Franz Oppenheimer: A zsidók és a gazgazdasági

Franz Oppenheimer: A zsidók és a gazgazdasági élet. I. erner Sombart korunk tudós közgazdái közt egészen sajátos helyet foglal el. Írásai laikus körökbe mélyebben hatoltak be, mint a vele versengő legtöbb író műve s majd mindegyik szenvedélyes érdeklődést keltett a Dennoch-tól és a Sozialismus und soziale Bezuegung-tól kezdve egészen a Der moderne Kapitalismus-ig. Ε jelenség nyitja: mindegyik könyve egy eredeti és erőteljes egyéniség alkotása. Sombart nem elégszik meg azzal, hogy olyan szakember legyen, aki mesterségének eszközét mesterien forgatja. Ellenkezőleg, semmitől sem fél annyira, mint hogy valaki közönséges, átlagos „professzornak” nézze. Öntudatosan egész ember akar lenni, aki a kutatás és gondolkodás mellett a művészi meglátást is jogaihoz juttatja — s egy kicsit kacérkodik is ezzel a törekvéssel. Innen ered az a hajlandósága, hogy új szavakat csinál, hogy gyakorta egy drasztikus élccel, egy közönséges, az argot-ból vett kifejezéssel „elképeszti a filisztert” (épater le bourgois mondja a francia). Ez tetszik Péternek, bosszantja Pált; engem, ki Werner Sombartot mindig kiváló főnek tartottam, őszintén bevallom inkább bosszant, mint örvendeztet. Nézetem szerint a tudománynak nem kell ünnepélyesnek lennie, de legyen komoly; végső célját csak akkor érheti el, * Ez a tanulmány egyidejűleg a Die Neue Rundschau című folyóiratban jelent meg. A szerzőnek, valamint a kitűnő folyóirat kiadójának szíves engedélye folytán néhány nem lényeges rövidítéssel csaknem egész terjedelmében mutatjuk be olvasóinknak e nagy érdekű dolgozatot.

2

Franz Oppenheimer: A zsidók és a gazdasági élet

ha a kutató egész lelkével ott van a tárgyánál, ha soha, de sohasem kacsint a publikum közé. Beismerem, sokszor együtt kell vele nevetnem, de a fájdalom is elfog, hogy egy ilyen kiváló tudományos képességekkel megáldott embert nem egyszer hagy el a komolyság, amelyik Goethe szerint a genie egyedüli lényeges tulajdonsága. Mindez megtalálható legújabb művében is.* Már megjelenése előtt, az előzetes publikációk hatása következtében nagy szenzációt keltett és szenvedélyes izgalmat idézett elő zsidónál, anti- és filoszemitánál egyaránt. Előadási modora, talán modorossága, de kiváló tulajdonságai miatt is „igazi Sombart”. A tények óriási halmazát hordta össze minden elképzelhető tudományágból és azt mintaszerűen rendezte, csoportosította. (Ez Sombart tehetségének legkülönb vonása.) S ezt az anyagot folyamatos, élénk nyelven adja elő, mely annál jobban kap meg, mert számtalan szerencsés új gondolat mellékösvényére vezet, új kilátásokat nyit meg, a szó legjobb értelmében „szellemes”. Előadásának rohanó folyamában nem jutunk soha zátonyra. Alig akad majd kortársa, aki ellenőrizni tudja ennek a munkának ténybeli tartalmát. Ehhez nemcsak nemzetgazdának és gazdaságtörténésznek, hanem zsidó teológusnak, antropológusnak, néppszichológusnak stb. kellene lenni. Ahol véletlenül ellenőrizni tudom, ott nem egyszer óvással kell élnem és bizonyára más szakemberek kutatásuk sajátos területén ugyanezt tehetnék. Úgy rémlik előttem, hogy Sombart nem mindig kerülte ki azt a veszélyt, hogy csak azokat a tényeket látja meg, amelyeket használhat s azokat nem látja meg, melyeket nem használhat. De eszem ágában sincs, e miatt gáncsot vetni neki. Míg ez csupán bizonyos határon belül történik, addig csak a szónak legszűkebb és legrosszabb értelmében vett ibseni „szakember” kifogásolhatja ezt egy olyan kutatóval szemben, aki a legkülönbözőbb tudományágak szakadékai között elsőnek mert hidat verni; ehhez több szellem, tudás és ész kell, mint amennyit a csalhatatlan „szakember” csak sejt is. Az ilyen könyveknek nem céljuk „exakt tudást” közölni (Sombart ezt egészen jól tudja), tisztán a jövő exakt kutatása számára akarnak problémákat felállítani, inkább a lehetőségek, mint a valóságok irányában haladnak, inkább kérdéseket vetnek fel, mintsem kérdésekre adnak választ. Ahol királyok építkeznek, ott dolga akad sok taligásnak és Sombart * Die Juden und das Wirtschaftsleben. (Leipzig, 1911. Duncker és Humblot kiadásában.)


3

új könyve több száz részletkérdést ad fel exakt doktori disszertációk és professzori művek számára. Egyébként jelenleg az az impresszióm, hacsak később nem ingat meg ebben a szakkritika, hogy Sombart a dolgokat nagyban és egészben jól látta meg. Eltekintve a részletektől, beállításával szemben csak egy lényeges pontban élek ellenmondással s itt is csak mérsékelt ellenmondással: ez a „zsidó sajátosságra”, a faji lélektannak Sombart-féle változatára vonatkozik. S ez annál kisebb súllyal esik a latba, mert maga Sombart magyarázatait mindig a legnagyobb óvatossággal csak „megoldási kísérleteknek”, „ösztönzéseknek” nevezi. Egészen más álláspontot foglalok el ellenben a kapitalizmus keletkezésének és lényegének nagy közgazdasági kérdésében, amelyről azonban ehelyütt úgyszólván csak a sorok között esik szó. Nagyon jól kell ismerni Sombart főművét, a Modern Kapitalizmus-t amelynek átdolgozásához előtanulmány ez a munka, hogy az ember megérezze, mennyire nem törekszik itt másra, mint az ott kifejtett alapfelfogás bebizonyítására. De erről a végén! II. A könyv tartalmát röviden jellemezhetem. Mindenütt, ahol a kapitalizmus fellendül, gazdag zsidók a legnagyobb sikerű s a legelőrehaladottabb képviselői és úttörői; mindenütt, ahonnan a zsidókat kiűzték, a gazdasági élet elsatnyul, a világkereskedelemnek, a világforgalomnak, a nagyban való termelésnek és a gazdasági élet racionális szervezésének nagy reménnyel biztató sarjai elsenyvednek. „Miként a nap, úgy vonul el Izrael Európa felett, ahova jön, ott új élet fakad s ahonnan távozik, ott elhervad minden, ami azelőtt virágjában volt.” (15. p.) Ennek az apálynak és dagálynak, a spanyol és az olasz romlásnak, a belga, holland, angol, frankfurti és hamburgi kereskedelem és közgazdaság virágzásának eddigi magyarázatai nem kielégítőek. Sem Amerika és a keletindiai tengeri út felfedezése, sem az államok politikai hatalmának bukása. A zsidó pénznek és a zsidó kapitalisztikus szellemnek a bevándorlása valószínű magyarázat és sokan a felvilágosult kortársak közül is így látták a dolgokat. Ezt a felötlő gondolatot egy pontosabb vizsgálat csak megerősíti. Ha a kapitalisztikus gazdasági rend forrásáig hatolunk, látjuk, hogy ott nemcsak a zsidók száma nagy, hanem jelentős befolyású, sőt gyakran nyilvánvalóan döntő fontosságú a pozíciójuk. A nemzetközi árúkereskedelemnek, különösen a gyarmatárúkkal és a nemes

4


fémekkel űzött kereskedelemnek fellendítésében túlnyomó részük volt. Ebből a célból a modern gyarmati gazdaság megalapításánál igen nagy szerepet játszottak. Különösen Amerika, melynek a földjére lépő első európai Kolumbusnak egy zsidó útitársa volt, úgy Délen, mint Északon valóságos „zsidóországgá” vált. Spanyol, holland, portugál zsidókeresztények fejlesztették ki a nyugatindiai cukoripart és ültetvénygazdaságot. Az Egyesült Államokban a farmerekkel együtt az atlanti keleti parttól zsidók is húzódnak nyugat felé és már kezdetben elvetik minden telepítvényben a modern hitel- és kereskedő-gazdaságnak magvait. Végül zsidó szállítók és pénzemberek segítették kifejlődni a modern államot, a kapitalizmusnak ezt a „burkát”. Nem kevésbbé fontos a befolyásuk, ha azoknak az egyes intézményeknek a történelmét vesszük szemügyre, amelyek a gazdasági életet „kommercializálják”, vagy Sombart nyelvén szólva „dologivá teszik”. S valóban az embert az emberrel összekötő kapcsoknak objektiválása, dologivá tétele az a jellemző külső jele a kapitalisztikus gazdaságnak, amely legélesebben különíti el az egyszerű árútermelés középkori gazdaságától, ahol személyes viszonyokon kívül alig találunk mást. Sehol sem látható oly élesen a személyes elemnek a gazdasági életből való elpárolgása, mint az értékpapírnál, amely az adósnak „Mindenki” úrral szemben való tartozását jelenti. S a nyilván zsidó bankároknak hatalmas része volt az értékpapírok minden nemének kialakulásánál, a forgatható váltónál, a részvénynél, a bankjegynél, a kölcsönkötvénynél, sőt bizonyos, hogy bemutatóra szóló papírok (mamrem) forgalomban voltak zsidók és vevőik közt Európára nézve még csaknem prehisztórikus időkben s nem is merész az a következtetés, hogy a kereskedelmi szokásnak egyik forrása itt rejlik. Nemcsak az értékpapírok megteremtésénél, hanem az értékpapírokkal való kereskedés terén is igen nagy szerepük volt. Ismeretes, hogy szivárgott át a zsidó forgalmi jog az európai jogba, különösen a lopott dolog tulajdonosának a jóhiszemű szerző elleni igénye tekintetében, aminthogy általában mindenkoron átalakítja a népjogok „ius strictumát” az idegen kereskedők „ius gentiuma”. Az így teremtett jogi alapzaton épülhettek fel azután a tőzsdék, mint a „helyettesíthető”, „tisztán dologgá vált” árúk piacai s a bölcsőjüknél mindenütt zsidók állanak, mint az alapításuknak igen befolyásos részesei. Az árútőzsdék keletkezéséről keveset tudunk, de az értéktőzsdék a váltókeres-


5

kedelemből származnak, amely majd mindenütt zsidókézben van. A határidőüzletet ők találták fel vagy legalább is közreműködtek a feltalálásában, a nyilvános kölcsönök kibocsátásánál, a hitelélet nemzetközivé tételénél ők állnak elsősorban; ide nyúlik vissza a Rothschildok vagyonának eredete. S a bank- és tőzsdeügy legújabb fejlődési szakát ők vezetik be, a Credit mobilier a Péreire-ek műve. Épúgy az élén haladnak annak a nagyszerű folyamatnak, amelyet Rudolf Hilferding ír le a Finanzkapital-ról szóló ragyogó tanulmányában, amely most a szemünk előtt teszi az ipart kereskedelmivé és „személytelen” természetűvé azzal, hogy a banktőke ellenőrzése alá helyezi. Különösen fontos Sombart szempontjából, ki a sajátos „kapitalista érzületben” látja a kapitalizmus egyik főokát, az a körülmény, hogy ennek az érzületnek először zsidóknál kellett fellépnie s ott is lépett fel. A középkor gazdasági felfogása „hűbéri, kézműves” volt s mint Sombart pompás lélektani elemzés segítségével kimutatja, tisztán a paraszti gazdaságból sarjadt ki. Amint a kisföldműves nem törekedett és nem is törekedhetett másra, mint a „tisztességes megélhetés”-re a tulajdonában lévő, minden idegen támadással szemben védett birtokán, épúgy nem lehet más célja ezen kor kézművesének és kereskedőjének, mint valamely védett, a jog és szokás által körülhatárolt iparágból való megélhetés. Ebbe a rendbe nem vették fel a zsidókat, nekik ide be kellett törniök; olcsóbb árakkal, vevők elkaparításával (ami akkoriban nagyon tisztességtelen dolognak tetszett), reklámokkal, a termelési költségek leszállításával, a forgalom megnagyobbításával le kellett gázolniok az egyes iparágakban felállított minden határvonalat. Szóval a későbbi kapitalista verseny minden eszközét, amelyek ma, a teljesen megváltozott viszonyok közepette megengedettek és tisztességesek, nekik a megélhetésük érdekében először fel kellett találniok s így kárukra nemcsak a régi, jóllakott, egyensúlyban levő társadalmi rendnek lettek rosszhírű és gyűlölt „megzavarói”, hanem szülői a szabad verseny, a szabad kereskedelem, az iparszabadság eszméinek azaz a kapitalista társadalmi felfogásnak. III. Mi juttatta a zsidókat ehhez a döntő világtörténeti szerephez? Min alapszik az ő sajátos tehetségük a kapitalisztikus foglalkozásra? Ennek objektív körülmények vagy szubjektív hajlandóság lehet az oka.

6


Ezen másodsorban felmerülő kérdés eldöntésénél Sombart kifogástalan módszerrel jár el. A tudományos szociológusok a soviniszta faji fanatikusokkal szemben mindig hangsúlyozták, hogy csak egyetlen módon lehet kifogástalanul bebizonyítani azt a körülményt, hogy a különböző nemzetek és népek faji sajátosságainak világtörténelmi jelentősége volt és van; és ez az egyetlen mód abban áll, hogy egy előzetes vizsgálódás során egészen el kell tekinteni a „faji” befolyástól. Meg kell kísérelni, hogy mint lehet a történelmi tényeket az általános emberi lélektan segítségével egyfelől, a környezet hatásával másfelől megmagyarázni: s csak ha ezek után még felderítetlen maradványokra bukkanunk, szabad a különböző faji tehetségek hipotéziséhez fordulni. Tehát per exclusionem kell eljárni. Sombart, aki sokkal élesebb fő és mellesleg mondva sokkal „jobb európai”, semhogy gúnnyal és utálattal ne fordulna el az átlagos germán-imádók és zsidó-falók „alkotásaitól”, ezt a jellemeztem módszert követi és először azt veszi szemügyre, hogy a külső világ minő objektív körülményei magyarázhatják meg azt a jelenséget, hogy a zsidók váltak a kapitalista fejlődés hordozóivá. Az ilyfajta körülményeknek egész raja merül fel előttünk. Az első, amely felé — tudomásom szerint — én irányítottam először a kutatók figyelmét, az ő térbeli szétszóródásuk az antik történelem egész világában. Amíg itt a görög-latin nyelv volt a világnyelv, azaz az egész hellén korszakban, a zsidók mint kereskedők és pénzemberek igen kis szerepet játszanak. Ők nagyjában — mint Sombart helyesen jegyzi meg — „kis hordárok”, megvetett házalók. Amint azonban leülepedik az a porfelhő, amely a nyugatrómai birodalom összeomlott romjaiból szállott a gazdaságtörténet fölé, ugyanazokkal a zsidókkal úgy állunk szemben, mint a nemzetközi kereskedelem és különösen a pénzkereskedelem uraival. Az ok — úgy hiszem — világos. Ebben az új Bábelben, ahol az egyik nem érti meg a másikat, mert az új világnyelvet kiszorították a barbár nyelvek százai, csak egy nemzet él, amelyik biztos abban, hogy nemcsak megértőkre, hanem megbízható üzletfelekre is talál az Industól a Finisterre-ig, a Szahara oázisaitól a skót fensíkig: s ez a zsidó. Mert a zsidók mindannyian beszélik hazájuk nyelvén kívül a héber nyelvet is. A diaspóra, a szétszóródás maga fonta a nemzetközi öszszeköttetésnek ama hálóját, amely elborította az egész világot:


7

ez magyarázza meg azt a problémát, hogy az antik világ összes népei közül, melyek valamennyien belső fejlődésük hasonló okainál fogva óriási tömegben szórták szét fiaikat az egész világba, épen a legkisebb és legjelentéktelenebb, a zsidó vált a nemzetközi forgalom örökösévé. Mindannyian átmentek egy diaspórán a térbeli szétszóródás értelmében, de csak a zsidóknál nem szakadt szét a nyelvnek összekötő kapcsa, épen azért, mert abban az időben a héber már csak halott, szent nyelv volt, a kultusznak a nyelve épen úgy, mint a szanszkrit és később az egyházi latin nyelv. Ehhez járul még a diaspóra egy másik hatása, amelyet Sombart finom pszihológiai ösztönnel jellemez s ez az első sorban szociálpszihológiai értelemben veendő „idegenség”. A zsidók künn állnak „a szabad levegőben”, a jogok és kötelességek keretén kívül, amelyik egyébként a középkori világban minden személyes gazdaságot körülvesz. Ebből származik egyrészt az a szükség, amelyik szünetnélküli tevékenységre sarkalja őket, másrészt a feszélyező kötelékek hiánya, a belső szabadság, amelyik bátran nyúl olyan eszközök felé is, melyeket a megállapodott exisztenciák csoportlélektanuk erejénél fogva kerülnek. Mindent összefoglalva, a zsidó mindenütt „gyarmatos”, aki tudvalevőén könnyen határozza el magát arra, hogy az új világot új eszközökkel hódítsa meg. Mindezt megerősíti az a külső forma, amelyben az ő idegenségük megnyilvánul; Sombart szerencsésen nevezi „félpolgárság”-nak. Valószínűleg igaza van, ha ezt a mozzanatot sokkal kevesebbre becsüli, mint a legtöbb elődje. Sokszor a zsidóknak igen nagy jogaik vannak; a teljes polgári jog birtokosai és mégis ugyanazon a fejlődésen mennek át, mint törzsük negyedés félpolgárai. Abban is — úgylátszik — helyes az ítélete, hogy a gettót a zsidókra nem kívülről kényszerítették, mindig meg volt bennük az a hajlandóság, hogy gettóban tömörüljenek, úgyszólván ez volt a térbeli és anyagi projekciója az ő belső nemzeti és különösen vallási és kultuszbeli elzárkózottságuknak. Az idegen kereskedők különben mindenütt saját negyedeikben élnek, saját jogszabályaik alatt. Nemcsak Londonban a Staalhof-ban, nemcsak Velencében a Fondaco dei Tedeschi-ben, nemcsak Bergenben a Tyske Brügge-ben, hanem az indiai szigeteken is, Afrikában, Kínában, Japánban és még ott is, ahol ugyanazon vallást vallók között laknak. Mennyivel erősebben kellett ezeknek

8


a motívumoknak a zsidókra hatniok, akik vallási okokból is kénytelenek voltak bizonyos mértékben elkülönítve élni. Mindenkép nyilvánvaló, hogy a félpolgárságnak akár kényszerű volt, akár önkéntes, a zsidók pályaválasztására igen erősen kellett hatnia. Az a körülmény, hogy sehol sem volt teljes polgári joguk, minden erejükkel a vagyonszerzés felé hajtja őket, míg hazájuk népének legerősebb energiái a közélet felé áramlanak. S minthogy a befolyáshoz, sőt a biztonsághoz sem volt más útjuk, mint a gazdagság megszerzése, így mint valami gőzkazánban összepréselt és túlhevített energiájuk megnövekedett feszítő erővel, ezen az egyetlen nyíláson át akarta a világot mozgásba hozni. És ez irányította az ö törekvéseik élét a céhek testületei ellen, amelyekből szabály szerint ki voltak zárva és amelyek előttük elzártak minden a sikerhez vezető utat, mert a maguk számára igényelték az egész gazdasági élethez való jogot. És végül, mivel a zsidók — mint félpolgárok — vagyonukat és életüket sosem érezték biztonságban, vagyonukat az elképzelhető legkevésbbé feltűnő, a legtömörebb, a leglandóbb értékű formában iparkodtak elhelyezni, pénzben és pénzértékű követelésekben. Sombart igen valószínűvé teszi, hogy a zsidókat a bemutatóra szóló értékpapírok kialakításához nagy mértékben az kényszerítette, hogy biztosítsák kincseiket a hatalmasoknak és a csőcseléknek kapzsi támadásaival szemben. Így vált kényszer hatása alatt a pénzkölcsön, a pénz- és váltókereskedelem majdnem kizárólagos foglalkozásukká s a kényszerhez még hozzájárult az egyházjog által tiltott pénzkölcsön privilégium odiosum-a. Így váltak gazdaggá; legalább ingó tőkében gazdaggá, amely a gazdagság embriója volt és ez a külső felszerelés alkalmassá tette őket, mint egy újabb objektií ok arra, hogy a fiatal kapitalizmus csíráit megérleljék. Sombart számos bizonyítékot sorol fel sok, különösen spanyol zsidó gazdagságára nézve. Sőt annyira megy, hogy nézete szerint a zsidóknak a pyrenéei-félszigetről való kiűzése „valósággal” kiszivattyúzta onnan a pénzt és megtöltötte vele Hollandiát és Angliát. S azt is hiszi, hogy jelenleg a zsidó gazdagság a kereszténnyel összehasonlítva aránylag igen nagy. A nyugat-európai és amerikai gazdasági területen talán némileg így áll a dolog. De Kelet-Európára nézve, ahol óriási számban él a rendkívül szegény zsidó proletariátus, ez nagyon valószínűtlen. Semmi esetre sem fogadhatók el Sombartnak erre nézve felhozott statisztikai bizonyítékai. Például a zsidó gazdagság


9

viszonylagos képét nem ismerhetjük fel városi statisztikából, midőn a leggazdagabb keresztények, mint nagybirtokosok a vidéken laknak, míg a gazdag zsidók kevés városba tömörülnek össze. De nem érdemli meg ez a kérdés, hogy vele sokat foglalkozzunk, mert a történelmi összefüggés szempontjából egészen közömbös, hogy általában ma a zsidók gazdagabbak-e, mint a nem-zsidók. Sombart általános következtetéseit ez a kérdés egyáltalán nem érinti, annál kevésbbé, mert ő maga állapítja meg, hogy szemmel láthatólag a zsidók ma a kapitalisztikus élet vezető állásaiból abban a mértékben szorulnak ki, amely mértékben szorítják ki az egyes vállalkozó-kereskedőket a bürokratikus nagy szervezetek. Közvetítő helyet foglal el ama objektív és szubjektív okok közt, melyek a zsidóságnak a kapitalizmusban való jelentékeny részesedését magyarázzák: a zsidó vallás. Minden vallás eredetére és főirányára nézve valamely néplélek kisugárzásának tekintendő és ilyen értelemben „szubjektív” tényező. Másfelől azonban mindenkori alakjában az egyessel objektív hatalom képében áll szemközt, a zsidóra nézve egyenesen a környezetnek legerősebb alkotórésze. És azon kívül még azért is objektív, mert a környezet hatása alatt maga is átalakul: ahhoz alkalmazkodik. A diaspóra zsidói sokkal inkább élnek a bibliamagyarázatok, mint a biblia hatása alatt. És ezek a kommentárok a Talmud-tól a Sulchan Aruch-ig vallási és jogi döntéseikben szükségszerűen azon „félpolgárok” törzsének életét tükrözik vissza, akik csaknem kizárólag pénz- és árúkereskedelemből élnek. A zsidó egyházjognak, mint minden egyházjognak, akarva, nem akarva, simulnia kellett a változó gazdasági viszonyokhoz, az erősen ható politikai körülményekhez. Így fejlődött a gazdasági élet hatása alatt a zsidó vallás az aránylag leghaladottabb forgalmi és kereskedelmi jogi renddé, amelyik — mint már említettük — azután átszivárogott az abban az időben még túlnyomóan agrárnépek más fajta jogába. Azonkívül a félpolgárság politikai miliője sajátságos „idegen jogot” fejlesztett ki, amely a nem-zsidót elvileg kevesebbre becsüli, mint a hitsorsost; ez általában olyan ősjog, amelyet minden nemzet primitív fejlődési fokán megtalálunk. S végül a gettó társadalmi környezete kifejlesztette a mérsékletességnek, a szüzességnek, az önuralomnak mindama erényeit, amelyeket követnie kell minden páriának, épen azért, mert nincs meg a lehetősége arra, hogy ne kövesse; az életmódnak ama ,,puritaniz-

10


musát”, amelyet később a skót puritánok és a quäkerek bibliai mondásokkal alapoztak meg. Ez a „természetellenes élet” volt az utolsó objektív ok, amelyik a zsidókat a kapitalisztikus verseny élére sodorta, mert a takarékosság, a józanság, a körültekintés az igazi kapitalista erények. Hisz a puritán szellemtől sugallt skót morál és gazdaság-filozófusok szerint a vállalkozói nyereség a „tartózkodásnak” és józan előrelátásnak igazságos jutalma. IV. Ilykép felsoroltuk volna az „objektív okok”-at. Sombartnak az a véleménye, hogy az eredmény teljes megvilágításához ezek nem elégségesek. Mert, mondja ő, — és nézetem szerint teljes joggal — az olyan sors, mint aminőt a zsidók átéltek, átszenvedtek és megkovácsoltak, bizonyos különös „sajátosság”-ot tételez fel. Még azt a körülményt, hogy a szétszóródás idejében ellentétben a világ más nemzeteivel összetartottak, meg lehet magyarázni a szent vallásuk és nyelvük kötelékével, amely őket sokkal erősebben befolyásolta, mint a többi nemzeteket. Itt ugyan parancsoló módon merül fel a kérdés, vajon nem származott-e talán maga ez a vallás is az ő különös „sajátosság”-ukból? De hogy ők mostoha szülőföldeik nyomása alatt nem buktak el és mindenekelőtt, hogy még ott is a „kapitalisztikus foglalkozásokat” választották, ahol teljesen egyenlő jogúak voltak, minden esetre valami különös lelki szerkezetre mutat. Talán a zsidó lelki típus kialakulásánál, melyet Sombart — úgy vélem — nagyban és egészben helyesen rajzol, bárha mint később megkísérlem majd kifejteni, nem magyaráz helyesen, még egy mozzanatnak van szerepe, amelyet egész jelentőségében nem igen méltányol: s ez a kikeresztelkedés útján történt kiválasztás. Akinek nem volt annyi energiája, hogy ellen tudott volna állani a nyomásnak, kitért s így egy sajátos környezethez sajátos módon alkalmazkodott „faj” maradt hátra. De ez csak mellékes körülményekre való utalás. Nem tudom, mennyire lehetséges ennek a kiválasztásnak mennyiségi megbecsülése a korábbi időkre, különösen a középkor kezdetére és delére nézve. Mindenképen — mint már mondtam — úgy látom, hogy Sombart az említettem „sajátosság”-ot, a zsidók lelki típusát, nagyban és egészben helyesen fogta fel. Az érzelmi elem rovására nagyfokú értelmi erőt tulajdonít nekik, azaz egyoldalú


11

kifejlődését az „intellektualizmus”-nak és a szemléletesség hiányát. Ezzel összefüggésben van az ő céltudatosságuk, a cél irányába való törekvésük és alkalmazkodó képességük. Eddig nagy vonásokban Sombarttal egyet értek. Azonban itt kezdődik a köztünk fennforgó ellentét, amelyet iparkodom megokolni. Első sorban a zsidó „faj”-ra vonatkozó elméletét érinti ez. Ez a szó „faj” nemcsak két fogalmat jelöl, mint Sombart mondja, hanem hármat. Ebben az összetételben, „faji higiéné” valamely tenyésztés eredményét jelenti: ilyen értelemben egyelőre igen kis történetfilozófiai jelentősége van. Ezenkívül a „faj” vagy kezdetet jelent, mint pl. Gobineau-nál, vagy véget, mint pl. Chamberlain-nél. Akik még a Darwin előtti időkben éltek, hittek „a faj állandóságá”-ban. Az ő szempontjukból az emberi rasszok jó „fajokat” jelentettek a zoológia értelmében, amelyek a teremtő kezéből teljesen készen minden testi- és szellemi ismertető jellel ellátva kerültek ki és amíg nem kereszteződnek, változatlanok. Az újak előtt azonban a „faj” egy folyamat végét jelenti, kiválogatódás és belső tenyésztés eredményét a termékek szigorú elkülönítése mellett. Ez a felfogás az állat- és növénytenyésztők „mesterséges kiválasztásá”-ból mentett. Itt a kísérletnek csak egy változó tényezője van és ez a keresztezés. S ezért a tenyésztő másról nem is beszél. Az elkülönítés itt magától értetődő és épígy a „környezet”, azaz a tenyésztett állatok és növények legjobb élelmezése és ápolása. Chamberlain és a hívei, akik mindig a tenyésztők tapasztalataival hivalkodnak, szintén állandóan a keresztezésről beszélnek. Nem veszik észre azonban, hogy az emberi „rasszok” nem „mesterséges”, hanem „természetes” kiválogatódás útján jöttek létre és hogy itt a keresztezésen kívül a környezet is, még pedig legnagyobb mértékben változó tényező. Táplálkozás, ápolás és az embereknél a társadalmi helyzet a történelmi fejlődés folyamán a keresztezés mellett „faj”-t alkotóan szerepelnek s talán még a keresztezésnél erősebb mértékben is. Egészen helytelenül gondolja Sombart, hogy a miliő elmélete és a faji-elmélet kiegyenlíthetlen ellentétek. Ezek egy helyes szintézisben kimerítik az igazságot. Tudniillik, hogy a környezet a „faj”-t (mint egy fejlődési sor végét) szintén alakítja. És a zsidó „sajátosság”-ra nézve ez valószínűbb, mint a Sombart megoldási kísérlete.

12


Ő azt hiszi, hogy a zsidók „sivatagmenti nép”, „forróvérű nép”, amelyet a sors viszontagsága „hideg, északi, erdei népek” közé vetett. Azok a következtetések, amelyeket ebből az elméletből levon, rendkívül szellemesek. A számlálást azért kellett megtanulniuk, mert nyájak birtokosai voltak, a számolást, mert csillagokat figyeltek meg a határtalan, felhőtlen sivatagi tájon. Az állandó letelepülés hatásait ép oly kevéssé ismerték, mint a felhőnek és ködnek játékát az Észak erdeiben, mocsaraiban. Nomádok voltak, mindig új célok felé vándoroltak, innen az ő nyughatatlan, céltudatos életük. Mindez örökletes tulajdonsággá tömörült bennük és így a zsidók azok maradtak, amivé őket számos évezreden át a sivatag tette: nomádok „szaharizmus”-sal vérükben, született „kapitalisták”, míg az északi erdei ember a letelepedett, természethez láncolt született képviselője volt annak a teljesen elütő gazdasági rendnek, amelyet a zsidó megtámadott és szétrombolt. Csodálatosan szellemes! Megragadó ellentét: sivatag és erdő! Az egész emberi történelem egyetlen képben! S talán — ki tudja — valami igazság is rejlik ebben! Azonban Sombart szigorú módszerével azt tűzte maga elé, hogy az összes bennünket érdeklő jelenségeket — ha csak lehet — „objektív úton” fejti meg és csupán csak a felderítetlenül maradó rész megmagyarázására hívja segítségül a faji elméletet. S én azt hiszem, hogy az objektív okok segítségével még egy jó darab úton mehetünk tovább. Sombart a zsidókat kezdettől fogva állandóan „faj”-nak tartja, bárha nem is a teremtés napjától kezdve, mint Gobineau, de az ő történelmi szereplésük kezdetétől fogva egészen a mai napig. Lehetséges; nem vagyok abban a helyzetben, hogy az ellenkezőjét bebizonyíthatnám. Külső formájuk állítólag még ma is ugyanaz lenne, mint aminő volt három vagy négy évezred előtt az egyiptomi ábrázolásokon. Talán így van! Bárha maga Sombart legalább három típust különböztet meg: az elegáns spanyolt, az esetlen askenázt és a szőke zsidót. Ő ugyan elismeri, hogy az antropológia nem tud állandó testi faji ismertető jeleket megállapítani, mégis az „intuíció” erejénél fogva azt hiszi, hogy a zsidót fel tudja ismerni. Lehetséges. Bárha eme vélt tehetségének vizsgálata elé bizonyos vidám érdeklődéssel nézek. Fogadni mernék, hogy diagnózisának harminc százaléka téves lenne, ha csak nem nagyon ügyetlenül válogatnák ki a vizsgálat tárgyait. De erről most nem beszélünk. Amit azonban Sombart


13

a szellemi típus állandóságának bizonyítására felemlít, az egyenesen irtózatos. A zsidó kezdettői fogva a pénzkölcsön népe volt s nem — mint legtöbbször állítják — a kereskedelemé. Bizonyítékok? Már a próféták ostorozzák kortársaik uzsoráját! (371. p.) Három oldallal később maga Sombart utal arra, hogy a paraszti alsóbb osztálynak a felsőbb osztály által való ugyanez a kiuzsorázása mindenütt fellelhető. „Az ókor, középkor és újkor egyaránt telítve van kölcsönnel és uzsorával.” Megjegyzem, hogy az uzsorának súlyos népbetegsége a kapitalisztikus rabszolgagazdaság egyik fő szimptómája, amelyik minden antik államot szétrombolt és szét kellett rombolnia. Ezzel tehát nem bizonyított semmit. Ép oly kevéssé bizonyíték az a pár idézet a diaspóra korabeli forrásokból, amelyekből csak annyi derül ki, hogy egyes zsidó bankárok kölcsönüzleteket kötöttek és hogy itt-ott a zsidókat általában nyerészkedőknek és uzsorásoknak tartották. Déloroszországban még ma is — és sajnos joggal — uzsorásokként szidják a német gyarmatosokat. A németekre általánosságban vonható-e ebből valamely következtetés? És hogy csak egy példát említsek: a bizánci birodalomban a zsidó selyemfonóknak és selyemfestőknek százezrei „mellékesen” mind pénzkölcsönzők voltak? De mindettől eltekintve a szétszóródás idejében már az említett „objektív” okok mindegyike hatott! Sombartot itt elragadta heve. Olyasvalamit akart bebizonyítani, ami előtte már bizonyosnak látszott. Bizonyítékai a legszerényebb igényeket sem elégítik ki. Nem állapíthatunk meg belőlük mást, mint, hogy a zsidók a szétszóródás későbbi idejében, különösen a középkor delétől kezdve nagy tömegekben minél inkább pénzkölcsönüzletekből élnek. De ennek a megmagyarázására nem szükséges egy „kezdettől fogva adott” faji tehetség hipotézise, hanem úgy hiszem, elégséges egy meghatározott kialakult néplélek feltevése. Ha úgy tetszik: egy szellemi „rassz” hipotézise abban az értelemben, hogy az egy olyan végső stádiumot jelent, amelyet sajátságos környezet teremtett meg és tartott fenn, sőt talán valóságos átörökíthető hajlandósággá fejlesztett. Minden az „objektív” okok segítségével meg nem magyarázott maradvány, úgy hiszem, megérthető abban az esetben, ha a zsidókat többnyelvű, elvárosiasodott, egykor úri osztálynak tekintjük. Igen érdekes pszihológiai feladat volna, ha egyszer a több-

14


nyelvűségnek a lelki életre való hatását pontosan megfigyelnők. Most csak néhány ösztönzést adhatok. Az előtt az ember előtt, aki több nyelvet tud, a fogalom, mely a szóban ölt testet, egészen más viszonyban van a dologgal, a tárggyal, mint az egy nyelvet beszélő előtt, aki szemében a fogalom a tárggyal egészen egybeolvad. A többnyelvű szabadabb, magasabb, absztraktabb álláspontot foglal el a tárggyal szemben. Előtte az „objektívebb”-nek tűnik fel. Részben talán ez magyarázza meg a zsidó racionalizmust, hisz csak a zsidó beszélt a diaspóra idejében legalább két nyelvet, fogadott hazája nyelvét, és a hébert, de a régi német és spanyol zsidók három nyelvet, némelyikük négyet is beszéltek. S ettől eltekintve a diaspóra korában a zsidók városi lakók voltak! Sombart megkísérli ezt a körülményt is figyelembe venni, de úgy hiszem, hogy ez nem sikerült neki. Itt kipróbált pszichológiai ösztöne kissé cserben hagyta. Az állítólagos megmagyarázhatatlan maradékok nagy része érthetővé válik, ha észrevesszük azt az éles ellentétet, amely a parasztnak és a városinak világfelfogását és hangulatát egymástól elválasztja. A paraszt hasonlíthatatlanul jobban a természethez láncolt, természettől függő, természetismerő, mint a városi; az ő léte sokkal erősebben kapcsolódik kiszámíthatatlan természeti jelenségekhez: s ezért általában nehézkesebb, babonásabb a városi embernél, de megfigyelése erősebb, érzelmi világa mélyebb, mint azé, aki előtt a természet szabályszerű, kiszámítható mehanizmus képében jelentkezik és aki szükségszerűen racionalisztikusabb, mozgékonyabb, nyughatatlanabb, idegesebb (mert hasonlíthatatlanul több inger éri), novarum rerum cupidior, azaz minden tekintetben „forradalmibb”. Ez az ellentét áthatja az egész világot, minden fajra és a föld minden részére kiterjed s valósággal döntő mértékben hat a történelem hatalmas menetére. Most még csak az a kérdés marad hátra, miért lett a zsidókból mindenütt városi lakó és miért nem paraszt? Én úgy vélem, hogy kielégítő az a válasz, hogy a zsidó valamikor — Sombart maga is elfogadja ezt — úgy látszik, az úri osztályhoz tartozott. Mert általános szociológiai törvény, hogy az a csoport, amely valamikor idegen izommunkából élt — és ez a történelem folyamán csaknem mindig szolgai munkát jelent — a maga egészében tartós szolgai munkára nem használható! A harcos és földesúr egyfelől, a kereskedő másfelől szociológiai szemmel nézve ugyanazon érem két különböző oldala. A „hidegvérű” Wikingek is raboltak és kereskedtek,


15

de nem dolgoztak. A szétszóródás idejében szárazföldi vagy tengeri rablásra a zsidóknak nem igen volt alkalmuk. Háborút nem vihettek, mert nem volt államuk. A középkor kezdetén gyakran volt nagybirtokuk, de mint zsidók, nem maradhattak nagybirtokosok, mert eltiltották nekik a keresztény munkások alkalmazását, zsidó munkás pedig nem akadt. Azonkívül az ő „félpolgárság”-uk alkalmatlanná tette őket, hogy állami funkciókat töltsenek be. Ezek különben is mindinkább a földbirtokot illették meg. Ilykép, ha csak az osztályhelyzetüket egészen nem akarták elveszíteni s ezt nem akarhatták, nem maradt más hátra részükre, mint a városi szellemi munka: az árúkkal és a pénzzel való kereskedés és az orvosi pálya. Hogy nem lehetett őket a jobbágy vagy a hűbéres kézműves sorsára juttatni, hogy úri vérük dacosan lázadt fel a lefelé való taszítással szemben, hogy minden körülmények közt magukat „valami jobb faj”-nak tekintették, mint lenn, a mélyben izzadók tompa tömegét; ezt évszázadokon át vetették szemükre, mint zsidó makacsságot s épen ez az egykori úri osztályok közös ismertető jele. Ratzel számos példát hoz fel e törvény megerősítésére és az életből merített tapasztalataink ezeket minden tekintetben megerősítik. Majdnem kivétel nélkül a lecsúszott nemes vagy polgár, ha mint ügynök, vagy ehhez hasonló nem tud eltengődni, inkább kitartottá, szélhámossá, házasságszédelgővé válik, mintsem munkássá vagy kisparaszttá. Egészen elvi szempontból: a faji elmélet Spencer szerint a legbutább kísérlete a történetfilozófiai problémák általános megoldásának; sokkal közelebb jutunk a megoldáshoz a „fokozatok pszichológiájá”-nak segítségével, mintahogy ezt Breysig nevezi, de a dolgok lényegéhez az osztálylélektan vezet bennünket. Felső-, alsó- és közép-osztályok minden éghajlat alatt és minden fajnál csodálatosan hasonlók világfelfogás és hangulat tekintetében. Bámulatosán rokonok a gondolkodásban ép úgy, mint a cselekvésben, valóságos tömeglélektani „rassz”-ok és Sombart itt — úgy hiszem — azt a hibát követte el, hogy — miként maga mondja — egy nép „lefölözött” felső rétegét egy másik néppel és különösen annak alsóbb rétegével hasonlítja össze. Úgy hiszem, itt nincs szükségünk „kezdettől való faji állandóság”-ra, sem a „sivatagmenti nép”-re: a mi problémánk egészen megmagyarázható az „objektív” okok segítségével, ha ezek hatásához számítjuk a „zsidó sajátságot”, amely egy elvárosiasodott úri osztály lelki tulajdonsága s amely később természetesen egyéb hatásoknak másodlagos okává válik.

16


V. De érdemes-e — merülhet fel a kérdés — ezt a látszólag oly jelentéktelen felfogásbeli különbséget ilyen alaposan szemügyre venni? Hisz maga Sombart sem beszél a Gobineau-féle értelemben vett „kezdettől fogva” létező „rassz”-ról. Valóban olyan lényeges kérdés, hogy a zsidó sajátosság negyvenezer éven át keletkezett-e a sivatagi vándorlás korszakában, vagy kétezer éven át a szétszóródás idejében? Úgy hiszem, hogy úgy gyakorlati, mint elméleti szempontból igen nagy jelentősége van ennek a vizsgálódásnak. Gyakorlati szempontból: mert úgy antiszemita, mint zsidó nemzetű faji soviniszták a zsidók és nem-zsidók között fennálló belső, örökös, lényegbevágó különbségről szóló szavalataikkal valósággal tűrhetetlenné teszik az életet zsidó és nem-zsidó ízléses emberek és különösen zsidó kultúremberek számára. Ha meg lehet állapítani azt, hogy van ugyan valami zsidó sajátosság, mely azonban nem más, mint egy határozott, különös környezet hatása, nem pedig valami tartós, átöröklődő „hajlama” a szervezetnek, akkor ebből az következik, hogy rövidebb vagy hosszabb idő múlva az életfeltételek általános kiegyenlítődésével be fog következni a testi és lelki típusok kiegyenlítődése is. És ilykép a zsidókérdés az aggódó hazafiak szemében is egészen máskép fog tükröződni. Ez azonban nem vetne véget a kedves csőcselék süketítő lármájának. Mióta világ van, minden csoportocska panaszkodik a szomszédjának „rossz” tulajdonságai miatt. Csehországban a csehek és németek is azt állítják, hogy bizonyos „szimat” útján felismerik egymást és egyik a másiknak valami sajátos rossz szagot tulajdonít. Ez emberi dolog és el kell viselni. Sokkal nagyobb a szóbanforgó megoldás elméleti jelentősége. A szociológia nem hagyhatja el mai szomorú helyzetét addig, míg a faji elméletet minden alakjában egyelőre nem száműzi a megoldási kísérletek sorából. Minden kérdésfeltevésnek és megoldásnak fiatal csíráját széttapossa ez az elmélet esetlen általánosításaival. Kétségtelen, hogy vannak örökletes faji sajátságok és hogy ezek a történelemben is éreztetik hatásukat. Jómagam nem vonakodom elismerni, hogy a négernek átlagos kultúrképessége a fehérénél kisebb. De ahhoz, hogy ezeket a dolgokat tudományosan, azaz quantitative leírhassuk, feltétlenül szükséges, mint ezt alapjában véve maga Sombart is elismeri, hogy egyelőre a tudományban minden faji elemtől


17

tekintsünk el és a dolgokat — amennyire csak lehetséges — az embercsoportok objektív viszonyaiból vezessük le. Ez minden tudományos faji elmélet elengedhetetlen előmunkálata. Midőn Sombart a jelzett helyen cserben hagyta elvi követelését és a faji magyarázat ugrásához folyamodik, úgy ezt azért teszi, mert a „miliő-elmélet”-et ép arra a problémára nézve nem fogadja el, amelynek a megoldását akarja itt első sorban előmozdítani, t. i. a kapitalizmus lényegének és keletkezésének kérdésére nézve. Ez az a felfogás, amelyik — amint bevezetőleg megjegyeztem — mindenütt nemcsak a sorok közt olvasható, hanem az egész fejtegetését kíséri és irányítja. S ez elméleti és gyakorlati szempontból van olyan fontos, hogy még néhány rövid sort szenteljünk neki. Sombart nézete szerint a kapitalizmus úgy keletkezett, hogy bizonyos vezető-egyéniségekben fellépett az a hajlandóság, hogy egy „tőkemennyiséget” értékesítsenek, azaz hasznothajtóan fektessenek be. „A kapitalisztikus érzület” a főoka a kapitalizmusnak és érthető, hogy ezen felfogás számára minő jelentősége van annak a felfedezésnek, hogy a zsidók fajuknál fogva az ősi kapitalisták, akikben ez az érzület már velük született hajlandóság gyanánt évezredeken át nagy mértékben meg volt. Nemcsak látszólag, hanem nyilvánvalóan téves ez a felfogás. A kapitalizmus nem minden érték lélektani átértékelésének, hanem a nemzetek politikai és társadalmi fundamentuma egészen határozott, a legpontosabban megjelölhető forradalmának és átalakulásának az eredménye. Ez a fő ok és ennek egyszerre két hatása is van. Szociális szempontból a kapitalista társadalom (állam és gazdaság), lélektani szempontból a sajátos kapitalista érzület, amelyik tehát nem ok, hanem kísérő következmény, lelki reflex, része annak az ideológiai felső építménynek, amely, Marx szerint, törvényszerűen átalakul a gazdasági alapzat változásával. A „tőke” többletértéket termelő érték. A termelési eszközök bizonyos mennyisége nem minden társadalmi rendben „tőke”, csak ott, ahol szabad munkások vannak, (Sombart kifejezése szerint „vagyontalan csakis munkások” 186 p.) akik tömegesen lepik el a munkapiacot és kénytelenek olyan bérért kínálkozni, amely mellett a munkáltatónak többletértéke marad. S ez megint csak ott következik be, ahol a földet a jog elzárja. Ott t. i., ahol nem zárja el, nincs vagyontalan munkás. Mert mindenütt több szántóföld van, mint amennyit az illető nép fiai meg tudnak művelni. Az azonban, aki ingyen földhöz juthat, nem vagyontalan

18


és nem kényszeríti semmi arra, hogy munkája eredményének egy részéről lemondjon. Ez a dedukció eredménye és az indukció ezt mindenben megerősíti. A statisztikai indukció igazolja, hogy a proletárok, akik a kapitalizmust táplálják, oly számban, amely egyedül magyarázhatja meg ezt a jelenséget, a nagybirtok környékéről, tehát olyan tájékról, ahol legerősebben van a föld elzárva, özönlenek be a városokba. A történelmi indukció pedig világosan és ellenállhatlan erővel bizonyítja, hogy a kapitalizmus Európában ép abban a pillanatban keletkezik, amint megkezdődik a szláv vidéken a föld elzárása és olyan mértékben halad előre, mint ahogy a föld elzárása terjed s hogy egyes fázisai attól függnek, vajon a mezei népesség szabad költözködését korlátozzák-e vagy megengedik. Ahol a föld elzárása és a szabad költözködés egyszerre tűnik fel, ott megjelenik a kapitalizmus is.* Németországban 1400-ban lép fel a szabad költözködés mellett a föld elzárása és rögtön megkezdődik a kapitalizmus első időszaka, amely tetőpontját a Fuggerek gazdagságának fellendülésében (nem zsidók, hanem származásukra nézve keresztény takácsok) éri el, ahogy megszűnik a szabad költözködés, a kapitalizmus hanyatlik, míg 1800-ban újból behozzák és ezzel ismét meg van a kapitalizmus előfeltétele. S addig lesz kapitalizmus, amíg a földet elzárják. Ugyanezen feltételek mellett fejlődött és alakult ki Angliában és Amerikában, meg Japánban, hol rögtön meghódította a közéletet, ahogy a régi feudális rend összedőlt. Mivel Sombart maga is „fantasztikus hipotézisnek” nevezi azt a mondát, hogy a japánok Izrael elveszett törzseinek ivadékai (348 p.), úgy a japán fejlődést a zsidók nélkül csak igen nehezen, idegen gazdasági formák átvételével, azaz „tradicionalisztikus” módon tudja csak megmagyarázni. Ahol a kapitalizmus objektív feltételei felmerülnek, ott nem keletkezik a „kapitalista érzület” — hisz ez a hajlandóság mindig megvan — hanem csak érvényesülési tere nyílik s ezért válik tudatossá. A lehetősége mindig megvan, mert az ember mindenkoron szívesebben dolgoztat, mint dolgozik. Ha olyan emberek, kik munkájuk eredményéért eddig évente 100 mázsa gabonát vásároltak, kénytelenek a termelési eszközök tulajdonosainak évi * V. ö. Grossgrundeigentum und soziale Frage (Berlin, 1908) c. munkámmal a történelmi részt; az elméleti részt pedig Theorie der reinen und politischen Oekonomie. Ein Lehr- und Lesebuch f. Stud. u. Gebildete (Berlin, 1910) c. munkámmal.


19

50 mázsa bérért ajánlkozni, akkor a tulajdonos termelési eszközei „tőke”-jellegűek, akár akarja, akár nem. S csak mikor ezt észreveszi, jő meg evés közben az étvágy s kifejlődik az igazi kapitalista érzület, „az értékesítésre való törekvés”. A morál: nem a zsidók csinálták a kapitalizmust—a kapitalizmus az agrár tulajdoni viszonyok forradalmának következménye volt, melyben nekik részük sem volt, mert az a földbirtokosságtól indult ki—de társadalmi viszonyaik és sajátosságuk következtében abban a helyzetben voltak, hogy jobban használhatták ki, mint a nem-zsidók. Sombart kimutatta, hogy külsejét sokban megformálták, különös fejlődésük bélyegét rányomták, de a tartalmát nem befolyásolták. Nehezen képzelhető el, hogy az illatos növénynek egészen más lett volna a levele, virága és gyümölcse, ha „a sivatagi vándor népnek” egyetlen leszármazottja sem élt volna Európában. Ha meg van az alap, saját belső dialektikájuk szerint bontakoznak ki az ilyen rendszerek. Ilykép meg kell fordítani az általános történelmi magyarázatot. Sombart mondja: „Ahová zsidók jönnek, ott felvirul a kapitalizmus.” Én azt mondom: „Ahol felvirul a kapitalizmus, oda jönnek a zsidók.” Az összefüggés — úgy hiszem — világos. A kapitalizmus létfeltétele az állami élet bizonyos liberalizmusa, a polgári szabadság, a költözködési szabadság, az iparszabadság stb. bizonyos foka. Ha valamely országot leigáz a klerikális politikai reakció, ott nem élhetnek meg a zsidók, de a kapitalizmus sem, amelytől éltető levegőjét veszik el. A zsidók kiűzése Spanyolországból nem oka a spanyol közgazdaság pusztulásának, hanem a klerikális politikai reakció oka két párhuzamosan futó jelenségsornak: a zsidókiűzésnek s a pusztulásnak. S Antwerpennek, később Hollandiának s Angliának virágzását nem a zsidók bevándorlása idézte elő, hanem a középkori klerikális béklyók alól való felszabadulás s e szabadságnak a szele nyitott kaput egyidejűleg a kiűzött zsidók számára. Természetesen Sombarttal együtt hiszem, hogy a pénzük és üzleti tudásuk ott hiányzott és gyorsította a pusztulást, itt meg volt s lendített a haladáson. A zsidóknak nincs okuk arra, hogy nagyzási mániába essenek. Koruknak ők sem teremtői, csak teremtményei.

Ágoston Péter: A bürokratizmus. I. z emberi társadalom legnevezetesebb jelensége s minden társadalmi uralom alapja az engedelmesség. Bár keletkezése szerint az uralom sokszor megelőzi az engedelmességet, de azért a társadalomban mégis ez az uralom előfeltétele. Az istenek s szellemek, amelyeknek az ember a társadalom legelső idejétől kezdve engedelmeskedik, uralmukat csak ennek köszönhetik s nem az ember közvetlen leigázásának. Az emberben még ma is benne él az az érzés, hogy engedelmeskednie kell. Kinek, minek, miért? Ezt a kérdést fel se veti. Azt sem kutatja, hogy a parancsok helyesek-e. Az istenek mind többé-kevésbbé mindentudók és mindenhatók s így a nekik való engedelmesség a véges értelemnek a végtelen bölcsesség előtt, a tehetetlenségnek a mindenhatóság előtt való meghajlása. A vallás szervezi legelőbb a társadalmat, s a vallás gyakorol legnagyobb befolyást az emberek gondolkozására azután is, amikor a társadalom egységévé az állam válik. A vallás alapja pedig a vak engedelmesség lévén, a vallási alapon álló államszervezetekben a vak engedelmesség marad a legfőbb szervező elv. Ennek az oka azonban nem egyedül az a lélektani hatás, amelyet a vallás az emberekre gyakorol, hanem az állami jogrend egységének, az állami törvények szellemének áttekinthetetlensége, érthetetlensége. Az engedelmességnek vakká válásában nagy szerepe van az állami törvények számos olyan intézkedésének, amely a józan ész szerint igazságtalan s jogtalan elveket, igazságosaknak s jogosoknak jelent ki. A jogrend maga azért épen úgy érthetetlen, mint az isteni rend, a vallás. A vallás szakértői a papok, az állam szakértői a tisztviselők. A vallás parancsai nem ritkán egyes papok parancsai, az állam parancsai a tisztviselők parancsai s ezért a pap s a tisztviselő valami magasabb

Ágoston: A bürokratizmus

21

lényként jelenik meg, aki nem ritkán önkénye szerint állapíthat meg elveket, törvényeket, parancsokat. A polgár szemében a tisztviselő és pap azáltal is emelkedik, hogy az isten s a király általuk cselekszik. Sőt a király által az isten. A tisztviselők pedig a király nevében járnak el. Ilyenképen a polgárban egy öntudatlan félelem él az utolsó rendőrrel szemben is, aki az isten, az állam, a törvény őre, magyarázója, végrehajtója. Aki pedig kiölte szívéből az isten hitét, az is megtanulhatja, hogy az államhatalomnak anélkül is vannak kezelői és személyesítői, akik a törvényt abban a szellemben kezelik, amelyet ők találnak helyesnek, s az engedelmességet kikényszerítik, ha erre szükség van. Ez a szellem egészen különös, a hivataloskodással együtt keletkezik, fejlődik. Talán a hivatali légkör, talán a hatalom tudata váltja ki. Talán a fejedelemmel szembeni devoció, talán az, hogy a tisztviselő a fejedelmi hatalom részese, szüli. Talán abból folyik, hogy a törvényt ismerik, hogy természetesnek tartják, ha mindenki más is ismeri; s így a törvény minden megszegése szemükben lázadás. Talán a tisztviselő uralmi vágya, emberi gyengesége ennek a szellemnek forrása, vagy talán mindezek a tényezők s velük sok más együtt fejleszti ki. Az azonban bizonyos, hogy meg van, s számolni kell vele: a neve bürokratizmus. II. A bürokratizmus, mint szellem olyan régi, amilyen régen uralom van. A bürokratizmus, mint rendszer azonban új, mert az állami gépezetnek ebben a szellemben való megalkotása feltételezi a nagy állami egységeket, az írásbeliséget és közvetettséget, vagyis egyszóval a központosítást. Az uralkodó az alattvalót mindig kisebb értékűnek, rosszindulatúnak, megbízhatatlannak találta és sohasem hitte egy percre sem, hogy az okosabb is lehet nála, ahogy a gazdának sohasem jut eszébe, hogy cselédje okosabb mint ő, jóllehet a gazda gondolatait nem is találja ki. Az uralkodónak ez a lelki világa a modern államok több százezer tisztviselőjében, az uralkodónak ez a bizalmatlansága, lenézése az államhatalmat, a fejedelmi jogkört kezelő tízezrekben egyenkint is, tehát fokozottan van meg. Hogy ennek a szellemnek az állami hatalom kezelőit a polgároktól el kell választania, az természetes, mint ahogy az uralkodó sohasem keveredett az uraltak közé. A bürokrata az uralkodó megbízottjának tudja magát s ebben a tudatban különbnek azoknál, akiket az uralkodó nem bíz meg. A bürokratizmus, mint szellem a fejedelmi szolgahad felfogásának az állami igazgatásban való érvényesülése. A bürokratizmus a szolgaság rendszere, az állampolgárok engedelmességének legfőbb foka. Hozzá képest a zsarnokság

22


enyhe uralom, mert csak egyetlen zsarnok szeszélyeinek megismerését követeli. A bürokratizmus az élettől távol álló szabályismerők abszolút parancsolása, a szabályozás öncélú rendszere, a legteljesebb elválása a kormányzóknak a kormányzottaktól. A bürokratizmus a fejedelmi uralomnak tisztviselők útján való ellátása s a népnek önakarata ellen való igazgatása egy központból olyan korban, amikor a királynak régi törvényhozói hatalmát részben már magához ragadta a nép. Igazgatás a nép nélkül, amikor a nép már törvényt hoz, vak engedelmesség követelése akkor, mikor a nép már gondolkozik, tehát nyilvánvaló anakronizmus. A bürokratizmus rendszerbe foglalása a király emberei általi kormányzásnak, jóllehet a népet nem ismerik, jóllehet a nép már jobban tudná magát kormányozni és igazgatni. A fejedelem mindenhatóságának maradványa oly korból, amikor a fejedelemnek kis állama, kevés alattvalója volt. A fejedelmi illetve legfőbb elbírálás alá bocsátása minden ügynek a fejedelem személyes eljárásának régi közvetlensége nélkül, s így az írásbeliségnek beékelése oly eljárásba, ahol a közvetlenség a leglényegesebb kellék. III. Az igazgatásnak a fejedelem közvetlen részvétele melletti gyakorlása csak a kis ú. n. duodec államokban lehetséges. Patriarchális állapotokat tételez fel, amelyekben a fejedelem olyan, mint a pater familias. A kis államok azonban a közlekedési és termelési viszonyok átalakulása következtében megszűnvén, a fejedelmi közvetetlenség az igazgatásból eltűnik s helyét nehézkes szervezet foglalja el. Ennek teljes kialakulása ugyan csak a legújabb korban a vasút, posta, távíró, távbeszélő útján történhetett meg, de azért ezeknek kevésbbé fejlett volta mellett is működött. Az államok nagyobbodásával a központi hatalom teendő is folyton szaporodnak, azonban a teendők egyrészét kénytelenek mégis elhanyagolni. Ennek következménye az, hogy a nép maga látja el az igazgatási teendőknek ezt a részét. Ilyenképen a nagy államok keletkezésével a nép önkormányzati jogkörökhöz jut, melyek révén a nagy államok rokonszenvesekké válnak a nép előtt. Ez természetszerű következménye annak, hogy az újonnan berendezkedő központi hatalom működése nem lehet olyan intenzív, mint a kis államok kormányáé. A központból nagy területeket vagy a kis területek autonómiája, vagy a kis területek deszpotái révén lehet csak kormányozni, ha az állam gazdaságilag nem vált még egységessé. Ε gazdasági egységgéválás pedig bekövetkezik a tőkéknek egy központban való felhalmozása vagy legalább igazgatása által. Amilyen mértékben a központi államhatalom nő, abban a mér-


23

tékben szünteti meg az egyes területek autonóm jogait. Nőnek az állami hivatalok, megszűnik az ügyek intézésének közvetlensége s előtérbe lép az írásbeliség. Ilyenképen a törvény egyforma alkalmazásának lehetősége fokozódik s az úgynevezett jogállam kialakulhat. A jogállam e vonatkozásban a kiváltságok és egyenlőtlenségek megszüntetése irányában hat. Abban a mértékben viszont, amelyben a központban intézendő ügyek száma nő, szűnik meg a fejedelmi akarat szerinti elintézés lehetősége, szűnik meg a tisztviselőknek a fejedelemhez kötöttsége, lesznek állami tisztviselőkké s intézik az ügyeket az általános jog elvei szerint. Miután a tisztviselők az előbbi fejedelmi hatalom egyrészét megszerezték, osztályuk tekintélye is emelkedett. Természetes tehát, hogy a nemesség és papság kiváltságai ellen a bürokratizmus is küzd. Ennek oka nemcsak az, hogy körében sok a polgári elem, hanem főleg az, mert az etatizmus lényegéhez tartozik a nagy tömegek egyenlő elbánása. Ilyenképen a bürokratizmus a feudalizmussal szemben demokratikus irányban halad. Arra való tekintettel pedig, hogy a saját ügyeibe való beleszólás mindenki előtt természetes jogként tűnik, a parlamentarizmus irányában való fejlődést mozdítja elő. Amikor viszont a parlamentarizmus megvalósul, épen ez kezdi ki a bürokratizmus tekintélyét, mert a legmagasabb tisztviselők eljárását is bírálat tárgyává teszik a parlamentben. Ilyenképen a bürokratizmus a saját ellenszerének, a parlamentarizmus kialakulásának válik tényezőjévé. Miután azonban a tömegeknek mások általi kormányzása a tőkekoncentráció folytán állandóan fokozódik, a tömegeknek önkormányzati jogért való küzdelme is erősbödik. Innen az a törekvés, amely nemcsak parlamenti választójogot, népies önkormányzatot, hanem műhelyi és gyári alkotmányt is követel. Amíg tehát a kormányzók és kormányzottak újra teljesen elkülönülni készülnek, az önkormányzás utáni törekvés a megszaporodott kormányzottakban növekszik, s a társadalomnak kikitörő elégedetlenségében nyer kifejezést. IV. A termelés és állami élet fejlődése magával hozza, hogy a hivataloskodás nem mellékfoglalkozás többé. A közhivatal nem a birtokos nemesség szórakozása, a magánhivatal nem a mesterlegény feljegyzéséből készült összeírás. Mindakettő külön embert igénylő súlyos feladattá lesz. A hivatal ellátása egész embereket kíván, akik a hivatalt hivatásnak tekintik. A hivatásos köztisztviselők szemében a rend öncéllá lesz, a polgár szabályozandó anyaggá. A polgár az engedelmeskedő, a tisztviselő a parancsoló.

24


A köztisztviselő a nép gyámja. A kormányzás monopólium, a nép jogtalan tömeg. A tisztviselő, aki hatalmát előbb a király helyettesítéséből származtatta, most mint az állam személyesítője jelenik meg. Egy nagy szervezet keletkezik, melyben millió szabály állapítja meg a hatásköröket, egymáshoz való viszonyt, fokozatokat, ellenőrzést stb. és kötelez mindenkit a copf betartására. A sok hivatal viszont önmagában is sok dolgot jelent önmagának és más hivataloknak. A hivatalokat az ügyek intézésére létesítik, de a hivatalok maguk ügyeket teremtenek. A bürokratizmus okvetlenül maga után vonja a polikráciát, a mindent szabályozást. Ezzel pedig beleveszi magát az állam s a nép testébe, s a legellentétesebb kormányformára való áttérés dacára is megmarad, mint azt Franciaország példája mutatja. Mindenütt, ahol a bürokrácia erős, a nép önkormányzata lehetetlen, ahol pedig az önkormányzat erős, mint Angliában, gyenge a bürokrácia. A kormányzás, mint élethivatás, amely a bürokráciát jellemzi,, a dolog természeténél fogva öncélnak tekinti a kormányzást, a bürokrata a maga osztályát külön jogokkal bírónak. Ez az a fejlődési fok, amelyen ma átlag minden művelt államban áll a bürokrácia. Ez az a szellem, amely miatt ma parlamentekben s azonkívül, mindenütt, ahol valamelyes szabad szellem érvényesül, a bürokratizmus ellen síkra szállanak. Viszont a bürokrácia ma minden szabad szellem ellensége. Ez onnan van, mert a bürokrácia feladata a múltban a rendőrködés, adóbehajtás, újoncozás, bíráskodás volt, amely foglalkozás a néppel szemben az állandó gyanakvást váltja ki. A bürokratizmus lényege: a mások felett való uralkodás —a mások ügyeinek intézése az érdekeltek érvényesülése nélkül, a holt betű egyedüli szem előtt tartásával — az elintézésnek öncélként való felfogása, s így a formai elintézésnek a tulajdonképi elintézés, a polgár érdekeinek védelme fölé való helyezése, mindennek a formalizmusba való fullasztása. A leglényegesebb ismertetője a bürokratizmusnak a formalizmus, vagyis az az elv, hogy minden jog érvényesítéséhez bizonyos formasághoz kötött eljárás szükséges, bizonyos hatóság előtt, bizonyos időn belül vagy időn túl, bizonyos megnevezés mellett stb. Ha tehát valaki a törvénynek erre vonatkozó rendelkezéseit nem ismeri, elveszti jogát. Természetes, hogy ilyen formalisztikus szabályokkal a legvitálisabb jogoktól is meglehet fosztani a polgárokat, természetes azonban az is, hogy csak a nép legalsó, tehát szegény és tudatlan részét. A szomorú a dologban az, hogy ezek ellen a szabályok ellen a nép sohasem szólal fel, pedig ezeknek legnagyobb része olyan, hogy csupán a bürokraták kényelmét szolgálják, de nem a nép érdekét.


25

A bürokratizmus lényegéből más hibák is folynak. Így elsősorban az írásbeliség túltengése. Mindent írásba foglalnak, írásban jelentenek, írásban intéznek. Ε sok írásban a rendes és hétköznapitól egészen eltérő irállyal találkozunk, amely csak többé-kevésbbé érthető, sokszor a durvaságig merev, a fennhéjazásig szuverén. Amely utóbbi jellemvonások abból a körülményből származnak, hogy a bürokrata a törvény végrehajtója. A mindenáron való uralkodás folytán kicsinyessé lesz a bürokrata, mindent szabályoz, a rend öncéllá lesz, a társadalom egyedei pedig szabályozandó, irányítandó egyedek. Az ügyintézés lényege az egyenlő elbánás a bürokratikus szervezetben. A törvény maga, a rendeletek s utasítások sablonok. Minden ügy elintézésénél tehát sablonos, lehetőleg egy azonos ügyben hozott határozatot keres a bürokrata. Ez által tulajdonképen kaptafaszerűen intézik az ügyeket. Miután két teljesen azonos ügy nincs, magát az ügyet alakítják a precedens esethez. Ilyenképen aztán a bürokráciában sem igazság, sem méltányosság, hanem csak a bürokrata-sablon érvényesül, amely önkényes, anélkül, hogy mindig önkényes akarna lenni. Ez annál inkább áll, mivel a főbürokraták a jogászok, akiket tanulmányaik során már bele nevelnek abba a gondolatba, hogy a jogrend öncél. V. Az állami hatalom névleges urai a király és a törvényhozó testületek, tulajdonképi urai azonban bürokraták. Ők hajtják végre a törvényeket, a rendeleteket, ők hozzák a végzéseket. Bennük egy bizonyos egyöntetű szellem él, melynek vezető elve a rend s a felsőbbség iránti engedelmesség. Minden embernek meg van a maga dolga a bürokrata szerint, mint neki a hivatalban. Ezt a magasabb rangú írja elő, a polgárnak a hivatalnok. Ennek a dolognak az elvégzése a polgár kötelessége. Ezenkívül gondolatának se szabad lennie, de nem is szükséges, mert a bürokrata szerint a hivatalnok okosabb a polgárnál, gondolkozik helyette, mint a kishivatalnok helyett a magasabb. S jaj annak, aki okosabb, mint a följebbvalója. Ép ezért a gondolatok körét is előírják s a tankönyvekben és tantervekben megrögzítik. Előírják, hogy mit, hogyan, milyen könyv szerint taníthatnak. Előírják, hogy milyen tempóban haladjanak a tanulók. Hogy az anyagokat megértik-e vagy sem, az mellékes. Hogy sokszor jó, sokszor rossz tanulóanyag verődik össze, hogy vannak rossz tanulók is, azt a bürokratikus rend őre elfelejti. A közoktatásügyi miniszternek tudnia kell, hogy január 3-án d. e. 8 és 9 közt mit tanítanak az ország összes iskoláiban.

26


Ilyenképen a tanításnak nem lehet más célja, mint a tananyagnak a tanuló emlékezetébe való bevésése, annak megértése a rá vonatkozó bármely önálló vélemény nélkül. A bizonyítvány pedig csak az emlékező tehetség különböző fokait igazolhatja. A tankönyv az utasításnak iskolai stílusba való átültetése. A középiskolában csak a múlt irodalmának, bölcselkedésének, háborúinak, eszményeinek megtanulására fordítanak gondot, s a jelennel egyáltalán nem törődnek. Az egyetemen ezt a tanítási rendszert folytatják. A társadalom vezetésére és kormányzására készülő jogász ifjúságot pedig a többinél fokozottabb mértékben kényszerítik a múlt tanulmányozására. Amikor aztán e tanulmányok után hivatalba lép, beállítják a nagy gépezet egy kereke gyanánt, amelynek a többivel együtt kell forognia. Ε mellett azonban úgy tanulmányaik során, mint a hivatalba lépés után is folyton azt a meggyőződést érlelik bennük, hogy ők valami nagyobb, jelentősebb része az államnak és az államhatalomnak. Amikor aztán diszkrecionális hatalmukra van bízva valamely ügy, gyakran megszédülnek és annak következtében önkényeskednek. De még ez nem meríti ki a bajokat, mert még az eszményien tiszta s következetes, méltányos és igazságos bürokráciának is van egy olyan tévedése, amely kizárja, hogy a bürokrácia a polgárokkal össze ne ütközzék. A bürokratizmus kiindulási alapja egy eszményi polgár s nem a valóságos ember. Az eszményi polgár törvényt, rendeletet ismerő, rendszerető, felsőbbséget imádó, érzés és gondolatnélküli lény; a valóságos élő ember pedig majdnem az ellenkezője. De ha bármilyen is, indulatai, érzései, gondolatai vannak, amelyek sohasem sablon szerint igazodnak. Az ember születésétől kezdve haláláig a bürokratizmussal kerül érintkezésbe. A bürokratizmus szemében rendgép, a valóságban ember, aki nem is mindig tartja meg a rendeleteket. A rend megzavarása intézkedést tesz szükségessé, ha ezt valamelyik sértett polgár kéri. Ez a kérés a rendet és a hivatalnok nyugalmát egyaránt megzavarja, s így jóakaratra nem mindig számíthat. A hivatalnok, aki ki van kapcsolva az életből, a polgárok ügyét sokszor meg sem érti. Neki csak az előlépés s a kitüntetés a boldogság útja, s irigykedve nézi a vállalkozó, dolgozó polgárt, aki vagyonosodik, aki jobban él mint ő, holott ő, a bürokrata az úr. De meg a bürokratizmus rendszeréből, amely a szabályt helyezi mindenek fölé következik, hogy minden rendelkezési jog, a jogásztisztviselőket illeti. Így a közegészség, ipar, kereskedelem, földmívelés stb. ügyeiben egyaránt a hozzá nem értő jogász intézkedik. A szakértő nem intézkedhetik, mert a szabályok betartásában csak a jogász a


27

szakértő. Innen van az, hogy a polgárság érdeke soha sem érvényesülhet. A bürokratizmusnak abból a rendszeréből kifolyólag, amely ma általában uralkodó, annak lényegéhez tartozik, hogy necsak kifelé, a polgárok irányában szerezzen a hivatal rendeleteinek érvényt, hanem elsősorban befelé, az alsóbbfokú hivatalokkal és hivatalnokokkal szemben. Az engedelmesség tényleg vak, jóllehet a törvény szerint nem volna szabad ennek lennie. VI. A parlamentarizmus és a bürokratizmus egymással ellentétben álló intézmények s a parlamentarizmus még se szüntette meg a bürokratizmust. Mert a parlament csak a nagy irányelvek, de nem a részletek megállapítására való, sem pedig a foganatosításra. Különben is a parlamentarizmus nem jelent a közélet minden apró részletéig menő alkotmányosságot, amely a parlamenti határozatok részletelveinek megállapításánál feltételezi az érdekeltek bevonását. Illetve a parlamentarizmus nem is eszménye az alkotmányosságnak, mert nem biztosítja a polgárság összességének befolyását. Az alkotmányosság a képviselet elvét kizárja s a közvetlen szavazást és beavatkozást követeli. Miután ez rendszerint akadályokba ütközik, megelégszenek a képviselet elvével, vagy legfeljebb a fontosabb kérdésekben nyúlnak a népszavazáshoz. Csakhogy a népszavazás ép úgy, mint a parlament csak a kérdések elvi oldalának megállapítására való, a végrehajtás az erre hivatott külön alkalmazottak által történik, akiknek meg van erre a gyakorlatuk, a rutinjuk. Az a körülmény, hogy a köz az ilyen gyakorlott végrehajtókra rászorul, adja a bürokratizmus erejét. Ez a körülmény teszi, hogy munkásság mai szervezetében az állandóan alkalmazott párt- és szakszervezeti embereknek a befolyása olyan túlnyomó. Ez a körülmény teszi, hogy az önkény ellen küzdő munkásság kénytelen magát a bürokratizmus önkényének alávetni, egyedül a bürokraták választási jogát tartva fenn magának. Csakhogy épen ebben van a lényeg, mert a választott bürokrata nem a választottak ura, hanem ezek érdekeinek harcosa. Ez a bürokrata előbb-utóbb szakértővé válik a küzdelem vezetésében, az előnyök kicsikarásában, de azt választói érdekében érvényesíti. De ezek különben sem működnek úgy, mint az állami bürokraták, a különféle választmányok, bizalmiférfiak, vezetőségek stb. állandó határozó jogkörrel állanak mellettük. A bürokratizmus nemcsak azért terjedhetett egészen a munkásmozgalmakba, mivel a munkamegosztás azt mintegy kikényszeríti, s mivel az összességnek minden ügybe való avatkozása lehetetlen, hanem azért is, mivel a munkásság küzd a mai társadalmi rend ellen s ebben a

28


küzdelemben fegyelemre van szükség. De különben is a munkásság körében az összesség maga szabja az irányt s a tisztviselőket maga választja. Ezen okulva a munkásság a népies önkormányzatot az önkény és bürokratizmus ellenszereként a közigazgatásban is követeli, feltehető, hogy azért, mert üdvös tapasztalatai vannak. Amely arányban a közlekedési eszközök tökéletesednek, abban az arányban lép előtérbe a nép önkormányzata s önrendelkezése s evvel háttérbe a bürokratizmus. Egyelőre azonban a kapitalisztikus termelési rend még a közlekedés e tökéletesedését nem hozta meg, csak a munkamegosztás tökéletes s így a bürokratikus szervezet a gazdasági téren is érvényesül. Úgy, hogy a gyári üzem lassan egészen bürokratikussá, centralisztikussá válik előbb egy-egy gyárban, azután a kartellek s trösztök révén azzá lesz egy-egy iparágban. A tisztviselők nemcsak az állam szolgálatában szaporodnak évről-évre, hanem a termelésnél is. Angliában már 20—30%-kal meg is haladják amazok számát. Igaz, hogy nálunk 151.000 köztisztviselővel szemben még mindig csak 64.000 magántisztviselő áll. De Németországban 1.200.000 köztisztviselővel szemben már 1.120.000 magántisztviselő áll. A nem állami bürokratizmus kialakulásának legfőbb tényezője a munkamegosztás, amely az anarchisztikus termelésbe kigondolt rendet akar belevinni. Sikerülni fog-e vagy nem? Ez most nem kérdés. Tény az, hogy a bürokratizmus ma már két irányú: állami s termelési. Bizonyos, hogy ha a termelés terén a bürokratizmus ki nem alakult volna, az állami bürokratizmus legalább is meggyengült volna. Bizonyos az is, hogy az állami büroratizmus ellenszereiről mindig iparkodtak gondoskodni, s ezt a parlamenti kormányformában, a bírói hatalom függetlenségében, az önkormányzati szervezetekben vélték feltalálni. Tudjuk, hogy ez ellenszerek gyengék, tudjuk hogy a bürokratizmus ennek dacára nemcsak hogy virágzik, hanem még az önkormányzati szervek munkájának is irányító elvévé lesz, s így azok centralizálását előmozdítja. Kétségtelen következtetésekre csak a létező viszonyokból juthatni, a feltételezett viszonyokból feltételes következtetésekre jutunk. Kétségtelen tény, hogy az az önkormányzat, amely van, a kiváltságosok önkormányzata, tény, hogy ez gyenge a központi hatalom bürokratizmusával szemben, s így világos, hogy a bürokratizmust ezzel az önkormányzattal legyőzni nem lehetvén, a népies önkormányzásra, erre a tulajdonképi alkotmányosságra kell áttérni. Az egész társadalom érdekében erre annál is inkább törekedni kell, mert az állami központi hatalomtól és a nagy tőkétől ma már minden államban milliónyi intellektuel foglalkozású is függ.

Határkérdések A fajnemesítés (eugenika) problémái* Dr. Buday Dezső szerint az eugenikai problémákat a tudományos kutatások két oldalról igyekeznek megközelíteni. Az egyik a biológiai módszer, amely a nemzés és átöröklés törvényeit tisztára a biológiai értelemben vett egyeden vizsgálja, a másik a kérdésnek szociológiai megközelítése, amely biometrikai statisztikával, mentől szélesebbkörű kísérlet alapján állapítja meg a természetes kiválasztás, a nemi kiválogatódás és az átöröklés hatásait. Mind a két módszer együttvéve szükséges. De magában mind a két módszer csak féleredményt ér el. A biológiai kutatások akkor volnának tökéletesek, ha teljesen ismernők az emberi származás biológiáját. Csak egy odavetett példa, hogy megközelítő számításaink szerint a mai termékenységet véve alapul, átlag minden ötezer koituszra esik egy koncepció. Már most micsoda tág latitudeöt enged ez akár egy monogám házasság keretén belül is, a különféle koncepció lehetőségekből eredő születésekre való következtetésekben. A biometrikai indukciók pedig akkor volnának tökéletesek, ha minden egyedre kiterjednének. Már most is erős összefüggést mutatnak a gazdasági viszonyokkal, a lakással, az élelmezéssel és végső szálaikban belenyúlnak a szociális élet alapproblémáiba. Pedig a statisztika, amelynek az alapján adatai nyugosznak, csak reprezentatív statisztika. Egy város bizonyos családai, bizonyos társadalmi osztályai, szóval homogén statisztikai anyag vagy, ami még rosszabb, egy iskolai osztály növendékei, szóval a legheterogénebb statisztikai anyag néhány egyedének biometrikája: ez a statisztikai anyag, amely épen ezért, épen ebből a szempontból majdnem olyan kevéssé megbízható, mint például valamilyen szanatóriumi statisztika, amely bizonyos céllal íródik. 1. Hogy érvényesül-e az emberi társadalomban a szelekció és érvényesül-e az ivari kiválogatódás, arra a kérdésre nem lehet egyszerűen igennel vagy nemmel felelni. Csak úgy nem, amint ezeknek végső következményét, a degeneráció kérdését * Előző közleményt lásd a XII. évf. 6. számban.

30

Buday: A fajnemesítés (eugenika) problémái

nem lehet egy igen vagy nem szóval elintézni. Madzsar József szerint az a körülmény, hogy az életkor kisebb mértékben öröklődik, mint kellene, a szelekció hiányára enged következtetni. Nem tudom, honnan veszi állítását, amely szerint a haláleseteknek csak 55—75%-át lehet a kiválasztás rovására írni. Szerinte nem szelektív körülmények, a foglalkozásból eredő betegségek, infekciók, vagy a háború és a katasztrófák okozzák a tömeges halálozásokat. Ezekre a tömeges halálokokra nézve mindjárt meg lehet jegyezni, hogy háborúban több ember pusztul el betegségben, mint erőszakos halál által, a foglalkozásból származó betegségek és a fertőző betegségek infekciói pedig igen erő sen szelektív természetű ek. 2. Nagyon érdekes, de mai tudományos módszereinkkel még alig volna lehetséges egy olyan tudományos statisztika, amely a jelen társadalmi osztálytagozódást a természetes kiválasztásra vissza tudná vezetni, a jelen keresztmetszetében minden társadalmi osztályra, a múltnak hosszmetszetében pedig legalább két-három generációra. Eltekintve attól a szerte konstatált ténytől, hogy a gyermekek 50%-át a házasságoknak egy negyedrésze szolgáltatja, míg a másik kevésbé termékeny háromegyedrész a másik felét, már ezt az indukciót is jelentékenyen lerontja és a természetes kiválasztás hatását sokkal kisebbé teszi az említett egynegyedrész proletariátusnál dívó sokkal nagyobb gyermekhalandóság. Sajnos, a halálozási statisztikának ilyen osztályonként való fölvétele épen olyan hiányos, mint magának az osztálytagozódottságnak pontos felvétele. A valószínű tény mégis annyi, hogy a felsőbb társadalmi osztályok szociális kapillaritása és magasabb standard of life-je a kisebb gyermekhalandóság dacára is kénytelen utat engedni a proletariátus magasabb születési arányának és így ebből a nézőpontból vizsgálva, a természetes kiválasztás a kvantitás emelésére és a kvalitás csökkentésére, szóval az emberanyag nagyobb homogenitására, demokratizációjára törekszik. Látjuk ezt olyan államokban, amelyek par excellence demokratikus szervezetűek és amelyeknél az eugenikára oly nagy befolyással levő lakás- és táplálkozásviszonyok majdnem egyformák. 3. Hogy a faj testi és szellemi tulajdonságaira mekkora befolyása van a házasság mai formájának, azt eldönteni megint egy olyan szociológiai végső következtetés lenne, amely tudománytalan lenne az alap-indukciók hiányában. Csak sejtjük, hogy a középkor cölibátusa a legértékesebb elemeknek a propagációból való kivonásával rontotta az emberanyagot és hátráltatta a faj fejlődését. Csak sejtjük, hogy a mai házasság hiányai, amelyek a gazdasági élet nyomorúságaiból erednek és a nemi élet nyomorúságát okozzák, hatással vannak a szelekcióra. Itt ismét érdekes volna vizsgálni az összefüggést a mezőgazdasági népesség katonaszolgálatának egy évvel való kitolása és a katonaanyag egyre súlyosbodó degenerációja között, a birtokosok és birtoktalanok biometrikai adatai között, különös tekintettel


31

az egykére; érdekes volna látni a gyári proletariátusnál mind sűrűbben föllépő törvénytelen születések népesedés- és egészségtanát és különösen a mai gazdasági körülmények mellett a házasságból eleve kizárt és a polgári középosztálynak becslésem szerint jó egynegyedrészét kitevő leány-anyag biometrikai viszonyait. 4. Ismét nem tudjuk az ivari kiválasztást a statisztikai módszer hiányosságai miatt széleskörű kutatásnak alapjává tenni. Mindamellett valószínű, hogy az ivari kiválogatódásnál, ha erre nézve a statisztikai és biometrikai kutatások már kellően kiterjedtek, eddig még nem ismert új és értékes tapasztalatokkal fogunk gazdagodni. Nevezetesen annak eredményeivel, hogy körülbelül egy generáció óta az embereknek az eddiginél elképzelhetetlenül gyakoribb összetalálkozása, hogy úgy fejezzem ki magamat: „koedukációja” az ivari kiválogatódást kétségtelenül nagyon erősen fokozta és sokkal változatosabbá tette. Valószínű, hogy úgy az agrár, mint az ipari vagy intellektuel munkáscsoportokban még a hátráltató gazdasági tényezők mellett is, sokkal több ma az úgynevezett „szerelmi házasság”, amely, hogy az eugenikát és a fajnemesedést előmozdítja, ismét csak sejtés, de olyan sejtés, amit már egy közel jövő statisztikája igazolhat. 5. Nevezetes eredménye ugyancsak a nemi kiválogatódás szempontjából az eugenikának az a tapasztalat, hogy az elsőszülött emberanyag rosszabb a többinél. Íme, a régieknek egy hibás intuíciója, amely összes jogrendszereiken végigvonul. Valószínű biológiai okát nem találjuk, de nem lehetetlen, hogy úgy az alsóbbrendű, mint a felsőbbrendű népességnél a cölibátus és a monogám nemi élet rendezettsége közötti határvonalon fogantatnak ezek az elsőszülöttek. A helyes ivari kiválogatódás tehát elsőrangúan fontos tényezője volna az eugenikának és hatása valószínűen mérkőzik a miliő összes számbavehető eugenikus hatásaival. Érdekes volna a korreláció koefficienst épen ennek az igazolására külön vizsgálni az endogám és az exogám népcsoportokban. 6. Galton átöröklési törvénye valószínűleg módosulni fog, ha a korrelációt ugyanazon szülőktől származó több utódnál részletesen és minden tulajdonságra kiterjedőleg fogjuk vizsgálni. A biometrika mai álláspontja azért egyoldalú, mert csak egy vagy két testi és szellemi tulajdonságot vizsgál. Monogám házasságokban ugyanattól az apától és anyától született gyermekek ugyanabban a gazdasági miliőben sokszor már életüknek első éveiben is óriási különbségeket mutatnak a testi és szellemi tulajdonságok tekintetében. Ebből a tényből csak arra akarok rámutatni, hogy előttünk még merőben ismeretlen és egyelőre még ki nem kutatható biológiai okok, legeslegvalószínűbben a koncepció körülményei és némileg talán a graviditás körülményei, milyen óriású befolyással vannak az utódok különbségeire.

32


A társadalmi viszonyoknak és a nemi kiválogatódásnak a faj testi és szellemi tulajdonságaira való, eddig alig egy-két ismert hatásából a faji eugenikára vagy épen a faji szupremáciára következtetéseket vonni merő képtelenség. Finot érdekesen mutatja ki ezeket a szubjektív koponyákból származó hebehurgya szociológiai következtetéseket. És manapság nem lehet eléggé tiltakoznunk a germán faj szupremáciájának áltudományos megállapításai ellen. 7. Ami a gyakorlati eugenika tudományát illeti, bármennyire érdekfeszítők is a biológiai kutatások, bármennyire érdekesek a biometrikai fölmérések, mivel a szélesebbkörű emberanyagkutatások adatai csak a reprezentatív statisztika értékével bírnak, ezek a kutatások a fajnemesítés gyakorlati tudományának fölépítésére ma még nem elégségesek. Amilyen helytelen ösztönnel azonban a régiek az elsőszülöttségi jogot és a cölibátust megcsinálták, akkora intuícióval és akkora joggal már a mai társadalom is belenyúlhat az emberanyag javításának kérdésébe. A vasectomia sebészi beavatkozása, amely a nemi ösztön kielégítését legkevésbé sem befolyásolja, vagy hogy én is mondjak egy javaslatot: a hisztériás nőnek sterilizálása és esetleg prostitúcióba való sorozása sokkal kevésbé inhumánus, mint a spártaiak Τajgetoszsziklája. 8. Mivel magára a degeneráció kérdésre sem lehet egyszerű igennel vagy nemmel felelni, a fajnemesítés előmozdítására javasolt társadalmi eszközök is értékben és kivihetőségben nagyon külömbözők. Inkább azt a kifejzést használhatnám, hogy az emberiség nagy vonásokban véve nem degenerálódik, hanem deformálódik. Csökevény szervei lassanként eltünedeznek, agya és speciálisabb munkára formált keze fejlettebb lesz. Élete meghoszszabbodik a fölső határában és gyermekhalálozási arányszáma lényegesen megjavul. Eltűnik ugyan a testi erő és fejlettség, de helyette megkönnyebbedik a munkája, javulnak lakási és táplálkozási viszonyai. A félreismert degenerációnak egyik jellemző oldala lesz az, hogy a szellemi erőfeszítések az újabb generációkat az ipari munkásságnál csakúgy, mint az intellektueleknél lényegesen deformálták. Természetesen ezzel egy sereg úgynevezett „degeneratív” jelenség, új betegségek, idegbajok és az öngyilkosságok nagyobb száma jár együtt. Ez a szelekció azonban már magában véve is igyekszik az egyensúlyt megtartani. Még egy orvosi szempontból nagyon érdekes tünet a fertőző betegségek terjedése és átöröklődése. A középkori Európában a vérbajnak nagyon jelentékeny percentje halálos kimenetelű volt. Ma úgylátszik, hogy minden öröklékenysége mellett enyhébb a lefolyása. Valószínűleg így van ez a tuberkulózisnál is, ahol a megjavult miliő előmozdíthatja annak leküzdhetőségét. Legjobban degeneratív öröklékeny betegség valószínűen az alkoholizmus, amelynél nincs olyan kiküszöbölt tényező, amely a degenerációt ellensúlyozná.


33

A mesterséges kiválasztás tehát, ha tudományos szigorúsággal vesszük, ma is csak olyan intuitív, mint amilyen volt a régiek mesterséges kiválasztása ha sokat nyert is az idők folyamán humanitásában. A régi társadalmak eugeneziset a maiéval összehasonlítani azonban, szóval a degeneráció kérdésére és a tudományos eugenika lehetőségére igennel vagy nemmel felelni ma még tudománytalan álláspont. Mert indukcióink nem hatoltak el még sem a jelen keresztmetszetében a nagy tömegek általánosságába, sem pedig a múltnak hosszmetszetében annyi generációra, amelynél már szigorúan tudományos lehet a következtetés. 9. Jellemző jelensége a mai tudományos faj nemesítésnek, de már-már az állami életek ingadozó szociálpolitikájának is a pozitív kiválasztás. Magától értődik, hogy a mesterséges kiválasztásnak is kétfelől kell kiindulnia. A pozitív kiválasztás munkája az eugenika fokozása, a negatív kiválasztás munkája pedig a degeneráció csökkentése. A mai társadalom negatív kiválasztása enyhébb és humánusabb. Pozitív kiválasztása pedig lényeges haladás az elmúlt társadalomnak munkájával szemben. Természetesen a pozitív kiválasztásnak a természetes kiválasztás demokratizáló és homogenizáló vonalával egy irányba kell esnie é s l e g f ö l e b b a n n a k a n i v ó j á t e g y k i c s i v e l e me l n i e . Épen ezért nem szabad ma még Übermensch-tenyésztésre, avagy zseni-produkáló ösztöndíjazásra gondolni, hanem az equal chance és equal starting elvét kell, amennyire lehet: megvalósítani. 10. Legnagyobb és a mai szociális életrendbe legjobban belenyúló problémája az eugenikának a neo-malthuzianizmussal való kapcsolata. Franciaország kicsiny születési arányszáma, legnagyobb gazdagsága és talán legmagasabb standard of life-ja, mindezek mellett egyik legkisebb gyermekhalandósága áll egyfelől az összehasonlításra, másfelől a proletariátusnak vagy a keleti államoknak sokgyerekrendszere, alacsony társadalmi igényei és nagy gyermekhalandósága. A neo-malthuzianizmust és az egykekérdést sem szabad abszolút jónak vagy rossznak és abszolút eugenikusnak vagy degeneratívnak fölfogni, még kevésbbé szabad az egészet bizonyos előreszupponált társadalmi teleológikus álláspontból tekinteni. Más kérdés lesz a népszaporodás kérdése, ha az egyeddel és más, hogyha az állammal hozzuk kapcsolatba. Az egyedre nézve az eugenikus születések, a nyugodt monogámia és a magasabb standard of life felé való áhítozás szinte parancsolólag diktálják az egykét. Az államnak szüksége van a munkaerőre, szüksége van katonára, a társadalmi együttműködés és a munkamegosztás nem függ az élelmiszerek produkciójától, hanem átlag tökéletesebb a sűrűbb népességű közületben. Íme, az éremnek mind a két oldala. Az egyénre nézve legtöbbször a neo-malthuzianista álláspont ajánlatos, az államnak ennek az ellenkezője. Nem vezetnek bennünket holmi régi államhatalmi, politikai ideológiák, amikor ezt konstatáljuk. De hiszen ugyanaz a társadalmi eugenika, amelyik a negatív

34


kiválasztással kiküszöbölni igyekszik a degenerációt, a pozitív kiválasztás terén ma még alig tehet egyebet, minthogy a neomalthuzianista elv ellen működik és lehetségessé teszi az eugenikus fajok és családok szaporodását. Csak természetes, hogy itt ismét együtt kell működnie a pozitív és a negatív kiválasztásnak. Mert nyakrafőre fokozni mesterségesen a szaporodást, nem lehet a célja eugenikus szociálpolitikának. A népesedés-statisztika azonban ma még olyan kevés tényt tud fölmutatni, amelyben a szaporodás mesterséges fokozása eredménnyel jár, hogy az egyke-kérdés pozitív beavatkozású tendenciáit a tudomány szempontjából még nagyon kezdetlegesnek kell bevallanunk. 11. A fajnemesedésre vonatkozó minden pozitív vagy negatív beavatkozás egy láncszemét képezi annak a jövő emberiség jólétére irányuló közmeggyőződésnek, amelyet eugenetikus morálnak nevezhetünk. Ez a morál máris alakulóban van. Legprimitívebb tétele maga a neo-malthuzianizmus. Az egyház befolyása morális elvvé emelte a közmeggyőződésben a fogamzások meggátlásának erkölcstelenségét. S jóllehet, nagyon ritka az olyan házasság, amelyikből huszonöt gyermek származik, még ma is komolyan beszélnek az emberek arról, hogy szabad-e meggátolni a fogamzásokat vagy sem, mintha eddig senkisem tette volna évszázadokon keresztül s mintha a neo-malthuzianizmus új dolog volna. A gazdasági érdek eddig is megcsinálta a neo-malthuzianizmust. De az eugenikának vívmánya és haladása az olyan öntudatos malthusi elv, amelyik bizonyos időkben, például a házasság legelején, vagy az egyik házastárs betegségének tartama alatt igyekszik kizárni a koncepciót. Nagyon természetes mindezek mellett, hogy az a pozitív kiválasztás, amely az átlagon fölüli emberek szaporításának előmozdításával vagy kedvezőbb körülmények biztosításával igyekszik fokozni és szaporítani a jó emberanyagot, szóval az egyke ellen működik, épen úgy az eugenikus morál szellemében való. 12. Az eugenikának imént elmondott programmjából nyilvánvaló, hogy a teljes tudományos megalapozottság hiánya ellenére is annak egynémely követelése pozitív vagy negatív kiválasztással már a mai társadalmi rendben megvalósítható. De az eugenika szociális tudomány is lévén, megoldása a legnagyobb mértékben összefügg a szociális problémák megoldásával. A jövőnek fejlődési képe az, hogy egyfelől a biológiai kutatások, másik oldalról a statisztikai fölvételek tökéletesebbé teszik a biometrikát. És mélyebben megássák az eugenika tudományos alapjait. Elkezdhetjük a generációk pontosabb megfigyelését és a javuló társadalmi rend tökéletesebb miliőt fog adni az eugenika számára: fokozni fogja a nemi kiválogatódás lehetőségeit, esetleg a monogámia tartamát, nyugodtabbá fogja tenni a koncepció és a graviditás idejét, kisebbíti a gyermekhalandóságot, szóval elősegíti az eugenika materiális föltételeit.

Epstein: A fajnemesítés (eugenika) problémái

35

Akkor majd még humánusabb lehet a negatív kiválasztás és még erőteljesebb a pozitív. Akkor majd rátérhetünk az eugenika fényűzésére: az Übetmensch-ek és zsenik tenyésztésére. * Dr. Epstein László-t a vitában való részvételre tulajdonképen nem az eugenikával kapcsolatos szempont, hanem az a körülmény indította, hogy az itt elhangzott előadások során az elmegyógyintézetekről oly irányú megemlékezés történt, amely alkalmas lehet arra, hogy azt az idegenkedést, amely a tébolydákkal szemben széles körökben amúgy is fennáll, még növelje és azt a kelletlenséget is igazolja, amellyel az állam az elmebetegek ügyét úgyis kezeli. Dr. Fülöp úr ugyanis, azon intézmények között, amelyeket eugenikai szempontból károsaknak tart, az elmegyógyintézetet is említette, mert ez, szerinte, az elmebetegek propagációjának lehetőségét előmozdítja. Madzsar tagtárs úr ugyanazt a nézetet vallja, mint Fülöp tagtárs úr, sőt annak még valamivel részletesebben is és élesebben, hogy ne mondjam, ridegebben ad kifejezést: „Ma tudjuk azt, hogy az elmebetegségek örökölhetők és ez a társadalom az elmebetegeknek csak kis százalékát helyezi el zárt intézetekben, ott gyógyítja őket és ha „meggyógyultak” akkor ismét szabadon ereszti. Ez a gyógyítás nagyon hasznos lehet az egyén szempontjából, esetleg újra munkás tagja lesz az illető a társadalomnak. De a csíraplazmát gyógyítani, az öröklést javítani nem lehet és minél hosszabb időn át tartjuk életben az elmebetegeket, annál jobban ártunk a jövő generációnak, mert annál több idejük van szaporodni.” Aki dr. Madzsar urat és az ő humánus gondolkodását, az ő önzetlen és hasznos társadalmi működését nem ismeri, könnyen azt hihetne, hogy az, aki az idézett kijelentést tette, csak valami kannibál természetű ember lehet. Hiszen mintegy szemrehányásképen veti oda a társadalomnak, hogy az elmebetegeket egyáltalában megtűri, mintegy kívánatosnak állítja oda, hogy életüknek mielőbb véget vessünk. De vajon teljesíthető kívánság-e ez? Nem mint orvos kérdi ezt szóló, akinek hivatásából folyó lelkiismereti kötelessége, hogy még a legnyomorultabb életet is, amennyire csak lehet, megnyujtsa, hanem kérdi ezt mint a megterhelt társadalomnak egy tagja. Senki jobban, mint az elmeorvos, nevezetesen mint az intézeti elmeorvos nem tudja, hogy az elmebetegek eltartása mily óriási terhet képez az államra nézve; senki nálánál jobban nem tudja, hogy az elmebetegek túlnyomó része mily nagy nyűge a hozzátartozóknak, a társadalomnak, sőt önönmagának. De elvégre elpusztítani őket nem lehet, sem őket nyomorultul elpusztulni vagy a közbiztonságot általuk veszélyeztetni nem engedhetjük és azért valamiképen el kell őket látni. Miután pedig ellátásuk oly feladat, amelynek a hozzátartozók rendszerint alig tudnak megfelelni, ennélfogva ellátásukról az állam-

36


nak kell megfelelő intézmények útján gondoskodnia, amelyeknek legfontosabbja az elmegyógyintézet. Az elmegyógyintézetnek legalább az érintett szempontból való szükségességét tehát tagadni nem lehet és bizonyára a t. előadó urak sem tagadják; sőt épen az ő saját szempontjukból, az eugenetika szempontjából, nem vonhatják kétségbe az elmegyógyintézet hasznos voltát, mert az elmebetegeknek a külvilágtól való elszjgetelése által akadályozza meg az intézet ezeknek szaporodását. És ennek helyes felismerésében kétségtelenül még keveseli is dr. Madzsar úr a meglevő intézetek számát, mert hiszen nagyon helyesen emeli ki, hogy „a társadalom az elmebetegeknek csak kis százalékát helyezi el zárt intézetekben”. Eddig a pontig tehát egy úton haladunk, de innen túl már utunk kétfelé ágazik. Az elmebetegek elzárásán túl az elmegyógyintézet a t. előadó urak szerint, már csak káros működést fejt ki, amennyiben „a betegek életét meghosszabbítja, őket gyógyítja és ha „meggyógyultak” ismét „szabadon ereszti”. Erre szólónak, mint elmegyógyintézeti orvosnak nincs más kívánsága, mint az, hogy bár fejtenék ki intézeteink minél szélesebb arányokban a terhükre rótt „káros” működést; bár szolgálnának rá az elmeorvosok, minél nagyobb mértékben a t. előadó urak szemrehányására. Fájdalom, még nem eléggé hibásak. Mert ha a betegek életének fentartásában és meghosszabbításában van is némi részük, itt-ott talán jelentékeny részük is, mégis annak elérésében, hogy a betegek meggyógyuljanak — amit azonban nem kell idézőjel közé iktatni, mert a gyógyulás nem képzelt, nem mondva csinált, hanem valóságos — az ő aktív szerepük szóló bevallja, még nagyon szerény, mindenesetre sokkal csekélyebb, semmint azt maguk óhajtanák. De igenis megtesznek mindent, amit emberség, tapasztalat és tudomány a betegek érdekében rájuk parancsol, igenis azon vannak, hogy a betegeket minél jobban gyógyítsák, őket, ha lehet, meggyógyítsák és hozzátartozóiknak s a társadalomnak épen adják vissza. Ezen törekvésükkel emberi, orvosi és állampolgári kötelességet teljesítenek és amennyiben törekvésük sikerrel jár, ez, eltekintve minden erkölcsi mozzanattól, kétségtelen anyagi előnyt is jelent, mert a társadalomban egy tisztán konzumáló egyén helyét egy produkáló foglalja el. Ε siker értékét azonban a t. előadó urak kétségbevonják, mert, szerintük, ezen állítólagos sikerrel ártanak a jövő generációnak. Ártanak, mert, „ma tudjuk azt, hogy az elmebetegségek örökölhetők . . . ” és mert „a csíraplazmát gyógyítani, az öröklést javítani nem lehet”. , Hát tény, hogy az elmebetegségek örökölhetők. És ezt nemcsak ma óta tudjuk, hanem tudjuk régóta, miként azt is tudjuk, hogy sokféle egyéb betegség és mindenféle jó és rossz egyéni tulajdonság is örökölhető. De tudjuk egyúttal azt is, hogy az esetek nagyobb számában az átöröklés nem következik be az azonosság irányában, hanem a csak elképzelhető leg-


37

nagyobb változatossággal. Hiszen erre alig is kell példát felhozni, mert a mindennapi élet bőségesen igazolja ezen állítást. Nem látjuk-e elég gyakran, hogy testileg és szellemileg kiváló szülőknek mindenféle fogyatkozásban szenvedő, sokszor satnya gyermekeik vannak; sőt ismeretes, hogy épen az emberiség legkiválóbbjainak utódai, ha ilyeneket egyáltalában hátrahagytak, nagyobbára az átlagon jóval alul maradtak. Másfelől épen nem ritka eset az, hogy fajilag értéktelennek látszó szülőktől minden tekintetben kitűnően fejlett gyermekek származnak; miként elég példa van reá, hogy siketnéma szülők teljesen hibátlan gyermekekkel áldatnak meg. Minden elmeorvos számtalan teljesen normális egyént ismer, akinek atyja vagy anyja elmebeteg volt és ismer számtalan épelméjű és ép idegrendszerű szülőt, akinek egy vagy több gyermeke elmebeteg lett. Szóval, a változatoknak oly tömegével állunk szemben az öröklés terén, hogy az ember szinte hajlandó volna azt a véletlen szeszélyének betudni, ha a véletlent a természet rendjében egyáltalában mint okot elfogadhatnók és ha biztosak nem volnánk abban, hogy mint mindennek a természetben, úgy az öröklésnek is megvan a maga szigorú törvényszerűsége. De ezen törvényszerűségről még vajmi keveset tudunk és nem sokkal többet tudunk a csíraplazmára nézve, amelynek morfológiájára, de különösen biológiájára vonatkozó ismereteink még oly kezdetlegesek, hogy legfeljebb bizonyos heurisztikus értékű hipotéziseknél jöhetnek tekintetbe, de semmi esetre sem engednek nekünk ítéletet arra nézve, hogy a csíraplazma gyógyítható-e vagy sem, hogy az öröklést lehet-e javítani vagy nem. De pozitívum gyanánt véve azt, ami csak feltevés vagy lehetőség, még mindig marad egy további bizonytalanság, amely azáltal áll elő, hogy az épelméjűség és az elmebetegség között éles határ nem létezik és hogy az elmebetegség fokának, nevezetesen pedig az öröklés szempontjából való súlyosságának elbírálására, talán az esetek nagyobb számában, biztos ismérveink nincsenek. Bár tehát az elmeorvos bizonyára az utolsó, aki közömbösen nézi az elmebetegek szaporodását és a maga szerény működési körében nem is mulaszt el semmit, amit ezen szaporodás megakadályozására tehet, mégis azt kérdi szóló, hogy oly hiányos ismeretekből, amilyenek az előbb előadottak szerint az öröklésre vonatkozó ismereteink, lehet és szabad-e ilyen még csak sejtelmesnek is alig mondható tudásra oly rendszabályokat alapítani, amelyeknek eredménye a jövendő generáció szempontjából legalább is kétes lenne, de amelyek kivitelükben az élő generációra nézve, eltekintve attól, hogy a jóhiszemű tévedésnek épúgy, mint a gonosz visszaélésnek tárt kaput nyitnának mindenesetre kegyetlenek volnának? És kegyetlenek nemcsak azokra nézve, akiket ama rendszabályok személyük, sőt életük épségében támadnának, hanem kegyetlenek mindazokra nézve is, akiket az utóbbiakhoz általános emberi érzés vagy épen rokoni kötelék fűz. Már edig a kegyetlenségnek

38

Epstein: A fajnemesítés (eugenika) problémai

elvből való gyakorlása még sem lehet helyes és célszerű, még hogyha ezen elvnek elméleti hirdetését valamiképen meg is lehetne indokolni. Mert minden életnek meg van a saját magához való joga és a társadalomnak nincs joga követelni senkitől sem, hogy magát vagy gyermekeit érte feláldozza. De nem is lehet az eugenikai törekvésnek helyes útja az, amely a leghatalmasabb életösztönök figyelmen kívül hagyásával és az egyéni életérdekek elgázolásával akar célhoz vezetni. Mert ezen az úton csak pusztítást tehetünk, de pozitív munkát nem végzünk. Pozitív eugenikai munkát akkor végzünk, ha egyfelől a lehetőségig kiküszöböljük életviszonyainkból mindazon tényezőket, amelyek az emberi szervezet kifejlődésére és életére káros hatással vannak és ha másfelől életviszonyainkban az emberi szervezetre nézve a lehető legkedvezőbb életfeltételeket megteremtjük. Nem lehet szóló célja és szándéka, hogy ezt itt részletesebben kifejtse, mert ezáltal nemcsak egy szerény hozzászólásnak, hanem egy önálló előadásnak és még inkább illetékessége határát is messze túllépné. De ha nem is terjeszkedhetik ki mindezen kérdéseknek az eugenikához való viszonyának taglalására, egyikét e kérdéseknek mégis legyen szabad röviden érintenie: a feminizmust. Mellékes itt az, hogy e kérdésben szóló milyen álláspontot foglal el. Pusztán arra a veszélyre akar utalni, amelyet mint elmeorvos fajbiológiai, tehát eugenikai szempontból abban látna, ha a feminisztikus törekvések, amelyeknek nagy részét egyébként ő maga is jogosnak, helyesnek és üdvösnek tartja, az egész vonalon úgy érvényesülnének, amint azt a radikális irányzat óhajtja. Ezen irányzat törekvése ugyanis az, hogy az emberi társadalom összes funkcióiban a nő a férfival teljesen egyenrangú és egyenjogú tényező gyanánt szerepeljen. Annak, hogy ez megtörténhessék, szükségképeni előfeltétele vagy velejáró követelménye az volna, hogy a nő minden tekintetben és minden irányban ugyanazokat a kötelességeket vállalja, amelyek ezidőszerint csak a férfit illetik, vagyis, hogy az élet küzdelméből a nő époly mértékben vegye ki a részét, mint a férfi. Az élet küzdő terén tehát, ahol ma még nagyobbára csak férfiak küzdenek, ezután férfiak és nők vegyesen küzdenének anélkül, hogy ez utóbbiak igényt tarthatnának a maguk számára azokra a tekintetekre, előjogokra és kiváltságokra, amelyeket ezidőszerint még élveznek. A nő tehát irgalmatlanul ugyanoly mértékben mint a férfi, kivolna téve mindazon káros tényezőknek, amelyeknek súlyos ostorcsapásai alatt a férfinemnek oly nagy és úgy látszik, még mindig emelkedőben levő hányada megrokkan. Már pedig épenséggel nem tehető fel, hogy ezen ostorcsapások alatt a nő kevesebbet szenvedne, sőt inkáb biztosra vehető, hogy az általában gyengébb testalkotású és finomabb idegzetű nő, akit szervezetének különböző életfolyamatai amúgy is oly nagy fokban, sokszor kóros magaslatig megviselnek, az élet küzdelmével járó káros tényezők hatása alatt sokkal előbb és sokkal inkább

Berkovits: A fajnemesítés (eugenika) problémái

39

merülne ki, mint a férfi. Mindazon ideg- és elmebajokhoz, amelyek a női nemet most is veszélyeztetik, hozzájárulna meg a neuraszténia és a paralizis, ez a két exquisit kultúrbetegség, amely a női nemet most még meglehetősen megkíméli es szedné az ő soraiból époly tömegesen vagy még nagyobb aranyban áldozatait, mint a másik nem kebeléből. Ezen állítás nem holmi elméleti konstrukció, hanem tapasztalati tényekből levont következtetés, amely adatokkal igazolható. Vizsgálat tárgyává tette ugyanis Epstein a női nemnek a paralízisben való részesedését és megállapította, hogy nálunk Magyarországon a paralízisben szenvedő nők száma úgy aránylik a paralitikus férfiakéhoz, mint 1: 4.4. Ezen arányszám azonban lényegesen más és más, ha társadalmi osztályok szerint csoportosítjuk a betegeket. Ily vizsgálat mellett azt találjuk, hogy abban a társadalmi osztályban, amelyhez a földbirtokos, tisztviselő, ügyvéd, orvos, bíró és hasonlók tartoznak, tehát abban a társadalmi osztályban ahol a nő, ha esetleg szerény viszonyok között is, de az élet gondjaitól többé-kevésbbé megkímélve él, az arányszám körülbelül 1:12, 1:14, sőt 1:18, vagyis 12, illetőleg 14 és 18 paralitikus férfire esik egy paralitikus nő; de már a kereskedő osztályban, ahol a nő sokszor tevékeny részt vesz a férfi munkájában, az arány kb. 1:6, napszámosoknál kb. 1: 2, cselédeknél pedig már tendenciát mutat arra, hogy a női nem hátrányára megforduljon. Látnivaló ebből, hogy abban az arányban, amint súlyosbodik a teher, melyet az élet a nő vállaira rak, szaporodik egyúttal a paralizis női áldozatainak száma. És ami áll a paralizisre, az minden valószínűség szerint áll, mutatis mutandis, a neuraszténiára is. Kétségtelen tehát, hogy amennyiben a nő az élet küzdelmében épúgy venne részt, mint a férfi, annak elháríthatlan szomorú következménye az volna, hogy nemcsak a férfi, hanem a nő is súlyosan megviselt idegrendszerrel terheltetnék és így a nő ahelyett, hogy az ő ép idegrendszerével az amfimixis útján a keletkező magzat javára ellensúlyozná a megrongált idegzetű férfi degeneratív hatását, inkább ellenkezőleg, még súlyosbítaná ezen hatást, halmozná a terheltséget és ezáltal elősegítené és siettetné a fokozódó elfajulást. Szóló feltételesen beszél, mert hiszi, hogy ez a gyászos állapot nem fog bekövetkezni; hiszi pedig azért, mert bízik abban hogy a szociális viszonyok előbb-utóbb olyan alakulást gognak nyerni, amely a nőnek az élet küzdelmében való részesedését fölöslegessé teszi. Ezen alakulás pedig nem lehet más, mint olyan, amely az emberi társadalom minél szélesebb rétegeiben a lehető legnagyobb művelődést és jólétet teszi lehetővé; ebben rejlik pedig a legjobb és legbiztosabb eugenika. Dr. Berkovits René szerint nemcsak a nézőpontok tisztázása miatt, de hogy céltudatos, gyakorlati eugenikát űzhessünk,

40


szükségesnek tartja, hogy két problémának: a szerzett tulajdonságok átöröklésének és a degenerációnak egymáshoz való viszonyát megállapítsuk. Véleménye szerint ugyanis az egész degeneráció-kérdésnek más és más a jelentősége, aszerint, hogy a szerzett tulajdonságok átöröklését állítjuk vagy tagadjuk. 1. Dr. Detre László úr felszólalásában azt a tényt, hogy a szülő szerzett immunitását az utódnál is megtaláljuk, mint pregnáns bizonyítékot hozza föl a szerzett tulajdonságok átöröklésére. Ez esetekben pedig szó sincsen átöröklésről, hiszen Polano régibb és Konrádi Dániel újabb vizsgálatai kétségtelenül bizonyítják, hogy ez az immunitás az apáról soha, hanem csak az anyáról „öröklődik” az utódra, azaz egyszerűen a méhlepény vérkeringése az immun-anyagokat a már fejlődésben levő utódba juttatja. Egyáltalában e kérdések vitatásánál az a legnagyobb hiba, hogy az átöröklés fogalmát még biológusok is gyakran populáris értelemben használják, s az „öröklött” és „veleszületett” között különbséget nem tesznek. Már pedig, ha a fogalmakat tisztázni óhajtjuk, az átöröklés szót csak igazi, szigorúan biológiai értelemben szabad használni, amikor is legáltalánosabban azt a folyamatot értjük rajta, amely az előd formáit és tulajdonságait a c s í r a s e j t e k ú t j á n az utódra átviszi. Ilyen értelemben igen tanulságos R. Semonnak legutóbbi beismerése, hogy ha a szerzett tulajdonságok átöröklését egyes kísérletek bizonyítani látszanak is, ez az átöröklés akkor is csak k ü l ö n ö s e n kedvező e s e t e k b e n vehető fel. Már pedig biológiai törvények megállapításánál nem a különösen kedvező, hanem az á l t a l á n o s esetekből kell kiindulni. Úgy hogy a dolgok ma úgy állanak, hogy a biológia mindinkább közeledik Weismann nézeteinek általános elismeréséhez. (Felszólaló rövid áttekintést ad a legújabb idevágó kísérletekről, amelyek a parallelindukció fogalmának kidolgozásával a szerzett tulajdonságok átöröklődését megcáfolják.) Még határozottabb a pathológia álláspontja, amely egyetlen esetet sem ismer, ahol a szülő szerezte betegség az utódokra átmegy. Az ú. n. hereditásos megbetegedések mind csírabetegségek, amennyiben az a generáció, amelyben a betegség fellépni látszik, már maga is örökölte a kóros elváltozást, amire legérthetőbben az a tény utal, hogy gyakran több testvér betegszik meg (endogén elmebajok, izomrendszeri megbetegedések, vérzékenység stb.) A főkérdés már most az, hogy látszólag egészséges emberek csírái hogyan betegedhettek meg, azaz hogy miért jelennek meg esetleg több egészséges generáció után a csírabetegségek. Igen valószínű a mendelezés tényének analógiájára az, hogy néhány generációval előbb is jelentkezett a betegség — Strohmayer a bajor királyi családra nézve pl. bebizonyította ezt a felfogást — azután szünetelt, ami 3—4 generáció után elég az elfeledésre; valószínű továbbá a kétoldali terheltség szerepe,


41

amely a lappangó bajt manifesztté teszi, esetleg a hibás csírakombináció (az „össze nem illés”) is számba jöhet. Gyakorlatilag nagyon fontos végül a csíramérgezés (blastophoria, Forel), amennyiben mindazok a behatások, amelyek a csírákat az egyénben megmérgezik, öröklődő megbetegedést hoznak létre, még pedig tekintet nélkül arra, hogy az egyént megbetegítették-e vagy nem. Legismertebb és talán legrombolóbb csíraméreg az alkohol, továbbá az ólom, a higany, esetleg a nikotin. Másodsorban számbajönnek a szervezetben keletkező toxinok, legfőkép a fertőző betegségeknél (lues, tuberkulózis, malária, stb.), azután egyes szervi megbetegedéseknél (pl. vesebajoknál, paizsmirigybántalmaknál stb). A csíramérgezésnél azonban sohasem valamely betegség átörökléséről van szó, hanem minden valószínűség szerint csak az utód gyengítéséről; így az alkohol a szülőnél pl. májzsugort vagy elmezavart idéz elő, az utód pedig általában gyenge, degenerált lesz, de sem májzsugorban, sem elmezavarban nem fog szenvedni; hasonlókép áll a dolog a luesnél (a veleszületett lues más, mint az öröklött lueses degeneráció). Még egy príncipiális különbség van a csíramérgezés okozta s a másformájú (mendelezés, hibás csírakombináció stb. folytán) öröklött megbetegedés közt, aminek a jelentősége a degeneráció szempontjából eléggé nem hangsúlyozható: s ez az, hogy a csíramérgezés hatása 2—3, de legkésőbb négy generáció után, e generációk egészséges életmódját és még inkább egészséges egyedekkel való párzását feltételezve, teljesen megszűnik. A csíra kigyógyul a mérgezés következményeiből. Egyébként a csíramérgezés egész jelentősége még nincs exakte megállapítva. A csírasejtek védett helyzete, a vérkeringésben való minimális részvételük (Ribbert karmin kísérletei) s sok más tény, kérdésessé teszik, fogja-e a tudomány is olyan valószínűnek tartani a mérgezés lehetőségét, mint teszi azt ma pl. az antialkoholista propaganda. Végül, amikor tulajdonságok, környezeti hatások átörökléséről van szó, nem szabad négy-öt ezredév históriai fejlődésére olyan filogenetikai princípiumokat alkalmazni, amelyek csak évmilliók folyamán fejtik ki esetleges hatásukat. Különösen nem akkor, ha nem fejlődésben levő, hanem kialakult és megszilárdult fajokkal (artfest-fajokkal) van dolgunk. Arra pedig számtalan bizonyítékunk van, hogy az ember, mióta mint homo sapiens megjelent a történelem színpadán, zoológiái értelemben artfest faj (Martius). 2. Ezekben határozottan állást foglalva a szerzett tulajdonságok átöröklésének lehetősége ellen, hozzuk ez álláspontot kapcsolatba a degeneráció problémájával. Mi a degeneráció? Biológiai értelemben a degeneráció olyan öröklött s így szükségkép továbbörökölhető elváltozásoknak, típustól való eltéréseknek az összege, amelyek az egyén fajilag kisebb értékűvé teszik. E definícióval kizár-

42

Berkovits: A faj nemesítés (eugenika) problémái

juk a fajra közömbös variációkat s meggátoljuk azt, hogy tisztán társadalmi kritériumok alapján állapítsunk meg degenerációt. Ilyen értelemben nézzük, igaz-e az, hogy a mai kor emberei degeneráltabbak, mint a régebbi generációk, s hogy igaz-e az, hogy ez a degeneráltság a mai kultúra gyümölcse? Az „öreg emberek” s a múlt dicsérői mellett a statisztika is ezt látszik bizonyítani. De ne felejtsük el, hogy mindezek a források csak 1—2 generációt néznek, s beleesve a „közelség illúziójába”, azt ami esetleg individuális és korbeli, általánosnak és fajbelinek látják. Felhozzák, hogy pl. Franciaországban a katonamértéket száz éven belül 10 c-mrel csökkenteni kellett, Szászországban pláne 20 cm-rel, s ebből a mai nemzedék testi elsatnyulására következtetnek (Donáth). A dolog magyarázata azonban egyszerűen az, hogy ma több katona kell, mint száz év előtt, s miután a születési arány ma sokkal kisebb, nem lehet elegendő számú magas embert találni, minek folytán a katonamértéket le kellett szállítani. (Szükségtelen, hogy azt a nézetet, amely szerint a születési arányszám kisebbedése is degenerációs jel, tárgyaljuk; ezzel a hipokrita felfogással polemizálni nem is érdemes.) A degenerációt hirdetők leghatalmasabb érve az az állítás, hogy az elmebetegek száma az előhaladó kultúrával folyton növekedik. Így ha a legkultúráltabb államot, Angliát nézzük, itt (ahol már 1860 óta pontos összeírások vannak) tízezer lakosból 1870-ben 25, 1900-ban már 33 esett elmebetegségbe, az amerikai Egyesült Államokban 1890-ben 30, 1900-ban már 44. Hát bizony ezek a számok világosan beszélnek, csak nem jól értik meg őket. Semmi sem bizonyítja, hogy ezt a nagy progressziót a kultúra rovására lehet írni. Sem biológiai tapasztalatok, mert ha a testi munkás izomzata a munkában erősödik, valószínűtlen, hogy a szellemi munka szervére a gyakorlat ellenkező hatással legyen, sem más észleletek. Braun Róbert kimutatta, hogy a modern gyáriparban a tanulatlan munkás kiszorítja a tanultat, tehát a kultúra megkönnyíti a munkát. Csak jobban meg kell nézni a számokat, s akkor kiderül, hogy míg pl. Angliában az elmebetegek száma az utolsó harminc évben csakugyan 25-ről 33-ra emelkedett, addig Írországban 21-ről 46-ra. Pedig közismert dolog, hogy az utóbbi kultúrában rendkívül hiányos ország. A magyarázat az, hogy az elmebetegek számát a kultúrát megelőző, vagy sok országban ezt helyettesítő álkultúra emeli. Mert mi a kultúra? Helyesebben mi a mai kultúra? A kapitalizmussal összefüggő, belőle kinövő világberendezkedés: a pénzgazdaság, közlekedés, kereskedelem és ipar, természettudomány és technika, a kényelem és luxus, szellemi téren pedig az individualizmus (sit venia verbo). Az álkultúra pedig e világberendezkedés árnyoldala: az alkohol, a lues, a tuberkulózis, a mesterséges izgatószerek, a kellő pihenés hiánya, a rossz táplálkozás. Ahol az álkultúra erősebb, ott az elmebetegek száma


43

szaporodik. Nincs jobb példa erre, mint az amerikai négereké. 1850-ben 1 millió néger közül 169 elmebeteg, tíz év múlva 175, tehát alig változik a szám. 1863-ban felszabadítják a négereket s tíz év múlva az elmebetegek száma 367-re, tehát a kétszeresére szökik fel; az álkultúra megkímélte a rabszolgát, de teljesen rávetette magát a „szabad” négerre, akinek az igazi kultúrából semmi sem jutott. A fenti számoknál nem szabad kifelejteni, hogy csak általában az elmebetegekről szólnak. Ám azért, mert az elmebetegeket mind egy házba csukják, nagy a különbség köztük: vannak endogén eredetű elmebajok (öröklöttek) és exogének (külső behatásra létrejöttek). A nagy emelkedést épen az utóbbiak teszik minden statisztikában: a paralízis és az alkoholpszichózisok — tehát az álkultúra: a lues és az alkohol. Minden kornak megvan a maga képére teremtett sajátos testi és szellemi hatása. Ami a középkornak a tömeghisztéria, az a mai kornak: (egyes apróságokon kívül, mint amilyen pl. az öngyilkosságok nagy száma is) a lues és alkohol okozta elmebetegségek. Ez miliőhatás. A korra ráfekszik, a korral elmúlik, százezreket megmételyez, de a fajt nem bántja. Ha a kapitalizmus miliőjében generációk egymásután esnek is áldozatul, a faj egészségesen kerül át egy új miliőbe. Szerzett tulajdonságok. Hiába szerzik meg generációk, át nem öröklődnek. Mint az ocneria dispor hernyói, melyeket Pictel nem a megszokott tölgyleveleken, hanem dióleveleken tartott, törpe és albínó utódokat nemzettek s bár így történt ez generációkon át: lassankint mindinkább visszatért az eredeti erős és színes alak. A miliő hatása múló: az ősi csíraplazma erős és változatlan, győzedelmeskedő. S ne felejtsük el, hogy a csíramérgezés hatása amúgy se terjed tovább néhány generációnál. 3. Ha tehát a szerzett tulajdonságok átnemöröklődését valljuk, másfelől pedig azt állítjuk, hogy a mai degeneráció nagysága csak látszólagos, amennyiben megnövekedése múló miliőhatásokra vezethető vissza, akkor az eugenika teendői a következők. A múló miliőhatások elleni küzdelem majdnem közömbös (a faj, s nem a mai társadalom szempontjából!); amennyiben a csíramérgezés ellen küzdeni akarunk, az általános higiéniai profilaxis fegyvereihez kell nyúlnunk. Hogy az agitáció ilyen irányban eredményes lesz-e vagy nem, majdnem közömbös: amint kiállotta az emberi faj a középkor, úgy ki fogja állani a kapitalizmus éráját is. Igazi eugenikai teendők csak a másik irányban vannak, tehát a valódi, örökölt degenerációval szemben, amelynél a beteg csíra nemzedékről nemzedékre száll. Ez csak egy módon küszöbölhető ki: kiválasztással. Ebből a szempontból a társadalmi filantropiának mai túlzott formája, amely igazán nem szociális hanem individuális alapon áll, határozottan káros s így erősen

44

Hárnik: Pikler pszichológiája és a Freud-féle pszichoanalízis

restringálandó. Lehet, hogy így a társadalomra nézve hasznos egyének is elvesznek, de az egyén szerepe a társadalomban sem pótolhatatlan, s a faj érdeke magasabb, mint a társadalomé. Továbbá feltétlenül szükséges, hogy a degeneráltak szaporodását meggátoljuk; haemophilia, öröklött hibás konstitúció. endogén elmebajok, öröklött antiszociális hajlandóság stb csak így pusztíthatok ki. A kapitalista társadalom ugyanis jó talaj a degeneráltaknak: részint gazdasági előnyök, részint az erős individualizmus szinte korlátlan alkalmat adnak nekik a szaporodásra. Ezért javasolná Berkovits, hogy a Társadalomtudományi Társaság egy eugenikai bizottságot alakítson, amely az idevágó kérdéseket tanulmányozva konkrét javaslattal lépjen a törvényhozás elé; e kérdésnek a negatív része ugyanis, hogy t. i. kik tiltassanak el a házasságtól, már eléggé érett arra, hogy formulázni lehessen. A kérdés másik része, a pozitív eugenika annál gyengébb talajon áll; alig hiszi, hogy a biometrika használható eredményekre vezessen. Sokkal fontosabbnak tartja az individuális, családi kutatásokat, amint ezt Sommer javaslatba hozta, de ha egyelőre még pozitív eugenikát tudományosan nem is űzhetünk, gyakorlatilag nekünk is élnünk kell vele, mint ahogy tette is az emberiség minden korban. A legnagyobb szabású eugenikai intézmény a keleten a kasztrendszer, Európában a nemesség. Tagadhatatlan, hogy bizonyos fokig az arisztokrácia magasabb emberfajta vagy legalább is az volt addig, amíg ú. n. hadinemesség volt, tehát ameddig megvolt a történelmi szerepe. Ennek megszűntével a nemesség létjogosultsága is megszűnt, s megindult a degenerációja, amely feltartóztathatatlan. De a nemesség középkori tenyésztési elve helyes volt: bizonyos nevelésen és foglalkozási korlátozásokon kívül főkép a rangbeli házasságon alapult. Ma is hasoló módszerhez kellene nyúlni, hogy a mai arisztokráciát, a kultúr-nemességet kialakítsuk. Csakhogy ennek megvalósításától távol vagyunk, rajtunk fekszik a feudális múlt minden nyűge s a kapitalista jelen minden átka. Ha tehát a kiválasztás idevágó elveit még nem is szocializálhatjuk, egyelőre rajta kell lennünk, hogy legalább individuális formában minél szélesebb körben propagáljuk. Ehhez pedig elsősorban kultúra, még pedig az igazi kultúra intenzív terjesztése szükséges. *

Hárnik Jenő:

Pikler pszichológiája és a Freud-féle pszichoanalízis

elfogadott nézet az, hogyha különböző búvárok különböző Általánosan utakon s egymástól függetlenül ugyanazon vagy csaknem össze-

vágó, vagy egymást kiegészítő eredményre jutnak, ezek helyességének valószínűsége nagyon növekszik. Egy ily összetalálkozásra mutat rá


45

G. Rosenstein egy cikke,* melyben megállapítja, hogy a Freud-féle pszichoanalízis és pszichoanalitikus ideggyógymód a Pikler-féle lélektanban nyeri általános megalapozását. A Pikler-féle ellentétességi elvben fekszik, e cikk szerint, végső magyarázata az elnyomás és reakcióképzés azon fontos fogalmainak, amelyeket Freud a lélektan számára meghódított. A szerző egész terjedelmében fogadja el Pikler lélektanát, amely szerinte talán első ízben nyújt bepillantást a lelki történés egészének funkcionális összefüggésébe és amelynek továbbfejlesztésétől további jelentékeny eredményeket lehet várni. Az „iskolás pszichológia” a tudatunkban nem lévő képzeteket „latens elemeknek” nevezi, melyek a „tudat küszöbe alá merültek” és bizonyos körülmények között „reprodukció által” „aktuálissá” lehetnek. Viszont a pszichoanalízisben** elnyomott, elfojtott, a tudat számára tűrhetetlen képzetekről hallunk, „képzetcsoportoknak” aktív küzdelmeiről, tendenciákról, melyek bizonyos kellemetlen képzetkomplexusokat — a fájdalomkerülés elve alapján — a tudattól távol tartanak. Ez a két nem ellentétes, de semmiféle kapcsolatban sem álló nézetet már most viszonyba hozhatjuk és egységbe forraszthatjuk Pikier két alaptörvényének segélyével, melyek megszabják a tudat mindenkori tartalmát és képzetkészletünknek a sorsát. Ε folyóirat olvasói jól ismerik „az élmény megmaradásának és ellentétességének” elveit. Minden új pszichikus tárgynak már átélt ellentétes és ellenállást kifejtő tárgyakkal kell megküzdenie, hogy a tudatba juthasson. Mivel minden új tudatos élmény csak valamivel ellentétben jöhet létre, a tudatos élmény fogalmához a küzdelem és a legyőzés fogalma elválaszthatatlanul hozzátartozik. Képzeteink tehát élménytendenciák, melyeket ellentétes élmények paralizálnak. A psziché „normális” működése már most az, hogy az észrevevés s evvel a tudat tartalmát a külső, fizikai erők szabják meg, míg törekvéseink és cselekvéseink belső erőktől, nevezetesen az értéktényezőktől, a várható örömöket számbavevő értékelésektől függenek. Ellenben „abnormisan” működik a lelki apparátus akkor, ha az értékelés meggyőződéseket és észrevevéseket teremt, amikor is a külső objektív energiák szubjektív értékenergiák által legyőzetnek. Itt és a dinamikus összefüggés további egyensúlyzavaraiban találjuk meg az átmeneteket a pszichopatalógiához és a pszichoanalízissal való kapcsolatot, a következő három szempont figyelembevételével 1. A hallucinációk Pikler szerint akkor keletkeznek, ha — akár a külső erők elesése (pl. az álomban), akár a belső értéktényezők, általában a szükségletkielégítési tendenciák erősbödése folytán — az élményekben levő realizálási tendencia érvényre juthat. Freud primer vágyteljesítésnek tekinti a hallucinációt (és az álmokat is) és praktikusan véve tényleg így áll a dolog; de Pikler mint látjuk, mélyebbre megy és kimutatja, * G. Rosenstein: Julius Piklers „Dynamische Psychologie” und ihre Beziehungen zur Psychoanalyse. Zentralblatt für Psychoanalyse. I. Jahrg. Heft 7/8. ** Rövid bevezetést a pszichoanalízisbe l. Nagy emberek című dolgozatomban. Huszadik Század, 1911. febr.

46


hogy teoretikusan hallucináció lehetséges vágyteljesítés nélkül is az élmény alapsajátságánál fogva. 2. Az öntudatlan Freud-féle fogalmát már most úgy érthetjük meg Pikler alapján, ha arra gondolunk, hogy amiként a pozitív értékelés, az öröm várása bizonyos meggyőződéseket (reális tendenciákkal szemben) a paralízálástól felszabadíthat, a fájdalom elkerülésére való törekvés bizonyos meggyőződéseket és élményeket megint csak reális tendenciákkal szemben a tudatbajutástól távoltarthat, abban megakadályozhat, „elnyomhat” (Verdrängung, Freud). Mindkét esetben, az ellentétesség törvénye alapján ez történik. Egy meggyőződés lesz a pozitív értékelés folytán szabaddá, s egyidejűleg az ellentétes meggyőződés paralizáltatik, elnyomatik a negatív értékelés folytán. 3. A neurotikus tünetek már most úgy keletkeznek, hogy valamely „képzet kibúvik a tökéletes paralizálásából” (Pikler), hogy az elnyomás (Verdrängung) nem sikerül, nem tökéletes, (Freud) az élmény realizálódni törekvése s az ellentétes meggyőződés elnyomó tendenciája kompromisszumban, épen a neurotikus tünetekben, egyenlítődnek ki. Sokat vár még a pszichoanalízis ez eszmék további kimélyítésétől: egyrészt az alvás, az aktív figyelem, az eszmélet spontaneitása tényeinek Pikler rendszerébe való beillesztésétől, másrészt és különösen a szubjektív értékelésnek egy széleskörű pszichológiai alapon felépített értékelméletben való magyarázatától.

Szemlék és jegyzetek Varga Jenő: Gyáriparunk öt évi fejlődése (1901—1906) fejlesztésére irányuló tevékenység támogatására a keresAgyáripar kedelmi minisztérium statisztikát bocsátott közre*: az elsőt az

1901. évről, a másodikat 1906. évről. Ezen kiadványok alapján megkísérelhetjük hozzávetőleges képet alkotni gyáriparunk és gyáripari munkásságunk jelen állapotáról és ötéves fejlődéséről. Mielőtt ezt tennők, néhány megjegyzéssel ezen statisztika megbízhatóságára akarunk kitérni. Elsősorban kifogásolnunk kell a statisztika érthetetlen késő megjelenését. Az adatokat 1906. év okt. 1-én vették fel, a feldolgozás csak 1910-ben jelent meg: 3½ évnyi feldolgozási idő olyan statisztikánál, mely 5—5 éves időközökben jelenik meg, tűrhetetlenül hosszú. Másodsorban nem tudjuk meg, mely üzemeket tekinti a statisztika gyárnak. A törvényes meghatározás szerint „gyárnak tekintendő minden olyan ipartelep, melyben valamely elemi erő által hajtott erőgép van alkalmazásban, vagy amely ha erőgépet nem alkalmaz, de legalább 20 munkást állandóan alkalmaz”. Ezen meghatározás a statisztika szerint „a gyár gazdasági fogalmának meghatározására nem alkalmas, nem különösen az újabb időben, midőn a kis munkabírású elemi erővel hajtott motorok a kisiparban is igen nagy tért hódítottak” (10* o.). Azt várhatná az ember, hogy ezek után pontos meghatározást kapunk arról, hogy a statisztika mit tekint „gyár”-nak. Ebben azonban csalódunk; a jelentés szerint . . . „fenti meghatározást, . . . mint céljainknak meg nem felelőt, megfelelően módosítottuk s az adatgyűjtés körébe mindazon ipari üzemeket bevontuk, amelyek az előző évben rendszerint 20 alkalmazottat foglalkoztattak, vagy pedig az üzemek tömegtermelési irányzata mellett az ipari munkához elemi erőt használnak” (10* o.). Ebből ugyan ismét nem tudjuk meg, mely üzemek vannak itt gyárként felvéve és melyek nem! Az adatok beszerzési módját illetőleg a következőket mondja a statisztika: „Az adatok beszerzésének alapjául gyári jegyzék készült, mely a kereskedelmi minisztérium iparfejlesztési osztályában vezetett gyári törzskönyvből állíttatott össze. A kérdőívek a jegyzékben foglalt gyári vállalatok vezetőségének küldettek meg” (30* o.). Tehát tisztán munkaadók által szolgáltatott adatokkal van dolgunk, mely *A magyar szent korona országai gyáriparának üzemi statisztikája az 1906. évről. Kiadja a keresk. minisztérium 1910.

és munkás

48

Varga: Gyáriparunk öt évi fejlődése (1901—1906)

körülmény a munkabér és munkaidőre vonatkozó adatok mérlegelésénél számon tartandó. Az adatokat 1906. okt. 1-én vették fel; a kérdőívek és utasítások szószerint közöltettek. A felvételből kihagyattak az építőipari, vendéglős, szállodás és kávésipari, továbbá a mezőgazdasági szeszgyári üzemek.

Az adatgyűjtés főeredményei. a) Az üzemek adatai 1906-ban. Ipari üzem volt: Magyarországon Horvátországban Magyarbirodalom

3994 88,1% 539 11.9% 4533 100% (33* o.)

Megjegyzendő azonban, hogy az ipartelepek száma kisebb, mint az üzemek száma, mert ugyanazon telepen a főüzem mellett gyakran 1—2 melléküzemet is folytatnak: Ipartelep volt: Magyarországon Horvátországban Magyarbirodalom

3560 87,7% 499 12,3% 4059 100%

Mivel a fő- és melléküzemek tőkéje, gépei, munkásai rendesen közösek, a statisztikában ezentúl csak a főüzemek szerepelnek. Motoros erőt használt a 4059 telepből 3211 vagyis 79.1%Az összes elemi erővel hajtott motorok száma (beleértve az idegen telepről szerzett árammal hajtott villamos motorokat, valamint a telepen előállított árammal hajtottakat) 8671. Ezek összes lóerejének száma 412.726 (53* o.). Munkás dolgozott a 4059 gyártelepen összesen 335.839; esik tehát átlag egy telepre 82—83 munkás. A következő táblázat, melyet a statisztika 37*, 53* és 56*—60* oldalairól kombináltunk, tájékozást nyújt az összes ipartelepek megoszlásáról a különköző iparágak közt szám, alkalmazott lóerő és munkások tekintetében.


49

Ezen táblázat figyelmes megtekintése több érdekes megfigyelésre nyújt alkalmat. Az ország mezőgazdasági jellegét mutatja, hogy az élelmezési cikkek gyártása a legerősebb iparág, ugy a telepek száma, mint az alkalmazott motorok száma és összes lóereje, valamint az alkalmazott munkások számát tekintve. Ezen iparág alcsoportja közül foglalkoztat a: Malomipar 13.091 alkalmazottat Cukorgyártás 12.502 „ Dohánygyártás 19.018 „ Sör-, maláta- és szeszgyártás 6.586 „ Összesen 51.196 alkalmazottat, vagyis ezen 4 mezőgazdasági terményeket átalakító iparág egymaga az összes gyáripari alkalmazottak majdnem hatodrészét foglalkoztatja. Nevezetes továbbáa fonó- szövőipar csekély jelentősége : mindössze 9,42%-át foglalkoztatja az összes alkalmazottaknak; ezen árúkból tudvalevőleg közel egy milliárd koronára rúgó behozatalunk van! Primitív jellege van a III. csoportnak; a 45 ezernyi alkalmazottból tégla és tűzálló agyagárúk gyártásával foglalkozik 23.405 kőbányászat és kőfejtéssel 5.726 mész- és gipszégetéssel 2.329 munkás összesen: 31.460 munkás foglalkozik egészen tanulatlanul, nagyobb képzést nem igénylő félgyártmány előállítással. Primitiv jellege van a faipari csoportnak is: 41 ezernyi alkalmazottból fűrészelt faáru előállításával, tehát durva félgyártmány készítésével 26.518 munkás foglalkozik. A kapitalisztikus fejlődés előrehaladottságát az alkalmazott lóerők, valamint a foglalkoztatott munkások átlagszáma mutatja meg legjobban. Volt ugyanis:

Az alkalmazottak számát tekintve legtöbb alkalmazott esik egy telepre a textiliparban, továbbá a gép- és vasiparban. Az alkalmazott lőerők tekintetében legtöbb lóerővel a gépgyári, vasgyári és élelmezés, iparagak telepei rendelkeznek, tehát ezek a legkapitalisztikusabb jellegű iparágak. Megjegyzendő, hogy a felvétel időpontiában 125

50


telep szünetelt; az átlagos alkalmazott létszám, tehát a fentieknél valamivel magasabb: Magyarországra 90, Horvátországra 51, az egész birodalomra 85. (63. o.*) Mellőzve a gyártulajdonosok és igazgatók honosságára vonatkozó adatokat, a vállalkozási formák a következő voltak: Az ipartelepet üzembe tartja: Egyéni cég 2081 Részvénytársaság. 673 Szövetkezetek 47 Közkereseti társ. 1068 Az állam 98 Községek 63 Közbirtokosság 4 Egyházak és rendek 16 Egyéb 9 Összesen: 4059 A 673 részben hazai, részben külföldi, de nálunk üzemmel bíró részvénytársaság összes tőkéje 677.515.000 kor. Ezen összegben a külföldi részvénytársaságok tőkéjének csak a nálunk befektetett része van beszámítva. A részvénytársasági üzemek nagyobbak, mint a többiek. Különösen a gépgyártásban és az élelmezési iparban dominál a részvénytársasági forma: mivel azonban a nem részvénytársasági vállalatok tőkéjének nagyságáról a statisztika adatokat nem közöl, ezek magukban kevés érdekű ek. Érdekesek még a motorokra és az alkalmazottak számára vonatkozó adatok: (55* és 64* o.).

Lóerők szerint 87% gőzmotor, 2,7% gázmotor, 9,2% vízimotor volt; a többi benzin, kőolaj stb. Szám szerint 70% 0 gőzmotor, 12,5% gázmotor, 13,3% vízimotor volt. Ebből látható, hogy a gőzgépek átlag sokkal nagyobb lóerővel bírnak, mint a többi motorfajták és hogy a gőzhajtóerő még mindig a döntő szerepet viszi. Nyilvánvaló, hogy sok oly üzem van itt felvéve, mely munkásainak csekély száma (l — 10) folytán a „gyár” fogalma alá csak erőltetve sorozható: a statisztika különben megjegyzi, hogy ezen üzemek nagy része csak ideiglenesen foglalkoztatott ily kevés munkást.


51

b) Az üzemekben 1901-1906-ban beállott változások. Az ipartelepek vagyis főüzemek száma 1901 óta jelentékenyen szaporodott: a 35. oldal szerint „...a s z a p o r o d á s 1417 ipartelepet vagyis 53%-ot tesz.” Ezen óriási szaporodása statisztika szerint részben „a kormányzat által rendszeresen folytatott iparfeljesztési tevékenység következménye . . . részben . . . az ipar természetes fejlődése folytán nemcsak új telepek keletkeznek, hanem nagyszámú kisipari üzem éri el az idők folyamán a gyári jelleget”, részben „az 1901-es statisztikából több, akkor már üzemben volt gyártelep kimaradt”. Új gyár alapíttatott az 1901—1906 években 625 vagyis 15,3%. Ezenkívül 1464 gyár alakíttatott át ezen időközben kibővítés, új gépek vásárlása stb. által. Gyáriparunk gyarapodásának legjobb mértéke az alkalmazottak gyarapodása. Az alkalmazottak összes száma 1906-ban 335.839 1901-ben 259.464 Gyarapodás 76.375 = 29,4%. A tényleges felvétel nem októberben, hanem februárban — kisebb munkáslétszám mellett — történt. Míg tehát az üzemek száma 53,4%-kal, addig a munkások száma csak 29,4%-kal szaporodott; vagyis a kapitalisztikus fejlődés rendes menetével ellenkező jelenség mutatkozik: az üzemek 1906-ban átlag kevesebb munkást foglalkoztattak, mint 1901-ben, mit csak annak tulajdoníthatunk, hogy a kismotorok elterjedése folytán számos oly üzem szerepel 1906-ban, mint gyár, mely 1901-ben még kisipari üzemként szerepelt. A kisebb munkáslétszám nem az üzemek decentralizációja folytán, hanem csakis nem megfelelő statisztikai kategóriák alkalmazása által mutatkozik. Ezt legjobban látjuk, ha a legalacsonyabb munkáslétszámmal bíró gyárak számát a két felvételnél összehasonlítjuk 1901-ben 1906-ban 1—05 alkalm. foglalk. 97 üzem 3,67% 457 üzem 11,6 6—10 „ „ 176 „ 6,60% 444 „ 11,2 11—20 „ „ 465 „ 17,60%______ 712 „ 18,1 Összesen 738 üzem 27,89% 1613 üzem 40,9 1901-ben az 1—20 munkást alkalmazó vállalatok csak 27%-ra, 1906-ban már 40% -ra rúgtak, ami a kapitalisztikus fejlődéssel ellenkezik. Az egyes iparágak egymásközti arányára, motorokra, vállalkozási formákra nézve az 1901 évhez képest csak csekély változás állt be.

c) A gyáripari alkalmazottak osztályozása, munkaideje és munkabére. A gyáripar alkalmazottainak száma 1906-ban, mint már fenn kimutattuk 335.839 volt. Az alkalmazottak a következőkép osztályozódnak (65 *): Tisztviselők ____________________ 14.404 4,3% Művezetők ______________________ 5076 l,5%

52

Varga: Gyáriparunk ot évi fejlődése (1901—1906)

Szolgák Gyári munkások Inasok Otthoni munkások Fegyenc

5028 1,5% 290.842 86,6% 12.666 3,8% 6948 2,1% 875 0,2%

Az egyes osztályok arányszáma 1901 óta lényeges változást nem mutat; csak az otthoni munkások száma csökkent 3,3%-ról 2,1%-ra, a gyári munkások aránya emelkedett 85,5%-ról 86,6%-ra; a két változás nyilván összefügg: otthoni munkások gyári munkásokká váltak. Az otthoni munkások 47,2%-a a fonó-szövő iparban, 21,6%-a a faiparban, 15%-a a ruházati iparban volt alkalmazva. 1901-ben még 36,6%-a az otthoni munkásoknak volt a ruházati iparban és csak 28,6%-a a szövő-fonó iparban alkalmazva: ezen változást a ruházati-ipari munkások jobb szervezkedésének tulajdoníthatjuk. Mielőtt a munkásokkal részletesebben foglalkoznánk, érdemes néhány szóval a hivatalnokokat jellemezni. A 14.404 hivatalnok összes évi fizetése = 34,771.685 Κ (104.* old.), átlag 2477 kor. 2400 koronánál kevesebb fizetést kapott 8841 hivatalnok = 61,4%. Ezen 8841 hivatalnok évi összes fizetése volt 12.917.836 K, átlag 1461 korona. Vagyis az összes hivatalnokok 61,4%-a munkásfizetést húz, heti 28 koronát! Ebből láthatjuk, hogy a hivatalnokok túlnyomó része még nyomorultabb proletár sorsban él, mint a munkások maguk, mert azonos fizetés mellett még rendesen kell öltözniök, lakniok stb! Jellemző az is, hogy a női tisztviselők száma 528-ról = 4,9%, 5 év alatt 1201-re — 8,3%-kal emelkedett. A munkások (gyári munkások, tanoncok és otthoni munkások) kor szerinti megoszlását a következő táblázat mutatja:

A fiatal munkások tehát az összes munkáslétszám 14,5%-át tették. 1901-ben az arányszám csak 13,1% volt, a jelentés kiemeli azonban, hogy a növekedés a 14 éven felüli korosztályra esett.


53

Az egyes iparágak közül a textilipar tűnik ki a fiatalkorú munkások 33,5%-os arányszámával. Kereskedelemügyi minisztériumunk mély szociálpolitikai érzékét tanúsítják a jelentés következő sorai (70.* o.): A 14—15 éves fiatal, sőt még ezeknél is fiatalabbkorú munkások gyakori alkalmazása gazdasági okokra vezethető vissza: szegény munkásnépünk, különösen a Felvidéken nagy mértékben rászorul arra, hogy a család minden tagja megkeresse a napi kenyerét. Nem is az a baj, hogy fiatal, gyakran gyermekmunkások alkalmaztatnak gyárainkban: ez a foglalkoztatás többnyire áldásthozó, mert a jobb táplálkozást és általában a megfelelőbb életmódot biztosítja (?). Az azonban már igen kedvezőtlen jelenségnek tekinthető, hogy fejlettségüknek és fizikai alkatuknak meg nem felelő munkát végeznek s a nehéz munkában megrontják gyöngébb, fejlődő szervezetüket. Az iparfelügyelet fontos munkásvédelmi rendeltetéséből kifolyólag állandóan ellenőrzi a fiatal munkások foglalkoztatását s minél intenzívebb a gyárak ellenőrzése, annál kevésbbé fordulhatnak elő ezen a téren visszaélések.” Minél intenzívebb a gyárak ellenőrzése? ... A szegedi gyujtógyár 10 éves munkásai tanúskodnak a magyar iparfelügyelet intenzitásáról!! A munkások megoszlása nemek szerint a következő képet mutatja:

Az arányszám 1901 óta semmit sem változott: az egyes ágakban, azonban, mutatkoznak eltérések. A munkásság sorsára és kultúrájára nézve döntő fontosságú a munkabér és munkaidő alakulása. A statisztika részletesen közli a munkaidő tartamát szünetekkel és szünetek nélkül, ipari alcsoportok szerint, télen és nyáron A te le p e k k ö z ü l a s z ü n e te k le v o n á s á v a l 11 óránál hosszabb napi munkaidő volt nyáron 17,5% 11 órai napi munkaidő _ 11,2% 10—10½ , _____________ _ _ 46,6% 9— 9½ 18,7% 9 óránál kevesebb munkaidő 6,0% A munkásságra nézve természetesen nem a telepek száma, hanem a bizonyos napi munkaidőig dolgozó munkások száma a döntő; ez következőkép alakult: (96.*)

54


Az arány itt szembetűnően jobb, mint a telepeknél, mivel itt 11 óránál többet, nyáron csak 8,8%, 10 órát 8,9%, 10—l0½ órát 58,2%, 9—9½ órát 14,4, 9 óránál kevesebbet 9,7% dolgozik. Vagyis igen hosszú munkaidővel általában az apróbb üzemek dolgoznak. Az 1901-es statisztika a munkások munkaidejét nem közli, csak a telepekét, úgy, hogy az összehasonlításra nincs anyag. A gyárak tetemes része (1414 = 34%) az 1905. év folyamán hosszabb-rövidebb ideig szünetelt fagy, munkahiány, sztrájkok, javítások stb, miatt. Az átlagos üzemi idő 1905-ben 275 napot tett, kettővel többet mint 1900-ban, Viszont 511 telepen állandóan, 544 telepen az év némely részében éjjel is folyik a munka. A munkaidő itt is körülbelül ugyanannyi, mint a nappali munkánál. Mivel pedig a nappal és éjjel dolgozó munkások rendesen hetenkint felváltják egymást: a felváltáskor „199 telep munkásai teljes 24 órán át, 156 telepen pedig 18 órán át állottak munkában” (103.* o.). Nevezetes, hogy női és ifjúmunkások is végeznek éjjeli munkát, ami a nyugati államokban többnyire el van tiltva.

(103*o.) 12—13 éves gyermekek éjjeli munkája igazi szégyenfoltja a magyar gyáriparnak és a magyar törvényhozásnak.


55

A statisztika a 10 koronáig terjedő hetibérek átlagául 6 K-át vesz fel. Ε szerint a férfi munkások 12,7%-a, a női munkásoknak több mint fele csak egy korona napszámot kap. Az átlagos heti keresményt megkapjuk, ha a heti munkabérek középszámát szorozzuk az illető munkabérkategóriába tartozó munkások számával. Ezen számítás szerint 300.389 munkás heti keresménye 5.136.228 korona. Vagyis az összes gyári munkások heti átlagos keresete 17.10 korona.

56


A munkások egész évi keresete nincs megállapítva, mert „ilyen számításba nem bocsátkozhatunk, minthogy az egyes munkások által az év folyamán munkában töltött napok számára nézve pozitív adatokkal nem rendelkezünk, ezen legfontosabb tényező nélkül pedig számításunk merőben találgatás volna.” (113.) Bizonyos, hogy a munkások évi keresete jóval kisebb mint 17,10X52 korona. Az üzemek ugyanis átlag csak 275 nap = 49 munkahéten át voltak üzemben; továbbá a munkások egy jelentékeny része az év folyamán hosszabb-rövidebb ideig munkanélkül marad: így egy munkás évi átlagos keresetét a legoptimisztikusabb becslés szerint legfeljebb évi 800 koronára tehetjük. Összehasonlítva az 1901. évi adatokkal a munkabérek általános emelkedését tapasztaljuk. 10 K-nál kevesebbet kapott 1901-ben 31,1% 1906-ban 24,8% 14 „ nem többet „ 1901-ben férfi 42,2% 1906-ban férfi 32,5% 1901-ben nő 82,6% 1906-ban nő 83,9% Vagyis a jobban szervezett férfimunkások béremelkedése aránytalanul nagyobbfokú, mint a nőké; ezeknél csak a legalacsonyabb, tíz koronánál alacsonyabb bércsoport aránya kisebbedett 60,7%-ról 54,4%-ra; ellenben a 10—14 kor. hetibérkategóriába tartózok arányszáma már növekedett. Összehasonlítás kedvéért álljon itt a Betegsegélyzőpénztár bérstatisztikája az 1908 év végéről: A 3%-ot fizető, tehát gyáripari munkások, a következő (a napibérkategóriákból hattal való szorzás által átszámított) hetibérkeresménnyel bírtak: Hetibér korona 6 9 15 21 27 33 39 45 Munkások % 14,1 29,3 27,1 14,8 7,4 4,4 1,6 1,3 A legrosszabbul fizetett munkások arányszáma tehát 24.8%-ról 14,1%-ra csökkent; egyébként alig mutatkozik emelkedés, inkább sülyedés! Ugyanis 15 koronát és ennél kevesebbet keresett 1 9 0 8 - b a n a B e t e g s e g é l y z ő s z e r i n t a mu n k á s o k 7 0 , 5 % - a . 17 koronát és ennél kevesebbet keresett 1906-ban a gyáripari statisztika szerint a munkások 70,3%-a. Tehát a munkabér a legutolsó években a munkásság zöménél mitsem emelkedett: ha pedig az élelmiszerek drágulását is figyelembe vesszük, úgy a munkásság helyzete az 1908 év végén rosszabb volt mint 1906-ban! A táblázatok nagy sorozata szól az ú. n. munkásjóléti intézményekről: lakás, földhaszonélvezet, fűtőanyag stb. Ezek ismertetését, mivel jelentőségük felette csekély, mellőzzük. Csupán az iskoláztatásra vonatkozó passzust (jellemző, hogy az iskola is munkásjóléti intézményként szerepel) iktatjuk ide. „A gyári munkások gyermekeinek és fiatalabb munkásoknak szellemi istápolásáról a gyári iskolák gondoskodnak. Sajnos, ebben az irányban tekintélyes nagy számokkal nem állhatunk elő, de az iskolák fentartását egyes nagyobb telepek kivételével gyári vállalatainktól nem is kívánhatjuk, egyrészt mert a kisebb-nagyobb közsé-


57

gekben, vagy azok közvetlen közelében fennálló gyárak munkásainak gyermekeit a községi iskolák megfelelő oktatásban részesítik, másrészt me r t a k ö z s é g e k t ő l t á v o l f e k v ő g y á r a i n k j a v a r é s z e n i n c s abban a helyzetben, hogy iskolát tarthasson fenn.” (117 o.) Ennyire föléje helyezi a minisztériumi közvélemény a gyárosok anyagi érdekét a kultúra érdekeinek! Λ kiadvány általános részét táblázatok követik, melyek az összes eddig elmondott viszonylatokat ipari alcsoportok szerint, külön Magyarországra, külön Horvát-Szlavonországra és külön a Magyarbirodalomra. Nincs azonban semmiféle adat arra nézve, hogy az egyes ipari alcsoportba vagy főcsoportba eső üzemek az ország mely járásában vagy mely vármegyéjében feküsznek! A geográfiai megoszlás figyelmen kívül hagyása rendkívül sok szociológiai következtetést tesz lehetetlenné. Nem tudjuk, hogy melyik vidéken mely iparágak virágzanak és mely okból; nem tudjuk, mely vidéken magasabbak, hol alacsonyabbak a munkabérek: nem tudjuk, hol szokásos rövidebb, hol hosszabb munkaidő; mindezt nem vethetjük össze a nemzetiségi és földbirtok-megoszlási viszonyokkal. A geográfiai megoszlás figyelmen kívül hagyása üressé, színtelenné, kevés értékűvé teszi a statisztikát! Nem találunk továbbá semmi adatot az egyes gyárakra vonatkozólag; az adatok mindig csak ipari alcsoportok szerint vannak országosan csoportosítva. Ha pl. a gyufagyártásra vonatkozólag keresünk adatokat, úgy 19 különböző tábláról kell azokat összeszedni. És még ekkor sem fogunk megtudni mást, mint a Magyarországon létező 16 gyufagyár együttes adatait; hogy hol vannak ezek a gyárak, hogy melyik milyen nagy, hány munkást foglalkoztat, mennyi bért fizet stb., ezt semmikép sem lehetett belőle megtudni. Mindössze 4000 gyárról lévén szó, a legfőbb adatok egyéni közlése nem igényelt volna túlsok helyet. Lehet, hogy a vállalatok üzleti titoktartást kértek és ezért nincs semmi egyéni adat közölve. Nagy hibája még ezen statisztikának, hogy az iparágakat nem részletezi kellően és oly iparágakat foglal egybe, me lye k te r me lé s i é s k e r e s k e d e lmi s z e mp o n tb ó l s e mmik é p sem tartoznak együvé; pl. egy csoportot képez a „len-, kender-, pamut-, jutafonó-, szövőipar, vattagyártás”; holott len és kender belföldi, pamut és juta külföldi anyagok, a szövőipar a fonóipar készítményeit dolgozza fel; ezeket egy csoportba foglalni értelmetlenség. Hasonlókép helytelen „cukorgyártás” név alatt egybefoglalni a nyerscukorgyártást a finomítással, egybekapcsolni a kelmenyomtató-, kékfestő- és fehérítő-ipart stb. Azt a benyomást kelti ez a csoportosítás, hogy tervezői kevéssé ismerték a modern közgazdasági szempontokat, vagy nem törődtek velük. Ha még hozzávesszük, hogy az adatokat minden ellenőrzés mellőzesével a gyárvezetőségek szolgáltatták és hogy — noha nem is 4000 üzemről van szó — feldolgozásuk három évnél hosszabb időt vett igénybe, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ezen kiadvány nem felel meg azon igényeknek, melyeket egy modern statisztikai kiadvány iránt támaszthatunk.

58

Szociálpolitikai szemle

Kortörténeti jegyzetek. Szociálpolitikai szemle. (Anglia, Angliában a kormány újabb szoFrancia-,Olasz-,Németország). ciálpolitikai javaslatai az iskolaköteles kor kiterjesztésére és evvel a halftimer rendszer (amely szerint a gyermekeknek a nap néhány óráját iskolában kell tölteniök, egyébként munkára alkalmazhatóak) megszüntetésére és a szakszervezetek jogkörének szabályozására irányulnak. Tudvalevőleg az Osborne ügyben hozott ítélete a lordok házának tette szükségessé a szakszervezetek jogának kodifikálását. Az ítélet folytán a szakszervezetek politikai célokra nem adóztathatták meg tagjaikat és vagyonukat, jövedelmeiket politikai célokra nem fordíthatták. Az új javaslat a szakszervezeteknek megengedné, hogy bármely az alapszabályokkal, törvénnyel nem ellenkező célt felvehessenek alapszabályaikba, a szakszervezetek tagjai többségének közvetlen határozatával a jövedelmek politikai célokra fordíthatóak, illetve tagjaikat ily célokra megadóztathatják, azonban az egyes tagoknak jogában áll írásbeli nyilatkozattal bejelenteni, hogy politikai célokra nem hajlandóak járulékot fizetni és ez esetben az rajtuk be nem hajtható és a szakszervezetnek nem áll jogában e miatt tagját kizárni, vagy a szakszervezeti tagsággal járó előnyöktől megfosztani. Látnivaló, a kormány a két álláspont közül a középsőt választotta; míg a lordok házának ítélete a szakszervezetek törvényben meghatározott céljaiból kiindulva minden politikai működést megtilt, a munkáspárt pedig követeli, hogy mint előbb, minden korlátozás nélkül jogában álljon a szakszervezeteknek tagjaik járulékait politikai célokra igénybe venni, addig a kormány javaslata enged a konzervatíveknek, egyrészt megszünteti a kényszert a tagokra nézve, hogy szakszervezeteik politikai mozgalmában részt vegyenek, másrészt biztosítja a tagok többségének, hogy a gazdasági szervezetet politikai célokra igénybe vegyék. A mód, ahogy a kisebbségben levők jogait biztosítja, bizonyára nem fogja azokat e kisebbségi jog igénybevételére bátorítani, ép azért a konzervatívek illuzóriusnak állítják, míg a munkáspárt a referendum meghiúsítását látja benne. A Trade Union bill egyébként szorosabban megállapítja a szakszervezetnek és a szakszervezet nevében eljáróknak felelőtlenségét a gazdasági mozgalmakból kifolyó akciókra nézve, minthogy azonban az egyéni felelősséget hangsúlyozza, mindenesetre kétértelműségre szolgáltat alkalmat, amit a bíróságok minden bizonnyal a szakszervezet ellen használnának ki. Az Insurance bill orvosi körökben nagy elégedetlenséget szült. Mint annak idején említettük, az eredeti törvény az orvosi gyógykezelést nem ölelte fel, míg a javaslat ingyenes kezelést is biztosít. Miután az orvosok ettől magánpraxisukat féltik, másrészt a javaslat megfelelőleg nem kártalanítja őket (évente 6 shilling jutna fejenként orvosi kezelésre), Nagybritánnia egész orvosi kara a javaslat ellen fordult. Napirenden van a telefon államosítása, miután az egyesült telefontársaság szabadalma az idén lejár. Evvel az állami üzem a gazdasági individualizmus állítólagos hazájában ismét tetemesen bővül. A birodalmi konferencia érdekes jelensége volt, hogy az egységes birodalmat megteremtő intézményekre vonatkozó javaslatokat az


59

egyes gyarmatállamok indítványozták, míg a kormány meglehetős harcias álláspontot tanúsított az egységesítő törekvésekkel szemben. Az igaz, hogy a javasolt intézmények egyben az egyes gyarmatok nagyobb és állandóbb befolyását biztosítanák az egyes birodalmi ügyek intézésénél, így javasoltak határozott birodalmi kormányszervezetet, míg a kormány sokkal csekélyebb jelentőségű szervezetet hajlandó létesíteni; szó volt birodalmi állampolgárságról, ismét Nagybritánnia nem volt hajlandó engedni; szó volt egységes birodalmi legfőbb törvényszékről, az angol kormány legalább formailag különválasztva kívánja tartani a nagybritanniai és a gyarmati legfőbb törvényszéket. Viszont a gyarmatok a kereskedelmi hajózásuk védelmére nagyobb szabadságot kívántak Nagybritánniával szemben, követelték, hogy a kivándorlást a gyarmatállamokba irányítsák, amit a kormány azzal hárított el, hogy míg a kivándorlást a gyarmatállamok felé terelte, az oly mérveket öltött, hogy a buzdítás egyenesen öngyilkosság lenne az anyaállam részéről. A birodalmi hadügyben is részt kívántak vagy legalább, hogy az egyes gyarmatok a birodalom által viselt háború elől kivonhassák magukat, stb. A birodalmi egység megteremtésének legnagyobb nehézségéül a fajkérdés bizonyult. Míg Nagybritánnia a színes fajok védőjének szerepét játssza, a gyarmatállamok a színes fajokban a versenyző olcsó munkaerőt látják, amelyet mindenáron kiakarnak zárni és a színes fajokkal szemben az ipari, kereskedelmi, gazdasági törvényhozás legteljesebb szabadságát követelik maguknak. A képviselőház és lordok háza közötti harc a koronázás utáni időre odázódott el. Franciaországban a Briand-kabinet két kényes kérdést hagyott örökségképen utódjára. A Champagne vidéki delimitáció kérdését és az arányos képviseletét. Előbbit akuttá egy gyorsan keresztülhajszolt törvényével tette, utóbbi elodázásában páratlan ügyességet tanúsított, mindig az arányos képviselet híveinek adott igazat és a kérdés napirendre tűzését állandóan kitolta. Láttuk, mily határozatlan álláspontot foglalt el Monis kabinetje az első kérdésben. Az agitáció nem szűnvén meg, a kormány eddigi álláspontja feladásával kijelentette, hogy a régi törvényhozás álláspontjára tér vissza, az egyes borvidékek közigazgatási elhatárolásától eltekint; a bíróságok feladata lesz az egyes vidékek termelőjének jogát, hogy más vidék borai ne azon vidék nevével hozassanak forgalomba, megvédeni, egyben ezen védelem érdekében az összes érdekelteknek a perléshez jogot biztosít. A kormány ezen frontváltoztatását, mely eddigi álláspontjának teljes feladását jelentette, nagy bizalmi szavazattal vette mindkét ház tudomásul, de kötelezte a kormányt, hogy a jelen állapotnak legrövidebb időn belül vessen véget. Erre azonban nem került a sor. Időközben az arányos képviselet kérdése került napirendre, annál is inkább, mert a kormány az ismert baleset folytán vezetője aktív közreműködésétől megfosztatván, képtelen volt a törvényhozás működését irányítani és várakozó álláspontra helyezkedett. Az arányos képviselet elveit általánosságban már ismételten elfogadta a képviselőház, így tett most is. A jelenlegi választási rendszer hívei, többnyire radikális szocialisták, az várták a kormánytól, hogy legalább is a megvalósítás ellen fog

60


erélyesen állást foglalni, mint Briand vagy Clémenceau. A kormány e helyett az arányos képviselet hívének vallotta magát, csupán azt a jogot tartotta fenn magának, hogy javaslatait a többség jogainak biztosítására nézve a részletes vitánál megtehesse. Ez a kormányjavaslat, mely egyenes provokálása volt a részletes vitába bocsátkozásnak, a radikális szocialisták között elkeseredést keltett. Így történt, hogy alig néhány nappal a nagy bizalomnyilvánítás után, midőn a kormány dacára az ellenséges hangulatnak egy nacionalista ízű interpelláció felett az egyszerű napirendretérés helyett bizalmi szavazatot kívánt, bukni hagyták. Olaszországban a kormány szemfényvesztő gyorsasággal látott hozzá programmja megvalósításához. Mint említve volt, a tulajdonképeni programm a munkásbiztosítás és nyugdíj megteremtése lett volna; ehhez szolgáltatta volna az eszközt az életbiztosítási üzlet államosítása, miután Giolitti előbbi kormányvállalása alkalmával adóreformjaival pórul járt. Midőn a javaslat elkészült, a legoptimistábbak is meggyőződhettek róla, hogyha államosítás lesz is, de a nyugdíjtörvényhez szükséges jövedelem nem lesz meg. Ezért a szocialisták között, kiket, a kormány mindenáron meg akart szerezni párthívekül, nagy volt az elégedetlenség. Ennek elfojtására és a javaslat keresztülforszírozására előkerült az általános választójogi javaslat is. És megtörtént a csoda, a javaslatot úgyszólván az egész képviselőház elvben elfogadta, holott az előbbi, szerényebb javaslatok elodázása mellett foglalt állást. A lehetetlen helyzetből, melybe az olasz képviselőház jutott és vagy 20 év óta vergődik, egyetlen megoldásnak látszik az általános választójog és úgy látszik, ép ezért is vette fel a legújabb Giolitti-kormány programmjába. Megoldást csak radikális reformtól lehet várni, ezért az előző javaslatok nem is számíthattak figyelemre, miután alig korrigálták volna a meglevő állapotot. Giolitti javaslata megadja a választójogot minden 30. évbe jutó állampolgárnak, megadja továbbá mindazoknak, akik rendes katonai szolgálatot teljesítettek, azonkívül mindazoknak, akik a jelenlegi választójog szerint e joggal bírnak. Ezzel a felnőtt férfilakosság 80%-a lesz választó, több mint 7½ millió. Egyben intézkedést tartalmaz a képviselők fizetésére vonatkozólag; akik nem élveznek közszolgálatból fizetést, évi 6000 lírát kapnának; akik igen, azoknak fizetése ez összegig kiegészíttetnék. Ez a keserű pilula cukros burka. A szavazásnál az eddigi rendszer helyébe azt a rendszert hozza be, amely jelenleg Nagybritánniában van meg, a szavazatszedő-küldöttségek szervezetét módosítja, a jelölést ezentúl 100 választópolgár hitelesített aláírásával kell eszközölni a választást megelőző hétfőig. Végül a listák összeállítására vonatkozólag tartalmaz intézkedéseket; állandó, hivatalból összeállítandó listákat rendel el, melyek évenként kiigazítandóak, melyeken a kivándorlók külön megjelöltetnek, nehogy helyettük lehessen szavazni. A választási rendszeren egyéb változtatást nem eszközöl (ezelőtt szó volt arányos és listaválasztásról). Analfabétákra vonatkozólag különös rendelkezéseket e javaslat nem tartalmaz. A biztosítási javaslat az életbiztosítást állami monopóliummá teszi. Belföldi életbiztosítás a törvény idevonatkozó rendelkezéseinek

Magzatelhajtás esetei

61

hatálybaléptétől kezdődőleg semmis, és pénzbüntetéssel büntetendő. Külföldi társaság külföldön kötött biztosítási ügyletei Olaszországban nem érvényesíthetők (eredetileg pénzbüntetéssel volt sújtva a bizottság így módosította). A társaságok kárpótlást jogaik monopolizálásáért nem kapnak, joga van azonban az állami biztosító intézetnek, az egyes társaságoknál már megkötött ügyleteket átvenni és amennyiben pénzügyileg megfelelnek, át is kell vennie. A monopólium ellen a biztosító társaságok részéről és különösen alkalmazottaik köréből igen erélyes támadások történtek. Ez azonban aligha fogja a javaslat törvényerőre emelkedését gátolni. Németországból legfeljebb a Hansabund impozáns első nemzeti gyűléséről emlékezhetünk meg, mely a gyűlések sablonjától eltérőleg határozatokat nem szavazott meg, hanem csak működésének irányát jelölte meg, amely a mezőgazdasági érdekeltséggel legalább is egyenrangú politikai tényezővé tétele az iparos és kereskedő osztályoknak. Ezen célból az uralkodó nagybirtokos osztály ellen a szociáldemokráciával együttműködésre hajlandó, sőt a szocialistákat a törvényhozásba és közigazgatásba is bevonni kívánja. A Hansabund-nak 250.000 egyén a tagja, ezenfelül több mint hét és félszáz egyesület, melyeknek taglétszáma 2 milliót meghaladja. A Hansabund állásfoglalása hadüzenet a kancellárnak, aki ép a polgári pártok együttműködését kívánja a szocializmus ellen. (S. K.) Magzatelhajtás esetei

1. A törvény áldozata. Tisztes, az átlagosnál szinte műveltebb kisiparosné, kinek már két gyermeke volt s ki négy kiskorú gyermekét férjével együtt példás szeretettel és módjukat szinte meghaladó gondossággal neveltette, iskoláztatta, újra anyai örömöknek nézett volna eléje. Tíz évi szünet után! 43 éves korban! A mai viszonyok között olyan érthető, olyan természetes, hogy e nem várt újságnak, kivált az ő szűkösebb módja mellett, nem tudott örülni. Ezért a törvény tilalmát ismerve, titokban folyamodott olyan megbízhatatlan segítséghez, mely halálra juttatta. Egy téli este későn azzal vétette fel magát a klinikára, hogy elesés után támadt a baja s mert már a hideg is kirázta, láza is van, ezért jött az intézetbe. Utóbb, mikor baját súlyosbodni látta, ijedtében bevallotta aztán, hogy egy öregasszony okozta az ő baját s tudomása van róla férjének is, aki szintén megijedve fel is jelentette most már az öregasszonyt az ügyészségnek. Rettenetes lelki rázkódás volt a szegény betegre a haláltól való félelem. Magas láza is hozzájárulván, olyan izgatottság fogta el, hogy egy teljes napig egészen magánkívül, kiabálva, hozzátartozóit meg nem ismerve, úgy látszott, megőrült. Már-már úgy volt, hogy át kell tenni az elmeosztályra, míg végre nagynehezen sikerült erős adag csillapítókkal megnyugtatni s ekkor javulásnak indult. Már azon kezdett aggódni, hogy miért is tettek följelentést: őt most, ha felgyógyul, bezárják azért, amit tett. Orvosai is azt hitték, meg van mentve. Csalóka volt azonban a javulás: a gyilkos fertőzés tovább terjedt a megtámadott szervezetben s még egy-két napi küzdelem után megölte. A beteg szépen meghalt, gyászba borítva szerető

62


családját, árván hagyva négy kiskorú gyermekét, kik közül kettő még alig nélkülözheti az anyai gondviselést. Erre következik a törvényszéki boncolás, azután a temetés, majd az üresség a hiányzó anya helyén, melyet sokára is oly nehéz megszokni. Közben kihallgatások, tárgyalások a bíróság előtt, hová csak egy megidézés is izgalom és szenzáció ahhoz nem szokott egyszerű embereknek. Egy csomó rettenetes dolog szakad így a nyakába annak a békés egyszerű családnak, mely eddig olyan csendben élt rejtve a tömeg mélyén, küzdve bátran az élet nehézségeivel, lankadatlan munkában, egymáshoz ragaszkodva. S eddig olyan jól ment az életük, reménnyel bíztatott a jövőjük, most pedig megrendült, gyászba borult minden. Miért? A bűnügyi vizsgálat megindult a tettes ellen, aki azonban szegény ördög, maga is bűnbak inkább, mint gonosztevő. Mert bizonyára nem gonosz szándékból tette, amit tett, sőt segíteni akart magának az áldozatnak kívánságára. A legnagyobb bűne, hogy olyanra vállalkozott, amihez nem ért. Mert meg lehetünk győződve, hogy az élet princípiuma, vagy az állam és az emberiség ellen sem vezette gonosz szándék a tettest, akit most a törvény egész apparátusával üldözőbe vesz, s ha talál ellene elég bizonyítékot, irgalom nélkül el is ítél. Pedig bizonyosan nem valami könnyen él a nyomorult, s csupán megélhetését kereste ezen a törvénytiltotta úton is. Olyan mindennapi az egész történet. Kevés változatossággal annyiszor halljuk, olvassuk, hogy már e gyakori ismétlődése kell, hogy gondolkodóba ejtsen. És mennyi, amelyik nem kerül nyilvánosságra! És mennyi az a lelki töprengés, gond, félelem, sírás és könnyhullatás, ami csak egy-egy ilyen esetnek is kísérője! Ki tudná mind megmérni! És miért? Mire jó? Kinek használ? Mind e szomorú esetnek, titkolódzásnak, bajnak alapoka az a törvény, mely tiltja, hogy méhgyümölcsével a nő oly jogosan, szabadon rendelkezzék, mint bármely más testrészével. A törvény azon az ürügyön, hogy védelembe veszi a még meg nem született magzat életét, végső láncolatban maga oka annyi anyai élet pusztulásának. De hogy ez ma már mire jó és kinek használ, ezt igazán nehéz kitalálni. Különösen ma, mikor más oldalról az életviszonyok olyan nyomást gyakorolnak sok szerencsétlen nőre, hogy a halállal is készek szembenézni vagy egyenesen halálba menni öngyilkosság útján is azért, mert a törvény ama tilalma fennáll. Igazán arra kell jutnunk, hogy egyenesen a törvény a bűnös e szomorú esetekben, az üldözött és elítélt szegény ördögök pedig csak bűnbakok. 2. A törvény őre. Különösebb változatai vannak már a következő esetnek. Két posta is jött a tanárért, hogy menjen vidékre méhkaparást csinálni. Nehezen várták. A lakásba lépve feltűnik a hivatalnokszegénység, mely nagyon jól tudja, mivel tartozik az állásnak: sablonos szalonnal, külön ebédlővel, háló- és előszobával, de e sok szobába már csak arra a sablonos, szegényes holmira futja, mely semmi egyéni jelleget s így semmi melegséget nem ád a lakásnak, kivált ha itt is, ott is egy-egy repedés, folt, csorba teszi teljessé a lateiner szegénység e képét.


63

A fiatal szép arcú asszonyka jónap helyett síró görccsel fogadja a tanárt, mint „utolsó reményét”, „élete megmentőjét,” de eltakart arcát feléje se fordítja. Három gyermeke volt már, kettő él belőlük s másfél éves a kisebbik. A tanár nem érti mindjárt, miért e nagy záporozás. Végre is a kéthónapos vetélés, amihez hívták, nem olyan nagy eset. „De csak öthetes volt.” — Hát az súlyosabb? — „Én nem tudom, de én magam akartam.” — No, az persze más. De ez sem első eset a világon. — „Háromszor kellett bemennem az orvoshoz, de nagyon erős volt a méhem, nem akart leszakadni a gyümölcse, Nyolc napra végre elment, de azóta nem bír meggyógyulni. A férjem is tudja az egész dolgot. Ez a férj pedig a végrehajtó hatalom kezelője, a törvény őre, kinek nyomozni is, ítélni is kell ilyen ügyben, ha aktára írva kerül a hivatalában eléje. De mit csináljon otthon, a saját feleségével? — Ki volt az az orvos? — kérdi a tanár bizalmasan, mikor egy pillanatra négyszemközt maradtak a pacienssel. „Nem mondhatom meg. Mást még se keverhetek bajba.” — A tanár pedig nem akarja vallatni. Ha nem kívánja elárulni, még szép, őrizze meg a titkát. „Pedig majdnem visszaélt a helyzettel.” — „Hogyhogy? A számlában?” — „Nem, hanem olyan furcsákat csinált. … Úgy féltem. Kérdeztem is, hogy arra is szükség van.. .” — „Úgy!? Értem”, szól a tanár s futó tekintettel végig néz az ifjú nő ritka szépen fejlett és jól ápolt termetén, mely méltán ejthette kisértésbe ama jeles orvost. Íme az útonálló, a kalóz, aki visszaél áldozata szorult helyzetével. S ahogy mindenből látni, ennek a szegény nőnek nem lett volna ereje soká védekezni. Vagy talán nem is volt. . .? Azért kellett háromszor is elmenni? S ez mind benne van a síró görcsben s arca, szeme eltakarásában? Ki tudja? Amennyire benne volt a sárban, ez mind megtörténhetett. Annyi bizonyos, hogy keserves kálváriát kellett megjárnia szegény asszonynak. Miért? Saját céljával jutott már ellenkezésbe az a törvény, amely ilyen kényszerhelyzetbe tudja hozni saját őrét is: nincs már összhangban a megváltozott élettel, nem a jónak védelmezője többé, hanem a gyengének elbuktatója s a gonosznak istápolója. Az anarchia állapota már az, ahol őrei is hűtlenek a törvényhez, ellenben az útonállók és kalózok érzik elemükben magukat. S ezt az állapotot tartja fenn e kérdésben az idejétmúlta törvény. Így kellene színről-színre látnia a törvényhozónak az esetek részleteit, mint az orvos láthatja. Hamarább meggyőződnék a törvény tarthatatlan voltáról. Látná, micsoda rettenetes helyzetekbe sodor ártatlanokat hiába, anélkül, hogy útját tudná állani a gonosznak. S látná, milyen rémes a halálküzdelme egy-egy szerencsétlennek, mely csak a törvény rovásra írható. Ha volt ilyen mozzanata már az első esetnek is, ez a főkaraktere a harmadiknak: Itt már csak szegény napszámos asszony volt az áldozat, aki lúdtollszárral maga akart segíteni magán, mert így tanította egy másik okos asszony. 27 éves, vadházasságban élő fiatal nő volt, két gyermek anyja, más kettőt már temetett. Intézeti nagy forgalomban is ritkaság látni olyan rémes képét a mérgezésnek,

64


aminőt e betegen produkált a halálos fertőzés. Mintha bronz-mázzal lett volna tetőtől-talpig bevonva, olyan sötét vörösbarna volt e beteg bőre. Igazi vörösbőrű, csak az ajkain és ujjai végein vált e színeződés ijesztő kékes-feketévé. S még ijesztőbbé tette képét a sötét arcból kivillogó megsárgult szemefehérje s nyugodt fektében is nehezen szedett lélegzete. Az első pillanatra látszott, hogy veszve van menthetetlenül. A vér bomlása kezdődött meg benne már életében. Az orvos megpróbál mégis ilyenkor is sok mindent, nem csupán tesséklássék módjára, hanem egész komoly érdekkel, hogy amit nem tudott a tudomány megadni még máig, vajon nem hozza-e már holnap. Kiereszt a mérgezett vérből, pótolja literszámra befecskendezett tisztító sósvízzel, szereket ád, táplálni törekszik. S a szervezet, kivált ily ifjú korban, szinte hálásan veszi a segítséget. A küzdelem húzódik. A remény soká alszik ki, hátha mégis. Borzalmas küzdelme ez az életnek a halállal. S a beteg az utolsó pillanatokig eszméletén van, rémült tanúja mintegy e küzdelemnek, mely az ő bőrére megy. És minden hiába: a segítség későn jött. Az életnek ki kell aludni, győz a halál. Ilyen eseteket kellene végig néznie a törvényhozónak, akkor hamarább megértené a törvény kegyetlenségét. A törvényt alkalmazó bíró az igazságszolgáltatásban félő gonddal ügyel arra, hogy ártatlant el ne ítéljen: „inkább fusson száz bűnös, mint igazságtalanságot szenvedjen egy ártatlan”. Nagyon szépen van mondva. De micsoda kényeskedésnek látszik ez azzal a helytelen tilalommal szemben, mellyel maga az itt szóban levő törvény kergeti súlyos bűnhődésbe, sőt halálba az ártatlanok százait, ezreit, akik igazán nem tehetők felelőssé azért, hogy ebben a mai korban a gyermekáldás igen sok esetben nem áldás, csak nyomasztó gond, sőt szégyene, bukása azoknak, akik a bevett házasság formáin kívül lesznek anyákká. Abban a régebbi korban, mikor ez a törvény még helyén volt, más volt maga az ember és más volt az élet. Sok újabban szerzett ismeret nélkül, a szellemi fejlődésnek alacsonyabb fokán az ember még olyan volt, akit meg tudott nyugtatni a vallás és a vallásos hit s féken tudott tartani a félelem alacsony rendű érzése, melyre ráduplázott még az emberi törvény is, ha a fék nem látszott elegendőnek. Életviszonyai pedig olyan egyszerűek voltak, hogy ép oly szégyen volt legénysorban maradni a férfinek, mint a vénlány sora ma is a nőnek. A magzatelhajtásra már ennélfogva is ritka volt a kényszerítő ok, a parancsoló szükség. Már most azt talán még lehet vitássá tenni, jobb lett-e az ember a szellemi fejlődése dacára azóta vagy nem. Az még lehet egyéni véleménye valakinek, hogy jellemben, erkölcsökben nem lett jobbá. De bármennyire szeretnék is, erőltetik is némely körök, józanul azt senki sem gondolhatja, hogy a megtett fejlődést vissza lehet csinálni s eljön még a kor, mely ebbe a törvénybe ismét úgy belenyugszik, mint ama régebbi. Nem, ez el sem képzelhető, hanem az a bizonyos, hogy előbb-utóbb odakerül ez is a többi régi barbár törvények lomtárába. De mennyi bajt, alacsonyságot, halált kell még addig az emberiségnek elszenvedni, míg ez a jobbik esze megjön.

Ábel ivadékai

65

Próbáljuk összegyűjtögetni e szenvedéseket, hogy élesztgessük a törvényhozók lelkiismeretét s mentül hamarább eljöjjön az az idő. NB. Ε cikk már nyomtatás alatt volt akkor, mikor engem, mint bábatanárt, azzal támadott meg az országgyűlésen Baross J. képviselő, hogy én a bábáimat magzatelhajtásra tanítom. A rosszakarat ez alaptalan vád igazolását láthatja majd emez írásomban is s elhiszi, hogy a bábák a Huszadik Századot is olvassák. Én azonban mind orvosi, mind tanítói működésemet nyugodtan bocsátom bármily szigorú vizsgáló bírálatára, inkorretség nem terheli a lelkiismeretemet. Ennek tudatában pedig e cikk visszavonását is gyávaságnak tartottam volna. A törvényt helytelennek tartani — és megszegni vagy másokat megszegésre buzdítani, mégis csak két különböző dolog. (Doktor Sándor.) Ábel ivadékai

Szatmári Imre, dobozi gazdának volt egy 20 éves suhanc fia. Ezt a fiút, apjának egyetlen gyámolát, véletlenségből, pajkos játék közben, agyonlőtte a vele egykorú Patai György, az ottani erdő-őr fia, egyébként a fiatal Szatmárinak kenyeres pajtása. Az eset törvény elé került s a gyulai eszküdtszék gondatlanságból okozott emberölésért, hat havi börtönnel sújtotta Patai Györgyöt. Az öreg Szatmári nem volt megelégedve az ítélettel; nem találta elég szigorúnak: — hat hónap egy ember-életért! — s elkeseredve fenyegetőzött, hogy majd vesz ő maga elégtételt, ha a törvényszék nem adott neki . . . Közben Patai György leülte a hat hónapot, az öreg Szatmári pedig bánatában ivásnak adta magát. Egy szép vasárnap este aztán, mikor az öreg Szatmári, szokása szerint, a dobozi Reisz-féle korcsmában iddogált, odavetődött Patai György is. — Itt vagy, te gyilkos? — tört ki az elkeseredés az öreg Szatmáriból, mikor meglátta a legényt. Patai György szép lassan odament az öreghez, s megállván előtte, dacosan megkérdezte: — „Mit mondott, Imre bátyám?” — A töpörödött vén ember fölnézett a tagbaszakadt, hatalmas fiúra és torkán akadt a szó. Egy darabig nézte merően, majd nagyot nyelt és csöndesen megrázta a fejét: — „Semmit sem szóltam öcsém.” .. . Aztán csönd lett; az öreg Szatmári lassan megitta a borát és kiment az ivóból. Mindjárt utána fölkelt Patai György is és szintén kiment. Pár perc múlva lövés dördült el az utcán, majd rögtön visszajött a fiatal Patai avval, hogy: — „Meglőtt Imre bátyám”. — Vizet kért, de meg már nem ihatta, mert mire hozták, összeesett és meghalt . . . Az öreg Szatmári még azon éjjel begyalogolt Gyulára, egyenesen Széli Imre orvoshoz ment, az országos gyermekmenhely gyulai igazgatójához, aki látleletet vett föl s megállapította, hogy az öreg feje be volt törve, homlokát, szemeit, egész arcát elborította a vér. Természetesen, törvény elé került ez az eset is. Az öreg Szatmári avval védekezett, hogy Patai, mikor kijött utána a korcsmából, durván kérdőre vonta, hogy miért nevezte őt gyilkosnak s a szóváltás hevében úgy fejbe vágta egy bottal, hogy majdnem összeesett. Ekkor megijedt, hogy hátha őt is ép úgy megöli Patai, mint a fiát s jogos önvédelemtől, mert az életét féltette, rálőtt támadójára, de megölni

66

Ábel ivadékai

nem akarta. Az orvosi látlelet igazolta a brutális támadást — a mély sebet Szatmári fején — a korcsmai tanúk bizonyították, hogy az öreg Szatmári békén távozott az ivóból és hogy Patai rögtön utána ment: a civódást tehát minden jel szerint ő kezdte . . . Ám a gyulai esküdtszék mégis hét évi fegyházra ítélte az öreg parasztot, szándékos emberölésért. Nem mutatunk itt reá arra a kirívó különbségre, hogy az erdő-őr fia csupán hat havi börtönt kapott egy paraszt-élet kioltásáért, míg ennek a parasztnak ugyancsak paraszt apját hét évi fegyházzal sújtotta ugyanaz az esküdtszék, mert jogos önvédelemből megölte egy erdő-őr fiát, aki az ő fiának is gyilkosa volt. Az olvasó már e különbség kiélezése nélkül is látja, amit mi hangsúlyozni akarunk, hogy a gyulai esküdtszék tud büntetni, mihelyt . . . paraszt a bűnös. Különben is, mi az éremnek inkább a másik oldalát akarjuk megvilágítani; azt ugyanis, hogy: a gyulai esküdtszék tud jutalmazni is, mihelyt a bűnös úr és nem paraszt. Tehát, megöltek egy embert; nem: csak egy parasztot. Megölték abban a városban, melynek többsége országgyűlési képviselőnek választotta meg ezt a parasztot. Megölték a tulajdon házában, ahol orozva törtek rá, revolverekkel, bottal és kutyakorbáccsal. Megölték előre megfontolt szándékkal, eltökélt szándékkal, egy vasárnap reggel, miután előző este már egész városban hajszolták s nem tudtak ráakadni. Nyugodtan aludtak egyet a gyilkos szándékra, s másnap ismét avval a véres gondolattal keltek, amellyel este lefeküdtek; s mindjárt kora reggel törtek be hozzá, nehogy ismét elszalasszák, mert sürgős volt nekik a véres munka. És amikor sikerült az orgyilkosság: akkor az úrfiak, noha már előző este halálra keresték áldozatukat, hogy számoljanak vele, cinikusan avval védekeztek, hogy jogos önvédelemből gyilkoltak! . . . Valóban: ennél nagyobb arcátlanság csak az lehet, ha valaki bepiszkolja az oltárt s az ocsmányságot a szentekre fogja. De haladjunk rendjén. Az történt, a távolabbi előzményektől egyelőre eltekintve, hogy a Zsilinszkyek irtó újság-háborút indítottak Békéscsabán Achim L. András ellen. Jól meg kell ezt jegyezni: az első támadás a későbbi gyilkosok részéről jött; ők provokálták Achimot a legkíméletlenebb sajtóakcióval s mihelyt Áchim erre hasonló akcióval — ugyancsak hírlapi támadással — felelt: a provokálok menten rajt' ütöttek és ledurrantották. Két úrfi, akiben fölforrott az osztálygőg, hogy lám ez a paraszt vissza mer ütni s a tulajdon fegyverünkkel vág végig rajtunk: ez a két úrfi, túltéve magát jogon, törvényen és igazságon, mind két szuverén, a fejedelmek ultima ratio-jához nyúl, s mint a kutyát . . . ledurrantja a parasztot, hogy vérrel mossa le az „úri becsületére” kent nyomdafestéket! Elégtételt akartak Áchimtól az újság-támadásért — így mondta a két úrfi — s mivel ezt nem kaphatták tőle, hát ők maguk vettek elégtételt. Avval, hogy lelőtték, ami igazán teljes elégtétel, mert a megdermedt kar nem üthet vissza, se pedig az elnémult ajk nem sérthet többé. Szögezzük le mindjárt itt, mielőtt tovább mennénk, hogy egy újságcikkért kellett meghalnia Áchim Andrásnak; egy olyan újságcikkért, melyet ő soha meg nem írt volna, ha ellenfelei — és későbbi

Ábel ivadékai

67

gyilkosai — egy előző újságcikkel erre nem provokálják. És ebben a megállapításban nem az a szomorú, hogy az újságok — visszaélvén a sajtószabadság magasztos hivatásával - nagyrészt mind a személyes ambíciók és marakodások arénái ma már: hanem az, hogy egyetlen hang se emelkedett az újságírói függetlenség védelmére, nem hangzott föl egyetlen zokszó sem: hogy mivé leszünk, ha már egy újságcikkért szabad lesz ölni? . . . Boldogult Bartha Miklóst valamikor összevagdalta egy Uzelác nevű kapitány Kolozsváron, és Bartha Miklósból ünnepelt nemzeti hős lett, országgyűlési képviselő és leader egy elsőrendű ellenzéki lapnál. Pedig ő is személyes támadást intézett a kapitány ellen, igaz, hogy „nemzeti színű” ügyben; de ki dönti el, hogy az a személyes támadás, mellyel Áchim visszavágott Zsilinszkyéknek, nem volt-e fontosabb Békéscsaba helyi érdekeinek szempontjából, mint a Bartha Miklós cikke? Ε rövid kitérés után térjünk vissza Áchim esetéhez. A vizsgálat, illetőleg a főtárgyalás tanúi kétségtelenül bebizonyították, hogy a gyilkosok már szombaton este — vagyis a tényleg elkövetett orgyilkosság előestéjén — végezni akartak Áchimmal, Kiderült ez nemcsak abból, hogy Áchim lapjának kiadóját fenyegetőleg figyelmeztették már előbb, hogy végleg leszámolnak Áchimmal, ha támadni meri az apjukat; de kiderült még jobban abból, hogy az egyik Zsilinszky szombat este kérte kölcsön egyik rokonától azt a hatalmas dorongot, mely az esküdtszék asztalán de facto szerepelt is mint bűnjel, a másik Zsilinszky ugyanekkor hazament a revolverjéért. Aznap éjjel nem találták meg Achimot, pedig a lakásán is keresték, s így maradt a gyilkosság másnap reggelre. Pusztán a vizsgálat és a főtárgyalás során tisztába hozott körülményekből következőképen rekonstruálható a vasárnapi orgyilkosság egész menete. A két Zsilinszky-úrfi — mindkettő revolverrel, az egyik még dorongvastagságú bottal, a másik pedig kutyakorbáccsal is — kora reggel beállított Áchim házába, de nem a főkapun, nehogy Áchim esetleg meglássa őket, hanem hátulról kerülve, tehát máris orozva, avval a gondolattal, hogy hirtelen, váratlanul lephessék meg áldozatukat. A házba érve, meghallják, hogy Áchim még nem kelt föl; újságot adnak nekik, hogy olvassanak addig, míg Achim felöltözik. A két gyilkos leül, majd pár pillanat múlva fölugrik, kopog az ajtón, de feleletet se várva, rögtön aztán beront a szobába és szemtőlszemben áll félig öltözött áldozatával. Fontos momentumra kell itt kitérnünk, a már úgyis nyilvánvaló szándékosságnak még erősebb bizonyítására. A gyilkosok azt vallották, hogy ők „békés szándékkal”, csak elégtételt, illetőleg magyarázatot kérni mentek Áchimhoz, sőt még azt se, hanem csak megakarták őt kérni, hogy hagyja abba a támadást apjuk ellen. Mint illedelmes „úri emberek”, akik tudják, hogy mi az „úri szokás”, ha látogatóba mennek; a kalapjukat szépen kint hagyták az előszobában . . . de a dorongvastagságú botot az egyik, a kutyakorbácsot a másik, revolverét pedig mind a kettő bevitte magával a szobába; bizonyára azért, hogy „békés szándékuknak” és kérelmüknek nagyobb nyomatéka legyen. És aztán az előszobából nem közvetlenül abba a szobába jutottak,

68

Ábel ivadékai

amelyben áldozatuk volt, hanem át kellett menniök még egy üres szobán, mielőtt rajtüthettek a mitsem sejtő, gyanútlan Áchimon. A vendégszoba, amelyben az orgyilkosság történt, úgynevezett utolsó szoba — csak egy ajtaja van — az, amelyiken a két gyilkos berontott s amelyet egyszersmind el is állott, úgy hogy Áchim nem menekülhetett. És a szerencsétlen mégis menekült, illetőleg megkísérlette a menekülést az egyetlen, eltorlaszolt ajtón keresztül! Nem igaz, hogy dulakodott, nem igaz, hogy az egyik Zsilinszkyt fojtogatta, sőt lenyomta az ágyra is és a másik csak akkor lőtte meg! Sőt ellenkezőleg minden nyom, jel és körülmény azt bizonyítja, hogy Áchim, meglátván a két reátörő úrfit, rögtön tisztában volt élete halálos veszedelmével és csak menekülni akart. Az ágyon nyoma se volt a dulakodásnak, a kis lábszőnyeg az ágy előtt pontosan a helyén állt, még csak félre se csúszott és se ezen a szőnyegen, se az ágy körül sehol nyoma se volt a vérnek; az első vérnyomok ellenben a küszöbön voltak, a küszöbön és azon túl a másik szobában, ahova Áchim menekült, sőt hátul volt mind a két lőtt sebe is, amint a gyilkos hátulról belelőtt menekülő áldozatába. Nem kell hozzá semmi fantázia, hogy megelevenedjék szemünk előtt az egész orgyilkosság, ahogyan megtörtént. A két úrfi beront Áchimhoz, doronggal, kutyakorbáccsal és revolverekkel, s megállván az ajtóban, elzárja előtte az utat. Ugyanakkor elhangzanak a halálos fenyegetések: — tipikus „úri” szólásmódok — „most meg kell döglened!”. . . „az anyád istenit!”. . . és Áchim látja, hogy a dolog nem pitykére megy. Revolvere nincs, botja nincs, dulakodni nem lehet itten, mert amazoknál revolver van; itt csak egy segíthet: ha keresztül tud törni rajtuk és cselédjeit föllármázhatja. Nekik szalad tehát egyenesen az ajtó felé, — azok belecsimpaszkodnak. Áchim lerázza őket magáról, — már ott van a küszöb előtt . . . mindjárt kint lesz a másik szobában s akkor megmenekült. A vér agyába száll az egyik Zsilinszkynek: maga se tudja, hányat — de lő ... egyet, kettőt, hármat... Áchim véresen elbukik, torkaszakadtából „gyilkos”-t kiabál, a két úrfi pedig esze nélkül rohan kifelé, durván fellöki a gazdája segítségére siető féllábú cselédet és megy a főszolgabíróhoz csendőri oltalmat kérni! *** Íme, a szörnyű tragédia, a maga rémes meztelenségében. És ami még ennél is szörnyűbb: a gyilkosság maga, mint izolált bűncselekmény, valósággal eltörpül amellett a sok kísérő törvénytelenség és gazság mellett, amit mind azért kellett elkövetni, hogy a gyilkosok kikerülhessék a büntetést. Csakis egy fenékig romlott, veszni indult társadalmi rend judikaturája tette lehetővé a Zsilinszky-úrfiak fölmentését, amelynél felháborítóbb bírói tévedést még a magyar törvénykezés annalesei se igen jegyeztek föl. A főszolgabíró, akihez a két gyilkos menekül, kegyesen fogadja őket, dehogy tartóztatná le az úrfiakat, sőt megadja nekik a csendőrségi oltalmat, s evvel hazaküldi őket. Jegyzőkönyvet — oh igen: jegyzőkönyvet azt vesz föl, de nem velük, hanem csak aztán, mikor a gyilkosok már elmentek s így, természetesen, alá se íratja, sőt még

Ábel ivadéka

69

nem is iktattatja a „jelentéktelen” ügydarabot. Letartóztatni is csak másnap tartóztatja le a gyilkosokat, a közvélemény erős nyomására, illetőleg az ügyész kelletlen parancsára, miután Áchim már belehalt sebeibe. És aztán, a főtárgyaláson ő az, aki eskü alatt vallja, hogy Békéscsabán oly rosszak, félelmetesek és ziláltak voltak a közbiztonsági állapotok, hogy mindenki dorongokkal, revolverekkel, állig fölfegyverkezve járt, mert senkinek az élete nem volt biztos; szóval, arizonai és texasi zűrzavar és fejetlenség uralkodott a városban . . . S másnap, ugyanennek a főszolgabírónak a gyulai főispánsághoz beterjesztett hivatalos havi jelentéseiből — hat évre visszamenőleg! : — kiderült, hogy a közbiztonsági állapotok Békéscsabán kielégítők, sőt nagyon jók, mert gyilkosság egy sem, sőt még lopás és kihágás vagy verekedés is alig fordult elő hat év alatt! Valóban, igaza van a szerencsétlen Áchim özvegyének: „Mindenki attól félt, hogy Áchim legyilkolja s végül mégis őt gyilkolták meg.” Az esküdtszék elnöke nagyszabású ember. Hétfőn és kedden, a tárgyalás két első napján, pucérra vetkőztetve állította oda a két úrfit. Kikapart minden részletet, tisztába hozott minden homályos körülményt s a napnál világosabban bebizonyította, hogy a két Zsilinszky úrfi előre megfontolt szándékkal ment Áchimhoz; hogy vagy beadja a derekát a paraszt és bocsánatot kér tőlük, vagy pedig megölik. Kiderítette, hogy Áchim se nem fojtogatta gyilkosait, se pedig bottal nem támadt rájuk, mert ez a bot be volt zárva a kamarába, sőt a dulakodásnak nyoma se volt a dráma színhelyén. Mindenki meg volt győződve kedden este, hogy a Zsilinszky-úrfiak nem kerülik el a büntetést, mert az elnök rezüméje csakis szándékosságra konkludálhat. Csakhogy az elnök nem rezümált. Miután megmutatta fényes talentumát, mint bűnügyi nyomozó, hirtelen fölcsapott védőnek és szerdán reggeltől péntek délig napnál fényesebben bebizonyította, hogy Áchim L. András olyan páriája, parazitája és rákfenéje volt Békéscsabának, hogy azok, akik elpusztították, nem büntetést, hanem kitüntetést érdemelnek. Arról volt szó, hogy két ember megölt egy harmadikat; miféle büntetés jár nekik ezért a gyilkosságért? Ehelyett az elnök fölállította ezt a másik tételt: Igaz, hogy a Zsilinszky-úrfiak előre megfontolt szándékkal meggyilkolták Áchim L. Andrást; de nézzétek meg előbb jól, miféle ember volt ez az Áchim, paraszt volt, izgága volt, nem hagyta békén panamázni és garázdálkodni az urakat, fölforgatta a gentry-basáskodás régi rendjét, úr akart lenni ott, ahol parasztnak született, sőt a többi parasztba is beleoltotta ezt a veszedelmes mételyt. Hát, ha ilyen volt ez az Áchim, megbüntetitek-e az elpusztítóit s nem inkább örültök-e, hogy magja veszett a parasztvezérnek? S megtörtént az a hallatlan eset, hogy — miután a Zsilinszkyúrfiak bűnössége, a gyilkosság szándékossága és megfontoltsága, valamint a jogos önvédelem fönn nem forgása kétségtelenül bebizonyult — megtörtént az a hallatlan eset, hogy az esküdtszék elnöke két és fél napon át kegyetlen raffinériával boncolta Áchim jellemét, kutatta előéletét, s akit a gyilkosok már fizikailag megöltek, ő most újra megölte erkölcsileg, s még jobban beletaposta sírjába a halottat, reá

70

Ábel ivadékai

hengerítvén a gyűlölet, a szégyen és gyalázat mázsás sziklaköveit, hogy az emléke se támadhasson föl többé megtorlást követelni, — nem a gyilkosságért, hanem azért a fölmentő ítéletért, mellyel az esküdtekaz ő gyilkosait jutalmazni, kitüntetni fogják. Mert ez volt a cél, a fölmentő ítélet. Szinte azt lehetne mondani, hogy az esküdtszék elnöke, miután rábizonyította a szándékos orgyilkosságot a Zsilinszky-úrfiakra, egy bravúros tour de force-szal fölmentette őket, hogy kétszeres méltánylást találjanak érdemei az előtt az osztályuralom előtt, amelynek érdekében a Zsilinszky-úrfiak gyilkoltak, s amelynek eminens kapitális érdeke volt, hogy az esküdtszék fölmentse azokat, akik revolverrel parancsoltak megálljt az osztályuralom ellen lázongó parasztnak Nem az esküdtszék — vagy legalább is nem teljesen az esküdtszék — bűne ez a fölmentő ítélet, hanem azé, vagy azoké, akik úgy vezették az esküdtszéki tárgyalást, hogy annak eredményeképen fölmentő ítélet hozathatott. S tévednek azok, akik azt állítják, hogy Magyarország népe még nem érett meg az esküdtszék intézményére; mert az igazság az, hogy arra az intézményre, melyet nálunk esküdtszéknek csúfolnak, nemcsak a magyar, de a világ egyetlen népe se érett meg, mivelhogy ez nem esküdtszék, hanem komédia, raffinált zsonglőrködés az érzelmi momentumokkal, a józan és helyes ítélet mérlegének kibillentésére. Nem arról volt szó, hogy ki volt Áchim, hogy hányszor ítélték el rágalmazásért és becsületsértésért, mert nagyobb „főbenjáró” bűnök nem sültek ki a parasztvezérre, hanem arról volt szó, hogy két ember megölt egy harmadikat, tessék ítélni fölöttük. De a hatalom, az igazságügyi kormány, már elejétől kezdve úgy kezelte ezt az ügyet, hogy a főtárgyalás csak fölmentéssel végződhetett. A magánpanaszos özvegy — ismervén Békés-vármegye közhangulatát — más törvényszék delegálását kérte elfogultság címén, a Kúria pedig megtagadta ezt, mert . . . nem látta az elfogultság szimptomáit. Hogy is lehetne a gyulai törvényszék — s általában Békés-vármegye — elfogultságáról beszélni? Hát a békéscsabai főszolgabíró nem atyai jóindulattal bocsájtotta haza a gyilkosokat, mikor ezek csendőri oltalomért fordultak hozzá a tett elkövetése után? (Jó, hogy nem a gyilkosság elkövetéséhez kértek csendőri asszisztenciát, mert ez a derék főszolgabíró talán még azt is megadta volna nekik!) És június 1-én, a békéscsabai képviselőválasztás előestéjén, illetőleg éjfélkor, nem a közhangulat nyugodt, békés voltát bizonyította-e az, hogy a csendőrök véresre verték a rendőröket, akiket avval gyanúsítottak, hogy összejátszanak a paraszt-párttal? . . . Ugyanavval a paraszt-párttal, melynek a meggyilkolt Áchim vezére volt, s melyet az úrigyilkosok pártja épen ezen a választáson akart összetörni, csendőri asszisztenciával? Ugyan kérem, hát hol itt az elfogultság? . . . Szóval, a Kúria nem látta az elfogultságot, a hűvös márványpalota csöndes termeibe hogyan is juthatott volna el a békéscsabai tót faluban tomboló osztálygyűlölet szenvedélye? Ugyan miféle pápaszemen láthatták volna meg ezek a megülepedett, öreg urak, hogy egyfelől a vezérétől megfosztott paraszt-párt elkeseredett bizonyossággal előre tudja a gyilkosok fölmentését, másfelől pedig a válasz-

Ábel ivadékai

71

táson alul maradt úri párt készül a megszégyenítő bosszúra hogy a gyulai tárgyaláson legázoltatja a parasztok vetését a gyilkosok fölmentésével?! Nem látott elfogultságot a Kúria s most, hogy ez az elfogultság arcul verte a legelemibb igazságot, százat egy ellen hogy még reparálni se fogja a sérelmet, mert hiszen evvel indirekte el kellene ismernie azt, hogy tévedett, mikor nem látta az elfogultságot! Mar pedig a Kúria, úgy-e, nem tévedhet, kivált mikor ez a tévedés az osztályuralom javára szolgál? Az osztályelfogultság legszemérmetlenebbul nyilatkozott a vádat képviselő királyi ügyész magaviseletében. Ez az ember, akinek esküvel fogadott hivatása és kötelessége volt, hogy a gyilkosok bűnösségét bebizonyítsa és példás megbüntetésüket követelje, a főtárgyalás egész ideje alatt cinikusan tüntetett a vádlottak mellett. Csak ült a helyén, mint a fancsali feszület, elégedetten nevetgélve, majd unatkozva, ha terhelő tanúk vallottak. S nemcsak avval ártott az igazságnak, hogy ő maga nem teljesítette hivatalos kötelességét, hanem avval is, hogy közvádlói minőségében útját vágta annak, hogy a főmagánvádló képviselője befolyhasson az igazság kiderítésére. Szomorú példája a tisztfeledésnek, hogy ez a „nem elfogult” közvádló evvel a „patetikus” sajnálkozással kezdte vádbeszédjét: „Reám hárult az a szomorú kötelesség, esküdt uraim, hogy önök elé állítsam ezt a két szerencsétlen ifjút”. . . Miért „szomorú” az a kötelesség, mely a megbillentett jogrend helyreállítását követeli? És miért nem a meggyilkolt Áchim a „szerencsétlen”? Talán azért, mert „odalent már nem fáj semmi”?. . . És a tízperces vádbeszéd mind ebben a „szomorú” és „szerencsétlen” tónusban folyt; a közvádló nem vádolt, nem indokolt, nem csoportosította a bizonyítékokat, sőt meg is mondta, hogy nem teszi ezt, hiszen a bizonyítás egész anyaga ott fekszik az esküdtek előtt” és vádbeszédje csak annyiban különbözött a védő plaidoyer-étől, hogy nem kért felmentést . . . a védencei számára. Aztán pedig, mikor a védő úgy állította oda a két gyilkost, mint a társadalmi rend, a jog és igazság vértanúit, a kir. ügyész kijelentette, hogy lemond a replika jogáról. Jól tessék megjegyezni, hogy milyen hangulatban vonultak vissza „igazmondásra” az esküdtek. Két és fél napon mind azt tárgyalta az esküdtszék, hogy Áchim micsoda feketelelkű, elvetemedett, perverz, izgága és züllött alak volt, a közvádló „szomorodott szívvel” ajánlta az esküdtek részvétébe a két „szerencsétlen” Zsilinszky-úrfit, s mindennek tetejébe a védő másfél órán át a bibliával járt tojástáncot az esküdtek előtt, hogy fölmentesse velük a két gyilkost — „Ábel ivadékait!”. . . Ez a védő — Kenedi Géza — külön fejezetet érdemel. Mint dilettáns „szociológus” kacérkodik a demokráciának és liberalizmusnak avval a fajtájával, mely fölfelé alázatos és terjeszkedő, lefelé ellenben gőgös és konzervatív. Két nagy oldalzsebében állandóan magával hordja az ó-szövetséget és az új-szövetséget; ha kenetes idézet kell, rögtön kivágja a rezet s az öreg Tolsztoj módjára, ő is erősen bibliaszagú, bár egyébként — épen úgy, mint Tolsztoj és a farizeusok ő is megtűri a szúnyogot, de lenyeli a tevét. Tehát ez a Kenedi vagy másfél esztendővel ezelőtt, fölmentetett egy zsidó ügyvédet, aki

72

Ábel ivadékai

az utcán agyonlőtt egy gentry-legényt, egyébként a felesége csábítóját és szeretőjét. Ez az ügyvédi siker nagyon ártott Kenedinek, mint egy jórészt gentry-napilap szerkesztőjét kompromittálta olvasóközönsége előtt az, hogy épen ő menttette föl egy gentry gyilkosát. Most itt volt az alkalom, hogy reparálja a baklövést: Két gentry-gyilkost kellett fölmentetnie, akik egy parasztot (s milyen parasztot: a vezért!) tettek el láb alól. A föladat nem volt nehéz, s bizonyára kisebb igyekezettel is sikerült volna, de azért Kenedi teljes buzgósággal belefeküdt. Miután Áchim emlékét két és fél napon át úgy meghurcolták a rágalom, a gyalázat fertőjében, hogy minden jobbérzésű ember megundorodott, s miután a közvádlónak egyetlen szava se volt a meggyilkolt védelmére, fölállott Kenedi Géza, s mint a tót napszámosok az ércbe öntött szobrot föltolják a magas talapzatra, úgy tolta fel ő is, izzadva, lihegve és erőlködve a két Zsilinszky-úrfit a közéleti tisztesség, a gentry-becsület, az igazságosztó megtorlás piedesztáljára. Ott folytatta Áchim gyalázását, ahol a főtárgyalás abbahagyta, s amikor rákent minden képzelhető és képtelen becstelenséget — oh, a halott oly türelmes, a közvádló még türelmesebb volt — végre eldurrantotta a legnagyobb ágyút, hogy Áchim L. András volt a Káin (s milyen akcentussal mondta ezt!), a két Zsilinszky-úrfi pedig Ábel ivadéka, akiket a Gondviselés fegyverezett föl, hogy megszabadítsák Békéscsaba társadalmát a földre szabadult gonosztól! . . . A bibliás ügyvéd jól számított: a gyulai esküdtek valóban összetévesztették Káint Ábellel. Szegény Áchim: nem volt ő Káin, ő csak paraszt volt; valaminthogy a gyilkosai se Ábel ivadékai, hanem épen olyan paraszt-ivadékok, mint az áldozatuk volt, csakhogy egy nemzedék óta már úri sorba vergődtek s a rangos paraszt gőgjével gyűlölték csizmában járó atyafiukat. Mert Áchim és a Zsilinszkyek atyafiságban voltak, aminthogy többé-kevésbbé atyafiságban vannak Békéscsabán az „urak” és „parasztok” mind, mert parasztok ők valamennyien: csak egy részük már pantallóban és pertlis cipőben jár, míg a másik részük megmaradt a mándli és csizma mellett. De, mintha ez a különbség a ruhaviseletben egy egész világot állított volna közéjük: sehol ebben az országban nem oly izzó az osztálygyűlölet úr és paraszt között, mint Békéscsabán. S ez a kaszt-gyűlölet kiöl minden egyéb érzést a szívekből, fúriává teszi az asszonyokat — legkivált ezeket! — s utálatos jeleneteket rögtönöz. A gyulai tárgyaláson zsúfolva volt a törvényszéki nagyterem, csak ott volt hely mindig, ahol a meggyilkolt Áchim özvegye és leányai ültek. És a gyulai „dámák” inkább álltak vagy elmentek: de nem ültek le Áchimék mellé, akiknek minden bűnük csak az volt, hogy a Zsilinszky-úrfiak azért kerültek a vádlottak padjára, mert véletlenül épen az ő családjuk föntartóját ölték meg. Véletlenül, igen: mert ez a két úrfi épp oly nyugodtan és előre megfontolt szándékkal ölt volna meg mást is . . ., ha ez a más ép oly merészen bele mert volna avatkozni a csabai urak gazdálkodásába, mint Áchim L. András. Mert ezért kellett meghalnia a parasztvezérnek: ezért s nem azért az egyetlen újságcikkért, amellyel csak visszaütött az ellene intézett

Ábel ivadékai

73

támadásra. A mérték betelt: Békéscsaba paraszti „úri rendje” már nem akarta tovább tűrni, hogy a parasztnak maradt Áchim egyre zavarja az ő cirkulusait. Es a „Gondviselés , véletlenül a két Zsilinszkyúrfit „fegyverezte föl” az izgága Áchim elnémítására. Véletlenül, igen: mert ahol ilyen semmiségért (egy újságcikkért!) hidegen és megfontoltan gyilkol két éretlen úrfi, ott már a közhangulatban rég meg kellett érnie és kialakulnia annak a gondolatnak és óhajtásnak, hogy bárcsak eltenné már valaki láb alól ezt a parasztot . . . úgy se lenne semmi bántódása! Aminthogy a Zsilinszky-úrfiaknak se lett. Attól a pillanattól kezdve, amikor a csabai főszolgabíró atyai oltalmába vette a két gyilkos úrfit, egészen addig a pillanatig, amikor örömkönnyek közt csókolgatták őket a gyulai hölgyek a fölmentés után, úgy bántak evvel a két úrfival a hatóságok, mint a hímes tojással. Még le se akarták őket tartóztatni, minek? hiszen úgy is fölmentjük őket! vonogatták vállukat ugyanazok az urak, akiknek a megtorlás lett volna kötelességük. Hiszen ők „Ábel ivadékai”, noha gyilkoltak és Káint ölték meg, aki viszont soha se gyilkolt . . . de ez a Káin mégis halálos ellenségük volt nekik, mert nem állt közzéjük, noha már úr volt, sőt képviselő is, nem állt közéjük, hogy velük együtt nyomja és nyúzza a szegény parasztot, hanem megmaradt parasztnak és a parasztok többségének erejével akart úrrá lenni ellenfelein, akik csak bricsesznadrágjuk és tennisz-raketjük révén számítottak az úri rendhez. Bármennyire paradoxnak látszik is, semmi különbség nincsen a Tisza diktátori gőgje közt, mellyel visszaparancsolta a robogó vonatot s a Zsilinszky-úrfiak orvtámadása közt, mely a szerencsétlen Áchim életébe került. Mindakét cselekedetnek rugója és magyarázata a korlátlan osztály-zsarnokság öntudata, a l'état c'est moi meggyőződése. Hogy átbújjon a korláton? . . . No már azt nem teszi Tisza, mikor könnyebb és kényelmesebb visszaparancsolni az elindult vonatot. Hogy törvény elé állítsák Áchimot a támadó újságcikkért? . . . Miért tennék ezt a Zsilinszky-úrfiak, mikor a revolver gyorsabban végez? . . . Hogy mind a Tisza, mind a Zsilinszky-úrfiak cselekedete törvényellenes? Hát aztán? . . . Hiszen a törvényt ugyanaz a kaszt kezeli, amelybe ők is tartoznak s ez a kaszt szemet huny a legnagyobb gazság előtt is, ha — snájdigul követik el. Már pedig ugyebár Tisza is, meg a Zsilinszky-úrfiak is snájdigul dolgoztak? Most pedig még egy utolsó megjegyzést. Mikor Berzeviczy elnök, fölötte kétes értékű részvétnyilatkozattal, elparentálta a képviselőházban Áchim L. Andrást, egyetlen hang sem emelkedett a Házban, hogy a kétségtelenül politikai osztályharcnak áldozatul esett képviselőnek haláláért szigorú megtorlást követeljen. Ez a „konzorciális, nemzeti alapra fektetett részvénytársaság” nyilvánvalóan nem érezte magát szolidárisnak az orvul meggyilkolt parasztképviselővel s közömbösen tért napirendre az eset fölött. Hiszen Áchim nem volt közéjük való „bandatag”, a rajta esett „sérelmet” tehát nem is kellett úgy tekinteniök, mintha egy „úri” képviselőt lőttek volna le, mint a kutyát, tulajdon házában — egy hitvány újságcikkért! Bezzeg, ha nem Áchimmal történik az eset: lett volna patália! Emlékezzünk csak vissza a

74

Az osztrák választások

nemzeti ellentállás idejére: micsoda presztízst követeltek akkor személyüknek a honatyák. És azon sem botránkozott meg egy képviselő sem, hogy meggyilkolt kollegájukat, akivel tegeződtek, kezetfogtak, sőt pajtáskodtak is, ugyancsak egy képviselőkollégájuk úgy meggyalázta még haló porában is, ahogy a törvény még kvalifikált gyilkosokat sem enged meggyalázni .... De mind ennek így kellett történnie, annak a korhadó osztályuralomnak az érdekében, mely a gyulai esküdtszék verdiktumában a tiszta erkölcs tündéries, földöntúli diadalát látja. Ahogy a Budapesti Hírlap írja. És ez nem laudatio criminis, óh, nem! Ez nem az osztálygyilkosság dicsérete, csak ujjongó megelégedés azon, hogy két revolvergolyó visszazökkentette rendes csapásába a csabai társadalom szekerét. Hát lehet; de akkor is pyrrhusi győzelem volt ez. Még néhány ilyen országra szóló, égbekiáltó igazságtalanság s aztán kezdődik az összeomlás. L'excès du mal en devient le remède: az a társadalmi rend, melyet már ily erőszakos eszközökkel kell alátámasztani, nem bírhatja soká. Ez az egy vigasztaló tanulság van az Áchim L. András tragédiájában. (Zigány Árpád.) Az osztrák választások

Hazai sajtónk összessége, a szélső jobbtól a szélső balig nagyon elégedett a legutóbbi osztrák választások eredményével. Egyik részről azért örülnek a keresztényszocialisták vereségének, mert Magyarország legnagyobb ellenségeinek tartják őket, a másik oldalon pedig azért nagy az öröm, mert a keresztényszocialisták kudarcában a klerikalizmus bukását látják. Már pedig mindkét vélemény csak a jelenségek felületes megítélése mellett alakulhatott ki és épen ezért mindkét tábor öröme időelőtti. Ha az osztrák választások eredményét és az osztrák, valamint a magyar politikára előreláthatóan várható hatását helyesen akarjuk megítélni, mindenekelőtt a szokásos frázisok alól kell felszabadulnunk és az osztrák pártviszonyokról, nemkülönben ezeknek az osztrák és magyar politikára való vonatkozásairól kell tiszta képet alkotnunk. Meg kell állapítanunk, mielőtt tovább mennénk, hogy a keresztényszocialista párt egy hajszálnyival sem „magyargyűlölőbb”, bármelyik más osztrák pártnál. Ennek a két fogalomnak, „magyargyűlölő” és „magyarbarát”, az ideológiája a mi feudalizmusunkon alapul és csak ehhez viszonyítva érthető. A minden tíz évben megújuló kiegyezési kísérletek közben pl. minden alkalommal a német polgári pártok gördítették a legtöbb akadályt gazdasági követeléseink teljesítése elé. És ez csak természetes. A kiegyezés utáni idők első két évtizedében a magyar kormány főtörekvése az volt, hogy a kiegyezési tárgyalások alkalmával mennél több kedvezményt biztosítsanak kereskedelmünk és iparunk számára. Ennek a törekvésnek a német polgári pártok részéről, akik elsősorban a kereskedelem- és iparűző nagyburzsoázia képviselői, a legerősebb ellenállásra kellett találnia, mert ennek az osztálynak legfőbb érdeke volt, hogy a Magyarországot Ausztriához gyarmat módjára fűző viszonyt fentartsa.


75

Mikor azután a kilencvenes évek elején a védvámos iránnyal egyidejűleg az agrárizmus is meghonosodott nálunk és a magyar kormányok a kiegyezési tárgyalások folyamán főkép agrárius követelésekkel állottak elő, még inkább szemben találták magukat a német polgári pártokkal, lévén ezek — mint az ipar és kereskedelem érdekeinek képviselői — született antiagráriusok. És mindezek ellenére az osztrák polgári partok úgy szerepeltek és szerepelnek ma is, mint „magyarbarátok”. Miért? A felelet igen egyszerű. 1867-ben a dualizmus támasztó oszlopai osztrák részről a német polgári, Magyarországon pedig a magyar dzsentri-rendszer volt. Ausztriában ez a támasztó oszlop már három évvel utóbb, 1870-ben megingott, de akkor id. Andrássy Gyula segítségével még elkerülték az összeroskadást, hogy ez annál feltartózhatatlanabbul következzék be 1878-ban. Azóta a német polgári pártok azt hiszik, hogy régi szupremáciájukat Ausztriában újból megszerezni, vagy csak annak maradványait továbbra is fentartani egyedül a mi dzsentri-uralmunk segítségével képesek. Innen van, hogy igen progresszíven és modernül gondolkodó német férfiak és újságok a legerősebben berzenkednek Magyarországnak bárminő modernizálásával szemben és a legfélkegyelműbb reakciós feudalizmust Magyarországon minden erejükkel támogatják s ez okból úgy szerepelnek, mint „magyarbarátok”. Máskép volt ez a keresztényszocialistákkal. Mint kispolgári demagóg párt elejétől fogva homlokegyenest ellenkező állást foglalt el a német nagypolgári rendszerrel és ezek szövetségesével, a magyar feudalizmussal szemben. Ennek folytán az odaát reakciós párt kénytelen volt a magyarságnak minden, a reakciós feudalizmus elleni mozgalmát támogatni és ezért nálunk „magyarfaló” lett a nevük. Nagyon perverz volt ez a viszony. Magyarország feudális reakciója nyílt szövetséget kötött Ausztria polgári progressziójával és mi, ha nem is nyílt szövetségben, de valójában mégis az ausztriai reakció vezetőinek támogatásával küzdöttünk a modern, progresszív, demokratikus polgári Magyarországért. Ha ez a viszony még ma is fennállana, akkor a magyarországi feudalizmusnak az osztrák választások eredménye felett kitört öröme megokolt volna. Nekünk azonban csak félszemmel szabadna nevetnünk az osztrák reakció vereségén, a másik szemünkkel pedig sírnunk kellene ama párt bukásának hírére, amelynek vezetői a feudalizmus ellen küzdelmünkben támogattak. De a perverzitások a politikában sem lehetnek tartósak. Akik a most legkapósabb két jelszónak a „kereszténységnek” és a „szocializmus”-nak a kisajátításával Bécset meghódították és egy osztrák birodalmi párttá akartak kifejlődni, egyáltalán nem árulták el, hogy hatalomra jutván akár „keresztények”, akár „szocialisták” lennének. S bármennyire dörögtek is a kapitalizmus ellen, polgári létükre, hatalomra jutván még sem maradt más hátra, mint befogatni magukat a kapitalizmus diadalelé, s azt védeni és támogatni, épúgy, mint azt a legrosszabb hírü zsidó-liberálisok tették. Azonban mint kifejezetten keresztény, antiszemita pártnak igen

76


hamarosan szövetkezniük kellett a katholikus egyházzal, vagyis a klerikalizmussal. Már ez a tény egy belső ellenmondást rejtett magában, mert bár a kapitalizmus igen türelmes lehet a klerikalizmussal szemben, a saját érdekeinek veszélyeztetése nélkül még sem engedheti azt maga felett uralkodni, minthogy ezzel fejlődésképességét vesztené el. Ezt a belső ellentétet a speciális osztrák viszonyok még jobban kiélezték. A klerikalizmus tudniillik a Lajtán túl is ép úgy, mint nálunk, az agrárizmusból sarjadt ki. Abban a pillanatban, amint a bécsi keresztényszocialista párt, hogy nagy parlamenti párt legyen, egyesült a vidéki klerikálisokkal, épen olyan agráriussá kellett válnia, mint aminők ezek voltak. Ez a belső ellentét és nem az ő klerikalizmusuk tette őket tönkre a választásoknál. Mert hisz tudvalevőleg csak azok a keresztényszocialisták buktak ki, akik annak ellenére, hogy ipari kerület polgári képviselői voltak, az agráriusokat támogatták, míg azoknak a keresztény szocialistáknak, akik agrárius vidéki kerületek küldöttei voltak, számbavehető veszteségük alig volt. De a keresztényszocialistáknak, mint osztrák birodalmi pártnak a helyzetét és a Magyarországon uralkodó feudalizmushoz való viszonyát is alaposan megváltoztatta ez a belső ellentét. A keresztényszocialisták legfőbb patrónusaként köztudomásúlag Ferenc Ferdinánd trónörököst szerepeltetik. Lehet, hogy a trónörökös és a párt közötti viszony létrejövetelében a klerikalizmusnak is része van, de annak, aki Lueger politikáját figyelemmel kísérte, tisztában kell lennie azzal, hogy itt elsősorban egészen más célokért küzdenek, mint a klerikalizmusért. Az albán szakosztály létesítése a külügyminisztériumban, Bosznia-Hercegovina annexiója, Szerbiával szemben követett politikánk, vagyis, hogy az egész balkáni politikával szemben éveken át követett passzív szemlélő szerepét az irányítás aktivitásával akarjuk fölcserélni, épen úgy Olaszországgal szemben való magatartásunk átalakulása minden tisztánlátó ember előtt azt bizonyítják, hogy más, még pedig expanzív imperialisztikus célokról van itt szó. Ennek az expanzív imperialisztikus politikának természetesen ellenségei az agráriusok, akik nem a piac növelését, hanem ellenkezőleg annak lehető korlátozását és elszigetelését követelik, míg a kapitalizmus, melynek profitéhségét a belföldi piac sohasem elégítheti ki, szükségszerűen híve ennek az expanzív imperialisztikus politikának. Ugyan legkisebb mértékben sem ismerem a Belvedère-politika gondolatmenetét és kulisszatitkait, de tudom, mert hisz' köztudomású, hogy Lueger még az ő politikai végrendeletében is óva intette a keresztényszocialistákat attól, hogy agrárius párttá legyenek, és hogy ezzel az intelmével a Belvedère kívánságának adott kifejezést. Az sem titok, hogy a keresztényszocialista volt kereskedelmi miniszter, akit pártjának agrárius pálfordulása miatt elsősorban vontak felelősségre, nem dicsekedhetett a Belvedère barátságával, sőt azt mondják, hogy Gessmannt is ezért szorították háttérbe. Abban a pillanatban, amint a keresztényszocialisták agráriusokká lettek és egy birodalmi párt szerepéhez jutottak, a magyar feudalizmushoz való viszonyuk is egészében megváltozott. A régi ellenfelek


77

szövetséget kötöttek s ez abban nyilvánult meg, hogy Weisskirchner a magyar kormánnyal egy húron pendült, ha valamely agrárius mozgalom támogatásáról volt szó és Neumayer, Bécs polgármestere lerándult Budapestre, hogy a keresztényszocialisták és az eddig zsidó-magyaroknak csúfolt feudálisok szövetségét a nyilvánosság előtt is dokumentálják. Ily körülmények között tehát nem mi, hanem egyedül feudalizmusunk vesztette el az odaát most elbukott keresztényszocialistákban egyik pillérjét; mi azonban a legteljesebb osztatlan örömmel fogadhatjuk kudarcuk hírét. Következik a második relytélyes, nagy kérdés: milyen hatást fog gyakorolni a legutóbbi választások eredménye Ausztria belpolitikájára? Ausztriában letört a klerikalizmus! Ez az örömkiáltás, amely június 20-ika után Európa összes liberális pártjaiban visszhangzott, még nagyon korai volt. Bizonyos ugyan, hogy a klerikalizmust Bécsben súlyos csapás érte, és a csehek meg a lengyelek is alaposan megtépázták, de attól hogy ezek a választások Ausztriában egy klerikalizmustól ment vagy pláne egy kimondottan antiklerikális kormányalakítást tegyenek lehetővé, még igen-igen távol vagyunk. Nemcsak azért, mert a kifejezetten antiklerikálisok a Reichsrat-nak még mindig nem valami tekintélyes kisebbségét alkotják, hanem még inkább azért, mert a mai osztrák politika nem forog sem a klerikalizmus, sem a liberalizmus tengelye körül. Ennek a mai politikának uralkodó csillagzata még mindig a német-szláv kérdés. Ε mögött egyelőre teljesen eltörpül a klerikalizmus vagy liberalizmus ellentéte. Ezt legvilágosabban a Bienerth-rezsim mutatta meg. A Neue Freie Presse, az úgynevezett ausztriai német-polgári szabadelvűek szócsöve, volt Bienerth legerősebb segítője, és bukása felett könnyeket hullajt, noha a Bienerth-kabinet a leggyalázatosabb módon klerikális és agrárius volt. De báró Bienerth nem volt jó barátságban a csehekkel és ez az egész német polgári szabadelvűségnek okot szolgáltatott arra, hogy őt csak dicsérje, ellenben nem élt egyetlen kárhoztató szóval sem kabinetjének két tagja, gróf Stürgl közoktatásügyi és Hohenberger igazságügy miniszter ellen, akik a miniszteri székben is a keresztényszocialisták közönséges bérencei voltak. De a szláv szabadelvűek époly zavartalanul működnének együtt egy a németséggel rossz lábon álló miniszterelnökkel, mint ahogy a német szabadelvűek Bienerth-tel dolgoztak együtt. Ezen az áron a legsötétebb klerikalizmust nemcsak hogy megtűrnék, de szívesen támogatnák is. Minthogy sem egy német-barát irányzat a német klerikálisok segítsége nélkül, sem pedig egy szláv-barát irány a szláv klerikálisok támogatása nélkül nem lehetséges, bármelyik rendszer győzzön is, az a klerikalizmus uralmát jelenti. Most azonban a lapok híradása szerint e két irány egyike sem kerülhet sorra, hanem Gautsch báró igyekszik a cseh-német egyezséget megteremteni. Minthogy a legutolsó választásokon úgy a német, mint cseh kerületekben erősen háttérbe szorult a klerikalizmus, azt mondják, hogy ez a megegyezési akció a liberalizmus jegyében indul meg. Mivel minden polgári pártnál a nemzetiségi ellentétek annál élesebbek, mennél inkább


78

szabadelvűek a pártok, és annál inkább tompítottak, mennél klerikálisabbak, azért a cseh-német megegyezés körül meginduló harcban a derékhadat mindkét részről a tiszta vagy felemás-klerikálisok fogják szolgáltatni. Tehát az a kérdés, hogy Gautsch bárónak megegyezési akciója eredménnyel jár-e vagy sem, az az Ausztriában következő rendszert nem fogja egy árnyalattal sem kevésbbé klerikálissá tenni a Bienerth rendszerénél. Miután ezt így megállapítottuk, áttérhetünk a harmadik és legfontosabb kérdésre: milyen befolyást fog gyakorolni az osztrák választási eredmény a magyar politikára, ennek a választójogi reformra vonatkozó részében? Első pillanatra azt lehetne hinni, mintha Ausztriának általunk konstatált viszonyai kedveznének a választójog ellenségeinek. Ez azonban tévedés. A keresztényszocialisták nagyon jól tudják, hogy vereségüket az ő agrárizmusuknak köszönhetik, melyet részben azért vettek fel, hogy kibéküljenek a magyar feudalizmussal, amely mióta nyíltan klerikális lett, valószínűleg szimpatikusabb nekik. Ha tehát a következő klerikális rendszer Ausztriában nem akar azonnal összeomlani, határozottan antiagrárius programmot kell követnie. Minthogy azonban azokra az erősen agrárius csoportokra való tekintettel, amelyeknek támogatását nem nélkülözheti, tényleg nem követheti az antiagrárius programmot, nem marad más kibúvója, mint az antiagrárizmusát a magyar agrár-feudalizmus elleni fokozott ellenségeskedésének hirdetésével nyilvánítani. Mivel ennek az agrár-feudalizmusnak az általános, egyenlő és titkos választói jog a legsebezhetőbb pontja, előreláthatólag rövid időn belül ismét beáll az a perverz viszony, hogy az osztrák klerikális reakció Magyarországon nem a saját elvtársait, hanem ezeknek ellenségeit, a demokratikus választójog harcosait fogja támogatni. De ez a perverz helyzet sem fog sokáig tartani. Az agrárizmus és indusztrializmus kérdése, amelyet Ausztriában legelőször a most lezajlott választások folyamán kezdtek tárgyalni, kell, hogy nagyon rövid idő múlva az ausztriai politika ütközőpontja legyen. Ekkor azonban az osztrák klerikalizmus, ha kormányképes akar maradni, nem elégedhetik meg azzal, hogy a magyar agrár-feudalizmussal ellenségeskedik, hanem valóban antiagráriussá kell lennie. De mivel ez számára lehetetlen, tényleg el fog bukni, hogy helyébe ismét a polgári liberalizmus lépjen. De nem valami német vagy szláv liberalizmus, hanem a pur et simple polgári liberalizmus, mint a kapitalisztikus indusztrializmus képviselője. Ezzel egyszersmind megszűnik az osztrák politika a cseh-német kérdés tengelye körül forogni és egyidejűleg Magyarországon is az agrár-feudalizmusnak és fattyúhajtásának a dzsentri-liberalizmusnak helyébe a polgári liberalizmus lép, mely azonban itt egyesegyedül az általános, egyenlő és titkos választói jog segítségével lehetséges. Végkonklúzióm a következő: Ad hoc et ad nunc az osztrák választások nem fognak felforgató változásokat előidézni. De egy kérdést, mely úgy Ausztriában,

A szerb nemzeti kongresszus

79

mint nálunk lappangott, felszínre vetettek, úgy, hogy az most már rövidesen uralkodni fog a helyzeten. S akkor bealkonyodik a klerikalizmus és agrárizmus Janusarcú halványának nemcsak Ausztriában, de Magyarországon is. És a fanatikusan klerikális Belvedère — fogják kérdezni — ez ellen az alakulat ellen, amelynek a klerikalizmus végleges bukására kell vezetnie, nem fogja mindem hatalmát latba vetni? Azt hisszük — nem. Először: mert Ausztria-Magyarországnak ez az új fejlődési fázisa nagyon kedvez azoknak az imperialisztikus expanzív törekvéseknek, amelyek a Belvedèreben oly otthonosak. Másodszor: ez a fejlődési fázis még nem jelenti a valóban antiklerikális demokrácia vagy pláne a szociáldemokrácia uralmát. És végül: harmadszor mikor sikerült egy embernek, ha még oly előkelő és hatalmas volt is, a fejlődés útját megakasztani? Ha Ferenc József oly sokszor simult vagy engedett, ha az annyira impulzív II. Vilmos hiába dörgött a fejlődés ellen, akkor Ferenc Ferdinánd is vagy párhuzamosan alakul át a fejlődéssel, vagy engedni fog annak. (Diner-Dénes József.) A szerb nemzeti kongresszus. A magyarországi nemzetiségi kérdés újabban igen nagy figyelemben részesül úgy azok részéről, akik becsületesen a nép javára megakarják oldani, mint azok részéről, akik a nemzetiségi elnyomást az uralkodó osztályok érdekében továbbra is fenn akarják tartani. A haladó elemek a becsületes, őszinte demokráciában látják azt a hatalmas fegyvert, amellyel a nemzetiségi ellenségeskedésnek méregfogait ki lehetne húzni, hogy azután együtt vívják meg a nagy harcot Magyarország jövője érdekében a feudálisok ellen az ipari, polgári Magyarországért. Ezzel szemben a konzervatív elemek a régi csapásokon haladnak. A nemzetiségi kérdést nem tekintik szociális kérdésnek, hanem izgatók, állásvadászok, vezetők művének, amelyet olyanformán lehet tönkretenni, hogy a nép vezéreinek mandátumokat, állásokat juttatnak, valami keveset abból a nagy hatalomból, amellyel ma az országban a feudális uralkodó osztály rendelkezik. Annyi már ma is látható, s a dolog természetében fekszik, hogy ez utóbbi módszer, amint régen nem, úgy ma sem fog célra vezetni. A nép általános elégedetlenségén, föld-, kultúréhségén egyáltalában nem lehet már azzal segíteni, hogyha vezéreit jóllakatják. Hiszen épen a nemzetiségek általános elégedetlensége adja vezetőinek azt a hatalmat, amivel bírnak s ferdén gondolkozik az, a nemzetiségi kérdést egyáltalában nem ismeri, aki felülről akar gyógyítani. Sokkal jobban számol a nép elégedetlenségének okaival az, aki alulról akarja kezdeni a gyógyítást, aki a nemzetiségeknek hozzáférhetővé akarja tenni a haladás minden eszközét, az iskolát, a vagyonosodást, aki megakarja szabadítani őket attól a sok tehertől, amelyet ma vállaikon viselnek. Hogy a demokrácia erre képes lesz-e, az a jövő kérdése. A politikai uralmi formák változása a nép nagy tömegeinek életére gyakran igen kevés befolyással van, hacsak ez a változás bizonyos nagy forradalomszerű gazdasági változásokkal nincs összekapcsolva, amelyek a társadalom alapjait is meg-

80


ingatják, s amelyek a népeknek nemcsak politikai, hanem gazdasági egyenlőséget és önnállóságot is biztosítanak. A nemzetiségi kérdést ma épen a két legszegényebb elem, a román és a tót tartja elsősorban napirenden, ami azt is bizonyítja, hogy a nemzetiségi kérdést az fogja legmegfelelőbben megoldani, aki a nép szegénységén fog segíteni. Ez a szegénység a fő ok, s a belőle természetszerűleg folyó tudatlanság. A németek és szerbek ebben a tekintetben jobb helyzetben vannak, ők nem alkotnak hivatalosan nemzetiséget. A németek és szerbek letelepedett elemek, s a letelepedés bizonyos kiváltságokkal járt. A szerbek egyenesen az uralkodók felhívására jöttek be teljes politikai, egyházi, sőt bizonyos fokig territoriális autonómiával. Nem voltak közöttük jobbágyok s nem voltak alávetve a magyar törvényhozásnak, hanem a privilégiumok szerint, mint szabad emberek telepedtek meg az országban a nekik kiosztott földrészeken, s a birtokokat elég arányosan osztották ki egymás között, legfeljebb tekintettel voltak a zadruga, a családközösség családtagjaival szemben. Ilyenformán az osztálydifferenciálódás igen kevéssé érinthette a szerbeket, s azok az urak, akik közöttük magyar nemességet, báróságot szereztek, el is szakadtak tőlük. A kisbirtokos, kisiparos elem dominált mindenkor és ezek az elemek a maguk vezéreit nem a meggazdagodott, megnemesedett nagy urakban keresték, hanem a papságban, tanítóságban. Ezeket az osztályokat pedig magában egyesítette a szerb nemzeti kongresszus, ahol mindenkor a legdemokratikusabb szellem uralkodott, s hol a nép sohasem engedte, hogy papjai a feje fölé nőjjenek. A szerbek egész politikai tevékenysége itt ebben a kis autonóm körben összpontosult. Még azok a nagy harcok is, amelyeket Miletits a magyar uralkodó osztályok ellen vívott, itt nyertek alapot, innen indultak ki. Különben ez volt az utolsó fellobbanás a nagy nemzetiségi küzdelemben, azóta a szerbek egész politikai élete csak az autonómia körül kering, amelyben benne van az egyház, az iskola, az irodalom, a kultúra, a nemzeti vagyon. A szerb politikai küzdelem a karlócai kongresszusokon vívódott, s az a párt, amelyik uralmon volt, rendesen magával ragadta a papságot, tanítóságot is, s a kisbirtokosok, kisiparosok, kiskereskedők képviselője volt. Így legutóbb a radikális párt nyolc évi uralma alatt nem teljesítette azokat a kívánalmakat, amelyeket a folytonos adóemelések által sújtott középosztályok, a drágaság folytonos emelkedése alatt elszegényedett tanítóság, alsó papság hozzáfűzött, ezért a tavalyi tavaszi választásokon elbukott, hogy helyet adjon a szerb autonóm, demokrata és néppártból megalakult koalíciónak. Erre a koalícióra várt az a feladat, amit a radikális párt nem tudott teljesíteni; egyrészt azért, mert e kérdések rendezése nem történhetett függetlenül a magyarországi hasonló állapotban élő osztályok viszonyainak rendezésétől; másrészt, ha meg is lett volna a jóakarat, hogy legalább látszólag valamit tegyenek érdekükben, az autonómia legfőbb ura, a miniszterelnök ebbe sohasem egyezett volna bele. A radikális párt pl. a kolostori statutum megalkotásával a kolostorok lakóitól elvonta a jövedelmek kezelését; a jövedelemből egy bizonyos részt juttatott nekik, amennyi épen elég megélhetésükre, a


81

többit iskolára, a nép kultúrájára akarta fordítani, azonban a miniszterelnök olyan beszúrásokat oktrojált rá a statutumra, hogy a szerzetesek minden intézkedésnek útjába állhatták — egy egyszerű felebbezéssel. A tavalyi őszi és az idei nemrégiben lezárt kongresszusi ülésen még sokkal súlyosabb dolgok is láttak napvilágot. A győztes koalíció elsősorban a maga uralmát akarta biztosítani, amikor a nyolcéves radikális uralom eredményeit tette gondos vizsgálat tárgyává. Úgyszólván ez dominálta az egész kongresszusi ülésszakot. Az uralkodó koalíció támadott, visszaélésekkel vádolta a radikálisokat, akik kisebbségük miatt tehetetlenül állottak s nem tudták beigazolni: miért szedtek olyan horribilis napidíjakat, akár utaztak, akár nem; miért viseltek annyi fölösleges s oly sok ezret megemésztő pöröket, amikor azok úgy sem kecsegtettek semmilyen eredménnyel, s miért fizettették meg még személyes pereiket is az iskolai vagy egyházi alapokból. Nem tudták igazolni, miért adtak bérbe bizonyos földeket, amelyeket nagy urak béreltek potom áron, míg olyan földeket, amelyeket amelyeket holdanként a szegény nép vett bérbe, horribilis áron. Miért deponálták a földek, a legelők, az eladott állatok útján összeszedett pénzt csak saját pártállású bankjaikba, még ha azok kisebb kamatot is adtak. Nem tudták igazolni azt, miért dobtak ki olyan nagy összegeket püspöki lakok, kolostorok kijavítására, ha a nép érdekeiért küzdöttek. Szóval olyan dolgokat hánytak szemükre, melyek a pártok természetrajzát alkotják, amelyeket eddig minden uralomra jutott párt elkövetett. A szerb koalíció tanult ebből s komolyan akart segíteni azokon a fölvetett kérdéseken, amelyek uralomhoz juttatták. Persze az ellenkező pártállásúak üldözésétől, hívei jutalmazásától ő sem tekinthetett el. A kolostori nyomda, a javak kezelése hívekre bízatott. A papi fizetések, papi nyugdíjak rendezése alkotta a kongresszus főmunkakörét, s a különben elég liberális koalíció igen jól dotálta a papságot, elég szép nyugdíjat biztosított nekik fáradságos munkájukért, mindenesetre jobban gondoskodott róluk, mint a tanítókról, akiknek a fizetését csak épen az állami tanítókéval tette egyenlővé, ami — a gazdag iskolai és egyházi alapot tekintve — egyáltalában nem mondható kitűnő rendezésnek, s ami valószínűleg nyakát fogja szegni az uralmában oly biztos koalíciónak. Liberalizmusuknak kellett volna diadalmaskodnia abban, hogy a tanítókat teljesen megszabadítják a kántori teendőktől, de az államtól való félelemből ezt a radikális megoldást nem merték ajánlani, hanem a községre és a tanító szabad egyezkedésére bízták a kántori teendők ellátását, ami a praxisban azt jelenti, hogy a község nem fogja megválasztani a tanítókat, ha nem fognak kántální a templomban. Sajnos, a liberalizmus nem terjedhet annyira, hogy a tanítótól csak azt kívánják, hogy jó tanító legyen. Ilyen antiliberális intézkedés az is, amely megfosztja a zombeni újvidéki és pancsovai felsőbb leányiskolákat eddig élvezett szubvenciójuktól s amelyeket mostantól a szegény községek még szegényebb népe fogja kitartani, azért hogy benne a jobbmódúak gyermekeiket nevelhessék. Szociális szempontból sokkal fontosabb az az intézkedés, amellyel a kivándorlásnak útjába akartak állani. Tudniillik, hogy a kolostorok

82

Prohászka az indexen

mellett, a különböző egyházi községekben fekvő nagyobb földeket kisebb parcellánként hosszabb időre bérbeadnak kisbirtokos szövetkezeteknek és egyeseknek. Ezt kiegészíti a másik határozat, amellyel az egyes községekben elszórt kisebb és épen azért nagy kezelési költséggel járó földeket örök áron eladnak s a belőle összegyűlt pénzből bankot alapítanak, amely azután olcsó kamat mellett részint rövid időre, részint amortizációra kölcsönt fog adni azoknak, akik erre rászorulnak. Bizonyos, hogyha e határozatot becsületesen végre fogják hajtani, akkor némileg segíteni fognak az eladósodott s Amerikába menekülő szerb paraszton. De a nagy kivándorlást ez egyáltalában nem fogja megakasztani. Sokkal több a földéhes paraszt, semhogy ilyen félrendszabályokkal segíteni lehetne rajta. Természetesen a teljes szekularizációval, a patriarchai, a papi telkeknek bérbeadásával többet lehetne elérni, de ez a kérdés nem is merült fel, s ha fel is merül, szent, hogy pártkülönbség nélkül leszavazták volna. De még így is, szociális szempontból föltétlenül dicséretet érdemelnek e határozatok, mint aféle szociális olajcseppek. A koalíció legalább jóakaratot mutatott abban az irányban, hogy a népnek is juttasson valamit. Az élet meg fogja mutatni, vajon a jóakarat elegendő-e oly nagy kérdések rendezéséhez, amilyen a kivándorlás kérdése. Aminő szomorúak a szerb kisbirtokosság földviszonyai, aligha Ahhoz sok-sok föld kell, sokkal több, mint amennyit ez a határozat nyújt. íme a szerbek kis autonómiával rendelkeznek és ez mégis elegendő arra, hogy szerb nemzetiségi kérdésről alig lehet beszélni. Vajjon nem mutatja-e ez is azt az utat, amelyen haladni kellene, ha a nemzetiségi kérdést végleg rendezni akarjuk? (Isskruljev Krsta.) Prohászka az indexen

Prohászkának indexre tétele nem vallási, hanem politikai kérdés. Az ő kevés tartalommal bíró, de költőies, szép frázisai, a tudomány előtt néha-néha kivágott bókoló pirouett-jei miatt ugyan nyugodtan alhatnak a katholikus lelkek. De veszedelmes a némileg demokrata Prohászka az igazi konzervatívoknak. Ezeknek csak addig volt jó Prohászka, amíg a modern idők eretneksége ellen emelte fel lángoló szavát, ameddig, megtanulva az összes modern tudományoknak terminus technikusait, büszkeséggel töltötte el hallgatóit, amikor evolúcióról, biológiáról és más „modern” dolgokról ugyanazokkal a szavakkal tudott beszélni, mint a profán társadalomtudományiak. Ε sorok írója már akkor jósolgatta ebben a rovatban, hogy milyen könnyen lehet azzal a bizonyos demokratikus olajcsöppel valaki (szociális olajcseppről ne is beszéljünk) Erhardttá, vagy Loysivá. A nők papja magasan szárnyal beszédeivel és szép a költőiség ott, ahol nem keresik a logikát. De a férfiak papjának, Róma papjának logikára van szüksége, még pedig olyanra, amilyent a Congregatio Indicis a feudális nemzeti magyar többség papjainak javaslatára jónak lát. Tudniillik ma már a magyar papságban is kihalt a juste milieu Csak feudális és demokratáskodó irány létezik. Természetesen mind a kettő hű Rómához és a nagybirtokhoz, csakhogy mindakettőnek másmás a prímás jelöltje és ezen fordul meg a Prohászka-ügy. Ma, amikor

Prohászka az indexen

83

egy Martinuzzira volna szükség a főpapok között, Kolonitsnak az alakja jut minduntalan az eszünkbe, ha a főpapság magas politikáját figyelemmel kísérjük. A „Pax” hirdetője csak annyiban hasonlít a régi jó idők magyar prímásához, Széchenyi Pálhoz, hogy néha-néha égnek emeli tisztes törődött kezeit, de ma már ezt is egyre ritkábban teszi. Szabad a vásár. Már a nagyváradi püspöki szék betöltésénél nehéz személyi harc folyt a két irány között. A primatura egyre közeledő kecsegtető kilátásai pedig késhegyig fokozzák ezt a harcot, amelyben a demokrata egyház és a nemzeti egyház küzdenek. Nem használtam idéző jeleket sem a demokrata, sem a nemzeti szónál, egyik sem felel meg igazán a nevének. Mert hiszen akkor az egyház szót is idéző jelbe kellett volna tennem: minden más érdek mérkőzik ebben a küzdelemben, csak a magyar katholikusság egyházi érdekei nem jönnek szóba. A keresztény demokrácia német találmány. Alig hinnők, hogy minálunk nemzeti szempontból is milyen furcsa szerepet játszik ez a fekete demokrácia, a néppártnak és a keresztény-szocializmusnak eme kétfejű császármadara. A déli Rajnától a közép Dunáig elterülő hegyvidék Württembergtől a Dunántúlig ennek a leghálásabb talaja. Nálunk is vannak már hozzávaló német paraszt papjaink, akik ezt az ideológiát terjesztik. És ez az áldemokrácia felülről plántálódik lefelé, nagy szomorúságára a főpapi székbe jutott főuraknak. Bár irányban és elvekben teljesen egy a feudalizmussal, mégis más érdekek mozgatják felülről. És ennek a másik iránynak (és nem a jezsuitáknak áldozata) a szegény Prohászka, aki ugyan dicséretesen alávetette magát a kongregáció bölcsességének és így nem hagyta magát a szabad gondolat vértanújává avatni, amellyel világéletében csak kacérkodott, de aki még is rokonszenves előttem, mint egy még feudálisabb áramlatnak kevésbbé feudális áldozata. (B. D.)

Könyvismertetések és bírálatok Román agrárviszonyok. Αz 1907. évi véres agrárzavar-

az egész művelt világ (Dr. Dimitrie B. Jonescu: Die gások Agrarverfassung Rumäniens, ihre figyelmét a romániai agrárviszonyokra Geschichte und ihre Reform. terelték. Bennünket magyarokat annál Schmoller-Sering: Staats- und inkább érdekelnek e kérdések, mert sozialwissenschaftliche Forschungen. Heft 136. Leipzig, Duncker nincs Európának egy állama sem, mely birtokmegoszlás, a nagybirtok & Humblot, 1909. 132. p.)

politikai és gazdasági mindenhatósága tekintetében annyira hasonlítana Magyarországhoz, mint Románia. A könyv elolvasása után az az érzésünk, mintha — mutatis mutandis — mindezt Magyarországról írták volna meg. Az első fejezetnél, mely a román jobbágyság történetét ismerteti, azt hisszük, hogy Acsády könyve van kezünkben. A két dunai fejedelemségben, a szorosabban vett Romániában (Havasalföld, Oláhország) és Moldovában megismétlődött az a tipikus történelmi folyamat, melyet Angliától kezdve minden állam történetéből ismerünk, a kezdetben szabad parasztságot a nagybirtokos bojárok hosszú véres harcok árán lenyűgözik és jobbágyokká teszik. Ez a folyamat a naturál-gazdálkodás megszűnésével esősödik, s tetőpontját éri el a 19. század elején. Elkobozták a jobbágyok szabad költözködési jogát, míg eleinte csak a családfő volt kénytelen robotba dolgozni, később ezt a kötelezettséget kiterjesztették minden családtagra. (14. ρ.) Α leghevesebben ellenszegültek a fejedelmek és a fennhatóságot gyakorló török kormány ama rendelkezéseinek, mellyel a jobbágyok helyzetén javítani akartak. 1745-ben a töröknek addig általok fizetett adót is a jobbágyságra hárították át (19 p.), s magok — mint a magyar nemesség — teljesen adómentesek lettek. Minthogy a török uralom folytán nem zsákmányolhatták ki teljesen jobbágyaikat, Oroszország felé kezdtek kacsintani s 1774-ben azt kérték II. Katalintól, hogy a két fejedelemséget kebelezze be Oroszországba. „Oly annyira uralkodott rajtok a kapzsiság, hogy minden hazafiúi kötelességről megfeledkeztek” mondja szerzőnk. (21. ρ.) Α „muszkavezetők” előkelő társadalmi osztálya tehát Romániában sem volt ismeretlen! Céljukat el

Román agrárviszonyok

85

torátusa alá vonta, s Kisselew orosz tábornok 1834-ben alkotmányt oktrojált, mely a bojárok jogait kibővítette, a jobbágyok terheit még jobban fokozta. De hogy a „nemzeti vívmányok” fogalma Romániában sem volt ismeretlen, mutatja hogy mindezekért cserébe az alkotmány a bojárokat nem nevezi többé „földesúrnak” hanem „tulajdonosnak”. (22. p.) A „tulajdonosok” kihasználták a nép téli nyomorúságát, élelmiszereket és pénzt adtak neki kölcsön, s ezen tartozásaik, valamint korcsmai adósságaik fejében is nyáron szolgálatokra kényszerítették őket. Az alkotmány 144. szakasza kimondta a szabad költözködést, ez azonban a gyakorlatban sohasem létezett. (30. p.) Az elégületlenség és elkeseredettség oly mérveket öltött, hogy a nyugateurópai hatalmak figyelme is reáterelődött a román jobbágyság nyomorult helyzetére, s az 1856. évi párisi kongresszus 46. cikke kimondta, hogy „a fejedelemségek kötelesek a jobbágyságra vonatkozó törvényeket revízió alá venni, s a kiváltságokat és monopóliumokat, melyeket csak kevés osztály élvez, eltörülni”. Azonban gazda nélkül csinálták a számadást, mert a bojárok makacsul ellenszegültek minden reformnak. (35. p.) Midőn a kamara az elébe terjesztett mérsékelt reformokat visszautasította, Cousa fejedelem, aki belátta, hogy úgy az ország haladása, mint az államháztartás és a fejedelmi hatalom megszilárdítása érdekében le kell számolni a bojárokkal, államcsínyhez folyamodott, s 1864 aug. 24-én rendeleti úton mondta ki a jobbágyok felszabadítását. Ez a liberális lépés trónjába került, mert megújuló küzdelmek után rövid idő múlva az uralomtól megfosztották. A jobbágyok felszabadítása tehát épenúgy a fejedelem hatalmi ténye volt, mint nálunk, midőn Mária Terézia a rendek ellenzése dacára bocsátotta ki az urbáriumot, II. József dekretálta a jobbágyfelszabadítást s a Bach-kormány 1853-ban rendeleti úton hajtotta végre a földtehermentesítés művét, melyet a nemesség, mihelyt felocsúdott meglepetéséből, már 1848-ban vissza akart csinálni. A jobbágyfelszabadítás azonban, ha tulajdonossá is tette a parasztságot, nyomorán és kizsákmányolásán nem sokat segített, mert az agrártörvény végrehajtása, a bojárok hatalma alatt álló közigazgatásra bízatott. A legtöbb helyen a parasztság a terméketlen, köves és rossz földeket kapta, azonkívül a megváltási összegek oly magasan állapíttattak meg, hogy a parasztság rövid időn belül ismét eladósodott. (46. p.) Újból a földesúrhoz kellett kölcsönért fordulniok, s a hátralékos tőkét és kamatokat nyáron dolgozták le. Hogy mily uzsora áldozatává lettek, arról szerző megdöbbentő példákat közöl. (18 p.) Az amerikai verseny folytán beállott mezőgazdasági válság Romániában is éreztette hatását. A nagybirtokosok anyagi helyzetök javítása végett kénytelenek voltak földjeiket bérbe adni s a bérleti rendszer elterjedése új fejezetet nyit meg a román parasztság szomorú történetében. A parasztság szaporodása, az egyre nagyobbodó közterhek, az alacsony búzaárak mindinkább fokozzák a földszükségletet, a paraszt családjával nem képes a tulajdonául bírt földből megélni s a földéhséget felhasználva, a bérlők óriási áron sózzák nyakába az albérleteket. „Ha az ember éhezik, nem tud többé számolni és legkevésbbé tud a paraszt.” (48. p.) A nagybirtokosok előnyösebbnek

86


találják a főbérleti rendszert, mert a főbérlők magas összegeket fizetnek, nekik pedig nem kell a parasztokkal vesződni s nyugodtan költhetik el Párisban jövedelmeiket. Az albérleti összegek 1885—1905 között 150—400%-al növekednek. (56. ρ.) Α parasztság nyomorával együtt az üzem extenzivitása is növekszik; 1862-ben 1.25 ha-ra esett egy igásállat, 1905-ben 2.70 ha-ra. (60. p.) Ott pedig, ahol — mint különösen Moldovában — a bérlők a földek egy részét feles művelésbe adták, a jobbágyság a legrosszabb formájában éledt fel. Az alacsony gabonaárak korszakában „a föld és bérleti árak szertelen emelkedése csak a birtokmegoszlásból és a parasztság elnyomásából magyarázható meg”. (74. p.) „Majdnem az összes bérlők, kemény, szívtelen kizsákmányolók, épenúgy, mint a nagybirtokosok túlnyomó része.” (81. p.) Főleg a zsidók köréből kerülnek ki, kiket a bojárok kizárnak ugyan az állampolgári jogokból, de készséggel szövetkeznek velük a parasztság kizsákmányolására. Találó képet fest Jonescu arról, hogy az egész törvényhozás és közigazgatás a nagybirtokosok szolgálatában áll. „A falun a bérlő, még a „jogtalan” zsidó is, maga a törvény”. (83. p.) Akárcsak nálunk, ahol a kazár-uzsora nem terjedhetne el annyira, ha a hatóságok nem viselkednének oly elnézően vele szemben. A román képviselőházba a parasztság, a lakosság 85%-a csak 34 képviselőt küld, a többi 149 a nagybirtokosok, ügyvédek és hivatalnokok sorából kerül ki. Hogy mily ideális a választójog gyakorlása, az is mutatja, hogy a parasztság 34 képviselője közül jelentékeny rész a bérlők strohmannjaiból került ki. (83. p.) Magyarországon is a parasztság a cenzusos és nyílt választói jog és alacsony intelligencia folytán többnyire saját ellenségeit és kizsákmányolóinak ügynökeit küldi a parlamentbe. A munkaszerződések végrehajtása, a parasztok megbüntetése s — mivel a munkaszerződés be nem tartásáért a paraszt kártérítéssel tartozik, — ingó vagyonuk elárverezése a községi elöljáróság hatáskörébe tartozik, mely mint a szerző mondja, teljesen a felsőbb közigazgatási hatóság és a bérlő kezében van. (84. p.) Nem csoda tehát, hogy ily körülmények között a bérleti rendszer mindinkább előrehaladt s a Fischer tröszt 200.000 ha felett rendelkezett. Legérdekesebb fejezete a könyvnek az, mely a román birtokmegoszlást ismerteti. Erre csak az újabb időben vannak adatok, mert a nagybirtokosok eddig ellenszegültek minden pontosabb statisztikai felvételnek, a földadó lajstromok pedig nem megbízhatók, mert a nagybirtokosok az adókivető bizottságok előtt, „melyek velők rokonszenveznek, ami mellett még politikai tekintetek is közrejátszanak”, úgy földjeik jövedelmét, mind terjedelmét alacsonyra mondják be. Ellenben annál szigorúbban kutatják ki a parasztság birtokviszonyait. A magyar kataszterkészítés romantikája jut eszünkbe! A fentiek folytán a kisbirtok arányszáma a valóságban csekélyebb, mint a statisztikai adatok szerint. A földadó lajstromok adatai szerint 1905-ben a 10 ha-on aluli földbirtok az összes művelt területnek 41,66%-át, 10—100 ha-ig 10.81%-át, 100 ha-on felül pedig 47,53%-át teszi ki (500 ha-on felül 38,18%). Majdnem hasonló adatokhoz jut G. D. Creanga is az


87

1896. évre összeállított adataiban.* Megjegyzendő még, hogy egy birtokosra esik átlagban 10 hektárig 3,1 ha, 100—500 ha-ig 301.27 ha, 100 ha-on felül 921,23 ha és 500 ha-on felül 1920.33 ha. A legújabb adatok szerint is azonos az eredmény.** Mindebből megállapítható, hogy a földnek több mint 50%-a van a nagybirtokosok kezében. „4171 személy (természeti és jogi) kezében koncentrálódik a nagybirtok”. (87. ρ.) Α falun 408.500 férfi él, aki nem fizet földadót s ezek közül 300.000 felnőtt férfi, tehát a román parasztság egy harmada teljesen nincsetlen. Nemzeti büszkeséggel állíthatjuk ezekkel párhuzamba a magyar számokat. Nálunk az 1000 holdon felüli földbirtok a termőföld 31,19%-át foglalja le, a 170 holdon (100 ha) felüli birtokosok a termőföldnek 42%-át bírják és 1945 nagybirtokosé a művelt területből 7,451.640 hektár. A 6 millió mezőgazdasági keresőből 4 millió nincsetlen. De térjünk vissza Romániára. Mennél nagyobb a földbirtok, annál inkább van bérbe adva, így a 3000 ha-on felüli földbirtokból 74%, a 50—100 ha között 24% van bérbe adva. Megemlítendő végül, hogy az 500 ha-on felüli nagybirtok átlagos nagysága 1895—1905 között 1790 hektárról 1920 ha-ra növekedett. Amit szerző a román nép lakásáról, táplálkozásáról és életmódjáról előad, mintha Bihar vármegyének és a rutén végvidéknek nyomorúságai vonulnának el lelki szemeink előtt. A rossz táplálkozás és egészségtelen lakás, valamint a túlfeszített munka következtében a lakosság degenerációja ijesztő mértékben halad előre. A pellagra egyre jobban terjed, a betegek száma 1888—1909 között 10.000-ről 100.000-re növekedett. (95. ρ.) Α sorozási eredmények évről-évre rosszabbak, a gyermekhalandóság feltűnően nagy. A rossz táplálkozás folytán a parasztság túlnyomó része gyomorbajos. A kulturális viszonyok hasonlóan rosszak; 1897—1902 között az iskolaköteles gyermekeknek csak 25%-a járt iskolába; falun a férfilakosság 70,8%-a, a nők közül 94,5% nem tud írni-olvasni. Az adóbevételnek 17%-a származik csupán egyenes adókból, a túlnyomó rész fogyasztási adókból és monopóliumokból kerül ki. Az adókat a legnagyobb kegyetlenséggel hajtják be, a testükről is lehúzzák a ruhát, s az árverésből az adóhivatalnokok húznak hasznot. A szegény nép kiuzsorázásában a zsidó korcsmárosok és a tehetősebb parasztok hatósági asszisztenciával versenyeznek. A paraszt elszegényedésének legszomorúbb következménye, hogy gyakran a saját parcelláját is kénytelen bérbe adni. Az 1864. évi agrártörvény megtiltotta a jobbágytelkek eladását. Ezt úgy játsszák ki, hogy a parasztok földjeiket hosszabb időre, gyakran 90 évre bérbe adják, ami a teljes elidegenítéssel egyértelmű. Minthogy a csere meg van engedve, spekulánsok, csekélyebb értékű földekért elszedik a paraszttelkeket, amiben a bíróságok által kirendelt hites szakértők készséggel támogatják őket. Ezen és hasonló módokon húzzák ki a parasztság lába alól a földet, amiben elől járnak „a korcsmáros és pap, akik nem mindig veszik a becsületességet szószerinti értelemben”. (90—101. p.) *Megjelent ugyancsak a Schmoller-Sering gyűjteményben. ** Nicolas Basilesco: L'Industrie Roumaine. Le Mouvement Economique 1910. 262 p.

88


A nép alacsony színvonala és nagy nyomora következtében gazdálkodásának módja a lehető legprimitívebb. Mégis a nagybirtokhoz képest kedvezőbb hozadékot tüntet fel, így 1905-ben 10 ha-ig az átlagos terméseredmény 37.35 frc, 500 ha-on felül 26.16 frc. A mezőgazdasági szövetkezeti mozgalom lassan fejlődik, a paraszt bérlő-szövetkezetekkel szemben a kormány és a hatóságok a lehető legellenségesebb indulattal viseltetnek. Volt reá eset, hogy egy kerületi főnök feloszlatott egy községi képviselőtestületet, mely ragaszkodott ahhoz, hogy egy állami birtok neki és ne a bérlő-trösztnek adassék bérbe. A nagybirtokosok is szívesebben állnak a tröszttel szóba, mert így kényelmesebb, azonkívül attól félnek, hogy ha földjeiket a parasztoknak adják bérbe, azoktól többé vissza nem kaphatják. (113. p.) Ezeknek az állapotoknak volt következménye az 1907. évi véres agrárlázadás, mely a román közvélemény előtt a reform elodázhatatlanságát nyilvánvalóvá tette. Már előzőleg is merültek fel reformtervek, de azok létrejöttét a bojárok mindig megakadályozták azzal az indokolással, hogy ezek ártanának a nagybirtoknak, „mely az ország kulturális és gazdasági haladásának mentsvára” s a reformok folytán „a nagybirtokosok helyébe szegény, igénytelen, minden haladás, minden kulturális és nemzeti ideál iránt ellenséges parasztok kerülnének”. (120. p.) Akárcsak a fajmagyar szociológusokat hallanánk! Az agrárlázadás idején kibocsátott királyi kiáltvány a reformok egész sorozatát helyezi kilátásba, melyek közül megemlítendő egy központi agrárbank felállítása, a parcellázások elősegítése, az erdők állami és községi tulajdonba vétele, birtokminimum meghatározása, a bérlőtröszt megrendszabályozása, a bérleti összegek maximumának, valamint minimális munkabéreknek meghatározása, a truck-rendszer eltörlése, a közlegelők visszaállítása stb. A reformok legnagyobb része papíron maradt, mert a végrehajtást a nagybirtokosok intézik s azonkívül a veszély elvonultával megszűntek a reformok sürgősek lenni — egy újabb parasztlázadásig. Nálunk is 1897-ben gróf Károlyi Sándor, mikor a veszély legnagyobb volt, egy röpiratban az egyházi javak szekularizációját ajánlotta, mikor aztán a mozgalmat fegyveres erővel elnyomták, füzetét a legnagyobb gonddal eltüntette a könyvárusi forgalomból. Szerzőnk is látja, hogy a reformok nem fognak eredményre vezetni, néhány esetben már jelzi is, mikép akarják azokat meghamisítani s orvosszerül oly eszközöket ajánl, melyek a magyar agrárkérdés megoldását is jelentik: a nép kulturális és erkölcsi színvonalának emelését, a birtokmegoszlás és munkaszervezet megváltoztatását, igazságos adó- és szociálpolitikát s végül az általános választói jogot. A könyvet nemcsak a szempontok teljessége, a történelmi fejlődés ismerete, a statisztikai adatok gazdagsága, hanem világos, érthető és szabatos előadási mód is jellemzik. Szende Pál

A tőke és a munka harca a demokráciában

89

A szerző a Harvard-egyetem volt elnöke, és a kis kötet az egyetemen tartott két ünnepi előadását tartalmazza. Előre kell bocsátanunk, hogy nincsen benne semmi, egyetlen újabb tény, egyetlen újabb megvilágítás sem, amivel akár a szakszervezetek, akár a kapitalizmus megismeréséhez hozzájárulna. Amiért érdekes, az: hogy a hagyományos, de immár az Egyesült Államokban is csak parasztfogásra használt naiv demokratizmusnak, vagy helyesebben: az ünnepi használatra még ma is nagy hatással kiállított klasszikus demokratikus elméletnek összeütközését mindazzal, ami a trösztök hazájában szociális és politikai valóság, minden szem számára leplezhetlenül demonstrálja. Mi a demokrácia? A szerző szerint „szabadság és illő lehetőség az egyén számára, a tulajdonnak széleskörű, bár nem egyenlő megoszlása és az állandó életszükségleteknek korlátlan kielégítésére való törekvés.” (7.) Ez elég laza meghatározás, amellyel nem mehetnénk sokra, ha abból, hogy mit lát a szerző a demokráciával ellenkezőnek, acontrario nem következtethetnénk a demokrácia konkrétebb képzetére. Ellenkezik a demokráciával azoknak a nagy szervezeteknek kialakulása, amelyek monopolizálják egyrészt a munkát, másrészt a tőkét. Már pedig „minden amerikai polgár, akinek valami eladó portékája van, utálja, ha alkalomadtán látnia kell, hogy áruja számára csak egy vevő van; és minden polgár, aki vásárolni óhajt valamit, haragos ellenfele minden nyilvános vagy magánrendezkedésnek, amelynek eredménye, hogy csak egy eladó van a piacon.” (5.) Ez a naivságból és gazdasági racionalizmusból összetett megállapítás nyilvánvalóvá teszi, hogy a szerző számára a politikai demokrácia egyenlő a szabad versennyel. Minthogy pedig a demokrácia felelős azoknak az óriási összeesküvéseknek létezéséért, annak a kötelessége is, hogy a demokratikus tömegek javára használja ki azokat. Meg kell vizsgálni tehát, mennyiben egyeznek vagy ellenkeznek egyrészt a szakszervezetek, másrészt a trösztök a modern demokrácia erkölcsi és gazdasági elveivel. Miben nyilvánulnak meg a szakszervezetek monopolisztikus - tendenciái? A szerző sok antidemokratikus bűnét látja a szakszervezeteknek. Korlátozzák a tanulók számát; akadályozzák a szakoktatásnak a nyilvános iskolákba bevezetését; túlságosan hosszú tanulóidőt írnak elő; megnehezítik a munkás önállósítását: mindezek az egyéni szabadságba ütköző cselekvések. A tőke és a munka harca a demokráciában. (Charles W. Eliot: The future of trades unionism and capitalism in a demo cracy. New-York, Putnam, 1910

90


Ugyancsak a demokráciába ütköznek: a bojkott, a label, a határvillongások, a szervezetleneket foglalkoztató gyár anyagai ellen vagy a szervezetlenekkel együtt dolgozás ellen való tiltakozás (closed shop: mindez megdrágítja az árúkat. De a legsúlyosabb vétségek: a munkateljesítés korlátozása és a minimális bér. A szerző egészen nekilendül, amikor ezekről beszél. „A munkának ez a korlátozása az összes szakszervezeti tanok és gyakorlatok közt a leglealacsonyítóbb; mert szétzúzza az alkotás örömét és egy eszménynek azt a lelkes követését, amely a művészi szellemben és jószándékkal végzett munkát az egész életre szóló elégtétellé teszi. Megsemmisíti a munkásember életének igazi demokratikus mértékét: hogy az értelmet növeli, a teljesítőképességet, a személyes szabadságot és az összeműködésre való jószándékot. Amikor a végletekig ellenállnak a teljesítés korlátozásának, a munkáltatók egyletei a demokráciát védelmezik meg és a dolgozó tömegek üdvét és boldogságát mozdítják elő.” (23—24.) Ezen lelkes kifakadás után, amelyből már láthatjuk, hogy a szerző a demokráciát azonosítja a kapitalista termeléssel, még néhány lapon át végül mindent, amit a szakszervezetek tesznek, a demokráciával ellenkezőnek deklarál. Csak azt sajnálja, hogy az akkordmunkát, amely a szakszervezetek tendenciáit részben hatástalanítja, nem lehet minden iparban alkalmazni. A szerző nem várja a munkáltatók szervezeteitől sem, hogy ezeknek az állapotoknak véget vessenek. Keletkezésük a kollektív szerződéseket vonta maga után, ami „az ipari háború enyhítése”. De végeredményben ezek nem jelentenek mást, mint egyrészt a bérek, másrészt a profit megszabását, minden tekintet nélkül a fogyasztókra. Mi segíthet tehát? Demokratikus társadalomban csak „a fogyasztók tömegének önkéntes akciója, amely egyúttal a szavazók tömege”. (35.) Három útjuk van erre. Az első: a monopólium által érintett árú fogyasztásának haladéktalan és széleskörű korlátozása. A másik: a találmányok jobb kihasználása. A harmadik: a törvényhozás, amely a monopóliumokat bizonyos időre vagy bizonyos területre vagy, mint a vasutakat, bizonyos árakra korlátozza. A demokratikus állam azonban „ha adótörvényekkel, beleértve a vámokat, némely monopóliumok védője vagy támogatója lesz is, maga semmiféle monopolizált ipart haszonért ne vezessen”. (41.) Úgy látszik azonban, a szerző maga sem tartja a demokratikus közvéleménynek ezt a három eszközét elegendőnek, amelyek közül a második hogyan járuljon hozzá a monopolisztikus tendenciák letöréséhez, belátni alig lehet, a harmadikba meg őmaga csempészett


91

be nem munkás-, de tőkemonopóliumot védelmező klauzulát; ezért még a sztrájkok ellen is javasol mindenféle intézkedéseket. És csodálatos itt is, hogy ami eszközt demokratikusnak lát, az mind olyan, amit a munkáltatók is jónak tartanak. „A sztrájkoknál nagy baj, hogy titokban készítik elő és meglepik velük a közvéleményt.” Ezért a kanadai sztrájktörvényt kívánja bevezetni, amely parlamentáris tárgyalásokat ír elő. Ellenben „a döntő bíráskodás az ipari háborúban ellenséges viszonyoknak és jövendő súrlódásoknak állandó előmozdítója”. Rossz módszer a szolidáris sztrájk, még rosszabb az Európából importált általános sztrájk; az erőszakosságok ellen pedig a közvélemény hamar nyúl a közrendet védő erő erélyes alkalmazásához. „Nyilvános zavargások elnyomására a demokratikus kormány gyakran gyorsabban és szigorúbban használja föl a fegyveres erőt, mint deszpotikus vagy arisztokratikus kormány tenné· Ennek oka az, hogy a fölhasznált fegyveres erő maga is demokratikus erő, amely a nép nagy tömegének rokonszenvére és segítségére támaszkodik.” (49.) És miért vesztették el a szakszervezetek a közvélemény rokonszenvét? Azért — mondja a szerző — mert míg a 19. század első kétharmadában túlnyomólag humanitárius célokat követtek, újabban csak magasabb bérről van náluk szó. „A demokratikus tömegek rokonszenve ezért csökkent az újabb években, mert önző pénzügyi motívum nem olyan vonzó a demokrácia szempontjából, mint humanitárius motívum.” (54.) A szerző végül fölsorolja azokat az eszközöket, amelyeket alkalmasoknak tart, hogy a kifogásoltak helyében összhangba hozzák a szakszervezetek működését a demokráciával. Ezek: 1. munkásválasztmányok, 2. kollektív szerződések, 3. nyilvánosság, 4. szakoktatás, 5. egyetértés a gyárban. Senkinek sem lehet kétséges, hogy mindezek, elejétől végig, az amerikai nagyiparnak még kezdeteiben is idejüket múlt panaceák voltak, amelyek 1. a katonai fegyelemnek, 2. az eltrösztosödésnek, 3. az óriás tömegakciónak, 4. a mechanizálódó munkamódszernek és végül 5. ugyancsak a fegyelemnek mind erősebb előrenyomulásával a modern nagyiparban teljességgel összeférhetlenek. A második előadás a kapitalizmus jövőjéről szól és alig marad el naivságban az első mögött. Mindjárt az első mondat olyan, hogy Anatole France mondhatta volna, csakhogy ironikusan, míg a szerző halálos komolysággal beszél. „A közszabadság” — mondja — „amely a munkásoknak biztosította az egyesülés vagy szövetkezés jogát, a kapitalistáknak is biztosította ugyanezt a jogot.” S a kapitalisták „a munkásszervezetek nyomása folytán” éltek is vele, részvénytársa-

92

A munka és a munka harca a demokráciában

ságokat, trösztöket, kartelleket csináltak s ma már erősebbek mint a munkások. A közvélemény gyakran a gyöngébbeknek fogja pártját. Ezért a kapitalista szervezkedéseknek is kell némely dolgokat tenniök, hogy a demokratikus közvélemény bizalmát és rokonszenvét megnyerjék. Mik ezek? Le kell mondaniok autokratikus és feudális eszményeikről és gondoskodniuk munkásaik egészségéről; alá kell vetniök a haszon érdekét a közérdeknek és nem szabad az egészséget veszélyeztető, hamisított árúkat termelniök; küzdeniük kell a monopóliumok ellen; önként kell javítaniok munkásaik munkaviszonyait és gondoskodniuk róluk betegségükben és öregkorukra; nevelniök kell munkásaikat; nyilvánosan kell tárgyalniok ügyeiket; valóságos gazdasági értéket jelentő jóléti intézményekkel kell őket ellátniok, stb. Mindezek a jótanácsok az európai szociálpolitikából jólismertek. Ami érdekessé teszi őket, az, hogy hogyan kötik össze a kapitalista profit következetes kímélésével a szakszervezetek elleni harcot a demokrácia eszméjével. Amikor a szerző a nyilvánosságot kívánja a kapitalistáktól, egyben a következő szavakkal nyugtatja meg őket. „Módot kell nyújtani a demokratikus társadalomnak, hogy lássa az intelligens kezelés alatt álló összehalmozott tőke csodálatos hatásait. Akkor a demokrácia nem fog irigykedni a tőke racionális profitjára · . . Tévedés azt hinni, hogy a demokrácia nem szereti a gazdagokat, föltéve, hogy a gazdagságot tisztességes úton szerezték. A demokrácia kezdi látni, hogy a vagyon egyenlőtlensége, és nem egyenlősége, a szabadság elháríthatatlan eredménye.” Csak a fukar gazdagot nem szereti, de szereti a bőkezű, a családja, a barátai, a közönség kifinomodott örömeiről tele kézzel gondoskodó kapitalistát. (96.) Ezért azonban elvárja a demokrácia tőlük, hogy a szakszervezetek monopolisztikus praktikáit szétzúzzák. „Kötelessége a demokráciában a tőkének, hogy a munkának a szakszervezetek által létrehozott monopóliumainak határozottan ellenszegüljenek és megfosszák azokat azoktól az eszközöktől, amelyekkel ilyen monopolisztikus hatalomra szert tettek.” (113.) Ezek az eszközök: a closed shop, a bojkott és a union label. A szerző sokféle módot tud erre. Azt ajánlja a trösztöknek, hogy némely üzemükben csak szervezett munkást alkalmazzanak, másikban csak szervezetlent, „amelyik profitábilisabb”; helyezzék ki gyáraikat a városon kívül, mert „a vidékre kihelyezett népesség sokkal könnyebben őrzi meg függetlenségét, sokkal igénytelenebb és sokkal ragaszkodóbb a helyéhez, mint a bérkaszárnyákba és városi utcákba zsúfolt népesség.

Amerika gazdasági politikája

93

Az ipari népességnek szétszórása nagy területeken kapitalista társulatok vezetése alatt idővel erős védelemmé válik a munka monopóliumai ellen.” (117.) És még több hasonló dolgot ajánl, amelyek leplezetlenebbül vallják be, mint Európában szokás, miért keletkeznek kertvárosok és hasonló ú. n. munkásjóléti intézmények. Végezetül a demokrácia feladatát tűzi ki a szerző és a munkásvédőtörvényhozásban látja azt. De újra tiltakozik az ausztráliai döntő bíráskodás, általában az ausztráliai szociálpolitika ellen, amely csak azért lehetséges, mert a szervezett munkások nagyobb számmal vannak, mint a szervezetlenek. A Harvard-egyetem volt rektorának nem kell ettől félnie. Ahol ilyen irigylésreméltó nyíltsággal lehet a trösztök uralmát a demokráciával azonosítani, ottan nagy erők működnek, magukban bízó, aggodalmakat nem ismerő, diadalhoz szokott hatalmak. A petróleumtröszt dolgában két év óta állítólagos félelemmel várt legfőbb bírósági ítélet, az ujjongó hausse, amely a newyorki és londoni tőzsdén követte, az injunctions gyakorlata, a Roosevelt—Taft komédia mind azt mutatják, hogy nemcsak a demokrácia elméletét, hanem sokkal erősebb társadalmi tényezőket is korlátlan uralma alá hajtott a nagykapitalizmus. Szimptomatikus az elmélet ezen szolgálatkész alkalmazkodásában csak az, hogy amit Európában még maguknak sem mernek bevallani, azt odaát oly naivitással írják és mondják, ahogy csak erős, okos és egészséges gyermekek szoktak beszélni. És ez a pszichológiai megfigyelés is azt mutatja, amit az Unió gazdasági szervezetének fejlődése elsősorban indikál: hogy az igazi nagy harcok tőke és munka közt csak most kezdődnek és hogy legelőbb az Egyesült Allamokban kezdődnek. sz. e. Amerika gazdasági politiHatalmas emberfolyam hömpölyög kája. (Fr.E. Junge: Amerikanische évről-évre hazánkból Amerika Wirtschaftspolitik. Ihre ökonofelé. Minden kivándorlóhajó fedélköze mischen Urundlaeen, ihre sozi- zsúfolva van magyarországi meneküalen Wirkungen und ihre Lehren lőkkel; az ország minden részéből für die deutsche Volkswirtschaft. találunk utasokat, magyar, német, Berlin, Julius Springer, 1910. tót, oláh, zsidó, keresztény egymás 301 p. hegyin-hátán tolong ott, hentereg a piszokban, betegek közt, tűri a matrózok gorombaságait, akik csorda módra terelik ide-oda a fedélköz szegény utasait; tűrik, hogy vödrökbe, állatok módjára lökjék elejbük az élelmet; tűrik, hogy míg ők szennyben és bűzben henteregnek, 20 méterrel magasabban nagyurak fényben és pompában, élő virágokkal díszített asztal mellett, frakkban, zeneszó mellett étkeznek; eltűrnek békésen mindent, csakhogy eljussanak az ígéretföldre, Amerikába.

94


Speciális magyar szempontból csakúgy mint általános szociológiai szempontból különös figyelmet érdemel minden munka, amely annak a nagy birodalomnak gazdasági viszonyait tárgyalja, amely mint egy óriási szivacs fölszívja a világ minden részéből a fölösleges emberi munkaerőt; amely érzésben, műveltségben sőt nyelvben is egységessé tudja tenni a világ minden részéről összeverődött népkonglomerátumot. Sajnos, Junge könyve, ellenére sokat ígérő címének és írója helyzetének — mérnök Amerikában — nem sokkal járul hozzá Amerikáról szóló ismereteinek bővítéséhez. Könyvének főbaja, hogy folyton émelyítő módon dicséri Németországot, a Hohenzollerneket, a német szociálpolitikát: igyekezik az amerikai viszonyokról rossz képet fösteni. Ha mégis bővebben foglalkozunk vele, tesszük ezt azért, hogy az amerikai és hazai viszonyok különbsége épen ezen határozottan sötét színekkel dolgozó könyv alapján is kitűnjék. Mellőzzük tehát mindazt, ami Németországra vonatkozik; csak elrettentő példakép idézek néhány sort. „Különösen állami szociálpolitikánk bizonyítja megcáfolhatatlan módon, hogy az idealizmus még mindig a legkiválóbb vonása a német népléleknek és az igazságszeretet még mindig a mindenek fölött uralkodó motívuma a nép-cselekvésnek; hogy nép és állam egyek a szociális felelősség tudatában; és hogy az alsóbb osztályok támogatását a létért való küzdelemben a nemzeti munka legszentebb kötelességének vélik.” (44. p.) Ilyent minálunk is ritkán írnak! Az Unió földjének és a bevándorlásnak vázlatos leírásával kezdődik a könyv. Rámutat a tulajdonképeni amerikai faj csekély szaporaságára, a nem angol-germán elem rohamos szaporodására. Érdekes az a megfigyelése, hogy az amerikai ember főleg vagyonszerzési területnek tekinti az Uniót; tanulni, szórakozni, üdülni Európába jön. A jogi viszonyokat tárgyaló fejezetében kiemeli a trösztök hatalmát, melyek uralkodnak a törvényhozásban és a bíróságokon. Nagyon érdekes a földbirtokviszonyok alakulása. Az Unió óriási terjedelmű meg nem művelt földjéből eleinte egy-egy embernek csak 160 acret engedtek át, 1,25 dollár nominális vételárért per acre avval a föltétellel, hogy maga műveli: milliónyi szorgalmas paraszt telepedett meg ezen törvény alapján. De kis változtatással csakhamar nagy visszaélések forrása lőn ez a törvény. Kimondták ugyanis, hogy 14 havi birtoklás után a telepes már eladhatja a földet; ennek folytán spekuláló társaságok kerítették hatalmukba a földet. Ugyancsak spekulációra szolgált a desert land law törvény, melynek értelmében puszta területek feltörése címén egy-egy vállalkozó 640 acre „puszta-területet” gyakran kitűnő földet osztatott ki magának. A legtöbb visszaélésre az erdő fölosztási törvény adott alkalmat. A hetvenes években minden telepes kaphatott 160 acre területű erdőt á 2,5 dollár per acre. „A fakereskedő-szindikátusok vonatszám küldték az embereket Nyugatra, hogy ott fejenkint 160 acre erdőt vásároljanak és azután csekély kártérítés fejében a szindikátusnak adják át. Nagy erdőségek, melyek acrenkint 100 dollárt is megértek, jutottak így 2,5 dollárért a spekulánsok kezébe” (68. p.) Hasonló visszaélések voltak a bányászat terén is, a leggazdagabb bányák potomáron privát vállalatok kezébe kerültek.


95

A viruló bányászatnak is meg van az az árnyoldala, hogy a természet kincseinek rettenetes pazarlásával jár: csak a leggazdagabb ereket használják ki; a többit műveletlenül hagyják elveszni. Az Unió bányászata különben óriási föllendülést mutat az utolsó évtizedekben: a termelés értéke volt millió dollárban: Fémek Más 1880 185 173 1890 292 312 1900 511 594 1907 903 1166 Az emelkedés együtt körülbelül 500%. A mezőgazdasági termelés értéke 2,2 milliárdról 1880ban fölment 7,7 milliárdra 1908-ban. A nagymérvű emelkedés jórészt nem a hozadék szaporodása, hanem az ár emelkedése által jött létre; a főtermékek: jószág, gabona, gyapot és széna. A mezőgazdasági termékek kivitele 1908-ban érte el eddig a legmagasabb fokot: 1 milliárd dollárra rúgott. Ebből Gyapot 438 millió dollárra Gabona 215 „ „ Húsáruk 196 „ „ Az egy milliárdnyi kivitellel szemben 540 millió dollár értékű mezőgazdasági termékeket hoztak be. A mezőgazdasági termékek 2/3 -át teszik az ország összes kivitelének. 1900-ban 10,5 millió mezőgazdasági kereső volt; ebből 5,6 millió farmer, telepes és felügyelő, a többi mezőgazdasági munkás, kiknek a fele a farmerek családtagjaiból kerül ki. Tehát csak 1/4 része az összes mezőgazdasági keresőknek fizetett bérmunkás. A farmoknak mind nagyobb része kerül itt is bérlők kezére; 1880-ban 25,5%-a, 1900-ban 35,0%-a, 1909-ben 40,0 %-a az összes farmoknak volt bérlők kezén. A rablógazdálkodás következményei a mezőgazdaságban is sok helyütt mutatkoznak. Érdekesek azon fejtegetései, melyekben Amerika mezőgazdaságának jövőjéről szól: a fejlődésnek még óriási tere van; csak egy nagy hiány mutatkozik; az erdők a rablógazdálkodás folytán pusztulóban vannak. Ami a munkát és munkabért illeti, a nagyvállalatok állandóan odatörekesznek, hogy gépek alkalmazása által a tanult munkásokat kiszorítsák és helyükbe az olcsóbb tanulatlan bevándorlókat állítsák. Ismerteti a Trade Union-ok és a munkáltató-szövetségek működését és közli az Unió sztrájkstatisztikáját 1880-tól fogva. Ezen táblázat rendkívül sok érdekes megfigyelésre nyújtana alkalmat, melyek valamennyiére itt nem terjeszkedhetünk ki; föltűnő, hogy a kizárások aránya a sztrájkokhoz sokkal kisebb mint Európában, hogy a sztrájkok átlag igen kevés üzemre terjednek ki (maximum átlag 7,9 üzem), míg a kizárások átlag sokkal több üzemre terjednek ki (maximum 38). A sztrájkok, valamint a kizárások száma, úgyszintén

96


a résztvevők száma, állandóan növekszik, de a sztrájkoké sokkal erősebben, mint a kizárásoké. A legtöbb sztrájkoló volt 1902-ben: 553.143, a legtöbb kizárt 1903-ban: 112.332. Hogy mi az oka a kizárások aránylag csekély számának, az nem derül ki a műből. Ami a béreket illeti, az 1904-es fölvétel irányadó. A fölvétel az összes iparüzemek 62,9%-ára és összesen 3,297.000 emberre terjedt ki, tehát az összes ipari munkásoknak körülbelül felére. Ezekből Átlagos heti kereset

férfi 70,4% 11,16 dollár = 55,80 korona nő 17,9% 6,17 „ = 30,85 „ gyermek 2,7% 3,47 „ = 17,30 „ A heti kereset részletesen volt: a fölvett munkások száma

%

Kevesebb mint 3 dollár 132.000 4 3— 4 150.000 4,6 6— 5 194.000 5,9 5—6 206.000 6 ,2 7— 7 262.000 8,0 8— 8 266.000 8,1 9— 9 255.000 7,7 9—10 378.000 11,5 10—12 439.000 13,3 12—15 465.000 14,1 15—20 390.000 11,8 20—25 107.000 3,2 25-ön fölül 52.000 1,6 Férfimunkások legkevesebbet kerestek a terpentin- és gyanta készítésnél: heti 5,23 dollárt = 26m15 korona. A bérek országrészenkint erős ingadozást mutatnak. Az átlagos hetibér

Nyugaton Északon Észak-atlanti részen Délen Dél-atlanti részen

13,65 dollár 10,62 „ 10,11 „ 8,33 7,31 „

A déli részek alacsony munkabére az olcsó néger bérmunkások folytán jő létre. A legmagasab átlagbér van a nyugoti államokban: Montanában Weradában Arizonában

18,19 17,76 16,15

dollár „

A szerző kiemeli, hogy a fölvétel nem terjedt ki a bányászatra, melyben igen nagymérvű a gyermekmunka, nem terjedt ki a háziiparra, melyben rendkívül alacsonyak a bérek; továbbá nem veszi tekintetbe a munkanélküliség nagyságát és gyakoriságát, úgy, hogy a tényleges állapot rosszabb a fenti képnél. Bármily igaza legyen is a szerzőnek ebben, annyi bizonyos, hogy a magyarországi kereseti viszo-

Kristóffy és a választójog

97

nyokhoz képest ezek a bérek elérhetetlen magasak. Nálunk az 1909. évben az Országos Munkáspénztár jelentése szerint mindössze 9000 munkás volt, aki heti 45 koronát és azon felül keresett; tehát a legjobban keresők meg sem közelítik az amerikai férfimunkás átlagos 55 koronás heti keresetét Míg a legrosszabbul kereső férfimunkások az amerikai s t a t i s z t i k a szerint heti 26,16 koronát keresnek, addig nálunk a férfimunkások 93,l%-a kevesebbet keres heti 27 koronánál (Országos pénztár jelentése 1909. évről, 344. p.). 93 százaléka a munkásoknak keres idehaza kevesebbet, mint Amerikában a legrosszabbul kereső munkás. Van-e hát mit csodálkozni azon, hogy évente 100.000 munkás vándorol át tőlünk Amerikába? Nem inkább az a csodálatos-e, hogy nem félmillió hagyja el évenkint az országot? Hiszen tudjuk, hogy kint erősebben kell dolgoznia! Talán a megélhetés is valamivel drágább. De mit nyom ez a keresetnek ily óriási különbségéhez képest! Hisz ha egy kis szerencséje van, egy év alatt annyit kereshet kinn, mint itthon hat év alatt! Szerző erősen kiszínezi a balesetek gyakoriságát, a gyermekmunka bajait stb.; de hisz ez nálunk is, másutt is hasonlóan megvan. Műve többi részében az amerikai trösztökkel, a kapitalizmus fejlődésével foglalkozik. Nagyon érdekes az a sokféle függés, melyben nehány tucat nagytőkés megszámlálhatatlan vállalatot tart; itt látjuk világosan azt a folyamatot, melyet Hilferding a „finance-tőke” kialakulásában leír; a pénztőkések csak kamatot kapnak, a profit oroszlánrésze az alapító bankoknak — Amerikában a trösztvezetcknek — jut. Vj. Kristóffy és a választójog. Az utóbbi évek politikai irodal(Krisióffy József: Választójog be- mában igen jelentős helyet foglal szédek. Budapest l911. Athenaeum el a történeti fontosság és érdekesség r. t. 384 lap.) szempontjából Kristóffy beszédgyűjteménye. Szerzője tette kormányprogrammá Magyarországon a demokratikus választójogot s ezzel az utópisztikusnak tartott követelésnek megadta a realitás, a megvalósíthatóság látszatát. És sok társától elütően politikai bukása után is kitartott programmja mellett. Ezeknek a körülményeknek nagy szociálpszihológiai hatását finom szimattal megérezték a régi Magyarország hívei. S ők, akik azokat a „darabontokat”, kik nem vették a választójog ügyét komolyan sohasem, alig bántották, sőt be is fogadták soraikba, Kristóffyt avatták hazafiul megvetésük szimbólumává. Mint valami leydeni palack gyűjtötte magába a magyar uralkodó osztályok gyűlöletének villamosságát. Ez a nagy hajsza beszédeiből is sokat megmagyaráz. Különösen azt a nagy szerepet, amelyet azokban a védekezés, az ellenfél megnyugtatására való törekvés játszik. A negyvennyolcasok kibékítése céljából megjegyzi, hogy az általános választójog hatása alatt a negyvennyolcas eszmék jobban fognak érvényesülni; az arisztokráciát csillapítani akarja azzal, hogy a választójogi reform okozta nagy fellendülés az ő gazdasági erejét csak növelni fogja s a dzsentrihez szól

98

Kristóffy és a választójog

akkor, midőn arra hivatkozik, hogy minő vasmarokkal nyomta el az aratósztrájkokat. De mindez nem homályosítja el a beszédek hatvanhetes és antifeudális vezető gondolatát. Mint Naumann, ki Németországban az imperializmust s a demokráciát akarja egybekapcsolni, úgy törekszik nálunk Kristóffy a dinasztikus gondolat s a demokratikus eszmék szintézisére. Mindegyik beszédének lényege: Magyarország szociális hátramaradottságának főoka a kevés nagybirtokos család uralma· Ezt megfogja szüntetni a választójog demokratikus reformja. Az általános, egyenlő, titkos választójog teszi csak lehetővé Magyarországnak agrárfeudális államból ipari demokratikus állammá való átalakítását. Ezt a váltoiást nagy gazdasági fellendülés követi; a gazdasági politika kérdései lépnek előtérbe. Megszűnik a közjogi harcok élessége, eltűnnek az ország nagy szociális bajai és a monarchia nagyhatalmi állását egy gazdaságilag erős ország támogatja. Eszméinek illusztrálására sokhelyütt realisztikus, sötét képet fest Magyarország mostani helyzetéről. S bárha radikalizmusában nem megy olyan messzire, mint Lloyd George, kivel ez az izgató miniszter nem egy rokon vonást mutat, a latifundiumok uralmának és a pszeudodemokráciának Magyarországáról gyakorta költői lendülettel előadott leírásait ennek a rendszernek a védői sohasem fogják neki elfelejteni. Neve egybeforrott a választójogi küzdelemmel s ennek a harcnak minderősebb kiterjedése ma már — könyvének és választásának hatása is mutatja — kezdi átalakítani egy elmúlt időszak értékítéletét. Bár a feudalizmus hívei által szított gyűlölet tüzet még nem oltotta el a demokrácia tábora (az ilyen érzelmi velejárók nagyon konzervativek), kétségtelen tény, hogy mindjobban nő azoknak a száma, akik egykor «llene küzdöttek s ma részben a fegyvereivel harcolnak. S a választójogért folyó hadjárat minden harcosa az érvek igen értékes fegyvertárát találja meg kötetében még akkor is, ha végső koncepciójában nem ért vele egyet. it.

.

Társulati ügyek

99

Társulati ügyek A Társadalomtudományi Társaság f. évi május hó 2-án Szabó Ervin elnöklete alatt tartott ülésén Szántó Béla adott elő Budapest lakásdrágaságának okai és megszüntetésének módjai címen. A tetszéssel fogadott előadáshoz fűződő vitában Ferenczi Imre és Vágó József vettek részt. A május hó 9-én Pikler Gyula elnöklete alatt tartott ülésen az eugenika (fajnemesítés) problémáiról szóló vitában Liebermann Leó, Glücklich Vilma és Hahn Dezső szólaltak fel. A vitát, melyet nagy érdeklődés kísért, a május hó 16-án Szabó Ervin elnöklete alatt tartott ülésen fejezték be Madzsar József, Dienes Lajos és Fülöp Zsigmond zárszavával. Május havában a Társaság tagjai közül Nádai Pál tartott Temesváron előadást Nevelés és társadalom címén; Rónai Zoltán pedig Szegeden Feudalizmus és demokrácia címen. A Társaság a Magyarországi Független Good-Templar Rend által a vasárnapi munkaszünetnek a szeszes italok elárusítására vonatkozó kiterjesztése tárgyában tartott ankéten részt vett és képviseletében Hahn Dezső főorvos szólalt fel. *** A Társadalomtudományi Társaság f. évi június 28-án tartotta meg évi rendes közgyűlését Szabó Ervin alelnök elnöklete alatt. A közgyűlés mindenekelőtt a választmány évi jelentését vette tudomásul, mely így szól:

Jelentés a Társadalomtudományi Társaságnak 1910/1911 évi működéséről. Intenzív tudományos működés és a belső organizáció erős munkája jellemzi Társaságunk lefolyt munkaévét. Tudományos működésünk ezúttal is felolvasások és viták rendezésében, a Huszadik Század támogatásában és a Társaságon kívül tudományos és népszerű előadások tartásában állott. A Társaságnak illusztris vendége volt Emilé Vandervelde, a belga parlament tagja, a brüsszeli Université Nouvelle tanára, ki 1910 október hó 29-én tartotta La question des nationalités en Belgique címen francia nyelven nagy hatású előadását. A Társaság által rendezett viták közül fontosságánál és terjedelménél fogva kivált az eugenika (fajnemesítés) problémáiról szóló vita, amelynek során a faji higiéné kérdéseit a szociológia és a biológia legkülönbözőbb szempontjaiból világították meg. A vitát három előadásból álló előadássorozat előzte meg. A bevezető előadások a

100

Társulati ügyek

következők voltak: Madzsar József: Fajromlás és fajnemesítés; Dienes Lajos: Biometrika (az átöröklés és környezet hatásainak statisztikai vizsgálata); Fülöp Zsigmond: Az eugenetika követelései és korunk társadalmi viszonyai. A vita hét ülést vett igénybe. A vitában részt vettek: Apáthy István, Berkovics René, Buday Dezső, Detre László, Doktor Sándor, Engel Zsigmond, Epstein László, Glücklich Vilma, Hahn Dezső, Káldor Imre, Liebermann Leó, Péíerfi Tibor, Rónai Zoltán. Tagtársaink az eugenikai cikluson kívül ez évben a következő előadásokat tartották: Dienes Valéria: William Jamesről; Szende Pál: az ügyvédi proletariátusról. Az utóbbi előadást külön ülésen beható vita követte. Vágó József: a lakáskérdés és városépítésről; Balassa József: Nevelés a társadalom számára; a jövő iskolája címen adott elő. Előadását külön ülésen élénk vita követte. Braun Róbert: a tanult és tanulatlan munkáról; Szilárd Ödön: a magzatelhajtásról jogi és szociális szempontból; Szende Pál: az országbírói értekezletről; Balkányi Béla: a Hortobágy hasznosításáról beszélt. Előadásához több hozzászólás fűződött. Fényes Samu: a balmazújvárosi nép ínséges állapotának okairól; Szántó Béla: Budapest lakásdrágaságának okairól és megszüntetésének módjairól adott elő. Az előadást vita követte. A lefolyt munkaévben tartott felolvasó és vita ülések száma huszonkettő volt. Az ezt megelőző munkaévben tizenhárom ülést tartottunk. Az előadásokat és vitákat mindig nagyszámú érdeklődő közönség hallgatta végig. Bár nem tartozik hivatalosan Társaságunk működéséhez, fel kell említenünk azt a számos előadást, melyeket tagjaink a Társadalomtudományok Szabad Iskolájában tartottak s melyekről részletesen a Szabad Iskola évi jelentése számol be; továbbá azokat az előadásokat is, melyeket tagjaink több fővárosi kör és egyesület meghívására Budapesten tartottak. *** Mindjobban fokozódó érdeklődés mutatkozik a társadalomtudományi kérdések iránt a vidéken. S bárha a sokoldalú és fárasztó munkával elfoglalt előadóink negyvennél több előadást tartottak a vidéken (csaknem kétszer annyit, mint az 1909/1910-i munkaévben) a meghívások egy jelentékeny részének nem tudtunk eleget tenni. Tagjaink a következő előadásokat tartották: Ágoston Péter: Darwin hatásáról a modern gondolkodásra. (Nyiregyháza, Lúgos, Debrecen.) A modern világnézet kialakulásának okai. (Miskolc.) A tulajdon keletkezése. (Nagyvárad.)

Társulati ügyek

101

Bácskay Béla: A primitív népek társadalmi viszonyai. (Arad.) Berkovits René: A tömegek lélektana és a szellemi járványok. (Nagyvárad.) Braun Róbert: Az amerikai városról. (Nagyvárad.) Buday Dezső: Az egyke. (Nagyvárad.) Fülöp Zsigmond: Természettudományos gondolkodás, (Miskolc.) Jászi Oszkár: Nemzet és faj. (Nagyvárad.) Kultúra és választójog. (Erzsébetfalva.) Mi a szociológia? (Miskolc.) Miért tanulunk szociológiát. (Szombathely.) A nemzetiségi kérdés szociális szem. pontból. (Zombor.) Kunfi Zsigmond: A szocializmus alapvető tanai. (Nagyvárad.) Kovács Gábor: A szocializmusról. (Lúgos, Miskolc.) A bruxellesi Maison da Peuple-ről (Miskolc.) Madzsar József: A fajromlás okairól. (Erzsébetfalva.) A faj higiénéjéről. (Mosonban a munkásgimnázíum megnyitó ünnepén.) A fajnemesítésről. (Lúgos). Nagy Ferenc: Az 1848—49 évi forradalom okai. (Miskolc.) Nádai Pál: Az iparművészet szociális jelentőségéről. (Lúgos.) Nevelés és társadalom. (Arad.) Péterfi Tibor: A fejlődés problémájáról. (Siklós.) Rónai Zoltán: Az állam fejlődéséről. (Kaposvárott, a Szabad Iskola megnyitó ünnepén). Az utánzás és feltalálás társadalmi szerepéről. (Miskolc, Erzsébetfalva.) A kultúra változásairól. (Ózd.) Feudalizmus és demokrácia. (Szeged.) Nemzeti és nemzetközi elemek a kultúrában. (Nagyvárad.) A demokrácia fejlődése (Zombor.) Az erkölcs fejlődése. (Miskolc.) Strickerné Pollacsek Laura: Laikus morál. (Miskolc). Szende Pál: Irodalmi és társadalmi irányokról. (Eperjes, Arad.) A középosztályok szociológiájáról. (Lúgos, Miskolc.) A drágaság okairól. (Nagyszombat.) Magyarország és a nyugateurópai fejlődés. (Kassa.) Irodalom és társadalom. (Miskolc.) A vidéken végzett ismeretterjesztő munkánk kapcsán említjük meg azokat az előadásokat is, melyeket tagjaink nagy érdeklődés mellett tartották a magyar orvosok és természetvizsgálók Miskolcon tartott vándorgyűlésének társadalomtudományi szakosztályán. Ezek az előadások a következők voltak: Jászi Oszkár: A nemzet és faj. Horváth József Lajos: A nemzetiségi kérdés. Nyári Jenő: Antik és modern demokráciák. Rónai Zoltán: Természet és társadalom. Szende Pál: A középosztályok szociológiája. Vámbéry Rusztem: A kriminálszodológia jelenlegi állása. Zigány Zoltán: Társadalomtudomány és természettudomány a magyar közoktatásban. * * *

102

Társulati ügyelt

A vidék nagy érdeklődése ezen munkaévben is több fiók alakítására vezetett. Megalakult Társaságunk miskolci fiókja; elnöke: Dr. Nagy Ferenc, Miskolc városának főjegyzője; továbbá megalakult Társaságunk lugosi fiókja; elnöke: Sulyok Árpád vármegyei főügyészA Nagyváradi Társadalomtudományi Társaság kimondotta, hogy ezentúl,, mint a Társadalomtudományi Társaság fiókja működik tovább; elnöke t Dr. Ágoston Péter. Jelenleg négy fiókunk működik. A Huszadik Század folyóirat, a társadalomtudományok művelésének és a szociálpolitikai reformeszmék terjesztésének ez a fontos eszköze terjedelmében erősen megnövekedett a lefolyt munkaévben és több új rovattal gazdagodott. *** A taggyűjtés és a belső organizáció munkája is szépen haladt elő. Tagjaink száma körülbelül 500-al gyarapodott. Jelenleg az összes tagok száma 2540. Pénztárosunknak Dr. Iritz Miksának intenzív munkával sikerült elérnie, hogy a tagdíjak igen csekély hányad kivételével rendesen befolynak s így örvendetesen javult működésünknek anyagi feltétele. *** Jelentős eseménye Társaságunk lefolyt munkaévének a „Neuschlosz, a Régi Hívek” szabadkőműves páholy alapítványa. A páholy tízezer koronás alapítványt tett fennállásának negyvenéves évfordulója alkalmából. Ez összeg kamatait két évenkint ezer koronára kiegészítve társadalomtudományi dolgozat jutalmazására kell fordítani. A pályadíj az elméleti vagy gyakorlati társadalomtudományok valamely általános érdekű kérdésére tűzendő ki. A pályázat kiírásával és a végrehajtás körül felmerült teendőkkel a páholy a Társadalomtudományi Társaságot bízta meg. Társaságunk választmánya a páholy nagy kulturális érzékről tanúskodó elhatározásáért jegyzőkönyvi köszönetet szavazott és a pályakérdésül a következő kérdést tűzte ki: A magyar agrárpolitika főkérdései. Ez röviden a lefolyt év munkája. Bár ezúttal is érezzük a rendelkezésünkre álló munkaerők és anyagi eszközök elégtelenségét,, visszatekintésünket mégis azzal a megállapítással fejezhetjük be, hogy komoly és termékeny munkát folytattunk céljaink megvalósításának érdekében. A közgyűlés ezután egyhangúlag fogadta el a számvizsgálóbizottság jelentését, melyből közöljük a következő adatokat:

Társulati ügyek

103

104

Társulati ügyek

Ezután a közgyűlés a választmány kiegészítéséhez és a számvizsgáló-bizottság megválasztásához fogott. A következő választmányi és számvizsgáló-bizottsági tagsági helyek betöltéséről kellett gondoskodni. A) az 1909. évi megbízatásuk lejárt: a) a következő budapesti választmányi tagoknak: Bárczy István, Dániel Arnold, Dirner Gusztáv, Dési Géza, Fekete Ignác, Friedrich Vilmos, Hajós Lajos, Hertzka Tivadar, Kemény Dezső, Lukács György, Madzsar József, Medgyes Simon, Nyári Jenő, Ráskai Dezső, Szalay Károly, Székely Imre, Szende Pál, Vargha Ferenc, Vámbéry Ármin, Vámbéry Rusztem; b)a következő vidéki választmányi tagoknak: Batthyány Ervin, Czirbusz Géza, Fraenkl Béla, Jászi Viktor, Kallós Henrik, Kovács Zoltán, Leopold Gusztáv, Mártonfy Marcel, Mihalkovils Tivadar, Várady Zsigmond, Vértes Adolf; B) az 1910 évi megbízatásuk lejárt a következő számvizsgáló-bizottsági tagoknak: Kovács Gyula, Baracs Károly, Zigány Zoltán. A közgyűlés megválasztotta A) fővárosi választmányi tagokká a) Bárczy István, Czirbusz Géza, Dániel Arnold, Dirner Gusztáv, Fekete Ignác, Feleki Béla (új), Friedrich Vilmos, Hertzka Tivadar, Kemény Dezső, Lukacs György, Madzsar József, Medgyes Simon, Nyári Jenő, Ráskai Dezső, Szalay Karoly, Székely Imre, Szende Pál, Vargha Ferenc, Vámbéry Ármin, Vámbéry Rusztem; b) vidéki választmányi tagokká: Batthyány Ervin (London), Fraenkl Béla (Lúgos), Jászi Viktor (Debrecen), Kallós Henrik (Győr), Kovács Zoltán (Győr), Leopold Gusztáv (Pa.-Szt.-Ágota), Mártonfy Marcel (Nagyvárad), Mihalkovics Tivadar (Győr), Nagy Ferenc (Miskolc, új), Vértes Adolf (Temesvár); B) számvizsgáló bizottsági tagokká: Baracs Károly, Kovács Gyula, Zigány Zoltán. Elnök a közgyűlés tudomására hozza, hogy a választmány határozata értelmében az ez évben kitűzött Neuschlosz-pályadíjra (A magyar agrárpolitika főkérdései) pályázó munkák 1912 május l-ig küldendők be jeligés levél kíséretében a Társadalomtudományi Társaság címére. Végül az elnök tájékoztatja a közgyűlést a társaság jövő évi munkaprogrammjáról. Több szociológiai és szociálpolitikai kérdés beható tárgyalása mellett a Társaság ankétet fog rendezni a magyar községi és törvényhatósági önkormányzat reformjáról. Könyvszemle és folyóiratszemle rovatunk helyszűke miatt a jelen számból kimarad.

Franz Oppenheimer: A zsidók és a gazgazdasági

Recommend Documents