Pro Publico Bono Online Támop Speciál 2011
Közigazgatástudományi Kar
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
DR. EGEDY GERGELY OPPENHEIMER AZ ÁLLAMRÓL*
Az állam megértéséből megérthetjük az államelméletek lényegét, de fordítva, vagyis az államelméletek megértése alapján az állam lényegét sohasem foghatjuk fel – fogalmazta meg Franz Oppenheimer, a XX. századi államtudomány szociológiai nézőpontú irányzatának egyik kiemelkedő képviselője. Az alábbi tanulmány az ő államfelfogásának az öszszefoglalására vállalkozik; egész életművének az értékelése messze túllépné a rendelkezésre álló terjedelmi kereteket.1 Oppenheimer 1864-ben Berlinben született, és 1943-ban Los Angelesben halt meg. Eredeti foglalkozása orvos volt, és, amint azt az államról szóló könyvének magyar kiadásához írott előszavában Pogány József kiemeli, a Németországban kibontakozó földreform-mozgalom fordította az érdeklődését a szociológia és a közgazdaság felé. „Az emberi test helyett a szociális test bajaival és gyógyításával” kezdett foglalkozni, hangsúlyozza Pogány.2 Oppenheimer Ph.D.-disszertációja David Ricardóról írta; legjelentősebb művét, „Az állam” –ot (Der Staat) 1912-ben publikálta. (Ezt a munkát igen gyorsan magyarra is lefordították – az alábbiakban az első, az 1912-es Révai-kiadást használtam, Sebestyén Ede fordításában.) Tudományos munkásságához közvetlenül nem kapcsolódott, de említsük meg, hogy részt vett az oroszországi zsidók jogaiért folytatott küzdelemben, és szívén viselte a Palesztinában kialakuló zsidó közösség sorsát; 1934-35-ban Palesztinában tanított, és az ottani mezőgazdasági szövetkezetek számára még szakmai tervezetet is készített. (Valójában a kibuc-eszme egyik megalapozójának is nevezhető). 1938-ban emigrált az Egyesült Államokba, Los Angelesbe, de már korábban az Amerikai Szociológiai Társaság tiszteletbeli tagjává választották. Államfelfogása a XX. század jó néhány je-
*
Ez a tanulmány a Budapesti Corvinus Egyetem 4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005. számú TÁMOP program [Társadalmi Megújulás Operatív Program] Hatékony állam, szakértő közigazgatás, regionális fejlesztések a versenyképes társadalomért alprojektjében, a „Közigazgatási szervezet és e-kormányzás” műhelyben készült. A műhely (kutatócsoport) vezetője: Imre Miklós. A tanulmányt szakmai szempontból lektorálta: Török Gábor egyetemi tanár (BCE). A szerző egyetemi tanár (BCE Közigazgatás-tudományi Kar); elérhetősége:
[email protected]. 1 A teljes életmű elemzéséhez jó kiindulópont a következő kötet: WIRSCHAFT UND GESELLSCHAFT. Franz Oppenheimer und die Grundlegung der Sozialen Marktwirtschaft. Hrsg. Von Elke-Vera Kotowski, Julius Schoeps, und Bernhard Vogt, Berlin, Philo, 1999. 2 POGÁNY JÓZSEF: Oppenheimer, in: Oppenheimer, Franz: Az állam, ford. Sebetyén Ede, Budapest, Révai (Világkönyvtár), 1912, 2-3.
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
2
lentős gondolkodójára nagy hatással volt – de erről a későbbiekben még szó lesz. E tanulmány indokoltságát szerzője abban látja, hogy a neves gondolkodó államkoncepciójának a részletesebb bemutatása mindeddig hiányzik a hazai szakirodalomból. 1. A szociológiai állameszme A XX. század elejére a szociológia két fő irányzatra szakadt, állapította meg Pogány József: az egyik tényeket gyűjt, jelenségeket ír le, és „kézzelfogható adatok halmazát próbálja egybegyűjteni”, a másik viszont elméleti összefüggéseket keres; „a ma csak része a szemében egy nagy históriai folyamatnak”. Oppenheimer ebbe az utóbbi típusba tartozik. Pogány, aki a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagja volt, és erősen rokonszenvezett a marxizmussal, kiemeli, hogy Oppenheimerre is hatottak a marxi tézisek, s ezt az állítását el is fogadhatjuk, még akkor is, ha maga Oppenheimer több lényeges ponton bírálja is Marxot.3 Kétségtelen, hogy társadalomfilozófiájában ő is kulcsszerepet tulajdonít a gazdaságnak. Marx mellett érdemes még kiemelni a századforduló német nyelvű szociológiájának, különösképpen Ludwig Gumplowicznak és Gustav Ratzenhofernek a hatását: a tudománytörténet mindkettőjüket azon szerzők körébe sorolja, akik a darwinizmus és az evolucionizmus szemléletét képviselték.4 (Gumplowicz tekintetében érdemes kiemelni a „Die soziologische Staatsidee”, vagyis „A szociológiai állameszme” című, 1892-ben megjelent munkáját.) Az elméleti alapok tisztázásakor Oppenheimer abból indul ki, hogy az államot elsősorban szociológiai szempontból kell tárgyalni. Saját megközelítését így jellemzi: munkája „az államot mint társadalomlélektani intézményt tárgyalja, keletkezésétől és kibontakozásától egészen a modern alkotmányos államig, és megkísérli, hogy ennek alapján komoly prognózist állapítson meg a jövőben való továbbfejlődéséről.”5 Ebből implicit módon már következik, de a szerző explicit módon is kifejti, hogy a hagyományos jogi nézőpontot háttérbe szorítja, azt igazából nem tekinti relevánsnak. A közjogi elmélkedés ugyanis szerinte zsákutcába visz. Hogy mi az állam, az, mint ismeretes, nemcsak évszázadok, hanem évezredek óta foglalkoztatja a politikai gondolkodókat. A legfontosabb megközelítéseket és alapfogalmakat e tárgykörben kitűnően összefoglalja Takács Péter tanulmánya az érdeklődők számára, e tanulmány ezért eltekint ezek áttekintésétől.6 Ezt a kérdést természetesen Oppenheimer is felteszi – először olyan formában, hogy mi nem az állam. Szerinte az állam „nem a csatlakozás szükségességéből támadt”, mint Platón mondja, nem is természeti képződmény, amint Arisztotelesz állítja. Azt sem mondhatjuk az ál-
Marx bírálatához ld: KALMBACH, PETER: Von der Wissenschaft zur Utopie: Franz Oppenheimers liberler Sozialismus, in: Wirtschaft und Gesellschaft, Franz Oppenheimer…. 84-85. 4 V.ö.: SZCZEPANSKI, JAN: A szociológia története, Budapest, Kossuth, 186-210. A neves lengyel szociológus a „naturalista szociológia” megjelöléssel illette ezt a tudományos irányzatot. 5 OPPENHEIMER: Az állam, 11. 6 TAKÁCS PÉTER: Az állam fogalma, in: Államelmélet, szerk. Takács Péter, Miskolc, Bíbor Kiadó, 1997, 928. 3
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
3
lamról, miként azt a francia Bodin, a szuverenitás-elmélet megalkotója teszi, hogy „több tűzhelynek és a hozzátartozóknak szuverén hatalommal való kormányzása”, s nem is „bellum omnium contre omnes”, ahogy Hobbes gondolta. Ám éppily kevéssé igaz a társadalmi szerződés Rousseau, s előtte már Locke által is kifejtett tézise. Nem ért egyet Oppenheimer a római Ciceróval sem, aki azt kérdezi, „mi volna hát az állam, ha nem jogi társaság?”, s ebből fakadóan a történeti-jogi iskola megalapozójával, Savignyvel sem, aki „az államalakulásban a jogképzés egy nemét, egyáltalán a legfőbb jogalkotást” látja. Közelebb járt az igazsághoz Carey, amikor az államot egy olyan rablóbandának látta, amely a nép fejére nőtt” – de önmagában ez a magyarázat sem kielégítő.7 Mi Oppenheimer válasza az állam mibenlétének kérdésére? Véleményére gyakran hivatkoznak az államtani szakirodalomban, indokoltnak tűnik tehát, hogy saját szavait idézve adjuk meg a választ, a lábjegyzetben az eredeti német szöveget is feltüntetve. „Az állam keletkezése szerint egészen, lényege szerint pedig létének első kezdetein csaknem kizárólag olyan társadalmi berendezkedés, amelyet egy győzedelmes embercsoport erőszakolt rá egy legyőzöttre, azzal az egyetlen céllal, hogy az utóbbiakon való uralmát szabályozza, s belső lázongások, és külső támadások ellen biztosítsa. Az uralomnak végső törekvése: a legyőzöttek gazdasági kizsákmányolása.”8 E megállapításhoz hozzáfűzi Oppenheimer: a világtörténelem egyetlen „primitív” állama sem keletkezett másképpen! Mindenütt, a Maláj-félszigettől Afrikáig, ahol csak a társadalmi fejlődés elért egy bizonyos szintet, az „állam” egyik embercsoportnak a másik által való leigázása útján keletkezett, és létének oka, a leigázottak kizsákmányolásában keresendő. (Tegyük ehhez hozzá, hogy több antropológus megkérdőjelezte ezt az állítást, amint erre Hans-Hermann Hoppe figyelmeztet.)9 2. Az állam keletkezése De miért kerül sor erre a hódításra? Oppenheimer válasza bizonyos fokig magán viseli a századfordulón népszerű szociáldarwinizmus eszmei jegyeit, amikor abból indul ki, hogy „egyetlenegy erő mozgat minden életet”, ez pedig „az életről való gondoskodás” OPPENHEIMER: Az állam, 13-15. OPPENHEIMER: i.m. 15-16. Mivel a klasszikus szerzőknél az érdeklődők számára igen hasznos lehet az eredeti változat ismerete is, ráadásul a fordítások néha vitára adnak alapot, főleg, ha csaknem százévesek, e sorok írója néhány fontosabb megállapítás esetében megadja az eredeti változatot is. A következő, 1912-es német kiadást használtam: FRANZ OPPENHEIMER: Der Staat, Frankfurt am Main, Rütter und Loening, 1912. (A kötet a Martin Buber által szerkesztett „Die Gesellschaft”-sorozat részeként jelent meg.) Az államról adott meghatározás eredeti változata: „Der Staat ist seiner Entstehung nach ganz und seinem Wesen nach auf seinen ersten Daseinstufen fast ganz eine gesellschaftliche Einrichtung, die von einer siegreichen Menschengruppe einer besiegten Menschengruppe aufgezwungen wurde mit dem einzigen Zwecke, die Herrschaft der ersten über die letzte zu regeln und gegen innere Aufstande and aussere Angriffe zu sichern. Und die Herrschaft hatte keinerlei andere Endabsicht als die ökonomische Ausbeutung der Besiegten durch die Sieger.” OPPENHEIMER: Der Staat, 8-9. 9 HOPPE, HANS HERMANN: A természetes elit, az értelmiség, és az állam, Libertárius info, 2007, ápr. 3, libertarius.info/naturalelites 7
8
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
4
ösztöne. Ezt pedig két tényező, az éhség és a szerelem („Hunger und Liebe”) mozgatja. E körön belül is mindenekelőtt a legalapvetőbb anyagi igényeket (táplálkozás, ruházat, hajlék) emeli ki, rámutatva: a történelem alakulásának szociológiai vizsgálata során meg kell keresnünk azokat az eszközöket, amelyek ezen igények kielégítésére szolgálnak.10 2. 1. Munka és rablás: a gazdasági és a politikai eszköz E vizsgálódás során kirajzolódik: valójában két „teljesen ellentétes eszköz” áll az emberiség rendelkezésére az élettel kapcsolatos igényeinek a kielégítéséhez. Az anyagi javak előteremtésének egyik módja a munka, a másik pedig a rablás! A saját munkája, és mások munkája eredményének az erőszakos eltulajdonítása.11 A demokráciáról írott tanulmányában, amelyet a Huszadik Század magyarul is közölt, a „saját munka” fogalmához még hozzáfűzi a „becsületes cserét” is.12 Az első a gazdasági, a második pedig a politikai eszköz (ökonomische Mittel, politische Mittel). E gondolat önmagában, ismeri el Oppenheimer, még nem új egyáltalán, a megállapítás következményeit viszont még senki sem gondolta alaposan végig. Az ellentét ugyanis csak az eszközökben mutatkozik, a cél ugyanaz! Utal arra, hogy még egy olyan – általa kiválónak tekintett – gondolkodó is, mint Marx, összekeverte a kettőt, az „ökonomikus célt” az „ökonomikus eszközzel”. Elméletének hibái e pontból vezethetők le. (A „féligazságok” pedig veszedelmesebbek a teljesen hamis állításoknál, fűzi hozzá, jogosan…) Ő viszont szigorúan elhatárolja egymástól az ugyanazon célt szolgáló két eszközt, s e különbségtételnek roppant nagy jelentőséget tulajdonít. Azt írja, hogy, ha ezt megtesszük, akkor „a kezünkben van az állam keletkezése, lényege és rendeltetése… s mivel máig mindenféle világtörténelem csupán államok története volt, a világtörténelem megértésének a kulcsa is. 2. 2. Állam nélküli és állam előtti népek E gondolatmeneten haladva eljutunk arra a következtetésre, hogy az állam nem más, mint a politikai eszköz (a rablás) szervezete. Addig viszont nem jöhet létre az állam, amíg nincs mit rabolni, vagyis, más szavakkal, szükség van a gazdasági fejlettségnek arra a szintjére, amely elő tud állítani annyi javat, hogy azt érdemes legyen elrabolni. Ebből fakadóan a vadászoknak és a (primitív) földműveseknek nincs is államuk – ők „staatlose Völker”, vagyis „állam nélküli népek”. Statikus agrárközösségekről lévén szó, ők a háborúban sem érdekeltek. Itt a szociológiai állameszme nem tud érvényesülni.13
OPPENHEIMER: i.m. 21-22. OPPENHEIMER: i.m. 23. (Eredetiben: „Es gibt zwei grundsatzlich entgegensetzte Mittel, mit denen der überall durch den gleichen Trieb der Lebenfürsorge in Bewegung gesetzte Mensch die nötigen Befriedigungsmittel erlangen kann: Arbeit und Raub, eigne Arbeit und gewaltsame Aneignung fremder Arbeit.” OPPENHEIMER, Der Staat: 14.) 12 OPPENHEIMER, FRANZ: A demokrácia, Különlenyomat a Huszadik Század-ból, Budapest, Politzer Zsigmond és Fia Kiadása, 1914, 12. („munkája termékeinek más ember produktumaival való kicserélése”) 13 OPPENHEIMER: i.m. 26-27. 10 11
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
5
Más a helyzet a pásztornépeknél! Náluk ugyanis „az államképződés elemeinek egész sorát megtalálhatjuk”, s a fejlettebb pásztornépek csaknem teljesen meg is alkották az államot, egyetlen lényeges elem kivételével: a meghatározott területen való letelepedés kritériuma hiányzik náluk. Ezért használja velük kapcsolatban Oppenheimer a „vorstaatliche Völker”, vagyis az állam előtti népek” megjelölést. Hogy ez utóbbi szempont milyen fontos, annak érzékeltetésére elég csak a neves osztrák államjogász, Georg von Jellinek nevezetes állam-definíciójára emlékeztetni: „az állam meghatározott területen élő népesség felett gyakorolt közhatalom”.14 A pásztortársadalmakon belül is lezajlott bizonyos gazdasági differenciálódás, amíg azonban „a politikai eszköz bele nem avatkozott”, ez viszonylag szerény határok között mozgott. Oppenheimer idézi Friedrich Ratzelt, a XIX. század utolsó harmadában alkotó német etnográfust és földrajztudóst (a művében igen gyakran hivatkozik rá), aki szerint a jelentősebb társadalmi különbségekhez a zsákmányolással együtt járó háborúk vezettek el. Ezek során jelenik meg a rabszolgaság; ezt Oppenheimer szerint „a nomád ember találta ki, s ezzel megteremtette az állam csíráját, az ember első gazdasági kihasználását embertársa által.” Amikor nomád pásztor-törzsek olyan gyűjtögető vadászhordákat támadtak meg, amelyek nem rendelkeztek elragadható javakkal, sosem született állam. Más volt viszont a helyzet, amikor földművelő közösségeket támadtak meg! A paraszt nem tér ki a támadás elől, mert ragaszkodik a földjéhez, és megszokta a rendszeres munkát. Így aztán a helyén marad, és adót kezd fizetni legyőzőjének. „Így keletkezett az óvilágban a szárazföldi állam” – fogalmazódik meg a következtetés.15 2. 3. A medve és a méhész Ez tehát Oppenheimer elméletében az állam keletkezésének a klasszikus útja, amelyen belül hat szakasz különböztethető meg.16 Az elsőt a határok mentén vívott háborúk alkotják; véget nem érő rablás, gyilkolás, „elhurcolt asszonyok és gyermekek, tovahajtott nyájak, égő házak.” (A népvándorlások kora) A második szakasz az elsőből fejlődik ki, mégpedig akkor, ha a paraszt, „ezernyi kudarc árán megadja magát a sorsának, és minden ellenállásról lemond.” Ekkor a vad pászAz államterület fontosságához részletesebben ld: TAKÁCS PÉTER: Az állam területe és népessége, in: Államelmélet, 29-42. 15 OPPENHEIMER: i.m. 44. 16 Az állam születésének folyamatát Oppenheimer úgy jellemzi, nyilvánvalóan azzal összefüggésben, hogy a korszak szociológiájára nagy hatással volt a biológia szemlélete, mint „a nemi szaporodás útján való keletkezést”, amely csak a fejlett organizmusokra jellemző. („Der Staat aber entsteht durch geschlechtliche Fortpflanzung”) A hím princípiumot a pásztortörzs képviseli, míg „a lomha, röghöz kötött parasztság” a női princípium, az ovulum, amelybe a pásztorok spermája behatol „ebben a szociológiai megtermékenyülési aktusban”. OPPENHEIMER: i.m. 71. A gondolatot, hogy az állam létrejötte a nemi szaporodás útján történik, Oppenheimer a Szczepanksi által ugyancsak a „naturalista szociológusok” közé sorolt, Németországban Paul von Lilienfeld néven publikáló Pavel Fjodorovics Lilienfeldtől vette át. Lilienfeldhez felfogásához ld: Szczepanski: i.m. 189-190. 14
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
6
tornép is elkezd gondolkodni azon, hogy az agyonütött paraszt nem tud szántani – a saját érdekében életben hagyja tehát őt. Csak annyit öl meg, és annyit gyújtogat, amennyi az ellenállás megtöréséhez feltétlenül szükséges. Csak a fölösleget veszi el a paraszttól, de meghagyja házát, és meghagy annyi élelmiszert, hogy a legközelebbi aratásig maradjon ennivalója. Oppenheimer hasonlatával a pásztor az első szakaszban a medvére hasonlít, amely kifosztja és elpusztítja a méhkast, a másodikban viszont már olyan, mint a méhész, aki elegendő mézet hagy meg, hogy a méhek áttelelhessenek.17 A két stádium között tehát, leszűrhetjük a következtetést, óriási lépés történik: a rablók, és a megraboltak között létrejön „a jogviszony első szála, amely áthidalja azt a szakadékot, amely addig halálos ellenségek között tátongott.” Nép és állam, jog és fejlettebb gazdaság abban a világtörténelmi jelentőségű pillanatban keletkezik, amikor „először kímélte a győző a legyőzöttet”. A harmadik szakasz lényege, hogy a parasztok önként leadják „fölöslegüket” hűbéri adóként uraiknak – ez mindkét félnek előnyös. A negyedik stádium hozza el az állami lét még hiányzó feltételének a teljesülését: „két népcsoportnak egy területen való térbeli egyesülését”. Ekkortól fogva a két csoportnak az eredetileg „nemzetközi” kapcsolata „nemzeten belülivé” válik. (Sebestyén úgy fordítja, „nemzetivé” válik.)18 A dolgok logikája pedig elvezet az ötödik szakaszhoz is, amely már „csaknem tökéletes állam”. Ebben a központi hatalom jogainak a kiterjesztéséről van szó: ha belviszályok törnek ki az alávetettek között, az uralkodó csoport – mivel nem tűrheti, hogy a parasztok munkaképessége csökkenjen – „békebírónak tolja fel magát, s szükség esetén rájuk kényszeríti ítéletét.” A hatodik szakaszról keveset mond Oppenheimer, csak azt emeli ki, hogy ekkorra az állam teljes apparátusa minden tekintetben kiépül. S ezzel párhuzamosan a két csoport, amely eleinte egymástól elkülönítve él, azután pedig egyesül ugyan egy közös területen, de még mindig csak „egymás mellett” él, összekavarodik egymással – összeolvadnak. 2. 4. A tengeri és hűbéri állam A kezdetleges feudális államban a szükségletek kielégítésére szolgáló két eszköz, a gazdasági és a politikai világos elkülönülését láthatjuk: a politikai kényszerre támaszkodva az úr földjáradék formájában elsajátítja a paraszt fölöslegét. A „méhgazdaság” keretében a paraszt szolgáltatási kötelezettségének megfelel az úr védelmi kötelezettsége. A gazdag ember azonban sohasem érzi magát elég gazdagnak – az urak csoportjának a gazdasági szükségletei határtalanok, jegyzi meg Oppenheimer. Ez vezet oda, hogy a politikai eszközt más, még le nem igázott parasztnépek ellen alkalmazzák, s ilyenkor a primitív állam egy hasonló módon keletkezett másik állammal ütközik. A háború célja most is ugyanaz, a zsákmány, a küzdelem viszont ez esetben már nem azokkal zajlik, akiket ki OPPENHEIMER: i.m. 54-55. OPPENHEIMER: i.m. 60. („Von jetzt an wandeln sich die ursprünglich internationalen Beziehungen beider Gruppen immer mehr in intranationale”)
17 18
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
7
akar zsákmányolni, hanem egy másik úri csoporttal az egész zsákmányért. Az eredmény többnyire két primitív államnak az összeolvadása. Oppenheimer megállapítja: a leigázottak csoportját az uraik háborúinak az eredménye tulajdonképpen kevéssé érdekli abban a tekintetben, hogy ki adóztatja őket, az egyéb körülmények azonban nagyon is érintik őket. Ha ugyanis a törzsükből való úri csoport nem tud győzni, a pusztítások őket érik a legkeményebben. Ezért aztán a törzsükből való úri csoportot támogatják, ha csak az nem bánt velük korábban nagyon embertelenül. Saját magukért harcolnak, amikor azért küzdenek, hogy „idegen úr ne üljön a nyakukra”.19 Oppenheimer részletesen elemzi a szárazföldi állammal szembeállított tengeri államot (der Seestaat) is, elméletének a felvázolásához azonban ennek a részleteibe most nem szükséges belebocsátkoznunk. Elég annyit kiemelni, hogy a tengeri államokhoz társítja egyrészt „a demokratikus alkotmány kifejlődését”, másrészt a „kapitalisztikus rabszolgagazdaságot”. Jó szemmel veszi észre, hogy a feudális földbirtokosnak a politikai hatalom eredményezi a gazdagságot, míg a tengeri állam patríciusának a gazdagság biztosítja a hatalmat. Vitathatóbb az a megállapítása, miszerint a tengeri állam centralizált állam, a szárazföldi viszont decentralizált.20 A történelmi fejlődés fő sodrába azonban a „kifejlett hűbéri állam” (der entfaltete Feudalstaat) illeszkedik, amely természetesen maga is keresztül megy egy átalakulási folyamaton. A kifejlett feudális állam arra a hierarchiára alapozódik, melyben „minden alsóbb réteg a közvetlenül fölötte levővel szemben szolgáltatásokra van kötelezve”. Aki a hűbéri láncon kívül esik, az valósággal földönfutó, így azon elv, jegyzi meg Oppenheimer, miszerint „nulle terre sans seigneur”, vagyis nincs föld úr nélkül, nem pusztán csak „a junkergőg alkotása”, hanem egy valóságos jogi állapot kodifikálása.21 A társadalmat alkotó csoportoknak – a feudális kontextusban a rendeknek – egy piramisban való elhelyezkedése mellett azonban a „Der Staat” szerzője egy másik fontos fejleményt is a kifejlett hűbéri államhoz kapcsol. Ekkor zajlik le az eredetileg különféle etnikumú csoportoknak az egybeolvadása, s innentől fogva szerinte „már nem etnikai csoportokkal, hanem társadalmi osztályokkal lesz dolgunk”. Másként fogalmazva: az etnikai identitás-tudat is osztály-öntudattá változik. Az állam lényegén azonban ez sem változtat. A kifejlett hűbéri állam is a gazdasági eszköz politikai használatára épül („die politische Ausbeutung des ökonomischen Mittels”), de – immár – a közjog (Staatsrecht) korlátai között. Ez az államforma tehát – vonja le a következtetést Oppenheimer – „sokkal finomabban differenciálódott és sokkal erősebben integrálódott”, mint a kezdetleges (hűbéri) állam.22
OPPENHEIMER: i.m. 84. OPPENHEIMER: i.m. 128. 21 OPPENHEIMER: i.m. 171-172. 22 OPPENHEIMER: i.m. 174-175. 19 20
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
8
3. Az alkotmányos állam Milyen körülmények és fejlemények vezettek el az „alkotmányos állam” (Verfassungsstaat) kialakulásához? A társadalom-és intézménytörténetből jól ismert folyamat fontosabb állomásait és elemeit Oppenheimer a következőkben látja.23 Kiindulópontként az „ökonomikus eszköz alkotásait” („die Schöpfungen des ökonomischen Mittels”) jelöli meg, mindenekelőtt a városi rendszer és a pénzgazdaság kialakulását, amelynek a következtében az „állami élet tengelye” a földbirtokról az ingó tőkére kerül. Az első lépés a parasztság fölszabadítása. Ha a nagybirtokok területileg „óriási mértékben” kiterjednek, a méhész politikáját már nem lehet folytatni – állítja Oppenheimer. Ha ugyanis a földbirtokos nem akar nagyszámú felügyelőt alkalmazni, ami sokba kerül, és politikailag sem veszélytelen, akkor csökkentenie kell a parasztságra kivetett terheket. Helyzetének kedvezőbbre fordulását a paraszt annak köszönheti, hogy megerősödik az állam; a kifejlett feudális államban már „legalább két úrral szemben van szolgáltatásokra kötelezve” (a földesurával, és a központi hatalommal szemben), s így már nincs kitéve annak, hogy az ura önkényesen majdnem mindenét elvegye. Ennek köszönhetően „minden fölösleg mostantól fogva az övé”. A földbirtok jellege megváltozik: már a földművesé lesz az egész hozadék, a tulajdonost csak bizonyos járadék illeti meg. Ez tehát a második nagy lépés, amelyet az emberiség „a maga céljai felé” megtett! Az első a „medve-stádiumból” a „méhész-stádiumba” való átmenet volt; az első kitalálta a rabszolgaságot, a második viszont megszüntette! A dolgozó ember eddig „jogtárgy” (Objekt des Rechtes) volt, s „jogi alannyá” (Rechts-subjekt) változott.24
3. 1. Város kontra iparváros Az új feltételek közepette az „ökonomikus eszköz” már biztonságban érezhette magát; a paraszti munka termelékenysége ugrásszerűen megnőtt. A megtermelt fölösleg létrehozza a várost – az ipari várost. A paraszt fölöslege olyan javak keresletét támasztja, amelyeket a saját gazdasága nem termel meg. Az agrártermelés és az ipar közötti munkamegosztás nem csak lehetségessé, hanem szükségessé is válik. Oppenheimer hangsúlyozza: nem szabad összekeverni a várost az iparvárossal! (Az eredetiben: „Gewerbsstadt” de elfogadható Sebestyén Ede fordítása.) Az előbbi már régóta létező jelenség: a „vár” tisztán a politikai eszközből alakult ki. „Az „iparváros” az állam ellentétes pólusa; az állam a kifejlett politikai eszköz, az iparváros a kifejlődött öko-
A modern állam fogalmának és kialakulásának történetéhez ld, többek között: PACZOLAY PÉTER: Államelmélet. Machiavelli és az államfogalom születése, Budapest, Korona, 1998. Az Oppenheimer által választott szociológiai szemléletű megközelítést alkalmazza: POGGI, GIANFRANCO: The Development of the Modern State, Stanford (California), Stanford University Press, 1978. 24 OPPENHEIMER: i.m. 178-179. 23
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
9
nomikus eszköz. A világtörténelmet betöltő nagy küzdelem a városi és az állami élet között játszódik le.”25 Az iparváros színrelépésének igen jelentős társadalmi és politikai következményei voltak. Az iparváros ugyanis politikai és gazdasági eszközökkel egyaránt aláaknázza a feudális rendszert: az előbbivel elveszi (entwindet), a másodikkal pedig „kicsalja” (entlockt) a feudális úri osztály hatalmát. A kibontakozó politikai küzdelemben az iparvárosok rendszerint a központi hatalom mellé álltak, politikai és gazdasági okokból egyaránt. Politikai tekintetben elmondható, hogy az állam nagyobb mértékben vette figyelembe a köz(ös) érdekeket, mint a nagybirtokos, ami pedig a gazdasági megfontolásokat illeti, az iparváros működéséhez nélkülözhetetlen a béke és a biztonság, s ez csak a központi hatalomtól várható. Az iparvárosnak sok embert kell magához vonzania, ha ezt a politikai szerepet eredményesen akarja betölteni, s az új polgárokat a feudális birtokról csábítja el. „A város hatalmas ajánlattevő azon az árverésen, amelyen a jogtalan parasztot a legtöbbet (a legtöbb jogot) ajánlónak odaítélik.”26 A város megadja neki a szabadságot, érvényre juttatva azt az elvet, miszerint „a városi levegő szabaddá tesz”. A harmadik nagy lépés tehát a világtörténelemben a szabad munka becsületének a fölfedezése. Az a szociológiai folyamat, amelyet a pénzgazdaság idéz elő, meglehetősen jól ismert, ezért Oppenheimer maga is viszonylag röviden intézi el. A pénzgazdaság eredményeként a központi hatalom „mindenhatóvá” válik, a helyi hatalom pedig „tehetetlenné gyöngül”. Jelentős anyagi bevételei révén a központi kormányzat politikai teljhatalomhoz jut, és meg tudja törni vetélytársainak a hatalmát. E folyamatban kulcsszerep jut a hivatalnoki rendszer kialakulásának. (Erre, Oppenheimer gondolatmenetének egy másik vonala mentén, még visszatérünk.) A pénzgazdálkodás uralkodóvá válása kapcsán felvethető a kérdés: ez miért nem vezetett a szárazföldi államokban is a kapitalisztikus rabszolga-gazdálkodáshoz? Ennek két okát is megjelöli Oppenheimer munkája. Az egyik a külső ok: rabszolgák szerzésére nincs mód ott, ahol az elérhető távolságban lévő országok mind erős, szervezett államok. (Ahol viszont lehetséges volt, mint a nyugat-európaiak amerikai gyarmatain, ott rögtön ki is fejlődött.) A belső ok pedig abban a már említett tényezőben rejlik, hogy a paraszt nem egy, hanem legalább két fölöttes úrral, a fejedelemmel és a földbirtokossal áll szemben, akik viszont szigorúan ügyelnek arra, hogy egyikük se hozza lehetetlen helyzetbe a parasztot, hogy „szabadságának csekély maradványát megőrizzék.” 27 A paraszt így szabad jogi alany volt, amikor kialakult a pénzgazdálkodás, vagyis a kapitalizmus. Így fejlődik az állam primitív rablóállamból fejlett feudális állammá, abszolutisztikus állammá, s végül modern alkotmányos állammá.
OPPENHEIMER: i.m.181-182. („Die Gewerbsstadt ist der Gegenpol und Widerpart des Staates; wie er das entfaltete politische, so ist sie das entfaltete ökonomische Mittel! Der grosse Kampf, der die Weltgeschichte erfüllt, ja bedeutet, spielt hinfort zwischen stadthischem und staatlichem Wesen.” Der Staat, 140.) 26 OPPENHEIMER: i.m. 184. 27 OPPENHEIMER: i.m. 193. 25
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
10
3. 2. Osztályok és pártok A modern alkotmányos állam „kinetikájának és mechanikájának” az áttekintése elvezeti Oppenheimert az osztályok egymáshoz való viszonyának, és – a Marxtól átvett kategóriát használva – az osztályharcnak a vizsgálatához. Az uralkodás tartalma a modern polgári állam esetében is a „gazdasági eszköz” kihasználása, a közjog által szabott korlátokon belül. „Minden állam belpolitikája még mindig azon a pályán kering, írja, amelyet az osztályharc centrifugális, és az állami közérdek centripetális erejének paralellogramja szab meg.”28 Megítélése szerint alapjában véve továbbra is csak két osztályt lehet megkülönböztetni: az uralkodó osztályt, amely az „ökonomikus eszközből”, mások munkájának az elsajátításából él, és a munkások osztályát, amely kevesebbet kap, mint amennyit a munkájáért megérdemel. E ponton különösen erősen érződik Marx hatása, hiszen itt lényegében az elsajátított értéktöbblet-tézisről van szó. Oppenheimer nem tagadja, hogy „a két fő osztály” között átmeneti osztályok is lehetnek, de létük a lényegen nem változtat. Minden osztály arra törekszik, hogy minél nagyobb részt szerezzen meg a nemzeti termékből – az osztályoknak ez a törekvése az egymással vívott harcukat „pártharccá” (Parteienkampf) változtatja. A párt ugyanis – eredetileg – nem más, mint egy osztály szervezett képviselete.29 Oppenheimernek ez a megállapítása mindenképp leegyszerűsítésnek tűnik, még akkor is, ha tudjuk, hogy épp a XX. század első negyede volt az az időszak, amikor a pártok fejlődése során kialakultak ún. „tömegpártok”, amelyeket igen gyakran „osztálypártoknak” is neveztek.30 A pártpolitika tartalma ebben a megközelítésben mindenesetre a képviselt osztály érdekeinek a szinte mechanikus és automatikus képviselete. A „Az állam” és „A demokrácia” egyaránt hangsúlyozza: az uralkodó osztály minden eszközt bevet ebbe a küzdelembe, és maximálisan kihasználja előnyös helyzetét. Törvényeket hoz, melyek az ő célját szolgálják – „osztályparlament” (Klassengesetzgebung). Ehhez kapcsolódik az „osztálybíráskodás”, és az „osztálypolitika”. Amíg a feudális nemesség uralkodik, addig az államot úgy zsákmányolja ki, mint egy lovag-birtokot, amikor a burzsoázia jut hatalomra, úgy használja ki az államot, mint egy gyárat.31 Az új helyzetben a „plebs” megértette, hogy „az ellenfél fellegvárát” már nem a feudális hatalmi pozíciók maradványaiban kell keresni. Nem politikai, hanem gazdasági okokból következik, hogy a „javak szétosztása” még a modern alkotmányos államban sem változott meg alapvetően. „A tömeg ma is keserves nyomorúságban él”, állítja, bizonyára túlozva, a vilmosi Németország helyzetéről Oppenheimer, azt a következtetést is megfogalmazva, miszerint „a gazdasági szervezkedés előbb egyenlő joggal lépett a politikai
OPPENHEIMER: i.m. 196. OPPENHEIMER: i.m. 198. („Eine Partei ist ursprünglich und auf die Dauer nie etwas anderes als die organisierte Vertretung einer Klasse.” Der Staat, 153.) 30 Épp 1911-ben, tehát nem sokkal „Az állam” publikálása előtt jelent Robert Michels német szociológus nevezetes elemzése a modern pártok működéséről „Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie” címmel. 31 OPPENHEIMER: i.m. 200.
28 29
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
11
mellé, azután pedig vezető szerepre jutott fölötte”. Vagyis: a szakszervezet uralkodik a párton!32 Az alkotmányos állam – noha „finomabban differenciált” és „erősebben integrált”, mint elődei – mégsem mutatna fel semmi lényeges új vonást, ha „új elemül a hivatalnokosztály nem csatlakozna hozzá”. A modern bürokrácia elméletét, mint ismeretes, épp Németországban dolgozták ki, Max Webernek köszönhetően, a weberi szempontok azonban láthatóan kevéssé befolyásolták Oppenheimer érvelését. A bürokráciától elvárható politikai semlegesség elve azért nála is megjelenik. Rámutat: a hivatalnoknak, miután az állam fizeti, a gazdasági érdekküzdelemből ki kell maradnia. Összeférhetetlenség áll fenn a hivatalnoki munka és az üzleti vállalkozásokban való részvétel között. A társadalmi tényezők azonban eltorzítják a bürokrácia modelljének tényleges működését. „Ha a legjobb hivatalnok is nem vinné magával osztályának az államról vallott felfogását, a hivatalnokok testületében tényleg meglenne az a békítő és rendező szellem, amely az érdekharcok fölé emelkednék, s az államot új céljaihoz elvezetné.” Itt lenne az az archimedesi pont, amelyből „az állam világát” (die Welt des Staates) ki lehetne mozdítani.33 Ezt az elvet azonban nem lehet érvényesíteni, állapítja meg Oppenheimer, mert a hivatalnokok nem „osztályöntudat nélküli, absztrakt emberek”. A hivatalnokok döntő többsége az uralkodó osztályból származik, így azzal szolidárisak is. Mindezzel együtt – s ezt fontosnak tartja „Az állam” hangsúlyozni – „a hivatalnoki kar még most is betölti ama hivatását, hogy az állam érdekeit az osztályok érdekeivel szemben megvédje” („das Staatsinteresse gegen die Klasseninteressen zu wahren”). Igaz, teszi hozzá Oppenheimer, hogy a hivatalnokok „azt az osztálypolitikát követik, amelyet az erőknek az államban való alakulása szab meg nekik”.34 S az is bizonyos, fűzi hozzá, hogy ők voltaképpen „csak képviselői az urak osztályának” (Vertreter der Herrenklasse). Fontos funkciójuk viszont, hogy „enyhítenek a harc élességén”, a túlkapásokat meggátolják, és lehetővé teszik a jogoknak is a társadalmi fejlődés által megkövetelt megváltoztatását.35 3. 3. Az állam fejlődésének iránya Milyen jövőt jósol Oppenheimer az államnak? Mi lesz a jövőbeni fejlődés iránya? Nem marad adós a válasszal, s egyértelműen leszögezi: „Az állam fejlődésének iránya félreismerhetetlenül arra terelődik, hogy önmagát egészen kiküszöbölje: a kifejlett politikai eszköz átalakul szabad polgári egyesüléssé” (Freibürgerschaft).36 Ennek a szabad egyesülésnek a külső formája lényegében ugyanolyan marad, mint amilyen formát az alkotmá-
OPPENHEIMER: 201-202. („Die Gewerkschaft beherrscht zuletzt die Partei.”) OPPENHEIMER: i.m. 202. 34 A bürokráciának a kapitalista államokban játszott szerepéhez ld: Smith, B.C. Bureaucracy and Political Power, Sussex, Wheatsheaf Books, 1988, 64-82. Jó áttekintést kínál: Etzioni-Halevy, Eva: Bureaucracy and Democracy. A Political Dilemma, London: Routledge-Kegan Paul, 1985. 35 OPPENHEIMER: i.m. 204. 36 OPPENHEIMER: i.m. 207. 32 33
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
12
nyos állam kifejlesztett, vagyis „hivatalnoki közigazgatás”(„Verwaltung durch ein Beamtentum”), az állami élet addigi tartalma azonban, vagyis „egyik osztálynak a másik által való kizsákmányolása” eltűnik. Ez Oppenheimer megítélése szerint lehetővé fogja tenni, hogy a jövő államának a bürokráciája valóban pártatlanul védelmezze a közérdeket. S e gondolatmeneten haladva a következő defíniciót adja az államról, és a vele szembeállított társadalomról: „Az ’állam’ mindazon emberi összeköttetéseknek a foglalata, amelyek a politikai eszköz révén, a társadalom pedig azoknak, amelyek az ökonómiai eszközzel teremtődtek meg”.37 Az állam és a társadalom eddig egymásba olvadt, a szabad polgári egyesülés korában viszont nem lesz állam, csak társadalom! A demokráciáról írott tanulmányában ezt így fogalmazza meg: a „demokrácia” fogalma átalakul – minél jobban kibővül a „demos”, a nép fogalma, annál inkább elsorvad a „kratosz”, az uralom eleme.38 E ponton feltehetjük a kérdést: ez a konklúzió mennyire különbözik a marxizmusétól, amely ugyancsak az állam „elhalásával” számol? A kérdés még akkor is jogos, ha maga Oppenheimer az ebben a tanulmányban már megemlített Gumplowiczot jelöli meg eszmei kiindulópontként. („Az a nagy gondolkodó, aki az itt ismertetett államelméletnek az alapját megvetette, Gumplowicz”) A válasz az, hogy van azért különbség. Fontos egyrészt, hogy Oppenheimer nem forradalmi megoldásban gondolkodik, másrészt pedig az, hogy a „Freibürgerschaft” államának a társadalma nem a marxi kollektivizmusra épülne. Erre egyértelműen utal is: „A proletárelmélet ugyan tulajdonképp azonos végső állapotot jövendöl meg, de azt nem tartja elérhetőnek evolúció, hanem csak a revolúció útján, és a ’társadalmat’ a történelmileg kialakult formától, vagyis az ökonomikus eszköz által megszervezettől eltérően képzeli: úgy, mint kereskedelem nélküli gazdasági rendet, mint kollektivizmust.”39 Vitába száll Oppenheimer Gumplowicz felfogásával is, mert a „pesszimista szociológus” azt vallja, az anarchistákhoz hasonlóan, hogy a formát és a tartalmat, az uralkodást és az osztályok kizsákmányolását nem lehet egymástól elválasztani. Gumplowicz meg volt arról győződve, hogy „uralom nélkül minden szociális élet lehetetlen, káoszba jutnánk, ámde az uralom elképzelhetetlen kizsákmányolás nélkül, s ennek következtében a kizsákmányolás nélküli társadalom is elképzelhetetlen.”40 Oppenheimer viszont hitt abban, hogy a gazdasági szabadság megengedése és biztosítása – az „ökonomikus eszköz határain belül” – nem feltétlenül vonja maga után az osztályuralom kialakulását. Milyen okokkal érvel?
OPPENHEIMER: i.m. 208. (Der ’Staat’ ist der Inbegriff aller durch das politische, die ’Gesellschaft’ der Inbegriff aller durch das ökonomische Mittel geknüften Beziehungen von Mensch zu Mensch.”, Der Staat, 160.) 38 OPPENHEIMER: A demokrácia, 8. („Mert mikor az összes felnőttek kormányozni fognak, uralkodni fognak, kin vagy min gyakorlják majd az uralmat?) 39 OPPENHEIMER: Az állam, 209. (E sorok szerzője egy-két ponton ez esetben módosította Sebestyén Ede fordítását.) Gumplowicz életművének az elemzéséhez tömör összefoglalás: Müller, Reinhard: Ludwig Gumplowicz. Ein Klassiker der Soziologie, Graz, Universitatsbibliothek Graz, 1988. 40 OPPENHEIMER: A demokrácia, 9. 37
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
13
Egyrészt történelemfilozófiai, másrészt közgazdasági szempontokra hivatkozik. Az állam fejlődése szerinte azt a markáns tendenciát tükrözi, hogy a gazdasági eszköz fölébe kerül a politikai eszköznek. Az előbbi érvényesülési köre eleinte csak a vérrokonok kicsiny körére korlátozódott, , „e paradicsomok körül mindenütt a politikai eszköznek és jogoknak az óceánja tombolt”. De a béke jogának területe folyamatosan szélesedett; „a városi jogból közjog fejlődik, végül pedig nemzetközi jog”.41 E folyamat kiteljesedésének a legfőbb akadályát a századelő Európájában Oppenheimer a nagybirtok meglétében látta. Ez ugyan gazdasági álarcot visel, látszólag nem jogi kiváltság, valóban azonban „a politikai eszköznek az első alkotása és utolsó fellegvára” („die erste Schöpfung und die letzte Zitadelle des politischen Mittels”).42 Álarca védte meg attól, hogy a többi feudális alkotás sorsa utolérje! (Tudjuk, hogy Oppenheimer más írásaiban is élesen bírálta és támadta a nagybirtokot. „Az állam” 1912-es magyar kiadása közli is a nagybirtokról írott önálló tanulmányát, a frankfurti kiadásban ez nincs benne.) A „szabad munkások” tömeges jelentkezését a kapitalista munkaerő-piacon a nagybirtoktól eredezteti, s azzal számol, hogy a nagybirtok tönkre menetele után „két vállalkozó fog egy munkás után szaladni, s túllicitálják egymást”. A kapitalista osztálynak innentől fogva már nem marad semmiféle értéktöbblet – az „ökonómikus eszköz” egyedül fog uralkodni. E társadalom tartalma szerinte a javaknak javakért való, vagy a munkaerőnek javakért való cseréjén alapuló „tiszta gazdaság” lesz, politikai formája pedig a „szabad polgári egyesülés”43. Valószínűleg nem érdemes most annak a kifejtésébe belebocsátkozni, hogy e feltevések felettébb illuzórikusak, amiként a „szabad polgárok egyesülésének” koncepciója is az – lényegesebb a mai elemző számára, hogy Oppenheimer munkássága több ponton is hozzájárult az állammal foglalkozó tudományok fogalmi készletének a gazdagításához. Ez magyarázza, hogy igen jelentős volt a szellemi hatása számos kortárs és fiatalabb gondolkodóra; a tanulmány utolsó részében nagyon röviden erre a vonatkozásra is utalunk.
3. 4. „Libertárius” államfelfogás és szociális piacgazdaság Oppenheimer hatása nem korlátozódott a német nyelvterületre. A rövid életrajzban említettük, hogy a harmincas évek második felében az Egyesült Államokba emigrált, de eszméinek a hatása valójában már ezt megelőzően is jelentkezett, és főműve, az államról szóló, már 1914-ben megjelent New Yorkban John Gitterman fordításában a BobbsMerrill kiadó gondozásában, s a húszas években több ízben is újra kiadták. A Roosevelt elnök által kezdeményezett New Deal-politikára válaszul az amerikai szellemi életben megerősödött az állammal szemben kifejezetten ellenséges, az állami szerepvállalást elutasító „libertárius konzervativizmus”, s ennek képviselői „felfedezték” a maguk számára Oppenheimer állam-ellenes érveit, még ha a kapitalizmust érő kritikáját nem is osztottták. Különösen nagy hatással volt Albert Jay Nock-ra, aki 1935-ben jelentette meg OPPENHEIMER: Az állam, 210-211. OPPENHEINER: i.m. 213. 43 OPPENHEIMER: i.m. 215. 41
42
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
14
az „Ellenségünk, az állam” (Our Enemy, the State” című művét, amelynek a kiindulópontját bevallottan a „Der Staat” eszméi szolgáltatták. Nock úgy vitte tovább nevezetessé vált munkájában Oppenheimernek azt a tételét, miszerint az állam a politikai eszköz szervezete, hogy az állam lényegénél fogva meghiúsítja a szabad választás lehetőségét, s így akadályozza a jó és erkölcsös élet feltételeinek a megteremtését. Nincs tehát szerinte fontosabb annak tanulmányozásánál, hogy egy adott korban miként oszlik meg a hatalom az állam és a társadalom között.44 Szerinte az állam hatalma sohasem növekedhet anélkül, hogy ne csökkenne a társadalom hatalma – ez tehát egy zéró-összegű küzdelem az ő megközelítésében. Áttételesen hatott Oppenheimer Frank Chodorowra, a jeles közgazdászra is, aki viszont kifejezetten „nockiánus” szellemben írta meg nagyszabású munkáját a társadalom felemelkedéséről és bukásáról.45 Említsük végül meg a „szabadpiaci anarchizmus” irányzatával rokonszenvező libertárius Murray Rothbard-ot, aki az állam bírálatában erősen támaszkodott és hivatkozott is Oppenheimer érveire.46 Az Oppenheimer szellemi örökségéről felvázolt kép azonban csak úgy lesz valamelyest is kerek, ha utalunk arra is, hogy eszméi az amerikai állam-ellenes libertárius szerzőktől igencsak eltérő szemléletű „harmadikutas”, a „szociális piacgazdaság” különféle változataiban gondolkodó társadalomkutatókra is hatottak. Nem véletlen, hogy az életművét értékelő, e tanulmány első lábjegyzetében megemlített kötet már a címében is utal Oppenheimernek a „Soziale Marktswirtschaft”-tal való kapcsolatára, s az egyik szerző, Henry Faktor ki is emeli az írásában, hogy a német gazdasági csoda atyja, Ludwig Erhard sokat tanult tőle.47 Magyarországon egyelőre főleg csak rövid utalások formájában hivatkoznak rá, de említsük meg, hogy Oppenheimer nevét például Török Bálint is a „harmadikutas elképzelésekhez” kapcsolta az e tárgykörről írott cikkében.48 E tanulmány csak a legelső lépést tette meg – Oppenheimer életműve feltárásra vár a hazai társadalomtudományban.
NOCK, ALBERT JAY: Our Enemy, the State, New York, Free Life Editions, 1973, 3. Nock felfogásához részletesebben: EGEDY GERGELY: Ellenségünk, az állam, (megjelenés alatt) A libertárius állam-ellenesség Nagy-Britanniában is jelentkezett, jóval a neokonzervatív hullám kibontakozása előtt is – elég, ha csak Ernest Benn 1953-as munkájára gondolunk: The State the Enemy. Részletesebben ld.: Egedy Gergely: Brit konzervatív gondolkodás és politika, XIX-XX. század, Budapest, Századvég, 2005, 206-208. 45 CHODOROW, FRANK: The Rise and Fall of Society, New York, Devin-Adair Co., 1959 44
V.ö. ROTHBARD, MURRAY: Man, Economy, and the State, Los Angeles, Nash, 1962. HENRY FAKTOR: Die Klassentheorie von Franz Oppenheimer, und seine Kritik an der Rassenlehre, in: Wirtschaft und Gesellschaft, Franz Oppenheimer und die Grundlegung….73. S ehhez kapcsolódik a kibuc-koncepció is, amely szervesen illeszkedik Oppenheimer kapitalizmus-kritikájához és nagybirtok-ellenességéhez. 48 TÖRÖK BÁLINT: Harmadik utas elképzelések, Magyar Szemle, 2009/december 46
47
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
15
