Fordította: Alysia http://alysia-konyvek.blogspot.com Prológus rendkívüli: - melléknév 1. nem megszokott, hétköznapi, szabályszerű, sem megalapozott: Belle Jamison 2. kivételes mind tulajdonságokban, mennyiségben, kiterjedésben, mértékben; figyelemre méltó; jelentős: egy nem hétköznapi nő, akit Belle Jamisonnak hívnak 3. ( hivatalos személy, munkavállaló stb.) kívül esik a normálison vagy felülmúlja a hétköznapi dolgozókat, különleges, gyakran átmeneti feladatot, esetleg felelősséget kap: tejhatalmú és különleges miniszter. Természetfeletti szuperhős, Belle Jamison Tennivalók listája - Derítsd ki, mi bántja az LBÖ-det, Sherridan-t, akkor is, ha egy falhoz kell fagyasztanod a seggét. Szó szerint! A hangulatingadozásai rosszabbak, mint a tieid. - Vegyél egy (újabb) menyasszonyi ruhát. És az ég szerelmére, ezt ne gyújtsd meg! - Rendeld meg az esküvői szalvétákat – és ne áztasd el őket valamelyik halálos felhőszakadással (megint). Emlékezz, hogy ragaszkodj hozzá, a te kezdőbetűid menjenek ezúttal Rome neve elé, talán ezúttal nevezhetnéd úgy is, hogy Mr. Belle Jamison. Megérdemli, amiért továbbra is Gyilkos Hajlamú Nőnek nevez. Te figyelmeztetted. - Rendeld meg a meghívókat – végre. Ó, és talán azokon is hívhatnád Rome-ot Mr. Belle Jamisonnak. Vagy Macskaférfinek. - Vegyél Tannernek egy felfújható guminőt, hogy túltehesse magát a Lexis-szel való szakításon. Szegény kölyök. Talán engedhetnéd, hogy megfogja a feneked. - Rúgd szét néhány rosszfiú seggét (ez a munkád)! Igyekezz, hogy az a ribanc Sivatagi Lány legyen az első. Nagyon ravasz. - Borítsd lángokba Rome testét – ezúttal, ha lehet, valódi lángok nélkül! Már, ha megtalálod azt az idióta, szamár, eltűnt disznót. 1. fejezet Oké, egy kis összefoglalás. A nevem Belle Jamison. Huszonöt éves vagyok, boldog, és okos attól függően kit – kitől – kérdez. (Sajnos csak a plüssmackós apukám az egyetlen, aki ezt meg is erősítené. Ő briliáns!) Korábban egy kávézó pincérnője voltam (plusz korábbi buszsofőr, használt autóértékesítő, gyári munkás, cseléd és még sok ezer alantas munkám volt), most a rejtélyes és árnyékos kormányügynökség alkalmazottja vagyok, amit PTK néven ismernek: Paranormális Tudományok és Kutatások. Ó, és irányítani tudom a négy elemet az érzelmeimmel. (Ha megkérdezed az ultraszexi vőlegényem, Rome-ot, ő azt fogja mondani, az irányítás relatív.) Mindegy. Azelőtt egy hétköznapi, átlagos, normális lány voltam. Normális, és többre vágytam. Jobban is meggondolhattam volna. Néha megkapod, amire vágysz, és az eredmény nem ugyanaz, amit vártál. Izgalmat akartam. És igen, megkaptam. De az izgalom halálos paranccsal érkezett. Csak, hogy értsd, pár hónappal ezelőtt egy őrült tudós valamiféle kémiai anyagot öntött a grande mocha latte-mba, és ez a szer… megváltoztatott. Belle Jamison többé nem volt átlagos. Hirtelen tűzlabdákat tudtam lőni a szememből, egy egész szobát tudtam megdermeszteni pusztán azzal, ha végigsimítottam az ujjbegyemmel az egyik falon, viharos esőzést tudtam okozni a könnyeimmel, és egyetlen gondolatommal akár ötös szintű tornádót is életre kelthettem.
Először nagyon nem örültem neki. Úgy értem, tényleg. A képesség, hogy meg tudod semmisíteni az egész világot, és mindenkit, aki benne élni hatalmas teher. De ez a teher magával hozta a szexi és telhetetlen Rome Masters-t is az életembe, szóval nem igazán sajnálom. Már nem. Plusz most, hogy már jobban befolyásolom az adományom – igen, ez jobb szó rá. Adomány –, azok az emberek, akik „véletlenül” felbosszantanak, azoknak megjelölöm a szemöldökét, és ez nagyon is jó móka. Igen, Rome egyszer megpróbált megölni. Vagy, ahogy ő mondja, megpróbálta „semlegesíteni” a fenyegetést, amivé egyszer válhattam volna, hisz még csiszolnom kellett újonnan kapott erőmet. Igen, egyszer véletlenül – szándékosan – a lelkét is kiráztam belőle egy sokkolóval. De most nem tudunk élni egymás nélkül. Ez bizonyára furcsán hangzik, de hé! Néhányan úgy mutatják ki a szerelmüket, hogy megfogják egymás kezét, mi egymás vérét ontjuk. Vagyis ontanánk, ha megtalálnánk Romeot. - Esküszöm, ha nem hív fel öt percen belül, elégetem a teljes fegyvergyűjteményét, és nyakláncot fogok készíteni az olvadt fémből. Talán néhány fülbevalót is. A legjobb barátnőm, Sherridan felnézett a romantikus regényből, amit felhúzott lábainak támasztott. A kanapén henyélt, szőke göndör haja volt, és nagy kék szemei, amit mostanában túl gyakran voltak tele szomorúsággal, és olyan gömbölyded idomai, melyek mérföldeken át folytatódtak. Nem voltam féltékeny. Tényleg. – Felhívott téged vagy négyszer az elmúlt héten. És komolyan, zavarban kéne lenned. Még senkivel nem találkoztam, aki ennyit szexel telefonon keresztül, mint ti. Résnyire szűkült szemekkel néztem rá. – Honnan tudsz a telefonszexről? - Chö. Felvettem a telefont, és hallgatóztam. Csak tátogni tudtam. Sherridan felnevetett. – Vicceltem, csak vicceltem. De látnod kellett volna az arcod. Nevet-séges! A probléma az, hogy is mondjam, őrülten hangos vagy. Komolyan, a füldugó sem segít. Ha feltekerem az iPod hangerejét a maximumra, az sem segít. Ennek ellenére nagyon lenyűgöző a tehetséged. Vér öntötte el az arcom. Ez volt a bajom a szobatársakkal. De Sherridan és Tanner, a másik LBÖ-m érdekében itt kellett lakniuk, ahol Rome és én megvédhettük őket a TFB-ktől – természetfeletti bűnözők –, akik azzal akartak fájdalmat okozni nekünk, hogy a szeretteinket bántották. – Most ne foglalkozzunk a hihetetlen telefonszexemmel. Úgy volt, hogy Rome megint felhív engem múlt éjjel. Nem tette meg. Még mindig. Ez nem rá vall. Szerinted sem stimmel itt valami? - Ne aggódj már annyit – mondta, és legyintett egyet. Az ég szerelmére, az annyit emlegetett férfi jaguárrá tud változni. Jól van. Valószínűleg egy meglepetés hazautat tervez, vagy ilyesmi. Igen, Rome jaguárrá tudott változni – egy simulékony, szexi jaguárrá, akit imádtam kényeztetni – egy kísérlet miatt, amire maga iratkozott fel annak reményében, hogy erősebb lesz és jobban meg tudja védeni a szeretteit. Meg tudta védeni magát, és imádott engem kielégíteni, szóval egy meglepetés hazaút nem tűnt értelmetlennek, de… A kezem remegett a torkomban dübörgő vér felett. – Tényleg? Szerinted csak ennyi történt? – Ez a szűkölés tényleg én voltam? - Természetesen. Magabiztosnak tűnt. De ugyanakkor, ő nem küzdött meg embereknél szörnyűbb emberekkel. Emberekkel, akik falakon tudtak átsétálni, éjszakai teremtményekké változtak, akik agyarakkal és kivont karmokkal rontanak rád – vagy egyszerűen alakot öltenek előtted egy késsel a kezükben. Én igen. Rome igen. Sejtelmem sem volt, ezúttal mivel állt szemben.
A szívem dübörgött a mellkasomban, ahogy ott álltam a nappali közepén, és az otthonunkat tanulmányoztam, amit most vele osztottam meg. Én csinosítottam ki, ezért természetesen lenyűgöző volt. A vörös bársonyszékektől egészen a gyöngydíszítéses párnákig, amik véletlenszerűen voltak az ablakról lelógó lila csipkefüggönyhöz hajigálva, a szoba valóságos szivárvány volt. Rome nem panaszkodott. Mikor először meglátta, besétált, körbenézett és kényszeredett mosollyal megrázta a fejét. - Számítanom kellett volna erre – mondta, mielőtt lecsapott volna rám jó néhány óra takaró alatti mókával. - Soha nem tette még meg, hogy hívott fel, ha megígérte, Sherridan – nem mertem Sherrinek nevezni. Nekem volt szupererőm, de biztos megtalálta volna a módját, hogy lenyúzza rólam a bőrt, és győzelmi kabátként viselje. – A világ egyik legveszélyesebb munkáját csinálja. Akár egy kupac hamu is lehet belőle. – Ó, istenem! Még egy ilyen gondolat és eláztatom a gyönyörű, szivárványszerű nappalim. Felsóhajtott, és egy csattanással becsukta a könyvet. – Oké, ki kell adnod magadból, ezért végighallgatom, ahogy kiereszted a gőzt. De csináld gyorsan, mert Rydstorm épp készült megfosztani Sabine-t a vastag, kemény… - Sherridan Smith! Tanner a szomszéd szobában van, és amennyit ki tudtam szedni belőle, még mindig siratja Lexis-t. – Lexis Rome még mindig szerelmes ex-felesége. Mikor rájött, hogy Rome szeret engem – és mindig szeretni is fog, tettem hozzá a saját megnyugtatásomra –, Tanner-höz fordult vigaszért. A most húsz éves gyerek-fiú-férfi pedig túlságosan is segítőkész volt. Amilyen szűz volt – szűz még? – szerintem még bele is szeretett. De aztán, körülbelül egy hete, Lexis kirúgta őt a házából, és azt mondta, nem akarja többé látni. Azóta Tanner teljesen szétesett. Lexis volt a legerősebb jövőbelátó, akivel eddig dolgom volt, szóval arra tippeltem, volt egy negatív látomása Tanner-ről, és dobta őt miatta. Én ugyan (néha) kedveltem Lexis-t, de nem voltunk eléggé baráti viszonyban ahhoz, hogy felhívjam és megkérdezzem. Sherridan ajkai lassan mosolyra húzódtak. Napok óta először, ez pedig felmelegített belül. Tanner és közte egyszerre voltam átkozott és áldott. – Ahogy azt a perverzt ismerem, pornót néz. Ezzel nem tudtam vitába szállni. Tanner nagyon is szerette a pornót. - Emellett – folytatta Sherridan. – Nem hinném, hogy a szuperereje a szupererős hallás. – most már motyogott. Nem, Tanner empata volt. Egy élő hazugságvizsgáló. Képes volt érzékelni az érzelmeket, ezért volt ő a legjobb partner számomra. Mindig szólt, ha az érzéseim – és a világ – felrobbanni készültek, így le tudtam magam nyugtatni. - Hívd fel a hogyishívják főnököd – tanácsolta Sherridan. – Bob… vagy Jim. John! – tapsolt egyet, annyira büszke volt magára. – Igen. Hívd fel John-t. Ő biztosan tudja, hol van Rome. - Már beszéltem John-nal. Már kétszer voltam kötelező vizsgálaton a héten, ő pedig végignézte ahogy leböknek és megszúrnak. – A kémiai szer miatt, amit lenyeltem és annak utóhatásai miatt John szeretett megfigyelni. Közös megrökönyödésünkre, a tesztek teljesen hazavágták az önkontrollom. Valahányszor a vámpírja – szerinted viccelek? – levett tőlem egy ampulla vért, minden alkalommal elvesztettem egy kis kontrollt, és a képességeim kissé szeszélyesek lettek. Tegnap egy cserepes növényt jégcsappá változtattam pusztán azzal, hogy ránéztem. Vagy talán az volt a probléma, hogy ilyen távol voltam Rome-tól. Szükségem volt a pasimra. Ő tartott össze, ő kötött a földhöz. Ráadásul képes volt az érzelmeim legrosszabbját kiszűrni. Igen, valószínűleg ez az átmeneti elválasztás volt az, ami miatt szétestem. Minden más is szétesett miatta. A lelki békém, a hormonjaim, az étvágyam. Vajon az ilyen mértékű függés már veszélyes volt? Érdekelt ez egyáltalán?
Hol a pokolban volt? Leengedtem a vállam. – John egyetlen átkozott dolgot sem mond el Rome-ról. Még akkor sem, mikor megfenyegettem, hogy kilépek. Sherridan a szemét forgatta. – Minden nap megfenyegeted azzal, hogy kilépsz, így ez nem igazán nagydolog. Mondtam, ha nem tartogatod a legnagyobb fegyvert a legnagyobb csatára nem lesz majd muníciód, mikor eljön a nagy csata. Nem megmondtam? Nem megmondtam neked? Olyan vagy, mint az a fiú, aki farkast kiáltott – vagy jaguárt ebben az esetben – én pedig megmondtam, hogy ne tedd. Megmondtam. Azonnal mozgásba lendültem, átszeltem a szobát, hogy lenézhessek rá. – Azt akarod, hogy átsüsselek? - Ugyan kérlek. Én vagyok az egyetlen, aki elég bátor, hogy a tanú legyen egy olyan esküvőn, ami garantáltan egy Ki-Kicsoda A Szuperhősök és Szupergazemberek Között típusú esemény lesz, szóval szükséged van rám. Mindketten tudjuk, hogy én nem vagyok veszélyben a dühös tüzedtől. Nem, nem volt. Sokkal inkább az az ember volt, aki vagy belefullad a könnyeimbe, vagy megfagy az érintésemtől. Depressziós voltam, és rémült, a félelmem pedig mindig jeget, a szomorúságom pedig esőt idézett. Természetesen a dühöm a tüzet idézte meg, a féltékenységem pedig a földet. Igen, sárpitéket tudtam csinálni. A szél megszólításához egy érzelmi koktél kellett mind a pozitív, mind a negatív érzésekből, így ezt volt a legnehezebb irányítani. Nehéz volt boldognak és szomorúnak lenni egyszerre, szeretni és gyűlölni egyazon pillanatban. Egyszer, az idő legkevesebb törtrészére, képes voltam érzelmek nélkül irányítani a képességeim. Többé nem. Valami oknál fogva – köhög, John tesztjei és Rome eltűnése, köhög – ez már nem volt más puszta álomnál. - Mi van, ha… - Nem tudtam kimondani. Egyszerűen nem tudtam befejezni ezt a mondatot. Hirtelen az állam remegni kezdett, nagyon. Istenem, egy roncs voltam az utóbbi időben! És nem, nem voltam terhes (már csináltam egy tesztet). - Nem halt meg. Egyáltalán kivel kellett Rome-nak szembe néznie? Te pedig miért nem mentél vele? - Leginkább átlagos felfegyverzett katonákkal, és mert egy idióta vagyok. Emellett Cody vele ment. – Cody képes volt befolyásolni az elektromosságot, szóval hasznos partner volt. Nálam sokkal jobb, ebben biztos voltam. – Egy esküvőt terveztem, bébiszitteltelek – ö, Tanner-t, kerestem Sivatagi Lányt, és… - Sivatagi Lány, mi? – Sherridan felült. – Úgy érted a pszicho-nőszemély, aki midnenből kiszívja a nedvességet, amihez hozzáér? - Igen. Ő az. – Sajnálatos módon – vagy szerencsére? –, még nem volt alkalmam szemtől szembe kerülni a szadista nővel. Először is, képes volt előlem egér utat nyerni, másodszor túlságosan lefoglalt, hogy megszabaduljak már TFB-ktől, akik abban a pillanatban a nyomomba eredtek, hogy csatlakoztam a PTK-hoz. A feladatuk: elvigyenek engem a TTMAba: Természetfeletti Tudományok Megfigyelése és Alkalmazása, egy nem kormányzati szervezet, akiknek a tevékenysége néha a bűnözés határán egyensúlyozott, néha pedig egyenesen bűncselekménynek számítottak. Vagy, ha nem tudnak átvinni hozzájuk, a B terv az volt, öljenek meg. Eddig nyolcan próbálkoztak, és sikerültek minddel végeznem. Oké, oké, a legtöbb alkalommal Rome biztosította a győzelmet. Még mindig új voltam ebben az árnyjáték dologban. - Hogy néz ki? – kérdezte Sherridan. Ezzel megfogott. Senkinek nem volt róla fényképe. Nos, legalábbis nekem nem mutatták. A titkosügynökök annyira… titkosak voltak. De mégis. Már bizonyítottam, mennyire megbízható vagyok, és miért ne osztanának meg velem valamit, ami segíthetne nekem? – Nem tudom, de egy aszalt szilvát képzelek el fogakkal.
- Oké. Most már van képem róla. Folytasd. - Rome egyik informátora elcsípett egy üzenetet közte és egy még ismeretlen férfi között, és megtudott valamit, amit nem tudtunk. Mint például Csinos Fiúnak, az előző főnökének – tudod, a gonosz férfi, akit Rome-nak és nekem meg kellett ölnünk az udvarlás alatt – jó néhány raktára volt, ami tele volt emberekkel, akiket bezárt oda és kísérletezett rajtuk. Sivatagi Lány egy központi helyre vitte őket, ahol tesztelheti őket és kiszórhatja a gyengéket, Rome pedig azért ment, hogy megmentse őket. De ismerve Csinos Fiút, és mivel tanulmányoztam Sivatagi Lányt, volt néhány otromba tréfa az odaúton. – Ennek a két szónak a kimondása – Csinos Fiú – remegésre késztetett. Én pedig kétszer is kimondtam. Dupla remegés. Ő volt a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, csendesen érzéki, sötéten erotikus, mégis fekete, szörnyszíve volt. Megpróbált kísérletezni rajtam, és megpróbálta megölni Rome-ot. Kísérletezett másokon – akikről a halála előtt szereztünk tudomást –, a bőrük helyére elpusztíthatatlan fémet tett, állati mirigyeket tett az agyukba, így szörnyszerű ösztöneik voltak. Más dolgokat is tett. Olyan dolgokat, amikre még csak gondolni sem mertem. Mindezt azért, hogy hadsereget csináljon. Hadsereget, ami pénzt és (még több) hatalmat hoz neki. Annyira sablonos, ha engem kérdezel. Sherridan előrehajolt, tisztán láttam az izgatottságát. A könyv leesett az öléből, és egy harcos világos szemei néztek fel rám. – Voltak túlélők? – kérdezte. – Azt hittem, hogy Csinos Fiú minden játékszere meghalt a végén. Még azok is, akiket a ketrecekből kimentettetek. - Így is volt. Hát, ők meg is haltak. Mint mondtam, sok raktára volt, sok emberrel. Valójában ezek a csoportok nem csak túlélték, hanem gyarapodtak is. Rome-nak kellett volna elhoznia őket a PTK-ba kihallgatásra és vizsgálatra. Biztos vagyok benne, hogy egy kicsit John is toborozni akar a maga módján. - Váó, kísérletek, amik tényleg működtek – mondta áhítatosan, kék szemei csillogtak. Aztán a vonásai ellágyultak, és szája álmodozó sóhajra nyílt. Teljesen elkalandozott. Mi az, talán azt akarta, hogy kísérletezzenek rajta? Megráztam a fejem, és néhány mézszínű tincset a fülem mögé kellett tűrnöm, hogy ne csapódjanak az arcomba. – Sherridan! Semmi válasz. Megdörgöltem a halántékom, és egy pillanatra behunytam a szemem. Ha ismertem a barátom, már pedig szerintem így volt, mivel évek óta barátok voltunk, épp most lépett be a Boldog Helyére. Legalább fél óráig ott lesz. Most teljesen értelmetlen lenne visszahozni. Mióta Sherridan tudomást szerzett a képességiemről, nagyon furcsán viselkedett, és egyre többet húzódott vissza a fejébe. Ó, még mindig szeretett. Ez nem volt kérdés. És tudtam, hogy nem fél tőlem. Ha még egyszer megkér, hogy ötven lépésben szárítsam meg a haját, akkor megfojtom. De volt ugyanakkor valami… lehangoló benne, mintha az élete most híján lenne az izgalomnak és kalandnak. Ismertem ezt az érzést. Voltak emberek ebben a világban, akik rendelkeztek hatalommal, gazdagsággal és szépséggel. Látszólag minden lépésük áldott volt; a hiba és a visszautasítás nem olyan dolgok voltak, amiket tapasztaltak. Mindenfelé, ahová csak mentek izgalom köszöntötte őket, a veszély olyan dolog volt, amin jót nevettek, és minden megkaphattak, amit csak akartak. A kezükben ott volt a hatalom, hogy megváltoztassák a világot. Egy időben én magam is öltem volna egy ilyen életért. Most már tényleg öltem érte, de mégsem volt az a varázslatos életmód, amilyennek egykor hittem. Talán tudnom kellett volna, hogy az ilyesféle adományoknak ára van. De én csak a csillogást és a fényt láttam. A vidámságot. Nem tudtam, hogy mindig lesznek ezrek, akik megpróbálnak széttépni azért, amim van.
Imádkoztam, hogy Sherridan ne vágyjon arra, amire én – amit én kaptam. Ez az erő minden képzeletet felülmúl, imádkoztam, hogy okosabb legyen. Magam mögött meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Becsukódik. Lépések. Megpördültem. Egy görnyedt Tanner vonszolta végig magát a folyosón. Aggódtam a kinézetében történt változás miatt. Most is feketét viselt, mint mindig, de legalább a múltban a ruhái tiszták voltak. Sötét megjelenése most piszkos és gyűrött volt, mosatlan, azúrkék haja tüskeszerűen felállt. Szörnyen nézett ki. Sötét zúzódások voltak a szeme alatt, és feszült vonások a szája körül. Még a megkülönböztető szemöldök piercinget is kivette, és a nyolcas labdát formázó kontaktlencsét. Jó néhány hónapja ismerem és szeretem már, és gyűlöltem ilyennek látni. Magas volt, és mikor először találkoztam vele nagyon karcsú volt, sokkal inkább kisfiús volt, mint férfias. De elkezdett nőni és izmosodni, kezdett egyre parancsolóbb lenni, és egyre több önbizalmat szerzett. Pár az elmúlt héten megint elkezdett lefogyni, mintha nem lett volna akaratereje az evéshez. - Hé, Őrült Csontok! – mondtam. Ez volt a becenevem számára. Általában elvigyorodott. Most megállt tőlem néhány lépésnyire, és úgy nézett le Sherridanre, mintha meg sem szólaltam volna. – Boldog Hely? – kérdezte. Bólintottam, a szívem elszorult a hangjában hallott szomorúságtól. - Furcsa. - Tanner – kezdtem, aztán elhallgattam, mikor rám nézett. A szívem megint elszorult. Istenem, a szemei. Egykor világoskékek (mikor nem rondította el őket azokkal az őrült mintájú kontaktlencsékkel), most közömbösek és fakók voltak, és úsztak a nyomorúságban. Sötétek és komorak voltak. Reménytelenek. Ebben a pillanatban gyűlöltem Lexis-t. Tanner volt az a testvér számomra, aki sosem adatott meg, nem is tudtam, hogy akarom és szükségem volt rá, és nem tudtam élni nélküle. Nem tudtam elviselni, hogy így látom. - Ne! – mondta, állkapcsa megfeszült. – Csak ne! - Mit ne? – kérdeztem, bár tudtam, hogy mire értette. Csak ki akartam őt csalogatni nyomorúságos kagylójából. - Ne sajnálj engem! – mondta, és a vállával arrébb taszított, mikor elment mellettem. A helyemen maradtam, kissé megdermedtem. Semmilyen méltatlan megjegyzést nem tett a mellemre, vagy próbált meg elkapni egy érzést. Még akkor is, mikor a halál a nyakukban lihegett, nem tudta öt percig megállni, hogy a mellbimbómról beszéljen. Oké, talán a „testvér” szó nem volt a legmegfelelőbb arra, hogy leírjam őt. Ő volt az a pasim, akit imádtam, de nem feküdtem le vele. Várjunk csak. Ez sem stimmelt. Akármi is volt ő, szerettem. Egyszerűen és simán. - Tanner, nem sajnállak téged – kiáltottam utána, elmentem a légtisztító mellett, és követtem a konyhába. Mivel a képességeim ennyire rá voltak hangolódva a természetre, a méreganyagok most a legnagyobb ellenségeim voltak, így volt még egy légtisztító a konyhában is. Egy másik a hálószobámban. És egy a folyosón. Tanner beletúrt a hűtőbe. Üvegek koccantak össze; valami leesett a felső polcról. – Nem számít. Nem akarok róla beszélni. - Muszáj, mert ott gyűlik benned. Kezdesz szétesni… - Hé, kettőnk közül ki az érzelmek mestere? Emellett tudom, mit fogsz mondani. Te is voltál már így, és csináltad ezt. Igen, tudom. Az egyetlen különbség, hogy neked lesz boldogan éltek, míg meg nem haltak. Nekem nem. - Ő volt az első szerelmed, de lesznek mások is. Majd meglátod. Csak adj neki időt. Túl fogsz jutni rajta, és majd felkelti valaki más az érdeklődésed. Minden izma megfeszült, de nem fordult meg, hogy rám nézzen. – Szóval azt mondod nekem, hogy ha Rome nem akarna téged, akkor képes lennél más valakit keresni?
Nem. Soha. Rome volt a nagy Ő számomra. Az egyetlen. Az én pasim. Még csak el sem tudtam képzelni magam mással. Szegény Tanner, gondoltam megint. Vajon tényleg ennyire szerette Lexis-t? - Miért vetett véget a dolgoknak? – kérdeztem halkan. Elhallgatott, kihúzta magát. Egy sört tartott a kezében, és csak nézte. - Ö, te nem vagy még huszonegy – mutattam rá, hogy megtörjem a feszült csendet. Végre rám pillantott. – Csak tessék, jelents fel – lepattintotta a kupakot, és hátrahajolt, a pereme hirtelen a szájánál volt. Rekordidő alatt itta meg az üveg tartalmát, a szemétbe hajította és egy másikért nyúlt. - Nem, én úgy értettem, hogy még nem vagy huszonegy, ezért nem kéne egy felelősségteljes felnőtt nélkül innod. Adj nekem is egyet. Ezzel végre elnyertem egy vigyort. Gyors volt ugyan, de egy röpke pillanatig olyan, mint régen. Úgy éreztem magam, mintha a világot hódítottam volna meg. És még csak az erőmet sem kellett használnom hozzá! – Mintha te felelősségteljes lennél – mondta. - Hát, én felnőtt vagyok. - Ez is vitatható – felelte, és egy sört adott nekem. A reflexeim nem voltak olyan élesek, mint a paranormális képességeim, ezért majdnem eldobtam, a kondenzációtól síkos lett. Két kézzel kellett megragadnom, hogy elég erősen meg tudjam fogni. - Máris ittál egyet? – kérdezte. Részegnek tűntem? Már ilyen kora reggel? – Nem dúdolom műsorok dalait, szóval nem. Egyetlen csuklómozdulattal, Tanner becsukta a hűtőt, és végre szemtől szembe fordult velem. Leültem az egyik bárszékre, és belekortyoltam a sörbe. Ú. Nem az én szeszesitalválasztásom, főleg nem reggelire, de megteszi. Tanner-ért bármit. – Beszélj velem. Kérlek. Aggódom érted. Megvonta a vállát, és megdörzsölte még egyszer a szemeit, melyek sokkal több szenvedésről árulkodtak, mint amivel egyetlen embernek meg szabadna birkóznia. – Nincs semmi, amit elmondhatnék, tényleg. Azért jöttünk össze, mert kellett neki valaki, aki megvigasztalja, és kellett, hogy a testem is hajlandó legyen rá, így elveszíthettem a szüzességem. - És megtörtént? Felhúzta egyik fekete szemöldökét. – Nem rád tartozik. Ez vajon nemet jelentett? Az a Tanner, akit én ismertem szeretett csókolózni, és beszélni róla, mindemellett pedig annyira forrónak tűnt köztük a levegő. Nem úgy tűntek, mint akik tartózkodnak a szextől. Olyan gyorsan itta meg a második sörét, mint az elsőt, aztán behunyta a szemét és a csöpögő üveget a mellkasára tette. Beleverte a fejét a hűtőbe egyszer, kétszer, aztán megszólalt. – Azt mondta nekem, tudta, hogy nem illünk össze. Hogy egy nap majd történik valami, és én is rájövök erre – keserűen felnevetett. – Azt mondta, még meg is fogom köszönni neki. Ó, basszus. Lexis látomásai sosem tévedtek. Bár, ez akkor sem enyhített a jelen fájdalmán. Ezt én is ismertem. Lexis régen dobta Rome-ot, mert mélyen magában tudta, hogy nem ő volt szíve hölgye, nem ő volt számára az egyetlen. Tudta, hogy mindenképp velük maradna, mert ő volt a gyermekük apja. Tudta, és ez összetörte. Így szabadon engedte. Pont, mint Tanner-t. Vajon az volt Tanner sorsa, hogy mást szeressen? Hirtelen nem is utáltam annyira Lexis-t. Azt mondta nekem egyszer, hogy nem tudja, én vagyok-e a nagy Ő Rome számára, volt egy látomása arról a lányról, de sosem látta az arcát. Jó néhány napig úgy tudtam tenni, mintha nem érdekelne. A legtöbb napon, hogy őszinte legyek. Bár, néha, korán reggel, mikor egyedül feküdtem az ágyban, túl álmosan, hogy kizárjam a félelmeim, azon tűnődtem, vajon
van-e odakinn egy lány, aki hamarosan találkozik Rome-mal – hogy hamarosan elbűvöli őt, és magára vonja a figyelmét. De aztán felébredtem, és emlékeztettem magamat, hogy Rome-ot nem olyan egyszerű elvenni. Szeretett engem. Örökké velem akart lenni, különben nem kérte volna, hogy házasodjunk össze. Tanner szeme hirtelen kinyílt, arcán most egy érzelemmentes maszk volt, pillantása üres, álla elernyedt. – Azt is mondta, hogy az igaz szerelme vissza fog térni az életébe. – A hangja is mellőzött mindenfajta érzelmet. Oké. Megint gyűlöltem. Az ő igaz szerelme? Az igaz szerelme visszatér hozzá? Mikor legutóbb beszéltem vele, akkor (hibásan) úgy gondolta, hogy Rome volt az igaz szerelme. Szóval mi a francot akart mondani azzal, hogy igaz szerelme? Melegen ajánlom, hogy legyen valaki más a múltjából, akit igaz szerelmének gondol, vagy a saját beleivel fogom megfojtani. Valaki kopogott az ajtón. Nem mozdultam, túlságosan felcsigázott a harag, ami megrohant. Rome és Tanner fontosabbak voltak számomra, mint a légzés, és ajánlom, hogy az a ribanc… Újabb kopogás, ezúttal erősebben, sokkal makacsabban. - Jobb lenne, ha uralkodnál rajta a fenébe is – mondta Tanner. – mindjárt lángra lobbantod a házat, és nem hiányzik nekem, hogy még az otthontalanságot is hozzáadjam a szarkupacomhoz. Emellett, a látogatód valószínűleg John, hogy információval szolgáljon Rome-ról. És ez volt az, ami végül mozgásba lendített. Eltűnt a haragom. – Ne mozdulj. Hívom a 411-et, megszabadulok tőle, akárki is… - remélhetőleg túl nagy érzelmi kitörés nélkül, akármilyen hírek is voltak, de ajánlottam, hogy jók legyenek. – és be fogjuk fejezni a beszélgetést. Fontos vagy nekem, és ki fogunk találni valamit Lexis-szel kapcsolatban. – Aztán le fogom őt vadászni, és Belle-stílusban válaszokat fogok követelni tőle. Ajaj. Megint dühös voltam. Tanner megvonta a vállát, de láttam hirtelen felcsillanni a reményt a szemében. Bízott bennem, hogy segítek jobbá tenni a dolgokat, ezért kétszeresen is elhatároztam, hogy így teszek. Ugyan a kopogás még egyszer felhangzott, odarohantam hozzá, és szorosan megöleltem. Aztán kisiettem a konyhából, el a még mindig transzba esett Sherridan mellett, meg sem álltam, míg el nem értem az ajtót. Kinéztem a kukucskálón keresztül. Amint megláttam, ki áll a tornácon, a kezem ökölbe szorult, hirtelen fekete füstfelhők szállingóztak az orromból. Vörös pettyezte a látóterem, mint a tűzijáték július negyedikén. Nocsak, nocsak, nocsak. Fesd falra az ördögöt, és megjelenik. 2. fejezet Keményen összeszorítottam az állkapcsom, miközben beütöttem a riasztó kikapcsolási kódját, és kinyitottam az ajtót. Lexis állt előttem, a nőiesség megtestesítője, mint mindig. Hosszú, sötét haj, és olyan egyenes, mint a szög. Hipnotikus, zöld szemek, csinos, rózsaszín ajkak. Aranyszínű bőr, ami meghatározta a tökéletesség fogalmát. A napsugarak beborították őt, úgy jöttek az égből, mintha arra alkották volna, hogy őt kényeztessék. Mögötte autók hajtottak végig a régi szomszédságon. Madarak csiripeltek a kék égről, és fehér akácok susogtak meglepően érzéki ütemben. Heves verejtékezés és hő volt a jussom. Én, persze, azonnal izzadni kezdtem, mint egy építőmunkás, miközben Lexis-re továbbra is hatástalan volt a meleg, selymes, smaragdszínű ruhája száraz maradt. - Mit keresel itt? – kérdeztem gorombán, közben arra gondoltam, Valahogy, valamikor padlóra foglak küldeni!
Úgy illatozott, mint egy ősi kert mindenféle virággal és varázslattal, megpróbált elmenni mellettem. A karommal és lábammal akadályoztam meg. Egy cseppet sem finom morgás után felnézett rám. Magasabb voltam, mint ő, ná-ná-ná-ná. Egy lánynak ott kell szórakozást keresnie, ahol csak tud. - Engedj be, Belle! – csattant fel. Általában tartotta magát, semmi nem tudta kihozni a sodrából. Egy pont nekem. – Nem! – csattantam fel. Egy apró láng gyulladt a mutatóujjam végén, és gyorsan a hátam mögé dugtam. Nem lett volna jó ötlet megsütni őt, mielőtt válaszokat kaphattam volna. – Mit akarsz? Kihúzta finom vonású vállát és elfordult. – Beszélnem kell veled. - Ú, erre a válaszom hatalmas nem. Tanner is itt van. Ami azt jelenti többé nem vagy szívesen látott vendég. Vonásai ellágyultak, szeme tágra nyílt, mélyen megbánást láttam benne. – Ez fontos. - Ő mindennél fontosabb, mint amit mondani akarsz – mondtam, és még mindig nem engedtem be. – Amúgy meg hol van Sunny? - A sógoromnál. - A volt sógorodnál. – Ribanc. – Elváltatok! – Sunny volt Rome kislánya, a büszkesége és öröme, mi vigyáztunk rá (és kényeztettük) minden hétvégén. Most hétköznap volt, de bármikor, ha Lexis-t elszólította a munkája boldogan fogadtuk Sunny-t korábban. Úgy szerettem azt a gyereket, mintha a sajátom volna. Lexis pillantása heves csatában találkozott az enyémmel. – Rome miatt vagyok itt. Történt valami. A varázsszavak. Félreálltam. Félelem öntött el, kioltva a dühöm lángjait, megfagyasztott és megdermesztett minden csepp vért az ereimben. Pára keletkezett az orom előtt minden alkalommal, mikor kifújtam a levegőt. Lexis azonnal besietett. Nekem meg kellett küzdenem a végtagjaim bénultságával, mielőtt követhettem. A mozdulataim lassúak és kényszeresek voltak. Valami történt, de ez nem jelenti azt, hogy Rome-nak baja esett. Nyugodj meg! Megállt a nappali közepén, mély levegőt vett – hogy belélegezhesse Rome hátra maradt, vad illatát? –, aztán Sherridan-re nézett, aki még mindig üres tekintettel ült a kanapén. – Boldog hely? – kérdezte, aztán szembe fordult velem. Bólintottam. Hatalmas gombóc volt a torkomban, és a nyelés is gondokat okozott. Rome jól van! Lexis újra a barátnőmre nézett, sokk uralkodott el a vonásain, egyik pillanatban még ott volt, a következőben már nem. Aztán kissé szomorúan megrázta a fejét. – A legnagyobb kívánsága valóra fog válni, de gyűlölni fogja magát érte. - Hogy érted ezt? – kérdeztem, végre megtaláltam a hangom. – Milyen kívánság? – miközben beszéltem reméltem, hogy nem az, amit már korábban is gyanítottam. Sherridannek volt egy gyarapodó ingatlan-tulajdoni cége, randizott egy új, szexi férfival minden hétvégén, és itt voltam neki én, mint a legjobb barátja. A szemem sarkából láttam egy fekete villanást. Ó, nem! Mindent elfelejtettem, miközben Tanner-re koncentráltam. A nappali és a konyha közti boltívnél állt. A falnak dőlt, karját összefonta a mellkasa előtt, mindenfelé nézett, csak Lexis-re nem. Lexis is észrevette őt, nagyot nyelt, szomorúság lepte el az arcát, immár másodszorra, aztán átvette a helyét a határozottság. – Tanner – köszöntötte halkan. Tanner mereven bólintott, és azt mondta. – Mizu? – mintha nem is érdekelné. - Én csak… Én… - felsóhajtott, aztán elfordult, hátat fordítva neki. Megbántottság suhant át Tanner arcán, aztán összeszorította az állkapcsát, összeszűkült szemekkel nézett rá. Legszívesebben addig ráztam volna Kis Mindentudót, míg el nem ájul. - Mi történt Rome-mal? – kérdeztem. – Mondd meg, aztán tűnj el!
- Valami történt Rome-mal? – Tanner mellettem termett, karját a derekam köré fonta, és másodpercek alatt máris felajánlotta a támogatását. Szükségem volt az utolsó csepp erőre is, amit csak adni tudott, a vállára hajtottam a fejem. Megremegett. – A fenébe, jéghideg vagy! – mondta, és tudtam, hogy szó szerint érti. – Mély levegő, Vipera! – Vipera az ő beceneve számomra. – Igen, ez jó, de nem nyugodtál meg. Lexis árnyalatnyi sóvárgással nézett ránk. Pontosan mi után is sóvárgott? Egy olyan kapcsolatra, mint ami köztem és Tanner között volt? Nos, ő maga tette tönkre az esélyét. És ami ennél is fontosabb, a TannaBelle Csapat nem vett fel új tagokat. Rome kivételével. Rá is szükségem volt. Mint ahogy mondtam, ő volt a szűrőm. El tudta venni az érzéseim, aztán saját testébe zárni őket, eltávolítva ezzel a határt, a veszélyt. Jól volt? Baja esett? Egy kristályos esőcsepp hullott alá a plafonról, túl sok volt a szomorúságom és a félelmem. Kicsusszant belőlem, és ha nem voltam elég óvatos, az egész házat felemészthette. - Mondd el, mi folyik itt! - sikerült végül kinyögnöm. Az a smaragdzöld pillantás a pólóm előtt összefonódott kezeimre tévedt – az ujjamon csillogó eljegyzési gyűrűre, a lapos, tűzálló titánium ötvözetre, melynek a közepébe gyémántokat ágyaztak. Pontosan olyan volt, mint amilyet magamnak választottam volna. Rome tudta mit szeretek, mit utálok, és tudta, hogy bármi, ami hasonlít az ötkarátos kőre, amit Lexis-nek adott, csak felbosszantana. Finom pára keletkezett Lexis előtt, ahogy kifújta a levegőt. – Valami rosszul sült el. Én… Ő… Ó, istenem! – Mi? Mondd már! Tanner megdörzsölte az oldalam, miközben újabb kristályos csepp hullott alá, aztán szétfröccsent, ahogy elérte a padlót. Ki és be, lélegeztem nagyokat. Ki és be. Megállíthatatlanul remegtem. - Ő és Cody bejutottak a raktárba, és megküzdöttek az őrökkel, akik ott voltak. Sokkal nagyobb csata volt, mint várták. Sivatagi Lány, aki akkor épp nem volt ott, átvette a TTMA irányítását, ahogy gyanítottuk, és máris megerősítette a védelmüket, amit nem sejtettünk. Mégis sikerült nekik legyőzni az őröket, és kiszabadítani a foglyokat. – Megremegett a hangja. – Aztán az egyik fogoly… megtámadta Rome-ot. - De jól van? Még… - Nem tudtam rávenni magam, hogy kimondjam. Tanner is remegni kezdett. - Életben van – mondta Lexis. Megkönnyebbülés áradt végig rajtam, kézzeltapintható volt, megszédültem tőle. Behunytam a szemem, és összecsuklottam volna, ha Tanner nem tart állva. Kezdett belül felolvadni a jég, és már a plafon sem csöpögött. – Meg kéne, hogy öljelek, amiért így rám ijesztettél. - Nem engedted, hogy befejezzem – jött az éles válasz. Azonnal kinyitottam a szemem, és visszatért a jég is. – Akkor fejezd be! Mondj el mindent! Most azonnal! Próbálom megőrizni az uralmam magam felett, és csak rontasz a helyzeten! Bólintott, gyászosan és olyan belenyugvón, hogy csak még nyugtalanabb lettem. – A harc közben az ellenfele eltűnt. Benne. – tette hozzá gyászosan. – A férfi eltűnt Rome-ban. Tett vele valamit. Valami rosszat. Megráztam a fejem, a hajam az arcomba csapott, de nem tudtam enyhíteni a zavaromon. – Az hogyan lehetséges? Hogyan… Keserűen felnevetett, félbeszakítva engem. – Minden lehetséges. Mostanra már tudhatnád. Tudtam. Istenem, tudtam. – A férfi még mindig… - És, ha igen, akkor az mit jelentett? Csak pár hónapja tudok erről a természetfeletti oldalról. Váratlanul csöppentem a közepébe,
teljesen felkészületlenül, először el se hittem. Oly sok tekintetben, még mindig csak egy gyerek voltam. - Nem. Csak pár percig maradt Rome testében, aztán kilépett belőle, mintha semmi különös nem történt volna. Cody megpróbálta megállítani, de a férfi őt is megszállta, mielőtt megszökött volna. Rome és Cody is elájult, és Cody ébredt elsőnek. Összeszedte Rome-ot és a többi kísérleti áldozatot, aztán visszatért a PTK főhadiszállására. Ma reggel érkeztek, Rome még mindig eszméletlen. Újra végigdübörgött rajtam a rémület. Ott kellett volna lennem. Segíthettem volna neki, létrehozhattam volna egy levegőpajzsot míg dolgozott, és megóvhattam volna. De nem mentem; Túl elfoglalt voltam az esküvő megtervezésével. Bűntudat csatlakozott a rémületemhez, amit nem sokkal később a szégyen váltott fel. - John szólhatott volna – mondtam halkan. Miért nem tette? Megvolt a lehetősége. Bár, őt ismerve, biztosan pontosan válaszokat akart – hogyan, mikor, mik az utóhatások –, mielőtt kiborítana. - Engem sem hívott fel. Csak azért tudom, mert láttam… múlt éjjel az… álmaimban. Vajon miért habozott? – A jövőt látod, nem a múltat. - Elárasztott a remény. – Talán még nem történt meg. Talán megállíthatjuk… Megrázta a fejét, sokkal gyászosabban, mint valaha láttam, a reményem minden cseppjét elmosva. – Ismerem a látomásaim. Ez már megtörtént. Ez nagyon különös volt számomra, de túlságosan is őrjöngtem abban a pillanatban, semmint kimondjam. Tanner meglökött kissé a folyosó irányába. – Jól lesz. Öltözz át a pizsamádból, szedd össze a cuccod, és odaviszlek. Egy órával később már Rome szobája előtt álldogáltam a PTK központjában. Az ágya mellett voltam, de a fájdalmam túlságosan megerősödött, jégcseppek kezdtek aláhullani a plafonról, ezért megkértek, hogy távozzam. Most egy üveg választófal mögül figyeltem életem szerelmét. Mozdulatlanul feküdt, fekete haja kócos volt. Vonásai nyugodtak voltak, mintha csak aludna. Békésen, egészségesen, szerelemről és szívdobogtató szexről álmodva. Valószínűleg az utóbbi csak vágyakozó gondolat volt. Hosszú, fekete pillák hullottak éles arccsontjára. Végig akartam simítani az árnyékukon, orrának vonalán. Ajkai puhák voltak és enyhén szétnyíltak. Én csókoltam azokat az ajkakat. És ők minden porcikám végigcsókolták. Nem fogyott. Teste még mindig napbarnított, tökéletes, magas volt. Nyers erő, tökéletes egészség. Az egyetlen bizonyítéka annak, hogy valami nem stimmelt, azok a testére erősített gépek voltak. A monitoron szívverése egyenletes és biztos volt. Lexis ott állt az ágya mellett, és fogta a kezét. Könnyek csorogtak végig az arcán, és csöpögtek Rome meztelen mellkasára. Ezeknek az én könnyeimnek kellett volna lennie. Nekem kéne fognom a kezem. Abban a pillanatban gyűlöltem a képességeim. Tanner ott volt a várószobában Sherridan-nel, akinek még mindig ott kellett volna hagynia a Boldog Helyét. Mennyire irigyeltem őt. Rome volt az én Boldog Helyem, de nem juthattam a közelébe. És el sem tudtam menni hozzájuk, hogy elmeséljem a fejleményeket. Rome-hoz közel menni túl veszélyes volt, de nem voltam hajlandó innen elmenni. Mikor felébred, szüksége lesz rám. Arra már nyugodt leszek. Tényleg? Számtalan jégcsepp hullott a fejemre. Remegő kezekkel söpörtem le őket. Hülye félelem. Újabbak vették át a helyüket, ezúttal határozottabban, de nem foglalkoztam velük. Míg meg nem csinálom azt a bosszantó nyugtatási izét, addig potyogni is fognak. - Belle. Éreztem Cody testének melegét és energiáját, miközben felém közeledett, aztán megcsapta az orrom a vad vihar illata. Ismerős volt, de nem annyira megnyugtató, mint kellett volna.
Nem fordultam meg. A pillantásom még mindig Rome-ra szegeztem. Az én Rome-omra. Ahogy ott fekszik tehetetlenül. Hiába volt ennyi képességem, semmit nem tehettem érte ebben a pillanatban. Egyik doktor sem tudta, mi volt a baj, vagy miért nem tudják felébreszteni. - Mi történt? – kérdeztem Cody-tól halkan. Ő és Rome barátok voltak. Együtt dolgoztak, megbíztak egymásban. Elmondaná nekem az igazat-mindegy mennyire fájt. - Őszintén nem tudom. Vagy talán mégsem. – Ha ezt azért mondod, mert attól félsz, hogy az igazság összetörne… - Nincs szó ilyesmiről, higgy nekem – nevetett fel, de a hangnak kemény éle volt. – Ha tudnám, elmondanám. De olyan, mintha az agyam egy része, az emlékeim eltűntek volna az eseménnyel kapcsolatban. Csak annyit tudok, hogy láttam, amint Rome éppen kinyit egy ketrecet, a következő pillanatban meg eszméletlenül fekszik a földön. A következő, amit tudok, hogy én is a földön heverek, és összegörnyedve próbálok felé jutni. Ha Lexis nem mondta volna el, hogy a férfi belépett a testünkbe, akkor egyáltalán nem lenne róla tudomásom. - Rendbe fog jönni – mondtam sokkal inkább az én megnyugtatásomra, mint az övére. - Igen. Rome erős. Egy harcos. Emlékszel, mikor a régi barátunk, Csinos Fiú telepumpálta mérgezett golyókkal? Azt is túlélte, hála neked, és még segített is kinyírni azt a fattyút, így bármit túlél. A kezem ökölbe szorítottam a testem mellett, hirtelen tűz nyaldosta a bőrömet, és megolvasztotta a jeget. – El fogom kapni azt a korcsot, aki bántotta. - Örömömre szolgálna, ha segíthetnék. - Köszönöm. – Minden segítséget elfogadok, amit csak lehetett. – Azt hiszem, John akadályozni fog. A fickó, aki megtámadott téged és Rome-ot kapcsolatban áll Sivatagi Lánnyal, mivel ő az, aki átvette Csinos Fiú minden kísérletét, így az ő ügye amúgy is az enyém. – Istenem, ez nem történt volna meg, ha már gondoskodtam volna róla. Nem gyűjthette volna össze azokat az embereket, azt a szörnyű testeket megszálló férfit, és Rome nem ment volna abba a raktárba. – Amint Rome felébred, mindkettőt levadászom. – Többé nem hanyagolom el a kötelességeim. - Én készen állok – mondta Cody. – Abból, amit hallottam, Sivatagi Lány rosszabb, mint Csinos Fiú. Sokkal szívtelenebb, hataloméhesebb, és nem ismerjük a gyengéit. Nem számított. Nem fogok hibázni. Még egyszer nem. – Kérni fogom, hogy Tanner és Lexis jöjjön fedezni. – Talán nem jönnek ki egymással, és Lexis nem épp a kedvenc emberem most, de lenyűgöző ügynökök voltak. Ha bárki is tud segíteni, hogy megölhessem a vőlegényeim kínzóit, akkor ők azok. - Az a barom szenvedni fog – mondtam határozottan. - Belle – mondta Cody gyengéden. - Igen? - Nézz rám! És forduljak el Rome-tól? – Nem, én… - Kérlek! Mikor egy erős, domináns férfi azt mondja, kérlek, akkor jobb megadni magad, hacsak nem akarod, hogy egy két méter magas, csupa izom férfi a nyakadba leheljen. Valami, amit első kézből tanultam meg Rome mellett. Örömmel utasítottam vissza, ő pedig örömmel változtatott a véleményemen. Szikrázó szemekkel megfordultam, hogy szembenézzek Cody-val. Szinte olyan jóképű, mint Csinos Fiú volt. Mint egy bukott angyal, vagy egy ragyogó démon. Ezüstösen szőke haja volt, ezüst szemei egy csipetnyi lilával, ami valósággal szikrázott a testében tárolt elektromosságtól, és ami lehetővé tette számára, hogy energiává változzon.
De ő nem Rome volt, nem az én Macskaemberem, és soha nem dobbantotta meg a szívem, a bőröm sem feszült meg a várakozástól. Letöröltem a cseppeket, amik eláztatták a kezem és az arcom. Ellépett tőlem, nem akarta, hogy a nedvesség hozzáérjen, és talán kisülést okozzon. – Ne csinálj semmi elhamarkodott dolgot, rendben? – mondta, pillantása éles volt. – Rome engem billent fenéken, ha valami történik veled. Igen, megtenné. Rome csodálatosan védelmező volt, ez volt az egyik dolog a sok közül, ami miatt szerettem. – Engem is. Cody tekintete meglágyult, kezét a pólójába csavarta, és megtörölte a szememet, felszárítva a nedvességet. – John nem akarja, hogy a férfi, aki ezt tette meghaljon. Azt akarja, hogy hozzuk be tesztelésre. Tudnom kellett volna, gondoltam, és visszafordultam Rome-hoz. John engem is ugyanezért akart. Vizsgálatokra. Mint egy állatot. Rome-nak kellett volna behoznia engem; ehelyett ő volt az, aki megvédett, megtanított használni az erőm, és hogyan szeressek. Segített megszökni. A végén persze én mentettem meg őt, és sosem bántam meg. - Néhány bűnöző nem érdemes a megmentésre. - Ezt nem te döntöd el. – Volt valami él a hangjában, ami nem tetszett. Megdermedtem, és teljesen felé fordultam. – Ki döntheti el akkor? John? Mi jogon? Az a férfi, aki megtámadott téged és Rome-ot, ügynököket támadott meg, akik azért voltak ott, hogy segítsenek. Nincs joga élni. A szikrázó fények Cody szemében felerősödtek, szétterjedtek és elmélyültek, elektroos viharrá alakultak, ami a fekete bársonyon játszó villámokra emlékeztetett. – Lexis azt mondta a férfi örült volt. Egyik ketrecből a másikba zárták, isten tudja mennyi ideje. Ki tudja, etettéke. Ki tudja, miféle kínzást állt ki. Nem volt magánál. Leesett az állam, képtelen voltam megenyhülni. – Akkor is meg fogom találni. - Csak… Ígérd meg, hogy nem ölöd meg. A saját érdekedben kérem. - Ezt nem ígérhetem meg. Ha Rome… Ha Rome nem… - Elég! Elég legyen már! - Fel fog ébredni. Túl fogja élni. Így van. Muszáj neki. Mást el sem fogadnék. És ekkor a dühöm elpárolgott, és visszatért a szomorúság. Nem fogom elfogadni? Erőtlen voltam. Még egy csepp hullott rám. – nem is tudjuk pontosan, mi történt vele. - Rájövünk. Időt kell hagynod neki. A pillantásom újra Rome-ra siklott. Még mindig eszméletlen volt, továbbra sem mozdult. – Senki nem bánthatja a szeretteim, Cody. Senki. Ez egy olyan üzenet, amit a paranormális társadalomnak tudomásul kell vennie. Ha hozzájuk érnek, szenvednek. Kezét a vállamra tette, és újra magára vonta a figyelmem. Egyik szemöldökét fáradtan felvonta. – Ha John meghallja, hogy így beszélsz, el fogja venni tőled a Sivatagi Lány ügyet. És ha elveszi tőled, akkor elfelejtheted, hogy elkapod az új célpontot. Nem érdekel, mivel fenyegetsz, azonnal a Chateau Villain-be hajít. Ú. Chateau Villain. Egy földalatti börtön, ahol a természetfeletti erőkkel rendelkezőket megsemmisítettek bármilyen szükséges eszközzel. Sajnos igaza volt. John a tudományos érdekeltséget – és a természetfeletti bűnözők megértését, akik ellen harcoltunk – mindenek felé helyezte. Bólintottam, mintha Cody meggyőzött volna, hogy küzdjek a szabályok szerint. Nem így volt. Csak mostantól óvatosabban kell fogalmaznom, gondoltam, miközben megint visszafordultam Rome-hoz. Vagyis inkább az ablakhoz, ami megengedte, hogy újra lássam. Elárasztott az elkeseredés, sokkal erősebben, mint előtte. Meg kellett érintenem, éreznem kellett a bőrét a bőrömön. Hogy ezt megtehessem, képesnek kell lennem uralkodnom magamon. Meg tudod csinálni. Csak szükségem volt néhány boldogabb gondolatra. Mint például? Tűnődtem, és keserűen felnevettem.
Nos, apukád biztonságban van az otthonban, és jó néhány női alkalmazottal randizgat. Kitűnő. Rome még életben van. Még jobb. A bennem lévő vihar végre kezdett csendesedni. A legjobb barátaim velem vannak. Ó igen. A legjobb barátaim. Még mindig várnak. - Elmész, és beszámolsz Tanner-nek és Sherridan-nak a fejleményekről? – kérdeztem. Nem mintha bármi lett volna. Fejlemény legalábbis. - Sherridan az a hintázó szőke? - Igen. - Megpróbáltam beszélni vele, mielőtt megkerestelek. Csak bámult rám üres tekintettel, mintha láthatatlan lennék, vagy valami. Csak legyintettem egyet. – Esküszöm, nem azért tette, mert bunkó akart lenni. Csak most a Boldog Helyén van. - Ö, Boldog Hely? Nem lennél kicsit érthetőbb? Képes teleportálni a lelkét, vagy ilyesmi? Hát persze, hogy erre gondol. Sokkal régebb óta dolgozott a PTK-nak, mint én, és számtalan különböző képességet látott már. Sokkal figyelmesebben kell magyaráznom. – Pocsék szülei voltak, és megtanulta, hogyan vonuljon vissza a fejébe, mikor a dolgok túlságosan eldurvulnak. Az utóbbi időben gyakorlatilag ott él. – Bár még mindig nem tudom, pontosan miért. Nagy levegőt vettem, elvesztettem a boldogságom a téma alakulásától. Boldog gondolatok, boldog gondolatok. Meg tudod csinálni! Látom, ahogy végig sétálok az oltár felé. mosolyra húzódott a szám sarka. Oké. Gyerünk tovább. Apa elég egészséges ahhoz, hogy odavezessen, Rome pedig az oltár előtt állva mosolyog rám, ragyog a szerelemtől. A bennem lévő jég megolvadt, a jeges burok teljesen megolvadt. Nagy levegőt beszív, kifúj. Nem formálódott pára előttem. Köszönöm, istenem. Több percig vártam, de a jég nem tért vissza. - Visszamegyek a szobába – mondtam. A derekam köré fontam a karom, és miközben előre mentem, pillantásom Rome bal kezére siklott, ahol majd egy gyűrű – egyesülésünk szimbóluma – fog pihenni egy nap. Megrándultak az ujjai. Megdermedtem, elakadt a lélegzetem. - Mi van? – kérdezte Cody. - Megmozdult. – Tágra nyílt szemekkel siettem el Cody mellett, és rohantam a kórházi szobába. Félrelöktem egy nővért az utamból, és behajoltam Lexis elé. Káromkodott egyet, ahogy hátra tántorodott. Miután sikerült megállnia, gyorsan mellém sietett. – Túl veszélyes vagy, hogy mellette lehess! Kifelé! - Megmozdult a keze – mondtam, a hangomban lévő izgalom harangként csengett. - Micsoda? – Lexis megragadta Rome karját, és a fény felé emelte. - Tényleg megmozdult! Láttam! – kirántottam a kezét Lexis-éből. Az enyém volt, és nem osztoztam. De ahogy fogtam őt, és telt az idő, az izmai még mindig nyugodtak voltak. Próbáltam nem sírni a csalódottságtól. Olyan tisztán emlékeztem arra a reggelre, mikor elment a legutóbbi bevetésére. A reggelre, amikor megkért, és egyre többet gondoltam rá, ahogy haladtunk előre. Ágyban voltunk, meztelenül, és izzadtunk egy vad gyönyörroham. - Nem akarlak elhagyni – mondta. Ujjaival követte a gerincem vonalát. - Én sem akarom, hogy elhagyj. Talán bezárlak, mint a foglyokat. Kuncogott. – Istenem, szeretlek! Még függővé is tettél. Rángatózni kezdenék nélküled. - Remek, mert gyilkolnék, ha nem lennél.
Újabb kuncogás. – Milyen kár, hogy ez akkor történik, mikor nem vagyok. Tudod, hogy szeretlek kifárasztani, míg meg nem nyugszol. A világ megmentése miatt, és mert olyan jótékony vagyok. - Nos, úgy érzem hirtelen elárasztott a düh, keresztüláramlik rajtam… - Igen? Lássuk, mit tehetek ellene. – Akkor megcsókolt, egy tüzes, lélegzetelállító csókkal, ami a lelkem mélyéig megrázott. - Gyere vissza hozzám, bébi – suttogtam most. – Szükségem van rád. Megrándultak az ujjai. Megint elállt a lélegzetem, sokkolt, de boldog voltam. – Rome? Szemhéja kezdett felnyílni. - Azt hiszem… Azt hiszem fel fog ébredni – mondta izgatottan Lexis. A szívem majdnem kiugrott a mellkasomból, mikor végre kinyílt a szeme. Köszönöm, istenem! Köszönöm, istenem, köszönöm, istenem! Rome tényleg felébredt. Rendbe fog jönni. Összefűztem az ujjainkat, ahogy minden este szoktuk, miután szeretkeztünk. Bőre sebes és meleg volt, olyan lenyűgözően meleg. Olyan csodálatosan ismerős. Nagy levegőt vettem, beszívtam a melegét, finoman vad illatát. A szívem újra mozgásba lendült, és vadul vert. Olyan energikus voltam – és olyan nyugtalan –, éreztem, hogy szél kavarog a fejemben, negatívum és pozitívum keveréke. Talán az a szél még a testemen kívül is kavargott, mert a hajam táncolt a vállam körül. De nem érdekelt. Az egyik tornádóm akár végig is söpörhetett volna a szobán, akkor sem mozdultam volna el Rome mellől. Azt akartam, hogy én legyek az első, akit észrevesz, igazán észrevesz. A fejemben máris elképzeltem, ahogy melegen elmosolyodik, szerelemmel és vággyal telve néz rám. Aztán végre, hála égnek a szemeiből eltűnt az álmosság, teljesen magához tért. Körbe pillantott a szobában, aztán zavartan felmordult. - Szervusz, Macskaember – mondtam halkan. – Kinn voltál terepen, megsebesültél, de rendbe fogsz jönni. Most már a PTK-nál vagy. – Újra velem. – Biztonságban vagy. Pillantása rám szegeződött. Fintora még mélyebb lett, és összevonta a szemöldökét. – Te ki vagy? Harmadik fejezet - Oké, mi a fene folyik itt? – kiabáltam, próbáltam megfékezni a lángokat, melyek máris felgyúltak bennem. - Halkabban – mondta a főnököm, John, bosszankodva. - A falaid hangszigeteltek, szóval nem kell halkabbnak lennem – az irodájában voltunk, a PTK központjában, Lexis, Cody és Tanner is velünk volt. Mindenki ült. Csak én nem. Én egyik faltól a másikig mentem, túlságosan ideges voltam, hogy leüljek. – Ha nem kapok válaszokat, többet is teszek, mint a kiabálás! – És mind tudták, hogy ez igaz. Eddig sikerült rövidpórázra fognom a természetfeletti reakcióimat. Talán azért, mert ledermedtem. Ledermedtem, melynek oka a megrázó hitetlenség volt. Egy kibaszott ismeretlen voltam a saját vőlegényemnek? Újra és újra lejátszottam a visszautasítását a fejemben, próbáltam értelmet találni a dolgokban. - Ne viccelődj, csak ölelj már meg – mondtam neki a „Te ki vagy?” mondata után. Lexis azonnal elment, hogy megkeresse John-t, szóval csak mi ketten voltunk. Akkor rendbe kellett volna hoznunk mindent. - Nem akarom bántani, hölgyem, de ha nem távozik mellőlem, kettéharapom. – Kiszabadult a szorításomból, és felüvöltött. – John! – Elnézett mellettem az ajtó irányába, a parancsnokunk jelenlétének bármilyen nyoma után kutatva. - Rome – mondtam reszketegen. Nem foglalkozott velem. – John, gyere már be! Mi folyik itt?
- Rome, megijesztesz. – Még mikor megpróbált semlegesíteni, akkor sem beszélt ilyen ridegen velem. Dühös arca megint felém villant. – Ez valami vicc? Ki a fene vagy te? - Belle vagyok. – Megremegett az állam, úgy jöttek ki a szavak, mint rémült suttogás. – A te Belle-ed. - Nem vagy te nekem senkim. Tényleg így gondolta. A hangjánál sokkal árulkodóbb volt a szemében lévő ridegség, amit eddig még nem láttam. Nos legalábbis, nem rám irányult. A bűnözőkre igen, de rám soha. Jeges könnyek csorogtak az arcomon. – Hogy lehet, hogy nem tudod, ki vagyok? Össze fogunk házasodni. Csak bámult rám, a ridegség végre olvadni kezdett--csakhogy dühben lángoljon fel. – Most már tényleg elég volt a viccekből. Elmehetsz. Végül John lépett a szobába, egy idegesítően győzelemittas Lexis-szel az oldalán. – Te csöngettél? – kérdezte szárazon. – Azt kell mondjam, nagyon örülök, hogy magadhoz tértél, de az időzítésed pocsék. Épp egy kihallgatás közepén voltam. - Miért van ez… - Mikor Rome észrevette Lexis-t, lassan elmosolyodott, boldogan, láthatóan a kérdéséről is teljesen megfeledkezett. Egy olyanfajta mosoly volt, amiről álmodoztam, hogy majd én kapom. – Hát itt vagy – mondta. Még a karját is kinyújtotta felé, ő pedig odasietett, és összefűzte az ujjaikat. – Aggódtam érted. Hányinger támadt a gyomromban, ahogy turbékoltak, mindenféle olyan dolgot csináltak, amit nekem kellett volna Rome-mal. Mi történt? Alig bírtam elviselni. - Te Lexis miatt aggódtál? – kérdezte John épp olyan zavartan, mint én. - Természetesen – Rome egy pillanatra sem fordította el a pillantását az exéről, miközben turbékoltak. John megköszörülte a torkát. – Oké, ti ketten. Ebből elég. Tudod, hogy ki vagy te, Rome? - Elmondani neki a nevét eléggé megsemmisíti a kérdést – morogtam. Nem voltam túl jó hangulatban. - Hát persze, hogy igen. – Egy távolítsd-már-el-innen típusú pillantást vetett rám. – És szeretnék beszélni veled. Négyszemközt. Én menjek el? Meg akartam halni. - Ő egy közülünk – préselte össze a száját John. – Marad. Most pedig mondd el nekünk, szerinted ki vagy te. - Minden rendben, drágám – mondta Lexis, és megpaskolta a meztelen vállát. – Nyugodtan beszélhetsz. Gyilkolni akartam. Rome mereven bólintott. – Ki vagyok én, azt kérdezted. Én Rome Masters ügynök vagyok, a PTK egyik elitje. - Kiváló – John a háta mögé tette a kezét. – És emlékszel Lexis-re. Ez még egy földrengető „Hát persze” felkiáltással járt, amitől Lexis megkönnyebbülten felsóhajtott. És önelégülten elégedett volt, ha nem tévedtem. - De nem emlékszel Belle-re? - Kire? Ó, istenem, ó, istenem, ó, istenem! - Később megmagyarázom. Előbb mondd meg, emlékszel-e Tanner Bradshaw-ra – mondta John. Megint. – Kire? Nyilvánvalóan nem. Mialatt John tovább kérdezgette Rome-ot túlságosan egyértelművé vált, hogy Rome csak engem felejtett el, és minden olyan dolgot, ami velem kapcsolatos. Mintha sose léptem volna be az életébe. Mintha sose szeretett volna.
Miért? Ennek semmi értelme nem volt. John az asztalra ejtette a könyökét, az ezt követő puffanás kirángatott szörnyű gondolataimból. Állát húsos tenyerébe támasztotta. Kopaszodó, ősz haja volt, vastag, kétfókuszú szemüveget hordott, mikor elfelejtette betenni a kontaktlencséit, és egy kissé gömbölyű pocakja volt. Mindezek ellenére intenzív erőt sugárzott magából. Minden bizonnyal volt valami szuperképessége, de nem tudtam, mi volt az. És igen, zaklattam őt az információért legalább egy millió alkalommal, de ő volt a legtitokzatosabb férfi, akivel valaha találkoztam. Ami okos volt, azt hiszem. Ha nem tudod, mire képes, nem tudod magad felvértezni ellene. - Beszéltem egy kicsit Rome-mal, elmagyaráztam neki, kik vagytok ti neki – mondta John. – Először azt hitte, valamiféle tesztnek vetem alá, és a reakcióit mérem fel. De a végén elfogadta, amit mondtam, mint igazságot. De ez még mindig nem változtatott a véleményén téged illetően. Idegen vagy számára. Egy… senki, bármennyire is útálom ezt kimondani. Bezárnálak benneteket egy szobába, hogy kibeszéljétek a dolgot, de egy egyszerű beszélgetés, sem egy kiütni-elpáholni típusú küzdelem se oldaná meg a dolgot. A veled kapcsolatos emlékei eltűntek, ami azt jelenti, az irántad való érzései is. Bólintottam, hogy folytassa, bár minden egyes szavát gyűlöltem. Szomorú, de mindent, amit mondott, már magamtól is kitaláltam. - A férfi, akit Lexis látott beugrani Rome testébe, nos, úgy gondoljuk, egy emlékezetkitörlő volt. - Az megmagyarázná, miért veszítettem el én is néhány emlékemet – mondta Cody. Megtorpantam járkálás közben egy pillanatra, és ránéztem. – Nem emlékszel a férfira, de rám emlékszel. Két átkozott nap telt el azóta, hogy Rome felébredt, és úgy nézett rám, mintha valami szarvakkal ellátott földönkívüli lennék. Két átkozott nap az óta, hogy John megígérte, utánanéz még pár dolognak, hogy új információkat tárhasson elém, de semmi nem lett belőle. Végül összehívtam ezt a beszélgetést, mert --a kezem ökölbe szorítottam a testem mellett-Rome-ot elengedték. Fizikailag jól volt, és igen, elég hangosan jelét adta, hogy vissza akar térni a munkához. De hazajött-e ahhoz a nőhöz, akit egy örökkévalóságon át dédelgetnie kéne? Nem! Ugyanúgy azt gondolta, hogy Lexis-hez tartozik. Mindenható istenem, ez még mindig fájt. - Mindamellett – szűrtem összeszorított fogakkal – Rome emlékszik Lexis-re. – Az, ahogyan egymást vigasztalták abban a néhány percben, miután felébredt… a fájdalmam a széleken még élesebb lett, olyan mélyen belém vágtak, hogy tudtam, egy örökkévalóságon át hordozom a belső hegeket. – Miért nem emlékszik rám? A szemem sarkából láttam, hogy Lexis a földre néz, talán próbálta elrejteni az önelégültségét. Az utóbbi időben úgy viselte magán, mint egy köpenyt. Tanner, áldom a szívét, úgy tűnt, mint aki képes lenne felképelni. - Belle, figyelj rám. – John szemei olyanok voltak, mint a lézer, ahogy egy helyben tartottak. – Elég hosszan beszélgettem vele. Azt hiszem, az emlékei rólad összekuszálódtak a férfiról való emlékeivel, aki megtámadta őt, és mikor távozott belőle, előbbi is készségesen vele tartott. A gyomrom úgy éreztem bukfencezik, összeszorul, kavarog. – Nem lehet. Nem lehet, hogy ez történt! Először is, nincs elég jó ok rá, hogy elhiggyem, minden velem kapcsolatos emléke ahhoz az ügyhöz köthető. Kettő, emlékek ide vagy oda, Rome-nak éreznie kell valamit, mikor rám néz. Többet, mint megvetést. – Amellett, hogy nem emlékszik rám, sokkal inkább úgy tűnt, gyűlöl engem, csak nem tudtam, miért. Ha idegen voltam számára, akkor miért bánna így velem? John kitárta a karját. - Jól van. Igazad van. Megfogtál, próbáltam időt nyerni, hogy megoldjam ezt, mielőtt valami katasztrófát gerjesztesz.
- Meg akarsz előzni egy katasztrófát? Adj nekem valamit, ami segítségemre lehet! Eltelt egy perc, mire csípősen megjegyezte. – Csak egy biztos mód van arra, hogy megtudjuk biztosan, mi történt. Tudtam. Csak meg kellett találnom a férfit, aki mindezért felelős, és megkérdezni--mielőtt halálra égetem. Vagy megfagyasztom. Vagy belefojtom egy hatalmas kupac sárba. Vagy talán mindhárom kombinációja. A jó dolog abban, hogy uralni tudtam a négy elemet, az volt, hogy egész szép kis választékom volt, ha kínzásra került a sor. Rome nem örülne ezeknek a gondolatoknak, ifjú hölgy! Erőszakosak, és nem vallanak az én kis bébi Belle-emre. Ú, mit csinált apa a fejemben? Nem számít, gondoltam. Szükségem van rád, apu. Az ölébe akartam bújni, és a vállán pihentetni a fejem, mint minden alkalommal tettem, mikor egy fiú szakított velem gimiben (nem mintha olyan sok fiúm lett volna akkoriban, amilyen rút kiskacsa voltam). Egy nagy teddy maci volt, és mikor átölelt, sérthetetlen voltam. Nem voltam tehetetlen, sem magányos, sem kínzott. - Biztos vagyok benne, hogy már megtetted, de ha nem, küldj vissza egy csapatot a raktárba – mondtam John-nak. – Nézzenek át minden négyzetcentimétert, és hozzanak el nekünk mindent, amit találnak. Egy cetlit, egy ágacskát, nem számít. Mindenre szükségünk van. – Dr. Roberts, a tudós, aki beadta nekem a szérumot, „varázslatos” löttyét fa padlódeszkákra írta, a tinta mindaddig láthatatlan volt, míg meg nem fagyasztottam őket, és valamiféle kémiai reakciót nem indítottam el. Ha tanultam tőle bármit is, az volt, hogy ássak a felszín alá. Bármilyen koszon használom a képességem, amit hoznak nekem, ha szükséges. Bármit, hogy segítsek Rome-nak. John rám nézett. – Mi vagyok én? Egy idióta? Hát persze, hogy már küldtem egy csapatot a raktárba. Bezsákolnak és címkéznek minden egyes porszemet, mialatt itt beszélgetünk. - Jó. - Még nem végeztem. Mindazonáltal – folytatta – majd meglátjuk, engedjük-e neked, hogy végignézd a bizonyítékokat. Nem vagy objektív, ha Rome-ot érinti a dolog, és nézzünk szembe a tényekkel, a képességeid sokkal bizonytalanabbak mostanában, mint lenni szoktak. - Ez azért van, mert… Egy hangos kopogás visszhangzott hirtelen a szobában, megmentve engem attól, hogy megvédjem magam. Megpördültem, a szívem is megállt. Talán Rome emlékezett rám. Talán azért volt itt, mert engem keresett. Megnyaltam a számat, és újra, szinte képtelen voltam egyhelyben állni. Mögöttem ruha súrlódását hallottam. John bizonyára megnyomta a nyitás gombot, mert az ajtó kinyílt. Egy egyenruhás őr lépett be, és egy tiltakozó Sherridan-t vonszolt maga mögött. A reményem hamuvá porlott, feneketlen űrnyi csalódást hagyva a helyén. - Akkor kaptam el, mikor a folyosókon kóborolt, uram – mondta az őr. – Mit szeretne, mit csináljak vele? - Velem van – sóhajtottam fel. – Engedje el. Sherridan kiszúrt engem, megdermedt, haragja megkönnyebbülésbe váltott. – Ó, köszönöm istenem, megtaláltalak végre. Nem hiszem el, hogy otthon hagytál aludni. Nem, hagytam, hadd dagonyázzon a Boldon Helyén. Megint. - Meguntam, hogy rád várok, ezért úgy gondoltam, teszek neked egy szívességet és felkutatlak, hogy adhass nekem néhány választ. Amúgy a legtöbb itteni őr egész kedves. Felismertek, és próbáltak segíteni. Ami nem túl nagy kérés – vágta oda annak, aki még mindig tartotta őt. Mielőtt hozzászólhattam volna, milyen kedves tőle, hogy „engedi nekem”, hogy válaszoljak neki, végigpillantott a szobán, és hozzátette. – Hé, Tanner! Épp olyan feszültnek tűnsz, mint azok a tengerészek, akiket a reklámokban láttunk. Szexi.
- Kösz – felelte Tanner. Tovább folytatta a szoba felmérését, aztán hirtelen megállt, és összeszűkült szemekkel nézett Lexis-re. – Lexis, bár azt mondhatnám, hogy te is szexi vagy, de nem igaz. Valójában a látványodtól is hányingerem támad. Akkor már ketten voltunk. Lexis lesimított egy láthatatlan gyűrődést az igén, mintha nem érdekelte volna. - Engedje el! – ismételtem az őrnek. A barom megvárta John bólintását, mielőtt elengedte volna a foglyát. - Igen, így van! – vicsorgott rá Sherridan, és megdörgölte a karját. – Jobb, ha elengedsz, különben megérzed a Csodalány haragját. Csodalány, egy újabb Rome becenevei közül. Megremegett az állam. Mielőtt John rám szólhatott volna, hogy kérjem meg, távozzon, megszólaltam. – Most már ő is a csapatom tagja. Hadd maradjon. Kérlek! – tettem hozzá, hogy kibékítsem. Tiltakozásra nyitotta a száját. - Szükségem van rá. Majd ő megnyugtat, mivel Rome nem képes rá. – Vagy nem akar. – És ne mondd, hogy Tanner meg tudja csinálni. Mint mondtad, sokkal bizonytalanabb vagyok, mint általában. Minden segítségre szükségem van, amit csak kaphatok. Rome egyszer azt mondta nekem, szőrszálhasogató érzéseim vannak. És ezt vonzódásképp mondta, a kis édes, mintha az is a bájom része lenne. Ó, istenem, Rome! Könnyek égették a szemem, és egy esőcsepp hullott alá a mennyezetről. - Látod? – krákogtam John-nak. – Szükségem van a segítségre. – Abba kellett hagynom az efféle reakciókat, akár elbűvölöm Rome-ot, akár nem. Nem volt egészséges sem nekem, sem az ügynek. - Szükségünk van rá, John – mondta Tanner. Amire valójában gondolt az volt, hogy nekem szükségem volt rá. De szeretett engem annyira, hogy harcoljon értem. Meg akartam ölelni őt. Számtalan perc telt el csendben, míg John átgondolta a dolgokat. Egy mellette és ellene típusú férfi volt; ebben az esetben valószínűleg sokkal több volt az ellene. Sherridan-t nem képezték ki a titkos akciókra, sem a küzdelemre (hogy őszinte legyek, engem sem) és veszélyben lenne. Mindenhol, ahová mennénk. Talán minket tesz majd ki veszélynek. De engem nyugodtan tartani sokkal fontosabb volt. - Lexis? – mondta végül. - Túl fogja élni. Még segít is – csak ennyit mondott Lexis, beszéde elég kurta volt. John elégedetten bólintott. – Jól van. Maradhat. Akármennyire is boldog voltam, hogy John engedett, nem akartam hálás lenni Lexis-nek a segítségért. - Foglaljon helyet, Miss Smith. Amit hall, nem hagyhatja el ezt a szobát. Megértette? - Naná. Láttam már ilyen filmet. Micsoda tiszteletlenség. Majd megtanulja. Ami John-t illette, nem voltam meglepve, hogy tudja a nevét, bár sosem mutattam be őket egymásnak. John mindent tudott, csak azt nem, hogy életem szerelme miért nem tudja, ki vagyok. - Váó. A belső szentély. Sosem gondoltam, hogy valaha is beengednek ide. – Sherridan büszkén kihúzta magát, ahogy körbenézett a hatalmas irodában, minden bizonnyal felmérte a drága tölgyfa íróasztalt, a plaketteket a falon, és a tömör könyvespolcokat. – Hé, nekem nincs székem. - Leülhetsz az ölembe – mondta Tanner. – Tudod, hogy mindig szívesen látlak. Meglepetten pislogtam. Ez pont úgy hangzott, mint a régi Tanner, a Tanner, akit ismertem és imádtam. Végre kezd rendbe jönni? Vagy talán Lexis miatt tette? Akármelyik, büszke voltam rá. Lexis megdermedt. Cody felmordult.
- A legjobb hely a házban – vigyorodott el Sherridan, és ledobta magát Tanner ölébe. – Valaki kapjon el. Én megtettem, és az együtt érző arckifejezése majdnem megsemmisített, valamint tökéletesen megcáfolta a John-nak tett állításom, hogy megnyugtatott. Valahogy sikerült természetes látszatot öltenem, a könnyeim elapadtak. Bármit megteszek, hogy emlékeztessem Rome-ot a szerelmünkre. Ez csak egy kis akadály. - Itt a játékterv – vette át a szót John. Tizenkét áldozata van Csinos Fiú és a Sivatagi Lány kegyetlenségének, akik be vannak jelenleg zárva. Osszátok szét őket, kérdezzétek ki őket, és hasonlítsátok össze a jegyzeteket. És legyetek óvatosak. A férfi, aki bántotta Rome-ot, talán nem az egyetlen bűnöző, akit azokban a ketrecekben találtak. Rosszul tettük, hogy mindegyiküket ártatlannak minősítettük. Nem lehet megmondani, kiket tartott ott benn az a barom. - Én majd kikérdezem Rome-ot – mondtam határozottan. Nem volt bezárva, de ő is áldozata volt a kegyetlenkedésnek. - Majd én kikérdezem Rome-ot – szólt közbe Lexis, nyilvánvalóan elhatározta magát. Ö, most mi legyen? - Majd én – ismételte. – Ő is ezt szeretné, tudom. Ó, nem, nem, nem. A pokolba is, nem. Még mindig szerette őt, az igazság ott volt smaragdzöld szemében, és azt remélte, visszanyerheti őt--és ez volt a valódi oka annak, hogy dobta Tanner-t, jöttem rá. Szent. Szar. Az igazság keményen nekem ütközött, és levegőért kapkodtam. Istenem, ostoba voltam. Látnom kellett volna ezt. Nem vagyok látnok, de a francba is, ezt látnom kellett volna. Egész idő alatt tudta, hogy ez fog történni. Nem azért, mert álmodta, nem így volt. A korábbi állítása ellenére, nem láthatta a múltat. A jövőt látta. Csak el akarta tüntetni a nyomait. Tudta, hogy ez fog történni, és nem figyelmeztetett engem. Nem figyelmeztette Rome-ot. Hagyta, hogy teljesen óvatlanul besétáljon abba a raktárba. Csak azért, hogy visszanyerje. Ez… ez… Nem volt elég gonosz név, amivel illetni tudtam volna. Mi köze volt ennek a szerelemhez? Kinyitottam a szám, hogy rákiabáljak, talán lőjek rá egy kis tüzet. - Rám emlékszik – mondta, félbeszakítva mindenféle szónoklatot, amit terveztem. Állát egy fokkal magasabbra emelte. – Sokkal szívesebben elmondja nekem, amit tud. Igaz. És a tudat megsemmisítő volt. Nos, sokkal jobban, mint amennyire máris összetörtem. – Nem mész a közelébe sem. Tudtad, hogy ez fog történni, ribanc, és semmit nem tettél, hogy megállítsd. - Nem – mondta, és erősen rázni kezdte a fejét. – Ez nem igaz, John, hinned kell nekem. Egy izom rángott John szeme alatt, de csendben maradt. Mindkettőnkre szüksége volt, nem kockáztathatta, hogy magára haragítja egyikünket, szóval gyáván megfutamodott. De én nem. Hogy segítsek Lexis-nek megérteni, milyen mélyen elhatároztam, hogy távol tartom Rome-tól, terpeszbe álltam, és kinyújtottam az ujjaim magam mellett. Szabadjára engedni a haragom forró nyelvét, akkor nem volt probléma. Végigúsztak a véremben, nyaldosták a kezem, tűzre lobbantak az ujjam hegyénél. Ráhunyorítottam, piros foltok jelentek meg előttem. – Csak próbálj meg távol tartani tőle, és meglátod, mi történik. Kicsit remegett, de talpra ugrott, és elfogadta a kihívást. Szembenéztünk egymással. - Vipera – mondta Tanner. Figyelmeztetés volt. – Túl közel vagy egy teljes kitöréshez. Nem, mintha bajom lenne a célpontoddal, de akkor is. Lexis arckifejezése még zordabb lett. - Nyugodj meg, Belle – mondta Cody. – Kérlek. A „kérlek” szó nem igazán érdekelt akkor. - Rúgd szét a seggét – szurkolt Sherridan. – Küldd vissza a pokolba!
A szemem sarkából láttam, hogy Cody a barátomra koncentrál, aki akármerre másfele nézett, csak rá nem. Miért? Akármi is zajlott a fejében, később kitalálom. Mindegyiküket kizártam a fejemből, csak Lexis-re koncentráltam, bár a következő szavaim nem őt célozták. – John. Mi lesz? Én beszélek Rome-mal, és mindenki élve távozhat ebből a szobából. Vagy ő beszél vele, és mindenki üdvözölheti a harmadfokú égést. - Vagy – csikorgatta Lexis a fogát. – Belle, aki csak pár hónapig dolgozott neked mehet a cellába, ahová tartozik, amiért megfenyegetett minket. Évekig voltam veled. Bizonyítottam neked és a képességeimet újra és újra, és sosem kérdőjeleztem meg a vezetőséged. Sőt mi több, Rome most csak nekem válaszol. Nekem. Még egy szó, és tüzet fog enni. Meg sem próbáltam uralkodni magamon. Még most is füst gomolygott a számból, és a mennyezet felé szállingózott. Hosszú, elnyújtott csend volt. Súlyos, feszültséggel teli. Lexis és én sosem fordultunk el egymástól, még azért sem, hogy John-ra nézzünk. A pillantásunkat láthatatlan láncok kötötték össze. Ziháltunk. Készek voltunk egymásnak ugrani. - Belle – mondta végül John határozottan. – te mész. Te leszel a főnök. Az ügyben, az új foglyainkat illetően. Talán az objektív szemléleted hiánya még a hasznunkra lesz. Sosem láttalak még ilyen határozottnak. Csak ne okozz csalódást. Talán még sem volt gyáva. Lexis szája tátva maradt. - Nem fogok – mondtam, és most én voltam önelégült. – A szavamat adom. - Remek. De ami a feljegyzéseket illeti, be kell menned oda, és el kell felejtened ezt a szerelmes ostobaságot, legyél profi. Végezd a munkád. Légy az ügynök, aki szerintem képes vagy lenni. Felejtsd el ezt a szerelmes „osotobaságot”? Tudtam, hogy John házas, mert Cody egyszer utalt a feleségére, de váó. Szegény asszony, hogy egy olyan férfival került össze, aki tartózkodott a szerelemtől. - De ha hibázol – tette hozzá John. – Lexis-t küldöm helyetted, és őt teszem meg parancsnoknak. Ez azt jelenti, hogy a főnököd lesz. - Nem fog megtörténni – mondtam magabiztosan. Nem éreztem annak magam. Mégis. Volt rá esély, hogy talán olyat mondok, ami egyezik Rome valamelyik emlékével, és azt mondja Lexis-nek, menjen és bassza meg. Mosolyogva hagytam el a szobát. Rome az apró kihallgató szobában járkált, mikor beléptem. Rögtön megéreztem azt a földes illatot, ami mindig áradt belőle. Azonnal reagáltam, a lábam megremegett, a vérem felforrt. Egy részem azt várta, hogy majd hozzám siet, és ajkát az enyémhez nyomja, nyelve mélyen behatol, kezével mindenhol simogat. Így lett volna, ha emlékezett volna rám. De amikor kiszúrt megtorpant, és felmordult. - Te – mondta, és megesküdtem volna, hogy undort hallottam a hangjában. Ne vedd magadra, ne vedd magadra, az istenért, ne vedd magadra. Nem tehetett róla, győzködtem magam. Ahogy John mondta, az emlékei ki lettek törölve. Ez nem azt jelentette, hogy Lexis régi jóslata, hogy talán nem én vagyok Rome igazi partnere, valóra válik. Ó, au. Ebből a szögből még sosem vizsgáltam. - Igen. Én vagyok. – Meglepődtem, milyen nyugodtnak és biztosnak hangzom. Talán azért volt, mert Rome talpra állt, egészségesnek tűnt és erősebbnek, mint valaha. Nagynak, izmosnak, és lélegzetelállítóan szexinek. A falak egyszerű szürkék voltak, mégis, Rome-nak kiváló háttér volt. Még dühében is--mit tettem, hogy ilyen mérges rám?--fekete keretes szemei úgy csillogtak, mint a mágikus zafír, és kimondatlan szexuális gyönyört ígértek. Fogai élesek és fehérek voltak, készen álltak rá, hogy belém mélyedjenek, hogy tépjenek és harapjanak.
Megremegtem. Orrlyukai kitágultak. – Ezt hagyd abba. Most! - Hagyjam abba, mit? – kérdeztem zavartan. Nem tettem semmit. - Akármire is gondolsz. Elég! Most csak viccelt? – Miért? Fogalmad sincs, mire gondolok. - Ki tudom találni. Akarsz engem, nekem pedig ez nem tetszik. Igen, tudom, hogy eljegyeztük egymást. Nem emlékszem, de elmondták, láttam képeket. Ez nekem most semmit nem jelent. El voltunk jegyezve, azt mondta. Ne vedd magadra! – Szörnyen el vagy telve magadtól, nem igaz? – a büszkeségem beszélt belőlem, és képtelen voltam megállítani. – Talán rád nézek, de egy másik férfira gondolok. Valakire, aki emlékszik is rám. - Menj a fenébe! John! – kiabálta. Egyik öklével még bele is húzott a kétoldalú tükörbe, amibe a falak is beleremegtek. – Tüntesd el innen! Összeszorítottam az állam, de sikerült megszólalnom. – Üljön le, Masters Ügynök! – Emlékezz rám. Kérlek! – John azt kérte, beszéljek veled, és mivel ő a főnökünk, beszélni fogunk! Akár tetszik, akár nem. Minél hamarabb kezdjük, annál hamarabb szétválhatunk. Sajnos ez azonnal mozgásba lendítette. Az asztalhoz lépett, és leült, aztán intett nekem, hogy tegyek én is így. Közönyt színlelve letettem a füzetem és a tollam az asztalra. Résnyire szűkült szemekkel néztem rá, lesimítottam a farmerom, és én is leültem vele szemben. – Ez a kihallgatás most nem rólunk szól. Hanem arról, mi történt veled abban a raktárban azon az estén. Eszedbe jutott bármi is, mióta felébredtél? – kérdeztem rátérve a feladatra. Talán valami megindítja az emlékeit, ahogy reméltem. Makacsul, mint amilyen lenni szokott, válaszolt. – Már válaszoltam erre a kérdésre. Számtalanszor. - Nekem még nem. Egy hosszú percig csak nézett rám, az arckifejezése üres. Balra húzódtam, majd jobbra, aztán rájöttem, hogy idegesnek tűnök (mert az voltam) és megparancsoltam a testemnek, hogy maradjon nyugton. Aztán Rome meglepett, mikor válaszolt. – Emlékszem, hogy betörtem a laborba, és egy ügynöktársammal semlegesítettem a szolgálatban lévő tizennyolc őrt-néhányat egy teli estét-estét koktélos fecskendővel, néhányat altatókkal, és néhányat pisztollyal. Aztán kiengedtük a foglyokat. Mikor nem folytatta, felvontam az egyik szemöldököm. – Ennyi? - Igen. Semmi új. – Nos, akkor elkezdhetnéd még egyszer. Ezúttal bontsd le nekem percről percre. Megint felmordult, de megtette, amit kértem. Megtudtam, hogyan terítette le az őröket a meglepetés erejével, ahogy nyomon követte őket a réseken át, és úgy ugrott rájuk, hogy azok nem is voltak tudatában. Megtudtam, hogyan másolt le a számítógépről adatokat, bár a lemez, amin azokat tárolta most nem volt meg, eltűnt, mint az emlékei. De semmi olyat nem tudtam meg, ami a segítségemre lett volna. - Oké, akkor – mondtam, és új irányból próbálkoztam. – Mi az utolsó emléked a bevetés előttről? - Hogy beszéltem John-nal. - És előtte? Gondolkozz erősen! – Mert velem volt. Könyökét az asztalra ejtette, és előre hajolt. Csintalan csillogás volt a szemében, egy olyan, amit jól ismertem. A haragom akarta felszítani. Ezelőtt ez izgalomba hozott volna, mert tudtam volna, hogy ez után órákig fogunk szeretkezni. Most… - Megcsókoltam búcsúzóul a kislányom, és otthagytam a feleségem, míg az ágyban aludt. Nagyon, nagyon elégedetten. Egy lángoló sárlabda jelent meg hirtelen és váratlanul a tenyeremben. A harag és a féltékenység egyetlen tűzlabdában keveredett össze. Az asztal alá akartam dugni a kezem,
hogy ne lássa, de nem tettem. Jobb volt, ha megtudja, mi történik, mikor az emberek felbosszantanak. - Nem vagy házas – mondtam mereven. – Elváltál. - Tudom – morogta. – Akkor az ex-feleségem hagytam ott elégedetten. De csak idő kérdése, míg újra beleegyezik, hogy hozzám jön. – Pillantását sosem vette le az égő sárlabdáról, és mielőtt még elkezdhettem volna könnyezni a kijelentése miatt, hozzátette. – Lenyűgöző. - Köszönöm – Annyira szerettem volna emlékeztetni az összes (pajzán) dologra, amit együtt csináltunk, de ezt a beszélgetést felvették. Mások figyeltek. Nem kellett, hogy a kollégáim megtudják, mi mindent engedtem meg--oké, könyörögtem értük--Rome-nak, hogy velem tegyen. De végülis, talán Lexis-nek hallania kellett volna. – Akkor, miért nem mondod el nekem, hogy miért vagy ilyen dühös rám? – a sercegő sárlabdát egyik kezemből a másikba dobáltam, hipnotizáló ritmusban. – Ha nincs emléked rólam, akkor idegenként kezelnél. Udvariasan, de távolságtartón. Ez helyett ellenségként kezelsz. Miért? Egyik szemöldökét felhúzta, egy fekete villanás, ami a nem túl toleráns arcot tetőzte. – Ez egy hivatalos kérdés? - Miért ne? Én vagyok a hivatalos személy ezen a találkozón, és én kérdeztem. - Nem fog tetszeni a válasz – pillantása visszatért az égő sárhoz. – Nekem pedig biztosan nem tetszik majd a következmény. - Akkor is mondd el. Egy izom rángott az állkapcsában. – Olvastam az aktád, és nem volt túl szép. A feleségem azt mondta… - Ö, már megegyeztünk, hogy ő csak az ex-feleséged. – És, ha még egyszer ezen a címen szólítja meg, nagyon rossz dolgok fognak történni. Nem kellett, hogy Miss-Mindent-Tudok megerősítse ezt. A kezemben lévő lángoló sárlabda máris csattogott, füst szállt fel alóla, mintha boldogan üdvözölne még egy kis tüzet. Tüzet, amit nem lehetne olyan könnyen féken tartani. Óvatosan. Még egy kis füst, és talán órákig köhögöm, mivel a szennyeződések voltak az én Achilles-sarkam. Nyilvánvalóan a jóképű macskaember is az volt. - Feleség, ex-feleség. Csak jelentések – mondta. – Lexis azt mondta, hogy sok gondot okoztál, hogy leégetted az egész lakását. Tagadod? Egy pont oda: az épületet Lexis tulajdonaként emlegette, nem úgy, mint az övék. Néhány kis lángocska pislákolt, majd kialudt. – Nem, nem tagadom. Az életed próbáltam megmenteni. – Bár biztos vagyok benne, hogy Lexis ezt a részt kifelejtette. Ribanc. – Azt is elmondta neked, hogy szeretkeztünk a kanapéján? – ennyit arról, hogy a személyes életünket megtartom személyesnek. – A nyelvedet egészen a torkomig dugtad, és a kezed… ó, pontosan ott. – Szabad kezemmel megragadtam a mellem. A lányok nem voltak túl nagyok, de csintalanok voltak, és tudtam, hogy Rome szereti őket. A pupillája kitágult, és megnyalta a száját, de nem mondott semmit. Az arcom vörös volt, mikor elengedtem magam. Megért egy próbát. – Az exed talán nem kedvel engem, de a lányod igen. Ezzel tisztában vagy? Mereven bólintott. – Beszéltem vele igen, és rólad kérdezett. - Mit mondtál neki? - Hogy elfoglalt vagy, és később felhívod – mondta összeszorított fogakkal. Végre! Haladunk. – Nyilvánvalóan elég nagy darab hiányzik az életedből. Talán, de csak talán jó nagy része voltam. - Mint már mondtam az előbb is, Időjárás Hölgy, ezt nem tagadom. Ez nem azt jelenti, hogy most része akarok lenni. - Ez nem is azt jelenti, hogy most vissza kéne szaladnod az exedhez. És ez csak egy kis figyelmeztetés. – Bámultam őt, a labdát a levegőbe dobtam, majd elkaptam. Számtalan kis
sárfolt szóródott szét az asztalon közöttünk. – ha a közelébe mész Lexis-nek, hamarosan úgy találod, hogy egy ilyet visel. És a nevem nem Időjárás Hölgy. Hívj még egyszer így, és te fogsz egy ilyet viselni. Ahelyett, hogy ez felbosszantotta volna, a dicsekvésem lenyűgözte. Az ajka megrándult. Ez a kis rándulás jól állt neki; Talán azért, mert Rome volt az. A régi Rome. A gyomrom megremegett örömömben. Talán elveszti az állatiasságát velem szemben? Úgy döntöttem, kicsit tovább megyek. Mi baj lehetne? A csuklóm előre-hátra hintáztatásával a válla felé hajítottam a labdát. A távolabbi falnak ütközött, az egész felületet gőzölgő sárral borította be. Az elsüvített levegő hatására Rome megfordult, és a sérülést tanulmányozta. Mikor ismét felém fordult sokk és ámulat volt az arcán. Tovább. Menj még tovább. – Ezután – mondtam. – Majd a barátodnál, Cody-nál keresek vigaszt. Emlékszel rá, igaz? Felöltözve pokolian szexi. Meztelenül lefogadnám, hogy ő minden lány vágya. – Oké, most hazudtam. Csak egyetlen ember tudja elérni, hogy elessek, és az Rome. De mi van, ha Rome visszamegy Lexis-hez? Epe gyűlt a torkomba. Csak vess véget ennek! – Úgy hallottam, elképesztő szerető, hogy addig nem engedi el a partnerét, míg annyira ki nem elégül, hogy megszólalni se bír. Rég volt már, hogy utoljára ilyenben volt részem. – Övön aluli ütés--és nem volt igaz--de megérdemelte. Ha Cody most figyelt, valószínűleg most vállon veregette magát, és önelégülten vigyorgott. Rome orrlyukai megint kitágultak. Talán… Talán féltékeny volt a gondolattól, hogy egy másik férfival leszek? Akkor is, ha nem emlékezett rám? Kérlek, kérlek, kérlek. - Csak rajta – mondta, hangja mély volt, reszelős. – Menj hozzá. O-ké. Talán nem. Próbáltam nem összetörni a csalódottságtól. – Fogok is – hazudtam. – Meglátod. Hátradőlt a székén, és két ujjával megdörzsölte az állát. – Előtte válaszolj nekem néhány kérdésre. - Persze. Nem úgy, mint te, néhány ügynök szívesen segít a kollégájának, ha szüksége van rá. – A szívem kihagyott egy ütemet. Mit akart tudni? - Én hoztalak a PTK-ba, igaz? - Igen. – Sokkal többet tett velem, de mindegy. - Mert megittál valami kémiai anyagot, amitől irányítani tudod a négy elemet. A földet, a szelet, a tüzet és a vizet. Megvontam a vállam. – Néha igen, néha nem. - Ez mit jelent? – Újra a sár borította falra nézett a háta mögött. – Hogy néha ők irányítanak téged? Egy bólintás. – A Négy Elem Lányának szoktál nevezni. Vagy Gyilkos Hajlamú Hölgynek. – Mit meg nem adtam volna azért, hogy halljam valamelyik ostoba becenevet még egyszer. Vonzódással ejtve ki, legalábbis. Az „Időjárás Hölgy” úgy hangzott tőle, mint a „Szívtelen Kurva”. – Néha még Csodalánynak is nevezel, nos, mert csodálatos vagyok. Én pedig válaszképp Macskaférfinak nevezlek, és ez tetszik neked. A fogát csikorgatta. Dühében? – Sosem engedném meg egy nőnek se, hogy Macskaférfinak nevezzen, és a pokolba, soha nem tetszene. Hazudsz. Ó, igen. Dühös volt. Miért? – Miért hazudnék egy ilyen dologgal kapcsolatban? Mit nyernék vele? Mit nyerne vele bárki is? - A titkaim. A szemem forgattam. – Már tudom a titkaid. – Sírt a romantikus vígjátékok alatt, mikor a párok éppen a rossz pillanatukban voltak (bárcsak sírna ez alatt is! Csak azért imádkoztam, ne
legyen tragédia). Könnyen lerészegedett. És egyszer azt mondta, képtelen lenne aludni anélkül, hogy mellette lennék az ágyban. – Mindamellett, ugyanabban a csapatban vagyunk. - Valóban? A többiek, igen. Ismerem őket, tudom, hogy nem bántanának. Te? Nem annyira vagyok biztos benne. Te egy üres vászon vagy a fejemben. Talán mindegyiküket becsaptad. Talán egy elme-manipulátor vagy, és mindegyiküket átverted. - Te komolyan azt gondolod, hogy bárki is képes lenne erre ennyi embernél egyszerre? Különösen, mikor a kérdéses embereket kormányügynöknek képezték ki? Szünet. A nyelvét végigfuttatta a fogán. – Nem. - Oké, akkor. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem vagyok elme-manipulátor. Egy szempillantás alatt előre nyúlt, és megragadta a csuklóm. Elakadt a lélegzetem rémületemben. Gyönyörömben. A bőre meleg volt, sebes, és kellemesen dörzsölte az enyémet. Megfordította a tenyerem, megvizsgálva minden kis sarat, ami a hasadékokban maradt. Az eljegyzési gyűrűm csillogott a fényben. Észrevettem, hogy fürgén átsiklik felette. - Mit művelsz? – Olyan izgatottnak hangoztam neki is, mint magamnak? - Ha szeretők lennénk, ismerném ezt a kezet. Fel tudnám idézni, hogy a testemen van. A szavakat morogta, mintha kétségbeesetten próbált volna emlékezni, és gyűlölte, hogy nem sikerült. Beleharaptam az alsó ajkamba, nem tudtam, mit kéne mondanom, vagy tennem, hogy megfordítsam a helyzetet. Emlékezz valamire. Kérlek. - De semmi. – Undorodva engedte el a kezem. – Még csak egy felvillanás sem. Lassan visszahúztam a kezem, és az ölembe helyeztem. Az amúgy olajbarna bőrömet mintha kimosták volna, teljesen színtelen volt, ahogy a kék farmeremen pihent. – Többek voltuk szeretőnél – mondtam halkan. – El voltunk jegyezve, mint már mondták neked. Az esküvőnket terveztem. Felnevetett, de nem volt kellemes hang, összerezzentem tőle. – Akkor hagyd abba a tervezést – mondta. – Talán a gyűrűt is eladhatod, mert nem akarom visszakapni. Mint ahogy mondtam, hamarosan mást veszek el feleségül. 3. fejezet - Oké, mi a fene folyik itt? – kiabáltam, próbáltam megfékezni a lángokat, melyek máris felgyúltak bennem. - Halkabban – mondta a főnököm, John, bosszankodva. - A falaid hangszigeteltek, szóval nem kell halkabbnak lennem – az irodájában voltunk, a PTK központjában, Lexis, Cody és Tanner is velünk volt. Mindenki ült. Csak én nem. Én egyik faltól a másikig mentem, túlságosan ideges voltam, hogy leüljek. – Ha nem kapok válaszokat, többet is teszek, mint a kiabálás! – És mind tudták, hogy ez igaz. Eddig sikerült rövidpórázra fognom a természetfeletti reakcióimat. Talán azért, mert ledermedtem. Ledermedtem, melynek oka a megrázó hitetlenség volt. Egy kibaszott ismeretlen voltam a saját vőlegényemnek? Újra és újra lejátszottam a visszautasítását a fejemben, próbáltam értelmet találni a dolgokban. - Ne viccelődj, csak ölelj már meg – mondtam neki a „Te ki vagy?” mondata után. Lexis azonnal elment, hogy megkeresse John-t, szóval csak mi ketten voltunk. Akkor rendbe kellett volna hoznunk mindent. - Nem akarom bántani, hölgyem, de ha nem távozik mellőlem, kettéharapom. – Kiszabadult a szorításomból, és felüvöltött. – John! – Elnézett mellettem az ajtó irányába, a parancsnokunk jelenlétének bármilyen nyoma után kutatva. - Rome – mondtam reszketegen. Nem foglalkozott velem. – John, gyere már be! Mi folyik itt?
- Rome, megijesztesz. – Még mikor megpróbált semlegesíteni, akkor sem beszélt ilyen ridegen velem. Dühös arca megint felém villant. – Ez valami vicc? Ki a fene vagy te? - Belle vagyok. – Megremegett az állam, úgy jöttek ki a szavak, mint rémült suttogás. – A te Belle-ed. - Nem vagy te nekem senkim. Tényleg így gondolta. A hangjánál sokkal árulkodóbb volt a szemében lévő ridegség, amit eddig még nem láttam. Nos legalábbis, nem rám irányult. A bűnözőkre igen, de rám soha. Jeges könnyek csorogtak az arcomon. – Hogy lehet, hogy nem tudod, ki vagyok? Össze fogunk házasodni. Csak bámult rám, a ridegség végre olvadni kezdett--csakhogy dühben lángoljon fel. – Most már tényleg elég volt a viccekből. Elmehetsz. Végül John lépett a szobába, egy idegesítően győzelemittas Lexis-szel az oldalán. – Te csöngettél? – kérdezte szárazon. – Azt kell mondjam, nagyon örülök, hogy magadhoz tértél, de az időzítésed pocsék. Épp egy kihallgatás közepén voltam. - Miért van ez… - Mikor Rome észrevette Lexis-t, lassan elmosolyodott, boldogan, láthatóan a kérdéséről is teljesen megfeledkezett. Egy olyanfajta mosoly volt, amiről álmodoztam, hogy majd én kapom. – Hát itt vagy – mondta. Még a karját is kinyújtotta felé, ő pedig odasietett, és összefűzte az ujjaikat. – Aggódtam érted. Hányinger támadt a gyomromban, ahogy turbékoltak, mindenféle olyan dolgot csináltak, amit nekem kellett volna Rome-mal. Mi történt? Alig bírtam elviselni. - Te Lexis miatt aggódtál? – kérdezte John épp olyan zavartan, mint én. - Természetesen – Rome egy pillanatra sem fordította el a pillantását az exéről, miközben turbékoltak. John megköszörülte a torkát. – Oké, ti ketten. Ebből elég. Tudod, hogy ki vagy te, Rome? - Elmondani neki a nevét eléggé megsemmisíti a kérdést – morogtam. Nem voltam túl jó hangulatban. - Hát persze, hogy igen. – Egy távolítsd-már-el-innen típusú pillantást vetett rám. – És szeretnék beszélni veled. Négyszemközt. Én menjek el? Meg akartam halni. - Ő egy közülünk – préselte össze a száját John. – Marad. Most pedig mondd el nekünk, szerinted ki vagy te. - Minden rendben, drágám – mondta Lexis, és megpaskolta a meztelen vállát. – Nyugodtan beszélhetsz. Gyilkolni akartam. Rome mereven bólintott. – Ki vagyok én, azt kérdezted. Én Rome Masters ügynök vagyok, a PTK egyik elitje. - Kiváló – John a háta mögé tette a kezét. – És emlékszel Lexis-re. Ez még egy földrengető „Hát persze” felkiáltással járt, amitől Lexis megkönnyebbülten felsóhajtott. És önelégülten elégedett volt, ha nem tévedtem. - De nem emlékszel Belle-re? - Kire? Ó, istenem, ó, istenem, ó, istenem! - Később megmagyarázom. Előbb mondd meg, emlékszel-e Tanner Bradshaw-ra – mondta John. Megint. – Kire? Nyilvánvalóan nem. Mialatt John tovább kérdezgette Rome-ot túlságosan egyértelművé vált, hogy Rome csak engem felejtett el, és minden olyan dolgot, ami velem kapcsolatos. Mintha sose léptem volna be az életébe. Mintha sose szeretett volna.
Miért? Ennek semmi értelme nem volt. John az asztalra ejtette a könyökét, az ezt követő puffanás kirángatott szörnyű gondolataimból. Állát húsos tenyerébe támasztotta. Kopaszodó, ősz haja volt, vastag, kétfókuszú szemüveget hordott, mikor elfelejtette betenni a kontaktlencséit, és egy kissé gömbölyű pocakja volt. Mindezek ellenére intenzív erőt sugárzott magából. Minden bizonnyal volt valami szuperképessége, de nem tudtam, mi volt az. És igen, zaklattam őt az információért legalább egy millió alkalommal, de ő volt a legtitokzatosabb férfi, akivel valaha találkoztam. Ami okos volt, azt hiszem. Ha nem tudod, mire képes, nem tudod magad felvértezni ellene. - Beszéltem egy kicsit Rome-mal, elmagyaráztam neki, kik vagytok ti neki – mondta John. – Először azt hitte, valamiféle tesztnek vetem alá, és a reakcióit mérem fel. De a végén elfogadta, amit mondtam, mint igazságot. De ez még mindig nem változtatott a véleményén téged illetően. Idegen vagy számára. Egy… senki, bármennyire is útálom ezt kimondani. Bezárnálak benneteket egy szobába, hogy kibeszéljétek a dolgot, de egy egyszerű beszélgetés, sem egy kiütni-elpáholni típusú küzdelem se oldaná meg a dolgot. A veled kapcsolatos emlékei eltűntek, ami azt jelenti, az irántad való érzései is. Bólintottam, hogy folytassa, bár minden egyes szavát gyűlöltem. Szomorú, de mindent, amit mondott, már magamtól is kitaláltam. - A férfi, akit Lexis látott beugrani Rome testébe, nos, úgy gondoljuk, egy emlékezetkitörlő volt. - Az megmagyarázná, miért veszítettem el én is néhány emlékemet – mondta Cody. Megtorpantam járkálás közben egy pillanatra, és ránéztem. – Nem emlékszel a férfira, de rám emlékszel. Két átkozott nap telt el azóta, hogy Rome felébredt, és úgy nézett rám, mintha valami szarvakkal ellátott földönkívüli lennék. Két átkozott nap az óta, hogy John megígérte, utánanéz még pár dolognak, hogy új információkat tárhasson elém, de semmi nem lett belőle. Végül összehívtam ezt a beszélgetést, mert --a kezem ökölbe szorítottam a testem mellett-Rome-ot elengedték. Fizikailag jól volt, és igen, elég hangosan jelét adta, hogy vissza akar térni a munkához. De hazajött-e ahhoz a nőhöz, akit egy örökkévalóságon át dédelgetnie kéne? Nem! Ugyanúgy azt gondolta, hogy Lexis-hez tartozik. Mindenható istenem, ez még mindig fájt. - Mindamellett – szűrtem összeszorított fogakkal – Rome emlékszik Lexis-re. – Az, ahogyan egymást vigasztalták abban a néhány percben, miután felébredt… a fájdalmam a széleken még élesebb lett, olyan mélyen belém vágtak, hogy tudtam, egy örökkévalóságon át hordozom a belső hegeket. – Miért nem emlékszik rám? A szemem sarkából láttam, hogy Lexis a földre néz, talán próbálta elrejteni az önelégültségét. Az utóbbi időben úgy viselte magán, mint egy köpenyt. Tanner, áldom a szívét, úgy tűnt, mint aki képes lenne felképelni. - Belle, figyelj rám. – John szemei olyanok voltak, mint a lézer, ahogy egy helyben tartottak. – Elég hosszan beszélgettem vele. Azt hiszem, az emlékei rólad összekuszálódtak a férfiról való emlékeivel, aki megtámadta őt, és mikor távozott belőle, előbbi is készségesen vele tartott. A gyomrom úgy éreztem bukfencezik, összeszorul, kavarog. – Nem lehet. Nem lehet, hogy ez történt! Először is, nincs elég jó ok rá, hogy elhiggyem, minden velem kapcsolatos emléke ahhoz az ügyhöz köthető. Kettő, emlékek ide vagy oda, Rome-nak éreznie kell valamit, mikor rám néz. Többet, mint megvetést. – Amellett, hogy nem emlékszik rám, sokkal inkább úgy tűnt, gyűlöl engem, csak nem tudtam, miért. Ha idegen voltam számára, akkor miért bánna így velem? John kitárta a karját. - Jól van. Igazad van. Megfogtál, próbáltam időt nyerni, hogy megoldjam ezt, mielőtt valami katasztrófát gerjesztesz.
- Meg akarsz előzni egy katasztrófát? Adj nekem valamit, ami segítségemre lehet! Eltelt egy perc, mire csípősen megjegyezte. – Csak egy biztos mód van arra, hogy megtudjuk biztosan, mi történt. Tudtam. Csak meg kellett találnom a férfit, aki mindezért felelős, és megkérdezni--mielőtt halálra égetem. Vagy megfagyasztom. Vagy belefojtom egy hatalmas kupac sárba. Vagy talán mindhárom kombinációja. A jó dolog abban, hogy uralni tudtam a négy elemet, az volt, hogy egész szép kis választékom volt, ha kínzásra került a sor. Rome nem örülne ezeknek a gondolatoknak, ifjú hölgy! Erőszakosak, és nem vallanak az én kis bébi Belle-emre. Ú, mit csinált apa a fejemben? Nem számít, gondoltam. Szükségem van rád, apu. Az ölébe akartam bújni, és a vállán pihentetni a fejem, mint minden alkalommal tettem, mikor egy fiú szakított velem gimiben (nem mintha olyan sok fiúm lett volna akkoriban, amilyen rút kiskacsa voltam). Egy nagy teddy maci volt, és mikor átölelt, sérthetetlen voltam. Nem voltam tehetetlen, sem magányos, sem kínzott. - Biztos vagyok benne, hogy már megtetted, de ha nem, küldj vissza egy csapatot a raktárba – mondtam John-nak. – Nézzenek át minden négyzetcentimétert, és hozzanak el nekünk mindent, amit találnak. Egy cetlit, egy ágacskát, nem számít. Mindenre szükségünk van. – Dr. Roberts, a tudós, aki beadta nekem a szérumot, „varázslatos” löttyét fa padlódeszkákra írta, a tinta mindaddig láthatatlan volt, míg meg nem fagyasztottam őket, és valamiféle kémiai reakciót nem indítottam el. Ha tanultam tőle bármit is, az volt, hogy ássak a felszín alá. Bármilyen koszon használom a képességem, amit hoznak nekem, ha szükséges. Bármit, hogy segítsek Rome-nak. John rám nézett. – Mi vagyok én? Egy idióta? Hát persze, hogy már küldtem egy csapatot a raktárba. Bezsákolnak és címkéznek minden egyes porszemet, mialatt itt beszélgetünk. - Jó. - Még nem végeztem. Mindazonáltal – folytatta – majd meglátjuk, engedjük-e neked, hogy végignézd a bizonyítékokat. Nem vagy objektív, ha Rome-ot érinti a dolog, és nézzünk szembe a tényekkel, a képességeid sokkal bizonytalanabbak mostanában, mint lenni szoktak. - Ez azért van, mert… Egy hangos kopogás visszhangzott hirtelen a szobában, megmentve engem attól, hogy megvédjem magam. Megpördültem, a szívem is megállt. Talán Rome emlékezett rám. Talán azért volt itt, mert engem keresett. Megnyaltam a számat, és újra, szinte képtelen voltam egyhelyben állni. Mögöttem ruha súrlódását hallottam. John bizonyára megnyomta a nyitás gombot, mert az ajtó kinyílt. Egy egyenruhás őr lépett be, és egy tiltakozó Sherridan-t vonszolt maga mögött. A reményem hamuvá porlott, feneketlen űrnyi csalódást hagyva a helyén. - Akkor kaptam el, mikor a folyosókon kóborolt, uram – mondta az őr. – Mit szeretne, mit csináljak vele? - Velem van – sóhajtottam fel. – Engedje el. Sherridan kiszúrt engem, megdermedt, haragja megkönnyebbülésbe váltott. – Ó, köszönöm istenem, megtaláltalak végre. Nem hiszem el, hogy otthon hagytál aludni. Nem, hagytam, hadd dagonyázzon a Boldon Helyén. Megint. - Meguntam, hogy rád várok, ezért úgy gondoltam, teszek neked egy szívességet és felkutatlak, hogy adhass nekem néhány választ. Amúgy a legtöbb itteni őr egész kedves. Felismertek, és próbáltak segíteni. Ami nem túl nagy kérés – vágta oda annak, aki még mindig tartotta őt. Mielőtt hozzászólhattam volna, milyen kedves tőle, hogy „engedi nekem”, hogy válaszoljak neki, végigpillantott a szobán, és hozzátette. – Hé, Tanner! Épp olyan feszültnek tűnsz, mint azok a tengerészek, akiket a reklámokban láttunk. Szexi.
- Kösz – felelte Tanner. Tovább folytatta a szoba felmérését, aztán hirtelen megállt, és összeszűkült szemekkel nézett Lexis-re. – Lexis, bár azt mondhatnám, hogy te is szexi vagy, de nem igaz. Valójában a látványodtól is hányingerem támad. Akkor már ketten voltunk. Lexis lesimított egy láthatatlan gyűrődést az igén, mintha nem érdekelte volna. - Engedje el! – ismételtem az őrnek. A barom megvárta John bólintását, mielőtt elengedte volna a foglyát. - Igen, így van! – vicsorgott rá Sherridan, és megdörgölte a karját. – Jobb, ha elengedsz, különben megérzed a Csodalány haragját. Csodalány, egy újabb Rome becenevei közül. Megremegett az állam. Mielőtt John rám szólhatott volna, hogy kérjem meg, távozzon, megszólaltam. – Most már ő is a csapatom tagja. Hadd maradjon. Kérlek! – tettem hozzá, hogy kibékítsem. Tiltakozásra nyitotta a száját. - Szükségem van rá. Majd ő megnyugtat, mivel Rome nem képes rá. – Vagy nem akar. – És ne mondd, hogy Tanner meg tudja csinálni. Mint mondtad, sokkal bizonytalanabb vagyok, mint általában. Minden segítségre szükségem van, amit csak kaphatok. Rome egyszer azt mondta nekem, szőrszálhasogató érzéseim vannak. És ezt vonzódásképp mondta, a kis édes, mintha az is a bájom része lenne. Ó, istenem, Rome! Könnyek égették a szemem, és egy esőcsepp hullott alá a mennyezetről. - Látod? – krákogtam John-nak. – Szükségem van a segítségre. – Abba kellett hagynom az efféle reakciókat, akár elbűvölöm Rome-ot, akár nem. Nem volt egészséges sem nekem, sem az ügynek. - Szükségünk van rá, John – mondta Tanner. Amire valójában gondolt az volt, hogy nekem szükségem volt rá. De szeretett engem annyira, hogy harcoljon értem. Meg akartam ölelni őt. Számtalan perc telt el csendben, míg John átgondolta a dolgokat. Egy mellette és ellene típusú férfi volt; ebben az esetben valószínűleg sokkal több volt az ellene. Sherridan-t nem képezték ki a titkos akciókra, sem a küzdelemre (hogy őszinte legyek, engem sem) és veszélyben lenne. Mindenhol, ahová mennénk. Talán minket tesz majd ki veszélynek. De engem nyugodtan tartani sokkal fontosabb volt. - Lexis? – mondta végül. - Túl fogja élni. Még segít is – csak ennyit mondott Lexis, beszéde elég kurta volt. John elégedetten bólintott. – Jól van. Maradhat. Akármennyire is boldog voltam, hogy John engedett, nem akartam hálás lenni Lexis-nek a segítségért. - Foglaljon helyet, Miss Smith. Amit hall, nem hagyhatja el ezt a szobát. Megértette? - Naná. Láttam már ilyen filmet. Micsoda tiszteletlenség. Majd megtanulja. Ami John-t illette, nem voltam meglepve, hogy tudja a nevét, bár sosem mutattam be őket egymásnak. John mindent tudott, csak azt nem, hogy életem szerelme miért nem tudja, ki vagyok. - Váó. A belső szentély. Sosem gondoltam, hogy valaha is beengednek ide. – Sherridan büszkén kihúzta magát, ahogy körbenézett a hatalmas irodában, minden bizonnyal felmérte a drága tölgyfa íróasztalt, a plaketteket a falon, és a tömör könyvespolcokat. – Hé, nekem nincs székem. - Leülhetsz az ölembe – mondta Tanner. – Tudod, hogy mindig szívesen látlak. Meglepetten pislogtam. Ez pont úgy hangzott, mint a régi Tanner, a Tanner, akit ismertem és imádtam. Végre kezd rendbe jönni? Vagy talán Lexis miatt tette? Akármelyik, büszke voltam rá. Lexis megdermedt. Cody felmordult.
- A legjobb hely a házban – vigyorodott el Sherridan, és ledobta magát Tanner ölébe. – Valaki kapjon el. Én megtettem, és az együtt érző arckifejezése majdnem megsemmisített, valamint tökéletesen megcáfolta a John-nak tett állításom, hogy megnyugtatott. Valahogy sikerült természetes látszatot öltenem, a könnyeim elapadtak. Bármit megteszek, hogy emlékeztessem Rome-ot a szerelmünkre. Ez csak egy kis akadály. - Itt a játékterv – vette át a szót John. Tizenkét áldozata van Csinos Fiú és a Sivatagi Lány kegyetlenségének, akik be vannak jelenleg zárva. Osszátok szét őket, kérdezzétek ki őket, és hasonlítsátok össze a jegyzeteket. És legyetek óvatosak. A férfi, aki bántotta Rome-ot, talán nem az egyetlen bűnöző, akit azokban a ketrecekben találtak. Rosszul tettük, hogy mindegyiküket ártatlannak minősítettük. Nem lehet megmondani, kiket tartott ott benn az a barom. - Én majd kikérdezem Rome-ot – mondtam határozottan. Nem volt bezárva, de ő is áldozata volt a kegyetlenkedésnek. - Majd én kikérdezem Rome-ot – szólt közbe Lexis, nyilvánvalóan elhatározta magát. Ö, most mi legyen? - Majd én – ismételte. – Ő is ezt szeretné, tudom. Ó, nem, nem, nem. A pokolba is, nem. Még mindig szerette őt, az igazság ott volt smaragdzöld szemében, és azt remélte, visszanyerheti őt--és ez volt a valódi oka annak, hogy dobta Tanner-t, jöttem rá. Szent. Szar. Az igazság keményen nekem ütközött, és levegőért kapkodtam. Istenem, ostoba voltam. Látnom kellett volna ezt. Nem vagyok látnok, de a francba is, ezt látnom kellett volna. Egész idő alatt tudta, hogy ez fog történni. Nem azért, mert álmodta, nem így volt. A korábbi állítása ellenére, nem láthatta a múltat. A jövőt látta. Csak el akarta tüntetni a nyomait. Tudta, hogy ez fog történni, és nem figyelmeztetett engem. Nem figyelmeztette Rome-ot. Hagyta, hogy teljesen óvatlanul besétáljon abba a raktárba. Csak azért, hogy visszanyerje. Ez… ez… Nem volt elég gonosz név, amivel illetni tudtam volna. Mi köze volt ennek a szerelemhez? Kinyitottam a szám, hogy rákiabáljak, talán lőjek rá egy kis tüzet. - Rám emlékszik – mondta, félbeszakítva mindenféle szónoklatot, amit terveztem. Állát egy fokkal magasabbra emelte. – Sokkal szívesebben elmondja nekem, amit tud. Igaz. És a tudat megsemmisítő volt. Nos, sokkal jobban, mint amennyire máris összetörtem. – Nem mész a közelébe sem. Tudtad, hogy ez fog történni, ribanc, és semmit nem tettél, hogy megállítsd. - Nem – mondta, és erősen rázni kezdte a fejét. – Ez nem igaz, John, hinned kell nekem. Egy izom rángott John szeme alatt, de csendben maradt. Mindkettőnkre szüksége volt, nem kockáztathatta, hogy magára haragítja egyikünket, szóval gyáván megfutamodott. De én nem. Hogy segítsek Lexis-nek megérteni, milyen mélyen elhatároztam, hogy távol tartom Rome-tól, terpeszbe álltam, és kinyújtottam az ujjaim magam mellett. Szabadjára engedni a haragom forró nyelvét, akkor nem volt probléma. Végigúsztak a véremben, nyaldosták a kezem, tűzre lobbantak az ujjam hegyénél. Ráhunyorítottam, piros foltok jelentek meg előttem. – Csak próbálj meg távol tartani tőle, és meglátod, mi történik. Kicsit remegett, de talpra ugrott, és elfogadta a kihívást. Szembenéztünk egymással. - Vipera – mondta Tanner. Figyelmeztetés volt. – Túl közel vagy egy teljes kitöréshez. Nem, mintha bajom lenne a célpontoddal, de akkor is. Lexis arckifejezése még zordabb lett. - Nyugodj meg, Belle – mondta Cody. – Kérlek. A „kérlek” szó nem igazán érdekelt akkor. - Rúgd szét a seggét – szurkolt Sherridan. – Küldd vissza a pokolba!
A szemem sarkából láttam, hogy Cody a barátomra koncentrál, aki akármerre másfele nézett, csak rá nem. Miért? Akármi is zajlott a fejében, később kitalálom. Mindegyiküket kizártam a fejemből, csak Lexis-re koncentráltam, bár a következő szavaim nem őt célozták. – John. Mi lesz? Én beszélek Rome-mal, és mindenki élve távozhat ebből a szobából. Vagy ő beszél vele, és mindenki üdvözölheti a harmadfokú égést. - Vagy – csikorgatta Lexis a fogát. – Belle, aki csak pár hónapig dolgozott neked mehet a cellába, ahová tartozik, amiért megfenyegetett minket. Évekig voltam veled. Bizonyítottam neked és a képességeimet újra és újra, és sosem kérdőjeleztem meg a vezetőséged. Sőt mi több, Rome most csak nekem válaszol. Nekem. Még egy szó, és tüzet fog enni. Meg sem próbáltam uralkodni magamon. Még most is füst gomolygott a számból, és a mennyezet felé szállingózott. Hosszú, elnyújtott csend volt. Súlyos, feszültséggel teli. Lexis és én sosem fordultunk el egymástól, még azért sem, hogy John-ra nézzünk. A pillantásunkat láthatatlan láncok kötötték össze. Ziháltunk. Készek voltunk egymásnak ugrani. - Belle – mondta végül John határozottan. – te mész. Te leszel a főnök. Az ügyben, az új foglyainkat illetően. Talán az objektív szemléleted hiánya még a hasznunkra lesz. Sosem láttalak még ilyen határozottnak. Csak ne okozz csalódást. Talán még sem volt gyáva. Lexis szája tátva maradt. - Nem fogok – mondtam, és most én voltam önelégült. – A szavamat adom. - Remek. De ami a feljegyzéseket illeti, be kell menned oda, és el kell felejtened ezt a szerelmes ostobaságot, legyél profi. Végezd a munkád. Légy az ügynök, aki szerintem képes vagy lenni. Felejtsd el ezt a szerelmes „osotobaságot”? Tudtam, hogy John házas, mert Cody egyszer utalt a feleségére, de váó. Szegény asszony, hogy egy olyan férfival került össze, aki tartózkodott a szerelemtől. - De ha hibázol – tette hozzá John. – Lexis-t küldöm helyetted, és őt teszem meg parancsnoknak. Ez azt jelenti, hogy a főnököd lesz. - Nem fog megtörténni – mondtam magabiztosan. Nem éreztem annak magam. Mégis. Volt rá esély, hogy talán olyat mondok, ami egyezik Rome valamelyik emlékével, és azt mondja Lexis-nek, menjen és bassza meg. Mosolyogva hagytam el a szobát. Rome az apró kihallgató szobában járkált, mikor beléptem. Rögtön megéreztem azt a földes illatot, ami mindig áradt belőle. Azonnal reagáltam, a lábam megremegett, a vérem felforrt. Egy részem azt várta, hogy majd hozzám siet, és ajkát az enyémhez nyomja, nyelve mélyen behatol, kezével mindenhol simogat. Így lett volna, ha emlékezett volna rám. De amikor kiszúrt megtorpant, és felmordult. - Te – mondta, és megesküdtem volna, hogy undort hallottam a hangjában. Ne vedd magadra, ne vedd magadra, az istenért, ne vedd magadra. Nem tehetett róla, győzködtem magam. Ahogy John mondta, az emlékei ki lettek törölve. Ez nem azt jelentette, hogy Lexis régi jóslata, hogy talán nem én vagyok Rome igazi partnere, valóra válik. Ó, au. Ebből a szögből még sosem vizsgáltam. - Igen. Én vagyok. – Meglepődtem, milyen nyugodtnak és biztosnak hangzom. Talán azért volt, mert Rome talpra állt, egészségesnek tűnt és erősebbnek, mint valaha. Nagynak, izmosnak, és lélegzetelállítóan szexinek. A falak egyszerű szürkék voltak, mégis, Rome-nak kiváló háttér volt. Még dühében is--mit tettem, hogy ilyen mérges rám?--fekete keretes szemei úgy csillogtak, mint a mágikus zafír,
és kimondatlan szexuális gyönyört ígértek. Fogai élesek és fehérek voltak, készen álltak rá, hogy belém mélyedjenek, hogy tépjenek és harapjanak. Megremegtem. Orrlyukai kitágultak. – Ezt hagyd abba. Most! - Hagyjam abba, mit? – kérdeztem zavartan. Nem tettem semmit. - Akármire is gondolsz. Elég! Most csak viccelt? – Miért? Fogalmad sincs, mire gondolok. - Ki tudom találni. Akarsz engem, nekem pedig ez nem tetszik. Igen, tudom, hogy eljegyeztük egymást. Nem emlékszem, de elmondták, láttam képeket. Ez nekem most semmit nem jelent. El voltunk jegyezve, azt mondta. Ne vedd magadra! – Szörnyen el vagy telve magadtól, nem igaz? – a büszkeségem beszélt belőlem, és képtelen voltam megállítani. – Talán rád nézek, de egy másik férfira gondolok. Valakire, aki emlékszik is rám. - Menj a fenébe! John! – kiabálta. Egyik öklével még bele is húzott a kétoldalú tükörbe, amibe a falak is beleremegtek. – Tüntesd el innen! Összeszorítottam az állam, de sikerült megszólalnom. – Üljön le, Masters Ügynök! – Emlékezz rám. Kérlek! – John azt kérte, beszéljek veled, és mivel ő a főnökünk, beszélni fogunk! Akár tetszik, akár nem. Minél hamarabb kezdjük, annál hamarabb szétválhatunk. Sajnos ez azonnal mozgásba lendítette. Az asztalhoz lépett, és leült, aztán intett nekem, hogy tegyek én is így. Közönyt színlelve letettem a füzetem és a tollam az asztalra. Résnyire szűkült szemekkel néztem rá, lesimítottam a farmerom, és én is leültem vele szemben. – Ez a kihallgatás most nem rólunk szól. Hanem arról, mi történt veled abban a raktárban azon az estén. Eszedbe jutott bármi is, mióta felébredtél? – kérdeztem rátérve a feladatra. Talán valami megindítja az emlékeit, ahogy reméltem. Makacsul, mint amilyen lenni szokott, válaszolt. – Már válaszoltam erre a kérdésre. Számtalanszor. - Nekem még nem. Egy hosszú percig csak nézett rám, az arckifejezése üres. Balra húzódtam, majd jobbra, aztán rájöttem, hogy idegesnek tűnök (mert az voltam) és megparancsoltam a testemnek, hogy maradjon nyugton. Aztán Rome meglepett, mikor válaszolt. – Emlékszem, hogy betörtem a laborba, és egy ügynöktársammal semlegesítettem a szolgálatban lévő tizennyolc őrt-néhányat egy teli estét-estét koktélos fecskendővel, néhányat altatókkal, és néhányat pisztollyal. Aztán kiengedtük a foglyokat. Mikor nem folytatta, felvontam az egyik szemöldököm. – Ennyi? - Igen. Semmi új. – Nos, akkor elkezdhetnéd még egyszer. Ezúttal bontsd le nekem percről percre. Megint felmordult, de megtette, amit kértem. Megtudtam, hogyan terítette le az őröket a meglepetés erejével, ahogy nyomon követte őket a réseken át, és úgy ugrott rájuk, hogy azok nem is voltak tudatában. Megtudtam, hogyan másolt le a számítógépről adatokat, bár a lemez, amin azokat tárolta most nem volt meg, eltűnt, mint az emlékei. De semmi olyat nem tudtam meg, ami a segítségemre lett volna. - Oké, akkor – mondtam, és új irányból próbálkoztam. – Mi az utolsó emléked a bevetés előttről? - Hogy beszéltem John-nal. - És előtte? Gondolkozz erősen! – Mert velem volt. Könyökét az asztalra ejtette, és előre hajolt. Csintalan csillogás volt a szemében, egy olyan, amit jól ismertem. A haragom akarta felszítani. Ezelőtt ez izgalomba hozott volna, mert tudtam volna, hogy ez után órákig fogunk szeretkezni. Most… - Megcsókoltam búcsúzóul a kislányom, és otthagytam a feleségem, míg az ágyban aludt. Nagyon, nagyon elégedetten.
Egy lángoló sárlabda jelent meg hirtelen és váratlanul a tenyeremben. A harag és a féltékenység egyetlen tűzlabdában keveredett össze. Az asztal alá akartam dugni a kezem, hogy ne lássa, de nem tettem. Jobb volt, ha megtudja, mi történik, mikor az emberek felbosszantanak. - Nem vagy házas – mondtam mereven. – Elváltál. - Tudom – morogta. – Akkor az ex-feleségem hagytam ott elégedetten. De csak idő kérdése, míg újra beleegyezik, hogy hozzám jön. – Pillantását sosem vette le az égő sárlabdáról, és mielőtt még elkezdhettem volna könnyezni a kijelentése miatt, hozzátette. – Lenyűgöző. - Köszönöm – Annyira szerettem volna emlékeztetni az összes (pajzán) dologra, amit együtt csináltunk, de ezt a beszélgetést felvették. Mások figyeltek. Nem kellett, hogy a kollégáim megtudják, mi mindent engedtem meg--oké, könyörögtem értük--Rome-nak, hogy velem tegyen. De végülis, talán Lexis-nek hallania kellett volna. – Akkor, miért nem mondod el nekem, hogy miért vagy ilyen dühös rám? – a sercegő sárlabdát egyik kezemből a másikba dobáltam, hipnotizáló ritmusban. – Ha nincs emléked rólam, akkor idegenként kezelnél. Udvariasan, de távolságtartón. Ez helyett ellenségként kezelsz. Miért? Egyik szemöldökét felhúzta, egy fekete villanás, ami a nem túl toleráns arcot tetőzte. – Ez egy hivatalos kérdés? - Miért ne? Én vagyok a hivatalos személy ezen a találkozón, és én kérdeztem. - Nem fog tetszeni a válasz – pillantása visszatért az égő sárhoz. – Nekem pedig biztosan nem tetszik majd a következmény. - Akkor is mondd el. Egy izom rángott az állkapcsában. – Olvastam az aktád, és nem volt túl szép. A feleségem azt mondta… - Ö, már megegyeztünk, hogy ő csak az ex-feleséged. – És, ha még egyszer ezen a címen szólítja meg, nagyon rossz dolgok fognak történni. Nem kellett, hogy Miss-Mindent-Tudok megerősítse ezt. A kezemben lévő lángoló sárlabda máris csattogott, füst szállt fel alóla, mintha boldogan üdvözölne még egy kis tüzet. Tüzet, amit nem lehetne olyan könnyen féken tartani. Óvatosan. Még egy kis füst, és talán órákig köhögöm, mivel a szennyeződések voltak az én Achilles-sarkam. Nyilvánvalóan a jóképű macskaember is az volt. - Feleség, ex-feleség. Csak jelentések – mondta. – Lexis azt mondta, hogy sok gondot okoztál, hogy leégetted az egész lakását. Tagadod? Egy pont oda: az épületet Lexis tulajdonaként emlegette, nem úgy, mint az övék. Néhány kis lángocska pislákolt, majd kialudt. – Nem, nem tagadom. Az életed próbáltam megmenteni. – Bár biztos vagyok benne, hogy Lexis ezt a részt kifelejtette. Ribanc. – Azt is elmondta neked, hogy szeretkeztünk a kanapéján? – ennyit arról, hogy a személyes életünket megtartom személyesnek. – A nyelvedet egészen a torkomig dugtad, és a kezed… ó, pontosan ott. – Szabad kezemmel megragadtam a mellem. A lányok nem voltak túl nagyok, de csintalanok voltak, és tudtam, hogy Rome szereti őket. A pupillája kitágult, és megnyalta a száját, de nem mondott semmit. Az arcom vörös volt, mikor elengedtem magam. Megért egy próbát. – Az exed talán nem kedvel engem, de a lányod igen. Ezzel tisztában vagy? Mereven bólintott. – Beszéltem vele igen, és rólad kérdezett. - Mit mondtál neki? - Hogy elfoglalt vagy, és később felhívod – mondta összeszorított fogakkal. Végre! Haladunk. – Nyilvánvalóan elég nagy darab hiányzik az életedből. Talán, de csak talán jó nagy része voltam. - Mint már mondtam az előbb is, Időjárás Hölgy, ezt nem tagadom. Ez nem azt jelenti, hogy most része akarok lenni.
- Ez nem is azt jelenti, hogy most vissza kéne szaladnod az exedhez. És ez csak egy kis figyelmeztetés. – Bámultam őt, a labdát a levegőbe dobtam, majd elkaptam. Számtalan kis sárfolt szóródott szét az asztalon közöttünk. – ha a közelébe mész Lexis-nek, hamarosan úgy találod, hogy egy ilyet visel. És a nevem nem Időjárás Hölgy. Hívj még egyszer így, és te fogsz egy ilyet viselni. Ahelyett, hogy ez felbosszantotta volna, a dicsekvésem lenyűgözte. Az ajka megrándult. Ez a kis rándulás jól állt neki; Talán azért, mert Rome volt az. A régi Rome. A gyomrom megremegett örömömben. Talán elveszti az állatiasságát velem szemben? Úgy döntöttem, kicsit tovább megyek. Mi baj lehetne? A csuklóm előre-hátra hintáztatásával a válla felé hajítottam a labdát. A távolabbi falnak ütközött, az egész felületet gőzölgő sárral borította be. Az elsüvített levegő hatására Rome megfordult, és a sérülést tanulmányozta. Mikor ismét felém fordult sokk és ámulat volt az arcán. Tovább. Menj még tovább. – Ezután – mondtam. – Majd a barátodnál, Cody-nál keresek vigaszt. Emlékszel rá, igaz? Felöltözve pokolian szexi. Meztelenül lefogadnám, hogy ő minden lány vágya. – Oké, most hazudtam. Csak egyetlen ember tudja elérni, hogy elessek, és az Rome. De mi van, ha Rome visszamegy Lexis-hez? Epe gyűlt a torkomba. Csak vess véget ennek! – Úgy hallottam, elképesztő szerető, hogy addig nem engedi el a partnerét, míg annyira ki nem elégül, hogy megszólalni se bír. Rég volt már, hogy utoljára ilyenben volt részem. – Övön aluli ütés--és nem volt igaz--de megérdemelte. Ha Cody most figyelt, valószínűleg most vállon veregette magát, és önelégülten vigyorgott. Rome orrlyukai megint kitágultak. Talán… Talán féltékeny volt a gondolattól, hogy egy másik férfival leszek? Akkor is, ha nem emlékezett rám? Kérlek, kérlek, kérlek. - Csak rajta – mondta, hangja mély volt, reszelős. – Menj hozzá. O-ké. Talán nem. Próbáltam nem összetörni a csalódottságtól. – Fogok is – hazudtam. – Meglátod. Hátradőlt a székén, és két ujjával megdörzsölte az állát. – Előtte válaszolj nekem néhány kérdésre. - Persze. Nem úgy, mint te, néhány ügynök szívesen segít a kollégájának, ha szüksége van rá. – A szívem kihagyott egy ütemet. Mit akart tudni? - Én hoztalak a PTK-ba, igaz? - Igen. – Sokkal többet tett velem, de mindegy. - Mert megittál valami kémiai anyagot, amitől irányítani tudod a négy elemet. A földet, a szelet, a tüzet és a vizet. Megvontam a vállam. – Néha igen, néha nem. - Ez mit jelent? – Újra a sár borította falra nézett a háta mögött. – Hogy néha ők irányítanak téged? Egy bólintás. – A Négy Elem Lányának szoktál nevezni. Vagy Gyilkos Hajlamú Hölgynek. – Mit meg nem adtam volna azért, hogy halljam valamelyik ostoba becenevet még egyszer. Vonzódással ejtve ki, legalábbis. Az „Időjárás Hölgy” úgy hangzott tőle, mint a „Szívtelen Kurva”. – Néha még Csodalánynak is nevezel, nos, mert csodálatos vagyok. Én pedig válaszképp Macskaférfinak nevezlek, és ez tetszik neked. A fogát csikorgatta. Dühében? – Sosem engedném meg egy nőnek se, hogy Macskaférfinak nevezzen, és a pokolba, soha nem tetszene. Hazudsz. Ó, igen. Dühös volt. Miért? – Miért hazudnék egy ilyen dologgal kapcsolatban? Mit nyernék vele? Mit nyerne vele bárki is? - A titkaim.
A szemem forgattam. – Már tudom a titkaid. – Sírt a romantikus vígjátékok alatt, mikor a párok éppen a rossz pillanatukban voltak (bárcsak sírna ez alatt is! Csak azért imádkoztam, ne legyen tragédia). Könnyen lerészegedett. És egyszer azt mondta, képtelen lenne aludni anélkül, hogy mellette lennék az ágyban. – Mindamellett, ugyanabban a csapatban vagyunk. - Valóban? A többiek, igen. Ismerem őket, tudom, hogy nem bántanának. Te? Nem annyira vagyok biztos benne. Te egy üres vászon vagy a fejemben. Talán mindegyiküket becsaptad. Talán egy elme-manipulátor vagy, és mindegyiküket átverted. - Te komolyan azt gondolod, hogy bárki is képes lenne erre ennyi embernél egyszerre? Különösen, mikor a kérdéses embereket kormányügynöknek képezték ki? Szünet. A nyelvét végigfuttatta a fogán. – Nem. - Oké, akkor. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem vagyok elme-manipulátor. Egy szempillantás alatt előre nyúlt, és megragadta a csuklóm. Elakadt a lélegzetem rémületemben. Gyönyörömben. A bőre meleg volt, sebes, és kellemesen dörzsölte az enyémet. Megfordította a tenyerem, megvizsgálva minden kis sarat, ami a hasadékokban maradt. Az eljegyzési gyűrűm csillogott a fényben. Észrevettem, hogy fürgén átsiklik felette. - Mit művelsz? – Olyan izgatottnak hangoztam neki is, mint magamnak? - Ha szeretők lennénk, ismerném ezt a kezet. Fel tudnám idézni, hogy a testemen van. A szavakat morogta, mintha kétségbeesetten próbált volna emlékezni, és gyűlölte, hogy nem sikerült. Beleharaptam az alsó ajkamba, nem tudtam, mit kéne mondanom, vagy tennem, hogy megfordítsam a helyzetet. Emlékezz valamire. Kérlek. - De semmi. – Undorodva engedte el a kezem. – Még csak egy felvillanás sem. Lassan visszahúztam a kezem, és az ölembe helyeztem. Az amúgy olajbarna bőrömet mintha kimosták volna, teljesen színtelen volt, ahogy a kék farmeremen pihent. – Többek voltuk szeretőnél – mondtam halkan. – El voltunk jegyezve, mint már mondták neked. Az esküvőnket terveztem. Felnevetett, de nem volt kellemes hang, összerezzentem tőle. – Akkor hagyd abba a tervezést – mondta. – Talán a gyűrűt is eladhatod, mert nem akarom visszakapni. Mint ahogy mondtam, hamarosan mást veszek el feleségül. 4. fejezet - Ribanc! Áruló! Hazug! – az öklömmel Lexis arcába csaptam. Általában az első ösztönöm nem a küzdelem volt, hanem mondani valami csúnyát, aztán futni. Habár az elmúlt pár napban a dühmérőm olyan magasan állt, hogy szinte megkönnyebbülés volt így levezetni. Legalábbis fizikailag. Úgy éreztem, egy örökkévalóság óta vártam erre a pillanatra. A feje oldalra billent, és hátra is tántorodott néhány lépést, aztán kihúzta magát, és rám nézett. Pillantását egy percre se vette le rólam, a keze hátával törölte le a kormot, amit a lángoló kezem hagyott hátra, és a vért, mely az eljegyzési gyűrűm okozta sebből szivárgott. Talán Rome nem emlékszik rám, de Lexis nem mostanában fogja elfelejteni, ki voltam én számára. Nem fogom levenni a gyűrűt, és a pokolba, nem fogom eladni. Isten őrizz! - Nincs mit mondanod? – ziháltam, alig bírtam kordában tartani a bennem felgyúló lángokat. Bármelyik pillanatban kitörhettek, szénné égetve körülöttem mindent és mindenkit. Remek, gondoltam. Hadd tegyék. - Tűnj a szemem elől, Belle, én jobb vagyok ebben a játékban, mint te. Bízz bennem, nem akarsz kötekedni velem. - Ó, de igen. És nem érdekel, ha púderbe nyomsz, nem hagyom, hogy ezt megúszd! Lexis és én centikre álltunk egymástól az edzőteremben, melyet John tartott fenn az ügynökei számára. Miután otthagytam Rome-ot, az egész épületet átkutattam, míg végül itt találtam rá,
a futógépen. Egy pillantást vetett rám, aztán leugrott, láthatóan felkészült rá, hogy egy túlforrósodott párbeszédet folytasson velem. Ekkor ütöttem meg. Lehet, hogy ő egy erős médium, de sosem tudta megjósolni azokat a dolgokat, amik vele történtek. Ahogy terveztem most, hogy minden ellenségemmel megteszem, a gyengeségét fordítottam ellene, és nem bántam. - És egyáltalán, miért vagy te itt? Miért nem kérdezed ki az egyik foglyot, ahogy mondták neked? – Már tudtam a választ. Rám várt. Vagy inkább a lehetőségre, hogy ráugorjon Romera, hogy lássa, emlékszik-e rám. Izzadság csöpögött a mellkasán, lefolyt a piros sportmelltartója mellett, egészen a lapos hasáig. – Ezt úgy vehetem, hogy nem jártál nála sikerrel? – kérdezte azon az önelégült hangon, amit annyira gyűlöltem. Bingo. Igazam volt. – Nem, hála neked. Bűntudat villant a szemében, majd egy szempillantás alatt köddé vált. – Nem te vagy számára a megfelelő. Épp itt volt az ideje, hogy mindketten rájöjjetek erre. - Valóban? – Az utolsó küldetése előtt, Rome megtanított engem küzdeni. És arra, hogyan küzdjek piszkosan. Figyelmeztetés nélkül felemeltem a lábam, és gyomorszájon rúgtam. A levegő bennszorult a tüdejében, ahogy hátraesett, ösztönösen a gyomrát markolta. Más ügynökök is voltak a helyiségben, hallottam, ahogy motyognak. - Százat Lexisre. A lány nagyon ügyes. - Öregem, te még nem láttad a Hatalmas Vízi Lovat a legrosszabb hangulatában. Tartom! - Még valaki, akit ez annyira felizgat, mint engem? - Nem akarod ezt – ismételte meg Lexis, mikor felállt. Még izzadtan és agyonhajszolva is gyönyörű látvány volt. Csillogó, fekete haját lófarokba fogta, zöld szemei fényesen izzottak, állának egzotikus vonala rózsaszín lett a pírtól. - Amit velem, Rome-mal és Tanner-rel tettél nagyon alattomos volt, tudod jól. Valakinek meg kell téged büntetni, én pedig szívesen megteszem. - Nem érdekel, ha ez helytelen. Nem érdekel, ha fáj neked. Egyszerűen nem tud! – Igazi szenvedély áradt belőle, ami csak megerősítette a haragom. – Szeretem őt! Egy percig csak hápogni tudtam, egyszerűen nem fért a fejembe a logikája. – És ez helyessé teszi a viselkedésed? Ha valóban szeretnéd, akkor figyelmeztetted volna a veszélyre, ami rá leselkedett. Megelőzhetted volna ezt az egész helyzetet, még, ha tudtam is volna, hogy elvesztem így őt, akkor is figyelmeztettem volna! Ez az igazi szerelem. De tudod mit? Egyik sem számít. Megvolt az esélyed nála. Elbaltáztad, szabadon engedted, ő pedig tovább lépett. Most már engem akar! Felemelte az állát, és a pokolba, sosem láttam még ilyen felsőbbrendűnek. – Akart téged. Csak akart téged. Mint már két nappal ezelőtt is, most már engem akar. Egy család akar lenni Sunny-val, olyan család, mint előtte voltunk. Végigsimítottam a fogaim a nyelvemmel, tűz volt a számban, sercegett, lángolt. Biztosan tudok mondani valami olyat neki, amivel végre megértetem vele az árulásának mélységét. Biztosan volt valami, amit tehettem. Biztosan… kérlek. – Egyszer azt mondtad, nem ő volt számodra az igazi, azt, hogy majd mást fog szeretni. Mi változott? - Minden – kiabálta, és a levegőbe emelte a kezét. – A világ felkínált nekem egy második esélyt, én pedig elfogadtam. Nem fogom kétszer elkövetni ugyanazt a hibát. Ő és én majd meg tudjuk--meg fogjuk--oldani a dolgokat ezúttal. Ó, ez égetett. Több módon is. – Felejtsük el Rome-ot egy pillanatra. Hogy tehetted ezt Tanner-rel? Úgy bánt veled, mint egy királynővel. Imádott téged, bármit megtett volna érted. Megint bűntudat felhőzte az arcát, de úgy, mint előtte, hamar elrejtette. – Fiatal, és én nem vagyok hozzá illő nő.
A pokolba vele! – És ismételten, ez még nem indok a kegyetlenségedre. Ő jó fiú, te meg összetörted a szívét, mintha semmit nem jelentett volna számodra. Minta ő egy senki lenne. - Bízz bennem, túl fog lépni ezen. Hamarabb, mint hinnéd. Ez meg mit akart jelenteni? Hogy Tanner hamarosan találkozik élete szerelmével? Pár nappal ezelőtt is gondolkodtam már ezen, még sajnáltam is Lexist. A szánalmamból azonban semmi nem maradt. – Akkor sem teszi helyessé ez a tudat, amit tettél. Tönkreteszed az emberek életét. - Nem – makacskodott. – Helyre hozom a dolgokat. Végre. Nyilvánvalóan nem sikerült semmit sem megértetnem vele. Terpeszbe álltam, a kezemet a testem mellett tartottam, és felkészültem a harcra, ami hamarosan elkezdődik. – Csak hogy tudd, Miss Mindentudó, te sem vagy a megfelelő nő Rome számára. - Az leszek. Csak figyelj. Meglendítettem a kezem, és bár az orrát céloztam, megint az arcába mélyesztettem a körmöm. Elakadt a lélegzete, kihúzta magát, és újabb vércsík csatlakozott az előzőhöz. – Ezt azért, amit Rome-mal tettél. – A másik karom is meglendítettem az arcának másik fele irányába. – Ezt Tanner-ért. – Most pedig értem. Összetettem a kezem, és készen álltam rá, hogy együttes ököllel csapjak az orrába. Pofon vágott, mielőtt akár egy centit is mozdulhattam volna. Valójában, a keze olyan gyorsan lendült, hogy addig nem is voltam tudatában annak, hogy megmozdult, míg az agyam nem koccant neki a koponyámnak. Számtalan másodperc telt így el, míg nem láttam semmit, csak csillagokat. De, mikor rájöttem mi történt, a haragom még egy fokkal erősödött, egy láng szikrázott a szememben, lángba borítva a szempilláim. Uralkodj magadon! Semmi tűz! Ha szénné égetem, akkor bebörtönöznek, és bűnözőnek néznének akkor is, ha itt ő volt a rosszfiú. - Figyelmeztettelek – mondta. – Rome engem is megtanított, hogyan játsszak piszkosan. Elfújtam a lángokat, bár egy pillanatra sem vettem le róla a szemem. – Jól van. Én is tanultam néhány trükköt. Rám legyintett. – Mutasd. Úgy is tettem. Csendesen, mint egy macska--az én macskám--, rávetettem magam. A férfiak nevetésén, és a bizonytalan kérések közepette, hogy hagyjuk abba, összeütköztünk, és a földre zuhantunk. Lexis a padlóra, az én súlyom pedig rá. Az a kis levegő, amit sikerült magába sulykolnia, most egyetlen rohamban szorult ki belőle. Míg ő levegőért küszködött, én ráültem, a térdemmel lefogtam a vállát. Ebben a harcban nem lesz hajtépés, sem karmolászás. Úgy rendezzük ezt, mint a férfiak. Szupererősen, természetfelettien megerősített férfiak, de mindegy. A bal öklömmel--hopsz, egy láng--orrba vágtam. Felnyögött. A jobbommal--nézd már, még egy láng--állon vágtam. Vicsorogva küzdött a szabadságért. Vér csöpögött az állán és a száján, fekete korom szennyezte be túl tökéletes arcát. A nevetés elhalt, az elmotyogott „Állj” valóságosabb lett, aggódó. Bár senki nem mert minket megközelíteni, mert féltették az életüket. Ahogy hátrahúztam a kezem, hogy megismertessem az öklöm a szemgödrével is, egyik lábával sikerült megmozdulnia, és megrúgott. A következő dolog, amit tudtam, hogy hátrafelé repülök. A fenekemen landoltam, de azonnal talpra pattantam. Ő már állt. Mindketten bámultuk egymást, ziháltunk. - Mi a baj? Nem tudsz elviselni egy kis versengést? – csipkelődött. - Nem tudsz megnyerni magadnak egy férfit csalás nélkül? – Az ujjaim teljesen lángba borultak. Több férfi is úgy döntött, bátran kiállja a haragunk, és közelebb lépett. Eldobtam egy tűzlabdát, ezzel tűzfalat képezve előttük, hogy távol tartsam őket. Míg ők elrohantak egy poroltóért, én megszólalt. – Tudtad, hogy ez fog történni vele, mégsem tettél semmit. Miattad szenved. Az élete káosz miattad.
Vadul megrázta a fejét, mintha lófarkának ide-oda himbálózásával kirekeszthetné a szavaim. – Én csak helyre teszem a dolgokat. De tudod mit? Ha tényleg szeret, ebben a körben is téged fog választani. – Terpeszbe állt, öklét felemelte, egy klasszikus készen-álloka-küzdelemre póz volt ez. Ugyanaz, mint amit én már kétszer használtam. – Most pedig már elég a beszédből. Fejezzük ezt be. Nehezen tudtam ellenállni, hogy engedelmeskedjek neki, de a helyemen maradtam. Füst szállingózott a mennyezet felé, tekergőzött, felém nyújtózott. Addig köhögtem, míg a hirtelen csiklandozás megszűnt a torkomban. – Ha hozzáérsz, megfeledkezem arról, hogy tilos megölni egy PTK ügynököt. – Igazság, és határozottság csöpögött minden szavamból. – És, majd ha Rome visszanyeri az emlékezetét, gyűlölni fog téged mindazért, amit tettél, és arra kér majd, hogy újra és újra öljelek meg. Arca sápadt lett, és remegni kezdett. – Talán az emlékei örökre elvesztek. Mindamellett, nem utálatot látok a jövőjében. – mondta, hangja halkabb lett. Minden megdermedt bennem. A tüdőm. A szívem. A vérem. Hideg söpört végig rajtam, jégkristályok keletkeztek az ujjaimon, minden láng sercegett, aztán kialudt. – Mit látsz? A szája kinyílt, majd becsukódott, de nem jött ki rajta hang. Nagy levegőt vettem, és újabb köhögés tört rám. – Mi a fenét látsz, Lexis? Megint csendben maradt. Hogy kegyetlen legyen? Egy szívdobbanásnyi idővel később már az arcában voltam, rémülten, újra dühösen, még erősebben köhögtem, jég és tűz küzdött bennem a hatalomért. Szél örvénylett körülöttünk, lábammal átfogtam a bokáját, és ellöktem. Hátra, hátrazuhant. A matracon a könyökét használva, rákszerűen próbált menekülni előlem. - Mi a fenét látsz? – A hideg kezdett elhagyni engem, a haragom felemésztette, és lángoló nyomot hagyott. A féltékenységem is benne volt, képek villantak be a fejembe Rome-ról és Lexis-ről, ahogy boldogan élnek Sunny-val, míg meg nem halnak. Egy sáros tűzlabda keletkezett a tenyeremben. – Mondd el! Az ügynökök végül kioltották a lángfalat, ami útjukat állta, és most körbeálltak bennünket, valószínűleg addig akartak közeledni, míg teljesen mozdulatlanná nem tesznek bennünket. Ez helyett, a pozíciójuk csak nekem kedvezett. Lexis elért egy pár csizmát, és megtorpant. Elakadt a lélegzete, és oldal gördült, pont akkor, mikor elhajítottam a lövedékem. Alig tévesztette el, narancssárga szikrák sercegtek ott, ahol volt, füst szállingózott a habból. A férfiak együttesen ugrottak hátra, ahogy újabb sáros tűzlabda jelent meg a kezemben. Azt is eldobtam, újra. Lexis pördült egyet, elkerülve a sérülést, a matrac felszisszent, a férfiak pedig távolabbra léptek, tágítva a kört, nem pedig bezárva. - Tényleg tudni akarod? – kiabálta. – Oké, elmondom. De azt fogod kívánni, bár csendben maradtam volna. Tovább fogod folytatni az esküvő megtervezését, de ő nem akarja. Egy másik férfi fog udvarolni neked, de Rome-ot nem fogja érdekelni. Hallasz engem? Nem fogja érdekelni! Randevúzni fogsz ezzel a másik férfival. Ő hozzá fogsz feleségül menni. Hozzá. Nem Rome-hoz. Hozzá. Hazudott. Biztosan hazudott. Bármit megtenne, hogy darabokra tépje az önbizalmam, a reményeim. Bármit, hogy magának esélyt adjon. Másképp, máshogy nem is tudtam volna elhinni. Nem lehetséges, hogy máshoz megyek hozzá, mint Rome-hoz. Nem lehet, hogy Rome helyett mást szeretnék. – Kár, hogy nem fogsz elég ideig élni ahhoz, hogy kiderítsd, igaz-e a jóslatod. – Felé indultam, a pusztítás minden szándékával üldöztem a prédámat. Nem hazudtam neki korábban, többé nem érdekeltek a következmények. De akkor, a zihálásom közepette, a fekete füstfelhő, ami még mindig áradt a matracból körbe ölelt engem, belém ivódott, kitöltött. A lépéseim lassultak, aztán megtorpantam. Ahogy teltek a másodpercek, a köhögés gyomorcsikaróvá vált, az egész testem rázta. A fenébe! Ne most! Bármikor máskor, de ne most!
Miközben én levegőért kapkodtam, valaki megragadott, a földre taszított, és oda szegezett. Mi a… három férfitest súlya nyomott le. Küzdöttem, rúgtam és sikítottam. Lexis, akinek megpaskolták a hátát, és megkérdezték tőle, hogy baja esett-e, felém lendült. Tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy közelebb jön, öklét hátra húzta. Az egyik férfi felé kapott, és a földre terítette pont az előtt, hogy elért volna engem. Térdre borult épp akkor, mikor sikerült kiszabadulnom a saját fogva tartóim alól. Az olyan elszántság, mint a miénk, nem oltható ki könnyen. Még úgy is, hogy köhögtem, egy lángoló tűzgolyó jelent meg a kezemben. Megtámadott volna, miközben én képtelen voltam megvédeni magam? Megpróbálja ellopni a pasimat? Bántotta a barátomat? Nem úgy, hogy ne fizetne érte nagy árat. Hátra húztam a könyököm, a csuklóm nyugodt volt… felkészültem… - Állj! – kiáltotta egy férfihang. Rome. Megpördültem, a szívem hevesen vert, majdnem széttörte a bordáim. Láthatóan nagyon dühös volt, de így is pompásan nézett ki. Milyen kár, hogy nem volt időm magamba inni a látványát. Lexis a hátamba rúgott, és előre repültem. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig zuhanok, a tűzlabda kiesett a kezemből, és hatalmas lángok csaptak fel a matrac sarkából. Ahogy én talpra küzdöttem magam, valaki eloltotta a lángokat folyékony nitrogénnel. Gyors pillantást vetettem rá, csikorogva szólaltam meg. – Övön aluli ütés, Lexis. – Sosem leszek olyan ostoba, hogy még egyszer hátat fordítok neki. De a fenébe is! Jól játszottál, Miss Mindentudó. Jól játszottál. Lehettem volna elég okos, hogy én is tegyek vele valami hasonlót. Talpon volt, kihúzta magát, arca ismét önelégült volt. – Van még ott, ahonnan ez jött. Hogyan tudtam valaha is megbízni ebben a nőben? Akárcsak kicsit is? Legalább be tudtam vinni néhány jó találatot. Ajka felrepedt és vérzett, és egyik szeme alatt máris kezdett megjelenni egy zúzódás. Bár azt nem tudtam megmondani, én hogy nézek ki. Az adrenalin lökete nélkül, a félelem jeges nyomása nélkül és a tűzvészszerű haragom nélkül a térdem megbicsaklott, és fájt az arcom. - Mi a fene folyik itt? – kérdezte Rome. Lexis mellé siettem, bár rúgástávolságon kívül maradtam, és újra Rome-ra fordítottam a tekintetem. Ezúttal magamba tudtam inni a látványát--de ó, mennyire bántam. Egész egyszerűen összezavarta a fejem. Magas volt, sötét és veszélyes. Egzotikus, érzéki. Az enyém. Felülmúlta minden képzelem, amire vágytam, a valóság, amiről azt gondoltam sosem lesz az enyém, és mégis. Csakhogy aztán elveszítsem. Még nincs vége. Pillantása Lexisről rám siklott, rólam Lexisre. Nem tudtam, melyikünktől tágult ki a pupillája, vagy az orrlyukai. Biztos jelei a felizgulásnak. Egy időben tudtam volna, hogy ez kire irányul. Rám, ez nem volt kérdés. Felém sétált volna, megragadta volna a kezem, és kihúzott volna a folyosóra--átkozottak legyenek a munkatársak--ahol a falhoz préselt volna, képtelen lett volna akár egy másodpercet is kibírni anélkül, hogy ne érezze az ízem a szájában. Egyik kezével megragadta volna a mellem, a másik pedig a farmerommal bajlódott volna. - Kifelé! – csattant fel. Lexis és én is megrezzentünk válaszképp, bár egyikünk sem engedelmeskedett. Tudtuk, hogy nem hozzánk beszél. - Kifelé! – ismételte meg ezúttal durvábban. Lábak dobogtak a hátunk mögött, ahogy ügynöktársaink kisiettek a helyiségből. Mikor csend lett, Rome összefonta a karját a mellkasán. – Nem lesz többé harc kettőtök között. Megértettétek? - Igen – mondta Lexis, nyilvánvalóan örömet akart okozni neki. – De én csak védtem magam. Ő támadott meg.
Talán nekem is úgy kellett volna tennem, mint neki, meg kellett volna próbálnom elégedetté tenni. Bár ez nem az én stílusom volt, és nem voltam hajlandó most megváltozni. – Baszd meg! – mondtam neki. – Azt fogok csinálni, amit akarok, amikor akarom, és te semmit nem tehetsz ellene. Eljátszottad az esélyt, hogy parancsolgathass nekem. Mindemellett pedig, ő csak egy szívtelen ribanc, aki megérdemelt minden ütést. Következő alkalommal nem állok meg addig, míg el nem veszti az eszméletét. Lexisnek elakadt a lélegzete. Rome csak pislogott rám, sokk jelent meg elektromos, kék szemében. Valaki felkiáltott mögöttem. Megfordultam--és ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha tettem, elfordulni Rome-tól. De muszáj volt. Ha tovább nézem őt, akkor odarohanok, és a karjaiba vetem magam. Csak egyszerűen olyan ismerős volt nekem, olyan… szükségem volt rá. Sőt, mi több, a sokk olyan tekintet volt, amit gyakran kaptam tőle. Minden alkalommal, mikor olyant mondtam neki, amire nem számított, de tetszett neki pislogott rám, megragadott, és addig csókolt, míg nem jutottam levegőhöz. Igen, sokszor csókolt meg különböző okok miatt. - Hali, mindenkinek – Cody vigyorogva nekidőlt egyik izmos vállával az ajtókeretnek, olyan gyönyörű volt, akár életre kelt festmény is lehetett volna. A pokolba, a mi kis természetfeletti világunkban, nem kételkedtem volna benne akkor sem, ha valóban így lett volna. – Helló, szépségem – tette hozzá, és rám nézett. A szemöldököm megrándult zavaromban. Hozzám beszélt? Biztosan nem. Még sosem beszélt így hozzám. Cody csak azokat a nőket nem próbálta elcsábítani, akik a barátaihoz tartoztak, vagy akik úgy tűntek, férjhez mennek. Én mindkettő voltam, szóval én tökéletesen kiestem ebből a kategóriából. Vagy legalábbis a múltban, gondoltam szomorúan. Ez szar volt. - Szükségem van egy percre a hölggyel – mondta mereven Rome. - Nos, nekem meg szükségem van egy percre Belle-re. - Nem. Cody felnevetett. – Szóval azt mondod a pasija vagy? Ha így van, elmegyek. Rome összeszorította az állát. Csendben maradt. - Akkor jó. Nem vagy többé a pasija – mondta Cody. – Így többé nem beszélhetsz az ő nevében. Nem mintha előtte tehetted volna. – tette hozzá újabb nevetéssel. - Tűnj el! – vágott vissza Rome. - Úgy hiszem, a kis hölgy azt mondta neked, baszd meg. Ahelyett, hogy én is megismételném ugyanezt, megkérdezem, Belle mit szeretne csinálni. Itt marad, és elviseli a leckéztetést azért, hogy megadta egy rossz kislánynak a verést, amit megérdemelt, vagy velem jön, és szórakozik egyet. A fejem ide-oda kapkodtam közöttük, miközben beszélgettek. Rome morogva villantotta ki extra-éles fogait, de Cody sosem vesztette el a vigyorát. Ez a két férfi barát volt, kolléga, mégis itt voltak, és valamiféle kötélhúzást játszanak. Nem miattam, hanem az erő miatt. Biztosan. Miért? - Miss Jamison… Belle – mondta Rome, és a nevemet hallani a szájából maga volt a mennyország. Majdnem a vesztemet okozta. – Mondd meg Cody-nak, hogy maradni akarsz. Beszélnünk kell. Ha most megadom magamat neki teljesen lerombolná a nem-veszem-be kijelentésem. Emellett pedig, ahogy Cody megjósolta, csak kiabálna velem, amiért bántottam az ex- és jövendőbeli feleségét. Uh. Kizárt. Akkor komolyan hánynék. Aztán elégetnék valamit. Bár ez nem azt jelentette, hogy azt akartam volna, egyedül maradhasson Miss Mindentudóval. Gyűlöltem magam, miközben Rome felé fordultam. – Azt hiszem, mindent elmondtunk egymásnak, amit csak kellett. Hacsak, eszedbe jutott valami? Azonnal megrázta a fejét.
Lexis nem olyan volt, aki elmulasztott volna egy esélyt, mielőtt megragadhattam volna a karját odasietett mellé, és megpaskolta a vállát. – Engedd. Mára már épp elég bajt okozott. – Ezek után valamit suttogott a fülébe. Egy izom kezdett rángani Rome szeme alatt, le se vette rólam a tekintetét. Undorodva megrándult a gyomrom. Mi a fenét mondott neki? Hogy én voltam maga az ördög, és ok nélkül támadtam rá? Hogy kegyelemért könyörgött, de nem adtam neki? - Belle – szólalt meg Cody. Gyerünk. Fordulj meg. Megfordultam. Minden egyes lépésemet előre kiszámítottam, Cody-hoz sétáltam, és közben végig tisztában voltam vele, hogy a távolság köztem és Rome között egyre nő. Reszkettem, a szemem kissé nedves volt. Most már bármelyik percben esőcseppek hullhattak alá a mennyezetről. Micsoda kisbaba vagy. Tartsd magasra a fejed. Felemeltem az állam. Mikor elértem Cody-t, egyik karjával átölelte a derekam, és kemény testéhez húzott. Felnyögtem volna, de elnyomta a hangot azzal, hogy a számat a mellkasához nyomta. Aztán ő suttogott nekem. – Hajlandó lennék fogadni rá, hogy Rome-ot emészti a féltékenység, és majd megöli őt. Felnéztem Cody-ra, nem mertem reménykedni, csak annyira szabadítottam ki a számat, hogy megkérdezzem. – Tényleg? - A megtakarításaim tenném rá. - Azt hittem beszélni akarsz vele, nem felfalni őt egészbe – csattant fel Rome. Édes Istenem. Macskaférfi tényleg nem volt túl jó hangulatban. Rávigyorogtam Cody-ra, boldogabban, mint az elmúlt napokban valaha. – Mindkettőre képes – mondtam, és átnéztem a válla felett. – Mindig szerettem az olyan férfiakat, akik egyszerre több mindenre is képesek. - Az én nőm – mondta Cody, a vigyora még szélesebb lett. – És egyáltalán, téged miért érdekel, Masters? Te végeztél vele. – Aztán nekem címezte a következő mondatot, de épp olyan hangosan. – Figyeltem a korábbi összecsapásod a Cicussal ott, és szerettem volna, ha tudod, hogy teljesen igazad volt. Én olyan kielégülten hagyom a nőimet, hogy meg se bírnak szólalni. Hajlandó vagyok megengedni, hogy ezt te magad is kideríthesd. Rá kellett harapnom az ajkamra, nehogy felnevessek. - Megmondtam. Beszélnem kell vele. A Sivatagi Lány ügyről – tette hozzá Rome velősen. – És hogyan kapcsolódik a legutolsó ügyünkhöz. - Ne aggódj – mondta Cody. – már beszéltem vele erről. - Rome – mondta Lexis. – Vigyél haza. Kérlek. Hasogat a fejem, és rendbe kell szednem magam. Hallotad Cody-t. Az irányítása alatt tartja a dolgokat. Elképzeltem kettejüket egyedül. Talán, ahogy együtt zuhanyoznak, ahogy Rome és én szerettük. A gyomrom fájdalmasan megrándult, a jókedvem azonnal elfelejtettem. – Cody, elviszel engem a legközelebbi klinikára? Szükségem lenne valakire, aki kiveszi a kést a hátamból. Lehet, hogy Lexisnek megint szüksége lesz rá. És a jó doktor talán adni is akar nekem egy oltást tetanusz ellen. Azt hiszem, összevérzett. Dermedt csend. Gyakran voltam ilyen hatással. - Rome – ismételte meg Lexis, ezúttal a hangjából tisztán érződött a Dühös vagyok kijelentés. Nem akartam hallani a válaszát, hátat fordítottam nekik, és azt mondtam. – Valójában nem érdekel, hogy Cody kézben tartja-e a dolgokat, vagy sem. Engem tettek meg felelőssé ebben az ügyben, ami szerint a főnököd vagyok. Mindkettőtöké. És elvárom, hogy reggel megkezdjétek Sivatagi Lány áldozatainak kikérdezését. Aztán jelentsetek délben John irodájában. Összehasonlítjuk a jegyzeteket, aztán eldöntjük, mit csináljunk legközelebb. Ó, és csak egy figyelmeztetés, ha nem jelentek meg, bemutatom nektek a Gonosz Belle-t.
Többé már nem tűnt meglepettnek Rome, helyette megdermedt attól, akármi csúszott is ki a számon, Rome felhorkant. – Úgy érted, még nem találkoztunk vele? - Még csak a közelében sem voltatok. 5. fejezet Cody vitt haza, bár nem beszélgettünk. Csendben ültünk, a rádiót is lekapcsoltuk. Nem álltam készen rá, hogy beszélgessek, vagy hallgassak–akármit–, ő pedig valószínűleg érezte ezt. Mit csinált Rome és Lexis? Az, hogy nem tudtam, majdnem megölt. Olyan érzés volt, mintha kést döftek volna a mellkasomba, ami egyre mélyebbre araszolt, miközben a hegyét körbe-körbe forgatták. Megállt a feljárón, aztán a tornáchoz mentünk. Legalább a kezeim nem gyulladtak meg ismét. Valójában szelet, jeget és sarat sem produkáltam, bár az érzéseim elég zavarosak voltak. Féltékenység, szerelem, gyűlölet, szomorúság, remény és tehetetlenség kavargott bennem. Furcsa. Talán a képességem vakációra ment. Talán megszűntek működni. Úgy értem, sosem voltam még olyan messze Rome szerelmétől, mint most. Sóhajtottam. Talán nem kellett volna elsétálnom tőle. Talán ott kellett volna maradnom vele, és emlékeztetnem, miért imádott engem. A szemem elkerekedett a gondolatra. Hát persze! Hát persze, hogy ezt kellett volna tennem. Az állandó vizuális és szóbeli emlékeztetők voltak a legjobb módja annak, hogy felrázzam az emlékeit. Összecsaptam a tenyerem, egy terv kezdett máris kialakulni bennem. Romehoz fogom ragasztani magam. Egyszerű. Könnyű. – De, ha mindent figyelembe veszünk bizonyosan fájdalmas. - Micsoda? – kérdezte Cody. Hoppá. Nem akartam ezt hangosan kimondani. – Mindegy. – Felfelé indultam a lépcsőnaztán hirtelen megálltam. Egy rózsaszín, lila és azúrkék orchideákkal teli váza várt rám az ajtó mellett, smaragdszínű szalag kígyózott végig a borostyán üvegen. Szivárványszínek pont, ahogy szerettem. Hogy passzoljon a nappalihoz? Oda siettem, és leguggoltam melléjük, a szemhéjam remegett, ahogy nagy levegőt vettem. Egy édes, nyári szellő fújdogált bennem, kimozdítva egy pillanatra szélcsendes állapotomból. - Azok kitől vannak? – kérdezte Cody. Rometól? Hé, egy lány mindig reménykedhet. – Lássuk. – A kezem remegett, ahogy a kártyáért nyúltam. Még jobban reszketett, mikor széthajtogattam a papírt. – Gyönyörű virágok egy gyönyörű hölgynek – olvastam. – Remélem, épp annyira tetszenek majd, mint amennyire te tetszel nekem. A tiéd mindörökké. – Megrázott a csalódottságom ereje-Romenak jelenleg ugyanis nem tetszettem-, felpillantottam Codyra. – Nincs név. - Hé, talán Rome… - Nem. Biztosan nem. Rome aláírta volna. Cody egy én-megpróbáltam típusú vállrántással felelt. – Igen. Ő nem olyan, aki engedi, hogy mások arassák le a munkája gyümölcsét. Ezt már tapasztaltam. Egy részem azt remélte, hogy Cody hazudni fog, és nem ért egyet velem. – Szóval, ki lehetett? Az egyetlen férfi, akiről tudom, hogy kedvel, vagyis inkább kedvelt, az Rome volt. – Szomorú volt, hogy nem tudtam megakadályozni bolond reménykedésem újbóli feltámadását, és keveredését a csalódottságommal. – Szerinted talán minden eszébe jutott rólam az elmúlt egy óra alatt, hívott a PTK-ból, aztán idesietett ezekkel, de nem volt ideje aláírnia a nevét… Cody megrázta a fejét, pillantása gyengéd volt. – Nem mintha azt szeretném, hogy eláztass, Időjárás Hölgy, de Rome nem küldte volna azokat. Itt lett volna velük együtt. Valószínűleg meztelenül. Mind a ketten olyan gusztustalanok voltatok. A szavai darabokra zúzták a reményemet, és csak mindent elsöprő kétségbeesést hagytak maguk után. Rome mindig elvette, amit akart, akkor, amikor akarta. Ezt szerettem benne.
Codynak igaza volt; Ha virágokat akart adni nekem, akkor a kezembe nyomta volna őket, kezébe fogta volna az állam, és magához húzott volna egy durva csókra. Legalábbis így képzelem el, ahogy lezajlana. Senki nem küldött még nekem virágokat, csak az apám. A képzelgéseim ellenére tudtam, hogy Rome „túl könnyűnek” tartaná őket. Imádta a kihívást, hogy olyan dolgot válasszon, aminek igazi jelentése lesz annak, aki megkapja majd az ajándékot. - Akkor tőled? – kérdeztem. Cody ajka édesen felkunkorodott. – Sajnálom, de nem is tőlem. Egy, nem vagyok ennyire figyelmes. És kettő, nem vagy az esetem. Au. Habár már tudtam róla, attól még a szavai fájtak-olyan sok visszautasítás olyan rövid idő alatt. – Milyen típus vagyok? - Foglalt. Egy időben ez tényleg pontos volt. Most… Tudom, hogy már gondoltam erre korábban, de néhány dolgot érdemes volt megismételni. Ez szar volt. – Akkor azt hiszem, Tanner küldte őket. Cody öblösen felnevetett. – Találkoztál már a fiúval? Valószínűleg a csinos mellbimbóid dicsérte volna valahol a kártyán. Ez megint csak igaz volt. Egyre növekvő zavarral ragadtam meg a vázát, és felálltam. – A kezeim foglaltak, és a kulcsom a táskámban van, szóval meg tudnád keresni őket? - Megtiszteltetés – Miután isten tudja mennyi ideig kotorászott a tárcám tartalmában azt motyogva: Mi a francot tartasz ebben?, Cody végre megtalálta a kulcsokat és kinyitotta az ajtót. Belibbentem. - Most már készen állsz a beszélgetésre? – kérdezte. - Attól függ, miről akarsz beszélni – nem álltam meg, míg el nem értem a konyhát. Most komolyan, ki küldött nekem ilyen aranyos ajándékot? A váza tökéletes volt az asztalom közepére-még a vázát tarkító égszínkék kristályok is ugyanolyanok voltak, mint a pult teteje. Csak álltam ott, és egy pillanatig gyönyörködtem bennük. Mintha a virágok életre keltek volna az ablakon beszűrődő napsugaraktól. A telefonom néhány centire volt a vázától, vettem észre. Francba. Megint itthon hagytam. Felvettem, átpörgettem a híváslistát, és láttam, hogy apa hívott. Akár csak az ételszállító, és a ruhabolt, valószínűleg abban a reményben, hogy rábólintok a „maratoni ruhapróbám” holnapra helyezésére. Felsóhajtottam. Később majd mindegyikük visszahívom. Jelenleg azt sem tudtam biztosra, lesz-e esküvőm. Lexis szerint igen. De egy másik férfival. Azzal talán, aki a virágokat küldte nekem? Ne gondolkozz így! Rome és én összetartoztunk. Majd megoldjuk ezt is. Muszáj. - Szerinted mit csinálnak most? – Tessék. Megkérdeztem. Nyíltan megtettem. Codynak nem kellett elmondanom, kire utaltam. – Rome és Lexis csak beszélgetnek. Ennyi. Jó. Az jó. Hazudott? Ökölbe zártam a kezem, ahogy kiböktem. – Miről? - Az időjárásról. Minden bizonnyal az időjárásról. Most már tudtam, hogy hazudott. Kényszerítettem magam, hogy megnyugodjak, és az egyik szirommal kezdtem játszani, hagytam, hogy bársonyos puhasága csiklandozza az ujjbegyem. Talán a saját erőmmel sem voltam tisztában, mert több szirom is leszakadt a helyéről, és az asztalra hullott. – Gondolod, hogy csókolóznak? - Ha igen, Romenak nem tetszik. Garantálom. Ő amolyan egy-nő típusú férfi, és te vagy a nője. Előbb vagy utóbb rá fog jönni. Imádkoztam, hogy ez igaz legyen, inkább előbb, mint utóbb. Nem tudtam mit tennék, ha ő és Lexis szeret-lefeküdnének egymással. Nem tudtam, képes lennék-e megbocsájtani még a bonyolult körülményekre való tekintettel sem.
- Ha én úriember lennék – mondta Cody, megfogta a kezem és megcsókolta az ujjpercem. – Akkor megpróbálnék lopni tőled egy tíz perces francia csókot, szeretkeznék veled egy kicsit, aztán, ha ragaszkodsz hozzá-amit tudom, hogy megtennél, mert nyilvánvaló volt a Romemal tett interjúdban, hogy könyörögsz egy olyan igazi kielégülésért, ami után meg se bírsz szólalni-,ágyba vinnélek. Nem bánnád meg, és nagyon jó alap lenne Rome féltékennyé tételéhez. Felhorkantam, és kihúztam a kezem az övéből. Soha nem fogja engedni, hogy a kihallgatóban tett megjegyzéseim nélkül éljek. – Mindezt csak akkor, ha úriember lennél? – Mit tenne, ha nem lenne az? Megint felkunkorodott a szája sarka. – De nem vagyok az, szóval semmi értelme erről beszélnünk, és felszítani a reményeid. Miért nem beszélünk inkább a barátodról, Sherridanről? Miután láttam, hogyan nézett rá John irodájában, sejtettem, hogy ez következik. Szembe néztem vele, karomat összefűztem a mellkasom előtt, készen arra, hogy megtegyem, ami szükséges. – Szereted a nagyköltségű lányokat? - Nem. Ezt tudtam. Mióta találkoztam vele, a hónapok alatt figyeltem, hogyan hat Cody az ellenkező nemre. Azokat, akiknek volt néhány jó percük-és nem több-, Cody elbűvölte. Azokat, akik jobban koncentráltak a szívre és az otthonra, elkerülte. – Akkor maradj távol Sherridantől. Olyan nagy elvárásai vannak, amennyire csak lehet. Oldalra billentette a fejét, és erősen tanulmányozott. Még a csípőjét is a pulthoz támasztotta, mintha felkészülne egy nagyon hosszú beszélgetésre. – Miért nagy költségű? Megvontam a vállam. – Meséltem, hogy elég silány gyerekkora volt. Nem hazudtam. És csak ennyit fogok elmondani neked róla. – A silány, még csak a fele sem volt a dolgoknak. Keresztülnéztek rajta, és hanyagolták életének legnagyobb részében, ettől pedig elég vágyakozó felnőtt lett belőle. Ebben semmi rossz nincs, én imádtam őt, de sok férfi nem bírta hosszú távon elviselni. Bár Cody nem tűnt teljesen elszörnyedtnek. - Jól van – folytattam. – Elmondok még valamit. El tudom képzelni, hogy zajlana köztetek egy kapcsolat. Lefeküdnél vele, aztán magára hagynád, mert nem tudsz hű lenni, aztán pedig hozzám rohanna, hogy öljelek meg. Amilyen jó barát vagyok, nem tudnék nemet mondani. Ne próbáld meg letagadni. Összevonta a szemöldökét. – Úgy néztem én ki, mint aki le akarja tagadni? Először is, a legtöbb nő ki akar végezni, miután befejeztem velük, mert megfosztom őket a lehetőségtől, hogy szótlanságig kielégülhessenek, és másodszor, nincs is házam, mert nem tudom rávenni magam, hogy sokáig egy helyben maradjak. És a lányokkal kapcsolatban, vagy egy háromrandis min-max szabályom. - Min-max? - Se több, se kevesebb. Oooké. Randiztam én már több elkötelezettségi-fóbissal az évek során, de ez… váó. – Miért? - Az első randin még többet akarsz. Ne látogasd meg többször, és megszállottá válik. Ő távozik először. A másodikon elkezdesz észrevenni apró bosszúságokat, de nem elég sokat, hogy abbahagyd a szexet. A harmadik randin a kis bosszúságok nagyokká válnak, és a vonzalom teljesen eltűnik. Szabad férfiként távozhatsz. Sok elhúzódó pillanatig meredtem rá, aztán csodálkozva megráztam a fejem. – Istenem, micsoda szemét vagy. - De aranyos vagyok, szóval… Igen. Biztos. A szemem forgattam. – Mindegy, ha szakítasz Sherridannel, akkor azt hiszi majd, hogy ő tett valamit. – Normális esetben nem beszéltem volna meg a barátnőm
problémáit az ő személyes engedélye nélkül. Ebben az esetben, rájöttem, nem volt idő a beleegyezését kérni. Ezt a kis vonzalmat csírájában kellett elfojtanom. Codynak nem kellett volna Megszállottságföldre indulnia. És mint Sherridannek a Boldog Helyére, nekem is szükségem volt egy vakáció helyre a fejemben. – Nem fog tudni segíteni magán. Gyerekként minden az ő hibája volt. Elpusztult egy növény, és biztosan túlöntözte. Rossz jegyet kapott, és biztosan nem próbálta elég keményen. Az apjának viszonya volt, minden bizonnyal a viselkedése idegenítette el. Cody vonásai ellágyultak, ahogy megértette, a szemében lévő ezüst folyóssá vált. – Szegény gyerek. - Ugh. Úgy hangzott, mintha még jobban érdekelne. Tényleg. – tettem hozzá, és egyik ujjammal a mellkasára böktem. – Nem neked való. Maradj távol tőle. Cody felemelte a karját, tenyérrel kifelé, és felnevetett. – Jól van. Majd egy házas apácának fogom nézni, aki újabb férj után kutat, akit kitilthat az ágyából. Cserkész becsszó. Gyanakodva méregettem. – Voltál egyáltalán cserkész? Gúnyosan vállat vont. – Isten őrizzen. Túl elfoglalt voltam a lányok rábeszélésével, hogy játsszunk Mutasd a tiéd, és megmutatom az enyém játékot. Most nevettem. – Azt hiszem, azt a cserkészek is csinálják. Mindegy, csak Sherridanről akartál beszélni velem, te perverz? Ha igen, akkor én most… - Nem – szólt közbe. – Van még valami. Mikor nem mondott többet, ráförmedtem. – Nos? Egy sóhaj hagyta el az ajkait. – Talán ehhez le kéne ülnöd. Nem. Nem, nem, nem. Több rossz hírt ne. Hirtelen a négy elemhez fűződő kapcsolatom hallatott magáról. Párafelhő képződött az orrom előtt, és tündérporként táncolt végig az arcomon. Vagy inkább démonporként. A legközelebbi székre huppantam, véletlenül lecsúsztam, és a padlóra zuhantam. Átkozott jégkristályok. Miért nem tudtak rejtve maradni? - Milyen melodrámai – cöccentett. Felálltam, és aggódva áreszméltem, hogy a tüdőm kezdett megdermedni. – Mondd el! - Oké, itt jön. Szóval… míg te kikérdezted Rome-ot, néhány ügynökünknek sikerült dekódolnia a papírok egy részét, amit John csapata talált. Papírokat, amiket a tapétába rejtettek mindenhol. Talán Dr. Roberts tette, hiszen ez az ő stílusa. Mindegy, szóval ezek néhány TTMA fogoly adatai voltak. Úgy döntötte, nem várok holnapig a tájékoztatásoddal, mert azt akartam, hogy Sherridan telefonszámával közöld meg, de felejtsd el. - Össze-vissza beszélsz. Mondd már ki! - Jól van. Szóval a fickó, aki ellopta Rome és az én emlékeim, a többi bűnöző közt, micsoda meglepetés, Emlékférfiként ismert. Csinos Fiú kapta el, és mikor ő meghalt, Sivatagi Lány vette át Emlékférfi gondozását. Tudod mit értek gondozás alatt, ugye? Úgy értem… - Nem vagyok hülye. Folytasd! - Jól van, jól van. Az információink szerint EF nem volt a kísérletek része, de váltakozott alkalmazott és fogoly között. Úgy gondolom, nem szeretett nekik dolgozni, de valahogy megfenyegették, és rávették, hogy tegyen dolgokat. Aztán CSF meghalt, és SL elköltöztette EF-et. Ez után találtunk rá. Eddig nem is olyan rossz. Úgy értem, legalábbis Rome-nak. Szegény Emlékférfi. Fogolynak lenni ennyi éven át, valahogy rákényszerítve arra, hogy a fogvatartói kívánságát teljesítse. Tényleg sajnálod azt a férfit, aki segített tönkretenni az életed? Plusz, ezek közül egyik sem volt igazán megerősítve. - Folytasd. Cody bólintott. – Említést tettek arról, hogy ellopja az emlékeket, nem pedig kitörli őket, ahogy John gondolta. - Ellopja? – pislogtam. – Mintha meglátna egy csinos gyémántgyűrűt a kirakatban, betörné az üveget, megfogná a gyűrűt, és elfutna?
- Pontosan. - Értem – mondtam, de nem így volt. Nem igazán. Ennek egyszerűen nem volt értelme. Emlékférfinak, vagy E-Vesztegetettnek, ahogy én kezdtem hívni Cody előadása után, hogy emlékeket lopjon Cody-tól és Rome-tól. Hacsak nem akart PTK-titkokat? Ennek lett volna értelme, de nem illett a képbe. Mindkét férfi emlékezett a PTK-nál töltött idejükre, szóval azok érintetlenek voltak. E-Vesztegetett, csak saját magáról vett el emlékeket, valószínűleg, hogy rejtve tartsa a kilétét, és az enyémeket-vagyis, amik kapcsolódtak hozzám. Zavartan vontam össze a szemöldököm. Miért én? És E-Vesztegetett miért nem vette el Cody velem kapcsolatos emlékeit is? Miért csak Rome-ét vette el? Mi tette Rome rólam való emlékeit olyan különlegessé, hogy azokat karolta fel államtitkok helyett? Nem mintha olyan feltűnő személy lettem volna. Aranyos voltam (legalábbis ezt mondták), világosbarna hajjal, mogyoróbarna szemekkel, és jó fizikummal rendelkeztem a rosszfiúk elől való menekülésnek hála. De jó napokon is csak B-kosaras voltam, nem hordtam semmit farmeren és pólón kívül, és nagy szám volt. Gyakran az emberek inkább el akartak felejteni engem. (Bizonyítékként nézd meg a Rome-ról tett említéseket.) És, ha már Rome-ról beszélünk, hogy a csudába fogom emlékeztetni rá, mennyire szeretett engem, még ha hozzá is tapadok, mikor hirtelen egy emlékezetes dologra se tudtam gondolni magamról? Milyen lehangoló nap. - Azt hiszem, hogy Csinos Fiú és Sivatagi Lány megpróbálták Emlékfiút a PTK területére küldeni, talán engedik, hogy elkapjuk és betoborozzuk, hogy így ellophassa néhány emlékünk – Folytatta Cody. – Különösen John-ét. De ki tudja? Akármit is próbáltak megenni azért, hogy irányíthassák, sose bíztak benne tökéletesen. Ugyanis bezárták. Édes Istenem. – Akár akarja, akár nem, ha bejutna a PTK-ba, igazi rémálom lenne. - Fogalmad sincs mennyire – morogta. De igen, volt. John birtokában volt a világ legnagyobb titkainak. Hova zárták be a természetfeletti bűnözőket, ki dolgozott fedőmunkában az alvilágban, hol éltek az ügynökökés családtagjaik. A rossz kezekben, ez a fajta információ minden szerettem valamelyik bűnöző gyilkossági listájára helyezné. - Akkor miért nem vette el Emlékférfi Rome emlékeit a PTK-ról, mikor megvolt rá az esélye? – kérdeztem. – Azokat az emlékeket békén hagyta. - Csak ő tud erre válaszolni. – Cody elgondolkodva vakarta meg a fejét. – Most, hogy Sivatagi Lány irányítja a TTMA birodalmát, Csinos Fiú terve, hogy mindegyikünket elpusztítson él és virul, még ha maga Csinos Fiú nem is. Minden fonalat követnünk kell, nem szabad csak Emlékférfira koncentrálnunk. Azokban a papírokban, amit említettem, volt egy utalás a Big Rocky Tavaszi Forrásra. - Miféle utalás? - Valamiféle kódolt üzenet, azt hiszem. „Sosem szomjazol meg Big Rocky-nál.” Nehéz volt ezzel az állítással vitába szállni, mindegy milyen titkos üzenetet tartalmazott. Én is szerettem a Big Rocky-t. Friss volt, erőteljes, és nem volt kémiai utóíze. – Mi köze van egy nagy vízivállalatnak a természetfeletti bűnözőkhöz? Talán az egyik alkalmazott a lehetséges célpont? Vagy talán valamiféle nyereség? - Nem tudom, de úgy terveztem, hogy elrepülök a Kolorádói irodájukba, és kiderítem. Nem kellett megkérdeznem, hogyan fog válaszokat kapni. Képes volt akár lefeküdni az egész céggel, míg meg nem tudott mindent róla és az alkalmazottairól. Még egy ok, amiért nem mehet Sherridan közelébe. Még ha a barátommal randizott is volna, nem sétált volna el egy célpont ágyától akkor sem, ha szükséges lett volna ágyba bújnia vele. - Jól van. Pattanj fel egy járatra, de tartsd velem a kapcsolatot. Tudni akarom, amit te, mikor megtudod. Napi jelentést várok. – tettem, hozzá, így nem színlelhet figyelmetlenséget később.
Az okostojás szalutált. – Igenis, Kapitány. Mindenképp így terveztem. John és én már beszéltünk. Hát persze, hogy így volt. Talán John azt mondta nekem, hogy én felelek ezért az ügyért – csak, hogy ne fenyegessem meg a kilépésemmel, megint-de tudtam az igazat. Bár én voltam a Felelős Különleges Ügynök cím birtokosa, Cody és Rome voltak azok, akik lőparancsot adtak. Legalábbis John szemében. Mégis. Úgy terveztem, hogy a saját módomon fogom kezelni a dolgokat. - Add nekem a foglyaid listáját, akiket ki kéne kérdezned – mondtam. – Majd megcsinálom helyetted. – Nos, majd én és Tanner megtesszük. Tanner, az emberi hazugságvizsgálóm, meg fogja találni azokat a válaszokat, amiket én, mint kezdő nem találnék meg pontos, írott utasítások és egy GPS nélkül. - Néhány lépéssel előtted járok, Csodanő. Míg te a virágaidat rendezted, a táskádba dugtam a listát. Ahogy beszélt, furcsa fény csillant a szemében. Mit tett még a táskámmal? Ha Cody-ról volt szó, egy nő sosem tudhatta biztosra. Kinyílt a bejárati ajtó, és megakadályozott a kérdés feltételében. Léptek visszhangoztak, aztán az ajtó bevágódott. Hangok szűrődtek be a konyhába. - Nem tudom elhinni, hogy szerinted Lexis jobb, mint Jessica Alba. Jessica nagyon dögös! – mondta Sherridan. – Nem vagyok leszbikus, de még én is lefeküdnék vele. - Igen, de… várjunk. Micsoda? Részleteket, te nő – mondta Tanner. – Részletekre van szükségem. Kezdd azzal, hogyan vetkőztetnéd le, és a végén hogyan mosolyogtok egymásra és köszönöd meg neki. Cody úgy nyögött fel, mintha fájdalmai lennének. – Biztos vagy benne, hogy nem hívhatom randira? A lány-lány kapcsolatok a kedvenceim, és szeretnék többet hallani az ő véleményéről. Férfiak! – Ebben biztos vagyok. Aztán sokkal hangosabban folytattam. – Itt vagyunk! A léptek felgyorsultak. Aztán: - Ó, nézd azokat a szépségeket! – gügyögte Sherridan, miközben elsietett mellettem, hogy megszagolja az orchideákat. – Ki küldte? Rome? A szamár végre magához tért? Vagy talán az amnéziájában van egy kis jó. Nem mintha nem lett volna olyan figyelmes azelőtt, mikor az agyának még legalább a felét használta. - Bár úgy lenne, de nem. – Idióta. – Egy titkos hódolótól vannak. - Talán Sherridan küldte őket – mondta Tanner, és az ajtófélfának dőlt. A szívemnek olyan jól esett ilyen nyugodtnak látni őt. – Mivel annyira bejönnek neki a nők meg minden. Cody megint felnyögött. Sherridan és Tanner is ránézett. Tanner mindentudóan bólintott. Sherridan zavartan összevonta a szemöldökét. - Hali – mondta üdvözlésképp. – Sherridan vagyok, Belle barátja. Te pedig… Ez most komoly volt? – Öhm, Sherridan. Már találkoztál vele. John irodájában. Meg még néhányszor elmentetek egymás mellett előtte. – Sherridan-ről Cody-ra, Cody-ról visszapillantottam. Sherridan vonásai hitetlenséget tükröztek. Cody-é kínos haragot. – Emlékszel? Felmordult, aztán beleharapott az alsó ajkába. – A sötétben tapogatózom. Biztos vagy benne, hogy ott volt az irodában? Az életem mindenki arra volt hirtelen ítélve, hogy elfeledkezzen dolgokról? - Ott voltam – válaszolt helyettem Cody. Au. Mérgesnek tűnt. - Igen, igen, most már, öhm, emlékszem. – Sherridan felnevetett, valószínűleg azért, hogy elfedje a hazugságát, és átkozott legyek, ha nem állt jól neki. Arca rózsaszínben ragyogott, kék szeme csillogott. Magas és gömbölyű volt, istennőnek kellett volna lennie, vagy egy amazonnak, aki életre kelt. Teljes semmibevevése biztosan sértette Cody egóját.
Felém fordult. – Látom, nem is lett volna szükség rá, hogy megejtsük ezt a beszélgetést. - Milyen beszélgetést? – kérdezte Tanner. Megpaskoltam Cody arcát, csak utána mondtam. – Később elmondom, Őrült Csontok. - Belle – ez olyan figyelmeztető volt, amit még nem hallottam Cody-tól. – Azt hittem, bizalmas beszélgetés volt. - Mikor adtam neked valaha ilyen benyomást? – kérdeztem ártatlanul. – Tanner-nek mindent el kell mondanom. - Néhány dolgot a férfiak szeretnek megtartani. - Mint például? – kérdezte Sherridan. Cody a fogát csikorgatta. – Én mentem. Majd holnap hívlak, Belle. Talán. – Nem várta meg a válaszom, hanem kisietett a konyhából, aztán a házból, az ajtó hangos puffanással csukódott be mögötte. - Micsoda hazug vagy – mondta Tanner. Sértetten ziháltam. – Az igazat mondtam. Tényleg elmondok neked mindent. - Nem te. Ő. – pillantása Sherridan-re siklott, aki feszengve állt a helyén. - Micsoda? – kérdezte, ugyanazt az ártatlanságot tettetve, amit én. - Nem csaphatod be Mr. Érzékenyt. – Saját maga választotta a nevet, nekem pedig mindig nevetnem kellett tőle. – Nagyon is emlékeztél rá. - Tényleg? – kérdeztem, és tágra nyílt szemekkel bámultam rá. Milyen ostoba voltam, hogy nem jöttem rá? – Kis alattomos nőszemély, miért tettetted, hogy nem emlékszel? És ne érts félre, nem panaszkodom. Lenyűgöztél. Keresztbe fonta a kezét bő mellén, és elvigyorodott. – Egyértelműen nőcsábász. Úgy értem, emlékszem rá, mikor azt mesélted, még az ezüstrókákkal is flörtölt apukád gondozóotthonában, mikor szolgálatban volt. Ez igaz volt. Mikor először megtapasztaltam az erőm, Csinos Fiú a családomat akarta felhasználni arra, hogy munkára kényszerítsen. Cody-t küldték oda, mint védelem. De most, hogy CSF halott, és az apám egy nem felfedett helyen van, és nincs szükség a huszonnégyórás védelemre, Cody visszajött a PTK-hoz. Visszagondolva azokra a sötét napokra, azon tűnődtem, hogy Csinos Fiú is csinált-e valami hasonlót Emlékférfival is, úgy lengetve felette a családját, mint Damoklész kardját. És, hogy Sivatagi lány megtette-e – vagy megtenné – ezt CSF helyében. Vajon ezért vette el EVesztegetett Rome emlékeit rólam? Az ő parancsára, hogy mentsen valakit, akit szeret? Vajon csak azt akarta, hogy szenvedjek? Talán. De Cody azt mondta, E-Vesztegetett általában nem tette meg, amit CSF és SL akartak tőle, ezért tartották olyan sokáig elzárva. Szóval miért kezdene hirtelen engedelmeskedni nekik? Sőt mi több, kételkedtem benne, hogy SL tud rólam. Még sosem álltunk egymással szembe, és új voltam ebben a játékban. Hacsak valahogy nem hallotta meg, hogy az ügyén dolgozom. Istenem, ez olyan zavaros volt. Nem tudtam, miben higgyek, és egyáltalán, mikor lettem én ilyen boldog az üzenetektől, mint egy tizenéves kiscsaj? Ennyi rejtéllyel szükségem lesz arra a Ki Kicsoda útmutatóra, amit Sherridan említett. - Figyelsz te rám? – kérdezte Sherridan. – Cody ezüstrókákkal flörtölt, Belle. Ezüst rókákkal. Ez nyilvánvalóan azt mutatja, hogy amíg egy nő lélegzik, addig érdekli őt. Szóval, mikor láttam, hogy megnéz magának John irodájában, nos… Úgy döntöttem, hogy eltaszítom magamtól, mielőtt bármi is lehetne. Tudom, hogy sok férfival randizok. De a Nagy Őt keresem. Ő nem az az ember. Talán mégsem kellett volna figyelmeztetnem Cody-t, hogy maradjon távol. Még sosem láttam Sherridan-t ilyen erősnek; probléma nélkül elküldte volna saját maga is. És meg is tette. Mégis. Örültem, hogy Cody elhagyni készült a várost, és az újonnan megtalált erejét nem teszteli naponta. – Büszke vagyok rád.
A nyakamba ugrott, loknijai lebegtek utána. – Köszi. - És hé, az élet nem tartogat számodra mást, mint rózsákat. Lexis… - Ribanc – mondta Sherridan ugyanakkor, mikor Tanner felhorkant. - Igen, nos, ez a ribanc azt mondta, hogy hamarosan teljesül a legnagyobb vágyad. Sherridan szeme lassan tágra nyílt, ugyanakkor eltátotta a száját. A legfurcsább arckifejezés-változás, amit valaha láttam. – Sosem téved az ilyen dolgokban. - Tudom – morogtam. – És gyűlölöm, hogy az a férfilopó szuka tud a legnagyobb vágyadról, de én nem. Nem értette a célzást. Kezét a szívére helyezte, és megpördült. – Meg fog történni. Tényleg meg fog történni. - Micsoda? – kérdeztem azonnal. Elég már a bonyolult dolgokból. Sherridan megállt, és rám vigyorgott. – Nekem is lesz szupererőm. 6. fejezet Sherridan szavai egész nap kísértettek. Tudta, mennyire óvatosnak kell lennem, nehogy felégessem az egész világot. Tudta, hogy a nevem nem egy ügynökség toplistájában szerepel. Tudta, hogy hetente kétszer – néha naponta – kötelező vérvizsgálatokon kell részt vennem. Tudta, hogy egyik ellen sem tudok semmit tenni, hacsak nem hagyom el azokat, akiket szeretek, elmenekülök, és életem hátralevő részét rejtőzködéssel töltöm. Képességekkel rendelkezni inkább volt átok, mint áldás. Miért akarná ezt magának? És hogy akadályozhatnám meg, nehogy megtörténjen? Egyszerű volt, sehogy. A soha nem tévedő, ribanc Lexis biztosított róla, hogy Sherridan megkapja, én pedig sosem tudtam ezelőtt megakadályozni, hogy Lexis látomásai beigazolódjanak. Ha megpróbálnám, talán összezúznám Sherridan újonnan megtalált boldogságát, ezáltal pedig az erejét is, összetörném a „legnagyobb vágyát”, és örökre tönkre tenném a barátságunkat. Micsoda átkozott káosz. Bár, igaza volt Lexisnek ezúttal? Talán nem igazán működött jól mostanában a jövőbe látó képessége. Úgy értem, még mindig nem tudtam elképzelni egy férfit sem, hogy elnyeri a szívem. Vagy, hogy hozzámegyek az állítólagos férfihoz. Ezek a gondolatok a virágokhoz tereltek vissza. A küldő vajon tényleg csodált engem, vagy ez csak valamiféle vicc volt? Talán egy Trójai faló. Mint mondjuk van egy kamera a vázában, így a rosszfiúk tudhatják, mikor támadjanak. Tessék! Ezt csinálta a szuperhősség az emberrel. Mindent megkérdőjeleznek miatta. Még a virágokat is. És Sherridan ezt akarta? Az orrom alatt morogva bebotladoztam a konyhába, megragadtam a vázát, kibotorkáltam, és az egészet úgy, ahogy volt, vázástól, virágostul behajítottam a szemétbe. Visszamentem az ágyba, de az agyam megint túlságosan pörgött ahhoz, hogy el tudjak aludni. Végül hála az égnek, a napsugarak beáradtak a szobámba. Kihámoztam magam a takaróból, lezuhanyoztam, és felvettem Rome második kedvend öltözékét: egy koptatott farmert, egy smaragdzöld pamut inget, amit teljesen begomboltam. Szerette egyesével kigombolni. Néha különböző időpontokban egy nap, mintha egy elnyújtott peep show lenne. Nem tudtam a legkedveltebbet viselni: csupasz bőr és egy mosoly. Legalábbis a munkában nem. Szóval a másodikkal próbáltam jutni valamire. Reméltem legalább értékelni fogja. Miután felöltöztem felkötöttem a hajam lófarokba, és elindultam megkeresni Tannert és Sherridant. Mielőtt megtalálhattam volna őket megcsörrent a telefonom, és visszarohantam a szobába, hogy felkapjam a komódról, ahová előző este dobtam. Reméltem… - Halló – szóltam bele oxigénért kapkodva. - Belle Jamisonnal szeretnék beszélni – mondta egy kellemes, női hang.
Megállt a szívem. – Ő az. Ő vagyok. Vagyis én vagyok. – Sosem jutott volna eszembe, melyik volt a helyes. – Belle vagyok. - Ó, remek. Martha Hobbs vagyok a Gyerünk, Keljünk Egybe cégtől, és a közeledő esküvőjével kapcsolatban szeretnék önnel beszélni. Ma délre beszéltünk meg egy időpontot, mikor megtekinti a meghívó-kínálatunkat, és csak szeretném megerősíteni. Behunytam a szemem, és szabad kezemmel megdörzsöltem a halántékom. - Sajnálom, elfelejtettem, és valami közbe jött. - Rendben. Örültünk volna, ha huszonnégy órával előtte tudta volna jelezni, de megoldjuk. – Nyilvánvalóan nagyon profi volt, csak egy egészen apró harag érződött a hangjában. – Szeretné áttenni egy másik időpontra? Szeretném. – Vissza kéne hívnom. Tényleg nagyon sajnálom, de a vőlegényem, ő – nos, közbejött néhány dolog. - Ó, nagyon sajnálom. Megértem. – És úgy tűnt, tényleg. A hangja kedvesebb lett. – Remélem, felhív, ha a dolgok… rendeződtek. - Igen. Hát persze. – Nagyot nyeltem, letettem a telefont, az ágyra hajítottam, és visszatértem a barátaim megkereséséhez, mielőtt könnyekbe török ki. Ez volt az első alkalom, mikor hangosan is kimondtam, lehet, hogy az esküvőből semmi nem lesz, és nos, fájt. Mintha az átkozott kés ott lett volna a hátamba, és megforgatták volna. Tannert a nappaliban találtam meg, a kanapén henyélve. Sherridannek semmi nyoma nem volt. Valószínűleg még mindig az ágyban lustálkodott, hogy elkerüljön. Tudta, hogy beszélni akarok vele ezzel a szupererő dologgal kapcsolatban. Múlt éjjel megpróbáltam kideríteni, miféle képességet akart, mit gondolt, mit nyer vele, és képes lenne-e elviselni, hogy rosszfiúk üldözik egész életében, de miután bejelentette ezt, kibontott egy ünnepi pezsgőt. Csakhogy még az előtt a szájához emelte az üveget, mielőtt Tanner szerezhetett volna egy pohárral. Mindig is nehezen viselte az alkoholt, öt perccel később már spicces volt, és egyik kérdésemre sem válaszolt. Tanner felmordult, mikor meglátott. – Csak a gombos felsőt ne. Talán kicsit túl sokat hordtam. De a fenébe is, imádtam, mikor Rome kigombolta. - Ha ismerem Lexist, és sajnos így van – mondta Tanner szárazon és felállt – ő szoknyában lesz. Egy szexi, szeretném-ha-a-kezed-mindenhol-ott-lenne típusú ruhában. A farmered és a pólód nem ellenfél neki. Olyan leszek, mint a szegény, ronda unokatestvére Mucsai pusztáról. Aucs. Az őszinte barátok nem voltak olyan felhőtlenül jó dolgok, mint mindig hittem. – Igen, de szakított Lexisszel. Emlékszel? - Remélhetőleg valaki igen. – Nem egy csillogó amazont akar magának. - Egyszer régen így volt. És az ő agya jelenleg ebben az állapotban van. Francba. Tannernek igaza volt. Meggörnyedt a vállam, mikor válaszoltam. – Szükségem van öt percre. - Tégy mindenkinek egy szívességet, és legyen tíz. A szemem forgatva eltrappoltam. Feltúrtam a szekrényem, de semmim nem volt, ami versenghetne Lexis mindig divatos ruhatárával. Csak válassz már valamit. Embereket kellett kikérdeznem, és még egy találkozóm is volt. Végül alsóneműre vetkőztem, és magamra rángattam egy munkába túl elegáns, csokoládébarna ruhát, melyet spagettipántok tartottak, magasított dereka volt, és lengedezett a lábam körül. Nagyon görögös, reméltem. Nem vehettem fel melltartót, mert nem volt pánt nélkülim, a kényelmes fehér pamut pántja pedig kilátszott volna. És nem olyan, ó, szexi látszvalamit-amit-nem-kéne módon, hanem a nagyi-a-sötétben-öltözött-fel módon. A lábamra egy csillogó barna szandált húztam, aminek a szalagjai a vádlim körül tekeregtek. Kivetem a gumit, és hagytam, hogy a (selymes, legalábbis reméltem) kuszaság leomoljon. Egyenes volt, és a hátam közepéig ért. Rome imád beletúrni. Vagyis imádott. Idióta. Lexisnek is hosszú haja volt, szóval valószínűleg abban az ütközetben jó leszek.
Kihúztam magam, és tanulmányoztam az egész alakos tükörben, hogy festek. Nem rossz. Már csaknem szép. Minden bizonnyal elegáns. - Ez háború – mondtam a tükörképemnek. – Le fogom nyomni Lexist. Egyetlen gyors rázással a táskám tartalmát egy csinosabba ürítettem – egy lánynak alkalmazkodnia kell -, aztán kilibegtem a szobából, készen arra, hogy elkezdődjön a meccs. Tanner most a bejáratnál állt, és a falnak dőlt. Elismerően bólintott. – Szép. Kemény a mellbimbód. Gyomorszájon vágtam, de azért vigyorogtam. Tannertől ez volt a legnagyobb bók. Ráadásul úgy hangzott, mint a régi önmaga. A boldog, perverz fiú, akit ismertem és szerettem, nem az a sebesült kiskutya, aki volt. - Kell a telefonom – motyogtam, és visszasiettem a szobámba. A kis fekete készülék jobb oldali sarkában egy kis piros lámpa villogott, ami azt jelentette, valahogy elmulasztottam egy hívást. Rákeresve a számra kiderült, hogy az élelemszállító volt az. Nehogy még egy, gondoltam morogva. Vissza kéne hívnom őket, de a fenébe is, ha felhívom őket le kéne mondanom őket, és azt nem akartam. Olyan csokoládétortáik voltak, mintha egyenesen egy mennyei szivárványról hullottak volna alá, és gyorsan feliratkoztam hozzájuk. Két másodperccel az után, hogy lemondom őket, valaki máris a helyemre kerül. Mikor csatlakoztam Tannerhöz a folyosón, fejben emlékeztettem magam, hogy majd m később hívjam vissza őket, akárcsak a ruhaüzletet, és könyörögjek egy új időpontért. Kinyitotta az ajtót, én pedig elmentem Tanner mellett. Vagyis megpróbáltam. Megbotlottam egy doboz… csokoládéban, jöttem rá, és kiegyenesedtem. Három masnival átkötött doboz volt egymásra rakva, pont úgy, ahogy a tortát elképzeltem, és mindegyiket aranyszínű fóliába csomagolták. Egy kártya volt tűzve az egyik masni alá. - Tényleg ennyire ügyetlen vagy? – kérdezte Tanner. - Igen. – Meleg, párás levegő pulzált körülöttem, a napfény forró volt csupasz bőrömön, mialatt mozdulatlanul bámultam le a kis dobozokra. Idióta! Nézd meg őket! Heves szívdobogás kíséretében feltéptem a kártyát, és olvasni kezdtem. – „Semmi sem olyan édes, mint te, bár remélem, hogy örömöd leled ezekben. A csodálód.” – Már megint semmi név. Akkor nem Rometól jöttek. A titkolt reményem, hogy talán eszébe jutottam és most romantikával akart visszahódítani, megint darabokra tört. El kellett volna rúgnom, vagy hajítanom azokat a csokikat egy új dimenzióba. - Először a virágok, most édesség – mondta Tanner. – Ez a fickó nagyon komolyan gondolja, hogy ágyba visz. - Hallgass! Nem mindegyik férfi agya jár a szexen. - Ha nem, akkor halottak. Vagy talán aljas szándék vezérelte őket, gondoltam, mikor eszembe jutott a tegnap esti félelmem. Tanner összefonta a karját a mellkasán. – Amit én igazán tudni akarok, ki a fene csodál téged? - Mintha lehetetlen lenne – válaszoltam, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy én is ezen tűnődtem. Felemeltem a dobozokat, és a mellkasomhoz öleltem őket, elhatározva, hogy válaszokat fogok találni. Volt talán egy kamera felállítva odakinn, és valaki minden mozdulatom figyelte? Vagy a kis édességek mérgezettek voltak? – Néhány férfi tényleg azt gondolja, hogy menő vagyok. - Nem ezt mondtam, szóval hátrébb az agyarakkal, Vipera. Eljegyzett nő vagy, az egyetlen férfiak, akikkel találkozol, azok bűnözők. Bár egy rugóra járt az agyunk, én mást mondtam. – Talán a bankár, vagy az eladó ellenállhatatlannak talál. – Az autója felé indultunk. Egy fényes, vörös Viper felé – ami után engem is elnevezett. Oké, az első alkalommal, mikor találkoztunk én mondtam neki, hogy a nevem Vipera.
- Igen, talán a bankárnak és az eladónak egy alapos verésre van szüksége. Le merném fogadni, hogy a csokik egy rivális ügynökségtől vannak. Tudod, hogy elcsábítsanak téged a sötét oldalra. Vagy talán, hogy megöljenek. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy valaki megpróbál megpuhítani, mielőtt megtámad. Egy alkalommal az egyik bűnöző kiugrott a kocsim elé, miközben tolattam ki a parkolóból – akkor még nem tudtam, hogy kiugrott –, én pedig elütöttem. Tudta, hogyan fogja fel az ütközést anélkül, hogy igazán megsebesítené magát, de természetesen ezt sem tudtam. Aggódva nyomtam be a kéziféket, majd oda rohantam hozzá, aztán rettegve néztem, ahogy rám szegez egy fegyvert. Az egyetlen probléma a tervével az volt, hogy máris kivívta maga ellen az érzéseim. A félelmem belefagyasztotta a golyókat a tárba, a fenekét pedig a járdához. - És ha arra gondolok, hogy Sherridan ezt az életet akarja magának… - mondtam. – Még egy doboz csokoládét sem élvezhetek. – Ez sokkal rosszabb sors volt, mintha rám lőnének. Elértük az autót, de Tanner nem nyitotta ki előttem az ajtót. Beült a volán mögé, és a szarházi rám várt, hogy beengedjem magam. Csak akkor szólaltam meg, mikor mér mellette ültem a plüss bőrülésen, a szoknyám kényelmetlenül körbe tekeredett a lábamon, a csoki az ölemben pihent. – Selyemben vagyok – hazudtam. Biztos voltam benne, hogy műszálas keverék. – Legalább kezelhetnél úgy, mint egy hölgyet. Felhorkant. – Te. Hölgy. Ez vicces. - Csak vigyél minket a PTK-ba, Mr. Érzékeny. – Miközben beszéltem felnyitottam a legfelső doboz tetejét, és ámulva néztem a csokik, trüffelek és sütemények válogatását. Milyen ártatlannak tűntek… milyen finomnak. A számban összefutott a nyál, a gyomrom bukfencezett. Tanner egyesben tolatott le a kocsi feljáróról, ez volt a kedvenc sebessége. – Meg ne edd őket! Lehet, hogy mérgezők! - Már én is gondoltam erre. Csak gondoltam megkukkantom, mit fogok élvezni. Rájuk pillantott, és füttyentett egyet. – Azok a szarok elég drágák. Felvontam az egyik szemöldököm, mikor felé fordultam. – Honnan tudod? - Apa ezt a márkát szokta venni a barátnőinek. Az apja nem olyan régen halt meg, ezért együttérzzőn megpaskoltam a karját. Az anyja, aki alkoholista volt, a nyolcadik születésnapján hagyta el – ez volt az ajándék, ugye? -, és csak az apja maradt neki. Az elvesztése összetörte. Elég mélyen ismertem magam is ezt a fajta veszteséget. Akkor kezdtem el járni tanulni, mikor anya meghalt egy autóbalesetben. Bár nem tudtam felidézni a vonásait anélkül, hogy megnéznék róla egy fényképet, néha megesküdtem volna, hogy van egy lyuk a szívemben. Egy olyan lyuk, amit a halála okozott. De nekem még volt egy szülőm, volt valakim, akire támaszkodhattam. Apa mindig gondoskodott rólam. Tampont vett nekem, mikor először megjött, és beszélt velem a szexről, még akkor is, ha kényelmetlen volt ez számára, és az arca olyan vörös volt, mint egy ráknak. Ezektől a dolgoktól csak még jobban szerettem őt, de ugyanakkor csak még nagyobbá tették az anya nélküliség miatt érzett ürességet. - Úgy bámulod a csokoládékat, mintha Jézust láttad volna meg – mondta Tanner. – Csak.. hajítsd őket a lábadhoz. John kereshet nyomokat a dobozon és az édességeken. Visszatettem a fedelet, de az ölemben hagytam őket. – Ha egy rivális ügynökséggel van dolgunk, nem lesznek nyomok. – Elszomorított, hogy nem nyugtalanít túlzottan annak a lehetősége, hogy valaki meg akar ölni. De ugyanakkor volt már ez, tették már meg. Sokszor. - Inkább bizonyosodjunk meg róla, mint később bánjuk. - Mégis mióta? A te mottód az, hogy „a rossz dolgok vonzzák a csajokat”. Bólintott. – Igaz. Talán meg kéne kóstolnom egyet. Ha megmérgeznek, az egy jó háborús történet.
Az ajkam mosolyra húzódott. Amilyen jó hangulatban volt most Tanner, talán itt volt a megfelelő alkalom, hogy beszéljünk az exéről. A nemezisemről. A világ legnagyobb ribancáról. – Szóval, Lexis… - Még mindig nem beszédtéma – mondta határozottan, jó hangulata egy szempillantás alatt semmivé vált. Grrr. Pasik! – Úgy gondolom, szükségetek lenne egy kis időre négyszemközt. Amikor beszélhettek. - Persze – forgatta a szemét, visszatért a jókedve. – Fordítás: Szeretnél egy kis időt Romemal. Képes lennél a farkasok közé hajítani, hogy egy kis arcjátékot játszatok. Olyan rossz barát vagy. Nem próbáltam meg tagadni. – De így is szeretsz. - Ez csak azt bizonyítja, én vagyok a legostobább ebben a barátságban. Felhorkantam. – Ezt nem igazán tudom megcáfolni, ami számodra elég kellemetlen. És számomra is, mivel a barátaim ilyen ostobák. - Miért nem jöttünk össze soha? – kérdezte nevetve. - Mert olyan okos vagyok. Újabb nevetés. –Vicces. Néhány perccel később megérkeztünk a PTK irodájához, a város szívébe. Odakinn át kellett esnünk egy ellenőrzésen, aztán fel kellett mutatnunk a kártyánk (még akkor is, ha felismerhetőek voltunk – Azt hiszem, mi nem voltunk olyan aranyosak, mint Sherridan, hogy átugorhassuk a formaságokat). Odabenn be kellett jelentkeznünk egy újabb ellenőrzőponton, egy lifttel fel kellett mennünk a tizenötödik emeletre, és egy újabb ellenőrzésen részt venni. Még ujjlenyomatot is vettek, és egy retina szkennelésen is átestünk. John szerette, ha a dolgok annyira védve vannak, amennyire csak lehet. Mikor végül átengedtek minket elhagytuk a kényelmes előteret, a barna bőrkanapékkal és a buja zöld növényekkel, és végigsétáltunk egy hosszú, egyszerű folyosón. Balra fordultunk, balra, jobbra, aztán elértük a labort, mely magas üvegfalakkal volt körbevéve. Letettük a doboz csokit a törvényszékieknél – Tannernek úgy kellett kitépnie őket a szorításomból -, és a vallatószobákhoz mentünk. Az úton más ügynökökbe is belefutottunk, de senki nem állt meg beszélgetni. A PTK-nál mindenkinek volt valami dolga, és a csevegést nem díjazták. - Kit kérdezünk ki először? – kérdezte Tanner. Előástam Cody listáját a tárcámból, örültem, hogy túlélte az egyik táskából a másikba való átrakodást, és kihajtogattam. Valami kihullott a lap közepéből, és a földre esett. Megálltam, felvett – és nevetésben törtem ki. Cody készített magáról egy polaroid képet, ahogy épp csókot küld nekem, az aljára odaírta: Szívesen. Ki használt polaroid kamerákat manapság? Férfiak, akik mocskos képeket akartak készíteni a partnerükről az ágyban, hát ezek, gondoltam, és újabb nevetésben törtem ki. - Jössz? – kérdezte Tanner, ügyet sem vetve a kirohanásomra. Hozzászokott a gyors hangulatváltozásaimhoz. - Igen. – Újra előre lendültem, és ámulva ráztam a fejem Cody bohóckodása miatt. Nem véletlen tehát, hogy olyan ördögien nézett rám, mikor azt mondta, a táskámban van a lista. Amikor visszagyömöszöltem a fotót a táskámba, elhaladtam egy ügynök mellett, aki befelé bámult az egyik kihallgató szobába. Mielőtt rájöttem volna, mit csinálok, én magam is bekukkantottam a szobába. Kiszúrtam Rome-ot. Azonnal megtorpantam, a levegő megszorult a torkomban. Tanner szitkozódott, visszasétált, és megállt mellettem. - Mi van? – kérdezte. Aztán. – Oh. Rome egy fa széken ült a sarokban, nagyon is hétköznapinak tűnt. Fekete nadrágot viselt és egy fekete pólót, ami tökéletesen körbeölelte karjának izmait. Haja kusza volt, mintha több ezer alkalommal túrt volna bele. Sötét karikák voltak a szeme alatt, és feszült volt az ajka.
Hála istennek nem úgy nézett ki, mint egy kielégített férfi. Szóval, pontosan hol aludt akkor a múlt éjjel? Előtte Lexis ült egy fém asztalnál, és az egyik olyan férfival nézett szembe, akit Rome és Cody mentettek ki a raktárból. Átkozott Lexis. Hogyan tapadjak rá Rome-ra, ha mindig ott volt az arcában? Van bátorsága! Végigpillantottam rajta, és elakadt a lélegzetem, mikor megláttam, mit visel. Koptatott farmert, és egy zöld inget. A fogam csikorgattam. - Az a ribanc az én ruháimat viseli – És ezerszer felülmúlta az enyém. Még csillogó, fekete haját is lófarokba fogta, kiemelve ezzel arcának egzotikus vonásait. Eltelt egy perc, miközben Tanner tanulmányozta őt. – Az én hibám. Mégis az ösztöneidre kellett volna hallgatnod. A francba. Most itt ragadtam ebben a ruhában, mikor tudtam, hogy Rome jobban szeret engem farmerben látni. - Szerintem jól nézel ki – mondta mellettem az ügynök. Ha nem csalt az emlékezetem a neve Edward volt, és itt dolgozott a laborban. Egy mappa volt a hónalja alá dugva. - Mit csinált Rome egyáltalán odabent? – kérdezte Tanner. – A saját embereit kéne kikérdeznie. - Védi őt – mondtam gyakorlatilag vicsorogva, tudtam anélkül is, hogy kimondták volna. - A fickó, akivel beszél az, aki rászorul a védelemre – mondta szárazon. Legalább nem tűnt sem dühösnek sem szomorúnak attól, hogy együtt látja az ex-férjet és ex-feleséget, mikor a szóban forgó ex-feleség próbálta sötét varázslata alá vonni az említett ex-férjet. - Kit vallatnak? – kérdezte Tanner. - Ő Tobin McAldrin – tudtam, mivel én válogattam ki azokat az embereket, akikkel Lexisnek kellett beszélnie. Puszta véletlen volt, hogy a listáján mindenki Arnoldot idézte meg jobb időszakában (megvolt az ereje, hogy megölje őt), vagy olyan ártatlannak tűntek, mint a ma született bárány és jóképűek voltak (hogy elcsábítsák őt). Tényleg. Tobin a kigyúrtabb kategóriába tartozott. Plusz a szemei ridegek és üresek voltak. Az én tippem, nem egy kísérlet ártatlan áldozata volt. Akár csak Emlék Férfi, ő is egy olyan bűnöző volt, akit Csinos Fiú, aztán később Sivatagi Lány akart alkalmazni ellenünk. - Milyen ereje van? – kérdezte Tanner. – Tudjuk, hogy van-e neki egyáltalán? - Sajnos nem – motyogtam. Edward felém nyújtotta a mappát. – Valójában igen. Az elmúlt két napban tesztelgettem McAldrint. A fickónak természetfeletti ereje van, és ilyesmit még nem láttam azelőtt. Bár nem mindegyik a sajátja. Valaki Farkas-stílusban fémet öntött a csontjaira, amitől megnőtt az ereje. Miközben beszélt én átlapoztam az oldalakat. Voltak röntgenek, ábrák, melyeket nem tudtam megfejteni, és anatómiai táblázatok tele nyilakkal. - Akkor miért van még itt? – kérdezte. – Úgy értem, ha nekem ilyen erőm lenne, már kiszabadítottam volna magam, mondjuk tegnap. Egy csattanással becsuktam a mappát, és visszaadtam Edwardnak. – Talán Sivatagi Lány áldozatai közül nem is mindenki igazán áldozat, hanem beépített emberek. Olyan beépített emberek, akiket valaki ellenünk akar bevetni. – Természetesen Sivatagi Lánynak tudnia kellett – vagy legalább remélni -, hogy a PTK betör a raktárba. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, saját magának kell kiszivárogtatnia az információt. Ez megmagyarázná, miért vitte Csinos Fiú összes „ártatlan áldozatát” új helyre, és Rome embere miért csak akkor volt képes megszerezni a szükséges információkat. - Azt hiszem, hamarosan meglátjuk – mondtam, teintetekm újra Romre-ra tévedt, és ugrottam egyet.
Finoman megmozdult a székén, a kétoldalú tükör felé fordult, hirtelen egyenesen rám nézett. Nem láthatott engem, tudtam, de istenem, azok az elektromosan kék szemek a lelkemig hatoltak. Tanner biztosan megnyomta a hangszóró gombját, mert hirtelen meghallottam, ahogy Lexis hízeleg Tobinnak. - … vagyok itt, hogy segítsek neked. Ezért szabadítottunk ki. Működj együtt velünk, és elengedünk téged, amint lezárul ez a nyomozás. Reméltem, Lexis rájött, hogy ez egy hazugság; és reméltem, hogy Tobin nem. - Most pedig megkérdezem újra. Milyen régóta zárt be téged Vincent? Vincent Jones. Utcai nevén Csinos Fiú. - Már mondtam – jött a bizonytalan, recsegő válasz. – Fogalmam sincs. Nem mintha adtak volna nekem egy naptárat. Most pedig, végeztünk már? – felállt, hatalmas teste viharfelhőként magasodott a törékeny Lexis fölé. - Ülj le! – ugatott rá Rome. Ugatott. A szemem forgattam az iróniától. Rome, egy jaguár alakváltó, nem igazán jött ki a kutyákkal, ezt akkor tanultam meg, mikor néhány héttel ezelőtt én vigyáztam a szomszéd golden retrieverjére. A kedves óriásnak habzott a szája, hogy kapjon egy darabot Rome-ból, és majdnem átharapta a pasim combját. Szükségtelen elmondanom, hogy akkor ugrott az esélyem, hogy valaha is saját kutyám legyen. Tobin leült. - Istenem, bár én is ilyen lennék – mondta Edward. Aztán megrázta a fejét, és elvörösödött, mikor rájött, hogy hangosan is kimondta. El is felejtettem, hogy ott állt mellettem. Szegény, szerény ember. Valószínűleg sokszor felejtkeztek meg róla. Ugyanakkor én is ilyen voltam. – Én, nos, jobb, ha visszatérek a munkámhoz. – Minden további szó nélkül elsietett. - Viszlát – kiáltottam utána. Nem érkezett válasz. A kikérdezés hátralévő részében Rome folyamatosan engem nézett. Vagyis inkább az üveget. Nagyot nyeltem. Látott engem? - Mikor vette át Sivatagi Lány a gondozásod? – kérdezte Lexis. - Körülbelül egy hónapja – motyogta Tobin. Szóval mégsem volt olyan rossz az időérzéke. - Használt más nevet is a Sivatagi Lányon kívül? - Nem. Már ellenőriztük ezt a többieknél is, lássuk, hogy… - Igaz – mondta Tanner, mielőtt a gondolat megformálódhatott volna bennem teljesen. Szóval még mindig nem tudtuk az igazi nevét. Fenébe. - Írd le nekem, hogy néz ki – mondta Lexis. Tobin most először vigyorodott el. – Nem tudom. Sosem jött el, hogy saját maga nézzen ránk. Valaki mást küldött, hogy gondoskodjon rólunk. - Nem tudom a nevét. Csak azt, hogy fiatal, dögös, és vörös a haja. Bár, elég nagyszájú volt. Fenébe is, jó nagy szája volt. A vörös haj kissé leszűkítette a dolgokat. Ettől majd könnyebb lesz kiszúrni őt, ha más nem is segít. Nos, legalábbis, ha igazi vörös volt a haja. Lehetett akár paróka, vagy átmeneti festés. Lexis hátradőlt a székén, egy határozott ügynök képét keltve. – Megkért, hogy tegyél neki vagy Sivatagi Lánynak bármit is? - Nem. – Nem volt egy ronda férfi, barna haja, és nagy barna szeme volt. Nem volt tetoválása, és meg is volt borotválkozva. Azok a szteroidos izmok azonban… valaki minden bizonnyal megmondta neki, hogy volt olyan határ, hogy túl sok. – Semmit. - Hazudik – mondta Tanner.
A fickó rezzenéstelen arccal közölte a hazugságait, semmi jele nem volt a mellébeszélésnek. Tanner nélkül hittem volna neki. – Akkor itt kell tartanunk őrizetben, mert nem kockáztathatjuk meg, hogy itt ólálkodjon, és megpróbáljon bántani minket. vagy talán mégsem – tettem hozzá néhány másodperccel később. – Mint mondtad, bizonyára van olyan erős, hogy kiszabaduljon innen. De nem tette. Ami azt jelenti, ahogy gyanítottam, Sivatagi Lány vagy a partnere azt mondta neki, maradjon, és kémkedjen utánunk. Ha elengedjük, követhetjük. Talán elvezet hozzájuk. Tanner hátba veregetett. – A fenébe, Vipera. Most már úgy gondolkodsz, mint egy ügynök. Gyerünk. Megvannak a saját embereink, akiket ki kell kérdeznünk. Bólintottam, majd vonakodva elfordultam, olyan sokáig tartva a pillantásom Rome-on, amennyire csak lehetséges volt. Ez miatt láttam, hogy talpra áll, a széke csikorgott mögötte. Megálltam. Lexis és Tobin is kérdőn néztek rá. Nem mondott semmit, csak egyenesen az ajtóhoz ment. A szemem tágra nyílt, a szívem hevesen vert a mellkasomban. Vajon… értem jön? 7. fejezet A kihallgató szoba ajtaja kivágódott, a zsanérok csikorogtak, és Rome kilépett a folyosóra. Nem pillantott körbe. Nem, azonnal rám szegezte éles pillantását, mintha egész eddig tudta volna, hol állok. Nagyot nyeltem. Vajon tényleg? Mögöttem Tanner felmordult. – Franc. Macska Férfi naaaagyon dühös. Az volt. Szeme résnyire szűkült, a pupillája egy vékony, hegyes csík volt. Megnyaltam a számat, egy ideges gesztus volt ez csupán, amit akkor sem tudtam volna megállítani, ha az életem múlik rajta. Hát itt volt ő, a legfőbb álmom, hús-vér kiadásban. Sötét, veszélyes, és megszelídíthetetlen. Az helyett, hogy elmosolyodott volna, és a karjába húzott volna egy csókra, felmordult. – Abbahagynátok ti ketten? Zavartok bennünket. Mi? Mikor sem Lexis, sem pedig Tobin nem fordult az ablakhoz, mióta Tanner és én beléptünk ide? – Elénekelhettem volna a himnuszt, és akkor sem hallott volna senki odabenn. Összepréselte az ajkát, és csendben maradt. Makacs férfi. - Csak… menj vissza, és fejezzétek be a kikérdezést. – Az ablak felé intettem a kezemmel. Lexis is elnémult abban a pillanatban, hogy Rome kijött, ő és Tobin pedig a még mindig nyitott ajtón keresztül hallgatóztak. – Nos, senki nem hallhat minket, ha az ajtó csu…kva van. – Kisebb gondjaim voltak az utolsó szó kiejtésével. Rome pillantása végig siklott raktam, felmelegedve jeges tengerről azúrkék tűzre. Tovább időzött a vádlimon, ahol a csokoládészínű szalagok x alakban felfutottak a térdemig, nyelvét végigfuttatta az ajkán. – Mi van rajtad? Olyan kérdés volt ez, ami egy csipetnyi rekedt ígéretet is tartalmazott. Megint nyeltem egyet, de ezúttal teljesen más miatt. Talán a ruha még sem volt annyira rossz ötlet. Talán Rome-nak tetszettem, nem számít, mit viseltem. - Ez a régi vacak? Csak felkaptam magamra. Tanner felhorkant. Hála az égnek tartotta a száját. - Nagyon… csinos vagy – Rome hangja most mély volt, reszelős. Egyértelműen nem a „csinos” volt az első szó, ami beugrott neki. – Köszönöm – mondtam, és felemeltem az állam. Akár azt akarta mondani, hogy „lélegzetelállító”, akár azt hogy „pocsék”, nem érdekelt. Tényleg. Vagy tetszettem neki, vagy nem, és ez ellen semmit nem tehettem.
Most legalábbis. Semmit nem tehettem jelenleg. Miután az emlékei visszatértek – és vissza fognak, képtelen voltam mást hinni -, mindenért meg fog fizetni, és csillapítgathatja a sérült büszkeségem. Kinyújtottam mellette a karom, vigyáztam, nehogy megérintsem, és becsuktam az ajtót. – Hogy láttál bennünket az üvegen át? – kérdeztem. Fenn kellett tartanom a beszélgetést, vagy azon kapom magam, hogy odabújok hozzá, és a vállára hajtom a fejem puszta megszokásból. Nem tudnám megmondani, hogy reagálna. - Már megmondtam. Fokozott látás. A két-irányú tükrök nem okoznak gondot. - Sosem mondtad… - Várjunk csak. Igen. Tényleg mondta. Elképedtem a felfedezéstől, remény töltötte el minden porcikám. Mikor „randiztunk”, értsd üldözött engem, hogy a PTK semlegesíthessen, mesélt nekem minden önkéntes folyamatról, amin részt vett, hogy megerősítsék a fizikai, és az üldözői képességeit. – Emlékszel rá, hogy meséltél nekem a folyamatról? Zavartság lepte el a vonásait. – Én... Én… Pont a végszóra – mert tudta a ribanc, hogy milyen közel vagyunk az áttöréshez – Lexis kinyitotta az ajtót, és kilépett az előszobába. - Mi folyik itt? – kérdezte nem túl kedvesen, sokkal gorombább volt, mint általában. Mögöttem Tanner merev lett. - Emlékszel? – kérdeztem, és a figyelmem továbbra is Rome-ra összpontosítottam. – Egy autóban ültünk, Csinos Fiú üldözött minket. Odabújtam hozzád, és próbáltad elterelni a figyelmem a félelmemről, hogy ne fagyasszam meg a kocsit. A fejem a válladon pihent, a kezem a mellkasodon, hogy érezzem a szívdobogásod, és… - Szép mese – Lexis fel-le simogatta Rome karját, hogy vigasztalja. – De nem mintha be lehetne bizonyítani, hogy igaz. - Én megerősíthetem – mondta neki Tanner, a szavak inkább morgásnak hatottak. – A hátsó ülésen voltam, és figyeltem. Istenem, imádtam őt. – Rome – mondtam. - Emlékszel. Valamire. Ebből? A zavartság eltűnt az arcáról, helyébe visszatért a düh. Megrázta a fejét. – Nem. Nem emlékszem. Nem tudom miért beszéltem arról, mit tettem. Mégis fenn maradt a reményem. A vőlegényem ott volt valahol a fejében. Akár kitörölték az emlékeit, akár elvették, nem számított. Valahogy egy része emlékezett rám. Egyik karját Lexis dereka köré fonta – a reményem a harag tüzes vasvillájával keveredett – , és közelebb vonta magához. Vigaszért? A kezem égett. Aztán elengedte, hogy be tudja csukni mögötte az ajtót. Csak félre akarta húzni az útból. A tüzem lecsillapodott. - Mi folyik itt? – ismételte meg Miss Mindentudó. Rám koncentrált, pislogott egyet, mikor meglátta az öltözékem, és gúnyosan elvigyorodott. Egyik ujját végighúzta az ingének gombjain. – Szép ruha, Belle. Az arcomba tolult a vér zavaromban. – Mondanám, hogy az a farmer jól áll neked, de nagyobbnak tűnik benne a feneked. - Igaz – mondta vigyorogva Tanner. Lexis elsápadt, de nem vágott vissza. Tanner értem nyúlt, megfogta a kezem és vigasztalón megszorította, aztán észrevettem, hogy remeg. Bár sem szóval, sem tettel nem nyilvánította ki. Közömbös arckifejezésével nagyon is magabiztosnak tűnt. Sosem voltam büszkébb rá. Hirtelen Rome visszahúzta az ajkát a fogairól, kimutatva haragját. - Édesem? – mondta Lexis. Pillantását nem vette le rólam. - Mi van? – kérdeztem. - Semmi – csattant fel, bár a tekintetét összekapcsolódó kezünkre szegezte.
Várjunk csak. Féltékeny volt, mint Cody esetében? Vagy a haragját az a sértés táplálta, amit Lexisnek mondtam? Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit – hogy mit, azt talán már sosem tudom meg -, mert Rome szólalt meg először. - Hol van Cody? - Elküldtem őt egy kis terepmunkára. – Ő küldte saját magát, de mindegy. – Szóval, mit tudtatok meg Tobintól? Lexis Rome vállára fektette a fejét pont úgy, ahogy én szerettem volna, és ahogy az előbb említettem, hogy a kocsiban megtettem, és megpaskolta a mellkasát. Rome becsületére legyen mondva, kényelmetlenül fészkelődött. Még arrébb is ment, hogy be tudjon nézni a kihallgató szobába Tobinra, aki el sem mozdult a székéről. Lexis nem tudta álcázni, hogy elakadt a lélegzete. Hirtelen nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Tekintete úgy villant a mosolyomra, mint egy ütközés előtti rakéta. – A lakásomban maradt múlt éjjel. - Külön szobában aludtunk – mondta Rome, mielőtt reagálhattam volna. Visszafordult Lexishez, és rámordult, mintha nem tetszene neki a megjegyzése. – Mondtam, hogy ezt hagyd abba. Ne próbáljon fájdalmat okozni nekem? És külön szobában aludtak? Köszönöm, istenem! Próbáltam nem aggódni ez miatt, kiszorítani minden képet kettejükről, ahogy együtt vannak, pucéran, de az aggodalom akkor is ott volt bennem, mélyen a szívemben. - Tényleg? – kérdeztem, aztán átkoztam magam, mennyire esdeklőn hangzottam. - Az esküvőnk előtti érzelmi szemszögeken dolgozunk, mielőtt áttérnék a fizikai kontaktusra – vágott vissza Lexis védekezőn. - A házasságotokon dolgoztok? – Tudtam. Már egyszer kifejezte ezelőtt, de akkor is. A kés… megforgatták… Rome kényelmetlenül állt egyik lábról a másikra, kezével idegesen a hajába túrt. – Igen. Nem. Nem tudom. Már mondtam, hogy újra elveszem. – Legalább ezúttal nem tűnt olyan határozottnak. - Istenem, nem tudom elhinni, hogy valaha együtt voltam veled. – Most Tanner is beletúrt egyik kezével a hajába, összekuszálta a kék tincseket, és égnek meredtek, ahogy Lexisre kiabált. – Minden nap, a pokolba, minden órával egyre jobban túljutok rajtad. Mindig ilyen undok és manipulatív voltál? És hogy a francba nem vettem észre? Ahogy beszélt, Rome arcát tanulmányoztam, bármi jelet arra, hogy egyetért, bármi jelet, hogy igaznak tartja Tanner állítását, hogy a legrondább módon használták ki. De rideg volt é nem tűnt meggyőzöttnek, nem is látszott rajta, hogy felvilágosodott volna. - Vigyázz, hogy beszélsz vele – mondta. - Miért? Mondtam már rosszabbat is neki – válaszolt Tanner. – Mikor ágyban voltunk. Rome meglepett, egyáltalán nem fakadt ki az „ágyban” kijelentésre. - Én csak vigyázok a családomra, Tanner – mondta Lexis gyengéden, nem hangzott sem gúnyosnak, sem undoknak. – A lányomra. Tanner undorodva felsóhajtott. – Nem, csak magadra vigyázol. Rome oldalra biccentette a fejét. Elgondolkodva? – Várj egy percet. Tényleg jártál vele? – Lexishez fordult. – Nem úgy tűnt, mintha különösebben feldühítené, hogy az ex-neje egy sokkal fiatalabb férfival járt. Talán azért, mert egy bizonyos szinten tudta, hogy többé nem szereti ezt a nőt. - Egy ideig – mondta, és közben megdörgölte a tarkóját. – Bár, most nincs itt az ideje, hogy ezt megbeszéljük. Most volt itt az ideje, szóval Lexis menjen a fenébe. – Nem gondolod, hogy fényt kéne derítened a múltadra, mielőtt a jövődet tervezgeted? – kérdeztem tőle.
Rome egyik kezét végighúzta az arcán. – Igen. Nem. – Megint harag töltötte meg a vonásait. – Már nem tudom, miről mit gondoljak. Oké? - Mindjárt robban – morogta Tanner. Valószínűleg csak hozzám akarta intézni a szavakat, de azok visszhangot vertek a kis körünkben. – Szóval, miért nem váltunk témát, ahogy a Nagy Bábjátékos tanácsolta. Mondd el, mit tudtatok meg attól a Tobin nevű fickótól. Hosszú idő telt el csendben, amit Rome arra használt, hogy letisztítsa a vonásait, és elrendezze a testjeleit, nehogy bármilyen érzelmét leolvashassuk. Egy kavargó szoborból egy átlagos, nemtörődöm városi polgárrá vált. Nos, annyira átlagossá, amennyire egy olyan fickó, mint ő, válni tudott. - Majd az ebédszünetben odaadjuk a jelentést – mondta. – Még beszélnünk kell néhány emberrel, és valamit még ellenőrizni akarok, mielőtt továbbadjuk őket. - Jól van – bólintottam. Ez Rome-ra vallott. – Tannernek és nekem mennünk kell. Nekünk is ki kell hallgatnunk még néhány embert. Rome megint felmordult, üres álarcán átütött az aggodalom. – Kit? És miért együtt? Aggódott értem? És talán volt ott még egy kicsi abból a korábbi féltékenységből, amit éreztem? – Elaine Daringert kezdésnek. És azért, mert jól dolgozunk együtt. - Rome – Lexis türelmetlenül megrántotta a karját. – Tényleg be kéne fejeznünk Tobin kihallgatását. Kezd nyugtalan lenni. Rome nem is foglalkozott vele. – Elaine egy energiavámpír – mondta nekem. - Tudom. Olvastam az aktáját – vetettem egy gyors pillantást Lexisre. Megragadta az egyik gombot az ingén, és ide-oda csavargatta, mozdulatai felkavartak voltak. Nem tetszett neki a figyelem, amit kaptam, gondoltam. - Volt már dolgod valaha energiavámpírral? – kérdezte Rome. Még mindig hozzám beszélt, jöttem rá boldogan. – Nem, de átnéztem a PTK útmutatóját, és tudom, mit kell tennem. Le lesz szíjazva, és nem fogok hozzáérni. - Mindamellett – mondta Tanner kidüllesztett mellkassal. – Belle-nek ott leszek én. Jól lesz. Több mint jobban. A morgás egyre hevesebb lett. – Hadd mondjak… Bumm! Hirtelen vakolat- és kőzápor töltötte meg a levegőt, törmelékek hullottak mindenfelé. Tanner a fenekére zuhant, a kirobbant fal és ablak egy része szögezte le. Lexis és Rome is a földön kötött ki. Én, nos hátratántorodtam, de valaki erősen megszorított, mielőtt összecsókolóztam volna a csempével. Tobin áttörte a falat. Életre kelt egy éles hangú riasztó, mindenhonnan visszhangzott. Mikor rájöttem, mi történt – és mi történik – rúgtam és ütöttem minden erőmmel, amim csak volt. Mikor ez nem segített, hogy visszanyerjem a szabadságom, megragadtam Tobin légcsövét, és beleszúrtam a szemébe, pont úgy, ahogy Rome tanította. Semmi nem lassította le; semmi nem enyhített a szorításán. Végig döngetett a folyosón, el a megdöbbent ügynökök mellett, a földre lökte őket, és egyenesen átment a falon. Neki aztán nem volt szüksége teleportálásra. Nem, egyszerűen összetörte a vakolatot és a fát. Az ügynökök talpra álltak, megpróbálták természetfeletti, és emberi képességeikkel megállítani – elsuhant mellettünk egy villám, néhány kés, dobócsillagok, még egy vastag, fullasztó füst is, ami az egész folyosót ellepte –, de Tobin minden erőfeszítés nélkül hárította őket, mintha kiképezték volna egy ilyen helyzetre. - Eressz el! – Minden alkalommal, mikor átment a falakon olyan volt, mintha több ezer ököl ütne engem. Az érzést még az is belevegyült, mikor hatalmas lábait a földbe döngölte, egyiket a másik után, amitől fel-le himbálóztam. Legalább ki tudtam köhögni a füst egy részét a tüdőmből. – Megölsz!
- Maradj nyugton! – csattant fel. - Majd fogok, ha elmondod, hová viszel. - A barátom beszélni akar veled, rendben, és a barátnőm megkapja, amit akar. Nő. Sivatagi Lány? Sivatagi Lány barátja? Még jobban küzdöttem. – Az isten szerelmére, ha beszélni akar velem, akkor hívjon fel! Újabb fal. Még több ököl. Még több rezgés. – Így legalább biztos lehet benne, hogy minden kérdését megválaszolod. Nagyszerű. Kínzás volt kilátásban. A hatodik falnál már megvágtak, véreztem, és már nem csak a füst belégzése miatt köhögtem. Nem fogom tudni megállítani a szokásos módon, jöttem rá. Az erőm kellett használnom. Mit kéne akkor bevetnem? Esőt? Nem, elcsúszna, de tovább futna. Tüzet? Nem, az egész épületet leégetném. Jeget? Igen! Jeget. Le tudnám fagyasztani, hogy képtelen legyen mozdulni. És talán, de csak talán, mert Rome, aki kiszűrte az érzéseim az épületben volt, nem cseszhetném el, és fagyasztanám meg Atlanta egész városát. Gyerünk, Belle. Meg tudod csinálni. Félelem, félelemre volt szükségem, hogy jeget generáljak. Megijedtem, de ez csak bénító félelem volt, ami azt jelentette az érzés megvolt, de nem fértem hozzá, mintha ez csak egy álom lenne, én pedig nem igazán vagyok benne. Úgy kell áttörnöm ezt a dermedtséget, ahogy Tobin áttörte a falakat. Oké, jól van. Mi rémisztett meg annyira, hogy nem tehettem úgy, mintha minden az én javamra dőlne el? Minden bizonnyal az előttem álló kínzás. Kések a körmöm alatt, levágják az ujjaim, leharapják a fülem. Ahogy rájuk gondoltam, elképzeltem, hogy megtörténnek. Hideg köd kezdett végigfolyni az ereimben. Jó volt kezdetnek, de annyira nem, hogy megdermesszem a fogva tartóm. - Ne ölj meg! – kiabáltam, remélve, hogy ez segíteni fog. Olvastam egyszer valahol, hogy hallva egy embert, ahogy könyörületért kiált, dominó-effektet indít el az ember testében. Feltételezve a hangban szörnyű rettegés hangzott, és ez a rettegés beindítja az endorfintermelést. Várjunk csak. Az endorfinok megdermesztették a félelmet. Gondolkoznom kell. Argh! A dolgoknak nem kéne ilyen bonyolultnak lenniük. El fogom ezt szúrni. Ezzel az utolsó gondolattal a félelmem felerősödött, a köd jeges esőbe öltött testet. Ó, kiváló! A bukás lehetősége megriaszt, idióta! - Olyan béna vagyok – mondtam, a félelmem megint ugrott egyet. - Csend legyen, te nő! - Semmit sem tudok jól csinálni – újabb ugrás. Sajnos nem tudtam megcáfolni a szavakat. Nem csak a lehetséges halálnak néztem elébe, de nagy esély volt rá, hogy Rome örökre Lexis mellett marad, el fogom veszíteni és sosem ölelhetem át többé. Jég formálódott a földön, és Tobin elvesztette az egyensúlyát. Ahogy bezuhant az egyik irodába emberek sikoltottak, törmelékek záporoztak, és hirtelen egy állati üvöltés hangzott fel. Tobin gyorsabban kezdett haladni előre. Mikor valami szilárdba ütköztünk – egy asztalba – Tobin felmordult, és eleresztett. Végig csúsztam a földön, megint képtelen voltam uralni a jégképző félelmem. Mi a pokol? Remegve lábra álltam, és körbenéztem. Rome felvette a jaguár alakját, vékony volt, fekete és halálos, aztán hátulról vetődött Tobinra. A vadmacska kitépett egy darabot a küzdő férfi nyakából. Nem elég nagyot, hogy megölje, de lelassította. Tobin felemelte egyik húsos öklét, és átrepítette a szobán – rám, Rome és én együtt estünk hanyatt, az oxigén azonnal kiszorult belőlem. De ahogy landoltunk, a macska hirtelen alám került. Biztosan megfordított bennünket félúton. A hátamra gördített.
Valami meleg nyalta meg az arcom, aztán a súlya eltűnt rólam, és a két férfi újból szemtől szembe került, Tobin vérzett, Rome vicsorgott. Elnémultam, mikor mindkettőjükön megláttam a vért. Ezúttal nem kellett gerjesztenem a félelmem. Ahogy ott feküdtem, küzdve minden egyes légvételért, az érzés elöntött. Amilyen emberfeletti ereje volt Tobinnak, könnyedén kitörheti Rome nyakát. Vagy fejbe vághatja, és ezernyi darabra töri a koponyáját. Talán ez még jó dolog is lett volna. Talán észhez térítette volna kicsit, ahogy apa szokta mondani. Várjunk. Ebben a helyzetben nem volt jó ilyeneken gondolkodni. Tobin lehet, hogy… Felkiáltott – Rohadék -, és rávetette magát Rome-ra. Elestek, forogtak a levegőben a talajig, pörögtek aztán harcoltak. Tobin ütött. Rome harapott. - Nem a te nődet vittem el – morogta az erős férfi. – Semmi okod, hogy így reagálj! Rome újra előrukkolt egy fültépő morgással, aztán kivillantotta éles fogait. Oké, oké, oké. Koncentrálnom kellett. Gyűlöltem ilyeneket csinálni, mikor az aggódásom el kellett képzelnem, hogy megtörténik, de néha csak így tudtam elérni, hogy az érzéseim a megfelelő irányba mozogjanak. Hogy hozzákezdjek a dolgoknak, elképzeltem, hogy Lexis végig sétál a sorok között, hogy feleségül menjen Rome-hoz. Ez haragot hozott, nem félelmet, elolvasztotta a jeget. Felejtsd ezt el! Egy olyan képet hoztam fel, hogy Tanner harcol a fiúk ellen. Minden nap edzett önvédelemre és támadásra, de esélye sem lenne Tobin ellen. Egy heves félelemfolyam futott át rajtam, hűvös, de nem hideg. A fejemben Sherridant is bele tettem a küzdelembe. Csinos, nem szeret megizzadni, a félelmem fokozódott. Újra számításba vehettem volna a kínzásom, de a mások iránti félelmem erősebb volt. Nagyon egyszerű, ők voltak a mindenem. Következőnek apát tettem hozzá. Amilyen gyenge a szíve volt, semmilyen fizikai harcot nem élt volna túl – főleg olyat nem, ahol morgást, nyögést és csontok törését hallottam. A félelmem újra megnőtt, és végre sikerült elérnem ezt a fagyasztó hőmérsékletet, amire vágytam. A vérem meghűlt, a tenyerem jegessé vált, kristályos labda képződött a közepén. Rome – kiáltotta, és felnyitottam a szemem. – Bukj le! A hatalmas macska félreugrott, én pedig remegő kézzel elhajítottam a labdát. Jól céloztam. A gömb Tobin mellkasába csapódott, a jég azonnal terjedni kezdett, és beborította az egész testét. Éppen meglendítette volna az öklét Rome feje felé, de éppen a becsapódás előtti pillanatban fagyott meg. Abban a pillanatban úgy tűnt, minden megdermed. Ügynökök gyűltek körénk, jöttem rá, mindenki csendben bámult ránk. Nem segítettek, talán túlságosan féltek, hogy a nem túl kiszámítható macska őket veszi célba következőnek, vagy attól féltek, hogy eltalálnák Rome-ot, miközben megpróbálják levadászni Tobint. Tanner és Lexis hiányoztak, vettem észre. Fenébe. A félelmem tovább nőtt, bár többé nem volt rá szükségem, és újabb jéggömb keletkezett a tenyeremen. Vajon jól voltak? Rome a földön maradt, a szőr lassan kihullott róla, meztelen, napbarnított bőr vette át a helyét. Ziháltam, felé siettem, közben a jéggömböt szorosan a mellkasomhoz öleltem. Ha eldobom, pillanatok alatt ellepi a padlót. Mellé térdeltem, és szabad kezemmel megsimogattam a haját. Zúzódások máris megjelentek a mellkasán és a lábán, de a szeme nyitva volt, és lélegzett. Éppen, mikor megkönnyebbülés töltött el, a Tobin körüli jég repedezni kezdett. Küzdött, hogy kiszabaduljon, eszméltem rá. Mindenki egyszerre reagált. Most, hogy Rome nem volt az útban, és Tobin egyszerű célpont volt, elzúgott egy újabb villám, egy dobócsillag, és újra leereszkedett az a vastag füst. Még egy pisztoly is eldördült, megtörte a jeget, és üreget hagyott maga után. Vér csorgott belőle, de nem kockáztattam. A második jéggömböt is rá hajítottam. Újra körül ölelte a jég.
Mindenki várt, az idő mintha megállt volna, de a második réteg kitartott, és egyhelyben tartotta a szörnyet. - Rome! – kiáltotta Lexis, hirtelen beküzdve magát a szobába. Vér csöpögött a halántékáról az ingére, mikor letérdelt mellé. Tanner is megjött közvetlenül utána. Ő is vérzett. De életben volt, és csak ez számított. Végignézett a szobán, engem keresett. – Jól vagy? Bólintottam. Abban a pillanatban képtelen voltam megszólalni. Az állam túl vadul remegett. - Mi a fene történt? És miért álldogál itt mindenki? – John hangja parancsolón csengett, mindenkit azonnal mozgásba lendített. Végig tekintettem a szobán, és láttam, hogy a falon ütött hatalmas lyukon néz befelé. – Zárják be a bűnözőt a fagyasztóba, így mozdulatlan marad, aztán vigyék Jamisont, Bradshawt és a Mastersöket a gyengélkedőbe. Most! Számtalan ügynök rohant a jégtömbhöz, és megemelték. A többiek talpra segítettek engem és Rome-ot. A pillantásunk egész végig a másikon volt. Akármilyen gondolatok is futottak át az agyán, talán soha nem tudom meg. Lexis a könyökével arrébb taszította az egyik ügynököt, és elém állt, egyik karjával átkarolta Rome derekát, aztán végül sikerült neki eltakarnia előlem. 8. fejezet - Nem akarom ezt csinálni – mordultam fel. Újra. - Nem érdekel – mondta nekem John. – Használtad az erőd, és tesztelni akarom a véred azokkal a mintákkal, mikor nem használtad. - Már megtetted ezelőtt. Nem tágított. – Minél többször csinálom, annál nagyobb eséllyel találom meg az összetételt és a különbségeket. - Vérkereskedő vagy, tudsz róla? – még mindig a PTK-ban voltam, de most egy kerekes ágyon nyúltam el, a gyönyörű ruhámat egy csúnya, papírvékony, előnytelen kórházi ruhára cserélték. Egyedül kellett volna lennem – elvégre is ez egy privát szoba volt –, de John és a vértesztes tökfilkója nem akartak magamra hagyni. Az idióta által áhított vénát letakartam a kezemmel. – Az elég az elég. - Nem igaz – felelte John. – Addig nem elég, míg én azt nem mondom. Micsoda férfidolog. – Nem csinálhatnánk legalább a normális módon? Tudod, tűkkel? Nem támadással – mondtam a fickónak, aki arra várt, hogy kiszívjon belőlem vagy egy pintet a fogával. Nem hazudok. A fogával. - Nem hoztunk – mondta a fickó vigyorogva. Nem vette le a csuklómról a kezét. - Nem lehet – mondta John, aztán a tökfilkóra szólt. – Reese. Még ma, ha kérhetem. Reese, egy magas, jóképű, de ártatlan arcú, gödröcskés mosolyú férfi, egyre közelebb és közelebb emelte a szájához a csuklóm. A fogai fehérek voltak, egyenesek, és sokkal hosszabbak, mint egy átlagos emberé. És élesebbek. Istenem, de még mennyire. –Ne aggódj, Belle. Úgy fogok bánni veled, mintha a barátnőm lenni. Ha lenne egyáltalán. Volt valami hipnotikus a hangjában. Valami ördögi, és buja, ami megcáfolta arcának édes tisztaságát. Évek óta dolgozik az ügynökségnek, és már számtalanszor levette ezelőtt a vérem. Mindig gyengéd volt velem, akkor is, mikor Rome a nyakában lihegett, és rámordult, hogy siessen. Rome. Vajon ő is egy hasonló szobában volt, mint ez? Talán az enyémmel szemben? Vajon Lexis vele volt? Ellátta a sebeit, mint egy szerető barátnő? Ribanc. - Várj – mondtam Reese-nek pont mielőtt belém harapott volna. Megállt. – Hagyom, hogy tesztelje a vérem, de neked menned kell – mondtam, és dühös pillantást villantottam Johnra. –
Nem akarok közönséget. Attól csak ideges leszek. Emellett szeretném, ha ránéznél Rome-ra. – Biztosítva, hogy neki van közönsége. John elutasítóan legyintett egyet. – Rome jól van. - Győződj meg róla! – Vagy inkább legyél gyertyatartó. – Nem fogok addig megnyugodni, míg nem tudom, hogy versenyképes. - Belle… Felvontam a szemöldököm, és reméltem, hogy olyan makacsnak tűnök ezzel a kifejezéssel, mint Rome, mikor ezt csinálta. – Ez nem tárgyalás. Menj, mielőtt meggondolom magam a véradásról, és elevenen megpörkölöm Reese-t. Reese felkuncogott, egy szőke hajtincs a homlokába hullott. Imádtam azt, ahogy a szeme csillogott az ámulattól. Úgy értem, lehet, hogy szeretem Rome-ot, de azért nem szúrták ki a szemem. - Milyen bátor – mondta, és volt egy kis szeretet a hangjában. - Egy nap elkezdem behajtani a fizetséged azért, amiért megpróbáltad a főnököt játszani – John kiment a betegszobából, ahogy én neveztem, és bezárta maga mögött. - Végre egyedül – mondta Reese, hüvelykujjával végig simított a pulzusomon. – Reméltem, lesz esélyem, hogy beszélhetek veled. A testemben minden izom megfeszült. O, istenem, talán rám akar hajtani? Talán ő volt a titkos hódolóm? – Uh, Reese. Mint te is tudod, én úgymond el vagyok jegyezve – uh – „helytelen”- Van valakim. - Mintha el tudnám felejteni, hogyan lézengett körülötted Rome. De én, uh, nem akarok randizni veled, és ezt ne vedd sértésnek. Túl ijesztő vagy nekem. A barátnőddel, Sherridan-nel akarok randizni. Tegnap láttam, mikor téged keresett, és azt gondoltam, nagyon szép a… lába. – Hirtelen elfordult tőlem… félénken? – Van barátja? Valahogy én lettem az épület párkeresője. Ironikus, ha figyelembe vesszük a saját szerelmi életem állapotát. – Nincsen. De… - összeszorítottam a szám. Ahogy kiderült, nem kellett befejeznem a mondatot, hogy megértse, mit akartam. Felemelte a pillantását, kissé megkínzottan, de nem megbántva. – Tudni szeretnéd, hogy ő is vámpírrá válik-e, ha jobban belemelegszünk. Vonakodva bólintottam. - Ez egy nagy kövér nem lenne. Te sem lettél az, és számtalanszor megharaptalak már. Reese volt John kedvelt módszere a vér tesztelésére. Azt mondta, a vámpír bármelyik gépnél megbízhatóbb, az ízlelése ezerszer élesebb, mint bármelyik eszköze, és azt is említette, hogy mindent el tud mondani egy személy testéről azzal, hogy egyszerűen elfogyasztja az életet adó folyadékot. Először féltem, hogy a vérem ilyen szintű felfedése olyanná változtatja Reese-t, mint amilyen én vagyok. Talán John is ebben reménykedett – két elemekkel bíró egyén egy áráért , és csak ezért Reese-szel végeztette el rajtam a teszteket. De az ügynök sosem betegedett úgy meg, mint én, mikor először belém került. Sosem lőtt ki megállíthatatlan tűzlabdákat a szeméből, vagy fagyasztotta meg véletlenül a PTK épületét, hogy az egész rendszert el kelljen költöztetni. És amilyen megállíthatatlanok voltak az erőim az elején, tett volna valamit. - Igen – mondtam. – De minket nem ragadott el a szenvedély. Mi van, ha visszaharap? Mi van, ha… ? - Nem számít. Nem vírus vagyok. Senki nem kaphatja el azt, amit én. Emellett nem is engedném, hogy bármi rossz történjen vele. Vagy veled – tette hozzá nyomatékosan. – Remélem, tudod. Még jobban ellazultam az ágyon. Nem úgy, mint Cody, Reese nem próbált játékosként tekintetni rám, bár elfogadható lenne. – Mielőtt áldásom adnám rátok, van néhány kérdésem számodra. – Miközben csodáltam a buzgóságát, a bennem élő ÖB többet akart tudni. – Megcsaltál már valaha egy nőt?
- Nem – mondta, ezúttal megbántódott. Azt kívántam, bár itt lenne Tanner, az élő hazugságvizsgálóm. Egyáltalán, hogy volt Tanner? Vérzett, de a lábán, és John mégis ragaszkodott egy CT-hez. – Hosszú távú kapcsolatot keresel, vagy egy barátot előnyökkel? – Akármelyik is, Reese sokkal jobb választás volt, mint Cody, döntöttem el. Legjobb tudomásom szerint, neki nem voltak összetört szívek a háta mögött. Reese hosszú, csendes percig csak nézett. – Talán az apja vagy, vagy mi, és esetleg nem tudok róla? - Gondolj rám úgy, mint az őrangyalára. A nagyon erős, megsütlek-mint-a-panirozott-rákot típusú őrangyala. Szóval válaszolj a kérdésre, mielőtt nyolcvan fokos napsütést kapsz. A szemét forgatta, de azért felelt. – Egy randit akarok. Meg akarom ismerni, hogy lássam, összeillünk-e. Akármi történik is utána, az privát, akár megsütsz, akár nem. Ha szeretnéd, akár dupla randit is szervezhetünk. Sherridan és én, te és Cody. Én, uh, azt hallottam, hogy ti most egy pár vagytok. Ez igaz? - Nem, nem igaz – mordultam fel. Hogyan sikerült egy ilyen pletykának ilyen hamar elterjedni? Csak néztem őt. Megbízhatsz bennem, nem foglak bántani, mondták azok a zöld szemek. De valóban megtehettem? Már egyáltalán nem bíztam az ösztöneimben, ha férfiakról volt szó. Francba, de azt kívántam, bár jobban odafigyeltem volna az irodai pletykákra. Akkor talán megtudtam volna, hogy miért szakított a hónapokban Reese a barátnőjével, akivel évek óta együtt voltak. Felsóhajtottam. – Hívd el randizni – mondtam. – De, ha megtudom, hogy megríkattad, tényleg hamuvá égetlek. Megremegett, bár ámulat csillogott a szemében. – Első alkalom, hogy ilyen fenyegetést kaptam, és tudtam, hogy tényleg megtörténhet. – Pillantása a csuklómra siklott. – Szóval… Készen állsz? Vonakodva bólintottam. Lassan a szájához emelte a csuklóm. Meleg nyelve végignyalta a pulzáló pontot, masszírozva a bőrt. Semmi erotikus nem volt benne, mégis azon kaptam magam, azon tűnődöm, milyen lenne, ha kicsit tovább időzne ott. Aztán kissé megfeszültem, vártam az enyhe fájdalmat. Egy másodperccel később meg is érkezett, éles fogak hatoltak a vénámba, szájával gyengéden szívott egyet. - Hogy váltál egyáltalán vámpírrá? – kérdeztem, bár tudtam, hogy nem tudna beszélni, hiszen tele van a szája, nos, velem. – Lefogadom, hogy kísérletek miatt. Pislogj egyet, ha igazam van, és kettőt, ha tévedek. Egyszer pislogott. Így kapta Rome is a képességeit. Így kaptam én is a képességeim. Tanner és Lexis voltak a csapatban az egyetlen törvényes szuperhősök (bár gyűlöltem a gondolatot, hogy Lexis hős lenne, vagy szuper), akik együtt születtek az adományukkal. Még Rome lánya is, aki át tudott menni a falakon, és ki tudott jönni a másik oldalon, még ő is a tudomány eredménye volt. Lexis nem tudta, hogy terhes, mikor jelentkezett a már meglévő képességei „felerősítésére”. - Jól szórakoztok? – hangzott fel hirtelen egy kemény kérdés. Pillantásom az immár nyitott ajtóra tévedt, ahol Rome tornyosult, mint valami ősi isten, és engem nézett. Egy újabb fekete felsőt, és hozzá illő nadrágot vett fel. Vele és Tannerrel körbevéve csodálkoztok, ha a házunkat a lehetséges legrikítóbb színekkel díszítettem fel? Megfésülködött, az arca tiszta volt. Mindig is természetellenesen gyorsan gyógyult, nem voltak olyan sérülései, amiket láttam volna. - Igen – mondtam védekezőn. Most jött ide, miután meglátogatta Lexist? Vajon együtt zuhanyoztak? Ribanc, gondoltam megint. Talán ezerszer többször is gondoltam rá. – És akkor?
Reese kihúzta belőlem a fogát, és kiegyenesedett. Valami furcsa ragyogás volt a szemében, valami sötét érzelem. Még sosem láttam ezelőtt kivetülni rá. Talán düh? Aztán hátra hajtotta a fejét, szemhéját lassan leeresztette, mintha ízlelgetné az ereiben végigfolyó vérem. Tudtam, hogy nem így van. Most épp vizsgált, ellenőrizte a vérem, ahogy John kívánta. - Reese – mondta Rome. Reese ajkai szétnyíltak. – Nem dolgozhatnék nyugodtan? Fenébe, de mindegy. Tudom, hogy el kéne tűnnöm. Majd kimegyek a folyosóra, és ott elemzem a vért. - Maradj – parancsoltam, csak hogy makacskodjam. - Menj, vagy meghalsz – mondta Rome. Reese rám kacsintott, aztán felállt és gonoszul megpaskolta a karom. – Úgy látom, besöpröm a halálos fenyegetéseket ma. Az egészségemre való kockázat ellenére azt kell mondjam, a véred minden egyes alkalommal édesebb lesz, mikor megkóstolom. – Szabad kezével megnyalta az ujjai végét. Aztán sarkon fordult, és elment a halálos kinézetű Rome mellett. Rome a lábával rúgta be az ajtót, a zár hangos csattanása szinte fülsüketítő volt a hirtelen jött csendben. A régi Rome elgáncsolta volna Reese-t, amiért ilyen romantikus dolgot mondott. Az új Rome még csak rá sem nézett, ahogy elhagyta a szobát. Bár nem panaszkodhattam. Végre egyedül lehettem a részben igen/részben nem vőlegényemmel, senki nem nézett minket kétoldalú tükrökön, senki nem vette fel minden szavunk. Rome egy kis kocka alakú dolgot hajított hozzám. – Ez a tiéd? Lenéztem, és megláttam Cody mosolygós arcát az ölemben. – Igen. És? - Szóval. A tárcádban találtuk. Tényleg jártok? Az helyett, hogy válaszoltam volna neki, inkább mást mondtam. – Hogy van Lexis? – Hadd forrongjon, gondoltam kissé gonoszan. Álla megfeszült egy pillanatra. Aztán vállat vont, mintha a válasz nem különösebben számítana neki. – Jól van. Kár. Mindkét értelemben. – És Tanner? - A kölyök? Kissé megvágta magát, de azt állítja, szüksége van a sebekre. Egy kicsit… megszállott. Ez volt az udvarias kifejezése annak, hogy furcsa. – Nem, nem az. A csajok buknak a sebekre, ezért szereti őket. Teljesen logikus. És, csak hogy tudd, ha nem döntöttem volna el, hogy hozzád megyek, akkor az ő felesége lettem volna. – Ha ő is szerette volna. Ebben a pillanatban csak a csodálóm – aki talán igen, talán nem akar megölni engem – tűnt érdekeltnek. Rome rám pislogott. – Hazudsz. Valóban, de nem éreztem bűntudatot. Felemeltem az állam. – Honnan tudod? Semmit nem tudsz rólam. Ezt nem tudta megcáfolni, és láthatóan nem tetszett neki az emlékeztető. A kifejezése még komorabb lett. – Az a kölyök nem túl fiatal hozzád egy kicsit? - Én huszonöt vagyok. Ő húsz. Nem olyan nagy különbség. - Igen, de amikor te vezetni tanultál, ő azt mondta a lányoknak, hogy tetvesek. - Igen, nos ez felizgat – Valójában Lexist tényleg felizgatta, mert randizott vele, és ő még nálam is idősebb. Rome kidugta a nyelvét, végignyalta az ajkát, mintha a fejében megjelenő kép éhessé tette volna. Annyira éhessé. De mire? – Mi más izgat… Felejtsd el. – Kezét a zsebébe dugta, bőre kissé kipirult. – Jobb, ha nem tudom. Rám. Rám éhezik.
Milyen közel voltunk a tényleges flörtöléshez. Milyen messze ment volna ez a férfi, aki azt sem tudta, ki vagyok? Nézzük meg, nem? – Szóval azért jöttél be ide, mert akartál? – kérdeztem, jól tudtam, mennyire sokatmondóak a szavaim. A pupillája vékony réssé vált, csak ez jelezte, hogy meghallotta. – Igen – megköszörülte a torkát. – Meg akartam köszönni… hogy segített akkor. Nem kellett volna, és a pokolba, mindenki megértette volna, ha nem teszed, ha azt vesszük, milyen szemét voltam hozzád. És ha már itt tartunk, azért is vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek. A szemem tágra nyílt, mialatt felültem az ágyon. Szívesen felálltam volna, vagy legalább letettem volna a lábam a földre, és úgy ültem volna, csak hogy közelebb legyek hozzá, de az teljesen felfedte volna a kórházi ruha csúnyaságát. Jelenleg a lábamat és a hasamat – és ha már itt tartunk, az egyszerűségem – csak egy vékony kék takaró fedte el. – Nos, én is meg akartam köszönni, hogy a segítségemre siettél. De, ha már bocsánatot kérsz, akkor legalább azért tedd, hogy elfelejtettél, mikor megígérted, örökké szeretni fogsz. Oh, és azért, hogy úgy kezeled az ex-nejed, mint egy kibaszott királynőt. - Jó. Mert mindenért elnézést kérek – mondta, álla megfeszült. – Mindenki úgy tudja, hogy egy pár voltunk, és néhány nappal ezelőttig, te is így gondoltad. Nem tudtad, hogy ez fog történni velem, és nem érdemelted – nem érdemled meg a gonoszságom. Voltunk, azt mondta. Mindenki tudta, hogy egy pár voltunk. Múlt idő. Kitapintottam az eljegyzési gyűrűt, amit még mindig hordtam, és próbáltam küzdeni, nehogy maga alá temessen a depresszió egy hulláma. – Miért viselkedtél így velem? - Mert én… - kényelmetlenül egyik lábáról a másikra állt. Továbbra is engem nézett, bár nyilvánvaló volt, hogy el akar fordulni. – Mert arra ébredtem, hogy helyre kéne hoznom a dolgokat az ex-nejemmel, de vetettem rád egy pillantást, és… Megint elhallgatott. De ezúttal nem folytatta. Egy pillantást vetett rám, és… Kívánt engem? Sóvárgott utánam, mint a levegőért, amit belélegez? Ahogy én kívántam őt? - Igen – mondta, nyilvánvalóan szégyenkezve. – Akármire is gondolsz, igen. Téged akartalak, mikor őt kellett volna. És minden alkalommal, mikor rám néztél, ez a vágy csak rosszabb lett. Azt gondoltam, ha eltaszítalak magamtól, ha haragszol rám, akármi, akkor nem nézel többé rám, és a sóvárgásom eltűnik. De… nem így volt. A bőröm felmelegedett, égett, lángolt a vágyának gondolatára, felszikráztatva a sajátom. De a vágyat hamar elnyomta az örömöm, és könnyek szöktek a szemembe. Még ha nem is emlékezett rám, nem tudta elfojtani azt, ahogy a teste reagált rám. Ez már egy kezdet volt. Egy ígéretes kezdet. - Ne sírj – krákogta. – Kérlek, ne. - Nem is sírok – remegve megtöröltem a szemem a csuklómmal. Legalább nem kellett azon aggódnom, hogy eső hullik a mennyezetről. Ezek a remény könnyei voltak, nem a szomorúságé. Nem mintha sírnék, emlékeztettem magam. – Tényleg. Csak nagy itt a por, ennyi az egész. Pillantása megállapodott a fogak nyomán, és morogva kivillantotta a fogait. – Johnnak tűt kellett volna használnia rajtad. Szóval eltértünk az irántam érzett vágyának témájától, nem de? – Ezt már mondtad. A tűt. Nyelvét végigfuttatta a fogán, dühének egyetlen jele. Rám haragszik? Vagy magára? – Azt kívánom, bár emlékeznék. Bár ne vették volna el az emlékeim. Ezek szerint magára. – Én is. Szóval… még mindig megpróbálod rendbe hozni a dolgokat az exeddel? – A kérdés csak úgy kibukott belőlem, mielőtt megállíthattam volna, sóvárgónak és siránkozónak tűnt. Ez zavarba hozott, de nem próbáltam visszaszívni a szavaim. - Nem. Igen. Nem. Nem tudom. – Előre jött, és elfoglalta a széket, amin nem sokkal ezelőtt Reese ült. A könyökét a térdére támasztotta, és felemelt kezével megdörgölte az arcát. – Ez olyan zavaros. - Tudom – mondtam halkan.
Hatalmas csend, súlyos és kényelmetlen. Mikor újra rám nézett, a tekintete elkínzott volt. – Szeretném, ha tudnád, nem feküdtem le Lexis-szel. Szeretett volna, de képtelen voltam megtenni. Még arra se tudtam rávenni magam, hogy megcsókoljam. És nem is fogom. Addig nem míg, ez… köztünk meg nem oldódik. Oké? Rendben? Az átkozott könnyek megint égették a szemem. A megkönnyebbülés mintha egy titkolt lény lett volna bennem, elöntött és csiklandozott. Nem voltam biztos benne, mit tettem volna, ha lefeküdt volna vele. Meg tudtam volna bocsátani neki? Már tűnődtem ezen előtte is, de nem tudtam a választ. Még most sem. Bár megvetettem az exemet, a Sötétség Hercegét, az utolsó barátom Rome előtt, a szakításunk idején, mikor megtudtam, hogy megcsalt, tönkre tette a büszkeségem, az önbecslésem, és minden női ösztönöm. Eldobhatónak és értéktelennek éreztem magam. Rome fejében ez nem lett volna megcsalás. Ezt tudtam. De az én fejemben igen. Még mindig az én pasim volt. Még mindig az én szívem, az egyetlenem. – Miért mondod ezt el nekem? Ne értsd félre, hálás vagyok. Csak érdekelne, hogy gondolkodsz. – Számára mi idegenek voltunk. Semmivel nem tartozott nekem. - Mert a te fejedben el vagyunk jegyezve – mondta. – Ennyivel tartozom neked. Sokkal többel tartozott nekem, de mindegy. Elértünk idáig, egyszerre csak egy lépést. És most először az ismerős gondolat nem csak üres mantrának tűnt, hogy túléljem a napot. Igaznak éreztem. Mintha megtörténhetne. Mintha minden rendbe jöhetne. - És… nem szeretném, ha te mással lenni – fejezte be hirtelen. Rápislogtam. Még köhögtem is, és meg kellett ütögetnie a hátam, hogy kitisztítsa a légcsövem. De ehelyett elakadt a lélegzetem. Édes istenem, a keze rajtam volt, meleg és kérges és remegést keltő. Szívesen tettettem volna még egy óráig, hogy köhögöm, csak hogy a kezét a testemen tartsam, de sajnos túl hamar visszadőlt a székére, a kezét összefonta a mellkasán. Bár feszültség árulkodott a szeme körül, mintha nem akart volna elhúzódni. - Azt hiszem, félrehallottalak – mondtam. – Vagy talán csak vicceltél. Mert nem hiszem, hogy most azt mondtad nekem, egy embernek, akit nem is ismersz és semmit nem jelent neked, hogy… - Megtettem, jól van? Nem akarom látni, hogy mással vagy együtt. Egy, még csak meg sem fordulna a fejemben, hogy összejöjjek valakivel, miközben el vagyok jegyezve egy másik férfihoz. Azt kívántam, bár tudná ezt rólam. Kettő, Rome volt az egyetlen, akit akartam, pont. – Míg? - Míg meg nem oldjuk ezt. - És mit gondolsz, mennyi idő lesz ez? Nem várok rád örökké, ugye tudod – újabb hazugság. Annyi ideig várnék rá, ameddig csak szükséges, és én tudtam ezt. Csak nem akartam, hogy piszmogjon. Egy férfi nem kaphatja meg a tortáját és eheti is meg – hacsak az a férfi nem Chuck Norris volt. Az utóbbi időben Chuck Norris filmeket néztem, hogy fejlesszem a rúgásom. Rome rám mordult. – Olyan bonyolult vagy, Belle. - Akkor adj nekem némi nyelv-korbácsolást. Az majd elhallgattat. Vagy talán könyörületért kiáltozom. Attól függ. – Nem adtam esélyt neki arra, hogy leteremtsen, vagy azt mondja, hagyjam abba. – Szóval, mihez fogunk most kezdeni? – kérdeztem. – Úgy értem kettőnkkel kapcsolatban. Rome állkapcsa megfeszült. – Szeretnék emlékezni rád. Tényleg. – Hátradőlt a széken, tekintete fogva tartotta az enyém, és mélyen bele feledkezett. – Mesélj nekem rólunk. Hol is kezdjem, hol is kezdjem? – Nos, a szex elképesztő volt. A legjobb, amiben valaha részed volt. Top ötös számomra. Ajka olyan mosolyra rándult, apró emlékeztetőként, mint az én szeretett Rome-omnak szokott. – Erre magamtól is rájöttem. Mármint az elképesztő részére.
A szívem kihagyott egy ütemet, kifulladtam és megremegtem. – Emlékeztél? - Nem. Én… kitaláltam. - Oh – leeresztettem a vállam. – Hogyan? Pillantása végigmért, az összes tökéletes helyen, és úgy bizseregtem tőle, mint egy nő, akinek épp most kényeztették a testét. – Mondjuk egyszerűen azt, hogy ha egy férfi ránéz egy nőre, tudni fogja, hogyan is fog ez működni közöttük. - És te tudod, hogy lenyűgöző lenne, volt… velem? - Igen. – Semmi habozás. Váó. Az összes nagyszerű dolog közül, amit ez alatt a beszélgetés alatt mondott, ez az apró kostoló adta a legnagyobb reményt arra, hogy megint összejöhetünk. Egy férfi, aki kívánt egy nőt nem tudott sokáig ellenállni. Ugye? - Valószínűleg élve elégettél – tette hozzá halkan. Sóvárogva. Igen. Szó szerint. Az elején, mikor még képtelen voltam uralni a képességeim, és elkaptam őt – akármilyen szobában voltunk – szó szerint lángra lobbantottam. Ő nem így értette, de nem tudtam nem visszaemlékezni, és vágytam, sóvárogtam azokat a napokat. – Jól szórakoztunk együtt. Megnevettettelek, akkor is, mikor nem szándékoztam, és elérted, hogy a világ legfontosabb dolgának érezzem magam. Hirtelen elfordult tőle, mintha félne a szemembe nézni. – Belle, én… Akármit akart mondani, nem akartam hallani. Nem kellett jósnak lennem, mint Lexisnek, hogy tudjam, meg fogja törni ezt a boldog pillanatot, amit átéltem. – Nézd, ha nincs szükséged másra, szeretnék egyedül lenni. Szükségem van a ruhámra, aztán össze kell szednem mindenkit a találkozónkra. Szóval… Nem állt fel. Arckifejezése fakó és kemény lett, mikor újra rám nézett. Határozottság sugárzott minden pórusából. – Felöltözhetsz. De csak utána. - Utána? – sikerült krákognom, hirtelen megint nehezemre esett levegőt venni. Biztos nem arra gondolt, amire én gondoltam, hogy értette. De olyan komoly lett, olyan gyorsan. Pont úgy, ahogy akkor szokott, mikor… - Miután megcsókoltál. 9. fejezet Rome esélyt sem adott, hogy átgondoljam a szavait. Előre hajolt, megragadta a tarkóm és az ölébe húzott, a takaróm elfeledett kupacban hullott a földre. Teljesen váratlanul ért ez az erőszakos megnyilvánulás, egy pillanatig csak hadonásztam, nem voltam teljesen biztos benne, mi történik, és szilárd támaszt kerestem. Aztán meleg teste az enyémhez préselődött, és forró nyelvét a számba dugta. Kezét határozottan tartotta a tarkómon, oldalra billentette a fejem, hogy elmélyítse a kapcsolatot. Ismerős íze betöltötte a számat, állatias, és fűszeres. A hátán lévő izmok megfeszültek, kőkemények voltak a kezeim alatt – amiknek hagytam önfeledten bebarangolni, masszírozni őt. Nyelve újra és újra súrolta az enyém, apró extázis-szikrákat szórva egyenesen a vérembe. Szabad kezével megmarkolta a mellem, a bimbóm azonnal megkeményedett. A vékony hálóing, amit viseltem nem volt túl nagy akadály, szóval olyan volt, mintha a csupasz bőröm simogatná. A gyomrom remegett, ahogy elöntött a forróság. Forróság, amiről azt hittem többé már sosem fogom érezni. – Rome – nyögtem. - Kulcsolj át a lábaddal – parancsolta rekedten. A lábammal? Amennyire belefeledkeztem a gyönyörbe, beletelt néhány percbe, míg először is eszembe jutott, mi a láb, másodszor, vajon az enyém mit csinált épp. Mikor
rájöttem, hogy a széke oldalánál lógnak lefelé, addig fészkelődtem, míg át nem kulcsoltam a derekát, egyenesen az erekciójára kerülve. Mennyei egek! Egyszer sem törtem meg a csókot. - Tetszik az ízed – mondta. – Mint a tűz és jég. Nem ezt vártam. - Hanem mit? – sikerült kinyögnöm két csók között. - Hogy lenyűgöző lesz. De nem… tökély. Látjátok? Hát így érte el, hogy belézúgjak. Ilyenkor mindig azt éreztette velem, hogy a legértékesebb nő vagyok a világon. – Szóval nem emlékszel rá, hogy ezt csináltuk? Meztelenül? A zuhanyzóban? Az ágyon? A padlón? – Matt Damonnal? Jól van, hogy jutott most eszembe hirtelen a Sarah Silverman videó, pont most? Kemény hossza lüktetett alattam. – Nem. – Egy megkínzott kiáltás volt ez. - Én igen. Emlékszem minden… finom… részletre. Elhúzódott, hogy a szemembe nézzen. Zihált, izzadság gyöngyözött a homlokán, bár nem engedett el. Nem, még szorosabban húzott magához. – Mondd el. Segíts emlékezni. Hüvelykujjával a nyakamon lévő ütőeret simogatta. Megremegtem. – Előbb csókolj még. – Ott volt, ahol legjobban szerettem volna. A beszéd ráér később is. Nem kellett tovább bíztatni, lehajolt egy újabb kóstolóra. Minden alkalommal, mikor a nyelve súrolta az enyémet olyan volt, mintha fehér villám hasított volna belém, olvadt ágai szerteágaztak és tovább terjeszkedtek. Alig jutottam levegőhöz, nem is akartam. Ez volt a nirvána, egy hely, ahol sajnálkozás nélkül halnék meg. - Meg akarlak érinteni – mondta Rome. - Igen – mondtam, ujjaimat ökölbe zártam a hajában. – Érints meg. Felmordult. – Nem kellene. - De igen. – Kérlek, kérlek, kérlek, tettem hozzá majdnem. De végül sikerült magamban tartanom a könyörgést. - Nem szabadna. Húzódj csak el, és megöllek. – Ostobák vagyunk, ha nem. Megint felmordult. – Hogy tudod ezt tenni velem? Belecsíptem az ajkába, kétségbeesetten. Annyira szükségem volt rá. Azt akartam, hogy a keze mindenütt ott legyen rajtam, minden centimétert kényeztetve. Azt akartam, hogy a nyelve kövesse, hogy mélyen és örökre eláztasson. – Mit is? - Ennyire… megőrjítesz. Most én nyögtem fel. Megőrjítettem ezt az erős, nyáladzásra érdemes férfit? Még mindig? – Érj hozzám úgy, ahogy szeretnél – sürgettem. – Kérlek. – Engedélyeztem magamnak, hogy ezúttal hozzátegyem. Rájöttem, hogy a büszkeség ostobaság volt a szenvedély közelében. Egy másodperccel később tenyere a hálóingem alatt volt, ujjai a bimbómat masszírozták. Ezzel egy időben a csók is durvább lett. Felmordult, olyan erősen préselődött hozzám, hogy a fogaink összekoccantak. Megvonaglottam, és finoman hozzádörzsölődtem. Felemésztett. Körmeim a fejéhez nyomódtak, talán még vérzett is. Nem panaszkodott. Belecsípett az alsó ajkamba, fogai élesebben voltak, mint általában, kezével átkarolt és megmarkolta a fenekem, bíztatva, hogy erősebben dörzsöljem magam az erekciójához. Gyorsabban. És megtettem. Teljesen önfeledten ringatóztam az ölében, egyik heves csók követte a másikat. Ott volt az orromban, a számban, a bőrömön, a sejtjeimben, mélyen a csontjaimban. Sokkal… többé tett. Felszisszent. – Ha ezt így folytatjuk, el fogok élvezni. Én is. Olyan közel voltam, csak még egyszer kéne hozzádörzsölődnöm… olyan hosszú idő volt ez, olyan sok idő nélküle… még egyszer megízlelem, és… igen, igen, igen, most! Egy kiáltással millió apró darabra hullottam szét. És, ahogy a földrengető orgazmus végigcikázott
bennem, lángokra is gyúltam. Nem csak egy tűzlabda keletkezett a tenyeremben, és nem egyszerűen csak tűz lövellt a szememből. Az egész testem sistergő, narancssárga lángtenger borította be. Rome felkiáltott és talpra ugrott. Lecsúsztam róla és a hideg földre zuhantam. Nyöszörögve kerestem, de nem láttam a lángoktól. Sistergés és sziszegés töltötte be a fülem, üvöltött a fejemben. - Belle – kiáltotta, felém nyúlt bizonyára azért, hogy kihúzzon. Zihálva hátráltam el, mielőtt még megérinthetett volna. Nekem nem voltak fájdalmaim, éreztem ugyan a meleget, de nem égetett és tudtam, hogy ugyanez róla nem lenne elmondható. Felhólyagosodna. Talán annál is rosszabb. Amilyen makacs volt Rome, utánam jött. Egészen addig hátráltam előle, míg a hátam neki nem ütközött az ágynak, a lángok pedig átterjedtek arra is. Ne! Ne, ne, ne. Nyugalom, le kellett nyugodnom. A szenvedély és a düh nagyon illékony érzések voltak és úgy gyújtották meg a testem, mint a gyufa (szó szerint). De soha, még akkor sem, mikor először váltam emberből természetfeletti emberré és a képességeim szörnyen irányíthatatlanok voltak, még soha nem tapasztaltam ezt. - Nem tudom, mit tegyek – kiáltottam. Amiatt a vér miatt volt ez, amit Reese levett vagy mert Rome már nem szűrte ki az érzéseim, mint a múltban? Valószínűleg az utolsó. Katasztrófa voltam nélküle, a szenvedélyünk olyan irányíthatatlan, mint a tűz. - Ne mozdulj – mondta Rome. Még mindig nem láttam őt, de hallottam a lépéseinek dobogását a fejemben lévő káoszon túl. Rettegtem semmint megmozduljak, mégis, ez a félelem nem fagyasztott jéggé semmit. Mi. A. Pokol. Nagy levegő beszív. Majd kifúj. A boldog gondolatok talán működnek, töprengtem. Vagyis reméltem. Mivel semmi olyanra nem tudtam gondolni, ami a múltban működött. Nehéz volt boldog dolgokra gondolni, mikor egy kibaszott emberi barbecue voltam. Próbáld meg. Próbáld, próbáld, próbáld. Rome-ot csókolni. Az jó volt. És szexi. A fenébe! Egy láng csapott ki a fejem búbjából szikrákat szórva mindenfelé. Ne gondolj a csókra. Az csak feltüzelt—minden szinten. A szívem szabálytalanul dobolt a mellkasomban, látomások ügynökökről, akik lángra kapnak és hamuvá égnek, sikolyaik a fülemben csengtek, kitöltötték a fejem. Bárcsak Rome emlékezne rá, hogyan szűrheti ki az érzéseim. Elvehetné a legforróbb lángokat és magába zárhatná őket, lenyugtatva engem kívül és belül is. Boldog gondolatok, sikította az agyam. Apa. Sherridan. Tanner. Anya, mikor még élt. Nem mintha emlékeztem volna rá. Megéreztem egy kis szomorúságot magamban, éreztem egy esőcseppet landolni a fejem tetején, a tűz pattogott és rájöttem, rossz oldalról közelítem ezt meg. Lehet, hogy a jég most távol állt tőlem, de az eső nem. Emellett, a boldog gondolatok talán segíthetnek, hogy a tűz ne nyaldossa a testem, de nem gátolják meg, hogy az egész szobára átterjedjen—és az épületre—és a városra. Több esőre volt szükségem. Vagyis még több szomorúságra. Mielőtt jó okot találhattam volna rá, hogy sírjak, újabb lépések visszhangoztak a falakról. Hirtelen jéghideg habbal borítottak be, teljesen eloltva. Behunytam a szemem, összepréseltem az ajkaim, még levegőt se vettem nehogy belélegezzem azt a fagyos cuccot. Mióta alkalmazott engem, John elintézte, hogy minden folyosón legyen egy tűzoltó készülék. Mikor a permet abbamaradt, jó néhány perc telt el csendben. - Minden rendben – zihálta Rome. – A tűz kialudt. Lassan kinyitottam résnyire a szemem. Meg kellett törölnöm a szemem, hogy kitisztítsam a látásom. Rome guggolt előttem, arcára kiült az aggodalom.
- Csupa korom vagy, és lyukas a ruhád – mondtam neki és megremegtem, ahogy a jéghideg a csontjaimig hatolt. És ezt én tettem vele. Én. Veszélynek tettem ki. Bántottam őt. Meg is ölhettem volna. – Sajnálom. Annyira sajnálom. - Nos, meztelen vagy – mondta. Nem volt a hangjában düh, sem vád amiatt, amit tettem. Őszintén le volt nyűgözve. – Semmit nem kell sajnálnod. Tetszik a végeredmény. Akkor is. Könnyek égették a szemem, ahogy magam is felmértem a pusztítást. Leesett az állam. A hálóingem elégett. Az egyetlen dolog, ami megmentett a teljes mezítelenségtől, az a fehér hab volt. Úgy néztem ki így beborítva vele, mint a Hókirálynő. Rome a karjába vett, én pedig meglepetten felkiáltottam. – Foglak. – Megragadta a takarót, mielőtt még visszaült volna a székre velem az ölében, aztán körbecsavarta rajtam az anyagot. – Jól vagy? - Igen. – Egészen a lelkem mélyéig zavarban, de fizikailag jól. - Megtörtént ez a fajta dolog… - Belle Jamison. Nem akarod elmesélni nekem, hogy miért… - John, aki beviharzott a szobába most hirtelen megállt. Az arckifejezése nem változott, mikor meglátott Rome ölében, de a hangja nyugodt volt. – Nem akarom tudni, hogy ti ketten miféle mocskos szexjátékokat űztetek ez idő alatt, de jó, hogy visszakaptunk téged és az emlékeid, Rome. Azért akarok egy CT-t, természetesen, hogy összehasonlítsam az akkori és mostani agyhullámaid. Rome nyugalma azonnal elszállt. – Nem tértek vissza az emlékeim. John pillantása rám siklott, látszott rajta a zavartság. – Oh. Akkor miért… Mindegy. Elvörösödtem, lemásztam Rome öléből, vissza az ágyra és vittem magammal a takarót is. Betakartam magam annyira, amennyire csak tudtam. Amennyire fáztam, nem tudtam elrejteni a két kis bimbót, ami bárki számára jól látható volt, aki rám nézett. - Jól van. Tudnom kell. Valami történt kettőtök között. – John mindkét szemöldökét felhúzta és felsóhajtott. – Micsoda? - Már tudod, te perverz – csattantam fel. Nem tagadta. – Reese azt mondja a komponensek, amik a véredet megváltoztatták az emberekétől minden egyes alkalommal nőnek a szervezetedben, valahányszor tesztel téged. Ezúttal túlnőttek a skálán. Eddig is gyanítottam, hogy a vérvétel kiszámíthatatlanná teszi az erőmet, de úgy döntöttem, tévedek. Még mindig így gondoltam. Az, hogy nem szűrnek, az volt a probléma. Annak kellett lennie. Mivel minden alkalommal, mikor Rome távolt volt, nehézségeim voltak. Bár ezt nem mondtam el Johnnak. Akkor megpróbálna másik szűrőt keresni nekem, aki nem bánja, hogy velem kell lennie, ezt pedig nem akartam. Nem, mikro az egyetlen ember, akit közel akartam magamhoz tudni Rome volt. - Nos, valóban van valami új – mondtam, ami nem volt hazugság. – Lángra lobbantottam magam. John szemei elkerekedtek, és Rome-ra pillantott megerősítésért. Rome bólintott. - Kíváncsi vagyok, mi a különbség. Vajon a formula erősödik az idő elteltével? – Csend. John oldalra billentette a fejét. Az állán dobolt az ujjával. Rólam Rome-ra, majd Rome-ról újra rám nézett, és a szeme még jobban elkerekedett. – Hát persze. Azt hiszem, már sugalltad, de nem értettem. Minden alkalommal mikor elmegy, valami más veled kapcsolatban. - Miféle különbség? – kérdezte Rome. Francba. John kitalálta az igazságot maga is. - Be kéne zárnunk? – kérdezte meglepve engem, a kérdést egyértelműen magának szánta. Tovább dobolt az ujjával az állán, miközben engem tanulmányozott. - Hé, én is itt vagyok. És nem, nem kéne. Nem vagyok bűnöző. És mielőtt még kimondod, nem, nincs szükségem másik szűrőre.
Sötét szemek néztek rám csalhatatlan hévvel. – Megteszem, ami szükséges az ügynökeim és a világ védelmében, nem számít, mit szeretnének. Te is tudod. Ha az erőd ilyen labilis… - Elbírok vele – mondtam neki. – Már rájöttem a problémára csak nem tudtam, mennyire rosszul is elsülhet. Most már tudom és megteszem a szükséges óvintézkedéseket. – Bár az egyetlen óvintézkedés, amire gondolni tudtam, hogy távol maradok Rome-tól egészen addig, míg az emlékei vissza nem térnek, ez pedig elfogadhatatlan volt. – Csak hagyj békén. - Figyeljen jól, Miss Jamison – mondta John összeszorított fogakkal. – Maga nem a főnököm. Nem osztogathat nekem parancsokat. Én ellenben viszont megtehetem. Mostantól fogva minden változásról értesítenie kell, nem pedig csak sugallni őket. Meg is ölhetett volna valamit ma. Megértette? - Értem – mondtam és így volt. A legjobbat akarta mindenkinek. Szóval inkább én futamodtam meg bűnbánóan. - Le kell futtatnunk egy új tesztet. - Természetesen. – Tudtam, hogy ez fog következni, és ez volt az oka annak, hogy csendben maradtam. John szeretett mindent tesztelni. Néha fájdalmas, megalázó módon, de mindig kellemetlen volt. Jót akart, ezt tudtam, de ez nem csökkentett a bosszúságon. Dr. Roberts, aki titokban a grande mocha lattémba tette a szérumot, jó néhány másik embernek is beadta. Csak én éltem túl—és még most, hónapokkal utána se tudta senki, miért—szóval én voltam az egyetlen hordozó John számára, vagyis az egyetlen forrása a válaszoknak. - Ha engedem, hogy a terepen maradj – mondta. – Akkor megfigyelés alatt kell tartanunk téged. Megráztam a fejem, a hajam az arcomba csapódott. – Kizárt. – A megfigyelés egyet jelentett a felügyelettel. Jelentéseket készítenének, amikben ott szerepelne minden egyes hibám. A magánélet utolsó csepp érzései is eltűnnének. Nem hátrált meg. – Nincs kivétel. Nincs tárgyalás. Rome az egész eszmecserét figyelemmel követte, tekintete ide-oda cikázott közöttünk. Amilyen kifejezéstelen volt a tekintete fogalmam sem volt róla, vajon mi jár a fejében. Talán így volt a legjobb. Az imént csókolt egészen az orgazmusig, aztán látta, hogy kapok lángra és majdnem elvesztette az életét—nem beszélve a szemöldökéről—miattam. - Legyen – mondtam és remegés futott végig a gerincemen, minden végtagomra átterjedve. Fenébe a hideggel. – Tanner majd… - Majd én megcsinálom – mondta Rome, hangja visszhangzott a hirtelen beállt csendben. - Ami miatt csak veszekednétek Lexisszel, és a veszekedés most nem jó nekünk – mondta John. – Az emlékeid hiányában… - Nem felejtettem el, hogy kell végeznem a munkám – csattant fel Rome. Nem, csak engem felejtett el. - Jó vagyok abban, amit csinálok – folytatta Rome. – És több tapasztalatom van, mint bármelyik emberednek. Ha meg akarod ezt nyerni, akkor ki kell oda küldened. Akár veszekedünk Lexisszel, akár nem, sosem veszélyeztetnénk a küldetést. - Legyen – mondta John hosszú szünet után, amely alatt valószínűleg minden lehetőségét latba vetette. – Rome, te fogod megfigyelni Belle-t. Napi jelentéseket várok. Igen. Igazam volt a jelentésekkel kapcsolatban. Róme bólintott, a haragja eltűnt, mivel elérte, amit akart. – Úgy lesz. Minden egyes szavukkal darabokra hullott az illúzió, mi szerint én vezetem ezt az ügyet, és ez több volt, mint idegesítő. Én tudtam a legtöbbet nyerni—és veszíteni—ha ez a dolog… Hé! Várjunk csak. Ha Rome lesz a „megfigyelőm”, akkor minden idejét velem kell töltenie, és pont erre vártam, hogy megtörténjen. Majdnem elmosolyodtam—mígnem egy új gondolat hasított belém. Rome többé nem rózsaszín lencsék mögül figyelt meg engem. Mi van, ha annyira felidegesítem, hogy soha többé nem akar emlékezni rám?
- Lexis talán nem veszélyeztetné a küldetést, de engem minden bizonnyal – morogtam. Csak ez jutott eszembe, amivel vitába szállhatnék. Rome megvonta erős vállát. – Nem, majd megbirkózik vele. - És magadnál tartod a kezeid – jelentette ki John gyakorlatiasan, rám mutatott majd Rome-ra. – Nem akarok több ilyen tüzet, mint ez. Harag zúgott végig rajtam. – Nincs jogod… - Nem lesz több tűz – szólt közbe Rome. – Semmi olyasmi nem fog többé történni, mint ez. Nem így van, ugye? Összeszűkült szemekkel néztem rá. Tetszett neki a csókom, ezt tudtam. De nem tetszettek neki a következmények. Tehát többé már nem értem meg a veszélyt? Forró vasat éreztem a mellkasomban, ami kikívánkozott. Talán mégsem élvezte a csókjaim. Talán hazudott; talán nem volt az orgazmus közelében. Nem zihált, nem feszült meg és nem vágyott kétségbeesetten a megkönnyebbülésre. Az erekciója már a múlté volt. Ha meg akartam tartani a körém csavart takarót és nem elégetni, akkor le kellett nyugodnom. Megint. – Figyeljen, Tobin azt mondta van egy barátja, aki találkozni akar velem. – Bármit, ami eltereli a témát. – Valójában azt mondta, ő akar beszélni velem. Ő. Egy nő. Tanner és én belehallgattunk a kihallgatásába és azt mondta, sosem találkozott Sivatagi Lánnyal. Tanner azt mondta, ez volt az igazság. Talán ez a rejtélyes nő az egyik személy, akit kimentettek a raktárból. Vagy talán odakinn van és összedolgozik Sivatagi Lánnyal, esetleg titokban ellene. Talán ő viselte gondját a raboknak. Akármelyik, most már tudjuk, hogy valaki más is benne van. John felsóhajtott. – Igazán nincs szükségünk még egy tűre a már amúgy is túl nagy szénakazalban. Az összes már kikérdezett nőt a raktárból újra kihallgatjuk, ezúttal Tobin kapcsán. Remélhetőleg a rejtélyes nő itt van. Nem tetszik a gondolat, hogy van odakinn még valaki, aki téged vett célba. Én sem. Rome-ra pillantottam, hogy felmérjem a reakcióját. Az arca megint kifejezéstelen volt. Istenem, gyűlöltem ezt. Hogy tud ilyen könnyen elutasítani? Tényleg úgy akar tenni, mintha a csók soha nem történt volna meg? Vissza fog rohanni Lexishez, mert ő volt a biztonságosabb választás? Újabb szikra lobbant a mellkasomban. Le kellett állnom ezzel. Rome-ra gondolni az ügy helyett, ez kevert engem ebbe a helyzetbe már a legelején. Felemeltem az állam. – Bármit megteszek, ami szerinted szükséges John, csak hogy fényt derítsünk erre a dologra. Akár csalinak is használom magam. – Határozottság sugárzott a hangomból. Így vagy úgy, de szerettem volna lezárni ezt az ügyet. Olyan gyorsan amennyire csak lehet. Amíg ez nem történt meg nem koncentrálhatok teljesen Rome-ra. vagy pusztíthatom el Lexist. - Jó kislány. Nem hinném egyelőre, hogy ilyen extrém dolgokhoz kell folyamodnunk, de észben fogom tartani. Most pedig szedjétek rendbe magatok és öltözzetek fel – mondta nekünk John. – Itt az ideje, hogy visszatérjetek a munkához, és még vannak emberek, akiket ki kell kérdeznetek, valamint egy találkozótok. Ezzel magunkra hagyott minket. És ezúttal, mikor azt mondtam Rome-nak, hogy magányra van szükségem, nem tiltakozott. Elment. 10. fejezet A zuhany előtt úgy döntöttem elintézek még egy kis személyes dolgot, hogy a nap hátralévő részében jobban tudjak koncentrálni az ügyre. Rome elhozta nekem a táskám, és hála az égnek nem felejtettem el elrakni a telefonom. Szóval, míg John éjszakázóknak fenntartott szobája felé mentem, felhívtam a ruhaüzletet és a nyomdát egy új időpont miatt,
aztán felhívtam az ételszállítókat és úgy tettem, mintha minden rendben volna. Még egy időpontot is kértem, amikor bemegyek és megkóstolom néhány főfogásukat. Egész idő alatt átkoztam magam, de a fenébe is, fizetni fogok azért az átkozott kajáért (Rome bankkártyájával) akkor is, ha nem lesz esküvő. De lesz. De vajon tényleg? Igen. Ne vitatkozz magaddal! Kizárt, hogy grillezett sajtos szendvicseket és paradicsomlevest—eddig terjed a főzőtudományom—szolgáljunk fel a vendégeknek. (Ugyan. Néhányunk túl elfoglalt a világ megmentésével ahhoz, hogy meg tanuljon főzni.) Mikor véget ért a beszélgetés az Aranyhattyúval felhívtam Sherridant és megkértem hozzon nekem váltásruhát. Valami jobbat, mint a gyönyörű, de tönkretett ruhám. Aztán csináltam még valamit, amit szégyelltem. Végül visszahívtam apát és hazudtam. Minden rendben van. Rome és én nagyszerűen vagyunk, ezt mondtam neki. Kiejteni azt a gyönyörű drágakövet felkavarta a gyomrom, de gyenge volt a szíve és nem akartam, hogy aggódjon értem. Körülbelül tizenöt percet beszéltünk, mikor az egyik ezüstrókája nem kiáltott érte a háttérben. Úgy hallottam megcsókolta Maggie-t a kertben miközben Kate-tel jár. Kate hangjából ítélve pokolian meg fog fizetni érte. Elmosolyodtam. Jó volt tudni, hogy néhány dolog nem változik, főleg, mikor olyan sok minden igen. - Vigyázz magadra, apa. - Mindig. Szeretlek, kicsi Belle. - Én is téged. – Letettem és a táskámba hajítottam a telefont. – Itt az idő a zuhanyra – motyogtam és bemasíroztam a kicsi, de tiszta fürdőszobába. Talán elmoshatom a dühöt, bűntudatot és szomorúságot. Valamikor a zuhanyzás felénél, mikor a szemem tele volt szappannal megérkezett Sherridan a váltásruhákkal. A magasba tartotta a választását, hogy én is szemügyre vehessem, résnyire nyitottam az ajtót és tűnődve ráztam a fejem. Nem kéne meglepettnek lennem, azt hiszem. Egy részem sejtette, hogy félreértelmezi a „valami jobb” kifejezést arra, hogy „olyan kurvásat, amennyire csak lehet.” Ez volt az ő betegesen elfogult módja arra, hogy segítsen visszanyerni Rome-ot. - Siess egy kicsit, oké? Szeretnélek látni teljesen kicsípve. - Minden nap látsz kicsípve. – Leöblítettem magam, aztán kiléptem a kabinból. Felém nyújtott egy törölközőt. – Sokkal inkább úgy, mint egy csavargót, ha pontosak akarunk lenni. Te vagy a legrosszabbul öltöző egyén, akit ismerek, mindig ugyanazokat a gyatra ruhákat viseled. Megragadtam a bolyhos, fehér bársonyanyagot és magam köré csavartam. – Mondtam már neked, hogy milyen lenyűgöző hatással vagy az önbecslésemre? Dobott nekem egy csókot, aztán kilibbent a fürdőszobából. Sóhajtva felvettem a szűk szoknyát, a kék nyakbakötős felsőt és a térdig érő csizmát. Hűvös levegő simított végig a túlságosan csupasz bőrömön, mikor kiléptem a szobába, mögöttem sűrű pára ömlött ki. Nem akartam tudni, honnan szerezte ezt a göncöt. Tanner is ott volt, épp mondott valamit Sherridannek, de megállt a mondat közepén és fütyült egyet. – Nézd csak ezt a finom cukorkát, aki épp most sétált be. Ő maga is nagyon ízlésesnek tűnt. Sérült mégis erős, pont olyan, amilyen volt. - Oh, nagyon dögös vagy – mondta Sherridan és izgatottan tapsolt egyet. – Na ugye, hogy tudom, hogyan kell felöltöztetni egy lányt. - Még mindig arra várok, hogy hallhassam, hogyan vetkőztetsz le egyet – morogta Tanner. Minden bizonnyal még mindig Jessica Alba járt a fejében. Fáradtan tártam ki a karomat. – Ki kell hallgatnom embereket ebben, remélem, tudjátok.
- Kérdezd ki a férfiakat – tanácsolta Tanner. – Mert csak egy pillantást vetnek rád és minden kérdésed megválaszolják. Megdörzsöltem a halántékom, tudtam, hogy hamarosan megfájdul a fejem. Mennyire szerettem volna belesüppedni abba a sötét bőrkanapéba és átszundítani a nap hátralévő részét. Vagy talán inkább elfekszem a hozzá passzoló bőrfotelben. A pokolba, még a szoba közepén álló dolgozóasztalon is szívesen elnyúlnék. – Sajnálatos módon, számomra az első találkozó egy nővel lesz. Elaine Daringer, az energiavámpír—nem szabad összetéveszteni a vérivó fajtával, mint amilyen Reese, és… Zúgás hallatszott. – Az alany vár a hármas kihallgató szobában – visszhangzott John hangja a szobában. – Fél órája vár már. Kell egy második megfigyelő is, aki nézi neked az órát? - Már úton vagyunk – mondtam sóhajtva. Kész csoda lesz, ha túlélem a nap további részét. Elaine Daringer nem olyan volt, mint vártam. Mikor Tanner és én beléptünk a kihallgatóba, ténylegesen elakadt a szavam. Fiatal volt— valószínűleg húszas éveinek elején—rövidre vágott szőke hajjal és angyali arccal. Nagy, barna szeme, hetyke orra és gödröcskés arca volt. Most komolyan, akár épp most pottyanhatott volna ki a Mennyei Kapuk Napilapból. Az egyetlen gonosz rajta az öltözéke volt. Egy fekete ruha borította be egészen nyakig, még az ujjai sem voltak láthatók. Így kellett lennie, tudtam. Egy apró érintés a bőrére és minden energiánkat elszívhatja. További megelőzések végett egy mozdíthatatlan, kényelmetlennek tűnő székhez volt bilincselve. - Helló – mondtam. Szemei azonnal tiszta gyűlölettel villantak felém. – Menjen a pokolba – csattant fel. Oké. Mégsem olyan angyali. – Üdvözöllek a PTK-nál. Van hozzád néhány kérdésünk, és a szavamat adom, hogy nem fogunk bántani. Rendben? – Figyeltem őt, vártam valamiféle válaszra, de nem kaptam. – Sajnálom az elhelyezést, de szabály mondja ki őket az olyanoknak, mint te. - Ugyan, kérlek – horkant fel. – Sajnálja? Ha. Hálás az elhelyezésért. Túlságosan fél ahhoz, hogy szembenézzen velem, mint nő a nővel. - Valójában nem. Én… - Spórolja meg a hazugságokat és tömje tele valaki más fejét velük. Vissza akarok menni a cellámba. Végeztem itt – kiabálta a kétoldalú tükörnek. – Hallanak? Végeztem. Beléptem a látóterébe. – Nézd, én voltam már ott, ahol te. Nos, nem pontosan. De majdnem. – Talán Sivatagi Lánynak dolgozik, talán nem. Talán ő Tobin rejtélyes barátja, talán nem. De nem fogom úgy kezelni az interjú alatt, mint egy gyűlölt ellenséget. Ok nélkül nem, a rossz viselkedése pedig nem adott rá okot. Megbilincselték az ég szerelmére. Talán még izzad is az alatt a sok anyag alatt. Én is dühös lennék. Nagyot fújt, hogy kifújja a haját a szeméből. – Ez az a rész, amikor úgy tesz, mintha együtt érezne velem, aztán én majd minden titkom elmondom? Tanner köhögve felnevetett. Valaki nézte a B filmeket, ahogy látom. Azok a kölyökkutya nagyságú, barna szemek most felé villantak, mintha most vették volna észre először és megdermedt. Néhány másodpercig sikerült minden érzelem jelét eltüntetnie az arcáról. De egy idő után az erőfeszítés elhalt és elernyedt, ámulat ült ki a vonásaira. Helló vonzalom. Nem okolhattam. Tanner szívfájdítóan jóképű fiú volt, mikor épp nem az összetört szíve felett nyavalygott. - Ki a fene maga? – kérdezte reszketeg hangon. Tanner fejet hajtott köszönésképp. – Mr. Érzékenynek hívnak.
- Valóban? Azt hittem Áfonyás Nyalóka. Gondoltam sértésnek szánta, de előre látható módon Tanner szexuális célozgatásnak vette. – Istenem, de szeretném. Azonnal tájékoztatnám a lányokat, hogy semmi gond, ha esetleg meg akarnak nyalni. Elaine arca kipirult, úgy terjedt rajta a szín, mint az én testemen a lángok. - Most jöttem rá, hogy elfelejtettem a bemutatkozást, és elnézést ezért – mondtam. – Belle Jamison, ő pedig a barátom és munkatársam, akinek az igazi neve Tanner Bradshaw. - De hívj csak nyugodtan nyalókának. Elaine megköszörülte a torkát és megpróbált helyezkedni a széken, mintha ez az apró mozdulat megmenthetné Tanner áthatoló tekintetétől. – Igen, nos, engem mindenki Csapolónak hív. - Komolyan? Igen, komolyan? És én még azt hittem, a Gyilkos Hajlamú Tyúk rossz volt. - Igen – volt a megvető és egyértelműen megsértett válasz. - Sajnálom – mondta Tanner – de ez a név gigaszar. Valami újra van szükséged. Nem pontosan ez a módja, hogy megnyerjük magunknak a lányt. Valójában ezen a ponton Tanner talán garantálja, hogy Elaine a másik csapathoz szegődik. Ha nem volt máris része. Eljött az idő, hogy átvegyem az irányítást és legalább úgy tegyek, mint aki tudja, hogyan kell levezetni egy kihallgatást. – Figyelj, kezdünk eltérni a tárgytól. Amit elkezdtem mondani, mielőtt Mr. Érzékeny itt félbe nem szakított, hogy néhány hónappal ezelőtt egy doktor rohant be a kávézóba, ahogy dolgoztam és beleöntött egy szérumot a kávémba, ami erőt adott a négy elem felett. Föld, levegő, tűz és víz. Tekintete megint rám siklott és visszatért bele a harag. – És? - És – szakított félbe Tanner, mielőtt még folytathattam volna. – Azt próbálja bizonyítani neked, hogy ő is megélte már azt, amit te, pont úgy, mint mondta. Két ügynökség rendelte el a halálát, az egyikük pont az volt, aki téged is fogva tartott abban a raktárban, és üldözőbe vették. Én segítettem neki megszökni. Úgy is mondhatjuk, én mentettem meg a biztos haláltól, de nem szokásom kérkedni, ezért ezt a részt kihagyom. Elaine közénk nézett, egy szikrányi féltékenység jelent meg a vonásain. Féltékenység, amit akkor sem tudott elrejteni, mikor a szürke csempével borított falra nézett. - Olyan, mintha a bátyám lenne – magyaráztam feltartott kezekkel. Megértem-e valaha, amit érzett. – Istenre esküszöm. - Mintha érdekelne – mondta, de lassan elernyedt, mintha a teste beleolvadt volna a lécezett fába. – Ha beszélek magával szükségem van rá, hogy tudjam, a szándékai jók. Valami jobbra, mint a szava. Megtanultam, hogy legyek elővigyázatos. - Hát jó. És hogyan? - Az első az, hogy bizonyítsa be tényleg képes arra, amit állít. Irányítja az elemeket? Nos, akkor kezdjen esni ebben a szobában. Itt és most. Uh, nem, és nem egyszerűen nem, hanem fenébe, nem. – Attól félek nem lehet – ráztam meg a fejem, hogy jobban kifejezzem a visszautasítást. – Néha nem tudom megállítani, ha elkezdődik. - Akkor maga veszélyes és semlegesíteni kell. Egy pillanatra a szavai visszavittek a régi szép időkbe. Rome talán akkor megpróbált megölni engem, de legalább pontosan tudta, ki vagyok. – Ezt rólad is el lehet mondani. - Igen, és ezért vagyok lekötözve. Felsóhajtottam. Ha azt akarom, hogy megbízzon bennem, akkor nekem is meg kellett bíznom benne. Így azt mondtam: - Jobban éreznéd magad, ha azt mondanám, hogy a pollenek a gyengepontom? Körülöttük nem működik az erőm. Túl gyenge leszek. – A TTMA már úgyis tudta a gyengeségem, szóval nem fedtem fel olyan nagy dolgot, amitől John agyvérzést kapna.
Egy ideig csak nézett rám és néhány pillanatig azt hittem, végre elértem hozzá. Aztán vállat vont. – Nem, nem érezném jobban magam. Talán ebben is hazudik. - Igaz. Nem ismersz minket. De gondolkodj el azon mit kérdezünk tőled és mit nem. Hogy viselkedünk veled és hogyan nem. – Tanner és én semmilyen módon nem bántottuk. Nem aláztuk meg, vagy követeltünk világrengető titkokat. Hosszú szünet következett. Aztán: - Szóval mi történt magával? Miután megitta a szérumot? – Volt egyfajta fájdalom a hangjában, mintha tényleg kezdene ellazulni. - Nos, megbetegedtem. Annyira beteg lettem, hogy majdnem meghaltam. És jó néhány hétig az új erőim labilisak voltak. Sokkal inkább, mint most. Emlékszel a jégre, ami jó néhány házat elborított? - Mikor? - Körülbelül egy hónapja. – Vagy talán két hónapja? Tényleg rossz volt az időérzékem. - Azokban a cellában voltam, ahonnan az ügynökeid „megmentettek”, szóval nem. Szegény teremtés. – Nos, az én voltam. – Adtam neki egy percet, hogy megeméssze ezt. – És te? A képességed veled született, vagy csak rád erőszakolták? Megint fészkelődött a széken, grimaszolt, mikor a bilincsek a csontjába vájtak, és megint átnézett köztem és Tanner között. A kis angyal nem érezte magát kényelmesen. – Az információval semmire nem mennek. - Akkor is mesélj róla. Kíváncsiak vagyunk rád. - Miért? Még mindig olyan bizalmatlan. Ha fordított lenne a helyzet nem voltam biztos benne, hogy én elhinnék bármit is, amit a fogvatartóim állítanak. Egyedül volt, sebezhető, tehetetlen, az esze volt az egyetlen fegyvere. – Mert sok mindenben hasonlítasz rám. Elaine felhorkant. – Maga úgy néz ki, mint egy kurva, én meg mint egy apáca. Kétlem, hogy hasonlítanánk. Sherridan és az átkozott ruhaválasztása! – Nem úgy értem, hogy kinézetben, okoska. Tanner felnevetett. – Hát, most már látom a hasonlóságot. Vállba bokszoltam. – Nagyon vicces. Elaine úgy nézte a kis jelenetet, mintha vágyakozna. – Felejtse el – mondta. – Úgysem számít semmi. Nem segíthet rajtam és én sem magán. - Adj nekünk egy esélyt – mondta Tanner elkomolyodva. - Nézd – tettem hozzá. – Most csak mi vagyunk neked. Tudjuk. És tudod, hogy szükségünk van az eszedre. Szóval mibe kerülne, ha válaszokat adnál? Szeretnél homár vacsorát a celládba? Vedd úgy, hogy megtörtént. Ipod-ot akarsz? Meglesz. Akármit kérsz, teljesítjük. Csak a szabadságot nem. - Mit szólna egy pónihoz? – kérdezte szarkasztikusan, de a pesszimizmus nem igazán érte el a szemét és nehezére esett egyenletesen lélegezni. - Ha hajlandó vagy feltakarítani utána, miért ne? Megnyalta a száját és hirtelen szavak kezdtek kiömleni rajta, szünet nélkül. – Fasírtot akarok. Tört krumplival és mártással. Fehérrel. Házi készítésű golyók és öntet. És brokkolit és rizses ragut. Tudja, mi az? Egy csokoládétortát is akarok. Ne fukarkodjanak a cukormázzal. És szeretném azt az Ipodot. Készítek magának egy zenelistát. Megállt, hogy levegőt vegyen Tanner pedig elővett a hátsó zsebéből egy jegyzetfüzetet, hogy leírjon mindent. - Olyan gyorsan eljuttatjuk hozzád, ahogy tőlünk telik – mondtam. Ha John panaszkodik— vagy kerekperec elutasítja—hogy teljesítse ezeket a követeléseket, akkor majd én magam intézem el őket. Megint csak Rome bankkártyájával. Mindannyiunknak tartozott. – Ez minden? Újabb csend telepedett ránk, a válla ellazult. – Azt kérdezte, hogyan kerültem a raktárba. Nos, egy barom, akit Gordon Jones-nak hívtak olvasott az újságban egy cikket egy
szülőpárról, akik minden alkalommal gyengültek, mikor a kislányokat a karjukban tartották. Szülőkről, akik az említett gyermeket örökbe adnák, mert nem tudnak megbirkózni vele. – Kihívóan megemelte az állát, valószínűleg azért, hogy elrejtse a remegést. – Megvásárolt tőlük, kísérletezett rajtam és hirtelen már nem csak gyengítettem az embereket, hanem megöltem őket. Gordon azért tartott engem, hogy sakkban tartsa az ügynökeit. „Utasítsatok vissza és nézzétek, ahogy Csapoló végighalad a családotokon”, ilyesmik. - Igaz – súgta Tanner, és ez az egyetlen szó csipetnyi… dühöt hordozott? Sértettséget? A szívemre szorítottam a kezem. – Sajnálom, Elaine. Tényleg nagyon sajnálom. – Gordon Jones Vincent Jones apja, ez nem kétség. Meglepettség öntötte el azokat a gyönyörű szemeket. De ez hamar átváltott haragba. – Igen, biztos vagyok benne, hogy sajnálja. Itt vagyok, egy újabb ügynök, akit beszervezhetnek, mi? Egy újabb alany az ügynökségnek, akin kísérletezhet. Talán még úgy is fognak irányítani, mint ahogy ő tette, igaz? Megígérik, hogy segítenek rajtam, ha megteszek még egy dolgot. - Nem akarlak beszervezni – mondtam. – És holtbiztos, hogy nem akarok kísérletezni rajtad. És jobban tudom, mint bárki, hogy én soha nem leszek képes segíteni neked. A helyiségen kívül valaki kopogtatott az ablakon. Mindhárman megfordultunk, de nem láttuk, ki az. Talán John, aki figyelmeztetni akar, gondoltam. Nála mindig az üzlet volt az első, az emberek, akiket az üzlet érintett csak másodikként szerepeltek. Nem foglalkoztam vele és visszafordultam Elaine-hez. - Mind mondtam, én nem akarlak beszervezni téged – biztosítottam. – Mások talán igen, de én nem. Ha nem akarsz ügynök lenni, senkinek sem szabadna kényszeríteni. Megint meglepettség öntötte el a szemét, a sötétbarnát világosabb borostyánra változtatva. - Nézd – mondta Tanner. – Megérdemled, hogy szabad legyél. Ezt senki nem tagadhatja. Újabb kopogás. - Elég már – kiabáltam. – Nem fogunk hazudni neki, vagy csak azt mondani amit, maga vár el tőlünk. Rám hagyta a kihallgatások lebonyolítását, szóval a magam módján csinálom. Bumm, bumm, bumm. Nos, ez sehová nem vezetett. – Mivel már úgyis itt van, vegye le róla a bilincseket – mondtam anélkül, hogy hátrafordultam volna az ablakhoz. – Szeretném, ha szabadon fejezné be az interjút. Most az ő szája maradt tátva. - Gyerünk – kiabáltam. – Vagy kisétálok innen, és… - Én is – szólt közbe Tanner. - És garantálhatjuk, hogy senki mással nem beszél. Igaz? - I..igen – mondta zavartan. Valószínűleg senki nem bízott meg benne annyira, hogy nem használja ellene a képességét és támadja meg. Mert egy egyszerű simítással a földre kerülnénk. Végül kinyílt az ajtó. Azt vártam, hogy John masírozik be rövid, zömök lábain. Hogy John sötét szemei fognak farkasszemet nézni velem. Helyette Rome volt az. Elaine-hez ment, lehajolt és óvatosan leszedte a fémbilincseket. Csörögve értek földet. Elaine az ölébe húzta a kezét és megdörzsölte a csuklóját. Rome felegyenesedett, tetőtől talpig végigmért és megszólalt. – Ez nem túl megfelelő – mondta feszülten. Vajon Elaine kiszabadítására, vagy a nevetséges öltözékemre értette-e, nem tudom. - Ha bántod őket – mondta Elaine-nek. – Én magam foglak megölni. – Aztán elment, hatalmas robajjal csukva be maga mögött az ajtót—de pillantása az utolsó másodpercekig rajtam volt. Csak tűnődve bámulhattam az ajtót. Engem nézett… védett? A szívem hevesen kezdett dobogni a mellkasomban. Vagy ez is része volt a megfigyelési kötelességeinek? A szívem most újra lelassult.
- A barátod? – kérdezte Elaine. Többé már nyoma sem volt a hangjában a megvetésnek vagy boldogtalanságnak. Talán végre elnyertem a bizalmát. - Nem – mondtam Rome javára. Vegye ezt úgy, ahogy akarja: Hogy többé már nem akarom őt, hogy örökre végeztünk, vagy most épp külön voltunk, de még volt remény a jövőre nézve. Mindegy. Most nem számított. Nem számíthatott. De később… - Talán egyszer. Tanner megpaskolta a vállam, kényszerítve, hogy elfordítsam a tekintetem az ajtóról, Rome-ról. – Milyen régóta voltál bezárva a legutóbbi börtönbe? – kérdezte Elaine-től. A pillantása megint a lábára siklott és vállat vont. – Tudom, hogy csak azért ilyen kedvesek velem, mert szükségük van az információkra, de nem tetszik. Már megállapodtunk. Szóval abbahagyhatják a színjátékot. Oké? Rendben? – Nem adott nekünk időt a válaszra. – Néhány hónapja voltam a kérdéses börtönben. - Hónapok óta – kiáltott fel Tanner, nyilvánvalóan felbőszült a lány helyett is. – Ez barbárság. És csak, hogy tudd, nem azért vagyunk kedvesek, hogy megkapjuk, amit akarunk. Az idő majd bebizonyítja. Megint megvonta a vállát, de csak úgy tett, mintha nem érdekelné, bár volt egy szikrányi remény a szemében. – Elkezdtem visszautasítani Vincent parancsait—ő vette át az ügynökséget, miután az apja meghalt. Tudtam, hogy sosem segítene nekem, ezért próbáltam megszökni. Megint. Figyelmeztetett, mi fog történni. Ellazultam a székemben. - Együtt voltál bebörtönözve egy Tobin McAldrin nevű férfival. Tudod, kiről beszélek? - Igen – bólintott. – A húsos fejű. Ő volt az a fickó. – Azt mondta nekem van egy barátja, aki beszélni akar velem. - Az valószínűleg Candace Bright lesz. Tanner leírta a nevet a jegyzetfüzetébe. Ha Elaine az igazat mondta—és gondolom így lehet, mert Tanner nem mondta, hogy hazudna—most volt valamink, amin elindulhattunk. Vigyorogni lett volna kedvem. - Mesélj nekem róla – mondtam. - Csinos, vörös haja van, de nem természetes szín. Egyszerűen túl vörös. Hozott nekünk ételt és vizet, és ügyelt rá hogy tiszta legyen a ketrecünk. Nem volt rossz a börtönőrökhöz viszonyítva. Nem tudok sokat róla, csak a nevét, tényleg. És ezt csak azért tudom, mert Vincentnek szokott dolgozni. - Talán azért dolgozott neki, mert az ő családját is megfenyegették – találgatott Tanner. Elaine megrázta a fejét. – Azt kétlem. Úgy beszélt Sivatagi Lányról, mintha Isten lenne. És higgyenek nekem, ennek a fajta csodálatnak semmi köze az erőszakhoz. Amúgy Tobin, vagy más néven Tégla és egy rab, akit Emlékférfinak neveztek voltak a kedvencei és csak velük beszélt. Tőlem távol maradt. Azt hiszem félt tőlem. Emlékférfi. Vagy M-Megvesztegetett. Ez volt az első alkalom, hogy az egyik interjú alanyunk megemlítette őt. Most megerősítették. Az izgalom helyett haragot éreztem. Eleget ahhoz, hogy gőz törjön elő az orromból. Sivatagi Lány egyik kedvence volt? Ez azt jelenti, hogy önként segített neki nem kényszerítették, mint azt először gondoltuk? Hupsz. Még több gőz. Talán mindenkinek az lesz a legjobb, ha őt most kihagyjuk a beszélgetésből. - Vincent—avagy ahogy mi nevezzük nem túl nagy szeretettel „Csinos Fiú”—hol tartott téged fogva? – kérdezte Tanner. – A szökési kísérlet előtt? És csináltál bármilyen ügyet együtt Ms. Bright-tal? El tudod mondani milyen a harcmodora? Ha Elaine-t idegesítette is a sok rázúduló kérdés, nem mutatta ki. – Úgy tűnt, a világ minden sarkában van—volt—háza. Sokszor költöztetett. Azt sem tudtam, hogy Georgia-ban vagyok, míg be nem hoztak a PTK-ra. De nem, sosem dolgoztam közvetlenül Candace-szel. - És mi a helyzet Sivatagi Lánnyal? Találkoztál vele valaha? - Nem. Sajnálom. A szociális életem TTMA ügynökként… limitált volt.
Limitált. Sajnálatos módon a szó valószínűleg még a finomabb megfogalmazás volt. Olyan rosszul éreztem magam emiatt a lány miatt, a szárnyaim alá akartam venni, megvédeni őt. Talán ő és Tanner—nem, gondoltam szomorúan. Nem lehet. Egyetlen érintés a bőrén és megölné a fiút. Ezt nem engedhettem meg. Még én sem ölelhettem meg őt, míg nem viseltünk teljes testet fedő óvszereket. - Mesélj nekünk a munkákról, amiket elvégeztetett veled – huppant le Tanner a mellettem lévő székbe. - A gyilkosa voltam, mint az apjának. – Áradt belőle a szégyen. Szégyen, megbánás és rémület. – Nekem könnyű volt. Gyors. Senki nem is gyanította, sosem vették észre, hogy a halált köszöntik, míg túl késő nem volt. Csak el kellett sétálnom mellettük, a kezem az övékhez simítani. És tudom, mire gondolnak. Meg kellett volna érintenem Vincentet és megölni őt. Szerettem volna megtenni, de mindig biztosra ment, hogy ne legyen a közelemben. Összeszorult a mellkasom és arra gondoltam, vajon ez történt-e M-Megvesztegetettel is. Amitől ellágyultam. Megint. Csinos Fiú távoli helyekről adta ki az utasításait, szóval semmi nem volt, amit M-Megvesztegetett tehetett volna, hogy megállítsa. Csakhogy ő volt Sivatagi Lány kedvence. Miért lenne ő a kedvence, ha nem segített neki? Hoppá, megint. Újabb gőz. Úgy tűnik egy jojó voltam, ha arról az emberről volt szó. - Kit akart megölteni veled? - Embereket, akik nem értettek egyet az üzleti tetteivel, PTK alkalmazottakat, akik nem akartak átállni hozzá, az indíték nem számított. Ártatlanok voltak, akiknek volt valamijük, amit akart. És ez tényleg széttépte legbelül. Még azok után is, amit már elviselt. Oké. Nem érdekelt, hogy lecsapolhat. Nem érdekelt, hogy egy érintés a bőrén megölhet engem. Remegő lábakkal felálltam és elindultam felé, eltüntetve a köztünk lévő távolságot. Újabb kopogás volt az ablakon, de nem lassítottam. Letérdeltem elé, kezemet a kesztyűs kezére tettem. Semmi remegő érzelem, semmi erőkihagyás. Megmerevedett. Ez sem riasztott el. Ez a magányos lány nem ismerte a kedvességet vagy szeretetet, még egy egyedülálló szülőét sem, mint én. Az ő szülei eladták, mintha egy kocsi vagy hajó lenne. Az után se léptek kapcsolatba vele, ebben biztos voltam. Nem látogatták meg a születésnapján, vagy hívták fel mikor beteg volt. Senkinek nem szabadna ilyen rosszat megtapasztalnia. - Mit… Mit csinál? – kérdezte. - Megölellek. – Lassan, nehogy meglepjem fejemet a mellkasára hajtottam, a vállam pont középen volt. A szeme annál tágabbra nyílt, minél közelebb mentem hozzá. – Megsérülhetsz. Valami rossz történhet veled, és én nem… Én nem… Észrevettem, nem mondja, hogy hagyjam abba és ez sokkal beszédesebb volt annál, mint hitte. Átkaroltam, arcom éppen a mellei felett volt, hallottam a szívverését, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Remegés futott végig rajta, mindkettőnket megrázva. Végül a kezével átkarolt először csak próbaképpen, aztán megszorított. – Miért csinálja ezt? – suttogta, hanga megtört volt. - Mert senkinek nem szabadna átélni azt, amit neked kellett. Mert gyűlölöm, hogy nem érinthetnek meg. Mert jobbat érdemelsz. – Magamba akartam szívni minden fájdalmát, elvenni tőle és megmutatni neki, hogy milyen értékes és gyönyörű lehet az élet. Egy kéz paskolta meg hirtelen a hátam és kissé arra fordultam, láttam, hogy Tanner Elaine mögött térdel. Ő is átkarolta, de mellém kellett fordulnia, hogy elérjen. Ekkor áradtak meg a könnyek, többé már nem csak cseppek.
Egész végig a karunkban tartottuk. Nem érdekelt, hogy nézhetek ki, nem érdekelt, hogy Rome így látott, mint mondjuk egy kemény ügynöknek, aki kiveri az „alanyokból” a válaszokat. Amikor abbahagyta én elhúzódtam, de Tanner ott maradt, kezét a hasára tette. Azt hiszem neki is épp annyira szüksége volt a kapcsolatra, mint a lánynak, mert az ő szemében is könnyek csillogtak. Talán Elaine volt az, aki valahogy elnyelte belőle a fájdalmat, amit Lexis okozott. Lenyeltem a gombócot a torkomban, ahogy Elaine a csuklóját fogva még közelebb húzta magához. Aztán felemelte a tekintetét és rám nézett. – Talán nem találkoztam Sivatagi Lánnyal, de tudom, hogy téged akar – mondta csendesen. Engem? Még nem is hívtam ki. Vagyis nem igazán. – Miért? - Nem vagyok benne pontosan biztos. Hallottam, mikor Candace azt mondta Tobinnak, hogy a PTK hamarosan megment minket, és zsíros jutalmat kap Sivatagi Lánytól, ha bevisz téged. Igazam volt. Néhány „áldozat” beépített ember volt. Annyi kis darabka került a helyére, és hamarosan a kirakós készen lesz. Sokkal izgatottabb voltam, mint az elmúlt időben valaha. Bár az izgatottság félelemmel keveredett. Sivatagi Lány vadászott rám, az én erőm meg még mindig kiszámíthatatlan volt, a szűrőm pedig egy makacs seggfej. Mindkét érzelmet most azonnal nyugtasd le, mielőtt szelet gerjesztesz. - Valami ötlet, hol rejtőzhet Sivatagi Lány? - Bár tudnám. Jól seggbe akarom rúgni. - Én is – mondtuk egyszerre Tanner-rel. Elaine az alsó ajkát harapdálta, megint lesütötte a tekintetét. Kesztyűs ujjaival Tanner karját simogatta és láthatóan el volt bűvölve. – Mit…Mit fogtok csinálni velem? - Gondoskodunk az ételkérésedről és az Ipodról, ennyi biztos – mondta Tanner és elengedte. – Minden más, sajnos azt kell mondanom, a főnökünkön múlik. Apró nyögés hagyta el Elaine ajkát, de nem kérte, hogy érintse meg újra. A telefon, amit a derekamra erősítettem rezegni kezdett. Utána nyúltam. – Egyelőre azt mondom, hogy Tanner elvisz téged… A kopogás az ablakon keményebb volt, mint valaha. - A házamba – fejeztem be határozottan. Odavinni nagyon kockázatos volt, de nem hagyhattam, hogy visszahajítsák egy nyirkos cellába. Egyszerűen nem. – De előtte azt hiszem még vissza kell menned egy kis elzárásra. És ahogy Tanner mondta, beszélünk a főnökünkkel, meggyőzöm a tervem elfogadásáról. Remény gyúlt fel az arcán, de gyorsan elhalt. – Hé, ne aggódjatok miatta – nevetett, de semmi humor nem volt a hangjában. – Hozzá vagyok szokva az olyan cellákhoz, mint ami itt van, és tudjuk, hogy nem fog elengedni. Vetettem egy pillantást a vállam fölé, remélve, hogy Rome-ra vetek szúrós pillantást. – Mi nem vagyunk olyanok, mint Vincent. Nem vagyunk kegyetlenek. És, ha a lányom lennél, sosem engedném, hogy ilyen történjen veled. – Tudtam, hogy a célzás eléri célját. Mert Sunny, Rome lánya át tudott menni a falakon, Rome félt, hogy a PTK—vagy egy másik ügynökség—egy nap megpróbálja felhasználni. Tanner talpra állt és megszorította Elaine vállát. – Mikor Belle elhatároz valamit, az úgy is lesz. Ne aggódj. Lassan felfelé görbült Elaine nedves rózsaszín ajka, és oldalra billentve a fejét rajongva nézett fel Tannerre. – Köszönöm. Ő pedig viszonozta a mosolyát és egyik ujjbegyével végigsimított az állán. – Szí… Elaine-nek azonnal lehervadt a mosolya. Ahogy Tannernek is. A térde összecsuklott és mozdulatlanul zuhant a földre.
11. fejezet A nappal és éjszaka hátralévő részét Tanner mellett töltöttem, próbálva egyben tartani magam. Talán Rome, Lexis és John találkoztak, hogy ebéd közben megbeszéljék Sivatagi Lány/M-Megvesztegetett ügyét, talán nem. Nem igazán érdekelt. Most csak aggódni tudtam. Tannerért. És nem voltam hajlandó elmenni mellőle. Eddig még csak meg sem rezzent. Legalább most már magától lélegzett, ami hatalmas változás volt néhány órával ezelőtt óta. Cody hívott néhányszor, de túlságosan koncentráltam a nyugalom megőrzésére, semmint felvegyem. Ha az érzelmeim túlcsordulnak rajtam, el kell mennem. A szobából, az épületből. Mert nem kockáztathattam, hogy még jobban bántom Tannert. - Itt maradsz még egy napot? A kérdés mögülem jött. Nem fordultam meg, bár meleg bizsergés indult ki a gyomromból és terjedt egészen a szívemig. Rome. Nem engedtem magamnak, hogy rá gondoljak, nem engedtem magamnak, hogy azon tűnődjek, vajon mit csinál és vajon kivel csinálja, míg én itt vagyok. – Akármeddig. Rome abban a pillanatban berontott a szobába, amint Tanner a földre zuhant. Szó nélkül felnyalábolta a földről és az épület orvosi részlegébe vitte. Ha nem lett volna ott akkor darabokra estem volna, összezavarodtam, elvesztem volna és fogalmam sem lett volna mit csináljak. Tanner és én talán nem voltunk vérszerinti testvérek, de minden tekintetben a testvéremként tekintettem rá. Szükségem volt rá. - Jól… van? A halk, tétovázó kérdés Lexistől érkezett. Felegyenesedtem, mintha villám hasított volna belém, de még mindig nem fordultam meg. Azt látni, hogy Lexis úgy tesz, mintha érdekelné olyan erős haragot szabadított volna fel, olyan elevent, hogy az a kis póráz, amit jelenleg az erőmön tartottam azonnal semmis lenne. – Tűnj innen. Most! – Ujjaim az ágy rácsa köré fontam, az ízületeimből minden szín kifutott. – Nincs jogod a közelébe jönni. Nincs jogod megint felzaklatni. Csend. Léptek. - Elment – mondta Rome. – Nem kellett volna megfenyítened, Belle. Ő is aggódik Tanner miatt. És amúgy pokolian festesz. Még abban a szoknyában is. Végül megfordultam. Nem tudtam megállni. Valóban egyedül volt, úgy dőlt neki az ajtókeretnek, ahogy Tanner szokott. Igazából Tanner tőle vette át ezt a szokást. Versengésképp, azt hiszem. – Talán neked is el kellene menned. Csak veszekednénk, és az most nem segítene. A helyén maradt. Sötét haja rendetlen volt, a stressz ráncai megjelentek a szája körül. Ajkai vörösek voltak és nedvesek, mintha rágta volna őket. Vagy talán még mindig vörösek voltak attól az égető csóktól, amit én adtam neki. – Micsoda napok voltak ezek. Jól van. Ha maradni akar, hát maradjon. De beszélgetés? Nem fog megtörténni. – Tedd magad hasznossá és győzd meg Johnt, hogy adja át nekem Elaine őrzését. Arckifejezése komor lett, megrázta a fejét. – Esély sincs rá. Visszazártuk a cellájába és ott is fog maradni. Kiütött egy ügynököt, Belle. Szerencséd van, ha egyáltalán elintézzük neki mindazt, amit kért. - Baleset volt, Rome. – Nyelvemet végigfuttattam a fogamon és újra hátat fordítottam neki. Számítottam az elutasításra, de nem ilyen kemény elhatározásra. – Szeretném, ha kiengednék. - Miért? Csak hazudtál és valójában nem is törődsz az ágyon heverő fiúval? Azt mondtam a legjobb barátod és tessék, gyakorlatilag kómában fekszik. Nem akarod megbüntetni azt, aki oda juttatta?
- Mint mondtam, nem szándékosan tette. - Ezt nem tudhatod. - Ő érintette meg a lányt. Nem pedig fordítva. - Nem számít. Veszélyes… - Én vagyok a veszély. Oké? Ezt mondtad egyszer rólam. De itt vagyok és küzdök a csapatodért. Szóval engedjétek. Ki. Onnan. Vállalom érte a teljes felelősséget. Vagyis eresszétek ki és hozzátok ide. Jól jönne a társaság. Bárki jobb, mint az a férfi, akivel jelenleg meg kell birkóznom. – A férfi, aki az exét védte ellenemben. Megint. - Kikérdeztem őt a múltbéli áldozatairól. – Rome hangja közönyös és üres volt. Talán bántották a szavaim? Biztosan nem. Akkor érdekelnem kéne, vagy legalább a véleményemnek. – És? - Sokan meghaltak egy órával az után, hogy megérintette őket, a tüdejük túl gyenge volt, hogy maguktól lélegezzenek. Valaki egy napig is élt. Még kevesebben tovább. Tanner már túl van az egy órán csakúgy, mint az első napon és most magától lélegzik. Szerintem jól lesz. Hinni akartam neki. Remélni akartam. Bár olyan nehéz volt, mikor Tanner ilyen sápadt volt, ilyen mozdulatlan. – Szóval… míg én lekötöttem Csapoló figyelmét, feltettem neki még néhány kérdést. Különösen Emlékférfivel kapcsolatban. Azt mondta, együtt töltöttek egy kis időt ketrecekben és azt mondta, gyűlöli Sivatagi Lányt. Minden lehetséges módon küzdött ellene. Zavartan vontam össze a szemöldököm. – Ha gyűlölte, akkor miért segített volna neki és vette el az emlékeid? Miért volt az egyik kedvence? - Talán csak egyszerűen próbálta megnyerni őt magának. Őt kell megkérdeznünk, hogy biztosan tudjuk. - Ami azt jelenti, meg kell találnunk – morogtam, és egyik kezemmel megdörzsöltem fáradt arcom. - Csapoló azt mondta… - Van neve – vágtam közbe, nyilvánvaló volt a haragom. A természetfeletti becenevek fontosak voltak: ez volt a belépés előtti dobpergés, egy meghatározása a kilétünknek. Nem hagyom, hogy Elaine-t lenézzék az övé miatt. Szóval, míg ki nem találunk egy újat, addig Elaine lesz. Csend. Aztán: - Elaine azt mondta, néhány alkalommal mikor mindketten dolgoztak Vincentnek, őt és Emlékférfit együtt küldték az egyik megbízásra. Azt mondta látta, ahogyan emlékeket vett el és azt mondta, csak azokat veszi el, amik tetszenek neki. Hogy gyakran beszélt arról, mennyire szeretné meglátogatni azokat a helyeket, amiket látott az emlékekben, vagy bár találkozhatna a bennük szereplő emberekkel. Igazából megesküdött, hogy egy nap ezt a kívánságot valóra is váltja. – Újabb szünet, ezúttal súlyosabb. – Mivel minden emlékem elvette rólad, ezért gondolom kedvelt téged. Ujjamat végighúztam Tanner karján. A bőre hideg volt, a vére túl lassan folyt ahhoz, hogy felmelegítse. – Mit próbálsz mondani ezzel, Rome? - Azt, hogy miattad van itt. Hogy szeretne veled találkozni élőben is. Talán megpróbál megnyerni magának. Felnevettem, de egy csepp humor sem volt a hangomban. - Megnyerni engem? – Biztosan nem… - Ez… Ez… - Abszurd. – Nem lehet igaz. Nem találkoztam egy ismeretlennel sem. És miért pont én? Biztos vagyok benne, hogy van bőven választása. Úgy értem, most komolyan. Választhatta volna Lexist. - De nem tette. - Miért? – makacskodtam. Ennek tényleg nem volt semmi értelme. - Bár tudnám – mondta Rome élesen, mintha tényleg emlékezni akarna. Mintha jobban akarná, mint bármi mást a világon. – Talán, ha tudnám, akkor értelmet nyerne ez a… megszállottság, ami láthatóan köztünk van.
A kezem megállt Tannerön. Ez az édes kijelentés ott csengett a fülemben. Hol volt ez a határozott féri, mikor először felébredt? Mikor hazament Lexisszel? Igen, biztosított róla, hogy semmi nem történt közöttük. De akkor is fájt. M-Megvesztegetettel ellentétben őt választotta helyettem. - Ha nála vannak a rólad való emlékeim, nem tudom pontosan úgy gondolja-e, hogy ő most én vagyok, vagy még mindig önmaga, akármelyik is, valószínűleg érzelmei… alakultak ki… irántad. – Hangja elmélyült, sokkal élesebb lett minden kiejtett szóval. – Felhívtam Cody-t, hogy megbeszéljük ezeket, és említette, hogy valaki virágokat küldött neked. - Ugyanez a valaki édességet is adott. – Lehetséges, hogy Emlékférfi küldte őket? - Édességet? – szisszent fel felháborodva. – Ha azt hiszi magáról, hogy én vagyok, akkor rosszul közelíti meg a helyzetet. Sosem küldenék édességet. Lerágott csont. Mikor kaptál édességet? És, ha megettél belőle akár egy darabot is, én… Ujjamat végig futtattam Tanner infúziójának vonalán. – Elvittem őket a laborba, hogy keressenek rajta ujjlenyomatot és teszteljék méregre. Egy röpke pillanat múlva közvetlenül mellettem áradt ki Rome testéből a hő. – Okos kislány. Amikor elmegyek, vetek rájuk egy pillantást, hogy lássam, mit találtak. - Kösz. Nos, amilyen okos kislány vagyok tudd, hogy a következő kérdést nem tenném fel ok nélkül. - Ha te mondod. Milyen gyanakvó. – Elhozod nekem Elaine-t? - Sajnálom, de nem mész a közelébe, Belle. Összeszorított fogaimon keresztül fújtam ki a levegőt. – Nézd, mindketten tudjuk, hogy rohadtul nem érdekkel téged, mi van velem. És most is csak azért mondasz ilyeneket, mert zavar, hogy nem emlékszel. Ez érthető. De elvesztetted a jogot, hogy vigyázz rám, mikor hazamentél az ex-nejeddel. Kezét a vállamra tette, meleg volt és határozott. – Már mondtam. Semmi nem történt. És igen is, érdekel. Leráztam magamról az érintését. – Nem eléggé. – Közel sem eléggé. – Szeretném, ha most elmennél, Rome. Kérlek. – Egyszerűen most nem volt erőm vele is megbirkózni. - Találd ki, ki hívott… - Sherridan hangja azonnal elhalt, mikor belépett a szobába. Biztosan kiszúrta Rome-ot. – Oh, te vagy az. – Igen. – Mit csinálsz itt, áruló? - Helló, Sherridan. Téged is jó látni. - Szóval ismersz engem? – kérdezte, felháborodásának egy kis része szertefoszlott és büszkeség vette át a helyét. Rome felsóhajtott. – Megcsináltam a leckém. - Oh. Megfordultam a széken és találkozott a pillantásunk. Az én fáradt mogyoróbarna szemem az ő eltökélt kékjével. Mellém sietett, olyan melegen és csinosan, mint a nyári nap és arcon csókolt. – Hogy van a fiú? - Ugyanúgy. – Hirtelen könnyek égették a szemem és azzal fenyegettek, hogy kicsordulnak. – Fenébe! Felmért engem, aztán helytelenítően felciccent. – Nos, te rosszabbul festesz, semmi kétség. Szükséged van egy zuhanyra és még egy váltásruhára. Amit, amilyen nagyszerű barát vagyok, hoztam neked. A kitörésnek megvolt a várt hatása: felnevettem és felszáradtak a könnyeim. Még mindig viseltem a nyakbakötős felsőt és a csak-mikroszkóp-alatt-látható szoknyát. – Valami kevésbé kurvásat hoztál, remélem. - Én nem – morogta Rome. Mindketten semmibe vettük. Amúgy is biztos voltam benne, hogy félrehallottam. – Jobbat – mondta Sherridan. – Azt hiszem az én szerepem a rosszfiúkat üldöző csapatban az, hogy
mindannyian jól nézzünk ki, és komolyan veszem ezt a melót. Ezért hoztam neked valami olyant, ami sokkal szuperhősösebb. Visszafogtam egy nyögést. - Láthatom? – kérdezte Rome. Egy vigyort próbált visszafojtani a seggfej. Hallottam a mosolyt a hangjában. - Nem – mondta Sherridan, de akkor is előhúzott egy bőr macskaszerelést a hatalmas táskájából, és feltartotta, hogy szemügyre vehessem. Nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak Rome-ra, csakhogy lássam a reakcióját. Helyeslőn bólintott, szemében olyan tűz égett, mintha elképzelné rajtam. – Azt hiszem ez tökéletes. Szóval a Macskafiúnak tetszett a macskajelmez. Ezúttal nem próbáltam elfojtani a nyögésem. Kikaptam a kezéből a himbálózó anyagot és felálltam. – Mit is mondtál amikor bejöttél? Valaki felhívott? - Mi? – Zavartan összevonta a szemöldökét, aztán tágra nyílt a szeme és tapsolt egyet. – Oh. Tényleg. Cody hívott. Azt mondta nem bír veled és nem tudta Rome-ot leállítani annyi időre, míg meghallgatja, mert megállás nélkül rólad beszélt. Oh, és ha érdekelne honnan szerezte meg a számom azt mondta kölcsön vette a mobilod mielőtt elment és lemásolta. – Ráharapott az alsó ajkára. – Tudod, valójában egész kedves. Ha sikerül megismerned. Az arcát tanulmányoztam, néztem ahogy elpirul láttam, hogy izgatottan egyik lábáról a másikra áll. – Édes istenem, máris kezdesz belezúgni. Egy telefonhívás után már képes lennél gyereket vállalni. – De egyre növekvő aggodalmam közepette egy hang visszhangzott a fejemben: Rome folyamatosan csak rólam beszélt? - Nem. Nem, nem, nem. – Előre-hátra ingatta a fejét, hogy jobban kihangsúlyozza, még a kezét is feltartotta. – Csak kedves volt, ennyi. De furcsa is. Azt mondta válaszolhatnál néha a hívásaidra, és hogy kiszúrt valami rágcsálót a tenger tetején ezért most letér az útról… nem, nem így volt… lemegy a térképről, igen, ez az. Lemegy a térképről, hogy a kis pára ne tudjon beleszagolni a sajtjába, szóval valószínűleg nem fogod elérni őt… - Egyik ujjával az állán dobolt. – Volt valami más is, de kezd kimenni a fejemből. Rome lépett most előre, minden egyes izma megfeszült a testén. Megragadta a vállát és megrázta. – Micsoda? - Gondolkozom. Ne sürgess már! És kérlek, neked aztán tényleg igazán semmi panaszkodnivalód nem lehet valaki lyukas memóriája miatt. Átdobtam a vállamon a macskajelmezt, lefejtettem Rome ujjait a válláról és a sajátom vette át a helyét, kényszerítve hogy rám nézzen. Nyugi, maradj nyugodt. Hányszor kell még ezt mondogatnom magamnak az elkövetkező néhány percben? – Ez nagyon fontos. Tudnom kell mit mondott pontosan. Sherridan lehunyta a szemét, teljesen elmerült a koncentrálásban és émelyítően aranyos volt. – Nem volt túl sok értelme. Volt valami az édességekről, hogy fényesek és nem várt módon keveredik a… a sivataggal, ami szétválik? Oh, és szeretné, ha te és Rome csatlakoznátok hozzá néhány koktélra, de szeretné ha viselnéd a kabátod, mert az éjszakák hűvösek. A gyomromban millió apró csomó keletkezett. – Azt hiszem épp most lettél előléptetve stylistból közvetítővé, Sherridan – sikerült végül kinyögnöm. A pillantásom saját magától Romera siklott. Szinte láttam, ahogy forognak a fogaskerekei, hogy megfejtse a barátom szavait. Én is megvártam a kedvéért, türelmetlenül várva hogy felzárkózzon. - Cody üzenetet küldött nekünk. Mert néhány papír szerint, amit a PTK talált a raktárban arra gondoltunk, hogy talán van valaki Sivatagi Lány emberei közül, aki a Big Rocky Spring Waternél dolgozik. A rágcsáló bizonyára a kódnév a gyanúsítottra, az óceán a Big Rocky-t jelenti, szóval a nyom használható volt. Csak nagyobb, mint hittük. Az, hogy Cody lemegy a térképről szerintem azt jelenti, hogy álcáznia kell magát. A tény, hogy éjszaka hűvös van és
védelemre van szükségünk azt jelenti, hogy veszélyes és a segítségünkre van szüksége. A fényes cukorka—mily megrázó—Candace Bright, és Cody úgy gondolja, hogy ő a Big Rocky igazgatója vagy tulajdonosa—az óceán tetején lévő rágcsáló akármelyiket jelentheti. Tartottam egy légvételnyi szünetet, pillantásom rászegeztem. – És végül de nem utolsó sorban azt gondolja, hogy Candace Bright és Sivatagi Lány egy és ugyanazon személy. Bár gyűlöltem itt hagyni Tannert, megtettem. Az állapota stabil volt, értékei jobbak, mint voltak. Ott lapult a zsebemben az orvosának a telefonszáma és ragaszkodtam hozzá, hogy hívjanak, ha bármi változik: ha jó, ha rossz. Most fel kellett készülnöm egy utazásra. - Veled megyek és kész – mondta Sherridan, mikor felsiettünk a házunk tornácán. Félig azt vártam, hogy vár majd rám valami ajándék, de nem. Ma nem. Vajon M-Megvesztegetett volt tényleg a csodálóm? És akárcsak Rome, vajon úgy döntött, hogy nem érem meg az erőfeszítést? Kétségbeesetten szerettem volna beszélni vele, könyörögni neki, hogy adja vissza Rome emlékeit. Már nem voltam olyan dühös rá, hogy tudtam, nem Sivatagi Lánynak dolgozik, és csak azért vette el azokat az emlékeket, mert kedvelt. Igen, elgyengültem. Megint. Minden bizonnyal egy jojó vagyok. De miért kedvelt? A kérdés még mindig bosszantott. Már elhatároztam, hogy nem azért, mert aranyos vagyok. Akkor mi maradt? Nem én voltam a legfényesebb égő a lámpában, többször neveztek bolondosnak semmint meg tudnám számolni, a barátaimra volt szükségem, hogy öltöztessenek engem (látod? Nem vagyok a legfényesebb égő), és az elmúlt években képtelen voltam megtartani egy munkát néhány hónapnál tovább (a PTK kivétel—talán). Csak egy hétköznapi lány voltam, aki nem túl hétköznapi dolgokkal birkózott meg. Ennyi. - Belle. Hozzád beszélek. - Szép napunk van – mondtam remélve, hogy Sherridan nem fogja észrevenni a témaváltást és azt, hogy nem reagáltam az én-is-megyek kijelentésére. Szabad kezével végigsimított az arcán és a nyakán, majd kinyitotta az ajtót. – Még hogy szép nap. Pokolian meleg van. Hála az égnek van légkondicionáló. Bementünk és azonnal végigsimított rajtam egy hűvös fuvallat. Sherridan megállt a nappaliban, szembe fordult velem és összefonta a karját a mellkasán, egyértelműen felkészült a csatára. – Ne hidd, hogy elkerülte a figyelmem, nem válaszoltál arra az eskümre, mely szerint veletek megyek. Az ott Colorado, az isten szerelmére. Semmi rossz nem történik ott. - Hahó. Emlékszel még arra, hogy ott voltál a szobában, mikor elmondtad nekünk Cody üzenetét? Állandóan rossz dolgok történnek ott. Ráadásul—levadásszuk és megküzdünk Sivatagi Lánnyal. – Aki nagy valószínűséggel Candace Brigt alteregója. Vagy fordítva. Vajon tudtak egymásról? Vajon Candace Bright olyan volt, mint Clark Kent Sivatagi Lány supermenének? Egy személyiség, amivel a normális emberekkel lép kapcsolatba és a másik, amivel a bűnözés ellen küzd? Csak Sivatagi Lány nem a bűnözés ellen küzdött, hanem éppen hogy ő kezdte. Oké, talán ezzel inkább olyanok, mint Jekyll és Hyde. De akkor miért mutatta a raboknak az emberi oldalát? Hogy akkor majd kevésbé fognak félni tőle? Jobban bíznak benne? – Ő az aszalt szilva a fogakkal, emlékszel? - Hát persze, hogy emlékszem. Talán úgy nézek ki szerinted, mint Rome Masters? De értem. Pipa. Mi magunk is aszalt szilva módjára fogunk vadászni. Mókásnak hangzik. Nos, a francba. – Miért… - összepréseltem az ajkam. Talán velem kellene jönnie, álmélkodtam. Akármilyen kiszámíthatatlan volt is az erőm, jobb testőr lennék, mint bárki más, mert szerettem őt és az ő biztonságát a sajátom fölé helyeztem volna. Akár egy golyót is felfogtam volna helyette, ha szükséges. És remélhetőleg valahogy, valami módon sikerül megállítanom azt a poklot, ami Lexis jóslata szerint felé tartott a kívánsága valóra válásának formájában.
Kisöpörtem a hajam az arcomból, meglepetten láttam, hogy remeg a kezem. Mi a fene? – Eljöhetsz. Szeretném, ha eljönnél. - Oh. – Lassan ellazult. – Nos, jó, mert fogok is. Ledobtam a táskám a kisasztalra. – Csak szeretném, ha újra átgondolnád ezt a szupererő dolgot. Oké? Tegnap lángra lobbantam. – A térdeim is reszketnek, eszméltem rá, miközben sétáltam. Meg kellett állnom és a falnak dőlnöm, hogy egyenesen tartsam magam. Valami nem stimmelt velem; Energiát vesztettem, méghozzá gyorsan. – Egy olyan nő után fogunk menni, aki azonnal ki tudja szívni a vizet a testünkből, és egy barátunk infúzión van, csak mert megérintett egy lányt, akit kihallgattunk. Egyszerűen csak hozzáért. Hé, várjunk csak. Vajon ez egy késleltetett reakció volt Elaine-re? Ezért gyöngültem ilyen gyorsan? Nem érintettem meg a bőrét, de átöleltem. Sherridan lenézett szandálba bújtatott lábára. – Igen, de az emberek csodálnak téged és téged keresnek, ha segítség kell. Hát erről szólt mindez? – Sherridan, az emberek téged is csodálnak. Csinos vagy, sikeres és nagyon intelligens. A bizonyíték—Ki segített nekem megtalálni ezt a gyönyörű otthont? És két nap alatt két férfi kérte el a telefonszámod. Cody, természetesen és Reese, egy nagyon szexi vámpír, akiről már akartam mesélni neked. - Kit érdekel a randizás, mikor egy küldetés szélén állunk? – rúgott bele a szőnyegbe. – És igen, segítettem megszerezni ezt a házat, de nem tudom szárazra fújni a hajad ötven lépésben. Már megint a szárítás? – Csodálatos vagy pont úgy, ahogy vagy. Valójában én szeretnék te lenni. Elkomorodott, felemelte összeszűkölt pillantását. – Nem, nem szeretnél, te hazug. Nem lehet. Különleges vagy. - Szóval te… - Rome-nak tetszett a ruha – vágott közbe, egyértelműen végzett a beszélgetés azon részével. Táskáját az enyémre dobta és lehuppant a hátradönthető fotelba. – Azt hiszem elképzelte, ahogy leszaggatja rólad. Gondolkoztam, vajon hogyan tudnám meggyőzni a népszerűségéről. – Nem, nem tetszett neki, és nem, nem képzelte el. Megemlítettem csak úgy, hogy átöltözök, mielőtt hazajövünk, amit nem tettem meg csak úgy mellékesen, és szinte nem bírt elég gyorsan elmenekülni. Felrúgott a levegőbe. – Mert merevedése lett és nem akarta, hogy lásd. Egy lány remélhet. Rome-ot a központban hagytuk, és még csak el sem búcsúzott. Nem próbált követni, sem megvédeni. Megfigyelni. Valószínűleg megint Lexisszel van. Oké, nem csak valószínűleg. Ott volt. Néhány óra múlva találkozunk velünk egy magánreptéren, aztán mindannyian Coloradóba repülünk, ahol a Big Rocky központja volt. Bizonyára előkészületeket tesznek a lányuk miatt. Édes kis Sunny. A mellkasom összeszorult, mikor bevillant a képe a fejembe. Apró, sötét hajú kislány egy szívtipró arcával. Miután visszatértünk meglátogatom. Talán én és az apja nem jövünk ki jól, de imádtam azt a kislányt. Vegyél fel, Belly, szokta mondogatni, én pedig nevettem és felkaptam. Öt éves volt és olyan pajkos, mint az ördög. Nem fordíthattál hátat neki komoly következmények nélkül, de épp olyan vadul szeretett, mint az apja. - Ha már a merevedéseknél tartunk, lefogadom, hogy Cody megpróbálja elcsábítani a kis Miss Aszalt Szilvát, és ezért akarja álcázni magát – mondta mogorván, kirántva a gondolataimból. – Szó szerint a takaró alá akar bújni. A fickó szeretett elcsábítani bárki az információért. Szegény Sherridan. Láttam rajta, hogy érdekli és vonzódik Cody-hoz. De én tudtam, hogy csak megbántaná. Egyik nap kifejezi a vonzalmát, a következő nap pedig már inkább átadná magát az ellenségnek. Tipikus. Ha tényleg érdekelné Sherridan, akkor nem érdekelte volna a figyelmeztetésem, hogy maradjon távol tőle. Akkor küzdött volna érte. Legalábbis a nők megérdemelték, hogy
küzdjenek értük. Egy olyan díj voltunk, amit el kellett érni és értékelni kell. Legalábbis megérdemelnénk, gondoltam sötéten. Nem tudtam volna elképzelni, hogy Rome harcolna értem a jelenlegi állapotában. Remélhetőleg Cody egy darabban jön vissza és akkor a falhoz fagyaszthatom a fenekét, amiért belekeverte a barátnőm. Rome pedig megsülhetne mellette. Tűz és jég. Jó kis kontraszt. - Mivel nem vagyok hazug, ezért csak annyit mondok, igen, talán igazad van. - Seggfej. Szerinted jól lesz? – kérdezte Sherridan a nyilvánvaló dühe ellenére. - Jól lesz – reméltem. Cody uralkodott az elektromosság felett és el tudott tűnni egy konnektorban—ha már a kiakasztó dolgoknál tartunk—de mi van, ha Sivatagi Lány kiszívja belőle a vizet, mint Elaine Tannerből az energiát, mielőtt még elmehetne? Mielőtt elhagytuk a PTK-t próbáltam rábeszélni Johnt, engedje meg, hogy Elaine is velünk jöhessen Coloradóba, de határozottan elutasította. Egy talán-lehetséges-egyfajta ellenséget vinni egy ismert ellentáborba, nem túl intelligens stratégia, azt mondta. Férfiak. Néha olyan idióták. - Rendben. Elég ebből. Két óránk van – mondtam és kényszeredetten ellöktem magam a faltól. A térdem majdnem összecsuklott. – Készülj össze. - Igenis asszonyom – tisztelgett előttem, aztán talpra ugrott és mindketten ellentétes irányba indultunk a folyosón. Öt hálószoba volt a házban, és Romé valamint az enyém volt a fő lakosztály. Bemasíroztam, a lábam még mindig különös módon nehéz volt és bezártam magam. Az utazás a PTK-tól a házunkig megizzasztott, ezért a zuhanyba siettem és mentálisan összeírtam, mit kell még csinálnom: felöltözni valami kevésbé nevetségesbe, mint az előző ruháim voltak, elpakolni és felfegyverkezni. Lehet, hogy ennem is kéne valamit. Tegnap óta nem ettem semmit, eszméltem rá, és múlt éjjel óta nem aludtam semmit. Á, nem csoda, hogy így remegtem. Elaine-nek ehhez semmi köze nem volt. Mikor végeztem törölközőbe csavartam magam, besiettem a hálószobába, és… Kővé dermedtem. Rome ült az ágyam sarkán, sötéten, veszélyesen és engem nézett. 12. fejezet Olyan erősen szorítottam a bolyhoz törölközőt, hogy az izületeim ropogtak. A hajamból víz csöpögött a hátamra. A bőröm nedves volt, vörös a gőztől és most, hogy láttam Rome-ot már bizsergett is. Bármikor máskor ledobtam volna a törölközőt és rámásztam volna erre a férfira. Bármikor máskor nevettünk volna és szerettük volna egymást, és csak csodálkoztam volna az áldott életemen. Oké, természetesnek vettem volna. Most azonban jobban tudtam. Tudtam, hogy milyen gyorsan ellophatnak tőlünk valamit, ami értékes. - Mit keresel itt? – tettem fel a kérdést reszketegen. – Történt valami? – Semmi más, csak rossz hírek tudták elszakítani a drága Lexistől, gondolta a gyűlölködő oldalam. Csak szólíts Ribanc McRibanszonnak, ez az a természetfeletti név, amit most kiérdemeltem. - Nem, semmi nem történt – Rome felállt, kinyújtóztatta testét görnyedt állapotából. Hozzászoktam a magasságához, még szerettem is, de akkor ijesztőnek tűnt. Kegyetlennek. Egy vicsor árnyalta a vonásait, és hallottam a morgást a torkában. A benne élő macska szabadulni akart. Harcolni vagy játszani? Már nem tudtam megmondani. De akkor is reagáltam. Hirtelen remegni kezdtem és hátráltam egy lépést. A szívem elszabadult, olyan hevesen vert, mintha egy kalapács lenne a mellkasomban. Nem vonz téged. Csak éhes vagy, emlékszel? Ételre éhezel, tettem hozzá sietve.
- Rome, el kell mondanod, mit csinálsz itt. Továbbra is hallgatott és utánam jött. Minden egyes mozdulatából halálos erő sugárzott, és egy pillanatig meg mertem volna esküdni, hogy egy dzsungelbe kerültem. A fák susogása és a majmok üvöltése ott visszhangzott a fülemben. Ezúttal addig hátráltam, míg el nem értem a falat. Csak akkor állt meg, mikor egy légvételnyi távolságra volt tőlem, a teste azzal fenyegetett, hogy az enyémbe préselődik. Vad illata betöltötte az orrom, egy kellemetlen emlékeztetője annak, hogy mit vesztettem… hogy talán mit nem kapok vissza soha. Oh, gyűlöltem az effajta lehangoló gondolatokat. Hol volt az eltökéltségem? Mégis megpróbáltam visszatartani a lélegzetem. Mikor ez nem működött, próbáltam megkerülni. De teljesen a falhoz szögezett, körbevett ereje és forrósága. - Belle – mondta halkan. Magamhoz kellett feszítenem a fejem, hogy fel tudjak nézni rá, fel… egészen fel—és láttam, hogy azok a kristályos szemek haragosan kavarognak. Ő volt dühös rám? – Hogyan jutottál be ide, Mr. Betörő? – kérdeztem, rámutatva a bűnösségére, mielőtt ő mutatna rá az enyémre, akármi is volt az. – Ez magánterület és te többé nem tartozol ide. - Nem egészen. Ez a cím van megadva a jogosítványomon, szóval tudtam, hogy van kulcsom. Azt az egyet használtam, amit nem ismertem fel, és tudod, az ajtó kinyílt. - Nos, visszaadhatod a kulcsot. Nem laksz itt többé. Felvonta egyik szemöldökét, haragja átváltott… ámulatba? De még mindig nem hátrált el. – Ki mondja? - Én. – Oldalra billentettem a fejem. – És Lexis is, ebben biztos vagyok. Visszatért a haragja, erősebb volt, mint ezelőtt, szinte szikrázott. – Akkor jövök át, amikor csak a rohadt kedvem tartja. - Miért? – kérdeztem—megint—és szitkozódtam egyet az orrom alatt, ahogy beugrott a válasz. Azért volt itt, hogy megfigyeljen, ahogy Johnnak ígérte. Még talán örültem is volna neki, ha nem emlékeztem volna rá hogyan esküdözött, hogy nem csókol meg többé. – Nem gond. Veszek egy veszedelmes kutyát. Megrág tetőtől talpig és kiköpi a csontjaid. - Biztos vagyok benne, hogy megpróbálja. Bosszantó, öntelt férfi. Tisztában volt vele, hogy mennyire izgató volt ez? Valószínűleg. Megpróbálkoztam egy másfajta megközelítéssel. – Mint ahogy látod, jól vagyok. Nem okozok semmilyen problémát, vagy használom bármelyik elemet felelőtlenül. Mehetsz. Megint morogni kezdett. – Nem megyek sehova. Volt egy doboz a verandán, mikor megérkeztem. Vettem a bátorságot és kinyitottam – tette hozzá, még csak nem is tette, hogy szégyelli magát. Újabb ajándék? És ki merte nyitni, mikor egyértelműen nekem címezték? – Semmi jogod nem volt hozzá. Ahelyett, hogy a tetteit védte volna, tovább ontotta rám a szavakat, mintha fegyverek lennének. – A titkos hódolódtól volt. Nagy levegő be. Nagy levegő ki. A nyugalom a barátod. – Nos, mi volt az? - Fehérnemű. Aminek a fenekére a Csodalány szavak voltak hímezve. Egyáltalán nem vártam, hogy ezt mondja, és az ajkam lassú mosolyra húzódott. Szemei csészealj méretűre kerekedtek. – Szerinted ez vicces? - Nos, igen. – Valószínűleg védekeznem kellett volna. Úgy értem, tényleg. Fehérneműt kapni egy olyan férfitól, akivel soha nem találkoztam. Egy férfitól, aki ellopta a vőlegényem emlékeit, nem kevesebbet. De egy részem rájött, hogy ha valóban M-Megvesztegetett állt a küldemények mögött, akkor végül kezd beleásni Rome elméjébe és többet tanulni rólam. Ami tetszett, ugyanakkor nem. Ez tipikusan az az ajándék volt, amitől elaléltam volna, ha Rome adja nekem.
- Hol a doboz? Száját csökönyös vonallá préselte, ahogy kezével megtámaszkodott a halántékom mellett. – Ne aggódj amiatt. Majd én gondoskodom róla. Ha nagy levegőt vettem volna, a mellbimbóm hozzáért volna a mellkasához. – Nem aggódom, csak látni akarom. - Kár. Most pedig figyelj. Megálltam a laborban mikor ide indultam. Nem voltak ujjlenyomatok a csokoládén, de nagyon drága fajtájúak voltak, ezért néhány ügynök átnézi a forgalmazó adatbázisát, hogy lássák ki adta le a rendelést és honnan. Mmm, csoki. A gyomrom korgott? – Tervnek hangzik. – Rátettem a tenyerem, hogy eltoljam magamtól, de a szíve gyorsabban és keményebben vert, mint képzeltem, és csak álltam ott tűnődve, ízlelgetve az érzést. És bár az inge meggátolta, hogy a bőréhez érjek, forrósága megigézett. – Most hátrálhatsz? – Kérdés volt, pedig követelésnek kellett volna lennie. Nem tette. Helyette közelebb jött. Annyira közel, hogy megkeményedett mellbimbóim végre hozzádörzsölődtek a mellkasához. Nekem elakadt a lélegzetem; ő sziszegve szívta be a levegőt. - Emlékférfi – mondta feszült hangon. – Minden bizonnyal volt a házban. Az emlékeim segítségével tudja a legjobb utat. - Szóval száz százalékig biztosak vagyunk benne, hogy ő az? És ugyan már, mindenféle biztonsági rendszerekkel megerősítetted a házat. - Nem száz százalékig, de nagyon is magabiztosak vagyunk. Ő pedig pontosan tudja milyen biztonsági rendszert telepítettem és hogyan tud átjutni rajtuk. - Oh. – Milyen könnyű lett volna felcsúsztatni a kezem és átkulcsolni Rome nyakát. Milyen könnyű lenne magamhoz húzni egy csókra… - Nos, nem bántott. Ha ő az. – Én voltam ez az izgatott csábító? - Még nem. De mondjuk, szeretné, hogy annyira belé szeress, mint belém. Úgy értem tudjuk, hogy tetszettek neki az emlékeim rólad. És, ha igazunk van akkor megpróbál elcsábítani, elnyerni a szíved. Mikor nem reagálsz úgy, ahogy ő akarja, akkor dühössé válhat. - Először is tudjuk, hogy akárki küldi is az ajándékokat, csak azt akarja, hogy dögösebb legyek. – Szétnyitottam az ujjaim, éreztem, ahogy a mellbimbója megkeményedik a tenyerem alatt. – Másodszor, ki mondja, hogy nem szerethetek bele Emlékférfiba? Rome megmerevedett. Megragadta a karom és megrázott, kényszerítve hogy ránézzek. – Ne viccelődj. Azonnal magamhoz tértem az érzéki ködből, és a kezem lehullott az oldalam mellé. – Ki viccel? Most birtokában van a rólam való emlékeidnek, ami azt jelenti, hogy ő az egyetlen dolog, ami közel visz az igazi énedhez. - Veszélyes, Belle. - Ahogy te is, mégis megoldottuk a dolgokat. Egy ideig. A szorítása erősödött, lehajolt így szemtől szembe voltunk. Változó lehelete végigvándorolt az ajkamon. – Szeretsz felbosszantani, igaz? Hát tudod mit? Működik. Kurvára nem tudlak kiverni a fejemből. – Elengedett pont annyi időre, hogy egyik öklével a falba vágjon a halántékom mellett. – Az a csók egy átkozott hiba volt. Azért kellett volna, hogy száműzzön a gondolataimból, hogy többé ne tűnődjem állandóan azon, vajon milyen az ízed. El akart felejteni teljesen? Hogy soha ne kelljen rám gondolnia? Hirtelen úgy éreztem magam, mintha lekötöztek és felhasítottak volna, hogy aztán sót öntsenek a sebbe. – Azt hiszem, most gyűlöllek – mondtam őszintén. Hátrébb húzódott és az arcom tanulmányozta, mielőtt megrázta volna a fejét. – Nem gyűlölsz. – Pillantása az ajkamra siklott és ott időzött. – Kívánsz engem.
Akár azt is mondhatta volna, hogy vetkőzzek le azon a rekedtes hangon, de dühített a tudat, hogy ilyen módon félre akart tenni. Egy ilyen magabiztos ember bizonyára kényelmesnek érezte, hogy így tönkretegyen egy kapcsolatot—mint például hazamenni az ex-nejéhez—és azt hiszi egy bocsánatkérés elég ahhoz, hogy mindent rendbe hozzon. - Nézd, Rome. Szeretlek. Tényleg. És kívánlak. – Istenem, de még mennyire kívántam. Talán az éhség mondatta velem ezeket a dolgokat, de nem tudtam visszatartani őket. – De az a helyzet, hogy nem engedem, hogy megkapjalak. – Most nem. Nem azok után, hogy elutasított. Megint. Felkapta a pillantását, tekintetünk találkozott és zavartság sötétítette el azok a lenyűgöző szemeket. – Miért nem? Most… duzzogott? Biztosan nem. – Örülnöd kéne a visszautasításomnak. Azt hittem már megegyeztünk, hogy a dolgok plátóiak maradnak. Ezt mondtad Johnnak, nem igaz? Veszélyesen résnyire hunyta a szemhéját. – Csak azt ígértem meg neki, hogy többé nem kapsz lángra. Nem azt, hogy többé nem csókollak meg. Remény, ostoba remény. – Nem hiszek neked. És nem változtathatód így meg a véleményed. Én nem egy darab csokoládé vagyok – mmm, csoki. – Amire nyálazhatsz az egyik pillanatban, a következőben meg elfeledkezhetsz, aztán később megint arra gondolsz, hogy enni akarsz. – Oké, talán nem ez volt a legjobb hasonlat. Rome, ahogy eszik, mozognak a fogai és a nyelve… dolgozik… Megremegtem. – Tudom milyen érzés szeretkezni egy olyan férfival, aki szeret engem és nem érem be ennél kevesebbel. Most pedig szeretném, ha elmennél. Az előbb említett fogak, amiket elképzeltem az egész testemen hirtelen dühösen villantak elő. – Nem tudok távol maradni tőled. Ez a probléma. Mi a fenét műveltél velem? A düh erőt adott. Ökölbe szorítottam az ingét, annyira megfeszültek a csontok, akár el is törhettek volna. – Mire akarsz kilyukadni? - Van talán valami függőséget okozó anyag a nyáladban? Ez egy a képességeid közül? Szóval. Azt hitte, hogy valamivel rávettem arra, hogy vágyjon engem, hogy nem igazán akarhat engem, mert szeretett engem és valami különleges volt közöttünk. Én is így hittem. Kulcsszó. A szerelmi életem kezdett lángra kapni körülöttem, és nem tehettem semmit, csak néztem, ahogy hamuvá ég. - Talán igen – mondtam szomorúan. Aztán kicsit több erővel. – Talán, ha megtalálom Emlékférfit addig csókolom, míg nem jut levegőhöz. Talán majd ő megkér, hogy menjek hozzá feleségül, és végig is csinálja. – Bár szerettem volna egy komolytalan hangot illeszteni a végére, a szavak tisztán és hangosan jöttek ki. Minél többet beszéltem, annál inkább szűkült Rome pupillája, míg egyetlen vonal nem lett csupán. Megragadta az állam és kényszerített, hogy ránézzek. – Mikor kisfiú voltam hónapokig spóroltam, mert szerettem volna venni egy gyíkot háziállatnak. Meséltem már erről korábban? - Nem, de mi köze ennek bármihez is? – kérdeztem, bár kétségbeesetten hallani szerettem volna a történetet. Szerettem, de nem sokat tudtam a gyerekkoráról. - Csak figyelj. Mint mondtam, hónapokig spóroltam. Végül sikerült eleget gyűjtenem. Elmentem a kisállat kereskedésbe, megvettem mindent, ami a tartásához kell és hazavittem a kis Csonttörőt. - Csonttörőnek nevezted el? Úgy tett, mintha meg se szólaltam volna. – Három hete volt már nálam, mikor anya észrevette. Arra az időre imádtam őt, nem tudtam nélküle elképzelni az életem. Lenyeltem a torkomban formálódó gombócot. – De Csonttörő? - Anya meglátta és kiakadt. Mondta, hogy engedjem el hátul, ő pedig végig magához szorított, hogy ne tudjak utánamenni. Napokig sírtam.
- Én… Én… - Meg akartam ölelni. A kisfiút, aki volt és a férfit, aki lett. Mindkettő fontos volt számomra. Köhögtem egyet, hogy elfedjem a gyengédségem. – Mi köze van Csonttörőnek hozzám? Rome most még egyszer szembe nézett velem. Dühös volt és megbántott; vágyakozott és eltökélt volt. Ő volt… minden. – Azóta is bánom, hogy nem küzdöttem érte. - Nem értem. – Féltem remélni. Összeszorította az állkapcsát, olyan határozottan és makacsul, hogy a szívem megdagadt. – Meg foglak csókolni, Belle. És meg foglak érinteni. Képtelen voltam levegőt venni. Vagy talán elakadt a torkomban és ott függött. – Nem szabadna ezt csinálnunk – suttogtam, mert nem tudtam nemet mondani. De talán lebeszélhetem magunkat erről. - És? - És. – Megnyaltam az ajkam. – Nem engedem magamnak, hogy megkapjalak addig, míg vissza nem kaptad az emlékeid. – Bár elég erős lennék ahhoz, hogy tovább ellenkezzek. Ez ebben a pillanatban sokkal elképzelhetetlenebb volt, mint az, hogy Sivatagi Lány úgy dönt, feladja magát. Pillantása követte a nyelvem útját. – Emlékszem a legutóbbi csókunkra. – A nyer kijelentésből csöpögött a vágy. Ó, istenem. Az ellenállásom máris kezdett darabokra hullani. – Megégethetlek. – Megint. Leégethetem akár a házat. - Csak lehet? – kuncogott humortalanul. – Már megtetted. Állj ellen a vonzerejének! – Veszélyes. – Emlékeztető nekem és neki. - Nem kell, hogy az legyen. John azt mondta, egyszer képes voltam bezárni az erőd, mindkettőnket biztonságban tartottam tőle. - Az egyszer a kulcsszó. - Meg akarom próbálni megint. És fogom is. – Nem adott időt, hogy makacskodjak és tiltakozzak. Egyszerűen az enyémre simította az ajkát, nyelve mélyen, melegen és keményen döfött a számba. A kezem a hajában volt, mielőtt megállíthattam volna őket, körmeim a fejbőrébe vájtak, akár az övé az enyémbe. A nyelvünk elvett, adott és küzdött, de végül hagytam, hogy ő győzzön. Ajka puha volt, teste keményen nyomódott hozzám. Egyik keze megragadta a mellem a törölközőn keresztül, a bimbó éles kis ponttá keményedett. Felnyögött a számban. Lenyeltem a hangot, az íz egészen új szinte emelte a szenvedélyt. Ahogy domborítottam neki—igen, Istenem, igen, annyira jó—az erekciója hozzám dörzsölődött, a józanész felemelte csúnya fejét. Uralkodj magadon. Ne adj neki mindent. Tartsd vissza egy részed. De miért, kiáltotta a szívem. Az emlékei nélkül meg fog téged bántani, amint elmúlt a szerelem. És ahogy próbáltad emlékeztetni őt, megölheted a tüzeddel. Talán nem képes úgy bebörtönözni a képességed, mint régen, akkor sem, ha úgy gondolja. Igaz, annyira igaz. Óvatosnak kell lennem, uralkodni magamon. Élvezni őt, igen. Egy kicsit. Mert egyszerűen nem tudtam többé ellenállni neki. És felejtenem kellett, akkor is, ha csak kis időre azt a barátságtalan alvilágot, amivé az életem vált. De, ahogy a józaneszem követelte, vissza kellett tartanom egy részem. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy engedélyezzem magamnak ezt a csókot. És kellett nekem ez a csók, mert úgy falt fel, mintha a túléléshez lenne rám szüksége. Itt volt, a karjaimban és többet akart belőlem. Ő volt az a férfi, akit szerettem, a férfi, akihez—remélhetőleg—hozzámegyek. - Meg akarlak érinteni – mondta, elengedte a hajam és a törölközőhöz nyúlt. - Nem. Túl sok lenne – válaszoltam harapások és nyalintások között.
- Meg akarlak érinteni. Azt akarom, hogy érints meg. Máris azzal voltam elfoglalva, hogy áthúzzam az inget a fején, mire befejezte volna a mondatot. Elfeledett kupacban hajítottam az anyagot a földre. Aztán a tenyerem a mellkasára szorítottam és elakadt a lélegzetem. Forró volt, egyszerre puha és kemény, mintha tűz folyt volna az ereiben és selyem fedte volna a követ. - Olyan gyönyörű vagy – már hiányzott, hogy így érjek hozzá. Ez a kapcsolat. - Nem olyan gyönyörű, mint te. – Végignyalta a torkom lefelé, majd vissza. – Érint még, de csókolj is. Az ajkad megöl és meg akarok halni. - Valahogy így? – Végigcsókoltam az útvonalat lefelé a nyakán, pont úgy, ahogy ő tette az enyémmel, körmeim könnyedén szántották végig a hátát. Egész idő alatt tűz folyt végig az én ereimben. Éreztem, ahogy az első lángok ébredeznek, szikrázva kelnek életre. Legyűrtem őket, minden létező energiámat felhasználva. - Nekem alkottak téged, nem igaz? A legédesebb kísértés. – Ujjai követték a törölközőm alját, lassan felhúzva… fel… centiről centire fedve fel a combom. Mikor elérte a fenekem megállt, masszírozta. – Tökéletes. Beleharaptam a torkának alsó részébe pont úgy, ahogy szerette, ő pedig sziszegve szívta be a levegőt. – Óvatosan, Rome drága, vagy megint belém szeretsz. Egy pillanatig nem válaszolt, és a szobában visszhangzott a zihálásunk. – Szeretni foglak abban a macskajelmezben és anélkül is. Ezt tudom. – Szóval Sherridannek mégis igaza volt a macskajelmezzel kapcsolatban, mind a viselést és a letépést illetően. Gól. Nem volt időm kárörvendeni—elidőzni rajta, mert megemelte a csípőjét és erekcióját a lábam közé dörzsölte. Felkiáltottam a gyönyörtől, meg kellett erősítenem a szorítást a belsőmben lévő tűzön. – Mi a helyzet a ruhával? Abban tetszettem? Halkan, sötéten felkuncogott. – Abban a ruhában majdnem szívinfarktust kaptam. Aztán a semmi másban, csak a gőzben olyan voltál, mint egy életre kelt fantázia. Aztán abban a nyakba kötős blúznál és a miniszoknyánál a nyálam csorgattam. Most, ebben a törölközőben olyan vagy, mint egy életre kelt álom. - Ne… Ne beszélj így. – A bensőmben égő tűz máris a szabadulásért kiáltott. Még egy kicsit hízeleg és elvesztem a szorításom felette. - Hogy megy? – kérdezte, mintha érezte volna a belső küzdelmem. - Égőn – mondtam az igazsághoz híven, aztán megnyaltam az egyik mellbimbóját. Egyszerűen nem tudtam megállítani magam. Egy remegés szökött ki belőlem és áramlott át rá. – De minden rendben. Egészen addig ura vagyok, míg fizikai szinten tartjuk ezt az egészet. Semmi érzelem. A hasán lévő izmok megremegtek, egyik karját nedves hajamba túrta és közelebb húzott. A másik a fenekemen maradt és tovább szorította. – Add nekem a forróságot, bébi. Megdermedtem a sokktól, az örömtől. Bébi. Az előbb bébinek nevezett. Így hívott engem még MVE—memória vesztés előtt. Egy részem azt hitte, sosem hallja már tőle ezt a becenevet. Most hallani, mikor a karjában voltam… nem tudtam megállítani az érzéseim folyását, ami csak tetézte a bennem lévő tüzet. - Mi az? – kérdezte, szorítása enyhült a fejemen, de nem a fenekemen. - S… Semmi. – Ürítsd ki az elméd, Belle. Ürítsd ki az elméd. Csak a vágyat fogadhatod most. Csókoltam és haraptam az utat a másik mellbimbójáig, és azt is ugyanolyan bánásmódban részesítettem, mint a másikat. Kemény volt alattam. Kemény, hosszú és vastag. Tudtam, milyen csodálatos lenne magamba vezetni, mélyre nyomni, egészen tövig. Kitágítana, és élvezném. Mindketten elvesztenénk a fejünk, elvesznénk és a gyönyör rendkívüli lenne. Úgy robbannánk fel, mint a rakéták. De mi történne az után? Azon kaptam magam, hogy megint ezen tűnődöm. Ennyit az üres elméről.
Megint, mintha érezte volna a belső küzdelmem, hozzám dörzsölte magát, egyszer, kétszer, én pedig felnyögtem és megint elvesztettem magam felett az uralmat. A gyönyör egyszerűen olyan átkozottul jó volt. A tűz egyre magasabbra és magasabbra hágott. Egyre erősebben és erősebben ragadtam meg, magamba zárva. De mennyi ideig még? – Nekem… Nekem szükségem van egy percre – ziháltam. Visszarántottam az ajkam, messze tőle. Jó néhány mély levegő, reszketeg levegővétel után sem voltam még annyira a magam ura, mint szerettem volna. Rome egyik ujjbegyével végigsimított az államon. – Mi a baj, bébi? Megint bébi. – Csak levegőhöz kell jutnom. - Tényleg. Úgy van. Add nekem a hőt – parancsolta megint. - Nem. Mikor az ujjai megint lefelé haladtak a torkomon a törölköző felé, úgy követték a vonalát, mintha el akarná tolni az útból és megsimogatni a csupasz mellbimbóm, talán lehajolni és megcsókolni a hasam, mielőtt elveszne a lábam közötti vágyban, a tűz pedig egyre nőtt bennem, terjeszkedett, követelte a szabadulást. El kellett taszítanom. Eldöntöttem, hogy magam mellé ejtem a kezem. Kiegyenesedtem, de nem tudtam a szemébe nézni. Még nem. Azok a szemek mindig a rabszolgájukká tettek. – Meg… Meg kell állnunk. Most legalábbis. - Csak most kezdtük – mondta, de ujjai nem mozdultak többé. Istenem, tudom, gondoltam, máris gyászolva azt, ami lehetett volna. Annyi minden volt még, amit megtehetnénk, annyi minden, amit meg akartam tenni. – Sajnálom. Felsóhajtott. – Vagy megváltoztattad a véleményed irányomban, amit kétlek, mivel érzem az izgalmad édes illatát, vagy félsz nekem adni a tüzed. A lábaim annyira remegtek, hogy attól féltem bármelyik pillanatban előre zuhanhatok, és ezúttal a remegés valami másból eredt, nem csupán az éhségből, valamiből a düh mellett. Igaza volt, a félelem volt az oka. – Nem számít, melyik megállapít a helyes. Mondd, hogy emlékszel valamire a közös életünkből. – Valamire, bármire. Csak akkor bízhatok benne, hogy tökéletesen szűr engem. Csend. Elvágtam a fájdalom útját, mielőtt elönthetett volna. – Ezért hagyjuk abba. Nem emlékszel rám, és amíg ez így van, addig nem kapsz tőlem semmit. Mint mondtam, nem hagyom, hogy úgy kezelj, mint valami idegent. A szerelmed akarom, vagy semmi mást. – Erre magamnak is emlékeznem kell, amilyen gyorsan és könnyedén megadtam magam neki. - Ez így fair – mondta végül Rome. Feltartotta a kezét, elhátrált, többé nem magasodott fölém. A falhoz préselődtem, hogy állva tartsam magam, gyűlölve a kapcsolat hiányát. Ostoba lány, kiáltották a hormonjaim. - De remélem megérted, hogy terveim szerint megváltoztatom a véleményed – tette hozzá, aztán kisétált a szobámból, a házból, az ajtó kattanva zárult be utána. 13. fejezet Nem engedtem magamnak, hogy Rome fenyegetésén/finom ígéretén töprengjek, míg megettem három protein szeletet és egy összecsomagoltam a táskámba. Fogkefe, tűzálló váltásruhák, esőkabát, hócsizma, és egy fénykép rólam, Tannerről, Rome-ról, Sherridanről és apáról, amit még néhány héttel ezelőtt készítettünk, mikor Tanner elkészítette vacsorára a „híres” mell alakú szendvicsét—kenyér és hús kör alakúra vágva, olajbogyóval a tetején. Még akkor sem engedtem meg, hogy Rome búcsúszavain járjon az eszem, mikor Sherridan és én bepakoltuk a holminkat az autóba. Nem tehettem. Akkor minden koncentrációm oda lenne az üggyel kapcsolatban. Megint. Később kell ezen gondolkodnom—és eldönteni, hog mit csináljak, ha Rome tényleg megpróbál elcsábítani.
Nem gondolhattam Tannerre se. Édes Tanner, aki most egy hordágyhoz volt szegezve, infúzióra kötve és az egész akcióról lemarad. Senki nem szerette nála jobban az akciót. Megcsörrent a telefonom, mikor lecsuktam a csomagtartót. – Haló – mondtam és nekidőltem a sedan oldalának. Könyörgöm, ne az esküvővel kapcsolatban. Mindazok után, amin keresztül mentem, a házassági eskük elmondása volt most a legutolsó dolog, ami miatt aggódni akartam. - Helló, Belle. – A beszélőnek meleg, férfias hangja volt, amit még nem hallottam ezelőtt. Felmordultam. – Kivel beszélek? - Tetszettek a virágok? A csokoládé? Az… alsónemű? Majdnem leesett az állam. Lehetséges, hogy… - Kivel beszélek? – kérdeztem újra. - Valószínűleg úgy ismersz, hogy Emlékférfi. Megdermedtem. Szóval tényleg ő volt, és valóban akart engem. Az első reakcióm a düh volt, azt a kevés gyengédséget, amit akkor éreztem iránta, mikor megtudtam, hogy kínozták és nem kedvelte Sivatagi Lányt, mind elfelejtettem. Jo. Jó. – Hát figyeljen ide. Én… - Tudom, hogy dühös vagy – vágott közbe. – És megértem ennek az okát. Tényleg. De csak annyit kérek tőled, hogy szánj rám egy kis időt, így van esélyed kicsit jobban megismerni. Nem vagyok olyan rosszfiú. Engedd… - Nem. Akármit is akar mondani, nem. Magának aztán van bátorsága, hogy fel mer hívni. Elvett valamit, ami nem magához tartozik, és most vissza akarjuk kapni. Sherridan a telefon irányába legyintett. - Emlékférfi – tátogtam, ő pedig elfintorodott. - Megadok bármit, amit szeretnél – makacskodott. – Bármit, csak azt nem. Oh igazán? – Csak várjon, míg megtalálom magát. Az az emléke, amikor sokkoltam Rome-ot nyaralásnak fog tűnni ahhoz képest, amit magának tervezek. - Micsoda természeted van – kuncogott halkan. – Ez tetszik benned. Annyi mindent szeretek benned. - Nem, ez nem igaz. Rome viszont igen. – Vagy legalábbis így volt. Azt kívántam, bár le tudnám nyomozni a telefonommal. Megtalálnám hol van M-Megvesztegetett és felrobbantanám, ahogy megígértem. Nem volt joga ilyen dolgokat mondani nekem. - Nem számít, kinek az emlékei. – Hangja édesből és lenyűgözöttből most kemény és makacs lett. – Az én fejemben vannak, vagyis én éltem át őket. Bizonyos értelemben – tette hozzá vágyakozó sóhajjal. - Nem tartoznak magához, és tudja ezt. Vissza kell adnia őket Rome-nak. - Nem fog megtörténni. Túlságosan is tetszenek. – Már megint az a makacsság. A fenébe vele. – Miért én? – kérdeztem, még mindig döbbenten emiatt. Tudnom kellett. – Megkaphatta volna Lexist. Ő első osztályú. - Valójában sokkal inkább sznob. De te… te gyönyörű vagy, mindig megnevetteted magad körül az embereket, és… és tudod milyen érzés az, mikor erős adományod van, amiért az emberek ki akarnak használni. – A végén szomorúság volt a hangjában. Szóval gyűlölte a képességét. Úgy érezte kihasználják, valószínűleg nem tudta, kiben bízhatna. És a saját emlékeit kétségkívül beszennyezték fogva tartásának napjai—hetei, hónapjai, évei? A dühöm egy része elszállt, mert újra elgyengültem kissé—komolyan, mi volt velem a probléma? De nem fogom sajnálni, fogadkoztam. – Nem számít – mondtam sokkal kedvesebben, mint szerettem volna. – Nem volt joga hozzá, hogy azt tegye, amit. Ha nem… - Nem hagytad, hogy befejezzem. Kedves vagy, szenvedélyes és… - Most hagyja abba. Ne beszéljen többet a szenvedélyemről. De köszönöm. – Miféle idióta voltam én? Bókoljanak nekem és úgy olvadok el, mint fagyi a napon. – Az igazság az, hogy nyűg vagyok, bolond és a gyilkos szó határán állok. - Nem. Hűséges vagy, megbízható és kiállsz azért, amiben hiszel. Majdnem halálra dolgoztad magad, csak hogy fizethesd édesapád kezelését. Átadtad magad a PTK-nak, hogy
megmentsd azt a férfit és a kislányát. Te vagy az egyetlen ember, akiről tudom, hogy tényleg önzetlen. - Annak a férfinak van neve. És higgye el, messze vagyok az önzetlentől. Nyugtalanul fújta ki a levegőt. – Tudom, hogy boldoggá tudnálak tenni, Belle. Ha legalább adnál egy esélyt. Sherridan várakozón görbítette be az ujját, némán kérve némi információt. Jeleztem neki, hogy kéne még egy perc, aztán elfordultam tőle, könyökömet az autó tetejére támasztottam. Vajon a nap mindig ilyen forró és fullasztó volt? – Miért nem mondja el hol van és akkor megbeszélhetnénk ezt szemtől szembe? Felnevetett. – Milyen imádni való, csapdát próbálsz állítani nekem. Elég szépen haladsz az ügynökösödés felé. Nézd, én csak veled akarok lenni. Azt szeretném, ha rám is úgy néznél, mint rá. És mint mondtam, boldoggá akarlak tenni. Tudom, hogy képes lennék rá. Ez bűn lenne? - Mikor másoktól lop, igen – mondtam összeszorított fogakkal. A rajongása átkozottul jól esett. Nem volt fair, hogy tőle kapom. Sóhaj recsegtette meg a telefont. – Sajnálom, ha megbántottalak. Tényleg. Csak nem tudtam ellenállni neki. Te vagy minden, amit valaha szerettem volna egy nőben, és életemben először, mikor néztelek, szinte… életre keltem. Érted megéri élni, Belle Jamison. Érted meghalni is érdemes lenne. Menjen a pokolba, menjen a pokolba, menjen a pokolba. – Ha megígérem, hogy nem állítok csapdát, akkor kérem átgondolná, hogy találkozik velem? – Valahogy, valamilyen módon meg kellett értetnem vele azt a rettenetet, amit tett. Az életem függött tőle. – Gondolkozzon el rajta. Lehetnének új emlékeink. A saját emlékeink. – Persze, azokban az emlékekben az szerepelne, hogy addig tartom fogva a széllel, míg meg nem adja, amit akarok, de ezt nem kellett tudnia. - Egy nap, hamarosan találkozunk. Ígérem. Addig is… légy óvatos odaát, Csodalány. Nem tudom, mit tennék, ha történne veled valami. – Kattanás. Hosszú ideig bámultam a telefonra, a fejemet ráztam és azon tűnődtem vajon csak képzeltem-e a történteket. Amilyen hetem volt, nem kételkednék benne. A hallucinációk bizonyára részei a folyamatnak. De nem. Nem csaphattam be magam sokáig. Megtörtént, csak nem azt a végeredményt kaptam, amit szerettem volna. Valójában az ellentettjét. Rossz férfi határozta el, hogy elcsábít. - Jól lesz, Belle – mondta Sherridan, mikor beültünk a Hondába. Én ültem a kormány mögé. Akármilyen rossz sofőr is voltam, még mindig én voltam a jobb a semmi-fék Sherridannél. – Kicsoda? – kérdeztem, bedugtam a kulcsot és elfordítottam. A motor életre kelt. Ugyan csak másfél óra telt el azóta, hogy először kiléptem a szabadba, még párásabb lett a levegő. Eléggé párás, hogy elolvassza a Nyugat Bámulatos Boszorkányát. Boszorkány, valószínűleg ez voltam néhány ember számára. Feltekertem addig a légkondicionálót, amíg lehetett, de sajnos ez sem segített. – Emlékférfi? – Reméltem, hogy nem lesz jól. Vagyis részben. A fenébe vele. Nem akartam, hogy beteg legyen. A legnagyobb részben. Fenébe vele, fenébe vele, fenébe vele, gondoltam megint. Az érzelmeim túl kuszák voltak, ha ő róla volt szó. Azt mondta, nem rosszfiú, és nem is tűnt annak. És igen, valamikor a beszélgetés alatt azt hiszem még gyűlölni se tudtam tovább. De úgy igazán, nem csak néhány másodpercre, míg meglágyult a szívem. Még mindig pokolian dühös voltam, de már nem akartam levágni a golyóit és fülbevalót csinálni belőlük. Egyáltalán nem. Bizonyíték: Rá gondoltam, de nem füstölgött az orrom. Egyszerűen túl édes volt. Túlságosan odaadó. Velem. A fajankó.
Azt hiszem, Rome feltételezése igaznak bizonyult. M-Megvesztegetett azt akarta, hogy szeressem őt. Nem tudtam, és ezen eltűnődtem, vajon félnem kellene-e attól, mi történhet. Vajon kétségbeesne? Elkezdené levadászni az embereket, akiket szerettem? Hogy őszinte legyek, nem olyan típusnak tűnt, aki az erőszak útjára lépne. Boldognak akar látni, azt mondta. Azt akarta, hogy biztonságban legyek. Úgy értem azért hívott, hogy elmondja, legyek óvatos. Nem az a fajta ember, aki következőnek megpróbálna eltenni láb alól. - Hahó. Figyelsz? Tudod jól, kiről beszéltem – mondta Sherridan. – Mr. Érzékenyről. A társadról. A kanos szobatársunkról. Oh. – Nem beszélhetek róla. – Sírás nélkül nem. Gyűlöltem otthagyni őt, bűntudatom volt, mintha szörnyű barát lennék. - Akkor beszéljünk rólam. – A kedvenc témája. Az igazat megvallva, az enyém is. – Szerinted milyen szupererőm lesz majd? – kérdezte, mialatt letolattam a feljáróról. Legnagyobb meglepetésemre egy sötétített ablakú Sedan is elindult, tökéletes távolságot tartva. Mikor először hazaértem néhány háznyira arrébb parkolt. Azért vettem észre, mert ez volt akkor az egyetlen autó az úton. És mivel a sedánoktól megborzongtam. Úgy tűnt, minden ügynök—jók és rosszak is—ezt használják. Azt hinnéd, hogy valami sokkal eredetibbel rukkolnak elő, de nem. Vajon követnek? Milyen gyanakvó. Nos, volt okom rá. Balra kanyarodtam. Vártam. A sedán is balra fordult. Ezek után jobbra fordultam és megint vártam. A sedán most jobbra fordult. Semmi kétség. Valaki követett. Rome? Ez volt az első gondolatom. Belenéztem a visszapillantó tükörbe. Az ablakok túl sötétek voltak, hogy belássak a kocsiba. Nem Rome, döntöttem el. Akár szeret, akár nem, nem akarna megrémíteni. John egyik embere? Küldött valaki mást is Rome mellett, hogy megfigyelje a lépéseim? Ez a teória sokkal helytállóbb. Miközben a kocsival átvágtam a szomszédságon, olyan kanyarokat véve, amikre nem is volt szükségem, végig rajta tartottam a szemem a sedánon. Nem indulhattam addig a cél felé, míg nem tudtam, ki ül a kormány mögött. - Jól van, Nagymama – mondta Sherridan és korallszínű körmeit a köztünk lévő konzolra nyomta. – Ideje, hogy egy kicsit több gázt adj. A szavamat adom rá, hogy nem lesz irányíthatatlan, ha felnyomod a kilométerórát tíz fölé. - Nagyon vicces. Ne nézz hátra, de szerintem követnek. - Micsoda? Ki? – Azonnal megfordult az ülésen, kikémlelve a hátsó ablakon. - Azt mondtam ne nézz oda, a francba! Megfordult és mereven, pókerarccal meredt előre. – Mit kéne tennem? – kérdezte remegő hangon. Félelemtől? Vagy izgalomtól? - Csak… nem tudom. – Elöntött az idegesség. – Vedd ki a mobilom a tárcámból. Lehajolt és áttúrta a tartalmát. Végül nagy sokára előhúzta a kis fekete eszközt. – Rome gyorshívásra van téve. Egyes. Megtette. Azt: - Most mi lesz? Beszéljek vele? - Nyomd meg a kihangosítót – mondtam. Nem akartam, akárki követett is, hogy tudja, valakivel beszélek. Bring. Bring. Szünet. Bring. Bring. Jobban teszi, ha válaszol! - Máris hiányzom? – kérdezte Rome rekedten. Megremegtem aztán halkan szitkozódtam. Erre most nem volt idő. – John küldött utánam valakit? És légy őszinte. Talán élet-halál kérdése. - Franc. – Eltűnt minden rekedtség a hangjából. – Valaki követ téged? Oké. Ez megválaszolta azt a kérdést. – Mit kéne tennem? – Ezelőtt mindig, mikor üldöztek minket Rome vezetett. Ezúttal minden rajtam múlott. Ha egyedül lettem volna, koránt sem ijedek meg ennyire. De Sherridan élete is az én kezemben volt. - Adj nekem két percet – mondta Rome. – Úton vagyok feléd.
- Dél felé haladok a Cedaron és tovább megyek egyenesen. - Jó. Hívom Johnt. Senki hívását ne fogadd, csak az enyémet. – Kattanás. Sherridan az ölébe ejtette a telefont. – Talán semmiség – mondta és a farmerjába törölte a kezét. – Csak egy hétköznapi Joe, aki arra a magánreptérre tart, amit senki nem ismer csak mi. Csak szalmaszálakba kapaszkodott, de ember, mennyire szerettem volna egyetérteni vele. - Senki nem követne ilyen nyíltan. Ugye? - Nem hinném. – Hacsak… Vajon ez Emlékférfi volt? Próbált megóvni? De miért ijesztene így rám? A félelem nem az az érzelem volt, amit kelteni akart bennem. A kezem reszketett a kormányon, az izületeim annyira megfeszültek máris kifutott belőlük minden szín. A csontjaim törékenynek tűntek a hideg miatt. Istenem, ne engedd, hogy megfagyasszam a kocsinkat. Akkor mozdulatlanok lennénk. Még, tessék, kimondom, tehetetlen is. Voltak képességeim, igen, de amilyen labilisak voltak a szűrőm nélkül, nem használhattam őket azt kockáztatva, hogy az egész szomszédságot megfagyasztom. A pillantásom a visszapillantó tükörre szegeztem, a sedán egyenletes sebességet tartott mögöttünk, úgy tűnt a sofőrt a legkevésbé sem zavarja a lassúságom. Rátapostam a gázra, és felgyorsítottam úgy húsz mérföld per órára. A sedán is felgyorsított. Huszonöt. A sedán megőrizte ugyanazt a rövid távolságot közöttünk. Harminc. És újra gyorsított. Miért lenne a vezető olyan vidám emiatt? Úgy tűnt hogy őt nem érdekli, tudom, mi folyik itt. - Parkoló autó közeledik – mondta Sherridan, magára vonva a figyelmem. A pillantásom visszasiklott az útra és sikerült elkerülnöm az ütközést egy pickuppal. – Köszönöm. - Bármikor. Csörgött a telefonom és Sherridan újra megnyomta a kihangosítót. - Már majdnem ott vagyok – mondta Rome mindenféle bevezető nélkül. – És John nem küldött utánad senkit. Jól vagy? - Igen. Hála az égnek semmi fenyegetőt nem csinálnak. Csak tartják a tempónkat. - Talán Emlékférfi – mondta ki a korábbi gondolatom. – Látod a sofőrt? - Semmit nem látok. Túl sötétek az ablakok. Szitkozódott. – Egy férfi, aki el tudja veled felejtetni, hogy láttad, nem hiszem, hogy aggódna a kiléte elrejtése miatt, szóval kétlem, hogy ő az. Ott a pont. Szóval ki lehetett? – Ha beszélni akarnak velem, miért nem akkor tették, mikor bepakoltam a csomagom a kocsiba? Nagyszerű hallgatóság lettem volna. - A biztonsági rendszer miatt. Kamerák vannak. Majd kiderítjük. Később. Per pillanat az érzéseid miatt aggódom. Hogy vannak? – kérdezte Rome. - Jól, jól vannak – elfordítottam a kormányt, hogy kikerüljek egy újabb parkoló autót, aztán visszaaraszoltam a saját oldalamra. – Semmi fagyasztás vagy… Valami összetörte a hátsó ablakot. Megdöbbentem, véletlenül kanyarodtam az első jobb kerék megugrott valamin. Sherridan felsikoltott. - Bukj le – kiáltottam, a gázra tapostam és körülbelül hatvan mérföldre gyorsítottam néhány másodperc alatt. Félelem öntött el. Hála az égnek Sherridan engedelmeskedett és lebukott a lábtörlőre. A szemei csészealj méretűek voltak és zihált. – Mi lesz veled? - Mi a franc történt? – kérdezte Rome mielőtt válaszolhattam volna.
- Kibaszottul ránk lőttek! – Izzadtság gyöngyözött a bőrömön, de a még mindig bennem áramló jég azonnal megfagyasztotta, amitől vékony jégréteg borított el. Hangos pukkanás, majd durranás hallatszott, valami nekiesett a kosi hátuljának, amitől előre-hátra hintáztunk. Sherridan újra felsikoltott. - Belle – Rome. – Beszélj hozzám. Nektek mentek? - Csak meglöktek minket és azt hiszem az egyik gumink lapos, de jól vagyunk. – De még meddig? Kezdek zsákutcába jutni. – balra fordulok a… Maple úton – mondtam, a lábam nem vettem le a gázról, szóval a gumik (vagyis ami belőlük maradt) csikorogtak. - Látom őket – morogta Rome. – Fordulj balra a Pine utcánál és menj egyenesen. Körülbelül három háztömbnyire lejjebb van egy kijárat a főútra. A következő kanyarnál elfordítottam a kormányt. A gumik megint csikorogtak, Sherridan és én pedig oldalra dőltünk, ahogy az autó élesen bekanyarodott. – Mit fogsz tenni velük? Nem akarom, hogy… - Tedd, amit mondtam. – Kattanás. A visszapillantó tükörből néztem, ahogy Rome sedánja közelít. (Látod? Egy sedan.) Közelebb hozzájuk… még közelebb. Kocsijával az övékének ütközött. Mindketten körbe fordultak, majd Rome újra előre indult. Ezúttal a rosszfiúk kocsija egy teljes fordulatot vett. Levettem a lábam a gázról, eltörtem a jeget, ami a odakötött hozzá, a kocsi pedig lelassult. Újra bekanyarodtam, majd megint, olyan messze akartam vinni Sherridant a helyszíntől, amennyire csak lehetett. Sajnos a hideg verejték mindenhol rám fagyott, a mozdulataim ettől merevek, a ruhám nem túl mozgékony lett. Körbenéztem és találtam egy árnyas részt az egyik ház mögött. Igen, nem tudtam kihez tartozik a ház, a tulajok pedig nem ismertek se engem se Sherridant, de akkor is beálltam a garázsba. - Rome azt mondta menj a főútra. - Igen, nos még nem vagyok kötelezve rá, hogy szeressem, tiszteljem és engedelmeskednem neki. Maradj a kocsiban – mondtam Sherridannek és kikapcsoltam a biztonsági övet. Rome-nak segítségre lehet szüksége és meg is kapja. - Nem. Én… - Ha nem teszed, talán összeverik a tulajok. Senkit ne engedj be. Oh, és van egy pisztoly a kesztyűtartóba. Ha úgy érzed, fenyegetnek, kezdj lövöldözni és csak utána kérdezz. – Nem adtam neki esélyt a tiltakozásra. Kiugrottam a kocsiból és abba az utcába rohantam, ahol Rome-ot hagytam. Odafelé hagytam, hogy a félelmem nőjön és gyűljön. Hamarosan még az alattam lévő utcán is vékony jégréteg keletkezett. Az ügynökség által előírt csizmáim minduntalan megcsúsztak és kétszer majdnem elestem. Valahogy azonban mégis sikerült megtartanom az egyensúlyom. Vajon mit találok majd? Rome-ot—halálra lőve? Istenem, gyűlöltem így gondolkodni, de ezúttal előnyömre vált. Már csak a gondolattól jéglabdák keletkeztek mindkét kezemben. Erősen megmarkoltam őket, készenlétben állva. Végül a két küzdő fél felbukkant előttem. Senki nem szállt ki a kocsijából, helyette a két jármű még mindig egymásnak ütközött, fém csikorgott a fémen. A távolban szirénákat hallottam. Még néhány perc és megjön a rendőrség. A PTK-nak fel kéne takarítani és az nagyon felhergelné Johnt. A világnak nem szabad tudomást szerezni a természetfeletti alvilágról, ami együtt él vele. Csak pánikolnának. Talán megpróbálnának levadászni mindenkit, megölni mindannyiunk. Kicsit melodramatikus? Nem hinném. Megnéztem mind a négy X-men filmet. Ki kellett innen vinnem Rome-ot, mielőtt valaki megpróbálja letartóztatni. De hogy? Közelebb araszoltam a helyszínhez, próbálva a bokrok takarásában maradni. Rome-nak végre sikerült egy fához szögezni a rosszfiú autóját. Kinyitotta az ajtaját és a földhöz lapulva.
Ellenfele is kiszállt, de nem láttam, mert túlságosan a földhöz lapult. A kocsi és az út közötti résen át azonban láttam a lábát. Csizmák. Nagy csizmák. határozottan férfi. - Mondjátok a célotok – követelte Rome. - Csak a lányt akarjuk. Mi? Újabb pár láb ért földet. Majd még egy. Édes istenem. Három férfi volt—és mindegyik Rome-ra szegezte valószínűleg a fegyverét. Fogcsikorgatva koncentráltam a hozzám legközelebb álló férfira, arra, aki hibát követett el azzal, hogy kiegyenesedve megpróbálta kiszúrni Rome-ot. Azonnal elhajítottam az egyik terhem. Elhibáztam. A jéggömb a kocsiba csapódott és gyorsan, halálosan terjeszkedett. - Vissza! – kiáltotta nekem Rome. Kattanás. Fütyülés. A földre vetődtem. Nem éreztem, hogy a golyó elsüvít a fejem felett, de tudtam, hogy így volt, mert a levegő felkavarodott felettem. Mozogj! Nyílt terepen vagy! Olyan fürgén gördültem odébb, amennyire tudtam, egy sövénybokor mögé rejtőzve. Újabb kattanás, újabb fütyülés. A bokrok előtt a föld felrobbant, minden irányba szétfröccsenve. - Miért? – kérdezte Rome, elvonva rólam a figyelmüket. – Miért akarjátok őt? A fenébe vele. Nem akartam azt se, hogy őrá tüzeljenek. Kattanás. Durranás. Kattanás. Durranás. Jól ismertem a hangot. Ahogy tartottam tőle, most Rome-ra lövöldöztek, a golyók a kocsi fémfelületébe csapódtak. Mit kéne tennem? Mi a fenét kéne tennem? - Mi másért? – mondta egy ismeretlen hang. – Pénzért. - Ki akarja őt? – Rome. – Talán kitalálhatunk valamit. Horkantás. Nem láttam semmit a sűrű zöld növényzettől, és talán így volt a legjobb. Az alattam lévő fű megfagyott, a bokor lekókadt a jég súlya alatt. Még lejjebb bújtam. Mit tenne Rome, ha az én helyemben lenne? Felállna és elkezdené hajigálni a jeget? - Jól vagy – suttogta hirtelen mögülem egy hang. Majdnem felsikoltottam a félelemtől és sokktól. Jobbra és balra kaptam a pillantásom, kutattam, de senkit nem láttam. – Ki van ott? – suttogtam vissza. - Nem hagyom, hogy bármi is történjen veled, Belle. – Újabb kattanás törte meg az éjszakát, ezúttal olyan közelről, hogy a dobhártyám majdnem kiszakadt. – Esküszöm. Fájdalmas üvöltés visszhangzott az összeütközött kocsik mögül. Nem Romé, hála az égnek. Aztán egy adag golyót pumpáltak felém—míg Rome és védelmező angyalom nem kezdtek feléjük lövöldözni. Újabb üvöltés. - Kettő kilőve – mondta mellettem a rekedtes hang. Egy férfi hangja. Meleg. Valahogy ismerős. Édes Istenem. Emlékférfi. És volt egy jéglabdám, amin az ő neve volt. – Hol vagy? - Tőled balra, a házfal mögött. Lassan, hogy ne vonjam magamra a figyelmet, megfordultam. Egy férfi lesett ki a fal mögül, pontosan ott, ahol mondta, rám mosolygott, egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem. Nem volt időm, hogy elhajítsam a jeget, valószínűleg ezért is rejtőzött el olyan gyorsan. Egy pillantást vethettem csak a homokszín hajra, harmincas vonásokra és magas, vélhetően szikár termetre. Túl messze volt, hogy megmondjam milyen színű a szeme, bár gondoltam, hogy sötétek. Jóképű volt, ennyit láttam. - Azt hiszem megmondtam, hogy legyél óvatos – mondta. Mintha ez az én hibám lett volna. – Én csak vezettem, a saját dolgommal törődve – válaszoltam, és a környéket pásztáztam, hátha újra megpillantom.
Hosszú sóhajt hallatott. – Nem tehetsz ellene semmit, azt hiszem. Vonzod a bajt. - Mondj valamit, amit nem tudok – morogtam. – De látod már, miért lenne jó ötlet, ha visszaadnád Rome-nak az emlékeit? Mindig ehhez hasonló helyzetbe keverem a pasijaim. - Félreértettél, drága Belle. Én szeretem a bajt. - Bölcs lenne, ha engednéd, hogy elvigyem – vicsorogta valaki a kocsiktól, ezzel elvonva a figyelmem Emlékférfiról, és megmentve attól, hogy kiötöljek valami választ. – Máskülönben még több és még több hozzánk hasonló férfi jön érte. Mint ők—más néven bérgyilkosok, gondoltam, a gyomrom émelyegni kezdett. Halálra lettem jelölve. Megint. Mikor lesz ennek vége? - Miért? – ismételte meg Rome. Lépések visszhangoztak. Az övék? Romé? Felemeltem az öklöm, azt, amelyikben még mindig ott volt a jéggomb és felkészültem. De a fülem csengeni kezdett, mielőtt elhajíthattam volna, meglepve. Nem, várjunk. A szirénák csengtek, lehetetlenül hangosan. A hatóságok megérkeztek. A fenébe! Mielőtt pánikba eshettem volna Rome ott termett mellettem, zihálva, gyönyörűen. Egyértelműen dühösen. Először nem tudtam ki ő—csak azt, hogy valaki felém kúszott—és elhajítottam a jeget. De számított rá és elhajolt. Elsüvített a válla felett, a ház bejárati ajtaját találta el és az egészet egy nagy jégkrémmé változtatta. Morogva lenézett rám és néhány centi távolságot tartott közöttünk, nehogy úgy megfagyjon, mint az ajtó. – Ostoba nőszemély. Utánuk mehettem volna, rájöhettem volna mit akartak tőled, semmint utánad mászni, hogy a testőrt játsszam. - És meghalhattál volna. Nem csinálhatsz mindent egymagad. Ha megpróbálod csak megöleted magad. – Megint M-Megvesztegetettet kerestem, de nem láttam sehol. – Ha bántod – mondtam neki. – Örökre gyűlölni foglak. Semmi válasz. Rome engem figyelt. – Beverted a fejed? Nem válaszoltam. Ő is elengedte néha a kérdéseim a füle mellett. Én is az övét. – Hol van? Úgy értem a túlélő? És nem kéne nekünk is elmenekülni? - Elmenekült. És igen. Először is, hol a fegyvered? Szép célzás amúgy. - Nekem nincs fegyverem. - Akkor hogy lőttél a férfiakra? – A távolban rendőrök kiabáltak egymásnak parancsokat. Lépések dobogtak. – Mindegy. Majd később elmondod. Most előbb meg kell nyugodnod és el kell tűnnünk innen, mielőtt még letartóztatnak. 14. fejezet Elhátráltunk a háztól, végig a földhöz lapultunk. Csak akkor álltunk fel, mikor eltakartak minket a téglák. A következő tizenöt percig némán szeltük át a szomszédságot, mindig elővigyázatosan elrejtőztünk, mikor valaki kilépett az otthonából vagy elhaladt mellettünk egy autó. Végre elértünk Sherridant. Épp kifelé tolatott a Hondával a garázsból, ahová parkoltam, miközben az említett garázs tulaja integetett felé és kiabált. - Mi… - kezdtem, de félbe szakított. - Szállj be – parancsolta Rome. Kinyitotta az egyik ajtót, én meg egy másikat. Sherridan lefékezett, míg beszálltunk. Én hátra, Rome előre. Hogy pontos legyek a vezető felőli ülésre, eltolva onnan Sherridant. - Majdnem összehugyoztam magam – kapott a szívéhez. – Mi a fene történt ott? Több lövést is hallottam. Rome tövig nyomta a gázpedált, lehajtott a bejáróról az utcára. – Bukjanak le és maradjanak is ott, hölgyeim. Mindketten tiltakozás nélkül buktunk le.
- Ezek nedvesek – mondta zavartan. - Olvadnak. Én, uhm, véletlenül megfagyasztottam őket. – Hála az égnek sikerült uralkodnom az érzéseimen—így pedig a képességeimen is— azzal, hogy MMegvesztegetettre gondoltam. Odakinn volt, figyelt. Védelmezett. A legjobb, hogy tudtam mélyen magamban, megint meg fog közelíteni. élvezte az érintkezéseinket; ez nyilvánvalóvolt. Ennél is inkább, még mindig bizonyítani akarta nekem, hogy lehetünk boldogok együtt. Talán-lehetőleg-remélhetőleg sikerül végül meggyőznöm, hogy adja vissza Rome-nak, ami hozzá tartozik. Mert biztosan maga is rájön erre, hiszen így tud engem igazán boldoggá tenni. Rome előhúzta a mobilját és megnyomott egy gombot. Talán…Johnnal? beszélt egy pillanattal később. – Szükségünk van egy kis takarításra a Pine utcában. – Szünet. – Két halott, egy elmenekült és civilek mindenfelé. – Újabb szünet. – Igen, megvagyunk. Úton vagyunk a reptérre. Szükségem lenne valakire, aki elmegy a felszerelésemért és a ruháimért. Letette. A kocsi újra és újra oldalra csúszott, Rome veszélyes tempóban vette be a kanyarokat. - Sikerült valamikor is jól megnézned a támadóidat? – kérdezte tőlem. A karomat a derekamra fontam. A rajtam lévő jég is elolvadt, amitől nedves lettem így a légkondi hidegebbnek hatott, mint kellett volna. – Nem. És neked? - Nem igazán. Álarcot húztak, amikor kiszálltak a kocsiból. Szóval hol tanultál meg így lőni, és hol rejtetted el a fegyvered? Nem hagytad hátra, ugye? Mert tudom, hogy jelenleg nincs nálad. - Már mondtam. Sosem volt pisztolyom. Hát, legalábbis nem rajtam. Vetett rám egy gyors pillantást a válla felett. – Nem, csak azt mondtad, nem volt fegyvered. Hogy érted, hogy sosem volt? Tüzeltél a rosszfiúkra. - Nem. Nem én lőttem le azokat a férfiakat. Valaki más. Az autó rántott egyet—azt hiszem Rome lába teljesen rádermedt a pedálra. Megfordult, hogy újra vessem rám egy gyors pillantást, ezúttal résnyire szűkült szemekkel. A többit még nem akartam beismerni, elfordultam tőle és Sherridanre néztem, aki az anyósülés padlóján kuporgott és engem figyelt a két ülés közötti résen át. Jól vagy? Tátogta. Bólintottam. Te? Eddig. Egyszerre nyúltunk egymás kezéért és összefűztük az ujjaink. - Fenébe. Máris elkezdték lezárni a kijáratokat – morogta Rome. A kocsi lelassított és felhajtott egy újabb bejáróra, aztán visszatolatott és az ellenkező irányba hajtott. – Jó képet kell vágnunk egy kikérdezéshez. Belle, Sherridan, cseréljetek, helyet kérlek. Cserélni… - Mi? Miért? - Csináljátok. Most. – Nem avatott be. Sherridan és én tágra nyílt szemekkel vetettünk egymásra egy zavart pillantást, aztán egymás felé mozdultunk, eltáncoltunk egymás mellett és helyet cseréltünk. A fényes nap hirtelen engem bámult, reflektorfénybe állítva engem. - Helyes. Most ülj le és kösd be magad. A szívem hirtelen versenyre akart kélni a kocsival. A szívem nyert a vérem meghűlt. – Azt hittem, el kell rejtőznünk. - Kétlem, hogy a rosszfiúk bármivel is megpróbálkoznának tekintve, micsoda felfordulás van itt. Eléggé fair. Becsatoltam magam, a kezem remegett és a mérőeszközökön lévő víz megint megfagyott. Ki akartam nyúlni, hogy megérintsem valami módon Rome-ot, magamba szívjam az erejét, de nem tettem. - Mit fogsz mondani a rendőrségnek?
- Azt én elintézem. Először mesélj arról a pisztolyról, amid nincs. El akarta terelni a figyelmem? Nos, működött neki. Ez persze nem jelentette azt, hogy elmondom neki az igazat. Nagyot nyeltem és kutattam az agyamban egy kevésbé terhelő kifogás után. – Őrangyal? – mondtam gyengén. Kijelentésként értettem, nem kérdésképp. Hányszor tettem már hasonlót az elmúlt napokban? Jobban oda kell figyelnem a hanglejtésemre. Egy izom rándult az állán. – Próbáld még egyszer. Mindegy, hogyan tálaltam ezt, Rome gyűlölni fogja. Kiabálni fog, talán kioktatni. – Volt ott valaki, rendben? – úgy hajigáltam a szavakat, mint egy fegyvert. – Valaki volt ott, segített nekem. Lelőtte azokat a barmokat, hogy megvédjen. - Valaki—egy férfi? - Igen. - Aranyos volt? – kérdezte Sherridan. - Igen, de nem fogsz randizni vele. – Nem is mész a közelébe, tettem hozzá némán. Nem tudtam mit tennék, ha Emlékférfi hirtelen úgy döntene, hogy Sherridan rólam való emlékeit is akarja. - És nem gondoltad, hogy elmondod nekem, ott volt? – kérdezte Rome csendesen. – Beszélhettem volna a férfival, megtudhattam volna a szándékait. - Elment, mikor megérkeztél. – Gondoltam. M-Megvesztegetett ravasz volt, ezt aláírom. - Legalábbis te így gondolod – volt a durva válasz, mintha olvasta volna a fejemben. - Dühöt érzek, Rome – mondta Sherridan. – Az a fickó megmentette. Inkább meg kéne csókolnod a fenekét hálaképp, nem pedig kiabálni Belle-lel, mikor cserben hagytad. Imádtam Sherridant. Rome végigfuttatta nyelvét a fogain. – Akár ki is tehetnélek itt, ugye tudod? - Jól van, gyerekek – mondtam és tapsoltam egyet, hogy rám figyeljenek. – Ebből elég volt. Rome nem hagyott cserben, Sherridan pedig pontosan ott marad, ahol most van. – Ki gondolta volna, hogy valaha is én leszek a közvetítő szerepében? Általában nekem kellett közvetíteni. - Mit mondott neked a fickó? – kérdezte Rome, nem hagyta annyiban a témát. - Semmit. – Felgörgettem a farmerom alját, levettem a cipőmet és lehúztam a zoknim. Túl nedvesek voltak, a bőrömről lecsurgó legtöbb vizet összeszedték. – Nos, azt mondta, hogy ne féljek tőle és segíteni fog. - Ez is valami. De ki volt… ő. Oh, a pokolba. – A kormánykerék nyüszített, ahogy visszatekerte. – Mondd, hogy nem Emlékférfi volt, Belle. Néha szívás volt olyan férfit szeretni, aki ilyen jól össze tudta rakni a nyomokat. – Szóval azt szeretnéd, ha hazudnék? Reccs. A kormánykerék felső fele levált az alsó feléről. - Fel is hívott – tettem hozzá. Akár le is zárhatom most már az egész igazságot, mivel a kommunikációs csatornáink ilyen nyíltak voltak. Mint egy gyerek, akinek azt mondták többé nem játszhat a kedvenc játékával, Rome a földre hajította a törött darabot. - Féltékeny vagy? – kérdeztem reménykedve. - Nehezen. Dehogynem, gondoltam és próbáltam nem vigyorogni. Tényleg az volt. A légzése szaggatott volt és csikorgatta a fogát. Sokkal több volt ez egyszerű dühnél és milyen édes haladás volt! Ez volt az a Rome, akit ismertem és szerettem. Egy férfi, aki csak magának akart, aki gyűlölte a többi férfit már azért, ha rám pillantottak. Neandervölgyinek hangzott, de én imádtam.
A múltban a pasijaimat nem érdekelte, ki nézett meg vagy akár én mit csináltam azzal, aki nézett. Én amolyan tartalékterv voltam számukra, könnyen eldobható, ha valami jobb tűnt fel. Rome számára mindig én voltam az a jobb valami, és becsben akart tartani. - Le kell húzódnunk, hölgyeim – mondta hirtelen. – Hagyjátok rám a beszédet. - Micsoda! – kiáltott fel Sherridan. – Miért? Nem lépted túl a sebességkorlátot. Vagyis nem olyan sokkal. Tenyeremet a mellkasomhoz dörzsöltem, a szívem hirtelen megint nyugtalanul kalapált. – Gondolod, hogy tudják, mi… Rome kurtán megrázta a fejét. – Pisztolyokat szegeznének ránk, ha gyanítanák. Csak felveszik a neveket, kiderítik ki volt itt és ki nem a lövöldözés idején. – A kocsi lelassított és végül megállt a járda mellett egy terpeszkedő, kétemeletes ház előtt. Azon kaptam magam, hogy megint a visszapillantó tükörből figyelem egy jelenet kibontakozását. A fekete-fehér kocsi ajtaja kinyílt. Csizmás láb ért a talajra, aztán egy alacsony, köpcös férfi szállt ki a kocsiból és egyenesedett ki. Felmordultam, mikor durva, megviselt vonásai is láthatóvá váltak. - Mi az? – kérdezte Sherridan és Rome egyszerre. - Ismerem őt. – És ez nem volt jó dolog. - - Le merném fogadni, hogy megpróbál rajtakapni, sárosak vagyunk. - Várj. Ismered a rendőrt? – kérdezte Rome összevont szemöldökkel. - Igen. Egy lány soha nem felejti el a rendőrt, aki először letartóztatta. Sherridan csettintett egyet az ujjaival és düh jelent meg kék szemében. – Szóval épp most kerülünk szemtől szembe K. Partonnal? - Te is ismered? – kérdezte Rome. - Hát, Belle az én kocsim vezette és nekem kellett letenni érte az óvadékot. Készülj fel rá, hogy találkozol az Antikrisztussal, barátom. Ez a fickó szereti úgy kezelni az ártatlan nőket, mint kemény bűnözőket. - Letartóztattak? – Rome elfordította a tükröt, így jobban szemügyre tudta venni a közeledő férfit. – Miért? Rome egyszer leellenőrizte a hátterem, szóval már birtokában volt ez az információ. Újra feldolgozni nem ugyan olyan móka. – Lejárt a jogosítványom. Nem olyan nagy ügy. Most rám pislogott. – Ugye csak viccelsz. Erőszakos bűnözők vannak odakinn, és letartóztatott téged egy francos jogosítvány miatt? - Igen. Egy állásinterjúra tartottam. Természetesen sose értem oda, így nem kaptam meg a munkát. Pedig megkaptam volna azt a munkát, tudom. Mindig jó voltam azokban. – Vagyis kéne lennem. Már vagy közel tízezret végigültem belőlük. - Öld meg – követelte Sherridan Rome-tól. Barom Biztos úr, vagyis Parton Biztos úr erős, biztos léptekkel közelítette meg az autót. Mennyi esély volt rá, hogy egy élet alatt kétszer fussak bele az ördögbe? Ki tudja? Talán megváltozott. Talán… Megállt pontosan Rome ablaka előtt és akadálytalanul végigmérhettem. Oh, nem. Kicsi Partie Wartie még mindig imádja magát, ennyi nyilvánvaló volt állának büszke tartásából, és a felsőbbrendű csillogásból a szeme sarkában, mikor levette a napszemüveget. Egyértelműen még mindig Istennek tartotta magát a sötétkék egyenruhában. Vicces, de ekkor emlékeztetett Lexisre. Ne értsetek félre. Általában semmi bajom nem volt a rendőrökkel. Ugyanazon a területen dolgoztunk, szóval természetesen tiszteltem, amit csináltak. De az emberek, akik ennyire odáig voltak a hatalmukért az őrületbe kergettek. Megvolt a hatalmam, hogy családokat, seregeket semmisítsek meg. Úgy értem, meg tudnám sütni ezt az embert egy tűzgolyóval. Sikítana, szenvedne és meghalna. De míg a
gondolat morbid módon örömet okozott, nem tenném meg. Nem gondoltam magam jobbnak nála—nos, senkinél—az miatt, amire képes voltam. Ez volt köztünk a különbség. Rome lehúzta a vezető felőli ablakot és a könyökét a peremre tette. – Mi a probléma, biztos úr? Túl gyorsan mentem? Parton a tollával dobolt a jegyzettömbön, amit a kezében tartott. – Jogosítványt, forgalmit. – Pillantása végigsiklott rajtam, de láthatóan nem ismert fel. Nem úgy, mint legutóbb, az ajka nem görbült felfelé undorodva. Ezen a szinten komplexusom volt kialakulóban. Valóban ennyire felejthető vagyok? Ránézett Sherridanre, kicsit csodálta őt, aztán a széttört kormánykereket tanulmányozta. Nem kérdezte meg, legnagyobb meglepetésemre, de biztosan eltűnődött. Rome mindkettő dokumentumot átnyújtotta egy ideges nevetéssel. Tudtam, hogy csak tettette. Semmi nem nyugtalanította Rome-ot. Nézd csak meg, hogyan kezelte azokat a lövöldözőket. Egy pillanatig se habozott. - A környéken élnek – mondta Parton Biztos úr, ahogy végigfutotta Rome adatait. – Hová tartanak? - Mit számít az? – kaptam magam a kérdésen. Rome megdörgölte az orrnyergét. – Édesem – szűrte összeszorított fogakkal. – Csak azért, mert fáj a fejed nem kéne a rossz hangulatod mindannyiunkra kiterjeszteni. Hagyd, hogy az úr végezze a dolgát. Parton meg akarta paskolni Rome vállát, amolyan így-kell-megmutatnod-az-asszonynakhol-a-helye módon, láttam rajta. – Az lenne a legjobb, ha hallgatna a férjére, hölgyem. - Nem a férjem – morogtam. Rome megmerevedett. Parton feje oldalra billent, ahogy másodszorra is végigmért. – Ismerem magát? - Nem – hazudtam. Bárcsak Rome is ilyen gyorsan visszanyerné az emlékezetét. – Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék… - Valójában eléggé sietnénk – szólt közbe Rome, mielőtt befejezhettem volna a mondatot, azzal, hogy egy ilyen derék jogkényszerítőre, mint maga. Tényleg. – Időpont a doktornál. A fejfájása miatt. Szóval, ha végzett velünk… Parton visszacsúsztatta a napszemüvegét a helyére, egyik barna szemöldökét felvonta. Volt egy olyan érzésem, hogy még mindig engem néz, próbál elhelyezni, nem igazán figyel Romera. Volt egy lelkem mélyéig hatoló, hűvös undorhullámom. Lenéztem magamra. A pólóm és a farmerom még mindig vizes volt, a mellbimbóm kemény és átlátszott a melltartón. Minden porcikámmal egy felajzott csavargóra hasonlítottam. Rome se volt jobb (leszámítva a felizgult részt, sajnos). Volt néhány vágás az arcán, és máris zúzódások kezdtek megjelenni a kezén, bár mindegyik meggyógyul a nap végére. A ruháján fű és koromfoltok voltak. - Biztos úr? – mondta Rome. Parton most felé kapta a tekintetét. Oh, basszus. Komolyan felmért. Talán még perverz gondolatai is voltak. Szükségem lesz egy tömlőre, amit ledughatnak a torkomon, hogy kimossák a hányingert. A tollával megint kopogni kezdett a jegyzettömbön. – Hallottak vagy láttak valami különöset, mióta elhagyták a házukat? - Miért? – kérdezte Rome és úgy tett, mint bármelyik másik morbidul kíváncsi személy. – Mint például? Parton vállat vont. – Lövéseket? Kiabálást? Kocsik összeütközését? - Lövöldözés volt? Ezen a környéken? Oh, ember. Mivé lesz a világ? Úgy értem, mostanában sehol sem biztonságos. Bár tudnék segíteni, Nyomozó, de nem láttam semmit. - Biztos.
Rome felém sandított. – Te láttál valamit, drágám? - Nem. -Én sem – mondta Sherridan és mocorgott egyet a helyén. Parton felmordult és a kocsinkra nézett. – Hogy került ilyen rossz állapotba a kocsijuk hátulja, hogy tört be a hátsó ablak? Miért hiányzik a kormány fele? - Koccanás – mondta Rome és dühösen az órájára nézett. Nem tudtam, hogy még mindig tettet-e vagy pedig nem szándékosan, de kiengedte dühének egy részét. – Hátulról jöttek belénk és az ütközés mindenféle kárt okozott. A kocsik nem olyan tartósak már, mint régen. - Van azonosítója az ügynek? – mondta könnyeden, de közben írni kezdett a jegyzettömbjébe. Felírta a nevünk? Gyanúsítottak leszünk? Nemsokára talán már erősítést hív. - Nem emlékszem rá. - Semmi gond. A nevük elég lesz, hogy megtaláljuk a jelentést. Majdnem felmordultam. Meg kéne talán fagyasztanom? Talán kiolvad és tovább folytatja hosszú életét—sajnálatos módon. Vagy jéggel borítani őt túl nagy figyelmet vonzana ránk? Néztek vajon bennünket az emberek az otthonaikból, kilesve az ablakokon? Akármelyik, nem engedhettem neki, hogy annál is tovább feltartson, mint eddig tette. El kellett érnünk a repülőt. Egy ügynököt meg kellett… mentenünk? Cody-nál sose lehet tudni. - Maga vezetett? – folytatta Parton. – Vagy a barátnője? Azt hiszem emlékszem rá, hogy megbilincseltem és bevittem valami közúti szabálysértésért. Bár a neve… Ostoba Szájú Jamesnek hívtuk, vagy valami ilyesminek. - Elég ebből. – Egy olyan gyors mozdulattal, ami összemosódott előttem, Rome megragadta a rendőr nyakát, erősen megszorítva azt. Parton először vörös lett, majd kék, aztán a térde felmondta a szolgálatot és a földre csuklott. Egyszer sem küzdött. - Egy gyors lecke nektek, lányok. Az ellenfél vérét zárjátok el az agyától, ne a levegőjét. Gyorsabban a padlóra kerülnek és nem küzdenek. – Rome hagyta, hogy a férfi összeessen, meg se próbálta elkapni, ahogy kiszállt a kocsiból. – Maradjatok itt – mondta és felnyalábolta Partont. Kikapcsoltam az övem és figyeltem, ahogy a kocsija hátsó ülésére fekteti Partont. Percek teltek el, a munka megvolt, de Rome továbbra is behajolt a kocsiba. Mit csinált? Végül visszasétált a kocsinkhoz, beült és elindította. A Parton által írt jegyzeteket egy hanyag mozdulattal hajította a földre. - Mit csináltál vele? – kérdeztem. - Ott hagytam pucéran, hogy a haverjai rátaláljanak. Szívesen. Azt is bejelentettem, hogy az egyik emberüket megtalálták egy mérföldnyire a lövöldözéstől. Remélhetőleg minden elérhető járőr erre tart, így könnyen megléphetünk. Most pedig tűnjünk innen a francba. A terve működött. Minden más hasonló incidenst megúszva jutottunk ki a környékről. A repteret is akadálytalanul értük el. Rome leparkolt és leállította a motort, mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott. - Köszönöm – mondtam neki. – Mindent. Sherridan kiszállt, hogy kivegye a holmiját a csomagtartóból, én is ezt szándékoztam tenni. De Rome előre nyúlt, megragadta a karom és megállított. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni. - Azt hittem, elvesztettelek – mondta, és még a hangja is tele volt érzelmekkel. Nem tudtam nem eltűnődni azon, vajon hogy hatott volna rá az elvesztésem. – De nem tetted. - Örülök. – Elengedte a karom, csakhogy felnyúljon és megsimogassa az arcom. – És sajnálom ezt. Bizseregtem, forróság öntött el és nyeltem egyet. – Mit? – a kérdéstől elakadt a lélegzetem.
- Nem hagyhatom, hogy repülj. Majdnem megfagyasztottad az autót mielőtt elértelek, aztán megint, mikor vezettem. Ha ez a repülőn történik meg… Növekvő vágyam haraggá változott. – Nem félek a repülőktől, szóval esély sincs semmilyen hirtelen fagyásra az égben. - Mi a helyzet a turbulenciával? Mi van, ha az egyik hajtómű leáll? - Mi van, ha nyúlfüleket és farkincát növesztek? Összeszűkült a szeme. – Nem repülhetsz így, és kész. Oh, igazán? – Nem hagyhatsz hátra. Én vagyok a felelős ügynök. – Legalábbis papíron. – Enyém ez az ügy, akár tetszik, akár nem. - Nem, úgy értem nem repülhetsz ébren. Az érzelmeid túl illékonyak, ami azt jelenti, a képességeid is azok. Szóval ismételten, sajnálom. Egy másodperccel később valami éles szúródott a vállamba, Mivel sikeresen elterelte a figyelmem, szabad kezével hátranyúlt és belém injekciózott valamit. Az éjszaka-éjszaka koktélt, gyanítottam. Ezért akarta, hogy cseréljek helyet Sherridannel, az ördögi szemétláda. Egész végig ezt tervezte. - Szép álmokat, Belle. - Nem tudom… elhinni… - Letargia söpört végig rajtam, szétterjedt és felemésztett. Sötétség ült ki a szemem elé, kövek ültek a szemhéjamra, lenyomva őket. – Átkozottul megfizetsz – sikerült kinyögnöm, mielőtt feledésbe merültem. 15. fejezet Felpattant a szemhéjam, az agyam sebességbe kapcsolat, mikor hangok áramlottak a fülembe. Szerencsések vagyunk, barátaim. Hűvös lesz és ködös, a legmagasabb most 16 fok lesz. A legtökéletesebb idő a vásárláshoz, igaz Helen? Nevetés. A vásárláshoz bármelyik idő tökéletes, Jane. A súlyom úgy éreztem hozzászögez az…ágyhoz, jöttem rá, a matrac puha és kényelmes volt a hátam alatt. Legalább nem voltam a hideg, kemény padlón megláncolva és elfeledve. Álmos szemekkel néztem végig magamon. Még mindig ugyanazokat a ruhákat viseltem, amikben Georgiát elhagytam: egyszerű fekete ing és farmer. Felemeltem a pillantásom és végignéztem a környezetemen. A szoba kicsi volt, de tiszta. A franciaágyak a falhoz voltak tolva, és sötét rózsákkal teletűzdelt, puha, vastag paplanok takarták le őket. Volt egy éjjeliszekrény, egy íróasztal, egy TV—ah, az időjárásról folytatott beszélgetésnek már volt némi értelme—és egy szekrény, de más nem igazán. Hotel szoba, jöttem rá. A nap besütött a függönyök közötti résen át, vagyis egyértelműen másnap volt. Ami azt jelenti, hogy a repülés anélkül zajlott le, hogy észrevettem volna. Ami azt jelenti, hogy valakinek fel majd le kellett cipelnie a repülőgépről, aztán ide a szobába. Keményen összeszorítottam az állkapcsom. Rome, természetesen. Az a bizonyos személy, aki felelős volt a rögtönzött szundításomért. Hol lehetett az a szemétláda? Meg fogom ölni. Mintha a gondolataim elővarázsolták volna, kisietett a fürdőszobából Lexisszel és Sherridannel a sarkában. Mi a fenét műveltek ott benn? És hol aludtak a többiek múlt éjjel? Egyikük sem nézett az irányomba; túl elfoglaltak voltak, a két nő megpróbálta magára vonni Rome figyelmét, de ő keresztülnézett rajtuk. A szoba egyetlen ablaka előtt álltak meg. A függönyöket behúzták. - Szóval mit csinál a fekete csőszerű izé? – kérdezte Sherridan. Rome bosszankodva rámordult, majd pillantása egy fekete iskolatáskára siklott. Beletúrt és csak ekkor szólalt meg. – Szemben vagyunk a Big Rocky testületi irodájával, és ez segít
mindent szemmel tartanom. Most pedig figyeljetek. Ideértünk, pihennünk kellett volna, mielőtt akárminek is nekivágunk ma reggel, mégis egész átkozott éjjel beszéltetek. Ez megválaszolta az egyik kérdésem. Mindannyian ebben a szobában aludtunk. Talán mégsem fogom megölni. - Azt ígértétek csendet és nyugalmat adtok, míg dolgozom – folytatta. - Hazudtam. Szóval mit keresel? Legyőzötten felsóhajtott. – Tudni akarom, mikor érkezik meg Candace Bright, meddig marad és merre indul, miután távozik. Tudni akarom, milyen kocsit vezet, vannak-e testőrei és ha igen, kik azok. Tudni akarom, hogy Cody most feltehetőleg neki dolgozik-e, és mit csinál. Tudni akarom, miért volt szerinte olyan fontos, hogy bejusson oda ahelyett, hogy egyszerűen leterítette volna Sivatagi Lányt. - És, ha tudni akarod hogyan tudja mindezt megfigyelni, ha nincs is itt a hét minden napján huszonnégy órában, be tud jutni a kamera adatbázisába a telefonján keresztül. Most pedig adj neki egy kis helyet, hogy tudjon dolgozni – mondta Lexis, az ő mérge is látszott. - Fogok, ha te is – vágott vissza Sherridan. Istenem, imádtam a barátnőm. A két nő egymásra morgott, mielőtt elhátráltak volna Rome-tól, aztán lehuppantak arra az ágyra, amit nem én foglaltam el, hogy tévét nézzek. Rome tovább dolgozott, huzalokat hajlítgatott nyílásokba, majd a billentyűzeten kopogott, hogy beállítsa a lencséket. Néha néhány centivel jobban széthúzta a függönyt, és kikukucskált rajta egy szemlencsén át. Elégedetten felmordult, teljesen elmerült a feladatában. Nem tagadhattam, hogy ez a fajta koncentráció pokolian szexi volt. Egyszer, nem is olyan régen, ez a figyelem mind rám irányult. Tudtam, milyen lehengerlően heves és erotikus tud lenni. A pasi nem engedett ki az ágyból, míg legalább három orgazmusom nem volt (ennél kevesebbet nem is engedett.) Álmodozva fel akarta sóhajtani, de nem tettem. Nem álltam készen, hogy bejelentsem az ébrenlétem. Még. Mi van, ha Rome úgy dönt, hogy nem tudom kezelni a helyzetet és megint elaltat? A kezem ökölbe szorítottam, ahogy elöntött a düh. Uh, hát tudod kezelni a helyzetet? Menj tovább a düh ösvényén, és az egész szobát felgyújtod. Igaz. Kényszerítettem a gondolataim, hogy eltérjenek Rome-tól és a tetteitől. Szellemes csapatom máris felállított egy állványt, és számtalan számítógép állt az asztalon. Hogy tudtam minderről lemaradni, akár be voltam gyógyszerezve, akár nem? Milyen kínos, hogy ilyen teher voltam. Ami ennél is rosszabb—attól függően, hogyan nézed—csinos Lexis volt előnyben. A féltékenységem megidézte a földet, és nem akartam magam egy kupac sár alatt találni, szóval kényszerítettem a gondolataim hogy ne gondoljanak Lexisre se. Volt bármi jel Sivatagi Lány hollétéről? Vagy Cody-ról? - Mikor látunk végre valami akciót is? – morogta Sherridan, Tannerre emlékeztetve engem. Tanner. A szívem megingott a mellkasomban. Vajon hogy volt? Remélhetőleg jól és felépülőben. Hívott vajon az orvos? Talán várt rám egy hangüzenet. - Hamarosan – mondta Lexis. – Érzem. Van valami… fenyegető a levegőben. Rome megtorpant és ránézett. – Nem tudod, micsoda? Megrázta a fejét, sötét haja imádnivaló arcába hullott. Smaragdzöld szeme kissé fakó volt. - Ami azt jelenti, veled fog megtörténni – mondta Rome. Megdörzsölte az orrnyergét, biztos jele a fáradtságának. Helyes. Nem én voltam az egyetlen, aki szembeszállt vele. – Kibaszottul jó. Még egy dolog, ami miatt aggódhatok, egyszerűen fantasztikus. Aha, jó kis hangulatban volt. - Talán nem – söpört le egy darab gyolcsot a válláról Lexis. – A tény, hogy tudom, valami rossz fog történni azt jelenti, hogy nem lehetek én a célpont. Még több veszély. Csodálatos. Szitkozódni akartam úgy, mint Rome.
- Szerinted Belle az? – Sherridan a szívéhez kapta a kezét. - Belle jól lesz. Erről gondoskodom – egyenesedett fel Rome, tekintete kifejezéstelen volt. – Megyek, ellenőrzöm a környéket, elhelyezek néhány kamerát az előcsarnokban és a nagyteremben. Ha lebuknánk, így tudni fogjuk, hogy valaki értünk jön mielőtt még ideérnének. Szeretném, ha itt maradnátok és nyitva tartanátok a szemetek. - Úgy lesz – mondta egyszerre a két nő. Rome a szemét forgatta. – Te is, Belle. Ennyit a kém karrieremről. Óvatosan felültem és rámordultam. A hajam kócosan hullott a vállamra. – Mindig elrontod a mókát. - Nem mindig. – Kezét összefonta a mellkasa előtt és lenézett rám. – Itt maradsz és jó kislány leszel, mint a többiek, Ráncos? Ráncos? Újra végigpillantottam magamon. Igaz, a ruhám csupa gyűrődés volt és még mindig mocskos az autós üldözéstől. Ki tudja, milyen fű- és sárfolt van az arcomon. Mindhárman engem bámultak. Lexis összeszűkült szemekkel. Sherridan megkönnyebbült vigyorral. Rome várakozón. - Igen – morogtam. – Jó kislány leszek. Bólintott. – Helyes. Akkor ébren maradhatsz. - Merj még egyszer felém közelíteni egy tűvel és esküszöm, a golyóid a trófeagyűjteményembe kerülnek – mondtam neki negédes mosollyal. Hé, a jó kislány nem azt jelentette, hogy lábtörlő. Megrándult a szája. – Nem leszek tovább távol néhány óránál. Úgy hangzott, ahogy ezt mondta, mintha a néhány óra nála néhány perc lenne, és annyi idő alatt semmi rossz nem történhetett, nekem mégis volt egy látomásom arról, hogy én, Lexis és Sherridan megpróbáljuk megölni egymást az óra ketyegésére. Szükségünk volt Rome-ra, mint döntőbíróra. - Zuhanyozz le és vedd fel azt a ruhát, amit hoztam neked – tette hozzá. Felvontam az egyik szemöldököm. – Ruhát? - Ruhát? – ismételte utánam Lexis elsápadva. Bólintott. – Miután végeztem a felderítéssel, kettőnknek jelenése van egy partin. Oh, egy parti. Milyen parti? És miért? – Ki tett meg főnökké? – kérdeztem, alig bírtam megállni, hogy ne tapsoljak örömömben. - Én. Míg te szunyókáltál. Lepattintottam. Kuncogott, finom hangja lenyűgözöttségének. Lexis a fogát csikorgatta. – Miért ő megy? A pillantását egy pillanatra sem vette le rólam. – A képessége talán még hasznos lehet. Emellett te és Sherridan a monitorokat fogjátok figyelni, és hívtok, ha meglátjátok Sivatagi Lányt, vagy Cody-t. - Mint mondtam Sherrinek, a telefonodról is tudod figyelni a kamerákat. - Oh, nem, ugye nem neveztél így az imént – mondta Sherridan és körmeit Lexis felé villantotta. – Ha megtetted volna, halott lennél. - Így – folytatta Rome, mintha a legjobb barátnőm meg se szólalt volna. – nem szükséges, és arra fordíthatom a figyelmem, amire kell. Mire kellett és miért? Nem volt idő megkérdezni. – Mondjátok el Belle-nek, mit tudunk Candace Brightról – adta ki az utasítást és kiviharzott a szobából. Gondolj csak bele: én, Lexis és Sherridan bezárva egy szűk kis helyre együtt. Jó néhány órára. Nem tehetünk mást, csak várunk. Lezuhanyoztam és feketére festettem a hajam azzal a kimosható festékkel, amit Rome hagyott itt, és betettem az ibolyaszínű kontaktlencséket a
szemembe. A sötét hajtól és világos szemtől egzotikusnak éreztem magam, biztosan Lexis is így érez, szóval nem bántam a változást. Bár különös módon alig ismertem rá magamra. Mintha a sötét haj megváltoztatta volna a bőröm árnyalatát, világosították és a színes lencsék megváltoztatták az arcom formáját. Nem hinném, hogy apa felismert volna. Amint a hajam fényesen csillogóra volt szárítva, felvettem a lila push-up melltartót és az ugyanolyan lila tangát, amit Rome hagyott nekem. Egy olyan fickótól, aki több mint dühös volt, amiért M-Megvesztegetett fehérneműt vett nekem, úgy tűnt nem okoz neki gondot, hogy maga vegyen. Ez után felvettem a Gyorstapaszt, vagyis a ruhát. Testhezálló volt, a kék és lila merész keveréke és éppenhogy a fenekem alatt ért véget, amitől eszembe jutott az a szoknya, amit Sherridan vetett fel velem a minap. Jelmezes bálba készültünk? Meztelennek éreztem magam a szerelésben, ezért feltettem egy (vagy két) réteg festéket, a lábamon fekete bőr csizma volt, olyan két és fél centis sarkakkal. Könnyű nőcskének tűntem. Vagy drágának. Akármelyik, a férfiak úgy fogják gondolni, hogy felnyergelnének és elvinnének egy vad lovaglásra. Sherridan helyeselt. Lexis nem. Oh, és ezt hallgassátok. Miközben én az este hölgyévé változtattam magam, az esküvői ruhabolt hívott, hogy egyeztessem velük a holnapi időpontom. Úgy látszik a nő, akivel utoljára beszéltem nem tette át az időpontom, ahogy ígérte. Szóval Lexis előtt kellett lemondanom, aki vagy tíz percig fütyült utána magában. Bár megint Rome-mal dolgoztam, az életem még mindig fejtetőn állt körülöttem. Sherridan és én az asztalnál ültünk és úgy tettünk, mintha sakkoznánk, bár egyikünk sem tudta, hogyan kell. (Lexis hozta a játékot magának és Rome-nak. Ribanc.) Két lépés között Sherridan kérdéseket tett fel Lexisnek, én pedig ellenőriztem a monitorokat. Lexis az ablak előtt állt és Rome teleszkópjának lencséjén keresztül nézte, ahogy elmegy a nap. - Most lenne a legalkalmasabb az idő, hogy elmondjátok nekem, mit tudtatok meg Candace-ről – mondtam, mikor szünet állt be a Sherridannel való beszélgetésemben. Valahányszor kérdeztem Lexis mindig azt mondta, hogy koncentrálnia kell, hogy talán talált valamit. És nem. Most kinyitotta a száját. – Végeztem egy kis kutatást a repülőn. – Végre jutottunk valahová. – Candace körülbelül három hónappal ezelőtt vette meg a Big Rocky-t. Váratlanul pénzhez jutott. Biztos vagyok benne, hogy Vincentéhez. Mindegy, az első héten a legtöbb alkalmazottat kirúgta, és a saját maga által választott emberekkel helyettesítette őket. Úgy gondoljuk, bűnözőkkel. Azt is gondoljuk, hogy mivel az ereje a vízhez kötődik, többre van szüksége mint egy átlagos embernek. Egy olyan szállítmányozó tulajdonában, mint a Big Rocky, kiapadhatatlan forrása van. Ennek mind volt értelme és ostobának éreztem magam, amiért ilyen megközelítésre nem gondoltam. – Bár Cody egyszerűen kiütötte volna és behozta volna. – Elvégre is, ha Candace volt a rosszfiú, akkor kissé kellemetlennek tűnt, hogy az egyetlen, akit kiütöttek és elhurcoltak máshová, az én voltam. - Úgy ismerve Cody-t, mint én és Rome – mondta Lexis, és imádtam, ahogy magát és Rome-ot egy párként említette. – Úgy gondoljuk, hogy Sivatagi Lánynak lehet még több bezárt embere, és a helyzetüket akarja megtudni, mielőtt még lecsapna. - Uh, Cody és Rome váltottak néhány sms-t – mondta Sherridan. – Így tudjuk, hogy vannak még bezárva emberek. Lexis rámordult. - Ennyit tudtunk meg – mondta nekem Sherridan, láthatóan úgy döntött jobb, ha ő maga avat be. – Nos, annyi különbséggel, hogy Candace Bright vörös hajú, Sivatagi Lány pedig szőke. Befesteni a haját olyan ostobaság, mint mondjuk levenni a szemüvegét és szerepet
cserélni. Nem bántásképp mondom a fantasztikusan befestett fekete fürtjeidre, Belle. De mindegy is, milyen szupererőt fogok kapni? – kérdezte a kedvenc témájára terelve a szót, mielőtt macskaharc tört volna ki. – És mikor fogom megkapni? Belefáradtam a várakozásba. Annyi mindent kellett megemésztenem, hogy örültem a témaváltásnak. Lexis ezúttal nem fáradt azzal, hogy felénk forduljon. – Már mondtam. Nem tudom. - Azt hittem mindent tudsz. – Ujjával az állát kopogtatta, miközben a bábukat figyelte. – Nos, mindent, kivéve azt, hogy mikor kell abbahagyni egy férfi üldözését. Aranyérem Sherridannak. De, ha már ott tartunk, mindent tud… - Van bármi ötleted, hogy mikor fog Tanner felébredni? – A zuhany után felhívtam az orvosát. Nem történt semmilyen változás, de Lexis többet tudott mondani nekem egy orvosnál, mikor hosszútávú előrejelzésről volt szó. - Ki fog lábalni belőle – mondta nekem és rám pillantott. A tekintete űzött volt. - Tényleg? – Beharaptam az alsó ajkam, öröm sugárzott végig bennem, szinte féltem remélni. Állítgatta kicsit a teleszkópot. – Láttam töredékeket és részleteket az életéből. Nem úgy ér véget, hogy a PTK kórházában fekszik, lecsapolt energiával. Pontosan ez volt az, amit hallanom kellett és ezzel szörnyű teher hullott le a vállamról. Talán nem kedvelem per pillanat Lexist, de hirtelen hálás voltam neki, hogy ezt megosztotta velem. Megtarthatta volna magának, nézhette volna, ahogy szenvedek és röhöghetett volna a hátam mögött. Nem volt kegyetlen nő. Legalábbis mélyen belül. Tudtam ezt. Csak a rossz férfiba volt szerelmes és rossz módon próbálta megnyerni magának. Vajon én is ezt tettem volna fordított helyzetben? Szerettem volna úgy gondolni, hogy nem, még Lexisnek is azt mondtam, hogy nem tenném, de… - Figyelj oda, Csodalány. – Sherridan egyik huszárját a tábla sarkába helyezte. – Te jössz – mondta. Most én néztem le a táblára, és egyik huszárommal a… királynőjének a helyére léptem, vagy legalábbis azt hiszem a koronás bábut így hívták. Lexis vetett ránk egy kurta pillantást. – Rosszul játszatok – mondta mérgesen. Azt hiszem, még azt is morogta, hogy idióták. - Bellidan stílusban játszunk – mondtam. Belle és Sherridan együttesen nagyszerű. – Szóval jól játszunk. - Nincs is olyan, hogy Bellidan. - De igen van. – Sherridan együttérzőn rámosolygott, aztán egyik bábuját a tábla fal felére mozdította. – Sajnálatos, hogy ilyen félreinformált vagy. Csend. Várjunk, nem. Hallottam a fogak csikorgatását, ami arra emlékeztetett, ahogy Elaine viselkedett találkozásunk első néhány percében. És, ha már Elaine-nél tartunk… - van bármilyen látomásod is a mi kis energia-vámpírunkról? – A királynőmet arra a kockára helyeztem, ahova az imént lépett Sherridan, félrelökve a huszárt az útból. Lexis felvonta a szemöldökét, ahogy állított a teleszkópon. – Kicsodáról? - Elaine Daringer. Tudod… - Nem hiszem el, hogy ezt fogom mondani. – Csapoló. – Most már biztos, hogy új névre van szüksége és itt volt az ideje, hogy mérhetetlen agytekervényeim megmozgassam az ügy érdekében. Lássuk csak, lássuk csak… A Legyőző? Nem, ennek még mindig negatív csengése volt, ő pedig nem egy negatív lány volt. Édes volt és rászoruló, és valószínűleg egész élete alatt azt érzékeltették vele, hogy értéktelen olyan miatt, amin nem segítethetett és nem irányíthatta. Csapolás Hercegnő? - Nem – mondta Lexis. – Róla semmit nem láttam. De ugyanakkor nem is töltöttem vele elég sok időt. Nem érintettem meg, mert még én sem tehetem. És ahhoz, hogy megtudjak valamit, ahhoz legalább a közelébe kell mennem, amit nem…
- Pazar. Majd elintézek nektek egy találkozót, ha visszaértünk. Miután végzett az eszközzel a matracra vetette magát és a plafonra meredt. – Annyira erőszakos vagy. Nem tudom Rome mit kedvel benned. Az igazat szólva, azokban a hónapokban, míg együtt voltunk, én is ugyanezen töprengtem. Nem volt velem olyan könnyű, mint Lexisszel. Sokkal több gondot okoztam, mint egy iskolányi, felügyelet nélkül hagyott négyéves. (Bár az lenne a felépülés első lépése, hogy ezt beismerem.) De valami oknál fogva Rome szeret—szeretett—engem, és nem akart megváltoztatni. Kezdtem arra gondolni, hogy tetszett neki az izgalom, az az ámulat, amit az életébe hoztam. Úgy értem, nem voltam egy a talpnyalói közül. Nem fogadtam el mindent, amit mondott. Nem csináltam meg mindent, amit parancsolt. Nos, néhány dolgot igen, néhányat nem. De csak a hálószobában. Emlékférfi is ezt szerette bennem? Azon kaptam magam, hogy ezen töprengek. - Mintha te angyal lennél – mondtam Lexisnek és az egyik huszárommal elintéztem Sherridan huszárát. – De nem akarom újra felhozni a témát, hogy hátba döftél, elárultad Rome-ot a hazugságaiddal és darabokra törted Tanner szívét. Valójában semmi jogod hozzá, hogy rosszat mondj rólam. Egyik öklét a paplanba vágta. – Neked nincs gyereked Rome-tól! Te nem tudod milyen, mikor lefekteted a kislányod és megkérdezi tőled, hogy átjöhet-e a papája mesélni neki valamit. Nem kell rettegve nézned, ahogy a lányod átmegy a falakon, amiket te nem érsz el, csak hogy megtalálja az apját. Nem kell a karodban tartanod a síró kislányod esténként és egyedül gondoskodnod róla, mikor beteg. - Nem – ismertem el halkan. – Valóban nem. – És most, hála neki, lehet-e még egyáltalán esélyem? Igen, a szívem minden egyes képre fájt, amit Lexis szavai idéztek elő. De… - Higgy nekem, tudom milyen az, ha csak egy szülő mellett nő fel az ember. De Lexis, Sunny szerencsés. Két szülője van, akik szeretik. Két szülő, akik mindig ott lesznek neki. És tudod, a szíved mélyén, hogy Rome és te nem egymásnak lettetek teremtve. Egyszer magad mondtad ezt nekem. Sherridan ujjával az állán dobolt, miközben a táblát tanulmányozta, mintha mélyen elmerült volna a következő lépésében. Újabb gondolat ötlött fel bennem. Ha a világ újra a helyére került és Rome és én összeházasodunk, akkor vajon akarok gyereket? Úgy értem fogalmam sem lehet, hogy a kis kölyök örökölné-e a képességeim, mivel nem voltak eredetileg a génem része—vagy most már igen? Számításba kellett vennünk Rome képességeit is. Ha egy négy elemmel bíró, jaguár alakváltó gyerekünk lesz… váó. Egyszerűen váó. Sunny minden alkalommal veszélynek tette ki magát, mikor átment a falakon. Mennyivel több veszélynek lenne kitéve az én gyerekem? A gyomrom bukfencezett, és erős fájdalom nyilallt a mellkasomba. Olyan nagyon szerettem volna erről beszélni Rome-mal, hogy kikérjem a véleményét, de talán kiborulna a közös gyerek gondolatára. Az ő fejében gyakorlatilag idegenek voltunk. Idegenek, akik szeretkeztek a fürdőszobám ajtajánál, de akkor is idegenek. Ki akartam kérdezni erről Lexist is, de nem voltam biztos benne, hogy az igazat mondaná. Végül is azt mondta, hogy a végén máshogy megyek hozzá, és tudtam, hogy ez nem fog megtörténni. Soha. - Amúgy meg – mondtam. – Rome jó apa. Bármikor hozzád rohan, ha hívod. Minden este felhívja Sunnyt, és minden nap meglátogatja. Nem csinálsz egyedül semmit. Együtt vittünk neki gyógyszert és mi is vele maradtunk. A házadban. Hacsak szipog egyet az a kislány, Rome és én máris mellette vagyunk, amilyen gyorsan csak lehet. Erre nem tudott mit felelni, szóval Sherridan és én csendben folytattuk a „játékot”, a bábuk szinte megerőszakolták egymást. A fejem azonban még mindig kavargott. Ha Rome valaha
visszakapja az emlékeit, akkor neki és nekem hosszan el kell beszélgetnünk erről a gyerek dologról. Akarna velem egyet? Talán többet, mint egyet? Ezek voltak azok a kérdések, amiket egy párnak meg kellett beszélnie, mielőtt az oltár elé vonulnak. Nem tudom, miért nem tettük. Vagy talán tudtam. Majd megőrjített minket az egymás iránti vágy, és úgy tűnt a szex az egyetlen dolog, amire az együttlétünk alatt gondoltunk. Ez vajon jó dolog volt? Ne értsetek félre, ez a fajta vágy minden romantikus kapcsolat alapja. De milyen dolgok voltak bennünk közösek a képességeinktől és a PTK-tól eltekintve? Szerette a kalandfilmeket (mikor épp nem kritizálta őket és mondott olyanokat, hogy „lehetetlen, hogy ilyen történjen”). Én a romantikus vígjátékokat szerettem. Nos, úgy tett, mintha nem szeretné őket, de csak a könnyeit gyűlölte azokban a sötét percekben. Idegesítő klasszikus zenét hallgatott—tudom, engem is meglepett—én pedig rockot hallgattam. Depresszió telepedett súlyosan a vállamra. Mi van, ha Rome emlékei visszatérnek, de rájövünk, hogy sosem voltunk igazán egymásnak valók? Nem mintha sokat tettem volna az említett esküvőért mostanában. Nem volt ruhám, még nem rendeltem meg a meghívókat, nem foglaltam időpontot a templomban. Ez vajon mind előjel volt? Lexsisnek mégis igaza volt? A végén Rome vajon elhagy? Hozzámennék valaki máshoz? Nem töprengtem ezen tovább, olyan magabiztos voltam, hogy ez nem következhet be. Lenyeltem a felgyűlő epét. Éreztem, hogy könnyek égetik a szemem. Hagyd abba! Ha sírsz, tönkre teszed Rome felszerelését—nem beszélve a ruháról, amit neked vett. - Ha már Rome-nál tartunk, hol van? – kérdezte Lexis sóhajtva, elterelve a figyelmem. – Aggódom érte. Én is kezdtem aggódni. Mostanra Rome már három órája elment. A „néhány” az én szótáram szerint maximum két órát jelentett. Megtöröltem a szemem a csuklómmal. – Még mindig megvan az a vészjósló előérzeted? - Igen, de nem róla szól. Próbált vajon meggyőzni engem? Vagy magát? Lehetséges, hogy—Nem. Nem gondolkozhatok így. De a könnyek visszatértek, gyorsabban és égetőbben, az agyam annyira hozzászokott, hogy lefesse a legrosszabb képeket. Kényszerítettem őket, hogy lelassuljanak, aztán elapadjanak és csak a boldog gondolatokra összpontosítottam. El kellett mennem egy partira. Hogy milyenre, azt még mindig nem tudtam. Hogy ott mit fogok csinálni, azt sem tudtam. Csak annyit tudtam, hogy a jelenlegi állapotom nem fog segíteni az ügyben. És a parti az ügy érdekében lesz. Másképp Rome el sem vinne. Az ajtónál volt egy kis nyílás, kattanás és süvítés. Rome masírozott be a szobába. Mindhárman azonnal feszülten ültünk, figyelmünk rá összpontosult. Korom volt az arcán és a ruhája elszakadt. Zihált és izzadt, mintha futott volna. Talpra ugrottam és oda akartam rohanni hozzá, a karomba zárni, de sikerült időben megállítanom magam. – Minden rendben? Pillantása végig siklott rajtam, pupillája szűkült és megnyúlt. Kezét ökölbe szorította. Talán elképzelte, hogy új, sötét hajamba túr vele? Az alapos vizsgálat alatt a mellbimbóm megkeményedett és a lábam remegett. A vérem felforrt. Még akkor is, ha most csak azért izgult fel, mert úgy néztem ki, mint Lexis. Au. Megint meg akartam ölni. - Minden… imádnivaló. Úgy döntöttem, hogy tesztelem a Big Rocky biztonsági rendszerét, hogy lássam mennyi őr sietne, ha az épület belsejében megszólalna egy riasztójuk. Nem akartam tudni, hogy szólaltatott meg egy riasztót. – És mennyi? – Semmit nem vettünk észre a monitorokon.
- Sokan. De sikerült elhelyezném ott egy kamerát. – Pillantása Lexisre siklott. – Hívd fel Sunny-t. Szeretnék beszélni vele arra az esetre, ha később nem tudnánk. Arra az esetre, ha a dolgok bonyolódnak, így értette. Néhány perccel később Lexis nevetgélt a kislányával és ettől megint megfájdult a mellkasom. Miután elbúcsúzott tőle átnyújtotta a telefont Rome-nak. Máris mosolygott, ahogy leült az ágy szélére. – Hogy van az én kis napsugaram? A fájdalom kiterjedt, mélyült. Rajzfilmekről beszéltek és Sunny nagybácsikájáról—Rome testvéréről—aki vigyázott rá, míg a szülei távol voltak. Nevettek egy horzsoláson, amit Sunny szerzett biciklizés közben. Vitatkoztak a képességének gyakorlásáról, hogy Sunny átmenjen élettelen tárgyakon. Aztán Rome felmordult. – Tudom, hogy megígértem, édesem, de mos nem a legalkalmasabb az idő. Jól van, te győztél. Mint mindig. Éppen itt van. – mondta. – Tartsd. – Tétovázva nyújtotta át nekem a telefont. Megragadtam és gyűlöltem, hogy olyan merevek az izületeim, mennyire remegett az állam. – Szia kislány. Hogy vagy? - Mindenki hiányzik. – Volt egy kis duzzogás aranyos, ötéves hangjában. – Látni akarlak. - Azonnal meglátogatlak, ha visszaértünk. Esküszöm. - Mikor? - Egy hét – mondta, adva magamnak bőségesen időt. - Két nap. Nem hallottad, mennyire hiányzol? Az ajkam mosolyra görbült. Mindig kis alkudozós volt. De aztán a pillantásom Lexisre siklott, aki olyan szorosan göngyölte össze az ágyon lévő paplant, hogy biztosan összegubancolódik. – Két hét. És te is hiányzol. Felsóhajtott. – Még mindig nem tudod, hogy működik ez. Öt napot kellene mondanod, mire én néggyel válaszolok, neked pedig azt kéne felelned, hogy áll az alku. Azt hiszem, apának meg kell tanítania neked, hogyan kell csinálni. Az arcom elvörösödött, mikor Rome a legutóbb megpróbálta megtanítani nekem, hogyan alkudozzak. Meztelenség és orgazmus is volt benne. – Majd megmondom neki. - Szeretlek. - Én is szeretlek, napsugár. – Remegő kezekkel visszaadtam a kagylót Rome-nak, aki a legédesebb, leggyengédebb kifejezéssel nézett rám. Elbúcsúzott, hangja tükrözte gyönyörű arckifejezését. Szerettem nézni, mikor a lányával beszélget, mert pont az a fajta apa volt, akiről minden kislány álmodik. Mikor végzett visszaadta a telefont Lexisnek, aztán újra hivatalosan felém fordult. - Lezuhanyozom. Állj készen az indulásra, mire végzek.
16. fejezet - Jól nézel ki – mondtam, és végigmértem Rome-ot. Nem hazudtam. Sosem láttam még így kiöltözve. Fekete hajszálcsíkos öltönyt viselt, sehol egy ránc nem volt rajta. Haját hátrasimította, és erős, fűszeres kölni érződött rajta. Plusz valahogy sikerült megváltoztatnia a vonásait. Nem láttam semmi jelét a sminknek, vagy műanyagnak, mégis az orra hosszabbnak, pofacsontja élesebbnek, szája kissé vastagabban tűnt. Amilyen nyálcsorgató volt, nem is ismertem fel, mikor kilépett a fürdőszobából. - Köszönöm. Te is.
Én legalább nem hazudtam, vagy próbáltam kedves lenni. Tényleg kellemesen nézett ki. Én? Nem igazán. Mellette nem. Míg ő volt a kaviár, én úgy néztem ki, mint a LÖNCSHÚS az alig takaró lila spandexemben. Most komolyan, szükségem lett volna egy névjegykártyára, amire az van ráírva: Két óra—Kétszáz dollár. – Szóval, miért álcázzuk magunkat? - Sivatagi Lány embereket fizetett le, hogy vadásszanak rád. Nem akarok még ezzel is szembe nézni mindennek a tetejében. Plusz, ez számára otthoni terep, ami azt jelenti, máris nála az előny. Nem akarunk neki még egyet adni azzal, hogy kihirdetjük az ittlétünk. Egyetértően felsóhajtottam. Egy plüssel bevont Bentlybe ültünk be—nem kérdeztem, honnan szerezte, csak örültem, hogy nem sedán volt—és máris lefelé tolattunk a bejáróról. Úgy kezelte a kocsit, mint egy imádott szüzet, lassan és gyengéden csinálta a dolgokat. A mobilom mellettem hevert. Három üzenet várt a válaszomra. Egy a lelkésztől, aki levezeti a ceremóniát-ami-talán-sosem-történik-meg, egy Emlékférfitől—„Jól szórakoztam tegnap. Szebb vagy élőben, mint az emlékekben.”—egy pedig Reese-től, a vámpírtól. „Hívj fel. Kérlek.” Furcsán kétségbeesettnek hangzott. „Csak végeznem kell még egy tesztet. Csak egyet. Csak ennyit kérek.” Ez most nem volt a legalkalmasabb idő. Egyikükre sem. A lelkésszel való beszélgetés csak letörne, az Emlékférfivel való beszélgetés felidegesítene (Reméltem—minden alkalommal, mikor beszélgettünk, a dühöm egy része elszivárgott, nem mintha sok maradt volna), a Reeseszal való beszélgetés pedig bosszantana. Belefáradtam, hogy tesztelgetnek. És amúgy is, mire akart megvizsgálni? Fészkelődtem az ülésen, próbálva rákényszeríteni a ruhát, hogy legalább a combom egy részét eltakarja. – Biztosan velem akarsz mutatkozni? Szájának egyik sarka felfelé görbült. – Biztosan. Ideges vagy? - Nem. Miután lezuhanyozott a szobában hagytuk Lexist és Sherridant, de nem mentünk egyenesen a jelmezbálba, vagy hova. Vacsoráztunk és igen, megbámultak. Mindenki. Szerettem volna beszélgetni néhány dologról, rólunk, de Rome hivatalos szinten tartotta a beszélgetést. Ezek után kéz a kézben sétáltunk végig a zsúfolt utcákon. Nem a kapcsolódás miatt, sajnos, hanem így Rome körbe tudott vezetni. Menekülő utak, biztonsági zónák, nyílt helyek. Ilyenfajta dolgokat mutatott. Most a nap már kezdte elhagyni az égboltot, alacsonyan volt, homályos és ibolyaszínű. Hegyek tarkították a tájat mindenfelé, és teljesen lélegzetelállítóak voltak. Tiniként utazgattam kicsit a barátaimmal—kirándulások, melyekről nem is tudtam, hogy apám majdnem belehalt, hogy finanszírozza—szóval voltam fehér homokos strandokon, akár csak Aspenen hogy síeljek. Ez volt a leginkább kedvelt kilátásom. A levegő tiszta volt, megerősített. Mélyen belélegeztem tetszett, ahogy a pórusaim elégedetten kitágultak. - Szóval… Meséld el, mivel állunk szemben ma este, mi a célunk. - Mialatt a repülőgépen voltunk, végeztem egy kis kutatást. Miközben én átszundítottam a napot, akarta mondani. Megfeszítettem az állkapcsom. – És? - Nem tartott sokáig megtalálnom a természetfeletti alvilágot. Van egy… klubjuk. A tétovázás megrémített. – Miféle klub? - Egy klub úriembereknek. Édes Istenem. Sztiptíztáncosok, prostituáltak és bámészkodó férfiak. Csodálatos. Nem csoda, hogy úgy öltöztetett fel, ahogy. A saját személyes szexrabszolgája voltam. Oldalra billentettem a fejem. Hmm, szexrabszolga. Már játszottuk ezt a játékot. Csak akkor ő volt az én szolgám. Azt hiszem ez a szerepcsere így volt fair. - Oké. Ezt még kibírom – mondtam. – De jobban teszed, ha nem kérsz meg, hogy kielégítsek valami idegent, különben pokolian megfizetsz. - Ez soha nem fog megtörténni. Ma este az enyém vagy – mondta, hangja rekedtes volt.
Nyeltem egyet és próbáltam leküzdeni azt a nehéz hőhullámot, ami most elárasztott. Ez volt az első haladás irányomban a mai napon. - De igazad van. Az információért megyünk oda. Kétlem, hogy Sivatagi Lány megfordulna ott—ahhoz túl óvatos—de valaki, aki ismeri őt, a szokásait, a gyengeségeit talán igen. Vigyázok rád, de tudnod kell, hogy mivel állsz szemben. A természetfeletti képességekkel bíró emberek sokkal fogékonyabban a droghasználatra, alkoholizálásra és szükséget éreznek arra, hogy magukon kívül mással is érintkezzenek. Emberekkel, akik mások. Sok bűnöző lesz a helyszínen. Üdítő. De miért nem tudtam én ezt eddig? Elég ideje dolgozom már a PTK-nak, hogy legyenek ilyen információim. – Szóval egy bedrogozott, részeg, kefélős helyre sétálunk be? - Mondhatni. Megmasszíroztam a halántékom. Éreztem milyen nedvesek. Fúj. Vajon ideges voltam, csak nem vettem észre, és megfagyasztottam a bőröm aztán kiolvasztottam? Vagy a képességeim már megint rakoncátlankodtak? – Az ilyen emberek gyanakodnak az idegenekre. – Fintorogva töröltem bele izzadó tenyerem a csupasz combomba. – Esély sincs, hogy bejutunk. - Oh, be fogunk jutni. Mondjuk úgy, hogy vannak kapcsolataim, szóval már hozzá lettünk adva a ma esti vendégek listájához. Nem kéne meglepődnöm, gondoltam, megint mocorogva az ülésen. Oké. Ezt úgy veszem, hogy úgy értette, valami nagyon csúnya dolgot tett. – Szabad akaratodból, vagy az ügy érdekében? - Számít? A szabad akaratából ezek szerint. Hogy a féltékenységem—és a föld feletti hatalmam— ellenőrzés alatt tartsam, témát változtattam. – Ne mondd, hogy elvárják tőlünk majd, hogy drogozzunk és alkoholt igyunk. – Elég problémás volt ezek nélkül is életben tartanom magam. Nem beszélve arról, mekkora veszélyt szabadítanék rájuk. Valójában, ez nagyszerű teszt lenne Johnnak, amit lefuttathat. Ez a fajta információ segítene itt a terepen. Ráadásul, ha bárki megpróbál lenyomni a torkomon akármilyen anyagot, vagy befecskendezni a vénámba, fel tudnék készülne, tudva, hogyan reagáljak. Megjegyzés magamnak: beszélj erről Johnnal, aztán hívd vissza Reese-t és kérj egy időpontot az etetésre. - Teljesen kizárt. Csak elvegyülünk, beszélgetünk – mondta Rome. – Semmi többet. Megértetted? Volt valami anyamedvéhez hasonló erő a hangjában, amitől a szemem forgattam. – Nem azért kérdeztem, mert érdekelt volna a kínálat. Ugyan. Most pedig mondd el nekem, miféle erőkkel állunk majd szemben. - Mindenfélével. Gondolatolvasókkal, teleportálókkal, mint Sunny, alakváltókkal, látnokokkal, mint Lexis, illuzionistákkal, elektropatákkal, mint Cody, kiszárítókkal, mint Sivatagi Lány, és a háziállatoddal a főhadiszálláson. Te mondd meg. Azonnal védelemre keltem a „háziállat” kifejezés hallatán, Elaine helyében is. De Rome és én később is megbeszélhetjük ezt. Most az elmém túlságosan elfoglalt volt azokkal a képekkel, amikkel hamarosan szembe kerülök. Gondolatolvasók—fel kell húznom egy elmepajzsot, hogy megvédjem a gondolataim. Ezt a Lexisszel töltött idő alatt tanultam meg, aki gondolatokat is tudott olvasni. Teleportálók—át tudnak menni a falakon. Sunny miatt tudtam, hogy ha a falon belül öltenek alakot vagy más tárgyban, akkor meghalnak. Alakváltók—bármilyen elképzelhető állat alakját fel tudják venni. Rome miatt tudtam, mennyire veszélyesek lehetnek. Illuzionisták—a saját és más környezetét is képesek megváltoztatni egyetlen gondolatukkal elérve, hogy az emberek azt higgyék voltak valahol, pedig nem.
Az utóbbit még nem tapasztaltam, de tudtam, ha továbbra is ezt a munkát végzem, akkor csak idő kérdése, mikor fogom. - Hogy fogom tudni kiszúrni az aszalókat? – kérdeztem. Nem akartam úgy végezni, mint Tanner. - Néha csak megérzed. – Sebességet váltott. – Volt már, hogy elsétáltál valaki közeléből és fáradtnak érezted magad? Átgondoltam. – Igen. - Nos, akkor tudod. Néha látod is rajta. Egy tapasztalt szívó tetőtől talpig elfedi magát ruhával, csak az arcuk látszik. Tudják, kit kell megérinteni és mikor. A kevésbé tapasztaltak, nos, ők nem tudják hogyan tartsák magukban az energiát, vizet, bármire vágyik a testük szóval az arcuk beesett, a bőrük sárgás és réteges, a testük lomha. Bárkit megérintenek, aki elég bolond ahhoz, hogy a közelükbe megy, csakhogy feltöltsék magukat. Ijesztő. A bőröm kezdett megdermedni, a testhőmérsékletem csökkent. Hogy küzdjön az ember meg valakivel, akihez nem érhet hozzá? Nyeltem és témát változtattam, mielőtt még az egész kocsit megfagyasztom. – Mi van, ha látunk egyet a PTK Legjobban Körözött Bűnözői közül? – kérdeztem. A mi munkánk végülis az volt, hogy természetfeletti börtönbe tegyük őket. Egy börtönbe, ahol jobb a biztonsági rendszer—rendszer, amely hatástalanítja a képességet, amit birtokoltak—mint az átlag embereknek fenntartottban. Csak elképzelni tudtam, mi lenne velem, ha valaha is bezárásra ítélnének. Mivel a pollenek voltak a gyengéim, valószínűleg majd megfulladnék bennük, mindig gyenge lennék és állandóan köhögnék. Valószínűleg állandóan be is gyógyszereznének, ebben nem kételkedtem. Érzelemmentesnek kell maradnom. Milyen üdítő gondolat. Rome lehajtott a főútról egy mellékútra. – Csak Sivatagi Lányt keressük. Most senki más nem számít. Felmordultam. Nem voltak körülöttünk házak, sem útjelzések. Többé nem. – Nem hazudtál a partiról, ugye? Nem öltöztettél volna fel csak azért, hogy egy kihalt pusztára vigyél aztán megölj, ugye? Felhorkant. – Kérlek. Ha ki akarnálak csinálni, akkor kikötöztelek volna az ágyhoz, és előbb kedvem lelem benned. Megnyugtató. És szexi. De most nem foglalkoztam a szexi résszel. Rome megesküdött, hogy megváltoztatja a véleményem a szexszel kapcsolatban, mégsem tett még érte semmit. A tettek erősebbek voltak a szavaknál—vagy a tettek hiánya. Értettem az utalást. – Emlékeztess még egyszer a célunkra. - Figyelni, hallgatózni és tanulni. Bólintottam. – Ez menni fog. - Meglátjuk – morogta. – Itt az első teszt. Rám fogsz figyelni. Amikor a partin leszünk azt kell csinálnod, amit mondok, akkor, amikor mondom. Semmilyen okból nem mehetsz el mellőlem. Még azért se, hogy kimenj vécére. Ha nem voltam elég világos, most mondd. Kiszállhatsz a kocsiból és megvárhatsz itt. Összeszűkült szemekkel néztem rá. – Szerencséd, hogy sze—kedvellek. – Majdnem azt mondtam, szeretlek. Kizárt, hogy kimondjam azokat a szavakat addig, míg vissza nem tértek az emlékei. – Viselkedni fogok, ne aggódj. Sőt, olyan jó leszek, hogy azt fogod hinni Lexis vagyok. Általam érthetetlen okokból kifolyólag az egész utat végig morogta. Ahogy ígérte, a parti egy alvilági húsfesztivál volt. Sokkal jobban, mint képzeltem. Sok férfi viselt öltönyt, mint Rome, mintha a munkából egyenesen ide jöttek volna.
Az itt végül egy fém épület volt, elrejtve egy hegy gyomrában. Semmilyen jel nem mutatott ebbe az irányba. Egyik pillanatban még semmit nem láttam, a következőben meg vagy száz autót pillantottam meg egy látszólag elhagyatott, düledező raktár előtt. Amint beléptünk természetesen a kép megváltozott. A falakat fekete bársony szegélyezte. Bőrkanapék voltak minden sarokban, fekete csipke lógott a mennyezetről hogy álomszerű homályt képezzen. Halk zene szólt a hangszórókból, és félhomályos volt. nagyon romantikus. Ha nem járkáltak volna fel-alá a félmeztelen lányok. Nem csoda, hogy Rome inkább engem hozott, mint Lexist—ami nem jelentett jót rám nézve. Én értéktelennek tűnök; Lexis amilyen elegáns volt egyszerűen képtelen volt erre. Egy felül pucér lány sietett el mellettünk egy tálca pezsgővel, én pedig megragadtam egy pohárral. Nem azért, hogy igyak, csak hogy beolvadjak. Rome dühösen rám meredt és elkobozta a poharat. Merev mozdulatokkal tette le a legközelebbi asztalra. Hupszi. Engedélyt kellett volna kérnem. Karját a derekamra fonta és még mélyebbre vezetett az oroszlán barlangjában. Semmi probléma nem volt a bejutással. Roma azt mondta, „Delta és vendége” és a két kigyúrt karú őr a bejáratnál bólintott, arrébb lépett és gond nélkül átengedtek minket. A szívem dübörgött a mellkasomban egész idő alatt, és azt hiszem jég kezdett fagyni a bőrömre. Megint. Mikor elértük a bárpultot Rome rendelt egy sört. Egy percre körbenéztem. Füst gomolygott a szobában, fokozva az álomszerű hatást. Álomszerű, melytől köhögnöm kellett. Ha az utcán találkozom a klub birtokosaival, nem hittem volna többnek őket egyszerű halandónál. Néhányuk magas volt és izmos, igen. De sokan csak átlagos magasságúak voltak vagy alacsonyabbak. Megint mások kövérek voltak és kopaszodtak. Milyen erőt birtokoltak? És miért nem mutatták meg őket? Talán ez valami nem hivatalos megegyezés volt, hogy viselkednek? A sörrel a kezében Rome egy hátsó asztalhoz vezetett. A jobb oldalunkon lévő üres volt, de a bal oldalunkon lévőnél ültek. Egy fiatalnak tűnő férfi ingben és hosszúnadrágban, akire két meztelen nő hajolt. Csókolgatták, simogatták. Rome leült én pedig mellé húzódtam. Mikor kezét a combomra tette megremegtem. Kényszerítettem a testem, hogy nyugodt maradjon, az arcom is ellazítottam. Ugyanakkor eltűnődtem, ha van űri nők klubja, akkor ott a férfiak bizonyára a tárgyak. Ha nincs, akkor kéne. A tömeg mérete meglepett. – Van ennyi természetfeletti képességekkel rendelkező ember Georgiában? - Természetesen. Mindenhol vannak, minden államban. De nem mindegyikük bűnöző és nem mindegyikük képessége nyilvánvaló. - Maga új – szólalt meg hirtelen egy férfi Rome mellett, bár senkit nem láttam közeledni. Rome bólintott és belekortyolt a sörébe, mintha nem érdekelné. - Üdvözöljük. – A férfi pillantása most rám siklott. Jóképű volt. Mint egy görög isten. Szőke, magas, finoman kidolgozott vonásokkal, erős vonalú orral és állal. Barbár fény csillogott fényes, zöld szemében. Valamiféle szimbólum volt a torkára tetoválva. Egy kor, benne valamivel. – Láttam bejönni magukat. Nem szeretne cserélni? – kérdezte és csettintett egyet. Egy csinos, barna lány sietett hozzá, odaoldalgott és hozzá dörgölődzött, mintha csak egy ilyen meghívásra várt volna. Leopárd mintás bikinit és magassarkút viselt. Rome egy pillanatig végigmérte a fickó nőjét. Úgy tűnt, megfontolja a lehetőséget, a szemét. Belecsíptem a térdébe, a bőröm hirtelen felforrósodott. Nem eléggé, hogy átégesse a nadrágját, de majdnem.
- Nem – mondta végül Rome. – Most nem. Órák óta várom már ennek a lánynak a száját. Talán később. Igen, később—hacsak nem tépem le a karját és verem előtte agyon vele. Seggfej! Tudtam, hogy ez mind csak az előadás kedvéért van, vagy legalábbis gondoltam. Az igazat megvallva nem igazán ismertem ezt az új Rome-ot, és nem tudtam mire képes. - A nevem Johnny, ha meggondolod magad. –Johnny pillantása végigsiklott rajtam, mintha máris el tudna képzelni meztelenül (nem mintha túl sokat kellett volna elképzelni köszönhetően a Rome-féle ruháknak) és tetszett neki, amit látott. Megremegtem. Úgy tűnt ez még jobban felvillanyozza, de elsomfordált a barnájával. Rome megint megérintette a combom, még felém is hajolt, mintha valaki erotikust suttogna a fülembe. – Hely és idő manipulátor, rajta van a PTK elfogató és semlegesítő listáján már egy ideje. Visszament a múltba, megtett néhány fogadást és olyan pénzre tett szert, ami nem szabadna, hogy legyen neki. Biztos vagyok benne, hogy te is meg tudod mondani, a gyengesége a nők. Maradj távol tőle. Majd máskor visszajövök érte. Rome hirtelen megmerevedett. Kiegyenesedett és halkan káromkodott. - Mi az? – kérdeztem, és körbepillantottam. Nem láttam semmi szokatlant. - Fenébe. Itt kell hagynom téged egy pillanatra. - Mi van? – kérdeztem megint, összeszorult a mellkasom. Ügynök vagy. Viselkedj is úgy. - Nem lehet mit tenni. Maradj itt és akkor nem kerülsz bajba. – Megragadta az állam, ujjai melegek voltak. – Ne mozdulj innen. Megjelöltelek, hogy az enyém vagy, és senki nem fog hozzád nyúlni, ha jót akarnak maguknak. – Durván megcsókolt. Aztán felállt és elsietett, én pedig magam maradtam. 17. fejezet Mi a pokol? Összeszűkült szemekkel követtem Rome-ot keresztül az épületen, el az összegyűlt tömeg mellett—aztán szem elől tévesztettem, nem láttam többet előnyös helyzetemről. Eltelt egy perc, mielőtt megint kiszúrtam őt. Még mindig átvágott a—Nem, várjunk csak! Megállt egy nagymellű szőke előtt és leesett az állam a na-kezdődjék-a-buli típusú testbeszédétől. Megmarkoltam az asztal szélét. A szőke csábítón mosolygott fel Rome-ra, egyértelműen egyetértett; ujját még végig is húzta a hasán. Nem tudtam nem észrevenni, hogy nem húzódott el tőle. Talán azért hozott ma este engem Lexis helyett, mert nem akarta, hogy a drága kis Lexis lássa, ahogy más nőkkel flörtöl. Seggfej! Azt kívántam, bár a képességeim közé tartozna a szuperhallás is. Egyszer tudtam volna, hogy semmilyen szexuális jellegű dolgot nem tenne ezzel a nővel. Egyszer. De többé már nem. Olyan dühös voltam ettől a ténytől, hogy majdnem visszahívtam Emlékférfit, tartsa csak meg azokat a hülye emlékeket. Rome nem érdemelte meg őket. A gondolatra szinte éreztem M-Megvesztegetett sóvárgását áthatolni a köztünk lévő űrön… ahogy vágyakozás mindaz után, amit adhatok… többet követel… Hol lehetett? Vajon követett Coloradóba? Azon kaptam magam, hogy körbe kémlelek a klubban, mintha megpillanthatnám. Egy pincérnő sietett el mellettem, én pedig utána szóltam. – Asszonyom, egy… Még csak felém se pillantott. A tálcáján egyensúlyozott italokat egy másik asztalra tette, a férfi rendelők pedig lelkesen fel is hajtották őket. Viccelődtek, nevetgéltek és egyértelműen részegek voltak már. Egyikük még rá is csapott a fenekére. A nő olyan vigyort villantott rá, ami meghazudtolta a szemében csillogó haragot.
Miután végzett velük, megint felém indult. - Elnézést, szeretnék egy… És megint, még csak egy pillantást se vetett rám. Talán a karmám kicsit késve kezdett visszavágni, ezzel büntetett engem azért, mert nem voltam elég gondos kiszolgáló—vagyis barista—még az Utópia Kávézóban? Vagy a pincérnőt arra utasították, hogy csak a férfiaknak válaszoljon. Ennek volt értelme. Gyűlöltem, de illett ebbe A Férfiak A Felsőbbrendűek klubba. Azon tűnődtem, vajon mennyi férfit éreznék felsőbbrendűnek én, mikor a lángom melegében vonaglanak? Ugyan, Belle. Nem vagy te erőszakos ember. Nem élvezed, ha rossz dolgokat csinálhatsz. Mit mondana az anyád? Leeresztettem a vállam. Apa hangja a legkülönösebb pillanatokban visszhangzott a fejemben. Ez sem volt fair. Tudta, hogy tud sarokba szorítani, hogyan tud jobb viselkedésre bírni. Más dolog volt megbántani valakit ahhoz, hogy megmentsük a szerettünket, és megint más volt ezt rosszindulatból tenni. - Szervusz, dögöském. Még nem láttunk itt ezelőtt – mondta egy férfihang. A következő, amit tudtam, hogy egy húszas éveiben lévő, aranyos, kiskutya szemű, gödröcskés mosolyú srác ült le mellém. Drága kölnit éreztem rajta—és szexet. Felhúztam az orrom. – Foglalt vagyok – mondtam. Legalábbis valami olyasmi. - Kinek? Nekem nem tűnsz foglaltnak. A hang hasonló volt az első beszélőhöz, de a másik oldalról jött. Gyorsan arra fordultam— és egy olyan arccal találtam szemben magam, ami ugyanolyan volt, mint az, amit az imént néztem. Gyorsan megint a másik irányba fordultam—az első srác még mindig ott volt. Akkor ikrek. Közelebbről is szemügyre vettem őket. Az egyetlen különbség az volt, hogy az első számú srácnak három szeplő volt a jobb szeme mellett, mint egy félhold. A másik srácnak nem volt ilyen. - Mi? – kérdeztem, teljesen elvesztve a beszélgetés fonalát. Mindkét férfi felnevetett. - Kinek a nője vagy? – kérdezte a második. - Oh. Én, ö, Deltához tartozom. – Rome ezt a nevet használta a bejutáshoz, szóval ezen az egy néven tudtam hivatkozni rá. Nem kérte, hogy ezt tegyem, de jobb most megtenni, mint később megbánni. Nem akartam levenni a pillantásom két nem kívánt vendégemről, de egy másodpercre megtettem, hogy megkeressem Rome-ot. Ő és a szőke már nem voltak a falnál. Valójában, amennyire meg tudtam állapítani, teljesen eltűntek. A fogam csikorgattam. - Delta? Sosem hallottam róla. Szeretnéd, ha megküzdenénk vele érted? – kérdezte egy másik hang. Hasonlított a másik kettőhöz. Nem jutottam levegőhöz, mikor megláttam a harmadik ismerős arcot: ugyanazok a kiskutya szemek, ugyanaz a gödröcskés mosoly. Akkor hármas ikrek. Mint a második, ennek sem volt meg a három szeplő. – Nem – mondtam. A fenébe, körbe vettek. Nem voltak nagyok, sem izmosak, alig voltak átlag magasságúak és vékonyak. Akkor is. Hárman egy ellen, nem volt jó dolog, főleg, ha én voltam az egy. Várjunk csak. Képességeid vannak, te butus. Olyan hatalmad van, amivel számolni kell. Oh, igen. Gyűlöltem, hogy újra és újra emlékeztetnem kell magam. - Nicsak, ki ez itt? – kérdezte egy negyedik hang. Lehetetlen. Kibaszottul lehetetlen. De ott volt, pontos mása az előzőeknek. Neki sem voltam szeplői. Mindannyian ugyanazt a fehér gombolós inget és farmert viselték. És mind a négy körém telepedett az asztalnál.
A tenyerem izzadni kezdett. Ami azt jelenti, hogy a szívem hevesen kezdett dobogni, a vérem pedig sűrűsödni. Nem akartam helyhez fagyasztani ezeket a férfiakat. Ezzel nem kívánt figyelmet vonnék magamra. - Uraim, nem szívesen udvariatlankodom, de lennének kedvesek elmenni? – kényelmetlenül fészkelődtem, elfintorodtam mikor véletlenül hozzáértem az egyikhez a négyesből. – Bármelyik pillanatban visszaérhet a párom. Mondhatni eléggé leugatja a fejem, ha más férfiakkal szóba állok. És a leugatás alatt gyilkosságot értek. – Máskor ettől a kijelentéstől összerezzentem volna. És lenéztem volna minden lányra, aki ezt kimondta, azt gondolva, új pasira van szüksége. Most azonban nem tudtam elég gyorsan kimondani a szavakat. - Oh, ne küldj el minket – könyörgött a szeplős. - Csak játszani szeretnénk – mondta egy másik. - Jól fogsz szórakozni, megígérjük. - Még nem is találkoztál a többi testvérünkkel. Van egy ötödik? Hatodik? Édes Istenem. – Hányan is vagytok ti? - Tizenegyen – mondták egyszerre. A szemem majdnem kiesett a helyéről. – Ugyanabból az alomból? - Miaú – mondta az egyik. - Hát persze – felelte egy másik. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. – Csak vicceltek, ugye? – Így kellett lennie.. De ebben a világban… talán nem. Mind a négyen megrázták a fejüket. - De hogy szült meg bennetek az anyátok? Úgy értem, ez a legtöbb nőt megölné. Hacsak, ti lombikbébik vagytok? - Talán egy tálkában nőttek fel? Hé, lehetséges volt, nem? Most mind a négy nevetésben tört ki. - Látod? Máris jól szórakozunk – mondta a harmadik. A negyedik jókedvűen dörzsölte össze a kezét. – Imádom, mikor valaki újoncot hoz közénk. - Lombikbébik. Aranyos. - Úgy látom, rád férne egy ital – mondta egy másik ismerős hang. Az ötödik épp most jelent meg. Intett a pincérnőnek. Ezúttal nem habozott, hogy az asztalomhoz siessen. Csupasz melle himbálózott, miközben rendeltek egy kör tequilát. - És készíts egyet magadnak is – mondta a negyedik. A nő rávigyorgott, mielőtt elsietett volna. Tapsoltam egyet, hogy magamra vonjam mindenki figyelmét. – Valaki kérem magyarázza el nekem, hogyan lehet belőletek tizenegy. – Nem felejtettem el, hogy milyen könnyedén léptek túl a kérdésen. A velem szemben ülő fiú elvigyorodott—és köddé vált. Miközben elakadt a szavam a bal oldalamon ülőre néztem. Elvigyorodott—majd eltűnt. Megdermedtem és megint a másik irányba fordultam. A jobb oldalamon ülő testvér elvigyorodott—és eltűnt. Mi…a…fene? Varázslat? Illúzió? De láttam és hallottam mindegyiküket. Csak a középső férfi, a szeplős maradt. Ő is vigyorgott, de nem tűnt el. - Ezt meg hogy csináltad? – hápogtam. Mielőtt válaszolhatott volna, a pincérnő megérkezett az italainkkal. Úgy tűnt cseppet sem lepte meg, hogy az asztalnál lévők fele eltűnt. Nyugodtan az asztalra helyezte a poharakat, egyet maga ivott meg, megpaskolta a megmaradt testvér fejét és elsietett, hogy felvegye valaki más rendelését. Hívatlan vendégem felém lökött egyet, majd felhörpintett egy pohárral. Elvettem, de nem ittam.
- Mi mások vagyunk – mondta és az asztalra tette az üres poharat. – De ugyanabban a testben kell élnünk. Érted már? Nem. – Hát persze. A testvérek nevetve jelentek meg, egytől egyig, míg mind a tizenegy tagja a bandának ott nem ült az asztalnál. Miféle képesség volt ez? - Így születtünk. Tizenegy elme egy testben, bár időnként kijöhetünk és játszhatunk. Most igyál – mondta a hatodik és a számhoz emelte a poharam. - Tényleg nem szabadna. – De azért megnyaltam a peremét és lenéztem a folyadékra. Ha nem iszom meg azt hiszik, hogy prűd vagyok, és talán elmennek. Ha elmennek nem tudom kikérdezni őket, mint egy igazi ügynöknek kéne. Kikérdezni őket…igen! Pontosan ezt kellett tennem. Itt ülni, nos, kurvás kinézettel nem volt éppen ügynökös. Nem úgy, mint Rome, aki itt hagyott azért, hogy egy ostoba szőkével csevegjen, én jó ügynök leszek. - Gyerünk. – Nyolcas. – Tudod, hogy akarod. Minden fenegyerek ezt csinálja. Megint nevettek. - Hát… - Egy pohárba még nem halok bele. Legalább ezt tudtam. Mégis… - Ne légy nyomasztó. Rome talán azt mondta, hogy ne csináljam ezt, de néha ahhoz, hogy elérjük a célt meg kellett szegni a szabályokat. – Hát jó – mondtam. – Legyen. Szurkoltak nekem, míg megittam egy húzásra. A tequila égette a torkom és úgy ülepedett le a gyomromba, mint az ólom. Ettem vacsorát? Nem hiszem és talán ez egy jó dolog volt. Nem akartam hányni. Hála az égnek az égető érzés alábbhagyott és az ólom zselévé változott. - Ez jó volt – mondtam köhögve. Újabb üdvrivalgás. - Hogy hívnak? – kérdezte Tizes. - Vipera – mondtam. Rome nem mondott nevet, amit használhatnék, én pedig nem akartam kiadni az igazat, de hazudni sem akartam azt kockáztatva, hogy nem reagálok, ha szólítanak. - Király. Akkor kígyóvá tudsz változni. Mutasd meg! Megráztam a fejem és kissé megszédültem. – Nem vagyok alakváltó. Tizenegy mordulás követte a bejelentésem. – Akkor mi vagy? Basszus. Szépen belesétáltam. – Gyönyör Lány – mondtam mosolyogva. Újabb nevetés volt, mint reméltem. Még néhány hátba veregetés és ötös is volt, mintha tudták volna, hogy a legjobb lányt szólították meg. Nagyszerű. Pont az, amit el akartam hitetni velük. Ugye? Mert muszáj volt… mit? Meg akartam… Francba! Nem emlékeztem. És feltenni magamnak ezeket a kérdéseket… Kérdések! Igen, ez az. Ki akartam kérdezni őket. – Szóval. Ti gyakran jártok ide? – Felkönyököltem az asztalra és reméltem, hogy figyelmes hallgatónak tűnök semmint egy olcsó részegnek, amitől féltem. - Minden hétvégén – mondta Tizenegyes. – Most pedig beszéljünk rólad, Gyönyör Lány. Mesélj nekünk a pasidról. Milyen régóta vagytok együtt? - Nem régóta – mondtam, nem akartam számot mondani. Bár az udvarlás egy igazi hurrikán volt, olyan érzés volt, mintha egy örökkévalóság óta együtt lennénk. - Szereted őt? És ő szeret téged? Hogy ne kelljen válaszolnom felvettem egy még teli poharat és úgy tettem, mintha kortyolnék belőle. A többiek is, nem akarva kimaradni, lehúzták a sajátjaik és rendeltek még egy kört. Míg vártak egymás között beszélgettek, rólam pedig hála az égnek megfeledkeztek—bár úgy tűnt, még mindig én vagyok a beszélgetés témája, a pincérnővel és minden egyes résztvevő hölggyel egyetemben. - Nagyon dögös.
- Megkefélném. - És mit szólsz hozzá? Ide-oda kapkodtam a fejem egyikről a másikra. Néha az élcelődésükön nevetnem kellett és rájöttem, hogy kedvelem őket. Kicsit még emlékeztettek is Tannerre. Kettes nyuszinak nevezte Négyest és fogadott vele, el meri-e hívni a pincérnőt egy szopásra. Hatos leejtett néhány pennyt a földre és úgy tett, mint aki „fel akarja venni”, de arra használta előnyös helyzetét, hogy benézzen egy nő ruhája alá. A bohóckodásukon kívül semmi fenyegetőt nem éreztem irányukból—de említsük meg, hogy nem voltam épp a legjobb az emberek jellemének megítélésében. - Oké, elég – mondtam és mindegyikük felém fordult. – Nem tudok tovább úgy gondolni rátok, hogy Egyes, Kettes, Hármas, Négyes és így tovább. Hogy hívnak bennetek? - Matthew, Mark, Luke, John, Acts, Roman, Corinthian, Gala, Ephesian, Philip és Crunch. – Mindegyikük felemelte a kezét, mikor a neve elhangzott. Sosem lennék képes mindegyiket megjegyezni. Oké, maradok a számoknál. Összevontam a szemöldököm, ahogy leesett valami. Mindegyik Bibliai név volt, egyet kivéve. – Miért Crunch? A felem szemben ülő férfi előre hajolt, a gyertyafény árnyékokat vetett az arcára. Semmit nem láttam rajta, ami megkülönböztetné a többieket. Ugyanazok a kiskutya szemek, ugyanaz a jóképű arc. – Ilyen hangot adnak ki a csontok, amikor eltöröm őket. Au. A csontjaim együttérzőn sajogtak az áldozatokéval. – Sokat csinálod ezt akkor? Úgy értem csontokat törni? Elmosolyodott. – Csak vicceltem. Egyszerűen túl sok Crunch táblát ettem. - Szóval, visszatérve a fickóhoz, akivel voltál. Delta. Mi van vele? – kérdezte Nyolcas. Fenébe. Azt akartam, hogy tisztázzuk ki kérdez ki kit ennél az asztalnál, de helyette magamra kényszerítettem egy mosolyt. – Vele? – Hanyagul legyintettem a kezemmel, remélve, hogy a nyakamon pulzáló ér nem árulja el az idegességem. – Az igazság az, hogy csak szexre használom, míg nem találom meg az Igazit. – Váó. Ez olyan közel volt a valósághoz, hogy nevetni támadt kedvem. Vagy sírni. Mind a tizenegy férfi ráhajolt az asztalra. Kilences szólalt meg. – Mesélj! Hatos folytatta. – Minden nő, aki szexre használ egy pasit olyan nő, akit meg akarok ismerni. Pillantásom egyikükről a másikra siklott. Istenem, szédültem. Megpróbáltam egy józan erőfeszítéssel Cody arcát képzelni magam elé. Nem árt, ha az ő arcát használom, mivel úgyis őt keresem. – Az igazi pasimnak fehér haja van, és gyilkos, ezüst-lila szemei. – A jobb hatás kedvéért meg is borzongtam. – Ő… - Barátja Candace Brightnak és a testvérével randizik – szólt közbe Kettes és ő is megremegett. – Akkor mondj neki búcsút örökre, édesem. Nem jön vissza hozzád. - Legalábbis nem egy darabban – tette hozzá Ötös. – Azt hallottam, hogy az előző néhány pasi, aki végigjárta ezt élettelen héj volt, mikor a csaj dobta őket. - Mi? – kérdeztem, és úgy kihúztam magam, mint aki karót nyelt. – Láttátok? – Sivatagi Lánnyal/Candace Brighttal? Végre kezdett értelme lenni az estének. Egyes bólintott. – Cody-nak hívják, ugye? És van valami köze az elektromossághoz. Nos, nemrég kezdett dolgozni a Big Rocky-nak, ahol mi is dolgozunk, és Candace, a főnökünk azonnal észrevette. Cody, mi? Az igazi nevét használta annak ellenére, hogy az üzenetében azt írta, álcázza magát. Talán megváltoztatta a vezetéknevét, találgattam, de mennyi elektropata élhet Cody keresztnéven? Nem sok. Merjem azt mondani, hogy csak egy? Ezzel a kevés információval Candace hamar megtudhatná, hogy a PTK-nak dolgozott. Ha ez megtörténik…
- Candace behívta az irodájába egy személyes megbeszélésre. Aztán távozott és megjelent a testvére. Vele is volt egy személyes megbeszélése. De az övék nem csak egy óráig tartott, ha érted mire gondolok. Erre kényszerítettem magam, hogy felmorduljak. Egy kérdést már is megválaszoltak. Candace úgy adta el Sivatagi Lányt, mint a „testvére”. – Szóval, hol van ez a Candace Bright? És a nővére? Mindegyikükkel megküzdök érte. Ő az én pasim, és nem adom fel azt, ami az enyém. – Egy olyan lecke, melyet Lexis igazán megtanulhatott volna már, gondoltam sötéten. Ezzel két srác el is tűnt. - Higgy nekem – veregetett vállba a negyedik. – Ezek rossz hírek. Ne packázz velük. Felejtsd el, hogy volt pasid. Három másik is eltűnt. Ennyire féltek attól a nőtől? – Hé, ne menjetek! Lenne még kérdésem! Egy újabb tűnt el. Egyes számú felém hajolt, szeplői láthatóan sötétebbek voltak, mint előtte. – Találkozzunk a Holland Hotelben. Szerzek egy szobát. Csak gyere el holnap este kilenckor és mondd azt a recepciónál, hogy Matthew Brooks. Talán én segíthetek. - De én… - De ne hozd magaddal a szexjátékod. Ha ő is jön, nem mondok semmit. – Ezzel talpra állt. A többi fiú is köddé vált. Vagy talán talpra álltak és Egyes testébe olvadtak. Most, hogy nem vettek körbe hirtelen tisztán láttam Rome-ot. Az asztalhoz sétált és rám meredt. Egyes meglátta és gyorsan visszavonulót fújt. Nem kértem elnézést. Nem magyaráztam meg, amit tettem. És ő nem követelte azonnal a választ, hogy kivel beszéltem. Mert nem érdekelte? Mert túl ideges volt? Elvégre nem engedelmeskedtem a parancsának. – Hol van a szőkéd? Kivillantotta a fogát, ahogy lehuppant a mellettem lévő székre. Haja kusza volt, vettem észre, a ruhája pedig gyűrött. Elakadt a szavam. – Te… - Nem – csattant fel. – Nem csináltam. Te… ittál? – Utóbbit hitetlenkedve mondta ki. - Igen. Csoportnyomás alatt álltam, mit mondhatnék? - Bánhatod, hogy elkezdted. – Egyik kezével megdörzsölte az arcát. - Nem én voltam az, aki elsietett egy kis dugásra azzal a Fembottal. Mi az ő képessége amúgy? Szexuális kóma keltése? Kemény tekintettel jutalmazott. – A Big Rocky alkalmazottja. Feltörtem az adatbázisuk, és felismertem a fényképéről. Flörtöltem vele kicsit, elhintettem, hogy munkára lenne szükségem, de nem tudtam kiszedni belőle, hogy mi megy a Big Rocky Központban, vagy hogy mi Sivatagi Lány szerepe. - Talán nem tudott úgy beszélni, hogy ledugtad a nyelved a torkán – ajánlottam segítőkészen. - Semmi nem történt – fordult el tőlem és összeszorította az állkapcsát. – A szavamat adom. - Igen. Valóban. Nézz magadra. Úgy nézel ki, mint aki most lépett le A Férfi Aki Épp Most Kefélt poszterről. - Fogdosott, ezt nem tagadom. De nem hagytam, hogy bárhová is vezessen. - Ja. Persze – ismételtem. - Nézd, ha muszáj tudnod, te vagy az egyetlen nő, akinek a hatására merevedésem van. És ez megőrjít! Mit gondolsz, máskülönben miért hagytalak volna hátra, hogy beszéljek vele? Az irántad való vonzalmam egyértelmű lett volna. - Mindegy – mondtam, de arra gondoltam, Köszönöm Istenem. Az enyém, az enyém, az enyém.
- A fenébe, az egész este időpocsékolás volt. - Nem, nem volt. Míg te Szőkeségével enyelegtél addig én kiderítettem, hogy Cody feltehetőleg Sivatagi Lánnyal randevúzik. De a saját nevét használja. Miért tenné ezt? Amúgy meg munka közben vette észre Cody-t, és megtetszett neki, amit látott. Oh, és Candace Bright azt állítja, hogy Sivatagi Lány a testvére. Rome azonnal visszakapta rám a pillantását. – Honnan tudtad meg mindezt? Azoktól a férfiaktól, akikkel beszéltél? A férfiaktól, akiket el kellett volna zavarnod? Majdnem elmosolyodtam. Féltékeny volt, ez csodálatos. – Így van. Tőlük. Nem csak te vagy az egyetlen, aki képes flörtölni az információért. Összevonta a szemöldökét, de nem foglalkozott a gúnyolódással. – Mikor egy ügynök a saját nevén épül be, azt akarja, hogy a célpontjai tudják, kicsoda és így úgy tehessen, mintha át akarna állni. Ó. Kitűnő stratégia. Mint parancsnok, elismeréssel kell adóznom. - Megtudtál bármi mást? - kérdezte. - Csak azt, hogy jobb vagyok az információ kicsikarásában, mint te. Kemény vonásai fokozatosan ellágyultak. – Vicces. - És ugyanakkor igaz. A srácok találkozni akarnak velem. Egyedül. Azt mondták, segíthetnek. - Nem fogsz egyedül találkozni velük. - Chö. Sóhaj. – Mihez kezdjek veled? Talán az alkohol miatt volt, de azon kaptam magam, hogy válaszolok. – Egy valamit tudok ajánlani. Rome orrlyukai kitágultak, pupillája keskeny lett. De az helyett, hogy felém hajol és megcsókol talpra állt és magával húzott. – Megpróbálsz elcsábítani? Nos, az időzítésed pocsék, tudsz róla? Meg foglak kapni. Figyelmeztettelek. De amikor megkaplak, egyikünk se fog kikelni az ágyból hosszú, nagyon hosszú ideig. Ami azt jelenti, meg kell várnunk, míg lezárjuk ezt az ügyet. Szóval vegyüljünk el, mint amiért idejöttünk, és lássuk hogy megtudunk-e még mást is. 18. fejezet - Valami nincs rendben – mondtam Rome néhány órával később a hotellel szemben lévő vegyesbolt előtt parkolva. Átnézett a nyüzsgő parkoló felett elmélyült tekintettel és feszült testtel. Az én pillantásom végigjárta a kocsikat, az elhaladó embereket, de semmi szokatlant nem láttam. – Micsoda? - Nem tudom. Maradj itt és ügyelj a kocsira. Már ki is szállt és eggyé vált az éjszaka árnyival, mielőtt akár egy szót válaszolhattam volna. A pokolba! Segíthetnék neki. Megmenthetném (remélhetőleg)—ha szükséges. Ehelyett itt hagyott. Egyedül. Megint. Pontosabban a pokolba vele. Én voltam az egyetlen, aki bármit is megtudott abban a klubban. Az elvegyülés a bibliai tesók távozása után semmi eredményt nem hozott. Nem néztek levegőnek minket, de nem is találkoztunk olyannal, aki bármi fontosat mondott volna. Annyira ki akartam szállni a kocsiból és utána sietni. De nem tudtam, mi történik és mibe sétálnék bele, vagy lehet, hogy csak kereszttűzbe helyezném magam és csak hátráltatnám Rome-ot. Emellett a kocsira vigyázni kellett. Nem láttam ugyan egyet sem azokból az eszközökből, amiket Rome említett, de azért maradtam. De, ha még egyszer előhozakodik ezzel a szarral… Egyik öklömmel a műszerfalba csaptam, figyeltem az éjszakát és vártam. Fél órával később már alig bírtam magammal, dühös voltam és úgy néztem ki, mint aki mindjárt végez valakivel. Mit gondolt Rome, hányszor hagyhat magamra egy éjszaka
következmények nélkül? Volt egy olyan érzésem, hogy a véremben keringő tequila volt az egyetlen, ami visszatartott attól, hogy konkrétan tüzet lövöldözzek. Végre Rome is visszaült a kocsiba. Volt egy friss vágás az állán, a vér máris megalvadt. A dühöm azonnal elpárolgott, aggodalom vette át a helyét. - Jól vagy? Mint mindig, most se hallotta meg a kérdést. – Fegyveres férfiak voltak az egész hotelben, de gondoskodtam róluk. Sivatagi Lány emberei voltak. Tudja, hogy itt vagyunk és a nyomában járunk. Menjünk. Nincs már sok időnk, míg megérkezik az erősítés. A csontjaim ropogtak, ahogy felálltam. Az éjszakai levegő hűvös volt csupasz bőrömön, mélyeket lélegeztem. – Nem kéne magunkkal vinnünk a drága felszerelésed? És te. Jól. Vagy? Tekintete néhány másodpercre találkozott az enyémmel. – Jól vagyok. Ha elértük a szobát, ne menj a fürdőbe. Már járt a szobában? Hát persze, hogy volt, gondoltam egy perccel később. Mr. Védelmező azt se engedte volna, hogy bekukucskáljak, mielőtt nem győződött meg róla, hogy biztonságos. Úgy néz ki, néhány dolog sosem változik. – Lexis és Sherridan jól vannak, ugye? – Bizonyára látták a rosszfiúk közeledését és elrejtőztek. Rome némán mozgásba lendült, én pedig rohantam utána, nehogy lemaradjak. - Szóval? – kérdeztem, a szívem vadul dobogott. – Ne kelljen még egyszer megkérdeznem. Máris úgy érzem harapófogóval kell kihúznom belőled olyan információkat, amiket önként kéne adnod. Rome nem botladozott. – Nem akartam elmondani addig, míg be nem érünk, így nem törsz össze és vonod ránk a figyelmet. - Köszönöm, hogy bizalmat szavaztál nekem. – Remélhetőleg a szarkasztikus megjegyzésem elrejtette növekvő félelmem és dühöm. - Jó. Információt akarsz? Akkor adok információt. Elvitték őket. – Szavai baljóslatúak voltak, mégis közönyösen adta elő. Megbotlottam, mikor a tudás beszivárgott a fejembe, de kihúztam magam és megragadtam Rome övcsatját, hogy karnyújtásnyira tartsam magamtól. Egyszer sem lassított le, nekem pedig futnom kellett utána, hogy lépést tudjak tartani. – Ők… Ők… - nem tudtam rávenni magam, hogy kimondjam. - Értékesek. – Az éjszakában az épület oldalsó ajtaja felé taszítgatott. A zsanérok nyikorogtak, ahogy kinyitotta. – Túl értékesek ahhoz, hogy megszabaduljon tőlük. Jól lesznek. Cody nem engedné, hogy másképp legyen. - Cody? Cody! Kezdem elveszteni a belé vetett hitem, Rome. – A szavak úgy buktak ki belőlem, elvegyültek dobogó lépteimmel, miközben végigsiettünk a szűk, üres folyosón. - Bizonyítania kellett, Belle. Hogy tudná másképp elnyerni Sivatagi Lány bizalmát? De az a helyzet, hogy Lexis és Sherridan nem tudták, hogyan is dolgozik. Nem mentek volna saját akaratukból vele. Ami azt jelenti, hogy küzdöttek volna. - A küzdelem alatt találhatott volna módot arra, hogy elengedje őket, mégis megbízhatónak tűnjön. – Ugye? De nem tette. Miért? Az első alkalommal, mikor találkoztam Cody-val fegyvert fogott rám és Rome-ra. Nem lőtt le minket, csak megpróbált bevinni, de éreztem az eltökéltségét, hogy bármilyen áron véghezviszi azt, amit akart. Mi van, ha az, amit most akart nem volt jó a csapatomra nézve? Elértünk egy újabb ajtót. Rome azonnal átsietett, felemelt fegyverrel, de senki nem volt a lépcsőn. – Tartsd nyitva a szemed mögöttem.
Újabb parancs, de megint engedelmeskedtem, a lehet leggyorsabban el akartam érni a szobát. Egyre feljebb másztunk. Egy részeg férfi, aki majdnem a nadrágjába vizelt, mikor Rome a falhoz préselte és végig tapogatta. Mire elértük a szobát már jócskán rám fagyott az izzadtság, ettől a mozdulataim lassúak és lomhák lettek. Annyira féltem, féltem a barátom, és még Lexis miatt is—ez pedig csak nőtt, mikor körbepillantottam a káron. Egyértelműen küzdöttek. A lepedőket leszaggatták az ágyról, véres folt volt a telefonon, ami hasztalan lógott az egységről, a lámpákat felborogatták. Rome arcára kiült a harag, ahogy körbe masírozott a szobában. Megállt az asztal előtt, teste olyan feszült volt akár egy kinyújtott gumi, bármelyik pillanatban elpattanhatott. – Nézz körbe. Nézd meg, mi hiányzik. Csinálj nekem egy listát. – Az arcától eltérően a hangja nyugodt, érzelemmentes volt. – És mint mondtam, maradj távol a fürdőszobától. Oké, szóval mi volt a fürdőszobában? Nyeltem egyet, féltem megnézni, így inkább lehajoltam és áttúrtam a különféle ruhák tengerét, melyek szanaszét hevertek a földön. A kezem remegett, a mellkasom elszorult. – Csak hogy tudd, elhagytuk a klubbot. Abbahagyhatod ezt a parancsolgatós szarságot. Fáradtan felsóhajtott. – Sajnálom. Sosem dolgoztam igazán neked. Erre emlékszem – tette hozzá gyorsan. – Nem tudom, mit tudsz tenni, mit nem és hogyan vezetsz. - Csak annyit kell tudnod, hogy segíthetek. Amúgy, elfogadom a bocsánatkérést – tettem hozzá, szinte azonnal. Szerettem volna hallani egy kicsivel több könyörgést, de nem most volt itt az ideje. Ajka kissé megrándult. – Elég erősen ragaszkodsz a saját igazadhoz. Látom már, miért kedvel John. Bók? Nekem? Ne csinálj úgy, mint egy érzelgős, turbékoló gerle. Vissza a munkához. – Talán tévedünk. Talán a lányok megszöktek. Talán, mint először gondoltam elrejtőztek és ránk várnak. Egy felfordult szoba nem egyenlő az emberrablással. - Igazad van – mondta Rome háttal nekem, és felém hajított egy fényképet. – De ez igen. A kis képkocka apró suhanással landolt előttem és meg kellett fordítanom, hogy lássam a tényleges fotót. Elakadt a lélegzetem. Ott volt Sherridan és Lexis, az ágyon heverve, összekötözve és elhallgattatva. – Még… - Mint mondtam, jól lesznek. – Egyelőre, visszhangzott közöttünk kimondatlanul. – Cody csinálta a fényképet. Biztos vagyok benne. Az a férfi imádja a polaroidjait. Ezt első kézből tudtam. – Egy polaroid semmit nem bizonyít. És miért nem mutattad ezt meg nekem hamarabb? - Most találtam. És nézd a falon a jeleket. A szemem kérdőn a falra szegeztem és igen, apró, fehér körök csillámlottak az árnyékban. Kis pontok, melyek akár szikrák is lehetnek. Szikrák, melyeket elektromosság okozott. – Szóval Cody tényleg Sivatagi Lánnyal randizik és átadta neki a csapatunk, hogy bizonyítja a vonzalmát – suttogtam. – Mi van, ha elfelejti, hogy ez valójában egy küldetés és tényleg belezúg? Néha a tettetés igazi érzelmekhez vezet. Mi van, ha… - Nem fog megtörténni. Mint mondtam, meg fog győződni róla, hogy biztonságban vannak. Egyértelműen úgy gondolta, hogy ez volt a legjobb és leggyorsabb lépés. – Rome minden egyes kiejtett szavába harag vegyült. – De a fenébe, jobb lett volna, ha figyelmeztethetem a lányokat. Bizonyára össze vannak zavarodva és félnek. Ellenőrizhettem volna a kibaszott telefonom. – Öklével a falba vágott, lyukat hagyva maga után. Vakolatdarabok árasztották el a szobát, fehér felhőt képezve körülötte. Bizonyára leszívtam valamennyit a vakolatból a tüdőmbe, mert kaparni kezdett a torkom. Köhögtem, miközben a fényképet a melltartómba helyeztem a biztonság kedvéért. Végre Rome is felém fordult. Szégyen árnyalta gyönyörű vonásait, a düh és tehetetlenség csak még erősebbé tette, ez utóbbit még soha nem láttam rajta.
- Sajnálom a kirohanást – motyogta. - Ne aggódj miatta. – Felvettem az egyik inget a földről és a mellkasomhoz szorítottam. Az anyag fehér volt, pamut és bő. Sherridan pizsamája. Könnyek lepték el a szemem. – És ne okold magad. Egymagad vagy férfi. Nem tudsz te sem megtenni mindent. - Te engem okolsz? - Nem! Ezt te is tudod. - Igen? – Most szomorúnak hangzott, elveszettnek. De egyik kezével végigdörzsölte az arcát, láthatóan azért, hogy eltüntesse a sebezhetőségét. – El kellett volna mondanom nekik, mit tegyenek, ha ezzel hasonló szituációba kerülnek. Gyűlöltem így látni Rome-ot, ilyen darabokra esve belül. Ez keveredett az én érzéseimmel, még erősebbé téve őket. – Lexis volt már ezelőtt is terepen. Emellett erős látnok is – emlékeztettem. – Volt egy rossz sejtése ez előtt is. Biztosan tervezett valamit. És Sherridan, bár nem kiképzett ügynök, ő egy harcos. Senki nem tarthatja sokáig lenn. - Igazad van. Tudom, hogy igazad van. De akkor se lesz ez az egész kevésbé bosszantó. Csendben fejeztük be a szoba átkutatását. És igen, elismerem. Végre sikerült bátorságot gyűjtenem ahhoz, hogy bekukkantsak a fürdőszobába—és rögtön azt kívántam, bár ne tettem volna. Volt egy férfi a zuhanyzónkban. Egy férfi, akit nem ismertem fel de rosszul voltam tőle, hogy olyan mozdulatlan. Olyan… halott. Teljesen kiszívták belőle a nedvességet. Arca beesett, bőre papírvékony, sárga és hámlott. Milyen szomorú, szörnyű vég. És teljességgel szükségtelen, mivel sejtésem szerint Sivatagi Ribanc hagyta itt, mint figyelmeztetést, hogy megtaláljuk. Álljatok az utamba és ez fog történni a barátaitokkal, veletek. Ökölbe szorítottam magam mellett a kezem. – Elmondtad Cody-nak, hogy maradunk? – kérdeztem Rome-tól. Rome-ot ismerve felelősnek érezné magát ezért a halálért is, ha így lenne. - Nem. Nem mondtam el. Helyes. De akkor ez azt jelenti, hogy Cody-nak kutatnia kellett az információért, vagy… Szörnyű lehetőség ötlött fel bennem. Mi van, ha volt egy kém a PTK-nál? Mi van, ha innen tudta meg? - Hiányzik valami? – kérdezte Rome, visszatérítve a tűnődésemből. Majd később foglalkozol vele. – Csak a tárcájuk, amiben benne voltak az igazolványaik, többnyire smink, és Sherridannél névjegykártyák. – Ingatlanügynök volt. Nem mintha az utóbbi időben bármilyen házat is adott volna el. Túl sok időt töltött a Boldog Helyén, szupererőről álmodozva. Álmok, melyek idehozták. Kit próbálsz átverni? Te hoztad őt ide. Meg kellett volna védened, nem támogatni az idióta fantáziáit. – Nem tudom pontosan, milyen ruhát hoztak magukkal, szóval nem tudom, elvittek-e közülük bármit is. A piperecikkeik itt vannak. - Elvittek bármit, ami a tiéd? Megráztam a fejem. A retikülömben lévő dolgoktól eltekintve, mindenem a táskámban volt, a táskám pedig a sarokban. Miért hagyták itt? - Remek. Menjünk – mondta Rome és az ajtó felé mutatott. Átvágtam a szobán és lehajoltam, hogy felvegyem az iskolatáskát, de Rome mellém sietett, megragadta a karom és megállított. Némán megrázta a fejét. Kinyitottam a szám, hogy megkérdezzem, mi folyik itt, de megint megrázta a fejét. Oké. Úgy tűnt, üres kézzel távozunk. Szorítása továbbra is határozott maradt, kitolt a szobából a folyosóra. Ahogy becsukta maga után az ajtót lehajolt, és suttogva mondta. – Valószínűleg nyomkövetőt tettek a ruháidra. Tágra nyílt a szemem. Hát persze.
- Vedd úgy, hogy figyelnek minket. Ne mondj semmit. Ne csinálj semmit, az engedélyem nélkül. Ezúttal nem zavart az engedély dolog. Ez a férfi tudta, mit csinál. Én nem. Bár megesküdtem, hogy egy nap így lesz. Hamarosan. Mikor először vállaltam, hogy ügynök leszek, nem igazán akartam a munkát. Oké, egy részem még mindig vágyott az izgalomra. De leginkább Rome miatt egyeztem bele. Hogy megvédjem a lányát, ő ki akart szállni, így átvettem az ő helyét. Mivel szeretett, nem akart egyedül hagyni a PTK-nál. Sokkolt azzal, hogy megváltoztatta a terveit és maradt, csak annyit kért, hogy segítsem biztonságban tartani Sunny-t. Nos ezt, és azt, hogy szeressem mindig. Ez előtt is számításba vettem már, de csak most fogadtam el, hogy szinte csak átevickéltem ezen a melón hónapokig, csak azt tettem, amit elvártak, semmi mást. Ennél se többet se kevesebbet. Nem is edzettem úgy, mint kellett volna, nem vadásztam úgy Sivatagi Lányra, mint kellett volna. Saját magamat helyeztem előre. Az esküvőm. Az életem. Ez miatt a legjobb barátom most eszméletlenül feküdt a kórházban, a szerelmem elvesztette az emlékeit és a legjobb barátnőm most egy vízelszívó bűnöző foglya. Többé nem, gondoltam, és megint ökölbe szorítottam a kezem. Innéttől kezdve ügynök voltam, tisztán és egyszerűen. nem játszom többé ebben a munkában, nem űzöm el az időt vagy helyezem a saját vágyaim az ügy elé. Elvégre Csodalánynak neveztek. Csodálatos dolgokat akartam tenni, mondtam magamnak—és próbáltam elhinni. Próbáltam közel maradni Rome-hoz, míg végigmentünk a folyosón, le a lépcsőkön. Előre szegezett egy fegyvert, de egyszer sem kellett használnia. A hotel másik fele láthatóan már aludt, meghagyva nekünk a kémjátékokat. - Erre. – Nem a parkoló felé vette az irányt, mint vártam. Nem, kifelé vitt, vissza az éjszakai árnyékba. Néhány autó lézengett csak az úton, lámpájuk fénylett. Még mindig a kurvás öltözék volt rajtam, a levegő fagyos volt a bőrömön, minden csupasz centiméteren libabőrt okozva. Tovább figyeltem a terepet, gyanakodva vettem szemügyre a környéket. Minden pillanatban arra számítottam, hogy valaki kiugrik elénk és megtámad. Saját maga és éberen ügyelve, Rome levette a kabátját és a vállamra terítette, bár egyszer sem lassított a tempón. - Köszönöm. - Nincs mit. Most pedig készülj. - Mire? - Bármire. Okos ember. Hmmm. Mit is tehetnék, hogy felkészüljek? Az egyetlen módja, hogy bármire is felkészüljek, gondoltam, ha gerjesztek magamban egy kis forró haragot. Így megsüthetek valamit—vagy valakit—ha szükséges, és a füst segítene nekünk elrejtőzni. De óvatosnak kellett lennem. A forrongónál bármi erősebb lángra gyújthat engem. Csak dühösnek kellett lennem, így a lángok bennem lesznek addig, míg készen nem állok rá, hogy elszabadítsam őket. Szükségem volt ehhez Tannerre és Rome-ra; Sosem csináltam még egyedül. Tanner figyelmeztetett volna, mielőtt a dolgok elhatalmasodnak, Rome pedig kiszűrte volna a felesleges érzelmeket. Az egyikük nélkül kockázatos volt. Mindkettő nélkül bizonyára öngyilkosság. Bár az egy százalékos esély is jobb volt a semminél. Rome és én bementünk egy sor fa alá, a levelek körülöttünk lengedeztek. Gallyak ropogtak a cipőm sarka alatt, percek teltek el néma csöndben. Mielőtt kényszeríthettem volna az elmémmel egy kis haragot, újabb vastag bozóton vágtunk át és egy jól megvilágított épület tárult a szemünk elé. Egy bár. Piros neonfények hirdették: Medence itt! Egy csapat középkorú férfi távozott a bejáraton át, füst kavargott mögöttük. Beszélgettek, nevettek és vállon veregették egymást.
Mind a négy megállt és tátogva mutogatott rám, mikor elhaladtam mellettük. Egyikük még fütyült is. Gondolom látszódott belőlem egy kis részlet Rome kabátjának nyílásán át. Rome rájuk mordult, de legalább nem támadta meg őket. Egyszerűen csak felgyorsította a lépéseit, és megint futnom kellett, nehogy lemaradjak. - Hová megyünk? - Szükségem lesz néhány felszerelésre, aztán keresünk egy helyet, ahol aludhatunk. - Felszerelés? A kocsiban lévőkön kívül is? - Nincs semmi a kocsiban. Sajnálom, hazudtam. Csak biztonságban akartalak tudni, hogy felmérhessem a helyzetet. És ha belegondolok, hogy még tűnődnöm kellett azon, mi tudna feldühíteni. Összeszorítottam az állkapcsom, dühöm forrongani kezdett, mint akartam. Rome hitte, hogy amit tesz helyes, nem számít mi az. Ez volt az egyik oka annak, hogy szerettem, de attól még nem lett kevésbé bosszantó. - Ezt ne csináld még egyszer. - Ezt nem ígérhetem meg. De kíváncsi vagyok, hazudtam neked valaha? Ezelőtt? - Az elején. De aztán eljutottunk egy olyan pontra, ahol teljesen őszinték voltunk egymással, nem számít, mennyire fájt is az. Egy pillanatig csendes volt, emésztgetve a szavaim. – Kibaszott Emlékférfi – morogta. Pápá harag. A bűntudata ellenállhatatlan volt. Különben, hol volt Emlékférfi? Már korábban is tűnődtem ezen, de most meglepett a távolléte. Azt mondta, mágnesként vonzom a bajt, győzködött róla, mennyire kétségbeesetten meg akar védeni, de nem volt itt, mikor akció volt. Ez vajon azt jelentette, hogy Georgiában maradt? Vagy nyomomat vesztette? - Majd megint eljutunk oda – mondtam. – Csak… - Ezt nem tudom most megbeszélni, Belle. Szeretném, de nem tudom. Sajnálom, nem kellett volna felhoznom. Szükségem van rá, hogy tiszta legyen a fejem, és tudjak koncentrálni, és mikor az érzéseinkről beszélünk, a múltról, szeretnélek a karomba zárni, de most nem lehet… El-le-náll-ha-tat-lan. De próbáltam az előttünk álló problémára koncentrálni, ahogy akarta. – Talán nem vetted észre, Rome, de minden zárva van – mondtam, és körbenéztem a sötét kirakatokon. Nos, kivéve a bárokat, de kételkedtem benne, hogy ott megtalálja, amit keres. - Nem jelenti, hogy nem tudok bejutni. – Biztatva szorította meg az ujjaim. Tudhattam volna, hogy az amúgy is hosszú, szükséges dolgokról készült listához hozzáadott egy B és egy E betűt is. – Hová megyünk pontosan? És mi van, ha követnek? - Eddig nem szúrtam ki senkit, aki követni próbálna. Mindamellett Sivatagi Lánynak nem kell követnie minket. Van nála valami, amit akarunk, ezért tudja, hogy érte fogunk menni. Remegve bólintottam. - Minden rendben lesz. – Kezemet a szájához húzta és nyomott egy csókot a tenyeremre. Megnyugtatásképp, fantáziáltam, de elég volt ahhoz, hogy elködösítse az agyam. Oké, ez nem segített. Vissza a düh dologhoz, gondoltam, ahogy elértünk egy kihalt járdaszakaszt. Mitől lettem enyhén dühös? A forgalomtól. A piszmogó sofőröktől. A memóriavesztéstől. Oh, igen. Ez volt az. Egy szikra gyúlt a mellkasomban, égetve, elolvasztva a hideget. - Miért sugárzol hirtelen meleget? – morogta Rome. – Dühös vagy? - Kicsit, és szándékosan van. A védelmünk érdekében. - Remek. Ez jó teszt lehet mindkettőnk számára. Ha túl sok lesz, adj nekem belőle egy keveset. - Ö… Szigorú pillantást vetett rám, az erejétől szinte megtántorodtam. – Ezúttal így lesz, Belle. Semmi kifogás.
Nyeltem, annak ellenére, hogy a szám kiszáradt és bólintottam. Nem akartam bántani. Attól rosszabb ügynök lettem volna, mint amilyen már most voltam. De megteszem. Értünk, Sherridanért. Talán még Lexisért is. Ha a dühöm irányíthatatlanná válik, valamennyit átadok neki belőle, nem számít, tudja-e mit kell vele csinálnia, vagy sem. Kitaszítom a testemből az övébe. De, ha megég miatta… Erre ne gondolj. Jól van, szóval. Szükségem volt még egy kis haragra. A sorok bosszantóak voltak. Negyvenöt percig várni a doktor rendelőjében aztán még fél órát a vizsgálóban. Aztán, természetesen a doktornak sürgős dolga akad—vagyis késében lenni a hosszú ebéd miatt—szóval át kell tenni az időpontot. Emlékezetvesztés. Lángok lobbantak fel az ujjaimon. - Mindjárt felgyulladsz. Adj nekem egy keveset, Belle. - Nem, még nem. Elbírok ezzel. – Emlékezetvesztés. A lángok terjedtek, a csuklóm nyaldosták. A fenébe. Nem szabadott tovább gondolnom az emlékezetvesztés szóra. A tűz végigfutott a karomon, Rome felkiáltott és elugrott tőlem. Fenébe. Oké, nyugodj le. Most már boldog gondolatokat. - Belle – morogta. – Csináld. Most. - Még nem vagyunk azon a ponton. Le tudok nyugodni magamtól is. – Jégkrém. Emlékezetvesztés. – Ez még nem kritikus. – Csokoládétorta. Emlékezetvesztés. A fogát csikorgatta. Hozzám sietett. Megragadta a vállam a belőlem sugárzó hő ellenére és megrázott. Fogai előtűntek a vicsor miatt. – Csináld! Megígérted. Emlékezetvesztés. Nincs más választásod. Emlékezetvesztés. Mindkettőtökből barbecuet csinálsz, ha legalább nem próbálod meg. Emlékezetvesztés. A bennem lévő tűz lobogott, kétségbeesetten akart szabadulni. Bármelyik pillanatban kiszökhet. Remegve hunytam be a szemem és haragom legforróbb részét Rome felé hajítottam, a testem azonnal lehűlt. Felmordult, mintha egy húsos ököllel törölték volna képen. Kinyitottam a szemem. Nem gyulladt meg. És én sem. Sápadt volt, feszült vonások voltak a szeme környékén, de jól volt. Köszönöm, istenem. Megcsinálta. Az emlékei nélkül is megcsinálta. - Mondtam, hogy működni fog – szűrte összeszorított fogakkal. Előre görnyedt és nagy levegőt vett. Eltelt egy perc, majd még egy. Végül újra felegyenesedett és megint mozgásba lendült, mintha sose álltunk volna meg. Visszakaptam a szűrőm. Mielőtt válaszolhattam, nevethettem vagy ugrálhattam volna örömömben, megállt egy elektronikai üzlet előtt. Egy utcai lámpa világított felettünk, akár a reflektorfény. Rome nem kérte, de egyik ujjammal az égőre mutattam—Sivatagi Lány, sérült barátaim, félelem, emlékezetvesztés—és egy kis lángot élesztettem az ujjam hegyén. Ez a láng nekiütközött az égőnek, mire az felrobbant. Egész idő alatt éreztem, ahogy Rome ereje körbevesz, képességeim rosszabb felét irányítás alatt tartja. A világ sötétségbe borult körülöttünk. Rome látott a sötétben, egyik előnye a macska érzékeknek. Hála az égnek az én szemem is gyorsan hozzászokott. Mielőtt végig mondhattam volna, hogy „Tessék, visszakapod a kabátod”, hogy a keze köré tekerhesse és védje a bőrt, betörte az üveget a zár felett. Vágások jelentek meg és vér csorgott ki belőlük, de mintha észre sem vette volna. – Nem szeretném, ha fáznál – mondta. Milyen édes. És pontosan az, amit az én Rome-om, a régi Rome tenne. Vajon visszatér hozzám? Az emlékei nélkül is? Nem mertem reménykedni. Benyúlt a boltba és fürgén kinyitotta a zárat. A háttérben hallottam a riasztót pityegni, készen arra, hogy felvisítson.
- Maradj itt – mondta. – Őrködj. – Gyors csókot nyomott az ajkamra, aztán rám mordult az helyett, hogy elhúzódott volna, és megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani a gondolatait. Aztán mozgásba lendült, a riasztó végre életre kelt. Csak álltam ott, háttal az üzletnek, tekintetemmel bármilyen erre haladót kerestem, az idegeim kioltották a lángokat és vékony jégtakarót képeztek. Kezdtem jobban gyűlölni a jeget, mint akármelyik másik elemet. Magam mögött hallottam a lábak neszezését, kaparást, kábelek vonását. Úgy gondoltam szirénákat hallok a távolban. - Macskaember – szóltam neki, nem akartam az igazi nevét használni. A következő pillanatban már mellettem is volt. – Menjünk. Leterhelték a felszerelések, de minden gond nélkül sietett végig az utcán. Zihálva tartottam vele a lépést, elhatároztam, hogy amint lehet edzeni kezdek. Része lesz a Váljunk Jobb Szuperügynökké tervemnek. Hála az égnek senki nem vett minket üldözőbe, és tizenöt perccel később különösebb esemény nélkül sétáltunk be egy motelba. Rome szerzett nekünk egy szobát, és mikor végre odabenn voltunk teljesen kimerülten dőltem le az ágyra. Milyen pokoli éjszaka. A képességeim használni mindig kimerített. A tizenegy egyszerre rám mászó pasinak, a piti lopásnak és az elrabolt barátaimnak is volt hozzá köze, azt hiszem. Ami Lexist illette, nem volt épp a kedvenc személyem, de még az ő elrablása is nyugtalanított. Rome ledobta a csempészholmit a mellettem lévő ágyra. Észrevettem, hogy nem néz rám. – Átnézem a szoba felvételeit – mondta, hangja feszült volt. Meglepetten pislogtam és felültem. – Még mindig meg tudod csinálni? - Természetesen. Minden fel van véve a telefonomba. Rá tudom kötni a laptopra és megnézem, mi történik. Most pedig aludj egy kicsit. Szükséged lesz rá. - Nem. – Lábamat átvetettem az ágyon és felnyögtem az izületeimben támadó fájdalomtól. – Segítek. Végre rám emelte a pillantását. Pupillája összeszűkült. A dühtől? Vagy mert felizgult? Engem figyelt, méregetett. Mit látott? Milyen gondolatok suhanhattak át a fején? Talán, hogy segíthetek, mert hátha meglátok valamit, amit ő nem? Az, hogy ha a közelemben van csak jobban kíván engem? Vagy ez mind csak vágyakozó gondolat volt részemről? És hol volt most az új, fejlettebb én? Nem szabadott volna egy férfi után epekednem, mikor ki kellett dolgoznunk egy mentési akciót. Kurtán bólintott. – Jól van. Vágjunk bele. 19. fejezet A mobilom zúgása ébresztett fel. Álmosan pislogtam körbe, de Rome-nak semmi jelét nem láttam. Fenébe. Megdörzsöltem az arcom, reméltem, hogy be tudom indítani az agyam. Nem akartam elaludni, fenn is maradtam és segítettem neki átnézni a felvételeket. Némi kötelességbeli tekergetés után néztem, ahogy Cody és Sivatagi Lány—egy nő, aki fiatalabb, csinosabb és szőkébb, mint hittem—belép a hotelbe és felmegy a lifttel. A pár csendben maradt, semmilyen módon nem vettek tudomást egymásról. Egyértelműen volt egy céljuk, pontosan tudták, merre kell menniük és semmi riaszthatta el őket. Megint eltöprengtem, vajon honnan tudták, hol találhatnak minket. Vajon figyeltek bennünket az óta, hogy leszálltunk a repülőről? Vagy, mint gyanítottam a tegnap, volt egy kém a PTK-nál? A mobil nem rezgett tovább, a hirtelen beállt csend bántott. Bandzsítottam a függöny résein át beszökő fénytől, addig tapogatóztam, míg megtaláltam a retikülöm. Gyorsan
beletúrtam, és megtaláltam a mobilom. Sajnos az azonosító azt jelezte, „Rejtett szám”, az helyett, hogy kiírt volna egy számot vagy nevet. A gyomrom összeszorult, és visszazuhantam a matracra. Mi van, ha Rome volt az? Sherridan? Vagy Lexis? Cody? Tanner orvosa? Mikor egy piros fény kezdett pislogni a jobb oldali sarokban, elmosolyodtam. Egy üzenet! De a mosolyom lehervadt, mikor megnyomtam a gombok kombinációját, és lejátszottam az üzenetet. – Belle, szükségem van rád. Kérlek, hívj vissza. – Reese, a vámpír. Megint. Mi a fene baja volt? Éppen megnyomtam volna a visszahívó gombot, mikor a mobilom újra rezegni kezdett. Megnyomtam a kihangosítást, gyorsabban mozdultam, mint valaha. – Itt Belle – a hangom remegett, még mindig rekedtes volt az alvástól. - Szervusz, Belle. Hogy vagy? Azonnal felültem. – Emlékférfi? - Az igazi és egyetlen. És valójában a nevem Jean-Luc. Tudom, vacak név. De mindkét férfi, aki felnevelt szerette volna, ha a nevem hordozza egy-egy részüket. Várj, ez rosszul hangzott. Nem akartam semmi piszkosat mondani, ugye érted? Én csak… Fenébe! Fecsegek itt össze-vissza. Sajnálom. Csak ideges vagyok. Nem tettem épp a legjobb első benyomást, szóval elhatároztam, hogy a második jobb lesz, aztán a harmadik és így tovább. Működik? - Nem tudom. – Valójában a fecsegés elég aranyos volt és elaltatta a maradék haragot, amit még éreztem iránta. Már, ha egyáltalán még éreztem ilyet. Már nem tudtam, mit is érzek. Hogy akarhatott rosszat ez az elbűvölő ember Rome-nak? – Szóval két apád volt, mi? - Igen. Még sosem találkoztam olyannal, akit két egyforma nemű ember nevelt felt, és lenyűgözött a lehetőség. – Nos, úgy tűnik, jól neveltek. Nagyrészt. Elvégre megmentettél a minap. És szeretnék érte köszönetet mondani. Nem lett volna muszáj, mégis megtetted. Szóval köszönöm. - Hidd el, szívesen tettem. - Tényleg tartozom neked. De szeretném, ha tudnád, hogy nagyon, nagyon eltökélt vagyok, hogy… - Mit szólnál egy vacsorához? – szólt közbe, mielőtt befejezhettem volna. - Talán egy nap. – Rome-mal együtt, és az emlékei lesz az a téma, amiről beszélünk. – Most eléggé a közepében vagyok valaminek. De ide figyelj. Nem kellett volna elvenned… - Tudom, bébi. Tudom. Ez nem jelenti, hogy sajnálom. Bébi. Rome szokott így nevezni—és tette néha azóta is—az emlékeztetőre olyan erősen szorítottam meg a kagylót, hogy a műanyag megrepedt. – Majd fogod. Sajnálni. – Oké, igen. Volt még bennem harag. Kuncogott. – És tessék, már megint makacs vagy és imádnivaló. Szóval hol vagy? Látni akarlak újra. Kezemet végighúztam az arcomon. Hol voltam? Fenébe, gondoltam mikor körbe pillantottam a szobában. Minden olyan volt, mint előtte. Olcsó, virágos tapéta, Két ágy nyikorgó rugókkal, mindkettőt virágmintás paplan fedte. A szőnyeg sötétbarna volt és valószínűleg különféle foltokat rejtett. - Meglep, hogy nem követtél – mondtam. - Miután elmentél én végeztem egy kis takarítást. Biztosra mentem, hogy nem zaklat a helyi rendőrség. - Köszönöm. – Édes, makacs férfi. - Szívesen. - Fenébe. Hogy lehetsz ilyen rendes? Úgy értem Csinos Fiúnak dolgoztál—Vincentnek. Igaz? Igaz? - Nem én választottam – jött a feszült válasz.
Ezt gyanítottuk. – Hogy kényszerített téged? Legalább ezt mondd meg nekem. - Az apáimmal. Elrabolta és elrejtette őket, majd lejátszott egy videót, amin szabadságért könyörögnek. Egy videót arról, hogy kínozza őket. Csak azzal kellett fenyegetnie, hogy újra megkínozza őket, és megcsináltam mindent, amire utasított. Megpróbáltam megtalálni őket, de biztosra ment, és senki nem volt körülöttem, aki tudta, merre vannak. Magam öltem volna meg őt, de egészen addig rejtőzködött, míg vissza nem tértem és önként be nem vonultam az egyik ketrecébe. Míg Rome ki nem szabadított nem tudtam, hogy az apáim már több mint egy éve halottak. Mennyire fájhatott ez. Biztosan összetörte. - Te voltál az egyetlen dolog, ami arra ösztönzött, hogy folytassam – mondta halkan. – Szóval… Kérlek. Mondd el, hol vagy. És akkor meg is akartam. Bármit, ami egy kicsit feloldja belső szenvedését. – Én… Nem lehet. - Mint mondtam, makacs vagy. Megint lenyűgözöttnek hangzott. Mintha jobban lenne. Rome táskája a szoba egyetlen székén pihent, egy szakadt bőr karosszék. Ha küldetésre ment volna, magával vitte volna a holmiját. Talán ételért ment. Mmm, kaja. Megkordult a gyomrom. - Belle? – Jean-Luc hangja törte meg töprengésem. - Mi? Bocsánat. Elkalandoztam. - Sokszor csinálod – mondta újabb meleg kuncogással. – Ez tetszik benned. - Honnan tudod, hogy… - Elhallgattam, vékony vonallá préseltem a szám. Rome miatt tudta. Amiért még mindig nem kiabáltam rá, a fene egye meg. Azt hiszem rájött, merre járhatnak a gondolataim, mert megszólalt. – Tudod, hogyan. Most pedig, hol vagy? - Nem mondom meg. – Komolyan, hol volt Rome? Biztos itt akarna lenni, beszélni MMegvesztegetettel maga is. Jean-Luc megint felkuncogott. – Ha adnál egy esélyt, lefogadom, meg tudnálak győzni róla, hogy elmondd. Megint azt kívántam, bár lenne nyomkövető a telefonomban. Szóval kell tartanom, gondoltam, míg Rome ide nem ér. – Persze. És mit csinálnál? - Elmondanám, de a legutóbb azt mondtad ne beszéljek a szenvedélyes természetedről – mondta rekedtesen. Oké. Ebbe belesétáltam. Mostanában sűrűn csináltam ezt. – Igazad van. Ne mondd el. Nézd. Jean-Luc, mindazzal, amit rólam tudsz tudnod kellene jól, hogy értékelem az őszinteséget és sosem tudnék egy olyan férfival lenni, akiben nem bízhatom. Jelenleg nem bízom benned. Megmentetted az életem, igen, de tönkre is tetted. Hosszú szünet volt, mielőtt magabiztosan nem kezdte bizonygatni. – Valahogy, valami módon, el fogom nyerni a bizalmad. - Csak egy módon sikerülne ez, és mindketten tudjuk, mi az. - Már mondtam. Bármit megtennék érted, bármit—csak azt nem. – Hangja mélyebb lett, egy éberebb, szexi hang. – Azok az emlékek az egyetlen fénylő pont az életemben. Mikor az apádhoz szaladsz, miután megszöktél Csinos Fiútól, a tűzvonalba vetetted magad, hogy megmentsd… Majdnem sírtam. A szeretet, amit iránta érzel egy gyönyörű dolog. Tiszta. Tudod, milyen ritka ez? Felpillantottam a mennyezetre—ú, mi volt az a barna folt?—isteni útmutatásért fohászkodtam, még jobban elgyengültem, mikor erősnek kellett volna maradnom. – Megfontolod legalább kérlek, hogy visszaadod őket? Kérlek?
Sóhaj recsegtette meg a vonalat. – Talán. Végül is. Miután randevúztál velem néhányszor. Csak ennyit kérek. Néhány randevút. Te és én. Az után talán nem akarod, hogy visszaadjam őket. Megráztam a fejem. – Nem randizhatok veled. El vagyok jegyezve Rome-mal. – A pillantásom a szoba egyetlen ajtajára szegeztem; a kilincs mozdulatlan maradt. A fenébe, hol lehet? - Még mindig el akar venni? Olyan erősen szorítottam össze a fogam, hogy belefájdult az állkapcsom. Nem lehetett letagadni, hogy Rome még mindig vágyott rám szexuálisan. De akart tőlem valami mást? Nem. És tudod, ez egy kissé lehangoló volt. Ha valóban egymásnak lettünk teremtve, nem kellett volna újra belém szeretnie már? Egyre több és több kétség gyülemlett fel bennem velünk kapcsolatban, és gyűlöltem ezt. – Nézd, ez nem fontos – mondtam. Hazugság. – Akarna, ha emlékezne rám. - Jobban bánhatnék veled, mint amiről ő valaha is álmodott. Megbecsüllek. Valójában máris több romantikát mutattam feléd, mint Rome valaha. A sértett büszkeségem—büszkeség, melyet Rome érdektelensége tönkretett—meglágyult ennek a szívből jövő állításnak az erejétől. – De milyen nő lennék én, ha ilyen könnyen változtatnám meg a vonzalmam? Nem az a fajta, akit szeretni tudnál, ebben biztos vagyok. Sóhajtott. – Nézd, nem azért hívtalak, hogy vitatkozzam veled. Hanem azért, hogy megtudjam, hol vagy annak ellenére, hogy tudtam, vagyis nagyrészt ezért, így nem akadsz ki, ha betoppanok. Épp most tartok Denver felé, egy óra múlva ott leszek, azt hiszem. Lehervadt a mosolyom. – Honnan tudod, hol vagyok? – Vajon ugyanonnan szerzi az információit, mint Sivatagi Lány? - Mikor nem jöttél haza, átsétáltam néhány ügynök fején, míg meg nem tudtam, hol lehetsz. Hát, ez megválaszolta. – Nem járkálhatsz csak úgy be mások fejébe, ellopva az emlékeik. - Örülni fogsz, hogy megtettem. Van néhány információm számodra. A saját ügynökagyam azonnal felfigyelt. – Hallgatlak. - Van egy vámpír a PTK-nál. Reese. - Igen. Jól ismerjük egymást. És? - Sivatagi Lánynak szolgáltat ki információkat. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. – Nem tenné. Nem lehet. Nem… - Most már állandóan sóvárog a véredre. Eltöltöttem némi értékes időt a fejében. Miatta van mostanában annyi vérvizsgálatod. Azt mondta Johnnak, szükséged van rá, hogy a véred kémiai felépítése változik. De nem igaz. A formulától a véred édesebb, mint bárki másé, elszáll tőle és függővé vált. Olyan függőség ez, ami ellen a kezdetek óta küzd. És az elején sikerült is neki. De mint minden más függő, aki elvesztette a harcot, többre van szüksége. Sivatagi Lánynak mindenhol van szeme és füle, és megneszelte a kis problémáját. Megígérte neki, hogy neki ad téged, amint végzett veled. Csak annyit kell tennie, hogy segít neki elfogni téged. - De randizni akar Sherridannel – mondtam ostobán. - Nem. Ez egy másik hazugság. Csak arra akarta használni, hogy közel maradjon hozzád, mert tudta, hogy sosem fogadnád el őt, tudta, hogy szíved… Rome-hoz tartozott. – Ezt az utóbbit egy gyűlölködő morgással ejtette ki. Én… Én nem tudtam elhinni. Oh, tudtam, hogy Jean-Luc az igazat mondja. Küzdött azért, hogy megmentsen. Randizni akart velem. Amit mondott, annak mind volt értelme. Csak én bíztam Reese-ben. Szabad akaratomból adtam volna neki a karom, a vérem. És mégis, mondhatni csak a kaja miatt használt. Egy drog. Azon volt, hogy átadjon a PTK legnagyobb ellenségének, csak azért, hogy megkapja, amit akar. Megborzongtam.
Vajon Cody tudott róla? Akárhogy is, fel kell hívnom Johnt. Be kell ismernem neki, hogy szerepem volt abban, hogy az egykor olyan hűséges laborosa kém lett. – Köszönöm – krákogtam. – Tudnom kellett. És most el kell engednem téged. Van néhány dolog, amit meg kell csinálnom. - Várj – sietett Jean-Luc. – Ne menj. Van még néhány információm számodra. Istenem, vajon valamelyikük lesz még olyan lehangoló, mint amit éppen mondott? Vagy rosszabb? - Ne aggódj – mondta, mintha olvasna a gondolataimban. – Ezek jó hírek. Tudom, hogy gyűlölted hátra hagyni a barátod, Tannert. Szóval ellenőriztem a kedvedért, gondoltam szeretnéd tudni. Felébredt. Jól van. Úgy gondolják, teljesen felépül. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és visszahuppantam a matracra. Köszönöm, Istenem. Nem tudom mit tettem volna, ha elvesztem Tannert. Ő is egy részem volt. Igazából az egyik legjobb rész. – Köszönöm. Köszönöm szépen. Van még valami, amit tudnom kéne? - Én… Tudok néhány dolgot Sivatagi Lányról. Eltöltöttem vele egy kis időt. - Folytasd. - A civil neve Candace Bright. Vincentnek dolgozott és ő volt a börtönőröm, miután meghalt. Szégyellem beismerni, de elvettem néhány emlékét, aztán Vincentnek adtam ételért. Szerette rövid pórázon tartani az alkalmazottait és szeretett engem használni, mert így nem tudták, hogy leellenőrizte őket. Mindegy, amit mondani próbálok az, hogy eltöltöttem egy kis időt a fejében. – Elhallgatott, csend telepedett közénk. Próbáltam mindent megemészteni. Egy, Jean-Luc el tudott venni emberektől emlékeket és egyszerűen oda tudta adni másnak. Anélkül, hogy megérintené őket, mivel sosem engedték elég közel Vincenthez. Váó. Másodszor, bensőségesen ismerte Sivatagi Lányt. – Mondj el mindent. Kérlek – nem tudtam elrejteni a sürgetést a hangomban. - Szeret beolvadni mindkét társadalomba, a civilbe és a természetfelettibe, és mindent megtesz, hogy a két énje ne keveredjen egymással. Az előbbit a pénzügyi nyereség miatt tartja és azért, hogy titokban tudja becserkészni az áldozatait. Az utóbbit a bűnei elkövetésére használja. Hogy ellopja, amit megkíván, hogy megölje azokat, akik az útjába állnak, hogy elfogjon olyan embereket, mint mi. Kielégíthetetlenül szomjazza a hatalmat. - De a legjobban – folytatta. – Téged gyűlöl. Azt hiszi, elvetted tőle az apját. - Micsoda? Hogyan? – A legjobb tudomásom szerint sosem kerültem szembe sem vele, sem az apjával. - Téged jobban szeretett, mint őt, csak ennyit tudok. Nos ezt és hogy a büszkeség mindennél fontosabb neki. Neki kell mindenben a legjobbnak lennie, neki kell birtokolni a legjobb dolgokat és mint mondta, ő akar lenni a leghatalmasabb. - De… De ki a fene az apja? – Egyike lehet azokban a bűnözőknek, akiket segítettem a PTK-val hatástalanítani az elmúlt néhány hónapban? - Az emlékekben, amiket láttam csak úgy gondoltál rá, hogy Apa vagy Apuci, ezért nem igazán tudom a kilétét. És akkoriban fogalmam sem volt róla, ki vagy. Hol vagy, Belle? – kérdezte kedvesen. – Add meg nekem a pontos helyed. Kérlek. Időt spórolna. Elmondjam vagy ne mondjam? Rome kiakadna, ha megtenném. De Jean-Luc volt a legjobb vonal, amin elindulhattunk. – Miért szeretnéd tudni? - Mert biztonságban akarlak tudni. - Ez az jelenti, hogy segíteni akarsz nekem megküzdeni a rosszfiúkkal? - Nem, de fogok, ha muszáj. Bármit, amivel megóvhatlak – mondta határozottan. – Te vagy a mindenem. Tudni, hogy valaki ennyire törődik velem, még akkor is, ha ez a vonzalom egy hamis, rossz dologban gyökeredzett és nem lehet a valóság, ez egy veszélyes kísértés volt csinos rózsaszín dobozba csomagolva. Egyszer Rome mondta volna ezt nekem. Egyszer Rome törődött volna velem ilyen hevesen.
Felsóhajtottam és megmondtam neki, hol vagyok. Talán hiba volt, talán nem. De Rome nem volt itt, hogy megbeszélhessem vele. Nekem kellett meghoznom a döntést akár jó, akár nem és az eszem azt súgta, ez volt a helyes dolog. Minden segítségre szükségem volt, amit csak kaphatok, és ebben a pillanatban Jean-Luc sokkal inkább társ volt, mint ellenség. - Ne menj onnan sehová, míg oda nem érek. Rendben? Megmondtam egy barátomnak, hogy kövessen, de nem hallottam felőle. Ez nem vall rá. - Senki nem követett múlt éjjel. – Rome megérezte volna. - A Sokszorosító tizenegy különböző helyen lehet egyszerre. Ezért ő a legjobb nyomkövető az üzletben. Nem tudtad volna, hogy mögötted van. Vagy előtted, vagy melletted. Higgy nekem. A Sokszorosító? Egytől Tizenegyig, jöttem rá megdöbbenve. Már tudom, miért voltak olyan kíváncsiak Rome-mal kapcsolatban. – Találkoztam vele. Velük. Mindegy. Magas, kiskutya szemekkel. Tizenegy srác, aki egy testben él. - Ez ő. Egy munkám során találkoztam vele. Pokolian fel tud bosszantani, de ártalmatlan. De várj. Találkoztál vele? - Igen, és találkoznom kellene vele, velük, mindegy, ma este kilenckor. Azt mondta, beszél nekem Sivatagi Lányról. Súlyos csend volt. – Találkozni vele? Újra? - Igen. - Sosem szabadott volna kapcsolatba lépnie veled – mondta határozottan Jean-Luc. – Ennek nincs értelme, de ki fogom deríteni, mi folyik itt. Egy óra múlva ott leszek. Kevesebb, mint egy óra. – Eltökéltség sugárzott a szavaiból. Kattanás. A telefonra bámultam. Istenem, micsoda káosz. És hol a pokolban volt Rome? Ezen töprengtem már vagy a milliomodik alkalommal. Ne aggódj most emiatt. El kell intézned néhány dolgot. Tárcsáztam John számát. Nem válaszolt, így hagytam neki egy üzenetet, hogy ellenrizze Reese-t. Aztán átkutattam az ágyat, hátha Rome hagyott valami üzenetet, de semmit nem találtam. Gyorsan felhívtam a hangpostát, hogy ellenőrizzem hagytak-e üzenetet, miközben Jean-Luc-kal beszéltem. Kettő volt. Az egész testem megfeszült, ahogy lejátszottam az elsőt. - Miss Jamison, itt Dr. Becket. Csak szerettem volna, hogy tudja, Tanner magához tért. Remekül van. Jobban, mint vártuk. Valójában megpróbál elmenni. – Hirtelen hangos sípolás hangzott fel a háttérben. Majd morgás. – Nem teheti ezt, Mr. Bradshaw. Muszáj… - Kattanás. Tanner felébredt és jól volt. Már tudtam Jean-Luc-nak hála, de élőben és gyakorlatilag személyesen hallani megszilárdította a tudást és elmélyítette a megkönnyebbülésem és örömöm. Elmosolyodtam, mikor lejátszottam a második üzenetet. – Belle. Oh, istenem. – Sherridan volt az. Megint megdermedtem. Hallva aggodalmas hangját könnyek gyűltek a szemembe. – Cody elhozott minket. A seggfej megragadt minket, mikor megpróbáltunk elfutni. Sivatagi Boszorkánnyal dolgozik most már és én… - Ennyi elég, Göndörke – mondta egy ismeretlen női hang. – Gyere, és vedd vissza, Csodalány. Ha elég erős vagy. – Elektromos sistergés hallatszott. Aztán a vonal megszűnt. Sherridan életben volt és jól volt. Ez, csakúgy mint Tanner felépülése ünnepelendő hír volt. Sivatagi Boszorka abban reménykedett, hogy utána megyek. Ez olyan kihívás volt, amit nem utasítanék vissza. Cody-ban bizonytalan voltam. Valóban az ellenségnek dolgozott, vagy még nekünk segített és csak hű maradt a beépülő karakteréhez? Remegő lábakkal álltam fel és a fürdőszobába siettem, ahol megmostam a fogam—és felfedeztem egy farmert és egy fekete pólót egy táskában a szekrényen, valamint csizmát a földön. Az én méretemben. Szóval Rome bevásárolt. Amit azonban nem hozott nekem, az alsónemű volt. Vajon ez volt a kódja annak, hogy legyél meg nélküle? Valószínűleg.
Gyorsan lezuhanyoztam, a hajfesték egy része kimosódott, felöltöztem (leszámolva az alsóneműt) és átválogattam a fegyvereket, amik hátramaradtak Rome arzenáljából. Megpróbáltam néhány kisebb pengét erősíteni a csuklómra és a bokámra, de nem tudtam elég erősre meghúzni őket és annyiszor dobtam le őket, hogy végül feladtam és a nagyobb késeket emeltem fel. Nehezebbek voltak és könnyebben megfoghatóak. Azokat átfűztem az övemen. Még a mini-sokkolót is bele dugtam a hátsó zsebembe. Tudtam, milyen kárt tud okozni a kicsike. Elvégre, egyszer ezzel állítottam meg Rome-ot. Nem akartam megkockáztatni, hogy a revolvert hurcolom. Először is nem tudtam, hol tarthatnám. Másodszor, nem tudtam olyan jól célozni. A kiképzésem nagy része a képességeimre korlátozódott. Képességek, amelyekről kiderült, hogy nem tudom hogyan tudnám őket egymagam irányítani. Tanner-rel dolgoztam és Rome-mal, de még sosem dolgoztam igazán egymagam. Mi lenne velem, ha bármelyik férfi nélkül kéne csatába mennem? Eljött az idő, hogy megtanuljak vigyázni magamra. Addig is… Ránéztem a pisztolyra és beleharaptam az alsó ajkamba. Óvatosan a retikülömbe helyeztem. Csak a biztonság kedvéért. Aztán vártam. Járkáltam. És vártam. Járkáltam. Rome egyszer sem bukkant fel, nem is hívott. Háromszor hívtam, kétszer is hagytam neki üzenetet. Jean-Luc sem bukkant fel a beígért egy órán belül. Végül eldöntöttem, hogy nem várok tovább egyikükre sem. Ügynök voltam, a fenébe is hozhattam döntéseket és szétrúghattam néhány segget egyedül is. Szóval, mielőtt elindultam volna másodszor is felhívtam Johnt, és ezúttal válaszolt. - Megkaptam az üzeneted – mondta halálos nyugalommal. – Gondoskodni fogok róla. Gyanítottam, hogy egy óra alatt bezárják Reese-t. – Nem ezért hívlak most. Mikor hallottál utoljára Rome felől? - Múlt éjjel. Elmondta, mi történt Sherridannel és Lexisszel. - Nem hívott ma reggel? - Nem. Miért? Történt valami? Kezdtem azt gondolni, hogy igen. Ez nem vallott Rome-ra. Akármit is gondolt rólam, nem akarta volna, hogy én, egy ügynöktársa aggódjak miatta. Nem kockáztatta volna meg, hogy egymagam megyek ki. Nem kockázatta volna meg, hogy bárki elérjen hozzám, míg távol van. – Én… Kopogás hallatszott az ajtón. Rome? – Mennem kell – mondtam Johnnak és letettem, a mobilt a zsebembe dugtam. Az ajtóhoz siettem és kikukucskáltam a kémlelő nyíláson. Egy férfi állt az ajtóban, homokszínű haja volt és olyan sötét szeme, ami valahonnan ismerős volt. Mert láttad őket, körülbelül két nappal ezelőtt. Váó. Csak két napja? Mintha máris eltelt volna egy örökkévalóság. Itt volt Jean-Luc. A kezem remegett, mikor kinyitottam az ajtót. Bölcs dolog? Mit művelsz? De semmi rossz nem történt, mikor teljesen kinyílt az ajtó, csak a levegő állt köztem és aközött a férfi között, aki ellopta a szerelmem emlékeit. Jean-Luc kicsit lehetett magasabb száznyolcvan centinél és fenyő illata volt. Feketébe öltözött és egy táska volt nála. Valószínűleg tele fegyverekkel. Ez annyira… Rome volt. Elszorult a mellkasom. - Belle. – Tekintetet rendíthetetlen volt, arcán vágások és zúzódások voltak, de a szeme égett, telve volt sóvárgással, szenvedéllyel és talán kis félelemmel. – Gyönyörű vagy, mint mindig. Mint mindig. Különös szavak tőle, egy férfitól, akit összesen egyszer láttam, és akkor is csak néhány másodpercre. – Köszönöm. - Szabad? – kérdezte udvariasan és állával a szoba felé bökött.
Elléptem az útból. Számomra idegen volt, de ő tudtam, milyen szeretkezni velem. Semmit nem tudtam róla. Nos, ez nem igaz. Tudtam, hogy ugyanazt a szappant használja, mint Rome. Vad és ősi, és elég ahhoz, hogy behunyjam a szemem és ízlelgessem az ismerős illatot. Elsietett mellettem. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Belenéztem néhány fejbe, próbáltam rájönni, mi lehet Sokszorosítóval. - És? – Becsuktam az ajtót, bezárva magunk. Csak mi, kettesben. A remegésem nem hagyott alább, inkább csak nőtt. Vékony jégréteg keletkezett a mellkasomon, a karomon. - Nem hiszem el, hogy a szemétláda elárul. És sosem láttam ezt előre. Évek óta voltunk barátok és kapcsolatba léptünk egymással, amikor csak lehetséges volt… megosztottunk történeteket a múltunkról… Fenébe! Bíztam benne. Megfeszültem, a jég tovább terjedt a lábamra. Átkaroltam magam. Aggodalom árnyékolta be Jean-Luc jóképű arcát, kinyújtott karokkal felém lépett. – Sajnálom. Nem akartam, hogy a dühöm megrémítsen. Hátráltam. – Ne gyere közelebb – mondtam neki. – Nem akarlak megfagyasztani. Órákig mozdulatlan lehetsz. És nem a dühöd tette ezt velem. Csak attól félek, mit mondasz legközelebb. Megállt, maga mellé ejtette mindkét kezét. – Rome féken tudja tartani az érzéseid, igaz? De én nem. – Szomorúság hullott jóképű vonásaira, akár egy függöny. – Várjak akkor azzal, amit kiderítettem? Megráztam a fejem, a hajam az arcomba csapódott. – Tudnom kell, hogy megnyugtassam magam. – Gyakorolni akartam legalábbis, hogy így tegyek, és most úgy tűnt, megvan az esélyem. Mereven bólintott. – Akkor legyen. A Sokszorosítónál van Rome, és téged akar. Mikor nála vagy, mindkettőtöket el akar adni Sivatagi Lánynak. 20. fejezet Néhány testvér a hotel körül lesz, őrségben. Néhány testvér odabenn lesz, figyel, vár. Rome nem lesz veled a szobában. Valahol máshol rejtették el. Jean-Luc figyelmeztetése újra és újra átsiklott a fejemen, ahogy végig siettem a Holland Hotel előcsarnokán. A recepciónál megkérdeztem Matthew Brooks szobaszámát—618. A karóra szerint, amit Jean-Luc adott 8:53 volt. Lifttel mentem a hatodik emeletig és bár egyedül voltam olyan volt, mintha ezernyi szempár követné figyelemmel minden mozdulatom, ezer kéz áll készenlétben, hogy megragadjon. Jean-Luc tudta, mi zajlik odalenn, mert megtalálta az egyik testvért, belenézett a fejébe és ellopta a találkozásuk emlékét. Először a Sokszorosító úgy gondolta, egyszerűen bezsákol, amint a szobába lépek, egy szobába, amit csak nekem bérelt, aztán engem akart használni, hogy Rome-ot csapdába csalja. De Rome, folyamatosan földre tapasztott füllel rájött a szándékukra és meg akarta állítani őket. Egyedül. Senkiben nem bízott a környéken, gondolom, és nem akarta megvárni azokat, akikben igen. Valahogy a testvéreknek sikerült őt elkapniuk. Most már csak rám volt szükségük a tervük végrehajtásához. - Miért nem ragadtak meg egyszerűen a klubban? – kérdeztem Jean-Luctól. - Mert meg kellett volna küzdeniük veled és Rome-mal is, és a harc nem erős oldaluk. Abból, amit elmondtál a klubban, azt hiszem le akartak itatni, kereket oldani veled, mikor nem voltál teljesen magadnál és kényszeríteni Rome-ot, hogy utánuk jöjjön. Bár annak ellenére, hogy elbuktak nálad, Rome egyenesen az ölükbe pottyant. A tenyerem izzadt, de hála az égnek nem jegesedtek. Mégis. Próbáltam csak Jean-Luc szavaira koncentrálni, nem az érzelmeimre. A siker rajtam múlott.
Először megtudom, hová rejtették Rome-ot. A testvér, akinek Jean-Luc a fejébe mászott, nem tartalmazta ezt az információt. Akkor meg fogom fagyasztani azokat az ostoba testvéreket, aztán elküldöm őket Johnnak, aki több mint örömmel fogja hátralévő életükre bezárni őket Chateau Villainbe. Megbízhatsz Jean-Lucban, hogy segít, ahogy megígérte? Jean-Luc nem akart nekem segíteni abban, hogy megmentsem Rome-ot. Ezt eléggé kihangsúlyozta, mikor összefonta a kezét a mellkasán, lefeküdt az ágyra és nem volt hajlandó elhagyni a hotel szobát. - Bármit, csak ezt nem - mondta. Szóval a lehető legrosszabb trükköt kellett bevetnem. – Ha tényleg akarsz velem egy esélyt, akkor megteszed ezt. – Azt mondtam magamnak, hogy egy ügynök mindent megtesz, ami ahhoz szükséges, hogy végigcsinálja a munkáját, de akkor is bűntudatom volt, hogy hazudtam neki. Esélye sem volt nálam. Az arca vörös lett, de felállt, mereven bólintott és valami olyat mondott, amit Rome szeretett mondani. – Vágjunk bele. – A nap további részét azzal töltöttük, hogy kitaláltuk, hogyan lehetne legjobban kezelni ezt a helyzetet. Ami, mint kiderült, engem hajít a csata szívébe. Egyedül. Sajnos Jean-Luc nem tudott elég közel férkőzni a Holland Hotelhez, hogy segíthessen nekem. Megpróbálta és majdnem elájult a fájdalomtól. Úgy tűnt, a Sokszorosító valami eszközt használt, ami olyan magas frekvenciát bocsájtott ki, amit csak kutyák és elmeképességekkel rendelkező emberek hallottak. Egy olyan frekvenciát, amitől a fejük elviselhetetlenül dobolt. A biztonság kedvéért. Talán nem vették észre, hogy kitörölte az egyik testvér emlékeit, de úgy ismerve Jean-Lucot, ahogy ők, tudták, hogy oda és vissza lesz a bosszú miatt, mikor „rájött”, hogy verték át. Szegény Jean-Luc. Elárulta az egyetlen barátja. Pénzért. Szóval, itt voltam egymagam. Ahogy féltem. Az „egy nap” hamarabb eljött, mint vártam. Csak azért imádkoztam, hogy készen álljak. A lift megállt, csengett, magára vonva ezzel a figyelmem. Az ajtók kinyíltak. Mély lélegzetet vettem—nyugalom, maradj nyugodt, ennek hihetőnek kell lennie—és a folyosóra léptem. A hatszáztizennyolcas baloldalon volt, szóval kihúztam magam és a megfelelő irányba indultam. Mikor az ajtó előtt találtam magam, kiszáradt a szám. De nem haboztam. Felemeltem az öklöm, készen arra, hogy kopogjak. A végén nem volt rá szükség. Az ajtó magától kitárult és mögötte felbukkant az egyik testvér. Csak egy. Bár tudtam, hogy a többiek is a közelben vannak. Rám mosolygott, bűntudat árnyékolta sötét szemét, és intett, hogy menjek be. Nem ő volt a szeplős. – Nem hittem, hogy eljössz. - Nos, információitok vannak, amikre szükségem van. Ugye? – elsiettem mellette és tisztában voltam vele, hogy csapdába sétálok és hogy hátat fordítani neki ostobaság. De nem akartam, hogy tudja, tisztában vagyok vele, mi folyik itt. A szoba közepén gyorsan felmértem a környezetem. Kicsi, épp olyan sivár volt, mint az a szoba amit én és Rome béreltünk, egy királyi méretű ággyal, egy mini hűtővel, egy karosszékkel és egy lámpával, ami fölé magasodott. - Miért nem… Mielőtt befejezhettem volna, mindkét karom megragadta egy pár kéz. Melegek voltak és nyirkosak. Megjelent egy újabb testvér. „Meglepetten” felkiáltottam, ahogy ide-oda pillantottam, egyikről a másikra. – Mi folyik itt? Mit csináltok? Engedjetek el. – Meggyőző? Nem igazán. Egy kicsit fokoznom kéne. - Nagyon sajnálom ezt – mondta az első és úgy hangzott, komolyan is gondolja.
Nem annyira, mint amennyire fogod. - Elkaptuk. – Egy pillanat alatt mind a tizenegy testvér bezsúfolódott a szobába. Remek. Egyiket sem kell üldöznöm. Hallottam, hogy becsukódik az ajtó és elfordul a zár. Néhány testvér elmozdult előlem. Ők is bűntudatosnak látszottak. - Miért csináljátok ezt? – kérdeztem fogcsikorgatva, bár már tudtam a választ. Kettes lesütötte a tekintetét. – Pénz. Sok szájat kell etetnünk és Sivatagi Lány egy millió dollárt fizet az elfogásodért. Egy millát? Váó. Ki tudta, hogy ennyit érek? Ugyanakkor, a Big Rocky társaság fejeként Candace Brightnak biztosan milliók állnak rendelkezésére. Talán sértve kéne érezzem magam azért, hogy a fejemen lévő vérdíj nem magasabb. - Sosem gondoltuk volna, hogy mi fogunk győzni – mondta egyikük. – Mindig védenek, mindig körbe vesznek, és mindenki, aki a nyomodba eredt elbukott. De a barátodnak, Codynak sikerült idecsalogatni téged, aztán hívott minket egy régi barát és elmondta nekünk mikor és hol fogsz földet érni. Egyszerűen csak követtünk. Egyszerűbb volt, mint álmodni mertük. - Komolyan úgy gondoljátok, hogy kifizetnek amint átadtatok? Mind a tizenegy bólintott. - Hát persze – mondta Nyolcas. – Ha nem teszi, Sivatagi Lányt egy szavát megszegő alaknak fogják tartani. És a büszkeség volt Sivatagi Lány mindene. Jean-Luc nem hazudott ebben. – Miért akar engem? – Megpróbáltam elhúzódni a szorításukból, de túl erősen tartottak. – Miért nem öl meg egyszerűen? – Talán elmondta nekik, miért kedvel annyira a rejtélyes apja. - Ki tudja? Sivatagi Lány nem az a fajta, aki szeret kérdésekre válaszolni. - Talán szeretne bevenni a csapatába. Hát nem mindig ez volt a cél? - Most már elég a beszédből. Valaki kötözze meg. Itt az idő, hogy tegyem a dolgom. Megint elmondtam egy imát, hogy működjön. – Nálatok van a barátom is? Az, aki elvitt a klubba? – Úgy tűnt, csak a vezetőjük rejtette el, így csak ő tudta, merre van. Elővigyázatosság miatt tették és szükségük volt rá, bár még nem tudták. Majd most igen. - Nem kell emiatt aggódnod. Valaki szerezzen egy szájpecket is. - Csak üssük ki. - Sivatagi Lány nem akar majd várni arra, hogy beszélhessen vele. Engedtem, hogy rémítő gondolatok töltsék el a fejem. Rémisztő gondolatok, melyek egy csipetnyi kétségbeesést is hoztak magukkal, csakúgy, mint szerelmet. Rome—ahogy kínozzák. Itt volt a félelem. Lexis és Sherridan—megölik őket, ha nem érek oda. Itt volt a kétségbeesés. Mindannyian együtt—az esküvőmön. Itt volt a szerelem. Megidéztem a szelet. Talán úgy tűnt, ez most rossz képesség volt, de volt egy tervem. Ahogy megpróbálták összekötni a csuklóm szellő támadt a szobában és szétszórta a papírokat, amik az ágyon voltak. Mentálisan megjegyeztem magamnak, hogy azokat nézzem át később. Hogy növeljem a szél sebességét, végig pörgettem néhány képet a fejemben. Rome—vérezve, közel a halálhoz. Lexis és Sherridan—sírba temetve. Én—álmaim esküvői ruhájában. Általában gyűlöltem megidézni a szelet, gyűlöltem mennyi érzelem kell hozzá. Ma nem bántam. Ahogy a szél hirtelen kitört balra… jobbra… aprókat köröztem a fejemmel. A szél követte a mozdulataim, kavargott. Az ágy nyikorgott. A papírok tovább táncoltak. Ruhák szakadtak le az akasztókról. - Mi a fene? – hallottam. - Kinyitotta valaki az ablakot? Ahogy a szél egyre erősebben zúgott, nem hagytam abba az irányítását, ügyelve rá, hogy távol tartsam magamtól. A kötél leesett az egyik csuklómról; esélyük sem volt a másikhoz is
eljutni. Néhány férfi felkiáltott; néhány felsikoltott. És ahogy tombolt a szél, most különböző irányba húzva az ellenségeim, néha a falnak ütve őket, egymásnak, megelőzve, hogy el tudjanak tűnni. Hagytam, hogy a félelmem minden más érzelmet elhomályosítson. Rome meghal, ha ez nem működik. Sherridan meghal, ha ez nem működik. Sunny árvaházba kerül és egyedül marad, mert a szülei meghalnak, ha ez nem működik. Én, egyedül. Próbálva tovább menni nélkülük, de nem akarok. A jég vékony réteget képzett a bőrömön, a szél lefújta rólam és szétszórta minden irányba. Akármit talált el, teljesen beborította. Egyesével, mindegyik férfi meghagyott a helyén. Az ágyon, a falnál, a padlón. Matt Damonnal. Koncentrálj, Jamison. Hol is tartottam? Ja, igen, épp a közepén voltam annak, hogy megfagyasszam az ellenfeleim. Így látva őket elégedettséggel töltött el. Túl korán. Mert ezzel az elégedettséggel a szél alábbhagyott és a jég is megállt. Egy férfi még mindig normális testhőmérsékletű volt, képes volt mozogni. Feltápászkodott remegő lábaira, megrázta a fejét, hogy visszanyerje az irányítást. – Ez fájt – morogta. - Úgy gondolod? Nos, várd csak ki, míg megmutatom a következő trükköm. – benyúltam a hátsó zsebembe és előhúztam a sokkolót. A csipeszek éppen a mellbimbóján találták el, elektromosság cikázott végig a testén, mielőtt akár egy lépést tehetett volna felém. Remegett, míg a térdei össze nem csuklottak. Addig nem vettem le az ujjaim a ravaszról, míg a padlónak nem ütközött, arccal előre. Bár tudtam, hogy ez nem fogja sokáig kiütni, szóval odasiettem hozzá, és tovább pörgettem a szörnyű, rémisztő gondolatokat a fejemben. Mire elértem már volt egy jéggömb a kezemben. – Élvezd – mondtam. Ledobtam rá és szinte azonnal beborította a vastag, jeges düh. Néha gyanítottam, hogy a négy elem, amit termeltem él. Azt hiszem érezték a testhőt, talán még az emberek alakját is, tárgyakét, így tudták pontosan mekkora tömegeket kell beborítani. Tessék. Megvolt. Felsóhajtottam, kényszerítettem a fejem, hogy kiürüljön az érzelmeim pedig lenyugodjanak, körbe néztem a szobában. A férfiak szét voltak szóródva a szobában, mind különböző pozíciókban fagyott meg. Ez nem adta meg nekem azt az elégtételt, mint nemrég. Valójában egy kicsit… szomorú voltam, hogy így alakult. Egy bizonyos ponton kedveltem ezeket az embereket. Még össze is hasonlítottam őket a drága Tannerrrel. - Nem kellett volna így lennie – morogtam. Addig kutattam, míg meg nem találtam az elrejtett számítógépet az ágy alatt. Bingó. Kihúztam a laptopot és lekapcsoltam, reméltem, ez elég ahhoz, hogy megállítsa a… akármi sípolt is Jean-Luc fejében. Volt egy kis fekete doboz is, különböző színű gombokkal. Feszülten, robbanást várva azon is megnyomtam a kikapcsolás gombot, és leállítottam. Hála az égnek, nem robbantam fel. Előhúztam a telefonom és felhívtam Jean-Lucot. Csak egy gombnyomásba került és máris a az Öt Kedvencben volt. (Meggyőződött róla.) A második csengésre vette fel. - Minden tiszta – mondtam és levettem a kötelet, ami még mindig a kezemen himbálózott és a földre hajítottam. – 618-as szoba. - Tíz perc múlva ott vagyok. Letettük. Ez után Johnt hívtam fel és közöltem vele, hogy van néhány bűnöző, akit be kéne gyűjtenie. - Szép munka. Kiküldök valakit egy órán belül. - Nagyszerű. Köszi. – Letettem, mielőtt kérdezhetett volna Rome-ról.
Jól van. Akkor volt körülbelül fél órám, mert nem akartam, hogy Jean-Luc akár egy ügynökhöz is közel legyen. Ők nem lennének olyan megbocsájtók, mint én. Nem mintha teljesen megbocsájtottam volna neki. Természetesen hazudhattam volna a kilétéről, de ha valaha is rájönnének, akkor engem zárnának börtönbe. Köszönöm, nem. Volt még elintézendő munkám. Emberek, akiket meg kellett mentenem. Ehhez azonban meg kellett találnom a vezetőt. Azt, akin a szeplők vannak. Matthewt. Visszatettem a mobilom a zsebembe, besiettem a fürdőbe, magamhoz vettem az egyik poharat a polcról és egy rongyot. Megtöltöttem a poharat forró vízzel és visszatértem a szobába, ráöntöttem a fagyott arcokra, elolvasztva némi jeget, míg ki nem szúrtam a szeplős félholdat. A szerencsém kitartott, mert az ágyon heverő testvérhez tartoztak. Ez megkönnyítette a dolgokat. - Kezdjük el a kihallgatást – morogtam, még több forró vizet öntöttem az arcára, a ronggyal pedig letöröltem a jeget. Nyolc pohárra volt szükségem, hogy végül az utolsó réteget is kiolvasszam a szeme és az álla körül. Erre az időre a mellkasán ültem és izzadtam, de az áldozatom ébren volt. - Mi… Mi történt? – A fogai kocogni kezdtek. - Én történtem – mondtam. – Most pedig nem kérdezhetsz többet. Elraboltad Rome Masterst, és el fogod mondani hol van, különben meghalsz. - Én n-nem mondok n-neked s-semmit. - Nincs sok időm – mondtam. – És minél tovább tart rávenni téged, hogy válaszolj, annál dühösebb leszek. Nem tudom, Sivatagi Lány mesélte-e, de uralom a négy elemet. Ebbe a tűz is bele tartozik. Amikor dühös vagyok, a dolgok lángolni kezdenek. Szóval fagyoskodhatsz tovább a jégpáncélban, vagy érezheted, ahogy a hús leég a csontról. Rajtad áll. Összepréselte az ajkát, de félelem volt a szemében. Ebben a pillanatban Jean-Luc úgy lépett be a szobába, mintha az övé lenne. Ki gondolta volna, hogy ilyen boldog leszek valaha, amiért velem van? Pont mint tegnap, a képességeim igénybe vétele elszívta az erőm. És az adrenalin lökettel megtetézve tudtam, hogy nem bírom már sokáig. - Köszönöm, Istenem – mondtam. Nem görnyedt össze, szóval tudtam, hogy sikeresen kiiktattam, akármi is bántotta. Az áldozatom arca leginkább kék volt, csipetnyi pirossal tarkítva. Mikor kiszúrta JeanLucot összerezzent. - S-sajnálom, ember – mondta. – Gy-gyűlöltelek kihasználni, d-de… - De kapzsi vagy. Adj nekem öt percet – mondta Jean-Luc pillantását az ágyra szegezte. – Megszerzek minden információt, amire szükségünk van. Azok a sötét szemek rólam Jean-Lucra, Jean-Lucról rám siklottak. - Jean-Luc, h-haver, tudod, hogy é-én… - Spórold meg a mentséged. Arra kértelek, hogy segíts, és mit tettél? – Az árulástól a hangjában, a megbántottságától megfájdult a mellkasom. – Egyszer magam fogtam volna fel egy golyót érted. Most az ő oldalán állok, és amit akar, azt megkapja. Nem számít, mit kell tennem ahhoz, hogy megszerezzem neki. – Előre nyúlt. Mikor ujjbegye végigsimította a Sokszorosító arcát, eltűnt, mintha soha nem lett volna. Csak az illata maradt hátra. Néztem, tágra nyílt szemekkel és tudtam, hogy valószínűleg ez történt Rome-mal is. Néhány perccel később Jean-Luc megjelent ugyanazon a helyen, ahol eltűnt, úgy nézett ki, mint aki épp most olvasott egy újságot. - Nem vettem el semmit – mondta, mintha olvasna a gondolataimban. – Csak belenéztem az elmúlt néhány napba. Rome a mellettünk lévő szobában van. A saját nyugtatójával kábították el. Uh, micsoda? – Mondd ezt még egyszer. - Mellettünk. – Nem túl vidáman intett az állával. – Esküszöm. Elkábítva, de még él.
Túl könnyű, sikította az agyam. Leolvasta a gondolataim az arcomról. – Azt hiszed, hogy csapda, de nem. Matthew sietett, félt, hogy a PTK elkapja, és nem tudta pontosan mit kéne tennie. Úgy döntött közel tartja. – Jean-Luc a mellettünk lévő ajtóra szegezte résnyire szűkült tekintetét. - A lelki békém kedvéért szegezz rá fegyvert – mondtam Jean-Lucnak. Talpra ugrottam, a térdem majdnem összerogyott és megközelítettem az ajtót. Félig azt vártam, hogy be lesz zárva, de a kilincs könnyen elfordult. Remegve tapintottam ki az egyik kést, amit hoztam. Amilyen ideges voltam, kissé eljegesedett. Nagyot nyelve nyitottam ki az ajtót. A zsanérok nyikorogtak. Beléptem a lesötétített szobába, csak centiméterekre léptem be, mielőtt megálltam és hallgatóztam. A fülem megrándult a mély, egyenletes légzés hallatán. Felemelve tartottam a kést, ahogy végig tapogattam a falat. Végül sikerült megtalálnom a kapcsolót, és felkapcsoltam a lámpát. Ekkor megpillantottam Rome-ot. Bár a térdem azzal fenyegetett, hogy megint összecsuklik, sikerült az ágy mellé botorkálnom és zihálva lehuppanni mellé. A csuklóját és a bokáját összekötözték, ahogy az enyémmel is tenni akarták, szóval sietősen elvágtam a köteleket. Az egészet átaludta. Mégis, eldobtam a kést, behunytam a szemem és elöntött a megkönnyebbülés. Még egy könnycsepp is legördült az arcomon. Életben volt. Életben volt! - Köszönöm, Istenem – leheltem. - Még mindig szereted – mondta hirtelen mellőlem Jean-Luc. Nem kérdés volt, hanem szomorú megállapítás. Fokozatosan nyitottam ki a szemem, de nem néztem fel. A pillantásom Rome-ra szegeztem, ahogy a mellkasa emelkedik, levegőt szív a tüdejébe. – Igen. – Nem tudtam és nem is akartam letagadni. Majdnem elvesztettem. - Miért? Egész jól néz ki, de arrogáns és követelőző. Olyat érdemelsz, aki megbecsül téged. Alvás közben Rome vonásai nyugodtak voltak, ajka puha. Csókra váró. Korábban azt gondoltam, hogy semmi közös nincs bennünk, csak a szex. Azt gondoltam, a kapcsolatunk komoly bajban volt. De most, hogy majdnem elvesztettem, ezek a dolgok már nem is számítottak. Akármilyen oknál fogva, de összeillettünk. Ha más nem, a Sokszorosítóval vívott harc ráébresztett, mennyire akartam Rome-ot az életembe. Nem érdekelt, hogy Lexis látta, máshogy megyek hozzá. Nem érdekelt, hogy talán nem én vagyok élete szerelme. Az enyém volt. Képes lennék küzdeni, hogy működjenek a dolgok. - Rome izgat, kihívások elé állít. És talán arrogáns és követelőző, de szerető és védelmező is. - Én is tudok szerető és védelmező lenni. - De a szívem mindig ehhez a férfihoz fog tartozni. – Egyik ujjbegyemmel követtem az álla vonalát, a borosta csiklandozta a bőröm és rápillantottam Jean-Lucra. – Neked is van odakinn valaki. Tudom. Csak meg kell találnod őt. Nem válaszolt. Elfordultam, túlságosan féltem ahhoz, hogy végignézzem, amint a tekintete szomorúból és reménykedőből eltökéltté és dühössé változik. - Egész életemben – mondta végül. – Olyan szerelmet akartam, amilyent az apáim éreztek egymás iránt. Én is kerestem, mielőtt néhány éve bezártak. Van fogalmad róla, milyen nehéz úgy beleszeretni valakibe, hogy minden átkozott dolgot ki tudok deríteni róla? Mikor pontosan tudom, mit akar rejtegetni előlem? - Itt egy megoldás. Ne nézz a fejükbe. Hagyd az emlékeiket. Bumm. Ennyi. Egy csodadolgozó vagyok.
- És hagyjam, hogy eláruljanak? Nem hinném. Így zártak be. Megbíztam egy lányban. Elmondtam neki, mire vagyok képes. Őrültnek nevezett, így bebizonyítottam neki. Cserébe elmondta másnak, akik elmondták másoknak és ekkor jött utánam a TTMA. A saját védelmem érdekében ismernem kell az embereket, akikkel szembe kerülök, szóval bele kell néznem a fejükbe. De a te esetedben már tudok és szeretek mindent. - Sajnálom a múltad. Tényleg. – Annyira sajnálom. – De… Jean-Luc… Nem… - A rólad való emlékek megnevettettek, fájdalmat okoztak és újra álmokat adtak. Muszáj volt megszereznem őket. Nem adhatom fel őket, Belle. És mindazok után, amit a fogságban elszenvedtem, megérdemlem őket. Ne toporzékolj, ne toporzékolj. – De nem tartoznak hozzád. - De igen! - Nem, nem igaz. Nem te élted át őket. Hanem ő. És éppen úgy, ahogy a te akaratodtól megfosztottak, mikor bezártak, úgy őt is megfosztottad tőle. Az enyémtől is megfosztottál. – Kényszerítettem ökölbe szorított kezem, hogy kinyíljon, és végig simítottam Rome arcát, gyengéden, gondoskodón. Felnyögött. A hang keresztül cikázott rajtam, izgatott hullámot keltve bennem és felegyenesedtem. Megfeledkeztem Jean-Lucról, ahogy lehajoltam és megcsókoltam az ajkát. – Ébredj, bébi. Ébredj fel a kedvemért. Megint nyögött. - Itt van Belle. Mutasd meg nekem azokat a gyönyörű babakék szemeket. Lassan felnyitotta a szemét. Ajka morgásra húzódott. – Belle? A kapcsolatunkban ez volt a harmadik alkalom, mikor végignéztem, ahogy felébred egy élet-halálközeli élmény után. Nem lett könnyebb, de az örömöm se apadt, ahogy rájöttem, minden rendben lesz. – Itt vagyok. - Hol vagyunk? – Egyik karjával megdörzsölte az arcát, aztán megmerevedett. – A fenébe, úgy kaptak el, mintha átkozott újonc lennék, megragadtak és a saját este-este koktélommal ütöttek ki, mikor megpróbáltam használni. Téged is elkaptak? Jól vagy? Bántottak? – Minél többet beszélt, annál dühösebbek és gyorsabbak voltak a szavak. - Jól vagyok. Esküszöm. – Megmutattam neki a kötél nélküli csuklóm. – Csak azért vagyok itt, hogy megmentselek és meggyógyítsalak. Eltelt egy perc csendben, teste megmerevedett. – Megmentettél? - Igen. – Nem tudtam ellenállni egy vigyornak. – Deaktiváltam a rosszfiúkat. Vagy, a kedvenc szavaid használva, semlegesítettem őket. Úgy tűnik, Csodalány megmentette a napot, mi? - Hogyan? - Fontos az? – Nem álltam készen rá, hogy elmondjam neki, volt segítségem. – Győztünk. Feje visszahullott a párnára. – A francba, ez kínos. És mit értesz az alatt, hogy mi? – A tekintete végigsiklott a szobán, míg észre nem vette Jean-Lucot, aki őt bámulta, gyilkos vágy csillogott sötét szemében. Hoppá. Rome azonnal felpattant. - Ő jó fiú – mondtam, és tenyerem a mellkasára helyeztem. Legalábbis nagyrészt. – És átkozottul jó oldalon áll. – Nem kérdés. - Pontosan ki az az „ő”? Szándékosan nem válaszoltam. Harc törne ki, és arra most nem volt időnk. De micsoda elcseszett időzítés. Ez volt az első alkalom, hogy a két férfi együtt volt az „incidens” óta, és nem üthettük-ki-aztán-vonszolhattuk addig, míg minden a helyére nem került. - Nem tudom, miért érzed zavarban magad azért, mert elkaptak. Több ezer alkalommal mentettél már meg engem. Pillantása sosem hagyta el a „segítőmet”. – Igen, de te nő vagy. Én férfi.
- Úgy fogok tenni, mintha ezt nem mondtad volna. - Miért? Igaz. – Felnyúlt és megsimogatta az arcom. Hozzásimultam, behunytam a szemem. – Örülök, hogy nő vagy. - Azt hiszem folytathatnátok máskor az újra egymásra találást – szólalt meg hirtelen JeanLuc. Pokolian dühösnek hangzott. – Bármelyik pillanatban felbukkanhatnak az ügynökök, én pedig nem lehetek itt, mikor megérkeznek. A két férfi egymást nézte, míg Rome felállt. Megingott ugyan, de sikerült segítség nélkül talpon maradnia. Milyen néma párbeszéd zajlott le közöttük, nem tudtam. Aztán egyszerre szólaltak meg. – Vágjunk bele. Újabb pillantást váltottak, ezúttal meglepődtek, mielőtt mindannyian mozgásba lendültünk. 21. fejezet - Nem kedvelem – mondta Rome abban a pillanatban, hogy magunkra maradtunk. Kibéreltünk egy újabb motel szobát, ezúttal nagyobbat, de ugyanolyan lepukkantat, a rongyos szőnyegen járkált fel-alá. – És pokolian biztos, hogy nem bízom benne. Sóhajtva dobtam a táskám az ágyra. – Nos, segített nekem megmenteni az életed, szóval szerintem nagyon rendes srác. – Mikor nem volt épp csökönyös. Jean-Luck velünk jött a bejelentkezésnél, de elment, mielőtt elértük volna a szobát. Talán mert látta, hogy nézek Rome-ra—a szavakat elengedhette a füle mellett, de egy epekedő, sóvárgó tekintetet kizárt— és nem akarta megint látni. Csak annyit mondott, időre van szüksége, hogy gondolkodhasson. Gyűlöltem, hogy megbántottam. Minden szarral, amit élete alatt kellett elviselnie, nem akartam még több okozója lenni. Csak azt akartam, ami jogosan az enyém volt. Nem tudom, hogy történhetett, de Jean-Luck megtette a lehetetlent. Megvetettem, de elérte, hogy kedveljem. Kezdtem rájönni, hogy tényleg meg van győződve a vonzalmáról, nem csak azért, mert az emlékei rólam nem a sajátjai. Nem csak tettette, ahogy gondoltam. Azokkal vagy anélkül, de mindenképp a legjobbat akarta nekem. Rome hátával a fehér falnak támaszkodott, karját összefonta a mellkasán. Engem figyelt. – Ki ő amúgy? John egyik embere? - Uh, nem igazán. – Leültem az ágy szélére és zsebre dugtam a kezem. A ruháim nedvesek voltak a legutóbbi jégfürdő után. Hajam csimbókokban lógott és a fekete festék lecsöpögött az arcomon és a vállamon. Valószínűleg úgy néztem ki, mint akit megvertek, végigcibáltak egy csatornában, és kinn hagytak megszáradni. – Figyelj, ismeri Sivatagi Csótányt. Azt mondta összeroppan, ha tönkre tesszük a büszkeségét. És ahogy tanítottál, amikor egy ellenség összeroppan, akkor hibákat kezdenek elkövetni. Könnyebb elkapni őket. Eltelt egy perc, míg Rome átgondolta ezt, fejét oldalra billentette. Aztán megragadta a mobilját, lenyomott néhány gombot és megint felém fordult. - Mit csináltál? – kérdeztem. - Írtam Johnnak, hogy vadássza le a bankját, így befagyaszthatjuk néhány számláját. Már meg kellett volna tennünk, de… - megvonta a vállát. – Talán meg tudja tenni, talán nem. A kapcsolataitól függ, és attól, hol tárolja a pénzét. - Ez hogy semmisíti meg a büszkeségét? - Anyagi háttér nélkül nem tudja fizetni a társait. Ez nem csak kínos helyzetbe hozná, ha tényleg érdeklik ezek a dolgok, de akkor a bűnözők se járnak tovább a nyomodban azért az egy milláért, amiről meséltél. - Oh. – Miért nem jutott ez eszembe? - Most pedig ne húzd tovább az időt. Mesélj nekem Jean-Lucról. Igen, végre megadtad nekem a nevét az idefelé vezető úton, de többet akarok.
Most vagy soha, gondoltam. Átkaroltam magam felkészülve egy hatalmas kitörésre, ujjaimmal a matracot markoltam. – Nos, mondhatni épp az imént találkoztál… - leengedtem a vállam, mintha próbálnám megvédeni a létfontosságú szerveim. - … Emlékférfival. Rome álla leesett, és gyanítottam, hogy szóhoz se jut. Hosszú ideig csak bámult rám csodálkozva. Végül egy megdöbbent „akkor tisztázzuk” szaladt ki a száján. Oh, ne. Azt a hangot használta. Azt, ami jelezte, hogy bajnak néztem elébe. - Megbíztál egy ismert ellenségben, valakiben, aki segített tönkre tenni az életem és a tiédet is, hogy megmentsd az életem. Sőt mi több, rábíztad egy ismert ellenségre, arra, aki tönkre tette az életed rábíztad az átkozott életed. Halványan bólintottam. – Igen, ez nagyjából összefoglalja. – Ahogy beszéltem, a zsebemben rezegni kezdett a mobil. Rome tett felém egy lépést, de feltartottam egy ujjam és a fülemhez emeltem a telefont. – Várj egy kicsit. Ez fontos lehet. A tekintete őrült volt. Legnagyobb meglepetésemre azonban megtorpant. - Itt Belle. - Hé, Vipera. - Tanner? – Ajkam széles vigyorra húzódott, és pillantásom találkozott Roméval. Még mindig morgott, sokkal erőteljesebben, mint eddig, szóval hátat fordítottam neki. - Az igazi és egyetlen. Hogy vagy? - Ne mondd el neki, hol vagyunk – mondta Rome, egyértelműen még mindig dühös volt. Nem törődtem vele, izgatott voltam. Tanner normálisnak hangzott, mintha soha nem esett volna baja, soha nem ijesztett volna rám annyira, hogy tíz évet vesztettem az életemből. – Ki a fenét érdeklek én? Édes istenem. Hogy vagy? Gyűlöltem, hogy ott kellett hagynom téged, reméltem tudod, de… - Elég. Azt tetted, ami helyes. Amúgy a bűntudat nem épp szép érzelem rajtad. - Mondtam már neked mostanában, mennyire szeretlek? Szóval most komolyan, hogy vagy? Mikor ébredtél fel? Mondj el mindent. – Éreztem magamon Rome pillantását, ahogy kutat engem. Talán elképzeli, hogy megfojt? – Nem számít, meddig tart. Rome felmordult. - Tegnap tértem magamhoz és minden perccel egyre erősebb lettem – mondta Tanner. – Azt hallottam, hogy Sivatagi Lotyó elrabolta Sherridant és Lexist, és Rome megtalálta, hogy rejti őket. - Micsoda? Tudja? – megpördültem és ránéztem. – Tudod, hol vannak a lányok? - Nem én – mondta Tanner, mikor Rome bólintott. Bűntudat nélkül, a szemétláda. - Miért nem mondtad el? – vontam kérdőre. - Épp most tettem – mondta zavartan Tanner. - Nem te – mondtam neki. – Jól vannak? – kérdeztem Rome-tól. Vállat vont, tekintete fáradt lett. – Sherridanen kísérleteztek. Nincs olyan jól. Lexist egy ketrecbe zárták. Kicsit meghurcolták, mert nem akar válaszolni a kérdéseikre. A gyomrom fájdalmasan görcsbe rándult. Nem. Nem, nem, nem. Felálltam. – El kell mennünk értük. Mondjuk most. Rome megrázta a fejét, Tanner pedig azt mondta. – John nem akarja, hogy Sivatagi Görény nyomába eredj, míg oda nem érek. - Miért? - Hahó. Hogy ne semmisítsd meg a világot. Nézd, vegyetek fel a PTK kis magánreptérén reggel. És ne mondd el, hol vagy most – mondta, visszhangozva Rome korábbi szavait. – John nem akarja, hogy bárki tudja. A biztonság kedvéért. Ha megint együtt leszünk szétrúgjuk Sivatagi Ribanc fenekét. Sivatagi Ribanc, a megfoghatatlan ellenség. Eddig még nem sikerült kapcsolatba lépnem vele úgy igazán, mégis sikerült romba dönteni az életem. A barátaim életét. Eljött az idő, hogy
leterítsük. – Uralom az erőm. – Vagyis nagyjából. – Meg tudom csinálni. Csak mondd el, hol vannak, és elmegyek értük már most. – A várakozás talán megöl. Rome megint megrázta a fejét. - Nem hozzád beszéltem – csattantam fel. - Én is épp annyira akarom biztonságban tudni őket, mint te – válaszolta. – De láttam azt a helyet, ahol fogva tartják őket. Cody küldött e-mailben fotókat. Nem menthetjük meg őket egyedül, Belle. Túl nagy az őrség. Ha megpróbálnánk elterelni a figyelmüket minket is bezárhatnak, és akkor mi hasznunk lenne? Kimerülten dobtam fel egyik karom a levegőbe. Legalább úgy tűnt, hogy Cody még mindig a mi oldalunkon áll. – Szerinted Tanner hozzáadása az egyenlethez—sajnálom, Őrült Csontok—fogja jelenteni a különbséget győzelem és veszteség között? - Nos, egész erős vagyok – mondta Tanner. A szemem forgattam. Elaine egyértelműen nem szívta el a hatalmas egóját. - Nem csak ő indul erre – mondta Rome. - Mi több – mondta Tanner—istenem, ketten vannak ellenem. – John gondoskodott a patkányról. Reese, a bűnöző már ketrecben van. Azt hihetted, hogy vége a világnak, ahogy a női—és néhány férfi—ügynök reagált, mikor megtudták az igazat. Oh, és amúgy. Számtalan üzeneted van otthon esküvői emberkéktől. De gondoskodtam róluk és mindegyiknek azt mondta, hogy az egész le van fújva. Szívesen. És ezt hallgasd, van számodra egy meglepetésem. Imádni fogod. Majd találkozunk. Időt sem adott, hogy válaszolhassak. A vonal megszakadt. Egy pillanatig csak meredtem a telefonra. A kis szarság. Akkor olyan könnyű volt elfelejteni, mennyire örülök, hogy felépült. Tudtam, hogy az esküvőnek lőttek—egy időre— de megtartva a dátumot és újra áttenni az időpontokat reményt adott arra, hogy még megtörténhet. Most… Fel a fejjel. Még mindig az életed része, és ez a fontos. Hirtelen kikapták a telefont a kezemből és áthajították a szobán. Meglepődtem, azonnal kihúztam magam és felnéztem… fel… és láttam, hogy Rome épp előttem áll. A tekintete még mindig égett, a szája morgásra húzódott. - Mit tettél… Ajkát az enyémre tapasztotta, elhallgattatva a szavaim. Nyelve mélyre hatolt, karját körém fonta, kemény testéhez húzott. Erekciója volt. Döbbenetemben alig jutottam levegőhöz, nyelve még mélyebbre hatolt. Egy percre—egy órára?—élveztem, elmerültem az érintésében, az ízében, melegében. Ő volt minden, amit valaha magamnak akartam—erős és bátor, szenvedélyes és hűséges. Ő volt a múltam, és még egyszer, erre a pillanatra a jövőm is. Annyira hozzá voltam szokva, hogy ölelem, a karom saját magától nyúlt felé, felfelé csúszva mellkasán. Ujjaim köröztek apró, megkeményedett mellbimbói körül, mielőtt folytatták volna útjukat és a hajába nem túrtak. - Mi váltotta ezt ki? – kérdeztem levegő után kapkodva. - Te. A szükség. - Nem kellene. – Oh, fájdalmas volt ezt mondani. - Kellene. – Megnyalta az ajkam. – Nem hagyhatjuk, hogy Tanner miatt aggódj egész este. - De nem emlékszel rám és eltökéltem, hogy addig nem engedek neked, míg így nem lesz. – Nemde? Ki tudta már. Visszahúzódott, de csak egy levegővételnyi távolságra. – Később állj ellen – mondta erőteljesen. – Olyan nagyon kívánlak. Szükségem van rád. Ehhez nincs szükségem az emlékekre. Még nélkülük is gyűlölöm, mikor más férfiak rád néznek, vággyal a tekintetükben. Meg akarom ölni Emlékférfit. Még mindig meg akarom ölni Tannert. Túl sok
kifogást talál arra, hogy megérintsen. Az elmém talán nem ismer, Belle Jamison, de a testem minden része felismeri, hogy az enyém vagy. Enyém. Az övé. Olyan régen ez akartam lenni. Igen, most már más voltam, mint mikor ez az egész megpróbáltatás elkezdődött. Áthelyeztem a fontossági sorrendet. De, mint megtudtam, mialatt eszméletlen testét figyeltem, az iránta érzett szerelmem nem változott, nem gyengült. És az, hogy ilyen erős vágyat érzett irántam, anélkül, hogy igazán ismerne… Mi egymásnak lettünk teremtve. Így kellett lennie. - Már tudjuk, hogy magamba tudom zárni az érzéseid – mondta, arra gondolva, hogy ez tart vissza. – Bebizonyítottam. - Nem emiatt aggódom – visszakoztam, és tettem egy lépést hátra. A térdhajlatom elérte a matracot. Rome megint bezárta köztünk a távolságot, keménysége hozzányomódott az én puhaságomhoz. A vérem kezdett felforrni, a végtagjaim remegtek. Képtelen voltam megállítani magam, homorítottam neki és finoman hozzádörgölőztem. - Akkor mitől? – kérdezte, kivillantva a fogát. - Az ügyé az elsőbbség. Muszáj. Oldalra billentette a fejét, végigmért és bólintott. – Igazad van. De szerinted itt lennék, ha azt gondolnám, hogy odakinn is lehetnék, hogy megmentsem Lexist? Sherridant? Jelenleg több kárt okoznánk, mint amennyi jót tennénk. Cody ott van benn, védi a nőket. Nem hagyja, hogy bármi történjen velük. - Ő az oka legelső helyen, hogy bajban vannak. – Megint bíztam benne, vagyis valamennyire—azt hiszem—de nem jelentette azt, hogy egyetértek a módszerével. – Hagyta, hogy kísérletezzenek Sherridanen. Hagyta, hogy meghurcolják Lexist. - Hogy megmentse az életüket. Hogy információkat gyűjtsön. Hogy elnyerje Sivatagi Lány bizalmát. – Ezúttal Rome volt az, aki elhátrált tőlem, kezét ökölbe szorította maga mellett. – Az okai a felsőbb jó érdekében vannak, garantálom. Minden egyes lépéssel, ami elválasztott bennünket, sajgott a mellkasom. - Mindenfelé vannak kameráim ebben a hotelben, és egyenesen a telefonomra küldik az adatokat. Megszólal a riasztó, ha bárki megpróbál bejönni a szobába. – Újabb lépés hátra. – Nem tudunk mást tenni. Igaza volt. Eddig minden tőlünk telhetőt megtettünk. Most csak várnunk kellett. Megállt a szoba közepén. – Akarlak, Belle. Veled akarok lenni, és tudom, azt mondtam megváltoztatom a véleményed, de a döntés teljesen a te kezedben van. Szörnyen bántam veled, sajnálom. Voltam már forró és rideg is veled és ezt is sajnálom. Megérteném, ha elsétálnál tőlem. Nem tetszene, de megérteném. Szóval nem foglak kényszeríteni. Legalábbis nem most. Mikor mindennek vége… a szabályok megváltoznak. De egyelőre, ha úgy döntesz, hogy velem leszel, a zuhanyzóban leszek. – Ezzel sarkon fordult és besietett a fürdőszobába. Hallottam, hogy az ajtó a helyére kattan, de nem hallottam elfordulni a zárat. Csak álltam ott, kettészakítva. Maradhatok itt és aggódhatok a barátaim miatt, valószínűleg jéggé fagyasztva a szobát, az egész motelt ez alatt, több kárt okozva ezzel, mint jót. vagy bemehetek oda, ahol álmaim férfija valószínűleg éppen most vetkőzik, a ruhák lehullnak arról a rabul ejtő testről. Hirtelen eltöltötte a fülem a porcelánba zubogó víz hangja. Bronz karikák csúsztak végig egy fémrúdon, ahogy el lett húzva a zuhanyfüggöny. Remegni kezdtem. Forrósodni. Felkészültem Rome-ra. Csak Rome-ra. Miért álldogálsz itt? Szerezd meg a pasidat! Nem ígérték nekünk a holnapot. Csak az itt és most volt. Ezzel a döntésem meg is született.
Eltökélten masíroztam a fürdőszobába, és kitártam az ajtót. Jó illatú gőz ölelt körbe, és beletelt egy percbe, mire kivettem Rome alakját a zuhanyzóban. Szó nélkül kezdtem el vetkőzni. A ruháim, a fegyvereim. Csörömpölve landoltak a padlón. Nedvesség gyöngyözött a bőrömön, és vágy öntött el a lábam között. Hiányzott ez a férfi. Imádtam ezt a férfit. Most végre megkaphatom. Elhúztam a függönyt. Rome szemben állt velem, várt. Meztelenül. Keményen. Szappanbuborékok voltak a mellkasán és a karján, lába hosszú volt és izmos, vesszeje épp olyan vastag, ahogy emlékeztem rá. - Hála az égnek – mondta, és rám szegezte a pillantását. Aztán ez a tekintet lesiklott a fürdő padlójára és a szanaszét heverő fegyverekre. Elvigyorodott szeretőn, felajzva és lenyűgözve. – Tudtam, hogy fel vagy fegyverkezve, de ötletem sem volt, mennyire. Miért izgat ez ilyen pokolian fel? - Beteges vagy. – De én is az voltam. Remegő vádlival léptem be. Azonnal elárasztott a forró víz. A mellbimbóm megkeményedett, a gyomrom remegett. - És el fogsz élvezni, újra és újra. – Minden távolságot bezárt közöttünk, forrón, nedvesen, karját körém fonta. Tudtam, hogy érdekes kontrasztot alkotunk: az ő napbarnított bőre az én olajszínűm mellett. Az ő fekete haja az én mézszínűm ellenében. Nem, várjunk csak. Az én hajam is fekete volt. Nos, legalábbis egy rétegben, mivel olyan sok csöpögött máris le rólam a festékből. - Ahogy te is – mondta. – Mármint el fogsz élvezni, úgy értem. - Előbb a hölgyek. – Ajkát az enyémre szorította. A nyelveink azonnal csatázni kezdtek, forogtak egymáson. A bőre csúszós volt, de hamarosan az én bőröm még csúszósabb lett, könnyűvé téve a súrlódást. Egyik tenyerét a mellemre szorította, masszírozta. Éreztem, ahogy egy gyönyörhullám indul meg azonnal a lábam közé. Éreztem, hogy tűz lobban bennem, nő és kivirágzik. Rome is bizonyára érezte, mert azt mondta. – Fogom. Fogom. Ahogy engedtem, hogy a tűz kiáramoljon belőlem, keveredve a lélegzetemmel és rá vándoroljon, lefolyva a tüdején, összekötve minket, hozzádörzsöltem magam kemény hosszához. Felnyögött. – Megint. Csináld megint. Homorítottam, felcsúsztam… majd le. Ezúttal egyszerre nyögtünk fel. - Annyira hiányzott ez – mondtam. Kezébe fogta az arcom, és egészen a hideg csempéig hátráltatott. – Fenébe, gyönyörű vagyok. Hogy tarthattam távol tőled a kezem? - Nem mindig vagy a legélesebb szerszám a pajtában. Most pedig mesélj még rólam. Halkan felkuncogott, tekintete végigmért. – Szívesen. A mellbimbóid akár a bogyók. A dereka tökéletesen szélesedik. A lábaid hosszúak és a fenébe, a lábad között… - Két ujja követte az útvonalat le a melleim között, le a hasamon, keresztül a puha szőrön a lábam között. Behunytam a szemem, a gyönyör olyan heves volt, beléptem a szükség forgatagába. Alig jutottam levegőhöz, kezdtem felgyulladni, sajgón, vágyakozón, még a bőrömet simogató víz is olyan forró volt, hogy úgy tűnt, mintha minden centiméterem ádáz támadás alatt állna. - Nyisd szét nekem azokat a gyönyörű lábakat, bébi. Hadd lássalak. Nem kellett kinyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam, letérdelt. És még csak nem is tétováztam vagy gondoltam ellenkezésre. Egyszerűen szétnyitottam a lábam. Azt akartam, hogy rajtam legyen a szája, nyaljon, harapdáljon, ízleljen. Áhítatosan szívta be a levegőt egy töredék másodperccel az előtt, hogy forró nyelve hozzáért a csiklómhoz. Megadóan felnyögtem, azon kaptam magam, hogy felnyúlok és megragadom a zuhanyfüggöny rúdját, hogy visszatartsam magam, nehogy megragadjam a haját és tépjek neki néhány kopasz foltot.
Ahogy nyelve tovább folytatta varázslatos munkáját, egyik ujjával belém hatolt. Mélyen, keményen, eléggé ahhoz, hogy a térdeim felmondják a szolgálatot, de másik kezével megtartott. Újabb ujjal nyúlt fel, majd még eggyel, újra és újra belém hatolt. Nyelve soha nem hagyta közben abba a maga mozdulatait. Túl sok volt, nem elég mindenre szükségem volt, mindenre vágytam. Egy okra, hogy éljek, egy okra, hogy meghaljak. Hamarosan megkönnyebbülés töltött el, bosszúszomjasan felemésztve az egész testem. Felsikoltottam, homorítottam egyesen a szájához, meghosszabbítva minden remegést. Elvenni… elvenni, többet követelni. Nem tudom mennyi idő telt el, mire magamhoz tértem és kinyitottam a szemem. Mikor megtettem Rome még mindig előttem állt, meztelenül. A víz még mindig záporozott. Legalább még mindig meleg volt, szóval nem tarthatott sokáig. Ziháltam, remegtem és olyan erősen markoltam a rudat, hogy meghajlott középen. Rome pupillája vonallá szűkölt, szeme teljesen sötét volt. Arca kipirult, szája csillogott, miközben nyelvét végigfuttatta az ajkán, ízlelgetve az ízem. Szinte láttam a macska körvonalát a bőrén. - Meg fogom ölni azt a kibaszott Emlékférfit – mondta, öklével a falba ütött a fejem mellett, összetörve a csempét. Olyan nagy volt, az egész teret uralta, míg már nem láttam mást, minden, amit belélegeztem ő volt. Akkor és ott nem volt Belle Rome nélkül. Volt egyáltalán valaha? - Az, hogy ellopott tőlünk ilyen közös emlékeket… Megnyaltam az ajkam, elengedtem a rudat és átkaroltam Rome nyakát. Aztán magamhoz rántottam, szükségem volt rá, kétségbeesetten akartam érezni mindenhol. Lelkesen, engedelmesen fogadta a csókom, mellkasa az enyémhez dörzsölődött. Fogaink összekoccantak, a kezünk a másik testét markolta tapintva, kutatón és gyönyört okozva. Ha örökké érinthetném se lenne elég. Gőz kavargott körülöttünk, felhőt formálva. Egy álomban voltam, egy tündérmesében. Egy éjszakai fantázia, mely sisteregve életre kelt. Éreztem őt a megfelelő pontot, várt, készen állt. - Szeded a tablettát? – Hangja mély volt, nyers. Barbár. A kérdés emlékeztetett rá, hogy mi volt köztünk a különbség és fájdalmat éreztem. – Igen. Nem volt idő a fecsegésre. Abban a pillanatban, hogy a szó elhagyta az ajkam már bennem is volt, egészen tövig, keményen és mélyen döfködve, annyira a részemmé vált, meghaltam volna nélküle. De homorítottam, még mélyebbre vezetve magamban, még többre éheztem. Újra és újra belém döfött, kihúzódott és megint döfött. Morgott én pedig lenyeltem a hangot, kóstolgattam az ízét, egyre magasabbra és magasabbra hajtva, újabb orgazmus felé nyújtózva. - Olyan jó – mondta rekedten. – Túl jó. A végén egyszerre értük el a csúcsot. Felüvöltött és megremegett bennem. Én felsikoltottam és a hátát karmolásztam. - Belle – mondta zihálva, hangja megtört volt. Aztán megmerevedett, izmai megrándultak. - Igen? – Az enyém épp olyan vadnak hangzott. Feje a vállamra csuklott. – Kapj el. 22. fejezet Az ájulást vártam legkevésbé Rome-tól a szeretkezésünk után. Alig sikerült elkapnom őt, mielőtt a kádba zuhant. Lassan lefektettem. De nehéz volt—őrülten nehéz, hogy őszinte legyek, azzal sok izommal—és nehezemre esett hátra fektetnem anélkül, hogy fájdalmat okoztam volna. Remegve, még mindig kapkodva a levegőért előre hajoltam és elzártam a vizet. Azonnal hideg levegőt éreztem nedves bőrömön, amitől megremegtem. Kimásztam, megragadtam egy
törölközőt aztán mindkettőnket megszárítottam. Most engedhettem meg magamnak, hogy aggódjam, mert az aggodalomhoz félelem társult, ezért azt mondogattam magamnak, hogy Rome még csak most épülget fel a fogságból és a gyógyszerekből, amiket a Sokszorosító adott be neki. Nem telt el sok idő, mire felnyögött, szemhéja felpattant. Micsoda déjá vu. Elöntött a megkönnyebbülés. Fölé hajoltam, egyik kezem a feje mellett, testemmel a porcelánnak támaszkodtam, a hajamról a víz a mellkasára csöpögött. – Most komolyan, Rome. Hányszor kell még ma felráznom a lusta segged? Beletelt egy percbe, mire betájolta magát. Mikor rájött, hol van elvörösödött az arca és azt morogta. – Fenébe. Elájultam. - Aha. – Ráültem a sarkamra. - Túl gyorsan túl sok volt ez a koktél után. Tudhattam volna. Szóval igazam volt. Megkönnyebbülésem felerősödött, vadul megremegtem. Ez a remegés magára vonta Rome figyelmét. Biztos vagyok benne, hogy megkeményedett mellbimbóm kötötte le a figyelmét. Megnyalta az ajkát és lassan felült. - Legalább elértem a végét mielőtt kidőltem volna, mint valami gyenge idióta. – Egyik kezét végighúzta az arcán, letörölve a nedvességet. Halkan felkuncogtam. – Milyen igaz. – És még milyen jó. Lehet, hogy jó ideig nem lesz időnk megint ezt csinálni. Teljesen fel kellett gyógyulnia, és le kellett zárnunk a Sivatagi Lány ügyet. – Mondd, hogy az esés visszavert néhány emléket abba a kemény koponyádba, és akkor nagyszerű napnak nyilvánítom a mait. Felhorkant. – Bár úgy lenne. A vigyorom lassan lehervadt. Oh, hát ez van. Vajon Jean-Luc visszaadja őket? Hát persze, mondtam akkor magamnak. Az igazi kérdés az volt, hogy megteszi-e kínzás nélkül is, vagy sem. Még akkor is, ha nem akartam megkínozni és sokkal jobban kedveltem, mint kellett volna—úgy értem, a fickó azt gondolta úgy kell bánni velem, mint egy istennővel, és ki hibáztatná ilyen logikáért?—akkor is megtennék mindent, ami szükséges. Reméltem. Jézusom, micsoda káosz voltam. Rome könyökét a fürdőkád peremére tette. Egy vízcsepp gördült le a szempilláján, majdnem olyan volt, mint egy könnycsepp. – Mindennél jobban szeretném tudni azt, amit ezzel a gyönyörű testtel tettem. – Hangja most durva, dühös volt. Nem rám, tudtam, hanem Jean-Lucra. Megszólalt egyikünk telefonja és mindketten megfeszültünk. Nem tehettünk többé úgy, mintha mi lennék az utolsó két ember a Földön. Próbáltam kitaszítani édes szavait a fejemből, felálltam és a saját mobilomért indultam. Semmi. Körbementem a szobában az övé után kutatva. A rezgés egyre erősödött, ahogy az asztalhoz sétáltam. És ott volt, a pénztárcája alatt. Felmordultam, kinyitottam és elakadt a lélegzetem. Nem hívás volt. Hanem egy kép. A képernyőn egy fotó volt Sivatagi lányról—olyan gyönyörű volt, mint előtte, a fene egye meg—és Cody-ról. Ennek a motelnak az előcsarnokában voltak. Felismertem az óriási művirágot a recepciós pult mellett. - Rome – kiáltottam. – Társaságunk van. Egy másodperccel később a szobában volt, felkapkodta a ruháit és gyengesége ellenére felöltözött. Én is ezt tettem. Hogy tudtam megint lenyomozni? Jean-Luc volt? Nem hinném. Cody, egy újabb rejtélyes „tervvel”? Megint csak nem. Nem tudta a helyzetünk. De miért volt itt ahelyett, hogy Sherridanre és Lexisre vigyázott volna? Lehetséges, hogy Reese, Sivatagi Lány előző informátora volt a bűnös? Nem, várjunk. Jelenleg gyengélkedett. Talán a Sokszorosító? Ha az egyik testvérnek sikerült megszöknie a PTK elől bárki tudta nélkül, követett… De valószínűtlennek tűnt.
Egy nyomkövető? Ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. De hol lehet? Semmit nem hoztunk el az előző hotel szobából—csak a lányok fotóját, jutott eszembe tágra nyílt szemekkel. A retikülömbe dugtam. Lehetséges, hogy az egyik nyomkövető, amiről Rome beszélt oda van ragasztva a hátuljára? Immáron felöltözve átkutattam a retikülöm, kihalásztam a fényképet és a fénybe tartottam. Egy átlátszó ragasztószalagnak tűnő dolog volt a bal felső sarokban. A fenébe. Ez az én hibám volt. Felmordultam és a földre dobtam a polaroidot. Egy lábon ugrálva rángattam fel a cipőmet, mialatt visszamentem a fürdőszobába és minden késem felszedtem. A sokkoló már a nadrágom hátsó zsebében volt. – Itt maradunk küzdeni, vagy elmenekülünk? - Normális esetben maradnék és harcolnék, de úgy tűnik mindig egy lépéssel előttünk járnak, és jelenleg egyikünk sincs ereje teljében. Bár nem akarok elmenni. – A mennyezetre nézett, miközben gyorsan átfutotta a mellette és ellene szóló érveket. – Elmegyünk. Ez a legbiztonságosabb számunkra. Ha Cody be akar vinni minket, akkor felvehette volna velem a kapcsolatot, hogy együtt működhessek. - Igaz – szokta mondani Tanner. - Van néhány percünk, mielőtt ide érnek, szóval menj a folyosóra és kezd kopogni az ajtókon addig, míg valaki nem válaszol. Menj be az első válaszoló szobájába. Valahogy tudtam, hogy ezt fogja mondani. Bár kissé bizonytalan voltam, mit tervez azzal, hogy itt marad, de elhagytam a kis menedékünk és vitatkozás nélkül tettem, amit parancsolt. Négy próbálkozásomba tellett, de végre valaki kinyitotta az ajtót. Egy középkorú nő melegítőben és pólóban, álmosan nézett rám. Biztosan felébresztettem. Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit… de mit? Nem tudtam és nem számított. Rome kiszaladt a szobából, kiszúrt és azonnal felzárkózott. - Sajnálom, asszonyom – mondta, aztán nem várva az engedélyre besietett mellette a szobába. - Annyira sajnálom – mondtam én is. Visszatoltam őt a szobába, becsuktam az ajtót és bezártam. Elakadt a lélegzete, döbbenet ült ki az arcára. Szegény asszony. Én is éreztem már ezt. Ez örökre megváltoztathatja, tönkre téve azt a biztonságos világot, amelyben szerinte élt. - Nem fogjuk bántani – biztosítottam egyik kezem feltartva, mintha istenre esküdnék. – Bajban vagyunk, veszélyes emberek üldöznek. Mi csak… mit is csinálunk? - kérdeztem Rome felé fordulva. Az ablaknál volt és éppen kinyitotta. Mellé siettem készen arra, hogy kiugorjak az első szóra—bár csak egy vékony párkányt láttam, jó tizenöt méter zuhanást és autókat a parkolóban. – Megyünk – szóltam hátra a vállam felett. A nő nem futott ki, még mindig ott volt, megbénította a félelme. Hoppá. Egy jó ügynök nem fordított volna hátat neki. Ez egy olyan hiba volt, amit nem követek el többször. – Kérem, ne mondja el senkinek, hogy látott minket. Kérem. Elviszik és kikérdezik, talán még bántják is. - Nem csak talán. – Rome hangja durva volt és rideg. – Fogják. Hallhatóan nagyot nyelt. Megmozdította a lábát és a falig hátrált, egyre közelebb és közelebb araszolva az ajtóhoz. De megállt, kezét a torkára szorította. A bőre olyan sápadt volt attól tartottam, hogy elájul. Nem hittem, hogy tudok kezelni még egy eszméletlen embert a mai nap. Rome-nak végre sikerült kinyitnia a leragasztott zárat, és kitárta az ablakot. Hűvös levegő áramlott be, melyet az éjszakai madarak és tücskök hangja követett. Visszanézett a nőre, akinek most már könnyek patakzottak az arcán. Még sosem ijesztettem meg egy ártatlan ennyire, és gyűlöltem magam érte. Nem tudta, bízhat-e bennünk vagy sem. Nem tudta, hogy idebenn vár-e rá csúnya halál, vagy odakinn.
- Minden rendben lesz – mondtam neki. – Majd én… Rome titkon valami hideget és vastagot tett a tenyerembe. Nem kellett megnéznem ahhoz, hogy tudjam, egy fecskendő volt, tele a kis este-este koktéljával. Mindenhová magával vitte. Bár azok után, amit a Sokszorosító tett vele, azt hittem átgondolja a stratégiát. Megnyaltam a hirtelen kiszáradt szám. Még sosem tettem ilyet egy ártatlannal, és sosem akartam. De kiakadt volna, ha Rome megközelíti. Ügynök vagy. Egyszer végre tegyél is úgy. Muszáj volt rátetováltatnom ezeket a szavakat a csuklómra, vagy valami. Meg tudod csinálni. Reméltem, hogy a mosolyom őszintének tűnik, lassan felé indultam ügyelve rá, hogy a fecskendő a hátam mögött legyen. – Minden rendben lesz – ismételtem meg. – Megígérem. A lábára nehezedett és megindult az ajtó irányába, kezével a kilincs után nyúlt. Egy kiáltás tört fel belőle abban a pillanatban, hogy megragadtam őt. Hátra tántorodott és próbált eltaszítani. Lebuktam és felfelé böktem a tűvel, egyenesen a karjába. A kiáltása azonnal elhalt, izmai megrándultak a hatására. Ahogy a gyógyszer azonnal elvágta a vér/agy útvonalat, a földre csúszott, mozdulatlanul hevert a lábamnál. Csak álltam ott, és bámultam rá. Én tettem ezt vele. Én. - Belle, gyerünk már – mondta Rome szigorúan suttogva. Egyik karját a derekam köré fonta és a párkány felé irányított. - Jól lesz? – Tudtam, hogy így lesz, megígértem neki, hogy így lesz, de hallanom kellett a megerősítést. - Nézd így, bébi. Felébresztetted azzal, hogy az ajtaját verted. A legkevesebb, amit tehettél érte, hogy segítettél neki visszaaludni. Néhány óra múlva már ébren is lesz. Én vagyok a bizonyíték – tette hozzá kissé önrosszallóan. – Talán nem is fog emlékezni arra, ami történt. Remélhetőleg nem. Nem akartam örökre gazember lenni a fejében. Ki hitte volna, hogy valaha előnynek látom a memóriavesztést? - Mi van, ha valaki vár ránk odalenn? – kérdeztem. - Valószínűleg így van. Ezért megyünk felfelé. Felfelé? Édes istenem. Bár vitézül próbáltam féken tartani az érzéseim, nem tudtam megállítani a rám törő félelmet, mely kívül-belül megdermesztett. Jég nyújtózott végig az ujjamon, csúszóssá téve a párkányt, amibe kapaszkodtam, és azt is, amin a lábam volt. - Nyugodj meg, Belle – parancsolt rám Rome. - Könnyű mondani, nehéz megtenni. – Akár le is eshettem. Vagy akár ő. Meghalhatunk. Ó, istenem, ó, istenem, ó, istenem. A jég egyre gyorsabban terjeszkedett rólam. - Mindkettőnket megölsz. - Ez nem segít! Mialatt beszéltem éreztem, hogy elméje az enyémet ostromolja, megragadja az érzelmeim és lecsitítja őket. Tanner nélkül nem tudta, mennyit kell kiszűrnie. A tény, hogy egyáltalán tudott szűrni, a körülmények ellenére örömmel töltött el. Mögém lépett, testének melege körbevett. Meleg lehelete simogatta a tarkóm, felfújta a hajam, mely ettől a bőrömön táncolt. – Velem együtt mozdulj. – Jobb oldalra kúszott, én pedig követtem. Felnyúlt és néhány centire felhúzta magát, én ugyanezt tettem. – Így van. Ez az én csajom. Így igaz. Az voltam. Tovább mentünk egyre feljebb és feljebb, de a karom és a lábam hamar sajogni kezdett a megerőltetéstől. De akkor is erősen kapaszkodtam, Rome nagy, kemény teste megtartott a jég ellenére is, amit képeztem. - Szeretnék egy sötét sarokba rejtőzni a tetőn, rendben? Aztán majd gondoskodom a többiről. Nem kell semmi mást csinálnod, csak kapaszkodni. És csak hogy tudd, senki nem figyel minket odalentről. Ellenőriztem. Jók vagyunk. Biztonságban vagyunk. – Tudtam, hogy abban a reményben folytatta a fecsegést, hogy elterelheti a figyelmem. – Túl szaporán veszed a levegőt. Mesélj nekem az esküvőről, amit terveztél.
- Már nem tervezem – mondtam. – Törölték. – A szavaknak hála eloszlott a maradék félelmem is, düh és megbántottság vette át a helyét. Még egy érzelem és meglesz a szükséges elegy a szélhez. Nagyszerű. Muszáj volt uralkodnom magamon, vagy lefújom magunkat az épületről. Oké, ettől újra feltámadt a félelem. Legalább visszakaptam a szűrőm. - Miért lett törölve? - Most hülyéskedsz? Nem is emlékszel rám, ennél is kevésbé akarsz elvenni. - Bármikor visszakaphatom az emlékeim. – Miközben beszélt folytatta a mászást, magával húzva engem is. Végre elértük a tetőt és átemeltük a lábunkat az utolsó peremen, drága árnyak fogtak közre minket. Most, hogy biztonságban voltunk eltűnődtem, mi történhet éppen a szobánkban. Biztos, hogy Sivatagi Lotyó és Cody—és akármennyi embert hoztak magukkal—elérte mostanra. - Milyen a ruhád? – Mögöttem ugrándozott. Mi a fenét művelt? – Már biztosan vettél egyet. - Így volt, de aztán véletlenül felgyújtottam. - Dühös lettél, mi? - Igen. Folyton Gyilkos Hajlamú Tyúknak neveztél én meg felgyújtottam minden ruhád a szekrényben. A lángok rápattantak a ruhámra. - Istenem, lefogadom, hogy forró volt. Forró. – Ha-ha. Nagyon vicces. Amúgy meg terveztem, hogy veszek egy másikat, de… Amúgy az első bámulatos volt. Görög szabású vékony pántokkal, gyönyörű krémszínű, suhogós szoknyával. Úgy néztem volna ki, mint egy istennő. - Már így is olyan vagy. A saját eskünk írtuk volna? – Rome egyik kezével az enyém mellé csapott, egy furcsa kinézetű, kör alakú micsoda volt az ujjai között. Fekete volt, körülbelül két centi vastag, és olyan nagy, mint a tenyerem. Tudtam, hogy azért teszi fel ezeket a kérdéseket, hogy elterelje a figyelmem, de ember, azért fájtak. – Igen, úgy volt. – Témát váltottam. – Mi az, amit a kezedben tartasz? - Majd meglátod. – Kezével kinyúlt a szomszédos épület teteje felé, hüvelykujját a kör közepébe, majd egy ezüst nyíl lőtt felfelé, olyan gyorsan mozgott alig láttam belőle egy elmosódott foltot. – Mi volt a te esküd? A nyíl biztosan belefúródott valamibe, mert megrántotta Rome karját és vékony, ezüstszínű drótot láttam a körbe erősítve. Egyértelműen átlendülünk rajta. Pompás. - Nem akarok az eskükről beszélni. - Fordulj felém – mondta Rome. – Ölelj át. - Már megint csak tréfálsz. – Azt akarta, hogy ugorjak a levegőbe, mikor kemény landolás vár rám és nincs háló, ami megfogjon, ha lezuhanok? Ja, persze. - Csináld. Most. – Nem hangzott többé úgy, mint az édes védelmezőm. Most már egy az egyben parancsoló volt. - Jól van. De csak mert olyan szépen kérted. Seggfej – morogtam. Lassan, remegve úgy tettem, ahogy utasított. Mikor felé fordultam orromat a nyakának hajlatába temettem. Sajnos még mindig láttam, hogy mit művel. Kapaszkodókat húzott elő a körből, és kétfelé törte. – Készen állsz? - Amennyire lehet – mondtam sóhajtva. Egy pillanattal később a lábam eltávolodott a párkánytól, én pedig repültem… repültem… A lábam Rome dereka köré fontam, növelve a biztonságérzetet és behunytam a szemem. Épp elég volt, ahogy a szél a hajamba kapott. Nem kellett látnom a folyamatot is. Az egész utazás egyik tetőről a másikra körülbelül öt másodpercig tartott, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire megálltunk. Rome egy másik eszközt használt, hogy felhúzzon minket a biztos talajra. Lefeküdtem és próbáltam levegőhöz jutni.
Rome a hátára gördült és felnyitotta a telefonját, feltartotta, így én is láthattam. A képernyőn Sivatagi Kurva volt és Cody, valamint négy másik, akiket nem ismertem fel. Feltehetően TTMA ügynökök. - Egy kamerát helyeztem a szoba mennyezetére – magyarázta Rome. Aha. Szóval ezt csinálta, míg én egy gyanútlan civilt kerestem, akit halálra rémíthetek. – Miért nem mehettünk ki egyszerűen a saját ablakunkon? - Valószínűleg figyelték. Ah, már megint. A négy ügynök áttúrta a holminkat, nem mintha sok lett volna. Eltépték azt a kevés ruhát, amink volt, aztán kihúzták a komód fiókjait, többet keresve. Az alánézetből tökéletes rálátásom volt Sivatagi Szarfej hajára. Gyűlöltem ezt mondani, de a fenébe, azok a fürtök káprázatosak voltak. Aranyszőke és selymes. Biztosan ez volt a CSK személyisége, mivel Candace Bright vörös hajú volt. - A semmiért rángattál ide ebben az istentelen időpontban! Azt mondtad itt lesznek, és egyértelműen nincsenek – mondta Cody-nak. Nos, nem mondta. A hangja telt volt, rekedtes, sokkal inkább dorombolás. Tudva, milyen csinos, ha ezt a hangot hozzáadtad, a csaj maga volt a két lábon járó szex. A férfiak bizonyára a nyálukat csorgatták érte. És valószínűleg ő pedig úgy törölte fel a nyálukat, akár egy szivacs, a víz-elszívó. - Bizonyára kiszúrtak. – Cody először jobbra, majd balra nézett és nagyot sóhajtott. – Mondta, hogy Rome biztonsági rendszere probléma lehet. A jó hír az, hogy sietve pakoltak, csak a leglényegesebbet vitték magukkal, szóval közel voltunk. Legközelebb elkapjuk őket. - Még mindig megbízunk benne? – kérdeztem Rome-tól, őszinte kíváncsisággal. Mi vna, ha Sivatagi Lány arra ösztökélte Cody-t, hogy megtörje a minimum-maximum három randis szabályt, és most már tényleg az ő oldalán állt? Ha a jó oldalát nézzük és valóban ez volt a helyzet, akkor legalább nem kellett amiatt aggódnom, hogy Sherridannel randizik. - Igen – jött a rövid válasz. - Akarom őt. – Sivatagi Kurva a combjába mélyesztette a körmét. – Szükségem van rá. Pislogtam. Szüksége volt rám? Miért? Jean-Luc azt mondta azért gyűlöl, mert az apja kedvelt engem. Ez nem követelte meg, hogy „szüksége” legyen rám. - Tudom – mondta Cody kedvesen. – Tudom. El fogjuk kapni. Ígérem. Sivatagi Szar elhúzódott tőle. – Kifelé – mondta halkan. A körülöttük dolgozó férfiak megdermedtek, majd ráeszméltek, mit is parancsolt, aztán úgy rohantak ki a szobából, mintha parázson járnának. Cody a helyén maradt. Átszelte a legnagyobb ellenségem és közte lévő távolságot, majd karját a dereka köré fonta. A lány megmerevedett. De ő nem húzódott el. Helyette állát a feje búbjára tette. – Bár attól még, hogy őt megszerzed, nem jön vissza az apád. Rome zavart pillantást vetett rám. Megvontam a vállam. - Tudom. – Szipogott, majd kézfejével megtörölte a szemét. Bosszúsan felmordult, felemelte a fejét és a mennyezetet figyelte, vonzásaira kiült a keménység álarca. Valami bennem rájött, hogy mi is ez az álarc: hazugság. Belül darabokra hullott, de meg akarta mutatni a világnak, milyen kemény volt. Vagy a pokolba is, talán csak képzelődtem. Talán csak látni akartam a sebezhetőséget az ellenfelemben, mert akkor ez azt jelentené, nem egy áthatolhatatlan erővel állok szemben. Cody még erősebben szorította magához, és úgy nézett fel a kamerába, mintha tudta volna, hogy egész idő alatt ott volt. Elakadt a lélegzetem, úgy éreztem a lelkemig hatol a tekintete. Felnyúlt, két ujját kinyújtotta, hüvelykujját belenyomta. Egy jel volt. Tudtam, és hirtelen megbíztam benne annyira, amennyire Rome győzködött. Sivatagi Lány nem láthatta, ezért gyorsan leejtette a karját, majd kikísérte a szobából és megígérte neki, hogy megtalál és leszállít neki.
Zavartan vontam össze a szemöldököm. – Mit jelent ez? Két éjszaka múlva találkozik velünk? Két perc múlva ellene fordul? Rome talpra ugrott. – Fel kell vennünk Tannert. – Rémület csengett a hangjában. – Majd útközben elmagyarázom. 23. fejezet Mint kiderült, a két ujj közepére helyezett hüvelykujj egy kód volt Cody és Rome között. Nem a békéé, ahogy azt reméltem, hanem azé, hogy valami szörnyű volt készülőben. Az ujjai K betűt formáltak, bár angolul C-vel kezdődik a szó (mint arra Rome-nak is rámutattam). Azt mondta, ez volt a szépsége a kódnak, úgy közölte ezt, mintha arra se lennék képes, hogy bekössem a cipőfűzőm. Rájöttem, hogy ezért segített Cody Sivatagi Lánynak a lenyomozásunkban. Hogy figyelmeztessen bennünket a várható Katasztrófára—vagy parasztrófára (paranormális katasztrófa), ahogy én szerettem mondani—valamint azért, hogy a kegyeiben maradhasson és bizonyíthassa az értékét és megbízhatóságát. De, hogy mi volt készülőben, azt Rome nem tudta. Csak annyit tudtam, hogy még soha nem láttam őt ilyen ijedtnek. Igen, ijedtnek. Mialatt én, Kicsi Miss Jégdoboz, én ura voltam a félelmemnek. Ne értsetek félre; rettegtem. Veszettül rettegtem, de ezúttal nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam. Vagy talán azért tudtam így visszafogni magam, mert Rome megint szűrt nekem. Akármelyik is, Sherridannek és a csapatomnak szüksége volt rám, és nem hagyhattam cserben őket. - Hogy viseled? – kérdezte tőlem Rome, miután leszálltunk a buszról, amin fél órája zötykölődtünk. Több órán át kellett várnunk rá, egész idő alatt rejtőzködve, de végül elérkezett a reggel és gyorsan követte a busz is. A dolgok végre nem voltak mozdulatlanok. Kiélveztem a hűvös, friss levegőt, a keveredő parfümök émelyítő illata eltűnt és ásítottam. Istenem, fáradt voltam. Várjunk csak. Nem kellett volna válaszolnom Rome-nak? Azt akarta tudni, hogy viselem. – Jól. Rome is ásított. – Szólj, ha ez változik. - Elhiheted, hogy fogok. - Helyes – mondta. Újabb fél órát sétáltunk, mielőtt felhívta Johnt és megadta neki a helyzetünk, biztos volt abban, hogy nem követnek. Tíz perccel később felvett minket egy kocsi az egyik bedeszkázott ablakú ház előtt. A sofőr nem szólt hozzánk, nem is igazán nézett ránk. Újabb tizenöt perc volt, mire elértük a repteret. Legalább semmi incidens nem volt az úton. Bár megelőztük Tanner gépét, ami azt jelentette, hogy további végtelen perceket kellett elütnünk. Helló, újabb semmittevés. Vagy nem. – Eljött a szivacs-mosakodás ideje – morogtam. – Hol van a legközelebbi mosdó? - Végig a folyosón, aztán jobbra. Egy perc és én is ott leszek – mondta Rome, aztán elfordult, hogy beszéljen egy férfival, akit nem ismertem fel. - Uh, nem, nem leszel. Csend. Még csak egy pillantást se vetett rám. Ezt beleegyezésnek vettem és végigsiettem a folyosón. A mosdó tágas volt, jobb, mint vártam, fehér csempével és króm fazettával. Valójában ahelyett, hogy egy mosdókagylónál kellene megmosakodnom, használhattam egy nagy zuhanykabint, sötétített üveggel. Mivel a kis épület a PTK tulajdonában volt, John biztosra ment, hogy az ügynökeinek a lehető legjobb körülményeket biztosítsa. Kíváncsi voltam, hogy minden általuk birtokolt repülőtér—és sok volt belőlük, mivel volt egy minden nagyobb városban—ilyen volt-e.
Bezártam az ajtót, rekordidő alatt levetkőztem és bemásztam. Ahogy a víz rám zubogott képes voltam ellazulni, úgy igazából, és nem aggódtam amiatt, hogy rám törhet egy rosszfiú. Ami a kellemes résznél is jobb volt, a repülőteret szigorúan védték. Két biztonsági állomáson is áthaladtunk idefelé jövet. Csakhogy… Rome ült a lehajtott vécéfedélen, mikor kiszálltam a gőzből, kezében egy ruhacsomó volt. Úgy meglepődtem, hogy alig kaptam levegőt, kezem hevesen dobogó szívemre szorítottam. - Abba kell hagynod ezt, hogy folyton utánam surransz! – Teljesen biztos, hogy megveszem az erőszakos kutyát, amivel fenyegettem, miután hazaértünk. Legalább az ugatás megmenthet a szívrohamtól. Megragadtam a törölközőm és magam köré csavartam. – Ha tovább folytatod, a rosszfiúknak talán nem is kell megölniük. Megteszed nekik. A szemét forgatta. – Egyértelmű, hogy nem ijesztettelek meg igazán, mivel nem csináltál belőlem jéghegyet. Szólnak, ha Tanner gépe leszállt, szóval… - Megint tetőtől talpig feketébe öltözött. Haja nedves volt, és hátrasimította az arcából. Mindketten zuhanyoztunk tegnap este, igen (és jól is szórakoztunk közben), de meg is másztunk egy épületet és azóta az életünkért futunk. - Mi van? Bámulsz – mondtam, bár igazából én voltam a bűnös ezen a téren. - Tudom – felelte, elfogadva a vádakat. Vagy talán ő is azt tette? Gól! Pillantása végigmért, forró és heves volt. – Minden öltözet közül, amiben láttalak, a csillogó bőrt is beleszámítva, mikor velem zuhanyoztál, ez a kedvencem. Fehér bolyhos törölköző és semmi nincs alatta. A szívverésem szupergyors lett. – nem fogunk megint szexelni – böktem ki. – Addig nem, míg a barátaink nincsenek biztonságban, és míg nem szeretsz újra. Mert minél többet vagyok veled, annál jobban szeretlek, és gyűlölöm, gyűlölöm, hogy csak én érzem ezt. - Jól van – mondta. Meglepetten pislogtam, kicsit csalódott voltam, hogy nem beszélt nekem akkor és ott a halhatatlan szerelemről. Bármit a kefélésért, nem igaz? – Megismételnéd? - Azt mondtam rendben. Nincs szex. – Felállt. – Mint te, én is túlságosan aggódom. A lányom anyja odakinn van, és katasztrófa közeleg. Megspékelve egy kis fáradtsággal és rossz hangulattal, nem vagyok most túl jó társaság. De, mivel itt ragadtunk azt fogom tenni, ami a legjobb a csapatunknak. - És az? – Akármit csinált, én is azt fogom. Kivéve persze a szexet. - Pihenek. Veled. Senkinek nem segítünk azzal, ha megint elájulunk, és jobban alszom, ha te is a közelemben vagy. A pihenés… mennyeien hangzott, jöttem rá és megint ásítottam. Csak néhány órát aludtam az elmúlt néhány napban, az adrenalin szintem az egekben volt aztán lenn, annyira, hogy rángatózott a fejem. - Mutasd az utat – mondtam. Átnyújtotta nekem a ruhákat, amiket hozott. – Öltözz fel, vagy megfeledkezem róla, miért is nem akarok szexelni. - Legyen. – Ledobtam a törölközőt. A benne élő állat halkan felmordult. Pillantása belém feledkezett, perzselt, ahogy magamra csatoltam a fegyvereim és felöltöztem. Amilyen kis gonosz vagyok, húztam az időt, reméltem, hogy emlékezni fog rá hányszor tettem ezt vele. - Kényelmetlen lesz – mondta és oda mutatott, ahol az egyik kés kidudorodott. - Tudom. – Mellé sétáltam. Erekciója volt és nem is próbálta elrejteni. - Erre. – Karját a derekam köré fonta. Remegtem és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy fáztam, miközben végigvezetett a folyosón, be egy hálószobába. Egy hatalmas ágy, barna pléd, semmi más bútor. Szigorúan csak arra, hogy megpihenjen az ember két járat vagy munka között, gondolom.
Rome lerúgta a csizmáját és lefeküdt. A sajátom az övé mellé dobtam és ugyanezt tettem, odabújtam hozzá. Egyik karját és lábát átvetette rajtam, hátam a mellkasához simult, szorosan magához húzott, mintha egy értékes kincs lennék, amit védelmeznie kell. A fegyvereim kényelmetlenek voltak, pont mint megjósolta, de nem vettem le őket. Egy ügynöknek—egy igazi ügynöknek—mindenre készen kell állnia egy pillanaton belül. Eltelt néhány perc, de örökkévalóságnak tűnt. A másik irányba fordultam, de még mindig kényelmetlen volt. Visszafordultam hozzá. - Az agyam mintha be lenne drótozva – mondtam. – Nem hiszem, hogy képes leszek aludni. - Akkor beszélgetünk egy kicsit és kiütünk. - Jól van. Miről? - Mondjuk arról, hogy tetszik a gondolat, hogy magamévá tehetlek – suttogta, lehelete simogatta az arcom. – Tetszik a gondolat, hogy Belle Masters legyél. Nem jöttem rá addig, mennyire, míg nem mondtad el, hogy le lett fújva az esküvő. Én... Én… Biztosan csak álmodom. Talán elaludtam anélkül, hogy észrevettem volna. Ez túl abszurd volt ahhoz, hogy komolyan vegyem. Hacsak nem akart megkésve, hízelgéssel rávenni a kefélésre. – Ne mondj ilyeneket. Emellett ki mondta, hogy felveszem a neved? - Miért nem? – Meleg ujjai simogatták a csuklóm, minden egyes ujjamat. - Miért nem veszem fel a neved? – Lexis szavai ezt a pillanatot választották arra, hogy visszhangozzanak a fejemben. Tovább fogod tervezgetni az esküvőd, de ő semmit nem akar majd vele. Egy másik férfi fog udvarolni neked, de Rome-ot nem érdekli majd. Hallasz? Nem fogja érdekelni. Randizni fogsz ezzel a másik fickóval, Ő hozzá fogsz menni. Hozzá. Nem Rome-hoz. Hozzá. Eddig egy dolog vált igazzá ebből: valóban udvarolt nekem egy másik férfi. De minden más… helytelen volt. Rome-ot nyilvánvalóan érdekelte az esküvő (valamiért.) Nem terveztem, hogy randevúzom Jean-Luckal (egyáltalán), nem hogy hozzá menjek feleségül (soha), nem láttam őt romantikus szemmel (még csak egy kicsit sem). Nem hittem azt sem, hogy ez változik. Akkor Lexis hazudott nekem? Nem hittem, hogy távol állt tőle. Nyilvánvalóan bármit megtett volna, hogy visszanyerje az exét. - Ó, fel fogod venni a nevem. Miért ne mondjak neked ilyeneket? - Csak… várjunk, míg a dolgok kissé lenyugodnak azelőtt, hogy megbeszéljük – mondtam. A téma felszabdalt és tárva nyitva hagyott, nekem pedig ki kellett hoznom magamból a legjobbat. - Csak azt próbálom mondani, hogy Emlékférfi soha nem adja vissza a rólad való emlékeim, akkor is szeretnék veled egy esélyt. Szeretnék randizni veled, újra megismerni téged. Könnyek kezdték égetni a szemem. Csak remélhettem, hogy ne kezdjen el zuhogni a mennyezetről következőnek. – És ha a végén úgy döntesz, hogy nem kellek? – A kérdés a legmélyebb félelmemből fakadt, megállíthatatlanul, fájdalommal átitatva. - Ebben a pillanatban nem tudom elképzelni, hogy ne akarnálak – sóhajtott fel. – Aludj, Belle. Az elméd nem is működik annyira élénken. – Igaz volt. Miközben beszélgettünk egyértelműen szűrt engem, a drága férfi. Akkor teljesen kiszívott. – Később majd mindent megoldunk. - Ébresztő, Vipera. Aaaanyira nem vagy Csipkerózsika. A hang átsiklott az agyamon, ismerős, imádott volt. Okoskodó. - Tanner? – Lassan felnyitottam a szemem. A lámpák fel voltak kapcsolva, aranyszínű égők világították meg Tanner jóképű arcát és kék haját. – Tanner!
Felültem és a karjába vetettem magam, örömömben sikítozva. Itt volt, hús-vér, egészséges valójában és egészében. – Hadd nézzelek. – Hátra húzódtam és az arcát tanulmányoztam. Fogyott, arca kissé beesettebb volt, de bőre egészséges színű volt, kék szeme csillogott. Megrázta a fejét és cöccögött. – Bármit kitalálsz, hogy a karomba vethesd magad, te kis kacér. A vállába bokszoltam, de nem tudtam visszatartani a vigyorom. – Örülök, hogy a kórházi tartózkodásod nem tompította lehengerlő szellemességed. Szóval hol van a meglepetésem? Azt mondtad, hozol nekem valamit. - Itt vagyok. A női hang a szoba sarkából jött és magára vonta a figyelmem. A pillantásom angyali Elaine-re siklott. Visszafordultam Tannerhez, döbbenet ült ki az arcomra. – Hogyan? - John megkönyörült – magyarázta Tanner. – Leszíjazta egy hazugságvizsgálóra—nem bízott meg az én szavamban, azt mondta elfogult vagyok—és átment. Olyasmi ez, amit el kellett volna végeznünk Reese-szel is, a hazug vámpírral is már régen, de mindegy. John engedte neki, hogy belépjen az ügynökök közé és segítsen nekünk az ügynökben. - Azt hittem, nem érdekli egy másik ügynökségbe való belépés? - Én, öhm, megváltoztattam a véleményem. Visszanéztem Elaine-re. Megint fekete ruha fedte tetőtől talpig. Ingéhez volt egy nagy csuklya, amit gyanítottam, hogy fel lehet húzni egészen az arcáig, hogy még azt az energiaszívó bőrt is el lehessen takarni. Túlságosan jól emlékeztem, mi történt a legutóbb, mikor szabadon volt hagyva. Küldött felém egy félmosolyt, habozott és bizonytalan volt. - Örülök, hogy itt vagy – mondtam neki őszintén. A mosoly szélesebb lett és egy gyors, vágyakozó pillantást vetett Tannerre. – Én is. - Megkaptad az ételt és az iPodot? Meg fogom ölni Johnt, miután visszatértem, ha nem tette meg, amit megígért. - Megkaptam, köszönöm. Nem kell megölni senkit. - Ó, és ezt kapd ki? Átkereszteltem Szuper Szipolyra – mondta Tanner. Próbáltam nem összerezzenni. – Ugye felfogod, hogy ettől úgy hangzik, mintha egy tampon lenne, ugye? Összevonta a szemöldökét. – Nem lehet. - De igen, lehet. Elaine vonakodva bólintott, mintha gyűlölné, hogy csalódást kell okoznia neki. – De igen. Sajnálom. Meg kellett volna mondanom, de annyira büszke voltál magadra. Tanner a magasba emelte a karját. – Jól van. Akkor tovább gondolkodom. - Rome majd… - Hé, hol volt Rome? Morogva néztem végig az ágyon. A paplan összegyűrődött, de üres volt. – Látta valaki Rome-ot? Tanner bólintott és magához intette Elaine-t. A lány felé araszolt, vonszolta a lábát, mintha félne túl közel kerülni. Mikor odaért mellé, Tanner a dereka köré fonta a karját, mintha a legkevésbé sem félne attól, mi történhet annak ellenére, amin keresztülment. Én megfeszültem, neki elakadt a lélegzete. Csendben telt el egy perc. Tanner nem remegett, nem esett össze én pedig végül megnyugodtam. Bár szomorú voltam miattuk. Egyértelmű volt, hogy tovább lépett Lexis óta (hip-hip hurrá!), és épp ennyire egyértelmű volt, hogy ő és Elaine éreztek valamit egymás iránt. De el voltak átkozva. Sosem érinthetik meg egymást csupaszon, ami azt jelentette, hogy soha… Most hagyd abba! Nem akartam elképzelni, hogy Tanner szeretkezik. Bár gyanítottam, hogy meg lehetett kerülni. Telefon-szex, önkielégítés egymás előtt, teljes testet fedő óvszer. Uh, most hagyd abba.
- Macskaember ott volt a leszállópályán, mikor landoltunk – mondta Tanner, kirángatva a nem kívánt buja gondolataim közül. – Nem úgy, mint te, ő tudja hogyan gördítse le a vörös szőnyeget. Elmondta, hol talállak. Szóval itt hagyott aludni, míg ő maga elment dolgozni. Valakinek nagyon el kellett náspángolni a fenekét. – Tudjátok, merre találom meg őt? – Nem fognak kihagyni. Segíteni fogok ebben az ügyben, a fene egye meg! - Kihallgatja Emlékférfit, azt hiszem. Nem hiszem el, hogy elfogtátok. Ügyes volt! – Tanner elismerőn hátba veregetett. - Micsoda? – Letettem a lábam a földre és felálltam. – Jean-Luc itt van? Senki nem mondta nekem. A fenébe, valaki elmondhatta volna. Hol vannak? - Belle. Rome mély hangja töltötte be hirtelen a szobát. Düh lángol a mellkasomban, kétségbeesetten szabadulni akart, körbenéztem és megpillantottam az ajtóban. Ökölbe szorítottam a kezem a derekamon. – Milyen régóta tartottad fogva? Egy izom rángott a szeme alatt, egyértelmű jele, hogy nem akar válaszolni. – Abban a pillanatban, hogy múlt éjjel magunkra hagyott. Ügynököket küldtem utána. Először nem voltam biztos benne, ki volt ő, szóval óvatos voltam és épp akkor sikerült kiütniük. Amikor végül beismerted, ki ő, azonnal egy ketrecbe hajíttattam. Aztán, mivel tudtam, hogy úgyis itt leszünk, őt is ide hozattam. Azonnal, akkor. – Segített neked! - Várj egy pillanatot – mondta Tanner zavartan. – Most már kedveljük Emlékférfit? - Igen – kiáltottam, miközben Rome azt mondta. – Pokolba, dehogyis. Rome folytatta. – Nem távozik addig, míg vissza nem adja az emlékeim. Tannerhöz fordultam. – Vigyél hozzá. Kérlek. - Mintha tudnám, hol van – mondta Tanner, tenyérrel felfelé tartotta magasba a kezét. - Akkor majd egyedül keresem meg. – Végig masíroztam a folyosón a fürdőszobáig, megmostam a fogam és immár normális színű hajam, aztán visszamentem a hálószobába. Tanner és Elaine pontosan ugyanúgy álltak, ahogy hagytam őket, tágra nyílt szemekkel. Rome is ugyanott állt, ahogy hagytam, de összeszűkült szemekkel tanulmányozott, karját összefonta a mellkasán. Makacs férfi. - Álljatok készen rá, hogy fél óra múlva lecsapjunk – mondtam nekik. – Most, hogy a csapat minden tagja itt van, elmegyünk Sherridanért és Lexisért. A fele időm felemésztette, Rome pedig a sarkamban volt, nem segített persze, de végül megtaláltam Jean-Lucot egy földalatti létesítményben. Tanulmányoztam őt az ajtón lévő kis ablakon át. Egy merev, kényelmetlennek tűnő kempingágyon feküdt, ez volt a szoba egyetlen berendezése. - Téged… érdekel? – kérdezte Rome mellettem. Egyik ujjbegyem végigfuttattam az üvegen, maszatot hagyva magam után. – Nem rosszfiú. Csak össze van zavarodva és magányos. - Te pedig túl lágyszívű vagy. Felnéztem rá sötét szempilláim alól. – Ez olyan rossz? - Mikor megátalkodott bűnözőket akarsz elengedni, igen. Megátalkodott bűnözők? Ha! – Először is, sikerült haladnom vele. Azzal, hogy ezt tetted vele most tettél tönkre mindent, amit eddig elértem. Másodszor, Elaine esetében sem tévedtem, nem igaz? Harmadszor, Jean-Luc megmentette az életem és számtalan alkalommal segített nekem. Érezteti felem, hogy szeretve vagyok. Nem egy felesleges táska vagyok, amit az ágyban hagyhatsz, átaludva a napot, míg más ügynökök elvégzik helyettem a munkám. - Ez miatt vagy dühös? Szívességet tettem azzal, hogy hagytalak pihenni.
- Vagy csak nem akartál velem is megbirkózni. – Nem adtam neki esélyt arra, hogy válaszoljon. – Nyissák ki ezt az átkozott ajtót – kiabáltam. Egy őr jött felénk rohanva, aztán megállt és Rome engedélyére várt. Rome rám nézett, összeszorította a fogát aztán mereven bólintott. Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó, én pedig besétáltam. - Belle. – Jean-Luc nyugodt volt, talpra ugrott és elmosolyodott. – Tudtam, hogy eljössz. – A mosolya azonban lehervadt, mikor pillantása találkozott Roméval. - Ne menj a közelébe – morogta Rome. A gyomrába könyököltem. – Szeretnék elnézést kérni azért, amin keresztül kellett menned a PTK miatt. Nem tudtam róla, máskülönben nem engedtem volna. – Istenem, olyan dühös voltam. A tűz bennem lángolt, szinte pokol volt. Rome miatt talán hónapokkal estem vissza. Sok mentális fogást igényelt, de sikerült minden lángnyelvet magamban tartanom. – De azt hiszem tudod, miért érezte a PTK, hogy el kell kapniuk. Visszaadod Rome emlékeit? - Nem. Látod? Mielőtt még rávehettem volna, hogy legalább fontolja meg. Rome megmerevedett. - Visszaadod őket, ha megkínozlak? – kérdeztem. – Mert talán nem akartam, hogy bezárjanak, de teljesen felkészültem rá, hogy megtegyem, amit kell. – Most már nem volt ebből kiút. Rome miatt kerültünk ide, szóval ezen az úton kellett haladnom. Jean-Luc őszinte jókedvvel nevetett fel. – Nem. Nem tudsz olyan kínzási módot kitalálni, ami valamilyen formában nem történt már meg velem a múltban. Ha még nem törtem meg, akkor nem fog megtörténni. Rome felé indult, minden mozdulata fenyegető volt, de feltartottam a karom. Szánalmas akadály, de megállt. Nyelvemet végigfuttattam az ajkamon, az agyamban lefuttattam a lehetőségeket. – Mi van, ha elcserélem őket? Jean-Luc és Rome is elképedve meredt rám. Rome kinyitotta a száját, hogy lehordjon, biztos vagyok benne, de Jean-Luc megelőzte. - Igen – bólintott, kihúzta magát, keze a háta mögött volt. – Igen, cserélek veled értük. Oké, váó. Könnyebb volt, mint hittem. Talán Rome mégsem rontott el annyira mindent, mikor ezt tette. Én is kihúztam magam. – Mit kérsz értük? - Téged. Rome vicsorgott és a kezemnek feszült. - Állj – mondtam neki és meglepő módon engedelmeskedett. – Engem nem kaphatsz meg – mondtam Jean-Lucnak. – Legalábbis nem olyan értelemben, mint gondolod. De Rome emlékeiért cserébe adok neked… három randevút. – Ez volt Cody bűvös száma, nem túl kevés, nem túl sok. – Ezen belül bármit, be kell bizonyítanod nekem, hogy minket egymásnak teremtettek. Nem, mintha tudta volna. De mialatt beszéltem rájöttem, hogy talán csak felkészítem magam a Rome-mal való kudarc esetére… felkészültem annak a bizonyítására, hogy amit Lexis mondott arról, hogy hozzámegyek Jean-Luchoz talán igaz. Elsápadtam, de nem szívtam vissza a szavaim. Ez túl fontos volt. – Ó, és még egy dolog. Ezt az egészet az emlékek nélkül kell megtenned. Először átadod őket, különben nincs randi. Ha nem tudsz magad megnyerni engem… Rome felszisszent. – Mit művelsz, Belle? Jean-Luc ökölbe szorította a kezét, de azt mondta. – Legyen. Randevúzom veled az emlékek nélkül. - Ki tudja? Talán már nem is fogsz szeretni, miután elvesztetted őket. Talán egy randevúra se akarsz majd elmenni. - Akkor is akarni foglak – biztosított Jean-Luc. – Akarni fogom a randevúkat.
Bólintottam, bár belül vadul remegtem. – Akkor három randevú. - Még mindig el vagy jegyezve? – kérdezte, pillantása a kezemre siklott. - Nem – mondtam és nem tudtam elrejteni a sóvárgást a hangomban. A gyűrű még mindig ott volt. Hamarosan le kell vennem. – Hivatalosan nem. - Belle – újabb figyelmeztetés Rome-tól. Folytattam. – Hazudtam—van még egy dolog. Mivel most már mind egy boldog család vagyunk, akik szívesen segítenek egymásnak, szeretnénk, ha segítenél nekünk megállítani Sivatagi Ribancot. – Egyszer azt hittem, ha a PTK-nak dolgozna rémálom lenne. Többé már nem. Minden segítségre szükségünk volt, amit kaphattunk. Jean-Lucnak nem kellett idő, hogy átgondolja. – Igen – mondta bólintva. – Érted bármit. - Tartsd meg a kibaszott emlékeket – kiabálta hirtelen Rome. – Nem randevúzol vele. És a csapatba sem lépsz be. Azt hiszem oldalra akart lökni és ráugrani Jean-Lucra, talán még a torkát is kitépte volna, de elé ugrottam és könyörögve néztem fel rá. – Ezt meg kell tennünk, Rome. Érted. Értünk. – Reméltem a végén nem ez lesz a vesztünk. Jean-Luc ujjait a felkaromra fűzte, és gyengéden oldalra húzott. Ez csak tovább hergelte Rome-ot, újra állathangok törtek fel a torkából. Abban a pillanatban, hogy kikerültem az útból, a két férfi összekeveredő végtagokkal ugrott egymásnak. Öklök csapódtak, fogak csattogtak, lábak rúgtak. A falhoz hátráltam és láttam, hogy Rome bőrének a helyét kezdi átvenni a fekete szőr, a benne lévő vadállat kezdett eluralkodni. Félelemre volt szükségem, hogy megfagyasszam őket, mielőtt megölik egymást. Megölik egymást—igen, jó. Ez a kép jégvihart idézett bennem, eloltva a forrongó dühöt. De abban a pillanatban, hogy jéglabda keletkezett a tenyeremen, Jean-Luc eltűnt. Én dermedtem meg, túl döbbent voltam ahhoz, hogy mozduljak. Rome is megdermedt félig ember, félig macska állapotban. - Jean-Luc? – kiáltottam, tudtam, hogy hol van. Tudtam, hogy mit csinál, de egy részem félt, hogy nem fog működni. De Jean-Luc hirtelen kilépett Rome testéből. Rome a földre zuhant, levegőért kapkodott. Jean-Luc is zihált. Rám nézett, izzadtság folyt le az arcán. - Kész – mondta. Aztán ő is összeesett. 24. fejezet Külön szobába helyeztük őket, szemben egymással a folyosón, mindketten az ágyukhoz voltak kötözve, én pedig megosztottam közöttük az időm, ellenőriztem őket, vártam. Az életjeleik jók voltak, szóval nem aggódtam. Csak türelmetlen voltam. Megint. Úgy tűnt, most már az egész életem akörül fog forogni, hogy Rome felébred-e. Végül, körülbelül egy órával később Rome magához tért. - Belle! – Üvöltésébe szinte az egész épület beleremegett. – Belle! Éppen a folyosón voltam a két szoba között. Amint meghallottam (ki nem?), előre rohantam, a szívem eszeveszetten dobogott. A pillantásom azonnal rá siklott, amint elértem az ajtót. A szeme világos volt, vad, ajkát hátrahúzta éles, csillogó fogáról. Küzdött a kötelékei ellen, el akarta tépni őket. Egész idő alatt a nevemet kiabálta. De amikor kiszúrt megmerevedett. – Belle – mondta, és olyan volt, mintha a benne élő szörny beszélne helyette, torokhangú volt és megkínzott, már nem volt őrjöngő, de készen állt rá, hogy lecsapjon. – Engedj el. Most. Lassan közelítettem meg az ágyat. Reszkettem. Emlékezett rám? Szeretett megint? Jó néhány próbálkozásba telt, az átkozott könnyeim miatt alig láttam, de végül sikerült meglazítanom a kötelékeket. Egy másodperccel később a karjába kapott, magához szorítva.
- Ó, istenem, bébi. Annyira sajnálom. Annyira sajnálom, amin keresztül kellett menned miattam. Meg tudsz valaha bocsátani? Szeretlek! Annyira szeretlek, hogy meghalnék nélküled. Nem tudom elhinni, hogy úgy bántam veled. Ó, istenem, bébi. Annyira sajnálom. Igen. Emlékezett. Kitörtek a könnyeim, ahogy minden erőmmel átkaroltam, amim csak volt. – Nem tudom elhinni, hogy visszajöttél. Tényleg visszajöttél. - És soha többé nem megyek sehova. – Apró csókokat nyomott mindenhová az arcomra, a nyakamra, aztán megfordult velem és a matrachoz szegezett. Lenézett rám, arca határozott. – Mondd, hogy megbocsátasz nekem. Vagy ha nem tudsz, mond azt, hogy adsz nekem egy esélyt, hogy jóvátegyem. Bármit megteszek. Virágokat akarsz, csokoládét vagy fehérneműt? A tiéd. Gyűlölöm magam azért, amit veled tettem. Jobban szeretlek téged mindennél ezen az átkozott világon, és a tudat, hogy így megbántottalak… Az állam remegett, ezért nehéz volt a következő szavaimat kiejtenem a számon. – Már vettél nekem fehérneműt. Bár később arra gondoltál, jobb lesz, ha anélkül kommandózom. De akárhogy is, amit akartam, amit valaha akartam, az a szíved. – Meg kéne dolgoztatnod a megbocsátásért, emlékszel? - Ó, bébi, már a tiéd. – Megcsókolt, keményen és mélyen. – Annyira szeretlek. – Újabb csók. – Jobban sajnálom, amin keresztül mentél, mint azt valaha szavakba önthetném. – Újabb csók. – Jobbat érdemelsz nálam, de nem tudlak elengedni. – Még egy csók. – Olyan átkozottul szeretlek. Ujjaimmal a hajába túrtam, elmosolyodtam, mámorosan, még mindig folytak a könnyeim, olyan voltam, mint egy ostoba öntözőkanna. Olyan nagyon és olyan sokáig vágytam erre a pillanatra. És most itt volt. Rome az enyém volt. Együtt voltunk egymás karjaiban. - Most már nem kell elmenned a randevúkra azzal a férfival – az utolsót vicsorogta, még úgy is, hogy közben gyengéden letörölte hüvelykujjával a könnyeim. – Ne sírj, bébi. Kérlek, ne sírj. A mámor egy része azonnal kipukkant, mint egy lufi, és lehervadt a vigyorom. – Nem fogom megtagadni a szavaim. Randizni fogok vele, ahogy megígértem. Találkozott a pillantásunk, az övé olyan volt, akár a tűz. – Belle. - Rome. – Még az sem tudott eltántorítani, milyen szexi. – Meg fog történni, szóval szokj hozzá a gondolathoz. Állkapcsát jobbra-balra mozgatta, résnyire szűkült a szeme. – Hajlandó vagyok könyörögni. Elgyengültem. Rome könyörögni? Milyen csábító. De… - Az nem változtatna a döntésemen. Nem hogy csak randevúzom vele, de még szeretettel üdvözlöm is a csapatunkban. Jobban ismeri Sivatagi Görényt, mint bármelyikünk. Rome olyan csendes, olyan merev volt, hosszú ideig úgy tűnt, mintha megint nem lenne eszméleténél. Szíve egyenletesen vert a mellkasomon. Pupillája vonallá vékonyodott, felfedve, mennyire közel állt a szörny ahhoz, hogy kitörjön. - Más vagy – mondta végül. Zavartan vontam össze a szemöldököm. – M-Mit értesz ez alatt? - A régi Belle megmondta volna Emlékférfinak, hogy menjen a francba, azt, hogy hazudtál neki és csak azt kapta, amit megérdemelt azért, amit tett. Most pedig hajlandó vagy randevúzni vele. Alkalmazni. Egy férfit, aki mindkettőnknek fájdalmat okozott. Igaza volt. Remegés futott végig rajtam, hirtelen egy új félelem kelt életre bennem. Mindig meg voltam róla győződve, hogy a kapcsolatunk sikere azon múlott, visszakapja-e az emlékeit. De mikor elvesztette őket, én változtam meg. Más lány voltam, mint egy héttel ezelőtt. Erősebb voltam, keményebb és sokkal fáradtabb. Ugyanakkor ügynök voltam, aki tudta, hogy a hűséges ügynökökből kevés van, és messze, ezért gondosan meg kellett becsülni őket.
Vajon tetszene Rome-nak az, aki lettem? Úgy tűnt, megint kezd belém szeretni, de akkor másik Rome volt. - Ez azt jelenti, amit szerintem jelent? – kérdezte hirtelen egy ismerős hang. Pillantásom az ajtóra siklott. Tanner állt ott vigyorogva. – A Vipera-Macskaember lakodalom megint életbe lép. Az én hibám, hogy elvesztettem a hitem és mindet töröltem. Ugyan maradni szeretnék és végignézni újraegyesülésetek hátralévő pillanatait, fel kell kelnetek. Van egy bűnöző, akinek szét kell rúgnunk a seggét és két leányka, akik kétségbeesve várják, hogy megmentsük őket. Nem hívta Lexist ribancnak; ez haladás volt. Valószínűleg azt bizonyította, mennyire aggódott—vagy mennyire kedvelte most már Elaine-t. - Később befejezzük ezt a beszélgetést – mondta Rome, hangja kemény volt. Csak bólintani tudtam, kiszáradt a szám. - Mindenki tudja a tervet? – kérdezte Rome. Egy fekete Hummerbe voltunk bezsúfolva—én, Rome, Tanner, Elaine, a mostanra teljesen felépült Jean-Luc és két férfi PTK ügynök, akikkel még nem találkoztam. Testvérek voltak (nem voltam biztos benne, hogy érzek ezzel kapcsolatban, tekintetbe véve a legutóbbi összecsapásom természetfeletti testvérekkel), fiatalok, nyugodt arcúak és egy kissé arrogánsak. Az egyikük, Christian fényt tudott csinálni, a másik, Hans pedig sötétséget. (Igen, a vezetéknevük Andersen volt és igen, a szüleik szadisták voltak.) John úgy gondolta a képességeik talán a hasznunkra válnak az utazás alatt. Jó lett volna, ha John küld egy olyan ügynököt, aki bele tud ugrani valaki testébe és minden sérülést rendbe hozni. Használni tudtam volna ezt a képességet néhány hónappal ezelőtt, mikor Rome-ot meglőtték. Igazából ezt a fajta képességet apámon is használhattam volna. Megerősíthetném a ketyegőjét, és nem aggódnék minden alkalommal, mikor feketepiaci viagrát vesz—és szed be—hogy megadja magát. És ki tudja, milyen állapotban találjuk Lexist és Sherridant? Talán akkor is szükségem lenne valakire gyógyító képességekkel. Felsóhajtottam. Tényleg ki kéne most már hagynom némi aggodalmat az életemből. Azt hittem, sikerült. Rome legutóbbi felépülése óta madarakat kellene fogatni velem. Az egy órával ezelőtti búcsúmondata óta azonban az idegeim már megint zordak voltak. És mi a fenét fogok én csinálni az Árnytestvérekkel? Csak újabb aggodalom voltak, amire nem volt szükségem, és valószínűleg csak útban lesznek. Leszállt az éjszaka—nem tudok a saját órámhoz igazodni, úgy tűnik—saját maga is sötétséget képezve, a hold magasan volt, a hegyek felett ragyogott és visszatükröződött a hósipkáról. A hely szépsége annyira nem illett ide, mikor háborúba indultunk. - A terv – morogta Rome. - Ne haljunk meg – zendített rá Tanner segítőkészen. - A saját személyes hülyeséginket a kocsiban hagyni és végezni a munkánk – tette hozzá Elaine. - Engedelmeskedni minden parancsodnak – mondta Jean-Luc. – Még akkor is, ha tévedsz és az arroganciád mindannyiunkkal végezhet. Hallva a hangját megint ott álltam a gyengélkedőjében, sötét szemei rám tapadtak. - Még mindig szeretlek – ezek voltak az első szavai. - Nem fogom megtagadni a szavam – mondtam neki is pontosan azt, mint Rome-nak. – Amint végeztünk Sivatagi Csótánnyal, elmegyünk azokra a randevúkra. - Remélem, készen állsz egy kis romantikára. Küldtem felé egy mosolyt, de biztos voltam benne, hogy a szemem nem tükrözte. - Könyörögni fogsz a halálért – mondta neki most Rome. - Ami ellenkezik a tervvel – mondta Tanner.
Megdörzsöltem a halántékom, hogy elűzzem a feltámadó fájdalmat. Rome mellett ültem, aki vezetett. A kapcsolatunk lehet, hogy most egy összekavarodott káosz, de odanyúltam és megszorítottam a kezét. Ha nekem szükségem volt a kapcsolatra, már pedig így volt, akkor neki is. Ujjait összefűzte az enyémmel, fogva tartott. - Figyeljetek, gyerekek – mondtam. – Mind tudjátok, mit kell tennetek. Szóval tegyétek meg, akár kedvelitek egymást, akár nem. Vigyük haza a lányokat. Terv szerint élve. Körülbelül egy mérföldre parkoltunk le attól a helytől, ahol fogva tartották a lányokat— ami azt jelentette, hogy körülbelül egy mérföldre voltunk a semmi közepétől, körülöttünk csak a hegyek—és felmásztunk az elektromos kerítéshez, ami körbe vette. A fotók alapján, amit Cody küldött tudtuk, hogy kétemeletes volt, egyik a föld alatt. Tudtuk, hogy szigorúan őrzik fegyveres férfiak, és tudtuk, hogy voltak repülőgépek, amik készen álltak rá, hogy azonnal elrepítsék Sivatagi Ringyót, amint veszélyt gyanítanak. Szóval csendben kellett bejutnunk. Egyszer sikerült Rome-ot, Tannert (és magamat) átvinni egy elektromos kerítés felett úgy, hogy szelet képeztem a lábunk alatt, magasabbra és magasabbra emeltem magunkat, mielőtt (nem túl gyengéden) földet értünk. Ezúttal nem tehettem meg. Amennyi kamera őrizte a helyet, és az ide-oda masírozó őröktől a létesítmény tetején lévő mellvéden, egyenesen tűzvonalba helyezne minket. Plusz hat méter magas lámpákat helyeztek el azért, hogy elűzzék az éjszaka sötétjét. Hirtelen örültem az Árnyéktestvéreknek. Az úton Hans egy sötét ernyőbe burkolt bennünket, nem számított, ha valaki ránk világított egy zseblámpával. Bár furcsa volt, mert nem láttam a kezem az arcom előtt. Christian fényt vihetett volna a kis körünkbe, magyarázta, és senki nem lett volna képes belátni, de szembe szállni a testvére mindent felemésztő sötétségével teljesen kimerítette volna. Hans vezetett minekt, aki nemcsak megalkotni tudta a sötétet, hanem át is látott rajta. – Bal kanyar öt lépés múlva – mondaná. – Egyenesen tíz lépést. - Bella, Elaine, készen álltok? – suttogta Rome. Idegesen ránéztem volna Elaine-re, de nem láttam. Nem akartuk hatástalanítani a kerítést; az figyelmeztette volna a célpontokat a jelenlétünkre. Ezért úgy kellett átjutnunk rajta, hogy az elektromosság még mindig pulzál benne és nem öl meg minket. Anyag súrlódását hallottam és gyanítottam, hogy Elaine levette a kesztyűjét, talán begyűri a zsebébe. - Légy óvatos. – Tanner hangja komoly volt és eltökélt, visszhangzott a körben. - Az leszek. – Bizonyára előre nyúlt és ujjait a láncokra fonta, mivel hirtelen meghallottam, ahogy kissé csörögnek. Aztán hallottam, hogy elakad a lélegzete. A csörgés erősödött. Elvonta az energiát a kerítésből, magába. Valaki--Tanner?—egyik lábáról a másikra állt, egyértelműen zaklatott volt. Addig tapogatóztam, míg bele nem ütköztem, megszorítottam a kezét, hogy vigaszt nyújtsak, aztán előhúztam a drótvágót, amit még Rome adott nekem, mielőtt elhagytuk a repteret. Remegtem, de gyorsan mozogtam, nem akartam, hogy Elaine-nek tovább kelljen fognia a kerítést, mint amennyit muszáj. Irányítod a tüzet. Meg tudsz idézni viharokat. Az elektromosság semmi volt. Kérlek, legyen semmiség. Abban a pillanatban, hogy a fém hozzáért a kerítéshez, éreztem, ahogy a voltok belém hasítanak, egyenesen a bensőmbe hatolt, égetett. Visszaharaptam egy kiáltást. Elaine bizonyára növelte a szívást, mert éreztem, ahogy az áram lassan elhagy, visszaáramlik a kerítésbe, aztán megint belé, mert a csörgés megint felerősödött. Ezzel meg is nyugodtam. Az volt, hogy izzadtan, valóban lángoltam, az izmaim görcsbe rándultak, ahogy az apró fájdalom végigszikrázott bennem.
Hans irányította a mozdulataim, kivágtam egy akkora kört, amin még Rome is, amilyen nagy volt, átfért. Mikor végeztem hátra estem a kerítéstől. – Most. Elaine is elesett, a földnek csapódott. Mindketten csak feküdtünk ott, zihálva. - Jól vagy? – kérdezte Tanner. - Én… - Nem te – mondta nekem. - Csak szükségem van… egy percre… - mondta Elaine. - Kösz, hogy aggódsz – morogtam. - Belle, hogy… - kezdte Rome és Jean-Luc egyszerre. Mindketten azonnal elnémultak. Aztán Rome letérdelt mellém. Tudtam, hogy jobban lát a sötétben, mint bárki más. Nos, kivéve Hanst. Előre nyúlt, kezébe fogta az arcom, felszisszent és elhúzódott. - Mi az? – kérdeztem aggódva. - Tele vagy elektromossággal. - Elaine is – mondta Tanner és ő is felszisszent a fájdalomtól. – Még a ruháján keresztül is érzem. A hangja irányába fordultam. Néhány lépésre tőlem láttam, hogy apró szikrák pattannak ki Elaine testéből—gombostű nagyságnyi arany, mintha szentjánosbogarak repkednének körülötte. Imádni valóak voltak. Valószínűleg halálosak. És rólam is repkedtek. - Hogy érzed magad? – kérdezte Rome, újra magára vonva a figyelmem. A szikrákon keresztül ki tudtam venni aggodalmas vonásait. – Én jól vagyok. De fenébe is. Cody minden nap ezzel él. Nem tudom, hogy élte túl. Jean-Luc térdelt le a másik oldalamra. Nézte a köztem és Rome között lejátszódó kis jelenetet, düh volt a szemében. – Ha bármire szükséged van, szólj. - Nekem szólj – javította ki Rome velősen. Lassan felültem és megdörzsöltem a halántékom, ahogy hullámokban öntött el a szédülés. – Elég ebből. Készen állok az akcióra. Rome megrázta a fejét. – Az őrök látnák, hogy jössz. Te és Elaine itt maradtok, amíg a töltés el nem szivárog. Ó, a pokolba is, nem. Azonban mielőtt tiltakozhattam volna, egy revolvert nyomott a kezembe. A fém energikusan vibrált. – Lőj le mindenkit, aki megközelít. Szikráztam, ahogy megpróbáltam felállni. Az izmaim nem működtek együtt, a térdem megroggyant a súlyom alatt. – Hans nélkül, aki elrejtene az árnyékban célpontokká válunk. - Cody gondoskodott a kamerákról. Csak az őrök maradtak. Ha lefekszel és nem mozdulsz, a távolból úgy fogsz kinézni, mint a kövek. Jól leszel. Ha egy percig is azt gondolnám, hogy veszélyben lehetsz, nem hagynálak itt. Ha kiiktattuk az őröket a mellvéden akkor majd intünk és rohanhattok hozzánk. – Szinte szünet nélkül folytatta. – Csapat, menjünk. Senki nem tiltakozott. Ami meglepett. Azt vártam, hogy Jean-Luc majd küzd azért, hogy velem maradhasson, és hogy Tanner Elaine-nel akar maradni. De egyértelműen úgy gondolták, hogy itt nagyobb biztonságban vagyunk, és szerették volna végre lezárni ezt a háborút. Átmásztak a kerítésen lévő lyukon, amit én és Elaine biztosítottunk nekik, úgy tűntek el Hans árnyékában, mint a fantomok. - Ugye ez csak egy kibaszott vicc? – sikerült kinyögnöm és a hasamra fordultam, hogy kőszerűvé váljak. Elaine ugyanezt tette. - Szükségük lesz ránk – suttogta határozottan. – Úgy értem, a terv számomra az volt, hogy minél több őrt lecsapoljak, ezzel csökkentve a fenyegetést. Most túl kevesen vannak. Lőniük kell, annak pedig hangja lesz, akár van rajta hangtompító, akár nincs. Az, hogy túl kevesen voltak, nem igazán írta le. Rome gyakorlatilag egymaga volt odakinn. Tanner csak most tanulta, hogy lőhet (megfelelően) és ötletem sem volt, hogy az
Árnyéktestvérek, amilyen fiatalok voltak, tudtak-e küzdeni. Jean-Lucot nem érdekelte, hogy Rome él-e vagy hal. És miközben bíztam abban, hogy Rome megcsinálja a munkát, tudtam, hogy a csapatunk elbukna nélküle. Élve volt rá szükségünk. Sérülések nélkül. - Nem maradhatunk egyszerűen itt – mondtam és a környezetet tanulmányoztam. Köves, meredek lejtő. - Nem, nem maradhatunk. Tannernek szüksége van rám. Még mindig nem tért vissza teljesen az ereje, bár nem ismeri be. Durván harminc méter volt a mellvéd és a kerítés között, aztán lépcső vezetett a tetejére. Vonszolni kell a seggünket, valószínűleg a testünk gyűlölni fog minket, de ha jók vagyunk, az őrök azt hihetik, hogy szentjánosbogarak vagyunk. - Nos, a lámpákkal képesek lesznek minket is látni, nem csak a szikrákat. Igaz. - Fenébe. Mit fogunk csinálni? – Kövek és gallyak nyomódtak a hasamba. A talaj hideg volt és kemény, gúnyosan emlékeztetett arra, hogy éppen semmit nem tettem, hogy segítsek a barátaimnak. Ami rosszabb, minél több idő telt el, Elaine és én annál kevesebb segítséget tudtunk nyújtani. Rome valószínűleg máris belevetette magát a csata sűrűjébe. - Talán dobálhatnánk köveket az égőkre? – javasolta. – Attól félhomály lesz. - Az elárulhatná, hogy itt vagyunk. Hacsak… - Egy ötlet kezdett megformálódni bennem. – Vihart keltek. Nehezebb lesz kiszúrni minket, ha az őröknek víz van a szemükben. Valamit kitörhetjük a hozzánk legközelebb eső égőt, és talán azt gondolják majd, hogy a villám volt nem egy behatoló. Előre nyúlt, és egy elég nagy követ keresett. – Te gondoskodsz az esőről, én pedig az égőről. - Vedd úgy, hogy megtörtént. – Most először nem siránkoztam azon, hogyan végezzem el a munkát. Behunytam a szemem. Elképzeltem, hogy Rome-ot és Tanner lelövik a harc alatt. Lexis és Sherridan úgy összetörve, hogy nem lehet meggyógyítani őket. Szegény, szomorú, anyátlanná vált Sunny sír a vállamon. Az állam remegni kezdett. A szemem megtelt könnyel. Néhány csepp eső hullott a homlokomra és sercegett. Au. Ezt érezte vajon Cody, mikor vízhez ért? Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a többi cseppet messze küldjem magamtól és Elaine-től még úgy is, hogy mindent megtettem, amivel felerősíthetem a szomorúságom. Összejövünk még valaha Rome-mal? Úgy igazán össze? Akar még azok után is, hogy elmegyek arra a három randevúra Jean-Luckal? Nem, mintha bármi is történne azokon a randikon—Hacsak Lexisnek nem volt igaza. Az nem lehet—de néhány férfi nem bírta a gondolatát sem, ha egy másik férfi néz a nőjére, és Rome féltékenyebb volt, mint az átlag. Finoman szemerkélni kezdett előttünk az eső. Elégedettség akart eltölteni, amiért elkezdődött a vihar, de nem engedtem neki. Attól az eső elapadna. Ez helyett fel kellett erősítenem. Szomorúság, szomorúság, szomorúság. Én, teljesen egyedül. Rome visszamegy Lexishez, vagy talán egy másik lányhoz. Soha nem látom többé. Nem látom többé a lányát. Sosem tart többé a karjában, nem szeret. Rájön, hogy nem kellek neki, vagy nincs már rám szüksége többé. Rájön, hogy gyűlöli azt a lányt, akivé váltam. Hagytam, hogy a gondolatok újra és újra lejátszódjanak bennem, kínozva engem. Könnyek csorogtak végig az arcomon, égettek, még az ég is megnyílt és vízzel árasztotta el a terepet. Még jég is esett, neki ütközve a földnek. Ezúttal nem tudtam távol tartani, egyszerűen túl sok volt és a fenébe, fájt. Megremegtem, másodpercek alatt bőrig áztam. – K-Készen állsz? – Kérdeztem Elaine-től. - I-Igen. – Az ő fogai is kocogtak, feszültségről árulkodtam a szeme körüli ráncok. - Küzdd le a fájdalmat. A fenébe, az eső talán még abban is segít, hogy megszabaduljunk a szikráktól. - Remélem.
A fiúk nem jeleztek nekünk, ami azt jelentette, még mindig csatároztak. Szükségük volt ránk, akár beismerték, akár nem. Megragadtam a pisztolyt—ezúttal nem vibrált, és a bennem lévő fájdalom lassan elhalt, szóval az igazat mondtam Elaine-nek—és felálltam. Mikor Elaine is ezt tette, és majdnem elájult mellettem, ösztönösen nyúltam ki felé és kaptam el, egyenesben tartva őt. Hála Istennek hosszú kesztyűk fedték be. Azonnal a földre kerültem volna, ha véletlenül megérintem. Eltelt egy perc, mire összeszedte magát. Egy követ hajított a lámpa felé. Elhibázta az égőt. Morgott, és elhajított egy újabb követ. Ezúttal eltalálta a célt. Összetört az üveg és sötétség vett körbe minket. A szemem képes volt hozzászokni ehhez a fajta sötétséghez, és láttam, hogy magára húzza a csuklyáját, minden egyes centijét eltakarva, csak a szemét nem. Nos, meg a kezét. Azokat szabadon hagyta—így könnyebb volt hatástalanítani az őröket. - Készülj fel a fájdalomra. – Ahogy az eső zuhogott ránk, átmásztunk a kerítésen és felrohantunk az emelkedőn a mellvédhez. Az izmaim sikoltva tiltakoztak, de legalább senki nem lőtt ránk. Minél közelebb értünk, annál több férfit hallottam morogni. Morgást és dörmögést. Rome macskává változott. Felrohantunk a lépcsőn és majdnem beleütköztünk Tannerbe, Christianba és Hansba, egyikük állon vágott, mielőtt rájött volna, ki vagyok. Csillagokat láttam. - Sajnálom – mondta Christian. - Ennek nyoma marad. – Ami jó volt: Az esküvő nem fog megtörténni, ahogy terveztem, ezért nem kell egy libatojással az államon férjhez mennem. Legalábbis némi jó is volt benne, gondoltam, a szomorúságom nőtt és az eső hevesebben kezdett rá. Mikor kitisztul a látásom körbenéztem, próbáltam megtalálni a legjobb módot, hogy segítsek Rome-nak. Jean-Luc és én—de nem láttam nyomát Jean-Lucnak. Tanner megragadta Elaine ingét és maga mögé rántotta. – Maradj itt. Rome nem ismer és talán véletlenül megtámad. - Menj és szedd le az őröket – mondtam neki. – Figyelek Rome-ra, így nem fog véletlenül megtámadni. Előre lendült, kiszabadította magát Tanner szorításából, és az őrök felé rohant. Fegyvertelenek voltak, félautomata fegyverük máris a köveken kopogott. De rengetegen voltak, túl sokan, semmint Rome megküzdjön velük egymaga. Én is előre rohantam, csakhogy én Rome-ra vetettem magam, a hátán landoltam és macskatestét a földhöz szegeztem. Feje azonnal felém fordult, azok a hosszú, hegyes fogak készen álltak rá, hogy lecsapjanak egy ízletes csemegére. Az első harapásnál, amilyen apró volt csak, rájöhetett, hogy ki is vagyok, mert azonnal elhúzta a száját, mielőtt jobban bánthatna. Megpördült velem és súlyával a földhöz szegezett. A karom köré fontam, szorosan átkaroltam, magamhoz szorítottam. Nem tudta, de segítettem neki. Vagy talán igen. Kiszabadíthatta volna magát, de nem tette. Hogy a saját testével védjen? Az eső tovább esett, bár most már inkább csak szemerkélt. A szívem a mellkasomban dobogott, vad, irányíthatatlan ütemben. A sötétséget kutattam, láttam Elaine-t egy gyorsan fogyatkozó tömegben. Az őrök rávetették magukat, de megérintette őket, vagy ahogy elérték őt a földre zuhantak, egyenként és többé nem mozdultak. Hamarosan ő maradt az utolsó, aki talpon volt. Tanner odasietett hozzá, de ő elhátrált, kirántotta a kesztyűt a zsebéből. Csak mikor már a helyükön voltak, csak akkor engedte meg neki, hogy várakozó karjába vegye.
Rome torokhangon, mélyen morogni kezdett, én pedig megmerevedtem. Oó. Ez dühös morgás volt. Lassan felé fordultam. Találkozott a pillantásunk, az én barna szemem az ő dühös kékjével. Még mindig macska alakban volt, szőre sima és fekete, és vadul imádnivaló. Rám meresztette a fogát. - Segítségre van szükséged – mondtam és felemeltem az állam. – Nem sajnálom. Megváltoztam, pont mint mondtad, és jobb ügynök lettem tőle. Része kell, hogy legyek az akciónak. Bizonyítanom kell, hogy meg tudom ezt csinálni. Bumm! A mellvéd vadul megremegett és valaki felsikoltott. aztán törmelék kezdett aláhullni, kövek, gallyak, palánkok és vakolat. Fekete füstfelhők lepték be az eget, amitől köhögnöm kellett. - Mi történt? – nyögtem ki. Tanner elsápadt. – A mögöttünk lévő épület épp most robbant fel. 25. fejezet A dermedt döbbenet és rémület után a csapat mozgásba lendült, az épület felé rohantunk. Az esőm megint rákezdett, ezúttal erősebben, a jég olyan volt, akár a mérgezett ököl. Sherridan és Lexis vajon abban az épületben volt? Alig tudtam levegőt venni, alig tudtam kényszeríteni a testem, hogy tovább menjen, mert a vérem sűrű, dermedt sárrá változott. Felüvöltött egy riasztó, belevisított az éjszakába, összerezzentem tőle. Az odafelé vezető úton őrök hevertek mindenfelé a földön, eszméletlenül. Jean-Luc-nak köszönhetően? Vagy tévedtem, mikor megbíztam benne? Vajon ő okozta a robbanást? És Sherridan… Ó, istenem. Nem. Nem, nem, nem. Nem hiszem el, gondoltam, miközben újra átugrottam egy mozdulatlan testet. Aztán megbotlottam egy félautomatában és arccal a földre zuhantam. Sár borította be a nyelvem, miközben a levegő bennszakadt a tüdőmben. Hála égnek az adrenalinszintem túl magas volt, a testem túlságosan elzsibbadt a hidegtől ezért nem éreztem fájdalmat. Bár holnap érezni fogom. Ha még mindig élek. Egy másodperccel később Rome mellettem termett, még mindig macska alakban és a szájával állított talpra. Vigyázott rá, nehogy eltörje a bőröm, és csak a ruhámat fogta. Mikor végre sikerült levegőhöz jutnom olyan hideg volt, hogy kis felhőket képezett az arcom előtt. - Köszönöm – sikerült kimondanom reszketve, és újra mozgásba lendültem. Felmordult. Ezt úgy veszem, szívesen. Ezúttal mellettem maradt, tartotta velem a lépést. Mikor elértük a létesítményt, nem kellett ajtót keresnünk, hogy bejussunk. Az épület oldalában egy tátongó lyuk fogadott minket. Azonnal megtorpantam, nem tudtam, hogy csapatként rontsunk be, vagy váljunk ketté és kezdjünk kutatni. – Rome, én… Jean-Luc pillantott ki a sarkon, mintha támadni akarna, felismert bennünket és megkerülte az épületet. – Épp itt az ideje – mondta a még mindig visító riasztót túlharsogva, új tárat tett a pisztolyába. – Mi tartott ilyen sokáig? Már rég hatástalanítottam minden autót és repülőgépet, szóval nem mennek sehova. Minden porcikájában egy harcos volt. Bűntudat töltött el. Nem kellett volna kételkednem Jean-Lucban. Egy pillanatra sem. Egy szavahihető ember volt. Rome rámorgott. Bár háttal álltam Rome-nak, elé léptem, botladozó akadályként a két férfi között. Legalábbis reméltem. A kezem remegve a torkomra tettem, lüktető pulzusomra. – A lányok…
- Jól vannak, amennyire én tudom – vágott közbe Jean-Luc, pillantása találkozott az enyémmel a sötétben, a lelkemig hatolt. – Nem árultalak el, nem bántottam volna őket. – Csalódottság volt a hangjában. A bűntudatom csak fokozódott. – Már rájöttem. – Most. – Csak tudni akartam, hol voltak. - Nem tudom. - Bármi nyoma Sivatagi Boszorkánynak? – kérdezte Tanner zihálva. Lehajolt és beletúrt egy műanyag táskába. Egy… késért, amit az oldalára erősített. Jean-Luc megrázta a fejét. – Még nincs. - Hans. Rejts el minket kívülről. Rome hangjára megfordultam. Épp átváltozott állatból emberré, a szőr lehullott róla, csak a bőr maradt. Csupasz bőr. De ekkor árnyak borultak ránk, a sötétség mindent elnyelt. Mindenki egyszerre szívta be a levegőt. Ruhákat hallottam. Rome biztosan befejezte az átváltozást; most öltözködhet. - Christian – mondta. – Fényre van szükségem. De olyanra, amit az árnyékon kívül senki nem láthat. - A fényt a bátyám sötétségén belül tartanom le fog gyengíteni. - Ez olyan kockázat, amit vállalnom kell. Nem akarom megkockáztatni, fiúk, hogy bántalak benneteket a fegyverekkel, amiket használni akarok. Aranyszínű fény tört elő hirtelen a fiúból, áttörve az árnyakon, melyeket Hans hozott létre. Arany, amit csak mi láthattunk. Rome újra talpig feketében volt, beletúrt egy táskába és elkezdett fegyvereket szíjazni a testére. A szívem túlcsordult a szerelemtől. Mindazok ellenére, ami történt és amitől féltem, hogy megtörténhet, még mindig szerettem ezt a vad, eltökélt férfit. Felhúzott egy pár csizmát. – Együtt fogunk maradni. – Teljesen hivatalos volt. Tanner és Elaine, figyeljetek a hátunk mögé. Hans, nézd a bal és a jobb oldalt. Christian-mindegy. Spórolj az erőddel. Jean-Luc, a kibaszott életed árán is meg kell védened Belle-t. Megértetted? Egyszerre bosszantott és volt megható, mikor a két férfi egymás szemébe nézett. Jean-Luc bólintott. - Én megyek elől – fejezte be Rome és máris előre indult. – Le az árnyékkal. Eltűntek és a körülöttünk lévő világ újra látható lett. Semmi nem változott. Az épület még mindig romokban, a körülöttünk lévő őrök eszméletlenek vagy halottak. Az igazat megvallva a környék elhagyatottnak tűnt és úgy is hangzott. Ez meglepett. Ártalmatlanítottunk mindenkit, vagy valahol máshol voltak és ránk vártak? Kétlem, hogy volt akkora szerencsénk, hogy ilyen könnyen megnyerjük a csatát. Christian ezt a pillanatot választotta arra, hogy összeessen a megerőltetéstől, hogy fény csináljon a sötétben, Tanner ezért a falhoz húzta és felültette. Adott neki egy pisztolyt és azt mondta, lőjön le mindenkit, aki megközelíti. - Mit kéne tennem? – kérdeztem, előhúztam két kést a nadrágom oldalán lévő tokból és erősen megmarkoltam őket. - Maradj életben – Rome csak ennyit mondott. Mielőtt kitalálhattam volna valami igazán ütős választ, hozzátette. – Küldtem egy üzenetet Cody-nak, hogy megbizonyosodjam róla, Sivatagi Lány itt van. Csak te tudsz megküzdeni vele. Kiszívja belőlünk a vizet és teljesen összeaszalódunk, de neked nem kell hozzáérned ahhoz, hogy legyőzd. Jól hallottam, amit mondott? Rám bízta a harcot, hitt bennem, engedte, hogy ügynök legyek ne csak a barátnője. Egyszerre volt… csodálatos és szomorú, jöttem rá. Szinte abszurd. Rome nem tette volna ezt. Rome egy biztonságos helyre dugott volna, és addig ott is hagyott volna, míg véget nem ért az akció.
Nem voltam biztos benne, hogy ez azt jelenti-e elfogadja a „más” lányt, aki voltam és bízott benne, vagy pedig úgy döntött, hogy nem egymásnak lettünk teremtve. - Lelőhetnénk – mondta Tanner. – Így Belle-nek nem kell macskaharcba bonyolódnia. Rome megrázta a fejét. – Cody odaadta az épület alaprajzát, és ha Sivatagi Lány ott van, ahol gondolom, akkor a lövéstől az egész épület felrobban. Annyira boldog voltam, mikor Rome egyetértett velem abban, hogy részel egyek a harcnak, de ez több volt, mint amire vállalkoztam. Egy rossz mozdulat… - Szabad pisztolyokat használnunk most? - Majd szólok, mikor tegyétek el őket. Ne félj és ne lőj le örömödben. Egy valami azonban nekünk kedvez, hogy kevesebb őr van, mint amit Cody elmondása alapján vártam. – Rome előre ment és körbenézett. – Sikerült befagyasztanunk néhány bankszámláját, és úgy tűnik néhányan el is hagyták az emberei közül, mikor nem tudott nekik fizetni. Mikor végre megindult az épület felé az egész csapat utána ment, mintha húznának minket. Mindenki készenlétben állt. Körülöttünk ketrecek voltak—üresek. Laborköpenyek lógtak akasztókról. Faltól falig érő számítógépes rendszerek, és olyan gépek, amiket nem tudtam beazonosítani. Még asztalok is voltak csukló- és bokapántokkal, és nem tudtam megállítani a remegést, ami végigfutott a gerincemen. Végigmentünk egy folyosón, aztán egy újabbon, csak Rome lépett be azokba az irodákba, amik mellett elhaladtunk, pisztolyának csövével az egész helyet átnézve. - Szép próbálkozás – hallottam tőle az egyikben. Durranás. Süvöltés. Nyögés. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, mikor kilépett. Vigyázott, nehogy rám nézzen. - Az őr rejtőzött és később lesből támadhatott volna ránk – magyarázta a csapatnak, mielőtt újra megindultunk volna előre. Mint azelőtt, most is úgy követtük, mintha húzna maga után. Tanner kétszer lőtt abba az irányba, amit fedezett—de csak mert először elhibázta. Jean-Lucnak háromszor kellett kilőni egy sorozatot, ahogy doktorok és őrök tűntek fel a sarkokon és az árnyékokból, hogy kikerüljék a bomba okozta tűz kisebb lángjait. Még Hansnak is lőnie kellett. Halálosan pontosan találta el célpontját. Azt kell mondjam, ő és a testvére lenyűgöztek engem. Azt vártam, hogy lelassítanak minket, de többet tettek ezért a küldetésért, mint én. Hamarosan te jössz. Vajon Sivatagi hamarosan-halott Lány itt volt még, vagy elmenekült, mikor megszólalt a riasztó? Valószínűleg itt volt, döntöttem el egy pillanattal később. Ha Cody elérte, hogy itt legyen, akkor nem engedte volna neki, hogy elmenjen. Rövid pórázon kellett tartanom a félelmem. A víz éltette, erősebbé tette, szóval ha jéglabdákat dobálnék rá attól csak nőne az energiája. A szomorúságot is kilőhettem. Ha esőt zúdítok rá csak még inkább aláírom a halálos ítéletem. Maradt a tűz és a szél és/vagy föld. Tűz—szükségem volt haragra. Szél—szükségem volt a harag, szomorúság és boldogság tökéletes keverékére. Föld—féltékenységre volt szükségem. - Jól vagy? – suttogta nekem Jean-Luc. Szeme jobbra-balra cikázott, szemmel tartva mindent. – Sápadt vagy. Előhúztam a nadrágom zsebéből a pisztolyom, hátrafelé szegezve. – Csak próbálom eldönteni melyik elemet használhatom a rám váró macskaharcban, ahogy Tanner nevezi. - Van befutó? Igen, csak nem akartam elismerni. De mind hiába. – Leginkább a tűz. Hamut képez, pont az ellentéte annak, amit Sivatagi Seggfej erősítésnek tudna használni. Felhorkant, ahogy gyorsan újra körbenézett, aztán hátra pillantott. Újabb centit mozdult előttem. – Milyen érzelemre van ahhoz szükséged? Haragnak, igaz? - Igen. – Befordultunk egy sarkon, lépéseink lassultak. Bólintott, úgy tűnt átgondolja egy pillanatra a dolgokat, pisztolya a pillantásával összhangban mozdult. – Rome-nak nem tetszik, hogy ügynök vagy.
Résnyire szűkült a szemem. – Ezt nem tudhatod. Visszaadtad neki az emlékeit, ami azt jelenti, hogy nem lehetnek a fejedben. Nem tudod, mit érez. - Ó, igazán? Hát ezt kapd ki, cukorfalat. Mindent leírtam. Tudtam, hogy eljön az idő, mikor vissza kell adnom mindent, hogy téged boldoggá tegyelek, és nem akartam semmit elfelejteni rólad. Szóval mindent leírtam és elolvastam. Megjegyeztem az emlékeit. Rome nem akarta, hogy ügynök légy. Azt fontolgatta, hogy megragad és a lányával együtt elrejt bennetek. Teljesen ledöbbenve fordultam a kérdéses férfi felé. Csak hátának feszült vonalát láttam, és a profilját, ahogy a Jean-Luchoz hasonló jobbra-balra mozdulatokkal próbálta eldönteni a folyosó végén, merre induljunk. - Valamint volt egy kis ügye Sivatagi Lánnyal nem sokkal az után, hogy elvált Lexistől. Cukorkának hívta. Elég jól elvoltak, aztán megszakította a dolgot, hogy megpróbálja visszanyerni Lexist. Eléggé felbosszantotta Candace-t. Kínos helyzetbe hozta. Testem minden izma megfeszült. A bennem lévő jég elolvadt, gyorsabban, mint előtte valaha. Apró lángok nyaldosták az ujjam. – Az nem lehet. Először is bűnöző, aki Csinos Fiú alkalmazottja volt. Másodszor, Rome gyűlöli a bűnözőket. Harmadszor, ha megérint valakit minden nedvességet kiszív belőlük, őt pedig nem aszalta meg. Jean-Luc a fejét rázta már az előtt, hogy az utolsó szót kimondhattam volna. – Nem. Csak úgy egy éve dolgozott Csinos Fiúnak, szóval talán nem is volt bűnöző, mikor Rome-mal randizott. És ő nem olyan, mint Elaine. Egy közvetlen érintés nem szívja ki a nedvességet a testből. Candace irányítja. Ő dönti el, mikor szívja ki valakiből és mikor nem. Igaza volt. Láttam, hogy Cody megérinti és semmi nem történt vele. – Én… Én… - nem jutottam szavakhoz. Mi a fenéért nem mondta Rome ezt el nekem? Befordultunk egy újabb sarkon és azonnal megálltunk, mikor Rome feltartotta az egyik kezét. Nekiütköztem Jean-Lucnak. Ő hümmögött, megbotlott és nekiütközött Hansnak. - Bocsánat – mondtam és körbe pillantottam a szobán, amibe beléptünk. Tágas, de több ketreccel, ezekben emberek voltak. Körülbelül tizenöt. Koszos, sérült arcukat néztem—és megtaláltam Sherridant és Lexist. A szívem csak úgy zakatolt és könnyek leptél el a szemem. Életben voltak. Köszönöm istenem, köszönöm istenem, köszönöm istenem. Mindkettejüknek saját ketrece volt. Sokkal jobban megsebesültek, mint a többi fogoly, de éltek. Megragadták a rácsokat és félelemmel vegyes reményekkel nézték az eseményeket. És mindennek a középpontjában ott állt Cody. Ha volt még egyáltalán kétségem afelől, bízhatunk-e benne, a látványa azonnal lenyugtatta azt. Egyik kezéből fény tört elő Sivatagi Lányt a saját, szupertöltésű ketrecébe zárva, haja felállt a fején, szeme kikerekedett az intenzitásától. Egyértelműen nem tudott megmozdulni. De a szája körüli feszült vonalak arról árulkodtak, hogy megpróbált, minden csepp erejével, amije volt. Cody másik kezével egy csoport emberre mutatott. Doktorokra, a köpenyükből ítélve. Izzadtság gyöngyözött Cody homlokán, ingje már hozzá tapadt a mellkasához. – Nem tudom… tovább… tartani őket. – Minden szót erőlködve ejtett ki, még úgy is, hogy visszhangoztak a falakról. Volt valami különös légnyomás a szobában, amitől a fülem folyamatosan pattogtak. Nyugtalanító volt. - El a pisztollyal – mondta Rome, sajátját a földre tette és a legtávolabbi falhoz rúgta. Kis csoportunk minden tagja így tett. Ránéztem arra a nőre, aki egykor feltehetően ágyba bújt a pasimmal, és a fogam csikorgattam. Szebb volt így élőben, mint Rome telefonjának kis képernyőjén, még úgy kivilágítva is, mint egy karácsonyfa. Fenébe! Rome minden exe csinosabb volt, mint én. - Elaine. – Rome előhúzott egy kést. – Mikor Cody pajzsa eltűnik, próbált annyi doktort megölni, amennyit csak tudsz.
Bólintott és előre masírozott, kihúzta magát, félt, ugyanakkor eltökélt volt. Visszaemlékezett arra a ketrecre, amiben olyan sokáig volt? Szegénykém. De micsoda bátorságra vall, hogy akkor is előre megy. - Hans, őrizd az ajtót – mondta. – Senki nem szökhet meg. A fiú Rome-ra nézett, aki bólintott, aztán elment. - Jean-Luc, ha lehet ugorj bele Sivatagi Lányba, mikor Cody elengedi és vegyél el annyit az emlékeiből, amennyit csak lehet – utasította Rome. – Később átnézzük őket. Ha nem tudsz odajutni hozzá, akkor várj. Belle majd megpróbál lehetőséget teremteni neked. Tanner, hozd a lányokat. Mindkét férfi engedelmeskedett. Ezzel csak Rome és én maradtunk. Rám nézett, szája határozott és merev volt. – Cody el fog ájulni. Én majd biztos helyre viszem. Ha Jean-Luc nem tud hozzáférni, akkor megkaphatod. Ne aggódj, hogy használnod kell az erődet. Ő sem fogja. - Úgy lesz – mondtam reszketeg hangon. Bár azon tűnődtem, hogy tud ilyen kegyetlen lenni, mikor egyszer lefeküdt ezzel a nővel. - Jól teszed. – Szeme sötétebb lett, pupillája kiterjedt. – Ne aggódj miattunk. Rendben? Ne gondolj arra, hogy visszafogd a képességed vagy elzárd az érzelmeid. Szabadítsd fel őket. És… legyél óvatos. - Úgy lesz – feleltem. - Szeretlek, Belle. Remélem, tudod. – Nem adott nekem időt arra, hogy válaszoljak. Bezárta a köztünk lévő távolságot, ajkát az enyémre szorította, nyelve egy töredék másodpercre mélyre döfött. Édes tűz. Az épületből azonnal a Paradicsomba kerültem, ahol angyalok énekeltek és ambrózia folyt arany patakokban. Abban a pillanatban tudtam, hogy minden rendben lesz, hogy semmi rossz nem fog történni, nem történhet, és holnap ennek a férfinak a karjai közt fogok ébredni, és hamarosan a menyasszonya leszek. De aztán elsietett Cody mellé, én pedig visszatértem az eufórikus magaslatokból, bizonytalan voltam a mai napban, a holnapban pedig még inkább. De a szenvedély még mindig bennem égett. És forró volt, olyan forró. Belülről szikrázott fel. Valószínűleg Rome-nak ez volt a szándéka, nem pedig az, hogy megerősítse az érzéseit. Vagy talán az új én csak cinikus. Most nem aggódhattam emiatt. Az testem mellé szorítottam a kezem és Sivatagi Lányhoz mentem. Elképzeltem őt Rome ágyában, meztelenül, ahogy magához öleli, harapja, többért könyörög és a szenvedélyem a hőn áhított haraggá változott. A kezem lángra lobbant. - Most, Cody – kiáltotta Rome. – Most! A fény hirtelen elapadt. Nyögést hallottam, morgást, ruhák súrlódását, ahogy Elaine mozgásba lendült és mindenkit megérintett, akit tudott. Hallottam a lábak hangját, ahogy Rome elvonszolta az eszméletlen Cody-t az útból. Sivatagi Lány térde zuhant, sápadt haja eltakarta az arcát, kis vállai előre görnyedtek. JeanLuc felé vetődött, de egyértelműen felkészült rá, mert arrébb gurult. Felé hajítottam egy tűzlabdát. De megint gyors volt, hasra lapult, a labda átrepült felette. Felnézett, pillantása találkozott az enyémmel. Felém nyúlt, ujjával rám mutatott. Eldobtam egy újabb gömböt. Víz lövellt ki az ujjából, félúton találkozva a tűzzel, elaltatva azt. A tette annyira váratlanul ért, hogy nem tudtam félreugrani, mielőtt a víz eltalált és hátra lökött volna. A Sivatagi Lány elnevezés arra utalt, hogy szüksége volt a vízre nem pedig azt, hogy bőségesen volt neki és így tudta ontani magából. - Belle Jamison. Hónapok óta vártam már ezt a találkozást – mondta. – És most itt vagyunk. A másik nő apám életében.
- Igen. Itt vagyunk. – Addig spriccelt, míg talpra nem állt. Aztán abbahagyta, szabad kezét felemelte és Jean-Luc felé tartotta, egy másik vízsugárral tartva őt távol. – De fogalmam sincs róla, miről beszélsz. Sosem találkoztam apáddal. - Igazán? Mikor mindkettőnknek ő tanította a trükkjeinket? Trükköket? Mondhatjuk azt, hogy tév-esz-més? – Jobban szeret engem, mint téged, igaz? – Szúrós szemmekl néztem fel rá, teljesen elázva, próbáltam levegőhöz jutni. A düh még ott forrt bennem, még mindig ott lángolt. Csak egy percre volt szükségem, hogy megint a felszínre hozzam. – Nem akarod elmondani, miért? - Bár tudnám. Gyengébb vagy nálam, csúnya és ostoba. Ribanc. – Én sem vagyok a legnagyobb rajongód. Szóval hogy hívják? - Dr. Enrich Roberts, természetesen. Mintha meg kéne kérdezned. Leesett az állam. A döbbenetem egy pillanatra elnyomta a haragot. Dr. Roberts? A férfi, aki megitatta velem azt a szérumot, ami miatt ilyenné váltam? A férfi, akit hetekig üldöztem, de nem akadtam rá? Hogy lehet, hogy nem tudtunk róla van egy lánya? - Tudom, mire gondolsz. Biztosan hazudok, mivel senki nem tudta. Majdnem. – Hogy tartottad titokban? - Tudod, milyen egyszerű dokumentumokat hamisítani és a többit eltüntetni? Nem, de kezdtem megtanulni. - Így akart ő megvédeni engem a külső hatalomtól, pont úgy, mint a menekülésével. De már nem akarom, hogy megvédjenek. Vissza akarom kapni. Te pedig segíteni fogsz nekem. Uh, micsoda? – Megértem milyen az, ha hiányzik egy szülőd, de… Kegyetlenül felkacagott. – Nem hiányzik nekem, te ostoba ribanc. Mint téged, engem is ő tett azzá, ami vagyok, úgy kísérletezett rajtam egész életemen át, mintha egy állat lennék. És mikor már elkezdtem volna élvezni az eredményt, eltűnt. Nem tetszett neki, hogy Vincentnek kezdtem dolgozni, csakúgy mint ő, félt, hogy a titkaink kitudódnak, hogy felhasználhatnak és bánthatnak azért, hogy irányíthassák őt. De most Vincent halott, én vagyok a főnök és az apám vissza fog térni. Miattad. És erősebbé fog tenni engem. Rome egyszer figyelmeztetett engem emiatt. Az emberek sokszor megrészegültek az erejüktől, többre sóvárogtak. De a több soha nem volt elég. A szomjukat soha nem tudták csillapítani. – Sajnálom, hogy nekem kell ezt közölnöm, de nem fog miattam visszajönni. – Kezemet a hátam mögé tornásztam, mintha próbálnék a könyökömre támaszkodni. Közben mentálisan próbáltam az ujjbegyembe irányítani a tüzet. – Egy senki vagyok számára. Egy kísérlet. Pont, mint mondtad. A szemem sarkából láttam, hogy Rome felé lopakodik. De ő is bizonyára érezte, mert a másik kezét felé nyújtotta és egy vízsugárral hátra taszította. Nevetett, bár a pillantását sosem vette le rólam. – Várja ki a sorát, Masters ügynök. Maga lesz a következő. Masters ügynök. Nem éppen olyan volt szeretőkhöz illő beszéd. Elengedte Jean-Lucot, aki kezdett kékké változni, képtelen volt levegőt venni és újra felém nyúlt. Arrébb gördültem, kikerülve a csapást. Közelebb jött, újra és újra próbálkozott, de minduntalan arrébb gördültem. És mikor végül elért, arrébb rúgtam a kezét. Oldalra esett, megszabadítva Rome-ot vizes haragjától. Rome továbbra is össze volt görnyedve és köhögött. - Visszajön miattad – mondta, mintha a beszélgetést abba se hagytuk volna. Zihált. Az erejét használni valószínűleg kimerítette. – nem tud majd másképp tenni. Te vagy a legnagyobb áttörése. Nem akarja majd, hogy megöljelek. Igen, valószínűleg igaza volt. Számtalan alkalommal kért bocsánatot azért, amit velem tett. Nem hittem, hogy azt akarja, haljak meg. De hogy kísérletezhetett a saját lányán? – Nem maradok itt veled. Fogom a barátaim és elmegyek. Ja és igen. A jó érdekében bezárlak.
Szar élete volt, ezt aláírom és sajnáltam miatta. De Elaine-nek is pocsék élete volt, és Elaine mégsem fordult a sötét énjéhez. Sivatagi Lány, attól tartok már kívül esik a megváltáson. Lassan felálltam. – Befejeztük a csevegést? Újabb nevetés. Rideg, szívtelen. – Nem győzhetsz le, Csodalány. - Akarsz fogadni, Candace? – újabb tűzgömböt hajítottam felé. Ezúttal eltaláltam és felkiáltott. A kiáltás sikollyá változott, ahogy őrült módon csapkodta magát a kezével. Víz folyt ki az ujjából és eloltotta a tüzet, ruhái rongyosak voltak, korom borította a bőrét. Az égett haj szaga betöltötte a szobát. Szegény, szép aranyszőke haja. Jean-Luc és Rome is visszanyerte az erejét és megközelítették, felé rohantak, de még nem fogyott ki a vízből, kinyújtotta a karját és mindkettejüket távol tartotta. De ettől sebezhetővé vált számomra. Én is megközelítettem, próbáltam felerősíteni magamban a féltékenységet, azt terveztem, hogy földbe temetem. Igen, biztosan sárrá tudja változtatni a földet, de az időbe telne. Időbe, ami alatt megragadhatom Rome egy este-este koktélját és beadhatom neki. Időbe, ami alatt Jean-Luc belé ugorhatna. Sivatagi Lánynak más tervei voltak. Amint elértem leejtette a karját Jean-Luc és Rome felől, akik újra elkezdték felköhögni a vizet, amit lenyeltek, és rám vetette magát fullasztó kezével. Elakadt a lélegzetem, szinte azonnal éreztem, ahogy kiszívja belőlem a nedvességet. Fájdalmas volt, némelyik erem el is pattant szívásának erejétől. - Nem kellet volna így lennie – mondta összeszorított fogakkal. – Dolgozhattunk volna együtt. Az apám mindkettőnknek több erőt adhatott volna. Gondokodj, Belle, gondolkodj. A férfiak a földre rántottak minket, és megpróbáltak szétválasztani. De ettől csak erősebb lett a fájdalmam. A kezét gyakorlatilag hozzám ragasztották. Még sikítani sem tudtam. Hála az égnek Jean-Luc és Rome rájöttek, hogy ezzel semmi jót nem tesznek, csak jobban bántanak és elhátráltak. Hallottam, hogy kétségbeesetten morognak a háttérben, Jean-Luc azt mondja valamiféle pajzs volt körülötte, hogy nem tud bejutni. A hangjuk egyre jobban elhalt a távolban. Hát ez volt? Számomra ez volt a vég? Az utolsó napom a Földön? Nem féltem, ahogy vártam volna. Inkább csalódott voltam. Nem sikerült elbúcsúznom. Nem tudtam szeretkezni Rome-mal még egyszer utoljára. Nem sikerült átélnem álmaim esküvőjét, Sherridan a nyoszolyólányom, ahogy apám végigkísér az oltár felé. Meg tudod állítani. Van még idő. Lehetne… mit? Megfagyasztani magam? Miért ne? Talán csak erősebbé tenné, amitől tartottam az előbb is, vagy megbéníthatná. Akármelyik, megért egy próbát. De még ha rettegett gondolatokat pörgettem is végig a fejemen, nem tudtam megragadni az érzelmet, a csalódottságom túlságosan erős volt. Jég, a fenébe. Csak szükségem lenne egy kis jégre. Gyerünk, gyerünk, gyerünk. Ó, micsoda irónia. Meg kell dolgoznom érte az egyetlen alkalommal, mikor használni akartam. Jég, jég, jég. Végül a vérem sűrűsödni kezdett és az ereim megdermedtek. A tüdőm kristályosodott. Jég! Igen! Csakhogy nem féltem. Egyszerűen csak elképzeltem és megjelent. Ez olyan rég nem történt meg, meglepődtem. Nem kellett a képességeimhez érzelem, csak az erejük. Mintha egy naplementét néznék és megtapasztalnám a szépségét, de képtelen lennék megérinteni fizikailag. De ott volt a képesség. Megint az enyém. Nos, nem bennem. Amennyire elzsibbadtam, amilyen gyorsan elhalványultam, semmi nem maradt belőlem. csak a képességek maradtak.
Sivatagi Lány felmordult, szívása egyre gyengébb lett. Még meg is próbált elhúzódni, mintha a jég megidézése fájt volna neki. Mintha a teste nem fogadta volna olyan örömmel, mint az enyém. Tágra nyílt szemekkel ragadtam meg. Még több jég, még több jég, még több jég. Mentálisan belé sugároztam. Talán a jeget víz alkotta, de nem erősítette őt. Lelassította, igazából legyengítette, mert nem tudta elolvasztani. Saját vízforrásai is kezdtek megfagyni. A bőre a szemem előtt változott kékre. Csillogó jégréteg keletkezett rajta, jégcsapok keletkeztek a hajában. Csak akkor engedtem el, mikor teljesen mozdulatlan volt. Kibújtam alóla és visszazuhantam a földre, most az én erőm fogyott el. Nem számított. Én győztem. Győztem! Elfordultam, Rome-ot kerestem. Helyette Lexist láttam. Jean-Luc tartotta őt a karjában, és a mellkasához bújva sírt. Cody-t is láttam. Úgy szorította magához Sherridant, mintha egy értékes kincs lenne. Sherridan megpróbált elhúzódni tőle, aztán néhány perc múlva megadta magát és hozzá bújt. Tanner lépett homályos látóterembe, vonásai aggódók voltak. Azt hiszem odajött volna hozzám, de Elaine olyan fáradtan csuklott össze mögötte, mint amilyen én voltam. Megfordult, lehajolt és felemelte. Minden nő ki volt ütve. Volt értelme. Nem csoda, hiszen mi végeztük a munka nagy részét. De csak azért nyertük meg a csatát, hogy elveszítsük önmagunk? - Belle – hallottam Rome kiáltását, olyan volt, mintha egy másik állambeli, víz alatti alagútból szólna. Hol a fenében volt? Nem számított, gondoltam. Majd biztonságba helyez. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt körbe ölelt a sötétség. 26. fejezet Dübörgő szívvel és izzadó testtel ébredtem fel. Először a csipogás tűnt fel. Beep, beep, beep. A magas frekvenciájú hangok minden irányból jöttek felém, összehangolatlan szimfóniaként. Egyik gyors volt, a másik lassú, a harmadik a kettő között. Egyik gyors bumm,bumm volt egy hosszú szünet előtt, majd megint bumm, bumm. A zavartság sűrű hálót font az agyam köré. Résnyire nyitott szemekkel és szempilláim alól láttam, hogy fény ragyogott felettem, ugyan csak halványan, mégis bántotta túl érzékeny szememet. Mikor elfordultam színes tűfejeket láttam, amik egy… monitoron fénylettek? Akkor szívmonitor. A csipogás hirtelen értelmet nyert. Kivéve, hogy miért hallottam? Összevont szemöldökkel vettem szemügyre a környezetem. Kórházi szoba a kinézetéből ítélve. Kerekes hordágyak, egy nővér sétál végig és kórlapokat olvas. Elektródák pettyezték a mellkasom, és egy papírvékony kék hálóing volt rajtuk, amire túlságosan jól emlékeztem. Biztosan visszajöttünk Georgiába. A PTK központjába. Sherridan a bal oldalamon lévő ágyban feküdt, Lexis a jobb oldalamon. Elaine egy velünk szemben lévő ágyban volt. Mind a négyünk infúzióra volt kötve, és a többiek mind ébren voltak, ettek. Tántorogva ültem fel—helló, szédülés—és kidörzsöltem az álmosságot a szememből. Az infúzió elakadt az ágy rácsában és húzta a felkarom bőrét. Összerezzentem, nagy levegőt vettem és megéreztem a tisztítószerek, gyógyszer és… Rome illatát? Megint nagy levegőt vettem, ízlelgetve az illatot. Igen. Vad és földszerű. Rome nemrég az ágyam mellett volt. Mikor ment el? Miért ment el? Gondolom, majd akkor tudom megkérdezni tőle, mikor legközelebb látom. De gyűlöltem a várakozást. - Hali – mondtam, magamra vonva mindenki figyelmét. – Hogy vannak a többiek? Rome, Tanner, Jean-Luc, Cody és az Árnyéktestvérek? - Jól – mondta Elaine. – Nekem elhiheted.
Sherridan rám vigyorgott és integetett. Istenem, jól festett. Volt egy enyhe pír az arcán, ami egészségről és életerőről árulkodott. Haja tiszta volt és meg volt fésülve, szőke, göndör fürtjei csillogtak. Volt egy vágás a száján és egy zúzódás az arcán, de azok majd eltűnnek. Élt. Semmi más nem számított. - Hogy vagy? – kérdeztem tőle. Kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de egy csattanással becsukta. A mosolya lassan lehervadt. - Mi a baj? – kérdeztem. A szájára mutatott és megrázta a fejét. - Elvesztetted a hangod? Megint megrázta a fejét. Élénk kék szeme nedves lett, szomorú, szinte űzött él kúszott a tekintetébe. - Nem beszélhet hozzád addig, míg nincsen egy speciális szűrő a füledben. – Rome hangja visszhangzott a szobában, szinte felvillanyozott. Lexis és én is ugrottunk egyet, vettem észre. Más okokból? Lexisre akartam nézni, hogy vajon rájött-e, Rome visszakapta az emlékeit, de nem tettem. A pillantásom önkényesen Rome-ra siklott, mintha egy láthatatlan kötél vonzaná. A lélegzet bennszakadt a torkomban, égetett. Olyan gyönyörű volt, mint mindig. Magas, izmos, feketébe öltözött. Fésületlen haja az arca körül ágaskodott, olyan nedves volt, hogy a halántékára csöpögött. Arca kissé élesebb volt, mintha fogyott volna és a stressz ráncokat képezett a szeme körül. - Rome – mondta Lexis. Nem is figyelt rá. Az igazat megvallva egy izom rángott az állán, az egyetlen reakció, hogy egyáltalán hallotta őt. Szóval. Dühös volt rá. Dühös volt rá azért, amit tett, hogy hazudott, manipulálta és kihasználta őt, hogy megpróbálja visszanyerni. Próbáltam Lexist figyelmeztetni, hogy ez lesz. - Hogy vagy? – kérdezte tőlem. - Jobban. – Szúrós pillantást vetettem rá és összefontam a karom a mellkasom előtt, hogy elrejtsem megkeményedett mellbimbóm. Most, hogy a veszély elmúlt, most, hogy a barátaim biztonságban voltak és most, hogy visszatértek az emlékei a testem úgy reagált a közeledésére, ahogy mindig. Mintha egy élő drót lennék, amit egy generátorra erősítenek. Csak most? Ha! De még mindig nem jó egy emberekkel teli teremben. - Örülök. Aggódtam érted. Milyen édes ember. – Mit is kezdtél mondani Sherridanről? - Úgy érted Szirénről? Ez az új paranormális neve. Mivel most már van szuperereje – magyarázta Rome és belépett a szobába. Addig meg sem állt, míg az ágyam mellett nem volt. Volt ott egy szék, leült, hátra dőlt és kinyújtotta a lábát. Szirén? Szappan illata áradt belőle, elterelve a figyelmem. Le mertem volna fogadni, hogy csak annyi időre hagyott el, míg lezuhanyozott. Elmosolyodtam. Az én drága, édes pasim. Aki anno randizott Sivatagi Mocsadékkal és sosem említette nekem. Lehervadt a mosolyom. Rome felém nyúlt, összefűzte az ujjaink. Merev voltam, de nem húzódtam el. – Mi az? - Semmi. – Minden. A Jean-Luccal való randijaim időpontja közeledett. Vajon kibírjuk Rome-mal? A kérdés átcikázott rajtam—mikor fog végre békén hagyni? Hát persze, hogy kibírjuk, mondtam magamnak. Sikerült átvészelnünk az emlékezetvesztését is. És mégis, meg sem említette még, hogy képes-e örökké együtt látni minket most, hogy az ügynökséget helyeztem előre. Visszafordítottam a gondolataim a problémára. – Még mindig nem értem. – Sherridanre néztem, akinek könnyek voltak a szemében. – Akármi is az, meg fogjuk könnyíteni – fogadkoztam.
Rome ujjai megszorították az enyémet. – Candace doktorai belepiszkáltak Sherridan hangjába. Most, ha megszólal mindenki, aki hallja a bűvöletébe kerül. Nők és férfiak egyaránt. A szolgáik lesznek, mindent megtesznek, amit mond. Ó, Sherridan. Szegény Sherridan. Szupererőket akart, de nem gondolt a következményekre. És mindig voltak következmények. Kezdtem rájönni, hogy a rossz mindig kiegyensúlyozta a jót és fordítva. Máskülönben a világ túlságosan átbillenne az egyik oldalra. - És mi van Lexisszel? Valami elkomorult a pillantásában és válaszolt, mielőtt Lexis megtehette volna. – Vele nem csináltak semmit. Neki már volt képessége. Mialatt beszélt megpróbálta a lábam átvetni az ágyon. A karomba akartam zárni Sherridant. De Rome várta tőlem a mozdulatot. Elengedte a kezem és megfogta a bokám, egyetlen csuklómozdulattal tolta vissza az ágyra. - Eszedbe se jusson – mondta. Legyen. Amúgy sem voltam biztos benne, hogy tudnék sétálni. – Valaki mondja el nekem, hogyan akart Sivatagi Boszorkány egy bűvöletbe ejtő hangot használni ellenem. – És tudtam, hogy ez miattam volt. Mi másért vitte volna el a barátom? – Sherridan megparancsolta volna neki, hogy menjen a pokolba, és akkor ez őt ejtette volna bűvöletbe. Rome a fejét rázta. – Az egyetlen módja, hogy ne ess áldozatul Sherridan hangjának az, ha egy speciális szűrőt ültetnek sebészeti úton a füledbe. Olyan szűrőket, ami Candace-nek van. Azt akarta, hogy Sherridan kiáltson neked, mielőtt aggódnia kellene érted, ezután garantáltan válaszolsz minden kérdésre és csillapítja a félelmed. De Sherridan nem tette meg az utóbbit, még úgy sem, hogy halálosan megfenyegette. Candace, mi? Ugh. – Biztos, hogy Sherridan hangja nem hatna rám. Biztosan… - Azt hiszem bizonyítanunk kell. Lexisnek és nekem beültették az szűrőket, mikor végigmentünk mindenféle vizsgálaton, és Tanner is kapott ma reggel, szóval csak Elaine-nek és neked nincsen ebben a szobában. Kapaszkodjatok meg. Mutasd meg neki, Sherridan. - Annyira sajnálom, Belle – mondta szipogva, és a hangja mennyei volt. Tökéletesen, teljesen mennyei. Megremegtem, pillantásom vonzódott hozzá, a testem felé hajolt. Ne, nem hajolt. Megint megpróbáltam felállni, el kell őt érnem. Meg kell érintenem. Annyira gyönyörű volt, és ha csak egy ujjam végighúzhatnám a bőrén tudtam, hogy a Paradicsomba kerülnék, hallottam a hangjában. Jobb lenne, mint Rome csókja. Mivel infúzióra voltam kötve, nem tudtam elég gyorsan mozdulni, nem tudtam elég közel menni. De megpróbáltam, ó, de még mennyire megpróbáltam. Addig, míg egy kemény, feltartóztató kéz nem nyomott vissza az ágyra és fogott le. - Mit művelsz? – köptem és támadtam neki a leszorító kéznek. – Engedj el! Sherridan, szükségem van rád. Szeretlek! Nehéz súly ereszkedett rám, leszorítva engem. Küzdöttem, kapálóztam, és kicsit karmoltam is, de minden hasztalan volt. - Engedj felkelnem, a fenébe is! - Belle. Elég. Még jobban küzdöttem. Ha csak elérhetném Sherridant… a karomba zárnám, talán megcsókolnám. Ő volt minden, amit valaha akartam. Amire valaha szükségem volt. Sherridan. Még a nevébe is beleborzongtam. Meleg ajkak nyomódtak a fülemhez. – Nyugodj meg, bébi. Itt vagyok. Rom itt van. Foglak. Koncentrálj a hangomra. Hallasz? Olyan jó érzés, ahogy a tested az enyémhez préselődik. Buja és édes. Rome recsegő hangja eltüntette a szerelmes-sóvárgó ködöt a fejemben. Megmerevedtem, rettegés apró hullámai öntöttek el. Ziháltam, izzadtam, de a fejem kezdett kitisztulni. – Ó, istenem.
Rome finom súlya lassan felemelkedett rólam. A helyemen maradtam, bár rá akartam vetni magam, hogy megvigasztaljon. - Látod – mondta, és újra helyet foglalt a széken. Vizenyős mosolyt váltottam Sherridannal. – Minden rendben lesz – mondtam neki. Aztán elfordultam, mert a szomorúsága több volt, mint amivel elbírtam. A pillantásom a szoba másik „boldog” párjára siklott. Tanner bizonyára belépett, míg én megpróbáltam felülkerekedni Sherridanen. Le kellett szorítania Elaine-t, pont úgy, ahogy Rome tette velem. Hála az égnek megint tetőtől talpig el volt fedve, így nem tudtak egymás bőréhez érni. - Nézd a jó oldalát, Sher – mondta vigyorogva Tanner. – Végre megszabadultál Jessica Albától. Rome felnyúlt és egyik ujját végigfuttatta a karomon. – Most már látod, milyen erős Sherridan hangja. Candace csalinak akarta őt használni. Magához vonzani téged. Talált volna módot arra, hogy együttműködésre bírja Sherridant, mint mondjuk azzal fenyegetve, hogy a szeme láttára öli meg Lexist. Ez volt az a katasztrófa, amit Cody remélt, hogy el tud kerülni. Nem hívhatott minket, mert Candace paranoiás volt, és nem engedte el a közeléből. Minden egyes percben éjjel-nappal monitorok figyelték őt. Libabőrös lettem. Az érintése… olyan meleg, olyan gyengéd. – Szeretnék ilyen szűrőket – mondtam. Kizárt, hogy hagyom, hogy a barátnőm egész életében néma legyen a közelemben. - Biztos vagyok benne, hogy ez elintézhető – mondta Rome. Sherridan intett, hogy magára vonja a figyelmem. Mikor találkozott a pillantásunk azt tátogta, sajnálom. - A legjobbakkal is megesik – mondta. Kitártam a karom. – Nézz csak rám. Csendes nevetés tört fel belőle. De elég volt ahhoz, hogy a szívem hevesen kezdjen verni és a bőröm bizseregjen. Édes Jézus, gyönyörű volt. Elég ahhoz, hogy—Uralkodj magadon, Belle! - Kopp, kopp – mondta Cody. – Bejöhetek? Sherridan azonnal az oldalára fordult, felém nézett, de háttal volt Codynak. Cody őt nézte, keze ökölbe szorult a teste mellett. Gyilkos ragyogás volt a szemében, nem mintha az arckifejezése bármennyit is elárult volna ebből. Mosolya a helyén maradt. Valami történt közöttük. Az életem tenném rá. - Látom az egész banda itt van – mondtam. Egyszerűen boldog voltam, hogy John nem érkezett még vért követelve. Most, hogy Reese börtönben volt a régi módszerrel kellett megoldania, de akkor is. Épp elegen mentem már keresztül. - A nővér azt mondta mindenki ébren van. Csak meg akartalak nézni titeket, srácok. – Bár mindannyiunkhoz beszélt, pillantása újra és újra visszatért Sherridanre. Emlékeztem rá, hogy tartotta a karjában, mikor kiszabadult a ketrecből. Emlékeztem rá, hogy simogatta a hátát, és kapaszkodott belé, mintha… szüksége lenne rá. Sherridan elsápadt, kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. - Jól vagyunk – siettem gyorsan, megelőzve őt. – Ugye? – Rájöttem, hogy a férfiakról mind érdeklődtem, de a nőkről még egyszer sem, bár végig a szemem előtt voltak. Vagy talán azért, mert így volt. Lexis kurtán bólintott, Elaine pedig azt mondta. – Jobban, mint valaha. Valóban jól néztek ki, olyan egészségesnek tűntek, mint Sherridan. - Mi történt Sivatagi Lotyóval? – kérdeztem. – Azon kívül, hogy szeret lefeküdni ügynökökkel. - Cody lefeküdt vele? Menj már, Cody – nevetett fel Tanner. - Nem Cody-ról beszélek – öltöttem rá nyelvet. – De mindegy, nem mondtam, hogy megszólalhatsz. Bejöttél és még csak nem is foglalkoztál velem, nem öleltél meg és még meg sem kérdezted, hogy vagyok.
A válla felett legyintett rám és most én nevettem fel. Ez volt az én édes Tanneröm, újra teljesen önmaga. - Légy kedves – mondta neki Elaine. - Érted bármit, én kis tamponom. Mindketten felkuncogtak és láttam, hogy Lexis kényszeredetten a kezére pillant, mintha a leglenyűgözőbb dolgok lennének a világon. Tanner és Elaine tényleg aranyos pár voltak. Reméltem, hogy találnak módot arra, hogy egymáshoz érhessenek. Talán műtéttel. Vagy, ugh, remélhetőleg nem lesz szükség még egy kísérletre. - Sivatagi Lány – buzdított Rome, magára vonva a figyelmem. – Kíváncsi voltál rá, mi történt vele. Ó, igen. – Halott? – Félelem keveredett reménnyel a hangomban. Megrázta a fejét. – Élve és bezárva. John elvégez néhány tesztet, kihallgattatja valakivel, kitalálja hogyan képes úgy megérinteni embereket, hogy nem szívja ki belőlük a nedvességet és a megszerzett információkat felhasználva próbál segíteni Elaine-nek. - Jó. Ez nagyszerű. – Egy részem még mindig szánta őt, de örültem, hogy a rémuralma véget ért—és hogy talán valami jót is tesz valakivel. Még akkor is, ha nem szívesen. Rome megszorította a csuklóm. – Ügyes voltál, Csodalány. Nagyon ügyes. Büszke vagyok rád. Megremegett az állam, az érzelmeim mélysége úgy tűnik feneketlen. Milyen csodás dolog, amit mondhat nekem. Elvégre is bántottam, veszélynek tettem ki magam, ami miatt néhány héttel ezelőtt dühöngött és lármázott volna. – Bár nem hiszem, hogy a csata véget ért Sivatagi Lánnyal. Dr. Roberts az apja, tudod? Ő tette azzá, ami, ő adta neki az erejét. Az engedélyük nélkül kísérletezik embereken. - Igen. – Találkozott a pillantásunk és egy kis időre, de csak egy kis időre, a világ megszűnt körülöttünk. – Egyszer azt gondoltam, nincs azzal baj, hogy odakinn van – tette hozzá Rome. – Hogy céltalanul bolyong. Arra gondoltam jó, ha egy ilyen zseniális elmét távol tartunk a rossz kezektől. Bármilyen kezektől, Belle. De veszélyt jelent. - Mi van, ha most is egy ártatlan lányon kísérletezik? - Van valami ötlet arról, hol van? - Egy. Amit Candace mondott. A gyomrom bukfencezett egyet, mert tudtam, mire gondol. Én voltam az, aki elvezethetett hozzá. A PTK azt gondolta, hogy Roberts utánam jönne, próbálja kitalálni, miért működött rajtam a szérum, míg másokon nem. - Nem hagyom, hogy bármi történjék veled – mondta Rome. – Remélem, ezt tudod. Vajon így érez majd a három randevú után Jean-Luccal is? – Szeretnék önvédelmet tanulni. És mocskos utcai harcot. Bólintott, büszkeség csillogott a szemében. Büszke rám? Megint? – Amint a doktor elenged az edzőterembe megyünk. Megremegtem—ezúttal a várakozástól—mert gyanítottam, hogy némi heves pettingnek is köze lesz ehhez. Bár a kapcsolatunk jövője a levegőben lógott, attól még vonzódtunk egymáshoz és mikor közel voltunk egymáshoz, egyedül, birkózva, a kezek bebarangolnak, a lábak összefűződnek. - Először – mondtam. – Beszélnünk kell. – Akármennyire is sóvárogtam utána, szükségünk volt néhány lefektetett szabályra. - Tartottam ettől – mondta és volt valami morogva a hangjában. – Nem gondolod, hogy együtt kéne lennünk. Máskülönben nem egyeztél volna bele, hogy randevúzz a kibaszott Emlékférfival. Valamibe, amit máskor nem tettél volna. Nem akartam megcsinálni, de azt sem viseltem el, hogy így parancsolgat nekem. – Ez az egész memóriavesztés ráébresztett néhány dologra, ennyi, és meg kell beszélnünk. És igen, randizni fogok vele, ahogy megígértem. Mondtam neked, nem fogom megszegni a szavam.
De ha már Jean-Lucról beszélünk, ő hol van? Ha megint bezártak, istenre esküszöm, hogy élve megsütlek. - Már azt teszed – morogta, szeme veszélyesen résnyire szűkült. – És igen, meg fogod szegni a szavad. Mert, ha hozzád ér megölöm és nem akarod, hogy a halála a kezeden száradjon. Az enyém vagy. Most pedig mondd el, mire jöttél rá. Az én kezemen? Ha! És még mindig a sajátjának tartott annak ellenére, hogy „más” voltam? – Néhány napja még nem gondoltad, hogy a tiéd vagyok. Azt gondoltad, hogy Lexis az. Tudod, hogy ez mennyire fájt? - Megcsókollak és jobbá teszem – mondta rekedtes hangon. Ó, istenem, nem akartam, hogy megpróbálja. Vissza kellett fognom a vágyakozó sóhajom. – Az esküvőnknek már így is lőttek, Rome. Nincs ruhám, se templom, se ételszállító. És, mivel néhány hét múlva kellene összeházasodnunk, nem hiszem, hogy egyáltalán el tudnám rendezni. Nem mintha eldöntöttük volna, hogy így is összeházasodunk. - Össze fogunk házasodni. – Egy durva, kemény kijelentés, amit egyértelműen tényként kezelt. Nem foglalkoztam vele. vagy ez, vagy a karjába vetem magam és elfelejtem, mennyire aggódtam. Ahogy ott ültem némán, éreztem, hogy számtalan szempár szegeződik rám. Egyikük Lexishez tartozott, és nem akartam, hogy minden problémám hallja. Bár amilyen közel az ágya volt az enyémhez, gyanítottam, hogy így is eleget hallott. – Hagyjuk máskorra ezt a beszélgetést. Mikor egyedül vagyunk. - Nem. Mik a problémáid? Hallani akarom őket. Legyen. Elmehetnek a fenébe a szemtanúk. Sherridan és Tanner úgyis kikérdeznének a részletekről később. – Nem tekintesz rám úgy, mint ügynökre. Csak teher vagyok neked. - Ez nem igaz. - De igen. Azt tervezted, hogy elrejtesz engem és Sunny-t. Ne próbáld letagadni. Résnyire szűkült a szeme. – Nem fogom. Körülbelül egy percre futott át az agyamon, aztán rájöttem, hogy helytelen lenne. És nézd, meggondoltam magam és engedtem, hogy megküzdj Candace-szel. Még bátorítottalak is, hogy küzdj meg vele. Igaz. – Oké, akkor csak úgy néztél rám, mint teherre és azt hiszem, talán úgy kedveltél. Te voltál a védelmezőm, és hagytam, hogy ez határozza meg a kapcsolatunk. De most már más vagyok. Te magad mondtad. Bólintott. Semmi értelme nem lett volna letagadni. - Ügynök leszek, nem csak eljátszom. El fogok vállalni ügyeket, harcolok és utazni fogok. Azért teszem ezt, mert muszáj megtenni és szeretném megvédeni az embereket, akiket szeretek. Szeretnék veled dolgozni, de nem fogom hagyni, hogy az őrzőkutyám legyél. Vagy macskám. Őrmacskám. Úgy kell velem bánnod, mint minden más ügynökkel. El tudnád ezt viselni? Az állán megint megrándult az az izom. Nem válaszolt. - Valamint, már mondtam ez előtt, de meg kell ismételnem. Randizni fogok Jean-Luccal. Három randevú, ahogy ígértem. Máskülönben hazug lennék, és az nem olyasmi, amit akarok. Ezt el tudod viselni? Csend. Súlyos, gyomorszorító csend. A pillantásom Lexisre siklott és könnyeket láttam a szemében. Bólintott felém. Azt mondja, minden rendben lesz? - Menj el a randikra – mondta végül Rome, tekintete olyan kemény volt, akár a gránit. – De csak hogy tudd, egész idő alatt ott leszek. Ha enni mentek, ott leszek az étteremben, és a mellettetek lévő asztalnál ülök. Ha moziba mentek megnézni egy filmet ott leszek mögötted, érezni fogod a leheletem a tarkódon. De sosem foglak úgy kezelni, mint a többi ügynököt. Különleges vagy számomra. Aggódni fogok érted, ez ellen nem tehetek. Meg akarlak majd védeni. Mindig. Te el tudod ezt viselni?
- Én… Nem volt időm válaszolni. – Nem. Ne mondj többet. Egyelőre végeztünk. – Talpra állt és félre tette a széket. Kisétált a szobából és egyszer sem fordult vissza. 27. fejezet Két nappal később - Koncentrálj, Belle! - Azt teszem! Rome. Egy kék matrac két ellenkező végén voltunk, mindkettőnkről folyt az izzadtság. Míg én valószínűleg egy elázott házicicát idéztem jó néhány légzési problémával, Rome sosem nézett ki jobban. Nem volt rajta az ingje—természetesen—bőre napbarnított, tökéletes izmokkal, melyek szexin csillogtak. Felvonta az egyik szemöldökét. – Több mint tizenötször vágtalak hanyatt. - Én pedig megcéloztalak egy sárgolyóval és két jéglabdával. – Természetesen mindhárom elől olyan gyorsan tért ki, hogy csak a súrolták a karját—ami csak a karját érintette, fenébe, ahelyett, hogy az egész testét elborították volna. Mielőtt találkozott volna velem egy átlátszó, kísérleti anyagba mártózott, ami lelassította az elemeket. John egy ideje dolgozott már rajta. Valójában azóta, hogy megtudta, létezem. Gyanítottam arra az esetre, ha ellene fordulnék. Vagy talán arra az esetre, ha még több hozzám hasonlót csinálnak. Csak reménykedhettem benne, hogy a rosszfiúk nem szerzik meg a cuccot. Szóval mindegy is, a jég percek alatt elolvadt, a sár pedig ledörgölődött, közben Rome elkapott a másik karjával. Vuff, vuff. Grrrrrr. Az ugatás és morgás magára vonta a figyelmem, és ostoba módon elfordítottam a tekintetem Rome-ról. Amilyen könyörtelen ember volt, másodpercekkel később előttem termett és hanyatt vágott. Megint. Fölém hajolt, csalódottan szűkítette össze a szemét. – Ne fordulj el az ellenfeledtől. Soha. Jobban is tudhatnád. És, hogy engedted, hogy az a két tökfilkó elvonja a figyelmed? Szégyellhetnéd magad. - Kösz a tippet – morogtam, felálltam és megpróbáltam levegőhöz jutni. Órák óta csináltuk már ezt és az izmaim nem voltak hozzászokva a megerőltetéshez. – De ha valaha még egyszer tökfilkónak nevezed őket, akkor kasztrálni foglak. A kis babáim nem kedvelték a pasim és ez kölcsönös volt. Előző éjjel, az első otthon töltött éjjelemen, miután kijöttem a kórházból, Rome besurrant a házba. Oké, én engedtem be. Nem tudtam megállni. Bár megesküdtem, hogy nem tesszük, míg ki nem beszéltünk mindent, a végén szeretkeztünk. Kétségbeesett szex volt, életváltoztató, földrengető szex. Az a fajta, ami a lelked mélyéig hatott. Mikor másnap reggel felébredtem Rome már elment—semmi csevej, csak hancúr—szóval megtettem, amit ígértem: vettem nem is egy, hanem kettő veszedelmes kutyát. Mínusz a veszedelmes. Oké, vettem két kölyökkutyát. Angol bulldogokat. Szivi—fekete és fehér, nagyon ritka—és Gyömbér—a felső fele fehér, a hátsója pedig barna, mintha nadrág lenne. Olyanok voltak, mint a kis mackók és képtelen voltam ellenállni nekik. Jelenleg a lányok csonton rágódtak az edzőterem sarkában, de tisztában voltak a körülöttük történő dolgokkal. Jean-Luc vigyázott rájuk a kedvemért. Nem tudtam egyedül hagyni őket otthon, ő pedig mindent megtett, hogy elcsábítson. Ami azt jelentette, hogy rám tapadt és minden megtett, amit kértem. Ez nem zavart. Elvégre is ez volt a tervem Rome-mal. Nagy elmék és hasonlók.
Egy közeli hotelban szállt meg, míg nem talál egy állandó lakhelyet—a Sivatagi Lány ügyében való kemény munkájáért John alkalmazta, ő pedig elfogadta—és rám várt itt a központban. Bár nem tetszett neki, hogy hozzádörgölőztem Rome-hoz. Nem is egyszer hallottam, hogy tiltakozásul morog, de nem próbálta megállítani az órát. Ez meglepett. Már bevallottam a mostani éjszakai tevékenységeim Rome-mal. Bár nem volt semmi ígéret köztem és Jean-Luc között a három randin kívül, olyan megbántottnak tűnt, meg akartam halni. Rome emlékeinek visszatérése óta mindig csak kedves volt velem, mindig csak segített. Legalább annyit megtehettem, hogy távol maradok Rome-tól szexuális értelemben, míg a három randin le nem telt. Mindamellett arra az időre már én is tudni fogom—tudnom kell— hogy nézhetünk-e szembe a jövővel egy párként Rome-mal. Ha szeretni fog engem mindennek ellenére. Mindennek ellenére. Azt hiszem leginkább ez miatt aggódtam. Azt, hogy nem szeret majd, nem tisztel, mikor mindent kimondtunk és mindennek vége lesz. Férfiak! Egy kőszikla—Jean-Luc—és egy nagyon kemény hely között voltam—Rome. - Fel! – parancsolta Rome. – Csak pazarolod az időt! - Nos, felemészted a személyes terem. – Talpra ugrottam, és lábujjhegyen állva néztem rá, így szemtől szemben voltunk. Legalább nem támadott meg újra. Vagy csókolt meg. Vajon én képes leszek ellenállni? Bár fogat mostam, ittam kávét, két pohár vizet és ettem egy süteményt, még mindig ott volt az íze a számban. Még mindig hallottam nyögéseit a gyönyörtől a fülemben. Még mindig éreztem, ahogy a keze marokra fogja a mellem, és a lábam között dörzsöl. - Zihálsz – mondta rekedten. Szeme lejjebb vándorolt, a mellemen időzött, megkeményedett mellbimbómon. Minden egyes részem, minden sejtem, minden molekulám könyörgött, hogy hajoljak oda hozzá. Csodák csodájára hátra léptem. – Önvédelem. Fontos. Életmentő. Dr. Roberts odakinn van és meg kell állítani. Jean-Luc. A randik. A levegőben lógó jövőnk. – Minden ok, ami miatt most távol kellett maradnunk egymástól. Arckifejezése zárkózott lett. – Túl sokáig tart megidéznek az elemeket. Túl sok időt, amit az ellenfeled arra használhat, hogy elvágja a torkod, vagy befecskendezzen egy este-este koktélt. És nem hagyatkozhatsz a tipikus védekező mozdulatokra, mivel nem tipikus bűnözőkkel fogsz küzdeni. Természetfeletti bűnözőkkel fogsz harcolni, szóval a végkifejlet attól függ, kinek lesz nagyobb ereje. Neked. Vagy nekik. Sőt mi több, azt hittem azért csináljuk ezt, mert te gondoltad úgy, hogy nincs többé szükséged az érzelmekre. Edzőcipőmmel a levegőbe rúgtam. – Igazad van. – Múlt éjjel meséltem neki arról, hogy az érzelmeim igénybevétele nélkül idéztem meg a Sivatagi Lányt megbénító jeget. – De nem tudom még egyszer megcsinálni. Próbáltam. Csak az érzelmeim hívják elő az érzelmeket, és nem tudom leállítani őket egy csettintéssel. Előre nyúlt és félre simított egy nedves tincset a szememből. Alig ért hozzám, de egészen a csontomig éreztem meleg érintését. Egy pillanatra, de csak egy pillanatra felvillant a macska az arcán, bőre elolvadt, szőr vette át a helyét. Aztán már ott se volt. – Sokat gondolkodtam ezen. Talán sosem volt szükséged az érzelmeidre. Talán csak az érzés miatt gondoltad, amit a testedben keltettek. Gondolkozz rajta. A dühtől a vérnyomásod emelkedik, amitől forró leszel. A félelem zsibbaszt, szóval hideg leszel. - Ez akkor sem mondja meg, hogyan idézzem meg az érzéseim nélkül az elemeket. Úgy értem, még mikor meg is tettem a múltban érzések nélkül, még akkor is gondolnom kellett az érzelem erejére, amit meg akartam idézni. – Nos, nem teljesen igaz. A legutóbbi alkalommal, Sivatagi Lány esetében túl zsibbadt voltam, teljesen kiestem az egyenletből.
- Talán azért idézel meg bizonyos elemeket bizonyos érzésekkel, mert az az elem, amit akkor elszabadítasz. Azt hiszed, hogy a tűz a düh miatt keletkezik, szóval kiengeded, ha dühös vagy. Kezemet a derekamra tettem. vagy ez, vagy pedig megragadom és soha nem eresztem el. Amit mondott annak volt értelme—ugyanakkor meg is ijesztett. Ha nem tudom bebizonyítani neki, nem nagy ügy. Akkor ugyanúgy leszek, mint azelőtt. De mi van, ha sikerrel járok? Az, hogy végre uralkodhassak az elemek felett, hogy többé ne függjek az érzéseimtől, hogy nem kell többé aggódnom a vad lángok, zuhogó viharok, sárhegyek és megállíthatatlan szelek miatt minden alkalommal, mikor az önuralmam csődöt mondott… A teljes hatalom olyasmi volt, amit Rome megvetett. Az emberek megrészegültek tőle, azt tettek, amihez csak kedvük volt, fittyet hányva a következményekre. Bizonyíték—Sivatagi Lány, aki Chateau Villainben tölti a hátralévő életét, egy különleges, száraz-mint-a-sivatag cellában, amit külön neki terveztek. Többet akart, és többet, még többet, de sosem lett több és sosem lett volna elég neki. Ha megteszem, sikerül megcsinálnom, megállíthatatlan leszek. A teljes hatalom az enyém lenne. Istenem, a csapások egyre csak halmozódtak ellenem. Meddig fogja ez a férfi úgy gondolni, hogy megérem az erőfeszítést? Tessék itt voltam én, azokká a dolgokká váltam, amikről azt mondta, sosem akarja: végtelen hatalommal rendelkező, egy ügynök, aki mindig a veszély kellős közepén van, és egy nő, aki makacsul ragaszkodik hozzá, hogy egy másik férfival randevúzzon. - Idézd meg magát az elemet – mondta, egyértelműen tudatában sötét gondolataimnak. – Ne az érzelmet, ami szerinted hozzá társul. – Egy lépés, majd kettő, elhátrált tőlem. Megráztam a fejem és én is elhátráltam tőle. A köztünk lévő távolság egyre nőtt. – Szükségem van Tannerre, ha egyáltalán megfontolom, hogy kipróbáljak valami újat. - Sajnálom, Elaine-nel van. Azokkal a tudósokkal beszélnek, akik Candace-t vizsgálták, próbálnak módot találni rá, hogy Elaine megérinthesse az emberek bőrét anélkül, hogy megölné őket. Nagyon reméltem, hogy sikerrel járnak. Ha bármelyik pár megérdemelt egy kis boldogságot—és kefélést—akkor azok ők voltak. Fúj. Már megint Tanner szexuális életén jár az agyam. Szinte ugyanolyan rossz volt, mint Rome-ra és Sivatagi Lányra gondolni. – Ha már Candace-ről beszélünk – mondtam, megtorpantam. – Miért nem mondtad el, jártál vele? Rám pislogott. - Elnézést? Megvetettem a lábam és csípőre tettem a kezem. – Hallottad. - Miről beszélsz? Sosem jártam vele. - De igen. Te… - Ö, Belle – szólt közbe Jean-Luc. Megpördültem és ránéztem. Eldobott egy kicsi, fonott kötelet a szobában, Szivi pedig utána eredt. Gyömbér üldözőbe vette. - Tökfilkók – morogta Rome. - Hazudtam – folytatta Jean-Luc. – haragra volt szükséged ezért adtam valamit, ami feldühített. Sajnálom. - Micsoda? – toporzékoltam, ügyet sem vetve Rome-ra. – Azt hittem… - Mi a fene? – vágott közbe Rome. – Azt mondta lefeküdtem Candace-szel, te meg elhitted? Neki hittél ellenemben? - Hát… - visszafordultam hozzá, összeszorítottam a szám, elvörösödtem. – Bocsánat. Felsóhajtott. Megdörgölte az orrnyergét. – Felejtsd el. Azok után, amit veled tettem megérdemlem. – Egyértelműen még mindig nyugtalan volt, de kinyújtotta az egyik kezét, és ujjával intett felém. Egy kihívás. – Gyerünk. Fagyassz meg.
Egyértelmű volt, hogy nem akarja és nem is fogja egykönnyen elfelejteni. Az irónia? Azt akartam, hogy tisztítsa meg a memóriapalotáját. Mivel nem volt hajlandó—a szemétláda— ezért ki kellett engesztelnem. Valahogy. – Először hozd ide Sherridant. - Nem. Épp most vizsgálják, és nem mehetsz a közelébe addig, míg nem végezték el rajtad a műtétet. Most pedig gyerünk. Csináld. Másnap reggelre kaptam időpontot a fülműtétre, és alig vártam. Szerettem volna megint beszélni Sherridannel. Szükségem volt rá, hogy beszéljek vele. Vajon helyes dolgot tettem azzal, hogy távol maradok Rome-tól, míg le nem jár a három randevú Jean-Luccal? - Ne kalandozz el, Belle! A fickó nagyon jól ismert. Jól van – csattantam fel. – Kibaszottul meg foglak fagyasztani. – Terpeszbe álltam, összezártam majd kinyitottam az öklöm, ahogy ijesztő képeket vetítettem a fejemben. Rome tapsolt egyet, a hang visszhangzott az edzőteremben. – Az érzelmeidre hagyatkozol. Elég. - Meg tudod csinálni, Belle – mondta Jean-Luc. Szivi ugatott, mintha meg akarná erősíteni. Rome bosszús pillantást vetett rá, mielőtt újra felém fordult. – Szeretnél hatásos ügynök lenni, akkor meg kell tanulnod egy pillanat alatt megvédened magad. Nem tudod ezt megtenni, ha kényszerítened kell magad arra, hogy bizonyos dolgokat érezz. Minden, amit mondott igaz volt. Tudtam. Nem tetszett, de tudtam. Meg tudom csinálni. Meg tudom csinálni. Már megtettem ezelőtt is. Oké. Tessék. Nagy levegő be, nagy levegő ki. Jég félelem nélkül. Behunytam a szemem. Elképzeltem a fejemben a jeget. Gleccserek, korcsolyapályák, fagyos éjszakák párás lehelettel, sapkák, kabátok. Még a meztelen női jégszobrokat is, amikre Tanner bíztatott, hogy csináljam meg őket. Semmi nem történt. A csalódottságommal küzdve—és a megkönnyebbüléssel—én—Várjunk. Semmi érzelem. Ezúttal nem. Fenébe. Oké. Kezdjük előröl. Kiürítettem a fejem, hagytam, hogy a körülöttem lévő világ elhalványodjon. Nagy levegő be, nagy levegő ki. – Fázom, fázom, fázom – kántáltam halkan. Hála az égnek senki nem gúnyolt ki, amiért magamban beszélek. - Jég, a fenébe is. Akarom és megkapom. Nem félek, de nem számít. A jégnek én parancsolok. Hogy mikor jelenjen meg és mikor tűnjön el. Fázom, fázom, fázom. – Mialatt beszéltem, józan eszem háttérbe szorítottam. Én nem voltam itt. Csak a képességeim. Legnagyobb döbbenetemre a vérem lassan sűrűsödni kezdett, megdermedve az ereimben. A kezem és a lábam jeges lett, jég keletkezett az orrom hegyén. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy a leheletem látszik az arcom előtt, ahogy elképzeltem. Kinyújtottam a kezem, és igen, egy jéglabda keletkezett benne. Apró, de teljesen kör alakú. Átlátszó, veszélyes. Mivel Rome-ot befedte az a kémiai anyag, nem tudhatjuk valóban hatásos-e ezzel a módszerrel, ha eltalálom. Ezért ahelyett, hogy Rome felé hajítottam volna, a mögötte lévő falat céloztam meg. Abban a pillanatban, hogy a eltalálta, a jég szétterejedt és elfoglalta a teljes oldalt. Rome egyszer sem fordult meg, egyszer sem vette le rólam a szemét. – Megcsináltad. – Hangja közönyös volt. – Tényleg megcsináltad. - Igen. – Tudtam, hogy az erőm bármiféle növekedése gyengítheti a köztünk lévő kapcsolatot, de ilyen hamar megtapasztalni? Ne. – Bár nem elég gyorsan ahhoz, hogy megküzdjek egy bűnözővel. - Gyakorlással menni fog. – Nem engedett a közönye. – A rendelkezésedre fognak állni az elemek, pont így. – Csettintett az ujjával. – Most pedig – mondta, a távolabbi sarokba ment és megragadta az egyik poroltót, amit magával hozott. - Olvaszd fel a jeget a tűzzel. Bólintottam, máris behunytam a szemem. Máris elküldtem a jeget. Nem érzelmekkel, nem a fejemmel, hanem elhátráltam, hagytam, hogy a testem átvegye az irányítást és azt tegyen,
amit akar. Hő. Tiszta hő. – Égek – mondtam magamnak. – Olyan forró. Izzadok, hólyagosodom. A testem azonnal engedelmeskedett, legnagyobb meglepetésemre. Mintha csak erre a pillanatra várt volna, hogy úgy tehessen, ahogy mindig is akart. A vérem forrósodott… forrósodott… a jég elolvadt, míg olvadt láva nem maradt helyette. Mikor kinyitottam a szemem az ujjaim égtek, apró lángok nyaldosták. Mentálisan ráparancsoltam a lángokra, hogy olvadjanak egybe. megtették, gömböt formáltak a tenyeremen. A fal felé hajítottam. A narancs-arany lángok azonnal szétterjedtek, a jég elolvadt és a földre folyt. Mikor az utolsó csepp a földre hullott Rome a poroltóval a tűzvész maradékát is eloltotta. A fal hamarosan fekete volt a koromtól és fehér a habtól. - Most gyorsabb voltál – mondta Rome és eldobta a poroltót. A hangja már megint közönyös volt. De ezúttal a szeme is. – Igen. - Ez jó. Nagyon jó. Valóban? Valóban az volt? Merev volt, sokkal keményebb, mint akkor, mikor először tért magához az emlékei nélkül. Keményebb, mint azon az éjjelen, mikor először tört be a lakásomba hónapokkal ezelőtt, eltökélve, hogy semlegesít. – Rome, én… - Ennyi elég egyelőre – mondta, félbeszakítva engem. Megfordult, hátat fordított nekem. – Nem akarunk kifárasztani, mikor ma este nagy randid lesz. – Nem volt keserűség a hangjában, sem féltékenység. Hirtelen alig tudtam megmozdulni, alig tudtam levegőt venni. Máris eldöntötte, hogy mossa kezeit az ügyemben? – Ott leszel, ahogy megígérted? - Nem hiszem. Kiszáradt a szám. – Miért? – kérdeztem remegve. Tudtam, hogy helytelen volt ezt tenni itt, Jean-Luc előtt, de nem tudtam megállni. Hallanom kellett, ahogy kimondja. Mégsem vagyunk egymásnak rendelve. Hogyan reagálnék? Mit tennék? Még mindig szerettem. Még mindig akartam őt, vágytam rá. Vállat vont, nem nézett rám. – Igazából semmi oka, tényleg. És itt volt. A válaszom. Elengedett engem. - Sunny látni akar – mondta. – Elhozom őt vacsora előtt. Úgy jó lesz? Egy időben nem kellett volna megkérdeznie. Azt hiszem hivatalosan is dobni akart, mikor a lánya is a szobában volt. Így nem kapok rohamot vagy égetek porig valamit. Nos, várjunk. Leégetnék valamit dühömben most, hogy már az érzelmek nélkül is meg tudom idézni az elemeket? Keserűen felnevettem. Számított ez már most? Rome ki akart szállni az életemből. Egy részed tudta, hogy ez fog következni. Erre készítetted fel magad. Jól van, essünk ma túl rajta. Csináljuk ma este. Könnyek égették a szemem. – Hozd át, de szeretnék utána beszélni veled. Rendben? – Könyörögnék neki, hogy maradjon velem? Vagy a Lexis által megjósolt jövő végül mégis életbe lép? A régi jövőm akarom, sikítottam majdnem. Rome nem foglalkozott a kérdésemmel. – Mosakodj meg. Ma este találkozunk. – Rövid távú emlékeim közül másodszorra sétált el, és soha nem nézett vissza. Fél óra játék után a kiskutyáimmal, elkerülve Jean-Luc fürkésző tekintetét, egy zuhany és ruhacsere után a szekrényem előtt álltam, és hazafelé készülődtem. A szemem még mindig égett, könnyek gyűltek a sarokban, arra várva, hogy kipotyogjanak. Hogy juthatott idáig az életem? Néhány héttel ezelőtt én voltam a legboldogabb nő a világon. Enyém volt a szerelem. Egy lehengerlő, szexi férfit mondhattam a magaménak. Most… Semmim nem volt. Nos, volt néhány randim egy férfival, akit nem szerettem és nem is tudtam, mert a szívem mindig Rome-hoz fog tartozni. És éppen azon volt, hogy örökre lezárja a dolgokat.
Pillantásom egy összehajtogatott papírdarabra esett. Nem én tettem oda, szóval megfogtam. Rome-tól? Jean-Luctól? Lépések visszhangoztak, egyre hangosabbak és hangosabbak lettek. Megmerevedtem, zsebembe gyűrtem az üzenetet arra gondolva, hogy később elolvasom, mikor egyedül leszek, és olyan mélyen nyomtam az öltözőszekrénybe a fejem, hogy akárki is volt az elhaladjon mellettem anélkül, hogy párbeszédbe akarna elegyedni. Nem álltam készen rá, hogy szembe nézzek bárkivel. Talán sosem leszek rá készen. De aztán a lépések elhaltak. Mellettem. Fenébe! Nem kíméltek meg ma sem, ahogy semmikor se, úgy tűnik. - Sajnálom. Az ujjaim az ajtó köré zártam, a fogaim összekoccantak, ahogy összeszorítottam őket. Lexis. Nem néztem rá, elfoglaltam magam azzal, hogy kisimítsam a ruhákat és fegyvereket, amiket beszórtam. Szerencséje volt, hogy egyiket sem használtam rajta. – Ez nem változtat azon, amit tettél. - Amit megpróbáltam tenni. És tudom. Ne, amit tettél. – Csak azért sajnálod most, mert elbuktál. - Azért sajnálom, mert volt néhány napom, hogy átgondoljam a dolgokat. Ott voltam csapdába esve abban a ketrecben, hallgattam, ahogy körülöttem az emberek nyögnek, zokognak és könyörögnek, és rájöttem, ugyanezt próbáltam tenni Rome-mal. Csapdába ejteni. Fájni kezdett tőle a fejem. – Csak… Hagyj magamra, Lexis. Szünet volt, lábak hangja, de nem tette, amit kértem tőle. – Nem tartozol nekem semmivel, de kérek—könyörgöm—néhány percért az idődből. - Én pedig nemet mondok. – Akármilyen elégedettséggel töltött is el látni Lexist könyörögni, nem tudtam megbirkózni vele. Összetörnék. Máris a szélén voltam. - Igen. Meg fogsz hallgatni. Nem történt semmi köztem és Rome között. Megpróbáltam megcsókolni őt azon az első napon, de gyorsan elhúzódott, mintha azonnal érezte volna, hogy nem én vagyok a neki való nő. Az ujjaimat az egyik penge markolatára szorítottam. – Tudom, hogy nem történt semmi. Elmondta. De most már nem számít. Most pedig tűnj el. Újabb szünet. – Mit értesz azon, hogy nem számít? Úgy tűnt, esélyem sem volt ezt elkerülni. – Vége van. Oké? Vége van. – Becsaptam a szekrény ajtaját, még mindig markoltam a kést. Résnyire szűkült szemekkel néztem rá. Épp olyan imádnivaló volt, mint mindig, sötét haját csillogóra fésülte, smaragdzöld szeme szikrázott. – Most boldog vagy? Végre megkaptad, amit akartál. - Nem. – Megrázta a fejét, döbbenet látszott rajta. – Nem. Én… Nem. Belle, annyira sajnálom. Tényleg. Én… nem tudom, mit mondhatnék. Először azt akartam, hogy ez történjen, de többé már nem. Esküszöm. Ti egymásnak lettetek teremtve. Most már elismerem. Tényleg. Nincs jobb mostohaanya Sunny számára, és az, ahogy Rome rád néz… az, ahogy rólad beszélt még akkor is, mikor azt mondtam neki, hogy rendbe kell hoznunk a dolgokat. Még csak meg sem csókolt! Azt mondta csak rád tud gondolni. Csodálatos volt ezt hallani. De kicsit túl késő volt már hozzá. Bezártam a köztünk lévő távolságot, cipőm az övének ütközött, orrom gyakorlatilag súrolta az övét. – Egyszer azt mondtad, van egy nő, aki Rome élete szerelme lesz, de nem vagy benne biztos, hogy én vagyok az. Nos, képzeld. Nem én vagyok. – Az állam remegett, miközben beszéltem. Istenem, kimondani ezt nehéz volt. – Egyszer azt mondtad nekem, hogy tovább tervezem az esküvőt, de Rome-ot nem fogja érdekelni. Nos, igazad volt. Egyszer azt mondtad nekem, hogy máshoz fogok hozzámenni. Talán ebben is igazad volt. - Az nem lehet – mondta sápadtan, a fejét rázva. – Biztos vagy benne, hogy vége? Adj neki még egy esélyt. Ő… - Ő az, aki dobni fog engem.
- De… de… nem. Sosem tenné ezt. Szeret téged. Ezt mondta nekem tegnap, és ma reggel is. Még ha vele is akarnék maradni, az imáim nem találnának meghallgatásra. Te vagy számára az igazi. Az egyetlen. Ha hallottad volna, hogy kiabált velem… Sosem láttam még ilyen dühösnek. – A végén szégyen hallatszódott ki a szavaiból. Igen, de ez csak azt jelentette, hogy akart engem az előtt, hogy megmutattam, milyen erősek lehetnek a képességeim. A fájdalomnál, egy tőrdöfésnél is rosszabb volt, a szavai olyanok voltak, mintha rák emésztene. Szabad kezemmel keményen meglöktem, ettől hátra tántorodott. – El az utamból. Végeztünk. Eltökélten ugrott vissza elém. – Vagy talán hallhatod. Láthatod. – Mielőtt reagálhattam volna tenyerét a halántékomra szorította. Megrándultam, képek özönlöttek a fejembe. Lexis és Rome. Lexis egy kanapén ül, könnyek csorognak végig az arcán. Rome előtte járkál. – Hogy tehetted? – kiáltotta. – Majdnem tönkretettél. Szeretem őt, Lex. Szeretem őt, és megpróbáltad elvenni tőlem. Az előttem álló Lexis fáradt sóhajjal engedte le a kezét maga mellé. - Hogy csináltad ezt? – kérdeztem. Felemelte az állát. – Az erőd fejlődik. Az enyém is. - Én… Én… - Nem hagyhattam, hogy amit mutatott nekem számítson, akármennyire is tetszett, hogy Rome a helyére tette és engem védett. Mint az előbb is, most is emlékeztettem magam, hogy a vitatkozás az előtt volt, hogy Rome látta, mire vagyok képes. – Mint mondtam, vége van. - Nem. Addig nem, míg nem mondod el nekem, kedveled-e Jean-Lucot. Ő az, akire azt mondta, hogy hozzámész, de tévedtem. Úgy értem láttam, hogy ott ál előtted, megcsókol, miközben az esküvői ruhád van rajtad, de egyszerűen nem lehet, hogy hozzá mész feleségül. – Össze-vissza fecsegett és láthatóan nem tudta abbahagyni. – Nem neked van teremtve. Neki az… enyémnek kéne lennie – tette hozzá ügyetlenül. Jean-Luc és Lexis? Pislogva meredtem rá. Elsétálhattam volna, de nem tettem. A döbbenettől úgy éreztem, mintha a lábaim kövekből lennének. – Most ugye csak kibaszottul ugratsz engem? Mint egy nyugtalan tinédzser, összefűzte az ujjait. – Nem. Nem viccelek. - Hihetetlen vagy. Először Rome-ot akartad, aztán elengedted, aztán megint akartad, és most Jean-Luc kell neked. Az ég szerelmére, most már dönts, mert az őrületbe kergetsz! - Nézd, tudom, hogy sosem fogsz megbocsájtani nekem azért, amit veled és Rome-mal tettem, nem beszélve arról, amit Tannerrel tettem. - Uh, gondolod? - De vissza fogod nyerni Rome-ot és Tanner, nos ő máris felépült a visszautasításomból. – A mellette lévő fémajtóba csapott egyszer, kétszer. – Tudtam, hogy Elaine fel fog bukkanni az életében. Tudtam, hogy akarni fogja őt. Szívességet tettem neki. - Nem egészen. Kidobtad a szeretőid az életedből, mielőtt ők dobhattak volna téged. Ők jó férfiak, de tönkre tetted őket. Nem gondolkodtál még azon, hogy talán éretlen vagy? Hogy talán még mindig akarnának, és az egyetlen ok, ami miatt a látomásaid valóra válnak, azok a tetteid? Ó, istenem. Abban a pillanatban, hogy kimondtam rájöttem, hogy én is ugyanezt tettem. Elengedtem Rome-ot, jöttem rá. Valamilyen szinten, mióta visszanyerte az emlékeit, és talán még az előtt is, elengedtem őt. Azt mondtam magamnak, hogy szeretem őt, hogy mindig küzdeni fogok érte, de aztán történne valami és akkor megint a „talán nem” félelmeimnél járnék. Egyik lehetőségtől a másikig egyensúlyoztam és ezt tudnia kellett, éreznie. Ezért tartottunk most itt. Én tettem ezt. Én. Visszanyerhetem még? Lexis elsápadt, kinyitotta a száját, majd becsukta. – Igazad van – mondta csendesen. – Amit tettem szörnyű, és többet nem követem el ezt a hibát. De láttam magam Jean-Luccal,
Belle. Múlt éjjel egy látomásban láttam őt egy folyosó végén, rám mosolygott. Az a mosoly… - megborzongott, átkarolta magát. – Lábba borította a vérem. Jobban akartam oda menni hozzá, mint bármi mást a világon, és szerelmet láttam a tekintetében. Szerelem irántam, senki másért. Akarom ezt. Akarom, hogy valóra váljon a látomás. Olyan szenvedélyes volt ezzel kapcsolatban, hogy nem tudtam kételkedni benne. Bár szerettem volna. – Nem számít. Olyan nőt érdemel, aki viszont szereti. Egy nőt, aki mindvégig vele marad. - Úgy tervezem, én leszek az a nő. – Beharapta az alsó ajkát. – Csak meg kell őt győznöm erről. Ujjammal az arcára mutattam. – Ha hazudsz neki… Feltartotta a kezét, teljesen ártatlanul. – Ezúttal fair módon fogok játszani. Higgy nekem, megtanultam a leckét. Csak szerettem volna, ha tudod, hogy kiszálltam a Rome-ot érintő játékból. A tiéd. - Milyen kedves tőled – mondtam szárazon. – Most már mehetsz. Nem tette. – Van még valami, amit szeretnék mondani. – Lenézett a cipőjére, és belerúgott egy képzeletbeli kőbe. – Igazából egy szívesség. Jókedv nélkül nevettem fel. – Sajnálom, kifogytam belőlük. Felkapta a fejét, pillantása odaszögezett. – Ne menj el a randevúkra Jean-Luccal. Kérlek, Belle. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de könyörgöm neked. Mielőtt válaszolhattam volna elsétált. Csak álltam ott, a fejem ráztam a merészsége miatt. El fogok menni a randikra, és ennyi. Ha Rome-nak nem sikerült lebeszélnie róla, akkor Lexisnek esélye sem volt. Mozdulataim görcsösek voltak, ahogy a zsebembe nyúltam. Valami az ujjaimnak ütközött. Morogva húztam elő a papírt. Ó, tényleg. Az üzenet. Széthajtogattam, és mikor elolvastam a tartalmát megrándultam. Nem ölted meg a lányomat, mikor valószínűleg akartad, és ezért fogadd hálámat. De tudom, hogy te és a csapatod most engem kerestek. Nem engedem, hogy megtaláljatok, Belle. Megteszek bármit, hogy szabad maradhassak—még akkor is, ha arra kényszerítesz, hogy megöljelek. Habár nem szeretném, ha így érne véget. Váljunk most szét. Békében. Dr. Roberts a PTK-ban volt, és senki nem tudta. Micsoda kibaszott csapat. 28. fejezet Kiderült, hogy az első „randim” Jean-Luccal duplarandi volt. Jean-Luc és én, Tanner és Elaine. Uttóbi páros azért volt itt, hogy figyelje Dr. Robertset. Csak a biztonság kedvéért. Sherridan otthon duzzogott, figyelt a kutyáimra. (Máris hiányoltam őket.) Rome meg… nem tudom hol volt. Azt mondta nem tervezi, hogy eljön és nem láttam őt a nyüzsgő, félhomályos étteremben. De éreztem magamon a tekintetét, ahogy figyel. Csak szeretném? Két órával az előtt érkezett meg hozzám, hogy Jean-Luc értem jött. És igen, elhozta Sunny-t. Azt az édes kislányt, aki úgy nézett ki, mint Lexis, de Rome hajthatatlan jellemét örökölte, a karomba vetette magát, kacarászotté s fogalma sem volt arról, hogy a világa hamarosan megrendül. - Annyira hiányoztál – mondtam neki. Nyomott egy puszit az arcomra, aztán ragyogva nézett fel rám. – Nekem is hiányoztál. És találd ki, mi történt. - Micsoda? - Időben vagy. Összevontam a szemöldököm. – Mire gondolsz?
- Arra jöttél haza, amire „kitűztük” az időpontot. Ó, a kis tárgyalásunk. Rámosolyogtam, a mellkasom fájt, a torkom elszorult. Vajon mennyire lesz még lehetőségünk? – Gyere, te kis csirkefogó. Szeretnélek bemutatni téged az új barátainknak. Több mint egy óráig játszottunk a kutyákkal. És igen, adtunk rájuk rózsaszín kis ruhákat fodrokkal és masnikkal. (Imádni valóak voltak!) Próbáltam félrevonni Rome-ot egy kis privát beszélgetésre, de helyette ezt mondta. – John mesélt nekem az üzenetről. Aggódik, hogy Dr. Roberts megpróbál bántani, esetleg meg is teszi annak ellenére, amit a békéről mondott. - Tudom. – Nekem is ugyanezt mondta. Miután gratulált nekem Sivatagi Lány sikeres elfogásáért, én pedig döbbenetemben és elégedettségemben úgy sugároztam, mint a nap. – Egy időre megfigyelés alá helyez, arra az esetre, ha az üzenet csak azért volt, hogy hamis biztonságérzetbe ringasson. Úgy kell tennem, mintha minden rendben lenne. – Amit addig nem tudtam megtenni, míg fényt nem derítettem végre erre a Rome és Jean-Luc dologra. Akartam Rome-ot az életembe és nem fogom elengedni. Ha ő kizár az életéből, hát legyen. De nem fogok könnyen távozni. Amint ezek randik Jean-Luccal már nem lesznek az útban, küzdeni fogok a pasimért úgy, ahogy már az elejétől kellett volna. Jobban harcolok érte, mint egy bűnözővel valaha. Igen, ha meggyőzöm, hogy maradjon velem, akkor muszáj volt megbeszélnünk a jövőnket. Mint például azt, hogy akarunk-e vagy sem gyereket. És tudnom kellett, meg tud-e birkózni azzal, hogy mindig-az-események-közepében-lévő ügynök legyek. Azt mondta mindig meg akarna védeni. Most azon tűnődtem, miért gondoltam egyáltalán azt, hogy ez rossz ötlet. Ostoba Belle. Hagytam, hogy a félelmeim fölém kerekedjenek és okok után kezdtem kutatni, amivel lezárhatnám a dolgokat. Többé nem. Ha nem értünk egyet valamiben, akkor megbeszélhetjük és kompromisszumot köthetünk. Ameddig együtt vagyunk, semmi más nem számít. Minden kapcsolat egy munka volt, elvégre is. Csak az számított, kit akarsz bevonni ebbe a munkába. És hajlandó voltam Rome-nak—és Rome-mal—dolgozni. Ő vajon hajlandó lenne nekem dolgozni? Mikor eljött az idő, hogy Rome és Sunny haza menjenek, Rome nem csókolt meg búcsúzóul. Ha már itt tartunk, még csak el sem búcsúzott. A távozás valahogy így zajlott: Sunny: – Nem! Maradok. – Itt már dühös volt, de lenyugtatta magát és a düh hamar szomorúságba váltott—aztán könnyekbe. – Olyan régóta nem láttalak. Hiányzol! Nem akarok elmenni! Egy örökkévalóságnak tűnt, míg nem voltál. Én, gyűlölve magam: – Én sem szeretném, ha elmennél, de muszáj… dolgoznom. Sunny: - Nem, nem kell. Hallottam, mikor Apa azt mondta, hogy nem vesz feleségül, és ne kérdezősködjek folyton utánad. – Az álla remegett. – Elhagysz minket, ugye? Én: - Szeretlek, édesem. Sosem hagynálak el. Soha. Rome: - Holnap megint elhozlak, napsugár. Esküszöm. Múlt éjjel megmagyaráztam neked, hogy beteg voltam és csak nem emlékeztem Belle-re. De most már igen. Sunny: - De nem vagytok boldogok, nem mosolyogtok és nem nevettek, mint azelőtt. – Ekkor a képességét használta, hogy köddé váljon. Húsz percig nem találtuk, és Rome és én is több mint aggódtunk. Végül megtaláltuk őt a kibaszott szárítóban. Úgy éreztem magam, mint egy patkány, Rome felvette és távozott a házból, csendben. Felsóhajtottam az emléktől. - Jól vagy? – kérdezte tőlem Jean-Luc. Ott ült velem szemben, kezét az enyémre tette. Lassan húztam el, az arcát tanulmányoztam a gyertyafényben. Olyan jóképű volt, olyan édes, olyan odaadó (már legalábbis mikor nem lopott). A vallomásom ellenére, hogy sosem fogom őt szeretni, az ügynökök ellenére, akikről tudta, hogy ott lesznek körülöttünk, egy imádnivaló helyre hozott virágokkal és halk, romantikus zenével.
Dr. Roberts felbukkanásának veszélye miatt John azt mondta maradjunk éberek és ne igyunk semmi alkoholosat, szóval Jean-Luc rendelt nekem egy alkoholmentes epres Margaritát. A jegyzetfüzete emlékeztette rá, hogy a kedvenc gyümölcsöm az eper volt. - Csak nehéz napom volt – mondtam. - Mesélj róla. – Könyökével az asztalra támaszkodott, közelebb hajolt, őszintén kíváncsinak tűnt. - Nem kéne. – Rázúdítani a problémáim Rome-mal túl kegyetlen lenne. De kétségbeesetten szükségem volt valakire, akivel beszélhetek. Sherridannel nem beszélhettem. Még nem voltam immunis a hangjára. Tannerrel sem beszélhettem. Ő és Elaine még most is elvesztek a saját is világukban, összedugták a fejüket és sugdolóztak. Eddig Elaine dolga egész jól haladt. A PTK tudósai festettek egy átlátszó gélt a csupasz bőrére—olyasmit, mint amit Rome viselt az edzésünk ideje alatt—ami pajzsként működött. Mint a ruha. Tanner most már megsimogathatta az arcát—és számtalan alkalommal meg is tette. Minden alkalommal, mikor Elaine nekidőlt, lehunyta a szemét a gyönyörtől. - Csak megbántana – mondtam és újra Jean-Luc felé fordultam. – És nem szeretnélek megbántani. Ezúttal ő sóhajtott fel. – Akkor Rome-ról van szó. Bólintottam. - Mi olyan különleges benne, hogy—Nem. Mindegy. Ne is mondd inkább. – Jean-Luc követte a pillantásom Tanner és Elaine irányába. – Örzőkutyák, mi? Őszinte jókedvvel nevettem fel. – Igen. Körülbelül olyan hatékonyak, mint Gyömbér és Szivi. Megint felsóhajtott és a pohara peremével játszadozott, ujjával simogatta. – Ilyennek kéne lennie, nem igaz? - Minek? – Valahogy elvesztettem a beszélgetés fonalát. - A szerelemnek. Ilyennek kéne lenni a szerelemnek. Ó. Beharaptam az ajkam és megint Tannert és Elaine-t tanulmányoztam. Olyan gyengédség volt Tanner arcán, amit még sosem láttam tőle ezelőtt, még Lexisszel sem, fiatal férfiből védelmező alfává változtatta. Furcsának tűnt, hogy ilyen gyengédség egy nő felé előhozhatja az Én-a-gyilkológép aurát, de ott volt. Tanner megvédené őt, meghalna érte. Nem ismerték egymást olyan rég, de néha az emberek egyszerűen csak tudták. Így volt velem és Rome-mal is. Már a legelső alkalommal elbájolt, még akkor is, ha azért küldték, hogy végezzen velem. Tanner észrevette, hogy figyelem és felém mordult. – Mi van? - Csak szeretlek, ennyi az egész – mondtam, könnyes szemekkel. Istenem, egy kibaszott bőgőmasina voltam mostanában. - Ez azért van, mert titokban szívesen felszállnál a Tanner Expresszre. Nevetésben törtem ki, Elaine-nek elállt a lélegzete, még nem szokott hozzá Tanner humorérzékéhez. - Ezt a dumát szokta bevetni, ha fel akart szedni egy lányt – meséltem neki. – Mondanom se kell, teljes csődtömeg volt. Elaine lassan elmosolyodott. – Tényleg? Tanner arca kissé elpirult. – Nem a legjobb szövegem volt, de megtette hatását. - Ez nem igaz – mondtam, egyre hangosabban nevetve. – A lányok olyan gyorsan menekültek el tőled, ahogy csak tudtak. - Én nem futok – mondta Elaine torokhangon suttogva. És ezzel mindkettő újra elveszett a saját kis világukban. Lehervadt a mosolyom. Az asztalra dobtam a szalvétám és hátra toltam a széket. – Ki kell szaladnom a mosdóba. – Hogy lecsillapítsam magam, de nem tetem hozzá.
Jean-Luc is felállt velem együtt. Elsiettem. Hogy tudnám leállítani úgy, hogy ne bántsam meg? Átmanővereztem magam az asztalok és emberek között, el a konyha és gőzölgő levegője mellett, be a mosdóba. Az ajtó becsukódott és bezáródott mögöttem, mielőtt valaki—nevezetesen egy női ügynök/testőr—követhetett volna. - Végre – hallottam. Levegő után kapkodva fordultam meg. Ott állt Dr. Roberts, magas volt, vékony és átfésült haját le kellett volna vágnia. Vastag szemüveget viselt, amit nem láttam rajta a legutóbbi találkozásunk alkalmával. Nagyon szorgalmasnak tűnt tőle. Ó, és egy pisztolyt szegezett a mellkasomra. - Szervusz, Belle. - Dr. Roberts. - Ó, szóval emlékszel rám. Volt egy olyan érzésem, hogy így lesz. Bár kellemesebb körülmények között találkozhattunk volna, de azt hiszem ez nem lehetséges a dolgok alakulása miatt. Megkaptad az üzenetem, jól sejtem? - Igen. – Hideg, hidegre volt szükségem. Szinte azonnal egy jéggömb keletkezett a tenyeremen. Fenébe. Tényleg kezdtem jó lenni ebben. – Szóval mit keres itt felfegyverkezve? - Meg kell védenem magam valahogy. És a helyedben nem tenném azt. – Kibiztosította a pisztolyt. Fejével a kezem felé intett, barna szemében ámulat csillogott. – Uralod az erőd, ahogy látom. Leejtettem a kezem magam mellé. – Nem igazán volt választásom. Vagy sajnálkozom azon, hogy mivé tett, vagy elfogadom az új énem és továbblépek az életemmel. Felsóhajtott, de nem eresztette le a pisztolyt. – Tettem néhány szörnyű dolgot életemben, és sajnálom őket. Olyan erőket kényszerítettem rád, melyekre nem álltál készen. Úgy kezeltem a lányomat, mint egy kísérleti patkányt. Csak próbáltam biztosra menni, hogy képes lesz túlélni a természetfeletti világunkban, de a folyamat alatt tönkre tettem az életét és az enyémet is. Keresek valami módot arra, hogy visszafordítsak mindent, amit tettem, miattad, miatta, de időre van szükségem, hogy ezt megtegyem. Mint mondta, békére van szükségem. Adj nekem nyugalmat és én is ezt teszem veled. Akkor komolyan gondolta. Tényleg nem akart bántani. Felbátorodtam. És mégis… Behunytam a szemem az irónia miatt. Miután megkaptam a képességem hetekig arról álmodoztam, hogy találok valami ellenszert. És most itt volt ő, és tálcán nyújtotta nekem a reményt rá, mikor én már nem akartam többé ezt. – És mi történik akkor, ha meg akarom tartani a képességem? – kérdeztem. Mosolya szomorú volt. Vajon Candace-re emlékeztettem, aki mindig többre sóvárgott? – Akkor rajtad áll, beszed-e az ellenszert. Semmi mást nem fogok rád kényszeríteni. De akkor is szükségem van a szabadságomra. – Kicsit hátradöntötte a fejét és felnézett a mennyezetre. – A lányom... az én hibám, hogy azzá vált, akivé. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem vele, nem kellett volna bevezetnem őt ebbe a világba. Kérlek, mondd meg Johnnak, hogy legyen kedves vele. Valaki kopogott az ajtón. – Belle. Minden rendben odabenn? - Jól… vagyok. – Elhalkult a hangom. Az ajtóra pillantottam, aztán vissza Dr. Robertsre, de már el is tűnt. Hogyan? Hová? Beledobtam a jéglabdát a kukába, ezzel megfagyasztva, aztán az egész helyet végigkopogtattam, kinyitottam minden ajtót, minden árnyékba benéztem, de semmi nyoma nem volt. Mintha csak képzelődtem volna az egész esetet. De jobban tudtam ennél. A drága jó doktor biztosan magán is kísérletezett. Remegve mostam meg az arcom és a kezem. Egy részem azonnal fel akarta hívni Johnt és Rome-ot, hogy elmondjam nekik, mi történt. De a másik részem tudta, hogy azonnal keresésbe kezdenének a doktor után, és akkor hol lennénk? Robert egy esélyt akart, hogy jóvá tegye, amit tönkre tett. Talán adnunk kéne neki egyet.
Mikor kiléptem egy csinos barna várt rám, akit még a PTK-ban láttam. Éles tekintettel végigmért. Biztos úgy döntött, hogy jól vagyok, mert bólintott és visszament az asztalához. Jean-Lucot nem lehetett ilyen egyszerűen meggyőzni. – Sápadt vagy – mondta, ahogy visszaültem a helyemre. - Jól vagyok. Tényleg. – Reméltem. Vajon jó döntést hoztam? Azt hiszem, csak az idő mondhatja meg. Végtére, ha Dr. Robertsnek sikerült egy szupererőt hatástalanító löttyöt készítenie, akkor megállíthatnánk a természetfeletti bűnözőket. És nem ez volt a munkám célja? A pincér felszolgálta az ételeink. Én lepényhalat rendeltem extra foghagyma szósszal (egy lánynak fel kell készülni a legrosszabbra és nem akartam, hogy el kelljen utasítanom JeanLucot, ha megpróbál megcsókolni, szóval úgy döntöttem inkább elérem, hogy ne akarjon megközelíteni kilenc méteres körzetben). A finom illat az orromba szállt, mélyen belélegeztem és hagytam, hogy ellazuljak. Mindenki más valami zöldszínű tésztát rendelt. Egy ideig csendben ettünk, én továbbra is úgy tettem, mintha minden rendben lenne. JeanLuc bekapott egy falatot, lenyelte, kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán makacsul összeszorította a száját. Aztán megismételtük az egészet előröl. Majd megint. Ez… szörnyű volt. Végül letettem a villát és ránéztem. Kellett lennie egy módnak arra, hogy ne törjem össze. Nekem csak, nos, rendbe kellett hoznom az életem. Az, hogy szembenéztem Dr. Robertsszel ráébresztett, milyen könnyen megváltozhatnak a dolgok. Muszáj megbecsülnöm a pillanatot és kihasználnom a Rome-mal töltött időmet addig, míg lehetett. Számolnom kellett Lexisszel is, gondoltam sóhajtva. - Tudod, Jean-Luc – mondtam. – Kedvellek. Tényleg. Ő is letette a villáját, csörömpölt a tányérján. Könyökét az asztalra támasztotta, arcát felemelt kezébe temette és megdörzsölte az arcát. – Ez az elutasító beszéd? - Nem. – Fenébe, te lány. Megérdemli, hogy őszinte legyél vele. – Igen. Talán. Fogalmam sincs. Sosem szegném meg az alkunkat, remélem, ezt tudod. Szeretnéd a három randevút, és meg is kapod. De szeretem őt. Ez nem fog változni, nem számít, hány randevúra megyünk. Bár úgy lenne. Úgy értem, sokkal könnyebb veled lenni, mint Rome-mal. - De? - De ő a másik felem és ez a randevú megöli őt. – Vagy legalábbis egykor az lett volna. Most… Egyik ujjamat végighúztam a tányérom szélén és imádkoztam, hogy így legyen. – Nem tudom, van-e jövőm vele, de ő az egyetlen férfi, akit akarok, és inkább maradok szingli és álmodozom róla, minthogy mással randizzak. Megragadta a borospoharát és kiitta a tartalmát, aztán intett a pincérnek még egy pohárért. Mikor megérkezett, azt is felhajtotta. Aztán hosszú ideig meredt az asztalra. Nem mozdultam. Nem szólaltam meg. Végül megtörölte a száját a szalvétájával és szomorúan elmosolyodott. – Hülye őszinteség. Kényszeríthetnélek, tudod. A jövőddel kapcsolatos kételyeid felhasználhatnám ellened. - Tudom. - De nem érdekel. Mert szereted őt. - Igen. Újabb szomorú mosoly. – Reméltem… Nos, azt hiszem most már nem számít. Édes vagy, vicces és neked van a legszexisebb nevetésed, amit valaha hallottam, de a vonzódásod egy másik férfihoz pokolian idegesítő. - Tudom. Sajnálom. - Ezért—Ezért kell nekem—Fenébe ezzel. Feloldalak az egyezségünk alól. Egy percig nem tudtam, mit reagálhatnék. Csak arra tudtam gondolni, milyen fantasztikus volt ez a férfi. Egy igazi gyémánt a cirkónium-tengerben. Aztán elöntött a megkönnyebbülés. – Én… Köszönöm, Jean-Luc. – Nem fogok jelképesen tiltakozni és ennél is jobban
megbántani. – Te egy csodálatos férfi vagy és egy napon majd lesz egy nő, aki nagyon boldoggá fog tenni. Minden egyes lélegzetvételével imádni fog. – Vajon Lexis lesz az a nő? Felém mordult. – Nézd, nem akarsz engem, rendben. Túlélem. Nem tetszik, azt kívánom, bár másképp lenne, de túlélem. Nem kell leereszkedőnek lenned. És ez volt közöttünk a különbség, ami rámutatott, hogy a jó döntést hoztam. Nem tudtam Rome nélkül élni. Nem adhattam fel, meg kellett őt kapnom. Ő volt a drog számomra. A függőségem. Nem az újonnan megtalált képességeim, hanem ő. Talán kezelésre lett volna szükségem, de így volt. – Nem nézlek le. Esküszöm. Én… Jean-Luc az asztalra dobta a szalvétáját és felállt, székét hátratolta. – Legyen szép életed, Belle. Nem foglak többé zaklatni. Mindketten a PTK-nak fogunk dolgozni, de félreállok az utadból. Tanner és Elaine elhagyták annyira a szerelemgubójukat, hogy megdöbbenten ránk pillantsanak. - Jean-Luc, várj! Lexis… - Tényleg ezt fogom tenni? Igen, igen, megteszem. Ez volt az egyetlen megoldás, ami jelenleg a rendelkezésemre állt, bár minden bizonnyal szar vigaszdíj lesz. – Lexis akar téged. Azt mondja ti ketten egymásnak lettetek teremtve. Megfordult, hirtelen megmerevedett, hátat fordított nekem, de nem ment el. – Miről beszélsz? - Csak azt tudom, amit ő mondott nekem ma korábban. Látja a jövőt, és látta kettőtöket együtt. Romantikus értelemben. Felhorkant. – Lehetetlen. Nem akarom őt. - Nem hibáztatlak ezért. Csak azt akartam, hogy tudd. Szünet, aztán bólintott. Aztán öntudatlanul kivett egy lapot Rome tömbjéből és fürgén elviharzott. - Váó – mondta tanner. –Nem hittem volna, hogy ez lesz. – Megvonta a vállát, aztán mosolyogva visszafordult Elaine felé. - Tehetünk érted valamit, Belle? – kérdezte Elaine. - Nem. A többi már rajtam áll. Felfegyverzett ügynökök rejtőztek minden árnyékban a házam körül. Meg kellett volna mondanom nekik, hogy menjenek el, hogy elmúlt Dr. Roberts veszélye, de nem tettem. Előbb beszélnem kellett Johnnal, és nem akartam ma este megtenni. Ledobtam a kulcsaim a bejáratnál az asztalra, és a hálószobám felé vettem az irányt. Tanner és Elaine szorosan a sarkamban volt, bár leszakadtak rólam és bementek Tanner szobájába. Megtorpantam, láttam Tanner pillantását, mielőtt becsukta az ajtót. Elragadó mosolyt villantott rám, mielőtt a cseresznyefa teljesen eltakarta volna előlem. Megráztam a fejem, szomorú és boldog voltam egyszerre, majd újra mozgásba lendültem. Uralkodtam az erőmön, felmentettek a Jean-Luccal kötött egyezségem alól, szóval ünnepelnem kéne. Ehelyett a kutyáimat fogom ölelgetni, sírok és próbálok előrukkolni valami tervvel. Összetörtem egy rendes férfi szívét, és szükségem volt egy stratégiára, hogy visszanyerjem egy másikét. A ház hátborzongatóan csendes volt. Sherridan valószínűleg már aludt. Pont, mint a kutyáim, jöttem rá. Össze voltak gömbölyödve a kis ládájukban és horkoltak. Nem akartam felébreszteni őket, ezért nem kapcsoltam fel a villanyt. Úgy tűnik, nem járt nekem az ölelgetés. Csak én leszek, a könnyeim és a terveim. Megmostam a fogam és a hajam, lemostam az arcomról a sminket, levetkőztem és a szekrényemhez sétáltam, hogy keressek egy pár nadrágot és egy hálóinget. Nem voltam biztos benne, hogy volt nekem olyan. Rome és én mindig meztelenül aludtunk. Az utóbbi időben, mióta elvesztette az emlékeit a pólóit használtam. Ma este nem tudtam megtenni, mivel már egy örökkévalóság óta nem mostam.
Hirtelen erős karok fonódtak rám és emeltek fel. Mielőtt reagálhattam volna máris repültem a levegőben. Egy puffanással landoltam az ágyon, a hátamon feküdve, a karom és a lábam kitárva. Levegő után kapkodva ültem fel és felemeltem a kezem. Hideg, hideg, hideg. Fázom. A jég már alakot is öltött a kezemben. Abban a pillanatban, hogy teljesen megdermedt elhajítottam. A behatoló lebukott, a gömb pedig a falba csapódott, az ajtóba, azonnal megfagyasztva mindent. És ezzel bezárt engem ezzel az aljas alakkal. Dr. Roberts megint? – Fegyverem van és veszélyes vagyok, baromarc. - Jó reflexek és jó időzítés. Máris fejlődtél. Bár a nyavalygást hanyagolhatnád. Pislogtam. Megmerevedtem. Nyeltem. – Rome? - Az egyetlen és igazi. - Te szemétláda! – Megidéztem egy újabb jéggömböt és azt is elhajítottam. Megint lebukott. Várjunk. Mit művelek? Nagyszerű módja annak, hogy visszanyerd, gondoltam, és elküldtem a jeget. – Ne ijessz rám így még egyszer. Azt hittem valami bűnöző vagy. Felállt. Az ágy végében állt. Holdfény sütött be az ablakon és világította meg erős testét. Feketébe öltözött, a haja nedves volt, mintha nemrég zuhanyozott volna. Kopogás hallatszott az ajtómon. – Belle? – kiáltotta Tanner. - Jól vagyok. Csak… - Jól vagyunk – mondta Rome. Kuncogás. – Jó belépő, Macskaférfi. Folytassátok csak ti ketten. Én is azt teszem. – Aztán csend. - Mit csinálsz itt? – Nem fáradtam azzal, hogy elrejtsem a meztelenségem. Nem, hátradőltem a párnákra, mint egy csábító istennő—legalábbis reméltem. Egy pillanatig a pillantása olyan állatias volt, azt hittem King-Kong módra fogja ütni a mellkasát. – Tisztáznunk kell néhány dolgot – mondta, hangja tömör volt. Nyers. – Hallottam, mit mondtál Jean-Lucnak. Először megdöbbentem. Aztán zavarba jöttem. – Szóval ott voltál? Bólintott. – Mondtam, hogy ott leszek. - De azt hittem… úgy tűnt, hogy… ha jól emlékszem, akkor azt mondtad, nem jössz. És mikor elmentél Sunny-val úgy csináltál, mintha véget akarnál mindennek vetni. - Mintha. – Hátranyúlt a feje mögé és lehúzta a pólóját. – A saját lábadra akarsz állni, és megpróbáltam hagyni ezt. Próbáltam nem beleavatkozni abba, amit úgy érezted, tenned kell. Bár majdnem belehaltam. – Következőnek kicsatolta a nadrágját. – De nem tudtam távol maradni, és azon kaptam magam, hogy feltöröm a poloskát. Édes istenem. Idegesen nyaltam meg a szám, izgatottan és remegve. – Ez csodálatos. Örülök. De először el kell mondanom valamit. Dr. Roberts ott volt az étteremben. Ő… - Tudom. Azt is hallottam. Mindannyian. Az egész hely tele volt poloskákkal. Meglep, hogy nem tudtad. Fenébe, de még sokat kellett tanulnom. – Miért nem rohantatok be és vittétek el? - Ó, John szeretett volna, de meggyőztem és visszavonult. Nem akartam, hogy Roberts pánikba essen és bántson. Sőt mi több, azt hiszem Johnnak tetszett, amit a képességek semlegesítéséről mondott. John el akarja kobozni, akármilyen új szérumot gyárt is a doki. - Elég a munkahelyi beszédből. Térjünk vissza hozzád és hozzám. – Pillantását végigfuttatta rajtam, forrón és éhesen. - Várj – mondtam és feltartottam az egyik kezem. Fejét hátra ejtette és felmordult. – Ne kezdd megint. - Nem fogok hazudni neked. Fontolgattam, hogy véget vetek a kapcsolatunknak. Testének minden izma megfeszült, szeme résnyire szűkült.
- De csak azért, mert aggódtam, hogy nem tudnánk ezt megoldani – ismertem el halkan. – És csak egy kis ideig. Amint visszatért a józan eszem rájöttem, hogy értem megéri küzdeni, nem számít mi az ára. - Miért hitted azt, hogy nem tudjuk megoldani? – Ellazult és újra mozgásba lendült. A nadrág lecsúszott a lábán. Kilépett belőle. Mint általában, most sem volt rajta alsónemű. Ahogy magamba szívtam hosszú, kemény, vastag szerszámának látványát, nyál öntötte el a szám. – Mert változtam, más ember lettem, és nem voltam biztos benne, tudnád szeretni azt, aki lettem. - És az kicsoda? – kérdezte, felmászott az ágyra, de továbbra is a térdén maradt. – Ki vagy most? Remegés futott végig rajtam. Magamra akartam húzni őt, de ellenálltam. Ez túl fontos volt. – Egy ügynök. Egy nagyon erős ügynök, aki egy nap képes lesz szétrúgni a segged. Egy nagyon erős ügynök, aki egy nap talán szeretne gyereket. - És ezek azok, amik miatt annyira eltávolodtál tőlem? - Ezek és úgy tűnt, hogy te távolodsz el tőlem. Egy újabb morgástól a szája félhold alakú lett. – Ha dühösnek tűntem ma az edzőteremben az csak azért volt, mert féltem, hogy túlnősz rajtam. Hogy többé nem lesz rám szükséged. De rájöttem, hogy nincs ezzel semmi baj. Nincs rám szükséged. Erősebb vagy nálam, és ez tetszik. Büszke vagyok rá. Rád. Ez sosem volt ennél tisztább, mint amikor Dr. Robertsd felajánlotta neked, hogy megszabadít a képességedtől, de te nem voltál biztos benne, hogy akarod. Én sem akartam, hogy elfogadd. Része annak, ami vagy. Része annak a lánynak, akit szeretek. Egy lánynak, aki bátor és szarkasztikus, hűséges és eltökélt. - Én… Én… - Nem tudtam értelmes szavakat kinyögni. - Még nem végeztem, Csodalány – pirított rám. – Meg akartam fojtani Lexist, mikor visszakaptam az emlékeim, és rájöttem, hogy mit tett azért, hogy elválasszon minket. Fel akartam pofozni magam azért, amiért hallgattam rá, akár egy percre is. Meg akartam ölni Jean-Lucot, az emlékeimmel és azok nélkül is, amiért úgy nézett rád, mintha az övé lennél. És szerencséje van, hogy a randiknak vége. Azt terveztem, hogy holnap levadászom és golyót repítek a lábába, hogy távol tartsam. Senki nem választhat el minket. Még te se. Én sem. - Szeretem azt, aki vagy, tegnap, most, holnap és mindig. Bonyolult vagy és igen, erős, de ez nem változtat a bensődön. Erős vagy és említettem már, hogy bátor? Szerető vagy, odaadó és pokolian szexi. Mindig kimondod azt, amit gondolsz, sosem fújsz visszavonulót, és minden pillanatban megáll a szívem, mikor rád nézek. Elvesznék nélküled. És igen, szeretnék veled gyerekeket, nem számít, milyenek lesznek. Egy nap. Jelenleg csak magamnak akarlak. A beszéde egy valóra vált álom volt. Csodálatos, lenyűgöző, abszurd. Minden, amit valaha hallani akartam és annál is több. Egykor sárba tiporta női büszkeségem. Most teljesen rendbe hozta. A könnyek, amiket már vártam ma este most kibuggyantak, mintha átszakadt volna egy gát. De örömkönnyek voltak. – Sosem foglak felülmúlni. Mindig szükségem lesz rád. De szeretnék valamit tisztázni. Én is az vagyok neked? Az igazi és egyetlen? – Nem akartam ezt a kérdést kimondani, de kicsúszott. Bólintott. – Az igazi és egyetlen. Most pedig elég a beszédből. Vár még rá az újraegyesülés. A következő pillanatban már rajtam volt. A lábamat köré fontam, mikor megcsókolt, nyelve mélyre hatolt. Mindenhol simogattam, ahogy ő is engem. Ez volt a mennyország, az a birtoklás, amire ebben a jó néhány napban vártam. - Szeretlek – mondta, beleharapott a számba, a fülembe, végigcsókolta a nyakam. - Annyira szeretlek. - Össze fogunk házasodni. - Igen.
- Hamarosan. - Amint csak lehet. - És felveszed a nevem. – Nyelvével körözött az egyik bimbóm körül, aztán a másik körül. - Még nem döntöttem. Úgy értem, egyszer Csonttörőnek neveztél el egy háziállatot, szóval egyértelmű, hogy nem vagy túl jó a nevekben. De miért nem győzök meg a terved előnyeiről és hátrányairól? – Kezemmel a hajába túrtam, nyelvem végigfuttattam az oldalán. Hogy lehet egy férfi ilyen bársonyos ennyi izommal? - Adj nekem egy órát. Talán egyikünk sem fog majd a saját nevére sem emlékezni, szóval nem lesz vitás. – Megragadta a bimbóm, forró nedves figyelmét a köldökömre fordította, ott körözött. Felnyögtem a mámorító gyönyörtől. Aztán a lábam között nyaldosott, a csiklómat pöccintgetve, megőrjítve engem. - Rome – kiáltottam, mikor elélveztem, az izmaim görcsbe rándultak, a hátamat felemeltem a matracról, körmeim a fejébe vájtam. – Még… Még mindig emlékszem. - Csak várj. – Felcsúszott, aztán mélyen belém hatolt. Azonnal elöntött egy újabb orgazmus, újra meg újra meg újra a csúcsra sodorva engem. A nevét kántáltam, csak ekkor jöttem rá, hogy nem akar a tűz kétségbeesetten kitörni belőlem. Valóban uraltam a képességem. - Asszony – morogta Rome, mélyre döfött, keményen, gyorsan, aztán teljes elégedettséggel üvöltött fel. Mikor a remegésünk utolsó szikrája is alább hagyott, nem mozdultunk. Én nem tudtam. Nem azért, mert Rome súlya az ágyhoz szegezett—bár úgy volt—hanem, mert hetek óta ez volt az első alkalom, hogy tökéletesen elégedett voltam. Kimondhatatlanul boldog. És nem akartam, hogy vége legyen. - Milyen kínos. – Egy csókot nyomott a nyakamra. – Csak öt percig bírtam. És én voltam az első, aki elfelejtette. Megint. - Nos, én ezt felül tudom múlni, Macskaférfi. Csak három percig bírtam. Felnevetett. – Látod, ezért szeretlek. Te vagy a legnagyobb okostojás, akit ismerek. Egy nő boldog sikolyai szűrődtek át hirtelen a falon, keveredett szaggatott légzésünk hangjával, és együtt nevettem Rome-mal. – Lefogadom, hogy Tanner kettőnknél együttesen is tovább bírja. Rome megint felnevetett, de a nevetés hamar elhalt. A kezébe vette az arcom, kényszerített, hogy ránézzek. – Komolyan gondoltad, amit mondtál? Arról, hogy hozzám jössz? - Abszolút. Szorosan átöleltem. – Az enyém vagy, Rome Jamison, és soha nem foglak elengedni. - Rome Jamison. Tetszik. - Nekem is. – Felültem és lovagló ülésben ráültem a derekára. – Most pedig próbáljunk meg új rekordot felállítani. Próbáljunk kitartani tíz percig. 29. fejezet Másnap frissen és korán ébredtem, halkan fütyörésztem, miközben kávét főztem magamnak és Rome-nak, a kiskutyák a lábam körül játszadoztak. Rome jelenleg a zuhanyzóban volt, ahol egy újabb izzasztó szeretkezés után hagytam. Újra együtt voltunk, és össze fogunk házasodni, bár fogalmam sem volt, mikor. Mindketten azt akartok, hogy hamarosan, de semmi tervem nem volt és minden időpontom törölték. Egy fekete villanás vonta magára a figyelmem, megfordultam, Rome-ot várva. Vagy Tannert, aki bizony naaaaaagyon sokáig maradt ébren múlt éjjel. Tudtam, mert a hangok, amiket ő és Elaine kiadtak sosem szűntek meg. Most már minden kétséget kizáróan tudtam,
hogy Tanner elvesztette a szüzességét. Soha többé nem fogom tudni kitörölni a sok „Ó, Tanner, ó, igen, így” kiáltást a fejemből. De Rome vagy Tanner helyett egy fehér hajú, ismerős alakot láttam ezüst-lila szemekkel, ahogy lábujjhegyen próbál átosonni a nappalin a bejárati ajtó felé. Követtem, szemöldököm értetlenül vontam össze. – Cody? Megállt és azt morogta. – Francba. – Lassan megfordult és rám nézett. Egy pár cipő himbálózott a kezében. Inge gyűrött volt, a nadrágja nem volt begombolva—mintha sietve öltözött volna fel. Félénken elmosolyodott. – Nos, ez kellemetlen. - Hát nem? – kérdeztem csípőre tett kézzel. - Szóval, ö, szia, Belle. Hogy vagy? - Elég a tréfából. Mit keresel itt? Nyugtalanul állt egyik lábáról a másikra, vállat vont. – Jöttem meglátogatni Sherridant. - Miért? – bukott ki belőlem a kérdést, felszikrázott bennem a harag. – Nem hiszem, hogy látni akar. - Uh, azt hiszem, ebben tévedsz. Mi a fene? – Azt mondtad, már nem érdekel többé. Azt hittem nem kedveled a sokba kerülő nőket. - Nos, hazudtam. Vagy megváltoztattam a véleményem. Nem tudom, melyik. Rám nézett azokkal a babakék szemeivel, miközben Sivatagi Lány bezárta a ketrecbe, és mondhatni elfelejtettem, hogyan kell gondolkozni. Nem fogom megbántani. A szavamat adom. - Ti most… egy pár vagytok? – hápogtam a szót. Elvörösödött az arca, aztán elsápadt. – Nem. Igen. Nem tudom. Egyelőre. Nyelvemet végigfuttattam a fogamon, kezemet a testemhez szorítottam. Aztán valaki mellettem termett és átkarolta a derekam. Puha ajkak nyomódtak a halántékomra és mélyen belélegeztem a szappan és vad szörny illatát. - Szervusz, bébi – mondta nekem Rome. – Farmer és ing. A kedvencem. Persze nem jobban, mint az, mikor meztelen vagy. Vagy egy ruha van rajtad. Egy törölköző. Igazából akármi van rajtad, akkor is imádlak. Tisztáztuk már ezt? – Elhallgatott, de nem elég sokáig, hogy válaszolhassak. – Szervusz, haver – mondta Cody-nak. – Látom jól mentek a dolgok múlt éjjel. Cody önelégülten elmosolyodott. – Akár ezt is mondhatjuk. Kösz, hogy beengedtél. Megpördültem és résnyire szűkült szemekkel figyeltem Rome-ot. – Te tudtad, hogy itt van? - Hát, igen. Hallottam, mikor beosont. Mivel a házőrző kutyáid nem akarták kivonszolni magukat az ágyukból, úgy döntöttem ellenőrzöm a dolgot. – Megint megcsókolt, ezúttal az ajkamon, majd a konyha felé indult. Nadrág volt rajta, de ing nem, és mint mindig a mellkasa és a háta napbarnított volt, kissé sebhelyes és tökéletesen csókolnivaló. Követtem és figyeltem, ahogy elővesz egy bögrét és tölt magának a kávéból, amit én főztem neki, az áruló. Próbáltam nem ellágyulni, amikor megsimogatta a lányokat. Nem ugattak vagy vicsorogtak rá, ahogy eredetileg elképzeltem. Most, hogy kedveltem őt és azt akartam, hogy itt legyen, ők is kedvelték. Vagy talán levette őket a lábukról, mint engem, most, hogy már nem volt rájuk féltékeny. Igen, beismerte, hogy féltékeny volt azokra a mosolyokra, amiket a kisbabáimra villantottam. – Miért nem mondtad el? Rám villantott egy most-ugye-csak-ugratsz típusú vigyort. – Más dolgok jártak a fejemben. - De Sherridan utálja. Mi, van ha… - Nem utál – mondta Cody csintalanul. Megpördültem, elakadt a lélegzetem, egyik kezemmel a szívemhez kaptam. Én követtem Rome-ot és úgy tűnt, Cody meg követett engem. A konyha bejáratában állt, vállával az ajtókeretnek dőlt. Sokkal jobban oda kellett figyelnem a környezetemre és a benne lévő emberekre, vagy szívrohamot fogok kapni, esküszöm.
Hirtelen Sherridan rohant be a sarkon, egy szál zokni lengedezett a kezében. Meglátott és megtorpant. Eltátotta a száját, arca égővörös lett. Meglepetten fújta ki a levegőt és ez volt a leggyönyörűbb hang, amit valaha hallottam. Felé indultam, de Rome elkapta a karom és visszatartott. A fejem kitisztult, mikor megráztam a fejem és elléptem tőle. Oké, hogy történhetett ez? Annyira eltökélt volt, hogy ellenáll Cody-nak. És mennyi idő, míg Cody-nak eszébe jut a három randis szabálya és dobja őt, mélyen megbántva? - Ezért fizetni fogsz. Figyelmeztettelek. – Kinyújtottam a kezem és megidéztem egy tűzgömböt. Cody hátraugrott, Sherridan meg elé és némán megrázta a fejét. - Ö, Rome? – mondta Cody. Nem fordultam meg, hogy ránézzek és talán kellett volna. Mert megint két kar fonódott a derekamra, Rome meleg, menta illatú lehelete simogatta az arcom, a vállam. Ujjait a csuklómra fonta. - Oltsd el a tüzet, bébi. - Válaszokat akarok, ő pedig meg fogja adni nekem. Emellett tudnia kell, hogy a tetteinek következményei lesznek. – Makacsul kitartottam, magam előtt, középen tartottam a lángokat, szóval Cody-nak eszébe sem juthatott a menekülés. – Hogy sikerült… tudod anélkül, hogy bármilyen hangot kiejtett volna és megbűvöl? - Van szűrőm. Néhány évvel ezelőtt voltam, mikor átestem néhány beültetésen, mint Rome. – Pillantása végigsiklott Sherridanen, egy pillanatra elidőzött rajta, ellágyult, ezzel növelve a haragom, majd újra rám nézett. – Hozzám beszélhet. - Oké, nos tudni akarom, milyen sokáig fogsz itt maradni, mielőtt tovább mennél a következő hódításodra. Azt is szeretném tudni, hogy emlékszel-e a figyelmeztetésemre. Sherridan beleharapott az alsó ajkába és lenézett a lábára. Zavarában felnyögött és ez még szebb hang volt, mint a sóhaja. Próbáltam elhúzódni Rome-tól, el kellett őt érnem, elmondani neki, hogy bármi megtennék érte, még Cody-val is végeznék. Igen, megölni Cody-t. Ez jó terv volt. Egy nap talán bántani fogja, és ezt nem engedhettem meg. Szivárványt és napsugarat érdemelt, rózsákat és csokoládét. - Francba – mondta Rome. - Dupla francba – mondta Cody és elhátrált. Felemeltem a szabad kezem és máris megidéztem egy másik tűzlabdát. Cody meg fog sülni, én pedig nevetni fogok, aztán megvigasztalom Sherridant. Édes, csodálatos Sherridan. Rome megpróbálta megragadni az új labdát, de sikerült kitáncolnom a keze közül és készültem Cody felé hajítani. - Elég, Belle! – mondta szigorúan Sherridan. – Elég a tűzből! Azonnal engedelmeskedtem. Immár üres kezeim lehullottak a testem mellé. Bármit megtennék, amit kér. Meg kell érintenem, meg kell érintenem. Ő volt a mindenem, az egyetlen okom az életre. Szükségem volt… - Sajnálom, bébi – mondta sóhajtva Rome. Átvetett a vállán és elindult velem végig a folyosón. Küzdöttem ellene, ütöttem, rúgtam, haraptam. Vad voltam, állatias és sokkal eltökéltebb, mint életemben valaha. Az ágyra dobott. A matrac magasan feldobott a levegőbe, én pedig a térdemre álltam, mikor landoltam. Majd tépek neki egy új… A következő pillanatban rajtam volt, valami éles szúrást éreztem a vállamban. - Te szemétláda! – vicsorogtam, a levertség azonnal eltöltött. – Ő… Te… Mics? - Az egy része annak, hogy a pasid vagyok az, hogy megvédelek, még önmagadtól is. Elvárom, hogy te is megtedd velem. Néhány óra múlva találkozunk, Csodalány. Aztán az egész világ elsötétült.
Ahogy a szemhéjam fáradtan próbált felnyílni, időről-időre megpillantottam Sherridant, magas volt, gömbölyded és gyönyörű. Ott állt az ágyam mellett és lenézett rám. - Halihó – mondta. Próbáltam ráfókuszálni, de túl sok színes pötty árnyalta be a látásom. Piros, sárga, narancs. - Szomjas vagy? Abban a pillanatban, hogy megkérdezte, szinte éreztem a vattát a számban. Bólintottam. A következő pillanatban csak annyit tudtam, hogy egy szívószálat nyomnak a számhoz. Nyeltem, az édes, hideg víz megnedvesítette a torkom. - Ennyi elég. – Eltűnt a bögre. Nem elég, sosem elég. Felnyögtem. De ezúttal, mikor kinyitottam a szemem, ezúttal többet láttam egy homályos alaknál. Szőke, göndör fürtjei a feje tetejére voltak tűzve, kék szeme tágra nyílt az aggodalomtól. - Hogy érzed magad? – kérdezte. - Mintha szükségem lenne egy szunyókálásra. – A hangom nem volt több recsegésnél. Halkan felkuncogott. – A gyógyszerek beszélnek belőled. De ezt kapd ki? Most már neked is van szűrőd, pont jókor. A doktoroknak még csak el sem kellett altatniuk, mivel eleve ki voltál ütve. Tágra nyílt szemekkel nyúltam fel és tapogattam meg a fülem. Kissé érzékenyek voltak, de ez volt az egyetlen jele annak, hogy bármi is történt velem. Nos ez, meg a tény, hogy többé nem éreztem a késztetést arra, hogy Sherridan karjába vessem magam, valahányszor megszólalt. Ahogy a karom visszahullott mellém az infúzióm dörzsölte a mellkasom, hűvös volt és kiábrándító. A mellkasom? Gyorsan lenéztem és megbizonyosodtam róla, hogy fel vagyok öltözve. Fel voltam. Bár valaki levette a ruháim és egy bő kórházi hálóinget húzott rám. Hányszor kell egy lánynak felébrednie a kórházban, mielőtt meglengethetné a fehér zászlót? Ellazultam az ágyon és lassan elvigyorodtam. – Erős egy képességed van nekem. Komolyan, azt fontolgattam, hogy megölöm Cody-t, aztán majd egy pár lehetünk. Felhorkantott, de sose hervadt le a mosolya. – Sosem lettünk volna elég romantikusak hozzá. Túlságosan követelőző vagy az ágban. „Keményebben, Rome. Most, Rome. Kötözz meg, Rome.” - Hülye – morogtam jólnevelten. Jó volt visszakapni a barátom. – Tudod, hogy sosem tudnál eleget kapni belőlem. - Tetszik, amerre halad a beszélgetés – mondta egy férfihang az ajtóból. Elnéztem Sherridan mellett és kiszúrtam Rome-ot a bejáratban. - Szervusz, bébi – mondta. - Macskaférfi. – Sosem fogadott még ennél kellemesebb látvány. Még a szívem is gyorsabban kezdett verni, a monitor az egész világnak szétkürtölte. Odasétált hozzám, aztán fesztelenül arrébb tolt az ágyon, aztán leheveredett mellém és magához ölelt. – Dühös vagy? Mintha lehetnék. – Hálás vagyok. Azzal a szándékkal sétáltam Sherridan felé, hogy szeretkezem vele, szóval szívességet tettél nekem. A végén még belém szeretett volna, aztán hol tartanánk? - Most én haragszom magamra, amiért megállítottak – morogta és mindannyian felnevettünk. Férfiak! Sherridan jókedve halt el a leggyorsabban. Megragadta az ágy rácsát és előre hajolt, arckifejezése komoly volt. – Szeretném, ha tudnád, hogy Cody olyan sűrűn látogatott meg, míg be voltam zárva, amennyire csak tudott. Hozott nekem ételt, vizet, takarókat. Bármit kértem besurrant és megadta nekem. És tudom, mit gondolsz. Kegyetlen voltam vele, miután megmentettetek. De féltem, hogy, tudod, megun és dob engem. Hogy csak azért csinálta
azokat a kedves dolgokat, hogy megnyugtasson. De nem így volt. Többet akart. Ő jó ember, Belle. Most én az jókedvem párolgott el. – De vajon itt is marad? Nem akarom látni, ahogy megbánt. Mert, ha megbánt téged, akkor meg kell őt ölnöm és az elszomorítani Rome-ot. Belépett egy nővér, látta, hogy ébren vagyok és feljegyzett valamit egy papírra. A szoba elnémult. Odajött hozzám, levette az infúziót és közölte, hogy bármikor távozhatom. Mikor elment ágyban maradtam, úgy terveztem kissé leteremtem Sherridant. De megérkezett Cody és a szavak eltűntek a nyelvemről. Egyenesen Sherridanhez ment és átölelte. Ő pedig szívesen hagyta. - És mi a helyzet Sivatagi Lánnyal? – kérdeztem összeszorított állal. – Elég meghittnek tűntetek, mikor rám és Rome-ra vadásztatok. Nem beszélve arról, mikor bezártátok Sherridant és Lexist. Szeme résnyire szűkült a sértéstől. – Az csak szerep volt, és nem tudom elhinni, hogy másképp gondoltad – mondta, és Sherridan bólogatott, mintha hinne neki. – Mikor Reese megadta neki, hol vagytok, kényszerített. Muszáj volt megtennem, különben kételkedett volna abban a szándékomban, hogy átálljak az ő csapatába. Nem hitte volna el az állításom, mi szerint elegem volt a PTK-ból, és minden emberből, aki itt dolgozott. Szóval elvittem Lexist és Sherridant. És igen, hagyhattam volna elfutni őket és mondhattam volna neki azt, hogy baleset volt, de akkor csak még gyanakvóbbá vált volna és arra nem volt időnk. - Ó. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék. - Sivatagi Lány egy zavart nő, akinek hatalmas apaproblémái vannak, és segítségre van szüksége. Úgy tettem, mintha megadnám neki ezt a segítséget, de a kezemet magamnál tartottam. Valójában azt mondtam neki, hogy meleg vagyok. Így fizikailag távol tarthattam, valamint hagytam, hogy azt higgye van elég csinos ahhoz, hogy egy nap megváltoztassa a véleményem. Összefontam a mellkasomon a kezem. – De nem tartottad biztonságban Sherridant és Lexist. Válla kissé előre görnyedt. – Tudom. De megtettem, amit tudtam. Élnek, nem igaz? - Igen. - Mivel átadtam őket Sivatagi Lánynak, ő megadta nekem másik három létesítmény címét. Sikerült megrohamoznunk őket és újabb tizennégy ártatlant kiszabadítani. Vagy talán bűnözőket. Majd az idő megmondja. De higgy nekem, hagyni, hogy elvigyék Sherrit majdnem megölt. Mivel Sherridan nem kapart neki azonnal újabb szemgödröt azért, mert a gyűlölt becenevén szólította, tudtam, hogy komoly volt. A gyomrom fájdalmasan összerándult. - Emellett – tette hozzá. – Nem mintha sok segítség lettem volna a döntéshozatalban. Az ügy elején mindenképp nagyon elfoglalt voltál. Rome-mal. Emlékférfival. Tudtam, hogy Sivatagi Lány az én felelősségem. – Kezdte elveszíteni a félénk kifejezést és eluralkodott rajta a bosszúság. Rome megmerevedett készen arra, hogy megvédjen. - Igazad van – mondtam, remélve, hogy lecsillapíthatom a dolgokat. – Igazad van. Nem voltam ebben túl nagy segítség. Cody ellazult, még azt is hozzá tette. – Most már sokkal jobban koncentrálsz. - Nézd csak, milyen szépen játszatok együtt – mondta vigyorogva Sherridan. – Ne légy túl kemény Cody-val, Belle. Azt tette, ami szerinte helyes volt. Én nekem pedig volt időm komolyan elgondolkodni, miközben Sivatagi Darázs a ketrecben tartott, és még több időm, mikor az elmúlt napokban otthon voltam és nem beszélhettem, és tudod mire jöttem rá? A kapcsolatok olykor fájnak, mindegyik. Nézz csak magadra és Rome-ra. Tudom, hogy Cody csélcsap, és tudom, hogy egyszer rám un és elhagy, de hajlandó vagyok kipróbálni vele a dolgot, míg van esélyem.
Igaza volt. Nem kellett, hogy fájdalom várja őt az úton, de ha hajlandó megbirkózni vele, ki voltam én, hogy megpróbáljam megállítani? Csak ott kell lennem vele, hogy segítsek neki összeszedni a darabkákat. - Francba – emelte égnek a kezét Cody. – Miért hiszi mindenki azt, hogy elmegyek? - A randi-történelmed miatt – vont vállat Sherridan. – Nézz szembe a tényekkel, úgy szaladsz a kötelezettség első említésére, mint egy olimpiai futó. - Több randin voltál, mint én – nézett rá mogorván. – De talán megváltoztam. Sherridan felhorkant. – Kétlem. Még szorosabban ölelte magához. – Küzdelemért könyörögsz, te nő. Remegés futott végig a gerincén, aztán azt suttogta. – Azt hittem múlt éjjel bebizonyítottam, hogy semmiért nem könyörgöm. Cody pupillája és orrlyuka kitágult. – Kihívás elfogadva. – Megragadta a csuklóját és kihúzta Sherridant a szobából. Ő egyszer sem tiltakozott. Nem, kuncogott. Megdöbbenve feküdtem az ágyon. Rome megrázta a fejét. – Édes istenem. - Tudom. Mi is ilyen undorítóak vagyunk? Rosszalló mosollyal nézett rám. – Valószínűleg rosszabbak. Felnevettünk. Megszorította a kezem, szerelem volt a tekintetében és tudtam, mintha csak látnok lennék, mint Lexis, hogy sikerült megoldanunk mindent. Egymáshoz tartoztunk. Semmi, még a memóriavesztés, sem az újonnan fejlődött képességeim, és két eltökélt ember, akik egyszer és mindenkorra szét akartak minket szakítani sem volt elég, hogy elválasszanak. Örökké együtt leszünk. Epilógus Elérkezett az esküvőm napja. Végül sikerült kiválasztanom egy ruhát, és nem gyújtottam fel, sikerült úgy megrendelnem a meghívókat és szalvétákat, hogy eláztattam volna őket. Most egy egész alakos tükör előtt álltam, és magamat néztem. Egy hosszú, elefántcsontszínű, görög stílusú ruha volt rajtam, vékony pántokkal és ezüst rózsákkal hímezve az anyagba. A fátylon ugyanezek az ezüst rózsák voltak, leomlott mézszínű, göndör fürtjeimen (Sherridan formázta meg nekem, azt mondta ez a legkevesebb azok után, hogy annyiszor fújtam szárazra a haját ötven lépésben), le csupasz vállamon, kissé napbarnított kezemre. Arcom égett és kissé vörös volt, mogyoróbarna szemem ragyogott. - Sosem voltál ennél gyönyörűbb – mondta mögöttem Sherridan. Tizenöt centis tűsarkújában fölém magasodott. Kezét a vállamra tette. - Te is. De ne is gondolj semmire. Szűrők a fülemben, emlékszel? – Három hét telt el a műtétem és Cody-val töltött szerelmes estéje óta. Legnagyobb meglepetésemre még mindig együtt voltak és csöpögősebbek voltak, mint Rome és én. Mindig fogták egymás kezét, mindig hozzáértek egymáshoz valahogy. Úgy tűnt, Cody mindent megad neki, amit valaha hiányolt az életéből: szerelmet, elfogadást, vonzalmat. Mikor Sherridan túl kibírhatatlan lett, mint tegnap, mikor elsírta magát, mert azt hitte kövérnek látszik, elmondta neki milyen gyönyörű, aztán vagy egy órát töltött el azzal, hogy a testének minden szép részéről beszélt neki. Tudtam, mert a szomszéd szobában voltam. Nem tudtam megállni. Ellágyultam Cody irányába (miután elnémítottam.) Muszáj volt. Ő volt Rome vőfélye. De egy részem még mindig gyűlölni akarta, mert Sherridan hamarosan kiköltözik a házamból, Codyéba. Igen, Cody végre vett egy házat—egy jele annak, hogy talán elkötelezi magát Sherridannel. Még őt is kérte fel ingatlanügynökének. Milyen kár, hogy még nem álltam készen rá, hogy átengedjem. - Hasznos, ha az ember ismeri a megfelelő embereket – mondta mosolyogva.
Mindenki elutasított, nemet mondott nekem, hogy tűnjek el, nem segítettek. Aztán elintézett miattam néhány hívást és bumm—mindenki segíteni akart. Akármire vágytam, megkaptam. John is bevetette a jó érdekében a hatalmát. Sherridant hivatalos tagjává tette a csapatomnak. Szóval azt hiszem, még sem mondok le róla teljesen. Minden nap látom munka közben. - Készen állsz? – kérdezte Elaine, mikor belépett a szobába. – Ó, Belle. – Megállt, egyik kezét a szájára szorította. – Ragyogóan festesz. - Köszönöm, Vámpira – használtam a nevet, amely mellett végül ő és Tanner döntöttek. Ők is együtt voltak még. Mint Sherridan, ők is arról beszéltek, hogy kiköltöznek, és saját helyet szereznek. Még sosem láttam Tannert olyan boldognak, mint ezzel a lánnyal, és ez engem is boldoggá tett. Bár hiányozni fog, hogy a kis szarcsimbók nem lesz ott, hogy első fütyülésemre és hívásomra ott teremjen. - Mindenki felkészült a legrosszabbra? – kérdeztem. Úgy értem, helló. Ez két szuperhős esküvője volt. Minden gonosztevő élvezni, ha tönkretehetné. Sivatagi Lány még mindig börtönben volt, szóval miatta nem kellett aggódnom. Resse-t kiengedték, de rehabon volt, szóval ő probléma lehet. A Sokszorosító feltételesen szabadlábon volt, John szerint, de még mindig rácsok mögött voltak. - John megesküdött, hogy úgy fogja őriztetni a kápolnát, mintha az univerzum titkait rejtené – emlékeztetett Sherridan. – Semmi nem fog… - Ne mondd ki! – kiáltottuk egyszerre Elaine-nel. Sherridan összeszorította az ajkát. Mindannyian egyszerre lélegeztünk fel a megkönnyebbüléstől. Egy ilyenfajta kijelentés csak azt érné el, hogy a sors kiröhög minket. - Csak azért jöttem be, hogy szóljak, készen állnak rád – mondta Elaine. Sherridan az asztalhoz sietett és felvette a csokrom. Ezüst rózsák. Mosolyogva nyújtotta át nekem. – Belle Masters. Nem mondhatom, hogy örülök, amiért Rome-nak végül sikerült meggyőznie téged, hogy felvedd a nevét, de kedvelem a lányt, akié lesz, ezért megbirkózom vele. Felnevettem és magamhoz öleltem. Magamhoz intettem Elaine-t és ő is csatlakozott hozzánk az ölelésben, láthatóan még mindig meghökkentette, hogy megérinthet embereket ilyen szabadon. - Jól van, hölgyek – mondtam néhány perc múlva és kihúztam magam. – Csináljuk. - Pont úgy hangzol, mint Rome egy küldetés előtt – mondta Elaine könnyek közepette. Bár boldog könnyek voltak. – Ideges vagy? - Kicsit – ismertem be. – Nem akarok elesni. Nem akarom, hogy bármi rosszul süljön el. Ez az új életem legelső napja. - Nézd így– mondta Sherridan, elém lépett az ajtó irányába. Elaine beállt mögé. A nyoszolyólányaim, gondoltam bizseregve. Az esküvő tényleg megtörténik. – Te vagy az egyetlen menyasszony, aki meg tudja gyújtani a gyertyáját az esküvőjén, ha kialszik anélkül, hogy megközelítené. Felnevettem, ez is volt a szándéka. Aztán ők ketten elindultak a kápolnába. Mikor rám került a sor nagy levegőt vettem… benn tartottam… és lassan kifújtam. Úgy tűnt a nap, amelyre egész életemben vártam végre elérkezett. Testileg és lelkileg is annak a férfinak adom magam, akit szerettem. A férfinak, aki pontosan azért szeretett, aki voltam. És ez után volt néhány szabad hetünk, nászútra fogunk menni az Északi-Sarkra. Jobb, ha ott bújunk egymáshoz, mondta Rome. Lassan megindultam előre. Keresztül a dupla ajtókon. Végig egy folyosón. Láttam Sherridan hátát, amikor belépett a szentélybe. Elértem az ajtót és apa, a csodálatos apám és az új lányom, Sunny csatlakozott hozzám. Apa kísért végig és Sunny koszorúslány volt. Sunny is
komolyan vette a szerepét. Virágok voltak a hajában, a ruhájára és cipőjére ragasztva, és a kezében tartott kosár túlcsordult virágokkal. Mindkettejüket megöleltem. - Készen állsz? – kérdezte apa. Magas volt és kissé kövérkés, barna hajjal és kedves, mackós fejjel. - Készen. Megcsókolta az arcom. – Annyira büszke vagyok rád, Belle-Belle. Az anyád is az lenne. - Szeretlek, apa. – Lehajoltam Sunny-hoz. – És téged is szeretlek. - Örökké – mondta. - Örökké. – Ez nem volt alku tárgya. – Most menj. Végre te jössz. Csak úgy ragyogott, mikor megindult előre, szirmokat dobálva minden irányba. Mikor előre ért hirtelen zene hangzott fel a templomból. Itt jön a menyasszony. Mindenki felállt és megfordult, hogy vethessenek rám egy pillantást. Apa és én megindultunk előre. Máris könnyek égették a szemem. A fenébe, nem akartam sírni a saját esküvőmön! De láttam Sunny-t, aki büszkén állt az édesapja mellett és boldogan vigyorgott rám, a drága kiskutyáim (akikre ezúttal hozzám illő fehér ruhát és édes kis tiarákat aggattunk) ott játszottak a lábánál. Integetett, hogy megsürgessen. A tömeg kuncogott. A pillantásom tovasiklott és megláttam Tannert, Rome egyik vőfélyét. Dobott nekem egy csókot. Lexist láttam meg következőnek, az első padban ült. Kísérletképp rám mosolygott. Nem tudtam megállni. Viszonoztam. Ez volt az én napom, egy valóra vált álom. Ma nagylelkűnek éreztem magam. A tömegnek hirtelen elakadt a lélegzete. Mielőtt megfordulhattam volna, hogy megnézzem milyen ördögi bűnözőnek sikerült tönkre tenni az esküvőm—és megölhettem volna a szemetet—Jean-Luc sietett el mellettem, megfordult és megállt pontosan előttem. Az apám ránk nézett, miközben a tömeg elnémult, figyelt. Megpaskoltam a karját. – Semmi baj – mondtam. - Sajnálom, hogy elkéstem. Nem tudtam kihagyni – mondta Jean-Luc. Egy gyűrött, piszkos póló volt rajta, egy lyukas farmer és strandpapucs. A haja rendezetlen volt és sörtől bűzlött. – Fantasztikusan nézel ki. - Borzalmasan nézel ki. – Csak ezekre a szavakra tudtam gondolni ebben a pillanatban, de mélyen belül örültem, hogy látom—akár rossz az időzítés, akár nem. A hiánya az elmúlt hetekben volt az egyetlen sötét folt az életemben. Nem válaszolt. Csak lehajolt és lassú csókot nyomott az arcomra. – Még mindig szeretlek, de a legjobbakat kívánom neked. Szerettem volna, ha ezt tudod – mondta, aztán sarkon fordult, előre masírozott és lehuppant egy székre Lexis mögött. A látomása, gondoltam, mikor felpillantottam. Rome rám mosolygott, tudatta velem, hogy megértette, mi történt az imént. Lexis csak tátogott Jean-Luc felé, de láttam a vágyakozást a tekintetében. Reméltem, hogy valóra válik a látomása vele kapcsolatban. Jean-Luc megérdemelte a boldogan éltek, míg meg nem haltak befejezést. - Gyerünk, lányom. Rome vár – mondta apa, én pedig belé karoltam. Magasra emeltem a fejem és megint megindultunk. Minél közelebb értünk az oltárhoz, annál gyorsabban lépkedtem. Mohóság rohant át rajtam. Nagy sokára apa átnyújtotta a kezem és Rome megszorította. Szerelem ragyogott a tekintetében, és a fenébe is, a teste pompás volt a fekete öltönybe burkolva. - Belle – mondta. – Lélegzetelállító vagy. - Szóval tetszik a ruha? - Igazából alig várom, hogy levetkőztesselek. Az atya meghallotta és megköszörülte a torkát. Felnevettünk. - Ugorjunk a csókra – mondta Rome.
És úgy tettünk. A tennivalók listája - Levetkőzni. - Szeretkezni Rome-mal. - Megismételni. Újra és újra. - Teljesen kielégülten térni vissza a nászútról, és lelkesen, hogy megmutathasd—ö, bemutatsd—újonnan meglelt uralmad a képességeid felett a PTK-s csapatodnak. - Oldd meg a következő ügyet a megbízható, és mindig gyarapodó társaid segítségével— bűnözők, reszkessetek! - Mentsd meg a világot—vagy legalább vedd ki a részed a benépesítésében azzal, hogy sok kis Rome-mal és Belle-lel járulsz hozzá, ezzel jobb hellyé téve. VÉGE
