Fordította. Széky János Hajba Máté

Fordította Széky János Hajba Máté

A könyv megjelenését támogatta a Pallas Athéné Domus Animea Alapítvány.

A magyar kiadás az Atlas Economic Research Foundation (atlasnetwork.org) engedélyével készült.

Kiadja a Szabad Piac Alapítvány www.szabadpiacalapitvany.hu

ISBN 978-963-12-4599-8

Budapest, 2016

Bevezeto Tom G. Palmer A mai fiatalokat kifosztják. Elrabolják tőlük a jogaikat. A szabadságukat. A méltóságukat. A jövőjüket. Hogy ki a bűnös? Az én nemzedékem és az elődeink, mindenki, aki létrehozta, vagy képtelen volt leállítani a lopás, a megalázás, a manipuláció és társadalomkontroll egész világra kiterjedő gépezetét – azt, amit jóléti államnak nevezünk. A jóléti állam felelős két jelenlegi krízisért: a növekedést világszerte lelassító, sőt, akár vissza is fordító pénzügyi válságért, valamint az Európát, az Egyesült Államokat és sok más országot szorongató adósságválságért. Roppant adósságterhet rakott azoknak a vállára, akik közülünk a legsérülékenyebbek: a fiatalokéra és a gyermekekére, s olyan ígéreteket tett, amelyek betarthatatlanok. Közeledik a fedezet nélküli kötelezettségek válsága. És nem lesz kellemes. Aligha ennek a kötetnek az esszéi fogják kimondani az utolsó szót a jóléti állam múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Éppen ellenkezőleg, azért adjuk közre őket, hogy továbbgondolkodásra, további vizsgálódásra, önmagával való szembenézésre serkentsük az olvasót. Ennek megfelelően némelyik írásnak tudományosabb, másoknak publicisztikusabb a stílusa. A szerzők többféle szellemi diszciplínára támaszkodnak. Reméljük, a könyvben mindenki talál magának értékes olvasmányt! Most, amikor a jóléti államok már kezdenek összeomlani, -zsugorodni vagy visszakozni, érdemes megkérdeznünk: miért történik mindez? Milyen szerepet játszott a jóléti állam a nagy nemzetközi válságok kiváltásában? Miből született a jóléti állam, hogyan működik, mi az, aminek a helyére lépett? És végül: mi követi majd

a mai fenntarthatatlan rendszert? Ennek a kis gyűjteménynek az a célja, hogy segítsen az olvasónak ilyen és további kérdések megválaszolásában. Némelyek szentnek és sérthetetlennek, magától értetődően jónak és kétellyel nem illethetőnek tartják a jóléti államot. Az ilyen embereknek nem számít más, csakis a „szándék”. Nos, a szándékok kétségtelenül fontosak az emberi viselkedés értékelésében, de ha az intézményeket értékeljük, a bizonyított tényeket is szemügyre kell vennünk; s azt is, hogy milyen ösztönzők vezettek bizonyos konkrét következményekhez. Akiket csak a szándékok érdekelnek, nem vesznek tudomást a tényekről és a rázós kérdésekről. Az ő logikájuk az, hogy ha valaki kételkedik a jóléti államban, csak azért teheti, mert rosszak a szándékai, tehát rossz ember: a rossz emberekre pedig nem szabad hallgatni, mert mindig csak becsapnak; ezért a legjobb, ha meg se hallgatjuk őket, tudomást sem veszünk arról, amit összebeszélnek, nehogy becsapjanak. De nem mindenkinek ilyen zárt a gondolkodása. Nyitott gondolkodással úgy vélhetjük, meg kell vizsgálnunk, vajon a jóléti állam által létrehozott ösztönzők nem fordíthatják-e egymás ellen a polgárokat, nem segítenek-e olyan rendszer létrejöttében, amelyre a kölcsönös szolidaritás helyett a kölcsönös fosztogatás a jellemző. Felvetődik a kérdés: vajon nem úgy reagáltak-e a politikusok az ösztönzőkre, hogy a teljesíthetőnél sokkal többet ígértek – s az állampolgárok úgy, hogy sokkal többet követeltek? Hogy a jóléti állam nem a demokratikus liberalizmust egészítette ki, hanem a manipuláció antidemokratikus formájaként jelent meg – és olykor alig észrevehető módon, olykor nagyon is látványosan éppenséggel alááshatja a demokratikus liberalizmust? És hogy, amit a jóléti állam lerombolt, az valójában humánusabb, hatékonyabb és fenntarthatóbb volt, mint ami utána következett? A jóléti államok megértésében és értékelésében a történet-, közgazdaság- és politikatudományra, a szociológiára és a matematikára kell támaszkod-

nunk, nem pedig érzelmi reakciókra és összeesküvés-elméletekre. Ez a kis könyv azoknak szól, akik szeretik a kemény kérdéseket, és nyitott gondolkodással keresik rájuk a választ. Ideje tehát őszintén megkérdeznünk: mit hozott létre a jóléti állam; fenntartható-e; és minek kell jönnie a jóléti állam után?

Tom G. Palmer Jeruzsálem

7

I. rész Kölcsönös fosztogatás, betarthatatlan ígéretek

A jóléti állam tragédiája Tom G. Palmer A jóléti állam vizsgálata gyakran kizárólag a híveinek szándékaira irányul, máskor az elemzők pusztán leírják a folyamatban lévő jövedelemtranszfer-programokat. A következő esszé a közös erőforrások gazdaságtanára támaszkodva úgy vizsgálja a jóléti államot, mint dinamikus és fejlődő rendszert, „a közlegelő tragédiájának” egy válfaját, amely a saját tönkretételének ösztönzőit hozta létre.

Van valami közös a jóléti államban és a horgászatban. Ha a tóban úszkáló halaknak senki sem a tulajdonosa, és senki sem felelős értük, viszont a kifogott halaknak a horgász rögtön a tulajdonosává válik, mindenki arra törekszik, hogy minél több halat fogjon ki. És mindenki azzal érvel, hogy „ha én nem kapom ki, valaki másé lesz a zsákmány”. Lehet ugyan, hogy mindannyian tudjuk: ha most fogunk ki tömérdek halat, előbb-utóbb elfogynak a tóból, de amíg mások lesik, mit szalasztok én el, egyikünket sem ösztönzi semmi arra, hogy korlátozzuk magunkat, és hagyjuk, hogy a halállomány helyreálljon.1 Hamarabb fogjuk ki a halakat, mint ahogy szaporodni tudnak; a vizekből eltűnik az élet. A végén mindenki rosszul jár. A környezetvédők, közgazdászok és politológusok ezt úgy nevezik: „a közlegelő tragédiája”. Súlyos problémáról van szó, ez rejlik mai világunk számos ökológiai válságának mélyén, a tengerek túlhalászásától a víz- és levegőszennyezésig. De nem korlátozódik csupán a környezeti bajokra. A jóléti állam is úgy működik, mint egy közlegelő vagy közös horgásztó, és miközben önök ezt olvassák, a tragédia tovább súlyosbodik. A modern jóléti államokban mindenkit arra ösztönöznek, hogy felelőtlen, a tavat túlhalászó hor11

gász módjára viselkedjék – azzal a különbséggel, hogy az erőforrás, amit fosztogatunk, embertársaink sokasága. Minden egyénnek az a célja, hogy a másik embertől minél többet kapjon, de a másik ember is minél többet akar kapni mitőlünk. A jóléti államban az intézményesül, amit Frédéric Bastiat XIX. századi francia közgazdász „kölcsönös rablásnak” nevezett.2 Mivel képesek vagyunk egymás kifosztására, elterjedt az a logika, hogy „ha én nem kapom meg azt az állami támogatást, valaki más fogja megkapni”, és minden egyes embert arra ösztönöznek, hogy a végsőkig kimerítse a forrásokat. Az állami pénzek elfogadását azzal igazolják, hogy „csak azt kapják vissza, amit adóként befizettek”, még akkor is, ha némelyeknek sokkal több jut, mint amennyit valaha is elvettek tőlük. Mindenkit arra ösztönöznek, hogy elvegyen. Ennek a tragédiának van egy olyan dimenziója is, amely hiányzik a túlhalászott horgásztó esetéből: minthogy egymást fosztjuk ki, nemcsak arra fordítunk erőforrásokat, hogy kifosszuk embertársainkat, hanem arra is, hogy ugyanezek az embertársaink ne fosszanak ki bennünket; így még rosszabbul járunk valamennyien. Nem egyszerűen áldozatai vagyuk a fosztogatásnak, hanem egyre jobban kifosztanak bennünket, túl minden fenntartható szinten. Az eredmény: a kimerülés. Errefelé tartunk manapság a jóléti államainkban: • A kormányok annyi kedvezményt ígértek már oly sok választói csoportnak – mindnek a többiek kárára –, hogy a rendszerek fenntarthatatlanná váltak, viszont senki sem akar lemondani a kedvezményekről. Esetleg lemondanánk róluk kisebb adókért cserébe, de erre a választásra még csak lehetőség sem adódik. A kormányzatok kölcsönöket vehetnek föl, s így elhalaszthatják az adóemelést későbbre, azaz a következő választás utánra, amikor még busásabb ígéreteket tesznek, s azokat majd további kölcsönökből fedezik.

12

• Aki nyugdíjas, az állami nyugdíj emelését követeli, sőt, azzal érvel, hogy ez csupán annak a kifizetése, amit már befizetett. Valójában a nyugdíjakat „felosztó-kirovó” rendszerben finanszírozzák, azaz a jelenlegi munkavállalók adóbefizetéseit fizetik ki a jelenlegi nyugdíjasoknak. A többletet, ami az adókból a kiadások után marad, egyszerűen „befektetik” államkötvényekbe, azaz olyan ígéretekbe, amelyeket jövőbeli adókból történő visszafizetésekre tesznek. Ebből áll az Egyesült Államok kormányzatának „Társadalombiztosítási Vagyonkezelő Alapja”: egy nagy adóslevél, amit „egy eldugott kormányzati iratszekrény legalsó fiókjába rekkentettek”.3 Valójában nincs szó semmiféle „vagyonkezelő alapról”. Ez egy irdatlan átverés. A mai fiatalokat rákényszerítik, hogy fizessék nagyszüleik és szüleik nyugdíját, és ha marad még pénzük, fizethetik a sajátjukat is. Az állami nyugdíjrendszereket nem lehet megkülönböztetni a pilótajátékoktól vagy lánclevelektől, amik nem működhetnek, ha nem nő vég nélkül a befizetők száma. Ha ez a növekedés megáll, a piramis összeomlik. A kormányok halogathatják az elkerülhetetlent azzal, hogy pénzt nyomtatnak vagy vesznek kölcsönbe, de ez akkor se más, mint halogatás, és minden egyes határidő-kitolással csak romlik a helyzet. Máris hallani, hogyan recseg-ropog az építmény. • A farmer támogatást követel a terményeire, s ezt az autógyári munkások adóbefizetéseinek terhére kapja meg; az autógyártó cégek és munkásaik viszont „védelmet” követelnek az olcsóbb importtal szemben, és elvárják a tönkrement cégek kimen­ tését. A behozatali korlátozások miatt azonban a farmerek drágábban vehetik meg a járműveiket, és az autógyártók kimentése végett több adót kell fizetniük. Az autógyári dolgozókat kifosztják a farmerek javára, a farmereket pedig az autógyári dolgozók javára. A kölcsönös kirablás ördögi körébe kerülünk, amelyben a „nyertesek” túlnyomó többsége vesztessé válik, miután a kör bezárul. (Mindazok, akik a politi13

kai rendszer manipulációjára szakosodtak, és alkudni tudnak azokkal, akiket Ayn Rand a „protekció arisztokratáinak”4 nevezett, természetesen sokkal többet nyernek, mint veszítenek. A Wall Street jó politikai kapcsolatokkal bíró cégei, mint a Goldman Sachs, vagy az olyan agráripari megacégek, mint az Archer Daniels Midland – de mások is –, szép hasznot húznak a protekció arisztokratáitól.) • Az adórendszerek egészség-„biztosítási” rendszerekbe abriktolnak minket. Az USA-ban a magánbiztosítási díjakat a bérekhez kötik, miközben a Medicare-t [elsősorban a 65 éven felüliekre vonatkozó egészségbiztosítási program – a ford.] a bért terhelő adókból fedezik; Európában pedig szintén az adókhoz és olykor a magán-egészségbiztosítókhoz vannak kötve. Minthogy az ilyen előre fizetett „biztosítások” általában csak a rutinellátást és a katasztrofális események (autó-baleseti sérülés, rákdiagnózis, hirtelen megbetegedés) miatt szükségessé váló beavatkozást fedezik, kezelés előtt engedélyt kell kérnünk a biztosítótól (akár állami, akár magán). De az esetek nagyobbik részében az „egészségbiztosítás” igazából nem is biztosítás, csak úgy hívják; hanem előre fizetett orvosi ellátás, amely arra ösztönzi a fogyasztókat, hogy túlhasználják, a biztosító­ társaságokat és az államot pedig arra, hogy megfigyeljék a fogyasztókat, azaz bennünket: jogosultak vagyunk-e az ellátások igénybevételére. Fogyasztókként nem élhetünk ugyanúgy a döntési jogunkkal, mint más fontos áruk esetében, ezért kénytelenek vagyunk nem fogyasztókként, hanem kérelmezőkként viselkedni, és az orvosi ellátást mindinkább hivatalnokok osztják el, semmint hogy fogyasztók vásárolnák meg. A konkrét, azonosítható csoportoknak címzett juttatások természetesen koncentrálódnak, költségeik viszont hatalmas tömegű adófizető között oszlanak el. Így a kedvezményezetteket arra ösztönzik, hogy többet markoljanak ki maguknak, míg a kifosztotta14

kat alig ösztönzi valami, hogy megvédjék érdekeiket. Mindenki szerencsésnek gondolja magát, amikor megkap valami kedvezményt vagy juttatást, de nem gondolkozik el azon, hogy mibe kerül ez mindenki másnak. És ha mindenki így gondolkozik, a költségek hatalmasra nőnek. A szegények sínylik meg a legjobban, mert a le­szivárgó juttatásokat ajándéknak érezhetik, miközben szegénységüket egyfelől tartósítja a jóléti állam, másfelől tartósítják a hatalom nélküliektől a hatalmat birtoklókhoz irányított transzferek, amelyek mögött a protekcionizmus, az engedélyezések rendszere és más munkapiac-korlátozó tényezők állnak. Valamint az összes többi kiváltság és kivételezés, amelyben a hatalommal és többletjogokkal bírók, az iskolázottak, a magukat kifejezni tudók részesítik önmagukat az iskolázatlanok, a magukért felszólalni nem tudók és a jogfosztottak kárára. A bevándorlókat módszeresen démonizálják azzal, hogy „a mi jóléti juttatásainkért jönnek ide”. Ahelyett, hogy örömmel fogadnánk azokat, akik idejönnek, hogy jólétet teremtsenek, a jóléti államok alattvalói a juttatásaikat féltve kirekesztik a bevándorlókat, és sáskákként, fosztogatókként bélyegzik meg őket.5 Ezenközben a politikai elitek lármásan dicsekednek azzal, hogy segítik a külföldi szegényeket oly módon, hogy az adófizetőktől elvett pénzt a parazita nemzetközi „segélyezési ipar” finanszírozására fordítják. A szegény országokra zúdítják azt az óriási mennyiségű fölös agrárterméket, ami a jóléti állam politikájának eredményeként jött létre (vagyis amiatt, hogy a farmerek támogatása céljából a kormányok minimálárakat szabnak a terményeikre), és gyakorlatilag ingyen zsákmányt adnak zsarnoki kormányok kezébe. Röviden: internacionalizálják a jóléti államot. Ez az egész folyamat katasz­trófának bizonyult: aláásta a demokratikus elszámoltathatóságot a fejlődő országokban, hiszen az ottani vezetők tudják, hogy a külföldi segélykufárok elvárásainak kell megfelelniük, nem pedig a helyi állampolgároknak és adófizetőknek; polgárháborúk kirobbanását, hadurak megjelenését segítette, és tönkretette a termelés belföldi intézményeit.6 15

Miközben a bürokráciák a kölcsönös rablás (és rablás elleni vé­de­kezés) roppant rendszerében polgárt ugrasztanak polgárnak, ál­ lampolgárt bevándorlónak, fennhatóságukat mindinkább kiterjesz­tik, s egyszerre hozzák létre, illetve táplálják az őket fenntartó politikai érdekcsoportokat. A modern jóléti államnak azonban nem a kölcsönös rablás az egyetlen feltűnő sajátossága. Egyik válságot idézi elő a másik után – minden egyes válság ostoba politikai lépések következménye, amelyeket politikai céllal hajtottak végre olyan politikusok, akiknek nem kell viselniük a felelősséget döntéseik következményeiért. A világot pillanatnyilag, amikor ezeket írom, két válság szorongatja. A pénzügyi krízis és a jóléti állam A pénzügyi válság az emberi motivációk és a rossz ösztönzők találkozásából fakadt. Ezeket az ösztönzőket ostoba politikai lépések hozták létre – valamennyi visszavezethető arra a gondolatmenetre, hogy a kormányzás célja a magatartásunk vezérlése: elvenni Pétertől, odaadni Pálnak, és bitorolni tőlünk a saját életünkért viselt saját felelősségünket.7 A jelenlegi válság magvait 1994-ben vetette el az Egyesült Államok kormánya azzal a grandiózus tervvel, hogy a lakástulajdonosok arányát 64-ről 70 százalékra emeli a népességben a „Nemzeti Lakástulajdonosi Partnerség” révén. Ez a szövetségi kormányzat, illetve a bankok, lakásépítő cégek, pénzemberek, ingatlankereskedők és más érdekvezérelt csoportok partnersége volt. Ahogy Gretchen Morgenson és Joshua Rosner jól dokumentálják Gondatlan veszélyeztetés: Hogyan vezetett gazdasági Armageddonhoz a túlzott becsvágy, a kapzsiság és a korrupció című könyvükben: „A partnerség azáltal érte el célját, hogy olcsóbban hozzáférhetővé tette a lakástulajdont, bővítette a kreatív finanszírozás lehetőségeit, egyszerűsítette a házvásárlás procedúráját, csökkentette a tranzakciós költségeket, változtatott a hagyományos tervezési módszereken, és kevésbé költséges házakat épített – többek között.”8 A jóléti államnak ezt a kiterjesztését sokan nagyon is ésszerű dolognak ta16

lálták. Miért is ne lehetne valakinek otthona csak azért, mert nem takarékoskodott az önrészre? Vagy mert nem jó a hitelminősítése? Vagy mert nincs állása? Miért ne lehetne a saját lakást „könnyebben elérhetővé” tenni „kreatív finanszírozással? Az olyan kormányzati hivatalok, mint a Szövetségi Lakásügyi Igazgatóság vagy az „államilag finanszíro­zott vállalatok”, mint a Szövetségi Országos Jelzálog Egyesülés („Fannie Mae”) azt az utasítást kapták, hogy a bérlőkből csináljanak tulajdonosokat az önrész arányának csökkentése útján, a banki kölcsönfeltételek radikális kilazításával, a lakáspiacra áramló pénz men�nyiségének – vásárlás és „értékpapírosítás” útján történő – megnövelésével és tömérdek más intézkedéssel. Kétpárti összefogással törekedtek a társadalommérnöki beavatkozásra. A Bush-kormányzat alatt a Szövetségi Lakásügyi Igazgatóság (FHA) 0 százalékos önrész esetén is hitelgaranciát ajánlott a jelzálogkölcsönökre. Mint Alphonso Jackson, a frissen kinevezett lakásügyi és városfejlesztési miniszter lelkesen újságolta 2004-ben: „azzal, hogy önrész nélküli kínálunk FHA-jelzálogkölcsönöket, amerikai családok százezreinek nyitjuk meg az addig bezárt ajtót a tulajdonláshoz, főleg a kisebbségeknek.” És hozzáfűzte: „Nem számítunk arra, hogy ez bármibe kerülne majd az adófizetőknek.”9 Az USA kormányzata tudatosan és módszeresen aláásta a hagyományos banki magatartásnormákat, és egyre kockázatosabb kölcsönzésre buzdította a bankokat – sőt, követelte tőlük. A jól megtérülő kockázat magánprofitot hoz, ha pedig rosszul sül el, az az adófizetők baja, ugyanis „az a bankár, aki az új, lazább követelményekkel szembesül, a kockázatos hiteleket átterhelheti az állami finanszírozású vállalkozásokra, amelyek amerikaiak millióinak jelzálog alapú lakáshiteleiért felelősek.”10 A jóléti állam és a csó­ koskapitalizmus eme találkozását a privát nyereség és a társadalmasított veszteség jellemezte. A lakások meg csak drágultak és drágultak. Egyre több pénzt pumpáltak a lakáspiacba. Mindenki gazdagabbnak érezte magát, 17

hiszen a lakásárak az égbe szöktek. Az emberek „kiigazítható kamatozású hiteleket” vettek föl, hogy akkora házat vegyenek, amire már nem tellett nekik, mert azzal számoltak, hogy eladhatják, mielőtt a kamatlábak újra emelkedni kezdenek. Könnyű volt hitelhez jutni, és az amerikaiak elkezdtek második jelzálogkölcsönt is fölvenni nyaralók, hajók megvásárlására. Az árak vég nélküli növekedésével számolva egyre több ház épült. Az eredmény: irtózatos méretű ingatlanbuborék. Sokan azért vettek házat, hogy „kipofozva” továbbadják egy újabb vásárlónak. Közben az állami pénzügyi felügyeletek világszerte kis kockázatúnak minősítettek olyan kölcsöntípusokat, amelyek valójában nagy kockázatúak voltak, köztük államadósság-alapúakat (államkötvényeket) és jelzálogfedezetű értékpapírokat egyaránt.11 A német bankok görög állam­ adósságot vásároltak, Amerika és a világ sok más országának bankjai pedig olyan, jelzálogkölcsönökkel megtámogatott értékpapírokat, amelyekről elhitették velük, hogy az amerikai kormány garanciát vállalt rájuk. Az amerikai kormányzat intervencionista politikájához – amelynek célja az volt, hogy többeknek legyen elérhető a saját lakás, de éppígy a „kreatív finanszírozás” lehetőségeinek bővítése és a megbízható banki eljárások szétverése is – a világ állami pénzügyfelügyeleteinek arroganciája szekundált. Meg voltak győződve, hogy ők bizony tisztában vannak a kockázatok valódi nagyságrendjével, míg a saját alapjaikat kockáztató piaci szereplők nincsenek. Az eredmény az volt, hogy a globális pénzügyi rendszert megmérgezték a nagy kockázatú kölcsönök, a rossz adósságok, a toxikus eszközök – katasztrofális következményekkel. A kamatlábak emelkedésével egyre több lett a bedőlt hitel, és azokról a „kis kockázatú”, jelzáloghitellel támogatott értékpapírokról, amelyeknek megvásárolására az intézményeket bátorították, kiderült, hogy mégsem olyan csekély kockázatúak. A megtakarítások elenyésztek, a lakástulajdonosok egyszer csak ráébredtek, hogy nem tudják fizetni a részleteket, a pénzintézmények összeroppantak, a gazdaság tel18

jesítménye csökkent. Lehet ugyan okolni mindezért az ösztönzők számos torzulását, amelyet a lakás- és pénzpiacokon működő intervenciós rendszer okozott, de „a saját lakás elérhetőbbé tételének” és a „kreatív finanszírozásnak” az amerikai jóléti államra jellemző politikája nélkül nem következett volna be a pénzügyi válság. A nemzetközi pénzvilág vonatának kisiklása az egymásra épülő rossz döntések következménye volt; a vonatot a jóléti állam indította el a kisiklás felé.12 Az adósságválság és a jóléti állam Míg az USA és több európai ország kormányzata azon volt, hogy észvesztve növessze tovább a hatalmas ingatlanbuborékot, a nyugdíj-, egészségügyi és más jóléti programok robbanásszerű növekedése adósságválságba döntötte a világ államait. Sokan foglalkoztak az államadósság roppant megnövekedésével – az adatok csakugyan dermesztőek. Ám ezek a számok szerények a fedezetlen kötelezettségvállalásokhoz képest, vagyis az olyan, állampolgároknak tett ígé­retekhez képest, amelyekre a polgárok számítanak, de amelyeknek nincs megfelelő finanszírozása. Ha egy magáncég megtéveszti a közvéleményt és a vezetőket a kötelezettségeinek nagysága felől – ahogy a kormányok rendszeresen megteszik –, a cég tisztviselőit bebörtönöznék csalásért. A kormányoknak viszont nem esik nehezükre, hogy kivonják magukat a szigorú számviteli szabályok alól, és módszeresen félrevezessék a közvéleményt arról, hogy mekkora kötelezettségeket raknak a jövő nemzedékek vállára. Nem okoz nekik gondot, hogy ma megígérjék a jövőbeli kifizetéseket. De az a jövő nagyon hamar eljön. Két közgazdász, Jagadeesh Gokhale és Kent Smetters (eléggé mér­téktartóan) úgy becsülték 2006-ban, hogy 2012-re az USA szövetségi költségvetésének teljes egyensúlyhiánya körülbelül 80 billió dollárra növekszik. A költségvetési egyensúlyhiány meghatározása a következő: „a jelenértékben kifejezett különbség aközött, amit egyfelől a kormányzatnak a hatályos törvény szerint el kell költenie 19

az összes kiadási kategóriában – ellátások, honvédelem, utak stb. –, és amit másfelől az összes bevételi kategóriában előirányozva az államháztartásnak adók formájában meg kell kapnia.”13 Ez 2006ban volt; Gokhale jelenleg a becslés módosításán dolgozik, mert előrejelzése szerint a számok nagyobbak lesznek. Ezt írta: „Ha hozzáadjuk az új egészségbiztosítási törvényekhez kapcsolódó egészségügyi költségvetést, ez a becslés alighanem túl optimista, de nem lehetünk tisztában vele, amíg be nem fejezem a vizsgálatot. Európában az összesített egyensúlyhiányt 2010-re 53,1 billió euróra becsülöm. Ez a 27 EU-tagország összesített éves GDP-jének, 12,2 billió eurónak a 434 százaléka. Ez szintén szerény becslés, ugyanis csak 2050-ig vannak projekciók (szemben az USA-ra vonatkozó, végtelenbe tartó projekciókkal).”14 Mindez azt jelenti, hogy az ígéreteket nem lehet betartani; nem is fogják betartani őket. Az adókat csillagászati szintre kellene emelni, hogy a mai ígéreteknek akár csak a töredékét fedezni lehessen. Az egyes államok sokkal nagyobb valószínűséggel jelentenének fizetésképtelenséget elismert tartozásukra (a hitelezők tulajdonában lévő kötvényekre), de fel kell mondaniuk az ígéreteket is, amelyeket a polgáraiknak tettek nyugdíjról, egészségügyi ellátásról és egyéb juttatásokról. Kiderül, hogy éveken át hazudtak pénzügyeikről a polgároknak, és a hazugságok nyilvánvalóvá válnak, amikor az ígéreteket megszegik, mert nem lehet őket betartani, amint az a szemünk előtt bontakozik ki Görögországban. Az ígéretek megszegésének egyik módja az, hogy beindítják a nyomdagépeket, és papírpénz-kupacokkal fizetnek, egyre több nullát nyomtatva minden bankjegyre, vagyis a valutákat, amikkel az ígéreteket teljesítik, durván leértékelik. (Az infláció az adósságprobléma megoldásának különösen ártalmas eszköze, mert miközben eltorzítja a viselkedést, aránytalanul sújtja a szegényeket és a védekezésre képteleneket.) A ma ismert jóléti államok némelyik országban lassan, másutt gyorsan omlanak össze, de így is, úgy is összeomlás a végük, és mint mindig, a teher főként azokra nehezedik, akiknek sem 20

a politikai kapcsolataik, sem a felkészültségük nem elegendő, hogy megússzák a következményeket. Sok ember méltatlankodva hallgatja az ilyen tények felsorolását, és arra hivatkozik, hogy a szándékai jók, tekintet nélkül a következményekre. „Célunk az, hogy segítsünk az embereken; nem akartuk szándékosan tönkretenni a globális pénzügyi rendszert azzal, hogy piaci beavatkozás révén hozzáférhetőbbé tettük a saját lakást, és leszállítottuk a hitelképesség banki mércéit. És nem akartunk tönkretenni egyetlen országot sem” – mondják. De ahogy Daniel Shapiro filozófus igen találóan megjegyezte: „Az intézményeket nem lehet adekvátan jellemezni a céljaikkal.”15 Lehetnek akár a legjobb célok a világon – ha rossz ösztönzőkkel és oda nem való intézményekkel társulnak, rettenetes következményekkel járhatnak.16 A jóléti állam híveinek szándéka lényegtelen a lépéseik kimenetelének a szempontjából.17 A legtöbb „politikai filozófia” az elterjedt gyakorlatban nem áll másból, mint a jóról és rosszról alkotott intuitív vélekedések összevetéséből. Ez bizony nem jelent nagy segítséget a működő, fenntartható és igazságos intézmények létrehozásához. Ahhoz sokkal többre volna szükség, mint az intui­ tív vélemények összevetésére: történeti, közgazdasági, szociológiai és politikatudományi ismeretek kellenek, nem csupán a gyakorlattól eltávolított morális elméletek. A jövő veszélyben forog, de még nincs veszve A mai jóléti államok közvetlenül felelősek azért a két súlyos gazdasági válságáért, amely a világot szorításában tartja: a globális pénzügyi válságért, amely sok országban recessziót okozott, és sok billió dollárnyi eszközértéket semmisített meg; valamint az adósságválságért, amely megrengette Európát, és bukással fenyegette a világ legnagyobb hatalmú kormányait, valutáit, pénzügyi rendszereit. Még a legjobb szándék is szörnyű következményekhez vezethet, ha fonák ösztönzők és intézmények révén akarják megvalósítani. A kép azonban nem mindenestül sötét és elkeserítő. Ki tudunk 21

szabadulni a jóléti államnak és nyomasztó adósságainak, megalázó bürokráciájának és kölcsönös rablásának a fogságából. Nem lesz könnyű, és össze kell szednünk a bátorságunkat, hogy szembeszálljunk a különérdekekkel, a manipulatív politikusokkal. De meg lehet tenni, és meg is kell tenni. Akik a „költségvetési megszorítások” ellen tüntetnek az utcán (ezek rendszerint csak a költekezés növekedésének ütemét mérséklik), azok a számtan ellen tüntetnek. Két negatív szám összege nem lesz pozitív; ilyen összeadás nincs. Olyan tüntetések kellenek, amelyek a racionalitásért, a költségvetési felelősségért, az állam visszaszorításáért, az emberek felszabadításáért szállnak síkra, és azért, hogy jogukban álljon dönteni a saját jövőjükről. Vissza kell göngyölíteni az állam jogköreit oly módon, hogy a jogaink védelmére korlátozódjanak, és ne próbáljon gondoskodni rólunk. Tisztán látó döntésekre van szükség az állam hatáskörének tárgyában. Véget kell vetni a jóléti államnak.

22

Hogyan zabálta fel a jóléti állam az olasz álmot? Piercamillo Falasca Piercamillo Falasca újságíró és gazdaságkutató elbeszéli, hogyan lett az átgondolt politika jóvoltából Olaszország gazdasági sikertörténet az 1950-es, ’60-as években, és hogyan tették tönkre az országot azok a jóléti államot kiépítő intézkedések, amelyeket akkor hoztak meg, amikor a népesség még fiatal volt, a gazdaság növekedett, és úgy látszott, messze van még a jövő. Falasca a Libertiamo.it nevű olasz klasszikus liberális egyesület alelnöke és a Bruno Leoni Intézet munkatársa.

„A gazdaság, az ipar és az életszínvonal háború utáni növekedése az önök országában valósággal fenomenális. Egy ország, amely szó szerint romokban hevert, amelyet infláció és munkanélküliség sújtott, olyan ütemben növelte termelését és nemzeti vagyonát, stabilizálta kiadásait és valutáját, s teremtett új munkahelyeket és ágazatokat, amilyenre az egész nyugati világban nincs példa.” John F. Kennedy Meglehet, hivatalos csúcstalálkozók alkalmával közhelyszámba men­nek a dicsérő szavak, de amit John F. Kennedy amerikai elnök mondott 1963-ban, a díszvacsorán, amelyet Antonio Segni olasz elnök adott a tiszteletére, egyszerű tényközlés volt. 1946 és 1962 között az olasz gazdaság évi 7,7 százalékkal nőtt, s majdnem a ’60-as évek végéig hasonlóan ragyogó teljesítményt nyújtott (az évtized átlagában 5 százalék volt a növekedés). Az úgynevezett miracolo economico modern és dinamikus társadalommá változtatta Itáliát. Az ország olyan cégekkel büszkélkedhetett, amelyek globális méretekben is versenyképesek voltak minden ágazatban, a mosógép- és 23

hűtőszekrénygyártástól a finommechanikai alkatrészekig, az élelmiszeripartól a filmiparig. Az 1956-tól 1965-ig terjedő időszakban az ipar látványosan nö­vekedett Nyugat-Németországban (70%), Franciaországban (58%) és az USA-ban is (46%), de ez mind elhalványult Olaszország káprázatos teljesítménye mellett (102%). Az olyan óriáscégek, mint a Fiat, az írógépeket, más irodatechnikai eszközöket és számítógépeket gyártó Olivetti, vagy az energiaipar nagyjai, az Eni és az Edison, de mások is a kisebb, gyakran családi vállalkozások hatalmas tömegével működtek együtt, összhangban azzal a hagyományosan erős szereppel, amelyet a család az olasz társadalomban játszott. Az ötvenmilliós népességnek legalább egyötöde a szegény, sivár Délről felköltözött az iparosodott Északra, változtatott életmódján, elsajátította a sztenderd olasz nyelvet. Iskolába íratta gyerekeit, takarékoskodott, hogy házat vehessen, és segíthessen a szülőfalujában hagyott rokonokon. 1960 után a gyorsan emelkedő életszínvonal, valamint az üzleti és álláslehetőségek sokasodása véget vetett az olaszok európai, észak- és dél-amerikai kivándorlásának, az olasz szétszóratásnak, amely nem egészen egy évszázad alatt csaknem húszmillió embert késztetett hazájának elhagyására. Mi volt az olasz gazdasági fellendüléshez vezető csodaszer? Hosszú évekkel később a jobbközép, katolikus Kereszténydemokrata Párt egyik szenátora ezt mondta egy interjúban: „Gyorsan megértettük, és azonnal számot vetettünk azzal, hogy mi nem tudjuk irányítani az olasz társadalmat. Az ország erősebb, mint a politika, ráadásul okosabb is. Nem csinálni semmit – ez jobb döntés sok kormányintézkedésnél.” De ki az a „mi”, akiről Piero Bassetti szenátor beszélt? A II. világháború utáni első években a liberális, piacorientált közgazdászok egy csoportja kulcspozíciókat foglalt el a kormányzatban, kisöpörte a fasiszta törvényeket, meghonosította a demokratikus politikát, és szabadpiaci reformokat vezetett be. Központi 24

személyiség volt Luigi Einaudi antifasiszta újságíró és közgazdász, a legkiválóbb olasz klasszikus liberálisok egyike, aki hazatérése után a jegybank kormányzója, pénzügyminiszter, majd köztársasági elnök lett; nagy hatással volt Alcide De Gaseri miniszterelnök (1945–53), majd az ő halála után Giuseppe Pella és mások gazdaságpoliti­ kájára. Ezek a személyiségek nem mind ismertek Olaszországon kívül, de amit képviseltek, az az európai politikai kultúrának kedvező, rendkívüli „kivétel” volt. Mussolini húsz évig fennálló fasiszta rezsimje és a háború borzalmai után a klasszikus liberálisok eme csoportja jelentette az egyetlen reményt a nemzetnek, hogy megszabaduljon totalitárius múltjától, és a demokratikus, kapitalista szabadság világába emelkedjék. Nem éppen könnyű körülmények között kellett dolgozniuk. Olaszország szegény volt, tönkretette a fasiszta kollektivizmus és a háború; a lakosság zöme egyszerre volt állástalan és képzetlen; az infrastruktúra vagy hiányzott, vagy nagyon gyér volt; a kommunista párt ereje azzal fenyegetett, hogy a fasiszta kollektivizmust kommunista kollektivizmus váltja föl; és a gazdaság nagy részében állami vállalatok domináltak. Luigi Einaudi szerepe döntő fontosságú volt. Az óvatos monetáris politika legalább húsz évre megfékezte az inflációt (1959-ben a Financial Times a Nyugat legstabilabb valutájaként ünnepelte a lí­rát); szabadkereskedelmi egyezmények tették lehetővé, hogy Olaszország visszatérjen a nemzetközi piacra; egy államháztartási reform (az akkori pénzügyminiszterről elnevezett Vanoni-törvény) csökkentette a kamatlábakat, és egyszerűsítette az adóbeszedési rendszert. Abban a korszakban, amikor a keynesiánus gondolkodás és a bőkezű költekezés uralkodott, Olaszországban a kiadások viszonylag mérsékeltek maradtak. 1960-ban az államháztartási kiadások alig érték el az 1937-es szintet (a GDP 30 százalékát, s ebben elég nagy részt képviseltek az állótőke-beruházások), miközben más európai országokban ez az arány radikálisan nőtt. Néhány elemző, például Bruno Leoni, a híres jogtudós felhívták 25

a figyelmet annak a veszélyére, hogy az emberek elfelejtik, mi vezetett új keletű jólétükhöz. Úgy látszott, a fokozódó jólét kiváló alkalom új állami kiadásokra és beavatkozásokra, Az olasz kormány már az 1950-es években létrehozta a Cassa del Mezzogiornio nevű alapot (hasonlót Roosevelt Tennessee-völgyi Vízügyi Hatóságához, csak a szegény Dél-Itáliában). A ’60-as években olyan törvényeket fogadtak el, amelyek a jövedelmek újraelosztását, a gazdaság fölötti állami kontroll kiterjesztését szolgálták (pl. államosították azt áramellátást), vagyis a jóléti állam erősítését. A viszonylagos bőségben élő Olaszországban egyre nagyobb tá­mogatásra tettek szert a redisztribucionista mozgalmak. 1962-ben, a fémipari munkások kollektív szerződéseiről folytatott fontos tárgyalásokon, a szakszervezetek rövidebb munkahetet, több fizetett szabadságot követeltek, valamint a gyárakban több jogot a szervezetépítésre. Az Olasz Szocialista Párt kormánykoalícióra lépett a kereszténydemokratákkal, s így létrejött az első „középbal” kormány. 1963-ban a kiterjedt földterületek államosítása útján tervezett állami lakásépítési program heves ellenállást keltett a vállalkozói szövetségek és a magántulajdonosok körében (utóbbiak közé tartozott a katolikus egyház is). Ennek hatására a Kereszténydemokrata Párt elállt az ötlettől, de az évtized hátralévő részében és a ’70-es években jórészt ehhez hasonló kollektivista ügyek uralták a közéletet. Olaszország jelenlegi válságát e korszak néhány fontos közpolitikai intézkedése alapozta meg. Az első a költségvetési fegyelem meggyengítése volt annak az 1966-os alkotmánybírósági döntésnek a nyomán, amely lazán értelmezte a költségvetési egyensúly alkotmányba foglalt kötelezettségét; az alkotmányos limitek feloldása lehetővé tette, hogy a parlament olyan törvényeket fogadjon el, amelyekben az éves kiadásokat nem államháztartási bevételekből (adókból), hanem kincstárjegyek kibocsátásából fedezték. Ez a döntés olyan léket ütött az államháztartáson, amely évről évre csak nőtt. Luigi Einaudi 1961-ben meghalt, és államháztartási fe26

gyelemre intő figyelmeztetéseit gyorsan elfeledték. A ’60-as évek elejéig az úgynevezett elsődleges hiány, vagyis a teljes költségvetési hiány mínusz a kamatfizetés, szinte nulla volt; az alkotmánybírósági határozat után azonban gyorsan nőtt, majd 1972-től, amikor a deficitfinanszírozás rendszerszerű gazdaságpolitikai stratégia lett, ez a növekedés fel is gyorsult. 1975-re az elsődleges hiány már veszélyes méretű lett: a GDP 7,8 százalékára rúgott. A második ilyen intézkedés a bőkezű nyugdíjrendszer bevezetése volt 1969-ben a Brodolini-törvénnyel. Az addigi, befizetésalapú mechanizmus helyébe újraelosztási rendszer lépett, amelyben az öregségi nyugdíjakat nem a munkaviszonyban felhalmozott kötelező megtakarítások határozták meg, hanem csupán az addigi bérek. Ettől fogva minden állampolgárnak járt a „szociális nyugdíj”, ezenkívül a „szenioritási” kritériumot érvényesítették [a teljes védelem feltétele nem az életkor volt, hanem a reform bevezetéséig munkaviszonyban töltött idő, legalább 18 év – a ford.], így lehetővé vált a korai nyugdíjba vonulás. Megengedőbb lett a rokkantnyugdíjak megítélése Dél-Olaszországban, ahol ezt az ellátást a hatékonyabb növekedésserkentő intézkedések pótlékának tekintették. Kevesen törődtek az államháztartási fenntarthatóság kérdésével. Elvégre a jövő szavazói nem ma szavaznak. A harmadik lépés a munkapiac erőteljesebb szabályozása volt 1970-ben, az úgynevezett munkavállalói statútum elfogadásával, amelynek a 18. paragrafusa úgy rendelkezik, hogy ha a bíróság méltánytalannak találja egy 15 főnél többet tartós szerződéssel foglalkoztató cég alkalmazottjának elbocsátását, akkor az illetőnek joga van ahhoz, hogy visszavetesse magát. A bizonyítás terhe teljes egészében a munkaadót terhelte. Mivel a törvény nagyon költségessé tette az alkalmazottak elbocsátását, egyszersmind fölöttébb költségessé tette az alkalmazottak felvételét is, így csökkentette a munkapiaci mobilitást, és illegális munkára ösztönzött. A negyedik intézkedéssorozat az 1968 és 1978 között hozott törvények révén állami egészségügyi rendszert hozott létre, amelyet 27

majdnem teljesen adókból finanszíroztak, így nem sok minden ösztönözte a fogyasztókat, hogy takarékosan vegyék igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat. Végül 1970 januárjában a kormány a gép- és fémiparra vonatkozó kötelező szabályozással erőteljesen korlátozta és előírásokhoz kötötte a munkaidőt. Ezeknek és más intézkedéseknek a hosszú távú negatív kihatásait rövid távon még elleplezte a továbbra is erőteljes növekedés és a népesség alacsony átlagéletkora. A kis számú nyugdíjas bőséges nyugdíját és egészségügyi költségeit nagy számú fiatalabb munkavállaló fizette. Ám mindezek az intézkedések – a munkaerő és a szolgáltatások piacának egyre merevebb szabályozásával együtt – évről évre csökkentették a termelékenységet, drasztikusan megnövelték a mun­kaerő-felvétel költségeit, egyre nagyobb közkiadásokat tettek szükségessé, így egyre csak halmozódott az államadósság, amely viszont egyre nagyobb részt szívott fel a magánmegtakarításokból. Az idő múlásával a dolgozó népesség aránya jócskán csökkent a nyugdíjasokéhoz képest, így az egészségbiztosítási és a nyugdíjrendszer egyre több pénzbe került, és mind kevésbé volt fenntartható. Az 1960-as, ’70-es években az összes európai ország megnövelte közkiadásait, de Olaszországban ez a növekedés szó szerint fékevesztettnek mondható. Az államháztartási kiadások GDP-hez viszonyított aránya 1970-ben 32,7 százalék volt, 1993-ban már 56,3 százalék. Ezt a növekedést részben az a meggondolatlan politika fűtötte, hogy egyre több munkavállalót foglalkoztattak a közszférában, így pótolandó a magánszektor munkalehetőségeinek a hiányát, kiváltképp Délen. (Ez a hiány természetesen jórészt a munkaerő alkalmazásának elképesztő költségeivel függött össze.) Míg az államadósság az ’50-es, ’60-as években stabilan a GDP 30 százaléka körül maradt, 1994-re döbbenetesen megnőtt: 121,8 százalékra. Így ért véget az olasz csoda. Az 1970-es években még 3,2 százalék volt az átlagos évi GDP-növekedés, az 1980-as években visszaesett 28

2,2 százalékra. A líra szisztematikus leértékelésének köszönhetően az olasz cégek egy darabig még megőrizték nemzetközi versenyképességüket (Bettino Craxi miniszterelnök 1987-ben bejelentette, hogy a GDP meghaladja Nagy-Britanniáét), de látható volt, hogy a magas infláció és államadósság a jövőt veszélyezteti. Az 1990-es években több reformkísérletre is sor került, főleg az 1992–93-as pénzügyi és politikai válság után, amikor az országot fizetésképtelenség fenyegette, és a II. világháború utáni politikai rendszert elsöpörték a korrupciós vádak. Néhány állami cég privatizálása segített abban, hogy az adósságot valamivel elviselhetőbb szintre csökkentsék. Kisebb változásokat eszközöltek a nyugdíjrendszerben, és 1997-ben a parlament korszerűsítette a munkajogi törvényeket. A 18. paragrafus azon előírásának törlése viszont, amely az elbocsátott dolgozó visszavételi jogát garantálta, politikai akadályokba ütközött, s így egy nehézkes, kétszintes munkapiac létrehozásához vezetett, amelyben az agyonszabályozott, merev régi típusú munkaszerződések egymás mellett léteztek a rugalmas, új, határozott idejű szerződésekkel. Ezek a reformok némi üzemanyagot szolgáltattak a lemerült gépnek, és egy időre elhalasztották a szembenézés kényszerét. A lendület azonban odalett. Itália még mindig gazdag ország, de az olasz politikai rendszer úgy viselkedik, mint egy elszegényedett nemesúr, aki képtelen az újfajta körülményekhez alkalmazkodni. Az olasz jóléti államnak és a jóléti elvű munkapiaci beavatkozásnak a legsúlyosabb következményei azonban nem gazdasági, nem is politikai, hanem kulturális természetűek. A jóléti állam iránti addikció kultúrája volt az, ami rendkívül megnehezített mindent változtatást az utóbbi években, amióta Olaszország ismét adósságválsággal küzd. Nem úgy fest, hogy a mai olaszok hajlandók volnának szüleikhez és nagyszüleikhez hasonlóan nekigyürkőzni, hogy egy szabad és versengő gazdaságban teremtsenek gazdagságot; hogy hajlandók volnának lemondani a fedezhetetlen jóléti juttatásokról a nagyobb szabadság, több jövedelem és a prosperitás kedvéért. Visszatérhet-e 29

Olaszország Einaudi klasszikus liberális elveihez, visszahozhatja-e a gazdasági növekedést és az ígéretes jövőt? Az elmúlt évszázadokban nemegyszer előfordult, hogy az egész világ azt tekintette példának, ami Itáliában történik. De a példa lehet jó is, rossz is.

30

Görögország – into példázat a jóléti államról Aristides Hatzis Kevés modern demokrácia szolgáltat annyira riasztó példát az intézményrendszer csődjére, mint Görögország. Viharos XX. századi történelme ellenére a görög gazdaság egészségesen fejlődött, tényleges jólétet hozott létre az évtizedek során, mígnem az ország két nagy pártja versengeni nem kezdett a populizmuson és kliensrendszeren alapuló jóléti etatizmus terén. Hadzisz a jogfilozófia és az intézményelmélet profes�szora az Athéni Egyetemen. A görög válságról a GreekCrisis.net blogon jelennek meg írásai.

A mai Görögország a gazdasági és politikai csőd jelképe lett, az intézményi kudarc terepkísérletének szimbóluma. Nem csekély kihívás egyetlen országnak, hogy ennyi intézményi hiányosságra, merevségre és torzulásra mutasson tankönyvi ábrát, de a görög államnak sikerült. Görögország esete intő példa mindenki más számára. Pedig valamikor afféle sikertörténetnek tartották. Sőt, sok minden szól amellett, hogy hosszú évtizedeken át valóban sikertörténet volt. Fél évszázadon át (1929-től 1980-ig) 5,2 százalék volt az átlagos növekedés; ugyanezen idő alatt Japánban csak 4,9 százalék. A számok még imponálóbbak, ha meggondoljuk, hogy ebben az időszakban a görög politikai élet minden volt, csak normális nem. 1929-től 1936-ig államcsínyek, felhevült belviszályok, rövid életű diktatúrák nyomták rá bélyegüket, meg a küzdelem, hogy asszimiláljuk a több mint 1,5 millió kis-ázsiai menekültet (ez Görögország akkori lakosságának harmadát jelentette). 1936-tól 1940-ig Görögországban a korszak más európai rezsimjeihez hasonló jobboldali diktatúra regnált, majd a II. világháború alatt, 1940–44ben az emberveszteség aránya a legrosszabbak közé tartozott. Nyom31

ban a háború vége után vad, pusztító polgárháború tört ki (két szakaszban: 1944-ben, majd 1946–49-ig), miután a kommunista párt felkelést indított. 1949-től 1967-ig Görögország a paternalista, joguralomnak nagyrészt híján lévő, illiberális demokrácia jellegzetes példája volt. Majd 1967. április 21-én katonai junta vette át a hatalmat, és ez kormányozta Görögországot 1974 júliusáig, amikor is Hellász végre alkotmányos liberális demokrácia lett. A görög gazdaság növekedését azonban nem gátolták sem a háborúk, sem a felkelések, sem a diktatúrák, sem a politikai viharok. Hét évvel az alkotmányos demokrácia bevezetetése után az Európai Közösség (EK) akkori kilenc tagállama tizedikként fölvette Görögországot (megelőzve Spanyolországot és Portugáliát is). Hogy miért? Jórészt politikai döntés volt, de az is megalapozta, hogy a gazdaság évtizedeken át az összes akadály és hátráltató körülmény ellenére tartósan növekedett. Amikor Görögország csatlakozott az EK-hoz, az államadósság a GDP 28 százalékának felelt meg, az államháztartási hiány nem érte el a 3 százalékot, és a munkanélküliség 2–3 százalék körül mozgott. Ám a történet ezzel nem ért véget. Görögország 1981. január 1-jén lett az Európai Közösség tagja. Tíz hónappal később a PASZOK, az Andreasz Papandreu vezette szocialista párt nyerte meg a választást radikális etatista és populista programjával, amelynek része volt az EK-ból való kilépés is. Persze senki sem volt olyan ostoba, hogy betartsa ezt az ígéretet. Miután a PASZOK hatalomra került, Görögország az EK tagja maradt, de a politikai és gazdasági klímát alig néhány év alatt sikerült megváltoztatnia. Napjaink görög válsága főként a PASZOK rövidlátó politikájának a következménye, két fontos szempontból is: a) A PASZOK katasztrofális gazdaságpolitikát folytatott: pusztító módon kombinálta a felduzzasztott és rossz hatékonyságú jóléti államot a magánszektor túlszabályozásával és a fojtogató beavat­ kozásokkal. 32

b) A PASZOK politikai öröksége hosszú távon még kártékonyabb volt, mert Görögország nagy konzervatív pártját, az Új Demokráciát a PASZOK hitvány kópiájává silányította. 1981 és 2009 között mindkét párt jóléti populizmust, csókosrendszert, etatizmust, nepotizmust, protekcionizmust és paternalizmust kínált a választóknak. És nem változtak azóta se. Az eredmény: a kliensajánlatok, a jóléti populizmus és a ragadozó etatizmus fegyverével harcoló pártok katasztrofális versenye a választókerületekért. Mi a növekedés motorja? A javak önkéntes együttműködés és csere útján gyarapodnak. Az önkéntes csere nem zérus összegű játék, ahol a veszteség kiegyenlíti a nyereséget, hanem pozitív összegű játék, olyan hozzáadott értéket hoz létre, amelyben osztoznak a résztvevők. (A nem önkéntes tranzakciók gyakran negatív összegű játékok, ilyen esetekben ugyanis a veszteség sokkal nagyobb, mint a győztesek nyereségei. Ha egy rabló megkésel a sötét mellékutcában, a tárcánkból csak 40 eurót tud kivenni, de az orvosi költségeink és a szenvedésünk jóval nagyobb veszteséget jelentenek 40 eurónál. Ugyanígy a javak újraelosztására irányuló politikai harcokkal is mindig együtt jár, hogy mindkét oldalon szűkös forrásokból, de osztogatnak – a kifosztás vagy a kifosztás elkerülése céljából, és az ilyen kiadások összege sokkal nagyobb, mint az újraelosztott javaké.) A prosperitás – akár gazdagságnak hívjuk, akár gazdasági fejlődésnek, akár növekedésnek – pozitívan korrelál az önkéntes tranzakciók számával. A kormányzat szerepe ebben a mechanizmusban: megvédeni a jogokat, amelyeken az önkéntes tranzakciók alapulnak, és hagyni az embereket, hogy létrehozzák a javakat. A kormányzat segítheti ezt a mechanizmust azzal, hogy szavatolja a tulajdonjogot, és érvényt szerez a szerződéseknek (azaz „szabályossá” teszi a piacokat, a „szabályozás” szó eredeti értelmében); esetleg azzal is, hogy piaci kudarc esetén óvatosan beavatkozik, 33

de a piac eltorzítása és még nagyobb, katasztrofális kormányzati kudarc előidézése nélkül. A mai kormányzatok zöme ennél ambiciózusabb és veszélyesebb szerepet vállal magára. Nem azt, hogy egyértelmű szabályok útján „szabályozza”, regulárissá tegye a piaci tranzakciókat, hanem hogy akadályozza őket. Nem azt, hogy megvédje a javakat létrehozó pozitív összegű ügyleteket, hanem hogy támogatások és állami költekezés útján negatív összegű tranzakciókkal vátsa fel őket. A legtöbb mai politikus meg van győződve róla, hogy ha a kormányzat kellően sokat költ, abból növekedés lesz, és ha nincs növekedés, az azt jelenti, hogy nem költöttek annyit, mint kellett volna. Ez a gyorsuló költekezési spirál vezetett a görög válsághoz, de nem korlátozódik egyedül Görögországra, mert ugyanez a dinamika vezetett el az Egyesült Államok történetének első leminősítéséig és a mostani európai adósságválságig. A költekezés azért népszerű a politikusok körében, mert rövid távon szavazatokat lehet vásárolni; elvégre „hosszú távon valamen�nyien halottak leszünk”, vagy legalábbis már nem leszünk hatalmon. Népszerű a választópolgárok körében is, mert az állami juttatásokat, amolyan talált pénznek tartják, amely nem az ő zsebükből kerül elő, hanem „a kormányéból”, vagy legalábbis valaki másnak a zsebéből. A görög politikusok már a kezdet kezdetén, 1974-ben elfeledkeztek a gazdasági valóságról. A katonai diktatúra bukása után még a konzervatív kormány is bankokat, nagyvállalatokat államosított, támogatást folyósított magáncégeknek, kiterjesztette a jóléti állam jogköreit. Ám ezek az intézkedések szerények voltak ahhoz képest, amit az első szocialista, PASZOK-kormány művelt a ’80-as években. 1981 után fokozódott az állami beavatkozás. A túlszabályozás és csókosrendszer lett a szabály. Egészen 2009ig ez maradt a görög kormányok politikája, két kisebb kivétellel: az egyik az 1990-es évek elején a reformista konzervatív kormányzás rövid periódusa volt, ekkor azonban szinte minden reformkí34

sérlet csúfosan meghiúsult; a másik, sikeresebb időszak a reformer szocialisták idején jött el, közvetlenül az euróövezetbe való 2002-es belépés előtt. De még akkor is elmaszatolták a számokat, és csak minimális mértékű strukturális reformot hajtottak végre. Hogyan kerülhetett sor ekkora költekezésre, olyannyira, hogy Athén jószerivel az adóelkerülés világfővárosa lett? Mivel a roppant arányú adóelkerülés meg az időtlen idők óta rossz hatékonyságú adórendszer miatt az államháztatási bevételek korlátozottak voltak, a többi pénz az Európai Uniótól és természetesen kölcsönökből származott. Ahogy Thomas Friedman, a New York Times kolumnistája találóan megállapította: „Sajnos, Görögország, miután 1981-ben belépett az Európai Unióba, valójában egy újabb közel-keleti olajsejkség lett – csak az olajkutak szerepét Brüsszel töltötte be, amely szünet nélkül pumpálta Athénba a támogatásokat, segélyeket és alacsony kamatú eurohiteleket.” A kölcsönfelvétel sokkal könnyebb és olcsóbb lett, miután Görögország 2002-ben belépett az euróövezetbe. Ettől az évtől kezdve az ország olcsó és bőséges hiteleken alapuló, tartós fellendü­ lést élvezett, a kötvénypiacok ugyanis már nem tartottak a magas inf­lációtól, sem a valuta leértékelésétől, s ez lehetővé tette a folyó fizetési mérleg jókora hiányának finanszírozását. Mihez vezetett ez? Megnyomorító nagyságú, 350 milliárd eurós államadóssághoz (a felével Görögország külföldi bankoknak tartozott), s ami még fontosabb, egy ritkán szóba kerülő negatív kihatáshoz: Az uniós transzfereket és a felvett hiteleket nem megtakarításra, beruházásra, infrastruktúrára, modernizálásra vagy az intézményrendszer fejlesztésére fordították, hanem a fogyasztás közvetlen finanszírozására. A más pénzéből rendezett „görög lagzi” harminc évig tartott, és be kell vallanom, hogy nagyon élveztük! Az egy főre jutó átlagjövedelem 2008-ra elérte a 31 700 dollárt, ez a 25. legnagyobb volt 35

a világon, több, mint Olaszországban vagy Spanyolországban, és elérte az uniós átlag 95 százalékát. A háztartási kiadások 12 százalékkal felülmúlták az európai átlagot, így Görögország a 22. volt mind a humán fejlettségi, mind az életminőségi mutató rangsorában. Ha valaki ezeket a számokat imponálónak tartja, nem szabad azt sem elfelejtenie, hogy a valóságnál jóval kevesebbet mutatnak, mivel a görög árnyékgazdaság teljesítménye a GDP 25–30 százalékát is eléri! A nem regisztrált jövedelem többnyire az adóelkerülésre vezethető vissza. Még 2010-ben is az volt a helyzet, hogy a görögök mintegy 40 százaléka nem fizetett adót, és a bevallott jövedelmek 95 százaléka kisebb volt évi 30 000 eurónál. Ez a roppantul elterjedt adóelkerülés a becslések szerint évente 20–30 milliárd euró­ jába került az államháztartásnak, vagyis a 2009. évi hiánynak legalább a kétharmadát tette ki. Görögország erkölcsi és gazdasági szempontból is a korrupció mocsarába süllyedt. Gondoljunk az athéni úszómedencék tragi­ komikus és hírhedt esetére. A medence Görögországban státusz­ szimbólum, ezért az adóhatóság az adóelkerülés lefülelésére használja. 2009-ben mindössze 364 ember vallotta be, hogy saját úszómedencéje van. A műholdas fotókból azonban kiderült, hogy valójában 16 974 privát úszómedence van Athénban. Ez azt jelenti, hogy a medencetulajdonosoknak csak a 2,1 százaléka mondott igazat az adóbevallásában. Az érdekes kérdés nem az, hogy miért hazudott a 97,9 százalék, hanem hogy az adózási kultúra eme szintjén a 2,1 százalék miért nem hazudott.

36

A görög adósság az európai átlaghoz képest. Forrás: Eurostat. Lásd még: http://www.rooseveltmcf.com/files/documents/BULLX-Greece-Aug-2011.pdf

Görögországban a hazugság valósággal életforma lett. Ám ettől még érvelhetnénk azzal, hogy a hazugság jogos, ha azt védi, amit az ember létrehozott. De Görögországban ezt a jólétet nem létrehozták, hanem csak kölcsönvették. Az államadósság 1980-ban a GDP 28 százaléka volt, 1990-ben már elérte a 89 százalékot, 2010 elejére pedig meghaladta a 140 százalékot. Az államháztartási hiány az 1980-as nem egészen 3 százalékról 2010-ig 15 százalékra nőtt. Az államháztartási kiadások 1980-ban a GDP-nek csak 29 százalékát tették ki; három évtizeddel később (2009-ben) arányuk elérte az 53,1 százalékot. Ezeket a számadatokat a görög kormány egészen 2010-ig eltitkolta – ekkor ismerte be, hogy valójában nem teljesítette az euróövezethez való csatlakozás feltételeit. Sőt, a görög kormány Wall Street-i cégeket is megfizetett, nevezetesen a Goldman Sachsot, hogy segítsenek elmismásolni az adatokat, és megtéveszteni a hitelezőket. A görög gazdaság siralmas állapota két tényezőből eredt: • a görög jóléti állam roppantul gyenge hatékonyságából és korruptságából, valamint 37

• a tömérdek akadályból, amit a jóléti államban hívő interven­ cionisták az önkéntes gazdasági tranzakciók elé gördítettek. A Világbank 2012-es „Doing Business” jelentése szerint Görögország ebben az évben a világ 183 országa közül a 100. helyen volt abban, a tekintetben, hogy mennyire könnyű vállalkozni. Természetesen az utolsó helyezett volt mind az Európai Unió, mind az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) tagországai közül. Noha már harminc éve az EU és tíz éve az euróövezet tagja volt, és a 25. leggazdagabb ország a Földön, ebben a másik rangsorban lemaradt Kolumbia, Ruanda, Vietnam, Zambia és Kazahsztán mögött. Ahogy a Wall Street Journal megjegyezte: „Keményen kell dolgoznia egy országnak, hogy ennyire rosszul teljesítsen.” A görög kormányzat ellenséges volt a szabad vállalkozással és a magántulajdonnal szemben, súlyosan nehezítette a munkaerő és a tőke mozgását – általában a „társadalmi szolidaritás” és a „méltányosság” jelszavával. Görögország gyûlöli a vállalkozást Görögország helyezése 183 ország között a vállalkozás segítésének mércéi szerint:

Téma

Helyezés*

Vállalkozás kedvezô feltételei Vállalkozás indítása Építési engedélyek megszerzése Munkavállalók alkalmazása Ingatlanbejegyzés Hitelhez jutás Befektetôk védelme Adófizetés Határon túli kereskedelem Szerzôdések betartása Vállalkozás felszámolása

109 140 50 147 107 87 154 76 80 89 43

*Általános helyezés az alábbi tizenegy kategória alapján. Forrás: Világbank, Doing Business 2010.

Forrás: http://online.wsj.com/article/SB10001424052744870396104575226596.html

38

Ahhoz, hogy valaki 2010-ben, Görögországban új vállalkozást indítson, 15 nap és 1101 euró kellett. Az Unió többi országában az átlag 8 nap és mindössze 417 euró. Az adóbevallások elkészíté­ séhez Görögországban évente 224 órára volt szükség. A leggaz­ dagabb uniós tagországban, Luxemburgban csak 59-re. A befekte­ tővédelem helyzete gyalázatos volt: 183 ország közül a 154. A leg­jobb helyezést Görögország a vállalkozások felszámolása terén kapta: 43. lett. Görögországban szinte valamennyi szakmát így vagy úgy, de szigorúan szabályozták és kartellesítették; ez többletköltségeket rótt a fogyasztókra, és megakadályozza a gazdagság létrehozását. Számítsuk hozzá a botrányosan rossz hatásfokú bürokráciát, amely a GDP 7 százalékába kerül az országnak – ez az európai átlag kétszerese. Ahol intervencionista bürokrácia működik, ott számítani lehet a korrupció burjánzására. A Transparency International jelentése szerint a „kis” korrupció költsége 2009-ben mintegy 800 millió euró volt, 39 euróval több, mint 2008-ban. Milliárdok árnyékban Az árnyékgazdaság mérete a GDP százalékában (2007) Görögo. Olaszo. Spanyolo. Portugália Németo. Kanada Franciao. N.-Britannia Japán USA

25,1 22,3 19,3 19,2 14,6 12,6 11,8 10,6 9,0 7,2

Forrás: Lars P. Feld, Heidelbergi Egyetem; Friedrich Schenider, Johannes Kepler Egyetem (Linz).

Semmi meglepő nincs abban, hogy Görögország gazdasága a legkevésbé versenyképes a 27 uniós tagország közül. A Világgazdasági 39

Fórum Globális Versenyképességi Indexének rangsorában Görögország a 83., olyan országok előzik meg, mint Vietnam, Jordánia, Irán, Kazahsztán, Namíbia, Botswana és Ruanda. A működőtőke behozatal tekintetében az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának 2011-es befektetési jelentése szerint Görögország 141 ország közül a 119. Nem csoda, hogy a görög fiatalok több mint 50 százaléka munkanélküli. Ez annak a gazdasági környezetnek a terméke, amely elveszi az emberek kedvét a vállalkozástól, ahol magasak a bürokratikus költségek, és egetverő a korrupció. A mesterségesen felduzzasztott görög jóléti állam sokakat meggyőzött, hogy a juttatásaik valójában a „szociális jogok” státuszával vannak felruházva. A juttatások nagyarányú csökkentése politikai öngyilkosság volna pártok és politikusaik számára, hiszen a népes­ ség hozzászokott a rengeteg államilag garantált joghoz, és az elöre­ gedő lakosságnak hatalmas nyugdíjat, kiterjedt egészségügyi szolgáltatásokat ígértek. Görögország a fenntarthatatlan sokadik generációs „jogok” iskolapéldája. A kormányzat fejenként 10 600 eurót költ szociális juttatásokra, de csak 8300 euró adót szed be. A különbség fejenként 2300 euró!

A g ö r ö g t r ag é d i a Egy pillantás a görög válságra A lakosságnak kevesebb, mint a fele aktív munkavállaló A fiataloknak több mint 1/3-a munkanélküli Szürke- és feketegazdaság becsült aránya

47% 36%

25%

Az állami költségvetés csaknem felét szociális juttatásokra költik

42%

Forrás: http://fxtrade.oanda.com/analysis/infographics/greece-economic-crisis

40

Ugyanekkor (1996 és 2009 között) a közszférában a reálbérek 44 százalékkal nőttek (egyes szektorokban akár 86 százalékkal is). A munkaviszonyban lévők 14 havinak megfelelő fizetést kaptak, egyhavi bónuszt karácsonyra, fél havit a húsvéti szünetben és fél havit a nyári szünidő előtt). A nyugdíjak is nagymértékben nőttek. Egy görög férfi, aki 35 évig dolgozott a közszférában, 58 évesen busás nyugdíjjal vonulhatott vissza. A nők még korábban nyugdíjba mehettek; ha kiskorú gyermekük volt, akár 50 évesen is. A görögök átlagosan 61 évesen mentek nyugdíjba; a németek 67 évesen. A becslések szerint a 65 éven felüli népesség Görögországban a 2005-ös 18 százalékról 2030-ig 25 százalékra fog nőni. Ellenvetés lehetne, hogy bármilyen költséges is a jóléti állam (1996-ban a GDP 19, 2009-ben már 29 százalékát emésztette föl), mégiscsak ad valamiféle biztonságérzetet, és mérsékli az egyenlőt­lenséget. De nem Görögországban! Bár az állam „ingyenes” egészségügyi ellátást és oktatást biztosít, a teljes egészségügyi kiadásoknak 45 százalékát a görög családok fizetik (főleg orvosoknak, ápolóknak adott hálapénz és bürokratáknak adott csúszópénz formájában). A tetemes orvosi kiadások miatt évente nagy számú görög háztartás (2,5%) megy tönkre. Ugyanez a helyzet az oktatással. Noha ez minden szinten „ingyenes”, a görög háztartásokban többet költenek a gyermekek oktatására (magántanítására),, mint bárhol másutt az EU-ban. A kölcsönökből finanszírozott hosszú lagzi kifulladóban van. Eluralkodik a másnaposság. Itt az ideje a kijózanodásnak ahelyett, hogy megint az államadósság butykosáért nyúlnánk. A haveri rendszerrel és a korrupcióval le kell számolni, a piacokat fel kell szabadítani, helyükön kell kezelni. Az embereknek meg kell adni a szabadságot, hogy önkéntes csere útján teremtsenek jólétet. A görög kleptokrácia helyébe joguralomnak kell lépnie. A szerencsétlen sorsú szegényeknek kifeszített biztonsági háló nem lehet többé ürügy arra, hogy a hatalmasok és gazdagok bőséges juttatásokkal ajándékozzák

41

meg magukat, aminek következtében a szegények és hatalom nélküliek még rosszabbul járnak. A tanulság az, hogy a gazdasági fejlődést és a bőséget nem az állami hitelfelvétel és költekezés teszi lehetővé. A bőséget a piac, az önkéntes tranzakciók, a megtakarítás, a befektetés, a munka, a termelés, az alkotás és a kereskedés teszi lehetővé. A kormányzatnak az a fontos feladata, hogy létrehozza a jogállamot, a biztonságot és a jogi intézményrendszert, mindazt, ami lehetővé teszi ezeket az önkéntes tranzakciókat; és megfeledkezik lényegi felelősségéről, amikor ehelyett óriási bürokráciákat, fenntarthatatlan alanyi jogú juttatásokat, a lopás, korrupció, kiváltságok és becstelenség rendszerét hozza létre. Görögország roppant súlyos helyzetbe került, amit nem lehet egyik napról a másikra megoldani. De megoldható lenne – alkalmas gyógymóddal.

42

II. rész Hogyan alakult ki és mit váltott fel a jóléti állam?

Bismarck öröksége Tom G. Palmer Hogy megértsük a jóléti állam működését és hatását, ajánlatos megismernünk az eredetét – ezt a történetet vázolja föl ez a fejezet. A következőkből kiderül, hogy a jóléti állam olyan politikai rendszer, amelyet azzal a céllal terveztek, hogy megőrizze létrehozóinak hatalmát. Nyomon követjük a jóléti állam fejlődését a császári Németországtól, ahol bevezették a kötelező társadalombiztosítást, a mai európai és amerikai rendszerekig. Ezek a jóléti államok az addig létező önkéntes intézményeket szorították ki. Ha szemügyre vesszük a félretolt intézményeket, képet kaphatunk arról, hogy mi lehetne a jóléti állam nélkül: ön­ma­ gukat kormányzó, önmagukat becsülő, autonóm és gyarapodó emberekből álló társadalom.

A jóléti államokat meg lehet különböztetni a szocialista államoktól. A szó hosszú évtizedeken át használt értelmében a szocializmus mindenképp a teljes gazdaság megtervezésére tett kísérletet jelenti – ezt hívják „központi tervezésnek” –, de gyakoribb, hogy vele jár a termelőeszközök direkt állami tulajdonlása is. Mindkét jellegzetességétől elválaszthatatlan a tudatos törekvés arra, hogy állami tervezéssel allokálják a tőkét és a munkaerőt a versengő felhasználási módok között. A szocialista állam tehát azzal próbálkozik, hogy megtervezze és irányítsa a papír, az élelmiszer, a gyógyszer, a ruházat és más áruk termelését. A szocialista állam megteremtésének kísérletére példa a Szovjetunó és számos csatlósa, Kuba, valamint a Kínai Népköztársaság, mielőtt részleges fordulatot tett, és megengedte a magántulajdon, illetve a piacok kialakulását. A jóléti állam ezzel szemben nem feltétlenül vonja maga után a termelőeszközök állami tulajdonát, bár némely ágazatokban jelentős lehet 45

az állami tulajdon – ezek rendszerint a „jóléttel” társított szolgáltatások, amilyen az oktatás, az orvosi ellátás, a rekreáció, sőt, a lakásellátás is. A jóléti államnak nem kell azzal próbálkoznia, hogy minden produktív tevékenységet saját maga igazgasson, de a népesség jólétéért, jó életéért igenis felelősséget vállal. Kiterjedtebb, mint az a korlátozott állam, amely az igazságszolgáltatásért felel, megvédi az országot az agressziótól, és esetleg juttat a polgárainak azokból a rövid listán összefoglalható „közjavakból”, amelyeket a klasszikus liberálisok javaslatai szerint juttatnia kell. A klasszikus liberális állam arra szorítkozik, hogy létrehozza a békés feltételeket, amelyek között az emberek szabadon gondoskodhatnak saját jó életükről (jólétükről). A jóléti állam viszont azért vállal felelősséget, hogy ne csak a jó életre való törekvés feltételeiről, hanem az emberek jólétéről magáról is gondoskodjék; ennek megfelelően a jóléti államok hegemón szerepet játszanak (ha éppen nem monopóliumot érvényesítenek) a nyugdíjbiztosításban, az egészségbiztosításban, az oktatásban, a jövedelembiztosításban, és hatalmas transzferkifizetéseket szerveznek, gyakran azzal igazolva ennek létjogosultságát, hogy a jövedelmeket a jobb módúaktól a „rászorulókhoz” irányítják át. Bár jellemzően inkább csak arról van szó, hogy újrakeverik a jövedelmeket a „jobb módúak” között.18 A jóléti államok ugyanis nem kizárólag, sőt, még csak nem is elsődlegesen a szegényeknek transzferálják a forrásokat. Hanem sok tekintetben a szegényeket áldozzák föl azoknak a javára, akiknek több eszközük van, hogy manipulálják a rendszert. (Ugyanazok a jóléti államok, amelyek utalványokkal és más módon adnak élelmiszersegélyt a szegényeknek, másik kezükkel megdrágítják a szegények által vásárolt élelmiszereket például az agrártámogatások, az olcsóbb külföldi élelmiszer behozatalának akadályozása és az élelmiszerek kötelező minimálára révén.) A jóléti államok úgy érik el a politikai stabilitást, hogy hatalmas szavazótáborokat alakítanak ki a társadalom minden rétegében, a leggazdagabbaktól a legszegé46

nyebbekig. De elsőrendű céljuk nem a jövedelem lefelé történő „újraelosztása”, hiszen az újraelosztás nagy része fordított irányú, a szegényektől tart a gazdagok felé. A jobb módú társadalmakban a jövedelem-újraelosztás java a középosztályon belül kavarog: egyik zsebükből kiveszik a pénzt, a másikba visszadugják, közben levonódik belőle mindenfajta kezelési költség és a hatékonyság hiányából eredő veszteség, amiért a bürokráciák, a pártpolitikai játszmák és a kliensrendszer a felelősek.19 A jóléti állam eredete Mai formájában a jóléti állam a XIX. század végén született Németországban, Otto von Bismarck politikai manőverezésének és „államépítésének” eredményeként. A „vaskancellár” volt az, aki a harctereken legyőzte Ausztriát és Franciaországot, s egyesítette a német államokat, ily módon létrehozva – „vérrel és vassal” – a Második Birodalmat. Bismarck hosszasan háborúzott a szabad kereskedelemben hívő német klasszikus liberálisok ellen, akik a prosperáló nemzet megteremtésének békés útját választották volna, békét Németország szomszédaival – nem pedig háborút, gyarmatosítást és militarizmust. Közép-európai államépítő programjának részeként Bismarck a jóléti állam úttörője volt, azé a berendezkedésé, amely azóta a világ politikai terének nagy részét gyarmatosította. Bismarck vezette be a német jóléti államot a kötelező baleseti, egészség-, rokkantsági és öregségi nyugdíj-biztosítási konstrukciók formájában. A törvényeket ő vitte keresztül az 1880-as években. A militarista kancellár ezeket az intézkedéseket „államszocializmusnak” hívta, és 1882-ben kijelentette: „Szocialista volt számos intézkedés, amit hoztunk, sőt, az államnak még valamivel több szocializmushoz is hozzá kell szoknia.” A. J. P. Taylor angol történész így magyarázta: „Bismarck azt akarta, hogy a munkások érezzék: az eddiginél jobban függenek az államtól és így személy szerint tőle.”21 Ez az intézkedéssorozat 47

leginkább egy taktikai művelet volt: olyan, függő népesség létrehozása, amelyet átitat a nemzeti kollektivizmus szelleme. Bismarck meg is erősítette, hogy „államszocializmusának” célja nem más, mint kialakítani azt a függőséget, és ennek révén azt a lojalitást, amelyre Németországnak szüksége van az európai hegemónia megszerzéséhez: „Ha valaki öregkorában nyugdíjat kap majd, az sokkal elégedettebb, és sokkal könnyebben kezelhető, mint az, akinek nincs erre kilátása. Vegyük szemügyre a különbséget egy házi szolga és egy állami hivatalsegéd között. Az utóbbi sokkal többet teljesít, mert számít a nyugdíjára.”22 „Nagy előnynek tekintem majd, ha 700 000 kisnyugdíjasunk kap járadékot az államtól, főképpen, ha azokhoz az osztályokhoz tartoznak, amelyeknek máskülönben nem lenne sok vesz­tenivalójuk egy változás esetén, és tévesen azt hiszik, hogy valójában még sokat is nyerhetnek vele.”23 Taylor konklúziója: „A társadalombiztosítás kétségtelenül mindenütt korlátozta a tömegek önállóságát, még a függetlenség legfanatikusabb apostola is habozna, lebontsa-e azt a rendszert, amelyet Bismarck talált fel, és amelyet az összes többi demokratikus ország lemásolt.”24 És csakugyan, a jóléti állam „mindenütt korlátozta a tömegek önállóságát”, más szóval mindenütt növelte függőségük fokát. De mostanra elértünk arra a pontra, ahol lebonthatjuk, le kell bontanunk, és mernünk kell lebontani „azt a rendszert, amelyet Bismarck talált fel”, mert a világ jóléti államai végletesen túlterjeszkedtek. A Weimari Köztársaságot általánosan úgy ismerték, mint a világ legfejlettebb jóléti államát.25 Ennek a túlterjeszkedő jóléti államnak az 1930-as években bekövetkezett összeomlása diktatúrához, háborúhoz és a világtörténelem legelvetemültebben ragadozó jóléti 48

államának, a Harmadik Birodalomnak a létrejöttéhez vezetett. Amint Götz Aly német történész megállapítja Hitler népállama – Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus című könyvében, a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt, más néven a náci párt „a fajok egyenlőtlenségének tanára támaszkodott, miközben a németeknek nagyobb esélyegyenlőséget ígért, mint amekkorát a császárság vagy akár a köztársaság biztosított. A gyakorlatban mindezt mások kárára, a rabló- és faji háború eszközeivel valósították meg. Belső perspektívából úgy tűnt, a faji harc az osztályharc végét vetíti előre. Ebből a szempontból az NSDAP a múlt század nemzeti és szociálforradalmi utópiáinak egyikét propagálta. Ez tette népszerűvé. Innen merítette gyilkos energiáit. A Volksstaat – a nép állama, a népért való állam – eszménye az volt, amit ma úgy neveznénk: jóléti állam a megfelelő faji pedigréjű németeknek. Hitler »szociális népállam felépítéséről« beszélt, amelyben fokozatosan le kell rombolni minden [társadalmi] korlátot.”26 Aly később megjegyzi: „Ennek érdekében történelmileg példátlan módon vetette be a modern szociális állam eszközeit.”27 A nemzetiszocialista jóléti államot, amely a klientúra, a függőség és a lojalitás roppantul kiterjedt rendszerét hozta létre a német lakosság körében, oly módon finanszírozták, hogy a zsidókat megfosztották tulajdonuktól (pénzüktől, cégeiktől, otthonaiktól, még fogtöméseiktől, gyermekjátékaitól, sőt, a hajuktól is) – mint azt Aly hátborzongató részletességgel dokumentálja –; elkobozták az állam ellenségeinek vagyontárgyait, és rekvirálásokkal, a megszállt országok tudatos inflációba hajszolásával kifosztották Európa többi részét. Ezenkívül piramisjáték is volt ez, amelynek egyre szélesebb alap kellett, hogy a zsákmányt fölfelé csatornázhassák. Mint az összes piramisjáték, a Harmadik Birodalom is bukásra volt ítélve. Kétségtelenül a nemzetiszocialista állam volt minden idők leg49

pusztítóbb és legaljasabb jóléti állama, de közelebbi kapcsolat fűzi korunk kevésbé rosszindulatú jóléti államaihoz, mintsem sokan feltételeznék. Minden jóléti állam azzal kezdi, hogy elveti a korlátok közé szorított kormányzat és az egyéni szabadság klasszikus liberális alapelvét. Olyan rendszert hoz létre, amely tudatosan gerjesztett függőség révén politikai ellenőrzést gyakorol a választópolgárok egyes csoportjainak viselkedése fölött, s ezt jellemzően valamilyen kollektív identitás vagy közös cél doktrínájával igazolja. A XVIII-XIX. századi klasszikus liberalizmus felszámolta a rabszolgatartást és a jobbágyságot, felszabadította a zsidókat és egyéb, másodosztályú státuszba kényszerített vallási kisebbségeket, harcolt a vallásszabadságért, utat nyitott a szabad kereskedelemnek, szabad vállalkozásnak és a kreativitás szabadságának, és mindennek eredménye az volt, hogy bámulatos, az emberi történelemben példátlan mértékben nőtt a tömegek életszínvonala. Ezek a változások azonban a liberalizmus elleni kulturális és politikai ellencsapáshoz vezettek, és valamiféle sóvárgáshoz egy képzelt múltbeli összhang és szolidaritás iránt, amelyben az „önző” indítékokat alárendelték a közösségi szeretetnek; a liberalizmus sikere reakciós válaszokat szült. Friedrich Engels, aki később együttműködött Karl Marxszal a liberalizmus egyik legnagyobb hatású kritikájának a kidolgozásában, pontosan azért ítélte el a liberalizmust, mert a békét és a közjó elérését a kereskedelem szabadsága révén segítette elő: „[T]estvériséget teremtettetek a népek között, de tolvajok testvériségét, és csökkentettétek a háborúk számát, hogy békében annál többet keressetek, hogy az egyesek ellenségeskedését, a konkurencia becstelen háborúját a legvégsőkig fokozzátok! – Hol tettetek bármit is tiszta humanitásból, az általános és az egyéni érdek közötti ellentét semmisségének tudatából? Mikor voltatok erkölcsösek anélkül, hogy ehhez érdeketek ne fűződött volna, anélkül, hogy a háttérben erkölcstelen, önző indítékaitok ne lettek volna? 50

Miután a liberális gazdaságtan minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a nemzetiségek felbomlasztásával az ellenségeskedést általánossá tegye, hogy az emberiséget ragadozó állatok falkájává – hiszen mi mások a konkurensek? – változtassa, akik egymást épp azért falják fel, mert mindegyiküknek ugyanaz az érdeke, mint valamennyi másiknak.”28 Engels és mások ráadásul fölélesztették a kamatra való kölcsönzés elleni ősrégi, irracionális gyűlöletet, ezt a ressentiment-t, amely egyesítette az antiliberalizmust az antiszemitizmussal. „Hogy mennyire erkölcstelen a kamatos kölcsön, vagyis az, hogy valaki munka nélkül, a puszta kölcsönadásért valamit kapjon, az – noha már a magántulajdonban benne rejlik – túlságosan is szembeszökő, és ezt az elfogulatlan népi tudat, amelynek ilyen dolgokban legtöbbnyire igaza van, már régen felismerte.”29 Az a dinamika, az a folytonos fluxus, amelybe a szabad piac helyezte a gazdasági és társadalmi viszonyokat, feldühítette az elitből jövő kritikusokat, akik a gazdasági kapcsolatokban stabilitásra, állandóságra és erkölcsi bizonyosságra vágytak: „A konkurenciaviszony által előidézett örökös áringadozás végképp megfosztja a kereskedelmet az erkölcsösség utolsó nyomától is. (…) Hol marad ebben a kavarodásban bármilyen lehetőség is az erkölcsös alapon nyugvó cserére? Ebben a szakadatlan emelkedésben és zuhanásban mindenki kénytelen arra töre­kedni, hogy kiválassza a legkedvezőbb pillanatot a vételre és az eladásra, mindenkinek spekulánssá kell válnia, vagyis aratnia, ahol nem vetett, mások veszteségén gazdagodni, mások szerencsétlenségére számítást csinálni, vagy a véletlent önnön hasznára fordítani. (…) [A]z erkölcs­telenség netovábbja 51

az értékpapírokkal űzött tőzsdespekuláció, amely a történelmet és vele együtt az emberiséget a kalkuláló vagy hazárdírozó spekuláns kapzsiságának kielégítését szolgáló eszközzé süllyeszti.”30 Az antiliberalizmus együtt járt az antiszemitizmussal. A zsidókérdéshez című esszéjében Karl Marx azért támadta a vállalkozás szabadságát, mert szerinte elzsidósította a keresztény Európa egészét; gyakorlatilag megszüntette a szolidaritás korábbi formáit, és az európai keresztényeket a Marx-féle zsidókarikatúrává változtatta.31 Olyan motívum ez, amelyet untig ismételgettek a következő évszázad során. Ahogy a klasszikus liberalizmus továbbra is egyre több embert tett egyre szabadabbá, a reakciós ellenkampány is egyre erősebb lett, majd a XIX. század végén, a XX. század elején borult teljes virágjába a nacionalizmus, imperializmus, rasszizmus és szocializmus antiliberális doktrínáinak formájában. Sheri Berman, aki maga is a jóléti állam (más néven „szociáldemokrácia”) elszánt védelmezője, így írja le a folyamatot The Primacy of Politics: Social Democracy and the Making of Europe’s Twentieth Century (A politika elsőbbsége: a szociáldemokrácia és a XX. századi Európa kialakulása) című történelmi művében: „A piacok előretörése roppant nyugtalanságot idézett elő az európai társadalmakban. A kritikusok felpanaszolták az önérdek és a tomboló individualizmus dicsőítését, a hagyományos értékek és közösségek erózióját, a kapitalizmus térhódítása nyomán bekövetkező társadalmi diszlokációt, atomizálódást és széttöredezést. Ennek következtében a századvég a kommunitárius eszme és a nacionalista mozgalmak fellendülését élte át, olyan mozgalmakét, amelyek szerint csak a nemzeti közösségek újjáéledése adhatja meg a szolidaritásnak, kötődésnek, kollektív célnak azt a tudatát, amelyre Európa 52

megosztott és irányvesztett társadalmai oly keservesen rászorulnak.”32 Az egyik politikai válasz a marxista szocializmus volt, de míg sok értelmiségit vonzottak a látszólag tudományos kijelentések arról, hogy a kapitalizmust elkerülhetetlenül felváltja a kommunizmus, mások faképnél hagyták ezt az ideológiát, amikor a jóslatok nem váltak valóra, s a liberális individualizmust támadó, felszámoló direkt cselekvés más útjait választották. Ahogy Berman megjegyzi: „Bár lényegi dolgokban nyilvánvalóan különböznek, a fasizmus, a nemzetiszocializmus és a szociáldemokrácia között fontos, eddig kellően el nem ismert hasonlóságok is vannak. Mindhárom a politika elsőbbségét vallja, és mindhárom hangot adott akaratának, hogy a politikai hatalmat a társadalom és a gazdaság átformálására használja föl. Mindhárom a közösségi szolidaritásra és a kollektív jóra apellált. Mindhárom modern politikai tömegszervezeteket épített fel, és „néppártként” jelenítette meg magát. És mindegyik a középutat választotta a kapitalizmus kérdésében: egyik sem reménykedett marxista módra a pusztulásában, és nem rajongott érte kritikátlanul, mint sok liberális, hanem „harmadik utat” keresett annak a meggyőződésnek a jegyében, hogy az állam úgy ellenőrizheti – és ellenőriznie is kell – a piacokat, hogy közben nem rombolja le őket.”33 A tömeges tagságú „néppártok”, amelyek kikövezték az utat napjaink jóléti államaihoz, ma már nemigen tudják használni azt az izgalmas retorikát, amely a hatalomba röpítette őket. Mi maradt meg mára? A fedezetlen tartozások, amelyek a bölcsőtől a sírig tartó gondoskodás grandiózus ígéreteit kísérik, piramisjátékok nyomában maradó adósságok és megszegett ígéretek, az önmaguk ellen forduló társadalmak szociális és gazdasági válsága. A 2012. május 53

6-i görög választásokon, amelyeket az tett szükségessé, hogy a jóléti állam nem tudta tovább finanszírozni magát, bekerült a parlamentbe a populista, szélsőséges Sziriza – Radikális Baloldali Koalíció –, valamint a nyíltan fasiszta Arany Hajnal. Ez súlyos aggodalmakat ébreszthet azokban, akiknek bármi fogalmuk van a XX. századi európai történelemről. [A 2015. január 26-i választások eredményeként a Sziriza az orosz finanszírozású, demagóg ANEL párttal koalícióban kormányt alakíthatott – a fordító megjegyzése.] A jóléti állam gyökeret ver az Egyesült Államokban Az USA-ba némiképp eltérő formában érkezett meg a jóléti állam, bár sok hasonlóságot mutatott az európai antiliberális mozgalmakkal. A gyakran különféle kiváltságok adományozásával járó „transzferek”politikája polgárjogot kapott a Legfelsőbb Bíróság elé kerülő Munn kontra Illinois ügy (1877) után. Az akkori döntés lehetővé tette, hogy az egyes államok törvényhozásai szabályozzák a vasúti közlekedés, a gabonatárolás és más ágazatok árait, illetve díjszabásait. Ez azt jelentette, hogy az állami törvényhozók óriási hatalom birtokába kerültek, s módjukban állt bizonyos érdekeknek kedvezni mások rovására. Morrison Waite főbíró ezt írta a többségi véleményben: „A tulajdon igenis közérdekkel ruházódhat fel, ha publikusan alkalmazzák publikus következményekkel, és egészében érinti a közösséget.”34 Így kezdődött új fejezet annak a történetében, ami utólag a „járadékvadászat” nevet kapta: a saját nyereségre törekvés mások rovására a politikai akció eszközével. A farmerek előnyöket akartak a vasúttársaságok rovására; a vasúttársaságok előnyöket akartak kon­kurenseik rovására; a gyáriparosok előnyöket akartak a fogyasztók rovására stb., stb. Az úgynevezett progresszív korban Amerika-szerte virágzott a transzferállam. 54

A nagy gazdasági válság a Federal Reserve Board katasztrofális döntéseit követte, az egymás hatását erősítő rossz intézkedések sorozatát, köztük a Smoot–Hawley-féle vámtarifa-emelést (1930), amely kiváltotta az egész világon végigsöprő protekcionista hullámot, és a nemzetközi kereskedelem összeomlásához vezetett. A döbbenetes tapasztalat sokakat arra indított, hogy a válság súlyosságát és elhúzódását ne a rombolóan intervencionista intézkedéseknek tulajdonítsák, hanem annak, hogy az intézkedések nem eléggé intervencionisták. Az 1932-es elnökválasztási kampányban a republikánus elnök, Herbert Hoover azzal dicsekedett, hogy az intervencionizmus fokozásával oldotta meg a korábbi beavatkozások következményeit. „Két lehetőség állt nyitva előttünk. Megtehettük volna, hogy nem csinálunk semmit – ez végromlásba döntött volna. Ehelyett a helyzet megoldására az üzleti magánszférának és a Kongresszusnak a gazdasági védekezés és ellentámadás olyan gigászi programjára tettünk javaslatot, amilyen még sohasem mjött létre a Köztársaság történetében. És a programot cselekvésre váltottuk.”35 Hoover még többet ígért ugyanabból az intervencionista politikából arra az esetre, ha újraválasztják. Franklin Roosevelt a hevesen beavatkozáspárti Hoover-kormányzat ellen kampányolt. Egyrészt megígérte, hogy véget vet a katasztrofális kihatású szesztilalomnak (ennél fontosabb tényező aligha segítette a választás megnyerésében), másrészt mennydörögve szidta Hoover túlköltekezését: „Vádolom a jelenlegi kormányzatot azzal, hogy történelmünkben, békeidőben ez a a legköltekezőbb kormányzat. Olyan adminisztráció ez, amely irodát halmoz irodára, bizottságot bizottságra, és képtelen volt előre látni a szörnyű szükséget és vásárlóerő-csökkenést, amely a népet sújtja. Bürókat és bü55

rokratákat, bizottságokat és bizottsági embereket tart el az adófizetők költségére.”36 De hiába kampányolt az elnökjelölt Hoover intervencionista politikája ellen, az új, Roosevelt alatti kormányzat sietősen átvette, folytatta és adaptálta a Hoover-kormányzat intézkedéseit, s egybeolvasztotta a New Dealben, a gazdasági folyamatokba való ös�szefüggéstelen beavatkozások sorozatában, amely miatt a válság az egész amerikai történelemben a legtovább húzódott.37 Ez a Hoovertől örökölt és Roosevelt által kiterjesztett program jórészt olyan intézkedésekből állt, amelyek megakadályozták, hogy az árak lefelé igazodjanak (ami normális reakció lett volna a Fed hatalmas arányú pénzkínálat-csökkentésére); valamint beletartozott iszonyú mennyiségű élelmiszer megsemmisítése és annak a kárté­ kony agrártámogatási rendszernek a létrehozása, amely máig az amerikai jóléti állam alapeleme; óriási infrastrukturális közmunkaprogramok, amelyek késleltették a gazdaság önkorrigálását, és elnyújtották a depressziót; a kötelező nyugdíjadókra épülő „társadalombiztosítási” rendszer megalapozása, amely a „munkáltatói hozzájárulás” címszó alatt rejtette el a munkát terhelő adók felét. A modern jóléti államok általános jellemzője a tömeges ellátási programok beindítása (gyakran „a szegények” nevében hirdetik meg őket, de valójában a népesség egyre nagyobb szegmenseire terjednek ki, míg egyetemessé nem válnak), és az amerikai rendszer csakugyan egész meghökkentően hasonlít az európai fejleményekhez.38 Sok amerikai nem is tudja, hogy jóléti államban él, mert arra tanították, hogy a „welfare” szót kizárólag olyan állami programokkal azonosítsa, amelyeknek célja, hogy jövedelmet transzferáljanak a szegényeknek. Az amerikaiak nem veszik észre, hogy mindenki fizet adót a társadalombiztosítás, a Medicare és sok más gigászi (időközben tönkrement) ellátási program javára, amely valamennyiüket a jóléti állam csapdájába ejti. Ráadásul, noha a „rászorultsági alapú” jóléti programok kedvezményezettjei között a feketék kisebb56

ségben vannak, az amerikaiak többsége a „welfare” szót szinte kizárólag a szegénységhez és a feketékhez társítja, főként az amerikai kormány 1960-as években elindított kontraproduktív programjai, a „szegénység elleni háború” és a „Nagy Társadalom” bevezetése nyomán. Az eredmény nem pontosan az volt, amit ígértek, a szegényeken és kiváltképp a feketéken segíteni akaró programok elburjánzása és terjeszkedése ugyanis társadalmi „meltdown”-hoz vezetett, az amerikai nagyvárosok kiüresedéséhez, a civil társadalom önkéntes szervezeteinek elsorvadásához, a kétszülős családok kizsigereléséhez, a bűnözési ráta növekedéséhez és példátlan mértékű fiatal kori munkanélküliséghez. Mint Frances Fox Piven szociológus megjegyezte, „a szegénység elleni háború” és a „Nagy Társadalom” is az amerikai pártpolitikai harcok részletkérdéseiben gyökerezett. Az 1950-es években a fekete szavazók egyre fontosabbá váltak az országos választási versengésben. Dwight Eisenhower repbulikánus elnökjelölt a feketék szavazatainak 21 százalékát kapta meg 1952-ben; 1956-ban ez 39 százalékra nőtt. Richard Nixonnak a feketék voksainak 32 százaléka jutott 1960-ban.39 Ahogy Piven megállapítja: „1960-ra a demokraták már úgy érezték, hogy a fekete szavazatok, főleg a nagyvárosokban, döntő fontosságúak az elnökválasztás szempontjából. (Kennedynek alig 8000 szavazatos többséggel sikerült megszereznie Illinoist annak eredményeként, hogy földcsuszamlásszerű győzelmet aratott a chicagói South Side fekete negyedeiben – s ez a történet hamar megrögzült a Demokrata Párt folklórjában.) Ám ettől még a feketék nem integrálódtak a nagyvárosi pártokba, és az önkormányzati hivatalok sem juttattak nekik a szavazataik számával arányos részt a klientúra-előnyökből, hatalomból és szolgáltatásokból. Ezt a kiegyensúlyozatlanságot Kennedy és Johnson kormányzata azzal orvosolta, hogy fokozatosan kétirányú stratégiát fejlesztett ki. Először is újszerű programokat 57

dolgoztak ki a nyomornegyedekre és gettókra szabva, megkerülvén a szövetségi államok és a városok kormányzatait; másodszor, olyan taktikázásra ösztönöztek, amely arrafelé terelte a városi hatóságokat, hogy több szolgtáltatást juttassanak a feketéknek.”40 E stratégia sikerének kulcsa az volt, hogy kihagyták azokat a kormányzati szinteket, ahol olyan csoportok domináltak, amelyek úgy látták, a fekete szavazók a kliensrendszerüket veszélyeztetik, főként az állami kormányzatokat, amelyek demokrata vezetés idején gyakran nyíltan ellenségesek voltak a fekete szavazókkal szemben (kiváltképp az akkoriban demokrata fennhatóság alatt álló déli államokban), valamint az északi nagyvárosi önkormányzatokat, amelyeket gyakran a „fehér etnikumokhoz” tartozó (lengyel, olasz, szlovák stb.) demokraták koalíciói irányítottak. Ezek a koalíciók nem voltak hajlandók osztozni a kliensrendszerből adódó zsákmányon és hatalmon a feketékkel. Tehát: „A szövetségi kormányzatnak egyedi kezdeményezéshez kellett folyamodnia. Közvetlen kapcsolatot kellett létesítenie az országos kormányzat és a gettók között, olyan kapcsolatot, amelyben az állami és a városi kormányzatokat is megkerülték (…) Ha a forrásokat a helyi fehér-etnikai politikusok közvetítésével csatornázták volna, aligha jutnak el valaha is a gettóig.”41 A „Nagy Társadalom” stratégiai-politikai jellegét az is bizonyította, hogy amikor a republikánusok hatalomra kerültek, nem tettek mást, csak a saját potenciális szavazóik felé irányították át a jóléti juttatásokat. A korábban egyenest a feketék negyedeibe csatornázott pénzösszegeket átkeresztelték a „tömbadomány” névre, s most már az egyes államok kormányzatai rendelkeztek róluk (ahol is legtöbbször vagy fehér demokraták, vagy republikánusok döntöttek), és a kliensrendszer új változatait dolgozták ki aszerint, hogy mi volt éppen a politikai napirenden. Ugyanis, mint Piven megállapította, az ilyen lépésekre „nem azért kerül sor, mert a re58

publikánus politika hazai problémáink valamilyen világosabb megfogalmazásán alapul, ahogy [Daniel Patrick] Moynihan és más bírálók mondanák; hanem a republikánus elgondolásoknak egyszerűen másfajta politikai imperatívuszoknak kell megfelelniük.”42 Az amerikai jóléti állam „szegénységellenes programjainak” nemcsak az lett az eredménye, hogy az egyik párt szert tett egy nagy szavazói blokkra (és ezzel roppant mértékben polarizálta faji választóvonalak mentén az amerikai pártpolitikát), hanem hallatlanul súlyos következményei lettek milliók gazdasági helyzetére nézve. Amikor ezt írom, a fekete fiatalok közötti munkanélküliség nagyjából kétszerese az ázsiai és fehér fiatalok munkanélküliségének, és 50 százalékkal nagyobb a spanyol ajkú fiatalokénál.43 A fekete fiatalok közötti munkanélküliség körülbelül akkora, sőt, gyakran kisebb volt, mint a fehér, amíg csak el nem kezdték bevezetni a „Nagy Társadalom” programjait. Akkor a trendek kettéváltak. A szegénység aránya gyorsan csökkent a ’40-es, ’50-es, sőt, még a ’60-as években is, ám a ’70-es években, amikor ezek a jóléti programok mindennapossá váltak, ez a folyamat megállt, az arány enyhe növekedésnek indult, miközben a fiatal afrikai amerikaiak munkapiaci részvétele jócskán visszaesett.45 A „szegénység elleni háború” szemmel látható kudarcai miatt sok amerikai – bármely rasszhoz tartozott is – a „welfare”-t a városközpontok fekete lakosságára fókuszáló programokkal társította. Holott a szegényekre és a kisebbségekre kalibrált programokban mozgó pénzösszegek csak töredékei az amerikai jóléti állam keretében kézben tartott és elindított pénzeknek. A „szegénység elleni háborúban” elköltött pénzek nagy részét amúgy is maga a bürokrácia emészti fel. Daniel Patrick Moynihan írta 1973-ban: „Valahányszor arra kérték a középosztálybeli szak­ értelmiségieket, hogy dolgozzanak ki módszereket az alsóbb osztálybeli csoportok helyzetének javítására, tekintet nélkül rassz- vagy etnikai hátterükre, bámulatos következetességgel mindig olyan terveket produkáltak, amelyeknek elsőrendű hatása a középosztály59

beli szakértelmiségiek helyzetének javítása volt, és csak másodsorban javítottak a szegények helyzetén – ha egyáltalán.”46 Richard A. Cloward és Frances Fox Piven így vélekedik: „A szociális-jóléti bürokráciák létrehozásáról a szegények nevében hoztak törvényeket, de nem a szegények voltak az igazi klienseik. Ezek a hivatalok valójában más, sokkal több hatalommal bíró csoportok felé orientálódtak, amelyek megadhatták nekik mindazt a legitimációt és politikai támogatást, amelyre az állami bürokráciáknak szükségük van a fennmaradáshoz és terjeszkedéshez.”47 A jóléti állam nem csupán különálló, össze nem kapcsolódó jövedelemtranszfer-programok együttese, hanem koherens politikai stratégia, amely maga után vonja annak a képességnek a kártékony korlátozását, amellyel a szegények tudnának sorsukon javítani (a korlátozás célja az volt, hogy a kiváltságos csoportokat megvédjék a szegényebbekkel folytatott verseny kényszerétől). Mindezt olyan jövedelmi támogatásokkal párosították, amelyek részben kárpótolják a szegényeket a nekik okozott fájdalmas károkért. Ugyanazok a politikusok, akik a szegények barátainak tüntetik fel magukat, amikor élelmiszer-támogatást osztanak szét közöttük, máskor megszavazzák az élelmiszerárak magasan tartását a minimálárak törvénybe foglalása útján. Ugyanazok a politikusok, akik engedélyezési eljárásokkal korlátozzák a belépést a munkapiacra, és a minimálbért előíró jogszabály révén kiárazzák a piacról a szakképzetlen munkásokat, jövedelmet folyósítanak azoknak, akiket a politikájukkal munkanélküliségbe kényszerítettek. Walter Williams szerint: „A minimálbért előíró törvények és más munkapiaci korlátozások igenis csökkentik a foglalkoztatás lehetőségeit, és ezáltal azoknak a jövedelmét, akik kiszorulnak a piacról. Ez a tény azt veti föl, hogy az efféle korlátozó szakszervezeti stratégiák részeként többféle olyan fenntartó programra van szükség, amely jövedelmet garantál a piacszűkítések miatt munkanélkülivé válóknak; ha az állástalanság velejárója az éhezés volna, 60

az társadalmilag ingatag helyzetet teremtene. Ezért is nagyon valószínű, hogy a szakszervezetek állnak az élére a jövedelemgarantáló programok pártolásának (pl. élelmiszer-utalványok, jóléti segély, Job Corps [hátrányos jövedelmi helyzetű fiatalok ingyenes állami szakképzése], közmunka és egyéb, kis hozzáadott értéket termelő munkahely-jutatások), amelyek újraosztják a szélesebb társadalom jövedelmét azoknak, akik első lépésben maguk korlátozták a munkapiacot. Valójában álcázzák a szakszervezetek és más gazdasági szereplők okozta piacra lépési korlátozásokat oly módon, hogy odavetnek pár morzsát a munkahelytől megfosztott embereknek, csak hogy maradjanak csendben, és ezzel a segélyezett népesség tartós osztályát hozzák létre.”48 A jóléti állam lényegében mindig is egy politikai stratégia volt az emberek ellenőrzésére, s az is marad. Nem az a célja, hogy nagyobb jólétet biztosítson nekik, hanem hogy politikai szavazóbázisként manipulálja őket – új változat ez a „pártfogó” és „kliens” kapcsolatának ősi témájára. És nemcsak a népesség szegényebb elemeit manipulálják, hanem mindenkit. Edward Tufte politikatudós A gazdaság politikai kontrolljában kimutatta, hogy a transzfereket – főként a középosztály körében – módszeresen a választások ritmusa szerint manipulálják, oly módon, hogy ezzel felerősítik a „választási-gazdasági ciklusokat”, vagyis az választásokhoz időzített fellendüléseket és visszaeséseket. A kormányok ugyanis úgy időzítik a tranfszer-kifizetéseket, hogy pontosan a választás előtt legyen a legnagyobb az elkölthető jövedelem, s így fokozzák az uralkodó párt szavazói támogatottságát. „A választási-gazdasági ciklus világszerte valamiféle megakadómeglóduló gazdasági ritmushoz vezet. A kormányok eljátszadoznak a transzfer-kifizetésekkel, a választási évre szóló csínytevésben oldják fel a társadalombiztosítási rendszert és a bér61

terheket. Mindenki vonzódik a közvetlen, látványos hasznot hozó és elhalasztott, rejtett költséggel járó intézkedésekhez – rövidlátó intézkedések rövidlátó választóknak. A részérdekek arra ösztönzik a koalícióépítő politikusokat, hogy sokakra kis költségeket kényszerítsenek annak érdekében, hogy keveseknek nagy hasznuk legyen. Az eredmény: a gazdaság labilitása és a hatékonyság hiánya.”49 A paternalizmusnak és klientúra-fenntartásnak az a rendszere, amelyet jóléti államnak hívunk, olyasmin feneklett meg, amit végső soron nem lehet manipulálni: a számtanon. Az állami kötelezettségek – főként az állami nyugdíjra, egészség­ ügyre és más jóléti programokra fordított pénzek – összege fenntarthatatlan szintre ért. Ezt láthatjuk világosan Athén utcáin, ahol a „kormányellenes” zavargók tömege – szinte kivétel nélkül mind állami alkalmazott – gyújtóbombákat dobál más állami alkalmazottakra, nevezetesen a rendőrökre. Jól látható az Államokban, ahol a legutóbbi két kormányzat több adósságot halmozott fel, mint történelmünkben az összes többi kormányzat, nemcsak azért, hogy katonai jelenlétünket és beavatkozásainkat finanszírozza, hanem azért is, hogy fedezze az olyan plafon nélküli felelősségvállalásokat, mint Bush elnök Medicare-gyógyszertámogatási, -fejlesztési és -modernizációs törvénye, valamint Obama elnök Betegvédelemről és hozzáférhető ellátásról szóló törvénye (más néven Obamacare). Bush elnök habókja önmagában 17–18 billió dollárral rontotta az államháztartási egyenleget.50 Az Obama elnök bolondériájából eredő fedezetlen kötelezettségvállalások mértékét, ha megvalósulnak, nehezebb kiszámítani a törvény végrehajtásának bizonytalan körülményei miatt, de a Medicare és Medicaid Szolgálatok Központi Hivatala Aktuáriusi Irodájának számításain és módszerein alapuló, mértéktartó becslés szerint 75 éves időhorizonton még további 17 billió dollárról van szó.51 Richard Fisher, a Dallasi Szövetségi Tar-

62

talékbank elnöke keményen fogalmazott „a Medicare matematikájáról”, az amerikai kormányzat egészségügyi programjáról szólva: „A program három részből áll: a Medicare A a kórházi tartózkodást fedezi, a Medicare B az orvosviziteket, a Medicare D pedig a mindössze 29 hónappal ezelőtt hatályba lépett gyógyszertámogatási rendszert. A Medicare A fedezetlen kötelezettségvállalásainak végtelen horizontú diszkontált jelenértéke 34,4 billió dollár, A Medicare B-é további 34 billió. A Medicare D ehhez még 17,2 billió dollárt ad. Hogy ez mekkora összeg? Ha ma akarnánk fedezni a három program összesített fedezetlen kiadásait, a számla 85,6 billió dollárra rúgna. Ez csaknem hatszor akkora, mint a társadalombiztosítás számlája. És több mint hatszor akkora, mint az USA gazdaságának teljes outputja.”52 Ezeket a kötelezettségeket nem fogják teljesíteni, mert nincs elegendő jószág a kifizetésükhöz. A teljesítés megtagadásának útja lehet az infláció, aminek következtében a terhek aránytalanul nagy részét viselik majd a szegények és a hátrányos helyzetűek, s az ára a világ többi gazdaságának torzulása, rossz útra terelődése lesz; vagy megtagadhatják egyszerűen úgy, hogy nem fizetnek; vagy úgy, hogy „megbuherálják a szabályokat”, és bizonyos csoportokat vagy kategóriákat kizárnak az ígért juttatások kedvezményezetti köréből. A világ jóléti államainak hivatalos adóssága már ma is irdatlanul nagy, de a hivatalosan beismert államadósságok eltörpülnek az államháztartási egyensúlyhiányok mellett, amennyiben beleszámítunk minden fedezetlen kötelezettségvállalást. Az adósságokat nem fogják megfizetni, az ígéreteket nem fogják betartani. Az embereknek – és legfőképpen a fiataloknak – el kell kezdeniük gondolkodni a jóléti állam alternatíváin.

63

A jóléti állam előtt – és után A politikusok imádnak büszkélkedni azzal, ami valamilyen intéz­ kedésük után történt. „Nézzétek – mondják nekünk –, amióta bevezettük a sebesülések elleni törvényt, sokkal kevesebb a sebesülés!” – így kasszírozzák be a dicsőséget minden javulásért, amire az új jogszabály bevezetése után kerül sor. Állításaik ellenőrzésének célszerű módja, ha szemügyre vesszük, mi volt a trend, mielőtt a törvényt elfogadták. Ha, mondjuk, a sebesülések száma akkor is csökkent, és talán még gyorsabb tempóban, akkor nehéz elfogadnunk, hogy az új törvénynek köszönhető a rá következő javulás.53 A trendvonal-elemzés hasznos módja annak, hogy ellenőrizzük a politikusok öndicsérő hivatkozásait. Mi volt a helyzet a program bevezetése előtt? Nem lehet, hogy valami másnak köszönhető a javulás? Az apologéták arról akarnak meggyőzni, hogy a jóléti állam előtt nem volt gondoskodás a szűkölködőkről, nem volt orvosi ellátás, magukra hagyták az öregeket, nem létezett „szociális” segítség. Nem ez a helyzet. Sokszor valójában az történt, hogy a jóléti állam egyszerűen átvette az intézményeket és eljárásokat, amelyeket önkéntes egyesülések hoztak létre, majd magának tulajdonította a dicsőséget. Ami a jóléti intézményeket illeti, mielőtt a jóléti állam átemelte őket természetes helyükről, meghökkentően sok önkéntes intézmény segítette az embereket az élet problémáinak megoldásában a nehéz időkben nyújtott orvosi ellátástól a megszorult helyzetben adott baráti segítségig. A történészek már dokumentálták a „baráti társulások” figyelemre méltó történetét. Ezek az egyesületek gondoskodtak a „kölcsönös segítségről”, mielőtt a jóléti állam szétzúzta őket. Társadalmi szolidaritást nyújtottak, biztosítást a nem várt bajok esetére, erkölcsi támogatást és sok minden mást – mindezt önkéntes alapon. Nagy-Britanniáról szólva Simon Cordery történész megjegyzi:

64

„Ezek a kollektív önsegélyező egyesületek megadták a dolgozó embereknek a kölcsönös biztosítás nyújtotta biztonságot, valamint lehetőséget a szolidaritás rendszeres, rituális megélésére. Ők alkották Britanniában az önkéntes társulások legnagyobb csoportját; tagjaik száma 1904-ben elérte a hatmilliót – ez a felnőtt férfiak létszáma felének felel meg.”54 Sajnálatosan kevesen tudják, hogy az úgynevezett baráti vagy testvéri társaságok, amelyekről e könyv más fejezeteiben bőven szó esik, sokkal több tagot tudhattak magukénak, mint a jóval részletesebben megírt történetű szakszervezetek, sokkal több támogatójuk volt, mint azoknak a szocialista mozgalmaknak, amelyek sok országban képesek voltak megragadni a hatalmat; és sokkal magasabb színvonalú rendszerben tudták eljuttatni a szociális szolgáltatásokat a dolgozó emberekhez, azonkívül, hogy a méltóságukban is megerősítették őket.55 Bismarck államszocialista császári Németországa erővel kényszerítette a német dolgozókat, hogy fizessenek a „biztosításért”, míg a liberálisabb Nagy-Britannia bízott az önkéntességben. Amint E. P. Hennock történész megállapította: „Poroszországban és ennek nyomán a Német Birodalomban a biztosítás kötelező volt a népesség bizonyos kategóriáinak. Angliában és Walesben egy nyilvántartási hivatal eléggé sikertelenül próbálta szemmel tartani az önkéntes testületek sokaságának működését. Akárhogy is, az 1870-es évek Angliájának társadalmi és kulturális viszonyai között az önkéntes biztosítás jobban elterjedt a lakosság körében, mint Poroszországban a helyenként kötelezővé tett, szelektív rendszer. Az 1890-es évek elején pedig, amikorra az egész császárságban bevezették a kötelező társadalombiztosítást, az önkéntes rendszer legalább annyira jelen volt az angol társadalom minden zugában. De miután az egész országra kiterjedő kötelező 65

rendszer már elég régen volt hatályban ahhoz, hogy politikai bizalmat ébresszen a működése iránt, felgyorsult a terjedése, és olyan eredményeket szült, amelyeket önkéntes alapon közel sem lehetett volna elérni. A bürokratikusan igazgatott kötelező rendszernek az volt az előnye, hogy a lakosság egyre újabb szegmenseire lehetett rákényszeríteni.”56 Vajon mennyit ért valójában a biztosított rétegek számának bármilyen feltételezett növekedése, ha ez nem jelentett mást, mint a dolgozó emberek önkormányzatainak helyettesítését olyan bürokratikus kormányzással, amely megszünteti vagy durván meggyengíti a szolgáltatók közötti versenyt? Továbbá – mint Hennock másutt leszögezi – a német birodalmi társadalombiztosítás kezdettől fogva a fenntarthatatlan „felosztókirovó” rendszeren alapult. A szakmai társulások rendszerére utalva – amelyekbe minden alkalmazottat beosztottak, hogy ott fizessék a biztosítási hozzájárulást – Hennock így ír: Bismarck „felfedezte, hogy a mindenkire kiterjedő Berufsgenossenschaftoknak nem kell tőketartalékot felhalmozniuk a jövőbeli kifizetések fedezésére. Ahogy a szabályos állami intézmények, ezek is működhetnek felosztó-kirovó alapon, oly módon, hogy a kötelezettségek fedezésére mindig kiróják tagjaikra a megfelelő összegű hozzájárulást a következő évben. Mivel a kötelezettségek csak fokozatosan halmozódnak, ez a rendszer az első években csökkenti a költségeket, és lehetővé teszi a javasolt összegű kompenzációk kifizetését. Bár ezt csak azon az áron lehet elérni, hogy a jövőben egymásra tetéződnek a gondok, egyelőre lehetővé tette, hogy ne kelljen foglalkozniuk az állami támogatás kérdésével.”57 Más szóval a politikusok rájöttek, hogy kedvükre dorbézolhatnak, mert nem kell olyan emberekkel számolniuk, akik szabadon hozzák meg döntéseiket az árak ismeretében és a jövőbeli kötele­ zettségekről, illetve terhekről szóló más információk alapján. A bis­marcki államszocializmus keretei között a jövőről való felelős gon­ 66

dolkodást a rövidtávúság, az opportunizmus váltotta fel az elosztókirovó rendszer révén, amely a problémákat a jövő nemzedékekre hárította. Nagy mértékben meggyengítette az önkéntes társulásokat, amelyek korábban a német társadalom alappillérei közé tartoztak, s amikor ezt a rendszert Nagy-Britanniába és más országokba exportálták, ott is ez volt a hatásuk. Nem arról van szó, hogy a jóléti állam előtt nem volt semmi. Hanem arról, hogy előtte valami jobb volt, és ezt elsorvasztotta az állam. Hasonlóképpen az önkéntes oktatási társulások jóvoltából már azelőtt jócskán elterjedt az írni-olvasni tudás, hogy az állam kiszorította őket, és megkezdte a trend visszafordítását. Amint E. G. West oktatástörténész megállapította: „Amikor 1833-ban az állam színre lépett az oktatásügyben, főként a finanszírozó szerepében, mintha egy már vágtázó ló nyergébe pattant volna.”58 Ahogy James Tooley oktatáskutató ismételten dokumentálta, napjainkban az államok szinte egyetemesen arra hivatkoznak, hogy a tanulókat oktatásban részesítik, de gyakran hiába keressük az állítólag „ingyenes és kötelező” oktatás példáit. Ahol azonban kudarcot vall az „ingyenes és kötelező” oktatás állami megoldása, ott beválik az önkéntes szolgáltatás, még a legeslegszegényebbek esetében is, ahogy azt Tooley dokumentumokkal bizonyította tanulmányaiban és A szépséges fa: személyes napló arról, hogyan tanítják magukat a világ legszegényebbjei című könyvében.59 A civil társadalomnak azokat az intézményeit, amelyek szociális szolgáltatásokat, orvosi ellátást, oktatást nyújtottak, némely esetekben szándékosan arra szemelték ki, hogy lerombolják, máskor egyszerűen fölöslegessé tették őket. A dolgozó emberek társulásai, amelyek elkötelezték magukat, hogy megoldják saját problémáikat, súlyos akadálynak számítottak a különféle etatista pártok és mozgalmak szemében. „Nagy többségünk erősen és szilárdan hisz az önkéntesség elvében, szemben az állami kényszerrel” – hirdette egy szerző az Oddfellows’ Magazine egyik 1909-es számában.60 Németország és Nagy-Britannia baráti egyesüléseit éppen azért szemelték 67

ki a felszámolásra, mert autonómiára és nem kollektivizmusra nevelték a népesség tömegeit. A civil társadalom önkéntes társulásai az USA-ban is elsorvadtak, miután az állam olyan intézkedéseket foganatosított, amelyeknek a választói háttér kiépítése és a politikai függőség kreálása volt a célja. Az emberek mindenütt hozzászoktak, hogy úgy tekintsenek az államra, mint ami megoldja gondjaikat, nem pedig azt kérdezték, hogyan működhetnek együtt békésen másokkal, hogy javítsanak a saját helyzetükön. A jóléti államot lebonthatnánk, és így elkerülhetnénk összeomlásának katasztrofális hatásait. Ha Görögország sorsa nem elég feltűnő figyelmeztetés, a Weimari Köztársaság sorsa kellően ráirányíthatja figyelmünket arra, miért kell megküzdni azzal a kárral, amit a jóléti állam okoz a társadalomnak. Elkerülhetjük a katasztrófát, és a jóléti államot igazságosabb, tisztességesebb, hatékonyabb intézményekkel helyettesítjük, amelyek jobban segítik a bajba kerülteket. A feladat, hogy békésen és rendezetten végrehajtsuk az átmenetet az államtól generált függésből a szabadságba és függetlenségbe; a tartósított szegénységből a felfelé irányuló mobilitás felé; a klientelizmusból a tevékeny állampolgárok világába – nos, ez arra a nemzedékre hárul, amely most lép a felnőttkorba. Az előttük járók cserbenhagyták őket. Az ő dolguk lesz, hogy a közéleti vitában és politikaformálásban való módszeres és konstruktív részvétel útján kifejezzék jogos haragjukat szüleik pazarlása, felelőtlensége és meggondolatlansága miatt, akik azt gondolták, a halogatással megszüntethetik a problémát. Most van az az idő, amikorra ők halogatták a megoldást, és tovább már nem lehet halogatni. A jóléti állam ideje lejárt. A jóléti állam után A jóléti állam válságba jutott. A nevében tett ígéretek a vágy­gon­ dolkodás és a közönséges hazugság vegyülékei. A jóléti állam hatalmi gépezetként hódított teret: felváltotta, kiszorította és szétzúzta 68

az önkéntes és részvételi intézményeket; legyengítette és atomizálta a társadalmakat, aláásta a személyes felelősséget; függőséget és patrónusrendszert állított a függetlenség és a jogok helyébe. Elbitorolta az állampolgároktól a saját jólétükért viselt felelősséget, és kliensekké, vazallusokká, alattvalókká, kérelmezőkké alacsonyította őket. A jóléti állam ideológiája a folyamatok és a következmények összezavarásán alapul. A jóléti állam hívei azt hirdetik, hogy nemes kimenetelre, nemes eredményekre törekszenek, de alig fordítanak figyelmet az eljárásokra, amelyek révén eljuthatnánk hozzájuk. Még a magukat liberálisnak vallók közül is sokan, akik azért dolgoztak, hogy felszámolják a hatalom és leigázás rendszereit, amelyek a múltban elnyomták az embereket, még ők is elkezdtek hinni abban, hogy a jótékony kimeneteleket törvényekkel elő lehet idézni. Herbert Spencer a kialakulóban lévő jóléti államok „szociál­ liberalizmusát” annak idején „új toryzmusnak” hívta, vagyis újfajta konzervativizmusnak, mivel ezek az államok a társadalmi kontroll konzervatív, hierarchikus módszereit vették át az általuk liberálisnak vélt célok megvalósításában. „A közjó elérése a régebbi idők liberális intézkedéseinek közös külső, feltűnő vonása lévén (amikor is mindig a kötöttségek lazításával érték el), úgy alakult, hogy a közjót a liberálisok nem mint olyan célt követték, amely közvetett úton érhető el a kötöttségek oldásával, hanem mint közvetlenül elérendő célt. És mivel a cél közvetlen elérésére törekedtek, olyan módszereket alkalmaztak, amelyek gyökeres ellentétben voltak az eredetileg használt módszerekkel.”61 Így távolodott el a szociálliberalizmus az autentikus liberalizmus­ tól, amit ma gyakran, mint „klasszikus liberalizmust” emlegetnek. A reform fókuszába az elvek, szabályok és intézmények helyett olyan próbálkozások kerültek, amelyek közvetlenül óhajtottak ered69

ményeket elérni, kényszerítő erő alkalmazásával. Holott a folyamatok kimenetele csak a legritkább esetben választás kérdése. Rendes körülmények között az eszközöket választjuk ki (így a szabályokat és eljárásokat is), nem pedig az eredményt, remélvén, hogy az eszközök a kívánt eredményt fogják meghozni.62 Amikor a politikusok elfelejtik, hogy az eszközök is számítanak – ami az emberi együttműködés esetében az ösztönzők fontosságát jelenti, s azt, hogy nincs olyan varázspálca, amelyet a világ fölött megsuhogtatva közvetlenül érhetnénk el a kívánt eredményeket –, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a ránk kényszerített programoknak rettenetes akaratlan következményeik lesznek. Gyorsan közeledik a nap – néhány országban már el is jött –, amikor a jóléti állam nem szándékolt következményei félreérthetetlené válnak. Ideje véget vetni az illuzionista show-nak, elhúzni a függönyt, és megmutatni, hogy a mágusok csupán politikusok és bürokraták – közönséges emberek, mint mi valamennyien. Azoknak, akik hisznek az ember erkölcsi értékességében, méltóságában és jogaiban, egyet kell érteniük a klasszikus liberális Benjamin Constant nézetével: „[A hatalom birtokosai] nagyon is készek arra, hogy megkíméljenek mindenféle bajoktól, kivéve attól, hogy fizetnünk és engedelmeskednünk kell! Azt mondják nekünk: végül is mi légyen fáradozásaitok célja, munkálkodásotok indítéka, minden reményetek tárgya? Vajon nem a boldogság? Nos, bízzátok ránk ezt a boldogságot, és mi majd megadjuk nektek. Nem, uraim, nem szabad rájuk bíznunk. Mindegy, mennyire megható az ilyen gyengéd fogadalom, inkább kérjük arra a hatóságokat, hogy maradjanak meg határaik között., Korlátozzák magukat az igazságosságra. A saját boldogságunkért viselt felelősséget nekünk magunknak kell vállalnunk.”63

70

Az eddig ismert jóléti államok a bukás felé tartanak. Ideje felkészülnünk arra, ami utánuk jön. Ha a szellemi és politikai vezetők azon erősködnek, hogy egyre több állami beavatkozásra van szükség a korábbi állami bevatkozások nyomán támadt gondok megoldására, társadalmaink tovább csúsznak lefelé a csókosrendszer, a populista tekintélyelvűség és az egyre újabb megszegett ígéretek lejtőjén. Mire van szükség? Több szabadságra, több választási lehetőségre és arra, hogy jobban figyeljünk arra a botrányos igazságtalanságra, hogy a mai szavazóknak juttatott kedvezmények miatt keletkező adósságot a jövőbeli adófizetőkre terheljük. Az erő nem pótolja a szabadságot; és nem eredményez sem biztonságot, sem boldogságot, sem bőséget, sem békét.

71

A kölcsönös segítség fejlodése David Green Bár gyakran az ellenkezőjét állítják, az öngondoskodáson és a jótékonyságon kívül más alternatívája is van a jóléti államnak. A kölcsönös segítség vagy önsegélyezés, mint azt David Green történész-politikatudós elemzése szerint a „baráti társaságok” példázzák, szolidaritást, segítséget, egészségügyi és egyéb jóléti juttatásokat nyújtott, és keretet adott az erkölcsi értékek terjesztéséhez. David Green a Civitas levű londoni intézet alapító-igazgatója. Az intézet célja a civil társadalom kutatása. Könyveiben Green kimutatja, hogy az állam égisze alatti egészségbiztosítás (Nagy-Britanniában 1911-ben kezdték bevezetni) és a jóléti állam más elemei hogyan ásták alá a baráti társaságok hálózatát. A következő fejezet: részlet Az újragondolt civil társadalom – a politika nélküli jólét újrafelfedezése (Reinventing Civil Society: The Rediscovery of Welfare Without Politics. Civitas, London, 2000) című könyvéből.

A jóléti ellátórendszerek történetének összefoglalásai többnyire a kormányzati részvétel növekedésével azonosítják a jóléti szolgáltatások fejlődését. Az évek során a jóléti állam kitöltötte a piac állítólagos hézagait. Ha azonban alaposan megvizsgáljuk a forrásokat, kiderül, hogy a valóság egészen más. Azokat az embereket, akik szükséget szenvedtek, mert – akár tartósan, akár átmenetileg – nem tudtak eleget keresni, hogy eltartsák magukat, sokféle módon támogatták. A család és a szomszédok is betöltöttek ilyen szerepet, de mivel a segítségük nem volt formalizált, és nem maradtak fenn róla dokumentumok, a történészek hajlamosak alábecsülni őket. Fontos volt a jótékonykodás is, ezért gyakran feltételezik, hogy a jóléti állam előtt a szervezett jóléti ellátás a jótékonysági egyesü72

letekre hárult. De valójában a rászorulókon való segítésnek messze a legelterjedtebb módja az önsegélyezés volt. Nagy-Britanniában a baráti társaságok voltak a legfontosabb szociális ellátók a XIX. században és a XX. század elején.64 A baráti társaságok önkormányzattal rendelkező, kölcsönös segélyezési egyesületek voltak, amelyeket kétkezi munkások alapítottak a váratlan nehézségek enyhítésére. Vezérgondolatuk élesen különbözött a filantrópiától, amely a jótékonysági munka lényege. A kölcsönös segélyezési egyesületeket nem egy embercsoport működtette azzal a szándékkal, hogy segítsen egy másik embercsoporton, hanem egyének szövetkeztek azzal az eltökéltséggel, hogy ha a szükség úgy hozza, segítenek egymáson. A segítségadás sohasem nagylelkűség, hanem jogosultság kérdése volt: minden tag a közös pénztárba való rendszeres befizetéssel érdemelhette ki, és az a kötelezettség igazolta erkölcsileg, hogy ha másvalaki került szorult helyzetbe, ugyanígy segíteniük kellett rajta. A mozgalom helyi egyesületek formájában kezdődött, amelyek faládában vagy fémkazettában tartották a befizetett pénzt, de a XIX. század folyamán fokozatosan országos szövetségek alakultak ki több százezer taggal, gondosan kezelt befektetésekkel. A XIX. században és a XX. század elején a legtöbb család büszke volt rá, hogy el tudja tartani magát, de a bérek olyan alacsonyak voltak, hogy ha a kenyérkereső megbetegedett vagy meghalt, annak minden esetben szűkölködés volt a következménye. Ez a kegyetlen valóság formálta ki a kölcsönös segítség filozófiáját. A XX. század első éveiben a baráti társaságok már hosszú múltra tekinthettek vissza, amikor is szociális és segítségnyújtó egyesületekként működtek, valamint olyan szolgáltatásokat is nyújtottak, mint a táppénz – ha a kenyérkereső betegség, baleset vagy öregség miatt nem tudta hazavinni a bérét –; az egészségügyi ellátás a pénztártagnak és családjának; a temetési segély; az elhunytak özvegyeinek és árváinak segítése pénzben és tettekkel. Az orvosi ellátásról rendszerint úgynevezett lodge vagy branch doctorok (az egylet által szerződtetett 73

orvosok) gondoskodtak, akiket a tagok szavazás útján választottak ki, de a nagyobb városok többségében „orvosi intézetek” is voltak, amelyek a mai szakorvosi központok feladatait látták el. Az egyesületek olyan támogatási hálózatot is létrehoztak, amelyek lehetővé tették, hogy a tagok városról városra utazhassanak munkát keresve. Az egyik legrégebbi ilyen szervezet a Kocsisok Testülete volt, amit még 1555-ben alapítottak a skóciai Leith-ben, de a társaságok száma a XVIII. században kezdett rohamosan nőni. A taglétszám növekedése az egész XVIII. században folytatódott. Sir Frederic Eden 1801-ben úgy becsülte hivatalos megbízásból készített tanulmányában, hogy az akkori 7200 társaságnak az ország akkori kilencmillió lakosa közül 648 000 felnőtt férfi volt a tagja. Ez az adat összevethető a szegénytörvény végrehajtásáról szóló 1803-as jelentéssel, amely szerint csak Angliában és Walesben 9672 társaságnak 704 350 tagja volt.65 Mire az 1911-es nemzeti biztosítási törvény értelmében a kormány bevezette a 12 millió emberre kiterjedő kötelező társadalombiztosítást, már legalább kilencmillió emberről gondoskodtak a bejegyzett és nem bejegyzett önkéntes biztosító egyesülések, főként a baráti társaságok. A törvény meghozatala előtti utolsó teljes évben, 1910-ben csak a bejegyzett baráti társaságoknak 6,6 millió tagjuk volt. A megelőző harminc évben a tagság gyorsuló ütemben nőtt.66 1877-ben 2,75 millió fő tartozott az ilyen egyesülésekbe, tíz évvel később 3,6 millió; a növekedés éves átlagban 85 000 fő. 1897-re a létszám elérte a 4,8 milliót, a megelőző évtizedben tehát 120 000 volt az átlagos növekedés, majd 1910-ig 140 000. Ennek a fellendülésnek a csúcspontján avatkozott be az állam, s alakította át a baráti társaságokat a kötelező társadalombiztosítás bevezetésével. A kezdetek A társaságok eleinte rendszeresen – többnyire kocsmában – összejáró férfiak helyi csoportosulásai voltak. Mindegyik tag rendszeres 74

hozzájárulást fizetett, ezzel – megegyezés alapján – különféle juttatásokra tarthatott igényt. A társaságok egy része év végén, gyakran karácsony előtt felosztotta a többletet, ha volt; mások átvitték a következő évre. Némely társaságnak nem volt írott szabályzata; mások részletes szabálykönyv alapján működtek. Mind autonóm társulások voltak, és tagjaik számára ez az önkormányzati jelleg volt az egyik legvonzóbb tulajdonságuk. Olyan szervezetek voltak, amelyeket villámgyorsan lehetett a tagság felmerülő szükségleteihez adaptálni. Amikor a kormány bevezette a regisztrációs rendszert, nagyon sok társaság inkább nem jegyeztette be magát, mert ezzel törvényes korlátozásnak vetette volna alá alkalmazkodóképességét. Mint P. H. Gosden, a baráti társaságok legkiválóbb kutatója megállapítja: „Ha a tagok többsége a befizetések egy részét egy évente egyszer megtartandó lakomára akarta költeni, nem volt kedvük olyan helyzetbe hozni magukat, hogy a kormányzat megbízottjai megakadályozhassák őket ebben.”67 Sok korai társaság felosztó alapon szerveződött, vagyis mindenki egyforma összeget fizetett be a közös pénztárba, és ha a kifizetések után maradt még valami az év végén, azt egyenlő arányban osztották fel a tagok között. Az ilyen társaságok a XX. század elejéig megőrizték népszerűségüket, bár hamar kiderült, mik a hátrányaik. Először is a felhalmozott tőke hiánya azt jelentette, hogy néha kifogytak a pénzből, másodszor pedig azt, hogy mivel a tagságot évenként kellett megújítani, az év végén nemegyszer kizárták a súlyos betegeket. Ezek a hiányosságok vezettek oda, hogy nagyobb föderációk alakultak, amelyek egyesítették tartalékaikat, és a tagság addig maradt érvényben, amíg valaki fizette a díjat. A föderációk kialakulása már a XIX. század elején megkezdődött, és „társult rendeknek” nevezték őket. Mire a baráti társaságok helyzetének áttekintésére 1874-ben létrehozták a királyi bizottságot, harmincnégy társult rend működött a szigetországban, egyenként legalább ezer taggal. A Ritka Madarak Manchesteri Egysége és az Erdőmunkások Ősi Rendje összesen csaknem egymillió tagot számlált. 75

A föderációk megjelenése mélyreható változásokkal járt a tár­sa­ságok belső irányításban. A korai egyesületekben az volt a legfőbb íratlan szabály, hogy mindenkinek egyenlő beleszólása kell hogy legyen a közös döntésekbe. És minthogy az összes tag egyetlen helyen is összeülhetett, a rendes szokás az volt, hogy a döntéseket a közgyűléseken hozták. Ezek a korai gyűlések nemcsak a döntéshozatalt szolgálták, hanem a közösség jó hangulata is cél volt, mint azt a korabeli szabályzatok tanúsítják. Kivétel nélkül mind rendelkeztek a rendfenntartásról éppúgy, mint a sör kiosztásáról. A kétkezi munkások korai intézményeiben az önigazgatás többféle módszerét találták ki. Az első a referendum volt: ha a tagok nem is tudtak összegyűlni egyetlen helyen, mindegyikük szavazhatott. Egy másik változatban helyi vezetőket választottak meg, és az irányító hatalom egyik területi választmányról a másikra szállt. A harmadik: a küldöttgyűlés minden tagját szorosan kötötték a saját választóiktól kapott instrukciók. A negyedik esetben afféle képviselőgyűlést választottak, ahol a tagok szabadon szavazhattak legjobb tudásuk, tájékozottságuk és választóik általuk ismert kívánságai vagy érdekei szerint. Fokozatosan kialakult a szövetségi struktúra három szintje: a helyi szervezet, a kerület és az „egység” – ebben a jelentős helyi autonómia egyesült a kerületi és egységes (országos) szintű képviselettel. A társult rendeken belül a helyi szervezetek – amelyeket a Ritka Madaraknál páholynak, az Erdőmunkásoknál kamarának hívtak – kiterjedt jogkört tarthattak meg maguknak, bár a végső döntéshozatal joga az éves vagy kétévenként megtartott országos gyűlést illette. A legfontosabb tisztségviselő a főtitkár volt, aki néha ezt a címet viselte, máskor hol levelező titkárnak, hol állandó titkárnak, hol a magas kamara írnokának hívták. Semmi sem akadályozta, hogy akármelyik résztvevő a legmagasabb tisztségre emelkedjék. A társaságok erre is büszkék voltak:

76

„minden egyes tag jogait aggályosan tiszteletben tartjuk és megóvjuk; minden egyes embernek azonos jogai és kiváltságai vannak; az érdem az egyedüli eszköz a becsületben álló tisztségek elnyerésére, és nem hagyjuk, hogy bármilyen mesterséges korlát visszatartsa az erényt és tehetséget a hozzá méltó magas állás elfoglalásától.”68 Csak a XIX. század későbbi évtizedeiben jelent meg a helyi szervezetek és az országos egység között egy közbülső szervezeti szint is. Hasznosnak találták ugyanis, ha a halálozás utáni kifizetések fedezetét jobban szétterítik az egyes szervezetek között, hiszen egyetlen kis pénztár tartalékai néhány gyors egymásutánban bekövetkező halál esetén is kifogytak volna. A kockázat szétterítése céljából sok egyesület kerületi struktúrát alakított ki. Mindegyik kerület közvetlenül a központi igazgatás nevében intézkedett, de az egyes helyi szervezetek képviselőiből alakított bizottság irányította. A kerületek nemcsak a temetkezési segélyekről gondoskodtak, hanem köztes fellebbviteli bíróságként is működtek, ellenőrizték az egyes páholyok munkáját, vizsgálták a könyvelésüket, és ha kellett, beavatkoztak. A páholyoknak ugyanúgy be kellett küldeniük az éves mérlegüket és jelentésüket a kerületnek, mint a központi testületnek.69 Több szervezetnek azonban ellenére volt a plusz kontroll, amit a kerületi rendszer jelentett, és inkább nem társultak senkivel. A XIX. század közepén már jócskán előrehaladt az a folyamat, amely a részvételi demokrácián alapuló helyi egyesületektől a háromszintű szerkezetig, a képviselőgyűlésig és a főállású végrehajtó főtisztviselőig vezetett. De a tiszta demokrácia eredeti eszménye továbbra is nagy erővel hatott, és gyakran ez volt a mérce, amely szerint megítélték a döntéshozó struktúrában javasolt változtatásokat. Az autonóm helyi betegsegélyző egyletek fénykorában rendszerint úgy tartották, hogy mindenki egyformán alkalmas a tisztségek viselésére – ez általános meggyőződés volt a munkásosztálybeli szervezetekben, főleg újkorukban. Így például a Clarion vezércikkében, 77

amely nem sokkal a Független Munkáspárt 1893. évi megalakulása után látott napvilágot, a szerkesztő (aki Sidney Webb szemében a párt legbefolyásosabb tagja volt) így vélekedett: „Elfogadható bizonyossággal állíthatjuk, hogy ami a tisztségviselők és küldöttek, például bizottsági tagok és parlamenti képviselők mindennapos feladatait illeti, bármely talpig becsületes átlagpolgár kellően okos lehet minden szükséges feladat ellátására… Egy év szolgálat után vonuljon vissza minden tisztségviselő, és válasszanak helyükre újakat.”70 A baráti társaságok sokat megőriztek ebből a szellemből, és hosszú évek során olyan struktúrák alakultak ki, amelyekben kiegyensúlyozódott a szervezeti feladatok kompetens végrehajtása iránti igény és az egyes tagok maximális részvételének szándéka. A társaságok és a részvételi demokrácia A baráti társaságok azért kiváltképp érdekesek számunkra, mert arra törekedtek, hogy az egyes tagok ellenőrzési jogának magas fokát egyesítsék a hatékony igazgatással. A jóléti államot gyakran a túlzott központosítás miatt bírálják, ám ezzel a problémával nemcsak a kormányzatok szembesültek. Mihelyt a társult rendek megszűntek pusztán helyi egyesületek lenni, a központ és a helyi szervezetek közötti hatalmi egyensúly mindig vitás kérdésnek számított. A baráti társaságok számos egyedi megoldást dolgoztak ki erre a problémára, olyanokat, amelyek minimálisra csökkentették a költségeket, és maximalizálták a nagyfokú részvételből adódó előnyöket. Az Erdőmunkások azt az alapelvet választották, hogy minden törvényes hatalom „a Tagok összességéből ered, és velük kezdődik”. A tagokban rejlő hatalom – így az Erdőmunkások első magyarázata – olyan, mint „a napfény, velük született, eredendő, belső, és semmi emberi nem korlátozza. A Hivatalainkban rejlő hatalom csak kölcsönvett, átruházott erő, s korlátozza a Tagok szándéka, 78

mivelhogy övék, és minden tisztségviselő nekik felelős.” A helyi szervezetben („ág”-ban) minden Erdőmunkás egyenlő jogokat élvez: „A Kamarában és a törvény előtt egyik ember sem nagyobb a másikánál. Mindenki a tökéletes egyenlőség elve szerint gyűlik ott össze… Nincs olyan magas poszt, amelyre akár a legszegényebb ne törekedhetne; nincs olyan szerény feladat, amelyhez akár a leggazdagabb le ne ereszkedne. Az irányító ész, a hatalom gyakorlásának képessége illő szerénységgel, de megkívánt határozottsággal is egybekötve, az olyan személyes viselkedés, amely biztosan kivívja a tiszteletet; ez minden követelmény a hivatal betöltéséhez; és ezekre mindenik Tag bízvást szert tehet.”71 A korai egyesületekben a helyi elnöknek jogában állt, hogy vétségekért megbírságoljon tagokat, és a társult rendek is követték ezt a mintát. Guisborough városában az Öreg Apátság nevet viselő Erdőmunkás Kamara „főerdésze” felhatalmazást kapott, hogy három penny bírságot rójon ki, ha egyik tag a másik szavába vágott, illetve hat pennyt káromkodásért, goromba vagy sértő beszédért.72 Ugyanekkor a korai egyesületekhez hasonlóan a föderációk is módfelett tisztában voltak azzal, mennyire fontos annak a megakadályozása, hogy a vezető tisztségviselők visszaéljenek a hatalmukkal. A társaságok többsége a beiktatási ceremónián emlékeztette az új vezetőt az elvárásokra. Az Erdőmunkások főerdésze például a következő esküt tette le, amikor hivatalba lépett: „Én, [név], ezennel ünnepélyesen megígérem és kinyilvánítom előttetek és jelenlévő Testvéreink előtt, hogy mindent, mi hatalmamban áll, megteszek a Kamara általános jólétének, békes­ségének és összhangjának megerősítéséért, és vállalom, hogy pártatlanul cselekszem minden olyan ügyben, amely ama hivatallal kapcsolatos, amelyre most kijelöltettem.”73 79

A társaságok nem alapoztak mindent csupán az erkölcsi érzékre. Szabályok írták elő, hogy a vezető mit tehet meg, és mit nem. Az Erdőmunkások „általános törvényei” például úgy rendelkeztek, hogy ha a vezető tisztségviselő úgy áll fel székéből, hogy „nem kér engedélyt az összegyűlt testvérektől, vagy nem gondoskodik arról, hogy hozzáértő ember legyen az utódja”, vagy nem hajlandó szavazásra bocsátani „valamilyen törvényes úton megtett javaslatot”, akkor, hacsak a vétség nem „olyan súlyos, hogy felvetődjék miatta leváltásának lehetősége”, öt shilling bírságot fizet az első, tíz shillinget a második vétség után, és ez az összeg fokozatosan huszonegy shillingig emelkedhet.74 Jó néhány társaságnál a páholy megnyitásának szertartása ugyancsak arra szolgált, hogy visszafogja a tisztségviselők esetleges hatalmi törekvéseit. A Manchesteri Egységben minden egyes gyűlés előtt minden tisztviselőnek ünnepélyesen ki kellett nyilvánítania, milyen kötelességek teljesítésével tartozik a páholytagoknak. A pénz­ügyi titkárnak például ezt kellett felsorolnia: „tisztességesen és pártatlanul vezetni a be- és kifizetéseket az egyes tagok és a páholy között; megmagyarázni és pontosan kimutatni az állásukat, valahányszor valamelyiktek vagy a Páholy többsége megkívánja; és amennyire képességeimtől telik, áttekinthető és érthető módon vezetni a könyveket.”75 A korai egyesületekben rotációs alapon töltötték be a tisztségeket, hogy megosszák mind a terheket, mind a hivatallal járó előnyöket, de a rotálás hamarosan átadta helyét a választásnak. A Manchesteri Egységben például – kivéve a pénzügyi titkárt, aki a páholy tartós egyetértésével töltötte be állását – a tisztségviselőket fél- vagy egy évenként megtartott választásokon váltogatták.

A demokrácia gyakorlópályái Mindegyik baráti társaságnak megvoltak a sajátosságai. De a társult rendeknek volt egy közös hagyományuk, és a legtöbb szempont80

ból jól össze lehet hasonlítani őket. A Manchesteri Egységben az új tag bármilyen kisegítő állást betölthetett: lehetett őr, felügyelő, felvigyázó, kalauz és helyettes titkár. Az őr feladat az volt, hogy az ajtónál vigyázzon, és csak azt engedje be, aki tudja a jelszót. A kalauz átkalauzolta az új tagokat a beavatási szertartáson. A felvigyázó megvizsgálta, hogy a jelenlévő jogosítványával minden rendben van-e, és őrizte a páholy felségjeleit. Mindegyik páholynak volt egy választott titkára és egy pénzügyi titkára. A választott titkár fő feladata az volt, hogy vezesse a gyűlések jegyzőkönyvét. Mindezek a tisztségek – a pénzügyi titkárét kivéve – választásról választásra gazdát cseréltek. A két titkáron kívül minden páholynak még három vezető tisztségviselője volt: a nemes gazda, avagy elnök, az alelnök és a közvetlenül felsőbb nemes gazda. Ezeket a tisztségeket is rendszeresen másmás töltötte be. Úgy tartották, az a jó, ha valamennyi tagnak meg kell kapnia ezeket a tisztségeket – „végig kell a székeket járnia” –, és elvárták, hogy a szerényebb megbízatások ellátásával bizonyítsa képességeit, lépcsőfokról lépcsőfokra emelkedjék. De nem csupán a rotáció volt a norma. A tisztség betöltése tanulási folyamat is volt. És sok kétkezi munkásnak lehetőséget adott olyan önfejlesztésre, amely a munkahelyén hiányzott. De a hat hónaponkénti elnökváltás azzal a veszéllyel is járt, hogy az újonnan kinevezett ember nem lesz kellően hozzáértő. Hogy kiküszöböljék ezt a kockázatot, és azzal a céllal, hogy mindig rendelkezésre álljon, minden nemes gazda két segítőt is kinevezett maga mellé. Ott ültek a jobb és bal oldalán, és szó szerint súgtak neki az ülések lebonyolítása közben. Hagyomány volt, hogy jobb oldali segítőnek a nemes gazda egy tapasztalt tagot választott ki, aki már betöltötte az elnöki posztot, és járatos volt a szabályokban és procedúrákban. A bal oldali segítő személyes jó barát volt, akinek rendíthetetlen erkölcsi támogatást kellett adnia. Ily módon az irányító hatalomból való nagyfokú részesedést sikerült egyesíteni a hatékony­ sággal. És a fizikai munkások, akik a munkahelyükön esetleg unalmas és érdektelen munkát végeztek, itt kibontakoztathatták tehet81

ségüket, és elégtétellel tölthette el őket a tudat, hogy megteszik a magukét a kölcsönös szolgálat eszményének megvalósításáért – ez az eszmény volt a baráti társaságok mozgalmának ihletője. Az a tag, aki már betöltötte a páholybeli pozíciókat, magasabb tisztségeket is kaphatott. Aki ellátta mind a négy alacsonyabb megbízatást, azaz megkapta a kis fokozatokat, majd szolgált mint alelnök, gazda, közvetlenül felsőbb gazda, az jelöltethette magát a felsőbb gazdai vagy bíbor fokozatra. Ha sikerült elnyernie, a felsőbb gazdáék páholyának tagja lett, és már kerületi és „egység”-szinten is betölthetett hivatalt. A kerületi vezetők titulusai a következők voltak: kerületi titkár, kerületi nagymester, kerületi helyettes nagymester, és közvetlenül felsőbb kerületi nagymester. A kerületi szint fölött volt a nagymester, a helyettes nagymester és a közvetlenül felsőbb nagymester. E tisztségek viselőit évenként választották meg. Az igazgatók tanácsában ez a három vezető kapott helyet, valamint még kilenc ember, akit az éves konferencián választottak meg. Az év leteltével távoztak, de újra is jelöltethették magukat. Mindegyiküktől elvárták, hogy elérjék a bíbor fokozatot. A főtitkár főállású kinevezett volt, a rendes évi konferenciák valamelyikén választották meg, és addig töltötte be az állást, amíg meg voltak elégedve vele. Tisztelet a szabályok és egymás iránt A legfontosabb, legnagyobb társaságoknak kivétel nélkül alaposan kidolgozott szabályzatuk volt, s ezt szinte vallásosan tisztelték a tagságot alkotó kétkezi munkások. A szabályzat mindenkit egyenlőnek tekintett. Ráadásul nem kívülről erőltették a társaságokra, hanem az évek során a tagok maguk alakították; átvettek, adaptáltak új szabályokat, régieket töröltek vagy átdolgoztak, ahogy a változó körülmények megkívánták. Ha némely szabályok korlátozó jellegűek voltak – ami elkerülhetetlen –, akkor a tagok szabad döntéssel fogadták el őket. A baráti társaságok tagjai büszkék voltak a maguk alkotta szabá­82

lyokra. Pontosabban: nem a szabályokra, hanem a bennük megteste­sülő elvekre. A szabályzat tisztázta, mivel kell minden egyes tag­nak hozzájárulnia a közös ügyhöz, mik a jogai, s előírta a tisztség­viselők kötelességeit. Korlátok közé szorította a tisztségviselők hatalmát, és gondoskodott róla, hogy osztozzanak a tisztséggel járó örömökön és terheken. A szabályok továbbá fenntartották az egyes csoportok autonómiáját a kerületeken belül, és az egységek szintjeit a föderációkon belül. A társaságok felett tehát valóban a szabályok és nem az emberek uralkodtak, és ilyen tekintetben kiváló gyakorlópályái voltak az ország demokratikus folyamataiban való részvételnek. Baráti társaságok a századfordulón A XIX. század vége felé, ahogy a feltételek megváltoztak, a társaságok új fajtái jelentek meg. Szokás úgy osztályozni őket, hogy egy részük folyósított betegség esetére támogatást (általános társaságok), mások pedig nem (szakosodott társaságok). A társaságok többségének a táppénz kifizetése volt messze a legfontosabb feladata. 1910-ben, a nemzeti biztosítási törvény bevezetése előtti évben 26 877 különféle típusú társaság működött Nagy-Britanniában, 6 623 000 bejegyzett taggal. Az általános társaságok a következő kategóriákba sorolhatók: Az általános baráti társaságok tagsága 1910-ben Rendek és helyi csoportok Különálló pénztárak Felosztó társaságok Letéti és Holloway-társaságok

Helyi csoportok vagy társaságok száma 20 580 3117 1335 81

Taglétszám 2 782 953 1 277 185 292909 381 491

Forrás: Beveridge: Voluntary Action, 21. táblázat

A szakosodott baráti társaságok összlétszáma 1910-ben 1 888 178 fő volt, ebből 855 a haláleseti és temetési társaságokhoz; 403 190 hajótörés és más vegyes károk enyhítésére alakult társaságokhoz; 83

329 450 pedig orvosi ellátásról gondoskodó társaságokhoz tartozott.77 Konklúzió A baráti társaságok tehát jó néhány változatban működhettek, létszámuk is nagyban különbözött, és jórészt éppen ebből a rugalmasságból adódott a vonzerejük. Lord Beveridge is megjegyzi a Voluntary Action (Önkéntes cselekvés) című könyvében, hogy a legnagyobb intézmények közül feltűnően sok született meg valamilyen kocsma hátsó termében, ahol munka után tucatnyi ember összegyűlt. Volt, amelyik elhalt, mások sikeresnek bizonyultak. S ezzel – érvelt mellettük Beveridge – megváltoztatták a világot: „Ha valaki egy totalitárius államban vagy olyan szférában, amely állami monopóliummá lett, nincs megelégedve a számára hozzáférhető intézményekkel, akkor csak úgy kereshet megoldást a problémákra, hogy megpróbálja megváltoztatni az ország kormányzatát. Szabad társadalomban és szabad szférában más a megoldás: az elégedetlen egyének, ha új elgondolásuk van, létrehozhatnak egy új intézményt, igényeik szerint. Szabad tere nyílik a kísérletezésnek, a sikernek vagy a kudarcnak: ismétlés az újítás bábája.”

84

Önsegélyezés a szociális jólétért: az amerikai baráti társaságok esete David Beito David Beito történész dokumentumok tükrében mutatja meg, hogyan használták fel az amerikaiak egyesülési szabadságukat arra, hogy önsegélyező társaságok roppant hálózatát építsék ki. A nagy gazdasági válság előtt – az egyházakat leszámítva – az Egyesült Államokban a testvéri társaságok voltak a szociális jóléti szolgáltatások legfőbb forrásai. Taglétszámuk a becslések szerint elérte a felnőtt férfi lakosság 30 százalékát. Különösen erősek voltak a bevándorlók és az afrikai amerikaiak körében. Eltérően azoktól a konfliktusos viszonyoktól, amelyek a kormányzati jóléti programokból és a magánjótékonyságból fakadtak, a „testvéri” szociális jóléti tevékenység az adományozó és az elfogadó fél kölcsönösségén alapult. Ám az 1920-as évekre a testvéri társaságok és más kölcsönös segélyező intézmények hanyatló periódusba léptek, és soha többé nem kaptak erőre. A hanyatlás sok lehetséges oka között megtalálható a jóléti állam megerősödése, a biztosítások restriktív állami szabályozása és a magánbiztosítók jelentette konkurencia. David Beito az Alabamai Egyetem, Tuscaloosa történészprofesszora. Könyvei többek között: From Mutual Aid to the Welfare State: Fraternal Societies and Social Services, 1890–1967 (Az önsegélyezéstől a jóléti államig, testvéri társaságok és szociális szolgáltatások); Taxpayers in Revolt: Tax Resistance during the Great Depression (Adófizetők lázadása: Adózási ellenállás a nagy gazdasági válság idején); valamint Linda Royter Beito társszerzővel: Black Maverick. T. R. M. Howard’s Fight For Civil Rights and Economic Power (Fekete különutas: T. R. M. Howard küzdelme a polgárjogokért és gazdasági hatalomért. Jelen tanulmány bővebb változata a Critical Review-ban jelent meg, Vol. 4, No. 4 (1990), 709–736.

85

A tömérdek felmutatható példa közül – az egyházi, rokoni, szomszédsági támogatások formái mellett – a testvéri társaság az egyik legizgalmasabb, és a jóléti rendszerek történetírói kevés témát hanyagolnak el annyira, mint éppen ezt. A jóléti állam eljöveteléig a szociális-jóléti szolgáltatások terén csak az egyházak vetekedtek a testvéri társaságokkal. 1920-ban, mintegy 18 millió amerikai volt tagja a testvéri társaságoknak, azaz a húsz év fölötti lakosságnak csaknem 30 százaléka.78 A testvéri társaságokat a saját tagjaik irányították, és decentralizált alapon, helyi páholyokba szerveződtek. Gyakran egyfajta titkos rituálé is hozzátartozott a működésükhöz, amely sajátos nyelvezetből, szertartásokból és más hagyományokból állt. A legtöbb tag különben nem hitt a rituálé „mágikus” jellegében. Fő rendeltetése az volt, hogy szórakoztassa a tagokat, és mércéje legyen a szolidaritásuknak. Számtalanszor előfordult, hogy a páholy (tombolái, süteményvásárai, ünnepségei, kirándulásai révén) a szűkebb nagyvárosi szomszédságok és kisvárosok társadalmi életének középpontjába került. S ami ugyanennyire fontos: tagjainak és családjuknak a szociális jólétet szolgáló kölcsönös segítség kiterjedt rendszerét nyújtotta.79 Bár eléggé elmosódik a választóvonal, a testvéri társaságokat két csoportba lehet sorolni: voltak titkos társaságok és testvéri biztosítótársaságok. A fő különbség inkább a hangsúlyokban volt, nem a tartalomban. A titkos társaságok az önsegélyezés társas és informális összetevőire szakosodtak. A legnagyobb csoportok közé tartoztak a szabadkőművesek, az Elks (Vapitik) és az Odd Fellows (Ritka Madarak). A szabadkőművesek létszáma elképesztően nagy volt – 1930-ban a fehér férfi lakosság 12 százaléka! Ezzel szemben az 1930-as évekig a szakszervezetek ritkán foglalták magukba a munkaerő-állomány több, mint 10 százalékát. Mint a titkos társaságok többsége, a szabadkőművesek is kerülték az írásos szerződést és a tagok biztosítására vonatkozó szabályozott garanciákat. Ahogy Lynn Dumenil írta: „A szabadkőművesek szóvivőit még a pusz86

ta lehetősége is elborzasztotta annak, hogy valaki nyereséghajhász céllal léphet be a társaságba, és ismételten hangsúlyozták, hogy a szabadkőműves-fogadalmakhoz az is hozzátartozik, hogy a beavatottat nem befolyásolja a személyes nyereségvágy.”80 Az efféle hivatalos kötöttségek ellenére a titkos társaságok az egész amerikai történelem során a kölcsönös segítségadás fontos csatornái voltak. A becsülettel övezett szabadkőműves biztos lehetett abban, hogy ha kéri, a rend nemcsak hogy fizeti a temetését, hanem méltóságteljes, díszes szertartásról is gondoskodik. Ha megbetegedett, és rászorult a pénzre, többnyire számíthatott arra, hogy páholytársai gyűjtőkalapot tesznek az oltárhoz, vagy éppen beteglátogató bizottságot neveznek ki. A tagság megnyitotta az utat a jobb álláshoz és üzleti lehetőségekhez. Egy régi szabadkőműves, Samuel Gompers, akit az utókor inkább, mint az Amerikai Munkaszövetség elnökét ismer (AFL; a legnagyobb szakszervezeti szövetség – a ford.), rendkívül tanulságos incidensről számolt be visszaemlékezésében. 1897-ben, az utcán sétálva találkozott egy idegennel, aki történetesen páholytestvére volt. Szabadkőműves üdvözlés után az idegen bevallotta, hogy egy bányatársaság őt bérelte fel a szakszervezeti vezető megfigyelésére. Ezután átadta Gompersnek a róla készült fényképek negatívjait. Gompers felidézte: „gyakran kiderült, hogy a szabadkőműves rendhez tartozásom védelmet jelent a számomra.”81 Volt egy jobban látható oldala is a titkos társaságok önsegélyző programjainak. A XIX–XX. század fordulóján a nagyobb rendek közül több is programokat indított árvaházak, valamint az idős tagokat és házastársaikat befogadó otthonok építésére. 1929-ig a szabadkőművesek 39, a Ritka Madarak 47 csoportja épített idősotthont. 1914-ben a szabadkőműves-otthonok fejenként több mint 1800 dollárt költöttek a lakóikról való gondoskodásra. Bár ebben a korban még nem volt társadalombiztosítás, kevés otthont kellett az utolsó férőhelyig megtölteni.82 Általánosságban véve a testvéri biztosítótársaság intézményének 87

nagyobb jóléti kihatása volt, mint a titkos társaságoknak. A két típusban közös volt a páholy alapú szerveződés, a szertartások fontossága, és a formalitások nélkül, kölcsönös segítség. A legfőbb különbség az volt, hogy a testvéri biztosítótársaságok szabályos biztosításokat ajánlottak fel tagjaiknak. A testvéri biztosítási védelem sarokköve a haláleseti kifizetés volt (lényegében egyfajta életbiztosítás), amit az elhunyt tag által megjelölt kedvezményezettnek fizettek ki. „A gazdagok nagy társaságoknál kötnek biztosítást, hogy egy egész vagyont hagyjanak hátra – állapította meg egy 1910-es cikk az Everybody’s Magazine-ban –, a szegények a testvéri rendekben kötnek biztosítást, hogy kenyérről és húsról gondoskodjanak. Ez a biztosítás az ínség, a szegénység, a jótékonyságra szorulás és a megaláztatás ellen van.”83 A testvéri biztosítótársaságok által nyújtott kölcsönös segélyezés nagy részéről – a titkos társaságokéhoz hasonlóan – nincs feljegyzés. Lényegében az összes ilyen társaság, függetlenül etnikai vagy osztályösszetételétől, ismételten hangsúlyozta, hogy a „fivérek” és „nővérek” megsegítése az egyes tagok felelősségi körébe tartozik. Ebben a témában az Amerikai Modern Favágók (amely „felebarátoknak” hívta tagjait, a páholyokat pedig „táboroknak”), 1934-ben azt írta: „Pár dollár itt, egy kis summa ott, segítségül egy bajtól sújtott tagnak, hogy talpra állhasson, vagy személyes pénzügyi válság idején megmaradjon védettsége; egy beteg felebarát búzájának learatása, piacra szállítása, téli tüzelőjének felfűrészelése vagy új házának felépítése az éjféli tűzben elpusztult régi helyett – ily módon munkálkodott a testvériség, egymillió tagjával a 14 000 táborban.” Peter Roberts szociológus számolt be arról, hogy a századfordulón a pennsylvaniai szénbányászok testvéri társaságai sorra rendezték a tombolákat, hogy segíthessenek azoknak a tagoknak, akik tovább betegeskedtek a megszabott „táppénzes” időnél.84 A történeti információk legjobban hozzáférhető forrása (legalábbis a nagyobb társaságokról) az Országos Testvéri Kongresszus (NFC) irattára. A Kongresszushoz tartozó társaságok 1919-ben 88

több mint kilencmillió taggal és 120 000 páhollyal büszkélkedhettek. Az átlagos haláleseti kifizetés 1100 dollár volt (havonta kb. 91 dollár), nagyjából ugyanannyi, mint egy korabeli amerikai munkás évi átlagos fizetése.85 A kisebb társaságok (amelyek közül soknak csak helyi bázisa volt, és nem csatlakoztak az NFC-hez) gyakran kisebb összegeket fizettek ki halál esetén. Hogy pontosabb képet kapjunk a haláleseti kifizetések átlagos összegéről, számos helyi dokumentumot, tanulmányt kellett megvizsgálnunk. Az egyik leghasznosabb az a részletes felmérés, amelyet a munkabérből élő chicagói családok életbiztosításairól készített 1919-ben Illinois Állam Egészségbiztosítási Bizottsága. Kimutatásuk szerint a férjek 74,8, a feleségek 58,8 és a 14 év alatti gyermekek 48,8 százalékának volt életbiztosítása. A férjek a biztosításoknak valamivel több, mint a felét a testvéri társaságokban kötötték. Átlagos összegük 768 dollár volt, ez havi átlagban 64 dollárnak felel meg. Ebbe nem számították bele azt a sok személyt, akinek magáncégeknél és testvéri társaságokban is voltak biztosításai.86 Közös vonás, hogy a társaságok lehetővé tették idős tagjaiknak, hogy kifizetendő biztosításukat vagy egy összegben, vagy részletekben vegyék fel. A kedvezményezettek gyakran valamilyen kisvállalkozást indítottak ebből a pénzből. Mindennek ellenére félrevezető volna a testvéri társaságok haláleseti – azaz lényegében életbiztosítási – kifizetéseit afféle nyugdíjként, azaz a visszavonulás utáni állandó jövedelemként kategorizálni. New York Állam Időskori Biztosítási Bizottságának 1930-as tanulmánya szerint a haláleseti kifizetés általában csak kiegészített más megélhetési forrásokat. A bizottság úgy becsülte, hogy az idősek 43 százaléka önmagáról gondoskodik kisebb munkák, nyugdíj, megtakarítások és más jövedelemformák révén, további 50 százalékot (köztük a háztartásbeli asszonyokat) a család és a barátok támogatnak. A New York állambeli időskorúaknak mindössze 4 százaléka szorult közadakozásra vagy magánjótékonyságra.87 89

Mik a hasonlóságok és a különbségek a testvéri társaságok haláleseti juttatásai és a szegények állami segélyezése között? Az előbbiekhez az adóból finanszírozott juttatások közül az egyes tagállamok anya-ellátásai („anyasági nyugdíjai”) állnak a legközelebb. Bár zömmel csak az özvegyeknek jutott ebből a segélyezési formából, ez volt annak a későbbi szövetségi segélynek az előzménye, amelyet hátrányos helyzetű gyermekek családjai kaptak (Aid to Families with Dependent Children, AFDC). A kedvezményezettek száma és az ellátás összege meg se közelítette a testvéri társaságok kifizetéseit. 1930-ben (az 1921. évi 45 825-höz képest) 93 620 család kapott segélyt az anyasági nyugdíjprogramok keretében – családonként körülbelül havi 22 dollárt. Viszont ugyanabban az évben legalább kilencmillió (többnyire munkásosztálybeli) személynek volt biztosítása valamilyen testvéri társaságnál. Michael B. Katznak az az állítása, miszerint „a közalapokból mindig több segély jutott a rászorulóknak, mint a magánalapokból”, enyhén szólva kétes érvényű.88 Egészség- és baleset-biztosítás a testvéri társaságokban A XIX. század testvéri társaságaiban a biztosítási védelem középontjában a haláleseti kifizetés állt. Ez mindig is így maradt, de az 1900-as évek elején sok testvéri társaság elkezdte bevezetni a formalizált egészség- és baleset-biztosítást is. Becslések szerint 1917-ben 59 kaliforniai testvéri társaságból 45 kínált tagjainak betegség esetére szóló vagy baleseti biztosításokat, Illinois-ban pedig 159-ből 140, bár a valóság nem olyan szép, mint a számok mutatják. Először is, az, hogy hajlandók voltak-e betegségbiztosítást kötni, gyakran az egyes páholyok eseti döntésétől függött. Hasonlóan fontos, hogy még ha volt is táppénzalap, az egyes tagok nemegyszer úgy döntöttek, ők maguk nem fizetnek be. Ha az egyes államokra, illetve városokra kiterjedő vizsgálatok megbízható információt adnak, azt mondhatjuk, hogy a testvéri társaságok tagjainak legföljebb 40 százaléka fizetett be rendszeresen a formalizált betegbiztosítási ala90

pokba. Az ily módon biztosítottak aránya azonban a következő két évtizedben gyorsan nőtt.89 Rendtől (társaságtól) és a konkrét páholytól függően a testvéri egészségbiztosítási kifizetések nagysága, jellege és összetétele nagyon különböző lehetett. A tipikus forma a heti készpénzkifizetés volt. A kaliforniai testvéri társaságok tagjai 1917-ben heti 7–10 dollár táppénzre voltak jogosultak, a maximális jogosultsági idő átlagosan tizenhárom hét volt. Mivel a munkások betegeskedésének időtartama (az elveszett munkanapokat számítva) nem érte el a két hetet, a kedvezményezetteknek csak egy csekély kisebbsége kapott segítséget a rászorultság teljes idejére. Akiknek a biztosítása lejárt (egy-egy évben az egészségbiztosítást kötőknek csak kb. 10 százaléka kért táppénzt), azoknak szokás szerint meghosszabbították a jogosultsági idejét, vagy külön gyűjtést szerveztek.90 A nagy gazdasági válság előtt az egészségbiztosítási piacon a testvéri társaságok domináltak (legalábbis a munkásosztály körében), míg az üzleti alapú cégek messze mögöttük kullogtak. A testvéri társaságok sikerének titka jórészt éppen a civil társasági szervezet adta versenyelőnyökben rejlett. A magáncégektől eltérően abban az irigylésre méltó helyzetben voltak, hogy szemmel tudták tartani a „morális kockázatot”, a biztosítási ágazat rémét. Az egészségbiztosítás terén az számít erkölcsi kockázatnak, hogy az egyes személyek visszaélnek biztosított státuszukkal, és komolytalan panaszokkal, igényekkel túlterhelik a rendszert. Az egészségbiztosítási igény érvényessége, igazságtartalma eléggé szubjektív, nehéz ellenőrizni. Az életbiztosításoknál kevesebb a morális kockázattal járó lehetséges csapda, mert a kedvezményezettek csak akkor kapják meg a pénzüket, ha bemutatják a halotti bizonyítványt. Részben ez magyarázza a testvéri társaságok hegemón helyzetét az egészségbiztosítási piacon jóval azután is, hogy az életbiztosításban már elveszítették előnyüket.91 A testvéri társaságok arzenáljában számos eszköz volt arra, hogy kivédjék az egészségbiztosítás kapcsán felmerülő morális kockáza91

tot. Először is, minden jelentkezőnek orvosi igazolást kellett hoznia jó egészségi állapotáról. Másodszor, ami fontosabb, a magáncégekkel ellentétben a testvéri társaságok nyugodtan támaszkodhattak a tagság szolidaritására. Mint a Kaliforniai Társadalombiztosítási Bizottság megállapította, „»a kölcsönös segítségnyújtás« egyértelműen az esetleges szimulálási szándék ellen hatott. Akinek talán nem lettek volna aggályai egy piaci magáncéggel való szerződéses viszonyban, az sokkal elővigyázatosabb volt egy olyan szervezetben, amelynek pénzügyi helyzete közvetlenül a tagok magatartásától függött”. A testvéri társaságok betegbiztosításainak története igazolja Jennifer Roback történésznek azt a jóslatát, hogy „a morális kockázatot hatékonyabban lehet a csoporton belül kezelni, mint azon kívül (…) Röviden szólva, a kötelezettségek alóli kibújást könnyebben észreveszik olyan emberek, akik ugyanazokat az értékeket vallják, és ugyanolyan hasznossági függvényben gondolkoznak. A biztosítási csoport [vagy testvéri társaság] tagjai egyfajta társadalmi szerződést tartanak be egymás között.”92 A XX. század második évtizedében a testvéri társaságok egészségügyi juttatásai között mind nagyobb szerepet kapott az orvosi kezelés. Csak két példa: Pennsylvania államban a Readingi Erdészek évi 1 dollárért gondoskodtak orvosi kezelésről (úgy is, hogy a doktor házhoz jött), a Sasok Testvéri Rendje pedig 2 dollárért mindenfajta orvosi ellátást garantált, a szülészeti közreműködést és nemi betegségek kezelését kivéve. Kiváltképp a nagyvárosokban gyökeresedett meg a „páholypraxis” intézménye. A New York-i Lower East Side-on csupán a zsidó páholyokkal 500 orvosnak volt szerződése.93 A társaságok, illetve az egyes páholyok szintjén a legkedveltebb módszer az volt, hogy a szerződtetett orvosoknak tagonként és családonként fejpénzt fizettek. Ez az eljárás nem csak halványan emlékeztet a modern egészségügyi ellátó szervezetek működésére. A lehetőség különösen vonzó volt a klientélájukat még csak kiépítő fiatalabb és a mellékállást kereső idősebb orvosok számára. Évekkel 92

később egy korabeli „páholydoktor”, Samuel Silverberg így idézte föl: „a társaság fizetett nekem bizonyos számú páciens után egy bizonyos összeget – háromhavonta ötven centet minden egyes tag után, családokért pedig hetvenöt centet vagy egy dollárt. Mindegyik tagnak joga volt eljönni a rendelőmbe, vagy kihívnia a lakására (…) Egy társasági tag ajánlhatta az orvost a barátjának is, és így az ember felépíthette a praxisát. De azért nehéz munka volt, sok rohangászással föl és le a bérházak lépcsőin.”94 Ahogy a páholypraxis intézménye elterjedt, az ismertebb orvosok egyre rosszabb szemmel nézték, mert féltek, hogy aláássa a díjszabással kapcsolatos előjogaikat. Jellemző egy tekintélyes orvos, H. T. Partree véleménye, aki – Silverberghez hasonlóan – a karrierje kezdetén egy páholynak dolgozott. Szerinte a szerződéses praxis „méltatlan konkurenciát” jelentett. Keserűen jegyezte meg visszaemlékezésében: „Az orvosi szolgáltatás évente és fejenként 1 dollárért járt a tagoknak. Egészen döbbenetesnek találtam a kezelést igénylő betegségek gyakoriságát és sokféleségét. A munka rendkívül kellemetlen volt, és roppantul feldühített, hogy akármelyik páholy (…) akár egy pillanatra is megengedhette magának, hogy orvosi szolgáltatást követeljen ilyen megalázó feltételekkel.” A kaliforniai Shasta Megyei Orvosi Társaság is a professzió ver­ senyellenes félelmét visszhangozta, amikor arra figyelmeztetett, hogy ha nem tartják kordában a páholypraxist, „akkor a szolgáltatásainkat a cipőtisztítók és mogyoróárusok szintéjére értékeli le”.95 Az 1910-es évekre az orvosi társaságok és állami bizottságok országszerte támadásba lendültek, hogy leszámoljanak „a páholypraxis átkával”, vagy legalábbis megnyirbálják a szárnyait. A kaliforniai orvosi társaság küldött-testülete például kizárással fenyegetett minden orvost, akiről kiderülhetett, hogy valamilyen szervezettel olyan családok ellátására szerződött, amelyeknek a havi jövedelme 93

meghaladta a 75 dollárt. New York állam Erie megyéjében a Szerződéses Munkát Felügyelő Bizottság „negatív intézkedéseket” helyezett kilátásba azokkal a szerződéses doktorokkal szemben, „akiket nem lehet meggyőzni tévedésükről”.96 Kölcsönös segítség a bevándorlók, afrikai amerikaiak és nők között Tiszteletre méltó, bár megemlékezésre mindeddig alig méltatott történelmi érdemük a testvéri és egyéb önsegélyező intézményeknek az a szerep, amelyet a XIX. század végén és a XX. század elején a hatalmas bevándorlónépesség beilleszkedésében játszottak. 1900-ban az Egyesült Államok 12 legnagyobb városa lakosságának 40 százaléka külföldi születésű volt, további 20 százalékuk bevándorlók gyermeke. Minden egyes bevándorlócsoport legalább egy, de általában elég sok segítségnyújtó társasághoz fordulhatott lakásgondjával, nyelvtanulás ügyében és munkalehetőségekről való tájékoztatásért.97 A bevándorlók testvéri társaságai – a bevándorló-segélyegyletek közeli rokonai – nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a biztosítottak aránya feltűnően magas volt a bevándorlók csoportjaiban, köztük olyanokban is, amelyek Kelet- és Dél-Európa szegényebb vidékeiről érkeztek. A legnagyobb cseh szervezetek taglétszáma 1918-ban meghaladta a 150 000-et. A Massachusettsi Bevándorlási Bizottság 1914-ben azt állapította meg, hogy minden településen, ahol görög közösség él, legalább két görög egylet működik. Az Illinois állambeli Springfieldben, ahol a teljes olasz népesség még a 3000 főt sem érte el, 1910-ben tucatnyi olasz társaságot számoltak össze. Ám a gyors növekedés ellenére a bevándorlók testvéri társaságairól sokan lesújtóan nyilatkoztak. Különösen fanyalgó volt a századelő úgynevezett progresszív reformereinek a véleménye. Jellegzetes az a nézet, amit Theodore Roosevelt hangoztatott:

94

„Mindezt az amerikai népnek kell elvégeznie a bevándorlók érdekében. Ha a bevándorlók megsegítését ráhagyjuk a külföldi kormányokra, a külföldi egyesületekre, az idegen nyelvet használó és idegen államok érdekében dolgozó sajtóra és intézményekre, és ha megengedjük, hogy a bevándorlók tőlünk idegen csoportokként létezzenek, elkülönülve az ország polgárainak többségétől, akkor keserves gondoknak nézhetünk elébe a jövőben.”98 A testvéri társaság intézményének népszerűsége az afrikai amerikaiak között talán még nagyobb volt, mint a bevándorlók körében. Mivel az afrikai amerikaiak ki voltak rekesztve a legfontosabb fehér hálózatokból, létrehozták párhuzamos szervezeteiket. Howard W. Odum szociológus 1910-ben úgy becsülte, hogy a déli államokban „a fizetős és nem fizetős néger társaságok össztagsága csaknem eléri az egyházak hívőinek létszámát. (…) Nem ritkaság, hogy egyetlen városkában, amelynek nincs ötszáznál több színesbőrű lakosa, tizenöt–húsz páholy alakul, mind más-más rendnek alárendelve.” Odum úgy jellemezte a testvéri társaságokat, hogy az afrikai amerikai „közösségi életnek létfontosságú részei, nemegyszer fókuszpontjai”.99 A legrégebbi és leghíresebb afrikai amerikai társaság a Prince Hall (Fejedelmi Csarnok) Szabadkőműves Rend volt. William Mu­ raskin becslése szerint az 1920-as, ’30-as években a Dél sok kisvárosában a felnőtt fekete férfiak több mint 30 százalékát is fölvehették ebbe a rendbe. A helyi és tagállami páholyok sokféle segítő szolgáltatást nyújtottak, így egészségbiztosítást, árvaellátást, munkaközvetítő irodákat, idősotthonokat is. A Prince Hall-szabadkőművesek névsora jószerivel olyan, mintha az afrikai amerikai történelem Ki kicsodáját olvasnánk: Adam Clayton Powell Jr., Oscar DePriest, Thurgood Marshall, Carl Stokes, Booker T. Washington, W. E. B. Du Bois…100 A szabadkőművesek azonban csak a jéghegy csúcsát jelentették 95

az afrikai amerikai testvéri társaságok világában. Az afrikai amerikaiak létrehozták a Ritka Madarak, a Vapitik és a Pythias Lovagjai párhuzamos verzióját, sok más társaságnak azonban, például az Igazi Reformereknek, a Tabor Lovagjai és Leányainak vagy a Galileai Halászok Nagy Egyesült Rendjének nem is volt fehér megfelelője. 1904-ben a Prince Hall Szabadkőművesei, a Pythias Lovagjai és a Ritka Madarak párhuzamos afrikai változatainak több mint 400 000 tagjuk és 8000 páholyuk volt szerte az országban. Öt évvel korábban – W. E. B. Du Bois becslése szerint – Philadelphia hetedik kerületében a felnőtt afrikai amerikai férfiak legalább 70 százaléka vagy testvéri társaságok, vagy kevésbé differenciált felépítésű önsegélyző, illetve kis biztosítási társaságok tagja volt.101 A testvéri társaságoknak és más kölcsönös segítségnyújtó szervezeteknek köszönhetően az afrikai amerikaiak osztályhelyzetüktől függetlenül hozzájuthattak valamilyen biztosításhoz. Fehér megfelelőiktől eltérően az afrikai amerikai titkos társaságok viszonylag könnyen szolgáltattak élet- és betegségbiztosítást, valamint informális kölcsönös segélyt. Az Illinois-i Egészségbiztosítási Bizott­ ság becslése szerint 1919-ben a chicagói fekete családok 93,5 százalékában legalább egy személynek volt életbiztosítása. Ebben a városban az afrikai amerikaiaké volt a legnagyobb biztosítási arányú etnikai csoport, őket követték a csehek (88,9%), a lengyelek (88,4%), az írek (88,5%) és a honi születésű fehérek (85,2%). Ez a statisztika annál inkább figyelemre méltó, mert az afrikai amerikaiak túlnyomó többsége rosszul fizetett, szakképzettséget nem igénylő állásokban dolgozott, például háztartási alkalmazott volt, vagy nehéz fizikai munkát végzett. Bizonyságot ad arról is, milyen bámulatos ellenálló képességük volt az afrikai családoknak a rasszista szegregáció és a gazdasági marginalitás korában.102 Az afrikai amerikaiak magas biztosítási aránya nem csupán Chicagóra volt jellemző. Egy 1919-es felmérés kimutatta, hogy a Délről Philadelphiába vándorolt családok 98 százalékában (tekintet nélkül jövedelmi szintjükre) egy vagy több személy biztosít96

va volt; több mint 40 százalékuk a testvéri társaságok kereteiben. A Homestead nevű pennsylvaniai bányászvárosban, 1910-ben az afrikai amerikai családok 91,3 százalékának volt életbiztosítása, alig valamivel kevesebb, mint a szláv családoknak (93%), de több, mint a fehéreknek (80%). Isaac Robinowot, az állami öregségi nyugdíjbiztosítás egyik legelismertebb szószólóját annyira lenyűgözték az ilyen és hasonló statisztikai adatok, hogy 1913-ban rámutatott, az afrikai amerikaiak és a bevándorlók azok a csoportok, „amelyek körében az önkéntes társulás révén történő kölcsönös biztosítás gyakorlata a legmagasabb fokra fejlődött az Egyesült Államokban.”103 A testvéri páholy (csak a társadalmi jellemző konnotációi ellenére) nem volt a férfiak monopóliuma. A történészek a kelleténél kevésbé méltatták a páholyokban való nagyarányú női részvételt. Sok testvéri társaságnak volt női társszervezete, a szabadkőműveseknek például a Keleti Csillag, a Ritka Madaraknak a Rebekák. Az egyik legnagyobb olyan testvéri társaság, amelyet csakis nők igazgattak és finanszíroztak, a Makkabeusok Asszonyai volt. Ez „kaptáraknak” hívta a páholyait, és tagjainak többek között anyasági biztosítást kínált. A testvéri rendek sok más módon is segítették a nőket. A legtöbb idősotthon ugyanolyan feltételekkel vette föl a tagok feleségeit, mint magukat a férjeket. Országos statisztika ugyan nem áll rendelkezésre, de a Pennsylvaniai Öregségi Nyugdíjbizottság kimutatása szerint a testvéri és jótékonysági szervezetek idősotthonai­ ban lakók 76 százaléka nő volt. Ezenkívül a nők voltak a haláleseti juttatások fő kedvezményezettjei.104 Mennyire volt megfelelő a kölcsönös segítség? A kérdést több szinten kell megközelítenünk. Először is megkérdezhetjük: minek kellett megfelelnie? A testvéri társaságok sokfajta egyéni igényt elégítettek ki: az etnikai összetartás, a szórakoztatás, az üzleti kapcsolatok létesítése, a biztosítási és szociális-jóléti juttatások egyaránt a profiljukba tartoztak. Nem túl meglepő módon 97

az egyes társaságok között markáns különbségek figyelhetők meg aszerint, hogy milyen célokat hangsúlyoztak. Annak a történésznek, aki szereti „a legjobb megoldást” felmutatni, csalódnia kell, ha a testvéri társaságokat kutatja. A szabadkőművesek és a Ritka Madarak a titkosságot és az ünnepélyes szertartásokat kultiválták, míg a Makkabeusok Lovagjai és az Egyesült Munkások Ősi Rendje a biztosítás általi védelemre összpontosítottak. Megint mások, mint a Hiberniaiak Ősi Rendje [Hibernia Írország latin neve – a ford.] és a Lengyel Nemzeti Szövetség az etnikai szolidaritást emelték hitvallású középpontjába.105 Szociális-jóléti szolgáltatóként a testvéri társaság nem volt minden bajra gyógyír, de a korszakhoz képest tisztesen kielégítette a tagok és családjaik igényeit. Mint láttuk, az esetek óriási többségében a betegségi ellátások lefedték azt az időtartamot, amelyre kérték őket. Ugyanezt mondhatjuk el a haláleseti juttatások hasznosságáról. Segítettek enyhíteni azt az anyagi csapást, amelyet egy családtag (jellemzően a fő kenyérkereső) elvesztése jelentett. Az ezredforduló amerikai polgárai számára a szociális-jóléti intézkedések „adekvát” voltának létezett valamiféle steril jelentése. Az adekvátság kérdése az elköltött források nagyságának kérdésére egyszerűsödött. Ezzel szemben a nagy gazdasági válság előtt – nemcsak a testvéri társaságokban, hanem egyáltalán, az amerikai közbeszédben – többet jelentett dollároknál és centeknél. Szorosan összefüggött a jellem, az önbecsülés, a függetlenség szempontjaival. A Fraternal Monitor, a testvériességi mozgalom legfontosabb szócsöve így fogalmazott: „a fraternalizmusnak lételeméhez tartozik, hogy olyan dolgokkal foglalkozzék, amelyek az önsegítéssel, az egyéni szabadsággal és az egyéni jogok fenntartásával függenek össze, ameddig ezek nem ütköznek mások jogaival.” A lap számos alkalommal megjósolta, hogy az állam terjeszkedése a szociális-jóléti szférában az kölcsönös segítség, és a közösségi érzés visszaszorulásával fog járni. „Az állami nyugdíj problémája – szólt a vád – a nemzeti élet és jellem gyökereit károsítja. Szétzúzza az egyéni felelősség eszméjét.”106 98

Ha az adekvát jelleget az ilyen, nem mennyiségi mércékhez viszonyítjuk, akkor kiderül, hogy a testvéri társaságok olyan előnyökkel ruházták fel tagságukat, amelyek ma fájdalmasan hiányoznak az állami jóléti programokból. Peter Roberts azt vizsgálta, milyen volt a társadalmi élet 1904-ben a bevándorolt szénbányászok közösségeiben. Három értéket azonosított a testvéri társaságokban: „füg­getlenség, önerőre támaszkodás és előrelátás”. Mint hozzáfűzte: „A munkások azért lelik örömüket a páholyokban, mert ott saját kezükben tarthatják ügyeik irányítását (…) Lehet, hogy a munkavállalók nem a lehető legsikeresebben intézik ügyeiket, de sok tapasztalatra tesznek szert, és olyan üzleti képességeket, gazdasági éleslátást sajátítanak el, amelyek társadalmilag értékesebbek, mint az anyagi megfontolások.”107 Szegények – akik megérdemlik a segítséget, és akik nem A jóléti rendszerek történészeinek körében afféle beavatási rítussá lett, hogy leértékeljék azoknak a nagy gazdasági válság előtti nézeteknek a legitimitását, amelyek a felelősség, a jellem és a kezdeményezés fontosságát hangsúlyozták a jóléti ellátásban. Az ilyen elgondolásokat kivétel nélkül lesöprik az asztalról, vagy úgy, mint az elhasználódott viktoriánus középosztálybeli moralitás példáit, vagy – ami még rosszabb –, mint annak a kampánynak a tartozékait, amelyet az elit a szegények kordában tartására kezdeményezett. Ugyanilyen okból sok történész egyszerűen, mint hamis állítást intézi el azt a sok évszázados megkülönböztetést, hogy a szegények egy része „megérdemli” a segítséget, más része pedig nem; és magasztalják azokat a törekvéseket, amelyek az állami segítséget alanyi joggá vagy alapvető emberi joggá óhajtják emelni. Katz úgy véli: „az érdemes és érdemtelen szegények közti különbségtétel mindig is kényelmes, de romboló hatású fikció volt”, és csak elterelte a figyelmet a szegénység lényegesebb, társadalmi okairól. Michael Walzer nézeteinek hatása alatt Katz amellett érvel, hogy az ilyen 99

kategorizálás kegyetlenül megbélyegzi a szegényeket, mint „a jótékonyság tárgyait”, és megfosztja őket attól a jussuktól, hogy a közösség egyenrangú tagjai legyenek. A legnagyobb hévvel az előző századforduló jótékonysági munkásainak „érdemes-érdemtelen” megkülönböztetéseit támadja.108 Katz és más jóléti-rendszer kutatók nagyon is elhamarkodottan vetették el azt a gondolatmenetet, amely a jótékonysági társaságok ezen distinkciója mögött meghúzódott. A jótékonysági munkások dicséretére szól, hogy hajlandóak voltak szembenézni egy kényes dilemma bonyolult összetevőivel. A szegények közötti különbségtétel, noha nem volt tökéletes, ésszerű premisszán alapult: azon, hogy a szegénységnek, mint minden emberi állapotnak, sokféle oka és megoldása lehet. Ebben a szellemben állapította meg Mary Richmond, a jótékonysági mozgalom egyik kiemelkedő vezetője 1899-ben: „Ha tehát feltesszük magunknak a kérdést: „Kik azok a szegények?”, azt kell válaszolnunk rá, hogy roppantul különböző jelleműek lehetnek – önzők és önzetlenek, nemes lelkűek és hitványak, szorgosak és élősködők –, és ha elmegyünk közéjük, arra kell készülnünk, hogy olyan emberekkel találkozunk, akik gyakorta különböznek tőlünk – ha apró és külsődleges dolgokban is –, de minden másban miránk hasonlítanak.”109 A konvencionális történészi diagnózis ehhez képest ingatagnak rémlik. Az a jogosultsági elmélet, amely mellett lándzsát törnek, szakpolitikai intézkedésekre lefordítva arra a primitív (és félrevezető) hittételre egyszerűsödik, hogy „nincsenek segítségre érdemtelen szegények”. Bár az elmélet híveinek nem áll szándékukban, érvelésüknek az a nettó eredménye, hogy a szegényeket egybemossák egy differenciálatlan tömegbe. Az ilyen szemlélet sokkal inkább leereszkedően bánik a szegényekkel, mint a jótékonysági társasá100

gok filozófiája. Kiváltképp méltánytalan azokkal a dolgozó szegényekkel szemben, akik, noha jogosultak volnának a jóléti segélyre, inkább nem folyamodnak érte, mert büszkék arra, hogy megőrizhetik függetlenségüket. A jogosultsági teória logikája szerint ezek az emberek bolondok, mert a saját lábukon akarnak megállni. Mindamellett a szaktörténészek érvelésében van némi igazság. Az előző századforduló privát és állami jótékonysági munkásai gyakran a leereszkedés, tolakodás és paternalizmus végleteire ragadtatták magukat, amikor a lehetséges kedvezményezettek „érdemességét” vizsgálták. Az esetfelmérési módszerek, például a „baráti látogatás” atyáskodó és kínos jellegéhez nem férhet kétség.110 Míg Katznak a szegényügyi „kategorizálást” illető kritikája – azon érvelése, miszerint ez a „szerencsésebb” kívülállók tájékozatlanságából fakad –, gyakran ráillik a jótékonysági és jóléti bürokráciákra, nem használható legitim eszközként a testvéri társaságok gyakorlatának magyarázatában. Először is: még a legszegényebb és leginkább elnyomott csoportok testvéri társaságai is az „arra érdemes” tagokra korlátozták a segítségnyújtást. Aligha találni bármely gazdasági osztályban vagy etnikai csoportban olyan testvéri társaságot, amely feltétel nélküli jogosultság alapján osztogatta a segélyt. Tipikus a Prince Hall szabadkőművesek georgiai káptalanjának az a rendelkezése, amely megtiltotta a páholyoknak, hogy „tagnak fogadjanak be s megtartsanak soraikban (…) olyasvalakit, aki közönségesen káromkodik, aki szédelgő hírében áll, túlzásba viszi az ivást, vagy bármilyen erkölcsi hamisságot magában foglaló bűncselekmény elkövetője, vagy (…) erkölcsrombolásban vétkes.”111 William Muraskin a testvéri társaságok ezen korlátozásait úgy tekinti, mint az elnyomott csoportok kísérletét a hegemón viktoriá­ nus középosztálybeli morál imitálására. Érvelése nem meggyőző. Hogyan lehet ezzel megmagyarázni például azokat a korlátozásokat, amelyeket a radikális szakszervezetek önsegélyző programjaiban érvényesítettek? A szocialista és öntudatosan munkásosztálybeli Nyugati Bányászföderáció, a Világ Nemzetközi Munkásai (IWW) 101

szakszervezet elődje tipikus módon megtagadta a juttatásokat azoktól a tagjaitól, akiknek „betegségét vagy balesetét mértéktelenség, meggondolatlanság vagy erkölcstelen viselkedés okozta”. A történészek természetesen végső menedéket találhatnak abban az érvben, hogy az efféle korlátozásokat támogató munkások „hamis tudat” vagy „misztifikáció” áldozatai. De ezzel nem mondanak többet, mint hogy ragaszkodnak egy olyan világ eszményéhez, amelyben „mindenki szükségletei szerint” részesül a javakból. Ez az eszmény nem ad eligazítást abban a való világban, ahol az erőforrások korlátozottak, és az emberi viselkedés gyakran önromboló hatású.112 Ha ennek fényében nézzük, minden olyan próbálkozás, hogy analógiát rajzoljanak meg a jótékonysági/jóléti jogosultság korlátozó szabályai és a testvéri szervezetekben alkalmazott korlátozások között, a legjobb esetben kétesnek tűnik. A jótékonysági egyletek zord figyelmeztetései hamisan szóltak, nem annyira konkrét tartalmuk miatt, hanem mert olyan kívülállók szájából hangoztak el, akik soha életükben nem voltak szegények. A XX. század elejének jótékonysági munkásai nagyon hasonlítottak a modern jóléti államok bürokráciáihoz abban, hogy képtelenek voltak igazából megérteni a szegények helyzetét, és mindenestül kivívni a tiszteletüket. Nem meglepő, hogy a szegények nem kedvelték az alamizsnaosztás személytelen és bürokratikus rendszerét, s nem is bíztak benne.113 A jótékonysági és jóléti segítség korlátozó szabályai olyan viszony körül forogtak, amelyben az adományozó és a kedvezményezett ellenfelek voltak, míg a testvéri társaságok szabályrendszere a kölcsönösség elvén nyugodott. Ha nem a felszínt nézzük, ez az ellenfelek közti viszony minden olyan személytelen szegénységenyhítési rendszerre jellemző (legyen az akár állami, akár magán, akár jogosultsági, akár rászorultsági alapú), amelyet távoli bürokraták és más kívülállók (köztük az adófizetők) irányítanak és finanszíroznak. A testvéri társaságokban az adományozó és a kedvezményezett fél ugyanannak a szervezetnek az egyenrangú tagjai voltak. 102

Gyakran személyesen is jól ismerték egymást. Bár a testvéri társaságokban annak eldöntése, hogy ki a jogosult a segítségre, nem volt mentes a feszültségektől és a túlzott leegyszerűsítéstől, ritkán viselte magán a megalázó és patronizáló magatartásnak azokat a jegyeit, amiket a jótékonysági és jóléti bürokráciák tevékenysége, mivelhogy általában szegény emberek osztályozták más szegények emberek segítségre való érdemességét vagy érdemtelenségét. A viszonosságnak ez a testvéri eszméje természetesen kölcsönös kötelezettségeket vont maga után a tagok és a szervezet viszonyában. Ezzel a gondolkodásmóddal teljes ellentétben volt az az elv, hogy az adományozó valamilyen egyoldalú jogosultság alapján osztogasson juttatásokat a kedvezményezetteknek. Ezt a sajátosságot Walter Basye, a Fraternal Monitor szerkesztője azzal az érveléssel húzta alá, hogy „a testvériség, akárcsak a vallás vagy a takarékpénztár, azoknak ad a legtöbbet, akik a legtöbbet tették be. És a testvériség bankjában a legjobb betét a szívből jövő érdekeltség és támogatás.”114 Bár a testvéri társaságokban a juttatásokat nem feltétlen jogosultság alapján adták, a jótékonykodás kategóriájába sem sorolhatók. A testvéri társaságok vezetői pontosan annyira elítélték a paternalista jótékonykodást, mint a jóléti rendszerek modern történészei. Pythias Színes Lovagjainak szabálykönyve deklarálta: „nem hagyhatjuk, hogy beteg testvéreink a közjótékonyság hideg kezei közé jussanak; látogatnunk kell őket, és ínségükben azokból az alapokból kell segítenünk rajtuk, amelyeknek felhalmozódásához maguk is hozzájárultak, és amelyekre megszorultságukban méltósággal tarthatnak igényt az egyházi vagy magánsegélyért való folyamodás megaláztatása nélkül – amitől a szabadnak született szellem viszolyogva óvakodik.” Egy mexikói-amerikai testvéri (mutualista) hírlap büszkén jelentette be, hogy „mexikói csavargót sohasem látni, mert még a legszegényebbek is mindig dolgoznak, tekintet nélkül társadalmi adottságaikra és képzettségükre, hogy méltósággal keressék meg mindennapi kenyerüket.”115 A testvéri társaságok segítségnyújtási korlátozásai a szolidaritás 103

etikáján alapultak. Azzal, hogy a juttatásokat azokra a tagokra, korlátozták, akiket szolidaritásra érdemeseknek tartottak, egy platformra kerültek a szakszervezetekkel. A szakszervezetekben azokat a tagokat, akik bizonyos előírásokat megsértettek (például nem fi­ zettek tagdíjat, vagy dolgoztak sztrájk idején), megfosztották a juttatásokhoz való joguktól. A kétféle szervezet között az volt a különbség, hogy míg a szakszervezeteknek módjuk volt rá, hogy a vonakodókat erővel kényszerítsék a szabályok betartására, és gyakran meg is tették, a testvéri társaságokban csak a szabályok önkéntes betartására és a morális szankcionálásra hagyatkozhattak. Önsegélyezés akkor és most Az ön-, azaz kölcsönös segélyezés gazdag múltja éles kontrasztban van a legszegényebbek mai társadalmi és gazdasági életével. Ha a lakásviszonyokat, jövedelmet, fogyasztói bőséget vesszük szemügyre, a XX. század eleji nyomornegyedek lakói joggal irigyelhetnék a mai „underclass”-t. Ám az irigykedés iránya alighanem fordított volna, ha a közösségi szálakat, a családi szolidaritást, a személyes autonómiát, a jövőbe vetett reményt és a közbiztonságot néznénk. Ezek és a jobb élet más mércéi ugyanolyan lényegesek, noha nem számszerűsíthetők.116 Erről az átalakulásról William Julius Wilson szociológus írta az egyik legalaposabb összefoglalást. Bár ellenzi, hogy visszatérjünk a jóléti állam előtti éra szűkre szabott kormányzati szerepéhez, ismételten rámutat, hogy a mai nyomornegyedek lakóinak érez­hetően romlottak az életkörülményei. „A Harlemben és más gettó­ negyedekben élő feketék a ’40-es, ’50-es évek forró nyári éjszakáin nyugodtan aludtak a parkokban, tűzlépcsőkön, háztetőkön, a fehérek pedig sűrűn fölkeresték a belvárosi kocsmákat és éjszakai mulatókat. Volt ugyan bűnözés, természetesen, de nem jutott arra a szintre, hogy az emberek féljenek éjszaka sétálni az utcán, holott a környék nyomasztóan szegény volt.”117 A belső városrészek múltja és jelene közötti kontrasztot James 104

Borchert is észlelte. Alley Life in Washington (Élet Washington mellékutcáin) című könyvében hosszasan értekezik arról, mennyire hiányzott a XX. század elejének afrikai amerikai és fehér nyomornegyed-lakóiból az, amit manapság talán a kiszolgáltatottság pszichológiájának neveznének. Ahogy Borchert fogalmaz, e körzetek lakói „rendszerint nem voltak az állam gyámolítottjai. Nem voltak holmi lusta »járadékcsalók«, hanem felelősséget vállaltak a saját életükért, büszkeséget, függetlenséget és erőt mutattak cselekedeteikben (…) Szemben a kutatók és reformerek káoszt és devianciát sejtető leírásaival (…) sikerült megőrizniük kulturális hagyományaikat az új környezetben, ha kellett, adaptálva, a körülményekhez igazítva őket”. Borchert a dolgoknak ezt az állását a nagycsaládnak, az önerőre támaszkodásnak és a nyomornegyedekben is meglévő, kölcsönös segítségen alapuló „biztonsági hálónak” tulajdonítja.118 A kölcsönös segítségtől a jóléti államig119 Bár a történészek még éppen csak megkezdték a kölcsönös segítség hanyatlásának kutatását (sőt, egyáltalán, elismerni magát a tényt), egyvalami biztos. A testvéri társaság intézménye, az ön-, avagy kölcsönös segélyezés fő tényezője, drámai mértékben visszaszorult mind a szegények, mind a középosztály körében. Ami a fehér biztosítási egyleteket illeti, a leginkább megbízható – bár nem teljes – számadatokat az Országos Testvériségi Kongresszus (NFC) kimutatásaiban találjuk. 1906-ban az NFC-be tömörült társaságokon belül összesen 91 434 páholy működött; 1925-ben, a csúcsponton mintegy 120 000. Ezután a növekedés megállt, majd hanyatlásba fordult. A csökkenés némileg felgyorsult a nagy gazdasági válság idején, majd rohamosan gyorsult tovább a második világháború alatt. 1986-ra mindössze 2655 páholy maradt. Az NFC csak a ’70-es években páholyainak 20 százalékát veszítette el. Bár akadt olyan rend, amely jobban átvészelte a viharokat, a legfontosabb fehér titkos társaságok, így a szabadkőművesek, a Ritka Madarak és Pythias Lovagjai is súlyos veszteségeket szenvedtek.120 105

Nehezebb feladat hosszú távon nyomon követni az afrikai amerikai önsegélyző intézmények sorsát. Fehér társaikhoz képest a róluk szóló statisztikák igencsak hézagosak. A legtöbb – mondhatni, szemmértékes – becslés szerint az országos taglétszám az 1920-as években tetőzött, és a gazdasági válság alatt csökkenésnek indult. A legismertebb afrikai amerikai rend, a Prince Hall Szabadkőműveseké, valamelyest erőre kapott a ’40-es, ’50-es években, de a ’60-as években folytatódott a hanyatlás.121 Az afrikai amerikai testvéri társaságok azonban még így is feltűnően erősek maradtak a gazdasági válság alatt, és még utána is sokáig. Mint 1934-ben Guy Johnson szociológus megállapította, „alig van olyan néger közösség a Délen, amely nem teszi lehetővé a négereknek, hogy legalább kétféle felekezetű templomhoz kötődjenek, és kettő–húszféle testvéri titkos társasághoz”. Tíz évvel később Gunnar Myrdal az An American Dilemma: The Negro Problem and Modern Democracy (Egy amerikai dilemma: a négerkérdés és a modern demokrácia) című korszakos művében azt fejtette ki, hogy az afrikai amerikaiak osztály-hovatartozásuktól függgetlenül nagyobb valószínűséggel csatlakoztak társadalmi szervezetekhez, például testvéri társaságokhoz, mint a fehérek. Becslése szerint a Chicagóban élő afrikai amerikaiak igényeinek kielégítését több mint 4000 egyesület szolgálta.122 Myrdal éppenséggel nem dicsérte a feketék szociális szerveződésének ezt a magas szintjét, ellenkezőleg, véteknek tartotta. Az afrikai amerikai testvéri társaságokat a fehér megfelelőik reménytelen utánzataiként írta le, egy társadalmi betegség tüneteiként. Myrdal kinyilatkoztatta: „ama tény ellenére, hogy zömmel az alsóbb osztályhoz tartoznak, a négerek hajlamosabbak belépni az egyesületekbe, mint a fehérek; ilyen értelemben a négerek »túlzásba viszik az amerikaiságot«”. Myrdal számára az afrikai amerikai szervezetek többsége „elpazarolt energiát” jelentett. Kérdés, hogy vajon átértékelte volna-e a véleményét, ha előre látja a városi tulajdonú bérháztelepek tipikus lakóinak elidegenedett létezésmódját.123 106

Jelen pillanatban a kutatások még nem adnak egyértelmű választ arra a fontos kérdésre, hogy a testvéri és más önsegélyző intézmények miért szorultak vissza ilyen nagy mértékben az utóbbi – legalább – fél évszázad során. A szakirodalom nem mondható alaposnak, és a legjobb esetben is csak sejteti a magyarázatot. A hanyatlást értelmező legelterjedtebb elméletek a biztosítási matematikával összefüggő problémákat hangsúlyozzák, amelyek azokra a hibás számításokra vezethetők vissza, amelyekre az 1870 és 1910 között alakult társaságok zöme alapozta tevékenységét. Eleinte az volt az általános szokás, hogy az összes tag – tekintet nélkül életkorára vagy a kockázatra – egyforma díjat fizetett. Ez a rendszer kezdetben még bevált, de mindinkább megterhelődött, ahogy a tagság átlagéletkora növekedett. A halandóság növekedésével magasabb és gyakran csak nehezen kifizethető díjakat kellett kivetni, és ez a fiatalabb (kisebb kockázattal számoló) tagok lemorzsolódásához vezetett. Az 1910-es évek után a nagyobb társaságok megkezdték a kockázati alapú díjrendszerekre való, gyakran fájdalmas áttérést. Az egyes szövetségi államok azonban olyan törvényeket hoztak, amelyek siettették az áttérés folyamatát, és ennek a végeredménye az volt, hogy sok kisebb, jórészt afrikai amerikai társaság (amely egyébként tovább működhetett volna egyenlő befizetési alapon) kihullott az ágazatból.124 Richard de Raismes Kip, J. Owen Stalson és mások úgy vélik, a szórakoztatóipari konkurencia – rádió, mozi, televízió – járult hozzá a testvéri társaságok létszámcsökkenéséhez. Ez valamennyire magyarázza a titkos társaságok sorsának alakulását, de sokkal kevésbé a testvéri biztosítási egyletekét. Elvégre az ilyen társaságok legfőbb „portékája” (legalábbis, ha a tagtoborzó hirdetéseket nézzük) a biztosítás volt. Ezenkívül a szórakoztatás ténye nem magyarázza, hogy az 1920-as évekig miért lépett be oly sok munkás a testvéri biztosítási egyletekbe ahelyett, hogy biztosítással nem foglalkozó társaskörökhöz vagy titkos társaságokhoz csatlakozott volna. Ha pedig a közös szórakozás volt a testvériségben a fő vonzerő, akkor 107

minek az a rengeteg fáradozás, hogy a nemegyszer igen költséges biztosítási programokat bevezessék és fenntartsák?125 A hanyatlásban szerepet játszhattak azok a jogi vagy kényszerítő akadályok is, amelyek megnehezítették, hogy a testvéri társaságok hatékonyan fölvehessék a versenyt az új privát és állami konkurensekkel. Az 1920-as évekre az orvosegyesületek – amelyeknek kezére játszott az engedélyezések és igazolások rendszerének szigorítása – nagyrészt megnyerték (legalábbis átmenetileg) azt a küzdelmet, amit régóta vívtak a páholy- és egyéb szerződéses praxisok intézménye ellen. Ennek nemcsak az volt a kihatása, hogy általánosságban növekedtek az orvosi ellátás költségei, hanem az is, hogy az ígéretes egészségbiztosítási piac bezárult a terjeszkedni vágyó testvéri társaságok előtt.126 A jogszabályok útján való beavatkozás témájára gondolatébresztő variációt találhatunk Roger L. Ransom és Richard Sutch tanulmányaiban. Érvelésük szerint bizonyos biztosítási formák, például a tontinajáradék (az egyéni öregkori biztosítás egy fajtája) jogszabályi tiltásával az egyes államokban a jogalkotók arra ösztönözték a munkavállalókat, hogy fogyasztói kiszolgáltatottságba kerüljenek a munkaadói és kormányzati biztosítási programok – így a társadalombiztosítás – ügyfeleiként. Bár Ransom és Sutch elmélete ígéretes, egyelőre még nagyon vázlatos.127 Nagyjából ugyanez érvényes azokra az elméletekre, amelyek oksági összefüggést feltételeznek a jóléti állam kiépülése és az önsegélyezés hanyatlása között. Afelől nemigen lehet vita, hogy mind a fehérek, mind az afrikai amerikaiak körében a kölcsönös segélyezés gyengülése egybeesett az állam szociális-jóléti szerepének növekedésével. Az állam szerepvállalása a szociális-jóléti ügyekben (leszámítva természetesen a hagyományos szegényházakat) jóval megelőzte a New Dealt. Mire a válság megkezdődött, a legtöbb államban már bevezették a dolgozói kártérítési törvényeket és az anyasági (gyermekes özvegyeknek járó) nyugdíjat. 1913-ban húsz államban volt anyasági nyugdíj; 1931-ben már 46-ban. Az első 108

nagyobb arányú szövetségi szociális-jóléti intézkedéseket azonban a ’30-as években vezették be, így a társadalombiztosítást és a hátrányos helyzetű gyermekek segélyezését is.128 Bár félreérthetetlen a korreláció a növekvő állami részvétel és a csökkenő önsegélyezési aktivitás között, az oksági kapcsolatot még bizonyítani kell. Ám ettől még a józan ész azt diktálja, hogy vizsgáljuk meg alaposabban a két trend közötti lehetséges kapcsolatokat. A kölcsönös segítség a múltban mindig is a szükségből született. Az állam azzal, hogy átvállalta az önkéntes szervezetektől a szociális-jóléti felelősség nagy részét, ezt a rászorultságon alapuló kapcsolatot ásta alá. E ponton bőséggel adódnak továbbgondolásra ösztönző közvetett bizonyítékok, amelyeken a történészek elrágódhatnak. Miután a ’10-es, ’20-as években elterjedt a munkahelyi kártérítés intézménye, a munkahelyi kölcsönös segítő szervezetek egyöntetűen felhagytak az üzemi baleset elleni biztosítás gyakorlatával. Ráadásul, mivel a kártérítési alapokból a pénz a munkáltató által kiválasztott egészségügyi programokba áramlott, az új rendszer veszélybe sodorta a testvéri társaságok konkurens szolgáltatásait.129 Katz a jóléti államot ugyan védelmezi, paradox módon arra a következtetésre jut, hogy az állami transzferprogramok a kölcsönös segítség nagymértékű visszaszorulásához vezettek a szegények között. Elismeri, hogy a jóléti állam eljövetele előtt a szegények „komplex, egymást átfedő hálózatok sorára” hagyatkozhattak, amelyek „a szegény emberek közötti viszonosság bensőséges láncolatain, valamint spontán, csodálatosan nagylelkű cselekedeteiken” alapultak. A szövetségi jóléti kezdeményezéseket viszont olyan tényezőkként említi, amelyek „meggyengíthették a támogató hálózatokat a belső városnegyedekben, átformálták a szegénység megtapasztalását, és hozzájárultak a hajléktalanok számának növekedéséhez”.130 Amennyiben volt kapcsolat a kölcsönös segítség hanyatlása és a család, mint intézmény sorsának újabb alakulása között – szociális-jóléti szempontból a család is központi fontosságú intézmény –, az további kutatást igényel. Ellentétben a testvéri társaságok törté109

netével, amelyről gyér szakirodalom áll rendelkezésre, az 1960-as évek óta az afrikai amerikai család története a legkedveltebb kutatási témák egyike. Az újabb tanulmányok közül a legismertebb Herbert Gutman 1976-os könyve, a The Black Family in Slavery and Freedom, 1750–1925 (A fekete család rabszolgasorban és sza­badságban). Gutman vitatta Daniel Patrick Moynihan 1965-ös tanulmányának azt az állítását, hogy a rabszolgaság tapasztalata reménytelenül „dezorganizálta” az afrikai amerikai családot, amely így képtelen volt megbirkózni a társadalmi változásokkal. Települések sokaságán fölvett népszámlálási adatokra támaszkodva Gutman arra jutott, hogy legalábbis az 1920-as évekig a fekete családok nagyjából ugyanazzal az eséllyel voltak kétszülősek, mint a fehérek. Az afrikai amerikaiaknak ugyan több gyermekük született házasságon kívül, mint a fehéreknek, de bevett gyakorlat volt, hogy az egyedülálló szülőket és gyermekeiket befogadták a családrendszerbe. Ezzel szemben 1983-ban az afrikai amerikai családok 41,9 százalékában nem volt jelen a férj. Gutman kutatásából az derül ki, hogy az egyszülős család jelenlegi nagy gyakorisága az afrikai amerikaiak között minden jel szerint XX. századi fejlemény, nem pedig a rabszolgaság öröksége.131 A kétszülős családmodell jelenlegi ritkasága a rossz anyagi helyzetű feketék között, meglehet, fontos jelenség, önmagában még nem egyértelmű mutatója a család, mint intézmény fokozott bomlásának. Az újabb kutatások kimutatták, hogy a csonka családok vagy a laza felépítésű nagycsaládok is tökéletesen funkcionáltak bizonyos történelmi kontextusokban. A „felbomlásnak” jobb – normatív konnotációk nélküli – indikátora lehetne annak a mértéke, hogy a család (szerkezetétől függetlenül) hogyan vált megélhetését tekintve a nem kölcsönösségi viszonyok és intézmények függvényévé. Ha ezt tekintjük mércének, akkor természetesen a család intézményének nagyarányú felbomlásáról beszélhetünk a nagy gazdasági válság óta. A családok külső forrástól való megnövekedett függésének (szemben a testvéri társaságokhoz hasonló önsegélyző 110

és kölcsönösen segítő intézményekhez fűződő kapcsolattal) egyik legdermesztőbb jele a jóléti rendszerhez fordulók számának rohamos növekedése. 1931-ben 93 000 család volt jogosult anyasági nyugdíjra (az USA lakosságának jóval kevesebb, mint 1 százaléka). Napjainkban 3,8 millió család részesül a hátrányos helyzetű gyermekek után járó támogatásban, ezen belül a teljes afrikai amerikai népesség egyötöde.132 A kölcsönös segítségtől és önsegélyezéstől a jóléti állam felé történő eltolódás nem csupán arról szólt, hogy valamilyen szolgáltatásszerű ellátást az egyik intézménytípus helyett a másiknál kezdtek könyvelni. Megvalósult, amitől a testvéri társaságok vezetői tartottak: sok minden elveszett, amit nem lehetett pénzügyi számításokkal felmérni. A viszonosságon és autonómián alapuló régi kapcsolatokat, amelyeket a testvéri társaságok oly szépen példáztak, lassacskán felváltották a függőség paternalisztikus kötelékei. A jóléti állam fölemelkedése nem egyszerűen az adott helyhez, közösséghez kötött, kölcsönös segítő intézmények letűntét vonta maga után, hanem kívülállók által dominált, személytelen bürokráciákat állított a helyükbe.133

111

III. rész A jóléti állam, a pénzügyi válság és az adósságválság

A jóléti állam mint piramisjáték Michael Tanner A felosztó-kirovó finanszírozás vonzó lehetőség a politikusoknak, akik tudják, hogy mire a rendszer összeomlik, ők már letűnnek a színről. Van egy öregedési folyamat: a rendszerben a kedvezményezettek száma növekszik, miközben a befizetők száma csökken, s így egyre nagyobb a szakadék az állami bevételek és kiadások között. Az állami nyugdíjrendszerek, valamint az egészségügyi ellátás állami finanszírozása vagy irányítása világszerte az összeomlás pontjához közeledik. A fedezetlen kötelezettségvállalások irdatlan és fenntarthatatlan terheket rónak a mai fiatalokra. Michael Tanner a Cato Institute főmunkatársa, számos könyv szerzője. Köztük van a Leviathan on the Right: How Big Government Brought Down the Republican Revolution (Leviatán a jobboldalon: Hogyan vetett véget a nagy állam a republikánus forradalomnak) és a The Poverty of Welfare: Helping Others in Civil Society (A jóléti rendszer szegénysége: mások segítése a civil társadalomban).

Margaret Thatcher egyszer csattanósan jellemezte a modern szociá­lisjóléti államok problémáját: „Előbb-utóbb mindig kifogynak a más emberek pénzéből.” Napjainkban azt látjuk, hogy egyik országban a másik után igazolódik ez a profetikus megjegyzés. Az újságcí­ mekben az úgynevezett PIIGS (Portugália, Írország, Itália, Görögország és Spanyolország) gondjai dominálnak. Nekik közvetlen gazdasági válság fenyegetésével kell szembenézniük, de még az olyan robusztus gazdaságokban is, mint a francia vagy a német, példátlan adósság halmozódik fel. 2010-ben Franciaország államháztartási hiánya a GDP 7,1 százaléka volt, de még Németországé is 4,3 százalék, pedig ott nem vetettek be olyan költséges stimuláló eszkö115

zöket a recesszióra válaszul, mint sok más országban. A hiány évről évre a teljes államadósság terhét növeli. A francia államadósság a GDP 81,7 százaléka volt, a német 83,2 százalék, a brit „csak” a 68 százalékot érte el, de olyan gyorsan növekszik, hogy 2040-re csak a kamatfizetések a GDP 27 százalékát fogják fölemészteni. Nagyobb látószögre váltva: Németországban minden munkavállalóra 42 000 euró (kb. 53 000 dollár) adósság terhelődik. NagyBritannia államadósságából egy családra döbbenetesen nagy ös�szeg, 90 000 font jut (kb. 140 000 dollár). Franciaország minden lakójára, a gyerekekre is, 24 000 euró (kb. 30 000 dollár) adósságot terheltek. És ezek az adatok jelentősen kisebbnek láttatják a valóságos adósságszintet, ugyanis nem foglalják magukban az állami nyugdíj- (és társadalombiztosítási) rendszerek fedezetlen kötelezettségvállalásait. Az Európai Unióban a fedezetlen nyugdíj-kötelezettségek átlagosan a GDP 285 százalékára rúgtak. Néhány országban szinte felfoghatatlan méretűre nőttek. Ha például Görögországnak teljes mértékben el kellene számolnia jövőbeli fedezetlen nyugdíjkifizetési kötelezettségeivel, teljes adóssága meghaladná a GDP 875 százalékát, ez tehát csaknem kilencszerese az országban egy év alatt megtermelt összes értéknek. Franciaországban az összesített adósság 549 százalék volna, Németországban pedig 418 százalék. Az ilyen „államháztartási egyensúlyhiány” (a kormányzati kiadások előirányzott nagysága és a várható bevételek közötti különbség jelenértéke) a brutális adóemelések, kötelezettségszegések (adósságszolgáltatás vagy juttatások vagy mindkettő tekintetében) és a kifizetés közvetett megtagadásának kombinációjához vezet; utóbbi az inflációs hullámok formájában történik, ahogy a jegybankok pénzteremtéssel zárják be a hézagot, és így erodálják az adósság és más kötelezettségek értékét. (Az ilyen inflációnak többféle káros hatása van amellett, hogy aránytalanul nagy terhet ró a szegényekre, akik a legkevésbé képesek védekezni az „inflációs adó” ellen.) Richard Disney, a Nottinghami Egyetem kutatója szá­116

mításai alapján arra jutott, hogy ha a jelenlegi szociális-jóléti politika változatlan marad, az európai országok a GDP 5–15 száza­ lékának megfelelő adóemelésekre kényszerülnek (tehát nem a jelenlegi adókulcsokhoz, hanem a teljes GDP-hez képest). Ez azt jelenti, hogy az adók aránya eléri a GDP 45–60 százalékát. És ez csak az újabb adósság elkerüléséhez elég, nem a létező adósság vissza­ fizetéséhez. Tömören: az európai országok nem tudnak adóemeléssel kivergődni ebből a válságból. Akármilyen ijesztőek a fent említett számok, ha csupán az adózásra és az adósságra összpontosítunk, összekeverjük a tüneteket a betegséggel. Ahogy Milton Friedman gyakran elmagyarázta, az igazi gond nem az, miből fedezzük a kormányzati kiadásokat, hanem maguk a kormányzati kiadások. Manapság egy átlagos állam az Európai Unióban az országa GDPjének valamivel több, mint 52 százalékát fogyasztja el. És bár az állami költekezés nem fedi le pontosan a jóléti állam fogalmát – a kormányzatok sokféle feladatot ellátnak – a legtöbb európai állam kiadásain belül egyre nagyobb a szociális-jóléti kiadások aránya. Az Unió majdnem mindegyik tagállamában a transzferkifizetések jelentik a kiadási oldal legnagyobb tételét, a szociális-jóléti kiadások aránya összességében eléri a kormányzati költés 42 százalékát. Az eladósodás csak tünet, az ok a jóléti állam. Az Egyesült Államokban sem mondható lényegesen jobbnak a helyzet. Csak két olyan európai ország van – Görögország és Írország –, ahol az amerikainál nagyobb a GDP-hez viszonyított államháztartási hiány. Nem sokkal biztatóbb, ha az USA államadósságát nézzük: napjainkban meghaladja a 15,3 billió dollárt, a GDP 102 százalékát. Ennél csak négy európai ország van jobban eladósodva: Görögországon és Írországon kívül Portugália és Olaszország. Ha a hivatalosan elismert államadóssághoz hozzászámítjuk a társadalombiztosítás és a Medicare fedezetlen kötelezettségeit, 72 billió dolláros adósságot kapunk, ha az Obama-kormányzat mértéktartó 117

becslését fogadjuk el az Obamacare keretében várható jövőbeli Medicare-megtakarításokról; valószerűbb előrejelzés szerint az ös�szeg akár 137 billió is lehet. Tehát, ha a legjobb forgatókönyvből indulunk ki, a tényleges adósság úgy is a GDP 480 százalékára rúg. Reálisabb számítás szerint viszont elérheti a bruttó nemzeti termék 911 százalékát. A görög és az amerikai helyzet nem is annyira más. És bár az Egyesült Államokat szorongató jóléti állam talán nem akkora, mint az európaiak, azért gyorsan növekszik. Jelenleg az USA szövetségi kormányzata költi el a GDP több mint 24 százalékát. Az előrejelzések szerint 2050-re ez az arány 42 százalékra nőhet. Ha hozzáadjuk a tagállamok és a helyi önkormányzatok kiadásait, az állami kiadások aránya az 59 százalékot is meghaladhatja, holott ma egyik európai országban sem ennyire magas. Bizony igaz Herbert Stein közgazdász híres mondása: „Ami nem tarthat örökké, az abba fog maradni.” A modern jóléti állam egyszerűen nem bírja a végtelenségig, hogy egyre nagyobb adóztatással fusson az egyre nagyobb költekezés után. Görögország, Portugália, Olaszország és a hasonló helyzetben lévő országok nem bízhatnak a végtelenségig abban, hogy megmentik őket a viszonylag jobban álló országok, mint Francia- vagy Németország, hiszen végül az utóbbiaknak is szembe kell majd nézniük felhalmozódott adósságukkal és fedezetlen kötelezettségvállalásaikkal. Szerencsére a jóléti államnak vannak alternatívái. Nézzük például a legtöbb jóléti állam három legnagyobb összetevőjét: az öregségi nyugdíjat, az egészségügyi ellátást és a szegénygondozást. A szabad piacok kevésbé költséges – és hatékonyabb – megoldásokat kínálnak ezekre. Az öregségi nyugdíjprogramok például, amelyek a jelenlegi munkavállalók pénzét transzferálják a jelenlegi nyugdíjasoknak, az elöregedő társadalmak korában egyre kevésbé finanszírozhatók. Ezek a rendszerek politikailag nemegyszer népszerűek a bevezetésük idején, ugyanis „felosztó-kirovó” alapon finanszírozzák őket, és ugyanolyan a pénzügyi szerkezetük, mint a „piramisjátékoknak”. 118

De ahogy a munkából visszavonult kedvezményezettek száma nő, és az őket eltartó munkavállalók száma csökken, a rendszer összeomlik. Az ilyen összeomlás elkerülésére a kormányok a felosztókirovó rendszertől elmozdulhatnának olyan rendszerek felé, amelyekben az egyének a saját nyugdíjas korukra tesznek félre pénzt magánbefektetések révén az értéktermelő gazdaságban. Az amerikaiak azt mondják, hogy béradóikat „befektetik” egy „alapba”, de ez semmi egyéb, mint kötelezvény a szövetségi kormányzat részéről, hogy a jövőben nyugdíjakat fog fizetni jövőbeli adókból. Szó sincs semmiféle befektetésről. Ha a rendszerben több a bevétel, mint a kiadás, a különbözetet „kölcsönveszik”, hogy aktuális kormányzati kiadásokat fedezzenek belőle, és államkötvényekkel pótolják, vagyis „kötelezvénnyel” – a jövőbeli munkavállalók megadóztatására. Az elszámolás napjáig, vagyis addig a pontig, amikor a kiadások meghaladják a bevételeket, és a kötelezvényeket adóemelésekkel kezdik fedezni, már csak néhány év van hátra. Egyre több kormány ismeri fel, hogy az állami nyugdíjrendszerek megalapozatlanok, igazságtalanok és fenntarthatatlanok. Mostanra harmincánál több országban kezdtek neki a nyugdíjprogramok megreformálásának oly módon, hogy a munkavállalók az addigi béradóknak, illetve járulékoknak legalább egy részét valóban megtakaríthatják és befektethetik. Kiterjedt és terjedőben lévő trend az is, hogy a nemzeti egészségbiztosítási rendszert működtető országokban elmozdulnak a kormányzati ellenőrzéstől, hiszen az hosszú várólistákhoz, költségnövekedéshez, korlátozott hozzáféréshez, hiányalapú elosztáshoz vezet. Egyre több helyen vezetnek be piacorientált elemeket, amilyen a nagyobb verseny, a fogyasztói választás lehetősége és a nem adókból történő finanszírozás. Svájcban, de kisebb mértékben Hollandiában és Franciaországban lazítják az állami ellenőrzést, piaci mechanizmusokkal erősítik meg az ellátást, idetartozik a költségmegosztás, a termékek és szolgáltatások piaci ára vagy a fokozott verseny a biztosítók és szolgáltatók között. 119

A szegényekre összpontosító programok továbbra is olyan területet jelentenek, ahol a legtöbb kormány még nem indított el reformokat. Természetesen akadtak kormányzatok, amelyek kénytelenek voltak csökkenteni a támogatások mértékét, és némelyik elkezdett feltételekhez kötni bizonyos juttatásokat, például megkövetelte a kedvezményezettektől, hogy vállaljanak, vagy legalább keressenek munkát. Mégis kevesen gondolták komolyan újra azt az elvet, hogy az államnak elsőbbsége van a szükséget szenvedőkről való gondoskodásban. Mindezzel együtt nagyszabású reformokra van szükség. Nem csupán az a gond, hogy finanszírozni kell a programokat olyan időben, amikor az államnak egyszerűen nincs rájuk pénze. Az anyagi költségeken túl ezek a programok erodálják azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek nélkül nincs virágzó és együttműködő társadalom. A transzferek, az állami lakásépítés és más rászorultsági alapú programok a szegénység felszámolása helyett azzal a hatással járnak, hogy növelik és tartósítják azoknak a deprivált embereknek a csoportját, akik nem tudnak gondoskodni magukról. Az ilyen underclass nem tud hozzájárulni a növekedéshez, amelyre szükség volna, hogy megteremtse az forrásokat éppen azoknak a programoknak a finanszírozásához, amelyekre ezek az emberek támaszkodni kénytelenek. A jóléti felelősség súlypontjának fokozatosan át kell helyeződnie az államból a civil társadalomba, nevezetesen az önsegélyezés, a kölcsönös segítséget nyújtó társulások és a valóban ínséget szenvedők esetében a jótékonyság szférájába. A kölcsönös segítséget nyújtó és jótékonysági egyesületek sokkal eredményesebben tudják megsegíteni a nehéz helyzetbe került embereket, sokkal hatékonyabban tudják őket támogatni a szaktudás megszerzésében, a szegénységből való kijutásban. A modern jóléti állam egyik tragédiája, hogy ezeket a szervezeteket kiszorította az állam, és a helyükbe lépett. Arról lehet vitatkozni, hogy a jóléti állam mennyire sikeresen elégíti ki a saját polgárai szükségleteit. Ami nem vitatható: jóléti 120

államra többé már nem telik. Ideje olyan alternatívákat keresni, amelyek nem sodorják csődbe a jövő nemzedékeket. Szerencsére vannak olyan önkéntes alternatív megoldások, amelyek sokkal jobban ellátják társadalmainkban a gyengék védelmének feladatát. Az állampolgároknak és a kormányoknak világszerte meg kellene kezdeniük az átmenetet a kényszerítő, paternalista, manipulatív és fenntarthatatlan jóléti államokból a hatékony, igazságos, sikeres és fenntartható önkéntes megoldások felé.

121

Hogyan lett a „megengedheto lakásépítésbol” olyan buborék, amely válságba sodorta a világgazdaságot? Johan Norberg Johan Norberg svéd közgazdász és történész elmagyarázza, hogy a „többeknek megengedhető” lakásépítést szolgáló kormányzati intézkedések hogyan hoztak létre hatalmas ingatlanbuborékot, s ez hogyan idézte elő a globális pénzügyi rendszer összeomlását. Norberg a Cato Institute főmunkatársa, több könyv szerzője; ilyen például a När människan skapade världen (Amikor az emberiség megteremtette a világot) és az In Defense of Global Capitalism (A globális kapitalizmus védelmében). Számos dokumentumvideó fűződik a nevéhez, köztük a Globalization is Good (A globalizálódás jó) a brit Channel 4 számára és az Overdose: The Next Financial Crisis (Túladagolás: a következő pénzügyi válság). Az alábbi esszé részlet a Financial Fiasco: How America’s Infatuation with Home Ownership and Easy Money Created the Economic Crisis (Pénzügyi kudarc: Hogyan vezetett a gazdasági válsághoz az, hogy Amerika beleszerelmesedett a lakástulajdonlásba, és könnyen jutott pénzhez; Washington, Cato Institute, 2009) című könyve 2. fejezetéből. A kötet ennél sokkal részletesebben mutatja be, hogy a piacba való manipulatív állami beavatkozások sorozata – így a könnyű jegybanki pénz, a lakáskölcsönök kormányzatilag támogatott „kreatív finanszírozása”, a „kormány által támogatott vállalatok”, a Fannie Mae és Freddie Mac jelzálogkölcsöneinek értékpapírosítása és a kockázatos értékpapírok vásárlására ösztönző banki szabályozás – hogyan vezetett el a globális pénzügyi válsághoz.

Jöjj, lásd a győzelmet Fantázia-országban (Részlet az Earth, Wind and Fire egyik dalából. Ez az együttes lépett fel a Szövetségi Országos Jelzálog Egyesülés (Fannie Mae) nagy karácsonyi buliján 2006-ban.)

122

Amikor 2008-ban összeomlott a Fannie Mae és a Freddie Mac (a Szövetségi Lakáskölcsön-jelzálog Társaság), a Bush-kormányzat gyorsan elterjesztette, hogy ő már évekkel ezelőtt észlelte a problémákat, és megpróbált úrrá lenni rajtuk, de a Kongresszusban a demokraták útját állták minden kísérletének. A Fehér Ház illetékesei még egy kommunikációs sillabuszt is összeállítottak „GSE-k [kormányzat által támogatott vállalatok] – mi megmondtuk” címmel. Ebben összefoglalták Armando Falcon Jr. jelentését, amelyet a Szövetségi Lakásügyi-vállalat Felügyelő Irodának (OFHEO) nyújtott be – ennek a hivatalnak volt a dolga, hogy szemmel tartsa Fannie-t és Freddie-t. Falcon arra figyelmeztetett, hogy ez a két kormánytámogatású vállalat olyan felelőtlen kölcsön- és kockázatkezelési politikát folytat, ami fizetésképtelenségükhöz vezethet. Úgy vélte, ez dominóeffektust idéz elő, és likviditáshiányt okozhat a piacon. Bush szárnysegédei csak egy apró részletet hagytak ki a sillabuszból. Aznap, amikor nyilvánosságra hozta jelentését, Falcont telefonon értesítették a Fehér Ház személyzeti osztályáról, hogy ki van rúgva.134 Bush elnöknek az volt a célja, hogy „a tulajdonosok társadalmát” hozza létre, ahol a polgárok a saját életük és jóllétük urai a tulajdonlás révén – ez a függetlenséget és a felelősségtudatot is erősítené. Ám mindez nem csupán a magántulajdon jogán alapuló szabad piacokat jelentett – hanem kifejeződött benne a kormány ama hajlandósága, hogy kormányzati ösztönzők alkalmazásával kedvezőbben bánjék a tulajdonlással, mint más szerződéses piaci viszonyokkal. Bush egyik kulcsfontosságú célja az volt, hogy növelje a saját otthonnal rendelkezők arányát, és e törekvésében két legjobb barátját úgy hívták, hogy Fannie és Freddie. 2002 júniusában, egy szép napsütéses délutánon Bush elnök fölkereste Darrin West rendőr otthonát Park Place Southban, Atlanta egyik szegényebb negyedében. Westnek éppen akkor sikerült házat vásárolnia a kormányzati kölcsönnek köszönhetően, amely fedezte az önrészt. Az elnök azért ment el hozzá villámlátogatás123

ra, hogy megmagyarázza, miért nagy gond az, hogy a feketék és latinók nem lehetnek a saját otthonaik tulajdonosai olyan arányban, mint a fehérek, és hogy elmondja neki, milyen javaslata van a megoldásra. A kisebbségi csoportokhoz tartozó lakástulajdonosok száma 5,5 millióval nagyobb lesz 2010-re, és ezt Fannie, Freddie, szövetségi kölcsönök és kormányzati támogatások segítségével fogják elérni. Bush saját szavaival: „Ez azt jelenti, hogy a szövetségi kormányzat hatalmas erejét a tagállami és helyi kormányzatokkal karöltve arra használjuk, hogy a saját otthon tulajdonlására bátorítsuk az embereket.”135 A republikánusok beálltak a két demokrata párti tisztségviselő, Henry Cisneros és Andrew Cuomo gyakorlatilag összes döntése mögé, sőt, emelték a tétet. Bush újfajta szövetségi támogatásokat dolgoztatott ki az első lakást vásárlók számára, mert úgy szerette volna, hogy a szövetségi biztosítás még akkor is kiterjedjen rájuk, ha önrész gyanánt egy centet sem fizetnek be. 2004-ben eljött az ideje, hogy új célokat tűzzenek ki a kormányzatilag támogatott vállalatok elé. Cisneros azt követelte, hogy a Fannie Mae és a Freddie Mac jelzálogköncsöneinek 42 százalékát alacsony jövedelműek kapják, és Cuomo ezt az arányt 50 százalékra növelte. Majd a Bushkormányzat még tovább emelte, 2008-ban már 56 százalékot írt elő. Még jelentőségteljesebb változtatás volt, hogy a nagyon kis jövedelmű emberek kölcsöneinek arányát 20-ról egészen 28 százalékra tervezték emelni. „Senki sem akarta abbahagyni a buborékfújást – mondta Law­ rence Lindsey, Bush gazdasági főtanácsadója. – Ez ütközött volna az elnök saját politikájával.”136 És a lakáspolitika bizonyos mértékig önjáróvá lett. Ahogy egyre többen egyre könnyebben jutottak jelzáloghitelhez, egyre többen jelentek meg a lakáspiacon, és nőttek az árak. Ez viszont megnehezítette azoknak a lakáshoz jutását, akik addig nem merészkedtek a piacra, ezért újabb politikai be124

avatkozásra volt szükség, hogy még könnyebben lehessen jelzálogkölcsönhöz jutni, és ez még inkább felhajtotta az árakat. A kormányzatnak a Fannie-hez és Freddie-hez fűződő viszonya csak egy dermesztő botrány után változott meg. 2003 júniusában, alig néhány hónappal azután, hogy a felügyelet „lelkiismeretesnek és megbízhatónak” nevezte a Freddie Mac könyvelését, kiderült, hogy az előző három évben felhalmozódott nyereségből 6,9 milliárd dollárt tüntetett el szem elől, nehezebb napokra. A kormányzati támogatású vállalatok könyveinek átvizsgálásából kiderült, hogy a Fannie Mae is hamisan könyvelt, de oly módon, hogy túl nagy nyereséget mutatott ki annak érdekében, hogy a főnökség megkapja a legnagyobb lehetséges prémiumot. Egy sor egyéb szabálytalanságot is felfedeztek, és lapátra tették a felső vezetést. A publikumot megdöbbentette, hogy a GSE-k, amelyet sokan afféle jótékonysági társaságnak láttak – Bush elnök szívesen mondogatta, hogy ők szívből űzik a szakmát –, mintha az Enrontól, a 2001-ben bedőlt energetikai cégtől tanulták volna a könyvelési trükköket. Alig néhány nappal a Freddie Mac-botrány kipattanása előtt a felügyeleti hivatal, az OFHEO még ezt jelentette a Kongresszusnak: „A Freddie Mac kockázatkezelési programjai és rendszerei hatékonyak. A vezetőség hatékonyan közvetíti az integritás és erkölcsi értékek helyénvaló üzenetét. A vezetőség filozófiája és működési stílusa átfogó hatással van a vállalatra. A szervezeti struktúra és a felelősségi viszonyok lehetővé teszik az elszámoltathatóságot és az ellenőrizhetőséget.”137 Ezután azonban az OFHEO kénytelen volt a kormányzati támogatású vállalatok kapcsán nagyszabású csalásokról beszélni, és több mint félmilliárd dolláros bírságot szabott ki rájuk. A könyvelési trükközés megerősítette azok pozícióját a Bush-kormányzaton belül, akik szkeptikusak voltak Fannie-vel és Freddie-vel szemben. 125

Alan Greenspan élesen bírálta őket, amiért kockázatnak tették ki a gazdaságot, és Bush elnök visszahelyezte felügyelői állásába Armando Falcon Jr.-t. A kormányzat úgy döntött, megszigorítja a két vállalat felügyeletét, és olyan, a banki ágazatéhoz hasonló gondnoki rendszert akart, amely előírja, hogy a szövetségi kormány nem vállalhat garanciát minden kötelezettségre. Ezzel végzetes csapást mért volna a két vállalat üzleti modelljére, az ugyanis egyes-egyedül arra a „jókora, kövér hézagra” épült (Greenspan szavai138), amely a felvett kölcsönök szövetségi garanciáknak köszönhetően alacsony kamatlába és az általuk folyósított hitelek piaci kamatlába között tátongott. Mégsem a kormányzaté volt az utolsó szó. Egy 1999-es befektetői értekezleten a Fannie Mae elnök-vezérigazgatója, Franklin Raines kinyilatkoztatta: „Politikai kockázatainkat ugyanolyan figyelemmel kezeljük, mint a hitel- és kamatlábkockázatokat.”139 Ez igencsak mértéktartó megfogalmazás volt. Ahogy a Fannie Mae mindinkább elvesztette az ellenőrzést a megvásárolt jelzáloghitelek fölött, úgy szentelt egyre több időt és pénzt a pénzügyi helyzetét érintő politikai veszélyek monitorozásának. Az évek során arra is felhasználta profitját, hogy akkora lobbiszervezetet építsen ki helyi irodákkal és politikusok teljes hálózatával kiegészítve, amellyel kevés intézmény vetekedhetett. A megelőző évtizedben a Fannie Mae 170 millió dollárt költött lobbizásra és politikai kampányadományokra.140 A Fannie és a Freddie gyakran alkalmazta helyi irodái­ ban politikusok hozzátartozóit, és a baráti politikusok könnyen lelhettek jól fizetett állásokra a kormányzati támogatású vállalatoknál, ha választási vereség után távozniuk kellett hivatalukból. A politikai támogatásért cserébe Fannie és Freddie rendszeresen hagyta, hogy a kongresszusi képviselők és szenátorok a kis jövedelműek javát szolgáló nagyszabású lakónegyed-építéseket jelentsenek be – ezek gyakorlatilag politikai döntések voltak úgy, hogy sohasem kellett kitenniük magukat a politikai döntéshozatali folyamat próbájának. Ezzel szemben a Kongresszusnak azokat a tagjait, akik 126

meg akarták nyirbálni a Fannie vagy a Freddie kiváltságait, dühödt levelekkel és telefonhívásokkal árasztották el, és a választópolgárok automata hívásokat kaptak: „Az ön képviselője meg akarja drá­ gítani a jelzáloghitelt. Kérdezze meg tőle, miért ellensége a saját otthon amerikai álmának!”141 Ez a stratégia roppantul sikeresnek bizonyult, és a két vállalat kritikusait időről időre visszaverték. 1999-ben Clinton elnök pénzügyminisztere, Lawrence Summers megpróbált behatóan foglalkozni a Fannie és a Freddie ügyeivel, de reformjavaslatát elkaszálták. A két vállalat még a New York-i Értéktőzsde szabályainak is fittyet hányhatott. Azt a vállalatot, amely nem nyújtott be pénzügyi helyzetéről éves jelentést, törölni kellett a tőzsdéről. Amikor a Fannie Mae nem adta be jelentését, az értéktőzsde a szabályok közé iktatott egy kivételt, amely akkor alkalmazandó, „ha a törlés jelentősen sértené a nemzeti érdekeket”. A módosítást az Értékpapír és Tőzsde Bizottság is jóváhagyta, úgyhogy a Fannie Mae benne maradt a jegyzékben.142 Megismerhette viszont Fannie és Freddie haragját egy louisianai republikánus képviselő, Richard Baker, aki 2003-ban a felügyeleti hatóságtól információt kért és kapott a felső vezetők fizetéséről. A két vállalat perrel fenyegette, amennyiben nyilvánosságra hozza az adatokat, ezért egy teljes éven át hallgatott róluk. Baker azóta már nem a Kongresszus tagja. Később elmondta a Washington Postnak, hogy ehhez hasonlót még sohasem élt át: „Azt a politikai arroganciát, amit a fénykorukban tanúsítottak (…) sem addig, sem azóta nem volt olyan privát érdekeltség, amely ekkora politikai hatalmat gyakorolt volna.”143 Amikor a Bush-kormányzat hátat fordított nekik, a Fannie és a Freddie teljes lobbigépezetét bevetve heves támadást intézett a reformjavaslatok ellen. Mozgósították a lakás- és ingatlanfinan­ szírozási ágazatot, az aktivistacsoportokat, amelyeket addig sűrűn részesítettek pénzadományokban; hatalmas tévés és rádiós hirdetési kampányba kezdtek. „De hát ez azt jelenti, hogy nem vehetünk 127

új házat” – vonta le a tanulságot letörten egy asszony az egyik tévéreklámban, amikor számbavette a törvényjavaslatok következményeit. A Fannie–Freddie páros győzött. A demokraták keményen ellenálltak, a Képviselőházban sikerült kihúzatniuk a gondnokságra vonatkozó passzust a törvényjavaslatból, így aztán az annyira felpuhult, hogy a kormányzatnak már nem volt kedve támogatni. A Szenátusban Robert Bennett utahi republikánus szenátornak sikerült meggyengítenie az értékpapír-közleményekkel és tőkeelőírásokkal kapcsolatos rendelkezéseket. Bennett szenátor második legnagyobb kampánytámogatója a Fannie Mae volt. Fia a Fannie utahi irodájában dolgozott. Mindenki láthatta, mi várható A Fannie Mae és a Freddie Mac számára a Bush-adminisztráció elleni győzelme éppolyan pürrhoszi volt, mint az eredeti névadó, Pürrhosz görög hadvezér rómaiak elleni győzelme Asculumnál. Addig mindkét párttól széles körű támogatást kaptak; most, hogy a kormányzat ellenük fordult, mindinkább a kongresszusi demokratákra kellett támaszkodniuk, akik viszont még gyorsabban szerették volna tovább bővíteni a két vállalat legnépszerűbb programját: az alacsony jövedelműeknek és a kisebbségeknek juttatott hiteleket. A Fannie és a Freddie egyetlen esélye a megmaradásra az volt, ha a demokraták támogatására játszanak oly módon, hogy felhagynak minden mérséklettel a hitelképességi ellenőrzésben és a hitelezésben. Amúgy időt is veszítettek a könyvelési botrányok miatt, s ez lehetővé tette, hogy más hitelezők előretörjenek a piacon az ő rovásukra. Ráadásul ekkorra már a legtöbb olyan kis jövedelmű lakásvásárló, aki normális piaci feltételekkel tudott szert tenni jelzáloghitelre, föl is vette azt. A kormányzati támogatású vállalatoknak az addigiaknál is kockázatosabb terepre kellett merészkedniük, ha pótolni akarták az elvesztett pozícióikat. Daniel Mudd, a Fannie Mae elnök-vezérigazgatója nem hagyott kétséget a cég jövőbeli stratégiája felől. Azt mondta az ott dolgo128

zóknak: „legyetek agresszívak a kockázatvállalásban, vagy húzzatok a vállalattól”. Egy volt alkalmazott elmagyarázta a New York Timesnak, hogy mindenki tudta: tarthatatlan módon kezdtek felvásárolni jelzálogkölcsönöket, „de a mandátumunk arra szólt, hogy maradjunk megkerülhetetlenek, és szolgáljuk a kis jövedelmű hitelfelvevőket. Úgyhogy ezt tettük.”144 2004 közepén a Freddie Mac vezető kockázatfelmérési felelőse, David Andrukonis közölte Richard Syron elnök-vezérigazgatóval, hogy a hitelképességi ellenőrzések az utóbbi időben egyre engedékenyebbek lettek, és emiatt mind a vállalat, mind az ország nagy pénzügyi kockázatnak van kitéve. Syron meg se hallgatta a figyelmeztetést, és rezignáltan elmagyarázta Andrukonisnak, hogy a Freddie Mac többé már nincs olyan helyzetben, hogy nemet mondjon bárkinek.145 Bár a Bush-kormányzat sokat bírálta a Fannie-t és a Freddie-t felelőtlen kockázatvállalásukért, megmagyarázhatatlan módon még lejjebb is „segítette” őket a lejtőn, amikor 2004 októberében, a hitelezési téboly csúcspontján rendeletet hozott arról, hogy drasztikusan növelni kell az alacsony jövedelműeknek juttatott jelzálogkölcsönök számát. Mint korábban szó volt róla, az ilyen hitelek részesedése évről vére nőtt, a 2000-es 50 százalékról a 2008-as 56 százalékra. A nagyon alacsony jövedelműeknek adott hitelek aránya 20-ról 28 százalékra nőtt. Eddigre már a két vállalatban eluralkodott a defetizmus. A vezető tisztségviselők lemondtak arról, hogy megpróbáljanak két urat szolgálni: a részvényesek igényét, hogy a cégek hosszú távon nyereségesek legyenek, nem lehetett összeegyeztetni a politikusok követelésével, hogy nyomják tövig a gázt. Az egyik alkalmazott elbeszélése szerint egyre inkább arról vitatkoztak az irodában, meddig húzhatják, mielőtt lelepleződnek: „Nem kellett nagyon kifinomult szimat annak észleléséhez, hogy mi történik a hitelek minőségével. Akárki láthatta. De a külső emberek közül senki sem kérdezett rá.”146 129

Valójában politikai okai voltak, hogy senki sem látta, mi folyik. A szándék derekas volt, a célokhoz szinte semmiféle kritika nem férhetett. Paul Krugman baloldali közgazdász, aki hamarosan megkapta a Nobel-díjat, még 2008 júliusában is Fannie és Freddie bírálóit támadta azzal az éveléssel, hogy a két vállalatnak semmi köze a kockázatos hitelezéshez, és egyetlen subprime („másodrendű”) hitelt sem folyósítottak.147 Krugman alighanem összekevert valamit. Tény, hogy a Fannie és a Freddie nem adott kölcsönt subprime hitelfelvevőknek, de csak azért, mert egyáltalán nem hitelezett; viszont megvásároltak hiteleket, amelyek között egyre több subprime volt. Amellett le is akarták fedezni a kockázatos kölcsönpolitikájukat oly módon, hogy szűkebbre szabták a „subprime” meghatározását, mint a legtöbb más piaci szereplő. 2007 júliusában a Countrywide kockázati igazgatója egy konferencián büszkén újságolta elemzőknek, hogy a cége olyan jelzálogkölcsönöket adott el a Fannie Mae-nek, amelyek „jóval alatta voltak” még a nagylelkűen definiált subprime szintnek is, de a Fannie még így is prime-nak (elsőrendűnek) tekintette őket.148 Fannie és Freddie 2004 táján elhintett üzenete, hogy gyakorlatilag mindent megvesznek, ami mozog, nagy szerepet játszott abban, hogy a bankok és más hitelintézetek elárasztották a piacot subprime és „Alt-A” jelzáloghitelekkel. „A piac tudta, hogy nekünk ilyen hitelekre van szükségünk” – magyarázta a Freddie Mac egyik szóvivője.149 Az Alt-A a prime-nál kockázatosabb, de a suprime-nál biztonságosabnak ítélt hitel volt. A hitelek gyakran azért kapták ezt a megjelölést, mert nem volt igazolás a felvevő jövedelméről, ezért úgy is hívták: „hazudóshitel”. A valóságban ugyanolyan kockázatosnak bizonyultak, mint a subprime kategória, és felvetődött a javaslat, hogy a subprime és Alt-A hiteleket egyesíteni kellene a „bóvlihitel” kategóriában. 2003-ban az amerikai jelzáloghitelek­ nek csak 8 százaléka volt bóvli, ám ez az arány 2004-ben 18 százalékra, majd 2006 harmadik negyedévéig 22 százalékra nőtt.

130

2005–2007-ben a Fannie és a Freddie által megvásárolt hitelek 40 százaléka volt subprime vagy Alt-A minősítésű.150 A grandiózus célok arra kényszerítették Fannie-t és Freddie-t, hogy változtassanak stratégiájukon. Ettől fogva nem csupán megvásárolták a jelzálogkölcsönöket, és átcsomagolták értékpapírokba, hanem egyre több értékpapírt is vásároltak másoktól. Olyannyira, hogy hamarosan Fannie és Freddie lettek a „tranche” (az egyes értékpapírok között a legjobb minősítésű csoport) legfőbb vásárlói. Sok kommentátor szerint ez volt a döntő lépés abban a folyamatban, amely ahhoz vezetett, hogy a subprime jelzáloggal fedezett értékpapírok az egész világon nyakló nélkül terjedni kezdtek. Ennek oka az volt, hogy a legbiztonságosabb tranche-hozam alig volt magasabb a bankok által fizetett betéti kamatnál, ezért a befektetők nemigen álltak sorba értük. Fannie és Freddie számára azonban, mivel kormányzati támogatásuknak hála, olcsón tudtak kölcsönt felvenni, még mindig vonzó vételnek ígérkeztek. És miután tőkét tudtak fordítani erre a tranche-ra, könnyebben találtak befektetőket, akik hajlandóak voltak nagyobb kockázatú papírokat vásárolni, amelyeknek a hozama sokkal nagyobb volt – néha akár a tranche-énak hússzorosa. Ez ösztökélte a New Centuryt, az Amerquestet és hasonló társaságokat, hogy kifejezetten arra a célra dolgozzanak ki értékpapírokat, hogy Fannie és Freddie megvegye őket. Nem véletlen, hogy a jelzálogok összege, amelyeken ezek a papírok alapultak, éppen egy hajszállal volt 417 000 dollár alatt – ez volt a felső határa a kölcsönöknek, amik Fannie és Freddie portfóliójának részei lehettek.151 Óriási mértékű volt Fannie és Freddie együttes kitettsége a lakáspiacnak. 2007 végén a kötelezettségeknek és azoknak a jelzálog fedezetű értékpapíroknak az összege, amelyekre garanciát vállaltak, illetve kibocsátottak, megegyezett az USA államadósságával. Minden 100 dollárra, amire garanciát adtak vagy értékapír formájában meghiteleztek, csak 1 dollár 20 cent saját tőke jutott.152 2008 augusztusában Fannie és a Freddie birtokában több mint 1 billió 131

dollár értékű bóvlihitel és bóvlihitel alapú értékpapír volt – ez több mint egyötöde az akkori teljes jelzálog-portfóliójuknak.153 Nassim Nicholas Talebnek, A fekete hattyú című könyv szerzőjének a szavaival – arról szól, hogyan becsülték alá az emberek a kis valószínűségű kockázatokat – egy hordó dinamiton ültek. Elemzőik hada azonban továbbra is azt erősítgette, hogy a kockázatok csekélyek. Kifinomult modelleket dolgoztak ki a kockázatok kezelésére. Kivéve egyetlenegy kockázatot – a lakásárak zuhanását.154 Amikor a Freddie Mac volt főnöke, Richard Syron visszatekintett arra, vajon mi siklott félre, a rossz jelzáloghitelekért a politikusokat hibáztatta, akik azt erőltették, hogy olyanoknak is legyen saját otthonuk, akiknek nem tellett rá. Ez volt az ár, amit a kormányzati támogatású vállalatoknak meg kellett fizetniük a kiváltságaikért. Csakhogy 15 évvel korábban éppen Syron volt a bostoni Fed egyik vezetője, amikor a jegybank északkeleti részlege megkezdte a hitelképességi feltételek módszeres lazítását, és a Freddie Mac élén ő vezényelte le a subprime piac hatalmas expanzióját. Amikor a New York Times nemrég megkérdezte tőle, hogy van-e valami, amit másképp csinált volna, így válaszolt: „Ha előrelátóbb lettem volna, talán javíthattam volna egy kicsit a dolgokon. De az igazat megvallva, ha hibátlan lett volna a jövőbe látásom, eleve nem vállaltam volna el ezt az állást.”155

132

IV. rész A szegénység és a jóléti állam

Szegénység, erkölcsösség és szabadság Írta Tom G. Palmer A szegénység és az arra irányuló helyes megoldások megértése évszázadok alatt fejlődött ki. Ezen írás a filozófiát, a közgazdaságtant, a tör­ténelmet és más egyéb tudományokat hívja segítségül ahhoz, hogy megvizsgálja a szegénység és a gazdagság természetét és eredetét klasszikus liberális szemszögből, valamint bemutatja ezen ideológia meglátásait az öngondoskodás, a kölcsönös segítség, a jótékonyság és az állami kényszer szegénység-enyhítő szerepeiről. Ezen írás hosszabb változatának első kiadása megtalálható itt: Poverty and Morality: Religious and Secular Perspectives (Cambridge: Cambridge University Press, 2010), szerkesztette Peter Hoffenberg és William A. Galston.

A „klasszikus liberalizmus” és „libertarianizmus” az erkölcsös, politikai, jogi és gazdasági gondolkodás azon tradíciójára utal, amely az egyén szabadságát helyezi előtérbe a politikai ügyekben, és úgy tekint a szabadságra, mint – John Locke szavaival élve – egy olyan, minden egyes ember által élvezett „Szabadság, hogy elvethesse és parancsolja, ahogy kívánja, saját Személyét, Tetteit, Birtokait és teljes Tulajdonát, a tartózkodási helyének Törvényes Határain belül, és így ne legyen más önkényes Akaratának tárgya, hanem sajátját érvényesíthesse.”156 A klasszikus liberálisok, annak ellenére, hogy gyakran egymással is heves vitákat folytatnak arról, hogy mik a szabadság alapjai, vagy hol húzódnak az államhatalom határai, a szabadság vélelmében nagy általánosságban egyetértenek, vagyis abban, hogy nem a szabad cselekvést, hanem a mások szabadságának megzavarását kell megindokolni. A hatalom gyakorlása szorul csak indoklásra, a szabadság gyakorlása nem.157 135

A klasszikus liberális gondolkodás három általánosan elfogadott alapeleme a következő: 1. Azon meggyőződés, sok különböző módon kifejezve, hogy „az egyéneknek jogaik vannak és vannak olyan dolgok, amelyeket semmilyen személy vagy csoport nem tehet velük (anélkül, hogy jogaikat ne sértenék)”.158 2. Annak elismerése, hogy társadalmi rend és harmónia képes spontán kialakulni, bármilyen terv eröltetése, vagy bármilyen elme tudatos irányítása nélkül, annak nem szándékos következményeként, hogy a szerződéseket segítő jogi szabályok által jól megfogalmazott, védhető jogaik (tulajdon) alapján szabadon érintkeznek egymással. 3. Az alkotmányosan limitált állam iránti elkötelezettség, amely fel van hatalmazva arra, hogy betartassa a jogos viselkedés szabályait, de ami hatalmában szigorúan korlátozva van. Ekként, a klasszikus liberális gondolkodás három tudományágból merít – morálfilozófia, társadalomtudomány és politikai (vagy jog) tudomány, valamint olyan kiegészítő tudományok segítik, mint a pszichológia, a történelem és a szociológia. Mindhárom elem erősíti a másikat abban, hogy a szabadság, a jogok, az állam és a rend kapcsolatának összefüggő elméletét alkossák meg. Adam Smith a klasszikus liberális tradíció legidősebb tagja és mindhárom elsődleges tudományág művelője – morálfilozófia (Az Erkölcsi Érzelmek Elmélete), társadalomtudomány (Vizsgálódás a Nemzetek Jólétének Természetéről és Okairól) és politikai és jogi tudomány (The Lectures on jurisprudence) – mindhárom elemet összekapcsolta híres kijelentésében: „Alig szükséges más ahhoz, hogy egy államot a legalacsonyabb barbárságból a legmagasabb fényűzésbe emelje, mint béke, egyszerű adók és az igazságszolgáltatás elviselhető mértéke, 136

minden egyebet a dolgok természetes rendje biztosít. Minden állam, amely szembeszáll e természetes renddel és a dolgokat egy más mederbe tereli, vagy amely arra törekszik, hogy megállítsa a társadalom fejlődését egy ponton, természetellenes, és hogy fenntartsa magát, elnyomónak és zsarnokinak kell lennie.”159 Definíciók A klasszikus liberalizmust régóta foglalkoztatja a szegénység kérdése, részben a közgazdaság-tudományhoz fűzött bensőséges kapcsolata, kiváltképpen a társadalmi rend spontán formáinak és az általános fejlődés vizsgálata révén. A klasszikus liberálisok ragaszkodnak ahhoz, hogy a „nemzetek gazdagsága” logikusan a „nemzetek szegénysége” előtt van. A szegénység csak a gazdagsággal összehasonlításban bír jelentéssel, és gazdagságot, a vagyont elő kell teremteni. A szegénység az a természetes alapvonal, amihez képest az ös�szes vagyont mérik, szegénység akkor van, amikor nem termelnek vagyont. Peter Bauer, a London School of Economics klasszikus liberális közgazdásza így válaszolt John Kenneth Galbraith értekezésére a „szegénység okairól”: „A szegénységnek nincsenek okai. A gazdagságnak vannak okai.” Ahogy Nathan Rosenberg és L. E. Birdsell Jr. történészek fogalmaznak: „Ha az emberiség történelmét nézzük, és őseink gazdasági életét a modern mértékek alapján ítéljük meg, egy szinte szűnni nem akaró nyomorultság történetét látjuk.”160 A széleskörű szegénység a történelmi norma, az utóbbi két évszázad kirobbanó gazdagodása az, ami magyarázatot kíván. A jólét, ahogy azt ma értjük, egy egyedülállóan modern jelenség. Az emberiség legnagyobb részének tapasztalat, történelmének majdnem teljes egészében, egészen napjainkig. A korai halál, a betegség, a tudatlanság, a majdnem szünet nélküli fizikai megerőltetés és az élet fenntartásához szükséges megfelelő élelmiszerhez történő bizonytalan hozzáférés tapasztalása volt. A múltról alkotott kép, amelyet sok értelmiségi hordoz magában, nagyon félrevezető, 137

mivel általában más értelmiségiek írásaiból ered, vagyis egy olyan kisebbségtől, amely elég szerencsés volt ahhoz, hogy annyi szabadidőt élvezhessen, amennyiben tud írni az életéről. Az ilyen elbeszélések aligha képesek bemutatni az emberiség nagy részének életstílusát. A múlt és a most emberének anyagi helyzete között óriási a különbség. A klasszikus liberális gazdasági történész, Deirdre McCloskey szavaival élve: „A dolog lényege a tizenkettő. Tizenkettő az a faktor, amivel az egy főre jutó reáljövedelem manapság meghaladja az 1780-ast Nagy-Britanniában és más országokban, amelyek érzékelik a modern gazdasági növekedést. …A legkonzervatívabban számolva, egy átlagembernek tizenkettőször több kenyere, könyve, közlekedési és ártatlan szórakozási lehetősége van, mint egy átlagembernek két évszázaddal ezelőtt. Nincs még egy olyan gazdagodási periódus, amely meghaladná a modern gazdasági növekedést – sem Kína, sem Egyiptom a fénykorukban, sem Görögország dicsősége, sem Róma fényűzése.”161 1. tábla Az egy fôre jutó GDP szintje az európai gyarmati birodalmakban és korábbi gyarmatokban, 1500-1998 (1990 nemzetközi dollár)

Nagy-Britannia Franciaország

1500

1700

1820

1913

1950

1998

762

1405

2121

5150

6907

18714

727

986

1230

3485

5270

19556

1100

1100

1117

2564

3502

17759

Hollandia

754

2110

1821

4049

5996

20224

Portugália

632

854

963

1244

2069

12929

Olaszország

Spanyolország

698

900

1063

2255

2397

14227

Kína

600

600

600

552

439

3117

India

550

550

533

673

619

1746

138

1500

1700

1820

1913

1950

1998

Indonézia

565

580

612

904

840

3070

Brazília

400

460

646

811

1672

5459

Mexikó

425

568

759

1732

2365

6655

Egyesült Államok

400

527

1257

5301

9561

27331

Írország

526

715

880

2736

3446

18183

Forrás: A. Maddison, The World Economy, vol. 1: A Millennial Perspective, és vol. 2: Historical Statistics (Párizs: OECD, 2006), 92.

Csak az utóbbi pár száz évben tapasztaltunk robbanásszerű termelési energiát, mint ahogy az 1500 és 1998 közötti egy főre jutó jövedelemben tapasztalható hatalmas változásokból látszik (1. tábla). Az adatok még szembeötlőbbek, ha grafikusan nézzük őket az 1. évtől napjainkig. A XVII. század közepén történt fellendüléstől (Nyugat-Európa és Észak-Amerika számára, egy évszázaddal vagy kicsit később a többieknek) a jövedelemben beállt, hirtelen jött, tartós növekedés példa nélküli az emberiség történelmében. A szinte horizontális vonalból a majdnem vertikális vonalba történő átmenet az, ami magyarázatra szorul. Az emberiség előző generációinak életkörülményei kifejezetten rémisztőek voltak. A klasszikus liberális történeti, gazdasági és jogi vizsgálódás középpontjában a nagy változás magyarázata állt, és általános az egyetértés abban, hogy a változások kulcsa az olyan intézmények elterjedése volt, amelyek a vagyon termelését segítették. A klasszikus liberálisok szerint a vagyon termelésének magyarázata nem csupán abban rejlik, hogy a változás hirtelen történt, hanem az okai a fogalmi tisztaságban is keresendők. Szegénység akkor alakul ki, ha nem történik meg a vagyontermelés, viszont a gazdagság nem akkor alakul ki, amikor a szegénység termelése nem történik meg.

139

Egy fôre jutó GDP (1990 Nemzetközi $)

$35,000 $30,000

Nyugat-Európa

Egyesült Államok

Latin-Amerika

India

Afrika

Világ

Kína

$25,000 $20,000 $15,000 $10,000 $5,000 $0

0

200

400

600

800

1000

1200

1400

1600

1800

2000

Forrás: Maddison (2005a); GGDC (2005) 1. ábra Globális gazdasági fejlődés. Indur M. Goklany, The Improving State of the World (Washington, DC: Cato Institute, 2007), 43.

A hirtelen jött vagyoni növekedés az oka annak, hogy a klasszikus liberális gondolkodás domináns elve az volt, hogy a gazdagodást az elterjedt szegénységgel szemben határozta meg, nem pedig a relatív jólét viszonylatában. A klasszikus liberálisok arra törekedtek, hogy magyarázatot találjanak a vagyon meglétére, ahelyett, hogy a hiányát tekintették volna megoldandó rejtélynek. A „szegénység ördögi körének” ideáját, mint a vagyon hiányának magyarázatát a fejlődés gazdaságtanával foglalkozó P. T. Bauer ekként kritizálta: „Az, hogy van pénzünk, a gazdasági siker eredménye, nem pedig az előfeltétele. Ez teljesen világosan látható a fejlett országok létezéséből, hisz mindegyikük egykor fejletlen volt, és külső adományok nélkül fejlődtek. A világ nem két részként teremtetett, az egyik egy kész infrastruktúrával és felhalmozott tőkével, a másik ilyen adottságok nélkül. Továbbá sok szegény ország fejlődött rohamosan száz vagy több éve 140

alatt, mielőtt a fejlődés-gazdaságtan kialakult volna, elterjedt volna az ördögi kör. Ha a szegénység ördögi körének fogalma érvényes lenne, az emberiség még mindig a kőkorszakban élne.”162 A legtöbb ember már messze maga mögött hagyta a kőkorszakot. Azokban az országokban, ahol az egy főre jutó jövedelem növekedett, ennek hatása különösként a szegényekre volt jelentős, akiknek a helyzete és még a szegénység fogalma is drasztikusan megváltozott. Ahogy Carlo Cipolla megjegyzi az „Ipari Forradalom” hatása kapcsán, tagadhatatlan az, hogy az iparosodás előtti Európa legfőbb jellemzője, miként minden tradicionális mezőgazdálkodással foglalkozó társadalomé, hogy hatalmas az eltérés a tömegek nyomora és a csekély számú gazdag fényűzése és jóléte között.163 „A szegény” szó az olyan emberekre utalt, akik az éhhalál küszöbén voltak: „A legtöbb ember a létfenntartás szintjén élt. Nem volt megtakarításuk vagy társadalombiztosításuk, hogy segítse őket egy esetleges baj esetén. Ha munka nélkül maradtak, az egyetlen reményük a túlélésre az alamizsna volt. Hiába keressük annak a kornak a nyelvében a „munkanélküli” szót. A munkanélkülit összekeverték a szegénnyel, a szegényt a koldussal azonosították, és a kifejezések kavarodása mutatta meg igazán a kor szomorú valóságát. A rossz termés vagy a gazdasági stagnálás évében a nyomorgó emberek száma észrevehetően nőtt… Az iparosodás előtti kor emberei hozzáedződtek a koldusok számának nagymértékű változásaihoz. Különösként a városokban növekedett nagymértékben a koldusok száma az éhínség éveiben, mivel az éhező parasztok menekültek a kopár vidékekről, és ellepték a városokat, ahol az alamizsna könnyebben elérhető volt, és remélhetőleg a gazdagok házaiban volt étel a raktáron. Dr. Tadino azt írja, hogy Milánóban (Olaszország) az 1692-es éhínség idején pár hónap alatt a koldulók száma 141

3554-ről 9715-re nőtt. Gascon arra jutott, hogy Lyon-ban (Franciaország) „a normális években a szegények a népesség 6-8 százalékát tették ki, míg az éhínség alatt számuk 15-20 százalékra nőtt.” „A szegények alapvető jellemzője az volt, hogy nem rendelkeztek önálló jövedelemmel. Ha sikerült túlélniük, az azért volt, mert jótékonykodáson keresztül önkéntesen jövedelmet ruháztak át rájuk.”164 Az ipar nagymértékű növekedése észrevehetővé tette a szegényeket – a sok városi munkás képében – a művelt lakosság számára, ahogy még soha korábban. De többé nem a városokat ellepő kolduló parasztok tömegei voltak. A státuszuk határozottan megváltozott. Az iparosodás okozta népességnövekedést nem a születések számának növekedése, hanem a halálozási arány, kifejezetten a korai halál csökkenése váltotta ki. „Ha megkérdezzük – írja F. A. Hayek –, hogy mit köszönhet az emberiség az úgynevezett kapitalisták erkölcsi gyakorlatainak, a válasz az, hogy az életüket. A szocialista érvelés, miszerint a proletárság megléte annak köszönhető, hogy kizsákmányolták azt a csoportot, amely korábban el tudta tartani magát, teljesen hamis. A legtöbb ember, akik a proletárságot alkotják, nem létezhetett volna azelőtt, hogy mások biztosítsák számukra a létezés feltételeit.”165 A klasszikus liberálisok fáradhatatlanul munkálkodnak azon, hogy megdöntsék a múltról alkotott hamis képeket – amelyek előfordulnak mind a szocialisták, mind a konzervatívok körében – miszerint a vidám parasztok önfeledten szökdécselnek a zöld falvakban, az élet békés és stresszmentes volt, valamint minden parasztcsalád egy otthonos kis házikóban éldegélt.166 Az elterjedt vágyakozást vissza az elmúlt „aranykorba”, ami még ma is velünk van (Ó, azok az ’50-es évek, amikor mindenki…), így jellemzi és veti el a klasszikus liberális történész Thomas Babington Maculay a XIX. század közepén: 142

„Ma az a módi, hogy Anglia aranykorát arra az időszakra teszik, amikor a nemesek nélkülöztek minden olyan kényelmet, amelynek hiányát a modern átlagember nem viselné el, amikor a földművesek és boltosok olyan cipót ettek reggelire, melynek a puszta látványától lázadás törne ki egy modern szegényházban, amikor az, hogy valakinek minden hétre jutott tiszta ing, csak a legfelső osztály privilégiuma volt.” Maculay generációjának életmódja ma még a legszegényebbek számára is elviselhetetlen lenne, mint ahogy azt maga Maculay is felismerte: „Mi magunk is idővel túlhaladottak leszünk, és minket is irigyelni fognak. Teljesen valószínű, hogy a XX. században temérdek kényelem és luxus, amelyet ma még nem is ismerünk, vagy csak kevesek élvezhetnek, minden szorgos munkás számára elérhetővé válni. És mégis lehet, hogy azt fogják állítani, a jólét és a tudomány fejlődése csak kevés ember számára előnyös, sokak kárára.”167 Mint ahogy azt Maculay is megértette, nincs egy természetesen körülhatárolható választóvonal a „szegénység” és „gazdagság” között. Manapság a szegények olyan dolgokat élvezhetnek, amelyek a múltban a gazdagok számára is elérhetetlenek voltak, még a nem túl távoli múltban is. (Ha valaki kételkedne ebben, hasonlítsa össze a szupergazdagok fogászati élményeit ötven évvel ezelőtt, a ma élő fejlett-országokbeli szegényekével. Ki kételkedhet abban, hogy a múltban a gazdagok fél karjukat odaadták volna azokért a fájdalomcsillapítási és fogorvosi technikákért, amelyek az iparosodott országok legszegényebbjeinek számára is elérhetőek?) A klasszikus liberális gondolkodás nem szűkölködik az összehasonlító megközelítésekben sem. Abbé de Condillac, egy befolyásos művében, amely ugyanabban az évben került kiadásra, mint Adam 143

Smith könyve, A Nemzetek Gazdasága megkülönbözteti a vagyon puszta hiányát a szegénységtől, mivel „csak ott van szegénység, ahol az esszenciális szükségletek nincsenek kielégítve, és nem szegénység nélkülözni azt a vagyont, amelyre nem alakult ki szükség és amelynek létezése nem is ismert.”168 A művészetek és tudományok fejlődése valamint az egyre nagyobb gazdagság új szükségleteket teremt, amelyek kielégítése a fogyasztás új formáit jelenti. Adam Smith kibővíti ezt egy új elemmel. A szegénység nem csak a kielégítetlen igények tudatosságából áll, hanem saját helyzetünk a máséval történő összehasonlításából is, amely szégyent hoz. A szégyen egy meghatározó tényező abban, hogy mi a „szükséges”, vagy valami, ami nélkül szegényként tartanak számon: „A szükség alatt nem csak azokat a javakat értem, amelyek elengedhetetlenül fontosak az élet fenntartásához, hanem bármit, ami nélkül a nemzet szokásai szerint nem helyénvaló egy megbízható embernek, bármennyire is hitvány, meglen­nie. Egy vászon ing, szigorúan nézve, nem elengedhetetlen feltétele az életnek. Úgy gondolom, a görögök és a rómaiak meglehetős kényelemben éltek vászon ing nélkül. De a jelen időkben, Európa legtöbb részén, egy megbízható nappali munkás számára szégyen lenne emberek közé menni vászon ing nélkül, amelynek hiánya egy olyan szintű, szégyenteljes szegénységet feltételezne, amelybe nem lehet kifejezetten rossz cselekedetek nélkül kerülni… A szükségletek alatt tehát nem csak azokat értem, amelyeket a természet tett azzá, hanem azokat is, amelyeket az illemszabályok szükségessé tesznek a társadalom legalsóbb részéhez tartozó emberek számára. Minden mást luxusnak nevezek… A természet nem teszi őket szükségessé az élet fenntartásához, és semmilyen hagyomány nem helyteleníti a nélkülözé­ süket.”169

144

Mind az abszolút és mind az összehasonlító felfogás szerint a gazdagság és szegénység mozgó standardok. Azon javak felhalmozása, amelyek alapján gazdagnak lehet nevezni valakit, egyszer, egy elkövetkező, gazdagabb jövőben még szegénységnek fog számítani, így lehet, hogy ha valaki gazdag egy bizonyos társadalomban, az szegény egy másikban. Összhangban azzal, hogy a klasszikus liberálisok a vagyonra, mint megmagyarázandó jelenségre összpontosítanak, szorgalmasan elemzik azt is, hogy egyeseknek miért megy jobban, mint másoknak. Smith könyvének címe: Vizsgálódás a Nemzetek Jólétének Természetéről és Okairól. A legtöbb korábbi író a nemzetek jólétét (természetét) az uralkodó elit jólétével azonosították. Ezzel szemben Smith a művét azzal kezdi, hogy a nemzetek jólétének természetét nem a gazdasági erejével, vagy a király kincstárának aranyaival és ezüstjeivel azonosítja, hanem a nemzet teljes munkaerejének éves termelésével, elosztva a fogyasztók számával. Ez az az elképzelés, ami ma is mutatkozik az egy főre eső bruttó hazai termékben.170 Tehát egy nemzet gazdagsága nem a vezetőinek hatalmában, vagy a kincstár tartalmában mérendő, hanem abban, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott valaki, miként fér hozzá ehhez a vagyonhoz: „Az az állam valóban dúsgazdag, ahol a gazdagság könnyen elérhető, vagy ahol kevés munkával, amelyet megfontoltan és helyesen alkalmaznak, bármely ember bőségesen megszerezheti az életszükségleteket és kényelmet.”171 A vagyon elsődleges okai vagy meghatározói azok az intézmények, amelyek ösztönző erőként hatnak arra, hogy vagyont termeljünk. Tehát a szegénység, a gazdagsághoz mérten azt jelenti, hogy nem sikerült vagyont előállítani (vagy megtartani), és az ilyen sikertelenség okai azok a intézmények vagy gyakorlatok, amelyek elriasztanak a vagyon termelésétől és/vagy ösztökélik a kényszerű vagyonátruházásokat, amelyek közvetlenül elszegényítenek egyeseket mások hasznára. Ha a lehetőségeket, amelyeket azon szabadságként értelmezünk, 145

hogy önkéntesen termelhetünk vagyont, egyenlően osztjuk szét, akkor valószínű, hogy a vagyon egyenlőtlenül kerül szétosztásra. Nem azért, mert a „társadalmilag létrehozott” vagyont igazságtalanul osztjuk el, hanem mert a vagyon megteremtésének lehetőségétől megfosztottunk embereket, akik így kevesebbet tudnak termelni. A klasszikus liberálisok azt hangsúlyozzák, hogy minden fajta termelés egyszerre elosztás is. Ha a termelés szabadsága nem egyenlő, a vagyonok sem lesznek azok. Például az állami monopóliumok versenytársak hiányában magasabb árakat kérhetnek, és beszedhetik a monopóliumbéreket. Ez a folyamat (ami járadékszerzésként ismert), az egyik féltől a másikhoz ruház át vagyont, amíg csökkenti a termelt vagyon aggregátumát, mivel a készletek a járadékszerzésre lesznek fordítva, nem pedig az értékteremtésre, így a társadalom összességét kevésbé vagyonossá téve, mint ahogy a járadékszerzési tevékenység nélkül lenne.172 Ha valakinek hatalmában áll másokat arra kényszeríteni, hogy ne saját javukra termeljenek, hanem a hatalommal rendelkezők javára, akkor a vagyont átruházzák a kényszerítettekről a kényszerítőkre, sokszor a termelékenységben beálló nagymértékű nettó veszteségek mellett. A rabszolgaság, jobbágyság, kötelező szolgálat és a kényszermunka egyéb formái vagyont ruháznak át egyesekről másokra. A lopás és a nem önkéntes átruházás egyéb formái elkobozza azoktól a vagyont, akik termeltek, általában a elkobzók javára.173 Azok a megszorítások, amelyek korlátozzák egyesek lehetőségét, hogy másokkal versenyezzenek, béreket generálnak azok számára, akik monopolhelyzetben vannak, a fogyasztóik és potenciális versenytársaik kárára. Az a társadalom, ahol a törvény erejénél fogva egyesek akadályozva vannak abban, hogy földeket birtokoljanak, belépjenek bizonyos üzleti ágakba, vagy szabadon megbeszélt áron árucikkeket vásároljanak, valószínűleg különbségeket fog tapasztalni a jogi hátrányokat szenvedő csoportok és a többiek egy főre jutó jövedelmében. A történelemben erre rengeteg példa található.174

146

Kiszolgáltatottság a szegénységre A szegénységre való kiszolgáltatottságot a klasszikus liberálisok az intézményes körülményektől tekintik függőnek. Amikor jutalmazzák az erőszakot vagy a politikai hatalom és erő megszerzését, az erőszakos és politikailag ambiciózus emberek fognak hasznot húzni abból, hogy elveszik a szorgalmasaktól a megtermelt vagyont, elszegényítve a szorgalmas embereket, és eltántorítva az embereket a további termeléstől, elszegényítve ezzel mindenkit. A civilizáció történelme a hatalom és erőszak különböző módokon történő korlátozásának történelme.175 Azokban a jogrendekben, ahol megtalálható a jól körülhatárolt jogforrás és átruházható tulajdonjog, ahol a ragadozó viselkedésformát erősen korlátozzák, ott a szegénység a túlélés és éhínség közti választóvonalból átváltozik egy viszonylagos jólétbe, ahol a szegények kisebb mértékű jóléte vagy a spórolás a nem akarásából, vagy nem tudásából fakad és nem a már meglévő vagyon elpazarolásából. Tehát a „jellem” (vagy másként az erényesség)176 egy meghatározó tényező, mivel a serény és takarékos emberek az ilyen jogrendekben nem valószínű, hogy szegénységben élnének, értsük ezt akár abszolút vagy relatív értelemben. A viszonylag szabad és gazdag társadalmakban a viszonylagos szegénység legjobb előrejelzése az, hogy megnézzük, ki vesz igénybe állami segítséget, ami úgy tűnik hanyagságot és felelőtlen viselkedést szül. Klasszikus példa erre a viszonylag gazdag Angliában a „Szegénytörvények”, különösen a „szabadtéri segélyhez” tartozó „Speen­ hamland Rendszer” ami segélyezte a dolgozó szegényeket.177 Alexis de Tocqueville az Angliai útja után megírt Memoir on Pauperism című művében azzal érvel, hogy a „törvényi jótékonykodás” a gazdag országokban, mint Nagy-Britannia a „Szegénytörvények” reformja előtt volt a szegénység igazi oka, mivel megalkotta a nincstelenek állandó osztályát. Kutatása arra irányult, hogy megfejtse a látszólagos ellentmondást: „Azokban az országokban, amelyek a legelszegényedettebbnek tűnnek, ott van valójában a legkevesebb 147

rászoruló és ott, ahol az embereket csodálják a fényűzésük miatt, ott a népesség egy része arra szorul, hogy ajándékokból éljen meg, ha túl akar élni.”178 Tocqueville kutatása következtetéseként levonja, hogy „Minden intézkedés, amely állandó jellegű törvényes jótékonykodást teremt és adminisztratív formába helyezi, egy lusta és tétlen osztályt kreál, ami az iparos és dolgozó osztály kárán él.”179 Azon túl, hogy a másoktól való függésre ösztökél a Szegénytörvények arra ösztönözték a szorgalmasakat, hogy megpróbálják kontrollálni a „szabadtéri segélyekben” részesülők mozgását, nehogy az újonnan jövők megterheljék a segélyt fizetőket. Tocqueville szerint: „A törvényi jótékonyság befolyásolja a nincstelenek szabadságát, csakúgy, mint az erkölcseit. Ez könnyen bizonyítható. Amikor a helyi kormányzatokat szigorúan arra kötelezik, hogy segélyezzék a rászorulókat, szükségszerűen csak azoknak tartoznak segélyekkel, akik a fennhatóságuk alatt laknak. Ez az egyetlen igazságos módja annak, hogy a törvényből fakadó társadalmi terhek kiegyenlítődjenek, és hogy arányos legyen a terheket bírók lehetőségeihez képest. Mivel az egyéni jótékonykodás szinte ismeretlen azokban az országokban, ahol szervezett közjótékonykodás van, mindenki, aki szerencsétlenség vagy bűnei miatt képtelen pénzt keresni, arra lesz kárhoztatva, halál terhe mellett, hogy születési helyén maradjon. Ha elmegy onnan, ellenséges területre lép. A községen belüli magánérdek, amely sokkal aktívabb és erősebb, mint a legjobban szervezett nemzeti rendőrség, észreveszi az érkezését, követi minden mozdulatát, és ha le akarna telepedni, jelenti a hatóságoknál, akik elviszik a határhoz. A „Szegénytövények” által az angolok mozgásképtelenné tették népességük hatodát. Röghöz kötötték őket, mint a középkori parasztságot. Az embereket arra kényszerítették, hogy akaratuk ellenére szülőföldjeiken maradjanak. A törvényi jóté148

konykodás biztosította, még azt is, hogy sose akarjon onnan elmenni.”180 Hasonló kontrollmechanizmus jön létre a jóléti államok esetében, amely megmagyarázza a nemzetközi határokon történő szabad átutazás korlátozásának a roppantul illiberális politikáját, mivel bevándorlókra a jóléti állam lakosai gyakran élősködőként tekintenek, akik a helyiek vagyonának felemésztésével fenyegetnek, ahelyett, hogy a vagyon potenciális termelőiként tekintenének rájuk, akik a kölcsönös előnyökért jönnek.181 A Vagyonmegszerzés Politikai és Gazdasági Módjainak Intézményesítése A termelés legfőbb – és legfontosabb – tényezője az intézményi keret, amely a kölcsönös előnyökre irányuló, önkéntes együttműködést segíti elő. A vagyon termelése az intézményi változások következménye, amelyek ösztökélik a produktivitást és a közös kereskedelemből származó kölcsönös előnyöket. Benjamin Friedman megjegyzi, „Ez a merész új elképzelés erős erkölcsi tartalommal bír. Az emberek első alkalommal figyeltek fel a vagyon megszerzésének azon lehetőségére, amelynek nem kell mindenképpen kizsákmányolónak lennie. Az egyén szintjén az önkéntes csere elképzelése az volt, hogy minden üzletből mindkét fél nyertesen akart kikerülni. De ugyan ez volt még inkább tapasztalható a társadalom szintjén. A nemzeti jóléthez vezető út a kereskedelem és nem a hódítás volt.”182 Ezen meglátást követve, a klasszikus liberálisok a vagyon megszerzésének két módját különböztetik meg: a „gazdasági módot”, ami termelést és cserét jelent, és a „politikai módot”, ami pedig az erőszak alkalmazása.183 Herbert Spencer kétféle ideális társadalmat különböztet meg, a „militáns” és a „iparosodott”: az elsőt a parancsolgatás és hierarchizáltság jellemzi, míg a másodikat az együttműködés és a szerződés.184 A törvénybeli speciális privilegizálás különbséget fog teremteni 149

a vagyon és a jövedelem között, ezért a klasszikus liberálisok arra törekednek, hogy beazonosítsák és eltöröljék ezeket a speciális privilégiumokat, amelyek egyeseket sértenek mások hasznára.185 Ekként, a klasszikus liberálisok foggal körömmel kampányoltak a céh-privilégiumok ellen, amelyek megakadályozták az egyes szakterületekre történő bejutást; a faji, kisebbségi, vallási és nemi korlátok ellen, amelyek korlátozták a tulajdonjogot és a piacokra történő bejutást; az olcsó importra rótt protekcionista korlátok ellen, amelyek megemelték a fogyasztói árakat, hogy a hazai termelők kis csoportjának kedvezzenek; és a korlátok sokasága ellen, amelyek megnehezí­tették, hogy az emberek javítsanak életkörülményeiken. A törvényi egyenlőség, szabad kereskedelem, és a tehetségek előtt nyitva álló karrierlehetőségek a társadalmi fejlődés klasszikus liberális gondolkodóinak jelszavai voltak.186 A klasszikus liberálisok büszkék voltak az eredményeikre. Ahogy azt a klasszikus liberális újságíró, E. L. Godkin megjegyzi a Nation lapjain 1990-ben, „A Liberalizmus elvei és előfeltevései szerint a kor csodás anyagi fejlődésének már igazán itt volt az ideje. Az emberek, szabadulva az állam kotnyeleskedő vegzálásától, természetes dolgaik elvégzésére szentelték idejüket, arra, hogy jobbá tegyék körülményeiket, amelyek végül remek eredményeket hoztak számunkra.” Vagyon és Egyenlőtlenség Mint ahogy a klasszikus liberálisok nem úgy látják a szegénységet, mint a szegénység „okozóját” (a „szegénység ördögi körének” P. T. Bauer által kritizált eszmefuttatásában), a vagyon meglétét sem a szegénységben látják, nem úgy, mint néhány szocialista, akik úgy vélik, az okozza valaki szegénységét, hogy a szegény embernek nem adnak árut és szolgáltatást.188 Az önkéntes módon megszerzett vagyon valójában a mások gazdagságát is okozza, nem pedig az elszegényülésüket. „Say Törvénye” alapján, mi szerint „a termelés az, ami keresletet teremt a termékre”, egy ember, csoport vagy nemzet vagyona hasznot szerzett mindenkinek, aki vele kereskedett.189 150

„Mit tehet egy aktív gyártó vagy egy intelligens kereskedő egy kicsi, elhagyatott, félbarbár városkában Lengyelország vagy Vesztfália elhagyatott részein? Bár nem kell tartani a versenytársaktól, alig képes valamit eladni, mivel kicsi volt a terme­lés. Párizsban, Amszterdamban, vagy Londonban annak ellenére, hogy több száz ugyanolyan területen dolgozó versenytárs van, sokkal több üzletet köthet. Ennek az oka nyilvánvaló: olyan emberekkel van körülvéve, akik nagy mértékben termelnek végtelen módon, és akik vásárolnak, mindenki másmás terméket, abból a pénzből, ami a saját áruik eladásából keletkezett.”190 Az intézmények ösztönöznek és az ösztönzés formálja a viselkedést. Douglass North így fogalmaz, „Az intézmények adják a gazdaság ösztönző struktúráját; ahogy ez a struktúra fejlődik, formálja a gazdasági változások irányát a növekedés, stagnálás, vagy csökkenés felé.”191 Az eredményeket általában nem lehet megválasztani, legjobb esetben csak az egyik folyamatot lehet a másik helyett választani, nem az egyik eredményt a másik helyett. Az, ami az eredmény választásának tűnhet (pl. magasabb bérek), az valójában csak a folyamatok választása (a munkaszerződések megkötésének vagy teljesítésének tiltása, bizonyos bér alatt). A folyamatok nem mindig azt az eredményt hozzák, amit a kiválasztói reméltek. Daniel Shapiro azt mondja, hogy az „intézményeket nem lehet a céljaik alapján helyesen kategorizálni.”192 Tehát a klasszikus liberálisok temérdek, az önkéntes cserébe történő intervenciót kritizáltak, mivel nem hozták az ígért eredményt. A minimálbér törvények például nem emelik a béreket – a munka marginális termelésének növelése emeli a béreket, és ez nem tartozik a törvényhozás rendelkezései alá. Azonban ezek a törvények növelik a munkanélküliséget, és az embereket a szabad piacról a feketepiacra kényszerítik azáltal, hogy megtiltják azoknak, akik alacsony marginális értéket termelnek 151

(ilyenek tipikusan az alacsony képesítésűek, iskolázatlanok és fiatalok), hogy olyan áron ajánlják a szolgáltatásaikat, amely vonzaná a vásárlókat.193 Azokban a társadalmakban is, amelyeket a teljesen egyenlő jogok és szabadság jellemez, szintén meg fognak jelenni az jövedelembeli különbségek, csakúgy, mint a nem szabad társadalmakban. (Semmilyen társadalmi rend nem képes ezeket a különbségeket kiküszöbölni, általában csak elrejtik azokat, írja Mancur Olson, a „The Theory of Soviet-Type Autocracies” című művében.)194 Ami azonban megkülönbözteti a szabad társadalmakat, az a művészeti, kulturális, politikai és gazdasági elit általános mobilitása. A különböző társadalmi rendekben, „elit mobilitásáról” készített tanulmányában Vilfredo Pareto megjegyzi, hogy csakúgy, mint a katonai társadalmakra, a liberális és ipari társadalmakra is jellemző az elitek mobilitása, de teljesen más folyamatok alapján. Egy katonai társadalomban a háború ad lendületet arra, hogy „az átlagos katona tábornok lehessen”, de a „kereskedő és ipari társadalmakban,” ahhoz, hogy a legszegényebbek vagyonhoz jussanak, szabadság kell, és „kellő mértékű kereskedelmi és ipari fejlődés, hogy ez egy elérhető lehetőség legyen megfelelő számú embernek.”195 A termelésen és önkéntes cserén alapuló kereskedelmi kapcsolatok a dinamikus egyenlőtlenségek rendszerét alkotják, nem pedig egy mereven fenntartott rendszert, vagyis az egyének és családok, felemelkednek és elbuknak a vagyonukat nézve, míg a társadalom egészének összvagyona nő.196 A fő különbséget, a klasszikus liberális szociológusok és közgazdászok tették a folyton változó „vagyon elosztást” vizsgálva a szabad társadalomban a „tulajdon”, mint jogi fogalom, valamint a „vagyon,” mint gazdasági fogalom között. Az önkéntes csere nemcsak a tulajdonjogok átcsoportosítását jelenti, hanem a vagyonét is, és nem csak a csere szerződéses felek közt. Mikor Henry Ford acélt, gumit és üveget vásárolt az eladóktól és munkásokat alkalmazott, hogy autókat gyártsanak, nem csak azt idézte elő, hogy csak 152

a cserében közvetlen résztvevők között cserélt gazdát a tulajdon, hanem felvitte a készletek árait, csökkentette a nyereg készítéséhez szükséges anyagok árát, és növelte a munkabért a marginális értékteremtés növelésével. Az ehhez köthető vagyonátruházás sokkal nagyobb volt, mint a tulajdon értéke, amely gazdát cserélt az üzlet során. Az értékben bekövetkezett változások meghatározzák, hogy mennyibe kerül egy áru, és az értékek állandóan változnak, amint új folyamatok jelennek meg, amint az ízlések változnak és így tovább. E miatt egyesek vagyona nő, másoké csökken. A piacgazdaság tehát egy kiegyenlítő folyamat. Egy piacgazdaságban a vagyon-újraelosztás folyamatosan dolgozik, ami mellett a külsőre hasonló folyamatok, amelyeket a modern politikusok gyakran vezetnek be, jelentéktelenségükben elszégyellhetik magukat, ha másért nem is azért, mert a piac annak ad vagyont, aki meg is tudja tartani, amíg a politikusok a szavazóiknak adják, akik erre nem képesek.197 A klasszikus liberálisok elvetették a „természeti kincs” elméletét az ipari megközelítés javára. A vagyon nem igazán az, amit találunk, hanem az, amit előállítunk. Ekként a híres klasszikus liberális közgazdász, Jean-baptiste Say megkülönbözteti a „létező javakat” (amelyeket ma „természeti kincsnek” neveznénk) a „vagyontól”: „Az ember csak annyit tehet, hogy újratermeli a létező javakat más formában, amely olyan haszonnal járhat, melyet korábban nem birtokoltak, vagy megnöveli a már meglévő hasznot. Tehát valójában nem anyagi termelés van, csak hasznosságot teremtünk, és ez az, amit vagyontermelésnek nevezek.”198 Sok társadalom van, amelyek bőségesen rendelkeznek természetes kincsekkel, azonban a népességük sokkal szegényebb, mint az olyan társadalomban élők, ahol sokkal kevesebb a természeti kincs, de olyan intézmények vezérlik őket, amelyek serkentik a vagyontermelést. A fejlődés-gazdaságtan közhelye, amely évszázadokra vissza153

nyúlik, hogy a bőséges természeti kincs nem a gazdagság jelentős meghatározója.199 A klasszikus liberalizmust az a hit jellemzi, hogy a jogi intézmények, melyek jól meghatározott és jogbiztonságban lévő jogokkal rendelkeznek, melyeket szabadon lehet cserélni a szerződésjog alapján, vagy, ahogy Adam Smith fogalmaz „béke, egyszerű adók és az igazságszolgáltatás elviselhető mértéke”200 dajkálja a vagyont és megszünteti az abszolút szegénységet. Továbbá a termelési és csere-szabadság aláássa a hierarchiát, a kasztokat és az egyenlőtlenség merev formáit. De a vagyon termelése a szabad piacon keresztül sosem volt az egyetlen klasszikus liberális válasz a szegénységre. Önsegélyezés, Kölcsönös Segítség, Jótékonykodás és Köztámogatás A jogi egyenlőség a klasszikus liberális hagyomány egyik meghatározó eleme, és a klasszikus liberálisok nemi, faji, nemzeti és társadalmi egyenlőség úttörői voltak. Támogatták, a női egyenjogúságot, hogy dolgozhassanak nemi alapon kirekesztő törvények nélkül, hogy megszerezhessenek, birtokolhassanak és megszabadulhassa­ nak tulajdontól önállóan. Ezeket nem csak erkölcsi alapon tették, hanem hogy javítsák a sok nő helyzetét és megszüntessék az akaratlan függőségüket. A XIX. századi klasszikus liberális abolicionalista és feminista, Sarah Grimké megjegyzi, „Kevés dolog van, amely nagyobb akadályt állítani az elé, hogy a nők a kötelességük és hasznosságuk szintjére fejlődhessenek, mint azok a törvények, amelyek azért keletkeztek, hogy megsemmisítsék az önállóságukat és szétzúzzák az individualitásukat, olyan törvények, amelyeket az államuk készített, aminek létrehozásába nem volt beleszólásuk és ami megfosztja őket az alapvető jogaiktól.”201 A tehetségek kibontakozásának szabadsága sok elnyomott, nincstelen, hátrányos helyzetű és szegény helyzetén javított. Az önsegélyezést az szorgalmazta, hogy megszüntették az azt és az egyéni felelősségvállalást nehezítő akadályokat. 154

De más lehetőségek is léteznek. Az első, ami összefüggésbe van hozva a klasszikus liberalizmussal, a szegények helyzetét segítő jótékonykodás mellett történő kiállás. A jótékonykodás azokon segít, akiket elhagyott a szerencse, vagy mások segítségére szorulnak, amit legjobban önkéntes alapon lehet biztosítani. A klasszikus liberálisok számára a permanens függés elkerülése volt kulcsfontosságú. Bernard Bosanquet, a Nagy-Britanniai Jótékonyságszervező Társaság (Charity Organisation Society in Great Britain) oszlopos tagja erősen kritizálta az intézményesített szegénységet és azt a látásmódot, ami szerint „a szegények intézménye egy osztály, ami a szánalom és önfeláldozás állandó – a modern eszme erkölcsi­ben megtestesült – tárgya. ,A szegénység’ mondják ,státusszá vált’. A ,deklasszáltak’ egy társadalmi osztály lett, azzal passzív társadalmi funkcióval, hogy mások jóságát stimulálják.”202 A jótékonykodás célja, nem az, hogy tovább fokozza a függőséget, hanem növelje a jótékonykodásban részesültek képességeit arra, hogy ellássák magukat és a családjukat. Bosanquet szerint a gazdasági szocializmus, melynek alapja a parancs és a központi tervezés, önzőséget teremt, amíg az önkéntes együttműködés tiszteletet és együttérzést szül. Az élet a tényleges, létező szocializmus alatt úgy tűnik beigazolta ezt a jóslatot.203 És még a modern jóléti államok esetében is, ahogy Norman Barry megjegyzi „A jelen tapasztalatai arra mutatnak, hogy távol áll tőlük a közösségileg és szociálisan érzékeny személyiség bátorítása. Jóléti állam intézményei egyszerűen reprodukálták a tradicionális homo economicust egy más kontextusban.”204 Az önsegélyezésen kívül, amelyet az emberek képességei elé állított akadályok eltávolításával segítettek elő, a klasszikus liberálisok aktívan támogatták és részt is vettek a különböző „baráti társaságokban (friendly societies)”, „testvériségekben” és „kölcsönös segítség társaságokban”, amelyek a korlátozott lehetőségű emberek törekvéseit segítették. Aranykorukban ezek a társaságok szociális tevékenységét több millió aktív embert segítette, amely mellett eltörpültek a ma már sokkal jobban ismert munkás-szakszervezeti mozgalmak. 155

Annak ellenére, hogy némelyikük történelme visszanyúl az ősi Róma temetkezési társaságaira, a virágkorukat a XVIII., XIX. és kora közép XX. században élték. Otto von Gierke 1868-ban a „közösség törvényeiről” azt írja: „A mi évszázadunkban a kreatív és kezdeményező erő visszaszállt az emberekre: a szabad, személyek közötti társaságok, amelyek sosem tűntek el, sok különböző ágazattá fejlődött, és képes a legkülönbözőbb feladatok ellátni.”205 Az ilyen társaságok nemcsak betegség, baleset, halál és egyéb katasztrófák ellen nyújtottak biztosítást, hanem támogatták a karakterfejlődést és az olyan erényeket, mint az udvariasság, a nők tisztelete (azokat a férfiakat, akik verték a feleségüket kizárták a soraikból), józanság és jótékonyság. Önkéntes társulásként gyakran meghaladták a klasszikus liberalizmus köthető egyéni felelősségvállalást, és gyakran üdvözölték a kollektív felelősség különböző formáit, az interakció olyan formáit, amelyeket a szabadság és a társadalmi rend klasszikus liberális értelmezése alulértékel. David Schmidtz azzal érvel, hogy „internalizált felelősség (és nem magától értetődően egyéni felelősség), az amitől javulnak az emberek körülményei. Azok az intézmények, amelyek ráveszik az embereket arra, hogy felelősséget vállaljanak magukért, mint egy csoport, szintén segítik a felelősség internalizálását, noha kollektív formában. Azok is javíthatják az emberek körülményeit.”206 A kölcsönös segítség a társadalmi rend és fejlődés liberális megközelítésének kulcs eleme volt. Csakúgy, mint a házasságra, ezekre a társulásokra nem mint a szabadság korlátozására tekintenek a klasszikus liberálisok, hanem mint a szabadság gyakorlására. A baráti társaságok talán a legrosszabban dokumentált nagy társadalmi mozgalom. (Lásd Davis Green és David Beito esszéjét ebben a könyvben). Sok országban működtek élénken, ahol a civil társulások akadályai csökkentek vagy megszűntek, és eltűntek, amikor a profitorientált cégek versenybe szálltak velük azzal, hogy a biztosítási statisztika alapján megbízható ajánlatokat kínáltak (valójában pár baráti társaság átváltozott biztosító céggé, mint például 156

a Modern Woodmen of America, Prudential Insurence és Metropolitan Life)207 és amikor a jóléti állam kiszorította őket.208 A munkásosztálybeli emberek is megkülönböztették az érdemes és érdemtelen személyt. Ahelyett, hogy elfogadtak volna minden feltétel nélküli segítséget, a szegények csoportjai, akik a kölcsönös segítség okán összevonták forrásaikat, megkülönböztették azokat, akik megérdemlik a segítséget, és azokat, akik nem, vagy azért, mert nem voltak hajlandók segíteni másokon, amikor megtehették, vagy, mert a helyzetük saját önkéntes döntéseik miatt alakult ki. A klasszikus liberális gondolkodók, csakúgy, mint az önkéntes szervezetek vezetői azon jellemjegyek fejlesztésére összpontosítottak, amelyek alkalmasak a sikerre egy civil társadalomban. Green szavaival, a baráti társaságok tagjai „nem a fizikai közelségük alapján egyesültek, hanem mert hasonlóan gondolkodtak. A társaságok központjában az a jó-jellem támogatása állt, amely a klasszikus liberalizmus számára is fontos, aminek a támogatói sokszor a jócselekedetet és a jobb életre való törekvést adottnak veszik.”209 A baráti társaságtól elnyert támogatás valóban jog volt és nem egy meg nem érdemelt, feltétel nélküli jog. A kölcsönös segítség biztosította a szegényeknek azt, hogy megszabaduljanak a jótékonysággal járó paternális lenézéstől, ami a legelszántabb esetek velejárója volt. Rászorultnak lenni olyan helyzet, amit igyekezni kell elkerülni, nem pedig elfogadni. A jótékonykodás még mindig szorosan fűződik a klasszikus liberális gondolkodáshoz, de a szegényeket megsegítő módszerek listáján csak a harmadik helyen áll, az önsegélyezés és a kölcsönös segítség után. Az adófizetőktől átutalt pénz a legkevésbé kívánatos módszer volt, ami csak akkor alkalmazandó, amikor a fejlesztés minden más lehetősége elérhetetlen vagy nem megfelelő. John Stuart Mill a „The Claims of Labour” című esszéjében így ír: „Az, hogy alamizsnaként pénzt adjunk, az sem ebben, sem más országban nem ritka erény. Jótékony szervezetekből és a szű157

kölködők megsegítésére való jelentkezésből már most is temérdek van, és ha a szenvedés új formája, vagy a szenvedők eddig észre nem vett csoportja felbukkanna, semmi sem lenne természetesebb annál, hogy azt tegyük értük, amit eddig másokkal is tettünk.”210 Az alamizsnaosztás sokáig vallási kötelezettségekhez volt köthető, és nem meglepően gyakran a vallási szervezetek rendezték. Az alamizsnaosztás a rászorulók számára a klasszikus liberális felfogásban az együttérzés és a nagylelkűség erénye volt.211 A klasszikus liberálisok tehát erkölcsi kötelességként tekintettek a szerencsétlenség miatt rászorulók megsegítésére, és sok különféle önkéntes intézkedést támogattak, amelyek a támogatást segítik. Amíg a kölcsönös segítség dicséretes és erényes, a kényszer nem az. Ennek szemléltetése található meg Adam Smith Az erkölcsi érzelmek elmélete című művében. Bár a jótékonyság érzet szükséges eleme az erényes cselekedetnek („Semmilyen tettet nem lehet erényesnek nevezni, ha nem társul hozzá az önigazolás érzése”),212 a jótékonyság és a jótett alulmaradt az igazságosság képével szemben: Adam Smith azt mondja, hogy „sokkal erősebben kötelezettnek érezzük magunkat, hogy az igazságosság szerint cselekedjünk, minthogy barátság, jótékonyság vagy nagylelkűség szerint: az imént említett erények gyakorlását egyéni döntéseink alapján mérlegeljük, de valahogy az igazságosság betartása mindig köt és kötelez minket.”213 Smith azt írja egy, a késői klasszikus liberálisok központi erkölcsi elkötelezettségéről szóló bekezdésben, hogy „Mindig meg kell különböztetnünk, bár óvatosan, azt amit csak hibáztatni lehet, vagy helytelenítés tárgyát képezheti, attól az erőtől, amit büntetés vagy megelőzés gyanánt lehet alkalmazni.”214 A későbbi utilitarista érvelést, miszerint a vagyon újraelosztása a gazdagabbaktól a szegények számára csak azt veszi el a gazdagoktól, mi csekély érték a számukra és a szegényeknek adja, akiknek sokkal nagyobb értéknek számít, a klasszikus liberálisok kategoriku158

san elvetik, mivel látták az ötletben rejlő veszélyt, amely a szabad és gazdag társadalmak alapvető szabályait sérti.215 Smith szavaival élve „Egy egyén nem tekintheti magát annyira bármely más egyén fölött, hogy sértsen másokat azért, hogy önmagának kedvezzen, még ha a saját haszna sokkal nagyobb is lenne, mint a másik sérelme. A szegénynek nem szabad a gazdagtól lopni vagy pénzt kicsalni, még akkor sem, ha a pénz ilyenkénti megszerzése sokkal nagyobb hasznot jelent valakinek, mint a sérelem másoknak.” Az ilyesféle eljárás sértené „az egyik szent szabályt, amelynek elfogadható betartásán múlik a teljes emberi társadalom békéje és biztonsága.”216 Bertrand de Jouvenel így ír az újraelosztás utilitárius érveiről: a bevételek vagy vagyon kiegyenlítése a jólét maximalizálása érdekében (a gazdagok jólétének kismértékű csökkentése több mint kiegyenlítődik azáltal, hogy az a szegények jólétét nagy mértékben javítja) végül megszüntetné a vagyonnal összefüggésben lévő magasabb kultúra kiadásait, amely problémát az újraelosztás támogatói azzal kezelnék, hogy az adózást hívnák segítségül ahhoz, hogy a kulturális intézmények forrásokhoz jussanak. Jouvenel megjegyzi, hogy „A szélsőséges újraelosztás minden támogatója összepárosítja azt a kulturális tevékenységek állami támogatásának legbőkezűbb intézkedéseivel.”217 Inkonzisztenciával vádolta őket, mivel a jövedelem újraelosztásának utilitarista jólét-maximalizálása érvüket aláásta a vagyon állami átirányítása az előnyben részesített kulturális intézmények számára: „Tehát egyértelmű inkonzisztencia állami támogatással beavatkozni azokba a kulturális tevékenységekbe, amelyek nem lelnek piacra. Azok, akik az újraelosztásról szóló elképzelésüket spontán kijavítják erre a támogatásra, ők valójában tagadják, hogy a források és aktivitások ideális kiosztása lenne az, ami maximalizálja az elégedettséget.”218 J. S. Mill kimondja, hogy ráerőltetni „az erkölcsi kötelességet a magasabb osztályokra, hogy az alacsonyabbak jólétéért feleljenek,” egy olyan vonás, ami nem a liberális hanem az illiberális társadalmakra jellemző. Azzal érvelt, hogy „a társadalom ideális állapota, 159

amelyért az új filantrópok (a kötelező támogatás szorgalmazói) küzdenek,” nem más, mint az amiben az „Orosz parasztok” is részesülnek. Így folytatja, „Vannak más munkások is, nem csak a föld művelői, hanem hatalmas létesítmények dolgozói, akik a gyártás folyamatában vesznek részt, és akik számára az országunk törvényei, még a mi időnkben is kötelezi a munkáltatóikat, hogy biztosítsanak rendes élelmet, valamint megfelelő szállást és ruházatot. Kik ők? A nyugat-indiai birtokok rabszolgái.”219 A kötelező támogatás a klasszikus liberálisok számára nem csak a lenézéssel volt összefüggésben, hanem a paternalista kontroll rendszerével és a szabadság és függetlenség elvesztésével. A „Szegénytörvények” tapasztalata és az ahhoz kapcsolódó viselkedés-kontroll még mindig élénken élt a XIX. és XX. század liberálisainak emlékében. Mill hozzáteszi, „Vannak európai kormányok, amelyek kötelességüknek tekintik, hogy gondoskodjanak az emberek fizikai jólétéről és kényelméről… De az atyai gondoskodás összefügg az atyai hatalommal. Ezekben az államokban sok erős korlátozás éri a házasság intézményét. Senki sem házasodhat, ha nem győzi meg a hatóságokat arról, hogy képes eltartani egy családot.”220 Az ilyenféle kontrolltól való félelem motiválta a klasszikus liberálisokat abban, hogy ellenezzék, vagy legalábbis tartózkodjanak a „jóléti reformoktól”, amelyek a támogatásuk feltételévé teszik az államnak végzett munkát. A kötelező támogatástól való legfőbb aggodalom ugyanaz, mint ami a „Szegénytörvények” esetében volt, illetve ma a jóléti intézkedések és a „külföldi segélyezés” kapcsán jelenik meg, mégpedig az, hogy az effajta állami intézkedések valóban javítják-e a szegények jólétét, vagy csak azt érik el, hogy az ilyen intézkedések támogatóit jóérzéssel töltse el, mintha kiváltották volna az erkölcsi kötelezettségüket azáltal, hogy nem segítettek másoknak, hanem támogatták az intézkedéseket. A legtöbb klasszikus liberális számára a következmények, és nem csupán a kijelentett szándékok számítanak egy intézkedés kiértékelésénél.221 Tehát, az a kérdés, hogy a kötelezett160

ségből fakadó állami segélyezés tényleg javított-e a szegények helyzetén mindig is központi szerepet töltött be a klasszikus liberálisok számára az újraelosztásról szóló vitában. Wilhelm Röpke, amikor sorrendbe állította a klasszikus liberálisok preferenciáit azt írja, hogy „az egyéni erőfeszítésen, fele­ lősségen és a közös segítségnyújtáson alapuló biztonságnak kellene a szabálynak és normának, valamint a népszerű ideálnak lennie.”222 Röpke eltért pár klasszikus liberálistól abban, hogy elfogadta az állam szerepét a minimális segítségnyújtás formájában: „Manapság nem lehetünk meg a társadalombiztosítás kötelező, minimális állami intézménye nélkül. Köznyugdíjak, egészségbiztosítás, balesetbiztosítás, özvegységi járulék, munkanélküli segély – ezeknek mind benne kell lennie egy stabil társadalombiztosítási rendszerben egy szabad társadalomban, bármennyire is nem lelkesedünk értük. Nem a meglétük a kérdés, hanem a kiterjesztésük, felépítésük és szellemiségük.223 Sok klasszikus liberális fogadta el az állami ellátás valamely mértékét, de csak vonakodva, és mint a szegények megsegítésének legkevésbé preferált eszközét. Milton Friedman például két okot nevezett meg arra, hogy miért támogatható a kisfokú állami kényszer a szegények megsegítésében. Az első a jogi kényszerítés volt, amely arra kényszeríti az embereket, hogy évi járadékot fizessenek öregkoruk biztosítására, mert „a könnyelműek nem saját kárukra fogják elszenvedni a következményeket, hanem a másokra kényszerítik az anyagi felelősséget. Nem hagyhatjuk, hogy az idősek súlyos szegénységben sínylődjenek. Segítenünk kell őket vagy magán, vagy köz-jótékonykodással. Tehát az az ember, aki nem biztosítja magát öregkorára, a köz számára lesz teher. Arra kényszeríteni, hogy évi járadékot fizessen nem érte történik, hanem a többiek számára.”224 (Gyorsan hozzátette, „Ezen érv súlya tényen alapszik.”) A második oka azon jogi kényszer alkalmazása volt, amely az adófizetőket, 161

mint osztályt arra kényszeríti, hogy támogassa a rászorulókat annak alapján, hogy a kollektív (vagy köz-) jó biztosítása érdekében az állami kényszer elfogadható liberális szemszögből: „Lehet azzal érvelni, hogy a privát jótékonykodás nem elegendő, mivel az abból származó haszon azok számára növekszik, akik nem adakoztak… Lehangol a szegénység látványa, hasznom van a felszámolásából, de ugyanakkora a hasznom akár én vagy más fizet a felszámolásáért, más emberek jótékonyságának hasznai tehát számomra is részben növekednek.” Az ilyen dolgok észrevétele Friedman szerint „a közösség minden tagjának életszínvonalát biztos talajra állítaná.”225 F. A. Hayek, bár nem volt lelkes híve a jóléti államnak, szintén azt mondja, hogy közjavak szolgáltatásának alapján a jólét limitált állami szolgáltatása összhangban van a klasszikus liberális elvekkel: „Minden modern állam tesz a rászorulókért, szerencsétlen helyzetbe kerülőkért és rokkantakért, és foglalkozik az egészségügy kérdésével, valamint a tudás terjesztésével. Nincs oka annak, hogy ezen tiszta szolgáltatások kiterjesztése ne nőjön a gazdagság növekedésével. Vannak olyan mindennapi szükségletek, amelyeket csak kollektív tettekkel lehet kielégíteni, és melyeket a személyi szabadság korlátozása nélkül lehet biztosítani.”226 Friedman és Hayek közjó érveit Robert Nozick elutasította, aki a klasszikus liberalizmust sokkal államellenesebbnek értelmezte. A gazdasági, morális és közjavak megvitatása után Nozick ekként összegzi gondolatait: „Mivel sértené az erkölcsöt, ha kényszerítenénk az embereket, akiknek joguk van a tulajdonukhoz, hogy akaratuk ellenére adakozzanak, az ilyen kényszerítés támogatóinak meg kellene győzni az embereket, hogy ne törődjenek azzal a kisebbséggel, mely nem hajlandó az önkéntes adakozásra. Vagy azoknak, akik nem akarnak ,baleknak’ tűnni kell a relatív többséget adakozásra kényszeríteni annak ellenére, hogy maguktól nem tennék?”227 Ezen témában a klasszikus liberálisok között élénk vita alakult ki, amely több kérdésre fókuszál, mint például arra, hogy mennyire 162

megbízhatóak és kompetensek az állami intézmények – még akkor is, ha demokratikus felügyelet alatt állnak – összhangban lehet-e bármely kényszer a liberalizmus elveivel és az állami intézkedések még ha csak ,biztonsági hálóként’ működnek is, nem fognak-e egyre nagyobb függést eredményezni kiszorítva a klasszikus liberalizmussal közeli összefüggésben lévő kölcsönön támogatás rendszerét. A jogbölcseleti gondolkodó, A. V. Dicey ekként fejezte ki az állami intézkedésekkel kapcsolatos félelmeit, amelyek általánosak a klasszikus liberálisok között: „Az állami beavatkozás jótékony hatása, főleg a jogalkotás formájában közvetlen, azonnali és, hogy úgy mondjam, látható, míg a negatív hatásai fokozatosak és közvetettek, és nincsenek látószögünkben… kevesen vannak, kik észreveszik a cáfolhatatlan igazságot, miszerint az Állam segíti megölni az önsegélyezést. Tehát az emberiség többsége szinte szükségből kénytelen ki nem érdemelt részrehajlással az állami beavatkozás felé tekintgetni. Ezt a természetes elfogultságot, csak az egyéni szabadság feltételezésével, és afféle történi elfogultsággal, vagyis a laissez faire-el egy adott társadalmon belül, – mint például az 1830 és 1860 közötti Anglia – lehet ellensúlyozni. Az önsegélyezésbe vetett hit csökkenése – és az biztos, hogy ez a csökkenés már bekövetkezett – önmagában elegendő ahhoz, hogy része legyen a szocializmusba hajló jogszabály-növekedésben.228 Herbert Spencer, az élete vége felé, az állami intézkedéseket és az önálló cselekedeteket helyettesítő intézkedése növekedését „Új Trójaizmusnak” látta és „Eljövendő Rabszolgaságnak.”229 Mint más klasszikus liberálisok a XIX. század vége felé, összekapcsolta a nacionalizmus, imperializmus, rasszizmus, szocializmus és a jóléti állam emelkedését, mint a kollektivizmus ágazatait.230

163

Az állami intézkedésektől nemcsak az angolszászok féltek, hanem hozzátartozott – és ma is hozzátartozik – az egész klasszikus liberális gondolkodáshoz. François Guizot szerint „Semmi sem evi­densebb és szentebb, mint az állam azon kötelessége, hogy azok segítségére siessen, akiknek kevésbé kedvez a szerencse, hogy megkönnyítse nyomorukat és segítse őket a civilizáció áldása felé történő törekvéseikben. De ennek fenntartása a szociális szervezet hibái által történik, amiből oly sok ember nyomora ered, és az állami kényszer, hogy az élet javai garantálva és egyenlően elosztva legyenek, teljesen ignorálja az emberi természetet, eltörli az ember szabadsága szülte felelősséget, és hamis reményeket táplál.”231 Wilhelm von Humbolt megvetette a „Szegénytörvényeket”, mert azok megszűntették a jótékonykodást és megszilárdították a szíveket: „Van-e más, ami oly sikeresen irt ki minden igaz együttérzést – minden reményteljes, de szerény esedezést – minden egymásba vetett bizodalmat? Nem veti-e meg mindenki a koldust, aki kényelmesebbnek találja, hogy a szegényházban gondoskodnak róla, miután szűkölködött, és ahol nem szánalom-pénzt dobó kezekre, hanem együtt érző szívre lel?”232 Maradnak kérdések a szegényeket érintő erkölcsi kötelességek mértékéről. Ezeket nem könnyű megválaszolni a klasszikus liberális hagyományon belül, egyszerűen azért, mert a klasszikus liberális gondolkodás különbséget tesz – ahogy más hagyomány nem – a betartatható és nem betartatható kötelességek között. A klas�szikus liberálisok bár elfogadhatják a dézsmaszedés vagy a zakat kötelességét, de ragaszkodnak ahhoz, hogy ezeket a kötelezettségek ne legyenek kötelezőek, mivel ezek a morális vagy vallási és nem pedig a jogi kötelezettség kifejeződései. A klasszikus liberalizmus univerzalista tendenciái általánosan az emberek iránti törődést támogatják, nem pedig a hasonló vallásúak vagy honfitársak támogatását. Az, hogy nem bántunk másokat, mindenkire vonatkozik, függetlenül attól, hogy valakinek a társasága közeli tagjai, vagy teljesen ismeretlenek, akik távoli helyeken laknak. Adam Smith úgy 164

vélekedik, hogy a „A puszta igazságosság a legtöbb esetben nem más, mint negatív erény, ami csupán megakadályoz abban, hogy sértsük a szomszédjainkat. Annak az embernek, aki alig állja meg, hogy ne sértse szomszédja személyét, birtokát vagy hírnevét, bizonyosan kevés pozitív értéke van. Ennek ellenére betartja azokat a szabályokat, amiket érdekes módon igazságnak neveznek, és megtesz mindent, amit a vele egyenlőek az illem alapján ráerőszakolnak, vagy aminek meg nem tételéért megbüntethetik. Akkor is be tudjuk tartani a törvényeket, ha nyugton ülünk, és nem csinálunk semmit.”233 Pozitív kötelmeket a klasszikus liberálisok szerint az ember a cselekedetei alapján szerez (esetlegesek és nem velünk születettek);234 és így valaki nem úgy születik, hogy betartatható kötelmei vannak, illetve azokat nem bizonyos emberek kapják a relatív szegénységük alapján. Mivel az olyan igazságtalanság megszüntetésére törekednek, ami mások sértésének képében jelenik meg, a klasszikus liberálisok a kényszermunka235 és rabszolgaság eltörlésének úttörői voltak, amely mozgalmak az emberiség legrosszabb helyzetben lévő tagjainak jólétét támogatták. Hasonlóképpen a szabad kereskedelem ügyének erkölcsi sürgőssége meglehetős figyelmet fordított a szegény országok népességére, akiktől megvonták a jólét lehetőségét, és akiket feláldoztak a protekcionista intézkedések, hogy a náluk sokkal gazdagabbak jólétét szolgálják. A szegények felszabadítása a viselkedésüket kontrolálló kényszerítések alól jót tett nekik és mindenkinek, aki kereskedik; a klasszikus liberálisok a kereskedelem szülte hasznokat kölcsönösnek látják. Az nem engedmény másoknak, ha valaki számára eltörlik a szabad vásárlást gátló intézkedéseket. John Prince Smith XX. századi német klas�szikus liberális közgazdász és parlamenti képviselő úgy érvel, hogy „Az import-díjak eltörlése egy olyan gazdasági koncesszió, amit elsősorban magunknak adunk, és nem csupán más országoknak.”236 Ugyanez a logika érvényes a bevándorlók esetében, mivel a klas�szikus liberálisok ugyanolyan mértékben támogatták a szabad mozgást, mint a szabad kereskedelmet.237 Ezért a klasszikus liberálisok 165

a globalizáció aktív támogatói voltak a szólásszabadság, szabad kereskedelem és a mozgás szabadságának támogatásán keresztül.238 Ironikus, hogy a szocialisták és a jóléti állam hívei sokszor a szegények bajnokaiként tetszelegnek, mindeközben pedig élénken védik a migráció korlátozását, ami szögesdrótot, fegyveres őröket és sokszor az erőszak más formáját alkalmazza, hogy elszántan a távol tartsa a szegényeket a gazdag országoktól, ahol lenne esélyük a helyzetük javítására. A klasszikus liberálisok tradicionálisan ellenezték ezeket a korlátozásokat, és támogatták a szabad kereskedelmet, az utazás és migráció szabadságát, amelyeket feljebbvalónak találnak az állami újraelosztásnál, ami – úgy érvelnek – nem sikeres a szegények gazdaggá tételében. A klasszikus liberális gondolkodók, annak ellenére, hogy sokszor a legkevésbé sem értenek egyet egymással, azzal kapcsolatban mégis konszenzusra jutottak, hogy a szegénység megszüntetésére az a megoldás, hogy több vagyont termelünk. Mivel az eredmények általában nem választás kérdései, az igazságos és hatékony intézmények kulcsfontosságúak a vagyon növelésében és a szegénység eltörlésében. Továbbá, bár sokak szerint van helyük az állami intézkedéseknek a szegények és rászorulók segélyezésében, mindnyájan egyetértenek abban, hogy a szegénység megszüntetésének módszerében van egy hierarchia, aminek a tetején az egyéni felelősség és az önsegélyezés van, alattuk a kölcsönös segítség, amelyet a jótékonykodás követ, és a legutolsó, legkevésbé preferált opció, az állami kényszer.

166

Egy kis további olvasnivaló szórakozás gyanánt és az érthetoség kedvéért (valamint a jobb dolgozatokért) Mint a rákos daganatok, jóléti államok továbbra is burjánzanak, növekednek, és a társadalmak egészségét veszélyeztetik, amiből erejüket merítik. Mint minden veszélyt a társadalomra, ezt is érdemes tanulmányozni. Ebben a kötetben sok további könyvre és cikkre található hivatkozás, és a a jóléti államot tanulmányozók talán használni akarják őket. Rengeteg irodalom áll rendelkezésre a jóléti állam védelmében, és a jóléti államot tanulmányozóknak több oldalról kellene vizsgálniuk a kérdést. A lenti felsorolásban az első könyv, Prof. Norman Barry Welfare-je jó áttekintést nyújt a kérdésekről, a témában fellelhető irodalomról, bármely megközelítésről legyen is szó. A többi felsorolt könyv a jóléti állam kiritikájára és az alternatíváira fókuszál. Tom G. Palmer

Welfare, írta Norman Barry (Buckingham, UK: Open University Press, 1990). Ez a rövid könyv a jóléti állam elfogulatlan történeti áttekintését, működését, jusztifikációját és kritikáját mutatja be. From Mutual Aid to the Welfare State: Fraternal Societies and Social Services, 1890–1967, írta David Beito (Chapel Hill, NC: University of North Carolina, 2000). David Beito történész az amerikai kölcsönös segélyezési társaságok történetét dokumentálja és mutatja be, amelyek szolidaritást, jólétet és felemelkedést biztosítottak milliók számára, és amelyeket azonban a jóléti állam intézkedései szisztematikusan kiszorítottak a XX. század során.

167

Reinventing Civil Society: The Rediscovery of Welfare without Politics, írta David Green (London: Civitas, 1993). David Green történész és politológus a brit és ausztrál társadalom „baráti társaságai”-nak kutatásában járt elől. Green nemcsak a baráti társaságok történetét dokumentálja és az előnyeit magyarázza, hanem a civil társadalom klasszikus liberális értelmezésének kontextusába is helyezi azokat. (A könyv innen letölthető: www.civitas.org.uk/pdf/cw17.pdf.) The Ethics of Redistribution, írta Bertrand de Jouvenel (Indianapolis: Liberty Fund, 1990). Ez a rövid könyv a híres francia politológus előadásain alapszik, amelyeket a Cambridge University-n tartott. A jövedelem újraelosztásának érveit vizsgálja kritikusan. A Life of One’s Own: Individual Rights and the Welfare State, írta David Kelley (Washington, DC: Cato Institute, 1998). Egy erkölcs­ filozófus a jóléti állam filozófiai alapjait vizsgálja és klasszikus liberális nézőpontból kritizálja azt. Realizing Freedom: Libertarian Theory, History, and Practice, írta Tom G. Palmer (Washington, DC: Cato Institute, 2009). Ez az esszégyűjtemény A jóléti állam után szerkesztőjétől a „jóléti jogok” elméletét kritizálja több szempontból, köztük a „Saving Rights Theory from Its Friends” esszét (eredeileg itt került kiadásra: Individual Rights Reconsidered, szerkesztette Tibor Machan [Stanford: Hoover Institution Press, 2001], online elérhető innen: tomgpalmer. com/wp-content/uploads/papers/palmerindividualrightsreconside red-chapter2.pdf ). The Swedish Model Reassessed: Affluence Despite the Welfare State, írta Nima Sanandaji (Helsinki: Libera Institute, 2011). Ez a rövid tanulmány a svéd jóléti államról szól, a svéd gazdagság forrásait és a jóléti állam Svédországra tett hatásait vizsgálja összehasonlító

168

módszerrel. (Online elérhető innen: www.libera.fi /wp-content/ uploads/2011/10/Libera_The-Swedish-model.pdf.) Is the Welfare State Justified?, írta Daniel Shapiro (Cambridge: Cambridge University Press, 2007). Ez a könyv az intézmények és gyakorlatok általánosan elterjedt jusztifikációit mutatja be, azt vizsgálja, hogy a jóléti állam intézményei hogyan is működnek a valóságban, majd felteszi a kérdést, hogy a jóléti állam intézményei tényleg jusztifikálhatók-e az igazságosság általános felfogása alapján. Ez a könyv egy morálfilozófiai tudományos mű, de ennek ellenére nagyon olvasmányos és érthető. A szerkesztő megjegyzése: Ezen kötet írói valamelyest különböző értékeket adnak meg az állami költségvetési egyensúlyhiány jelenlegi értékére vonatkozóan. A különbségek a jövőbeni állapotok különböző becsléseit, a rendelkezések különböző kategóriáit és különböző időhorizontokat mutatnak, amelyek alapján az értékeket számolják. A különbségektől eltekintve minden számolás olyan hatalmas összegekre lyukad ki, amelyek mellett eltörpülnek a hivatalosan beismert államadósságok. A modern jóléti államok terhe hatalmas, és komoly fenyegetést jelent a mai fiatalok számára. Ők tükrözik az idősek felelőtlenségét, ami megengedte, hogy ez történjen.

169

Dr. Tom G. Palmer, az Atlas Network nemzetközi programokért felelős alelnöke. Olyan csapatok munkáit felügyeli, melyek tagjai a világ minden pontján a klasszikus liberalizmus eszméit hirdetik, valamint kutatóintézetek és agytrösztök nemzetközi hálójával dolgozik együtt. Dr. Palmer a Cato Institute-nál senior fellow, ahol korábban a nemzetközi programokért felelős alelnök volt, és a Center for the Promotion of Human Rights igazgatója. H. B. Earhart Fellow volt a Hertford College, Oxford Universityn és az Institute for Humane Studies alelnöke volt a George Mason University-n. A Students For Liberty tanácsadó testületének a tagja. Politikáról és erkölcsről jelentek meg cikkei olyan tudományos folyóiratokban, mint a Harvard Journal of Law and Public Policy, Ethics, Critical Review, és Constitutional Political Economy, valamint olyan kiadványokban, mint a Slate, a Wall Street Journal, a New York Times, Die Welt, Al Hayat, Caixing, a Washington Post, és a The Spectator of London. A B.A.-ját bölcsésztudományból szerezte a St. Johns College-on Annapolisban, Marylandben; M.A.-ját filozófiából a The Catholic University of Americán, Washington DC-ben, és a politológiai doktoriját az Oxford Universityn. Tudományos munkáját a Princeton University Press, Cambridge University Press, Routledge és más tudományos kiadók jelentették meg, és az alábbi művek szerzője: Realizing Freedom: Libertarian Theory, History, and Practice, kiadva 2009-ben és a The Morality of Capitalism szerzője, ami 2011-ben került kiadásra. (Magyarul a Szabad Piac Alapítvány kiadásában, 2013-ban jelent meg, Az Erkölcsös Kapitalizmus címen.)

Jegyzetek 1

„Ha a föld senkinek sem tulajdona, akkor, noha a jogi formaságok szerint köztulajdonnak is nevezhető, az ebből adódó hátrányokra való tekintet nélkül használják. Akik abban a helyzetben vannak, hogy kisajátíthatják a hozadékot – az erdőben a nyersfát és a vadakat, a vizeken a halakat, a föld alatt az ásványkincseket –, azok nem törődnek a kifosztás ezen módjának későbbi hatásaival. Számukra a talajerózió, a véges erőforrások kimerülése és a későbbi hasznosítás lehetőségének károsodása olyan externális költségek, amelyeket nem vesznek be input–output-számításaikba. Úgy vágják ki a fákat, hogy nem gondolnak a magoncokra, sem az újratelepítésre. A halászatban s vadászatban nem riadnak vissza azoktól a módszerektől, amelyek megakadályozzák a hal- és vadpopulációk helyreállását.” Ludwig van Mises: Human Action: A Treatise in Economics, 4 kötet, Bettina Bien Greaves szerk. (Indianapolis, Liberty Fund, 2007). 2. kötet, 6. fejezet. The Limits of Property Rights and the Problem of External Costs, and External Economics. Hozzáférés: oll.libertyfund. org/title/1894/110599, feltölve: 2012-03-25. 2 Frédéric Bastiat: Selected Essays on Political Economy, szerk. George B. de Huszar, F. A. Hayek bevezetésével (Irvington-on-Hudson, Foundation for Economic Education, 1995). 5. fejezet, The State 1. Hozzáférés: oll.libertyfund/org/title/956/35453, feltöltve: 2012-04-02. 3 „Social Security trust fund sits on West Virginia file cabinet.” USA Today, 2005. febr. 5., www.usatoday.com/news/washington/2005-02-28-trust-fund­_x.htm. 4 Ayn Rand: Atlas Shrugged (New York, Signet, 1985), 381–82. Magyarul: Veszett világ, Alexandra, 2009. 5 A bevándorlókról szóló állítások nagy része tárgyi tévedéseket tartalmaz. Legalábbis az Egyesült Államokba bevándorlók jellemzően többet fizetnek be a jóléti államnak adók formájában, mint amennyit juttatások formájában kapnak, és a múltban hatalmas mértékben hozzájárultak azoknak a társadalmaknak a gazdasági dinamikájához és prosperálásához, amelyekben letelepedtek, és új vállalkozásokat hoztak létre. Ezzel a témával kimerítően foglalkozik Jason T. Riley: Let Them In: The Case for Open Borders (New York, Gotham Books, 2008), 91– 125. 6 A jóléti állam nemzetközi terjeszkedésének elborzasztó kihatásai voltak, amit jól dokumentál számos tanulmány, köztük Dambisa Moyo: Dead Aid: Why Aid Is Not Working and How There is Another Way for Africa (London, Allen Lane, 2009), Graham Hancock: Lords of Poverty: The Pover, Prestige, and Corruption of the International Aid Business (New York, Atlantic Monthly Press, 1989) és Michael Maren: The Road to Hell: The Devastating Effect of Foreign Aid and International Charity (New York, The Free Press, 1997). Úttörő tanulmány volt ezen a téren P. T. Bauer: Dissent on Development (Cambridge, MA, Harvard University Press, 1976). 7 Lásd a felelősségről és állami hatalomról folytatott vitát. David Schmidtz–Robert Goodin: Social Welfare and Individual Responsibility: For and Against (Cambridge, Cambridge University Press, 1998). 8 Gretchen Morgenson – Joshua Rosner: Reckless Endangerment: How Outsized Ambition, Greed and Corruption Led to Economic Armageddon (New York, Times Books, Henry Holt & Co., 2011), 2-3. 9 Lew Sichelman: „Bush to Offer Zero Down FHA Loan”, Realty Times, 2004. jan. 20., http://realtytimes.com/rt-pages/20040120_zerodown_htm. 10 Morgenson – Rosner, 38.

173

11 Jeffrey Friedman: „A Crisis of Politics, Not Economomics: Complexity, Ignorance, and Policy Failure”, Critical Review, Vol. 21., 2–3 (2009), 144. 12 További részletek a Fed kamatlábcsökkentő intézkedéseinek, a jelzálog hitelek kormányzati támogatású „értékpapírosításának és és az államadósság, illetve jelzálogfedezetű értékpapírok „alacsony kockázatúvá” minősítését szolgáló nemzetközi szabályozásnak a kombináció­ járól: Johan Norberg: Financial Fiasco: How America’s Infatiatuon with Home Ownership and Easy Money Created the Economic Crisis (Washington DC: Cato Institute, 2009). Lásd még Critical Review, „Special Issue: Causes of the Crisis”, Jeffrey Friedman szerk., Vol. 21., 2–3, valamint Jeffrey Friedman–Wladimir Kraus: Engineering the Financial Crisis: Systemic Risk and the Failure of Regulation (Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 2011). 13 Jagadeesh Gokhale – Kent Smetters: „Do the Markets Care Abbout the $2.4 Trillion U.S. Deficit?”, Financial Analysis Journal, Vol. 63., 3, 2007. 14 A szerző személyes közlése, 2012. márc. 26. 15 Daniel Shapiro: Is the Welfare State Justified? (Cambridge: Cambridge University Press, 2007), 5. Shapiro körültekintően összehasonlítja a jóléti államot legitimáló állításokat a jóléti államok teljesítményével. 16 Példa erre a jóléti állam egyik szószólójának, James P. Sterbának az az érvelése, hogy a produktív állampolgárok halálra éheztetése megfelelő eszköz arra, hogy többlettermelésre ösztökélje őket, s ily módon az állam elkobozhassa és újra eloszthassa termelő tevékenységük eredményét, Sterba úgy véli, a jóléthez való jog „negatív jog”, amely összeegyeztethető mindenki szabadságával, és intuíciójára támaszkodva azt javasolja, hogy fenyegessék meg a produktív embereket a „nem-többlet forrásaik” elkobzásával; ez tehát nem csupán a fennmaradáshoz szükséges mennyiség feletti többlet volna, hanem az az élelem is, amely a fizikai fennmaradásukhoz szükséges, hogy ily módon a termelők többet termeljenek az állami újraelosztás céljaira. Ez a filozófiaprofesszor meg van győződve, hogy a termelő emberek szabadságával összeegyeztethető a halálra éheztetéssel való fenyegetés, mert „a mi termelőnk úgy is reagálhat, hogy nem tesz semmit. A szegények [azaz gyakorlatilag az állam, színleg a szegények javára cselekedve – TGP] ezután kisajátíthatnák a termelő nem-többlet forrásait, aztán a termelő, mivel nem termel többet, egyszerűen elsorvadna, mert nem hajlandó a termelékenyebb munkára.” Az „egyszerűen elsorvadna”: Sterba eufémizmusa az izomszövet lebomlására, az ödémára, a szervi elégtelenségre és az éhhalál más tüneteire. James P. Sterba: Are Liberty and Equality Compatible? For and Against (Cambridge, Cambridge University Press, 2010). Azt, hogyan válik be Sterba javaslata a gyakorlatban, hátborzongató módon írja le Timothy Snyder: Bloodlands: Europe Between Hitler and Stalin (New York, Basic Books, 2010; magyarul: Véres övezet – Európa Hitler és Sztálin szorításában, Park, 2012) és Frank Dikötter: Mao’s Great Famine: The History of China’s Most Devastating Catastrophe, 1958–1962 (New York, Walker Publishing Co., 2010). Az intuíción alapuló világmegváltó javaslatok a moralitásról és igazságosságról, amelyeket nem vetettek alá a közgazdasági, szociológiai vagy egyáltalán a történeti tudás próbájának, híján vannak az erkölcsi felelősségnek. 17 Bőséges irodalom szól a jóléti állam erkölcsi megalapozásáról; ezek az érvelések többnyire a szándékokkal kezdődnek, és a szándékokkal érnek véget. Ennek az irodalomnak egy részével a „Saving Rights Theory from its Friends” című esszémben foglalkozom, eredetileg az Individual Rights Reconsidered kötetben, Tibor Machan szerk. (Stanford: Hoover University Press, 2001). Letölthető innen: http://tomgpalmer.com/wp-content/uploads/ papers/palmer-individualrightsreconsidered-chapter2.pdf. Újranyomása: Tom G. Palmer: Realizing Freedom: Libertarian Theory, History, and Practice (Washington, DC, Cato Institute, 2009), 41–83. 18 Ezenkívül jó néhány „morális jogszabályt” is kreáltak azzal a céllal, hogy az emberek magatartását a politikai elitek által erényesnek tartott irányba tereljék. Ilyen a prostitúció

174

19

20 21

22 23 24

25

26

tiltása, az „erkölcsileg elfajzottak” sterilizálása, az alkohol, marihuána, ópiumszármazékok stb. tiltása, a rasszok közötti házasság törvényen kívül helyezése, a szexuális kisebbségek üldözése és kriminalizálása, a túlságosan önveszélyesnek ítélt magatartások tiltása és általában olyan anyagok és magatartások szankcionálása, amelyeket a nép jólétével összeegyeztethetetlennek tartanak. Az utóbbi években megváltozott a közmorál, és vele olykor a jóléti állam is, de az ilyen „progresszív” államok története a cenzorkodás és moralizáló elnyomás története. Daniel Shapiro a lényegre tapint, amikor azt írja, hogy „az államilag szabályozott elosztás rendszerint a jól informált, jó kapcsolatokkal rendelkező és kellően motivált középosztálynak kedvez”. Shapiro: Is the Welfare State Justified?, 149. Idézi Brink Lindsey: Against the Dead Hand: The Uncertain Struggle for Global Capitalism (New York, John Wiley & Sons, 2002), 33. A. J. P. Taylor: Bismarck: The Man and the Statesman (1955; New York: Sutton Publishing, 2003), 204. Taylor rámutat, hogy Bismarck a tervének egyetlen elemét nem tudta elfogadtatni a Reichstaggal; a „hozzájárulás” egy részét közvetlenül az állami költségvetésből akarta folyósítani. Ehelyett a Reichstag olyan hozzájárulást rótt ki, amelynek egy részét közvetlenül a munkavállalónak kellett fizetnie, másik részét névleg a munkaadónak. A közgazdászok azonban tudják, hogy mindkét „rész” valójában a munkavállalót terheli, mert olyan pénzből adódik, amit bérként kifizettek volna neki; a munkáltatók az elvégzett munka ellenértékét fizetik ki, többet nem, és általában közömbös számukra, hogy mennyit kap kézbe az alkalmazottjuk. Bismarck az elsők között szállt síkra az olyan állam mellett, amelyet „korporatív társulások” alkotnak; ezek csoportérdekeket képviselnek, nem pedig egyéni jogokkal rendelkező állampolgárokat. Amint Taylor megjegyzi: „Ez az elgondolás azt bontakoztatta ki, hogy Bismarck nagyobb hangsúlyt helyezett az érdekcsoportokra, mint a magasztos elvekre. Az elnevezést és a módszert aztán a XX. századi fasizmus képviselői tették magukévá” (204). Az a tény, hogy a munkaerőt többletadókkal sújtották a „munkavállalói hozzájárulás” formájában, hozzájárult a weimari köztársaság parlamenti rendszerének összeomlásához, mint azt Jürgen von Kruedener kifejti: „Die Überforderungen der Weimarer Republik als Sozialstaat. Geschichte und Gesellschaft, Vol. 11., 3 (1985), 385–76. „Az összeomlás az állam túlfeszített jóléti jellegének volt a következménye, s ehhez nyomós okként járultak hozzá a bérek és a bérterhek” (376). Idézi A. J. P. Taylor: Bismarck, 203. Beszéd 1889. máj. 18-án. Idézi David Kelley: A Life of One’s Own: Individual Rights and the Welfare State (Washington, DC, Cato Institute, 1998), 39. A. J. P. Taylor: Bismarck, 203. Taylor megjegyzi, hogy Bismack a jóléti államok sokféle programjának volt úttörője, sőt: „A végén már a »munkához való jogról« és beszélt, és a munkanélküli-biztosításról gondolkozott – ez az utolsó lépés a XX. századi jóléti államhoz vezető folyamatban” (204). Von Kruedener: „Die Überforderungen” felmutatja a Bismarck által bevezetett program következményeit: a weimari köztársaság idején roppantul megnőttek a munkavállalók terhei a társadalombiztosítási járulék rájuk eső részének kifizetésével. Kruedener megállapítja: „Ennek az államnak a végzetes csapdája, sőt tragédiája az volt, hogy objektíve túlfeszített jóléti állam volt”. (376) Götz Aly: Hitler’ Beneficiaries: Plunder, Racial War, and the Nazi Welfare State (New York, Henry Holt & Co., 2006), 13. (Magyarul: Hitler népállama – Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus, Atlantisz, 2012. Az idézetek Teller Katalin fordításán alapulnak; azonban az angol kiadás, amelyre a szerző hivatkozik, valamennyire különbözik a némettől – a ford.) Aly leírja, hogyan kobozták el 1937 végétől kezdve a német zsidók vagyonát, és adták az úgynevezett Volksvermögenhez (népvagyon). A kollektív vagyon ideologikus

175

27 28

29 30 31 32 33 34 35

36 37

38

fogalma – mely korántsem csak a német társadalomra korlátozódott – magában foglalta annak a lehetőségét, hogy a „néptől idegenek” (Volksfremden) vagy „a nép ellenségei” (Volksfeinden) tulajdonát az etnikai többség vegye birtokába. A kényszermunka messze nem csak a nagy magáncégeknek juttatott állami támogatás volt, hanem a rabszolgasorba döntött zsidók, lengyelek, ukránok és mások újraelosztása az állam egésze számára. Aly kiszámítja, hogy a a cégekre a kényszermunkások után kivetett „bér”-adók („a cégek által kifizetett bér 60–70 százaléka) 1941 és 1945 között 13 milliárd birodalmi márkát tettek ki (mai értéken kb. 150 milliárd dollárt). Vagyis nem a cégek profitáltak a legtöbbet a rabszolgamunkából, hanem a társadalom egésze; a kényszermunka után befolyó állami bevételek nagy terhet vettek le az átlagos német adófizetők válláról. Uo. 303. o. Friedrich Engels: Outlines of a Critique of Political Economy”, in Lawrence S. Stepelevich szerk.: The Young Hegelians: An Anthology (Amherts, N. Y., Humanity Books, 1999), 283. Magyarul: „A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata”, in Marx és Engels művei I., Kossuth, 1957). Uo. 289. o. Uo. 293. o. Lásd Jerry Z. Muller: „The Long Shadow of Usury: Capitalism and the Jews in Modern European Thought”, in Muller: Capitalism and the Jews (Princeton, Princeton University Press, 2010), 15–71. Sheri Berman: The Primacy of Politics: Social Democracy and the Making of Europe’s Twentieth Century (Cambridge, Cambridge University Press, 2006) 13-14. Uo. 16–17. o. 94 US 126 (1877), idézi Douglass C. North – Terry L. Anderson és Peter J. Hill: Growth & Welfare in the American Past: A New Economic History. Englewood Cliffs, N. J., Prentice Hall, 1983), 146. Herbert Hoover beszéde a republikánus elnökjelöltség elfogadásakor, 1932. aug. 11, www.presidency.ucsb.edu/ws/ index.php?pid=23198&st=&st1=#axzz1rUPyI5Ew. Lásd még Murray N. Rothbard: „Herbert Hoover and the Myth of Laissez-Faire” in Ronald Radosh and Murray N. Rothbard, szerk.: A New History of Leviathan (New York, E. P. Dutton & Co., 1972), 111–145. Franklin D. Roosevelt kampánybeszéde a mezőgazdaságról és a tarifákról, The public papers and addresses of Franklin D. Roosevelt. Volume one, The genesis of the New Deal, 1928–1932 (New York, Random House, 1938), 742. Lásd Amity Shlaes: The Forgotten Man: A New History of the Great Depression (New York, Harper, 2007), Douglas A. Irwin: Peddling Protectionism: Smoot-Hawley and the Great Depression (Princeton, Princeton University Press, 2011) és Gene Smiley: Rethinking the Great Depression (Chicago, Ivan R. Dee, 2002). A hasonlóságok elemzését (a nyilvánvaló különbségek ismételt hangsúlyozásával) lásd a következő tanulmányokban: John A. Garraty: „The New Deal, National Socialism, and the Great Depression”, The American Historical Review, Vol. 78, 4 (1973. okt), 907–94, és Wolfgang Schivelbusch: Three New Deals: Reflections on Roosevelt’s America, Mussolini’s Italy, and Hitler’s Germany, 1933–1939 (New York, Henry Holt & Co., 2006). Mussolini egyébként 1934-ben meglehetősen elismerően nyilatkozott a New Dealről: „Szoros figyelemmel kell kísérnünk az amerikai kísérletet. Az Egyesült Államokban a gazdaságba való állami beavatkozás direkt és olykor megelőző formát ölt. Az előírások nem többek kollektív szerződéseknél, amelyeknek betartására az elnök mindkét pártot rákényszeríti. Várnunk kell, mielőtt ítéletet mondunk erről a kísérletről.” Beszéde a korporációs törvényjavaslatról in Benito Mussolini: The Doctrine of Fascism (amerikai kiadás: New York, Howard Fertig, 2006), 69.

176

39 Hanes Walton, Invisible Politics: Black Political Behavior (Albany, State University of New York Press, 1985), 123. 40 Frances Fox Piven: „The Great Society as Political Strategy” in Richard A. Cloward – Frances Fox Piven: The Politics of Turmoil: Poverty, Race, and the Urban Crisis (New York, Vintage Books, 1975), 271–72. 41 Uo. 276–77. o. 42 Uo. 283. o. 43 http://bls.gov/news.release/youth.t01.htm. 44 Walter E. Williams, Race and Economics: How Much Can Be Blamed on Discrimination? (Stanford, Hoover Institution Press, 2011), 41–43. 45 Charles Murray, Losing Ground: American Social Policy, 1950–1980 (New York, Basic Books, 1984), bevezetés az 1994-es, 10. évfordulós kiadáshoz, xviii. 46 Daniel P. Moynihan, The Politics of a Guaranteed Income (New York: Vintage Books, 1973), 54. Walter E. Williams közgazdász állapította meg 1980-ban: „ha összesítjük a szövetségi, tagállami és helyi kiadásokat, amelyeknek igazolásul a szegénység elleni harc valamelyik fajtájára hivatkoznak, kiderül, hogy ilyen programokra évente több mint 250 milliárd dollárt költenek. Vagyis ha egyszerűen odaadnánk ezt a pénzt a szegényeknek, minden négytagú család éves átlagban körülbelül 40 000 dollárt kapna. De nem kapják meg ezt a pénzt. A java része szegénységtől nem sújtott embereknek: bürokratáknak és a szegények gondozásával megbízott szakembereknek jut. Olyan ez, mintha a verebeket a lovak közbeiktatásával etetnénk. Walter E. Williams: „The Poor as First Victims of the Welfare State,” Imprimis, Vol. 9, 7 (1980. júl.), 6. Williams könyve, The State Against Blacks (New York, McGraw-Hill, 1982) alaposan dokumentálva, meggyőzően ítéli el az intervencionizmust, mint olyan rendszert, amely káros azoknak, akiken a jóléti állam elvben segít. Az adatok egy részét felfissítette Race and Economics: How Much Can Be Blamed on Discrimination? című könyvében. 47 Cloward – Piven, 4. 48 Walter E. Williams: Black America and Organized Labor: A Fair Deal? (Washington, DC, Lincoln Institute for Research and Education, 1980), 25. 49 Edward Tufte: Political Control of the Economy (Princeton, Princeton University Press, 1978), 143. 50 Idézi a Cato Institute főmunkatársa, Jagadeesh Gokhale a Belbiztonsági és Közigazgatási Bizottság Szövetségi Pénzügyi Igazgatási, Kormányinformációs és Nemzetközi Biztonsági Albizottságának meghallgatásán, 2005. szept. 22., www.hsgac. senate.gov/download/ 092205gokhale. Lásd még Richard Fisher (a Szövetségi Tartalékalap, Dallas elnöke): „Storms on the Horizon: Remarks before the Commonwealth Club of California,” www. dallasfed. org/news/speeches/fisher/2008/fs080528.cfm. 51 http://budget.senate.gov/republican/public/index.cfm/2012/3/president-s-health-reformgrows-unfundedobligations-by-17-trillion. 52 Fisher: „Storms”. 53 A trendvonal-elemzésről Charles Murray: What It Means to Be a Libertarian: A Personal Interpretation (New York, Broadway Books, 1997), 47–56. 54 Simon Cordery: British Friendly Societies, 1750–1914 (New York, Palgrave Macmillan, 2003), 1. 55 Lásd David Beito: From Mutual Aid to the Welfare State: Fraternal Societies and Social Services, 1890–1967 (Chapel Hill, University of North Carolina Press, 2000); David Green: Working Class Patients and the Medical Establishment (New York, St. Martin’s Press, 1985); Nicolas Marques: „Le monopole de la sécurité sociale face â l’histoire des

177

premières protections sociales”, Journal des Économistes et des Études Humaines, vol. X n° 2, 2000 szept.-okt., www.euro92.com/acrob/marques%20mutuelles.pdf; David G. Green–Lawrence Cromwell: Mutual Aid or Welfare State: Australia’s Friendly Societies (Sydney, Allen & Unwin, 1984); David Green, Reinventing Civil Society: The Rediscovery of Welfare Without Politics (London, Institute of Economic Affairs, 2000); Anton Howes: „Friendly Societies, the State and the Medical Profession in Great Britain 1900–1939”. kéziratban, King’s College, London, 2012. 56 E. P. Hennock: The Origin of the Welfare State in England and Germany, 1850–1914 (Cambridge, Cambridge University Press, 2007), 176. Hennock a jelek szerint nem értette (ahogy akkoriban sokan mások sem), hogy az úgynevezett „munkáltatói hozzájárulást” teljes egészében az alkalmazottak fizetési borítékjából vették ki, és nem jelentett transzfert a munkaadótól a munkavállaló felé, hanem egyszerűen csökkentette a munkavállaló nettó fizetését. 57 Uo. 92. o. 58 Idézi James Bartholomew: The Welfare State We’re In (London, Politico’s, 2004), 153. Bartholomew könyve kiváló elemzést ad arról, hogyan tulajdonítottak a jóléti államnak olyan eredményeket, amelyeket más ügyek hívei értek el, és dokumentálja a jóléti állam olyan negatív kihatásait, mint az emberi érintkezés minőségének romlása, a bűnözés meg a modern társadalmak számos más betegsége. Westnek az állam nélküli oktatásról szóló könyvei úttörő kutatásokon alapulnak. Rövid esszéje a témáról: „The Spread of Education Before Compulsion: Britain and America in the Nineteenth Century”. Megtalálható a The Freeman folyóiratban. Vol. 46., 7 (1996. júl.-), www.thefreemanonline. org/featured/the-spread-of-education-beforecompulsion-britain-and-america-in-thenineteenth-century/. További áttekintést ad James Tooley, Education Without the State (London, Institute of Economic Affairs, 1998), főleg a 3. fejezet: „The Secret History of Education Without the State”. www.iea.org.uk/sites/default/files/publications/files/ upldbook56pdf.pdf. 59 James Tooley: The Beautiful Tree: A Personal Journal into How the World’s Poorest Are Educating Themselves (Washington, DC, Cato Institute, 2009). 60 Oddfellows’ Magazine, 414. szám (1909. jún.), idézi Simon Cordery: British Friendly Societies, 1750–1914, 155. 61 Herbert Spencer: „The New Toryism” [1884], in Herbert Spencer, Political Writings, John Offer szerk. (Cambridge, Cambridge University Press, 1994), 69. 62 Lásd még Mark Pennington: Robust Political Economy: Classical Liberalism and the Future of Public Policy (Cheltenham, Edward Elgar, 2011), amely bővebben kifejti, hogy a politikai döntés normális tárgyai a folyamatok, nem pedig a folyamatok eredményei. 63 Benjamin Constant: „The Liberty of the Ancients Compared with that of the Moderns” [1819] in Benjamin Constant: Political Writings, Biancamaria Fontana szerk. (Cambridge, Cambridge University Press, 1988), 326. 64 Az ausztrál baráti társaságokkal való összehasonlításhoz lásd David G. Green–Lawrence Cromwell: Mutual Aid or Welfare State. 65 P. H. J. H. Gosden: The Friendly Societies in England 1815–1875 (Manchester, Manchester University Press, 1961), 4–5. 66 P. H. J. H. Gosden: Self-Help (London, Batsford, 1973), 91.; William (Lord) Beveridge, Voluntary Action (London: Allen & Unwin, 1948), 328. 67 Gosden: The Friendly Societies, 18. 68 Ancient Order of Foresters: General Laws, Observations on the Advantages of Forestry, 1857. 69 Josef Maria Baernreither: English Associations of Working Men (London, Swan Sonnen­ schein, 1893), 380; G. D. Langridge: A Lecture on the Origin, Rise and Progress of the

178

Manchester Unity Independent Order of Odd Fellows (Melbourne, Manchester Unity, 1867), 20–21. 70 Sidney és Beatrice Webb: Industrial Democracy (London, szerzői kiadás, 1913), 36, 1. lábjegyzet. 71 Ancient Order of Foresters: Lecture 1, 1879, 41–42. 72 Ancient Order of Foresters: Robert Gordon Court, 53. és 55. cikkely, 1877. 73 Ancient Order of Foresters: Formularies, 1879, p. 12. 74 Ancient Order of Foresters: General Laws, 1857, 82. cikkely. 75 Independent Order of Oddfellows, Manchester Unity: LodgeRitual and Lecture Book with Procedure, 1976, 9–10. 76 Beveridge: Voluntary Action, 20. táblázat. 77 Uo. 22. táblázat. 78 A testvéri társaságokra vonatkozó becslés forrása az Elnöki Kutatóbizottság Jelentése a társadalmi folyamatokról: Recent Social Trends in the United States, vol. 2 (New York, McGraw-Hill, 1933), 1935. A 20 évnél idősebb amerikaiak létszámáról: US Department of Commerce, Historical Statistics of the United States: Colonial Times to 1970, 1. rész (Washington, DC, US Government Printing Office, 1975), 15–20. A tagságból mintegy 10 millió fő a testvéri biztosítási társaságokhoz tartozott, a többi a titkos társaságokhoz. Megemlítendő azonban, hogy bár a források megbízhatóak, mivel nem jelzik azokat, akik egynél több társaságba léptek be, túlbecsülik a testvéri társaságok taglétszámát. Másfelől alá is becsülik a taglétszámot, mivel nem számítják bele a lakókörzeti és szakmai alapon szervezett (gyakran afrikai amerikaiakat és bevándorlókat tömörítő) társaságok tagságát. A segélyező társaságokrtól bővebben szól Charles Richmond Henderson: Industrial Insurance in the United States (Chicago, University of Chicago Press, 1908), pp. 63–83. 79 A szertartások funkcionális szerepének legjobb elemzése továbbra is Noel P. Gist: „Secret Societies: A Cultural History of Fraternalism”, University of Missouri Studies 15 (1940 okt. 1.). Lásd még Marc C. Carnes: Secret Ritual and Manhood in Victorian America (New Haven, Yale University Press, 1989). 80 Walter Basye: History and Operation of Fraternal Insurance (Rochester: the Fraternal Monitor, 1919), 35–36: Lynn Dumenil: Freemasonry and American Culture, 1880–1930 (Princeton, Princeton University Press, 1984), 225, 228. 81 Lynn Dumenil: Freemasonry and American Culture, 1880–1930, 21. 82 US Department of Labor, Bureau of Labor Statistics: Care of Aged Persons in the United States (Washington, DC, US Government Printing Office, 1929), 162, 15, 163; és Lynn Dumenil: Freemasonry 20. In 1929, A hivatali kimutatás szerint 112 testvéri otthon működött rászorulók számára az Egyesült Allamokban, a többségük titkos társaságoké volt; a lakók száma elérte a 7000-et. Számos testvéri biztosítási társaság is épített hasinló otthonokat, de ők inkább biztosítás révén segítették az időseket. A testvéri árvaházakról lásd C. W. Areson – H. W. Hopkirk: „Child Welfare Programs of Churches and Fraternal Orders”, The Annals of the American Academy of Political and Social Science 121 (1925 szept.), 85–95. 83 Harris Dickson–Isidore P. Mantz: „Will the Widow Get Her Money? The Weakness in Fraternal Life Insurance and How It May Be Cured”, Everybody’s Magazine 22 (1910 jún.), 776. 84 Este Erwood Buffum: Modern Woodmen of America: A History, Vol. 2. (Modern Woodmen of America, 1935), 5; és Peter Roberts: Anthracite Coal Communities: A Study of the Demography, the Social, Educational and Moral Life of the Anthracite Regions (New York, Macmillan, 1904), 309.

179

85 Basye: History and Operation, 15–16: és US Department of Commerce: Historical Statistics of the United States: Colonial Times to 1970, 1. rész, 168. 86 Illinois Health Insurance Commission: Report of the Illinois Health Insurance Commission of the State of Illinois (1919), 224–25. 87 US Department of Labor: Care of Aged Persons, 158; és New York Commission on OldAge Security: Report of the New York State Commission (Albany, J. B. Lyons, 1930), 312–13. Idézi Carolyn L. Weaver: The Crisis in Social Security: Economic and Political Origins (Durham: Duke University Press, 1982), 41–42. 1928-ban a munkaerő 14 százaléka vett részt valamilyen magánnyugdíjprogramban. Ez az arány éppenséggel nőtt a nagy gazdasági válság első, legnehezebb éveiben. Téves az a közhiedelem – amúgy jórészt a társadalombiztosítás bevezetése előtt és után kifejtett propaganda eredménye –, hogy az idősek megélhetése erősen függött a szegénységenyhítő kormányzati progrtamoktól. 1923-ban az időskorúaknak kevesebb, mint 1 százaléka élt szegényházakban, nagyjából ugyanannyi, mint 1880-ban. Lásd Carolyn N. Weaver: The Crisis in Social Security, 48., 63. 88 US Department of Labor, Children’s Bureau: Mothers’ Aid, 1931 (Washington, DC: US Government Printing Office, 1933), 8., 17.; és Michael B. Katz: In the Shadow of the Poorhouse: A Social History of Welfare in America (New York, Basic Books, 1980), xii. A nem bevándorló fehér testvéri szervezetekről újabb, jó összefoglalást ad Mary Ann Clawson: Constructing Brotherhood: Class, Gender, and Fraternalism (Princeton, Princeton University Press, 1989), 87–110. 89 Report of the Social Insurance Commission of the State of California (Sacramento: California State Printing Office, 1917), 81., 89.; és Report of the Illinois Health Insurance Commission of the State of Illinois, 464. Az Illinoisi Egészségbiztosítási Bizottság becslése szerint 1919-ben a chicagói bérből élők 25,8 százalékának volt (főleg testvéri társaságokban) betegbiztosítása és 23,7 százalékának rokkantsági biztosítása. Sok társaság ugyan nem kínált biztosítást, de többféle informális – gyakran rögtönzött – módon gondoskodtak a megbetegedett tagokról. Report of the Illinois Health Insurance Commission of the State of Illinois, 216., 218., 221. 90 Report of the Social Insurance Commission, 82., 89., 302.: Report of the Illinois Health Insurance Commission of the State of Illinois, 123., 474.; és Roberts: Anthracite Coal Communities, 309–10. 1929-ben az ipari munkásonak mintegy 8 százaléka veszített el legalább nyolc munkanapot betegség miatt. US Public Health Service: Public Health Reports 47 (1932. jan. 15.), 136. 91 Köszönettel tartozom Jennifer Robachnak, amiért felhívta figyelmemet, milyen előnyei vannak a testvéri biztosításnak a morális kockázat kivédésében. Sokszorosított tanulmánya: „Social Insurance in Ethnically Diverse Societies” (Center for Study of Public Choice, George Mason University, 1989. okt.) Az üzleti alapú bitzosítótársaságok korai egészségbiztosítási kísérleteiről és a morális kockázat okozta nehézségekről lásd Frederick L. Hoffman: History of Prudential Insurance Company of America, 1875–1900 (Prudential Press, 1900), 6–62. John F. Dryden, egy tekintélyes biztosítótársasági vezető, akinek nem volt érdeke a testvéri társaságok progapálása, elismerte, hogy „a betegség esetére megállapított összeget csak csak az egyes tagjaikat tökéletesen ismerő és teljes mértékben ellenőrző testvéri társaságok képesek biztonsággal odaítélni.” John F. Dryden: Addresses and Papers on Life Insurance and Other Subjects (Newark, The Prudential Insurance Company of America, 1909), 32. 92 Report of the Social Insurance Commission of the State of California, 110 és Roback: „Social Insurance”,10. 93 James G. Burrow: Organized Medicine in the Progressive Era: The Move Toward Monopoly (Baltimore, Johns Hopkins University Press, 1977), 121–23.

180

94 Samuel Silverberget idézi George Rosen: „Contract or Lodge Practice and its Influence on Medical Attitudes to Health Insurance”, American Journal of Public Health 67 (1977. ápr.), 374–75. 95 H. T. Partree, „Contract Practice: Its Ethical Bearings and Relations to the Lodge and Industrial Insurance” Bulletin of the American Academy of Medicine 10 (1909. dec.), 596.; és James G. Burrow: Organized Medicine in the Progressive Era, 126. 96 Rosen: „Contract or Lodge Practice”, 378.; és Burrow: Organized Medicine, 128., 131. 97 Samuel P. Hays: The Response to Industrialization: 1885–1914 (Chicago, University of Chicago Press, 1957), 95. 98 Idézi Hace Sorel Tishler: Self-Reliance and Social Security, 1870–1917 (Port Washington, National University Publications, 1971), 95. További adatok egyes bevándorlócsoportok testvéri (és kölcsönös segítő) társaságairól a következő művekben: David M. Emmons: The Butte Irish: Class and Ethnicity in an American Mining Town, 1875–1925 (Urbana, University of Illinois Press, 1989), 94–132; Michael R. Weisser: A Brotherhood of Memory: Jewish Landsmanshaft n in the New World (New York, Basic Books, 1985); William I. Thomas: The Polish Peasant in Europeand America, Vol. 2. (New York, Dover Publications, 1958), 1578–1643; és Humbert S. Nelli: Italians in Chicago, 1880–1930: A Study in Ethnic Mobility (New York, Oxford University Press, 1970), 156–99. 99 Howard W. Odum: Social and Mental Traits of the Negro: Research into the Conditions of the Negro Race in Southern Towns (New York, Columbia University Press, 1910), 102–3, 109. 100 William A. Muraskin: Middle-class Blacks in a White Society: Prince Hall Freemasonry in America (Berkeley, University of California Press, 1975), pp. 118., 133–59., 54–56. 101 Booker T. Washington: The Story of the Negro, The Rise of the Race fr om Slavery, vol. 2 (New York, Negro Universities Press, 1969), 148–70; W. E. B. Du Bois: Economic Cooperation Among Negro Americans (Atlanta, Atlanta University Press, 1907), 109, 115, 122; és W. E. B. Du Bois: The Philadelphia Negro: A Social Study (New York, Schocken Books, 1967), 185–86., 221–27. A mexikói amerikaiak és megalakították az olyan „fehér” társaságok mexikói megfelelőit, mint a szabadkőművesek vagy a Világ Favágói, a legtöbb mutualista (testvéri) társaságuknak azonban nem volt párhuzamos fehér megfelelője. Jose Amaro Hernandez: Mutual Aid for Survival: The Case of the Mexican American (Malabar, Florida, Robert E. Krieger Publishing Co., 1983), 65–66. 102 Report of the Illinois Health Insurance Commission of the State of Illinois, 222. 103 Sadie Tanner Mossell, „The Standard of Living Among One Hundred Negro Migrant Families in Philadelphia”, Annals of the American Academy of Political and Social Science 98 (1921. nov.), 200; Margaret F. Byington: Homestead: The Households of a Mill Town (New York, Charities Publication Committee, 1910), 91; és Hace Sorel Tishler, SelfReliance and Social Security, 1870–1917, 96. Az életbiztosítások nagy sűrűsége az afrikai amerikaiak között egészen az 1960-as évekig jellemző maradt. 1967-ben a Michigani Egyetem kutatói megállapították, hogy az életbiztosított feketék aránya minden jövedelmi csoportban nagyobb, mint a fehéreké. Az afrikai amerikai családok 80,33 százalékának volt életbiztosítása, míg a fehérek 77,5 százalékának. Az újabb adatokhoz nehéz hozzájutni, de a jóléti állam térhódításának fényében igzalmas téma, hogy megmaradtak-e a régi arányok. Idézi Roland W. Bailey, szerk.: Black Business Enterprise: Historical and Contemporary Perspectives (New York, Basic Books, 1971), 167. 104 US Department of Labor, Bureau of Labor Statistics: Monthly Labor Review 28 (March 1929), 421, 424; Charles W. Ferguson: Fift y Million Brothers: A Panorama of American Lodges and Clubs (New York: Farrar and Rinehart, 1937), 144; és Report of the Pennsylvania Commission on Old Age Pensions (Harrisburg, 1919), 67. 105 Lásd Michael F. Funchion, szerk.: Irish American Voluntary Organizations (Westport: Greenwood Press, 1938), 51–61.

181

106 Fraternal Monitor 22 (1911. dec. 1.), 16; és Fraternal Monitor 19 (1908. jan. 21.), 10–11. 107 Roberts: Anthracite Coal Communities, 263–64. 108 Katz: In the Shadow of the Poorhouse, 291; és Michael Katz: The Undeserving Poor: From the War on Poverty to the War on Welfare (New York: Pantheon, 1989), 179–80, 184, 239. 109 Mary E. Richmond: Friendly Visiting among the Poor: A Handbook for Charity Workers (Montclair, NJ: Patterson Smith 1969), 11–12. 110 A XX. század elején működő jótékonysági társaságok vizsgálati módszereiről lásd Walter I. Trattner: From Poor Law to Welfare State: A History of Social Welfare in America (New York, Free Press, 1989), 89–92. 111 Katz: The Undeserving Poor, 184; és Muraskin: Middle Class Blacks, 46. A polgárháború előtti Északon a szabad afrikai amerikaiak testvéri társaságaiban ugyanilyen kötöttségek érvényesültek. 1832-ben afrikai amerikaiak egy csoportja megfigyelte, hogy Philadephiában „eme társaságok tagjait olyan szabályok és regulák kötik, amelyek az iparkodást és erkölcsösséget erősítik körükben. A szabályok minden megszegéséért, bárminemű météktelenségért vagy erkölcstelenségért a tagoikat felfüggeszthetik tagságukból vagy kizárhatják.” Leonard P. Curry: The Free Black in Urban America, 1800–1850: The Shadow of the Dream (Chicago,University of Chicago Press, 1981), 203–4. 112 Muraskin: Middle Class Blacks, 84–85; és Alan Derickson: Workers’ Health, Workers’ Democracy: The Western Miners’ Struggle, 1891–1925 (Ithaca, Cornell University Press, 1988), 66. 113 Mély hálával tartozom Jeffrey Friedmannak, amiért felhívta figyelmemet a kontasztra, mely a jótékonysági tevékenységet jellemző oppozíciós viszony és a testvéri társaságok viszonosságon alapuló gondolkodásmódja között mutatkozik. 114 Basye: History and Operation, 20; és Katz: The Undeserving Poor, 179. Terence O’Donnel, szerint a testvéri segítő társaságnak a csapatszellem az egyik legnagyobb előnye, és messze felülmúlja azt a „jó szándékot”, amelyet egy tisztán üzleti alapú biztosítótársaság fel tud mutatni. Terence O’Donnell: History of Life Insurance in its Formative Years (Chicago, American Conservation Company, 1936). 115 History and Manual of the Colored Knights of Pythias (Nashville, National Baptist Publishing Board, 1917), 448–49; és Hernandez: Mutual Aid for Survival, 93. 116 A kölcsönös segítés hanyatlásának némely következményeit érzékenyen elemzi Charles Murray: In Pursuit: Of Happiness and Good Government (New York, Simon and Shuster, 1988). 117 William Julius Wilson: The Truly Disadvantaged: The Inner City, The Underclass, and Public Policy (Chicago, University of Chicago Press, 1987), 3. 118 James Borchert: Alley Life in Washington: Family, Community, Religion, and Folklore in the City, 1850–1970 (Urbana, University of Illinois Press, 1980), 98, 215–17. 119 Ennek a résznek az alcímét David G. Green és Lawrence Cromwell Mutual Aid or Welfare State: Australia’s Friendly Societies című könyvéből kölcsönöztem. 120 Statistics of Fraternal Benefit Societies (1906–86). A legnagyobb titkos társaságok hanyatlásáról lásd Noel P. Gist: „Secret Societies: A Cultural History of Fraternalism”, 42–43; Lynn Dumenil: Freemasonry and American Culture, 1880–1930, p225; valamint Alvin J. Schmidt – Nicholas Babchuk: „Formal Voluntary Organizations and Change Over Time: A Study of American Fraternal Organizations”, Journal of Action Research 1 (1972. jan.), 49. 121 Gunnar Myrdal: An American Dilemma: The Negro Problem and Modern Democracy (New York, Harper and Brothers Publishers, 1944), 953; Edward Nelson Palmer: „Negro Secret Societies”, Social Forces 23 (1944. dec.), 211; és Muraskin: Middle-class Blacks in a White Society, 29.

182

122 Guy B. Johnson: „Some Factors in the Development of Negro Social Institutions in the United States”, American Journal of Sociology 40 (1934. nov.), 336; és Myrdal: An American Dilemma, 952. Az utóbbi évtizedekben az önkéntes társulásokat vizsgáló felmérések egy része a testvéri tagság arányát is vizsgálta. A kaliforniai Long Beach belső negyedeiben egy 1966-os felmérés szerint a fehéreknek csak 14,6, az afrikai amerikaiaknak viszont 27,5 százaléka tartozott testvéri csoportokhoz. S. John Dackawich: „Voluntary Associations of Central Area Negroes”, Pacific Sociological Review 9 (1966 ősz), 77. A floridai Tampában az afrikai amerikaiak 8 százaléka volt valamilyen kölcsönösen segítő társaság tagja, 11 százalékuk pedig „rendes” páholyoké. A fehérek közti arányról nincs kimutatás. Jack C. Ross–Raymond H. Wheeler: Black Belonging: A Study of the Social Correlates of Work Relations Among Negroes (Westport, Greenwood Publishing Company, 1971), 106–8. A texasi Austinban, 1969–70-ben a testvéri tagság aránya 16,9 százalék volt az afrikai amerikai férfiak, 13,3 százalék az afrikai amerikai nők között, viszont csak 10,3 százalék a fehér férfiak és 2 százalék a fehér nők között. J. Allen Williams, et al.: „Voluntary Associations and Minority Status: A Comparative Analysis of Anglo, Black, and Mexican Americans”, American Sociological Review 38 (1973. okt.), 644. New Yorkban, 1972-ben, az afrikai amerikaiak 7, a nő 2 százaléka volt testvéri társaságok tagja, itt viszont 12, illetve 3 százalék volt az arány a fehérek között. Steven Martin Cohen–Robert E. Kapsis: „Participation of Blacks, Puerto Ricans, and Whites in Voluntary Associations: A Test of Current Theories”, Social Forces 56 (1978. jún.), 1063. 123 Nem minden kutató ért egyet Myrdal azon értelmezésével, hogy az afrikai amerikai testvéri társaság utánzó jellegű volt. Lásd főleg Betty M. Kuyk: „The African Derivations of Black Fraternal Orders in the United States”, Comparative Studies in Society and History 25 (1983. okt.), 559–92. Kuyk sok adattal bizonyítja, hogy az afrikai amerikai társaságok sok rítust és szervezeti formát a saját, újvilági elődeiktől vettek át. 124 John Chodes: „Friendly Societies: Voluntary Social Security and More”, The Freeman 40 (1990 márc.), 98; és Basye: History and Operation of Fraternal Insurance, 113–22. 125 Richard De Raismes Kip: Fraternal Life Insurance in America (Philadelphia, College Offset Press, 1953), 182–83; és J. Owen Stalson: Marketing Life Insurance: Its History in America (Bryn Mawr, McCahan Foundation, 1969), 460–61. A társaságok hirdetéseinek gazdag lelőhelye a Fraternal Monitor. 126 A szerződéses praxis szokásának 1920-as évekbeli visszaszorulásáról lásd John Duffy: The Healers: The Rise of the Medical Establishment (New York,: McGraw, 1976), 198–99. 127 Roger L. Ransom – Richard Sutch: „Tontine Insurance and the Armstrong Investigation: A Case of Stifled Innovation, 1868–1905”, Journal of Economic History 47 (1987. jún.), 390. 128 Walter I. Trattner: From Poor Law to Welfare State, 202–5. 129 A munkahelyi kártérítés bevezetésének a kölcsönös segélyegyletek biztosítási tevékenységére tett kedvezőtlen hatásáról lásd US Department of Labor, Bureau of Labor Statistics, Monthly Labor Review 25 (1927. júl.), 20; Monthly Labor Review 28 (1929. jan., p. 74; és Pierce Williams: The Purchase of Medical Care Through Fixed Periodic Payment (New York, National Bureau of Economic Research, 1932), 278–79. 130 Katz: The Undeserving Poor, 190–91. 131 Herbert G. Gutman, The Black Family in Slavery and Freedom, 1750–1925 (New York, Pantheon, 1976); Daniel Patrick Moynihan: The Negro Family: The Case for National Action (Washington, D.C.: Office of Policy Planning and Research, US Department of Labor, 1965); és William Julius Wilson: The Truly Disadvantaged, 65. Az utóbbi évtizedekben Gutman mellett más történészek is találtak olyan adatsorokat, amelyek azt bizonytják, hogy az előző századfordulón a kétszülős családmodell Északon és Délen is uralkodó volt az afrikai amerikaiak között. Az irodalmat összefoglalja James Borchert: Alley Life in Washington, 57–99; és William Julius Wilson – Kathryn N. Neckerman:

183

„Poverty and Family Structure: The Widening Gap between Evidence and Public Policy Issues”, in Sheldon H. Danziger–Daniel H. Weinberg, szerk.: Fighting Poverty: What Works and What Doesn’t (Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1986), 232–59. 132 US Department of Commerce: Historical Statistics of the United States: Colonial Times to 1970, pt. 1,, 15; US Department of Labor, Mothers’ Aid, 1931, 3; Social Security Bulletin 53 (1990. aug.), 37; és Nathan Glazer: The Limits of Social Policy (Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1988), 43. Carol Stack antropológus roppantul hasznos fogalmi keretet kínál „a családi élet stabilitásának és összetartó erejének” méréséhez. A családot úgy határozza meg, mint „naponta interakcióba kerülő vérrokonok és nem vérrokonok legkisebb szervezett hálózatát, amely gondoskodik a gyermekek otthoni igényeinek kielégítéséről, és garantálja fennmaradásukat.” Carol B. Stack: All Our Kin: Strategies for Survival in a Black Community (New York, Harper and Row, 1974), 31, 90. 133 Piven és Cloward nem csupán leírja, hanem még dicséri is azt, amit úgy értelmez, mint a mai szegények nagyobb hajlandóságát, hogy függővé váljanak az állami segítségtől ahelyett, hogy saját erőforrásaikra hagyatkoznának, vagy elfogadnák a rendekezésre álló munkalehetőségeket. Frances Fox Piven, Richard A. Cloward, Barbara Ehrenreich, Fred Block: The Mean Season, 21–22. A jelenlegi attitűdök (legalábbis ahogyan Piven és Cloward leírja őket) merőben különböznek azoktól, amelyeket James Borchert tárt fel (lásd föntebb) a jóléti állam kora előtt is afrikai amerikai és fehér nyomornegyedlakók kutatása során: ő még erősen viszolyogtak attól, hogy rászoruljanak a jótékonyságra és a szegénymentő programokra, Annak, hogy a viszonossági kapcsolatokat a függőségi viszony váltotta fel, a híres „munkaetika” hanyatlása volt a mellékterméke. Azt, hogy a munkaerkölcsi értékek mind a szegények, mind a középosztály körében visszaszorultak, sok történész megállapította. Lásd főleg Daniel T. Rodgers: The Work Ethic in Industrial America, 1850–1920 (Chicago, University of Chicago Press, 1978), 168–70. A függő viszony fokozódó elfogadottsága sok tekintetben olyan trend, amely minden társadalmi osztályra jellemző a farmeroktól a takarékpénztári tisztviselőkig. 134 Jo Becker, Sherly Gay Stolberg, Stephen Labaton: „White House Philosophy Stoked Mortgage Bonfire”, New York Times, 2008. dec. 21. 135 G. W. Bush megjegyzései a lakástulajdonlásról, 2002. jún. 17., http://georgewbush-white house.archives.gov/news/releases/2002/06/20020617-2.html 136 Becker, Stolberg, Labaton, „White House Philosophy”. 137 Office of Federal Housing Enterprise Oversight: „Report to Congress”, Washington, DC, 2003. jún., 38. Az OFHEO hasonló fogalmazásban beszél a Fannie Mae-ről a 36.oldalon. 138 Binyamin Appelbaum, Carol D. Leonnig, David S. Hilzenrath: „How Washington Failed to Rein in Fannie, Freddie”, Washington Post, 2008. szept. 14. 139 Peter J. Wallison, Charles Calomiris: „The Last Trillion-Dollar Commitment: The Destruc­tion of Fannie Mae and Freddie Mac”, American Enterprise Financial Services Outlook, 2008. szept. 140 Lisa Lerer: „Fannie, Freddie Spent $200M to Buy Influence”, Politico.com, 2008. júl. 16. 141 Charles Duhigg: „Pressured to Take More Risk, Fannie Reached a Tipping Point”, New York Times, 2008. okt. 5. 142 Appelbaum, Leonnig, Hilzenrath: „How Washington Failed”. 143 Uo. 144 Duhigg: „Pressured to Take More Risk”. 145 Charles Duhigg: „At Freddie Mac, Chief Discarded Warning Signs”, New York Times, 2008. aug. 5. 146 Appelbaum, Leonnig, Hilzenrath.

184

147 Paul Krugman: „Fannie, Freddie and You”, New York Times, 2008. júl. 14. 148 Seeking Alpha:, „Countrywide Financial Q2 2007 Earnings Call Transcript, July 24, 2007,” http://seekingalpha.com/article/42171-countrywide-financial-q2-2007-earningscall-transcript. 149 Carol Leonnig: „How HUD Mortgage Policy Fed the Crisis”, Washington Post, 2008. jún. 10. 150 Wallison, Charles Calomiris: „The Last Trillion – Dollar Commitment”. 151 Jody Shenn: „Fannie, Freddie Subprime Spree”, Bloomberg.com, 2008, szept. 22., www. bloomberg.com/apps/news?pid=20601109&sid=a.6kKtOoO72k&refer=home. 152 James Lockhart: „Reforming the Regulation of the Government Sponsored Enterprises”, nyilatkozat az Egyesült Államok Szenátusának Bank-, Lakásügyi és Várospolitikai Bizottsága előtt, 2008. febr. 7. 153 Wallison, Calomiris. 154 Nassim Nicholas Taleb: The Black Swan: The Impact of the Highly Improbable (London, Penguin Books, 2008), 225–26. 155 Duhigg: „Pressured to Take More Risk”. 156 John Locke, Two Treatises of Government, ed. Peter Laslett (Cambridge: Cambridge University Press, 1988), Second Treatise, VI, pp. 57, 306. Érdemes megjegyezni, hogy Locke számára a „tulajdon” szó mást jelent, mint manapság. „Az Életek, Szabadságjogok és a Vagyon az, amit egyben Tulajdonnak nevezek”, mondja Locke. Ibid., Second Treatise, IX, pp. 123, 350. Érdemes összehasonlítani John Madison „On Property” című esszéjével. „Ez a kifejezés ebben az értelemben, olyan uradalmat jelent, mely felett egy ember tud magáénak és rendelkezik felette, minden más egyént kizárva. Tágabb és helyesebb jelentése szerint minden olyan dolgot magába foglal, melyre valaki értéket rendelhet és jogot formálhat és másoknak is hasonló előnyöket ad.” National Gazette, March 29, 1792, http:// press-pubs.uchicago.edu/founders/documents/VIchI6823.html. 157 Lásd Anthony de Jasay, „Liberalism, Loose or Strict,” Independent Review 9, no. 3 (Winter 2005), pp. 427–32. 158 Robert Nozick, Anarchy, State, and Utopia (New York: Basic Books, 1974), p. ix. 159 Dugald Stewart idézi ebből a mára már elveszett kéziratból: Stewart’s „Account of the Life and Writings of Adam Smith, LLD,” in Adam Smith, Essays on Philosophical Subject, ed. W. P. D. Wightman and J. C. Bryce, vol. 3 of the Glasgow Edition of the Works and Correspondence of Adam Smith (Indianapolis: Liberty Fund, 1982), p. 322. 160 Nathan Rosenberg and L. E. Birdzell Jr., How the West Grew Rich: The Economic Transformation of the Industrial World (New York: Basic Books, 1986), p. 3. 161 Deirdre McCloskey, „1780–1860: A Survey,” in The Economic History of Britain 1700, vol. I: 1700–1860, ed. Roderick Floud and Deirdre McCloskey (Cambridge: Cambridge University Press, 2000), p. 242. 162 Peter Bauer, From Subsistence to Exchange (Princeton, NJ: Princeton University Press, 2000), p. 6. 163 Carlo Cipolla, Before the Industrial Revolution: European Society and Economy, 1000– 1700 (New York: W. W. Norton, 1980), pp. 9–10. 164 Ibid., pp. 18–19. Robert William Fogel gazdasági történész nagy hangsúlyt fektetett a élelem elérhetőségének a koldulás megszüntetésében betöltött szerepére: „A tizennyolcadik század második végén, a Nagy Britanniában kialakított viszonylag nagylelkű szegény-programok, valamint Malthus és mások erre irányuló fanyar támadásai azt a megalapozatlan benyomást keltették, hogy az állami átruházások hozzájárultak a koldulás és hajléktalanság csökkenéséhez. Az 1750 és 1834 közötti, viszonylag nagylelkű angol

185

165 166

167

168 169 170

171

szegény-segélyezés ellenére a koldus és a hajléktalanság 10 és 20 százalék között mozgott. Annak ellenére, hogy a szegényekre átruházott nemzeti jövedelem mértéke lényegesen csökkent az 1834-es és a későbbi szegény-törvények következtében, a hajléktalanság drasztikusan csökkent a késő tizenkilencedik és kora huszadik században. Tény, hogy az állami átruházások képtelenek voltak a koldulás és a hajléktalanság problémáját megoldani a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század jelentős részében, mivel a probléma gyökere a krónikus alultápláltság volt. Még a segély-program legbőkezűbb szakaszában is Anglia lakosságának alsó ötöde oly mértékben volt alultáplált, hogy nem volt energiája a megfelelő munka elvégzésére. A tizennyolcadik század végi Brit mezőgazdaság, noha kiegészült importtal, nem volt elég termelékeny ahhoz, hogy a potenciális munkaerő több, mint 80 százalékát ellássa elég kalóriával ahhoz, hogy fenntartsák az állandó kétkezi munkát. A tizenkilencedik század második felében és a huszadik század első felében, az angol termelékenységben beállt nagymértékű növekedés tette lehetővé azt, hogy még a szegényeket is viszonylag magas kalóriatartalommal tudják etetni. A koldulás és hajléktalanság nagymértékben csökkent a tizenkilencedik század mértékeihez képest, amikor a népesség alsó öt százaléka az állandó munkavégzéshez megfelelő kalóriát kapott.” Robert William Fogel, The Escape from Hunger and Premature Death, 1700–2100: Europe, America, and the Third World (Cambridge: Cambridge University Press, 2004), pp. 41–42. F. A. Hayek, The Fatal Conceit: The Errors of Socialism (Chicago: University of Chicago Press, 1988), pp. 130–31. A klasszikus cáfolat itt található: Thomas Babington Macaulay’s January 1830 review of Robert Southey’s 1829 Tory attack on industrialism, Sir Thomas More; or, Colloquies on the Progress and Prospects of Society, in „Southey’s Colloquies,” in Macaulay, Critical and Historical Essays, vol. 2 (New York: Dutton, 1967), pp. 187–224. Az összegzést lást továbbá T. S. Ashton, The Industrial Revolution: 1760–1830 (Oxford: Oxford University Press, 1997). Thomas Babingtom Macaulay, The History of England from the Accession of James II (Philadelphia: E. H. Butler, 1849), 291–92. Macaulay a „Southey’s Colloquies,” című művében írja: „Ha azt jósolnánk, hogy 1930-ban a mai Angoloknál egy jobban táplált, jobban öltözött és jobb lakhatással rendelkező ötmilliós lakosság lakik majd ezeken a szigeteken, valamint hogy Sussex és Huntingdonshire gazdagabb lesz, mint a yorkshire-i West Riding most, és hogy a virágoskertekhez hasonló gazdagságú termesztés a Ben Nevis és a Helvellyn csúcsára is elér, hogy ma még elképzelhetetlen módokon készített gépek lesznek elérhetőek minden háztartásban, hogy nem lesznek utak csak vasutak, nem lesz más utazási mód csak gőzerővel, hogy az adósságaink, melyek hatalmasnak túnnek nekünk, unokáink számára semmiségek lesznek, melyeket egy-két év alatt ki lehet fizeteni, akkor sok ember őrültnek tartana minket.” (p. 223.) Étienne Bonnot, Abbé de Condillac, Commerce and Government Considered in Their Mutual Relationship, trans. Shelagh Eltis (Cheltenham: Edward Elgar, 1997), p. 103. Adam Smith, An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations, vol. 2, ed. R. H. Campbell and A. S. Skinner (Indianapolis: Liberty Fund, 1981), pp. 869–70. „Így tehát, mivel ez a termék, vagy ami véve lett ezáltal, nagyobb vagy kisebb részt képez a fogyasztók számához képest, a nemzet ettől függően jobban, vagy rosszabbul lesz ellátva szükségletekkel és kényelmekkel.” Adam Smith, An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations, Vol. I, ed. R. H. Campbell and A. S. Skinner (Indianapolis: Liberty Fund, 1981), p. 10. Adam Smith, Lectures On Jurisprudence, ed. R. L. Meek, D. D. Raphael and P. G. Stein (Indianapolis: Liberty Fund, 1982), p. 567.

186

172 Lásd Gordon Tullock, „The Welfare Costs of Tariffs, Monopolies, and Theft”, Western Economic Journal 5, no. 3 (June 1967), pp. 224–32, and Anne Krueger, „The Political Economy of the Rent-Seeking Society,” American Economic Review 64, no. 3. (June 1974), pp. 291–303. 173 A huszadik század leghallatlanabb példájának részletes leírásához lásd: Götz Aly, Hitler’s Beneficiaries: Plunder, Racial War, and the Nazi Welfare State. 174 Az apartheid rendszer eredetének és működésének hasonló példáit magyarázza a klasszikus liberális közgazdász W. H. Hutt, The Economics of the Colour Bar (London: Andre Deutsch, 1964). A fehérek uralta szakszervezeteknek sikerült korlátoznia a feketék lehetőségeit a vagyonteremtésre, így távolítva el őket, mint versenytársakat (pp. 58–81.). Lásd továbbá Ralph Horwitz, The Political Economy of South Africa (New York: Frederick A. Praeger Publishers, 1967). 175 Az erőszak megszelídítése, mint a megtakarítások, befektetések és termelékenység megteremtésének ösztökélő eszköze a témája ennek az írásnak: Robert H. Bates’s Prosperity and Violence: The Political Economy of Development (New York: W. H. Norton, 2001). 176 A liberalizmus erényeihez lásd: Deirdre N. McCloskey, The Bourgeois Virtues: Ethics for an Age of Commerce (Chicago: University of Chicago Press, 2006). See also Thomas L. Haskell, „Capitalism and the Origins of the Humanitarian Sensibility,” parts I and II, American Historical Review 90, no. 2. (April 1985), pp. 339–61 and no. 3. (June 1985), pp. 547–66. 177 „1795 után Délen sok plébánia kezdett el kültéri támogatást nyújtani a speenhamland-i elöljárók intézkedései után, a kenyér árán és a család méretén alapuló skála szerint. Ebben semmi kivetnivaló nem volt, logikus és humánus volt kieszközölni, hogy a szegények bevétele ne essen a létfenntartáshoz szükséges minimum alá. De sokan a hatóságok közül összekeverték a bevétellel rendelkezők és a nincstelenek problémáját, és így a bérek mértékéből következtették ki, hogy a dolgozók bére mennyivel különbözik az életszínvonaltól. Az a segély, mely fordítottan arányos a bérek mértékéhez a legrosszabb fajta, mivel megszünteti azt az ösztönző erőt, amiért a munkás nagyobb bért követel és a munkáltató többet ad.” T. S. Ashton, The Industrial Revolution, p. 89. 178 Alexis de Tocqueville, Memoir on Pauperism (Chicago: Ivan R. Dec. 1997), p. 37. 179 Ibid., p. 58. Tocqueville megkülönbözteti az „önkéntes jótékonykodást” a „törvényi jótékonykodástól”, valamint az előzőt preferálta, mint a „erkölcsi kötelék” megteremtőjét„ azon két osztály között, akiknek az érdekeik és szenvedélyeik gyakran elkülönítik magukat egymástól, és bár a körülmények következtében meg vannak osztva, szívesen újra egymásra találnak. Nem ez a helyzet a törvényi jótékonykodásnál. Az megengedi, hogy az alamizsnák fennmaradjanak, de eltávolítja az erkölcsöt. A törvény elveszi a gazdag embertől a többlet egy részét, anélkül, hogy megkérdezni őt erről, és a szegényt csak egy kapzsi idegenként látja, akit a törvényalkotó hívott, a vagyona megosztása végett.” (p. 60) 180 Ibid., pp. 62–63. 181 Lásd például Jason L. Riley, Let Them In: The Case for Open Borders, esp. 91–125. Riley így összegzi, „Ha a konzervatívok aggódnak, hogy túl sokan vannak a vályúnál – és ha kicsit is érdekli őket az ideológiai konzisztencia – a jóléti kiadások és nem a bevándorlók számának csökkentésén kéne dolgozniuk. (p. 125) 182 Benjamin M. Friedman, The Moral Consequences of Economic Growth (New York: Alfred A. Knopf, 2005), p. 39. 183 Lásd például Franz Oppenheimer, The State (Indianapolis: Bobbs-Merrill, 1914). „Két teljesen szemben álló mód létezik, melyek alapján az ember, aki létfenntartásra vágyik kénytelen megszerezni a vágyai kielégítéséhez szükséges feltételeket. Az egyik a munka, másik a lopás, az ember sajt munkája, és mások munkájának erőszakos elvétele.” (p. 24.)

187

184 185 186

187

188

189 190

191

192 193

194 195 196

Oppenheimer az elsőt „gazdasági módnak” még a másodikat „politikai módnak” nevezte. Lásd továbbá Vilfredo Pareto, Sociological Writings, ed. S. E. Finer (Totowa, NJ: Rowman and Littlefield, 1976) Lásd például Herbert Spencer, Structure, Function and Evolution, ed. Stanislav Andreski (New York: Charles Scribner’s Sons, 1971), pp. 153–65. Az állam által kikényszerített faji alapon történő negatív megkülönböztetés kontextusában lásd, Walter Williams, The State against the Blacks. Henry Summer Maine a családhoz tartozáson alapuló örökölt viszonyokból a „progres�szív társadalmak mozgását” a személyes szabadság és civil társadalom felé úgy írja le, mint a „Státuszból a szerződésbe történő mozgást”. Henry Summer Maine, Ancient Law (New Brunswick, NJ: Transaction, 2003), p. 170. E. L. Godkin, „The Eclipse of Liberalism,” The Nation, August 9, 1900. Nagyon pes�szimistán folytatta, „De most úgy tűnik, hogy a materiális kényelem elvakította a mai generációt és nem látják az okot, ami ezt lehetővé tette. A világpolitikában a Liberalizmus leáldozóban van, ereje már majdnem megszűnt.” Lásd G. A. Cohen, „Incentives, Inequality, and Community,” in The Tanner Lectures on Human Values, vol. 13, ed. B. Peterson (Salt Lake City: University of Utah Press, 1992), pp. 263– 329, and Phillip Green, The Pursuit of Inequality (New York: Pantheon Books, 1981). Jean-Baptiste Say, A Treatise on Political Economy (New York: Augustus M. Kelley, 1971), p. 133. Ibid., 137. Lásd még Jean-Baptiste Say, Letters to Mr. Malthus (London: Sherwood, Neely, and Jones, 1821), pp. 3–4.: „Tekintsünk vissza akár csak kétszáz évvel korábbra, és tételezzük fel, hogy a egy kereskedő egy gazdag rakományt szállított oda, ahol ma New York és Philadelphia áll; el tudta volna adni? Tételezzük fel akár azt is, sikerült egy mezőgazdasági vagy ipari létesítményt alapítania ott; képes lett volna akár egy darab terméket is eladni? Minden kétséget kizáróan, nem. Magának kellett volna fogyasztania azokat. Miért látjuk ma mégis az ellenkezőjét? A Philadelphiába vagy New Yorkba vitt, vagy az akár ott gyártott áruk miért kerülnek biztosan a jelenlegi áron eladásra? Számomra evidensnek tűnik, hogy azért van, mert a termesztők, kereskedők és már a gyárosok is New Yorkban és Philadelphiában és a környező területeken termelékenységet visznek oda vagy állítanak ott elő, aminek segítségével olyan dolgokat vásárolnak, amiket két más helyről hoztak oda.” A klasszikus liberális elmélet számára a nemzetközi kapcsolatok implikációi nyilvánvalóak, és cáfolják a protekcionizmus és a imperialista merkantilizmus hirdetőinek érveit. Douglass C. North, „Institutions,” Journal of Economic Perspectives 5, no. I (Winter 1991), p. 97. See also Douglass C. North, Structure and Change in Economic History (New York: W. W. Norton, 1981), pp. 201–2: „Az intézmények olyan szabályok rendszere, megfeleltetési folyamatok, valamint erkölcsi és etikai viselkedési normák, melyek az egyén viselkedését hivatottak korlátozni, a vagyon, vagy az elvek érvényesítésének érdekében.” Daniel Shapiro, Is the Welfare State Justified? p. 5. „Az állam határozhat a minimálbér mértékéről. Aligha várhatja el viszont a munkaadóktól, hogy felvegyék azzal a minimálbérrel azokat, akiket korábban az alatt alkalmaztak.” Milton Friedman, Capitalism and Freedom (Chicago: University of Chicago, 2002), p. 180. Mancur Olson, Power and Prosperity (New York: Basic Books, 2000), pp. 111–34. Vilfredo Pareto, Sociological Writings, p. 162. Mai bizonyítékokért lásd W. Michael Cox and Richard Alm, Myths of Rich and Poor (New York: Basic Books, 1999), főleg a bevételek felfele mozgásáról szóló rész (pp. 69–78.).

188

197 Ludwig Lachmann, „The Market Economy and the Distribution of Wealth,” in Lachmann, Capital, Expectations, and the Market Process (Kansas City: Sheed Andrews and McMeel, 1977), p. 313. 198 Jean-Baptiste Say, A Treatise on Political Economy, p. 62. 199 Joyce Appleby megjegyzi a „The Dutch as a Source of Evidence,” fejezetében, hogy a forrásokban viszonylag szegény Hollandia miért volt képes nagymértékű egy főre jutó vagyon elérésére: „A Hollandok képesek voltak ezt a komplex társadalmi szervezetet életben tartani, azáltal, hogy megvédték az egyént ami miatt az virágzott.” Economic Thought and Ideology in Seventeenth-Century England (Princeton, NJ: Princeton University Press, 1978), p. 96. 200 Adam Smith, Essays on Philosophical Subjects, p. 322. 201 Sarah Grimké, „Legal Disabilities of Women,” in Freedom, Feminism, and the State, ed. Wendy McElroy (Oakland: Independent Institute, 1991), p. 107. 202 Bernard Bosanquet, „Institutions as Ethical Ideas,” in The Philosophical Theory of the State and Related Essays, ed. Gerald F. Gaus and William Sweet (South Bend, IN: St. Augustine’s Press, 2001), p. 280. 203 A klasszikus liberális disszidens Vladimir Bukovsky rámutatott arra az emlékirataiban, hogy „Hruscsov nem állt nagyon messze a valóságtól, mikor azt mondta az egyik beszédében: ,Ha az országunkban az emberek akár egy napra is abbahagynák a lopást, a kommunizmus már rég felépült volna.’ De azt nem értette meg, hogy lopás nélkül a szovjet rendszer egyáltalán nem működne. Ezek nélkül a megváltoztatott értékek és manipulációk nélkül alig sikerülne bármilyen célt is elérni, enélkül a privát, tehát illegális kezdeményezés nélkül semmi sem lenne előállítva az országunkban. Ezek a kollektív és állami farmok, melyek csak díszletek lettek, milliós forgalom nélkül már nem léteznének, ha nem csalók vezetnék őket.” Vladimir Bukovsky, To Build a Castle: My Life as a Dissenter (London: Andre Deutsch, 1978), pp. 150–51. 204 Norman Barry, Welfare (Buckingham: Open University Press, 1990), p. 120. 205 Otto von Gierke, Community in Historical Perspective, ed. Antony Black (Cambridge: Cambridge University Press, 1990), p. 205. See also Antony Black, Guild and State (New Brunswick, NJ: Transaction, 2003), esp. pp. 167–83. 206 David Schmidtz, „Taking Responsibility,” in David Schmidtz and Robert E. Goodin, Social Welfare and Individual Responsibility, p. 95. 207 David Beito, From Mutual Aid to the Welfare State: Fraternal Societies and Social Services, 1890–1967, p. 24. 208 David Green szerint az orvosi szakmába nagymértékben beleszólt az 1911-es Nemzeti Biztosító Rendeletet (National Insurance Act of 1911), ami az orvosok és a politikai szövetségeseik által irányított monopszóniára cserélte a több, dolgozó ember alkotta baráti társaságok által kreált versenypiacot. Lásd David Green, Working Class Patients and the Medical Establishment; A fizetés forrásaként az involuntáris adók önkéntes díjakkal történő helyettesítésének következménye, ahogy Green szárazon megjegyzi, az volt, hogy „a fizetésemelést könnyebben el lehetett érni, mint a piacon.” (p. 115). A másik következmény a baráti társaságok hanyatlása volt, mivel a dolgozó emberek kétszer fizettek ugyanazért az orvosi ellátásért – egyszer a baráti társaságnak vagy a társuló orvosi intézménynek, és újra az államnak. 209 David G. Green, Reinventing Civil Society, p. 46. 210 John Stuart Mill, „The Claims of Labour,” in The Collected Works of John Stuart Mill, vol. 4: Essays on Economics and Society, part I, ed. John Robson (Toronto: University of Toronto Press, 1967), p. 372.

189

211 Bernard Bosanquet szavaival, „Az erkölcsösség a társadalmi célban leledzik, ami az egyén akaratán dolgozik saját erejéből. A Gazdasági Szocializmus egy olyan rendszer, ami a társadalmi célt nem saját erejéből hivatott megvalósítani, hanem a kötelező motivációk és szankciók erejéből, melyek a közhatalom irányítása alá tartoznak.” Bernard Bosanquet, „The Antithesis between Individualism and Socialism” (1890), in Bosanquet, The Philosophical Theory of the State and Related Essays, p. 329. See also Tibor R. Machan, Generosity: Virtue in Civil Society (Washington, DC: Cato Institute: 1998). 212 Adam Smith, The Theory of Moral Sentiments (Indianapolis: Liberty Fund, 1982), p. 178. 213 Ibid., p. 80. 214 Ibid. 215 Lásd ibid, p. 163: „Az általános szabályok ilyen szent tisztelete nélkül nincs ember, akinek a tetteiben lehet bízni.” 216 Ibid., p. 138. 217 Bertrand De Jouvenel, The Ethics of Redistribution, p. 42. 218 Ibid., p. 44. 219 John Stuart Mill, „The Claims of Labour,” p. 374. 220 Ibid. Bernard Bosanquet észrevette az állam jóléti intézkedéseinek nem túl ígéretes történetét: „Gyakran állítják, hogy a száz évvel ezelőtti gyár-fejlesztések, a nem kevert Gazdasági Individualizmus ideje volt. De ez nem igaz; valószínűleg azon idők legrosszabb gonosza a direkt laza és ,szocialista’ Szegénytörvényekből ered. A közintézmények voltak azok, amelyek azokat a gyerekeket adta, akikkel rosszul bántak.” Bosanquet, „The Antithesis between Individualism and Socialism,” p. 330. 221 See David Schmidtz’s essay in Schmidtz and Goodin, Social Welfare and Individual Responsibility, esp. „Consequences Matter,” pp. 86–88. 222 Wilhelm Röpke, A Humane Economy: The Social Framework of the Free Market (Indianapolis: Liberty Fund, 1971), p. 177. 223 Ibid., p. 175. 224 Milton Friedman, Capitalism and Freedom, p. 188. 225 Ibid., p. 191. 226 F. A. Hayek, The Constitution of Liberty (Chicago: University of Chicago Press, 1960), p. 257. 227 Nozick, Anarchy, State, and Utopia, p. 268. 228 A. V. Dicey, Lectures on the Relation between Law and Public Opinion in England during the Nineteenth Century (Indianapolis: Liberty Fund, 2008), p. 182. 229 Herbert Spencer, The Man vs. the State, in Political Writings. 230 Lásd Sheri Berman, The Primacy of Politics: Social Democracy and the Making of Europe’s Twentieth Century, on the common intellectual roots of Marxism, fascism, national socialism, and social democracy. 231 François Guizot, „Mémoires pour server à l’histoire de mon temps,” in Western Liberalism: A History in Documents from Locke to Croce, ed. E. K. Bramstead and K. J. Melhuish (London: Longman Group, 1978), pp. 335–36. 232 Wilhelm von Humboldt, The Limits of State Action (Cambridge: Cambridge University Press, 1969), p. 40. Lásd továbbá a német liberálisok ellenvetései Bismarck modern jóléti államával szemben: Ralph Raico, „Der Aufstieg des modernen Wohlfartsstaates und die liberale Antwort,” in Raico, Die Partei der Freiheit: Studien zur Geschichte des deutschen Liberalismus (Stuggart: Lucius & Lucius, 1999), pp. 153–79. 233 Adam Smith, The Theory of Moral Sentiments, p. 82.

190

234 Vessük össze Sammuel Pufendorf „veleszületett” és „megszerzett” kötelmeivel: „A kötelmeket, eredetük alapján két kategóriába lehet osztani: velünk született és megszerzett. Az első minden emberhez hozzátartozik születésüknél fogva, és érvényesítik magukat onnantól, hogy az emberek koruknál fogva képesek felfogni az erejüket és ésszerűen szabályozni a cselekedeteiket… A megszerzett kötelmeket a már megszületett emberek voluntárisan veszik fel, vagy egy felettes parancsára vagy törvény alapján kapják.” The Political Writings of Samuel Pufendorf, ed. Craig L. Carr, trans. Michael J. Seidler (Oxford: Oxford University Press, 1994), p. 50. 235 Lásd például Anne Robert Jacques Turgot törekvéseit, hogy eltöröljék a paraszti kényszermunkát (a corvée-t) Franciaországban: The Life and Writings of Turgot, ed. W. Walker Stephens (New York: Burt Franklin, 1971), esp. pp. 124–49. 236 John Prince Smith, „On the Signifi cance of Freedom of Trade in World Politics,” in Bramstead and Melhuish, Western Liberalism, p. 357. A klasszikus liberálisok az egyoldalú szabad kereskedelem értékéhez történő ragaszkodása az utóbbi időkben hangsúlyosabb lett, lásd Razeen Sally, Trade Policy, New Century: The WTO, FTAs, and Asia Rising (London: Institute of Economic Affairs, 2008). 237 Az újabb művekért lásd Philippe Legrain, Immigrants: Your Country Needs Them (London: Little, Brown, 2006), and Jason L. Riley, Let Them In: The Case for Open Borders. 238 A „globalizáció” szónak sok jelentése van. A Szovjetunió terve szerint például az egypárti Kommunista uralmat jelentette világszerte; ez egyfajta „globalizáció”. Még a nacionalista és antikozmopolita erők is egyfajta „globalizációt” hirdetnek, a versengő nacionalizmusok globális mozgalmának képében, amely olyan elképzelés, ami magában hordozza a végtelen konfliktusok magvát. A klasszikus liberálisok a voluntáris kereskedelem, turizmus, utazás, migráció és az eszmecsere által történő békés interakció bizonyos univerzális standardjait hirdették. Ennek eredménye sok különböző kulturális formával kompatibilis, ám ellenséges minden olyannal, amit erővel kényszerítenek rá ebbe nem beleegyező felekre. Az ilyen témák klasszikus liberális értelmezéséért lásd Tom G. Palmer, Globalization and Culture: Homogeneity, Diversity, Identity, Liberty (Berlin: Liberales Institut, 2004), http://tomgpalmer.com/wp-content/uploads/papers/ liberales2.pdf, and „Globalization, Cosmopolitanism, and Personal Identity,” Etica & Politica, no. 2 (2003), http://tomgpalmer.com/ wp-content/uploads/papers/palmer-globcosmoidentity.pdf. A klasszikus liberálisokat a szocialista kritikusok gyakran „neoliberálisoknak” csúfolják, amely kifejezést gyakorlatilag egy klasszikus liberális sem fogad el, részben mivel ez a kifejezés nem csak szabadabb kereskedelemre, utazásra és migrációra utal, hanem olyan, gyakran illiberális államista fejlesztési tervekre, amelyeket az államilag támogatott intézmények szorgalmaznak, mint például, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és az USAID, amelyeket a klasszikus liberálisok tradicionálisan elleneznek.

191