Franz Oppenheimer: A demokrácia

Franz Oppenheimer: A demokrácia i a demokrácia? Mindenek előtt szó, mely eredetileg egyszerű, közhasználatos kifejezés volt, de idővel szociológiai fogalommá vált, ennek következtében a vele foglalkozó író, amint a demokráciát definiálni és magyarázni akarja, a lehetséges nehézségek mindhárom kategóriájába beleütközik: technikai, terminológiai és individuális nehézségekbe. Az elsők, a technikai nehézségek, lényegükben mindig ugyanazok, bármi legyen a kérdéses, tudományos kutatás. Vagy igen nagyok, vagy igen kicsinyek, a tárgy kiterjedése, nehézsége, megközelíthetősége szerint, de a kirótt feladat végeredményben mindig ugyanaz; mindig arról van szó, hogy összegyűjtsük a szükséges adatokat, hogy osztályozzuk, egymás mellé rendeljük és kommentáljuk őket. A témák egy nagy csoportja, például, majdnem az összes természettudományra vonatkozók, csak technikai akadályt gördít elénk. Mikor egy tudós a spitzbergi szénbányák, a leveli béka recehártyájának alkotása, vagy a szóda hypersulfátjának tanulmányozásába mélyed, olvasóival együtt pontosan tudja, mit értsen ezen különböző fogalmakon. De vannak más fajtájú témák, melyeknél az olvasó nem képes első pillanatra eldönteni, hogy mit tárgyal az író, és ahol ez utóbbi is néha eléggé zavarba jönne, ha az óhajtandó pontossággal kellene tárgyát definiálnia. Ez az eset áll be úgyszólván mindig, ha akár olyan kifejezésekről van szó, melyeknek soha sem volt teljesen meghatározott jelentésük — és ilyen nagyon sok van — akár olyan szavakról, melyeknek eredetileg teljesen világos értelmük volt, de a nyelv evolúciója folyamán, itatóspapíron szétfolyó tintacsepphez hasonlóan, mind tágabb lett kiterjedésük, mind határozatlanabb a körvonaluk. Mikor ilyen kifejezésekről tárgyalunk, a tudományos terminológiát kell segítségül hívnunk, hogy a közkeletű nyelvet kijavítsuk, pontosan megadva, milyen jelentésben veendő a kétértelmű és rosszul definiált szó. És még akkor is fennáll az a veszély, hogy nemcsak az olvasó nem képes végig megtartani a megadott definíciót, hanem magát az írót is, akarata ellenére, befolyásolhatják a nyelv asszociációi. Számos író azáltal véli ezeket a veszélyeket kikerülni, hogy visszamegy a szó eredeti etimológiai jelentéséhez; a módszer mégis csak ritkán vezet célra, sőt legtöbbször a kompli-

714

Oppenheimer: A demokrácia

kációk új labirintusába jutunk. Pl. vajmi keveset segít rajtam ha tudom, hogy a „persona” kifejezés eredetileg az ókori színészek maszkját jelentette. És ha tudom azt, hogy „náció” nasci, születni igéből származik, ez legfeljebb összezavarja fogalmaimat, mert amit ma náción értünk, annak semmi köze családi kapcsolatokhoz. Különösen a filozófia szenved ilyen terminológiai nehézségekben; itt u. i. a tudományos nyelv kifejezései idők folyamán új jelentést nyertek, anélkül, hogy teljesen elvesztették volna eredeti értelmüket. Innen származik az az ironikus definíció, hogy a filozófia nem egyéb, mint rendszeres visszaélés egy direkt erre a célra teremtett terminológiával. Mindazonáltal legnagyobb a zavar a szociológiai irodalom körül, mert az összes többi nehézségekhez itt még individuális nehézségek is járulnak. A szociológia terén a fontos kifejezések legnagyobb része nüanszot, sajátos árnyalatot nyer, sőt — ami a legsúlyosabb — értékelő árnyalatot, melyet az őt használónak hajlama és érzelmei határoznak meg, így ezen kifejezések mindegyike majd rokonszenves, majd ellenszenves értelmet nyer, aszerint, hogy melyik osztályhoz tartozik az író. Mert valóban megrendíthetetlen törvénye a társadalmi lélektannak, hogy az egyénnek aszerint kell kialakulnia, ítélnie és cselekednie, amint azt azzal a szociális csoporttal szorosan összefüggő érdek parancsolja, melyhez ő tartozik. Ez a törvény, melyen a nemzetközi élet minden sovinizmusa, minden faji gyűlölete és a nemzeti élet minden osztály- és pártgyűlölete alapul, nemcsak azokat a lehetőségeket zárja ki, hogy logikus érvelés útján jussunk ellenfelünkkel megegyezésre, hanem majdnem lehetetlenné tesz minden megegyezést magukat a fogalmakat illetőleg is. Hiába definiáltunk minden lehető pontossággal, a szó úgy az olvasó, mint az író számára tendenciózus, különösen kedvelt vagy utált marad, főleg mikor olyan jelszóról van szó, mely az osztályok harcában egyúttal szintvallást és csatlakozást is jelent. A demokrácia szó, huszonöt század, az athéni Solon óta, egyike ezen híres harci jelszavaknak. Etimológikusan demokrácia a nép hatalmát, fensőbbségét jelenti, de ezt tudva ép oly kevéssé jutunk előre, mint mikor a „persona” szó eredeti értelmét ismerjük. Napjainkban is folyik még a vita s kétségkívül folyt Solon idejében is, azon kérdésről, mit értünk „népen” s mit értünk „uralmon”? Ma a demokrácia szót egy bizonyos történeti vagy aktuális kormányforma jelölésére használjuk; néha demokráciával jelöljük magát az államot is, melynek alkotmánya a jelenben vagy a múltban az említett kormányrendszerrel azonos, vagy hozzá hasonló. Egyesek előtt a demokrácia kifejezés egy általános felfogás, mások számára politikai teória, szociális ideál s így tovább. Mi sem könnyebb, mint ebben a zavarosban halászni, s így az ilyen kezesen kétértelmű szót az állítólagos népies hősök meg is hurcolták az utca sarában.


715

Meg fogjuk kísérelni, hogy feltaláljuk a demokrácia szó valódi értelmét, mely elrejtőzik különböző jelentéseinek tömege alatt. Ε célból ahoz a régi módszerhez fogunk folyamodni, mely először fölkeresi az ellenkezőjét, a diametriálisan ellentétes fogalmat, mely a gondolatban vagy legalább is az érzésben tudatosan vagy tudat alatt jelentkezik, amint egy ilyen összetett fogalmat használunk. Mert itt csaknem mindig „fogalompárok”-ról van szó, melyek a tények egész birodalmát felölelik és ha megtaláltuk az egyiknek határát, azzal a másikét is megállapítottuk. A demokrácia ellenkező fogalma, mondhatni ellen-fogalma az oligokrácia gyönge kisebbségnek az egész feletti uralma. Ebbe az osztályba kerül a minoritás minden uralma, bármilyen jellegű is legyen az; lehet egyetlen ember uralma s ekkor „monokrácia”. Teljesen másodrendű kérdés a kormányzat jogi formája. Hogy a monokráciát fejedelem vagy pátriárka gyakorolja-e, hogy abszolút cézárizmus, katonai deszpotizmus vagy alkotmányos monarchia; hogy az oligokrácia a szó legszorosabb értelmében oligokrácia-e, fensőbbsége egy gyenge minoritásnak, vagy arisztokrácia, esetleg plutokrácia, sőt bürokrácia: ezek mind ép oly másodlagos kérdések a fogalom jelentésének tisztázásánál, mint azok, melyek annak megállapítására irányulnak, vajjon ez az uralom lesújtó vagy elviselhető, vajjon a törvényekkel összhangban vagy a törvények és alkotmány ellenére van-e, stb. Amint a szót tágabb értelmében vesszük, el kell ismernünk, hogy mindez oligokrácia, oligokrácia különböző formákban, különböző jogi és tényleges alapokkal, melyet az emberiség ural és mindig uralt is az ókortól egészen napjainkig. Az oligokrácia nem „általános felfogása a létnek”, sem „teória”, sem „ideál”, hanem lesújtó valóság. Ép úgy a demokrácia sem általános felfogás, sem elmélet, sem ideál, hanem tisztán és egyszerűen elkerülhetetlen visszahatása ennek a monstruózus valóságnak, reakció, mely a körülményekhez képest különböző formákban jelentkezik: kritika szempontjából általános felfogás, logika szempontjából elmélet, mely az ethikai értékelés szerint fejlődik s gyakorlati céljait tekintve, mint reformista vagy forradalmi politika érvényesül. Alig nyilvánult meg ez a demokratikus reakció, a folyamat máris visszatükröződik az oligokrácián. Eddig tiszta és egyszerű tény volt, naivul gyakorolt és elviselt tekintély, most öntudatos lesz és különböző formáinak sokaságában erőteljesen kifejlődik: az arisztokratikus kritika mint a létnek arisztokratikus, reakcionárius felfogása száll a demokratikus kritikával szembe; a logika, mint teóriát védi, az akarat ideálként állítja oda és a tett, mint arisztokratikus politika, az ellenfél taktikája és stratégiájához alkalmazkodik. A szó eredete bizonyítéka állításunk igazságának. Eredeti-

716


leg úgy Athénben, mint egyebütt a hatalom földesurak kezében van, kik — mint mindenütt — rendkívüli szigorral gyakorolják. Nem szabad elfelednünk, hogy a „drákói törvények” csak kodifikációi az életben lévő jogoknak és szokásoknak. A reakció létrejön; mit követel? a minoritás uralma helyett az egész nép uralmát: a demokráciát. De mi is tulajdonképen a demos, a nép? Íme egy fontos kérdés. A „nép” nem Athén népessége a maga egészében, még csak nem is az egész felnőtt népesség, vagy a felnőtt férfiak összessége; a demos csak a szabad embereket foglalja magában. A rabszolgák tömege nem része a demosnak és nem játszik szerepet politikai szempontból. Századok folytak le, számtalan közösség pusztult el, a hellén-római civilizáció legmagasabb fokára ért, míg napvilágot látott az a — az antik világ érzelmeinek oly különös — gondolat, hogy az államkormányzásban való részvétel nemcsak a polgár joga, hanem minden, egyszerűen minden emberé. Az a tény, hogy egész Görögországban, Rómában és a gyarmatokban a demokrácia szó jelentését oly szűkre szabták, megcáfolhatatlanul bizonyítja, hogy ez a demokrácia nem volt világnézet, sem ideál, hanem csupán reakció. Az oligokrácia uralmon volt és elnyomta a kormányzottakat, amint azt minden fennsőbbségi uralom, már a definíciónál fogva többé-kevésbé szükségkép teszi, a reakció megszületik némely rétegében a kormányzottaknak, mint egyszerű vágy, hogy ők is kormányozzanak, hogy kilépjenek a politikailag függő és gazdaságilag kizsákmányolt állapotból, hogy teljes politikai jogokat és gazdasági privilégiumokat élvező helyzetbe jussanak. Ez még szembeötlőbbé válik, ha kissé közelebbről vizsgáljuk a világtörténelem államainak belső harcait és küzdelmeit. Mindenütt, Athénben ép úgy mint Corinthusban, Romában mint Tarentumban, Firenzében mint Veneziában, Frankfurtban mint Lübeckben, Angliában, Francia-, Német- és Oroszországban, a „demokráciát” az oligokrácia ellen támogatók első sorában a gazdag polgárt, a moneyed-interest védőjét találjuk; és az események folyása könyörtelenül mutatja mindenütt, hogy célja, távol attól, hogy a nép szuverén uralma legyen, egyszerűen csak a maga célja, a maga részvétele a kormányzásban. Alig arattak az egyesült osztályok győzelmet, már sietnek a financier-k, a nagybankárok, az ipar és kereskedelem hercegei, kiváltságos békét kötni a hatalom régi birtokosaival, a landed-interest képviselőivel és megalkotják velük a nobilitas, a nuova gente új oligokráciáját és az alsó rétegbe tartozó szövetségeseiktől megtagadják minden jogát az új állam kormányzásában való résztvételnek. Mivel azonban ezek az újdonsült urak legtöbbször tovább is használják a demokrata kifejezést, ez a szó hova-tovább eléggé kétértelmű jelentést nyert. Széltében arra használják, hogy vele a legellentétesebb tetteket és teóriákat védjék és hogy a legellentétesebb célokat szolgálják.


717

Az ókor régi város-államai a fejlődésnek egy aránylag csekély mértékét nem lépték túl. Elkerülhetetlenül a halálnak, a fizikai megsemmisülésnek voltak szánva, az elnéptelenedés, a népek ezen félelmes sorvadása által való elpusztulásra kárhoztatva és mindezt azért, mert még krácia-k voltak, mert egészséges szociális élet nem alapulhat rabszolga munkán. A rabszolgaság úgy hat a kapitalisztikus rezsimből kifejlődött gazdasági életre, mint az infekciónak egy igazi melegágya, mint különösen mérgező, kóros anyagok kultúrája. A modern népek szerencsésebbek voltak és idejekorán kiküszöbölték ezt a halálos mérget s így jóval fölülmúlhatták az ókor államai civilizációjának fokát. Gazdasági rendszerük a szabad munkára van alapítva s sorsuk nem a sorvadás, hanem a népesség szaporodása, nem a halál, hanem az élet. Ezért haladhatott alkotmányos jogokért való küzdelmük s ezért érhetett el sokkal nagyobb eredményeket. A nyugat főbb civilizált államainak szociális osztályai sorban kivívták maguknak a politikai és polgári jogokat. Ezen nemzetek első sorában találjuk Óceánia, Ausztrália és főleg Új-Zeeland brit kolóniáit; azután következik Anglia, Franciaország, azután ezek mögött jelentékenyen elmaradva a többi nyugati állam sorakozik az egyetemes demokratikus küzdelemben többé-kevésbbé elmosódott szerepeik fontosságának megfelelően. Ellenben KeletEurópa és Ázsia államaiban szemünk előtt folynak le a nagy küzdelem első harcai. S ezen küzdelmek folyása vakító élességgel mutatja a kitűzött céljához gyorsan közeledő demokratikus felfogás sikerét. Ha tényleg eredetileg csak ösztönszerű, majd öntudatos reakció volt, most igazi „általános felfogás”, „teória” és „ideál” szerepére tart igényt. A demos-nak régen oly szűken definiált birodalma, mind jobban kibővül. Egykor az egész népesség egy minimális részéé volt, most annak egyetemét akarja felölelni. Mióta a birtoknélküliek negyedik államrendje, a „munkások és csakis munkások” lerázva magukról az áruló harmadik rend gyámságát, kibontotta saját zászlaját, mint a szocializmus politikai pártja, ezen negyedik és utolsó államrend emancipációja óta a „demokrácia” szó végre elnyerte az érte küzdők szájában igazi jelentését: minden polgár uralmát. Hivatalosan és védőinek benső meggyőződésében így áll a dolog. De ez a meggyőződés néha korlátolt: gyakran csak önmagukat és saját szükségleteiket látják és képtelenek szem előtt tartani azt, hogy vannak mellettük még más szociális rétegek, melyeknek szintén meg van a joguk hasonló követelésekre. A német szociáldemokrácia oda fejlődik, hogy kizárólag az ipari munkás képviselete legyen, megfeledkezve a mezei munkás létezéséről, ki szintén szenved és igényt tart a felszabadításra; és legkevésbbé sem elhanyagolható azon szocialisták száma, kik ellenségesen viselkednek az emberi nem felének és

718


talán számosabb felének politikai és jogi felszabadításával, a nők emancipációjával szemben. De mindezen akadályok ellenére a gondolat elindult, szemmelláthatóan hódít és semmi kétség, hogy tényleg befogja tölteni hivatását. Mindkét nem összes felnőttjének együttkormányzása lett az általános eszme, a teória veleje és minden praktikus politika végcéljának ideálja. Korunk ezen ellenállhatatlan áramlata az oligokrata szégyene és a demokrata büszkesége. De általában egyik sem veszi észre, hogy ezen bővülési processzus folyamán a „demokrácia” fogalom lassankint elveszti eredeti jelentését, hogy újra tegyen szert. Hegel és Marx szavaival élve: a quantitás qualitássá változik. Minél jobban kibővül ennek a kifejezésnek első integráns része a „δήµος”, annál többet veszít a második a „κράτος”. S mikor az első komponens elérte teljes kifejlődését, a második eltűnik, nem hagyva mást hátra, mint egy értelmetlen szót. Olyan a sorsa; mint azon szerencsétlen foetusé, melyet az anyaméhben egy erőteljesebb iker embrió fejlődése elnyom és amely, ez utóbbi születésekor, szánalmasan szintén megjelenik, mint nyomorúságos hártya, foetus papyraceus. Mikor a „ϑ ήµος” a szó legtágasabb értelmében meg fog jelenni földünkön, a „χρατος” csak ilyen foetus papyraceus lesz, értelmetlen szó, élettől megfosztott fogalom. Mert mikor az összes felnőttek kormányozni, uralkodni fognak, kin vagy min gyakorolják majd azt az uralmat? Önmagukon? Gyermekeiken? A természeten? Ha valaki azt állítaná, hogy ezen alternatívák közül egyiknek vagy másiknak van értelme, ez csak abszolút tudatlanságát bizonyítaná a „fensőbbségi uralom”, a „kratos” történelmi jelentését illetőleg. Tehát fel kell őt világosítanunk. A filozófusok minden erőfeszítése ellenére is, mellyel ezt a fogalmat idealizálni akarták, csak egy definíció lehetséges: az uralom nem egyéb és nem volt egyéb, ,mint jogi formája a gazdasági kizsákmányolásnak. Ámde elég nehéz az „önuralmat” önmagunk kizsákmányolására felhasználni. Ami a gyermekek kizsákmányolását illeti, bár sajnos nem tagadható, hogy azt itt-ott természetes gyámok és különösen oly szülők gyokorolják, kiket magukat is keményen leigáztak és kizsákmányoltak: úgy nem kevésbbé elismert tény, hogy ez a kizsákmányolás távol attól, hogy jogi alapja legyen, tisztán kriminális. Az egész világ összes törvényei és jogai csak abban az értelemben engedik meg a szülők uralmát, ha az a gyermek érdekét és javát szolgálja. Végre ami a természetet illeti, minden kizsákmányolás! lehetőség kudarcot vall, mert a szó szoros értelmében csak lényeket és nem tárgyakat lehet kizsákmányolni. Tehát megcáfolhatatlanul beigazoltuk, hogy a demokrácia teljes valóra válásával ez megszűnik krácia lenni, hogy a-krácia legyen. S ez igazán ideálja az emberiségnek, minden ideálok leg-


719

magasabbika, melyet legfenköltebb gondolkodói megálmodtak és alkottak. Plato Politeiájától, More utópiájáig és Quesnay természeti rendjéig, Lessing egyetemes államáig, Kant szabad egyesült uniójáig, Saint-Simon industrializmusától Marx jövendő államáig, valamennyi utópia az akráciát állította oda az emberiség ideálja, gyanánt. Álljunk meg, kiált itt az irodalomtörténetben jártas olvasó: ami Lessinget és Kantot illeti helyes az állítás, de teljesen hamis a többi utópistánál. Mindegyik nélkülözhetetlennek tekinti az uralmat, Plato, More, Campanella, a filozófusok vagy papok uralmát dicsőítik, Saint-Simon a nagy vállalkozókét, Quesnay józan despotizmusról álmodozik, az abszolút monarchia uralmáról, mely a népnek orvosa és egyúttal tanítója. És Marx maga egy lenyűgöző bürokráciának uralmát akarja, mely az egész gazdasági életet szabályozza, a javak termelését, valamint szétosztását, bürokráciát, mely kijelöli a polgár szükségleteit és ellátja őt a létezéséhez szükséges javakkal. Nagyon helyes! És mégis valamennyi lelkes híve volt az „akraciának”. Szándékosan választottam ezt a nagyon kevéssé használt szót, fenntartva a másik, általánosabban elterjedt kifejezést egy más fogalom jelölésére, melyet sokszor összetévesztenek az elsővel: akrácia nem anarchia. Az akrácia ideálja egy minden gazdasági kizsákmányolástól ment társadalomnak, az anarchia ideálja egy minden uralomtól és jogi kényszer-hatalomtól megfosztott társadalomnak: tehát abstrakt szempontból is két teljesen ellentétes fogalom. Az anarchisták ezt fogják válaszolni: mit nekünk absztrakt finomságok! a praxisban, vagyis az egyetlen fontos ponton az akrácia csakis az anarchiával kapcsolatban lehetséges. Mindenütt, ahol uralom volt, kizsámányolás is létezett; ahol meg van az egyik, megtaláljuk a másikat is. Ennek következtében csak egyetlen eszköz van az akrácia uralmának megszüntetésére s ez az eszköz: az anarchia. Ez a felfogás nagyon el van terjedve úgy a mozgalom barátai, mint ellenségei között. Ludwig Gumplowitz, egyike a német szociológia alapítóinak, az anarchizmus esküdt ellensége, erre az alapvető eszmére, melyet ellenfeleivel szemben is elfogadott, építette szociológiai hitvallásának melancholikus pesszimizmusát: „uralom nélkül minden szociális élet lehetetlen; káoszba jutnánk, ámde az uralom elképzelhetetlen kizsákmányolás nélkül s ennek következtében a kizsákmányolás nélküli társadalom is elképzelhetetlen”. Az itt fellépő probléma egyike az emberiség legsúlyosabb problémáinak. Igazán csak vagy örökös kizsákmányolás, vagy minden kultúrának és kincsnek az egymás ellen vívott harcok káoszában való elvesztése között választhatunk-e? Az emberiség hajója visszavonhatlanul arra van kárhoztatva, hogy Charybdist csak azért kerülje ki, hogy Scyllának essék áldozatul?

720


Az anarchisták azt állítják és néhány túlzó talán el is hiszi, hogy az emberiség uralom nélkül kormányozhatja magát. Ez merő fantázia. Ha elképzeljük az akratikus társadalmat, azt fogjuk ugyan találni, hogy csak minimális uralomra van szüksége, főleg abban a formában, melyet Lessing ez egyetemes államban elképzelt. A hadsereg, a rendőrség, a fogházak és törvényszékek személyzete vagy teljesen el fognak tűnni, vagy egy olyan minimummá redukálódnak, mely napjainkban úgyszólván elképzelhetetlen. Azonban fontosabb közösség, nagyobb pl. mint egy falu nem létezhetik törvény és tisztviselők nélkül, kik azt alkalmazzák, sőt szükség esetén ítéletüket végrehajtják, büntető törvénykönyv és kényszerkisajátítás joga nélkül a közösség nem állhat meg. Büntető törvénykönyv nélkül könyörtelenül visszaesünk a bosszú, a vendetta és a lynch vad erkölcseibe, melyek magukba véve egészen tiszteletreméltóak, de a civilizációnak egy bizonyos fokán nehezen tűrhetők. A közösség érdekében való kényszer-kisajátítás joga nélkül az őrültek, a gonoszok és féktelenek lennének a társadalom urai és kizsákmányolói. Végül nagyobb közösség lehetetlen egy bizonyos közös tulajdon nélkül, vonatkozzék az csak az utakra, iskolákra és talán templomokra, — mert ki tilthatja meg egy anarchista államban a templomot? Mindezeket az intézményeket kezelni és gondozni kell és ezért szükségesek a tisztviselők, kiknek fizetését az egyetlen lehetséges forrásból, az adókól kell fedezni. Ezt az adót, mint egyenes hozzájárulást az egész népességtől be lehet szedni, mikor közérdeket szolgáló intézményekről van szó. De még ha az államot a tagok szabad akaratára alapított szabad asszociációk tömegeként képzeljük is el, akkor is elkerülhetetlenül lesznek ezen egyesülések között lokális jellegűek, azaz speciális szükségletekkel bíró községek, ami maga után vonja a meghatalmazott tisztviselőket és a községi vagyonalapot. És minden anarchista elv ellenére, a községek szövetkezése szükséges lesz, ha olyan vállalatok végrehajtására kerül a sor, melyeket individuálisan lehetetlen elvégezni, mint pl. csatornák, zsilipek, vízművek építését; ilyen tervek megvalósítása céljából tisztviselők kinevezése és a szükséges pénznek adó útján való összegyűjtése nélkülözhetetlen lesz. Az abszolút anarchia nem egyéb, mint az emberiségnek számtalan, egymással csatározó, kis hordákba való szétaprózódása: ez magával hozza minden termelő erőnek megsemmisítését és ennek következtében a mostani emberiség legnagyobb részének megsemmisülését is, mert ilyen gyenge munkamegosztás mellett egy négyzet kilométer alig fog egy leieknél többnek táplálékot adni. Minden uralom és minden kényszerítő hatalom elhagyása tehát teljességgel keresztülvihetetlen; ahelyett, hogy javítana az emberiség nyomorúságos és elnyomott állapotán, mérhetetlen arányokban fokozná azt. Ki nyomorultabb, rabszolgább a primitív, a vad embernél? És mégis Ernst Grosse szerint a vadember „anarchista par excellence”. Igaznak kell-e most elismer-


721

nünk az anarchisták azon állítását, hogy az uralom és a kizsákmányolás elválaszthatlanul egymáshoz voltak kapcsolva az elmúlt időkben, s azok lesznek a jövőben is? Ami a múltat illeti, nagyjában elfogadjuk az axiómát, mindamellett megjegyezve, hogy találhatunk csekély számú kivételt, melyek ha elégtelenek is a szabály teljes lerontására, módot nyújtanak szűkebbre szabni hatáskörét. Sokhelyt találunk teljesen szabad közösségeket, megbízásuk tartama alatt tekintélyes hatalmat élvező tisztviselőket, anélkül, hogy ezen tisztviselőknek vagy feleiknek eszébe jutott volna, hogy a hivatalos hatalommal való visszaélés kísérlete is növelhetné vagyonukat vagy személyes befolyásukat, így a Dnyeper szabad kozákjai által választott hetmanoknak harc idején életre-halálra szóló hatalmuk van választóik felett; Dithmarschen és bizonyos korokban Svájc községeinek polgármesterei és milíciáinak vezérei majdnem korlátlan hatalmat élveztek: és tényleg hihető-e, hogy a Máriusokban, a Sullákban, a Cézárokban, kik Rómában a szamnit háborúk idejében éltek — mert ebben a korban is, mint egyébkor kétségtelenül akadtak ilyen erőszakos egyéniségek — valaha is megfogamzott az a gondolat, hogy az államrendet saját személyi érdekből felforgassák, vagy konzuli és tribuni hatalmukkal saját javukra visszaéljenek? Ezek a kivételek kétségkívül nem elégségesek annak bebizonyítására, hogy az anarchisták állítása és a szociológiai pesszimizmus alap nélkül valók. Az ilyen esetek nagyon is ritkák és főleg nagyon is korlátolt időszakokra terjednek ki. De mindenesetre megengedik annak feltételezését, hogy a hatalomból a kizsákmányolásra vezető erők néha, hacsak nagyon rövid időre is ellentétes, személyi vagy szociális erőkkel ellensúlyozhatok vagy legalább részben leköthetők. Annál világosabban mutatják ezek a kivételek, hogy a hatalom és kizsákmányolás közti állítólagos összeköttetés egyáltalán nem közvetlen vonatkozás, hanem csak közvetítő elemek által létesül és valamely módon az államban uralkodó szociális, gazdasági és politikai viszonyokhoz kapcsolódik. Feladatunk már most ezeket a közvetítő elemeket kimutatni azáltal, hogy szociológiailag megkeressük az indító okokat. Csak akkor tudjuk majd eldönteni, vajjon ez a gyakori, majdnem rendszeres kapcsolat lényeges kategóriája-e a szociális életnek és ennek következtében a jövőben is elháríthatatlan szükség-e vagy történelmi kategória csupán, mely kikerülhető, nem szükséges okok következménye. Csak ez a kutatás képes a kérdést megoldani: amíg nem hajtottuk végre, addig az anarchista állítás csak puszta dedukció, a múltból per analogiam a jövőre következtetés. És az analógiák nem bizonyítanak semmit. Egy Aristotelest is eklatánsan meghazudtolt a történelem, mikor analógia után indulva azt hirdette, hogy a rabszolgák ép oly szerves alkotó részei minden jövendő állapotnak, amilyenek a társadalom elmúlt osztályainak voltak. Ennek a kutatásnak fogjuk most magunkat szentelni, hogy

722


eldöntsük, vajjon a demokrácia az „akrácia” értelemben örökké csak elérhetetlen ideálja marad-e az emberiségnek? Minden szociológiának kiinduló pontul az emberi szükségleteket kell választania. A társadalom nem egyéb, mint az a legkisebb áldozattal járó eszköz, mely tagjai szükségleteinek lehető legtökéletesebb kielégítését célozza. Ezen szükségletek közül azok foglalják el a legmagasabb rangot, melyek az egyén számára a legfontosabbak, azaz legsürgetőbb kielégítést követelnek azok, melyeket egy bizonyos pontig az állatokkal közösen bír, az anyagi javakat i l l e t ő szükségletek, elsősorban a táplálkozás és a lakás, azután a ruházkodás, a szerszámok és végül a fényűző cikkek. Az ember két diametrikusan ellentétes eszközzel rendelkezik a szükséges javak megszerzése céljából. Az egyik a természetes állapotban a „saját munka” és a civilizáció egy magasabb fokán a becsületes csere, munkája termékeinek más ember produktumaival való kicserélése, Mivel itt két cselekvés formáról van szó, melyeken az egész gazdasági társadalom alapul, ezt a két eszközt, a „gazdasági eszköz” definíciójába foglaltam egybe.* A szükséges javak megszerzésére irányuló második mód, az erőszakos elsajátítás módja. Történjék ez akár testi erővel, akár a törzsfők vagy papok szellemi hatalmával való visszaéléssel. Ezt az eszközt „politikai eszköz”-nek nevezem. Miért politikai eszköz? Egyszerűen azért, mert a nemzetközi és nemzeti élet egész politikáján uralkodik. Minden nemzetközi kapcsolat prototípusa a háború és a háborúnak, ha sokszor más is az ürügye, de sohasem más az oka, mint az egyik nemzet meggazdagodása a másik rovására, vagy az erre irányuló törekvésekkel szembeni ellenállás. És a nemzetközi kereskedelmet még ma is a nagy tömeg, a merkantilizmus elveinek megfelelően, oly eszköznek tekinti, mely arra szolgál, hogy nem-egyenértékű cseréket érjünk el, azaz, hogy egy bizonyos nemzet kereskedőinek, idegen kereskedők rovására, értéktöbbletet szerezzen. De főleg a politikai eszköz uralkodik feltétlenül a lét legfontosabb kérdéseiben, az intranacionális életben. A politikai eszköz teremtette az államot. Az állam nem egyéb, mint teljes kifejlő désére jutott politikai eszköz. Ebben a gondolatban csak a forma az új; tartalma nagyon is régi és főleg a francia szellemnek köszönheti fokozatos fejlődését. Családfája Rousseautól J. B. Sayn és Saint-Simonon keresztül Proudhonig terjed. Elkeseredett küzdelmeket vívtak ezen eszméért, mely talán a legforradalmibb minden kifejezett eszme között; emeltyű, mely képes megdönteni az összes sáncokat és erődöket. * L. ugyanazon szerzőtől Az állam. Világkönyvtár. 23. oldal.


723

Az államnak ezt a felfogását a mostani politikai filozófia támadta meg nagy szenvedélyességgel. Némely filozófus számára az állam az isteni gondolat, vagy egy más becses absztrakciónak földi megvalósulása. Erre csak azt válaszoljuk, hogy mi nem végzünk theológiai kutatásokat, sem pedig nem keressük, hogy theológiai szempontból milyen célra létesült az állam, vagy a tökéletességnek mely fokára kell emelkednie; egyszerűen csak szociológiai és oki szempontból kérdezzük, mi az állam, milyen okból, milyen emberi (és nem természetfölötti) célból alakult. Más filozófusok Epikuros után azt állítják, hogy az állam a határok kifelé való biztosítását és a benső jogi védelmet szolgáló intézmény. Az állítás helyes, de mindenekelőtt azt válaszolhatjuk, hogy ezek a funkciók távolról sem alkotják az állam egész lényegét, mert hátra van még annak eldöntése, hogy milyen nemű az a jog, melyet az állam védelmével fedez. Az állam természetének és eredetének egyetlen definíciója, mely a tudományos vizsgálatot megállja, legnagyobbrészt Ludwig Gumplowitztól ered. Kizárólagosan jogi és politikai definícióját csak a hiányzó gazdasági alkatrésszel egészítettem ki: az állam oly jogi intézmény, melyet az uralkodó osztály rákényszerített az alávetett osztályra, akár erőszakkal, akár szellemi fensőbbségével való visszaéléssel, eredetileg abból a kizárólagos célból, hogy az alsó néposztályt a felső javára gazdaságilag kihasználja. Egy osztály gazdasági kihasználásán az „állandó legnagyobb eredményért kifejtett legkisebb erőfeszítés elve” szerinti rendszeres kizsákmányolást értem. Ezt az első pillantásra kissé paradoxonnak hangzó alaptételt először az indukció módszerével igazolhatjuk. A történelem nem említ egyetlenegy esetet sem, amelyben az állam alapítása más módon történt volna; (a gyarmatok alapításakor az erőszak sokszor elmosódik, sőt látszólag majdnem teljesen eltűnik, ennek oka, hogy a gyarmatok általában magukkal hozzák az új hazába szülőföldjük alkotmányát, de ez az alkotmány nem egyéb, mint az eredeti erőszak „jog”-gá változtatva). Mégis főleg dedukcióval fogjuk állításunk igazságát leginkább kimutatni. Elfogadott, nem vitatott és nem vitathatató tény, hogy a lefolyt korok államai, valamint a mostani államok „osztály-államok”, azaz különböző egymás fölé helyezett rétegekből összeállított hierarchiák, melyeknek különböző politikai jogaik és gazdasági berendezéseik vannak. Az osztályok ezen felosztása a modern idők elérkeztéig és számos államban még ma is egy olyan jogon alapult, mely kétségtelenül nem más, mint a jogilag megszilárdított, alkotmánytól védett és a törvények által biztosított régi erőszak: a kard, a misekönyv, vagy a gyóntatószék szuverén erőszaka. Az ókor rabszolgái, valamint a középkor jobbágyai tisztán politikai, de törvénynyel szentesített eszközök. S mivel az ókor nem volt más, mint a rabszolgaság „külső jogi formája”

724


és a középkor a jobbágyság „külső jogi formája”: állításunkat bebizonyítottuk a társadalom ezen két nagy korszakát illetőleg. Ellenben így áll-e a dolog a jelenlegi államokban, melyeknek jogi alapon nincs rabszolgájuk, sem jobbágyuk? Főleg így áll-e a dolog azokban az államokban, melyek a demokratikus fejlődés elég magas fokát érték el, melyekben az általános választójog, a kötelező katonai szolgálat és a polgárok törvény előtti teljes egyenlősége biztosítva van? Ezek az államok is teljesen kifejlődött politikai eszközök-e? A válasz feltétlenül igenlő, senki sem fogja kétségbevonni azt a tényt, hogy ezek az államok legalább gazdasági szempontból osztályállamok; sőt azt hiszem senki sem fogja komolyan visszautasítani annak elfogadását, hogy politikailag is osztályállamok, azaz a magasabb osztályok befolyása érezhető a belső és külső kormányzásban, törvényhozásban és politikában, a háborúban és a kereskedelemben, még pedig sokkal erősebben, mintsem azt ezen osztályoknak a teljes népességéhez való számbeli aránya igazolná; és végre senkisem merészli azt állítani hogy ezt a befolyást kizárólag az alsó osztályok érdekében gyakorolják. Íme ezért ismételjük állításunkat: maga a modern osztályállam, a jogilag szabad állam sem lehet más, mint teljesen kifejlődött politikai eszköz; minden osztálykülönbség csak olyan alkotmány és jog jegyében jöhet létre, mely az erőszaknak régi uralmát szentesíti és biztosítja; minden osztálykülönbségnek rögtön el kell tűnnie, amint ez a jog eltűnik. Ez a jog a föld összeharácsolása! Ha nem csalódom, a nagy Turgot mondta ki elsőnek azt a sarkigazságot, hogy munkásosztály csak akkor képződhetik, „ha az egész földnek ura akadt”; és ennek következtében, amíg ez az elfoglalás nem befejezett tény, nem létezhetik „munkanélküli jövedelem”, sem földekben vagy tőkében álló nagy vagyon, mert mindez a Marx-féle megállapítás szerint a birtoktalanok, szabad munkások osztályát tételezi fel. Az a tény, hogy az „egész földnek ura akadt” Turgot idejében kétségbevonhatatlannak látszik, mert ebben a korban már régóta volt munkásosztály, nagybirtok és munkanélküli jövedelem. De hogyan történt ez az elsajátítás? A gazdasági eszközzel, azaz oly parasztok okkupációja által, kik a földet megművelték, mely viszont őket táplálta? Vagy politikai eszközzel, azaz jogi elsajátítással olyan egyének által, kik magukhoz ragadták a földet avégből, hogy a földművest adó alakjában munkája terméke egy részének átadására kényszerítsék. Sem Turgot, sem követői (kivéve talán Thompson ír szocialistát) nem vetették fel ezt a kérdést. Úgy látszik egyik sem vette észre, hogy az okkupáció ezen tényének két különböző magyarázatát adhatjuk. Megelégedtek ennek megállapításával: „Ha elég föld lett volna ahoz, hogy ellássa az egész társadalom szükségleteit, akkor nem létesült volna osztály-


725

különbség, sem nagybirtok. Ámde e kettő létesült, miből azt következtetjük, hogy a szabad terület mennyisége elégtelen volt”. A következtetés hamis, mert a legvalószínűbb feltevést számításon kívül hagyja. A földkészlet elégséges lehet, de mindamellett elégtelen, ha az összeharácsolás joga megtiltja a parasztnak a föld gazdasági lefoglalását. Ebben az utóbbi esetben az összeharácsolás következményei, amennyiben az osztályképződést befolyásolják, teljesen olyanok, mintha az összeharácsolt földek valóban nem is léteznének. Hogy lehet eldönteni a kérdést? Istenem, a legegyszerűbb módon, számokkal és statisztikával. Egy parasztcsalád táplálásához szükséges művelhető földdarab területét, a parasztok mostani számát és a létező, művelhető föld területét kell megtudnunk. Ha számításaink azt mutatják, hogy a földállomány tényleg elégtelen, akkor az osztálykülönbségek képződése természeti föltételek következménye és szerves és kikerülhetetlen kategóriája az emberi társadalomnak; a modern osztály-állam ekkor valóban egy megmásíthatlan intézmény. Ellenben, ha a termékeny föld készlete bőven elégséges, akkor az oszlálykülönbség minden következményeivel csak jogi okok, a föld összeharácsolásának eredménye és a mai osztályállam tisztán történelmi kategória, a politikai eszköz jogi alkotása és formája. A számítás minden lehető kétség nélkül mutatja, hogy csak a második föltevés felel meg a tényállásnak. Ezeket a számításokat másutt részletesen elvégeztem, itt csak a fontosabb adatokat fogom közölni.* Németországban az egy parasztcsalád eltartásához szükséges művelhető föld területe a legilletékesebb szaktekintélyek szerint fejenkint körülbelül 1 hektár, családonként legfeljebb 5—7 hektár. Ekkora terület egy 5 tagú családnak bőséges megélhetést nyújt; Kelet-Németországban a legújabb statisztikák szerint egy hektárnak piacon eladott termékei több mint 300 márkát hoznak, levonva mindazt, amire a parasztnak önmagának, családjának és háziállatjainak szüksége van. És ez az összeg távol áll attól a maximumtól, melyet el lehet érni: intenzívebb állattenyésztéssel a jövedelmet tekintélyes arányokban növelhetjük, amint azt Észak-Franciaország és Dánia példái mutatják. Ez a földterület (fejenként 1 hektár) ma egyúttal a legnagyobb kiaknázható terület, alapul véve a német agrikultúra közepes intenzitását és a fizetett segítséget nem használó parasztcsaládok munkáját. És ép ez az a pont, melyet meg akarunk ismerni: mennyi föld szükséges egy család táplálásához abban a társadalomban, melyben nincs munkásosztály? A számítás aránylag könnyű. Németország művelhető földjeinek területe 34 millió hektár, parasztjainak száma 17 millió, tehát könnyen táplálhatna körülbelül 35 millió parasztot a föld * L. ugyanazon szerzőtől Die soziale Fräge und der Sozialismus. Jena 1912.

726


teljes kihasználásával. Hogyan lehetséges tehát, hogy a mostani 17 millió mezőgazdasági népességnek több mint fele mezei munkásokból áll és hogy a maradék több mint felének fejenként egy hektárnál jóval kevesebb van birtokában? A rejtély megoldása ebben a végzetes szóban rejlik: a föld összeharácsolása. A föld területének körülbelül negyedrésze 12—13.000 nagybirtokosé, kik 100 hektárnál több szántóval rendelkeznek, az erdőket nem is számítva, míg több mint a második negyede 225.000 középbirtokosé, kik földjüket nagyszámú személyzet segítségével művelik. A föld politikai okkupációját tehát elvitathatlanul megtaláljuk Németországban és az osztálykülönbség ép oly elvitathatlanul nem a gazdasági, hanem a politikai eszköz eredménye. Ép így áll a dolog Nagy-Britanniában óriási latifundális birtokaival, melyeknek Lloyd George nemrégen izent háborút, Belgiumban, Olaszországban, Ausztriában, Oroszországban, Romániában, sőt az oly államokban, mint Franciaország, Svájc, Hollandia, az Amerikai Egyesült Államok, ahol a parasztbirtok a túlnyomó. Mindenütt könnyű szerrel lehetne megélhetést nyújtani a mostani parasztnépesség számát jóval felülmúló, független földművelők nagy tömegének és mégis mindenütt óriási parasztproletariátust és nagyszámú törpebirtokot találunk. Ott, ahol fejenként 1 hektár, a kultúra gyenge intenzitás-nívója következtében nem elégséges egy felnőtt táplálására, ott a népesség sűrűsége is kisebb és ahol a népesség különösen sűrű, ott a kultúra intenzitása is nagyobb és a szükséges terület is korlátoltabb. A termékenyebb földekkel, enyhébb éghajlattal és magasabb kultúrfokkal bíró Nyugat-Németországban és Franciaországban, fejenként 2/3 hektárt, családonként átlag 3—4 hektárt bőven elégségesnek tekinthetünk. (Átlag — ez azt jelenti, hogy a kevésbbé termékeny és a piactól távolabbra eső földekből több kell; a kedvezőbb fekvésűekből pedig 3—4 hektárnál is kevesebb). Bizonyításunk végére értünk. Bebizonyítottuk, hogy Turgot régi felfogása hamis volt, hogy az osztályok kialakulása a politikai eszköz műve és hogy ennek következtében az osztályállam nem egyéb, mint a teljesen kifejlődött politikai eszköz. A föld összeharácsolása nélkül ma és hosszú századokkal azelőtt sem lett volna osztálykülönbség, sem munkásosztály, sem nagy ingó vagy ingatlan vagyon. Mennyit könnyít ez az eredmény problémánk megoldásán? Vizsgáljuk a kérdést kissé közelebbről. Az anarchizmus azt állítja, hogy mivel az állam mellett a múltban mindig ott volt a kizsákmányolás, ezért a jövőben is ott kell lennie. Már megállapítottuk, hogy ez a puszta analógián alapuló dedukció nem vezet minden esetben helyes eredményre. És most teljes határozottsággal kijelenthetjük, hogy tökéletesen hamis, mert az állam szót, két teljesen kölönböző dolog jelölésére használja: az egyik a múlt és jelen osztály-állama, a másik a jövőnek minden osztálykülönbségtől ment állama. És ezek az államok


727

oly radikálisan különbözők, mint amilyen különböző gyökerekből erednek, a politikai és gazdasági eszközből. Első szempillantásra feltűnik, hogy az osztályállamban, amilyennek azt az egyetemes történelem az ókortól napjainkig ismerte, minden hivatal, bármi legyen is a betöltője, bíró, generális, polgármester, képviselő stb. őt végzetszerűen a a hivatalos hatalommal való visszaélésre csábítja. Valóban ezen államokban a tisztviselő mindenütt egy osztályra támaszkodik, hogy végeredményben annak segélyével ő feléje kerekedvén egy másikat kifosszon. Marius a plebsre támaszkodik, hogy legyőzze a birtokosokat, Sulla a birtokosokra, hogy megsemmisítse a plebset. Mindenütt szám szám ellen, erő erő ellen, egy kollektív hatalom és érdek egy másik kollektív hatalom és érdek ellen. De a tökéletes „akráciához” elérkezett demokráciában, az osztálykülönbség nélküli politikai testületben, mire támaszkodhatik a népet kizsákmányoló hivatalnok? Ahol nincsenek osztályok, ott természetszerűen a velök járó ellentétek is eltűnnek. Kétségkívül semmi sem gátolja meg, hogy egy hivatalnok bűnös útra térjen: de semmiféle hatalom sem vonhatja ki a közvélemény megvetése alól, mert csak egy közvélemény lesz és nem — mint a mai államban — annyi, ahány osztály. Az is megtörténhetik, hogy egy hivatalnok a közösséget jóllétének ártalmas útra tereli; de nem kényszerítheti arra, hogy rátérjen és rajta vesztegeljen. Egyedül áll valamennyi ellen s csak akkor van hatalma, ha a közösség akaratát hajtja végre, és a közösség érdekeit szolgálja, de rögtön elveszti erejét, amint annak akarata és érdeke ellen akar cselekedni. Vizsgálódásunknak eredménye azon ritka kivételeknek is megadja magyarázatát, melyeket feljebb említettünk. A hatalom mindenütt kizsákmányolásra vezet, ahol egy olyan osztályra támaszkodhatik, melyet nemcsak hogy nem érint a kizsákmányolás, hanem abból anyagi hasznot is húz. Ezeken a szirteken szenvedtek hajótörést az antik világ úgynevezett demokráciái; az osztályállam az ókorban két intézményen nyugodott: a föld összeharácsolásán és a rabszolgaságon. Következményük: tiszta osztály-hierarchia, mely lehetővé tette a demagógok és trónkövetelők gonosz kihágásait: mindig egy osztályra támaszkodhattak, hogy megsemmisítsék a másikat. És a modern Európában sincsen máskép. De ott, ahol ez a elem, az osztály-különbség hiányzik, ott az autoritás sohasem követhet el büntetlenül visszaéléseket és semmi esetre nem élhet vissza állandóan a reábízott hatalommal. Ha ezek a dedukciók helyesek — és nem igen látjuk, hogyan lehetne őket megcáfolni — akkor az az egyetlen érv, melyet az oligokrácia mióta le kellett mondania arról, hogy az „isteni akaratot” tüntesse fel az uralom elegendő igazolásául, a demokrácia követelései ellenében felhoz, az az érv, mely szerint a demokrácia elkerülhetlenül anarchiában és káoszban végződik — természetszerűen elesik. Csak nem szabad össze-

728


tévesztenünk az akraciát az anarchiával. A jövő osztálymentes államában, a terminológiám szerinti „szabad polgárságban” ebben a politikai eszköz utolsó maradványától megtisztított szövetségben erős törvényhozó és kormányzó hatalmat, a legtágabb hatáskörrel felruházott tisztviselőket, adó- és illetékrendszert, törvénykönyvet és bírákat fogunk találni. Akrácia lesz teljesen, anélkül, hogy bármiben anarichia lenne. „Nagyon helyes — mondhatnák — tehát elismerjük, hogy ha az Ön felfogása szerint a politikai eszköz utolsó maradványának, af öld összeharácsolásának kiküszöbölésével az abszolút demokráciát megvalósítottuk, akkor az osztálykülönbség és az osztályállam eltűnnék és az új társadalom örök életűnek ígérkeznék, mivel lesznek olyan hivatalos hatalommal felruházott tisztviselői, kiknek visszaéléseitől nem kell tartania. Mindez igen szép és jó, de hogy fogja Ön nekünk bebizonyítani, hogy ezen új állapot igazán kívánatos-e? Nem csak egy életfelfogás áll-e itt egy másik felfogással, egy politikai teória egy politikai teóriával, ideál ideállal szemben? Ki bizonyítja be nekünk, hogy az oligarchikus felfogás helytelen és hogy az az akratikusan demokratikus felfogás a helyes?” Itt új probléma előtt állunk: a szociológia értékének kritériuma előtt, mely ily módon a szociális filozófia rangjára emelkedik. A szociológia az okok és okozatok, az emberi társadalom mostani és leendő állapotának tudománya: a szociális filozófia célok és végek, értékelő ítéletek és eredmények, a társadalom kívánatos fejlődésének tudománya. Az oligokrácia és a demokrácia viszonylagos értékének összehasonlítására két kritériumunk van, egy benső és egy külső, egy praktikus és egy etikus. Az első az az állapot, melyet ezen rendszerek az emberi társadalom számára teremtettek, a második a bennük rejlő erkölcsi törvény. Tekintsük előbb az értékelés külső kritériumát, a két politikai rendszer által létrehozott állapotot. Már kezdetben súlyos nehézségbe ütközünk: ismerünk ugyan a történelemben és a jelenben mindenféle fajtájú és jellegű áldemokráciákat, de nem ismerünk egyetlen igazi demokráciát, azaz az akrácia értelmében vett demokráciát sem. Ahelyett, hogy összehasonlításunkat teljes meggyőző erővel végeznők, meg kell elégednünk az indirekt összehasonlítással, amennyiben valószínűségekre és lehetőségekre fogunk támaszkodni. Nemde ezen valószínűségek a lehető legerősebben meg fogják közelíteni a valóságot. Bármely világításba is helyezzük a kérdést, akár egy és ugyanazon nemzetet vizsgáljuk az oligokrácia és a szó közönséges értelmében vett demokrácia uralma alatt (olyan rendszer, melyben a hatalom nem kizárólagos privilégiuma egy kisszámú


729

osztálynak), akár egy oligokratikusan kormányzott államot vetünk össze egy másik demokratikusan kormányzottal, az eredmény mindenütt ugyanaz: egy minden tekintetben magasabban álló szociális szervezet különbözteti meg a demokratikus országokat. Vessük egybe pl. a feudális Franciaországot, vagy a Napkirály birodalmát a harmadik köztársaság Franciaországával, vagy a legújabb kor kezdetének arisztokratikus uralma alatt álló Poroszországot a mai alkotmányos állammal: mily csodálatos különbséget találunk az emberi élet tartamában, a szellemi műveltségben, a gondolat szabadságában, a művészetekben, a jólétben, a politikai hatalomban, a polgári szellemben, sőt a föld termésében, mely megháromszorozódott, megnégyszereződött és az ipar produktumaiban, melyek legalább is megszázszorozódtak. És ha most összehasonlítjuk az amerikai Egyesült Allamokat a mai Oroszországgal, mekkora különbség! Két óriási körülbelül ugyanakkora terület, ugyanannyi népességgel, mindkettő a sarkvidéktől egészen a trópusokig terjed s mindkettő egyformán meg van áldva kimeríthetetlen természeti kincsekkel: vas, petróleum, szén, arany, erdők stb. mindkettőnek hatalmas természetes vízi-utai és óriási belföldi tavai vannak, melyekhez hasonlókat a föld egy más országában sem találunk: mintha csak egy szarkasztikus szellem teremtette volna őket, hogy összehasonlításukkal feltüntesse, mekkora különbségeket hozhat létre az oligokrácia és a demokrácia. Mert bármely szempontból is vizsgáljuk őket, szellemi és anyagi műveltség, gazdagság és hatalom, a népesség virágzása szempontjából,: az Újvilág demokráciája összehasonlíthatlanul felette áll az Ó világ oligokráciájának; az ellentét itt még nagyobb, mint az Ancien Régime és a modern köztársaság Franciaországa között volt. Ezen állapot legékesszólóbb szimptomáját a nép hangulata tárja elénk: Oroszországban komor csüggedtség, a létnek intenzív utálata, a miszticizmus és a vallási fanatizmus ijesztő uralma: Amerikában túláradó optimizmus, őszinte élnivágyás, kitörő erő és lelkesülés minden részről. Kétségkívül, ha a még teljesen oligokratikus uralom alatt álló Porosz-Németországot figyelmen kívül hagyjuk is, a quasi demokratikus államokban, sőt a haladás útján vezető két államban, Franciaországban és az Egyesült Államokban is még számos hibát és gyengeséget találunk. Nevezetesen az Egyesült Államokban a nagymérvű plutokráciát kell sajnálattal látnunk, a hivatalnokok megvesztegethetőségét, a parlamentáris hatalmak visszaélését, a fogyasztók arcátlan kizsákmányolását, a munkásosztály erejének kegyetlen elnyomását, a Dollár-Isten oltárán feláldozott munkások ezreit. Mindezek a tények megcáfolhatatlanok és ezen siralmas példák számos bölcs és jóakaratú embert arra indítottak, hogy kételkedjenek a demokratikus ideálban és hogy ilyen elfajulásokat lehetetleneknek higyjenek egy olyan országban, mely felett hatalmas oligokrácia uralkodik és az egyén kapzsiságát fékentartja.

730


Azt válaszolhatnók, hogy ezen visszaéléseket avval lehetne megmagyarázni, hogy ezek a demokráciák még nem igazi akráciák, hogy alkotmányukban és polgári jogaikban elfogadták és szentesítették a múlt félelmetes örökségét: a föld összeharácsolását; de ellenfeleinknek jogában állana ezen érvek elfogadását visszautasítani. Többek közt azt mondhatnák, hogy Amerikában például a demokrácia legalább politikailag befejezett tény, és ha az elv igaz volna, jobb eredmények elvárására lennénk feljogosítva. Kétségkívül megkísérelhetnénk, hogy ezt az ellenvetést történelmi és statisztikai összehasonlítások segélyével megcáfoljuk. Kimutathatnánk, hogy akár a múltban, akár a jelenben minden nemzet oly mértékben közelítette meg a termelő képesség és a haladás ideálját, amely mértékben találhatók alkotmányukban és jövedelem eloszlási rendszerükben demokratikus elemek. Kimutathatnánk, hogy az oligokratikus államokban összehasonlíthatlanul nagyobb a korrupció, sokkal súlyosabbak a visszaélések és hogy a nép erejének kizsákmányolása, mely ezekben az államokban napirenden van, jóval felülmúlja azt a fokot, melyet az Amerikai Egyesült Államok bűnének rónak fel. Példákban válogathatunk: emlékezzünk az angol parlament közmondásos megvesztegethetőségére, abban az időben, mikor csak egy gyenge kisebbség bírt szavazati joggal, emlékezzünk a korrupcióra, mely ma is vérző sebe Oroszországnak, az egyházi államok megvesztegethetőségére, a Galíciában és Magyarországon szokásos zavaros választási üzelmekre. Emlékezzünk az eddig, legalább Nyugaton páratlan hekatombákra, melyek a kapitalisztikus rendszer fejlődésének első évtizedeiben megtizedelték Anglia népét; emlékezzünk a gyermekhalandóság rettenetes adójára, a népesség alsó rétegeinek elnyomására, kiket fehér rabszolgák nívójára sülyesztettek, mindazokra a borzalmakra, melyeket csak a kormányzat fokozatos demokratizálása enyhíthetett. Szóljunk-e arról a sorvasztó munkáról, melyet egy hatalmas oligokrácia által leigázott monarchikus államokban, a déli Olaszországban és Szicíliában, a gyermekekre rónak. A kénbányák és rizsföldek pokláról? És ha már korrupcióról beszélünk, a camorráról és maffiáról. És ha ezek után a demokratikus ideált jobban megközelítő államok felé fordulunk, a szabad Canada, Ausztrália és különösen Új-Zeeland, vagy a hozzánk közelebb eső Svájc legtöbb kantonja és — természeti szegénysége ellenére is s főleg a demokratikus Norvégia felé, mit találunk mindenütt? Általános virágzást, nagyfokú műveltséget, intelligens politikai tevékenységet, minden áldozatra kész polgárszllemet és végre erőteljes, egészséges, erőtől és energiától túláradó fajt. De mindezen érvek, bár igen nyomósak, mégsem teljesen megcáfolhatatlanok, főleg annak részéről, ki nem akar meggyőzetni. A makacs ellenfél azt válaszolhatná, hogy minden szélsőség helytelen, a fensőbb osztály abszolút uralma ép any-

Openheimer: A demokrácia

731

nyira, mint a plebs feltétlen kormányzata. És hogy az igazság most is a kettő között van. Az ideál tehát, egy művelt és jómódú tömeg együttkormányzása lenne, melyet egy erős hatalom szabályoz és féken tart. Ami a kolóniák virágzását illeti, az csak azt bizonyítaná, hogy ezeken a helyeken kedvezők a körülmények, ami viszont onnan ered, hogy a terra libera nagy mértéke könnyen elnyeli a népesség gyarapodásának fölöslegét. Ezzel szemben lehetetlen döntő ellenvetést felhozni: mindkét vélemény egyformán védhető. Ezért boldogok lehetünk, hogy egy, véleményem szerint teljesen megcáfolhatatlan érvet találtunk, mely a vitát végleg befejezi. Ki fogjuk mutatni, hogy a demokratikus államok minden sebét és minden gyöngeségét egyetlen egy bűn okozta s ez a bűn a régi világ államainak oligokratikus rendszere. Herbert Spencer írja Ethikájában, hogy nem várhatunk tökéletlen társadalomtól tökéletes lényt. Ugyanezt tágabb keretben is alkalmazhatjuk: nem várhatunk tökéletes államot tökéletlen politikai világban. Az internacionális erőknek a demokráciák fejlődésére gyakorolt hatását a mai napig nem tanulmányozták eléggé. Megakarom kísérelni, hogy ezen erőknek arra a két „nagy” példára gyakorolt hatását vizsgáljam, melyeket állandóan előtérbe tolnak, mikor a szabadság ártalmas hatásának kimutatásáról van szó: az 1789-iki francia forradalom és az Amerikai Egyesült Államok plutokraciájának elfajulására. Az első esetet illetőleg szerintem a történelem és a jellemek tanulmányozásából az világlik ki legbiztosabban, hogy az 1789-iki forradalom sohasem végződött volna a Terreur borzalmaiban az oligokratikus államok közbelépése nélkül. A nemességnek és az udvarnak a szövetséges dinasztiákkal való összeesküvése, az invázió veszélye által fölkeltett félelem és méltatlankodás voltak az egyedüli okok, hogy egy Marat, egy Robespierre úgyszólván hipnotizálhatták az egész népet és rászugerálhatták saját szenvedélyüket és megszáltságukat. Ezen külső behatások nélkül nagyon is valószínű, hogy a mérsékeltebb elemek uralkodtak volna a tömegen annyival is inkább, mert, ekkor lehetséges lett volna azon károk legnagyobb részét elkerülni, melyet a háború és főleg az azt megelőző pánik okozott: a gazdasági depressziót, a pénz- és hitelkrízist, gyászos kíséretükkel, a munkanélküliséggel, az éhhalállal és nyomorúsággal; és főleg el lehetett volna kerülni a legveszélyesebb következményt, a nyomorultaknak és exaltált éhenkórászoknak a városokba való összegyűlését, a hova tömegesen áramlottak és ahol a par excellence veszélyes elemet képviselték, a puskaporos hordót, mely csak a gyújtó szikrára vár, hogy az egész világot tűzbe és vérbe borítsa. Ha ezeket a vonatkozásokat, ezeket a hatásokat majdnem észrevétlenül hagyja a történelem, elvárhatjuk-e, hogy tekintetbe vegyék őket akkor, mikor a népek életfolyásának úgyszólván földalatti mozgalmairól van szó, melyek

732


lassan, majdnem észrevehetetlenül, kiáltó megnyilvánulások és „kiváló” személyiségek részvétele nélkül jönnek létre? Mégis azt hiszem, elérkeztem oda, hogy bebizonyítsam, hogy az oligokratikus felfogás kedvelt második érve, a demokráciával szemben előszeretettel használt fegyvere is, visszafordul a támadó ellen, amint a nemzetközi kapcsolatok pajzsát tartjuk elébe. Az Amerikai Egyesült Államok korrupciójáról és rettenetes mammonizmusáról akarok szólni. Lehetséges, hogy az amerikai élet körülményei oly gyászosak, amilyeneknek leírják őket, de oligokratikus filozófusaink semmiesetre nem mulasztják el, hogy lefestésükre a legsötétebb színeket keverjék palettájukon, míg az orosz birodalomnak összehasonlíthatlanui súlyosabb állapotát élénk színekkel igyekeznek elfedni, — de a demokrácia ártatlan, csak az oligokrácia bűnös. Az amerikai Egyesült Államok nem mint gazdasági, hanem mint politikai demokrácia jelentek meg a történelemben. Washington alkotmányának politikai szabadsága majdnem korlátlan volt, de a szabad állam magával hozta az anyaországból a föld összeharácsolásának jogát kártékony kíséretével: az osztálykülönbséget, a munka nélküli jövedelmet, a kapitalizmust és a mammonizmust. Sőt a fiatal köztársaság a föld összeharácsolásának nemcsak teóriáját, hanem praxisát is átültette az új hazába. Max Sering szerint Washington kortársai a nemzeti földdel szégyenletes üzérkedést folytattak. Az állami javak elárverezésekor az eladási föltételek olyanok voltak, hogy csak a jómódú osztály tagjai jelentkezhettek vevőként; ez a föld szándékos, rendszeres összeharácsolása volt; ezzel kimeríthetetlen természeti kincseket hozzáférhetetlenekké tettek a népesség alsóbb rétegének és a bevándorlók tömegének, kiknek ezáltal a birtokosoknak sarcot kellett fizetniök. Íme a politikai eszköz egész tökéletességében. Mégis, ha a népesség szaporodása normális úton, csak születés fölöslege által növekednék, ezek a dicséretes szándékok szánalmasan megbuktak volna és megcáfolhatatlanul kimutathatnék, hogy minden hiány ellenére is a kizsákmányolás lehetetlen egy demokratikus államban. Az Egyesült Államok területe oly termékeny, hogy normális körülmények között századoknak kellett volna lefolyniok, hogy az így összeharácsolt föld igazi kereskedelmi értéket nyerjen és ekkor minden föld-járadékra alapított földspekuláció önmagától szűnt volna meg. Ezen óriási területek számos tulajdonosának versenye, a farmerek és gyarmatosok ritkasága a föld árát végzetszerűen majdnem nullára sülyesztette volna. Ahol a népesség állandó marad, vagy az ország szabad területének megfelelő arányban növekszik, ott még az összeharácsolás sem tudja a föld értékét felemelni. Szemünk előtt vannak ezen tény bizonyítékai: Franciaországban pl., ahol a haszonbérek körülbelül állandó magasságúak maradnak, bár a termés növekszik, vagy Berlinben, hol a város központjában


733

levő lakások bére húsz év óta állandóan csökken, legalább a nyújtott kényelemhez és előnyökhöz képest, mert a környék különböző községei több telket dobnak a piacra, mint amenynyit a város a népesség számának gyors növekedése ellenére is használni tudna. De a földösszeharácsolás spekulációját Amerikában teljes siker koronázta. Hogyan magyarázzuk ezt a látszólagos ellentmondást? Igen egyszerű módon! Az Egyesült Államok népességének növekvése nem történt fokozatosan, hanem hirtelen, sőt csodálatos gyorsasággal: nem a benszülött népesség szaporodása, hanem egy ennél aránytalanul nagyobb bevándorlás által. A bevándorlás volt az oka a földjáradéknak és a kapitalizmusnak, a földösszeharácsolás csak annak föltétele volt. S honnan ered ez a tömeges bevándorlás? Az európai oligokráciákból. A kivándorlás kezdetben a feudális rendszer és a föld szertelen összeharácsolása által agyonnyomorított országokból történt: NagyBritanniából, mely akkor mai pszeudodemokratikus fejlődésétől még igen távol állott és főleg az egy kisszámú oligokrácia zsákmányául esett, nyomorult Írországból. A mozgalom elérte Németországot, főleg keleti részét, melyet a kisszámú feudális oligokrácia kegyetlenül kihasznált, végre Olasz-, Orosz-, Magyarországot, Galíciát, Romániát stb., röviden a régi világ minden oligokráciáját. A XIX. század kezdete óta vagy huszonöt millió, majdnem kizárólag a társadalom alsóbb rétegeihez tartozó, legnagyobb részben az élet delében és a produktív erő teljes birtokában levő kivándorlónak apadhatatlan, folytonosan növekvő árama ömlik az amerikai Egyesült-Államokba, mely a népeknek a történelemben valaha is említett legcsudálatosabb vándorlása; és ezek a milliók és számtalan leszármazottjaik hozták létre az erényes és demokratikus pilgrim fathers spekulációit és ezek teremtették meg a földnek azt az óriási árát, melynek lesújtó kamatjait ma fizetni kénytelenek. Az ó-világ osztályállamai teremtették meg az új-világ osztályállamát. Az anyaország oligokratikus rendszere tette a kivándorlók helyzetét tűrhetetlenné az új hazában; mert mindenünnen a társadalom alsó rétegei, a munkások, az elszegényedett kisgazdák mentek az óceán túlsó felére szerencsét próbálni és nem az arisztokrata, nagykereskedő, a magas hivatalnok. A föld összeharácsolásának ezen oligokratikus joga nélkül a demokráciának kétségkívül sikerült volna ezt a bámulatos emberi áradatot elnyelni és akklimatizálni, bármennyire természetfölöttinek is látszik a feladat. De ott van a föld összeharácsolása és ezért állnak be az asszimiláció folyamatában szünetek, hirtelen megállások, különösen azóta hogy a szabad föld okkupációja befejezett tény az óceán mindkét partján. Most legalább egy vagy két nemzedék szükséges arra, hogy a bevándorlók és ivadékaik annyira elamerikaiasodjanak és civilizálódjanak, hogy a kapitalizmus bilincseiből szabaduljanak. Ami a bevándorlók

734


hullámát illeti, ezek a „léleknélküli lények”, kik között különösen az utóbbi időkben a nyomorult orosz menekültek dominálnak, a rabszolgaság legaljasabb fokára sülyesztett kulik kik nem ismerik az új hazának nyelvét és szokásait, ezek zsákmányul esnek a mammonizmusnak, amely orgiáin a leg·brutálisabb és legarcátlanabb mohósággal nyeli el a felajánlott áldozatok ezreit. És mi a kapitalizmusnak, ennek a borzalmas mammonizmusnak és korrupció-kíséretének oka? O k a u g y a n a z a t ö me g e s b e v á n d o r l á s , me l y a z ó-világ oligokráciáiból ered. A kapitalizmus csak ott lehetséges, ahol tekintélyes számú „szabad” munkásokkal, azaz olyan egyénekkel rendelkezik, kiknek munkájukon kívül nincs más létfentartási eszközük. Ezen munkások óriási bevándorlása nélkül a kapitalizmus sohasem vethette volna meg lábát Amerikában; ezen szakadatlan bevándorlás nélkül rövid időn belől elpusztult volna. Tegyük föl, hogy egy meghatározott időtartam alatt, mondjuk tíz vagy csak öt éven át, az új-világ partjaira évente millió kulit zúdító bevándorlók árja hirtelen megszűnnék, és most kérdezzük, mivé lenne egy ilyen időszak végén az amerikai kapitalizmus és korrupció? A munkabérek a csökkenő kínálat következtében érezhetően emelkednek, és folyton emelkednek, mert a növekvő munkabérek az ipari termékek nagyobb keresletét vonják maguk után, ami viszont megint nagyobb munkáskeresletet jelent az iparban. A már ma is félelmetes szindikátusok mindenhatókká lesznek és ráerőszakolhatják a ledöntött trösztökre feltételeiket. A profit százaléka csökken, mert a bér emelkedik és mert a szindikátusok a helyzet urai. A munkanélküli munkások tartalékserege eltűnik, a sweating shop-ok és a slum-ök kiürülnek. Hol lesznek ekkor a Tammany Hall bosse-jainak kiéhezett és mindenre kész kulijai, kik nagyon is boldogok, ha szavazatukat egy dollárért eladhatják? És honnan fogják a nagy tröszt-mágnások a szavazatok megvételéhez szükséges milliókat előkeríteni, ha a jövedelem majdnem nullává redukálódik. Röviden mi az amerikai Egyesült-Államok korrupciója és mammonizmusa? Egyszerűen annak a ténynek következménye, hogy az amerikai „demokrácia” még nem teljes „akrácia” és ezért még nem lehetett és most sem lehet képes politikailag és gazdaságilag elég gyorsan elnyelni az európai kulik óriási bevándorlását. Ha Washington és Franklin művét nemzetközi kapcsolatok nélkül képzeljük el, azt találjuk, hogy kifogástalan módon működik alkotmányának súlyos tévedése, az antidemokratikus agrár-jog ellenére is. Ebből a szempontból kiindulva, mikor azt halljuk, hogy az oligokrácia keserű váddal azt veti a demokrácia szemére, hogy megzavarta a közügyek kristálytiszta vizét, akaratlanul is nem a farkas és bárány meséje jut-e eszünkbe? Nem különös követelés-e, ha azt várjuk a demokráciától


735

hogy egy századnál rövidebb idő alatt megtisztítsa az egész civilizált világ alját, az évszázadok elnyomása és a politikai eszköz szemérmetlen alkalmazása által megrontott rétegeket? Ha azt várjuk tőle, hogy mintegy varázsütésre a rabszolgák és páriák millióit méltóságuk tudatában levő polgárokká változtassa át? Amit a tökéletlen amerikai demokrácia minden akadály ellenére is létrehozott, az — valljuk be — párját ritkító hatalmas alkotás. Megértjük-e most, miért kellett a 89-iki forradalom szereplőinek a háborút a határokon túl is kivinni? Tudták, hogy a demokrácia nem tarthatja fenn magát épen, amíg a szomszédos oligokráciák pestisfészkeinek fertőző csirái átléphetik a határt. Ha valóban tökéletes állam nem létezhetik egy politikailag tökéletlen világban, akkor a demokrácia feladata világosan ki van jelölve: democratia militans-sá kell válnia, először önmagának kell fejlődnie és megerősödnie, hogy azután az egész világra kiterjedjen. Nemzetközi politikai higiéné a közvetlen jövő programmja. Ez a demokráciáról, a külső, a befejezett alkotás praktikus kritériuma alapján mondott ítéletünk eredménye. Idézzük most meg a második fórum, az emberiség legmagasabb törvényszéke, a morális törvény elé. Az oligokrácia és a demokrácia közti küzdelmet általában úgy tüntetik fel, mintha ethikai szempontból egyenrangú fogalmakról lenne szó, mint pl. Darwin és Lamarck tanítványai vagy a realista és idealista filozófusok közti vitában. Ez a közömbösség még nagyobb, ha szociológiai szempontból vizsgáljuk a küzdelmet, a szociológia kifejezést legszűkebb jelentésében, mint az okok és a lét tudományát értelmezve. Itt látjuk, hogy az állami élet kezdete óta a két csoportvagy osztályteoria képviselve volt; fent az oligokratikus teória, a legitimizmus, lent a demokratikus teória, a természetjog és mindkét örök, nagy teória mindig és mindenütt, minden államban és minden korban, minden vidéken és minden fajnál ugyanazon jellemző vonásokat mutatja. A legitimizmus, hogy az uralmat és a kizsákmányolást igazolja, mindenütt arra törekszik, hogy az urak csoportja magasabb fajtájú legyen a szolgák csoportjánál. Csak az elsőknek van meg az a nélkülözhetetlen képességük, mely ahoz szükséges, hogy az államot, melyet ők alapítottak, minden akadályon keresztül vigyék és uralmuk az egyetlen mód arra, hogy a leigázott csoportot a legfélelmetesebb bajoktól megkíméljék. Mert ez — még mindig a legitimista beszél — olyan gonosz, oktalan, jellemtelen elemekből van összetéve, hogy az egymásközti háború elkerülhetlenül kitörne azon a napon, amelyen az uralkodó osztály kiengedné kezei közül a gyeplőt. És másrészről a természetjog, az alsóbb osztály felfogása, az oligokratikus faj gőgjét nevetséges arroganciának

736


tartja és azt állítja, hogy ő, az alsóbb osztály tudja annyira kormányozni az országot, mint vetélytársa és hogy csak a demokráciának teljes megvalósulása biztosíthatja az oligokratikus rendszernek feláldozott emberiség számára a teljes boldogságot. Ha összehasonlítjuk a két felfogást, első szempillantásra lehetetlennek tetszik, hogy az egyik vagy másik mellé szegődjünk. Ethikus szempontból értékük egyformának látszik, mindkettő ugyanazon osztály-egoizmusnak legtisztább kifejezése. Ezért a természetjogot sokszor megvetően mint „rabszolga filozófiáját” vissza is szokták utasítani. És mégis, ha a kérdést kissé közelebbről vizsgáljuk, szembeötlővé válik, hogy legalább egy pontban a két hitvallás teljesen különböző. A legitimizmus egy exkluzív politikai teória, a természetjog egy inkluzív teória. Az első a polgárok többségétől megtagad minden polgári és politikai jogot; a második kívánhatja a nemesség eltörlését, de egy híve sem akarja a szerepeket felcserélni és a nemesség tagjainak a polgári jogokat megtagadni. Ez az ellentét a két felfogás alapkülönbségéből ered. A felsőbb osztály legitimizmusa ellentétben van a morális törvénnyel, a természetjog maga a megvalósítása ennek a törvénynek. Itt, ahol már nincs szó okok és okozatok közti összefüggésekről, hanem becslő és bíráló értékelésekről, már nem a szociológia, nem a „lét”-nek tudománya dönti el a kérdést, hanem a szociális filozófia, a kell filozófiája. Az ő fóruma előtt kell a minket foglalkoztató súlyos, történelmi dilemmát eldönteni és az eset olyan világos, hogy habozás nélkül átengedhetjük a döntést maguknak az ellenfeleknek. Minden emberben — bárki legyen — hacsak nem demens vagy hipochonder, a morális törvény szava világosan és félreérthetetlenül mondja ezt a kategorikus imperativust: „cselekedjél úgy, hogy cselekedeted a többi cselekvők mértéke lehessen”, vagy „ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz”. Hogy ezt a morális törvényt napról-napra, óráról-órára állandóan erőszakosan megszegik, azt tudjuk; minden pillanatban, a földgömb minden pontján az emberek mindig kizsákmányolják, kifosztják, sértegetik és megalázzák felebarátaikat: de ezen tetteket sohasem követik el az imperativus hivatalos égisze alatt. Egy normális ember sem merné állítani, hogy a lopás és kizsákmányolás magukban véve dicséretes cselekedetek. Mindig mentséget igyekszik lelni, amint e kategorikus imperativust megszegi. Tagadni fogja, hogy a kritizált tett ellentmondásban van a morális törvénnyel, vagy pedig a modern Nietschékkel és Darwinokkal azt fogja állítani, hogy az aktuális kizsákmányolás kegyetlen szükség, a jövő legmagasabb java talán az Übermensch vagy a faj tökéletesítése számára hozott nélkülözhetetlen áldozat; vagy egyszerűen meg fog elégedni annak erősítésével, hogy két rossz közti választásról van szó, az anarchia az egyik részről


737

és a fensőbbségi uralom elismert kizsákmányolásával és elnyomásával a másik részről; de senki, ismétlem, senki nem merheti azt állítani, hogy a kizsákmányolás magában véve helyes. Senki sem merné ezt erősíteni, még a legdühösebb oligokrata és legitimista sem. És nincs szükségünk a kérdés eldöntéséhez más bizonyítékra, mint ellenfeleinknek ezen bevallására, mellyel kénytelenek elveink fensőbbségét elismerni. Kénytelenek elismerni, bár teljes erejükkel védekeznek ellene, hogy a morális törvény ítélőszéke előtt az oligokrácia ártalom; minden, amit tehetnek az, hogy szükséges rossznak minősítik. Ép úgy kénytelenek elismerni, hogy a morális törvény itélőszéke előtt a demokrácia, helyesebben az akrácia ideál: minden amit tehetnek az, hogy megjegyzik, hogy elérhetetlen ideál. Ezért áll jogunkban minden energiánkkal tiltakozni, amikor arról akarnak meggyőzni, hogy az oligokrácia és a demokrácia közti küzdelem nem egyéb, mint két különböző ideál küzdelme. Semmi sem hamisabb és semmi sem veszélyesebb. Az oligokrácia a legcsekélyebb kétség nélkül a morális törvény tagadása, a demokrácia, tökéletes alakjában, annak megvalósulása. Az egyik kodifikált és jognak odaállított igazságtalanság, a másik maga az igazság; emez a politikai eszköz joga, amaz a gazdasági eszközé, ez az erőszak és az erőszakos elsajátítás, az a békés munka és becsületes csere. Sokan korunk legjobbjai közül, szomorúsággal tapasztalják, hogy a demokráciába, a békés és igazságos jövőbe vetett vigasztaló hitük napról-napra csökken. Rendíthetlen meggyőződésem, hogy ez a csüggedés, ezek a kétségek alap nélkül valók. Ami bennünket ma sért és sebez: a túlzások és kihágások, a nyilvános terek és szószékek lármázó dübörgése, a küzdelem közönségessége és a közvetlen célok kicsinyessége, a demagógok nagyzoló szájhősködése és a politika aljának piszkos nyomorúságai, — mindezek a látszólag oly elcsüggesztő tények, csak szimptómái annak a krízisnek, melyből a halálos betegség által oly sokáig leigázott emberiség megújhodva és győzedelmesen fog kikerülni. Ne csüggedjünk. Korunk egén ragyog egy csillag, melynek fénye a legfenyegetőbb felhőkön is áthatol, a ragyogó sarkcsillag, mely a társadalom törékeny hajóját biztosan vezeti a zátonyokon keresztül — az emberiség legmagasabb ideálja, minden igazság, minden erkölcsi törvény megvalósulása, a megszabadító, a boldogító Demokrácia.

Galamb Sándor: Kemény Zsigmond történeti és politikai eszméi* emény Zsigmond alakjával szemben — életrajzi adatainak minden hiányossága mellett is — a magyar tudományosság egy bizonyos szempontból aránylag könnyű helyzetben van. Kemény eszmevilágában, bármilyen szövevényes, differenciált és nagy területekre terjeszkedő is, élesen körülhatárolva, szinte szemetszúró aláhúzottsággal emelkedik ki az a centrum, amelyből a szálak egyéniségének peripherikus részei felé széjjelfutnak. Ez a centrum a történelem értékéről alkotott felfogása. Nincsen a magyar irodalomnak és közéletnek még egy kimagasló alakja, akinek egész gondolatépülete annyira a histórián nyugodnék, aki annyira a történelmen edzette volna szellemi erejét, mint Kemény. Regényköltői, essayírói és politikai működését a tudományos feldolgozás, szükségből, kényelemszeretetből, vagy pedantériából elkülönítheti egymástól, de minden egyes területen éreztetnie kell azt az erős kapcsot, amely egységbe foglalja őket: Kemény történetfelfogását. Épen ezért most, amikor a száz évvel ezelőtt született nagy erdélyi magyarnak történeti és politikai eszméit szándékozom bemutatni, előre jeleznem kell, hogy e téren majdnem épen annyira fogom regényeit is forrásul használni, mint tudományos értekezéseit, röpiratait, vagy vezércikkeit. Különben is ő a regényt nem tartotta tiszta költői műfajnak, szerinte ott áll valahol a határon művészet és tudomány között. Másfelől pedig históriai felfogása — hiányában a politikai adott helyzetek megkötöző erejének — néha szabadabban nyilatkozik meg regényeiben, mint röpirataiban, vagy egyéb munkáiban. A másik, amit itt a magyar radikalizmus egyetlen tudományos szervében, a Társadalomtudományi Társaságban előre kell bocsátani, az a körülmény, hogy Kemény mai szempontjaiknak helyéről tekintve, egy-két területen inkább konzervatívnak mondható, mint radikálisnak. De a magyar radikalizmus mindenesetre megengedheti magának azt a luxust, amit a konzervatív tábor már nem engedhet meg magának, hogy t. i. a múlt századi politikai és tudományos küzdelmeket a maguk igazi mivoltukban mutassa be, tudva azt, hogy hirdetett eszméinek bizonyítására nem kell elődöket keresnie, nem kell családfa után kutatnia. Valóban * Szerző előadta a Társadalomtudományi Társaság-nak f. évi május hó 12. ülésén.

Galamb: Kemény Zsigmond történeti és politikai eszméi

739

mulatságosak voltak a hivatalos és egyéb konzervatív köröknek az idei saisonban Eötvös és Kemény emlékezetére tartott ünnepségei, amelyeken a két ünnepelt államférfi emlékéből óvatosan kerülni iparkodtak az esetleges radikálisabb tendenciákat. Ennek a tudományos szentivánéji színjátéknak különösségeiben a nevetni szerető Magyarországnak a következő években ismételten lesz alkalma gyönyörködni, amikor is reformkorszakunk többi nagyjain is gyalúforgácsokká fog szelidíttetni az oroszlánsörény. Mi azonban Keményről szólván, épen Kemény egyik mondásának jegyében foghatunk jelentőségének igazi megértéséhez: „Ki a történészet emlékeiből pártfegyvert akar kovácsolni; ki a kegyeletet a múlt iránt, pillanatig érdekekért áldozza fel és az igazságot, mint a barbár nép a vesztaszűzet, előbb rabnővé teszi, hogy aztán mint törvényes sajátját, joggal szeplősíthesse meg: — az oly író számítson cimboráinak dicséretére és azon megvesztegethetlen esküdtszéknek, mely az értelmesek közvéleményét fejezi ki, kárhoztatására.”* Keményt a történelem nagy jelentőségéről alkotott felfogása felülemeli a magyar közélet látóhatárán, a 19. század főeszmeáramlatainak magasságába. Kemény történetfelfogása onnan fakad, ahonnan a múlt századi európai gondolkodásé. Abból a nagy históriai élményből, amelyet gyűjtőnévvel így nevezhetünk: a nagy francia forradalom. Amely megtanította az emberiséget arra, hogy a 18. század puszta racionalizmusa, filozófiai szelleme és a történeti folytonosság elszakítása nem elégségesek ahhoz, hogy a tőlük lenézett, ostobáknak tartott erőket le is tudják győzni s helyükbe egy kiokoskodott, a vizsgáló értelem világos és precíz működésével megkonstruált társadalmi szervezetet emeljenek. Azt a felfogást értem, mely a természettudományok és a mathematika exaktságát akarta a történelem vezetésében is úrrá tenni és halottnak hirdette mindazokat az erőket, amelyek a tiszta ész vizsgáló tekintete előtt meg nem állhatnak. Ennek a racionalisztikus és egyedül a természettudományokra támaszkodó gondolkodásnak helyébe lép a 19. században, egyre erősbödő lendülettel, a történeti gondolkodás. Hatalmas lökést a német idealisztikus filozófiától kapott, amelynek problémái legnagyobbrészt a történeti életből fakadnak. Ez az irány erősödik meg a század nagy hisztorikusainak működésében és ez az irány kapja meg theoretikus megalapozását az utolsó évtizedek nagy történelem-ismeretelméleti vitáiban, amelyeknek fegyverzaja a nyugati nemzetek egyéb tudományos küzdelmeiben vezető szerepet játszik, — csak épen a magyar kultúra csarnokainak álmodó csöndjét nem zavarta meg. Ennek a nagy történetértékelési folyamatnak egyik jelensége Kemény gondolkozása is. Egyik regényében nagy kiélezettséggel válik el egymástól ez a két szembefeszülő gondo* Forradalom után. Pest, 1850. 101. l.

740


latvilág. Ködképek α kedély láthatárán c. művében két alakba sűrítve testesíti meg ez irányokat. Az egyik a nagybirtokát reformálni kívánó Jenő Eduárd gróf, a másik az öreg ezermester francia, Villemont Randon. Jenő Eduárd gróf a 18. század könyörtelen következetességével és ész-kultuszának erejével addig újít, amíg kezdeményezései össze nem romlanak, ő maga pedig sivár fásultságba, cinikus közönybe nem süllyed. Szemben vele az öreg francia hajlékony, mindent megértő és megbocsátó alakja. Kemény a maga történeti felfogására igen jellemző finomsággal ezt az Erdélyben játszó eseményt hozzákapcsolja épen a francia forradalom tanulságához, amely kiinduló pontja volt az új világnézetnek. Villemont Randon részt vett a francia felvilágosítók összejövetelein, ismerte Rousseaut, végigharcolta a forradalmat. Az ő kiábrándultsága egy egész nemzedék csalódása, az ő szárnyaszegett reményeiből egy egész század új eszmeáramlata táplálkozik. — Kemény még egy alakban rajzolja ilyen éles színekkel a 18. század minden egyéb érdeket eltipró józanságát és száraz racionalizmusát. A Férj és nő c. regényének Norbertjét értem, az első Norbertet, ezt a kicsit groteszk és örökösen nevető vándortudós voltaireiánust, aki egy kíméletlen élcével összezúzza Kolostory bárónak egész életkedvét és minden reményét. Ugyanezt a históriai okoskodást látjuk Keménynek politikai elvei között is. Mint fiatal erdélyi újságíró, cikket ír az Erdélyi Híradó-ba. A codificatio és históriai oskola címen,* amelyben a maga nehézkes modorában ezeket mondja: „A merészebb nedvalkatúak, a gyúlékonyabb képzőtehetséggel bírók hinni s hirdetni kezdek, hogy a népek egy ötletre az avult formákat magukról lerázták, hogy tegnap kigondolt és ma megerősített alaptörvény érc-korlátot vont a múlt és jelen közé, a tömeg feledte hagyományait és mégse válik halottá, mint az egyén visszaemlékezés nélkül. Könnyű . . . a hont boldogítani, így szőtték tovább következtetéseiket. Oda csak tudomány kell, mely az emberi lélek tulajdonait s a polgári társaság kellékeit bonckés alá vegye, a már létező viszonyokból azokat, melyek nyers anyagul felhasználhatók, különválassza, s ily előkészületek után alkosson egy minden célnak megfelelő törvénykönyvet. Ezentúl a többi természetes és önként értetik. Ki lesz hirdetve, hogy a régi hagyomány és írott szabály megszűntek létezni. A végrehajtó hatalom az új tíz-, akarom mondani millió parancs mindenik igéjét gyorsan és félre nem értve teljesedésbe fogja venni, következőleg a személy és vagyon tökéletesen biztosíttatik, az emberi erő- és munkásságnak határtalan tér nyílik, az intézkedések minden erezete a közboldogság óceánjához vezet és rövid időn a föld az éggel cseréltetik be. A népboldogítás ezen módszere neveztetik codificationak.” Ezzel szemben áll a históriai iskola, mely szerint egy törvény* Erdélyi Híradó 1842. évf. 1—3. sz.


741

szerzésben a nép öntudatában rejlő kötelességekről való fogalmak, a végrehajtás lehetősége, a látszínre felmerülő érdekekből kifejtett szükség épen akkora szerepet játszanak, mint a puszta tudományos úton szerzett igazságok. Ez az idézet egy pillanatra azt a hitet kelthetné, hogy Kemény a fontolva haladás palástjába akarta rejteni konzervatív tendenciáit, pedig ugyanebben a cikkében mondja ki, hogy nincsen sürgősebb teendője a nemzetnek, mint a jog- és birtoktalan tömeg jövendőjéről gondoskodni. Kemény jól tudta, hogy a történelmi gondolat nagyon előnyösen kizsákmányolható a retrográd irányok számára. Érezte, hogy a históriai erők tiszteletéből könnyen kovácsolhat fegyvert magának a reakció, azonban az ilyen visszafelé csavart magyarázat ellen — ha szükség volt rá — ő maga tiltakozott a legerélyesebben. Mikor 1860-ban a magyar konzervatívak az új országgyűlés megnyitása előtt a 48-as törvények megnyirbálását a régi legitimitás nevében szándékoztak keresztülvinni, Kemény így felel nekik: „A históriai múltnak nem az a feladata, hogy hivatkozás történjék rá az élet élő és követelő érdekeivel szemben.”* Kemény a maga történetfelfogását egy meglepően modern gondolattal szövi össze. Analógiát lát az emberi továbbfejlődés lehetősége és a képzőművészetek anyagszerűségi elve között.** Mindazt, amit történeti adottságnak, fennálló állapotoknak, külső és belső viszonyoknak, faji sajátságoknak tartunk, akként fogja fel, mint például a szobrászművészet a márvány vagy bronz anyagát, melynek megmunkálásában a művésznek számolnia kell azokkal a lehetőségekkel és határokkal, melyek az anyag természetéből következnek. Amint nem lehet egy művészi gondolatot az anyag tulajdonságainak ismerete nélkül széppé valósítani, épen úgy nem lehet egy pusztán racionális követelményt sem realizálni a történeti adottságok figyelembevétele nélkül. Ezért becsüli olyan nagyra Széchenyit, mint aki legjobban tisztában volt a históriai anyagszerűség követelményeivel. Teljesen kiforrott és következetes történetfilozófiát azonban hiába keresünk Keményben. De azért körülbelül meg lehet állapítani lelkének azokat a rezzenéseit, amelyek történetfelfogásának síkjára projekciót vetettek. Az egyén-e a döntő a műveltségi és politikai folyamatokban vagy pedig inperszonális erők, ez a kérdés gyakran foglalkoztatja Keményt. Széchenyiről írott essayjében hosszasan polemizál Kossuthtal, aki a nagy embert óramutatónak tartja, mely nem teremti az időt, hanem csak tudtúl adja.*** Más helyen meg épen azt igyekszik bizonyítani, hogy Széchenyi fellépése és működése mennyire meg volt határozva az őt megelőző viszonyokban s az új követe* Pesti Napló. 1860. okt. 30. ** Még egy szó a forradalom után. 1851. 48.—50. 1. *** Gróf Széchenyi István. Történelmi és irodalmi tanulmányok. (Gyulaiféle kiadás.) I. k. 215.—217. 1.

742


lések csak új alakot, a változások csak új formát nyertek benne, „a változások szükségét nem ő teremtette s a változások tényezőit többnyire nálánál és az egyének befolyásánál magasabb erők állították elő.”* Macaulay történeti módszeréről írva élesen tiltakozik az ellen, hogy a nagy államférfit csak az események árjába dobott szalmaszálnak tekintsük s azt vitatja, hogy a történelemben óriási szerepe van a véletlennek.** Másutt meg Montesquieunek épen azon felfogását teszi magáévá, mely szerint nem véletlen határoz a társadalom fejlődése fölött, hanem bizonyos erkölcsi és általános okok, melyeknek a véletlen alá van rendelve.*** Ez egymásnak ellenmondó nyilatkozatokkal szemben meg kell állapítani, hogy Kemény egész sorselgondolása s a végzet mindenható erejére alapított hite, inkább kedvez a személy fölött álló erők, mint az egyéni hatások elismerésének. Minden regénye és novellája, a végzet lesújtó, összetipró hatalmának rajza. És Kemény történeti fejtegetései is csakugyan ott érik el legnagyobb magasságukat, ahol nem az egyénektől teszi függővé a történelem irányát. Az inperszonális erőkre alapított történetfelfogásnak két fajtája van: egyik a történelmi materializmus, másik az ideológ történetírás. Bármilyen poláris ellentétnek látszódjék is ez a kettő, ebben az egy pontban megegyeznek. Mindkettő az egyéntől független erőkből szövi meg a történet képét, — az egyik olyan tényezőkben és szükségletekben látja a históriai tettek rugóit, melyek minden emberrel közösek, a másik olyan célok felé futóknak tekinti a művelődés útjait, melyek absztrakciók, melyek senkinek sem külön tulajdonai, de épen ezért mindenki egyformán lehet részese. Keményben mindakét fajtára igen érdekes példákat találunk. A Báthori Zsigmond korabeli székely elégedetlenségről írva, megállapítja, hogy a vallási sérelmeken kívül nevezetes okuk volt az elégedetlenségre a törvénytelenül megváltozott földviszonyokban. Egy mai materialista történetíró sem adhatná elő több alapossággal és megértéssel a székely szabad birtokjog összeomlását s a hűbéri viszonyoknak közéjük való lassú belopakodását.” † Máskor a magyar szabadságharc okait és lefolyását tárgyalván kifejti, hogy a magyar nép az 1848-iki törvényekből egyedül a föld felszabadítását értette. Az országgyűlésnek az osztrák kormánnyal való szembefordulása, a legalitás kérdése, a közjogi formák egyáltalában nem érdekelték. A nép régi felfogása volt az, hogy „az urak nyomják a népet, a kormány (a bécsi kormány!) oltalmazza.” Mikor az 1848-iki * Még egy szó a forradalom után. 39. 1. ** Macaulay „Anglia története” című munkájáról. Történelmi és irodalmi tanulmányok. III. k. 73. 1. *** Korteskedés és ellenszerei. 1843. I. 3—7. 1.

† Gyulai Pál. II. rész. 2.


743

törvények tartóssága iránt kétségek ébredtek, régi gyanúja az urakkal szemben újra felébredt. „Ha tehát—úgymond Kemény — szeptemberben egy neutrális erőre bízatik a rend helyreállítása, a tömeg mihelyt tudja, hogy az úrbéri engedmények vissza nem vonatnak, az aristocratiát Kossuthtal együtt odahagyta volna; akár törvényes, akár törvénytelen terrénumon álljon az országgyűlés . . . És bizodalmatlansága a nemesség iránt csak az által enyészett el, hogy amely erő az 1848-iki törvények megsemmisítésért a magyar faj által lakott földre eljött, az nem katonaság, hanem szintén népfaj . . . A horvátok oly földre jöttek, melyhez a nép fogalma szerint semmi közök nem lehetett. Mert kiki úr a maga házánál.”* Egyik legszertelenebb regényalakjának, Gergely diáknak szájába egész materialista-pesszimista történetfilozófiát ad. Meg akarom előzni amaz ellenvetést, mely joggal tiltakozik ellene, hogy a regény, vagy drámaíró egy-egy alakjának nézeteiben magának az írónak véleményét lássuk. De Keménynyel szemben kissé másként áll a dolog. Ő legdémonibb alakjait is saját magából faragta, lelkének egy-egy felszínre nem vetődött sötét vonásából, halk rezdüléséből alkotva élő, cselekvő, gondolkozó embert. Az ő alakjaiban, a megfigyelésen kívül mindig van valami erősen átélt, valami a maga lelkéből kimetszett. Ennek a különc Gergely diáknak történetfilozófiájába erősen a 19. század pesszimizmusát és materializmusát vitte bele Kemény. A féktelen energiájú, démoni hajlamú diák szerint „mi a világtörténelem? A gazdagok gőgje és zsarnoksága, a szegények irigysége és bosszúja: szóval küzdés a hatalomért . . . Mert a hatalom gazdagsághoz vezet, vagy tulajdonkép a gazdagságnak végcélja hatalom. Az úr a még nagyobb urat helyéből kilökni törekszik. Ε működést hívják udvari cselnek, . . . családok emelkedésének, . . . hivatalvágynak, . . . az aristocratia állami befolyásának, . . . a nyilvános élet élénkségének sat. De . . . épen ezáltal a többség nyomorral küzd, azaz minden hatalomból ki van vetkeztetve. . . Ez támaszt a koldus-népben irigységet és gyűlöletet, s foly életre és halálra a szegények harca a dúsak ellen . . . Honnan tudjuk, hogy az idő telik, s hogy számos évek habjai rohantak el? Mert körülünk halomban hever az összetört csont, . . . mert a befolyásért patakokban omlott a vér, míg a dúsak osztálya egymást buktatá és a koldus-nép gazdag kény uraival küzdött. Szóval, mert van történelmünk . . . Genserich, Odoacer, Theodorich, a celtagermán fajok vezérei! nem voltatok-e ti az emberiség köz-államában azok, mik egy országéban a Gracchusok és Dózsák? A népvándorlás szegények harca a dúsak ellen, csakhogy itt a koldus és gazdag szerepét nemzetek játszódják. Az elhízott római és a sovány theuton, a jóllakott és éhes népek azon kér désen vitatkoztak, melyről örök szócsere foly két szomszéd — * Forradalom után. 193.—196. l.

744


a palota és kunyhó közt. Tehát ezerszer magasztalt polgárosodásunk ékköve egy Kain-tett tömegtől tömegek ellen végrehajtva! . . .”* Valóban ezt a filozófiát a negyvenes évek naiv táblabíró-magyarja előtt csak egy fékevesztett elméjű diákkal lehetett elmondatni. Az inperszonális hatások másik ellentéte, az eszmék ereje nem kisebb szerepet játszik Kemény történetfelfogásában. Szerinte ifj. Wesselényi Miklós azért nem hagyott mélyebb nyomot a nemzet történetében, mert nem képviselt eszmét. Összehasonlítja O'Connellel, kihez mint szónokot hozzá lehet mérni, de nem mint történelmi jelenséget, épen azért, mert amaz birtokában volt egy nagy eszmének, míg Wesselényi nem.** S a történelmi eseményektől kikényszerített olyanféle alakulásban is lát valamelyes eszmét, mint aminő volt a magyar birodalom három részre bomlása a török hódítás korában. Ez a szétdarabolt ország egyes részei által, olyan különböző hivatást töltött be, aminőt együtt nem teljesíthetett volna. A török hódoltság folyvást izgatta a nemzetet a törökgyűlöletre, a magyar királyság a nyugati eszmékkel tartott fenn szorosabb összeköttetést, Erdély pedig a nemzetiség és a magyar alkotmányos élet föntartója volt.*** A 48/49-iki szabadságharc leverése után az újjászervezendő Habsburg-monarchia célját is valamiféle eszmében keresi. Az osztrák birodalom feladata (beleérti Magyarországot is), hogy Keletnek művelődését kezébe vegye és vezesse. Az európai nagyhatalmak közül erre a feladatra egyedül Ausztria van hivatva. † Kemény történetfelfogásában a nagyobb hangsúly tehát a személytelen erők küzdelmére esik, legyenek azok akár gazdaságiak, akár pedig históriai abstrakciók. Történetfelfogásának ebből a jelleméből táplálkozik végzetelgondolása. Pesszimizmusa is abból az eszmetalajból fakad, melynek éltető eleme a végzet összezúzó, nyűgöző hatalma. A személyfölötti erők kezétől szőtt hálóban vergődik és küzd az egyén. Ideig-óráig szabadnak, cselekvényesnek érezi magát, de azután szűkül a háló, szorul a tér s a szabadságról alkotott kép álommá foszlik. De ez a végzet-elgondolás csak regényeiben nyilatkozik tisztán. A politikus és essay-író Kemény nem tudta a napi eseményeket, melyeknek maga is részese volt, olyan történeti perspektívából tekinteni, mint regényeinek cselekményét. Innen van, hogy Kemény történetfelfogásába zavaró elemek is vegyülnek. Sem az egymással ellentétes eszméket nem tudja egy magasabb filozófiai szintézisben egyesíteni, sem pedig vala* Gyulai Pál. IV. rész. 4. ** A két Wesselényi Miklós. Történelmi és irodalmi tanulmányok. II. k. 73-74. 1. és 81-82. 1. *** Zord idő. II. rész XI. Frangepán Orbán beszéde. † Még egy szó a forradalom után. 128. 1. és 131. 1.


745

melyik irányt is teljes következetességgel egyedüli érvényességre juttatni. Hézagos volna Kemény történetfelfogásának ismertetése, ha irodalom-elméletét figyelmen kívül hagynók. Ő az egyetlen nemcsak reform-korszakunk essay-írói között, de egész irodalomtörténetírásunkban, akinek a műfajok keletkezési és virágzási feltételeiről világos felfogása volt. Ő az egyetlen, aki nemcsak az egyes írói egyéniségek és irodalmi alkotások, hanem az egyes műfajok felismerése mögött is szociális rugókat keres. Különösen a maga működési területének, a regényírásnak elmeletével foglalkozott nagy kedvvel. Fel akarja ásni azt a szociális alapot, amelyből a regénynek gyökerei fakadnak. Miért indult a regény olyan hirtelen virágzásnak? mért legmodernebb műfaj a regény? mik a sajátságai a regény formájának a drámai formával szemben? Ezek azok a főkérdések, melyek Keményt foglalkoztatják. A regényt azért tartja a legmodernebb műfajnak, mert kifejezési lehetőségei a legjobban megfelelnek a modern léleknek. A legutolsó századok ledöntötték a múlt igazságokban való hitet, de olyan igazságot nem tudtak termelni, mely nagy közösségeket elemi erővel ragadott volna meg s az életnek olyan határozott, biztos, kétséget nem tűrő kereteket adott volna, mint a megbuktatott világnézet. Korunk az experimentálások kora. Ilyen korban az emberekben a vitatkozás, a kételkedés, a dialektika szelleme fejlődik ki. Az abszolút igazságokba vetett hit megrendül, csak szempont kérdésévé válik minden. „Mindent vizsgálni s kiismerni, elfeledni önmagunkat, hogy az általánost és jellemzőt egyaránt tudjuk érteni; érzéseinkkel idegen érzésekbe, gondolatainkkal idegen gondolatokba olvadni; a legszemenszedettebb helyzetek páthoszát és komikai oldalát finom tapintattal felfogni; minden élményünk közé képzelődésünkkel besimulni; mindennemű viszonyok nyelvét folyékonyán beszélni, tárgyilagosságra törekedni, alanyiságunknak, sőt néha jellemünknek gyengítésével is”,* ezek azok a tulajdonságok, melyeket a modern művelődés kifejlesztett. A dráma a maga szűk időbeli határai között, precíz konstrukciójának kereteiben nem adhat megfelelő kifejezést ennek a dialektikus, mindent magyarázni és mentül több oldalról megvilágítani törekvő új felfogásnak. Azonkívül a modern érzésvilágnak megfelelőbb kifejezési forma a regény azért is, mert megtűr passzív jellemeket. A modern élet szűken méri a tettekben megnyilatkozó, cselekvényes karaktereket. Amennyit az emberi természet nyert intelligenciában, annyit veszített acélosságából, töretlen erejéből. * Eszmék a regény és dráma körül. Történelmi és irodalmi tanulmányok. II. kötet 207. 1. L. még Élet és irodalom és Színművészetünk ügyében c. tanulmányait.

746


Ennek következménye az is, hogy a mai embert ritkán töri össze egyetlen nagy élmény, inkább apró események egymásutánja és összessége szűri meg. A drámai megformálás kénytelen egy-egy csattanóba sűríteni össze talán évek eseményeinek hatását, a regényforma közelebb juthat a modern élet epikusán szétszórt ható erőihez. Kemény műforma-elméletéhez viszonyítva a magyar irodalomtörténetírás, ami szempontjait illeti, szomorú sülyedést mutat. A nagy regényíró előtt abszurdumként hangzottak volna a mi előttünk oly igen ismerős frázisok, amelyek ahelyett, hogy például múlt századi eposzi virágzásunkat szociális okokból megérteni iparkodnának, kijelentik, hogy az eposz nem halott műfaj, halott műfaj nincs is, jó eposzt kell írni, majd újra virágozni fog. Hogy a formákat, a költői műfajokat is társadalmi feltételek hozzák létre, azt már Kemény jól tudta, csak irodalomtudósaink nem tudják.* Valóban a modern magyar irodalomtörténetírás — ha volna ilyen! — nem tehetne jobbat, minthogy továbbfejlessze Kemény műfajelméletét. ** *

Kemény politikai eszméi lényegükben történeti eszméinek következései. Politikai célkitűzéseiben mindig a fennálló viszonyokból, a történeti jogokból és legitim erőkből indul ki. Ε nélkül a történeti megalapozás nélkül semmi téren nem érzi magát biztosnak. Természetes, hogy akinek gondolkodásában a történeti folytonosság ekkora szerepet játszik, az több kérdésben könnyen konzervatív sajátságokat fog felmutatni. Néhol azonban — mint például a nemzetiségi kérdésben — a legmodernebbeknél is modernebb. Politikai szerepléséről általánosságban annyit lehet megjegyezni, hogy a népszerűséget talán kelleténél is jobban kerülte. Az elvakult soviniszta tendenciákkal a legnagyobb bátorsággal szegezte szembe egyetemesebb nézőpontjait, európaibb gondolkodását. Ő, akinek felfogásában a nemzeti sajátságok akkora szerepet játszottak, mint a plasztikai művészetben az anyag tulajdonsága, nem habozik magát ezt a nemzeti jelleget sem kellő értékére leszállítani, ahol úgy látja, hogy túlzó sovinizmusból a haladás akadályává lett. Egy helyütt így szól: „Én az összehasonlító jogtannak mindig nagy barátja voltam. Ha bölcseink nemzeti géniuszunkról szólottak, mert a korigényt fékezni akarták, mint a mágus egyik szellem erejét mindig a másik által korlátolja, — ha intézményeink eredetiségéről és sajátságai felől hosszú értekezéseket hallék: örökké kérdeztem, hol a magyar géniusz nyoma műveinken s bár azok sajátságosak, hol e sajátságokban az eredetiség? Eleitől fogva kölcsönző nemzet voltunk törvényeinket illetőleg. S ha alkotmányunk sok álgéniuszait, mellyek miatt már alig lehet mozogni, kissé szem* Ebből a megítélésből kiveszem Lukács György könyvét. (A modern dráma fejlődésének története).


747

ügyre vennők, kisülne, hogy nem egyebek, mint idegen nemzetektől kölcsönzött ó-institutiók tulajdonságai, melly institutiók eredetieknek csak azért látszanak, mert róluk az európai polgárosodás, mint régi halottairól, már elfeledkezett.”* Politikai eszméit négy sarkpont körül lehet csoportosítani. Első az Ausztriával való kapcsolatunk és ehhez fűzve külpolifikai helyzetünk, a második a varmegyei önkormányzat, a harmadik a demokratikus fejlődés, a negyedik a nemzetiségi kérdés. Ez a négy eszme uralkodik Kemény politikai gondolkozásában. Ausztriával való kapcsolatunkat a történeti erőktől kényszerített célszerű alakulásnak tartja. Minden elszakadási törekvés ellen a leghevesebb támadást intézi. Innen nagy ellenszenve Kossuth 1848/49-iki szereplésével szemben.** Szerinte a Habsburg-monarchia fennmaradása európai szükségesség. Ezt a gondolatot az ötvenes években Eötvös és Kemény fejtették ki a legmélyebb teoretikus megalapozással. Azt a szoros kapcsolatot is ők ketten vették észre, amely a német egyesülési törekvésekkel fűzte össze a magyar kérdést. Érdekes azonban, hogy mindketten helyes kiindulópontjukból mennyire képtelen következtetesre jutnak, üzentünk a Habsburg-monarchiának két irányban van szerepe: nyugat és kelet felé. Egyformán kell hatnia mindakét irányban. Teljesen nyugati vagy teljesen keleti hatalom nem lehet. Nem szabad tehát az egész Habsburg-birodalomnak a német Bund-ba belépnie. Ausztria a német egységes birodalomnak legyen részévé, de csak német és cseh tartományaival, a fejlettebb magyar államisággal pedig iparkodjék keletre hatni. Eötvös kicsit határozottabban fogalmazza meg a kibontakozás e módját, de Kemény gondolatmenetéből is kivehető, hogy ezen a kétfelé való hovatartozáson ő sem akadt fönn.*** A mai történeti perspektívából tekintve szinte elképzelhetetlen összevisszaság támadt volna a tanácsolt megoldásból. Kemény szerint ebben a rendezettebb európai államegyensúlyban, ebben az újjászervezett Habsburg-monarchiában a legsúlyosabb szerep a magyarságra vár. Ennek a fajnak kötelessége a nyugati kultúrának kelet felé utat vágni és két nagy faj összeütközését felfogni és őket egymástól távoltartani: a németséget és a graeco-szlavizmust. Jól jegyezzük meg, hogy Kemény finom disztinkcióval sohasem beszél csak szlávságról. * Eszmetöredékek a korteskedés és ellenszerei körül· II. Cikksorozat a Pesti Hírlap 1847. májusi számaiban. — V. ö. Gyulai Pál c. regényében mondja a székelyekről, hogy „nyelv, föld és közös uralkodók által egy mindig utánzásra hajló és kevés eredetiséggel dicsekvő nemzettel (voltak) csatoltatva össze . . . (II. rész. 2.) ** Emlékirat 1849-ből. Irodalmi és történelmi tanulmányok. I. kötet. *** Eötvös: Die Sonderstellung Ungarns vom Standpunkte der Einheit Deutschlands. Leipzig, 1860. — Kemény: Még egy szó a forradalom után. 77. — 109. 1.

748


jól látja, hogy szláv fajt a szláv fajtól élesen elkülönít a keleti és nyugati kereszténység ellentéte. Kemény felfogása szerint a nyugati kereszténység összetartó erejét felolvasztotta a filozófia napvilága, a keleti hité épségben maradt. Náluk a hit olyan meleg, mint az első keresztény századokban és így még ma is a társadalom vezető ereje lehet.* A magyar fajnak tehát, mint amely egyikhez sem tartozik, bizonyos szétválasztó szerepet juttat. Egyik legutóbbi hírlapi cikkében Ignotus a Habsburg-monarchia feladatát a puffer szerepéhez hasonlította**, Kemény meg az európai diplomáciát az újonc boltosinashoz küldi iskolába, aki tudja, hogy két merev tárgy közé valami gyöngébb médiumot kell helyezni, hogy ne érintkezzenek.*** Ezért tartja súlyos hibának Lengyelország felosztását is, mint amely hasonló módon szolgálhatta volna a közvetítő és elválasztó feladatot. † A magyar fajnak ez az elválasztó szerepe azonban csak addig a határig terjedhet, hogy nagyobb erejével mégis a germán művelődéshez csatlakozzék, mintegy ezt kell védenie a keleti eszmeáramlatokkal szemben. És itten Kemény hivatkozik azokra a korszakokra, amikor a magyarság a múltban is — kenyértörésre kerülvén a sor — a nyugati műveltséghez csatlakozott. Szent Istvántól III. Bélán át a törökök kiűzéséig követi történetünk folyamát. De mintha e példák mellől egy másik példa-típus szándékosan kimaradt volna, a Még egy szó a forradalom után című röpiratból. Mert hiszen Kemény történeti eszméi között ott fényeskedik a 16. és 17. századi Erdély hivatásáról alkotott felfogása. Erdély szerinte azért lehetett naggyá, mert kisiklott a német császárság befolyása alól, azért válhatott az akkori új eszmék irányában az európai államok között „szélső baloldallá”, mert a padisah palástjába fogózkodott. †† Az akkori magyarságnak épen ez a kétfelé való támaszkodás adta meg létezési feltételét.††† Ide-amoda lengésével mintegy ellensúlyozója volt a két rivális hatalom egymásfölé kerekedésének. Ha tehát Kemény históriai példákra hivatkozva megmutatta e küzdelmek politikai eredőjét: a nyugathoz való szorosabb tartozást, meg kellett volna mutatnia — épen a maga históriai meggyőződéséből következtetve tovább—időnként felmerült szükségét annak is, hogy a magyarság keleti erőforrásra támaszkodjék. És nagyon valószínű, hogy Kemény ezt a históriai következtetést a germán és graecoszláv közbeékeltségi helyzetre vonatkozólag a jelen számára le is vonta, de megtartotta a maga házi használatára. Végre is ez a * Még egy szó a forradalom után. 101. 1. ** Világ. 1914. ápr. 26. *** Még egy szó. 123. 1. †U. o. 124. 1. †† Erdély közélete. II. fej. Történelmi és irodalmi tanulmányok. II. kötet.

††† A Zord idő idézett helye.

Galamb: Kemény Zsigmond történeti és politikát eszméi

749

röpirat 1851-ben jelent meg s az osztrák abszolút kormány számára captatio benevolentiae-nek volt szánva. Belső politikai problémái között egy ideig a leghevesebben a megyei rendszer kérdése foglalkoztatja Keményt. Nem csatlakozott sem a megyei rendszer imádóihoz, sem pedig a centralista párthoz. A megyék bizonyos fokú önkormányzatát közjogi helyzetünk miatt fentartandónak véli, de kinövéseit lenyesni, a minden haladásnak ellenszegülő, a kormánytól könynyen megvesztegethető, szájas, nem-adózó kisnemességnek, a korteskedésnek, a „bunkócratiá”-nak megfékezését az országgyűlés első kötelességéül jelöli ki. Erről szól első röpirata a Korteskedés és ellenszerei és erről szól a Pesti Hírlap 1847-iki évfolyamába írt egyik cikksorozata. Ez a közvetítő álláspont okozta, hogy Keményt egyik 1848 előtti ellenzéki párt sem számította teljesen a tagjai közé. Maga mondja, hogy „régibb irataimból inkább municipalistának; az újabbakból inkább centralistának látszottam.”* Ez a kérdés azonban az 1848-iki törvények után s a kiegyezési tárgyalások alkalmával alig foglalkoztatta többé Keményt. A megyék ügyénél bennünket jobban érdekel Kemény politikai főeszméi közül a harmadik: mi volt felfogása a demokratikus eszmékkel szemben. Általában el lehet mondani, hogy ezen a téren elmegy addig a határig, ameddig a reformkorszak vezető politikusai elmentek. Kívánja a rendiségből való kibontakozást és átmenetet a népképviseletre, de rázkódtatások nélkül és úgy hogy — ezt több helyen hangsúlyozza — az arisztokrácia túlsúlya, vezető szerepe még jó ideig megőriztessék.** Mindamellett a haladás egyik főkövetelményének tartja egy erős polgárság megalakulását. Ezt a rendet tekinti a jövendő Magyarország főtámasztékának. „Magyarország egy erős polgári rend alakulásában hiszi idővel fellelhetni hatalmának oszlopsorát.”*** A megyei választásokon befolyásos szerepet kíván juttatni a nem-nemes származású lateiner, az akkoriban úgynevezett honoratior elemnek. Ami a választójogosultság kiterjesztését illeti, ebben a kérdésben Kemény az 1848-iki átalakulás előtti időszakban eléggé konzervatív. Az általános szavazati jog elvével meglehetősen bőven foglalkozik a Korteskedés és ellenszerei című röpiratában. Végzetesnek tartja, mert félti — hogy egy modern politikai jelszóval éljek — az intelligencia vezérszerepét. Tegyük azonban sürgősen hozzá, hogy Kemény Zsigmond valóban őszintén, minden mellékgondolat nélkül ettől remegett. Az ő választójogi tervezete a honoratior elemre valóban ki akarja * Forradalom után. 91. 1. ** Korteskedés és ellenszerei. I. füzet, 12.1. *** Azon korlátló törvénynek, mely a városi polgárnak csak titkári hivatalig juthatást enged meg, eltörléséről. Erdélyi Híradó. 1842. 5. sz.

750


terjeszteni a választójogosultságot, de — és ez itten a fontos!― a műveletlen, a durva parasztságba lesülyedt nemes embert megfosztaná tőle.* Az ő cenzusos rendszere valóban egyedül az akkori intelligencia kezébe juttatta volna ezt a honpolgári jogot. Kemény, a kiváltságos rend tagja, az alkotmány sáncaiba emelte volna a kirekesztett polgárságot, de a jogtalanságba dobta volna a maga kiváltságos rendje osztályos társainak egy részét. A műveletlenségnek rejtett túlsúlya, az intelligencia vezetőszerepének leple alatt, nem szerepel a naiv Kemény politikai szándékai között. Különben is a mai demokratikus követelményekhez nem lehet mérni a negyvenes évek törekvéseit. Nem pusztán azon banális ok miatt, hogy más korok más szükségleteket teremtenek, de mert a negyvenes évek ellenzéke a politikai jogegyenlőséget hirdette ugyan, de komoly kivitelére bizonyos hosszabb időn belül maga sem gondolt. Követelte, hogy az örök váltság életbe lépése és az ősiség eltörlése által a földbirtok egyenlővé legyen, kívánta a szabadföldet és a közadózást, de a politikai jogegyenlőség alkalmazását pártalkudozások tárgyának tartotta fenn. Az ellenzék még 1848 elején is hirdette ugyan a népképviseletet, de belenyugodott volna, ha annyit ér el, hogy a rendi alkotmánynak a városok koordinációjával s a városi elemnek mint negyedik rendnek a törvényhozásban való kiterjesztettebb részvétele által, új támasztékot ad. A népelemnek csak a megyékben adott volna bejáratot, de ennek megvalósításáról nem voltak határozott véleményei. S a városok országgyűlési szavazatainak számát is csak 16-ra akarta felemelni.** Érdekes, hogy a városi szavazatokról az 1847/48-iki országgyűlés megnyitása előtt hogyan vélekedett még a centralista Szalay László is. Sajnálja, hogy ezen a téren az 1843/44-iki országgyűlés nem ért el semmit. Kell, hogy az új országgyűlés eredményesebb legyen e téren s hogy hosszú időre megoldja e kérdést. Nem szabad azonban a városoknak sem túlfeszíteni a követeléseket és mint a múlt országgyűlésen negyven szavazatot kívánniuk, „miről higgadt ember előtt már szó sem lehet”.*** A rendiségből a népképviseletre való átalakulás tehát hirtelen jött, előkészületek nélkül. Egyedül a februári forradalom hatásának eredménye volt.” † A hatvanas évek alkotmányos küzdelmeiben azonban ugyanaz a Kemény, aki azelőtt a politikai jogok mérsékelt kiterjesztését hirdette, a legnagyobb energiával szállt síkra az 1848-iki törvények liberális alkotásai mellett. Az 1861-iki ország* Korteskedés és ellenszerei. II. füzet. 13—15. 1. ** Forradalom után. 56—57. 1. *** Pesti Hírlap. 1847. szept. 7. †Forradalom után és Documentált felelet Kemény Zsigmondnak, Forradalom után című munkájára. Egy megbukott diplomatától. Pest. 1850.


751

gyűlés előtt összegyűlt esztergomi tanácskozást inti, hogy eszébe ne jusson az 1848-iki demokratikus törvényt visszafejleszteni. (Pesti Napló.) Mikor pedig Zsedényi Eduárd a 48-iki választójogi kiterjesztés alapján megejtendő új választások ellen nyilatkozik, Kemény támadja és cáfolja.* Pedig, hogy ő a 48-as választójogi reformot meglehetősen széles körűnek tartotta, mutatja egy másik cikke, melyben a bécsi Botschafter-rel polemizálva kijelenti, hogy „mi 1848-ban a sufragium universale-hoz közelítő cenzust állapítánk meg s aszerint történtek eddigi választásaink s történni fognak a mostaniak.”** Legmodernebb azonban Kemény a nemzetiségi kérdésben. Ezen a téren addig a határig, ameddig ő ment el, nem jutott el magyar politikus. Keménynek ez a liberális felfogása szintén nem nélkülözi a históriai megalapozást. Szerinte a nagy francia forradalom beledobta az emberiség politikai törekvései közé az alkotmányosság és az egyéni szabadság követelményét. A nemzetiségeknek mint faji közösségeknek szabadságáról ez az eszmeáramlat még nem tud. Az 1789-iki eszmék csak az arisztokráciát állították a néppel szembe, az elnyomott nemzetiségek doktrínáját azonban még nem hirdették. A 19. századi mozgalmak az egyéni szabadság követelménye mellé a nemzeti egyéniség szabad fejleszthetését csatolták.*** A nemzetiségi kérdés a 19. században akkora feszítő erővé vált, mint a 16. és 17. századokban a hitújítás ügye. Ez igény ismerete és kielégítése nélkül nincs nyugalom és nincs biztonság.” † A magyar alkotmány 1860-ban várható restituciója előtt visszatekint a két megelőző alkotmány-restitúcióra: az 1681.- és 1791-ikiekre. A régiek és az új között nagy különbség van. Amazoknak csak egy eszmére kellett ügyelniök: a legalitásra. Mikor ezt elérték, küzdőik nyugodtan pihenhettek babérjaikon. Az új restitúciónak a legalitáson kívül a más ajkú nemzetiségek jogos igényeire is tekintettel kell lennie. †† Épen ezért az oktatásügyre vonatkozólag teljesen magáévá teszi Schmerling államminiszter nézeteit. ††† 1861-ben pedig azt hirdeti, hogy a megnyitandó országgyűlés hivatalos nyelve ugyan egyedül a magyar lehet, de meg kell engedni minden nemzetiségi képviselőnek, hogy a saját anyanyelvén mondhassa el véleményét.* * Pesti Napló. 1860. november végén több cikkben. ** U. o. 1865. jul. 2. Az 1848-iki választójogi reform különben is sokkal demokratikusabb volt, mint az 1874-iki. L. dr. Várady Zsigmond: Adalékok a választójog reformjához. Budapest. 1911.

*** Pesti Napló. 1860. dec. 5. és 1861. jan. 1.

† U. o. 1860. dec. 30. †† U. ο. 1861. dec. 5. ††† U. ο. 1861. Jan. 1. * U. ο. 1861. jan. 1. Ε cikket ugyanilyen elveket hirdető cikksorozat előzte meg Lukács Móric tollából Nemzetiségek és nyelvek kérdése címen a Pesti

752


A nemzetiségi elnyomást és az államnyelvnek a nemzetiségekre való erőszakolását valósággal immoralitásnak tartja. „A nemes tűz, mely Kazinczy mellét hevítette, miért oltatnék ki a Kolláréból? s miért ne gyulladna föl, terjesztve az irodalmat és oltalmazva a nyelv érdekeit, akár a románok, akár a szerbek hivatásos dalnokainál, vagy ernyedetlen nyelvművelőinél?”* De nemcsak immorális, hanem teljesen hiábavaló és ellenkező eredményekre vezet minden erőszakosság. Leggyönyörűbb e kérdésben 1860. november 7-én írt cikke, mellyel szemben nem tudom megállani, hogy bő szemelvényt ne idézzek belőle: „Tizenegy évig ernyedetlenül folytattaték a kultúra tehén himlőjének belénk oltása, hogy a míveletlenség járványától védve legyünk, mint a Lajtán túl lakók. S mi lőn a végeredmény? Az, hogy a tudományokban tett előhaladásainkat — törekvéseik daczára — kizárólag magunknak köszönjük. Ellenben nemzetiségünk erősbítésére, a magyar nyelv terjesztésére és különösen az elnémetesítés gátlására konok és szűkkeblű eljárásukkal oly hatalmasan működtek, hogy a dotatiot úgy megérdemelnék, mint a magyar Akadémia, mint a Kisfaludy társaság, mint legnevesebb íróink árvái, ha erkölcsi botrány nem volna valakit azért jutalmazni, hogy szándéka ellenére használt. És ha ez így van, vajjon mit tegyünk mi most, midőn nemzetiségünk törvényes jogaiba vissza van helyezve s a magyar korona annyi vérrel és annyi kötésekkel szerzett birtokait igényelni s remélljük érvényesíteni fogja? Képzeljük-e mi is, hogy kizárólag nyelvünkben rejlik a kultúrái anyag, a műveletlenség ragálya elleni óvszer, melyet hazánk más nyelvű lakosaiba csupa keresztény szeretetből még hatósági assistentia mellett is beoltani kell? Kövessük-e azokat, kik nemzetök elhíresztelt alaposságánál fogva magukat irányunkban a szellemi himlő oltás megannyi doktor Jaennereinek vélték, s azt terjesztették nálunk legjobban, melyet nyavalyának hittek, s miből kigyógyítani túlbuzgón akartak, — saját nyelvünket és nemzeti önérzetünket. Ha ők nem lettek volna azok, amik valának: akkor a forradalom után lefolyt évek sokkal veszélyesebb nyomokat hagynak hátra. S ha mi most az övékhez hasonló politikát követünk, a valószínűség minden számításai szerint, hasonló sikert aratunk.” *** Ennyiben próbáltam Kemény Zsigmond történeti és politikai főeszméit bemutatni. Láttuk, hogy miként fakad minden egyes gondolata történelmi talajból, anélkül, hogy reakcionáriussá válnék. Kemény a históriát nem akarta kizsákmányolni Napló 1860. decemberi számaiban. Kemény közleményéből azonban valószínű, hogy Lukács Móric cikkei vagy Keménynyel való előzetes megbeszélés alapján, vagy határozottan az ő sugalmazására írattak. * Még egy szó a forradalom után. 190. 1.


753

a haladás elve ellen, nem akart a legitimitás gondolatából fegyvert kovácsolni a fejlődés visszatartóztatására. Nagyon jól tudta, hogy ha bizonyos nemzeti, faji és egyéb viszonyokbeli adottságok históriai erők, akkor épen annyira azok: a fejlődés vágya, a meglévő sajátságok minél tökéletesebb erőkifejlesztési tendenciája, a potentialiter való, de talán még szunnyadó törekvések kifelé feszülései is. A múltban gyökerezve, de mindig a jövő felé ható tekintettel haladt előre Kemény. Feszült lélekkel kémlelte a felszínre még nem bukkant, de már vajúdó eszméket és igényeket, hogy születésükben segítségükre legyen, figyelte a még ritmusba nem verődött, de már hangokba törő új rezdüléseket, hogy összhangot adjon nekik. Ahhoz, hogy valamit históriai követelménynek tartson, nem várja meg, amíg zavaros küzdelemben explodál, finom, megérző lelkének elég a suttogás is. Legelső politikai cikkében mondja: „Sohasem hirdet és teremt-e az idő új viszonyokat, nem mennydörögve mint a villám, nem rombolva mint földingás, de súgva mint a szellő s fejtve mint a tavasz ihlete?”

Berkovits René: Lelki epidémiák* I. Néhány év előtt a budapesti lapokban a következő hírt olvashattuk: „A főváros tizenhétezer telefonállomásán ma délután ½7-től 7-ig nem lehetett összeköttetést kapni. Az előfizetők azt hitték, hogy sztrájk tört ki. A hosszú ideig tartó telefonzavarnak azonban egész más oka volt. A központban hangos sikoltással összeesett egy szívbajos villamos-szerelő. A kiáltástól s az összeesett ember látásától a központban alkalmazott hölgyek annyira rosszul lettek, hogy otthagyták a kapcsoló szerkezeteket; néhányan tüzet és robbanást kiáltottak, mire óriási pánik tört ki. Az alkalmazott 200 nő közül 49 elájult. A mentők hét kocsival vonultak ki . . . stb. (Világ, 1910 december 18.) Ez a hirtelenül lezajlott kis lelki tömegzavar igen alkalmas arra, hogy a lelki epidémiák keletkezését, lefolyását és lélektanát rajta tanulmányozzuk. Mi is hát voltaképen az a „lelki epidémia”? A fertőző betegségek (vörheny, tífusz, kolera) analógiájára alakult ki ez a fogalom: egy csomó ember lelki megbetegedése valamilyen lelki fertőzés következtében. Igazi epidémiáról akkor beszélünk, ha a lelki fertőzés egy vagy néhány embertől indul ki s sorozatosan, egymásután betegednek meg azok, akik velük vagy a már tőlük megbetegedettekkel érintkeznek. Viszont az az eset, amelyet most felemlítettem, a telefonközpontról, — az inkább lelki tömegbetegség, azaz egy bizonyos körülírt embercsoportnak valamely közös okból való lelki megbeteegdése. A két eshetőség között nincs valami szigorú határvonal, egyik könnyen átmehet a másikba, a tömegbetegség lehet egy epidémia kiinduló pontja, viszont a lelki epidémiák során a fertőzésre hajlamos tömegek épen tömegmivoltuk folytán egyszerre betegedhetnek meg s adják meg az epidémia különösebb jellegét. Már itt rá kell mutatnom, hogy az ú. n. tömeglélek a lelki epidémiákban nagy szerepet játszik. Miféle megbetegedésről van szó a lelki epidémiákban? Eszlelhetünk-e határozott elmekórtani kórformákat, kifejezett pszichózisokat s lehetséges-e, hogy lelki behatások folytán pszichózisok tömegesen jelentkezzenek? Amint elemzésünk során látni fogjuk, mindkét kérdésre igennel felelhetünk, — de nem ez adja a lelki epidémiák igazi jellegzetességét. Miféle betegségről beszélhetünk a fenti telefon-esetnél? A legfeltűnőbb jelenség az ájulás, azután másoknál a rosszullét, fejvesztett szaladgálás és menekülés. Az ájulás nem tünete semmiféle elmebeteg* Szemelvények szerzőnek a Társadalomtudományok Szabad Iskolájában tartott előadássorozatából.

Berkovits René: Lelki epidémiák

755

ségnek, hanem az agyvérkeringésnek a zavara, amelyet nemcsak lelki okok, mint felindulás, rémület, lelki kimerültség, hanem testi behatások is előidézhetnek (fájdalom, mérgek, gyomorzavarok stb.). A többi tünetek, amelyeket a pánik fogalomba tömörítünk, már inkább emlékeztetnek akut elmezavarokra, de nem jelentenek határozott kórformát. S hogy ájuláspánikok mégis lelki betegségnek tekintendők, ennek megállapítására elegendő ugyebár arra hivatkozni, hogy a telefonkezelőnők teljesen megzavarodva otthagyták munkahelyüket, anélkül hogy bármiféle veszélyt észleltek volna. Abnormális reakciót tapasztaltunk tehát, amely egy egész tömegnél egyszerre vagy közvetlen egymásutánban lépett fel. Mi okozta ezt az abnormális reakciót? Kétségtelen, hogy nem a tény maga, nem az, hogy egy „szívbajos” szerelő hangos kiáltással összeesett, — hiszen ilyen epilepsziás rohamot a kezelőnők közül már sokan láthattak s egyébként is az ijedtség a kiáltás és zuhanás miatt, a részvét a földön fetrengő ember iránt nem okoz szükségképen ájulást és pánikot. Valami másnak kellett lennie, ami a normális reakciót megváltoztatta. A kapcsolóteremnek egészen sajátságos lelki atmoszférája van, amit mindenki megérez, aki csak pár percet is tölt benne. Valami állandó feszültség és felfokozott izgalom fűti a levegőjét; hát még aki órákig dolgozik ott, napokon át, hónapokig, éveken keresztül! Izgatott és kimerült idegrendszer minden vibrálása százszorosán nő meg ebben az atmoszférában s nem csoda, ha abban a pillanatban, amikor a szerelő összeesett, valami láthatatlan veszély sejtése, szörnyű ijedtség érzése szorította össze a szíveket s az első „tűz van!” kiáltás ellenállhatatlan erővel nyűgözte le az agyakat. A szomszédnő eltorzult és sápadt arca, amelyben mindenki a maga érzelmeit látta kifejeződni, egyetlen egy sikoltás, egy felborult szék elég volt most már rá, hogy kitörjön a pánik. Íme, ezek azok a momentumok, amelyeket minden lelki tömegbetegségnél és epidémiánál meg fogunk találni: a lelki miliő, a lelki fertőzés folyamata s a ragályozás forrása. Amint látni fogjuk, nem szükséges, hogy az emberek tömegben legyenek; ezek a momentumok enélkül is érvényesülnek: a tömeg maga azonban a leghatásosabb aktiválójuk, a tömegben való lét a legalkalmasabb talajuk, A legnyugodtabb, legkedélyesebb tömegben pillanat alatt kitörhet a pánik, — hiába tudja egy modernül épített színházban mindenki, hogy veszély esetén három percen belül kinn lehet az utcán, ha tűz üt ki, mégis fejvesztve tapossák le egymást az emberek. A lelki fertőzés sehol olyan gyorsan nem terjed, mint a tömegben, mert itt a lelki miliő egységes, amint ezt Le Bon most magyarul is megjelent könyvében (A tömegek lélektana) olyan meggyőzően kifejti. De mit is értünk lelki fertőzésen? Puszta analógia ez a kifejezés vagy több ennél? Nézzünk utána. II. Hogy a jókedv vagy a sírás ragadós, közismert dolog. Hogyan és miért van ez így? Hogyan lehetséges az, hogy valaki egy másik emberben lejátszódó lelki folyamatot, hangulatot, érzést vagy elha-

756

Berkorvits René: Lelki epidémiák

tározást végig éljen, még pedig csakis azért, mert észleli, hogy ez a másikon lejátszódik? Ennek lelkünk sajátságos berendezése az oka. Már Darwin tanulmányozta (s egyik legérdekesebb könyvét írta róla) azokat a kifejezési módokat, amelyek kedélyhullámzásainkat kísérik: a mimikát, a taglejtéseket és hangunk elváltozásait. Bizonyos lelki állapotokkal mindig ugyanazok a kifejezőmozgások járnak együtt, és sajátságos módon ez az összekapcsolódás annyira szoros és intim, hogy az egész folyamat szinte megfordítható, azaz a kifejezőmozgásoknak akármilyen módon való beállása maga után vonja a neki megfelelő lelkiállapotot. Hipnózisban igen érdekesen tanulmányozható ez az eset; ha a mély hipnózisban levő egyén arcizmait villamos árammal bizonyos kombinációban összehúzódásba hozzuk, s lelkiállapota után kérdezősködünk, a beállott mimikának megfelelőt fog jelezni. S ha nem is megyünk oly messze, hogy a kedélyállapotot a kifejezőmozgások direkt következményeinek tartsuk (mint a Lange-féle teória ezt különösen az érmozgató idegrendszer előidézte változásokra nézve felteszi): annyit mégis el kell ismernünk, hogy a kifejezőmozgások maguk képesek a kedélyváltozásokat fokozni vagy csillapítani. A dühös ember kiabálásával és hadonászásával szinte belelovalja magát a haragba — ismeretes az az operettbeli generális, aki mikor le akarja szidni egyik kedves emberét, előbb a mellékszobában képzeletbeli katonákat teremtettéz össze, hogy elegendő dühre tegyen szert — de viszont a kitombolás le is lohasztja a haragot. A gyászoló ember éppen úgy belesírhatja magát a szomorúságba, mint ahogy a sírás meg is nyugtatja. Leszögezhetjük tehát azt a tényt, hogy a lelkiállapotok és kifejezőmozgásaik között a lehető legszorosabb kapcsolat van, úgy hogy a mások lelkiállapotát egyenesen e kifejezések után ismerhetjük fel. A felismeréstől már csak egy lépésnyire van az, hogy magunk is átérezzük a megfelelő lelkiállapotot. Hogy mikor és mennyiben teszszük ezt, az sok mindentől függ: vannak emberek, akiknél ez az átérzés nagyon könnyen megy, másoknál nehezebben, viszont egy és ugyanazon egyénnél a pillanatnyi hangulat vagy az időleges lelki dispozició szabja ezt meg; ha magam is gyászolok, jobban átérzem a más szomorúságát. Világos, hogy az átérzést elsősorban a kifejezőmozgások váltják ki, magunk sem tudjuk hogyan, de egyszerre magunk is érezzük azt, amit a másikon látunk. Íme, a lelki fertőzésnek egyik legelterjedtebb módja: az átérzés (Einfühlung), még pedig legáltalánosabb, leggyorsabb módja. Tehát nem „lelki baktérium” terjeszti a lelki ragályt, de épp oly kevéssé valami titokzatos lelki fluidum, valami telepátiás hullám, hanem a filogéniás fejlődés folyamán létrejött, minden társas lényben megtalálható veleérzés, részvét, s az ezt felidéző lelki kifejezőmozgások. Az egész folyamat valószínűleg az utánzási ösztönből differenciálódott ki. Vannak lelki epidémiák, amelyekben a fertőzésnek majdnem kizárólag csak ez a módja szerepel (mert mint látni fogjuk, van még más formája is). Különösen primitívebb lelkületű egyéneknél az átérzés s a benne foglalt utánzási vágy elegendő lehet a megfelelő lelki zavar kiváltására, így gyermekeknél, a kultúrálatlan népesség-


757

nél. 1374-ben Aachenben egy búcsú alkalmából, amelynél egyébként is bolondos jókedv uralkodott, valóságos tánc-düh lepte meg az embereket; nagy éneklésbe, ordítozásba, vad táncolásba kezdtek s ez a táncepidémia magával ragadott mindenkit, aki a táncolók közelébe került, nemsokára sok ezer ember táncolt a Rajna mentén és Németalföldön. Mindenütt táncoló csoportokat lehetett látni, őrült tempóban órákig keringő és ugráló embereket, akik végül is teljesen kimerülve rángatóztak s görcsökben fetrengtek a földön. Az energikus kezelési mód dacára — a földre bukott betegeket ököllel verték s hasukat rugdosták — négy hónapon át tartott a járvány. Hasonló tánc-járvány évenkint ismétlődött a 16. század elején Strassburgban, mindig Szt. János-napkor, s aki meg akart gyógyulni, annak táncolva kellett a zaberni Szt. Vitus kápolnához vándorolni. Érdekes ennek a szentnek a szerepe a tánc-járványok körül, s valószínűleg összefüggésben áll a vend napistennel, Swantewitttel, akinek a kultuszához a tánc hozzátartozott. Ε tánc-járványok utolsó maradványa a ma is minden pünkösdkor megújuló echternachi ugráló processzió. Ezeknél az epidémiáknál az utánzás szüksége és az átérzés ereje szerepel fertőző ágensként. Hogy primitív lelkeknél milyen nagy ennek a jelentősége, azt gyakran van alkalmunk tapasztalni az iskolás gyermekeken vagy intézetekben fellépő járványos rángatózásoknál. Gyakran megtörténik ugyanis, hogy egy gyermek, aki choreában (vitustáncban) szenved — ez egy idegbetegség, amelynél grimaszok, a fej s karok rángatózása a feltűnőbb tünetek — a fél osztályt megfertőzi, azaz egész csomó gyerek kezd choreás módjára mozogni. Hasonlókép önkénytelenül utánacsinálják gyerekek a környezetükön látott stereotip mozgásokat, ú. n. tic-eket. A gyermeki lélek organizációja hozza magával, hogy szükségképen átéli azokat a tüneteket, amelyeket másokon észrevesz. Az átérzés és átélés azonban, mint mondottam, nem egyedüli módja a lelki fertőzésnek. Jelentőségében vetekedik vele a sugallás, szuggesztió. III. Mi a szuggesztió? Közkeletű szó, de csak kevesen tudják, hogy voltaképen mit kell rajta érteni. A szaktudósok ma sincsenek készen általánosan elfogadott definíciójával. Körülbelül azt jelenti, hogy valakiben egy érzést, egy gondolatot, egy elhatározást, szóval egy lelki éleményt valósíttatunk meg azzal, hogy ennek a lelki éleménynek a képzetét keltjük fel benne, leginkább a szó segítségével. Mindnyájan ismernek olyan embert, aki, ha kissé zavarban van s rákiáltanak, hogy „ejnye, de elpirult!”, csakugyan fülig pirul. Ez szuggesztió: az elpirulás képzetét keltették fel benne, ő csakugyan érzi, hogy elpirul s ezzel a vér meg is jelenik az arcán. De nemcsak az ilyen, szuggesztióra hajlamos (szuggesztibilis) embernek lehet szuggerálni, hanem többé-kevésbbé mindenkinek, amennyiben képesek vagyunk benne valamely hatás beállásáról való meggyőződést felkelteni. De hát hogyan lehetséges ez? Szinte érthetetlen előttünk, hogy ilyen eszközökkel tudjunk embertársunkra hatni. Még inkább, hogy

758


mi reánk hasson így valaki. Meggyőzni, igen, ezt ismerjük és elismerjük; érveknek hozzáférhetők vagyunk s amint meggyőztek bennünket róla, hogy nem a nap kel fel, hanem a föld forog, ezt elhisszük, bármennyire ellene szól a tapasztalásunk. De hogy ez a pohár víz, mely előttem van, tokaji bor, mint ahogy ezt valaki nekem szuggerálni akarná, — nem, ezt hiába állítja, ismételgeti, hiába kóstolgatja s fejezi ki íze s aromája fölötti elragadtatását, ezt nem hiszem el. Vagy: ha arra kérnek, hogy nyissak ki egy ablakot, mert meleg van bent, mert valaki rosszul érzi magát stb., ezt megtehetem, ha nekem is melegem van, ha részvéttel vagyok a szomszédom iránt, vagy ha nagyon szépen kérnek rá; de hogy ha valaki rám szól: „most kinyitja ezt az ablakot”, — nem, ezt nem teszem meg. Hiába állítja nekem valaki a leghatározottabban, hogy a jobb karomat nem tudom felemelni, én mégis felemelem. S nekem ugyan, így gondolkozunk mindannyian, hiába beszélné be az udvari szabó, hogy a világ legszebb ruhája van rajtam, mint Andersen szép meséjében a királynak, amikor voltaképen meztelen volt, — mi nem hinnénk el. Ám Andersen meséjében még tovább is van — s bizony mi is szuggerálhatók vagyunk. A király csodás ruháját nemcsak a király látta, hanem az egész udvar és a nép. S ilyen királyi ruhákat százat is aggattak ránk, amikor gyerekek voltunk: illendőségi formulákat, vallásos és etikai fogalmakat, emberekről és intézményekről való szent véleményeket, — s ma is folyton kapjuk és hordjuk őket: politikai és társadalmi jelszavakat, irodalmi és művészeti irányításokat, dogmákat és ideálokat. Előadásom végén majd elemezni fogom, hogy mindez mennyiben esik a lelki epidémia tágabb fogalma alá, most csak rámutattam, hogy mi mind szuggerálhatók vagyunk. Bizonyos megszorításokat azonban tennem kell. Igaza van Hellpachnak, akinek e témáról írt kitűnő könyvét (Die geistigen Epidemien, Frankfurt, 1906.) előadásomban többször felhasználtam: a szuggesztió a felnőtt, művelt nyugateurópai férfi előtt nehezen megérthető folyamat; ez a Kausalitätstier, akinek lelki világa csupa motiváltsággal van tele, akinek lelkében minden történés bizonyos rendszerességgel folyik le, ez az ember nehezen tudja koncedálni a szuggesztió lehetőségét. De a kevésbbé komplikált lelkületű, primitivebb, naivabb ember számára, mint amilyen egész életén át a nő, a pubertás koráig a fiú, vagy a műveletlenebb s így fejletlenebb logikájú ember számára, mint amilyen a kispolgár, a paraszt, a kultúrátlan népek: ezeknek a számára a szuggesztió a lelki kauzalitásnak egyik természetes formája, valamely dolognak a képzete náluk már a megvalósulás első stádiuma. S csakugyan, ők a szuggesztió igazi terrénuma s minden lelki epidémiának szenvedő hősei. Vannak azonban állapotok és helyzetek, amelyekben a férfi lelke is elveszti logikus rugalmasságát s szuggesztibilis lesz. Normális és rendkívüli helyzetek: utóbbi a hipnózis, előbbi a fokozott kedélyizgalom állapota. A hipnózis a tudat mesterséges megszűkítése, ami legegyszerűbb módon szuggesztióra áll be, de az embereknek a titokzatoshoz való vonzódása révén, meg a legsúlyosabb szuggesztív faktor: a


759

tekintély segítségével, amellyel az orvos betegével vagy a hipnotizőr médiumával szemben rendelkezik, bizonyos kis fokban minden embernél előidézhető. A hipnózisban pedig a szuggesztibilitás, épen a tudat szűkülése miatt, erősen fokozódik. Hipnózisban tehát a szuggesztiónak rendkívüli nagy lehetőségei nyílnak meg. Hipnózisban elhiszem, hogy a víz tokaji bor, s eszerint cselekszem: kéjjel fogom szürcsölni vagy kiköpöm, ha antialkoholista vagyok, vagy ekkor is megiszom, ha így szuggerálják; az első parancsszóra kinyitom az ablakot s a hipnotizőr egyszerű állítására, hogy a kezem béna, csakugyan nem tudom karomat felemelni. Sőt még több mindenre képes a kellő fokban hipnotizált médium: a legkülönbözőbb érzéki csalódásokra (illúziókra), normális állapotában elfeledett vagy elrejtett képességeinek gyakorlására (idegen szavak reprodukálására, régen bejárt helyekre való emlékezésre, éneklésre, táncolásra; emlékezzünk pl. Trilbyre vagy Madeleine álomtáncosnőre) s ami a legjelentősebb, hipnózisban a lélek és test u. n. kölcsönhatása bámulatos mérveket ölthet, amennyiben mindazok a működések, amelyek főleg az érmozgató s a szimpatikus idegrendszer kormányzása alá tartoznak, fokozottan jelentkezhetnek. Így szuggerálhatók s nagyon érzékeny médiumokon ki is válthatók égési sebek, körülírt elszínesedések, bő nyálelválasztás és izzadás stb. Hogy mennyire sikerül a hipnózist, ahogy mondani szoktuk: mélyíteni s így valaki milyen szuggesztiókat valósít meg, az attól függ, hogy milyen médium, azaz, hogy tudata mennyire szűkíthető, mily mértékben szünteti be ellenállásait (ez a hipnotizőr szerint is változik). Hipnózis azonban nemcsak tudatosan idézhető elő, hanem vannak állapotok, amelyekben magától is beáll: kimerült idegrendszernél vagy lelki emócióknál, narkotikus szerek hatására, hatalmas tekintély súlya alatt, sőt létezik autohipnózis is, amikor bizonyos monoton ingerek segítségével valaki önmagát ejti hipnózisba (az orruk hegyét fixírozó fakírok). Igaz, hogy valódi, mély hipnózis ilyen módokon csak nagyon alkalmas médiumoknál lép fel, de a hipnózishoz nagyon hasonló tudatszűkülés, az úgynevezett hipnoid állapot, bárkinél beállhat. S miután ilyen hipnoid állapotban is a szuggesztibilitás fokozódik, érthető a most vázolt helyzetek jelentősége a lelki epidémiákra. Maga a tömegben való együttlét is s ennek lélektani momentumai, mint amilyen az anonimitás érzése, amely a gátlások megszüntetésével, vagy a lelki emóciók túlfűtöttsége, amely az élemények megvalósításának könnyedségével annyira kedvez a hipnózisnak, mondom, maga az, hogy tömegben vagyunk, valami hipnoidszerű állapotot jelent s így érthető, ha a tömeg olyan könnyen szuggerálható. Ugyancsak hipnoid jellegű a hisztériában szenvedő ember lelkiállapota is. Maga a hisztéria voltaképen nem egyéb, mint a lelkiéletnek egy abnormális beállítódása, bizonyos aránytalanság az affektusok oka és az affektusok kifejeződése között. A hisztériás egyén a szuggesztiók rabja, úgy az idegen, mint a saját, nagyrészt a tudattalanban lejátszódó autoszuggesztióinak az áldozata. Megint

760


érthető, hogy a lelki epidémiákban, úgy a kiindulásukban, mint terjedésükben a hisztériás egyéneknek rendkívüli nagy szerepük van. S figyelemreméltó, hogy ugyanazok az embercsoportok szenvednek leginkább hisztériában, amelyekről már megállapítottuk, hogy szuggesztióra amúgy is hajlamosak: a gyermek, a nő, az alsóbb néposztályok. Szuggesztibilitás, hisztéria, hipnózis: egy és ugyanazon lelki mechanizmusnak különböző fokait és oldalait jelentik. IV. Kissé sokáig időztem a szuggesztió fogalmának fejtegetésénél, de a lelki fertőzésnek ez a második módja olyan fontos minden lelki epidémiában, hogy részletesen meg kellett világítanom. Szükséges még, hogy a szuggesztibilitás s a fokozott kedélyizgalom viszonyát tisztázzuk. A fokozott kedélyizgalom röviden izgatottságnak nevezhető. Az izgatott ember egész lelki érdeklődése egy irányban koncentrálódik; minden, ami ebbe az irányba esik, a legnagyobb mértékben felkelti figyelmét, ami nem, azt észre sem veszi, vagy ha igen, úgy érdeklődése irányába hozza. Az izgatottság tehát megint valami tudatszűkülést jelent s mint ilyen állapot nagyban fokozza a szuggesztibilitást. Gondoljanak csak arra, hogy ha valakivel találkozójuk van S e találkozás nagyjelentőségű, a kitűzött időben milyen izgatottak lesznek, a tömegben akárhányszor látni vélik azt, akit várnak, a legkisebb hasonlóság elegendő az illető illúziójának felkeltésére, viszont minden nem idetartozó momentumot figyelmen kívül hagynak, a lökdösést eltűrik, a kezükben tartott tárgyat elejtik, anélkül, hogy észrevennék stb. Szuggesztibilitásuk főleg a várakozás irányában lesz nagyobb s ez a fokozott kedélyizgalomnak a legnagyobb fontossága témánkra. Számtalan érzéki csalódás, illúzió, hallucináció ennek köszöni a létrejöttét; az extazis, amelyben felizgatott hívők túlvilági lényeket látnak, a second sight, amikor valamilyen elhatározó momentumban valaki megjelenik előttünk, a clairvoyance, telepátiásnak mondott hatások, a déja vu kellemetlen érzése, amikor úgy véljük, hogy ezt a helyzetet már átéltük valamikor, mindez a fokozott kedélyizgalom szuggesztióinak és autoszuggesztióinak a következménye. Különösen az utóbbiak szerepelnek állandóan, amennyiben módot adnak rá, hogy a tudattalanban rejlő vágyak segítségükkel megvalósuljanak. A látomások, a felsőbb hatalmaktól való kiválasztottság, a prófétai hivatás mind ilyen úton jönnek létre s ez az a pont, ahol a freudi alapon való mítosz-kutatások és a lelki epidémiák lélektana találkoznak. A fokozott kedélyizgalomban megtermő antoszuggesztiókra tömérdek példát találunk a történelemben és a szépirodalom is sikeresen próbálkozott meg az ilyen helyzetek bemutatásával. A történelemből először Jeanne d'Arc alakját hozom fel. Anatol France a róla szóló szép könyvében kimutatja, hogy mikép fejlődött ki az egyszerű kis leányban az a vágy, hogy a dauphint atyai örökségébe visszahelyezze; ez a vágy olyan nagy és hatalmas volt benne, hogy az isten parancsának érezte. A 15. század elején az elhagyott kis


761

Domremyben vagyunk, a Champagneban. A kor tele hittel, miszticizmussal, a levegő évtizedes háborús izgalmakkal, szegénység, nyomor, fosztogatás mindenütt. A tízéves kis gyerek a teheneket őrzi s a falu alján levő szent forrás és szent fa közelében hivatásáról álmodozik. Egyszer csak híre jár, hogy az angolokat, állandó győzelmeik után most a Mont-St.-Michel alól visszaverték; az egész Champagne örömben úszik, — hogyne, Szent Mihály, aki a Valoisk védszentje, nem engedte elveszni a várát! S a kis Jeanne előtt, természetesen, Szt.-Mihály jelenik meg s jelzi neki isteni hivatását. Három éven át hallja mindig az égi hangokat, látja Szt.-Katalint meg Szt. Margitot, — a 13-17. életévében, tehát a leánygyermek legexaltáltabb korában, — míg végre a Dauphin elé kerül s megkezdi történelmi szereplését. A tőle s körüle meginduló lelki epidémiát a történelmi erők a maguk szolgálatába állítják, a róla terjesztett mesék, legendák és csodák megteszik hatásukat, — 1429-ben VII. Károlyt Rheimsban királlyá koronázzák s csak természetes, hogy a pártok szerint szentnek vagy boszorkánynak tekintik az orleánsi szüzet. S amíg az egész „művelt” keresztény világ ezen vitatkozik, addig a roueni inkvizíció (az angoloktól biztatott dominikánusok) istenkáromlás, eretnekség és varázslás bűntettében vétkesnek találván, 19 éves korában a máglyára juttatják Johannát. De a látomások s a belőlük fejlődő epidémiák kora nem szűnt meg a középkorral, a 19. század második felében a Jeanne d'Arc esete, más kiadásban, megismétlődött ugyancsak Franciaországban. Lourdes-ra célzok. A kiindulás azonos, itt is egy kis leány fokozott kedélyizgalomban fellépő antoszuggesztiói szerepelnek a járvány középpontjában, csak a lefolyás más, amennyiben a kapitalizmus korában élve, az esetet a kitűnő üzleti szimattal megáldott klérus nagyszerű lélektani ismeretei alapján fejlesztette tovább. Érdemes pár percet ennek is szentelni, mindazt, amit az előbb a hisztériáról, hipnoid állapotokról mondottam, Lourdes esetében demonstrálva látjuk. Akik ismerik Zola grandiózus Lourdes- ját, azok fogalmat alkothatnak maguknak az erről a helyről kiinduló páratlan erejű lelkijárványról, amely még ma is majdnem teljes intenzitással dühöng. 1858-ban történt. A kis elhagyott pyrenäusi faluban élt Bernardette Soubirous, egy kis imbecilis, testileg is fejletlen, beteges gyerek, ekkor 14. évében. A vidék műveletlen, az emberek kultúrálatlanok, bigottak, tele babonával, primitív legendákkal a környékbeli éneklő fákról, vértizzadó kövekről, barlangokban élő szellemekről; esténkint a fonóban a legtöbbet ezekről esik szó, azonkívül felolvasnak a szent könyvekből, szűz Mária életéről. A kisleányra senki se vet ügyet, csak amikor elmeséli, hogy az erdőben egyszer galyszedéskor valami zörgést hallott s felpillantva valami fehérséget látott, akkor kezd a figyelem feléje fordulni. A dolgot az asszonyok ördögi praktikának minősítik s legközelebbi alkalommal védelemül szenteltvizet adnak a leány kosarába. A kislány fontos személyiségnek kezdi magát érezni, izgatottan megy ki az erdőre s várja a fehér jelenést. S így megy ez napról-napra, a kérdezősködések, szuggerálások erősen hatnak a gyermekre, aki a hisztériásokat jellemző színezőképes-

762


séggel meséli el látomásait s így lesz az egyszerű érzéki csalódásból (a galyzörejből s talán a fákon átcsillámló fehér felhőből) autoszuggesztió és akaratlan befolyásolás útján előbb egy magas fehér nő, aki később kék övet hord, majd kijelenti a gyermek előtt, hogy ő a „szeplőtlen fogantatás”, azaz Mária s meghagyja, hogy a barlangból kifolyó víz mellett, ahol ő most nap-nap után megjelenik a kis Bernardettenek, kápolnát építsenek, amelyhez az egész világ zarándokoljon. A környék mohón kapja fel a leányka látomásait, rövidesen ezrek járulnak a szent szűz barlangjához, a forrás vízétől betegek meggyógyulnak, gyerekek extázisba esnek, hitetlenek hívőkké válnak, s mindig újabb csodák történnek. A hatóság közbelép, ez csak fokozza az izgalmat, a tarbesi püspök megállapítja, hogy 30 csoda esett már meg, — a többi azután megy a maga útján. A kis Bernardettet azonban, nehogy újabb csodákkal megzavarja az ügyeket, kolostorba dugják, ahol 35 éves korában tüdővészben meghal. Ha Lourdesot a kulturhisztorikus és orvos együttes szempontjából nézzük, akkor meg kell állapítanunk, hogy a vele kapcsolatos lelki epidémia csakugyan alkalmas bizonyos csodás gyógyulások előidézésére. Hogy a hit gyógyít, az régi dolog, ezt már az ókor orákulumjai és szent ligetei is bizonyítják, — de elsősorban csak olyan betegséget, amely pszichikus úton keletkezett, tehát főkép a hisztériát. Aki jól ismeri a hisztéria csodálatosan gazdag kórképét, amelyben az évekig, sőt évtizedekig tartó bénulás, vakság, süketség még nem is a legkülönösebb tünetek, az sem a Lourdesban megeső gyógyulásokon, sem mondjuk a teljesen hasonló lelki dispoziciókon alapuló krisztusi csodákon nem talál természetfölöttit. Sőt azt is tudjuk, hogy az anyagi elváltozásokkal járó, organikusnak nevezett betegségeknél is a lelki behatásokon nyugvó javulásnak tág tere van, s ma a pszichoterápiában ezt céltudatosan érvényesítjük is. De az még sohasem fordult elő, s nem is fog, ameddig a természet törvényei meg nem szűnnek, hogy valamely organikus elváltozás bármilyen szuggesztióra is meggyógyuljon. Azokban az esetekben, amelyeket ilyennek tüntetnek fel, vagy a diagnózisban tévedtek, vagy csalás szerepel. Mindkettőnek a lourdesi orvosi iroda révén megvan a lehetősége. Pelman bonni pszichiáter egyik munkájában, amelyből több epidémia leírását vettem (Psychische Grenzzustände. Bonn 1910.), említi az 1889-iki Delannoy-esetet. Ez az ember állítólag évek óta tábeszben, hátgerincsorvadásban, tehát egy ma még gyógyíthatatlan betegségben szenvedett; erről bizonyítványa volt a zsebében. Lourdesban egy ima elmondása után meggyógyult, tudott járni stb. Az orvosi iroda igazolta gyógyulását. Ez a Delannoy néhány évvel később lopás miatt börtönbe kerül. Itt tábeszt szimulál, de amikor leleplezik, meggyógyul s négy év után egészségesen hagyja ott börtönét. Ez típusos példája a lourdesi orvosi iroda működésének. Hogy csalás, tévedés vagy autoszuggesztió szerepel-e az ilyen esetekben (orvos és beteg részéről egyaránt) azt nehéz eldönteni. Egy azonban kétségtelen, s ez az, hogy az egyháznak legkevésbbé


763

áll érdekében e kérdés tisztázása, s hogy az egyház örömmel ragad meg minden alkalmat, amelyben csalás, tévedés és szuggesztió vegyesen a természetfölöttit, a csodásat látszik bizonyítani. Hogy néha azután maga is megjárja, annak érdekes példája a Taxil-eset, amelyet azért mondok el, hogy bizonyítsam, miszerint a nyugateurópai műveltségű klérus is könnyen beleesik lelki epidémiákba, — ha ez izgatott érdeklődésének irányában fekszik. A dolog még azért is tanulságos, mert a később felemlítendő középkori ördöghitnek egyenes folytatását láthatjuk benne. A 19. század hatalmas egyháza állandóan rossz szemmel nézte a szabadkőművességet, mint olyan intézményt, amely a haladás szolgálatában áll. XIII. Leo pápa 1884-ben bocsájtja ki hírhedtté vált Humanum genus kezdetű bulláját, amelyben nekiront a szabadkőműveseknek, elmondja róluk, hogy a sátánnal cimboráinak, hogy minden gyalázatosságra kaphatók, hazudnak, csalnak, gyilkolnak s több hasonlót. Egész Európában megindul ekkor az irodalmi harc a szabadkőművesség mellett és ellen, s ezt az alkalmat megragadja Taxil Leo francia író (igazi nevén Gabriel Jogand-Pagés), aki eddig pornográf könyveket és a papságot gyalázó pamfleteket írt, s miután a szabadkőművességből kizárták, mint megtért hívő résztvesz a jezsuiták lelki gyakorlataiban, három napig tartó nagy gyónásban levezekli múltját s a jezsuiták biztatására hozzáfog a szabadkőművesség „leleplezéséhez”. Egymásután jelennek meg könyvei, az egyház támogatásával, amelyekben rendkívüli bőbeszédűséggel írja le a szabadkőművesek éjféli miséit, ördögidézéseit, bemutatja az ördöggel kötött szerződéseiket s bolondabbnál bolondabb dolgokat tálal fel. Nincs józan elméjű ember, aki, ha egy ilyen könyvét elolvassa, nem látná be, hogy ez mind hazugság vagy a fantázia szüleménye, — a klerikális sajtó azonban készpénznek veszi Taxil írásait, mint szaktekintélyt idézi s valóságos járványként indul meg a kitűnő férfiú ünneplése az egész katolikus világban. 1887-ben a pápa maga is fogadja az egyház hű fiát s Trientben szabadkőműves-ellenes kongresszust akarnak rendezni. Ekkorra azonban józan német lapok leleplezik Taxil régi üzelmeit, kimutatják, hogy egész hadakozása csak pumpoló manőver volt, mire az affér botrányba fúlva, rövidesen elalszik. A kitűnő Taxil, a nagy misztifikátor azonban nem tagadja meg magát, s most megint a szabadkőművesség ellen írt dolgait minősíti bluffnek s azt írja meg, hogy mint vezette ő orruknál fogva az egyházi méltóságokat. Valóban, ennél méltóbb akkorddal nem végződhetett az ördöghit feltámasztására irányuló törekvés a 19. század végén. A felhozott három példában — Jeanne d'Arc, Lourdes és Taxil — szinte fokozatosan látjuk az átmenetet az abszolút becsületes, igazán maximálisra fokozott kedélyizgalomból megtermő autoszuggesztiótól a félig-meddig mesterségesen csinált járványon át a tudatos csalásig. De más is a kor mindhárom esetben, más a miliő, amelyben a dolgok lejátszódnak. S ha eddig a lelki fertőzés módjait tanulmányoztuk, megállapítván, hogy az átérzés-átélés és a szuggesztió különböző

764


fajai a főbb ragályterjesztő momentumok (de rámutattunk az utánzás s a meggyőzés szerepére, valamint a tudattalanbeli vágyak nagy jelentőségére is) úgy ideje, hogy a lelki miliőt, amelyben a lelki epidémiák elterjednek, vegyük tüzetes vizsgálat alá. V. Mi az oka annak, hogy a legtöbb és legsúlyosabb lelki epidémiát a középkorban találjuk? Ha szabad korokat és népeket egységeknek felfognunk, még pedig túl a puszta analógián, akkor azonnal megértjük a dolgot. Hogy pedig szabad, azt nemcsak a mindennapi szükséglet bizonyítja, amely mindig általánosít, s a magyarról, a franciáról, a modern emberről, a klasszikus időkről beszél, hanem az a termékeny kulturhistóriai felfogás is, amelyet Müller-Lyer vagy Lamprecht kitűnő munkáikkal képviselnek. Témánk szempontjából különösen Lamprecht álláspontja fontosabb, aki a Lenksamkeit és Reizsamkeit fogalmakba sűrítette egész koroknak és osztályoknak lelki jellegzetességét. De mielőtt e fogalmakat használatba vennénk, tisztázni kell felfogásunk viszonyát a történelmi materializmushoz. Véleményem szerint a történelmi eseményeknek lamprechti vagy marxi értelmezése nem zárja ki, hanem kiegészíti egymást. Minden történelmi változás osztályok és csoportok érdekharcainak a következménye s gazdasági alap nélkül mozgalmak nem életképesek, ez bizonyos; de a mozgalmak lefolyása, színezete, tempója, az a kép, amelyben előttünk megjelennek, mindezt a korok és emberek lelki struktúrája irányítja. S ha a materializmusa történelmi miért-re, a pszichologizmus a miképen-re ad választ. Ha e kettős szempontból nézzük a középkort, úgy nagyjából a következő képet kapjuk: teljes gazdasági és lelki függés az egyháztól és a feudalizmustól; a két utóbbi harcol a hegemóniáért, de a népre (amelybe az egész polgárság beleértendő) közömbös, hogy melyik van felül: mindkettő az ő nyakán ül. A két uralkodó osztály harca, amelybe csak később kezd belejátszani a polgárság igénye, adja a kor gazdasági s így történelmi szignaturáját, a teljes függés pedig megteremti a középkor lelkiállapotát: a Lenksamkeitot, az irányíthatóságot. Az életnek és a vagyonnak a bizonytalansága, a lelkiismereti s egyéb ideális szabadságoknak a hiánya, ez a Lenksamkeit altalaja; a lélek folytonosan izgalomban van, az affektusok egymást érik, még pedig a legsúlyosabb affektusok, hiszen az élet biztonsága forog kockán, — és soha nincs meg az affektusok kiélésének, lereagálásának a lehetősége; mindenütt korlátok, csak egy út van nyitva: az, amit a felsőbbek megengednek, s ez is más ma, mint holnap, aszerint, hogy a császár vagy a pápa az úr. Ilyen lelkiállapot mellett, — aki a szuggesztióról szóló fenti fejtegetéseimet figyelemmel kísérte, az előtt magától értődik a lenksam kor szuggerálhatósága szinte korlátlan. így találkozik a Lenksamkeit a hisztériával s még egyben: mindkét állapotban a le nem reagált, beszorult affektusok elfojtatnak (Verdrängung): innen az a sok explózióra kész anyag, amely a középkori embert jellemzi. S ezek után meg is mondhatjuk; a középkori ember szükség-


765

képen hisztériás ember, a középkor jellemző betegsége a hisztéria. Hellpach, aki Lamprecht gondolatát továbbfejlesztette, amikor Grundlinien einer Psychologie der Hysterie c. nagyszabású művében a hisztériát, mint szociálpatológiai problémát vizsgálja, bebizonyítja, hogy hisztéria szociális alapja a Lenksamkeit, — ahol ezt találjuk, ott észett s tenyészik ma is a hisztéria: 1) a középkorban, mint polgári lélekállapot, 2) ma, mint a proletárság lelkiállapota, 3) elszórtan, itt-ott, mint nevelési produktum. Ezért igazi talaja minden lelki járványnak a középkor. Érdemes Hellpachot idézni: „A primitív, fantáziatelt, a nem fogalmak szerint berendezett, hanem mindenütt a közvetetlenségre irányított lelkiállapot, amely csak a felvilágosodás századában, a 18-ban, formálódik véglegesen át, kedvező talaj volt. Különös körülmények termékenyítették meg. A városi élet, a látókör tágulása, felfedezések és találmányok, továbbá az egyház ragyogása és legendaszerű fény pompája a fantáziát túlcsigázták. Erős érzelmi momentumok is tapadtak éhez a gazdagodáshoz: kétség és az újnak sejtése egyrészt, az egyház intelmeitől való félelem másrészt. Erotikus elemek mintegy túlterhelték a kort. Ehez járultak még az erős harcok, szociális és politikai bizonytalanság, elemi csapások, így főképen a nagy járványos betegségek, a pestis, lepra, kolera, röviden katasztrofális zavarodások és események nagy számban. Mindenekelőtt azonban fegyelmezetlenség: régi kötelékeknek szakadása; mértékletesség és önuralom pusztulása; bomlás, belső anarchia mindenütt. Minden téren beteges izgalom izzott és a vallási rajongás fantasztikus áradata a parazsat lángra lobbantotta. Mi keletkezhetett volna ilyképen más, mint hisztéria? Egyenes következménye volt ez a kor lelkiállapotának; azoknak az időknek különös színezetét s a nemi izgalmaknak vallási elemekkel való átszövődését tükrözte vissza . . . Éppen ezért a reformáció se segített ezeken az epidémiákon, mert, amint az a vallási szakadásoknál kikerülhetetlen, ezrek kedélyében anarchiát és határtalan zűrzavart hozott létre, és a legvadabbul kifejlesztette nemcsak a külső, hanem a belső vallási harcokat is. A régi hit oszlopai leroskadtak és tehetetlenségükben, Istennel is szembekerülve, mindnyájan azokba a szalmaszálakba kapaszkodtak, amelyeket az új vallás is meghagyott: ördögbe és démonokba. Az egyházi felszabadulás diadalmenetét a boszorkányüldözés máglyái világították be”. (Die geistigen Epidemien). VI. És csakugyan. A boszorkányság, ördöngösség évszázados járványait szemlélhetjük. S hogy az emberiség ősrégi szellemhite, babonája és varázslata olyan véres formát öltött, mint 1200 és 1700 között, ennek a bűnnek a terhét egyedül és kizárólag az egyház viseli. Szent Ágoston viszi be az V. század elején a pogány démonologiát a kereszténységbe s a skolasztika szörnyű módon fejleszti ezt a tant tovább. A XIII. század elején kezdi meg működését az inkvizíció, ez a bigottságnak és szadizmusnak rémes ölelkezéséből származó torzszülött, amely több áldozatot nyelt el pár száz éves élete alatt, mint

766


a föld összes háborúi azelőtt és azóta. Az eretnekség, amely a XIII. század „bűne” volt, lassankint átváltozik mágikus jelenséggé. Aki ezt az átalakulást a maga mérhetetlen tekintélyével véghezvitte, az aquinói Szt. Tamás volt. A kellőleg előkészített talajba hull a véres mag, amelyet azután VIII. Ince pápa Summi desiderantes kezdetű bullája (1484) vetett el, amely kimondja, hogy aki a boszorkányságban nem hisz, az eretnek. Rövidesen megjelenik a dominikánusok híres könyve, Malleus maleficarum, amely most századokon át a gondolkodás irányítója s annak a páratlan epidémiának: a boszorkányságnak a forrása, amely maga kilenc millió ember életébe került. Csodálatos és rettenetes kép tárul az elé, aki e járvány történetét végigolvassa, megborzad az ember, hogy ilyesmi lehetséges volt. Sajnos, hogy a dolgot olyan kevesen ismerik, — az iskola gondosan elhallgatja a részleteket. Akit érdekel, annak Hans Kübert kis könyvét ajánlhatom. (Zauberwahn. München, 1913. Buchhandl. Nationalverein). Amint a ránkmaradt aktákból Pelman, bonni pszichiáter megállapítja, a boszorkányság miatt elítéltek közt csak igen kevés elmebeteg volt, jelentékeny számú hisztériás (a boszorkányság ismérvei: az érzéstelenség, felfúvódottság és görcsök típusos hisztériás tünetek!), de az áldozatok túlnyomó többsége ép elméjű és idegrendszerű ember volt, akiket a vallási türelmetlenség, az irigység, a rosszakarat, a butaság vitt a főbizonyító eszköz: a kínpad elé. Ez azután olyan szuggeráló erő, amelynek senki sem tudott ellentállni. A boszorkányság utolsó akkordjai az ördöngösségbe, megszállottságba vezetnek át. Ennek a története már nem olyan véres, — noha aszerint, ahogy a királyok vagy püspökök érdekei megkívánták, itt is esett elég halál (tudvalevőleg az inkvizíció halálos ítélete egyúttal a javak elkobzását jelentette!) — s akárhány mulatságos históriát is találunk. Különösen a kolostorokban játszódtak le ilyen epidémiák, (ezek még ma is a hisztéria igazi melegágyai!) amelyek közül egyet elmondok. 1550-ben egy belga kolostorban, Uvertetben, egy apáca éjjel sóhajtásokat és nyögéseket hall, — ami nem csodálatos tizenöt napi súlyos böjt után. Erre hallucinációk, nevetőgörcsök és katalepsziás (görcsös) állapotok állnak be nála, ami hamarosan a többi apácára is ráragad. Mint a bolondok ugrálnak napokon át, sérüléseket ejtenek magukon, lábaiknál fogva a kert fáira akaszkodnak, akivel összetalálkoznak, azt megcibálják, bepiszkítják, hol megnémulnak, hol ordítoznak, mindegyik a benne levő ördöggel hangos vitát folytat s így tovább. Csak nagy sokára, évek multán szűnik meg lassankint a járvány miután néhányukat megégették, a többiből pedig sikeresen kiűzték az ördögöt. (Ezt a procedúrát Rubens egyik remek bécsi képén láthatják lefestve). Az ördögűzés, exorcismus, kedvelt foglalkozása a kornak, illetőleg a kor papjainak. Sok középkori novellista énekli meg ezeket a manipulációkat, — nem ők tehetnek róla, hogy ma a pornográfusok között szerepelnek. Az bizonyos, hogy az egész ördöngösségnek erősen szexuális mellékíze van, s a freudizmus számára a megszállottság tünetei valóságos kincsesbányát jelentenek. Voltak országos hírű ördög-


767

ûzõ szerzetesek, akik valóságos diadalmenetben vonultak városrólvárosra. Az ördöngösséggel rokon az extázis állapota. Ez is végigmegy az egész középkoron, s megtalálható mindenütt, ahol a hisztéria. Itt játszik bele a lelki epidémiákba a vallás, a misztikusok, a látnokok, a próféták, a szentek. Az illúzióknak, hallucinációknak, autoszuggesztióknak és szuggesztióknak egész sorozatából épülnek fel a látomások, a csodák, s ami nem történik meg a szentek életében, arról megindul a legendaképződés holtuk után. Tanulságos példa erre szent Xavér Ferenc híres legendája szolgája megmentéséről, amelyet Pelman elemez. Ez a hittérítő Chinában hal meg 1552-ben, ott is temetik el; amikor négy hó múlva exhumálják, hogy Indiába szállítsák, hulláját egész frissnek találják s még fél év múlva is így marad, sőt földöntúli jó szagokat áraszt. Ez természetesen a katholikus egyház egyik legszebb csodája, — amire Ireland angol pszihiáter megjegyzi, hogy inkább az lett volna csoda, ha a holttestet a balzsamozás klasszikus országában be nem balzsamozzák. Szóval Ferenc, a távolban járó hittérítő leveleket ír haza, s egyikben elmeséli, hogy egy folyón való átkelésnél szolgáját lovastól elsodorja az ár; miután nem mehetett már segítségére, buzgó imába kezdett. S míg ő a parton térdepel, látja, hogy a ló csakugyan emelkedettebb fenékrészre kerül, s hű szolgája csakhamar partot ér. Ferenc azzal végzi levelét, hogy hálát ad az istennek, aki meghallgatta imáját, — sem ő, sem kora nem látott a dologban csodát. Ferenc halála után 19 évvel egy jezsuita könyvet ír életéről és tetteiről, de semmiféle csodát sem említ fel róla. Csak amikor száz év múlva szentté akarják avatni, akkor „tudnak” már csodatetteiről, s azóta a fenti epizód úgy szerepel, hogy forró imáját meghallgatta az Úr, mert íme egyszerre Ferenc látja, mint nyílik meg az ég, s egy angyal miként vezeti kezénél fogva a már-már elmerülőt a partra. Így születnek a csodák, belőlük, meg az extázisból indulnak ki a vallásalapítások, amint ezt különösen Mohamed eksztatikus állapotaiból láthatjuk, amelyekben a Koránt diktálta. Mellesleg megjegyezve, Mohamed nem szenvedett epilepsziában (Napoleon és Caesar sem!) mert epilepsziás roham alatt nem lehet diktálni. Az extázis, amelyben az ember mintegy a túlvilágba emelkedik, voltaképen hisztériás szomnambulizmus, azonos a spiritiszták trance-jával. Ilyen állapotban a legkülönfélébb autoszuggesztiós tünetek valósulhatnak meg, — többek közt a híres stigmatizálódás, azaz vérző foltok megjelenése a kezeken és lábakon, ott, ahol Krisztus sebei voltak. Assisi szent Ferenc az első, akin ezt állítólag észlelték (1224), — de csak a halála után, mert életében gondosan rejtegette. Azután sienai szent Katalin, montefalcói Klára, Marie Alacoque s még sokan egész Louise Lateau-ig, akin ugyanezt 1867-ben megfigyelték, s akinek hisztériája kétségtelenül megállapítható volt. Így megy ez korról-korra, de amíg a múltban, éppen a kedvező miliő következtében, világokat felforgató nagy vallási mozgalmak születnek az extázisból (amely mozgalmakat azután a gazda-

768


sági háttér és az osztályharc tesznek erősekké s juttatnak diadalra), addig ma legfeljebb bigott emberek számára való búcsúhelyeket eredményeznek. Ma már a vallásalapítás csak bizonyos szűk körökben talál visszhangra, ott, ahol minden bogarasságra akad hivő, mint pl· Amerikában a Christian Science s egyéb komédiák s érdekes módon két társadalmi osztályban: a legfelsőbben, ahol vagy a spleen vagy a degeneratív imbecilitás képezik a talaját, — és a legalsóbban, ahol a teljes kulturálatlanság és nyomor a Lenksamkeitot és hisztériát nagyobb tömegekben konzerválták. Az utóbbira egyik legérdekesebb példa a Bechterew és Sikorski orosz neurológusoktól végigészlelt maljovanizmus. Ez a vallásos mozgalom, igazi pszihopatológiai epidémia, az erre amúgy is hajlamos Oroszországban lépett fel a múlt század kilencvenes éveiben. Az orosz nép miszticismushoz való vonzódása közismert mindenki előtt, aki Dosztojevszkit vagy Tolsztojt olvasta; a duchoborzok, dekabristák, raszkolnikik, skopzok, stundiszták szektáiról is bizonyosan hallottak már. A maljovanizmus is hasonló valami volt. Egy Maljovanni Konrád nevű, terhelt családból származó iszákos kisoroszban lassankint vallásos téboly fejlődött ki; az volt, a téveszméje, hogy ő Krisztus, s neki kell szenvedéseivel a bűnös emberiséget megváltani; hogy a szentlélek lakik benne s az diktálja szagait. Hasonló téveszméket minden elmekórházi orvos ismer a paranoia religiosa kórképéből. Maljovanni szavai azonban a maga miliőjében rokon fülekre találtak s csakhamar híveinek serege követi. Tanítása szerint az isten szelleme mindaddig lebeg az űrben, amíg az emberek meg nem javulnak; jelenleg a szellem benne lakozik s általa hirdeti a világ végét, amely nemsokára elkövetkezik s mintdenki rettenetesen bűnhődni fog, csak azok nem, akik az ő tanain vallják, mert ezek bűnhődését ő szenvedi el. Prédikációi közbereszketés és görcsök lepik meg, túlvilági szagokat érez, s a levegőben lebeg, — legalább ezt állítja ő és követői. Ezek a maljovan niták felhagynak foglalkozásukkal, eladják házaikat s földjüket, hogy állandó imádkozásban tölthessék már amúgy is rövid életüket. Imádkozás közben ugyanazokat az „édes, aromás, túlvilági szagokat” érezték, mint prófétájuk, éppen úgy estek görcsökbe, mint ő, állandóan vallásos dalokat énekeltek, mások keservesen sírtak, mellüket verdestek, hajukat tépték, mások meg egész nap egy helyben topogtak, kutyaugatást, vagy nyerítést hallattak, — a végkimerülésig. A hatóság végül is Maljovannit elmekórházba internálta, de a mozgalom csak nagysokára csillapodott le. Íme a vallásos epidémiáknak egy típusos képe, s ha nem is mennék olyan messze, mint Binet-Sanglé, aki a kereszténység eredetét hasonló esetre vezeti vissza s Jézust az adatok alapján paranoiásnak minősíti, de határozottan állítom, hogy — a történelmi s gazdasági háttérről meg nem feledkezve — a kereszténység kezdeteiben a pszichopatológiás fertőzés nyomai megtalálhatók. Aki nemcsak így analitikusan és kívülről, hanem belülről, magamagán átélve akarja megismerni a vallásos mozgalmak mehanizmusát, az olvassa el G. Hauptmannak: „Der Narr in Christo Emanuel


769

Quint” című regényét. Talán még ennél is megrázóbb és közvetlenebb H. H. Ewersnek: „Der Zauberlehrling oder die Teufelsjäger” című regénye, amelyben azt írja le, hogy miképen fejlődik ki alkalmas miliőben, egy elzárt kis falúban, amelynek bigott lakosságát az Amerikából hazahozott üdvhadsereg-propaganda már izgalomba hozta, az Ewers kedvenc hőse, Frank Braun által az experimentum kedvéért megindított szuggesztív mozgalom; hogy mikép lobban lángra lassankint a falu egész népe, mint lesz a hipnotizált szép kocsmároslányból, az ő szeretőjéből, stigmatizált szent, aki végül is autoszuggesztiói révén keresztre feszítteti magát; mint kényszeríti végül a fanatizált néptömeg Frank Braunt, hogy ő szúrja a lándzsát a felfeszített leány oldalába (mint a római katona a Jézuséba), s mint kénytelen ő ezt meg is tenni, noha a lemeztelenített nő napfényben ragyogó gyönyörű testében egy ébredező életnek, az ő gyermekének körvonalait látja kidomborodni. Ewers raffinált, démoni erejű stílusa és lélekfestése nyomán igazán átéljük ezt a gyönyörűséget s megértjük, hogy Frank Braun, a Zauberlehrling nem tud menekülni a maga felidézte szellemek elől. Aminthogy minden lelki epidémiánál a fertőzés forrását s a fertőzés áldozatait olyan szoros, kölcsönhatásokból kialakuló gyűrű fogja körül, hogy a kettőt később elválasztani szinte lehetetlen. VII. Tanulmányozzuk hát kissé közelebbről a forrást s az áldozatokat. Már elől felvetettük a kérdést, hogy voltaképen miféle elmekórtani kórformákkal találkozunk a lelki epidémiáknál? Az eddigiekből már megadhatjuk a feleletet: a fertőzés forrása rendszerint nem normális egyén, legtöbbször a különösnek, extravagánsnak s az elmebetegségnek a határbirodalmába tartozik. Az a nagy terület ez, amelyet egyszóval pszichopatiának nevezünk. Elsősorban a hisztéria tartozik ide, amelynek szimptómáival s egész lelki mehanizmusával már annyiszor találkoztunk, azután mindenféle abnormis karakterek, degeneráltak, debilisek, morálinszaniások, perverzek, kényszerneurózisban szenvedők, stb. Csak ezek után jönnek az elmebetegek. Alapjában véve bármely elmebetegség lehet a járvány kiindulópontja, a dolog természeténél fogva azonban leginkább azokat a betegségeket találjuk, amelyeknek tünetei az átérzés-átélésre s szuggesztióra legalkalmasabbak, tehát amelyekben a fokozott kedély izgalom, érzéki csalódások és téveszmék állanak a kórkép előterében, miután ezekben szunnyad a legnagyobb ragályozó erő. Ilyenek az epilepszia (különösen a ködösállapotokban), a paranoia (tébolyodottság), a mániás-depresszív elmezavar enyhébb alakjai (a cyclothymia) s a korai elbutulásnak paranoid formája. Ha szem előtt tartjuk azt, hogy a lelki életben, épp úgy mint mindenütt a természetben, az átmenet fokozatos, hogy tehát a teljes épelméjűség s a teljes elmezavar között szakadatlan sorozatban helyeződnek el az agyvelők, akkor megértjük azt, hogy mikép kerülnek

770


bele a lelki epidémiák áldozatai, ragályozottjai közé az elmebetegek és pszichopaták épúgy, mint az egészséges elméjűek. Ugyanazok a konstitutív tényezők alkotják az egyiknek, mint a másiknak a lelkét, a különbség csak az, hogy az egyiknek több rezonátorja vagy gyengébb szordínója van a fertőzés hullámaival szemben, mint a másiknak. Az objektív kritérium ép és kóros elme között, különösen a határvonalon, nem annyira orvosi, mint inkább szociálpszichikai jellegű. Normális az, mondja Hellpach, ami „szociálpszichikai közkincs”, az, aminek a motiválását a társadalom elfogadja. Ha pl. társaságban valaki állandó nevetgélés közben vicceket mesél, a legféktelenebbül viselkedik, vaskos kétértelműségeket kockáztat meg, ha alkohol nem szerepel, gyanakodhatunk esetleg mániára, főleg ha az illető komoly tudós, míg ha kereskedelmi utazó, úgy nem merészelnénk ezt a diagnózist megcsinálni. De ha az illető úr a következő percben, mondjuk, genitáliáit mutogatja, — akkor a laikus előtt is tiszta a diagnózis. Miért? A mi kultúránkban ez a tett nem motiválható, az egyén beszámíthatatlan (Zurechnungsfähigkeit, mondja Liszt, ist bestimmt durch das Handeln nach Motiven) — vagy pedig a motiválását a társadalom nem hajlandó elismerni és eltűrni. Ép és kóros között differenciálni, mint mondottam, éppen a határformáknál nehéz, tehát éppen ott, ahonnan a mi témánk legfőbb anyaga való. Minden normális emberben van kóros anyag elég. Gondoljanak pl. arra, hogy az az ember, akit az élet kissé letört, még legjobb barátjának a szavaiból is milyen könnyen olvas ki lekicsinylést, vagy arra, hogy milyen izgatottan viselkedik a fiatal leány az első bálon, azt hiszi, hogy mindenki őt nézi, a mellette elhangzó nevetést kinevetésnek hajlandó felfogni, vagy emlékezzenek Dosztojevszki csodálatosan mély analízisére Raszkolnikovról, aki bűnének tudatában minden közömbös szóban és tekintetben gyanúsítást lát s éppen emiatt árulja is el magát — s íme, előttünk vannak azok a tünetek, amelyeket a paranoiánál mint vonatkozási téveszméket ismerünk. S a téveszméknek valami csodálatosan ragályozó erejük van! Az utánzási ösztönünk, különösen kedélyizgalmak behatására, bámulatosán működik. A pszichiátriában van egy különös fejezet: az elmebetegségek indukáltságáról. A folie a deux, a folie communiquée, amikor intimen együttélő emberek egyszerre, vagy rövidesen egymásután, kölcsönös befolyásolás útján azonos, vagy hasonló (rendszerint paranoiás) elmebajba esnek, közös illúzióik, hallucinációk vannak, együtt építik fel téveszméjük rendszerét. A lelki epidémiának ezt a lokalizált formáját a szépirodalom már régen felhasználja. Csak a legújabbakat említem fel, Andrejev híres „Vörös kacaját”, amelyben egy az orosz-japán háború borzalmaiban megőrült tiszt emlékiratainak olvasásánál a testvére is megőrül; vagy Η. Η. Ewers-nek diabólikusan nagyszerű, „Der tote Jude” és „Die Spinne” című novelláit. Különösen ez utóbbiban fejlődik ki szemeink előtt ilyen téveszme, amikor azt a fiatal diákot, aki egy rosszhírű szoba titkát akarja felfedni, amelyben már többen az ablakra felakasztották magukat, a szoba emlékei ugyancsak a felakasztásra indítják.


771

VIII. Mindnyájunkban van tehát anyag, amely kellő behatásra reagál a lelki epidémia fertőző csirájára. Már céloztam erre előadásom folyamán, most befejezésül a mindennapi életből veszek néhány példát. Előre kell bocsátanom azt, hogy véleményem szerint minden tömegmozgalom voltaképen lelki epidémia, — hiszen az epidémia szó még nem szükségképen jelent rosszat, károsat, betegeset. Hozzá vagyunk ugyan szokva, hogy a testi epidémiák analógiájára csakis az ilyen negatív értékű mozgalmakat foglaljuk a címbeli gyűjtőnév alá s előadásomban elsősorban én is ezekre terjeszkedtem ki. De csak azért, mert az ilyen patológiás jelenségekben jobban, precízebben, élesebben domborodnak ki a törvényszerűségek, mint a megszokottban, a mindennapiban, amelyet alig is tudunk kellő objektivitással analizálni. Azért, mert a kereszténység alapjaiban a vallásos pszichopatologia ismérveit láttuk, nem mondhatjuk ki, hogy tehát a kereszténység értéktelen; az értékelés kérdése nem tartozik sem a biológiára, sem ennek egyik ágára, a pszichológiára. Mindig csodálkoztam, ha valaki az élettudományoknak abban a megállapításában, hogy a genialitás is abnormitás, a géniuszok lekicsinylését látta. Szó sincs róla. S így nem szégyen reánk nézve, ha azt találjuk, hogy minden tömegmozgalom lelki epidémia. Mert azt egész tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy a tömegmozgalom, mondjuk a jó, szép és okos tömegmozgalom kovásza nem a meggyőzés, a rábeszélés, a kapacitálás, mint ahogy azt hinni szeretjük s ezzel mintegy a beteges tömegmozgalom okaitól elkülöníteni próbáljuk. Az igazi meggyőzés mindig csak kevés emberrel szemben lehetséges, mert a logika csak ritka ember gondolkodását irányítja. Amit meggyőzésnek gondolunk és iparkodunk feltüntetni, a parlamentben, az igazságszolgáltatásban, a társadalmi életben, a börzén, az újságban vagy a szalonokban, az rendszerint csak (de ez a csak sem lekicsinylés!) kedélyre gyakorolt hatás, érzésekre való utalás, képzetek felélesztésének törekvése, szóval régi ismerőseink: az átérzés és a szuggesztió. Senki jobban nem tudja ezt, mint a gyakorlati, a cselekvő ember: a hadvezér, a politikus, a bankár, a népszónok s mindezen foglalkozásoknak egyaránt mestere: a demagóg. Ezért erősebb fegyver a tekintély, a pozíció, hatalmasabb meggyőző eszköz a fordulat, a szállóige, az éle, mint minden érv — s ezért ragad magával az érces bariton és a szép szakáll. Ez adja meg a szónak a nagy jelentőségét, ez, hogy átérzést és szuggesztiót jobban lehet vele megvalósítani, mint bármi mással. Ez adja meg a szó-szimbolum mindenható erejét, — emlékeznek Anatol France Putois-jára? amint megvolt a neve, már élt a titokzatos kertész: il avait le crâne pointu, le front bas . . . les cheveux jaunes et le poil rare . . . Ebben rejlik az ismétlés hatásának titka; a sokszor hallott fogalom mintegy belopózik az ember leikébe, beül a tudattalanba s adott alkalommal döntő szerepet játszik az elhatározásnál. Innen van a hirdetésnek, a reklámnak az a nagy tömeglélektani szerepe; amikor ötször, tízszer olvassuk, hogy a „legjobb szájvíz az Odol” vagy „használjon Yes porcellánpúdert”, akkor még


771

tudjuk, hogy ez csak reklám, de amikor már százszor, kétszázszor van a szemünk előtt, úgy, hogy tudatosan nem is olvassuk, de szájvizet vagy púdert vásárlunk, akkor úgy érezzük, mintha már sokan ajánlották volna, mintha csakugyan valami nagyszerű volna (maga a szó-szimbólum: porcellánpúder is milyen szuggesztív erejű!) s Odolt és Yest fogunk a boltostól kérni. Vagy min alapszik a női divat-hajsza, ez a ha nem is véres, de könnyes lelki epidémia? Simmel egy finoman megírt kis esszéjében bizonyítja, hogy két tényezőn: egy elválasztó és egy utánzó momentumon, az előbbi megkülönbözteti a másképen öltözködő osztályokat, az utóbbi egyesít egy bizonyos osztályhoz tartozókat, így tehát kielégíti mindazokat, akiknek ezzel meg van adva szociális cselekvéseik mértéke az egyéni felelősség és választás szűkségessége nélkül, tehát azokat, akik belsőleg önállótlanok, de mégis önállóságot akarnak s ezt megkapják azokkal szemben, akiket divatjukból pénzvagy ízléshiány miatt kizárnak. Ezért k e l l változnia a divatnak, amint általános lesz. S mint minden szellemi járványnak, ennek, az ipari érdekeltség gazdasági háttere miatt életképes és állandó mozgalomnak is megvan a már ismert ragálya: a Poiretk és Holzerek folytonosan ismétlődő, burkolt szuggesztiói a divatlevelek formájában, a lapok beszámolóiban a főúri és színésznői toalettekről stb. s megvan, lerakva a női nem lelki organizációjában talán örökre: a ragályt mohón magába szívó talaj. Ha már a nőkről beszélünk, nem típusos lelki epidémia-e az egész nőmozgalom? Szemeink előtt nőtt fel, figyelemmel kísérhettük minden mozzanatát, nem ismerünk-e rá a fertőzés megszokott eszközeire? A nők elnyomatásának és nemi szolgaságuknak folytonos lefestése nem az átérzés segítségét veszi igénybe? A diadalok dicsőítése, a közömbösök kipellengérezése, az ellenfelek becsmérlése nem a demagógia szuggesztiói? A votes for women nem az ismétlés erejével hat? S a militans suffragettek csodálatos tehnikája, céltudatos mártírsága nem a legizzóbb szuggesztív hatalom? Ma már nem hatnak az égi látomások, a katalepszia, a stigmatizálás (legalább is nem a parlamentre), de az analógiájukra lejátszódó rombolások, gyújtogatások, felpofozások igen. Mit árt az, hogy pszichopaták és hisztériások dolgoznak a barikádokon? mindig így volt, mindig így kellett lennie s nem volt még lelki epidémia (ha szabad értékelő egyéni megjegyzést kockáztatnom:) amely ilyen nemes és igazságos ügyet juttatott diadalra, mint ez fogja tenni, — egyedül csak a szocialista mozgalom. Sok mindent lehetne még tárgyalnom, jó és rossz, egészséges és beteges szellemi mozgalmakat: a modern kor ördöngösségét, a spiritizmust; a legmodernebb babonát, az okos lovakat, a „krallizmust”; a Psylanderben kikristályosodó erotomániát, — az irodalomban és művészetben egymást váltogató izmusokat (a naturalizmustól a futurizmusig), a világnyelv-propagandát, a monizmust, az antialkoholizmust, a kongregációkat, a freudizmust (amely már, sajnos, világnézletté kezdi kinőni magát), Jacques-Dalcrozet, a tangót s így tovább. A mai „reizsam” kor minden évben szolgál új epidémiákkal,


773

hol van a középkor „csendes nyugalma”, amelyben egy-egy becsületes epidémia négyszáz évig tartott?! Hálistennek, örökre eltűnt. S vele eltűnt, azaz mindinkább tűnőben van minden középkori Lenksamkeit. A politikai és gazdasági életben most rázzuk le utolsó bilincseit (igaz, hogy nehezen), a társadalmi felfogás már teljesen kinőtt belőle, egyedül a szexualitásban és a nevelésben vagyunk még nyakig benne. De a természettudományos világfelfogás és a technika ellenállhatatlanul haladnak útjukon s velük az emberiség. Mindinkább nő a tudás és a kritika ereje s ezzel annak a lehetősége, hogy mozgalmakat csakugyan a meggyőzés s nem az átérzés és szuggesztió segítségével lehessen csinálni. Majd ha ezt a két hatalmas ellentállást a fejlődés vasökle beleplántálja minden ember lelkébe, annyira s olyan erősen, hogy a tudattalanba mélyedjenek, a kultúrember ösztöneivé legyenek, akkor, sok-sok száz év múlva, szabadul fel igazán az emberiség minden égi és földi gyámkodás alól.

SZEMLÉK ÉS JEGYZETEK J. Peritch: Szerbia aktuális problémáihoz* I. Milyen hatással lesznek a nemrég beállott politikai változások a balkáni államok egymás közötti és a többi európai államokhoz való viszonyára? Ez a kérdés túlságosan tág ahhoz, hogy egy folyóirati cikk keretében kimerítően tárgyalható legyen. Ezért csak arra fogunk szorítkozni, hogy az e kérdésre adott feleletünkben csupán a leglényegesebb gondolatokat fejtsük ki. Ami mindenekelőtt a balkáni eseményeknek és háborúknak a balkáni államok egymás közötti viszonyára gyakorolt hatását illeti, különbséget kell tenni az államoknak a balkáni háború előtti időből eredő tervei és azon eredmények között, amelyeket valóban el tudtak érni. A balkáni keresztény államoknak az 1911. és 1912. év folyamán megfogamzott tervei között van egy olyan, amely, azt lehet mondani, majdnem teljesen sikerült. Ez a terv: az európai Törökország hatalmának megtörése és a még török uralom alatt álló keresztények felszabadítása a török elnyomatás alól. Azért mondjuk, hogy a balkáni államoknak ez a terve csak majdnem teljesen sikerült, mert a törökök még nem szorultak ki teljesen Ázsiába. Konstantinápolyt és Thrácia keleti részét megtartották és még ma is birtokukban tartják. Ezt Törökország és a szövetséges balkáni államok a nagyhatalmaknak köszönhetik. A nagyhatalmak álláspontja ugyanis az volt, hogy a konstantinápolyi kérdés nem tisztán balkáni kérdés, amely csak a balkáni keresztény népeket és a törököket érdekli, hanem európai kérdés, amelynek eldöntése Európa, azaz a nagyhatalmak hatáskörébe tartozik. De minthogy a nagyhatalmak között a konstantinápolyi probléma megoldása tekintetében nem uralkodott egyetértés, jobbnak látták a probléma liquidációjának elhalasztását oly módon, hogy a várost meghagyták a törökök birtokában. Inkább a muzulmánok, mint a balkáni keresztények, — ez volt a keresztény Európa döntése! Törökország ismét hasznát látta a keresztények viszálykodásának, amelynek Európában oly sokáig tartó fennmaradását köszönheti. Az a nagy gyorsaság, amellyel a balkáni szövetségesek évszázados ellenfelüket legyőzték, eklatáns bizonyítékkal támogatja azt az állításunkat, hogy Törökország, legalább is az utolsó két évszázadban, nem a saját erejéből állt fenn Európában, hanem a keresztény * A Huszadik Század szerkesztősége kérdéseket intézett néhány kiváló balkáni politikushoz és publicistához, melyekben a balkán háborúk által létrehozott új helyzet következményeit tudakolta. Ε cikk szerzője, a belgrádi egyetem jeles tanára, szíves volt egy egész tanulmányban válaszolni kérdéseinkre. Midőn fejtegetéseinek örömmel adunk helyet, megjegyezzük, hogy álláspontja a szerb konzervatívaké s így az audiatur et altera pars elve alapján arra fogunk törekedni, hogy a közel jövőben a szerb radikálisok véleményét is bemutathassuk szemlénk olvasóinak. A szerk.

J. Péritch: Szerbia aktuális problémáihoz

775

népek széthúzása következtében, minthogy ezek sohasem tudtak megegyezésre jutni a balkáni, illetőleg a török kérdésre vonatkozólag. Törökország azért volt erős, mert a keresztények gyengék voltak viszálykodásuk következtében. És valóban, mihelyt a keresztények — még hozzá nem is az összes európai, hanem csak a balkáni keresztények — megegyezésre jutottak a török kérdésben, néhány hétig tartó háború után a törökök eltűntek, illetőleg majdnem eltűntek Európa térképéről. Ami azonban a balkáni koalíció második célját, egy balkáni konföderáció megalkotását illeti, e tekintetben a balkáni szövetségestársak nemcsak „majdnem teljes”, hanem a lehető legteljesebb kudarcot vallották. Mert lehet-e tökéletesebb kudarc, mint hogyha háború tör ki azok közt, akiknek a konföderációt kellett volna alkotniuk? Ennek azután az lett az eredménye, hogy a Balkán-félszigeten szövetségesek helyett halálos és kérlelhetetlen ellenfelek állanak szemben egymással. Ha ennek a siralmas eredménynek az okait keressük, azt fogjuk látni, hogy azok kétfélék. Egyesek közülük magukban a balkániakban rejlenek, mások ismét a nagyhatalmakban. Ami a balkániakat illeti, a háborút, amelyet ők egymással viseltek, mindenekelőtt magából az emberi természetből lehet megmagyarázni. A balkániak és a törökök közt vívott háború a hatalomért vívott harc volt; a háború kitörése előtt a törökök voltak a leghatalmasabbak a Balkán-félszigeten és a keresztények azért támadták meg őket, hogy a helyükbe ők léphessenek, hogy ők legyenek a leghatalmasabbak a Balkán-félszigeten és ne a muzulmánok. A keresztény hatalom, amint az alig szorul hangsúlyozásra, kétségkívül jótékony hatalom, míg a muzulmán hatalom kártékony hatású. De ez nem zárja ki azt, hogy a balkáni keresztények és muzulmánok között a hatalmi fölényért, az uralomért folyt a háború. Már pedig mi sem könnyebb annál, mint az embereket abból a célból egyesíteni, hogy egy közös ellenségtől magukhoz ragadják a hatalmat. A politikában ez napról-napra tapasztalható. Az ellenzéki pártok minden nehézség nélkül össze tudnak működni abban, hogy a kormányt megbuktassák és a helyére üljenek. Mihelyt azonban egyszer a hatalmon vannak, csakhamar konfliktusok támadnak közöttük és különválnak egymástól. Amint ebből látható, a hatalom megszerzésének vágya egyesíti az embereket, a hatalom gyakorlása ellenben szétválasztja őket. A hatalom kétarcú isten, van jó és rossz oldala, oly isten, mely biztosítja az egyetértést, de a viszályt is előidézi. Ez történt a balkániak esetében is. Amíg csak arról volt szó, hogy a törökök hatalmát összetörjék és trónját elfoglalják, oly egységről tettek tanúságot a felfogás és cselekvés tekintetében, amely az egész világ csodálatát kiérdemelte. De mihelyt egyszer a törököket már legyőzték és a töröktől elragadott hatalom gyakorlására kellett áttérniük, először olyan versengés képét kezdték mutatni Európának, amely élénk ellentétben állt az iménti egyetértésükkel és végül befejezésül sokkal véresebb küzdelmekbe bocsátkoztak, mint amilyeneket a törökökellen kellett vívniuk. Miután a második balkáni háború okainak elemzése közben megállapítottuk, hogy milyen része volt ebben az emberi természetnek, nem kerülhetjük el azt a kijelentést — még ha ki is tesszük magunkat az elfogultság és sovénség vádjának, — hogy t. i. a bal-

776


káni államok között kitört háború főoka nem volt más, mint Bulgária hegemóniára törekvése a Balkán félszigeten. Bulgária törekvése odairányult, hogy uralom tekintetében a török-birodalom helyébe lépjen Európában. Természetesen sem a szerbek, sem a görögök nem tűrhették, hogy a Balkán félszigeten egy új nagyhatalom, a bolgár létesüljön, amely összehasonlíthatatlanul veszedelmesebb lett volna rájuk nézve, mint Törökország. Ellene is szegültek tehát a bolgárok terveinek. Ennek az ellenszegülésnek a folyománya volt a balkáni háború. Ε háborúban Románia is részt vett, mert méltán szemlélte aggodalommal egy Nagy-Bulgária keletkezését a Balkán-félszigeten. Ismeretes, hogy ebben a háborúban Bulgária lett a vesztes és a bukaresti béke (1913 július 28), amely a háborúnak véget vetett, oly határokat jelelt ki Bulgáriának, amelyek, bár elég tágak, de mégsem teszik Bulgáriát veszélyessé a többi keresztény balkánállam szempontjából. A bolgár vereség leckéül szolgálhat minden országnak; megtanulhatják belőle, hogy egy országnak se legyenek olyan céljai, amelyek megvalósítása erejüket felülmúlná. A bolgárok vetkeztek ezen oly egyszerű szabály ellen; oly célokra törtek, amelyekhez hiányoztak az eszközeik. A második balkáni háború kitörésében döntő jelentősége volt az 1912. évi február 29-iki szerb-bolgár szerződésnek, amelyben Szerbia — amelyet akkor, ép úgy, mint ma, radikális kormány képviselt — majdnem az egész Macedóniát bolgár földnek ismerte el. A bolgárok e szerződésre támaszkodva azt követelték, hogy a szerbek engedjék át nekik az összes macedóniai területeket, amelyeket elhódítottak a törököktől és amelyeket az 1912-iki szerződés a bolgároknak ítél oda. A szerbek, tudatában mindazoknak a veszedelmeknek, amelyeket ennek a szerződésnek a végrehajtása Szerbia és a szerb nemzet szempontjából maga után vont volna, természetesen vonakodtak a bolgárok követelésének eleget tenni, ami siettette a két szláv nemzet közötti háború kitörését. Az 1912. évi szerződés, amelyet Szerbia és Bulgária Macedóniára vonatkozólag kötöttek, egyike volt a szerb radikálisok legnagyobb hibáinak, amelyeket a külpolitikában elkövettek. Ez a hiba Szerbiának közel 50.000 emberébe került, akik elestek, betegségben meghaltak vagy megsebesültek: megközelítőleg ekkora a második balkáni háború szerb áldozatainak a száma. Ezt a háborút Szerbiának azért kellett Bulgáriával folytatnia, hogy a radikális politika hibáit jóvá tegye. Ezt az árat kellett Szerbiának fizetnie, hogy megváltsa magát az alól a hűbéri alávetettség alól, amelybe Bulgáriával szemben az 1912. évi szerződés bizonyára helyezte volna. Ezt a végzetes szerződést az orosz diplomácia diktálta rá Szerbiára. Oroszország előtt cél gyanánt lebegett egy balkáni szláv szövetséges állam alkotása, amely államra saját politikai céljai miatt volt szüksége. Oroszország a németekkel, illetőleg Németországgal és Ausztria-Magyarországgal való küzdelmére gondolva, mozgósítani akarta a szerbeket és bolgárokat, hogy balszárnya gyanánt vesse őket Ausztria-Magyarországra. Midőn Oroszország e célra tört, vajmi keveset törődött a szerb királyság és a szerb nemzet jogaival és sajátos érdekeivel. Oroszország szemében csak az bírt fontossággal, hogy a bal-

J. Péritch: Szerbié aktuális problémáihoz

777

káni szláv államokban szövetségest nyerjen és hogy ezt elérhesse, arra kényszerítette az elszigetelt és külső támasz nélkül szűkölködő Szerbiát, hogy az 1912. február 29-iki szerződésben a bolgárok kedvéért feláldozza Macedóniában történeti és ethnográfiai jogait. Oroszországnak Szerbia irányában folytatott politikája bámulatosan hasznát vette annak a körülménynek, hogy e korszakban a radikálisok voltak a hatalmon Szerbiában. A radikális észjárás teljes összhangban állt az orosz politika pánorosz érdekeivel. A szerb radikálisok uralkodó eszméje a szláv és német faj harca volt, amely harcban a balkáni szlávoknak a szláv nagyhatalom, Oroszország mellé kell állniuk, hogy az ő, vagyis a szlávság diadalát biztosítsák a németek felett. A szerbek — így gondolkoztak a radikálisok — nem tettek volna tanúságot a többi szláv népekkel való szolidaritásukról, ha saját patriotizmusukat a szláv patriotizmus fölé helyezték volna, mert a nemzeti hazafiság viszályt és széthúzást jelent a szláv népek között, ami csak kedvezhet a németek előnyomulásának Kelet-Európában. Hozzájárult a radikálisok németellenességéhez a német belpolitika konzervatív rendszere is; a szerb radikálisok mint demokraták, a németek esetleges vereségében a konzervativizmus vereségét és a demokrácia győzedelmét is látták, amely az ő felfogásuk szerint azonos a haladással és a civilizációval. A demokrácia diadalának széles perspektívájával szemben a nemzeti aspirációk túl kicsinyeseknek és gyerekeseknek látszottak a radikálisok szemében ahhoz, hogy egy igazi demokráciához méltóak legyenek. Végül a szerb radikalizmus, amely a nemzetközi szocializmusból eredt, ezen oknál fogva sem kedvez a nacionalizmusnak; radikalizmus és nacionalizmus rendszerint nem szoktak összeférni. A radikalizmus inkább az egyénnel és az emberiséggel foglalkozik; ezért kevésbbé törődik az állam intézményével és a nacionalizmus eszméjével. Az állam és a nemzetiség eszméje a radikálisok szemében nem elég demokratikus; ezek konzervatív, majdnem reakciós eszmék. A szerb radikálisok ezen pszichológiáját szem előtt tartva most már könnyen meg tudjuk magyarázni, hogy miért voltak a radikálisok vezérei olyan engedékenyek azon tárgyalások alkalmával, amelyek az 1912. évi szerződés megkötését megelőzték. A radikálisokat itt nem az ész szava, hanem egy érzés, a szlávellenes és demokráciaellenes németség gyűlöletének az érzése vezette. Ámde a gyűlölet rossz tanácsadó a politikai életben ép úgy, mint a magánéletben. A szerb radikalizmus politikájának a szerb népre olyannyira kedvezőtlen eredményei újabb bizonyítékát szolgáltatják ennek. Azt is mondottuk, hogy a második balkáni háború kitörésében a nagyhatalmaknak is részük volt. Oroszország és Ausztria-Magyarország azok a nagyhatalmak, amelyekre itten célzunk. Oroszországnak — láttuk, hogy milyen céltól vezetve, — sikerült kieszközölnie, hogy a szerbek és bolgárok között szövetségi szerződés jöjjön létre, amely idővel föderációs szerződéssé volt hivatva átalakulni. Magától érthetődik, hogy Ausztria-Magyarország, amely ellen ez az orosz kombináció irányult, nem nézhette tétlenül az orosz diplomácia tevékenységét és hozzáfogott annak a lerombolásához, amit Oroszország

778


alkotott. Ausztria-Magyarország ki is használta bőségesen a szerbbolgár konfliktust és nyíltan a bolgárok ügyének a védelmét vállalva Szerbiával szemben, jelentékeny mértékben hozzájárult a második balkáni háború kitöréséhez. Meg kell jegyeznünk, hogy AusztriaMagyarország ezen állásfoglalása nem volt nagyon logikus, tekintettel arra a veszedelemre, amely az orosz diplomácia mesterkedései folytán fenyegette. Az osztrák-magyar diplomáciának kétségkívül joga volt hozzá, hogy védekezzék a balkáni föderáció megalkotásának kísérlete ellen, amelynek éle elvben ellene irányult és védekezése abból állott, hogy a föderáció tervének megvalósulását megakadályozza. Amint látjuk, a balkáni szlávok, a szerbek és bolgárok, ismét sakkfigurák voltak az orosz és az osztrák-magyar diplomácia kezében, amely figurákkal azok véres és embertelen játszmát játszottak a két nép rovására. De sietünk kijelenteni, hogy a szerb-bolgár vérfürdő dolgában kétségkívül az orosz diplomácia volt a főbűnös. Ha ez a diplomácia arra szorítkozott volna, hogy egy oly szerb-bolgár föderációt létesítsen, amelynek a hatalmakkal szemben tisztára védelmi jellege lett volna, ez a kombináció minden valószínűség szerint sikerült volna, mert egyfelől Macedóniát ez esetben nem osztották volna olyan igazságtalanul el Szerbia és Bulgária között, mint az 1912. szerződés tette, amely a második balkán-háborút előidézte, másfelől Ausztria-Magyarország sem mondhatott volna elleni egy oly kombinációnak, amely nem irányult ellene. Annál is kevésbbé, minthogy Ausztria-Magyarország Bosznia- és Hercegovina annexiója alkalmával hangosan deklarálta, hogy a Balkán félszigeten nincs területileg érdekelve. Ha az orosz diplomácia őszinte lett volna annak az elvnek a proklamálásakor, hogy a Balkán a balkániaké, akkor nem nyomta volna rá a szerb-bolgár szövetségre az Ausztria-Magyarországgal szemben való támadó jelleget, amely vesztét okozta e szövetségnek, miután a szövetségesekkel jó drágán megfizettette Oroszországba vetett bizalmukat. A szerb-bolgár háború a szerbbolgár konföderáció ezen támadó jellegének folyománya, kézzelfoghatóan mutatja, hogy Oroszország a balkáni szövetség megalkotására irányuló kísérletei alkalmával vajmi kevésbe vette a balkáni népek érdekeit és igen keveset törődött az ő függetlenségükkel; az orosz diplomácia e kísérletei csakis lényegileg orosz célok szolgálatában álltak. Oroszország balkáni tervei nem sikerültek. Ez ránk, szerbekre nézve teljesen közömbös. Az azonban már nem közömbös a mi szempontunkból, hogy az orosz diplomácia téves és könnyelmű kombinációi következtében annyi szerb vér ömlött. Az orosz diplomácia ezzel valóságos kegyetlenséget követett el a szerb népen. Amit eddig a Huszadik Század tisztelt szerkesztőjének kérdésére adott felelet gyanánt elmondottunk, magyarázatául szolgáltak a Balkán félszigeten jelenleg uralkodó állapotnak. A Balkán félsziget jelenleg konföderáció helyett valósággal törött tükör képét mutatja. A bolgárok revanchera készülnek és halált esküsznek a szerbek és görögök fejére, akik a maguk részéről résen állnak, hogy a bolgár támadásokat energikusan visszaverjék. Az albánokat szintén nem vezetik barátságosabb érzelmek a szerbek és görögök irányában,


779

mint a bolgárokat, akikkel ők összetartanak, a szerbekkel és görögökkel szemben. Törökország, amely szintén revanchera gondol, a bolgárokkal lép együttműködésbe egy közeli szerb- és görögellenes háború céljából. Románia folyton azt hangoztatja, hogy a szabad kéz politikáját követi a célból, hogy a tisztára román érdekeket a lehető legjobban szolgálhassa. Az ily irányú kijelentések Romániát valóságos politikai szfinxszé teszik. Bulgária, Albánia és Törökország a hármas szövetséghez, Szerbia még mindig a javíthatatlanul szlavofil radikálisok vezetése alatt és inspirációja következtében, továbbra is Oroszországhoz húz, míg Románia és Görögország a két európai államcsoport között ingadozik. A balkáni helyzet tehát, amint e rövid kifejtésből is kitűnik, a legbizonytalanabb és prekáriusabb jellegűek közé tartozik. Telve van fenyegetéssel Európa békéje és jövője szempontjából még inkább, mint azelőtt. A háborúk előtt a Balkán seb volt Európa testén; megkísérelték e sebnek operáció útján való gyógyítását. És az egész eredménye egy — úgy látszik — még nagyobb seb lett. Egy tátongó seb, amely újabb operációkat tenne szükségessé, szinte nagyobbakat, mint aminő az 1912-iki és 1913-iki volt. Fohászkodjunk Istenhez, hogy ez ne így történjék, hogy a seb meggyógyuljon egy a keresztény hithez és a kultúrához a háborúnál méltóbb orvosszer: a béke útján. II. Szerbia mely társadalmi osztályai és politikai pattjai lennének hajlandók Magyarországhoz való gazdasági vagy kulturális közeledésre? Milyen e tényezők politikai befolyása? Dr. Josef von Baernreither, a kiváló osztrák államférfiú és országgyűlési képviselő, igen érdekes és alapos cikkben, amely az österreichische Rundschau-ban jelent meg, ismertetés és vizsgálat tárgyává tetté azokat a külömböző eszmeáramlatokat, amelyek Szerbiában a Szerbia és Ausztria-Magyarország közötti gazdasági viszonyra vonatkozólag uralkodnak. Ε cikkben v. Baernreither annak az eszmének ad kifejezést, hogy egy ország sem áldozhatja fel egy idegen állammal való vonatkozásaiban gazdasági érdekeit azért, hogy az illető állammal barátságos politikai viszonyt tartson fenn. Von Baernreither e megfigyelést bizonyos szerb publicisták nézetének értékelése alkalmából tette, akik az Ausztria-Magyarországhoz való közeledés politikáját ajánlották Szerbiának — még közgazdasági téren teendő koncessziók árán is. Általánosságban véve v. Baernreithernek igaza van. A gazdasági és kereskedelmi politikában a do ut des elve uralkodik az egyes államok közötti viszony tekintetében. Egy ország sem egyeznék bele gazdasági és kereskedelmi privilégiumok adásába valamely más ország részére azon egyetlen indok alapján, hogy az illető ország jóakaratát magának biztosítsa. Csak akkor egyeznék bele, ha a másik szerződő fél szintén hajlandó lenne engedményeket nyújtani. A kereskedelmi szerződések eminenter csereszerződések és miként a közönséges (magán) csereszerződéseknél a szerződő felek mindegyike arra törekszik, hogy a másik féltől megnyerje annak az ellenértékét, amit ő

780


nyújtott. A kereskedelmi szerződések nem jótékonysági szerződések és így egyik szerződő fél nem várhatja, hogy a másik fél ajándékokkal lássa el. Mindazonáltal előfordulhat, hogy valamely ország, politikai és nemzeti természetű okokból azt lássa érdekében állónak, hogy egy idegen állammal kötendő kereskedelmi szerződések alkalmával ne alkalmazkodjék túlságos szigorúan a fent kifejtett szabályhoz. Gyakran előfordul, hogy valamely állam a nemzeti politika terén úgy akarja biztosítani egy másik, nálánál hatalmasabb állam barátságát és támogatását, hogy kereskedelmi téren rendkívüli előnyöket biztosít részére, amelyekért nem kap ellenértéket, legalább is szorosan kereskedelmi szempontból véve. Egy oly állam, amelynek nemzeti céljai vannak, bele fog menni olyan kereskedelmi szerződésbe is, amely nem nyújtja részére mindazon előnyöket, amelyekre szert tehetett volna, ha a másik féllel folytatott tárgyalások során a do ut des elvétől el nem tért volna. Ennek következtében bizonyos anyagi károkat fog szenvedni és bár ezek csak elmaradt haszonban (lucrum cessans) jutnak kifejezésre, nem kevésbbé terhesek az illető állam szempontjából. De ebben nem lehet semmi csodálatost vagy rendellenest látni. Minden népnek el kell készülve lennie mindazon áldozatokra, amelyeket nemzeti politikájának érdekei követelnek. Gyakran látjuk, hogy egyes országok még gyermekeik életét is nemzeti politikájuk szolgálatába állítják s minthogy ez így van, annál inkább el kell viselnie egy népnek nemzeti ügye érdekében bármely kedvezőtlen kereskedelmi szerződés hatásait. Oly nép, amely háborút tud viselni nemzeti egységesülése céljából, kibírja azokat az összehasonlíthatatlanul kisebb áldozatokat is, amelyeket egy rossz kereskedelmi szerződés követelne tőle. Ha a dolgok mélyére hatolunk, azt látjuk, hogy nem is kivétel ez a do ut des elve alól. Valóban, ha egy állam több kereskedelmi kedvezményt ad egy másiknak, mint amennyit kap tőle, ezt mégsem ingyenesen teszi; erre csak azon kötelezettségre való tekintettel határozza el magát, amelyet a másik vele szemben magára vállal nemzeti politikájának támogatása tekintetében. A nemzeti politikát követő állam do-jának itt is megfelel egy ut des; ez azonban itt oem anyagi, kereskedelmi (gazdasági), hanem politikai előny alakjában jelentkezik. Mihelyt egyszer a többet adó, mint kapó állam nemzeti tervei sikerültek, ez az előny bőven kárpótolja az illető államot azokért az anyagi veszteségekért, amelyeket elszenvedett. A kérdéses, kezdetben erkölcsi ut des-ből ekkor anyagi ut des lesz. Ha ellenben ugyanez az ország csak a jelenben akarva élni és a jövővel nem sokat törődve ragaszkodott volna a do ut des formula szigorú és nyers alkalmazásához, igaz ugyan, hogy kedvezőbb kereskedelmi szerződést érhetett volna el, de ez a tisztára anyagi előny megfosztotta volna a másik, feltevésünk szerint, hatalmas fél barátságától és erkölcsi támogatásától és egyúttal elszalasztottá volna vele nemzeti eszméje lehető legközelebbi időben való megvalósításának egyik igen hatékony eszközét; ezért az egyaránt anyagi és erkölcsi kárért nem nyert volna kárpótlást a do ut des formula betűszerinti alkalmazásában.


781

Mielőtt az e ponthoz tartozó kérdésre felelnénk, fejtsük ki azt, amit Szerbiában Szerbia emancipációs politikájának neveznek AusztriaMagyarországgal szemben. Ezt a politikát főleg az utolsó Obrenovicsnak, I. Sándornak 1913-ban történt meggyilkolása és a radikális párt uralomrajutása után dicsőítették. A kettős monarchiától való gazdasági függetlenülés volt a radikálisok főütőkártyája, valahányszor a két utolsó Obrenovicsot, Milán és Sándor királyt, valamint a progresszív (konzervatív) pártot kritizálták, amely Milan Pirocsanac, később Milutin Garasanin vezetése alatt állott. A radikálisok azt állították és állítják még ma is, hogy ez a két király és a progresszivisták okozták az ő gazdasági politikájukkal, hogy Szerbia Ausztria-Magyarországgal szemben gazdaságilag függő helyzetbe jutott és hogy ez a gazdasági függőség természetszerűleg politikai függőségre is vezetett, amely, a radikálisok szerint, végzetes hatással volt a szerb nemzeti ügyre. AusztriaMagyarország érdekei — a radikálisok szerint — semmiképen sem állanak összhangban a szerb nép érdekeivel. A Habsburg-monarchia nem mulaszthatta el, hogy a szerb nép nemzeti haladásának elfojtására használja azt a gazdasági és politikai függőséget, amelybe az Obrenovicsok és a konzervatívak Szerbiát vele szemben helyezték. Ennek következtében — mondták és mondják ma is szünet nélkül a radikálisok — parancsoló szükségesség gyanánt kínálkozott Szerbiának az Ausztria-Magyarországtól való gazdasági emancipálódás politikája. Csakis az ellenséges Ausztria-Magyarországtól való gazdasági függetlenség segítségével lehet tőle Szerbia politikailag is független. Már pedig az Ausztria-Magyarországtól való politikai függetlenség lehetővé tenné Szerbia részére, hogy teljes szabadsággal nemzeti politikájának szentelje magát. Ép úgy, mint ahogy a magánéletben sem nyilváníthatja az ember teljesen szabadon politikai meggyőződését, ha anyagilag nem független, valamely állam kormánya is, mihelyt, hacsak tényleges és nem jogi függőségben van is valamely más államtól, nem rendelkezhetik szabadon külpolitikai tekintetben. Ez súlyosan sértheti annak az államnak az érdekeit, amelyeket az illető kormány képvisel. Jegyezzük meg mindjárt, feleletül a szerb radikálisok okoskodására, hogy tévedés azt hinni, mintha valamely állam képes lehessen magát egy szomszédos államtól gazdaságilag teljesen függetleníteni. Ez még egy nagyhatalomnak valamely más nagyhatalomhoz való viszonyában sem lehetséges; egy kis állam még kevésbé igényelheti tökéletes gazdasági függetlenségét valamely szomszédos nagy állammal szemben. Valamely állam e tekintetben csak azt kívánhatja, hogy a lehető legszűkebbre szorítsa gazdasági és politikai függőségét, amelyek között mindig és szükségképen bizonyos kölcsönös vonatkozás áll fenn. Az igen számos és szakadatlan nemzetközi viszonylatok jelenlegi állapota mellett a különböző államok kölcsönös függése természetes és logikus tény. Az államok csak egy egésznek, egy testnek a tagjai, amelyet világnak nevezünk és egy test tagjai között mindig van bizonyos szolidaritás és kölcsönös függőség. A Szerbiának Ausztria-Magyarországgal szembeni gazdasági és

782


politikai függetlenségére vonatkozó szerb-radikális teória különben maguknak a radikálisoknak az uralma alatt nyert cáfolatot. A radikálisok, miután Ausztria-Magyarországgal gazdasági és kereskedelmi háborút kezdtek (1905, 1906, 1907) végül kénytelenek voltak felhagyni a küzdelemmel és alkudozásokba bocsájtkozni a monarchiával a kereskedelmi szerződés megkötésére vonatkozólag (1907—1908). Ha Szerbia képes lett volna kereskedelmi téren magát AusztriaMagyarországtól teljesen függetleníteni, akkor bizonyára nem ment volna bele abba, hogy ez utóbbival kereskedelmi szerződést kössön (1908-ban és 1910-ben); minden szerződés többé-kevésbbé megszorítja a szerződő felek szabadságát és ha valamely állam szabadkezet óhajt magának biztosítani más állammal szemben, persze feltéve, hogy ez lehetséges, akkor tartózkodnia kellene attól, hogy az illető állammal szerződést kössön. Tegyük még hozzá, hogy az 1910-ben kötött és ma is érvényben levő szerb-osztrák-magyar kereskedelmi szerződés szintén azt bizonyítja, hogy Szerbia, bármit mondjanak is a szerb radikálisok, nem volt gazdaságilag független Ausztria-Magyarországtól abban a pillanatban, amikor ez utóbbival alkudozott; egyáltalában nem volt függetlenebb, mint ma. Másképen nem lehetne megérteni, hogy Szerbia kénytelen volt oly szerződést kötni, amely ránézve több szempontból hátrányos. Ha már most az Obrenovicsok és konzervatívak AusztriaMagyarországgal szemben folytatott gazdasági politikájának a magyarázatát keressük, amely az osztrák-magyar iparnak és kereskedelemnek túlsúlyt biztosított a többi államok iparával és kereskedelmével szemben, azt fogjuk látni, hogy az Obrenovicsok és konzervatívak ezen gazdasági politikáját az ő külpolitikájuk és különösen nemzeti politikájuk magyarázza. Az Obrenovicsok és konzervatívak azon a nézeten voltak, hogy a szerb nemzeti politikának a berlini szerződés után dél felé kellett irányulnia, Törökország felé, ahol igen sok szerb szenvedett még a retrográd muzulmán uralomtól. Azonkívül Ó-Szerbia és Macedonia szerb lakossága ki volt téve a bolgár propagandának, amely az elnemzetietlenesítés veszedelmével fenyegette. Ε veszély az ausztria-magyarországi szerbeket nem fenyegette, minthogy a szerb és bolgár faj azonossága következtében a szerbek elbolgárosítása vagy a bolgárok elszerbesítése sokkal könnyebben lehetséges, mint a szerbek elnémetesítése vagy elmagyarosítása. Érthető volt, hogy a szerb nemzeti politikának Törökország felé kellett nemcsak irányulnia, hanem sietnie is. Miután Milán kormánya a nemzeti politika alapját lerakta, hátra volt még az a feladat, hogy támaszt keressen és találjon nemzeti terveihez. Mely oldalra kellett Szerbiának e célból fordulnia? Milán király és a konzervatívak úgy gondolkoztak — és ebben igazuk is volt, — hogy nem Oroszország felé. Oroszország a sanstefanói béke alkalmával, egy Nagy-Bulgária megteremtésével leleplezetlenül kifejezésre juttatta, hogy a balkáni politika, különösen pedig a szerb-bolgár kérdés tekintetében kinek akar kedvezni. Nemcsak egész Macedóniát ismerte el ebben a szerződésben bolgárnak, hanem egész Ó-Szerbiát is, sőt Vranja, Nis és Pirot városokat is Nagy-


783

Bulgáriához akarta csatolni, amely városokat a szerb hadsereg hódította el a törököktől az 1877-iki háborúban. Csak Milán király energikus ellenállásának és Ausztria-Magyarország jóakaratú közbelépésének volt köszönhető, hogy ezeket a városokat és környéküket a berlini szerződés Szerbiához csatolta. Ilyen előzmények után természetes, hogy a szerb nemzeti politika, amely Ó-Szerbia és Macedónia felé irányult, nem remélhetett sok szimpátiát az orosz diplomáciától, amely amint említettük, nyíltan ellene foglalt állást. Szerbiának tehát a logika szabályai szerint Ausztria-Magyarországhoz kellett fordulnia, amely, amint az imént láttuk, már a berlini kongresszuson hajlandónak mutatkozott, a Törökországra vonatkozó szerb követelések támogatására. A Habsburg-monarchia kedvezően felelt a szerb kormány javaslataira és a tárgyalások eredményeképen létrejött az 1881. június 16/28-iki megegyezés. Ebben Ausztria-Magyarország arra kötelezte magát, hogy támogatni fogja Szerbiát ószerbiai és macedóniai nemzeti politikájában. Az 1881-iki politikai egyezmény nem maradhatott döntő hatás nélkül a két ország gazdasági viszonyaira. Szerbia az osztrák-magyar ipar piacává vált. Ausztria-Magyarország viszont piacul szolgált Szerbia mezőgazdasági kivitele részére. Az 1882-iki szerb-osztrák-magyar kereskedelmi szerződés az 1881-iki egyezmény folytatásának tekinthető és ha Szerbia e kereskedelmi szerződésben oly előnyöket volt hajlandó Ausztria-Magyarországnak nyújtani, amilyeneket egyetlen más hatalomnak sem adott meg, ez — egyébként megérdemelt -— jutalom volt azokért a kötelezettségekért, amelyeket Ausztria-Magyarország az 1881-iki egyezményben Szerbiával szemben magára vállalt. Ez a do ut des teória lehető legtökéletesebb alkalmazása volt. A radikális párt, szervezkedése (1881) óta, az Obrenovicsok és progresszisták külpolitikája ellen foglalt állást. Egyébiránt áthidalhatatlan ellentét állott fenn a radikálisok és Milán király között belpolitikai téren is. A radikálisok demokraták voltak, míg Milán királynak az volt a felfogása — és ebben tökéletesen igaza volt — hogy a demokratikus és parlamentáris kormányzat bevezetése oly országba, amely, mint akkor Szerbia, csak az imént rázta le az idegen, török hűbériség jármát, Szerbia és az ő haladása szempontjából igen szomorú következményekkel járhatott volna. Magától értetődik, hogy az az animózitás, amellyel a radikálisok Milán királlyal és a konzervatívakkal szemben belpolitikájuk miatt viseltettek, nagy befolyást gyakorolt a kormány külpolitikájával szemben tanúsított maguktartására is. Ε ponton egy másik tényezőnek, az orosz diplomáciának a hatása alatt is állottak. Ez a diplomácia rossz szemmel nézte, hogy Szerbia Ausztria-Magyarországhoz közeledik, minthogy Milán király és a konzervatívak osztrákbarát politikája alaposan megzavarta az orosz diplomácia bulgárofil politikáját. Továbbá Oroszország szövetségest akart magának a Balkán-félszigeten teremteni Ausztria-Magyarország ellen, — e szövetségesnek az egy föderációban egyesült Szerbiának és Bulgáriának kellett volna lennie. Már pedig ez a balkáni blokk nem alakulhatott ki többé, mert Szerbia eljátszotta a bolgárok szimpátiáját, akik, teljesen a san-stefanoi szerződés szuggesztiója alatt

784


hevesen tiltakoztak a macedóniai szerb törekvések ellen. A szerbbolgár ellentét, amelyet Oroszország provokált Ó-Szerbiában és Macedóniában, túlságosan bolgárbarát és szerbellenes politikájával, megfosztotta Oroszországot attól a balszárnytól, amelyet a Balkán-félszigeten, tekintettel a németekkel való küzdelmére, meg akart teremteni. Az orosz diplomácia meg is feszítette minden erejét, hogy a szerb radikálisokat tolja és támogassa azon az úton, amelyet az orosz birodalom európai érdekei neki megjelöltek. A szerb radikálisok öntudatlanul szolgálták ezeket az érdekeket, jóllehet azok teljesen ellentétben álltak a szerb nemzeti érdekekkel. A szerb politika új irányulása, amelyet a szerb radikálisok és az orosz diplomácia dicsőítenek, szükségessé tette, hogy Szerbia gazdaságilag eltávolodjék a monarchiától. Amíg Szerbia mezőgazdasági kivitelének Bécs és Budapest a piacai — így okoskodtak a radikálisok — Szerbia nem gondolhat osztrák-magyarellenes politikára, mert ha Szerbia Oroszország mellé állna, Ausztria-Magyarország elzárná piacait a szerb gabona és a szerb marha, valamint az őstermelés többi termékei elől, amelyek Szerbia nemzeti gazdaságának főforrásai. Új piacokat kellett tehát keresni a szerb kivitel részére; ha ezeket megtalálták, akkor — immár kockázat nélkül — elfordulhat AusztriaMagyarországtól, nyíltan osztrákellenes és oroszbarát politikát inaugurálva. Ez volt tehát Szerbia Ausztria-Magyarországtól való emancipálódásának teóriája és ez az emancipálódás, amint arról könnyű meggyőződni, elvileg csak eszköz volt arra, hogy Szerbia oly külpolitikát folytasson, amely nemcsak, hogy nem támaszkodnék többé AusztriaMagyarországra, hanem ellene irányulna. Ép úgy tehát, ahogy a Szerbia és Ausztria-Magyarország közötti bensőséges gazdasági viszony, amely a konzervatív szerbek uralma alatt fennállott, Milán király és a konzervatív párt nemzeti politikájában leli magyarázatát: Szerbiának a kettős monarchiától való gazdasági függetlenítését hirdető teória is alapjában véve a radikális szerbek nemzeti politikájának csak egyik oldala volt. Mindkét szerb nemzeti politikának, a konzervatívnak épen úgy, mint a liberálisnak speciális gazdasági politika felelt meg. Úgy a konzervatív, mint a liberális szerbek koncepciójában ez a két dolog, a nemzeti politika és a kereskedelem egymással szoros kapcsolatban állott. Mindkét pártnak megvolt a politikai eszménye és ez az eszmény mindkettőjüknél a gazdasági politikában konkretizálódott. A szerb radikálisok két pont felé irányították a gazdasági emancipálódásért végzett munkájukat: először is Ausztria-Magyarország helyett új piacokat akartak biztosítani Szerbiának, mezőgazdasági termékekből való kivitele részére, azonkívül előakarták mozdítani az ország ipari fejlődését. Ami az első pontot illeti, a pesti és bécsi út elhagyása után csak a szalonikii út maradt meg Szerbiának. Szerbia eredménytelenül kísérelte meg, hogy adriai kikötőt kapjon kompenzációképen Bosznia és Hercegovina annektálásáért. Most azonban, hogy Szerbia kipróbálta a szalonikii utat, el kell ismerni, hogy az égéi tenger irányában történő szerb sertés- és marhakivitel nem képes előnyösen pótolni az Ausztria és Magyarország felé irányuló kivitelt.


785

És ez teljesen érthető is volt, minthogy az egyiptomi, olaszországi és franciaországi piacok felkeresése, amelyeket Szerbia a szalonikii úton akart elérni, túlsók szállítási költséggel és túlnagy kockázattal járt, ami károsan éreztette a hatását. A szerb ökör és sertés eladási árai Szerbiában sokkal magasabbak voltak abban az időben, amikor Szerbia és Ausztria-Magyarország között barátságos gazdasági viszony állott fenn. Szerbiában csakhamar számot is vetettek a marha- és sertéskereskedelem azon visszafejlődésével, amelyet a királyság új gazdasági politikája idézett elő. A szerb vásárok, amelyek egykor, amikor még Szerbia Ausztriába és Magyarországba exportált, híresek voltak nagy marhakereskedelmükről, most e tekintetben majdnem elhagyatott sivatag képét mutatják. A marha- és sertéskereskedelem e hanyatlásának első következménye az volt, hogy a nemzeti gazdagság e fontos forrásának a hozadéka megcsappant; további következménye gyanánt magának a marha és sertéstenyésztésnek a visszafejlődése jelentkezett. Igaz, hogy Szerbia bizonyos fokú önállóságra tett szert Ausztria-Magyarországgal szemben, de milyen áron! Szerbia függősége csökkent, de a gazdagsága is. A radikális szerbek úgy akarták kárpótolni az országot a kiviteli kereskedelem terén szenvedett veszteségért, hogy a szerb nemzeti ipar megalapításának feladatára vállalkoztak, hogy így feleslegessé tegyék Ausztria-Magyarország importját, amely két ország addig, ha nem is egyedüli, de főszállítója volt Szerbiának gyári termékek tekintetében. Ehhez mindenekelőtt a védővámos rendszer alkalmazása vált szükségessé; hogy az osztrák-magyar ipar ne versenyezhessen a szerb ipar termékeivel a szerb piacokon. A szerbiai gyáralapítások ezen szükségszerű feltétele most már megvalósíthatóvá lett, minthogy Szerbia kivitele szempontjából nem szorult többé Ausztria és Magyarország piacaira. Mivel többé már nem kért semmit Ausztria-Magyarországtól, nem is kellett neki semmit sem adnia és különösen nem kellett a monarchia iparcikkei részére oly alacsony vámtételekbe beleegyeznie, mint a konzervatívak politikájának a korszakában. De a radikális kormány még tovább ment. Abból a célból, hogy a szerb kapitalistákat vagyonuknak ipari vállalatokba való fektetésére ösztönözze, jelentékeny koncessziókat és privilégiumokat állított fel és biztosított nekik, így a gyártáshoz szükséges nyersanyag vámmentes behozatalát, több-kevesebb adómentességet, minimális díjszabást az állami erdőkben történő favágásért stb., olyannyira, hogy a szerb ipar különböző termelési ágakban valóságos monopóliumra tett szert. Az eredmény igen kedvező volt az ipari vállalkozók szempontjából. Aránylag rövid idő alatt sokan meggazdagodtak és e gazdagodás árát a szerb fogyasztók fizették meg. Valóban a szerb ipari vállalkozók, miután minden külföldi konkurrenciától megszabadultak, magasra emelték termékeik árát azon összeg fölé, amelyen az idegen, különösen pedig azok az osztrák-magyar gyárosok eladták volt őket, akiktől a szerb fogyasztók az Ausztria-Magyarország ellen irányuló védvámos tarifa behozatala előtt vásároltak. Az is súlyosbító körülmény a radikális szerbek politikáját illetőleg, hogy a szerb ipar által előállított gyártmányok minősége igen sok esetben szintén jóval silá-

786


nyabb volt, mint az idegen áruké. Így azután a szerb fogyasztóknak — kormányuk új gazdasági politikája következményeképen — drágább pénzért rosszabb árut kellett vásárolniuk. A radikálisok iparpolitikája tehát egyfelől néhány többnyire kormánypárti és radikális érzelmű kapitalista meggazdagodására, másfelől a fogyasztók elszegényedésére vezetett. És ha még hivatkozunk arra, amit fentebb mondottunk, hogy t. i. a radikálisok kereskedelmi politikája csak ártott a földműveseknek és a mezőgazdasági termelés hanyatlására vezetett, akkor azt hisszük — elmondhatjuk, hogy általában véve a radikálisok gazdasági politikája nem használt Szerbiának, hogy csak egyeseknek, egyes kapitalistáknak és plutokratáknak használt. A radikalizmus Szerbiában ép úgy, mint a többi országokban, amelyekben uralkodik, a kapitalista burzsoáziának kedvezett a mezőgazdák rovására. Midőn a radikalizmus ilyen módon kedvező feltételeket teremtett a gazdagság után való törtetésnek, bőségesen hozzájárult a materializmusnak Szerbiában való megerősödéséhez, aminek ismét a politikai erkölcsök züllése lett egyik első és leggyászosabb következménye. Vajjon a radikális-párt gazdasági és ipari politikája által okozott károkért kárpótlást nyújtottak-e a nemzeti politika terén aratott sikerek? Már volt alkalmunk kifejteni, hogy valamely ország feláldozhatja és fel is kell, hogy áldozza anyagi érdekeit magasabb rendű célokért és e célok közé tartozik elsősorban a nemzeti eszmény is. Már most mi volt a radikálisok nemzeti politikájának eredménye, amelynek kedvéért eltértek a konzervatívak gazdasági politikájától? Ez az eredmény nem volt más, mint az a szerződés, amelyet a radikálisok 1912. február 29-én kötöttek a bolgárokkal és amelyben, amint már láttuk, lemondtak a bolgárok javára majdnem egész Macedóniáról. A radikális nemzeti politika tehát oly szerződésben végződött, amely egy Nagy-Bulgária keletkezését biztosította, amellyel szemben Szerbia másodrangú hűbéres szerepre lett volna kárhoztatva. A radikálisok megváltoztatták Szerbia gazdasági politikáját, hogy függetlenné tegyék Ausztria-Magyarországgal szemben és azért akarták országukat a dunai monarchiától függetleníteni, hogy a russzofil politika felé irányíthassák. Oly politika felé, amelynek Szerbia azt a szerződést köszönheti, amely nem függővé, hanem hűbéressé tette volna. Kinek a hűbéresévé? Valamely nagyhatalomévá? Nem, hanem Bulgária hűbéresévé. Egy Ausztria-Magyarországgal szemben fennálló s Szerbiának nemzeti politikája terén a nagyhatalom segítségét biztosító bizonyos fokú függőség és a bolgárokkal való, semmivel sem kárpótolt hűbéri függőség közül a radikális szerbek az utóbbit választották. Szerbia ezt az eredményt még akkor is visszautasította volna, ha igaz lenne, amint azt a szerb radikálisok a mi fejtegetéseinkkel ellentétben állítják*, hogy a Szerbia * Feltéve, hogy a radikálisok állításai helyt állanának, ez a körülmény még nem térítene el bennünket a nemzeti politikára vonatkozó koncepciónktól. Mert nem elég·, ha a radikális gazdasági politikának pillanatnyi sikerei vannak, kell, hogy véglegesen is kedvező eredményeket tudjon felmutatni. Ha ez nem így történnék, és ha a radikális politika efemer sikerek után nemzeti csapásokban végződnék, akkor oly orvosszerhez hasonlítana, amely néhány pillanatra enyhíti a beteg szenvedéseit, de a halál bekövetkezését meggátolni nem képes


787

gazdasági függetlenítésére irányuló politikájuk valóban anyagi jólétet biztosított az országnak. De még kevésbbé fogadhatta el azokat Szerbia azon károk láttára, amelyeket ez a gazdasági politika anyagi érdekei szempontjából okozott. Szerbia szerencsére nem jutott a bolgárokkal szemben hűbéri viszonyba, sőt ellenkezőleg legyőzte amazokat és területe majdnem megkétszereződött. De a nemrég lezajlott válság ezen kimenetelét nem a radikálisok gazdasági és nemzeti politikájának, hanem a szerb hadseregnek köszönheti, amely az egész szerb nép támogatásával megtagadta azoknak a területeknek a bolgárok részére való átadását, amelyeket meghódított és amelyeket a radikális szerbek az 1912-iki szerződésben bolgár területnek ismertek el. Ismeretes, hogy ennek következtében a bolgárok hírtelenül és hadüzenet nélkül megtámadták szövetségeseiket, a szerbeket és a görögöket és hogy ez a támadás a bolgárok vereségével végződött. Azok a roppant áldozatok, amelyekbe az 1912. évi szerződés véres revíziója került, nem az egyedüli következményei azoknak a hibáknak, amelyeket a radikális szerbek a nemzeti politika terén elkövettek. Vannak más következményei is, így különösen Szerbiának jelenlegi nehéz külpolitikai helyzete. Szerbiát majdnem minden oldalról ellenségek veszik körül — Ausztria-Magyarország, Bulgária, Albánia — állandóan rettegnie kell a bolgár és albán bandák betörésétől és tartania kell Ausztria-Magyarország hatalmas oppozíciójától összes diplomáciai ügyei és lépései tekintetében. A Balkánháború óta oly nyugtalanságban él, aminőn — túlzás nélkül mondva — nem ment át az Ottoman elnyomás alóli felszabadulása óta. Szerbia nem maradhat sokáig ily prekárius és az érdekei szempontjából vészteljes helyzetben. Sietnie kell, hogy ebből kikerüljön, külpolitikáját oly hatalmak felé irányítva, amelyek inkább képesek számára tartós békét biztosítani, amelynek folyamán kiheverhetné a háború következményeit és új tartományainak anyagi és erkölcsi színvonalán javíthatna. Már pedig a radikális politika nem fér össze a szerb nép békés tendenciáival. Szerbia új kalandok veszedelmét kockáztatja, ha tovább is a radikálisok vezetése alatt maradna és ki tudja, hogy lesz-e Szerbiának a jövőben is annyi ereje, hogy a radikális politika esetleges hibáit jóvátegye. Egyébként a radikalizmus külpolitikájával Szerbia nemcsak új háborús veszedelmeknek tenné ki magát, hanem annak is, hogy Oroszország ismét kényszeríteni fogja a bolgárok részére teendő területi és egyéb koncessziók megadására Macedóniában. Szerbia ilyenformán belemenne bizonyos engedmények megadásába oly politikai kedvéért, amely, ahelyett, hogy a békét biztosítaná számára, épen ellenkezőleg, kalandok és háborúk felé vezetné! Áldozatot a békéért hozunk, de nem a háborúért. Az oroszbarát politikát tehát egészen határozottan el kell vetni. Ez a politika Szerbiát illetőleg jelenti elsősorban a bolgárokkal való kibékülést Macedóniában a bolgárok javára és a szerbek rovására teendő engedmények útján, jelenti továbbá az AusztriaMagyarországgal és Albániával való konfliktus eshetőségét, amely konfliktusban — ezt biztosra vesszük — a bolgárok a szerbekkel

788


való kibékülésük ellenére is Ausztria-Magyarország oldalára állanának. Szerbiának épen ellenkezőleg közelednie kell Ausztria-Magyarországhoz, amely kétségkívül a maga érdekét látná abban, hogy Szerbia részére a bukaresti szerződés által neki juttatott területeket, valamint a tartós béke áldásait biztosítsa, persze azon feltétel alatt, hogy Szerbia a maga gazdasági politikája révén Ausztria-Magyarországnak bizonyítékot nyújtson iránta való barátságáról és jó szándékairól. Szerbia új gazdasági politikája, vagy hogy pontosabban fejezzük ki magunkat, régi gazdasági politikája teljesen megfelelne a királyság anyagi érdekeinek. Valóban Szerbia mezőgazdasági ország és az is marad még sokáig. Természeti kincsei, főképen, ha az új tartományokéit is hozzávesszük, oly nagy számúak, hogy racionális kihasználás esetén hozadékuk messze felülmúlná mindazt, amit az ipari politika biztosíthatna. Ε földek értékesítése, a marha, sertés és baromfitenyésztés, a szilva és egyéb gyümölcsök termesztése az új területeken, egyszóval az egész őstermelésnek nyugateurópai nívóra emelése, — ez lenne Szerbia helyes gazdasági politikája. Ámde mezőgazdasági termékeinek kivitele szempontjából Szerbiának sehol sincs oly kedvező piaca, mint az ausztria-magyarországiak. Ε piacok a szerb termékeknek, főképen a marhának és a sertésnek oly árakat biztosítanának, amelyek következtében a mezőgazdasági munka intenzívebbé válnék Szerbiában. És ami az ipart illeti, arra is gondot lehetne fordítani, amennyiben oly ágakról lenne szó, amelyek a szerbiai nyersanyagot használják fel. Ezek az iparágak, a nyersanyag olcsósága következtében képesek lennének az idegen versennyel megküzdeni anélkül, hogy koncessziókkal és monopóliumokkal kellene őket privilegizálni. Másfelől, minthogy a védővámos rendszer megszűnnék, és így az idegen verseny nem lenne lehetetlenné téve, a fogyasztóknak nem kellene azoktól a mértéktelenül nagy áraktól félni, amelyeket ma fizetniük kell az ország ipari termékeiért. Ez a gazdasági politika, amely egyszer arra vezethetne, hogy Szerbia és Ausztria-Magyarország vámközösségbe lépjenek, általános kibéküléssel járna Szerbia és a Habsburg-monarchia között és ez a kibékülés csakhamar meghozná a gyümölcseit mindazon kérdésekben, amelyek tekintetében ma a két állam között küzdelem folyik: így Albánia és a szerb kikötő kérdésében. Ausztria-Magyaroroszág bizonyára nem mulasztaná el ez esetben az e két kérdés tekintetében Szerbiával szemben tanúsított jelenlegi magatartását feladni, mert azt, amit egy ellenséges Szerbia kedvéért nem akar megtenni, megtehetné egy vele baráti és szövetséges viszonyban levő Szerbiáért. Ugyanez áll az ausztria-magyarországi szerb kérdésre. Ha a Habsburg-monarchia a szerbekben csak loyális barátokat fog látni, nem fog semmi nehézséget sem találni a tekintetben, hogy a szerbeket, németeket és magyarokat politikai téren egyenjogúsítsa, amely egyenjogúsítás is hozzá fog járulni a monarchia belső rendjéhez és békéjéhez. Amint látjuk, az a politika, amilyet a konzervatívak, (valamint a nacionalista párt is legalább elvben) Szerbiának ajánlanak, a béke és a civilizáció biztosítéka lenne.

Palline Bagger: A nők helyzete Dániában

789

Palline Bagger: A nők helyzete Dániában A dán birodalmi gyűlés még ez ülésszakban fogja tárgyalni és minden valószínűség szerint el is fogadni a Berntsen-féle alkotmányreformot, amely az aktív és passzív választójogot a nőknek is megadja ugyanazon föltételek mellett, mint a férfiaknak. Ilyképen Dánia lesz — Finnország és Norvégia után — a harmadik ország Európában, amely a nőket az „alkotmány sáncai” közé bocsátja. Ez alkalomból nem lesz érdektelen a most céljához érő dán nőmozgalom történetét főbb vonásaiban vázolni. Mindenütt a külföldön — Dánia határain kívül — általános az a nézet, hogy a dán nők kulturális tekintetben különösen magas színvonalat képviselnek, hogy társadalmi helyzetük rendkívül modern és haladott. Ez tévedés. Dániában az általános kulturnívó magasabb, mint Európa nagyobb országaiban, és a dán nép egészben véve műveltebb és bizonyos, (talán nem politikai) tekintetben fölvilágosultabb a többinél. Ez általánosan magasabb színvonal természetszerűen emeli a nők helyzetét is, de csakis szigorúan arányosan, a percentszám ugrása nélkül. A dán nő épenséggel nem emelkedik a művelt európai átlag-nő fölé. Az írónők, festőnők, szobrásznők, az egyetemi képzettségű nők százaléka kétségtelenül magasabb, mint egyebütt; de aki e külsőséges haladottság mögött fejlettebb kulturális vagy pláne politikai egyéniséget sejt, az ugyancsak téved. Dánia kövér kis ország, ahol az elemi népoktatás mintaszerű, a magasabb- és szakképzésről pedig a gimnáziumok, népfőiskolák, szakiskolák, olvasóegyletek, népkönyvtárak, szabadlíceum egyesületek légiója gondoskodik. Az általános műveltség magasan áll és seholsem étkeznek az emberek oly jól és bőségesen, mint Dániában. A híres dán vajaskenyér azonban nem a legjobb ösztönzés szabadságmozgalmak szempontjából, legalább is nem azok számára, akiknek megvan. A dán nőnek — teljes általánosságban — olyan jó dolga van, hogy nincs oka egyéb után vágyódnia; épen ezért a dán nő tipikusan konzervatív. Ezt az állítást semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a dán nők nagy tömege minden aktív közreműködés nélkül, egy nem jelentéktelen része pedig egyenesen akarata és kívánsága ellenére jut politikai jogokhoz. A dán nőmozgalom ma negyvenhárom esztendős. 1871-ben történt, hogy Fredrik és Mathilde Bajer megalapították Kopenhágában a Dansk Kvndesamfund-ot, a Dán Nők Társaságát. Mindezidőtől kezdve a Bajer-házaspár — ha nem is mindvégig hivatalosan — a dán nőmozgalom élén haladt és a hetvenötesztendős Fredrik Bajer, aki a nemzetközi békemozgalomnak is egyik szerzője és vezére és egyizben a Nobel-békedíj koszorúzottja, feleségével együtt mindmáig a legradikálisabb árnyalatot képviseli és mindig igyekezett a mozgalmat a legradikálisabb irányba terelni. A Dansk Kvindesamfund lassanként megizmosodott, országszerte fiókintézményeket létesített, amelyek főképen a grundtvigiánus népfőiskolákra támaszkodtak és az egyesület 1891-ben fölvette a Dansk Landsforbund nevet. Fredrik Bajer egyébként a nőmozgalom érdekében mint Folkethingsmand, az

790


alsóház tagja is fontos érdemeket szerzett, amennyiben 1872-tól 1895-ig tartó parlamenti pályafutása alatt nem egy üdvös reformnak lett kezdeményezője. Közben a nők helyzete gazdasági, illetőleg kereseti téren lassan, de föltartóztathatatlanul erősödött, amennyiben egyre több pálya vált számukra hozzáférhetővé. A kopenhágai egyetem 1875-ben nyílt meg a nők számára és az első doktornőt 1893-ban avatta fel a filozófiai fakultás. 1903 óta nők nemcsak rendes tanulók, de rendes tanárok is lehetnek az összes állami gimnáziumokban. 1906 óta gyakorló ügyvédek lehetnek, 1894 óta ugyanolyan vizsgákat szabad, illetőleg kell tenniök, mint a férfiaknak. Azt azonban mindeddig nem sikerült keresztülvinni, hogy ugyanabban az alkalmazásban a férfiakkal egyenlő fizetést kapjanak. A női közhivatalnokok között aránylag legkedvezőbb a községi tanítónők helyzete. A nők ma orvosok, ügyvédek, mérnökök, üzlet- és műhelytulajdonosok, vasutasok, postások, újságírók, mindenfajta köz- és magánhivatalnokok, betegápolók, sőt rendőrök is lehetnek Dániában. A kereseti ágak e fokozatos meghódítása a legfontosabb momentuma a dán nőmozgalomnak. Ehhez járult a nők fölszabadulása magánjogi téren. Egészen 1857-ig a leánygyermekek örökrésze jelentékenyen kisebb volt a fiúkénál. Az 1857-iki törvény egyenlő örökrészt biztosít az utódoknak nemre való tekintet nélkül. A következő lépésre 1880-ig kellett várni, amikor tudniillik Fredrik Bajer javaslata, amely szerint ezentúl a férjes asszonyok rendelkezhettek saját keresetükkel, törvénnyé vált. 1899-ben a feleségek önrendelkezési jogot (a törvény előtti nagykorúságot) nyertek és a törvény behozta a házassági szerződést, amelynek alapján a házasfelek vagyonkülönítésben élhetnek és a férjes nő szabadon rendelkezhetik vagyona fölött. 1908 óta a nők köz- és magán-gyámok és végrendelkezési tanúk lehetnek. 1908 közjogi szempontból is fontos reformot hozott a nők számára. Ebben az évben ugyanis a nők elnyerték az aktív és passzív községi választói jogot, és ez időtől fogva úgy a kopenhágai és frederiksbergi, mint a vidéki községtanácsokban számos nő foglal helyet. A nők felszabadításának művére végül a most tárgyalás alatt álló és ez év júniusáig nyilván törvényerőre emelkedő alkotmányreform teszi föl a koronát, amely a nőknek megadja a politikai jogok legfőbbikét, a parlamenti választójogot. Frederik és Mathilde Bajer voltak az elsők, akik a nők politikai egyenjogúsításáért síkra szálltak és mindmáig élén állanak ama csekély radikális töredéknek, amely a maradiak kompakt tömegével szemben, ennek ellenére küzd a mai nőmozgalom legfontosabb közvetlen céljáért. A konzervatív nők nem merték megtenni a döntő lépést ebben az irányban. Amikor „Dansk Kvindesamfund” a konzervativizmusba fúlt, Mathilde Bajer megalapította — 1887-ben a Kvindelg Fremskridtsforenirtg-et, a Haladó Nőegylet-et, amely a községi és parlamenti választójogi agitáción kívül a pacifizmus és antialkoholizmus ügyét is fölkarolta, és amelynek legfontosabb lépése az volt, hogy a propagandát az addig teljesen elhanyagolt nő munkásokra is kiterjesztette. Ez az egyesület kiadott egy lapot, Hvad vi vil-t


791

(Amit mi kívánunk). Ez a lap volt a radikális lobogó alatt csoportosuló nőegyesületek közlönye a Dansk Kvindesamfund orgánumával, az 1884-ben megindult Kvinden og Samfundet-tel (A nő és a társa dalom) szemben. A radikális nők lapja azonban két esztendő élénk politikai tevékenysége után csöndesen kimúlt, míg a konzervatív asszonyújság még ma is él és virágzik, hála az állami támogatásnak, amelyben a radikálisok kormányrajutásáig részesült. 1898-ban létrejött az úgynevezett Valgretsforbund, a választójogi szövetség, egy furcsa kétlaki alakulás, amelynek tulajdonképen semmi köze sem volt a választójoghoz, amennyiben egy sereg, a politikán kívül álló nőegylet egyesült benne. Ez a szövetség nem mert nyílt választójogi agitációt folytatni, hanem ehelyett, igen tétova kifejezésekkel, „elvben” a női választójog hívének jelentette ki magát, hozzátéve, hogy ez az eszme a távol jövő ködös utópiái közé tartozik. Ezt a „választójogi” szövetséget az 1904-ben megtartott berlini kongresszuson egyik kiküldöttje, Fru Nörlund, minden felhatalmazás nélkül, egészen a maga felelősségére tagnak jelentette be a nők választójogi világszövetségébe. Ezt a lépést utóbb a dán szövetség közgyűlésének nagy többsége dezavuálta, csakhogy akkor már késő volt. Ugyanaz év őszén megalakult a Politisk Kvindeforening, amely főképen az egyetemi képzettségű nők és a nőmunkások bevonásával akart eredményeket elérni. Az első két évben azonban nem sokra ment e téren. Új lökést adott a dán nőmozgalomnak Mrs. Chapman Catt kopenhágai látogatása 1906-ban. A női világmozgalom vezérének és a velejött táborkarnak előadásai meggyőzték az egyetem nőhallgatóit és a felső középosztály asszonyait, hogy a politikai jogokért való küzdés nem okvetlenül egyenlő a kékharisnyasággal. A nőmozgalom egy csapásra comme il faut lett és a dán bourgeoishölgyek lángralobbant snobizmusa nem jelentéktelen segédcsapatokat szolgáltatott az ügynek. A Dansk Kvindesamfund ekkor belátta, hogy régi kétlaki taktikáját nem folytathatja tovább és nyíltan szint vallott a női választójog mellett. Ennek következtében elkeseredett versengés indult meg közte és a radikális nők újjászervezett szervezete, a Valgretsforening (választójogi egyesület) között. Az utóbbi érdekében rendkívül hasznos munkásságot fejtett ki Elna Munch, a mostani hadügyminiszter felesége, aki az egyetem nőhallgatói és a diplomás nők között folytatott agitációjával megnyerte a legértékesebb elemet a mozgalom balszárnya számára. A vidéken folytatott erélyes propaganda eredményeképen új országos szövetség jött létre, amely szerte az országban ismeretterjesztő politikai tanfolyamokat rendezeti a nők számára. A női munkásságot mindazonáltal csak igen csekély számban sikerült a mozgalom számára megnyerni. Ε kudarc főoka az, hogy a dán szociáldemokrácia egyáltalában feltűnő mód irtózik a polgári elemekkel való minden néven nevezendő együttműködéstől. Ezenkívül is azonban a dán női munkások közt mindezidáig érthetetlenül kevés érzék mutatkozott a szervezkedés szükségességének fölismerése iránt. A 132.000 főnyi szervezett munkásság (ne felejtsük, hogy

792

Palline Begger: A nők helyzete Dániában

Dániának mindössze 2½ millió lakosa van) között mind a mai napig összesen 15.800 nőmunkás szerepel és ezek között csak 300 (!) varrónő. Az utóbbi esztendőkben ugyan a szociáldemokrata propaganda a női munkások között is föllendült, mindeddig azonban kevés reális eredménnyel. A politikai jogok elérése azonban nem cél, csak eszköz a nők számára. A Rigsdag-ba bekerülő nőkre fontos munka vár első sorban a nők magánjogi helyzetének javítása körül. A hajadon nő helyzete ebből a szempontból jelentékenyen előnyösebb. Teljesen szabadon rendelkezik személyével, vagyonával és gyermekeivel. Az 1908-iki gyermektartási törvény kimondja, hogy a gyermek apja köteles jövedelme arányában hozzájárulni a gyermek eltartásának és neveltetésének költségeihez egészen ennek 18-ik esztendejéig, amennyiben pedig a tartásdíj nem volna rajta behajtható, az anya a városházán a község pénztárából felveheti az összeget, amelyet ez esetben szegényügyi segélynek számítanak be, de az apa számára, aki ilyenformán elveszti politikai jogait. Bizonyos esetekben a bíróság a fizetni nem akaró apát kényszermunkára is ítélheti. A teherbe esett hajadon a terhesség hetedik hónapjától kezdve támogatási igénnyel léphet föl az apával szemben, a terhesség utolsó hónapjára, továbbá gyermekágyi költségei egy részének megtérítését is követelheti. A szülésznői segély egyébként egész Dániában községileg van szervezve és minden szülő nő — férjes vagy hajadon — díjmentesen igénybeveheti a községi bábát anélkül, hogy ez szegényügyi segélynek számítana. Az elvált asszonyok és özvegyek magánjogi helyzete is tűrhető. A föntebb elsorolt magánjogi reformokhoz hozzáfűzhetjük, hogy az elvált és özvegy nő gyermekeinek született gyámja. Ezenkívül az 1913-iki özvegy-törvény az özvegyen maradt anyák számára államsegélyt biztosít minden gyermek után egészen 14-ik évéig, anélkül, hogy e segélynek szegényügyi jellege volna. Az állam ilyenformán magára veszi az apa gyermektartási kötelezettségét azzal a megszorítással, hogy a támogatást nem a 18., hanem a 14. évig fizeti. Másképen alakul a törvényes házasságban élő nő jogi helyzete. A mai dán házassági jog V. Krisztián király 1685-ből származó törvénykönyvén, a Danske Lov-on alapul és így modernnek épen nem mondható. Az anyának semmi joga gyermekeivel szemben és ezek fölött; az apa mindenható. A házasság általában a felek összeférhetetlensége alapján bontható föl, de csak kölcsönös beleegyezés alapján. Ha a kölcsönös beleegyezés nincs meg, csakis a legmesszebbmenőén bebizonyított házasságtörés vagy durva bánásmód szerepelhet, mint érvényes bontóok. A válás rendkívül hosszadalmas és körülményes és a felek új házasságra lépését ezer megkötés nehezíti. Az ágytól és asztaltól való elválasztás (szeparáció) tartama három év, amelynek leforgása után a válás kimondatható és a felek új házasságra léphetnek. Ha az asszony a férj engedelme nélkül távozik hazulról, elveszti minden jogát gyermekeire. Törvényes válás esetén a bíróság osztja el a gyermekeket a házastársak között és az apának rendes körülmények között nagy előnye van e részben, minthogy a szülő rendelkezési joga eleve egyedül őt illeti. Egyedül neki van

Jászi Oszkár: Kossuth Ferenc

793

szava arra nézve, hol és hogyan lakjék, hogyan éljen a család és a gyermekek nevelését illetőleg egyedül ő rendelkezik. A legutóbbi években a három skandináv ország parlamentjei egy közös bizottságot küldöttek ki, amelynek föladata közös családi törvénytervezet kidolgozása volt. A tervezet most kész és a három parlamentben a közeli jövőben tárgyalás alá kerül. A tervezet mai formájában azonban oly kizárólag férfi-érdekeket szolgál, hogy a dán nőknek mindjárt most, mihelyt belépnek az aktív politikába, kemény dolguk lesz, ha a tervezet reakcionárius intézkedéseinek enyhítését keresztül akarják vinni. A házasság és család intézményének fölfogását mindmáig a luteránus dogmatika diktálja, amelynek hatalma sokkal nagyobb, mint azt a külföldön hiszik. És eddig még nem akadt aktív politikus Dániában, aki ezzel a szellemmel nyíltan és céltudatosan szembe mert volna szállni. A dán burzsoázia jómódú nőtagjainak, főkép a férjes asszonyoknak magatartásán ugyancsak meglátszik, hogy erélyes cselekvésre egyedül az eleven, a közvetlenül, hogy ne mondjuk fizikailag érzett szükség képes indítani. A dán úriasszonyok kitűnően érzik magukat a mai viszonyok között és a többség semmi sürgető okát nem érzi a változtatás szükségességének. Azokkal, akik számára tűrhetetlen a mai elnyomottság — mert minden gazdasági és társadalmi haladás ellenére az igazi egyenjogúság még csak a jövő zenéje — azokkal a jól élő többség nem törődik. A nagyobbik részük otthonmarad és „nem ártja magát politikába”, a kisebbik rész pedig, amely beleártja magát és „résztvesz”, ezt főkép csak szórakozási vagy szereplési alapon teszi, azért, mert alelnök, jegyző vagy bizottsági tag akar lenni vagy mert hallani akarja a saját hangját. Elenyésző kisebbség azoknak a száma, akik önzetlenül és komolyan küzdenek az elnyomott nők és anyák fölszabadításáért. Hogy ebből a kisebbségből nem sokan kerülnek bele a legközelebbi parlamentbe, az valószínű.

Jászi Oszkár: Kossuth Ferenc* (1841—1914.)

Borzalmas, hosszú szenvedés után vált meg Kossuth Ferenc az élettől. Szörnyű kínlódása megindítóan utal a mortuis nil nisi bene régi bölcseségére. De a vezérlő politikussal szemben nem szabad részvétből megfeledkeznünk arról, hogy individualitásában szupra-személyes erő rejtőzik, mely áldásos vagy vészes hatását a halálon túl is gyakorolja. Az államférfinak ravatalán is ki kell állania az objektív kritika mértékét, a publicistának pedig erkölcsi joga — anélkül, hogy őt ezért kegyeletsértéssel vádolhatnák — őszintén dicsérve * Ε cikket szerző a Die Wage című bécsi folyóirat felkérésére s az ő számára írta. Bár ekként elsősorban a külföldi közönségnek volt szánva, mégis van néhány szempontja, mely talán a mi olvasóink érdeklődésére is számíthat.

794


vagy gáncsolva tárni a politikai utódok elé az elhalt életmunkáját. És valóban Kossuth Ferenc pályája súlyos politikai tanítást tartalmaz Magyarország legközelebbi evolúciója számára. Bizonyítja, hogy a demokrácia erőivel szemben, még a ragyogó történelmi dicsőség, a legfényesebb szociális prestige palástja alatt sem lehet már sikert aratni még Magyarországon sem, legyen bár országunk alkata erősen konzervatív, sőt feudális. Midőn Kossuth Ferenc 1894-ben, közvetlenül nagy édesatyjának halála után, visszatért szülőföldjére, melyet kis fiú korában hagyott el — a lelkesedés páratlan árja fogadta őt. Az intelligencia és a dolgozó nép egyaránt oly lázas tömegsuggesztió állapotában voltak, melyet a tömeglélektanról szóló könyvekből jól ösmerünk. Öreg emberek könnyes szemmel jártak-keltek, az örvendező bankettek megszűnni nem akarón követték egymást, fiatal lányok virágkoszorúikkal halmozták el és a parasztasszonyok ruhája szegélyét alázatosan csókolgatták. Azt hitte az ország, hogy új idők virradnak raja. Mindenki úgy érezte, megérkezett a Szabadság-királyfi, aki új és ragyogó utakra vezérli az ország régi, kicsinyes, kapkodó politikáját. Hiszen Kossuth Lajos fia jött meg közibénk, annak a Kossuthnak, kinek neve a múlt század Magyarországának leghatalmasabb szimbolikus erejét jelenti. Nemzeti önállóság, politikai liberalizmus és mindenekelőtt a parasztság felszabadítása: ez volt az a három pillér, melyre a geniális ember óriás varázserejének vára támaszkodott. A közvélemény ösztönszerűleg érezte, hogy a függetlenségi pártnak az utóbbi évtizedben mindinkább feudálissá és klerikálissá vált ideológiáját a meghamisítatlan Kossuthtradíciók ifjító forrásán kell felüdítenie. Justh Gyula, ki már akkor is vezére és hordozója volt pártja liberális eszméinek, beszélte nekem, hogy mindjárt Kossuth hazatérte után ezeket a jelentős szavakat intézte a diadalmámorban támolygóhoz: „Barátom! Értsd meg ezt a lelkesedést. Ragadd kezedbe az általános választójog zászlaját, járj faluról-falura a népparlament követelésével — és — győzni fogsz.” . . . Sajnos, Kossuth Ferenc nem fogta fel ezt a tanácsot, sajnos, nem érzett meg semmit az ország mély szociális nyomorából —; sajnos, nem ösmerte fel saját pártjának rejtett, de legmélyebb demokratikus áramlatát sem. Azt hitte, csupán közjogi követelésekkel is boldogulhat.


795

Azonban még ezeket sem tudta sokáig kellő komolysággal képviselni. 1905-ben a koalíció jutott többségre és ennek keretében az ő pártja volt a leghatalmasabb. Sőt a Fehérváryintermezzo után a függetlenségi párt nyerte el a parlament abszolút többségét. De épen a növekvő hatalommal érezte Kossuth pártja növekvő tehetetlenségét. Kiderült, hogy a közjogi követelések nem valósíthatók meg. És Kossuth Ferencnek nem volt meg a kellő bátorsága, hogy levonja ennek a dilemmának következményeit: vagy revízió alá venni pártja régi közjogi programmját vagy az ellenzékbe menni s a régi Kossuth tradíciók szociális és demokratikus terein új erőforrásokat gyűjteni. Így lassanként elmorzsolta egész dicsőségét a közjogi orthoxia Scyllája és a guvernmentális opportunizmus Charybdise között. Mert Kossuth Ferenc nem volt sem harcos, sem éleslátó politikus. Már öregedőn és kissé fáradtan került vissza hazájába és egyénisége teljesen távol esett volt úgy a közjogi, mint szociális radikalizmustól. Az ellenforradalom korának jellegzetes nagyburzsoája volt; művelt, nyelveket tudó, a szabadgondolkodás halvány árnyalatával; festészetben, költészetben dilletánskodó, élénk érzékkel az eleganciával és kényelemmel szemben. Szerette az előkelő emberek társaságát. Nagy hiúságának hízelgett, hogy az ország ragyogó feudális mágnássága tiszteletteljesen közeledett feléje. A magas arisztokrácia vált valódi körévé és mivel az túlnyomó többségében kiegyezés-barát: társadalmi tekintetek is lefokozták közjogi radikalizmusának amúgy is gyenge lendületét. Szociális téren tulajdonképen nem is volt szükség puhítására, mert hiszen mindig a nemzetközi gavallér közönyével nézte a nép szabadságköveteléseit, így került mindinkább a hatvanhetes őskonzervatív körök befolyása alá és Apponyi Albert gróf ragyogó, de azidőszerint klerikálisan és antidemokratikusan hangolt egyénisége — ki akkortájt csatlakozott a függetlenségi párthoz — végzetes hatással volt reá. Kossuth pártjának demokratikus elemeitől mindinkább eltávolodott, az előkelő arrive idegességével plebejusoknak és rusztikusoknak érezte őket. És midőn az általános választójog körül kitört a harc, végkép elvesztette politikai egyensúlyát. Teljesen elfeledte, hogy lejtőre jutott, melyen könnyen örvénybe zuhanhat nevének egész glóriája. Mindinkább munkásellenes álláspontra helyezkedett. A vasúti-

795


alkalmazottak pragmatikája a reakció csúnya tette volt. Felhasznált minden alkalmat a munkásszervezetek megkárosítására — és csak kormányának bukása akadályozta meg abban, hogy megsemmisítse a munkások sztrájkszabadságát. Justh Gyula férfias ellenállásával szemben Andrássy Gyula gróf plurális választójoga mellé állott és demokráciájának teljes rombadőlését a következő tény jelzi, majdnem szimbolikusan összefoglalón. Midőn a függetlenségi párt nagyobb része — az, mely később Justh vezetése alatt kivált a többi közül és önállóan szervezkedett — Andrássy gróf reakcionárius választójoga ellen kikelt, Kossuth Ferenc párthíveit csoportonként felhívta lakására, hogy megpuhítsa őket. Egyik főérve az volt, hogy a rebelliseknek egy gyufaskatulyát mutatott s vele demonstrálta, „hogy mivel még a gyufák sem egyforma hosszúak, helyén való, hogy az emberek sem részesüljenek egyenlő választójogban.” Ez a sohsem dementált történelmi adoma politikai pályafutását tragikomikus árnyalattal színezte — és gyűlöletessé tette őt az ország demokratikus elemei előtt. A koalíció bukása után nem tudott már felvirágozni hervadó népszerűsége. Pártjának újabb demokratikus evolúciója már gróf Károlyi Mihály vezetése alatt alakult, aki teljes őszinteséggel Justh Gyula radikális eszméi tanítványának vallja magát. Kossuth Ferenc sohsem tudott az új áramlattal megbarátkozni. Még halálos ágyán levelet intézett a debreceni szoborleleplezési gyűléshez, melyben Apponyi Albert grófot jelöli politikai utódjául. Ez a sokat kommentált lépés kétségtelenül Károlyi gróf és a párt demokratikus szárnya ellen irányult. A haldokló vezér ezen utolsó gesztusa legjobban jellemzi érzelmi világát és gondolkodását, de aligha fogja pártjának közeli fejlődését befolyásolni, mert az — Kossuth Ferenc ellenére — visszatérni látszik Kossuth Lajos hagyományos útjaira — és napról-napra közeledik a radikális demokráciához. Épen a legutóbbi hetekben foglalt állást Károlyi gróf a latifundiumkérdés radikális megoldása mellett. A helyzet valódi győztese tehát Justh Gyula energikus, becsületes és következetes politikája maradt.

KORTÖRTÉNETI JEGYZETEK A földművelésügyi miniszter és a kisbirtok Ghillány báró földművelésügyi miniszternek megvan a saját egyéni nézete a kisbirtok rendszerről. Több ízben kifejtette a nyilvánosság előtt, utoljára büdzsetbeszédjében is, hogy ő mezőgazdasági elmaradottságunkat a kisbirtok-rendszer elterjedésének tulajdonítja. Ez az utolsó beszédje még egy összeállítást is tartalmaz, hogy milyen mértékben emelkedtek Ausztria és Németország termésátlagai, amíg a mi búza- és rozsterméseink inkább hanyatló irányzatot mutatnak. A magyar földművelésügy legfőbb irányítója ezt a szomorú jelenséget azzal magyarázza, hogy Magyarországon egyre tart a parcellázás; számos nagybirtokot alakítottak át kisgazdaságokká, ily körülmények között termésátlagainknak természetszerűen hanyatlani kell. Édes Istenem, mily könnyű feladat volna statisztikai adatokkal igazolni, hogy épen a diadalmasan előnyomuló parasztgazdaság növelte meg Németország, Ausztria gabonaterméseit, hogy nem a 10 ezer holdas latifundiumok, hanem a 10 holdas kisgazdaságok azok, amelyek Belgium sivár homoktalaján a világ legnagyobb átlagterméseivel dicsekedhetnek. Hagyjuk azonban most legalább rövid időre a sokszámú bizonyítási anyagot és próbáljunk ezúttal mi is tekintélyekkel érvelni a kisbirtok rendszernek miniszteri bársonyszékből szónokló ellenfelével szemben. A porosz királyi mezőgazdasági kollégium a legfőbb centrális agrárszervezete a poroszoknak, amelyik fölötte áll a mezőgazdasági kamaráknak. A vélemény, amelyik itt elhangzik, úgy tekinthető, mint a hivatalos agrárvilág legauthentikusabb megnyilatkozása. Ez előtt a testület előtt tartotta előadását Sering tanár, akinek eddigi tudományos és politikai működése után a konzervatív, sőt junkerbarát érzelmeihez szó sem férhet. Előadása szólott a nagy, világbirodalmak birtokpolitikájáról.* Az Egyesült-Államok, a Britt világbirodalom és Oroszország birtokpolitikájának ismertetése után a német birtokpoli* Professor Dr. Μ. Sering: Politik der Grundbesitzverteilung in den grossen Reichen. Veröffentlichungen des königl. preussischen Landes-ÖkonomieKollegiums. Berlin, 1913.

798

A földművelésügyi miniszter és a kisbirtok

tika aktuális kérdéseiről vonta le Sering következtetéseit. A konzervatív tudós előadása, amelyet egy császárhű testület előtt tartott, valóságos epopoeája a kisbirtok rendszernek. Kifejti Sering, hogy az Egyesült-Államok erősségüket és gyors fejlődésüket az otthon védelemről szóló törvénynek köszönhetik, amelyik a nagybirtok-alakulásnak határt szabott és Amerikát szabadságszerető és dolgos gazdákkal népesítette be, akik maguk nyúlnak az ekeszarvához. Amerika 6 millió farmja a legbiztosabb támasza a közintézményeknek, ezeken nyugszik az ország ereje. Amerika nagy terméseit és a belföldi piac nagy felvevő képességét ennek a hatalmas farmer osztálynak köszönheti. Az ipar és a városi kultúra a farmerek széles rétegén nyugszik, amelyik új rajokat bocsát a városokba és hatalmas politikai erejével megtöri a nagytőke egyeduralmát. A farmer — a kisgazda — adja az amerikai nemzet erejét; az arisztokratikus nagybirtok hiányáról csupán egy mondatban kesereg az előadó. (Ezt a keserűségét sem kell neki talán olyan nagyon komolyan venni.) A britt gyarmatok közül Kanada ugyanazon elvek szerint népesíti be óriási lakatlan földjeit, mint az Egyesült-Államok. Míg az amerikai törvény 64 hektárt bocsátott a telepesek rendelkezésére, Kanada kétszerannyit ad. Emellett nem várja be, hogy a bevándorlók maguktól felkeresik, hanem felhasznál minden eszközt, hogy bevándorlókat akviráljon és azokat, mint önálló farmereket letelepítse. Kifejlődik tehát itt is egy erős parasztosztály, amelyik 10 év alatt 1 millióról 3½ millió hektárra emelte a búzával bevetett földet, 50 millióról 150 millió dollárra a mezőgazdasági kivitel értékét. Ausztráliában a hetvenes években tért át a kormánypolitika a manchester-liberalizmusról a kisbirtokpolitikára. Míg az első letelepítés idején vezérelv volt, hogy bárki bármilyen nagy földterületet is szerezhet, ha legtöbbet ígér érte: addig újabban a fehér faj ösztönszerű félelme a sárga veszedelemtől készteti az ausztráliai politikusokat arra, hogy mindent elkövessenek a föld sűrű benépesítésére és intenzív megművelésére. A politikai meggyőződés, hogy egyedül a nagyszámú parasztság képes az új hazát megvédelmezni és a gazdasági belátás, hogy a nemes fémeknél nagyobb kincs rejlik itt a mezőgazdaságilag megművelhető földben, jelölték meg az új utat az ausztráliai birtokpolitika számára. A legelő gazdálkodás helyett a télire való takarmánygyűjtés, az állatok nagyobb gondozása, húsállatok nevelése és az intenzív tehenészet lépnek előtérbe; az egyoldalú búzatermelés helyébe többoldalú váltógazdaság lép. Mindezekhez szorgalmas munkáskezek kellenek, amelyeket csakis a kisüzem képes állandóan foglalkoztatni. Az ausztráliai államok birtokpolitikája a 90-es évek óta odairányul, hogy a nagybirtokokat tulajdonosaiktól visszavásárolják és azokon otthonbirtokokat létesítsenek a rajtalakás és a talajjavítás kötelezettségével. Az új törvények hatása alatt óriási területek jutnak farmerkézbe,


799

Új-Zélandban 13 év alatt cirka 1 millió acre, a bevándorlás pedig majd 100 ezer főre rúg évenként. A britt anyaország legújabb agrár politikájáról is csak a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozik Sering. 1907-iki törvény, amelyik jogot ad a helyi hatóságoknak, hogy kényszerbérbevétel útján szerezzenek földet az arra igényt tartók számára, szerző szerint figyelemre és utánzásra méltó s a kísérletnek sokkal nagyobb arányokban való folytatását javasolja. Az írországi telepítés ismertetése után, amelyik valóságos Canossa-járása a földbirtok urainak a birtokuktól megfosztott katholikus írlandiak utódaival szemben — az orosz agrár reformra tér át a szerző. Az orosz népesség 9/10-e a parasztság soraiból került ki. 1861-ben törölte el II. Sándor, a felszabadító cár, a hűbériséget. A földesurak pénzt kaptak a jobbágy-szolgáltatások helyett és a parasztok földjét elválasztották a földesúr birtokától, amelyhez addig jogilag tartozott. A községek azonban megmaradtak tovább is abban a birtokszervezetben, mint a földesúri fenhatóság idejében voltak, a parasztbirtok nem ment át egyénileg az egyes gazdák tulajdonába, hanem felosztatlan közös birtoka maradt a falu minden lakosának, akik szolidárisán voltak felelősek a földtehermegváltás évi törlesztéses részleteinek fizetéséért. A falu határát mindannyiszor újra osztják fel a falusi lakosok egymás közt, valahányszor egy új háztartásról kell gondoskodni. A közös birtoklással együtt jár a gazdálkodási mód egyformasága, amelyen az előrehaladó gazdának sincs módjában változtatni. A talaj megjavítására nagyobb áldozatot senkisem hozhat, mert hiszen a földrészlet, mely még ma az övé, holnap már más lakótársának lehet a kezelése alatt. Sering részletesen ismerteti azokat a gazdasági és politikai motívumokat, amelyek az orosz kormányt épen az orosz-japán háború szerencsétlen kimenetele után bírták rá, hogy minden egyes gazda számára lehetővé tegye, hogy a falu-közösségből kilépve birtokának egyéni tulajdonosává váljék és az amerikaihoz hasonló szabad farmer legyen. A forradalom ijesztő szele, amelyik a rettenetes háború után a nagy birodalmat keresztül seperte, késztette rá Stolypint, a legkonzervatívabb államférfiút, hogy szakítson az orosz földmívelési rendszer konzervatív formájával és modern gazdát, szabad parasztot neveljen az orosz falu éhező, tudatlan, békóba szorított és háromszorosan kiuzsorázott muzsikjából. A földszabályozásoknak az ismertetésénél, az orosz parasztbank igazán nagyszabású műveleteinek leírásánál, mindenütt elárulja szerző, hogy a nagy arányú kisbirtokpolitika az ő ideálja is. Személyes tapasztalatait is előadja a nagy haladásról, amelyik az újonnan létesített farmokban, az elkülönített birtokokon észrevehető. Mindenüttt több jószág, több gép, okszerűbb talajművelés, cukorrépa és takarmánytermelés, intelligens, erős, sorsukkal megelégedett gazdák. Addig nem ismert lelkierők lettek elevenekké, mihelyt az egyéni iniciatíva felszabadult. Kevés új dolog van ezekben a megfigyelésekben, de jel-

800


lemző és fontos, hogy a nagybirtokpolitika főexponenseinek körében hangzottak el és összefoglalóbb képet adnak arról a világgazdasági konjunktúráról, amelyik ma innen és túl a nagy Óceánon a magáéban gazdálkodó, önálló kisgazdának kedvez. Végig tekintve az idegen országok birtokpolitikáján NémetKelet-Elbia birtokpolitikájára tér át a szerző és itt már igazán minden kímélet nélkül gyakorol kritikát a német telepítési politika eszközeinek, eredményeinek csekélysége felett. Egész Poroszországban alakítanak évente 1300—1600 járadékbirtokot, mintegy 13—17 ezer kat. területtel, ebből mintegy 10.000 kat. hold esik a nagy birtokok rayonjába. Ez a 10.000 kat. hold azonban keveset jelent, amíg ugyanakkor 26—48 ezer kat. hold földbirtokot tesznek évente hitbizománnyá Poroszországban és így kivonják a szabad forgalomból. Mit jelenthet az a néhány száz munkásletelepítés, amikor évről-évre óriási tömegek hagyják el a mezőgazdasági kerületeket. A telepítési akció sikere azon fordul meg, hogy nincs föld a letelepítésre. Ezért tartaná szerző elodázhatatlanul szükségesnek az új hitbizományok létesítésének megnehezítését és a kincstári birtokok felhasználását a telepítési célokra. Az előbbiről úgy nyilatkozik, hogy fenn akarja tartani, de összhangban a modern idők gazdaságpolitikai helyzetével, hogy ne csak abban álljon egyedüli hivatása, hogy előkelő családok semmire sem való utódaikat a gazdasági élet minden viszontagságától megkíméljék.* A kincstári birtokok elparcellázása, vagy parcella bérlete igen sokszor abba marad, mikor a kivitelre kerül a sor, bármilyen jóakaratot mutasson is a kormányhatóság. Ilyenkor mindig közbejön valami, ami megakadályozza, hogy a kincstári birtok sok kézre kerüljön. „A vidék egyik legnagyobb és legszebb uradalmát adta el nemrégen az állam — írja Seringnek egyik keletelbiai nagybirtokos — Nagy Frigyes néhány száz parasztot telepített volna oda. Ma megszerzi egyik környékbeli nagybirtokos és gazdálkodik rajta sok száz orosz és galíciai munkással.” A helyi hatóságok tárgyi érvek köpenyegében burkolva akadályozták meg itt és még sok száz esetben, hogy a kincstári birtoktelepesek kezére kerüljön. A másik következtetés, amit a konzervatív Sering a nagy nemzetek birtokpolitikájából von le: a birtokok szabadforgalmát kell előmozdítani. Kívánja elsősorban a további hitbizományok létesítésének megakadályozását. „Nagyobb szolgálatot tesz ma nemzetének, aki egy parasztfalut alapít, mint aki új családi hitbizományt létesít.” Figyelemre méltók azok az intőszavak is, amelyeket — dehogy is népgyűlésen, hanem a porosz Landes-ökonomieKollegium előtt — mondott el Sering, hogy amíg az Elbétől keletre a földmívelő kerületekben kevesebb ember él ma, mint * Ezzel a törekvéssel számolt az új porosz hitbizományi törvény tervezete, melyet a kormány az idén terjesztett a parlament elé.

Munkanélküliség esetére való állami biztosítás Angliában

801

a francia háború idején, addig odakint, Németország határain túl, nagy világbirodalmak keletkeznek, amelyek területüket sűrűn megrakják telepes gazdaságokkal, tanyát építenek tanya mellé és benépesítik és termővé változtatják az óriási pusztaföldeket. Németország jövője függ tőle, hogy a német kormányok felkarolják-e a kisbirtok szaporításának dolgát azzal az eréllyel, amelyet az megérdemel. Így nyilatkozott egy konzervatív tanár a legkonzervatívabb porosz testület előtt. A testület egyhangúlag határozatot hozott Sering javaslata értelmében. Ghillány báróval szemben a tudományos kutatás elvével ellenkezően nem adatokra, hanem tekintélyre hivatkoztunk, de a legkonzervatívabb testületnek, a porosz Landes-ÖkonomieKollegium-nak határozatára. Ez a testület nem igazolta Ghillány báró álláspontját. (Balkányi Béla) Munkanélküliség esetére való állami biztosítás Angliában

Most, hogy a munkanélküliség kérdése olyan nagyon aktuális nálunk, nem lesz érdektelen megismerni azokat az eredményeket, amelyeket Angliában értek el a munkanélküliség esetére való állami biztosítással. A törvény 1912. július havában lépett életbe, az első segélyeket pedig a munkanélkülieknek 1913. január közepén fizették ki. A kereskedelmi miniszter most nyújtotta be a parlamentnek az első évről a jelentést, amelyet Beveridge, a munkaközvetítés ügyének vezetője, szerkesztett.* Körülbelül 2½ millió a biztosított munkások száma; azelőtt ezeknek csupán ötödrésze volt a szakszervezeteknél biztosítva. Az állami munkanélküliség esetére való biztosítás bevételei a következő tételekből állottak: A munkaadók és a munkások járulékai kerek 1.800,000 font sterlinget tettek ki, az állami hozzájárulás 600,000 font volt, úgy hogy az összes bevétel 2.400,000 fontra rúgott (majdnem 50 millió márka). A második évet tehát már 1.610,000 fontot kitevő alappal kezdhetik el. Dacára annak, hogy az 1912. július és 1913. január közé eső félévben elég munkaalkalom kínálkozott, körülbelül 400,000 ember kért munkanélküli segélyt. Ezeknek a kérelmeknek 62%-a teljesíttetett. Érdekes azonban az a körülmény, hogy a kényszerbiztosítás egyáltalán nem ártott az önkéntes biztosításnak, amennyiben a szakszervezetek által alapított munkanélküli pénztárak száma emelkedett. A törvény nagy előnye az, hogy úgy van * Unemployment Insurance. First report on the proceedings of the Board of Trade under Part II. of the National Insurance Act 1911. London, Cd. 6965.

802

Munkanélküliség esetére való állami biztosítás Angliában

megszerkesztve, miszerint a szakszervezeteket a munkanélküliség esetére való biztosítás fontos támaszainak ismeri el és ezáltal mintegy buzdítást ad a kényszerbiztosítás mellett az önkéntes biztosításra. A munkanélküliség esetére való biztosításról szóló törvény tulajdonképen két feladatkört szab ki maga elé: a kényszerbiztosítást a törvényben előírt egyes iparágakban és az önkéntes biztosításnak előmozdítását az összes iparágakban. Kényszerbiztosítás van a következő iparágakban: építőipar, gépipar, hajóépítő-ipar, kocsiipar, vasöntőipar. A munkaadó és a munkás heti járuléka külön-külön 2½ d. (18 éven aluli és az olyan munkások biztosítása, akiknek foglalkoztatási ideje kevesebb, mint egy hét, kevesebbe kerül), az állam pedig a két fél által fizetett összes járuléknak egyharmadával egészíti ki a biztosítási összeget. A munkanélküli, 8 napi várási idő után, egy éven belül 15 héten át kap segélyt, még pedig heti 7 sh.-t. Ahhoz, hogy valaki egyheti segélyt kapjon, legalább öt heti járuléknak kell befizetve lenni. 17 éven aluli munkások nem kaphatnak segélyt, 17 és 18 év közöttiek pedig valamivel kevesebbet kapnak 7 sh.-nél. Nem adnak munkanélküli segélyt, ha a munkát ipari viszályok miatt szakították félbe; nem fizetnek azonkívül az első hat hétben segélyt, ha a munkás az állását rossz magaviselete miatt volt kénytelen elhagyni, vagy önként hagyta el, megfelelő ok nélkül. A járulékokat úgy fizetik, mint nálunk a szociáldemokrata párt pártadóját, kis nyugtakönyvekbe ragasztott bélyegekkel. A munkanélküli segélyre való igényt a munkaközvetítő-intézetnél kell bejelenteni. A kérvényeket, valamint a nyugtakönyveket a kerületi hivatalokban biztosítási tisztviselők vizsgálják felül. Ha a hivatal megtagadná a segélyt, a munkás választott bírósághoz felebbezhet. Ha itt se tudna kedvező elintézést kapni, akkor a kereskedelmi miniszter által kinevezett, mindenkitől független bíróság dönt. A legfontosabb és legszebben megkonstruált része a törvénynek az, amely a kényszerbiztosítás és az önkéntes biztosítás összekapcsolásáról rendelkezik. Azok a szakszervezetek, amelyek a törvény szerinti kényszerbiztosítás alá tartozó iparágakba tartoznak, a kormánynyal megállapodhatnak, hogy a munkanélküli segélyeket ők fizetik ki. De csak akkor kapják meg a heti 7 sh. segélyt, ha ők ehhez még 2 sh. 4 d.-t tesznek hozzá, vagyis minden munkanélkülinek hetenként 9 sh. 4 d.-t fizetnek ki. A törvény azt is szem előtt tartja, hogy ne csak a munkások, hanem más társadalmi osztályhoz tartozóknak is lehetővé tegye

Egy új nemzetiségi kérdés

803

a munkanélküliség esetére a biztosítást; így megengedi, hogy kereskedelmi alkalmazottak, irodai tisztviselők, sőt még újságírók és más szellemi munkások is állami támogatást kapjanak. Az erre a célra szánt összeg az 1913/14. évi költségvetésben 70,000 font sterlinggel volt beállítva, amely összeget nem járulékokból fedezik, hanem az állam adja. Csakhogy azok a szövetségek (egyesületek stb.), amelyek állami támogatásra tartanak számot, legalább heti 12 sh. segélyt tartoznak minden munkanélküli tagjuknak nyújtani. A jelentés ezután beszámol azokról a tanulságokról, amelyeket az intézménynek a gyakorlati megvalósításánál tettek. Sok nehézség merült fel, de ezek az intézmény rendkívüli előnyei mellett annyira eltörpülnek, hogy számba sem jöhetnek. Hogy mennyire bevált, mutatják az alábbi számok, amelyek gyönyörű eredményről tesznek tanúságot. 1913. július közepéig 2.508,939 nyugtakönyvet váltottak ki. Ezek közül (becslés szerint) 100,000 jut 16—18 év közötti férfi fiatalkorú munkásokra, 10,000 a női fiatalkorúakra. Körülbelül 63% a biztosítottak közül tanult munkás, 37% tanulatlan volt. A bevételek július 12-ig 2.268,400 font sterlinget tettek ki. A törvény félévi érvényben léte alatt 559,021 segélykérvény nyújtatott be körülbelül 400,000 egyén által, tekintve, hogy többen többször voltak munkanélkül. A kérvényeknek csak 8,6%-át utasították vissza. Átlag hetenként 20,000 biztosított volt munkanélkül. Természeszetesen még sok javítani való van, de az alapok helyesen vannak lerakva és tekintve azt, hogy az állam milyen komolyan és lelkiismeretesen foglalkozik a kérdés megoldásával, nagy jövőt jósolhatunk az angolországi munkanélküliség elleni biztosítás intézményének. (Peszlényi Pál) Egy új nemzetiségi kérdés Kelet-Európában egy új nemzetiségi kérdés van kialakulóban, amelynek nagy horderejét és jelentőségét ma még kevesen ismerik — egy harmincötmilliónyi nép ébred nemzeti öntudatra. Az új nemzet bölcsőjét ellenségek állják körűi, akik aggodalommal szemlélik minden életnyilvánulását és megmozdulását. Sem az oroszok, sem a lengyelek nem akarják elismerni létjogosultságát és a nyugateurópai közvéleményben is azt a hitet terjesztették, hogy Ukrajna aféle oroszországi Bretagne. Ezt a közkeletű felfogást cáfolja Raffalovics György a Revue politique internationale márciusi számában. Felhozza, hogy Ukrajna egykor önálló kormányzattal bíró,

804

Εgy új nemzetiségi kérdés

szabad ország volt. Az orosz elnyomatás korszaka Nagy-Péter alatt kezdődött. Ő honosította meg a rabszolgaságot Ukrajnában, ő tiltotta el az ukrajnai nyelven írt könyvek kiadását és törölte el 1764-ben a hetmanok kiváltságait. II. Katalin még könyörtelenebbül folytatta az üldözést. Közben, 1772-ben és 1774-ben Ausztria hatalmába kerítette Galíciát és Bukovinát. Az ukrajnai renaissance kezdetei e korszakba nyúlnak vissza. Az első ukrajnai titkos társaság azonban csak később, 1846-ban alakult meg Kievben, tagjai természetesen fogságba kerültek vagy számkivetésbe mentek. Nagy-Péter cár óta az ukázok egész sorával akarták az ukrajnai nemzeti lét minden megnyilvánulását elfojtani. — És az ukrajnai nemzeti élet ma mégis termékenyebb, mint volt valaha. Az ukrajnaiak helyzete az „alkotmányos” korszakban sem sokat javult. Az első dumában még nyolcvan ukrajnai képviselő ült, a másodikban már csak 42. Most már egy se. Tilos ukrajnai programmal jelöltséget vállalni a választásokon, de a fejlődést nem lehet megakadályozni. Az ukrajnai nyelvet és kultúrát száműzték az ukrajnai iskolákból. — Ámde mit értek el vele? A tehetősebb ukrajnaiak Galíciába küldik gyermekeiket, ahol őseik történetét, irodalmát és nyelvét szabadon tanulhatják. De nemcsak a felvilágosodott osztályokban terjed a nemzetiségi öntudat és érzés, hanem a nép körében is mind erősebben hódít. Ma már a városi és vidéki parasztság körében talál a nemzetiségi „izgatás” a leghálásabb talajra. „Az ukrajnai élet mindig más volt, mint a moszkvai. Ezt minden utazó konstatálta. Ma, amikor az ukrajnai paraszt érti, hogy miért különbözik az orosztól, a lelkek felszabadulásának mozgalma óriási léptekkel halad előre.” Az orosz intelligencia felvilágosodott részében egyre többen akadnak, akik Oroszország mai ukrajnai politikájának tarthatatlanságát belátják. Mint szimptóma, mindenesetre élénk figyelmet érdemel a jobboldalhoz tartozó Nikon szibériai orthodox püspök törvényjavaslata, amelynek elfogadása nagy lépést jelentett volna az ukrajnaiakkal szemben követendő liberális nemzetiségi politika felé. E — bár mérsékelt, de igen tisztességes — reformprogramm élénk ellentétben áll az oroszországi nacionalisták heccelődésével, akik hol egyáltalában tagadják az ukrajnai kérdés létezését, hol pedig — merész logikai ellentmondással — a mazeppista forradalom rémképével akarnak hatni a tömegre. Mit akarnak tulajdonképen a kisoroszok? A leghaladottabbak mindenesetre Ukrajna függetlenségéért lelkesednek. De a nép nagy része tudatában van annak, hogy ez az álom belátható időn belül

Demcsincszki a kiállításon

805

aligha válhatik valóra. Ezért megelégednének egyelőre szerényebb reformokkal is. Az említett Nikon-féle javaslat megfelelne egy ilyen minimális ukrajnai programtannak. A javaslat főbb pontjai a következők: 1. Az ukrajnai nyelv legyen ismét tanítható az elemi iskolában és az első két évben ez legyen kizárólag a tannyelv. 2. Elemi iskolai tanítókul ukrajnaiakat, vagy legalább is ukrajnai nyelven tudókat alkalmazzanak. 3. A középiskolákban az ukrajnai nyelvet és történelmet is tanítsák, épen úgy, mint az oroszt. 4. Fel kell hagyni a „Prosvita” és a többi oktatási intézetek üldözésével, amelyek ukrajnai nyelven írt könyvek és röpiratok útján terjesztik a praktikus ismereteket. Ε társulatokat csak bírói ítélet alapján lehessen megszüntetni. Ami a 4. pontban említett „Prosvitat” illeti, e félig irodalmi, félig gazdasági és nemzetiségi társulat fiókjai egész Ukrajnát behálózzák. Főcélja, hogy a parasztokat az önsegély, a gazdasági haladás és a szövetkezeti rendszer elemi szabályaira megtanítsák. Egyúttal természetesen a nemzeti érzést is ébren tartja. Dacára annak a sok üldözésnek és sikanériának, amelynek az oroszországi hatóságok részéről ki van téve, jelentékeny sikereket ér el. Ma már a külön ukrajnai nemzetiség létezését nem lehet többé letagadni. Maga a szentpétervári tudományos akadémia is elismeri egy hivatalos jelentésben, hogy az ukrajnai követelések nem alaptalanok. Az ukrajnai nyelv külön nyelv és nem orosz tájszólás. „A kérdés Oroszországban világosan és véglegesen felvetődött. Csak azt kell még tudni, hogy igazi államférfiak fogják-e kielégítően megoldani, vagy pedig tapasztalatlan politikusok fogják-e engedni, hogy válság keletkezzék. Ha ez kitör, nem Ukrajna fog tőle a legjobban szenvedni.” (Vajda Mihály.)

Demcsinszki a kiállításon A Dániel Arnold „Többtermelés” tanulmánysorozata a Huszadik Század lapjain, majd külön lenyomatban is megjelenvén, az intenzív mezőgazdasági kultúra lehetőségeinek és módjainak vázlatos ismertetésével, remélhető következményeinek tüzetes kifejtésével itt-ott visszhangot keltett: sporadikusan kísérletek folynak szerte az országban. Hogy a mezőgazdasági termelés hivatalos irányítói a „Többtermelés” agitatórius erejével különösebb emócióra magukat elragadtatni nem engedték, onnan lehet, mert kívülről és nem iktatósszám alatt felülről kapták az impulzust s az állami szubvenció kilátása sem biztatott. Azok a kísérletezők tehát

806

Demcsinszki a kiállításon

magukban és saját költségükön, a céhbeli gazdák, hivatalos körök helyett vették kipróbálás alá a közgazdasági életünk tartalmassá tételével kecsegtető intenzív termelési módok közül a Demcsinszki-féle gabonaművelést. Érdekes, ha mindjárt leverő is, látni: milyen hatásuk van a jámbor kísérletezőknek a hivatalos körökben. A Magyarországi Műkertészek és Kertgazdák Egyesülete Szegeden, május utolsó és június első napjain az állam és Szeged sz. kir. város erkölcsi s anyagi támogatásával országos kertészeti kiállítást rendezett. Makra János facsadi máv. pályafelvigyázó a Demcsinszkiféle gabonaművelésnek mindkét módját kipróbálás alá vette: átültetés és feltöltés útján is termel. A kísérleti ültetvények fejlődésével bizonyára nagyon meg van elégedve, sőt érdemesnek tartotta arra is, hogy másokkal is megismertesse. Felvett tehát egy-egy bokrot az átültetett és feltöltött területekről és beküldte a kiállításra. Célt ért, mert kapott számukra egy-egy négyszög deciméternyi helyet. De ezzel véget is ért az ügy dicsősége, mert a jury talán észre sem vette a termelési forradalom gyenge előszellőcskéit, mert hiszen oklevelet sem adott a kiállítónak, holott századrésznyi jelentőségű virágocskáért is érmeket osztogatott, meg készpénzt és — a kiállítás közönsége sem mutatott különösebb érdeklődést. A jury ítélete ellen nem akarunk felebbezni, különösen, mivel személyileg a mellőzés bennünket nem is érint. De a közérdek parancsolja, hogy az eset mellett szó nélkül el ne menjünk. Bármennyire is kertészkedés a Demcsinszki-féle gabonaművelés, valóban nem lehet kívánnunk, hogy a műkertészek és kertgazdák foglalkozzanak vele. De méltányolniuk mégis kellene saját érdekükben: a gabonatermés megtöbbszörözése után fokozottabb mértékben fogyasztják majd a hortenziát és pálmát, a nemes és természetellenes módon nevelt dísz-gyümölcsfát stb. s ez már érinti a műkertészeket és kertgazdákat. Közvetlen érdeklődés hiányában a nagy átlag talán azt sem tudja, mi fán terem Demcsinszki; de, ha valaki a rendesnél kétszeresen vastagabb szalmákkal, araszos kalászokkal kiállításra küld 40—60 szálból álló búzabokrokat, lehet valami oka. És a hozzájuk mellékelt nyomtatott lap átolvasása útján kinyomozható, mit akar a kiállító. Ám a felszínen mozgó jurynek elég volt, hogy nem műkertész, nem kertgazda, hanem máv. altiszt, s nem hortenziát, hanem búzát állított ki. Egyébiránt nem érdeklődött, olvasgatni nem ért rá, agyonhallgatta Makrát és a búzát. Ebben mulasztás terheli a juryt. Hogy a közönség alig, vagy egyáltalán nem is vett tudomást a búzákról, természetes következménye a jury mulasztásának: ki érdeklődik mélyebben kiállításon ki nem tüntetett cikk iránt, ha mindjárt verseny nélkül van is ez?

Szövetség az embert haladás szervezése érdekében

807

De a kiállítást is okolnunk kell. Nem elég az apró betűkkel nyomtatott művelésleírás mellékelése és kifüggesztése a felszínes jury és a rohanó kiállítási közönség számára. Okvetlenül szükséges a száraknak nyitott legyezőalakban való külön kötözgetése és feltűnő kiírása annak, hogy szántóföldön, tömegben és egy-egy magból fejlődött a mai általános művelési mód szerint egyenesen példátlanul erős, nagy és terebélyes búzabokor. A jury a maga fejével és szakismeretei szerint gondolkodva, e nélkül azt is hihette, hogy külön a kiállítás céljaira, melegágyban, vagy szobájában és cserépben nevelhette Makra János a két bokor búzát, már pedig ilyen körülmények között még helyes is az ítélete. Tanuljanak hát a kiállítás eredménytelenségéből is a Makra Jánosok és jövőben a külsőségek ügyes formálásával is igyekezzenek érdeklődőket, lehetőség szerint követőket szerezni a haladó intenzitású mezőgazdasági termelésnek. Hogy a búzabokrok megviselve, összetörve érték meg a kiállítás végét, nem az érdeklődés okozta tapogatást jelenti, hanem ez a körülötte levő cserepes virágok ide-oda mozgatása, válogatása közben szenvedett lökdösésektől volt. Ez tehát meg ne tévessze Makra Jánost. i. l.

Szövetség az emberi haladás szervezése érdekében Ligue pour l’organisation du progrès néven az emberi haladásnak néhány lelkes harcosa, Anatole France, Metin francia közmunkaügyi miniszter, Deschanel, a francia parlament elnöke, Broda, Lamprecht, Ostwald, Gothein tanárok, Parisban egy rendkívül érdekes nemzetközi szövetséget alapítottak, amelynek terve „az emberi haladás eredményeinek nemzetközi kicserélésére alakult intézet” kebeléből indult ki. Ez az intézet tudvalevőleg a nemzetek közti egyetértést, a kultúra egyenetlenségeinek kiküszöbölését, az egyes nemzetek újabb kulturjavainak az emberiség közjavaivá változtatását tűzte feladatául. Az intézet kiváló tagjai hazájukból hosszabb időre más országokba látogatnak el, fölolvasásokat tartanak és a csereviszony alapján széles körökben közlik a hazai kultúra haladásának újabb eredményeit. Ezzel az intézettel rokon célokat szolgál a müncheni Brücke, mely egyesíteni törekszik a tudomány, a kereskedelem, az ipar és a közlekedés útján a szellemi élet összes munkásait. Az alig három év óta fennálló egyesület híd gyanánt akar szolgálni a civilizált nemzetek közt. A szellemi munka magas fejlettségének korszakát éljük, de még mindig nem következett be a kiváló tehetségek szerves együttműködésének ideje. Ennek eljöveteléért veszi fel a küzdelmet mind a müncheni, mind a párisi szövetség. Ez utóbbi Darwin fejlődés-

808

A magyar szakszervezetek fekete esztendeje

elvéből indul ki. A fejlődéstanra támaszkodó filozófiai felfogás azt tanítja, hogy az emberiség öntökéletesedése nem más, mint a benső természeti hivatásnak teljesítése. Rendkívül fontos volna tehát első sorban annak a tudományos megállapítása, hogy micsoda reformok volnának leginkább alkalmasak a haladásnak előmozdítására és a szociális viszonyoknak a megváltozott gazdasági és anthropológiai fejlődés tényeivel való megegyeztetésére. A szövetség a kutatásoknak eredményeit mindenekelőtt a nemzetek politikai haladópártjainak akarja rendelkezésére bocsátani, hogy így törekvéseiknek tudományos alapon keressék megvalósítását. A párisi szövetségnek methódikai és kritikai iránya lesz, megjelöli majd a haladás nemzetközi közlésére alakult intézet működésének módszerét, figyelemmel kíséri a nemzetek által végzett kulturmunkát. Nagyszabású és tudományosan kidolgozott reformprogrammot fog nyújtani, mely magában foglalja az emberi nem jelen tökéletesedési lehetőségeit, mindenekelőtt a fajegészségügyet, a degenerálódás elleni küzdelmet, a népegyetemeket, az osztályküzdelmek legyőzése a megfelelő szociális reformok által, a nemzetközi jognak ápolását, a nemzetek harcának megakadályozását. A szövetség több nyelven tudományos folyóiratot ad ki eszméinek propagálására, vitaestéket rendez helyi csoportok útján a kulturországok jelentékeny városaiban. Mennyit tud megvalósítani e nagyszabású programmból ez a mindenesetre érdekes, de sokak előtt bizonyára merésznek látszó nemzetközi szövetség, a jövőtől, a kormányok magatartásától függ. Az egész emberiség tudatos, rendszeres együttműdésére tudományos alapon ez az első kísérlet. Mennyivel magasztosabb, eszményibb ez a kísérlet, mint akár a római légióknak, akár az egyháznak, vagy Napóleonnak véres harcai a világuralomért! (Gyulai Aladár.)

A magyar szakszervezetek fekete esztendeje A Szakszervezeti Értesítő májusi számában adja közre a Magyarországi Szakszervezeti Tanács a szakszervezetek 1913. évi életéről szóló jelentését. Különösen épen a múlt évi jelentés fontos a minden évben stereotip gondossággal megkonstruált jelentések közül, mert 1913-ban a példátlanul rossz gazdasági viszonyok következtében a munkanélküliek száma az eddig legmagasabbra szökött és mert a munkanélküli tömeg nyomorának enyhítésére szükséges segélyezés kielégítése katasztrófával fenyegette a szakszervezeteket. A rideg számoszlopok azt mutatják, hogy a szakszervezetek megtették a kötelességüket, sőt a munkanélküli tagok jogos igényeinek kielégítésén kívül

A magyar szakszervezetek fekete esztendeje

809

némely szervezet a segélyezés teljes összegének igénybevételén túl, rendkívüli segéllyel is támogatta tagjait. A szervezetek ezen fontos szociális működése erős alapot adott a munkabérnívó, a munkabérátlag megtarthatására, hiszen csak a segélyezés túlfeszítésével érték el a munkások azt, hogy a munkafeltételek annak ellenére sem romlottak le, — bár a kapitalistákban mindinkább erősbödött az a természetes hajlandóság: soha jobb alkalom a munkabérek leszállítására, sőt még a kollektív szerződésekben körülbástyázott munkabérfeltételeknek sem kell eleget tenni. A szakszervezetek erőpróbája jól ütött ki, zavartalanul teljesítették kötelességüket. Érdekes, hogy az 1913-as rossz év taglétszáma az 1912-es jó évvel szemben alig csökkent. A taglétszámesés az országos szervezetek és önálló helyi szervezetek tagforgalmában összesen 4480, vagyis az összes tagok 4%-a. Ez a szám jelentéktelennek mondható ahhoz képest, hogy az egész országban legalább 10.000-re tehető azoknak a száma, akik a munkanélküliség miatt nem fizettek járulékot. 1912. december 31-én a szervezett munkások száma 111.966, 1913. december 31-én 107.486. A női tagok száma 1913-ban 6542, 1912-ben 6508, a szervezett férfitagokhoz képest a nők 6,8%-a van csak szervezve. A Szakszervezeti Tanács által összeállított táblázatok szerint a kimutatott 107.486 tag közül Budapesten és a környéken 59.133 (55,02%). a vidéken pedig 48.353 (44,95%) lakik. Az országos szövetségek közül legtöbb tagot számlál a vas és fémmunkások szövetsége: 29.653 (27,58%), majd az építőmunkások szövetsége: 11.969 (11,13%), a famunkások szövetsége: 10.665 (9,92%), a nyomdászok szakegyesülete: 10.550 (98,2%), stb. A szakszervezetek bilánszából látjuk, hogy a negyven szakszervezet összvagyona 3,442.851,74 korona, közülük leggazdagabb a könyvnyomdászok segélyzőegylete, 1,647.650,68 korona vagyonnal. A szakszervezetek összes bevétele 2,493.496,99 korona (1912ben 2,333.806,90), míg: munkanélküli segély, utas- és költözködési-, rendkívüli-, temetkezési-, beteg- és szülési-, özvegy- és árva-, rokkantsegély, továbbá jogvédelem, oktatás, könyvtár, szaklapok, lakásbér, agitáció, stb. címén a szakszervezetek összes kiadása 2,537.831,71 korona. (1912-ben 2,201.893,70 korona). Legerősebben a segélyrovat összegei szöktek fel; munkanélküli segélyre ugyanis az 1912. évi 363.650 k o r o n á v a l s z e mb e n 6 8 6 . 8 3 8 k o r o n á t f i z e t t e k k i a s z e r vezetek: így a famunkások szövetsége a járulékbevételnek 114,42 százalékát, a Sehnefelder-egyesület 84,23, a nyomdászok segélyzőegyesülete 8987, a könyvkötők szakegyesülete 8368 és a kalaposok 8823 százalékát fizették ki a befolyt járuléknak. A statisztikáknak a munkaközvetítésre vonatkozó adatai tárják azonban a leginkább a szemlélő elé a tavalyi év válságos jellegét. 1911-ben a munkátkeresők száma 46.380 volt, 1912-ben 58.590, 1913-ban pedig 60.424. A munkaközvetítés eredményének csökkenése pedig: 1911-ben a szakszervezetek a munkátkeresők 83,50%-át, 1912-ben 82,19%-át, 1913-ban azonban csak 61,92%-át tudták tényleg is munkához juttatni. Ilyen rossz eredménye nem volt

810

Simeon Barnutiu

a szakszervezeti munkaközvetítésnek 1905. óta, akkor azonban a közvetítés nem volt a maihoz hasonló erős alapokon nyugvó rendszerre támasztva. . . . Ezek a számok jelzik a szomorú 1913-as év szocialista mozgalmának gazdasági eredményeit s bár a szervezetek becsülettel állták meg a helyüket a nehéz helyzetben, a politikailag elnyomott munkásság gazdasági szűkölködése az 1913-as szakszervezeti jelentést a „fekete esztendő” krízises beszámolójává festi. (Elek Vidor).

Simeon Barnutiu Az 1863. év december havában szomorú hír lepte meg az iasi-i egyetem hallgatóságát: az egyetem büszkesége, Simeon Barnutiu, a bölcsészeti kar tanára, súlyos betegsége miatt kénytelen volt előadásait megszakítani. S minthogy maga is tisztában volt vele, hogy betegsége föltétlenül halálos, a következő év májusában a Kárpátokon keresztül útra kelt, hogy szülőfaluját, a szilágymegyei Román-Boksát, ha lehet, még élve érje el és viszontagságos küzdelemteljes életét itt fejezze be. Útközben azonban, Valea-Almasului helységben — 56 éves korában — utólérte őt a halál s így évtizedek előtt elhagyott otthonába csak holtteste érkezett meg. A román nemzet méltó gyásza kísérte utolsó útjára Simeon Barnutiut, most pedig halálának félszázados évfordulója alkalmából azzal a hódolattal áldoz emlékének, mely a történelem legkiválóbb nagyságait illeti meg, Simeon Barnutiu-nak nemcsak a román nemzet, hanem Magyarország történetében is epochális szerepe volt, amennyiben ő már 1848-ban és azelőtt is hirdette és beoltotta népébe azokat a demokratikus eszméket, melyek ellen oly ádáz makacssággal küzd most is a reakció. Ebből kiindulva, szolgálatot vélek tenni a Huszadik Század olvasóinak, ha megkísérlem közelebbről megismertetni az ő politikai működését és munkáját, mely jelenleg is programmszerű irányítója az erdélyi és magyarországi románság szabadságküzdelmének. Mielőtt azt tenném, legyen szabad megjegyeznem, hogy Simeon Barnutiu is, mint általában véve az összes román közéleti tényezők, nem dicsekedhetett holmi arisztokratikus családfával. Egyszerű parasztok leszármazottja volt ő is, kit népének évezredes fájdalmai arra késztettek, hogy rabszolgasorsból való kiemelése érdekében minden elképzelhető áldozatot meghozzon. A román nép vezetői 1848-ban is a mai elemek voltak, mindössze azzal a különbséggel, hogy akkor még nem lehetett beszélni román ipari és kereskedő osztályról. A súlyos feladat kizárólag a szintén jobbágy sorban lévő alsó papságra és a csekély számú egyéb intelligenciára hárult. De megállotta a helyét és a románság meggyőződése, hogy ez idő szerint való vezetői nagyon üdvösen tennék, ha mindenben követnék elődeiknek a példáját, akiknek egyik legkimagaslóbb egyénisége Simeon Barnutiu, az egyszerű „dászkál” volt.

Simeon Barnutiu

811

Barnutiu volt az első úttörője az anyanyelven való oktatásnak, 811 amennyiben, mint a balázsfalvai líceum tanára elsőnek használta a latin előadási nyelv helyett a hallgatók román anyanyelvét. Ez a szentségtörése kiinduló pontja lett a közte és orthodox egyházi felettes hatósága között kitört harcnak. Minthogy nem átallotta hallgatóit egyéb modern és demokratikus eszmékre is kioktatni és a balázsfalvai konzisztóriumot arra késztetni, hogy az 1841—43-iki erdélyi diétához a román nép nyelvi és politikai jogainak lábbal tiprásáért tiltakozó előterjesztéssel éljen: a hivatalos körök türelme végleg kimerült vele szemben s 1843-ban a retrográd Leményi püspök elmozdította tanári állásából. Mindamellett pár évvel később, 1848-ban Barnutiut látjuk az erdélyi románok szabadságmozgalmának az élén, melyben övé volt a kezdeményező, irányító szerep. A forradalom alatt, mint a román nemzeti központi bizottság vezérlő tagja és alelnöke működik Nagyszebenben, ugyanilyen minőségben vesz részt az u. n. pacifikáló bizottság tárgyalásain, melyek, mint tudjuk, Kossuth őszinteséghiánya miatt eredménytelenül végződtek. A forradalom után Romániába ment, hol az akkori reakciós boer-rezsim őt, mint, veszélyes felforgatót, Rimnic-Vilceaban fogságra veti. Innen kiszabadulván Bécsbe, majd Paduába megy, hol 1854-ben megszerzi a jogi doktorátust. Ugyanebben az évben a moldovai kormány meghívására az iasii egyetem bölcsészeti katedráját foglalja el s ebben a minőségében Moldovában a közoktatás modern reorganizációját viszi keresztül. Itt kerül éles ellentétbe a ma is élő konzervatív felfogású Titu Maiorescuval, ki őt egyenesen anarchistának nevezte el s akinek méltó elégtételként több, mint egy fél évszázad múlva meg kellett érnie, hogy Románia konzervatív kormányát — Maiorescuval az élén — épen a Barnutiu által propagált reformeszmék seperték el. A román nemzet történetében döntő jelentősége azonban Barnutiunak 1848-ban kifejtett reformakciója volt. Az abban az időben végbement és az ő nevéhez fűződő korszakos eseményeknek megfelelő világításba helyezése érdekében szükségesnek látom legalább főbb vonásaiban megismertetni az akkori erdélyi viszonyokat. A Budapesten 1848 május 15-én megindult mozgalmaknak ugyanis meglett a visszhangjuk a külön közjogi területet képező Erdélyben is. Míg azonban Magyarországon a közvélemény őszintébben demokratikus volt: addig Erdélyben egészen más helyzetet teremtettek a francia forradalom eszméi. Magyarországon pl. a jobbágyság felszabadításának a kérdése mindössze talán a kivitel módja tekintetében képezte vita tárgyát: az erdélyi feudálisokat azonban inkább az foglalkoztatta, hogy milyen formában és milyen úton tarthatnák fenn továbbra is a jobbágyi intézményt. Erdélyben a „szabadság, egyenlőség, testvériség” zászlója körül csak a rabszolgasorban lévő néposztály, a jobbágyság, vagyis a román nép sorakozott: míg a kiváltságokat élvező szászokat és a nemesi sorban élő székelyeket, de különösen a középkori privilégiumokat szinte csorbítatlanul élvező feudálisokat kizárólag az a rögeszme vezérelte, hogy

Simeon Barnutiu

812

pozíciójukat a részükről még emberszámba sem vett „oláhok”-kal szemben ezentúl is fentarthassák. Ám azzal tisztában voltak, hogy céljukat egy továbbra is különálló Erdélyben még a szintén kiváltságolt székelyek és szászok összeségének segélyével sem érhetik el, hiszen a jogfosztott románság több, mint kétharmad részét tette ki az ország lakosságának. S minthogy más expediens nem kínálkozott, kimondták a Magyarországgal való uniót. Ezen elhatározásukban őket nemcsak a közös haza nagyságának az eszméje vezérelte, hanem — talán nagyobb mértékben — az a meggyőződésük, hogy a magyarországi vezető tényezők megérteni és honorálni fogják „nemzetfentartó” mivoltukat és őket az oly hőn óhajtott támogatásban részesíteni fogják. Itt keletkezett aztán az ütköző pont közöttük és az uralmuk alatt lévő román nép vezetői között. Míg a feudálisok az „unió, vagy halál!” jelszava alatt hívatták össze a kolozsvári diétát (1848. május 29.), a románok ezzel szemben mindenekelőtt emberi és megfelelő politikai jogokat követeltek saját nemzetük részére is. És a meddig a túlnyomó többséget alkotó románok ezeknek a jogoknak a birtokába nem jutnak, tiltakoztak a kiváltságos kisebbségnek minden olyan ténykedése, határozata és határozatának a végrehajtása ellen, mely az ő belegyezésük ellenére és közreműködésűk nélkül történnék. Ezen az alapon tiltakoztak az unió ellen és követelték, hogy az ország tanácsában a román nemzet, mint politikai nemzet, számarányának megfelelően képviseltessék. És csak ez a parlament legyen jogosult határozni az ország hovatartozása és közjogi minősége tekintetében is. Az erdélyi nemességben a román követelések teljesen süket fülekre találtak. A privilegizáltak a román vezérek előterjesztései tárgyalásába sem bocsátkoztak és ezzel követték el a legvégzetesebb hibát, mert ha nem a megszokott pöffeszkedő merev tagadás lett volna a feleletük, a közvetlenül ezután beállott szomorú események talán elmaradtak volna. A két tábor között tehát megtörtént a szakadás. A magyar nemesség inaugurálta unió, vagy halál!” jelszavára „szabadság, vagy halál!” lett a románok felelete. Simeon Barnutiu vezetése alatt lázas előkészületeket tettek, hogy az uniót kimondó diéta összeülését egy Balázsfalván megtartandó monstre tiltakozó népgyűléssel előzzék meg. A kiváltságos nemzetek nem válogattak az eszközökben, hogy a megindult mozgalmat elfojtsák. Barnutiunak a román néphez intézett kiáltványa (1848. március 25.) azonban oly ellenállhatatlan hatást gyakorolt, hogy sem a presszió, sem pedig a speciális erdélyi terror nem volt képes meghiúsítani a húsvét után való vasárnapra összehívott előzetes népgyűlés megtartását, melyet azután ugyancsak Balázsfalván követett a május 15-iki döntő nevezetességé érdemleges népgyűlés. Ezen a népgyűlésen mondotta el Barnutiu híres beszédét, melyben dogmatikusan fejtette ki a román nemzeti programmnak máig is érvényben lévő alapelveit. Első sorban természetszerűleg a jobbágyság eltörlését követelte, még pedig minden a feudálisoknak

Simeon Barnutiu

813

nyújtandó ellenérték kizárásával; követelte, hogy a többi nemzetek (magyar, székely, szász) mellett a román nép is politikai nemzetnek ismertessék el és nemzeti szabadsága respektáltassék, mert csak ezen a kereten belül fejtheti ki azt a kulturális tevékenységet, melylyel az általános haladásnak, de meg az állam jól felfogott érdekének is a legüdvösebb szolgálatokat teheti. A mostani soviniszták szemüvegén keresztül nézve hamarosan „az állam egysége ellen” intézett támadásnak lehetne minősíteni Barnutiunak a nemzeti autonómiára vonatkozó elvét. Ám az akkori viszonyok lényegét mérlegelvén, természetszerűleg arra a megállapításra kell jutnunk, hogy nem annyira irredentisztikus, mint inkább demokratikus követelések voltak azok. Hiszen 48-ban Erdélyben az ú. n. „nemzeti” minőség tulajdonképen a jogok birtokát jelentette, ezért szerepeltek ott a magyarok, székelyek és szászok nemzetekként és Barnutiu is ilyen értelemben beszélt autonóm román nemzetről és ez alapon Erdély autonómiájáról. Ha akkor Erdélyben nem fenyegette az állam egységét nem kevesebb mint három nemzet létezése, miképen veszélyeztette volna ezt az egységet egy negyedik tényezőnek a „nemzetek” közé való sorolása. De meg aztán érdemben ítélve meg a dolgot, miképen is gondolhatta lehetségesnek a privilegizált kisebbség, hogy az ország túlnyomó többségét továbbra is a jogfosztottság jármában tartsa?! A Barnutiu programmja a kornak megfelelő közjogi jelszó alatt voltakép a románság gazdasági, jogi és kulturális felszabadításának követelését jelenti s mint ilyen ma is még mindig szinthézise a hazai románság törekvéseinek. 1848 óta rengeteg támadásnak volt kitéve ez a programm a mindenkori magyar kormányok és a nacionalista magyar pártok részéről, sőt akadtak még ú. n. opportunisták is, akik hajlandók lettek volna „engedni a 48-ból”. És, noha Deák Ferenc óta a kormányok dehogy válogatnak az eszközökben, köztudomású, hogy hiábavalónak bizonyult minden kísérlet, melynek nem a jogorvoslat, hanem az elnyomás és a jogfosztás volt az eszköze. Ami pedig az opportunistákat illeti, a szemeink előtt végbemenő példák alapján kérdjük, hol is képzelhető a morális letörésnek az a fokozása, melyre a Mangrákat, Burdiákat szinte automatikusan sülyeszti a román közvélemény? Avagy másrészről nincs-e még mindenkinek élénk emlékezetében az az erkölcsi katasztrófa, mely a közelmúltban fenyegette azokat a román vezető tényezőket, kikről híre terjedt, hogy Simeon Barnutiu elveinek a szögre akasztása árán hajlandók a kormánnyal holmi kompromisszumra lépni?! Ezek és egyéb ténykörülmények igazolják, hogy Simeon Barnutiu sem a „lelkiismeretlen izgatók”, sem a demagógok kategóriájába nem tartozott, mint ahogy ellenségei szeretnék róla megállapítani. Demagógok üres frázisai sohasem verhetnek maradandó gyökeret a népben, ellenben tény, hogy a nép örökre kitart azok mellett az eszmék mellett, melyek az ő létföltételeinek és demokratikus haladásának igazi iránymutatói. (Lascu Demeter)

KÖNYVISMERTETÉSEK ÉS BÍRÁLATOK

A népszámlálás eredményei (Az 1910. évi népszámlálás első és második része. A Magy. Stat. Közlemények 42. és 43. kötete.) I. A népességi statisztika főbb adatai

Magyarország összes népessége 1910 december 31-én 20,886.487 lélek volt. A lakosság száma tehát 1900 éta 1,631.928-al növekedett, vagyis 8,5%-al. Ez az előző évtizeddel szemben jelentékeny visszaesést jelent. Ε visszaesést nem az okozta, mintha a lakosság természetes szaporodása megcsökkent volna; hisz ez 2,278.468 embert tett ki, ami 11,8%-os természetes szaporodási aránynak felel meg, vagyis a természetes szaporodás úgy abszolúte mint relatíve felülmulta az előző évtizedben elért eredményt .(1,957.414 = 11,2%). A tényleges szaporodás terén mutatkozó hanyatlás okát a kivándorlás emelkedésében kell keresni. A népesség szaporodása egyforma arányú volt az anyaország és a társországok területén. A népsűrűség a magyar korona országaiban 64,2 volt km2-ként 1910-ben (1900-ban 592). Országrészek szerint legerősebb volt a szaporodás a DunaTisza közén és a Tisza balpartján, leggyengébb a Tisza-Maros szögén. Igen fontos az az arány, amelyben a városok és a vidék a népszaporodásban résztvettek. Ha különválasztjuk a 31 törvényhatósági jogú várost, azt látjuk, hogy ezek népessége 17,8%-al növekedett, a vármegyéké pedig csak 7,4%-al, vagyis nagyobb városaink lakossága több mint kétszer olyan gyorsan szaporodott, mint a vidéké. A második rész tárgyalásánál rá fogunk mutatni egy jelenségre, amely ezzel részben összeesik, t. i. az iparos- és kereskedőnépesség térfoglalására és az őstermelő népesség relatív hanyatlására. Ami a külföldi honosokat és a külföldön távollevő magyar honosokat illeti, az előbbiek aránya változatlan maradt, az utóbbiak száma azonban több, mint megkétszereződött — ami a kivándorlással függ össze. A nemek arányát illetőleg a nőtöbblet, eltérőleg az előző évtizedekben megnyilvánult tendenciától, jelentékenyen emelkedett. A népességnek életkor szerint történő megoszlása tekintetében azt látjuk, hogy az öregkornak aránya megnövekedett, a gyermekkorúak (1—15 éves) és a produktív korúaké (15—59 éves) ellenben csökkent. Ez a közegészségügy fejlődésén és élettartam meghosszabbodásán kívül

A népszámlálás eredményei

815

avval is összefügg, hogy a születési arány csökkenése a gyérmekkorúak, a kivándorlás pedig főleg a produktív korban levők arányát apasztja. Ami a népesség családi állapotának alakulásánál feltűnik, az az özvegyek és elváltak arányának emelkedése. Áttérünk az e kötetben tárgyalt egyik legfontosabb kérdésre, a népesség anyanyelvének a kérdésére. Azt látjuk, hogy a magyarság száma Magyarország területén (Horvátország nélkül) 1900 és 1910 közt 8,651.520-ról 9,944.627-re, vagyis 14,9%-al emelkedett. Utánuk következnek a szaporodás gyorsasága tekintetében a rutének (igen magas születési arányuk következtében), akiknek száma 424.774-ről 464.270-re emelkedett (= 9,8%-os gyarapodás): azután következnek a szerbek, akik 1900-ban csak 437.737-en voltak, 1910-ben pedig 461.516-an, vagyis 5,4%-al szaporodtak, csak utánuk jönnek a románok, akiknek száma 2,798.559-ről 2,948.186-ra emelkedett, vagyis 5,3%-al nőtt. Igen csekély emelkedést mutat az anyaországi horvátok száma, 191.432-ről 194.808-ra, ami mindössze 1,8%-nak felel meg. Ellenben csökkent a tótok száma 2,002.165-ről 1,946.357-re, vagyis 2,8%-al és a németeké 1,999.060-ról 1,903.357-re, vagyis 4,8%-al, az előbbieké főleg a kivándorlás, az utóbbiaké a beolvadás következtében is. A társországok területén a magyarság aránya növekedett, a németeké csökkent, a horvátoké nőtt, a szerbeké visszament. A horvát-szerbeké együtt körülbelül stacioner maradt. A különböző nemzetiségek arányszámainak alakulását a következő táblázat (Lásd 815. 1.) mutatja: Legerősebb volt a magyarság gyarapodása a városokban. Az összes törvényhatósági jogú városokban, a horvátországiakat is beleértve, 69,l%-ról 73,7%-ra nőtt a magyarok aránya. A magyarul tudók aránya is szép fejlődést mutat. 19l0-ben a lakosság 64,7%-a, majdnem kétharmad része tudott az anyaországban magyarul, 1900-ban csak 59,6%. A társországokban is emelkedett a magyarul tudók aránya 5,8%-ró1 6,5%-ra. A felekezeti statisztika adatait nem akarjuk részletezni, csak annyit jegyzünk meg, hogy a katholikusok erősen térthódítottak, ellenben a protestáns felekezetek és a görögkeletiek relatíve meggyengültek. Az izraeliták aránya kissé növekedett. A népesség műveltsége örvendetes fejlődés képét mutatja. A hat évnél idősebb népességből írni és olvasni tudott Magyarországon 1910-ben 68,7%, 1900-ban csak 61,4%, Horvát-Szlavonországban 1910-ben 52,6%, 1900-ban 44,4%. Ε téren azonban természetesen még igen sok a tennivaló és egyes vidékeken az analfabéták aránya még mindig roppant nagy, így különösen Lika-Krbava, Máramaros- és Szolnok-Doboka megyékben. A lakóházak száma az anyaországban gyorsabban, a társországokban pedig valamivel lassabban fejlődött, mint a lakosság száma. A kőből és téglából készült, valamint a cserép-, pala- és bádogtetővel bíró házak aránya az egész Magyar birodalomban emelkedett. Azonban a házak többsége még ma is vályogból, sárból vagy fából készül. A társországokban 1910-ben is még a faházak voltak többségben.

816



817 II.

A népesség foglalkozása

A foglalkozási statisztika legfontosabb eredménye azon nagy eltolódás megállapítása, amely egyfelől az őstermelő, másfelől az ipar és forgalomból élő népesség aránya között mutatkozik. A magyar birodalom lakossága 1900 és 1910 között 1,631.928 lélekkel gyarapodott. Ebből a gyarapodásból az őstermelésre, amely 1900-ban még a lakosság körülbelül 2/3 részét foglalkoztatta, csak 290.570 ember, vagyis 17,8% esik, tehát majdnem négyszer kevesebb, mint a mekkora az őstermelő népesség arányának megfelelne, ellenben a bányászat, ipar és forgalomra, amely 1900-ban a lakosságnak csak 19,6 részét foglalkoztatta, 1,163.347, vagyis 71,8%, tehát több mint háromszorannyi, mint amennyi e foglalkozás arányának megfelelne. Az őstermelő népesség aránya ennélfogva 68,4%-ról 64,5%-ra szállt alá, a bányász és iparforgalmi népességé ezzel szemben 19,6%-ról 23,6%-ra emelkedett. Ez a tendencia tehát, amelyet röviden, ha nem is egész pontosan eliparosodásnak lehet nevezni és amely már az előző évtizedben is igen érezhetően jelentkezett, a huszadik század első évtizedében még fokozottabb mértékben éreztette a hatását. Ε tény horderejét nem lehet kellőképen hangsúlyozni. Az őstermelő népesség visszaszorulását a gazdasági fejlődés jelének szokták tekinteni és ez a tendencia Nyugat-Európában, így pl. Németországban sokkal erősebben érvényesül, mint nálunk. A német őstermelő népességnek ugyanis nemcsak az aránya szállt le 35,8%-ról 28,6%-ra, hanem az abszolút száma is több mint egy millióval megfogyott (1895 és 1907 között). A magyarországi őstermelő népesség visszaszorulása bizonyos fokig tehát a természetes fejlődés folyománya és ha tekintetbe vesszük, hogy ma a tulajdonképeni Magyarország területén az őstermelő népesség az összes lakosságnak már csak 62,4%-át alkotja, sőt az egyik országrészben, a Duna-Tisza közén, ahol 1900-ban még abszolút többségben volt, ma már csak 46%-át, akkor megállapíthatjuk, hogyha a fejlődés tovább is így tart — pedig előreláthatólag még folyton gyorsabbodni fog — akkor Magyarország lakosságának többsége három évtized múlva nem fog már őstermeléssel foglalkozni, Magyarország három évtized alatt el fogja veszteni egyoldalúan agrárius jellegét. Ez, ha nem is rögtönösen, de elmaradhatatlanul mélyreható változásokat fog maga után vonni a nemzet életének minden ágában; szociális viszonyaiban, érzés- és gondolkodásvilágában is forradalmat fog előidézni. Azt viszont azonban mégsem lehet állítani, hogy az őstermelő népesség visszaszorulása Magyarországon a mai viszonyok között tisztára kedvező jelenség. Nekünk nincs olyan erős iparunk mint Németországnak, amely a mezőgazdaságból kiszoruló népesség túlnyomó részét tudja iparilag foglalkoztatni. Az ipar nálunk ma még nem nyer annyit, amennyit az őstermelés veszít — a kivándorlók és a munkanélküliek nagy tömegei szomorúan illusztrálják ezt. A részletesebb adatokat egyébként a következő kis táblázat tünteti fel:

818



819

Ami a keresők és eltartottak arányát illeti, az utóbbiaké erősen emelkedett. Ez emelkedést a mezőgazdasági népesség kereső arányának érzékeny csökkenése okozta. Hogy ebben mekkora szerepe volt a kivándorlásnak és mekkora az egyéni felfogásnak, amelynek főleg az őstermelési foglalkozásban igen tág tere van arra vonatkozólag, hogy ki tekintessék keresőnek és ki eltartottnak, azt nem lehet pontosan megállapítani. Ha már most külön foglalkozunk a foglalkozások főcsoportjaival, a mezőgazdaság és kertészetre vonatkozólag mindössze egy kedvező tendenciát lehet megjelölni, azt t. i., hogy a kisbirtokosok száma és aránya nő, ellenben a gazdasági cselédeké, munkásoké és napszámosoké csökken. A nagybirtok általában az ország déli részén terjeszkedik, de feltűnően visszaszorul különösen a felvidéken Sárostól Trencsénig, ahol az amerikai pénzen vásárolt tót kisbirtok foglalja el a pusztuló magyar közép- és nagybirtok helyét. Még csak egy pontot akarunk itt kiemelni, azt t. i., hogy a társországokban sokkal egészségesebb alapon nyugszik a mezőgazdasági népesség megoszlása, mint nálunk. Míg ugyanis nálunk e népességből 37,6% addig Horvát-Szlavonországban csak 10,5% esett a cselédekre, munkásokra és napszámosokra. Ha már most az iparra térünk át, azt látjuk, hogy a tulajdonképeni iparban 1,405.324 volt a keresők száma, a házi- és népiparral 49.205-en, a vándoriparral 5964-en foglalkoztak, úgy, hogy e két utóbbi kategória jelentősége az előzővel szemben elenyészően csekély. Az 1900—1910 közti időszakban a tulajdonképeni iparral foglalkozók száma több, mint 30%-al növekedett, a házi- és népiparral foglalkozóké csak l6%-al, ellenben a vándoriparosoké nem hogy emelkedést, hanem csökkenést mutat. A házi- és népiparnak a tulajdonképeni iparnál ugyan lassúbb fejlődése is ma a nagyipar korszakában — kielégítőnek tekinthető. Ami már most a tulajdonképeni iparnál szembetűnik, az a határozott koncentrációs tendencia. A segédek száma és az illető kategóriába tartozó vállalatok gyarapodása egyenes arányban állnak. A segédnélküli vállalatok száma 9,9%-al, az 1 segéddel dolgozóké 11,7%-al, a 2 segéddel dolgozóké 17,4%-al, a 3—5 segéddel dolgo-

820


zóké 30,l%-al, a 6—10 segéddel dolgozóké 56,4%-al, a 11 — 20 segéddel dolgozóké 71,8%-al, a 20-nál több segéddel dolgozó vállalkozóké pedig 77,6%-al emelkedett. Azonban ma még mindig meglehetősen szerények a fejlődés eredményei. Az összes vállalatok 62%-a még mindig segéd nélkül, 18,4%-a pedig csak egy segéddel dolgozik, vagyis e két kategóriába tartozik még most is vállalataink négyötöd része. Horvát-Szlavonországra ez még fokozottabb mértékben áll, mint az anyaországra, ott ugyanis a vállalatok 85,l%-a tartozik e két kategóriába. Általában véve az iparban 100 önállóra 219 segédszemély esik. Ez a szám természetesen a városokban — egyes kivételektől (Zombor, Hódmezővásárhely stb.) eltekintve — nagyobb, a vármegyékben pedig — szintén egyes kivételektől (pl. Zólyom, Liptó) eltekintve — kisebb, mint az országos átlag. Az ipari koncentrációra mutat az a körülmény is, hogy az iparvállalatok száma lassabban gyarapodott, mint az ipari népességé, aminek az az oka, hogy a nagyobb, tehát több segéddel dolgozó vállalatok gyorsabban gyarapodtak, mint a kis vállalatok. Az egyes iparágak körül a legerősebb gyarapodás észlelhető a vegyészeti (66%) és a papirosipar (60,5%), a leggyengébb az élelmezési (17,0%) és a szállodás-, vendéglősipar terén (l7,8%). A népszámlálás 2. kötetének befejező része a húsznál több segédszemélyt foglalkoztató bánya- és iparvállalatokkal foglalkozik. Az ilyen bányavállalatok száma jelentéktelenül, 213-ról 223-ra szaporodott. Már sokkal szebb emelkedést mutat az e vállalatokban foglalkoztatott segédszemélyzet száma, amely 57.318-ról 74.024-re, vagyis 29,2%-al gyarapodott. Feltűnően javul a magyar állampolgárok, a magyar anyanyelvűek és a magyar nyelven tudók aránya. A legnagyobb, 500-nál több munkást foglalkoztató ipari vállalataink fejlődését mutatja a következő táblázat:

501—700 munkással 701 — 1000 munkással 1000-nél több munkással Összesen A nagyipari (20-nál több személyt foglalkoztató) vállalatok

Vállalatok száma személyzete 1900-ban 1910-ben 1900-ban 1910-ben 28 51 16.139 30.448 12 46 9.697 38.295 29 37 49.346 68.191 69 134 75.182 136.934

3,1

3,3

32,6

32,9 Vajda Mihály.

Újabb kísérleti-lélektani kutatások

821

Újabb kísérleti-lélektani kutatások (Ranschburg Pál dr. Pszichológiai Tanulmányok. Kiadja a Magyar Gyermektanulmányi Társaság. Budapest. 1913. Ez a gazdag értekezés-gyűjtemény, melynek eddig két kötete jelent meg, szerzőnek részben külföldi s magyar folyóiratokban megjelent, részben kiadatlan lélektani vizsgálatait és fejtegetéseit foglalja magában. Ε tanulmányok nem egyforma igényűek, nem is szólnak mind ugyanahhoz a közönséghez. Vannak közöttük — s ezek foglalják el a két kötet nagyobbik részét — önálló kutatások, melyek pontos kísérleti megállapítások alapján magyarázzák tanulásunk, emlékezésünk, felejtéseink gépezetét s új vizsgálódási módszerekkel és rendkívül szellemes műszerekkel gazdagítják a lélektani kutatásoknak e nagy fejezetét. Ezekhez az alapvető vizsgálódásokhoz csatlakoznak azután a gyakorlati fejtegetések, fontos pedagógiai megjegyzések a figyelés, a felfogás és emlékezés lélektanáról és egészségtanáról, önmagukban is hasznos útmutatások a laikusnak, amelyeknek teljes értékelése csak az alapjokul szolgáló eredeti kutatások megismerésével válik lehetségessé. Megpróbálunk e két kötet alapján, (melyekhez a szerző harmadikat is ígér) vázlatos képet adni a bennük foglalt tanulmányok általános eredményeiről. Ranschburg a szigorú értelemben vett kísérleti lélektan munkásai közé tartozik. Vizsgálatai a tudományos irodalomban G. E. Müller, Schumann és Pilzecker, valamint Ebbinghaus vizsgálódásaihoz csatlakoznak. Ezek a szerzők ugyanis értelmetlen szóanyag betanultatával kísérletileg megállapították, hogy minden elsajátított AB-képzetkapcsolat gátolja a figyelem energiáját abban, hogy AC új kapcsolat felé forduljon (generatív gátlás); a fokozott munka árán mégis megszerzett AC kapcsolat felújításakor pedig a régebbi keletű AB hat zavarólag és AC fellépését bizonytalanná, vagy lehetetlenné teszi (effektív gátlás). Az azonos élményeknek mind a felfogást, mind a felújítást gátló hatása Ranschburg kísérleteiben lényegesen általánosítva és pontosítva jelenik meg; kiterjeszkedik a törvényszerűség a hasonló elemekre s meghatározódnak a gátló behatás pontos feltételei is. A hasonló élmények szimultán felfogásának gátoltságát Ranschburg betű-, szám- és színcsoportokkal, a hasonló élmények felújításának gátoltságát pedig részben értelmetlen szótagparok es értelmes szópárok betanultatásával, részben arcok és nevek összetanultatásával mutatta ki. A felfogás, illetve tanulás föltételeinek pontosítására rendesen a Ranschburg-féle mnemometer szolgait. A kerek, fekete fedőlappal ellátott készülék előtt ülő kísérleti személy a lapnak egy résében megjelenő benyomásokat vesz tudomásul. Ezek a benyomások (szók, számok stb.) metronóm járásával szabályozható ideig maradnak láthatók s a metronóm visszalengésével egyidejűleg pillanat alatt eltűnnek, hogy új beírt vagy üres mezőnek adjanak helyet. Az ingeres vagy ingernélküli mezők egyenletes tovamozgását a kísérletező a szükséghez képest bármikor megállíthatja s így a kísérlet folytatását tetszése szerint felfüggesztheti. A műszer mechanizmusa szellemes és egyszerű. A metronóm

332


lengése két fémtűnek két higanycsészébe való bemártogatásával minden bemerüléskor pillanatnyi áramzárást létesít, elektromossá teszi a mnemometer lágyvasát, mely a fogaskerékbe kapaszkodó fémlemezt egy pillanatra magához rántja. A fogaskerék felszabadul, egy fokkal továbbmozdul, s a rögtöni áramszakítással visszapattanó lemez újabb zárásig ebben a helyzetben tartja. A fogaskeréknek a fedőlappal párhuzamos síkjára keskeny cikkekre osztott papírkorong van erősítve, ennek kerületi részén sorakoznak egymás alá az üres mezőkkel váltakozó ingerek (számok, betűk, színek) melyek közül a fedőlap rése egyszerre csak egyet tesz láthatóvá. Az ingerek expozíciós idejét a metronóm egész vagy fél lengésideje határozza meg aszerint, hogy mindkét, vagy csak egyik tű ér-e higanyba a metronóm járásakor. A kísérletező az egész folyamatot megállíthatja egy kezeügyében levő egyszerű áramszakítóval. Ezzel a metronómos beállítással ⅓—3 mpes expozíciók kaphatók, de pontosabb mérések céljából a műszer egybekapcsolható az ezredmásodperceket szolgáltató Hipp-féle kronoszkóppal vagy a Roemerféle hangkulccsal is. Ranschburg ezenkívül vetítéses berendezést is szerkesztett műszeréhez, mellyel ilyenformán nagy hallgatóságon tömegkísérleteket is sikerült végeznie és eredményeit ily módon is ellenőriznie (II. k., 178. és köv. 1.). Lássuk e berendezések vázolása után a velük végzett kutatások módszerét és főbb eredményeit. A felfogásban szereplő gátlások kikémlelésére Ranschburg eleinte ⅓ mp-ig exponált 6 jegyű számokat használt. Minden számcsoport eltűnése után megállította a készüléket, megvárta és feljegyezte az alany bemondását s ehhez fűzött utólagos javításait vagy más megjegyzéseit. Az elkövetett hibák számának és minőségének egybevetéséből kitűnt, hogy a hibák zöme azokra a számcsoportokra esik, melyekben a sor jobbfelének számjegyei között azonosak vagy hasonlók, pl. 1, 4, vagy 3, 5, vagy 6, 0, 9 stb. vannak. Annak pontos bizonyítására, hogy a a figyelemtérfogat határán felfogott hasonló vagy azonos szimultán ingerek gátolják egymást, szerzőnk különböző ingersorokat szerkesztett. Egyik csoportban lehetőleg kerülte a hasonló formájú vagy azonos számjegyek ismétlődését, a másikban pedig szándékosan kereste az ilyen ismétlődéseket. Az így nyert és heterogén, pl. 702643, illetve homogénnek, pl. 609337 nevezett ingereket használta most kísérleti anyagul s a nyert adatok a próbakísérlet statisztikájából nyert sejtéseket teljesen igazolták. Különböző korrekciók végzése után a kísérletek eredménye az, hogy (II. k. 72. 1.) az azonos elemű sorokban 87,7% a hasonló „ „ 76,4% a heterogén „ „ 38,5% a tényleges tévedések száma. Ugyanazon felfogás-idő alatt ugyanannyi különböző számjegyet az alanyok tehát könnyebben (= kevesebb hibával) vettek észre, mint egymáshoz hasonlókat vagy azonosakat. Erről a „könnyebbségről” a kísérleti személyek spontán megjegyzéseikben vagy úgy adnak számot, hogy a nehezen felfogott homogén sorok expozíciós idejét megrövidültnek s utánuk a sikeresebben


823

felfogott heterogén sorokét hosszabbnak vélik, vagy úgy, hogy a jobb, illetve rosszabb eredményt a „megjött gyakorlatnak”, illetve „kifáradásnak” tudják be, ami persze azonnal megszűnik, mihelyt a kísérletező a másik sorozatot veszi elő. Ezek a tények általános formulázásban azt jelentik, hogy „egyszerre ható, egymáshoz hasonló ingerek érvényesülési képessége gyengébb, mint az egyszerre ható heterogén elemeké, mert a hasonló elemek — azonosságuk foka szerint — a nekik megfelelő ingerhatások teljes független kifejlődését gátolják.” (II. k. 73. 1.) Ε lélektani kísérlettel nyert fiziológiai tartalmú tételnek lélektani korrelátuma, mely az ingerek eszméleti élménnyé alakulásának egyik fontos feltételét adja az, hogy „egyenlő intenzitású és hangulati színű ingerek csoportjából az egymáshoz nem hasonlók a tudatrajutásban előnyösebb helyzetben vannak, a hasonlók vagy azonosak egymást gátolják” (75. 1.) oly mértékben, hogy több azonos vagy hasonló ingerből egyetlenegy élmény hajlandó alakulni. A fiziológiai gátlás tehát a pszichikumban összeolvadásra vezet. Vagyis „oly rövid idő alatt, mely két heterogén pszichikai folyamat éles kifejlődésére még elegendő két hasonló folyamatot két önálló, külön folyamatként felfogni nem tudunk s így az elemző tudat annál inkább nyeri a csak egy folyamat érzetét, mennél nagyobb az egyidejű folyamatok azonosságának foka.” (II. k. 86.1.) Ezzel a törvényszerűséggel Ranschburg az egyidejű ingerek eszméleti érvényesülésének feltételeit jelentékeny összefüggéssel szaporította, mely szerint más körülmények egyenlősége esetén valamely adott inger tudatossá válásának annál nagyobb a valószínűsége, minél kevésbbé hasonló más ingerek társas á g á b a n lé p a k c ió b a . Ennek az eredménynek a külföldi tudományos irodalomban keltett hatásáról beszámolandó, szerzőnk ismerteti Anathon Aallnak, Schumann tanítványának idevonatkozó kísérleteit. Az azonos elemek gátló hatását ezek a kísérletek is igazolták, azonban Aall eredményei a homogén sorokra mégis jobbaknak mutatkoztak, s a gátlások az érzetekre nem, csakis az érzetek nyomán alakult képzetekre voltak kimutathatók. Ezt az eltérést Ranschburg az Aall-féle kísérleti föltételek különbözésével kielégítően megokolja, s a homogén érzetek közvetlen egymást-gátlásának ismételt megerősítésére új kísérleteket végez számjegycsoportok helyett hatos betűcsoportokkal, (II. k. 190. és köv. 1.) gondosan regisztrálva az alany spontán megjegyzéseit is. Ε kísérletek eredménye az, hogy a Ranschburg-féle föltételek között az alanyoknak nem csupán képzetei, hanem már érzetei is valóban homályosak a különbözően „terhelt” homogén betűcsoportok felfogásakor. A két azonos betű rendesen egybeolvad s az alany biztonsággal mond be 6 helyett 5 számjegyet. Még szuggesztív kérdésekkel sem sikerült egyik alanytól sem azt a választ kapni, hogy mindkét homogén elemet egyforma világosan látták volna (205. 1. és F, valamint Τ alanyok táblája, 193—204. 1.). A heterogén sorok esetéban ép ellenkezőleg túlnyomók a „felismertem, de elfelejtettem” s ehhez hasonló megjegyzések, melyek az érzet tisztaságára s a képzet

824


elhomályosodására mutatnak. A betűanyaggal végzett kísérletek tehát megerősítik a számanyagon végzettek eredményeit. Az Aall-féle eredmények különbözésének megokolására Ranschburg ugyanezeket a kísérleteket megismételte ritkított betűsorokkal, hogy ily módon az összeolvadásra hajlandó homogén elemeknek a térbeli különbözéssel csökkentse, azonossági fokát. Aall kísérleteiben ugyanis 1—4 századmp-es exponálás mellett a betűk lényegesen különböző helyjegyekkel bírtak (pl. c elrendezésben) s Ranschburg főleg ezt a körülményt okozta a homogén csoportok jobb eredményéért s az érzetek gátlás-mentességeért. A ritkított sorokkal végzett kísérletek ezt a feltevést igazolták. A helyjegyek különbözése oly mértékben csökkentheti a formájukban hasonló benyomások homogeneitását, hogy az azonos elemeket tartalmazó sorok jobb eredményt adhatnak, mint a különböző eleműek annál a haszonnál fogva, mely a felfogó alanyra háramlik az eggyel kisebb számú felfognivalóból, mihelyt a két azonos formájú elem térbelileg eléggé különválik arra, hogy össze ne olvadhasson. A homogén sorokra nyert jobb eredmény tehát a homogeneitás csökkentéséből származott (Aall heterogén soraival szemben viszont az a kifogás volt tehető, hogy sok bennük a hasonló alakú szám egymás közelében s ez csökkenti a heterogeneitásukat). Még szembeszökőbben mutatkozik az alaki homogénség kihatásának csökkenése a szukcesszív ingercsoportokkal végzett kísérletekben, hol Ranschburg soronkint 1

/5 mp-ig, összesen 3/5 mp-ig tartó ritkított betűs

illetve b

b b c c c

homogén típusú ingereket

a d g a

exponál

b e h a

c f i a

s

heterogén, melyekben

ugyan-

csak az előbbi oknál fogva nyer a homogén ingerekre jobb eredményt a heterogéneknél Ezekből a kísérletekből kitűnik, hogy mihelyt az adott idő alatt felfogandó elemek száma átlépte a figyelem térfogatának határát,a heterogén anyag felfogása roszabbodik s ha ugyanily föltételek között az egyenlőség észrevevésére előnyös csoportosításban s a helyi különbözéssel mégis az összeolvadás ellen dolgozva mutatunk homogén csoportokat, az észrevenni való elemek kisebb száma miatt az eredmény kedvezőbb lehet. Ilyen és csak ilyen föltételek között esik meg, hogy a homogén ingerek elég világos érzékelése után azoknak csupán képzetnyomai tüntetnek fel egybeolvadási hajlandóságot. Egy másik Schumann-tanítványnak, Schulznak idevágó dolgozatára válaszolva, szerzőnk a hasonlók gátlásának föltételeit ugyanily értelemben pontosította. Schulz ugyanis teljesen heterogén színsorokkal kísérletezett, melyeknek elemei 6X13 mm területű színes négyszögek voltak 5—5 mm távolságban sorozva s 1/4—1/8 mp-nyi exponálással. A bemondások a homogén sorok esetében jobbak voltak a heterogéneknél. Ezt az eredményt is a színes felületek térbeli heterogénségének kell tulajdonítani s szerző oly kísérletek közlését ígéri, melyekben a térbeli különbségek csökkentésével „nemcsak összeolvadási tendenciát, hanem az egyidejű vagy csaknem egyidejű egyenlő


325

szín- vagy alakingerek látszólag tökéletes összeolvadását” is be fogja mutathatni. A látszólag ellentmondó kísérletek tehát csak a hasonlók összeolvadásának egyik akadályát tették nyilvánvalóvá s ez némi világosságot vet a józan észnek e kérdésben való kétértelmű magatartására, mely szerint a laikus azt is „természetesének találja, hogy a hasonló tanulnivalókat az elme néha „összezavarja”, azt is, hogy máskor meg „segítségül hívja”. Ezekkel a „természetesnek” talált és „mindig tudott” dolgokkal szemben a tudománynak épen az a feladata, hogy föltételeiket, hatáskörüket megállapítsa s őket, ha kiállják a kritikát, a köztudat hitei közül a tudományos igazságok sorába emelje. A fentihez hasonló törvényszerűséget állapított meg Ranschburg, emlékezésbeli tévedéseinkre vonatkozólag is. Erre a célra értelmetlen szótagpárokat szerkesztett, melyeknek fele, 24 szó, lehetőleg heterogén betűkből állt pl. zsát-hum, rik-szed, böcs-véf, zon-lüg, a másik 24-ben pedig rendszeresen fordultak elő csak magánhangzóikban különböző párok pl. ber-tof, bur-táf, bir-töf, bür-tif stb. A mnemométeren 1—1/4 mp-es exponálással 8-ankint tanultatta őket s a kikérdezéskor csak az első szótag pl. zsát- jelent meg a készülék nyilasában, az elfödött hum szó tagot az alanynak emlékezetből kellett bemondania. Stop-órával mérte a reakció időt s jegyezte a helyes és hibás feleleteket. A tanultakat a tanulás befejezte után 1, 2, 3, 5, 30 perccel 24, órával, egy héttel, (egy ízben 3/4 évvel) kérdezte ki s a reakció idők nagyságviszonyaiból, a hibák számából és természetéből megállapította, hogy a hasonló élmények nemcsak a felfogásban, hanem a megtartásban illetve felújításban is gátolják egymást. Az élmények létért való küzdelmében az eszméleti érvényesülés tehát nem csupán az egyidejű ingerek minőségétől, hanem az előtte és utána felmerülő tartalmaktól is függ. Míg a heterogén sorokat minden újratanulás erősebbé teszi, a homogén sorok az összetanulás folyamán veszítenek biztosságukból s ez a reprodukció-idők meghosszabbodásában, a hibás bemondások szaporodásában s a szubjektív bizonyosság csökkenésében jut kifejezésre. Hasonló elemeknek tehát nemcsak egyidejűsége, hanem időbeli közelsége is gátlólag hat önálló felfogatásukra s ez a tény a felfogásjelenségekre megállapított törvényt az emlékezés területére viszi át.* Ugyanezt az eredményt találta Ranschburg értelmes anyagon való kísérletezéssel is. (L. I. k. 152—155., II. k. 162—164.) Szó* Ε sorok írója 1904-ben kísérleti személyként szerepelt az itt ismertetett emlékezet-tanulmányban. Ebben az évben, tehát 10 év múlva, minden újraolvasás nélkül, a heterogén szótag-párok közül két 8-as sort (egy szópár kivételével) hiba nélkül, összefüggően tudott s a harmadik heterogén sort két elolvasás után szintén pontosan tudta. A homogén sorokból ellenben soha egyetlenegy szótagpárt sem tudott magától felidézni s most, bár a tabellák átnézése közben sokszor végigolvasta őket, egyik sort sem tudja felmondani, sőt a szótagonkint való kikérdezés megválaszolásában is bizonytalan. Az egyik heterogén sornak 10 évi szünet után is teljes tudása az összes homogén sorok elfelejtésével szemben szélső illusztrációját adja a Ranschburg-féle törvény helyességének.

826


párokkal dolgozott (pl. híd-folyam), melyeknek első hívószavához kellett a másodikat hozzátanulni. Ugyanaz az egyén, aki az értelmileg heterogén párokból összerakott sorok 90,7 százalékát adta vissza helyesen, a homogén szópárokból (hol ilyen értelmi rokonságok fordultak elő, mint tó—sziget, víz—forrás, gát—árvíz stb.) csak 55,5 százalékot tudott helyesen reprodukálni (II. k. 163 1.) Egy további kísérlet-sorozatban szerző az arcok és nevek elfelejtésének magyarázása végett régi folyóiratokból kivágott arcképekhez tanultatott költött neveket s a felmondásbeli hibák, illetve összetévesztések mind a hasonló hangzású nevek, illetve hasonló arcok köré csoportosultak. A nem hasonlító arcokból s nem hasonlító nevekből alkotott sorok betanulása könnyebb s eredménye maradandóbb (II. k. 49—60). Ezzel a magyarázattal kapcsolatban szerző erős kritikának veti alá Freud felejtés-magyarázatait s a nálunk nagyon ismert és elismert Verdrängung- teóriát csak bizonyos beteges idegéletű egyénekre nézve látja igazoltnak (I. k. 61 és köv. 1.). Az emlékezésre illetve a felejtésre vonatkozó törvényszerűség szerző saját fogalmazásában a következő: 1. Feltéve, hogy nagyobbszámú tudattartalomnak egyidejű tudatbantartásáról van szó, úgy heterogén tartalmakra nézve nagyobb az emlékezet terjedelme, erősebb a biztonsága, rövidebb a reprodukciós idő, mint homogén vagyis részben azonos tartalmakra. 2. Az emlékezésbeli tévedések mindég törvényszerűek. Létrejöttüket elsősorban a homogén tudattartalmaknak, illetve a kifejlődésük folyamán egymással érintkező h o mo g é n k é p z e tk o r r e lá tu mo k k ö z ö tt b e á lló e g yb e o lv a d á s i tendenciának s az ebből eredő gátlásnak köszönhetik. 3. Az emlékezés folyamataira nézve a homogén egybeolvadás és gátlás törvénye ugyanúgy érvényes, mint a felfogásra. Ezekhez a tudományos megállapításokhoz csatlakozóan találunk még az első kötetben egy, a gyermekek iskolai figyelmetlenségének okairól szóló nagy gyakorlati értékű előadást, mely szerzőnek székfoglalója volt a Pedagógiai Társaságban; a figyelem és emlékezet egészségtanáról s neveléstanáról szóló értekezést; a középiskola reform-kérdéseivel szemben való állásfoglalást; s egy minden diáknak hasznos olvasmányul kínálkozó levelet egy ötödosztályos tanulóhoz az időbeosztás és tanulás legcélszerűbb módjairól. Ezeket a fejtegetéseket nem ismertetjük részletesen. Értékük a most bemutatott tudományos vizsgálatok értékéből következik. Részletes tárgyalás nélkül hagytunk másrészt egy kiválóan tudomány-technikai értékű módszertani és műszertani értekezést, mely az első kötetben van s a felfogás és emlékezet kísérleti vizsgálatának módjait és technikai berendezéseit ismerteti. Dienes Valéria

Szerelem és szüzesség

827

Szerelem és szüzesség (Robert Michels: Amour et Chasteté. Études sociologiques. Paris: M. Giard & E. Brière 1914.) Amint a kezünkbe vesszük és lapozzuk ezt a könyvet, az érdeklődésünket elsősorban az kelti fel, hogy vajjon honnan fogja venni szerző a példákat, amelyekkel igazolnia kell azokat a komplex és sokszerű, gyakran ellentétes alakulásokat, amelyek szükségszerűen felmerülnek akkor, ha a szerelem és szüzesség kérdését belehelyezi mai társadalmi miliőnkbe, mai forrongó pszichikai és morális értékelésünk áradatába. A szociológia par excellence az a tudomány, amely aránylagos fiatalsága, kialakulatlansága miatt fokozott mértékben szorul rá arra, hogy pontos bizonyító adatokat halmozzon fel. Úgy hogy mondhatnók, az esetek megfigyelése, gyűjtése és csoportosítása, a legérdekesebb, legegyénibb része az ilyen szociológiai tanulmány megírásának. Hogyan fogja tehát Michels megoldani feladatát? Szociológiai tanulmányról lévén szó, a szerelemnek nem a pathologikus, hanem az u. n. normális jelenségeit kell megfigyelnie. Az ilyesmiről pedig tudományos megállapításaink, feljegyzéseink alig vannak, mert a tudományos és a szakirodalom a beteges, a kivételes jelenségeket regisztrálhatja és tarthatja csak számon. A könyvet végigolvasva azt tapasztaljuk, hogy Michels az „eseteket”, amelyekkel a felvetett kérdésekre rávilágít, kevés kivétellel, a modern elbeszélő irodalomból veszi. (G. de Maupassant, L. de Goncourt, O. Mirbeau, M. Prévost, M. Donnay, H. Lavedan, Huysman, M. Serao, Marchesa Colombi, Schnitzler, Heinz Tovote, Grete Meisel Hess, Amália Skram, Ola Hansson stb.) és ezzel igazat ad Werner Sombartnak, aki a költő meglátásai és a tudós megállapításai között csak formai külömbséget lát. Valóban a költők fantáziáját mindig koruk problémái izgatták és az ellentétek szembeállítása mindig vonzotta őket. Korunk művészeinek, költőinek lelkét a bennük élő forrongások rezegtetik meg. Ők látják meg legelőször és legtisztábban a mai férfi, a mai asszony nyugtalan, tapogató, sokszor rettenetesen széjjeltépett, de már határozottan egy bizonyos kulturáramlat mágnese által vonzott pszichéjét. Költői meglátások révén gazdag adatgyűjteménnyel támogathatják a szociológiai kutatót. Firenzében, a San Marco kolostor sötét celláinak falaira vannak festve Fra Angelico legszebb freskói. Minden cella ajtaja felett csak egy pici kis ablak van, amelyen át alig hatol be egy kevéske világosság. Mégis látni akarták Fra Angelico képeit! Egy fényesre csiszolt fémlapot olyan módon erősítettek ferde síkban az ablakhoz, hogy az a fénysugarakat összegyűjti és reávetíti arra a falra, amelyen a freskó van. A kölcsön vett napsugár fénye mellett ily módon jól láthatóvá lesz a kép és minden apró részlete. Olyan kicsinyek és szűkek még azok az ablakocskák, amelyeken keresztül a lelki jelenségek celláiba bepillanthatunk! . . . Michels sem tesz egyebet, mint hogy kölcsön kéri a költők fényesre csiszolt fémtükrében összegyűjtött napsugarat, hogy jobban bevilágíthasson a cellák sötétségébe. A Szerelem és Éhség című első fejezetnek tárgya a szerelem ethikájának kialakulása. Szerző rámutat arra, hogy alacsony kulturfokon élő népeknél, de általában véve a mai kapitalista társadalom-

828


ban is, a szerelmi éhség kielégítése erőszakos, durva, kíméletlen, zsarnoki: az erősebb fél visszaélése a gyöngébbel. Ennek az elnyomásnak az ellenhatásaként születnek meg az ideális szexuális moráltörekvések. A szerelem ethikája, bár biológiai alapokon nyugszik és a közös együttélésben gyökerezik, a legtisztább emberi gondolkodás legmagasabb csúcsáig képes felemelkedni. Erre a magaslatra érve elengedhetetlen feltétele — miután szerelmi éhségünket embertársunk csillapíthatja csupán — a minden kényszert kizáró közös akarás. A spontán módon megnyilvánuló együttfellobbanás a kritériuma. Ε nélkül immorális minden fajta szexuális vonatkozás. A szerelemben is érvényt kell szerezni Kant moráljának, amely szerint: „senki sem tekintheti embertársát eszközül saját céljai elérésére.” A második fejezetben néhány érdekes megállapítása van a szeméremérzésről. A legszerelmesebb természetű nőket tartja a legszemérmesebbeknek. Megállapítja, hogy egyes népeknél a szeméremérzés nem okvetlenül kísérője a civilizációnak, így például a görögök szeméremérzése csekély volt, a vad Dinka törzs fiai ellenben rendkívül szemérmesek. A szeméremérzés megnyilvánulásait hivatás és osztályok szerint változóknak tartja. A prostituált nő például egy modellt látva így kiált fel: „Rettenetes, meztelenül mutatkozik ennyi férfi előtt, akik még csak nem is a szeretői”. Miss Maud Allenről, a híres meztelen táncosnőről elmondja, hogy Londonban előadás után egy úr kért bebocsátást az öltözőjébe. Ő kiüzent, hogy várjon, még nem húzta fel a keztyűit. „De hiszen az imént láttam meztelenül.” — „A színpadon igen, ott a hivatásomhoz tartozott”. — A proletár nő, mondja Michels, bár sokban utánozza, vagy utánozni szeretné az úri nőt, sohasem tartaná erkölcsi vagy illemérzésével megegyeztethetőnek, hogy mélyen kivágott ruhában, félig meztelenül jelenjen meg a nyilvánosság előtt. Harmadik fejezetében a prostituált nőkkel foglalkozik. A proletár osztály „vén leányai”-nak nevezi őket, csakhogy: amíg a bourgeois osztály vén leányainak az a sorsa, hogy soha meg ne ösmerjék a szexuális szerelmet, addig a proletár osztály „vén leányai”-ra a mai gazdasági és szexuális morál reákényszeríti a folytonos szexuális érintkezést.” Megemlíti, hogy Európa sok országában (Anglia, Svájc, Csehország) az idegen nemzetiségű prostituált nőket üldözik és mint olyanokat a benszülötteket védik. Nacionalista felfogásnak minősíti ezt. Két momentumra nem terjed ki a figyelme ennek a fontos kérdésnek a tárgyalásánál: az első az, hogy a prostituált nő, aki mindig laza erkölcsű, még sokkal inkább lesz azzá hazájától, ismerőseitől, rokonaitól távol, és így az idegen ország leányainak erkölcseire romboló hatású lehet. A második dolog pedig, amit meg nem lát, az az a változás, amely a prostitúció fejlődésére oly jellegzetes, u. i. hogy amíg régebben a meghódított országok, gyarmatok leányaiból rekrutálódott a prostituáltak tábora (így a rómaiak ázsiai tartományaikból, a hollandok maláji gyarmataikból hozták őket), mert a saját leányait, ettől a megszégyenítő foglalkozástól minden hódító ország megakarta kímélni: addig ma, a kapitalista gazdasági berendezkedés folytán oda fejlődött a prostitúció, hogy mint leányai egy részének „kereset forrását” védi egy-egy ország ezt az „iparágat”.


829

A negyedik fejezet: a nő dualizmusa a kezdetleges szerelem idején. Dualizmus alatt érti szerző a nő látszólagos ellenállása, védekezésében rejlő tényleges provokatív erőt. Ez a jelenség, amely már az állatvilágban is észlelhető, a nő szerelmi életének egy alacsonyabb fejlődési fokát jelenti. A nőnek ez, a férfiak által hamar kiismert tulajdonsága az oka, mondja Michels, a Don Jüanok viselkedésének, akik azt tartják, hogy a nő, ha látszólag védekezik is csak óhajtja azt, ami elől menekül. Meg kell itt jegyeznünk, hogy Michels kicsit túlságos készséggel áll ama bizonyos Don Jüanok pártjára. Nincsen igaza. A férfinak tudnia kell, hogy sok esetben a nő ha kívánja is, de nem akarja és neki kell megvédeni a nőt. Az ötödik fejezet (a szüzesség határai és értéke) a könyvnek a tulajdonképeni magva, főleg a két nem közötti egyenlő szexuális morál kérdésével foglalkozik: vagy teljes szexuális szabadság a no részére is férjhezmenetele előtt vagy a teljes megtartóztatás követelése a férfinál is házassága előtt. Megtudjuk Michelstől, hogy ennek az utóbbi, észak felől lanszírozott követelésnek, az 1910-ben Firenzében összeült szexuális kérdéseket megvitató kongresszuson igen sok lándzsatörője akadt. Ma már sok tudós, közöttük Kraft Ebing is, nem tartja utópiának a férfi szüzességének követelését házassága előtt és úgy egyéni, mint faji szempontból kevesebb veszélyt lát ebben az alternatívában, mint ellenkezőjében, a nőtlen kor kicsapongásaiban. Viszont elismeri szerző, hogy ma a teljesen önmegtartóztatóan élő fiatalember ritkán kifogástalanul ép testi és lelki fejlettségű és hogy sokszor az önmegtartóztatás okai nem éppen kívánatosak a jövendőbeli feleség és gyermekek szempontjából. Azt is felemlíti, hogy köztudomású, hogy a nő nem idegenkedik az olyan férfitől, akinek szerelmi múltja van, — sőt ellenkezőleg a legtöbb nő örömmel és büszkeséggel vesz erről tudomást. Azt nem mondhatja Michels, hogy ennek fő oka az lehet, hogy ma még a szerelmi kalózt tartjuk „hősnek”, a szerelmi akrobatát „művésznek”, pedig mint annyi sok más, ez az értékmérő is megváltozhatik. Mint a szexuális önmegtartóztatás szép és nemes okát kiemeli az olyan eseteket, amidőn a férfi igazán és mélyen szeret egy nőt, akire várnia kell, vagy aki valamely oknál fogva nem lehet az övé. Mint kivételes jelenséget említi meg az ideális, igazán nagy célokért élő emberek, apostolok szexuális érzésének eltolódását, szublimálódását: „Valóban úgy történelmileg, mint tapasztalatilag meg lehet állapítani, milyen magasfokú volt a szüzessége, vagy más szóval milyen csekély volt a szexuális éhsége sok férfinak, akinek munkássága egész életén át egyetlen nemes célban összpontosult” (Jézus, Remete szent Péter, Mazzini.) Áttérve a kérdés női oldalára, rámutat a probléma nehézségeire, mert kétségtelen az, hogy biológiai okok a „vagy—vagy”-ban rejlő rideg csatakiáltást gyakran illuzóriussá teszik. A mai morál: a nő szüzességének feltétlen megkövetelése a házasság előtt nagy igazságtalanság, valamint az abból folyó szokás, hogy a férfi családtagok a csábítót kényszerítsék arra, hogy a nőt feleségül vegye. Ily módon két ember egész életén át való együttélését egy pillanat-

830


nyi fellángolástól teszik függővé. Azonkívül ez a morál a hozományvadászok malmára hajtja a vizet. Ma már, ha kivételesen is, de akad nő, aki maga lázad fel az ellen, hogy felette ilyen módon diszponáljanak. Dumas szép mondását idézi: La virginité des femmes appartient à leur premier amour et non a leur premier amant. * Beszél a korai házasságról, mint egyetlen preventív eszközről. A korai házasságnak viszont egyik nagy nehézsége — mondja — hogy a férfi és a nő tovább fejlődése nem mindig párhuzamos, sőt hogy azt gyakran ellentétes irányba tereli az élet és néhány év leforgása elegendő arra, hogy többé át nem hidalható mélység képződjék a házastársak között. Mindezekután oda konkludál, hogy a szüzesség bizonyos körülmények között és bizonyos esetekben kívánatos lehet, de sohasem képezhet „öncélt”, mert az a természet rendje ellen van. „Minden embernek joga van a szexualitáshoz, amely önmagában sem nem erkölcsös, sem nem erkölcstelen; de ennek a jognak az elismerése igen magasrendű egyéni és társadalmi kötelességet von maga után.” A hatodik fejezetben a szerelemnek fizikai momentumaival foglalkozik, kifejezetten abból a célból, hogyan lehetne a monogamikus együttélésben mégis felbukkanó poligamikus hajlamokat ellensúlyozni; kifejti, hogy az általánosan elismert ideális állapot a nemek egymás közötti viszonyában a monogámia. A tény azonban az, hogy a legtöbb férfi poligám természetű és az ilyen férfiakkal szemben — mondja Michels — csak az a nő veheti fel eredményesen a küzdelmet, aki ért hozzá, hogyan kell a szerelemben mindig másnak lenni és „változatosság” által a férj szerelmét ébren tartani. Ezt a „tanácsadást”, olyan írótól, aki különben az ideális törekvéseket tartja szem előtt, komolytalannak találjuk, mert a nőt mintegy arra biztatja, hogy életenergiáinak nagy részét színészkedésre, üres tetszelgésre fordítsa. Mi azt reméljük, hogy a jövőben a nő intellektuális fejlődése folytán a nőknél is gyakoriabbak lesznek a szép vagy komoly önérzetes élettörekvések és ha ily módon férjnek és feleségnek nem egymás ellen, hanem kifelé lesznek majd problémáik, szorosabb lesz az egymáshoz simulásuk, erősebb az összetartásuk, mert nem fog teljesen a fizikai momentumoktól függni az az érdeklődés, amellyel egymás dolgai iránt viseltetni fognakA hetedik fejezet a neo-malthuzianizmus kérdését tárgyalja. Annak nemcsak morális, de a legtöbb esetben szükséges voltát hangsúlyozza: a „neo-malthuzianizmus nemcsak emberi jog, de emberi kötelesség is.” Kimutatja, hogy ma már minden komoly tudós híve és csakis nacionalista — militarista szempontból talál elkeseredett ellenségekre. De vajjon a militarista szempont-e a kulturszempont, kérdi és szembeállítja korunk letagadhatatlan béke tendenciáit a militarista állásfoglalással. Viszont elismeri, hogy a neo-malthuzianizmus a kolonizálást lehetetlenné teszi és kultúraellenes ott, ahol szapora barbárabb fajok közepette, a kultúrásabb faj számbeli és így hatalmi visszamaradását is jelenti, amely jelenség különösen fejlett * A nő szüzessége az első szerelméé és nem az első szerelmeséé

Az ideges jellemről

831

demokratikus társadalomban szembeszökő. Beismeri, hogy a neomalthuzianizmus természetellenes processzus, de csak olyan mértékben az, amilyen mértékben a civilizációnak minden vívmánya a higiéné terén természetellenes, p. az operatív beavatkozás egy abcessus esetében, amely ha „természetes” folyamatát követi, halált hoz. De nemcsak előrelátó gondoskodás az indító oka a neo-malthuzianizmusnak, — mondják az ellenségei. Igen, feleli Michels, tagadhatatlan az is, hogy a modern ember szemében a szerelemnek orthodox értelemben vett főcélja: az utódok nemzése, nagyon sokat veszített értékéből és a szerelem pszichikai okoknál fogva is kezd öncéllá fejlődni és ezt nem szabad erkölcstelennek tekinteni, mert: „a szerelemben nagy energetikai értékek vannak.” A könyv utolsó fejezetének címe: a nő intellektualizmusa és annak határai. „A legnagyobb dicséret, amivel egy nő férjét illetheti, az, ha elmondhatja róla, hogy mindig szívesen hozzájárult ahhoz, hogy neje természetadta tehetségeit kifejleszthesse és mindig segítségére volt abban a benső munkásságában is, hogy szellemét új és magasabbrendű képességekkel gazdagítsa.” Az ilyen férj valóban a legnagyobb ritkaság, mert a férfi úgyis mint egyén, úgyis mint törvényhozó a nő intellektuális fejlődésének ma még ellensége. Michels, a női választójog behozatalának és őszinte keresztülvitelének legnagyobb nehézségét is abban látja, hogy a férfi nem fogja tűrni azt, hogy felesége vagy leánya vele ellentétesen szavazzon. Mindezek dacára, úgy fizikai, mint gazdasági okoknál fogva, a nő intellektualizálódása halad előre feltartózhatatlanul: A nő differenciálódik, életproblémája komplikálódik és ma már ez a probléma így alakul: Össze tudja-e egyeztetni és hogyan anyai, hitvesi és háziasszonyi ténykedéseit a saját intellektualitásának kifejlesztésével. Mert már ma kétségtelen az, hogy a tehetséges nőknek a jövőben meglesz minden alkalmuk és lehetőségük a legkomolyabb tudományos és művészi sikerek elérésére is. De a kevésbbé tehetségeseknek is nyilik már számtalan pálya, — az ő életüknek sem kell a jövőben kimerülni a szexuális élet szolgálásában, hanem, éppen úgy, mint a kevésbbé tehetséges férfiak, vállalni fogják az életnek mindennapi munkáját. Michels könyve mindvégig értékes és finom munka, ha némely érintett dolgot homályban hagy is és némely kérdéssel kissé felületesen is végez. T. S. Az ideges jellemről (Über den nervösen

Charakter von Dr.

Alfred Adler. Wiesbaden, 1912) A freudi litteratura oly óriási terjedelmet kezd ölteni, hogy lassanként a vele foglalkozni akarót egészen igénybe fogja venni. Igazságai annyira a köztudat páncélfalába ütköznek, hogy — nem csoda — egész sereg barátot és ellenséget foglalkoztatnak. Emellett magán a rendszeren belül is hézagok mutatkoznak, amelyek betöltése körül a tanítványok közt nincs meg a kellő egyetértés. Bizonyos szakadás észlelhető. Az elszakadók

832

Az ideges jellemről

közt legnevezetesebb Adler, bécsi orvos, aki nem kevesebbet követel, mint a freudizmus alapgondolatának: a szexuális magyarázatnak elvetését. Szerinte u. i. a szexuális magyarázat illúzió. Olyan illúzió, amelybe a páciens kergeti az orvost. Szerinte a neurózis oka az emberi szervezetben, eredettől fogva meglevő szervi kisértékűség („Organminderwertigkeit”). Havalakinek pl. a húgyszervei betegesek születéstől fogva, az illető öntudatlanul tartózkodni fog a szexualitástól. Leír egy leányt, aki ily baja miatt, melynek jelentőségét ő nem tudta, nem akart férjhez menni. Hozzá került. Az analízis alatt a páciens arra vezette őt, mintha atyja iránti incesztusz gátolta volna a férjhezmenésben. Azonban kiderült az igazi ok: a szervi gyengeség, amit a leány, bár tudott, de jelentőségét igyekezett kiszorítani. Adler szerint a neurotikus egész életén át nem tesz egyebet, mint szervi gyengeségét igyekszik kipótolni. A vézna gyermek, aki bánatosan látja társait ugrálni, játszani, birkózni, szintén kiakarja magát tüntetni. Testi állapota ezt a szokott formákban nem engedi, neki adja tehát magát a tanulásnak és esetleg intelligenciájával, amelyet ő ép úgy treníroz, mint a többiek testüket, fölülmúlja társait, az életben magasabb pozíciót szerez magának. Adler azt tanítja, hogy minden ember főcélja önérzetének emelése, férfias viselkedés, a Nietsche-féle Wille zur Macht E cél elérése érdekében két irányban dolgozik: az egyik a dac, a másik az engedelmesség. Egy leány, aki az anyja fölötti uralmat meg akarta magának szerezni, ezt azzal érte el, hogy felnőtt korban is — urina nocturna-ban szenvedett, amivel anyját tehetetlen kétségbeesésbe kergette. Cselekedete természetesen tendenciózus volt, habár volt szervi alapja is. A neurózis a szervi habitust is a maga végcélja: a hatalomvágy szolgálatába állítja. Ha kell, ép a hibáit aknázza ki a környezete legyőzésére. Túlzott keménység, kegyetlenségi hajlamok, irigység, féltékenység, lekicsinylés (Entwertung) mind ebbe a csoportba tartoznak. Viszont a beteg a szükséghez képest változtatja „vezető képzetét”. Ha az erőszak, a dac nem ad sikert, az engedelmesség eszközeit használja. Így láthatunk anyákat, akik azáltal kényszerítik gyermekeiket szolgálatukba, hogy nagyon érzékenyek, betegeskedők, szenvedőek. Ezzel szorítják rá a haladottabb gondolkodású, műveltebb fiatalokat arra, hogy őket számba vegyék. Senki sem akar quantité negligable lenni. Túlzott kedvesség, hízelgés, exaltáció, nagylelkűség, lelkesedés egyénekért az Ő fegyvereik. Mindezek természetesen a normális emberben is megvannak, csak mérsékeltebb módon. A neurotikus nem is új tulajdonságok szerzésében különbözik az egészségestől, hanem az ismert tulajdonságok fokozása által. Szerinte Freud tévedését az okozza, hogy beleesik a beteg által neki ásott csapdába. A beteg nem akarja „betegségét” feladni. Hisz azért „beteg”, hogy hatalmon lehessen és csak így lehet hatalmon. Az ingerült embernek mindenki kitér. Végre ő is észreveszi ezt. És mesterségesen is

A szépség lényege és értéke

333

fokozza e hajlamát, hogy annál könyörtelenebbül kihasználhassa. A beteg tetteti a szexuális bajforrást, hogy az igazitól elterelje a figyelmet. Szívesen magára veszi az incesztust, a homoszexualitás baját, csakhogy ne kelljen elismernie azt, hogy ő ezeket harci eszköznek használja a mindenáron fölülmaradni akarásában. Adler elmélete sokszor meglepő és találó. Azonban, mint majd minden újító, ő is túlságosan egy szempontból látja a dolgokat. Tény, hogy sok esetre áll ez az „Organminderwertigkeitstheorie”, de nem minden esetre. Valamint a hisztéria, paranoia, dementia nemcsak nem minden, de még csak nem is az esetek többségében álbetegség, hanem valóban szexuális okokra vezethető vissza. Adler szerint ily betegségek a szó igazi értelmében tulajdonkép — nincsenek, csak mint tendeneiózus szimbólumok. Elméletének különösen a szociológiában lehet majd egykor nagy hasznát venni. Ő az első, aki meg tudja magyarázni a nagy szociális tüneményeknek: az engedelmességnek és a parancsolásnak belső rugóit. Varjas Sándor A szépség lényege és értéke (Írta: Schiller Ottó. Modern könyvtár 1914. Athenaeum R. T. kiadása. 44. l.) A két dolgozatot, melyeket a szerző ebben a kis füzetben közzé tesz, két év előtt megjelent esztétikai munkája folytatásának és kiegészítésének tekinthetjük; gondolatai határozottabb és szerencsésebb formulázásban állnak előttünk, logikai láncot alkotnak, amely ha a kiindulópontot elfogadjuk, nehezen törhető széjjel. Ilyen értelemben, immanens szempontból nézve a két dolgozat a szerző fejlődéséről tesz tanúságot. De ha tudományos értéküket tekintjük, ha azt kérdezzük: mit vehet át ezekből a szellemes észkonstrukcióból az esztétikai érzés lélektana vagy az esztétikai értékek filozófiája, akkor ezúttal is csalódottan fejezzük be munkája olvasását. Pedig az alapvető meggyőződés, mely fejtegetéseit hordozza, termékeny és sokatígérő szempontokhoz vezet: Schiller Ottó Pikler lélektanának híve. Piklertől veszi át a biológiai beállítást, mely lelki életünk megnyilvánulásait nem elszigetelt önadottságukban vizsgálja, mint a tisztán leíró lélektan, nem is azokban a lelki élet lényegét nem érintő fizikai tényekben, melyek ezt látható kifejezésre juttatják, mint a pszichofiziológia vagy a „reflexológia”, hanem azokat a funkciókat vizsgálja, amelyeket a lelki élet életünk egészében betölt s ezekből a funkciókból kiindulva visszamenőleg, a priori elemzi a lelki élet egyes részletjelenségeit. Az esztétikai élmények kutatásának ebben az elemző lélektanban tág tere nyílik meg, de ugyanaz a veszély is fenyegeti, amely magából a biológiai szempontokkal dolgozó analitikus lélektan belső természetéből fakad: könnyen észkonstrukciókkal pótolja a jelenségek összetettségének, különös, egyetlen természetének magyarázatát. Ezt a veszélyt Schiller ezúttal sem kerülte el; nem gondol arra, hogy az esztétikai élményt nem lehet tisztán a „maximális inten-

834

A szépség lényege és értéke

zitású átélés legegyszerűbb módjának” tekintenünk, mert ez a kvantitatív szempont sehogysem fedi az esztétikai élmény különös, semmi mással párhuzamba nem állítható, megfoghatatlan, logikai sémáink alól kicsúszó, tovatűnő kvalitatív mivoltát. A biológiai konstrukció, amely ehhez az alapgondolathoz vezet, erősen a dilettantizmus határain jár: a szervezetünkben fellépő „restituálási tendenciánkat” — melyeket a szerző Pikler újabb felfogását követve (Huszadik Század, 1913 december) igen helyesen az alvással hoz összefüggésbe — nem lehet tetszésünk szerint, akaratunkkal kiküszöbölni. Ilyen egyszerű logikai műfogással nem boldogulunk a tényekkel szemben. Ez az egyszerűsítő szempont uralkodik a második értekezésben is, amely A művészet haszna és kára címet viseli. Nem lehet ezt a témát pusztán biológiai fogalmakkal megfognunk: a művészet haszna és kára nem mérhetők azokkal a biológiai hatásokkal (öröm és fájdalom), amelyeket bennünk az esztétikai élmény kelt. A művészet lelki életünk egészének integráló alkotóeleme, nem egyes élményekből áll, hanem, amint ezt a modern lélektan tisztán meglátta, egész lelki életünket átható forma, attitude, biológiai formulákban kifejezett hipotézisekkel teljességgel megközelíthetetlen lelki valóság. Az esztétikai élményben megjelenő öröm nem akármilyen öröm, hanem ítélettel egybekapcsolt öröm, tetszés, amely önmagának igazolásával, normatív szentesítésével jár. Az esztétikai tetszést nemcsak a „szép az, ami érdek nélkül tetszik” negatív meghatározása jellemzi, hanem az a második vonás is, amelyet Kant épen annyira hangsúlyozott, mint az elsőt: az általános érvényességre irányuló törekvés, mely ezt a tetszést ítéletté s nem puszta érzelmi élménnyé teszi. Értekezéseiben a szerző gondosan kerül minden közvetlen kapcsolatot ezekkel a centrális problémákkal. De ha eltekintünk ettől a tudatos egyoldalúságtól és önkényes biológiai hipotéziseitől, kísérletét mint Pikler lélektanának esztétikai alkalmazását a legnagyobb mértékben érdekesnek és figyelemreméltónak kell tartanunk. Hogy ez az alkalmazás hű maradt-e az elmélet szelleméhez, erre a kérdésre nem mernék igennel felelni. Egyes gondolatokban épenséggel a pikleri lélektan legmélyebb motívumainak elsekélyesítését látom. A második előadás, mint minden konkrét probléma elemzése, ugyancsak próbára teszi az alapvető meggyőződés teherbíró képességét: de a próba jól sikerül és szerencsés bizonyítéka Schiller elegáns és magabízó dialektikájának. Fogarasi Béla

KÖNYVSZEMLE I. A szociológia segédtudományai (Filozófia, biológia, lélektan stb.) A. J. Storfer: Marias jungfräuliche Mutterschaft. Ein völkerpsychologisches Fragment. Hermann Barsdorf, in Berlin 1914. Storfer könyve megvizsgálja a keresztény legendát, főleg a Máriára vonatkozó részeket és ezeket szimbólumoknak tekintve keresi a mögöttük levő valódi értelmet. Módszere: a pszichoanalízis nyújtotta ismeretek alkalmazása. Kimutatja, hogy az újtestamentumban használt kifejezések többnyire szexuális szimbólumok. Szól arról a keleti szokásról, amely leányokat a templomban helyez el, hogy ott templomi szolgálatot teljesítsenek, azonban e nők igazi rendeltetését a templomi úgynevezett sacralis prostitúcióban találja. A prostitúció a régi csoportéletnek csökevénye, amely a fejlettebb kultúra mellett nem állhatott meg és a monogámiával szemben háttérbe szorult, de nem anélkül, hogy látható nyomokat ne hagyjon hátra az emberiség életében. Kiemeli a szeplőtlen fogantatásnak általános ethnikus karakterét, mely szerint e mithosz igen gyakran és egymástól távol élő népeknél is föllelhető és végső eredményében a fiúnak az apa iránti féltékenységében gyökerezik. Ezért képzeli a fiú, hogy ő szeplőtlenül, azaz apa nélkül született. Storfer könyve nem nélkülöz minden érdekességet, a baj az, hogy műve semmi analízist nem alkalmaz, a psichoanalizis eredményeit regisztrálva egyszerűen a biblia szavait a freudi fogalmak körébe utalja, illetve itt találja végső értelmüket. Ε módszer ilymódon egy új kabala benyomását teszi azokra, akik a freudizmust nem ismerik és általában nem gyakorolhat meggyőző hatást. Varjas Sándor

II. Szociológiai elmélet (Társadalmi fejlődés, közgazdaságtan, jogbölcselet stb.) Baldensberger, F.: La littérature: Creation, Succés, Durée. Paris, 1913. Flammarion. Szerző a társadalmi lélektan szempontjából tanulmányozza a társadalom és az irodalom közötti összefüggéseket, az írói dicsőség természetét, az irodalmi kezdeményezéseket és befolyásokat. Két ellentétes irány nyilvánul meg az emberi beszéd alkalmazásában: a kifejezésre és az értelmességre való törekvés. Az egyik arra iparkodik, hogy minél teljesebben visszaadja a dolgok képét, a másik pedig, hogy elfogadott fogalmakat minél kényelmesebben tolmácsoljon. Tegyük fel, hogy az előbbi irány elhatalmasodnék — művészi tolvajnyelv-félére fejlesztené a nyelvet, mely az érzékek által közvetített minden benyomás kifejezésére törekednék s a legvadabb írói képzelet minden mozzanatának, ingadozásának alá volna vetve.

836

Könyvszemle

Ellenben ha a másik irány vergődnék egyeduralomra, a nyelv szóritualizmusba fulladna, készenlétben tartott nehézkes mondatklisék alakulnának; ez az irány béklyóba verné az irodalmat; dikciók, közhelyek, közmondások és előre szabályozott befolyású történetek súlyával. Ritkán lehet a két ellenséges terület között éles választóvonalat húzni. Inkább a két szélső határt többé-kevésbbé megközelítő válfajokat látunk, mint szigorúan különböző kategóriákat. De az irodalmi alakulásokra mégis oly döntő befolyást gyakorol ez a két irány mindegyike, annyira sajátos módja szerint polarizálja az energiákat, hogy tanulmányozásaikat nem mellőzhetjük. A lényegében irodalmi értelemben vett „tény” egy szavakba foglalt életmozzanat, melynek kifejezésében oly emberi szellem tükröződik, ki nem elégszik meg a puszta átéléssel, nem törekszik a tény módosítására sem, hanem azt megrögzíteni igyekszik, megfelelő szóbeli ellenértéket lelvén számára. Az a művészi tehetség mely ilyenféle alkotásban rejlik, közös birtoka az emberiség minden rétegének, melyek mindenike a maga módja szerint él vele. Az utcagyerkőc mulat egy utcai eseményen, s megleli a találó célzást, szitkot, a szót mely visszaadja az eset furcsaságát. A munka ritmusa, a járás ringó üteme a műhelyben és kaszárnyában nótát kelt, mely a pillanatnyi mozdulat hangulatát tolmácsolja. A regényíró meglátja egy életsors megindító vonalát, a drámaköltő ellenséges egyéniségek összeütközését, a vizionárus az érdemek és vétkek transzcendentális értékét. Manon Lescaut, Othello, a Divina Comedia szintén ilyen intuícióból fogantnak minősíthetők. S bár bizonyára tartalmilag és szerkezetileg végtelen nagy különbségek választják el ezeket az egy tőből eredt alkotásokat — hiszen egyrészt világok szimbolikus elrendezésére emelkednek, másrészt kimerülhetnek egy jellegzetes boulevard-szó kitalálásában — mégis megegyeznek abban a közös lényegben, hogy láthatóan akarja kifejezni, mintegy meg akarja testesíteni az élet egyegy mozzanatát. Ennek a kifejezésre törekvő iránynak ellenpólusa az a formulaszükséglet, mely az emberi társadalomban mutatkozik és kizárólag az egyének, a csoportok könnyű érintkezését kívánja szolgálni — elfogadott értelmű, megállapított tartalmú csereérték gyanánt alkalmazott szavakkal. Ez a formulázó irány nem arra törekszik, hogy alakot leljen az „egyetlen jelenség, a kétszer sohsem látott” valami számára, de mértékletes átlagosságot keres, bizonyos megnyugvást és a köz által elismert értéket. Természetes megnyilvánulása ez a szociális ösztönnek; mellőzi-a kifejezés egyénibb jellegű finomságait, melyek közvetlenek bár, de nem irányulnak feltétlenül közlésre. Ez a két irány azonban nem állhat meg egymás nélkül, mivel ugyanaz a szerszám, az emberi ige szolgálja mind a két törekvést, magátólérthetően állandó ellentétek mellett állandó érintkezésbe és közösségbe is kerülnek. A művész hiába fordul el megvetéssel a rég megállapított banális hasonlatoktól, formáktól — melyeknek frissesége elkopott, tartalma megcsontosodott — bárhogy kerüli is azokat; ezer szellemi kapocs fűzi őt is az általánosan elfogadott kifejezésekhez, képzetekhez. És főleg számolnia kell velük, ha közönségére gondol, melynek lelke mélyén ősi titokzatosan fontos formulák szunnyadnak, melyeknek felkeltése nélkül egyes embercsoportok megközelíthetetlenek. Másrészt a nyárspolgár megijed minden művészi különösségtől, mely

Könyvszemle

837

felborítja a gondolatok és szavak szokásos rendjét. De hiába zárkózik el a jelzők és főnevek eredeti egymáshoz fűzése, szótagok újszerű összecsengése és főleg szavak törvénytbontó csoportosítása és ismétlése ellen, melyek megifjítják a régi képeket, hasonlatokat. Lesznek az ő életében is magasabbrendű pillanatok — mikor elégtelenné válnak számára az elcsépelt közhelyek és igazi műremekek megindítják; lesznek meghatott percei, mikor nem fordul minden ellen — amit nem szokás mondani. Az élet formára, kialakulásra, a társadalom állandóságra és egyensúlyra törekszik. Így tehát állandóan két irány érvényesül és szócsoportosulások két ellentétes akarás pólusai felé gravitálnak. Az irodalom mérkődzőtere oly megnyilvánulásoknak, melyek gyakran megnem értettek és ritkán békések. Minden egyéb művészetben is megtaláljuk a két ellentétes irányt — zenében, képzőművészetben is harcolnak és vegyülnek egymással a teljességre és finomságra törekvő és a banális kifejezési mód — melynek egyike a művészi érzés egyenértékű kifejezését keresi, másika pedig számol a társadalmi elfogadhatósággal. Ennek az ellentétnek legélesebb képét mégis az irodalom mutatja, mivel anyaga és eszköze az emberi nyelv — mely egyszersmind tolmácsa az emberi egyénnek és társadalomnak. Baldensperger könyve következő fejezetekre oszlik: I. A két ellentétes irány; 1. A kifejezésre való törekvés; 2. A formula követelményei. II. Az irodalmi mozgalom feltételei; 1. A vezető fogalmak átalakulása; 2. A kívülállók beavatása; 3. A nemzeti múltra való vonatkozás; 4. Az idegenekre való hivatkozás. III. Társadalmi összetartozás és elfogadtatás; 1. Az irodalom a társadalom kifejezése; 2. A siker és a hírnév; 3. A társadalmi cselekvés befolyása. IV. A társadalom nagy kollektív befogadásai; 1. A hírnév; 2. Legendáris vázlatok; 3. Nemzeti szinthétizmusok. Széchenyi eszmevilága. II. kötet. Budapest, 1914. 142 1. Franklin-Társulat. 1 kor. 60 fill. A Magyar Társadalomtudományi Egyesületben tartott hat előadás van e kötetben; céljuk Széchenyi eszméinek terjesztése. Az előadók bálványozó kritikátlansága alkalmas diszpozíciónak látszanék Sz. gondolatainak megértő és hű ismertetésére; azonban, sajnos, felületességük s a nagy reformátortól való mély lelki idegenségük folytán ennek a célnak is kevéssé feleltek meg. Apáthy Sz.-t Grünwald Béla könyvéből idézi (csak innen ismeri talán?), Pauler igen hajlandó saját gondolatait Sz.-ével összetéveszteni, Márki totemimádő szelleme senki szemében nem lenne oly visszatetsző, mint az antihisztorikus Sz.-ében s kisebb-nagyobb mértékben szinte valamennyiüknél megfigyelhetjük, hogyan módosul lelkükben Sz. européer és progresszív alakja, mint ahogy a fénysugárnak megváltozik az iránya, ha idegen közegbe jut. A Magy. Társ.tud. Egyes, többet tenne Sz.-ért, ha naplójának régvárt teljes és megbízható kiadásáról gondoskodnék. Az előadások a következők: Apáthy István „Széchenyi István és a nemzeti sajátságok az emberi továbbfejlődés szempontjából” c. tanulmányában a Sz. eszmevilága helyett a maga speciális eszmevilágába vezet. Szerinte a nagy ember lelkében s így a Sz.-ében is ellenállhatatlan erővel parancsolnak a fejlődés törvényei, melyek elseje „a fejlődésmenet fajilagossága”. S míg Grünwald B. szerint Sz.-t csak a nemzeti érzület kötötte össze a magyarsággal, a reformálásra azonban

838

Könyvszemle

eszméinek idegen volta tette képessé: Apáthy szerint a nemzeti érzület a magyarság legfőbb kritériuma s Sz. jelentősége ép „énjének fajilagosságában” áll. Hogy mi a magyar típus, bajos megmondani; „lelkileg csak egy igazi jellemvonása van: a magyarsághoz való erős akarat”. (S nem veszi észre, hogy e meghatározásban a magyarság fogalma ismeretlen maradt, hiszen, mint már ismertre hivatkozik rá.) Sz. faji irányban akart továbbfejleszteni. Ennek a lehetőségére reményt nyújt Apáthy szerint a magyar „fajtamegszabó ereje”, melynélfogva a százezer beköltözött magyar tízmillióra növekedett. (S elfelejti, hogy az a tízmillió magyar annyi magyarul beszélő s nem annyi magyarfajú embert jelent.) Sokkal szolídabb, sőt az egész kötet legértékesebb darabja Imre Sándor műve: Sz. és a magyar nevelés jövője, amelyben Sz. szétszórt megjegyzéseit, a nevelés gondolatát téve középpontul, világos és kerek rendszerré sikerül összeállítania. Rövidre fogva a tartalmas tanulmány gondolatmenetét: Sz. gondolkodásában irányító eszme az emberiség folytonos haladása, amiben közremunkálni az egyes nemzetek keretén belül nyílik mód, még pedig minden ember értelmének teljes kiművelése által. Pauler Ákos „Sz. társadalmi erkölcstana” c. tanulmányában kifejti, hogy nem a boldogság, hanem az emberhez méltó — tehát erkölcsi jellegű — élet cselekvéseink célja. Sz. szerint a politikai reformoknak is a nemzet erkölcsi nevelése a feltétele. Ε regeneráció célja a magyar nemzet fajiságának kifejtése, amit önkritikával párosult önbizalom fog lehetővé tenni. Tovább tárgyalva Sz. ethikai elveit, egy s más erőszaktétel után sikerül őt egészen a Pauler képére átalakítani. Zsilinszky Mihály „Sz. nemzetiségi politikája” c. előadásából, elhagyva Zsilinszky kenetes közhelyeit, Sz. nemzetiségi politikája így állapítható meg: Csak a hivalalos nyelv lehet magyar, a családi körbe nem avatkozhatunk. Felsőbbségünk biztosításának módja nem az erőszak, hanem értelmi felsőbbségünk. Márki Sándor ,.A társadalmi igazságszolgáltatás Sz. szerint” nagyképű címet adja a maga ifjúsági szónoklatának, amelyben (Emesétől kiindulva Szt. Istvánon át, akinek tulajdonítja még mindig a fiához intézett, de újabban Szt. Gellértének bizonyult Intelmeket s a „szigetvári hős” Zrínyi Miklóson át, akit nem átal dicsőíteni, holott lehetetlen, hogy ne ismerné Salamon F. kutatásait) átfut a magyar történelmen és a Tóth Kálmán „Ki volt nagyobb” versikéjét húsz oldalnyi, pathetikus és magvatlan prózává hígítja fel. Gaal Jenő „Sz. társadalmi politikája” c. tanulmánya szerint Sz. mint társadalompolitikus a legnagyobb, sőt ő a legnagyobb társadalompolitikus {minden nemzetek között). Ismertetve Sz. társadalmi nézeteit, lefesti a hazánk felett tornyosuló vészfelhőket s kijelenti, hogy „jövőnk elsősorban társadalmunk erkölcsi alapon való megújhodásától függ”. Komlós Aladár Weber, Louis; Le rythme du progrès. Paris, Alcan 1913. 311 1. Szerző a Comte-féle három állapot törvényét támadja meg. Comte csak a spekulatív intelligenciát vette észre s nem látja az intelligencia aktív és praktikus oldalát. Az igazság az, hogy az elme mindenekelőtt a gyakorlat felé fordult. A homo faber, aki már intelligens ember a saját módja szerint, megelőzte a homo socius-t akiből a homo sapiens lett. Olykorokból, melyekben a mythikus vagy animisztikus hiedelmek nyomai sem látszanak, az ember szerszámkészítő tevékenységének csalhatatlan nyomai maradtak fenn. Az ideológikus-spekulatív magyarázat már azért is helytelen, mivel a reflexió nem

Könyvszemle

339

születhetett meg a beszéd előtt. A szó teremtette meg az eszmét. A nyelv egy új világot hozott létre, az eszmék világát. Ε szempontokból már a történelemelőtti idők óta a haladás kettős áramlata érvényesül: haladás a jelenségek technikai felhasználásában, haladás a jelenségek theoretikus magyarázatában, így pl. sok primitív nép fegyvereit fétisekként tiszteli, de ez a kultusz nem akadályozza meg őket azok helyes használatában: egyszer, mint gyakorlati emberek, máskor mint gondolkodók nézik őket. Szerző szerint az egész történelemben a technikai haladás és a spekulatív haladás rithmikus váltakozása konstatálható. A három állapot törvénye helyett, mely csak az elméleti gondolkodás mozgásának sémáját adja, a két állapot törvényét kell felállítani, mely egy általánosabb törvény s mely a jövőben épűgy igazolásra fog találni, miként a múltban érvényesült. A könyv második része a törvényt a múltra nézve törekszik igazolni. A prehisztorikus korszakban, melyet több mint 200.000 évre szokás becsülni, jól meglehet különböztetni a két korszakot: az elsőben az emberi lény végleg kilép az állatiságból a szerszámkészítés képességével, amikor megtanul követ és csontot faragni, tüzet gyújtani és fentartani; a másodikban, mely legfeljebb a peleolith korszakra megy vissza, azaz néhány tízezer évre terjed ki, a technikai fölfedezések érája lezárul s az intelligencia csodálatos átalakulása megy végbe, melyet a vallásos hit megjelenése fejez ki. A történelmi idők kezdetén egy újabb feltalálási hullám jelentkezik: az eke, a szekér, a kerék, a malom, az orsó, a vitorláshajó, a fúvó s több más eszköz, melyeket a Trójakorabeli görögök ismertek. És egyszerre ez a mozgalom megáll; évszázadokon át a földközitengeri világ „ama technikai hagyatékból él, melynek a történelem többé-kevésbbé megőrizte mythikus emlékeit”. Ez a görög intellektualizmus ideje; a régi föltalálásokat használja fel, anélkül, hogy azokat felújítanák; minden erőkifejtés a tiszta gondolat, az ideológia irányába tör. A középkori skolasztika után egy átmeneti korszak jön, melynek legjellemzőbb képviselői Descartes és Bacon s mely a modern korba torkol, amelyben a technikai haladás az emberi történelemnek eddig legnagyobb eseménye. A görög szellem elméleti és metafizikus volt, a modern praktikus. Az intelligencia, mely évszázadokon át egy hiábavaló, de erősítő gimnasztika által kiélesedett, az anyagi világ felé fordult és csodákat mívelt. Ε szerint az intellektuális haladásban „két irányt lehet megkülönböztetni, melyek bizonyos időszakokban váltakozva ragadják magukhoz” a korszak szinte összes képzeleti és alkotó energiáját. Persze egyik irány sem szünetel teljesen, de felváltva, hol az egyik, hol a másik sodra meggyengül. És ennek így is kell lenni, mert csak a régibb technikai föltalálások kihasználása ad elegendő anyagi jóllétet a szellemi virágzásra; viszont a spekuláció által válik az elme újra képessé újabb technikai föltalálásokra.

III. Alkalmazott szociológia és szociálpolitika Dr. Albert Werkner: Der Kleinwohnungsbau in Budapest Weida i. Thür. 1913. 137. 1. A budapesti lakásínség — értve ez alatt különösképen a kislakásokban való hiányt — már a kiegyezést követő föllendülés idején kezdődik, mikor a főváros lakossága szédületes számokkal növekedett. Természetesen már korán próbálkoznak védelmi intézkedésekkel a lakásmizéria leküzdésére. Ezeket az intézkedéseket könyvünk három csoportban tárgyalja: külön foglalkozik az

840

Könyvszemle

állam, a főváros és a táradalom lakáspolitikai tevékenységével s e három tényező eszközlötte intézkedéseket mindenütt összehasonlítja a megfelelő faktoroknak Bécsben kifejtett munkálkodásával. A lakásínség ellen az állam részint mint törvényhozó küzd: adómentesítvén a munkások számára épített házakat, részint pedig mint munkaadó közvetlenül lép közbe, az által, hogy munkásai számára lakásokat épít. Ilyenek nálunk: az államvasutak munkáskolóniája a Hungária-úton, mely 1894-ben épült. 56, részint egyemeletes részint földszintes házból áll, 313 lakással. Egy szobás lakás ára 260 K, két szobásé 360 Κ. Α legutóbbi népszámlálás szerint a telepnek 1570 lakosa volt. A IX. kerületi rendező pályaudvar mellett két legényszállót építtetett az állam, egyik kalauzok, mozdonyvezetők számára, a másik pályamunkásoknak épült, kik családjuktól hétfő reggeltől szombat estig távol vannak s akik különben ágyrajárásra volnának kényszerítve. — Az államvasutak gépgyárának 19 hivatalnok és 84 munkáslakása van. Az évi bér 210 és 294 Κ közt ingadozik. Az 1910-es népszámlálás 3005 lelket talált a telepen. — Igen nagyfontosságú a kispesti állami munkáskolónia, melyet 887 lakásra terveznek, 3350 lakással. (Köztük mindössze 18 egyszobás; ezek építésével mindjobban felhagynak és helyesen, mert veszélyeztetik a többgyermekes családok higiénéjét). Egy-egy házhoz 180—250 m2 kert is tartozik. Az évi bérösszeg 160-220—300 Κ aszerint amint a lakás egy, két vagy három szobából áll. Három iskola s egy kisdedóvó is van a telepen. A lakók közt (1912 végén) volt 1500 vasutas és MÁV gépgyári munkás, 450 postás, 550 más állami üzemeknél alkalmazott és 500 magánvállalatnál dolgozó munkás. Ha a magyar állam fentebb vázolt intézkedéseivel összehasonlítjuk az osztrák államnak a bécsi lakásmizéria megszüntetésére irányuló tevékenységét» itt is megtaláljuk az indirekt és direkt közbelépést: adómentesség és kedvezmények egyfelől, munkás lakások építése s építtetése másfelől. A főváros lakáspolitikájának tárgyalását két szakra osztja szerzőnk: az egyik részben az 1909-ig, a másik részben az 1909-től napjainkig tett intézkedéseket tárgyalja. Az első szakban keresztülvitt intézkedések főként rendészetiek: egészségtelen lakások kilakoltatása, túlzsúfoltság megbírságolása. Ez időben a főváros maga nem épít kislakásokat, hanem különböző főként adókedvezményekkel magánosokat akar rábírni ilyenek emelésére. Jellemző még erre a primitív lakáspolitikára az a meggyőződés, hogy a lakásínség voltaképen a közjótékonyság és szegénysegélyezés körébe tartozik, melynek megoldására elsősorban a charitativ egyesületek hivatottak. A magánosoktól, egyesülésektől hiábavaló cselekvésvárás beláttatta, hogy a fővárosnak direkt kell befolynia a lakásügy megoldásába. És valóban ily módon rövid idő alatt bámulatos eredményt értek él. Munkásházakat, kislakáskolóniákat, művésztelepeket, népházat, népszállót emelt a főváros tevékenysége. 1912-ig 4500 kislakást épített a főváros s ezzel az első helyet foglalja el a kontinens metropoliszai között. Az egyes intézmények ismertetése után a szerző Bécs város munkálkodásával foglalkozik, hol az öntudatos városi lakáspolitikát a háztulajdonosok — kik ott úgy látszik még nagyobb befolyással rendelkeznek mint nálunk — mindezideig megakadályozták. Érdekesnek tartjuk egy-két Bécs-csel tett összehasonlítás fölemlítését. A bpesti Népszállót igénybevevők átlag 30 napig, a bécsi két népszálló egyikét használók 68, a másik használók átlag 51 napig tartózkodtak a szállóban. Tehát Bécsben jóval hosszabb ideig mint nálunk. Mindenesetre érdemes volna keresni az

Könyvszemle

841

okát, miért. Az ár Pesten is, Bécsben is egyforma (60 fillér) ha egy éjjelt töltenek a szállóban, de míg nálunk egy heti ott tartózkodás 3.60 K-ba, addig Bécsben csak 2.80 K-ba kerül. (Talán ez is egyik oka, hogy a bécsit inkább használják hosszabb ideig). Harmadik részben a könyv a magánosok tevékenységével, elsősorban a munkaadóknak munkásaikról gondoskodásával foglalkozik. Budapesten a munkaadók csak néhány iparágban építenek lakásokat munkásaik számára. Főként azokban az üzemekben, melyeknél fontos, hogy a munkások állandóan a gyár közelében legyenek. Maguk a munkások sem szívesen laknak a munkaadók építette munkásházakban, mert féltik személyes szabadságukat. Lakásokat épített munkásai számára az első Bpesti Gőzmalom Rt. (128 lakással. Bérösszeg: saját munkásoknak 210 K, idegen munkásoknak 270 K), a Ganzgyár (bér egyszobás lakásnál 200, kétszobásnál 300 K) Első Magyar Gyapotipar Rt.; Bpesti Közúti Villamos Rt. (1114 lakással. Bér egyszobás lakásnál Bpesten 160—800 K, a környéken 120—200 K, kétszobás lakásnál 280—450 illetőleg 180—240 Κ). Α társadalom minálunk aktíve nem vesz részt a lakásínség elleni küzdelemben, sőt kellőképen nincs is informálva annak veszélyeiről. Nem így Bécsben, hol e téren igen nagy szolgálatot teljesít a Zentralstelle für Wohnungsreform in Osterreich, melynek célja „tudományos munkálkodással, agitálással, organizációk alapítása és támogatása által . . . a lakásviszonyok lényeges jobbulását előidézni”. Nálunk is nagyon elkelne egy ilyen Zentralstelle-féle egyesület; a Keresk. és Iparkamara 1906-ban kísérletet is tett az alapítására, de sikertelenül. Végkövetkeztetésképen kimondja a szerző, hogy ha nagy eredményekről még nem is szólhatunk, mégis az állam, a főváros és a társadalom együttes tevékenysége a lakásviszonyok lényeges javulását idézte elő. Mindezeken a szerző nem csekély céltudatossággal és tárgyában teljes tájékozottsággal vezet keresztül bennünket. Fogyatékossága munkájának, hogy a sok statisztikai adattal néhol csak közönséges fölsorolást ad, anélkül hogy a — nem egyszer kézenfekvő — konzekvenciákat levonná. Fábián Ferenc

IV. Általános és gazdaságtörténet Dr. Dmitrij Markow: Die russische und ukrainische Idee in Oesterreich Zweite Auflage, Wien und Leipzig, 1914. 32 oldal. A monarchia tarka népcsoportjai között alig van érdekesebb és egyszersmind szerencsétlenebb nép a kisoroszoknál — vagy amint az osztrákok nyomán nevezzük őket — a ruténeknél. A „szláv tenger” legnyugatibb határán élnek és évszázadokon át a versengés alapját képezték a rómainémet és a szláv-orosz nagyhatalmak között. Természetes, hogy ez a versengés rettenetes sebeket ütött testükön, a monarchia sok viszontagságot kiállott népei között az ő múltjuk a legkeservesebb. És jelenük is az. Gondoljunk csak itt a mi kisorosz népünkre. Minden három-négy évben újra felfedezi szenvedéseiket egy-egy riporter, időnként a magas hatóságok is megemlékeznek róluk és ilyenkor egy-egy skizmapör borzalmai mutatnak rá arra a rettenetes miliőre, amelyben ez a félmilliónyi nép él. A ruténkérdés megösmeréséhez fontos vezérfonalat ad kezünkbe Markow füzete. Érdekes ember már maga a szerző is. Előbb görögkatolikus pap volt, a galíciai kisorosz népből élt, később kilépett, „skizmatikussá” lett és azóta a népnek él. A kevésszámú galíciai russzofil képviselők között ő a legmozgékonyabb, a bécsi körök előtt a legnépszerűtlenebb. Dulicskovics és az ausztriai dulicskovicsok őt figyelik legbuzgóbban, de egyszersmind a legkevesebb eredménynyel, mert Markow nem tartozik az orosz ábrándozók

842

Könyvszemle

közé, nem Bobrinszkyéktől várja a megváltást, hanem a nép öntudatra ébredésétől. Körülötte a „hazaárulási,” „felségsértési” és kémkedési pörök egész sorozatai viharzanak le, de Markowig sohasem ér fel a vád. Előttünk fekvő füzetében is russzofil tendenciákat szolgál és ezért munkája egyoldalú, de nem elfogult. Felelősségének teljes tudatában rendkívül óvatos és csak kifogástalan bizonyítékok alapján dolgozik. Ez teszi munkáját érdekessé és sok tekintetben nélkülözhetetlenné. A füzet főrésze a kisoroszok múltjával foglalkozik és tömören, éles vonásokkal megrajzolja a lengyel uralom alatt nyögő nép sorsát. Az 1598-iki breszti unió következményeit, a katolikus egyház túlkapásait, a nagy-keleti inkvizíciót, amelyet a forradalmak szakadatlan láncolata követ és amelyben végleg kimerül, elvérzik a kisoroszság legjobb része. Azután sorra vonulnak az osztrák uralom képei, az 1849-iki nagy csalódás, a hatvanas évek ébredése és az osztrák kormány sakkhúzása, a bécsi ukrainizmus. És a füzet végén fel van sorolva néhány adat, amelyeket a birodalmi gyűlésen elmondott interpellációiból gyűjtött össze. Csak úgy nyersen, minden körülírás és magyarázat nélkül egymás mellé vannak állítva az adatok, de azért hangosan beszélnek a galíciai kisoroszok sorsáról. És hogyha figyelemmel olvassuk a kis füzetet, mintha ráismernénk arra az iskolára, ahol a mi kisoroszaink üldözésének módszereit tanulták.

V. Társadalmi, politikai és egyéb aktuális kérdések Ürmösi József: A szocializmus és a vallás. Homoródalmás, 1914. 84. 1. Egy kis füzet jelent meg ezen a címen Ürmösi József, unitárius lelkész tollából, aki egy modern világfelfogású, demokrata szellemű lelkész szempontjából vizsgálja a vallás viszonyát a szocializmushoz. Először ismerteti a szocializmus hivatalos álláspontját a vallással szemben s megállapítja, hogy az nem vallásellenes, mivel ez ellenkeznék a szocializmustól hirdetett lelkiismereti szabadsággal. A szocialisták magánügynek nyilvánítják a vallást s ha hangzanak is el néha részükről vallásellenes kifakadások, az onnan származik, hogy az egyházat támadva nem teszik meg a szükséges disztinkciót az egyház és vallás közt. Megállapítva a szocializmus felfogását a vallásról, sorra veszi az egyes magyarországi felekezeteket s azoknak álláspontját igyekszik körülírni a szocializmussal szemben, az egyes felekezetek kiváló egyházi férfiainak nyilatkozataira támaszkodva. Fejtegetései arra az eredményre vezetik, hogy a római katholikus egyház és a szocializmus közt áthidalhatatlan ellentétek vannak, melyek kizárják a kettő közt a kibékülést. A katholikus egyháztól alapított keresztényszocializmus minden más, csak igazi demokrácia nem. A kálvinista egyház már liberálisabb, a legdemokratább álláspontot azonban az ágostai evangélikus és az unitárius egyház foglalja el, melyek érezve a szociális reformok szükségét, igyekeznek minél többet átvenni a szocialista tanokból s azokat hitelveikkel összhangzásba hozni. Majd egy hosszabb fejezetben az iskolai vallástanítás visszásságaira hívja fel a figyelmet s helyesnek tartja a szocialisták felfogását, akik egy felekezetnélküli erkölcsoktatást kívánnak. A hátralevő fejezetekben a szocializmus és nemzetköziség, a szocializmus és agrárizmus s a természettudomány és vallás viszonyát fejtegeti s avval végzi tanulmányát, hogy a protestantizmusnak és unitarizmusnak ki kell békülniök a szocializmussal, ha nem akarnak vele szemben elbukni s azt ajánlja híveinek, hogy inkább a felvilágosodás embereivel, mint a klerikalizmussal szövetkezzenek. Intelligens s népszerű előadása miatt propaganda célra alkalmas kis füzet. Vaskó Balázs

A Huszadik Századnak a következő új könyveket küldték be* Dr. Giesswein Sándor: Keresztényszociális törekvések a társadalmi és gazdasági életben. Budapest, 1913. Stephaneum nyomda r.-t. 107 1.

Dr. Buday László: Magyarország községeinek háztartása az 1908. évben. Budapest, 1913. Pesti könyvnyomda r.-t. IV+311 1.

Dr. Nagy Lajos: Közgazdasági olvasókönyv. A magyar gazdasági viszonyok fejlődése 1848 óta és mostani állapota. II. kiadás. Budapest, 1913. Lampel Róbert könyvkereskedése. 187+XIX.

Bodnár J. Zsigmond: Szociológia az iskolában. Pécs, 1913. Taizs József könyvnyomdája. 55 1.

Dr. Andre de Máday: Sociologie de la Paix. Paris, 1913. M. Giard & Brière. VIII+136 1. Dr. Szeberényi Lajos Zs.: Tömegmozgalmak az alföldi parasztvárosokban. Budapest, 1913. Kókai Lajos könyvkereskedése. 119 1. Dr. Andre de Máday et Marthe de Máday-Hentzelt: Enquête sur le Travail a domicile chez les Bijoutiers du canton de Geneve. Neuchätel, 1911. Foyer Solidariste. 169 1. Dr. Irk Albert: A bűnsegély és társtettesség fogalmi elhatárolása. Kolozsvár, 1913. Gombos Ferencz, Lyceum könyvnyomda. 60 1. Kerekes György: A kassai kereskedők életéből harmad félszázad 1687—1913. Budapest, 1913. Országos Iparegyesület kiadása. VI+279 1. Gelléri Mór: Négy ország kiállításai. Tanulmányi jelentés az 1913. évi kiállításokról. Budapest, 1913. Európa irodalmi és nyomdai r.-t. 31 1.

Darwin: dította mond. 60 1.

Az ösztönről. dr. Fülöp Budapest,

ForZsig1913.

Bölsche: Utazás a körül. Fordította dr. pár Lajos. Budapest, 60 1.

hold Gás1913.

Dr. Franz Oppenheimer: Die Siedlungsgenossenschoft. Jena, 1913. Gustav Fischer. XVII+638 1. Dr. Tuszkai Ödön: Egy felvilágosító előadás. 241. Dr. Tuszkai Ödön: Fordulópontok a nők életéből. 20 1. Dr. Tuszkai Ödön: Fordulópontok a nők életében. 32 1. Dr. Tuszkai Ödön: Életutak. 72 1. Emile Verhaeren: Rembrandt Van Ryn élete, művei. Fordította Aranyossy Pál. Békéscsaba, 1913. Tevan Könyvtár. 74 1.

* Eme munkák közül azokra, melyek szemlénket közelebbről érdeklik s melyeket eddig nem ismertettünk, még visszatérünk.

844 Beküldött könyvek Dr. Tuszkai Ödön: Szimulans tanulók. Budapest, 1913. Pesti Lloyd Társulat nyomdája. 12 1.

Schiller Frigyes: Don Carlos spanyol infáns. Fordította Radó Antal. 2351.

Dr. Horváth Emil báró: A választójogi reform és Erdély. Dés, 1913. Horgos és Medgyesi. 46 1.

Pekár Gyula: Laczika mamája és egyéb történetek. 63 1.

Dr. Horváth Emil báró: Erdély és az oláh kérdés. Dés, 1913. Horgos és Medgyesi. 29 1.

Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete. Fordította Benedek Marczel. 98 1.

Lánczi Jenő: Vallás és kapiMuzsikusok, talizmus. 64 1. Csáth Géza: Muzsikusok 57 1. Dr. Szalay Mihály: Justh Gyula beszédei az általános, egyenlő, titkos választói jog mellett és az általánospolitikai helyzetről 1911—12―13. Politikai bevezetést írt: Batthyány Tivadar gróf. Budapest, 1913. Az általános, egyenlő, titkos választójog Országos Szövetségének kiadása. 142 1. M. Kir. Közp. Statisztikai Hivatal: Árstatisztika. Budapest, 1913. Pesti könyvnyomda r.-t. IX+424 1. Strophantus: Bevezető az élet kémiájába. 44 1. Lóránd Jenő: Az új világszemlélet. 39 1. E. Mecsnikov: Az emberi természet. Fordította Bresztovszky Ernő. 2801. R. H. Francé: 1. A nővények érzéki és szerelmi élete. Fordította Pogány József. R. Η. Francé: 2. A darvinizmus mai állása. Fordította Kovács Sándor.

Richard Voss: A molaravölgyi Adonisz. Fordította Zoltán Vilmos. 59 1. Marcel Prévost: Asszony dolgokról. Fordította Balla Ignácz. 64 1. H. G. Wells: Tengerkisasszony vázlat holdfényben. Fordította Karinthy Frigyes. 80 1. Balázs Béla: Az utolsó nap. 86 1. Firtos Ferencz: A faun sikerének lélektana. Budapest, 1913. Németh József könyvkereskedése. 70 1. Deme Károly: Magyarország helyzete és az európai népek harca Kolozsvár, 1913. Gámán J. örököse. 101 1. Alispáni jelentés Temesvár vármegye közigazgatásáról az 1908—13. évben. Temesvár, 1913. Csendes Jakab könyvnyomdája. 370 ). Dr. Fényes Samu: Az egyelvű világszemlélet. I. rész. Budapest, 1913. Az Úttörő könyvtára. 232 1. A. Viallate et Μ. Candel: La vie Politique dans les Deux Mondes. Paris, Felix Alcan. 648 1.

Franz Oppenheimer: A demokrácia

Recommend Documents