BETH FANTASKEY. Jekel szereti Hyde-ot. Fordította: Alysia

éppenséggGsem

1

BETH FANTASKEY Jekel szereti Hyde-ot

Fordította: Alysia 2

Jill ÉDESAPÁM TEMETÉSE a tizenhetedik születésnapomat követő napon volt. Még a nap is illetlenül fényes volt azon a hűvös, januári reggelen. A hó, mely beborította a temetőt, élesen csillogott, elvakítva azokat a gyászolókat, akik nem tudtak benyomakodni a sátor alá, ami apám nyitott sírja felett állt. A sátor maga éles, könyörtelen fehérben verte vissza a fényt, ezért kissé arra is bántó volt ránézni. Valójában nagyon fájt. A helytelenül makulátlan háttér ellenében fekete foltok álltak merev gyászban, úgy festettek, mint a friss papíron ejtett tintafoltok: egy kifényezett halottaskocsi, ami csillogott a menet elején, a miniszter tökéletesre vasalt ingje, és a komoly kabátok, melyeket apám rengeteg barátja és kollégája viselt, akik egyesével bukkantak fel a szertartás végén, hogy részvétüket fejezzék ki nekem és anyának. Talán azért láttam az egészet színekkel kifejezve, mert művész voltam. Vagy csak túlságosan le voltam sújtva ahhoz, hogy a szélsőségeken kívül mással is megbirkózzam. Talán olyan nyers volt a gyászom, hogy az egész világ dísztelen, összeegyeztethetetlen, szüntelen összecsapás volt. Nem emlékszem egy szóra sem abból, amit a miniszter mondott, de úgy tűnt, egy örökkévalóságig beszélt. És ahogy az összegyűltek kezdtek elszállingózni, én, a tegnapi születésnapos lány, ott álltam a sátor alatt, fészkelődtem a kényelmetlen, új fekete ruhámban és nehéz gyapjúkabátomban a színpadon, mint valami perverz debütáló a világ legrosszabb első bálján. Anyura néztem támogatásért, segítségért, de a szemei látszólag épp olyan üresen tátongtak, mint apa várakozó sírja. Esküszöm, elkapni 3

anya pillantását épp olyan fájdalmas volt, mint a hóra nézni, vagy a koporsóra, vagy nézni a véget nem érő riportokat apa meggyilkolásáról. Anya is kezdett eltűnni… Valami pánikhoz közeli dolgot éreztem, mikor végigpásztáztam a tömeget. Ki fog most segíteni nekem? Nem álltam még készen rá, hogy felnőtt legyek… Tényleg… egyedül voltam? Még az egyetlen barátom, Becca Wright is kimentette magát a temetés alól, azzal mentegetőzve, hogy lesz egy nagy állampolgári ismeretek vizsgája, amit már így is kétszer elhalasztott a pompomlányos utazások miatt. És, sokkal inkább, „nem tudná elviselni”, hogy végignézze, ahogy szegény meggyilkolt apámat leeresztik a sírba. Körbenéztem a kémiatanárom, Mr. Messerschmidt után kutatva, akit az előbb a gyászolók csoportja mellett láttam időzni. Idegesnek és oda nem illőnek tűnt, de már nem találtam. Arra a következtetésre jutottam, hogy visszatért az iskolába, anélkül, hogy egy szót váltott volna velem. Egyedül. Egyedül maradtam. Vagy talán sokkal jobb volt magányosan, mert mikor arra gondoltam, hogy a dolgok ennél rosszabbra már nem fordulhatnak, az osztálytársam, Darcy Gray bukkant elő a tömegből, hozzám lépett, fagyos kezét az enyémbe csúsztatta, és a levegőben adott két üdvözlő csókot az arcomra. Még ez a gesztus is, amiről tudtam, hogy Darcy sokkal inkább kötelességből tette, mint együttérzésből, úgy jött át, mint a győztes leereszkedő elismerése a legyőzötthöz. Mikor Darcy azt mondta, „Annyira sajnálom a veszteséged, Jill”, esküszöm olyan volt, mintha gratulálna magának, amiért neki még vannak szülei. Mintha még egyszer legyőzött volna, ahogy szokott óvodás korunk óta. 4

– Köszönöm – mondtam bután, mintha őszintén örültem volna annak, hogy méltó vagyok a szánalomra. – Hívj, ha bármire szükséged lenne – ajánlotta Darcy. Mégis észrevettem, hogy nem firkantja le a telefonszámát. Még csak bele sem nyúlt a zsebébe azt tettetve, hogy tollat keres. – Köszi – mondtam újra. Miért tettem úgy mindig, mintha hálás lennék a semmiért? – Nincs mit – felelte Darcy, máris körbenézett, menekülő utat keresve. Ahogy elsétált, figyeltem, ahogy szőke haja arany glóriaként ragyog a túl fényes napon. A magányosság és bánat érzete fokozatosan erősödött, nőtt bennem, olyan nagyon, hogy magam sem voltam biztos benne, hogyan akadályoztam meg a térdeim összecsuklását. Egy igaz barátom sem volt odakinn… Ekkor vettem észre Tristen Hyde-ot, aki a sátor szélénél ácsorgott. Egy nagyon felnőttes, szabott nagykabát volt rajta begombolatlanul, így azt is láthattam, hogy még nyakkendőt is vett fel az eseményhez illően. A kezét a zsebébe süllyesztette, a gesztust először a kényelmetlenség, nyugtalanság jeleként értelmeztem. Úgy értem, melyik tinédzser fiú ne érezné kényelmetlenül magát egy temetésen? És alig ismertem Tristent. Nem mintha barátok lettünk volna. Biztosra veszem, hogy soha nem találkozott apával. Mégis itt volt, mikor szinte senki nem jött el hozzám. Miért? Miért jött el? Mikor Tristen észrevette, hogy figyelem, kihúzta a kezeit a zsebéből, és rájöttem, hogy egyáltalán nem érezte magát kényelmetlenül. Valójában, ahogy felém sétált, az az érzésem támadt, hogy csak várt türelmesen a sorára. A legalkalmasabb időpontra, hogy a közelembe férkőzzön. És micsoda időpontot választott. Nem is lehetett volna ennél pontosabb. 5

– Minden rendben lesz – ígérte, ahogy elért engem. Előre nyúlt, megfogta a kezem, mintha észrevette volna, hogy kezdek összezuhanni odabenn, hogy az összeomlás határán vagyok. Felnéztem rá, és némán megráztam a fejem tagadásképp. Nem, nem lesz rendben. Ezt nem ígérheti meg. Senki sem. Egy diák a gimiből pedig biztosan nem, még egy magas fiú sem, aki teljesen érett férfiként öltözött fel. – Bízz bennem! – mondta halkan, brit akcentusa megnyugtató volt. Erősebben szorította meg a kezem. – Tudom, miről beszélek. Akkoriban még nem tudtam, hogy Tristennek óriási tapasztalata van ebben a „gyász” dologban. Csak annyit tudtam, hogy hagytam neki, egy szinte ismeretlen fiúnak, hogy a derekam köré fonja a karját, és a mellkasára vonjon. És hirtelen, ahogy végigsimított a hajamon, tényleg sírni kezdtem. Kieresztettem az összes könnyet, amit eddig visszatartottam, attól a pillanattól kezdve, mikor a rendőr bekopogott az ajtónkon, és közölte, hogy apámat a labor közelében lévő parkolóban találták holtan, ahol dolgozott. És az alatt az idő alatt, míg a temetés szervezése folyt, amikor anya darabokra hullott, és olyan abszurd, lehetetlen dolgok elvégzésére kényszerített, mint a koporsó kiválasztása, és őrülten nagy csekkek írása a temetkezési vállalkozónak. Hirtelen befészkeltem magam Tristen kabátja alá, majdnem lelöktem a szemüvegem, ahogy nekifeszültem, olyan nagyon sírtam, biztosan eláztattam az ingjét és a nyakkendőjét. Mikor abbahagytam, mert kiszáradtak a szemeim, elhúzódtam tőle, megigazítottam a szemüvegem és megtöröltem a szemem. Zavarban voltam. De úgy tűnt, Tristent nem zavarja az érzelmeim megnyilvánulása. – Idővel jobb lesz, kevésbé fáj – biztosított róla ismételten. – Bízz bennem, Jill! Milyen ártalmatlan megjegyzés volt ez akkor, mégis olyan, ami központi helyet kapott a létezésemben az ezt követő hónapokban. 6

Bízz bennem, Jill… – Találkozunk az iskolában – tette hozzá Tristen, és még egyszer megszorította a karom. Ez után lehajolt, és egy olyan gesztust tett, amelyet hihetetlenül érettnek tartottam. Megcsókolta az arcom. Csakhogy kissé megemelkedtem, nem figyeltem, nem voltam hozzászokva, hogy ilyen közel legyek egy fiúhoz, és az ajkaink széle összeért. – Sajnálom – morogtam, sokkal jobban zavarba jöttem – és még magamat is megdöbbentettem. Még csak a közelében sem voltam más körülmények között sem ahhoz, hogy megcsókoljak egy fiút, nemhogy ezen a szörnyű napon. Nem mintha bármit is éreztem volna, természetesen, mégis… egyszerűen helytelennek tűnt, hogy a halálon kívül másra is gondoljak abban a pillanatban. Hogyan gondolhattam egyáltalán arra, hogy érzett egy srác, milyen illata volt, milyen érzés volt egyszerűen feladni, és a karjaiban lenni valakinek, aki sokkal erősebb nálam? Az apám HALOTT volt. – Sajnálom – motyogtam megint, és azt hiszem, kicsit apától is bocsánatot kértem. – Semmi baj – biztosított Tristen, kissé el is mosolyodott. Ő volt az első ember, aki mosolyogni mert rám a gyilkosság óta. Nem tudtam azt sem, hogy én hogy tegyem. Mikortól szabad az embernek mosolyogni? – Majd találkozunk, rendben? – kérdezte, és elengedte a karom. Átkaroltam magam, de csak szegényes pótléknak tűnt ahhoz képest, amit az előbb felajánlottak. – Igen. Majd találkozunk. Köszi, hogy eljöttél. Követtem, ahogy Tristen távolodott a sírok között, most lehajolt, lesöpört némi havat a sírkövekről, elolvasott egy vésetet, vagy ellenőrzött egy dátumot. Nem sietett, mintha a temetők hozzátartoznának a mindennapjaihoz. Mintha ismerős terep lenne. Tristen Hyde eljött… miattam. Miért?

7

De nem volt több időm azon töprengeni, mi motiválta vajon ezt a szóban forgó osztálytársamat, hogy meglátogassa egy idegen temetését, mert hirtelen a temetés szervezője megkocogtatta a vállamat, és szólt, hogy ideje végső búcsút venni, mielőtt a fekete autók elhajtanak a túl fehér sátortól, és a diszkréten idehozott markológép is sietősen munkához látott volna, mert még több hó volt kilátásban. – Rendben – mondtam, összeszedtem anyát és a karjánál fogva vezettem, mindkettőnket arra kényszerítve ezzel, hogy még utoljára fejet hajtsunk. Éles ellentétek napján zártuk le apám sírját, fekete a fehérrel szemben, és ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyen szélsőségekkel teli helyen találtam magam. Mert a rá következő hónapokban, hogy sár hullott a koporsóra, az életem kezdett szürkére váltani, mintha az egyetem előhúzott volna egy nagy botot, és összekavarta volna az egész temetői jelenetet, mindent összekevert, és újrafestette az életem. Mint kiderült, apám nem teljesen az az ember volt, akinek mindannyian hittük. Helyesbítek. Mint később rájöttem, semmi és senki nem az volt, aminek azon a napon látszott. Még én sem. És Tristen… Bebizonyította, hogy ő a legfortélyosabb, a legbonyolultabb, a legellenállhatatlanabb az összes rejtély közül, ami leleplezés előtt állt.

8

Jill AZ ELSŐ FELE a végzős éveim első napjának egy olyan tudományos rituáléval kezdődött, amitől már az iskolába kerülés óta rettegtem. A partnerválasztással. – Gyertek, és vegyétek át az új laborkönyveteket, egy másolatot a szövegről, aztán párban foglaljátok el a laborasztalokat – mondta a haladó kémia órán a tanárunk, Mr. Messerschmidt, ezzel a helyiség eleje felé irányítva a figyelmünket, ahol hosszú asztalán csinos könyvkupacok és papírok álltak, ránk várva. Gyorsan összeszámolt minket, ajka mozgott, ahogy egyesével végigmutatott rajtunk. – Úgy néz ki, hogy páratlanul vagyunk – tette hozzá, és felmordult, mivel az ellenőrzés nem úgy sikerült, ahogy tervezte. – Szóval valakinek ebben az évben egyedül kell dolgoznia, ha mindenki itt van. Ne… Csak ne legyünk páratlanul… Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, mint mindig, ha úgy állt a helyzet, hogy talán egyedül maradok. Egyik évben, a tornaórán én voltam a páratlan lány az oldalvonalban, két hétig táncoltunk, elhagyatottan, szégyenkezve álltam a fal mellett, míg a tanár nem kényszerített valakit, hogy váltson fel, így én is beszállhattam. És bár a kémia volt a kedvenc tantárgyam, semmi sem garantálta, hogy Jill Jekel itt párt fog találni magának. Ahogy odamentem, hogy én is elvegyek egy példányt a füzetből és a könyvből, próbáltam nem elkeseredettnek tűnni, még akkor sem, mikor tétován megpróbáltam a többiek szemébe nézni. Becca is erre az órára járt, de ő olyan népszerű volt… Elnéztem felé, de Seth Lanier épp egy viccet mesélt neki, amin nevettek. Bizonyára Seth párja lesz… 9

A fülem mögé tűrtem szögegyenes, barna hajam, ami minduntalan kiszabadult a lófarokból, kinyúltam a laborfüzet irányába, és próbáltam nyugodtnak, nemtörődömnek tűnni. Végül is, ha minden rossz még rosszabbra fordul, még tehetek úgy, mintha egyedül akartam volna dolgozni. – Szia, Jill! Oldalra pillantottam, és láttam, hogy Darcy Gray bevág elém, felkap egy füzetet, engem pedig elöntött a remény, noha tele voltam szkepticizmussal. Úgy tűnt, mintha Darcy mondani akarna valamit. Vagy kérdezni tőlem valamit. Létezett, hogy Darcy Gray felkér partnerének? Mivel mi voltunk a két legjobb tanuló a teremben… Volt értelme… – Mi újság? – kérdeztem, és elvettem a nehéz könyvet, amit Mr. Messeschmidt nyújtott felénk. Sterne és Anwar A kémia világának alapjai 17. kiadását. Egy klasszikus, megbízható szöveg. Apának volt egy korábbi kiadás az otthoni irodájában. Természetesen még mindig ott lenne, ha valaha is kinyitnánk annak a szent, tiltott helynek az ajtaját. – Csak azt akartam mondani, hogy a harmadik asztal rossz – mondta Darcy, és elvette a kupacból a saját példányát. Ráfintorgott a borítóra, mintha nem tetszene neki, még csak rám se nézett, miközben beszélt. – Múlt évben a hármasnál voltam, és a Bunsenégők nem működnek megfelelően. Teljesen tönkretettek mindent, és Mr. Messerschmidt nem engedte, hogy cseréljek. – Ó. – Szóval csak ennyit akart. Darcy csak tippet akart adni egy rossz asztal miatt. Ami kedves volt tőle, azt hiszem. De nem ebben reménykedtem. Éreztem, hogy felmelegedik az arcom, és azon tűnődtem, vajon Darcy sejtette-e, hogy abban reménykedtem, felkér a partnerének. – Köszi. – Szívesen – felelte, továbbra sem nézett rám, majd megfordult és az egyes asztalhoz ment, ahol már ott volt a pasija, Todd Flick. A jóképű Toddnak egy csepp esze sem volt, de panaszkodás és kérdés nélkül teljesítette Darcy utasításait. Valószínűleg a legjobb partner 10

volt olyan valakinek, parancsolgatni.

mint

Darcy,

aki

annyira

szeretett

De miért akart figyelmeztetni az asztallal kapcsolatban? Versenyeztünk, ki mondja ki az utolsó szót, és hagyhatta volna annyiban. Engedhette volna, hogy a sors tegye a dolgát, talán az én káromra. Ilyen biztos lett volna benne Darcy, hogy első lesz? Valószínűleg. A könyveimet magamhoz ölelve nagy levegőt vettem, megfordultam, és szembenéztem az egész osztállyal. Ahogy vártam, úgy tűnt, már az egész osztály párokba rendeződött, pont úgy, mint az állatok Noé bárkáján. Olyan volt, mintha újra végignézném azt a táncórát, ahogy a diákok körbementek a teremben; csoportokba rendeződtek, és az asztalokhoz mennek. Néhány megkésett diák még odajött könyvekért, de általánosságban véve a világ újra, mint általában, kettesével rendeződött, és én voltam a páratlan lány. A furcsa, páratlan lány. Legalább próbálj meg némi büszkeséget összeszedni, mondtam magamnak, kihúztam magam, és megindultam magányosan a helyiség hátulja felé, a szememet végig a legtávolabbi asztalra szegeztem a sarokban. Úgy gondoltam, a hátsó asztalt is választhatom, ha már egyedül fogok dolgozni. Legalább az emberek nem fogják a tarkóm bámulni, miközben a mellettem lévő üres széken töprengenek. De éppen hogy letettem volna a könyveimet, Becca megragadta a karom, és szokásos könnyed hangján felnevetett. – Jill, hová mész? Gyere ide. Meglepetten pislogtam rá. – Micsoda? – Az asztalunkhoz – mondta Becca, és a hármas asztalra mutatott. – Foglaltam egyet magunknak. – Magunknak?

11

Becca úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. – Jajj, Jill! Leszel a partnerem, ugye? Úgy értem, meg kell mentened a hátsómat. Te vagy az egyetlen, aki érti ezt a sok hülyeséget. – Én… én… – pár másodpercig dadogtam, még mindig bizonytalan voltam. Becca Wright nem szükségszerűen azért választott engem, mert barátok vagyunk – túl sok barátja volt, semmint számon tudta volna tartani –, hanem azért, mert jó szolgálatot tettem volna neki. Ami szerintem számára nagyon is nyomós ok volt, hogy a párja legyek. Egyáltalán nem sértés ez egy olyan embernek, aki sohasem aggódott még, hogy nem lesz partnere. Akkor miért is bántott kissé, hogy csak emberi segédletnek néznek? És Becca a hármas asztalhoz foglalt nekünk helyet, amiről Darcy azt állította, hogy nem működik. – A tízes asztalhoz kéne jönnünk – tanácsoltam, és a terem hátuljába mutattam. – Azt hallottam, hogy a hármas asztal… – Kizárt – szólt közbe Becca, még mindig mosolygott. – Seth közelében akarok lenni, ő pedig az ötösnél van, pont mögöttünk. Még egy másodpercig haboztam, tudtam, hogy ha Becca elhatározta, hogy Seth közelében akar lenni, akkor nem fog elmozdulni onnan, akkor sem, ha a hibás égő azzal fenyeget, hogy mindkettőnket lángra lobbant. Még egy utolsó pillantást vetettem a terem távolabbi végében lévő asztalra. Aztán a hármashoz sétáltam Beccával, és esetlenül felmásztam a magasított székre. Meghallva valakit a háta mögött, Darcy megfordult, hogy lássa, ki kötött ki a hibás égőknél, meglepett, hitetlenkedő pillantást vetett rám. – Nem most figyelmeztettelek az asztallal kapcsolatban? Halványan elmosolyodtam, és megvontam a vállam. Darcy megforgatta kék szemét, mielőtt újra előre fordult volna. – Oké, emberek – mondta Mr. Messerschmidt, és tapsolt egyet, hogy felhívja magára a figyelmünket. – Mindannyian megvagyunk? Párokba rendeződtetek? – Másodszor is megszámolt bennünket, 12

aztán ránézett a kezében lévő papírra, és megint felmordult. – Úgy néz ki, még mindig hiányzik valaki. Az ajtó ekkor kinyílt, és belépett Tristen Hyde. Késve. Úgy tűnt, az sem érdekli, hogy az egész osztály elrendeződött már. Egyenesen Mr. Messerschmidt elé sétált, felvette a könyvet, megnézte a címet, és bólintott, mint én. Mintha ő is jó választásnak találta volna. Mr. Messerschmidt csendben nézte az eseményeket, száját vékony vonallá préselte. – Elkésett, Mr. Hyde – mondta, mikor Tristen szép kényelmesen felvette a füzetet is. – Elnézést – mondta Tristen szórakozottan, sokkal inkább lefoglalta, hogy a füzetet teletömött táskájába gyömöszölje, mintha nem is állt volna szándékában végigolvasni a szabályokat és előírásokat. Észrevettem, hogy kissé lebarnult a nyáron, a nap kiszőkítette sűrű, piszkosszőke haját, és immáron másodszorra tűnődtem el azon, merre járt és mit csinált az elmúlt néhány hónapban. Tristen terepfutó volt, egy igazi sztár. Talán egyszerűen… futott? Vagy visszautazott Angliába? Azt hallottam, hogy az apja pszichiáter, és valamiféle vendégprofesszorként van itt. Talán hazamentek a nyári szünetre? Tökéletesen biztos voltam benne, hogy nem láttam Tristent a városban. Ugyanakkor szinte senkit nem láttam a városban. A Carson Gyógyszerészet pincéjében dolgoztam, tisztogattam az eszközöket, és rendezgettem a raktárt. Szánalmas munka volt, amit apa volt főnöke adott nekem. Bár utáltam a munkámat, azért rendes volt Mr. Layne-től, hogy gondoskodott rólam, tekintve a vádat, hogy mit csinált apa a Carsonban hónapokkal a meggyilkolása előtt. Abban is szerencsénk volt, hogy a Mercy kórháznak kétségbeesetten ápolókra volt szüksége, így anya nem vesztette el a munkáját, mikor összetört apa temetése után. Igen, a dolgok állhattak volna rosszabbul is. Akkor miért nem éreztem magam szerencsésnek? Még mindig a terem elejében állva, Tristen kényelmesen végigmérte a laborasztalokat, helyet keresve. Nem olyannak tűnt, aki pánikolt, 13

vagy kétségbeesett, bár már mindenki nyilvánvalóan párokba rendeződött. – Van valami igazolásod, vagy kérelmed? – kérdezte Mr. Messerschmidt és kinyújtotta a kezét. – Nem – mondta nyugodtan Tristen, és tovább vizsgálta a termet. – Ó! – Mr. Messerchmidtnek láthatóan fogalma sem volt, mihez kezdjen Tristen mentségének és érdeklődésének teljes hiányával. A tanárom keze lehullt maga mellé. – Nos… foglalj helyet, kérlek. – Rendben – értett egyet Tristen, és elindult végig a padok között. – Idén páratlanul vagyunk – jegyzete meg Mr. Messerschmidt. – Ez van – mondta Tristen, és a terem végében lévő üres asztalhoz ment. A tízeshez, ahol majdnem kikötöttem. – Azt hiszem, talán lehetne egy hármas csapatunk – vetette fel az ötletet Mr. Messerschmidt, ahogy követtük Tristen magányos mozdulatát. – Csatlakozhatnál… – Nem, jó így – szakította félbe Tristen, ledobta a táskáját az asztalra, kisajátítva a helyet. Felcsusszant a székre, és elkezdte átlapozni a tankönyvet, ily módon kizárva Mr. Messerschmidtet – és minket is. Egy pillanatig furcsa némaság állt be, ami alatt mindannyian a terem hátulja felé fordultunk, Tristent figyeltük. Ő tovább olvasott. – Nos, akkor – mondta Mr. Messerschmidt, és újra összeütötte a két tenyerét, véget vetve a közjátéknak, visszaszerezve az irányítást a helyzet felett, amit Tristennek sikerült tönkre tennie azzal, hogy egyszerűen semmibe vett… mindent. Az elkövetkezendő fél órában arról szólt az óra, hogy a tanárunk végigkalauzolt minket egyik laboroldalon a másik után, a laborszabályzat szakaszain át, megismertetve minket mindennel, amivel kellemetlenséget okozhatunk a helyi egészségügyiseknek, az iskolai kerületnek, és a pennsylvániai közösségnek, mondjuk, ha leforrázzuk, kiégetjük, megfullasztjuk, és felrobbantjuk egymást figyemetlenségből. 14

Alapkémián is Mr. Messerschmidt volt a tanárom a múlt évben, és tudtam minden megfelelő eljárást, de mégis minden oldalt átforgattam, ahogy utasította. De olykor-olykor valami oknál fogva a gondolataim elkalandoztak a terem hátsó végébe. Tristenre. Emlékezett egyáltalán arra a napra ott a temetőben? El kéne neki mondanom valaha, hogy igaza volt – és egyben tévedett – akkor? Hogy néhány dolog valóban jóra fordult… de némelyik sokkal, sokkal rosszabb lett, ahogy a rendőrség beleásta magát apa dolgaiba, és kettős élet nyomait találták? Hosszú éjszakák a Carson laboratóriumában. Homályos képek a biztonsági kamerák felvételein. Meglehetősen ártalmatlan kémiai anyagok megmagyarázhatatlan eltűnése, amiket apu állítólag ellopott. És akkor ott volt anyu, akit úgy tűnt, még mindig csak egy hajszál tart. A gyászom némileg enyhült, ahogy Tristen ígérte azon a napon, mikor a karjában tartott. De azt nem állítanám, hogy az élet „jobb” lett. Vajon elmondanám egy napon mindezt Tristennek? Természetesen tudtam, hogy nem tenném. Még csak nem is beszéltünk többet, hacsak nem számoljuk, hogy néha-néha köszöntünk egymásnak a folyosón. Nem fogom lecsupaszítani előtte a lelkem csak azért, mert volt egy közös pillanatunk a temetőben. Mégis azon kaptam magam, hogy a vállam felett hátrapillantok rá. És mikor megtettem, láttam, hogy Tristen nem követi a saját szabályzatán az óra menetét. Még csak nem is volt az asztalán. Még mindig a tankönyvet olvasta, ami ki volt nyitva előtte az asztalon, ajkát lebiggyesztette, annyira koncentrált, mintha lekötötte volna valamelyik fogalom, vagy teória, amit kétségbe vont. Az arcát és a száját néztem eltűnődve. Azok az ajkak hozzáértek az enyémhez. 15

Milyen különös, ahogy visszatekintettem arra az érintésre. Tristen körülbelül milliónyi távolságra volt tőlem, bár ugyanabban a helyiségben tartózkodtunk. Hogy tartott engem a karjában valaha is, hogyan simogatta a hajam? Mint az életem azon időszakának minden részlete, ez is valamiféle őrült álomnak tűnt. Egy őrült rémálomnak. Talán olyan sokáig bámultam őt, hogy Tristen megérezte, nézem, mert felpillantott a könyvből, észrevette, hogy figyelem, felvonta a szemöldökét és… elmosolyodott. A mosolya egyszerre volt meglepett, kérdő és egy kissé gúnyolódó. Egy mosoly, ami mintha azt mondta volna: Én? Tényleg? Hízelegsz, azt hiszem. NEM! Megpördültem a helyemen, az arcom égett. Miért tanulmányoztam őt? Becca is szemtanúja volt az egésznek. Könyökével oldalba bökött, és odasúgta. – Mi volt ez az egész? – Semmi – mondtam, és tényleg így gondoltam. – Semmi. Aztán megszólalt a csengő, megmentett engem, én pedig összeszedtem a könyveimet, tüntetően nem néztem újra Tristen felé. Szerencsére Beccát azonnal megkörnyékezte Seth – vagy talán épp fordítva –, így megspóroltam a további kérdéseket. De korántsem menekültem meg. Ahogy az ajtó felé tartottam, Mr. Messerschmidt kiabálta túl a csevegő diákok okozta hangzavart. – Jill! Darcy! Hyde! Gyertek, ide, van valamim számotokra. Megfordultam, hogy lássam, mit akart a tanárunk, ekkor megláttam a kezében az összehajtott, citromzöld papírokat. – Jövök! – mondtam, miközben Mr. Messerschmidt meglobogtatta a papírt a levegőben, hogy magához intsen minket. A terem flureszkáló fényében azok a színes szórólapok nagyon is örvendeztető meghívásnak tűntek. De valójában az élénk boríték, amin a nevem volt, egy megváltott jegy volt különféle sötét helyekre. 16

Sötét helyekre az iskolában. Sötét helyekre az otthonomban. Sötét helyekre saját magamban. Ott álltam vállvetve Tristen és Darcy mellett, akik majd felszállnak velem erre a vad hullámvasútra. Kibontottam a borítékot, és elolvastam.

17

Jill – MEGÉRTEM, HOGY ez az első alkalom, mikor egy olyan kis iskolából, mint Supplee Mill, három diákot is meghívnak, hogy vegyen részt a versenyen – jegyezte meg Mr. Messerschmidt Darcynak, mint harmadiknak. Tristen és én ott ültünk az asztala körül, és az információt olvastuk, amit kaptunk. – A Foreman Alapítvány nagyon válogatós. Csak félig hallottam a tanáromat. Megpróbáltam a zöld lapon lévő szavakra koncentrálni, és próbáltam nem megzavarodni a ténytől, hogy Tristen gyakorlatilag nekem dőlt, mialatt a saját szórólapját olvasta. Még mindig annyira zavarban voltam attól, hogy rajtakapott, ahogy őt figyeltem, és Tristen nyilvánvalóan félreértelmezett reakciója miatt a nem létező érdeklődésemmel kapcsolatban, hogy szerettem volna már a következő órámon lenni. Mégis, felnyomtam az állandóan csúszkáló szemüvegem az orrom tövére, és igyekeztem koncentrálni, mert Mr. Messerschmidt annyira izgatottnak tűnt a verseny miatt, ahová jelölt bennünket. És első pillantásra tényleg egy nagyon jó lehetőségnek tűnt. A Foreman Alapítvány a Tudományos Érdeklődés Elősegítése végett… nemzetközi ösztöndíjverseny… egyedi kísérletek a kémia kategóriáin belül, fizikai tudományok, biológia… Bemutatás a Tudományos Egyetemen… Az egyetem kilátásban volt már a jövő évre, és kellett az ösztöndíj, hogy kiegészíthessem a továbbtanulásomra félretett pénzt. Nem voltam benne teljesen biztos, mennyit keresett apa, mint főállású kémikus, de a dolgok nagyon húzósnak tűntek a fizetése nélkül. Az utóbbi időben anya megpróbált plusz műszakokat dolgozni a kórházban, mikor volt elég energiája. 18

– Mennyit ér ez? – tért Tristen a lényegre, megfordította a lapot, és valamiféle összeget keresett. – Úgy tűnik, sok munka van vele. – Ez egy harmincezer dolláros ösztöndíj – mondta Mr. Messerschmidt, mikor én magam is épp rábukkantam az összegre. Harminc. Ezer. Dollár. Amikor végül megpillantottam nyomtatásban is, már csak az alakja érdekelt. Úgy tűnt, Darcy-t is lenyűgözte. – Ez egy igen nagyvonalú ajánlat – ismerte be. – Nem fogja fedezni minden tandíjam a Harvardon, de azért szép összeg. – És szép adag munka – emlékeztetett minket Tristen. – Órákat kell a laborban tölteni, hogy levezethess egy egyedi kísérletet – és még több idő, hogy megszervezd a bemutatót. Ez nagyon sok meló – rám pillantott. – Nem gondolod, Jill? Meglepett, hogy kiemeltek, a fülem mögé tűrtem a hajam, értelmetlenül zavarba jöttem, mikor belenéztem barna szemébe. – Én… Nem tudom… Úgy értem… – Ez nem csak a pénzről szól. – Mr. Messerschmidt közbevágott, mielőtt még több ostobaságot nyöghettem volna ki. Elfordultam Tristentől, és a papírra szegeztem a tekintetem, nem akartam látni, ahogy rajtam nevet. Mert nagyon is biztos voltam benne, hogy mosolyogni kezdett, amiért egyetlen értelmes gondolatot sem tudok megfogalmazni. – Képzeljétek el, hogyan mutatna egy győzelem a főiskolai jelentkezésen – folytatta a tanárunk. – Felkeltené az egyetemek érdeklődését. – Ami még több ösztöndíjat jelent – mondta Darcy okosan. Rásandítottam a riválisomra, rövid, szőke hajára, tiszta kék szemére, magabiztos tartására. Manikűrözött keze a csípőjén volt, és féltékenyen arra gondoltam, hogy Darcy valószínűleg tényleg bekerülne a Harvardra, ahogy máris állította. 19

Mr. Messerschmidt is elmosolyodott, hogy Darcy milyen ügyesen képes összekapcsolni a dolgokat. – Pontosan – kihúzta a kezemből az én szórólapom, és a másolatra mutatott. – És látjátok – dolgozhattok egyedül és párokban is. Már megint párok. – És akkor meg kell osztozni a pénzen? – kérdezte Tristen és a kis papírra nézett. – Igen, így a pénz felét kapjátok, de dupla esélyetek van a nyerésre – jegyezte meg Mr. Messerschmidt. – Jók vagytok mindannyian, de rengeteg nagyon okos ember fog részt venni a versenyen. Két fej mindenesetre jobb lenne, mint egy. És így is ti kapjátok a teljes elismerést. Azt nem lehet megfelezni. Mr. Messerschmidtnek igaza volt. Talán tényleg jobb volt biztosabban játszani, és inkább egy kellemes tizenötezer dollárt nyerni, ami igazán nem volt probléma. Majdnem egy évnyi tanulmányomat fedezte volna, ha egy közeli egyetemre megyek, mint Kutztown vagy Millersville, és otthon lakhatnék. És még a Smithben is, az álomiskolámban… különösen nagy… a pénz hosszú ideig elég lenne. De Darcy máris felváltva nézett rám és Tristenre, majd kicsit eltúlozva felmordult. – Sajnálom, gyerekek – mondta. – De Darcy egyedül dolgozik. Könyörgött bármelyikünk a segítségéért? Tristenre néztem, kinyitottam a szám, hogy felajánljam, talán, csak talán megfontolhatnánk a partnerséget. Csak hogy növeljük az esélyeink. De mielőtt megszólalhattam volna, felnevetett. – És Tristen Hyde egyáltalán nem dolgozik! – Ezek után a táskájába tömte a szórólapot, ahol valószínűleg már a szabályzat is lapult elfeledetten. – Vagy legalábbis nem ennyire keményen.

20

Utána Tristen Hyde és Darcy Gray sarkon fordultak, és távoztak a következő órájukra, magamra hagyva. A páratlan lány az oldalvonalon. – Hát ez kár – mondta ámulva Mr. Messerschmidt, megrázta kopaszodó fejét a hirtelen távozásukra. – Mindkettőtöknek. – Ö… Hogy értve? – kérdeztem, lassan összehajtogattam a lapot, bedugtam a kémia mappámba, és becipzáraztam a táskám. Mit gondolt szerencsétlennek a tanárom az én és… egyáltalán kire gondolt? Darcyra, vagy Tristenre? – Tényleg azt hittem, hogy az egész Jekel-Hyde kémikus csapat egy érdekes ötlet lenne már önmagában is, hogy előnyt jelentsen. – mondta Mr. Messerschmidt. – Kár, hogy Tristent nem érdekli. A kezem megállt a félig becipzározott táskán, és felkaptam a fejem. Jekel és Hyde. Természetesen nem ez volt az első alkalom, hogy megfordult ez a fejemben a neveinkkel kapcsolatban. Amikor negyedikes korunkban Tristen megérkezett a Supplee Millbe, az emberek rögtön rátapadtak a kapcsolatra, és lelki társaknak neveztek minket. Nem csak maga a gúnyolódás volt kínos, de nyilvánvalóan senki nem emlékezett a régi Robert Louise Stevenson regényre, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című történetre, amit mindannyian elolvastunk irodalomórán. A könyvben a kedves Dr. Jekyll készített egy olyan szert, ami felszínre hozta belőle ördögi énjét, Mr. Hyde-ot, egy könyörtelen gyilkost. Nagyon messze volt egy szerelmi történettől. Hála istennek, Tristen és én azóta nagyon ritkán kereszteztük egymás útját, a viccek hamar elfogytak és értelmetlenekké váltak, és nem sokkal utána, mint mindenki más, én is elfelejtettem, hogy összeillenek a neveink. Ráadásul, mikor Mr. Messerschmidt újra felhozta a nevünk közti kapcsolatot – méghozzá a kémiai versennyel együtt –, az volt az első alkalom, hogy hosszú hónapok óta először gondoltam rá, milyen véletlen egybeesés, hogy Jekel és Hyde újra találkoztak – és hozzákapcsolt bennünket az apa irodájában lévő lezárt dobozhoz. 21

Folytattam a táskám cipzárazását, de a gondolataim mérföldekkel arrébb jártak. Vagy talán vége lenne száz év múlva? Én, Tristen és az a doboz… Figyelmeztettek, hogy soha, de soha ne érjek hozzá. És soha ne nyissam ki. Felejtsd el, Jill, mondtam magamnak, a vállamra dobtam a táskát, és olyan hamar vetettem el az ötletet, mint amilyen gyorsan felmerült. Azt mondták, ne nyúljak a dobozhoz, és követni fogom a szüleim szabályait. Legalábbis azt gondoltam, ezt fogom tenni, egészen két éjszakával későbbig, amikor anya családi kupaktanácsra hívott – összehívta a kis családunkat – és bizalmasan közölt velem egy elég csúnya kis titkot, amit különösen előlem titkolt.

22

Tristen – HÉ, TRISTEN! Először a karomra néztem – meglepődtem és nem kicsit voltam mérges, mikor megláttam rajta egy kezet –, aztán arrébb vándorolt a pillantásom és láttam, hogy Darcy Gray volt, aki meg mert érinteni, hívatlanul, ahogy bedugtam a könyveimet a szekrényembe. – A kémiai ösztöndíjjal kapcsolatban – mondta Darcy anélkül, hogy elvette volna a kezét. – Újragondoltam ezt az egyedül dolgozást. A szám sarka megrándult az ámulattól, és felvontam a szemöldököm. – Tényleg, Darcy? Átgondoltad? Sajnos esélyem sem volt megmondani Darcynak, hogy én semmit nem gondoltam újra, ami kapcsolatos a versennyel – beleértve a partnerséget, amit most akart felajánlani –, mert megzavart bennünket egy másik kéz, ami nem túl okosan megveregette a vállam. Megfordultam, és szembe találtam magam Todd Flick résnyire szűkült, gyanakvó, majomszerű képével, miközben engem méregetett. – Hogy a fenébe mersz hozzáérni a barátnőmhöz, Hyde? Teljesen megfeledkeztem Darcyról, elfordítottam a fejem, és egyenesen Flick csuklójára néztem. – Vedd le rólam a kezed – tanácsoltam. – Most! Bár sokat hallottam, hogy az amerikai futballcsapatokban a hátvédeknek van a legtöbb eszük, Flick nem volt elég okos, hogy azt tegye, amit mondtam. Helyette egyezséget ajánlott vicsorogva. – Két másodpercet van, hogy válaszolj, Hyde, vagy szétrúgom a segged! Ezután, ahogy a nagyapám megfeledkeztem. Megint.

megjósolta, 23

szinte

mindenről

Tristen NEVEZETES ötödik szimfóniájában Ludwig van Beethovennek csak négy hangjegyre volt szüksége – három gyors G-re, és egy hosszú E-re – hogy felidézzen több generációnyi hallgatóban egy közelgő végzetet. Egy pennsylvániai ebédlőben ültünk, apámnak, a kiemelkedő pszichoanalitikusnak, Dr. Frederick Hyde-nak sikerült – természetesen – felülmúlnia a nagy német zeneszerzőt egy vigyorral, egyetlen cetlivel, és egy morgó sóhajjal, amitől meghűlt a vér az ereimben. – Rrrrr… – Apa megrázta a fejét, miközben belevágott egy nagy szelet ritkafajta bordába. – Nem is tudom, mit mondhatnék, Tristen. – Sajnálom, uram – kértem bocsánatot még egyszer, felvettem egy franciasültet, és belemártottam egy halom ketchupba. – Tudom, hogy csalódott. – A „csalódott” nem a legjobb szó – mondta apa, és felnézett rám. – Megverted az egyik osztálytársad, Tristen. Törött karral vitték a kórházba, ami véget vet az idei futballszezonjának. Túl vagyok már, nagyon is túl a csalódottságon. – Igen, uram – lejjebb süllyedtem a bokszban. – Sajnálom. – Ülj egyenesen, kérlek, Tristen! – utasított apám, késével a kezemben tartott franciasült felé bökött. – És használj evőeszközt. Ez talán nem a Borostyán, de akkor sem istálló. Semmi mentség nincs rá, ha állatként eszel. – Sajnálom – ismételtem meg, kihúztam magam, és rá sem néztem többé az ételre. 24

Apám megtörölte a kifogástalanra borotvált tisztelgés-Freud-előtt szakállát egy szalvétával, aztán néma csendben visszatért a vacsorájához, ami mégis mintha ódákat zengett volna rólam, míg kifelé bámultam az ablakon és Supplee Mill lakosait figyeltem, ahogy mindenki a saját dolgára ment a Market Street-en. Néhány háztömbbel odébb Todd Flick valószínűleg most hagyja el a Mercy Kórházat egy frissen helyretett csonttal. Felnyúltam, ujjammal megérintettem a saját összezúzott arcomat, és elfintorodtam. Fenébe! Mégis, a dolgok akár rosszabbul is alakulhattak volna. Legalább Flick rendbejön. Mégis, a történet, ami felszínre tört, nyugtalanító volt. Valójában Flick két másik csapattársára volt szükség, hogy megállítsanak. Hogy nem tudok emlékezni erre? Az ujjaimmal újra végigsimítottam a lila, dagadt bőrt a szemem alatt. – Fáj, Tristen? – kérdezte apa. Átpillantottam az asztal felett és láttam, hogy befejezte az evést, kését és villáját keresztbe tette a tányéron. – Igen – ismertem be, és leejtettem a karom. – Kicsit. – Jó. Talán a fájdalom majd elriaszt attól, hogy a jövőben újra verekedj. – Csak reménykedhetünk – értettem egyet. Apa hosszasan bámult rám, úgy, hogy még a legkisebb mértékű szarkazmust is megbántam. Aztán, mikor biztos volt benne, hogy a lényeg átjött nekem, hátradőlt a bokszban, felvette a napszemüvegét, ujjaival dobolni kezdett az asztalon, fejét oldalra billentette és úgy tanulmányozott, mintha egy lennék a páciensei közül. Egy nagyon is nehéz alany, aki nem mutatta az előrelépés jeleit, hiába a sok intenzív kezelés az évek során. 25

– Nos, Tristen – kezdte végül. – Most, hogy mindkettőnknek volt alkalma megnyugodni, miért nem magyarázod meg – újra –, mi történt ma az iskolában. Elfordítottam a tekintetem, és a vízzel teli poharam kezdtem mozgatni, nehogy besűrűsödjön. – Megpróbáltam már a kocsiban is elmondani. Nem emlékszem. Megkockáztattam felé egy pillantást, láttam, hogy apa állkapcsán remeg egy izom. Ez figyelmeztető jel volt. – Tristen, kérlek, ne kezdd ezt megint! – De igaz – hajoltam előre. – Nem tudnál legalább úgy tenni, mintha nem kételkednél? – Nem, Tristen – mondta apa és szorosan összepréselte az ajkát. – Mert ha elismerem ezt a „képkiesést”, akkor elismerem egy részét a nagypapád meséinek, amivel a fejedet tömte… Éreztem, hogy az én állkapcsomban is megremeg egy izom. – Nagypapa megesküdött, hogy nem mesék. Ha legalább meghallgattad volna… – Tristen, ne! – Apa élesen félbeszakított, ő is előrehajolt, így szemtől szemben voltunk. – Most utoljára – tényleg utoljára – mondom el. Nincs olyan, hogy „Hyde-átok”. Nem fogok komolyan beszélni badarságokról. – De… – A nagyapád megtébolyodott az utolsó pár napjában. – Apa megint félbeszakított, átnyúlt az asztal felett, és megragadta a karom. Azt hiszem, a mozdulatnak megnyugtatnia kellett volna, de túl szorosan tartott, ezért úgy jött le, mintha be akarna börtönözni, szinte fenyegető volt. – Azok a „bűntettek”, amiket meggyónt, sosem történtek meg. Nem volt „ördögi alteregója”. Nem voltak éjszakai betörések, amik erőszakosan értek véget. Nem voltak „képkiesések”, az ég szerelmére! – De… 26

Apa még erősebben szorított, ujjai meglepően erősek voltak, tekintve, hogy az egyetlen gyakorlat, amit végeztek, az akadémiai könyvek lapozgatásai voltak. – A Jekyll és Hyde ügy csak egy regény volt, Tristen – mondta, és a szemembe nézett. – Egy kitaláció. Egy jó könyv néhány elismerésre méltó betekintéssel egy férfi kettős személyiségébe. De csak egy mese. Nem volt igazából „Dr. Jekyll”, sem „szérum”, és nem volt „igazi” Mr. Hyde sem. És mi, nagyon is nyilvánvalóan, nem származunk egy kitalált karaktertől. Ez nevetséges! Hosszasan néztem apám szemébe, mely sajátos fémes-szürke volt. Mintha egy dupla lakattal őrzött ajtón akarnék benézni. Szinte áthatolhatatlan. Én anyám barna szemét örököltem. Néha, mikor belenéztem a tükörbe, szinte láttam őt a tükörképemben. Szerettem és megvetettem azokat a perceket. Hol volt anya? Néztem apa átlátszatlan szemébe, és megint kutattam. Amikor anyám először eltűnt, köddé vált az éjszakában három évvel ezelőtt, a rendőrség apa körül szaglászott, színjáték jelei után kutatva. De nem találtak semmit. Természetesen nem találtak semmit, bizonygattam magamnak. Apám uralkodó volt és basáskodó, de a szüleim szerették egymást a maguk különc módján. Anya tudta, hogyan csaljon ki zsörtölődést apából csipkelődéssel, vonakodó, de őszinte vonzódással, amit most már sosem tudok megtapasztalni, mivel elment. Nem, ha mégis volt Hyde-átok – akkor is, ha a Hyde férfiak mind az „ördögi Mr. Hyde”-tól származnak is, és genetikailag arra vannak átkozva, hogy megmagyarázhatatlan erőszakos tetteket hajtsanak végre – apa biztosan soha nem bántotta volna anyát. Ugyanakkor nem hittem el apa kijelentését, miszerint anya saját szabad akaratából hagyott el minket, valamiféle kapuzárási pánik részeként, aminek a jeleit gyakran produkálta. Ez „nevetséges” volt, hogy az ő szavaival éljek. 27

Valaki bántotta őt. Megölte őt. De ki? Apára pislogtam, teljesen összezavarodtam, és elhúztam a karom. Mit hittem én? Apám bizonyára megérezte, hogy küzdök odabenn, és rávetette magát a bizonytalanságomra. – Tristen, egyike vagyok a világ legjobb pszichoterapeutáinak – mondta sajátos, szégyen nélküli arroganciával. – A szakmai életem azzal töltöttem, hogy felfedeztem az elme működését. És most itt meg tudom neked mondani, veled nincs semmi baj – attól eltekintve, hogy hagytad, hogy nagyapád nevetséges történetei elködösítsék a gondolkodásod. – De a rémálmaim – jegyeztem meg. – Az álmaim. Még Freud is azt mondta, hogy az álmok fontosak. Azt mondta, hogy a tudatalatti igazi vágyait festik le. És az álmok, amiktől én szenvedtem – ha azok az igazi vágyaimat tükrözték, akkor nem csak beteg, vagy elmeháborodott voltam. Pszichopata voltam. A rémálmok először kaotikusak voltak, kicsit többek véletlenszerű képeknél, alvadt vérről. Mostanában azonban kezdtek összeállni egy történetté egy folyónál, egy késsel – és benne volt egy lány sápadt, sebezhető torka. – Ó, Tristen. – Apa megmosolyogta, hogy a fia oktatni próbálja a nagy Dr. Hyde-ot Freudról és a témáiról. – Úgy beszélsz, mintha soha nem olvastad volna Jungot. – Eltűnt a mosolya. – A képeket, amik megjelennek az álomban, befolyásolja – és bonyolítja – az álmodó története, körülményei. És a rémálmaid képeit a nagyapád történetei ültették oda. A tudatalattid nem a reményeit vetíti ki. A nagyon is tudatos félelmeidet jeleníti meg. Nem akarsz titkon senkit megölni. Volt valami abban, amit mondott. Nem akartam ölni. Ha akartam bármit is, akkor elkeseredetten hinni benne, hogy nagyapa történetei tévedtek. Csak normális akartam lenni. Apa hátradőlt, kinézett az ablakon és megrázta a fejét. – Ha tudtam volna, hogy apám ilyen szörnyű hatással lesz rád, akkor sose 28

engedtem volna, hogy megtiltottam volna.

olyan

gyakran

meglátogasd.

Akkor

– Ne, ne mondd ezt! – tiltakoztam. – Nagyapa nélkül sosem tanultam volna a zenéről. Akkor nem szereznék zenéket. Apa újra rám nézett. – De nem is lennél megszállottja ennek az ostoba elképzelésnek, hogy hajlamos vagy őrült gyilkológéppé válni. Tudtam, hogy elértük a beszélgetés végét. Vagy talán nem igazán a végét, mert újra előre nyúlt, ezúttal sokkal gyengédebben fogta meg a csuklóm. – Tristen – mondta, a hangját is megválogatta. – Ha létezne olyan, hogy Hyde-átok, én is szenvednék tőle, nem igaz? A nagyapád meséi szerint mindegyik Hyde férfi megőrül, nem igaz? – Igen – értettem egyet, és elfordultam, nem tudtam a szemébe nézni, mert anya eltűnését leszámítva, voltak idők az után, hogy a nagyapa olyan szabadon kezdett beszélni, olyan kétségbeesetten, hogy újra átgondoltam apám viselkedését, és azon tűnődtem, volt-e valami, ami nem stimmelt. – Tristen, nézz rám! – utasított apa, levette a szemüvegét, mintha le akarná dönteni az utolsó apró védelmi vonalat is, ami megakadályozza, hogy megértsem. Kényszerítettem magam, hogy belenézzek azokba a szürke szemekbe. – Igen? – Nem létezik az átok – mondta halkan és meggyőzően. – Hagyd el végre ezt a képtelenséget, mielőtt tényleg bántod a lelked. – Jól van – egyeztem bele vonakodva, így véget vethettem a beszélgetésnek, és nem kellett a szemébe néznem. – Amit csak akarsz. Bár nem voltam meggyőzve. Egyáltalán nem győzött meg. Bárcsak tényleg bizalmas viszonyban lettem volna vele, és elmondhattam volna apának azt az éjszakát, mikor a lánnyal voltam a folyónál. És azt az éjszakát Londonban – a történet többi részét a nagyapámról, és amit gyanítottam… 29

Bár természetesen nem tehettem. Az az utolsó titok – a sírba kell vinnem magammal. Apa visszacsúsztatta vékony orrára a szemüvegét, kissé megemelkedett a bokszban, és elővette a tárcáját. – Vissza kell mennem a kampuszra – mondta. – Rendben leszel? – Visszamész dolgozni, most? – kérdeztem. – Majdnem este nyolc óra van. – A közösség fontos – emlékeztetett apa. – Nem azért függesztettem fel a londoni munkásságom – és a taníttatásod az egyik legjobb angliai akadémián –, hogy egy pennsylvániai bérelt házban ücsörögjek vidéken. Elő kell készítenem az órai anyagot, elő kell készítenem egy kutatást, ami lenyűgözi az amerikai kollégáimat. A gyanakvás, amit eddig leküzdöttem, újra visszatért. Megértettem, hogy a tekintélyes Severin Gyógyászati Egyetem közössége nagy lehetőség volt, hogy bemutassa Dr. Frederick Hyde-ot egy szélesebb, nemzetközi hallgatóságnak, de az utóbbi időben az órái egyre hosszabbra és hosszabbra nyúltak. Mennyi kutatást kell végeznie? Apa egy uralkodói legyintéssel hozzánk intette a felszolgálót, és a számlát kérte. Mialatt ők rendezték a csekket, megint kinéztem az ablakon. És vajon ki sétált be a látókörömbe, ha nem Jill Jekel és Becca Wright. Az ő párosuk hasonlított legkevésbé a barátságra. Egyikük rövid vászonszoknyát viselt, és feszes pólót, a másik egy csipkés blúzt. Nem egy szexi csipkés blúzt. Szűzies, esküvői, fátyolszerű, viktoriánus csipkét. Egyikük aktívan gesztikulált sötétvöröses lila körmökkel. A másik küzdött, hogy kicsi sápadt kezével megtartson egy hatalmas művészi portfóliót. Egyikük néha felbukkant a rémálmaimban, a karjaimba zuhant, érezte a penge nyomását a bőrén… Egyikük… – Érdekel, Tristen? – kérdezte apa, kiszakítva az ábrándozásomból.

30

Rájöttem, hogy végig figyelte, ahogy követem Jill és Becca útját végig az utcán. – Nem – ráztam meg a fejem. – Egyáltalán nem. Ahogy a szavak elhagyták a számat, biztos voltam benne, hogy igazat mondtam. Mégis, valami oknál fogva hazugnak éreztem magam, mivel mindkét lány felkeltette az érdeklődésem, nagyon is különböző – néha zavaró – módon.

31

Jill BECCA WRIGHT végignyújtózott az ágyamon, barna, pedikűrözött lábát a magasba emelte, ahogy átlapozta a Kémia világának alapjait, mintha valami pletykalap lett volna, és mintha gyönyörű emberek fotóit látta volna, nem molekula-szerkezeteket. Én a sarokban álltam a festőállványom mellett, fényes napot festettem a vászonra, de félszemmel felügyeltem Becca félig sikerült szándékát a tanulást illetően, azon tűnődtem, meddig képes fenntartani a játékot. Körülbelül két perccel később a könyv egy puffanással becsukódott, Becca felült, törökülésbe húzta hosszú lábait, pont úgy, ahogy még az óvodában ültünk együtt a szőnyegen. Miért maradtunk olyan sok évig barátok, azok után, hogy Becca népszerű lett? Vajon ez csak azért volt, mert ugyanabban a tömbben laktunk, ezért minden nap együtt sétáltunk az iskolába? Vagy tényleg jobban van rám szüksége, mint amennyire kedvel? Valószínűleg az utóbbi volt igaz… Odakinn villám hasította át az eget, ahogy közelebb ért egy későnyári vihar, és nem számított, hogyan érzett irántam Becca, örültem, hogy ott volt velem, miközben anya éjszakai műszakban dolgozott. – Jilly? – kockáztatta meg Becca, mikor elhalt a dörgés. – Csak gondolkodtam. – Igen? – Még több krómsárgát vittem fel a vászonra. – Miről? – Arról az ostoba módról, ahogy Messerschmidt osztályoz minket – mondta Becca. – Tudod, hogy csak két igazi dolgozatot ad az évben, ezért ha egyiket elrontod, el vagy ítélve. – Segítek tanulni – ígértem. Mint mindig. 32

– Igen, és majd mindent az utolsó percben próbálsz megtanítani nekem – mondta tárgyilagosan, mintha egyikünknek sem lenne beleszólása a dologba. – Órákat fog igénybe venni. Vállat vontam. – Nem érdekel. – Nos… Mi lenne, ha csak a dolgozat alatt segítenél? – kérdezte Becca. A javaslat annyira meglepett, hogy a kezem megugrott a papíron, és tönkretette az egész festményt. De küldtem felé egy bizonytalan, reszketeg mosolyt arra az esetre, ha csak viccelt volna. – Becca, nem akarsz tényleg… csalni, ugye? Kinyújtotta a lábát, és az ágy sarkára ugrott. – Csak gondold végig, Jill – mondta olyan módon, mintha azt szerette volna értésemre adni, hogy nem viccelt. – Gyakorlatilag amúgy is megadtad nekem az összes választ. Mit számít az, ha pontosan a dolgozat előtt tanulom meg őket, vagy leírod őket nekem a dolgozat alatt? Megráztam a fejem, nem akartam elhinni, hogy Becca komolyan azt tanácsolta, csaljunk. – Elkaphat minket – emlékeztettem. – Ott lenne az adatainkban. És biztosan bennfognának minket az iskolában. Nem is említve, milyen kínos lenne… Nem is említve, hogy csalni ROSSZ dolog volt. – Nem – mondtam sokkal szigorúbban. – Nem tudnám megtenni. Odakinn eleredt az eső, egy ecsetet mártottam azúrkékbe, arra a meggyőződésre jutva, hogy a csalásról szóló beszélgetésnek vége. – Hé, Jill? Felnéztem, és azt láttam, hogy a barátnőm a lábamat nézi, lenéztem, mert azt hittem, talán festéket csepegtettem a balettcipőmre. – Mi az? – Azok a szenteskedő cipők sosem voltak szűkek? Elvörösödött az arcom. – Becca… Én csak félek… 33

– Ó, csak felejtsd el – morogta, felállt és az ablakhoz sétált. – Meg fogok bukni. Végighúztam az ecsetet a vásznon, próbáltam rendbe hozni a hibámat, és azon tűnődtem közben, tudatában volt-e Becca, mennyire nem volt tisztességes a megjegyzése. Elég okos volt, hogy dolgozni tudjon… de eléggé csinos is, hogy ne kelljen semmit tennie önmagáért. – Mennem kéne – mondta. – De ez a vihar rémes. – Csak maradj itt, míg véget nem ér – kérleltem, összerezzentem, ahogy egy villám csapott le a közelben. Oké, szóval ezek szerint én is kihasználtam őt egy kicsit. – Nézd – sóhajtottam fel. – Segítek majd neked valahogy a dolgozatban, oké? Gondoskodom róla, hogy átmenj. Becca felém fordult, megint mosolygott, mintha máris megkapta volna, amit akart. – Kösz, Jilly. De nem fogok csalni. Ahogy még több kéket vittem fel az ecsetre, Becca járkálni kezdett a szobámban, szórakozottan felvette a komódomon lévő dolgokat, majd visszatette őket, nyilvánvalóan unatkozott. – Akarsz csinálni valamit? – Tanulhatnánk tovább – javasoltam. – Vagy tudok jobbat, kilyukaszthatnánk a füled. – Becca ezt úgy jelentette ki, mintha egy briliáns ötlete támadt volna. – Az mókás lenne. – Micsoda? – felpillantottam a vászonról és láttam, hogy csupasz fülcimpáimat bámulja. – Ezt nem mondod komolyan – mondtam, elképzeltem a vért, a fertőzést, és anya arcát, mikor meglátja, hogy megszegtem azon szabályát, mely szerint semmit nem fúrhatok ki magamon, míg be nem töltöm a tizennyolcat.

34

– Miért ne? – kérdezte, és még szélesebben vigyorgott. – Megcsináltam Angela Sloannak a múlt nyáron, még csak nem is sírt. A jég – és a vodka – mindent elérzéstelenített. – Vodka? – szinte üvöltöttem. Tudtam, hogy Becca hárított, de… vodka? És tű hatol át a húson? – Nem hinném, hogy jó ötlet – mondtam, és belemártottam a kék ecsetet egy terpentinnel teli, várakozó bödönbe. A lé zöldes-feketén kavargott, mint a genny egy fertőzött fülből. – Nem. Becca egy te-annyira-unalmas-vagy típusú sóhajt eresztett meg, lehuppant az asztalomhoz, megrázta az egeremet, hogy ezzel életre keltse a laptop monitorját. Megnyitotta az internetet, pötyögni kezdett. Óvatosan böngészett, vigyázva, nehogy olyan oldalakat nyisson meg, amiket nem volt szabad nézegetnem. Csalás, piercing, pornó… túl sok lenne egy éjszakára. És ha anya korábban jönne haza és besétálna… – Mit keresel? – kérdeztem, miközben megtöröltem a festékes kezem egy rongyban. – Felmegyek a MySpace oldalamra – mondta Becca. Egy pillanatra elárasztott a nyugalom, aztán hozzátette. – Megnézem Tristen Hyde oldalát. Fogalmam sincs, miért akartam ez ellen is tiltakozni. Miért nem akartam látni Tristent… különösen nem Beccával. De Becca még az interneten is szakértő volt a társalgásban, és persze csak egy másodpercre volt szüksége, hogy fellépjen Tristen oldalára, és mielőtt bármit is mondhattam volna, hogy megállítsam, győzelemittas hangon jelentette ki. – Nocsak, nocsak, nocsak… van itt valami érdekes a rejtélyes Mr. Hyde-ról.

35

Jill – TRISTEN EGY ZENESZERZŐ – mondta Becca, úgy tűnt, lenyűgözte a felfedezés. – Klasszikus zenéket ír. Otthagytam az állványom, és az ágyra huppantam, meglepődtem, és talán egy kicsit szkeptikus voltam a MySpace-en való kérkedéstől. – Valóban? – Vannak linkjei a hangfelvételekhez – erősítette meg Becca. Egyik lakkozott körmével kattintott az egérrel, és a szobámat betöltötte egy zongora hangja. – Azt mondja, az ő zenéje. Nem tudom, mit vártam pontosan, mit fogok majd hallani, ahogy megnyílt a fájl. Talán azt, hogy valami olyan jót hallok, amiről tudni fogom, nem is Tristen írta igazából, és, mint a többi ember, csak felturbózta a neten. Vagy talán csak egy egyszerű, tűrhető dalt, amit egy tinédzser fiú írna. De a muzsika, ami felhangzott… hihetetlen volt. És még azt is elhittem, hogy tényleg Tristen Hyde írta, mert valahogy magára Tristenre emlékeztetett. Oldalra biccentettem a fejem, figyelmesen hallgattam, és könnyen el tudtam őt képzelni. Magabiztos, valahogy olyan titokzatos… és kényelmesnek érzi a sírok közelségét. Bár a számítógép hangszórója olcsó volt és bádoghangú, a dalnak tagadhatatlanul nagy ereje volt. Sötét és baljóslatú, mégis… varázslatos, mint a vihar, ami végül komolyan kitört odakinn. – Ez bámulatos – mondtam, és már el is felejtettem, hogy vonakodtam megnézni Tristen online személyiségét, miközben tovább játszott a zenéje. – Tényleg csodálatos. Becca felhúzta az orrát, és körmének egy újabb gyors kattintásával véget vetett a zenének. – Kissé borongós, azt hiszem. 36

Azt kívántam, bár többet hallgattunk volna, figyeltem, ahogy Becca átkapcsol néhány Tristenről készült fotóra, és a gyomrom ismét remegni kezdett, mint az első alkalommal, mikor közölte, hogy megnézi az oldalt. Bár a MySpace egyértelműen nyilvános volt, úgy éreztem, mintha birtokháborítók lennénk, kémkednénk utána. Becca láthatóan nem így érezte. Rákattintott az egyik képre, kinagyította, és fütyült egyet. – Váó... Olyan dögös, nem gondolod? – kérdezte, szeme a képernyőre tapadt. Nem mondtam semmit. Csak bámultam Tristen fotóját és még kényelmetlenebbül éreztem magam, mintha tényleg csatlakozott volna hozzánk a szobámban, bár a kép láthatóan egy koncerten készült. Tristen egy csillogó, fekete zongora mögött ült, sűrű haja a homlokába hullott, öltönyt viselt, ami sokkal öregebbnek mutatta tinédzsernél – még inkább, mint a nyakkendő, amit láttam rajta. Biztosan játszott, de a fotós egy olyan pillanatot választott, mikor Tristen felnézett a billentyűkről, barna szemei pontosan a kamera lencséjébe néztek, és az az intenzitás, amit bennük láttam… Éreztem, hogy megint elpirulok, és örültem, hogy Becca is Tristent nézi, nem pedig engem. – Nem csak az, ahogy kinéz, hanem az is, ahogy beszél azzal az akcentussal – tette hozzá Becca a válla felett. – Tudod, hogy abba a szuper-exkluzív iskolába járt Angliában, nem igaz? – Nem, ezt nem tudtam – mondtam, bár nem voltam meglepve a hírtől. Tristen sokkal jobban beszélt tanár nyelven, mint a legtöbb… nos, tanár a Supplee Millben. Alaposabban megnéztem a fotót, és arra gondoltam, hogy Tristen valóban lenyűgöző volt a maga módján. Becca hirtelen megfordult, hogy rám nézzen, nevetett. Talán rajtam. – Tudom, hogy szerinted is dögös, Jill – ugratott, mintha ez lenne a világ legviccesebb dolga – ha igaz lenne. – Láttam, hogy néztél rá kémia órán. – Nem is tettem. – Nem tettem… 37

– De egy olyan fiú, mint Tristen – mondta Becca, és megpörgette egyik göndör tincsét az ujja körül. – Nem lenne jó egy olyannak, mint te, Jill – nem akarlak megbántani. Ekkor lángra kapott az arcom, mind a tisztességtelen vádra, hogy tetszik nekem Tristen… és a sértésre, hogy nem vagyok elég jó. – Mit akar ez jelenteni? – Édes vagy – mondta Becca, de nem úgy, hogy igazi dicséretnek tűnjön. – És Tristen… Nos, ő nagyon finoman beszél, de van egy durva oldala is. A szemem forgattam. – Ugyan már, Becca… – Őszintén, el sem tudtam képzelni, hogy Tristen Hyde lehetne más jó modorú emberen kívül, talán még olyan… kimért is. – Hát, megverte Todd Flicket, hogy egy hajszálon múlt az élete – védte Becca az állítását. – Az elég durva. Ugrottam egyet, majdnem leestem az ágyról. – Tristen megverte Toddot? – Igen. – Becca úgy tűnt, őszintén megbántódott, hogy nem figyeltem rá. – Nem hallottad? – Nem. – Jill Jekel az utolsó volt a pletykavonalon. – Mi történt? Becca elutasítóan legyintett egyet rózsaszín végű körmeivel. – Valami olyasmi, hogy Tristen rámozdult Darcyra, ami nevetséges, mert egyáltalán nem az ő ízlése. Becca finom vonású, csinos arcát tanulmányoztam, azon gondolkodtam, honnan tudta, hogy Tristennek egyáltalán van „ízlése”. Ugyanakkor harcoltam a szörnyű késztetés ellen, hogy örüljek Todd Flick balszerencséjének, aki évekig gúnyolódott rajtam, és most megverték. Senki nem érdemelt erőszakot. Gyűlöltem az erőszakot. – Tristen nem bántotta igazából Toddot, ugye? Becca minden bizonnyal megfűszerezte a pletykát, de a mosoly, amit eddig alig bírt elrejteni, lassan lehervadt az arcáról, szeme elfelhősödött. – Tris eltörte Todd karját. 38

– Nem… – a szemem Tristen fotójára vándorolt. Nem tette meg, igaz? Mikor visszanéztem Beccára, láttam, hogy nem csupán elkomolyodott, hanem olyan volt, mint aki… szellemet látott. És bár egyedül voltunk, lehalkította a hangját, szóval alig hallottam az esőtől, ami a házon kopogott. – Én… Én tudok egy olyan izét, titokfélét Tristenről – tette hozzá. – Valamit a múlt nyárról. Egy történetet, amit senkinek nem mondtam el. – Tényleg? – nagyot nyeltem, hirtelen nem voltam biztos benne, hogy hallani akartam bármi mást. Beccától nem. Nem Tristenről, aki egyszer a karjában tartott. – Hm, talán nem kéne… De Becca tovább bizalmaskodott velem, olyan furcsa volt az arckifejezése, amit még sosem láttam ezelőtt, a barátként eltöltött egyik évünk alatt sem. – Én mondhatni… láttam Trist a nyáron – mondta. – Aztán történt az a dolog… Az ujjaimat a matrac sarkára fontam, és a barátnőm arcát tanulmányoztam, hogy valami arra utaló nyomot találhassak, ami elárulja, mit is értett pontosan a „láttam” szó alatt. Mármint a szemével látta Tristent? Vagy talán Becca Wright randizott az egyetlen olyan sráccal, akit majdnem megcsókoltam? Tényleg nem akartam többet hallani. Mégis azon kaptam magam, hogy megkérdezem. – Szóval… mi történt? Soha nem tudtam meg Becca történetének folytatását aznap, mivel mielőtt még folytathatta volna, kivágódott a szobaajtóm, és mindketten majdnem kiugrottunk a bőrünkből ijedtünkben. – Anya! – kiáltottam. – Nem hallottam, hogy megjöttél. Anya a szobaajtóban állt, nedves volt az esőtől, hátborzongatóan és fáradtan festett. Anélkül, hogy elküldtük volna, Becca felállt flitteres papucsában, összeszedte a holmiját, és mielőtt kilopózott volna az ajtón, még odamormogta nekünk. – Majd találkozunk. – Aztán lesietett a lépcsőn.

39

Anya egy szót sem mondott, míg nem hallottuk, hogy becsukódik a bejárati ajtó. Aztán elsimított egy nedves, őszülő tincset a homlokából, és kijelentette. – Beszélnünk kell, Jill. Van egy rossz hírem. – Rendben – feleltem. Ez volt az első szó, ami az eszembe jutott, és bár a szavak nagyon tárgyilagosnak tűntek, elég lemondónak, a gondolataimban azonban meglepően keserűen szóltak, majdnem haragosak voltak, mikor kibuktak belőlem. Hát persze, hogy anyának rossz hírei voltak. Lesz valaha is másfajta hír az öreg, elátkozott Jekel-házban?

40

Jill ANYA GÖRNYEDTEN ÜLT a konyhaasztalnál, kicsit reszketett a róla lógó, nedves műtősruhában. Azon kaptam magam, hogy a vállát bámulom, két csontos gömböt, ami átlátszott a vékony pamut anyagon. – Készítek neked egy kis teát – ajánlottam fel. – És valamit enni, miközben beszélgetünk. – Csak teát – mondta anya, de a hangján látszott, cseppet sem érdekli. – Nem vagyok éhes. – De enned kell! – mondtam neki, rideg csomó keletkezett a gyomromban. Nem eszik, majdnem száz fontot fogyott még az összezuhanása előtt. – Csak valami keveset. – Nem, Jill. Nem kényszeríthettem, így elkészítettem a teát, feltettem a kannát a tűzhelyre, és levettem egy kínai csészét a polcról. – Szóval, mi a helyzet? – kérdeztem, bár megvolt a sejtésem. Rossz hírek… Ezek általában apáról szóltak. – Talált valamit a rendőrség? – Nem, Jill. Semmit. – Ó. – Bár anya nem kecsegtetett semmi jóval, akkor is kicsit ostobán csalódott voltam, amiért semmi hír nem volt apáról. Mióta tudomást szereztünk a szemcsés képekről, amiket a Carson Gyógyszerészet biztonsági kamerája vett fel, mely szerint apa hajnali háromkor és négykor dolgozott... Néha egy férfi is volt vele, akinek nem lehetett kivenni az arcát, mert annyira letekerték a világítást... Azóta abba a reménybe kapaszkodtam, hogy talán egy nap megtudják a rejtélyes férfi kilétét, és a rendőrség nem csupán megoldja az ügyet, és igazságot szolgáltatnának apa gyilkosa felett, de valahogy meg is védenék apát. Én ostoba. 41

A kanna fütyülni kezdett, érte nyúltam, és megtöltöttem a csészét. – Szóval, semmi hír apáról? Akkor az a másik férfi? – Jill. Megfordultam és láttam, hogy anya engem bámul, sokkal hidegebbnek tűnt, mint az elmúlt hónapokban. – Mi az? – kérdeztem. Nem voltam biztos benne, mit csináltam rosszul. – A rendőrség soha nem fogja megoldani az ügyet – mondta anya, és sokkal erőszakosabbnak is tűnt. Haragosnak tűnt. – Elvesztették az érdeklődésüket, mikor rájöttek, hogy apád épp annyira biztos, hogy bűnöző volt, mint a gyilkosa. Tudtam, hogy az izgatottságom beteges volt, és mégis, mikor anya ezt mondta, minden reményem szertefoszlott, és az, hogy bűnözőnek nevezte apát, éktelen haragra gerjesztett. Olyan erős gyűlöletre, ami a harag szélén egyensúlyozott. Anya is kezdett lemondani apáról... Az ujjaim a teáscsészére fontam, és egy pár másodpercig erős késztetést éreztem, hogy áthajítsam a szobán, így milliónyi darabra törne. De természetesen nem tehettem ezt. Nem törhettem el dolgokat. Helyette megtelt könnyel a szemem. Sírás... Ilyen szánalmas módon nyilvánult meg a dühöm. – Anya, kérlek, ne nevezd bűnözőnek. Az, hogy apát védtem, akármilyen gyenge próbálkozás is volt, úgy tűnt, még jobban felidegesítette. – Apád hazudott nekünk, Jill – mondta fogcsikorgatva. – Kilopózott a házból az éjszaka közepén, míg én dolgoztam, te pedig aludtál. Kémiai anyagokat lopott a munkaadójától! – szünetet tartott, aztán rám dobta a bombát, amit egészen eddig tartogatott. – Ellopta a főiskolai pénzed, Jill! Majdnem minden centet. Megdermedtem, és teljesen elhallgattam. – Micsoda? – kérdeztem végül. – A főiskolai pénzed – ismételte anya, láthatóan a saját haragja kezdett könnyekben feloldódni. Szemei kitágultak, olyan nyomorúságos volt, mintha hirtelen ő sem hitte volna el, amit nekem mondott. – Kivette a bankból néhány hónappal a meggyilkolása előtt. 42

Nem tudom, miért és próbáltam extra műszakot vállalni, hogy legalább a pénz egy részét vissza tudjam tenni, de annyira fáradt vagyok… Anya megint lehunyta a szemét, aztán úgy tűnt, a haragja elszállt, arcát a kezeibe temette, mintha arra se lenne képes, hogy rám nézzen, mikor hozzátette. – Annyira sajnálom… De nem hiszem, hogy tudsz iskolába menni a jövő évben. Még kölcsönökkel sem. Egyszerűen nem hiszem, hogy megengedhetjük most magunknak. A teáscsésze, amit eddig fogtam, ekkor eltört, de nem amolyan kielégítő módon, kicsúszott az ujjaim közül, melyek mintha megdermedtek volna. – Nem. – A hangom fojtogatott. – Apa nem tette volna ezt. Velem nem. Anya továbbra se nézett rám, és úgy tűnt, mintha a szoba forogni kezdett volna. A konyhaszekrény felé nyúltam, hogy megtartsam magam. A főiskolára félretett pénzem… Egyszer már kaptam egy pofont az ártatlanságával kapcsolatban, de most már iskolába sem mehetek? Az apám ellopta a jövőm? Akkor hirtelen, ahogy ott álltam a tea által képezett tócsában, gyűlöltem apámat, mint ahogy sejtésem szerint anya is. Egy töredék másodpercig boldog voltam, hogy apám halott. – Sajnálom, Jill – motyogta anya újra. – Igen. Én is. – Én ostoba, ostoba... Ezek után már semmit nem tudtam mondani, visszamentem a szobámba, bemásztam az ágyamba, ahol a semmibe révedtem, a sötétségbe, legalább egy órán át az agyam teljesen kiürült. Teljesen érzéketlen voltam mindenre, mintha valaki egy Novocainnal teli tűt nyomott volna egyenesen az agyamba. Aztán, mikor a szoba már majdnem vaksötét volt – valószínűleg majdnem éjfél volt már –, észrevettem, hogy világít a kis zöld lámpa a laptop monitorja alatt. Felkeltem, az ágyhoz sétáltam, és megmozgattam az egeret, arra gondolva, le kéne kapcsolnom 43

éjszakára a gépet. Isten tudta, hogy mi, Jekelek nem engedhettük meg az energia pazarlását! De mikor megmozgattam az egeret és a monitor életre kelt, kissé megugrottam ijedtemben. Mivel ott egyenesen rám nézett valaki, nem más, mint Tristen Hyde, akinek a MySpace oldalát Becca sosem zárta be. Tristen, a fiú, aki már legelőször a segítségemre sietett. Megnyomtam a „lájk” gombot. Lesüllyedtem az íróasztalom székébe, és Tristen arcát tanulmányoztam. Alaposan megvizsgáltam és egyre növekvő izgatottsággal tűnődtem. Vajon volt rá esély, hogy talán újra segíteni fog nekem? Talán. Ha legalább meg tudnám győzni… De a szabályok, amiket meg kellett szegnünk, a zárak, amiket fel kellett nyitnunk... Vajon tényleg készen álltam erre a fajta bűnre, akkor is, ha az engem ért óriási hibákat akarom kijavítani? Közelebb hajoltam, és mélyen belenéztem azokba az intenzív, barna szemekbe. És készen álltam rá, hogy ezeket a dolgokat... vele tegyem meg?

44

Tristen – TRIS, EZ NEM AZ AZ ÚT, amit az edző rajzolt – zúgolódott valaki, mikor a terepfutó csapatot levezettem a betonozott útról egy olyan ösvényre, ami a Susquehanna folyó mentén futott végig. – Az edző azt mondta… – Az edző nincs itt – emlékeztettem őket a vállam felett átszólva. – Ha valaki más szeretne vezetni… Nem vártam meg a válaszukat. Természetesen követni fognak, a kapitányukat, mert tudták, ha bármelyikük is megelőzne, csak átmeneti állapot lenne. Előbb hagyom, hogy égni kezdjen a tüdőm, semmint átengedjem a helyem az élen. – Gyűlölöm ezt az ösvényt – hallottam egy panaszos hangot a hátam mögött. – Én is – motyogtam. De újra és újra végig kellett járnom ezt az ösvényt. Látnom kellett a helyet. Szembe kellett néznem vele. Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk az erdőben, a fák lombja egyre sűrűbb lett, kizárva ezzel a szeptemberi napot, és árnyékok tarkították az ösvényt. Az ösvény a rémálmaimból. Az álmok, ahol a kést tartottam. Elég legyen, Tristen, mondtam magamnak. Uralkodj magadon. Mégis finoman gyorsítottam az ütemen, próbáltam megelőzni a képeket, amik máris kezdtek felszínre törni meggyötört tudatalattimból. Természetesen a gondolatok lépésről lépésre utolértek – azzal fenyegettek, hogy eluralkodnak rajtam, gyorsabbak, mint a lépteim. Ezen az úton közelítem meg… Kinyújtottam a lábam, és gyorsabban futottam. 45

– A fenébe, Tris! – hallottam egy újabb tiltakozó kiáltást. – Ez csak gyakorlás! Gyakorlás. Vajon az álom is egyfajta „gyakorlás” volt, ahogy nagyapa megjósolta? Próba a bűntettek előtt, amik következtek…? Előttem az ösvény közelebb kanyarodott a folyóhoz, kiszélesedett a tisztásnál, ahol azzal a lánnyal voltam még júliusban. A hely, amit újra és újra felidéztem a rémálmomban. Majdnem elvesztettem az önuralmam vele. Akarta – aztán történt valami, valami, amire nem emlékeztem. Arra eszméltem fel, hogy ellök engem, a szemében rettegés volt. Pont, mint az álmaimban. És mi történt Angliában? Volt rá esély, hogy én tényleg…? Mögöttem a csapattársaim keményen dolgoztak, hogy tartani tudják az iramot, lépteik zaja durva volt a sárban, a világ többi részének úgy hangozhatott, mintha egy horda üldözne engem. Egy gyilkos tömeg Tristen Hyde után. Gyilkos. Még messzebbre mentem küszködő csapattársaimtól, nyaktörő sebességgel kezdtem átvágni a tisztáson, az agyam Londonban járt. Ó, a pokolba. A vér… Behunytam a szemem, ami ostobaság egy rohanó embertől, természetesen megbotlottam, a lábam eltalált egy követ, a bokám élesen kicsavarodott. Megviselten a pillanattól, a csapattársaim mindent megtettek, hogy elkerüljenek, lekanyarodtak az ösvényről, átmentek a bokrokon, fölém hajoltak, miközben én a kezemmel védelmeztem az arcomat, köhögtem a lábuk által felkavart portól. Mikor mindannyian elhaladtak mellettem jeleztem azoknak, akik hátra pillantottak, hogy folytassák. Felálltam, köhögtem, és leporoltam magam, hallgattam a száraz, zörgő levelek között átsüvítő szelet, és a kabócák trilláját, miközben lehordtam magam.

46

Csak egy ösvény volt. A rémálom pedig csak álom, ahogy apa állította. A hiányzó pillanatok – valahogy azokat is meg lehet magyarázni. Nem voltam igazából veszélyes. Ugye? Nagy levegőt vettem és folytattam az utat, nem is törődtem a bokám fájdalmával, hamarosan pedig megint leelőztem a társaim. Visszanyerve a helyemet, mint vezető, kivezettem magunkat abból a gyűlölt erdőből, vissza a fényre. Habár, mikor újra megérkeztem az iskolához, még mindig keményen hajtottam magunkat, valaki várt rám a lelátóknál. Egy szégyenlős lány egy ártatlan ajánlattal, ami talán csak még mélyebbre ránt majd az árnyékba, ahonnan éppen csak megszöktem.

47

Jill OTT VÁRAKOZTAM a lelátóknál, próbáltam kitalálni, mit is mondjak majd Tristennek, mikor a tájfutó csapat megérkezett az úton, és rákanyarodott a pályára, befejezve az edzést. Valójában nem is a csapat érkezett meg, hanem Tristen, egyedül. Olyannyival előtte járt a többi futónak, hogy bár azt hallottam, ő a kapitány, mégis úgy tűnt, mintha nem is lenne része a saját csapatának. Figyeltem, ahogy Tristen befejez egy kört, mert szó szerint körözött a pálya közepén morgó és birkózó futballisták körül –, kivéve a vezetőjüket. Tristen fenntartotta az egyenletes, látszólag semmi erőfeszítést nem igénylő tempót, egészen addig, míg el nem érte Parker edzőt, megállt, lehajolt, és kezével a térdére támaszkodott, vett néhány mély levegőt, mielőtt kiegyenesedett és szinte azonnal beszélgetésbe elegyedett az edzővel. Szeme ez alatt a többi futót követte, akik szintén beléptek a pályára, és befejezték saját, gyenge köreiket. Onnan, ahol én ültem, úgy tűnt, mintha Tristen és az edző felmérné a többieket, mintha társedzők lennének, nem is tanár és diák. Tristen keze keskeny derekán nyugodott, haja sötét volt és fényes, eláztatta az izzadság. Volt egy mély, sötét V alak a pólója közepén, és mikor felemelt kézzel rámutatott egy későre, láttam, hogy Tristen szikár volt, mint minden futó, bicepsze élesen kirajzolódott, és kinyújtotta a póló anyagát. És a nap volt az, ami árnyékot vetett a szeme alá, vagy ilyen távolságból is látom a zúzódást, amit akkor kapott, mikor eltörte Todd karját? Ujjaimat a lelátóra fontam, megszorítottam. Talán az egész ötlet, hogy idejöjjek… mégha a kísérlet miatt is… helytelen volt. Felálltam, arra gondoltam, hogy haza kéne mennem, mikor gondolom, a mozdulatom felkeltette Tristen figyelmét. Felém pillantott, egy pillanatig tétovázott, mintha meglepte volna, hogy ott 48

talál. Aztán árnyékot tartott a kezével a szeme elé, elmosolyodott, és integetett. Visszaintettem, közben ostobának éreztem magam. Most mit kéne csinálnom? Éppen kezdtem volna szégyenlősen lejönni a lelátóról, mikor Tristen megveregette az edző vállát, elnézést kért… és felém szaladt.

49

Tristen NEM VOLTAM BIZTOS BENNE, miért hagytam ott a tájfutó edzést azért, hogy beszéljek Jill Jekellel azon a forró, szeptemberi délutánon. Talán amiatt a bizonytalanság miatt, ahogy Jill állt – vagy félig állt – egyedül egy sor üres hely között. Eszembe jutott az a nap, mikor a temetőben a karomban tartottam a rengeteg sírkő között. Míg Jill idegesen mozgolódott a lelátón, úgy nézett rám, mintha megint segítségre lenne szüksége. – Mi szél hozott erre? – kérdeztem, kettesével szedtem a lelátó sorait, míg nem el értem. Hüvelykujjammal a focisták felé böktem, és elvigyorodtam. – Ne mondd nekem, hogy megakadt a szemed az egyiken. Jill arca vörös lett. – Nem! Én csak… Beszélni akartam veled. – Tényleg? – elmosolyodtam, amiért megint elvörösödött. Talán még hízelgett is, hogy Jill miattam jött – bár gyanítottam, több esze volt annál, hogy „belezúgjon” egy focistába, ami mintha rendeltetésszerű lett volna a lányoknál Supplee Millben. – Mi újság? Jill néhány rakoncátlan tincset a füle mögé tűrt, egy olyan mozdulat volt ez, amit már számtalanszor láttam kémia órán, mikor Messerschmidt reflektorfénybe helyezte néhány fogalom magyarázatánál, ami szerintem még őt is zavarba ejtette. – Hát… a kémia versenyről lenne szó – mondta. – Dolgozhatnánk együtt. Kinyitottam a szám, hogy határozottan megmondjam Jillnek, nem igazán érdekel a dolog. Elvégre is, nem volt bűntudatom, amiért lekoptattam Darcyt. Vagy legalábbis nem lett volna bűntudatom, ha Flick nem zavarja meg a beszélgetésünket. De Jill – felnézett rám, a napfény visszaverődött műanyag szemüvegéről, azon kaptam magam, hogy elkalandozom, eltűnődöm. Mi látszana azokban a szemekben, ha valakinek sikerülne a lencsék mögé néznie? 50

Intelligencia, ebben biztos voltam. És fájdalom – ebben is biztos voltam. Hirtelen azon kaptam magam, hogy megszólalok. – Rendben, Jill. Beszéljünk. Mindketten leültünk – én tartottam a tisztes távolságot, mert még mindig folyt az izzadság a hátamon és a mellkasomon. – Biztos vagy benne, hogy nem érdekel a versenyzés? – kezdte Jill. – Mert van egy ötletem… kettőnknek. – Őszintén, nem terveztem, hogy részt veszek – mondtam. – A kémia könnyen megy nekem, de tényleg nem érdekel annyira. – Ó. Jill annyira csalódottnak, olyan megsemmisültnek tűnt már most, hogy nem tehettem róla, muszáj volt hozzátennem. – De hajlandó vagyok meghallgatni téged. Elvégre is, szép kis összegről van szó. – Igen – mondta Jill és bólintott. – És úgy gondolom, jó esélyünk van nyerni. Nem is kéne olyan nagyon megerőltetned magad, Tristen. – Na, ez már egész jól hangzik – ismertem el. Mind a nyeremény gondolata kis erőfeszítéssel, mind pedig a partnerség esélye a csendes lánnyal, aki a fém ülőkén fészkelődött. Most őszintén, mi volt a szemüveg mögött? Olyan kevés diák keltette fel az érdeklődésem Supplee Millben. Mindegyik olyan egysíkú volt, semmi más nem érdekelte őket, csak a népszerűségért folytatott értelmetlen küzdelem. De Jill – ő úgy tűnt, egyáltalán nem törekedik erre. Ráadásul Jill olyan elzártnak, hozzáférhetetlennek tűnt – és ez kíváncsivá tett. – Szóval, mi a terv? – kérdeztem. Jill a térdére nyomta a kezét, és nagy levegőt vett. – Nos, emlékszel még, hogyan szoktak gúnyolódni rajtunk az emberek, hogy mi vagyunk „Jekyll és Hyde”? – Ó, igen, emlékszem – mondtam. A viccek – amik nagy része teljesen tájékozatlan volt a regényről – sosem voltak épp szívesen 51

fogadott emlékeztetői annak a legendának, amit próbáltam elfelejteni. Egy ideig, míg a téma alább nem hagyott, még meg is vetettem Jillt, amiért létezett. Amiért ez volt a neve. – Nos, arra gondoltam, hogy kihasználhatnánk a nevünket – mondta Jill. – Dolgozhatnánk egy kémikus csapatként, mint... Jekel és Hyde... egy olyan kísérleten, ami valóban a könyvön alapszik. A Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című regényen. Kihúztam magam ültömben, minden idegem azonnal életre kelt. – De Jill, az a könyv csak kitaláció. – Legalábbis mindenkinek, kivéve engem és a nagyapám… – Az apám szerint nem – mondta Jill. – Úgy értem, a könyv szerinte is kitaláció, de igaz történeten alapszik. Hosszú ideig csak bámultam rá, alig hittem el, amint mondott. – Igazán? – kérdeztem végül megfontolt nyugalommal. – Így gondolta? – Igen – bólintott Jill. – Valójában apa szerint mi távoli leszármazottai vagyunk annak a Henry Jekyllnek, annak a doktornak, akinek az igaz történetén alapszik a regény. A nagyapám változtatta meg a nevünk írásmódját, mikor az Egyesült Államokba jött. Tudod azért, hogy elhatároljon minket az Angliában történt rossz dolgoktól. Túlságosan is jól tudtam, mire utal a „rossz dolgok” alatt: brutális tetteket, amiket Dr. Jekyll teremtménye követett el... Hyde. – Folytasd! – mondtam, és reméltem, hogy nem veszi észre a növekvő feszültséget az izmaimban, a hangomban. Amit mondott – szinte olyan különös volt, hogy megérteni sem lehetett, csak azért sikerült mégis, mert annyira, annyira ismerős volt. – Hogy kapcsolódik ez a kémiához? – kérdeztem. – A kutatáshoz? – Hát... ez furcsán fog hangozni, de apám mindig az irodájában tartotta ezt az öreg dobozt. És megesküdött, hogy az eredeti dokumentumokat tartalmazza, amik leírják a valódi kísérletek részleteit, amin a novella alapszik. 52

Minta elektromos áram futott volna végig rajtam, és majdnem elvesztettem a higgadtságom. – Jill – kérdeztem tőle, kényszerítettem magam, hogy közömbös arccal a szemébe nézzek. – Belenéztél valaha is ebbe a dobozba? Jill megrázta a fejét. – Ó, nem. Mindkét szülőm egyetértett abban, hogy a kísérlet túl veszélyes. Még azt se engedték soha, hogy megérintsem a dobozt. – Megint elpirult. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de apa tényleg, őszintén hitt a Jekyll és Hyde történetben. Elfordítottam a tekintetem a futballpályára, amit most megtöltöttek a játékosok, akik valószínűleg meg akartak ölni bosszúból, egy olyan tettemért, amire nem is emlékeztem. Aztán visszafordultam Jillhez, próbáltam majdnem tökéletesen érdektelennek tűnni, habár az agyam fogaskerekei vadul forogtak. – És mit is akarsz pontosan, mit csináljunk, Jill? Az ösztöndíjért? – Arra gondoltam, kinyithatnánk a dobozt, és újra megcsinálhatnánk a kísérletet – mondta. – Aztán felhasználnánk a mai tudást a kémiai reakciókról és az agy működéséről, és eldönteni, hogy az egyik felmenőm valóban megalkothatott-e egy ördögi Mr. Hyde-ot. Nem válaszoltam semmit azonnal, így Jill idegesen hozzátette. – Úgy értem, nem gondolod, hogy mekkora véletlen: Jekel és Hyde? Már a nevünk is felkeltené az érdeklődésüket. – De, Jill – jegyeztem meg. – Ha a szüleid különösen megtiltották, hogy akár hozzáérj ahhoz a dobozhoz, akkor miért tennéd most? – Ha a papírok minden furcsaság ellenére tényleg valódiak volnának, Jill el sem tudta képzelni, milyen veszélyesek lehetnek. Megtöröltem a tenyerem a nadrágomban, próbálva letörölni az izzadságot, a nedvességet, amitől olyan csúszós lett a kés a kezemben. – Ha ez csak arról szó, hogy lekörözd Darcyt... Tudtam, hogy volt köztük egy kis rivalizáció, de Jill rögtön felkapta a fejét védekezésképpen. – Nem! Nem erről van. Úgy értem, nem igazán. A fenntartás nagyon is sokat elárult. – Ha nem csak Darcyról van szó, akkor miért, Jill? 53

Én álltam a teljes önuralomvesztés határán – bebizonyosodhatnának a nagyapám történetei? –, de Jill volt az, aki a szemem előtt tört meg. – Az apám – mondta, előrehajolt, és vékony karjaival átkarolta a térdét. – Ő úgymond... elköltötte a főiskolára spórolt pénzem, mielőtt meghalt. Semmim nem maradt az iskolára. Nyilvánvaló volt, hogy az „elköltötte” szó csak egy szebb kifejezés volt az „ellopott” szóra, és ha közelebb lettem volna, akkor talán előre nyúltam volna, és együttérzőn megsimogatom a karját. Nem csak azért, mert sokkolt, hogy az apja képes lenne ilyen kegyetlenségre, de azért is, mert láthatóan akkora fájdalmat okozott neki egy ilyen személyes, kínos eset megosztása velem. – Tényleg nagyon sajnálom, Jill. – Szükségem van erre az ösztöndíjra – tette hozzá. – És szükségem van a segítségedre. Nem csak a nevedre, hanem a tudásodra is. Mindig te fejezed be először a kísérleteket… Ó, istenem. Segíteni akartam neki. Nem sokat tudtam Dr. Jekel meggyilkolásáról, de hallottam, hogy elég kétes ügyletekbe keveredett a Carson Patikában. Szegény Jill a szomorúság és szégyen árnyékában élt, olyan édes lánynak tűnt, hogy őszintén azt kívántam, bár segíthetnék neki mindkettőtől megmenekülni. De nem zuhanhattam még mélyebbre annak a szörnyű történetnek a tartalmába, és abban a pillanatban, mikor olyan közel voltam a remegéshez – nem csak azért, mert még mindig hideg verejték gyöngyözött végig a gerincemen –, nem hittem, hogy Jillnek is bele kéne avatkoznia a múltba. – Jill – mondtam és felálltam. – Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom, de őszintén azt hiszem, hogy a szüleidnek igaza van. Békén kellene hagynod azt a régi dobozt, és keresned kéne egy más módot, hogy kifizesd a tanulmányaid. Mielőtt Jill válaszolhatott volna, lesiettem a lelátóról, a zuhanyzók felé vettem az irányt. Mikor elértem a lelátó alját, hátra szerettem volna nézni, hogy elbúcsúzhassam Jilltől, amit ugyanis elfelejtettem, de aggódtam, ha megint meglátom az arcát – meglátom a 54

megsemmisült, elárult, sebezhető kifejezést rajta –, akkor talán helytelenül, de meggondolom magam. Akkoriban tényleg azt hittem, hogy jót tettem Jillnek azzal, hogy elsétáltam, akkor is, ha megbántottam. Bár még aznap éjjel meggyőztek – kényszerítettek –, hogy megmásítsam a döntésem.

55

Tristen AZ ÉJSZAKA SÖTÉT, a folyó lomhán, bűzösen folydogált mellettem. Előttem ott vár ő, végignéz az ösvényen. – Tristen… Tristen? – Mögé léptem, a kés nyele keményen nyomódott a tenyerembe. – Itt vagyok, szerelmem… itt vagyok… Meg se fordult, elégedetten a mellkasomnak dőlt, bízott bennem. – Ó, Tristen. Felemelem a kést… Meglátja… Összezavarodik… – Tristen? Tristen? TRISTEN? – TRISTEN! – Mi az? – kiabáltam, felültem, és megpördültem a takaró miatt, ami a lábam köré tekeredett és megkötözött. Valaki a vállam markolta – erősen. – Tristen – apa keményen megrázott. – Nyugodj meg! Álmodtál. – Elég! – kiáltottam, és ellöktem magam tőle. Túl erősen fogott. Fájt. – Engedj el! – Nyugalom, fiam. – Elhátrált az ágyamtól, és hagyott nekem egy kis teret. – Nyugodj meg! – Ó, istenem… – A vállam emelkedett és süllyedt, ahogy megpróbáltam irányításom alá vonni a légzésem. Ujjaimmal beletúrtam nedves hajamba. – Ó, istenem. Apa ezúttal sokkal gyengédebben helyezte a kezét a vállamra. – Csak egy rossz álom volt – próbált biztosítani. – Minden rendben van, fiam. Nem válaszoltam. Túl keményen küzdöttem: nem csak a légzésért, hanem azért is, hogy elűzzem az izgalom nyomát, a vágyat, amit még mindig éreztem magamban. A csiklandozó ébredés, a szükség, ami 56

hívatlanul is kezdett feltörni a tudatalattimból, nem csak le akartam feküdni az álombéli, arctalan lánnyal, de a vérét is akartam… – Ó, istenem… Apa a vállamon pihentette a kezét. – Tristen – ne képzelj bele túl sok mindent ebbe. – Egyre élénkebb lesz – mondtam és a kezembe tettem az arcom. – Érzem a folyó illatát… – Az lehetetlen – szakított félbe, és újra hátrált. – Nem érezhetsz szagokat egy álomban, Tristen. A szobádban vagy. Biztonságban. Jól vagy. Felnéztem rá, és bár a szobában sötét volt, láttam, hogy apán még mindig ing és nyakkendő van. – Apa? – Az órára néztem. Majdnem hajnali két óra volt. – Mit… – Szeretném, ha most aludnál, fiam – mondta, és az ajtó felé ment. – Aludj, és ne magyarázz bele ebbe túl sokat! Ígérd meg! – Nem fogok – mondtam. De összezavarodtam. Miért nem volt már az ágyában? Sosem dolgozott ilyen későn. – Megpróbálok… Visszafeküdtem az izzadságtól nedves lepedőre, sikertelenül próbáltam megnyugtatni zavaros elmém, és hallgattam, ahogy apa a szobájába ment. Hallottam, ahogy apa a folyosó végén kihúzza és visszatolja a fiókokat, és mikor végre elérte a fülemet a zuhany hangja, felkeltem és a könyvespolchoz mentem. Carl Jung Álmok című könyvének egy példánya mögött kotorásztam, amit apa akkor adott kölcsön, mikor először voltak rémálmaim. – Ez majd meggyőz – mondta. – Az álmoknak mondanivalójuk van, de nem az övék az utolsó szó. Ahogy apa ígérte, néha nagyon is biztatónak találtam Jung elméleteit. Bár aznap éjjel félredobtam az Álmokat, és mélyebbre ástam egy olyan könyvért, amit elrejtettem. Egy első kiadású példány Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című könyvből, amit nagyapám még a halálának estéjén – a valódi estéjén – adott nekem. 57

Ujjaimmal végigsimítottam a bőrborító ismerős, mély vágásán – mintha valaki erőszakot követett volna el az erőszakos munkán –, és előhúztam a könyvet. Felkapcsoltam a lámpát, és kinyitottam az első, megsárgult lapon, ami üres lett volna, ha nagyapa nem ír rá. Tristennek hálából, amiért erős volt, mikor én gyenge. Volt ott egy paca is. Egy ujjlenyomat. Néha rátettem a saját ujjamat a sötét foltra, próbálgatva, hogy illik-e rá, azon tűnődtem, vajon az ujjlenyomat a nagyapámra mutatott – vagy rám. És ha a lelkem tényleg abban a tekergőző, kacskaringós ábrában volt, az mit jelentett rám nézve – és a lányra nézve a rémálmaimban? Az éjjel, mikor ott voltunk vele a folyónál. Az éjjel nagyapával. Flick törött karja. A rémálom, ami egyre jobban kiélesedett, egyre megfoghatóbbá, intenzívebbé vált. A papírok, amikről Jill Jekel beszélt… A sötét spirálra néztem a papíron, és visszaemlékeztem Jill ajánlatára -és magára Jillre, ahogy ott ült a lelátón, olyan apró és félénk volt. És okos. És az apja szerint egy nagyon különleges lelet tulajdonosa volt. Hirtelen a köd – a köd, amit az a folyó gerjesztett – látszólag kezdett felszállni, mélyebbre lapoztam a novellába, durván bántam a lapokkal, miközben kerestem a kaput, ami váratlanul átvillant az agyamon, szinte szó szerint. Mikor rábukkantam, túl izgatott voltam, hogy csendben maradjak, így hangosan olvastam fel. „Újra visszasiettem a kabinhoz, ezúttal sokkal felkészültebben, megittam a csésze tartalmát… és újra felszínre hívtam magam…” Becsuktam a könyvet, az agyam zakatolt. Jekyll széruma nem csak megalkotta Hyde-ot… Jill azt akarta, hogy segítsek neki, de vajon volt rá esély, hogy ő tud nekem segíteni? Szinte teljesen abszurdnak tűnt. Mégis készen álltam, hogy minden kiálló szalmaszálba megkapaszkodjam. Ahogy ott álltam a szobámban, és hallgattam apám késő esti zuhanyzását, felidéztem a vágyat, amit még azután is éreztem, hogy felébredtem a rémálomból, 58

és újra összeszámoltam azokat a dolgokat, melyekre nem tudtam – talán nem is akartam – visszaemlékezni. Akkor hirtelen rájöttem, hogyha a megváltásom nem lesz abban a dobozban, amit még nem is láttam, akkor elvesztem.

59

Jill A FESTŐÁLLVÁNYT közelebb vittem az előszobai ablakhoz, próbáltam megragadni még annyit a napfényből, amennyi maradt. Kicsit el is akadtam. Az önarckép, amit festeni próbáltam, az év legnagyobb feladata volt, és körülbelül húsz százalékban számít bele a jegyembe. A gimi első éveiben készült képet tartottam magam elé, ezt használtam modellnek, hátrébb léptem, és egy távolabbi szögből is megnéztem a képet, összehasonlítottam a kettőt. Mi nem stimmelt az arcommal, mikor megfestettem? A mosolyom? A szemem? A művészetek tanárom, Miss Lampley is egyetértett, hogy valami nem stimmelt a képpel. – Mint mindig, a festményed most is tökéletes technikailag – álmélkodott, mikor mellém ért a tanteremben, mutatóujjával az állán dobolt. – És mégis, nem sikerült megfogni Jill Jekel lényét. Valami hiányzik. Az olajjal festett szemembe néztem. Annyit dolgoztam vele, hogy visszaadjam a trükkös, zöldes-barna színüket, akkor is, ha nem tetszettek. De az, hogy jól eltaláltam a színeket, sem segített. Mi volt a „lényem”? Kieresztettem egy frusztrált sóhajt, és a fotót a vászonra akartam csíptetni – de elejtettem, mikor megremegett a kezem egy váratlan, hangos kopogás miatt a bejárati ajtón. Meglepve folyosó felé fordultam, több mint kicsit óvatosan. Ne válaszolj rá, mondtam magamnak. Kezdett sötétedni odakinn, és ígéretet tettem anyának. Semmi hívatlan vendég, míg dolgozott. A kopogás újra felhangzott, ezúttal hangosabban, én pedig óvatosan a bejárathoz mentem, azt gondolva, legalább leellenőrizhetem a zárakat, biztosan be vannak-e zárva. De mikor előrenyúltam, hogy 60

elfordítsam a reteszt, az odakinn álldogáló személy bekiáltott. – Jill? Ott vagy? Az ismerős hang hallatán megint haboztam pár másodpercig. A „semmi látogató” minden bizonnyal azt jelentette, „semmi fiú”. – Jill, tudom, hogy ott vagy! Hallottalak – mondta. – Szóval csak nyisd ki, jó? Mit is tehettem volna ebben a pillanatban, ha nem azt, hogy megfeledkezve anyáról Tristen Hyde-ra hallgatok, aki ott állt az ajtónk előtt, táskáját átvetette a vállán és kezét karba téve várt az ajtó előtt? Felnéztem magas, impozáns alakjára. – Öhm, nem igazán lehetne… De Tristen már át is lépte a küszöböt, és bejelentette. – Újra átgondoltam a versenyt, Jill. Azt hiszem, meg kellene csinálnunk. – Bár egy bizonyos szinten elálltam az útját, ellépett mellettem, és a nappaliba sietett. – Beszéljünk! – Tristen, várj! – sietettem utána. – Anya nincs itthon, és… De Tristen nem is figyelt rám, talán azért, mert valami más kötötte le a figyelmét a nappaliban. Először azt hittem, hogy a festményemet nézi, és egy pillanatra megállt a szívem. – Még mindig dolgozom azon – böktem ki, megvédve a művemet a kritikától, amit elég sűrűn kaptam. – Tudom, hogy valami nem stimmel az arckifejezéssel. De mikor Tristen megfordult, hogy rám nézzen, rájöttem, nem az önarcképem nézte. Helyette ujjával a szoba egy távolabbi sarka felé bökött, el a festőállvány mellett, és hangjában egy csipetnyi mohósággal megkérdezte. – Jill – az az, amire gondolok?

61

Jill HABÁR én akartam beszélni a versenyről, arról nem is beszélve, hogy mondtam Tristennek, a régi zongoránk már nem volt igazán behangolva, láthatóan nem bírta megállni, hogy ne menjen oda hozzá. Úgy sétált el a festőállvány mellett, hogy még csak észre sem vette a képemet. Olyan volt, mintha vonzaná a hangszer, amit anya és én csak kacattárolónak használtunk. – Ez egy klasszikus Steinway, Jill – mondta, válltáskáját a földre dobta, és levette a halom magazint a székről. – Az jó? – kérdeztem, és követtem őt. Mikor elhaladtam az állvány mellett, megfordítottam a festményt, így az a fal felé nézett, és elrejtette a munkám. – Ó, igen. – Tristen felemelte a fedelet, és felfedte a billentyűket, amik már évek óta nem láttak fényt. – Van egy Steinwayem otthon. Egy viszonylag új darab. De van valami ezekben az antik zongorákban… Kérdőn rám nézett, egyik ujja máris a billentyűkön volt. – Gond lenne? – Nem – mondtam, félig megfeledkeztem anya szabályairól, ahogy visszaidéztem a gyönyörű dalt, amit még a számítógépen hallottam. – Szeretném újra hallani, ahogy játszol. Tristen felvonta az egyik szemöldökét. – Újra? Az arcom vörös lett, ahogy rájöttem a hibámra. – Hallottalak játszani a MySpace oldaladon – vallottam be. – Igazán? – Árnyalatnyi mosoly bujkált a szája szegletében. Ugyanaz a mosoly, amit az első napon láttam még Mr. Messerschmidt óráján, mikor Tristen azt hitte, bámulom. – Meghallgattad? 62

– Én… én úgy értem, Becca szörfölt a neten, és megtalálta az oldalad. – Hátráltam kicsit, arcom még vörösebb lett. – Ó, igen. Becca – a mosolya lehervadt, elfordult tőlem és a zongorára nézett. Hirtelen eszembe jutott, mit mondott Becca arról, hogy látta Tristent a nyáron. A történet, amit nem fejezett be. Mi történt közöttük? – Nos, nézzük, hogyan működik ez az elhanyagolt zongora! – mondta Tristen témát váltva, átlépett a szék felett, és helyet foglalt. Ott álltam a szoba közepén, egy rémes egyszemélyes közönségként, és vártam, hogy hallhassam Tristent azt a gyönyörű dalt játszani. De amire nem készültem fel az, ahogy Tristen maga is átváltozott a szemem előtt. Behunyta a szemét, kezét a billentyűkre helyezte, ujjait a magasba tartotta, ami minden bizonnyal ismerős volt számára. Mikor játszani kezdett, ujjai könnyedén siklottak a billentyűkön, egy édes, lágy dalt játszott, mintha üdvözölné a zongorát, barátkozna vele, és abban a pillanatban tudtam, hogy egy különleges embert látok, aki valamiféle… varázslatot művel. A hangszer nyilvánvalóan félre volt hangolva, mert néhány hang még az én avatatlan fülemnek is hamisnak tűnt, de valahogy mégsem számított. Ahogy lehengerelve figyeltem Tristent, ő kicsalogatta a zongorából a legszomorúbb, leggyönyörűbb hangokat, amiket valaha hallottam. A mogorva hangok mintha beleillettek volna – mintha szakács lett volna, aki keserű fűszereket tesz egy édes ételbe, így az egyensúlyba kerül, és tökéletes lesz. Közelebb araszoltam hozzá, teljesen megbabonázott, ahogy Tristen egy még sötétebb helyre vezette az amúgy is lehangoló darabot, kezei a lentebb lévő billentyűkre siklottak, válla megfeszült. De nyugodt is volt. Láttam az arcán a békét. A jóképű, jóképű arcán. Beccának igaza volt. Tristen minden nap dögös volt. De amikor a zongorán játszott, akkor nem volt rá jobb szó, mint az elbűvölő. Már 63

rég túl volt a jóképűségen, vagy a lebilincselőn, még a gyönyörűn is. Az erőnek azon aurája, ami már olyan ismerős volt számára, ott kavargott körülötte, mialatt játszott, mintha még a nappaliban is reflektorfényben lett volna. Azon kaptam magam, hogy közelebb lépek, miközben Tristen tovább vezette ezt az édes, keserű dallamot a végkifejlet felé, ami épp olyan parancsoló és erőteljes volt, mint ahogy végigment a sorok között Mr. Messerschmidt óráján még az első iskolai napon. Ujjai végigsiklottak a billentyűkön, a dal gyorsabb és hangosabb lett, dübörgött vastagon vakolt falainkon, ahogy elkezdte ütni a zongorát, a dal pedig egy lélegzetelállító, dühös módon erősödni kezdett. A tetőpont még a szarufákat is erősebben rázta meg, mint a néhány nappal ezelőtti villámok. Aztán, mikor már azt hittem, nincs több, amit Tristen kipréselhet az öreg hangszerből, mikor már azt hittem, hogy a dalt nem lehet ennél tovább vezetni, ujjaival végigsöpört minden egyes billentyűn. Az egészet tönkretette, de arcán olyan elégedettség tükröződött, ami szinte már a gyönyörhöz volt közel. Mikor láttam, hogy visszahúzza a kezét, majdnem felkiáltottam rémületemben, mintha ezzel megmenthettem volna az egész élményt. De Tristen… a szája sarka felfelé görbült, ahogy hallotta megsemmisülni az egészet. Csak álltam ott ostobán. Még senkit nem láttam, aki lubickolt volna a pusztításban. Különösen nem egy ilyen varázslatos dolog elpusztításában. Mikor a ház újra csendes volt, Tristen felém fordult, kinyitotta a szemét és láttam a sötét, fekete zúzódást… és talán egy pillanatra azt a sötét helyet is, ahonnan ez a dal jött. Egy olyan helyet, amit Tristen fotója nem igazán tudott megragadni. – Váó… Tristen… – nem tudtam, mi mást mondhatnék. Sem a zenéről, sem arról az oldaláról, amit az előbb láttam a szemében. – Váó. Úgy tűnt, Tristen elfogadja ezt dicséretnek. – Kösz. – Az állvány felé biccentett. – Nekem is tetszik a munkád. 64

Éreztem, hogy megint elpirulok, és a portré felé sandítottam, ami feltűnően, betegesen el volt rejtve, és a fal felé nézett. – Nem hiszem el, hogy láttad. – Nagyon pontosnak tűnt – mondta Tristen, és láttam, hogy megint kinevet. – Legalábbis azt hiszem, pontosan úgy néz ki, mint te – bár alig láttam belőle valamit, mielőtt elrejtetted. Szóval azt is észrevette. Még vörösebb lettem. – Még nincs kész. Nem csak azért voltam zavarban, mert rajtakapott, hogy el akartam rejteni a festményt, hanem azért is, mert tudtam, hogy az én művem elhalványodott Tristenéhez képest. Senki nem nevetne azon, amit az előbb létrehozott, azt sem mondanák, hogy nem ragadta meg Tristen lényét. Alig ismertem ugyan, de mindkét alkalommal, mikor hallgattam, tudtam, hogy őt látom. Beleértve azt a dolgot is, ami egyik oldalon gyönyörű is lehet, de mégsem volt igazán szép. Azon kaptam magam, hogy megint az állványra nézek, ezúttal összezavarodottan. Talán ez hiányzott az én munkámból? A szememből? A sötétség, amit néha ott láttam benne mostanában, mikor a tükörbe néztem? Sötétség, ami nem látszik az elsőéves gimis képemen, amit még Apa meggyilkolása előtt készítettünk… és a teljes sötétség néhány villanása, amit próbáltam elhessegetni, mióta megtudtam, hogy meglopott. De ki akarta ezt látni egy festményen? Azt a veszteséget, amit mindig éreztem és az új haragot… csúnyák voltak. Nem igaz? Olyan szemszögeim, amiket nem csak el kéne rejtenem, száműznöm kéne. Kiűznöm. – Jill. – Tristen térített vissza a valóságba, felállt és ellépett a zongora széke mellől. Felé fordultam, és idegesen a fülem mögé tűrtem egy hajtincset, meglepődtem, mennyire megkomolyodott, miközben én a festményem hátulját bámultam. – Igen? 65

– Elég a művészetekből – mondta, és felém indult. – Nézzük meg azt a dobozt!

66

Jill – NEM VOLTAM odabenn az irodában, mióta apa meghalt – vallottam be, próbáltam behelyezni a kulcsot a zárba, amit még anya ékszerdobozából vettem kölcsön. De a kezem remegett kissé. Milyen érzés lenne újra látni apa holmiját? – Miért nem? – kérdezte Tristen, nagyon közel állt hozzám a félhomályos folyosón. – Miért tabu az a hely? – Nem tudom – ismertem be, kicsit azt kívántam, bár adna nekem elég helyet. – Csak ez van. – Az ujjaim tovább matattak a zárral. Mit látnék odabenn? Hiba volt, amit csináltunk? Egyáltalán, miért változtatta meg Tristen a véleményét a versennyel kapcsolatban? – Jill. – Tristen türelmetlennek hangzott. – Tessék. – Átnyúlt mellettem, kezét az ujjaimra kulcsolta, segített beilleszteni a kulcsot a zárba, és határozottan, de gyengéden elfordította a kulcsot. Éreztem, ahogy kemény mellkasa a hátamhoz nyomódik, és kinyitotta az ajtót. És az első dolog, amit megláttam, mikor kinyílt az ajtó, a holdfényben megvilágított apám volt, aki mosolygott rám.

67

Jill – APUCI… A gyerekes név, amit már talán hat éves korom óta nem mondtam ki, hangosnak tűnt a dohos szobában. Talán zavarban kellett volna lennem, hogy Tristen előtt mondtam ki, de szinte meg is feledkeztem róla, hogy ő is ott volt, mialatt esetlenül apa asztalához mentem, és felvettem a fekete keretes fotót. A szüleim és én, ahogy hunyorítunk a fényben, az Atlanti-óceánnal a háttérben. Apa átkarolta a vállam… Végigsimítottam alakját az üveg alatt. Apuci… Ez azon a napon készült, mikor megszúrta egy medúza, és szinte rohant ki a szörfözésből, üvöltött és nevetett. Tudta, hogy ostobának tűnik, mert piros nadrágja himbálózik a lába körül, ami épp olyan sápadt és vékony volt, mint az enyém. A legközelebbi boltba sétáltunk, apa vett egy üveg ecetet, hogy a sebre öntse, és azt ecsetelte, hogyan fogják semlegesíteni a savak a baktériumokat. Elmosolyodtam az emlékre, bár könnyek csöpögtek az üvegre. Apa… mindig kémikus volt, egy tanár még a fájdalom közepette is. Milyen csodálatos nap volt az… – Jól vagy, Jill? – kérdezte Tristen, mögém lépett, egyik kezével megfogta a vállam, és enyhén megszorította. Levettem a szemüvegem, és az ujjammal megtöröltem a szemem alját. – Nem is tudom… – Boldognak tűntök mind a hárman – jegyezte meg. Keze melegnek tűnt még az ingemen át is. – Azok is voltunk – mondtam, szememet a képre függesztettem, ezúttal egy erősebb sírási inger ellen küzdöttem. A testem 68

megremegett, ahogy elfojtottam egy nyüszítést. Miért változott meg apa? Miért tett szörnyű dolgokat a munkahelyén és ellenem? Tristen pontosan mögém lépett, átkarolta mindkét vállam, mintha ismét támogatni akarna. – Jill – mondta lágyan. – Azt mondtam, hogy idővel jobb lesz, és nem hazudtam. De időbe telik. Mikor anya eltűnt, majdnem két évbe telt összeszednem magam, hogy legalább néha kibírjak egy napot anélkül, hogy rá gondolnék. És ez is maga a pokol bizonyos szinten. Azt gondolni, hogy lassan kezdem elfelejteni őt. De neked tovább kell lépned, nem igaz? Lassan megfordultam, hogy a szemébe nézzek, egy másodpercre még a saját gyászomról is megfeledkeztem. – Az anyukád… eltűnt? – Igen – erősítette meg Tristen, még mindig átölelt. – Talán három évvel ezelőtt. Eltűnt. Kicsit olyan volt, mint valami varázsszó. Vörös bársonyfüggönyt, fekete csuklyás férfiakat és nőket juttatott eszembe flitteres ruhákban, akik eltűntek a magas dobozokban… és visszajöttek. Visszacsúsztattam a szemüveget az orromra, és Tristen arcát tanulmányoztam, látni akartam egy kis reményt az anyjáért. – Szerinted… – Halott – mondta Tristen tárgyilagosan. – Meggyilkolták, biztos vagyok benne, bár apám nem ért egyet velem, és az ügy hivatalosan is megoldatlanul maradt. – Annyira sajnálom – suttogtam elborzadva. – Annyira, annyira sajnálom. Hirtelen minden értelmet nyert. Tristen jelenléte a temetőben, és az, ahogy megértette, mindjárt darabokra hullok. – Minden rendben van, Jill – mondta, mintha engem próbálna vigasztalni az ő szenvedése miatt, mikor nekem kellett volna ezt tennem vele. – Rendben van. Szemtől szemben voltunk, közelebb egymáshoz, mint apa temetésén, egyszerre éreztem magam melegnek, nyugodtnak, és ugyanakkor idegesnek is. Valaki végre megértette a gyászom. Valaki, aki erős. 69

Nagyon erős. Valójában a tulajdonságok közül mindaz, ami Tristen Hyde-ot erőteljessé és ellenállhatatlanná tette távolról, közelről még inkább felerősödtek. A magassága, az, ahogy állt, arcának minden érett vonása… Bár a szobát csak a poros ablaktáblának átszűrődő holdfény világította meg, láttam a sötét borosta nyomát Tristen állán, sötétebb volt, mint az a szőke hajfürt, ami a homlokába hullott. A legtöbb fiúnak, akit az iskolából ismertem, még gömbölyű, kisfiús álla volt, de Tristen arccsontja szögletes volt és határozott. Megint a szemébe néztem, és láttam, bár egyiket egy sötét zúzódás keretezte, hogy mindkettő egy szokatlan árnyalatú barna, és meleg, melegebb, mint vártam, de szomorúság árnyékolta. Szenvedett, de gyönyörű volt, mint a zenéje. Ujjaimmal szorosabban markoltam a kezemben lévő képet, emlékeztem apára, és hirtelen megint árulónak éreztem magam. Gyászoltam, de valami mást is éreztem… Tristen még egy hosszú percig nézett a szemembe, mintha bensőséges szenvedést osztottunk volna meg egymással. Ő fordult el először, elnézett mellettem, és egy kicsit erősebben szorította meg a vállam. Mintha mondjuk, izgatott lenne. – Az…? Megfordultam és követtem a pillantását, egyenesen a szoba sarkában lévő, magas polcon heverő dobozra.

70

Jill – IGEN, AZ AZ – mondtam Tristennek. De ő már rég ledobta válltáskáját a földre – ugyanis felhozta velünk az emeletre –, és átsétált a szobán. Felnyúlt a magasba és leemelte a tiltott, ütött-kopott fémdobozt. Ott állt a szoba közepén, kezében a dobozzal, szinte úgy nézett rá, mint én az apám fényképére, amit visszahelyeztem az asztalra, és felkapcsoltam a lámpát. Tristen továbbra sem mozdult. Szemeit a kis tárgyra szegezte. Ujjaival az oldalát simogatta, teljesen elveszett a gondolataiban. – Tristen? Felnézett, és első alkalommal, mióta ismerem, most ő tűnt egy kissé bizonytalannak. De gyorsan lerázta magáról. – Van egy gémkapcsod, Jill? – Minek? – Hogy megpiszkálhassam a zárat – mondta Tristen, és az asztalra tette a dobozt. Kihúzta a széket és helyet foglalt, én pedig egy pillanatra erős késztetést éreztem, hogy tiltakozzak. Az apa helye volt… Elnyomtam a rámtörő késztetést, mellé lépve csatlakoztam hozzá. – Te tudod, hogyan kell megpiszkálni egy zárat? – Természetesen – mondta ezt úgy Tristen, mintha ez egy olyan dolog lenne, amire minden embernek képesnek kéne lennie. – Nem nehéz, különösen nem a lakatoknál. Tele van az internet ilyen bemutatókkal. – Most fogjuk kinyitni? – kérdeztem, mikor Tristen kihúzta a legfelső fiókot, ujjaival a tartalmában matatott. – Most rögtön? – Igen. – Tristen mélyebbre ásott. – Miért ne? 71

– Tristen, elég – mondtam. Túl gyors volt, túl sokat érintett már meg apa holmijai közül… De máris megtalálta, amit akart. Ujjai biztosan dolgoztak, olyan magabiztosan siklottak, mintha még mindig a zongora billentyűin lennének. Szétbontotta a gémkapcsot, egyik végét behajlította, és a lakatba illesztette. Úgy csúsztatta bele a rögtönzött eszközt, mintha nagy tapasztalata lenne benne. – Tristen…? – Biztos ezt kellene tennünk? Időre volt szükségem, hogy gondolkozzam. Talán át kellene gondolnom. Bár máris túl késő volt. Még Tristen is meglepettnek tűnt – kissé meg is ugrott a helyén –, ahogy felpattant a lakat. És úgy tűnt, Tristen az, aki meghátrál, és azt morogta. – Ó, a francba, Jill. – Levette a lakatot és felnyitotta a fedelet, hogy felfedje a kis doboz tartalmát – ami még tiltottabb terület volt, mint apa irodája. – Pokolba! – morogta Tristen, ahogy mindketten belekukkantottunk. – Véres, véres pokolba!

72

Tristen HABÁR NEM VOLT semmi okom rá, hogy kételkedjek Jill őszinteségében, mikor a családi hagyatékról mesélt nekem, még így is meghátrálásra késztetett – megrázott? –, mikor kinyitottam a horpadt fémdobozt, és hullámos, megsárgult papírokat találtam benne görcsös, halványodó kézírással. Kísérlet ideje 1856. október 7… Három gramm foszfor hozzáadása… – Ó, Istenem! – motyogtam, és a feljegyzéseket vizsgáltam. – Azt a kurv… – Tényleg úgy néz ki, ahogy apa mondta – jegyezte meg Jill, ő is éppolyan esetlennek tűnt, mint én. – Kísérletek. – Igen – mondtam, képtelen voltam levenni róluk a szemem. Tartalma fél liter… – Lehetséges? – motyogtam, miközben a fejem ráztam. – Lehetséges, hogy tényleg igazi? Bár nem akartam izgatott lenni, tudtam, hogy túlságosan mohónak tűntem, mikor Jillhez fordultam. – Azonnal neki kell látnunk a munkának. De amolyan titokfélén kell csinálnunk, iskola után. És nincs szükség rá, hogy bármit is mondjunk annak az idióta Messerschmidtnek. Csak belezavarna, és lehet, megpróbálna megállítani. – Micsoda? – kérdezte Jill zavartan. – Tristen… De alig voltam tudatában, hogy mellettem van. – Találkozhatnánk holnap este az iskolában – mondtam. Benyúltam a dobozba, hogy kivegyek egy jó nagy marék papírt, az ujjaim remegéssel fenyegettek. Annyi mindent kellett csinálnunk… – Le kell másolnunk minden kísérletet, és annyi van… 73

Elkezdtem figyelmesebben átolvasni, izgalmam az egekbe szökött, mikor megláttam az írást az első lap bal oldali, legfelső sarkában. Kísérleti napló – H. Jekyll. A név, amit a nagyapám annyiszor elátkozott, pontosan ott volt, maszatos, de kivehető írással. Kényszerítettem türelmetlen ujjaimat, hogy sokkal gyengédebben bánjanak a törékeny lapokkal, és kinyitottam a köteget körülbelül a felénél. Körülbelül két gramm nátrium hozzáadása semmi látható viselkedésváltozást nem eredményez… Újra elolvastam a szavakat, nem hittem a szememnek. Látható változást. Valóban lehetséges volt, hogy Jill apja az igazat mondta? Tényleg lehetséges volt, hogy kitekert családfám gyökereit tartottam a kezemben? – Tristen? Nem válaszoltam, teljesen belefeledkeztem a gondolataimba, a terveimbe. – Tristen? Újra mondták a nevem, ezúttal egy óvatos vállkopogtatás is társult hozzá, és felnézve eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül. Jill Jekel engem nézett egy nagyon kíváncsi – és rendkívül bizonytalan – tekintettel, szokatlan, mogyoróbarna szemében, melyeket végre igazán láthattam, miközben felfedtem – Amerikába érkezésem óta az első embernek – anyám eltűnésének történetét. Szép, intelligens szemek. – Öhm, Tristen? – kockáztatta meg, szinte ijedtnek tűnt. – Miért akarsz valójában részt venni a versenyen? Miért vagy itt? Számítottam rá, hogy Jill előbb-utóbb felteszi nekem ezt a kérdést, ha az apja dobozában valóban az van, amit állított, és ha elkezdjük használni is, mint terveztem. Jill okos lány volt és biztosan nem tette volna meg, amit terveztem anélkül, hogy meg ne kérdezte volna az 74

okom. Jill – bár félénk volt – várhatóan partner lenne, de nem úgy, mint Todd Flick Darcy Gray-jel, nem aszisztensként. Sőt, mi több, a nyilvánvaló izgatottságom ott és akkor bizonyára furcsának tűnt számára. Döntésre jutottam. A válltáskámért nyúltam és beletúrtam, kihúzva az első kiadású Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös este című könyvem. Feltartottam Jillnek, hogy lássa, közben arra gondoltam, milyen hátborzongató, hogy találkoztam az egyetlen olyan emberrel, aki az épelméjűségem kulcsát tartogathatja, és nem épp szónokian kérdez. – Hiszel a véletlenben, Jill? Vagy a sorsban?

75

Jill – A VÉLETLENBEN, VAGY A SORSBAN? Nem igazán tudom, Tristen – mondtam zavartan és kissé ijedten. Arról beszélt, hogy titokban dolgozzunk az iskolában, talán órákig anélkül, hogy szólnánk a tanárunknak. Ezt nem tehettem. Az apa asztalán lévő órára pillantottam. Anya is hamarosan hazaér. – Miről beszélsz? Miért hoztad el azt a könyvet? Kinyúltam, hogy elvegyem tőle a könyvet, de Tristen óvatosan elhúzta, nehogy elérjem. Nyilvánvalóan még egy tiltott tárgy. Legalábbis számomra. – Ez, Jill – kezdte Tristen – egy ajándék Hyde nagyapámtól. A férfitól, aki belém nevelte a zene szeretetét, és aki először tanított meg zongorázni. A férfitól, aki egyengette a jövőm – és aki azt mondta, hogy ez a könyv a múltam. – Micsoda? – Még jobban összezavarodtam, és az asztal melletti székbe süllyedtem. – Nem értem. – Pont úgy, ahogy apád szerint távoli rokonai vagytok Dr. Henry Jekyllnek, a nagyapám ragaszkodott hozzá, hogy mi „az ördögi Mr. Hyde” egyenes ági leszármazottai vagyunk, hogy a te szavaiddal éljek. Tristen egyike volt a legvilágosabban érthető embereknek, akiket valaha ismertem, tisztán artikulált nagyon precíz, brit akcentusával… de mégis, alig tudtam követni. – Szóval azt mondod, hogy mi úgymond rokonok vagyunk? Mert apa azt mondta, Henry Jekyllnek nem volt gyereke. Ez az oka annak, hogy hozzánk kerültek azok a régi papírok… Tristen elmosolyodott, de ez örömtelen, keserű mosoly volt. – Nem, Jill, nem vagyunk rokonok. Ne is kívánd ezt magadnak soha. 76

Bizonyára még mindig elég zavartnak tűnhettem, mert Tristen mosolya lehervadt, és igyekezett sokkal komolyabban megmagyarázni. – Ha olvastad a könyvet, tudod, hogy Dr. Jekyll úgy gondolta, megtestesítette a lelkét, mikor megitta a szérumot. Hogy Hyde-ban egy új lényt alkotott – egy „új életet”, ahogy Stevenson nevezte. – Igen. Olvastam a könyvet – mondtam. – De… – Ez az új élet – folytatta Tristen – teljesen más volt, még méretben és felépítésben is, mint az alkotója. És ez a teremtmény, ez a szörnyeteg volt az, aki szaporodott, megalapozva az én családom. Tristen jóképű arcát tanulmányoztam, arra gondolva, hogy fizikailag épp olyan messze állt egy „szörnyetegtől”, amennyire csak el tudtam képzelni. Amit mondott, nevetséges volt. Egy furcsa vicc. – Nem azt akarod mondani nekem, hogy egy… szörnytől származol, ugye? – kérdeztem. – Igen, pontosan ezt mondom. – Tristen egyik ujjával a könyv borítóján dobolt. – A nagyapám a halálos ágyán adta ezt nekem. Úgy nevezte, hogy ez a „mi pokoli leszármazásunk története” és „a jövőnk szörnyű térképe”. Enyhén hátradőltem, nem tetszett, amit mondott, sem az a baljós árnyalat a hangjában. – Miért egy térkép, Tristen? Mit akart ez jelenteni? – A nagyapám szerint minden Hyde férfi – generációk óta – befolyásolva van a szérum miatt, amit a te ősöd ivott meg, és megalkotta az én vérvonalam. Nagyapám esküdözött, hogy mi mind – pont úgy, mint az első Mr. Hyde – végül megadjuk magunk a sötétebb énünknek, és szörnyű dolgokat követünk el. – Barna szemei elfelhősödtek. – Először még csak tudatában sem voltunk, mit csinálunk. De végül mindent megpróbálunk, hogy irányítsuk a bennünk lévő szörnyet… Ahogy Tristen tovább folytatta, a szemem tágra nyílt, és küzdöttem a késztetés ellen, hogy felálljak és elrohanjak. Ez őrültség volt, Tristen… Ő nem lehetett ördögi. A karjában tartott, megvigasztalt. 77

Éppen az előbb osztottuk meg ezt a pillanatot… És a szemei. Annyira melegek és gyönyörűek voltak. Nem akartam, hogy gonosz legyen. Vagy őrült. De ekkor a pillantásom a bal szeme alatti sötét foltra tévedt. – Nem hiszed, hogy te… – De igen – erősítette meg Tristen. – Ami Todd-dal történt, az nem én voltam. És álmodni kezdtem, ahogy nagyapám mondta. Rémálmokat látok, amik egyre tisztábbak lesznek. – Rémálmok. – Tovább bámultam a szeme alatti zúzódást, hangom cincogásnak tűnt, mikor megkérdeztem. – Milyen rémálmok? Egyszercsak Tristen többé már nem magyarázott; vallomást tett. Olyan titkokat mesélt el, amiket szerintem már képtelen volt tovább elviselni. A szemében nyomorúságot láttam. – Én… ez a dolog bennem – mondta. – Az álmaimban meg akar ölni egy lányt… és élvezi. Ínyére van a mészárlás. Rémülten ugrottam fel a székből. – Tristen! – El kell tűnnöm innen. Őrült volt. De elkapta a csuklóm, én pedig lenéztem a kezére. – Engedj el… kérlek! – Jill – mondta halkan, nyugtatva engem. – Nem foglak bántani. Ígérem. Nem téged akar a bennem élő szörnyeteg. Az álom nagyon is sajátos. A szemem még mindig Tristen kezére szegeztem, de visszaereszkedtem a helyemre, nem voltam biztos benne, mi mást tehetnék. Túl erős volt, hogy kiszabaduljak a szorításából. – Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, a hangom még mindig remegett. Bár már sejtettem a választ, azért még egyszer megkérdeztem. – Miért vagy itt? – Meg akarom csinálni a kísérleteket, amik ebben a dobozban vannak – az asztal felé biccentett, még mindig fogta a csuklóm. Szorítása erős volt, de nem volt durva. – És szeretném, ha segítenél nekem. Te vagy az egyetlen személy, akiben megbíznék a laborban, mikor megiszom az oldatokat. Te tudod, hogyan közömbösítsd a mérgeket, ha szükséges. 78

Megráztam a fejem, túlságosan rémült és dermedt voltam, hogy hízelgőn hasson rám. – Nem ihatod meg a szérumokat… Tristen felemelte a regényt, amit még mindig a kezében tartott. – A könyv igen világosan írja le. A szérum mind megalkotja – és száműzi – a szörnyet. Így változott Jekyll oda-vissza – azzal hogy megitta. A „szörnyeteg”. A „vadállat”. Ez őrültség volt. Amit Tristen mondott, mind őrültség volt. – Nem fogok segíteni neked – mondtam. – Nem tudok. – Pillantásom a dobozra vándorolt. – Nem adom át neked a papírokat. Neked kezelésre van szükséged… – Én vagyok a fia a világ legjobb pszichológusának – mondta nekem Tristen, és a szemembe nézett. – Nem kell kanapéra feküdnöm. Egy laborban kell dolgoznom. Nekünk kell dolgoznunk. Együtt. – Tristen, nem! – Hogy lehetett a tekintete olyan tiszta, mikor nyilvánvalóan képzelgett? – Jill. – Szemét az enyémbe fúrta. Ellenállhatatlan, meleg, intelligens, látszólag épelméjű szemét. – A rémálmok egyre sűrűbben és egyre élénkebben törnek rám. Félek, hogy a bennem élő szörny kezd egyre erősebbé válni. Már így is túl sokszor vesztettem el majdnem az önuralmam. A szemem még nagyobbra nyílt. – Micsoda? Nem csak Todd-dal? Tristen ekkor elfordult tőlem. A vallomások véget értek. De láttam a meglepetést és az önvádat felvillanni a szemében, tudta, sokkal többet fedett fel nekem, mint szándékában állt. – Még mindig ura vagyok önmagamnak – mondta, elengedve a kérdésem a füle mellett. – De nem tudom, meddig. Az álom a lányról – néha arra ébredek, hogy nem tudom, valóságos volt-e. Mi van, ha a bennem lévő szörny végül átveszi az uralmat nem csak az elmém felett, de a testem felett is, és valóra váltja a rémálmot? – Tristen… – megfordultam a szorításában. – Kérlek. Ez őrültség. Sokkal szorosabban fogta meg a csuklóm, de különös módon nagyon megnyugtató mozdulat volt, mintha próbált volna rám koncentrálni, és arra kényszeríteni, hogy figyelmesen végighallgassam, mikor 79

tisztán és komolyan kijelentette. – Ha nem segítesz, Jill, és nem tudom meggyógyítani magam, meg fogom ölni magam, mielőtt a szörny megvalósítja mocskos vágyait. Ekkor Tristen elengedte a csuklóm, mintha tudta volna, hogy nem fogok elfutni… amit nem is tettem. Csak ültem ott, és bámultam rá. És remegtem. Nem tudom, hogy elhittem-e bármit is abból, amit a benne megbúvó szörnyről mondott, mely egy száz évvel ezelőtt készített szérumnak köszönhető. De ahogy belenéztem a szemébe, láttam rendületlen pillantását, abban a pillanatban elhittem neki, hogy tényleg öngyilkosságot követne el, mielőtt bántana valakit. Engem, vagy valaki olyat, mint Todd Flick, vagy a lányt az álmában, akárki is volt ő. Mégis azon kaptam magam, hogy azt mondom. – Tristen… nem hiszem. A regényét a dokumentumokkal teli, családi doboz mellé dobta, közel tette őket egymáshoz, elfordult tőlem és tanulmányozta őket. – Az apád és a nagyapám ugyanabban a dologban hittek – mondta halkan. Komolyan. – A múltam és a jövőm úgy tűnik, itt érnek össze, Jill. Mikor újra felém fordult, hangja parancsoló volt, pillantása azonban könyörgő. – Arra kérlek, hogy segíts nekem. És cserébe segítek neked elkészíteni egy nevezési kísérletet. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy egy harmincezer dolláros ösztöndíjjal távozz. Mind a tiéd lehet, engem nem érdekel a pénz. Csak bámultam rá, kételkedtem… mindenben. – Én… én… Fogalmam sem volt róla, mit akarok mondani, és nem is tudtam meg, mert hirtelen meghallottam odalenn, hogy anya belép a konyhába. Teljesen megfeledkeztünk az időről. – El kell menned, Tristen. Anya hazaért. – Kétségbeesetten mértem fel a szobát. A második emeleten voltunk, és az egyetlen szekrény túl 80

szűk volt. – El kell rejtőznöd valahol – nyögtem, a szemem mindenfelé cikázott. – Nekem pedig ki kell jutnom innen. Tristen láthatóan nem osztotta az aggodalmam. Nyugodtan összepakolta a dobozt és visszatette a polcra, bedobta a regényt a táskájába, és az egyik ablakhoz sétált, amit egyetlen erős taszítással kinyitott. Megtorpant és rám nézett, én pedig hallottam anya lépteit a lépcsőről. – Menj, Tristen! Kérlek! – Gondolkozz azon, amit ajánlottam, Jill! – mondta, és átlépett a párkányon. – Jó alku. Aztán Tristen Hyde kicsusszant az ablakon, és bezárta maga után. Hallottam, ahogy átszeli a terasz tetejét, aztán eltűnt, én pedig megfordultam és szembenéztem anyával, aki nagyon fáradtnak, és nagyon, nagyon dühösnek tűnt.

81

Jill – ANYA… ÉN CSAK… Mit is csináltam én? A pillantásom újra végigcikázott a szobán, a dobozra, aztán az ablakra, amit Tristen az előbb zárt be, és a szüleimmel készült közös fotóra. – Csak eszembe jutott ez, és nagyon szerettem volna elvinni – hazudtam, és felkaptam az asztalról a képet. – Nem szabadna itt lenned, Jill – mondta anya fogcsikorgatva. – Megmondtam neked. – De anya… – Meg akartam védeni magam, és azt mondani, nem is volt ez annyira rossz, nem igaz? Hogy itt legyek apa holmijaival? De az anya arcára kiülő kifejezés megállított. Nem csak mérges volt. Szinte már több volt, mint dühös. A szemei megint üresek lettek, mint apa temetése után. – Sajnálom – motyogtam, és bűntudatosan lehorgasztottam a fejem, így nem kellett anya arcára néznem. Az üresség fel-felvillanása… ijesztőbb volt, mint a düh. – Nem akartalak feldühíteni – tettem hozzá, és a mellkasomhoz szorítottam a fényképet. – Menj a szobádba, Jill! – Anya ellépett az ajtóból, így el tudtam menni mellette. – Most. – Igenis, anya. – A padlót bámultam, ahogy elhaladtam mellette. Olyan illata volt, mint a kórházi fertőtlenítőnek, de halványan megcsapta az orrom az izzadtság szaga, mintha egész nap nem zuhanyozott volna. – Jó éjszakát. Nem válaszolt. Miközben a szobám felé mentem, hallottam az iroda ajtajának csukódását, és a zár halk kattanását, ahogy a helyére pattant. Becsuktam a saját szobám ajtaját magam mögött, és a fotóra 82

néztem, amit ösztönösen vettem el. Akartam én ezt egyáltalán? Akartam valójában apára nézni? A képet az egyik fiókba dugtam, felvettem a pizsamámat, és ágyba bújtam. Bár nem tudtam aludni. Folyamatosan az őrültség, a pénz és az alku járt a fejemben. Apa lopott tőlem… Úgy tűnt, anya megint elidegenedik… Tristen talán megöli magát… Harmincezer dollár, és csak az enyém… Jó alku volt? Igen. Nem. Talán? Órákon át forgolódtam, és mire az ébresztőóra megszólalt reggel, már meghoztam a döntésem.

83

Tristen A LABORASZTALOMNÁL VOLTAM, gépiesen végeztem egy nagyon alapszintű kísérletet, mikor Jill odajött hozzám, arca sápadt és beesett volt, mintha egész éjjel nem aludt volna. – Megcsinálom, Tristen – mondta, rózsaszín ajkait fehér vonallá préselte. – Segítek neked, ha cserébe segítesz nekem. Bár az én alkumról volt szó, egy hosszú percig elgondolkoztam Jill ajánlatán, megbántam, hogy annyi titkom elmondtam neki – ugyanakkor sajnáltam is, hogy belemegy ebbe a dologba, mikor nem is tudott mindenről. Talán megérdemelte volna, hogy tudjon mindenről – talán még arról a szörnyűségről is, amiről azt hiszem, megtörtént Londonban – de máris túlságosan megijedt. – Biztos vagy benne? – kérdeztem, lehalkítottam a hangom. – Mivel titokban kell majd dolgoznunk. Az én módszeremmel, az én szabályaimmal. Még a szemüvegén át is elkaptam egy pillanatra a habozást Jill mogyoróbarna szemében. – Miért titokban? – Hangja neki is alig hallható suttogásba váltott. – Nem mondhatjuk el legalább Mr. Messerschmidtnek? – Én vagyok itt a kísérleti patkány – emlékeztettem. – Mondtam, hogy egy bizonyos pont után elkezdem meginni a szérumokat. Gondolod, hogy Messerschmidt csak állna, és hagyná, hogy belekóstoljak egy mérőpohárba? És sokkal inkább, nem gondolod, hogy elgondolkozna majd, miért is csinálom ezt? Mit mondanánk neki? A füle mögé tűrte a haját. – De… – Be fogunk nevezni a versenyre – tettem hozzá. – Az utolsó pillanatban is, nem számít, részemről milyen eredményekkel járunk. Feljegyezzük a munkánk, készítünk egy prezentációt, és benevezünk még időben, hogy megnyerhessük neked a harmincezer dollárt. 84

Az anyagi helyzete elég kétségbeesett lehetett, mert a pénz említésére csupán egy percig habozott, aztán vett egy nagy levegőt, és kinyújtotta apró karját. – Rendben. A te módszereddel csináljuk. Titokban. Megfogtam Jill kezét, az ujjait, elámított, mennyire szakszerű és érett próbált lenni. Elámított, és megérintett. – Áll az alku – mondtam. – Ma este kezdünk. Mondjuk kilenckor? Bólintott, és bár láttam, hogy még mindig bizonytalan volt kicsit, beleegyezett. – Rendben. Azt hiszem, anya dolgozni fog akkor. – Találkozzunk az iskola mögött, a büféhez közel – mondtam, és felidéztem azt a helyet, ahol néha a cigarettázók összegyűltek. – Van ott egy lelakatolt fémajtó, ahol a konyhai eszközöket szokták bevinni. Valószínűleg ott bejuthatunk. Jill világos arca elfehéredett, de újra bólintott. – Rendben. Ott találkozunk. Ahogy visszament a laborasztalához, figyeltem, hogy a lófarka a lépéseivel összhangban himbálózik, és arra gondoltam, hogy nem csak okos volt, hanem jó ember is. Őszintén jó, mert segített nekem azok után az őrült, valóban őrült dolgok után, amiről beszéltem neki. Szerencsés voltam, hogy a partnerem lesz. Ugyanakkor próbáltam nem észrevenni, hogy Messerschmidt, Darcy Gray, Todd Flick és Becca Wright mind próbáltak úgy tenni, mintha nem nézték volna végig, ami köztem és Jill között lezajlott.

85

Jill – TRISTEN, NEM HISZEM, hogy ezt akarom csinálni – suttogtam, megérintettem a karját, de ez csupán gyenge kísérlet volt, hogy megakadályozzam, és egy még gyengébb kísérlet arra, hogy meggyőzzem magam, nem vagyok egyedül az iskola mögötti vaksötét parkolóban. A másik karommal szorosabban öleltem magamhoz a dobozt, amit akkor emeltem el, mikor újra belopóztam apa irodájába. – Csak legyél türelmes, Jill – mondta. – Minden rendben van. Ahogy Tristen a lakatot piszkálta, én hátra pillantottam a vállam felett. Apámat halálra szúrták egy magányos, kihalt parkolóban, és a gyilkosát sosem kapták el… – Csak még egy pillanat – mondta Tristen, és meglóbálta a lakatot. – Már majdnem megvan. Mielőtt ismét tiltakozhattam volna, felegyenesedett teljes, több mint hat láb magasságával, meghúzta a lakatot, és benn voltunk. Vagyis nem igazán benn, mivel nem mozdultam. Földbe gyökerezett lábbal álltam Tristen mögött – Tristen tintaszerű alakja mögött, aki egyik hosszú karjával nyitva tartotta az ajtót, arra várva, hogy elsétáljak mellette egy még nagyobb sötétségbe. Ha bemennénk az üres iskolába, mi történne? Megpiszkálnánk egy újabb zárat, és bemennénk Mr. Messerschmidt szobájába, ahol betörnénk a kémia-szertárba is. Két ajtó záródna körém. Körénk. Senki nem tudta hol vagyok, vagyok kivel. – Jill – Tristen hangja mély volt, halk, hívogató… és volt benne egy árnyalatnyi figyelmeztetés. Tudtam, mit akart mondani ezzel az egy szóval. Megígérted. Alkut kötöttünk. De Tristen bizalmasan közölte 86

velem a rémálmát is. Ez a valami bennem meg akar ölni egy lányt… Ínyére van a mészárlás. – Nem rólad álmodom – mondta Tristen halkan, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Esküszöm Jill, biztonságban vagy velem. Akkor is egyhelyben maradtam, a torkomban gombóc volt. – Ki… ki az, Tristen? Ki az a lány? – Senki – suttogta, még mindig tartotta az ajtót. – Egy lány, akivel rövid ideig találkozgattam a nyáron. Nem te. Csak gyere be. Meg akart nyugtatni, de az emlékeztető még inkább visszatartott, hogy csatlakozzam hozzá. A nyáron… – Nem, Tristen – elhátráltam, közben a dobozt öleltem. – Nem akarok. Aztán elrohantam. Egészen hazáig futottam, magára hagytam a sötét ajtóban, azok nélkül a dokumentumok nélkül, amik reményei szerint megmenthették volna.

87

Jill ESNI KEZDETT, miközben hazafelé futottam, és miután bezártam magam mögött az ajtót, egyenesen a szobámba mentem. Valójában egyenesen a tükrömhöz. Teljes nagyságú tükörképem előtt állva, az arcomat néztem; nedves, piszkos hajam; és reszkető testem, miközben Tristenre gondoltam, akit hagytam egy nyitott ajtóban várakozni. Tristen… És Becca. Becca említette, hogy találkozgatott Tristennel a nyáron, ismerte, milyen „típusú” lányokat szeret, és alig várta, hogy történeteket meséljen róla. Ahogy magamat nézegettem a tükörben, szinte láttam magam mellett a barátnőm tükörképét, a vállunk szinte összeért, és mindent irigyeltem rajta. Dús haját, csillogó, fehér fogait, telt ajkát, mely mindig piros és csillogó volt. Jó esély volt rá, hogy Tristen megcsókolta Becca ajkát, vagy meg akarta csókolni őket, és nem véletlenül egy temetőben, hanem szándékosan. Mert akarta őt. Vele szemben nekem mindenem fakó és teljes kudarc volt. Hétköznapi, barna hajam, mely vizes volt az esőtől. A szemem, mint két zöldes, sáros pocsolya. Sápadt ajkaim. Túl vékony is voltam. Szinte olyan csontos, mint anya. És miért vettem meg valaha ezt a ronda, fehér galléros inget, ami rajtam volt? Épp úgy, mint a viselőjének, a blúznak semmi stílusa nem volt. Nagyon is biztos voltam benne, hogy Tristen Beccáról álmodott. Igen, rossz álmok voltak. De aznap éjjel irigyeltem a barátnőm, még akkor is, ha rémálmokat ihletett. Álmodna rólam bárki is valaha, akár rosszat, akár jót? Odalenn hallottam, hogy anya kinyitja a bejárati ajtót, hazaért a kórházból. Lekapcsoltam a villanyt, sötétségbe borítva a tükörképem. 88

Már rég ágyban kellett volna lennem. Levettem unalmas ingem, felvettem egy pólót és egy rödvidnadrágot, mely még alaktalanabb volt, becsúsztattam a fémdobozt az ágyam alá, és összegömbölyödtem a takaró alatt, egészen az államig húztam. Hogy lehet, hogy az olyan emberek, mint Becca, szó szerint ragyogtak? Összehúztam magam, úgy tettem, mintha aludnék, és anya lépteinek hangját hallgattam a lépcsőn. De anya nem jött fel, és körülbelül negyed óra teljes csend után eltűnődtem, vajon mi történhetett vele. Azt sem hallottam, hogy teát készítene, sem a tévé hangját. Lerúgtam a takaróm, a lépcső tetejére mentem, és idegesen hallgatózni kezdtem. – Anya? – kiáltottam le. Semmi válasz nem érkezett, ezért lerohantam a lépcsőn, be a nappaliba. Amint megláttam, hogy anyám a földre görnyedt, arcát a kezébe temette, válla vadul rázkódott, már tudtam. Az a szakadék, amitől féltem, hogy eléri… Teljesen alázuhant a mélybe.

89

Tristen EGYEDÜL ÜLTEM annak a bérelt háznak a nappalijában, amin apámmal osztoztunk – azokon a ritka alkalmakon, mikor itthon volt. Hideg pizzát ettem, hallgattam az eső kopogását a tetőn, és azon tűnődtem, vajon elkapta-e a vihar Jillt, miközben hazafelé rohant. Tudtam, hogy utána kellett volna mennem, és ragaszkodnom hozzá, hogy elvigyem, de csalódott voltam, mikor elrohant. Dühített a félelme, hogy megszegjen egy apró szabályt. Dühített, hogy fél tőlem. Próbáltam meggyőzni róla, hogy nem jelentettem rá veszélyt. Még egy szörnyeteg sem tudna bántani egy ilyen gyengéd, félénk lányt, mint Jill Jekel. Sőt mi több, felébresztette bennem a vágyat, hogy megvédjem őt. Néha olyan nehéz volt megállni, hogy ne nyúljak felé, ne tartsam meg, ne segítsek. Visszadobtam az íztelen pizzát a dobozba, az éjjeliszekrényre néztem, ahogy egy piros lámpa világított a vezeték nélküli telefonon. Fel kéne hívnom. Meggyőzni arról, hogy legalább adja nekem kölcsön azokat a papírokat… Kinyúltam a telefonért – és ugrottam egyet ijedtemben, mintha várt volna rám, a csengés fülsértő volt a némaságban. – Halló – morogtam, azt gondoltam, apa hívott, mint mindig, és azt tanácsolja, hogy ne várjam meg. Bár nem apa baritonját hallottam a vonal túlsó végén. Egy halk, ijedt, de határozott szoprán szólalt meg. – Át tudnál jönni, kérlek, Tristen? Szükségem van a segítségedre. Most. Bár Jill volt az, aki nemrég magamra hagyott engem aznap éjjel, azon kaptam magam, hogy leteszem a kagylót, és beszállok az autómba anélkül, hogy megkérdeztem volna, mi történt. 90

A fő célom az volt, hogy megszerezzem a dobozt, mialatt a házukban vagyok. Ez, mondtam magamnak, volt a fő oka, hogy olyan gyorsan ugrottam a hívásra. De ha őszinte lettem volna magammal, miközben vezettem az esős éjszakában, akkor elismertem volna, hogy van valami – valaki – más abban a házban, akit szintén akartam.

91

Tristen – KÖSZÖNÖM, Tristen, hogy eljöttél. – Jill szinte a kopogásommal egy időben nyitotta ki az ajtót, mintha az ablakban várt és figyelt volna. Nyers aggodalmat láttam a szemében, és abban, ahogy végignyalta szinte fehér ajkait. – Tudom, valószínűleg úgy érzed, semmivel nem tartozol nekem azok után, ahogy magadra hagytalak – tette hozzá. – De nem tudtam, ki mást hívhatnék. Beléptem az előszobába, követtem Jillt, aki máris a nappali felé indult. – Semmi gond – mondtam, és máris felülkerekedtem a düh utolsó maradékán is. Rémült volt, és úgy hallatszott, tényleg sajnálja, amiért ott hagyott. Minél tovább gondolkodtam rajta, annál kevésbé tudtam őt hibáztatni. Egy erős, hat láb magas fiú voltam, aki elismerte, hogy egy szörnyeteg, és megpróbáltam becsábítani egy védtelen, apró lányt az üres, sötét iskolába. Egy lányt, akitől erőszakkal vették el az apját. – Mi a baj? – kérdeztem. Nem volt szükség rá, hogy válaszoljon. Ahogy beléptem a szobába, megláttam Jill anyját a földre görnyedni, karját maga köré fonta, mint valamiféle szándékos kényszerzubbonyt, és előre hátra hintázott. – Ó, a pokolba – mondtam, és megtorpantam. – Mióta ilyen? – Körülbelül egy órája – mondta Jill, és az anyjához lépett, letérdelt hozzá, és megsimogatta a haját. – Még csak nem is tudom szóra bírni. – Jill – haboztam. – Tudom, hogy azt mondtam, apám egy pszichológus, de ez nem jelenti azt, hogy én is szakértő legyek egy ilyen helyzetben. – Tudom, Tristen. – Jill tovább simogatta anyja ápolatlan haját. – De tudom, hogy tanultál valamit az apádtól. Legalább annyit, hogy ne 92

ijedj meg, vagy borulj ki. És amúgy is, amire szükségem van, az az erőd. – Az erőmre? – közelebb léptem, én is letérdeltem, és Mrs. Jekel szemét tanulmányoztam. Aztán elfordítottam a pillantásom, bárhová szívesebben néztem, mint abba az ürességbe. Jillnek igaza volt – és tévedett. Tudtam egy keveset a pszichológiáról, ahogy gondolta. De az anyja megijesztett. Vajon az volt a végzetem nekem is, amit Mrs. Jekel szemében láttam? Az őrület, ami még hátra volt? – Mire kell neked az erőm? – kérdeztem, és hálásan néztem bele Jill józan, meglepően nyugodt szemébe. Pánikolnia kéne, hogy ilyen állapotban látja az anyját, de irányította, felülkerekedett az eseményeken. – Le kell fektetnem az ágyába – magyarázta Jill. – Tudnál nekem segíteni, kérlek? Jill azt akarta, hogy emeljem – érintsem – meg az anyját. – Talán a mentőket okosabb lenne hívni – javasoltam. – Nem! – mondta Jill határozottan. – Anya már összeomlott egyszer, közvetlenül az után, hogy apa meghalt, és akkor a mentőket hívtam. A biztosításunk alig fedezett bármit is, és a megtakarított pénzünkhöz kellett nyúlnom, hogy kifizessem a számlákat a semmiért. Két éjszakát volt kórházban, és anya csak aludt. Ezt itt is meg tudja csinálni, az én ápolásom mellett. Meglepetten néztem Jillre. Készen állt, hogy magára vállalja az anyja ápolását? És ami talán még ennél is lenyűgözőbb, kifizette a számlákat? Én mondhatni elég független voltam, de még mindig apa intézte a pénzügyeket. De természetesen Jillnek muszáj volt a kezébe venni a dolgokat most, hogy az apja meghalt és az anyja képtelen volt rá. Tényleg nem volt nehéz elképzelni őt, ahogy ül az egyik asztalnál, megírja a csekkeket, és sorban feladja őket. – Kérlek, Tristen – mondta. – Segíts felvinni őt az emeletre. 93

– Rendben – egyeztem bele vonakodva. Most ki a tuskó, Tristen? Ki akar elrohanni az éjszakában? – Köszönöm – mondta Jill, felállt, hátrébb lépett az anyjától, aki látszólag észre sem vette, hogy a lánya már nem vigasztalja. Mrs. Jekel csak tovább hintázott és bámult maga elé. Én is felálltam, lehajoltam Jill anyjához, egyik karommal átöleltem a hátát, másikat felhúzott térde alá csúsztattam. Áporodott izzadtságszaga volt, és ismét elfordítottam a fejem, nem akartam belélegezni. – Menjünk, Mrs. Jekel – mondtam, felegyenesedtem, és kissé hátra billentem, nem vártam, hogy ilyen könnyű lesz majd. Sokkolóan gyenge. Ahogy a testemhez szorítottam őt, éreztem, hogy éles csípőcsontja a hasamba vág. Felfogtam a meleg levegőt, amit kifújt, épp olyan kesernyés volt, mint a bőrének a szaga. Élesen fújtam ki a levegőt. – Mutasd a szobáját! – szóltam át a vállam felett, és a lépcsők felé indultam. Jill előre sietett, mutatta az utat felfelé, és végig vezetett a folyosón. – Tessék – mondta, és kinyitott egy ajtót, majdnem a folyosó végén. – Ez anya szobája. Átvittem Mrs. Jekelt a küszöbön – egy néma vőlegény a katatón menyasszonyával –, és az ágyára helyeztem, aminek szintén izzadságszaga volt. Izzadtság és… szerintem őrület. Egy nap majd én is bűzleni fogok az őrülettől? Valamikor hamarosan? Elléptem, és beleköhögtem a könyökömbe. – Fel tudnád emelni még egyszer? – kérdezte Jill. – Hogy visszahúzhassam a takarókat? Nem! Mégis, természetesen igent mondtam. – Persze, persze – mondtam, és újra Mrs. Jekel csontos teste alá csúsztattam a karom. Mikor így tettem, Jill anyja motyogni kezdett, amivel meglepett. Előre-hátra ringatózott, és halkan motyogott. – A lista… véres… a rekeszben… az utolsó listája… Megkövültem, nem tudtam, megint le kéne-e tennem. – Jill? 94

– Ez semmiség – biztosított. – Ugyanezt csinálta úgy fél órával ezelőtt. Csak emeld meg, rendben? – Rendben. – Épp annyira emeltem meg Mrs. Jekelt, hogy Jill ki tudja húzni alóla a takarókat, elfordítottam az arcom megint, és visszatartottam a lélegzetem. – Most már leteheted – utasított Jill. Ezúttal a párnájára fektettem Mrs. Jekel fejét, Jill pedig betakargatta édesanyja csontvázszerű testét. Mrs. Jekel tovább beszélt, ezúttal sokkal csendesebben, így nem értettem a szavakat. Jill is lefeküdt az ágyba, az anyja mellé, és megint a haját kezdte simogatni. – Mi az, anya? – suttogta. – Mit próbálsz elmondani? Abban a pillanatban úgy gondoltam, Jill Jekel az egyik legbátrabb ember, akit valaha ismertem. Én csak arra tudtam gondolni, hogy minél messzebbre kerüljek Mrs. Jekeltől – Jill pedig megtalálta magában a bátorságot, hogy még közelebb húzódjon azokhoz az üres szemekhez. Az ágy lábánál vártam, nem voltam biztos benne, hogy maradnom kéne-e, Mrs. Jekel pedig nem sokára megint elnémult. Épp olyan csendben volt, mint egy hulla. Vagy egy majdnem hulla, Jill anyja bizonyára közel volt már a feledéshez. Apám beszélt az olyan betegről, mint Mrs. Jekel. Nagyon gyakran intézetekben végezték – vagy korai halált haltak, mikor volt elég erejük és okuk, hogy véget vessenek saját szenvedésüknek. Jill felült, megigazította a takarót az anyja vállán, aztán lemászott az ágyról, és csatlakozott hozzám. – Jill – kockáztattam meg halkan, ahogy mindketten figyeltük Mrs. Jekel magatehetetlen alakját. – Megadtam neked az erőt; most neked kell hasznodra váltanod hozzáértő fejedet. – Tudom, Tristen – mondta Jill, megfogta a karom, jelezve, hogy követnem kéne kifelé a szobából. Kimentünk a folyosóra – ahol azonnal könnyebben vettem a levegőt –, és becsukta az ajtót. – Azt mondtad, az apád a legjobb, ugye? 95

Megráztam a fejem, arra gondoltam, talán Jill is elvesztette az eszét. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy azt szeretnéd, ha az én apám kezelné a te anyádat? – De – mondta, ismét meglepődtem a határozottságán. – Pontosan ezt akarom mondani. Kezemet a vállára tettem, felkészültem rá, hogy egy kis józan észt rázzak belé. – Elmondtam neked, hogy mit hiszek magamról. És ha igaz, akkor az apám is bizonyára birtokában van az örökségnek. – Nem tudjuk biztosan, hogy te vagy az apád befolyásolva vagytok-e – vágott vissza Jill. – De mindketten tudjuk, hogy anya mentálisan beteg. Láttad. Hallottad őt az előbb. Láttam, hallottam, és éreztem. Az őrültség szaga. A halál hamarosan érte jön. Mégis, az, hogy még több őrületet tegyünk az őrülethez, számomra nem hangzott túl jó ötletnek. – Hívhatnál valaki mást, hogy kezelje őt – javasoltam. – Rengeteg terapeuta van a környéken. – De apád a legjobb. Te magad mondtad, Tristen. Felsóhajtottam, máris bántam a szavaim. – Lehet, hogy így van – értettem egyet. – De úgy gondolom, egy Jekel-Hyde páros épp elég egy ilyen kisvárosnak. És láthatóan te magad is úgy érezted ma éjjel, hogy kockázatos velem lenned – emlékeztettem. – Épp elég fenyegetést jelentettem, hogy ne gyere be velem az iskolába. – Megcsinálom – visszakozott Jill. – Ha ráveszed apádat, hogy segítsen az anyámon, megígérem, többet nem fogok elfutni. Még a dobozt is neked adom ma éjszaka. Elviheted magaddal. Lehajtottam a fejem, nem akartam, hogy Jill lássa a bűntudatot a szememben. Azzal a szándékkal jöttem a házba, hogy megszerezzem a régi papírokat. De az egészről megfeledkeztem, miközben Jillnek és az anyjának próbáltam segíteni. És biztosan nem akartam megzsarolni Jillt azért, hogy teljesítse az alkut a kémialaborban. – Nem akartam újabb alkut kötni – mondtam. – Nem akartam apámat használni, hogy kényszerítselek. 96

– Nem számít, Tristen – mondta. – Csak könyörgöm… kérd meg apádat, hogy látogatassa meg édesanyám. A kedvemért. A kedvemért. Nagyon is biztos vagyok benne, hogy a végén ez beszélt rá. Az a kétségbeesett tekintet Jill szemében. Még a félhomályos folyosón is láttam Jill hatalmas, mogyoróbarna szemében, hogy milyen reménytelien figyel. És Isten segítsen rajtam – vagy bocsásson meg nekem –, azon kaptam magam, hogy vonakodva beleegyezek. – Rendben van, Jill. Megkérdezem apát. De nem ígérhetem meg, hogy meglátogatja, Bár, még ez a gyenge biztosítás is éppen elég volt neki. Halkan felnyögött a megkönnyebbüléstől, és hálából aztán, legnagyobb meglepetésemre, lábujjhegyre állt, és átkarolta a nyakam. – Köszönöm, Tristen – suttogta. – Nem fogom elfelejteni. Ígérem. Visszafizetem a szívességet. Karomat vékony derekára fontam, szinte ugyanolyan habozva, mint ahogy először megérintettem az anyját. De az érzés, ami végigszáguldott rajtam, ahogy Jill szíve a mellkasomnál dobogott, selymes haja súrolta az állam, tenyeremmel a hátát simogattam – teljesen más volt, mint amit akkor éreztem, mikor a karomban tartottam az anyját. Teljes ellentéte a visszatetszésnek – és valahogy mégis több mint egyszerű szexuális vonzalom. Amit Jill-lel a karomban éreztem, szinte megadás volt. Egy olyan védelem leomlása, amit még évekkel ezelőtt emeltem. Egy olyan falé, amit fenn kellett tartanom. Egy kissé csalódottan hátrébb léptem, eleresztettem és visszaszereztem az önuralmam. – Megkérdezem holnap apát – ígértem. – Hadd hozzam ide neked a dobozt – ajánlotta. Elkaptam a karját, és megállítottam. – Ne – mondtam. Szerettem volna, ha tudja, hogy tényleg nem szándékoztam a dokumentumokért cserébe felajánlani apám szolgálatait. Magamat is meg akartam győzni, hogy a segítségem tényleg tisztán jött, nem volt semmi hátsó 97

szándékom. – Csak hozd el az iskolához holnap este. Természetesen akkor, ha itt hagyhatod az édesanyád. – Rendben – egyezett bele, aztán megfordult, és lesétáltunk a lépcsőn. – Mindent megteszek, hogy ott lehessek. Jill kikísért a teraszra, követett a hűvös éjszakába, remegett, mert csak egy póló volt rajta. – Köszönöm még egyszer, Tristen – mondta, és megdörzsölte a karját, hogy melegen tartsa magát. – Még ne köszönd meg – morogtam, átugrottam mind a három lépcsőfokot, és a járdára huppantam. Hyde kezeljen Jekelt? Még mindig borzalmas ötletnek tűnt nekem. De a lány, aki a teraszon állva átkarolta magát, és megkockáztatott egy apró intést, ahogy elsétáltam az éjszakában – minden bizonnyal kezdett megérinteni. Jill olyan magányosnak tűnt, ahogy ott állt, és annyi mindennel kellett szembenéznie abban a félhomályos házban, hogy majdnem megfordultam, és hajlandó lettem volna egész éjszaka mellette ülni. Akkor is, ha ezt azt jelentené, hogy magamra haragítom apámat, aki nem szívesen érne haza arra, hogy nem vagyok otthon. Mégis, az agyam folyamatosan Jill anyján járt. Mi van, ha Mrs. Jekel megint motyogni kezd, vagy vergődni? Jillnek szüksége lesz valakire, hogy segítsen neki. Valakire, aki megint a karjába zárná, és mellette állna. Haboztam a járdán, még meg is fordultam, eldöntve, hogy visszamegyek. De Jill már bement, a terasz üres volt, ezért beszálltam az autómba, hogy hazamenjek. Igen, Jill Jekel kezdett elérni hozzám. Sajnos, számomra – mint tartottam tőle – sokkal rosszabb dolgok voltak elrendelve, mielőtt elérhettem volna hozzá.

98

Jill JÓL HALADTAM azzal, hogy teljesítsem az ígéretem Tristennek a következő éjjel, még ha később is, mint terveztük, mert meg kellett győződnöm róla, hogy anya csendben átalussza az éjszakát. Bár anya egész nap aludt, már majdnem tizenegy óra volt, mire megbizonyosodtam róla, hogy a légzése elég mély, és egyenletes ahhoz, hogy magára hagyjam. Én értem először az iskolához, és elbújtam az épület mellett az árnyékba. A parkoló még mindig sötét volt, én pedig még mindig féltem – féltem egyedül lenni, és attól a lehetőségtől is, hogy kettesben legyek Tristennel. De sokkal elkeseredettebb voltam, mint előtte. Felhívtam az ápolók vezetőjét, hogy megmondjam, anya lebetegedett, megígértem, hogy megpróbál egy-két nap múlva újra munkába állni, de több mint biztos voltam benne, hogy ez nem fog megtörténni. És, ha anya megint sokat hiányzik… talán ki fogják rúgni… Akkor hogyan fogjuk fizetni a számlákat? Az oldalamhoz szorítottam a dobozt, reszkettem és azt kívántam, hogy Tristen siessen. Ekkor megláttam, hogy áthalad az egyik utcai lámpa alatt, és felém tart. Átsietett a parkolón, célirányosan, és ráeszméltem, hogy sokkal kevésbé félek Tristentől, mint az üres parkolótól. Talán még egy kicsit vágytam is rá, hogy lássam. Vagy lehet, hogy csak azért vert gyorsabban a szívem, mert megint szabályt készültünk szegni. – Sajnálom, hogy késtem – mondta, mikor kiléptem az árnyékból. – Úgy döntöttem, stoppolok, így apa otthon találja majd az autót, ha előbb ér haza, mint én. – Nem kéne stoppolnod – mondtam, mikor elkezdte piszkálni a zárat. – Veszélyes.

99

– Nem fogok bántani egy idegent – mondta. – Már mondtam. Az álmom sajátos. Őszintén szólva, nem tudtam, hogy Tristen vajon viccelni próbált-e, így semmit nem mondtam. Mikor a zár engedett, hátrébb lépett, kinyitotta az ajtót, és újra feltárult előttem a sötét folyosó. Haboztam. – Beszéltem apával, Jill – mondta Tristen, hangja halk volt a néma éjszakában. – Hajlandó fogadni édesanyád, ha elviszed őt holnap öt órára az irodájába, Severinbe. – Elviszem – mondtam hálásan, megkönnyebbülten… és tökéletesen tisztában voltam vele, mit akart ezzel mondani Tristen. Megkötöttünk egy újabb alkut. – Köszi. Akkor elléptem mellette, és bementem az iskolába. Ahogy elhaladtam mellette, elvette tőlem a dobozt, gyengéden, bár határozottan, és ekkor tudtam, hogy az alku tényleg megköttetett, és már nincs visszaút.

100

Jill – BIZONYOSODJ MEG RÓLA, hogy bezártad az etilalkohol kupakját, mielőtt meggyújtod az égőt – emlékeztettem Beccát, akit teljesen lefoglalt annak a megfigyelése, ahogy Seth Lanier idióta módon úgy tett, mintha meginná a saját adag alkoholját a mögöttünk lévő asztalnál. – Nagyon gyúlékony. – Mondtam neked, hogy az az asztal veszélyes – szólt közbe Darcy Gray, megfordult és kihívóan ránk nézett. – Nem igazán, az égő… – kezdtem tiltakozni, de Darcy már rég megfordult, és ügyet se vetett rám. Todd ugyan elkapta a választ, és vigyorogva nézett minket, míg Darcy bele nem csípett a karjába. – Todd, add oda a szűrő lombikot! – Oké, Darcy – morogta. – Nem kell annyira a főnököt játszanod. – De láttam, hogy azt teszi, azt mondtak neki. – Becca… Az alkohol? – emlékeztettem a saját partnerem, és megkopogtattam a vállát. – Ez annyira unalmas – morogta Becca, vonakodva csatlakozott a kísérletünkhöz. Lezárta az alkoholt. – Nem tudom, hogy bírod ki ezt a dolgot. – Számomra érdekes – mondtam vállat vonva. – Szeretek arra gondolni, mily módon tudjuk uralni az univerzum legkisebb dolgait, és milyen reakciókat válthatunk ki, vagy milyen új anyagokat hozhatunk létre. – Persze – mondta Becca, miközben odaadtam neki a kimért vizet. Beleöntötte a lombikba, de a pillantása rám siklott. – Tudod, Jill, hogy a teszt közeledik, ugye? Megmerevedtem, és összeszedtem magam. Nem tudtam csalni. Épp elég rossz volt, hogy minden éjjel besurranok az iskolába Tristennel, 101

kicselezve a biztonsági őröket, ha nem tartották be a munkarendet és későig dolgoztak. – Becca… Megkímélt a válaszadástól, hogy valaki megkopogtatta a vállam. – Jill. Megpördültem, és tekintetem találkozott Tristenével, elpirultam és majdnem feldöntöttem az egész kísérletünket. Hogy lehetett az, hogy partnerek voltunk, de Tristen még mindig zavarba tudott hozni? – Mi újság? – kérdeztem. – Tudnál tanulni ma éjjel? – Igen, azt hiszem – bólintottam, megértve a burkolt célzást. – Jó – mondta Tristen, és Beccára pillantott. – Szia, Tris! – köszöntötte a lány, és meglibbentette aranybarna haját. – Hogy vagy? Vajon jól láttam, hogy Becca is elpirult kissé? Vagy csak képzelődtem? Ott álltam közöttük, és megint túl egyszerűen éreztem magam. És ostoba módon, teljesen értelmetlenül féltékeny voltam. Tényleg történt köztük valami? Tényleg Becca volt az a lány Tristen rémálmaiban? Ha igen, akkor fogalma sem volt róla, hogy ő – mi – milyen messze megyünk azért, hogy talán megvédhessük. És mindezek felett még azt akarta, hogy csaljak is érte. – Vissza kéne térnünk a munkához – mondtam, és engem is meglepett a hangomból kicsengő irritáció. – Úgy értem, kifutunk az időből – tettem hozzá sokkal normálisabb hangnemben. – Hát persze – értett velem egyet Tristen. Most rám nézett. – Este találkozunk, Jill. Úgymond kerültem a pillantását. – Igen, persze. De mielőtt Tristen elsétálhatott volna, Mr. Messerschmidt odakiáltott nekünk. – Hyde… maradj! – Figyeltük, ahogy felénk siet, és utat tör széles testének a vékony padsorok között. – Szeretnék veletek beszélni. 102

– Igen? – vágott közbe Tristen, mintha a tanárunk átlépte volna a hatáskörét azzal, hogy kérni merészelt tőlünk egy pillanatot. – Mit szeretne? – Darcy, ez téged is érint – mondta Mr. Messerschmidt. – Todd, fejezd be! – utasította Darcy a partnerét. Aztán megfordult, és mosolyogva a tanárunkra nézett. – Igen? – Csak kíváncsi voltam, hogy mindannyian neveztek-e a Foreman Alapítvány versenyére – mondta Mr. Messerschmidt, és egyikünkről a másikunkra nézett. – Nem – mondta Tristen, és figyelmeztetőn rám nézett. – Én nem. – Én sem – mondtam, és követtem őt. De a földre kellett néznem, mert féltem, hogy meglátják a szememben a hazugságot. Szinte minden éjjel ebben a teremben voltunk, jegyzeteket másoltunk, kémiai anyagokat kevertünk össze, a nevezési munkánkon dolgoztunk – és Tristen személyes munkáján. A legtöbb éjjel egy üvegnyi szérummal távozott, arra az alkalomra készülve, mikor találkozunk, és elkezdi meginni őket. Épp úgy loptuk a vegyszereket, mint apa. – Nos, én benne vagyok – jelentette be Darcy. – Már belekezdtem a kutatásomba. – Jó kislány vagy, Darcy – Mr. Messerschmidt rámosolygott. Aztán rám nézett és felmordult. – Jill, miért nem? A fülem mögé tűrtem a hajam, még mindig lesütöttem a szemem. – Nem tudom. Csak most olyan elfoglalt vagyok. Légy nyugodt, mint mindig, Jill. – És te, Hyde? – tette hozzá Mr. Messerschmidt. – Gondolom te is elfoglalt vagy, igaz? – Nem, csak lusta – mondta Tristen. – Már mondtam magának. Teljes hiányában vagyok a motivációnak. – Ezek után Tristen egyszerűen elsétált, meg sem várta Mr. Messerschmidt helytelenítését. 103

– Remélem, még átgondolod – mondta nekem megint a tanárunk. – És, ha meg tudnád győzni Hyde-ot, hogy legyen a partnered, ahogy tanácsoltam, tényleg úgy gondolom, jó esélyetek lenne megnyerni a fődíjat. Főleg, ha az agyműködés és kémia keresztezésére koncentráltok. Eljátszhatnátok a régi Jekyll-Hyde mesét. – Ó, nem hinném, hogy Tristent érdekli ez – mondtam, és kissé megizzadtam. Nem voltam túl jó hazudozó, Mr. Messerchsmidt pedig túl közel járt a csaláshoz. – Azért beszélek vele – ígértem meg annak reményében, hogy a tanárom így ejti a témát. – Kitűnő – mondta Mr. Messerschmidt, látszólag nagyon kielégítettem. – Segíthetnék meghatározni a kutatási napirendet, segíthetnék ötletekkel – bármiben, amiben szeretnétek. – Ne is törje magát – nevetett fel Darcy, közbevágva a beszélgetésbe. Fel sem tűnt, hogy figyel, most ránéztem és láttam, hogy minket néz. Eközben Todd küszködött az áttöltéssel, egyik karja ugyanis akadályozta a mozdulatban, méghozzá a focista karja, így kilötykölte az értékes hozzávalót. – Én már lefoglaltam a győzelmet – mondta Darcy. – Igen, biztos vagyok benne, hogy megoldod – értett egyet Mr. Messerschmidt, mint mindig. – Én csak inspirálni akarok egy kis egészséges küzdőszellemet. Talán a Supplee Mill elfoglalhatná az első és a második helyet is. – Azt hiszem, csak a másodikért szállhatnak versenybe – mondta vállvonogatva Darcy. Aztán visszafordult a saját asztalához, és tovább utasítgatta Toddot. Darcy egyenes hátára meredtem, ideges voltam és erőtlen ahhoz, hogy visszavágjak, mikor végre volt mivel. Tristen és én le tudtuk őt győzni. Darcy Gray nem jelentheti ki csak úgy, hogy vesztes vagyok. De persze csak álltam ott, képtelen voltam megvédeni magam. – Beszélj Tristennel! – ismételte meg a tanárom. – És emlékezz, itt vagyok, ha segítségre vagy támogatásra van szükségetek.

104

Ránéztem a tanáromra, és azon gondolkodtam, hogy a ragaszkodása már-már az erőszakosság határát súrolja. – Ö, persze. Köszönöm – mondtam végül. Súlyos csend telepedett ránk, aztán Mr. Messerschmidt elment, újra magamra hagyva Beccával. Folytattam a kísérletünket, meggyújtottam a hibás égőt, ami szikrázott, pont, ahogy Darcy figyelmeztetett rá. – Te és Tristen tényleg csak tanultok? – szakította félbe a gondolataim Becca. – Igen – mondtam. – Miért? Becca vállat vont. – Csak úgy. Megfordultam, láttam, hogy Tristen már befejezte a kísérletét, hátradőlt, kifelé bámult az ablakon, a biztonsági szemüveget feltolta dús hajára. Teljesen nyilvánvaló volt számomra. – Nos, mi csak tanulunk – ismételtem meg, de még mindig őt néztem. – Remek – mondta Becca. Épp olyan különös válasz volt, mint Mr. Messerschmidt lelkesedése, hogy lássa, ahogy részt veszek egy versenyen, ami számára semmilyen pénzösszeget nem hoz. De valami különös oknál fogva nem akartam arra gondolni, miért örült annyira Becca annak, hogy én és Tristen csak tanulópartnerek vagyunk, így nem kérdeztem meg, hogy értette.

105

Jill – KÉNYELMES, ANYA? – kérdeztem, és adtam neki egy kis sárga üvegcsét, valamint egy pohár vizet. – Feltekerhetem a fűtést. – Nem kell, Jill – mondta, és pirulákat szórt a tenyerébe. – Jó meleg van a takarók alatt. – Oké – bár az éjszaka hideg volt, nem erőltettem a dolgot. A villanyszámla, amit aznap reggel fizettem be egyre fogyó számlánkról, épp elég magas volt a fűtés feltekerése nélkül is. Figyeltem, ahogy anya behunyt szemmel beveszi a gyógyszereit, mintha máris a hatása alá került volna. – Dr. Hyde – böktem ki, mikor elvettem a poharat. – Tényleg segít? Anya bólintott, a szeme még mindig csukva volt. – Igen, Jill. Azt hiszem, a gyógyszerek segítenek. És úgy tűnik, Dr. Hyde megért engem, mikor beszélgetünk. – Ó, akkor jó. Örültem, hogy anya megnyugtatónak találja Dr. Hyde-ot, mert nekem kissé tiszteletet parancsolónak tűnt, mikor kitettem anyát az irodájánál. Magas volt, mint Tristen. Hangja öregebb és még mélyebb kiadása volt a fiáénak. Mindketten ugyanazt a szögletes állat örökölték, és telt alsó ajkakat. De Dr. Hyde sötét volt, míg Tristen szőke. Mint az anyja? És még miben osztozott Dr. Hyde és Tristen? Vajon azt a gént is, vagy romlott mintát, vagy akármi is volt az, amitől Tristen tartott, hogy ott lappang benne? – Biztos vagy benne, hogy segít? – kérdeztem újra. – Igen – anya még jobban összehúzta magát a takarók alatt. – Épp eléggé ahhoz, hogy ezen a héten bemenjek a kórházba. Felhívtam őket, és megkérdeztem, dolgozhatnék-e egy egész napot. 106

– Anya, ne siess ennyire előre – kiáltottam fel, bár legszívesebben ugrottam volna egyet a megkönnyebbüléstől. Köszönöm, Dr. Hyde! – Csak fordítsd az időt a gyógyulásra, rendben? Csak pár hete kezdted a kezelést. – Jól leszek – ígérte anya egy nyögéssel. – Dr. Hyde úgy gondolja, ideje lenne elhagynom a házat. Csökkentette a nappali dózisom, ezért sokkal jobban oda tudok figyelni. A pohár kicsúszott a kezemből. – Ó? Csak napközben? Miután kicsúszott a kérdés a számon rájöttem, milyen borzalmasan hangzott, mert nem az iránta való törődésem miatt kérdeztem. Aggódtam, hogyan fogok kiszökni Tristenhez, ha Dr. Hyde úgy dönt, hogy anyának éjszaka sem lesz szüksége nyugtatóra. De olyan álmosnak tűnt, hogy láthatóan a kérdésem értelmét vesztette. Máris tiszta, állandó ütemben lélegzett, szeme csukva volt, a szája kissé nyitva. Dr. Hyde gyógyszere megtette hatását. Ahogy lábujjhegyen kiosontam a szobából emlékeztettem magam, hogy nem volt azzal semmi gond, ha anya biztonságban, benyugtatózva marad egy kicsivel tovább éjszaka. Az ösztöndíj megért harmincezer dollárt. Biztos voltam benne, hogy ennyi pénz megoldaná a családom pénzügyi gondjait, és ez mindent, amit tettem, helyessé tett. Ugye?

107

Jill – KÁLIUM – motyogta Tristen, állát a bal kezében támasztva, miközben jobbjával jegyzeteket körmölt kövér, durva írásával. – Kálium. – Mi? – kérdeztem, és felnéztem saját, Dr. Jekyll jegyzetem unalmas írásából. Tristen és én vállvetve dolgoztunk egyetlen, könyvkupacnak támasztott zseblámpa fényénél. – Mit mondtál? – Kálium – morogta Tristen, állát még mindig a kezében támasztotta. Ledobta a tollát, és a gemkapcsot, amivel a papírhalmait fogta össze, felém hajította, keresztül az asztalon. – Tégy nekem egy szívességet. Megnéznéd, hogy van-e a szekrényben? Úgy emlékszem, kezdett elfogyni, és ehhez a formulához jelentős mennyiségűre van szükség, ha jól olvasom. – De nem tudom, hogyan kell megpiszkálni a zárat – mondtam, és nem nyúltam a gemkapocs felé. Tristen – ő volt a mi hivatalos bűnözőnk. Nem én. – Egyszerű. – Tristen megint írni kezdett. Mérgesnek tűnt, miközben utasításokat adott. – Csak dugd bele a kapcsot a zárba, és forgasd körbe, míg meg nem adja magát. Ez nem olyan nagy tudomány. Kicsit bántott a hangneme, és nem tetszett, hogy utasítgatott, de felvettem a gemkapcsot, mert nem akartam tovább fokozni az egész éjjel kitartó rosszkedvét. – Rendben. A tároló-szekrényhez mentem, bedugtam a gemkapcsot a zárba, és úgy mozgattam, ahogy Tristentől láttam. Másodpercekkel később kitártam az ajtót. Megfordultam, hogy megjegyezzem, ez tényleg könnyen ment, de abból, ahogy a jegyzetei fölé görnyed, arra következtettem, nem igazán érdekelné. – Van bőven kálium – mondtam, ellenőriztem a tárolót, és becsuktam a szekrényt. 108

Tristen nem válaszolt, visszamásztam a megkocogtattam a vállát. – Tristen? Van bőven.

székemre,

és

Még mindig nem válaszolt. Tovább másolt, keze sebesen siklott a füzetén. – Mi a baj? – kérdeztem, nem voltam biztos benne, hogy izgatott legyek, vagy óvatos. – Találtál valamit? Megrázta a fejét, és tovább írt. – Nem – morogta. – Inkább az ellenkezője. – Mit értesz ez alatt? – Ez nem kémia, Jill – csattant fel Tristen, és hirtelen az asztalhoz csapta a tollát. Felegyenesedett, és a hajába túrt. – Ez egy… egy… szakácskönyv. Az ősöd egy kibaszott Viktoriánus Betty Crocker volt! – Tristen! – korholtam. – Elég legyen! – A rendreutasítás automatikusan tört ki belőlem, és azonnal összerezzentem. Tristen nem az a fajta ember volt, akire bárki is valaha ráordítana, nem beszélve rólam. – Sajnálom. – Nem, nem. Én sajnálom! – sóhajtott fel Tristen, láthatóan mérgének utolsó, legrosszabb része is elpárolgott. Megdörgölte az arcát. – Csak nem értem, Jill. Olyan, mintha Dr. Jekyll elsősorban konyhai hozzávalókat öntögetett volna össze. A véletlenszerű foszfor és lítium kivételével csak eceteket, más gyenge savakat, és általános bázisokat locsol össze. Semmi olyan összetevőt, ami esetleg egy lélek megváltoztatásával kecsegtetne, átmenetileg vagy véglegesen. Minél többet dolgoztunk együtt Tristennel, annál könnyebb volt elfelejteni, hogy az akciónk nem csak miattam volt. Annak az estének a hangulatától eltekintve az a Tristen, akit kezdtem megismerni, mint partner, kedves volt és törődött velem. Mikor mosolygott, képtelenség volt elhinni, hogy egy szörnyeteg – a dolog, amit ő annak nevezett – lappang benne. De kimerültsége éles emlékeztetője volt az ő céljának ebben a projektben. Annak, hogy minek a megtételével fenyegetett, ha nem „gyógyítjuk” meg őt. 109

– Még nem értük el a papírhalom végét – emlékeztettem, hirtelen az ő részéről is aggódtam. – Még mindig maradt egy kevés. Még találhatunk valamit. – Nem, Jill – rázta meg a fejét Tristen. Aztán komor csendbe burkolózott, a távolba révedt és motyogott. – Valami hiányzik… Valami… – Dolgozzunk tovább – javasoltam. – Azt hiszem, az lesz a legjobb – értett egyet velem, de nem hangzott reményteljesnek. Mégis kitépett néhány lapot a füzetéből, és adott nekem még egy kupacot a régi jegyzetekből. – Tessék. Miért nem hasonlítod össze addig le a legújabb másolatom az eredetivel? Talán találsz valamit, amit kihagytam, vagy félreolvastam. – Rendben – bólintottam, és előre görnyedtem, hogy olvasni tudjak a halvány fényben. Még bandzsítva is nehéz volt elolvasni Dr. Jekyll kusza írását, amit csak még rosszabbá tett az évek során elmosódott tinta. Látva a küszködésem, Tristen lenyúlt, megragadta a székem szélét, közelebb húzott magához és a fényhez, így gyakorlatilag is összeért a vállunk. Ahogy lehajolt a jegyzeteire, én a profilját tanulmányoztam. Egyenes orrát, telt alsó ajkát, pont, mint az apjáé, intelligens, gondterhelt szemét… Felém fordult, ajka az este folyamán most először húzódott mosolyra. – Mi az? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. – Talán megint meg akarsz szidni, vagy egy újabb kitörésre készülsz, vagy az ördögök szentségtörésére? Emiatt álltál meg? Nem, nem a szidalom. Nem ez akadályozott, hanem Tristen. Fel sem tűnt, hogy olyan sokáig figyeltem Tristent. – Én… én csak… – Mit, Jill? – kérdezte, láttam az incselkedést a szemében. – Mi jár abban a félelmetes, imádnivaló fejedben? – Ö… – észrevettem, hogy Tristen mosolya lassan eltűnik. Megint komoly lett. De ezúttal más értelemben komoly. A szemei még 110

mindig csillogtak, lenyűgözöttséggel.

csak

finom

kíváncsisággal,

leheletnyi

Elpirultam a figyelmétől. Lehet egy elme „imádnivaló”? Vonzó? De nem, Tristen nem gondolt rám úgy. Mégis, az a pillantás… Nem volt tapasztalatom a fiúk terén, de majdnem azt gondoltam… – Mondd el, Jill – noszogatott, és olyan közel voltunk – közelebb hajolt hozzám? –, hogy éreztem meleg leheletét az arcomon. Belélegeztem az illatát, ami lassan olyan ismerőssé vált, mialatt az életünk egyre jobban össszekuszálódott. Tristennek mindig olyan illata volt, mintha frissen zuhanyozott volna. Tiszta és férfias. És a szeme… – Mi zajlik abban a csodálatos elmében? – kérdezte újra. Imádnivaló. Csodálatos. Nem én, hanem az elmém. Mit gondolna egy tényleg gyönyörű lány, mint Becca, egy ilyen különös bókról? Nevetne rajta? Talán. Hirtelen olyan volt, mint Becca megint ott állna velünk, fényes, aranybarna haját hátradobta a válla felett. Becca, aki tényleg vonzotta a fiúkat. Aki valószínűleg vonzotta Tristent… – Semmi – mondtam, megtörtem a pillanatot, és szükségtelenül elrendeztem az előttem lévő papírhalmot. – Csak arra gondoltam, hogy vissza kéne térnünk a munkához. Nem szabadna túl sokáig kimaradnom. Anya talán felébred, és keres. – Igen – értett egyet velem Tristen, megköszörülte a torkát, és arrébb húzta a székét, csupán egy centire, vagy kettőre. Távolságtartónak hangzott, szinte mintha üzlettársak lennénk – amik voltunk is egy bizonyos értelemben –, mikor hozzátette. – És hogy van az édesanyád?

111

– Elég higgadt legtöbbször – mondtam, és újra sorba raktam a papírokat. Nem mertem ránézni. – Ez normális apád legtöbb páciensénél? – Nem tudok túl sokat apa módszereiről – mondta. – De igen, értem, hogy a kezdeti kifejezés – „nyugtatás”, ahogy ő hívja –, erős nyugtatózásról szól. Ez azért van, hogy a páciensek ne tegyenek kárt magukban, mialatt a briliáns Dr. Hyde megvizsgálja az elméjüket, sokkal praktikusabb és hosszú távú megoldás után kutatva. Terveztem, hogy megkérdem Tristentől, meddig tart a „stabilizáció”, de az a szarkazmus, amit hallottam tőle, mikor az apja munkájáról beszélt, meglepett. – Nem gondolod, hogy tényleg briliáns? Azt mondtad, ő a legjobb. Tristen szárazon elmosolyodott, és visszatért az íráshoz. – Igen, Jill. Gondolom, hogy briliáns. Ő legalábbis így hiszi. Úgy döntöttem, ejtem a témát, csak meg kellett bizonyosodnom róla, hogy anyám a legjobb pszichológustól kap kezelést. Akinek a kezelési módszere lehetővé tette, hogy éjszakánként a laborba jöjjek – és nem tűnt neki sietősnek, hogy emelje a gyűlő számlák halmát, amit a sürgősség szerint rendeztem el a konyhában egy dobozban. Tristen és én csendben dolgoztunk egy ideig, a teremben az egyetlen zajforrás a toll sercegése volt, és a száraz papírok zörgése, mikor lapoztam, és ellenőriztem a munkáját. Hozzáadni 5 ml sósavat… Nagyot nyeltem, ahogy elképzeltem, milyen érzés lenne, mikor a sav lefolyik valaki torkán. Valamelyik felmenőm ezt tényleg megitta? Tristen meg fogja? Tovább olvastam. Emelni a sósav mennyiségét 10 ml-re… Igen, először Dr. Jekyll rengeteg háztartásbeli, általános anyagot használt. De voltak benne veszélyes dolgok is. – Mondja még az anyukád azokat a dolgokat? – törte meg Tristen hirtelen a csendet, megzavarva ezzel aggodalmas gondolatmenetem: 112

elképzeltem, ahogy megissza ezt a halálos elegyet, vonaglik a fájdalomtól… Kiráztam a fejemből a képeket. – Dolgokat? – kérdeztem. – Milyen dolgokat? – A „véres listáról”. A „kamrában”. A dolgokat, amiket motyogott, mikor felemeltem. – Nem – mondtam. – Egy ideig olyan volt, mint valamiféle mantra… mindenfélét „módosított sókról”. De azt hiszem, a gyógyszer közbezavart… – Jill? Felnéztem, és lássam, ahogy engem bámul, különös kifejezés volt az arcán, mintha megleptem volna. – Mi? – Mit is mondtál az előbb? – A gyógyszer közbezavart… – Még előtte. A sóval kapcsolatban. – Anya újra és újra valami „módosított sókról” beszélt. Emlékszel. – Nem – rázta meg a fejét Tristen. – Nem hallottam mindent, amit mondott. – Állandóan valamiféle módosított sókról beszélt egy kamrában – feleltem, nem voltam biztos benne, miért találta olyan érdekesnek anyám téveszmés mormogásait. – Miért nézel így rám? – A könyv, Jill. A könyv… – Milyen könyv? – kezdett teljesen elveszíteni. – Ó, a pokolba – motyogta, felállt a székről, a válltáskájáért nyúlt, és mélyen beletúrt. – Ó, a pokolba. – Tristen, milyen könyv? – Jekyll és Hyde – mondta türelmetlenül, és kihúzott valamit a táskából. Felismertem az első kiadású könyvet, amit a nagyapja adott neki. Tristen újra helyet foglalt, eltávolodott, magához beszélt, nagyon felkavartnak tűnt. Az arca sápadt volt. – Hogy felejthettem el 113

a „módosított sót”? A nagyapám azt mondta – olvasd el a könyvet. „Ha van esély megváltásra, az utalások ott vannak a könyvben”. De Tristen nem nyitotta ki a könyvet, amit elővett. Úgy csapta az asztalra, mintha büntetné, arcát a kezébe temette. – Ó, a pokolba. Kibaszott, véres pokolba! Ezúttal nem szidtam meg a káromkodásért. A kétségbeesése olyan nyers volt, hogy megnyugtatóan a vállára tettem a kezét. Izmai kemények voltak, megfeszültek az ujjaim alatt. – Tristen. Mi a baj? Felnézett, a szemében szenvedést láttam, és azt kívántam, bár lenne több bátorságom, talán még a kezét is megfoghatnám. Megijesztett. – Ó, Jill – mordult fel. – Az egész reménytelen. A kísérlet nem gyógyíthat meg engem. A szívem ugrott egyet a váratlan bejelentéstől. Azt mondta, megölné magát… Akár hittem a szörnyetegben, akár nem, legalább meg kellett próbálnunk… – Miért nem? – kérdeztem, kiszáradt a szám. Tristen újra felemelte a könyvet, fellapozta, az ujjaival addig tépte a lapokat, míg el nem érte az utolsó oldalt. – Figyelj! – mondta, és olvasni kezdett. – „A só-ellátásom, amit nem újítottam fel az első kísérlet óta, kezd kifogyni. Elküldettem friss hozzávalókért, és összekevertem az elegyeket: Az érzelemkitörés ez után következett, és az első színváltozás, nem a második; Megittam, és nem volt hatása… Nem fosztottam ki Londont; Hiú voltam; és most meg vagyok győződve róla, hogy az első anyagom nem volt tiszta, és egy ismeretlen keverék volt, ami miatt az anyag hatni kezdett.” Tristen becsapta a könyvet. – Jekyll megpróbálta újraalkotni a formulát, hogy egyszer és mindenkorra megölje Hyde-ot, de csak azt tudta meg, hogy az eredeti ital szennyezett sót tartalmazott. A szérumot nem lehet többé megismételni. Ezért nem tudta soha megsemmisíteni Hyde-ot. Olyan kis kitétel… – a doboz felé intett. – De ez azt jelenti, hogy értéktelen számomra. – Megint a kezébe temette az arcát, hangját eltompította a keze. – Hogy felejthettem el ezt? Azt hiszem, olyan izgatott lettem a gondolattól, hogy a szérum egyáltalán létezett… Olyan idióta vagyok. Az egész hiábavaló. 114

– Ne, Tristen! – mondtam sokkal meggyőzőbben, mint éreztem magam. – Találunk majd választ. Újraolvashatjuk az egészet. Talán tévedsz… – Nem. Nem tévedek – leejtette a kezét, és elhallgatott, a távolba révedt. Megint felé akartam nyúlni, de olyan távolinak tűnt, olyan elszigeteltnek, hogy hagytam a kezem az asztalra hullani. Mégis, néhány másodperccel később Tristen volt az, aki felém nyúlt, megfogta a csuklómat, és megdörgölte. – Jill – mondta, és láttam, hogy barna szemei megint csillognak – szinte lázasan, mint anyáé volt. – A lista a módosított sókról… az ő utolsó listája? – Igen? – Mi van… Mi van, ha apukád is a szérumon dolgozott? – kérdezte. – Arra gondoltam, hogy a lakat a dobozon túl hamar adta meg magát. Mi van, ha anyukád látott nála néhány listát, mielőtt meghalt volna…? – De miért? – kérdeztem zavartan. Szalmaszálakba kapaszkodott. – Miért dolgozott volna apa a szérummal? – Nem vagyok benne biztos – ismerte el Tristen. A szemei elfelhősödtek. – Talán… Vártam, de láthatóan meggondolta magát a spekulációval kapcsolatban, mert azt mondta. – Ki tudja? De a véletlen egybeesés különös, nem igaz? – Igen, de… – Valóban volt véletlen egybeesés – szennyezett só a könyvben, hogy anya módosított sóról beszélt –, de leginkább kevés volt. – Nem hiszem, hogy nagyon izgatottnak kéne lenned – figyelmeztettem őt. – Talán – Tristen szórakozottan megsimogatta a csuklóm, túl erősen, mert a figyelmeztetésemmel ellentétben nagyon izgatott lett. – Meg kell találnunk azt a listát – mondta. – Meg kell találnunk azt a 115

rekeszt. – Belenézett a szemembe, és megrázta a karom. – Meg kell kérdezned édesanyád, hogy emlékszik-e arra, amiről beszélt. Megráztam a fejem. – Nem! Tristen hitetlenkedve engedte el a csuklóm. – Jill, számomra ez élethalál kérdése. Megdörgöltem azt a pontot, amit szorított, felfordult a gyomrom. – Nem kell kérdeznem Tristen, mert már tudom. Ha valóban létezett egy lista módosított sókról, nagyon is biztos voltam benne, hol volt elrejtve. Ó, de nem akartam arra a szörnyű helyre menni. Még akkor sem, ha ott volt a saját kertünkben.

116

Jill – ANYA MINDIG PANASZKODOTT apa rendetlen autójára – mondtam, miközben Tristen becsukta az iskola ajtaját, aztán visszatette a lakatot. – Sosem hordott aktatáskát, így a papírokat az ülésre hajigálta. – Elmosolyodtam apa tárolási módjának emlékére, és hozzátettem. – Hacsak nem volt fontos. Azokat a kesztyűtartóba helyezte, hogy „biztonságban tartsa”. – Szóval tényleg úgy gondolod, hogy a lista… – Ha létezik – figyelmeztettem. – Amit kétlek. – Ha létezik – adta meg magát Tristen, átvezetett minket a parkolón, a járda irányába. – Akkor a kocsiban lehet? – Igen – az este hűvös volt, megdörzsöltem a karom, és azt kívántam, bár hoztam volna egy kabátot. – De ez olyan hosszú keresés lesz, Tristen… – Fázol? – vágott közbe, és rám nézett. A fogaim összekoccantak. – Egy kicsit. – Tessék. – Mielőtt tiltakozhattam volna, vagy legalább felfoghattam volna, mit tesz, megállt, és lerázta magáról a régi, csíkos inget, amit begombolatlanul viselt egy póló felett, mint valami kabátot, és felém nyújtotta. – Vedd fel – vette át az irányítást Tristen, mint mindig. – Nem – felemeltem a kezem, és visszautasítottam. – Nem vehetem fel az inged. – Csak vedd fel, Jill – ellépett tőlem, és a vállamra kanyarította. – Vedd fel, és menjünk tovább. – Oké… köszi. – fogadtam el. Ahogy újra sétálni kezdtünk, a ruha ujjába csúsztattam a kezem, ami túl hosszú volt nekem. Az ingben még mindig ott volt Tristen testének melege, és olyan szappan szaga 117

volt, amit én osztottam meg vele. Magamra húztam, belélegeztem, és nem csak melegebbnek éreztem magam, hanem bátrabbnak is, mintha páncélt kaptam volna, vagy Tristen egy kabátját. Talán meg tudom ezt tenni: szembenézni apa kocsijával… – Nem vette volna valaki észre ezt a listát? – tűnődött Tristen hangosan, miközben átvágtunk a parkolón, fej-fej mellett. – Biztos nem használtátok apád autóját, mióta meghalt? – Nem, nem használtunk – mondtam. – Megtisztítottuk, hogy megszabaduljunk az üléseken lévő vértől. – Összerezzentem, mikor hangosan is ki kellett ezt mondanom, így tovább beszéltem, hogy kiűzzem a képeket a fejemből. – Aztán anya leparkolta a garázsba, letakarta egy ponyvával, és soha többé nem vezette. Mintha nem tudnánk, mit tegyünk vele. Úgy értem, ki venné meg egyáltalán? Tristen megint megtorpant, úgy tűnt, meglepődött. – Apádat az autóban ölték meg? – Igen, azt hittem, tudtad. Ez minden hírben szerepelt. – Én ritkán nézem a híreket – mondta mogorván. – Különösen nem ezt a fajtát. A gyász, amit mások megtapasztalnak, engem nem szórakoztatnak. Épp elég nyomorúságom van nekem is, hogy mulattasson. Megint csendben sétáltunk tovább, Tristen valószínűleg elveszett a múltban, az anyjával kapcsolatos emlékeiben, én pedig megpróbáltam szembenézni a jövővel, ahol annak a kocsinak a belseje várt rám. Alaposan kitisztítottuk, de mi van, ha még vér szaga volt? Mint… gyilkosság? Átmentünk egy sor fa alatt, mindketten az árnyékos járdát figyeltünk, mikor egy hang törte meg az álmos utca csendjét. – Tristen? Jill? Ti vagytok azok?

118

Jill – NOCSAK, NOCSAK, NOCSAK – nevetett fel Todd Flick, és megindult felénk az utánunk kiáltó Darcyval. – Mi folyik itt? – Mit akarsz, Flick? – kérdezte Tristen, máris kissé rátámadott Toddra, aki egy halványkék gipszet viselt még mindig a karján. – Eléggé elfoglaltak vagyunk. – Mit is csináltok? – kérdezte Darcy egyértelműen gyanakodva. – Miért voltatok a suliban órák után? Megállt a szívem. Lelepleztek minket. Nagyon nagy bajban voltunk. De Tristen nem tűnt idegesnek. – Hogy mit csinálunk az iskolában, vagyok iskolán kívül, ahhoz neked semmi közöd – mondta nyugodtan. – Olyan, mintha most törtetek volna be egy lezárt épületbe – mondta Darcy, ugyanakkor nevetés bujkált a hangjában, mintha úgy gondolta volna, már a gondolat is nevetséges. – Az illegális. Ó, börtönbe fogunk kerülni… – Ti is itt vagytok – mutatott rá Tristen és vállat vont. – Elsétálunk mellette – védekezett Darcy. – A házunk felé menet. De ti srácok, ti az iskolából jöttetek ki. Láttalak bennetek! – Igen – Todd törött kezével átkarolta a barátnője vállát. – Ha nem ismernélek jobban bennetek, arra gondolnék, hogy ott benn csatangoltatok, vagy valami ilyesmi. Talán valami akció volt a birkózó-szőnyegeken? – Megint túlfeszíted a húrt, Todd – figyelmeztette Tristen. – A helyedben nem tenném. Todd nem törődött a figyelmeztetéssel, és horkanva felnevetett. – Hé, Hyde, ha azt hiszed, hogy Jill Jekel majd felizgat, akkor nagyot fogsz 119

csalódni. – Lefejtette a karját Darcyról, és gúnyosan elvigyorodott. – Sok szerencsét azoknak a vékony lábaknak a szétnyitásához. – Todd! – csattant fel Darcy. – Elég! Nem voltam biztos benne, hogy engem akar megvédeni, vagy a barátját. Ha az utóbbi, akkor elkésett, mert Tristen karja máris előre lendült, és mielőtt egyáltalán felfoghattam volna, mi történik, megragadta Toddot a gallérjánál fogva. Megcsavarta az anyagot, maga felé húzta Toddot, szóval a másodperc törtrésze alatt szemtől szemben voltak egymással, Todd lábujjhegyen, Tristen pedig lenézett az alacsony hátvédre. – Ha még egyszer így beszélsz Jillről, akkor nem a kezedet fogom eltörni – vicsorogta. – Letépem azt az üres fejedet a nyakadról! Volt valami olyan gonosz Tristen hangjában, hogy hirtelen még Todd is ijedtnek tűnt. És én is megrémültem. Elborzadtam, ugyanakkor hízelgő is volt. Tristen megvédett engem. De ez a másik oldala volt? Vajon pontosan azt láttam itt? Olyan hirtelen változott meg, olyan másnak tűnt. – Tristen? – cincogtam. – Ö… Tristen? – Gyerünk, Todd! – szólt közbe ezúttal sokkal határozottabban Darcy, megragadta Todd ruhájának ujját, és megrángatta. Aztán Tristenhez fordult. – Tristen, engedd el! Kérlek! Ez ostobaság! Én csak álltam ott némán, tehetetlenül. Kérlek, Tristen! Kérlek! Tristen továbbra is feszült maradt, tovább markolta Todd gallérját, álla megfeszült, szemét Flickre szegezte. Aztán hirtelen ellökte Toddot, hátrált egy lépést, aztán legnagyobb meglepetésemre a kezem után nyúlt, felfelé csúsztatta a kezét ingjének hosszú ujjában, ujjait összefonta az enyémmel, és mindkettőnket hátrahúzott egy lépéssel. – Soha többé ne mondj ilyet, Flick – figyelmeztette Tristen sokkal nyugodtabban. – Hacsak nem akarsz visszavágni nekem. – Szünetet tartott, aztán hangja mély morgássá halkult. – És Isten segítsen rajtad, hacsak egy haja szála is meggörbül Jillnek! A tiédet majd egy csatornában fogják megtalálni valahol. 120

Anélkül, hogy megvárta volna Todd válaszát – és azt hiszem még Flick is elég okos volt ahhoz, hogy csendben maradjon –, Tristen mindkettőnket elindított a járda irányába, közben végig fogta a kezem. Éreztem magamon Darcy és Todd pillantását, ahogy a szemükkel követnek minket, valószínűleg azt a pontot nézték, ahogy összefonódtunk: Tristen meleg, meleg tenyerét az enyémben. Rémültnek kellett volna lennem. Talán el kellett volna borzadnom. Egy… szörny kezét fogtam? Lehetséges volt? Tristen erősebben szorította meg a kezem. De nem igazán voltam ijedt. Leginkább zavart. Miért fogtuk meg egyáltalán egymás kezét? Mikor elértük a Pine Street sarkát, és a házunk felé indultunk, Tristen elengedett, és csak ekkor vettem észre, hogy a tenyerem izzadtságban úszik. Megtöröltem a kezem a farmeromban, meg akartam kérdezni, mi történt az előbb. Vajon Tristen érezte, hogy az annyit emlegetett szörny, ami benne lappangott, most felszínre került? És annyira szerettem volna tudni, egyáltalán miért védett meg engem. De természetesen máris tudtam a választ. Azért állt ki értem, mert nálam volt a megmentésének lehetséges kulcsa. Hasznára voltam épp úgy, mint Beccának laboron. Jill Jekel, akire mindenkinek szüksége van, de nem igazán akarják. Rá kellett volna tetoválni ezt a szánalmas szlogent az egész testemre – feltéve, ha valaha is megváltoztathatom piercing nélküli, érintetlen húsom bármilyen módon. Még mindig egy háztömbnyire voltunk a házunktól, de kibújtam Tristen ingjéből, felé nyújtottam, és magamra kényszerítettem egy mosolyt. – Tessék. Már nem igazán fázom. – Biztos, Jill? – szórakozottnak tűnt, elfogadta tőlem az inget, mielőtt még válaszolhattam volna. 121

– Igen – biztosítottam dideregve. Egymás mellett sétáltunk, én meg egy fiú, aki talán az előbb vált félig szörnyeteggé, egészen addig, míg el nem értük a ház mögötti garázst. A sötét, sötét garázst, ahol a véráztatta autó, annyi régi sérelem, félelem várt… és talán valaki egyetlen lehetősége a megváltásra.

122

Jill – HALLOTTÁL MÁR A SEPRŰRŐL, ugye, Jill? – kérdezte Tristen, miután felkapcsoltam az idióta, nagy, csapott hátú garázsunk megvilágításáért küzdő, egyetlen, csupasz égőt. – Erre a helyre kétségbeesetten ráfér a takarítás – vagy inkább le kéne buldózerezni. Nem emlékeztettem Tristent arra, hogy talán több időm lenne garázst söpörni, ha nem próbálom megmenteni az ő életét. Túlságosan lefoglalt, hogy bámuljam apa régi Volvójának böhöm nagy sziluettjét. Koszos ponyva alá volt rejtve, mint valami borzalmas ajándék egy piszkos csomagolásban. Nem akartam közelebb menni. – Jill? – kérdezte Tristen, és az arcomat vizsgálta. – Csak vicceltem… Akasztófavicc… – Ez még nehezebb, mint bemenni az irodájába – mondtam, és úgy figyeltem a járművet, mintha még mindig benne rejtőzne a gyilkos. – Apa ott benn halt meg, Tristen. Szenvedett. Azt vártam, hogy Tristen majd együtt érez velem, mint ezelőtt. De nem tette. Egyszerűen ellépett mellettem, és mint egy varázsló, aki leleplezi az utolsó trükkjét, letépte a festékfoltos anyagot az autóról, és a földre hajította. És ott volt. Az autó, amiben apámat lemészárolták, meglepően normálisnak tűnt. – Mintha egy kötést szednél le, Jill – Tristen leporolta a tenyerét. – Az a legjobb, ha túljutsz az ilyen dolgokon. Miután beültél, lehet, hogy még vezetni is szeretnéd. Hüledezve bámultam rá, nem mozdultam a kocsi felé. – Vezetni? – Miért ne? – vonta meg a vállát. – Nincs autód – megpaskolta a Volvo oldalát. – És mégis van. – Tristen… még az ajtót sem akarom kinyitni. 123

– Akkor majd én – mondta, és kinyitotta a vezető oldali ajtót. A mellette lévő oldal felé biccentett. – Te jössz. Haboztam. – Jill, nagyon türelmetlen vagyok, hogy belenézhessek a kesztyűtartóba, és magam fogom megtenni úgy tíz másodperc múlva – mondta. – De őszintén úgy gondolom, ki kéne nyitnod az ajtót. Ez az erőfeszítés, hogy elrejtőzz előle, hogy úgy tegyél, mintha meg sem történt volna a gyilkosság, ez nem egészséges. Voltál apád irodájában. Tudod, hogy ezzel is szembe tudsz nézni. Ekkor egy kicsit kihozott a sodromból. – Úgy hiszem, azt mondtad, nem vagy pszichológus, mint az apád – emlékeztettem. – Talán anya és én csak a saját módunkon birkózunk meg a dolgokkal. – Édesanyád összetört, Jill – mondta Tristen. Nagyon dühbe gurultam, mikor ezt mondta. – Nem tudod, mi eredményezte azt, hogy szétesett! Bámultunk egymásra az égő fényében, Tristen egyik kezét a Volvóra téve, én pedig a garázs ajtajához közel álltam. Egy részem gyanította, hogy igaza volt. Amit anya és én csináltunk – hogy elzártuk apát, úgy tettünk, mintha nem is létezne –, valószínűleg nem volt egészséges. De nem volt bátorságom bármi mást csinálni. Az, ahogyan megbirkóztunk apa meggyilkolásával – mintha egy újabb szabály lett volna, egy kimondatlan kód, amit követtem. Feltámadt az őszi szél, a tetőgerenda nyikorgott, és Tristen megunta az ácsorgást, de nem az utasoldal felőli ajtóhoz ment, pedig tudtam, hogy alig várja, hogy kinyissa, hanem felém indult. Lehajolt, így szemtől szemben voltunk, és újra láttam a gyengéd oldalát, amit kedveltem. Túlságosan. – Jill – mondta. – Egy léleknek sem mondtam még ezt, de amikor anyám eltűnt – amikor tudtam, hogy meghalt –, kényszerítettem magam, hogy bemenjek a szüleim hálószobájába, lefeküdtem az ágyára, a fejemet a párnájára tettem, és belélegeztem a parfümjét. Az illatot, amit egész életemben viselt. Ott maradtam, fulladoztam 124

abban, ami egyszer megnyugtató volt, és azon tűnődtem, miket szenvedett el édesanyám az utolsó pillanataiban. Minden szörnyű jelenettel, ami a képzeletem határán egyensúlyozott – emelt fővel néztem szembe velük. És a legkülönösebb, hogy ha most megérzem a parfümjét, már minden rendben. Szinte… örömmel fogadom. – Pillantása az autóra siklott. – Ha kiviszed ezt a napra néha, akkor túljutsz a gyilkosságon, és a szép emlékek irányába mozdulsz. Nem tudtam, mit mondhatnék. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy akarok emlékezni apára. A meggyilkolása felett érzett rémületem keveredett az árulása felett érzett haragommal, mint olaj és víz, ami összekeveredett, aztán szétvált, és újra keveredett. Amit tudtam, hogy nem akartam megmozdulni. És nem csak azért, mert nem akartam beülni a horror négyajtós kamrájába, ami leeresztett gumikon ott állt, csak néhány lépésre tőlem. Nem, nem akartam megtörni a pillanatot, amit Tristen és én megosztottunk. A gyászról való beszéléstől egyre erősebb lett. Én már túlléptem a közös nyomorúságunkon. Olyan erős volt. Nem csak mentálisan, de érzelmileg is. Megölné magát, ha meg kellene… A szemébe néztem, ő pedig viszonozta a pillantást, és a másodperc törtrészéig meg mertem volna esküdni – aznap éjjel már másodszor – , hogy láttam saját, egyre erősebb érzéseim iránta tükröződni benne. Vagy talán félreértelmeztem, mert a szél újra feltámadt, a gerendák morogtak, és Tristen lassan kiegyenesedett, távolságot teremtve közöttünk. – Tedd meg most, Jill! – mondta. – Ne habozz tovább! Hallgass rá, Jill. Ő megérti ezt… Mélyen, szaggatottan szívtam be a levegőt, a Volvo felé araszoltam, és tudatában voltam, hogy Tristen követ engem, szinte éreztem újra feltámadt lelkesedését, miközben én újra küzdöttem a vonakodással. Mikor elértem a kocsi oldalát, a kezem a kilincs felé nyúlt, és képek, borzalmas képek kezdtek villódzni a fejemben. Apa… Egy kés élének villanása… Apám sikolya… Vér csorog a torkán ejtett sebből, ahogy kivonszolták az autóból… 125

De tovább mozogtam, megmarkoltam a kilincset, és kitártam az ajtót, a szemem körbepásztázta a belsőt, a halvány fényben vér nyomát kerestem az ülésen. Semmi. Nem volt ott semmi. Becsusszantam az egyszer olyan ismerős ülésre, és kinyitottam a kesztyűtartót. Papírok és zsebkendők ömlöttek ki belőle, és Tristen, aki fölém hajolt, kezével a tetőn támaszkodott az ajtó felett, képtelen volt tovább türtőztetni magát. – Na, Jill? Na? – Én… Én nem látok… – a kezeimmel átkutattam a káoszt. Miért tartott meg apa annyi szemetet? – semmit. – De ekkor észrevettem. A vért, amitől annyira rettegtem. Régi, és fekete, de valahogy mégis felismerhető, ahogyan csak a vér tud lenni. Egy csepp egy meggyűrődött, hullámos, megviselt papíron. Egy olyan lap, amit mintha valaki sietve gyömöszölt volna a kesztyűtartóba. A kezem remegett, ahogy széthajtottam, és kisimítottam a papírlapot az ölemben, próbáltam kivenni apa rendetlen írását. – Na? – ismételte Tristen. – Ott van? – Tristen… – a hangom jobban remegett, mint a kezem. – Nézd – mondtam, és felé nyújtottam a vérfoltos lapot. A véres listát. Módszeresen megváltoztatott. Sókról.

126

Tristen – „K2 CR2 O7 PLUSZ…”? – zavartan merültem el Dr. Jekel listájában. Jill apja kísérletezett a sókkal, igen. De amit hozzájuk tett – a neveknek viszont semmi értelme nem volt. A rövidítések még csak nem is a periódusos tábla elemeit jelölték. Én pedig nem tudtam megfejteni egy sajátos rövidítésrendszert. Minden formulának legalább fele értelmetlennek tűnt. Mégis, volt mintája. Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy azt sem hallottam meg, mikor apám belépett a szobába. – Tristen? Sokáig dolgozol. Megpördültem a széken, meglepődtem, az órára pillantottam, hogy megnézzem az időt. Majdnem hajlani kettő volt. Teljesen elvesztettem az időérzékem. – Csak befejezem ezt a feladatot – mondtam, szembe fordultam vele –, de próbáltam a véráztatta listát egy kémiafeladat alá csúsztatni, ami, hál’ istennek, ugyanúgy nyitva volt előttem: Szervetlen Anyagok Kémiatáblázatának Kézikönyve, amiben mindenféle sókról keresgéltem információkat. – Végzős év, tudod? – tettem hozzá, próbáltam közönyösnek tűnni. – Elég elfoglalt vagyok a futás és az órák mellett. Apa közelebb jött, belépett az asztali lámpám keltette fénykörbe. – Valami olyan, amiben tudok segíteni? Van néhány főiskolai diplomám, tudod. – Nem, köszönöm – sikerült elmosolyodnom, még úgy is, hogy próbáltam a lista fölé tenni a kezem, egy nagy rész ugyanis kilógott a könyv alól. – Ez kémia – tettem hozzá tréfálkozva. – Az én erős oldalam.

127

– Ugyan, Tristen – mondta apa, leült az asztalom szélére. – Nem vagyok tudatlan a kémiát illetően. Nem hívnád apádat tudatlannak, ugye? – Nem, uram, soha – bólintottam, és azonnal megbántam, hogy viccelődni próbáltam. – Lássuk csak… – Apa előre nyúlt, és végigfuttatta ujjait a kézikönyv nyitott lapjain, ujjai csak centikre voltak a listától, és izzadtság kezdett folyni a hátamon. Kérdő tekintetet vetett rám. – Azt hittem, szerves kémiát tanulsz ebben az évben. – Igen. – De szervetlen kézikönyvet használsz? – Csak kerestem valamit – vontam vállat, de a vér dübörgött a fülemben. Apa tudta, hogy hazudok neki. Bár a fény visszaverődött ezüstkeretes szemüvegéről, láttam a szája sarkán, hogy magában nevet. Ó, a pokolba! – Hát, ha tudok valamiben segíteni, csak kiálts nekem – felállt, és az ajtó felé indult, távolodva a rejtett listától. Látta? – Úgy lesz – ígértem. Menj el, csak menj el… De apa még nem végzett velem. – Tristen? – szólított, és megtorpant az ajtóban. – Nem azért dolgozol ilyen későig, mert valami elvonja a figyelmed a tanulásról a futáson kívül, ugye? – Nem, uram. Nagyon is figyelek – ígértem, és újra megfeszültem. Vajon apa tudott valahogyan az iskolába való késő esti betöréseimről? Tananyagon kívüli munkámról? De nem, apa nem az effajta időtöltésről beszélt. – Csak úgy gondoltam, hogy talán egy fiatal hölgy van a dologban – mondta. – Végül is, sosem volt hiányod barátnőből – egészen az utóbbi ideig.

128

– Nem – mondtam, és most először, mióta bejött a szobába, hallottam, hogy közönyös álarcom megreped. – Senki – ismételtem meg szándékos nyugalommal. – Túl elfoglalt vagyok most. – Ó. – Apa szinte csalódottnak hangzott. – Látva, hogy mennyire lelkesen próbálsz segíteni az anyjának, azt hittem, hogy talán megkörnyékezted a Jekel lányt. A szám érdekes módon fémes ízű lett, mikor megszólaltam. – Jillt? Nem. Ő csak egy barát. Apa felmordult. – Ez olyan kár, Tristen. Mert Mrs. Jekelben, bár most törékeny, néha felvillan az édesség és a báj. – Egyik kezét a kilincsre helyezte, az a furcsa vigyor újra ott volt az arcán. – És tudod, mit mondanak. Amilyen az anyja, olyan a lánya. – Felnevetett. – És természetesen, amilyen az apja, olyan a fia. Ezután apa magamra hagyott, becsukta az ajtót, még csak jó éjszakát sem kívánt. A kezem szinte épp úgy remegett, mint Jillé, mikor átnyújtotta nekem a listát, amit most összehajtottam, és egy Hemingway kötetbe rejtettem, amit még elsős koromban kellett elolvasnom. Aztán levettem a farmerom, lekapcsoltam a lámpát, és lefeküdtem az ágyra. Azonban az elalvás megfoghatatlan dolognak bizonyult. Amilyen az anyja, olyan a lánya. Amilyen az apja, olyan a fia. Vajon Jill sejtette, még ott a garázsban, hogy mit gondoltam szinte teljesen bizonyosan, mikor átnyújtotta nekem a „döntő, véres listáját” a „módosított sóknak”? Vajon átfutott az agyán a lehetőség, hogy az én apám megölte az övét – vagy legalábbis köze volt hozzá valahogyan? Hogy talán tényleg nem puszta véletlen volt, hogy Jekel találkozott Hyde-dal Pennsylvánia szívében? Biztosan éreztem, hogy apa nem csak azért jött ide, hogy tanítson, hanem hogy értekezzen Dr. Jekellel. Nem voltam biztos benne miért, vagy hogyan kerültek össze, de a véletlen túlságosan gyanús volt, semmint figyelmen kívül hagyjam. Biztos, hogy volt köztük 129

valamiféle együttműködés. Egy olyan partnerség, ami egy bizonyos ponton szörnyű véget ért. Az apám – ki volt most ő? Kivel – mivel – éltem együtt? Behunytam a szemem, és alvásra kényszerítettem magam. Be kellett fejeznem a gondolatmenetem, ami persze még álmomban is kísértett, és kevesebb, mint két óra múlva fel is ébredtem, vergődve a rémálom fájdalmaitól. Annyira közel volt, hogy megforduljon, felfedje az arcát – bár már régen tudtam a kilétét. Becca Wright. De miért akartam megölni őt? Az az éjszaka a folyónál semmit nem jelentett számomra – sem pedig neki. Becca nem volt arctalan, csak az álmomban. Bár szinte minden nap láttam őt, szinte alig állt velem kapcsolatban. Egy homályos folt volt csupán az öntudatosan kialakított frizurája, divatnak hódoló ruhája, és fényes szeme, ami ugyanakkor, mintha sötét lett volna. Miért volt a bennem lévő dolog annyira megszállott, hogy megöljön egy ilyen ártalmatlan lányt? – Ó, istenem – morogtam hangosan. Közel voltam a megoldáshoz. Éreztem. De közel voltam a pusztuláshoz is. Valami történt Todd Flickkel, megint, még az iskolán kívül. Voltak pillantok, amikre nem tudtam emlékezni, és arra tértem magamhoz, hogy Jill kezét fogom. Felültem az ágyban és megdörgöltem a szemem, rosszul voltam, nyugtalan és zavart. Mivel az összes dolog közül, ami aznap éjjel zavart engem, ami legjobban irritált, az a hazugság volt, amit apámnak mondtam, mikor rákérdezett, van-e valaki különleges az életemben. Ó, Jill… Kétszer álltam közel hozzá, mikor árnyékba vonta őt az apja meggyilkolása, és a második alkalommal kétségbeesetten meg akartam őt csókolni. Talán ez volt az én egyenes utam a teljes 130

romlottsághoz, de néha, az elmúlt néhány hét alatt, az eleinte lenyűgözőnek talált ártatlanság megérintett, ellenállhatatlan lett, aztán olyan erősségnek találtam, ami belőlem hiányzott. Bájos volt, és olyan erkölcsi kényszer, amire szükségem volt. Ha volt valaha is két olyan ellentét, ami vonzotta egymást, akkor az Jill Jekel volt, meg én. Szépség, és a szó szerinti szörnyeteg. Yin és yang. Tiszta fény és a teljes sötétség. Megint felnyögtem a sötét szobában. Milyen szerencsétlen lenne Jill Jekel, ha valaha is olyan erős, heves érzéseket kezdene táplálni irántam, mint én kezdtem tapasztalni irányában. Nem csak szerencsétlen, de tragikus is lenne. Bár a megmentésem záloga be volt tuszkolva a könyvespolcra, az óra ketyegett. És ha el is érem a megváltást, közelében sem voltam a törlesztésnek. Nem, ahogy az életem kirakósai kezdtek a helyükre kattanni, egyre inkább biztos voltam benne, hogy elkövettem valami bűnt Londonban, amit egy Jill Jekelhez hasonló, kedves lány sosem bocsájtana meg nekem. A pokolba, még azt sem tudtam elképzelni, hogy én valaha megbocsájtok magamnak.

131

Jill – JILL? Felnéztem a szociológia könyvemből. Darcy Gray ott állt velem szemben, ujjaival az ebédlő asztalát simogatta. Lenyeltem a mogyoróvajas szendvicsem falatját, próbáltam köszönni neki, de túlságosan zavartra sikeredett, szinte kérdésnek tűnt. – Szia? Darcy soha nem keresett fel. El fogja mondani, hogy betörtem az iskolába… – Gondolkoztam a tegnap estével kapcsolatban. – Darcy látszólag készen állt beteljesíteni a legnagyobb félelmem, szeme résnyire szűkült. Hegyesre vágott hajával, és márkás ruháival egy dühös főnöknek tűnt, aki le akar engem hordani, az alkalmazottját. – Arról, hogy mit láttam. A mogyoróvaj megakadt a torkomon. – Tény-Tényleg? Darcy körbe pillantott, megbizonyosodott róla, hogy egyedül voltunk. Ami, természetesen, így volt. Szinte mindig egyedül ettem az ebédlő egy távoli sarkában, az időt tanulásra használtam. Elégedetten nyugtázva, hogy magunk voltunk, Darcy közelebb hajolt. – Nézd, Jill – mondta halk, de figyelmeztető hangon. – Láttam, hogy te és Tristen az iskolából jöttetek ki, és Todd-dal ellentétben nem gondolom, hogy a birkózó-szőnyegeket használtátok. Felnéztem Darcyra, ijedt voltam – és kíváncsi, a matracok másodszori említésére. Ez valami olyasmi volt, amit az emberek általában csináltak? Vajon a tornaterembe való besurranás a szex egy másik része volt, egy olyan párzási hagyomány, amiről nem tudtam? – Darcy, mi nem… – fogalmam sem volt, mit akartam mondani. 132

Darcy amúgy sem akarta meghallgatni a kifogásaim. – Úgy gondolom, ti ketten összefogtatok az ösztöndíjért, és titkoljátok a munkátokat. Nagyot nyeltem a mogyoróvajra, amit még mindig próbáltam letuszkolni a torkomon. – Micsoda? Darcy még inkább lehajolt, úgy görnyedt meg, mint egy támadásra kész farkas, kék szemei sokkal jegesebbek voltak, mint valaha láttam. – Úgy gondolom, szánalmas, hogy nem mertek nyíltan versenyezni velem – morogta. – Annyira alattomos a hátam mögött szervezkedni. Azt gondoltátok, hogy ellopnám az ötleteitek? Vagy azt hittétek, hogy hiába hozom ki magamból a legjobbat, mert a briliáns Jill Jekel és Tristen Hyde valamiféle erőmű méretű agytrösztöt alkot? Mert, ha jól emlékszem, az elején megmondtam már, hogy nem akarok együtt dolgozni sem veled, sem az erőszakos, magányos pasiddal! – Nem, ez nem így van… – Nem ellene dolgoztunk. Nem rosszindulatból tettük, amit. És Tristen nem volt a pasim. – Mi… Mi… – Mit is mondhattam volna neki? – Épp olyan vagy, mint a bűnöző apád! – fröcsögte Darcy, felállt, és összefonta a karját. – Késő éjjel kiosontok, titokban dolgoztok. Ez hátborzongató! Hihetetlen! Azt hinném, hogy legalább te tanultál valamit abból, ami történt vele. Dermedt csendben ültem, a fülemben ott csengtek Darcy szavai. – És Tristen erőszakra való hajlama miatt – tette hozzá – jobb, ha vigyázol, nehogy úgy végezd, mint az apád! Ezzel Darcy sarkon fordult, elment, ott hagyott egyedül, a nyitott könyvemmel, félig megevett szendvicsemmel, ami még mindig előttem volt, és nem voltam biztos benne, mit kéne tennem. Elfutni és sírni? Tegyek úgy, mintha semmi nem történt volna, akkor is, ha olyan érzésem volt, mintha a falak össze akarnának nyomni? Hogy tudta Darcy ezeket mondani? Hogy vághatta a képembe apám meggyilkolását? 133

Összeszedtem a bátorságom, hogy körbenézzek a zsúfolt ebédlőben, biztos voltam benne, hogy az egész iskola hallotta. Mintha Darcy szavait egy hangosbemondó közvetítette volna. De mindenki folytatta az evést, a beszélgetést, és élvezték áldottan normális életüket. Mindenki, kivéve Tristent, akit az ebédlő ellentétes sarkában szúrtam ki. Ő is egyedül volt, de, mint általában, úgy tűnt, a magány nem zavarja őt. Hátradőlt, a széket két lábon egyensúlyozta, hosszú lábait egy másik széken támasztotta. Láthatóan teljesen belemerült egy könyvbe, olykor-olykor szórakozottan nyúlt egy magas papírpohár kávéért, amin az egyik közeli benzinkút logója volt. Darcy a pasimnak nevezte Tristent. De tévedett. Ő nem akart engem úgy. Ahogy figyeltem, felnyögött és kihúzta magát, ami sokkal magasabbá és lenyűgözővé tette. Erőszakos, magányos. Darcy is így jellemezte Tristent. Bár én ismertem Tristen egy másik oldalát is, egy kedves oldalát, nem tudtam megvédeni őt a vádak ellen. És ami Darcy jóslatát illette, miszerint ugyanaz fog történni velem, mint apával… Figyeltem, ahogy Tristen egy közeli kukába hajítja a kávéspoharat, eszembe jutott meleg tenyere a kezemben, aznap este, mikor megfenyegette Todd Flicket, hogy letépi a fejét. Biztonságban éreztem magam vele az iskolában. De aztán megváltozott. Tristen most felállt, bedugta a könyvet válltáskájába, ami az olyan tulajdonok feneketlen süllyesztőjének tűnt, amiket ugyanazzal a közönyös tiszteletlenséggel kezelt, mint amit Mr. Messerschmidt iránt tanúsított, és minden iránt. Tristen és én távol voltunk egymástól… de furcsa módon, egyre közelebb kerültünk a másikhoz. Ő nem vágyott rám, de volt köztünk egyfajta kapcsolat. Egy kapcsolat, ami vérontásban és gyászban gyökerezett. 134

Darcy szavai megint ott visszhangoztak a fejemben. Tristen Hyde erőszakra való hajlama miatt jobb, ha odafigyelsz, nehogy úgy végezd, mint az apád. Hirtelen melegebbnek éreztem magam, émelyegtem, hátat fordítottam Tristennek, becsomagoltam félig megevett szendvicsem egy szalvétába, nem voltam többé éhes. Mert tudtam jól az elmúlt évek elméleti fennhatóságáért való küzdelemből, hogy Darcy Gray sosem tévedett kétszer egy nap. Tévedett abban, hogy Tristen és én együtt lennénk – vajon abban igaza volt, hogyan „végezhetem”? És, hogy a dolgok még rosszabbak legyenek, még akkor is, hogyha Tristen nem érzett irántam semmit, még ha féltem is, hogy egy szörny lakozik benne, még egyszer hátra fordultam, képtelen voltam levenni róla a szemem. Képtelen voltam nem azt kívánni, hogy ez a jóképű, tehetséges, bonyolult, lehetséges gyilkos, aki felkapta a vállára a táskáját, aztán úgy ballagott ki az ebédlőből, mintha az egész iskolát birtokolná, bár valóban a pasim lenne.

135

Jill – TRISTEN, MIT CSINÁLSZ itt? – kérdeztem, összehúztam magamon a köntöst, nem azért, mert kilátszott a pizsamám, hanem mert olyan csúnya volt. – Majdnem éjfél van. – Tudom. – Tristen átnyomakodott mellettem az előszobába. – Meg kell mutatnom, mire jöttem rá. – Nem várhat ez reggelig? – Nem. – A nappaliba sétált, és felkapcsolt egy lámpát. Akkor láttam meg, hogy barna szemei fénylettek az izgatottságtól. És azt is észrevettem, mit tart a kezében. A listát, amit nem láttam a garázsban töltött este óta. – Anya… – mondtam, és a papírra szegeztem a tekintetem. – Nem is szabadna itt lenned, és ha meglátja azt… Mondtam már, hogy nem említette a listát, mióta aznap éjjel megtört. Nem tudom, hogyan reagálna. – Be van nyugtatózva, nem? – kérdezte Tristen, és helyet foglalt a kanapén, és kisimította a listát a kávézóasztalon. – És csendben leszünk. Jól mondta, anya mélyen aludt. Most még… – Gyere, ülj le! – ütögette meg a párnát maga mellett. – Meg kell mutatnom neked. Aztán elmegyek. Ígérem. – Rendben – egyeztem bele, megkerültem az asztalt, és csatlakoztam hozzá. Az egyetlen lámpa fényénél alig tudtam kivenni a papíron lévő szavakat, de a vérfoltok fekete tintába mártott ujjlenyomatoknak tűntek. Elfordultam. – Nézd, Jill! – utasított Tristen, és közelebb araszolt, az orrom alá dugta a listát, így beszorultam a jelenbeli, különös érzéseim, és egy 136

nem olyan régi, borzalmas múlt közé. Kicsit nehezen jutottam levegőhöz. Apa… Tristen… Két erőteljes jelenlét, amik bekerítettek… Tristen annyira izgatott volt, hogy észre sem vette, mennyit fészkelődöm. – Először azt hittem, apukád értelmetlen dolgokat írt – mondta. – Láttam, hogy módszeresen változtatott a sók összetevőjén, de semmi felismerhetővel. – Egyik ujjával apa egyik jegyzetére bökött. Apa ismerős kézírása azok mellett a szörnyű foltok mellett… – Mégis, tiszta mintát adnak ki. És, amikor elkezdtem gondolkodni a mintákról, akkor eszembe jutottak a kódok. Kényszerítettem magam, hogy elvonatkoztassak a foltoktól, és kövessem Tristen ujját, ahogy végig mutatott a listán. – CaCl2 plusz R… – Kálcium-klorid plusz... micsoda? Igen, apa minden bizonnyal kódokban jelzett valamit, újabb titokzatos réteget adva hozzá rejtett életéhez. – Gondolod, hogy megfejthetjük? – kérdeztem, nem voltam biztos benne, hogy igent, vagy nemleges választ akarok hallani. Tényleg tudni akartam az igazságot apámról, mikor az a néhány tény, amit a helyére tettek olyan átkozott volt? Mi van, ha sokkal csúnyább valóságot rejtegetett, titkosított azon a darab papíron? – Én már megtettem – tájékoztatott Tristen, véget vetve belső küzdelmemnek. – Egy nagyon bugyuta kód volt – nem támadni akarom édesapád. – Mindketten újra a lista felé fordultunk, Tristen még közelebb araszolt, így gyakorlatilag egymáson ültünk a besüppedt kanapén. – Látod? – kérdezte, és rábökött a lapra. – Egyszerűen csak félbe vette az ábécét, aztán az A-t M-re cserélte, és fordítva. Nagyon egyszerű. Egy apró próbálkozás az ügy érdekében, amennyire tellett. – De egyáltalán miért próbálta meg? Tristen túlságosan rákoncentrált a céljára, hogy az engem zavaró rejtélyek miatt aggódjon. – Ki tudja? – kérdezte. – A lényeg az, hogy amikor hozzácsatolod ezt a listát Dr. Jekyll jegyzeteihez, nagyon egyértelmű, hogy apukád az alap szérumokkal és a módszeresen 137

szennyezett sókkal dolgozott – látszólag olyan anyagokkal, amik minden patikában vagy laborban előfordulnak a 19. században. – Úgy tűnik, már mindent alaposan átgondoltál – mondtam, és ellöktem a kezét. A lista… a vér túl közel volt az arcomhoz. – De biztos vagy benne, hogy igazad van? Honnan tudsz a történelmi részéről? – Az internetről – mondta. – Talán egy vidéki holtágban élünk, de még mindig hozzáférek az internethez. – Akkor is… – Igazam van, Jill – mondta szigorúan. – Ez az életemről – és halálomról szól. Biztos vagyok benne, hogy jól mondom. Lenéztem az „utolsó, véres listára”. – Ez apámról is szól – morogtam, sokkal inkább magamnak, mint Tristennek. – És rólam. Tristen ekkor elhallgatott, és a kávézóasztalra tette a papírlapot, megfordult, és rám nézett. – Jill – mondta halkan. – Nem felejtettem el, hogy ez a lista még több kérdést szül az apáddal kapcsolatban. – Úgy tűnt, fáj neki, mikor hozzátette. – Higgy nekem, sokáig, és keményen gondolkoztam azon, hogy vajon milyen szerepet játszott ez a dokumentum az utolsó perceiben. De meg kell bocsájtanod az izgalmamat. Megígérem, hogy ha sikerül megmentenem magam, akkor arra fordítom az erőm, hogy megnyerjük a versenyt – és segítek neked megoldani az apádat övező rejtélyt is, ha ezt akarod. Megígérem. Csak előbb hadd csináljam meg ezt. Belenéztem Tristen Hyde barna szemébe, csak centikre volt az enyémtől. Nem volt erőszakos. Akkor nem tudtam elhinni róla. Meleg volt. Kedves. Gyengéd. Segíteni fog nekem. Bárcsak többet érezne… érezné, amit én ebben a pillanatban. Aztán, ahogy szemtől szemben ültünk egymással, szinte olyan volt, mintha a kívánságom valóra vált volna, mert láttam, hogy valami megváltozik Tristen szemében. Nem az a félelmetes változás volt, 138

amit akkor láttam, mikor dühös volt Todd Flickre. Ez az a változás volt, amit a laborban láttam ugyanazon az éjszakán. Azt hittem, újfajta melegséget láttam a szemében még ott az osztályteremben, és talán a garázsban újra, de akkor biztos voltam benne. Szinte biztos… Egymás arcát kutattuk, mintha Tristen is az érzéseim nyomát kutatta volna – bár én biztos voltam benne, hogy az érzésem nyilvánvalóak, bele vannak írva a szemembe, nem számított, akartam-e, hogy tudja, vagy sem. – Jill – mormolta végül, felemelte a kezét, és hátrasimította mindig csökönyös hajtincsem a fülem mögé. Mozdulatlanul ültem, egyenes háttal, még úgy is, hogy bennem valami olvadni kezdett, csiklandozott. Féltem, ha megmozdulok, akkor Tristen is mozdulna, elvenné a kezét a fülemtől, és az olvadás véget érne. Tovább tanulmányozott, a szeme az arcomra siklott, az orromra, le a torkomon, végig a rejtegetnivaló pizsamámon, és mikor újra a szemembe nézett, zavartnak tűnt. Mégis biztos voltam benne, abszolút bizonyos, hogy vágyat hallottam a hangjában, mikor suttogva megszólalt. – Olyan kedves lány vagy, Jill. Ezt a szót általában gúnyolódásként szoktam hallani. Jill Jekel, a hamis angyal, mindig engedelmes. De, amikor Tristen mondta ezt… úgy hangzott, mint a legszebb bók a világon. Habár alig fogtam fel a szavait. Csak az érzésre tudtam koncentrálni, ahogy ujjbegye a fülemhez ért, és a melegségre, ami egyre terjedt, egyenesen a testem középpontjából sugározva ki. Ahogyan mutatóujjának hátával végigsimított az arcomon, le az államon ugyanazzal a lassú, megfontolt magabiztossággal, ami képessé tette rá, hogy szó nélkül vegye át az irányítást a kémiaóra, vagy egy hangolatlan zongora felett. A szívem dübörgött a várakozástól – és a félelemtől. 139

Akartam ezt. Tényleg akartam. Vele. Egy részem már a temetőbeli nap óta akarta ezt… De még sosem csókoltak meg előtte. Vajon Tristen tudja majd? Tudtam, hogy neki volt tapasztalata. És azt mondta, hogy veszélyes. Darcy Figyelmeztetett… Úgy végzed, mint az apád.

is

ezt

mondta.

A vér a listán, olyan közel hozzánk… Kissé hátra húzódtam. – Jill – ismételte meg Tristen, hangja rekedt volt, keze sokkal határozottabb, ahogy ujjai a tarkómra siklottak, és közelebb húztak. – Olyan kedves lány vagy. – Tristen… – tudtam, hogy meg kéne állítanom, meg kellett volna állítanom… Mégis, engedtem, hogy magához vonjon, hagytam, hogy elcsábítson. – Tristen… Nem válaszolt. Csak tovább simogatta a torkom, olyan gyengéd módon, mégis, mintha közelebb húzott volna. Megéreztem az ismerős szappan illatát a bőrén, gyengédséget hallottam a hangján… Csak egy csók. Aztán elhúzódom… Behunytam a szemem, pont akkor, mikor Tristen meleg, durva ajka enyhén végigsimított az enyémen, az érzés szinte alig volt észlelhető, és mégis túlcsordulóan erőteljes, elolvadtam tőle, megfagytam, bepánikoltam, és a mellkasára tettem a kezem. Nem, ez helytelen volt… Az időzítés helytelen volt… Ő volt helytelen… Vajon Becca habozott? Álmai Beccája? – Azonnal abbahagyni! Azt hittem, én kiáltottam fel. De amikor Tristen és én hirtelen szétváltunk, kinyitottam a szemem, megláttam, hogy anya áll a kanapé mögött, karba tett kézzel, 140

egyszerre tűnt ijedtnek, dühösnek – és sokkal ébrebbnek, mint az elmúlt hetekben.

141

Jill

– MI FOLYIK ITT? – kérdezte anya. – Magyarázd meg, Jill! Az arcom kipirult a szégyentől. – Se-semmi – dadogtam. Tényleg semmiség volt? Tristenre pillantottam, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. – Az én hibám, Mrs. Jekel – mondta, és felállt. – Átjöttem, hogy beszéljek Jill-lel, és attól tartok… – megvonta a vállát, és elmosolyodott, olyan „szégyenlősen”, amennyire Tristen Hyde valaha is lesz. – Mit mondhatnék azon kívül, hogy kedvelem a lányát? És biztos vagyok benne, nem én vagyok az első, aki meg akarta csókolni. Az arcom még jobban kipirult, és reméltem, hogy anya nem fog ellentmondani neki. Tudta, hogy sosem volt még pasim. Még csak igazi randim se. Ő volt az első. És Tristen vajon komolyan gondolta, hogy kedvel engem? Vagy csak ki akarta békíteni anyut? Azért, ami történt – vagy majdnem történt – közöttünk? – Csak ennyi volt – tette hozzá Tristen sokkal komolyabban. – Egy látogatás, egy csók – majdnem csók. Igen, majdnem megcsókoltak?

csók.

Mondhatom

egyáltalán

azt,

hogy

– Ez igaz, Jill? – kérdezte tőlem anya. – Ez az első alkalom, hogy itt volt? Meg tudtam mondani, hogy azon aggódik, valami történt, míg ő begyógyszerezve aludt az emeleten. – Igen, anya – füllentettem. – Csak ma este, és nem mintha megterveztünk volna bármit is előre. 142

De anya pillantása máris visszatért Tristenre. Oldalra billentette a fejét. – Annyira ismerősnek tűnsz. És a hangod is. – Igen – mondta Tristen. – Sokan mondták már, hogy nagyon hasonlítok apámra. Anya vállai elernyedtek kissé, ahogy a szája is, és alig láthatóan biccentett. – Hát persze. Te vagy Tristen. Apád rengeteget mesélt rólad. – Biztos panaszkodik rám – viccelődött Tristen. – Nem, azt hiszem nagyon büszke rád. – Anya beledugta a kezét elnyűtt, szalagos köntösébe, és tetőtől talpig végigmérte Tristent, nem kételkedtem benne, hogy próbálta összeegyeztetni a hívatlan vendéget azzal a fiúval, akit Dr. Hyde dicsérgetett. – Apád azt mondta, kiváló zongoraművész vagy – jegyezte meg. – Hogy nagyon ígéretes zeneszerző vagy. Most először, Tristen bizonytalannak tűnt, és gyanítottam, meglepte, hogy az apja dicsekedett vele. – Ezt jó hallani – mondta végül. – Bár attól tartok, apa nem örülne neki, ha azt hallaná, hogy kényelmetlenséget okoztam önnek ma este. A bocsánatát kérem – újra. Anya elhallgatott, látszólag próbálta kitalálni a következő lépését. – Azt hiszem, talán túlreagáltam. Különösen, hogy ki is vagy, Tristen. Tudom, hogy segítettél, és közbenjártál értünk. – Semmiség volt – mondta Tristen. – Nem, nagyon kedves volt tőled, amit értem tettél – és Jillért. Nekem… Nekem már hamarabb meg kellett volna köszönnöm. Mikor anya tényleg köszöntet mondott Tristennek, akkor jöttem rá, hogy még ezt a helyzetet is képes uralni, mint mindig. Anya rám nézett, pillantása szomorú, és kimerült volt. – Tudom, hogy ez nehéz neked, Jill – ismerte be. – Tudom, hogy megpróbálod követni a szabályokat, és azt hiszem, gyakorlatilag itthon voltam… – úgy tűnt, egyre bizonytalanabb lesz, kócos hajába túrt remegő 143

kezével, felidézte az én szokásomat. – Tudom, hogy az életed most nincs rendben a fiúkkal és randizással, mint a többi lánynak. Ez… Anya nem tudta befejezni a mondatot és Tristen és én aggódó pillantást váltottunk. – Mrs. Jekel? – kérdezte, és anya mellé sétált. – Csak fáradt vagyok – mondta anya. – A gyógyszeremért jöttem le… – Jöjjön – Tristen megfogta anya kezét, és megkerülte vele a kanapét. Leültette mellém, és ahogy Tristen elhátrált, gyorsan felkapta a listát, ami szem előtt volt, összehajtotta, és a zsebébe tette. De anya észrevette. – Mi volt az? – kérdezte, hirtelen megint nagyon ébernek hangzott. – Az a papír? A szívem a torkomban dobogott. Abban sem voltam biztos, hogy anya emlékezett rá, hogy a listáról beszélt, de féltem, ha megint meglátja apa vérét, akkor újra bekerül az örvénybe. Teljesen katatón lesz. Az nem történhetett meg. Tristenre néztem, hogy mentsen meg. Mondj neki valamit. Tereld el a figyelmét újra. Vedd át az irányítást. – Ez egy iskolai feladat – mondta nyugalommal. – Ezért jöttem ide eredetileg. Hogy Jill segítségét kérjem. Anya szeme összeszűkült, mintha próbálna felidézni valamit. – Úgy nézett ki, mint… – Azt mondta, hogy a gyógyszeréért jött le – jegyezte meg Tristen, félbeszakítva őt. – Idehozhatom önnek? Csak mondja el, hol van és mire van szüksége. Igazából elég jól kiismerem magam a tablettákban, és tudom, milyen fontos követni a rendet. Meglepődve néztem Tristenre. Ismerte a gyógyszert? De még az iskolában azt mondta, nem igazán van otthon az apja módszereiben… Anya fel akart állni, de gyenge volt. – Meg tudom csinálni. – Nem – Tristen gyengéden visszanyomta a kanapéra, egyik kezét a vállán nyugtatta. – Engedje meg. Kérem. 144

– Köszönöm – egyezett bele anya. – Az üvegcsék a pulton vannak. Két benzodiazepine és egy Atarax kell. – Maradj anyukáddal – mondta nekem Tristen. – Azonnal jövök – aztán már megyek is, természetesen. Mikor Tristen eltűnt a konyhában, anya a kanapé hátának támasztotta a fejét. – Kedvesnek tűnik, Jill – mondta halkan. – Azt hiszem, ostobaság lenne azt gondolni, hogy sosem lesz fiú az életedben. Hogy mindig az az ártatlan kislány leszel, aki a szoknyám mögé bújt az óvoda első napján, és túl félénk volt, hogy a többiekkel játsszon. Olyan szomorúnak hangzott, mintha magára hagynám, ettől úgy éreztem, gombóc nő a torkomban. – Még mindig elég ártatlan vagyok. – Tudom, Jill – halványan elmosolyodott, és megpaskolta a kezem. – Jó kislány van. Megbízom benned. Ekkor Tristen visszatért, megzavarva minket, átnyújtott anyának egy maroknyi gyógyszert, és egy pohár vizet. – Tessék. Anya tenyerébe nézett, és megszámolta a tablettákat, bölcsen nem bízott benne, hogy egy gimnazista fiú gyógyszerezze, akkor sem, ha Dr. Frederick Hyde gyermeke. De Tristen valószínűleg követte az utasításait, mert anya meglendítette a kezét, a poharat az ajkához emelte, és nyelt. – Igya meg mind – javasolta Tristen. – Az az ajánlott. Kíváncsi pillantást vetettem rá. Honnan tudta ezt is? De Tristen nem nézett a szemembe. Anyát figyelte, miközben megitta a vizet. Intenzíven figyelte. Másodpercekkel később, mielőtt kiürülhetett volna, a pohár kiesett anya kezéből, és a földre hullott, mindkettőnkre vizet fröcskölve. A feje oldalra billent, és rám dőlt. – Tristen? – kérdeztem riadtan, és megráztam anyámat. Nem válaszolt. 145

– Meg kellett tennem, Jill – mondta Tristen sajnálkozva. – Mindkettőnk érdekében.

146

Jill – TE BEGYÓGYSZEREZTED AZ ANYÁM? – kiáltottam fel, a csuklója után kaptam, és kitapintottam a pulzusát. Vetettem Tristenre egy pillantást; ijedtnek, megsértve és elárulva éreztem magam. Majdnem csókolóztunk. Mégis ezt tette… – Miért, Tristen? – kérdeztem. – Miért? Miért történt meg egyáltalán bármi is? A majdnem csók; az a kijelentés, hogy kedvel engem – az anyám elleni támadás? – Jól van – ígérte Tristen, letérdelt mellénk, és megfogta a másik csuklóját. – A szívverése állandó. A dózis teljesen biztonságos volt. Csak még egy kis extra Ataraxot tettem a vízbe. Látva a kezét anyuén, védelmezni akartam őt, szinte anyai ösztönök kerekedtek felül rajtam. Erősen meglöktem a vállát, eltaszítva őt, háton fekve terült el a földön. – Tűnj el tőle! Ne érj hozzá! Megvetettem Tristent abban a pillanatban. Megvetettem, és rettegtem tőle. Hogyan tehette? Tényleg szörnyeteg volt. Tristen felkelt a földről, leporolta magát, és hirtelen nagyon is tudatában voltam, mennyire magas, és az izmainak, amiket mindkét alkalommal éreztem, mikor a karjában tartott. Az erőt, ami egyszer vigasztalónak tűnt, most inkább fenyegető volt. – Tűnj innen! – utasítottam. Vagy talán könyörögtem. – Kérlek, menj innen! – Anyád látta a listát, Jill – mondta Tristen, bűnbánónak hangzott, és nyomorultnak, ahogy megpróbálta megvédeni a tettét. De nem tudta, mert egy rémséges, ördögi szörnyeteg volt – épp úgy, ahogy mondta. – Nem csak látta – erősködött. – Felismerte. 147

– És akkor mi van, Tristen? – kiáltottam fel, hirtelen elegem lett már a titkokból. – Akkor mi van? – kérdezte hitetlenkedve. – Mi van, ha visszakövetelte volna, elvette volna tőlem? Pont, mikor már közel járok hozzá, hogy végrehajtsak egy kísérletet, ami talán megmenti az életem. – Ez az én családom listája – emlékeztettem, hangom remegett a félelemtől és a dühtől. Ujjaimat továbbra is anya csuklójára fontam, bizonygatva magamnak, hogy a szívverése normális. – Nem a tiéd, ahogy a doboz sem. Úgy teszel, mintha azok volnának. De ez nem így van! Tristen néhány másodpercig semmit nem mondott. Csak bámult rám. És mikor végül megszólalt, nem hangzott többé bűnbánónak. Dühös volt. – A lista, a doboz – azok az én örökségeim is – mondta nekem Tristen mély, morgásszerű hangon. – Az enyémek! Megráztam a fejem. – Nem, Tristen. A családomhoz tartoznak. – A családodhoz? – Tristen köpte a szavakat. Járkálni kezdett, de közben végig engem nézett. – Szeretnéd, ha beszélnénk a drága családodról? Nem voltam biztos benne. Fogtam anya kezét… közben követtem Tristent a szememmel. – Ti, Jekelek, tönkretettétek az életem, ahogy az őseimét is – folytatta, felemelte a hangját. – Alkottatok egy szörnyet, aki gyilkos, szaporodik, és újra gyilkol! – Tristen… Kezdte elveszteni az önuralmát. De nem úgy, mint Todd-dal. Nem. Akit magam előtt láttam, az csak Tristen Hyde volt, aki… pokolian dühös. Abbahagyta a járkálást és egyenesen rám nézett, szeme összeszűkült, hangja halkabb lett, de oly módon, hogy a szavai csak jóval baljóslatúabbak lettek tőle. – Megálltál valaha, hogy elgondolkozz 148

rajta, Jill, hogy valamennyi a Hyde család kezére tapadt vérből a Jekel család kezén is ott van? Gondolkoztál valaha azon, hogy az EGÉSZ CSALÁDOD tartozik nekem? És, hogy talán – de csak talán –, hogy minden jogom megvan hozzá, hogy megtegyem, ami csak szükséges ahhoz, hogy rendbe hozzak mindent, amit az egyik ősöd tett? Minden bántalmazást? Tristen megint hangos volt, ujjaival a hajába túrt, gyakorlatilag dübörgött, mintha most engedni ki az évek alatt felgyűlt feszültséget és dühöt. – Minden HORRORT, Jill! A POKLOT, amivel minden nap együtt élek a KIBASZOTT FEJEMBEN! És te, Jill. Megálltál valaha, hogy végiggondold, talán TE is épp olyan romlott vagy, mint ÉN? – felnevetett durva, szinte fuldokló hangon. – Olyan ártatlannak tűnsz, de a véred épp olyan szennyezett a maga módján, mint az enyém, talán még rosszabb is! A családod megalkotta a gyilkosok vérvonalát! Gondoltál ezekre valaha, mióta elkezdtük ezt az egész fáradozást, hogy megmentsük a KIBASZOTT LELKEM? Nagyot nyeltem, megdörzsöltem anya csuklóját, ahol a vérünk… a házasság köteléke révén és születésünktől fogva a Jekel vér… lüktetett az ereiben. Nem, soha nem gondoltam bűntudatra, vagy bűnrészességre. A családom nem lehet felelős egy egész vérvonal romlottságáért. Mi voltunk az erőszak áldozatai. És, ahogy az előbb mondtam anyának, ártatlan voltam. Ártatlan… Tristen elhallgatott – abbahagyta a vádaskodást –, elém állt és rám nézett, szaporán vette a levegőt, válla emelkedett és süllyedt, rám bámult. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nincs mit mondanom, hogy meg sem próbálom megvédeni magam, a kanapéhoz ment, és karjait anya mozdulatlan teste alá csúsztatta. – Tristen? – erősebben kapaszkodtam anya csuklójába. – Mit… – Felviszem az emeletre – szakított félbe mogorván, kerülte a pillantásom. – Ha nem az ágyában ébred, lehet, hogy visszaemlékszik rá, valami rosszul sült el az éjszaka. Szeretném, ha kipihenten ébredne, és megfeledkezzen mindenről, ami itt történt. – 149

Ekkor rám nézett, de tekintete kemény volt, áthatolhatatlan. – Amit csináltunk. A listát. Mindent. Amit csináltunk… Azt hittem, a csókra érti. És, ahogy Tristen ezt mondta, a kifejezés az arcán, a keserűség, amit láttam… Tudtam, hogy soha többé még csak a közelében sem leszünk annak, hogy ily módon érjünk egymáshoz. Aminek így kellett lennie. Gyűlöltem őt. Szörnyeteg. – Vidd fel, aztán menj el! – mondtam, hangom semmitmondó volt a vereségtől. Amúgy is azt csinálta, amit akart. – Csak menj, aztán tűnj el! Kérlek! Tristen felemelte anyát, karja lazán lógott, feje hátrahanyatlott, miközben a mellkasához szorította őt. Elfordultam, a sötét, üres kandallóra néztem. – Tudod, hol van a hálószoba. – Igen – hallottam, hogy Tristen tesz néhány lépést, aztán megtorpan. – Rendben lesz, Jill – mondta csendesen. – Tényleg tudom a biztonságos dózist, és meg sem itta teljesen. Szorosan lehunytam a szemem, mint a vakítóan fehér hó elől, gondoltam vissza újra arra a bizonyos napra a temetőben. Bízz bennem, kérlelt Tristen. Igen. Persze. Jól van. – Csak tedd ágyba, gyengéden, aztán menj! – mondtam, még mindig behunyt szemmel. Tristen nem válaszolt. Csak azt hallottam, hogy elindul, aztán felmegy a lépcsőn. Egyedül ültem egy olyan házban, ami úgy tűnt, mintha hirtelen kifogyott volna az energiából, mintha a dühöt, a félelmet és a vágyat, vagy akármi volt is köztem és Tristen között, kiszippantották volna. Szinte fuldokoltam ebben a vákuumban. Hallottam, ahogy a lépései 150

elhalnak a folyosón haladva, a matrac nyikorgását, ahogy az ágyra helyezte anyát. A kezembe temettem az arcom, és hallgattam, ahogy Tristen újra lejött, szinte hangtalanul végigsétált a nappalin a bejárathoz, kinyitotta, az ajtó pedig halkan nyikorogva bezárult mögötte. Nem búcsúzott el, ami nekem tökéletesen megfelelt. Nem akartam látni az arcát, vagy hallani a hangját. Mindamellett túlságosan erősen zokogtam ahhoz, hogy válaszolni tudjak.

151

Tristen AZ ÉJSZAKA KÖDÖS, és a folyónak, mely lomhán csordogál mellettem, bomlás szaga van: hervadt és rohadt, ami a nyár termékeny tetőpontjával jár. Mosolyogva fordítom a fejem a fekete égbolt felé, és látom, hogy a Hold emberarca helyeslőn rám kacsint, testetlen, kerek feje csillagokra akasztva himbálózik. – Figyelj! – akarom mondani neki. – Figyelj, mi fog ez után következni. A ravasz, beteg trükköt, amit mutatok majd neked. – Tristen – szólít halkan a lány, lehajol, hogy végignézzen a sötét ösvényen, ahonnan azt várja, hogy felbukkanok. – Ott vagy? – Nyugtalannak tűnik. – Nagyon sötét van. Várok egy pillanatot, élvezem a látványát előttem, karcsú alakja olyan vékony, hogy a vállcsontja kilóg, két angyalszárny, mely csak arra vár, hogy megragadják még az előtt, hogy arra gondolhatna, elrepül… Megnyalom az ajkam, és még erősebben markolom a kést. Tenyerem nyirkos a markolaton, mintha a vére máris elöntötte volna az öklömet. – Tristen – suttogja újra. – Hol vagy? Hangja muzsika, egy szirén dala a füleimnek. De nem én leszek az, aki rázuhan a folyó köveire alattunk. Mögé lépek, képtelen vagyok még egy pillanattal tovább várni a megelégedettségre, amit keresek. – Szervusz, szerelmem! – suttogom egyenesen a fülébe. – Bú! Majdnem felsikolt, de eltompítom a kiáltását, nem fogom be a száját, hanem határozottan, megnyugtatóan a vállára helyezem a kezem, és gyengéd, jól betanult csókot nyomok a torkára: egy csókot, melytől 152

riadtan felnyög, aztán felnevet a megkönnyebbüléstől – és a vágytól. – Ó, Tristen… A mellkasomnak dőlve pihen, érzem, hogy mosolyog, miközben a számat incselkedve a füléhez húzom. – Sokáig kellett várnod? Elkezdtél gondolkodni rajta, hogy jövök-e egyáltalán? – Nem, Tristen – mondja, angyalszárnyát a mellkasomnak nyomta. – Nem, bíztam bennem. Bízom benned. – Ahogy kell, szerelmem – mondom neki, előrehúzom a másik kezem is a hátam mögül, és addig forgatom lassan, míg a penge neki nem nyomódik a torkának. Újabb meglepetés. – Ahogy kell. – Tristen? – Először zavart. Nem érti. – Mit… – Bízz bennem – suttogom a fülébe, a szám megrándul jókedvemben, mint egy felakasztott ember lábai az utolsó pillanatban. – Ez… Ez gyönyörű lesz. Gyönyörű, mint te. – Tristen – sírja, rájön az árulásomra, harcol a karjaimban. – Tristen, ez nem vicces. Tristen. Tristen, Tristen, tekereg Tristen ellen. A kellemes hangzású szavak ott játszanak a fejemben, tovább növelve a jókedvem. A csodálatos pillanatot még finomabbá teszik. Tovább folytatja hiábavaló küzdelmét, vonaglik, küzd, hogy megfordulhasson, egy kissé engedek, mert kell nekem a gyönyör, hogy láthatom az arcát, miközben meghal. – Tristen – sikítja, megfordul, hogy szembenézzen velem, vádoljon, könyörögjön – és a szeme, szokatlan, mogyoróbarna szeme olyan tágra nyílt, olyan kerek, miközben én mélyebbre, még mélyebbre nyomom a pengét a torkába. Imádom őt az áldozatért, amit meghoz, hogy megosztja a vért, mely a kezemen csorog végig és lecsöpög a csuklómon. – Tristen – sírja, utolsó leheletét arra használva, hogy a nevemen szólítson, elájul a karjaimban. Tartom a testét, ami egyre gyengül, 153

figyelem, ahogy az élet elszáll a mellkasából és a szeméből. Még mindig a feledés szélén, tudnia kell. – Miért, Tristen? Miért? Hajnalban ébredtem fel, kimerülten, kezemmel mélyen a párna alá túrtam, túl rémült voltam, hogy megnézzem őket, nem voltam egészen biztos magamban egészen addig, míg össze nem gyűjtöttem a bátorságom, hogy rájuk nézzek. Reszkettem, az egész testem rázkódott a rémülettől… Míg meg nem láttam, hogy a tenyerem az izzadságtól sikamlós, nem a vértől… Egészen addig a pillanatig nem voltam biztos benne, hogy nem gyilkoltam-e meg Jill Jekelt. Voltam a házában. Begyógyszereztem az édesanyját, hogy magamat mentsem. Tisztességtelenül rákiabáltam Jillre. Tönkre tettem azt a csókot, amit annyira akartam. Az oldalamra gördültem, képtelen voltam levenni a szemem tiszta kezeimről, az egyetlen bizonyítéka annak a kevés ártatlanságnak, amim még maradt. Jill. Az a lány sosem volt Becca Wright, ahogy hittem. Hát persze, hogy nem. Egészen eddig a bennem élő szörnyeteg Jillt akarta. Ahogy én is. A földre tettem a lábam, és felhúztam a ruháimat, nem fáradtam a zuhanyozással. Ha nem gyógyítom meg magam aznap éjjel – ha a kísérlet nem működik –, nos, nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne, milyen szaga lenne az élettelen testemnek, mikor megtalálják Mr. Messerschmidt kémialaborjának padlóján. Néhány percnyi latolgatás után összeszedtem a könyveim, elhatározva, hogy bemegyek az órákra. Az iskola majd eltereli a figyelmem – segít normálisnak érezni magam –, miközben én arra 154

várok, hogy elteljen a nap, és újra beléphetek az üres épületbe, egyedül, éjszaka. Mégis, miközben behajigáltam a könyveket a táskámba, arra gondoltam, érdekes módon túlságosan nyugodt férfi vagyok ahhoz képest, hogy valószínűleg az a végzetem, meghaljak azon a napon. Talán azért voltam higgadt, mert amikor felébredtem Jill Jekel meggyilkolásának álmából, halálos bizonysággal rájöttem, hogy szeretem őt. Talán mi szerettük őt, én és a szörnyeteg, aki bennem élt, mindkettőnket vonzott Jill ártatlansága, tágra nyílt szemű bizalma, az a törékenység, ahogy könyörgött nekünk – és a finom erő, ami mindkettőnket felelőssé tett változó mértékű bűneinkért. A különbség az volt, hogy a szörnyeteg ki akarta ontani Jill vérét: Beteljesülés a pusztítás által. De én – én úgy ébredtem, hogy több mint hajlandó lennék a saját vérem ontani az övé helyett. Válltáskámat a vállamra dobtam, elhagytam a házat, és kisiettem a reggeli napfényben. Ez tényleg csak attól függött, ki cselekszik először.

155

Jill EBÉDNÉL TALÁLTAM RÁ TRISTENre, ott ült a padoknál, épp elég messze a szokásos dohányosoktól és nehéz ügyektől, hogy saját magát a legmagányosabb embernek titulálja a magányosak között. Vagy még pontosabban, a magányosok királya lett. Egy uralkodó, aki túl büszke ahhoz, hogy a közemberekkel üldögéljen. Ahogy átküzdöttem magam a padok között, engem figyelt és felemelte a kezét. Azt hittem, integetni akar, aztán láttam, hogy cigarettát tesz a szájába. – Nem tudtam, hogy dohányzol – mondtam, mikor elég közel értem hozzá, hogy meghallja. – Angliában minden előkészítős diák cigizik olykor-olykor – mondta, nagyot szívott, aztán kifújta füstöt a hideg, élénk levegőbe. – Most meg fogsz leckéztetni? Ez rosszabb, mint káromkodni? – Nem tesz jót egy futónak – mondtam, arra gondoltam, Tristen furcsa hangulatban van, még az elősző éjszaka szörnyű eseményeihez képest is. Vagy talán csak a napszemüveg tette, ami eltakarta a szemét, ettől még távolibban tüntetve őt fel. Én is árnyékot tartottam a szememnek, hogy jobban lássam őt. – Cserbenhagyod a csapatod, nem? Te vagy a vezetőjük… – Talán már nem futok olyan sokáig – szólt közbe, és vállat vont. – Nem futsz? – Bár elegem volt Tristenből, és csak azért kerestem fel, hogy visszaszerezzem tőle a Jekel-dokumentumokat, kényelmetlenül éreztem magam a helyében is. Leültem, a fém hideg volt a lábaim alatt. – Miért nem? Nem válaszolt. Helyette felém nyújtotta a cigarettát. – Kérsz? Visszakoztam, feltartottam a kezem. – Nem, köszi. 156

– Jó kislány – mondta egy apró mosoly kíséretében. – Ne add meg magad a bűnnek. Az arcát tanulmányoztam, azt kívántam, bár napszemüveget. – Tristen… – Hol kellene kezdenünk?

levenné

a

– Hogy van az édesanyád? – kérdezte, és kioltotta a cigarettát. – Kissé kába volt, de rendben volt, mikor eljöttem. – Említette… – Nem – mondtam. – Pont úgy volt, ahogy megjósoltad. Úgy tűnik, semmire nem emlékszik. – Jó. Az üres futballpályára néztünk, ahol Todd Flick az utolsó, dicső meccseit játszotta volna, ha Tristen nem vet véget az évadjának, mielőtt még az elkezdődhetett volna. – Tristen – mondtam. – Vissza kéne kapnom a dobozt. Meg a listát. – Rendben, Jill – meglepett azzal, hogy belement. Persze, hogy volt kikötés. – Holnap. – Én… Én szeretném őket még ma. Kérlek. – Mindent visszakapsz holnap – mondta Tristen. – Csak légy türelemmel még egy napig. – Holnap? Tristen, mit csinálsz ma este? – kérdeztem. – Okos lány vagy te, Jill – mondta. – Az egyik legokosabb ember, akit volt szerencsém megismerni. Biztosan kitalálod. – Elkezded meginni az oldatokat. – Az utolsó oldatot – pontosított, továbbra is keresztül bámult a pályán. Aztán felém fordult, és elmosolyodott, láttam a szokásos fanyar humorának egy morzsáját. – Oldat. Sosem gondoltam bele, mennyire megfelelő szó ez. Te? Talán tényleg lehet ez a megoldás számomra?

157

– Tristen – mondtam, kezdtem óvatos lenni – ugyan nem akartam többé látni, vagy beszélni vele, miután visszakaptam a dobozt és a listát. – Ha nem történik semmi, ha nem érzel semmit, honnan fogod egyáltalán tudni… Nem tudtam kifejezni minden gondolatot, ami a fejemben kavargott. Ha megissza az egyik oldatot, és túléli, honnan fogja tudni, hogy meggyógyult? És ha nem érzi úgy, hogy meggyógyult, az mit fog jelenteni? Mit tenne? – Ne aggódj – mondta. – Van egy tervem. És megígérem neked, ami a holnapot illeti, az összes dolog, ami a Jekeleket illeti, vissza fog kerülni a tulajdonodba. Felállt, a cigarettacsikket a padok alatti földbe nyomta, ahol további legalább ezer halálos bajtársához csatlakozott. – Most már tényleg mennem kell. – Hova? Tristen nem válaszolt. Nagy léptekkel haladt lefelé a padok között, és mikor elérte az alját, nem tudtam megállni, hogy ne kiáltsak utána, úgy is, hogy nem érdekelt, mi történik vele. – Tristen? Megfordult. – Igen, Jill? – Az utolsó oldat… mivel van szennyezve a só? – Tristen elmosolyodott, a foga ragyogott a fényes napsütésben. – Ne aggódj. Semmi túl halálossal. Tréfálkozott. De én ismertem a rejtélyes Tristen Hyde-ot annyira, hogy tudjam, nem igazán viccelt. Figyeltem, ahogy elsétált, látszólag teljesen nyugodtan, keresztül a focipályán, távol az iskolától, ki tudja merre. Mikor körülbelül negyvenhat méterre volt, akkor jöttem rá, hogy Tristen egy majdnem teli doboz cigarettát hagyott a padon, ahol ült. Egy utolsó cigaretta… Végzett a futással… Holnap visszakapom a dobozt… 158

Akkor jöttem rá, hogy egy olyan fiút néztem, aki teljesen biztos volt benne, hogy elkárhozott. Egy személyt, aki felkészült rá, hogy elkeseredett dolgokat tegyen. Lemásztam a nézőtérről, arra gondoltam, utána kéne mennem, és könyörögnöm, hogy térjen észhez. Bár, mikor a lábam a talajt érintette, eszembe jutott anya, hogy begyógyszerezve feküdt a kanapén, a szíve alig vert, és ekkor abbahagytam a követését. Visszafordultam az iskolához, és azt mondogattam magamnak, nem voltam felelős semmiért, amit Tristen Hyde talán csinál. Sem a családom, sem én, egyikünk sem okolható a Hyde család sorsáért, vagy történetéért.

159

Tristen AHOGY LEMENT A NAP, kiürítettem a könyveket a táskámból, és a dobozzal, valamint a jegyzetekkel helyettesítettem őket – és egy utolsó darabbal, amit a vasboltban vettem, az iskolából hazafelé jövet. Bennem, mélyen az agyamban – a lelkemben – a szörny tekergőzött, nyilván értette, hogy valami történik mindkettőnkkel. Ez volt az első pillanat, mikor teljesen józannak éreztem magam, mióta élünk, és az érzés egyszerre volt figyelmeztető és megnyugtató. A bennem lévő dolog egyre erősebb lett, önmagát követelte – ami azt jelentette, jogom volt megállítani akkor is, ha a saját életem feladását jelentette. Nem sokat gondoltam a mennyországra és a pokolra, de ahogy bezártam a táskámat az üvegcse patkányméreggel – egy halálos elegy – együtt, eltűnődtem, vajon milyen lenne a döntés, ha aznap éjjel ítélet elé állnék. Néhányan úgy vélték, az öngyilkosság pokolra juttatja a lelket. De Krisztus maga is úgy született, hogy fel kellett áldoznia az életét. Felnyaláboltam a táskám, arra gondolva, hogy a kimenetel egyáltalán nem volt vitás. Meg fogom tenni, amit meg kell tennem. Végig sétálva a folyosón elhaladtam apa irodája mellett. Az ajtó nyitva volt, a szoba pedig sötét. Apa az egyetemen volt, mint mindig. Az otthoni számítógépe, amit olyan gyakran használt a munkájához, elhagyatva ült az asztalán. Haboztam, arra gondoltam, talán anélkül halok meg, valaha is tudtam volna, kicsoda ő, mennyi maradt meg apámból –, és mennyit irányított a szörnyeteg. Egy hirtelen döntéssel mindent letettem, ami a kezemben volt, és a számítógéphez mentem, arra gondoltam, talán hagyhatnék neki pár 160

sort. Egy búcsúlevelet, amelyben elmagyarázom, mit tettem, és mit tudok biztosan mindkettőnkről. Bejelentkeztem a gépre, ami kattogott és suhogott a sötét szobában, megnyitottam egy szöveges dokumentumot, és elmosolyodtam, fejben megfogalmaztam a levelem. Kedves apa… Találd ki, mit tett az állandóan ellenkező fiacskád ezúttal! Valóban beírtam ezt a mondatot, és rámentem a „mentés” gombra, nem akartam, hogy ez a szöveg is elvesszen véletlenül, mint a szerzője. Azonnal felugrott egy ablak, azt kérdezve, minek akarom elnevezni a levelet. Még szélesebben mosolyogtam, szinte nevettem az abszurditásán. Mi másnak, mint „legutolsó üzenetnek”? Beütöttem az „le” szótagot, és a számítógép automatikusan pörgette a fájlokat betűrend szerint. És mit vettem észre, ha nem egy dokumentumot apa személyes fájljai között, ezzel a címmel „LeigázóHydeJmll.doc”. Kíváncsi lettem a különös címtől, annyira odaillet az én estém tervéhez, mentettem, aztán átmenetileg magára hagytam a levelet, és megnyitottam apa munkáját. Végiggörgettem, és futólag áttekintettem, egyre gyorsabban és egyre növekvő élvezettel a képernyő felé hajoltam, képtelen voltam hinni a szememnek.

161

Jill – MILYEN A LEVES, ANYA? – kérdeztem, és leültem az ágya szélére. Egy rakás párnára dőlt, és zöldséges húslevest kanalazott a szájába, egy állandó ritmusban. – Nagyon finom. Köszönöm, Jill. Elmosolyodtam, arra gondoltam, már ez az apró hozzászólás is hatalmas áttörés. Anya nem éheztette magát többé, és néhány étel még finom is volt. – Ma este jobban nézel már ki – mondtam. – Több színed van. – Jobban is érzem magam. – Anya az üres tálat az éjjeliszekrényére tette, és behunyta a szemét. – Fáradt vagyok az egész naptól a kórházban, de úgy összességében erősebbnek érzem magam. – Remek. – A nyugtatóért nyúltam, amit még mindig szedett éjszakára. Ahogy kinyitottam a dobozt, közelebbről is megfigyeltem az arcát. Anya még mindig sápadt volt, és sokat aludt. De akármit csinált is Dr. Hyde, tényleg működött. Anya nem csak nyugodt volt egész nap, de még mosolygott is olykor-olykor. Nem egy kényszeredett, fájdalmas grimasz formájában, amit már megszoktam, hanem egy igazi, próbálkozó mosoly volt ez. Felé nyújtottam a tablettákat, és ahogy a vizes pohárért nyúltam, észrevettem az órát az éjjeliszekrényén. Éppen elmúlt tíz óra. Vajon Tristen már az iskolában van? Vajon most készülődik… Nem számít, emlékeztettem magam, és anya felé nyújtottam a vizet. Az ő élete volt, és az ő problémája. Semmit nem tehettem, nem is kellett. – Jill – szakította félbe anya a gondolataim. 162

Felé fordultam, és láttam, hogy nyújtja az üres poharat, amit elvettem. – Igen? – Dr. Hyde… – behunyta a szemét, felkészült rá, hogy elaludjon. – Tényleg segít nekem. Annyi mindent megoldottunk. És most már rájöttem, mennyire cserbenhagytalak, mióta apád meghalt. – Nem, anya. – Letettem a poharat, és megfogtam a kezét. – Beteg voltál. – Igen, ezt mondja Frederick is – értett egyet anya. – De akkor is szörnyen érzem magam, ha arra gondolok, mennyi mindent kellett kezelned. – Tényleg nem nagy dolog – erősködtem. Mégis, egy részem arra gondolt, Frederick? Nem Dr. Hyde? Ez furcsa volt, vagy minden beteg ilyen udvariatlanul szólította meg az orvosát? – Csak legyél rendben, anya – mondtam. – Ne aggódj miattam. Én megvagyok. – Erős lány vagy, Jill. – Anya megdörzsölte a kezem, kezdett ködösnek hangozni. – Köszönöm, hogy ilyen gondosan odafigyelsz rám. És kérlek, köszönd meg Frederick fiának is… – Tristen – emlékeztettem őt. Vajon Tristen begyógyszerezte, hogy még a nevét is elfelejtette?

annyira

– Igen, Tristennek. – Anya köhögött kicsit, és meglepődve láttam, hogy egy könnycsepp gurul le az arcán. – Ha nem kérted volna a közbenjárását… nem tudom, hogy egyáltalán itt lennék-e ma – mondta, hangja tele volt érzelmekkel. – Fogalmad sincs, mennyire közel voltam ahhoz, hogy feladjam… – Ne mond ezt, anya – sírtam. – Nem lettél volna… – Nem tudom – mondta. – De már nem kell aggódnod. Az elmúlt néhány hónap olyan most, mint egy rossz álom. Már nem bántanám magam, soha többé. Hirtelen én kezdtem el köhögni, úgy éreztem, elszorul a torkom.

163

Anya nem tett volna semmi őrültséget. De Tristen igen – azon az éjjelen. Ebben a pillanatban talán éppen elfogyaszt valami veszélyeset… A pillantásom újra az órára siklott. Majdnem negyed tizenegy. – Mondd meg neki, mikor látod, Jill – tette hozzá anya olyan álmos hangon, ami mindig elárulta, mikor kezdett hatni a gyógyszer –, hogy sosem fogom elfelejteni, amit értem tett. Frederick azt mondta, Tristen olyan hevesen beszélt az érdekünkben, hogy késztetést érzett, hogy elvállalja az ügyem… – Hangja elhalt. A tabletták, a meleg leves és a magabiztosságért folytatott erőfeszítése megtette hatását. – Úgy lesz, anya – ígértem, ebben a pillanatban mindent elfelejtettem, amit Tristen vele tett. Felálltam, úgy éreztem, émelygek, elszörnyedtem és elöntött a bűntudat. Ha nem próbálom megállítani, a vére az én kezemhez tapad. – Mennem kell. – Hová, Jill? – motyogta anya. De úgy tűnt, alig van ébren. – Ki – feleltem. – Meg kell köszönnöm Tristennek – most azonnal! Bár anya máris elaludt, és nem hittem, hogy tudta, magára hagytam őt. Bezártam magam mögött a hálószobájának ajtaját, végig siettem a folyosón, csak azért álltam meg, hogy magamhoz vegyem a hátizsákom és egy gemkapcsot az asztalomról, és imádkoztam, nehogy máris túl késő legyen.

164

Tristen NEHÉZ VOLT megpiszkálnom a zárat az iskolánál. A kezem remegett, szinte irányíthatatlanul – nem a várakozástól a sorsot illetően, amivel talán szembe kell néznem, hanem attól, amit apám számítógépén olvastam nemrég. Egy újságcikk piszkozata. Egy darab, melyet valószínűleg a nagy műnek tervezett. Utazás egy problémás elmébe, mely nem másé, mint magáé Dr. Frederick Hyde-é. A doktor, mint páciens – és megmentő is. Egy cikk, mely meggyőzött róla, hogy apámat legyőzték és megsemmisítették hónapokkal ezelőtt – hogy csak a szörnyeteggel éltem együtt. Benyomtam a gemkapcsot a zárba, megfékeztem a kezem, és bejutottam. Apám a tipikus arroganciájával úgy gondolta, hogy el tudja tüntetni a szörnyeteget, semmi mással nem volt felfegyverkezve, csak önelemzéssel és gyógyszerekkel. Ahogy becsuktam magam után az ajtót, és besétáltam a csendes iskolába, szó szerint visszajöttek bekezdések a fejembe. Elkezdtem hinni benne, hogy a Hyde család valóban egy genetikai anomália áldozata… Az álmok egyre intenzívebbek… A visszafejlődési terápia hatástalan… Mégis magabiztos vagyok a megoldás szempontjából… A dokumentum hónapokig tartó önvizsgálatot tartalmazott, és azokról a módszerekről, melyeket apám alkalmazott, hogy uralkodni tudjon a rakoncátlan lélek felett, ami ki akart törni belőle. Ezeket a bekezdéseket kiterjedt jegyzetek szakították meg, melyek apa szerint azonosnak vélt dolgokról szóltak, és a kémiai vegyületek emberi testre gyakorolt hosszú távú és öröklődő hatásairól. 165

A cikk nyers volt, szerkesztetlen, de apa nagy lendületű, magabiztos prózájában íródott, az izgatottságát is láttam, a vágyát, hogy harcoljon a szörnnyel, és nyerjen. Apa egyetlen egyszer sem vonta kétségbe, hogy ő lesz a győztes – még úgy is, hogy egyértelműen láttam a saját írásában, hogy veszít. Múlt éjjel – három óra kiesett – nyugtalanul ébredtem… Tovább mentem a folyosón, amit néhány óra múlva tanárok és diákok fognak elárasztani. Ha meghalnék, ki találna meg először? Az az idióta Messerschmidt? Sikítana, ha meglátná a testem? Lesz majd körülöttem vér, már azt tekintve, hogy mit iszom meg hamarosan? Ki fog folyni a számból, kilövell a szétmart gyomromból? Megpiszkáltam a zárat az osztály bejáratánál, az ujjaim sokkal biztosabbak voltak. Apa azt is dokumentálta, hogy mennyire izgatott volt, mikor talált, és partnernek állt egy nem megnevezett amerikai kollaboránssal, aki annyira egyértelműen Dr. Jekel volt. Találtam, és együttműködésbe kezdtem egy amerikai kémikussal, aki saját bevallása szerint értékes dokumentumok birtokában van, és bizalmamba fogadtam… Ha sikeres lesz, lehetséges, hogy mindkettőnk hírnevét megóvni óriási… Burkolt célzás a személyes zavarok kezelésére… bűnözői rehabilitáció… szociális kontroll… Apa leírja, hogy puszta családfakutatással talált rá Dr. Jekelre. És a sorok között olvasva láttam, hogy apa felhasználta a bűntudat és a hírnév ígéretének erős elegyét és a szerencsét, hogy meggyőzze Jill apját, segítsen neki gyógymódot keresni burjánzó őrületére. Néhány bekezdésből ítélve arra jutottam, hogy apa nem csak azt várta, hogy megmenti magát, grandiózus álmokkal beadta Dr. Jekelnek, hogy kutatásaik eredményeivel majd forradalmasítják minden bűnözői hajlammal rendelkező ember gyógyítását. Jekel és Hyde varázslatos képlete egy biztonságosabb társadalomért! Milyen ironikus volt ez a fantázia? Bezártam magam a kémiaszobába, ledobtam a táskám a laborasztalomra, nem haboztam a félelemtől, hogy ha valami balul 166

sül el, az egész kalandot újra kell gondolnom. Több mint biztos voltam benne, hogy a formula sosem fog működni. Túl sok furcsaság volt – és a szérum maga túl mérgező. Bár apa úgy vélte, hogy ő és Dr. Jekel közel jutottak a válaszhoz. A munkatársam biztos benne, hogy áttörés… hogy SIKER… küszöbén állunk… Aztán hirtelen a tervezett cikk megszakadt. Az utolsó mentett adat közel volt múlt karácsonyhoz. Nem sokkal Dr. Jekel meggyilkolása előtt. Üveg ütődött az üveghez, összeszedtem az eszközöket és a szükséges hozzávalókat és gyorsan összekevertem őket, képtelen voltam kiűzni a fejemben motoszkáló kérdést: meg kéne ölnöm apát, mielőtt megkockáztatom, hogy megölöm magam? Ha így teszek, akkor minden bizonnyal megbosszulom Jill apjának halálát is, és valószínűleg elégtételt veszek a saját anyám haláláért is, nem beszélve arról, hogy megmentek néhány jövőbeni áldozatot. Mert a szörnyeteg, ami eluralkodott apán, megint ölhet. De, Isten bocsásson meg, tovább dolgoztam egyedül az iskolában. Talán egy kis részem halványan, halványan reménykedett benne, hogy a formula, amit sebtében kevertem össze, ami forrt és bugyborékolt az Erhlenmeyer üvegben, talán megment engem és képessé tesz arra, hogy visszahozzam apámat is. Vagy talán gyáva voltam, képtelen meggyilkolni a szörnyeteget és vele együtt a férfit, aki életet adott nekem. A szigorú, követelőző, zárkózott, egomániást, aki mindezek ellenére a fontos munkája elejére odaírt egy apró ajánlást: A fiamnak, Tristennek – talán őt is megmenthetem. Sietősen, de precízen dolgoztam, ellenőriztem a jegyzeteket és összekevertem az anyagokat. Hozzáadni fél liter megszűrt vizet… Messerschmidt tisztelt volna, ha látja az erőfeszítéseim.

167

És végül, ahogy a modern Dr. Jekel dokumentuma mutatta, hozzáadtam a strychnine-t a már így is veszélyes káliumdikromáthoz, és a halálos elegyet egy üvegcsébe töltöttem. Strychnine. Egy alkaloida, melyet tévesen gyógyítónak gondoltak a tizenkilencedik században. Egy olyan kémiai anyag, mely általánosan fellelhető volt a patikákban, és ami abban a mennyiségben, melyet én tartottam a kezemben, az elfogyasztót a velejéig összerázza. Nem akartam tovább gondolni, sem számításba venni a jövőt, hogy talán az oldat olyan érzést kelt, mintha marná a torkom, megbénítja a tüdőm. Felemeltem az üveget a szemem elé, köszöntőt mondtam a saját sorsomra, és majdnem kimondta, hogy „egészségemre”, mikor hallottam, hogy az ajtóból a nevem sikoltják. – Tristen! Állj!

168

Jill – TRISTEN, NE! – kérleltem, mikor láttam, hogy habozik a keze. A táskám lecsúszott a vállamról, a földre huppant, én pedig közelebb léptem. – Kérlek. Beszéljünk először. – Egyáltalán hogyan jutottál be ide? – kérdezte zavartan, ujjait az egyik üvegcse köré fonta, mely a pereméig tele volt. Az ajtóra nézett. – Bezártam… – Megpiszkáltam – mondtam, kinyitottam a kezem és megmutattam neki a gemkapcsot. – Ahogy tanítottad. – Ó, a pokolba – nyögött fel Tristen. – Sosem kellett volna megmutatnom… – Mi van abban, Tristen? – Még közelebb araszoltam, elborzadtam, hogy talán a szájához dönti az üveget és kiissza, mielőtt elérhetném. – Mi van a formulában? Mivel szennyezted a sót? Nem válaszolt a kérdésre. – Azt hiszem, most menned kéne, Jill. Hideg csomó keletkezett a gyomrom mélyén. – Tristen… Mi van benne? Még mindig nem válaszolt, de letette az üveget, megkerülte az asztalt, és a felkaromat fogva megállított két határozott kézzel. – Jill – mondta és mélyen a szemembe nézett –, tényleg menned kéne. Ekkor tudtam, hogy akármit is akart Tristen Hyde meginni, az nem csak veszélyes volt; valószínűleg halálos. Nem tűnt ijedtnek. Lemondónak és határozottnak tűnt, és ez az arckifejezés sokkal jobban kiborított, mint a nyers rémületnek kellett volna. Láttam már ezt a kifejezést Tristen arcán, mikor először megkért, hogy segítsek neki a kísérletekben. Azon a napon, mikor megígérte, hogy öngyilkos lesz, ha nem tudja meggyógyítani magát. 169

– Tristen, nem hiszed, hogy ez tényleg segíteni fog neked, igaz? – kérdeztem, leküzdöttem azokat az érzelmeket, amelyek kezdtek eluralkodni rajtam, és irracionálissá tettek volna. Féltem a lehetőségtől, hogy látok valakit meghalni. És valami több is volt mögötte. Rémült voltam a lehetőségtől, hogy elvesztem Tristent. Örökre. Képtelen lennék elviselni. Mert ha ő nem is viszonozta a szerelemem, attól én még szerettem őt. Szeretni őt talán ostobaság volt, értelmetlen és talán helytelen. Veszélyes volt, arrogáns, és minden szabályt megszegett, amit én követtem, engem is arra biztatott, hogy áthágjam őket. De abban a pillanatban tudtam, hogy igaz: valahogy beleszerettem egy olyan fiúba, aki készen állt rá, hogy kioltsa a saját életét. – Megölöd magad, igaz? – kérdeztem, és gyűlöltem, amiért remegett a hangom. – Talán – ismerte be Tristen. – Hát persze, hogy remélem, az oldat majd megment engem. De nagy az esély rá, hogy talán belehalok, ha megiszom. Bár gyanítottam ezt, hallani, ahogy ezt mondja, megfagyasztotta a vérem. – Miért most? – kérdeztem, próbáltam érvelni neki. – Miért nem vársz, Tristen? Még csak biztos sem vagy benne, hogy a szörny valódi. Nem száz százalékig. – Biztos vagyok benne, Jill – mondta, még mindig tartotta a karom. Ujjai kissé szorosabban fonódtak rám. – Biztos vagyok benne. Az arcát kutattam, mintha a szörny nyomai után kutatnék a szemében. De csak Tristent láttam: bonyolult, néha ijesztő, alkalmanként erőszakos is. De ugyanakkor hatalmas jóra képes, hatalmas melegségre, képes lenne a saját életét kockáztatni másokért. Beccáért, hogy pontos legyek, ha jól gyanítottam. – Honnan tudod? – Álmodtam múlt éjjel – mondta. – Már előtte is álmodtál. – Én fejeztem be az álmot – erősködött Tristen. – Végre láttam a kimenetelt… a tényleges gyilkosságot. 170

– Ez nem jelent semmit. – Láttam az arcát, Jill – folytatta, lazított a karom szorításán, nem visszatartva csupán fogott. – Láttam az arcát, mikor meghalt. Ahogy a szörny megölte. – Nem értem… Végig tudtad, hogy ki az. – Becca. Hogyan lehettem ebben a szörnyű pillanatban is féltékeny újra? De mégis az voltam. – Nem, Jill – mondta Tristen, barna szemei nyomorúságosak voltak. – Tévedtem. Nem egy butuska szurkolólányt ölt meg. – Nem? – A hangom fojtogatónak hatott a torkomban, mert valahogy… valami az arckifejezésén megadta nekem a választ a kérdésre, amit fel akartam tenni, mielőtt még kimondhattam volna. – Ki… Ki volt az, Tristen? – Te, Jill – mondta. – Én – ő – meggyilkoltalak téged. Nem Beccát, hanem engem… Ott álltunk együtt az elhagyatott osztályteremben: én és egy srác, akit szerettem, aki esküdözött, hogy valami benne meg akar ölni engem. Mégsem féltem tőle. Bízz bennem, mondta Tristen. És valahogy megtettem. Féltem, de nem magam miatt. Miatta – még akkor is, mikor Tristen, miközben a karom fogta, tárgyilagosan kijelentette. – Meg akar téged ölni Jill, most azonnal. És nem csak elméletben. És hogyan tudnám leírni az érzést, mikor Tristen közelebb húzott magához – hangja remegett, ami szerintem szomorúság és szükség volt –, hogyan tudnám leírni, milyen volt, mikor megszólalt. – Egész végig te voltál, Jill. Épp annyira akar téged, mint én magam. De átkozott lennék, szó szerint átkozott, ha hagynám, hogy bántson. Talán ez volt a világ legbetegebb kinyilvánítása a vonzódásnak, megfűszerezve egy kis fekete humorral, de az én füleimnek tökéletesen csengett. 171

Tristen egyik kezébe fogta az arcom, lehajolt hozzám, másik karjával átölelte a derekam, és ekkor megtörtént életem első csókja egy fiúval – egy férfival… egy szörnyeteggel és egy mártírral, aki talán halott lesz a következő néhány percben. Hát persze, hogy Jill Jekel nem kaphat egy normális jó éjt puszit a küszöbön egy film vagy egy iskolai tánc után. Hát persze, hogy a kapcsolat, mely egy sír szélénél kezdődött, egy másik szélénél tetőzik be. Hát persze, hogy ez az első csók nem csak jó éjszakát fog kívánni, hanem lehet, hogy búcsú is.

172

Tristen Ó, A SZÖRNY BENNEM mennyire morgott, csattogott és vicsorgott, mikor végre megcsókolhattam Jill Jekelt úgy, ahogy akartam – mennyi ideje is? Tehetem a vonzódásom kezdetét arra az estére ott az ebédlőben, mikor elsétált az ablak mellett, illedelmes csipkeblúzában, mely valahogy sokkal izgatóbb volt, mint Becca Wright testhez simuló pólója? Vagy talán kémia órán kezdődött, ahol figyeltem csillogó lófarkát, ahogy hipnotizáló ütemben lengedezett? Ez volt az, mikor először elbűvölt engem? Vagy azon a napon volt, mikor először a karomban tartottam az apja temetésén, mikor éreztem, hogy belém kapaszkodik, hogy annyira szüksége volt az erőre és védelemre? Milyen ironikus, hogy mikor azok a puha, rózsaszín ajkak végül az enyémhez préselődtek bizonytalanul, és miközben Jill a megfelelő helyet kereste a kezével – a vállam? Csípőm? Mellkasom? – és ahogy ajka engedett a gyengéd nyomásomnak, megnyílt, így éreztem félénk nyelvét az enyémen most először, mielőtt még a sajátom összeroncsolódik, kiég örökre… Milyen ironikus, hogy a csók, mely a védeni akarás vágyából született, minden volt, főképp küzdelem magamban, hogy uralmam alá vonjak egy olyan késztetést, mely nem akart mást, mint elpusztítani Jill Jekelt magát. Ahogy habozva még jobban hozzám bújt, ellazult, a szörny kapálózni kezdett a lelkemben, próbált kiszabadulni, átvenni az uralmat. Hagyd abba, Tristen, mondtam magamnak. Hagyd abba, mielőtt elveszted magad. Tristen. Állj, mielőtt olyat teszel, amit sosem lehet visszacsinálni. Mégis, Jillt érezni a karomban, az üdítő, nem mérgező elegye a szenvedélynek és gyengédségnek, amit kicsalt belőlem – semmi volt ahhoz képest, amit valaha is éreztem bármilyen más lánynál, és nem 173

igazán tudtam rávenni magam, hogy véget vessek az érzésnek. Azt akartam, hogy a csók folytatódjon, nagyon is biztos voltam benne, hogy ez volt az utolsó, tökéletesen biztos voltam benne, hogy ez volt a legjobb, és még jobban magamhoz húztam Jillt, éheztem rá. Én, egy halálra ítélt férfi, aki megpróbálja élvezni az utolsó étkezést, még úgy is, hogy hallja az akasztófa ácsolását a cellán kívülről. – Ó, Jill – motyogtam. El akartam mondani neki, hogy szeretem. Annyi mindent akartam mondani neki, de képtelen voltam olyan sokáig elhúzódni tőle, hogy kimondjam. – Jill – suttogtam, orromat hozzádörgöltem puha arcához, remélve, hogy hallott mindent, amit ki akartam fejezni azzal, ahogy a nevét mondtam. – Tristen… – hallottam az érzéseim visszaverődni Jill hangjából. Szomorú, kétségbeesett boldogság, mint a sajátom. Szíve hevesen vert a mellkasomon. És hallottam valami mást is belezavarni a gondolataimba. – Igen… Tristen. Az ő hangja. Ahogy magamhoz szorítottam Jillt, a hátát simogatva, hüvelykujjammal a torkát simogattam, a szavak halkan, de tisztán visszhangoztak valahonnan mélyen belőlem. Egy olyan helyről, amit még csak most kezdtem felismerni. Éreztem, ahogy a szörnyeteg mocorog bennem. De ez volt az első alkalom, hogy beszélni hallottam. Elég, Tristen, mondtam magamnak – még akkor is, mikor tovább csókoltam Jillt. A vonzódást, a szenvedélyt csak fokozta, mikor megkísérelte a kezével átkarolni a nyakam. Csak még egy perc, Tristen, aztán soha többé nem érsz hozzá… Kezemmel beletúrtam Jill hajába, majdnem kiengedtem lófarokba kötött haját, siettettem a csókot, tudtam, hogy nem folytathatom már túl sokáig.

174

– Jill, Jill – morogtam, mikor mindketten elpazaroltunk egy értékes pillanatot a szétválással, mert szükségünk volt az oxigénre, hogy tovább szítsuk a fokozódó hevességet. Annyira akartam őt. Ennél még sokkal jobban akartam, mielőtt meghalok. – Ó, Jill… A saját hangom idegennek hatott a fülemben. Mégis valahogy ismerősnek. Egy olyan hangnak, amit épp az imént hallottam. Siess, mondtam magamnak. Siess, vagy hagyd abba… – Ne állj meg… Ne állj meg… Kizártam magamból a parancsot, elhallgattattam immár hallható ellenségem, próbáltam Jillre koncentrálni. Szorosabban fontam a kezem a dereka köré, ajkam a torkát kényeztette. – Puha, puha torkát… – Tristen – motyogta Jill, kissé lihegett és nyugtalan volt, ahogy belecsíptem a torkába, és hallottam magam, ahogy mélyen felmordulok a vágytól. – Tristen? – Igen, szerelmem – motyogtam a fülébe. – Igen… – Igen, igen… Igen… Csak még egy perc, és örökre elengedem őt. – Ó, Jill… Nem akartam durva, vagy kétségbeesett lenni, de kezdtünk kifutni az időből, és durván leszorítottam a száját, az ajkaink összepréselődtek, kezemmel a hajába túrtam. – Vedd el, Tristen… És amit te elkezdesz, majd én befejezem… Nem… Nem… A fejem megfájdult a küzdelemtől, egy nyomásszerű fájdalom, és éreztem, hogy veszítek. Mégsem tudtam megszakítani a csókot. Ez volt az utolsó esélyem… Sokkal erősebben szorítottam meg, a hátát az asztalnak nyomtam, csapdába szorítva, testünket egymáshoz préseltem. Csípője hozzádörzsölődött az enyémhez. – Így van, ő is akarja ezt. Ne hallgass rá, ha tiltakozik. Akarja ezt… 175

– Tristen – nyögött fel Jill halkan, keze többé nem volt bizonytalan, ahogy az asztalhoz préseltem. Nem, kezét a mellkasomra tette, és elhúzódott tőlem. Tőlünk. – Ne foglalkozz vele. Szorítsd oda. Döntsd hátra… – Nem, Tristen! – Jill ezúttal sokkal hangosabban szólt rám. Sokkal rendíthetetlenebbül, mintha tudta volna, hogy messze vagyok, és kétségbeesetten megpróbált volna elérni. – ÁLLJ! KÉRLEK! Annyira messze voltam, vesztettem a szörnnyel szemben, hogy alig hallottam őt. De a könyörgése, a hangja – a hangja, amit úgy szerettem – képes volt elérni engem még akkor is, mikor minden kezdett elsötétülni. – Elég, Tristen! – nyöszörgött Jill, könnyekkel küszködve. – Kérlek… elég… Mint az álmomban. Pont így hangzott az álmomban is. Egyetlen szó nélkül elkaptam a kezem, elengedtem reszkető testét, hátraléptem, a kezem hátával megtöröltem a számat, ami az én nyálamtól volt nedves, Jill nyálától. Mindketten levegőért kapkodtunk, szinte ziháltunk. Törékeny vállai emelkedtek. Gyönyörű, mogyoróbarna szemei tágra nyíltak a félelemtől. A gyomrom összeszorult, mikor láttam benne a rémületet. Nem. Ezt nem akartam. Soha. Soha nem akartam megijeszteni. Vagy bántani őt. – Sajnálom, Jill – suttogtam. – Annyira sajnálom. Majdnem képtelen voltam megvédeni őt. Annyira vele akartam lenni, hogy majdnem bűnrészes lettem… Jill csak bámult rám, arca sápadt volt, kezét kissé felemelte, mintha így akarna védekezni, ha közelebb lépnék hozzá.

176

– Ó, istenem. – A kezembe temettem az arcom, attól féltem, hogy összeroppanok. Túlságosan rosszul voltam a tekintetétől. – Ó, istenem, ne! Csendben álltunk egymástól távol – épp olyan messze, mint amilyen közel az előbb voltunk. Jill nem próbált megérinteni engem, én pedig nem próbáltam magyarázkodni, vagy mentegetni magam, bár vágytam rá, hogy elmondhassam neki, én nem vagyok ilyen. Nem vagyok olyan srác, aki képes lenne… Különösen őt nem… És mégis – majdnem… – Tristen? – kérdezte végül Jill, hangja halk volt. Hallottam halványan a papucsszerű cipőjét, amit mindig viselt, ahogy csattog a linóleumon, aztán éreztem egy gyengéd kezet a vállamon, és ekkor majdnem összeroskadtam. Jobb volt nálam. Bátrabb. Segítségért kiáltozva el kellett volna rohannia. Mégis megérintett. Remegő ujjaimmal a hajamba túrtam, elléptem tőle, hátat fordítottam neki, nem érdemeltem ki a törődését, és képtelen voltam a szemébe nézni. – Menj, Jill. Kérlek. Menj. Nem hallgatott rám. Helyette közelebb lépett, és végigsimított a vállamon. – Tristen… Ez a…? Láthatóan képtelen volt befejezni a kérdést. De értettem. Ez a szörny volt? Vagy te? – Nem számít – mondtam. – Már nem számít, Jill. Kihúztam magam, a laborasztalhoz sétáltam, nem hagytam egy pillanatot se neki, hogy tiltakozzon – ha egyáltalán még gondolt tiltakozásra. A számhoz emeltem a lélekszagú üveget, és habozás nélkül annyit ittam belőle, amennyit csak tudtam, hatalmas, szomjas kortyokban nyelve az undorító főzetet, nem figyeltem a dózisra, nem figyeltem a pusztításra, amit a strychnine okozhat a testemben, mert ebben a pillanatban átkozottul nem érdekelt a gyógyulás, és akartam a szenvedést. Láttam azt a tekintetet Jill szemében – az árulást, a 177

rémületet – és nem akartam kevesebbet, mint megölni a szörnyeteget és magamat is. Semmi más nem lenne elég büntetés azért, amit majdnem tettem. Szörnyeteg ide, vagy oda – én is jártam ott.

178

Jill MEG KELLETT GYÓGYÍTANIA MAGÁT. Ezt mondtam magamnak, miközben figyeltem, ahogy Tristen felemeli a mérőpohárban lévő sötét főzetet a szájához. Éreztem és hallottam, hogy a szörnyeteg elkezdte uralma alá vonni, mikor csókolóztunk. Éreztem, hogy Tristen elhúzódik tőlem, és valaki, valami teljesen mássá változott. A fiú, aki először az ajkamhoz nyomta az övét, és az állat, aki megpróbált az asztalhoz szorítani: két teljesen különböző lény voltak. Másképp éreztek, beszéltek, néztek, még az illatuk is más volt. Tristen bőre durvább lett, gyönyörű, meleg barna szeme szürke, fémes ragyogást öltött. A változás alig volt érzékelhető. Ha nem lett volna olyan közel hozzám, ha nem préselődött volna nekem, ha nem lélegzett volna a bőrömre, akkor talán nem is lettem volna biztos benne, hogy láttam. De így volt. A szörny valódi volt. Én pedig találkoztam vele. Szörnyeteg volt, és meg kellett állítani. Ha megölnénk, akkor megkaphatnám Tristent… az igazi Tristent. Akkor újra csókolózhatnánk anélkül, hogy félnünk kellene. Visszanézve, talán ezért vártam olyan sokáig, mielőtt megkértem volna, hogy ne igyon. Önző volt tényleg, amit tettem. Annyira akartam Tristent, hogy képes lettem volna magát Tristent is kockára tenni, hogy megkaphassam. Önző, önző, önző, Jill. Annyira magával ragadott a remény, hogy talán meggyógyíthatjuk valahogy Tristent, hogy alig jöttem rá, soha nem beszéltünk dózisról. Egészen addig nem, míg meg nem itta az üvegcse tartalmának felét – olyan gyorsan ivott, hogy néhány csepp kiloccsant a peremen, rá Tristen ajkára, és lefolyt a torkán – csak ekkor, mikor a gyomrát 179

átölelve összegörnyedt, csak akkor jöttem rá, hogy Tristen nem próbálta meggyógyítani magát. A szemem előtt ölte meg magát… én pedig hagytam, hogy megtegye. – Ne, Tristen! – sikoltottam végül, és hozzá rohantam. De már elkéstem.

180

Jill – TRISTEN, NE! – sírtam, ott térdeltem mellette, és szorítottam reszkető vállát. – Túl sokat ittál! – megráztam. – Mi volt az? Mi volt benne? Tristen nem válaszolt. Talán nem tudott felelni. Összegörnyedt a kemény linóleumon, karját a gyomra köré fonta, nyögött és szinte morgott, mintha tényleg küzdene és nem csak a fájdalommal, de a szörnyeteggel is. – Mi volt az, Tristen? – kérleltem, és sokkal finomabban ráztam meg. – Kérlek. Mondd el! Megpróbálhatjuk semlegesíteni. Tristen csak még jobban összehúzta magát, nehezen és szaggatottan vette a levegőt, felugrottam, és átlapoztam a jegyzeteket, a kémiai vegyszerek csomagjait és fioláit – és ekkor megláttam! Egy kicsi, félig üres üvegcse strychnine. – Ne! – kiáltottam, és felkaptam a fiolát. Méreg volt. Az izmai fájdalmasan megduzzadhatnak, és hamarosan leáll a légzése. Elhajítottam az üveget, újra mellé térdeltem, csak hogy lássam, elcsendesedett. Megdermedt, ami rosszabb volt, mint a gyötrő szenvedése. Talán már túl van a fájdalmon? Túl minden segítségen? – Hívom a mentőket – ígértem, és visszanyeltem a könnyeket, aztán kitapintottam a gyenge pulzust a csuklóján. Haldokolt… haldokolt a szemem láttára. Kezdtem elhúzódni, a táskámért nyúltam, ahol a mobiltelefonom volt – de egy határozott kéz megragadta a bokámat egy medvecsapda erejével, és megállított. – Tristen, engedj el! – könyörögtem, megfordultam, és az ujjai után kaptam. Még mindig labdamód össze volt gömbölyödve, de a 181

szorítása rendkívül erős volt, mintha magából a fájdalomból merített volna erőt. – Segítséget kell hívnom! – Nem! – mondta, és szaggatottan beszívta a levegőt. A szorítása erős volt, de a hangja gyenge, szinte hallhatatlan. – Nem akarom… Én nem akarom… hogy belekeveredj. – De te… Te... – Nem tudtam kimondani, hogy „haldokolsz”. – Tudom – mondta, ujjai még erősebben szorultak a bokámra, ahogy a fájdalom újabb hulláma áradt szét benne, grimaszolt, és sokkal erőteljesebben remegett. – Ezt… akarom, Jill! – Tristen – ekkor már zokogtam. – Kérlek… – Csak… maradj velem. Maradj, míg… Aztán hagyj itt. Haboztam, meg akartam menteni, segíteni akartam neki. Egyre gyengébb lett, sápadtabb, egyre távolodott tőlem, és valószínűleg le tudtam volna fejteni az ujjait a bokámról. De Tristen nem akarta, hogy megmentsék. Talán nem is lehetett megmenteni. És a végén, akár rossz volt, akár nem, úgy döntöttem, tiszteletben tartom a kérését. Mert szerettem őt, hagynám, hogy a saját választása szerint haljon meg. Mozdulatlan volt, olyan mozdulatlan, mire döntésre jutottam, hogy könnyedén kifordultam a szorításából, visszamentem mellé, átkaroltam a fejét, próbáltam neki egy kis vigaszt nyújtani. Nem mintha észrevette volna. Úgy gondoltam, Tristen már minden bizonnyal túl van a fájdalmon, ezen a ponton. Talán már az életen is – olyan mozdulatlan és sápadt volt. Nem tudtam rávenni magam, hogy ellenőrizzem. Túl riadt voltam, hogy kitapintsam a pulzusát, és megállapítsam az elkerülhetetlent. Mert, abban a pillanatban, ha megteszem… Ha a szíve tényleg nem vert… Tristen Hyde tényleg eltávozott volna. Örökre. A zokogás, amit majdnem uraltam, újra kezdődött, és ültem ott a földön, a karomban tartva a fejét, és sírtam érte. Önző módon magamért is sírtam. 182

Önző, önző én. – Annyira sajnálom, Tristen – suttogtam, és a haját simogattam. – Annyira, annyira sajnálom. Sajnáltam azt a szörnyű sorsot, amit kiszabtak neki. Sajnáltam a szörnyű végért, amit választott. Sajnáltam, mert abban a pillanatban sokkal rosszabbul éreztem magam, mint apám halálakor. Sajnáltam… Sajnáltam mindent… Sajnáltam, hogy csak egyszer csókolóztunk, még akkor is, ha ezt tönkretették, ellopták tőlünk. Tőlem. Megsimogattam Tristen állát, éreztem a durva borostát, az izzadtságot, ami kezdett kihűlni, és mint a Hófehérke perverz megidézéseként, groteszk kitekeréseként a Disney hercegnős meséknek, amikről kislányként álmodtam, lehajoltam, hogy megcsókoljam Tristent: részben herceg, részben szörnyeteg, és nem volt remény a boldog befejezésre. Bőre hideg volt az ajkam alatt, mint a kő. Tristen… Tristen elment… El fogom temetni őt, pont, mint az apámat. A két férfit, akiket valaha igazán szerettem, egyetlen év alatt. Gyász uralkodott el rajtam, behunytam a szemem, de forró könnyek nem apadtak el, úgy csorogtak végig az arcomon, mint a folyó, ahogy ott ültem egyedül a földön. Néhány pillanattal ezelőtt egy pár része voltam. Most megint egyedül maradtam. Nem csak egyedül, de összetörve is. Ki tartana a karjában Tristen temetésén? Senki… Senki… Hirtelen képtelen voltam tovább ölelni a fejét, nem tudtam ránézni az arcára most, hogy üres volt és megdermedt, gyengéden a földre helyeztem a fejét, biztos voltam benne, hogy nem érzi maga alatt a talajt. Aztán, mint egy sebzett állat, mellé feküdtem, és hozzábújtam, 183

megadva magam a saját szenvedésemnek, ami ugyanúgy méregnek tűnt, ahogy bennem égett. Megragadtam az ingét, arcom a mellkasába temettem, és zokogtam. Halott… Halott volt… Ekkor megéreztem egy kezet, ami a hátamat simogatta, vigasztalt. Először nem is tudatosult bennem. Valaki vigasztalt. De hirtelen rájöttem, mi történik, felemeltem a fejem Tristen mellkasáról, nem értettem. Egyedül voltam – kivéve Tristen testét. Kivéve Tristent. Nem mertem elhinni, egyik karommal megtöröltem a szemem, lassan az arca felé fordultam, levegőt se vettem, mikor megláttam nyitott szemeit. Megdöbbentem nem csak azon, hogy Tristen életben van, de az arckifejezése miatt is. Hallottam a csodálkozást, a zavart a hangomban, mikor ki mertem mondani a nevét. – Tristen?

184

Jill TRISTEN LASSAN ÜLT FEL, még mindig átkarolta a gyomrát, az arca még mindig sápadt volt, mélyeket lélegzett. Volt benne valami más, azon kívül, hogy úgy nézett ki, mint aki épp a pokolból jött vissza, ami valószínűleg így is volt. Valami változott a szemében. Úgy tűnt, mintha valami hiányozna. Az űzött, űzött tekintet, ami mindig ott volt, akkor is, mikor nevetett. – Tristen? – megfogtam a karját, segítettem, hogy feljebb tudja tolni magát, így a hátát neki tudta támasztani az egyik laborasztalnak. – Jól vagy? Biztosan nem volt jól. Ugye? Fejét az asztalnak támasztotta, és behunyta a szemét, nyilvánvalóan kimerült és még mindig fájdalmai voltak. De ahogy figyeltem az arcát, és azon tűnődtem, most már tényleg mentőt kéne hívni, elmosolyodott. – Jól vagyok, Jill – motyogta. – Jól vagyok. Először azt hittem, még mindig zavart. Vagy talán ez volt az újabb vihar előtti csend, és talán megint összegörnyed. Az a szenvedés, amit az imént elviselt… Nem lehetett „jól”. – Tristen, most már hívjunk segítséget – nógattam, és megszorítottam a kezét. – Nem – mondta, még mindig ott ragyogott az arcán az a különös, üdvözült mosoly. – Nem, Jill. Csak szeretnék egy percig pihenni. – Mi történik? – kérdeztem, és azt kívántam, bár újra kinyitná a szemét. Mi volt az a pillantás, amit láttam benne? – Mit… Mit érzel? Fájdalmaid vannak? – Vajon megint el fogom veszíteni? Mert azt hiszem, képtelen lennék elviselni. – Amit érzek, Jill, az a béke – mondta Tristen. – Évek óta ez az első alkalom, hogy békét érzek. 185

Most az én szemem tágult ki hitetlenül. Bár láttam az arckifejezésében a változást, úgy tűnt, mégsem vagyok képes megragadni azt, amire utalt. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy a keverék működött...? Megszorította az ujjaim, és még szélesebben mosolygott. Némi szín már visszatért az arcába, és szinte kipihentnek tűnt. – Ne kérdőjelezzük meg most, Jill. Csak hadd legyen nyugtom egy kicsit. Rendben? Tristen megrántotta a kezem, közelebb húzva így magához, én pedig mellé ültem. Elengedte a kezem, és karjával átölelte a derekam, és újra megtapasztalhattam azt a védelmező ölelést, amiről azt hittem, sosem érzem már többé. Ekkor kinyitotta a szemét, rám nézett, és arra bíztatott, hogy nézzem őt meg közelebbről. Mintha tudta volna, hogy máshogy fest most, és meg akarta mutatni, próbálta bizonyítani nekem, hogy megváltozott. Bízz bennem, mondta a szeme. Miközben belenéztem ismerős, mégis valahogy idegen, barna szemébe, biztosan tudtam, hogy akármi is történt Tristennel az osztály padlóján, akár az a szérum volt, amit megivott, vagy egyszerűen az akaratereje, legyőzte azt a szörnyet, ami kínozta őt. Az a sötét árny, amely látszólag mindig ott lappangott a tekintetében, most eltűnt. A Tristen, aki átkarolt engem, még mindig az a fiú volt, akit szerettem: magabiztos, okos és parancsoló. De többé nem volt ijesztő. Megint behunyta a szemét, hátradöntötte a fejét, arcom a mellkasára fektettem, és hallgattam a szívverését. Először éreztem magam tökéletesen boldognak úgy általános iskola óta – amikor is apáék elfogadták, aki vagyok, és az ez által körülírt boldogság mögé húzódtam. Azóta rájöttem, hogy a félénkség és az egyszerűség a legtöbb ember szemében rossz tulajdonságok. Tristen kézzelfogható módon újra megteremtette nekem azt a fajta gyerekkori elfogadást. A szíve fokozatosabban erősebben kezdett verni. Állát a fejem búbjára támasztotta, aztán elfordult, hogy belecsókoljon a hajamba, miközben azt suttogta. – Köszönöm, Jill. – Még erősebben szorított magához. – Köszönöm, hogy eljöttél értem, és velem maradtál. 186

– Nem hagyhattalak el – mondtam. – Túl sokat ittál… – Meg akartam szidni, amiért olyan óvatlan volt, de a hangom hirtelen elcsuklott annak emlékére, ahogy a padlón vonaglott, és lassan kihűlt. – Meg kellett semmisítenem – mondta Tristen, mióta felébredt, először utalva a szörny elpusztítására. – Túlságosan akart téged. Tristen is akart engem. Tudtam, mikor újra a hajamba csókolt. Kényszerítettem, hogy eltűnjenek a fejemből azok a képek, ahogy Tristen az asztalnak taszított. Annak vége volt már. Biztonságban voltam. Akart engem. Életemben először volt egy fiú – akiért majd’ megőrültem –, aki akarta Jill Jekelt. Újra felé fordultam, hogy ránézhessek, a pillantásunk találkozott, és akkor láttam, hogy az új melegség kicsit hevesebben izzik a szemében. – Meg akarlak csókolni, Jill – mondta halkan. – Csak én. – Elhallgatott, az arcomat tanulmányozta, talán látta a bizonytalanságom, mert hozzátette. – Akarsz még engem? Vagy ami történt… ami majdnem történt… Undorodsz tőlem? Félsz tőlem? – Árnyék suhant át az arcán, elsötétítve a boldogságát. – Mert én undorodom magamtól. Ami történhetett volna, ha nem hallom meg a hangod… – Semmi nem történt – biztosítottam, bár én is összerezzentem. A kép, ahogy Tristen szeme arra az ijesztő fémes árnyalatra vált, ahogy durva bőre hozzádörzsölődött az enyémhez, ahogy a teste leszorítja az enyémet az asztalra… Mindegyiket kitaszítottam a fejemből. – Semmi sem történt – ismételtem meg, és próbáltam a múltat kitörölni mindkettőnk érdekében. – És most nem félek – tettem hozzá az igazat. Mert nem féltem többé Tristentől. A szörny eltűnt. De… Hazudtam is. Mert azért féltem egy kicsit. De nem a szörnyetegtől, hanem azoktól a dolgoktól, amikre olyan régen vágytam már: egy barát, szerelem… szex? Valami útmutatóra, vagy szabályokra lett volna szükségem. Utasítások arról, mit kéne tennem, és szabályok arról, meddig mehetünk. Tristen nyilvánvalóan 187

tapasztalt volt. Már abból is látszott, ahogy lehajolt hozzám, hogy újra megcsókoljon, gyengéden, de magabiztosan. Magabiztosan, ami belőlem hiányzott. Most már barát és barátnő voltunk? Szerettem Tristent, és ő majdnem meghalt értem. Mivel tartoztam neki az életben? Mit akartam adni neki? Fogalmam sem volt. Nagyon akartam őt. De időt is szerettem volna. Annak ellenére, hogy a gyomromban életre keltek a pillangók, mikor végigsimított a torkomon, nem tudtam nem megfeszülni és egyik kezem a vállára tenni, ha esetleg megint meg kell állítanom – nem azért, mert szörnyeteg volt, hanem mert férfi volt. De hirtelen, mikor Tristen valahogy megint kitárta összepréselt, ideges ajkaim, éppolyan biztosan és erőfeszítés nélkül, ahogy minden útjába kerülő lakatot felnyitott, és a nyelvünk aznap éjjel már másodszor találkozott, forogva egymás körül, beszívva egymást… hirtelen megrázkódott az egész testem. Nem a félelemtől, vagy a hidegtől, nem a vágytól, és nem is a szerelemtől rázkódtam meg. Nem, amit éreztem az mind egyben, és még valamivel több, beleértve egy erőszakos fájdalmat is, ami olyan tiszta volt, csak gyönyörként lehet leírni. Amit éreztem az volt, ahogy… átváltozom. És ó, nagyon is jó érzés volt.

188

Jill – TRISTEN – NYÖGTEM FEL – könyörögtem –, karomat levettem a válláról és a nyaka köré fontam, egymáshoz nyomtam a mellkasunkat, és hozzá dörgölőztem. – Gyerünk, Tristen, kérlek. Hirtelen türelmetlen lettem vele kapcsolatban. Az oldalam fájt, a másik kezemmel szorítottam, sokkal több fájdalmat, több akciót akartam. Túl sok gyengédség… nem simulunk eléggé egymáshoz… Mire vár? – Jill – motyogta Tristen kalandozó, kutató ajkamba. – Jill! Túl sok a duma… túl kevés az érintkezés… Megfordultam, hogy az ölébe másszak. Lássuk csak, mid van ott… De elkapta a csípőm, és visszanyomott. – Nyugalom, Jill – mondta félig nevetve, de ő is zavartnak tűnt. – Ez nem verseny. Vagy rodeó. Ó, dehogynem verseny… sietni kell a célba… Megmozdultam Tristen ujjai között, azt akartam, hogy a csípőnk jobban érintkezzen. Válaszképp még erősebben lefogott, leemelt az öléből és visszatett a földre, miközben küzdöttem, hogy a nyelvünk továbbra is összegabalyodjon, amitől csak mindketten oldalra estünk, egy összegabalyodott, rendetlen rakásként, és hirtelen már nem csókolóztunk többé, hanem birkóztunk. És nem olyan értelemben, ahogy szerettem volna. – Jill – mondta szigorúan, többé már nem szórakozott jól, inkább duplán összezavarodott. Egyik kezét a vállamra tette, így tartott kordában. – Lassíts le – vagy legalább hadd vezessek egy kicsit én is.

189

Felültem, és hitetlenkedve néztem rá. Erről szólt az egész? Férfi büszkeségről? – Jól van – mondtam, és vállat vontam. – Hajrá. Irányíts. – Míg megtesszük, kit érdekel? De valójában Tristen teljesen megváltoztatta a véleményét. Felült a földön, és aggódva nézett rám, nem pedig vágyakozva. – Jill – mondta, az arcom tanulmányozta, és a vállam masszírozta. – Álljunk meg egy pillanatra, jó? Úgy érzem, ez nem helyes. – Megrázta a fejét, láthatóan megdöbbent. – Valami nincs rendben. Most viccel ugye? Fiú. Lány. Sötét szoba. Nincs ezzel a helyzettel semmi baj – csak az, hogy még mindig rajtunk a ruha. – Gyerünk, Tristen – könyörögtem, és felé nyúltam. – Folytassuk! Szabad kezével megragadta a csuklóm. – Nem. Nem most, Jill. Úgy gondolom, ez az éjszaka mindkettőnk számára megterhelő volt. Kissé… őrültnek tűnsz. Igen, őrült. És forró, és izgatott. Ebben a mi a rossz? – Későre jár – tette hozzá Tristen, és felállt. Kinyújtotta a kezét, és engem is felhúzott. – Készítenem kell még némi szérumot, aztán haza kell vinnem téged. Aaaaah, a szérum. Újra megnyaltam a szám, már nem a szex járt a fejemben. – Igazán? – Igen – mondta Tristen, és a laborasztal mögé ment. Úgy tűnt, kezd ideges lenni. Szinte gyanakvó volt, nem nézett a szemembe. – Szeretnék még többet kikeverni – arra az esetre, ha szükségem lenne még rá. – Majd segítek – jelentkeztem. Segítek és tanulok. – Nem – felelte Tristen túl gyorsan. – Majd én megcsinálom. Rejteget valami előlem? Gyanakvóan figyeltem, ahogy felállítja a főzőpoharakat és a fiolákat, gyorsan dolgozott. – De segíthetnék – ajánlottam fel megint. Az oldalamban érzett fájdalom kezdett eltűnni, csupán tompa fájdalom lett, és kezdett kitisztulni a fejem. Furcsán éreztem magam, 190

mintha a hormonok, amik miatt az előbb olyan merészen viselkedtem, amitől olyan zavarba ejtően buzgó voltam, most távoztak volna az agyamból. – Elkezdhetnél feltakarítani, azt hiszem – javasolta Tristen. – Ha nem gond? Gyorsabban elmehetnénk innen. Nem akartam a takarítónője lenni, de kezdtem magam elszégyellni azért, ahogy letámadtam őt, ezért belementem. – Persze. – Össze tudnád pakolni a hátizsákom? – kérte Tristen, az egyik papír- és könyvkupac felé biccentett, mialatt beleöntött valamit egy új pohárba, amit nem ismertem. A keverék bugyborékolni kezdett. Finom. Megráztam a fejem, nem tudtam biztosan, miért ugrott be hirtelen egy ilyen furcsa szó az elmémbe, csatlakoztam Tristenhez az asztalnál, összerendeztem a papírokat, amik szanaszét hevertek rajta, mintha nagy sietségében, hogy elkészítse a szérumot, mindent kiöntött volna a táskájából az asztalra. És mikor felemeltem gyűrött, összehajtott tankönyvét, megláttam a regényt, amit Tristen eddig még nem engedett megfogni. Felemeltem, kinyitottam a borítót, és láttam, hogy valaki írt bele. Tristennek… De hirtelen a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete becsapódott előttem, ijedtemben hátra ugrottam, és az asztalra ejtettem, ahonnét Tristen felvette, és elvitte a közelemből. – Már nincs többé szükségünk rá, Jill – mondta. – Már végeztem ezzel. Figyeltem Tristen arcát, és láttam, hogy az újonnan jött boldogsága máris romokban hevert. Már nem láttam többé a szörnyet, de valami még kísértette őt. Behajította a könyvet a táskájába, és a többi papír összetakarítását is átvette. – Végeztem – mondta. – Ki tudnád önteni a szérumot néhány kisebb fiolába nekem? Hirtelen elfáradtam, és szeretnék kijutni innen.

191

Én is menni akartam. Minden egyes eltelt perccel, mióta Tristen lelökött az öléből, egyre jobban szégyenkeztem. Teljesen elvesztettem az uralmat magam felett. Olyan szánalmasan kétségbeesett voltam, hogy megállított. Megtörtént ez valaha másik lánnyal a világegyetemben? És egyáltalán mit gondoltam? Tényleg lefeküdtem volna vele? A padlón? Nem. Soha. Megálltam volna. Természetesen megálltam volna. – Igen, menjünk – értettem egyet. Találtam néhány kisebb üvegcsét kupakkal, és beléjük töltöttem a szérumot. Haza akartam jutni, és aludni. Tristennek igaza volt. Talán túlságosan megterhelt az éjszaka. Megőrjített. – Azt hiszem, nem érzem jól magam. – Végigsimítottam a homlokomon, ami melegnek tűnt. – Sietek, és hazaviszlek – mondta, és újonnan jött aggodalommal nézett rám. – Úgy éreztem, mintha lázad lenne. – Gond lenne, ha én most elmennék? – kérdeztem. – Kissé mintha émelyegnék. Habozott, udvariasnak akart tűnni, de tudta, hogy nem hagyhatjuk el a szobát úgy, ahogy kinézett. Az egész hely rumlis volt. – Biztos vagy benne, hogy nem tudsz várni? – Jól leszek – ígértem neki. Tristen láthatóan kettészakadt. – Ha biztos vagy benne, hogy rendben leszel… – Biztos – mondtam neki, és az ajtó felé mentem. Nem adtam neki búcsúcsókot. Nem voltam biztos benne, hogy szabadott volna, vagy egyáltalán akarta volna, így olyan útvonalat választottam, ahol az asztalsorok elválasztanak minket. De az ajtóban megtorpantam. – Én… Én örülök neked, Tristen – mondtam. Nagyon bugyuta dolognak tűnt, de semmi más nem jutott eszembe. – Tényleg örülök. Tristen engem nézett, csalódott volt, ahogy az éjszaka végződött. Szinte szomorúnak tűnt, mikor megszólalt. – Köszönöm, Jill. Köszönök mindent. 192

– Jó éjszakát – mondtam, és kiléptem a sötét folyosóra. Kicsivel később gondolkoztam csak el azon először, vajon miért tűnt Tristen olyan komornak, mikor otthagytam. Ahogy végigrohantam a sötétségben, túlságosan lefoglalt a saját lelkemben való kutakodás. Próbáltam kitalálni, miért töltöttem meg négy üvegcsét… és miért hagytam csak hármat az asztalon. Igen, tényleg betegnek éreztem magam azon az éjjelen. Felfutottam a szobámba, álltam az ágyam mellett, kihúztam az ingem a farmeromból, és hagytam, hogy a negyedik fiola – amit elloptam –, a matracra hulljon. Ha nem lettem volna annyira elfoglalt, hogy megértsem a saját viselkedésem, a motivációm, talán megértettem volna, miért lett Tristen olyan komor. Talán rájöttem volna, mire készül. És talán jobban elgondolkodtam volna azon, mit láttam a regényben, amit Tristen kikapott a kezemből. A vércseppen, pont a neve alatt.

193

Tristen KORÁN ÉBREDTEM, kevésbé volt kellemetlen az alvás, de még mindig álmok gyötörtek. Újabb rémálmok, melyekben én – és nem egy arctalan lány – szenvedtem és haltam meg. És mikor végre megjött a hajnal, a szobámba beszűrődő napsugarak egyáltalán nem nyugtattak meg. Az előző éjszaka árnyait – az előrevetített árnyakat – csak még jobban elmélyítette. Hányszor kell szembenéznem a halállal – hányszor szükséges ölnöm, vagy meghalnom – egy élet alatt? Egy hét alatt? Nem mintha panaszkodnék, de nem érdemelnék meg egy vagy két napot anélkül, hogy gyilkosságon agyalnék? Nem érdemeltem ki egy normális randit Jillel? És mégis mi történhetett vele múlt éjjel? Az a csendes, édes lány, akiről azt hittem, hónapokig fogom csókolni, mielőtt legalább egyik kezem becsúsztathatom csipkés felsője alá, szinte letámadott. Vajon csak az izgatottsága volt, amit a halálnak tűnő állapotból való visszatérésem – és amit pont úgy is éreztem – okozott? Vagy Jill csak tapasztalatlan volt, nem tudta hogyan kéne viselkednie egy olyan helyzetben, ami teljesen új volt számára? Ez lehetségesnek tűnt. Bámultam a szobám mennyezetét, más is aggasztott, nem csak Jill viselkedése, mialatt a szememmel végigkövettem egy ismerős, hosszú, és vékony repedést a vakolaton. Egy olyan rést, melyről sokszor képzeltem el, hogy egy violin- és basszuskulcsos vonalrendszer egyik vonala – olyan háló, melyen az igazi zenészek szereznek dalokat. A képzeletem könnyedén hozzátette a maradékot, és mikor nem tudtam aludni, gyakran lenyűgözött, hogy mentálisan hangjegyeket helyeztem el rajta, és sötét dalokat írok félhomályos szobámban. De azon a reggelen nem láttam mást, csak egy repedést, 194

melyet sürgősen meg kellett javítani. Nem jöttek dalok, és ez kissé baljóslatúvá tette a repedést. Vajon mást is elvesztettem a nem normális vágyaimon kívül, mikor megszabadultam a szörnytől? A folyosó végén apa megmozdult, a matraca nyikorgott, én pedig oldalra gördültem, és felültem, arra gondolva, nincs több időm az aggódásra. Én voltam egy szörnyeteg gyámja. Sokkal több véres munkám van még, amit meg kell tennem. Felálltam, felhúztam a pulóverem, és csendesen végigmentem a folyosón a konyhába, ahol kimértem a három kanál kávét, beledobtam a szűrőbe, öntöttem egy kis vizet a tartályba, és bekapcsoltam a gépet. A konyhát hamarosan elöntötte a kávé erős aromája – ami hatásosan elnyomta a jó adag szérum halvány illatát, amit apa bögréjébe öntöttem, újra és újra hátrapillantottam a vállam felett, aggódtam, hogy a szörny csendesen a konyhába lopózik, és meglátja, amint megpróbálom kiirtani. Ó, az nem végződne számomra jól. – Korán keltél, Tristen. Épp akkor rejtettem el az üres fiolát egy magas polcon – még mindig felfelé nyújtózkodtam, hogy becsukjam az ajtaját – mikor meghallottam őt mögöttem, és megfeszültem. – Igen, ma lesz egy vizsgám – mondtam. – Korán bemegyek, hogy tanuljak. Nézz rá, Tristen! Viselkedj normálisan! Lassan megfordultam, és láttam, hogy még mindig bizonytalanul jár, ásítozott a pizsamájában és köntösében. Nyilvánvalóan egyik lélek, hála istennek, sem funkcionált jól reggel. – Csináltam kávét – mondtam, tudtam, hogy csak néhány percem lesz átverni. Megszokásból kellett innia, anélkül, hogy ránézne, vagy gondolkodna. Bár a szérum fekete volt, nem volt olyan sötét, mint a kávé. Átnyújtottam neki a bögrét, a fülét nyújtva, így talán elkerüli a 195

figyelmét, hogy a kerámia hideg, és hazudtam neki. – Forró, pont, ahogy szereted. Elfogadta a bögrét, és megdörzsölte a szemét. – Köszönöm, Tristen. Igyál. Csak igyál. Elfordultam, felvettem a saját bögrém, nem akartam, hogy feltűnjön, neki szokatlan éberséggel figyelem. De a kezem elég ügyetlen volt, miközben kiöntöttem a saját adag kávémat. Iszik? Igen? – Tristen? Megfagyott a vérem, de visszahelyeztem a kancsót a gépre. – Igen? – Miért nyúltál fel abba a magas szekrénybe? Mit szoktunk rakni oda? – Csak kávét kerestem – improvizáltam. – Azt hittem, vettünk még, de úgy látszik eltűnt. – Ó. Vajon még mindig nem kóstolt bele? Miért nem görnyed össze a fájdalomtól? Látnom kellett, mi a fenét csinált… Megfordultam, hogy ránézzek, képtelen voltam tovább elviselni a bizonytalanságot, biztos voltam benne, hogy gyanakodott. Hogy a tervem megbukott. Mikor megláttam az arcát, tudtam, hogy igazam van. És, sajnos, egy töredék másodperccel elkéstem.

196

Tristen – HOGY MERÉSZELTED? – üvöltött fel a szörny, miközben a szérummal teli bögre darabokra tört a fejem mögött, amit még éppen idejében sikerült lehúznom. De azért, hogy ilyen sokáig háttal voltam – hátrányba kerültem miatta. Mivel elfordítottam az arcom, nem láttam, hogy előhúzott egy kést a tartóból. – Apa! – kiáltottam fel, amikor nekem rohant, erős kezével megragadva a torkomat a szekrénynek lökött, olyan erősen vertem be a fejem, hogy a koponyám megrepesztette a vékony fát. – APA! Ő nem az apám volt. De mégis, milyen nevet használhattam volna? Megvonaglottam, ahogy összeszorította a légcsövem, aztán újra a vállába ütöttem. – Apa, ne! A szörnyeteg erősebben szorított, megdöbbentő erővel szögezett a szekrényhez. Apámat, nagyon is biztos voltam benne, hogy legyőztem volna egy verekedésben. Fiatalabb és erősebb voltam. De ez a dolog, ami ellen küzdöttem, a tiszta gonoszságból merítette az erejét, és könnyedén fogva tartott még úgy is, hogy fészkelődtem. Fészkelődtem egészen addig, míg lassan, megfontoltan fel nem emelte a kést, és az állam alá tette a pengét – először csak arra használta, hogy megbénítson, majd kényszerített, hogy felé fordítsam a fejem, így bele kellett néznem rémisztő szemébe. Megnyalta a száját, és a pengét a torkom védtelen, gyenge pontjára tette. Arra a helyre, ahol, ha felfelé szúr, éreztem volna, ahogy a fém belevág az agyamba. Olyan mozdulatlan maradtam, amennyire csak tudtam, néztem őt, küzdöttem szakadozott légvételem ellen, féltem, hogy ha megcsúszom, én magam teszem ezt meg. De a szemem vadul forgott, minden másra néztem, mindenre, csak a szemébe nem, annyira 197

féltem tőle, mit láthatok benne. Vagy inkább mit vesz észre, hogy hiányzik belőlem. – Nézz rám – csattant fel végül, mélyebbre nyomta a pengét a húsomba. A nyomástól csak tátogni tudtam, eléggé annyira, hogy kissé engedjen belőle, és kényszerítettem magam, hogy belenézzek szürke szemébe. Erőszakos, szürke szemébe. És mikor megtettem, képtelen voltam megint másfelé fordulni. A szörnyetegben, aki előttem állt, nem lehetett nyomát találni az apámnak. Sem józanságot, sem emberséget. Miért nem láttam ezt eddig? Hogyan volt képes a szörny megtéveszteni engem, amióta apám leírta az utolsó naplóbejegyzését? Bár már tudtam az igazat. Nem akartam látni a szörnyeteget. Egy bizonyos ponton én csaptam be saját magam. Néha megpillantottam az igazságot, mely most itt állt velem szemben a konyhában, aztán, mint az előbb is, elfordítottam a tekintetem. De a szörnynek, aki azzal fenyegetett, hogy karóba húzza a fejem, nem volt bűntudata, hogy belelát a lelkembe. Erősen tanulmányozta a szemem, aztán kezdte megérteni. – Mit tettél, Tristen? – mennydörögte, meleg lehelete undorító és visszataszító volt. Megrázott azzal a kezével, ami a torkomat fogta, épp csak annyi levegőt hagyva, hogy túléljem. – MI A FRANCOT MŰVELTÉL? – Tudod… mit tettem – mondtam szaggatottan. – És neked is segíthetek, apa. – Az apád NINCS TÖBBÉ – csattant fel a szörny. – Túl késő a segítséghez. ÉN VAGYOK Ő! – Nem hiszem el – mondtam, és mélyebbre néztem a szemében, apa bármilyen nyoma után kutatva, a legkisebb jel után, hogy apa még létezett, csak valahol bebörtönözve abban a dologban, ami engem is fogva tartott. – Tudok neked segíteni. Megtaláltam az ellenszert! 198

Később, mikor az egész már leülepedett, mindig azon tűnődtem, hogy valahogy sikerült-e elérnem apát, és így mentettem meg az életem, mert a szörny egy töredék másodpercig habozott, a torkomnál lévő penge még egy centit távolodott, a szeme megváltozott, gyengédebb lett. És aztán egy üvöltéssel teljesen visszahúzta a kést, hátratette a kezét, aztán a kést az arcom felé lendítette. Vér fröccsent a fehér hűtőre, mielőtt még a sebre szoríthattam volna a kezem, majdnem elestem, mikor elengedte a torkomat – olyan erősen és keményen ütöttem be a csuklóm a pult szélébe, hogy hallottam, ahogy eltörnek a csontok, térdre estem, és teljesen megfeledkezve az arcomról, magamhoz öleltem összezúzott kezem. Hogy tehette…? Velem…? Felemeltem rá a tekintetem – az ismerős, mégis teljesen idegen vonásokra –, elárulva éreztem magam a durva erőszaktól, és irracionális módon arra gondoltam, De egy vérből valók vagyunk. De természetesen ez nem volt így. A szörnyeteg, aki felettem állt, nem az apám volt. Én pedig többé nem adta otthont a szörnynek, akit ő a fiának tartott. Az örökösének. Megöltem az ő gyerekét. – Hol van a szérum? – mordult fel, és lenézett rám. – Fogd, és idd meg megint! Csináld vissza, amit tettél! – Nincs már több – hazudtam. – Csinálj még! Megráztam a fejem. – Nem. Soha. Még mindig a kezében a volt a kés, azt a karját hátrahúzta, de az öklét éreztem és nem a pengét az arcomon, a fejem oldalra fordult tőle. Valami oknál fogva ez volt az utolsó csepp. A végső megaláztatás. – Megölted az anyámat, én pedig most végzek veled! – csattantam fel, próbáltam lábra állni. De mikor a súlyomat összetört csuklómra 199

helyeztem, majdnem elestem, ő pedig egyszerűen visszabillentett a térdemre. – Majd akarni fogod újra a szérumot – mondta, és elmosolyodott; egy beteges, győzelemittas vigyorra húzódott a szája. – Hyde vagy, és vágyni fogsz majd arra az oldaladra. – Nem. Soha. – Majd fogsz, Tristen – ígérte, mosolya eltűnt. – Bárcsak meg tudtalak volna téveszteni egy kicsivel tovább. Bárcsak tovább tudtalak volna csábítani, míg nem érzel egy reménykedő, ártatlan dolgot elenyészni a karjaidban. Olyan közel voltál hozzá, hogy megöld őt, Tristen. Megölni azt a lányt, akit szeretsz, éppen úgy, ahogy én megöltem az anyádat. Bár már tisztában voltam vele, majdnem hánytam a vallomásától – és az az elégedettség a hangjában. Szinte éreztem, ahogy a gyomrom tartalma felfelé kúszik a torkomban. Tényleg anyám gyilkosával éltem együtt. – Nem… – Oh, de igen, Tristen – erősítette meg. – És, ha csak egyszer tapasztaltad, egyszer élvezted volna azt a semmihez nem hasonlítható érzést, mikor elveszed a szerelmed életét, szabad akaratodból csatlakoztál volna hozzám. – Rám vicsorgott, aztán a köntöse ujjával letörölte a nyálat a szájáról és a szakálláról. – Csatlakozni fogsz hozzám… fiam. Nem. Én nem voltam ilyen. Jillel sikerült bebizonyítanom. Megállítottam a szörnyet, és magamat is. – Soha – makacskodtam tovább, miközben a konyha kezdett elhomályosodni előttem. Éreztem, ahogy a vér lecsorog az arcomon, hallottam a csontok csikorgását, mikor újra megpróbáltam felállni, elhatározva, hogy harcolok. – Nem fogok… – Adok neked egy kis időt, hogy észhez térj, Tristen, mivel hosszú ideje nagy reményeim vannak irányodban – mondta. – Te vagy a 200

legjobb a vérvonalunkból, és én éppen annyira nem fogok lemondani rólad. Mégis. – Soha! – esküdtem meg még egyszer utoljára, még akkor is, mikor a szoba elsötétedett előttem. – Meghalok, mielőtt még egyszer meginnám. – Újra fogsz inni belőle! – mondta, és nevetni kezdett. – És a saját vágyaid, a saját akaratod miatt. Éreztem, hogy forog körülöttem a világ, nem volt már erőm. – És ha nem teszem meg? Hallottam, hogy elhal a nevetése, és bár úgy tűnt, mintha a válasza nagyon messziről érkezne, nem mulasztottam el a figyelmeztetést, mielőtt elájultam volna. – Be fogom fejezni, amit elkezdtem itt!

201

Jill – JILL ÉPP AZT KÉRDEZTEM, mit kéne tennem ezzel az izével – nógatott Becca, és feltartott egy főzőpoharat. – Olyan ködös vagy ma. Erővel elszakítottam a tekintetem Tristen üres padjáról, és próbáltam felidézni, mit is csináltunk Beccával. – Csak öntsd bele a másik üvegbe – mondtam, máshol járt az agyam ahhoz, hogy most precíz legyek. Nem tudtam nem odafordulni Tristen asztala felé, megint. Hol volt? Nyilvánvalóan valami rosszul sült el… – Jill, megfordulnál, és segítenél nekem? – kérdezte Becca, dühösnek hangzott. – Tristen nincs itt, oké? Csak hagyd már! Mindent én csinálok, és ez nem fair. – Sajnálom – mondtam szórakozottan, de nem fordultam felé, hogy segítsek. Továbbra is arra az üres pontra bámultam, ahol Tristennek kéne állnia, mindenféle szörnyű lehetőségeken gondolkozva. Például azon, hogy Tristen felébred egy szörnyű rémálomból, és kiderül, hogy a szörny nem is lett igazán megsemmisítve, a fürdőszobába botorkál, fog egy borotvát, és a csuklójához tartja… Oh, a véráztatta jelenetek, amikre nem tudtam nem gondolni… Mégis, nem voltam felkészülve, mikor az egész osztály elképedt, és Becca hangosan kifakadt. – Ó, istenem! Mi a fene történt vele?

202

Jill TRISTEN KERESZTÜLVÁGOTT az osztálytermen olyan hangos csendben, ami fülsértőbb volt, mint az üdvrivalgás. Sokk rivalgása volt ez, miközben az asztalához sétált tökéletesen higgadtan, mintha tisztában lenne azzal, hogy bámulják. Én is riadtan néztem az arcán és a kezén a széles vágást, amit egy eltépett pólónak tűnő dologgal kötöttek be. Bár a csuklója szorosan fel volt kötve, olyan görbén lógott, mintha egy őrült doktor levágta volna, és elrontotta volna az összeillesztést. – Épp itt az ideje, hogy végre valaki a szart is kiverje belőle – morogta az orra alatt Flick, megtörve a csendet. – Azt kívánom, bár véget vetne az ő átkozott évadjának. – Csend legyen – csattantam fel, és Todd felé fordultam. Flick hátra tántorodott, sokkal jobban meglepte az én kitörésem, mint Tristen sérülései. Láttam, hogy válaszolni akar, tovább bámultam rá, nem érdekelt egyszer sem, hogy ő volt a legnépszerűbb srác az iskolában. Ekkor Todd becsukta a száját, és átfutott az agyamon, mennyi időt pazaroltam rá, hogy kiöljem belőle a hülyeségeit, mikor egyetlen nézéssel elhallgattathattam volna. Azt hittem, okos vagyok, de még az után is, hogy hónapokig figyeltem, ahogy Darcy Gray úgy irányítja Toddot, mint egy jóképű, műanyag Ken babát, ami volt, eddig a pillanatig nem is tudtam, hogy nekem is megvan ez a hatalmam. Sajnos Darcynak is volt mondanivalója. – Mondtam, hogy erőszakos – mondta nekem, úgy hangzott, mintha egyáltalán nem érdekelné Tristen. Akár egy rossz égő is lehetne az egyik asztalnál. – Figyelmeztettelek, Jill. Ránéztem Darcyra is, arra gondoltam, gőze sincs róla, mi történt Tristennel. Akár egy autóbalesetet is szenvedhetett volna abból, 203

amennyit tudott. De Darcy Gray annyira biztos volt benne, hogy tud mindent, ami ahhoz kell, hogy a megállapításai igazak legyenek. Gyűlöltem, gyűlöltem őt, amiért igaza volt, és gyűlöltem magam, bár épp most teremtettem le Toddot, még mindig nem tudtam rávenni magam, hogy szembeszálljak Darcyval. Megfordultam, és figyeltem Tristent, ahogy leült, elfintorodott, mikor a csuklóját az asztalra tette. Az apja bántotta; biztos voltam benne. Az egész történet olyan egyértelmű volt, ahogy a sötét vágást figyeltem az arcán. Hát persze, hogy Tristen megpróbálta meggyógyítani az apját, mikor előző éjjel hazament. És valahogy rosszul sült el. Hogy-hogy nem láttam ezt előre? Túlságosan lefoglalt a saját viselkedésem miatti aggodalmam… – Elég legyen – szólt közbe Mr. Messerschmidt, és Tristen felé indult. – Ne bámészkodjatok, hanem térjetek vissza a feladatotokhoz. A tanárunk utasításait követve visszafordultam a kísérletünkhöz. De nem tudtam nem hátranézni a vállam fölött, és figyelni, ahogy Mr. Messerschmidt beszél Tristennel. Miről beszéltek? Mit tudott Mr. Messerschmidt mondani, amitől Tristen érdeklődve figyel rá? – Hé, Jill – kopogtatta meg a vállam Becca. – Ezt a kísérletet leosztályozzák, emlékszel? Most először nem érdekelt. Sem az én, sem Becca jegye. Tovább figyeltem a terem hátuljában folyó beszélgetést. Figyeltem, és tűnődtem… miért nem akart Tristen rám nézni?

204

Tristen AZ UTOLSÓ DOLOG, amit el akartam viselni az osztálytársaim bámészkodása mellett, az a kémia tanárom leckéje volt. Nem volt épp elég fájdalmam? Mégis odadöcögött hozzám, aggódás ült ki húsos arcára. – Tristen – mondta, meglepve azzal, hogy a keresztnevem használta. Mióta múlt évben találkoztam Mr. Messerschmidttel, mindig én voltam „Mr. Hyde”, amivel mindig leplezni akarta a szarkazmusát, mégis örömteli hódolattal ejtette ki. – Mi történt? – kérdezte. – Már megint verekedtél? – Nem. A tanárom megrázta a fejét. – Tristen… Küzdöttem, hogy kinyissam a táskám, és elővegyem a könyvem, csak a bal kezemet használtam, de a folyamat szörnyű volt. – Semmiség – csattantam fel, irritált Mr. Messerschmidt kotnyeleskedése, és a saját ügyetlen mozdulataim. – Semmi. Nem hitte el, és közelebb hajolt hozzám, lehalkította a hangját. – Tristen, majdnem húsz éve tanítok már, és sok olyan esetet láttam, mint a tiéd. A fájdalmam és a nyugtalanságom ellenére majdnem elmosolyodtam. Valóban? Tudott még más kémiai befolyással félig szörnyetegekké vált emberekről, akiknek az életét kitalált regényekben jegyezték fel? Bár Messerschmidt nem a szóban forgó kínos helyzetemről beszélt. Valami sokkal hétköznapibbról – és majdnem előrelátóan fontosabbról. – Láttam már bántalmazást – mondta csendesen. – Néha az apák és fiúk verekednek, főleg, ha nincs anya, aki közbeléphetne. 205

Ledobtam a könyvet az asztalra, és Messerschmidt felé fordultam. – Ne hozza fel az anyám – figyelmeztettem suttogva, hirtelen védekezve. Az anyám áldozat volt, és nem lehetett a Hyde férfiak harcáért okolni. Visszafordultam, és elkezdtem felcsapkodni az oldalakat, az aznapi kísérletet keresve, nem törődve a tanárommal. Aztán éles, vádló – gyanakvó – pillantást vetettem rá. – És mit tud az anyámról? Az életemről? Messerschmidt a nyakkendőjével babrált, és megköszörülte a torkát. – Ö… én csak… Én csak hallottam, hogy te és az apád egyedül éltek. – Ez nem a maga dolga – tanácsoltam neki, addig bámultam tompa tekintetébe, míg el nem fordította. Visszatértem a lapozáshoz, nem is voltam egészen biztos benne, mit is keresek, Messerschmidt mellettem maradt, és figyelte, ahogy a könyvvel küzdök. Végül fáradtan felé fordultam. – Van még valami? Mert lemaradok a mai feladattal. Úgy tűnt, Mr. Messerschmidtet nem zavarja a hangnemem vagy a haragom. Nem próbálta meg egyik gyenge kísérletét sem, hogy fegyelmezzen. Helyette megint közelebb hajolt, és folytatta. – Csak szeretném, ha tudnád, Tristen, hogy ha valami gond van, én segíthetek. Van szobám a házamban arra az esetre, ha egy biztonságos helyre lenne szükséged egy kis időre. Csak bámultam rá, sokkolt az ajánlat. Nem tudtam elképzelni, hogy Mr. Messerschmidttel éljek, még egy éjszakára sem, de az ajánlata bűntudatot ébresztett bennem, amiért rajta vezettem le a dühöm. – Köszönöm – mondtam mellőzve a hálát. – De minden rendben van otthon. Messerschmidt előhúzott egy tollat és egy kis tömböt a mellényzsebéből, és lefirkantott rá valamit. – Itt van a számom és a címem – mondta, és felém nyújtotta. Nem nyúltam érte. Őszintén nem gondoltam, hogy szükségem lenne egy helyre, ahol maradhatok. Arra ébredtem, hogy a szörnyeteg 206

eltűnt – apa legtöbb ruhájával együtt, és ezt úgy értelmeztem, mindaddig egyedül élek, míg úgy nem dönt, hogy újra szembenéz velem. – Köszönöm, de nem – utasítottam vissza. – Vedd el – Mr. Messerschmidt megrázta felém a papírt. Talán szükséged lesz rá. – Jól van. – Elvettem tőle a jegyzetet, és a zsebembe gyűrtem. Aztán a könyvet visszatettem a táskámba, azt pedig a vállamra vettem, mert nyilvánvaló volt, hogy nem haladok semennyit a kísérletemmel, és – az igazságot megvallva – nehéz volt megbirkóznom Jill jelenlétével a teremben. Sokkal jobban, mint vártam. Rá akartam nézni, de mi van, ha az ő szemében is szánalmat látok? Szánalmat, vagy ami még rosszabb, szerelmet? Nem lenne kegyetlen még jobban belegabalyodni egy kapcsolatba egy lánnyal, aki épp most tapasztalta meg egy szerettének erőszakos elvesztését, mikor az én túlélési esélyeim sem voltak túl jók? Megpróbáltam megmozdítani a csuklóm, de összerezzentem. Talán annál is kevesebb. – Kihagyom az órát – mondtam Mr. Messerschmidtnek. Nem emlékeztetett rá, hogy a csengő még nem mostanában fog megszólalni. – Légy óvatos, Tristen – mondta. – És használd azt a számot, ha kell. Bármikor, nappal vagy éjjel. – Talán – mondtam. – És Tristen – tette hozzá Messerschmidt, egyik kezét a jó karomra téve. – Mi az? – Ne próbálj meg bosszút állni – figyelmeztetett. – Erőszakkal válaszolni az erőszakra… soha nem jó ötlet. Nem tudtam nem mosolyogni ezen. Erőszakot erőszakra és megint erőszakra, generációk óta. Így működött a Hyde család. Még, ha meg is lett a gyógyír az őrületre, nem tudta teljesen megállítani a körforgást. 207

– Majd találkozunk – mondtam neki, és az ajtóhoz mentem. Néhány osztálytársam eloldalazott tőlem, miközben elhaladtam mellettük, mintha alaposan elverném őket, ha túl közel kerülnek hozzám. Nem néztem meg, milyen arcot vág Jill. Kiléptem a teremből, és becsuktam magam mögött az ajtót, kizárva mindenkit, elővettem Messerschmidt kapcsolatfelvevő információját a zsebemből, széthajtogattam és elolvastam. Szép volt tőle, hogy segíteni akart. Egy pillanatig jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy volt egy szövetségesem. Mégha gyenge is. Aztán összegyűrtem a papírt, mielőtt megjegyezhettem volna az információkat, és a földre dobtam. Amit meg kellett tennem, egyedül kellett véghez vinnem.

208

Jill TRISTEN ANÉLKÜL HAGYTA el az osztályt, hogy egyszer is rám nézett volna, nekem pedig valahogy sikerült befejeznem Beccával a kísérletünket, aztán megszólalt a csengő, és véget vetett az egyik leghosszabb, legnyomorúságosabb órának, amire csak emlékeztem. – Jill – Becca megállított, ahogy kifelé haladtunk az ajtón. – Beszélhetnénk? A szeme vadul méregette a folyosót, keresztül kasul, mintha Tristen valami csoda folytán feltűnhetne. – Most nem tudok, Becca. – Fontos – mondta, és megragadta a karom. – Rólad, rólam, és… Elhúzódtam tőle, már tudtam, mit akar mondani. Már megint a csalásról akart kérdezni. Az első nagy vizsgánk gyorsan közeledett, és már vártam, mikor hozza fel ismét a témát. De hogy tud egyáltalán a tesztre gondolni? Nem látta Tristent? Nem tudta, hogy valakinek segítenie kell neki? – Mennem kell – mondtam, és elsétáltam. – Talán később beszélünk. Otthagytam egyedül álldogálni a folyosón, és mielőtt végiggondoltam volna, mit csinálok, az épület elején lévő főajtóhoz mentem – és kisétáltam a nap közepén, igazolás nélkül. Hazarohantam, beletúrtam a konyhai vacak fiókunkba, míg meg nem találtam a régi kulcsokat. Aztán a garázshoz rohantam, letéptem a koszos ponyvát apa Volvojáról, bepattantam, és életre keltettem a motort, ami körülbelül három próbálkozásomba telt. A kerekek, amik le voltak engedve, mintha hozzá ragadtak volna a garázs talapzatához, mikor először rátapostam a gázra. Erősebben nyomtam, kiszabadultak, és kitolattam a napfénybe. 209

Tristennek igaza volt. Vezetni a kocsit… jó volt. Szinte nem is gondoltam arra, mi történt, talán éppen azon az ülésen, ahol most én ültem. Épp annyira, amennyire a bűncselekmény kísértett engem, és valamilyen szinten meg is fogja határozni az életem, éppen annyira aggódtam a vérontás miatt, ami talán előttünk állt, nem is gondoltam a véres múltra.

210

Tristen VÉGIGNYÚLTAM az ágyamon, a szemem behunyva, koncentrálni próbáltam. Tehettem bármit is, hogy felkészüljek? Hogy megnöveljem az esélyeim, mikor az elkerülhetetlen esemény elérkezik? Semmi nem jutott eszembe, így csak feküdtem ott, pihentem és fájdalmaim voltak – és vártam. Végre sikerült elaludnom, ekkor egy könnyed érintés a vállamon felébresztett. – Mi az? – oldalra gördültem, és felnyomtam magam, megfeledkezve a törött csontjaimról – míg egy éles fájdalom bele nem hasított a testembe. – Ó, a pokolba – mordultam fel, visszafeküdtem, fájt, de megnyugodtam. Ugyanakkor csüggedt is voltam, mert a látogatóm nem egy szörny volt, aki azért jött, hogy elvigye a lelkem. Jill Jekel volt, a másik személy, akit el akartam kerülni, bár tudtam, hogy ez a találkozás is elkerülhetetlen. Igazából egy részem sokkal jobban félt szembenézni Jillel, mint megküzdeni a szörnnyel, mert minél többet gondolkoztam róla, annál biztosabb lettem benne, hogy Jillnek és nekem nem szabadna mélyebben egymásba bonyolódnunk. Helytelen lenne, önző, ha közelebb húznám magamhoz Jillt, aztán meg megöletem magam, és tudtam, hogy küzdenem kéne a késztetésemmel, hogy vele legyek, hogy rá támaszkodjak. Mégis, mikor belenéztem Jill aggódó, meleg barna szemébe, tudtam, hogy az esélyeim ebben csatában még rosszabbak voltak, mint a szörny esetében.

211

Tristen – JILL, NEM KÉNE ITT LENNED – mondtam, ezúttal sokkal óvatosabban ültem fel, és átfogtam lüktető csuklómat. – Az apám idejöhet, és nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnálak védeni. – Nem félek – mondta Jill halkan, letérdelt mellém, és az arcom tanulmányozta. – Csak aggódom érted. Újból megdöbbentett, mennyire bátor volt, mikor igazán számított. Néhány héttel ezelőtt már attól is zavarba jött, hogy egyedül legyen velem a saját házában, majdnem be se engedett. De most, mikor bajban voltam és a kockázat nagyon nagy volt – mikor megzavarhat minket egy szörnyeteg, aki legalább egyikünket meg szándékozza ölni –, Jill háttal volt az ajtónak, nem érdekelte a saját biztonsága. Csak az én hogylétem aggasztotta. – Hadd lássam a csuklód, Tristen – mondta, és gyengéden a karjába vette összetört kezem. – Nem úgy tűnik, mintha jól lenne a helyére rakva. Hagytam, hogy fogja és elfordítsa a törött csontokat. – Elég trükkös volt megcsinálnom magamnak a saját kezemmel. Elkezdte letekerni a hevenyészett kötésem, óvatosan dolgozott, az érintése, mint a tollpihe. – Felhívhattál volna, vagy elmehettél volna egy kórházba. Esetleg mindkettő. – Egyiket sem tehettem meg – mondtam. – Nem akarom, hogy belekeveredj. És semmilyen hatóságot nem akarok belekeverni. – A hangom tele volt azokkal az érzésekkel, amiket megtapasztaltam. Olyan érzésekkel, melyekről nem is tudtam, hogy bennem is léteznek. – Ő az apám, Jill. Felnézett rám, és tudtam, most a saját apjára gondol, aki elárulta őt, kettős életet élt és ellopta az egyetemre megtakarított pénzét. Mégis, 212

Jill sem adta volna fel az apját. Addig nem, míg szó szerint nincs más lehetőség – ha akkor egyáltalán megtenné. Micsoda különös, de erős köteléke a nyomorúságnak és árulásnak, valamint a hűségnek, amit megosztottunk. Néhány pillanatnyi egyetértés után Jill visszatért a kötés letekeréséhez, és bár tudtam, hogy fel kéne szólítanom a távozásra, hagytam, hogy maradjon. Nem hittem, hogy az a Jill Jekel, aki szótlanul a fürdőszobai szekrényemhez ment – alkohollal, egy nedves ronggyal és egy pár ollóval tért vissza –, hogy az a lány hallgatna rám egyáltalán. Valahogy, mikor a ruhát az arcomon lévő vágásra szorította, halkan csitítgatva, miközben elmormoltam egy káromkodást, de közben határozottan tartotta egyhelyben az állam, átengedtem a kapcsolatunkban birtokolt domináns szerepemet, és Jill elfoglalta a helyét, mint igazi partner. Többé nem fogok mindent én intézni – és ez számomra jó volt így. Amúgy is elegem volt már az önellátásból. – Most már jobban néz ki – mondta, hátralépett, és megcsodálta a művét. Körbe pillantott a szobában. – Van valamid, amit felvághatnék egy újabb kötéshez? Egy halom ruha felé biccentettem, amik egy kosárba voltak feltornyozva. – Azok tiszták. – Oké. – Beletúrt a ruhakupacba, és kiválasztott egy fehér pólót. Leült mellém, felvette az ollót, és előre hajtotta a fejét, miközben levágott egy elegáns, hosszú csíkot az anyagból. – Mutasd a karod – mondta, és a kezem az ölébe tette. – Ó, a francba – panaszkodtam összeszorított fogakkal, miközben az új kötést feltekerte a törött csuklómra. – Tristen! – pirított rám halkan. Mikor felém fordult, láttam egy csipetnyi ámulatot a tekintetében, a szörnyű körülmények ellenére. – Elég legyen. – Majd próbálkozom – ígértem, ujjaimat a matracba mélyesztettem, mialatt Jill visszatért az ápolásomhoz, gyengéden, de határozottan 213

addig forgatta a kezem, míg megfelelő szögben nem illeszkedett a karomhoz. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, és hogy megóvjam magam az ájulástól, a profiljára összpontosítottam. Az a kis pirosság, ami a megerőltetett koncentrációtól keletkezett az arcán, az, ahogy beleharapott rózsaszín alsó ajkába miközben koncentrált, szemöldökének komoly ráncolása, mintha ő is szenvedne attól, hogy fájdalmat okoz nekem: ezekre a dolgokra koncentráltam, és emlékeztettem magam, ébernek kell lennem, hogy meg tudjam védeni abban az esetben, ha a szörny visszatér, és itt talál minket. – Azt hiszem, végeztünk, Tristen – mondta végül Jill, elkötötte az anyagot, és felállt. – Most pihenned kéne. Nem vitatkoztam vele, visszafeküdtem az ágyra, behunytam a szemem és arra gondoltam, néhány pillanat múlva erősebbnek érzem magam, aztán tényleg hazaküldöm Jillt. Hallgattam, ahogy feltakarítja a véres rongyot és a használatlan anyagot. Aztán, mikor a szemem még mindig csukva volt – mielőtt azt mondhattam volna neki, hogy menjen –, a matrac nyikorgott és besüppedt alattam, és éreztem, hogy egy kicsi, meleg test fekszik az enyém mellé, egy óvatos kéz fonja át a mellkasom, olyan gyengéden, hogy szinte alig éreztem a súlyát. Nem hittem, hogy lehetséges, de hamarosan azon kaptam magam, hogy megint álomba szenderülök, Jill karja pedig rajtam pihent. Legalábbis, én azt hittem, hogy alig szenderültem el, és csak percek teltek el. Mégis, mikor felébredtem, sokkal kipihentebbnek éreztem magam, mint az elmúlt időkben, rájöttem, hogy a szoba elkezdett sötétedni – Jill karja szorosabban fonódott körém, testét még jobban hozzám préselte. Milyen messzire jutott Jill az óta az éjszaka óta, mikor először próbáltam megcsókolni őt az otthonában, éreztem a félénkségét, a tapasztalatlanságát. Aztán ott volt az a különös éjszaka a laborban… Megfordultam és Jillre néztem, hirtelen kényelmetlenül éreztem magam, mintha szemtől szembe találhatnám magam a párnán azzal a tomboló lénnyel, akit szinte alig ismertem fel. 214

De nem, semmi mást nem láttam a szemében, mint kedvességet, alig centikkel arrébb pislogott rám. Kedvességet, gyengédséget és egy adag bizonytalanságot, amire számítottam is, mikor eljön az ideje, hogy így kettesben legyünk. Egyikünk sem beszélt – mindketten megértettük, mi történik –, megsimogattam az arcát bekötött kezemmel, nem igazán érdekelt, hogy fájt megérinteni őt. A vállára gyakorolt apró nyomástól Jill jobban a hátára feküdt, így fel tudtam emelkedni, a jó karomra támaszkodtam, de közben nehezedtem, mialatt csókolóztunk. Az ajkunk alig ért egymáshoz, nem siettünk, csak megízleltünk, milyen együtt lenni. Ez… Ez volt, ahogy lenni akartam vele. Nem úgy, amilyen volt azon az első estén a laborban, mikor kissé mindketten elvesztettük az eszünk. – Tristen – motyogta, miközben jobban ránehezedtem, kezemet a pólója alá csúsztattam, és simogattam puha bőrét a csípője felett. – Ó, Tristen – kezét a bicepszemre tette, az izmom vizsgálgatva – aztán megfeszült alattam. – Minden rendben – suttogtam, biztosítva őt, azon tűnődve, visszagondolt-e arra a szörnyű, csodálatos éjszakára, mikor először csókolóztunk. – Minden rendben – ígértem meg újra, éreztem, hogy ellazul. Annyira, annyira puha volt. A melle, ahogy a mellkasomhoz ér, a bőr a csípője felett, az ő érintése a bőrömön. Sokáig feküdtünk így, egyre mélyebben, egyre hevesebben csókolózva, Jill lassan magabiztosabbá vált, kezével a hajamba túrt, simogatta, miközben a nyelvünk újra és újra találkozott, de még mindig nem próbáltam tovább menni. Még nem. Majd tudatja velem, ha készen áll. Ad majd egy apró jelet, addig pedig féken tartom magam, és csak azt adom neki, amit ő is akart, és semmi többet. Sosem leszek többé szörnyeteg, még csak meg sem próbálom kényszeríteni. – Tristen – motyogta a nevem, mikor az ajkunk szétvált. – Tristen? 215

Visszahúzódtam, sérült kezemmel újra megsimogattam az arcát, ő pedig kinyitotta a szemét. – Mi az, Jill? – suttogtam, lenyűgözött figyelemre méltó szemének színváltozása. – Mi az? Vártam. Azt akartam, hogy kimondja, amit azokban a szemekben látok. Hogy szeret. Miközben csókolóztunk, vagy millió alkalommal ki akartam mondani neki ezeket a szavakat, de visszafogtam magam. Tudtam, hogy Jill is a határán van, és – önző énem –, azt akartam, hogy ő mondja ki először, nem az én szavaimat akartam visszahallani. – Tristen – suttogta, megsimogatta az arcom, a szeme megtelt könnyekkel. Istenem, könnyekkel. Olyan könnyekkel, amiket Jill Jekel érdemelt. Nem egy patakzó sós víz, mely egy nyitott sírba folyik, hanem egy apró ér, mely a párnámra csordogált. – Én… De mielőtt megadhatta volna nekem, amire igazán vágytam – talán éppen annyira, mint megcsókolni, megérinteni őt –, a telefon megszólalt a folyosón, mindketten megdermedtünk, a pillanatnak vége volt. Más körülmények között hagytam volna, hogy a telefon hajnalig csörögjön. De az apám valamilyen értelemben túsz volt, és én utasításokat vártam a fogva tartójától. – Sajnálom, Jill – suttogtam, és valóban így is gondoltam, jobban, mint egész eddigi életemben valaha. – Vedd fel, Tristen – mondta, mintha megértette volna, mi zajlik körülöttünk, bár soha nem mondtam el neki, mi történt köztem és a szörny között. – Siess! Még egyszer gyorsan megcsókoltam, akkor még nem tudtam, hogy jobban meg kellett volna ízlelnem, aztán a telefonhoz mentem, hogy válaszoljak, egyedül hagyva Jillt a szobámban.

216

Jill TRISTEN ÁGYÁBAN VÁRTAM, és hallgattam a hangját, miközben válaszolt a hívásra. Én… Tristen ágyában voltam. Mi történt volna, ha a telefon nem kezd el csörögni? Annyira magával ragadott a pillanat, hogy majdnem elárultam neki, szeretem. De amit csináltunk, épp annyira megijesztett, mint amennyire lázba hozott. Éreztem az izmot Tristen karjában, és mikor még jobban leereszkedett rám, éreztem… őt. Testének minden kemény centiméterét, ahogy hozzám préselődött. A felismerés, a valóság gyönyörű volt és izgató nagyon ijesztő. Ágyban voltam egy sráccal. Egy sráccal, aki több mint készen állt rá, hogy tovább menjen a csóknál, ami még mindig új volt nekem. A folyosó végén Tristen tovább beszélt. Hallottam mély, férfias hangját. Mit fogunk csinálni, mikor visszajött? Csókolózunk tovább? Beszélgetünk az… óvszerekről? Vajon volt óvszere? Megkérdezi, hogy szedném-e a tablettákat? Vagy úgy döntene, hogy ne? A nyilvánvaló tapasztalatlanságom elég nyom lehet? Felültem, a bőröm meleg volt és bizsergett, leszálltam az ágyról. Nem is terveztem, hogy csókolózunk, mikor bemásztam Tristen mellé. Úgy gondoltam, túl kimerült és túl nagy fájdalmai voltak ahhoz, hogy egyáltalán arra gondoljon… amit csináltunk. Bár hirtelen elkezdett megtörténni, mikor visszanyomta a vállam a matracra – amit én is akartam, de… Idegesen járkálni kezdtem a szobájában, nem voltam biztos benne, mit is kéne tennem, és ez kissé nyugtalanított. A lány, aki megcsókolta Tristent a kémialaborban, aki akkor jött elő, mikor megízleltem a szájában a szérumot, ő nem rángatná le a blúza 217

alját, mintha megpróbálná megállítani az ujjait, nehogy feljebb menjenek. Nem, az a lány inkább levett volna néhány ruhadarabot. De én nem ő voltam… Tovább járkáltam, és Tristen asztalához mentem. Ekkor láttam meg néhány könyv alá temetve az első kiadású Jekyll és Hyde könyvét. A regényt, amit egyértelműen távol akart tartani tőlem. A folyosó túlsó felén Tristen még mindig beszélt. Nem tudtam kivenni, mit mond, de tudtam, hogy a telefonáló nem az apja, ahogy remélte. Vagy félte. Túl nyugodt volt, és kissé hivatalosnak tűnt, mintha valaki olyannal beszélt volna, akit nem ismert igazán jól. Előttem ott hevert a tiltott könyv, és csábított. Miért nem nézhettem meg? Én engedtem, hogy Tristen megtartsa a családom legfontosabb dolgait. Mit titkolt előlem? Nem volt meg hozzá minden jogom, hogy jobban megismerjem? Egy ágyban voltunk… Valami sugallat hatására kinyújtottam a kezem, és előhúztam a regényt a könyvek alól, kinyitottam, és ahhoz az íráshoz lapoztam, amire rápillanthattam az osztályteremben. Tristennek hálából, amiért erős maradt, mikor én gyenge voltam. Soha ne kételkedj abban, hogy a tetteid csak a világ ellenére… elítél. Tartsd… emlék… rám. Néhány szót nem tudtam kivenni, és az írás, ami először is elég halvány volt, egyre kuszább és rendetlenebb lett, ahogy végigfutott a papíron. És ott voltak azok a foltok, amiket korábban észrevettem, éppen az aláírás alatt. Egy széles maszat, és egy kis ujjlenyomat. Tudtam, hogy vér, mert épp eleget láttam már belőle. Közelebb hajoltam. Vér, pont, mint az apám listáján… – Jill? Mit csinálsz?

218

Felkaptam a fejem, a könyv egy csattanással becsukódott a kezemben, és megpördültem, Tristen az ajtóban állt, karját összefonta a mellkasa előtt, és engem nézett. – Tristen – dadogtam, kettészakított a bűntudat és a bizonytalanság, de nagyon is kényelmetlenül. – Mit csináltál pontosan?

219

Jill – JILL, MEGMONDTAM, hogy ahhoz ne nyúlj – mondta Tristen, bejött, és becsukta maga után az ajtót. A tekintete kissé hűvös volt, mintha haragudna rám. – Az személyes. Az arcom kissé kipirult zavaromban, amiért rajtakaptak, de a helyemen maradtam, és nem tettem le a könyvet. – De Tristen, én mindent megosztottam veled. – Nos, majdnem mindent… Még közelebb jött, aztán gyengéden, de határozottan kitépte az ujjaim közül a regényt. – Jill – mondta, és rájöttem, sápadt. – Nem hiszem, hogy mindent tudni szeretnél rólam. Felnéztem rá, és megráztam a fejem. – Nem fair, Tristen. Ezt nem döntheted el helyettem. Titkolózott. Sötét titkokat rejtett. A szörnyű titkok olyanok voltak az életemben, mint a vérfoltok. Eleget tudtam róluk, hogy azonnal felfedezzem őket, mielőtt még egyáltalán előjöhetnének. A kitérő, űzött tekintet Tristen szemében mindent elárult, amit tudnom kellett – kivéve magát az igazságot. – Mi történt, Tristen? – makacskodtam. – Megérdemlem, hogy tudjam. Az előbb egy ágyban voltunk. Megosztottam vele a kulcsot a saját démonainak elűzéséhez, és mellette maradtam, mikor majdnem meghalt. Tartozott nekem az igazsággal. Tristennek kötelessége volt megmagyarázni a különös dedikálást… és a vérfoltokat. – Oh, Jill – mondta, hamar megtört, mintha hosszú ideje várt volna már arra, hogy a bizalmába fogadjon. Letette a regényt és jó kezével beletúrt a hajába, a tekintete többé nem volt hűvös. Sőt, úgy nézett ki, mintha bűntudat emésztené, és gyász fojtogatná. – Nem tudom, hogyan mondhatnám el ezt neked – mondta. – Nem is hittem, hogy 220

igaz volt, egészen mostanáig. Reméltem, hogy nem igaz, és megpróbáltam meggyőzni magamat… – Minden rendben, Tristen – mondtam. De féltem. – Csak mondd el! Az arca még sápadtabb lett, ajka vékony, fehér vonallá préselődött, de a szemembe nézett, mikor nyíltan közölte velem. – Én gyilkoltam meg a nagyapám, Jill.

221

Jill – MICSODA? – SZERETTEM VOLNA, ha újra megismétli, mert reméltem, hogy nem jól hallottam. – Mondd el újra, Tristen. – Megöltem a nagyapám – mondta. – Vagy a szörny tette rajtam keresztül. Ott álltunk egymással szemben, testével elállta az ajtót, amin most szerettem volna kirohanni. – Hogyan? – kérdeztem. A hangom elcsuklott. – Mit tettél…? – Késsel. – Összerezzent, mintha egy kés újra megvágta volna. – Úgy tűnik, így szeret ölni. Tudtam, hogy Tristen nem igazán felelős azért, akármi is történt a nagyapjával. Logikusan tudtam, hogy nem okolható érte. Láttam, mikor megváltozott, és az a szörnyeteg teljesen más volt, mint az a fiú, akit szerettem. Mégis azon kaptam magam, hogy a kezét bámulom – ami kést döfött a saját vérébe. Egy férfibe, akit szeretett… aki neki adta a zene és a költészet csodálatos ajándékát. Tristen kezében volt a kés… A fejemben a képek összekeveredtek az apám legyilkolásának elképzelt jeleneteivel, egy kést húztak végig a légcsövén. – Nem, Tristen – kiáltottam, és megráztam a fejem. – Nem hiszem el, hogy megtetted. – Nem én tettem, Jill – mondta. De nem tűnt olyan biztosnak magában. – Úgy értem, a testem végezte el a dolgot. De nem én voltam. Ott voltál azon az estén, mikor megváltoztam… Hallottam, és tudtam, hogy igaza van, de a sokkom és a félelmem felülkerekedett az indokon. Egy gyilkos mellett feküdtem. Nem egy lehetséges gyilkos mellett, amitől Tristen tartott, hanem egy igazi mellett. Valaki mellett, aki már ontott vért. Tovább ráztam a fejem, 222

és elhátráltam tőle. Azok az ujjak előbb érintettek engem… – Nem, Tristen. Felém lépett, kinyújtotta a karját és sokkal gyorsabban beszélt, a vallomás csak úgy ömlött belőle. – Kérlek. Próbáld megérteni. A nagyapám könyörgött, hogy segítsek neki meghalni. Tudott a szörnyű dolgokról, amiket elkövetett, és képtelen volt így tovább élni. Ágyhoz lett kötve, szinte megbénult, és minden nap, minden éjjel az oly régóta elfojtott emlékek visszatértek, kínozták őt. Könyörgött, hogy lopjak tablettákat az apámtól, egy halálos adagot, de nem tudtam megtenni. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy örökre elveszítsem. Önző voltam, annyira önző, hogy véget vessen a szenvedésének. – Tristen… – még jobban elhátráltam, és a falnak ütköztem egy olyan szobába, ami kezdett besötétedni. Túl sötét. – Elég! Követte a visszavonulásom, bebörtönözve, miközben próbált meggyőzni. – Meg kell értened, Jill. A nagyapám provokálta a bennem élő szörnyet, szándékosan idézte elő. Kigúnyolt, ostobának nevezett, gyengének – túl gyengének ahhoz, hogy szembe nézzek a családom körüli igazsággal. Beszélt a gyilkolás okozta izgalomról, egyenesen a szörnyhöz beszélt, biztatta, hogy mutatkozzon meg, hogy tegye meg a késével, amit kell, hogy az első elégedettséget az ő húsán tapasztalja meg. Könyörögtem, hogy hagyja abba… Bár Tristen mindezt úgy vallotta be, hogy cseppet sem remegett meg a hangja, láttam, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán, de a vérem annyira megfagyott, nem tudtam együtt érezni vele. Semmit nem éreztem. – Nem emlékszem semmi másra – mondta. – Mikor magamhoz tértem, otthon voltam, a kezem tiszta volt, mire megérkezett a rendőrség és elmondta, hogy a nagyapámat a takarítónő találta meg holtan az ágyában, a csuklóját felvágták egy késsel. Öngyilkosságnak nyilvánították. – A tekintete most a regényre siklott. – De nálam volt a véres könyv, és volt benne egy aláírás. Próbáltam bemesélni magamnak, hogy a legrosszabb esetben is a szörny a kezébe adta a 223

kést. De csak átvertem magam. A nagypapám még egy tollat is alig bírt használni, és az egyik karját csontig felvágták… Tristen behunyta a szemét, kezével megdörgölte, talán megpróbálta kizárni a képeket, vagy azzal büntette magát, hogy törött csuklóját a koponyájához szorítja. – Még sosem mondtam ezt ki ezelőtt hangosan. Oh, istenem, Jill… Szenvedett. De nem nyúltam felé. Kihasználtam a lehetőséget, mikor Tristen szemei csukva voltak, elmentem mellette, végig rohantam a házon, feltéptem az ajtót, leugrottam a tornácról, és beültem az autómba. Az ujjaim annyira remegtek, hogy egy örökkévalóságnak tűnt, mire bezártam magam. Aztán bedugtam a kulcsot a gyújtásba, megnyomtam a gázpedált, megfordultam a feljárón és áthajtottam a füvön, annyira elkeseredetten szerettem volna eltűnni innét, távolságot teremteni közöttünk. Csak egyszer néztem vissza, figyeltem a visszapillantó tükörben, ahogy Tristen háza egyre kisebb lesz a távolban. Nem láttam, hogy ott állna a tornácon. Nem hiszem, hogy egyáltalán megpróbált követni.

224

Jill RÉGEN VOLT MÁR, hogy anya ölelésére volt szükségem, miközben sírtam. Mikor apa meghalt, akkor is tudtam, nincs abban a helyzetben, hogy erősebb legyen nálam. De miközben hazafelé vezettem Tristentől, és küzdöttem a könnyeimmel, csak azt tudtam, hogy szükségem van anyára. Beparkoltam a kocsit a garázsba, láttam, hogy ég a villany a szobájában, besiettem, felrohantam az emeletre és kopogtattam csukott ajtaján. – Anya? – Gyere be. Benyitottam, és úgy terveztem, a karjaiba vetem magam. Tudtam, hogy nem beszélhetek neki Tristenről, sem arról, mit tettünk majdnem aznap este, sem arról, hogy mit csinált Angliában. De úgy gondoltam, azt legalább mondhatom, hogy szörnyű napom volt az iskolában, és ölelésre volt szükségem. De mikor megláttam, megtorpantam. – Anya? Ruha volt rajta? – Hogy festek, Jill? – láthatóan bizonytalanul simította le a szoknyát. – Jó lesz? – Nagyszerűen nézel ki – mondtam, bár semmit nem értettem. Az a fekete ruha volt, amit elegáns éttermekbe szokott felvenni, mikor apa meghívta. – Mész valahova? – Csak a barátaimmal – mondta, aztán hátat fordított nekem, és a tükörbe nézett. – Néhány emberrel a munkahelyemről. – Oh – én is bizonytalanul fészkelődtem az ajtóban. Még mindig szerettem volna anyuhoz szaladni. De majdnem… boldognak tűnt. Ki voltam én, hogy tönkretegyem? 225

Anya bizonyára félreértette a hangulatom, mert hozzátette. – Remélem, nem bánod. Tudom, hogy szereznem kéne néhány plusz órát a kórházban most, hogy jobban érzem magam. De Frederick úgy gondolja, fontos lenne számomra, hogy egy kicsit szórakozzak is. Frederick. A szörnyeteg, aki visszahozta anyámat a feledés határáról. Meggyógyította anyát, de veszélyes volt és erőszakos… mint Tristen. – Anya – mondtam, egyszerre szenvedtem a szomorúságtól, és a hirtelen rám törő féltéstől anya irányában. – Úgy véled, még mindig látogatnod kell Dr. Hyde-ot? Úgy értem, láthatóan sokkal jobban vagy. – Igen, Frederick is egyetért – lesimította a haját, szemét a tükörképére szegezte. – Hivatalosan már nem is találkozom vele többet. Annyira megkönnyebbültem a hírtől, annyira magával ragadott a saját nyomorúságom és összetört szívem, hogy elsiklottam egyetlen kulcsszó felett. – A szobámba megyek – mondtam, mikor anya tovább bámulta a tükörképét, láthatóan megfeledkezett rólam. Apró mosoly játszott a szája sarkában, és tudtam, nem terhelhetem a saját szomorúságommal. – Fáradt vagyok – tettem hozzá. – Talán korán lefekszem. – Rendben, Jill – anya felpattintotta az ékszerdobozát, kiválasztott egy fülbevalót, és a fülébe dugta. – Majd reggel találkozunk. Zárd be az ajtókat. – Persze – mondtam, becsuktam az ajtót, és a könnyek megint égetni kezdték a szemem. Vajon ott lesz még nekem valaha az anyám? Tristen biztosan nem… Fogalmam sincs, hogyan tudtam összetartani magam, miközben végigmentem a folyosón. Tristen gyilkosságot követett el. A titka az én terhem lett, tönkretett minket, és megint teljesen magamra maradtam. 226

Mikor bezártam magam a szobámba, hagytam, hogy a könnyek kitörjenek belőlem, de olyan csendesen, amennyire csak lehetett, arcomat a párnámba temettem egészen addig, míg anya nem kopogtatott az ajtómon, és kívánt jó éjszakát. Mikor hallottam becsukódni a hátsó ajtót, már tényleg zokogtam. De nem segített. Talán annyit sírtam már az elmúlt évben, hogy a könnyek elvesztették a régi erejüket. Bizonyosan nem mosták el a haragot és a fájdalmat. Nem adnám a szívem, a lelkem, a testem egy olyan embernek, aki véget vetett egy ember életének – különösen, ha azon a véres, erőszakos módon tette, ahogy apám életét kioltották. Tristennek erősebbnek kellett volna lennie, mikor a nagyapja halálért esedezett. Nem harcolt elég keményen. Nem. Nem lennék képes szeretni Tristen Hyde-ot. De egész idő alatt, míg sírtam, egy apró hang tiltakozott bennem, hogy még mindig szerettem Tristent. Ez a hang… ez a hang ösztökélt arra, hogy lehúzzam a táskám zsebének cipzárját, ahová a szérumot tettem, mikor elloptam. Úgy terveztem, hogy visszaadom Tristennek, azt mondva, nem is tudom, hogy került hozzám. De az a gyötrő hang, a vállam csücsülő ördög, a józanságom ellentétje – ami ahhoz ragaszkodott, hogy Tristent szeretni helytelen –, az ösztönzött arra, hogy húzzam ki a dugót, és kortyoljak egyet. Csak el akartam hallgattatni a hangot. Talán néhány órára. Talán örökre. Vagy talán valami mást akartam, a szabadságra vágytam, amit a rossz és a gonosz adhatott meg, amiről a hang is beszélt? Mert annyi fájdalom volt bennem, hogy valami helytelent akartam tenni. Talán bántani valaki mást úgy, ahogy engem bántottak.

227

Azt hiszem, az okaim nem igazán számítottak, mikor a földre zuhantam, átöleltem a hasam, éreztem, ahogy az ördögi fájdalom végigáramlik az ereimen, darabokra tör és felszabadít.

228

Jill A DUPLA ESPRESSO forró, ahogy lefolyik a torkomon. Az új melltartó puha a mellemen. Az ellopott pánt olyan, mint… – Mi a francot művelsz itt, Jekel? Felmosolygok Todd Flickre, azon tűnődtem, vajon mi tartott neki olyan sokáig, hogy megközelítsen. Micsoda jóképű, utálatos kis barom is ő. – Mi van? Talán ez a szék nektek van foglalva, fiúk, akik Darcy Gray seggét nyaljátok? Flick abbahagyja a vigyorgást, szép szeme megvillan. – Mi van veled mostanában? – kérdezte. – Ha azt hiszed, hogy ha Tristen Hyde a pasid, hirtelen menő leszel, akkor tévedsz. Az a fickó egy semmi. – Megvert, nem igaz? – felnevetek, és Flick karjára mutatok. – Szóval mit is csinált. – Hé… – És nézzünk szembe vele – körülbelül tíz centire feltartom a kezem. – Tristen más módon is kétszer annyira férfi, mint te. – Te ribanc – csattan fel Flick. – Ez hülyeség! – Az iskolában terjengő pletykák szerint nem. Hallottam, hogy Darcy arról panaszkodik, kicsi vagy – és amúgy sem tudod, hogyan kell használni. – Pofa be! – kiáltja. – Darcy soha nem mondott ilyet! – Nézd, Todd. Nekem nem számít. Nekem soha nem kell elviselnem a nyögéseid és a tapogatásod. Hála az égnek. – Nem bírnál velem mit kezdeni. Felnevettem. – Mi? Kicsúszna talán az ujjaim közül? – csendben álldogál, összeszorítja az állát, szóval megiszom az espressót, leteszem a csészét az asztalra, és elmegyek mellette, közben 229

megbizonyosodva arról, hogy a mellbimbóm hozzáér a mellkasához. Egészen a kocsimig figyel.

230

Jill ARRA ÉBREDTEM, hogy a takarómon terpeszkedem… és új ruhákban. Már az előtt éreztem őket, hogy ténylegesen megláttam volna. A melltartó egyik drótja bökte a bordámat, és mintha egy madzag lett volna a… Ó, nem. Meghúztam a szűk szoknyát, hogy meglazítsam azt a madzagot. Mit tettem? Minden homályos volt, mint egy álom, amire alig tudok visszaemlékezni. Kigördültem az ágyból és a tükörhöz rohantam. Az arcom olyan volt, mint mindig, de a ruháim… Honnan szereztem őket? Nem volt pénzem új ruhákra! A pillantásom a hátizsákomra siklott. A szérum. Emlékeztem, hogy megittam belőle egy keveset… Izzadság csorgott végig a gerincemen, lekaptam magamról a ruhát, és áttúrtam, hogy megnézzem a címkét. A lélegzetem is elállt, mikor megláttam a tervezők nevét. A mellkasomra pillantottam. És a melltartó… Egymáshoz szorította a melleim, így az A-kosaras halmok úgy néztek ki, mintha illenének a Maximba. Loptam mindezt? Nem tudtam visszaemlékezni… A pulzusom dübörgött, a szívem hevesen vert. Mi mást tettem még? Hová mentem ilyen külsővel? Meglátott bárki is? A szekrényem hátuljába gyűrtem a addig dörzsöltem a bőröm, míg mintha ezzel eltörölhetném azt, visszavettem a szokásos ruháim, mielőtt találkozhatnák anyával.

ruhákat, a zuhanyzóba siettem és le nem csupaszítottam magam, amit talán megtettem. Aztán és korán kiosontam a házból,

Vajon találkoztam vele tegnap este? Beszéltem vele? Bajban voltam? 231

És vajon mi fog történni iskolatársaimmal? Talán…

az

iskolában?

Találkoztam

az

Sétáltam a napfényben, mélyen beszívtam a hűvös, friss novemberi levegőt próbálva kitalálni, mit fogok mondani, ha valaki megemlíti, hogy látott tegnap este. Valamint próbáltam nem arra gondolni, hogyan érezhettem magam azokban a ruhákban, vagy miért gyűrtem őket a szekrényem hátuljába ahelyett, hogy kidobtam volna őket a ház mögötti kukába.

232

Jill RAJZÓRÁN VOLTAM, éppen az elsőéves fotómat tűztem a vászon szélére, hogy hozzáláthassak a szemem kijavításának már vagy a milliomodik alkalommal, mikor különös, kényelmetlen csend telepedett a teremre. Másodpercek alatt elhalt minden beszélgetés, amit az állványaink felállítása közben szoktunk lefolytatni. Mielőtt odanéztem volna már tudtam, hogy Tristen csatlakozott hozzánk hívatlanul. Leejtettem magam mellé a kezem, megfordultam és láttam, hogy Tristen valóban ott áll az ajtóban és egyenesen rám néz, miközben mindenki bután mered rá. Megráztam a fejem, próbáltam azt mondani neki, menjen el, de ő odajött hozzám, nem is törődve a tanár helytelenítő pillantásával. – Tristen – mondta Miss Lampley nem túl erélyesen. Azt hiszem, mint mindenki más, gyanított valamit a sebhelyéből, a nem túl gondos kötéséből, és a fáradt, űzött, de határozott arckifejezéséből. – Nem hiszem, hogy itt kéne lenned. Vetettem rá egy rémült pillantást. Komolyan úgy gondolta, hogy egy ilyen gyenge kísérlet majd megakadályozza, hogy Tristen Hyde bármit is tegyen? – Csak egy percig fog tartani – szakította félbe Tristen, továbbra is átszelve a termet, kikerülve a tanulókat, akik elővigyázatosan figyelték őt, néha félre is léptek, ha túl közel ment hozzájuk. – Tristen, menj, kérlek! – sziszegtem, mikor elért. Nem figyelt rám sem, és megpróbálta megfogni a karom. – Jill… Figyelmeztetően elhúzódtam tőle. – Ne érj hozzám! 233

– Jól van – mondta és keresztbefonta a karját a mellkasán. – Ahogy kívánod. – Miért vagy itt? – kérdeztem, a vásznamra koncentrálva, ahol a tavalyi ártatlan énem mosolygott rám azzal a nincs-minden-rendben típusú mosolyával. – Mit akarsz? – A verseny miatt jöttem – mondta. Kissé felnevettem. – Nincs semmilyen verseny. Annak már vége, Tristen. A szemem sarkából láttam, hogy Miss Lampley közelebb lépett, és őt tanulmányozta. Azt is láttam, hogy Tristen egy pillanatra kissé oldalra fordul, hogy szembe nézhessen vele. A tanárnő hátrált kicsit, mire ő is visszafordult hozzám. – Nem számít, hogy érzel velem kapcsolatban – mondta. – De szükséged van arra a pénzre, és tudjuk, hogy a kísérletünk működik. Még mindig nyerhetünk. – Nem érdekel a pénz – hazudtam, bár még mindig késve fizettem be a számlákat. – Nappal is elkezdhetünk dolgozni – tette hozzá. – Nem kéne egyedül lenned velem. Kicsit köhintettem, aztán még inkább elfordultam tőle. Egyedül akartam lenni vele… És nem is. – Nem számít, Tristen – mondtam. – Nem megyünk a versenyre. – Jill – olyan szigorúan ejtette ki a nevem, hogy bár nem akartam felé fordulni, mégis megtettem. – Mi van? – Alkut kötöttem veled – emlékeztetett. – Te segítettél nekem, most pedig én fogom betartani az alku rám eső részét. – Tristen, még nem is gondolkodtunk a bemutatón – mondtam, a hangom megremegett, de nem azért, mert szomorú voltam az elvetélt projektünk szánalmas állapota miatt. – Hogy mutatnánk be a 234

közönségnek, amit megtudtunk? – És nem egészen a verseny belépőjéről beszéltem az összefoglalómban, könnyekkel küszködve. – Semmink sincs, Tristen. Bár azt mondtam neki, ne érjen hozzám, megszorította a felkarom, és közelebb hajolt. – Meg tudjuk csinálni, Jill – mondta. – Tudod, hogy így van. – Megdörzsölte a karom. – Le tudjuk győzni Darcy-t, és mindenki mást is. Te és én elég okosan vagyunk, hogy felhasználjuk azt, amit megtudtunk, és győzzünk. El kellett volna megint rántanom a karom, de nem tettem. Darcy… Le akartam győzni. És még mindig akartam a pénzt. És nyerni akartam. – Rendben – húzódtam el végül döntően. – De akkor iskolaidőben dolgozunk, és ezúttal én leszek a főnök, mivel az én pénzemről van szó. Te mondtad. – Én nem akarom és nincs is szükségem a pénzre – felelte, és megint összefűzte a karját. – Az alku ezen részét is tiszteletben tartom. Egy másodpercig átvettem magamban, mit ajánlott fel Tristen. – Engedd, hogy segítsek nyerni – mondta, ezúttal olyan halkan, hogy én is alig hallottam meg. – Hadd tegyem meg még ezt az utolsó dolgot, ami értelmet visz az életembe. A szívem, amit le akartam zárni előtte, mindennek ellenére elszomorodott, mikor ezt mondta. Az apja… Tudta, hogy az apja vissza fog jönni érte. Próbáltam nem a sebhelyre nézni Tristen arcán, de nem tudtam megállni. Nemsokára egyikük biztosan megöli a másikat. – Kérlek – mondta Tristen. – Hadd végezzem be az alkunkat. El sem tudtam képzelni, hogy a közelében dolgozzak. Már az is fájt, ha csak néhány pillanatig álltam mellette. De, ha Tristen Hyde úgy érezte azzal, hogy rajtam segít valamiféle megváltásra talál, valahogy megfizet azért az emberi életért, amit elvett, akkor valahogy elűzöm a bűntudatát. Különösen most, hogy tudtam, milyen érzés volt 235

elveszíteni az irányítást a szérum hatása alatt, amit az egyik ősöm alkotott meg, és ami megrontotta őt. – Ma délután kezdjük – mondtam és felvettem az ecsetem, jelezve, hogy ideje mennie. Menj, Tristen. Csak menj, kérlek… Minden további szó nélkül elsétált, én pedig nem néztem, ahogy távolodik, mint az osztály többi része. Csak az önarcképem tanulmányoztam, addig pillantottam felváltva a fotóról a vászonra és vissza, míg meg nem szédültem a kettő összehasonlításától. Mintha a fényképen lévő lány homályos és eltűnőfélben lett volna, és a lány, akit meg próbáltam örökíteni ugyanilyen ismeretlen dolog lett volna. Hogyan lehet, hogy nem ismerem a saját szemem? Még mindig szorongatva az üres ecsetem, visszagondoltam arra az estére, mikor Tristen játszott a régi Steinway zongoránkon, és megpillanthattam azt a sötét helyet a szemében, hallottam, ahogy beviszi a zenéjébe. Akkor eltűnődtem rajta, vajon ez hiányzik-e az én rajzomról is. De tévedtem. Az nem én voltam. Én soha nem lennék olyan, mint Tristen. Szabad kezemet végighúztam a számon, ami hirtelen fémes ízű volt, mint a szérum, amit múlt éjjel megittam. Az a harag, amit apa iránt éreztem, a ruhák, amiket elrejtettem, egy kar, ahogy a csontig hatol bele a kés, és vér a fehér lepedőkön és papírokon… Nem! Az nem én voltam. Kissé remegő kézzel mártottam bele az ecsetem a fehérbe, és széles, nemtörődöm vonásokkal húztam át a szemem azon elmélkedve, hogy előről kell kezdenem a semmitől. De nem számít, milyen keményen próbáltam, nem tudtam rájönni, hogyan kezdhetném el. Megkönnyebbülés volt, mikor Miss Lampley végül megszólalt, hogy szedelőzködjünk össze, és mikor megszólalt a csengő kiléptem a 236

folyosóra, és örültem, hogy szociológiára mehetek, ahol csak figyelnem kellett és jegyzetelnem. Ahogy leültem a helyemre éreztem, hogy valaki engem bámul, megfordultam, és láttam, hogy Todd Flick az, aki majdnem a terem leghátuljában ült. Aztán azt a szót formázta az ajkával, „ribanc”. Visszafordultam, összetörten és megrémülve, nem tudva mit műveltem, hogy ilyen nyilvánvaló gyűlöletet váltottam ki belőle, nem beszélve arról a névről, amin még sose neveztek. Nem… én voltam.

237

Jill – ÚGY ÖRÜLÖK, hogy mégis beneveztetek, és ráadásul ilyen lenyűgöző projekttel – áradozott Mr. Messerchmidt, összedörzsölte a kezét, miközben hol rám, hol Tristenre, hol pedig az asztalon heverő régi papírhalomra nézett. – Már a puszta gondolat, hogy újraalkottok egy ilyen híres kísérletet az eredeti dokumentumok alapján. Ez óriási! És lehengerlő! Mr. Messerschmidt előre nyúlt, mintha meg akarná érinteni a dokumentumokat, én pedig közelebb húztam magamhoz a halmot, ahol nem fér hozzájuk. Valahogy a tanárunk lelkesedése azért, mert Tristen és én partnerek lettünk, még mindig furcsa volt számomra, és nem tetszett, ahogy a dokumentumokat nézte. Nem mintha azt gondoltam volna, hogy Mr. Messerschmidt ellopná a családi dokumentumokat, de mégis… szinte nyáladzott. – Ezek úgyszólván törékenyek – mondtam, és az ujjaimat könnyedén a megsárgult papírokra tettem. – Nem jó, ha túl sokszor fogdozzák őket. – Hát persze – értett egyet Mr. Messerchmidt, visszahúzta a kezét. De rám mordult. – Jill, miért nem rukkoltál elő ezzel hamarabb, mikor kértelek bennetek, hogy vegyetek részt a versenyben? Kevesebb, mint két hét múlva be kell mutatnotok. – Nem tudom – hazudtam, miközben széttártam az ujjaim, mintha mindenki elől el akarnám rejteni a feljegyzéseket. – Azt hiszem, csak nem gondoltam rá. – Nem gondoltál erre? – nevetett fel Mr. Messerschmidt, a papírok felé intve. – Ezt nehéz elhinni. – Nem csak hogy nehéz elhinni, de ráadásul baromság is – szólt közbe Darcy a terem elejéből, ahol Todd és ő együtt dolgoztak a szokásos asztaluknál: az első számúnál. Azzal sem fáradt, hogy elnézést kérjen a hallgatózásért. – Hetek óta összedolgoznak. 238

– Szabályellenes csendben tervezgetni? – tette fel a költői kérdést Tristen. Mintha érdekelték volna a szabályok. – Muszáj mindenből hatalmas showműsort csinálnunk? Néhányunkat csak az eredmények érdeklik, Darcy. Kék szemei megvillantak. – Vagy csaltok… Tristen felnevetett. – Te voltál, aki kijelentette, hogy egyedül dolgozik. És mégis úgy látom, hogy van egy partnered. Kérdem én, ki az, aki áthágja a szabályokat? – Todd egy asszisztens – jelentette ki emelt hangon. – Ő nem partner. Ő csak azt teszi, amit mondok neki. Piszkos munka. – A fenébe, Darce – csattant fel Todd, miközben néhány mérőpoharat öblögetett el a mosogatónál. – Kösz szépen. Elszakítottam a tekintetem a hullámos, foltos papírokról, láttam, hogy Todd fülei vörösek. – Olyan gonosz vagy, Darcy – mondtam. – Még a barátodat is úgy kezeled, mint egy szolgát. Szinte észre sem vettem, hogy ezt hangosan is kimondtam, míg mindenki rám nem nézett. Az első ösztönöm az volt, hogy elpirulok, de végül elfojtottam és kényszerítettem magam, hogy mindenkinek mélyen a szemébe nézzek, egyesével. Darcy tényleg kegyetlen volt, és jogom volt ezt kimondani. Mr. Messerschmidt megint habozott, mint mindig. Darcy megdöbbent és dühös volt. Tristen bólintott, szemében csillogott a helyeslés. Mikor a pillantásom találkozott Toddéval láttam, hogy dühös és megszeppent egyszerre, mintha sértette volna a büszkeségét, hogy a védelmére keltem. Mi történt, vagy mi volt épp lezajlóban közöttünk? Mr. Messerschmidt megköszörülte a torkát, gyenge kísérlet volt ez, hogy visszanyerje az uralmat. – Ugyan, gyerekek… – Szükségünk lesz néhány kísérleti patkányra olyan gyorsan, amennyire csak lehet – szót közbe Tristen, a tanárunknak címezve. – 239

Talán úgy kétezret kéne szereznie nekem az iskolai ellátótól. Az iskola fogja fizetni, ugye? – Azt hiszem – ámuldozott Mr. Messerschmidt. – Tegyen róla, hogy így legyen – utasította Tristen. Én pedig újra a régi dokumentumokat kezdtem bámulni. A szérum ott lappangott bennük. A veszélyes, üdítő szérum. A papírokat el kellene rejteni… Tristen megkocogtatta a vállam. – Jill, minden rendben? Elszakítottam a pillantásom a feljegyzésekről és láttam, hogy Mr. Messercshmidt már átballagott Darcy asztalához. – Igen, persze, minden rendben. – Mit szeretnél először csinálni? – kérdezte Tristen. – Micsoda? – Tristen Hyde sosem kért utasításokat ezelőtt. Talán még soha életében. És egészen biztosan nem tőlem. – Ez a te kísérleted – emlékeztetett engem. – Te vagy a főnök. Igen, valóban ebben egyeztünk meg, de sosem hittem volna, hogy valóban átengedi nekem az irányítást. – Ö… szerinted azzal kellene… – Jill – nyugodt, bátorító pillantást vetett rám. – Bízom az ítéletedben. Nagy levegőt vettem. – Oké. Az elején kell kezdenünk. Még nem is állítottunk fel egy szilárd hipotézist. – Szerzek egy füzetet – mondta Tristen. A terem elejébe nézett, ahogy Mr. Messerscmidt ült, és figyelte, ahogy dolgozunk. – Ha megbocsátasz nekem egy pillanatra, menet közben szeretnék biztosra menni, hogy Mr. Messerschmidt megrendeli a patkányokat. Nem túl aktív ahhoz képest, mennyi időnk van hátra. – Oké – mondtam, és figyeltem, ahogy a terem elejébe sétál, megtörten, de a szokásos magabiztos járásával. Hogy tudja Tristen még mindig felgyorsítani a szívem, megnyugtatni és elérni, hogy 240

sírni és nevetni akarjak egyszerre, miközben a karjaiba vetem magam, holott tudtam, hogy mi volt ő? Hogy volt az, hogy minél szétzúzottabbá, minél szörnyűbbé vált a szememben, annál jobban vonzódtam hozzá? Mit mondott ez el rólam? Mi volt velem a baj? – Hé, Jekel! Annyira lekötött, hogy Tristent figyeljem, észre se vettem, hogy Todd odasompolygott hozzám. Megpördültem, a szívem figyelmeztetően dobogott. – Mi van? – Nem tetszett az a hülyeség, amit rólam mondtál a kávézóban – sziszegte. – Micsoda? – ismételtem meg, miközben igyekeztem megőrizni a higgadtságom. – Ha szeretnéd valaha kideríteni, milyen együtt lenni egy igazi férfival, akkor hívj fel – mondta halkan morogva. De a pillantása idegesen Tristenre siklott, mielőtt folytatta. – Majd én megmutatom neked, kié a nagyobb, ribanc. – Én nem… – Mit mondhattam neki? – Ó, ma nem vagy olyan kemény, mi? – vicsorogta Flick. – Vagy talán most, hogy felidéztem a kis hazugságod, már megijedtél, hogy nem tudod valójában kezelni, amit neked nyújthatok. – Én… – Most tényleg felajánlotta, hogy lefektet? Ördögi vigyort villantott rám, miközben elsétált, és felemelte a kezét az arcához, imitálva, hogy hívjam fel. – Ha valaha lesz elég vér a pucádban, Jekel, hívj fel. Vártam addig, míg annyira uralni nem tudtam remegő lábaimat, hogy összeszedve a maradék higgadtságom, amim még maradt, kisétáljak a teremből, ügyet sem vetve Tristenre, aki még mindig Mr. Messerschmidttel beszélt. Aztán a női mosdóba siettem, ahol nekidőltem a hideg csempének, kerülve a tükröt, rettegtem attól, hogy meglássam a saját arcom. Mit tettem? 241

Még mindig küzdöttem, hogy felidézzem, mikor berobbant az ajtó és belépett Tristen anélkül, hogy kopogott vagy szólt volna.

242

Tristen – MI VOLT EZ AZ IMÉNT? – követelőzött Tristen. – Mit mondott neked Flick? – Semmit. – Próbáltam kimenni mellette az ajtón. – Semmiség. De ő is velem mozdult, elállva az utam. – Ha nem mondod el, akkor ki fogom szedni belőle, akár erőszakkal is, ha szükséges. Nem fog nyugtalanítani addig, míg én is itt vagyok. – Ne, Tristen – csattantam fel, hirtelen üvölteni kezdtem. A hangom visszhangzott a rózsaszín falakról. – Csak több erőszakot ne! Annyira elegem van már az erőszakból! – Jill… – úgy tűnt Tristen megdöbbent és mérsékelte magát. – Igazad van – mondta, és kissé lehorgasztotta a fejét. – Sajnálom. Csak meg akartalak védeni. De igazad van. Az én módszerem nem a legjobb, és te is elég jól kezelted a sajátoddal. Csak bámultam Tristent, aki annyira nem tűnt odaillőnek, körbevéve rózsaszín csempével, hirtelen mintha a világ is a feje tetejére állt volna, a fiútól a női mosdóban. Mindent csak távolról láttam, mintha egy karakter lettem volna egy filmben, ami tele volt bizonytalan hősökkel és váratlan cselszövőkkel. A leglovagiasabb, önfeláldozó fiú az iskolában egy gyilkos volt. A legdögösebb, legnépszerűbb srác épp az előbb tett ajánlatot a legegyszerűbb, és nem túl népszerű szűznek. A szűz valamiféle őrült, rossz hírű nővé vált mikor leszállt az éj. Apák lopnak a lányaiktól és támadják meg a fiaikat. Anyák túl összetörtek és munkanélküliek voltak, hogy eltartsák a saját gyerekük. Tanárok figyelik a diákjaikat és félénk lányok kiabálnak rá a domináns ribancokra. A kémia, amiben egyszer megtaláltam az univerzum rendjét, romlást küldött a lelkekre. 243

– Nem tudom, mi történik velem – szaladt ki a számon, és a tenyerembe temettem az arcom. – Összezavarodtam, Tristen… Semmi sem látszik már olyan tisztának. Azt hiszem azt vártam, hogy Tristen, a védelmezőm előre nyúl és átkarol, ahogy a múltban tette. Ez volt az ő szerepe, nem igaz? De egyedül álltam ott, és mikor levettem a kezem az arcomról láttam, hogy összefűzte a karját a mellkasa előtt. – Sajnálom – mondta szinte fájdalmas együttérzéssel. – Sajnálom, hogy összezavarodtál. Azt kívánom, bár tudnék segíteni az mellett, hogy megnyerem neked az ösztöndíjat, hogy jobb jövőd lehessen. De azt hiszem, nem az a férfi vagyok, akinek joga van ennél többet tenni. Tudta, hogy mikor eltaszítottam őt művészetek órán akkor elutasítottam valamit közöttünk. Így is megvéd azoktól, akik bántanak. Ilyen volt a természete, és valószínűleg azért született, hogy minden gyenge teremtményt megvédjen. De nem fog többé magához húzni. Tiszteletben fogja tartani a távolságot, amit közöttünk teremtettem. – Menjünk – mondta, és az ajtó felé indult. – Nincs vesztegetnivaló időnk, hogy itt álldogáljunk. Egy óra múlva van egy találkozóm. Követtem, és természetesen Tristen, a mindig úriember, kivéve mikor egy henteskést tartott a kezében, tartotta nekem az ajtót a véres kezével. Annyira, de annyira meg akartam kérdezni tőle, hogy kivel fog találkozni, de úgy éreztem, többé már nincs jogom rá.

244

Tristen – MENNYIT ADSZ nekem érte? – kérdeztem, ahogy az iskolánk egyik leglehangolóbb gazembere, Mick Soder végigfuttatta sáros mancsát a Hondám oldalán. – Jól megy? – kérdezte, és tovább simogatta a kocsit. – Igen, igen – feleltem. – Minden rendben vele. Szóval? Mick vállat vont, és rásandított. – Nem tudom. Háromszáz? – Megbolondultál? – csattantam fel. – Többet ér, mint ezer! – Szeretnéd átíratni a nevét? – jegyezte meg vigyorogva. – Be akarod vonni a hatóságokat? Fenébe. Ezzel megfogott. A tulajdonjog az apám nevén volt. Csak meg kellett szabadulnom a kocsitól olyan gyorsan és csendesen, amennyire csak lehetett. A bankkártyáim és a hitelkártyáim visszavonták, körülbelül harminc dollárom maradt, amit a mosatlan nadrágom zsebéből kapartam elő. Úgy tűnt, a szörnyeteg először éheztetéssel akart engedelmességre bírni. – Négyszáz – ajánlottam. – Három ötven. Kinyújtottam a kezem. – Áll az alku. Mick láthatóan úgy készült, hogy vásárol. Beletúrt a nadrágja zsebébe, ami még az enyémnél is koszosabb volt, előhúzott egy köteg pénzt, leszámolt belőle valamennyit és felém nyújtotta. Én is megszámoltam, mielőtt neki adtam volna a kulcsokat. – Biztosan pokoli küzdelem lehetett – jegyezte meg Mick, és a bekötözött csuklóm felé biccentett. – Mi történt? A zsebembe gyűrtem a pénzt. – A másik srác jobban fel volt fegyverezve. 245

Mick bólintott, mintha a fegyveres harcok a mindennapjai részei lettek volna. – Adj vissza húsz dollárt, és olyan kést adok neked, ami bármilyen fickót úgy felnyársal… nos, rosszabbul fog festeni, mint te, és akkor még nem írtam le teljesen. Semleges maradtam. – Hallgatlak. Mick körülbelül tíz centire tartotta a kezeit. – Csak ilyen nagy. A penge elővillan, és a fickó soha nem is fogja megtudni, hogy nálad volt. Csak mikor már késő. Még mindig közönyös látszatot keltettem. – Mikor kaphatnám meg? – Már ma este, ha akarod. Egy pillanatig átgondoltam az alku súlyát. Aztán átnyújtottam neki a kért összeget, anélkül, hogy egyezkedtem volna.

246

Jill MIKOR HAZAÉRTEM az iskolából felvittem a mappámat a hálószobámba, előszedtem az állványom, rátettem a vásznam, és rácsíptettem az iskolai képemet. Elhatároztam, hogy nekiülök, és befejezem a festményt. A beadási határidő kevesebb volt már, mint egy hét, a szemeim pedig még mindig csak fehér lyukak voltak, ami garantáltan lerontja a jegyem. És mégsem kezdtem azonnal dolgozni. Az olajfestékeket se csomagoltam ki, amiket egy dobozban tartottam, szépen elrendezve, mint egy szivárvány. Helyette, nyugtalannak és rosszkedvűnek érezve magam, fel-alá sétálgattam a szobában és összetakarítottam, miközben azt mondogattam magamnak, hogy nem halogatom. Csak egyenlítek. Rendet teszek. És mialatt mindenem a megfelelő helyére tettem, rajta tartottam a szemem azon az egy dolgon, ami biztosan nem illett ide. A hiányzó szérumos üvegcsét. Elrejtettem valahol? Elvesztettem? Miért tette Todd Flick azt a megjegyzést, a méreteit illetően… A szekrényemre pillantottam. És azok a ruhák. Meg kellett szabadulnom tőlük. Óvatosan nyitottam ki a szekrényt, mintha a ruhák megharaphatnának, letérdeltem és beletúrtam, keresve hátul a rövid szoknyát és a szűk inget, aztán előhúztam őket. De miközben felegyenesedtem, két ujjam között megdörzsöltem az anyagot. Selymes volt, jó érzés lett volna a bőrömön. Felpróbálhatnám, csak egy percre, és talán rájövök, hogy nem is nézek ki annyira ribancosan… 247

Ledobtam a nadrágom, kigomboltam a blúzom, beleléptem a szoknyába és felvettem az inget, aztán a tükörhöz mentem, rettegve, mit látok majd. De a tükörképem… nem is volt olyan rémes. Oldalra fordultam. Talán egy kicsit túl sokat mutatok a csupasz lábamból, de a ruhák nem lógtak ki annyira a sorból. Elöntött a megkönnyebbülés, lesimítottam az inget a testemre, kihúztam magam… és felmordultam. Az ing eléggé lógott a mellkasomon. Talán azzal a melltartóval, amit loptam, jobban nézne ki… Az új melltartóval? A komódhoz mentem, kihúztam a legfelső fiókot. A fekete melltartót szinte leghátulra rejtetem el, és mikor előhúztam valami kigurult. Az üvegcse. Felvettem és rájöttem, hogy szinte még teljesen tele van. Ez… Ezzel én… – Jill? – Igen? – kiáltottam, a szérumot visszadobtam a fiókba, gyorsan becsuktam, aztán megfordultam és anyával találtam szemben magam, aki az ajtóban állt és engem figyelt.

248

Jill – ÉN… Nem tudtam, hogy itthon vagy – mondtam, és a komódhoz simultam. – Szundítottam egyet – mondta anya, még mindig engem figyelt. Megpróbáltam lefelé húzni a szoknya alját, de hirtelen anya jobban aggasztott, mint a ruha. Túlságosan erőltette magát, visszaesik… – Jól vagy? Egy kissé elmosolyodott, talán megértette az aggodalmam. – Jól vagyok, Jill – mondta. – Csak pihenek két műszak között. A héten megpróbálok kicsit túlórázni. – Anya! – Meg is feledkeztem csupasz lábaimról. – Biztos vagy benne? Bólintott és ásított. De őszintén nem tűnt olyan megviseltnek, mint előtte. – Megpróbálok minél több terhet levenni a válladról ezután. – Köszönöm, anya. Végül észrevette, hogy mit viselek, és felmordult. – Azok új ruhák? Megint meghúztam a szoknyát. – Ö, én Beccától vettem kölcsön ezeket. Anya közelebb lépett és alaposan végigmért tetőtől talpig. Aztán a szemembe nézett, és megint elmosolyodott. – A szoknya egy kicsit túl rövid talán, de minden bizonnyal a te korod stílusa – ismerte be. – Aranyos vagy, Jill. – Tényleg? Anya bólintott, aztán legnagyobb meglepetésemre átkarolta a vállamat és magához szorított. Milyen rég volt már, hogy utoljára a karjában tartott? 249

– Azt kívánom, bár többet tudnék költeni a ruháidra – mondta, és még közelebb húzott. Én pedig azt kívánom, bár ne hazudtam volna az előbb… ne titkolóznék előtted… – Semmi gond – biztosítottam és elhúzódtam. – Ne aggódj emiatt. Anya megint megnézte az öltözékem, aztán megcsillant a felismerés a tekintetében. – Jill? Ez az új külső nem Tristen miatt van, ugye? – Tristen? – ugrottam egyet, azon tűnődve, vajon hirtelen emlékszike a találkozásukra aznap éjjel, mikor begyógyszerezte. – Nem… – Csak azt gondoltam, mivel megtette ezt a szívességet neked – nekünk… – Nem, anya – ígértem neki, és félbeszakítottam. – Nem vagyunk… együtt. – Soha nem leszünk. Ez volt az igazság. – Oh! – Azt hittem, boldog lesz, hogy nem randizom egy sráccal se, de valójában csalódottnak tűnt. – Azt hiszem, nagyon kedves fiú. – Néha – vontam vállat. És néha nem. – Ö, ami a ruhákat illeti – tettem hozzá, hogy témát váltsak. – Kölcsönkérhetném tőled azt a kék blézert? Az ösztöndíj-vetélkedőre? – Igen, hát persze – mondta anya, de elsápadt. – Habár, azt hiszem, erről megfeledkeztem. Terveim vannak arra a hétvégére… Oldalra billentettem a fejem. – Tervek? – Igen – fészkelődött nyugtalanul, aztán elfordult. – A nénikéd, Christine meghívott, hogy látogassam meg őt Cape May-ben. Úgy gondolta, jól esik majd, ha kicsit elszabadulok innen. Meglepetten néztem rá. – Christine nénikém? De ti ketten szinte soha nem látogatjátok egymást. Nem láttam őt apa… – megállítottam magam és azt kívántam, bár ne lettem volna ilyen közel hozzá, hogy megemlítsem apa temetését. – Igen, nos… – Anya idegesen a hajába túrt, ezen a gesztuson osztoztunk. – Meséltem neki a… betegségemről és úgy gondolta, 250

talán jót tesz nekem, ha szívok egy kis friss tengeri levegőt, még ha az idő hűvös is. – Hát, azt hiszem, lehetséges – értettem egyet. Valójában megkönnyebbültem, hogy anya nem látja a bemutatónkat. Rettegtem a nyilvános beszédektől, és ez csak rosszabb volt, ha tudtam, hogy ismerősök is lesznek a közönségben. – Nem gond. Megint megölelt, és a légkör újra elcsendesedett. – Köszönöm, Jill. Tényleg úgy gondolom, hogy ez majd jót tesz nekem. Aztán anya magamra hagyott, hogy felvehesse az egyenruháját, és az egyetértése ellenére levettem a szoknyát és az inget, visszatettem őket a szekrénybe és korán ágyba bújtam. Próbáltam nem gondolni az üvegcsére, ami a fiókomban rejtőzött, vagy Tristenre. De mindkét boszorkányos, csodálatos dolog határozottan csábított engem, míg én, a jó kislány, igyekeztem ellenállni nekik.

251

Tristen AZ ISKOLA ÜRES folyosói szokatlanul csendesnek és sötétnek tűntek, mialatt a második emeletre tartottam, nem sokkal éjfél után. Megkerestem a szekrényem, kinyitottam a megfelelő kombinációval, és félretoltam egy olyan dzsekit, amit még soha nem használtam. Beletúrtam egy műanyag táskába, és kihúztam egy Gatorade üveget. Csakhogy a benne lévő folyadék nem neonszínű, zöldes-sárga volt. Kavargott a műanyagon belül, tejszerű… és mérgező. Feltartottam az arcom elé – és rájöttem, hogy megnyaltam az ajkam. Már csak azzal, hogy megfogtam a szérumot, már nyughatatlan lettem és… valami más. Mélyen, agyam egyik részében hallottam az egyik kedvenc darabom, egy hagyományos temetői menet viharosabb változatát, elkezdtem játszani, és szinte éreztem az ujjaim alatt a billentyűket. A billentyűket, melyeket nem érintettem, mióta meggyógyítottam magam. A billentyűket, amiket féltem megérinteni… – Újra inni fogsz, Tristen, szabad akaratodból… Meg mertem volna esküdni, hogy hallottam apa – a szörnyeteg – hangját, nem az emlékeimben, hanem mintha egyenesen a fülembe súgták volna, és remegés futott végig a gerincemen. Őszintén nem tudtam, vajon izgalmamban vagy rémületemben, de a kezem is remegett, a szérum hangosan lötyögött, megtörve ezzel a varázst. Sarkon fordultam, belehajítottam az üvegcsét a válltáskámba, majd gyors léptekkel Mr. Messerschmidt tanterme felé indultam. Siess, Tristen! Siess; rejtsd el magad elől a szérumot, és tűnj el! Betörtem a terembe, egyenesen oda mentem, ahol az újonnan érkezett patkányok nyugtalanul rohangáltak a ketreceikben, lefoglalta őket éjjeli életük, és bár gyorsan végezni szerettem volna mindazzal, amit terveztem, néhány pillanatig tanulmányoztam az állatokat. 252

Egyik szemem rajta tartva a szánalmas kis fehér törpén, aminek hiányzott az egyik fülének a fele. Puhány. Egy vesztes, akit a többiek terrorizálnak. Az egyik sarokban feküdt összegömbölyödve, mintha próbálná nem felhívni magára az erősebb állatok figyelmét. Felhúztam a ketrec ajtaját, majd egyik kezemmel megfogtam, ő pedig hagyta, hogy kiemeljem. Kis szíve hevesen vert a tenyeremen, de nem fészkelődött vagy kapálózott. A mellkasomhoz szorítottam, megsimogattam, hogy elnyerjem a bizalmát, ő pedig kétségtelenül megszokta már az embereket, mert nem sokkal később már a kezemen játszott, és megszaglászta az ingem. Ahogy új barátom felkúszott a vállamra, az asztalomhoz mentem, és először is elővettem néhány kicsi kamerát, felállítottam, hogy felvehesse, ami ez után következik és bekapcsoltam. Aztán kiszúrtam egy csepegtetőt az eszközös fiókban. A patkány rózsaszín orrával szuszogott a fülembe, és fel is nevettem volna, ha nem lettem volna olyan borzasztóan elfoglalt azzal, hogy kinyissam a Gatorade üvegét, a csepegtetőre öntsek egy kevés szérumot, körülbelül egy unciányit. Oh, az illata annak a dolognak. A démon szaga… A hatalomé… Elég, Tristen. – Gyere csak – mondtam a patkánynak, levettem a vállamról és megint a kezembe fogtam, aztán a kamera előtt felkínáltam neki a csepegtetőt. – Akarsz inni egy kicsit? Igen? A patkánynak egyértelműen nem tetszett az illat, de miután kicsit böködtem a száját, felnyitotta, és szinte a teljes adagot a nyelvére csepegtettem. A reakció szinte azonnali volt. Az állat megdermedt a kezemben, rózsaszín szemei vadul forogtak, ahogy vonaglott a fájdalomtól. Az asztalra helyeztem, ahol ide-oda támolygott, majd összeesett, az oldala vadul emelkedett és süllyedt – pont úgy, ahogy az enyém tehette. Vajon én is ilyen vadul rázkódtam? Nem emlékeztem. 253

– Sajnálom – simogattam meg, örültem, hogy nem hoztam magammal Jillt. Tudtam, hogy az állat szenvedne, mikor lenyeli a szérumot, és meg akartam kímélni a látványtól – ezúttal. – Szegénykém – motyogtam, és összerezzentem mikor az állat összegörnyedt. – Higgy nekem, megértem a fájdalmad. Esküszöm, hogy rózsaszín szemei vádlón meredtek rám. Aztán lehunyta őket. Mutatóujjam a patkány oldalához szorítottam. Még lélegzett, de alig. Így maradtunk elég sokáig, és már éppen lemondtam róla, gondolván, az állat úgyis meghalhat bármelyik percben, mikor szemhéja megremegett, mancsa megremegett, összecsukta, majd megint kinyitotta. Már nem remegett, helyette megfeszült. Fokozatosan, rengeteg erőfeszítéssel, a patkánynak sikerült felállni bizonytalan lábaira. – Üdvözöllek újra itt – mondtam, felemeltem és megint a mellkasomhoz szorítottam, miközben ügyeltem rá, hogy az állat a kamera előtt legyen. De az állat csendesen üldögélt a kezemben, és körülbelül öt perc múlva kezdtem azt gondolni, ostoba voltam, hogy azt hittem, látom majd átváltozni. Nem ember volt – nem Hyde. – Sajnálom, hogy keresztül kellett menned ezen – kértem megint elnézést tőle, aki kissé álmosnak tűnt a megpróbáltatásai után. És sajnálom, Jill, hogy nem lesz bizonyítékunk a kísérletünk sikerességére, mire eljön a bemutató napja. Azt hittem, hogy egy vaddá változtatott egér videója majd megpecsételi az alkunkat, bebizonyítva, hogy a régi szérum tényleg szörnyeket alkotott. De láthatóan nem fog menni. Simogattam még egy percig a rágcsáló fejét, míg teljesen felépült, ráköhögött az oldalára, majd megmosta az arcát, és megint megszagolta az ujjam. Hagytam, hogy játsszon egy kicsit a tenyeremen, és éppen azon voltam, hogy előre nyúlva kikapcsolom a kamerát, mikor váratlanul, figyelmeztetés vagy provokáció nélkül – megharapott. Erősen. – Francba! – Vér csöpögött a mutatóujjam és a hüvelykujjam közti érzékeny részből. 254

A patkány elengedte a húst – csak hogy megint belemarhasson, majd megint, olyan gyorsan, hogy időm sem volt reagálni. Egy rövid ideig alig volt annyi lélekjelenlétem, hogy hagyjam, hiszen a kamerának kellett néhány felvétel. Elég sokáig ahhoz, hogy lássam azt a tekintetet az állat szemében. Mikor már nem tudtam elviselni egy másodperccel sem tovább, hogy harapdáljon, a ketrechez mentem, és – csak szerettem volna megszabadulni a kis démontól – bedobtam a többiekhez. Ahogy elhátráltam, megrázva hajdani jó kezem, láttam, hogy a patkány most társaira irányította a haragját, véletlenszerűen támadott, vadul, míg az egész ketrec egy kavargó, kétségbeesett és szenvedő rágcsáló-halom nem lett. Vérpettyek fröccsentek az üvegre. – Fenébe! Nem csak a mészárlás miatt átkozódtam, hanem a felismeréstől is, hogy a kísérlet látszólag tényleg működött. – Franc – morogtam megint hitetlenkedve, ahogy még több vér fröccsent a ketrec falára. – Azt a büdös… Még egy percig csak néztem, ledermedve, aztán rájöttem, hogy közbe kell avatkoznom és véget vetni a fenyegető mészárlásnak. Visszasiettem az asztalhoz, lekapcsoltam a kamerát – nem akartam felvenni azt, amit tenni készültem – aztán előhúztam a rugóskést, ami a karomon lévő kötésbe volt elrejtve. De ahogy az ujjaim megérintették a pengét, rájöttem, hogy nem tudom így megtenni. Hirtelen nem tudtam rávenni magam, hogy beledöfjem a pengét, talán el is szalasztom, hogy megöljem, aztán megint le kell döfnöm az állatot, talán kettőnél is többször. Helyette kinyitottam a válltáskám, és elővettem a strychnine üvegét, most először örültem, hogy sosem takarítottam ki a dolgokat. Lecsavartam a kupakot, aztán belemártottam a mutatóujjam a tiszta méregbe. Benyúltam a tomboló, sérült patkányok közé, és felkaptam a rágcsálót. Küzdött és kapálózott, miközben megpróbáltam a nyelvére juttatni a port, olyan sokszor megharapott, hogy attól féltem, engem is megmérgez, ha túl sok kerül be a sebeimből a vérembe. 255

De mielőtt a patkány engem is bevonhatott volna, a méreg megdermesztette saját kis idegrendszerét, majd újra mozdulatlanul feküdt az asztalon. Ezúttal a szíve egyáltalán nem vert. – Sajnálom – kértem megint elnézést. – De muszáj volt mindezt megtennem. Jillért. A patkány videóra vett reakciója – dokumentált siker egy állattal – talán csak megszerzi neki a harmincezer dollárt. Megérte feláldozni érte egy rágcsálót. Mégis rosszul éreztem magam, mikor bezsákoltam a patkányt, aztán kitakarítottam a ketrecet is. Néhány patkánynak elég komolynak tűntek a sérüléseik. Mikor a terem végre tisztának tűnt, elpakoltam a kamerát, aztán visszacsavartam a kupakot a szérumra, jó erősen. A mozdulattól rákenődött egy kis friss vér, az én vérem, a fehér műanyagra, aztán a táskámba hajítottam, készen rá, hogy visszategyem a szekrényembe. A temetői induló, amit régen írtam, még mindig ott játszott halványan a fejemben, most gúnyosan, mialatt elrejtettem az üveget, a patkány testét pedig az iskola mögötti konténerbe dobtam. Az egyik gyönyörű darabom egy döglött patkányra pazarlom. Hogy csábulhattam el akár egy pillanatra is, hogy olyan legyek, mint ez az állat: borzongató, őrült, gyilkos? Ki, milyen ember kívánná ezt magának? Mint máskor, most is eltűnődtem, hol rejtőzött a szörnyeteg, aki elvette tőlem a szüleimet, mit tervezett, és lesz-e bátorságom használni a kést, mikor igazán számít. Felemeltem a konténer tetejét, beledobtam a patkányt avas koporsójába, és elhallgattam a váratlan bűztől.

256

Jill – SOK MINDENNEL VÉGEZTETEK ilyen rövid idő alatt – jegyezte meg Mr. Messerschmidt, és elismerőn bólintott. – Szerintetek készen álltok a bemutatóra néhány nap múlva? – Igen – mondtam. – De szorosan. – Jill ura a helyzetnek – mondta Tristen, benyúlt a ketrecbe és megsimogatta az egyik patkány fejét, akit módszeresen megbetegítettünk és dokumentáltuk a reakciót is a formula kezdetleges verziójára, amiről tudtuk ugyan, hogy nem fog működni. – Győzni fog. – Mi fogunk győzni – javítottam ki, és az futott át a fejemen, hogy Tristen egyre jobban eltávolodik, és nem csak tőlem, hanem a jövő minden esetleges fogalmától. – Mi. Tristen nem nézett rám. Felmordult, pillantását arra a patkányra szegezte, aki remegett a gyenge savas folyadék hatására. – Minden rendben lesz – ígértem neki. Bizonyos értelemben a patkányra értettem. Bizonyos értelemben pedig… mindenre. Én magam sem voltam biztos benne. – Esélyetek sincs a félig döglött patkányaitokkal és a bűzlő, régi papírjaitokkal – dalolta Darcy a terem elejéből. – Ez nem kutatás. Csak valami mutatvány a hírverés miatt. – Ez egy nagyszerű kísérlet – vágtam vissza. – Szóval csak a saját munkád miatt aggódj, oké? – Azt hiszem, Jekel ezúttal megmondta neked, Darcy – horkantott fel Todd, miközben letakarította az asztalukat az éjszakára. Csak bámultam rá, nem voltam biztos benne, hogy most nekem vagy Darcynak szólt a sértés. 257

– Van fuvarotok Phillybe? – kérdezte Mr. Messerschmidt tőlem és Tristentől, elterelve bennünket az esetleges vitától. – Nemrég adtam el a kocsimat – jegyezte meg Tristen. – Szóval én nem vagyok nagy segítség. Felmordultam a hírtől, és nem csak azért, mert szükségünk volt egy fuvarra. Tristen pénzszűkében volt? Vagy azt hitte, hogy a közeljövőben nem lesz szüksége kocsira? – Nem tudom, hogy az én kocsim kibírja-e – tettem hozzá. – Sosem hozattam rendbe. És anya nem tud elvinni minket. Nem lesz a városban. – Majd én elviszlek bennetek – ajánlotta fel Mr. Messerschmidt. – Úgyis megyek. Azt vártam, hogy Tristen határozottan elutasítja majd, rákényszerítve minket a stoppolásra, semmint Mr. Messerschmidt jótékonykodását elfogadja. Helyette egyszerűen csak ennyit mondott. – Köszönjük. Az nagyszerű lenne. Még inkább meglepődtem azon, hogy nem láttam ellenszenvet Tristen arcán, csupán őszinte hálát, és megint azt kívántam, bár tudnám, miről beszéltek aznap, mikor Tristen olyan ramaty állapotban jelent meg. Valami megváltozott köztük. Valahogy Mr. Messerschmidtnek sikerült elnyerni egy kicsit Tristen bizalmát. A tanárunk az órára nézett. – Itt az ideje, hogy összepakoljunk. – Mi végeztünk – mondta Darcy, mikor Todd, végezve a szerepével, a vállára dobta a táskáját, aztán felvette az ő tervezői sporttáskáját is. Csüggedten néztem a mi asztalunkon lévő káoszra. – Maradhatnánk még egy kicsit? Annyi mindent kéne még csinálnunk. – Nem szabadna egyedül dolgoznotok – jegyezte meg Mr. Messerschmidt, bár nem tűnt túl szigorúnak e tekintetben. – Ez az iskola rendje. Darcy az ajtónál kényszeredetten felnevetett. – Nem kell aggódnia, már dolgoztak egymaguk. 258

Addig bámultam rá, míg a szemét forgatva ki nem vonult a helyiségből, majd Todd is követte, aki vetett még rám egy utolsó, megfejthetetlen pillantást, mielőtt távozott. Aztán könyörögve visszafordultam Mr. Messerschmidthez. – Kérem? Óvatosak leszünk. – Jill, biztos vagy benne? – vágott közbe Tristen. – Maradni akarsz velem? Tudtam, hogy mire értette, és ez hirtelen a szívembe mart, mert még mindig bíztam benne. Nem az rettentett meg, amit féltem, hogy tesz; amit tett, azt vetettem meg. – Igen, Tristen – mondtam. – Maradni akarok. – Nos… – tétovázott Mr. Messerschmidt – de csak egy másodpercig. – Ha megígéritek, hogy óvatosak lesztek. – Igazán? – bukott ki belőlem, meglepődtem, hogy tényleg kaptunk engedélyt. Azt hittem, Mr. Messerschmidt ugyanolyan szabálykövető volt, mint én. – Úgy értem, ez nagyszerű – javítottam ki magam, mielőtt meggondolja magát. – Köszönjük. – Vállalom a felelősséget – mondta neki Tristen – de rám nézett. – Majd én vigyázok Jillre. – Zárjatok be mindent, miután elmentetek – mondta Mr. Messerschmidt. – És senkinek ne mondjátok el, hogy engedélyeztem ezt. – Aztán felvett néhány holmit az asztaláról és az ajtó felé indult, de mielőtt távozott volna, Mr. Messerschmidt megtorpant, és egy másodpercig azt hittem, meggondolja magát. Idegesnek tűnt, és zavartnak, mikor furcsa búcsút vett tőlünk. – Sok szerencsét, gyerekek. Aztán magamra hagyott Tristennel – tényleg magunkra –, az első alkalom, mióta csókolóztunk Tristen ágyán és vallomást tettünk egymásnak. És a legelső, amit Tristen tett, hogy bezárta az ajtót utána, így bennragadtunk.

259

Jill – TRISTEN? – Csak elővigyázatosság, Jill – mondta, és újra csatlakozott hozzám az asztalunknál. A szívem a torkomban dobogott. – Azt gondolod, hogy az apád…? – Kétlem, hogy idejött – biztosított. – Ha akarna, könnyen megölhetne, mikor otthon alszom. De az én felelősségem, hogy vigyázzak rád. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék ezekre, ezért inkább felvettem Dr. Jekyll jegyzeteit, hogy megint dolgozni kezdjek. – A február 11-i kísérletnél vagyunk. Az alap szérummal kezdi, aztán hozzáad két gramm magnéziumot. Leengedtem a papírokat, és óvatosan megkockáztattam. – De talán, mivel egyedül vagyunk, öhm… előre ugorhatnánk? Tristen kimért némi magnéziumot, hozzáadta a keverékhez, majd rám nézett és felvonta az egyik szemöldökét. – Úgy érted…? – Teszteljük az igazi, végső formulát egy patkányon, hogy lássuk, működik-e. Kissé ideges lettem, mikor ezt tanácsoltam, mert egy kisebbik, szörnyű részem arra gondolt, Megmutathatnád, hol tartod a szérumadagod… Talán lophatnék még egy kicsit, mikor hátat fordítasz… De Tristen elhallgatta bennem az áruló kis hangot, mikor megjegyezte. – Már megtettem Jill. És dokumentáltam az eredményeket. Ledobtam a jegyzeteket, amik az asztalra huppantak. – Micsoda? Mikor? – Nélkülem? 260

– A múlt éjjel belopóztam az iskolába, és megitattam körülbelül egy unciát egy patkánnyal – mondta. – Örülni fogsz, mikor elmondom, hogy a kísérlet teljes siker volt. Ekkor vettem észre, hogy abbahagyta az utolsó szérum kevergetését, és felém nyújtotta a kezét. Lenéztem és feltűnt, hogy az ujjait apró, de dühösnek tűnő piros sebek borítják. Némelyik behegesedett. Megint a szemébe néztem, és magyarázatra vártam. – Tristen? – Az állat kezelhetőből dühöngővé vált – magyarázta. – Az egészet filmre vettem, így bemutathatjuk majd a versenyen. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. – Csak viccelsz… De Tristen nem mosolygott. – Nem. Nagyon is komolyan mondom. – Meg kéne ismételnünk a kísérletet – mondtam, kezdtem izgatott lenni. Közel voltunk hozzá, hogy nyerjünk harmincezer dollárt. És akkor az igazi szérummal dolgoznánk… – Ha megint ugyanaz lesz a reakció, akkor élőben is be tudjuk majd mutatni. – Nem – Tristen határozott volt, összeszorította az állkapcsát. – Nem akarom megint megcsinálni, te pedig nem akarod látni, mi történik. – De… – Nem! – makacskodott. Megdörzsölte a tarkóját sérült kezével és elfordította a tekintetét. – Meg kellett ölnöm a patkányt, Jill. Megtámadta a többieket. Gyűlöltem megtenni, de muszáj volt. Tristent nyilvánvalóan bántotta, hogy meg kellett ölnie az állatot – vagy talán az, hogy el kellett nekem mondania –, még a kísérletemről is megfeledkeztem. – Én… Én megértem – mondtam, és kényszerítettem magam, hogy ne képzeljem el, hogyan vet véget a patkány életének. Nem akartam magam előtt látni, ahogy Tristen megint gyilkol, talán kitöri egy állat nyakát a puszta kezével, még akkor is, ha csak meg akarja menteni a többieket. Mégis a kezére pillantottam, a most már szó szerint véráztatta kezére, és ráeszméltem, hogy a hevenyészett kötés a kezén kezd nagyon rongyos lenni. Gondolkodás nélkül, elfelejtve, hogy 261

már nem érintettük többé meg egymást, a kezéért nyúltam. – Ezt rendbe hozhatom neked. Elhúzódott. – Nem kell, jól van ez így. Megint utána nyúltam. – Tristen, csak hagyd, hogy… Mikor az ujjaim a csuklójára fontam valami szűk, és kemény dolgot tapintottam a szakadt ing alatt, zavartan pillantottam fel rá. – Tristen? – Engedj, Jill – mondta, és hátrébb húzódott. De nem tettem. Tovább fogtam. – Mi az? Kiszabadította magát. – Az, Jill, a legnagyobb reményem az ellen a dolog ellen, ami értem jön. Akkor kezdtem gyanítani, hogy Tristennél van egy kés, és a gondolattól hányingerem támadt. De most már nem csak azért, mert attól féltem, hogy talán megint arra használja, hogy megöljön valakit. Ahogy bátor, határozott arcára néztem, leginkább azért rettegtem, mert a fegyver látszólag túl kevés volt, hogy bármit is tegyen az ellenség ellen – különösen egy olyannal szemben, aki már megmutatta, milyen kegyetlen hatalma van. – Tristen – mondtam, minden gyenge védelem, amit ellene építettem fel, most eltűnt. – Apád tényleg azt mondta, megint bántani fog? Sosem mondtad el nekem, mi történt akkor éjjel. Röviden, bánatosan felnevetett. – Nem, elfutottál, mielőtt bármit is mondhattam volna, mert rettegtél tőlem. – Sajnálom. – Nem kell bocsánatot kérned – mondta Tristen vállat vonva. Megint kevergetni kezdte az oldatot, kerülte a pillantásom. – De megválaszolva a kérdésed: igen, a szörnyeteg, ami most már teljesen irányítja az apámat megesküdött, hogy visszajön, és ha nem iszom meg újra a szérumot, és nem állítom helyre a Hyde-vonalat, akkor megöl. Valahogy sikerült mindezeket összeraknom, de hallani, ahogy ezt hangosan is kimondja… Melegem lett és hányingerem támadt. 262

Megdermedtem érte. És hogy játszadozhatnék a szérummal? – Tudod, hol van az apád? – Nem – Tristen végre rám nézett. – Az a hívás, amikor az ágyban voltunk… Olyan hétköznapian mondta ki, mintha ez sem számítana. És talán neki már tényleg nem. Ettől is rosszul éreztem magam. – Az apa főnöke volt az irodából, tudni szerette volna, miért nem megy többé az egyetemre – A keverőt az üveg mérőedény falához ütögette, és még mélyebben folytatta. – Már anyukádat se látogatja többet, ugye? – Nem – mondtam. Hivatalosan már nem. – A kezelésnek vége. – Akkor jó – mondta. – Tristen? – Igen? Azon kaptam magam, hogy azt a helyet nézem Tristen karján, ahol a kötés kissé kidudorodott. – Képes leszel megküzdeni az édesapáddal a… – Halálig. Ezt akartam mondani. Mint mindig, Tristen képes volt befejezni a gondolataimat. – Megteszem, amit kell, Jill – mondta. A szemembe nézett, és megint láttam azt az elhatározást benne, amit azon az estén, mikor megitta a szérumot és meg volt győződve róla, hogy öngyilkosságot követ el. – Mikor eljön az idő, azt fogom tenni, amit kell. – Tristen… – De mit mondhattam volna? – Dolgozzunk tovább – mondta, felvett egy csepegtetőt. – Bár tudjuk, hogy fog végződni ez a történet, meg akarjuk majd mutatni a bíráknak, hogy az elejétől kezdve követtük Dr. Jekyll jegyzeteit egészen a végéig. – Igen. De nem mozdultam, hogy segítsek neki. Csak néztem, szomorúan és zavartan, ahogy Tristen… elátkozott Tristen… lehajolt, kiválasztott 263

egy patkányt a ketrecekből és a karjába vette. – Ez nem fog ízleni – figyelmeztette, és a szájához emelte a csepegtetőt. A patkány fészkelődni kezdett, Tristen halkan beszélt hozzá. – Gyerünk, én sem szeretem ezt csinálni, de a tudomány érdekében van és egy ösztöndíjért – a felsőbb jóért. Sikerült néhány cseppet a szájába juttatnia, mielőtt a patkány kiugrott a kezéből, vissza a ketrecbe. – Szegény pára – mondta, és figyelte, ahogy körbe-körbe futkározik a ketrecben. – Remélem, nincsenek fájdalmai. Szegény, szegény pára… Nem tudom, mi jött rám, de akkor sírni kezdtem, Tristenhez sétáltam, köré fontam a karom vigasztalva magam és reméltem, hogy kicsit őt is. Először mereven állt egyhelyben, nem fogadta el az ölelésem, de a karomban tartva őt éreztem, hogy az izmai kezdenek elernyedni. Nem sokkal később átkarolt, a mellkasához szorított, állát a fejem búbjához simította és engem is megnyugtatott. – Minden rendben van, Jill – ígérte. – Ne sírj értem. De nem csak érte sírtam. Magamért is. Miattunk sírtam. – Oh, Jill – mondta Tristen és az arcom az övéhez emelte. – Mihez kezdjek veled? Belefeledkeztem meleg, csodálatos barna szemébe, tudtam, hogy én mit akarok, mit tegyen. Azt akartam, hogy megcsókoljon. Hogy mondja, még mindig szeret engem. Mert tudtam, hogy így van. Olyan közel voltunk hozzá, akkor éjjel Tristen ágyában ahhoz, hogy kimondjuk… Közelebb hajolt hozzám, homlokát az enyémhez támasztotta, lehunyta a szemét, én pedig lábujjhegyre álltam, arra gondolva, hogy nem tudok egy másodperccel sem tovább várni arra, hogy megcsókoljon. Én majd megteszem. De mielőtt az ajkam találkozhatott volna az övével, mindketten meghallottunk valamit és szétrebbentünk, és figyeltük, ahogy a kilincset forgatják odakintről. 264

Jill TRISTEN ÉS én csak álltunk ott összekapaszkodva, és figyeltük a rezgő, forgó kilincset. – Tristen – szólaltam meg legyűrve a félelmem. – Szerinted ki lehet az? – Shhh, Jill – csitított. – Maradj csendben. Az én szívem hevesen vert, az övé nyugodt maradt. – Talán egy gondnok – találgatott. – Vagy Darcy jött vissza. – Egy gondnoknak lenne kulcsa, Darcy pedig kopogna – a tekintetem a kilincsre szegeztem, ami egyre jobban zörgött. – Igaz – Tristen hangtalanul elhúzódott tőlem, és előhúzta a kést a hevenyészett kötés alól. A penge, mikor kinyitotta, vékony volt, de biztatóan veszélyesnek tűnt. Az ajtó is rázkódni kezdett – aztán meghallottunk egy mély, morgó hangot. –Tristen! Engedj be! Az egész testem megfagyott a szörnyű hangra. Dr. Hyde hangja volt – és valahogy mégsem egészen. Rettegve húzódtam kissé közelebb Tristenhez. – Tristen… Megragadta a csuklóm a szabad kezével, és húzni kezdett. – Gyere. Hagytam, hogy magával húzzon, a tekintetemmel vadul kutattam valami rejtekhely után a teremben, bár tudtam, hogy a bujdosás hasztalan lenne. – Hová megyünk? – Te mész – suttogta Tristen. Ledobta a kést, és kinyitotta az egyik ablakot. – Nélküled nem – tiltakoztam, küzdöttem, mikor egyik kezével átkarolt és felemelt. – Jill, ne kapálózz már, és menj! 265

Megpördültem. – Nélküled nem! A terem túlsó felében az ajtó megremegett a zsanérokon, és az a szörnyű hang Tristen nevét ordította, hívva őt. – Nyisd ki ezt az ajtót, most, fiam! – Jill – Tristen megfordított engem. – Ez elkerülhetetlen számomra. Hagyd, hogy megtörténjen. – Nem ma este – ráztam a fejem. – Nem megyek el nélküled! Egy másodpercig még álltunk ott összekapaszkodva, és mikor az ajtó ismét megremegett, ahogy a szörnyeteg tapintható haragjával újra nekirontott, Tristen végre belement. Nem mondott semmit, de valahogy megértettük, hogy együtt megyünk el. – Futás, Jill – mondta és kitaszított az ablakon. Odakintről figyeltem, ahogy összeszedi a régi jegyzeteket, belehajítja őket a dobozva, felkapja a kést, aztán kiugrott utánam és megfogta a kezem. – Csak fuss! Tristen volt az egyik legjobb futó az államokban, és mintha kölcsönvettem volna egy keveset az erejéből, miközben elrohantunk az iskolától be a sötétségbe. Mintha mindketten repülnénk, mintha semmi nem kaphatna el bennünket, még egy olyan erős szörny sem, akitől tartottam, hogy a sarkunkban van. De visszagondolva biztos voltam benne, hogy Tristen lassított a tempóján, hogy fel tudjak zárkózni. Ez pont olyan dolognak tűnt, amit Tristen Hyde tenne, még ha miattam kockára is teszi ezzel az életét.

266

Jill – MINDEN RENDBEN LESZ? – kérdezte Tristen, miközben a házunk mögött álltunk az árnyékban. – Igen – mondtam. – Anya itthon van ma este. Biztonságban leszek. – Itt maradok, amíg be nem mész. Aztán zárd be mögötted az ajtót. Felléptem a hátsó verandára. – Tristen… Nem mész vissza, ugye? – Nem, Jill – ígérte. – Amúgy sem lenne már ott. – Bejöhetnél. Tristen megrázta a fejét, és kissé megemelte a dobozt a karja alatt. – Nem. Elrejtem ezt, és hazamegyek. – Haza? De… – Túl hideg van, hogy kinn aludjak – próbált viccelődni Tristen. – És most amúgy is azt hiszem, nem tervezi, hogy megküzd velem a házunkban. – Miért? – tűnődtem hangosan. – Szerinted azért jött a… – Biztos vagyok benne, hogy figyel engem, tudja, mit csinálunk, és abban reménykedett, majd a szérummal talál – mondta. – Sokkal jobban akarja, hogy újra megigyam és folytassam az örökségünk, mint megölni. Felcsillant bennem a remény egy apró szikrája. – Mi lenne, ha megtennéd? – kockáztattam meg. – Bármikor megihatod, hogy időt nyerj, azzal a szándékkal, hogy majd visszaváltozol… De már rázta is a fejét. – Nem. Túl kockázatos. Ki tudja, mit tennék a hatása alatt? – Elhallgatott, aztán hallottam a vonakodást a hangjában, mikor hozzátette. – Tudod, hogy úgy néz ki, az apám megölte a tiédet a szérumért? 267

Csendben álltam és hagytam, hogy Tristen szavai leülepedjenek. És tudtam, hogy közel sem vagyok annyira megdöbbenve, amennyire kéne ettől a feltételezéstől. Vajon egy részem sejtette, hogy Dr. Hyde-nak köze volt apa halálához? Kizártam volna a nyomokat és véletleneket a fejemből, mikor meggyógyította anyát a kezeléseivel – és ahogy beleszerettem Tristenbe? Mert szeretni apám gyilkosának a fiát annyira helytelen lenne… – Sajnálom – mondta Tristen és lesütötte a tekintetét, mintha ő is felelős lenne Dr. Hyde bűneiért. – Azon tűnődöm – mondtam kissé megint bolond reménnyel, mint apám megváltásának esetében –, hogy vajon apám próbált-e segíteni a tiédnek. – Igen, én is úgy hiszem – mondta, és megint rám nézett. – Találtam egy befejezetlen dokumentumot apa gépén, mely szerint együtt dolgozott egy névtelen társsal egy gyógymódon az őrület ellen, ami át akarta venni felette az uralmat. A szívem hevesebben kezdett verni. – Az apám? – Igen – erősítette meg. – Az apáink is izgatottak voltak a szérum szélesebb körű lehetőségei miatt, ha tényleg sikerült tökéletesre vinniük. Burkolt célzásokat láttam, hogy milyen új utakat tárhatnának fel a személyiség-manipulálás és a társadalmi irányítás tanulmányában. – Sosem mondtad ezt – mondtam döbbenten. – Miért nem? Barna szemeit ellepte a bűntudat. – Nem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam. Hogy tudnál újra rám nézni, ha elmondanám, hogy feltehetően mit tett apám a tiéddel? – Megint bánatosan felnevetett. – Nem mintha a saját bűneim nem lettek volna elegek ahhoz, hogy eltávolodj. Egy részem még mindig nem fogadta el, vagy dolgozta fel, hogy Tristen ölt. Egy részem azt is tudja, hogy szörnyű dolog volt szeretni apám gyilkosának a fiát. De akkor is szerettem. – Felejtsd el azt – 268

mondtam. – Te nem vagy szörnyeteg – és mi nem vagyunk a szüleink. Nem okollak téged apád tettei miatt. – Azt hiszem, apád valóban úgy gondolta, hogy vissza tudja szerezni a főiskolai pénzed, aztán még egy kicsit – tette hozzá. – Nagy reményeik fűződtek a hivatalos – és ebből kifolyólag anyagi – sikerhez. Egy hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Tristen épp most védte meg az apám, pont úgy, mint reméltem. És mégis, apa elment, Tristen apja meg talán a halálnál is rosszabb volt, és Tristen és én… a jövő számunkra se tűnt túl fényesnek. – Menj be, Jill – mondta végül. – Mára már rendben leszek. Ma estére. De már nem sokáig. Haboztam, egyik lábam még mindig a lépcsőn volt. – Tristen? – Igen? – lépett közelebb, felemelte a kezét, rakoncátlan tincsemet a fülem mögé tűrte. – Mi az? Megfogtam a kezét, összefűztem az ujjainkat, és egymáshoz dörzsöltem a tenyerünk. Bár nagyon sötét volt, láttam, amit látni szerettem volna a szemében. – Gyere át holnap este – ajánlottam fel. – Szükséged van valami ételre, és pihenhetnél. – Éreztem, hogy elpirulok, mikor hozzátettem. – Anya majdnem egész este a kórházban lesz… Habozott. – Nem tudom, Jill. Talán nem lenne neked biztonságos. Nem. Nem lenne biztonságos. Tristennel lenni talán a legkockázatosabb dolog lesz, amit valaha tettem, a testemnek, a lelkemnek és különösen a szívemnek, ami darabokra törne, ha valami tényleg történne vele. De meggyőződésem volt, hogy Tristen Hydedal lenni helyes. – Csak gyere – mondtam, lábujjhegyre álltam és könnyed csókot nyomtam az ajkára. – Miattam. – Rendben – egyezett bele.

269

Várt, míg bementem és bezártam magam mögött az ajtót. Aztán egy ablakból figyeltem, ahogy eltűnik az éjszakában és imádkoztam, nehogy hazudjon az iskolával kapcsolatban.

270

Jill – JILL, MEGYEK DOLGOZNI – dugta be a fejét anya a szobámba. – Ne maradj fenn sokáig festegetni, rendben? – Nem fogok – ígértem, és az órára néztem. Tristen körülbelül fél óra múlva megérkezik. – Hamarosan összepakolok. Bejött, és csatlakozott hozzám az állványnál. Először a festményt nézte, aztán engem, láthatóan összezavarodott. – Azt hittem, ezt a képet hamarosan be kell adni. – Időben befejezem – mondtam sokkal több meggyőződéssel, mint ahogy éreztem. – Jó lenne, ha festenél neki szemet – ugratott anya egy mosollyal. Finoman nógatott, hogy fejezzem be ezt a festményt időre, de nem bántam. Csak örültem az őszinte mosolynak. – Hagytalak én valaha cserben? – kérdeztem – és félretettem egy kis bűntudatot. Anya nagyon csalódott lenne, ha tudná, mit akartam csinálni aznap éjjel Tristennel. De együtt kellett lennünk. Mintha nem lett volna más választásom. Megint az órára néztem. – Indulnod kéne, nem? – Igen – helyeselt és nyomott egy csókot az arcomra. – Legyen jó éjszakád. Az lesz. Minden bizonnyal. – Neked is. Hallgattam, ahogy felvette a kabátját, összeszedte a kulcsait, és mikor becsukódott mögötte a hátsó ajtó, ott hagytam a festményt, túl ideges és izgatott voltam, hogy dolgozzak. Vajon készen álltam? Egy pillanatra végignéztem magamon a tükörben. Vajon jól néztem ki? 271

Kihúztam magam, ellenőriztem magam oldalról, aztán a szekrényemhez mentem, kihúztam a fiókot és kitapogattam a fekete melltartót, arra gondolva, hogy abban jól néznék ki, és egy fiúnak is tetszene. De mikor az ujjaim a selymes anyagot tapintották, tétováztam. Nem választottam, loptam… Visszahajítottam még beljebb, úgy gondoltam, valahogy szennyes, és helytelen lett volna arra az estére, amit akartam. Éppen annyira helytelen, mint a szérum, ami ugyanoda volt elrejtve. Arra sem volt szükségem, ugye? De ott tarthatom az éjjeliszekrényben arra az esetre, ha ideges lennék… Éppen azon voltam, hogy az ujjaim a kis üvegcse köré fonom, mikor valaki kopogtatott a bejárati ajtón, én pedig visszakaptam a kezem, rettegve a saját viselkedésemtől. Tristen itt volt. Rosszul lenne, ha megtudná, hogy elloptam – megízleltem – a szérumot. Becsuktam a fiókot, lerohantam a lépcsőn, és kitártam az ajtót. – Tristen… De nem Tristen állt a másik oldalon.

272

Jill – BECCA, MIT KERESEL TE ITT? – kérdeztem, ahogy hívatlanul belépett az előszobába. – Beszélnem kell veled – mondta. – Most. – Ez nem a legjobb időpont. De Becca elsietett mellettem a nappaliba. – Nem fog sokáig tartani. Csak el kell mondanom valamit. Tristenről. Már akkor tudtam, miről akar beszélni, mielőtt folytatta volna. Tudtam, hogy éppen most fogom megtudni az igazat arról, mi történt a barátnőm és a fiú között, akit szerettem, a múlt nyáron. És Becca arckifejezéséből ítélve ez volt az az igazság, amiről nem akartam tudni. – Ne most, Becca – mondtam. – Kérlek. Ne most. Ne az előtt, hogy Tristen hamarosan belép a házamba, és együtt felmegyünk a szobámba… – Tudom, hogy együtt vagytok – mondta. – De egy titkot is tudok róla, Jill. Megráztam a fejem. – Becca, nem kell, hogy elmondd nekem… – Együtt voltam Tristennel – bökte ki. – Lefeküdtem vele. A folyónál. És megváltozott, Jill. Tristen megváltozott, és félelmetes volt. Olyan volt, mintha… durvává vált volna. Becca biztosan azt hitte, hogy azért szaladt ki minden vér az arcomból, mert az imént elmondta, hogy Tristennek van egy erőszakos oldala. De ezen már túltettem magam. A beismerése, hogy lefeküdtek, az ölt meg majdnem. Gyanítottam, hogy jártak. Talán csókolóztak. De hogy lefeküdtek? – Elég volt – mondtam. – Nem kell többet mondanod. Kérlek. 273

– Jill. – Kezét a vállamra tette. – Muszáj tudnod ezt. – Nem… – A folyóparton voltunk – folytatta Becca, mit sem törődve a tiltakozásommal. – És Tristen csókolt engem, suttogva azokat a csodálatos dolgokat a fülembe. – Bár egy olyan történetet mesélt, aminek szörnyűnek kellett volna lennie, egy mosoly bujkált a szája sarkában. – Esküszöm, azt hittem, hogy Tristen Hyde a legjobb srác, akivel valaha együtt voltam. – Kérlek, ne érj hozzám – kérleltem, és ellöktem a kezét. A kezét, amellyel Tristent érintette. – Ne mondd el nekem ezeket! De még mindig elveszett az emlékeiben, és az a mosoly még mindig ott játszott az ajkán. – Úgy értem, nem tudtuk elég gyorsan letépni egymásról a ruhát. – Becca… – Képtelen voltam elképzelni, ahogy Tristen kigombolja Becca blúzát, a kezei a farmerjára siklanak… – Kérlek! – Nyugodj meg, Jill – szakította félbe a történetet, mikor visszazökkent a valóságba, zavartan rám pillantott. – Nem jelentett semmit! Csak egy buliban voltunk és elragadtattunk magunk. Nem kell itt féltékenykedned. Szótlanul bámultam rá. Hogyne lennék féltékeny? Becca kapta meg Tristent először, és még csak nem is számított neki. Tudtam, hogy irracionális vagyok. Azelőtt voltak együtt, hogy Tristen egyáltalán észrevett volna engem. És mégsem tudtam logikusan gondolkodni. Újra és újra elképzeltem őket a folyónál, Tristen suttog Becca fülébe, leveszi a ruháit… – De hirtelen – folytatta. – Úgy értem, pont a nagy pillanatban, Tristen más lett, és megrémültem tőle. – Elhallgatott, aztán hozzátette, mintha ezzel óriási szívességet tenne nekem. – Nem akarom, hogy ez megtörténjen veled is, Jilly. Könnyek közepette néztem a „barátnőmre”. „Az” már megtörtént. Már túlestem a legrosszabbon Tristennel. De Becca… megelőzött engem a jó részben. Ellopta tőlem egy szeszély miatt, minden egyéb 274

meggondolás nélkül. És azzal, hogy így tett, aztán túl sokat is mondott nekem, ellopta tőlem Tristent is. Persze, ő is hibás volt. A száraz, belehasító fájdalom a mellkasomban, a szívem darabokra hullása… ez Tristen hibája is volt. Ezúttal nem tudta a tetteit az alteregójára fogni, vagy egy olyan szérumra, mellyel az én családom mérgezte meg még generációkkal ezelőtt. Tristen saját szabad akaratából döntött úgy, hogy lefekszik a hecc kedvéért a barátnőmmel. És én… ostoba voltam, hogy azt hittem, ő is úgy tekint arra, amit tenni készülünk, mint egy különleges dologra. Mit suttoghatott Tristen Becca fülébe, mielőtt átváltozott? Vajon ugyanúgy nézett az ő szemébe is, mint az enyémbe? Ökölbe szorítottam a kezem, ahogy egy szörnyű gondolat fogalmazódott meg bennem. Ha a dolgok aznap este nem alakulnak rosszul, akkor talán Tristen még mindig a gyönyörű Beccával lenne? Jill Jekel megint csak az utolsó menedék volt? – Tűnj el! – zokogtam, és az ajtóra mutattam. – Kifelé! – Ne légy dühös rám – Beccát láthatóan meglepte a reakcióm. – Szívességet teszek neked. És sosem gondoltam volna, hogy te összejössz vele, mikor azt csináltuk. – Nem? – csattantam fel. – Miért nem? Mert Jill Jekel soha nem kaphat egy dögös fiút? – Jill… – dadogta. – Nem így értettem… – De igen! – Nézd. Nagyon túlreagálod. – A zsebébe dugta a kezét. – Christy Hitchock szülei városon kívül vannak. Van egy nagy parti ma náluk. Miért nem jössz el? Talán segít, ha emberek között leszel. Akkor máshogy fogod látni a dolgokat. – Egy buli? – hitetlenkedtem. – Azt hiszed, hogy egy buli majd jóváteszi azt, amit az imént tettél? 275

– Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz egy semmiségnek – sóhajtott fel Becca. – Úgy értem, mások is szexelnek. Nem gondoltad azt, hogy Tristen Hyde szűz volt, ugye? Nem, nem gondoltam ezt, mégis… – Tünés! – utasítottam megint. – Csak hagyj magamra! – Mindegy. – Az ajtó felé indult. Volt egy olyan sejtésem, hogy úgy érezte, megtette a kötelességét, és most mosta kezeit az egész káosz után. – Még mindig úgy gondolom, hogy a buli jót tenne neked. Túl sok időt töltesz ebben a búskomor, régi házban. Az ajtó becsapódott mögötte, én pedig felrohantam a lépcsőn, és még egyszer a tükör elé álltam. Ha már a szörnyetegekről beszélünk. A lány, akit láttam tükröződni, nem csak hogy csalódást okozott. Rosszul voltam tőle. Annyira ostoba volt, naiv és groteszk módon ártatlan. Értelmetlenül várt, romantikáról álmodozott, szerelemről, mikor mindenki más olyan bőszen kefélt, véletlenszerűen és értelmetlenül, akármit elvettek, amit csak akartak, érzelmek nélkül. Milyen ostoba volt. Milyen szánalmas balek. Ugyanolyan dühvel akartam leszaggatni róla a figyelmesen kivasalt inget, mint amilyent a szörnyeteg produkált még ott a laborban. Le akartam szedni a műanyag szemüvegét és megtaposni. Ki akartam tépni gyerekes lófarkát, és levágni átlagos barna haját, fájdalmasan összevagdosni egy kés tompa pengéjével. Hátat fordítottam Jill Jekelnek, a szekrényemhez mentem, és kirántottam a legfelső fiókot, addig kutakodtam, míg az ujjaim hideg üveget nem tapintottak. Megragadtam az üvegcsét, kihúztam a dugót és a számhoz emeltem. Ahogy a szérum legurult a torkomon, fájdalom kerített hatalmába, másodpercek alatt a földön hevertem, és valóban kitéptem a lófarkam, valamint a blúzom, miközben vonaglottam a fájdalomtól, mintha a gyomrom feloldódott volna. 276

De egyszer sem bántam meg, amit tettem. És mikor végre sikerült felemelnem a térdem, remegve, az ingem a nyakától egészen a köldökömig el volt szakítva, a hajam össze volt borzolva. A tükörhöz mentem, ránéztem az arcomra és mosolyra – egy gúnymosolyra – húzódott a szám, a szememben fény csillant. Jill Jekel, ahogy én ismertem, kezdett eltűnni.

277

Jill MILYEN SZÉP NAGY TŰ. Hogy csillog a komódon. Milyen éles lesz majd bennem. Lassan, lassan a fülcimpámhoz érintem a végét. A fém belemélyed, áthatolva a szűz bőrön, vér csordogál ki és folyik végig az eszközön, onnan az ujjaimon, így ragadóssá és meleggé téve őket. Igen, igen… A tű egy hallható pukkanással jön ki a másik oldalon, és már kész is. Visszahúzom a csúszós eszközt, megforgatom a lyukban élvezve a fájdalmat, a vállamra csöpögő vér összemocskolja az elefántcsontszínű anyagot. Megint felemelem a tűt, megismétlem a folyamatot, és – mindkét fülem megkínozva – átmegyek Mrs. Jekel ékszeres dobozához, addig kutakodom, míg nem találok két nagy arany karikát. Abszolút tökéletesek egy bulihoz.

278

Tristen – JILL? – KINYITOTTAM a hátsó ajtót résnyire. – Itt vagy? – Mikor nem válaszolt, beléptem a sötét konyhába. – Jill? Sajnálom, hogy késtem. De a semmihez beszéltem. A ház nyilvánvalóan üres volt. Arra gondolva, hogy csak kiszaladt néhány percre, járkálni kezdtem és vártam rá – szándékosan elkerülve azt, ami hívogatott. Az öreg Steinwayt, ami hívogatott. Merném? A gyomrom már attól bukfencet vetett, ha rá gondoltam, mégis megkockáztattam egy pillantást. Derítsd ki, Tristen. Legyél már elég tökös ahhoz, hogy játssz. Egyedül vagy, senki nem hallja, ha elszúrod. Nagy levegőt vettem, leültem, ujjaimat fölé helyeztem, lehunytam a szemem, majd hozzáértem a billentyűkhöz és összerezzentem, mikor törött csuklóm megfájdult a nyomástól. De nem csak a fizikai fájdalomtól szenvedtem, miközben próbáltam valamivel előrukkolni, bármivel, ami hallgatható. Igen, még mindig tudtam játszani. Megvolt a technikai képességem, és még mindig tudtam dalt alkotni. De az inspiráció, a sötétség, ami a legjobb munkáim vezérelte – eltűnt. Tehetetlenül ütöttem egyet a billentyűkre, aztán feladtam, és a kezembe temettem az arcom. Nem csak a tehetségem sirattam, amit elvesztettem, hanem végül azt a valamit is, amit megöltem. A szörnyet. Ellenségek voltunk – és mégis társak. Már gyanítottam, régebb óta, mint az elismertem. És mikor megittam a szérumot, elpusztítva ezzel odabenn a szörnyet, akkor a tehetségem is tényleg meggyilkoltam. 279

A tenyerem a szememre szorítottam, nem akartam megadni magam a gyengeségnek, sem összetörni. Nem tudtam más tenni, csak tűnődni. Mit gondolt volna nagyapa, ha látta volna, hogy levetkőzöm az ajándékom? Azt mondta volna, hogy jó alku volt? Vagy azt, hogy az ár, amit fizettem azért, hogy megittam a szérumot, túl nagy volt? Talán nagyapa megkockáztatta volna, hogy az a szörnyű szépség, amelynek megalkotására születtem, és mindketten tudtuk ezt, megérte volna egy emberi élet áldozatát? Hosszú percekkel az után, hogy az utolsó hangjegyek elhaltak, csendben ültem a hang hiányában, mely ezentúl meghatározza majd az életem, és arra gondoltam, hogy megszabadulni a démonomtól nem is volt olyan jó, mint vártam. „Megint inni fogsz, Tristen, szabad akaratodból…” Azok a szavak megint ott visszhangoztak a fejemben, és kényszerítettem magam, hogy ne a zenére gondoljak, hanem arra, ahogyan a szörnyeteg a laborasztalhoz nyomta Jillt, bántani akarta, megölni. Végül felálltam, tudatában annak, hogy talán soha többé nem fogok zongorához ülni, de hálás voltam azért, hogy legalább Jill itt van nekem. Az élete, a boldogsága minden áldozatot megért. De hol a fenében lehetett egy ilyen fontos éjszakán? Türelmetlen voltam, szükségem volt rá, ezért felmentem a lépcsőn, a szobájába indultam és nyomok után kutattam, hogy vajon hová mehetett. És mikor kinyitottam az ajtót és felkapcsoltam a villanyt… Oh, a pokolba.

280

Tristen A BULI Christy Hitchock házánál már nagyban ment, mikor odaértem. Átverekedtem magam a részeg Supplee Milles diákok között, Jillt keresve. Valahol ott kellett lennie. A buli köztudott volt, és a telefonkönyv Jill asztalán pont azon az oldalon volt kinyitva, mintha ellenőrizte volna a címet. Akárki is volt „ő”… – Jill nincs itt, Tris. Éreztem, hogy valaki megkopogtatja a vállam és megpördültem, szembetaláltam magam a mosolygó Becca Wrighttal. – Becca… Mi történt? Hol van? – A barátnőd teljesen kifordult önmagából – nevetett Becca. – Teljesen. Ezt tudtam. Az első dolog, ami feltűnt, mikor beléptem Jill szobájába, az a mérgező kémiai anyagok egyedi szaga volt. És a rendetlenség. Ruhák voltak hajigálva mindenfelé. Aztán megláttam az önarcképet az állványon. Azok az ördögi, ördögi szemek melyekkel Jill felruházta magát. Miért itta meg a szérumot? – Itt van Jill? – ismételtem meg. – Jól van? Becca a szemét forgatta. – Oh, jól lesz. A barátnőd most épp dühbe gurult, mert elmondtam neki, hogy lefeküdtünk tavaly nyáron. – Mit csináltál? – kérdeztem, küzdöttem a szinte elöntő vággyal, hogy durván megrázzam. – De ez hazugság! – Mindegy, Tris – sóhajtott fel. – Gyakorlatilag csináltuk – mielőtt kibuktál volna. Részletkérdés. – Még csak a közelében sem voltunk, Becca! 281

– Levettük az ingjeinket… – És rajtunk volt a nadrág! – Jillnek tudnia kellett rólad, Tristen – mondta Becca, és próbált nagyon komolynak tűnni. De nem tudott nem elmosolyodni. – Szívességet tettem neki. Lenéztem a kibírhatatlan, rosszindulatú kis szurkolólányra, forrongtam a dühtől. Az arcán lévő önelégült kifejezésből tudtam, hogy azért mondta Jillnek, hogy lefeküdtünk, mert bántani akarta. Vagy talán hogy elszakítson Jillt és engem. Mert Jillnek ez nem részletkérdés. Az, hogy én – nem az irányíthatatlan szörnyeteg, hanem én – lefeküdtem kevés barátai közül az egyikkel, az összes szörnyű dolog közül, amit tettem, ez fogja legjobban bántani. Minden bizonnyal arra készteti Jillt, hogy valami meggondolatlant tegyen és drasztikust. Megragadtam Becca karját. – Hol van? Becca felnevetett, mert tudta, hogy hamarosan engem is meg fog bántani. – Épp most ment el – Toddal. Mondtak valamit arról, hogy visszamennek a házába. Istenem, ne. Ne Flickkel… Elengedtem Beccát, és elkezdtem utat törni a tömegben. De elkapta a csuklómat. – Mi van? – csattantam fel és felé fordultam. – Most mit akarsz? Azt vártam, hogy egy utolsó, kegyetlen csapást mér rám. De nem hallatszott gonosznak, csak megbántottnak, mikor megkérdezte. – Tristen, miért Jill? Miért nem én? – Te mondtad, összezavarodva.

hogy

maradjak

távol

tőled

–

mondtam

– De még csak nem is nézel rám – mondta, nyilvánvalóan sérült az önérzete. – Csak Jillt látod. Nem volt szép Beccától, hogy egyszerűen azért állt közénk Jillel, mert megsértettem a büszkeségét, de még a végén én mondtam ki. – Sajnálom. 282

Aztán átküzdöttem magam a tömegben az éjszakába, kétségbeesetten próbáltam odaérni Jillhez, még Todd előtt. Vagy fordítva. Őszintén nem tudtam, ki van nagyobb veszélyben.

283

Jill TODD FLICK LEHUPPAN a kanapéra, ostoba módon azt gondolva, hogy épp most fog gólt rúgni a lábam között. Az ölébe mászok, ő pedig egyik kezét a derekamra teszi. – Tudtam, hogy akartad ezt – mondja. – Ti feszült lányok mindig megőrültök a szexért előbb vagy utóbb. – Oh, Todd – sóhajtok fel. Milyen szép, szép hulla lesz belőle. És halálában se lesz ostobább, mint életében. Átvetem rajta az egyik lábam, lovagló ülésben helyezkedem el. – Jóképű, jóképű Todd. – Furcsa vagy, Jekel – mondja, szemei csillognak a vágytól, mely majd sebezhetővé teszi. – De tetszik. – Mi van Darcyval?– biggyesztem le az ajkam. – Nem lesz dühös? – Elegem van abból a ribancból – vallja be Todd, mindkét kezével megragadja a csípőm, és még jobban magához szorít. – Túlságosan főnökösködő. – Én nem fogok parancsolgatni neked, Toddy – ígérem meg. – Velem te leszel a férfi. – A halott férfi. – Nem, azt fogod tenni, amit mondok, ugye? – mondja Todd, behunyja a szemét és megnyalja az ajkát, ahogy hozzá dörgölőzöm. – Akármit mondok, ugye? – Oh, igen… Pont mikor lehajoltam, hogy megcsókoljam gusztustalan ajkát és felkészüljek rá, hogy elviseljem kövér nyelvét a számban, kivágódott az ajtó és berontott Tristen Hyde. A fiú, akit igazából akartam. Pont a végszóra.

284

Tristen BÁR TUDTAM, hogy a lány, aki Todd Flick ölében vonaglik, valójában nem Jill, a Jekel ház nappalijában engem fogadó jelenettől öklendezni támadt kedvem, vagy talán megölni valakit. És mivel nem tudnám bántani Jillt – egyik énjét sem –, ezért Flicket választottam. – Tűnj el a közeléből – vicsorogtam, nagy léptekkel odamentem hozzájuk, lerántottam Jillt az öléből és talpra állítottam Flicket. – Szállj le rólam, Hyde! – csattant fel és elhúzódott. – Ez nem tartozik rád. – Egyik húsos ujjával Jillre mutatott. – Ő mászott rám, haver! Túlságosan tudatában voltam annak, hogy nekem is szerepem volt abban, hogy Flickhez rohant és azzal is tisztában voltam, hogy Jill nem is volt igazán a szobában, mégis a kijelentése szinte minden levegőt kiszorított belőlem. Még soha nem voltam ezelőtt féltékeny, de most Jillről volt szó. – Meg foglak ölni – morogtam, felé lendültem, megragadtam az ingét és erősen megráztam. – Megcsókoltad? Hozzáértél? Flick nevetett. Felnevetett az arcomba. – Tönkre tetted az évadom – köpte. – Én pedig most megfektetem a barátnődet. Ma este. – Az ujjaimhoz nyúlt. – Szóval engedj el, és húzz el a francba! Elengedtem – de csak annyi időre, míg hátrahúztam az öklöm, és teljes erőből belevágtam az állába, amitől megtántorodott. De visszanyerte az egyensúlyát, felém lendült, kis termetét arra használta, hogy vállal belém rohanjon, mintha valami idióta védő lennék a pályán. Mindketten a földre zuhantunk, Flick volt felettem. Bár olyan dühös voltam, hogy könnyedén átgördültem vele, és a földhöz szegeztem. 285

A mellkasán térdeltem, nem igazán voltam biztos benne, hogy mit akarok tenni ezután – mindketten óvatosan figyeltük a másikat, miközben próbáltunk levegőhöz jutni –, mikor valaki könnyedén megkopogtatta a vállam. – Ezt elejtetted – mondta egy rekedt, csábító női hang. – Azt gondoltam, talán szeretnéd. Megkockáztattam egy pillantást oldalra, és megláttam a késem – nyitott pengével –, melyet egy finom, női kéz ajánlott nekem. És én… elfogadtam a fegyvert.

286

Tristen – HAVER! – FLICK SZEME IDE-ODA cikázott köztem és a kés között. – Mi a… – A kés nem neked van – mondtam neki és elhajítottam, így az pörögve landolt a kanapé alatt. Aztán felemelkedtem Flickről, aki rák módjára kúszott hátra. – Tűnj el innen – utasítottam. – És senkinek se mondd el ezt – különben elmondom Darcynak, hogy mit tettél. És higgy nekem, ő majd tényleg meg akar ölni téged. – Mindketten bolondok vagytok – mondta, felküzdötte magát és az ajtó felé rohant, jó távolságot tartva tőlem és Jill inkarnációjától, akinek elkaptam a karját, mikor a kés felé lendült. – Tristen, bántsd őt – követelte, ahogy vonaglott a karomban. – Csináld! Flick már majdnem az ajtónál volt. – Valami nem stimmel veletek. – Emlékezz erre, és vedd úgy, hogy figyelmeztettelek – mondtam neki, mialatt Jillel küzdöttem, aki hamarosan kiszabadulhat. A szérumtól erős lett. – Most tünés! Flick kitárta az ajtót és kirohant az éjszakába, és bár Jill erős volt, én még mindig erősebb voltam nála, megfordítottam, hogy rám nézzen. Hirtelen ellazult a karomban, elfogadta az ölelésem. Belenéztem a szemébe, és kétségbeesetten próbáltam meglátni a lányt, akit szeretek. De eltűnt. A helyében egy olyan lányt láttam, aki úgy nézett ki, mint Jill Jekel, ha viselne szűkebb ruhákat, felborzolná általában egyenes haját, és – mi történt a fülével? A fülcimpája vörös volt és véres. – Jill, bántottad magad – mondtam rémülten, egy pillanatra elfelejtettem, hogy Jill nem volt itt. – Vérzel. – Oh, istenem, Tristen – mordult fel, és egy cápa halálos tekintetével meredt rám. – Olyan barom vagy. Csak egy kis vér. És mostanra már 287

sokkal többnek kéne lennie a padlón! Ha szeretnél, megölted volna! – Belebokszolt a mellkasomba, keményen. – De nem szeretsz, ugye? – Jillt szeretem – mondtam. – Szeretném őt visszakapni. – Jill is egy idióta – csattant fel a lény. – Engedi, hogy az emberek gúnyolják! Bosszút kell állnom! – Jill megmentette az életem – mondtam. – Erős, édes és gyönyörű. – Szánalmas. – Hol van a szérum? – kérdeztem. – Honnan szerezted? – Jill lopta el még azon az első éjszakán a laborban – mondta és elmosolyodott az arcomra kiülő döbbenet láttán. – Jill – nem én. Mert szeretett volna olyan lenni, mint én. Érezte az ajkadon, Tristen. És ezek után vágyott arra az oldalára. Hirtelen minden értelmet nyert. Jill örült viselkedése az osztályban: én voltam ezért a felelős. Még csak nem is gondoltam a szérumra, ami a nyelvemen volt. – Nem – mondtam, emésztve magam a bűntudattól. – Én nem akartam… – Ne légy már olyan bűntudatos – mordult fel. – Ami történt, az jó. A szérum mindannyiunknak jó dolog. – Ez nem igaz. A döbbenetem és félelmem közepette lazítottam a szorításomon, hirtelen kiszabadította magát, és csípőjét ringatva a zongorához sietett. Mikor mellette állt, leütött egy hangot. – Miért nem játszol, Tristen? Miért nem írsz valamit? Megdermedtem. – Honnan tudtad…? – Mert én megértem azt az oldalad – mondta. – Jill nem értette, de én felismerem a zenét, amit játszottál. Tudom, honnan jött. És most eltűnt, nem igaz, Tristen? Látni Jill testét Flick fölött olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. De hallani a szánalmat a hangjában, ahogy lekicsinyít – ez a lelkem is kitépte. Még válaszolni sem voltam képes, elsétált a 288

zongorától, odajött hozzám, kezével végigsimított az arcomon. Behunytam a szemem, nem akartam belenézni az övébe. – Tristen – csábított. – Ma este megint játszhatsz. Csak csókolj meg. Ízleld meg a szérumot az én nyelvemen, és akkor tudsz játszani. Akkor játszhatunk. Megráztam a fejem, küzdve a növekvő vággyal. A kettős vággyal, hogy pontos legyek. – Nem, soha. Karját a nyakam köré fonta, és éreztem, hogy felemelkedik, mellkasa az enyémhez dörzsölődött. – Olyan jó lenne, Tristen – ígérte, ujjaival a hajamba túrt. – Együtt lenyűgözőek lehetnénk. Néha talán megkaphatod a jó kislányt. És én is a tiéd lennék. Nálunk a szérum, Tristen. Minden a miénk lehet. Oh, istenem, abban a pillanatban akartam is ezt a mindent. Az a lény a karomban mindent ígért nekem, amire csak egy férfi vágyhat. Szentek lennénk egész reggel, aztán bűnösök egész éjjel. Visszakaphatnám a tehetségem, és a világ legnagyobb koncerttermeiben játszhatnék, lenne hatalmam és tekintélyem. Még arra is képes lennék, hogy irányítsam. Nem veszteném el az önuralmam… – Tedd meg, Tristen – sürgetett. Lehelete meleg volt az ajkamon, és éreztem a vegyi anyagok keverékének erőteljes illatát. – Csak csókolj meg. A tehetségem… erő… szex… – Oh, Jill – mordultam fel, mikor elvesztettem a csatát a csábítással. – Ne tedd ezt velem. Ugyan elmormogtam ezt a tiltakozást, mégis lehajoltam, hogy ajkam találkozzon az övével.

289

Tristen ÉS AZTÁN, MIELŐTT még áldozatul estem volna a vágyaimnak, kinyitottam a szemem. – Nem – mondtam, hátrahúzódtam. Semmi nem volt számomra a tekintetében. Semmi. Természetesen gyászoltam a régi tehetségem és vágytam rá, hogy még egyszer halljam egy tömeg tapsát. És mégis, volt egy részem, melyet szégyelltem beismerni, és hiányolta a szörnyeteg legkicsavartabb, szabad gondolatait, a vágyak kifejezésére és megtapasztalására a legkisebb bűntudat nélkül. Arra, ahogy a szörnyeteg élt szabadon, morális megkötések nélkül – ebben is volt valami csábító. De a tehetségnél, elismerésnél és a világ morális kifogásaitól, valamint saját tudatom nyomásától való szabadságnál is jobban akartam Jillt. Nem azt a lányt akartam, aki akkor szégyentelenül felajánlotta magát nekem. Azt a lányt akartam, akinél azt terveztem, hogy elutasítom a szexet ugyanezen az éjszakán, mert úgy gondoltam, a végén Jill megbánná, hogy egy elátkozott férfival feküdt le, és legfőképp azért, mert úgy érezte, kifut az időből. Más körülmények között várt volna. Tudom, hogy az emberek nagy része túl fiatalnak tartott volna minket ahhoz, hogy életreszóló kötelezettségekről vagy házasságról beszélgessünk, de nem tudtam elképzelni, hogy ilyen ígéret nélkül ágyba vigyem. Még ha ez azt is jelentette, hogy sosem leszek vele, nem akartam egy kétségbeesett, siettetett, titkolt éjszakát. Gyűrűt akartam húzni az ujjára. Egy jövőt akartam – vagy semmit. Tudtam, hogy szíve mélyén ő is így akarná. – Hol van a maradék szérum? – kérdeztem. – Vissza akarom kapni Jillt. 290

– Soha – makacskodott és megrázta a fejét. – Olyan gyenge vagy, Tristen. De a lény, akit a karomban tartottam, ő kezdett gyengülni. Már láttam, hogy elgyengül a tekintete és kezd fáradt lenni. A karja meglazult a nyakam körül. – Gyere. – Kezemmel a lába alá nyúltam, felvettem és a mellkasomhoz szorítottam. – Felviszlek az ágyadba. – Végre – mondta árnyalatnyi gúnnyal. De a feje elnehezülten pihent a mellkasomon. – Már épp ideje volt. – Csak aludni fogunk – mondtam neki. Nem fogom egyedül hagyni aznap éjszaka arra az esetre, ha még volt a szérumból a házban. Kételkedtem benne, hogy felkelne, és megint inna, de nem kockáztathattam meg. – Meg kell nyernünk egy versenyt holnap, emlékszel? – Oh, baszd meg – mordult fel, miközben felmentem a lépcsőn. – Megkaphatnánk azt a pénzt, és annyival többet… – Én csak Jillt akarom visszakapni – ismételtem. Bár összezavarodtam. A lány, aki átkozódott, annyira Jillnek hangzott. De ő sosem mondaná ezt a szót. Megint szóra akartam bírni, de már el is aludt, mire az ágyra tettem. Levettem a cipőjét aztán óvatosan kihúztam a fülbevalót véres füléből. A sebek aprók voltak, de láthatóan durvák. Oh, Jill… Hogy tehette ezt a saját testével? Hogy csókolhattam meg óvatlanul, mikor a szérum ott volt a nyelvemen? Miután találtam némi sebfertőtlenítőt és vattát Jekelék fürdőjében, leültem az ágyra, Jill állát a tenyeremben nyugtatva letöröltem az odaszáradt vért, és biztosra mentem, hogy a fertőtlenítő mélyen behatoljon a sebbe. Jill elfintorodott álmában, és én is összerezzentem, mert tudtam, hogy az alkohol csípi. – Sssh, 291

szerelmem – nyugtattam, mikor megrázkódott. – Ezt muszáj megtennem. Mikor a seb tiszta volt, a saját cipőm is levettem és mellé feküdtem, és azon tűnődtem, vajon mit fog szólni, mikor felébred, és ott talál maga mellett. Vajon megrémül, ha tudomást szerez az alteregójának viselkedéséről? Vagy a nap eseményei – a barátja hazugsága, a saját felelőtlen, veszélyes válasza – vajon ezek megváltoztatják annyira Jillt, hogy soha nem lesz pontosan olyan, mint azelőtt? Mialatt ott aludt a karjaimban, én éberen feküdtem és töprengtem, kissé több mint aggódva, hogy fel fogom-e ismerni még valaha azt a lányt, akit szerettem.

292

Jill FELÉBREDTEM az éjszaka közepén, éreztem egy kart a derekam körül és pánikba estem. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy Becca elmondta, lefeküdt Tristennel, szóval ő nem lehet… Összeszedtem magam, megfordultam és nem tudtam, vajon megkönnyebbültem, vagy megrémültem, mikor megláttam, hogy Tristen fekszik mellettem az ágyban. Vajon mi… csináltunk valamit, miután átváltoztam? Ha igen, akkor megloptam saját magam. Még akkor is, ha nem szerettem már többé őt. Nem… – Tristen. – Megráztam a vállát. – Ébredj. Kinyitotta a szemét és megfeszült. – Jill? Meg tudtam állapítani, hogy nem tudja teljesen eldönteni, vajon velem van-e, vagy egy szörnyeteggel. – Én vagyok – mondtam. – Csak én. Az izmai ellazultak, közelebb húzott magához, de nem mondott semmit. Nem próbáltam elhúzódni, és egy kis idő múlva suttogva megkérdezte. – Hol van a szérum, Jill? Van még belőle? – Nem – ígértem. – Nincs már. – Már ha elmondod nekem – nógatott. – Ezt nem lehet megjósolni. A regény szerint. Most kezd kiürülni belőled – de mi van, ha legközelebb nem? És mi van akkor, ha nincs elég, hogy megint igyál, és nem változol vissza? – Nincs már több nálam – mondtam megint. Aztán sírni kezdtem, és az arcom a mellkasába temettem, és bár vigaszért fordultam hozzá, és az aggodalma olyan nyílt volt irányomban, kimondtam azt a gondolatot, ami legelőször arra vezérelt, hogy megigyam a szérumot. – Annyira gyűlöllek, Tristen! 293

Továbbra is ölelt, de éreztem, hogy élesen beszívja a levegőt, és tudtam, hogy soha nem szívhatom már vissza a szavakat. Tovább sírtam, ő pedig tovább simogatta a hátam, de az érintése más volt. Odalenn a hátsó veranda megnyikordult, ahogy valaki fellépett a deszkákra, és bár Tristennek és nekem meg kellett volna rémülnünk – akár az apja jött el, hogy megpróbálja megölni őt, akár anya kaphat el minket az ágyban –, úgy tűnt, egyikünknek sincs ereje félni. Csak feküdtünk ott együtt, ahogy az ajtó kinyílt, és anya ismerős, könnyed léptekkel belopózott a konyhába, aztán fel a lépcsőn és egyenesen a szobájába indult. – Soha nem feküdtem le Beccával – suttogta Tristen, mikor anya becsukta maga mögött az ajtót. – Hazudott neked. Akkor azt kívántam, bár az apja jött volna a házunkba. Közéjük léptem volna, és magam fogtam volna fel azt az erőszakot, ami Tristenre várt. Máris úgy éreztem magam, mintha mellkason szúrtak volna és haldokolnék. Nem szabadott volna megbíznom Beccában, akkor sem, ha óvoda óta a barátnőm. Meg kellett volna kérdeznem Tristent. Meg kellett volna bíznom benne, hogy elmondja az igazat. Én – végtére is én voltam, aki mindent tönkretett. És már túl késő volt, hogy rendbe hozzam azt, amit mondtam neki. Annyira gyűlöllek, Tristen! Elhúzódott tőlem, majd a lábait átvetette az ágyon. – Most megyek. Könyörögni akartam neki, hogy maradjon, de tudtam, úgysem tenné. – Rendben. Az ágyam szélén ült és a cipőjét kötötte. – Ma este lesz a bemutató – emlékeztetett. Nem hallatszott megbántottnak. Csak közönyösnek és kimértnek. – Az iskola után rögtön indulunk. – Tristen, nem kell, hogy segíts nekem. Felállt. – Alkot kötöttünk. Én pedig tisztességes ember vagyok. Nem tudom, hogy meg akart-e bántani azzal, hogy a saját szégyenem az orromba dörgölte, vagy csupán megállapított magáról egy tényt, 294

de a szavak fájtak, és mikor elment, összegömbölyödtem az ágyon és hajnalig sírtam. Sosem tudtam meg, hogy mit tett aznap éjjel az alteregóm, de később, mikor a tükörbe néztem, két lyukat láttam a fülemben, amik azelőtt nem voltak ott, és reméltem, ez volt az egyetlen, ahogy bántani engedtem magam.

295

Tristen MIUTÁN ELHAGYTAM JILL HÁZÁT, betörtem az iskolába még egyszer utoljára. Félelem nélkül mentem végig a folyosókon, mert nem volt már mit vesztenem. Jill azt mondta, gyűlöl engem, és a szavai jéghideget hagytak maguk után. Hogy még rosszabbá tegyem a dolgokat, tudtam, hogy joga van megvetni engem. Óvatlanul megcsókoltam és darabokra hasítottam, bemocskoltam a lelkét. Kiszúrtam a szekrényem, lepörgettem a kódot – az egyetlen lakat, amit nem kellett megpiszkálnom – és meghúztam a kilincset. Benyúltam a kabátom mögé, beletúrtam a műanyag zacskóba és kivettem a szérummal teli Gatorade üveget. Levettem a kupakot, a legközelebbi szökőkúthoz mentem és a tartalmát a lefolyóba ürítettem, az utolsó cseppeket is elmosva. Már feladtam a reményt, hogy meggyógyítsam az apám, és nem hagyok hátra semennyit sem, hogy Jill vagy bárki más rátaláljon a halálom után. Az üres üveget egy szemetesbe dobtam, elhagytam az iskolát, hazamentem és vártam a hajnalt, és csak azt kívántam, bár vége lenne már a versenynek. Mert az után, hogy megnyerjük a pénzt, megsemmisítem a jegyzeteket és a sók listáját. És amikor mindegyik eltűnt, akkor a Földön már csak az az adag szérum létezik, amiről Jill épp most hazudta, hogy nincs.

296

Jill KOPOGTATTAM ANYA NYITOTT ajtaján, ő pedig rám mosolygott, miközben megrázott egy piros ruhát. – Jó reggelt! Nekidőltem az ajtófélfának, kezemben egy tál hideg müzli volt, amit megpróbáltam lekényszeríteni, bár nem voltam éhes. – Ez egy eléggé elegáns ruha ahhoz, hogy meglátogasd Christine nénit – jegyeztem meg, és figyeltem, ahogy összehajtja a ruhát és beleteszi az ágyon heverő nyitott bőröndbe. – Gondolom, elmentek valahová szórakozni, ugye? Továbbra is a bőrönd fölé hajolt, nem nézett rám. – Sosem fáj, ha valaki készen áll – felegyenesedett és elfintorodott. – Tényleg nagyon sajnálom, hogy kihagyom a bemutatód. Biztos nem bánod, ha ezen a hétvégén távol vagyok? Lenyeltem egy kanálnyi ragacsos Cheeriost. – Csak legyen jó utad, oké? Odajött hozzám kinyújtott karokkal. – Köszönöm, Jilly. – Aztán megölelt, majdnem kiborítva ezzel a müzlim. A teste végre szilárdnak hatott az enyém mellett. – És sok szerencsét. Ma este felhívlak a részletek miatt. – Oké. – Elhúzódtam. – Készülnöm kell az iskolába. Ma még van egy kémiadolgozatom is. Anya megint elmosolyodott, miközben folytatta a csomagolást. – Mindkettőben nagyon ügyes leszel, ebben biztos vagyok. – Köszi – mondtam, és ahogy megfordultam a szobám irányába, láttam, hogy anya a fekete ruháját összehajtogatja és arra gondoltam, hogy túl sok izgalmat vár egy hétvégétől Cape May-ben a nővérével. De túlságosan lefoglalt a szomorúság, ami a dermedtség határán 297

egyensúlyozott, és a bosszúszomjas cselszövés, amit kiterveltem, semmint elidőzzek anya életén.

298

Jill – JILL, MI TÖRTÉNT a buli után? – suttogta Becca. – Semmi – mondtam, de a vér kiszaladt az arcomból. Elmentem a buliba… Mindentudó mosolyt villantott rám. – Mondtam neked, hogy a buli majd segít. Minden bizonnyal túljutottál Tristenen. – Azt hiszem – bólintottam. Mit tettem – mit tett az a valami, amit elszabadítottam –, hogy „túljussak Tristenen”? Valamit egy fiúval? De nem számít, emlékeztettem magam. Az éjszaka véget ért, és a Tristennel való kapcsolatom is. Már semmi nem számított igazán. – Negyven percetek van, hogy befejezzétek a dolgozatot – mondta Mr. Messerschmidt, elkezdte kiosztani a lapokat, és felajánlott Darcynak is egy kupaccal. Megfordult, hogy adjon néhány másolatot nekem, és Todd is megpördült, vetett rám egy furcsa, szinte rémült pillantást. Nem akartam tudni, miért. – Sok szerencsét ma estére – mondta Darcy, mikor elvettem a dolgozatokat. – Kösz. – Megtartottam egy másolatot, a többit pedig Beccának adtam, és azonnal nekikezdtem a munkának. Mikor elértem a harmadik kérdést, felnyúltam és a fülem mögé tűrtem a hajam – de nem azért, mert ideges voltam. Sokáig tartottam így a kezem, míg Becca rájött, hogy látja a lapomat. Rápillantottam, láttam kérdő tekintetét, és kurtán bólintottam. Másolni kezdett, a szeme ide-oda cikázott, a keze szinte repült és egy mintába rendeződtünk: én előre siettem, Becca pedig megpróbált felzárkózni, amikor felnyúltam és megigazítottam a hajam. Milyen kár, hogy minden válasz, amit adtam neki, helytelen volt. 299

Milyen kár, hogy mindkettőnknek ugyanolyan bukott dolgozata lesz, ami feltehetőleg mindkettőnket egyetemi próbaidőre helyez a legfontosabb végzős éveinkben. Talán az egész osztályt is bukjuk. Egy részem hátra akart fordulni, hogy Tristen látott-e engem csalni. Azon tűnődtem, mit mondana, ha észrevenné. De nem ellenőriztem, mivel volt egy olyan érzésem, hogy arra sem veszi a fáradtságot, hogy egyáltalán rám nézzen, és az talán még rosszabb lett volna, mint a helytelenítése. – Lejárt az idő – jelentette ki végül Mr. Messerschmidt. Beadtunk a dolgozataink, én pedig Beccára mosolyogtam kifelé menet, és azt mondtam. – Remélem, ezzel kiegyenlítem a szívességet, amit nekem tettél. Remélem, most már egálban vagyunk.

300

Jill – KÉSZEN VAGYTOK? – KÉRDEZTE Mr. Messerschmidt, egyik kezével az autójának nyitott csomagtartóján támaszkodva. Másodszor is ellenőriztem a tartalmát, meggyőződve arról, hogy minden, amire szükségünk lesz, ott van. A bemutató, amit én terveztem, a dobozok a papírokkal, a vegyszerek, amik a bemutatóhoz kellenek és a patkányok, amik reagáltak a szérum különböző változataira. – Gondolod, hogy rendben lesznek? – kérdeztem Tristent. – Kevesebb, mint egy óra autóval – mondta vállat vonva. – Biztos vagyok benne, hogy rendben lesznek. – Talán magunkkal vihetnénk őket oda előre. – Ezek patkányok – mutatott rá. – Kit érdekel, hogy kényelemben érzik-e magukat? De láttam, hogy megsimogatta az állatokat és aggódott értük… Minden iránt ilyen hűvös lett? – Csak szállj be a kocsiba, Jill – mondta Tristen és lecsukta a csomagtartót, megelőzve Mr. Messerschmidtet. – Kérlek. Akkor eltűnődtem, vajon ő gyűlöl-e engem. Vagy már túl volt azon a ponton, hogy érdekelje azok után, amit neki mondtam. Talán az ő szemében én is patkány voltam. Egy teremtmény, akiért nem érdemes aggódni vagy számba venni. Bekuporodtam a hátsó ülésre, Tristen és Mr. Messerschmidt ültek előre és elindultunk a Tudományos Egyetemre Philadelphiába. Kifelé néztem az ablakon az elhaladó forgalmat, egyik kezem a legjobb gyapjúkabátom zsebében volt, ezt viseltem apa temetésén is, az ujjaimmal pedig az üvegcsét simogattam, amiben a maradék szérum lapult. 301

Jill AZ ASTRAZENECA ELŐADÓTEREM a Tudomány Egyetemen már tömve volt, mikor megérkeztünk, én pedig már attól ideges lettem, hogy körbenéztem a diákokon, tanárokon és szülőkön, akik műanyag táskákat cipeltek, melyek tele voltak a bemutatójukhoz szükséges kellékekkel. Hamarosan ki kell állnom azok elé az emberek elé, a nemzet néhány éltanulója elé tudomány terén, valamint Darcy Gray elé, aki nevetni fog a megremegő hangomon, mint mindig, ha emberek előtt beszélek. – Gyerünk, Jill – mondta Tristen és bólintott, hogy kövessem. A kezében ott volt a hordozó tele patkányokkal. – Menjünk. – Én… Én… – Én visszakoztam. – Jill, te vagy a második a programban – jegyezte meg Mr. Messerschmidt. – A színfalak mögé kéne menned és felkészülni. Tristenre néztem, el akartam mondani neki, hogy félek. Rá akartam támaszkodni, hogy kölcsönvegyek az erejéből. De a szemei közömbösek voltak, és nem bátorított engem. – Menj előre – mondtam. – Használnom kell a mosdót. – Jól van – ment bele Tristen. – Te vagy a főnök. Figyeltem, ahogy végigvezeti Mr. Messerschmidtet a zsúfolt folyosón a színpad felé. Magasabb volt, mint a legtöbb tanár, így könnyen követni tudtam. Még egy új környezetben is, ahol senkit nem ismert és bár a sérülései már nem tűntek olyan komolynak, úgy tűnt, az emberek utat nyitnak Tristen Hyde előtt. Nem hittem, hogy azért, mert megéreztek valami gonoszságot, ami ott lappang benne. Azt hiszem, csak észrevették, hogy ő valahogy különleges. Hogy hajíthattam el őt? 302

Elfordultam és mosdó után kutattam az előadóban. Miután kiszúrtam a jelzést, megpróbáltam utat törni magamnak az egyre nagyobb tömegben – egyre növekvő pánikkal. Épp a kiborulás határán voltam. Darcy nevetne rajtam, könyörtelenül, miközben átveszi a harmincezer dollárról szóló csekket. Izzadt ujjakkal érintettem meg a zsebemben a fiolát. Bár az estének nem kell ilyen rosszul végződnie. Ismertem valakit, aki bátor volt. Valakit, aki nem félt a lopástól, sem attól, hogy buliba menjen. Valakit, aki nagy valószínűséggel élvezné, hogy színpadon lehet, és minden szem rászegeződik, és még a harmincezer dollárt is meg tudná nyerni. És most tényleg, mit veszíthettem, ha még egyszer utoljára megidézem az alteregóm? Már elvesztettem Tristent és talán az erényem is egy olyan partin, amire nem is emlékeztem, és amúgy is hamarosan meg fognak alázni. Nem lenne hát jobb, ha nem is emlékeznék? De nem csak a színpadi félelem volt az, ami arra késztetett, hogy megint a fiolához nyúljak, mikor beléptem a női mosdóba. Ha őszinte lettem volna, akkor beismertem volna, hogy képtelen voltam tovább élni önmagammal akár egy másodpercig is. Tönkre tettem az egyetlen esélyem a szerelemre. Becca nyújtotta nekem a csatabárdot, de én voltam az, aki apró darabokra zúzta a kapcsolatom Tristennel. Talán én magam is csak meg akartam inni a szérumot. Egyszerűen csak meg akartam tenni, és minden más csak egyszerű kifogás volt. Az egyik vécé irányába siettem, és már majdnem beléptem, mikor valaki hirtelen megszólított. – Nocsak, nocsak, nocsak. Csak nem a Jekel és Hyde csapat egyik vesztesét látom?

303

Jill – MIT CSINÁLSZ itt, Darcy? – böktem ki, ujjaimat a fiola köré zártam a zsebemben. Amint a kérdés elhagyta a számat, rájöttem, mennyire ostoba volt, és természetesen Darcy felnevetett. – A verseny miatt vagyok itt. Cöh. – A szemét forgatta és tovább púderezett a tükör előtt. – Remélem, ilyen éles leszel a színpadon is – tette hozzá. – Annál könnyebb lesz legyőzni téged. – Ne légy benne olyan biztos, hogy nyersz – figyelmeztettem. – Tristennek és nekem jó bemutatónk van. – Láttalak már emberek előtt beszélni – mosolyodott el Darcy és a táskájába hajította a sminkjét. – Emlékszel hetedik osztályra, mikor előadtad azt az olvasónaplót? A végén kirohantál a teremből. – Ez már nem a hetedik osztály – emlékeztettem. – De ugyanaz az ember vagy – mondta Darcy. – Ugyanaz a szürke kislány, aki mindig is voltál – és mindig is leszel. Talán összeálltál egy megnyerően beszélő, arrogáns gengszterrel, de a szíved mélyén még mindig egy ijedt kisbaba vagy, Jill. Egyszerűen ez vagy te. Tudtam, hogy Darcy szándékosan aláássa az önbizalmam, hogy megnövelje a saját esélyeit a nyerésre. De azt is tudtam, hogy csak gonoszkodni akar a hecc kedvéért. És, hogy még rosszabbá tegye a dolgokat, az imént sértegette Tristent. Kihúztam a kezem a zsebemből, odasétáltam Darcyhoz, kinyújtottam az ujjaim, amik nemrégen még a szérumot markolták, szétnyitottam őket és olyan keményen arcul csaptam, hogy egy évtizedre elég gúnyolódással ért fel. A tenyérnyomom ott volt az arcán, kezét az arcára szorította, néma hitetlenkedéssel meredt rám. 304

– Találkozunk a színpadon – mondtam. – Én ne merj sértegetni engem vagy Tristent, megértetted? Aztán kisétáltam a mosdóból, teljesen megfeledkezve arról, hogy meg akartam inni a szérumot. Tristent a színfalak mögött találtam, néhány próbát csinált az utolsó pillanatokban. Felnézett a jegyzeteiből. – Gondolom, jobban szeretnéd, ha én beszélnék… – Nem – vágtam közbe és kinyújtottam a kezem. – Ez az én kísérletem, igaz? Tristen meglepettnek tűnt, de átadta a jegyzeteket. – Természetesen. – Jekel? Hyde? – Egy nő közelített meg minket, táblával a kezében. – Itt az idő. – Menjünk – mondtam, leráztam magamról a gyapjúkabátom, ledobtam a többi holminkkal együtt a földre, és felvezettem Tristent a színpadra.

305

Jill – MIND A KETTEN nagyon büszkék lehettek magatokra – mondta Mr. Messerschmidt, ahogy az autópályán kocsikáztunk. – Nagyszerű munka volt. – Bár nem nyertünk – mondtam összekuporodva a hátsó ülésen. Tristen hátra fordult, hogy rám nézhessen. – De nagyszerű voltál, Jill. Mindenki imádott. A dicséret keserédes volt. Mindenki, csak te nem, Tristen. Ezt láttam. – Köszönöm – mondtam. Tristen nem fordult vissza. Tovább figyelt engem a sötétben. Egy autó haladt el mellettünk a másik sávban, és a fényei egy pillanatra megvilágították az arcát, és azt hittem, egy csipetnyi csodálatot láttam az arcán és talán egy kis vonzódást, és hirtelen már nem is érdekelt annyira, hogy elvesztettük a pénzt. Legalább Tristen megenyhült egy kicsit. – Jók voltunk, nem? – kissé elmosolyodtam, ahogy felidéztem magam, Jill Jekelt, ahogy hibátlan beszédet tart körülbelül kétszáz ember előtt. – A harmadik hely nem olyan rossz. Tristen fehér fogai megvillantak a sötétben. – Különösen, mivel Darcy ötödik lett. Gonosz dolog volt, hogy örültem a bukásának, de nem tudtam nem vigyorogni én is. Tristen ekkor hátranyúlt és megrázta a térdem. – Büszke vagyok rád. – Kösz – ismételtem meg, ő pedig visszafordult előre. Bár Mr. Messerschmidt kocsijának fűtése nem érte el a hátsó ülést, hirtelen melegebbnek éreztem magam. Tristen megérintett. Ez nem 306

jelentette, hogy még mindig szeret engem, de jobb volt, mint az a hűvös távolság, ami elválasztott minket. Talán egyfajta kezdet volt. Belesüppedtem az ülésbe, kezemmel a zsebembe nyúltam és kinéztem az elsuhanó éjszakába. Annyira elkalandoztak a gondolataim Tristen felé, hogy legalább fél mérföldet haladtunk, mire észrevettem, hiányzik a fiola.

307

Tristen MESSERSCHMIDT BEHAJTOTT Jillék háza elé és azonnal bevillant, hogy valami nem stimmel. – Jill – mondtam, kiugrottam a kocsiból és előre döntöttem az ülésem. – Azt hittem, azt mondtad, hogy anyukád nincs a városban. Megfogta a kezem és próbált kikászálódni. – Mert így van. Még mindig fogtam a kezét, és a pillantását az ablakokon kiszűrődő fényre irányítottam – és a füstölő kéményre – a házukon. – Nos, valaki van itthon és tüzet is gyújtottak. Elkezdte kihúzni a kezét az enyémből, de nem engedtem. Nem akartam elengedni. Még nem. Mert volt egy rossz érzésem az előttünk álló jelenettől. Csak egy velem született ismeret volt arról, hogyan viselkedne a szörnyeteg. A hüvelykujjammal megsimogattam Jill kezét. Reméltem, ezzel megmutathatom neki, hogy még mindig szeretem őt. Nem tudtam nem szeretni. Annyi mindent akartam még tenni azon kívül, hogy megérintem a kezét. A karomba akartam zárni és elmondani neki, hogy sajnálok mindent, ami rosszul alakult közöttünk és minden szörnyű dolgot, amit az életébe hoztam attól kezdve, hogy rákényszerítettem, törjön be az iskolába, egészen odáig, hogy óvatlanul tönkretettem a lelkét egy csókkal. De természetesen nem tehettem; úgy nem, hogy Mr. Messerschmidt figyel. – Talán anya visszajött – mondta Jill. Bár nem hangzott túl meggyőzöttnek. Valójában az volt a sejtésem, hogy benne is megcsendültek a vészharangok. A jelenet olyan ártalmatlan volt. És mégis, valami nem stimmelt. 308

Messerschmidt kinyitotta a csomagtartót és kedvesen ajánlkozott. – Segítek mindent bevinni. Megint megszorítottam Jill kezét. – Várj meg itt kinn, rendben? Felnézett rám azokkal a tágra nyílt, gyönyörű szemeivel, amik nemrég ejtettek rabul egy teremnyi embert, mint ahogy velem is tették mindig. Megrázta a fejét, lófarka ide-oda himbálózott. – Nem, Tristen. Menjünk be együtt. – Jill… – Gyerünk – noszogatott minket Mr. Messerschmidt, és kivette a régi dobozt. – Menjünk be, hideg van idekinn. Tenyerét az enyémhez szorította és tudtam, úgysem engedné, hogy egyedül menjek, nem számít, mennyire ragaszkodom hozzá. Tényleg megváltozott – és nem csak azért, mert megízlelte a szérumot. Az a Jill Jekel, aki az elmúlt néhány hétben felbukkant, teljesen irányíthatatlan volt számomra. – Gyerünk, menjünk – sürgetett Mr. Messerschmidt és elindult felfelé a lépcsőn. Elengedtem Jill kezét, elvettem a dobozt Messerschmidttől, elléptem mellette és mutattam az utat befelé.

309

Jill ÖRÜLTEM, HOGY Mr. Messerschmidt velünk jött. Tristen tudta, hogy valami nem stimmelt. Én is tudtam, hogy valami nem volt itt rendben. Anyának nem szabadna itthon lennie. És soha nem gyújtotta meg a tüzet. Az apa dolga volt. – Jill, add nekem a kulcsokat – nyújtotta felém a kezét Tristen. – Kérlek. Majdnem tiltakoztam… aztán úgy tettem, ahogy kérte. Mr. Messerschmidt megköszörülte a torkát, mintha valami okból kifolyólag ő is ideges lenne. Tristen a zárba helyezte a kulcsot, kinyitotta az ajtót és mindannyian beléptünk. És amit ott láttunk… az sokkal rosszabb volt annál, mint amit elképzeltem, hogy találhatunk.

310

Jill – ANYA? – KIÁLTOTTAM. – Mi történik? – Sajnálom, Jill – mondta remegő hanggal. A kanapén ült, a térdén egy teáscsésze volt, ami vele együtt remegett. Vadul. – Nem mondtam el neked, hogy találkozgatunk. Azt gondoltam, talán nem örülnél neki… – A pillantása Dr. Hyde-ra siklott, aki a kandalló közelében állt és alattomos, ördögi vigyorral nézett ránk. – Aztán megváltozott… – Igen, az emberek változnak – értett egyet Dr. Hyde, és ellépett a tűztől. – Nemde, Tristen? – mosolya morgássá vált. – És néha vissza kell változniuk. – Rohanjon segítségért – utasította Tristen Mr. Messerschmidtet a válla felett. – Siessen! De most először a tanárunk nem követte Tristen parancsát. – Azt nem tehetem – mondta. – Akkor fogja a mobilját – hívja a rendőrséget – csattant fel Tristen, közben óvatos pillantását az apjára szegezte. – Nem érti, mi történik itt. Hallgasson rám! Mr. Messerschmidt megfordult, ahogy utasította – aztán lassan, szándékosan elfordította a zárban a kulcsot, mindannyiunkat bezárva ezzel. Tristen megpördült. – Mit csinál, maga idióta? – Sajnálom, Tristen – mondta Mr. Messerschmidt hajlongva. – Azt kell tennem, amit apád mond. Micsoda? Értetlenkedve bámultam a tanáromat.

311

– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Tristen, és visszafordult az apjához. – Honnan ismered Messerschmidtet? És mit művelsz Jill anyjával? Ez rólad szól és rólam. Dr. Hyde a kanapé mögé sétált, és anyám vállára tette a kezét, én pedig fel akartam sikítani. Anya kezei annyira remegtek, hogy teáscsésze tartalma a nadrágjára lötyögött. Követtem a terjedő foltot, és ekkor vettem észre, hogy a térdei össze vannak kötve. Elszorult a torkom, mintha a szikszalag az én nyakamon is ott lett volna. – Ne lötyögtesd azt ki, kedves – mondta és megszorította anya vállát. A kezei bütykösek voltak és kissé össze volt görnyedve, a szörny végre ledobta az álarcot, amit viselt. Dr. Hyde megváltozott, fizikailag, mint Tristen a laborban. Csak ezúttal az átalakulás teljes volt. A jóképű, ha nem lenyűgöző pszichiáter eltűnt, helyére egy groteszk – és tökéletesen rémisztő – lény került, aminek a szemei aligha voltak emberiek. Dr. Hyde még nyomokban felfedezhető volt benne: a szakáll, az öltöny, az arcának formája. És mégis, a szakáll nem volt szépen rendezett, az öltöny rosszul állt az eltérő vállakon, arcának vonásai betegesek és szabálytalanok voltak. A hajlott orr, a féloldalas száj – szörnyűek voltak, fizikai megtestesülései egy kicsavart éleknek, mely a felszínre került. Ez a valami… valaki – valami más volt. És rémisztő volt látni. – Nyugodj meg, most – parancsolta, mikor anya keze még mindig tovább remegett. – Később talán még szomjas leszel. – Mit művelsz? – ismételte meg Tristen, hangja baljóslatú volt. – Zsarollak – mondta Dr. Hyde. – Ma este megiszod a szérumot, vagy a barátnőd anyja fogja meginni, ami az ő csészéjében van. Aztán mindannyian leülünk és nézzük, ahogy Mrs. Jekel meghal. Lassan és fájdalmasan. És ha ez nem győzne meg téged, akkor kitöröm a kis barátnőd nyakát a puszta kezemmel. Leküzdöttem a sírás kényszerét, mikor megláttam anya arcán végigcsorogni a könnyeit. 312

– Csak a testemen át – mondta Tristen, és egyik karját védelmezőn az enyémre tette. – Ahogy kívánod – nyugtázta Dr. Hyde. – Mi van a csészében? – most először szólaltam meg, mióta bejöttünk az ajtón. Dr. Hyde elengedte anya vállát és megkerülte a kanapét. – Háztartási fehérítő. Egy hétköznapi, de hatásos maróanyag – mint ahogy gondolom te, egy kémikus, ezt nagyon is jól tudja. – Ne… – ráztam meg a fejem és Tristenre pillantottam. – Ne… – Nincs már a szérumból – mutatott rá Tristen. – Ha azt hitted, hogy csináltunk a versenyen, akkor tévedtél. Csak bemutató volt. Nem adtam hozzá a végső hozzávalót. Soha többé nem fogom. – Tudod, hogyan kell elkészíteni, és a kocsiban minden ott van, amire szükséged lehet – morogta Dr. Hyde és közelebb lépett. A szemei olyan fémesek voltak, és a szaga… Olyan szaga volt, mint egy hullának, aki már a sírban rothad. Vajon Tristen is ilyenné változott volna? Én is, ha tovább iszom a szérumot? Hol volt a szérum? Zavart pillantást vetettem Mr. Messerschmidtre. És hogyan – miért – árult el minket a tanárunk? – Nincs meg minden hozzávalóm – makacskodott Tristen. – Nincs meg a módosított só. Ez a rávilágítás láthatóan csak még jobban felidegesítette Dr. Hydeot – de nem ingatta meg az elhatározásában. – El fogod mondani Messerschmidtnek, hogy mire van szükséged, ő majd megszerzi, aztán meg fogod inni az oldatot! – csattant fel. – Ma este, ahogy terveztem. – Tristen, ne tedd! – kiáltottam fel. Nem engedhettem, hogy olyanná váljon, mint az a szörny, aki előttünk állt. Csak késleltetné az elkerülhetetlen nekem és anyámnak. Nem hittem, hogy Dr. Hyde 313

engedné, bármelyikünk is élve távozzon a házból. Nem volt Tristennek oka még egyszer megsemmisíteni a lelkét. – Ne készíts többet. – Nem is tudom – mondta Tristen. – És te sem. Ezzel fogta a régi dobozt, és a tűzbe hajította, ahol a nyitott kapocs engedett, és ahogy feltárult, a lapok a tűzbe hullottak. – TE OSTOBA! – üvöltötte a szörny a lángokat bámulva, ökölbe szorította a kezét újra meg újra, mialatt a dokumentumok elenyésztek. – TE BOLOND! – megpördült és szembe nézett Tristennel. – Te voltál a legjobb a vérvonalunkból. Fiatal, okos és ambiciózus – és tehetséges! Az ajándékoddal és az örökségünkkel hihetetlen erőknek parancsolhattál volna. Világszerte tiszteltek – és féltek – volna. Most mindennek véget vetettél! – Valójában… – mondta Tristen. – Te és én – mi csak most kezdjük. – Közelebb lépett a szörnyhöz. – Most engedd el a nőket, és intézzük el az ügyünket személyesen, egymás között. Mert én nagyon szeretném látni végre ennek a végét. Sokszor láttam Tristen uralkodó oldalát, de sosem láttam még ilyen parancsolónak, és arra gondoltam, hogy tényleg magába szívhatta volna a csodálatot és azonnali félelmet, ha az ördögi énje elszabadult volna. De még az az erős fiú, aki földbegyökerezett lábbal állt régi fapadlónkon, ő sem volt elég erős ahhoz, hogy legyőzze a minden másodperccel egyre görnyedtebbnek és gonoszabbnak tűnő szörnyet. Anélkül nem, hogy elszabadítaná saját, szörnyű énjét… – Halálos hibát követtél el, Tristen – morogta a szörny és még közelebb jött. Tristen védelmezőn elém lépett. – És most mindannyian fizetni fogtok! A szerelmed és az ő anyja életét is megfizeted. Akkor semmi kétségem nem volt afelől, hogy mindannyian meghalunk, mikor a szörny kinyúlt Tristen felé, hogy vele végezzen először.

314

De hirtelen a szürreális csendbe, ami mindannyiunkra rátelepedett, Mr. Messerschmidt felkiáltott. – Várj!

315

Jill – NÁLAM VAN A SZÉRUM – jelentette be Mr. Messerschmidt, kilépve az ajtó közeli árnyékból, ahol rejtőzött. Mindannyian megpördültünk, hogy ránézzünk, és ekkor megláttam a zsebemből hiányzó üvegcsét. – Hogy szerezte azt meg? – kérdeztem? – A kabátodból – mondta a tanárom. – Tudtam, hogy csináltatok valamennyit. Figyelek rátok, gyerekekre, Jill, akkor is, mikor azt hiszitek, nem. Hallottam pletykákat arról, hogy megváltoztál. Arra gondoltam, abból kiindulva, mennyire félénk vagy, hogy viszel magaddal valamennyit a versenyre. Én ezt tettem volna, ha a helyedben lettem volna. – Az arca vörös lett. – A szérum olyan… felszabadító. – Maga… maga elvette? – kérdezte Tristen, zavartnak tűnt. – Oh, igen – dalolta a szörnyeteg mély, kárörvendő nevetéssel. – Mondd el nekik, Messerschmidt! Mondd el nekik, hogy fizetett tengerimalac voltál Jill apjának, hogy rajtad tesztelte a szérumot, hogy „meggyógyítsa” Dr. Hyde-ot. Az agyam próbált lépést tartani. – Nem értem… – Nem voltam tengerimalac – tiltakozott Mr. Messerschmidt. Megbántottnak hangzott. Rám nézett. – Az apád és én partnerek voltuk. Meg akartuk osztani a jutalmat, mikor megtaláljuk az igazi szérumot. Én egy tisztelt tudós lettem volna, egy szinten az apáddal. – Sosem nyertél volna tiszteletet – nevetett fel a szörny. – Te csak egy nagyon jól kárpótolt kísérleti patkány voltál. A kirakós utolsó darabkája is a helyére került. Apám fizetett Messerschmidtnek, hogy segítsen neki a laborban. Ide került hát a főiskolára megtakarított pénzem. 316

– Téved – tiltakozott Mr. Messerschmidt. – Dr. Jekel jól bánt velem. Társak voltunk. – Akkor miért haraptad meg a mestered? – nevetett fel megint a szörny és felém fordult. – Az apád olyan eltökélt volt, hogy „megmentse” Fredericket. Milyen szánalmas mártír volt Jekel – akit a saját asszisztense ölt meg. A tanárom felé fordultam. – Nem akartam, Jill – mondta. – De mikor bevettem az utolsó szérumot, megváltoztam. Követtem a parkolóba, tudni akartam, hogyan készíthetnék még belőle, de nem mondta el nekem a titkot… A szoba forogni kezdett velem. Mr. Messerschmidt – a tanárom – megölte az apámat? A szoba túlsó oldalán anya hangosan szipogott. Odanézve láttam, hogy a tűz kipattant a padlóra és a szőnyeg izzott a lábánál. – Jill – ragadta meg Tristen a karom. Talán dülöngéltem. – Minden rendben – nyugtatott. – Minden rendben... – Eljött a temetésére – vádoltam Mr. Messerschmidtet, hitetlenkedve. – És a szemembe nézett. Minden nap az órán. Hogyan tehette? Miért nem adta fel magát? Nem válaszolt, és nem csak bűntudatot láttam az arcán, hanem szégyent is. Olyan szégyent, amit én is jól ismertem. – Még többet akart – kiáltottam. – Ezért kényszerített arra, hogy Tristen és én együtt nevezzünk a versenyre. Azok után is, amit apámmal tett. – Igen – vallotta be Mr. Messerschmidt. A szemünk előtt tört meg. – Az apád… Sosem mondta el nekem a végső hozzávalót… Arcát a kezébe temette, sírni kezdett. – Tudtam, hogy te és Tristen elég okosak vagytok ahhoz, hogy kitaláljátok. Ezért kényszerítettelek együtt titeket… – Rám nézett. – Isten segítsen nekem, vágytam rá… – Nem értem – mondta Tristen és a szörny felé fordult. – Mikor kezdett el Messerschmidt neked dolgozni? 317

A nappalimban álló szörny megint elvigyorodott. – Mikor megsemmisítetted magad, Tristen, elmentem Messershcmidthez, azt gondolva, hogy valahogy megtalálta a szérumot és „meggyógyított” téged. De az az idióta még azt sem tudta, hogy már dolgoztok, nem hogy sikerült megoldania a rejtélyt. Erre rájöttem. Ezek után biztosra mentem, hogy kényszerítsen bennetek arra, hogy többet csináljatok. A tanárotok lett az én gyalogom. – A szörny horkantva felnevetett. – Miközben én szórakoztam, pihengettem egy hotelszobában és udvaroltam Mrs. Jekelnek… A gyomrom megint bukfencezett. Tudtam, hogy anya készül valamire az elegáns ruhákkal és az újonnan megtalált társasági élettel, de a kényelem miatt nem figyeltem a jelekre, mert belefáradtam abba, hogy vigyázzak rá. Újra anyára néztem, aki még jobban remegett a kanapén és láttam, hogy a szőnyeg sokkal fényesebben kezdett égni, a lángok pedig terjedtek. Oh, anyu… Mind meg fogunk halni. – Miközben én szórakoztattam magam – folytatta a szörny. – Ez a katasztrofális ember szemmel tartott bennetek, aztán jelentett nekem, így a megfelelő alkalommal nézhettem szembe Tristennel. Újra Mr. Messerschmidt felé fordultam. – Maga mondta el neki, hogy aznap éjjel Tristen és én egyedül dolgozunk a laborban. Maga ültetett fel minket! Kétszer is leszállított minket Dr. Hyde-nak! Nem mondott semmit, Tristen pedig erősebben szorította meg a karom. Vagy azért, hogy feltartson – vagy visszafogjon. – Tessék – mondta Messerschmidt, kerülte a pillantásom, ellépett Tristen és mellettem – nagyobb helyet adva egy olyan szobában, ami egyre melegedett és kezdett megtelni csípős füstttel –, hogy odaadja az üvegcsét a szörnynek. Láttam, hogy a tanárom keze remeg, mikor felé nyújtotta az oldatot. – Csak adja ezt Tristennek, én pedig hadd zárjam le ezt az egészet. NE! Tristen nem inná meg a szérumot. És még nem végeztem apám gyilkosával. 318

Előre lendültem, kitéptem magam Tristen szorításából, kikaptam a fiolát Messerschmidt kezéből pont azelőtt, hogy a szörny elvehette volna, leszedtem a kupakot és az utolsó cseppet is a számba öntöttem, nem törődve Tristen kiáltásával. – Elég, Jill! Ne tedd! De már elkésett. Mr. Messerschmidt felé fordultam, és nyers félelmet láttam a szemében.

319

Jill MEGITTAM az utolsó néhány cseppet… és nem történt semmi. Talán soha semmi sem történt. Talán a szörny, amit elszabadítottam, végig csak… én voltam. Vagy talán annyira telve voltam haraggal, hogy már nem volt helye egy még rosszabb énemnek. Aznap éjjel én voltam a legrosszabb oldalam. – Gyűlölöm – sikítottam Mr. Messerschmidtnek. – Jill… – hallottam, hogy Tristen a nevemen szólít, de a hangja mintha messziről jött volna. – Meg fogom ölni – címeztem a tanáromnak, aki elhátrált tőlem. Megpördültem, hogy szembe nézzek a szörnnyel, aki túl közel állt Tristenhez. Mögöttük mindkét tűz határozottan terjedni kezdett. – Aztán téged is megöllek, kibaszott szörnyeteg! Azt hiszem, Tristen túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy megmozduljon. Vagy ez, vagy hagyni akarta, hogy bosszút álljak. Nem számít, nem mozdult, miközben lehajoltam és a földre hajítottam az üvegcsét, így az apró darabokra tört. Meglendítettem a karom, Mr. Messerschmidt arca felé hajítottam a szilánkokat, először csak meg akartam csonkítani. Láttam, hogy a tanárom felemeli a karját, de túl gyors voltam, és az üveg pontosan a szeme alatt találta el. Fájdalmasan felkiáltott, és kezét a spriccelő sebre szorította, én közben megint hátrahúztam a kezem, ezúttal a torkát célozva. – Jill, ne! – kapott el Tristen, és megfordított, hogy rá nézzek. – Ne legyél olyan, mint ő. Állj le – értem. Szaggatottan és nehezen vettem a levegőt, a szemébe néztem. Bosszút akartam. Nem akartam mást, mint teljes megtorlást. De 320

ennél is jobban akartam, hogy Tristen megint szeressen engem. Nem akartam látni a félelmet és azt a megvetést a szemében, mint akkor. Ledobtam a törött üveget. – Jill… – Tristen az arcom tanulmányozta, és tudtam, hogy látta, még mindig én vagyok. – Ne öld meg. Mr. Messerschmidt a földre görnyedt, nyöszörgött, mögöttünk a tűz pedig még mindig terjeszkedett, elkezdte felemészteni a függönyöket. Anya sírt, megpróbálta kiszabadítani magát. – Jill! Menj ki a házból! A szavak mégis mintha megálltak volna, ott keringett körülöttem és Tristen körül. – Csókolj meg, Jill – mondta, még mindig tartva a karom. – Csókolj meg, és adj nekem a szérumból. Megráztam a fejem. – Nem, Tristen. Még abban sem vagyok biztos, hogy működik… – Nálam működni fog. Te is tudod. Én egy Hyde vagyok. A szörny közeledett felénk, nem siette el, hogy megöljön minket… és adott Tristennek még egy utolsó esélyt, hogy igyon az ajkaimról. A szemem sarkából láttam a várakozó, beteg mosolyt az arcán. – Csókolj meg, Jill! – ismételte meg Tristen. – Csókolj meg búcsúzóul, aztán menj, mentsd meg édesanyád! – Nincs már több szérumunk – mondtam. – Nem tudsz majd visszajönni… – Semmi baj, Jill. Még jobban ráztam a fejem. – Nem! – Szeretlek – mondta Tristen. – Annyira szeretlek. Ezek voltak azok a szavak, amiket annyira szerettem volna hallani. És bár talán mindketten meghalunk, különös módon nyugodtnak éreztem magam. – Én is szeretlek – mondtam. – Mindig szeretni foglak. 321

– Akkor tedd meg ezt – mondta. Azt hittem, már rég túl voltam azon a ponton, hogy parancsot fogadjak el Tristen Hyde-tól, de hogy tudtam volna ellentmondani neki, mikor lehajolt és ajkát az enyémre nyomta? És bár tudtam, hogy megint tönkre teszem, megsemmisítem, olyan gyengéden és éhesen csókoltam, hogy abban a néhány pillanatban, amink volt, tényleg egy léleknek tűntünk. Úgy éreztem, mintha a lélegzetem és az életem az ő része lenne, és megosztjuk azt a csodálatos erőt, ami mindig a birtokában volt, akár ember volt, akár szörnyeteg. Egy pillanatra én voltam Tristen, ő pedig az én részem. Amikor elengedett, anyához siettem és láttam, hogy Tristen Hyde szembenéz várakozó apjával, miközben a ház porig égett körülöttük.

322

Jill – ÖRÜLÖK, hogy velem jöttél – mondtam anyának és megfogtam a kezét. – Aggódom érted ebben a városban – rázta meg a fejét. – Nem biztonságos. Biztos vagy benne, hogy itt akarsz élni? Várhatnál egy évet, és újra jelentkezhetnél a Smithbe. – Jól leszek – ígértem neki. – A NYU egyeteme nagyon biztonságos, és Tristen is a közelben lesz. Már nem akarok a Smithre menni. Anya szomorú, aggódó pillantást vetett rám – ez a kifejezés mindig az arcán volt az óta az este óta, hogy leégett a házunk. Többé már nem beszéltünk róla, de mindig láttam anya arcán a tapasztalat árnyékát. – Nem tudom, hogy az, hogy Tristennel vagy, vajon megnyugtat-e engem – mondta. – Ez egy nagy város. – Egy csoda, hogy bekerültem a NYU művészeti programjába – és ösztöndíjjal – mondtam neki. – Itt fogok iskolába járni. – A festményeid most olyan mások – húzta még jobban össze a szemöldökét anya. – Olyan sötétek. Aggódom érted… – Anya – szorítottam meg a kezét. – Jól vagyok. Egy kisebb tapsvihar szakított félbe minket, és ugyanazzal az izgalommal és várakozással néztem a színpadra, mint amit állandóan éreztem, ha Tristen belépett egy helyiségbe. Rámosolygott a kis tömegre, aztán szó nélkül leült a kis hangversenyzongora mellé, behunyta a szemét és játszani kezdett. Elbűvölve figyeltem őt, mint mindenki, aki nézte. A hírneve máris nőtt New Yorkban, ahová az apja halála után ment, kilépett a gimnáziumból és sose nézett vissza. A gimnázium amúgy sem tűnt helyesnek Tristen számára. 323

A színpad, ahol ült, az volt a neki való. És hamarosan nagyobb színpadokon fog játszani, nagyobb közönségnek. Habár alig volt csak tizennyolc, a város legjobb zenészei közül néhányan máris felfigyeltek a fiatal fiúra, aki azt a kísérteties, gyönyörű, erőteljes zenét játszotta. Anya hozzám hajolt és azt suttogta. – Tényleg nagyon jó, Jill. Ez egy kijelentés volt. A színpadon Tristen a zongora fölé hajolt, ujjai biztosak és könnyedek, szőke haja csillogott a reflektor fényében. Körbenéztem a közönségen, az arcukat figyeltem, örömmel töltött el, hogy épp annyira rabul ejti őket a viharos, sötét zene, amit Tristen varázsolt, mint engem. Pillantásom újra visszatért hozzá, az ujjaim a mellkasomhoz szorítottam, és éreztem az eljegyzési gyűrűt, amit elrejtve hordtam a nyakamban az ingem alatt egy láncon. Anya bizonyos módon kedvelte Tristent, ugyanakkor tartott is tőle, és erősen tiltakozott az ellen, hogy ilyen fiatalon eljegyezzük egymást. De majdnem elvesztettem Tristent, nem is egyszer. Kötődni akartam hozzá olyan szorosan, amennyire a törvény és szentség össze tud kötni két embert. Ő is akarta ezt. Ragaszkodott hozzá. Elmosolyodtam a sötét teremben. És mikor Tristen Hyde ragaszkodott valamihez… Nos, még mindig nehéz volt neki ellentmondani. A zongora fölé hajolva Tristen egyre közelebb hozta a darabot a crescendóhoz, éreztem, ahogy a közönség megmerevedik, és azon tűnődtem, vajon mit gondolnának, ha tudnák, milyen árat fizetett azért, hogy visszakapja a tehetségét. Ami azt az éjszakát illet a házunkban… A szérum Tristenen sem működött. Nem tudtunk rájönni, mit rontottunk el. Akár nem volt elég szérum a nyelvemen, akár a hozzávalók merültek ki, egyszerűen attól, hogy túl sokáig tartogattuk. 324

Mindegy, akármi is történt Tristen és az apja között akkor ott, az égő házban, az csak Tristen műve volt. Sosem mondta el, hogy mi történt, miután kirángattam anyát a tornácra, és mivel Dr. Hyde teste teljesen elégett, nyomozás sem volt. Néha ránézek Tristenre és azon tűnődöm, vajon használt-e valamilyen fegyvert, vagy talán puszta kézzel küzdöttek a halálig. Csak az számított, hogy Tristen bukkant elő a lángoló házból, botladozva és köhögve a füsttől, aztán összeesett az udvaron. Az arca, a keze és a ruhája fekete volt a koromtól. Olyan fekete, hogy ha volt is rajta vér, az nem látszott. Nem, sosem fogom pontosan tudni, mit tett aznap éjjel Tristen. De akármi is történt, újra megnyitotta a lelkének sötét oldalát, vagy létrehozott egy újabb sötét helyet, így megint tud zenét szerezni. Vajon azt gondolta, hogy az ár, amit fizetett, túl magas volt? Még ha szerettük is egymást, sosem kérdeztem. Volt egy olyan érzésem, ha akarna, se tudna válaszolni. Magam körül éreztem a tömeg együttes izgalmát, ahogy Tristen beszippantotta őket a fejébe, a lelkébe, darabját lassan közelítve a mélyen kielégítő, gyönyörű módon szennyezett véghez. Volt egy perc szinte döbbent csönd, mialatt Tristen csak ült, fejét lehajtotta és igyekezett összeszedni magát, mint azon az éjjelen az előző házamban. Aztán kitört a tapsvihar és néhányan még fel is álltak a helyükről. Aztán Tristen is felállt és melegen elmosolyodott. – Köszönöm. – Kiment a színfalak mögé, aztán egy perc múlva újra előbukkant és a tömegbe ugrott. Az emberek próbálták megfogni őt, magukra vonni a figyelmét, mintha máris sztár lenne, de udvariasan elutasította őket, pillantását végig rám szegezte, miközben felém sétált. – Örülök, hogy ideértél – mondta és megcsókolt.

325

Nem tudtam várni addig, míg egyedül leszünk, hogy tovább csókolhassam. Vajon az érintése fog valaha hétköznapinak tűnni számomra? Nem izgatónak? Nem. – Csodálatos volt – mondtam neki. – Elfogult vagy – csipkelődött ragyogó szemekkel. Aztán anyához fordult. – Jó látni, Mrs. Jekel. Örülök, hogy el tudott jönni. – Tristen – bólintott anya udvariasan. – Téged is jó látni. – A vasútállomásra kell mennünk – néztem az órámra. – Így is szorosan vagyunk. – Rendben. – Tristen megfogta a kezem, és a kijárat felé vezetett minket. Menjünk. Mikor kiértünk az utcára, leintett egy taxit és csendben tettük meg az utat a Penn Állomásra. Ahogy átvágtunk a városon, kutattam, mint mindig, egy görnyedt kis ember után, egy sebhellyel a szeme alatt, ahol megsebesítettem egy törött üveggel. Mr. Messerschmidt aznap éjjel megszökött, előnyére fordítva a lángok és tűzoltóautók káoszát, és mindig azon tűnődtünk, hová mehetett. A manhattani járdák zsúfoltak voltak, én pedig az arcokat néztem és arra gondoltam, egy nyolcmillió fős város jó rejtekhely lenne. És ha megtalálom…? Őszintén, nem voltam biztos benne, mit tennék. – Itt vagyunk – szólt Tristen, kiszállt és nyitva tartotta az ajtót nekem és anyának. Aztán kifizette a taxist, megelőzve anyát, aki épp pénzt akart neki adni, bár ez azt jelentette, hogy biztosan kihagy egy étkezést még azon a héten. Megörökölte az apja pénzét és tulajdonát, de láthatóan nem akart hozzájuk nyúlni, mondván, a saját útját akarja járni. Friss kezdet egy új Hyde generációnak. Én mutattam az utat a vonat felé, ahol megöleltem anyát. – Hazamegyek vasárnap – mondtam. – Időben, mire kezdődik a suli. Anya felmordult. – Nem jössz velem? Azt hittem… 326

– Nem, azoknál a lányoknál maradok, akikkel megismerkedtem azon a hétvégén, mikor a New York Egyetemen jártam. Természetesen Tristennel maradok, mintha az annyira romantikus lenne abban az olcsó, koszos létesítményben, amin másik öt küszködő zenésszel osztozott. De anyának nem tetszene a gondolat, hogy összebújok vele éjszakára egy kanapén akár, szóval füllentettem. Nem hazudtam, mert úgy gondoltam, anya dühös lenne és hazarángatna a vonaton. Nem, annyira távol álltam már a befolyásától, felnőtt voltam annyira, hogy a saját szabályaimat hozzam meg. Csak azért hazudtam, mert tisztelem az érzéseit. – Hát rendben, Jill – ölelt meg anya. – Csak vigyázz magadra, rendben? – Majd vigyázok rá – ígérte Tristen, egyik karjával átkarolta a mellkasom és magához húzott. – Ne aggódjon. Anya felszállt a vonatra, Tristen és én pedig vártunk addig és integettünk, míg el nem tűnt a szemünk elől. – Említettem már, hogy szeretlek? – kérdezte Tristen, maga felé fordított, rakoncátlan tincsem a fülem mögé tűrte. Olyan gesztus volt ez, amiért lassan ő vállalta a teljes felelősséget. – Mondhatod megint – mondtam, karom a kabátja alá csúsztattam, a dereka köré pont, mint azon a hideg januári napon a temetőben. Fejemet a mellkasán pihentettem, hallgatva a szívdobogását. – Szeretlek – suttogta, ajka súrolta a hajam. Mint mindig, mikor ezt mondta, a szemem ellepték a boldog könnyek. Vajon hozzászokom valaha is ezekhez a szavakhoz? Soha. – Én is szeretlek – mondtam elcsukló hangon. Egyedül… Sosem leszek már többé egyedül. Nem számít, mi történik, még ha a halál végül el is választ minket, többé sosem fogom magam egyedül érezni. 327

Néhány másodpercig még öleltük egymást, aztán elhúzódtam. Tristen megfogta a kezem és elhagytuk az állomást, együtt sétálva az éjszakába.

328