Franz Oppenheimer: A tőkenyereség* kialakulása

Franz Oppenheimer: A tőkenyereség* kialakulása* nyereség fogalma a közönséges, de a tudományos szóhasználatban is ingadozó. Olykor a vállalkozó összes tiszta jövedelmét értik rajta: ez azonban kétségkívül helytelen. Le kell ugyanis okvetlenül ütni belőle bizonyos százalékot a szervezés és igazgatás körül kifejtett munkájáért, mint „vállalkozói munkabért”. Azt, ami ezután marad, rendesen nyereségnek nevezik, így pl. a részvénytársaságok osztalékát rendszerint tiszta nyereségnek tekintik, mert itt a vállalkozói munkabért, mint üzemköltséget, már előzetesen levonják a nyers hozadékból a vezető hivatalnokok és felügyelő-bizottsági tagok fizetése és jutalékjai alakjában. Célszerű azonban még ebből az összegből is leszámítani bizonyos százalékot, mint „veszélyviselési jutalmat” a tőkebefektetés biztonságához és egyéb előnyeihez mérten. Mi a nyereség szót ebben az értelemben fogjuk használni, amelyben egyértelmű a biztos befektetések kamatozásával. Tulajdonképen ez a tőke problémája, mert hisz a vállalkozói munkabér és a veszélyviselési jutalom könnyen érthető jelenségek. Megállapítottuk, hogy a tiszta gazdaságban** is előfor*Részlet szerzőnek Theorie der reinen und politischen Ökonomie címen megjelent legújabb nagy munkájából (Berlin, Georg Reimer, XXVI + 738 p.), mely kétségtelenül a szociológiai irodalomnak egyik legeredetibb és legélesebb elméjű alkotása. A munkára még behatóan visszatérünk. A szerk. **Oppenheimer két főkategóriája, mely könyvének címében is kifejezésre jut s egész rendszerében párhuzamosan halad: A „tiszta” gazdaság, melynek alakulása kizárólag a gazdálkodó ember szükségletei szerint igazodik, s amelynek törvénye a gazdaságosság törvénye (Prinzip des kleinsten Mittels) legkisebb áldozattal legnagyobb eredményt elérni. Ezzel a pusztán csak gaz-

2

Oppenheimer: A tőkenyereség kialakulása

dulhatnak a szoros értelemben vett nyereségnek nyomai és pedig bérfizetés alakjában a szerzési* javak bérbeadása alkalmával, de egyben azt is, hogy a kapitalisztikus gazdasági rend jelenségei e módon nem magyarázhatók meg, mert itt a tőke a tökéletesbült és megszaporodott munkaeszközök által megtermékenyített munkának nem csupán egy részét, hanem annak egész többletjövedelmét, besepri. A kapitalisztikus gazdasági rendben a nyereségnek messze túlnyomó mennyisége nem a gazdasági, hanem a politikai eszközök felhasználásából ered. Csakis ott képződhetik, ahol a politikai okkupáció elvont minden talpalatnyi földet a gazdasági foglalás elől. Ennek a foglalásnak közvetlenül két következménye van: Először is megteremti az osztálymonopólium-viszonyt** és ezáltal a munka eszközön*** való minden tulajdon „másodlagos hatalmi tulajdonná”† válik, mely alkalmas arra, hogy a dasági lehetőségeket tartalmazó „tiszta” gazdasággal (das rein gedachte ökonomische Mittel) szemben áll a politikai gazdaság, melyben a gazdasági viszonyok kialakulását a politikai, illetőleg hatalmi viszonyok döntik el. Ez az uralkodó alakzat, mellyel szemben a „tiszta” gazdaság úgyszólván fogalmi elvonás (Gedankenproduct), mely teljes mértékben sehol s részlegesen is csak ritkán látható, mint pl. a német középkorban 1000— 370 táján és ma Új-Zélandban, 83—84 p. A ford. * Beschaffungsgut. Oppenheimer új művében szakít a jószágoknak megszokott két csoportba való felosztásával, amely szerint vannak kereseti (Erwerbs) és fogyasztási (Verbrauchs) jószágok. Helyébe hármas felosztást állít: szerzési, igazgatási és felhasználási javak. (Beschaffungs-, Verwaltungsund Verwendungsgüter.) Szerzési javak: äussere Objecte, die der Beschaffung von Verwaltungs- und Verwendungsgütern dienen. A régi „kereseti” (Erwerbsgut) jószágtól megkülönböztetendő azért, mert amaz csakis a gazdasági, míg emez egyszersmind a politikai úton való szerzést jelenti. (L. 186 és követk. 1.) Ugyanitt a szerzési javak részletes felosztása aszerint, amint kezdetleges, illetőleg kifejlett politikai szerzési jószágok (előbbire példa: a hadifegyver, utóbbira a föld, majd az ingó vagyon); továbbá gazdasági szerzési jószágok, a munka illetőleg a csereforgalom szolgálatában. ** Ez alatt a birtokosoknak és birtoktalanoknak egymáshoz való viszonya értendő. Természetes, hogy ezen megjelölés csak a „politikai” gazdaságra vonatkozik, csak itt lehet „osztályok”-ról beszélni. 237 p. *** Werkgut: A szerzési javaknak azon csoportja, mely a munka szolgálatában áll és lehet a) tulajdonképeni szerszám, b) nyersanyag, segédanyag. 1. 187 p. † Secundäres Gewalteigentum. Tárgya: alles Grosseigentum in einem Wirtschaftskreise dessen gesamter Grund und Boden angeeignet ist. A „hatalmi tulajdon” kifejezése eredetileg Dühring-é és olyan tulajdont jelent, mely birtokosának „hatalmi részesedés”, „úri jövedelmet” (Gewaltanteile, Herreneinkommen) biztosít a társadalmi össztermelésből, amely ugyanis lehetővé teszi,


3

földnélküli munkásoktól kikényszerítse a monopólium adóját, a profitot. A kapitalisztikus gazdaságban csaknem minden nyereség ezen monopol-viszonyból ered és pedig úgy az egész vállalkozási tőke, mint az ennél sokkal nagyobb tömegű hiteltőke jövedelme. Másodszor az okkupáció értéket ad a puszta földnek és csakis ez úton keletkezhetik az uzsoratőke után való nyereség, társadalom gazdaságilag egyedül jelentékeny alakjában. 1. A vállalkozói nyereség A vállalkozói nyereség közvetlen monopólium-nyereség a nem önálló szolgálatokat végzők, főként a szorosabb értelemben vett, alacsonyabb munkát teljesítő „munkások” rovására. De a kifejlődött tőke* korszakának kezdete óta a magasabb szolgálatot teljesítők, a „műszakilag képzett hivatalnokok” száma egyre nő, akik a monopólium adóját szintén kénytelenek megfizetni. Az összes alkalmazottak „monopólium-munkabért”, vagyis a monopólium-nyereség levonása által megrövidített munkabért kapnak: közöttük és a vállalkozó között tehát az osztály-monopólium viszonya áll fenn. Az alkalmazottak ugyanis jobban rá vannak szorulva a cserejószágra, illetőleg munkabérre vagy fizetésre, melyet meg akarnak keresni, mint a vállalkozó szolgálatukra, melyet ellenértékül nyújtanak. Ebben a kedvezőtlen helyzetben azért vannak, mert mint Marx találóan nevezte el „szabad munkások”. Ez alatt olyan embert kell érteni, „aki mint szabad személyiség munkaereje felett, mint árú felett rendelkezik, de másfelől más eladó árúja, mint a munkaereje, nincsen s magára hagyva, minden nélkül, nem állanak rendelkezésére eszközök, melyekkel munkaerejét érvényesíthetné. Csakis ott, ahol a munkás ilyen értelemben szabad, csakis ott áll fenn az, amit Marx szerencsés kifejezéssel „a tőke társahogy az elnyomott osztályok munkatermékéből bizonyos részt ingyen előzetesen levonhasson (földjáradék, profit). Elsődleges hatalmi tulajdon csak egy van: a nagybirtok. Ez pedig el lévén zárva, monopol-jelleggel, minden termelési eszköz másodlagos hatalmi tulajdonná válik. Ugyanis nem csupán az elzárt nagybirtok nyer többletjövedelmet földjáradék alakjában, hanem a föld ezen elzárása és a politikai (mozgási) szabadság rendszere mellett mindenki, akinek nagymennyiségű termelési eszköz van birtokában, szintén többletjövedelmet élvez. (L. 260. s köv. 1.) * „Kifejlődött” tőke korszaka (hochkapitalistische Periode, Fabrikperiode) a gazdálkodásnak nemzetközivé válásával kezdődik. (L. 122. p.)

4


dalmi viszonyának” nevezett. Ezalatt a munkaadónak és alkalmazottjának társadalmi viszonya értendő, mely előfeltétele annak, hogy a „tőke” nyereséget hozzon, illetőleg, hogy egyáltalában létre jöjjön „tőke”. Mert a szerzési javaknak egy bizonyos tömege, mely a gazdaságot űző ember hatalmában van, csak akkor jelent számára tőkét, ha az a profit monopóliumnyereségét biztosítja neki. Bármily nagytömegű arany, — gondoljunk csak Robinson aranyhalmazára — a hatalmas gyárak üzemére szolgáló összes munkaeszközök teljes tulajdona csak a társadalomban jelent tőkét, azonkívül soha, még „értéket” sem és csakis az oly társadalmakban jelent tőkét, amelyekben szabad munkások, hogy éhen ne vesszenek, kénytelenek olyan munkabérért munkába állni, mely csak egy részt ad vissza nekik munkatermékükből. Ennek megértésére képzeljük el, — először — hogy valami szellem Aladin varázslámpásából egy hatalmas üzemet, tegyük fel Krupp-Grusont, összes bányáival, kohóival és hengerműveivel, Bessemer körtéivel, kemencéivel, munkahelyiségeivel stb, ezenfelül hosszú termelési időszakra elegendő nyers- és segédanyaggal és a telep tulajdonosával együtt valamely embernemlakta vadonba varázsolná. „Tőke” lesz-e még ezen óriási mennyiségű szerzési és igazgatási jószág? Még érték sem lesz! Mert a tulajdonos kincsei hasznavehetetlenül fognak heverni s neki magának, ha nem akar éhen halni, mint az állatnak, puszta foglalásból kell megélnie. És tegyük fel most másodszor, hogy — és ehhez már nincs szükség a varázslámpa szellemére! — egy szép napon, a világ összes szántóföldjei a természetjog elvei szerint fognak felosztatni vagy legalább tegyük fel, hogy megszűnik a földnek monopóliumjellegű elzárása, másszóval, hogy a nagybirtok eltűnik. Senki sem kap több szántóföldet, mint amennyit tartósan megművel, de annyit azután kap mindenki, aki jelentkezik, és tudjuk, hogy ily módon még számtalan generáció számára maradna „el nem foglalt” földterület. Mi lesz ekkor Krupp-Grusonból? Tőkét jelent-e még, vagyona tulajdonosa számára? Aligha! Mert most a szántóföld minden „szabad munkást” magához vont. Most már nem állanak pőrén, kivetkőzötten, elhagyottan, minden nélkül; nem szorulnak rá, hogy munkaerejüket olyan munkabérért kínálják fel, amely mellett alkalmazójuknak még monopólium-nyeresége maradhat. Más szóval, a „tőke” eltűnt, e minőségben eltűnt, ami marad, anyag és műszaki alak tekintetében változatlan, ugyanazon épületek, gépek, készletek, szállítási berendezések


5

de mindez nem tőke többé, mert többé nincs osztálymonopólium, mert nem hoz immár nyereséget. Ebben a dologban a közgazdaságtannak minden iskolája egyetért, úgy a polgári, mint a szocialista közgazdaságtan. Mindezek elismerik, hogy „többletérték” csak oly társadalomban fordulhat elő, amelyben birtoknélküli munkástömegek vannak, melyek munkájukat felajánlani kénytelenek, amelyben tehát a marxi „tőkeviszony” fennáll olyképen, hogy a társadalmi lajtorja alsó fokán vannak az összes munkások, üres kézzel és eszköztelenül, másik végén pedig a szerzési javak kevés számú egyeseknek hatalmában. Marxnak e tekintetben csak az az érdeme, hogy ő ezt a helyzetet egy csudálatosan szép formulával fejezte ki. Körülbelül ezt mondja: „A néger mindig néger. Bizonyos meghatározott társadalmi viszonyok között — rabszolga. A pénz s egyéb termelési eszköz szintén mindig pénz és egyéb termelési eszköz. Bizonyos meghatározott társadalmi viszonyok között— tőke!” Csak ezen remekbe öntött formula új; magát a gondolatát sohasem vonták kétségbe. És az iskolák vélemény csatái sohasem akörül forogtak, hogy a nyereséget közvetlenül a tőke társadalmi viszonya okozza-e, hanem a távolabbi ok, a causa causans felől vitatkoztak, hogy t. i. mi az oka a tőke társadalmi viszonyának? Turgot azzal magyarázta, hogy minden földterületet gazdaságilag már teljesen lefoglaltak; a burzsoá-gazdaságtan ezt a magyarázatot elfogadta s kiegészítette a „népesedési törvénynyel”: hogy túl sokan születnek! Marx sem látta élesen, hogy az eredeti felhalmozódás tana a földre nézve ép olyan hamis, mint a tőkére nézve, sőt hallgatólag igaznak fogadja azt el és a tőke társadalmi viszonyát az általa felállított „akkumuláció törvényből” igyekszik levezetni: e szerint eredetileg ugyan „a gazdálkodáson kívül eső hatalom (t. i. a politikai eszköz) produkálta azt, de ha az így keletkezett termelés már folyik, a kapitalisztikus termelési folyamatban folytonos a reprodukálás, azon mechanizmus által, melyet egyelőre egy nyers formulával mint azt az állítását jellemzem, hogy a gép szorítja ki a munkást. Mindezen magyarázatok hamisak. Mindezek a causa causans-t magasan kifejlett forgalmú, sűrű népességű, messzeágazó összeműködésen és piaci gazdálkodáson alapuló gazdasági viszonyok között keresik. Pedig ez sokkal primitívebb viszonylatokban gyökerezik: a „tőkeviszony” csak teljes kifejlődése a kezdetleges és az állam megalapításával azonnal létrejött társadalmi „osztály-monopóliumviszony-nak”. És ezért már a társadalmi gaz-

6


dálkodás legkezdetlegesebb alakjánál: két ember együttgazdálkodásánál is észrevehetjük. Ha két bevándorló közül az egyik az egész földet elvonhatja a másik elől, már létrehozta a monopólium-viszonyt és kikényszerítheti a többletértékből származó nyereséget bármily neki tetsző alakban. Ősi szokás szerint for· dúljunk példáért Robinsonhoz és Péntekhez, minden gúnynak ellenére, amellyel Friedrich Engels, Marx szárnysegéde, apostola és végrendeleti végrehajtója a szemléltetés ilyetén módját — teljességgel nem ismervén fel értékes voltát — elhalmozza. Robinson szövetkezeti gazdasági kötelékben él Péntekkel nem jószágokat cserélnek, de szolgálatokat s nem vizsgálják,, egyenértékűek-e? Mindegyik adja, amit adhat, elveszi, amire szüksége van, mint egy szükség-összehozta család tagjai. De Robinson ezen szövetkezeti rendszer helyett választhatta volna a rabszolga vagy jobbágy gazdálkodási rendszert is, vagy a kapitalista rendszert és ebben a tőkés, a bérbeadó birtokos vagy a földbirtokos szerepét. Először is azt mondhatná — és pedig teljesen meggyőződve érveinek igazságossága felől: — „Péntek nekem köszönheti életét segítségem nélkül megették volna a kannibálok. Élete tehát enyém s ő maga is át van hatva attól, hogy teljesen igazságos, hogy rabszolgámmá tegyem. Életem kockáztatásával szereztem őt, mint „szerzési jószágot”; ő az enyém, mint a lámáim és mindent megkap ez az emberi háziállat, ami megilleti, ha kielégítően táplálom és magaviseletéhez képest jól bánok vele.” Mi talán nem látjuk ezt „igazságosnak”. Mégis az egész antik kornak ez volt az etikai álláspontja, melyen a javak megoszlásának rendje alapult. A rabszolga életét urának köszönhette, mert hisz urának joga lett volna megölni őt ahelyett, hogy elfogja és úr meg rabszolga ezen viszonyt teljesen „igazságosnak” találták: csak a kereszténység vitte be a nyugati államokba azt a felfogást, hogy a rabszolgaság önmagában véve erkölcsileg kárhoztatandó; az ókor számtalan rabszolga-lázadásai között egy sem volt, mely a rabszolgaság teljes eltörlését tűzte volna ki főcélul és még olyan gondolkodó is, mint Aristoteles, nemcsak hogy politikailag és gazdaságilag nélkülözhetetlennek, de a természetjog szerint „igazságosnak” is tartja. A „barbárokat” ugyanis, nemcsak Észak-Afrika és Szudán színes lakóit, de a fehéreket is és pedig a görögök legközelebbi fajrokonaiul ma már elismert thrákokat, dákokat, szkíthákat stb. amelyekből a görögök rabszolga hada kikerült, alacsonyabb


7

rendű, silányabb fajú embereknek tekintették; született szolgáik ők a világ született urainak, rabszolgák „természettől fogva”. Képtelenek lévén magukat kormányozni, képtelenek lévén saját erejükből magasabb kultúrfokra emelkedni, maga a természet szánta őket azon alsóbbrendű szolgálatokra, amelyek a καλός κάγαός embert lealacsonyítanák. Ezen érvvel még ma is találkozunk mindenütt, ahol valamely nép vagy csak osztály egy másik népet vagy osztályt szolgaságba dönt vagy kizsákmányol. Még kevéssel ezelőtt az átlag-francia s az átlag-angol minket németeket tekintett ilyen alacsonyabb fajú népnek; még Rudyard Kipling úgy beszélt rólunk, mint „szkíthákról és arcátlan hunokról”. Kárpótlásul most nekünk prédikálják bizonyos ,,hideg szívű, forrón kábult fejű emberek”, mint Nietzsche jellemzi őket, hogy a szlávokat mindenestül tekintsük alacsonyabb származású lényeknek. Íme, a fügefalevél, mellyel a kizsákmányolás, a maga meztelenségét elpalástolja, de jó lelkiismerettel! Teljesen nyugodt lelkiismerettel különösen ott, ahol más színű emberekről van szó! A spanyol és portugál conquistador-ok, a jámbor katholikusok, az indusoknak, majd a betelepített négereknek szolgaságba süllyesztését és kizsákmányolását egyenesen istennek tetsző műnek tartották, szintúgy, mint Észak-Amerika déli államainak hűbérurai, kik nem kevésbbé jó keresztények valának. Ha Robinson nem Angliában, de Alabamában vagy Louisianaban nevelkedett volna, teljesen igazságosnak tarthatta volna, hogy Pénteket rabszolgává tegye, mert rabszolga fajhoz tartozott. És ez esetben újra a szolga beleegyezésére hivatkozhatott volna, aki az idegenszerű jelenséget, a különös ruhájú, szakállas fehér embert magasabb lénynek ismerte el és mint ilyent tisztelte. Ámde Robinson keresztény vallásban és oly országban nőtt fel, amelyben a rabszolgaságot elítélik. Elhárítja tehát magától a gondolatot, hogy Pénteket rabszolgájává tegye. Mint szabadon szerződő féllel akar vele bánni, hazájának szokása szerint, ahol csak szabad emberek szabad forgalomban szerződnek egymással. Hazájában a földre és tőkére vonatkozó polgári magántulajdon rendszere uralkodik, amely földjáradékra és tőkenyereségre tart számot. Robinson, aki példánkban a „természetjogászokat” Turgottól kezdve Smith Ádámon keresztül Ricardóig és Malthusig tanulmányozta, a tulajdon mindkét formáját a természetjog legitim alkotásainak tartja és ép ezért a tőkenyereséget és földjáradékot úgy tekinti, mint legitim

8


részesedést az össztermelésben. Tehát egyáltalában nincs tudatában, hogy „kizsákmányolja” Pénteket, a következő szerződést tartván elébe: „Az első foglalás jogán ez az egész sziget az enyém. Én, mint a föld tulajdonosa, megtiltom neked, hogy itt vadászattal, halászattal, növénytermeléssel foglalkozzál, hogy itt lakjál. Hajlandó leszek azonban mindezt megengedni neked, sőt még magamkészítette szerszámaimat és fegyvereimet is kölcsönadom hozzá, ha te viszont munkatermékednek legnagyobb részéről javamra lemondasz. Ha ajánlatom nem tetszik neked, elvégre is szabad ember vagy, keress máshol szerencsét.” Amire azt felelhetné Péntek, hogy ő bizony nem mehet „máshova”, ha Robinson nem teszi neki lehetővé legalább is azt, hogy egy csolnakot ácsolhasson össze, amihez élelmiszerre, szerszámokra és fatörzsre van szüksége. Ő tehát teljesen olyan helyzetben van, mint a rabszolga és úgynevezett „szabadsága” fityinget sem ér. Ellenkezőleg, mint rabszolgának legalább is erkölcsi igénye volna arra, hogy öregség vagy betegség esetén eltartsák; még jobb volna, ha Robinson rabszolgájává tenné. De Robinson felháborodva utasítja vissza ezen ajánlatot s e helyett végig játssza, szabadon szerződő társával a politikai gazdasági monopólium-viszony minden tragédiáját. Elősz ír-angol rendszer szerint bérlőjévé teszi s mint földesúr megállapítja a bért. Azután felmondja a bérletet s kelet-európai mintára saját gazdaságában napszámosnak szerződteti s most is maga állapítja meg a munkabért. Azután, szintén magameghatározta munkabérért, mint ipari munkást foglalkoztatja. És végül megengedi, hogy ipari „vállalkozói” minőségben letelepedjék s megszabja neki a bért a műhelyért és a kunyhóért és megszabja kamatát a kölcsöntőkének, melyet segédeszközök és anyagok alakjában előlegez. Látjuk tehát, hogy ha Robinson érvényesítheti igényét az egész sziget tulajdonára, monopólium nyereséget seperhet be, amely, ha akarja, Péntek egész munkatermékét elnyelheti, kivévén az életben maradásához föltétlenül szükséges javakat. Mint tanítványa Ricardonak és Malthusnak, szigorúan a „vasmunkabértörvényhez” tartja magát (talán túlnépesedés állott be a szigeten?) s a létminimumot fogja juttatni neki. Megmarad ugyanazon rabszolgai eltartás, közömbös lévén, hogyan nevezzük: emberi munkaállat táplálásának vagy pedig munkabérnek; és


9

megmarad mindig ugyanazon többletérték, közömbös lévén, hogyan regisztrálja az elmélet: mint a rabszolgákkal zárt házigazdaságot űző nagybirtokos „úri jövedelmét”, vagy mint a földesúr földjáradékát; vagy mint a kölcsöntnyújtó tőkés kamatjövedelmét, vagy pedig mint az ipari vállalkozó nyereségét. De hátha Robinson nem képes az igényét keresztülvinni? Elvégre Péntek Robinson követeléseire a következőképen is felelhetne: „Nincs szándékom engedelmeskedni tilalmadnak. Magad mondád, hogy hozzám hasonló lény vagy, ép ezért nem félek többé varázshatalmadtól. Erősebb és ügyesebb vagyok, mint te s csak a háladatosság tart vissza, hogy ne tegyelek téged a magam rabszolgájává. Alá akarom vetni magamat azon jogtételnek, melyet te az erkölcs legfelsőbb szabályaként tüntetsz fel előttem. Ε szerint pedig minden ember joga csak addig terjed, ameddig embertársának azonos jogába nem ütközik. A sziget elég nagy mindkettőnknek; tartsd meg csak kertedet és nyájadat, házadat és szerszámaidat, én majd mindezt megszerzem magamnak. De ha megkísérelnéd, hogy engem ebben megakadályozz, akkor az erőszakot erőszakkal fogom elhárítani.” Robinson nem zárkózhatnék el ezen okfejtés elől és kénytelen volna elismerni, hogy nemzetgazdaságtani tanítóinak nézetei a „tulajdon” felől nem voltak épen helyesek. Amit itt két ember együttgazdálkodásánál kimutattunk, ugyanez áll a fejlett társadalmi gazdaságra is az osztálymonopólium viszonyának következtében. A klasszikusok gyakran tekintették az egész bolygónkat egyetlen szigetnek. Nos, az összes államok munkásosztályai olyan helyzetben vannak, mint Péntek volt, ki elzárva találta Robinson szigetét, mert azt az első foglalás jogán Robinson tartotta hatalmában; a munkásosztály is kénytelen éhezni, illetőleg beszolgáltatni a monopóliumnyereséget, mert hisz az a joga, hogy szabad létére kereshet másutt szerencsét, ép oly illuziórius, mint a Pénteké; vagy pedig meg kell törnie a monopólium-viszonyt olyképen, hogy a föld elzárásának véget vet. Ez az egész szociálpolitika dióhéjban. 2. A hiteltőke kamatozása. A vállalkozói nyereségnek ilyetén levezetése után könnyűszerrel megmagyarázhatjuk a hiteltőke nyereségét. Amaz közvetlen, ez pedig közvetett monopólium-nyereség

10


a nem önálló szolgálatokat teljesítők munkáján. A vállalkozói nyereségnek egy kihasított része. Mennél több anyagi termelési eszközzel rendelkezik a vállalkozó, annál nagyobb többletértékre tehet szert. Ugyanis mennél több munkást foglalkoztat, annál nagyobb lesz — hála az összeműködés előnyeinek, melyeknek egyedül ő látja hasznát — a minden egyes munkás után neki jutó többletérték. Mert a nagyobb összeműködés, tudjuk, az egyes munkásnak termelőképességét is fokozza. Ezen előnyök oly nagyok, hogy a vállalkozó nem csupán nyereségéből tesz annyit félre, amennyit csak „nélkülözhet”, de arra is kedvet kap, hogy idegen pénzt vegyen igénybe anyagi termelési eszközeinek szaporítására. Szívesen lemond a kölcsönadó javára egy részéről a monopolnyereség azon többletének, melyet ezen „tőkével” szerzett s melyet munkásai állítanak elő számára. Az e fajta hitelt, mely arra szolgál, hogy termelési eszközöket, azaz szerzési javakat szerezzenek vele, „produktív (termelési) hitelnek” nevezzük. A viszony, melyet ezen hitel hitelező és adós között megteremt, a tiszta gazdaságtan egyik kategóriáját képezi, mert az adós itt valójában csak egy részét engedi át a tőke által szerzett többletértéknek; legalább rendszerint így van; egyes esetekben természetesen itt is előfordulhat uzsorás kizsákmányolás. A monopólium-viszony nem a hitelt nyújtó kapitalista és a vállalkozó, hanem a vállalkozó és munkásai között áll fenn. Ép ezért a termelési hitel csak attól az időtől kezdve fejlődik fontos gazdasági jelenséggé, amikor a kapitalista gazdasági rend beköszönt. Németországban ez két ízben történt meg: először 1370 körül, amikor a szabad költözködési rendszer fenmaradása mellett újra megalapították az 1000-ik évvel (körülbelül) letűnt osztálymonopólium-viszonyt azáltal, hogy az Elba keleti részének birtokos nemessége minden szabad földet lefoglalt a gyarmatterületen és a szláv tartományokban. Ezzel a korai középkornak „tiszta gazdasága” véget ért, beköszöntött a szabad munkások ki-bevándorlása s a kapitalizmus megérte első nagy virágzását kiválóan a textiliparosoknak és bányatulajdonosoknak, a Fuggerek, Welserek, Römereknek nagy előtérbe nyomulásában. Ez a korszak csak rövid volt, mert az uralkodó osztályoknak volt elég hatalmuk, hogy a szabad mozgást csaknem tel-


11

jesen megbénítsák; a birtokos nemesség a nép röghözkötésével megakadályozta a szabad eltávozást a faluból, a céhmesterek pedig a céhek elzárásával meggátolták a városokba való szabad bevonulást. Az 1810/11 évek liberalizmusa széttörte azután a szabad mozgás bilincseit és ismét megkezdődött a szabad munkásoknak ki és befelé hullámzása s felvirradt a kapitalizmus második, még most is tartó virágkora. Fennállásának előfeltételei újra létrejöttek: hiszen továbbra is fenmaradt az osztálymonopólium-viszony és ehhez járult a szabad költözés. Ezóta a hiteltőke nagysága és befolyása állandóan növekedési. De nagyjában véve más szerepe nincs, mint az, hogy mint üzlettárs részesedést kér a vállalkozói tőke monopólium-nyereségéből. Ezen összefüggések mivoltára jellemző az a tény, hogy a kapitalisztikus termelést megelőző időknek csaknem minden rendes és becsületesnek tekintett hitelformája szintén úgy jelentkezett, mint üzleti-részesedő valamely hatalmi tulajdon monopóliumnyereségében. A középkorban a hitelnek csak egyetlen ilyen alakja volt, amelyet az egyház engedélyezett, a Satzung, a földtulajdon jelzálogos megterhelésének egyik, vétel alakjában fellépő formája. Itt a „járadékot” zálogosították el, ez pedig a legtöbb esetben — mindenütt, ahol nemesi földtulajdonról van szó — kétségkívül „úri jövedelem” volt, azaz monopóliumnyereség a zsellérek szolgáltatásaiból, melyekre ezek államjogilag kötelezvék. Ugyanígy a mai termelési tőke nyeresége is monopóliumnyereség, melyet a nem jogilag, de tényleges kényszerhelyzetükkel lekötöttek beszolgáltatni kénytelenek. 3. Az uzsoratőke kamatozása. Míg a vállalkozói nyereség közvetlen, a hitelnyereség pedig közvetett monopólium-nyereség, a nem önnálló szolgálattevőkrovására, addig az uzsoranyereség, melyet leginkább „kamatnak” neveznek, önálló embereken vett monopólium-nyereség, akkor is, ha olyanok veszik igénybe a kölcsönt, akik „főfoglalkozásuk” szerint nem önállóak, mert hisz mint kölcsönügyletnél szerződő fél mindenki önálló. Az uzsora, mint egyes gazdasági személyek közötti magángazdasági monopólium-viszony valósággal közel áll a bűntetthez vagy talán az is. Úgy, mint a bűntett, előfordulhat minden társadalomban, ahol akadnak emberek, akik a büntetéssel vagy közmegvetéssel nem törődnek. Említettük már, hogy a kezdet-


12

leges vadászat és halászat színvonalán felülálló népeknél az uzsora gyakran rendkívül elharapózik; a keresztény középkorban a zsidóknak volt privilégium odiosum-a, mivel az egyház kamatvételi tilalma a keresztényeket többnyire — nem mindig! — visszatartotta az ilyenfajta üzletektől; természetesen a jognélküli zsidók óriási kamatot vettek az elvállalt óriási kockázatért, anynyival is inkább, mert nem termelési, hanem „ínségkölcsönöket”, „fogyasztási hitelt” nyújtottak, melyek magukban véve kevésbbé biztosak. A jelenkor uzsorása s a múlt s előreláthatóan a jövő uzsorása között nincs semmi alapvető különbség. S az uzsorának, míg csak egyesekről van szó, szociális jelentősége alig is van. Néhány szerencsétlen vagy könnyelmű embernek a kiuzsorázás folytán beálló pusztulása a társadalmi organizmus egységét nem befolyásolja, mint ahogy a fizikai organizmus egészségét sem zavarja meg a test egyes sejtjeinek könnyű zúzódás folytán beállott megsemmisülése. Az uzsora csakis egyetlen alakban jelentőségteljes a társadalmi gazdaságban, ha t. i. járványszerűen lép fel, mint egész néposztályok és országrészek kiuzsorázása. Ilyen méretű a pasztságnak már említett kiuzsorázása, melyet lelkiismeretlen kereskedők és zugbankárok állat-uzsora, pénzuzsora és földuzsora „földelaprózás” (Güterschlächterei) alakjában űznek. És az uzsoranyereségnek ezen egyedül jelentékeny alakja is csakis az osztálymonopólium-viszony uralma alatt állhat fenn! A járványszerű uzsora ugyanis csakis a már legyengült „hajlamos” parasztságot ejtheti meg, miként a szerves világban is az élősdiek csak az elernyedt organizmusokat veszélyeztetik: a filloxera erős szőlőtőkét, a tüdővész bacillusa erős embert nem fog legyűrni. A megbetegedésre való ilyen „hajlandóság” csak ott lép fel, ahol a parasztosztály olyan államrend kereteiben van elhelyezve, melyben az osztálymonopólium-viszony érvényesül. Elmaradt államokban az államkormányzati osztálymonopólium túlhajtott kizsákmányolással megfoszthatja a paraszti rendet ellentállóképességétől az uzsorával szemben. így van ez pl. Oroszországban, ahol az uralkodóosztály bűnösen megakadályozza, hogy a parasztság a művelődés és gazdálkodás legalacsonyabb fokán túlhaladjon s egyszersmind túlterheli kizárólag osztályuralmát szolgáló adókkal és szolgálmányokkal. Kifejlődött kapitalisztikus viszonyok között azonban, ahol ilyen visszaélések már


13

nem fordulnak elő, a parasztság összességében csupán rázkódtatást szenved a földnek mindenütt egyformán előtérbe nyomuló túladósodása következtében. A túladósodás viszont csupán egyik következménye a föld jogi elzárásának. Ahol ez nincs, ott a föld szabad jószág, mint a víz és levegő, értéke nincs s az értéktelen dolgot sem eladni, sem megterhelni nem lehet. Ezen következtetésünk alátámasztására, bár szerintünk nem szorul bizonyításra, szóljon helyettünk Adam Smith. Ő írja: „Európában elsőszülöttségi jogok s különféle hitbizományok megakadályozzák a nagybirtok felosztását s ezáltal a kisbirtokok szaporodását . . . Ezen törvények oly sok földet vonnak el a piactól, hogy mindig több a vételre szánt tőke, mint az eladó föld, miáltal ez utóbbi, egyedárúsági áron kél el.” És néhány sorral lejebb: „Észak-Amerikában csaknem ingyen kaphatni földet, ami Európában s minden államban, ahol az egész földterület régóta magántulajdonban van, teljesen lehetetlen. Ha a földbirtokot az összes gyermekek egyenlő részben örökölnék, akkor minden olyan tulajdonos halála után, aki nagy családot hagyott hátra, a jószág rendszerint eladatnék. Ekkor oly sok föld kerülne piacra, hogy az egyedárúsági ár nem maradhatna meg.” A mester ezen igen fontos kifakadása, melyet kívülem az elmélet számára még senki sem értékesített, helyesen fogja fel a földjáradék keletkezését és hatását Ricardo tarthatatlan magyarázatával szemben, Nyomatékosan rá kell mutatnunk, hogy a társadalmi osztálymonopólium az előfeltétele annak, hogy bármely föld jószágot, értéket alkothasson s így meg legyen terhelhető. Ahol monopólium-viszony nem áll fenn, ott a földnek nincs értéke s az eladósodás csakis a földdel összefüggő, munkával szerzett értékekre, épületekre, javításokra, fölszerelésekre vonatkozhatik. Ha így áll a dolog: akkor ez a rákfene, mely parasztságunknak egyébként bámulatos föllendülését megköti, számos egyént tönkretesz s itt-ott egész kerületeket elpusztít, másszóval a túladósodás mint járványszerű jelenség lehetetlenné válik. A túladósodás, nem szólva itt az ínség és fényűzési adósságokról, melyek csak egyeseket sújtanak, mindig akkor áll be, mikor a föld birtokost cserél. És pedig a régi parasztság főként az örökrész kiadásának s a kiházasítás kötelezettségének terhe miatt, míg a nagybirtok s az új parasztság a vétel következtében adósodik el.

14


A politikai gazdaságban az, aki benmarad az örökségben s átvesz egy, mondjuk 80.000 Márka értékű tanyát köteles — feltéve, hogy három testvére van — hármuknak körülbelül 60.000 márkát kifizetni vagy jelzálogilag bekebeleztetni s egész életén át nyögi ezen eladósodás súlyát, mely elég gyakran még szorgalmas és ügyes embereket is tönkre juttat. Wilhelm von Polenz megrázó realizmussal ábrázolja Büttnerbauer-jében a túladósodott nagyparaszt tragédiáját. A tiszta gazdaságban elképzelhetetlen, hogy az örökségben maradó örököst az örökrészi és kiházasítási adósságok túlterheljék. Az örökségben benmaradó örökös az atyai örökség megfelelő részét testvéreinek itt is tartozik kiadni illetőleg jelzálogilag biztosítani, de ennek értéke aránytalanul kisebb lesz, mint ma, mert nem kell a föld egyedárúsági árát beleszámítani. Ugyanazon tanya, ha a föld értéke nem jő számításba s csak a felszerelés, épületek s javítás bírnak becsértékkel, most csak 20.000 márkát fog érni s a testvérek részesedése csak 15.000 márka lesz s e terhet az örökös könnyen letörlesztheti és gyorsan eltüntetheti. De az örökségben benn nem maradó örökösök se járnak rosszabbul, feltéve, hogy szintén földmívelő parasztok akarnak lenni. Föltevésünk szerint ingyen áll feltöretlen föld rendelkezésükre, ha belföldön nem, akkor külföldön, s ezt örökrészükből fölszerelhetik. Csak akkor lesz rosszabb dolguk, mint ma, ha iparűzésre vagy kereskedésre beköltöznek a városokba s ez jól is van így! Mert ma a jelzálog formájában levált örökösödési tőke kiszipolyozza a mezőgazdaságot, fejlődését megakadályozza és ezzel végső soron megköti az ipart és kereskedelmet is, mely csakis ott virágozhatik, ahol a mezőgazdaság is virágzik. Ugyanez áll a birtok vétele miatti eladósodásról. A nagybirtok megkötöttségénél fogva ugyanis csak nagyon kevés föld jutván eladásra, minden mezőgazda, aki most akar letelepedni, a puszta földet kénytelen jól megfizetni. A vétel következtében adósodnak el betelepült parasztjaink és főleg nemesi jószágaink (Rittergüter), melyeket folytonosan csereberélnek: „Rodbertus szerint egy emberöltő alatt (1835-től 1864-ig) minden 100 sziléziai nemesi jószágra 229 birtokosváltozás esik, Posenben 222, Pomerániában 204, Neu- és Kurmarkban 202 illetőleg 151; tehát átlag 14—15 évenkint a birtokok gazdát cserélnek. Szászországot és Westfáliát beleszámítva, a nemesi


15

jószágok, melyeknek számát Rodbertus 4471-re tette, 23.654-szer változtattak birtokost, ezek között önkéntes eladás volt 61%, öröklés 33% és 6% kényszer elárverezés.” (Sering.) Ezen állapotok újabb időben sem változtak meg. Minthogy a szabadkézből való minden eladás és minden öröklés az eladósodást növeli, nem csoda, hogy nálunk a mezőgazdasági nagyüzem szenved. Épen az a tragikomikus ezen viszonylatokban, hogy a mezőgazdaság, itt mint foglalkozást értve, leginkább a „mezőgazdaság” miatt szenved, ha itt viszont nagybirtokost értünk alatta. Az új-parasztok, vagyis a parcellázott paraszt vagy nemesi jószágokra letelepült kis- és középgazdák szintén csak nehezen tudnak a még fenmaradt jelzálogi eladósodásukkal megküzdeni, még ott is, ahol nyilvános vagy közhasznú testületek, mint pl. telepítési-bizottság Posenben és Nyugat-Poroszországban, telepítési társaságok Pomerániában és keleti Poroszországban, vagy pedig tisztességes tartományi bankok telepítik le őket. De ha lelkiismeretlen parcellázok karmai közé jutottak, akkor a föld és tulajdona iránti minden szeretetük és munkakedvük ellenére a földuzsora és az állatuzsora járványszerűen pusztíthat köztük és közülük nem egyet gazdaságilag teljesen tönkre tehet. Tehát ez is kizárólag az osztálymonopólium-viszony rovására írandó. (Fordította: Halasi Béla.)

Hárnik Jenő: Nagy emberek A nagy emberekről általában. fölfedezőket és kutatókat eddig meteoroknak tekintették, melyek váratlanul tűnnek fel, egyideig földöntúli fényben tündökölnek s aztán eltűnnek, hogy befutott útjuk még bizonyos időn át világosságot árasszon: így panaszkodik Ostwald.* Ennek a minduntalan felhangzó panasznak a közelebbi értelme nyilván az, hogy a nagy emberek fellépését a véletlen vagy felsőbb hatalmak ellenőrizhetetlen ajándéka gyanánt tekintik, amely — a kérdés bonyolult voltát tekintve egészen érthető — fölfogással szemben a tudományos kutatásoknak az a célja, hogy e tünemény feltételeit kutatva bizonyos szabályszerűséget állapítsanak meg. Ε kutatások eddigi eredménye gyanánt megállapíthatjuk azt, hogy ez a probléma — ha természetesen végleg megoldva nincs is és talán, a biológiai momentumok közrejátszása folytán, sokáig nem is lesz — mégis több oldalról megvilágítást nyert, annyira, hogy egy, a különböző szempontokból kiinduló kutatások eredményeit áttekintő tanulmány nem látszik fölöslegesnek. Természetesen ebben a szűk keretben nem lehet szó a kérdés egész irodalmának feldolgozásáról, hanem pusztán arról, hogy főleg összefoglaló műveket használva forrásokul, számbavegyük az eddig elért eredményeket, áttekintsük az utakat, melyeken elindulva a különböző szerzők a kérdést tisztázni igyekeztek és hogy lehetőleg megjelöljük azokat a szempontokat, melyekből kiindulva további kutatások sikerrel kecsegtetnek a kérdés megoldására. * Die Forderung des Tages. Leipzig·, 1910.282. 1. Zur Biologie des Forschers. I..

Hárnik: Nagy emberek

17

Emellett teljesen figyelmen kívül fogjuk hagyni azt a kérdést: milyen szerepet játszanak a nagyemberek a társadalom fejlődésében? Erre az bír rá, hogy az amúgy is széleskörű feladatot nem szeretném komplikálni egy olyan kérdés tárgyalásával, mely még koránt sincs annyira tisztázva, hogy néhány oldalon elintézni lehetne s így feltétlenül külön hosszabb előtanulmányokat igényel. Másrészt mindenki koncedálni fogja azt, hogy épen ezt a kérdést eddig csaknem kizárólag spekulatív úton tárgyalták s igyekeztek eldönteni, többnyire úgy, hogy néhány történelmi példa segélyével iparkodtak igazolni valamelyikét e két extrém állításnak: egyik részről azt, hogy az emberiség egész kulturális fejlődését a nagyemberek irányították, másik részről ellenben azt, hogy a zseninek a társadalmi fejlődésben alig van vagy épen egyáltalában nincs szerepe.* Ezek szerint tehát mi csakis a nagy emberek genezisének és fejlődésének föltételeivel fogunk foglalkozni. Mielőtt azonban erre rátérhetnénk, először a tárgyalandó ember-„típus” fölött általános áttekintést kell tartanunk s így feltennünk azt a kérdést: mi jellemzi a zsenit, illetve a nagy embereket, miféle sajátosságok azok, melyek őket embertársaiktól, vagy mint mondani szokás, a közönséges halandóktól megkülönböztetik? I. Ha az irodalom nagy részében és a közönségnél is általánosságban elterjedt véleményre vagyunk tekintettel, mi sem látszik könnyebbnek a feltett kérdésre való feleletnél. Eszerint az a sajátosság, mely a zsenit a többi emberektől megkülönbözteti és szuperioritásának oka: az eredetiség. Ez az eredetiség a teremtőképességben, új dolgokra való jutásban nyilvánulna. Közelebbi megtekintésre azonban rögtön láthatjuk, milyen bizonytalanul semmitmondó, mert ingadozó alapokon nyugvó, ez a definíció. Ismeretes, hogy már Goethe is hibáztatta ezt a felfogást Eckermannhoz intézett következő szavaiban: „Man sagt wohl häufig zum Lobe des Künstlers, er hat alles aus sich selbst. Wenn ich das nur nicht wieder hören musste! Genau * Hogy miként lehetne pozitív kutatásokkal, az induktiv szociológiai módszernek szigorú alkalmazásával e kérdés megoldásához közelebb jutni, igen érdekesen fejtegeti Odin alább még bőven ismertetendő könyvében. (Genese des grands hommes, Paris, 1895.1. 136 139. p.) Szerinte a kínálkozó, kivétel nélkül igen bonyolult problémák közül azt kellene választani: milyen kimenetelük volt a kiváló hadvezérek által intézett, illetve ilyenek nélkül megvívott csatáknak egy lehetőleg homogén történelmi korszakban, tekintetbe véve természetesen az összes többi körülményeket, melyek a csaták eredményére befolyással vannak (katonák száma, stb.).

18


besehen sind die Produktionen eines solchen Originalgenies meistens Reminiszenzen; wer Erfahrung hat, wird es einzeln nachweisen können.” Ennek a nézetnek az igazolására elég Mirabeau példájára hivatkozni, kinek zsenialitásában senki sem kételkedik, dacára annak, hogy — mint levelezéséből kitűnik* — beszédeit egytől-egyig jelentéktelen titkára készítette. Bátran kimondhatjuk tehát, hogy a zsenialitásnak említett misztikus és frázisokban kimerülő definícióit tartalmazó művek „mindnyájan egy alapvető hibában leledzenek. Először zseniális embereknek nevezik mindazon egyéneket, kik bizonyos, a priori megállapított sajátságokkal rendelkeznek, aztán ugyanazon egyéneket elemezik oly célból, hogy a zseni karakterisztikumát levezessék. Nyilvánvaló, hogy ilyen úton hasznos eredményre jutni nem lehet s így az egész megoldás szavakkal való játszássá válik.”** Nem marad tehát egyéb hátra, mint annak a felvétele, hogy a zseniben ugyanazon elemek sajátos kombinációja van jelen, melyek az emberekben általában meg vannak s hogy ez utóbbiak s a nagy emberek között csak quantitatív különbségek vannak. Az elemek kombinációjának ezt a sajátosságát a nagy embereknél Ostwald próbálta behatóbban elemezni, tisztán biológiai szempontból.*** Szerinte abból kell kiindulnunk, hogy „valamely egyén sajátos mivolta az átöröklésre vonatkozó újabb kutatások szerinti† mozaikszerűen tevődik össze véges számú elemekből, melyek úgy az apától, mint az anyától származhatnak, de úgy, hogy az egyik eset a másikat kizárja. Eszerint minden fiatal szervezet diszpozíciójára nézve többé-kevésbé diszharmonikus.” Például gondoljunk a vasszorgalmú, de gyönge felfogású gyermekekre s ellenkezőleg azokra, melyeknél „a másik kombináció: jó észbeli tehetségek mellett hiányos morális qualitások” van jelen. Képletesen szólva: „az a mód, ahogyan különböző diszpozicionális sajátságok (Anlagen) egymásra hatnak, nem összeg, hanem szorzat által jellemeztetik: ha csak egyetlen faktor nagyon kicsi, nem állhat elő nagy eredmény, Ez az eredmény olyan, mint egy lánc erőssége, mely különböző szemekből áll; ha az összes többi szemek még oly erősek is, de egyik közülök gyönge, akkor a lánc csak nem bír el többet, mint amennyi a leggyöngébb szem kitartásának megfelel. Míg tehát az a lehetőség, hogy egy vagy több * Idézi: Odin, i. m. I. 144. p. ** U. o. 146. p. *** Ostwald: Grosse Männer. Leipzig, 1908. 325 326. p. † Itt az egyébként nem egészen korlátlan érvényű Mendel-féle törvényekre kell gondolnunk: ezeket I. röviden a mutáció-elméletről szóló referátumomban. Huszadik Század, 1910. májusi szám, 504 p.


19

erős szem van a láncban, nagyon gyakori, addig az az eset, hogy minden íz kivétel nélkül erős, igen kevéssé valószínű s ezért nagyon ritka lesz.” Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ilyenfajta meggondolások tényleg a kérdés végleges megoldását jelentenék. Mert hiszen ránk nézve épen azt volna fontos megtudni: „honnan ismerhetjük föl biztosan, hogy zseni-kombinációval van-e dolgunk? Milyen alapon vagyunk képesek megkülönböztetni azt, aki ezen kombinációval bír, azaktól, akik csak a talentumnak vagy a középszerűségnek megfelelővel bírnak?”* Minden arra mutat tehát, hogy hiába fogjuk keresni a zseninek egy úgynevezett „objektív” karakterisztikumát. Ennélfogva nem szabad benne sajátos entitást s magánvaló lényeget látnunk, hanem képességeit relatív, konvencionális qualitásoknak kell tekintenünk. S épen ezért „talán helyesebb is volna sohasem beszélni zseniális emberekről, hanem csak zseniális tettekről és pillanatokról.”** A nagy emberek azért nagyemberek, mert embertársaik (kortársak és utókor) azoknak tekintik őket, tehát a mi — praktikus célokat szolgáló — osztályozási törekvésünkből származnak, röviden: „a közvélemény önkényes döntéséből.”*** Ezért tehát a nagyemberek lényegére vonatkozó a priori megfontolások helyett e közvélemény metódikus tanulmányozására kell adnunk magunkat, vagyis „keresnünk azon jeleket, melyek jelen állása felől a leghívebben oktatnak ki bennünket.” Ezt már Galton is észrevette s könyvében† elméletileg igen helyesen indokolta, anélkül azonban, hogy a gyakorlati alkalmazásnál a kellő kautálékkal járt volna el.†† Ennek a felfogásnak a praktikus helyességét érzik azok a szerzők is, akik a nagyember kifejezést „technika-i” értelemben (Galton) használják. Vagy egyebet kell-e kiolvasnunk és következtetnünk ilyenfajta definíciókból? „Fölfedezők és feltalálók azok az emberek, akik az emberi * Odin, i. m. I. 145. p. ** U. o. 148. p. *** U. o. 151. p. Ugyanitt figyelmeztet arra, hogy a zsenialitás relativitásának már az is egyik kétségbevonhatatlan bizonyítéka, hogy a különböző történelmi korszakokban mennyire különbözőképen vélekedtek a legtöbb nagy emberről. † Galton: Genie und Vererbung. Leipzig, 1910. 5. és további lapok. †† Hogy milyen módszert követve lehet tévedéseket s az önkényűséget az elérhető lehetőségig kikerülni, azt Odin eredményeinek ismertetése alkalmával (alább) látni fogjuk.

20


történést az eddigieknél jobb, azaz kívánatosabb vagy örvendetesebb utakra hajtják.”* „A zseni nevével kell megtisztelnünk minden fölfedezőt és reformátort a kultúrélet valamely terén és minden tettet zseniálisnak neveznünk, amely által az emberiség haladása valamely irányban előmozdíttatik.”** Miféle „objektív” kritériumuk volt ezeknek a szerzőknek valamely hősük „nagyságának” megállapításánál a közvéleményen kívül, hacsak nem saját önkényük? II. Nem sok pozitív eredménnyel kecsegtet ugyan az elmondottak után, de mégis külön ki kell még térnünk a zseni és talentum közötti különbség kérdésére, azért, mert, mint a továbbiakban látni fogjuk, Reibmayr a zseni és talentum megkülönböztető jellemzését (differentielle Charakteristik) teszi a tenyésztésük fejlődéséről megalkotott teóriájának alapjává. Könyvének mindjárt a legelején a következő definíciókat találjuk: „Talentum mindenki, aki a maga korában és saját kulturális terrénumán, a középszerűségen felülemelkedik. Zseni minden talentum, aki feltaláló, újjáteremtő képességgel bír valamelyik kulturális téren.”*** Tehát „a zseni mindig magában foglalja a talentumos dispoziciót, de a talentum nem foglalja a zseniálist” s így mindketten „ugyan közös sajátságokat is fognak mutatni”, de egyúttal különbözőket is, olyanokat, amelyek „rendszerint lehetővé teszik zseni és talentum megkülönböztetését.† Tekintsünk most el attól, miként magyarázza a szerző e különbségek keletkezését és fejlődését (evvel alább úgyis bővebben fogunk foglalkozni) s vegyük szemügyre azon, kissé hosszadalmas fejtegetéseinek a végeredményét, melyek az e különbségek alapjául szolgáló sajátságokat részletesen tárgyalják. Eszerint közösen megvannak talentumban és zseniben egyaránt „bizonyos alapsajátságok és érzelmek (Wurzelcharaktere und Gefühle), amelyekre nézve ugyan quantitativ értelemben különbözhetnek, de nem qualitativ értelemben. Ezek az alapsajátságok és érzelmek: * Ostwald: Erfinder und Entdecker. Die „Gesellsahafi“ c. vállalatban. Frankfurt a. M. 1909. 16. p. ** Reibmayr: Entwicklungsgeschichte des Talentes und Genies. München, 1908. II. 16. p. *** U. o. I. 4. p. † U. o. 241. p.


21

testi és lelki egészség, az akaraterő (különböző kvalitásaiban), a „tájékozódási képesség” (Orientierungsvermögen) s a „szociális-morális érzés”. Viszont ami a zsenit a talentumtól élesen megkülönbözteti, az akaratának viszonylag nagyobb szabadságán, értelmének nagyobb mozgékonyságán s az ezen alapuló liberalizmuson, továbbá tevékenységének inkább ösztönszerű, öntudatlan voltán alapulna, ide tartozik még az a mások (így Galton, Ostwald) által is hangoztatott nézet, hogy a nevelésnek a zsenialitás kifejlődésére nincs vagy alig van befolyása, szemben a talentummal, melyre nézve a nevelés elsősorban döntő tényező. Ha az itt röviden felsorolt bizonytalan meghatározásokat áttekintjük, semmit sem találunk, ami arra indítana bennünket, hogy a zsenialitásról, mint viszonylagos kvalitásról alkotott nézetünket megváltoztassuk. Joggal kérdezhetjük: „mivé lesznek ezek a különbségek akkor, mikor azt a határt kívánjuk megállapítani, mely a legkiválóbb talentumot a legkevésbbé fenséges zsenitől elválasztja?”* Hiszen maga Reibmayr is úgy látja, hogy az előforduló átmenetek miatt „nem ritka az az eset, hogy a lelkiismeretes kutatónak nehéz eldöntenie, melyik kategóriába sorolandó valamely egyén.** Szerencsére segítségünkre jön ilyenkor az idő, mely lassan ugyan és többszöri tévedések után, de egészében véve biztosan elválasztja a konkolyt a tiszta búzától.”*** Az idő = a közvélemény fejlődése, melynek metódikus tanulmányozását a konkrét kutatások első célja gyanánt jelöltük meg. így jutunk rá arra, kiket tekinthetünk nagy embereknek, hogy aztán a nagy emberekre vonatkozó absztrakt meggondolások helyett mindenekelőtt genezisük föltételeit kutassuk, vagyis keressük azon okokat, melyek a nagy embereket azzá tették, amivé lettek. Ha most tulajdonképeni tárgyunkra térünk át, itt nagyjából a kutatásoknak két csoporját kell megkülönböztetnünk. Az első csoportba tartozók (biológiai, antropológiai és szociológiai kutatások) főleg a genezis kérdésére vonatkoznak és kisebb-nagyobb szigorral az induktiv (statisztikai) módszert alkalmazzák; a másik csoportba tartozók (individuál-pszíchológiai kutatások) főként a nagy emberek lelki habitusával s a pszichéjük kialakulására befolyással lévő tényezőkkel foglalkoznak és természetesen elsősorban deduktiv (biográfiai) módszerrel élnek. * Odin i. m. 1. 149. p. ** Tényleg látjuk is, hogy csaknem az összes szerzők (főleg Galton és Lombroso) állandóan konfundálják műveikben ezt a két „kategóriát”. ***Reibmayr, i. m. I. 241. p.

22


A) Biológiai és szociológiai kutatások a) Az átöröklés szerepének numerikus igazolása III. 1869-ben adta ki Galton Hereditary Genius c. könyvét, melyben „az átöröklésre vonatkozó felfogása alapján” statisztikailag akarta igazolni azt az előre megalkotott véleményét, hogy a nagyemberek értelmi képességeiket átöröklés útján szerezték, vagyis hogy a kiválóság bizonyos számú családnak mintegy privilégiuma. Ε célból először egy részlettanulmánnyal tesz kísérletet, melyben Anglia legfelsőbb bírói karának (Judges) 1660-tól 1865-ig szerepelt tagjait (számszerint 286-ot) hasonlítja össze abból a szempontból, vajjon hányan bírtak közülök (bármely fokon) valamely kiváló rokonnal. Úgy találja, hogy 109-en, akik 85 családból származtak, bírtak összesen 189 kiváló rokonnal: még pedig szerepelt 83 elsőfokú (22 apa, 30 testvér, 31 fiú); 60 másodfokú (13 nagyapa, 15 nagybátya, 16 unoka, 16 unokaöccs); 34 harmadfokú (szépapa, stb.) és 12 távolabbi rokon. Ha a kiváló rokonok számát elosztjuk a szóbanforgó összes kiváló emberek („Bírák”) számával (189: 286), azt találjuk, hogy minden „Bírónál” 66% a valószínűsége annak, hogy családjában valamely kiváló rokonnal bírjon;* még pedig ez a valószínűség 9.1% az apára nézve, 8.2 a testvérekre, 12.6 a fiákra, 2.6 a nagyapákra, 1.6 a nagybátyákra, 1.7 az unokákra, 3.7 az unokatestvérekre s legkisebb a távolabbi rokonokra nézve. Hasonló vizsgálatokat eszközölt Galton kiváló emberek más csoportjaira, államférfiakra, hadvezérekre, írókra stb. vonatkozólag is. Itt azonban már nem vett szemügyre egy-egy, a „Bíráknak” megfelelő homogén csoportot (melynek a névsora tehát előre adva volt), hanem minden korból és népekből származó nagy embereket önkényes döntése alapján sorol be valamelyik csoport listájába. Azonfelül itt már nem végzi el az ismertetett valószínűségi számítást, hanem egyszerűen a különböző fokú rokonságnak tényleges eloszlását állítja össze, ami pedig másodrangú fontossággal bír. Eredményeit (most már a „Bírákat” is hozzávéve) a következő táblázat mutatja:** * Ez, ha a módszer helyes, döntő bizonyíték volna a tétel igazsága mellett. ** Ε táblázatban az „Átlag” rovat a mondottak szerint nem az átlagos valószínűségét a rokonságnak, hanem a tényleges eloszlás átlagát jelzi.


23

Ez a táblázat (a benne mutatkozó nem kisszámú és mértékű eltérések dacára is), de különösen a „Bírákra” vonatkozó fentebbi adatok eléggé meggyőző bizonyítékai volnának a felállított tétel helyességének, ha a módszer, melynek segélyével Galton ez adatokat nyerte, minden tekintetben kifogástalan volna. Erről azonban szó sincsen. Odin Galton kutatási módját és eredményeit beható bírálatnak* vetette alá és alábbi következtetésekre jutott: 1. Még a „Bírák” leghomogénebb csoportja sem bizonyíthatja az átöröklés döntő szerepét a zseni genezisében a „kiváló” jelző bizonytalan használata folytán, mely csaknem kizárja azt, hogy egy kiváló bíró családjában több más „kiváló” egyént is ne találjon a szerző. Nem is beszélve arról, hogy Galton semmiféle elfogadható bizonyítékot nem tud nyújtani azon állítása mellett, hogy a „Bírák” közé való tartozás tényleg zsenialitásra vagy akárcsak talentumra, tehát a középszerűségen való felülemelkedésre mutatna. 2. Annak a megállapításánál, hogy tényleg átörökléssel van-e dolgunk bizonyos esetben, „extrém szabadsággal” jár el. Ennek bizonyítására elég felemlíteni, hogy Goethét akiváló szülékkel bírók közé sorolja, egyszerűen szüleiről szóló közismert kis verse alapján. 3. De legsúlyosabb beszámítás alá esik adatgyűjtésének teljesen önkényes módja a bírákon kívül szereplő csoportok összeállításánál. Ugyanis az emberi tevékenység legkülönbözőbb tereiről, a legkülönbözőbb korokból és nemzetekből egyszerűen összeválogatta azokat, akiket tételének igazolására felhasználhatott s evvel a statisztika legelemibb követelményének sem tett eleget. Ε bírálat részleteire nézve kénytelen vagyok az igen tanulságos

24


mely szerint neki minden egyes szakmában a kiváló rokonokkal bíró nagyemberek számát az összes nagy emberekéhez kellett volna hasonlítania. 4. Ha még hozzátesszük, hogy listáinak összeállításánál semmiféle óvatossággal sem élt a zsenialitás megállapításában, úgy kimondhatjuk, hogy „végeredményben Galton kutatásai az átöröklésről semmiféle pozitív eredményhez nem vezettek. A szerzőnek nem sikerült bebizonyítania azt a tételét, hogy a talentum genezisében az átöröklés játssza a főszerepet.”* Egyedüli — és nem kícsinylendő — érdeme, hogy először alkalmazta a statisztikai módszert ebben a kérdésben. *** Ugyancsak módszertani érdemei vannak De Candollenak, aki egy nagyterjedelmű s egyéb kérdéseket is felölelő munkában** foglalkozott az átöröklés szerepének kérdésével. Vizsgálódásainak eredményei közül csak végkonkluzióját említem, mely szerint a nagyemberek genezisében úgy az átöröklésnek, mint a miliőnek szerepe van, amely tételt egyébként csak Odinnek sikerült később minden kétséget kizáró módon bizonyítania. Részleteredményeire (melyek az elkövetett hibák miatt Odin kutatásai után már csak történeti érdekkel bírnak) itt ki nem terjeszkedhetvén, utalok az — egyébként nehezen hozzáférhető — eredetire vagy Odin kimerítő bírálatára s még csak módszerének azon elveit ismertetem röviden, amelyek Galtonnal szemben haladást jelentenek. Ezeket a következőkben foglalhatjuk össze: 1. Nem szabad valamely előre megalkotott teóriából kiindulva, csak az átöröklés vagy csak a miliő hatását vizsgálni, hanem mind a kettőre ki kell terjeszkedni. 2. Azon eseteket, melyekben kétségtelenül átörökléssel van dolgunk (kvantitative) szembe kell állítanunk az ellenkezőkkel. 3. Nem szabad „a priori kiváló egyéneket” a kutatás alapjául tenni: így biztosíthatjuk az önkényes ítélkezést. (Ezért ő maga úgy jár el, hogy az európai tudományos akadémiák kültagjait teszi számításainak alapjává; amivel szemben ugyan Odin kimutatja, hogy a kültagok listájában is meglehetősen nagy számmal szerepelnek érdemtelenül megválasztottak.) * Odin, i. m. I. 202. P. ** Histoire des sciences et des savants depuis deux siècles, etc. Deuxième edit. Genève-Bale, 1885.


25

b) A talentum és zseni tenyésztése családokban IV. A nagy emberek genezisének biológiai föltételeit közelebbről megvizsgálni igyekezett Reibmayr idézett terjedelmes munkájában, melynek első kötete a zseni és a talentum tenyésztésének* elméletét, második kötete pedig történelmi, genealógiai és statisztikai bizonyítékokat tartalmaz. Említettük már, hogy vizsgálódásainak kiinduló pontjául a zseni és talentum közti különbség szolgál, melynek kritikájára most már ki nem térve, tekintsük át azon okozati összefüggéseket, melyeket kutatásai alapján megállapíthatni vél. Miként Galton, úgy ő is a zseni és talentum s természetesen az emezek s a többi emberek közt levő különbségeket az átöröklésre, az átöröklött sajátságok kvantitatív és kvalitatív különbségeire (Verschiedenheit in der Erbschaftsmasse) vezeti vissza. Nóvum az ő kutatásaiban az, hogy ez átöröklésbeli különbségek biológiai mechanizmusába közelebbről igyekszik behatolni, az ősök vérkeveredésbeli viszonyaiban keresve valami magyarázatul szolgáló törvényszerűséget. Szerinte a kulturális haladásnál nélkülözhetetlen kiváló képességeknek először alkalmas vérkeveredés által tenyésztetniök kell valamely családban, osztályban vagy fajban, hogy aztán legteljesebb kifejlődésüket egy talentumban vagy zseniben érjék el. A sajátságok e tenyésztése két úton megy végbe, t. i. beltenyésztés vagy tulajdonképeni keverődés útján, melyeknek a sajátságok tenyésztésében különböző szerepük van. 1. A beltenyésztés szerepe elsősorban abban áll, hogy csak ez teszi lehetővé egyáltalában bizonyos kiváló szellemi sajátságoknak olyan magasfokúra való tenyésztését és rögzítését, hogy valamely faj a kultúrnépek sorába léphessen. Ezt már deduktív úton is következtethetjük az állatok faji sajátságainak keletkezési módjából, de történelmi bizonyítékot is találunk abban, hogy „minden nép, mely a művelődés történetében szerepet játszik, ebbe szigorú beltenyésztésen alapuló alkotmányos szervezettel lép be.”** Kerülték a vérkeverődést, nehogy a faji sajátságok visszaütés folytán eltűnjenek. Hogy pedig ezek a faji sajátságok azt a kiválóságot érjék el, mely kultúrális tevékenységet tesz lehetővé, ahhoz a beltenyésztésnek természetadta védelmén (természetes határok: nagyobb folyók, hegyek) * Tenyésztés alatt itt természetesen nem mesterséges tenyésztésnek megfelelő aktív folyamatot kell érteni, hanem a nagy emberek genezisének „természetes” fejlődését, úgy, amint azt a szerző látja. ** Reibmayr, i. m. I. 7. p.

26


kívül helyhez kötött (nem nomád) életmód és egy szűkebb kaszt tenyésztése szükséges. Mindkettőt a földművelés tette lehetővé, egyrészt mert természetes velejárója a helyhezkötöttség és így — megőrizvén a fajt a nomád élettel járó folytonos vérkeverődéstől — alkalmat ad a fentebb elsorolt alapsajátságok (Wurzelcharaktere) tenyésztésére, másrészt azért, mert csak ez teszi lehetővé egy vezető kaszt kialakulását, melynek módjában álljon a finomabb értelmi sajátságok kifejlesztése. A szűkebb beltenyésztés tehát avval az előnynyel jár, hogy a kulturális képességeknek magasabb fokra való tenyésztését és rögzítését idézi elő s így alkalmai ad a talentumos dispozició kifejlődésére. Viszont azonban két nagy hátránya van. Először az, hogy „különösen a magasabbrendű kultúrélet befolyása alatt, a természetes kiválasztás meggátlása s a testi és lelki sajátságok szükséges korrelációjának megszűnése folytán” könnyen állhat be degeneráció. Másodszor s főleg az, hogy ha a tenyésztés hosszú időtartamú — de már 7—8 beltenyésztési generáció után is — „a tenyésztett sajátságok kezdenek megmerevedni, miáltal az egyének alkalmazkodási képessége csökken s a kifejlődő extrém konzervati vizmus minden szellemi haladástól irtózóvá teszi őket. A sajátságoknak ez az erős rögzítődése azonban, mely a hosszabb időn át tartó beltenyésztés következménye s így mindig jellemzi a talentumot, akadálya a zseni szellemi tevékenységének, amely kiváló sajátságok mellett főleg a lélek nagy mozgékonyságát és alkalmazkodási képességét követeli meg, ami nélkül a zseni nem tudna új utakat vágni a kultúrában.” 2. „A léleknek ezt a szükséges mozgékonyságát csak idegen vér beütése idézheti elő a beltenyésztés útján örökölt sajátságokban; mindig csak akkor áll elő tehát, ha magasfokúra tenyésztett sajátságokkal bíró „beltenyésztési vér” (Inzuchtblut) keveredik egy másik, különböző, de szintén magasfokúra tenyésztett sajátságokkal bíró beltenyésztési vérrel, vagy más szóval, ha olyan két egyén egyesül egymással, akik egy nép különböző osztályaiból, vagy két vérrokon népből, illetve fajból származnak és mindketten ugyanazon kulturális magaslaton állanak.”* Tegyük még hozzá ezekhez azt, milyen szerepet tulajdonít szerző a kiváló sajátságok s evvel a talentum és zseni tenyésztésében a két nemnek. Ami az intellektuális képességeket, nemkülönben az alapsajátságokat illeti, ezek szerinte főleg a férfiakban tenyésztetnek, míg a nőknek elsősorban az a képességük volna fontos, hogy ezen apai részről örökölt, de bennük latensnek maradt sajátságokat változatlanul vagy csak kissé gyengítve tudják férfi utódaikra átszár-


27

maztatni. Ennek különösen akkor volna szerepe, mikor az ősi beltenyésztési kaszt férfiága degenerált vagy kihalt s az alsóbb osztályokból feltörekvő kiválóbb férfiakkal mintegy felfrissítik az ősi vért az élet küzdelmeiben s a kulturális versengésben részt nem vevő nők. Fontosabb szerep jut osztályrészül a nőknek a művészi érzelmek s általában az érzelmi szféra tenyésztésénél és átörökítésénél, melyre a családban és társadalomban elfoglalt helyzetük kiválóan alkalmassá teszi őket. Ezt a röviden ismertetett teóriát Reibmayr igyekszik alkalmazni a különféle kulturális képességek (uralkodói, harci, kereskedelmi, művészi, írói, stb. talentum) tenyésztésének magyarázatánál. De, mint maga is kénytelen bevallani, nem nagyon sok pozitív tényt tud igazolására felhozni. Bizonyításának módja így csaknem tisztán deduktívnak mondható: hiányzik a termékeny részletkutatás s ehelyett kapunk elméleti meggondolások tömege mellett egyes elszigetelt tényeket, biográfiai adatokat s irodalom-citátumokat. Ehez járul a szerzőnek egyes szociológiai kérdésekben való hihetetlen tájékozatlansága, mely olykor egyenesen bosszantó naivitások leírására készteti. így pl. az uralkodói talentum tenyésztésének egyik föltételéül a népben megfelelő lojális érzelem tenyésztését jelölvén meg, a következő kitételt használja fejtegetései közben: „Csak az a mélyreható testi és lelki degeneráció, a gyakorlás hiánya sok generáción keresztül, a vérkáosz (korlátlan vérkeverődés) s az ebből származó jellemnélküliség, amelyet a nagyvárosi és gyári proletariátus extrém vérkeverődése idéz elő, lesz majd képes arra, hogy ezt a lélek mélyében gyökeredző érzést meggyöngítse, de aligha arra, hogy — legalább a német fajták szívéből — egészen kiirtsa.” Megemlítésre érdemes az óvatosságnak az a teljes hiánya is, amelyet szerző az általa oly gyakran alkalmazott „degeneráció” szó használatánál tanúsít.* Így pl. az óriási római birodalom bukását szerinte elegendőképen megmagyarázza a luxus s a császárok Rómájában uralkodó korlátlan vérkeverődés (vérkáosz), mely a kiváló sajátságok eltűnéséhez s az uralkodó kasztok és a nép degenerációjához vezetett. Több példát nem sorolok fel: ennyi elég annak a megmutatására, hogy konkrét kutatások hiánya mellett mivé lesz a legszebb teória is. Részemről egyébként kétségtelennek tartom, hogy ebben * Érdekes evvel összevetni Moebius következő tételét: „Ha áttekintjük az elfajulás széles területét, azonnal beláthatjuk, milyen csekély értékkel bír egyáltalán elfajulást diagnosztizálni.” (Über Entartung, 1909. Wiesbaden. Idézi Freud: Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie c. művében Leipzig u. Wien, 1910. 5. n.

28


az elméletben van valami helyes mag. Viszont az is kétségtelen, hogy a kérdés végleges eldöntése — az átöröklésről való, még mindig igen hiányos biológiai ismereteink folytán — még sokáig késni fog. Részben hozzájárulhatna a megoldáshoz a pontos s nem általánosságokra, hanem a részletekre szorítkozó genealógiai kutatás. Ez azonban, miként maga Reibmayr is hangsúlyozza, alig lehetséges az adatgyűjtés nehézsége s általában az adatok hiánya miatt, mely még az aránylag jól ismert uralkodó-családokra vonatkozó kutatásoknál is nehézségeket okoz: hát még ha más zsenik és talentumok (főleg a művészek) genealógiájáról van szó. Épen ezért Reibmayr azt hiszi, hogy egy későbbi — de még eddig meg nem jelent — munkában (a talentumos és zseniális népekről) sikerülnie fog a statisztikai módszer segélyével kimutatni törvényeinek helyességét. Mert szerinte „a nép-talentum és nép-zseni fejlődéstörvényeinek ceteris paribus ugyanazoknak kell lenniök, mint amelyek a talentumos és zseniális családokra érvényesek. De a vérkeverődésnek s az alapsajátságok és érzelmek tenyésztésének útjai itt, a történelemben, sokkal világosabbak s nem vesznek el, mint a családi tradíció kicsiny forrásai, a genealógia földalatti sötétjében.”* Alább — Odinnek a fajkérdésre vonatkozó kutatásait ismertetve — még ki fogunk térni arra, milyen meggondolások teszik már eleve kétségessé azt, hogy ilyen úton a kérdés tényleg eldönthető volna. c) Az átöröklés és miliő kölcsönhatása V. Mint fentebb láttuk, Galton a miliőnek semmi szerepet nem tulajdonított a nagy emberek genezisében s említettük azt is, hogy az első szerző, aki nem előre megalkotott teóriából indult ki, hanem a nagy emberek genezisére befolyással bíró összes tényezőket igyekezett megvizsgálni, De Candolle volt. Őneki azonban módszertani hibák folytán alig sikerült egyebet bizonyítania, mint hogy úgy az átöröklés, mint a miliő bír bizonyos szereppel. Csak Odinnek sikerült aztán ezt a kölcsönhatást pontosan körülírni, aki a nagy emberek geneziséről szóló könyvének** első kötetében a módszertani és kritikai fejtegeté* I. m. I. 517. p. ** Nem tartom érdektelennek megemlíteni, hogy ez a minden tekintetben úttörő munka mennyire elkerülte még a nagyemberek kérdésével foglalkozó szerzők figyelmét is: Ostwald, Reibmayr, Lombroso legújabb kiadása egyáltalában nem említik.


29

seket s az ő saját eredményeit adja, második kötetében pedig a feldolgozott anyagot táblázatokban, grafikus rajzokban és térképekben. A kritikai rész eredményei közül néhánnyal már találkoztunk s ezenfelül még találkozni fogunk alább, a Lombroso-féle teória tárgyalásánál. Ami a módszertani részt illeti, mely egyébként az első kötetnek csaknem a felét elfoglalja, ez nem egyéb, mint az induktív szociológiai (vagy mint szerző nevezi: történelmi) módszer alapelveinek, lehetőségeinek és megszorításainak rendkívül világos és igen tanulságos kifejtése s a módszer jogosultságának az igazolása. Épen ezért ennek bővebb ismertetését elhagyjuk s csak alkalmazását: a szerző adatgyűjtési és feldolgozási módját ismertetve, fogjuk helyenként mint a kutatás alapját megjelölni. (De azért nem mulaszthatjuk el az olvasó figyelmét felhívni ezen metodikai fejtegetésekre, melyeknek konklúziói annál meglepőbbek, ha tekintetbe vesszük, hogy azokat szerző 1895-ben írta ugyan, de már több évi, ezen alapelvektől irányított rendszeres kutatás, szorgos adatgyűjtés után — míg Durkheim első módszertani dolgozatai is csak ezidőtájt 1893—1895-ben jelennek meg.) Térjünk rá ezek után Odin saját kutatásainak és eredményeinek ismertetésére. 1. A tárgy megválasztása és körülhatárolása. Könnyű belátni, hogy annak, aki statisztikai kutatásokkal akarja a nagyemberek keletkezésének problémáját földeríteni, a legnagyobb körültekintéssel kell tárgyának megválasztásánál eljárnia. Mert, hogy a kutatás pozitív eredményekre vezessen, szükséges: először, hogy a bizonyos fajtájú tevékenységet kifejtett nagy emberekre vonatkozó adatok relativ és abszolút száma minél nagyobb legyen; másodszor, hogy a szerző önkényétől független közös kritérium szolgálhasson az összehasonlítás alapjául; harmadszor, hogy a tárgy minél közelebbi vonatkozásban legyen a szerző speciális szakmájával s végül hogy a nagy emberek tárgyalandó csoportja eléggé közismert legyen ahoz, hogy az olvasó a szerző állításainak helyességét ellenőrizhesse. Ezen szempontokból kiindulva világos, hogy lehetetlen minden korba, nemzetekbe és kategóriába tartozó nagy embereket tanulmányozni. Nézzük már most, milyen kategóriába, országba és korba tartozó nagy embereket tegyünk a vizsgálódás tárgyává. Ha föltesszük, hogy egy bizonyos kor és ország nagy embereit tanulmányozzuk, s már most azt kutatjuk, hogy milyen fajtájú tevékenységet kifejtett nagyemberek szolgálnak alkalmas vizsgálati anyagul, különböző nehézségekre bukkanunk. Mint Odin bővebben kifejti, a nagy emberek „természetes” csoportjai a cselekvés (akció) emberei: királyok, hadvezérek, stb; művészek: festők, szobrászok, stb; költők és tudósok közül mindenik bír egy és más hátránnyal, mely

30


lehetetlenné teszi, hogy a tárgy megválasztásánál szem előtt tartandó föltételeknek megfeleljen. Nem jár azonban semmi ilyen nehézséggel az, ha eltekintünk minden tisztán logikus osztályozástól s egy másfajta csoportosítás útján nyert kategóriáját a nagy embereknek, az ú. n. irodalmárokat* (gens de lettres) tesszük a vizsgálat tárgyává. „Irodalmárok alatt értjük azokat a szerzőket, kiknek írásai általános érdekűek s mindazon, aránylag kisszámú egyéneket, akik, anélkül, hogy maguk írtak volna, közvetve jelentékeny befolyással birtak az irodalom fejlődésére.”** Ez a csoportosítás a következő előnyökkel jár: először is nem absztrakt meggondolás, hanem általánosan elfogadott empirikus osztályozás eredménye. Ehez járul, hogy az irodalmárok viszonylagos jelentőségét aránylag könnyű — a kiadások, fordítások, színielőadások számának tekintetbevételével — meghatározni. Végül nem kis előnye e csoportnak az, hogy több nagyembert foglal magában, mint bármelyik a többi közül. Hogy ez az eleve valószínű állítás ne bírjon az önkényűség látszatával, Odin részletesen kiszámítja s végül táblázatban állítja össze a kiváló emberek (százalékos) arányszámát az általa forrásokul használt enciklopédikus művekből. A számítás eredménye a következő:

Ezen oly különböző forrásokból merített s széles körre vonatkozó számok összehangzása valóban meglepő. „A legszkeptikusabb embernek is be kell látnia, hogy a modern korban s a civilizált népeknél az irodalmárok száma volt a legnagyobb a kiváló emberek között”,*** vagyis körülbelül a fele ezeknek. S ez — bizonyos mértékig legalább — feljogosít bennünket arra a reményre, hogy az irodal* Kénytelen voltam a gens de lettres kifejezést evvel a rettenetes hangzású szóval fordítani, mivel az „író” szó, mint azonnal kitűnik, jelen esetben igen keveset fejez ki. ** I. m. l. 310. p. *** I.m. l. 323. p.


31

márok genezisének föltételeit tanulmányozván általános érvényű következtetéseket is vonhassunk a nagyemberek keletkezésére vonatkozólag. Hátra van még annak az eldöntése, mely korból s milyen területről való nagy embereket tegyünk a vizsgálódás tárgyává, S Odin különböző személyi, de főleg tárgyi okokból az újkori („modern”) francia irodalom mellett dönt. Ekkor előáll az a feladat, hogy a francia irodalmárokat térben, időben és működésük, tevékenységük fajtája szerint elhatároljuk. Mindenekelőtt kétségtelen, hogy a térbeli elhatárolásnál lehetetlen a politikai határokhoz ragaszkodni. A francia irodalom fejlődéséről igaz képet akkor kapunk, ha az irodalmárok listájába mindazokat besoroljuk, akik bármely országban is, de francia környezetben nőttek fel és franciául írtak. Kevésbbé könnyű az időbeli elhatárolás, amennyiben a modern francia irodalmat a renesszánsztól (XVI. század) szokták számítani. Mégis célszerűbb — épen ezen század forradalmi voltánál fogva — visszafelé menni s a középkor végétől (1300) kezdve összeállítani a listát. Az a kérdés már most, kik tartoznak a francia irodalmárok közé. Hosszabb megfontolás után Odin a következő csoportokat állítja fel: 1. Pártfogók (protecteurs): mecénások, alapítók, bibliofilek, stb. 2. Könyvkereskedők ( libraires): könyvkereskedők, nyomdászok, kaligrafusok, stb. 3. Színészek (acteurs). 4. Szónokok (orateurs). 5. Publicisták (publicistes). 6. Elbeszélők (narrateurs): memoár- és krónikaírók, útleírások, szerzői, stb. Tudósok (érudits): a „Geisteswissenschaften” művelői: filológusok, történészek, stb. 8. Népszerűsítők (vulgarisateurs). 9. Spekulatív művek szerzői (speculatifs): filozófusok, moralisták, esztéták, szociológusok, stb. 10. Prózaírók (prosateurs): regény- és tárcaírók, stb. 11. Költők (poétes, au sens francais du terme). 12. Drámaírók (auteurs dramatiques). Arra a kérdésre kell még feleletet adnunk, az összes francia irodalmárokat tegyük-e kivétel nélkül a kutatás alapjává? Az önkényűségtől való mentesség s a minél nagyobb számok nyerése érdekében ez igen célszerű volna. De ha meggondoljuk azt, hogy a legjelentéktelenebbekre nézve az adatok is sokkal hiányosabbak, továbbá, hogy lehetőleg egynemű tényeket s csakis ezeket kell

32


tanulmányoznunk, azt kell mondanunk, hogy „a listának tartalmaznia kell mindazon irodalmárokat, akik bizonyos fokú jelentőséggel bírnak s csakis azokat, akik a jelentőség e minimumát elérték”.* Ennél a a beosztásnál, mint már említettük, csakis az illetők művei által elért tér- és időbeli siker lehet irányadó, amelynek mértékéül szolgálnak: a kiadások és újranyomások száma, a fordítások száma és sikere s végül az utánzások, plágiumok, stb. száma. Ε pozitív kritériumok megfontolt és kritikus alkalmazásával sikerült Odinnek az önkényes döntést a minimumra redukálni s 6382 legalább „érdemes” francia irodalmár listáját elkészíteni, melyet a maga teljességében közöl művének II. kötetében. Ezután pedig, hogy a kutatás megkönnyíttessék és a kapott eredmények helyessége ellenőrizhető legyen, tehát tisztán praktikus okokból, külön választ az össszeségből — szigorúan szem előtt tartva a jelzett kritériumokat — 1136 különösen kiváló egyént s végül ezek közül is 144-et mint a legnagyobbakat. így — soha sem feledve egyébként ezen kategóriák relatív értékét — három csoportba soroljuk az irodalmárokat: a) a listán szereplő összes irodalmárok azaz irodalmárok általánosságban;** b) az irodalmárok elitje, akiket kényelem okából talentumos irodalmároknak nevezünk; c) a legmagasabbrendű irodalmárok, akiket az előbbi csoporttal analóg módon zseniális irodalmároknak nevezhetünk. Ez az osztályozás mindenekelőtt a verifikáció eszközéül szolgálhat. Összehasonlítván a különböző csoportok tanulmányozása által nyert eredményeket, fel lehet ismerni az eredmények értékét és fontosságát: annál biztosabbak és általánosabb érvényűek lesznek, minél szembetűnőbb lesz a csoportok közötti parallelizmus.” Ha ez a remény beválik, „a csoportok összehasonlítása megszűnik egyszerűen az ellenőrzés eszköze lenni, hogy a tudományos megismerés céljait szolgáló eljárássá váljék.”*** 2. Általánosságok. Nyilvánvaló, hogy ez a verifikáció csak úgy sikerülhet, ha eltekintünk a talentumos és zseniális egyéneknek relatív értékű kritériumok alapján megállapított abszolút számától és viszonylagos eloszlásukat vizsgáljuk meg különböző objektív szempontok (történeti periódusok, születéshelyek, stb.) tekintetbevételével. Először az egymásután következő 50 és 25 éves történeti periódusokban * U. o. 359. p. ** „Ebbe beleértjük természetesen a másik két csoportba tartozókat is amiként a második csoport magában foglalja a harmadikat.” *** U. o. 385. p.


33

szerepelt eloszlást vizsgálva, azt találjuk, hogy kisebb-nagyobb eltérésekkel, középértékben 18 százaléka az összes irodalmároknak tartozott mindig a talentumusak s ez utóbbiaknak 2,3 százaléka a zseniálisak csoportjába. Nehogy ez az eredmény véletlen összetalálkozás benyomását tegye, Odin több más, egymástól független föltételnek (írói műfaj, életkor, nem, születési hely, vallás, stb.) megfelelő eloszlást is megvizsgált s miként látni fogjuk, a legtöbb esetben ugyanezt az eredményt kapta. Egy igen érdekes grafikus rajzban azt tünteti fel ezután, milyen, volt az egymásután következő öt éves periódusok átlagos termékenysége irodalmárokban, vagyis nagy emberekben. Azt látjuk, hogy konstans kisebb ingadozások mellett egyes korszakokban jelentékeny eltérések (sülyedések és emelkedések) vannak e tekintetben. Ε tény magyarázatát nem kísérli meg, mert művének főcélja a nagy emberek genezisére általános érvényű befolyással bíró föltételek kikutatása, de úgy hiszi, hogy erre vonatkozó adatai termékeny részletkutatásokra adnának alkalmat. A továbbiakban azt vizsgálja Odin, milyen szerepe van a két nemnek az irodalom fejlődésében. Miként egy pontos táblázat mutatja, a nők „csaknem nevetségesen csekély” számban szerepelnek. „A nők összesen körülbelül húszszor kevesebben vannak az irodalmárok közt, mint a férfiak.” Mindazonáltal „meggyökeresedett előítéleteken kívül semmi sem kényszerít arra, hogy ebből a nő természetes inferioritására következtessünk.”* Ennek bizonyítására ismernünk kell Odin további vizsgálatainak azt a legfontosabb eredményét, hogy az irodalom s evvel az irodalmi tehetség fejlődése szorosan összefügg a felsőbb oktatás méreteivel. Nos, világos, hogy a nőknek ennek az elérésére még a mai korban sincs túlságos sok alkalmuk, az előző korszakokban pedig még kevesebb volt. Még inkább megerősödünk a kérdés ilyetén felfogásában, ha azt látjuk, hogy az irodalmár nők legnagyobb része Parisban és kastélyokban született, vagyis olyan helyeken, ahol leginkább volt alkalmuk felsőbb oktatás nyerésére. De ezenfelül is Odin külön táblázatban mutatja ki, hogy „a nők mindig kiváló mértékben tűntek ki, amikor kedvező külső körülmények közt voltak”, vagyis mint színésznők, pártfogók és prózaírók. VI. 3. Az átöröklés szerepe. „Ha átnézzük az irodalmárok abécés listáját, meglepődünk, látva, minő ritkán ismétlődnek aránylag ugyanazon nevek.”** A név maga azonban nem elég a rokonság * U. o. 431 ** Odin i. m. I. 435. p.

34


megállapítására s ezért Odin alaposan áttanulmányozta az összes irodalmárokról szóló biográfiai adatokat s hogy minden tévedést lehetőleg kizárjon a rokonok kiválóságának az értékelésénél, csakis azon rokonok fölvételére szorítkozott, kik maguk is irodalmárok voltak. A kiváló rokonok tényleges számát pedig kettővel való szorzás által állapította meg, mert mint fentebb láttuk, a kiváló embereknek körülbelül a fele irodalmár. Számításainak az eredménye az, hogy „körülbelül 8 százaléka az összes irodalmároknak van rokonsági viszonyban más irodalmárokkal. Ha csak a talentumos irodalmárokra vagyunk tekintettel, ez az arány fölemelkedik csaknem 11 százalékra. Megkétszerezve ezeket a számokat, azt találjuk, hogy egy kiváló irodalmár körülbelül 16% valószínűséggel bír valamely kiváló rokonnal: a talentumos irodalmárnál ez a valószínűség 22%.”** Ezek az elég tekintélyeseknek látszó számok azonban ne ejtsenek bennünket abba a tévedésbe, melybe Galton és Ribot esnek, hogy azt higyjük: egyenlő talentum mellett mindenkinek egyenlő esélye van az érvényesülésre s hogy így ez az eredmény az átöröklés döntő szerepét mutatná. Egész csomó körülmény lehet befolyással az átöröklésen kívül is a nagy emberek genezisére, melyeket eddig pontosan meg nem vizsgáltak s melyeknek, mint a továbbiakból kitűnik, tényleg igen nagy szerepük van. S így a kiváló emberek rokonságáról szóló statisztikai adatok amellett is szólhatnak, hogy a családi (mint nevelési) miliő bírt bizonyos befolyással e tekintetben. Ezt már eleve valószerűvé teszi előttünk azon vizsgálat eredménye, mely a különböző rokonsági fokok szerint való eloszlásra vonatkozik. „Könnyű belátni, hogy minden fokon való rokonságok száma pontosan arányos a miliő-hatás valószínűségével. S tényleg azt találjuk, hogy az irodalmárok közötti rokonságnak túlnyomó többsége (73%) első fokon való (apa, fiú, testvér), még elég tekintélyes rész (16%) második fokon való, míg a legtávolabb rokonságra csak 11% esik.” S emellett „semmi okunk sincs annak a fölvételére, hogy az átöröklés csökkenne a rokonság távoliságával.”** Nem marad tehát egyéb hátra, mint az, hogy pontos vizsgálatokat végezzünk arra vonatkozólag, bír-e a miliő valami befolyással a nagy emberek genezisében vagy nem. A számos tényező közül, melyek itt szerepelhetnek, elsősorban azokat vesszük tekintetbe, amelyek úgy az egyénre, mint õseire egyformán hatnak vagy hathatnak. A többiek közül, melyeknek számát vég nélkül lehetne fokozni, csak azokat fogjuk tanulmányozni, melyek általános jellegűek és szembe* U. ο. 434. p. ** U. ο. 436-7. p.


35

tûnően nagymérvű befolyással bírhatnak (születési hely, nevelés, gazdasági helyzet, a szülők foglalkozása, osztályhelyzet). 4. A geográfiai miliő szerepének vizsgálata az itt szereplő számos tényező (klimatológiai, hegy-, vízrajzi, etnológiai és politikai) hatásának keresztül-kasul szövődése folytán igen komplikált s a kérdés teljes tisztázásával alig kecsegtető feladat. Néhány döntő momentum (politikai és adminisztratív miliő, faji befolyások) szerepe azonban elég tekintélyesnek látszik ahoz, hogy külön-külön való tanulmányozást megengedjenek. Ecélból Odin táblázatokban feldolgozza s három térképen ábrázolja (Franciaország területének három különböző beosztásával) a département-oknak, province-nek és tájékok-nak (regions) az összes népességhez viszonyított termékenységét irodalmárokban. Hogy ez egyúttal a nagy emberekben való termékenységet jelenti, arról úgy győződik meg, hogy itt is elvégzi a már említett verifikáló számítást. Ebből kitűnik, hogy úgy a département-ek, minta province-ek, mint a tájékok viszonylagos termékenységét a fentebb is megállapított arány fejezi ki, mely szerint középértékben 18 százaléka az összes irodalmároknak talentumos s ezeknek 2,3 százaléka zseniális. Vagyis Odin adatai tényleg a francia irodalom hű redukciójának felelnek meg s így bátran fölvehetjük, hogy az ezek alapján készült táblázatok és térképek tényleg lehetővé teszik a geográfiai miliő szerepének a vizsgálatát. Ezek a térképek mindenekelőtt azt engedik megállapítani, hogy a szoros értelemben vett földrajzi (hegy-vízrajzi) helyzet alig bír befolyással a nagyemberek keletkezésére. Egész csomó analóg földrajzi fekvésű département termékenysége igen különböző, míg a lehető legkülönbözőbb fekvésű départementok nagy számánál ugyanazt a termékenységet találjuk. Maradna eszerint a politikai és adminisztratív, továbbá az etnológiai miliő befolyásának vizsgálata. Ami az elsőt illeti, ennek hatása részben egybeesik a továbbiakban megvizsgálandó tényezőkével s ezért demonstrálására csak két példát említünk fel. Az egyik Parisnak kivételesen óriási termékenységére vonatkozik, melyről még a továbbiakban szó lesz és amely az utolsó századokban rohamos emelkedést mutat: a centralizáció haladtával. Még frappánsabb bizonyítéka a politikai és adminisztratív miliő befolyásának a francia gyarmatoknak a (fehér) népesség kis számát s az aránylag kedvezőtlennek látszó helyzetet tekintve meglepő termékenysége kiváló irodalmárokban. Ennek oka egyrészt a gyarmatok fehér népességének gazdasági és szociális helyzete, amiről alább még megemlékezünk, másrészt az adminisztráció kivételesen nagy befolyása (a hivatalnokoknak relatíve nagy száma, stb.). Ez utóbbira eklatáns példa az, hogy pl. Kanada attól kezdve, hogy angol gyarmat

36


lett s így kivonatott a francia adminisztráció hatása alól — megszűnt francia irodalmárokat produkálni. Ami az etnológiai (faji) miliő szerepét illeti, ennek a tulajdonképeni francia vidékeken való tanulmányozása — a határtalan fajkeveredés miatt — alig biztat pozitív eredménnyel. Ha mégis, hogy az elfogultság vádját magunkról elhárítsuk, megvizsgáljuk térképeinken az irodalmárokban való termékenység eloszlását azon öt fajta szerint, melyeket különböző területeken felvenni szoktak (Cimbres, Ibéres, Liguriens, Gaulois, Beiges), azt látjuk, hogy mindenik fajta területén belül egyformán vannak igen nagy, közepes és kistermékenységű területek. Tehát evidens, hogy a franczia területeken az etnológiai eloszlás s az irodalmi „zsenialitás” között semmiféle korreláció nincs.* Ez azonban még nem teszi teljesen kétségessé az etnológiai miliő befolyását, mert származhatik egyszerűen abból, hogy nem ismerjük pontosan a fajok tulajdonképeni eloszlását. Ezért Odin vizsgálat alá veszi azokat a területeket, ahol francia részek mellett idegen nyelvű és fajtájú lakossággal bíró részek vannak. Számos példája közül csak néhánynak a fölemlítésére szorítkozom. Basses-Pyrénées départementban két teljesen idegen népességet tanulmányozhatunk a terület baszk, illetőleg francia részeiben. Nos, a baszk rész 16, a sokkal népesebb francia rész csak 14 irodalmárt produkált. Bretagne-ban az első helyet ugyan francia département foglalja el, de a teljesen breton département felülmúlja a másik kettőt, melyek felerészben francia népességgel bírnak. Ez utóbbiak közül az egyikben a francia rész, de a másikban a breton rész produkált több irodalmárt. S így tovább halmozhatnók a példákat, melyek mind azt bizonyítják, hogy Franciaországban az etnológiai elem semmiféle befolyással nem bír az irodalmi produktivitásra. Ugyanilyen eredménynyel jár a Franciaországon kívül eső francia területek (Belgium, Luxemburg és Elszász-Lotharingia) vizsgálata. így pl. a csaknem tisztán német Luxemburg aránylag több francia irodalmárt produkált, mint sok sokkal népesebb francia département: újabb eklatáns bizonyítékául az adminisztráció befolyásának. Hogy ez utóbbit csak közvetett hatásnak kell tekintenünk, arról az alábbiakban még lesz szó. Ezek után már most közre adom Reibmayr alábbi táblázatát, melyet említett később kiadandó munkájából (a talentumos és zseniális népekről) előre közöl s melynek adatait ő a jón-attikai fajta nagyobb mozgékonyságával és fokozottabb vérkeverődésével, illetve a dór* Ebből s az alábbiakból megítélhetjük, mit tartsunk a Lapouge-féle tanok igazságáról, valamint Reibmayr „vértisztasági” elméletéről.


37

lakóniai fajta extrém beltenyésztésétől föltételezett (inkább csak talentum tenyésztésre alkalmas) konzervativizmusával magyarázza: „A görögök zseni-produkciójának táblázata faji hovatartozás és születési hely szerint.”* Jón faj 220 59.2%

Dór faj

Aol faj

131 33.8%

33 8%

Attika Athén

Lakónia Spárta

104 27.4%

7 l.8%

Nyilvánvaló, hogy ez a táblázat bizonyító erővel csak akkor bírna, ha szerző bebizonyítaná, hogy a gazdasági, politikai stb. viszonyok egyenlőségének ellenére a faji tényező volt a döntő, nem is beszélve a zseni bizonytalan meghatározásáról a német írónál. 5. A vallási miliő befolyására vonatkozó érdekes vizsgálatoknak csak az eredménye álljon itt: több, egymástól független s egyenként nem elég bizonyító erővel bíró körülmény egyértelmű összehangzása annak a fölvételére készteti Odint, hogy a protestantizmus kedvezőbb befolyással volt az irodalmi kultúrára, mint a katolicizmus. Ez a befolyás főleg a megfelelő nevelési miliővel magyarázható. 6. Lokális miliő. Láttuk, hogy a különböző départementok eltérő termékenysége irodalmárokban nem magyarázható meg geográfiai helyzetükből. Meg kell ezért kísérelnünk, vajon a départementok további felosztása különböző területekre nem-e vezet a kérdés megoldásához. S tényleg, a départementok térképét vizsgálva azt látjuk, hogy a „legtermékenyebb départementok általában azok, amelyekben a legfontosabb városok vannak, míg a legkevésbbé termékeny départementok csak csekély fontosságú székhelyekkel bírnak. Ez annak a felvételére vezet bennünket, hogy a francia irodalmároknak — és a nagyembereknek általában — a geográfiai eloszlását kevésbbé okozza születéshelyük geográfiai helyzete, mint inkább annak sajátos karaktere.” ** A rendszeres tanulmányozás céljából tehát felosztja a départementokat „fő-(szék-)helyekre” (chefs-lieux) és „más helységekre” (autres localités). Ezután összeállítja pontos táblázatokban és térképen ábrázolja az irodalmárok születési helyére vonatkozó adatokat s tényleg arra a meglepő eredményre jut, hogy „az összes départementokban kivétel nélkül, a székhelyek termékenysége felülmúlja — még pedig általában jóval felülmúlja — a többi helységek együttes termékenységét. De ez nem elég! Könnyű megállapítani, hogy a székhelyek mini* Reibmayr, i. m. 1. 454 p. ** Odin i.m. l. 492

38


mális termékenysége is még, kevés kivétellel, nagyobb mint a többi helységek maximális termékenysége. Frappánsabb parallelizmust még csak képzelni sem lehet. Összehasonlításunkból ritka világossággal tűnik ki, hogy a székhelyeknek az irodalmárok fejlődésére sokkal kedvezőbb föltételekkel kell rendelkezniök, mint a többi helységeknek. Ebből láthatjuk, mit ér sok szerzőnek az a bizonykodása, hogy a falvak (a vidék) termékenyebbek kiváló egyénekben, mint a városok. * Érdekes a kastélyoknak relatíve igen nagy termékenysége, mely minden esetben felülmúlja a „többi helységekét” s többnyire egyezik a székhelyekével. Még szuperiorisabb e tekintetben Paris, mely a többi székhelyek termékenységét is 21/2-szer felülmúlja. Látjuk tehát, hogy a geográfiai eloszlás tényleg a fontosabb székhelyek eloszlásával magyarázható s így érthetővé válik az is, hogy az aránylag kedvezőtlen helyzetben lévő s nem francia tájékok is nemcsak hogy nem inferiorisabbak a szomszédos francia tájékoknál, de sőt még néhol túl is szárnyalják őket: ott t. i., ahol fontosabb és nagyobb városokat zárnák magukba. Az a kérdés már most, mi az oka Páris, a székhelyek és a kastélyok szuperioritásának. Maga e székhelyek városjellege, az evvel járó nagyobb népesség s élénkebb, mozgékonyabb élet még nem magyarázza meg eléggé a dolgot, mert a „többi helységek” között is vannak városok s ezenfelül igen élénk, nagynépességű kereskedővárosok szerepelnek a táblázatokban csaknem az utolsó helyen termékenyság tekintetében. A tünemény magyarázatát megtaláljuk a legtermékenyebb városok külön tanulmányozásában. Ekkor kitűnik, hogy ami ezeket a többi helységek fölé emeli, az alábbi sajátságok gyakori összetalálkozása: „1. Főleg ezek a városok voltak az adminisztratív, politikai, egyházi és igazságügyi középpontok. 2. E városok igen sok alkalmat szolgáltattak művelt és intelligens emberekkel való közlekedésre, tekintettel az ott lakó írókra, * U. o. 504 p. Ez utóbbi nézet tényleg hihetetlen módon el van terjedve úgy a közönségnél, mint az irodalomban. Így pl. Reibmayr szerint a „lelkii koncentráció” lehetőségeinek a hiánya meggátolja zseniknek a nagyvárosban való fejlődését s így „ha a nagyvárosok a talentumokat és zseniket mágnes gyanánt vonzzák is magukhoz, mégis a zsenik statisztikája (!) bizonyítja, hogy e nagyvárosok a talentumokat, a zseniket és átörökölt képességeiket (Erbschaftsmasse) ugyan tömegesen fogyasztják el, de ritkán tenyésztik.” (I. m. I. 42 p.) Úgy hiszem, hogy ez az állítás egymagában is elegendőképen megmagyarázhatná azt a tartózkodó álláspontot, melyet Reibmayr adataival s egész elméletével szemben elfoglalni kénytelen voltam.


39

tudósokra, kitűnő művészekre, nagyszámú tudós papságra, gazdag és irodalmilag képzett előkelőségekre, stb. 3. Az intellektuális képzettség elnyerésére fontos lehetőségeket nyújtottak, főiskolákkal, könyvtárakkal és múzeumokkal, könyvkereskedésekkel, nyomdákkal, stb. 4. Végül a többi városokhoz viszonyítva gazdagabbak voltak, vagy legalább is nagyobb arányokban laktak bennük gazdag vagy tehetős családok.”* Ami a kedvező föltételek ezen négy csoportjának viszonylagos szerepét illeti, erre nézve Odin úgy dönt, hogy a legfontosabb és leghatékonyabb közvetlen befolyással a harmadik csoport látszik bírni. Amely városokban ez a csoport erősen fejlett fokon volt képviselve, azok voltak a legtermékenyebbek irodalmárokban. De ezenfelül még pontosabban meg lehet állapítani, hogy épen azok a városok produkálták viszonylag a legtöbb nagyembert, amelyek felsőbb iskolákkal s főleg egyetemekkel vagy hasonló intézményekkel rendelkeztek. A felsőbb nevelés ezen elsőrangú fontossága mellett bizonyít még a kastélyok nagy termékenysége s a nők példája is, melyről fentebb volt szó. 7. A nevelési miliő szerepe. „A lokális miliő tanulmányozása azt mutatta, hogy a nevelésnek s különösen a tanításnak fontos szerepe van az irodalmárok fejlődésében. Ennek a következtetésnek az igazolására egyszerű mód annak a megvizsgálása, milyen nevelésben részesültek az irodalmárok.”** A számítás eredménye a talentumos irodalmárokra vonatkozólag az, hogy 811-en nyertek közülök jó nevelést (oktatást) s csak 16-an közepest vagy rosszat. „Minden annak a feltevésére kényszerít tehát, hogy a nevelés nemcsak fontos, de a legfontosabb, vagyis döntő jelentőséggel bír az irodalmárok fejlődésében. S nemcsak a közepes tehetségekre hat, hanem ugyanolyan intenzitással a talentumra és zsenire.”*** 8. A gazdasági miliő (anyagi helyzet) szerepét meglehetősen nehéz eldönteni az adatok hiányossága miatt. Odin 619 talentumos irodalmárra vonatkozólag állapította meg pontosan a gazdasági miliőt Ezek közül 562 töltötte ifjúságát anyagi gondoktól mentesen s csak 57, tehát a tizedrészénél is kevesebb nehéz anyagi viszonyok között. De ez utóbbiakról is egyenkint megállapítja, hogy valamilyen szerencsés véletlen folytán mindnyájan kielégítő nevelésben részesültek. Nyilvánvaló, hogy a gazdag osztályoknak ez a túlsúlya „azon szoros viszony * Odin, i. m. I. 511. p. ** U. o. 522. p.

40


következménye, mely szükségszerűen fennáll az egyén gazdasági helyzete s azon valószínűség között, hogy felsőbb oktatást nyerhessen.”* 9. A szociális miliő szerepét akként döntötte el Odin, hogy azon 636 esetben, melyhez adatokat tudott szerezni, megállapította a talentumos irodalmárok szüleinek társadalmi helyzetét. Ebből kitűnt, hogy az irodalmárok sokkal gyakrabban származtak a hivatalnoki karból, a nemességből s a szabadfoglalkozásúak osztályából, mint a burzsoáziából vagy a proletariátusból. Ε két utóbbi osztály együttesen csak a talentumos irodalmárok ötödrészét produkálta, kevesebbet, mint bármelyike a többi osztályoknak egymagában. Még feltűnőbb ez az arány, ha az adatokat az illető osztályok átlagos népességére vonatkoztatjuk. Ekkor kitűnik, hogy a társadalom különböző osztályainak viszonylagos termékenysége irodalmárokban valóban fenomenális különbségeket mutat, főleg a nemesség javára. Csak a XIX. században látjuk a két utolsó osztály termékenységét nagyobb arányokban fokozódni. Bizonyos privilégiumos osztályoknak ez a szuperioritása magyarázza meg egyúttal részben a gyarmatok említett termékenységét is, amennyiben a gyarmatok fehér népessége főleg a három első sorban említett osztályhoz tartozik. Hogy ezen osztályok szuperioritása a felsőbb oktatás lehetőségeivel áll egyenes arányban, talán külön említenünk sem kell. 10. Összefoglalás. Azt látjuk, hogy a nagy emberek genezisére a föltételeknek két természetes csoportja bír befolyással: az átöröklés és a miliő. Ez utóbbi több tényező összejátszásával hat: közvetlenül a nevelési miliő s közvetve az ezt determináló szociális és gazdasági miliő útján. Ha e három tényezőt egy névvel illetjük, azt mondhatjuk, hogy a nagy emberek fejlődésének az irányát a szociális miliő dönti el párhuzamban az átörökléssel. Ezt úgy kell képzelnünk, hogy az átöröklés egymagában aligha elegendő arra, hogy valakit kiváló emberré tegyen, ha a szükséges külső föltételek (elsősorban a jó nevelés) hiányoznak. Az átöröklés maga csak bizonyos diszpozicionális képességekkel ruházza fel az embert, melyeknek kifejlődését a szociális miliő teszi lehetővé vagy gátolja meg. De az Odin vizsgálataiból egyúttal szükségszerűen következik, hogy a kiváló képességek nem képezik, mint azt Galton hitte, néhány család privilégiumát: ellenkezőleg azoknak a társadalom összes rétegeiben s egyúttal az emberiség minden fajtájában meg kell lenniök s csak alkalmas környezetre várnak, hogy kifejlődhessenek. Ugyanezt — az egyébként sokban önmagának ellentmondó — Ostwald is látja: „Fel kell tennünk, hogy itt a rendszerint meglévő nyers* U. o. 532. p.


41

anyagról (Rohstoff) van szó, amelyből alkalmas körülmények között mindig kifejlődnek a nagy emberek.”* S ebből azt is látjuk, mit érnek Galton számításai, melyeket a Quetelet-féle (a középszerűségtől való eltérésről szóló) törvény alapján végzett oly célból, hogy kikutassa a nagy emberek átlagos számát. Ismételjük tehát: a tehetség kifejlődésére úgy az átöröklés, mint a miliő (nevelés) kölcsönösen befolyással bírnak.** (Befejező közlemény a jövő számban.)

* Erfinder u. Entdecker. 21 p. ** Azt mondhatná valaki: ez egy banális igazság, amit mindenki tud. Erre a következő megjegyzésem van. Tekintsünk el attól a kérdéstől, vannak-e egyáltalán a tudományban maguktól értetődő igazságok (erre vonatkozólag 1. Ostwald Die Energie c. művének 42. lapját) s gondoljunk arra, hogy a közönség a fenti törvényszerűséggel szemben általában épen az ellenkező nézeten van. De nemcsak ő, hanem még a legnagyobb tudományos autoritásnak tekintett Galton is több helyen ilyen értelemben nyilatkozik. Idézem pl. a következő kijelentését: „Meg vagyok róla győződve és igyekezni fogok minden erőmmel bizonyítani, hogy ha bármely korszak nagy embereit kicsiny gyermekkorukban elcserélték volna másokkal, nagyrészben, ha életben maradtak s egészségüket ötvenedik életévükig megőrizték volna, életkörülményeik megváltozása dacára is kiválóságot értek volna el. Így pl. hihetetlen, hogy Lord Brougham a körülmények bármely kombinációja folytán is az obskúrus középszerűség fokára sülyedhetett volna.” (I. m. 37. p.)

Braun Róbert: A tanult és tanulatlan munka* (Skilled and unskilled labor) lapos és részrehajlatlan kutatóra volna szükség annak eldöntésére, hogy vajon az Amerikában használatos ipari termelési mód az esetek túlnyomó számában fölötte áll-e az európainak. Ε sorok írója megfigyeléseit csak néhány iparágra terjesztette ki, melyekben Amerika fölsőbbsége kétségtelen. Ezek: a húsipar, szabóság és cipészség. Ezek alapján kísérli meg megállapítani, hogy mi a lényeges különbség az amerikai és európai termelési mód közt és hogy mik a termelési mód következményei a termelőre, a munkásra nézve. Annak eldöntése, hogy vajon a nevezett iparágak tipikusak-e és hogy a belőlük levont következtetések ráillenek-e az egész iparra vagy legalább ezek túlnyomó többségére, nem vállalkozhatom, habár hajlandóságot érzek ez ágakat tipikus példáknak tekinteni. Hertzka Tivadar mutatta ki talán legmeggyőzőbben azt a fontos tényt, hogy a jelen társadalomban egy gép alkalmazására nem elegendő ok, hogy a gép munkát takarít meg, hanem szükséges az is, hogy munkabért takarítson meg. Tehát pl. hasztalan győzzük meg a kisiparost, hogy ez vagy amaz a gép ennyi vagy annyi munkát takarít meg, ha a fizetett munkás olcsóbb a gépnél. Vagy amint Amerikában a déli államokban szokták példaként mondani: a déli farmer azért nem igazíttatja meg a kerítést, mert olcsóbb egy kis négergyereket fizetni, aki naphosszat vigyáz a résnél, hogy azon egy tehén se jöjjön * Szerző felolvasta a Társadalomtudományi Társaságnak 1910. dec. hó 22-ki ülésén.

Braun: A tanult és tanulatlan munka

43

ki, mint megigazíttatni a kerítést. Minél nagyobb valamely országban a munkabér, annál jövedelmezőbb a gépek alkalmazása. Pl. egy oly gép, mely 10 ember munkáját végzi el és naponta mindenestül 40 koronába kerül, nálunk nem vezethető be, ha 10 ember bére csak 30 korona, mert e gép a termelést 10 koronával megdrágítaná. Ellenben bevezethető Amerikában, ahol 10 ember bére 150 korona és a gép a termelést 110 koronával olcsóbbá tenné. A gép azonban nem az egyedüli oka az amerikai ipar fejlettségének. Legalább is oly fontos ok a munka rendkívül gondos szervezése, a munkamegosztásnak következetes keresztülvitele. Elvül állítható, hogy egy ember sohasem végzi azt a munkát, melyet kettő is végezhet. Mindhárom említett iparágnál ezt az elvet látjuk megvalósítva. Aki a chicagói húsgyárak valamelyikét meglátogatta és a rettenetes mészárlás és véróceánok víziói után fölidézi egy magyar falusi disznóölés képét, melyre az összes szomszédgyerekek összegyűlnek, nézni, hogy mint fut a sertés a késsel, a gazda pedig háznépével és a hentessel naphosszat dolgozik, míg elkészülnek, nagyon is látja a különbséget a mi primitív eljárásunk és az amerikai szervezett munka közt, mely lehetővé teszi, hogy egyetlen ember naponta 1000 sertés torkát vágja el. A közgazdaságtanra azonban a legfontosabb tény az, hogy a sertés mintegy száz kézen megy keresztül, mielőtt a hűtőbe jut. Azt jelenti ez, hogy a hentesség, mely nálunk egy ember foglalkozása, Amerikában száz külön mesterséggé specializálódott. A szarvasmarhavágásnál az az ember, aki a fejbőrt nyúzza le, teljesen járatlan a többi bőr lenyúzásában. Sőt nagyon valószínű, hogy az egész Packingtown 40—50 ezer munkása közül vajmi kevés olyan akad, aki az egész mészáros mesterséget értené és akik értik is, bizonyára otthon, Európában tanulták. Tudásuk mindenesetre fölösleges Amerikában. Ép így áll a dolog a cipészségnél és szabóságnál is. Vannak ugyan olyan iparosok, akik európai módra képesek egy pár cipőt avagy egy kabátot, mellényt vagy nadrágot egyedül elkészíteni, de kevés amerikai visel ilyen cipőt vagy ruhát. Egy cipészcsoport (Amerikában gang vagy team) 80—100 emberből áll, akik mind más munkát végeznek. A szabóipar is hihetetlenül specializálódott és van pl. olyan munkás, aki csakis gombokat varr. Az, aki kabátot vasal, teljesen járatlan a nadrágvasalásban stb. Az ilyen munka eltanulása igen rövid időt kíván és a tanulás leggyakoribb módja, hogy az illető egyszerűen vállalkozik a munka elvégzésére, anélkül, hogy sejtelme is volna róla. Mikor járatlansága kiderül, elkergetik, de újabb helyet keres és ezt addig folytatja, míg

44


el nem tanulja a mesterséget. Egy cipész úgy nyilatkozott előttem, hogy a legtöbb ügyességet kívánó munka eltanulása hat hónapba kerül. Pedig ismeretes, hogy mindenki szereti túlozni azokat a nehézségeket, melyeket az ő mesterségének megtanulása okoz. Láttam oly magyar bevándorlót, akinek ötven éves koráig talán soha tű nem volt a kezében és most mint szabó keresi meg kenyerét. Nagy kérdés, vajon lehet-e az említett iparágakban dolgozó munkások túlnyomó többségét tanult munkásoknak nevezni. Általában elmondhatni, hogy a tanult munka (skilled labor) fogalma nagy revízióra szorul a közgazdaságtanban. Kétségtelen, hogy egy magyar mészáros, cipész vagy szabó kiképzése hosszabb időt kíván és ha egy foglalkozási ág tanult vagy tanulatlan volta attól függ, hogy elsajátítására — hasonló képzettség mellett — mennyi idő szükséges, a nevezett iparágakban világosan megállapítható, hogy a tanulatlan munka kiszorítja a tanult munkát. És ha a régi generálisok gúnyosan mondták, hogy egy puska és egy ember még nem katona, annyi joggal mondhatjuk mi is Európában, hogy egy bárd és egy ember még nem mészáros, valamint egy olló és egy ember sem szabó. Azonban Amerikában ezek az igazságok megdőlni látszanak és ha eltekintünk a tanulásra fordított igen rövid időtől, kevés túlzással mondhatni, hogy egy szerszám és egy ember kész iparos. Igaz, hogy egy tapasztalt munkás több munkát végez egy tapasztalatlannál, de mindenki hamar eléri termelőképessége tetőpontját és elvégre egy tapasztalt utcaseprő vagy zsákhordó is többet dolgozik egy kezdőnél. Nálunk a földművest a tanulatlan munkás valóságos típusának tekintik, de vajon mi jogon? Bármily különösen is hangzik, tény, hogy bizonyításra szorul, vajon egy átlagos bankigazgató nevelésére több idő szükséges-e, mint egy átlagos földművesére. Ha a parasztgyerek nevelése nem is jelent iskolábajárást, folytonos megfigyelés, apró útbaigazítások szükségesek mestersége eltanulására. Ha egy gyermek falun is nőtt föl, azért még kitűnő bankigazgató lehet belőle, ellenben a városi gyerekből ritkán vagy talán sohasem lesz jó paraszt. Hogy az egyik foglalkozás nagyobb ügyességet vagy ítélőképességet kíván a másiknál, legalább is vitatható. Persze a legtöbb városi ember azt képzeli, hogy a földművelés nem lehet valami nehezen eltanulható foglalkozás, mert hisz minden paraszt ért hozzá. Ez azonban nagy tévedés, mert itt is ép oly különbség van a szakértő és kontár közt, mint bárhol másutt. Van ember, aki egész életét a szabóműhelyben tölti és sohasem lesz belőle jó szabó. De legalább is ép oly közönséges eset, hogy van paraszt, aki minden nyáron kaszál és sohasem tanulja meg a kaszálást. És ha ritka az oly szabó, aki jól tud


45

egy frakkot elkészíteni, ritka az oly paraszt is, aki igazán jól tud kaszálni. Azonban lassanként a szántóföldről is kiszorul a tanult munkás. Nagy uradalmakon már csak néhány öregebb béres tud kézzel vetni· Maholnap a kaszával való aratás is fölöslegessé válik és a kaszapengés mint az aratás idejének szimbóluma tisztára költői kifejezéssé válik, aminthogy Amerikában még a virágosabb nyelvben is az aratógépek kattogásáról beszélnek. Sőt ez úton tovább menve, kevés gondolkozás után azt is beláthatjuk, hogy a mai parasztnál tanultabb munkás volt a régi. Minden ruhadarabját maga csinálta, sőt (nem furcsa paradoxon-e?) az „elmaradottabb”, primitívebb erdélyi paraszt ma is sokkal többféle mesterséghez ért és egy család csaknem teljesen független gazdasági egység. Hogy a munkamegosztás változtatott e viszonyon, az úgy a tudomány, mint a gyakorlat előtt jól ismert tény, ellenben kevés figyelemben részesült az a tény, hogy ennek folytán a termelés egyre kevesebb és kevesebb ügyességet és szakértelmet kíván. Idáig az volt a hallgatólagos föltevés, hogy a foglalkozási kör szűkül ugyan, de ezen belül az ügyesség annyira növekszik, hogy egészben véve a termelésre való alkalmasság hosszabb tanulást kíván. Eddig e tényt az a körülmény homályosította el, hogy a régi termelési módra való előkészítést nem neveztük tanulásnak, holott az volt. Ha pedig valamely primitív népet, pl. a régi amerikai indiánokat vesszük, kitűnik, hogy nevelésük hosszú és igen gondos volt. Minél tökéletlenebb eszközök állnak rendelkezésünkre a termelésnél, annál tökéletesebb testre van szükségünk. Minden új eszköz kitalálása, mely a termelést egyszerűsíti, egy-egy ügyességet tesz fölöslegessé, amint pl. könnyebb egy vadat nyíllal, mint kővel és puskával elejteni. A fönnemlített három iparágon kívül kőműveseket, lakatosokat is kérdeztem, akik mesterségüket fiatal korukban itthon tanulták és régóta dolgoznak Amerikában, hogy vajon odahaza hasznavehető munkások lennének-e. Egyhangúlag azt felelték, hogy csaknem teljesen hasznavehetetlenek volnának, hogy újból kellene mesterségüket tanulni. Igaz, hogy az amerikai kőműves nyolc óra alatt legalább 1600 téglát rak, szükség esetén pedig 2500-at is, a magyar pedig csak 4—600-at, de míg a magyar minden oly kőművesmunkához ért, ami a házépítéshez szükséges, az amerikai csakis a téglarakáshoz ért, a „kőművesség”-ből pedig egész sereg új iparág fejlődött ki Amerikában.* * Igaz, hogy egyes iparágak a régi divat szerint is folynak. Pl. egyes szabók, mint említettem, csinálnak európai módra is ruhát (jellemző, hogy ezek neve imported tailor), sőt az a munka, melyet otthon szalonszabóságnak hívnak,

46


A termelés e specializálásának hatása a munkásra nézve alig becsülhető túl. Csak az aránylag rövid munkaidő akadályozza meg a munkás testi degenerálódását. Külön orvosi statisztika nélkül is fölötte valószínű, hogy ez az egyoldalú testi munka rongálja a szervezetet, amit csak észszerű életmód, testgyakorlat stb. akadályozhat meg. Egészen más volt a vidéki kisiparos helyzete, sőt részben ma is az, aki csak télen volt iparos, nyáron pedig aratott. Azonban sokkal fontosabb és ki nem küszöbölhető a munka végtelen egyhangúsága és a munkás reménytelensége helyzetének gyökeres változása iránt. Lehet-e észszerűen kívánni avagy gondolni, hogy egy oly szabó szeresse mesterségét, akit foglalkozása egész életén át arra kárhoztatott, hogy napi 9—10 óra hosszat gomblyukakat varrjon, nadrágzsebeket csináljon avagy ujjbéléseket készítsen? Nálunk még bizonyos művészi jelleggel bír az ipar, az iparosok nagy része szereti mesterségét és túlzás nélkül mondható, hogy a többség sokat tart jó hírnevére, hogy pl. hibátlanul készít el egy kabátot vagy cipőt. Amerikában mindenki oly rosszul dolgozik, amint csak lehet vagyis tökéletesen közönyös a munkás előtt, hogy munkája jó-e vagy sem, hacsak az előmunkás (foreman) vissza nem dobja a darabot. Igaz, hogy másrészt a technika fejlődése egyre jobban redukálja a jó és rossz munka közti különbség lehetőségét és ma már a jó munkás egyre inkább a gyors munkás fogalmával egyenlő. A munka egyhangúságával szemben az amerikai munkás védekezése csakis egy lehet: a hely lehető gyakori változtatása. A legnagyobb cégeknél is a munkások folyton változnak. Az amerikai persze mindenféle regényes „faji” tulajdonságokkal magyarázza e jelenséget, az amerikainak veleszületett vándorló kedvével, a kockázatosság iránti hajlamával stb. Holott képzeljük csak pl. egy kereskedősegéd helyzetét, aki egy árúházban (department store) csakis fehéringeket vagy csakis inggombokat avagy csakis fekete, „kilyukaszthatatlan” férfi-harisnyákat árul, melyeket becsomagolni sem tud vagy legalább is teljesen fölösleges tudnia, mert ezt úgyis más végzi.* Csak természetes, hogy e segéd két kézzel kap oly alkalom után, mely lehetővé teszi számára azt a változatosságot, hogy Chicago helyett San-Franciscoban és fehéring helyett szí(frakk, szmoking és szalonöltönyök) többnyire így készülnek, de ez valósággal műiparszámba megy és egy ily iparos úgy aránylik a rendes szabóhoz, mint egy bútorfaragó iparművész egy bútorgyári munkáshoz. Ezt a frakköltöny ára is mutatja. * Talán helyesebb fogalmat nyer az olvasó e specializálásról, abból a példából, hogy Chicagóban a Marshal Field & Co.-nak 9000 állandó alkalmazottja van a detail üzletben és az elv az, hogy két ember ne végezzen egyforma munkát.


47

neset áruljon. Persze legnagyobb változatosság a csavargás (tramping); ingyen utazni vasúton, pajtában hálni, folyókban és tavakban fürödni és ami a fő, szabadnak lenni, nem törődni a holnappal és a testetlelket elf ásító rabszolgai munkával. A termelés e módja kétségkívül főoka a professzionátus csavargók seregének, kiknek számát egy amerikai író* 60.000-re becsüli. Ugyanez az író nagyképű számításokat közöl arról, hogy ezek eltartása mennyibe kerül a társadalomnak. Mintha bizony Rockefeller vagy Carnegie egymaga nem kerülne többe. Egy tanulmányomban, mely a Huszadik Század januári számában jelent meg, kutattam azokat a tanulságokat, melyek az amerikai földművelés jelenlegi állapotából a jövő fejlődésre nézve levonhatók. E sorok az iparra nézve igyekeznek ugyanazt tenni. Az eredmények hasonlóknak látszanak a termelés mindkét ágában: Egyre kevesebb energia lesz szükséges az elsőrendű szükségletek kielégítésére. A termelés egyszerűbb ügyességeket kíván és egyre egyhangúbbá válik. Ezzel szemben azonban a ráfordítandó idő is egyre kevesebb lesz. Húsz amerikai módszer szerint dolgozó szabó sokkal többet termel húsz hazai, sokkal tanultabb szabónál. Azonban az energia, mely fölszabadul az elsőrendű szükségleti cikkek termelése alól, nem elveszésre ítélt energia. Ma sem fordítjuk minden energiánkat termelésre. Sőt az az állapot tűnik előttünk kívánatosnak, amikor minél kevesebb energiát és időt kell pazarolnunk termelésre és minél többel rendelkezünk szabadon. Közismert A. Smith példája a gombostűgyártásról. Nagy dolog volt az ő korában, hogy 10 ember egy gép segítségével 48.000 gombostűt állított elő. Egy 1897-ben megjelent könyvben olvasom,** hogy egy géppel három munkás és egy fiú egy nap alatt 7,500.000 gombostűt gyárt, becsomagolva, teljesen készen az eladásra. Úgy látszik tehát, hogyha a vagyon megoszlásának kérdése meg volna oldva, a termelés amerikai módja máris lehetővé tenné azt a legnagyobb fényűzést, mely nélkül igazi kultúrélet lehetetlenség: a szabad időt. Olyan társadalom, ahol a szabad idő fényűzése általános lett volna, még sohasem volt és beláthatatlan terek nyílnak meg szemeink előtt, ha ennek lehetőségére gondolunk. * Flynt: Tramping with tramps. ** Levasseur: L'ouvrier américain.

Határkérdések* Rohonyi Hugó: A kultúra energetikájáról** 1. étségtelen, hogy a fizika és kémia exaktsága az összes többi tudományokét nagy mértékben felülmúlja; tárgyának és módszereinek sajátságai a biztosságnak és pontosságnak legerősebb érzését keltik bennünk. Ez a körülmény magyarázza meg azokat a törekvéseket, amelyek a fizikai és kémiai tudás eredményeinek egyéb ismeretkomplexumokra való alkalmazását célozták. Amennyiben az az átvitel csak abban állott, hogy a fizikai gondolkozásmód, okszerűség, ökonómia, vitetett át más természettudományi és egyéb terrénumokra, ez azáltal, hogy új nézőpontot jelentett, mindig csak termékenyítőleg hatott. Nem állítható ugyanez a fizikai és kémiai fogalmak és módszerek átvitelére nézve. Világos, hogy ezeknek értékessége tárgyuknak, a fizikai és kémiai jelenségeknek, bizonyos sajátosságaihoz van kötve s ha ilyenekkel egyéb jelenségek nem bírnak, akkor ezekre sikerrel nem alkalmazhatók. Persze azt megállapítani, hogy valamely jelenségcsoportnak, pl. a szociológiaiaknak meg vannak-e azok a sajátságai, amelyeknek fizikai jelenségekben való jelenléte a fizikai vizsgálási módot oly gyümölcsözővé tette, gyakran a nehéz feladatok közé tartozik. Sokkal könnyebb és biztosabb véleményünket a kísérlet eredményétől tenni függővé, attól, hogy a metódus alkalmazása azon az új terrénumon járt-e haszonnal; a jelenségek összefüggésének jobb megértését, új jelenségek fölfedezését eredményezte-e vagy sem. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk a kérdés eddigi anyagát, akkor arra az eredményre fogunk jutni, hogy a természettudományok fogalmai és metódusai akárhányszor nem voltak gyümölcsözők idegen terrénumokon, s nem jártak egyéb haszonnal, minthogy a természettudományok nyelvén beszélő emberek számára is hozzáférhetővé tettek olyan ismereteket, amelyeket azok különben — az övéktől elütő kifejezésmód miatt — nem értettek volna meg. Kétségtelen azonban, hogy pl. a biológiai szociológia alapvetőinek nem az volt a céljuk, hogy a társadalmi jelenségeket a biológusoknak megmagyarázzák; hanem a társadalmi jelenségeknek exakt értelmezését, új összefüggések felderítését, stb. várták tőle. Ez az, amit vártak a pozitív esztétikától, ezt

K

* Ebben az új rovatunkban a modern természettudományi és filozófiai kutatás olyan kérdéseiről és tényeiről lesz szó, melyek ugyan szorosan véve nem tartoznak a társadalomtudomány vagy a szociálpolitika körébe, de azokra fontos kihatással vannak vagy lehetnek. A szerk. ** Ostwald: Energetische Grundlagen der Kulturwissenschaft 1909.

Rohonyi: A kultúra energetikájáról

49

a fizikai pszichológiától: hatalmas fellendülést, új megértést, új tényeket s ez az, ami máig egyiküknél sem következett be. Ellenkezőleg azt látjuk, hogy a vizsgálók általában visszatérnek az egyes tudományok speciális tárgyalási és vizsgáló módjaira. Ha a szociológiában beszélnek még társadalmi dinamikáról és statikáról, társas integrálódásról és differenciálódásról, a társas fejlődés ritmusáról, stb. ezt egészen más értelmezéssel és más célzattal teszik, mint akkor, amikor ezek a fogalmak bevezettettek s mikor ezektől a szociológia gyökeres átalakulását várták. Ma már nincs tudományosan képzett fő, aki a természettudományok útján megállapított általános törvények érvényességét a lélektanra, az esztétikára, a szociológiára, stb. tagadná. És alig van, aki ezekhez tartozó ismereteinknek fejlesztését azon törvények specifikus alkalmazásának metódusával véli célszerűnek. 2. Ezekkel az előítéletekkel vettem kezembe Ostwald könyvét, amely a kultúráról szóló tudománynak, a „kultúrológiának” energetikai megalapozását tűzi ki céljául. (A társulás jelenségei csak egy részét teszik azoknak az utaknak és módoknak, melyeket az élő lények általános czéljaik elérésére felhasználnak, s ezért a szociológia a kultúráról szóló tudománynak csak egyik része.) Energiának nevezzük a munkaképességet, és mindazt, ami mechanikai munkából annak átalakulásakor keletkezik vagy amiből mechanikai munka keletkezhetik. így beszélünk mechanikai, hő-, elektromos, kémiai és fény energiáról. A különböző energiák egymássá átalakulásának tana az energetika vagy termodinamika, amelynek első főtétele minden energiaváltozás alaptörvénye. Ennek az ú. n. első főtételnek, az energia megmaradásának értelme a következő: energiát létrehozni csak más energiából annak átalakulása által lehetséges; energiát megsemmisíteni lehetetlen; átalakuláskor az eltűnt energiák összege egyenlő a keletkezett energiák összegével. Az élet energia-átalakulások egymásutánja. Az élő-szervezetnek folyton energiákra van szüksége, mert folyton energiákat kémiai energiát, hőt, munkát termel. És pedig szabad energiákra van szüksége, azaz olyan állapotú energiákra, amelyek munkává tényleg átalakíthatók. Az energia ugyanis csak bizonyos körülmények között s csak bizonyos mértékben alakítható más energiává: valamely test hőenergiája, melege pl. csak akkor alakítható munkává, ha lehűlhet s akkor sem teljes egészében, hanem egy több-kevesebb része más energiává alakul vagy át sem alakul. Tehát az első főtétel teljes érvényessége dacára, ha valamely energiából egy másikat akarunk nyerni, nem kapjuk meg az aequivalens-mennyiséget, hanem mindig kevesebbet. Az a tört, amelynek számlálója a kívánt ú. n. hasznos energia, nevezője az eredeti, ú. n. nyers energia, mindig az egységnél kisebb valódi törtszám. Ez az energiaátalakulási processzusnak ú. n. hasznossági tényezője. Minden fizikai történés valamely energiaváltozáshoz van kötve. Ha megmozdulok, mechanikai munkát végzek a táplálékkal bevett anyagok kémiai energiájának árán. A patakok és folyók vizét nehéz-

50


ségi energiája mozgatja, miután a nap sugárzó energiájából keletkezett hőenergia árán párolgás útján a magasba emeltetett. Minden folyamatban energiaváltozás van; az energia fogalmában az anyag és erő fogalma szintetizálva van. Különböző érzékszerveink csak akkor működnek s juttatnak valamit tudomásunkra, ha a külvilágban vagy szervezetünkben valami energiaváltozás történik; ami érzékleteink lényegileg mind energiaváltozások s másról mint energiaváltozásról nem érzékelhetünk s nem tudhatunk semmit. Ezeken alapul az energia fogalmának jelentősége minden jelenség leírásánál. A folyamatokban szereplő energiaváltozások viszonyainak tényleg nagy jelentőségük van a fizikában, kémiában és újabban a fiziológiában. Ostwald nem tud róla, hogy valaha megkísérelték volna az energia fogalmát szociológiai jelenségek leírásánál felhasználni. Tudtommal Giddingsen kívül, aki „társas energiáról” beszél s ezen mindazt érti, „mit a társadalomban vagy annak közvetítésével tesznek”, „a fizikai energia egyik formáját, melynek mennyisége arányos azzal a fizikai energiamennyiséggel, amelyből a társas test átalakította”, s aki többet ezzel a gondolattal nem is foglalkozik, Giddingsen kívül a fizikai energia fogalma ezen a néven az általános szociológiában nem fordult elő. Két speciális társadalmi jelenségcsoport leírásánál azonban ez a fogalom nagy szerepet játszott és játszik ma is, anélkül, hogy annak fizikai és rnathematikai alakja felismertetett volna. Az egyik a Marx-féle értékelmélet, a másik a művészeti ösztönök kifejlődésének általánosan elterjedt elmélete. Érdekes, hogy Ostwald ezeknek a jelenségeknek egyikére sem alkalmazza az energetikai tárgyalást: az érték determinánsaiban az energetikainál fontosabbnak tartja a lélektani elemet, a művészeti jelenségeket meg sem kísérli rendszerébe bevonni. 3. A kultur-energetika alaptörvénye a következő: „Az egész kultúrtörekvés abból áll, hogy a rendelkezésünkre álló nyers energiák mennyiségét növelni s az energia-átalakulásoknak hasznossági tényezőjét nagyobbítani akarjuk.” Ennek a törekvésnek a hiánya vagy eredménytelensége jellemzi Ostwald szerint a kultúrátlanságot és sikerének mértéke méri a kultúra különböző fokait. Amikor lámpát meggyújtunk, ezáltal a petróleum vagy a világítógáz kémiai energiájából fényenergiát akarunk nyerni, mert erre szükségünk van. A petróleumlámpában elhasznált kémiai energiának azonban csak 2—3%-ja alakul fénnyé. Ezzel szemben az Auer-égő a kémiai energiának körülbelül 10 percentjét képes fény alakjában visszaadni. Ez a lámpa tehát kulturális haladást jelent, s csakis ezért jelent kulturális haladást. A jogélet fejlettsége azért jár a kulturális haladással, mert az erőszakot, a küzdelmet, a harcot, amelynek nagy erőpazarlásai nélkül korábbi kultúrfokok emberei kölcsönös viszonyaikat nem tudták szabályozni, korlátozni igyekszik, s ezáltal azoknak az energiáknak hasznos energiákká átalakulását segíti elő. Az állatok és az ember közti különbség lényege a következő: Az állatok és növények szabad energiát csak szervezetükbe jutott energiákból képesek előállítani. Ez a folyamat egészen tudattalanul,


51

a benne szereplő kémiai reakciók automatizmusa alapján történik, hasznossági tényezője ezért a kultúremberéhez viszonyítva nagyon kicsiny. Az ember szervezetén kívüli energiákat használhat fel (gépek útján), a testében felszabaduló izomenergiát pedig (szerszámok útján) úgy használhatja, hogy annak hasznossági tényezője aránylag nagy lesz. Idegen energiák felhasználása először úgy történt, hogy más emberek energiája kisajátíttatott: ez a rabszolgaság lényege. Az állatok megszelidítése és tenyésztése útján állati energiát értékesített az ember a saját céljaira; a tűz fölfedezésével megkezdődött az idegen anyagok kémiai és fényenergiájának kihasználása; az elektromos energia már egy késői kultúrának volt értékes forrása és gyümölcse. A társadalmi alakulások kulturális jelentősége abban áll, hogy az emberi célok elérését a kölcsönös segítség, a benne uralkodó rend, stb. által kevesebb munkapazarlással tette lehetővé, szóval, hogy az energianyerés hasznossági tényezőjét megnagyobbította. Ugyanezen ok az, amiért a munkamegosztás s a megosztott funkciók összerendezése mértékéül szolgálhat a társadalmi fejlettségnek. Az emlékezés kifejlődése, általános fogalmak képzése s azok közlése, a beszéd nagy fokban hozzájárult a társadalmi tapasztalatok megmaradása révén a célok könnyebb eléréséhez és ezáltal a hasznossági tényező javulásához. A jog és a büntetés jelentőségét már láttuk. A tudományok ilyen szempontból való tárgyalásának lehetősége szintén igen egyszerű megfontolásokból önként kínálkozik. A nyers energiának szabad energiává transzformálása okvetlenül emberi munkát feltételez; ezért gondolták, hogy értékeket kizárólag emberi munka termelhet. Ostwald azonban lényeges különbséget lát a produktumok objektív előállítási értéke s azok használati értéke között; míg az előbbi számára fontos, hogy mennyi energiát tartalmaz anyagi, stb. sajátságainál fogva s hogy ezenkívül egy bizonyos szándékolt cél elérésére mennyi emberi és egyéb energia fektettetett belé (noha ez már nem is foglaltatik benne): addig a használati értékre, mint szubjektív értékre, pszichológiai tényezők determinálok s így az energetikailag nem tárgyalható. A pénz használatának előnye az, hogy tetszésszerinti alakú energiává változtatható. A tőke hatása egyrészt energia-megtakarító képességére vezethető vissza, mert lehetővé teszi, hogy ott és akkor vásároljunk, amikor és ahol épen szükségünk van valamire, holott különben a megőrzésre vagy a transzportálásra munkát kellene pazarolnunk. Másrészt arra, hogy értéke, energiatartalma, magától fokozódik (ami természetesen nem jelenti az érték-perpetuum mobile-t, mert a tőkés hasznát csak a mások energiatermelése teszi lehetségessé.) 4. Mindezen kulturjelenségek ilyen felfogásának helyessége ellen kétségtelenül alig merülhet fel kifogás. Époly kétségtelen azonban, hogy egy ilyen elmélet értékességének egyéb kritériumai is vannak. Hogy milyen különbség van az energetikai felfogás erejében és hasznosságában aszerint, amint azt egyszer szigorúan természettudományi téren, másszor társadalmi jelenségekre alkalmazzuk, épen Ostwald

52

Η. J.: Kémoterápia

könyvéből tűnik ki legjobban. Ez nagyon könnyen érthető. Amellett, hogy egy bizonyos társadalmi folyamat eredményét az Ostwald-féle alaptörvény határozza meg, magának a folyamatnak egészen más természetű viszonyai nagyon fontosak lehetnek számunkra s ezek alapján a folyamatot esetleg sokkal célszerűbben írhatjuk le. Így van ez az energetika szerepét illetőleg a természettudományban is. A fényjelenségek igen nagy részét már akkor egész precízen ismerték, amikor a fényt energiafajnak még nem ismerték fel; s ez a felismerés az optika fejlődésén nem nagyon sokat lendített. Az energetika alaptörvényei természetesen érvényesek minden fizikai jelenségre, de azt, hogy azok alkalmazása milyen felvilágosításokat adhat a jelenségekről, az energetika methodikájának állapota, fejlettsége dönti el, amely a különböző jelenségcsoportokban nagyon különböző. Ezért nem nyújt mindenütt quantitatív összefüggéseket, csak qualitatív törvényszerűséget. Nagy előnye az elméletnek, hogy szigorúan definiált, mérhető fizikai fogalmakkal dolgozik a lélektani vagy egyéb elméletek bizonytalanabb, szétfolyó fogalmai helyett. Csakhogy a kultúr-energia, a társasenergia, a pszichikai energia alig határozhatók meg pontosabban lélektani fogalmaknál. Ostwald egyáltalában nem tárgyalja a kultúra legmagasabb hajtásait, a művészeteket, az irodalmat, s ezzel inkább elismeri elméletének korlátozottságát, mintsem világosan láttassa, hogy a művészeti stb. energia fogalma alig egyéb jó analógiánál. Pedig a művészeti jelenségek is leírhatók, mint az emberi energiamegtakarítás produktumai s egészen jól, ha az energia szót nem pontos fizikai jelentése szerint értelmezzük. Elvileg a lélektani jelenségek is jellemezhetők energetikai szempontból. A különbség ennek lehetősége s az energetikai szociológia lehetősége között semmiesetre sem túlságosan nagy. Mindkettőre megállapíthatók bizonyos energetikai alaptörvények, amelyek minden folyamat lefolyásán uralkodnak, s ezáltal olyan megértésekhez juttatnak bennünket, amelyek érdemessé teszik az energetika alapfogalmaival való megismerkedést. És egyikben sem helyettesítheti az idők folyamán célszerűnek bizonyult specifikus metódusokat, mert csak nagy általánosságokat ad, míg azok alkalmasak a részletek leírására. Már pedig ezekben a tudományokban sokszor csak ezek érdekelnek bennünket. Az energetikai kultúrológia elve rendkívül hasonlít a fizikai pszichológiáéhoz. A sorsa bizonnyal ugyanaz lesz. ***

H. J.: Kémoterápia*

A

fertőző, tehát (mikroszkopikus kicsinységű) élőlények (mikroorganizmusok) által okozott, betegségek elleni küzdelemnek új etapjához érkeztünk; a lapok hasábokat írnak a „606”-ról, a szifilisz eltűnésről * P. Ehrlich: Beiträge zur experimentellen Pathologie und Chemotherapie, Leipzig, 1910. P. Th. Müller: Vorlesungen über Infektion und Immunität, III. Aufl. Jena, 1910. M. Jacoby: Einführung in die experimentelle Therapie, Berlin, 1910. C. Oppenheimer: Innere Desinfektion, „Die neue Rundschau“ 1910. szept.


53

s a nagy német professzornak, Ehrlichnek, zsenialitásáról. Ez új korszak kezdetén jó visszapillantanunk a kezdetek kezdeteire, számba vennünk a múlt és jelen eredményeit és mérlegelnünk a jövőre vonatkozó reményeket és kilátásokat. Mikor Pasteurnek, majd Kochnak zseniális fölfedezései és kitartó kutatásai révén kiderült és lassanként közismertté vált, hogy a fertőző betegségek okai gyanánt élő lények, elsősorban növényi mikroorganizmusok (baktériumok) tekintendők, evvel meg volt adva egyszersmind a mód a fertőző betegségek ellen való rendszeres küzdelemre: a baktériumokat bármilyen úton el kell ölni, ártalmatlanná kell tenni. A szervezeten kívül ez könnyen sikerül; kifejlődtek a dezinfekció és sterilizáció különböző módszerei: elsősorban a magas hőmérsékek, aztán a különböző mérges kémiai anyagok, az ú. n. antiszeptikumok (karból, szublimát, stb.) használata. A szervezetre vagy a szervezetbe jutott mikroorganizmusok elpusztítása már nyilvánvalóan nehezebb feladat. Magas hőmérsékeket alkalmazni természetesen nem lehet; a baktériumölő mérges anyagok már a bőr vagy a sebek dezinficiálásánál is cserben hagynak; s teljesen lehetetlen volt őket felhasználni a vérbe, a szervekbe, a szövetekbe jutott mikroorganizmusok elpusztítására, vagyis „belső dezinfekcióra”, mert hiszen azok egyúttal a szervezet sejtjeit is megmérgezik, tönkreteszik. S tényleg a fertőző betegségek elleni küzdelem már Pasteur munkálkodásában is nem kémiai anyagok segélyével folyik, hanem egyrészt a támadó szervezetek (baktériumok), másrészt a megtámadott és védendő szervezetek (állatok és emberek) biológiai tulajdonságainak megváltoztatása (immunizálás) útján. A veszettség-elleni mentesítésnek például a lényege az, hogy a kórokozó mérget (vírus) bizonyos eljárással gyengítjük s e gyengített vírus-ból előbb kisebb, majd mind nagyobb adagokat juttatunk a megvédendő szervezetbe, melyet így mintegy hozzászoktatunk a kórokozó ellen való védekezéshez (aktív immunizálás). Behring fedezte aztán fel, hogy az ilyen módon diftéria-bacillus ellen immunizált állatok vérében olyan anyagok vannak, melyek a kórokozó termelte mérges anyagokat (toxinokat) megkötni és paralizálni képesek (antitoxinok) s a melyeket az őket tartalmazó vérsavónak valamely más beteg organizmus szervezetébe való juttatása által, ennek mentesítésére használhatunk fel (vérsavó-gyógyítás, passzív immunizálás). Ezek után a bakteriális fertőző betegségek elleni küzdelem a biológiai laboratóriumokban folyt és folyik napjainkban is, bár praktikus eredményekre az aktív immunizálás főleg csak a állatgyógyászatban, a passzív immunizálás pedig a diftérián kívül csak merevgörcsnél (tetanus) vezetett. De az évtizedekig tartómunka egy óriási, csaknem beláthatatlan terjedelmű irodalmat is eredményezett, melynek adatai az életfolyamatok mechanizmusának felderítéséhez nagy lépést jelentenek és még igen sokáig kimeríthetetlen forrásai lesznek a biológiai kutatásnak. A dolgok ily stádiumában kezdték megint tanulmányozni kémiai anyagoknak a patogén mikroorganizmusokra való hatását. Az antiszeptikumokkal a „belső dezinfekció” vagy kemoterápia terén tett régebbi eredménytelen kísérletek világosan mutatták, hogy eredményt csak olyan anyagoktól lehet várni, melyek sokkal inkább hatnak a

54


kórokozó mikroorganizmusokra mint az állati szervezetre. S fölismerték (Ehrlich és Bechhold) azt is, hogy univerzálisan ható antiszeptikum helyett sokkal célszerűbb olyan kémiai anyagokat keresni vagy előállítani, melyek épen bizonyos mikroorganizmus ellen irányulnak, annak életműködéseit specifikus módon gátolják; mert az élőlények kémiai reakcióinak finomságait ismerve, ezen feltétel mellett lehet leginkább remélni olyan anyagok fölfedezését, melyek a gyógyításra szükséges adagokban az állati szervezetre nézve ártalmatlanok, vagyis amelyeknek a patogén mikroorganizmusokhoz való vonzódásuk nagyobb mint az állati szervezet sejtjeihez való vonzódásuk: inkább parasitotrop-ok mint organotrop-ok. Klasszikus példa ilyen gyógyításra volt már: a chininnek maláriánál kifejtett ősrégi idők óta ismeretes gyógyhatása a kórokozó állati mikroorganizmusra való specifikusan paralizáló befolyásán alapul; chinin más betegségnél nem használható. Ilyen szempontokból kiindulva, Ehrlich és Bechhold először a phenol (karból) származékainak baktériumölő hatását vizsgálták. Sikerült is új atóm-csoportoknak és gyököknek a vegyületbe való kapcsolásával olyan anyagokat előállítani, melyek baktériumokat olyan óriási hígításokban pusztítottak el a kémlőcsőben, amilyenekben az állati szervezetre nézve egyáltalában nem ártalmasok. Gyógyítani mégsem lehetett velük: a vérhez és a szövetek fehérjéjéhez való vonzódásuk (organotropia) nagyobb volt, mint a baktériumokhoz való (parasitotropid). Új objektumok és új kémiai anyagok kipróbálása hozta csak meg a kívánt sikert. Új objektumokul egysejtű állati paraziták szolgáltak: először trypanosomák (az álomkór és több trópusi állatjárvány kórokozói) később aztán spirillumok v. spirochaeták (a tyúkspirillózis, a szifilisz [lues] és a visszatérő láz [febris recurrens] kórokozói). A tripanoszómákon kipróbált új kémiai anyagok két nagy csoportba tartoznak: 1. bizonyos anilin-festékek; 2. az arzén (s az evvel rokon antimón) vegyületei. Ha tripanoszómákkal fertőzött állatnak e specifikusan trípanocid anyagok valamelyikét adagoljuk, a paraziták csakhamar eltűnnek a vérből, jeléül annak, hogy elpusztultak, s hogy tehát itt tényleg „belső dezinfekció” történt. Leghatékonyabbak, leghamarabb váltak ismertekké és kerültek forgalomba az arzén vegyületei, melyeknek hatásmódja s e hatásmód fokozatai a legszebb példái az organotropia és a parazitotrópia közötti viszony fontosságának. Hogy ugyanis egy anorganikus arzénvegyület, az arzénessav, erősen tripanocid hatással bír, már 1902-ben felfedezték Laveran és Mesnil; de ez anyag egyúttal oly erős méreg az állatokra nézve is, hogy csak olyan kis adagokat lehetett belőle alkalmazni, melyeknek gyógyító hatása csak ideiglenes; a paraziták néhány nap múlva ismét megszaporodtak a vérben, recidiva állott be. Ha már most a recidívák gyógyítására szükséges nagyobb adagokat vették alkalmazásba, az állat arzénmérgezésben elpusztult. Lényegesen javult a helyzet, mikor Ehrlich az arzént organikus kötésben, tehát szénláncokat tartalmazó vegyületek alakjában alkalmazta a kísérleti trypanosomiasis gyógyítására. Ugylátszik, hogy az organikusan kötött arzén, amellett, hogy jelentékenyen csökkent a mérgező képessége, nem kevéssé maradt hatékony (parasitotrop) a kórokozó mikroorganizmusokra nézve; ilyen hatású pl. az atoxyl v. arzanilsav. De

55


azért az atoxyl sem egészen megbízható: a paraziták gyakran megszokják, „arzén- v. atoxylállóká” lesznek az ismételten beálló recidivákkal szemben alkalmazott újabb adagok hatása alatt. Ezenfelül pedig nem ritkán káros hatással van a szemre. Mégis evvel megtörtént az első lépés s most már lehetett keresni olyan anyagokat, melyek megfelelnek annak az ideális célnak, hogy egyszeri adagjuk, anélkül, hogy mérgező hatást fejtene ki, az összes parazitákat elpusztítja: ez az, amit Ehrlich therapia sterilisans magna-nak nevez. A frankfurti intézetben vasszorgalommal és csodálatraméltó kitartással dolgoztak, több száz arzén- (és antimón-) vegyületet állítottak elő és próbáltak ki, amelyek közül néhánynyal (pl. az arzacetinnel) már nemcsak az álomkor, hanem a szifilisz gyógyítása céljából is kísérleteztek klinikákon. Végre aztán Ehrlich, mint ismeretes, egy új anyagot bocsátott nemrég a klinikusok rendelkezésére, mely a (Hata által végzett) állatkísérletekben igazán csodás hatással volt a tyúk-spirillózisra és a kísérleti házinyúlszifiliszre. Ez anyagnak, a dioxydiamidoarsenobenzolnak — melyet először „Ehrlich-Hata 606” névvel jelöltek s mely „salvarsan” név alatt került forgalomba — a gyógyító dózisa a legkülönbözőbb állatoknál sokkal kisebb, mint a halálos adagja. Így pl. tyúkok 0.25 grammot tűrnek el 1 kilogramm testsúlyra, míg már 0.0075 gr. megszabadítja őket a tyúkspirillózis parazitáitól. Ez tehát igazi therapia sterilisans magna volna, mint azt Ehrlich előre megjósolta. Ugyanezt tapasztalták akkor is, mikor a szert embereken kipróbálták, különösen a visszatérő láz gyógyításában, amely akut betegségnél az orosz Iversen gyönyörű eredményeket ért el: a láz egyszerre megszűnt, a spirillumok a vérből eltűntek. Bonyolódottabbaknak látszanak a viszonyok, e betegség lefolyásának krónikus voltánál fogva, szifilisznél: újabb adatok szerint úgy látszik, mintha a therapia sterilisans magna és a kisebb, de egymásután alkalmazott adagokkal való gyógyítás között ez esetben nem volna az ellentét oly éles. Ez azonban a dolog meritumát egyáltalában nem érinti: azt, hogy fajunk e borzalmas betegsége ellen az eddigieknél sokkal nagyobb kilátásokkal vehetjük föl a küzdelmet s hogy ezek az eredmények is már egy beláthatatlan perspektívát nyújtanak a jövőre nézve, nem is beszélve arról a mellékes haszonról, melyet e kísérletek az által nyújtottak, hogy az egysejtűek biológiájának finomabb viszonyaira hívják fel ismét a figyelmet. S talán nem alaptalan az a remény, hogy a kémiai laboratóriumban folyó munka hathatós támasza lesz a bakteriális fertőzések elleni küzdelemnek is, melyben eddig az immunizálás volt a legfőbb s — valljuk meg — nem mindig biztos fegyverünk. Talán nem lehetetlen, hogy az emberiség másik réme, a tuberkulózis is akkor lesz igazán és könnyen gyógyítható, mikor a most oly sok fáradságba, türelembe és pénzbe kerülő fizikai, diétás és immunizáló eljárások csak támogatói és kiegészítői lesznek a kemoterápiának. Ilyen irányban tapogatódzó kísérletek, egyelőre csak „elméletiek”, különböző fajtájú baktériumkultúrákkal dolgozók, már folynak: reméljük, hogy nemsokára praktikus eredményre is vezetnek.

56

Fölfedezések és kísérletek

Fölfedezések és kísérletek A tudományos kutatás előtt új mező nyílik meg, a világ legnagyobb forradalmárai most élesítik a kardot egy új nagy küzdelemre, a föld belsejének meghódítására. Ma még a pionírok járják be a csatamezőt, ők hatolnak le finom műszereikkel a mélységbe, hogy felismerjék a föld egyes rétegeinek fizikai és kémiai sajátságait; de munkájukból a közel jövő nagy küzdelmei bontakoznak ki előttünk, amikor kiaknázásra váró új, gazdag ércmezőket fogunk találni a föld belsejében és vízforrásokat, földalatti tavakat, amelyek minden ércnél többet érnek, mert életet fognak vinni Ázsia, Afrika, Amerika és Ausztrália sivatagjaiba és nyitnak a tropikus lése számára beláthatatlan lehetőségeket meg.vidékek földműveEgy fiatal tudomány: a szeizmológia, amely a földrengések hullámait vizsgálja, nagy eredményeket ért el a föld belsejének tanulmányozásánál. Wiechert tanár egy összefoglaló tanulmányában* elmondja, hogy a földrengési hullámok megfigyelésével a föld belsejének elasztikus sajátságait ismerhetjük fel, ezek megengedik nekünk kívülállóknak, hogy bepillantsunk a föld mélyébe. Most új és eredeti módszerrel próbálkozott meg két göttingai fizikus: Löwy Henrik** és Leimbach Gotthelf.*** Amíg a szeizmológia a föld belsejének elasztikus tulajdonságairól ad felvilágosítást, addig a két göttingai tudós új módszere a föld belsejének elektromos sajátságait vizsgálja. Abból a tapasztalatból indultak ki, hogy az elektromos hullámok — a Marconi-készülék elektromos hullámai — alig észrevehető gyöngüléssel haladnak keresztül a száraz földön és a kőzeteken s a felfogó készülék több száz kilométer távolra is megérzi a kibocsátó készülék rezgéseit. De nem érkeznek be az elektromos hullámok, ha víz vagy fémek kerülnek az útjukba. Ezen tapasztalat alapján a göttingai fizikusok két módszert dolgoztak ki az elektromos hullámok útjába kerülő vízforrás és fémek feltalálására, ú. m. a reflexiós és az abszorpciós módszert. Az első azon a tüneményen alapul, hogy a kibocsátó készülékből kiinduló hullámokat a föld belsejében valamely médium, amelynek elektromos vezetőképessége a környezetétől különbözik, visszaveri és így azok egy bizonyos ponton a föld felszínére kerülnek, ahol azokat a felfogó készülékkel kell feltalálni. Éhez a módszerhez nem szükséges nagyobbszabású berendezés és 1000 m.-nél kisebb mélységeket lehet vele átkutatni. * Wiechert und Geiger: Bestimmung des Weges der Erdbebenwellen im Erdinnern. Physikalische Zeitschrift 11 Bd. 294. S. 1910. ** Lőwy bécsi születésű, magyar eredetű fiatal természettudós, aki már egy matematikai dolgozatával is nagy feltűnést keltett: Das Ende vom Lied, megjelent Ostwald: Annalen der Naturphilosophie című gyűjteményében, 1908-ban. *** Η. Löwy u. Gotth. Leimbach: Eine elektrodynamische Methode zur Erforschung des Erdinnern. Sonderabdruck aus der Physikalischen Zeitschrift Leipzig, 1910.


57

Az abszorpciós módszer nagyobb területeknek rendszeres átvizsgálására alkalmas. Négyszögletes hálózatban, egymástól mintegy 50 km.-es távolságban 300 m. mély fúrásokat kell eszközölni. Szerzők számítása szerint a Magyar Alföld rendszeres átkutatása 440.000 márkába kerülne. A módszer azon alapul, hogy a föld belsejében levő fémek abszorbeálják az elektromos hullámokat. A föld hajlása folytán ez a módszer alkalmas ezer méteres mélységeknek is a felkutatására. Mindkét módszer alkalmazásánál nehézségekkel kell megküzdeni. A kőzetek különböző összetétele és még inkább a talajnedvesség hatnak zavarólag a vizsgálatoknál. Ezek a körülmények okozták, hogy szerzők első kísérletei, melyeket Rammeisbergben, Goslar mellett végeztek, teljesen eredménytelenek voltak, de a „Hercynia” kálibányában végzett vizsgálatok, továbbá a porosz-sziléziai ércbányákban végzett kísérletek teljesen igazolták az „abszorpciós módszer” helyességét. A „reflexiós módszer” gyakorlati kivihetősége csak további kísérletek után lesz megállapítható. Olyan területeken, ahol állandóan van nedvesség a talajban, mint például Észak-Németországban, nem várhatunk eredményt ettől a vizsgálati módszertől, de a vizsgálatnak épen a tropikus vidékeken és a sivatagokon van nagy jelentősége, ahol egy-egy földalatti forrásnak, vagy folyónak a fölfedezése kultúrát és foglalkozást jelent sok millió ember számára. Természettudományi vizsgálat ritkán érinti oly közelről a világgazdaságot, mint a föld belsejének a felkutatása. (Β. Β.) * A biogenetikai alaptörvény érvényességét a szervezet kémiai összetételére vonatkozólag is igazolták a vizsgálatok. Már régebben sikerült Bunge-nak kimutatnia, hogy a szárazföldi gerinces-állatok teste annál több konyhasót (nátriumklorid, Na Cl) tartalmaz, minél korábbi stádiumán vannak azok az egyéni fejlődésnek; ez utóbbi haladtával mindinkább csökken a nátrium- és klór-tartalom. Ha már most tekintetbe vesszük, hogy a káliumsókat bőven tartalmazó szárazföld — szemben a konyhasóban dús tengervízzel — mennyire szegény konyhasóban, nyilvánvaló, hogy az említett jelenséget máskép magyaráznunk alig lehet, mint hogy a szervezet egyéni fejlődésében (ontogenia) reprodukálja a leszármazás (filogenia) azon stádiumait, melyeken — mint tengervízben élő vagy abból épen kikerült lény — bővebben tartalmazott konyhasót. (Abderhalden: Lehrb. der physiol. Chemie. 716. p.) Hasonló eredményre jutott Tangl (budapesti) professzor, ki a saját és mások (különösen Liebermann prof.) vizsgálatainak konkluziójaképen megállapítja, hogy a gerinces-állatok szövetei kezdetben vízben dűsabbak s az egyéni fejlődés folyamán abban mindinkább szegényebbek lesznek, míg a felnőtt egyén testének víztartalma (s így a testnedvek koncentrációja) csak igen kicsiny határok között ingadozik. A jelenség pendant-ja az előbbinek és magyarázatát leli abban a tényben, hogy a filogenetikailag lejebb álló gerinctelen állatok teste, azoké is, melyek nem vízben élnek, többnyire viszonylag több vizet tartalmaz. (Tangl: Allgem. biochemische Grundlagen der Ernährung. C. Oppenheimer's Handbuch der Biochemie, III. 2., 18— 20. p.) Érdekes ellentétet alkotnak ezekkel szemben Roessle-nek az újabb biológiai módszerek segélyével végzett kísérletei. Tudjuk, hogy a különböző, a szervezetre nézve idegen, általában fehérjenemű anyagok (baktériumok és bakté-

58


rium-anyagok, állati vérsavók, állati és növényi sejtek stb.) ellen keletkezett immunitásról (mentességről) és a vérsavókról (szérumokról) szóló tan egyik eredménye az, hogy a különböző fajú állatok (és növények) teste az egyes fajokra jellemző, specifikus (minden más faj fehérjéitől különböző) fehérjékből van felépítve, melyeket bizonyos immunitástani (szerológiai) módszerek útján — amelyekről alkalomadtán külön kell beszámolnunk — egymástól meglehet különböztetni s így megállapítani azt, hogy valamely fehérje bizonyos fajhoz tartozó egyénből származik-e vagy sem. Ε módszer segélyével Roessle kimutatja, hogy a fehérjék specificitása a fiatal embrióban már ép úgy kivan fejlődve, mint a felnőtt egyénben, tehát a fiatal embrió ugyanazon a fajra nézve jellemző fehérjéket tartalmazza, mint a felnőtt egyén: úgy hogy a biogenetikai alaptörvény ebben a tekintetben nem volna érvényes. (Handbuch der Biochemie, I.. 1., 587. p.) Mendel átöröklési törvényeinek az embernél való érvényességéről Bateson: Menders Principles of Heredity c. könyve szerint a következőket tudjuk: Egy angolországi faluban megállapították a festék(pigment-) tartalmú szivárványhártya (iris) pravalenciáját (domináns voltát) a pigmentnélküli felett. A hajszín átörökléséről általában semmi biztosat sem tudunk; csak a veleszületett fehér hajszín és egy sajátságos gyapjas haj domináns voltát sikerült eddig kimutatni. A torzképződmények közül először a rövidujjúságot (brachydaktylia) ismerték fel mendelező sajátság gyanánt. Ez a rendellenesség csak a vele bíró családtagok útján örökíttetik át. Hogy egyébként a sajátság a többieknél nem volt recesszív, bebizonyosodott a vele nem bíró rokonok egymás között való házasságaiból, amelyekből származó utódokban fel kellett volna ismét lépnie. („Hasadás szabálya”.) Teljesen analóg módon viselkednek: különböző bőr-, szem- és szivárványhártya-rendellenességek. A nemhez kapcsolódva öröklődik a veleszületett vérzékenység (haemophilia), a szín- és éjjeli vakság, továbbá az izomsorvadás, ahol is a jelenségektől meg nem támadott női családtagok a megbetegedést férfiutódaikra átörökítik.” (Zentralblatt für alig. und experim. Biologie, 1910. 1. Dezemberheft.) Mendel törvénye különböző fajtájú tengeri sünök keresztezéséből származott hibridlárvákon igen érdekesen nyilvánul. Míg régebben azt hitték, hogy pl. Sphaerechinus és Echinus keresztezése intermediär alakkal bíró hibrideket ad, újabban inkább azon nézet felé hajolnak, hogy a hibridek többnyire vagy az apához, vagy az anyához hasonlítanak, amint azt a prävalencia szabálya kívánja. De beigazolták egyúttal azt is, hogy külső körülmények is befolyással bírnak a szülői sajátságok átörökítésének e módjára. így pl. nőstény Sphaerechinus és hím Strongylocentrotus keresztezéséből származó hibridek nyáron inkább a tiszta Sphaerechinustípushoz közelednek, míg télen mindnyájan az apai típust veszik fel, tehát Strongylocentrotus-formájúak. Ε Vernon által konstatált szezondimorfizmus oka, mint azt Doncaster kísérletileg kimutatta, a hőmérsékkülönbségben rejlik. Hasonlóképen, ha a peték természetes (ondósejtekkel való) megtermékenyítését a Loeb-féle mesterséges szűznemzéssel (parthenogenesis) kombináljuk, tetszés szerint kaphatunk vagy az apára vagy az anyára ütő hibrideket, aszerint, hogy melyik ágenst alkalmazzuk először: ha a spermatozoonokkal


59

való megtermékenyítés után alkalmazzuk a mesterséges partenogenezist, anyai típusú hibrideket kapunk és megfordítva (Herbst). Végül Tennent újabb kísérletei szerint a tengervíz aíkalicitása (többékevésbbé lúgos volta) is befolyásolhatja az átörökítést. Toxopneustes és Hipponoë hibridjei — bármelyikből vesszük is a petét, illetve a spermatozoonokat — mindig a Hipponoë külső alakjával bírnak. Ha azonban a tengervíz lúgosságát savanyítással csökkentjük, akkor a Toxopneustes jellemvonások válnak dominánsokká; viszont a lúgosság növelése ugyanazon eredménnyel jár, mint a változatlan tengervíz használata. Mindeme kísérletek az apai vagy anyai típusnak domináns vagy recesszív voltát kutatták, pedig tudjuk, hogy Mendel törvényei az egyes sajátságok átörökítésére vonatkoznak, függetlenül attól, hogy apai vagy anyai részről származnak-e. Tényleg sikerült is legújabban kimutatnia J. Loebnek és munkatársainak (King és Moore), hogy a hibrid lárváknál nem az apa vagy az anya befolyásáról kell beszélnünk, hanem sajátságok domináns voltáról, pravalenciájáról. Ha ugyanis Strongylocentrotus franciscanus-t S. purpuratus-sal kereszteztek, a keletkező hibridek mészváza a Purpuratus-éhoz, de testük alakja és karjaik hosszúsága a Franciscanus-éhoz hasonlított. Mivel pedig ugyanezt az eredményt kapták, bármelyikből vették is a petét, illetve az ondót, nyilvánvaló, hogy itt nem az anyai vagy apai típus túlsúlyáról, hanem épen a megfelelő sajátságok domináns voltáról van szó. (La Revue des Idées, 1910. No. 83., 372 p.) (-k. —ö.)

Szemlék és jegyzetek Balassa József: Nevelés a társadalom számára. A jövő iskolája.*

A

középiskola ellen napról-napra felhangzanak a súlyos panaszok; egyaránt támadják a szülők, a nagy közönség s a tanítás emberei is, akik szintén érzik a mai középiskola nagy hibáit. Ε támadások közül talán a legkegyetlenebbek, leglesujtóbbak a nagy kémikusnak, Ostwaldnak szavai, aki az ember iskolai emlékeiről szólva, mondja: „A népiskola első évei elég kedvesek; az ember szívesen járt oda és egészen jól érezte ott magát. A lánc másik vége az egyetemen eltöltött évek; hiszen jól tudják, az ifjúság aranykora, az élet legszebb évei ezek. S e kettő közé esik az emlékeknek az a szürke nyomorúsága, melyet a középiskolából viszünk magunkkal az életbe. Egyik-másik még itt is tűrhetően érzi magát, ha akad egy-egy jó tanára, akihez személyesen vonzódik s akinek segítségével élete hajóját a középiskola sziklái és zátonyai között keresztülkormányozhatja. Akinek még ez a szerencsés sors sem jutott osztályrészül, annak nincsenek kellemes emlékei.” (Die Forderungen des Tages, 518. p.) Ezek a panaszok, ha néha túlzottak is, kell, hogy gondolkozóba ejtsenek mindenkit, akinek bármi köze van az iskolához. Mi lehet az oka, hogy a középiskola ellen ilyen általános a panasz? Az, hogy egész középiskolai tanításrendszerünk nem a mai kor, hanem rég elmúlt korok követelményeinek, szükségleteinek felel meg. Ezt a régi iskolát toldozzák-foldozzák több mint száz esztendeje. A mai középiskola Budapest régi palotáira emlékeztet, melyek a múlt század elején épültek, az akkori ízlésnek, kényelemnek megfelelően. Azóta az élet halad s a palotát mindig a változó viszonyok szerint alakítják át. Falakat törnek, új folyosókat építenek, utólag beleépítik a vízvezetéket, a falakon kívül lerakják a gázcsöveket, a villamos vezetéket, alkalmatlan helyen beleépítik a fürdőszobát stb. S az eredmény mégis csak az, hogy az egykori palotából viskó lett, szűk és kényelmetlen s nem segít rajta más, mint a csákány. Le kell bontani, * A Társadalomtudományi Társaság-nak 1910 december hó 10-iki ülésén tartott előadás kivonata.

Balassa: Nevelés a társadalom számára. A jövő iskolája

61

hogy helyén új, modern palota épüljön. Ilyen kényelmetlen, alkalmatlan, toldott-foldott épület a mai középiskola is az ő görögpótló tárgyaival, a reáliskolai latintanítással, a ráadásul odabiggyesztett egészségtannal és művészettörténeti tanfolyamokkal, játékdélutánokkal stb. Várjuk, mikor bontják le már ezt a rozzant iskolát, hogy romjain felépüljön a jövő iskolája. Az élet körülöttünk rohamosan halad előre s az iskola csigaléptekkel kullog az élet mögött. Ezért válik mind nagyobbá az ellentét az iskola és a család között. Az idegenkedés egymástól, a kölcsönös meg nem értés a legnagyobb baj. Ezért nézi a család közömbösen az iskola munkáját; szükséges rossznak tekinti, olyan helynek, ahol a gyermeknek el kell töltenie nyolc évet, hogy az érettségi bizonyítványt megszerezze. Ezt a hiányzó kölcsönös bizalmat kell helyreállítani a család és az iskola között s az első lépés, mely e cél felé vezet az lesz, ha az iskola közelebb lép az élethez. Ismerjük meg először is a középiskola célját. Mi tulajdonkép a mai iskola célja? Nem a tantervben kijelölt célra gondolunk, hanem azt az igazi célt keressük, amit a mai iskola nevelőrendszerével és tanításanyagával el akar érni. Engedelmes, a mai állapottal, társadalmi berendezéssel és osztálykiváltságokkal megelégedett polgárokat akar nevelni, akik tiszteletben tartják és tovább ápolják a múlt hagyományait. Ezért néz a mai középiskola mindig csak a múltba s óvatosan eltitkolja a tanuló előtt a jelent és a jövőt. Ezzel szemben miben kell látnunk az iskola igazi feladatát? Az egyént képessé kell tenni arra, hogy abban a környezetben, amelybe jutott, abban a működési körben, melyet élete feladatául választott, minél hasznosabb, eredményesebb munkásságot tudjon kifejteni a maga és a társadalom javára. Gurlitt ezt röviden így fejezi ki: Eine Erziehung des Einzelnen zur höchsten sozialen Kraftentfaltung. Az egyén a társadalomban él, egyéni boldogságát csakis ebben a társadalomban mozdíthatja elő. S ez a társadalom folyton fejlődik, küzd, forrong és sohasem áll meg. Tehát csak az az iskolarendszer lehet jó, amely ebbe a fejlődő társadalomba neveli bele a gyermeket. Úgy kell fejleszteni a gyermek testi és lelki tulajdonságait, hogy átvehesse és folytathassa ennek a fejlődő társadalomnak a munkáját. Tehát az iskolának nem egy létező államforma, kormányzati irány vagy társadalmi rendszer számára kell engedelmes alattvalókat nevelnie, hanem arra kell törekednie, hogy a fejlődő életet megértő, szabad polgárokat állítson a társadalom munkásai sorába. S ez az iskola nem lehet merev, megkötött rendszer, mely néhány évtized múlva ismét elavul, hanem olyannak kell lennie, mely alkalmazkodni tud az élet folyton változó követelményeihez. S a nevelő, aki ebben az iskolában az élet igaz feladataira akarja előkészíteni a gyermeket, kettős feladat előtt áll: ismernie kell a gyermek testi és lelki sajátságait és meg kell értenie a fejlődő, küzdő, előretörő társadalmat. Midőn ennek a jövő iskolának a képét akarom megrajzolni, bírálnom kell a mai iskolát is, még pedig két szempontból, az iskola szervezete s az iskola tanulmányi anyaga szempontjából. Még meg kell jegyeznem, hogy középiskoláról szólva főleg a gimnáziumra kell

62

Balassa: Nevelés a társadalom számára. A Jövő iskolája

gondolnunk, mert a mi reáliskolánk nem más, mint egy kissé foltozott gimnázium s a polgári iskola pedig egy csonka, a mi társadalmi életünkbe beleilleszkedni nem tudó iskola. A mai középiskola szervezetének egyik legnagyobb baja, hogy szoros korlátok között sablonosan működik. Az egész országra nézve egyformán kötelező a tanterv, az órabeosztás, a gyakorlatíratás, a feleltetés és osztályozás, a vizsgálatok. Az iskola nem állapíthatja meg a maga belső életét, hanem alkalmazkodnia kell, néha a legjelentéktelenebb apróságokban is az országos tantervhez és rendtartáshoz. Még nagyobb baj, hogy a középiskola egyforma bánásmódban részesíti növendékeit az elsőtől a nyolcadik osztályig, tehát 10-től 18 éves korukig. Az elemi iskola belső rendje nagyjában megfelel a 6—10 éves gyermek korának. Ekkor belekerül a középiskolába, ahol egyszerre minden megváltozik. Új emberek és új tárgyak, új tanításmód és új bánásmód fogadja; nem csoda, ha idegenül érzi magát és sok jó tanuló törik le mindjárt a középiskola első osztályában. S ez az iskolai rend megmarad változatlanul nyolc esztendeig. A tíz éves gyermek épúgy ül 8-tól l-ig az iskolában, mint a 18 éves, egy-egy tanítási óra az ő számára is 50 perc s a nyelvek épúgy váltakoznak az órarend véletlene szerint számtannal vagy tornával, mint a nagy fiúknál. A feleltetés, osztályozás, fegyelmezés szintén egészen egyforma. A mai iskola semmi tekintettel sincs arra a nagy különbségre, ami testi és szellemi fejlettség tekintetében a tíz és tizennyolc éves kor között van. Ez az oka, hogy míg az alsó osztályokban ez a tanításmód nehéz, a gyermekre nézve testi és szellemi megterheléssel jár, addig a felső osztályokban már gyermekes. A kis gyermek még nem tudott belenőni ebbe az iskolai életbe, a nagy diák pedig már kinőtt belőle. Ezért unják annyira a felső osztályos tanulók a középiskolát s alig várják még a legjobbak is, hogy szabaduljanak belőle. S iskolai tanulmányaik végén ott van még egy fenyegető rém, egy nem annyira nehéz, mint kegyetlen vizsgálat, az érettségi. Ha ezen is túl vannak, valóságos lidércnyomástól szabadulnak meg. S nem is ritka eset, hogy a középiskola gyenge tanulója, aki unottan vergődött át egyik osztályból a másikba, az egyetemen szorgalmas, komoly és munkás ifjúvá lesz. S ezt a szoros korlátok közé zárt iskolai életet még megnehezíti az osztályok zsúfoltsága, lehetetlenné téve, hogy a tanár megismerje a tanulók egyéniségét és sablonos bánásmódra kényszeríti az egész osztállyal szemben. Ε korlátok közé szorított, sablonos iskola helyébe egy egész más iskolarendszernek kell lépnie. A tanuló és tanító szabad együttműködése legyen az alapja az iskolai életnek. Minden iskola maga szabja meg, hogyan osztja be a maga életét, milyen legyen a tanulás rendje, az órabeosztás, a foglalkoztatás. Nagyobb változatosság legyen az egyes iskolafajok között; még az egyes tárgyak terjedelmének megállapításában is nagyobb szabadsága legyen magának az iskolának. Helyi körülmények, sőt néha a tanítószemélyzetben rejlő egyéni sajátságok szabják meg az illető iskola tanulmányi rendjét. S az iskolán belül szabadabb élet folyjon. Kevesebb tanuló legyen egy csoportban vagy osztályban, hogy a tanító megismerhesse minden egyes tanítvá-


63

nyának egyéniségét. A bánásmód a tanulókkal szemben nemcsak koruk szerint legyen különböző, hanem egyéniségük szerint is. A gyermek egyéni hajlamának, tehetségének figyelembevételével kell tanulmányait irányítani. Tehát úgy kell berendezni az iskolai életet, hogy a gyermek ott mindig jól érezze magát. Az igaz, hogy az ilyen iskolában a növendék nemcsak egy-két órát fog tölteni s azután siet haza, egy új, az iskolára nézve idegen világba. Az angol vagy francia internátus rendszerre kell gondolnunk, ahol egész iskolai életét tölti a gyermek. Vagy legalább olyan iskolára, mely egész napon át foglalkoztatja növendékeit. A mai középiskola tanítás-anyaga még mindig a régi gimnázium hagyományán alapszik, melyben a grammatika és a humaniórák tanítása a fődolog. Mai iskolarendszerünkben is a nyelvi, irodalmi és történeti tanulmányok foglalják el a legnagyobb teret és legtöbb időt s ezek mellett csak másodrendű szerep jut a természettudományoknak. Ezt bizonyítják a mai tantervek óraszámának adatai. A mi gimnáziumunk nyolc osztályában heti 130 óra jut a nyelvi, irodalmi és történeti tárgyakra s 65 óra a természettudományokra; a reáliskolában 94 órával szemben 89 természettudományi óra van, beleértve a mértani rajzot; ezen kívül van még 12 óra szabadkézi rajz. A porosz középiskolákban még kedvezőtlenebb az arány. Ezt a két tudománykört a porosz iskolákban ilyen óraszámban tanítják: A gimnáziumokban 167: 61; a reálgimnáziumokban 141: 82; a reáliskolákban 124: 97. A mai középiskolai oktatás három fő hibában szenved: 1. a grammatikai tanítás nevelő értékének túlbecsülése; 2. a holt nyelvek és irodalmak túlságos szerepe az egész iskolai életben; s ennek következménye: 3. a természettudományok mellékes szerepre szorítása. A grammatikai tanítás ellen felhangzó gyakori panasz sok tekintetben jogosult; ezt el kell ismernünk, még akkor is, ha nem helyezkedünk Ostwald túlzó álláspontjára, aki a grammatika tanítását károsnak, sőt veszedelmesnek tartja. A középiskolában a grammatikai tanítás három körben érvényesül: az anyanyelv, az élő idegen nyelvek és a klasszikus (holt) nyelvek tanításában. Az anyanyelv szerkezetének megértése igen is szükséges; hogy a nyelvtant mégis annyira gyűlölik, s tanítása annyira eredménytelen, ennek az az oka, hogy rossz helyre került, t. i. a legalsó osztályokba, s legtöbbször rosszul is tanítják. Tíz-tizenkét éves gyermekeknek kell oly nehéz kategóriákat megérteniök, mint alany, állítmány, tárgy stb. Az anyanyelv grammatikai elemzése inkább a középiskolai tanulmányok végére, mint elejére való, amikor a tanulónak elég nyelvi ismerete van, hogy meg is értse azt, amit tanul. Sok a baj az élő idegen nyelvek tanulásával is. Az idegen nyelvek tanulása nem lehet öncél; az idegen nyelv csak eszköz az illető irodalom megismerésére és a külfölddel, az idegen anyanyelvűekkel való érintkezésre. Megtanulásuk hasznos, de csakis ezt a praktikus célt szabad szem előtt tartani. Tehát a grammatika tanulása mellékes, a beszéd gyakorlása és az olvasni tudás a főcél. Magának. az élő nyelv tanulásának nevelő értéke nagyon csekély. Elég példa

64


a görög nép arra, hogy idegen nyelvek tanulása nélkül milyen magas szellemi fejlettséget lehet elérni; s az angol és francia nép műveltségéből is csaknem teljesen hiányzanak az élő idegen nyelvek. Ránk nézve azonban nagyon fontos a nagy kultúrnépek nyelvének ismerete, hogy az ő kultúrájuktól ne legyünk elzárva. Csakhogy az iskolai tanításban ezek a nyelvek nem foglalhatnak helyet az okvetetlenül megszerzendő ismeretek között. A nyelvtanulás inkább csak ügyesség s a tanulás eredménye nagyban függ a tanuló egyéni tehetségétől. Sokszor látjuk, hogy okos, értelmes gyermek nagy szorgalom mellett sem boldogul az idegen nyelvekkel. Viszont hányszor tapasztaljuk, hogy csekély intelligenciájú egyén nagy könnyűséggel beszél idegen nyelveken. A legtöbb támadás a klasszikus nyelvek és irodalmak tanítása miatt éri a mai középiskolát. Nem tartozom azok közé, akik az ókori kultúra tanítását feleslegesnek, sőt sokan károsnak tartják. Meggyőződésem, hogy mivel az ókori élet és kultúra a mi mai műveltségünknek is alapja, ezt a mai és a jövő nemzedék tudásából kidobni nem szabad. Csakhogy annyi időpazarlással és olyan eredménytelenül tanítani szintén nem szabad. A klasszikus nyelvek tanításának eredménytelenségét tagadni nem lehet, pedig az az idő, amit ma a latin és görög nyelv tanítására fordítunk, rendkívül sok. S a múlt hagyománya még azt a terhet is rótta a mai iskolára, hogy míg egy olyan nagyszerű kultúra megismerése, mint amilyen a görög volt, mellékes szerephez jutott a gimnáziumban, addig a latin irodalom, mely a göröghöz képest nagyon is másodrangú s az eredetiséget teljesen nélkülözi, az egész gimnáziumi életben még mindig elsőrangú fontosságú. A klasszikus tanítás barátai azt mondják, hogy a középiskolai tanulónak meg kell értenie az ókori szellemet, hogy nem lehet művelt ember, aki nem ismeri az ókori nyelveket és irodalmakat. A mai eredmény megcáfolja ezt az okoskodást. A gimnáziumból kikerülő tanulók, kevés kivétellel, nem tudnak se latinul, se görögül s nem értik az ókori kultúrát. S nehéz, csaknem lehetetlen feladat az, amit így egy 18 éves ifjú elé állítunk, hogy megértse egy idegen s több mint kétezer évvel ezelőtt élt nép kultúráját, behatoljon az illető nép szellemébe. Hiszen a tudósok közül is, akik egész életüket a klasszikus irodalmak és művészetek tanulmányozásának szentelték, hányan tudták megérteni a görög szellemet? S ezek sem egyformán értik. Gondoljunk csak arra, hogy mit láttak a görög kultúrában egy Goethe vagy Nietzsche, egy Burckhardt vagy a mi Schwarcz Gyulánk. Mindegyik a maga egyéniségén keresztül látja a görög szellemet. S az ókori irodalmak és nyelvek tanításának túltengése miatt aztán alig jut idő a modern irodalomnak megismerésére. Az a tanuló, aki eltudja mondani a tankönyv adatait a legjelentéktelenebb latin és görög íróról, aki alig hallott valamit Byron és Tennyson, Voltaire és Victor Hugo, Dosztojevszkij és Tolsztoj műveiről, hogy a legújabb írókról ne is beszéljek; hacsak titkon, otthon nem pótolta az iskola mulasztásait. Még növeli nálunk ezt a bajt az is, hogy a klaszszikus tanulmányokat ráerőszakolják csaknem minden középiskolai tanulóra, mert hisz nálunk alig van más középiskola, mint gimnázium s általános jogosítású iskola csakis a gimnázium.


65

A mai iskola nyomain felépülő új középiskolában ez a két tudománykör, a humaniórák és reáliák köre egészen máskép fog elhelyezkedni, mint a mai iskolában. A jövő iskolájának is fontos feladata marad az emberi kultúra fejlődésének megismertetése. A múlt ismeretén alapszik a jelen megértése és a jövő előkészítése. Az emberi kultúra fejlődésének megértése lesz a feladata az egész anyanyelvi, irodalmi és történeti tanításnak, belevonva azt is, ami a mai középiskolában mellékes vagy egészen hiányzik, t. i. a művészetek fejlődését s a társadalmi élet kialakulását. Végig kell vezetni az ifjút az emberi társadalom kezdetétől az ókori életen és irodalmon át az emberi kultúra egész fejlődésén, hogy megértse azt a bonyodalmas életet, amelybe jutott s amelyben reá is bizonyos feladat vár. Nem széttagolt ismereteket, összefüggéstelen adatokat kell gyűjtenie, hanem a maga egészében kell megértenie a múlton át a jelent. A tanulmányok másik köre, melynek a jövő iskolájában sokkal nagyobb tér és több idő fog jutni, mint ma, a természettudományoknak a mai élettel szoros kapcsolatba hozott tanítása. Meg kell értenie az ember mai helyzetét a természetben, meg kell ismernie azokat a törvényeket, melyek földi életünket szabályozzák s azokat az erőket, melyeket a mi életünk szebbé és kényelmesebbé tételére felhasználhatunk. Tehát ide tartozik a föld és rajta levő élet (földrajz, természetrajz) megismerése; ennek keretében az ember; az egészségtan szervesen beleillesztve az embertanba s a matematika és fizika olyan tanítása, hogy a tanuló folyton érezze összefüggését az élettel. Ε két tanulmánykör betetőzése és összefoglalása volna a filozófia diszciplínáinak a mainál bővebb tanítása, belevonva egy általános emberi, de felekezeti szempontoktól meg nem rontott erkölcstant. Ε szükséges tanulmányokon kívül minden iskola adjon alkalmat arra, hogy a tanuló egyéni tehetségét és hajlamát követve, megszerezhesse mindazokat a nemcsak hasznos, hanem kellemes ismereteket is, melyek az életet szebbé, kellemesebbé, derültebbé teszik. Ide tartoznak az élő idegen nyelvek, az ének és a zene, rajzolás, festés, mintázás, testi ügyességek, torna és játék. Fejleszteni kell a tanuló művészi érzékét, testi ügyességét, hogy egyéni fejlődése minél sokoldalúbb legyen. Nem emészthetetlen szellemi táplálékkal kell őt megterhelni, hanem egészséges gyomorral (ha ezt a hasonlatot folytatni akarjuk) kell az élet útjára bocsátani. Kötelességtudásra, a munka szeretetére kell a gyermeket nevelni. Ilyennek képzelem a jövő iskoláját. Egy kedves, derült, mindig és mindenkinek csak örömet és hasznos ismereteket nyújtó műhely, ahol a jövő társadalmának fejlődő tagja megtanul dolgozni a maga és embertársai javára. Tudom, hogy e vázlatos kép nagyon hiányos. Nem szólottam a tanítás módjáról s alig emlékeztem meg az iskola másik munkásáról, a tanárról. Befejezésül pár szóval csak annyit mondhatok, hogy eredményes munkát ebben az iskolában csak az olyan tanár végezhet, aki alapos képzettséggel lép az iskolába, foglalkozását, az iskolát és a gyermekeket szereti és anyagilag és szellemileg független.

66

Tarczai: Az angol koalíció és politikája

Tarczai Lajos: Az angol koalíció és politikája

A

parlamentarizmus minden országban — legalább is történeti szempontból bírálva — a feltörekedő polgári osztály harci eszköze és formája. De ma, egyetlenegy európai állam parlamentje sem ama polgári osztály érdekeinek szolgálatában áll, amely tulajdonképen létrehozta, hanem vagy visszacsúszott részben, vagy egészen a nagybirtokosság tényleges hatalmába, avagy pedig egyes érdekcsoportok kizárólagos befolyása alá. Az eredetileg demokratikus parlamenti forma ma autokratikus eszköze és intézménye az egyes országok uralkodó kisebbségeinek, a népesség nagy többségével szemben. A polgárságnak a legtöbb országban oly nagy a munkásosztálytól való félelme, hogy a parlamentet kiforgatta történeti hivatásából és átjátszotta a maga látszólagos jogait megőrizve a reakció kezébe. Sokan a parlamenti életnek több helyen tapasztalható elfajulásból azt a következtetést vonják le, hogy ma már idejét múlta intézmény és különösen a munkásosztály szempontjából semmi értéke sincs. Angolország politikai életének eseményei világosan mutatják, hogy az efajta következtetések túlkoraiak és a parlamenti kormányforma épenséggel nem virágzott el, hanem a társadalmi viszonyokban szükségképen megérett változásokon átesve, nagyon alkalmas intézmény arra, hogy a polgárság abbanmaradt küzdelmét végleg befejezhesse. A polgárságot seholsem fogják a belátás logikai törvényei politikájának megváltoztatására ösztönözni és az angol eseményeknek sem lesz olyan felvilágosító hatásuk, hogy a polgárság megszakítva eddigi politikai szövetségeit, a munkássággal összebarátkozva régi fegyvertársa — a nagybirtokosság — ellen forduljon. Ameddig fel nem ébred a polgárságban tényleges gazdasági érdekek kényszerűsége alatt annak tudata, hogy a nagybirtokossággal való barátkozásával a maga vesztére tör, addig az előrelátó meggyőzés és rábeszélés szorgalmas munkája sem tud a létező viszonyokon sokat változtatni. Az a kérdés már most, minő gazdasági érdekek — mert hisz ezek az irányadók — teszik lehetővé és szükségessé, hogy az egész kontinensnek egymással nem csupán gazdaságilag, hanem politikailag is erősen hadakozó ellenfelei, a polgárság és a munkásság Angolországban koalícióban egyesülve küzd a nagybirtokosság gazdasági és politikai privilégiumai ellen, s lehet-e remélni, hogy előbb vagy utóbb a kontinensen is lecsendesül e két osztálynak egymás elleni politikai ellenségeskedése és azután összefogva felveszik-e a küzdelmet az agrárizmus ellen? Tagadhatatlan, hogy Angolország nagy gyarmatainál fogva a többi államokkal szemben bizonyos mértékig kiváltságos helyzetben van. Míg a többi államoknak kapitalista érdekekből gyarmatokat kell nagy áldozatokkal meghódítaniuk: addig Angolország abban a kényelmes helyzetben van, hogy meglévő nagy gyarmatbirodalmát kell megvédenie. Angolországnak a gyarmatok nemcsak véghetetlen sok kincset, a vagyonosodásnak nagy mértékét biztosítják, hanem jóformán minden osztálynak — még a munkásosztálynak is — előnyösebb megélhetési viszonyokat nyújtanak, mint aminők másutt fellelhetők. Úgyhogy a gyarmatokban nem csupán a kapitalisták vannak érdekelve,


67

hanem többé-kevésbé még a munkásosztály is. A gyarmatait Angolország nem csatolta sem gazdaságilag, sem politikailag oly szorosan az anyaországhoz, mint ahogyan azt más állam teszi. Ellentétben minden más állammal az egész brit birodalomban a szabadkereskedelem elve érvényesül és a nagyobb gyarmatok autonóm parlamentekkel rendelkeznek, amelyeknek hatásköre a vámkérdést kivéve mindenre kiterjed. A szabad vámrendszer és az alkotmányos szabadság következtében a külföldi ipar akadálytalanul hatolhatott be az angol gyarmatokba — sőt magába Angolországba is — és azonkívül a legtöbb gyarmatban önállóan is ipar fejlődött. A külföldi ipar versenye, a gyarmatok saját ipara mindinkább veszélyezteti az angol iparnak érdekeit. De azért Angolország mégsem térhet el eddigi irányától, nem védekezhet a versennyel szemben a védővámrendszerrel, mert az sokkal nagyobb veszedelmeket rejt magában, mint a versenynek megtűrése. A védővámrendszer ideig-óráig talán elütné más országok iparának versenyét az angol gyarmatok piacáról, de ezért az időleges nyereségért Angolországnak sok háborúval kellene fizetnie és bizonyára néhány nagyon fontos gyarmatának elvesztésével is. A nagy angol tengeri haderő nem tudná védővámrendszer mellett annyira megóvni az angol birodalom épségét, mint ahogy a szabadkereskedelem rendszere mellett a békés politika megteszi. Különben is Angolországban jól látják, hogy az ipar fejlődésének nem mindenható biztosítéka a védővámrendszer, mert ha általa sikerül is a piacot monopolizálni, de megvan az a hátrányos következménye — különösen agrár államokban — hogy a széles néprétegek fogyasztó képessége megcsappan. Az angol ipar jogosan félti a védővámrendszertől — eltekintve annak külpolitikai következményeitől — az angol nép fogyasztó képességének megcsappanását. Minden ország agrárizmusának és így az angol agrárizmusnak nagyon kedvező a védővámrendszer, mert érdekeinek nem a fogyasztás növelése felel meg, hanem sokkalta inkább a kínálat megszorítása és a maga termése utáni keresletnek a fokozása. Ez a gazdasági politika minden országban az ipar rovására történik, mert az élelmi cikkeknek és a lakásnak magas árai megemésztik a széles néprétegek keresetének nagyobb hányadát, úgy hogy ez elsőrendű szükségletek fedezésén kívül alig telik egyébre is. Az angol politika kapitalisztikus érdekekből védi az angol munkásnak minden más ország lakás- és élelmiszer viszonyaival szemben összehasonlíthatatlanul olcsóbb megélhetését. Felszokták hozni a konzervatívok a szabadkereskedelem ellen a maguk álláspontjának védelmére azt is, hogy a szabadjára eresztett külföldi verseny mind sűrűbben fosztja meg az angol munkást a munkaalkalmaktól. Ha meg is állja helyét e felfogás, már nem igen lehet hasznosítani a védővámrendszer megkedveltetésére, mert az angol kormány a parlament legközelebbi ülésszakában a munkanélküliség elleni biztosításról törvényjavaslatot készül beterjeszteni. Ε nagy szociális reformnak Angolország egész társadalmi élete és politikája csak hasznát fogja látni. Számítanak is arra, hogy e reformmal jobban harcképtelenné teszik a versenyző államokat — különösen Németországot — mint egy-egy győztes ütközettel Az angol koalíciónak — a polgárságnak, munkásságnak és az

68


irenek — tervbe vett demokratikus politikája, a lordok vétójogának megszüntetése, a választójognak általánosítása, a pluralitásnak eltörlése, a kerületeknek kiigazítása, az írek autonómiája, a többféle szociális reform megvalósítása, végleg megtörik a konzervatív iránynak minden befolyását és hosszú időre biztosítják Angolország társadalmi békéjét. Viszont az is kétségtelen, hogy e nagyszabású politika minden más országban felkeltheti a széles néprétegek elkeseredett harcát. Seholsem bírják el a fogyasztók a drágaságnak rohamosan növekvő mérvét. Azonkívül az angol szociálpolitikának nagyobb és nagyobb tervei megvalósulva előbb vagy utóbb felkeltik minden ország munkásságában az utánuk való vágyat, az értük való harckészséget. S mindenesetre a szabad verseny mellett is bizonyára megtartja elsőbbségét az angol ipar, ha más országokban a munkástömegek részben mint fogyasztók részben mint termelők folytonos harcban állanak munkáltatóikkal. Az agrárizmussal való szövetség a polgárságnak mindenfelé sok felesleges és elkerülhető károkat okoz. Ε szövetséget, az állam gyámolítását élvező és az állami megrendelések után futkosó ipar nehezen adja fel. Mihelyest azonban az államhatalomtól élvezett előnyök nem elegendők a folyton növekvő termelést kielégíteni, a kapitalizmus kénytelen lesz a maga jól felfogott érdekében feladni az agrárizmussal összeegyeztetett politikáját. Minden ország kapitalistái számára legbiztosabb piac maga a lakosság. S seholsem veszélyezteti a belföldi piacot úgy a külföldi iparnak a versenye, mint az agrárizmus gazdasági politikája. Nagyon erősek ma a küzdelmek mindenfelé polgárok és munkások között. Az ellentétek áthidalhatatlanok, de azért minden országban, ahol az agrárizmus politikai és gazdasági kiváltságokkal rendelkezik, a polgárság és munkásság egyesülve lesz kénytelen harcolni. Sokan úgy látják a közel jövőt, hogy a szocializmusnak a kapitalizmussal való megütközése következik, de a gazdaságilag előrehaladott Angliának politikai és egész társadalmi élete más irányt mutat. Az angol munkásság ideológiája nem olyan tudatos, mint a kontinens egyik vagy másik országában. Részben ennek is tulajdonítják, hogy az angol munkáspárt a polgári kormány többségéhez tartozik. Nem az osztálytudat hiánya tette lehetővé a munkásságnak a kormány koalíciójában való részvételét, hanem a gazdasági viszonyoknak kikerülhetetlen kényszere. Nem ideológiai elmaradottság, ami az angol munkáspárt politikájában és szerepében megnyilvánul, hanem maga a gazdasági fejlődés, amely parlamenti eszközökkel gyűri le akadályát: az agrárizmust. Némely ország munkásságának forradalmi frazeológiája könnyen azt a hitet keltheti, hogy a polgárságnak és a munkásságnak koalíciós politikája eleve ki van zárva. A parlamentekben mindinkább tértfoglaló szociáldemokrata pártok a nagyságuk támasztotta alternatíva előtt állva dönteni lesznek kénytelenek: vagy jobbra térnek a revizionista irányhoz, vagy balra a szindikalizmushoz. A polgárság maga is vagy tud elég erőt gyűjteni ahoz az elhatározáshoz, hogy a munkássággal együtt hadakozzon, avagy pedig az agrárizmus támogatása alatt veszti el minden életerejét. Ha a gondolkodás mindkét fél számára két-két eshe-

Basch: Ipar és mezőgazdaság

69

tőséget ismer, a valóság azonban csak egy lehetségeset: a polgárság és munkásság koalícióját. Mindenfelé, ahol az agrárizmusnak maradványa él, csak efajta koalíció mentheti meg a parlamentarizmust az időelőtti elzülléstől. A párisi forradalom rohanva futott végig minden országon. Várta és végigcsinálta a forradalmat majdnem minden ország, még olyan is, ahol a tulajdonképeni forradalmi elemek hiányoztak. Londonból békés irány indul európai körútra. Nem olyan vágtatva, mint a forradalom, de azért egy országot sem kerül el. Sok helyütt a békés irány forradalmibb lesz a forradalminál és befejezi azt, amihez a forradalomnak már nem volt elég ereje, a politikai kiváltságok megszüntetését. S ezzel mindenütt visszanyerik a parlamentek egy időre demokratikus alkotó képességüket. London, 1910, December.

Basch Imre: Ipar és mezőgazdaság

N

éhány megjegyzéssel elegyedem Dániel Arnold és Varga Jenő vitájába,* melynek során Varga kissé sietve ezt a következtetést vonta le: minthogy az ipar arra a helyre igazodik, ahol legolcsóbban termel és szállít, egy-egy vidéket csak úgy iparosíthatunk, ha ottan megteremtjük az olcsó termelés és szállítás föltételét és nem úgy, hogy a fogyasztó piacot növeljük és erősítjük. S ennek okán a mezőgazdaság fejlődése csak igen kevéssé sietteti az ipari evolúciót. A tétel magja kétségtelenül helyes, de így, ily merev formulázásában még is helytelen és félrevezető, mert azt a látszatot kelti, mintha az ipar földrajzi települése csak a közlekedési eszközök jóságától s a nyersanyagot és erőt szolgáltató telepek (bányák stb.) elhelyeződésétől s bőségétől függne s nem egyúttal a piac nagyságától és helyétől is. A piacnak pusztán a nagysága és az erő- és nyersanyagteleptől való távolsága is befolyásolja a termelési és szállítási költségeket, és irányítja az ipar földrajzi elhelyezkedését. 1. Mert ha két vidék ipara versenyeznek egymással, melyek különböző természetű föltételek mellett termelnek, de a kedvezőbb távolabb esik a piactól, mint a kedvezőtlenebb (a közlekedési eszköz minőségét és a súlyegységnek kilométerre eső viteldíját egyenlőnek föltételezve) az olcsóbban termelő csak akkor lesz versenyképesebb, ha a termelésnél elért előnyét a nagyob szállítási költségek nem rontják le. S ennek okán megtörténhetik, hogy a kedvezőtlenebb viszonyok között termelő vidék előbb és gyorsabban iparosodik az olcsóbban termelőnél, ha a piac hozzá esik közelebb; vagy: ipari termelésre relative alkalmatlan vidék iparosítható azzal, hogy a közelébe fogyasztó piacot fejlesztünk. 2. A piac puszta nagysága is befolyásolja a termelési költségeket. Az ipar arra felé törekszik, ahol legolcsóbb a nyersanyag, ámde a nyersanyag árát befolyásolja a piac nagysága is. Mert meglehet, ha * E. vitában Varga Jenő újra szót kért, de későn érkezett. Ennélfogva az a jövő számra marad.

betegsége

miatt

válasza A szerk.

70

Basch: Ipar és mezőgazdaság

A bánya a technikai és természeti lehetőségek szerint olcsóbban is termelhetne Β bányánál, de onnan kisebb piac nyílik és kevesebbet termelhet, minélfogva egy kisebb produktummennyiségre esnek a termelési költségek azon részei, melyek abszolút nagysága — bizonyos határok között — független attól, hogy mennyit termelnek (Unkosten, frais généraux), s amelyeknek egy-egy termékre eső nagysága a produkció növekedésével arányosan csökken, természeti és technikai előnyei ellenére is drágábban kénytelen eladni B-nél. Ilyen költségek a telekjáradék, a kereskedelmi költségek, az üzemköltségek, bizonyos fokig a hajtó-, fűtő- és világító erő költségei, sőt még az amortizációs és gépelhasználási költségek is, az adók némely neme és az általános évi profitráta törvénye következtében egy-egy termékre eső nyereség. Mindezek összevéve szintén termelésbeli előnyt jelenthetnek, melyek nagysága paralizálhatja az egyéb föltételekben való hátrányát. Alfred Weber, az ő éleseszű és mély könyvében (Standort der Industrie), lényeges mulasztást követ el, mikor az efféle költségeket kihagyta azok közül, melyek nagysága függ a geográfiai településtől. Mert ezek kisebbek vagy nagyobbak a különböző helyeken, aszerint, mint egyik vagy másik helyről kisebb-nagyobb piac nyílik. Így lehetséges, hogy valamely piacot nem a kedvezőbb természetű vidék ipara látja el, illetve nem ez a vidék iparosodik gyorsabban, hanem a kedvezőtlenebb (a piactól való távolságukat és viteldíjat egyenlőnek tekintve) pusztán azért, mert ennek, erről a helyről másfelé nagyobb piaca nyílik, népesebb, gazdagabb vidéken fekszik. Másfelől: egy relative kedvezőtlenebb természetű helyzetben levő vidék is indusztrializálható, ha a piacát megnövesztjük. Az iparágak közül főként azok települnek e tényezők szerint, melyek termelési költségei között az Unkosten-ek nagy helyet foglalnak el. 3. Ha két vidék, A és Β versenyeznek egy piacon, melytől mindketten azonos távolságra fekszenek, egyforma nagy a piacuk és egyenlőek a természeti és technikai eszközeik: az lesz versenyképesebb, mely termelésének nagyobb százalékát adhatja el közelebb a termelési helyhez. Pl. A 70%-ot ad el helyben, 20%-ot a második piacon és l0%-ot a közös piacon; Β 30%-ot helyben, 60%-ot egy távolabb esőn, de amely közelebb van, mint a közös piac, ahol szintén 10%-ot kell eladnia. A jobban versenyezhet, mert amennyiben az árak egy átlagár felé tendálnak, a közelebb eső piacokon járadék képződik a szállítási költségek miatt, melynek tömege annál nagyobb, mentői többet ad el a közelebbi piacokon. Ez a surplusprofit lehetővé teszi, hogy a távolabb eső piacon leszállítsa az árakat, és pedig annál jobban, mennél nagyobb a surplusprofitja. Másként: ha különböző helyeken lévő (a szállítási költségek következtében) különböző termelési költségekből átlagos költséget számítunk ki — s a kereskedő ilyennel számol — az A esetében egy kisebb átlagot kapunk, mint B-nél. Tegyük föl, hogy A-nál is, B-nél is a termelési költség mq-ént 10—10 kor. Akkor: ha A szállít α helyre 100 mq-t, β-ra 20 mq-át és γ-ra, a közös piacra 10 mq-át, Β pedig α-ra 30 mq-t, β-ra 90 mq-át és γ-ra 10 mq-t, és ha a szállítási költség az egyik helytől a másikig mq-ként 1—1 kor., az átlagos költség lesz:

Somló: Még egyszer a helyes jogról

71

Ennek alapján épül az amerikai trösztök s a német kartellek exportpolitikája s a belföldi piac erejének jelentősége a kivitelnél, hogy a vámok által lehetővé tett és a kartellek és trösztöktől kiaknázott monopól-árak segítségével a termelési költségek alatt árusíthatják árúikat külföldi piacon. S innen van, hogy a német acél olcsóbb Angliában, mint Németországban a gyár kapuja előtt. 4. Ezek bizonyítják a piac nagy jelentőségét és iparfejlesztő erejét. Az a vidék ipara fog legerőteljesebb lendülettel fejlődni, ahol a természeti és közlekedési föltételeken kívül a nyers- és erőanyagot szolgáltató telepek közelében nagy piac van, ahol gazdag, sűrű népesség fogja át az extraktív vidékeket. Ez pótolhatja a természet némely mostohaságát, de nélküle még áldásos és gazdag vidék is fejletlen marad. Ha a mezőgazdaság fejlődése népsűrítő és gazdagító hatással bír, az ipar fejlődésére nem lehet hatástalan. Különös jelentősége van épen e szempontból az egészséges birtokmegoszlásnak és a demokratikus birtok politikának, mert erősen emeli és sűríti a népességet. Ezért van, hogy az ipar különös előszeretettel húzódik mindenütt a kisbirtokoslakta vidékre, és hogy a nagy városok is rendesen ilyen vidékeken épülnek és fejlődnek.

Somló Bódog: Még egyszer a helyes jogról.* 1. A lehetetlen nem lehet helyes, gondolja bírálóm, mert hát mi célja legyen egy olyan normának, amelyet nem lehet megvalósítani? „A tudományos etika nem állíthat fel a helyes cselekvés részére oly normákat, amelyeknek követése lehetetlenség.” (504.) Szerinte a lehetetlen eo ipso helytelen, míg a lehetséges körén belül található helyes helytelen is. Pedig úgy áll a dolog, hogy a helyes körén belül fordul elő a megvalósítható és a megvalósíthatatlan. Nem mindaz valósítható meg, ami helyes és mert megvalósíthatatlan, még nem szűnik meg helyes lenni. Szóval szerzőnk megint egyszer összetéveszti — ami ellen pedig épen tiltakozni akar — azt a kérdést, hogy mit cselekszünk, azzal, hogy helyesen cselekszünk-e. „Egy társadalmi csoport sem fogja elfogadni valóságos cselekvése elvéül, hogy ne tegyen különbséget csoportjának barátja és ellensége közt. Azért ily szabály felállításának értelme nincs”. (504.) Szóval: mert az ember nem tud önzetlen lenni (szerző szerint) helyes, hogy önző. Ha egy bíróság nem tud különbséget tenni barátja és ellensége közt, nem is helytelen, hogy nem tesz különbséget. „Egy olyan morált, amelyen nem változtathatok, nem bírálok” — mondja szerző. De ha mégis bírálja, legalább helyesen bírálná, gondolom én. „S akikről tudom, hogy nem sikerül őket morálisan meggyőznöm, azokat nem próbálom meggyőzni.” *Válasz Rónai Zoltán cikkére, mely e szemle 1910. decemberi számában jelent meg.

72

Somló: Még egyszer a helyes jogról

(504.) Ez hagyján. De szerző azt hiszi, hogy ezzel az is mondva van, hogy azokat nem helyteleníthetem. S ez már hiba. Bízvást helyteleníthetünk ott is, ahol ki van zárva, hogy meggyőzhessük az illetőket. S lehet helyes az is, ami meg nem valósítható. 2. Nem ok nélkül kifogásolom szerzőnél a csoportérdekek definíciójának hiányát. Most megkaptuk: a hasonló helyzetben levő emberek érdekeinek az esetek nagy számában való hasonlósága. (506.) Tehát a csoportérdek mögött pusztán az egyéni érdek lakozik. „A csoport tagjaira nézve valószínűbb, hogy érdekeik a jövőben találkoznak, mint az, hogy különböznek.” (506.) Szóval megkaptuk szerző helyességének igazi végső mértékét: az egyéni érdeket. A csoportérdek csak valószínűsége a mi érdekünk találkozásának mások érdekével; mindazokban az esetekben, amikor érdekem nem találkozik a másokéval, nyugodtan cselekedhetem a magam külön érdeke szerint. De akkor, kérem, beszéljünk őszintén. Ε felfogás szerint mindig a magam vélt érdeke szerint kell cselekednem. Akkor is, ha nem találkozik a másokéval. De szerző szerint nem is tudunk másként cselekedni, mint vélt érdekünk szerint. Tehát nem is tudunk helytelenül cselekedni. Szerző csoportérdeke csak az a bozót, amelyben a meztelen önzés szégyenkezve elbújik, minthogy saját erkölcsi érzelmei elítélik. 3. Rónai kifogásolja, hogy én a morális érzelmeik tekintetében egyezők csoportjáról beszélek, „minthogy az erkölcsi érzelmekben megegyező emberek közössége nincs. Különbségek, eltérések mutatkoznak minden embercsoport tagjaiban morális érzelmek terén, épúgy, mint egyéb tulajdonságok terén.” (508.) Szóval a vöröshajnak csoportja nincs, a klasszikus irodalmat szeretők csoportja nincs, mert különbségek vannak a hajszín tekintetében és mert különbségek vannak az irodalmi ízlésben. 4. Rónai szerint különböző mértékkel mérek, amidőn egyfelől az erkölcsi érzelemben találom meg a helyesség mértékét s másfelől erkölcsösnek tartom azt is, ami az erkölcsös cél eszköze. (507.) Mi az a másik mérték? Bírálóm szerint a „logikai operációk”. Egyszer tehát az erkölcsi érzelem mértekét, másodszor meg a „logikai operációk” mértékét alkalmazom. S most természetesen megint rajtam a sor, hogy egy felvilágosító disszertációt iktassak közbe az erkölcsi és a logikai értékelés viszonyáról és előadjam, hogy a logikai operáció benne rejlik abban is, amit Rónai az erkölcsi érzelem mértékével való mérésnek nevez, hogy a logikai operáció kiküszöbölésével értékelni egyáltalában nem lehet, hogy viszont a logikai operációval egyedül csak az igazságérték alkalmazását nyújthattam volna; hogy Rónai az egyik esetben, ott, ahol rövidre van szabva, nem vette észre a logikai operációt, hanem csak ott látta meg, ahol hosszabbra nyúlik. Ha azért nevezek valamit erkölcsösnek, mert egy erkölcsös cél eszköze, akkor a mérték az erkölcs és nem az a logikai operáció, amellyel az értékelt dolog és az erkölcs közti összefüggést megállapítom. 5. Szerettem volna, ha Rónainak pour la bonne bouche akár csak egy kicsike kérdésben, egy mondatban igazat adhattam volna. De nem tehetem. Ha egy sakkozó ellenfelem úgy akarja elvenni az oszlopomat, hogy mattá válnék e húzása miatt, vagy úgy, hogy négy kockán át

Selymes: Briand törvényei

73

akarja ugratni lovacskáját, mit tegyek? meg kell mondjam, hogy így nem lehet bántani az oszlopomat. S így Rónainak Stammlerre vonatkozó megjegyzése is helyreigazításra kénytelenít. „Stammler hiszi — mondja Rónai — hogy az ő értékmegállapításait mindenkor minden helyesen gondolkodó ember köteles elfogadni.” (508.) Ezt Stammler csak annyiban hiszi, amennyiben minden helyesen gondolkodótól az ő értékmérőjének elfogadását követeli, de nem hiszi, hogy egy tartalmilag minden időre szóló helyes jogot lehetne ezzel az értékmérővel megállapítani. Épen így hiszi Rónai is, hogy mindenkor minden helyesen gondolkodó ember a csoportérdeket kell hogy elfogadja a helyesség mértékéül és ő is csak annyiban „relativista”, amennyiben megengedi, hogy más és más tartalom lehet csoportérdek. Tehát helytelenül támadja Stammlert. De elárulja azt is, honnan ered az ő félreértése. Ugyanis azt mondja: „Somló úgy véli, hogy a csoportérdek elve ugyanolyan abszolút mérték, mint a Kanté vagy Stammleré''. (508.) És szembeállítja saját felfogását ezekkel az „abszolút” felfogásokkal. Most persze megint én rám hárul a feladat, hogy felvilágosító disszertációt helyezzek el itt zárójelben, arról, hogy Kant természetjogász, ellenben Stammler nem természetjogász. Kant minden társadalomra érvényes jogot akar megállapítani. Stammler ezt lehetetlennek mondja; ő csak a helyességnek minden társadalomra érvényes mértékét akarja adni, mint Rónai, megengedve, hogy ennek az állandó mértéknek az alkalmazása mellett a legkülönbözőbb tartalmak jelentkezhetnek változó körülmények között helyesekként.

Selymes Károly: Briand törvényei

A

z októberben lezajlott vasutassztrájk arra bírta a francia kormányt, hogy annyit hangoztatott, a társadalmi gazdasági békét biztosító, de soha részletesebben meg nem határozott reformeszméiből mutatvánnyal szolgáljon. A szindikalista mozgalom ellenségeinek, kik anarchiától, a munkásság diktatúrájától félnek, meglehet az a megnyugtató elégtételük, hogy ez a szindikalízmus a maga féktelenkedéseivel éri el azt, amit a szocialisták hiába kívánnak: az állam beavatkozását a munkaviszonyok minden részletébe, a munkaviszony egyidejű alkotmányossá tételével. A burzsoázia, különösen a fináncarisztokrácia az állami hatalom és hatáskör ily megnövekedését soha meg nem engedte volna. De ez az ellenértéke a sztrájkjog elkobzásának: a személyek és javak fokozottabb állami védelmének a gazdasági harcokban. A forradalmi szindikalizmus, mely megtagadja a demokráciát, mely az államot, mint avatatlan, hivatlan harmadikat ki akarja zárni a gazdasági életből, az erőviszonyok befolyásolásával, folytonos támadásaival a közrend és közbiztonság ellen, a gazdasági küzdelmekben előtérbe tolt politikai céljával arra törekszik, hogy a Confédération Générale du Travail forradalmi elemeit az államgépezet és társadalmi élet megbénításával, személyek és javak elleni támadásaival diktatúrához juttassa. Ε helyett egyelőre épen az állami beavatkozást, a gazdasági harcnak jogi formákba szorí-

74


tását és az állam büntető hatalmának megnövelését provokálja. Az állam beavatkozásával, a gazdasági küzdelemnek jogiformákba szorításával, midőn egyrészt az államra hárul az autonóm testületek határozatainak végrehajtása, másrészt munkaadó és munkások meg nem egyezése esetén kívülálló harmadik személyekre hárul az autonómia jogköre: épen a politikusok és a bürokraták jutnak döntő hatalomhoz oly téren, ahonnét eddig befolyásuk ki volt zárva. És evvel az egész gazdasági küzdelem a politikai élet porondjára tevődik át, a választásokba vagy a népakarat egyéb politikai, közjogi formákban való megnyilvánulásaiba, ami bizonyára nem célja a szindikálista mozgalomnak. A forradalmi szindikálisták hőn óhajtott vágya egy sztrájkkal a közlekedést, a forgalmat, az érintkezést lehetetlenné tenni. Az állami és közérdekű vállalatok alkalmazottainak sztrájkjával valósíthatnák meg* vágyukat. Mindazon sztrájkoknál, melyekben a forradalmi szindikálisták keze benne van, az erőszakoskodások nem annyira a gazdasági célok elérését vannak hivatva biztosítani, mint inkább az államot erőszakos beavatkozásra bírni. Ezt teljes nyíltsággal hirdeti a mozgalom minden embere: Soreltől kezdve Hervén át az utolsó militant-ig. Hogyne, hiszen akkor az állam úgy szerepel, mint merőben és kizárólag a munkásságot kizsákmányolok hatalmi szervezete, mely a kapitalisták profitjáért, kényelméért, nyugalmáért, a jobb megélhetésért folyó küzdelmet vérbe fojtja. És amellett a szindikálisták, akik mibe sem veszik politikai jogukat, a demokráciát, a suffrage universel blague-ot, épen arra számítanak, hogy minden parlamentáris demokráciát végleg kompromittáljanak. Az állam végre is enged, alkudozik, kerüli az összeütközést, ha büntet, a büntetéseket végrehajtani nem meri. Mindez megint arra szolgál, hogy a Confédération Générale du Travail hatalmát, mint olyanét dokumentálja, holott ez az erő, ez a respektálás csak a nép politikai jogainak reflexe s nem fordítva. A forradalmi szindikálisták a vasutassztrájkkal is elsősorban politikai sztrájkot céloztak. Hiszen követeléseik egy részének teljesítését már megígérték, a többiek tekintetében tárgyalások folytak, melyeket ez a hirtelen sztrájk szakított meg. A mozgalom vezetői nyíltan hirdették, hogy a szociális forradalom megvalósításáról van szó. Egyébként is a vasutasok egész kiváltságos osztálya a munkásságnak, sokkal kedvezőbbek bérviszonyai, szolgálati viszonyai, nyugdíjtörvénye, mint a munkássággé. Arra, hogy a munkásság az ő sztrájkjukat gazdasági célokért támogassa, hogy privilégiumaik növeltessenek, esetleg a munkásság kárára (miután csak tarifaemelések vagy az állam megterhelése árán voltak kérelmeik teljesíthetőek) számítani nem lehet. A sztrájk a Rotschildoknál sokkal súlyosabban érintette a városi lakosságot, melynek élelmezése volt fenyegetve és a kormányról azt állítani, hogy a Rotschildok érdekének védelmében avatkozott a merőben politikai jellegű, erőakrobata mutatvány-sztrájkba: ehhez a szindikálista tanok túlságos tisztelete szükséges. A kormány a nagyközönség érdekében sem nézhette tétlenül a forgalom beszüntetését és nem nézhette tétlenül a szabotázst: a dolgok és az emberi élet szántszándékos rombolását. Sőt komoly, tiszteletreméltó írók azt is állítják, hogy maga a munkásság követeléseinek teljesítése sem a Rotschildokat ütné agyon,

75


hanem elsősorban a közönség és pedig sokkal szélesebb közönség érdekeinek sérelmével járna. Kritika gyakorlása végett mindenesetre financiális szempontokat is figyelembe kellene venni. Minthogy pedig az egész francia közvélemény tudta, mert maguk a szindikalisták kürtölték, hogy nem egyszerű gazdasági sztrájkról, hanem már most is a szociális forradalom előkészítéséről és erőpróbájáról van szó: ezért, csakis ezért — és nem azért, mintha Rotschild megvette volna őket — volt kénytelen a szocialista parlamenti frakció a sztrájk kizárólagosan gazdasági jellegét vitatni. Ezek a körülmények a francia kormányt és szociálpolitikát kétségtelenül oly kényszerhelyzetbe hozták, melyek a sztrájkjog törvényes szabályozását és a sabotage elleni védelmet elkerülhetetlenné tették. Kétségtelen az is, hogy ezzel a lépéssel az állam szocializálódása előrehalad. Más kérdés, hogyan fog lehetni az állami érdekeket a a munkás érdekekkel összeegyeztetni. Egyelőre csak Briand terveinek ismertetésére szorítkozunk, fentartva magunknak azt a jogot, hogy adandó alkalommal azok felett elvi kritikát is gyakoroljunk. A javaslat bevezetéseképen elrendeli, hogy a vasúttársaságok kötelesek bizonyos időn belül fölterjeszteni a szolgálat minden részletére kiterjeszkedő szabályzatukat jóváhagyás végett. A jóváhagyást a közmunkaügyminiszter föltételektol, módosításoktól függővé teheti. Diffe renciák esetén a kormány az államtanács véleményének megfelelő rendelettel állapítja meg a szolgálati szabályzatot. A munkaadó és az alkalmazottak közötti differenciák megvizsgálására egy testületet ruház fel hatáskörrel, mely egyrészt a munkaadó, másrészt a munkások küldötteiből állana. A testületek a társaság egyes üzemkerületeiben állíttatnának fel, és a közmunkaügyminiszter vagy bármely érdekelt fél megkeresésére járnának el. Emellett minden kerületben időszakonkint a személyzet szolgálati érdekeinek kérdéseit a társaság és a személyzet kiküldöttjei megvitatnák. Ε rendelkezések éle a szindikalisták ellen irányul, mert célja az egész munkásságot, a közönyösöket és a gutgesinnt-eket is befolyáshoz juttatni és az ő befolyásukkal, az ő biztosított jogukkal ellensúlyozni a szindikalista szervezett kisebbséget a munkásság érdekei tárgyában való határozatoknál, megbeszéléseknél. Forradalmi törekvésekkel szemben a nagy tömegekre appellálás, demokratikus princípiumokhoz fordulás, mint az angol politikai életben. Részleteket a javaslat nem tartalmaz. A társaság egész vonalára központi békéltető-bizottság szerveztetnék, az igazgatóság képviselőjein kívül egy mérnökből és minden szolgálati ág két-két választottjából azon kérdések elintézésére, melyek az összességet érdeklik és melyeket a helyi bizottságok nem tudtak elintézni. A miniszter, az igazgatóság vagy valamely szolgálati ág kiküldötteinek többsége keresheti meg eljárásra és két hónapon belül határozatot kell hoznia. A javaslatból kitűnőleg a bizottságok csak az egyezkedésre vannak hivatva. Ha nem jön létre egyezség a felek között, arbitragera kerül a sor. És pedig az igazgatóság és a személyzet két-két bírót jelöl ki, akik a maguk részéről egyhangú határozattal egy vagy három bírót választanak maguk mellé.

76


Ha ezek nem egyeznek meg, a két-két bíró a szenátus és a képviselőház által összeállított listáról választ maga mellé egy-egy bírót, s ez a kettő választja a harmadikat. Ha pedig nem választanának a személyzet és a vasutak képviselői bírót, a listáról kisorsolják őket. A lista tagjaiból tizet a képviselőház, ötöt a szenátus választ három évenként, választhatóak csak az államtanács alelnöke, tanácselnökei, szolgálatban álló tagjai, a semmítőszék elnöke, tanácselnökei és tagjai, a hágai békebíróság volt francia tagjai, a tudományos akadémia és a morális és politikai tudományok akadémiájának tagjai, a párisi felebbezési törvényszék elnöke és tanácselnökei, a szajnai polgári törvényszék elnöke, a jogi karok dékánjai, az országos közmunkatanács volt alelnökei. (Rémségesen konzervatív testület!) A bíróság csak összes tagjai jelenlétében határozhat, határozatában kimondja, mennyi idő alatt léptetendő az életbe és mennyi ideig érvényes. Ha határozata a társaságra anyagi terheket róna, azt is kimondja, megtérítésnek van-e helye és hogyan (tarifafelemelés által). Ha a társaság a határozat életbeléptetésétől számított három hónap alatt nem kapna vagy nem juthatna a megtérítéshez, az illetékes bíróság útján követelheti azt (az államtól?). Ha a társaság a határozatnak nem engedelmeskednék, a közmunkaügyminiszter költségére végrehajtja azt s a társaság esetleg engedélyét elveszítheti. Ha az alkalmazottak nem engedelmeskednének, felmondás nélkül elbocsáthatók. Minden szindikátusnak vagy, bármiféle egyesületnek tiltva van sztrájkra felhívni, vagy szervezni azt. Különben mindazok, akik bármi címen részesek 50—200 frankig terjedő pénzbüntetéssel és 15 naptól 3 hónapig terjedő fogházzal büntetendők. Ha a békéltetés vagy arbitrage alá eső kérdésben izgatnak sztrájkra, a pénzbüntetés és fogház kétszeresre emelhető, visszaesés esetén is. A kormány másik javaslata az idegen ingók és ingatlanok megrongálásának büntetését lényegesen szigorítja, ha „szabotázsról van szó”, másrészt a szabotázsnak egy speciális nemét az útnak indított vonatok elhagyását vagy biztonságának veszélyeztetését külön rendelkezésekkel sújtja. A javaslat főleg az angol vasúttársaságok és személyzet között 1907-ben létrejött megegyezés nyomán halad. Az alkalmazottak szempontjából főleg a szervezeti szabályok megalakításának a társaságokra bízását kifogásolják benne és már a javaslat is, mely az intézménynek csak vázlata, inkább a társaságoknak kedvez; a „liberálisok” a javaslatokból főleg a sztrájk közvetlen büntetésének hiányát, a választott bíróság határozatának a munkásság részéről való megszegésének enyhe következményét (egyszerű elbocsátás) kifogásolják. Annyi bizonyos, hogy a javaslat már mai formájában is épen határozatlan terminológiájával a sztrájk megbüntetését lehetővé fogja tenni és a kormány a sztrájkvezérek elfogatásával nem lesz kénytelen törvényt sérteni, mint a múltban. A javaslat határozatlansága mutatja, hogy a sztrájkhoz való jogot a kormány nyíltan nem meri elkobozni, annyira fél a közvélemény erejétől. Elegendőnek tartja a sztrájk szervezetét megakadályozni, a munkásság összességének beleszólása biztosításával meg-

Szociálpolitikai szemle

77

gátolni a szindikalista szervezeteknek az egész nevében való szereplését és biztosítani az egyezségi tárgyalások lefolytatását. Bárha a javaslat még csak egyetlen ágára szorítkozik a gazdasági életnek, bárha félénk tapogatódzások észlelhetők benne, s bár a munkásság szempontjából igen sok reakciós intézkedést tartalmaz: mint Európában kezdete egy reformirányzatnak, jellemző és leszögezésre érdemes.

Kortörténeti jegyzetek. 1. Az angol választások megfeleltek a hozzájuk fűzött várakozásoknak. A. képviselőház erőviszonyai a régiek maradtak. A kormány programmja azonban már nem azonos a januári választásokon hirdetettel. Egyetlen kérdés állíttatott az előtérbe: a lordok háza vétójogának kérdése. Mikép kívánja a kormány megoldani, közelebbről nem nyilatkozott, csak az Asquith rezoluciókra utalt. Az unionisták végső kísérletkép a referendum tervét dobták a választásokba. Mint utóbb kiderült, nem minden hátsógondolat nélkül. A referendum lett volna az aranyhíd a szabad kereskedelem konzervatív hívei és a Tariff Reform programmjával küzdő unionisták között. A „homogén” unionistapárt e miatt majdnem ketté szakadt, mert Chamberlain és hívei hallani sem akartak arról, hogy a védvám kérdését a referendumra bízzák, Balfour pedig azon nyilatkozatával, hogy az unionistapárt azonnal késedelem nékül meg fogja teremteni a referendumot és napirendre tűzni a védvám kérdését, a nem „demokrata” párthíveket botránkoztatta meg, akik csak csaléteknek, választási jelszónak akarták kihasználni a referendum eszméjét. Az unionisták merész taktikája nagy zavarba hozta a liberális pártot és kormányt; a nézetek itt a referendum intézményét illetőleg igen megoszlottak. Míg Churchill a nőszavazattól szeretne szabadulni a referendum programmba vételével, amely a késő jövőben a lordok háza letörése után lenne megvalósítandó és amely határozna a nőszavazat kérdése felett: Asquith az alkotmány szellemébe ütközőnek találja ez intézményt, a demokrácia paródiájának. Annyi bizonyos, hogy Svájcban a referendum útján nyilatkozó népakarat sokkal konzervatívebb, mint a választások útján nyilatkozó és a konzervatíveket a svájci eredmények csábíthatták különösen, hiszen ott a radikális többség nagyobb szabású reformjait a referendum szokta kivégezni és nem kell egy felsőháznak viselni az ódiumot. A másik kérdés a Home rule (ír önkormányzat) és a kormány szerencséje, hogy közjogi reform előtt nem nyúlhat e kérdéshez, mert nem számíthat a lordok házában még csak tárgyalásra sem. Addig az írek támogatása biztosítva van; a választásokon a kormány tartózkodott a kérdés bővebb tárgyalásától, ha nyilatkoznia kellett, általános frázisokba burkolódzott és csupán azt jelentette ki határozottan, az anglikán egyház megnyugtatására, hogy az önkormányzat a vallásügyre nem terjed ki (mivel Írország túlnyomólag katholikus). A képviselők fizetésének megszavaztatásával óhajtja elodázni a Szociálpolitikai szemle. (Anglia,Franciaország, Németország, Olaszország, Ausztria)

78


másik szövetséges, a Labour party kívánságát, amely szerint az Osborne ítéleten törvény útján kell változtatni, hogy a szakszervezetek joga politikai célokra igénybe venni vagyonát és tagjait megadóztatni, elismertessék. A Labour party viszont egy programmpontján változtatna és képviselőit nem kötelezné „alkotmánya” aláírására (ezt a kötelezettséget amúgy sem tartották be). Az Osborne-ügyben hozott ítélet egyik indoka ez volt. A lezajlott angol választásokon tehát minden párt közjogi reformokkal küzdött (míg az előzőn a liberálisok egy közjogi kérdést, a budgetjog kérdését vitték a választók elé, az unionisták a Tariff Reformmal és a budget gazdasági hátrányainak kiszínezésével harcoltak). A kormány ily reformra nyert többséget (egyéb programmját, mint felesleges és veszedelmes ballasztott kidobta) és hátra van a nagy kérdés, hogyan fogja a törvényhozás magát egy törvényhozó tényező, a lordok háza akaratán túltenni, egy közjogi reform s pedig a törvényhozás egyik szervének minden hatalomtól megfosztása, közjogi úton miként lehetséges. Anglia az európai államoknak alkotmányos kérdésekben ismét mintával fog szolgálni. 2. Franciaországban a Briand-kabinet végre előállott nagyszerű tervével, ami a gazdasági életben a békét lenne hivatva megvalósítani. Az állami alkalmazottak szervezkedési jogának elkobozása már az előző kormányról maradt örökségképen az I. Briand kabinetre, mely azonban a kérdéshez nyúlni nem mert. A II. kabinet már bátrabb. A javaslatot kiterjeszti a magánvasúti tásaságok alkalmazottaira is. A sztrájkot büntetendő cselekménnyé teszi és megtorlásául nem a gazdasági harcban természetes megoldást, az elbocsátást mondja ki, hanem büntetést mér ki reá. A társaságok elbocsátási jogába a kormány természetesen nem avatkozik, mert tiszteli az egyéni jogkört. így akit nélkülözni lehet, ezentúl is elbocsátják, de ráadásul jön a büntetés. És Briand, aki oly büszkén hirdette, amikor miniszterelnökké lett, hogy a hatáskörök kérdését tisztázza és a parlamentet szigorúan a törvényhozás funkciójára szorítja, hogy a közigazgatást illetéktelen befolyásoktól, pártpolitikai szempontoktól megtisztítsa, most ép a parlamentet tenné meg legfőbb bíróságnak a sztrájk büntetésénél és evvel ezt is pártpolitikai kérdéssé tenné. A radikális szocialistapárt radikális frakciójának hatatalomra jutása immár meghozza a maga gyümölcsét. A választóreform természetesen alszik és a kormány ingenuozitása újabb adónemek kitalálásában nyilatkozik meg, amivel a progresszív jövedelmi adó behozatala is elhalasztható. A javaslat a szenátuszban tovább alussza álmát. A nagy hű-hóval megalkotott munkás-nyugdíj törvény életbe léptetése szintén várat magára fedezet hiányában. A laikus iskola védelmét célzó javaslatok sem akarnak a napirendre kerülni, és csak ha kifogy a képviselőház a munkából, kerül majd reá sor. Amily erős a kormány a munkás· mozgalomnak elnyomásában, a társadalom védelmében, oly gyenge és tehetetlen, midőn alkotni akar. A burzsoáziának nem kellenek reformok sem közjog, sem a gazdasági élet terén. Előbbitől politikai hatalmát félti, az utóbbival járó anyagi áldozatoktól irtózik. Hanem beszélni korszakalkotó reformokról enged, amennyi csak szükséges a tömegek félrevezetésére.


79

3. Ennyiben állana a haladás ügye jobban Franciaországban, mint Németországban, ahol a kancellár sietett az isten kegyelméből való monarchiát, a császári abszolutizmust még meg is szavaztatni. Két évvel ezelőtt a parlamentáris kormányzat ügye — úgylátszott — nagy lépéssel haladt előre, A császárnak Németország nevében való, teljesen egyéni nyilatkozatait a birodalmi gyűlés úgyszólván egyhangúlag kikérte magának, a császárt kancellárja dezavuálta és nevében javulást ígért, a birodalmi gyűlés kifejezte óhaját, hogy a kormány politikailag felelős legyen. A kancellár megbukott, a vihar lecsillapultával a császár ismét tudtára adta Németországnak, hogy ő isten kegyelméből Németország sorsának egyedüli irányítója és a birodalmi gyűlésen kancellárja a maga felelőtlenségét hangoztatta a birodalmi gyűléssel szemben. A polgári pártok lecsillapítására természetesen a szocialista állam- és istenellenes tanokat kezdte ki és megígérte, hogy hatalmát e tanok és támadások könyörtelen leverésére használja föl. A moabiti zendülés leverésénél, melyben a rendőrség szerepét a most folyó büntető tárgyalás világította meg, a porosz rendőrállam megmutatta hatalmát. A porosz jogállamban orosz mintára járt el a sztrájkolókkal szemben. De nemcsak a munkásság, hanem a liberális polgári elemekkel is érezteti a jogállam hatalmát. Egy újabb Justizmord tesz erről tanúságot. Egy liberális politikusnak, aki egyébként igen jólszituált földesúr, egy évi fogházzal kell megszenvednie, hogy a porosz főszolgabírák, a porosz közigazgatás garázdálkodásai miatt panaszkodni mert. Cselekményeit köztisztviselő hivatalos működésére vonatkozó rágalmazásnak minősítette a független bíróság, mely egyúttal azt is szankcionálta, hogy a közigazgatás junkerek szolgálatába szegődjék azok érdekének megóvására, biztosítására használja fel és éljen vissza hatalmával. Mindez nem elég. A büntetőtörvénykönyv tervezett módosítása a törvény ellen való lazítás igen tág fogalmát terjeszti ki, most már nem kívánván meg az egyenes, határozott felhívást. Evvel a hatóságok önkényének prédájául lesz dobva minden reformtörekvés. Ezt azonban talán még sem fogják tűrni. Elszász-Lotaringiának alkotmánnyal boldogítása ismét napirenden van. A javaslat a „társadalmi és állami érdekeket” annyira szemmel tartja, hogy még a mérsékelt polgári pártok sem kérnek az alkotmányból. A gyászos fináncreform megvalósításakor az ezt megteremtő többséget szemérem érzete kötelezte, hogy legalább kilátásba helyezzen egy a földbirtokos osztályt is terhelő adónemet. Ez lett volna az értékemelkedés megadóztatása. A határidő lejárván, a javaslat megvalósítandó lenne. A terhek alól kibúvót már a bizottsági tárgyalásnál talált a birtokos nemesség. Az örökösödés útján való földbirtok átszállásnál az értékemelkedés nem kerülne adózás alá. így szolgálná az adópolitika a feudalizmus mentésének szociálpolitikáját, természetesen a parasztmentés ürügye alatt. A munkakamarák törvényjavaslatával egy régi, megcsonkított programmot valósítana meg a kormány. Az intézmény minden jelentősége elvesz, miután hatalmi körrel a kamara felruházva nem lenne, hanem csak véleményező testület lenne (a munkások és munkaadók egyformán lennének benne képviselve, főleg a két elem kibékítését célozná, a bértarifák megállapítására szolgálna, az otthoni

80


munka minimális fizetésének megállapításánál is lenne (mindenütt véleményező) hatásköre. Mindez még csak terv. A cél, amely ily intézmény megalkotásánál előtérben lehet, a munkáskérdések békés és szakszerű megoldása, az érdekeltek útján, már eleve ki van zárva. 4. Olaszországban a Luzatti-kabinet nagy léptekkel halad bukása felé. A mór megtette kötelességét. Most már akárhogy cselekszik, a többség akaratát nem tudja eltalálni. A választójog reformját, előző· kormányok örökségét, már megalakulásakor programmjába vette és a képviselőház bizalmat is szavazott neki. A reform a választójog kiterjesztése kérdésében csak egy előbbi állapot visszaállításában állott volna, amelyet a reakciós Crispi kormánya alatt változtattak meg kivételes körülmények között. Minden írni és olvasni tudó lehessen választó. Ennek ellensúlyozásául az alkotmányos pártok követelték a kötelező szavazat behozatalát, mert a szélsőbal is attól tartott, hogy ez az intézmény a polgári mérsékelt pártok szavazaterejét fogja növelni, miután a szélső pártok amúgy is erejük megfeszítésével bocsátkoznak a választási harcba. A kormány eleinte húzódott a kötelező szavazástól, mire megvádolták, hogy nem a többség, hanem a szélsőbal dirigálja. Erre felvette javaslatába. Most már a mérsékelt pártoknak egyáltalán nem kell a javaslat és azt kürtölik, hogy a szélsőbal uralkodik. Tervbe vette eleinte a kormány, hogy az arányos képviseletet megvalósítja a nagyobb városokban. Hamar le kellett mondania illúziójáról, hogy nagyszabású reformokat fog csinálni. A harmadik javaslat lett volna az inkompatibilitás kérdése. Ezt is a lehető legmérsékeltebb szellemben kívánná a kormány megvalósítani, s úgy sem lesz abból minden valószínűség szerint semmi. A kötelező előleges polgári házasság, a házasság felbonthatósága lennének még a közel jövő reformjai. 5. Ausztriában a Bienerth-kormány formálisan is ügyvivő kabinetté alakult át, miután a képviselőház leszavazta. A lengyeleknek tett ígéret, hogy amíg 1901-ben megszavazott közmunkajavaslatok végre megvalósíttatnak (csatorna stb.), volt föltétele a költségvetés megszavazásának. A többi nemzetiség természetesen szintén akart valamit, viszont a pénzügyminiszter financialiter lehetetlennek találta a javaslat kivitelét. A kormány megkísérelte úgy boldogulni,hogy igéretét csak részben váltsa be, ellenben más nemzetiségeket és vidékeket is részesít közmunkákban. Természetesen ezen terve nem elégített ki senkit és a financiális nehézségek legkevésbbé sem lettek volna megoldva, így a népképviselet egyetlen feladatát és eredményét a költségvetés megszavazását sem teljesítette volna, a régi állapot állana helyre. A kormány lemondott, Az urakháza bebizonyította, hogy a népképviselet mellett ő feladata magaslatán áll és minden szociális reformnak, amelyet valahogy mégis sikerült a képviselőháznak megszavaznia a fegyverszünetek alatt, késedelmeskedésével útját állja. De ha kell, tettekkel is dolgozik. 1911 január 1-én kellett volna életbe lépnie a női éjjeli munkát tiltó törvényjavaslatnak, melyre a genfi konvenció kötelezte volna Ausztriát. A javaslat az éjjeli munkát 10 munkással többet dolgozó üzemekben

A kazárok

81

a nőknek megtiltaná, a konvenció határain annyiban menne túl, hogy 18 éves korig az este 10 óráig való munkáltatatást kivételesen sem engedné meg, az azon felüli korban levő nőknek pedig egy évben csak 40 napon át külön engedély alapján (60 nap helyett az eredetileg tervezett szigorúbb feltételek mellett). Az urakháza ezek miatt visszaküldte bizottsági tárgyalás alá a javaslatot, hivatkozván arra, hogy iparilag fejletlen állam, mint Ausztria nem engedheti meg magának, hogy szociálpolitikában a külföldet megelőzze (főleg a mezőgazdasági cukorgyárak érdekei feküdtek az urakháza szívén). Így a nemzetiségi harcok és akadékoskodó urakháza a népképviselet ellenmérge. (S. K.) A kazárok

Magyarország északkeleti szöglete, Bereg és Máramaros ázsiább a legigazibb Ázsiánál. Ez az a vidék, melyről Bartha Miklós valaha azt írta: „Vasutak, csatornák és árkolások nem nyugtalanítják a vadon ősi szabadságát. Minden úgy van, miként az az örök műhelyből kikerült, s amiként azt megformálta a zivatar, a görgeteg, a jég, a napsugár, a villám”. Ε felé az ősi buja kultúrátlanság felé fordult most egy pillanatra az érdeklődés. Egy ügyes újságíró lerántotta róla a leplet. S a feltáruló kép legsötétebb pontján ott állt a villogó szemű, veres szakállú, idegen viseletű, idegen beszédű kereskedő kazár, a betelepülő idegen, ki magasabb kultúrájával ráfekszik az állati nívón álló néptömegre. Mi sem volt könnyebb, mint a nyomorgó környezet eme szánalmas alakját kinevezni minden baj, gond és nyomorúság okául. Ez a könnyű megoldás azonban korántsem fedi az igazságot. Bereg és Máramaros lakosságának, némi jelentéktelen ipartól eltekintve a mezőgazdaság, az állattenyésztés és az erdei munka képezi a fő jövedelmi forrását. Már az első kereset, a mezőgazdaság is nagyon nyomorúságos A föld rossz, keveset terem, sok helyt nem is nő más mint zab és kukorica. Máramarosban a búza- és rozsvetés 1909-ben alig tett ki 4000 holdat, a kukorica és a zab pedig több mint ötvenezer holdat foglalt el. Beregben már valamivel jobb a helyzet, de itt is negyvenezer hold zabbal és kukoricával volt bevetve.* Ehhez járul még az is, hogy a birtokrendezésnél a legrosszabb földeket adták a népnek. Bartha Miklósnak Kazárföldön c. munkájára hivatkozunk. Abban vannak a következő megdöbbentő sorok. „A magyar birtokrendezési műveletnek nincs ilyen égbekiáltó példája. Nem az uradalmi erdő van túl a község határán, hanem a határ van túl az erdőn. Imitt, amott hegy szakadékokban. Letarolt omladékok között. Meredek oldalokon; a bércek gerinchátán. Ahol leginkább dúl a vihar. Messze a községtől 2—3 órányira, félnapi járásra, úttalan utakon, híd nélkül való árkokon, túl a hegyen, túl a bércen, túl a sziklán ott van a rutén község határa.” Nyomorúságos viszonyok között van tehát itt a kisgazda, s nyomorúságánál talán csak tudatlansága nagyobb. A mezőgazdaság szomorú helyzetén az állattenyésztésnek kellene segíteni. Ε vidék erdői és havasi legelői rendkívül alkalmasak állattenyésztésre, s mint azt legutóbb Pirkner János is hangoztatta, kevés fáradsággal ezen az alkalmas *1910. évi statisztikai évkönyv, 100. 1. p.

82

A kazárok

talajon annyira fejleszthetnénk állattenyésztésünket s úgy növelhetnénk a tejtermelést, hogy méltán megállnánk a helyünket Svájc mellett. Azonban az erdő és a legelő a kincstár és a nagyurak kezében van. Alig van vármegye, hol annyi volna a kötött birtok, mint Beregben és Máramarosban. 1,172.393 hold Beregben, a terület 53,73%-a, Máramarosban 49%-a hitbizományi és kincstári birtok. Egyenesen megdöbbentő azonban az, hogy Beregben az összes legelő 60,55%-a az erdők 94,57%-a Máramarosban a legelők 49,55%-a, s az erdők 72,22%-a van megkötve.* S ezekre a területekre a paraszt jószága alig teheti be a lábát. Legutóbb Balkányi Béla írt e folyóirat hasábjain arról, hogy az állami erdők oktalan kezelésével meggátolják az állattenyésztés fejlődését. Ezt az Az Újság hasábjain egy máramarosi g. kath. esperes is megrősítette, ki szerint az Máramarosnak legnagyobb hibája, hogy a 400.000 holdas kincstári birtok élén beámterek állanak. Ezek szigorúan ragaszkodnak a szabályokhoz, s hiába van fű a havasokban, a rutén marhája éhen pusztulhat. Még szomorúbbak a viszonyok a hitbizományi uradalmakban. Ezekről Bartha Miklós írta meg a legkeserűbb, a leglázítóbb igazságot: „Erdőüzem, mondja a Schönborn uradalomról, ebben a kétszázezer holdnyi rengetegen jóformán alig van. Napokig bolyongtam, de alig láttam vágást. Hogy nyugalma, csöndje, biztos otthona legyen a szarvasnak: nem bántják az erdőt. Ezzel egyetlen kenyérkeresetétől zárják el a népet. Mert a szarvas — valami. Egy szép lövés — bravúr. Mi ehhez képest egy rutén? — Paraszt. Mert kétezer hold erdő jöhetne ott állandó vágás alá. Patakokat kellene szabályozni, vízraktárakat építeni; csúsztató vályúkat összeállítani: fűrészeket berendezni; méterfát vágni, fuvarozni, bányákat nyitni, faragóműhelyeket berendezni, szerszámgyárat építeni stb. így aztán télen-nyáron foglalkozása, keresete, munkája, kenyere volna a népnek. A birtok hasznot hajtana a gazdának is, a népnek is, a hazának is. Míg most ez a nagybirtok: meddő terület az ország szempontjából és átok a népen”. Az uradalmi erdőkben tilos a faszedés, epret, gombát, gyümölcsöt sem gyűjthet a paraszt, de az uradalmi vad, az letiporja a gazda vetését, fölfalja a kukoricát, s megsemmisíti gyakran hónapok verejtékes munkáját. Ilyen viszonyok között azután a havasi állattenyésztés sem jövedelmez annyit, amennyit jövedelmezhetne; az erdei munka is lényegesen kevesebb, mint amennyi lehetne. Pedig ez utóbbi különösen fontos. Mert míg kisgazda a két vármegyében alig van harmincezer, addig a napszámosok száma közel jár a hatvanezerhez. S míg a kisgazdának mindig terem valami, egy kis zab, tej, tojás, csirke akad a háznál, addig a napszámosok koplalnak. „A nyomorúságról a magyar közönségnek fogalma sincsen, írja Fényes László. Nem egy családdal beszéltem, amelyik tíz éve nem evett húst. Zabkenyeret esznek a polyvával együtt őrölve, hogy több legyen.” Ehhez a rettenetes nyomorúsághoz a legszégyenletesebb kulturális elmaradottság járul. Beregben a népesség 60,4%-a, Máramarosban 81,7%-a 1900-ban sem írni, sem olvasni nem tudott. Az iskolák száma csekély. S ami van, az is hazafias missziót teljesít. A tanítók * Mezőgazdasági statisztika, IV. kötet.

A kazárok

83

nemzeti dalokra, s magyar beszédre tanítják a gyermekeket, ahelyett, hogy a számolással törődnének s a modern gazdálkodást terjesztenék. S mindehhez a közigazgatás teljes tehetetlensége járul. „Mikor hivatalos embert lát a paraszt, mondja Bartha Miklós, megvakarja a fejét, s szeretné, ha nem született volna. Mert hogy könnyítsen az ő dolgán; e miatt még nem járt kommisszió a faluban. Λ hivatal rendelkezik, parancsol, bírságol, büntet. Végrehajt. Licitál. Útmunkára hajt. Adót szed. Foglal. Újoncoz. Falvainkban országszerte ebből áll a közhivatal ismertető jele.” Az egész hivatalos emberhadban nincs egy barátja sem a parasztnak. S ez így van széles e hazában mindenütt. De fokozottabban van meg a nemzetiségi vidékeken, ahol a jegyzőben rendszerint a türelmetlen, beolvasztó, fajmagyar nemzetiségi politika is kicsúcsosodik. Így él a rutén paraszt ínségben, kulturális nyomorúságban és teljesen magára hagyatva. S ilyen viszonyok között lepte meg a keletről kiűzött, életerős, okos és raffinált kazár bevándorlók tömege. A kazár bevándorlás következtében két érdekes jelenség állott elő. Az első az, hogy megjelent a naturálgazdálkodásra berendezett rutén faluban a cseregazdaság első képviselője, a kereskedő. A második pedig az, hogy megjelent a rutén faj versenytársa, a zsidó faj, mely nagyobb szaporaságú, okosabb, számos munkát jobban bír el, s megkezdődött a fajok harca. Lapjaink a kazár kérdés kapcsán legtöbbet a kazár kereskedőről, a falu uzsorásáról írtak. Pedig nyilvánvaló, hogy ez legkevésbbé sem olyan jelenség, mely csakis a rutén vidékre szorítkoznék. Az uzsorás kereskedő mondhatjuk minden magyar faluban ismeretes volt, s a keleti Magyarország falvaiban számos helyen, egész vidékeken ma is ismeretes. Azokban a falvakban jelennek meg, ahol a régi naturálgazdálkodás már felbomlott, hol a paraszt már nem állít elő mindent a maga háztartásában, de még nem szokott hozzá a cseréhez, a pénzhez, s a kapitalizmus egész szervezetéhez. Ilyen helyen jelennek meg ezek a kereskedők, kik a pénzgazdaságot képviselik, s akiket a kis forgalom egyrészt rákényszerít az uzsora minden nemére, másrészt a kis ellenállás uzsorára ösztönöz. A kereskedő ezen típusát képviselik a kazárok a rutén falvakban. S míg nekik meg kell adnunk azt a kulturális jelentőséget, hogy a kapitalizmus kialakulását mozdítják elő, addig a legnagyobb bűnt követte el az a magyar állam, mely nem vértezte fel ruténjeit olyan ellenállóképességgel, mely a kialakuló kapitalizmus uzsorajellegét csökkenthette volna. Nyugat példája megtanított bennünket arra, hogy az uzsora legjobb ellenszere a kultúra és a jólét. De a magyar állam ahelyett, hogy kultúrát és jólétet terjesztett volna, kiterjesztette a primitív rutén falvakra a fejlett kapitalizmus egész rendszerét. Telekkönyv, szerződés, váltó, kamat, bíró, végrehajtó mind csak a kereskedő kapitalisztikus harci eszközeit gyarapították a naturálgazdaságot folytató ruténnal szemben. A bíróság pedig, mely paragrafusrágó dogmatikus jogászokból áll, mely teljesen elzárkózott az élet zajától, segédkezet nyújtott a ruténpusztításhoz. Ezt a nagy bajt ellensúlyozhatta volna némileg a jó közigazgatás. Azonban a magyar közigazgatás egész úri hadában,

A kazárok

84

mint említettük, nincs egyetlen egy barátja sem a népnek. ,,Nem kérek a községi könyvtárból könyvet, mondta egyszer nekünk egy magyar paraszt, mert a jegyző úr kezeli, s ha véletlenül a sörös kancsó mellett találom, durván elutasít, s azt mondja jöjjek holnap”. Tőzsgyökeres magyar vidékeken sem remélhet a magyar ember semmit sem a közigazgatási tisztviselőktől, nincs senki aki tanácsot, útbaigazítást adna néki. Fokozottabb mértékben áll ez a nemzetiségi vidékekre. S ez az elhagyatottság még jobban kiszolgáltatja a népet az uzsorás kereskedőnek. Az igazságot mondta az az orvos, aki azt írta Az Est-ben: ,,A szegény ruténnak az egyetlen tanácsadója és barátja a falubeli kazár korcsmáros. Hozzáfordulnak tanácsért és kölcsönért.” A zsidó szatócs az, aki megmondja hol a törvényszék, s melyik a jó ügyvéd, aki megírja a levelet a parasztnak, tudja, hogy hol keresnek munkást, hol van olcsó ló vagy szekér eladó. A falusi szatócs pótolja a közigazgatás hiányát és lelkiismeretlenségét, s mindez még jobban az uzsora körmei közé dobja az úgy is teljesen tehetetlen parasztot. Ezért átok a népen az a kazár faj, mely számos más esetben beigazolta, hogy értékesebb munkára is képes. A rutén vidéken élő kazárok azonban nemcsak kereskedők. A szegény nép között mint kereskedők meg sem élhetnének, hiszen számuk igen nagy, s folyton gyarapodó. 1900-ban Beregben 14, Máramarosban 18%-a a népességnek volt zsidó. Egyes falvakban azonban lényegesen nagyobb a számuk. Mutatóul szolgáljon a következő kis statisztika: A község neve

Bilke Bród Faluszlatina Tiszakarácsonyfalva

Összes népesség

4078 957 3354 2201

Ebből izraelita

955 293 1636 1285

Egyes falvakat tehát egészen döntenek a kazárok, s ezekben nemcsak kereskedéssel foglalkoznak, hanem ipari és őstermelő munkát is végeznek. S miután értelmesebbek, szívósabbak és egészségesebbek az alkoholista és degenerált rutén fajnál, azokra nézve veszedelmes konkurrenciát jelentenek. Ez a jelenség a legspeciálisabb vonása a rutén vidéknek, a kazárok és rutének ezen faji harca az, ami Magyarországon csakis itt található fel. Ebben a harcban a rutének szenvednek vereséget s a kazárok vállalják el azt a munkát, melyet eddig a rutének végeztek, s ez a körülmény nagy mértékben hozzájárul a rutének keresetének csökkenéséhez. Azonban, hogy ez így van, arról a kazárok igazán nem tehetnek. Úgy Bereg, mint Máramaros rendkívül ritka népességű. Előbbiben 55, utóbbiban 32 ember jut egy kilométerre. Ha ezek a vidékek fejlődnének, erősödnének, vagyonosodnának, akkor csak örvendetes volna az okos, kitartó, nagy alkalmazkodó képességű kazár faj bevándorlása. S ha gondoskodás történnék arról is, hogy a rutének is megszerezzék a műveltségnek azt a fokát, melyen a kazárok állanak, akkor ezen fajiharc megszűnnék, s úgy a kazár, mint a rutén egyformán békés jólétben s hasznos munkásságban élhetne egymás mellett. Most azonban a nyomorúság, mely egyformán

A nagyszerb propagandapörhöz

85

gyötri a kazárt és a rutént, szembeállítja egymással a két népet s a harcban a gyengébb rutén marad a vesztes. Ez a helyzet valódi képe a rutén vidéken, s a bajokon nem antiszemita kurjongatással, hanem kultúrmunkával kell segíteni. Jó iskola, jó közigazgatás, a mezőgazdaság és az állattenyésztés fejlesztése, modern erdőüzemek berendezése, ez a kazár kérdés kulcsa. Mindebből a hegyvidéki akció alig valósít meg valamit. A legutóbbi kormányjelentés szerint a minden levegőt elzáró másfél millió hold kötött birtokból tizenötezer hold bérletét szerezte meg a hegyvidéki kirendeltség. Ellenben annál nagyobb buzgalommal alakította a háziipari szövetkezeteket, s szervezte az aratósztrájkok megtörésére szolgáló munkástartalékot. Ez az utóbbi tény különösen jellemző. Nyilvánvaló ugyanis, hogy minden gazdasági és kulturális haladás a munkások szervezkedéséhez vezet, s hogy akkor lesz igazi jólét, mikor nem lesznek éhező és munkátalan „határkulik”, kik a munkásmozgalmat elnyomják. Azok, akik úgy segítenek a nyomorúságon, hogy állami pénzen sztrájktörőket szerveznek, azok nem küzdenek a nyomorúság és a kultúrátlanság ellen. Az az állami kirendeltség, mely ilyen eszközzel oldja meg a rutén kérdést, tulajdonképen csak az antiszemita frázisokat használja fel arra, hogy úgy a ruténeket, mint egész Magyarországot megtarthassa mai kulturális elmaradottságában. (Mercator.) A nagyszerb pörhöz

propaganda-

Anglia, Franciaország, Németország és a többi ipari államok már a kapitalizmus korszakának kezdetén hozzá láttak ahhoz, hogy eddig ismeretlen területeket, gyarmatokat foglaljanak el, s ott helyezzék el azon produktumaikat, amelyeket országuk nem tudott elfogyasztani. Ausztriának szerencsés természeti fekvése folytán nem kellett messze fekvő gyarmatok után vágyódnia, mert közvetlen szomszédságában feküdtek a legszebb gyarmatok, s csak ügyes, sima politika kellett hozzá, hogy ezeket gazdasági szférájába vonja. Itt volt mindenekelőtt Magyarország. Itt volt a Balkán: Bosznia-Hercegovinával, Dalmáciával, Szerbia, Bulgária, Románia, Törökországgal. Olyan területek, melyeknek természeti kincsei kiaknázva nem voltak, s ahol az ausztriai tőke viruló üzletekhez juthatott. Ezek az államok, mihelyt a török igától megszabadultak, önként Ausztriához fordultak s elfogadták gazdasági gyámságát. 1867 óta ebben a fejlődésben Magyarország bizonyos zavart okozott. A kiegyezéssel kivívta politikai függetlenségét és hozzálátott ahhoz, hogy saját ipara, kereskedelme legyen, hogy gazdaságilag is függetlenítse magát Ausztriától. Magyarországnak ez a fejlődése irányította Ausztria politikáját a Balkánra: Bosznia-Herczegovinára, Szerbiára, Bulgáriára és Romániára. Szerbia, Bulgária, Románia dinasztiái szívesen látták Ausztria iparát addig, míg náluk is ki nem fejlődött a vágy a gazdasági függetlenség iránt. Ilyenformán Ausztria gyarmati hatásköre mindinkább szűkülni kezdett. A balkán államok lassanként igyekeztek megszabadúlni Ausztria túlsúlyától. Ezért más államokhoz fordultak, s keresték

86


velök a kedvezőbb összeköttetést. Leginkább olyan államokhoz, amelyek nincsenek oly közel hozzájuk, s nem gyakorolhatnak rajok közvetlen politikai nyomást. Így jutott a német tőke Törökországba, a francia, belga tőke Szerbiába. Tagadhatatlan, hogy Ausztria politikájára, amely egyenesen ellökte magától a balkán népeket és feltétlen gazdasági meghódolást kívánt tőlük, nagy befolyással voltak a magyar feudális érdekek, amelyek a szerb, román, bolgár agrártermények behozatalának eltiltásában vagy megnehezítésében érvényesültek. Ausztria rövidlátó politikája folytán az osztrák kapitalizmus Szerbiából, Bulgáriából, Romániából, Törökországból kiszorulván, az ausztriai politikusok szeme önkéntelenül is Bosznia-Hercegovina felé fordult, amelyet már 1878. óta bírtak ugyan, de ahol az ausztriai tőke még mindig nem mert egész biztonsággal letelepedni, mert állandó volt az a veszély, hogy Bosznia és Hercegovina esetleg visszakerülhet még török kézbe. Addig, amíg a balkán államok szó nélkül tűrték az ausztriai gazdasági fölényt, Bosznia mellékes szerepet játszott; most, hogy Szerbia ellentállásra gondolt, az okkupált tartományok voltak az egyedüli gyarmati területek, és csak az hiányzott, hogy ezek a területek teljesen Ausztria-Magyarországhoz csatoltassanak. Csakhogy az annexiónak óriási akadályai voltak. Nem is szólva a nagyhatalmak beleegyezéséről, amelyek a berlini kongresszuson Bosznia rendezését bízták Ausztria-Magyarországra, ott volt az ifjútörök uralom, amely az uralma kezdetén óriási vonzóerőt gyakorolt a tekintélyes számban levő mohamed lakosságra, s amely joggal hivatkozhatott volna arra, hogy Ausztria egyáltalában nem teljesítette reábízott feladatát Boszniában. Ezt a veszedelmet azonban, amint később kitűnik, csengő pénzzel könnyen lehetett elhárítani, mert az ifjútörököknek elég gondot adott saját országuk, s reformjaik keresztülvitelére sok pénzre volt szükségük. Sokkal veszedelmesebb ellenfél volt Szerbia, amely jogot formált az országokra, s amelyekre feltétlen szüksége is volt, ha AusztriaMagyarországtól teljesen független akart lenni. Ez a kis állam annál több veszedelmet rejtett magában, mert támaszkodhatott az ausztriai elnyomó rendszerrel elégedetlen nyelv- és vallásrokon kmettekre, akik a lakosságnak 44%-át* teszik. A bosnyák szerbek elégedetlenségét állandó figyelemmel kísérte Szerbia s táplálta ezt lapjaival, irodalmával, a hős múltnak emlegetésével. Ez az ideológ közösség nagy veszedelmet jelentett Ausztria-Magyarországnak, mert az okkupáció 30 éve alatt alig tett valamit is, hogy a szerbséget uralmához édesgesse. A kmettek, jobbágyok túlnyomó része a szerbekből került ki, akik az okkupáció ideje alatt csakúgy nyögtek feudális uraik, a bégek uralma alatt, mint azelőtt a török alatt, sőt a helyzetük most sokban rosszabbodott is, mert fölkeléseiket, szolgálatmegtagadásukat az állam fegyverrel nyomta el, s ezzel még jobban elválasztotta őket a bégektől. Egészen természetes tehát, hogy reménnyel, bizalommal tekintettek a független Szerbiára, s tőle várták felszabadulásukat. * Karl Grünberg: Die Agrarverfassung und das Entlastungsproblem in Bosnien etc. (Zeitschrift für Volkswirtschaft, Sozialpolitik etc. XVIII. Band).


87

Ez a remény annál biztatóbb volt, mert ugyanakkor a horvátországi békés állapotoknak is vége szakadt. A hosszú ideig lappangó elégedetlenség a „magyarónok”, „Bécs” uralma ellen az 1905-ben létesült szerb-horvát koalícióban nyilvánult meg, amely kiadta a jelszót: Bécs ellen. Ennek a koalíciónak pedig a legerősebb támasza az ifjú szerb önállópárt, amely gazdasági, politikai szervezettségével domináló szerepet vitt Horvát-Szlavonország beléletében s úgyszólván irányította az egész küzdelmet. Magának a szerb önálló pártnak egész ideológiája a szerbiai forrásokból fakadt. A szerbiai haladó politikai pártokkal természetszerűleg összeköttetésben állott, ami nem volt kevés befolyással arra, hogy minő politikát űzzön Bosznia-Hercegovinában. A bosnyák, szerb és mohamedán uralkodó osztályok csakúgy mint a boszniai jobbágyok ahhoz a politikai szervezethez csatlakoztak, amelyre a horvátországi szerb önálló pártnak a legtöbb befolyása volt. A lapok szerkesztői innen kerültek ki, a vezetőférfiak a szerb önállópárt programmján állottak. Talán fölösleges hangoztatni is, hogy ez az összeköttetés főleg az alkotmány, autonóm jogok kivívására irányult, s nem a dinasztia ellen, még kevésbbé az ellen, hogy Ausztria-Magyarországtól gazdaságilag függetlenítse magát. Ilyenformán kapcsolódik össze az annexió, mint az ausztriai érdekek kifejezője, a horvát állapotokkal, Szerbiával, a trializmussal és az egész balkánpolitikával. Ilyen körülmények között az annexió keresztülvitelének csak az lehetett a jogalapja, ha a szerbekre rásütik a felségsértés, a kifelé való gravitálás vádját. A szerb önálló pártot kellett tönkretenni, hogy ez által a horvát ellentállás gyengíttessék, megszűnjék befolyása a bosnyák népre, s diszkreditáltassék Szerbia. Mindezeket a célokat a „nagyszerb propagandapörnek” kellett megvalósítania, amely az annexióval egyidőben indult meg. Ez a politikai pör, amely legnagyobbrészt közvetett bizonyítékokon alapult, megfizetett tanukon, kétségbeesett jel- és szómagyarázatokon,* szomorú példáját mulatta annak, hogy minő álutakon halad ma a politika, s minő kétesértékű eszközöket használ akkor, amikor nyílt sisakkal nem meri, vagy nem tudja védeni az elnyomás politikáját. S még sem igazolta sem az annexiót, amelyet ugyanakkor keresztülvittek, s mely majdnem háborúra vezetett, sem nem érte el azt a célját, hogy a szerb önálló pártot tönkretette volna. A horvát koalíció csak oly erős maradt az elítéltetés után is, sőt az üldözés csak emelte népszerűségét. De a mi sokkal fontosabb, Európa figyelmét ráirányította az ausztriai külügyi politika eszközeire, azokat teljes meztelenségében mutatta be. S mikor a nagyszerb propagandapör nem sült el úgy, mint kellett volna, amikor legalább valamit kellett mutatni Európának, hogy a horvát-szerb koalíció felségsértő, hazaáruló tendenciákkal bír, akkor jött a második blamázs, a Friedjungpör, ahol kitűnt az, hogy mindazok az okmányok, amelyeket a *Lakatos József horvát újságíró könyve: A szerb felségárulók között.

88


koalíció ellen akartak felhasználni, közönséges hamisítványok, amelyeket Ausztria jó drága pénzen vásárolt ugyan, de amelyek semmilyen bizonyító erővel nem bírnak. Ennek hatása alatt szabadultak meg a nagyszerb propagandapör súlyos börtönben sínylődő áldozatai, egyelőre csak azzal a biztatással, hogy újabb adatokat gyűjtenek bűnösségük bizonyítására. Hogy minő eredménnyel ment ez a gyűjtés, megmutatja a pörnek királyi törlése, az abolíció, noha ezzel is bizonyos politikai célokat akartak elérni azok, akik még most sem akarják elhinni azt, hogy a politikát még sem lehet teljesen a közvélemény ellenére vezetni. Még egy dolgot kellett tisztázni, mielőtt a feledés fátyolát ráborították a nagyszerb, a Friedjung-pör dolgára. Honnan kerültek elő azok az okmányok, adatok, amelyeket a pörökben fölhasználtak? Ha hamisított voltuk a pörök kimeneteléből kétségtelenül bebizonyult is, az igazságot szerető emberek egyszer s mindenkorra rá akartak mutatni azokra a forrásokra, ahol az ilyen okmányokat előállítják, hogy ezzel egyúttal bebizonyítsák az áldozatok teljes ártatlanságát is és lehetetlenné tegyenek — legalább belátható időn belül — hasonló pöröket. Erre a súlyos és veszedelmes feladatra vállalkozott Massaryk, a demokráciának, a szlávság kultúrküzdelmének nagy és lelkes harcosa. Mindjárt a nagyszerb propagandapör megindulásakor hozzáfogott ahhoz, hogy a vád alapját képező adatokat megismerje, kitanulmányozza. Többszöri leutazás, gondos kutatás, számos tanúnak a kihallgatása után nagyjában összegyűjtötte mindazt, amit erre vonatkozólag fontosnak tartott, s adataira támaszkodva az osztrák delegáció őszi ülésén hosszú beszédben nyíltan megvádolta Forgách grófot, a belgrádi osztrák magyar nagykövetet, hogy az összes, a vád alapját alkotó adatok tőle erednek. Hogy ezeket az okmányokat Forgách, titkárja Szvientohovszky utján Vászity nevű szerb újságíróval csináltatta, még pedig olyformán, hogy Vászity a Zágrábban horvát nyelven készült okmányokat szerbesítette és Sztefánovity aláírással ellátta. Hogy ezért gr. Forgách Vászitynak fényes karriert ígért és ezért ment Vászity Zágrábba is, Cvittas kapitányhoz, ahol azonban nem tudott megmaradni, de ahol a horvát okmányokhoz hozzájutott. Mindezen állításait tanúkkal, oklevelekkel tudja bizonyítani és Forgáchot a monarchia Azevjének tekinti. Ezekkel a súlyos vádakkal szemben — amelyeket eleinte meg sem kísérelt cáfolni — a külügyminiszter később azzal érvelt, hogy ez nem lehet igaz, mert maga a szerb kormány kívánta Forgách megmaradását Belgrádban; ezt semmiesetre sem tette volna, ha Forgáchot bűnösnek tekinti. S csak mikor az egész európai sajtó kezdett érdeklődni, akkor jelentette ki határozottan, hogy Forgáchnak Vászityal semminemű összeköttetése sem volt. Hivatalosan ezzel elintézték volna Massarykot, ha ez elhallgat. Massaryk azonban nem hallgatott el, aminek következtében olyan sajtó polémia indult meg, amely bizonyítja, hogy Massaryk jó nyomokon indult. A lapok, amelyek a külügyminiszter politikáját szolgálják, feltétlenül hisznek uruknak és Massarykot állandó személyi inzultusokkal sértik, holott a Vaterland pl. a polémia elején maga is megbotrán-

A kivándorlás a kivándorlók és amerikaiak szempontjából

89

kozott, mennyire nem lehet a dolgot megcáfolni. A Pester Lloyd olyant is mondat vele, amit ő sohasem mondott, sőt a Neues Wiener Tagblatt annyira megy, hogy egyenesen meghamisít szerb lapvéleményeket, számítván publikumának szerb nem tudására. S ebben a csúnya polémiában, amelyben Massarykot lehazaárulózzák, a külügyminiszter lapjai leginkább a szerb kormánnyal, annak kommünikéjével akarják bizonyítani, hogy Massaryk hazudott, holott a szerb kormány csak annyit jelentett ki, hogy mint kormánynak most e pillanatban kötelessége hitelt adni Aerenthal kijelentésének, de a Vászity ellen indított pör kimenetelét befogja várni, s csak akkor fog végleges ítéletet mondani. S nagyon helyesen cselekszik Massaryk, amikor az összes támadásokra csak azt válaszolja: elő az okmányokkal, amelyek a bécsi bíróságnál vannak, s amelyekről Vászity azt mondja, hogy ő írta. Ha nem ő írta őket, akkor talán lehet hitelt adni annak az állításnak, hogy Vászity nem szavahihető ember, hogy hazudott; de ha az ő írása egyezik azokkal, amint azt a Massaryk kezei között levő iratok bizonyítják, akkor hogy kerülnek ezek a bécsi törvényszék elé? Miért nem engedik meg, hogy azokba beletekintsen, ha igazat állítanak a külügyminiszter lapjai? Lehet, hogy Massaryk egyes, apró dolgokban tévedett, talán nem minden apró tény egyezik teljesen a történtekkel, de annyi kétségtelen, hogy a hamisítások forrását kikutatta. Kétségtelenül beigazolta minden állítását a Vászity-féle pör lefolyása, amely Vászitynak az elsőfokú törvényszéknél öt évi fegyházat hozott. Mindenesetre arra jó ez a polémia, hogy megvilágítsa azt a sok-sok eszközt, amellyel a külügyminiszteri politika dolgozik, s amelyek között nem utolsó szerepet játszik a hamisítás, kétes exisztenciák fölhasználása. (Isskruljev Krsta.) A kivándorlás a kivándorlók és amerikaiak szempontjából

A kivándorlás okainak számba vételénél egy fontos lélektani momentumot kell különösen kiemelnünk, mely a tömeges kivándorlás conditia sine qua non-ja: ez az elégületlenség. Nem onnan van a legnagyobb kivándorlás, ahol az anyagi vagy politikai elnyomás nagy, hanem ahol ezt elégületlenség követi. Sem a kaland, sem a pénz vágy nem bizonyult elegendő erőnek arra, hogy tömegeket mozgásba hozzon; ehhez szükséges, hogy a népesség egy rétege a politikai és anyagi nyomást elviselhetetlennek tartsa. Ahol ezen okok hiányzanak, ahol a nép a politikai és anyagi helyzetet tűrhetőnek véli, ott a nagyobb munkabér és nagyobb politikai szabadság nem bizonyul elég erőnek, hogy kivándorlásra csábítson. A német kivándorlás szembetűnően megcsappant, noha munkabér és politikai jogok tekintetében a munkásság helyzete az Egyesült-Államokban sokkal kedvezőbb. Ma Bulgária több bevándorlót szolgáltat Amerikának, mint Németország. Egy magyar református pap ezeket mondta e sorok írója előtt: — Az itt lakó magyarság a hazára nézve teljesen elveszett. Miért is mennének vissza? Itt több a munkabér és teljes politikai egyenlőséget élveznek. Próbálnak hazamenni, mert vágyódnak haza,

90

A kivándorlás a kivándorlók és amerikaiak szempontjából

de aztán újból visszajönnek. Ha volna is pénzünk rendes iskolát föntartani, sem tennők. Én sem küldöm magyar iskolába a fiamat, mert nem akarom az amerikai nevelés előnyétől megfosztani. Igyekszünk nyári magyar tanfolyamon a gyermekeket magyar írásra és olvasásra tanítani, de ennél többet nem tehetünk, mert hisz ők többé úgy sem mennek haza. Az ilyen beszéd tetszik az amerikainak és bizonyos, hogy az Amerikában fölnövő nemzedék érdekeivel ez a fölfogás egyezik meg. Mert ugyan mi a sorsa azoknak a lengyel és olasz gyermekeknek, akik a nemzeti paróchiális iskolában nevelkednek? Ezek az iskolák abszolúte véve is sokkal gyöngébbek az amerikai public school-oknál és ezen fölül még akadályai annak, hogy a gyermek megtanuljon helyesen írni és beszélni az ország nyelvén. A chicagói lengyel iskolák tanítói fogyatékosan vagy egyáltalában nem beszélnek angolul. A gyermekek az utcán tanulják meg az angolt, úgy ahogy, sőt ahol tömegesen laknak együtt idegenek, néha egyáltalában nem tanulják meg. Magyarország egyes részeiben az államnyelv tudása a lakosság nagy részére nézve fényűzés, mely kevés vagy semmi anyagi előnyt sem biztosít. Amerikában azonban ez kevesebb munkabért és nagy társadalmi hátrányt jelent. A paróchiális iskolákból kikerülő lengyel és olasz gyermek tehát az amerikai életre ép oly készületlen, mint apja volt és legföljebb arra lesz jó, hogy újabb anyagul szolgáljon a bányáknak és kohóknak és hogy segítsen föntartani egy oly társadalmi osztályt, mely kész zúgolódás nélkül magára vállalni a termelés legsúlyosabb terhét a legkisebb ellenszolgáltatásért. Minden e kérdéssel foglalkozó amerikai elismeri, hogy a mai amerikai ipar állandó bevándorlás nélkül lehetetlen volna. Igen fontos tény, hogy a született amerikai nehéz fizikai munkát alig végez, piszkos, egészségtelen vagy veszélyes helyen egyáltalában nem dolgozik, legkevésbbé volna pedig hajlandó 1.50—2 dolláros bérekkel beérni. Pl. a chicagói húsgyárakban született amerikait találni (hacsak nem 1—2 munkavezetőt) ép oly nehezen lehetne, mint nálunk az utcaseprők közt nemesi predikátummal bírót. Az amerikai nem szégyelné az ilyen munkát, de oly fárasztónak találná végzését, jutalmát pedig oly soványnak, hogy inkább éhezne. Neki vagy tisztességes bér (decent wages) kell vagy semmilyen. „Menjen el bárhová és sehol sem fog dolgozó amerikait találni”, mondta előttem egy elkeseredett angol kivándorló, „az amerikai csak nyúzó”. Kétségkívül gyűlölködő túlzás volt e mondás. De az tény, hogy nincs egy kilométer vasúti vonal, országút, csatorna, melyet amerikai munkás keze teremtett volna. Amikor az Erie-csatornát ásták, az ott dolgozó 13.000 munkás közül 12.000-nél több született Olaszországban. A new england-i óriási fúrógyárakban lengyelek, francia kanadaiak, olaszok, szíriaiak dolgoznak, a kőszén és vasbányákból olasz, tót, magyar és lengyel kezek hozzák napvilágra az ipar fő nyersanyagát, a szabóműhelyekben orosz zsidók „izzadnak”, ruhát a kínaiak, japánok és franciák mosnak, cipőt a görögök és olaszok tisztítanak, gyümölcsöt a japánok és kínaiak szednek. Meg-

Kultúra és mecénás irodalom

91

annyi olyan munka, amire született amerikai a jelenlegi munka és fizetési viszonyok közt nem vállalkoznék. Prof. T. N. Carver, ki a Harvard Egyetemen a közgazdaságtan tanára, egyik előadásán, melyben a bevándorlás korlátozásáról szólt, így nyilatkozott: Ezzel együtt járna iparunk teljes újjászervezése és el kell készülve lennünk arra is, hogy igen sok kényelemről lemondjunk. De nagyszámú lakosság és nagy kényelem nem lehetnek legmagasabb szempontjai egy nemzetnek. Miután az idegennek alacsonyabb standard of life-ja van, természetes, hogy az átlagos amerikai minden idegent lenéz. Senkit se tévesszenek meg nyilvános alkalmakkor mondott díszbeszédek vagy idegenek előtti udvarias nyilatkozatok. Bár e sorok írója bőven hallott effélét, pl. hogy vannak, akik kénytelenségből amerikaiak (ezek a született amerikaiak) és vannak, akik szabad választásból lettek azokká (ezek a bevándorlók) stb., sokkal több jelentőséget és őszinteséget tulajdonít annak, amit előtte egy kis massachusettsi faluban az állatorvos felesége mondott: „Nem szeretjük, hogy a Polander-ek (lengyelek) a főutcán lakjanak”. Olyan hangon mondta ezt, mint ahogy egy legitimista arisztokrata nő beszélhet a Faubourg St. Germain-en a nouveau riche elem betolakodásáról. (Β. R.) Kultúra és mecénás irodalom

A szociológia nem tartozik Magyarországon a legjövedelmezőbb foglalkozások közé. A szociológiai írások meglehetősen szegényes köntösben jelennek meg, s az értők járó honorárium igen gyakran csak jóakarattal nevezhető éhbérnek. Ferenczi Imrének a fővárosi lakásviszonyokról írt s most megjelent könyve mintha megcáfolná ezeket a szomorú igazságokat vagy legalább is azt a benyomást kelti, hogy a viszonyok lényegesen megváltoztak. Elsősorban is Ferenczi könyvének a pazarlásig fényűző kiállítása tűnik fel. Az alig tíz-tizenkét íves munka ökölnyi betűk, ritkított sorok és üresen hagyott oldalak folytán nem kevesebb, mint huszonöt ívre terjed. S a honorárium, mellyel a főváros a szerzőt jutalmazta, szintén fejedelmi bőkezőségről tanúskodik. Tizenötezer koronát kapott ezért a könyvért Ferenczi nem is szólva arról, hogy az a tanulmányút is valószínűleg pénzébe került a fővárosnak, melyet a külföldi lakásviszonyok megismerése véget tett. Alig kell kiemelnünk, hogy a főváros ezen bőkezűsége és nobilis eljárása nem jelenti a szociológiai munkásság megbecsülésének s jutalmazásának megváltozását. Ellenkezőleg szomorú bizonysága annak, hogy ha már áldoznak Magyarországon a szociológiai irodalomra, mennyire cél és terv nélkül teszik azt. Nem akarjuk itt Ferenczi Imre érdemeit csökkenteni. Ép jelen számunk ismeri el Ferenczi szóbanforgó könyvének érdemeit. Kétségtelen, hogy Ferenczi szorgalmas és érdemes munkása a magyar szociálpolitikának, s az ő részéről csak természetes, hogy munkája lehető legjobb értékesítésére törekszik, s a fejedelmi bőkezűséget elfogadja. Annál nagyobb bűn azonban, hogy a főváros azt az összeget, mellyel a szociológiai irodalmat támogatni akarja, egy ember gavalléros és túlzott megjutalmazására fordítja akkor, midőn egy ily munka megírására Budapesten ma már legalább

92

Csak tessék szigorúan bánni a fiúval

féltucat Ferenczivel egyértékű szociálpolitikai író van és pl. nyílt pályázat kitűzése mellett egy ép oly jó munkát harmadrész áron elő lehetett volna állítani még pedig oly föltételek mellett, melyek honi viszonyaink, sőt külföldi viszonyok mellett is, a szerzőre nézve fényeseknek nevezhetők. Mikor ebben az országban a legmélyebb tudományos munkák olykor egyáltalán nem kapnak kiadót, vagy amikor sok évi megfeszített elméleti elmélyedés termékeit ívente hatvan koronákkal jutalmaznak: akkor a kultúra szempontjából minden ilyen egyoldalú bőkezűség, ép azért, mert a kultúra támogatásának álarca alatt történik, komoly sérelme a kultúrának. (—dk.) Csak tessék szigorúan bánni Az átlagos tanár előtt mily kedvesen hangzó szavak, kivált, ha a a fiúval fiú jelenlétében hangzanak el, és kivált, ha e szavakat jelentős mozdulatok kísérik, jelezvén, hogy az apa a gyermek iránti szeretetet salamoni módon, vesszővel értelmezi. Egy magyar református pap, aki Debrecenben nevelkedett, citálta a fönti szavakat, mint atyjának kérelmét a tanárokhoz, mikor fiát először vitte föl az intézetbe. Bár tizenötéve múlt el annak, hogy Amerikában él, e szavakat nem feledte el, melyeket bizonyára — és joggal — fölötte jellemzőknek tart a hazai és amerikai nevelés közti különbségre. Pedig apja nagy önfeláldozással gondoskodott nagyszámú gyermekei neveléséről és így nyilván őszintén hitte, hogy a szigorú bánásmód a leghelyesebb a fiúgyermekekkel szemben. A szigorú bánásmód célja a gyermeket engedelmességre szoktatni. Az engedelmesség részben eszköz, de részben öncél is. Ahol a társadalom urakból és szolgákból áll és ahol lefelé mindenki úr, fölfelé pedig mindenki szolga: az engedelmesség igen szükséges erény, mert nélküle parancsolni sem lehet jól. A gazdaságilag fejletlen országokban az a fegyelem, melyet a termelés és az egész társadalmi élet kíván, engedelmességen alapul, mely sok százados training eredménye, nem pedig annak fölismerésén, hogy e fegyelem szükséges az ügy érdekében. Munkaadó és munkás, férj és feleség, szülők és gyermekek, tanár és tanítvány, mester és inas, hivatali főnök és alárendelt stb. közt a viszony nálunk elsősorban engedelmességen alapul. Amerikában a társadalomnak szervezetében a szolgai jelleg alig vehető észre. Legtanulságosabb e tekintetben az amerikai termelés szervezete. A modern termelés egyik legcsudálatosabb jelensége az amerikai szervezőképessége, melynélfogva a gazdaságilag primitív országokból jövő idegen és tanulatlan munkát fölhasználja. És noha szó sem lehet a munkavezető és munkás közti úr és szolgai viszonyról, a fegyelem nagyobb, mint Európában. Ez európai kutatók figyelmét sem kerülte el. Az amerikai munkás sokkal pontosabb és megbízhatóbb az idő betartása tekintetében, nem fecsérli munkaidejét beszélgetésre, ha nem is dolgozik darabszámra; a gyárban munkahelyét a gép mellett nem hagyja el soha fontos ok nélkül. Amikor pedig dolgozik, ereje és ügyessége teljes megfeszítésével teszi. Nálunk látványosság volna az a gyorsaság, mellyel pl. egy amerikai asztalos dolgozik, egy kőműves pedig átlag 1600 (de szükség esetén

A doléance-okhoz

93

egy ügyesebb néha 2500—3000) téglát rak nyolc óra alatt, holott nálunk alig egy harmadát ennek a számnak. Mindez azonban anélkül történik, hogy bárkinek emberi méltóságán is csorba esnék. Egy porosz állami hivatalnok, aki hat hónapig dolgozott mint tanulatlan munkás, hogy az amerikai viszonyokat tanulmányozza, írja, hogy mikor munkaadója kabátját udvariasan (és alázatosan) fölsegítette, társai durván kinevették. Ahol a munka végzése egyúttal alázatosságot kíván, mint pl. a pincérség, inasság, ott amerikait hasztalan keresnénk. Egy folyóiratban olvastam, hogy New-Yorkban a vendéglői pincérek közt nincs 1% amerikai. A házicselédek is szinte kivétel nélkül idegenek vagy idegenek gyermekei. Nálunk azonban a társadalmi egyenlőtlenség folytán kész veszedelem volna egy gyermek jövőjére nézve az engedelmességre való nevelés hirtelen elhagyása. Nincs az a társadalmi helyzet, melyben bárki is megengedhetné magának azt a fényűzést, hogy mindenkivel szemben egyenrangúként viselkedjék vagy hogy mindenkivel egyenlően bánjon. Képzeljünk el pl. egy oly kereskedőt, aki egyforma udvariassággal bánik egy szegényesen és egy jól öltözött vevővel, vagy aki az előbb jövőt még akkor is előbb szolgálja ki, ha az cselédleány, a később jövő pedig úri nő. Könnyű megjósolni az ilyen kereskedő jövőjét! Sőt képzeljünk egy köztisztviselőt, aki egyenlően bánik különböző társadalmi osztályokhoz tartozó felekkel és azonnal nyilvánvaló, hogy neki sem lehet fényes jövője. Ugyan ki tudna pl. nálunk egy oly merész postatisztet elképzelni, aki a pénzt vagy ajánlott levelet föladni akaró főispánt vagy főszolgabírót ép úgy megvárakoztatná, mint egy boltiszolgát? Az amerikai azonban a mi kereskedőnknek vagy postatisztünknek szolgalelkűséget vetne szemére és nem hajlandó urat elismerni maga fölött. Egy los angeles-i üzlet cégtábláján e fölírást olvastam: Fűszerkereskedés az Amerikai Polgár Ő Felségéhez. (B. R.) A doléance-okhoz

Balkányi Béla e folyóirat múlt évi decemberi füzetében doléance-okat ír. „Rövid idő múlva mindnyájan tisztán fogjuk látni, hogy feláldozzuk állattenyésztésünket a vadászatért. A magyar kincstárnak 2 milló 700.000 kat. hold kiterjedésű erdőségeiben tilos a legeltetés” stb. Így írván csodálatosképen ugyanakkor Kisgazda-politika Ausztriában című cikkében tudományos, modern színvonalon foglalkozik az állattenyésztés és legelő gazdálkodás kérdéseivel. Nem az erdészet védelmében szólalok fel — nem szorul arra — de e folyóirat progresszív olvasóinak nyílt tekintetét hangzatos szólamoknak nem szabad elhomályosítaniuk. Távolról sem kételkedem Balkányi jóhiszeműségében, épen azért nem szabad neheztelnie, ha téves felfogásait és kinyilatkoztatásait szigorú tárgyilagossággal igyekszem rektifikálni. Túlhajtott állítás, hogy a vadászat gátolja az állattenyésztést. Valamelyes csekélyke befolyása volna ugyan reá, de az vajmi keveset nyom a latban. Az erdő éppenséggel nincs hivatva intenzív legeltetésre Ez ellenkeznék közgazdasági hivatásával és szerepével. Az erdő korlátolt termőtalaján nem öncél többé, hanem gazdasági szükségszerűség kény-

94

A doléance-okhoz

szerűség. Fentartása elsőrendű gazdasági érdek, mely nélkül nincs virágzó mezőgazdaság, nem lehet kultúra. Nemcsak a hegyi lakók, de az alföld millióinak eminens érdeke, hogy a hegységek korlátolt talaja erdősült legyen. Egyes hegyi talajokon, az erdő ezen természeti rendeltetése annyira túlsúlyra vergődik, annyira előtérbe jut, hogy közgazdaságilag feltétlenül megkövetelt fentartása sokszor tetemes gazdasági áldozatokkal jár, mert itt a jövedelmezőségi szempontok másodrendűek és tisztán az erdő természeti hatásainak biztosításai mérvaók. A kérdés már most az: elősegíthetnők-e állattenyésztésünket, ha ezen érdekeket részben vagy egészben veszélyeztetnők, vagy feláldoznók. Aki ezen kérdésekkel szakszerű tudományossággal foglalkozik, csak nemleges választ adhat. Az erdei legeltetés érdeke ezidőszerint igen problematikus. Az erdei fű tápereje a legelő fű táperejének 1/8—1/6-ával sem ér fel. Nem is takarmánynyerési, mint inkább a rekkenő, nyári hőség elleni védekezési szempontok azok, melyek az erdei legeltetést indokolttá teszik. Általában azon mértékig, meddig az erdőgazdaságot nem károsítja, az illetékes hatóságok meg is engedik. De már az előbbiekből kitűnik, hogy mindez felette kevés befolyást gyakorolhat állattenyésztésünkre és fejlett legelőgazdaság egészen mellőzni szokta. Máshol, egészen máshol keresendők a baj okai. Nézze meg Balkányi országszerte legelőinket. Évtizedes, rendszeres apasztásuk, szántókká átalakításuk és a meghagyottakon évtizedek óta folyó bűnös, talajrontó, rabló-legelőgazdálkodás siralmas állapotba juttatta azokat. Nagyrészök kopár, másrészök egyre silányosodik. Sehol rendszeres, tervszerű gazdálkodás! Sehol a legcsekélyebb talajjavítás! Micsoda tudományos belátás volna az, mely most ezt az ósdi, lelkiismeretlen rendszert az erdőkre is kiterjesztené? Ez nem bajorvoslás, hanem bajterjesztés volna. A törvényhozás az 1894: XII. törvénycikkel kívánt állattenyésztésünkön segíteni. Ezen törvényben igyekezett legelőgazdasági politikánk alapjait lerakni. De kevés szociális érzékkel és még kevesebb gyakorlati tudással tartózkodott minden radikális újítástól s így minden jóakarata hajótörést szenvedett közigazgatásunk dohos levegőjében. Hézagos a törvény, mert nem gondoskodott elsősorban végrehajtó szakközegekről, — hiszen ilyen gazdasági szervezkedéshez soha sem volt pénzünk — de modern állami közigazgatás pótolhatta volna a hiányokat. Megesett hát, hogy lettek kitűnően fizetett állattenyésztési felügyelőink, de nincsenek legelőink és legelőfelügyelőink. Tervszerű, okos legelőgazdálkodás legelőink marhabírását, nagyon rövidesen — egy két év alatt — megkétszerezhetné. Igen de hol van ilyen csak egyetlen egy is széles e hazában? Szabad és lehet-e ilyen viszonyok között követelni a kincstári erdészettől, hogy ezen féltve őrzött és jól átgondolt közgazdasági érdekekből féltve őrzendő nemzeti vagyont szabad zsákmányává bocsássa a lelkiismeretlen rablógazdálkodásnak? Eltekintve a koronának fentartott gödöllői és visegrádi vadászterületektől és a nagybirtokosok erdeitől, mely utóbbiakat magánjogunk védi a beavatkozástól, nem ismerek kincstári erdőt, hol vadászati tekintetek szabnának korlátokat a legeltetésnek. De igenis jogosan

A doléance-okhoz

95

féltjük nem az „évszázados fák nyugalmát”, mert ilyeneket már nem ismerünk, de erdeink talaját az elkopárosodástól. Nem segíthet ez állapotokon az se, ha legelőink sok ezer holddal megszaporodnak addig, míg nem lesz kodifikált legelőtörvényünk és míg az a legnagyobb szigorral és következetességgel nem lesz végrehajtva. Svájc virágzó állattenyésztését elsősorban kiváló legelőtörvényeinek köszönheti és azután ügybuzgó szövetségi legelőfelügyelőinek tudhatja be, kik a legelőtörvényeket lelkiismeretes szaktudással hajtják végre. Balkányi Kisgazda-politika Ausztriában című cikkének irányelvei majdnem mind feltalálhatók a kantonális legelőtörvényekben. Mi is — semmi mástól — csak ilyen törvényektől és azok pontos végrehajtásától remélhetjük állattenyésztésünk felvirágozását és vajmi csekélyke köze van hozzá a vadászatnak. Megengedi tehát Balkányi, hogy egészen mások depekorációnk okai, mint mikre szépen megírt doleance-os érvei mutatnak. (Polgárdi Béla.) m. kir. erdőmérnök.

Könyvismertetések és bírálatok Fővárosunkban 1907-ben történt az Georgeizmus és földreform. (Dr. Zerkovitz Zsigmond: A föld Első javaslat a telek értékemelértékemelkedésének megadóztatasa. kedésének megadóztatására. ElőreBudapest, Deutsch és Tsa 1910, 79.p. látható volt e javaslat sorsa. A földtulajdonosok érdekei oly hatalmas arányban vannak képviselve összes törvényhatósági bizottságainkban, hogy az ilyenféle javaslatok keresztülvitele addig lehetetlen, míg e bizottságok összetétele meg nem változik. Azt mondhatni, hogy a városokban ép úgy prevaleálnak a telektulajdonosok és azok csatlósai a képviselőtestületben, mint a mezőgazdasági földek tulajdonosai és azok csatlósai a vármegyeiekben. A szerző, mint könyvéből sejthető, a német Bodenreformer mozgalom hatása alatt jutott arra a meggyőződésre, hogy a föld értéknövedékének megadóztatása kívánatos. Nagyon téved azonban az, aki a földmozgalmat a német mozgalom után ítéli meg. Németországban az egész irányzat ellaposodott, valószínűleg a vezetőség opportunizmusa folytán. Ez az oka annak, hogy pl. M. Joseph Fels, aki világszerte oly jelentékeny összegeket juttat minden földreform mozgalomnak (megkétszerez minden összegyűjtött összeget), a német mozgalmat nem támogatja, a különben pedig oly óvatos The Single Tax Review, (az amerikai hivatalos orgánum) az egész német mozgalmat emasculated-nek nevezi. A német és az összes többi mozgalom közti különbség az, hogy míg a németek csak az ezentúl keletkező földjáradékot akarják adó alakjában elvenni a köz számára a földtulajdonostól, sőt helyesebben szólva, nem is az összes ezentúl keletkező földjáradékot, hanem ennek csak egy részét: addig a többiek semmiféle megkülönböztetést nem tesznek a már meglevő és csak ezentúl létesülő földérték közt, hanem együttesen akarják az összes földértéket konfiskálni a köz javára. Aki nem ezen az állásponton van, az Henry George legfontosabb gyakorlati reformja ellen van és nem nevezheti magát georgeistának. A szerző szerint „George épen úgy, mint Ricardo történetietlen

Georgizmus és földreform

97

tanítása nem magyarázza meg azt a történeti fejlődést, mely a mai társadalmi rendet előidézte és oly fogalmakkal operál, mint pl. a magántulajdonjog, mely mint minden egyéb, a fejlődésnek bizonyos pontján áll, amely ma talán már más, mint volt 1880-ban s talán fejlettebb Angliában, mint Texasban és más tényezők hatottak fejlődésére New-Zealandban, Ausztráliában, mint az orosz síkságon”. Nem tudom, vajon helyesen értelmezem a fönti szavakat, ha úgy magyarázom, hogy a szerző szerint George-nak nem volt elmélete arról, hogy a mai társadalmi és gazdasági rend hogyan alakult ki és hogy azt vélte, hogy a mai tulajdonjog valami adott, változatlan dolog. Ha igen, bizonyára igazságtalanul vádolja George-ot. Hiszen már maga az alapgondolat, melyből kiindul, történelmi eredetű, t. i. kutatni az okát annak, hogy noha a termelőképesség növekedett, a szegénység nem csökkent. Lehet-e elgondolni azt, hogy aki ily gondolatból indul ki, ne vetette volna föl azt a problémát, hogy mint keletkezett a dolgok mai rendje, a haladás és szegénység egymás mellett? Igaz, hogy nem hitt a Marx-féle történelmi materializmusban, de vajon ma minden szocialista hisz benne? És lehet-e minden ezzel ellenkező teóriát „történetietlen”-nek nevezni? Azt talán cáfolni sem kell, hogy George ne tudta volna a magántulajdonjog változandóságát. Ha a szerző azt veti szemére, hogy egy változó fogalommal operál, e vádat épen nem értem. Ily fogalommal kellett operálnia. Ő a mai magántulajdonrendszer egy részét, a földtulajdonrendszert akarta megváltoztatni. Hát számíthatott volna ennek lehetőségére, ha nem azt tételezte volna föl, hogy a magántulajdon változandó fogalom? George többször és nyomatékosan fejezte ki, hogy a single tax nem panaceája az összes társadalmi bajoknak, hanem csak minden gyógyulás conditio sine qua non-ja. Sohasem képzelte, hogy a single tax után vége minden emberi haladásnak. Erről való nézetét főművének utolsó fejezetében (The law of human progress) fejti ki, melyből bárki is megítélheti, hogy Darwin, Spencer és az egész modern természettudomány sokkal szervesebben illeszkedik George elméletébe, mint pl. a marxizmusba. (Viszont nem tagadható, hogy a filozófia szubtilitásai iránt semmi érzéke sem volt.) Nemcsak hogy jól ismerte az evolucionizmust, de mikor a földtulajdont támadta, érvei java részét Spencertől vette. Persze nem attól a Spencertől, akit a világ a nagy enciklopedista tudósként ismert, hanem attól, aki mint szegény, ismeretlen fiatalember 1850-ben a Social Statics első kiadásában oly erős támadást intézett a földtulajdon ellen, mint soha senki azelőtt, mely részeket azonban minden magyarázat nélkül kihagyott a későbbi kiadásokból. George hitte, hogy az egész gazdasági rendszer átalakulóban van és úgy vélte, hogy a legközelebbi lépés a földtulajdon megszűnése lesz. Mindaz, ami 1880 óta történt, nem szól e föltevés helyessége ellen. Igen jó szolgálatot tett volna a szerző, ha rámutatott volna a fold és egyéb, a mai jogrend szerint tulajdonban tartható dolgok közti különbségre. A legtöbb ember úgy véli, hogy a tőke és föld közti megkülönböztetés tisztán csak akadémikus értékű, azonban gyakorlatilag mindkét termelési tényező tulajdonban tartása azonos következményű.

98


A föld és tőke közti két fő különbség: 1. A föld mennyisége nem alkalmazkodik a kereslethez; sem hozzáadni, sem elvenni belőle nem lehet. Akinek ezer cséplőgépe van és nem használja azokat, nem állja útját más ezer cséplőgép előállításának. Aki ellenben 1000 hold földet nem használ, azzal a használható föld mennyiségét 1000 holddal abszolúte csökkenti. 2. Jelentéktelen kivételektől eltekintve, idővel minden tőke csökken értékében, sőt legtöbbször csaknem teljesen értéktelenné válik (gondoljunk, pl. a cséplőgépre), holott a föld idővel nem veszít értékéből, sőt minél hosszabb ideig tartjuk tulajdonban, rendszerint annál nagyobb lesz értéke. Nem tudom, mennyire helyes az a filozófia, hogy a megfigyelő én-en kívül eső világ nem létezik, de az bizonyos, hogy az embertől elvonatkoztatva nincs földjáradék. A földjáradék valóságos tartozéka az embernek és teljességgel képtelen az az elmélet, hogy a föld értéke hosszas nemzedékeknek a földbe fektetett munkája, az eredeti érték pedig elhanyagolható mennyiség. Miután a közgazdaságtanban valóságos kísérlettel nem lehet bizonyítani, tegyünk képzeletben egy kísérletet. Képzeljük el, hogy pl. Budapest egész lakossága száz kilométerrel költöznék délre a város jelenlegi helyéről. Amely pillanatban a költözés történnék, a jelenlegi helyen az összes földérték azonnal megsemmisülne, azon a helyen pedig, ahová a lakosság letelepednék, azonnal ugyanannyi földérték keletkeznék. Minden egyes termelő magával vinné a földjáradékot. De valóságos példákra is lehet hivatkozni. Amikor Amerikában az indián rezervációk egy része fehér emberek számára szabaddá tétetett, e tényt ágyúlövés jelezte reggel és már este volt oly értékes föld, hogy ennek árát négyzetyard-okban fejezték ki. Egy másik példa a mai San Franciscóból. Amikor a földrengés és tűz a fő üzleti utcákat lerombolta, a földérték nem szűnt meg, csak átment oda, ahol új üzletek nyíltak meg. A földérték eltolódásának klasszikus példája e város és az eltolódás folyamata ma sem szűnt meg. Amily arányban épül a város régi üzleti része (Market Street), oly arányban veszítik értéküket a telkek azon utcákban (Fillmore Street), ahonnan a katasztrófa után az üzleti élet elmenekült. A legtermékenyebb földnek sincs értéke ember nélkül és a legterméketlenebb földnek is óriási az értéke, ha oda sok és termelni tudó ember költözik. A kis Manhattam-sziget földje, melyen NewYork üzleti élete összpontosul, hivatalos adóbecslés szerint 1908-ban 2,807.194,281 dollár értéket képviselt, valószínűleg nem sokkal kevesebbet, mint egész Magyarország földje, az évi földjáradékot pedig szakértők 500 millió dollárra becsülték. Egy hold föld London közepén körülbelül annyit ér, mint százezer hold szántóföld Magyarországon. Még a gazdaságilag kevéssé fejlett vidékén is így áll a dolog és egy 20—30.000 lakosú vidéki városka beépített területe is egész járások földjénél ér többet. Az állam által nyújtott monopólium kivételével aligha van vagy volt Magyarországon a földtulajdonon kívül más forrása bármely nagy vagyonnak. Azt mondhatni, hogy ma is minden nagy vagyon, nálunk is, külföldön is, nem tőkéből, t. i. gépekből, épületekből stb.-ből,


99

hanem túlnyomó részt földből áll. Vegyük pl. a Kassa-Oderbergi, vagy bármely más vasúttársaságot. Tegyük föl, hogy valaki azt az ajánlatot tenné e vállalatnak, hogy hajlandó az egész fölszerelést leltári árban átvenni, t. i. megfizetni az épületeket, gépeket, mozdonyokat, kocsiparkot, síneket és azok lefektetésének költségét stb., ha ebben az árban átadják az egész vállalatot. A felelet nyilván elutasítás volna, mert hisz a társaság vagyona első sorban nem a föntjelzett tőkéből, hanem abból a hosszú, egybefüggő földsávból áll, melyre a sínek lefektetvék. Vagy tegyen bárki is arra nézve kutatást, hogy a fővárosi villamos kocsi társaságok vagyonának hány százaléka valóságos tőke és ha képes hiteles adatokat gyűjteni, a föntiekkez hasonló eredményre jut. Ε sorok írója San Francisco-ban egy igen kiváló tekintélytől (Mr. Troy, bírósági szakértő) szerzett adatok alapján tudja, hogy ott a közúti társaság tényleges tőkebefektetése csak 8—9 millió dollár, a piacra azonban közel 90 millió dollár értékű jól fizető papirost bocsájtottak ki. Ennek természetes oka az, hogy, mint ezt minden üzletember jól tudja, egy vállalat értéke nem attól függ, hogy mennyi a befektetett tőke, hanem attól, hogy mennyi hasznot hajt. Sokszorosan ismételt vélemény, hogy a földjövedelem csak elméletben választható el a tőke- és munkajövedelemtől. Meglehet, hogy ez úgy van. De gyakorlatban* az adót nem is a jövedelemre vetik ki, hanem a jövedelem tőkésített értékére, t. i. a földre, helyesebben a földértékre. Hogy pedig a föld értékét könnyebb bármely más adó alá eső tárgynál megbecsülni, azt könnyű bebizonyítani. Ha egy telek értékét meg akarjuk tudni Budapesten, bármely hozzáértő ügynök hamar megmondja, ha a telek fekvéséről és területéről tájékozást nyert. El sem kell a helyszínére mennie. Ha több ügynökhöz megyünk el fölbecsülés végett, e becsárak közti ingadozás valami nagy nem lesz. Gondoljunk azonban arra, hogy mennyivel nehezebb egy ház értékét megállapítani! Mennyi vizsgálat és szakértő kell és mennyivel nagyobb az ingadozás különféle becslések közt! Hát még hogyha egy ház berendezéséről avagy épen valaki jövedelmének fölbecsüléséről van szó! Senki sem tagadhatja, hogy a föld értéke pontosabban és könnyebben állapítható meg mindezeknél. Amióta a földjáradéki adó neve megszületett, folyton akadtak olyanok, akik ennek átháríthatóságát vitatták. De, mint J. St. Mill mondja, csak azok, akik nem értették meg jól, hogy mi a földjáradék. Hadd említsek e helyütt egy népszerű érvet, egy szillogizmust, melyet Londonban egy népgyűlésen hallottam. Minden adót végeredményben a fogyasztó fizet; tehát a földjövedelemre, azaz a földjáradékra kivetett adót is az fizeti, aki a földjáradékot fogyasztja. Ez pedig a földtulajdonos. Ha a propositio maior igaz, aminthogy igaz, az egész okoskodás helyes. Természetesen a földtulajdon elleni harcnak minden ország jogrendszere szerint másféle taktikát kell követnie. Míg pl. nálunk for* Így szól az új brit budget tervezete is, így van ez az adó kivetve Ausztráliában és New-Zealandban is. Sajnos, Szirtes úr e szemlében megjelent N. Z.-ről szóló cikkében ezt az igen fontos kérdést nem is érintette.

100


mailag semmiféle jogi akadálya nincs egy 100%-os földjáradéki adónak, addig az Egyesült-Államok alkotmánya egy ilyen adó elé oly akadályokat gördít, melyek csaknem legyőzhetetlenek. Miután messzire vezetne az Egyesült-Államok alkotmányára kitérni, így tehát e sorok írója minden bizonyítás nélkül közli e kérdésre vonatkozó tanulmányai eredményét, t. i. hogy sehol a világon a földtulajdon eltörlése akkora alkotmányos akadályokba nem ütköznék, mint az Egyesült-Államokban és hogy hasonló nehézségbe kerülne a földjáradéknak bármily formában való megadóztatása. Németországban idáig csak a városokban van földjáradéki (helyesebben földértéknövedéki) adó, melynek behozatala a város autonómiájához tartozik. Most van szó egy ilyenféle birodalmi adóról. Angolországban a mostani budget-harcnál egyáltalában nem a kivetendő adó mennyisége a vitás pont. Minden angol single taxer teljes mértékben elégedetlen nemcsak a javaslatba hozott földjáradéki adó mennyiségével, de a törvényjavaslat elveivel is. Ha mégis oly teljes erővel küzdenek e javaslatért, ennek oka az, hogy e javaslat teszi szükségessé a föld értékének hivatalos megbecsülését. Ε hivatalos értékbecslés körül folyik a harc. Angliában idáig a föld maga úgyszólván adómentes volt, adó alá csupán a jövedelem volt vetve. Most azonban, ha a hivatalos becslés elkészült, meglesz az az adóalap, melyre fokozatosan kivethető az idővel egyre növelendő földjáradéki adó. Így tehát az értékes, de használatlan vagy nem kellően használt (undeveloped*) föld is adó alá fog esni, ami idáig, kellő becslés hiányában, lehetetlen volt. New-Zealand-ban a 90-es évek óta minden adókivető kerületnek joga van a földértéket megadóztatni (local option). Azóta száznál több kerület fogadta el és e kerületek közül egyetlen egy sem tért el ettől az adózási módtól. Az ausztráliai államokban hasonlók a viszonyok, sőt pl. New-South-Wales-ben államszerte a föld tőkésített értékének négy ezrelékére rúg a kötelező földértékadó, ezenkívül az egyes községeknek joguk van községi célokra még nagyobb adót kivetni. Nagyon érdekes Canadában, British Columbia-ban Vancouver város példája. Ε városban eleinte az adó egyenlően sújtotta a föld és a befektetések értékét. Egyszer azonban azt az újítást hozták be, hogy amíg a földértéknek 100%-át vették adóalapul, a befektetéseknek csak 75%-át. Ezen az úton tovább haladva, a befektetések adó alá eső részét 50, majd 25%-ra szállították le, míg végre teljesen adózatlanul hagyták. Ε tekintetben Vancouver teljesen egyedül álló példa az összes városok közt. Fejlődését e számok mutatják: 1888-ban 5.000 lakos; 1898-ban 20.000; 1908-ban 75.000 és 1910-ben (júniusban a városban hallott becslés szerint) 125.000. Virágzó Európában a dán mozgalom, melyhez legtöbbnyire kisbirtokosok tartoznak. Ε mozgalom igen jól szerkesztett szemlét ad ki (Ret, 4.000 példányban), teljesen intranzigens georgeista szellemben, amint ezt az alcím is mutatja: Tidskrift for Mandret og Landsret, * Ennek fogalmát a szerző nyilván tévesen magyarázza ipari célra és lakásra nem használható mezőgazdasági földnek. (19. p.)

Az erdélyi szászok története

101

Organ for den Danske Henry George-Bevaegelse. (Emberi és föld-jogi szemle, a dán Henry George mozgalom orgánuma.) Nálunk egyelőre nehéz megmondani, hogy hol van a földtulajdon sebezhetőbb pontja, vajon az országgyűlésen-e vagy a törvényhatóságokban. Demokratikus választójog nélkül mindkét helyütt kilátástalan a helyzet, azonban úgy látszik, e jog kiterjesztésének akadályai a törvényhatóságokban nagyobbak. Törvényhatóságaink és községeink képviselőtestületeinek összetétele csodálatos módon egyesíti a demokrácia és arisztokrácia árnyoldalait. Egyrészt kizárja a választójog korlátozásával a radikális munkásosztályt, másrészt a törvényhatósági közterhek alóli fölmentés által mesterségesen kikapcsolja a város vagy vármegye érdekközösségéből a köztisztviselőket. Bármint is álljon azonban a dolog, semmi esetre sem kívánatos, hogy a földkérdés nálunk a németországi opportunus irányba tereltessék. A németek egy tál lencséért adták el örökségüket, amikor az értéknövekedés megadóztatásáért lemondtak a teljes földértékről. Az egész társadalmi rendet átalakító nagy reformeszméket kicsinyes pénzügyi eljárássá devalválták, mely sohasem lesz alkalmas arra, hogy oly hatalmasan megmozgassa a közvéleményt, mint a „harci”-nak nevezett budget tette Angliában. Braun Róbert Az erdélyi szászok tör- A szerző e kötettel folytatja atyG. D. Teutsch-nak, a ténete. (Friedrich Teufsch: Ge- jának, schichte der Siebenbürger nagytekintélyű szász püspöknek műSachsen für das sächsische vét, akinek úgy egyházi méltóságban, Volk.III.Band.[1816—1868.] mint a történetírásban nem méltatlan Hermannstadt,1910.XVI + 523 utóda. Ε mű első kötete 1852 és 58 ) jelent meg kis füzetekben és egyike a legelterjedtebb és legközt népszerűbb könyveknek a régi Királyföldön. Mint alcíme is mutatja, nem szakemberek számára készült. Az első kötetet Teutsch püspök akkor írta, amikor az abszolutizmus nyakára ült egész Erdélynek, a hű szászoknak csakúgy, mint a székelyeknek, magyaroknak és románoknak. Szerzője ép oly tanító, moralizáló és buzdító célzattal írta, mint Szalay László és Horváth Mihály a maguk műveit. Értjük, hogy az utód, aki a második és harmadik kötetet írta, nem mert és talán nem is akart szakítani ezzel a fölfogással és stílussal. Oly disszonancia keletkezhetett volna ebből, mintha valaki egy az építész által csonkán hagyott épületet más stílusban fejezne be. Mindamellett e harmadik köteten látjuk a haladó kor nyomait: a patetikus hang kissé eltompult, a tanulságok levonása diszkrétebb. Ezek azonban csak részletek, a lényeg, az alapfölfogás és hang egészben véve a régi. A szász nép története Erdélyben nem gazdag hősi eseményekben. Ε nép kezdettől fogva a mai napig primitívebb népek közt élt, csekély számban, így tehát egyetlen célja az volt, hogy magát és magasabb kultúráját föntartsa. Amikor Erdélyben valamely politikai kérdés két táborba gyűjtötte a lakosságot, a szászok nem csinálhattak önálló

102


politikát, ehhez gyöngék voltak, hanem egyetlen észszerű tennivalójuk csak ez lehetett: megítélni, hogy a két fél közül melyik az erősebb, idejekorán ehhez csatlakozni oly föltétellel, mely a külön szász világ fönmaradását biztosította. Dióhéjban, ez a szász történet. Mikor II. József reformjai megbuktak és az összes privilegizált osztályok régi jogaikba újból beleültek, mély csöndesség borult egész Erdélyre. Amint a restaurálás és a napóleoni háborúk véget értek, oly idő következett, melyben minden élet megszűnni látszott. Bár az egész világon „a régi jó idők” néven ismert e kor, mégis a Szászföld csendéletéhez hasonló alig volt valahol és mintha ez az egész kis világ egy a régi Japánéhoz hasonló álomba merült volna. Ε kor (1816—1830) leírása talán a legsikerültebb fejezete e könyvnek. Mikor az 1829. évi közhasznú naptár (gemeinnütziger Kalender) Nagyszeben leírását közli, szószerint az 1789. évit veszi át; az egyetlen változás, hogy „a külvárosban nyolc házzal több van”. Ez évben különben a nagyszebeni polgármester, Hochmeister Márton, azzal a reformjavaslattal állt elő, hogy a téli hónapokon, amikor nincs holdvilág, a kis- és nagypiacon négy pléhlámpa állíttassék fel és benne kis faggyúmécses égjen. Télen nagy bálozások folytak a „Római Császár”-ban, a vendéglőst pedig szabályrendelet kötelezte annak megakadályozására, „hogy a gyertyák csepegése a táncolók ruháit rongálja”. Brassóban a legfontosabb eseményeket ezek a városi szabályrendeletek jelzik: „(1818) szemetesládák állítandók föl, a lábasjószág ne kószáljon szabadon az utcán, kivált a sertés; (1827) az utcán tilos a dohányzás, az utcai kutaknál és folyóvíznél nem szabad a ruhát sulykolni”. Hát még a kisebb szász városokban! Medgyesen a polgárság és katonaság elkeseredett harcot folytatott a kormány előtt, hogy melyikük kapjon jobb húst a mészárostól. Hasonló háborúság folyt Besztercén is, ahol egy főhadnagy egy polgárra valami csekély sértés miatt a főőrségen 50 botot veretett, mely eljárást a kortársak, „mint Attila korának maradványát és a nyers katonai deszpotizmus megnyilvánulását” bélyegezték meg. Máshelyütt a pap „nem akart prédikálni, amikor a mészáros a vesepecsenyét szombaton nem neki, hanem az ulánuskapitánynak adta, aki ott volt garnizónon és akinek a pap megizente, hogy már most prédikáljon ő”. „A szászrégeni polgármesterről, akinek felesége állítólag tutajon Aradig utazott, beszélték, hogy amikor nagyon elunta magát és még a pipálás is terhére volt, kivezettette a rabokat az utcára és a maga mulattatására vesszőztette őket.” A szász falvakban ép úgy folyt az élet egyik évben, mint a másikban. Egy faluról azt olvassuk, hogy nagyon elmocsarosodott, „és a békák a pocsolyában oly kiállhatatlanok voltak tavasszzal, hogy az egyházfinak ki kellett mennie istentisztelet ideje alatt, amikor a békák brekegni kezdtek és egy botot kellett a pocsolyába dobnia, hogy a kellemetlen lármázókat csendre bírja”. Ki illett volna jobban e korba, mint Ferenc császár, aki a szászgróf szabad választásának jogát rekrimináló küldöttség előtt e szavakat


103

mondta: „Meg kell mondanom, hogy nem sokat tartok a választásokról. A választások ritkán esnek az érdemesre. A följebbvalók helyesebben tudják az érdemeket megítélni.” De meg is becsülték, amikor feleségével beutazta Erdélyt. A fényesen kivilágított besztercei városházán ez a fölírás díszelgett: Heller als der Lampen Glanz Strahlt Dein Name Kaiser Franz! A megdermedt szászságba új életet öntött az erdélyi 1834—35. évi országyűlés, melyet két évvel a magyarországi után volt kénytelen a kormány összehívni. A szász követek egészben véve félénken viselkedtek. Távolról sem rendelkeztek oly erős jellemekkel, mint Wesselényi, szónoki képességben, jogi tudásban is elmaradtak a magyarok mellett. Egész politikájuk ezen és a következő (1841—43. évi) országgyűlésen sérelmek fölsorolásából állt, panaszkodtak a szászgróf kinevezése miatt, választás helyett (de tenni ellene mit sem mertek), a katholicizmus jogtalan előnyben részesítése miatt stb., főként azonban azt igyekeztek kitudni, hogy az udvar kegye milyen magatartással nyerhető el leginkább. A magyar nyelv fokozatos előtérbenyomulása is aggodalommal töltötte el őket és makacsul vonakodtak egy erdélyi múzeum, színház és országház céljaira pénzt megszavazni. Általában a szászok úgy vélték, hogy az adott viszonyok közt legjobb rájuk nézve minél közelebbi szövetségbe lépni az udvarral és ha már meg nem tarthatják régi kiváltságos helyzetüket, inkább akartak egy centralizált Nagyausztriába, mint egy centralizált Magyarországba olvadni. Ε fölfogás természetesen nem volt alkalmas arra, hogy valami határozott magatartásra bírja őket. Az 1848. országgyűlésen a követeknek adott instrukció az unió ellen szólt, a követeket azonban az országgyűlésen a hangulat úgy elragadta, hogy valamennyien az unió mellett szavaztak. Még az országgyűlés meg sem szavazta az uniót, a szász egyetem máris követeket küldött a császárhoz az unió ellen. Ε követség odisszeája fölötte jellemző. Mire a követek Bécsbe érkeztek,, a császár Innsbruckban volt, a bécsi miniszterek pedig kijelentették, hogy semmi befolyásuk sincs a magyar és az erdélyi ügyekre. Erre a követek Innsbruckba mentek, ahol épen akkor írta alá a császár a magyar miniszterelnök által eléterjesztett uniót. Ők azonban mit sem tudtak erről, míg egy udvari ember meg nem mondta nekik, egyben ajánlva, hogy forduljanak az ottlevő magyar külügyminiszterhez. A követség azonban makacsul ragaszkodott eredeti tervéhez és a császári audienciát kieszközölve, vezetőjük hosszasan fejtette ki a szászok álláspontját. A császár azonban a magyar külügyminiszter jelenlétében azt felelte (illetve olvasta föl) a követségnek, hogy az unió mindennél jobban biztosítja kedvelt szász népe érdekeit. Mikor valamennyien lesújtva távoztak, találkoztak a magyar miniszter fogatával. A miniszter leszállt és Binder püspökkel kezet fogva, kérte őket, hogy terjesszék eléje sérelmeiket. Megköszönték a tanácsot, azután pedig fölkeresték Zsófia főhercegnőt, továbbá Ferenc Károly és János főhercegeket, kik közül az utóbbi azt ajánlotta, hogy forduljanak a frankfurti nemzetgyűléshez. Bécsbe érve, elő is adták ügyüket a frankfurti nemzetgyűlés

104


követének, amellett pedig az osztrák Reichstag-gal és újból János főherceggel kerestek összeköttetést. Csak ennyi bolyongás után ismerték föl végre, hogy a helyzet kulcsa nem Bécsben, hanem Pesten van. Igazán furcsa, hogy ezekután a szerző rossz néven veszi, amikor a miniszterelnök az előtte jelentkező követséghez „barátságtalanul” így szólt: „Ideje végül, hogy a szászok, kivált pedig a szuperintendens, a törvényes kormányhoz forduljanak, ne pedig Innsbruckban és Frankfurtban keressenek segítséget.” (L. 237. p.) Ez a példa jellemzően mutatja a vezető szász politikusok tájékozatlanságát. Csaknem mindig tévesen ítélték meg a helyzetet. Akkor viselkedtek ellenségesen a magyar üggyel szemben, amikor fölfelé haladt és akkor kezdtek csatlakozni hozzá, mikor a magyar kormányzat napjai számlálva voltak. Tartózkodólag viselkedtek a bécsi udvarral szemben a forradalom után, amikor hatalma legnagyobb volt, ellenben valóságos svájci gárdája voltak a Reichsrat-ban Schmerlingnek, akinek bukása teljesen váratlanul érte őket. A kiegyezést a szászok többsége átmeneti időnek tartotta. Politikájuk magyarázata nyilván az volt: Legbiztosabban eddigi privilegizált jogi helyzetük megtartása által őrizhetik meg magasabb kultúrájukat. Ha azonban erre gyöngék, inkább csatlakoznak az amúgy is erősebbnek látszó és német Ausztriához, mint Magyarországhoz. A számítás azonban rossz volt, mert mint az író maga is mondja, „a szász körök alábecsülték a vezető magyar politikusok bölcsességét és szívósságát.” (433. p.) Sőt mi több, napjainkban már végleg kitűnt, hogy Ausztria nem is német többé. Ha a szászok léte csak külpolitikájuktól függött volna, már rég eltűntek volna Erdélyből. Azonban, ha viszonyaik kicsinyessége akadálya is volt annak, hogy helyes ítéletű és széles látkörű politikusaik legyenek, Németországból hozott falusi szervezetük és ezen alapuló, a viszonyokhoz képest kitűnő adminisztrációjú önkormányzatuk, továbbá egy az őket környező népekénél magasabb kultúra megóvta őket politikusaik hibáinak következményétől. Míg körülöttük a régi vármegyei úri gazdálkodás folyt és nagyrészt folyik ma is, a szász városokban és falvakban ősi időktől él az a szellem, melyet egy szász közmondás így fejez: En Har ās senjes Amtes Kniëcht. (Ein Herr ist seines Amtes Knecht.) Mindenesetre nagyon érdekesnek ígérkeznék a szerő művének folytatása, ha tervez ilyesmit. A szászok jövője élénken foglalkoztatja a gondolkozók elméjét Erdélyben. Valóban, úgy látszik, mintha e nép sorsa fordulópont elé került volna. Kezdetben nemzeti létük azon a jogi formán alakult, hogy egyike voltak a három erdélyi nemzetnek. 48 és 67 közt ez a forma megsemmisült, a jogi egység összetört, a magyar uralom nem hagyott egyetlen szász várost sem törvényhatósági joggal, a régente egységes Királyföldet pedig a magyarság érdekei szerint darabolta szét vármegyékké. A szász jogi és gazdasági élet immár csak atomokra oszlott, a falura és városra. Igazi ereje az előbbiben van, közelebbről megjelölve, a közös falusi földben, mely még ma is az egész szászlakta földnek csaknem 40%-át teszi. Míg e föld fölött a szászok rendelkeznek, erejük alapja biztos. Azonban a veszedelem abban mutatkozik, hogy a románok számban és erőben


105

egyre szaporodnak és igen sok régi szász faluban máris elérték a számbeli többséget. Amint a politikai túlsúly a románok kezébe kerül, a falusi föld jövedelmét a román egyház és iskola számára követelik. Ha elképzeljük egy pillanatra, hogy a románok úgy az országgyűlési, mint a törvényhatósági és községi politikában valamilyen választójogi reform folytán elfoglalják a szászok helyét: a szászok gazdasági fellegvárukat, a falusi földet elveszítik. Ez a kérdés kulcsa, nem pedig a szászok nyelvbeli „eloláhosodása”. Sokan úgy vélik, hogy a szászok gazdasági szervezetének átszállása a románságra kulturális szempontból tekintve kár, mert egy értékesebb kultúra és faj helyet ad egy kevésbbé értékesnek. Azonban miért volna az a faj kevésbbé értékes, mely egyenlő fegyverekkel küzdve, győz? Egyetlen elfogadhatóan tárgyilagos ismertető jele egy faj szuperioritásának, hogy győz a létért való küzdelemben. Természetesen tévedés és egyúttal igazságtalanság is volna a szászokkal a románság egész tömegét kulturális tekintetben összemérni. Ily szempontból csakis a román parasztság felsőbb rétege jöhet számításba. A küzdelemben győztes román típusa nem a puliszkán élő és tíz gyermeket nemző alkoholista és analfabéta paraszt. A jómódú román paraszt semmiben sem áll a szász mögött oly dolgokban, melyek igazi kultúra jelei, beleértve a gyermekek számát is. Még ha tért is veszítenek a szászok, nagy kulturföladatot teljesítenek, ha egy sok milliót számláló nép kovásza lesznek. A régi Királyföldön lakó románság révén jutottak románjaink először a jogegyenlőséghez közelebb, a reformáció korában való bibliafordítás és több más szolgálat által úgyis már megkezdték a szászok e munkát. Bármint is dől el e harc, csak a kultúra fog vele. nyerni. A szászok kulturális és társadalmi zárkózottsága a városokban is egyelőre áttörhetetlen. Az érintkezés csak hivatalos udvariassági formában történik, pl. a notabilitások elmennek egymás mulatságaira, de a családi otthon egyes kivételektől eltekintve zárva van idegenek előtt. Ennek oka elsősorban a magyar és román középosztály alsóbbfokú műveltsége. A szász leányok rendszerint magasabb irodalmi és zenei képzettséggel bírnak, a férfiak pedig más módon keresnek szórakozást, mint az erdélyi kisnemesség. Ami itt erény és társadalmi kötelesség, az ott illetlenség és a társadalmi állást veszélyeztető. Nagyon is nagyok a nézeltérések, pl. a kártyát, pezsgőt, cigányt, adósságot illetőleg. Vidéki városkákban pedig a társasélet ilyenféle apróságokon sarkallik. Hogy azonban kulturálisan egyenrangúak előtt nyitva volna a szász társadalom, mutatja a következő példa. Egy kis szász városkába vasútépítéskor több művelt, fiatal magyar mérnök került, akiket a szász társaság teljesen akceptált és a magyar és szász érintkezés egyre sűrűbb lett. Mihelyt azonban a mérnökök távoztak es csak a régi megyei társaság maradt vissza, csakhamar a régi elkülönülés állt helyre. Egy szász városbeli magyar ismerősöm mondta (talán kissé túlzottan élezve ki a dolgot): „Mi szellemi közössége lehetne F. szász polgármester leányának, aki tegnap talán egész este Beethoven-zenét hallgatott és a klasszikus és modern irodalmat olvassa, N. szolgabíróval, aki ugyanakkor cigányozott és akinek egyetlen olvas-

106

A megváltás felé

mánya a Budapesti Hírlap?” A szellemi és erkölcsi nevelőknek, a magyar és szász tanárságnak és még sokkal inkább a papságnak összehasonlítása azonban még élesebb ellentétekre adnának alkalmat. Ki kell azonban emelnünk, hogy a szász kultúra csaknem kizárólag recepció. Korunkban semmi abszolúte értékest nem alkotott, sem tudományban (a gyűjtő munkától eltekintve), sem irodalomban. Pl. a Die Flanderer am Olt c. történelmi dráma, melyet pedig von Broos zu Dras (a szászoknak ugyanaz, mint a magyaroknak a Kárpátoktól az Adriáig) ismernek és szeretnek, fölfogás dolgában olyanféle, mint Kisfaludy Károly hazafias drámái. Szerzőnk könyve sem kivétel. Bár ügyes író és könyve érdekes olvasmány, szempontjai: egy 220.000 lelket számláló nép szempontjai. A legfontosabb magyar forrásmunkákat is alig ismeri. Pedig a szász politika sohasem lehetett kezdeményező és e nép egész története a magyar történelem függvénye, tehát föltétlenül szükséges megértéséhez a magyar forrásmunkák alapos ismerete. Ilyen körülmények közt érthető, noha alig menthető, hogy a szerző nem ismeri egy hazánkban járt angol utazó könyvét, Mr. Charles Boner-ét*, mely túlzás nélkül nevezhető a legjobbnak, mely mai napig Erdélyről megjelent. Egy művelt, minden iránt érdeklődő, kitűnő megfigyelő és ítélő képességgel bíró idegené e mű, aki nemcsak tárgyilagosan, hanem megértő szimpátiával vizsgálta a szász és magyar viszonyokat. A kiegyezés előtti Erdélyre nézve megbecsülhetetlen forrásmunka. Mindamellett nem akarunk mit sem levonni Fr. Teutsch nagy érdemeiből és aki könyvét elolvassa, csak újabb okot fog találni arra a tiszteletre, mellyel minden elfogulatlan magyar nézi a szászokat, Erdélynek e számban legkisebb, de kultúrában mai napig is legnagyobb népét. B. R Α megváltás felé.(Martin At- Ein Zukunftsroman, olvassuk az las: Die Befreiung. Dümmle első lapon, és utópiát várunk. Verlagsbuchhandlung. Berlin, 1910. Azt is kapun. Nemes, nagyhitű, igaz475. p.) mondó, romlottságunkon elszomorodó és a nagyszerűnek eljövetelében fanatikusán hívő ember írja ezt az utópiát. Azt olvasom ki a könyvéből, hogy azzal az ígéret földével, amit megrajzol, nem pusztán szórakoztató formát akar adni mai társadalmi viszonyainkra vonatkozó elmélkedéseinek, hanem igazán megakar vele mutatni egy darab jövőt. Hisz benne, hogy az a csodavilág előbb-utóbb elérkezik, hogy az emberiségnek teljes materiális felszabadulása csak idő kérdése. A nagy felszabadító, a tudomány, az emberiség hatalmas cselekvési eszköze. A tudomány gyakorlati ideálja tetszőleges helyen tetszőleges hatásokat idézni elő. Ez a távolbahatások teljes kormányzását jelenti, az emberi akaratnak tökéletes uralmát minden fizikai * Transylvania; its products and its people. London, Longmans, Green, and Dver. 1865. (XIV + 642 p.).

A megváltás felé

107

jelenség felett és rögtöni megvalósulását bármely pillanatban és bármely helyen. A tudomány akkor érte el célját, mikor érzékleteink rendje, a színes, hangos, változatos világ épen úgy hatalmunkban lesz és akaratunk haladéktalan megvalósítójává válik, mint öntudatos mozgásunk. Ezeket is lassan hódítjuk meg, évekig tanuljuk mozgásaink kormányzását és életünk első éveiben legnagyobb erőfeszítéseink arra irányulnak, hogy úrrá legyünk mozgásaink felett. Az érzékleteinket már nem válogathatjuk ilyen szabadon, ezt a szabadságot az emberiség a tudomány fejlesztésével próbálja megvalósítani és az emberi nem élettörténetének első nagy korszaka mindenesetre túlnyomólag arra fog felhasználódni, hogy a tudományos haladás révén a természet egészét is ép úgy hatalmába kerítse, mint amennyire hatalmában vannak az egyes embereknek saját testük mozgásai. Akkor és csak akkor lesznek megoldva az anyagi létfentartás kérdései, akkor és csak akkor fordulhat az emberiség egységes lendülettel szellemi szükségletek mind teljesebb és gazdagabb kielégítése felé. Hogy ezek a szellemi szükségletek magukban véve elegendők lesznek-e arra, hogy az emberiséget abban a feszült kényszermunkában tartsák, melyre az anyagi szükségletek parancsoló volta kergeti őt, azon lehet vitatkozni. Sokan azt fogják mondani, hogy a kenyérharc megszűntével megszűnik minden nagyszabású erőkifejtés és a tudomány megváltói munkájának befejeződése után nem következhetik más, mint egy tétlen és mindinkább tehetetlen emberiség. És lesznek, akik erre azt fogják válaszolni, hogy manap is látunk embereket, akik kenyérérdekek ellenére gondolatokért, szépségekért küzdenek, sok erőt, életet is adnak a szellemi haladás egy lépéséért, s miért volna tilos azt hinnünk, hogy ezekben egy jövő emberiség ígéri a maga lehetőségét, az az emberiség, melyet már megváltott a tudomány s mely indul az anyagiak láncaitól mentesen, a matéria teljes uralmával fölfegyverkezve egy mind szellemibbé váló haladás ismeretlen útjára. Mikor ezek a mai pénz-harcban megmosolygott emberek sokan lesznek, sokan lehetnek, akkor új érába lép az emberiség fejlődése, akkor eljöhet az Übermensch, ki távolabb fog állani tőlünk, mint mi a magunk állat-őseitől. Mert a tudomány, amely teremtette a kultúrát és vele a pénzt, a modern bálványt, melynek mindenki áldozni kénytelen, megcsúfolhatja ezt a sárga istent s amint odaültette a trónra, le is szállíthatja onnan. Minden azon múlik, hogy a tudomány teljesen célt érjen; a pénzre csak átmenetileg volt szüksége; mihelyt sikerült a fölösen rendelkezésünkre álló természeti erőket oly módon kanalizálnunk, hogy bármily hatást bármely időben, bármely helyen produkálhatunk s mihelyt az erre szükséges fizikai munkaképességnek oly mennyisége áll rendelkezésünkre, hogy segítségével minden ember akarata kielégíthető, a csereeszköz, a pénz, értéktelenné válik. Mert akkor mindenki teljes jólétet biztosíthat magának, mihelyt ama centrális energiaforrással összeköttetésbe lépett. Martin Atlas könyvében az emberiség e megváltásának előkészületei és keresztülvitelének első évei vannak megírva gazdag fantáziával s a keletet ismerő ember színpompás nyelvével. Martin Atlas Ostwaldot olvasta s amit a tudomány jövőjéről mond, az nem kevesebb,

108

A megváltás felé

mint az Oswald-féle energetika összes várakozásainak szószerinti beteljesedése. A Neutrale Kraft fölfedezője úgy hódítja meg, illetve váltja meg az emberiséget hogy a föld mélyében egy energia-felhalmozó készüléket helyez el, mellyel mindazok, akik egy bizonyos érzékeny gyűrűt hordanak, e gyűrűre gyakorolt nyomás révén összeköttetésbe léphetnek és annak mindenféle jótéteményeiben részesülhetnek. Ez az energia-mennyiség elég arra, hogy minden ember összes materiális kívánságát teljesítse s a szétosztásában foglalatoskodó emberek ismerik a módját annak, hogyan kell a készülékükben felhalmozódó energiát a tér bármely pontján tetszőleges hatássá változtatni. Ezzel az emberiség lerázta a tér és idő láncait: a világ bármely pontjának képét maga köré varázsolhatja egy akarattal; szobájában ülve a legszebb keleti tájak vízióját parancsolhatja maga köré; egy akarat, és szeretteinek lakása van körülte, mintha velük élne. Lakosztályt akar berendezni magának, egy rendeletszó, és szín, hang és tapintás érzékére nézve az anyagival egyenlő rangban veszi őt körül egy szempillantás alatt a kívánt bútorzat; hangulatához képest akar öltözködni és testét azonnal a kívánt modern, ókori vagy keleti öltözet burkolja; fázik s egy rendeletszóval meleg légburkolatot rendel maga köré a kívánt hőfokon, mely mindenüvé kíséri testét; balesetektől tart és tetszőleges távolságban a teste körül láthatatlan ellenállófelületet kíván és kap azonnal. Zenét akar hallgatni, megrendeli bármely művész játékában bármely zeneszerző művét, az láthatatlanul, a levegőt betöltve játszódik el számára; beszélni akar távollevő barátjával, hallási s ha akar látási összeköttetést kér a centrumtól, s ama perctől fogva a kívánt egyénnel látják és hallják egymást, bármily távol legyenek is egymástól. Biológiát akar tanulni, megjeleníti maga előtt saját élő sejtszövetének nagyított képét, túlságosnak találja a kép mozgalmasságát, megrendeli, hogy 5-ször, 1000-szer, akárhányszor lassabban menjenek végbe előtte a jelenségek. Közhivatalt viselő emberre gyanúja van, megjelenteti az illetőnek agyműködését és ha eleget tanult a jövő fiziológiájából, kiolvassa annak legtitkosabb gondolatait, érzéseit, szándékait, mert közhivatalt viselő egyénnek nem szabad elzárnia agyműködését senki elől. Emberünk utazni akar, egy akaratára azonnal tetszőleges magasságba emelődik és tetszőleges sebességgel utazik a levegőn át oda, ahova kíván. Hozzáférnek az élet titkaihoz, pontosan ismerik, mily eszközökkel lehet növényt dúsabbá, gyümölcsöt fejlettebbé, zamatosabbá, állatot erősebbé, embert egészségesebbé, hosszabb életűvé, holtáig éptestűvé tenni. Idő, tér nem állja útjokat, újra átélhető a múlt, köréjük varázsolható a messzeség. És vidáman, új munkákért hevülve él a megszabadított emberiség. Művészi gondolatok, nagy alkotások akadálytalanul jutnak térhez, a gyermeknevelés új művészetének tanulmányozása az asszonyok millióit foglalja el és szervezi egységes testületté, és a két nem az ember-némber babonát elfeledve dolgozik együtt ismeretlen nagyságokért. Íme a mesevilág. Nem érdektelen megjegyezni, hogy mikor feltételeztük a tudomány mai tendenciáinak bármily formában való teljes diadalát, akkor a tündérmesék birodalmába jutottunk. És ez nem

A megváltás felé

109

véletlen. A tündérmesék ugyanazoknak a mélyen emberi vágyaknak naivul elfantáziált megvalósulásai, amelyeknek tényleges megvalósításáért dolgozik a tudomány. Kicsiben nemrég láttunk Parisban valami hasonlót. Egy elektromos lakás volt. Egyetlen szolgálattevő személy nélkül, puszta gombocskák megnyomása révén sikerült reggel a fölkelőnek fürdővízhez, szappanhoz, szivacshoz, törülközőhöz jutnia, az öltözés összes kellékei önként felpattanó ajtók mögül jelentek meg előtte, a villásreggeli párologva bújt elő az asztal közepébül és tűnt el ugyanott a maradék stb. A tudomány a materiális felszabadítás felé akarja vinni az emberiséget: melléktermékektől mentes tendencia ez. Nem tudjuk biztosan, hogy odajuttatja-e, egy előreláthatlantól át meg átjárt messze jövőben van ennek a lehetősége s eddig alig tett mást, mint hogy a rabszolgaság formáját, a kielégítetlenségek kvalitását változtatta meg. Martin Atlas hisz ebben a megváltásban a tudomány-inaugurálta szolgaságfajtát átmenetinek hiszi és csak addig szükségesnek, míg eljön az idők teljessége. Hiszi, hogy a régi megváltók, az anyagi válságokkal küzdelemben maradó és azzal szembeszállni próbáló érzelmi élet megváltói, csak addig kellenek, míg el nem érkezik a nagy anyagi felszabadító, aki tudós lesz s aki egy emberéleten át megadja az első lendületet egy vidám, boldog beláthatlanul haladó emberiségnek. * Martin Atlas Ostwaldot olvasta, vagy ha nem olvasta s mégis úgy ír, mintha olvasta volna, ez csak azt bizonyítja, hogy az Ostwaldféle energia-mesék a sens-commun-ben lappanganak s bármelyik értelmesebb ember, aki nem túlságosan mélyen gondolkozik, megírhatta volna őket. Azt mondhatnók: amilyen arányban van Ostwaldnak igaza, abban az arányban várható, hogy Martin Atlasz mesevilága valamikor beteljesül. Ezt azonban nem lehet eldönteni, mert az az „energia”, amiről Ostwald beszél, s így az a Neutrale Kraft is, amivel Martin Atlas megváltja a világot, a leghomályosabb és legkézzelfoghatatlanabb dolgok közé tartozik. Elburkolt fluidum-hipotézisek vannak alattuk, amelyekről mindjobban iparkodik lemondani a mai tudomány. Ha Martin Atlas csak nagyjából is megismerkedett volna a fizikai világ elektromágneses elméletével, máskép írta volna meg a könyvét. Ez azonban neki nem volt fontos, mert csak a kivitel módját s eszközeit változtatta volna meg s ő — így értjük legalább mi — a tudomány megváltói hatalmának gondolatát akarta bármi módon kifejezésre juttatni ebben a szépirodalmi ruhába öltöztetett utópiában. Az eneriga-hipotézis, igazában fluidum-hipotézis mellett a „józan ész”-nek félig vagy egészen tudatos filozófiai hipotézisei is érvényesülnek ebben a mesevilágban. Pl. az agymunkából ki lehet olvasni az egyén legtitkosabb gondolatait. Ez Bergson pszichológiai és P. Marie orvosi tanulmányai óta nemcsak hogy nem bizonyos, hanem lehetetlenség. A pszichofizikai parallelizmus csak részleges és csupán mozgásokra és érzékletekre terjed ki; az agy nem képraktár és gondolatgyár hanem mozgás-áttevő készülék. Aztán igaznak vevődik a világmechanizmus hipotézise, amelyről hasztalan mondódott el Poincaré Thermo-. dinamique-ja óta számtalanszor, hogy nem valóság s mint munkahipotézis

110

A megváltás felé

sem mindig használható. Átmenetileg jelezzük ezeket a hipotéziseket, a „józan ész” által hallgatag elfogadott s a tudomány által pusztán formulázott hitek ezek s természetes, hogy belekerülnek s mint tudományos igazságok, nem pedig mint filozófiai hitek kerülnek bele minden oly utópiába, mely a tudomány kívánságainak szuperlativuszánál elterülő meseországot akarja lefesteni. Ebben a meseországban a mi legégetőbb társadalmi kérdéseink egy csapásra megoldódnak. Kémiailag, biológiailag ismerik az embert s mesterséges táplálékok óriási mennyiségét állítják elő. Központi állomások egyénenként figyelik az embereket s kívánatra naponta előírják a szervezetének épen legszükségesebb s leghasznosabb anyagokat. Mindenki, mihelyt a közösségbe lép, részesévé lesz a táplálékoknak, melyeket ízletesen, szép formában kaphat meg a nagy légmentesen elzárt raktárakból, földalatti csöveken keresztül. Lakás, ruházat, szórakozás egy rendeletszó kérdése csak, anyagi nehézségek eltűntek, szolgálattevő személyek nincsenek, azonban mindenkinek dolgoznia kell, hogy a közösség tagja maradhasson. A munka azonban élvezetté vált, mert bárhol alpesi tisztaságú levegővel, kellemes hőfokkal veheti körül magát mindenki és a Neutrale Kraft mindent elvégez, csak észszerűen kell irányítani. Testük elsatnyulása ellen repülősportokat űznek az emberek és szellemi életük fejlődése érdekében annyit mozognak, esznek és pihennek, amennyit reájuk nézve a megfelelő „osztály” tudományosan és egyénenkint megállapít. Botrányok, panamák nem lehetségesek, mert minden közhivatalt viselő ember egész lelki élete (melyből a felvevő hivatallal joga van kivonatni a közérdeket nem illető vonásokat) bármikor bárki által megnézhető s ez a folytonos és kölcsönös ellenőrzés mind nemesebbé és őszintébbé teszi az emberiséget. Az asszonyok terhességük alatt szakszerű gondozásban részesülnek, gyorsan és fájdalom nélkül szülnek és sok tekintetben a férfiaknál jobb munkásaivá váltak a társadalomnak. És ezek az új asszonyok sajnálkozva gondolnak vissza szegény rabszolga-őseikre, akiket annyira hozzászoktattak az alárendeltséghez, hogy végre maguk is gyönyörűségüket lelték benne. És az első világközösség feje a neutrális és mindenné alakítható megváltó erőnek első előállítója, tudós, aki nem a hatalmat, hanem az emberiség boldogulását akarja. És mindezek alatt egy a felemlítetteknél sokkal mélyebben szántó hipotézis rejtőzik. Nem tudományos igazságnak minősített hit ez, nem is képzelt filozófiai gondolat-centrum, hanem egyszerű kívánság, a nagy hívők kívánsága és e kívánság előléptetése valósággá. Az ember alapjában véve jóakaratú, szimpátiára termett, szellemi kincsekre vágyódó; és mikor másnak látszik, akkor a materiával és érte vívott harca térítette le erőszakos módon az útjáról. Az ember jó, nem bánt, ha nem bántják. Ez az a hipotézis és e hit, az utópiák mélyre beásott alapköve, Martin Atlas Befreiung-jának is nélkülözhetetlen. És erről a hitről tudjuk legkevésbbé, hogy igaz-e vagy nem. Nagyon rútak vagyunk még, visszataszítók, ízléstelenek, nagyon kevéssé szeretjük egymást, jobban szeretünk jóllakni, mint gyönyörködni, jobban

Egy szociológiai szintézis kísérlete

111

szeretünk verekedni, mint gondolkozni és nehéz elhinni, hogy mindennek csak a mai anyagi érdekharcok a forrásai s az ezektől való teljes megszabadulás az alapjában nemes emberi lény felszabadulását jelentené. Nem fogunk vitába. Utópiákban rejtőző hitek nem vitatni valók. Másfajta az erejük, mint a vitával erősíthető vagy megdönthető állításoké. Hatnak azokra is, akik nem hiszik el őket és talán szerencsésebben, mint a hívőkre. Útjok, sorsuk, teljesülésük kiszámíthatlan. De irányt mutatnak, talán mindegy, hogy helyest vagy nem helyest, mert a tanácstalanul ingadozó többségnek nem kell más, mint az, hogy vezessék és talán nincs út, melynek mentén, ha gyéren is, az igazság ne szórta volna el magvait. Benczelits Jázon

Szerző meg van győződve arról, Egy szociológiai szintézis hogy „az összes emberi dolgok kísérlete. (Dr. F. Müller-Lyer: átalakulásának az a hatalmas folyaPhasen der Kultur und mata, melyet kultúrának nevezünk, Richtungslinien des Fortschritts. útjának túlnyomó nagy részét úgy SoziologischeÜberblicke.Münch tette meg, hogy az embernek arról en, J. F. Lehmann, XIV +370 a legtávolibb sejtelme sem volt”. A ) szociológia megjelenése ép azt a fejlődési fokot jelenti, melyen az ember kulturális fejlődése törvényeinek tudatára jut. Ennek az új lelkiállapotnak óriási következményei lesznek: „Ha az ember régebben a kulturmozgással, mint egy ismeretlen hatalommal állott szemben, mely láthatatlan szálakon vezette az emberi nem sorsát: akkor soha nem pihenő szelleme ma azt remélheti, hogy a fölismert mozgást mindinkább alávetheti tudatos akaratának és ura s mestere lehet a kultúrának, melyet addig, ösztönszerű létében elmerülve, mint vak végzetet tűrt el maga fölött”. Még csak nagyon a kezdetén vagyunk ennek az útnak. Ehhez mindenekelőtt magát a kulturmozgást kell megérteni. Ε cél elérésére szerző egy oly kutatási metódust ajánl, mely „bár egyáltalán nem új, de amelyet a kultúra tudományában sosem vittek következetesen keresztül. Ez a módszer a természettudományok összehasonlító módszere, melyet a kulturfejlődésre alkalmazva fazeologikus módszernek szeretnék elnevezni. Ezen módszer szerint a kultúra összességét mindenekelőtt egyes főrészeire osztjuk: Gazdaság, Család, Társadalmi organizáció, Nyelv, Tudás, Hit, Morál, Jog és Művészet. Ezen területek mindegyikén azt a folyamatot, melyet az egyes kulturjelenségek a legrégibb időktől napjainkig vettek, a fokok vagy fázisok sorozatába osztjuk. Ha azután az egyes fázisokat egymással összehasonlítjuk, akkor bizonyos vonalakat fedezünk föl, melyek az egész fázisfolyamaton végigvonulnak. Ezek a fejlődés irányvonalai. Ezek a vonalak szintén megismerni engedik, hogy a kulturfejlődés egy továbbhaladó mozgás, mely nem találomra halad tovább, hanem törvényszerűen bizonyos irányban. Azt a gondolatot keltik föl tehát bennünk, hogy kinyomozzuk azt az irányt, melyben a kultúra halad. Miután egy oly fejlődési út nyílt meg előttünk, mely nem csupán évszázadokra, de megszámlálhatlan évezredeken vonul keresztül: eljött az idő,

112

Egy szociológiai szintézis kísérlete

mikor az ilyen kísérletet nem lehet többé túlságosan merésznek nevezni.” (IV—V.) Ebből a nagyszabású tervből kiindulva, szerző módszerét jelen kötetben a táplálkozás, a szerszám, a lakás, a ruházat, a munka fejlődésére alkalmazza, vagyis ez az első rész a gazdasági fejlődésnek van szentelve. A második részben a fajfentartási intézmények, a harmadik a társadalmi organizáció (a hordától az államig), a negyedikben az emberi elme (nyelv, tudomány, hit), az ötödikben az erkölcs, a jog és a művészet fejlődésével fog foglalkozni, míg egy utolsó kötet az egész fejlődés általános törvényszerűségeit fogja összefoglalni. Lehetne több ellenvetést tenni eme felosztás módszertani helyessége ellen, de ép a legújabb szociológiai irodalom meggyőzhet mindenkit arról, hogy a felosztásbeli finomkodások ép nem vezettek valami nagy eredményekre s az egyedül fontos kérdés az, hogy mennyi igazán értékeset és tanulságosat képes valaki a problémájából kihozni. És habozás nélkül meg kell állapítani, hogy a Müller-Lyer könyve az igazán értékesekhez és tanulságosokhoz tartozik. Rendkívüli tudással és szép, tiszta logikával vezeti át az olvasót a gazdasági fejlődés labirintján. Összefoglaló és összeegyeztető anélkül, hogy konfúzus vagy jellemtelen eklektikussá válnék. Fazeológiai módszere s nagy perspektivájú szintézise illusztrálására közlöm itt egyik táblázatát, mely mintegy vázlata annak a képnek, melyet a gazdasági fejlődésről rajzol meg: (Lásd táblázatot a következő 113-ik oldalon) Szerző különös érdeme, hogy nem kronologikus fazeológiát avagy kultúrtörténeti összehasonlítást ad, hanem komoly és gyakran sikeres kísérleteket tesz az egyes fázisok létrejötte okainak deduktív és induktív meghatározására. És ezeket a kísérleteket mindig a jelen problémái felé fordult lélekkel hajtja végre és szeme a jövőbe bevilágító irányvonalakat keresi. Ezen tulajdonságainál fogva könyve nemcsak tanulságos, de érdekfeszítő, fazeológiai módszere pedig olykor nem várt és egészen eredeti perspektívákhoz segíti. így az a mód, ahogyan a feminizmust a világtörténelembe beállítja, mint a munka differenciációja történelmi folyamatának logikus és elkerülhetetlen etapját: egészen új világításba helyezi nemcsak ezt a problémát, hanem az egész gazdasági fejlődést és az olvasót hajlamossá tudja tenni ama következtetés elfogadására, hogy „mindazon mozgalmak között, melyek jelenleg a szociológiai égbolton észlelhetők, a női differenciáció folyamatát talán a legfontosabbnak és a legjelentőségteljesebbnek kell tekinteni.” (229.) A nagy tényekben és messzekiható következtetésekben gazdag könyvet három történetfilozófiai fejezet zárja be. Az egyik a kultúra haladásának okairól, a második a kultúrfokok átnézetéról, a harmadik a kultúra és a boldogság viszonyáról szól. Ezen fejtegetések között különösen fontos és meggyőző a szerep, melyet a kultúra fejlődésében a csoportok érintkezése különböző módjainak (háború, nőrablás, rabszolgaság kereskedelem) tulajdonít. Csak természetes, hogy sok ezer éves, különböző civilizációhoz

A gazdasági fokok rendszerének átnézete

113

114

A politika lélektana

tartozó kultúrtényeknek közös nevezőre való visszavitele olykor szükségkép hozzávetőleges, sőt bizonytalan benyomást tesz az olvasóra. Viszont a mindinkább szétaprózó specializáció mellett nagy szükség van az ilyen széleslátókörű, bátor és nagy tudáson alapuló szintézisre is. Nemcsak azért, mert az általános kultúrérzéket fejleszti, hanem, mert a kutatóknak is termékeny munkahipotéziseket ad. Mindkét szempontból melegen óhajtanók e szép könyvnek magyarra való fordítását. J. O.

A politika lélektana. (GusNagy kíváncsisággal vettük ezt a tave Le Bon: La psychologie po- könyvet kezünkbe. Ez az érdeklitique et de la défense sociale. Paris, lődés nem annyira a tárgynak, mint 1910. Flammarion. Bibliothèque de az írónak szólt kit korunk legere Philosophie scientifique. 375. p.) detibb szellemei közé kell számítani. Mint természettudományi kísérletező a fizikai világnézet legmegingathatlanabbaknak hitt dogmáit támadta meg; mint szociológus a tömeglélektannak eddig észre nem vett törvényszerűségeire hívta fel a figyelmet. Amihez hozzányúl, arra rátapad lendületes egyénsége bélyege. Erre az új könyvére is, mely sajátságos keveréke a zseniális felvillanásoknak és a konzervatív politika elcsépelt közhelyeinek. És nagyon érdekes, hogy ez az exakt experimentator, ha társadalmi dolgokhoz nyúl, mily kevés óvatossággal választja ki a tényeket s micsoda könnyelműséggel általánosít. Sok, sok ismétlés s csevegésszerű adomázás gyakran csakugyan olyan hangulatot terjeszt könyve egyes lapjai körül, melyet a tudományos sarlatanéria szokott az olvasóban előidézni. De ezekért a felületességekért és elhamarkodásokért olykor kárpótol a megfigyelés elevensége, a véleménynyilvánítás bátorsága és az úttörés merészsége. „Az ész teremti meg a tudományt; az érzelmek vezetik a történelmet.” Ezt a mondatot választotta Le Bon mottóul, mely ki is fejezi könyve alapgondolatát. A történelemben semmi észszerű motívumot nem képes fölfedezni. A tömegmozgalmakat homályos ösztönök vezetik, melyek többnyire faji sajátosságok. A vezető politikusok rendszerint szánalmas rabszolgái ezeknek a kába történelmi hangulatoknak, melyek a nemzetek történelmileg örökölt diszpozícióiból állanak elő. Nyíltan ki is mondja: „A faj és a múlt, szokás szerint elhanyagolt, mert láthatatlan befolyásait kell leginkább tanulmányozni. Tényleg ezeket uralja a népek egész fejlődése.” (33.) Bevezető észrevételei után a politikai élet tényezőit vizsgálja meg. Ezek sorában különösen háromnak tulajdonít végzetes befolyást. Ezek: 1. a törvényhozás és az etatizmus babonája, mely azt hiszi, hogy az állam is irányítja törvényeivel a népek sorsát; 2. a félelem politikai szerepe, melynél fogva az államférfiak és a pártok meghátrálnak a tömegek demagóg követelései előtt; 3. az egyetemi oktatás, mely egy akarat és kezdeményezés nélküli, nagyigényű, de tehetetlen szellemi proletariátust teremt. Az 1. pontra vonatkozó fejtegetések élénken emlékeztetnek Spencer argumentációjára, a Social Statics-ben és a Man versus the State-ben, de L. Β. sosem hivatkozik rájuk s „bizonyítékai” — szemben az


115

angol bölcselő nagy induktív apparátusával — szegényes újságkivonatokból állanak. Az egész munkásvédelmi törvényhozást, a jövedelmi adót, a gyermekvédelmet, szóval csaknem az egész modern szociálpolitikát kinevezi „káros törvényeknek” s a legortodoxabb liberalizmus szellemében — de minden pozitív bizonyítás nélkül — érvel ellenük, mint a francia közgazdaság megrontói ellen. Annál türelmesebb megítélője szerző a politika háborús rugóinak. A háborúkat a fejlődés kikerülhetetlen faktorainak tartja s azon a véleményen van, hogy a háború hasznos következményei — a patriotizmus megerősítése, a szolidaritás fokozása, a túlnépesedés csökkentése, a technika általános nívójának emelése — dúsan kiegyenlítik a károsakat. Csodálatos, hogy ez az oly mélyrehatoló fizikus megelégszik pl. a háború ilyen magyarázatával: „Az emberiség összes nagy háborúi: hódító, dinasztikus, vallási, propagandasztikus háborúk leggyakrabban nem voltak egyebek, mint faji háborúk”. (85.) A munka harmadik része a népies kormányzásról szól. Jellemző, hogy a nagy problémát ebben látja: „Míg a tudományos haladás azt eredményezte, hogy egy magasabb szellemi képességű elit vezeti a modern élet mechanizmusát: addig a politikai eszmék fejlődése a kormányzás jogát alacsonyabb mentalitású tömegekre bízta, melyek képviselőik útján a legveszedelmesebb fantáziáknak szolgáltatják ki magukat.” (121.) Egyike a legérdekesebb fejezeteknek a rábeszélés genézise című, melyben a népies meggyőződések forrásait kutatva, a következőket állapítja meg: 1. a prestige, mely szuggerál és úrrá lesz; 2. a bizonyítéknélküli állítás, mely a vitatkozáson túlteszi magát; 3. az ismétlés, mely mint bizonyságokat fogadtatja el az állított dolgokat; 4. a lelki ragály, mely gyorsan igen hatalmassá teszi a leggyöngébb egyéni meggyőződéseket. (136.) L. B. intellektuális elemeket alig lát az egész folyamatban s azt hiszi, hogy „a valódi emberkezelő a csábításon kezdi s elcsábítva, tömegnek vagy asszonynak, csak egy véleménye van, a csábítójáé, és egy akarata, az övé.” (137.) Amily finomak és gyakran igazak is ezek a fejtegetései, melyekben a múló tömegmozgalmak kaleidoszkopikus összeverődéseit analizálja: ép oly felületesek és tarthatatlanok azok a végkövetkeztetései, melyekkel az emberi fejlődés nagy vonalait is így akarja jellemezni: „A legfontosabb események, melyeket a népek sorsa és civilizációjuk uralt, öntudatlan pszichológiai tényezőkből fakadtak, melyeket a tudós magyarázni igyekszik, anélkül, hogy okaiba behatolni képes volna. A nagy eszmények nem az észszerűből, hanem az észszerűtlenből születtek. Az észszerű teremti a tudományt, az észszerűtlen vezeti a történelmet.” (141.) L. B. úgy látszik észre sem veszi, hogy a történelemben az izolált emberek kicsiny logikája mellett, létezik egy másik logika is: a termelő erők logikája, melynek fölfedése rendet és törvényszerűséget hoz oda, ahol a L. B.-féle faji és érzelmi elemzés csak ostobaságokat lát. A munka negyedik része „a szocialista” és szindikalista illúziókat vizsgálja meg. Az az impresszióm, hogy túlságos jelentőséget tulajdonít e kérdésekben a vezetők hivatalos demagógiájának és gyakran naiv vagy terrorizáló szavalataikat, mint a szocializmus vagy a szindi-

116


kalizmus lényegét s legbensőbb törekvéseit fogadja el. Ellenben nagyon tanulságosak és érdekesek azok a fejtegetései, melyek e mozgalmaknak eminenter vallásos természetét bizonyítja. A kolonizáció tévedéseinek szentelt rész után, az utolsó könyv „az anarchista fejlődéssel és a társadalmi szétesés elleni küzdelemmel” foglalkozik. Ezek a fejezetek azért érdekesek, mert élénken illusztrálják a katasztrófától való azt a rettegést, mely nemcsak az anyagilag érdekelteket, de a francia kultúra számos vezető szellemét is uralmában tartja. L. B. meg van róla győződve, hogy az anarchista fejlődés fel fogja őrölni a francia társadalmat, ha a mai kultúra hívei az új barbárokkal szemben okos, elszánt és energikus taktikával nem védekeznek. A kriminalitás megszaporodása, a politikai gyilkosságok, a vallási üldözések, a politikai osztályharcok eldurvulása, az uralmon levők gyáva fanatizmusa mind, mind egy régi kultúra kimerülését és felbomlását hirdeti. Ezt a kétségbeejtő folyamatot — valami olyasféle, mint az antik világ pusztulása — csak úgy lehet feltartóztatni,, ha az emberek helyes tudatára ébrednek annak a történelmi proceszszusnak, melynek ellentállhatlan sodrába jutottak. A végzetszerűség ellen való ezt a küzdelmet L. B. la dissociation des fatalités-nek nevezi s azt érti alatta, hogy bármely természeti processzust emberi céljaink szolgálatába állíthatunk, mihelyt azok alkotó elemeire befolyást vagyunk képesek gyakorolni. Az adott esetben a végzetet úgy lehetne elkerülni, ha a mai kultúra letéteményesei a társadalmi anarchiával szembehelyeznék az öntudatos társadalmi védelmet. Vagyis egy merőben moralizáló formula az, melyre L. B. konkludál: „Eljutottunk ahhoz, a döntő pillanathoz, amikor mindenkinek apostolnak kell lennie a társadalmi épület megvédésére a szektáriusok romboló barbárságával szemben. Ezeknek győzedelme gyorsan általános pusztuláshoz, polgárháborúkhoz és idegenek betöréséhez vezetne. A haza védelme és az anarchia megtámadása olyan köteleséggé vált, mely alól senkinek sem szabad magát kivonni.” (371.) Mit szóljunk éhez? Mosolyogjunk vagy csodálkozzunk egy ilyen illusztris laboratórumi kutató naivitásán, aki elhiszi, hogy ilyen erkölcsi ráolvasásokkal lehet nagy, egyetemes világfolyamatokat megoldani? Csakugyan ez volna a dissociation des fatalités diadalmas módszere? Ellenére mindennek melegen ajánljuk a L. B. könyve olvasását. Mert épen túlzó egyoldalúságával közelebb visz amaz igazság felismeréséhez, hogy nem lehet a történelmet úgy tekinteni, mint a racionális átlátások sorozatát; mert a tömeglélektan sok érdekes és fontos tényére hívja fel a figyelmet; mert a francia társadalom mai lelki krízisének színes dokumentuma; mert nem közönséges erkölcsi bátorságra mutat a pacifizmus, a humanizmus és a szocializmus vezető országában militaristának, arisztokratának és tőkésbarátnak lenni. J.

Az ipari település

117

Nem hiába lett e munka az utolsó évek közgazdaságtani irodalmának válóságos szenzációjává, ,mert a nagy klasszikusok óta kevés munka fejlesztett annyit e tudományon tar talmával, de főként módszerével, mint Alfréd Weber-é, s kevés munka olyan alkalmas e tudomány teljesítő képessége iránt való bizalmat föntartani és fejleszteni, mint ez. Weber a Thünen-féle deduktív-izoláló módszer szerint dolgozik; végső tételeit e kötetben kizáróan e módszer adta eszközökkel vezeti le s bizonyítja — az induktív bizonyítékait egy később megjelenő kötetben fogja közzétenni. A munkán erősen érzik Thünen hatása, az ő módszerét fejleszti tovább s tőle veszi tulajdonképen a problémát is. Thünen volt az, ki fölfedezte a geográfiai helyzetnek, a távolságnak, szóval a térnek közgazdasági jelentőségét s a termelési ágak megoszlására való hatását. Thünen csak a mezőgazdaságra való hatását vizsgálta az ő Der Isolirte Staatjában. Ε kérdésnek az iparban való szerepét, igazán tudományosan és exaktan Weber kísérli meg most először (ha eltekintünk elméleti szempontból kevés jelentőségű adatgyűjtő és klasszifikáló próbálkozástól, mit Roscher és Schaffte végeztek.) Mi határozza meg, hogy egy-egy iparvállalat a földfelület mely pontjára helyezkedik, mitől függ ez, melyek a tényezők, ez a munka alapproblémája. A feleletet Weber akkép dedukálja, hogy — Thünenhez hasonlóan — 1. külön-külön vizsgálja mint hatnak e tényezők egy-egy izoláltan tekintett üzemre; 2. föltevésekkel egyszerűsíti a problémát s így föltételezi, hogy a fogyasztópiac és a nyers- és erőanyagokat szolgáltató telepek geográfiai helye s nagysága adott és változatlan, továbbá, hogy a gazdasági élet tisztán és kizáróan a gazdaságosság elve szerint igazodik, mintha egyéb momentumok nem befolyásolnák; 3. a tényezőket mennyiségileg mérhető egyszerűségükig analizálja s egyenként nézi hatásukat és az így nyert s ily föltételek mellett érvényes tételeibe 4. egyenkint visszakombinálja az abstrakcióval elhagyott tényezőket és elemeket (Annäherung an die Wirklichkeit című fejezeteiben). Az első kérdés: melyek az ipari település tényezői (Standortfaktor); ez alatt érti azt a pontosan megállapítható gazdasági előnyt, illetve költségkímélést, amely elő áll, ha valamely ipari tevékenység Valamely meghatározott helyen, vagy általánosságban bizonyos tulajdonsággal bíró területen végződik. Ε tényezők lehetnek általánosak, melyek minden iparra hatnak, és speciálisak, melyek csak egyes iparokat befolyásolnak (pl. klima stb. Weber e munkájában csak az előbbivel foglalkozik). Továbbá megkülönböztethetők, regionális tényezők, melyek meghatározzák, hogy egy-egy üzem a föld mely vidékére helyezkedik vagy tendál és agglomeratívek vagy deglomeratívek, melyek az ipartelepeket összetömörítik egy helyre, illetve szétszórják, tekintet nélkül, hogy mely geográfiai ponton. A primer a a regionális faktor, mert ez köti az ipart egy bizonyos geográfiai ponthoz. Az agglomeratív tényező csak ennek keretében, mint ezt Az ipari település. (Alfred

Weber: Über den Standortder Industrieen T.1. Reine Theorie des Standortes. Mit einem mathematischen Λnhang von Georg Pick Tübingen, I. C. B. Mohr 1909. VII+ 246. p.)

118


módosító tényező hat. Minthogy települési tényező a költségkímélésben áll, megvizsgálja, mely költségek függnek a földrajzi helytől. A sokféle költség közül csak 1. nyers- és erőanyagok ára; 2. a munkaköltségek; 3. szállítási költségek változnak helyenként és függnek a távolságtól. Sőt a nyers- és erőanyagok kategóriáját is feloldja az egyszerűsítés céljából szállítási költséggé s úgy tekinti, mintha a drágább messzebb feküdnék s az olcsó közelebb. S így két regionális tényezővel dolgozik: a szállítási költségekkel és a munkaköltségekkel. Itt az a kérdés vetődik fel, mi határozza meg, az erő- és nyersanyag telepeket és, a piac helyét adottnak véve, hogy hol lesz a szállítási költségek szempontjából a legkedvezőbb hely. Ezt az határozza meg, hogy az ipar milyen természetű anyagok földolgozásával foglalkozik. Ha olyan anyagon dolgozik, mely mindenütt előfordul (ezeket ubiquitásoknak nevezi), akkor a fogyasztópiacon lesz, mert ettől való minden eltávolodás hiába való szállítási költségeket okozna. Ha az anyag csak némely helyen található, akkor: ha olyan az anyag, hogy a földolgozás során veszít súlyából, akkor a nyersanyagtelep felé tendál, mert a nyersanyag nagyobb súlyú, mint a produktum, tehát annak szállítása drágább, mint ezé. Ha pedig az anyag súlyából nem veszít, hanem egész súlyát átadja az új terméknek, bárhova helyezkedhetik a nyersanyagtelep és a piac közötti vonalon, mert minden ponton egyforma lesz a szállítási költség. Ha több anyagot dolgoz fel az ipar, akkor ezek kombinációjából származó eredőn lesz a helye, amelyen a szállítási költség, az anyag természetét és szállítandó összes mennyiséget szemmel tartva, a legkisebb lesz. A fejlődési tendencia mindinkább eltávolítja az ipart a fogyasztó helyektől s a nyersanyagot szolgáltató vidékekre telepíti. A középkori ipar lokális jellegű volt s a piac helyén helyezkedett el, azért, mert a régi kisipar túlnyomó részben ubiquitásokat dolgozott fel s csak igen kevés oly anyagot használt, melyet máshonnan kellett hozatni. De a népesség fejlődésével és az üzemek kibővülésével a piac helyén található nyersanyagkészlet kimerült s ezzel megszűnt ubiquitásnak lenni. Másfelől a géptechnika és gőzgépek következtében mindnagyobb szerepet kezdtek játszani az erőanyagok, (pl. szén, mit rengeteg mennyiségben fogyaszt a modern ipar) melyek semmit sem adnak át súlyukból az új terméknek. Ez az a két fejlődési tényező Weber szerint, mely a lokális iparokot szétrombolta s az ipart a fogyasztó piacokról a nyersanyag telepekre helyezte át. Ezzel karöltve jár a népesség megfelelő vándorlása, ami az új helyeknek előnyeit még jobban kifejlesztette. A második regionális tényező: a munkaköltségek szintén mint költségkímélés hatnak, s így az a hely, ahol ez a legkisebb, versenyezik azzal a hellyel, ahol a szállítás költségei a legkisebbek. Tehát úgy is fölfogható, mint egy deviatív tényező, mely az ipart a legkedvezőbb szállítási ponttól eltéríti. Hogy ez lehetséges legyen, kell, hogy a szállítási költségekben így előállott többlet kisebb legyen azon megtakarításoknál, mit a kisebb munkaköltségek okoznak. Ez megint csak az ipar természetétől függ, s ez határozza meg, hogy milyen messzire távolodhatik el az üzem a legkedvezőbb szállítóponttól. Ha az ipar


119

óriási súlyokat és tömegeket mozgósít, nehezebben s kisebb távolságra távolodhatik el, mint az, amely összesen kisebb súlyt szállít. Másfelől attól is függ, hogy az illető iparcikk előállítási költségei között mekkora szerep jut a munkaköltségeknek. Mert mentül nagyobb összeget fordítanak a munkára, annál nagyobb összeg takarítható meg és annál jobban ellensúlyozza a szállítási költségeknél előállott többletet. Azokra az iparokra hatnak legerősebben a kedvezőbb munkatelepek, melyek kis súlyt szállítanak és nagy munkaköltséggel dolgoznak. Befolyásolja ezt még a népesség sűrűsége és a kultúrfok is. Mentül ritkább népességű valamely vidék, annál messzebb esnek egymástól a munkatelepek; tehát annál nagyobb távolságban lesz a legkedvezőbb szállítási ponttól a kedvezőbb munkatelep s annál kevesebb a munkahely szerint igazodott ipartelep. Mentül civilizálatlanabb valamely vidék, annál kisebb az eltérés közöttük, az egymás fölött való fölényük, tehát kevesebb ok van a szállítóponttól való távolodásra. A fejlődés tendenciája nem olyan határozott a munkaköltségek szerinti településnél, mint volt a szállítási költségeknél. Itt ellentétes tényezők dolgoznak; a népességsűrűsödés, a kultúra fejlődése, a szállítási költségek csökkenése elősegítenék a távolodást. De másfelől a géptermelés terjedése, mely a munkaköltségek relatív csökkenésével jár, s az erőanyagok növekedő szerepe mind nehezebbé teszik az eltávolodást. A tényleges helyzetet más tényezők közrejátszása dönti el. Ilyen az agglomeráció szerepe és új nyers- és erőanyagtelepeknek fölfedezése vagy üzembe hozása. Az agglomerációnak két foka van; az egyik az üzem-koncentráció, mikor eddig szétszórtan folytatott ipari tevékenység egy helyre, üzembe tömörül. A másik, mikor önálló üzemek sűrűsödnek egy pontra, s ezzel a nagyüzem előnyeit építik tovább. Több, egymás közelében fekvő üzem technikai eszközök kifejlesztését, a munkaszervezet és megosztás tökéletes végrehajtását teszik lehetővé, vagy együttlétük megvalósíthatóvá tesz olyan intézményeket s szervezeteket, melyek a termelést és fogyasztást olcsóbbítják. A deglomeratív tényezők arra kényszerítik az ipart, hogy az agglomerációktól eltávolodjon. Főként a nagy tömörülés okán magasra szökött telekárak hatnak így az iparra. Az agglomeráció, hasonlóan az előbbihez, eltávolítja az ipart a legkedvezőbb szállító ponttól s azért kell, hogy az agglomeráció megtakarításai fedezzék a megnövekedett szállítási költségeket. Az agglomeráció több üzem tömörítéséből áll, tehát a fogalmának lényegéből következik, hogy több üzemre hat egyidőben. A fölmerülő kérdések: 1. mikor lehetséges az agglomeráció és 2. hol tömöríti őket össze. Az agglomeráció akkor lehetséges, ha van egy olyan pont, melyen való agglomeráció előnyei több üzemben fedezik az optimális szállító ponttól való eltávolodás következtében megnövekedett szállítási költségeket. Másfelől: ahol ez a pont adódik, ahol mindegyik üzemre nézve az agglomeráció előnyei a szállítás hátrányait ellensúlyozzák, ott lesz az agglomeráció helye is. Minthogy egyúttal a legkedvezőbb munkahely is modifikálóan hat és hat az összes körülötte fekvő szállítási pontokon elhelyezett üzemekre, természetesen legked-

120

Községi lakáspolitika és lakásügyi intézmények

vezőbb ha a munkahelyen agglomerálódnak: ezzel egymás előnyeit fokozzák és még vonzóbbakká lesznek. A deviáció lehetősége itt is összefügg az ipar természetével és pedig akkép, hogy mentői több termelési költség esik egy súlyegységre, annál könnyebben ellensúlyozhatja a megtakarítás a szállítási költségek többletét. Azzal az érzéssel tettük le e könyvet, mit érzünk, ha egy nagy, bonyodalmas és nehéz kérdés intéződött el. Csak néhány főkérdés maradt nyitva: 1. A fogyasztó területnek az ipari településre való hatása, mely az ú. n. Unkosten-eken át hat a termelésre, s amit Weber figyelmen kívül hagyott. A fogyasztópiac hatása annál nagyobb lehet, mentül nagyobb szerepet játszanak az effajta költségek a termék előállítási költségei között. 2. Azok a tényezők, melyek meghatározzák, hogy milyen nagyok a munkaköltségek s miként függnek ezek össze a területi viszonyokkal. Pompás és élvezetes olvasmány és nagyszerű iskola ahhoz, hogy a közgazdaság kérdéseit miképpen kell és lehet tudományosan megoldani. Basch Imre Községi lakáspolitika és lakásügyi intézmények. (Írta:Ferenczi Imre dr. Budapest,1910. Kilián Frigyes

Budapest lakosságának életmódját a

huszadik század első évtizedében két újabb csapás tette nehezebben elviselhetővé: az élelmiszer- és a lakásdrágaság. A kilencvenes évek valamelyes ipari föllendülése után számos szimptomából joggal következtethettük, hogy eljött végre az ideje annak, hogy a társadalmi élet kérdéseit úgy a tudomány, mint ennek segélyével a gyakorlati politika is hathatósan gondjaiba veszi; ám ez csak igen kevésszámú kérdésre nézve történt így: az életfentartás két legjelentékenyebb tényezőjének ellátása, a közélelmezési- és a lakásviszonyok ez évtized alatt javulás helyett a város történetében példátlan fokra sülyedtek. Az élelmiszerdrágaság jórészt az agrárvámok következtében állott elő, amelyek megszavazása az országos politikai képviseletet terheli, a fővárost legfeljebb a kellő nyomatékú tiltakozás és ellenállás elmulasztásának a vádjával illethetjük. Más megítélés alá tartozik azonban a lakásviszonyok példátlan leromlása, amely valósággal szemünk előtt folyt le. A kilencvenes évek végén ugyanis Budapesten az évtizedek óta megszokott és a középeurópai nagyvárosokban általános lakásviszonyok voltak itt is meg, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy a nagyobb ipartelepek saját munkásai részére készült munkáslakástelepeire nálunk alig akadt egy-két példa. Az 1899—1900. évi építőipari válság után, melyet a nagyobb lakásokban előállott hirtelen túltermelés indított meg, az építkezés folyton csökkent, míg végre 1906 óta csaknem teljesen megakadt. A lakáskínálat állandó apadását természetesen a bérek folytonos emelkedése követte, mely 1908-ban már 80—90%-ot tett ki. Ε lakásbéremelkedés egyaránt kiterjedt a proletárság lakásaira, mint a nagyobb lakásokra, azzal a különbséggel, hogy a kislakások bérei a nagyobbakénál sokkal magasabb emelkedést mutattak. A középosztály, mely Budapesten jórészt 2—3—4 szobás lakásokban él,


121

jámbor és osztálytudat nélkül való voltánál fogva a nála megszokott tétlenséggel nézte lakásbérei folytonos emelkedését és annak oka s meggátlásának lehető módjai felől jórészt teljes tudatlanságban maradt. A szervezett munkásság volt elsősorban az, mely a magyarországi szociáldemokrata párt programmja szerint a lakásviszonyok javítását állandóan száz meg száz népgyűlésben követelte és annak módjául a főváros tanácsához intézett emlékirataiban a községi lakások építését jelölte meg. A polgári pártok közül a fővárosi demokratapárt vallott e kérdésben azonos elvet és volt a községi kislakásépítésnek a közgyűlésen szószólója. Mindez csak a pártok jámbor kívánságainak és a hatóságok nyájas ígérgetésének megszokott képét mutatta s ez a játék folynék talán még ma is, ha a lakáshiány a tőke hirtelen és nagyfokú károsodását nem okozta volna a legutóbbi években. Ε károsodás kétfelől jelentkezett. Az államvasúti gépgyárak igazgatósága mind sűrűbben tett a kormánynál panaszt, hogy legképzettebb munkásai egymásután vándorolnak ki az Egyesült-Államokba, hol jobb kereseti viszonyaik mellett az élelmiszerdrágaságtól és a Budapesten számukra mind elviselhetetlenebbé váló lakásuzsorától mentesen élhetnek. Ε gépgyárak legjobb munkásainak folyton növekvő elvesztése már az üzem folytathatását veszélyeztette és a kormányt arra kényszerítette hogy munkásai megkötésére a Németországban annyiszor kipróbált eszközhöz, a munkáslakásépítéshez forduljon. Ez teremtette meg a kispesti állami munkáslakástelep létesítéséről szóló 1903. évi XXIX. törvénycikket, amelynek alapján a kormány hosszas vergődés után a jelen évben 650 lakást végre átadott a használatnak. A másik kényszerítő körülmény a házbojkottok egyre sűrűbb fellépése volt. Ezzel az eszközzel ugyan a lakók kezdetben a „polgári haszon” mértékénél sokkal magasabb jövedelmet kipréselő háziurak és főbérlők ellen fordultak, ám megindult a mozgalom, egyre jobban terjedt és a munkásságlakta házaknál kölcsönükkel érdekelt pénzintézetek félve gondoltak veszélyben forgó kamataikra. A lakosság elkeseredését most már csakugyan nem csillapíthatta más, mint a lakásbérek gyors leszállítása. Ennek előidézésére pedig csak két mód kínálkozott: a környékbe irányuló közlekedés olcsóvá tétele és a községi lakásépítés. Nyomban kiderült azonban, hogy a közlekedési vállalatok a viteldíjak leszállításától nem várják bevételeik oly mértékű emelkedését, hogy ez rájuk nézve veszteséggel ne járna és hogy ellenállásuk le nem győzhető. Egyetlen eszközül tehát a községi kislakások rögtönös felépítése maradt, amihez a tanács egy lakáshivatal felállítását javasolta a hatósági kislakások kezelésére, a lakásközvetítés és lakásfelügyelet gyakorlására, továbbá a főváros telek- és lakáspolitikájának szakszerű véleményezésére. A közgyűlés és a kormány a hatósági építkezéseket, az előterjesztett programm jelentékeny megcsonkításával, elfogadta, ugyanígy — újabb csonkítással — a kormány is. Még mindig volt reményük a veszély rövid idő alatt való elvonulására; fölösleges lett volna, ha túlságosan buzgólkodnak a lakásnyomor enyhítésén. A lakáshivatal felállításának tervét azonban már a törvényhatósági bizottság sem fogadta sok jóakarattal; a valaha

122


veszedelmesen intenzívvé válható lakásfelügyelet csírájának tekintette és halasztásul visszaadta a tanácsnak azzal, hogy eziránt tegyen külön előterjesztést, ha okvetlenül szükségesnek tartja. A főváros polgármestere e határozat után Ferenczit bízta meg a külföldi lakáshivatalok tanulmányozásával és egy budapesti lakáshivatal felállítására vonatkozó tervezet elkészítésével. Ferenczi a községi lakáspolitika egész területére kiterjeszkedett jelentésében, melyet ezelőttünk fekvő könyv alakjában dolgozott ki. Munkája bevezetésében könyve forrásaiul a lakásügyi irodalmon kívül tanulmányútja alkalmával az összes érdekeltekkel, hatóságokkal, háztulajdonosokkal, bérlő-szövetkezetekkel és munkásszervezetek képviselőivel folytatott megbeszélései alapján készült jegyzeteit, valamint a rendelkezésére bocsátott hivatalos okmányokat jelöli meg. A könyv első része a budapesti lakáskérdés jelen állását ismerteti, bemutatva a „lakásnyomor városá”-nak állapotait, a lakásdrágaság következményeit és hatását a népbetegség terjedésére; elmondja a fővárosi lakásreform történetét és a községi kislakásépítésnek a lakásdrágaság csökkentésére gyakorolt hatását tárgyalva helyesen figyelmeztet arra, hogy kommunális lakások létesítése egymagában elégtelen orvosszeregy rendszeres, előrelátó és egyetemes városi lakásügyi politika nélkül. A második részben ezt a községi lakáspolitikát elemzi. Első feladatul a részletes lakásstatisztika készítését, ennek alapján a községi ingyenes lakásközvetítés, lakásügyi tanácsadó és békéltető hivatal és intenzív lakásfelügyelet létesítését jelöli meg. Áttér ezután azon okok kutatására, melyek nálunk az egészségtelenül fejlődött bérkaszárnyarendszert annyira korlátlanná tették és itt a fővárosi építési szabályzat és a városrendezés lakásdrágító voltát mutatja be, mint amelyek mellett a nyugateurópai olcsóságú lakások termelése lehetetlen. A lakások olcsóságának lehetőségét azonban legfőbbképen az olcsó telekárak és az ezek szolgálatában álló olcsó közlekedési politika adja meg. A lakásreform e két tényezője ellen jogosan lehetnek szerzőnek erős kifogásai. Évtizedeken át folytonosan apadt a főváros telekállománya, úgy, hogy míg 1874-ben még 15,006.944 -ölnyi földterület volt a város tulajdonában, 1908-ban már csak 11,383.147 -öl, azaz 35 év alatt négy millió négyszögöllel kevesebb. Ismerteti ezzel szemben a német városok telekszerző politikáját. Követeli az épületjog (Erbbaurecht) alapján való építkezést, amely mellett a telek tulajdonjoga és értéknövekedése állandóan a földtulajdonosé marad, a házépítőnek pedig módot nyújt arra, hogy csekély bér mellett telekhez jusson olyan hosszú időre, amely alatt az építési költségeket könnyen törlesztheti. Szóvá teszi a főváros közúti közlekedésének és az államvasút környékbeli személyszállító politikájának kinövéseit és a közúti közlekedés kommunalizálását követeli. A községi lakáspolitika eszközei közül szól még a telekértékemelkedési adóról, az építési hitel szervezéséről és a kislakásépítésnek adókedvezmények s a lakásbérveszteség biztosítása útján való előmozdításáról. Ferenczi könyvének legfontosabb része a községi lakásügyi hivatal tervezete. Ε hivatal létesítésének szükségességét azoknak a


123

közigazgatási ágaknak az összefüggésével okolja meg, amelyek ma Budapesten a tanács különböző ügyosztályaiban és az egyes kerületi elöljáróságoknál, sőt a tiszti-orvosi és statisztikai hivatalokban bonyolódnak le. Ez az indokolása az 1904. évi porosz lakástörvényjavaslat azon rendelkezésének is, mely minden százezer lakost meghaladó várost lakáshivatal szervezésére kötelez. Ismerteti ezután a külföldi lakásügyi és lakáshivatalok válfajait, ezek közül részletesebben a hesseni országos lakásfelügyelet intézményét. A budapesti lakásügyi hivatal feladataiul a most tervezett müncheni városi lakásügyi hivatalhoz hasonlóan a gyakori és gyorsan közzétehető lakásstatisztika készítését (ankétekkel is), a stuttgarti és rosenheimi (Bajorország) mintára a kötelező ingyenes községi lakásközvetítést, mely a lakások kötelező be- és lejelentése és egy alacsony áron megszerezhető lakásértesítő kiadása mellett történik, a községi kislakások és munkásszállók kezelését jelöli meg. Végül javaslatai konkrét alakba öntésére három szabályrendelet tervezetet mutat be az elmondottak alapján „Budapest Székesfőváros Lakásügyi Hivatalá”-nak szervezéséről, lakásközvetítő és lakáskezelő működéséről. Ferenczi könyve alig néhány munkára terjedő lakásügyi irodalmunknak okvetlenül nagy nyeresége. Ez a lakáskérdés egészét felölelő mű kedvező körülmények között is született; szociálpolitikai irodalmunknak fogyatékos volta mellett mindenesetre örvendetes fogadtatás jut részül minden oly könyvnek, mely a külföldi társadalompolitika intézményeit alaposan és lelkiismeretesen, a biztosszemű bíráló megbízható kritikájával ismerteti; Ferenczi ennek a feladatnak becsületesen és öt évre terjedő lakásügyi tanulmányai alapján sok tudással felelt meg és azt a megbízást is megelégedésünkre teljesítette, melyet a lakásügyi hivatal szervezetére való javaslat készítésére nyert. Ennek a hivatalnak oly tág tevékenységi kört tűzött ki, amelyben mindaz benfoglaltatik, ami egy város lakásállapotainak javítására szükséges. Csak egy tényezőt nem biztosíthat Ferenczi ennek a hivatalnak és ez nem is tőle függ: azt az erőt, amely a főváros mai páratlanul rossz lakásviszonyait fentartó érdekek megkötéséhez nélkülözhetetlen. Egy ilyen szép lakásügyi hivatal felállításának és ilyen lakásügyi politika folytatásának lehetősége ma Budapesten kisebbrészben múlik a feladatok pontos, kimerítő és bármennyire szakszerű kijelölésén, mint azon a hosszú úton, amelyet e város társadalmának megtennie kell odáig, míg életszükségletei emberi módra való kielégítésének lehetőségéhez elérkezik. Műve gyengéjéül éppen azt is vagyunk kénytelenek felhozni, hogy — noha a hazai viszonyainkhoz való alkalmazkodást többször hangsúlyozza — nem olyan tervezetet adott, amelynek megvalósítására meglennének a kilátások, hanem egy bár szép, de elérhetetlen tervet, anélkül, hogy a hozzávezető utat megjelölte volna. Elsősorban a lakásügyi hivatal feladatköréről mondjuk ezt, de ugyanígy állunk a telek- és közlekedési politikai feladatok megállapításánál is, ahol a városi politika céljait igen helyesen jelölte meg, de nem dolgozta ki azon számtalan nehézség legyőzésének módjait, amelyek egy ilyen politika eredményességének elengedhetetlen föltételei. Sidó.

124

Könyvszemle

Könyvszemle Fürst Bertalan: A kereskedelmi és iparkamarák feladatai. Budapest, Márkus S., 1910. 26. p. A frissen lezajlott országgyűlési képviselői és iparkamarai választások eredményeinek szemléléséből támadt ez a kis írás. Szerzője gyakorlati ember és a nagyobb stílű üzletemberek közül való, feltétlenül érdekes tehát amit mond, még akkor is, ha helytelen dolgokat mond. Nagy sor kérdés az, amit az előljáró sorokban fölvet. Álljanak itt egymásután: Miképen kell szervezni a kereskedelmi és iparkamarákat; hogy egyeztessük össze a kisipar és kiskereskedelem, a nagyipar és nagykereskedelem érdekeit; hogy érhetjük el, hogy ezek hivatalos és szabad érdekképviseletei egyesült erővel dolgozzanak; hogy érvényesítsük egyes vidékek és szakmák érdekeit a hatóságoknál; milyen eljárás követendő az ipar és kereskedelem egyetemes érdekeinek megvédésénél; milyen szervezet által biztosíthatnók az ipar és kereskedelem arányos képviseletét a parlamentben és végül van-e módunk arra, hogy a magyar ipar és kereskedelem érdekeit a világgazdaságban és a nemzetközi piacokon sikeresen képviseljük. A kérdések eléggé összefoglalóan mutatják ugyan meg, hogy mivel kell hogy foglalkozzék a magyar ipari és kereskedelmi közvélemény, de annyi bizonyos, hogy ilyen félénkséggel és óvatossággal aligha fogjuk megérni, hogy a mai agrárius színezetű parlament padsoraiba merkantilis mezők illeszkedjenek be. A parlamenti képviselet hiányáról hallunk panaszt, de a hozzávezető eszközről, egy demokratikus választóreformról, mely a legelsősorban polgári követelés, nincsen szó, így aztán nem is csodálkozunk rajta, ha azt olvassuk, hogy a kamarai választójogot célszerű volna úgy megreformálni, hogy cenzusos kategóriát állapítsanak meg, mely a kamarai beltagok választásánál a szavazatok nagyobbrészét a nagy- és középkereskedőknek biztosítaná. Fürst Bertalan nagyon fontosnak tartja ezt a kérdést, mellyel a temérdek probléma közül a legbővebben foglalkozik, holott nyilvánvalóan nagyon is másodrendű dolog. A kamara súlya kétségkívül nagyobb lesz, ha benne a nagy- és kisüzem erősebben van képviselve, a színvonala is emelkedettebb lesz, de befolyása csak akkor lesz számottévő, ha erős és súlyos parlamenti képviselet: egy polgári parlament a hatáskörét bővíteni fogja. Megszívlelendő azonban az, amit a hivatalos és szabad érdekképviseletek együttes akcióinak állandósításáról mond, felidézvén az 1909. évi márciusi nagyszabású országos kereskedő- és iparosgyűlést és mintául ajánlván a németországi Handelstag-ot, mely az összes érdekképviseletek küldötteiből évente ül össze és a német ipar és kereskedelem központi képviseletévé vált. Egy sereg fontosabb és kevésbbé fontos eszköz alkalmazását futva említi fel. Kétségtelen, hogy alaposabb tárgyalást, de mindenesetre mielőbbi alkalmazást kívánna meg mindegyik. k. b. Bunge, C. O.: Le droit, c'est la force. Théorie scientifique du droit et de la morale. Traduit de l'espagnol par Ε. Desplanque. Paris, Schleicher, 1910. XXVII + 476. p. Ε hangzatos című munka Buenos-Airesben jelent meg először, spanyol nyelven s nincs kisebb igénye, mint a morál és jog új, tudományos megalapozása, az összes természet-és szellemi tudományok által összehordott s

Könyvszemle

125

véglegesen igazaknak elismert adatok alapján. A jog nem tanulmányozható csak az etikán belül, minthogy nem egyéb, mint ennek egy fázisa, épen úgy, mint a morál; az etika pedig csak a történelem, kísérleti lélektan és különösen a biológia által érthető meg. Ez lesz tehát az etika s így a jog megértésének egyetlen igazi alapja. De nem elég csak biológiai analógiákat keresni, le kell menni az élőlények fokozatain a legalsóbbakig, az élet alaptörvényeihez s ezekben keresni a társadalmi jelenségek alapelveit. Az organikus anyag legelső reakcióiban van a jog eredete. S nemcsak a jog eredete, de természete is e biológiai törvények szükséges fejleménye. Amint e törvények a fejlődés folyamatán különböző föltételeknek vetik alá az embert, úgy e különböző föltételek más és más jogot fognak kiváltani. A szerző az erkölcsi jelenségeket pozitíve és kísérletileg akarja tanulmányozni, mint egy természetes jelenséget, úgy „ahogyan a hőt vagy az elektromosságot tanulmányozzák”, hogy a jog igaz tudományát megalakíthassa. Ez a tanulmány, mint mondtuk, az összes többi tudományok adatait fel kívánja használni, hogy a jog kellő etikai alapját megadhassa. Ez az alap az erő lesz. „A jog az erő”, mondja a szerző. „A jog az élet azon megnyilvánulása, melyet rendesen erőnek neveznek. A jog az erő gyermeke. A szokás nem egyéb, mint az erő reakcióinak évszázados ismétlése s a jog a szokásból születik. A morál a jog általánosítása; az etika a szokás, a jog és a morál együtteséből alakul. A törvény a jog objektív rendszerezése, a bírói öntudat, a törvény szubjektív rendszerezése.” A jog nem az emberi értelem terméke. „A jog, bizonyos értelemben, megelőzi az értelmet. Az értelem vagyis a jog szubjektív öntudata inkább a jog egy túlterméke”. Martin, Germain: Conférences sur l’évolution économique des grandes nations aux XIX-e et XX-e siécles. (Méthodes et résultats.) Paris, Rousseau 1910. XV+ 584 p. Kairóban, az Université Égyptienne-en tartott 40 előadásnak gyűjteménye, melyeket az egyetem meghívására tartott a szerző abból a célból, hogy a közgazdasági tanulmányok előnyeire és szükségére felhívja az egyiptomiak figyelmét. Célja volt, mint a szerző mondja, pontos képet adni hallgatóinak a modern társadalmak gazdasági mechanizmusáról s ezért a tények expozéja előnyben részesült a tisztán teoretikus fejtegetésekkel szemben. Beszél röviden a módszerről, a statisztika szükségességéről a nagy nemzetek óriási termelése feldolgozhatása végett, továbbá az ipari, kereskedelmi és financiális koncentrációról, a szolidáris és professzionátus csoportosulásokról s végül szintén részletesen az ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági technikáról. Általános konklúziója, hogy a nemzetekben megvan az irányzat termelésük minden ágát kifejleszteni. „A Listnek kedves földműves, ipari és kereskedelmi normális nemzet típusát megvalósítani a célja a nagy nemzetek erőkifejtéseinek.” A kivitel mindig nehezebb lesz; a konkurrensek száma folyton nő s a másodrendű országok is, ha ki még nem is visznek, megtermelik azt, amire szükségük van. A XX. század gazdasági mozgalmai nem egyszerűek. Azon irányzatok mellett, melyek a nemzeteket összeütközésre vinnék, a hiteljelenségei a nemzetközi megegyezésnek készítnek elő kedvező talajt. Anglia, Franciaország, Németország, Belgium nagy összegeket helyeznek el külföldi vállalatokban. A kölcsönzők jólléte a legnagyobb biztosítéka a kölcsönzött összegnek s így a nemzetközi összeütközések esélyei kevesbednek. A hatalmak vetélkedését

126

Könyvszemle

ellensúlyozza az osztályok és a nemzetközi érdekek szolidaritása. A kollektivista elméletek s a szindikalista csoportosulások viszonyai egyrészről, a nemzeti tőkék külföldi elhelyezése másrészről, a nemzetek között a gazdasági függőség bizonyos faját teremtik meg s ez egyik legeredetibb jellemvonása a XX. századbeli nagy nemzetek fejlődésének. Bohn, Georges: Die Entstehung des Denkvermögens. Eine Einführung in die Tierpsychologie. Deutsche Übers, v. Thesing Leipzig: Thomas, 1910. 218 p. Az alsóbbrendű állatok igen sok tevékenysége nem enged meg más magyarázatot, mint amely az organikus anyag általános tulajdonságain alapszik. Infuzóriák, férgek, tengeri csillagok, molluszkák sok látszólag akaratra mutató mozgása szigorúan feltételezett. Efajta szervezeteknél két tendencia észlelhető: egyrészről egy fennálló erő, mint a fény stb. irányába helyezkedni és másrészről ezen erő hirtelen változásának hatása alatt megfordulni. Az alsóbbrendű állatfajok pszichikai tevékenységének beható vizsgálata arról győz meg, hogy ezekben nincs egyébről szó, mint az említett két tendencia nyilvánulásáról. Ε mozgások előreláthatok s előre meghatározhatók. S csak amint feljebb haladunk az élőlények sorában, jutunk az asszociáló képesség első megnyilatkozásaihoz. Ez esetekben már az „állati gépezet” nem külső erők közvetlen hatására hozatik mozgásba, hanem belső állapotok által, melyeket főképen külső erők kombinációja fog meghatározni. Az asszociáló képesség első tökéletesedését a rákféléknél és rovaroknál éri el az érzékszervek nagyobb fejlettsége következtében s a gerinceseknél találjuk teljes tökéletességében, midőn már az idegcentrumok kifejlődtek. De bármily komplikáltak legyenek is az asszociációk, még mindig mechanikus mozgásokkép értelmezhetők. S csak ezután érünk oly állati tevékenységekhez, melyek már értelmes faktorok közbenjátszását tételezik fel. Az értelem ott áll elő először, ahol végtelenül komplikált asszociációk keletkezéseinek feltételei adva vannak. A mechanizmus komplikáltsága az egyik oldala a kérdésnek, a másik oldala az automatizmus; az első haladás jele, a második a pszichikai hanyatlásé. A szerző szigorúan tudományos alapon akar állani s ezt úgy gondolja elérhetőnek, hogy az állati élet nyilvánulásait, „mint egy kémiai reakciót vagy egy gép mozgásait” tekinti s minden rájuk vonatkozó teóriát elkerül. Ezért nem használja az ösztön szót sem, bár elismeri, hogy asszociáció, tropizmus, etc. kifejezések éppen abban a hibában szenvednek, mint amaz. Kudora Károly: Jogi Könyvtár. A jog- és államtudományi irodalom műszavak szerint rendezett könyvészete, 1867—1910. Budapest, 1910. Grill. 246 p. Ε könyvet Kudora Károly, az Egyetemi Könyvtár első őre abból az igen méltánylandó célból írta, hogy a „jog- és államtudományi irodalom tágas mezején jó vezetőül szolgáljon különösen a joghallgató ifjúságszámára. S e vezető feladatot a „Jogi Könyvtár” azáltal óhajtja betölteni, „hogy a jog és állam tudomány eszményi és gyakorlati kérdéseinél tájékozást nyújt szótári rendben azon művekről, melyek a nevezett kérdést tárgyalják”. Hanem szomorúan kell megállapítanunk, hogy a „Jogi Könytár” ezen égető szükségletnek, mely már régen fennáll, egy jó társadalomtudományi, magyar bibliográfia iránt, nem tesz eleget, amennyiben véleményünk szerint „jó” vezetőül nem szolgálhat annak, aki ily kérdések felől némileg kimerítő és újabb könyveket is felölelő útbaigazítást kíván. Nem tehet eleget, minthogy a „Jogi Könyvtár” sem nem kimerítő, sem nem modern, habár címlapján 1910 is álljon. Ennek oka talán az, hogy szerző

Könyvszemle

127

nem akart felvenni oly munkákat, melyek az Egyetemi Könyvtárban ne lennének meg, sem pedig nem akart talán túlságos vastag kötetet adni. Az előbbi nyilvánvalóan nem a szerző hibája, s valószínűleg az utóbbi sem. De mindenesetre sajnálandó, hogy ezáltal a munka igen sok olvasó számára használhatatlan lesz, a mihez hozzájárul még az is, hogy, mint a szerző kifejezi, „a munkálat anyaga a magyar irodalom oszlopain nyugszik, a külföldi irodalom ott lép előtérbe, hol külföldi érdeket képvisel”. A munka szerkesztése sem egészen szerencsés, a műszavak szerinti rendezés sok önkényre ad alkalmat s ezáltal igen megnehezíti az illető tárgykör vagy mű felkeresését. Apróbb szerkesztési és elrendezési hibákról nem is szólva, nem hisszük, hogy a könyv kitűzött céljának megfelelhetne s még kevésbbé annak, amit tudományos kutató egy jogi és államtudományi bibliográfiától elvárhatna. Türck, Hermann: Der geniale Mensch. 7. vermehrte Aufl. Berlin, 1910, F. Dümmlers Verlag. XVI + 529 p. A vaskos kötet a következő fejezeteket tartalmazza: I. Művészi élvezet és teremtés a zseniális embernél. II. Bölcseleti törekvés a zseniális embernél III. A zseniális ember a gyakorlati életben. IV. Shakespeare felfogása a zseni lényegéről Hamlet-ben. V. Goethe és Faust. VI. Az Übermensch Byron Manfred-jében. VII. Zsenialitás és a lélek szabadsága, Schopenhauer és Spinoza szerint. VIII. A lélek felszabadítása Krisztus és Buddha által IX. Nagy Sándor, Cäsar és Napoleon mint világi Übermenschek. X. A felsőbb ember fejlődése Darwin szerint; Lombroso hipotézise. XI. A bornírt ember mint a zseniális ellentéte; az egoizmus filozófiája: Stirner, Nietzsche és Ibsen. XII. A Pandora és a bűnbeesési mítosz. — Sajnos, a témáknak ez a változatossága sem teszi képessé szerzőt arra, hogy csak valamennyire is közel vigyen bennünket a zsenialitás lényegének a megértéséhez. Bizonyára senkit sem fognak kielégíteni az ilyen semmitmondó és bizonytalan definíciók: „A zsenialitás nem egyéb mint a legtökéletesebb objektivitás” stb. így a könyvet alig tekinthetjük egyébnek nagyhangú frázisok által összetartott közönséges kompilációnál. Szánalomraméltó szerzőnek — a szentimentális nyárspolgár „természettudományos” és ,,panteisztikus” világnézete tipikus képviselőjének — az az erőlködése, hogy a „semmi idealizmust nem tisztelő bornírtsággal” szemben megvédelmezze az „igazi zsenialitást.” Blease, Lyon W.: The emancipation of english women. London, 1910. Constable & Co. XII + 281 p. Az angol emancipáló nőmozgalom története. A szerző bevallja, hogy feminista, de azért gondolja — s talán teljes joggal — hogy ezért részrehajlatlan tudott maradni, már amennyire egyáltalában történetíró az maradhat. Kimutatni kívánja azok számára, akik ezt hangoztatják, hogy a nő nem szabadulhat fel, mivel sohasem volt rabszolga, hogy a nőnek több mint két száz évig kellett harcolnia a férfinem egoizmusa ellen s hogy a fizikai erő hiánya folytán ráerőszakolt inferioritás még szilárdabbá tétetett a vallás, a törvény es szokás által. A nőnek harcolnia kellett a férfiak nemtörődése, előítélete és megvetése ellen, hogy nyerjen egy kevés nevelést, birtokjogot, hogy munkához jusson, legalább a legalsóbb hivatásokban s hogy megkapja azon elemi jogot, melyekben a modern állam minden szabad polgára részesül. S hogy a nő e brutális és ostoba elnyomása igen sok és súlyos, fizikai és szellemi következménynek lett forrása s ha a kötelék nem is volt testi, nem kevésbé volt

128

Könyvszemle

fájdalmas a nőre s a ki tagadni meri ezt, nem ismeri a rabszolgaság lélektanát. A feminista mozgalom annak lassú elismertetésében áll a férfiakkal, hogy a nő nem az ő függelékük, hanem önálló egyéniség, akinek saját képességei vannak, melyekkel élni akar. Ez eleinte igen lassan ment s első dolog volt magukkal a nőkkel megismertetni a tényt s ezért a feminizmus első stádiuma a nevelés volt. Villey, Edmond: Les périls de la démocratie française. Paris, 1910. PlonNourrit & Co. 297 p. Franciaország állapotán, az anarkián, stb. siránkozva, a társadalmi békéért jajdul fel a szerző. Néhány év óta nehéz morális és társadalmi válságon megy át az ország: a mindig élesebbé váló osztályharc, az ideák mindig mélyebb elválása s a faji ellentétek valóságos csatamezővé változtatták. Egy zabolátlan konstitució meghamisítja a kormány szervezetét és az erkölcsök és intézmények romlása egy rettenetes ismeretlen felé visznek. Ezzel szemben emeli fel szavát a szerző (membre de l'Institut,) s azokkal szemben, akik az osztályharcot prédikálják, a szociális békét hirdeti s a megvalósítására alkalmas eszközöket keresi. S hogy ezt nem fogja sem a szocializmusban, sem a szindikálizmusban találni, arról eleve meggyőznek a szavai: „a favoritizmus és szekta-gyűlölet két, látszólag ellentétes, de mégis egy forrásból eredő erőt fejlesztenek ki, melyek mindig félelmesebbek lesznek s a jelenlegi társadalmi épület lerombolásával fenyegetőznek: a szocializmust és szindikálizmust”. Hangoztatja szokás szerint a szabadság, az emberi méltóság elvitázhatatlan jogait s követeli az egyén számára a szabad gondolat, hit és cselekvés, egyéniség kifejtés, stb. szépen hangzó jogait, mint amelyeken épül egyedül úgy az egyének nagysága, mint a társadalmak jövője. De azt mondja, hogy pártállás nélkül való s nem haragszik senkire, s ha néha mégis kissé erősebben fejezné is ki magát, azért tiszteli mindenki véleményét. Browne, Edward G.:The Persian revulution of 1905—1909. Cambridge, 1910. University press. XXVI + 470 p. A most lefolyt perzsa forradalom történelme, a perzsák iránti szimpátiával és megértés-kereséssel megírva. Ha az időpont közelsége miatt, mondja szerzőnk, talán történelemnek nem is lesz nevezhető munkája, mint rendezett és hitelt érdemlő anyag mindenesetre hasznára lesz a jövendő történetíróinak. Ε három alapelven állva, hogy a világon a különféleség magasabb fok és kívánatosabb, mint az egyformaság, hogy mindennek meg van a maga genetikus tökéletessége és hogy egyénekről vagy nemzetekről legyen szó, egy különböző típus kiirtása veszteség a világra nézve s ennélfogva rossz — a perzsáknak fogja pártját s nemzeti törekvéseik és harcaik mellett foglal állást. S vitatja, hogy a perzsáknak megvannak a kellő képességeik egy külön nemzeti életet élni, mely nemzeti élet nem is lenne a legutolsó, s ennélfogva joguk van az önállóságra. A könyvet szép képek bővítik a perzsa vezető férfiak arcképei és nevezetesebb események fotográfiáiban. Cunningham, W.: Christianity and social questions. London, 1910. Duckworth & Co. XI + 232 p. Szociális kérdések elemi tárgyalása keresztény, vallásos szempontok bevitelével, nagyobbára az angol közgazdaságtani iskolaalapján állva. A szerző azon sokat emlegetett ellenvetésből indul ki, hogy a társadalmi kérdéseket

Könyvszemle

129

nem lehet csak egy szempontból tárgyalni, mint azt a közgazdaságtani írók teszik, tisztán a gazdasági élet problémáival törődve, hanem a többi — politikai, vallási — szempontokat is tekintetbe kell venni s ily teljesen általános s az egész emberit átölelő nézőpontból lehet csak teljes véleményeket formálni a társadalmi élet nagy problémáiról. S mint rendesen, ezen elv alapján csak általánosságokhoz jut, melyeket el lehet fogadni, ha valaki akarja, de nem a fejtegetések alapján. Célja, mint maga mondja, azon erők relatív fontosságának megállapítása, keresztény szempontból, melyek az emberi jólétért vagy ellene küzdenek. Ezen erőket felosztja külső világi befolyásokra, milyenek a fizikai feltételek, faji különbségek, polgári élet befolyása, azután a közgazdasági élet hatására s a személyes kötelesség irányító hatalmára, mely összeolvad a keresztényi kötelességgel. Slosse A. & E. Waxweiler: I. Enquéte sur l’ alimentation de 1065 ouvriersbelges. Bruxelles, Misch & Thron, 1910. VII. + 260. (Instituts Solvay. Travaux de l'Institut de Sociologie: Fasc. 9 des Notes et Mémoires.) Igen érdekes ankét a belga munkások táplálkozási viszonyairól, úgy pontossága, megbízhatósága, mint feldolgozása szempontjából. Annál is inkább, mivel hasonló s tudományos hitelt megérdemlő munka e kérdésben igen kevés van s semmiesetre sem annyi, amennyit a kérdés fontossága megérdemelne. Az első fejezetben az ankét tervét adják a szerzők, kivitelének módját, a különböző eljárásokat, melyekkel anyagjukat összegyűjtötték s az ankét terjedelmét. A második fejezetben Slosse adja az anyag fiziológiai feldolgozását (a táplálkozás fiziológiai kérdése, az ankét általános eredményei, a táplálkozás és a munkaerő viszonya, az ankét ellenőrzése), a harmadikban pedig Waxweiler a szociológiai analízist (a szociológiai analízis értéke, a szociális környezet és a ráció értéke, a szociális környezet és a különböző tápanyagok szerepe, összehasonlító, külföldi élelmezési statisztika). Szép bibliográfiát közöl végül az emberi táplálkozást illető munkákról. Lewinski, Jan St.: L'évolution industrielle de la Belgique. Bruxelles, Misch & Thron 1911. XIII + 444. (Instituts Solvay. Travaux de l'Institut de Sociologie.) A könyv tulajdonképen csak Belgium XIX-ik századbeli ipari fejlődésével foglalkozik s a többivel, a XVIII-ik századbelivel csak amennyiben amannak megértésére szükséges. A szerző az indukcióval vegyes deduktív módszert használja, ez utóbbinak különösen védelmére kelvén s igen hasznosnak gondolja a gazdasági kutatásokban és egész munkáját példakép akarja bemutatni. A munka első része Belgium XVIII-ik századvégi ipari viszonyait írja le, az ipari forradalmat, a proletariátus kialakulását, az ipari tőke és szellem keletkezését és kialakulását s evvel bevezet a XIX-ik századba, melynek történetét a második rész adja. Ennek főcímei: az ipari fejlődés főbb vonásai a XIX-ik század második felében, a kisipar hanyatlása, a háziipar hanyatlása, az ipari koncentráció. Végül érdekes bibliográfiát nyújt Belgium ipari fejlődéséről 1800-tól egészen 1909-ig. Granier, Jean: Les actions de travail. Préface de Ch. Gide. Paris, 1910. Recueil Sirey. VI + 357 p. (Vol. 4. de la Bibl. d'Écon. pol. et de Sociologie.) A nyereségben való részesedés egy újabb formáját, melyet munkarészvényeknek nevez, fejtegeti. Amint a rendes értelemben vett részvények által a tőke hozza el a maga segítségét a termeléshez, úgy hozná el a munka a

130

Könyvszemle

magáét munkarészvények által s ez megteremtené a tőke és munka igazi egyesülését, amennyiben a produkció e két elemét benső kapcsolatba hozná. A szerző vizsgálja azon gazdasági és jogi alapot, melyet a munka által a társaságba hozott érték képviseletének adni akarnak. A munka jogai csak a részvénytársaságokban ismertetnének el s ez különbözne a munkás nyereségbeli részesedéstől úgy természetére, mint formájára nézve, mivel a kollektív munka s nem az egyéni munka részesedése teremtetnék meg. A munka-részvény a szindikátus vagy más munkáscsoport tulajdona lenne, mely szétosztaná vagy kollektív célokra használná a részvények jövedelmét. Lawson, J. C.: Modern Greek Folklore and ancient Greek Religion. Cambridge, University Press, 1910. 620 p. A szerző éveket töltött Görögországban a nép között s ennek, valamint igen bő irodalomnak felhasználásával igyekszik meghatározni a régi görög pogányság maradványait a mai görögök vallásában, hiteiben és szokásaiban. Elvitázhatatlanul kimutatja, hogy az antik pogányság igen sok tekintetben fennmaradt a keresztény civilizáció közepette. S ennek egyik oka a keresztény monoteizmus különös alkalmazkodása a pogány politeizmushoz. A görög népies vallásba, mely igen változatos volt, igen könnyen befogadtatott az új istenség, a Krisztus, s lassanként a régi istenek, hősök egybeolvadtak a szentekkel s legfeljebb új nevet vagy csak névváltoztatást kaptak; úgy hogy a monoteizmus Görögországban valóságos politeizmus lett s a görögök, elfogadván a kereszténységet nem kevesbítették, hanem növelték isteneik számát. A régi istenségek csaknem teljes számban megmaradtak s a kultúra külső megnyilvánulásaiban is épen úgy észlelhetők. A szerző igen érdekes és meglepő eseteket sorol fel, melyek bizonyító ereje kétségbe alig vonható. Judd, John W.: The coming of evolution. The story of a great revolution in science. Cambridge, 1910. University Press. 171 p. A tudomány nagy forradalma, melynek történelmét adja szerzőnk, a fejlődés tana, közelebbről a darwinizmus és következményei. Hogyan jutottak e szellemi forradalom úttörői a fejlődés gondolatára, milyen fajta emberek voltak ez úttörők, mily hatások alatt vetették el a régi hiteket, hogy újakkal cseréljék fel őket és mily körülmények tették lehetővé, hogy oly mély hatást érjenek el, mint amilyent tényleg elértek — ezek a kérdések, melyekre feleletet keres szerzőnk. S ezeket megtalálni azért is több reménye van, mivel személyes érintkezésben volt a legnagyobbakkal — Huxley, Wallace, Lyell, Darwin-nal — akik a fejlődés-teóriát megalapították és kidolgozták. Különösen foglalkozik a „Principles of Geology”-val és az „Origin of Species”-szel és sok anekdotaszerű megjegyzés és pszichotörténelmi adat kíséretében adja elő azok keletkezését. Szembek, Alexandre: Les associations economiques des paysans polonais sous la domination prussienne. Paris, 1910. Desclée, Brouvver & Co. XVI + 461 p. A szerző a kooperatív mozgalmak kifejlődésének kérdését tárgyalja a poroszországi lengyel parasztok között. Megrajzolja a németországi lengyel agrikultúra állapotát s keresi a kooperatív mozgalom elterjedésének okait. Hogy a kooperatív mozgalmak behatoljanak a lengyel parasztok közé, arra sok és mély ok együttes hatására volt szükség, mivel a parasztokat egyéb körülményeken kívül a németek irántinemzetiségi gyűlölet is elriasztotta bár-

Folyóiratszemle

131

mely nyugatról jövő áramlattól. Ez erősen ható okok közül valók: a növekedő nyomor, a paraszt inerciája és gondatlansága, szállítóinak nyereségvágya, adósságainak folytonos növekedése, mely földje iránti szerelmében fenyegette, továbbá egy erős propaganda és a porosz kormány féltékeny zaklatásai, mely, mikor már megindult a mű, tekintélyére fenyegetőnek találta. De mindenképen a kooperatív mozgalom igen nagy sikereket ért el s a lengyel mozgalomnak erős védbástyáját képezi, úgy hogy a németek igen erős féltékenységét költötte fel. Domokos László: A magyar imperializmus. Budapest, 1910. Deutsch Zsigmond és Társa. 130. p. Jól és elevenen megírt fejtegetések a magyar politika aktuális kérdéseiről. Bátor és szókimondó feltárása Magyarország jelenlegi struktúrájának és meggyőző bizonyítása annak, hogy az úgynevezett imperialista politika törekvései „csak látszólag irányulnak a magyarság ellenségei ellen, alapjukban azonban arra adnak alkalmat, hogy a hivatalos hatalom érdekeivel ellenkező minden törekvés már csírájában visszafojtható legyen”. Ez a termékeny radikális nézés a nemzetiségi kérdésnél sem áll meg és szerző nagy vonalaiban helyesen diagnosztizálja a bajt. Általában a magyar zsurnalisztikában szokatlan szociálpolitikai és szociológiai tudással dolgozik ez a könyv és bár e szemle olvasóinak lényegesen újat nem mond, szívesen kell üdvözölnünk szerző munkáját, mint a szociológiai reformeszmék értékes népszerűsítését. Lengyel Ernő: A vidéki sajtó szociológiájához. Renaissance, 1910. 30. p. Ez a kis tanulmány érdekes és eleven bírálata a vidéki hírlapirodalomnak. Oly ember írta, aki nemcsak belülről látta ezeket a dolgokat, hanem jól iskolázott szeme is van a társadalmi realitás megfigyelésére. Fejtegetései nem egyszer tanulságos keresztmetszetét adják a vidéki politikai életnek, s érdekes adatokat szolgáltatnak a klikk-rendszer és a presztízs geneziséhez.

Folyóiratszemle* Archiv f. Rassen und Gesellschaftsbiologie, 1910. 5. Heft. Fr. von den Velden degenerált családokra vonatkozó felvételek alapján megállapíthatónak véli, hogy a női nem a degenerálásnak jobban ellentáll, mint a férfi, hogy a degenerált családokban a férfinem gyorsabban veszti el mindenféle faji előnyeit. Más szavakkal: megnehezített körülmények mellett sokkal inkább sikerül közép vagy jó qualitású leányok létrehozatala, mint fiúké. — J. H. F. Kohlbrugge a trópusok hatását vizsgálva a szőke európaiakra, azt találja, hogy jó aklimatizáló eredmények csak keresztezés útján jönnek létre, de tiszta szőke európaiak sehol sem tartják magukat. Az európai csak úgy tarthatná fenn faját állandóan a trópusokon, ha életmódját a benszülöttek szokásai szerint rendezné be. Az a törekvés, mely a benszülötteket európai kultúrára akarná nevelni, végeredményben csak azok kipusztítására vezethet. Budapesti Szemle, 1910 december. Andrássy Gyula politikai pályáját és egyéniségét rajzolja meg a vezető cikkben Wlassics Gyula. Wertheimer könyve nyomán foglalja össze Andrássy politikai tényeit s úgy találja, * Ebben az új rovatban nem célunk a folyóiratokban megjelent összes cikkek ismertetése, hanem csak az, hogy az érdekesebb tanulmányokra hívjuk fel a figyelmet. A szerk.

132

Folyóiratszemle

hogy az egészen fiatal Andrássyban már készen és kialakulva volt egész államférfiúi egyénisége. Wertheimer munkájának első kötete a magyar és ausztriai történet Andrássyját, a második kötet a világtörténelem Adrássyját tárgyalja; az elválasztás azonban nincs ilyen élesen keresztülvive, mert a magyar politikus Andrássyban annyira benne volt az európai szempontok szerint való cselekvés és látás, és miniszterelnök korában is annyira be folyt más külügyi dolgokba, hogy Wlassics az első kötet nyomán a teljes Andrássy eléggé plasztikus képét megrajzolhatta. Wertheimer könyvéről nagyon elismerően ír. Economic Journal, 1910 december. Hewelyn Smith a gazdasági élet tendenciáját a jövedelem állandóságában és egyenletességében látja. A munkanélküliség elleni biztosítás lenne egy nagy lépés ez irányban. Okai közül a ciklikus és időszaki fluktuációk, az iparágak áttevődése és az iparágak megszűnése, a személyi okok közül a kor biztosíthatóak. Hogy a munkanélküliség biztosítható okai túlnyomó többségben vannak, abból állapítja meg, hogy azon iparágakban, hol a munkanélküliség állandó, a jó és rossz gazdasági években a munkanélküliek számának különbözete jóval nagyobb (háromszor akkora), mint a jóévekben a munkanélküliek száma (holott itt is nemcsak személyi okok okozzák a munkanélküliséget). Ami az ellenvetést illeti, hogy a munkanélküliek a használhatatlanok, szerző rámutat e fogalom relatív voltára, hogy ép az iparágakban beálló depresszió növeli a „használhatatlanok” számát, tehát ép a munkanélküliség produkálja a használhatatlanokat, nem a használhatatlanság a munkanélküliséget. Nemzeti kötelező biztosítást ajánl kellő autonómiával, állami támogatással és garanciával, az ipari és személyi okok közötti különbségek szemmeltartásával, az állandóan alkalmazottak és az alkalmi munkások, a különböző iparágak különböző viszonyainak figyelembevételével, a biztosítási járulék és járadék megállapításával. — Ashley a profit statisztikájával foglalkozik. A statisztika a részvénytársasági vállalkozási forma és evvel a nyilvános számadásra kötelezettség terjedésével vált lehetővé. Kőrösy, Wagon, Werner és az 1905. évi németbirodalmi statisztika alapján megállapítja, hogy nem látszik a különböző iparágakban egyenlő profitráta. Kőrösy tanulmánya alapján megállapítja, hogy Magyarországon 1875—1898-ig terjedő időszakban 1% volt a vállalkozási nyereség. Németországban a gépiparban 2%. A nivelláló tendencia egyes iparokon belül a különböző iparágak között inkább érvényesül.— Lehfeldt a finánszié nyereségével foglalkozik, finánszié a tőkés, aki tőkéjét üzletbe fekteti és az üzletét ő maga vezeti, vagy a vezetésben részes, quasi járadékot élvez. Az ügyletek számban fogyatkoznak, nagyságban növekednek, csak igen kevesen, akik nagy tőkével és egyszersmind nagy üzleti ügyességgel és összeköttetéssel rendelkeznek, foglalkozhatnak velük, a létező pénzügyi cégekkel verseny alig lehetséges, a jövedelem tehát nem lesz a munkával és ügyességgel arányban. Jahrbuch f. Gesetzgebung, Verwaltung und Volkswirtschaft, Viertes Heft, 1910. Max Garr érdekes tauulmányt írt a rendi elemekről a magyar politikában. Éles és meggyőző bírálata a magyar „ősi alkotmányosságnak”. Ezt az alkotmányt jellemzi: „A nemesség adómentességét végtelenül sokra tartják, a parasztok jogfosztottsága messze felülmúlja az akkor Európaszerte uralkodó állapotokat.” A magyar parlamentarizmusrendi természetét máig megtartotta. Még mindig élő valóság, amit róla Freiherr v. Stein annak idején írt: „oly alkotmány, mely a nemzet nyolctizedét szolgaságban tartja

Folyóiratszemle

133

és annak kereseti buzgalmát lankasztja, a földbirtok legnagyobb részét az adófizetés alól mentesíti: az ilyen alkotmányt konstitucionális úton vagy erőszakkal, de meg kell változtatni.” És más helyen: „Van Magyarországnak alkotmánya? Egy zajongó országgyűlés, egy osztály mentesítése minden pénzszolgálat alól, a nemzet háromötödének legdurvább rabszolgasága: ez nem alkotmány.” Journal des Économistes, 15. Novembre 1910. Yves Guyot a vasutassztrájk kapcsán a sztrájkjogról ír. „A szindikalista szabadság, úgy ahogy azt az action directe és az általános sztrájk hirdetői értik, néhány egyén zsarnoksága, mely összeférhetetlen a mindenkinek — gazdagnak, szegénynek egyaránt — szükséges szabadsággal, biztonsággal és igazsággal.” Az anarchiának véget kell vetni. A kérdés ez: meglehet-e engedni, hogy egy csoport felelősségtelen ember büntetlenül polgárháborút rendezzen a nemzet ellen?” Részletes tervezet a sztrájkjog szabályozására és a szabotázs megtorlására. Der Kampf, Dezember 1910. Alfred Meissner a cseh- és német kérdésről ír a szociáldemokráciához való viszonyában. „A cseh munkás jobb boldogulásához nem nemzetisége kicserélése szükséges, hanem nyelvismereteinek kibővítése. Az iskoláktól tehát nem az asszimiláció előkészítését kell követelnünk, hanem a szükséges nyelvismeretek megadását. Ezért nemcsak a kisebbségi iskolákban, hanem minden cseh iskolában lehetőség szerint alaposan kellene a német nyelvet tanítani. — August Wesely Alsó-Ausztria északkeleti csücskéjében dúló nemzetiségi viszályról számol be. Itt három horvát község élt (a lakosság 94%-a horvát) eddig békességben, megelégedve a két nyelvű, német-szláv iskolával. Most a törpe német és cseh kisebbség elkezdette a nemzetiségi hecc-politikát és sikerült neki az iskola kérdésben nagy zavart és veszekedést csinálni, dacára annak, hogy a nagy többség érzi az iskola kétnyelvűségének hasznos voltát. Katholikus Szemle, 1910 december. Dr. Kiss Géza azt a kérdést tárgyalja olyan tömören, hogy szinte kivonatnak látszik, hogy magának a fönnálló tételes jognak, illetőleg maguknak a tételes jogszabályoknak értelmezésénél és alkalmazásánál minő szerep jut az etika követelményei számára? Példákkal igyekszik igazolni, hogy nem sikerül a mai jogtudománynak az az erőlködése, hogy válaszfalat emeljen etika és jog közé, mert aki az illető jogszabályt helyesen akarja értelmezni és alkalmazni, kénytelen az etika elveit belevinni a jogszabály alkalmazásába, mert a törvényhozó a törvényben az erkölcs, erkölcstelenség fogalmaival operál s e kifejezésekkel maga hívja föl a jog alkalmazóját az etikai szabályok érvényesítésére. Különösen, ha még hozzávesszük azokat a rendelkezéseket, melyek kevésbbé kézzelfoghatóan, de mégis félreérthetetlenül utalnak az etika elveire. Vizsgálódásának eredménye az, hogy az etika örök törvényei a jog értelmezésének mindig alapjául szolgálnak. A Kommunale Praxis december 3-iki száma New-York város telek- és lakáspolitikai problémáit mutatja be. A bevándorlás a munkásság lakta házakban oly nagy zsúfoltságot idéz elő, amely a közép- és nyugateurópai sűrűséget is túlhaladja, ez a zsúfoltság teszi lehetővé a telekárak példátlan emelkedését; így 1901-ben a telekérték a városban összesen 3 milliárd dollárt tett, míg 1906-ban már 3.4, 1908-ban pedig 3.8milliárdra rúgott, ami évenkint egyszáz-millió dollár (kb. 250 millió korona) értékemelkedésnek felel meg. A város néhány ezer telektulajdonosának a telekjáradékból származó jövedelmét ma

134

Folyóiratszemle

évi 200 millió dollárra becsülik, amely összeget kell tehát New-York négy milliónyi lakosának az évi értékemelkedés összegével együtt előbb megfizetnie, mielőtt tulajdonképeni életszükségleteik kielégítésére gondolhatna. Ezek az állapotok bírták arra még az előbbi polgármestert, hogy bizottságot küldjön ki (The New-York City Commisson on Congestion of Population) a zsúfoltság megszüntetésének módozatainak megvitatására. A bizottságban úgy az elmélet, mint a gyakorlati amerikai várospolitika legkiválóbbjai helyet foglalnak, ezenkívül összegyűjtik a külföldi tevékenységre vonatkozó adatokat is. A december 17-iki számban Szántó Béla a budapesti légszeszgyár megváltását ismerteti bő adatokkal, a 24-iki számot pedig Ludwig Rudolf-nak, a szociáldemokratapártnak a községi életben való részvételéről írt cikke vezeti be, mely főleg a városi képviseletek tagjainak az üzemi kérdésekben való nagyobb jártasságának szükségességét hangoztatja azzal az indokolással, hogy a légszesz-, víz- és villamosművek magántulajdonosai a technika fejlődésével mind nagyobb értékű és jelentőségű vagyon élvezetébe jutnak, melyekkel szemben kötelezettségeik ellenőrzése, vagy e művek megváltásának eldöntése a községi képviselet minden tagjától megköveteli az üzemkezelés elveinek ismeretét. Közgazdasági Szemle, 1910 december. Vezetőhelyen Földes Bélának az Akadémia nemzetgazdasági bizottságának 50-ik évfordulója alkalmával tartott felolvasását közli. Aktaszerűen mondja el a bizottság megalakulását — alapításakor statisztikai bizottság volt — és tevékenységét. Felsorolja a rendszeresen kiadott vagy támogatott kiadványokat. Ezek a felsorolások kész és rendes bibliográfiák, melyeknek a magyar gazdaságtörténetben kutató írók jó hasznát fogják venni, mindenesetre sikeresen győz meg arról, hogy ez az akadémiai bizottság őrizte még meg aránylag a legtöbb kapcsolatot a fejlődő viszonyokkal. A beszámoló végén egy teljességre törekvő bibliográfia van azokból az akadémiai kiadványokból, amelyek gazdasági vagy társadalomtudományi kérdéseket tárgyalnak. A füzet többi részét csaknem egészen Láng Mihály tanulmánya tölti ki az új állami monopóliumokról. A közlemények és ismertetések rovatában többek között a legutolsó kormányjelentést és az iparfelügyelők jelentését tárgyalják. Local Government Review decemberi számában W. D. M. az angol önkormányzat reformjával foglalkozik Marsden javaslatai alapján. Ε javaslatok a következők: 1. egy hatóság intézkedjék minden önkormányzati igazgatási- és adóügyben; 2. az önkormányzati hatóságok tevékenységi- és jogköre tágíttassék; 3. önkormányzati jövedelmi és vagyoni adók életbeléptetése; 4.ez adók önálló adókul szerepeljenek és 5. a helyhatósági költségvetések teljes nyilvánosság előtt való tárgyalása. Magyar Társadalomtudományi Szemle, 1910. december. Beszéljen az első tudományos cikk szerzője, Torkos László maga, aki vizsgálódásairól, melyeket a társadalomnak a valláshoz való viszonyáról rendezett, ilyen mondatokat írt le: „Igazi emberi élet csak csakis a társadalomban fejlődhetik”. „Régi idők óta sokan azt hirdetik, hogy a vallás nem egyéb, mint ravasz emberek találmánya oly célból, hogy vele a tudatlan tömeget leigázhassák s állandóan féken tarthassák”. „A társadalmi érdekek tekintetében nem csekély jelentősége van a vallásnak azáltal is, hogy számtalan keresetág s keresetmódnak szolgál forrásául, mely kapcsolatbahozatal anyagi érdekekkel legkevésbbé sem lealacsonyító a vallásra nézve.” „A mondottakból kitűnik, hogy a vallás, mint

Folyóiratszemle

135

puszta belső hitélet a társadalmi érdekeket ugyan alig érinti, annál gyakrabban érintkezik azonban velők, külső jelentkezése a társadalom tagjaira való erkölcsi és anyagi hatásánál fogva, mely hatás, — egyes káros kinövéseket nem tekintve — általában üdvösnek mondható.” És így tovább véges-végig. A tudós cikkíró után Gaál Jenőnek a Magyar Társadalomtudományi Egyesület birtokpolitikai ankétjén elmondott megnyitóját hozza a lap és még Gáthy Bálint cikkét az igazságszolgáltatás szociális problémáiról. Bombasztikusságban túltesz az első cikken. A közlemények rovatában figyelemreméltó Balogh Jenő ismertetése a társadalomtudományok nemzetközi közvetítő irodájáról. (Intermédiaire sociologique.) Le Mouvement Socialiste novemberi számában Hubert Lagardelle szindikalista álláspontjának kialakulását ismerteti. A szocialista gondolatvilágot elfogta az igazságtól való félelem. Jobban szeretik a formulákat, mint az életet. A szocialista dogmatizmussal szemben Marxhoz mentek vissza a szindikalisták. Kimutatták, hogy alakultak át Marxnak gazdasági munkás- és államellenes koncepciói parlamentáris, burzsoa és politikai gyakorlattá. A szindikalista nézeteknek a hatása a tömegekre nyilvánvaló. Az amiensi kongresszus a szindikalizmus elméletét és gyakorlatát szabatosan formulázza. A szindikalista kritika negatív része a politika és a gazdaság, a párt és az osztály, a demokrácia és a szocializmus közötti különbség formulázása. A pozitív része annak a kimutatása, hogy a forradalmi és parlamentáris utópizmus nem állhat meg. A mai társadalmat csak más intézményekkel lehet a helyéből kiszorítani. A burzsoa intézmények helyébe kell léptetni a munkás- intézményeket. Mikor szerző a demokrácia és szocializmus közötti eltérést hangsúlyozta, kétségtelenül inkább a különbségekre mutatott rá, mint a közösségekre. Sohasem felejtkezett azonban meg arról, hogy a szindikalista mozgalom csak demokráciában lehetséges és a demokráciát azért kritizálta, hogy meghaladja és nem pedig hogy szétzúzza. Sorelnek és Berthnek az új royalistákkal való együttműködését igen sajnálatosnak tartja, de két fecske még nem csinál nyarat. Die Neue Zeit decemberi számaiból (9—13) a következő cikkeket ismertetjük: Morris Hillquit arról a mozgalomról szól, melyet Arizona és és Új-Mexikó államokban a szocialista-párt folytat az állami alaptörvény szocialisztikus szellemben való meghozatala érdekében. Arizona és ÚjMexikó most alakultak át államokká. Az amerikai államok alaptörvényeinek óriási jelentősége van, mert csak rendkívüli nehézségekkel módosíthatók és a később hozott törvényeket, melyek az alaptörvényeket sértik, a bíróságok semmisnek mondhatják ki. Ily módon az amerikai bíróságok nagy mértékben gátolják az amerikai szociálpolitika kifejlődését. Az új alaptörvények megalkotásánál a szocialistapárt ezért főleg azt követeli, hogy az alaptörvényeket ép úgy lehessen megváltoztatni, mint a többi törvényeket. A törvényhozás útjából el kell minden akadályt hárítani. A tisztviselők választásánál is követelik a kisebbségek jogának érvényesítését és kívánják, hogy a tisztviselők mandátuma kerüljön új választás alá, ha ezt a választók 20%-a kéri. Bernhard Schildbach a német szakszervezetekben felmerülő alkotmánykérdésekről ír. Az óriási szakszervezetekben a szakszervezeti ügyekkel szemben csökken a tagok érdeklődése, az ügyek intézése mindinkább a bürokrácia kezébe kerül. A demokratikus szellem hiánya idézi elő, hogy döntő ügyeknél összeütközik a konzervatív többség a haladó szellemi kisebbséggel. Szerző szerint a tagokat

136

Folyóiratszemle

kényszeríteni kellene a közügyekkel való foglalkozásra és a szakszervezetekbe kívánatos lenne behozni a gyűlések látogatásának és a szavazásnak kötelező voltát. Kis pénzbüntetések vagy a segélyekből a művelődési alapra eszközölt levonások csodákat művelnének ezen a téren. Emil Caspari a lengyel telepítési politika csődjéről számol be. A telepítési politikát már maguk a porosz nagybirtokosok sem nézik jó szemmel, mert a német telepesparasztok fenyegetik politikai hegemóniájukat. Bernhard tanár, a híres lengyelfaló, a porosz birtokosokat azzal rémíti, hogy a lengyel birtokosok ellenük majd lengyel földmunkás-sztrájkot szerveznek. Csakhogy lengyel földesurak erre nem is gondolnak, mert jól tudják, hogy ennek a földművelő sztrájknak nem lennének nemzetiségi határai. Herman Wendel a poseni zsidókérdésről ír. A poseni zsidóság igen nagy mértékben vándorol ki. Különösen a tartománynak azon részeiből, ahol a lengyel vagy a német elem kiválóan erős. A jelenség oka az, hogy minél erősebb valamely vidéken két nemzetiség közötti küzdelem, annál jobban virágzik a szövetkezeti mozgalom, amely kiszorítja a zsidó közvetítő-kereskedőket. A szövetkezetek ugyan gazdaságilag nem nagyon erősek, de elég hatalmasok ahoz, hogy a zsidókat kiszorítsák. Hozzájárul még a zsidók kiszorításához a porosz bürokrácia türelmetlensége. A poseni zsidók németnyelvűek, de azért a porosz hivatalnokok nem sajnálják a zsidók kivándorlását, mert ők gazdasági érdekükből sokszor a lengyelek erős üldöztetése ellen foglaltak állást. Cikkíró a zsidók kivándorlásától a nemzetiségi ellentétek kiélesedését várja Revue économique internationale. Novembre 1910. Emile Levasseur két terjedelmesebb cikkben az élet folyton növekvő drágaságáról szól. Az első a múlt évfolyam májusi számában elkezdett ankét folytatása, a különböző tápszerek beszerzési árainak változásáról a Franciaország különböző vidékein elhelyezett iskolákban. A tanulmány négy részre oszlik: az első visszatekintés az árak és változásaik történelmének periódusaira a 19-ik század folyamán és a 20-ik század elején, a második rész az iskolák által nyújtott statisztikai adatok analitikus feldolgozása az 1908, 1909 és 1910 évekre, harmadik az 1907-iki válság és az 1910 év második felében bekövetkezett drágaság, a negyedik rész a pénz belső, kereskedelmi és szociális értékének megkülönböztetése. A végkövetkeztetése a jelenlegi drágaságra nézve, hogy az valószínűleg az 1896 óta beállott emelkedésnek, melyet az 1907-iki válság egy időre elodázott, csak egy újabb megnyilvánulása. Összehasonlítja az árúcikkek árának árváltozását a munkabérek változásával s noha megengedi, hogy a kettő között van valami összefüggés, mégis arra az eredményre jut, hogy a munkabérek emelkedésének görbéje sokkal állandóbb s kevesebb visszaesést mutat, mint az árúcikkek árváltozásainak görbéje s hogy ennélfogva a mai ipari munkás kétszer annyit vásárolhat, mint az 50 vagy száz év előtti s így a szocializmusnak nincs igaza a kapitalizmust vádolni a munkabérek lenyomásáért. Van még egy érdekesebb cikk Cl. Gide-től, mely az Európát fenyegető opiumveszély kérdését és a kínai opium ellen vezetett harcot tárgyalja. Revue Internationale de Sociologie. Novembre 1910. J. Novicow érdekes cikkben Macchiavellivel és a modern politikával foglalkozik. Tönkre akarja tenni Macchiavelli politikai presztízsét, mert ez már „vérözönt” okozott. A logika hiányával, kora hatalmi erői naiv félreismerésével vádolja a florencei gondolkodót. Az sem igaz, hogy egyedül ő fogta volna fel kortársai közül az olasz egység eszméjét. Már 1511-ben (két évvel a Principe megírása előtt) II. Gyula megszervezte a szent ligát a barbárok kiűzésére. Később 1525-ben

Folyóiratszemle

137

több ilyen terv volt kidolgozva. Ettől eltekintve ebben a kérdésben habozó és udvaronc álláspontot foglalt el. Öt évvel főmunkája előtt az egységben még Itália elvesztését látta s a barbárokat hívta segítségül, hogy megakadályozza az olasz egységet Velence hegemóniája alatt. Revue Politique et Parlementaire 1910 december 10-iki száma a francia vasutasok követeléseit teszi financiális szempontból vizsgálat tárgyává. Az öt nagy magántársaság, melynek vonalaira a kivételes törvényes rendelkezések (nyugdíjtörvény, szolgálati szabályzat) vonatkoznak, évente mindössze 110 millió frank tiszta nyereséget hoz, ennyi kerül felosztás alá a 2,500.000-re becsült részvényesek között. A vasutasok követelése, hogy a nyugdíjtörvény visszaható erővel bírjon, 30, az új munkaszabályzat 37, az ötfrankos bérminimum 126 millió frank kiadást jelentene évenként, a vasúttársaságok osztaléka a törvényes minimumra szállana le, az államot nyereségükben nem részesíthetnék, a kamatbiztosítás címén az állam részéről nekik nyújtott kölcsönöket vissza nem téríthetnék (a visszatérített összeg 28 millió frankról 6.500.000 frankra csökkent). Az állam 136 millió frankot lenne kénytelen a társaságoknak rendelkezésére bocsátani, a saját vonalai évi deficitje 35 millió frankra emelkednék. Szerző különösen attól fél, hogy a 368.000 állami alkalmazott hasonló követeléseket támasztana, mint a vasutasok. Hogy a vasút-társaságok jövedelmezőségét az újabb munkásvédő törvényhozás erősen csökkentette, szerző abban is igazolva látja, hogy a társaságok kötelezvényei 12 év alatt 47 frank árfolyamhanyatlást tüntetnek fel. — Esmein az Osborne-üggyel és az angol képviselők díjazásával foglalkozik. A konzervatívek hűtlen álláspontváltoztatását a képviselők napidíja érdekében annak tulajdonítja, hogy ők így akarják az Osborne-ügyben hozott ítéletnek (a szakszevezetek eltiltása attól, hogy politikai célokra fordítsák jövedelmeiket, ily célokra tagjaikat megadóztassák) törvény útján való megváltoztatását keresztül vinni. Revue philosophique decemberi száma Kostyleff tanulmányait közli a würzburgi iskoláról. A würzburgiak az eszmélet tüneményeit introspekcióval vizsgálják; a kísérlet alanya kérdéseket kap, amelyekre felelnie kell: míg gondolkodása munkában van, megfigyeli és lejegyzi belső tapasztalatait. Kostyleff Watt, Messer és Bühler eredményeit elemzi. A módszer természetével jár, hogy a szubjektivizmusnak sok teret enged, a szerzők szintézisei metafizikai értékűek: azonban rendkívül érdekes, objektív megállapításaik is vannak, különösen fontosak a Bühleréi. — A második cikk Lahy tanulmánya: az egyén szerepe az erkölcs képződésében. A szociológia álláspontja, hogy az erkölcs társadalmi tünemény, helyes, de alakulásában az egyénnek is jut szerep. Ezt a szerepet igyekszik szerző főleg lélektani elemzésekkel megállapítani. Eredménye: „az erkölcs a cselekvésnek ideálja, amelyet a társadalom dolgoz ki és szentesít, amely cselekvéseinket determinálja és amelyet az egyén annyiban bír módosítani, amennyiben az ideál, amelyet felállít, ama csoportnak, amelynek ezt az ideáit felállítja, tudományos képzeteivel nem kerül ellentétbe”. — Lalo az esztétika módszereit bírálja. Ε téren alig lehet beszélni tudományos módszerről, részben mellőzik, részben tudatosan kerülik e kérdést. Az esztétikai miszticizmus hívei a széppel szemben intuícióira, bizonyos egybeolvadásra törekesznek. A művész enélkül tényleg nem lehet el: de ítéletre is szüksége van, amellyel választ, bírál; a racionalizmus teljes hiányaép úgy hiba, mint túlzása. Minden „esztétikai elméletben” jut egy óra az intuícióra, jut egy a módszeres reflexióra is. Cikkének második részében Lalo a módszer álproblémáit tárgyalja: deduktív

138

Folyóiratszemle

vagy induktív, metafizikai vagy pozitív, integrális vagy részleges legyen-e az esztétikai módszer? Mindezek üres kérdések s nem is képviselnek valóságos ellentéteket. A priori nem lehet a módszerről dönteni. „A valódi módszerek a kutatásnak magának részei: nincsenek adva a kutatás előtt, avval alakulnak ki s ép úgy nem választhatók el tőle, mint nem választható el a mozgás iránya a mozgástól. Egy tudomány módszere nem más, mint a mozgás iránya, ha az élő tudomány e mozgás maga.” Scientia Vol. VIII. IV. Évf. E. Rignano a szocializmusról ír. Sem a fatalisztikus gazdasági fejlődés tana, sem a jogfejlődés iránya egyedül nem ad útmutatást a jövőre nézve. Ehhez a jelen társadalom különböző osztályainak beható analízise szükséges. Mégis a jövő képe vigasztaló, mert már eddig is a proletár tömegek megmozdulása egy új társadalmi lelki állapotot teremtett, mely a réginél sokkal élénkebben reagál az alsó néposztályok bajaira és szenvedéseire. — Ch. Guignebert a régi kereszténység fejlődését tanulmányozva azt találja, hogy a kereszténység elpogányosodása és belső ellenmondásai dacára, egy közös kapocs tartja ezt össze: az élet szükségletei, melyek ezt a tant is folytonos átalakulásokra kényszerítették. Sozialistische Monatshefte decemberi számaiban (25—26) megjelent cikkek közül kiemeljük a következőket: Dr. August Erdmann a püspököknek a keresztény szakegyletekhez való viszonyát tárgyalja. A keresztény szakegyletekben küzdelem folyik a München-Gradbach-i és a berlini irány között. Az első a keresztény munkásoknak közös szakszervezetekben való tömörítése mellett küzd, a másik irány felekezetek szerint akarja szervezni a munkásokat. A püspökök egy része erélyesen állást foglal a közös keresztény szakszervezetekkel szemben. A pápa még eddig kikerülte a határozott színvallást. Legutóbb Josef Biederlack jezsuita tanár Teológiai kérdések a szakszervezeti mozgalomról című művében foglalkozik ezzel a problémával. Biederlack szerint az egyházi felsőbbségnek meg kell akadályoznia, hogy a keresztény szakszervezetek a keresztény erkölcsi törvényt sértő módon jogosulatlanul magas munkabérekért küzdjenek, jogtalan sztrájkokat vagy bojkottokat rendezzenek. Adott esetben megengedhető lehet más felekezetűekkel való gazdasági közreműködés is, ha ez nem rejt magában nagy veszélyt. A kérdést valójában a centrum állásfoglalása dönti el, melynek egy igen befolyásos része a közös keresztény szakszervezetek mellett foglalt állást. — Oda Olberg a szexuális kérdésnek Olaszországban való állását fejti ki. A szexuális kérdést eddig Olaszországban nem igen tárgyalták. Az iparosodás fejletlenségének következtében az olasz családi élet nem lazult meg annyira, mint a német. Legutóbb Firenzében foglalkozott egy értekezlet szexuális problémákkal. A gyermekek nemi felvilágosítása tekintetében az értekezletnek, melyben papok is vettek részt, az volt az álláspontja, hogy a nemi felvilágosításnak az iskolában meg kell történnie. Nem amiatt panaszkodtak, hogy a gyermekek a nemi dolgokról nem tudnak, hanem, hogy a felvilágosítás piszkos módon történik a tanulótársak részéről. Az egyik felszólaló szerint a munkásosztály ifjúságának erkölcsisége elsősorban lakáskérdés. A neomalthuzianizmus kérdésében a szocialista előadó a neomalthuzianizmus ellen foglalt állást első- sorban azért, mert a fogamzás mesterséges elhárítása a női bajok egyik fő oka. A neomalthuzianizmus hívei viszont arra hivatkoznak, hogy a neomalthuzianizmus beteg elemeket a fajfentartásból kizár és a szegényeknek lehetővé teszi, hogy gyermekeiket megfelelően neveljék fel. A nagy gyermeklétszám nagy gyermek-

Folyóiratszemle

139

halandóságra vezet. A minden korlátok nélkül való szaporodásnak kevés híve volt. Szerző szerint a neomalthuzianisztikus propaganda csak akkor mozdítja elő a kultúrát, ha egyszersmind hirdetjük a faj javításának és emelésének ideálját. Ez az eugenikai szempont a vitában nem szerepelt eleget. Ellenben érdekesnek tartja megjegyezni, hogy az értekezleten kitűnt az olasz ifjúságban mindinkább terjedő neospiritualisztikus irány. Ennek az iránynak a hívei folyton etikai értékeket hangoztattak, de ezeket nem az életben keresték, hanem valami transcendentális világban. — Franz Staudinger a szövetkezeti lakások kérdéséről szól. A munkásfogyasztási szövetkezeteket egybe kellene kötni a lakásszövetkezetekkel. A lakásszövetkezetek mögött egy tőke-erős központi szövetkezet foglalna helyet. Szocializmus decemberi számában Diner Dénes József a párt taktikájának kérdéseivel foglalkozik. Nézete szerint a proletariátus a feudalizmus bukását csak a burzsoáziával való közös harccal tudja kikényszeríteni. A burzsoázia osztályérdekei ezidőszerint még nálunk a proletariátus és az oligarchia osztályérdekei közé esnek. A proletariátusnak utánoznia kell az oligarchia okos taktikáját, mely a közös érdekeket lehetőleg kidomborította, az érdekellentéteket pedig elhomályosította. A siker érdekében összhangzásba kell hozni a gazdasági és politikai harcot. A munkáltatókkal vívott gazdasági harcban döntő politikai kampány közben olyan középutat kell keresni, mely a politikának megfelel. A politikai harc diadalmas befejezése után sokkal nagyobb siker reményével lehet felvenni a gazdasági küzdelmet. — Jócsák Kálmán a földmunkások szervezésének lehetőségeit kutatja. A földmunkások- mozgalmának állandósításához szerinte szükséges az, hogy gazdasági érdekszálakkal fűzze őket a szocialistapárt a mozgalomhoz. A földművelők négy csoportba oszthatók. Az ipari vállalatoknál alkalmazott segédmunkások, városi napszámosok és téglagyári munkások egyenlő elbírálás alá esnek az ipar munkásokkal. A kubikos munkások főbaja az alvállalkozói rendszerben van Az alvállalkozói rendszer kiküszöbölése céljából a kubikosokat földmegmunkáló szövetkezetbe kell tömöríteni. A mezőgazdasági bérmunkásoknál nagymérvű akciót kell folytatni a földművelők mozgását gátló törvények eltörléséért, a közigazgatási mizériák megszüntetéséért és a mezőgazdasági munkások egy részét, később mindig nagyobb-nagyobb átlagát mezőgazdasági földbérlő- és termelőszövetkezetekbe kell tömöríteni a nagybirtok kizsákmányolása elől és ezzel megkönnyíteni a nagybirtok szolgálatában maradtak küzdelmét. A törpe- és kisbirtokosok szervezése főleg bevásárló és értékesítő szövetkezetek létesítése útján történjék. Városi Szemle decemberi számában Fock Ede ismerteti a brüsszeli II. nemzetközi útügyi kongresszus tárgyalásait. A kongresszus 1910 július 31-étől augusztus 7-éig tartotta meg tanácskozásait és kb. 1000 résztvevőt számlált. A kongresszuson a községi és országos közutak minden kérdése napirendre került, legfőbb szerepet azonban a bitumeneknek az utcák burkolásánál való alkalmazása játszott. Berlinben az utcák 42%-a, Charlottenburgban 63%-a van aszfalttal burkolva és a legjobb tapasztalatokat szerezték vele, főleg amióta a lovak patkolása és a hajtásmódja is ehhez a burkoláshoz idomult. Tartósága és javításának könnyűsége folytán a német tagok részéről ez az anyag részesült a legkedvezőbb megítélésben. — Sidó Zoltán a föld értékemelkedésének megadóztatásáról szóló cikkében az új angol földadótörvényeknek a betterment adó alávonásába szolgáló intézkedéseit, a német

140

Társasági ügyek

városi Wertzuwachssteuer alakjait és a tárgyalás alatt álló németbirodalmi értékemelkedési adójavaslatot ismerteti. Zeitschrift für Sozialwissenschaft, 1910. Heft 12. Julius Kaerst Geschichte des hellenistischen Zeitalters c. munkája megbeszélése kapcsán Julius Beloch hangsúlyozza, hogy milyen ferde iskolai álláspont az, mely a chäroneiai csatában a görögség végét látja s a makedónokat beözönlő barbároknak tekinti. Ezen felfogás szerint a makedón korszak nem a régi görögség folytatása, hanem „hellenizmus”, vagyis a görög kultúra beszivárgása barbár népekbe. Ma már kétségtelen, hogy ez a „hellenista” kultúra törzsökös görög kultúra és hogy a makedónok görögök voltak. Ez a kultúra oly magas volt, hogy az emberiség csak tizennyolc századdal később érte el újra ezt a színvonalat. A tulajdonképeni hellenizmus, vagyis a görög kultúra átszivárgása idegen népekbe, csak a római hódítással kezdődik.

Társasági ügyek Nemzetközi szociológiai kongresszus A nemzetközi szociológiai intézet nevében Hector Denis ezidei elnök a következő levelet intézte az intézet tagjaihoz: „Hetedik kongresszusunk munkálatai, melyek 1909 júliusában a berni egyetemen folytak le a társadalmi szolidaritásról, most jelentek meg Giard et Brière kiadásában (Paris, XVI. Rue Soufflot). Két kötetet tesznek ki, mindegyik 324 oldalon. Huszonöt társunk dolgozott azokban. Ε kongresszus végén intézetünk elfogadta azt a meghívást, hogy 1911-ben Rómában tartsuk meg a következő ülésezést. Ez a meghívás attól a bizottságtól ered, mely az olasz egység ötven éves évfordulójának megünneplését szervezi a királyi kormánnyal és a római városi tanáccsal karöltve. Ennélfogva van szerencsém értesíteni, hogy nyolcadik kongresszusunk Rómában 1911 október hó 14—17-ig lesz. Ε kongresszus tárgya a haladás szociológiai eszméje. Elhatároztatott, hogy a vita szükséges terjedelmének lehetővé tétele érdekében írott munkálatok nem fognak felolvastatni. Kérjük tagtársainkat, hogy lehetőleg mielőbb René Worms főtitkárunk (Paris, Boulevard Saint Germain 115) címére küldjék jegyzeteiket (oly terjedelemben, mely az Annales 4—16 oldalának felel meg), melyek a kongresszus elé terjesztendő eszméket tartalmazzák. Eme jegyzeteknek nem szabad a haladásra általában vonatkozniok, hanem eme nagyon széleskörű tárgy valamelyik szempontjára. Szíves figyelmébe ajánljuk különösen a következő szempontokat, melyek alkalmasaknak látszanak lenni érdekes eszmecserékre: 1. a haladás fogalma; 2. a gazdasági haladás a termelésben, a megosztásban; 3. szellemi fejlődés; 4. erkölcsi fejlődés; 5. politikai fejlődés; 6. a fejjődés általános formulája; 7. optimista vagy pesszimista következtetések, melyeket a fejlődés eme tanulmányozásából lehet levonni.

Társasági ügyek

141

Társadalomtudományi Társaság A Társadalomtudományi Társaság 1910. évi december hó 10-én Pikler Gyula elnöklete alatt ülést tartott, amelyen Balassa József tartott előadást Nevelés a társadalom számára. A jövő iskolája címen. A nagyszámú közönség lelkes tetszéssel fogadta az előadást, amelyet jelen számunkban közlünk. 1910. évi december 13-án Szabó Ervin elnöklete alatt tartott ülésen Balassa József előadása fölött folyt a vita. A vitában Dénes Lajos, Nadai Pál, Engel Zsigmond és Vértes Sándor vettek részt. Felszólalásaik kivonatát szemlénk következő száma hozza. 1910. évi december 22-én Szabó Ervin elnöklete alatt tartott ülésen Braun Róbert adott elő A tanult és a tanulatlan munka címen. A nagy tetszéssel fogadott előadást jelen számunkban közöljük. *** Társaságunk törekvései a vidéken minderősebben terjednek. Legutóbb Miskolcon alakult meg a Társadalomtudományi Társaságnak fiókja. 1910. évi december 18-án volt a városháza nagy tanácstermében az alakuló közgyűlés. A közgyűlést az előkészítő bizottság elnöke, Dr. Nagy Ferenc nyitotta meg. Bejelenti, hogy eddig 91 tag jelentkezett. Javaslatára a közgyűlés egyhangúlag kimondja a fiók megalakulását. Zigány Zoltán a szociológia jelentőségét és a Társadalomtudományi Társaság feladatát vázolta. Utána Szász Zoltán vizsgálta A magyar társas élet c. előadásában társas életünk történeti kialakulását fejtegette és a mai társas élet szociológiai elemzése és bírálata után rámutatott az igazán kulturális társas élet előfeltételeire. A közgyűlésen a fiók tisztikarát és választmányát a következőkép alakították meg: Elnök: Nagy Ferenc dr.; alelnök: Hercz Ödön dr., Venetianer Jakab dr. és Vértesi Sándor; főtitkár: Silbiger Bernát dr.; titkárok: Dévényi Miklós dr. és Kállai Géza; pénztárnok: Gombér Zsigmond dr.; ellenőr: Ferenczi Károly; háznagy: Barta Jenő dr.: ügyész: Kovács József dr.; választmányi tagok: Auer Lajos, Árva Pál, Bauer Gyula, Bárdos Benő dr., Dobos József dr., Feldmann Mór, Forgács Dezső dr., Frey Ottó dr., Gergely Dezső dr., Glück Ödön dr., Halasi Sándor dr., Hesz Leó, Holcz Gyula, Katona Mór, Marusák Károly, Neumann Jenő dr., Novak Ernő dr., Róth Jakab, Sidlauer Armin dr., Steinfeld Frigyes dr., Szilágyi Adolf, Szűcs Sándor, Tamási Károly, Tóth Dániel dr., Varga Zoltán dr. *** Vidéki fiókjaink és testvéregyesületeink igen intenzív kultúrmunkát fejtenek ki. Így lugosi fiókunk munkásgimnáziumot szervezett. 1910 évi december 8-án volt az iskola ünnepélyes megnyitása. A megnyitó beszédet Berecz Gyula tanfelügyelő tartotta, Rácz Viktor dr. pedig a magyarok őstörténetéről tartott előadást. A munkásgimnáziumban a következő előadásokat fogják tartani:

142

Társasági ügyek

Duschnitz Emil dr.: Egészségtan. Mauritz Győző dr.: Természettudományok. Rácz Győző dr.: Magyar történelem. Sebestyén Lipót dr.: Alkolmánytan. Soós Aladár: Magyarország földrajza. Szántó Zsigmond dr.: Irodalom. A szegedi Társadalomtudományi Társaság szabad iskolát nyitott. A szegedi szabad iskolában a következő előadásokat tartják: Czibula Antal dr.: A francia forradalom. Hollós József dr.: A tüdővész. Szőri József dr.: Zola. Kőhegyi Lajos dr.: A vérbaj. Domokos László dr.: Ady Endre költészete. Gerő Géza dr.: Az ipari kapitalizmus. Mészáros Károly dr.: Nemzés és átöröklés. Kun József: A modern iparművészet. Eisner Manó dr.: Lombroso és a modern büntetőjog. Kristóf Domonkos: Az alkoholizmus társadalmi jelentősége. Joachim Ferenc: A modern festőművészet. Szekerke Lajos dr.: A modern zene. Balog Géza dr.: A középosztály gazdasági helyzete. Grün Béla dr.: A munkás joga. Detre János dr.: Darwin. Hasonlóképen igen változatos és tanulságos programmot nyújt a debreceni szabad iskola, amely társaságunk néhány tagjának, elsősorban dr. Kovács Gábornak vezetése alatt működik immár az ötödik éve. A debreceni szabad iskola tudomásunk szerint a vidék legrégibb és legnagyobb szabad iskolája. Debrecen városa nemrég telket és megfelelő mennyiségű téglát adományozott az iskola részére, úgy hogy annak nemsokára állandó háza épül. A debreceni szabad iskola ezidei programmja a következő: Adler József: Bank- és hitelügyek. Boldizsár Kálmán dr.: A magyar demokrácia. Kovács Gábor dr.: Az evolúció problémája. Kun Béla dr.: A család szociológiája. Nyáry Béla: Újabb természettudományi felfedezések és elméletek. Rácz Lajos dr.: A modern várospolitika. Szász Adolf dr.: A halotthamvasztás. Szenes Zsigmond dr.: Zenetörténet. Széli László dr.: Az ivóvízről. Török Péter: Általános fejlődéstan. Tüdős Kálmán dr.: Az ázsiai kolera és az ellene való védekezés. Sztankay Farkas Béla: A vas világtörténeti szerepe. A szabadoktatás intézményes kiépítése mellett sem szünetelnek a Társadalomtudományi Társaság tagjai által különböző vidéki városokban tartott előadások sem. Az utóbbi hónapokban tagjaink a következő vidéki előadásokat tartották: Ágoston Péter Nyíregyházán Darwin hatásáról a modern gondolkodásra, Braun Róbert Nagyváradon az amerikai városról, Jászi Oszkár Nagyváradon Nemzet és faj, Erzsébetfalván Kultúra és választójog, Szombathelyen Miért tanulunk szociológiát címen, Madzsar József Erzsébetfalván a fajromlás okairól, Mosonban a munkásgimnázium megnyitó ünnepén a faj higiéniájáról, Rónai Zoltán Kaposvárott, a szabad iskola megnyitó ünnepén az állam fejlődéséről.

Beküldött könyvek

143

A Huszadik Századnak a következő új könyveket küldték be.* Oppenheimer, Franz: Theorie der reinen und politischen Ökonomie. Ein Lehr- und Lesebuch für Studierende und Gebildete. Berlin, 1910. Reimer. XXVI + 738 p. Perjéssy Lajos: A Verseczi Magyar Közművelődési Egyesület története 1685— 1910. Versec, 1910. Az egyesület kiadása. 140 p. Sebess Dénes: Adatok a magyar hitbizományi jog reformjához. Budapest, 1910. Stephaneum. A Magyar Gazdaszövetség kiadványa. 16 p. Ára 40 fillér. Bartha Miklós összegyűjtött munkái. Harmadik kötet. Politikai beszédek és nemzetiségi cikkek. Budapest, 1910. Benkő. 592 p. Rignano, E.: Le socialisme. Estratto da „Scienzia” Rivista di Scienza. Vol. VIII. Anno IV. (1910) Bologna. Nicola Zanichelli. 27 p. Dr. Czirbusz Géza: Nemzetek alakulása anthropo-geografiai szempontból. Nagybecskerek 1910. 36 p. Per Aspera. Dr. Czirbusz Géza 30 éves tanári jubileuma. Emlékül kedves tanítványainak. Sátoraljaújhely „Zemplén” 1905. XVI. p. Rátz László és Mikola Sándor: Az infinitezimális számítások elemei a középiskolában. Budapest, 1910. Franklin VIII+ 83 Ára 2 kor. Le Dantec, Félix: A biológiai filozófiai elemei. Ford. Lorenc Viktor. A fordítást átnézte Dr. Madzsar József, Budapest 1910. Athenaeum Szoc. Könyvtár. 203 p. Ára 7.50 kor.

Westermarck, Edward: Az emberi házasság története. Ford. Harkányiné Weiser Ella. Budapest 1910. Athenaeum, Szociológiai Könyvtár. 352 p. Ára 10 kor. Steinhofer Károly: Révai Sámuel élet és pályarajza. Budapest, 1910. Pallas. Szántó Béla: A munkaviszony szabályozása a városi közmunkákban és közszállításoknál. (Különlenyomat a Városi Szemle III. évfolyamából) Budapest 1911. Kilián Frigyes utóda. 79 p. Ára 2 kor. Lanzillo, A.: Le mouvement ouvrier en Italic Paris, Rivière. Bibliothèque du mouvement prolétarien XII. 60 p. Cs. és kir. Közös Pénzügyminisztérium jelentése 1909. Bosznia és Hercegovina közigazgatása. Budapest. Állami nyomda. VII + 245 p. Cs. és kir. közös Pénzügyminisztérium jelentése 1910. Bosznia és Hercegovina közigazgatása. Budapest. Állami nyomda. VII + 210 p. Dr. Zerkovitz Zsigmond: A föld értékemelkedésének megadóztatása. Budapest. 1910. Deutsch Zsigmond és Tsa. 79 p. Ára 1.50 K. Szalay Károly: A megdézsmált Gregorovius. Budapest 1910. Nagel Otto. 36 p. Ára 50 fillér. Günther Ferenc. Bosznia Szávamellékén. Zombor, 1910. Bittermann könyvnyomda. 36 p. Charmatz, Richard: Adolf Fischhof. Das Lebensbild eines österreichischen Politikers. Stuttgart u. Berlin, 1910. Cotta. XVI + 456 p.

* Eme munkák közül azokra, melyek szemlénket még visszatérünk.

közelebbről

érdeklik,

144

Somlyódy István: Gyökeres igazságügyi reformok. Szeged. Endrényi nyomda. 71 p. Ára 1 kor. Dobrogeanu-Gherea C.: Neoiobagia. Studiu economico-soziologic al problemei noastre agrare. Bucuresti, 1910. Socec & Comp. 494 p. Ára 3.50 lei. Dr. Leszner Rudolf: Gegen die Priester-Religionen. Brackwede in W. 1910. Breitenbach, 93 p. Lewinsky, J.: L'evolution industrielle de la Belgique. Bruxelles & Leipzig 1911. Misch & Thron. XIII + 444 p. Tóth Wanda: A csodálatos köntös. Budapest, 1910. A Nyugat kiadása. 153 p. Ára 3 kor. Balázs Béla: A vándor énekel. Budapest, 1911. Nyugat. 87 p. Móricz Zsigmond: Sárarany. Regény. Budapest 1911. Nyugat. 71 p. Ára 5 kor. Gellért Oszkár: Ofélia térdein. Budapest, 1911. Nyugat. 71. p. Ára 2 kor. Ady Endre: Így is történhetik. Novellák. Budapest 1911. Nyugat. 143 p. Ára 3 kor. Ambrus Zoltán: Kultúra füzértánccal. Budapest 1911. Nyugat 193 p. Ára 3 kor. Ady Endre verseiből gyűjte mény 109 p. 1—3. sz. Ára 90 fillér. Móricz Zsigmond: Tragédia. Négy elbeszélés. 61 p. 4. sz. Ára 30 fil. Frank Wedekind: Novellák. Fordította Karinthy Frigyes 63 p. 5 sz. Ára 30 fillér. SSchnitzler Arthur: Az élet szava. Fordította Salgó Ernő. 88 p. 6 -7 sz. Ára 60 fillér. IgIgnotus: Színházi dolgok. 127 p. 10-11 p. Ára 60 fillér. Ambrus Zoltán: Ifjúság. Elbeszélések. 75 p. 12 sz. Ára 30 fillér.

Beküldött könyvek

Dr. Domokos László: A magyar imperializmus. Budapest 1910. Deutsch Zsigmond és Tsa. 133 p. Ára 3 kor. Ostwald, Wilhelm: Les fondements énérgétiques de la Science de la Civilisation. Paris 1910. Giard & Briére. 147 p. Ára 2 fr. Baldwin, James Mark: Psychologie et Sociologie (L'Individu et la Société), Paris, 1910. Giard & Briére. 113 p. Dr. Mallász József: Erdély szomorú ügye. Nyílt levél dr. Babes Emilhez. Déva 1910. Laufer-féle nyomda 33 p. Ára 1 kor. Frank Wedekind: A hőstenor. (Három jelenet.) Ford. Dr. Bánóczi László 32 p. 4. sz. Ára 40 f. Schwarz Gusztáv: Jogi napikérdések 32 p. 5 sz. Szini Gyula: Stúdiumok. 76 p. 6 sz. Nádai Pál: Bágyadt mosolygás. (Tárcák.) 32 p. 7 sz. Szini Gyula: Vándortáska. 60 p. 8 sz. Bergson, Henri: Bevezetés a metafizikába. Ford. Fogarasi Béla 40 p. 9 sz. Peterdi Andor: A sátor alatt. 47 p. 10 sz. Garvay Andor: Becstelen. Három felvonásos drámai játék· 101 p. 11—12 sz. Bíró Lajos: Kis drámák. 63 p13 sz. Carducci költeményei. Zoltán Vilmos fordítása 30 p. 14 sz. Hildebrand, Adolf: A forma problémája a képzőművészetben. Wilde János fordítása 90 p. 15 sz. Nagyapó: Mesék unokáimnak. 94 p. 16—17 szám.

Franz Oppenheimer: A tőkenyereség* kialakulása

Recommend Documents