BETH FANTASKEY. Jessica útmutatója, hogyan randizzunk a sötét oldalon. Fordította: Alysia 2

1

B ETH F ANTASKEY Jessica útmutatója, hogyan randizzunk a sötét oldalon

Fordította: Alysia 2

1. fejezet láttam őt sűrű, szürke köd borította a kukoricaföldeket, amely még a haldokló szárak közé is bekúszott. Kietlen kora reggel volt, én pedig az iskolabuszra vártam, csak a magam dolgával elfoglalva álltam a koszos sikátor végén, ami összekötötte a farmot a főúttal. AMIKOR ELŐSZÖR

Azon tűnődtem, vajon hányszor vártam már a buszra az elmúlt jó pár évben , úgy ütve el az időt, mint minden más matléta, számolgattam, ekkor pillantottam meg őt. Akkor az az ismerős út szörnyen elhagyatottnak tűnt. Egy nagy bükkfa alatt állt az út túloldalán, kezeit összefonta a mellkasa előtt. A fa alacsony, bütykös ágai körbeölelték az alakját, majdnem teljesen elrejtette az ágak, levelek és árnyak sokasága. Egyértelműen látszott, hogy magas és egy hosszú, fekete kabátot viselt, ami olyan volt, mint valami köpeny. A mellkasom összeszorult, nehezen nyeltem. Ki áll egy fa alatt kora hajnalban a semmi közepén ráadásul fekete köpenyben? Biztosan észrevette, hogy kiszúrtam, mert hátrált egy lépést, olyan volt, mintha nem tudná eldönteni, hogy elmenjen, vagy inkább átjöjjön az út túloldalára. Soha nem fordult meg a fejemben milyen sebezhető voltam minden reggel, mikor ott kint vártam egyedül, de a felismerés most szíven ütött. Körbenéztem, a szívem hevesen vert. Hol az a hülye busz? Különben is, miért kell apámnak annyira ragaszkodnia a tömegközlekedéshez? Miért nem lehet saját autóm, mint minden más végzősnek? De nem, nekem a buszt kell használnom, hogy vigyázzak a környezetre. Ha elrabol az az ijesztő srác a fa alatt, apu talán elintézi majd, hogy a fényképem újrahasznosított tejes dobozokon jelenjen meg…

3

Amíg értékes pillanatokat töltöttem el azzal, hogy apámon mérgelődtem, az idegen tényleg megindult felém, kilépett a fa alól, én pedig megesküdtem volna, – éppen akkor, mikor (hál’ Istennek) felbukkant a busz az úton – hogy hallottam, ahogy azt mondja: Antanasia. A régi nevem… A nevem, amit születésemkor kaptam Kelet – Európában, mielőtt örökbe fogadtak és Amerikába hoztak, majd átkereszteltek Jessica Packwood – nak… Vagy talán csak képzelődtem, mert a szót elnyomta a kerekek sziszegése a nedves aszfalton, a csikorgó fékek és a nyíló ajtó, amikor a sofőr, az öreg Mr. Dilly kinyitotta nekem őket. Csodálatos, Csodálatos huszonhármas busz. Még sosem örültem ennyire, hogy felszállhatok. Miután morgott valamit, ami a szokásos „Reggelt, jess” – hez hasonlított, Mr. Dilly sebességbe tette a buszt, én pedig végigpásztáztam a belsejét egy üres hely, vagy ismerős után kutatva a félig még álomittas utasok között. Néha nagy szívás volt vidéken élni Pennsylvániában. A városi gyerekek még biztosan aludtak, biztonságban és hangtalanul az ágyukban. Megcéloztam egy pontot a jártmű hátuljában és hatalmas megkönnyebbüléssel huppantam le. Talán túlreagáltam. Talán a képzeletem kicsit elragadtatta magát, vagy túl sok epizódot néztem az America’s Most Wanted sorozatból. Vagy talán az idegen tényleg bántani akart… Megfordultam, kinéztem az ablakon és a szívem megállt egy pillanatra. Még mindig ott volt, de már az úton. A sárga vonal mindkét oldalán egy csizmás láb, a kezét még mindig összefonta a mellkasán, figyelte, ahogy a busz elhajt. Engem figyelt. – Antanasia… Tényleg hallottam, hogy ezen a rég elfelejtett néven szólít? És ha tudja ezt a titkomat, mi mindent tudhat még a múltamról az a valaki, aki mellesleg épp most tűnt el a ködben? Vagy sokkal inkább: mit akar tőlem a jelenben?

4

2. fejezet – SZÓVAL EZZEL ÖSSZE is foglaltam a nyaram a táborban. – A

legjobb barátnőm Melinda Sue Stankowitz felsóhajtott és kinyitotta a Woodrow Wilson Gimnázium súlyos üvegajtaját. – Honvágytól szenvedő gyerekek, leégések, mérges szömörcék és nagy pókok a zuhanyzókban. – Úgy hangzik, mintha szörnyű lett volna felügyelőnek lenni. – Együtt éreztem vele, közben beléptünk az ismerős, vegyszertől és padlótisztítótól bűzlő folyosóra. – Ha ez segít, legalább két kilót híztam a pincérkedéstől a bisztróban. Folyamatosan pitét ettem valahányszor szünet volt. – Jól nézel ki. – Mindy lerázta a panaszkodásom. – Habár, nem vagyok olyan biztos, hogy ez a hajadra is igaz… – Hé. – tiltakoztam, végigsimítva szabálytalan hullámaimon, úgy tűnt, lázadnak a késő nyári pára miatt. – Csak hogy tudd, egy órát játszadoztam a hajszárítóval és azzal az átkozott hajkiegyenesítő balzsammal, ami többheti fizetésembe került… – abbahagytam, rájöttem, hogy Mindy nem is figyel rám. Követtem a tekintetét végig a folyosón, a szekrények felé. – Ha már a jó kinézetről beszélünk – mondta. Jake Zinn, aki a családom farmjához közel élt, éppen a lakatjával küzdött. Morogva ránézett a papírra a kezében, megforgatta a zárat, aztán megrázta a lakatot. Egy nyilvánvalóan vadonatúj, fehér póló volt rajta, ami különösen kiemelte a nyár alatt szerzett napbarnítottságát. A póló ujjai szorosan körbefogták dudorodó izmait. – Jake bámulatosan néz ki. – suttogta Mindy, ahogy közelebb értünk a szomszédomhoz. – Biztosan kondiba jár, vagy ilyesmi. És melírozva van a haja?

5

– Egész nyáron szénabálákat cipelt a napon, Min. – suttogtam vissza. – Nincs szüksége edzésre, vagy melírre. – Jake felnézett, mikor elhaladtunk mellette és elmosolyodott, mikor meglátott. – Szia, Jess. – Szia. – válaszoltam. Aztán a fejem üres lett. Mindy kotyogott közbe, hogy megtörje a kínos csöndet. – Úgy tűnik rossz kombinációt kaptál. – jegyezte meg, fejével Jake még mindig zárva lévő szekrénye felé bökve. – Próbáltad már megrúgni? Jake eleresztette a megjegyzést a füle mellett. – Nem dolgoztál múlt éjjel,ugye, Jess? – Nem, végeztem a bisztróban. – mondtam. – Az csak nyári meló volt. Jake egy kicsit csalódottnak tűnt. – Ó, hát azt hiszem akkor majd a suliban összefutunk valamikor. – Igen. Biztos van néhány közös óránk. – éreztem, hogy vörösödik az arcom. – Viszlát később. – Mi volt ez az egész? – kérdezte Mindy, mikor hallótávolságon kívül voltunk. A válla fölött visszanézett Jake – re. Az arcom még vörösebb lett. – Mi volt mi? – Jake szomorú volt, hogy kiléptél a bisztróból, te meg elvörösödtél… – Semmiség. – mondtam. – Párszor bejött a műszakom vége felé és hazavitt. Egy kicsit együtt lógtunk… és nem vagyok vörös. – Igazán? – Mindy önelégülten elmosolyodott. – Te és Jake, mi? – Nem volt nagy dolog. – ellenkeztem. Mindy csillogó szeme elárulta, hogy tudta jól, nem vagyok őszinte vele. – Ez nagyon érdekes lesz. – jósolta. – És ha már érdekességekről beszélünk… – mesélni akartam barátnőmnek az ijesztő idegenről a buszmegállóban. De abban a percben, hogy rá gondoltam, bizseregni kezdett a tarkóm, mintha figyelnének.

6

– Antanasia… A halk, mély hang visszhangzott a fejemben, akár egy félig megjegyzett rémálom. Megdörzsöltem a tarkóm. Talán később kéne elmondanom Mindynek a történetet. Vagy talán az egész dolog egyszerűen elfelejtődik, és soha többet nem gondolok arra a férfira. Igen, biztosan így kell lennie. De a bizsergő érzés nem akart eltűnni.

7

3. fejezet – EZ EGY RENDKÍVÜL izgalmas óra lesz. – ígérte Mrs. Wilhelm

lelkesen, mialatt kiosztotta a Végzős Irodalmi Olvasólistát: Shakespeare – től Stoker – ig minden volt. – Imádni fogjátok a klasszikusokat, amiket választottam. Készüljetek fel egy évnyi epikus kalandra, lélegzetelállító románcokra és nagyszerű seregek összecsapására. Mindezt anélkül, hogy elhagynátok a Woodrow Wilson Gimnáziumot. Valójában nem mindenki örült ennyire a csatázó seregeknek és dobogó szíveknek, mint Mrs. Wilhelm, mert sokan felnyögtek, ahogy az olvasólista körbeért az osztályban. Elvettem az én példányomat a hosszú ideje kínzó Frank Dormand – tól, aki úgy huppant le az előttem lévő székbe, mint egy szilárd, nyálas papírgalacsin és gyorsan átfutotta a listát. Ó, ne. Csak Ivanhoe-t ne. Se Moby Dick – et… kinek van ideje Moby Dick – re? Ennek kéne lennie annak az évnek, mikor végre van társasági életem. Ja és ne is említsük Drakulát... kérlek. Egy dolog volt, amit utáltam, a kísérteties tündérmeséket, amiknek semmi alapja nincs a valóságban vagy a logikában. Ez a szüleim felségterülete volt, én pedig nem akartam belépni. Gyors pillantást vetettem a padok között Mindy – re, pánikot és szenvedést láttam az ő szemeiben is, felém hajolt és úgy suttogott. – Mit jelent az hogy „süvölt”? – Nem tudom. – suttogtam vissza. – Majd megnézzük. – Szeretném, ha ezt az ülésrendet is körbeadnátok. – folytatta Mrs. Wilhelm, körbejárva praktikus cipőin. – A pad, amit választottatok lesz a helyetek egész évben. Látok pár új arcot, és olyan gyorsan meg szeretném tanulni a neveitek, amilyen gyorsan csak lehetséges, úgyhogy kérlek, ne költözzetek. Kissé lejjebb csúsztam a székemen. Nagyszerű. Egy egész évig ki leszek téve Frank Dormand hülye, de gonosz megjegyzéseinek, amit biztos voltam, hogy minden alkalommal elsüt, amikor hátrafordul. Ráadásul a legendásan szemét pom – pom lány, Faith Crosse – nak is

8

pont mögöttem kellett helyet foglalni. Be voltam szorítva a suli két leggonoszabb embere közé. Legalább Mindy a közelben volt, és – ismét balra fordultam – Jake is talált egy padot közel az enyémhez. Elmosolyodott, mikor találkozott a pillantásunk. Lehetne rosszabb is, gondoltam. De nem sokkal. Frank megfordult a székén, hogy odaadja az ülsérendet. – Tessék Packrat. – grimaszolt. Azt a nevet használta, amit még óvodában ragasztott rám. – Írd rá ezt a papírra. – Igen. Idióta és aljas, ahogy sejtettem. És még 180 nap hátravan a suliból. – Ne aggódj, tudom betűzni a nevem. – sziszegtem neki. Barom. Dormand szitkozódva visszafordult, én pedig beletúrtam a táskámba egy tollért. Elkezdtem írni a nevem, bár a tollam csontszáraz volt, biztosan azért, mert egész nyáron kupak nélkül kallódott a táskámban. Megráztam és újra próbáltam. Semmi. Balra fordultam, hátha Jake tud nekem adni egyet. De mielőtt megkérdezhettem volna, valaki megkopogtatta a jobb vállam. Ne most… ne most… Gondoltam megpróbálok nem odafigyelni, de a valaki ismét megbökött. – Elnézést, szükséged van egy íróeszközre? A mély hang a fura európai akcentussal valahonnan mögülem jött. Nem volt más választásom, megfordultam. Ne. Ő volt az. A fiú a buszmegállóból. Fel kellett volna ismernem az öltözetét – a hosszú kabátot, a csizmákat – nem is beszélve a termetéről. Csak ezúttal nem volt messzebb pár lépésnél. Elég közel, hogy lássam a szemeit. Olyan sötétek voltak, mintha tiszta feketék lettek volna, hűvös, mégis nyugtalanító intelligenciával vizsgáltak. Sűrűn nyeltem, megdermedtem a székemben. Egész eddig az osztályban lett volna? Ha igen, miért nem vettem őt észre? Talán azért, mert mindenkitől távol ült. Vagy talán azért, mert az a sarok olyan sötétnek tűnt, az egyetlen fénysugár is pontosan a padja

9

mellett vált semmivé. De ennél többről volt szó. Olyan volt, mintha ő maga állította volna elő a sötétséget. Ez nevetséges, Jess. …Ő egy ember, nem pedig egy fekete lyuk… – Szükséged van egy íróeszközre, ugye? – ismételte meg kinyújtva a kezét – egy hosszú, izmos kart – hogy felajánljon egy fénylő aranytollat. Nem az olyan műanyag utánzatot, amit a legtöbb ember használ. Egy igazi aranytollat. Már abból, ahogy csillogott ki lehetett találni, hogy drága volt. Mikor látta, hogy hezitálok bosszúság futott át arisztokratikus arcán, és megrázta felém a tollat. – Felismersz egy tollat, ugye? Ismerős eszköz, nem? Nem értékeltem a szarkazmusát, vagy, hogy aznap már másodszor hozza rám a frászt a mai nap, csak bámultam bambán addig, míg Faith Crosse bele nem bokszolt a vállamba. Keményen. – Csak írd alá az ülésrendet, rendben, Jenn? – Hé. – dörzsöltem meg a helyét, valószínűleg kék – zöld lesz holnapra, és közben azt kívántam, bárcsak lenne elég merszem beolvasni Faith – nek, mind azért, mert megütött, és azért, hogy rossz néven szólított. De az utolsó ember, aki kikezdett vele át kellett, hogy menjen a St. Monica-ba, a helyi katolikus iskolába. Faith ennyire borzalmassá tette az életét a Woodrow Wilsonban. – Siess már, Jenn. – csattant fel Faith megint. – Jól van, jól van. – vonakodva az idegen felé nyúltam és elfogadtam a nehéz tollat. Ahogy az ujjaink összeértek, a legkülönösebb érzés fogott el, amit valaha éreztem. Mint amikor rátör az emberre egy déja vu mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül. A múlt összekeveredett a jövővel. Mosolygott, kivillantva a legegyenesebb fehér fogsort, amit valaha láttam. Gyakorlatilag csillogtak, mint egy szépen gondozott fegyver. A fölötte átfutó fénycsík egy percre sistergett és felvillant, mint valami villámlás. Oké, ez furcsa volt.

10

Visszafordultam, a kezem kissé remegett, ahogy leírtam a nevem az ülésrendre. Hülyeség volt így kiakadni. Csak egy tanuló. Talán valahol a farmunkhoz közel él. Talán ő is a buszra várt, mint én, csak valamiért nem szállt fel. A rejtélyes felbukkanása angol órán – pár lépésre tőlem – sem figyelmeztetés valószínűleg. Mindy – re néztem, hogy a véleményét kérjem. Nyilvánvaló volt, hogy arra várt, mikor beszélhet velem. A szeme tágra nyílt, ujjával a fiú felé bökött, szájával egy nagyon elhúzott mondatot formált : „Tök helyes”. Helyes? – Te megvesztél. – suttogtam. Igaz, tényleg jól nézett ki, de ugyanakkor olyan ijesztő volt a köpenyében és a csizmájában, plusz a ténytől, hogy csak úgy képes megjelenni a közelemben a semmiből. – Add már azt a listát. – mordult fel mögöttem Faith. – Tessék. – adtam hátra a lapot vállam felett. Ahogy a türelmetlen Faith kikapta a kezemből, sikerült elvágnom az ujjam. – Aú. Megráztam a lüktető, vérző ujjam, aztán a számba vettem. Sőt éreztem a nyelvemen, majd hátrafordultam, hogy visszaadjam a tollat. Minél gyorsabban megszabadulok tőle, annál jobb… – Tessék. Köszönöm. A sötétbe burkolózó srác most az ujjaimat nézte mereven. Rájöttem, hogy vér csöppent a drága tollára. – Ó, sajnálom. – mondtam, és letöröltem az íróeszközt a nadrágomban, mivel nem volt nálam zsebkendő. Fúj. Vajon hogyan fog kijönni majd a folt a farmeromból? A tekintete követte az ujjaimat és azt hittem talán undorodott a vértől. Mégis meg mertem volna esküdni, hogy az undoron kívül, valami mást is láttam azokban a fekete szemekben… Aztán lassan végignyalta az alsó ajkát. Mi az isten volt ez? Kezébe nyomtam a tollat, aztán megfordultam a székemen. Talán én is iskolát válthatnék, mint az a lány, aki kötözködött Faith – tel. Átmehetnék a St. Monica-ba. Igen, ez az. Még nem túl késő…

11

Az ülésrend visszaért Mrs. Wilhelm – hez, aki azonnal át is futotta, majd mosolyogva felnézett, el a padom mellett. – Álljunk meg egy percre, és üdvözöljük az új cserediákunkat, Lucius… – motyogva, újra a listára nézett. – Valdes… coooo. Jól mondtam? A legtöbb diák ilyenkor annyit mondana: „Persze, tök mindegy”. Úgy értem, kit érdekel igazán egy név? Hát az én kora reggeli kukkolómat. Persze, hogy őt. – Nem. – mondta. – Nem így kell. Hallottam mögöttem egy szék surlódását a linóleumon, aztán egy árnyék magasodott fölém. A tarkóm megint bizseregni kezdett. – Ó. – Mrs. Wilhelm kissé riadtnak tűnt, ahogy a magas, fekete bársonykabátos tinédzser felé tartott a padok között. Figyelmeztetőileg felemelte az egyik ujját, mintha azt akarta volna mondani neki, hogy üljön le, de ő csak elment mellette. Megragadott egy filcet a tábla alatti tartóból, levette a kupakot, majd felkörmölte a Vladescu szót a táblára, folyóírással. – A nevem Lucius Vladescu. – jelentette be, mitatva is a szót. – VlaDES-cu. A középső szótagon van a hangsúly. Összekulcsolta a kezeit a háta mögött, aztán körbenézett, mintha ő lenne a tanár. Egyesével mindenkinek a szemébe nézett, mintha megszámolna minket. Éreztem abból, ahogy nézett, hogy akart tőlem valamit. – A Vladescu név nem túl népszerű Kelet – Európában. – oktatott minket. – Egy nemesi név. – Abbahagyta a kémlelést, a tekintete rajtam állapodott meg. – Egy királyi név. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. – Nem rémlik nektek valami, ahogy ti Amerikaiak mondjátok? – az egész osztálytól kérdezte, de közben engem nézett. Istenem, a szemei feketék voltak.

12

Elkaptam a tekintetem és Mindy – re néztem, aki valójában túlságosan el volt ragadtatva, ez látszott rajta. Olyan volt, mintha valamiféle varázslat alatt állna. Akárcsak a többiek. Senki nem fészkelődött, vagy sugdolózott, vagy firkált a füzetébe. Szinte akaratom ellenére visszanéztem a tinédzserre, aki kiverte mindenki fejéből az angol irodalmat. Valójában majdnem lehetetlen volt, hogy ne nézze őt az ember. Lucius Vladescu hosszú, csillogó fekete haja egyáltalán nem illett a Lebanon megye Pennsylvániájába, de tökéletesen illett volna a Mindy Cosmopolitan magazinjában lévő európai modellek közé. Izmos és gyönyörű volt, akár egy modell, kiugró arccsontja, egyenes orra és erős állkapcsa volt. És azok a szemek… Miért bámul még mindig engem? – Nem akarsz mesélni nekünk valamit magadról? – kérdezte Mrs. Wilhelm. Lucius Vladescu szembefordult vele és hangos csattanással rátette a kupakot a filcre. – Nem igazán. Nem. – A válasz nem volt goromba… de nem is úgy kezelte Mrs. Wilhelm – et, mint egy diáknak kéne. Sokkal inkább, mintha egyelőek lennék. – Biztos vagyok benne, hogy mindenki szívesen hallana az őseidről. – mondta Mrs. Wilhelm, majd hozzátette – Érdekesnek hangzik. De Lucius Vladescu újra rám nézett. Lejjebb süllyedtem a székben. Feltűnik ez egyáltalán valakinek? – Nagyon hamar, sokat fogtok még hallani rólam. – mondta Lucius. Volt egy csipetnyi idegesség a hangjában, de fogalmam sem volt, miért. De ismét a frászt hozta rám. – Megígérem. – tette hozzá, mélyen a szemembe nézve. – Megígérem. De leginkább fenyegetésnek tűnt.

13

4. fejezet – LÁTTAD hogyan nézett rád az az új diák angol irodalmon? – mondta

Mindy izgatottan, mikor találkoztunk iskola után. – Annyira jól néz ki, és odavan érted. Ráadásul egy nemes. Megszorítottam a csuklóját, hogy lenyugtassam kicsit. – Min… Mielőtt ajándékot veszel a „királyi esküvőnkre”, had mondjak el valami ijesztőt a szerinted isteni fiúról. A barátnőm szkeptikusan összefonta a karját. Láttam rajta, hogy ő már eldöntötte, mit gondol Lucius Vladescu – ról, véleményét pedig a széles vállaira és markáns állkapcsára alapozza. – Mit tudhatsz róla, ami olyan ijesztő? Csak most találkoztunk vele. – Valójában, reggel már találkoztam vele. – mondtam. – Az a srác, Lucius, ott volt a buszmegállóban. Engem figyelt. – Ennyi? – kérdezte Mindy szemforgatva. – Talán ő is azzal a busszal jár. – Nem szállt fel. – Vagyis lekéste a buszt. – vonta meg a vállát. – Ez ostobaság, nem ijesztő. Mindy egyáltalán nem értette. – Ennél azért furcsább. – ellenkeztem. – Én… Én azt hittem hallom, ahogy a nevemen szólít. Épp, mikor megjelent a busz. Mindy zavartnak tűnt. – A régi nevemen. – tettem hozzá gyorsan. Barátnőmnek elakadt a lélegzete. – Oké, ez egy kicsit furcsa. – Senki nem ismeri azt a nevet. Senki. Valójában még Mindy – vel sem osztottam meg a múltam nagy részét. Az örökbefogadásom a féltve őrzött titkom volt. Ha valaha is kiderülne… az emberek azt hinnék, csodabogár vagyok. Én is őrültnek

14

éreztem magam, valahányszor a történetre gondoltam. Az örökbefogadó anyám egy kulturális antropológus, egy nagyon különös, földalatti kultúrát tanulmányozott Közép – Romániában. Az apámmal voltak ott, hogy megfigyeljék a szertartásaikat annak reményében, hogy megírhatja az egyik eget rengető, egyedi szubkultúrákat tartalmazó naplójában. Habár a dolgok rosszul sültek el Kelet – Európában. A kultúra egy kicsit túl furcsa volt, kicsit túl szokatlan, ezért néhány román falusi összeállt, hogy kiirtsanak mindenkit. Kényszerrel. Mielőtt támadtak volna, a szüleim rábíztak engem, egy újszülöttet, a látogatóban lévő amerikai kutatókra, könyörögve nekik, hogy hozzanak Amerikába, ahol biztonságban lehetek. Utáltam ezt a történetet. Utáltam a tényt, hogy a szüleim ostoba, babonás emberek voltak, akiket rávettek, hogy csatlakozzanak valami idióta kultúrához. Nem akartam tudni, miféle szertartásokat végeztek. Tudtam, hogy valami olyant, amilyent anya is tanulmányoz. Állatáldozatok, istentiszteletek, szüzek vulkánba lökése… talán a valódi szüleim valami ízléstelen szexuális dologba keveredtek. Talán ezért gyilkolták meg őket. Ki tudta? Ki akarta egyáltalán tudni? Nem akartam részleteket, és a szüleim nem erőltették a témát. Boldog voltam, hogy Jessica Packwood lehetek, egy amerikai. Számomra Antanasia Dragomir nem létezett. – Biztos vagy benne, hogy tudta a neved? – kérdezte Mindy. – Nem. – Ismertem be. – De azt hittem, hallom. – Ó, Jess. – sóhajtott fel Mindy. – Senki nem tudja azt a nevet. Talán csak képzelted a zegészet. Vagy mondott valamit, ami úgy hangzik, mint az Antanasia. Kétkedve néztem Mindy – re. – Milyen szó hasonlít az Antanasia – ra? – Nem tudom. Talán a „hellóka”? – Ja persze. – Ez most megnevettetett. Az út felé sétáltunk, hogy megvárjuk anyát, míg ideér értem. Ebédnél felhívtam, hogy elmondjam neki, nem megyek haza a busszal.

15

Mindy odaadta az utolsó két centjét. – Én csak azt mondom, adhatnál ennek a Lucius – nak egy esélyt. – Miért? – Mert… mert ő olyan magas. – érvelt Mindy, mintha a magasság bizonyíták lehetne rá, hogy az ember jó – e, vagy nem. – És említettem, hogy európai? Anya öreg, rozsdás VW – je ekkor hajtott a járda mellé, én pedig integettem neki. – Igen, sokkal jobb, ha egy magas európai zaklat, mint egy átlagos termetű amerikai. – Legalább Lucius-t érdekled. – szipogott Mindy. – Engem soha senki nem vesz észre. Elértük a furgont és kinyitottam az ajtót. Mielőtt köszönhettem volna anyunak, Mindy félretolt, behajolt és fecsegni kezdett. – Jess – nek pasija van, Dr. Packwood! Anya zavartnak tűnt. – Igaz ez, Jessica? Most én toltam félre Mindy – t. Beültem és becsaptam az ajtót, ezzel sikeresen kizárva a barátnőm. Mindy nevetve integetett, ahogy elhajtottunk. – Egy fiú, Jessica? – kérdezte anya újra. – Az iskola első napján? – Nem a fiúm. – morogtam, miközben bekapcsoltam az övem. – Csak egy hülye külföldi cserediák, aki zaklat. – Jessica, biztosan csak túlreagálod. – mondta anya. – A kamasz fiúk gyakran viselkednek szörnyen társaságban. Biztosan csak félreértettél néhány ártatlan cselekvést. Mint minden kulturális antropológus, anya is azt hitte, mindent tud az emberek társadalmi megnyilvánulásairól. – Te nem láttad őt ma reggel a buszmegállóban. – vitatkoztam. – Ott állt abban a fekete köpenyben… és aztán amikor az ujjam vérzett megnyalta a száját… – amikor ezt mondtam, agya akkorát fékezett, hogy majdnem lefejeltem a műszerfalat. A mögöttünk lévő autó hangosan dudált.

16

– Anya. Mi a franc volt ez? – Bocsi, Jess. – mondta sápadtan. Megint a gázra lépett. – Csak amit mondtál… hogy megvágtad magad. – Megvágtam az ujjam, ő pedig gyakorlatilag teljesen lázba jött, mintha valami ketchupos francia sült lenne. – megborzongtam. – Nagyon durva volt. Anya még sápadtabb lett, tudtam, hogy van valami, amit nem mond el. – Ki… ki az a fiú? – kérdezte, ahogy egy stoptáblához értünk a Grantley Egyetem közelében, ahol anya tanított. – Hogy hívják? Láttam rajta, hogy igyekszik közömbös lenni, ez pedig csak még inkább felkavart. – A neve… – de mielőtt kimondtam volna, hogy Lucius, megláttam őt. Ott ült a falon, ami körbevette az egyetemet, és engem nézett. Megint. Kiverte a víz a homlokom, de ezúttal már dühös voltam. Elég legyen már. – Épp ott van. – nyögtem, ujjammal mutatva rá az ablakon keresztül. – Már megint engem néz. – Ez nem csak egy szimpla „idegesítő viselkedés” volt. Ez zaklatás volt. – Szeretném, ha békén hagyna végre! Akkor anya valami váratlant tett. Lehúzódott az út szélére, épp oda, ahol Lucius várt, figyelt. – hogy hívják, Jess? – kérdezte újra, mialatt kicsatolta a biztonsági övét. Rájöttem, hogy beszélni akart vele, ezért megragadtam a karját. – Anya, ne. Ő beszámíthatatlan vagy tudom is én. De anya gyengéden lefejtette a kezéről az ujjaim. – A nevét, Jess. – Lucius. – válaszoltam. – Lucius Vladescu. – Ó, istenem. – morogta anya, és a zaklatóm figyelte. – Azt hiszem ez tényleg elkerülhetetlen volt… – valami furcsán távoli volt a tekintetében. – Anya? Mi volt elkerülhetetlen?

17

– Várj itt. – mondta, még mindig nem nézett rám. – Ne mozdulj. – Olyan komolynak hangzott, hogy nem ellenkeztem. Anya szótlanul kimászott a furgonból, és egyenesen a fenyegető kinézetű srác felé tartott, aki egész nap követett engem. Megőrült? Vajon a fiú megpróbálna elfutni? Vagy bevadulna és bántaná anyát? De nem, kecsesen leugrott a falról, és meghajol – igazi, derékból való meghajlással – anyám előtt. Mi a…? Letekertem az ablakot, de olyan halkan beszéltek, hogy nem hallottam mit mondanak. A beszélgetés úgy tűnt, mintha évekig tartana. Aztán anya kezet rázott vele. Lucius Vladescu megfordult és elment, anya pedig visszaszállt a furgonba, és beindította a motort. – Mi volt ez az egész? – kérdeztem, ostobán éreztem magam. Anya egyenesen a szemembe nézett. – Neked, az apádnak és nekem beszélnünk kell. Ma este. – Miről? – A gyomromban valami bizsergő érzés kezdett emelkedni. Rossz érzés töltött el. – Ismered azt a fiút? – Később mindent megmagyarázunk. Annyi mindent kell elmondanunk. Még azelőtt meg kell tennünk, mielőtt Lucius megérkezik vacsorára. Leesett az állam, anya pedig megpaskolta a kezemet, aztán a kihajtott a forgalomba.

18

5. fejezet A SZÜLEIMNEK, PERSZE, ALKALMUK sem volt elmagyarázni mi

történik. Amikor hazaértünk apa épp a jóga órája közepén volt, amit csupa szexuálisan túlfűtött, negyven fölötti hippinek tartott a ház mögötti stúdiójában, ezért anya azt mondta menjek nyugodtan a dolgomra. Ja és persze Lucius korán jött a vacsorára. Az istállóban voltam, épp takarítottam a bokszokat, amikor a szemem sarkából egy árnyékot pillantottam meg besurranni a nyitott ajtón. – Ki van ott? – kérdeztem idegesen, még mindig riadt voltam a mai napom miatt. Amikor nem kaptam választ, volt egy olyan rossz érzésem, hogy a látogatóm az esti vacsoravendég. Anya meghívta, emlékeztettem magamat, mialatt a magas európai cserediák átszelte a poros lovaglópályát. Nem lehet olyan veszélyes. Fittyet hányva arra, hogy anya jóváhagyná – e, megszorítottam a vasvillát a kezemben. – Mit keresel itt? – tettem fel a kérdést, ahogy közelebb ért. – Hol a jó modor? – panaszkodott Lucius a sznob akcentusával, kis porfelhőket kavarva fel minden hosszabb lépésével. Pár lépéssel előttem állt meg, már megint lenyűgözött a magassága. – Egy hölgy nem üvölt keresztül istállókon. – folytatta. – Különben is, miféle fogadtatás volt ez? Komolyan az a fiú oktat ki a jó modorról, aki egész nap kémkedett utánam? – Azt kérdeztem, miért vagy itt. – ismételtem meg, szorosabban markolva a vasvilla nyelét. – Természetesen azért, hogy megismerkedjünk. – mondta, közben pedig tetőtől talpig végigmért. Gyakorlatilag minden oldalról megvizsgált, a ruháimat bámulva. Vele együtt fordultam, szem előtt akartam tartani,

19

aztán láttam, hogy grimaszol. – Biztos vagyok benne, hogy te is alig várod, hogy megismerj. Nem egészen… Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de ez a tetőtől talpig való méregetés egyáltalán nem tetszett. – Miért bámulsz így? Megtorpant. – Istállót takarítasz? Az ott ürülék a cipődön? – Igen. – mondtam zavartan. Miért érdekelte, mi van a cipőmön? – Minden este kitakarítom az istállót. – Te? – úgy tűnt zavarta és – meghökkentette a dolog. – Valakinek meg kell csinálni. – feleltem. Miért hiszi azt, hogy ez rá tartozik? – Nos igen, nálunk külön emberek vannak erre. Fizetett emberek. – fintorgott. – Neked – egy olyan helyzetben lévő hölgynek, mint te – nem szabadna ilyen alantas munkát végeznie. Ez visszataszító. Mikor ezt mondta, az ujjaim még szorosabban markolták a vasvillát, de nem félelemből. Lucius Vladescu nem csak ijesztő volt. Dühítő volt. – Nézd, torkig vagyok azzal, hogy megalázol, és ahogy viselkedsz. – csattantam fel. – Egyáltalán mit gondolsz, ki vagy te? Miért követsz? Düh és hitetlenkedés futott át Lucius fekete szemein. – Anyád még mindig nem mondta el, ugye? – megrázta a fejét. – Dr. Packwood megígérte, hogy mindent elmond. A szüleid nem túl jók az ígéretek betartásában. – Mi… úgy volt, hogy később beszélünk. – dadogtam, a bátorságom kissé enyhült, így, szemtől szembe a dühével. – Apa jógát tanít… – Jógát? – Lucius keserűen felnevetett. – Kicsavarni a testét különböző nevetséges pózokba fontosabb, mint felvilágosítani a lányát a szerződésről? Különben is, milyen férfi végez ilyen pacifista szórakozást? A férfiaknak háborúra kéne edzeniük, nem kántálva és belső békéről fecsegve tölteni az időt. Felejtsd el a jógát és a fecsegést. – Szerződés? Milyen szerződés? De Lucius az istálló tetőgerendáira szegezte a tekintetét, kezeit összekulcsolta a háta mögött, magában beszélt. – Ez nem megy túl jól.

20

Egyáltalán nem. Mondtam a Véneknek, hogy évekkel ezelőtt vissza kellett volna hozni téged Romániába, vagy nem leszel alkalmas menyasszony… Álljunk csak meg! – Menyasszony? Lucius elhallgatott, sarkon fordult és rám nézett. – Elegem van az elutasításodból. – közelebb jött, hogy a szemembe nézzen. – Mivel a szüleidnek nem akaródzik felvilágosítani téged, én magam fogom közölni a hírt, egyszerűen, hogy te is megértsd. – A mellkasára mutatott, és úgy hangsúlyozta a szavakat, mintha egy gyerekhez beszélne. – Vámpír vagyok. – Az én mellkasomra mutatott. – Te is vámpír vagy. Össze fogunk házasodni, amint eléred a megfelelő kort. Már akkor eldöntetett, mikor megszülettünk. A „házasodni” vagy az „eldöntetett” részt még fel sem fogtam, leragadtam a „vámpír” szónál. Marhaság. Lucius Vladescu egy idióta. Én pedig egyedül vagyok vele az üres istállóban. Azt tettem, amit minden épeszű ember tenne. A vasvillát meglendítettem, egyenesen a lába irányába, aztán futásnak indultam a ház felé, mint egy őrült, nem törődve a fájdalmas kiáltásával.

21

6. fejezet – TUTI, HOGY nem vagyok halhatatlan. – fakadtam ki.

De persze senki nem figyelt rám. A szüleimet túl lefoglalta Lucius Vladescu sérült lába. – Lucius, ülj le. – utasította anya, mindkettőnkre dühös volt. – Inkább állnék. – felelte Lucius. Anya szigorúan az asztal körüli székekre mutatott. – Leülsz! Most! Sérült vendégünk kissé habozott, mintha ellenkezni akarna, aztán morogva elfoglalt egy széket. Anya levette a bakancsát, amin látható jele volt a vasvilla hegyének, mialatt apa a konyhában piszmogott, keresve az elsősegélydobozt a mosogató alatt, miközben várta, hogy a gyógyteája felforrjon. – Csak egy kis zúzódás. – közölte anya. – Ó, akkor jó. – nyögött fel apa a mosdó alatt. – Úgysem találom a kötszereket. De attól még ihatunk egy kis teát. A nyurga önjelölt vérszívó, aki történetesen elfoglalta az én székemet, most engem nézett. – Szerencséd, hogy a cipészem csak a legjobb bőrt használja. Le is szúrhattál volna. Hidd el, nem akarsz leszúrni egy vámpírt. Különben is, így kell köszöntened a leendő férjed – vagy bármilyen vendéget, ha már itt tartunk? Vasvillával? – Lucius. – szólt közbe anya. – Nem voltál elég körültekintő Jessica – val. Megmondtam, hogy előbb az apja és én beszélünk vele. – Igen, nos tizenhét évig kibújtatok a feladat alól. Valakinek meg kellett tennie. – Lucius kihúzta a lábát anya markából, majd felállt és végigsántikált a konyhán a fél pár bakancsában, mint valami nyugtalan király a kastélyában. Felvette a kamillatartót, beleszagolt és elfintorodott. – Ti ezt megisszátok?

22

– Ízleni fog. – ígérte neki apa. Teletöltött négy bögrét. – Nagyon nyugtató ilyen helyzetben, mint ez. – Hagyjátok már a teát. Valami mondja el végre, mi folyik itt. – könyörögtem és leültem a székemre, hogy visszaszerezhessem a helyem Lucius – tól. Egyáltalán nem volt meleg. Mintha senki nem ült volna rajta pár perccel ezelőtt. – Valaki. Kérlek. Világosítsatok fel. – Ahogy a szüleid kívánják, átengedem nekik ezt a feladatot. – Egyezett bele Lucius. Felemelte a gőzölgő bögréjét, kortyolt egyet és megrázkódott. – Édes Istenem. Ez szörnyű. Anya nem is figyelt rá, váltott egy mindentudó pillantást apával, mintha titkolnának valamit. – Ned… Mit gondolsz? Persze ő értette mire utalt, mivel bólintott. – Hozom a tekercset. – majd elhagyta a konyhát. – Tekercset? – Tekercsek. Szerződések. Menyasszonyok. Miért beszél mindenki rébuszokban? – Miféle tekercset? – Ó, kicsim. – Anya leült a mellettem lévő székre és megfogta a kezeim. – Ez egy kicsit bonyolult. – Azért próbáld meg. – kérleltem. – Mindig is tudtad, hogy Romániában adoptáltunk. – kezdte anya. – Azt is, hogy az igazi szüleidet falusi felkelők ölték meg. – Parasztok ölték meg őket. – horkantott Lucius.-babonás emberek, akik erkölcstelen tömegbe tömörültek. – Lecsavarta apa organikus mogyoróvajáról a kupakot, és megkóstolta, aztán megtörölte az ujját a nadrágjában, ami fekete volt és rásimult a hosszú lábaira, mint valami lovagló nadrág. – Kérlek, mondjátok, hogy van valami ehető is ebben a házban. – Megkérnélek, hogy maradj csendben addig, míg elmondjuk a történetet. – fordult Luciushoz anya.

23

Lucius könnyeden meghajolt, csillogó kékes – fekete haja ragyogott a konyhai lámpa fényében. – Természetesen. Folytasd. Anya visszafordult hozzám. – Sosem mondtuk el a teljes történetet, mert úgy tűnt, nem szeretsz erről beszélni. – Nos, itt az alkalom. – ajánlottam. – Ennél rosszabb hangulatban már nem lehetek. Anya kortyolt egyet a teájából és nyelt egy nagyot. – Igen, nos, az igazság az, hogy az igazi szüleidet megölte egy dühös tömeg, akik megpróbáltak megszabadulni a falujukban élő vámpíroktól. – Vámpírok? – Biztosan csak viccelt. – Igen. – erősítette meg anya. – Vámpírok. A szüleid azok között a vámpírok között voltak, akiket akkoriban tanulmányoztunk. Oké, tündérekről, föld szelleméről vagy trollokról hallani ebben a házban normális volt. Úgy értem, a népi kultuszok és legendák voltak anya kutatásainak középpontjában, és apa szokta vezetni az alkalmi „angyali kommunikáció” szemináriumot a jógastúdiójában. De még a kissé bolond szüleim sem hihette, hogy Hollywood – i szörnyek léteznek. Nem gondolhatják komolyan, hogy az igai szüleim denevérekké változtak, vagy semmivé lettek a napfényben, vagy hosszú szemfogakat növesztettek. Vagy igen? – Azt mondtátok, hogy valamiféle kultuszt tanulmányoztatok. – ellenkeztem. – Egy kultúrát, aminek furcsa szertartásai voltak… de sosem említettétek a vámpírokat? Mindig olyan földhöz ragadt voltál, Jessica. – mondta anya. – Utálod azokat a dolgokat, amik tudomány, vagy matematika által nem magyarázhatók meg. Úgy gondoltuk apáddal, hogy az igazság a szüleidről összezavarna. Szóval… titokban tartottuk. – Azt mondod a szüleim azt hitték magukról, hogy vámpírok? – szinte kiabáltam. Anya bólintott. – Nos… igen.

24

– Nem csak azt képzelték, hogy vámpírok. – morogta Lucius. Igyekezett visszavenni a bakancsát, és most egy lábon egyensúlyozva próbálta felhúzni. – Vámpírok voltak. Ahogy hitetlenkedve grimaszoltam a vendégünkre, a legundorítóbb dolog futott át az agyamon. Azok a szertartások, amikre anya hivatkozik a szüleimmel kapcsolatban… – Ők… valójában nem ittak vért… Anya arckifejezése mindent elárult, azt hittem elájulok. A szüleim: furcsa, zavarodott elméjű vérszívók. – Finom. Finom ám. – Jegyezte meg Lucius. – Esetleg nincs egy kevés, a tea helyet… Anya jelentőségteljes pillantást vetett rá. Lucius felmordult. – Szóval nincs. – Az emberek nem isznak vért, Lucius. – ellenkeztem, a hangom egy oktávval magasabb lett. – Vámpírok pedig nem léteznek. Lucius összefonta a karjait a mellkasán. – Elnézést. Épp itt állok előtted. – Lucius, kérlek. – mondta anya abban a nyugodt, de szigorú hangnemben, amit a nehezen kezelhető diákoknak tartogatott. – Adj időt Jess – nek, hogy feldolgozza. Ő mindig mindent kielemez, ezért nehezen birkózik meg a természetfelettivel. – Nehezen fogadom el a lehetetlent? – kiabáltam. – Azt, ami nincs is? Apa ebben a percben tért vissza a konyhába, kezében egy megbarnult tekerccsel. – Történetesen, sok ember nem hisz a halhatatlanok létezésében. – jegyezte meg apa, óvatosan az asztalra helyezte a papírt. – Az 1980 – as évek kétségkívül kritikus időszak volt a romániai vámpíroknak. Nagy tisztogatások voltak pár havonta. Sok rendes vámpírt kivégeztek. – A szüleid – akik az ő kultúrájukban nagy befolyással rendelkeztek – rájöttek, hogy ők is a kivégzendők listáján vannak, ezért ránk bíztak

25

téged, mielőtt meggyilkolták volna őket, azt remélték, hogy Amerikában biztonságban lehetsz. – tette hozzá anya. – Az emberek nem isznak vért. – ismételtem. – Ők sem. Nem láttátok, hogy a szüleim vámpírokként viselkedtek, ugye? – érveltem. – Sosem láttátok, hogy szemfogakat növesztenek és nyakakat harapnak meg, ugye? Tudom, hogy nem. Mert nem történt meg. – Nem. – ismerte be anya. Újra megfogta a kezeimet. – Nem engedték, hogy megnézzük. – Mert nem is történt meg. – mondtam megint. – Nem. – szólt közbe Lucius. – Azért, mert a harapás nagyon személyes és intim. Nem hívsz csak úgy meg embereket, hogy nézzék. A vámpírok érzékenyek, nincsenek oda a nyilvánosságért. Az Isten szerelmére. Kerüljük a feltűnést. – Nincs okunk azt feltételezni, hogy bárki is hazudott nekünk a vérszívásról. – tette hozzá anya. – Ez nem olyan dolog, ami miatt ki kéne akadnod. Ez nekik teljesen normális volt. Ha te is ott nőttél volna fel Romániában, ebben a kultúrában, neked is természetesnek tűnne. Elhúztam a kezeim. – Én ezt nem hiszem el. Lucius nagyot sóhajtott és abbahagyta a bámészkodást. – Őszintén szólva, én ezt már nem bírom így tovább. A történet egyszerű. Te, Antanasia, te vagy az utolsó leszármazottja egy nagy múltú, erős vámpírcsaládnak, a Dragomiroknak. Vámpír nemes vagy. Ez most megnevettetett, egy vinnyogó, hisztérikus nevetésben törtem ki. – Vámpír nemes vagyok. Persze. – Igen. Nemes. Az utolsó rész a történetben pedig az, amit a szüleid még mindig vonakodnak megemlíteni. – Lucius összefont karokkal hajolt át hozzám az asztal túloldaláról. – Te egy vámpír hercegnő vagy – a Dragomirok vezetője. Én egy vámpír herceg vagyok, vezetője egy hasonló erejű családnak, a Vladescu – nak. Azt mondanám inkább, hogy erősebb, de most nem ez a lényeg. Egymásnak rendeltek minket egy eljegyzési ceremóniában, nem sokkal a születésünk után.

26

Anyára néztem segítséget remélve, de az nem jött. – A szertartás kissé drámai és nagyon alaposa meg volt tervezve. – Egy óriási barlangban tartották a Kárpátokban. – egészítette ki apa. – Mindenhol gyertyák voltak. – Szerelmes ámulattal nézett anyura. – Egy kívülálló sem lehetett még tanúja ennek. Csak bámultam őket. – Ti ott voltatok? A ceremónián? – Ó, rengeteg vámpírral találkoztunk azon az úton, sok szertartást láttunk. – anya elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett. – El kéne olvasnod a kutatási feljegyzéseim a Kelet – Európai népi kultúrákról szóló naplómban. Egy igazán bensőséges leírás lett, ha mondhatok ilyet. – Had fejezzem be, kérem. – morogta Lucius. – Csak nyugi. – korholta apa. – A mi demokráciánk szerint mindenkinek jogában áll beszélni. Abból a lenéző pillantásból, amit Lucius apára vetett tudta, hogy nem igazán érdekli a mi kis demokráciánk. A káprázatos Drakula ismét figyelmet kér. – Az eljegyzési ceremónia megpecsételte a sorsunkat, Antanasia. Összeházasodunk, amint eléred a megfelelő kort. A vérvonalaink egyesülnek, mindkét család ereje egyesül és véget ér egy több éves ellenségeskedésnek és háborúnak. – Fekete szemei csillogtak, a gondolatai messze jártak. – Dicsőséges pillanat lesz a történelmünkben, mikor a trónra lépünk. Öt millió vámpír – a te családod és az én családom egyesítve – mind a mi uralmunk alatt. – Az úgynevezett vőlegényem visszatért a valóságba és egy grimaszt küldött felém. – Minden nehezebb részt én fogok végezni, természetesen bölcs vezetőként. – Ti mind megőrültetek. – jelentettem ki, egyik arcról a másikra nézve. – Ez őrültség. Lucius közelebb hajolt hozzám, így már szemtől szemben voltunk. Most először kíváncsiságot láttam a szemében, nem undort, megvetést, vagy nyers erőt. – Tényleg olyan elviselhetetlen lenne, Antanasia? Velem lenni?

27

Nem tudtam biztosan mit akart ezzel mondani, de azt hiszem… rólunk beszélt, de nem a politikai erőink egyesítésére gondolt, hanem romantikus értelemben mondta. Nem mondtam semmit. Lucius Vladescu tényleg azt hitte, hogy beleszeretek azért, mert jól néz ki? Egy gyilkosba? Azt hitte érdekel, hogy olyan volt az illata, mint a legcsábítóbb parfüm, amit valaha is éreztem… – Mutassuk meg neki a tekercset. – vágott közbe apa, megtörve a pillanatot. – Igen, itt az idő. – értett vele egyet anya. Majdnem megfeledkeztem a megsárgult lapról, de most apa is leült és óvatosan szétnyitotta a tekercset a konyhaasztalon. A gyűrött papír ropogott, ahogy gyengéden kisimította. A szavak – románul voltak persze – számomra semmit nem jelentettek, de valami hivatalos dokumentumnak tűnt a rengeteg aláírással az alján. Elfordítottam a tekintetem, nem akartam közelebbről is megnézni azt a sok badarságot. – Talán fordítanom kéne. – ajánlkozott Lucius és felállt. – Hacsak Antanasia nem tanult Románul. – Persze. Az a következő a teendőim listáján. – sziszegtem összeszorított fogakkal. Sok nyelvet beszélő felvágós. – Bölcsen tennéd, ha elkezdenéd tanulni, leendő menyasszonyom. – válaszolta Lucius, még közelebb araszolva hozzám, áthajol a vállam felett, hogy olvasni tudjon. Éreztem a leheletét az arcomon. Természetesen hűvös és édes volt. A józan ítélőképességem ellenére újra és újra belélegeztem a szokatlan parfümöt, mélyen beszívva a tüdőmbe. Lucius annyira közel volt, hogy fekete göndör hajam az állát súrolta, elsöpörte a kósza tincseket az útból, ujjainak a hegye eközben súrolta az arcomat. Beleremegtem az érintésbe. Az érzés váratlanul ért, a gyomrom is megremegett. Ha Lucius érezte is azt amit én, akkor se látszott rajta, mereven bámulta a dokumentumot. Kezdek szédülni az illatától? Képzelődöm?

28

Óvatosan megemeltem magam egy kicsit a székben, próbáltam nem hozzáérni újra, mialatt arrogáns vendégünk végigfuttatta az ujját az első soron. – Ezt azt mondja ki, hogy te, Antanasia Dragomir, az ígéret szerint össze fogsz házasodni velem, Lucius Vladescu – val, nem sokkal a felnőtté válásod, vagyis a tizennyolcadik életéved betöltése utá, mindezt azok részvételévek, akik beleegyeztek a szövetség létrejöttébe. A házassággal klánjaink békében kell, hogy egyesüljenek. – visszahúzódott. – Ahogy mondtam, nagyon egyszerű, tényleg. Nézd csak, itt a nevelőapád aláírása. Az nevelőanyádé is. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek oda, amikor ezt mondta. A szüleim aláírása tényleg ott volt a papíron, az ismeretlen Román szavak között. Árulók. Eltoltam a tekercset magam elől, majd karba tett kézzel a szüleimre néztem. – Hogy tudtatok így elígérni, mint… mint valami… díjnyertes tehenet? – Mi nem ígértünk el téged, Jessica. – mondta anya gyengéden. – Akkor még nem voltál a lányunk. Mi többnyire azért voltunk ott, hogy a kutatásom révén betekintést nyerhessünk egy különleges szertartásba. Ez hetekkel a tisztogatások előtt volt, hetekkel azelőtt, hogy örökbe fogadtunk. Nem sejtettük, mit hoz a jövő. – Amellett, senki nem ajándékoz el tehenet. – horkantott fel Lucius. – Ki ígérne el egy szarvasmarhát? Te egy vámpír hercegnő vagy. A végzeted nem teljesen a sajátod. Hercegnő… Ő tényleg azt hiszi, hogy én egy vámpír hercegnő vagyok… Teljesen elfelejtettem azt a különös, szinte örömteli érzést, amikor végigsimította az arcom, mikor a valóság ismét rám tört. Lucius Vladescu egy elmebeteg. – Ha vámpír lennék, meg akarnék harapni valakit. Szomjaznék a vérre. – mondtam, elkeseredetten próbáltam találni egy olyan okot, ami a beszélgetés lehetetlenségét igazolja. – Majd felszínre tör a valódi természeted. – ígérte Lucius. – Most töltöd csak be azt a kort. Mikor először megharaplak, akkor leszel vámpír. Hoztam neked egy könyvet – mondhatni útmutatót – , ami majd mindent megmagyaráz…

29

Olyan gyorsan álltam fel, hogy fellöktem a székem, ami hangosan koppant, mikor a földre ért. – Nem fog megharapni. – vágtam közbe, remegő ujjaimmal Lucius – ra mutatva. – Nem fogok Romániába menni, és nem fogok hozzámenni. Nem érdekel semmilyen eljegyzési ceremónia. – Tisztelni fogod a szerződést. – mennydörögte Lucius. Nem tanács volt. Lucius, nyugodj meg. Ne próbálj felette uralkodni. – mondta apa, hátradőlt a székén és végigsimított a szakállán. – Mondtam neked, hogy itt demokrácia van. Vegyünk mindannyian egy mély levegőt, ahogy Ghandi szokta mondani: „Nekünk magunknak kell azzá a változássá lenni, amit látni szeretnénk. Lucius – szal biztosan nem ellenkezett még senki, mivel őszintén meghökkent apa szigorú, mégis lágy megszólalásán és mérlegelte a helyzetet. – Egyáltalán mit akar ez jelenteni? – kérdezte végül. – Senki nem hoz ma meg semmilyen döntést. – fordította anya. – Késő van, mi pedig mind fáradtak vagyunk. Túl sok volt az információ egyszerre. Emellett, Lucius, Jessica még nem kész megfontolni egy házasságot. Az Isten szerelmére, még csak nem is csókolózott. Lucius önelégült mosolyt villantott felém, felhúzva az egyik szemöldökét. – Tényleg? Nem voltak udvarlóid? Milyen meglepő. Azt hittem, ahogy a vasvillával bánsz vonzó az egyedülálló férfiaknak itt a vidéken. Meg akartam halni. Meghalni itt rögtön. Oda akartam futni a késtartóhoz, megragadni a legnagyobbat, amit találhatok és beledöfni a szívembe. Leleplezni, hogy még nem is csókoltam meg senkit rosszabb volt, mint vámpír hercegnőnek lenni. A vámpírtörténet csak egy nevetséges mese volt, de a tapasztalatlanságom… az igazi volt. – Anya! Ez olyan kínos. Muszáj volt elmondanod neki? – Jessica, végül is igaz. Nem akarom, hogy Lucius azt higgye, te egy tapasztalt fiatal hölgy vagy, aki készen áll a házasságra. – Nem fogom ezt előnyömre fordítani. – ígérte Lucius, úgy tűnt komolyan is gondolja. – Természetesen belekényszeríteni sem fogom a

30

házasságba. Új századot írunk. Sajnos. De attól tartok, muszáj udvarolnom, míg Antanasia rá nem jön, hogy mellettem van a helye. Ahogy rá is fog. – Nem fogok. Lucius ezt teljes mértékben elengedte a füle mellett. – A klánjaink kapcsolata a legöregebb, legerősebb tagok utasítása, a Dragomir és a Vladescu családból származó Véneké. A Vének pedig mindig elérik, amit akarnak. Most anya állt fel. – Ez Jessica döntése lesz, Lucius. – Természetesen. – habár a Lucius arcán megjelenő leereszkedő mosoly másról árulkodott. – Nos, hol szállhatok meg? – Megszállni? – pislogott apa zavartan. – Igen. Aludni. – erősítette meg Lucius. – Hosszú utam volt, el kellett viselnem az első őrült napom abban az úgynevezett iskolában, és kimerült vagyok. – Nem mész vissza az iskolába. – tiltakoztam pánikolva. El is feledkeztem a suliról. – Nem teheted. – Természetesen iskolába fogok járni. – felelte Lucius. – Egyáltalán, hogyan intézted el, hogy felvegyenek? – kérdezte anya. – Cserediákként vagyok itt. – magyarázta Lucius. – A Vének úgy gondolták, hogy nehéz lenne megmagyarázni a hosszabb ittlétem másképpen. A vámpírok nem szeretnek gyanút kelteni, mint ezt maguk is tudják. Jobb szeretünk beolvadni. Beolvadni? Egy bársonykabátban nyáron? Lebanon megyében, Pennsylvániában? Az állam farm vidékének konzervatív bologna – készítő középpontjában, ahol az izmos német emberek még mindig úgy gondolják, hogy a lyukasztott fül radikális és biztosan a pokol kapuja? – Szóval tényleg külföldi cserediák vagy? – nyögte apa. – Igen. A maguk cserediákja, hogy pontosak legyünk. – tette hozzá Lucius.

31

Anya figyelmeztetően felemelte az egyik kezét. – Mi ebbe nem mentünk bele. – Úgy van. – toldotta meg apa. – Nem kellett volna aláírnunk valamit? Nincs papírmunka? Lucius felnevetett. – Ó, a papírmunka. Egy aprócska részlet, amiről gondoskodtak Romániában. Akinek van egy kis esze, nem utasítja vissza a Vladescu klánt. Az udvariatlan lenne. És hát a következményei annak, ha elutasítanak minket… hát, mondjuk úgy, hogy az emberek szívesen nyújtják nekünk a nyakukat. – Lucius, beszélned kellett volna velünk. – tiltakozott anya. Lucius enyhén megvonta a vállát. – Igen, lehet, hogy átléptük a határokat ennél a lépésnél. De ismerjék be, megtiszteltetés számukra, hogy üdvözölhetnek. Tudták, hogy ez a nap – és én is – el fog jönni. Apa megköszörülte a torkát és anyára nézett. – Megígértük a Dragomiroknak évekkel ezelőtt, hogy, ha eljön az idő… – Ó, Ned, nem is tudom. Jessica érzéseit is figyelembe kell vennünk… – Tettek egy esküt a családomnak. – emlékeztette őket Lucius. – Emellett nem tudok máshova menni. Nem fogok visszatérni abba a fogadóba a városban, ahol előző éjjel aludtam. Az Isten szerelmére, a szobában minden a disznókról szólt. Malac tapéta, malacos kacatok mindenfelé. Egy Vladescu nem alszik sertéssel. Anya felsóhajtott, támogatóan a vállamra helyezte a kezét. – Azt hiszem, Lucius maradhatna addig a garázs feletti vendégszobában, míg kitaláljuk, hogy mi legyen. Rendben, Jessie? Csak átmeneti, biztos vagyok benne. – Hé, ez a ti farmotok. – motyogtam. Tudtam, hogy vesztettem. Anyáék minden elkóborolt állatot befogadnak. Elveszett macskákat, kóbor kutyákat… Ha otthontalan volt, élhetett bármi a farmunkon, még akkor is, ha azzal fenyegetett, hogy megharap. És így történt, hogy egy tinédzser, aki történetesen vámpír volt, került a mellettem lévő garázsunkba, a megismételhetetlen végzős évem kezdetén. Nem is akármilyen vámpír volt. Az arrogáns, basáskodó

32

jegyesem. Az utolsó ember a pokolban – vagy inkább a pokolból – , akivel együtt mennék suliba, vagy együtt lennék egy örökkévalóságig. Ébren feküdtem fél éjszaka, a felfordult életemről elmélkedve. Az igazi szüleimre gondoltam, akik azt állították, hogy vért isznak – és akikre nem akartam többet gondolni. Már semmit nem tudtam tenni velük, csak száműzni őket a fejemből. A történetük rejtve kell – és fog is – hogy maradjon a múltban. De a jövő… csak egy randira vágytam Jake Zinn – nel, egy normális fiúval, garázsbeli őrült vőlegényem helyett. Mintha nem hitte volna már így is az egész iskola azt, hogy a családom kissé bizarr, apa jógája és a nem túl termékeny organikus, hús nélküli farmja miatt, és hogy anyám tartja fenn a családot, aki mondvacsinált bálványokat tanulmányozott. Most… most már tényleg kiközösítenének. A gimnazista lány, aki el van jegyezve egy élőhalottal. És még micsoda élőhalottal. Az ágyban fekve nem tudtam nem felidézni Lucius parfümjének illatát, amikor közelebb hajolt hozzám. Az erőt, amit mindenkire kiterjesztett angol irodalmon. Az érintését, amikor az arcomhoz ért. A kijelentését, hogy egy nap belém mélyeszti a fogait. Istenem, micsoda őrült. Lerúgtam a takarót, felültem, és elhúztam a függönyt, átnéztem a garázsra. Még égett a villany az emeleti szobában. Lucius ébren volt. Mit csinálhatott? Nagyot nyelve, visszazuhantam a párnákra és ráhúztam a takarót a torkomra – a drága, sérülékeny és még csókolatlan torkomra – , félig kívánva, félig rettegve a reggelt.

33

7. fejezet Tisztelt Vasile nagybátyám, A Packwood család lerobbant garázsa fölött lévő „lakosztályomból” írok neked, ahol elszállásoltak, mint valami nem kívánt járművet, vagy egy elhagyott poggyászt, kétségtelenül éjjel nappal áporodott kipufogógázt fogok belélegezni. Habár csak pár hétig fogok itt tartózkodni, már most hiányolom a Kárpátok egyenetlen pompáját, a farkasok borzongató és gyönyörű énekét éjjel. Csak amikor egy ilyen veszélytelen és földhöz ragadt helyen van az ember, akkor érti meg igazán az ember, mennyire tudnak neki hiányozni a világ sötét helyei. Itt az ember azon aggódik, hogy nekimegy egy szénával teli vagonnak a szűk autóúton (és még Romániára mondják, hogy elmaradott!) vagy, hogy lesz-e valami „jó műsor” a tévékészülékben este. (Packwood-ék voltak olyan kedvesek és elláttak engem egy tévével itt a száműzetésemben, amire csak egy amerikai szóval tudtam válaszolni: „Ejha”) De természetesen belátom, hogy nem a szórakozás, vagy a művészet, vagy az építészet miatt vagyok itt. (Lehetek még valaha boldog szárnyaló Gótikus kastélyunkban, miután végigsétálhattam a Woodrow Wilson Gimnázium költői zengésű linóleumán?) Nem kéne annyira koncentrálnom a kosztra sem. (Most komolyan Vasile, ez a vegetáriánusok menyországa.) Sem a diáktársaim sziporkázó társalgásaira. (A szeret szó már nem is olyan szimpatikus többé.) De eltértem a témától. A lány, Vasile. A lány. Képzeld milyen meglepett voltam, mikor a jövendőbeli feleségem – a „hercegnőm” – térdig gázolva találtam az állatürülékben, amikor átkiabált egy istállón, aztán pedig lábon szúrt egy földművelési eszközzel, mint valami őrült. Nem is említve a tényt,

34

hogy a ló ürülék teljesen befedte a férfias csizmáját; már említeni is borzalmas. Szükségtelen. Goromba. Nem működik együtt. Nem értékeli a kultúráját, a kötelességét, a végzetét, a ritka lehetőséget, ami megadatott neki a születésénél fogva. Összefoglalva, Jessica Packwood nem vámpír. Az amerikai élet úgy tűnik kitörölte a leendő hercegnőnkből minden nyomát a királyi vérnek, ami születésekor a vérében keringett. Ha szabad ilyet mondanom, szörnyű kulturális agymosáson ment keresztül. Birtokában van a fekete, göndör hajkoronának, ami a romániai asszonyokat olyan különlegessé teszi, de ő igyekszik vasalással és olajozással akarja megzabolázni, hogy olyan legyen, mint más amerikai tinédzserek. De miért akarna más lenni? A divatízlése pedig… Vajon mennyi farmerüzem lehet erre? A lovas és geometriai ábrákkal teli pólók szörnyűek… Ez itt tényleg „menő”? Annyira fájna normális ruhát viselni? Mosolyogni? Vasile, elismerem, hogy megtiszteltetés számomra, hogy kapcsolatom lehet ezzel a fiatal hölggyel, de most komolyan, képes lesz vezetni az embereinket? Ami pedig a fizikai érintkezést illeti… Nos, bármilyen részletet tudsz biztosítani a kötelességeimből, nagyra értékelném. Tudod jól, hogy megtennék „mindent a csapatért” – ez egy új amerikai kifejezés, amit itt tanultam – de őszintén, úgy tűnik az események kicsúsztak az ellenőrzésünk alól. Talán bölcsebb lenne az egészet lefújni, és reménykedni a legjobbakban. Biztosak vagytok benne, hogy kitörne a háború a két klán között, ha az egyezség nem teljesül? Ha csak pár fő összecsapásról van szó minimális veszteségekkel, azt mondom, fontoljuk meg ezt a házassági szerződést. De természetesen a te véleményed az első. Addig is folytatnom kell az eddig nem túl eredményes próbálkozásom, hogy kitanítsam és eljegyezzem ezt a lehetetlen nőszemélyt, ebben a sorrendben. De kérlek, Vasile – fontold meg az érveimet.

35

Kötelességét teljesítő unokaöcséd: Lucius Vladescu U.I.: Beajánlottak a kosárlabda csapatba. Az edző szerint be kéne állnom!

36

8. fejezet – NEM TUDOM MEGCSINÁLNI. – panaszkodott Mindy, és egy újabb

rossz választ húzott át. – Ezek a feladatok nem is nehezek. – mondtam. Hála Istennek ez az utolsó év, hogy korrepetálnom kell Mindy-t matekból. A számítás kifogott rajta és csak egymás idegeire mentünk. Biztosan nem segített az sem, hogy a szobámban eszméletlenül meleg volt. Mindegy mennyit könyörögtem apunak, hogy vegyünk egy légkondicionáló gépet nekem, lerázott azzal, hogy energiát pazarol. Felvettem a könyvet és olvasni kezdtem a feladatot. – Két férfi vonattal utazik, ami elhagyva az állomást… – Senki nem utazik már vonattal. – hisztizett Mindy. – Miért kell mindig vonatról beszélnünk? Miért nem lehetnek, mondjuk repülők? Felnéztem a könyvből. – Lehetetlen téged tanítani. – Ha már a tanításnál tartunk, mit szólsz Lucius mai alakításához? Mrs. Wilhelm teljesen odáig volt, mikor azt a beszédet tartotta Hamletről. – megállt. – Érdekessé tett, egy Dániáról szóló színdarabot. – Visszatérve a problémára… – Tényleg, hol van egyáltalán Lukey? – Mindy teljesen elfeledkezett a számításról, felugrott az ágyamon, hogy kinézhessen a nyitott ablakon. Elhúzta a függönyöket és kikiáltott. – Looooo – cious! Gyere ki játszani… Mindy látni szeretne… – Kérlek ne hívd ide. – kértem tőle, komolyan is gondoltam. – Csak egy gyors pillantás azokra a szexi fekete szemekre… – Mindy kihajolt az ablakon. – Hé, jön valaki. Egy furgon van az úton. – Ki az? – kérdeztem közömbösen. Valószínűleg apa egyik jógadiákja volt, aki korábban érkezett az órára. Hallottam a kerekek tompa zaját a fövényen, majd leállt a motor.

37

A legjobb barátnőm megfordult és elengedte a függönyt. – Jake. Ez Jake kék furgonja. Az istálló mellett állt meg. Jake? Próbáltam közömbösnek hangozni. – Ó, az csak a rendelésünk. Jake-ék farmjáról vásárolunk szénát. Kipakolja és el is megy pár perc múlva. Ó. – Mindy megemésztette a hallottakat, majd megpördült, újra kihajolt és kikiabált. – Hé, Jake! Mindjárt lemegyünk! Nem. Ezt biztosan nem tette meg. – Mindy. Egy lyukas póló van rajtam. Nem is vagyok kisminkelve. – Jól nézel ki. – nem is törődött a tiltakozásommal, lerángatott a karomnál fogva. – Emellett már azt mondtam neki, hogy lemegyünk. Vonakodva hagytam, hogy lerángasson és kivezessen. – Ugye tudod, hogy ezért még megöllek? Mindy nem is figyelt rám. – Nincs rajta ing. – suttogta, miközben átrángatott az udvaron, egyenesen Jake furgonja felé. A kocsi hátuljánál volt, szénabálákat pakolt a földre. – Nézd azokat az izmokat. Megráztam a kezét. – Mindy, csend legyen! – Au! – kiszabadította a kezét és rám morgott. – Mire készültök? – mosolygott Jake, abbahagyva a munkát. Előhúzott egy tarka kendőt a zsebéből és letörölte az izzadságot a homlokáról. Behajlította a bicepszét és hat gyönyörű izom feszült és csillant meg a lemenő nap fényében. – Csak matekot tanulunk. – mondtam, közben a kezemmel eltakartam a lyukat a pólómon, ami pontosan a hasam fölött volt, ami történetesen még mindig fájt a nyári pitevacsoráktól. – Nem jössz be inni valamit, miután végeztél? – ajánlotta fel Mindy, mintha otthon lenne. – Köszönöm, az jól esne. – egyezett bele Jake vigyorogva. – Csak had fejezzem be a kirakodást, mielőtt lemegy a nap.

38

Mindy oldalba bökött jelezve, hogy ideje lenne bemennünk. – Felvehetnél egy másik pólót. – motyogta a fülebe. – Akkor majd találkozunk odabenn. – mondtam Jake – nek, lopva még utoljára ránéztem a mellizmaira. Nem rossz. De ahogy a ház felé fordultam megláttam a romániai cserediátok a garázs falának dőlve, a kezeit összefonta a mellkasa előtt. Talán csak a halvány fény rajzolt ijesztő árnyékokat merev arcára, de nem tűnt túl boldognak.

39

9. fejezet – HOLNAP MAGADNAK KELL boldogulnod, nem érdekel, mit mond

anya. – figyelmeztettem Lucius-t, aki követett engem végig az ebédlőben, elutasítva minden kínálatot. – Már ismered a rendszert. – Ó, igen. – mondta. Egy ujjal tolta a tálcát, mintha mérgező lenne. – Állítsd sorba az embereket, mint a teheneket az etetőnél, adj nekik olyan ételt, ami a haszonállatoknak való, és kényszerítsd, hogy fölé görnyedve elfogyasszák, miniatűr asztaloknál összezsúfolódva. – Csak vegyél valamit. – motyogtam és vettem magamnak egy szendvicset. – A sloppy joe nem is olyan rossz, mint hiszed. Lucius megfogta a kezem, ujjai szorosan ráfonódtak a csuklómra. Olyan hűvösek voltak. – Jessica… az hús? De a szüleid tilalma… – Amit anya és apa nem tud, az nem fáj nekik. – mondtam, elvettem a kezem és tovább toltam a tálcát. Megdörzsöltem a csuklóm, hogy felmelegedjen kicsit. – Úgyhogy ne mond el nekik! – Micsoda engedetlenséd és lázadás tőled. – mosolygott Lucius, hangjában helyeslés csengett. – Teljes mértékben melletted állok. – Nem igazán érdekel, hogy támogatsz-e vagy nem. – Hát persze. – Lucius elvett néhány franciasültet. – Cartofi Pai. Legalább ilyen nálunk is van Romániában. – Amugy azt az italt honnan szerezted? – kérdeztem a tálcáján lévő ORANGE JULIUS feliratú, dobozos üdítőre bökve. – Tudod jól, hogy nem hagyhatod el az iskola területét. – Jajj, a fogva tartás rémségei. – sóhajtott Lucius, felemelte a dobozt és ivott egy kortyot a vastag szívószálon át. Piros, csomós ital kúszott lomhán felfelé. Elégedetten nyelt egy nagyot. – Nem elég, hogy elválasszon a Strawberry Julius – tól adta gyönyörtől. „Azt hiszem, függő vagyok.”

40

– Ki kéne dobnod. – mondtam a doboz felé nyúlva. – Komolyan, ha elkapnak… Lucius elemelte az üdítőt, mielőtt elérhettem volna. – Szerintem nem. Nem szeretném, ha kilöttyintenéd. Felnéztem az arcára, hátha megfejtem, mire gondolt. Fekete szemeiben pajkos fény csillant. – Gyere már. – mondtam, és vettem egy citromos zselét. – Feltartjuk a sort. Fizethetnénk, ha nem akarsz mást. Odacipeltük a tálcáinkat a pénztárhoz, és ahogy beletúrtam a zsebembe, Lucius elővette a pénztárcáját. – Engedd, meg. – Szó sem lehet róla. – Találtam pár összehajtott dollárt a zsebemben, de Lucius gyorsabb volt. Odanyújtott a büfésnek egy húszdolláros csekket. – Tartsa meg a visszajárót. – mosolygott rá, elrakta a tárcáját és felvette a tálcáinkat. – De… – kezdett a nő tiltakozni. – Még nem szokott hozzá a pénznemünkhöz. – magyaráztam neki, és Lucius felé fordultam. – Az ebédünk csak hat dollárba szokott kerülni. Lucius felhorkant. – Azt hiszed Jessica, hogy nem ismerem számtalan ország pénznemét – különösen az amerikai dollárt, ami az általános mérték? Romániában élek, nem egy dobozban. A büfésnő még mindig a kezében tartotta a visszajárót, bizonytalanul méregetett minket. – Később odaadom neki. – mondtam, és elvettem tőle a pénzt. – Nézd, ott van Melinda. – jegyezte meg Lucius, mindkét tálcát a kezében tartotta. – Kicsit hisztérikusan integet. Ő egy kicsit olyan… túl lelkes, nem? – Gondolom velünk eszel. – sóhajtottam és követtem őt az asztalok közt Mindy felé araszolva. Néhány másik diák felnézett, vagy elhúzódott, ahogy a magas tinédzser elhaladt mellettük a fehér ingében, fekete nadrágjában és fényes bakancsában. Úgy tűnt Lucius-t egyáltalán nem

41

zavarta a figyelem. Valójában úgy tűnt, mintha szerinte nem is érdemelne mást. Szia, Jess. – vigyorgott Mindy, ahogy az asztalhoz értünk. Elpirult. – Szia, Lucius. – Melinda, örülök, hogy látlak. – mondta Lucius és az asztalra tette a két tálcát. – Elbűvölően nézel ki. A barátnőm még jobban elpirult. – Köszönöm. Biztosan az új ingem miatt van. Abercrombie, egy outlet – ben vettem. – Lucius szorosan testhez simuló nadrágjára mutatott. – Ha már a ruháknál tartunk, az a nadrág nagyon dögös. Romában mindenki így öltözik? Vagy csak az arisztokrata gyerekek? – Románia. – javítottam ki. – Nem Róma. – Ugyan már, az is Európa. – legyintett le Mindy, gondolataiba merülve bámulta tovább Lucius – t. – Mindegy, a nadrág akkor is szuperdögös. Lucius elmosolyodott. – Majd megmondom a tervezőmnek, hogy a munkája dögös és szuperdögös. Szerintem rendkívül örülni fog, hogy a ruhája versenyre kelhet a divattal. Ki akart húzni nekem egy széket, de most én kaptam el a karját. – Majd én. – Ahogy kívánod. – mondta hátrébb lépve. – Ó, bárcsak Romániában élnék. – sóhajtott fel Mindy, pufók kezeivel megtámasztva az állát. – A viselkedésed olyan… – Kifogástalan. – segítette ki Lucius. – Remek. – morogtam a tálcámon kutatva. – A kanalat elfelejtettem. – Azonnal jövök. – ajánlkozott Lucius és már fel is pattant. – Nem, majd én. – tiltakoztam, és én is felálltam. Lucius a székem mögé lépett, a kezét a vállamra tette, aztán szigorúan, de gyengéden visszanyomott a székre. Fölém hajolt, gyengéden beszélt, még mindig fogta a karomat. Hűvös lehelete simogatta a fülem, a gyomromban pedig megint éreztem azt a csiklandós, árulkodó érzést.

42

– Jessica. Az Isten szerelmére. – mondta. – Engedd meg, hogy legalább egy normális dolgot megtegyek érted. Azzal ellentétben, amit mondanak neked, az udvariasság nem jelenti azt, hogy a nők gyengék. Ez mutatja, hogy erőd van felettünk. Egy Vladescu csak ezt a fajta kiszolgálást tanulja, én pedig örömmel teszem meg. Neked pedig illik örömmel elfogadnod. Lucius elengedte a vállam és már el is tűnt, mielőtt válaszolhattam volna. – Fogalmam sincs, mit akart ezzel mondani, de úgy hangzott, mint a legdögösebb dolog, amit valaha hallottam. – Mindy követte Luciust a szemével. – Hogy lehetsz ilyen szerencsés? Az én szüleim miért nem hívnak meg egy cserediákot? – Bárcsak a te problémád lenne, nem az enyém. – mondtam. Ó, mennyire szeretném. Ha Mindy tudná valójában Lucius Vladescu milyen őrült volt. Hogy minek vallotta magát. – Miért kell így viselkednie? Azt szeretném, ha békén hagyna. Mindy beleszúrt egy szívószálat a csokis tejes dobozába. – Nem értelek, Jess. Mikor öt évesek voltunk, mindig hercegnőnek öltöztünk. Most pedig itt egy hús – vér herceg, aki csak rád vár, te pedig panaszkodsz. – Jajj, Min… csak ne bátorítsd, oké? – Túlságosan ragaszkodsz Jake Zinn – hez, ezért nem veszed észre, hogy, az ég szerelmére, egy európai arisztokrata udvarol neked, Jess. Csak pazarolod az idődet egy olyan fiúra, aki szórakozásképp teheneket fej… – Jake családjának nincs is tehene. – tiltakoztam. – Ők termesztenek. Különben is, azt hittem, hogy kedveled Jake – et. Nyálcsorgatva nézted az izmait. – Ó, szia, Lucius. – csiripelte Mindy, és nyomatékosan belém rúgott az asztal alatt. – Gyors voltál. – Nem akartam, hogy a zselé íztelen legyen. – szólalt meg mögöttem Lucius és ismét áthajolt a vállam felett, hogy elrendezze az

43

evőeszközöket a tálcámon. A villa a sloppy joe bal oldalára került, a kés és a kanál jobb oldalra. – Amerikában is így terítenek, ugye? – Na és mit csinálsz még Romániában azon kívül, hogy a világ legjobb etikett iskolájába jársz? – szólt közbe Mindy, mikor Lucius leült. Hátradőlt a fémszéken, kinyújtóztatta hosszú lábait, majd eltolta maga elől a franciasültet. – Nos, a tanításom nagyon precíz, mivel magántanuló vagyok. Szeretem az állandó utazásokat Bukarestre és Bécsbe, amikor olyan hangulatban vagyok. A vadászat népszerű a Kárpátokban. Ahogy a lovaglás is. – Hé. Van valami közös bennetek. – kiáltott fel Mindy. Figyelmeztető pillantást vetettem rá. – Hát, igen. Lucius érdeklődve felvonta a szemöldökét. – Tényleg, Jessica? Azt hittem a lovakkal való kapcsolatod az istállótakarításnál kimerül. – csipkelődött. – Nem is hittem, hogy tudod milyen a kilátás egy ló hátáról. Ezt eltitkoltad. – Mert nem akartam, hogy az istálló körül ólálkodj, hogy meglátogasd a lovam. – mondtam és haraptam egyet a tiltott SLOPPY JOE – mból. – Jess részt vesz a 4 – H Lovas Show-ban az ősszel. – tette hozzá Mindy. Lucius helyeslően elmosolyodott. – Tudod a szülővárosomban, Sighisoara-ban én vagyok a legjobb lovas. Talán segíthetnék… – Nem! – kiáltottam fel, hangosabban, mint szerettem volna. Lejjebb vettem a hangerőt, csak utána válaszoltam. – Nincs szükségem segítségre, oké? – Biztos? Én voltam a Romániai Nemzetközi Amatőr Pólócsapat kapitánya. – Ó, az ég szerelmére. – motyogtam, belapátoltam egy nagy kanál citromos zselét a számba.

44

– Óvatosabban a zselével, Packrat. – szólalt meg valaki a hátam mögött. – Máris úgy remegsz, mint egy teli tál. Csak ezt ne… Felnéztem és a kövér Frank Dormand – re és csatlósaira, Faith Crossra és a fiújára, Ethan Strausser – re, akik nevetve elsétáltak az asztalunk mellett. – Pont te beszélsz, Dormand? – vágtam vissza. – Legalább nekem a zsír nem a fejemben van. De már nevetve el is tűntek. – Hálátlanok. – Lucius kiegyenesedett, hangjában érezni lehetett a hitetlenkedést. – Ő most tényleg kigúnyolt téged, Jessica? Fel akart állni a székből, de elkaptam a karját. – Lucius, hagyd őket. Tudom kezelni. Mint mindig. Lucius félig állva, hitetlenkedve rám nézett. – Hagyjam… hogy ez az… ez az agyatlan kigúnyoljon? Szorosan markoltam a ruhája ujját, éreztem a dudorodó izmait, még az agyagon keresztül is. – Csak Frank Dormand szemétkedik, mint mindig. – mondtam. – Ne kezdj verekedni vele. Egy pillanatra úgy tűnt, Lucius elfeledkezett Frank – ről, hál’ istennek visszasüllyedt a székébe, döbbenten vizsgálva az arcomat. – Jessica… nem értem. Épp te neked kell gúnyolódást elviselned annyi ember közül… – Elég, Lucius! – Figyelmeztettem. Csendben könyörögtem, mélyen a szemébe nézve. Kérlek, ne említs vámpírokat, szerződéseket, vagy bármi mást rólam, vagy arról, hogy hercegnő vagyok. Ne Mindy előtt. Soha. – Tudom kezelni. Lucius vonakodva megadta magát. – Ahogy kívánod. De csak most az egyszer törődöm bele. Ilyen viselkedés idiótáktól – feléd, Jessica – nem marad megtorlatlanul. Hátradőlt a széken, keresztbe fonta a karjait, közben azt az ajtót figyelte, ahol Frank, Faith és Ethan eltűnt, úgy bámulta, mintha csak azt kívánná, hogy visszajöjjenek és belé kössenek. Mintha tervezgetné,

45

elképzelné és megélné a fejében a küzdelmet. Olyan ijesztő arcot vágott, hogy most először életében még Mindy is csendben maradt. Csendben befejeztük az ebédet. Lucius semmit nem evett, csak ivott a Strawberry Julius – ból, egyszer – kétszer, mialatt az ajtót figyelte. Mikor elhagytuk az ebédlőt, az dobozt a kukába hajította, ami tompán koppant a szemetes oldalán, immár üresen. – Remélem szétrúgja egyszer Frank fenekét. – suttogta Mindy, mikor letette a tálcáját. – Nem lenne ellenfél számára. Olyan volt, mintha Lucius képes lenne ölni érted. Ahogy Mindy ezt mondta, a szavak szinte romantikusak voltak. De én láttam Lucius szemét, éreztem a dühét, ami összegyűlt az izmaiban a kezem alatt. – Nem, az, hogy Lucius Vladescu bosszút álljon értem, részemről egyáltalán nem volt romantikus. Valójában kényelmetlenül éreztem magam, szinte elborzasztott. De minél többet gondoltam rá, Frank, Ethan, Faith, Lucius – és én – együtt olyan kombináció voltunk, ami csakis pusztuláshoz vezethet.

46

10. fejezet TISZTELT VASILE NAGYBÁTYÁM! A lencse kétségkívül egy sokoldalú és elpusztíthatatlan zöldség. Néhányan egyszerűen eszik: összekeverik a testvérével, az ostoba „bulgurral”; vagy beáztatják keserű borba egy „vega salátához. De a lencse sajnos mindig túléli. Persze itt a Packwood házban ezt a szívós kis hüvelyes növény kényszerrel is felélesztik, ha kell, mindenféle íz nélkül, mint mindig, és célozgatnak, míg még egy fáradhatatlan, golyószerű adagot nem raknak a tányérra várva, hogy meg is eszi valaki. Újra és újra és újra. És soha többet ne említsd a „zselét” és a „sloppy joe – t”. AZ ISTEN SZERELMÉRE, VASILE! Mennyit kell még elviselnem a klánok békéje érdekében? Vagy feláldozom magam, mint az első rab egy olyan háborúban, ami még el sem kezdődött? Őszintén, Vasile, nem csak az étellel van a baj. (Vagyis azzal, amit a Packwood család és a Pennssylvániai Oktatásügyi Minisztérium ételnek hisz.) Az amerikai gimnáziumokat be kéne tiltani a Vöröskeresztes Egyezmény értelmében. A kimondatlan kínzások, amiket elviselek, még téged is megdöbbentenének, aki maga is nagyon jártas a kínzásban. Mint tudod, mindig is kíváncsi voltam a halhatatlanságunkra… hogy milyen érzés lesz élni időről időre (legalábbis ha valaki elkerüli a karót, mint ahogy én is tervezem). Nem is kell többet gondolkoznom. Mintát vehettem Miss Campbell ötödik „társadalomismeret óráján”.Három napot töltött a „sors bizonyításával”, Vasile. HÁROM NAPOT. Fel akartam állni, kitépni a papírokat a sápadt kezeiből és kiabálni: Igen, Amerika nyugat felé terjeszkedett! Nem logikus, ha az európaiak a

47

keleti parton telepedtek le? Mit tudtak volna csinálni? Hiún nyomuljanak előre a tengerbe? De nem emelhetem fel a hangom. Rossz lenne ilyen módon elvesztenem az önuralmam. Muszáj tűrnöm, le kell küzdenem a késztetést, hogy egyszerűen laza lehessek, mint a többi „iskolatársam” (csak szeretnék!), akik mind egyfajta üres, transzszerű állapotba süllyednek az óra alatt. (Habár néha irigylem a képességüket, hogy képesek kiüríteni az elméjüket teljes ötven percre, és csak a csengő hangjára kelnek ismét életre, mint Pavlov kutyái. És utána még ugatnak és csaholnak a folyosón, míg a következő óra el nem kezdődik…) Habár, kétségtelenül sokkal jobban érdekel, hogyan halad az udvarlás, mint az úgynevezett taníttatásom. Szóval visszatérek arra, hogyan is állok Antanasia – val. Örömmel jelentem be, hogy jövendőbeli hercegnőm néha félelmetes lelkierő nyomait mutatja. Sajnos, Antanasia lelkierejének nagy része, a „mersze” (hogy az amerikai kifejezést használjam, ami úgy hangzik, mint amit valakinek le kéne kaparni a cipője talpáról, ellentétben a bámulatos minőségével), tökéletesen arra irányul, hogy elutasítson. Komolyan, őszintén rajong ezért az igyekezetéért. Mindeközben az az érzésem, hogy Antanasia meggondolatlan érdeklődést mutat egy szénát termesztő farmlegény iránt (Egy paraszt! És még annak is alacsony!), aki megjelenésében olyan jelentéktelen és elviselhetetlen, habár angol irodalomórán egy közelemben lévő padban ül (Nagyon is átvettem annak az órának a mottóját – talán még megtanulok „birtokolni”!), soha nem jut eszembe a neve. Justin? Jason? (Sajnos mindkettő jó kérdés. Van egy pár ilyen nevű diák a Woodrow Wilson-ban.) A lényeg az, hogy úgy néz ki „vetélytársra” akadtam, Vasile. Vetélytársam pedig egy paraszt, akinek nyers udvarlási taktikája kimerül abban, hogy felbukkan a Packwood farmon, szükségtelenül ing nélkül, hogy „befeszítsen” előtte. Tollászkodik, mint valami kitömött fácán. És ha látnád, hogy legelteti a szemét azon a fajankón… Ez most Antanasia-t alacsonyítja le – vagy engem, akit kerül?

48

És ha a Dragomirok előszeretettel társulnak parasztokkal, nem hagyhatnánk, hogy a vérvonaluk természetesen csökkenjen, mintsem egyesüljünk velük? Csak vicceltem. Természetesen győznöm kell. (Egy Vladescu egy egyszerű munkás ellen… Ha hátrakötnék egy kezem is elnyerném Antanasia-t, még ha be is kötik a szemem.) De ez az egész helyzet olyan csüggesztő, ha szabad ilyet mondanom. Az, hogy Antanasia még egy falusi fajankóval is összeállna, mikor egy herceg udvarol neki… Amikor egy Vladescu érdeklődik iránta! A lencséket okolom. Tud-e egy nemesifjú, aki húshoz szokott, megfelelően koncentrálni, ha ragacsos gabonán él? Továbbá, jobban elkeserített, mikor láttam, ahogy becsméreli Antanasia-t a Woodrow Wilson Gimnázium egyik fárasztó diákja, egy fiú, akinek a szerencsétlen Frank Dormand név jutott. (Nem csoda, hogy olyan keserű.) De képzeld el: Egy átlagos bolond beleköt egy vámpír hercegnőbe. Csak ültem ott, idiótán, mint valami mamlasz, mert nem hittem a szemeimnek és a füleimnek. Ez nem történhet meg még egyszer. Tudom, hogy követnem kell az itteni viselkedési normákat (sajnos szigorú szabályok szólnak az utcákon guruló fejek ellen), de még egy sértés egy „Dorman-félétől” már nem lesz elnézve. A leendő menyasszonyommal – habár jelenleg paraszt – ámulatban van – nem fog senki engedetlenül bánni. De nem maga a sértés az, ami bánt, Vasile. Meg kell kérdezzem: Hogy érthetné meg Antanasia mennyit ér, amikor ilyen körülmények között nevelkedett? Meglepő-e egyáltalán, hogy érdeklődik egy paraszt iránt? Ha Romániában nevelkedett volna, mint egy vezető, Antanasia soha nem fogadott volna el sértést egy alattvalótól. Megparancsolta volna, hogy úgy végezzék ki a bűnöst, mint a korcsot, ami volt. Itt csak annyit tett, hogy visszavágott a maga (nyers, de bátorítóan éles) eszével – ami ugyan egy fegyver, igen, de egy hercegnőnek igazi erő kell, hogy legyen a kezében. Ez aggaszt engem, Vasile. A vezetők nem csak úgy születnek. Kitanítják őket. Antanasia nem tudja, mivel jár egy ekkora erő birtoklása. Mit fog

49

ez jelenteni neki, a klánoknak, amiket vezetni fog, amikor elfoglalja a trónt? De térjünk talán vissza a küldetésemre. Tudnál rendelkezésre bocsájtani 23,000 leit – körülbelül 10,000 amerikai dollárnak felel meg – számomra? Szeretnék egy kis bevásárlást végezni, ami persze az udvarlásom segítené Antanasia-nak. Habár lehet, hogy egy kisebb részéből vennék egy adag húst. Köszönöm előre is nagylelkűséged. Unokaöcséd: Lucius U.I.: A kosárlabda edzéseim hamarosan kezdetét veszik. Esetleg szeretnél eljönni, megnézni egy meccset? Valószínűleg nem.

50

11. fejezet LUCIUSNAK MIÉRT NEM kell segítenie mosogatni? – panaszkodtam anyunak és odaadtam neki egy újabb csöpögő tányért. – Velünk eszik. Segíthet takarítani is. És már nagyon unom, hogy az ő szennyesét is én mosom. Mindig siránkozik a keményítő miatt. Ki használ egyáltalán keményítőt? –

– Megértem, miért vagy ideges Jessica. – Anya megtörölte a tányért egy ronggyal. – De apád és én ezt már megbeszéltük, és mindketten úgy gondoljuk, Lucius – nak épp elég nehéz beilleszkedni az amerikai életbe anélkül is, hogy feladatot adnánk neki. – Hiszen jól beilleszkedett. Túlságosan is, ha engem kérdezel. – Ne dőlj be Lucius – nak, ha a boldogságáról henceg. – mondta anya. – Az élete így is épp eleget változott, nem kell neki extra munkát is adnunk, amit szolgák csinálnának meg, ha otthon lenne. – Vagy inkább megérdemelné. Anya felnevetett. – Nem számít, mit gondolsz Lucius… Ööö, vámpírosságáról… – Úgy gondolom csak egy rakás szar… – még idejében észbe kaptam. – Úgy értem, hülyeség. – Mindegy, Lucius egy nagyon gazdag és kiváltságos családból származik. Körbetapogatóztam a szappanos vízben, elmerült evőeszközök után kutatva. – Miféle kiváltságok? Most őszintén! Mert néha nagyon kíváncsi lennék a póló pónikra és a bécsi utazásaira. – Ó, nem lennék meglepve, Jessica. – mondta anya. – A Vladescu család egy igen lenyűgöző helyen él. Valójában az egy kastély. Messze fenn a Kárpátokban. – Egy kastély? – Senki nem él kastélyban, a Disney meséken kívül persze. – És ti láttátok ezt a „kastélyt”?

51

– Csak kívülről, ami ugyanolyan lenyűgöző volt. – magyarázta anya. – Nem mehettünk be. A Vladescu-k nem éppen a legegyüttműködőbb vámpírok voltak… – Úgy tűnt, mintha ki akarná ezt fejteni, de aztán meggondolta magát. – A Dragomirok sokkal vendégszeretőbbek voltak. Túl közel kerültünk egy beszélgetéshez a szüleimről. – Hogy nézett ki? A kastély. Anya elmosolyodott. – Most először érzem azt, hogy érdekel valami, ami kapcsolatban áll Lucius – szal. Kitapintottam pár kést. – Csak a háza. Anya átvetette a vállán a rongyot és nekidőlt a pultnak. – Nem Lucius? Egy kicsit sem? Feltűnt a finom utalás a hangjában. – Anya! Ne! – Jessica… el kell ismerned, hogy Lucius fizikailag egy nagyon csinos fiatalember, és tényleg érdeklődik irántad. Az lenne a természetes, ha mutatnál legalább egy kicsi érdeklődést iránta. Ezt nem kellene szégyellned. Belemártottam a vízbe egy tűzálló edényt, ledörzsöltem az oldaláról egy kis lencsét, ami ráégett az oldalára főzés közben. – Azt hiszi magáról, hogy vámpír, anya. – Ez nem változtat a tényen, hogy Lucius Vladescu egy elbűvölő, erős, gazdag és jóképű fiú. Újra átéltem az érzést, ahogy Lucius erős kezei végigsimítanak az arcomon azon az estén, mikor először találkoztunk. Azt a csiklandós érzést a gyomromban. És a tényt, hogy szavakba is öntötte azon szándékát, hogy megharapja a nyakam. – Láttál már, hogy másképp néznék Lucius – ra, nem pedig undorral? Komolyan? Anya elmosolyodott. – Meglepődnél, hogy az undor milyen gyakran fordul vágyba. – Olyan mindentudóan nézett rám, mintha csak látta volna a fejemben, ahogy felidéztem Luciust, mikor megérintette az arcom.

52

Elpirultam. – Ez úgy hangzott, mint valami alkímia. Ami épp annyira valós, mint a vámpírok. – Jajj, Jessica. – sóhajtott fel anya. – Mi a szerelem, ha nem az alkímia egy formája? Vannak olyan erők ebben az univerzumban, amit egyszerűen nem tudunk megmagyarázni. Igen. Erők, mint például a fekete lyuk időforgató gravitációja. Egy végtelen folyamnyi pi zümmög végig az univerzumon. Ezek igazi erők és valósak voltak. Rejtélyesek, így van. De megmagyarázhatóak és talán még meg is érthetőek, ha ötvözzük a fizikát, tudományt és a matematikát. Miért nem tudják ezt soha megérteni a szüleim? Miért látnak mindenben mágiát és természetfelettit, ahol én csak számokat és elemeket látok? – Nem kedvelem Lucius-t, anya, szóval felejtsd el az egész alkímiát, undort és vágyat. – mondtam, felemelve az edényt. Anya nem tűnt meggyőzöttnek, ahogy megszárította az utolsó edényt is. – Nos, ha az érzéseid megváltoznak, velem nyugodtan beszélhetsz. Úgy érzem, Lucius egy nagyon tapasztalt fiatalember. Nem akarom, hogy ez túlnőjön rajtad… – Talán Jessica „erején felül áll” valami? Esetleg segíthetek? Anya és én megfordultunk, Lucius ott állt a konyhaajtóban. Mennyi ideje volt ott? Mennyi mindent hallott? „Az undor vággyá alakul”? Ha anyát zavarta is, hogy Lucius rajta kapta, hogy a háta mögött beszélünk róla, az nem látszott az arcán. – Jess meglesz, Lucius, de köszönöm, hogy megkérdezted. Mi hozott errefelé a garázsból? – Sóvárogtam egy kis carob „tofu fagylaltra”, amit a mélyhűtőben tartatok. – mondta Lucius. A hűtőhöz ment és kinyitotta a felső ajtót. – Esetleg akar valaki csatlakozni hozzám? – Nekem most az istállóba kell mennem, megnézni pár kiscicát, amit apád talált. – mondta nekem anya. – Azt hiszem, van hely még egy alomnak, de szeretek meghúzni pár határt. Ha túlságosan bíztatom, még a végén túllő a célon. – Megveregette a cserediákunk vállát a konyhából kifelé menet. – Jó éjszakát, Lucius!

53

– Kellemes estét, Dr. Packwood. – Lucius letette a műfagylaltot a pultra és elővett két tálat. – Jessica? Elcsábíthatlak? – Kösz, de most kerülöm a desszertet. – Miért? – Lucius őszintén meglepődött. – Tudom, hogy a carob nem éppen a legcsábítóbb ízesítés, de a desszert az élet egyik legnagyszerűbb élvezete, nem gondolod? Nem felejtettem el – persze leszámítva azt, amikor apukád azt a tojás nélküli, krémtelen tökös pitét szolgálta fel. Úgy tűnt nem éri meg felemelni a villát az ember szájához. Kihúztam a dugót a mosogatóból, leeresztve a mostanra már hideg vizet. – Igen, legalább te nem vagy kövér. Ehetsz desszertet. Mikor felnéztem a lefolyó kanyargó örvényéről, Lucius grimaszolt. Végigmért tetőtől talpig. – Mi van? – kérdeztem és lenéztem a katonai pólómra és rövidnadrágomra. – Van rajtam valami? – Ugye nem gondolod komolyan, hogy túlsúlyos vagy, Jessica? – mondta, a szeméből sütött a hitetlenség. Nem gondolod, hogy annak az ostobának, aki kigúnyolt az ebédlőben… Tudtam, hogy el kellett volna hallgattatnom… – Enne semmi köze Dormand – hez, aki egyébként az én problémám, nem a tiéd. – mondtam. – Csak fogynom kell egy – két kilót, ennyi az egész. Higgadj le. Lucius kinyitotta az edényt, közben a fejét rázta. – Amerikai nők. Miért akartok mind láthatatlanok lenni? Miért ne lennétek fizikailag jelen a világban? Egy nőnek kell egy kicsit gömbölyödni, nem pedig szögletesnek kellene lennie. Nem csak pontok. – A gúnyos borzongással, amit rendszerint apa főztjének tartogatott, hozzátette. – Az amerikai nők túl szálkásak. Csupa kiugró csípőcsont és csontos vállak. – Divatos vékonynak lenni. – tájékoztattam. – Jól néz ki. – Nem szabadna összekeverni a divatost a széppel. – javított ki Lucius. – Hidd el nekem, a férfiakat nem érdekli, mit mondanak a divatlapok.

54

Nem hiszik azt, hogy a csontvázszerű nők jól néznek ki. A férfiak nagy része a gömbölyded nőket szereti. – Beledugott egy kanalat a fagyott tofuba és felém nyújtotta, egyenesen az arcom elé. – Egyél. Örülj neki, hogy nem vagy szálka. Hogy van megjelenésed. Kissé elmosolyodtam, de még mindig eltoltam a kezét. Eldöntöttem, hogy fogyok öt kilót. – Kösz, nem kérek. Lucius megadóan felsóhajtott és visszadobott egy kanalat a tartóba. – Antanasia, becsüld meg azt, aki vagy. Egy nőnek, aki olyan erővel bír, mint te, nem kell a divatot követnie, vagy meginognia az alsóbbrendűek rosszindulatú gúnyai miatt. – Ne gyere megint az egész királyi maszlaggal. – kértem, a mosogató rongyot beledobtam a mosogatóba. Minden apró melegség, amit Lucius iránt éreztem, eltűnt. Hirtelen dühös lettem. – És ne hívj, azon a néven. – Jajj, Jessica, nem akartalak megbántani. – mondta és letette a dobozt az asztalra. A hangja gyengéd lett. – Én csak próbáltam… – Tudom, mit próbálsz elérni. – mondtam. – Minden nap próbálkozol. Támadóállásba helyezkedtünk, farkasszemet néztünk egymással. Lucius felém nyúlt, de aztán jobban végiggondolta. Leejtette a kezét maga mellé. – Nézd, komolyan beszélnünk kell. – mondtam. – Erről az egész „szerződés” dologról. Erről az udvarlásról. Lucius, egy pár pillanatig meglepetésemre, egyetértett.

gondolkodott.

Aztán

legnagyobb

– Igen, azt hiszem, beszélnünk kéne. – Most. – Nem. – mondta és ismét a hamis jégkrém felé nyúlt. – Holnap éjjel. Nálam. Valamit meg kell mutatnom. – Mit?

55

– Szeretem a meglepetéseket. A másik szép része az életnek. Legalábbis általában. Vagyis, néha. Egyáltalán nem tetszett nekem ez a meglepetés. Az utóbbi napokban épp elég meglepetés ért. De egyetértettem vele. Nem érdekel, ha Lucius megmutatja a kastélyát, egy birkanyájat… vagy akármit, amit hozománynak tekintenek Romániában, vagy akár egy gyémántgyűrűt. Meg fogom győzni róla egyszer és mindenkorra, hogy az „eljegyzésünk” le van fújva. – Találkozunk holnap éjjel. – mondtam és letöröltem a pultot. – Ja, és mosogass el, ha végeztél. – Jó éjszakát, Jessica. Tudtam, hogy a tálat a mosogatóban fogom találni a reggelinél. Később azon az éjjelen elmentem aludni, arra gondoltam, amit anya mondott, hogy az undor majd vággyá alakul. Ez nem történt meg, ugye? Manapság már senki nem hitt az alkímiában. Nem lehet kövekből, vagy ólomból aranyat csinálni. Mikor aludtam, volt egy álmom Lucius – ról. Anyuék konyhájában álltunk, és a kanalat az arcom elé tartotta. De most már nem fagyott tofuval volt tele. Hanem a leggazdagabb, legfinomabb csokoládéval, amit valaha is elképzeltem. – Edd meg. – mondta Lucius, gyengéden a számhoz nyomva a kanalat. – A csokoládé az élet egyik legjobb élvezete. – Fekete szemei csillogtak. – Legalább csak egyet. Tiltakozni akartam. Túl kövér vagyok… túl kövér… De ő továbbra is felém nyújtotta a kanalat, a csoki elkezdett csöpögni, bármelyik halandónak nehéz lett volna ellenállni neki, végül pedig mindet megettem. Olyan volt, mintha selyem lenne a nyelvemen. Lemertem volna fogadni, hogy érzem az ízét álmomban. Megragadtam és szorosan markoltam Lucius kezét, hogy egyhelyben tartsam, miközben csukott szemmel kiélveztem az édes elixír utolsó cseppjeit. Mikor végeztem és kinyitottam a szemeim, a kanál eltűnt, ahogyan a dolgok egy álomban szoktak, csak én voltam és Lucius, az ujjaimat összefűztem az övével,

56

nőies mellkasom – a gömbölyűségem – hozzápréselődött kemény alakjához. Rám mosolygott, kivillantva azokat a lenyűgöző, fantasztikusan fehér fogait. – Nem bántad meg, nem igaz? – kérdezte, és szaglászni kezdte a nyakamat. A torkomat. – Tökéletes volt, ugye? – suttogta a fülembe. Aztán Lucius erős karjaival teljesen átkarolt, átölelt, elnyelt… És felébredtem, a hátamon feküdtem. Hajnal volt, a napfény besütött az ablakon. Nehezen vettem a levegőt. Wáó. Az oldalamra feküdtem, összehúztam magam, éppen visszatértem a valóságba, mikor a napfény megvilágított valami fényeset a földön, közel a csukott ajtóhoz. Egy ezüst könyvjelzőt, ami egy könyvből kandikált ki. Egy vékony kötetből. Biztos, hogy nem volt ott, mikor lefeküdtem. Valaki nyilvánvalóan az ajtó alatt csúsztatta be. Kimásztam a takaró alól, felvettem és megfordítottam, hogy elolvashassam a címet: Hogyan nőjünk fel halhatatlanként: Egy tinédzser vámpír útmutatója randizáshoz, az egészséghez, és az érzelmkehez. A könyvjelző tetejébe egy LV volt bevésve vastag betűkkel. Jajj, Istenem, ne. Az útmutató, amiről Lucius beszélt az első éjszaka, mikor találkoztunk. Bizonytalanul felidéztem, hogy említette – pont az után, hogy bejelentette, meg fog harapni. A földre rogytam, közben a kéretlen ajándékom néztem. Aztán, józan eszem ellenére, a megjelölt oldalakra fordítottam, elolvastam a fejezet címet, „A változó tested”. Ó, az ég szerelmére… Volt egy rész, ami alá volt húzva piros tintával. Az állt ott: „A fiatal hölgyek természetesen összezavarodnak, vegyes érzéseik lesznek, miközben a testük változik. De nem kell szégyellni! Az, hogy gömbölyded alakjuk lesz, természetes folyamat, ha egy nőies vámpírrá változnak.”

57

Ellenálltam a késztetésnek, hogy sikítsak. Nem kell nekem Lucius Vladescu tanácsa, hogy „nőies” legyek, különösen nem egy „nőies vámpír”. Különben is, ki nyomtatta ki ezt a valamit? Ki adna ki egy szexuális könyvet legendás lényeknek? Ez csak olaj volna a tűzre a megtévesztett emberek őrültségére… Mielőtt a szemetesbe dobhattam volna azt a valamit, ahova tartozott, gyorsan belelestem a belső borítóba, a kiadót keresve. Habár először egy kézzel írott levélkén akadt meg a szemem. Drága Jessica! Természetesen, nekem sosem kellett tanács ezekben a témákban – most komolyan „érzelmek”? – de úgy gondoltam, talán te, egy „újonc”, hogy úgy mondjam, hasznosnak találnád az útmutatót. A csöpögős hangnemével ellentétben, a mi fajtánkban nagyon becsülik. Élvezd, és nyugodtan fordulj hozzám, ha kérdésed lenne. Haladónak vélem magam a témában. Kivéve az „érzelmeket”. Szeretettel, L. U.I.: Tudtad, hogy horkolsz? Szép álmokat! Egyszerűen nem tudja feladni. Ahogy becsuktam a könyvet, észrevettem, hogy valamit bedugtak a könyv hátuljába. Egy borítékot. Kihúztam az oldalak közül. A kis csomag csaknem átlátszó volt, és mély levegőt vettem, mikor rájöttem, hogy egy fénykép volt benne. Még a papíron keresztül is ki tudtam venni egy nő homályos alakját. Nem! Tudtam ki van a képen, anélkül, hogy megnéztem volna. Az anyámé…

58

Visszadugtam a fotót a lapok közé. Lucius nem manipulálna, nem kényszerítené rám a múltat. Nem kényszeríthet, hogy megnézzem a régóta elhunyt, zavarodott anyám fényképét, aki lemondott rólam. Leküzdöttem a haragom – Lucius ellen, a szomorú, kínos múltam emlékei ellen – és belöktem a könyvet az ágyam alá. Nem akartam, hogy anya véletlenül ráakadjon, mikor kiüríti a szemetesem. Később összetéphetem és elégethetem a komposztba. Ahogy a vékony kötet átpördült a kemény fapadlón, hogy a poros nyulak között landoljon, egy gondolat ötlött fel bennem: Lucius az ajtóm előtt állt, mikor róla álmodtam? Elöntött a szégyen. Miért volt egyáltalán az a késő esti fantáziálgatás? És mit értett Lucius a „szép álmok” alatt? Miért írta ezt? Kétségbeesetten reméltem, hogy a horkoláson kívül – amit egyébként nem csináltam – nem beszéltem álmomban. Felidéztem, nem kis gyanakvással, a kis egyezségem, hogy később az este folyamán találkozom Lucius – szal, egyedül, a szobájában.

59

12. fejezet – ÜDVÖZÖLLEK. – MONDTA LUCIUS és kinyitotta a lakosztálya

ajtaját. Hátrébb lépett, hogy előre engedhessen. – Te vagy az első vendégem. – Szent szar! Lucius becsukta mögöttünk az ajtót. – Hát, ez kellemes reakció volt. Nagyon hölgyhöz illő. Elakadt a lélegzetem. – Mit csináltál te itt? – Ahogy a szemeim hozzászoktak a félhomályhoz, egyre több és több részletet fedeztem fel a szobában. – Wáó. – A szoba, eddig olyan bolhapiacos szeméttel volt feldíszítve, ami nem kifejezet ten volt „vidékies”, most olyan divattal lett átalakítva, ami szerintem egy romániai kastélyhoz volt méltó. Egy vérvörös bársonytakaró volt az ágyra terítve, egy ízléses, kopott perzsaszőnyeg borította a krémszínű szőnyeg maradványait, a falak pedig sötét kékes – szürkére voltak festve. Régi kövek színe volt. A tekintetem megakadt vizsgálódás közben egy régi fegyvereknek tűnő, falra szerelt valamin. Élesek tárgyak. Hegyes tárgyak. – Ö… Mi történt anya bennszülött, vásári, szerte a világból származó, népi babagyűjteményével? – Kitelepítettem őket. Lucius ijesztően elégedett arcából arra következtettem, hogy a babák száműzetése tartós volt. – Anya és apa meg fognak ölni, ha ezt meglátják. – Kizárt. – nevetett. – Amúgy ez mind csak szépítés. Könnyen vissza lehet csinálni. Egyáltalán ki az, akinek jobban tetszik egy kockás pamutszövet, mint ez… – körbe mutatott a szobán. – És neked Jessica? Tetszik, amit csináltam? – Ez… érdekes. – mondtam határozatlanul. – De mikor volt időd erre? Hogy – hogy senki nem vett észre?

60

– Mondhatni éjszakai bagoly vagyok. Ahogy a meglepettségem eltűnt, a dühöm Lucius iránt ismét feléledt. – Ha már a késő esti programjaidnál tartunk, nem tetszett a könyv. – tájékoztattam. – Sem az, hogyan odahoztad. Lucius vállat vont. – Talán idővel majd hasznosnak találod. – Biztos. Majd fenn lesz a polcomon az Idióták kézikönyve, hogyan legyünk legendás teremtmények című könyvem mellett. Lucius felnevetett. – Nagyon vicces. Nem tudtam, hogy szoktál viccelődni. – Én már csak ilyen vicces ember vagyok. – védekeztem. – Ja, és különben – Én nem horkolok. – De igen, horkolsz. Meg motyogsz is. A vér megfagyott az ereimben. Az álom… – Miket? Mit hallottál? – Semmi értelmeset. De igen kellemes álom lehetett. Nagyon el voltál ragadtatva. – Ne ólálkodj a szobám körül! – mondtam. – Ezt komolyan mondom. – Természetesen, ahogy kívánod. – Lucius lejjebb vette a hangerőt egy régi lejátszón, ami egy elgörbült vinil lemezt pörgetett, ami valami ismeretlen zenét tartalmazott, kaparászó és nyávogó volt, mint amikor két macska egymásnak esik. Vagy, mint amikor egy koporsó rozsdás zsanérjai újra és újra kinyílnak és lecsukódnak, valami elhagyatott mauzóleumban. – Szereted a horvát népzenét? – kérdezte, látva az érdeklődésem. – Az otthonomra emlékeztet. – Jobban szeretem a normális zenét. – Ó, igen, az MTV azokkal a zúzásokkal meg ütésekkel. Mintha egy löket kamasz hormon irányítana a televízión keresztül. Nem vagyok idegenkedő. – Egy szék felé mutatott, ami biztosan nem a szüleimé volt. Ők nem vásároltak bőrt. – Ülj le, kérlek. Mond el, miért szerettél volna találkozni velem.

61

Lehuppantam, és a szék szinte elnyelt engem. Nagyon puha volt. – Lucius, ne legyél tovább a nyomomban! És menj haza! – Egyenes vagy, ezt szeretem benned, Anta… Jessica. – Döntöttem. – folytattam. – Az „esküvő” hivatalosan is lefújva. Nem érdekel, mit mond a tekercs. Nem érdekel, hogy az Óhaza öreg emberei… – A vének. – A vének mit várnak. Nem fog megtörténni. Most elmondom, szóval ne pazarold tovább az időt. Biztos nagyon szeretnél már visszatérni egy igazi kastélyba… Lucius megrázta a fejét. – Nem. Meg kell tanulnunk együttműködni, Jessica. Ebben nincs választásom – ahogy neked sincs. Szóval azt tanácsolom, legalább próbálják együttműködni, hogy a népszerű kifejezést használjam. – Nem! Lucius kissé elmosolyodott. – Neked aztán van akaratod. – A mosoly eltűnt. – De ez nem az az idő, mikor használnod kéne. – Járkálni kezdett, mint Mrs. Wilhelm óráján is tette. – Az, hogy nem tiszteled az egyezményt… nem csak egyfajta politikai káoszt is okozna, de meggyalázná a szüleink emlékét is. Ők kívánták ezt, a béke érdekében. Kissé meglepetten néztem Lucius – ra. – Mi történt a szüleiddel? – Megölték őket a tisztogatások idején, mint a te szüleidet. Mit gondoltál? – Bocsánat, én… én nem tudtam. Lucius leült az ágyra, előrehajolt és összefűzte az ujjait. – De nem úgy, mint te, Jessica, engem a fajon belül neveltek fel, a megfelelő példaképek. – Az úgynevezett Vének? – találgattam. – Igen. Elküldtek a nagybátyáimhoz, hogy neveljenek fel. És ha ismernéd őket – ahogy kellene – nem lenne ilyen önelégült a hangod. –

62

Összedörzsölte a két tenyerét, nyilvánvalóan valami hirtelen zavart akart elrejteni. – Félelmetesek. Felmordultam. – És a félelmetes Vénekkel élni jó volt? – A megfelelő dolog volt. – mondta Lucius. – Fegyelmet tanultam. Tiszteletet. – megdörgölte az állkapcsát. – Akár kényszerrel, ha szükségesnek látták. Elfelejtettem a haragom. – A gonosz nagybátyáid megvertek? – Természetesen megvertek. – mondta Lucius, mintha ez egyértelmű lenne. – Időről időre. Harcost neveltek. Vezetőt. A királyokat nem édességekkel, ölelésekkel és csókokkal nevelik Anyuci ölében. A királyok sérüléseket viselnek el. Senki nem törli le a könnyeid, ha egy trónon ülsz. Jobb, ha nem úgy nősz fel, hogy ezt várod. – Ez… Ez rossz. – tiltakoztam, a szüleimre gondoltam, akik a termeszeket sem tudták kiirtani, amik gyakorlatilag felfalták az istállót, nem hogy megütni egy gyereket. – Hogy tudtak bántani? Lucius leintette az együttérzést. – Nem azért meséltem a Vének szigorú fegyelmezéséről, hogy szánalmat váltsak ki belőled. Csökönyös gyerek voltam. Erős akaratú. Nehezen tudtak irányítani. A nagybátyáimnak vezetésre kellett nevelnie. És megtették. – Itt nyomatékosan rám nézett. – Megtanultam elfogadni a végzetem. Felnyögtem. Megint itt tartunk. – Lucius, nem fog megtörténni. A kultúra, vagy akármi is volt, vagy van… Ez nem nekem szól. Nem fogok csatlakozni. Lucius felállt, és megint járkálni kezdett, ujjaival beletúrt fényes fekete hajába. – Nem figyelsz rám. – Te nem figyelsz. – vágtam vissza. Lucius megdörzsölte a szemeit. – Fenébe, olyan dühítő vagy. Már akkor is megmondtam a véneknek, hogy őrültség téged a kultúrán kívül felnevelni. Hogy soha nem leszel megfelelő menyasszony. Megfelelő hercegnő. De mindenki, mindkét klán ragaszkodott hozzá, hogy túl értékes vagy ahhoz, hogy kockára tegyék az életed azzal, hogy Romániában tartanak…

63

– Nem vagyok hercegnő! – De igen, az vagy. – ragaszkodott Lucius az igazához. – Egy felbecsülhetetlen értékű nő vagy. Előkelő. Ha megfelelően neveltek volna fel, akkor már te is teljesen tisztában lennél ezzel. – egyik ujjával a mellkasára bökött. – Hogy az én oldalamon uralkodj. De ahogy most állunk, egy tudatlan kislány maradsz! – szinte köpte a szavakat. – Örök életemre össze vagyok kötve egy gyerekkel! Borzongás futott végig a gerincemen. – Te tényleg őrült vagy. A könyvespolchoz ment és felnyúlt a magasba. – És lehetetlen vagy. Kiugrottam a székemből. – Mit csinálsz? Mit akarsz levenni? – Egy könyvet. Valamit, amit meg akartam neked mutatni. – Lucius leemelt egy vaskos, fényes, bőrkötéses kötetet a legfelső polcról és a matracra hajította, ahol belesüllyedt a plüsstakaróba. Oda mutatott. – Ülj ide! Kérlek! – Köszönöm, inkább állok. Lucius felvonta az egyik szemöldökét, kinevetett és leült, aztán megpaskolta a mellette lévő helyet. – Félsz tőlem? Félsz a vámpíroktól? – Nem. – leültem mellé az ágyra. Közelebb húzódott, a lábaink szinte összeértek, és kinyitotta kettőnk ölében a könyvet. Ezúttal felismertem a román írásjeleket az oldalakon, és egy szerteágazó családfa vonalait. – A családod? – Minden vámpír család. Legalábbis az arisztokraták. A pergamen ropogott, ahogy lapozott, és lesimított kettőt. – Ezek vagyunk mi. Itt kapcsolódunk. – ujjával két volna találkozására mutatott. – Lucius Vladescu és Antanasia Dragomir. Csak ezt ne. – Már láttam ezeket azelőtt, nem emlékszel? Elolvastam a büdös régi tekerecset. Kissé felnézett, hogy a szemembe nézhessen. – És megnézed újra. És újra. Addig, amíg ilyen komolytalan dolgokat mondasz, mint „büdös régi tekercs” és meg nem érted ki vagy.

64

Most először, nem vágtam azonnal vissza. Volt arckifejezésében, ami megállított.

valami az

Hosszú csönd után, Lucius tekintete visszatért a könyvre. Rájöttem, hogy levegőre van szükségem, mivel pár másodpercig nem lélegeztem. Francba! Mintha a gyomrom megint tele lenne izgő – mozgó kiscicákkal. Egy pillanatig nem törődtem a családfával, helyette Lucius profilját néztem. Ébenfekete hajának pár kócos tincse magas homlokára hullott, és egy izom megrándult az állkapcsán. Egy kis sebhely futott végig az állkapcsának a vonalán, ahol az előbb megdörgölte az arcát. Tisztelet. Fegyelem. Kényszer. Mit műveltek vele a Vének? Olyan férfiakhoz voltam szokva, mint apám és más apukák, akiket ismertem. Jó fiúkhoz. Férfiakhoz, akik szövetnadrágban jártak, kickball-t játszottak a gyerekeikkel és vicces nyakkendőket vettek fel karácsonyra. Lucius olyan messze volt ezektől az emberektől, mint a fegyver kollekciója anyám babáitól. Tagadhatatlanul elbűvölő volt, ha az akart lenni, a viselkedése kifogástalan, de volt valami durvaság a felszín alatt. – Azok a szüleid. – folytatta Lucius, a hangja nagyon halk volt. A pillantásomat újra a családfára szegeztem, miközben az ujjaival a Mihaela és Ladislau nevek fölé vitte, pontosan az enyém fölött. A szülőanyám. És a biológiai apám. A haláluk dátuma is oda volt írva. Lenyeltem egy dühös és zavart nyögést. Miért kell állandóan visszatérnünk a vérszerinti szüleimhez? Egy boldog évnek kellett volna lennie ennek. Egy gondtalan évnek. De Lucius megérkezett, és vele a múltam is. Nem csak egy képtelen történetbe rángatott bele vámpírokról és esküvőkről, de próbált elkapni az igazi múltammal is. Hurkot próbált kötni a nyakamra, hogy végigrángasson egy temetőn. Lucius jelenléte örök emlékeztető volt, milyen lennék, ha Romániában nevelkedtem volna. Egy emlékeztető nem csak vámpírokról, hanem szellemekről is. Mihaela és Ladislau Dragomir szellemeiről. Komolyan, idegenek voltak… Nem siratom meg őket… És mégis, szomorú lettem.

65

A saját bánata, még halkabbá tette Lucius hangját. Ujjaival végigsimított az ismeretlen szavakon, Valeriu és Reveka. – Ők voltak az én szüleim. Akartam mondani valamit. Ami helyes volt. De fogalmam sem volt, mi lenne az bármelyikünknek is. – Lucius… – Látod, ezt a dátumot? – folytatta, rám se nézett. – A neveink alatt? Az eljegyzési ceremóniánk. A szüleink írták a dátumot. Legalábbis egyikük. – Egy halvány, vágyakozó mosolyra húzódott a szája. – Nagy nap volt a Dragomir és a Vladescu családnak. A két, háborúzó klánunk békében volt. Felkészültek rá, hogy egyesüljenek. Olyan nagy erő egy helyen. Hányszor hallottam már azt a történetet. – De ilyen egy… történet. – Egy rendelet. – Lucius tompa puffanással becsukta a könyvet. – Nekünk együtt kell lennünk. Nem számít, hogy mit érzünk egymás iránt. Függetlenül attól, mennyire semmibe veszel. – Nem veszlek semmibe… – Nem? – felhúzta a szemöldökét, szája kényszeredett mosolyra húzódott. – Akkor biztosan becsaptál. Visszatámadtam. – Te pedig folyton szerződésről, udvariasságról és kötelességről beszélsz, de én sem érzem úgy, hogy túlzottan kedvelnél engem. Ne mond azt nekem, hogy el akarsz venni feleségül! Az előbb még gyereknek neveztél! Lucius gondosan megválogatta a szavait. – Rejtvény vagy számomra, Jessica. – mondta végül. – Egy rejtély. De legalább én nyitott vagyok a lehetőségre, hogy megismerjem azt, amit nem értek. A gyenge fényben csillogtak a fekete szemei, és olyan közel voltunk egymáshoz, hogy láttam a borosta halvány jeleit az arcán. A legtöbb fiú, akit ismertem, inkább volt még kamasz fiú, mint férfi. Borotválkozott egyáltalán Jake? De Lucius… ő már átlépte ezt a vonalat. És egy ágyon ültem vele. Egyedül. Egy félhomályos szobában. És az úgynevezett „rejtélyeim” „felfedezéséről” beszéltünk. Elhúzódtam.

66

– Különben is, mi fog történni, ha nem házasodunk össze? – kérdeztem, próbáltam elterelni a témát. Ismét távolodtam. – Miért lenne olyan rossz? Lucius is arrébb ment, hátradőlt és a könyökére támaszkodott. – Körülbelül, mint egy háború, a te családod az enyém ellen, öt millió vámpír küzd, hogy átvegye a hatalmat, szövetségeket hoznak létre, vezetők születnek és buknak el, pusztulás és vérontás. És amikor a vámpírok háborúznak… nos, ahogy a mondás tartja: „Egy sereg a gyomrán utazik”. Én nem ismertem ezt a mondást, szóval – józan eszem ellenére – feltettem a kérdésem. – És ez azt jelenti, hogy… – A katonáknak enni kell. – magyarázta Lucius. – Tehát az utcán emberi vér is folyni fog. Káosz lesz. Számtalan életet veszítünk. – Lucius elhallgatott, összerezzent. – Vagy talán semmi nem történne. A vámpírok nagyon szeszélyesek. Ez az egyik legjobb – és legrosszabb – tulajdonságunk. De azt hiszem, nem éri meg a kockázatot. – Miért kell a Vladescu és Dragomir klánnak ennyire utálni egymást? Lucius vállat vont. – Miért küzd meg egymással minden erős nemzet, kultúra és vallás? Egy terület irányításáért. Pusztán irányítás iránti vágyból. Ez mindig is így volt a mi klánjaink között – addig, míg a szerződés nem biztosított egy halvány esélyt a békére egy egyesítéssel, mint egyenlő felek. Ha nem teljesítjük ezt – te és én – a vér a mi kezünkön szárad. Véráztatta utcák képe – ami az én hibám – villantak fel a fejemben, mint valami filmjelenet, ami újra és újra megismétlődik, a fejemet rázva felálltam. – Ez a legostobább történet, amit valaha hallottam. – Igazán? – Lucius szeme kifürkészhetetlen volt, ami valahogy ijesztőbb volt, mint a dühe. Ő is felállt. – Hogy tudnám elérni, hogy elhidd a történetem? – Nem tudod. – hátráltam egy kicsit. – Mert vámpírok nem léteznek. – Én létezem. Te is létezel.

67

– Én nem vagyok vámpír. – ellenkeztem. – Ez a családfa nem jelent semmit. Düh villant fel Lucius szemeiben. – A családfa jelent mindent. Ez az egyetlen tulajdonom, amit becsülök. Még pár lépést hátráltam. Úgy tűnt, mintha még magasabb lenne. – Most mennem kell. – mondtam neki. De minden lépéssel, Lucius közelebb ért hozzám, lassan, én pedig megtorpantam, teljesen megbabonáztak azok a fekete szemek, megigéztek. A borzongás, ami a gerincemen futott le erősebb lett, a földhöz szögezett, mint valami elektromos csapás. – Én nem hiszek a vámpírokban. – suttogtam, de már kevésbé magabiztosan. – Majd fogsz. – Nem. Nem logikus. Lucius már csak centikre volt tőlem, lehajolt, hogy jobban a szemembe nézhessen. Aztán megmutatta a fogait. De már nem csak egyszerű fogak voltak. Agyarak voltak. Kettő, hogy pontosabbak legyünk. Két éles, vonzó, csillogó szemfog. A legszörnyűbb, legtökéletesebb és leghihetetlenebb dolgok voltak, amiket valaha láttam. Sikítani akartam. Sikítani olyan hangosan, amennyire csak lehetséges volt egy embertől. Vagy talán érezni akartam, ahogy Lucius megragadja a vállam, szorosan magához húz, érezni a birtoklást a kezein, az ajkai érintését, a fogait a torkomon… Jajj, Istenem! Mi a csuda van velem? Mi a csuda van vele? Egy őrült vámpír volt. Tényleg az volt. Nem! Ez valami mágikus trükk. Egy illúzió. Behunytam a szemem, megdörzsöltem, szidtam magam, amiért bedőltem neki, mégis, félig vártam, hogy azok a borotvaéles fogak belemélyedjenek a nyakamba. – Kérlek… ne! Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig csend volt. Egy pillanatig, amíg azt hittem, tényleg bántani fog. Aztán, Lucius tényleg megragadott és szorosan magához húzott, a mellkasához vont pont úgy, ahogy álmomban is tette. Erősen, de gyengéden.

68

– Antanasia. – motyogta, hangja megint gyengéd volt. Kezeivel végigsimította a hajam, én pedig engedtem, hogy simogasson, túlságosan megkönnyebbültem, hogy tiltakozzam. – Sajnálom… gonosz volt így rád ijesztenem. – mondta. – Nem kellett volna ezt tennem. Kérlek, bocsáss meg! Próbaképpen átkaroltam Lucius vékony derekát, nem is voltam biztos benne, miért tettem, ő pedig még közelebb húzott, állát a fejem búbján pihentette. A keze teljesen beborította a hátam, gyengéden simogatott. Körülbelül egy teljes percig álltunk így. Éreztem a szívverését az arcomon. Nagyon halkan. Nagyon lassan. Alig érezhetően. Az én szívem zakatolt és tudtam, hogy ezt ő is érzi. Végül elhúzódtam, ő pedig elengedett. – Soha többet ne csináld ez az ostoba trükköt! – mondtam, meglepődtem, hogy remegett a hangom. – Soha. Ez nem vicces. Az őrült horvát zene hátborzongatóan és áthatóan pörgött a lemezlejátszón. Lucius megfogta a kezem, és gyűlöltem, hogy egy részem örül az érintésének. Gyűlöltem, hogy olyan nehéz volt elhúzódnom. Ő egy őrült, Jess. – Kérlek, Jessica. Ülj le. – mutatott Lucius az ágyra. – Kicsit sápadtnak tűnsz. Üljek le… és utána mi fog történni? – Nekem… nekem mennem kell. – mondtam. Lucius meg sem próbált megállítani, én pedig hagytam, hogy ott álljon a sötét szoba közepén. Leugráltam a lépcsőn, és mikor elértem az udvart, rohanni kezdtem, meg sem álltam addig, míg be nem zártam magam mögött a szobám ajtaját levegő után kapkodva, kipirulva és hihetetlenül, hihetetlenül összezavarodottan. Mivel amit érzetem, nem csak félelem volt. Hanem olyan, mint amit az álmomban éreztem Lucius – szal. Az undor félelemmé vált, majd vággyá… alkímia. Őrültség. Hirtelen minden összekeveredett a fejemben. És ez nagyon – nagyon rossz volt.

69

13. fejezet – MA MEGBESZÉLJÜK a transzcendens számok fogalmát. – jelentette

be a matekcsapatunk edzője, Mr. Jaegerman, kezeit számtan iránti ujjongással dörzsölte össze. Mi matléták, mind az öten a jegyzeteink fölé hajoltunk, tollainkat a papír fölött tartottuk. – Transzcendens minden olyan szám, ami nem algebrai – nem gyöke semmilyen többtagú egész számnak. – kezdte Mr. Jaegerman. Mike Danneker keze a magasba lendült. – Mint a pi. – Igen. – ujjongott Mr. Jaegerman, felmarkolt egy krétát és felírta a pi jelét a táblára. – Pontosan. – Már most izzadt egy kicsit. Mr. Jaegerman kopasz volt, kissé túlsúlyos, poliésztert viselt, de csodálnivaló módon rajongott a számokért. Leírtam a π jelet a füzetembe, azt kívántam, bár ne pazarolnánk az időnket elméleti fogalmakkal. Jobb szerettem gyakorlati problémákkal foglalkozni, mint elvont ötletekkel megbirkózni. – A pi egy kiváló példája a transzcendens számoknak. – folytatta a tanárunk. – Egy kör kerületének és átmérőjének hányadosa. Mind ismerjük a pi – t. De általában 3.14 – nál megállunk, mikor használjuk. Bár mind tudjuk, hogy a pi ennél sokkal hosszabb. És bár mi, emberek, rájöttünk, hogy a pi durván a trillió számjegy, nincs belátható vége. Végtelen, „megfejthetetlen”. És – ez az eszméletlen része – a számoknak nincs mintája. Írni kezdett a táblára. 3.1415926535897932… – És így tovább, és így tovább, véletlenszerűen. Örökké. Mind megálltunk egy pillanatra, próbáltuk megemészteni a hallottakat. Természetesen, mint diákok, akik érdeklődnek a matek iránt, már mind gondoltunk előtte a pi – re. De az ötlet, hogy azok a számok

70

galaxisokon át ívelnek, az időn keresztül… nagyon összezavart. Szinte elbátortalanított. Lehetetlen volt felfogni. – És természetesen… – szakította félbe az álmodozásunkat Mr. Jaegerman – egy transzcendens szám, mint a pi, definíciója szerint irracionális. Szünetet tartott, hogy megértsük, én pedig gondosan leírtam a füzetembe azt a szót, hogy irracionális. Úgy tűnt, mintha a szó visszabámulna rám a lapról. Az elmém egy hátsó szegletében hallottam, ahogy anya azt mondja: „Jessica, vannak a világon olyan dolgok, amiket nem tudsz megmagyarázni…” De meg tudod magyarázni, tiltakozott az agyam. Még a pi is megmagyarázható. Mondjuk, a számok biztosak. Igaziak. Kivéve azok a számok, amik a végtelenségig kígyóztak. Örökké. Most már volt még egy fogalom, amit nem tudtam felfogni. Lelkek, akik örökké összekapcsolódnak. Lucius mondta ezt egyszer, mikor felhozta az eljegyzési ceremóniát. Lucius a leg logikátlanabb ember, akit ismerek. A vámpírok és szerződések irracionálisak. Mint a pi? – Miss Packwood? A nevem visszarángatott a valóságba. Vagyis amit a valóságnak hittem. Miért látszott hirtelen minden olyan bizonytalannak? – Igen, Mr. Jaegerman? – Úgy tűnt, mintha elkalandoztál volna. – mosolygott. – Gondoltam vissza kéne hozzalak a valóságba. – Elnézést. – mondtam. Valóság. Mr. Jaegerman nyilvánvalóan hitt benne. Biztosan nem hinne képtelen dolgokban. Mint vámpírokban. Vagy az örök végzetben. Vagy, hogy „az undor vággyá változhat”. Valóságos volt a fémtollam íze a számban. A rettenetes minta látványa Mr. Jaegerman nyakkendőjén. A sima pad tapintása az ujjaim alatt. Igen. Valóság. Jó volt visszatérni. Itt volt a helyem.

71

Habár, mikor ismét a jegyzeteimre koncentráltam rájöttem, hogy egy pár nagyon éles szemfogat firkáltam a füzetem szélére. Észre sem vettem, hogy mit csinálok. Lenyomtam a tollam és kisatíroztam a rajzot, tintával kenve szét, míg minden vonal teljesen el nem mosódott.

72

14. fejezet Tisztelt Vasile Nagybátyám, Szeretném megköszönni, hogy felszabadítottad a számlámról a pénzt, ahogy kértem, és ilyen gyorsan elküldted a fegyvergyűjteményem és a többi egyéb bútort is, szőnyegeket stb. Azt hiszem egy napot sem bírtam volna tovább elviselni úgy, hogy az úgynevezett „népi” babák bámulnak rám a szoba minden vidám, skótkockákkal borított sarkából. Mintha körbe lennék véve mindenféle vegyes kultúrájú törpék hadseregével, akik arra várnak, hogy egy este megtámadhassanak. Szívességet tettem a Packwood – oknak azzal, hogy megszabadultam mindegyiktől, azzal a középkori buzogánnyal, amit te voltál olyan kedves és elküldtél. Egy pár séfsapkát hordó, kutya alakú só – és borsszóró is találkozott „sajnos” a végzetével. Egy nap biztos vagyok benne, hogy a Packwood családnak is megjön az ízlése, és akkor megköszönik majd nekem. Most a rossz hírek. Azt hiszem szörnyű hibát követtem el azzal, hogy ilyen váratlanul mutattam be a vámpírrá válást Antanasia-nak a múlt éjjel. Nyers félelemmel reagált rá, amit persze a tagadás követett. Őszintén, Vasile, azt hitte az agyaraim valami szalon trükk eredményei. El tudod ezt képzelni? A természet legimpozánsabb átalakulását lealacsonyítani holmi bűvész trükknek? Istenem, ez a lány nagyon felbosszant. Olyan elutasító. Olyan racionális. Röviden, semmit nem haladtam előre, de kettőt léptem vissza. Boldogan veszem a vállamra a felelősséget a hibámért (Előre kellett volna látnom Antanasia reakcióját – a nevelésem elég kényes volt), de nem megjósoltam már ezeket a nehézségeket évekkel ezelőtt? Mikor ébren fekszem a garázsban sokszor tűnődöm azon, hogy hogyan alakultak volna a dolgok, ha Antanasia igazi vámpírként nevelkedik. Nem akarok túl arrogáns lenni, Vasile, de tapasztalatból tudom, hogy én nem utasítok vissza egy hölgyet. (Közel van már a bukaresti bál

73

időszak? Nehéz sóhaj.) És Antanasia, a hibái ellenére (a pólók vannak a lista élén)… nos, néha látok töredékeket abból, hogy ki lehetett volna. Hogy mi lehetett volna. Valójában, Antanasia legbosszantóbb tulajdonsága – a fent említett makacssága – az, ami tökéletes uralkodóvá tenné. Szembeszáll velem, Vasile. Hányan mernék ezt megtenni? A szemében óriási intelligencia tükröződik. És egy kicsit vicces – a fajtánk éke. Gyönyörű, Vasile. Vagy legalábbis lenne, ha nem próbálná ennyire elrejteni. Ha egyáltalán elhinné, hogy gyönyörű. Néha nem is olyan nehéz elképzelni Antanasia-t a kastélyunkban, az oldalamon – feltéve, ha megtanulja, hogyan viselkedjen, beletörődik a női ruhákba, és kihúzza magát. (Senki nem mutatja Amerikában jelét annak, hogy odafigyelne a testtartásra. Egyenesen állni olyan, mint valami letűnt művészet vagy, mint a vívás.) A vágyott valóság, amit néha magam előtt látok, hogy a kapcsolatunk kirándulásokból áll a Bécsi Operaházba, lovaglásból a Kárpátokban (lovagol!), és társalgásokból miközben olyan dolgokat eszünk, ami tényleg ételből áll. Mindig is így közelítettem – és általában sikeres is volt! – a gyengébbik nemhez Romániában. De persze az ábrándozás és a kívánságok hiábavalóak, a haszontalan tevékenységek talán annyira nyűgöznek le, mint az elérhető helyi tévécsatornák (egy egész csatornát szenteltek a „pókernek” – kell ennél többet mondanom?), de nem válnak valóra. Akárhányszor borzongok bele, ez nem fogja megváltoztatni a tényt, hogy Jessica egy amerikai lány, akihez amerikaiként kell közelíteni. Most már csak rá kell jönnöm, ez mit is jelent. Valami, amiben benne van a „hamburger és sült krumpli”, efelől biztos vagyok. Mindenesetre, dióhéjban – hogy még egy furcsa amerikai kifejezést említsek (vajon mennyi van még?) – ez a helyzet itt a „mi kis demokráciánkban”, amit a tökéletlen apa figurám, Ned, előszeretettel használ erre a nevetséges farmra, ahol gyakorlatilag semmi termesztés nem folyik. Most őszintén, ha egy helynek szüksége lenne egy zsarnok kemény irányítására… Kevesebb állat az udvarban, több a sütőben: Ez

74

lenne az első intézkedésem. De persze, a kívánságok nem változtatnak semmin. Unokaöcséd, Lucius UI.: Megkockáztatom, hogy próbára teszem a türelmed, lenne még egy kérésem. Már majdnem feléltem a teljes A vércsoportú készletem. (A kosárlabdaedzés szomjassá tesz. Hajrá csapat!) Ismersz esetleg egy hazai forrást, akit lecsapolhatnék?

75

15. fejezet – A HOROSZKÓPOD SZERINT „a mai nap megéri kockáztatni”. –

olvasta Mindy a szekrényeknek dőlve, arca eltűnt a Cosmo legújabb száma mögött. – Nem hiszem el, hogy azt olvasod. – nevettem, mialatt a könyveim közt turkáltam, hogy mit kell ma hazavinnem. – Úgy értem, tényleg tudnod kell „75 Szex trükköt, hogy megvadítsd”? Nem lenne elég húsz, vagy akörül? Mindy vigyorogva felnézett a lapokról. – Egy nap még jól jöhetnek. Nem akarsz felkészülni arra az eseményre, amikor „megvadítod”? Elpirultam, ahogy eszembe jutott a beszélgetés anyával, az álmom Lucius – ról, az érzések arról az éjszakáról a szobájában, mikor azt a hülye trükköt csinálta a fogaival. Valamint Jake, ing nélkül, ahogy fenn áll a teherautó platóján… – Nos. Talán. De nem mintha használnám valamelyiket is mostanában. – Hé, sose tudhatod. – mutatott Mindy a hátam mögé. – Nézd ki van itt. Megpördültem, félig azt remélve, hogy Lucius-t látom a diákok tömegében készülődni, hogy hazamenjen. Mindy nyomulása már túlment a határokon, és ha szexről beszélt, Lucius említése sem lehetett olyan messze. De nem, Jake volt az, épp a bőrujjú dzsekijét húzta ki a szekrényből. Visszafordultam, és igyekeztem sokkal nagyobb érdeklődést színlelni a saját szekrényem tartalma iránt. – Beszélned kéne vele. – tanácsolta Mindy, egy kicsit túl hangosan. – Hacsak nem jöttél rá, hogy Lucius jobb választás… – Lucius nem jobb, és ő nem „választás”. – mondtam. – Nos, ez a nagy esélyed, hogy elhívd Jake – et az őszi karneválra. – mondta. Felemelte a Cosmo – t. – Hallgass a horoszkópodra. Kockáztass.

76

– Tudom, hogy olvasod, de ugye nem hiszed el ezt a „csillagok vezérelnek” dolgot? – elléptem a szekrénytől, kezemben szorongattam a könyveim. – Természetesen. – mondta Mindy. Nehogy te is, Mindy… egyetlen racionális ember sem maradt már az univerzumban? – Jake teljesen rád mozdult azon az estén a házatokban. – tette hozzá. – Úgy értem, alig beszélte velem. – Igazán? – Jess, mintha láthatatlan lettem volna. Menj. Kérd fel a karneválra. Hacsak, persze nincsenek egyéb gondolataid Lucius – szal kapcsolatban… – Nem. Nincsenek. – biztosítottam. – Akkor kérd fel Jake – et. Lenéztem a ruháimra. Miért is azt a piszkos, régi Chuck Taylor-t vettem fel? Még azt a pár kilót sem adtam le. – Hát, nem hiszem… szörnyen nézek ki, és… nos, nem Jake – nek kéne elhívnia? – Ez nem a középkor! – mutatott rá Mindy. – A lányok hívják el a fiúkat. Mindig ez van, te is tudnád, ha olvasnád a Cosmo – t. Mindy – nek igaza volt. Ha volt olyan dolog, amit nagyon utáltam az az, amikor az egyik Chuck – ruhás lábam a középkorban volt. Elgondolkodtam, vajon Mindy mit mondana, ha tudná, hogy gyakorlatilag nincs választásom, hogy ki lesz a férjem, csak a Woodrow Wilson Gimnázium őszi karneválján volt meg ez az esélyem. De még mindig nem voltam benne túl biztos, hogy elhívni Jake – et jó ötlet. – Mehetek partner nélkül is. – De sokkal menőbb, ha van párod. És jobb, ha sietsz, mivel éppen indul. Ismét megfordultam, hogy lássam, amint Jake becsukja a szekrénye ajtaját. Mindy meglökött. – Menj! – a második lökés már nem adott már lehetőséget. Főleg, mivel Jake épp felénk tartott.

77

– Szia. – mosolyodott el, mikor gyakorlatilag nekimentem. – Kösz az italt a múlt éjjel. – Szívesen. – Briliáns, Jess. Körbenéztem, Mindy-t támogatásért, de ő, a Cosmo és a 75 szex trükk is eltűnt.

keresve

– Épp rólad beszéltem. – mondta Jake. – Hallom pályázol az egyik dobogóra az idei 4 – H versenyen. – Tényleg? – Igen. Faith azt mondta az lovad jól tud ugrani. – Ezt Faith Crosse mondta? Biztos vagy ebben? – Habár Faith telivér lova is a mi istállónkban él, mindig úgy tesz, mintha nem is léteznék. Csak úgy, mint Lucius, összetéveszt egy dolgozóval. Azt hittem soha nem figyelte, hogyan lovagolok. – Igen. Úgy gondolja te vagy a legnagyobb vetélytársa. – Soha nem tudom megverni Faith telivérét. – mondtam. – Egy appaloosa – val soha. Még ha olyan jó is, mint Belle. – Biztos vagyok benne, hogy jók lesztek. – habozott Jake. – Talán valamikor elmehetnék megnézni, hogy lovagolsz. – Tényleg? Úgy értem, az nagyszerű lenne. – elmosolyodtam, ránéztem Jake udvarias arcára. Kék szemei olyan hihetetlenül… egyszerűek voltak. Nem sötétek, ijesztőek, vagy változóak. És a fogai… olyan csodásan normálisak. Nem agyarak. Jake pislogott. Volt egy pillanatnyi kényelmetlen csend. Most vagy soha. Nagy levegőt vettem. – Jake? – Igen? – Mész a karneválra? – a szívem annyira vert, azt hittem meg sem hallom majd tőle a válaszát. – Mert úgy gondoltam, hogy mi… tudod, mehetnénk együtt. Hallgatott. – Tudod, nem igazán voltam biztos benne… Jajj, ne, még félig süketen is hallottam a habozást a hangjában. Le akart rázni. Tudtam. Ez a Chuck hibája. Biztos a Chuck miatt van. Vagy az a

78

pár kiló… – Ó, értem. – szóltam közbe, az arcom égett. – Nem probléma. – Nem, várj… – Hé, Packrat! – egy súlyos kéz vágódott a vállamra, az arcom csupán pár centire volt Frank Dormand arcától, aki rám támaszkodott, gúnyosan mosolygott. Rémülten próbáltam kiszabadulni, de Frank szorosan tartott, kicsit meg is rázott. – Tényleg azt hallottam, hogy elhívtad Jake – et a karneválra? Mi a franc ez? – Hagyd abba, Frank! – kértem, könyveimet szorosan a mellkasomhoz öleltem. – Ehhez semmi közöd! – Igen, Frank. – mondta Jake. – Felejtsd el. Frank összekócolta a hajam. – Ó, ti őrült gyerekek! Próbáltam ellökni a kezét és lesimítani a hajamat, de olyan ideges voltam, hogy ledobtam a könyveimet a meleg, izzadt kezeimből. A házi feladatom a földre potyogott, a papírjaim mindenfelé szétszóródtak. – Tűnj el, Frank. – szóltam rá, dühösen. Egy dolog, hogy gyorsan elejt egy gúnyos megjegyzést az ebédlőben, de ezúttal túl messzire ment… Frank Jake – re pislogott. – Szóval mi lesz, Jake? Elviszed Packrat – et? Mert a pletykák szerint nyomul arra a külföldi temetkezési vállalkozóra, aki a garázsában lakik. – Lefeküdtél vele, nem igaz, Jess? Megfordultam Dormand karja alatt, megint próbáltam elhúzódni, mikor hirtelen felszabadultam. Mivel Frank – et odaszegezték az egyik szekrényhez, a torkát épp egy nyugodt, de nagyon is határozott romániai cserediák szorongatta. Frank sarka kopogott a fémen. – Hé! De Lucius csak kissé feljebb csúsztatta őt. – Úriemberek nem tesznek fel szemtelen kérdéseket kényes témákról. – A hangja közömbös volt, szinte unott. – És soha, soha nem használnak durva kifejezéseket vegyes társaságban. Hacsak nem állnak készen szembenézni a következményekkel. – Lucius, ne! – kiáltottam fel.

79

– Eressz el! – köpte Frank, az arca épp olyan vörös volt, mint az enyém. Eredménytelenül belemélyesztette a körmeit Lucius kezébe, miközben egy kisebb tömeg gyűlt össze körülöttünk. – Megfojtasz, ember! – Ereszd el, Lucius! – könyörögtem, ahogy Frank arca vörösből kék lett. – Fuldoklik! Lucius lazított a szorításon, hogy Frank lábai leérjenek a földre, de továbbra is szorosan tartotta. – Mond el, mit csináljak vele, Jessica. – szólt át a válla felett Lucius. – Nevezd meg a büntetést. Én végrehajtom. – Semmit, Lucius. – mondtam, az arcom még vörösebb lett. Nem a testőröm. – Ez nem a te harcod! – Nem. – értett egyet Lucius. – Örömmel teszem. – Visszafordult Frank – hez, aki már nem küzdött, meglapult mozdulatlanul a szekrény előtt, a szeme kidülledt. – Felveszed az ifjú hölgy könyveit, szépen odaadod neki és bocsánatot kérsz. – parancsolta Lucius. – Aztán kimegyünk és lezárjuk a mi ügyünket. Ledobta Frank – et, aki előreesett, levegőért kapkodott. – Nem fogok verekedni veled. – zihálta Frank a nyakát dörzsölgetve. – Lecke lesz, nem verekedés. – ígérte Lucius. – És ha végeztem, soha többet nem fogod bántani Jessica – t. Aggódó pillantást váltottam Jake – kel, aki mellettem állt csendesen, óvatosan. – Csak szórakoztunk. – panaszkodott Frank. Lucius lebámult rá, teljes 183 centis valójában. Úgy tűnt, mintha teljesen betöltené a folyosót. – Ahonnan én jövök, ott fájdalmat okozni egy nőnek nem szórakoztató. Már az előző alkalommal tisztáznom kellett volna. Nem mulasztok el még egy lehetőséget. – Honnan származol te? – szállt vele szembe Frank, kidüllesztve a mellkasát, kicsit már bátrabb volt, mert kapott levegőt. – Néhányan már kezdünk nagyon kíváncsiak lenni. – Civilizációból jöttem. – válaszolta Lucius. – Nem ismernéd a helyet. Most pedig szedd fel a könyveket.

80

Frank biztos hallotta az utolsó figyelmeztetést Lucius halk morgásában, mert lehajolt és úgy tett, ahogy mondta, végig morogva. A kezembe nyomta a könyveket és igyekezett eltűnni. Lucius ismét megragadta. – Elfelejtettél bocsánatot kérni. – Sajnálom. – mondta Frank összeszorított fogakkal. Lucius kicsit megrázta Dormand – et. – Most menjünk ki. – Lucius. – mondtam, és megfogtam a karját. Az izmai megfeszültek a kezem alatt. Végezne a gyenge Dormand – del, aki még tíz fekvőtámaszt sem képes megcsinálni, ha az élete múlik is rajta. – Elég legyen. Most! Lucius rám nézett. – Érted megéri, Jessica. Nem fog tiszteletlenül bánni veled. Nem az én jelenlétemben. – Nem teheted ezt itt… nem így! – figyelmeztettem. – Ez nem Románia. – Ez nem a családod, azokkal a brutális szabályokkal, amiket rád kényszerítettek. – Túl messzire mentél. Egy hosszú pillanatig néztük egymást. Aztán Lucius Frank – re nézett. – Tűnj el innen! És érezd magad szerencsésnek, amiért haladékot kaptál. Mert nem kapsz többet, mindegy mit szeretne Jessica. – Őrült! – morogta Frank. De elsietett a tömegbe, ami szétszóródott utána, így már csak Lucius, Jake és én maradtunk. Jake is hátrálni kezdett, de Lucius még nem végzett. – Úgy gondolom ti ketten éppen párbeszédet folytattatok. Kérlek, fejezzétek be. – Már végeztünk. – húzódtam el Lucius – tól. Egy helyben maradt, a szemét nem vette le Jake – ről. – Valóban? – kérdezte Jake – től. – Végeztetek? – Én… mi arról beszélgettünk… – Jake zavarában lesütötte a szemét. – Nézd Jess, majd később beszélünk. – Minden rendben, Jake. Kérlek… Nem kell semmi mást mondanod. – A könnyek, amik már körülbelül öt perce gyűltek a szemembe most végigfolytak az arcomon.

81

– Miért sír? – kérdezte Lucius. – Mondtál neki valamit? Jake feltartotta a kezét. – Nem! Esküszöm! – Csak menj, Lucius. – mondtam. Lucius habozott. – Kérlek. Találkozott a tekintetünk. Együttérzést láttam a szemében, és valószínűleg ez volt a legrosszabb az egész napban. Egy kiközösített szánalmat érez irántam. – Ahogy kívánod. – mondta, és elhátrált. De még előtte hozzátette – Téged is szemmel tartalak, Zinn. – Hé – nyugodott meg Jake, mikor Lucius már hallótávolságon kívül volt. – Hát ez erős volt, mi? Szipogtam, közben megdörgöltem a szemem. – Melyik rész? Amikor Lucius majdnem megölte Frank – et, vagy mikor megfenyegetett? – Ez az egész. – Annyira sajnálom. – Nem, semmi baj. Frank egy szemétláda. Megérdemelte. – Igen. Meg. – Ne aggódj a karnevál miatt. – mondtam. – Hülyeség volt megkérdeznem. – Nem, igent akartam mondani. – Jake a folyosó vége felé pillantott, ahol Lucius eltűnt. – Hacsak ti ketten nem… vagytok együtt, vagy valami. Úgy értem, ezt pletykálják. És Lucius olyan… birtoklónak tűnt az előbb. – Nem! – szinte üvöltöttem. – Lucius nem a pasim! Sokkal inkább… egy túlságosan védelmező báty. – Hát, nem próbálna meg engem is odapréselni egy szekrényhez, ha elmennénk, ugye? Mert kiállnék vele, de most, hogy láttam akció közben, azt hiszem, sokkal inkább pokol lenne, mint harc. – mondta Jake, úgy tűnt csak félig viccelt.

82

– Nem! Lucius ártalmatlan. – füllentettem. Ha nem számolod a tényt, hogy azt hiszi ő egy harcos herceg, aki halhatatlan, félig kannibál denevéremberek képviselője. – Akkor majd hívlak, rendben? – ígérte Jake. – Pompás. – mosolyodtam el, szinte már el is felejtettem, hogy sírtam. Jake elindult, de aztán megtorpant. – Jess? – Igen? – Örülök, hogy elhívtál. – Én is. – mondtam, fejben megköszönve Mindy – nek és a hitének a Cosmo-ban és a horoszkópokban miközben vigyorogva megfordultam. Lucius az iskola előtt várt rám, egy alacsony téglafalon ült a bejáratnál. Mikor meglátott leugrott, és kinyújtotta a kezét a könyveimért, mint minden alkalommal, mikor velem volt iskola után. – Lekéstük a buszt. – mutatott rá a tényre Lucius. Nem tűnt túl csalódottnak. – Elsétálhatunk anya irodájához. Majd ő elvisz minket. – A Grantley Főiskola csak pár percnyire volt az iskolától. – Ragyogó ötlet. – Lucius hozzám igazította a lépteit, és elindultunk a főiskola felé a hűvös, őszi délutánon. Pár perc hallgatás után, előhúzott egy hullámos betűvel írt monogramos zsebkendőt a kabátja egyik belső zsebéből, és odanyújtotta nekem. – Az arcod csupa könny. – Köszi. – mondtam, és elfogadtam a zsebkendőt. Megtöröltem a szemem és kifújtam az orrom. – Tessék. – nyújtottam felé. Lucius hajlongva feltartotta a kezét. – Tartsd meg. Kérlek. Sok másik van. – Köszönöm. – gyűrtem össze a zsebkendőt, próbálva begyömöszölni a zsebembe. – Szívesen, Jessica. – Lucius tekintete messze járt, a hangja elkalandozott. Egy tömbbel később kissé elém került, hátrafelé sétált, kissé előrehajolt és engem figyelt. – Az a fiú… az az alacsony Zinn...

83

– Mi van Jake – kel? – most én néztem félre, a tölgyfákkal szegélyezett útra fókuszáltam. – Ő… Ő olyan valaki, akihez őszintén vonzódsz? Összefontam a kezem a mellkasom előtt, vállat vontam és félre rúgtam egy lehullott makkot. – Hát, nem is tudom. Úgy értem… – Nos, a partnere leszel ezen az ünnepélyen, amiről mindenki beszél… – Ez egy karnevál. Olyan, mint egy parti a tornateremben. Nem hívják „ünnepélynek”. Legalábbis senki nem hívja így a Woodrow Wilsonban. Lucius felmordult. – Ünnepély, karnevál… lényegtelen. Részt veszel? Az ott fájdalom Lucius szemében? Vagy a szokásos sötétség? – Ez csak egyetlen randi, de igen, azt hiszem. – Ismertem be, bár nem voltam biztos benne, miért érzek hirtelen bűntudatot. Csak azért, mert Lucius azt hiszi, el vagyunk jegyezve, még nem jelenti azt, hogy megcsalom, az Isten szerelmére. Ő tovább bámult, szóval sután hozzátettem még. – Remélem nem probléma. Mármint a szerződés meg a többi miatt. – Csak nehezen értem meg. – Mit? – ezt hallanom kellett. – Azt hittem, mindent tudsz. – Még csak meg sem védett. – Lucius megdörzsölte az állát, őszintén zavartnak tűnt. Muszáj volt megvédenem magam Jake miatt is. – Itt a nők védik meg magukat. A férfiaknak nem kell értünk harcolni. Mondtam neked – én tudom kezelni Dormand – et. – De nem úgy, ahogy én tudnálak téged. Nem úgy, ahogy Zinn – nek kellett volna. Tetszik vagy sem, nemhez vagy kötve. Rá tudsz csapni a légyre, de én le is tudom ütni. Minden becsületes férfi így tett volna. – Hé! – tiltakoztam. – Jake – nek van büszkesége. – De nem elég, hogy megvédjen. – Jajj, Lucius. – mordultam föl. – Jake úgy gondolja elvetetted a sulykot, és igaza van!

84

Lucius megrázta a fejét. – Akkor nem látta az arcodat. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék erre. Csendben sétáltunk tovább, Lucius ismét hozzám igazította a lépését. Még elkalandozottabbnak tűnt, mint előtte, rosszalló tekintettel meredt maga elé. Átléptük a Grantley Főiskola kapuját, Schreyer Hall felé vettük az irányt, ahol anya irodája is volt. Hirtelen Lucius fellelkesedett. – Te vezetsz, ugye? Van jogosítványod? – Nos, igen. Miért? Hova akarsz menni? A vérbankba? – Azt hiszem, szeretnék venni pár farmert. – jelentette ki Lucius. – Talán pólót. Én nagyon szigorúak, hogy bizonyos típusú cipőket viseljünk a tornateremben. A romániai cipőim áthágják a szabályokat. Úgy néz ki, szükségem lesz egy pár cipőre egy „huss” felirattal az oldalán, hogy tovább játszhassak a kosárlabda csapatban. Megálltam. – Normális ruhákat akarsz venni? – Nem, frissíteni akarom a ruhatáram, hogy felzárkózzak a kultúra normáihoz. – javított ki. – Tudod hogyan kell eljutni azokba a híres „outletekbe”, amikről annyit hallok, ugye? Elakadt a lélegzetem, egyik ujjammal Lucius mellkasára böktem. – Várj itt. Ne mozdulj. Megkérdezem anyut, kölcsönvehetem-e a furgont. – Ezt látnom kell. Mit ítélt egyáltalán Lucius Vladescu normálisnak? És sokkal inkább, hogyan fog kinézni egy magas, előkelő származású romániai, aki szabóval készíttetett ruhákhoz van szokva, egy pár farmerben?

85

16. fejezet – ŐSZINTÉN, NEM TUDOM, hogy az ilyen sztorik hogyan keletkeztek.

– panaszkodott Lucius, mialatt a furgon rádióját tekerte, valószínűleg horvát népzene után kutatott, végül megállapodott a klasszikus zenénél az egyik adón. – Biztos Hollywood-ban. Átkapcsoltam egy pop adóra, csak, hogy bosszantsam. – Szóval úgy gondolod, nem tudsz denevérré változni? Lucius lekapcsolta a zenét és egy eléggé bosszankodó pillantást vetett rám. – Kérlek. Denevérré? Miféle önérzetes vámpír változna át egy repülő rágcsálóvá? Átváltoznál görénnyé, ha meglenne ez a képességed? – Nem. Azt hiszem nem. – lefékeztem az egyik lámpánál. – Talán egyszer, hogy megnézzem milyen is. – Hát, a vámpírok nem tudnak semmivé átváltozni. – Mi van a foghagymával? Taszít bennetek? – Csak valaki leheletében. – És a karó? Meg lehet ölni benneteket karóval? – Bárkit meg lehet ölni egy karóval. De igen – ez az egy igaz. Valójában, egy karó a szívbe az egyetlen módja annak, hogy megölj egy vámpírt. – Ú, ja, biztosan. – Hogy időt spóroljak meg neked, mi nem alszunk koporsókban. Nem alszunk fejjel lefelé. Nyilvánvalóan nem válunk hamuvá a napfényben. Hogy tudna valaki úgy tényleges, hasznos életet élni? – Hát, eddig ez a vámpírság elég unalmas, ha engem kérdezel. – Megkockáztatom, hogy rossz témát hozok fel – és ezért megint csak bocsánatot kérek – a múlt éjjel nem úgy tűnt, mintha azt gondolnád,

86

hogy az agyaraim unalmasak. Valójában elég hevesen reagáltál az élességükre. És a keze érintésére, a testére… Ne menj bele, Jess. – Hogy csináltad azt? Van talán valamiféle műanyag fogsor a szádban? Lucius hitetlenül meredt rám. – Műanyag fog? Műanyagnak tűntek? – Nem. – ismertem be. – De a műfogsorok igazinak tűnnek. – Műfogsorok. – horkant fel. – Ne légy már abszurd. Azok – az – én fogaim. Ezt csinálják a vámpírok. Agyarakat növesztünk. – Csináld meg akkor most. – Lefordultam a 30 – as útra a furgonnal, kanyarogtam a forgalomban. – Jajj, Jessica… nem hiszem, hogy ez bölcs dolog lenne, miközben egy forgalmas úton vezetsz. Pánikba estél a múlt éjjel is. – Nem tudod megtenni, ugye? – húztam tovább. – Mert csak egy hülye trükk volt, és most nincsenek meg a kellékeid. – Ne provokálj, Jessica. Legalábbis addig ne, míg nem gondolod, hogy komolyan megtegyem, amire kérsz. Mert meg tudom, és meg is fogom. – Csináld. – Ahogy kívánod. – Lucius felém fordult, kivillantotta az agyarait, én pedig majdnem lementem az útról. Lucius megragadta a kormányt, és visszavezetett minket az útra. – Szent szar! – megint megcsinálta. Tényleg megtette. Óvatos pillantást vetettem rá. A hegyes fogak eltűntek. Ez egy trükk. Egy trükk. Nem fogom bevenni. A fogakon zománc van, az egyik legkeményebb anyag az emberi szervezetben. A zománc nem tud változni, vagy megnőni. A molekuláris szinten ez lehetetlen volt. – Komolyan, hozzá kéne szoknod ehhez. – korholt Lucius. – Ezt a mutatványt talán egy bűvészboltban vetted? – Ez nem egy bűvész trükk! Kérlek, ne használd többet ezt a szót. – Lucius ujjaival a VW ülésén kopogott. Tudtam, hogy megint ideges. – A vámpírrá válás egy jelenség. Ha elolvasnád a könyvet, amit adtam…

87

Felmordultam. – Jajj, istenem, az az izé. – A kéretlen példányom a Hogyan nőjünk fel halhatatlanként, még mindig az ágyam alatt volt. Feltett szándékom volt kidobni a kukába, de valamiért még nem jutottam el odáig. Gondolni sem akartam rá, hogy miért. – Igen, az „izé”. – mondta Lucius. – Ha elolvasnád az útmutatót, ahogy kellene, akkor tudhatnád, hogy a hímnemű vámpírok pubertás korban elnyerik az agyarak növesztésének képességét. Akkor történik, mikor nagyon dühösek vagyunk. Vagy… felajzottak. – Szóval azt akarod mondani, az agyarad valamiféle… – már majdnem kimondtam, hogy „erekció”, mint minden nap az életemben. De az igazság az volt, hogy soha nem mondtam ki hangosan, és rájöttem, hogy nem is tudom. De Lucius értette. – Igen. Az. Pontosan. Gyakran olyan, mint valami tandem összhatás, ha érted, mire gondolok. De gyakorlással könnyen kezelhető. És a nők is tudnak agyarakat növeszteni, természetesen. – Akkor én miért nem tudom, ha tényleg egy úgynevezett vámpír vagyok? – előbb vagy utóbb úgyis megcáfolom majd logikával. De Lucius azonnal visszadobta a labdát. – A nőket először meg kell harapni, nekem kell megharapnom téged. Ez egy nagyszerű előjoga a férfiaknak, hogy ők harapják meg először a jegyesüket. – Ne kezd már megint ezt az eljegyzés dolgot. – mondtam, komolyan is gondolva. Kiszúrtam az első bejáratot az outlethez, gyorsan meg is fordultam. – Még csak viccnek sem. Már végeztünk ezzel. Lucius oldalra billentette a fejét. – Valóban befejeztük a témát? – Igen. Megálltam az egyik parkolóhelyen. – Mi van a tükrökkel? Mikor ruhákat próbálsz fel, látod majd magad a tükörben? Lucius megdörzsölte a halántékát. – Tanultál alaptudományt a Woodrow Wilson Gimnáziumban? Ismered a tükröződés alapelvét? – Természetes, igen. Én vagyok az egyetlen, aki hisz a tudományban, emlékszel? Csak vicceltem. – Kivettem a kulcsokat az indítóból. –

88

Szóval foglaljuk össze még egyszer. Nem tudsz denevérré változni, nem válsz hamuvá a napfényben, és látszol a tükrökben. Mit tudnak egyáltalán csinálni a vámpírok? Miért olyan elképesztő annak lenni? – Mi lenne olyan jó abban, ha porrá válnánk a naptól? Vagy, ha nem tudnál belenézni a tükörbe és eldönteni, hogy jól öltöztél-e fel? – Tudod, hogy értem. Mindig azt mondogatod, hogy a vámpírok olyan nagyszerűek. Csak tudni szeretném, miért. Lucius fejét a támlára hajtotta. A bozontos szőrmét figyelte a furgon plafonján, mintha útmutatásért, vagy türelemért fohászkodna. – Mi vagyunk a szuperemberek legerősebb faja. Fizikai adományunk az erő és a kecsesség. Hagyományok, és szertartások emberei vagyunk. Fokoztuk a mentális erőt: Képesek vagyunk beszéd nélkül is kommunikálni egymással, ha arra van szükség. Mi vezetjük a természet sötét oldalát. Ez elég „elképesztő” neked? Megragadtam az ajtó kilincsét. – Szóval, miért isztok vért? Lucius mélyet sóhajtott, közben ő is kinyitotta az ajtaját. – Miért megszállottja mindenki a vérnek? Annyi minden van még. Ejtettem a témát. Valahogy úgyis elkalandoztam most, hogy vásárolni mentünk. – Szóval, hova akarsz menni először? Lucius megkerülte a furgon elejét, kezét a vállamra tette, és a Levi’s butik felé kormányozott. Öt üzlettel és ötszáz dollárral később, Lucius Vladescu szinte már úgy nézett ki, mint egy amerikai tinédzser. Ráadásul, el kellett ismernem, egy dögös amerikai tinédzser. A farmer, amit viselt, még jobban állt neki, mint a fekete nadrág. És amikor felvett mellé laza, fehér inget is – mert úgy gondolta, a póló egy kicsit túlságosan is Valóságos lenne/Kihívás a Szabályzatokkal szemben egy romániai nemesnek – akárhogy is, a végeredmény egész jó lett. Nem volt már kínos vele mutatkozni. Egyáltalán nem. Mindy biztos el fog ájulni, szó szerint, mikor meglátja. – Szóval, mi lenne, ha megszabadulnál a bársonykabáttól? – kérdeztem. – Soha. – felelte.

89

Ennyit arról, hogy nem kínos vele mutatkozni. Éppen a kocsi felé sétáltunk, kezünkben a szatyrokkal, mikor Lucius hirtelen megállt, megfogta a kezem, ezzel leejtve egy táskát. Felé fordultam. – Mi van? A Boulevard St. Michel nevű üzlet kirakatát nézte, egy előkelő butik volt, nagyon, nagyon, nagyon drága ruhákkal. Olyanfajtákkal, amiket gazdag nők hordanak a koktél partikon. Sosem voltam benn. Először is, mert az apukám sosem hitt a szárazon tisztításban, a „százalékos kibocsátás” miatt, ami romba döntötte a környezetet. Azért sem, mert még egy cipőt sem engedhettem meg magamnak a Boulevard St. Michael – ben, még kiárusításkor sem. Még egy olyan nyár után sem, mikor egész végig hamburgereket szolgáltam fel. – Mit csinálsz? – követtem a pillantását. Lucius továbbra is a kirakatot bámulta. – Az a ruha – amelyiknek elszórtan virágok vannak a mellényén… – Te most tényleg azt mondtad „mellény”? – Igen, és a szoknya… – A ruha, amelyiknek V-nyaka van? – Igen. Az. Szerintem jól néznél ki egy hasonlóban. Lucius most már hivatalosan is átesett a ló túloldalára. Nem csak, azt hitte, hogy vámpír, most már úgy is gondolta, hogy én valami harmincéves koktél parti látogató vagyok. Hangosan felnevettem. – Te tényleg őrült vagy. Ez olyanok nőknek van tervezve – és árazva – akik olyan dolgokat csinálnak, mint – nem is tudom – szimfonikus koncertekre járni, vagy hasonlók. Vetett rám egy pillantást. – Mi a baj a szimfonikus zenével? – Semmi. Csak én nem járok ilyenekre. Úgy értem, el tudnál ebben képzelni a 4-H versenyen? Gondolom, egy vagyonba kerül. – Próbáld fel legalább.

90

Elhátráltam. – Kizárt. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem látják szívesen a tiniket. Lucius felhorkant. – Mindenkit szeretnek, akinek van pénze. – Akkor engem nem fognak szeretni. Arra sincs pénzem, hogy egyáltalán körbenézzek. – Nekem van. – Lucius… – De elismerem, kíváncsivá tett. Valóban egy gyönyörű ruha volt. Még sosem próbáltam fel hasonlót sem. Olyan… kifinomult volt. A színe olyan volt, mint a friss krémé, apró, fekete virágokkal hímezve elszórtan itt – ott, végig az anyagon, nem valamiféle mintában, de ez valahogyan csak még szebbé tette. Egy káosz feltevésre emlékeztetett: Véletlen, de gyönyörű a maga egyszerűségében. A nyaka merészebb volt, mint amit eddig valaha is felvettem. Lehetett látni a műanyag bábu mellének a domborulatát az anyag felett. A drága anyag felett. Megragadtam Lucius karját. – Gyere már. Menjünk. Lucius visszahúzott, és természetesen ő volt az erősebb. – Csak nézd meg. Minden nőnek szüksége van gyönyörű dolgokra. – Nekem nincs szükségem arra. – Dehogy nincs. Felvehetnéd, mondjuk a „karneválra” amire elmész Mr. Alacsonnyal. Tökéletes lenne az ilyen alkalmakkor. – Ő nem alacsony! – Próbáld fel a ruhát. – Rengeteg ruhám van. – ellenkeztem. – Igen. És mindet ki kéne dobnod. Különösen azt a pólót, amin a fehér ló van, a szív és az a nagy I betű előtte. Mégis mi a lényege? – Hogy megmutassam, szeretem az Arab lovakat. – mondtam. – Szeretem a félig átsült sztéket, de mégsem reklámozom egy szelet nyers húst a pólómon. – Már kiválasztottam egy megfelelő ruhát.

91

Lucius felhorkant. – Valami csillogó a „bevásárló központból”, ha jól tippelek? Elpirultam. Utáltam, mikor Lucius – nak igaza volt. – Hidd el nekem. – mondta. – Ha felveszed ezt a ruhát, nem fogod megbánni. Pont neked való. Összeszűkült szemmel vizsgáltam. – Honnan tudod, hogyan kell felöltöztetni egy lányt? – Nem tudok semmit erről. De azt tudom, hogy a nőket hogyan kell felöltöztetni. – mosolygott Lucius pajkosan. – Most pedig gyere. Járj a kedvemben. Lucius elindult a bolt felé, nekem pedig követnem kellett. Ahogy sejtettem, az eladónő több mint sokkolva volt, mikor két gimnáziumi tanuló besétált az üzletébe. De Lucius határozott volt. – Azt a ruhát a kirakatban, a hímzéssel. – Rám mutatott. – Szeretné felpróbálni. – Karba tett kézzel kissé hátradőlt és mentálisan felmérte a testem, tetőtől talpig. – Olyan nyolcas méret? – Tíz. – motyogtam. – A tízes a próbababán van a kirakatban. – jegyezte meg az eladó. Vékony, pirosra festett körmös kezét a derekára tette. – Nem egyszerű leszedni. Ha nem akarjátok megvenni… Ajjaj. Nem értettem igazán Lucius Vladescu-t, de abban biztos voltam, hogy az eladó hangsúlya nem tetszik neki. Lucius felvonta a szemöldökét. – Nem tűntem elég határozottnak? – előrehajolt és elolvasta a nő névjegyét. – Leigh Ann? – Gyere, Lucius… – Elindultam az ajtó felé. – Nos igazán sietünk, ezért ha lenne szíves most levenni, kérem! – mondta Lucius, meg sem moccant. Hirtelen nagyon egyszerűen el tudtam képzelni őt egy kastélyban, miközben a szolgákat utasítgatja. Az eladónő összeszűkült szemmel felmérte Luciust. Úgy tűnt, vagy érezte a parfümjében, hogy van pénze, vagy az akcentusából hallotta, vagy az öltözékéből ítélte. – Rendben. – fújtatta. – Ha ragaszkodik

92

hozzá. – Felmászott az ablakba és pár perc múlva a ruhával tért vissza. – Tessék. – mondta és a karomra fektette. – Az öltözők hátul vannak. – Köszönjük. – mondta Lucius. – Szívesen. – Leigh Ann a pult mögé sétált, úgy téve, mintha ott sem lennénk. Lucius követett az öltözőkhöz. Egyik kezemet a mellkasára téve megállítottam az ajtóban. – Te itt vársz! – De hadd nézzem meg. Az öltöző magányában lerúgtam a Chuck cipőmet, levettem a farmert és a pólót, majd belebújtam a ruhába, közben azt kívántam, bárcsak valami szebb melltartó lenne rajtam. Egy olyan, ami tökéletesen menne a ruhához. Habár finomnak tűnt, még soha nem viseltem ennél lágyabb és keményebb anyagot. Addig húztam a cipzárt, ameddig bírtam, a ruha leomlott körém, és hirtelen minden olyan rész, amit utáltam magamon, a legszebbekké váltak. A melleim sokkal jobban kitöltötték a felsőt, mint a manöken szögletes, kicsi mellei. Ahogy megnéztem magam a tükörben eszembe jutott, mit mondott Lucius a „csont és bőr” lányokról, és a gömbölydedség előnyeiről. Ebben a ruhában, már értettem mire gondolt. A szegély a térdem körül lengedezett, én pedig pördültem egyet és megnéztem magam előröl. Majd hátulról. Az anyag a kövérkés csípőmnél kanyarodott, és lágyan esett le a fenekemnél. Lucius jól mondta. Jól néztem ki. Mintha valami varázs ruha lenne. – Nos? – kérdezte Lucius kintről. – Milyen? – Csinos. – Ismertem be, és így is éreztem. Valami gyönyörű volt. – Gyere akkor ki. – Ó, nem is tudom… – kissé zavarban voltam, hogy meg kell mutatnom neki. Lenéztem a mellkasomra. A bőr, amit általában póló fedett, most szabad volt. A mellem domborulata – a mellemé, amit általában megpróbáltam elrejteni – most az egész világ számára láthatóvá vált. Lucius számára. Ami alapvetően nem volt rossz dolog. De számomra igen.

93

– Jessica, megígérted. – Jajj… Oké. – Megpróbáltam feljebb húzni a ruhát, de csak kevés sikerrel jártam. A domborulatok elutasították, hogy elfedjem őket. – De ne nevess, vagy ilyesmi! Ne is bámulj! – Nem fogok nevetni. – ígérte Lucius. – Semmi okom nem lesz nevetni. De lehet, hogy bámulni fogok. Nagy levegőt vettem és elhúztam a függönyt. Lucius a kanapéban ült, amit bizonyára unatkozó férjeknek tettek oda, hosszú lábait kinyújtotta maga elé. De mikor meglátott, azonnal kiegyenesedett. Mintha meglöktem volna. Sőt, esküszöm, elismerést láttam fekete szemeiben. – Nos? – Küzdöttem a késztetés ellen, hogy összefűzzem a karom a mellkasom előtt, mikor megfordultam, hogy megnézzem a tükörben. – Mit gondolsz? – Te… Elképesztően nézel ki! – Lucius felállt, mögém jött, le sem vette rólam a szemét. – Tényleg? – Gyönyörű vagy, Antanasia. – motyogta. – Gyönyörű. Mielőtt emlékeztethettem volna, hogy ne hívjon ezen a néven, Lucius még közelebb lépett hozzám, kezét a hosszú, kezelhetetlen hajam alá csúsztatta és felhúzta a cipzárt. – A nőknek mindig kell egy kis segítség az utolsó pár centinél. Nagyot nyeltem. Vajon mennyire volt gyakorlott? – Ö, köszönöm. – Enyém a megtiszteltetés. – Aztán legnagyobb meglepetésemre, Lucius beletúrt göndör fürtjeimbe és egy nagy, laza kontyba csavarta a fejem tetején. Hirtelen a nyakam nagyon hosszúnak tűnt. – Na, így kell kinéznie egy Román hercegnőnek. – mondta, lehajolt és úgy suttogta a fülembe. – Soha többé ne mond azt, hogy nem vagy „értékes”, Antanasia. Vagy, hogy nem vagy szép. Vagy, az Isten szerelmére, hogy „kövér” vagy. Ha legközelebb késztetést érzel rá, hogy ilyen

94

nevetséges, helytelen önkritikát gondolj magadról, jusson eszedbe ez a pillanat. Még soha nem mondott nekem senki ilyet. Egy pillanatig így maradtunk, engem csodálva. Tekintetem találkozott Luciuséval a tükörben. Abban a töredék másodpercben el tudtam képzelni minket… együtt. Aztán elengedte a hajam. Lehullott a hátamra, és a varázslat megtört. Lenéztem az árcédulára. – Uram Isten. Le kell ezt vennem. Most azonnal. Mielőtt izzadok, vagy valami. Lucius a szemét forgatta. – Ha már muszáj az „izzadással” magadra hivatkozni – és erősen ellenzem ezt – használd azt a szót, hogy verítékezni. – Most komolyan, Lucius. Hamarosan verítékezni fogok az ár miatt. Lucius odahajolt, hogy elolvassa, aztán megvonta a vállát. Visszasiettem az öltözőbe, felkaptam a farmeromat és az ütött – kopott csizmámat. A hercegnő effekt határozottan a múlté volt. Vonakodva átnyújtottam a ruhát az eladónőnek, aki már várt egy gyönyörű, fekete, kasmír felöltővel. – Ezeket becsomagolom maguknak. Körbenéztem Luciust keresve, aki a pénztárnál ácsorgott, egy bankkártyával kopogott az üveg pulton. – Túl drága. – suttogtam, és oda siettem. – Vedd úgy, hogy meghálálom a mai bevásárló körutat. Ez az ajándékom az ünnepélyre. Irónia, vagy szarkazmus után kutattam a szemeiben, de nem találtam. Ez meg mit jelent? Talán Lucius Vladescu feladja az udvarlást? Kétlem. Talán mégis? – Kösz. – mondtam bizonytalanul. Leigh Ann óvatosan becsomagolta a felöltőt és a ruhát két külön dobozba, és átnyújtotta nekem. – Parancsoljon. – Nagymértékben felvillanyozódott, mikor a gép elfogadta a kártyát.

95

– Legyen szép napja, Leigh Ann. – Lucius egyik kezét a hátamra tette, és kivezetett az üzletből. – Tényleg nem tudom, mit is mondjak. – dadogtam, mikor kiértünk. – Ez túl nagy ajándék. A ruha maga egy vagyonba kerül, a felöltő pedig kasmír. – Kétségtelenül hűvös lesz az éjszaka, és nem vehetsz fel egy „farmerkabátot” ehhez a ruhához. – Nos, köszönöm szépen. – Mondtam neked. Minden nő megérdemel pár gyönyörű holmit. – mondta Lucius. – Remélem Mr. Alacsony is értékelni fog ebben. – Megtorpant odakint, a kirakatokat figyelte. – Esetleg most már mehetünk egy Strawberry Julius – ért?

96

17. fejezet – SZÓVAL, JAKE, MILYEN VOLT az idei szénatermés? – kérdezte

apa, próbált párbeszédet kezdeményezni. – Jó, gondolom. – Jake eléggé bizonytalannak tűnt, még a legegyszerűbb válaszokat illetően is, talán azért, mert reflektorfényben volt, a szüleim alaposan megvizsgálták. – Boldogan megmutatnám az egyik vegyszermentes kártevő elleni módszerünket, amit használunk, ha szeretnéd… – Apa. – szóltam közbe. – Megígérted. Semmi környezeti lecke. Egyáltalán, miért ragaszkodtak a szüleim annyira ahhoz, hogy együtt vacsorázzunk Jake – kel? Az önrendelkezés, és a személyes tér hívei voltak – míg szóba nem került, hogy fiúm van. Hirtelen mindannyian Hetedik Mennyországként törtek rám, ragaszkodtak hozzá, hogy Jake velünk vacsorázzon – még akkor is, ha az utca végén nőtt fel és pár hetente rendszeresen szállított nekünk szénát. Tiszta szörnyű volt. És az sem segített, hogy Lucius elég undok hangulatban volt. – Még egy kis szójatejet? – ajánlotta fel anya. Jake azonnal felemelte a kezét, talán túl gyorsan is. – Köszönöm, nem. – Ez amolyan szerzett ízlés. – éreztem együtt vele. – Nos, igen. Azt hiszem én a szokásos tejhez vagyok szokva. – Ami kizsákmányolja a teheneket. – tette hozzá apa, villájával Jake felé bökve. – Szegény állatok sorba vannak állítva, az emlőjükre pedig hideg fémet csatlakoztatnak… Emlő? – Kérlek apa, ne mond ezt a szót! – Mi az? – emelte fel apa ártatlanul a kezeit. – Jake egy farmon él. Szerintem ismeri a tehenek emlőit. Minden vér ami a testemben volt, az arcomba tolult. Annyira apára vall, hogy felhozza a tehenek anatómiáját az első vacsorámon Jake – kel,

97

aztán megvádolja azzal, hogy „jártas” a mellek szarvasmarha megfelelőjében. Mintha Jake lealacsonyodott volna egy lábasjószághoz, vagy valami. Lucius – ra néztem, azt várva, hogy grimaszol, de ő csak egyszerűen beletúrt a salátájába, úgy vizsgálta apa díjnyertes koktélparadicsomát, mintha valami nyálkás idegen létforma lenne, ami valahogy a villája végére került. – Ned. – szólt közbe anya. – Talán témát válthatnánk. – Egy pillanatra megkönnyebbültem, míg anya Jake – hez nem fordult és hozzátette. – Úgy tudom, Moby Dick – et olvastok irodalom órán. – Ö, igen. – Imádtam azt a könyvet, mikor annyi idős voltam, mint ti. – mondta anya. – Az egész víz alatti kalandért oda voltam. Úgy gondoltam, elég provokatív. Mit is értsünk a fehér bálna alatt? Mit szimbolizálhat? – merengett, még mindig Jake – et bámulva. – Istent, a természetet, az ördögöt… vagy egyszerűen csak Ahab nagyon határozott, nagyon emberi büszkeségének jelképe? Volt egy pillanatnyi szünet, mikor szegény Jake valami jó válaszon tűnődött anya kérdésére, ami az arcára kiülő kifejezés alapján épp annyira volt emészthető, mint a szójatej. – Nos… mindegyik? – kockáztatott. – Mi csak a rövidített változatot olvassuk. – vágtam rá ostobán. Én hozzászoktam, hogy egy professzorral élek együtt – általában mindig volt valami kvízszerű dolog vacsora alatt – de muszáj volt anyunak Jake – et kínoznia? – Talán kivágtak néhány metaforát… – A bálna a pusztítás rejtett kényszerét fejti ki, ami egy öntelt világ felszínére töréséhez köthető. – Szólalt meg Lucius, most először, ezért minden fej felé fordult. – Micsoda? – szólta el magát Jake, egyértelműen összezavarodott. Aztán összeszedte magát és szégyenlős arccal rám nézett. – Szeretem a bálnát. – mondta Lucius komoran, még mindig a tányérját bámulva. – És Ahabot. Tudják, mi a kitartás. Tudják, mi az, hogy kivárni az alkalmas pillanatot. – Felnézett és olyan éles tekintetet vetett

98

rám, mint az „agyarai”. – És elfogadták a közös végzetüket, habár vonakodva. Ne. A gyomrom összerándult. Ha Lucius elkezd beszélni az eljegyzésről, akkor Jake biztos elmenekül. És miért hivatkozik Lucius a közös végzetünkre úgy, hogy „kelletlen”? Azt akarja mondani, hogy velem összeházasodni olyan rossz lenne, mint hozzászíjazva lenni egy bálnához? – Hé, Lucius. Milyen volt a kosárlabdaedzés? – kérdeztem, kétségbeesetten próbálva kilőni a témát és átvenni az irányítást a beszélgetés felett. – Láttalak a pályán, ember. – jegyezte meg Jake. – Olyan vagy, mint valami profi válogatott. Egyenesen az államira juttathatod a csapatot azzal az ugró lövéssel. Mindenkit lepipáltál dobásban. – Ja, igen, dobásban. – mondta Lucius, egyértelműen unottan. – A dobások fejlesztik a készségeket. – tette hozzá Jake. – Ezt kéne csinálnod. – Unalmasak. – hárított Lucius, rá sem nézett Jake – re. – Jobb szeretem a kihívást. – Te birkózó vagy, ugye, Jake? – kérdezte Jake és még több saag – ot rakott Jake tányérjára. A szüleim most az indiai konyháért voltak oda. Az este húsos fogása petyhüdt spenótból állt. Isten megtiltotta, hogy rakjunk pár húspogácsát a grillre, és csak egy barbecue-t ehettünk, ha vendégek jöttek. Jake óvatos pillantást vetett a világoszöld, pépes összetevőkre, de elfogadta a tálat. – Igen, birkózom. Én vagyok ebben az évben a kapitány. – Micsoda dicsőség. – jegyezte meg Lucius szárazon, felemelve egy adag spenótot és figyelte, ahogy lassan lecsöpög a villájáról. – Viaskodni egy szőnyegen. Jake zavarodott tekintetet vetett rám. Egy ne – is – törődj – a – szeszélyes – cserediákkal vállrántással feleltem neki.

99

Anya lecsapta a szalvétáját az asztalra. – Lucius, kijönnél velem a konyhába? – valójában azonban nem kérdés volt. Köszönöm Istenem. Fejben megjegyeztem, hogy ki kell takarítanom a szobám, vagy extra adag mosnivalót vállalni. Még Lucius boxerjeit is. Tartoztam anyunak. Lucius kiosont anya mögött. Kényelmetlen csend következett a beszélgetésben az asztalnál, ami alatt próbáltunk úgy tenni, mintha nem hallottunk volna olyan elsuttogott foszlányokat, mint „vedd ki részed az udvarias beszélgetésből”, vagy „gyengeelméjű tökfilkó”, vagy „menj el”. Egy pillanattal később, becsukódott a konyhaajtó. Anya egyedül jött vissza. – Ki kér még egy kis lapos kenyeret? – kérdezte egy mogorva mosollyal, nem kívánta megmagyarázni az ingerlékeny romániai tinédzser eltűnését. Az asztal túloldalán Lucius magára hagyott saag – ja megdermedt a tálban. Miután Jake elment, a garázshoz mentem. Lucius kosárra dobált, egy rozsdás karikát használt, amiről mi még azt is elfelejtettük, hogy létezik. Cselez, céloz, Suhint. Figyeltem, ahogy egymás után tízszer célba talál, mielőtt megzavartam. – Hé. Megfordult, a labdát a hónalja alá vette, nagyon is átlagos amerikai gimnazistának tűnt a Grantley Egyetem melegítőjében, amit még anya vett neki. Amíg meg nem szólalt. – Jó estét, Jessica. Mivel érdemeltem ki ezt a látogatást? Nem szórakozol ma este? – Jake – nek mennie kellett. – Milyen kár. – Lucius átpasszolta a labdát a válla felett. Egyenesen a karikába ment. – Mi volt a bajod ma este? Tudod hallottuk, hogy sértegeted a konyhában. – Valóban? – Lucius kissé levertnek tűnt. – Nem volt szándékos. Az olyan faragatlan.

100

Összefontam a karom. – Akarsz valamit mondani Jake – kel és velem kapcsolatban? Mert ha igen, csak mond a szemembe. Ne adj rejtvényekből leckét az asztalnál bálnákról és végzetről. – Mit kellett volna mondanom? Világos voltál. – Nem tudom, mit akarsz ezzel. – mondtam őszintén. – Amikor megvetted nekem a ruhát, azt hittem, ezzel akarod kifejezni, hogy nem érdekel, ha Jake – kel járok. A labda Lucius lábához gurult, ő pedig lehajolt, hogy felvegye, majd ujját végigfuttatta a megviselt varrás mentén, elkerülve, hogy a szemembe kelljen néznie. – Igen. Így gondoltam… De ma este, mikor láttam, hogy néz rád… – Mi van? – Lehetséges, hogy Lucius féltékeny? – Egyszerűen, csak nem kedvelem, Jessica. – mondta végül Lucius. – Nem elég jó hozzád. Függetlenül attól, hogyan érzel a bizonytalan kapcsolatunk iránt, ne alacsonyítsd le magad mindenféle férfiakhoz. Akármilyen fiúhoz. – Nem ismered Jake – et. – kezdtem dühbe gurulni. – Meg se próbálod megismerni. Próbált kedves lenni veled vacsoránál. Lucius vállat vont. – Látom az iskolában, küzd, hogy megértse az Angol irodalom alapjait. Ez nagyon sokat elárul, nem gondolod? – Jake nem szereti Moby Dick – et. Kit érdekel? Én sem szeretem. Lucius csalódottan nézett rám. Vagy, mintha szomorú lett volna valamiért. Talán mindkettő. – Úgy találom, nagyon szokatlan hangulatban vagyok most, Jessica. – mondta, megint kerülve a szemkontaktust. – Nem vagyok a legjobb társaság. Remélem, megbocsájtasz – és magamra hagysz magányos tevékenységemmel. – Lucius… – Kérlek, Jessica. – hátat fordított nekem, és egy csuklólegyintéssel eldobta a labdát. A nélkül esett a karikába, hogy hozzáért volna a széléhez. – Rendben. Elmegyek.

101

Lucius még mindig kosarazott, mikor egy órával később ránéztem. Már sötét volt odakinn, és egy kis környi fényben játszott csak, amit a garázsra szerelt lámpa nyújtott. Zsákolásra váltott. Már majdnem köszöntem neki, mikor meggondoltam magam. Valami ebben az őszinte mozdulatban, hogy újra és újra és újra dobott, egyszer sem hibázva, a kosár fölé ugorva, hogy beletaszítsa a labdát a karikába, ami olyan volt, mintha büntetné szegényt, kiborított.

102

18. fejezet KEDVES VASILE NAGYBÁCSI! Először is jókívánságaim szeretném küldeni most, hogy közeledünk Mindenszentek Éjszakájához. Annyira élveznéd ezt az általánosan naiv, széles körben elterjed képet a vámpírokról, amit az amerikaiak előszeretettel mutogatnak az évnek ebben a szakában. Egyesek azt hiszik, hogy a fajtánk sápadt, középkorú férfiakból áll, akiknek genetikai hajlamai vannak „özvegyasszonyok” bántalmazásához, és előszeretettel adagolják túl a hajzselét. De térjünk a lényegre. Kelletlenül be kell ismernem, hogy a helyzet itt kezd kicsúszni a kezeim közül. Ahogy előző levelemben írtam, számtalan „amerikai” módszert próbáltam ki, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljek Antanasia – val – még a „farmert” is felvettem (valójában egész kényelmes), és ahogy azt említettem, kosarazok, ami itt a „menő kölykök” sportja. ( Csak hívj „Huszonhármasnak”) Eddig azonban Antanasia a legkevésbé sem adja jelét az érdeklődésnek. Valójában úgy tűnik „összejött” a paraszttal. (Vasile, ha hallottad volna, hogyan vesz részt egy párbeszédben… kiállhatatlan. Inkább beledugtam volna az állandóan jelenlévő lencséket a fülembe, mint hogy két perccel tovább kelljen hallgatnom.) Őszintén szólva, Antanasia teljesen összezavar. A minap úgy éreztem, hogy jelentőségteljes áttörést értem el. Megvettem neki a leglenyűgözőbb ruhát – most komolyan, ha láttad volna benne azt mondtad volna, hogy máris készen áll, hogy átvegye a trónt… Egy röpke pillanatig úgy gondoltam, hogy haladtunk. Az a tekintet, ahogy magát nézte a tükörben… Megváltozott, Vasile. És irányomban is változott… Meg mertem volna esküdni rá. És mégis, a földműves úgy csüng rajta, mint egy élősködő. Mint egy pióca, vagy egy kullancs, amit nem tudsz lepöckölni. Mit lát benne

103

Antanasia? És miért akarja olyan makacsul látni? Annyival többet tudnék neki nyújtani. Például egy beszélgetést. Megtorlást. Nem beszélve arról, hogy két erős klán irányítását. Egy kastélyt. Szolgákat. Bármit, amire vágyik. Dolgokat, amiket megérdemel, Vasile. Fenébe, fecsegek. A lényeg, azt hiszem igen csalódott leszel bennem, ha nem tudom meggyőzni Antanasia-t, hogy tisztelje az egyezséget, és elfogadjon engem férjének. És, hogy őszinték legyünk, a csalódásod egy igen félelmetes kilátás. Mégis, úgy érzem muszáj téged tájékoztatnom az események alakulásáról. Nem szeretnék egy váratlan bukással jelentkezni. Sokkal inkább fel szeretnélek készíteni minden eshetőségre – még akkor is, ha továbbra is mindent megfeszítve fogok próbálkozni. Alázatosan, unokaöcséd: Lucius UI.: ha valaki „saag-gal” kínál, akkor mindenféle módon próbáld meg elutasítani, ami nem szegi meg az udvariasság szabályait. Van rá esély, hogy főzzünk egy fagyasztott nyulat, vagy akár kettőt? UUI.: A beruházás, amit a kölcsönödből fedeztem, hamarosan megérkezik. Már alig várom. UUUI.: A paraszt nem érti még a Moby Dick bálna – hasonlatát sem, Vasile. Igazat mondok. Az ilyenek be lettek verve a fejembe, szó szerint, (emlékszel a félcigány tanítómra, Bogdana – ra, akinek az irodalmi felfogását csak a vesszővel tudta átadni?)még tinédzserkoromban. Ez a fiú ennyire együgyű? Vagy csak buta? Élősködő.

104

19. fejezet – SZIA, BELLE! – mosolyogtam és megpaskoltam Appaloosa lovam

nyakát. – Készen állsz az edzésre? Már csak pár alkalmunk van a verseny előtt. – Habár a mosolyosom hamar lehervadt. A 4 – H verseny, ami már csak pár hétre van, jó ötletnek tűnt, mikor jelentkeztem, de most nagyon komoly pánikrohammal küzdöttem. Hát, most már túl késő volt meghátrálni. Vagy nem? Ahogy Belle kantárjáért nyúltam, leakasztottam egy falba vert szögről, hallottam, hogy egy teherautó áll meg az istálló előtt. Egy ajtó csukódott, aztán az istálló ajtajához pillantva megláttam egy idegent, aki épp felém tartott. Egy zömök férfi volt, koszos kezeslábasban, kezében pedig egy táblát tartott. – Segíthetek? – kérdeztem. – Ismer egy… – a táblájára nézett. – Egy Lou Vlad… nevű alakot? – kinyújtotta felém a névjegyzéket. – Nem tudom kimondani ezt a nevet. – Jajj, ne. – A szívem megállt. Még csak rá se kellett néznem a papírra. – Vladescu. Ezúttal mit csinált? Rendelt valamit? – Igen. És le kell szállítanom neki ezt a szörnyet, ami teljesen szétrugdossa a furgonom. Szeretném, ha az a valami most azonnal kikerülne onnan. – Szörnyeteg? – Engem keres? – A szörny szó említésekor Lucius jelent meg az árnyékok közül, átvette a táblát és a tollat, és aláírta. – Remélem, tudod, mit csinálsz. – mondta a futár, és megrázta a fejét. – Hát persze, biztos vagyok benne. Követtem Lucius-t és a férfit keresztül a belső pályán, az ajtó felé. – Lucius. Mit vettél?

105

A futár válaszolt nekem Lucius helyett, a válla fölött szólt át. – A barátod rendelt egy gyilkos lovat. Valamit, amit el kéne altatni. – Lucius? – Kiléptünk az istálló ajtaján, a koszos járgányhoz mentünk, ahol megláttam egy ló szállító utánfutót. Vadul rázkódott. Tompa puffanások hallatszódtak ki belőle. – Te szeded ki onnan, kölyök. – tiltakozott a férfi. – Nem fogok többet hozzányúlni ahhoz az izéhez. Lucius hezitálás nélkül a pótkocsi hátuljához ment, kireteszelte és kitárta az ajtót. – Ö… Lucius. Biztos be kell menned oda? – A kölyök halott. – jegyezte meg a futár. Dulakodás szűrődött ki a kocsiból, majd hallottam Lucius hangját, ahogy nyugtatni próbálja az állatot, majd patákat koppanni fémen. Aztán csönd. Hosszú csönd. Végül megjelent Lucius, egy nagyon nyugtalan, erős állatot vezetett le a pótkocsiról. A legfeketébb ló volt, amit valaha láttam. Egy méter kilenc centi biztosan volt. Szemét vadul forgatta, kivillantva ezzel egy kis fehér részt az ébenfekete arcon. Messzebb léptem, ahogy elhaladt mellettem, de megijedt és felém kapott. – Csak nyugalom. – nyugtatta Lucius. Hozzám fordult. – A kicsike könnyen izgatott lesz. A futár valamiféle törött koponyákról motyogott, majd elment, én pedig követtem Lucius-t, aki épp arra próbálta rávenni a lovat, hogy bemenjen az egyik bokszba. Pontosan Belle mellé. – Szeretném, ha szomszédok lennének. – mosolygott Lucius. Most rajtam volt a sor, hogy a szemem forgassam. – Nagyszerű. – Nyugalom. – mondta ismét a kancának Lucius, mikor az a kezéhez kapott. Megpaskolta az orrát, miközben azon küzdött, hogy kikösse a kötelét mindkét oldalon. Mikor végzett elengedte, ő pedig megpróbált még egyszer ráugrani, a fogaival ráharapott az alkarjára. – Fenébe. – Megrázta a karját.

106

Földbe gyökerezett lábbal és keresztbe tett karokkal álltam. – Te vettél egy lovat? Ezt a lovat? – Igen. – mondta Lucius és megdörzsölte a harapás helyét. – Úgy emlékszem nemrégen azt mondtad – és idézem – „bennünk semmi közös nincsen”. – Egyik ujjával a pokoli lovára mutatott. – Ez olyan valami, amin osztozhatunk. Egy tevékenység. Egy mód arra, hogy együtt töltsünk egy kis időt. – Nem fogsz jelentkezni a 4 – H-ba. – mondtam neki. – Az ünnepi kabátomat most is varrják, míg mi itt beszélgetünk. – vigyorodott el. – Már alig várom, hogy viselhessem azt a kék kordbársonyt. Tudtad, hogy a „kordbársony” azt jelenti, hogy „az anyagok királya”? Tökéletesen illik rá, azt hiszem. – De azt hittem feladtad, hogy… Lucius felhorkant, miközben a lova nyakát kefélte. Az ezúttal is megrándult, de nem kapott oda. – Azt hitted megfeledkeztem egy szerződésről, aminek beteljesítésére már gyerekkorom óta készítenek fel, csak azért, mert elviselem Mr. Alacsony ostoba előnyeit irányodban? Nem hiszem. – Ne hívd alacsonynak, és ne tituláld már hülyének. Jake egy nagyon rendes srác. – Rendes. Nos, ez egy kicsit túlzás. – Lucius kioldozta egyik oldalt a kötelet, ami a lovát féken tartotta, ő pedig félig felágaskodott. Megpaskolta a kanca nyakát. – Ugye, hogy a rendes túlzás. – megállt a mozdulat közben és felém fordult. – Minek nevezzem el? – tűnődött. – Kell neki egy név, ha benevezem az ugrató versenyre. – Nem teheted! – kiabáltam. – Abban fogok részt venni! – Tudom. Úgy gondoltam, gyakorolhatnánk együtt. – Már mondtam neked, hogy nem kell a segítséged! – Nem félsz egy kis barátságos vetélkedéstől, ugye? Idegesen dobbantottam a lábammal. Egyrészt azért, mert nem, nem akartam vele versenyezni. Természetéből fakadóan atléta alkat volt.

107

Egy romániai válogatott Polo játékos. Azt sem szerettem volna, hogy az istálló körül ólálkodjon. – Már mondtam neked, nem akarok veled lovagolni! – Abszolút túlreagálod a dolgot. – Te pedig egy hülye… hülye… vámpír vagy! Soha nem hallgatsz rám! Világosan megmondtam, hogy ne avatkozz az életemnek ebbe a részébe! Együtt élünk, együtt járunk iskolába… Csak ez a hely maradt nekem az életben, ahol nem idegesítesz folyton! – Egy vámpír? – A hang valahonnan mögülünk jött. Ajajj. Lucius és én megpördültünk, és szembenéztünk egy nagyon is kíváncsi, ugyanakkor zavart Faith Crosse – szal, aki a vitánkat hallgatta. Kissé lebarnult karjait összefűzte szoros, szurkolótáboros pólója előtt, szőke lófarka fel – le mozgott, megcsillanva a gyenge fényben, miközben a fejét rázta. – Te most komolyan vámpírnak nevezted? Dadogtam, valami kifogás után kutatva az agyamban. – Ő… Ő kiszívja belőlem az életet a mai nap. – mondtam végül. – Jessica tele van állatnevekkel, ha rólam van szó. – mosolygott Lucius nyugodtan. – Kinyújtotta felé a karját. – Olyan jó látni téged az osztályon kívül is, Faith. Jajj, öcsém! Faith egy kissé meglepettnek tűnt, de elfogadta a felé nyújtott kezet. – Ö… Téged is, Lucius. Lucius nem rázott vele kezet. Megcsókolta az ujjait. – Elbűvölő vagy, mint mindig. – Ó, istenem! Ez valami új volt. – Faith visszahúzta a kezét, aztán felém fordult, mintha valami inas lennék, úgy szólt hozzám. – Szia, Jenn. – Valójában, Jess.

108

– Tényleg. – de ekkora Faith tekintete már ismét a névtelen lóra siklott. – Milyen szép kanca. Láttam, mikor behoztad. Habár, kissé veszélyesnek tűnik. Lucius kioldozta a másik kötelet is, kiszabadítva ezzel az életveszélyes háziállatát. – úgy gondolom, a lovak, akárcsak az emberek, unalmassá válnak, ha teljesen szelídek. Szeretem, ha van saját akaratuk. – Az állat erre felrántotta a fejét, de Lucius megnyugtatta. – Nyugodj meg. – Majd hozzám és Faith – hez intézte a következő szavakat. – Rosszul bántak vele, szegénykém. Kellemetlen gyerekkor. – Kellemetlen? – rázta meg Faith a fejét. – Soha ne közeledj felé ostorral, vagy egy vesszővel. – tanácsolta Lucius. – Ezt tanácsolta az előző tulajdonos. Valójában az első gazdájának elég kemény módszerei voltak. Ostorral nevelték. Eszembe jutott Lucius vallomása, hogy a nagybátyjai verték. Újra és újra. Arra gondoltam, vajon a köztük lévő kegyetlen kapocs miatt választotta-e ezt a kancát. Én kinéztem belőle, hogy ilyet tesz. Faith és én hátráltunk, gyorsan kitértünk az útból, mikor Lucius kivezette a lovat a bokszból. – Nem fogsz rajta lovagolni, ugye? – kérdeztem elborzadva. Lucius felhorkant. – Általában ezt teszik a lovakkal, nemde? – Van pótnyergem. – ajánlotta fel Faith. Faith – re néztem elkerekedett szemekkel. – Nem! Ez most komoly? – Normál esetben Faith cselekedeteit nem lehetett megkérdőjelezni, de nem hittem volna, hogy bíztatni fogja Lucius-t, hogy ülje meg a kancát, legalábbis az ördögi tűzből a szemében, és a megfeszülő állkapcsából ítélve biztos nem. – Lucius, még csak ne is gondolj erre! – Ó, hát nem hiszem, hogy szeretné a nyerget. – mondta. – Még nem. Először hagyom, hogy hozzászokjon, hogy a hátán ülök. Megráztam a fejem. – Meg fogod öletni magad.

109

Lucius úgy nézett rám, mint valami összeesküvőre. – Neked kéne a legjobban tudnod mindenki közül, hogy ez nem eshet meg. Az állatok nem tudnak eszközöket használni. Minden további hezitálás nélkül a ló oldalához sétált, felugrott a hátára, ugyanazzal a lendülettel, amivel a zsákolást demonstrálta kosáredzésen. A kanca azonnal felnyerített és rúg – kapálni kezdett, de Lucius nem repült le róla. Másodpercek alatt átvette az irányítást a ló felett, és kettejük – őrült fazon és őrült állat – fürgén a lovaglópálya közepére mentek. Lucius a térdével, és a kantárral irányította. Minden második lépésnél a ló megijedt, vagy hátrakapott a lábához. De mindketten állandó, ha nem éles társak voltak. – Hamarosan már ugratunk. – kiáltotta Lucius vigyorogva. Tényleg megcsinálta. Miközben a legdémoniabb kancán lovagolt, akit valaha láttam. A megkönnyebbülésem rövid életű volt, mikor rájöttem, hogy a túlélése mit is jelent a számomra. Mikor eljön a 4 – H ideje, Faith Crosse – szal és egy démoni lóval és a rajta ülő romániai válogatottal kell szembeszállnom. Lucius ügetésbe váltott. Majd egy könnyű vágtába. Félig tánc volt, félig kocsmai verekedés. – Váó. – nézte Faith elismerően. – Lucius olyan, mintha valami varázslat lenne. Tényleg azt hittem, hogy meghal. – Adj neki időt. – mondtam neki lélegzetvisszafojtva. – Csak adj neki időt. Valaki még megöli.

110

20. fejezet – KÖSZI, HOGY MEGNYERTED NEKEM a plüss hot – dogot. –

Megráztam a nagy, kitömött bécsi virslit, amit Jake nyert nekem azzal, hogy keresztüldobott két labdát egy bohóc száján. – Jól éreztem magam a karneválon. – Sajnálom, hogy nem tudtam megszerezni a medvét. – Hát, a hot – dog is szép. Más, tudod. Jake hatalmas 4x4 – es Chevy – jében ültünk, a farm mellett, épp azt próbáltuk kitalálni, hogyan búcsúzzunk el. Ilyenkor egyszerűen csak ki kéne ugranom a furgonból? Ő is kiszállna? – Mondtam már, hogy jól nézel ki ebben a ruhában? – kérdezte Jake. Nem mondta, de láttam az arckifejezését, mikor megjelent az ajtónál, hogy felvegyen. Ugyanaz a csodálat, amit Lucius szemében láttam még a butikban. A fiúk engem néztek egész este. Először egy kicsit bizalmatlan voltam. De könnyű volt hozzászokni ehhez a fajta figyelemhez. – Szeretem így feltűzve a hajadat is. – tette hozzá Jake. Megcsavartam az egyik tincset, ami kilógott a kontyomból. A legjobb tudásom szerint igyekeztem visszaadni azt az effektet, amit Lucius ért el azzal, hogy az ujja köré csavarta a hajam. – Kösz. – Örülök, hogy megkértél rá, hogy együtt menjünk. Jól szórakoztam. Hosszú szünet következett. – Azt hiszem, mennem kéne. – mondtam végül, kezemet a kilincsen pihentettem. – Ó… Ja, igen. Nyitom az ajtót. – Jake leállította a motort, kipattant az autóból és az én oldalamhoz futott. Kinyitotta az ajtót, én pedig megpróbáltam kimászni, de majdnem elestem a magas sarkúmban. – Francba. – Elegáns, Jess.

111

Ahogy előrelendültem mondjuk Jake elkapott, és hirtelen nagyon közel voltunk egymáshoz. Szemtől szembe. És ekkor csókolt meg. Tényleg megcsókolt. Az ajkai puhábbak voltak, mint hittem és egy kissé nedvesek. Az én ajkaim kissé szétnyíltak, mint ahogy a filmekben és a tévében láttam éveken át. Olyan természetesnek tűnt, mikor megtörtént – aztán a nyelvünk találkozott. Jake nyelve szinte összepréselte az enyém. Szóval ilyen… Az érzés nem volt olyan elektromos, de éreztem az öröm hullámát, ahogy elöntött. Jake körém fonta a karjait, egy medveféle ölelésben. Egy birkózó ölelése. A nyelvünk újra és újra egymásba gabalyodott, Jake pedig simogatni kezdte a hátam. Jó. Gyakorlással pedig kétségtelenül még jobb lenne. Talán mégis elkérem Mindy újságjából a „75 trükk, hogy megvadítsd” cikket. Először Jake húzódott el. – Mennem kell, már nem szabadna kinn lennem. Majd hívlak, oké? Ekkor jöttem rá, hogy még mindig a kitömött játékot ölelgetem. – Igen. Biztosan. Odahajolt, hogy ismét megcsókoljon. Egy gyengéd, könnyed érintés az ajkakon. – Később. – Szia. – Csak álltam ott, és figyeltem, ahogy a furgon elhajt. Mikor a hátsó lámpák fénye már majdnem eltűnt a sötétségben, a tornác felé sétáltam, közben a térdem körül suhogott a ruha. Az első igazi csókom. – Nos, milyen volt? A sötétségből jövő mély hang meglepett, azonnal megtorpantam. A homályt fürkésztem. – Lucius? – Itt vagyok. Követtem a hangját a terasz első lépcsőfokaihoz, ott ült egy lámpás nyújtotta félhomályban. Közelebb sétáltam. – Kémkedtél utánam.

112

Lucius felém nyújtott egy tálat. – Cukorka diétán vagyok. Kérsz? Azt hiszem már csak szójás mogyoró maradt. A gyerekek nem örültek a választéknak. Elfogadtam egy csomaggal és leültem mellé. – Nincs nálunk túl sok „csokit vagy csalunk”, mivel alig élnek errefelé. – Ó. – vonta meg a vállát Lucius. – Azt hiszem én utáltam a szójás mogyorót. – Kihúzta a kitömött virslit a kezeimből. – A szüleid nem fogják ezt megtűrni a házban. Hús játékok. Ezt Mr. Alacsony nyerte neked valami erőfitogtató versenyben? – áthajította a hot – dogot a válla felett, az egyik székre. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést. – Rám vártál. Igaz? Lucius a sötét távolba révedt. – Milyen volt? – Milyen volt mi? – Megcsókolt. Milyen volt? Elmosolyodtam, ahogy visszaemlékeztem. – Jó. – Jó? – horkant fel gúnyosan Lucius. – Még egyszer megismétlem: A jó túlzás. – Kérlek, ne kezd el! – könyörögtem. Ne tedd tönkre a pillanatot! – Mikor a megfelelő embert csókolod meg, sokkal jobb lesz, mint „jó”. – motyogta Lucius. – Nincs jogod ezt mondani. – felálltam, készen arra, hogy bemenjek és lesimítottam a ruhámat. Nem fogja lerombolni nekem ezt a pillanatot. Nem fog megtörténni. Meglepetésemre, Lucius egyetértett. – Igazad van. Ez faragatlan volt. Nincs jogom. – megütögette a lépcsőt maga mellett. – Kérlek. Légy a társaságom. Azt hiszem, kissé melankolikus vagyok ma éjjel. – El kellett volna menned a karneválra. – mondtam, miközben visszaültem. Lucius nagy levegőt vett és kifújta. – Nincs ott számomra semmi. – Nagyon mókás volt. Voltak és játékok és mi…

113

– Lesz olyan valaha, csak egy pillanatra, hogy az életemet az én szemszögemből nézed? – szól közbe kissé élesen Lucius. – Gondolsz arra, hogyan érzem magam? – felém fordult, hogy a szemembe nézzen, szemei gyengén fénylettek, épp, mint a lámpás. – Látsz mást magadon kívül is? – Mi az? Talán… honvágyad van, vagy ilyesmi? – Valami olyasmi, igen. – A csillogás felerősödött a tekintetében. – Az Isten szerelmére! Egy garázsban élek, minden olyan dologtól távol, amit ismerek. Udvarolnom kell egy olyan nőnek, aki elutasít egy paraszt kedvéért… – Jake egy tökéletesen rendes fiú, Lucius! Lucius megint felhorkant. – Ezt várod az élettől is? Jót? Muszáj mindennek jónak lennie? – A jó az… jó. – tiltakoztam. Lucius megrázta a fejét. – Ó, Antanasia. Annyi mindent tudnék mutatni a jón kívül, hogy beleszédülne az imádnivaló fejed. Hirtelen megváltozott a hangja. Sokkal mélyebb és reszelősebb lett. Tele volt érzelemmel. Sosem hallottam ezelőtt, de ösztönszerűen felismertem. Szexuális vonzerő. Bujaság. Vágy. Egy ingerült, dühös, zavarodott vágy. – Lucius… Talán be kéne mennünk. De ő csak még közelebb araszolt, még gyengédebben beszélt, még mindig azzal az alig észrevehető zavarral. – Olyan dolgokat mutathatnék, ami minden itteni dolgot elfeledtetne veled, a biztonságos kis életedben… Nagyot nyeltem. Mit mutathat nekem? Miféle „nem – szép” dolgokat? Szeretném tudni? Igen. Nem. Talán. – Lucius…

114

– Antanasia. – Még közelebb hajolt hozzám, én pedig rájöttem, hogy nehezen veszi a levegőt, épp, mint én. Belélegeztem az erőt, amit mindig sugárzott magából, a ritkuló levegőt. – Soha nem voltál még kíváncsi a másik részedre? Arra a részedre, ami Antanasia – hoz tartozik? – Antanasia csak egy név… – Nem. Antanasia egy személy. A részed. – Ekkor Lucius gyengéden megcirógatta az állam, hüvelykujjával követte a vonalát, én pedig rájöttem, hogy behunytam a szemem, szinte már imádkozom, mintha egy kobra lennék a kígyóbűvölő varázslata alatt. Tudtam, hogy meg kéne állítanom bármi is történik, de csak ültem ott, dülöngélve. – A másik éned. Ez a feled nem állna meg a „jónál”. – mondta Lucius gyengéden. Megsimogatta az állam, és már éreztem a leheletét a számon. Hűvös, és közeli. – Végre láthattam ezt a részed, a lelked, mikor felvetted azt a ruhát… Olyan gyönyörű vagy ebben a ruhában. Átváltoztat téged… A ruhám… Kezdtem élvezni azt az érzést, hogy hatalmam volt a többi fiú felett a karneválon. De, ha Lucius – szal voltam olyan volt, mintha ez az erő kicsúsznak a markomból és az ő kezébe vándorolna. Olyan erősen fogta a gyeplőt, mint a félig vad lovánál. Ez pedig ijesztő volt. Megnyaltam a számat, a gyomromban egyszerre kavargott az éhség, a félelem és az undor, pont, mint azon az éjszakán, amikor kivillantotta az agyarait a szobájában. Meg fogja tenni újra? Megteszi? Meg kéne tennie? – Antanasia. – az ajka súrolta az enyémet, erős vágy lett úrrá rajtam, mint az álmomban a tiltott, ellenállhatatlan, dekadens csokoládé iránt. Nem… Épp most csókoltam meg Jake – et… Nem akarom, hogy vágyjak Lucius – ra… Ő volt minden, amit nem akartam. Az Istenért, azt hitte, hogy vámpír. Mégis éreztem, ahogy hozzápréselődöm, éreztem, hogy a kezem önmagától felemelkedik, hogy megsimogassa az állát ott, ahol a sebhely húzódott, egy puha érintés reszkető útja a durva bőrfelületen. Az erőszak a gyerekkorában… megkeményítette. Talán, még veszélyessé is tette? Talán?

115

Lucius átkarolta a hátam, ajka ismét súrolta az enyémet, ezúttal sokkal gyengédebben. Még a szája is kemény volt. De jobban meg akartam ízlelni. – Szeresd ezt, Antanasia. – motyogta. – Ilyennek kéne lennie… nem jónak… Feltüzelt, hogy még többet akarjak. Bevillant a kép, hogy felhúzza a cipzárt a ruhámon, kétség, megértés villant fel a fejemben. Tapasztalt… Anya figyelmeztetett. Ne hagyd, hogy felülkerekedjen rajtad, Jess… Lucius felcsúsztatta a kezét a nyakamra, a tarkómon körözött az ujjával, hüvelykujja a torkomat simogatta. – Engedd, hogy megcsókoljalak, Antanasia… egy igazi csókot… ahogy téged kéne csókolni. – Kérlek, Lucius… – Most vajon tiltakoztam, vagy könyörögtem? – Hozzám tartozol. – mondta gyengéden. – A mi fajtánkhoz… Te is tudod, hogy így van… Ne küzdj ellene… Ne küzdj ellenem… Nem! Valószínűleg hangosan is felkiáltottam, mert Lucius azonnal elhúzódott. – Nem? – A hangjában hitetlenség csendült, a szeme tele volt sokkal és bizonytalansággal. A szám mozgott, de egy hang sem jött ki rajta. Igen? Nem? – Én… Én megcsókoltam Jake – et nemrég. – dadogtam végül. – Egy pár perce. – Nem volt az helytelen dolog, hogy két fiúval is kavartam egy este? Nem volt egy valahogy… kurvás? Mi a pokolra vett rá ez a ruha? És az, amit mondott a „mi” fajunkról… Nem. Lucius elkapta a kezét a torkomról, és előrehajolt a lépcsőn, összegörnyedt és olyan hanggal túrt bele hosszú, fekete hajába, ami félig morgásnak, félig nyögésnek hatott. – Lucius, sajnálom… – Ne mond ezt. – De sajnálom… – Bár még magam sem tudtam, hogy pontosan mit is sajnálok. Hogy megcsókoltam Jake – et? Hogy majdnem megcsókoltam Lucius – t? Hogy megállítottam?

116

– Menj be, Jessica. – Lucius még mindig össze volt roskadva, az ujjai a hajában. – Most! Kérlek! Aztán kinyílt az ajtó. – Azt hittem, hangokat hallok idekinn. – mondta apa, úgy téve, mintha nem venné észre a nyilvánvaló feszültséget. – Apa. – cincogtam és talpra ugrottam. – Most értem haza. Lucius és én beszélgettünk. – Későre jár. – mondta apa és maga mellé húzott. – És Lucius azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy a mindenszentek véget ért. Ideje lenne ágyba bújnod. – Természetesen, uram. – Lucius lassan kiegyenesedett és talpra állt. Elgyötörtnek tűnt, mikor a tálat visszaadta apának. – Boldog mindenszenteket. – Igen. Jóéjt. – mondtam. Aztán berontottam, felfutottam a szobámba, lekapkodtam a ruhát, és elrejtettem a szekrényem leghátsó részébe. Addig rángattam a hajamat, míg újra a vállamra omlott. Minden újra a helyén van és normális. Miután felvettem egy pólót és egy melegítőt, amiben aludhattam, az ablakhoz ugrottam és kinéztem a garázsra. De Lucius – nál sötét volt. Elaludt. Vagy talán kiment az éjszakába. Anya kopogtatott az ajtómon. – Jessica? Minden rendben? – Igen, anya. – hazudtam. – Szeretnél beszélgetni? – Nem. – Tovább figyeltem Lucius ablakát, habár nem voltam benne biztos, hogy mit is keresek. – Csak aludni szeretnék. – Hát akkor… jó éjszakát, kicsim. Anya lépései felhallatszottak a lépcsőről, én pedig ágyba bújtam és szorosan lehunytam a szememet. Nem leszek – nem leszek – kíváncsi, hogy mi vonzotta Lucius-t a sötétbe. Emlékeztem rá, milyen hangulatban váltunk el, őszintén féltem, hogy valami „nem jó” dolog.

117

21. fejezet DRÁGA VASILE! Micsoda kavarodás van itt. Micsoda felfordulás. Ezt annyival egyszerűbb lenne elmesélni, ha lenne e – mail – od. Manapság mindenhol elérhető. Kérlek, fontold meg erre az időre. Addig is, az a nehéz feladat hárult rám, hogy tájékoztassalak, az egész egyezség megbukni készül, végtelenül és megmásíthatatlanul a feledésbe fog merülni. Ez az este… Hol is kezdjem? Mit is mondhatnék? Ha ez nem volt az a pillanat, akkor nem tudom, mit tehetnék még. Ha Antanasia nem érezte azt, amit én abban a röpke pillanatban, ha megvolt a lélekjelenléte, hogy elhúzódjon, vagyis valójában azt kiabálni, hogy „Nem!”, mikor én elismerem, hogy teljesen bele voltam feledkezve… Őszintén nem tudom, mit tudnék még tenni. Úgy hiszem, ki tudod következtetni a fentebb írt sorokból, hogy mi is volt közöttünk, legalább általánosságban. Nem magamat fogom szégyenbe hozni – vagy megbecsteleníteni Antanasia-t – azzal, hogy részletekbe bocsátkozom. Az nem hogy csak nem lenne emberséges, de még csak úriemberhez sem méltó. Te pedig biztosan megérted ezt. Tényleg kikosaraztak egy paraszt miatt? Egy alacsony, buta, élősködő földműves miatt? Talán reggel ez az egész ügy kevésbé lesz már ilyen gyászos. A remény hal meg utoljára. Addig is, nem adhatnál egy kis betekintést a büntetésbe, amivel szembe kell néznem a bukásom miatt? Szeretném már most felkészíteni magam mentálisan. Különösen, ha a legrosszabbal nézek szembe. Mindig szerettem egyenes háttal és magasra tartott fejjel szembe nézni a sorssal, ahogy te tanítottad. És ez csak akkor lehetséges, ha megvan a lehetőség, hogy az ember megacélozza magát.

118

Kétségben melletted, és nem kis zavarban, és aggodalomban, Lucius

119

22. fejezet – MEGLÁTOD, REMEK LESZEL, kicsim. – ígérte anya, miközben

feltűzte a lovagló dzsekimre a számomat. – Hányni fogok. – mondtam. – Miért jelentkeztem egyáltalán? – Mert csak a kihívásokkal tudunk felnőni. – válaszolta anya. – Ha te mondod. – pár perc és én következem. Be fogok lovagolni Belle-lel a 4-H pályájára, és átugratunk néhány akadály felett. Az egész, körülbelül három percig fog tartani. Szóval, miért volta annyira megrémülve? Mert, eleshetsz. Talán Belle megtántorodik. Te nem atléta vagy, hanem matléta… – Inkább egy borjút kellett volna nevelnem, mint múlt nyáron. – mondtam morogva. – Csak be kell sétálnod a pályára és megvárni, hogy nyertél-e szalagot. – Jessica, te ügyes lovas vagy. – Makacskodott anya és a vállamnál fogva maga felé fordított, hogy a szemembe nézhessen. – Különben is, nem most versenyzel először emberek előtt… – De az matek. – tiltakoztam. – Abban jó vagyok. – A lovaglásban is ügyes vagy. Lucius – ra és Faith – re gondoltam. – De nem a legjobb. – Akkor ez a mai tökéletes alkalom, hogy átlépd a határaidat. Kockáztasd a második, vagy akár a harmadik helyet. Átpillantottam a mező túlsó felére, ahol Lucius vágtázott a lován, akit ő csak úgy nevezett „Pokoli Belle”. Ha – ha – ha. – A kockázat nem mindig jó. – mondtam, le sem véve a tekintetem Luciusról, miközbn megpróbálta féken tartani a félig még vad állatot.

120

Csak Lucius érhetett hozzá. Ragaszkodott hozzá, hogy csak félreértjük, de szerintem a ló egyszerűen csak démoni volt. – Ez egy kissé túl kockázatos. – értett velem egyet anya, követte a pillantásom. Felsóhjatott. – Remélem jól lesz. Az, ahogy mondta, felébresztette bennem a gyanút, hogy nem csupán az ugrató versenyre értette. – Neki is szüksége van a számára. – tette hozzá. Kezével beárgyékolta a szemét és intett neki. Lucius felemelt kézzel jelezte, hogy észrvette, aztán felénk ügetett, leugrott a nyeregből és a kantárt hozzákötötte egy kerítéscölöphöz. Pokoli Bella nem az a fajta ló, aki kötőfék nélkül képes lenne várni. Lucius enyhén meghajolt. – Dr. Packwood. Jessica. Óvatosan, kényelmetlenül intettem neki. – Szia, Lucius. Megfordult, anya pedig feltűzte a számot a hátára. Aztán – legnagyobb meglepetésemre – anya őt is megfordította, épp, ahogy engem az előbb… és megölelte. A meglepettségemet a sokk váltotta fel, mikor Lucius visszaölelte. Mikor kezdtek el kötődni egymáshoz? Talán valamikor Halloween óta, találgattam. Lucius és én elég nagy távolságot tartottunk magunk közt, azóta a furcsa, teraszon töltött pillanat óta. – Sok szerencsét! – mondta anya, képzeletbeli porszemeket söpörve le Lucius kifogástalan, tökéletesen illeszkedő kabátjáról. – És vedd fel a sisakodat! – tette hozzá. – Kötelező! – Igen, igen, a biztonság az első. – mondta Lucius, hangjából csöpögött a szarkazmus. – Megyek, megkeresem. – közömbös tekintetet vetett rám. – Sok szerencsét! – Neked is. Lucius kioldozta a lovát és elsétáltak. Anya figyelte őket, az arca nyugtalan volt. – Jól lesz. – ígértem neki.

121

– Remélem. – Második vagyok, igaz? – kérdeztem. – Igen. Faith után. Nagyszerű. A legrosszabb előadás ami után következhetem. Faith nem csupán az évenkénti 4 – H versenyen vett részt. Nagyobb lovas rendezvényeken is részt vett, drága fizetősökön. A gyomrom megint görcsbe rándult. – Jó leszel, meglátod. – ígérte anya. Engem is megölelt. A hangosbemondó megszólalt, eljött az idő. – Menjünk. Természetesen faith hibátlan kört vitt végig telivér lován, Holdtáncon. Ő uralta a mezőnyt, lovának fürge, csontsovány lábai minden akadály felett átrepítették őket, még az ötödiken is, ami olyan magas volt, mint egy torony, onnan, ahol én álltam lehetetlenül magasnak tűnt. Nagyon kellett pisilnom, idegességemben, de már nem volt idő. Felugrottam a nyeregbe mikor Holdtánc patái eldobogtak mellettünk, végeztek a bemutatóval. – A következő, Jessica Packwood a Woodrow Wilson Gimnázium tanulója, és Belle az öt éves Appaloosa. Az én nevem mondták. Nagy levegőt vettem, tekintetemmel megtaláltam Jake – et, aki a lelátóról figyelt. Elvigyorodott és feltartott hüvelyujjal jelezte, hogy minden rendben lesz. Kényszerítettem magamat, hogy visszamosolyogjak. Lucius szintén az arénában volt, a kerítésnek dőlve figyelt. Francba! Mintha szükségem lett volna, hogy a hiperkritikus szemével engem nézzen, bíráljon. Magam mögé néztem, azon tűnődtem, vajon mi történne, ha én és a lovam egyszerűen csak kihátrálnánk… De már túl késő volt. Nem volt visszaút.

122

Nagy levegőt vettem és oldalba böktem a sarkammal Belle – t. Patái tompán puffogtak a közel csendes pálya vékony földjén. Ahogy éreztem az erejét, ismerős lépteit magam alatt, végre koncentrálni kezdtem. Közeledett az első akadály. Egy sövény. Könnyű vágtába kezdtünk, ugrottunk, és megcsináltuk. Csak ugrattok Belle – le. Épp, mint otthon. Átugrottuk a következő alacsonyabb korlátokat, az idegességem pedig szertefoszlott, a helyét egy diadalittas érzés vette át. Mindneki minket néz, mi pedig végigcsináljuk. Belle átrepült a következő két kerítés fölött is, patái még csak nem is súrolták a korlátot. Előttünk magasodott az ötödik, legmagasabb akadály, a szívem őrült iramban vert. De Belle felemelkedett, átrepült felette és már túl is voltunk rajta. Egy tökéletes kör. Semmi hiba. A végén tökéletes kört mutattunk be. Egy óriási, győzelemmittas mosoly terült szét az arcomon. Ezt múld felül, Romániai válogatott. Miközben a kijárat felé ügettünk, integettem a szüleimnek, akik ujjongtak örömükben, és Jake – nek, akinek mindkét ujja a szájában volt, nekem fütyült. Lopva Lucius – ra néztem, szívből jövő örömmel tapsolt felemelt kézzel, közben azt tátogta „Remek volt”. Akármi volt is közöttünk, csak kicsit javult a helyzet. Pont időben értem vissza Belle – től, hogy lássam Lucius bemutatóját. Könnyeden, királyhoz méltón ült Pokoli Belle hátán, mintha oda teremtették volna. Az éjfekete ló is furcsán nyugodtan tűnt. Az oldalát böködve, Lucius vágtára ösztönözte, szinte már teljes vágta volt. A tempó őrültségnek tűnt egy ilyen kis helyen, de úgy tűnt, Lucius ezt nem veswzi észre. Apró mosoly bujkált a szája sarkában, mikor az első kerítéshez ért. Pokoli Belle átsiklott fölötte, gyengéden landolva a túloldalon, én pedig ekkor jöttem rá, hogy ugrásra született. Mintha eggyé váltal volna, lovas és az állat, szinte felszakították a pályát, Pokoli Belle kétszer olyan magasra ugrott, mint ami a teljesítéshez kellett neki, aztán minden néző egyszerre kezdett üdvrivallgásba. Elakadt a lélegzetük, majd megint kiabáltak.

123

Vakmerő volt. Túl vakmerő. A szüleim felé pillantottam a lelátón. Megrémültek, hirtelen pedig én is. Ahogy Lucius átrepülte az ötödik akadályt, egy kéz csapódott a csuklómra, amitől ugrottam egyet ijedtemben. – Nézd, hogy megy! – suttogta Faith Crosse csak úgy maga elé. Abban is biztos voltam, hogy észre sem vette, kit érintett meg, annyira intenzíven bámulta Lucius – t. Faith öntudatlan is a csizmja szárához csapdosta az ostorát, a patadobogás ritmusára. Elrántottam a karom. – Bocsi. – motyogta Faith anélkül, hogy tekintetét levette volna Lucius – ról. Pokoli Belle az utlsó akadályon is túl volt, a közvetítő pedig új 4 – H rekordot jelentett be. Lucius és a lova a kapuhoz jöttek, Lucius lecsúszott a nyeregből, egy szívdöglesztő mozdulattal lehúzta a kesztyűjét, mintha épp egy sétalovagláson lett volna a parkban, látszólag nagyon is elégedett volt a tapsviharral. Mindig az a képmutatás. – Megyek és gratulálok neki. – mondta Faith. Elkaptam valami furcsa pillantást a leendő bálkirálynő arcán. Faith eltűnt a tömegben, a kijárat felé tartott, követve Luciust a pálya mögé. Ekkor jutott eszembe a lovaglópálca. Pokoli Belle nem fogja díjazni. Lucius még egy figyelmeztető táblát is kitett az istállóba – egy jelzést, amit szinte minden nap láttam. – Faith, várj. – kiabáltam, és utána eredtem. De túl lassú voltam. Mire útolértem az istállóknál Faith már elérte Pokoli Belle-t és Luciust, és a pálcával integetett, higy felhívja magára Lucius figyelmét. Az ostor megcsípte a ló horpaszát, Pkoli Belle dühösen fordult meg, elhátrált, majdnem kitépte Lucius kezéből a kantárt, mire az észrevette. Hallottam, hogy ráparancsol Faith – re, dobja el a pálcát, de már túl késő volt.

124

A kanca felágaskodott a hátsó lábaira, hallani lehetett a reccsenést, ahogy Pokoli Belle patái, inak és izmok megfeszített erejével lecsapott Lucius lábára és bordájára. Másodpercek alatt vége lett, mielőtt még újra sikíthattam volna, Lucius a földön feküdt, nyúlánk, összetört, kitekert testtel a füvön. Vér volt fehér ingének elején, vér spriccelt magasszárú bőrcsizmájából, eláztatva sárgásbarna lovaglónadrágját. – Lucius! – kiáltottam, mikor végre megtaláltam a hangom, odafutottam hozzá és térdre borultam mellette. Annyira aggódtam érte, hogy megfeledkeztem a veszélyes szörnyről, ami még mindig szabadon volt és most áthajolt a vállam felett. – Kapd el! – parancsolta Lucius összeszorított fogakkal, megpróbált átfordulni, a ló felé mutatott, ami csak állt egy helyben, horpasza egyenletesen süllyedt, megijedt, de még mindig dühös volt. – Meg tudod csinálni. Mielőtt… Faith sírva fakadt, váratlanul és hangosan, ahogy felfogta mi történt, de senki nem hallott minket az istállók mögül. Most mindenki odabent volt, a versenty figyelte. Pokoli Belle csak állt, lehorgasztott fejjel, mint valami tomboló őrszem Lucius felett. Éreztem meleg leheletét a nyakamon, ekkor estem pánikba magam miatt is. Semmi hirtelen mozdulat… – Meg kell kötni, Jess. – kérlelt Lucius, összeszorította a szemét a szavak okozta fájdalomtól. Némán bólintottam, hiszen igaza volt. Nagyon lassan, amilyen lassan csak lehetséges volt, felálltam és megfordultam. – Csak nyugi, kislány. – suttogtam, felé nyújtottam a kezem tenyérrel felfelé. A ló hátraugrott, ahogy én is. Csak maradj nyugodt, Jess… Közelebb araszoltam. Pokoli Belle szemei még ádázabbul forogtak, de nem futott el. Nem tört ki. Úgy tűnt megérezte, hogy valami nagy baj történt. Remegő kezekkel a lógó gyeplő után nyúltam, ami ott himbálózott a kantár mellett. – Nyugalom, kislány. – Szememet a lovon tartottam, az ujjbegyemmel

125

tapogattam ki a kötelet. Még mindig hevesen és mélyeket lélegzett, de nem mozdult. Lucius felmordult. Gyorsabban kell csinálnom. Sokkal nagyobb lendülettel, de továbbra is remegő kezekkel, végre hozzákötöttem a gyeplőt egy karóhoz. Hála Istennek. Már biztonságos volt. Visszasiettem Luciushoz, aki a bordáit markolta véráztatta inge fölött. Letérdeltem és megragadtam a szabad kezét. – Minden rendben lesz. – ígértem. De nem tudtam ellenállni, hogy rápillantsak a lábára. A vádlija felénél tört el, a bőrcsizma egyszerűen meghajlott. – Hozz segítséget! – szóltam rá Faith – re, aki látszólag megdermedt, újra és újra azt ismételgette „Baleset volt”. – Hozz már valakit! – kiabáltam rá ismét. – Most! Ez magához térítette, Faith megfordult és elrohant. – Ne! – kiabálta Lucius, hangosabban, mint hittem hogy lehetséges, látva kicsavarodott testét. De a hangjában valami megállította Faith – et, és megpördült. – Jessica szüleit hozd, senki mást! Fait habozott, pánikolt, összezavarodott, bizonytalan volt. Rám nézett. – Hozd a mentőket! – könyörögtem neki. Mit művelt Lucius? Kórházba kellett mennie. – Csak Jessica szüleit. – mondta Lucius, a hátam mögé beszélt, legparancsolóbb hangnemében. Megmarkolta a kezem, így nem tudtam elmenni. – Én… én … – úgy tűnt Faith mondani akart valamit. – Menj! – parancsolta Lucius. Faith elrohant. Imádkoztam, hogy az orvosokat hozza. – Fenébe, ez fáj! – mordult fel Lucius, az arca megrándult, ahogy a fájdalom újabb hulláma söpört végig rajta. Megszorította a kezem. – Csak maradj itt kérlek, megtennéd? – Nem megyek sehova. – mondtam, igyekeztem elrejteni a hangom remegését. Rémült voltam, de nem akartam, hogy Lucius lássa rajtam.

126

Egy vékony csíkban vér szivárgott a szájából, én pedig küzdöttem, nehogy felkiáltsak. Ez nem jó jel. Ez jelenthet belső vérzést. Remegő ujjakkal letöröltem a bíborvörös lét, egy könnycsepp gördült le az arcán. Nem is vettem észre, hogy sírok. – Kérlek, ne. – Lucius lélegzete elakadt, ahogy találkozott a tekintetemmel. – Ne törj össze miattam. Emlékezz: Hercegnő vagy! Még szorosabban fogtam a kezét. – Nem sírok. Csak tarts ki! Behunyt szemekkel kissé feljebb küzdötte magát. – Tudod… ez nem ölhet meg egy… Istenem, még mindig ezzel a vámpíros maszlaggal jön? Egy másopercre sem hittem el, hogy nem halhat meg. – Feküdj nyugodtan! – Remélem, Faith nem fog engedelmeskedni neked. – A lábam… a francba! – Megemelkedett a mellkasa, köhögött. Még több vér. Sok vér. Túl sok vér. A tüdejéből jött. Biztosan egy lyuk. Elég elsősegélyoktatásban volt részem az iskolában ahhoz, hogy tudjak ezt – azt a balesetekről. A szája elé tettem a ruhám ujját, de ezzel csak még több vér került rá is és rám is. – Jön már a segítség. – ígértem. De nem lesz túl kevés, vagy túl késő? Ösztönösen megsimogattam Lucius sötét haját a szabad kezemmel. Az arcra egy árnyalatnyit nyugodtabb lett; a légzése is lelassult kissé. Ezért ott hagytam a kezem a homlokán. – Jess? – az arcom fürkészte a szemével. – Ne beszélj! – Azt… azt hiszem megérdemelsz… egy szalagot. Magamon kívül felnevettem, érdes, szívszorító hangon és lehajoltam, hogy megcsókoljam a homlokát. Csak megtörtént. Egyszerűen így tűnt helyesnek. – Te is. Lehunyta a szemét. Éreztem, hogy öntudatlanságba merül. – És Jess? – Maradj csendben.

127

– Ne engedd, hogy bármit is tegyenek… a lovammal. – nyögte ki végül akadozó lélegzettel. – Nem akart… bántani. Csak az ostor miatt volt, tudod… – Megteszek minden tőlem telhetőt, Lucius. – ígértem. De tudtam, hogy esélyem sincs. Pokoli Belle próbaideje lejárt. – Köszönöm, Antanasia… – a hangja alig volt hallható. Az istálló másik oldaláról autófék zaja hallatszott a füvön. Kicsit nyugodtabban feléllegeztem. Faith hívta a mentőket. De nem. Mikor a kocsi befoordult a sarkon, egy kipofozott VW volt, Ned Packwood – dal a volánnál. A szleim kiugrottak, félelem tükröződött az arcukon, és eltoltak az útból. – Vigyenek vissza magukhoz. – könyörgött Lucius, kissé magához tért. – Maguk megértik… Anya megfordult és rám nézett. – Nyisd ki a furgon hátulját. – utasított. – Anya… a kórházba kell mennie! – Gyerünk, Jessica. Megint sírni kezdtem, mert nem értettem mi történik itt, és nem akartam részt venni Lucius meggyilkolásában. De végül úgy tettem, ahogy mondták. A szüleim olyan gyengéden emelték Luciust a furgonba, ahogy csak tudták, de még így is felnyögött, pedig most már teljesen öntudatlan volt, olyan erős fájdalmai lehettek, hogy még érzéketlen agyán is áttörtek. Elkezdtem bemászni mögé, de apa határozottan megszorította a vállam és megállított. Anya mászott be helyettem, leguggolva Lucius mellé. – Te itt maradsz, és elmagyarázod mi történt. – mondta apa. – Mond nekik… Mond nekik, hogy elvittük Luciust a kórházba. Láttam a hazugságot apa arcán, a szemem kikerekedett. – Oda is viszitek, nem igaz? – Csak mond meg mindenkinek, hogy jól van. – mondta apa, elengedve a kérdésem a füle mellett. – Aztán gondoskodj a lóról.

128

Tól sok volt, amire kértek. Mi van, ha tényleg nem viszik el a kórházba Luciust, ő pedig meghal? Ők lesznek a felelősek. Talán hanyagságból történt, vagy valamiféle gyilkosság volt. Faith látta, hogy Lucius nincs rendben. Ő tudta, hogy orosra volt szüksége. a 4 – H szervezői pedig ellenőrizni fogják, hogy valóban ellátták – e. Kötelesek, meg ilyenek. Mégis mi a fenét műveltek a szüleim? Börtönbe kerülhetnek. És miért? Nem értettem miért nem viszik el a kórházba! De nem volt idő tiltakozni, nem volt idő rá, hogy eligazítsanak. Luciusnak valami meleg helyre kellett legalább kerülnie. Remélhetőleg olyan helyre, ahol az emberek tudták, hogyan lássanak el törött csontokat és vérző tüdőket. Addig, amíg nem a konyhánk volt, ahol apa talán valami gyógynövényes kúrát javasol… A mellkasom elszorult a rettegéstől. Ha a szüleim kipróbálnak valamiféle „természetes gyógymódot” Luciuson – akkor nem voltak normálisak. Minden ilyen dolog kavargott a fejemben, ahogy gyalog haladtam a régi furgon mögött, tehetetlenül bámultam, ahogy végigdöcög a füvön, majd kihajt a parkoló aszfaltjára olyan gyorsan, ahogy apa csak vezethetett, feltehetően nehogy gyanút keltsen, vagy rázza túlságosan Luciust. Még mindig csak álltam ott figyelve a felkavarodó, felcsapó homokfelhőt, mikor Faith ismét megjelent az oldalamon sokkal nyugodtabban. A szemei pirosak voltak, de a válla ismét merev volt a figyelemtől. Mégis, a hangja elakadt, csak egy pillanatra, mikor megkérdezte. – Szerinted… Szerinted meg fog… ? – Rendbe fog jönni. – ígértem, sokkal könnyebben hazudtam ,mint hittem volna. De meggyőzően kellett hangoznom. Az egész családom túlélése, nem csak Luciusé volt a tét. – Nem hiszem, hogy a sérülései olyan komolyan voltak, mint amilyennek először hittük. – tettem hozzá. – Nem? – Faith szkeptikusan rám nézett. De reményteli pillantás volt. Hirtelen rájöttem, hogy el akarja hinni a hazugságot. Végül is, nem akart felelős lenni Lucius balesetéért – vagy haláláért. – Felült kicsit. – mondtam neki, kényszerítettem magam, hogy belenézzek Faith óceánkék szemeibe. – Még viccelt is.

129

A feszültség Faith arcán enyhült, tudtam, hogy végre hisz nekem. Annyira elkeseredetten szerette volna, ha felmentik. – Talán csak azért tűnt olyan rémesnek először, mert olyan gyorsan történt… – Igen, valószínűleg. – értettem egyet. – Először nagyon is ijesztő volt. Faith tekintete tovasiklott a parkolóra, mintha azt várná, hogy láthatja ahogy elhajt a furgon. Ekkor vettem észre, hogy még mindig fogja a lovaglópálcát, és lazán csapkodta a csizmájának a szárához. Én kidobtam volna azt a valamit a kukába, porrá zúztam volna. Miért nem látta a táblát az istállónkban? A válasz olyan könnyű volt, hogy nevetnem kellett. Mivel Faith Crosse semmit nem látott a saját kis világán kívül. Ezért. – Még akkor is, ha nem volt olyan súlyos, mint hittük, nem értem miért nem akarta az orvosokat. – tűnődött hangosan. Én magam sem voltam benne biztos, de volt egy olyan érzésem, hogy közrejátszott Lucius tévképzete arról, hogy ő egy vámpír. Talán nem ez volt a legmegfelelőbb válasz Faith számára, habár megkockáztattam. – Szerintem túl büszke. Túl bátor, semmint elvigye egy szirénázó kocsi, miközben mindenki őt bámulja. – Valójában, Luciust ismerve ez még talán igaz is lett volna. Faith egy kissé elmosolyodott ezen, még mindig a távlba révedt. A pálca ritmikusan dobolt a csizmáján. Már teljesen nyugodt volt, szinte kényelmesen. – Igen. – mondta inkább magának, mint nekem. Lucius Vladescu nem úgy néz ki, mintha megrettenne bármitől is. És tudja, mit akar, nem? Nem is tudod mennyire, akartam mondani neki. De akkor, egy nagy tömeg 4 – H szervező indult meg az irányunkba, én pedig megfordultam, hogy szembenézzek velük, készen arra, hogy tovább hazudjak.

130

23. fejezet VOLT, mire hazaértem, Belle hátán jöttem, üres kukoricaföldeken vágtunk át és elkerültük az utakat amennyire csak lehetséges volt, mintha követnének. Biztosan nem akartam fuvart senkitől, aki felajánlotta: Faith – től vagy a 4 – H vezetőitől. Különösen nem akartam a 4 – H vezetőit, akiknek a kérdéseit már legalább ötvenszer megválaszoltam. Állandóan azt hajtogatták, hogy miért nem tudott egyetlen helyi kórház sem a fiúról, akit ló sebzett meg. Aztán a szüleimmel akartak beszélni, ami azt jelentené, hogy besétálnak a tanyaházunkba, ahol Lucius Vladescu épp haldoklik – vagy akár halott – a kanapénkon, apám pedig épp gyógynövényekkel és főzetekkel próbálja feltámasztani. SÖTÉT

Erre a gondolatra jobban megsarkantyúztam Belle – t. Lehetséges, hogy Lucius tényleg halott? Mit éreznék, ha valóban így lenne? Megsiratnám? Gyászolnám? Bűntudatom támadt. Valamilyen szinten megkönnyebbülnék? És vajon Lucius, vagy a szüleim szerepe miatt aggódtam jobban ebben a katasztrófában? Mindegyik kérdés ott kavargott a fejemben, mint valami bűzös ragu, amit forralt furcsaságokból és maradékokból készült, miközben Belle és én hazafelé tartottunk, leragadva egy ló sebességénél, mikor nekem villámgyorsaságra volt szükségem. Úgy tűnt nevetségesen lassan haladunk. Einstein megmagyarázta ezt az érzést, nem igaz? Relativitás. Az ember időérzéke relatív az idő vágyott múlásával. Igaz? Idő. Relativitás. Tudomány. Megpróbáltam ezekre a fogalmakra koncentrálni felesleges aggódás helyett, de az agya újra és újra visszatért a vérhez Lucius ingén. A vérre, ami a szájából folyt ki. A vörös, vörös vérre. Mire elértem a kis utunk végét, Belle-t vakmerően teljes vágtára ösztönöztem, eldobtam a kantárt, leugrottam a hátáról, ahogy megláttam anyuék furgonját a

131

házunk előtt parkolni. Még egy autó is volt ott. Egy ismeretlen, de ugyanúgy lerobbant sedan. A ház majdnem teljesen sötét volt, de néhány tompa fény kiszűrődött a ház mélyéből. Magára hagytam szegény Belle-t, tudtam, hogy lekéne hűtenem, és az istállóba vinnem, felrohantam a lépcsőn be a házba. – Anya! – ordítottam, ahogy a tüdőmtől tellett és becsaptam magam mögött az ajtót. Anya az étkezőből jött, egyik ujját az ajka elé tartva csendre intett. – Jessica, kérlek! Maradj csendben! – Mi történt? Hogy van? – átléptem mellette az étkező felé, de anya elkapta a karom… – Ne, Jessica… Ne most. Az arcát kutattam. – Anya? – Komoly a sérülés, de van okunk azt feltételezni, hogy túléli. Jó kezekben van. A legjobban, amit biztonságosan nyújtani tudunk neki. – tette hozzá rejtélyesen. – Mit értesz az alatt, hogy „biztonságosan”? – A biztonságos kezelés a kórházakban volt. – És kinek a kocsija áll ott kinn? – Felhívtuk Dr. Zsoldost… – Ne, anya! – Dr. Zsoldost ne! Az őrült magyar kuruzsló, aki elvesztette az orvosi engedélyét, mert vitatott népi „gyógyszereket” használt az óhazából, épp itt az Egyesült Államokban, ahol az emberek hajlamosak voltak bízni az igazi gyógyszerekben. Fel kellett volna ismernem az autót. Hosszú idővel az után, hogy a legtöbb megye elkerülte, a szüleim és az öreg Zsoldos barátok maradtak, összebújtak a konyhaasztal körül és éjszakákon át fecsegtek azokról a bolondokról, akik nem bíztak az „alternatív gyógymódokban”. – Meg fogja ölni Luciust! – Dr. Zsoldos megérti Luciust és a népét. – mondta anya és megfogta a vállam. – Megbízhatunk benne.

132

Amikor anya azt mondta „megbízhatunk” volt egy olyan érzésem, hogy nem csak arról beszél, vajon a kuruzslónak lehetne-e orvosi engedélye vagy sem. – Megbízni mégis miben? – Diszkrécióban. – Miért? Miért kell diszkrétnek lennünk? Láttad a vért, ami a szájából jött? Az összezúzott lábát? – Lucius különleges. – mondta anya, kissé megrázta a vállam, mintha már évmilliókkal ezelőtt rá kellett volna erre jönnöm. – Fogadd el, Jessica! Nem lenne biztonságban, egy kórházban. – És itt biztonságban van? Az étkezőnkben? Anya elengedte a vállam és megdörgölte a szemét. Ekkor jöttem rá, hogy milyen fáradt is lehet. – Igen, Jessica. Sokkal nagyobb biztonságban. – De belső vérzése van! Még én is meg tudom ezt mondani. Biztosan vérre van szüksége! Anya furcsán nézett rám, mintha hirtelen valami nagyon fontos igazságot mondtam volna. – Igen, Jess. Vérre van szüksége. – Akkor kérlek, vidd el egy kórházba. Anya egy hosszú pillanatig bámult rám. – Jessica, Luciusnak vannak olyan dolgai, amit a legtöbb doktor nem értene. Ezt megbeszélhetjük később is, de most vissza kell mennem hozzá. Kérlek, menj fel és legyél türelemmel. Amint valami változás történik az állapotában, szólni fogok neked. Anya megfordult, kinyitotta az étkező ajtaját, fojtott hangokat hallottam a sötét szobából. Apám hangját. Dr. Zsoldos hangját. Anya becsusszant a résen, hogy csatlakozzon a titkos szövetségükhöz, az ajtó pedig egy kattanással bezárult. Mérgesen, rémülten és nyugtalanul felrohantam, teljesen megfeledkezve szegény Belle – ről. Szégyellem beismerni, de szegény az egész éjszakát kinn töltötte a novemberi hidegben, az istállók és a kifutó körül járkálva, még a nyereg is a hátán volt. Túlságosan zavart

133

voltam ahhoz, hogy eszembe jusson a ló, ami személyes elismerést szerzett nekem párórával korábban. Ehelyett felmásztam az ágyamra és kibámultam az ablakon, azon gondolkodva mit is csináljak. Miközben azt fontolgattam, hogy én magam hívok egy rendes orvost, megláttam apát, aki kicsusszant az ajtón, és átrohant az udvaron a garázs felé. A fény felgyúlt Lucius szobájában, de csak pár pillanatra. Lekapcsolták újra, pár másodperccel később pedig megjelent apa, és átsietett a gyepen. Láttam a holdfényben, hogy vitt valamit a kezében. Valamit, ami akkora lehetett, mint egy cipős doboz, de kerek sarkakkal. Mint valami papírba tekert csomag. Vártam, míg apa léptei átvágtak a házon és az étkező ajtaja ismét becsukódott, mielőtt lelopóztam, minden recsegő részt elkerülve, ami elárulhatott volna. Gyakorlatilag odakúsztam az ajtóhoz, elfordítottam a kilincset, csak résnyire nyitva az ajtót. Éppen annyira, hogy bekukkanthassak. A kandallóban a tűz csaknem kiömlött, és a kapcsoló a vascsilláron a legalacsonyabb fokozatra volt tekerve, de képes voltam kivenni a jelenetet. Lucius le volt fektetve a széles deszka étkezőasztalon, arra, amit csak nagy eseményeken szoktunk használni. Meztelen volt a mellkasa, a véres ruhák eltűntek – levágták őket, gondoltam – deréktól lefelé pedig egy fehér lepedő takarta. Az arca teljesen higgadt volt. A szemek csukva, a szája nyugodt. Úgy nézett ki, mint a halál. Mint egy holtest. Sosem voltam előtte temetésen, de ha valaki még annál is halottabbnak tudott tűnni, mint most Lucius… Hát, nem tudtam elképzelni, hogyan tudták elérni. Halott? A mellkasát bámultam várva, hogy emelkedjen, de ha a tüdeje pumpált is, túl sötét volt a szobában ahhoz, hogy ki tudjam venni. Kérlek, Lucius. Lélegezz! Mikor Lucius mellkasa még mindig nem mozdult, valami hirtelen megrándult bennem, és az egész testem olyan volt, mint valami óriási barlang, ahol fagyos szél süvít végig minden üres helyen. Nem…. Nem

134

halhatott meg! Nem engedhetem meghalni! Kényszerítettem magam, hogy megnyugodjak. Ha Lucius tényleg halott lenne, nem lézengenének körülötte. Már abbahagyták volna a gyógyítását. Letakarták volna az arcát. Anya a kandalló közelében járkált, egyik kezével takarta a száját, figyelte, ahogy apa és Dr. Zsoldos suttogva tanácskoztak a csomag felett, amit apa szerzett a garázsból. Valami döntést hozhattak, mert Dr. Zsoldos elővett egy kést – egy szikét? – egy fekete táskából. Meg fogja operálni Luciust? Az asztalunkon? Majdnem elfordultam, túlságosan rosszul voltam, hogy nézzem, de nem, a magyar kuruzsló nem vágott bele Luciusba. Egyszerűen csak elvágta a madzagot, ami a csomagot összekötötte és eltépte a papírt. Kiemelte a tartalmát, úgy tartotta, mintha egy csecsemő lenne a karjában – egy kalimpáló, csúszós baba, aki majdnem kicsúszott a kezéből. Mi a pokol? Közelebb hajoltam, hozzányomtam az arcom a kis résnek, próbáltam úrrá lenni a légzésemen, hogy ne buktasson le. Bár senki nem figyelt az ajtóra. Mama, apa és Dr. Zsoldos mind egyre koncentrált, arra az… izére Dr. Zsoldos kezében. Úgy nézett ki, mint… mi is? Mint valamiféle zacskó? Valami olyan anyagból, amit nem tudtam beazonosítani. Valami rugalmas lehetett, mivel a csomag ide – oda csúszkált Dr. Zsoldos karjában, mint a zselé egy műanyagzacskóban. – Rá kellett volna jönnünk, hogy van nála ilyen elrejtve. – suttogta Dr. Zsoldos, biccentett, amitől fehér szakálla fel – le ugrándozott. – Természetesen volt nála. – Igen. – értett vele egyet anya, és közelebb ment Luciushoz. – Hát persze. Tudhattuk volna. – bólintottak apuval, aztán mindketten alányúltak Lucius karjának és gyengéden megemelték, majdnem ülő helyzetbe. Ekkor Lucius feljajdult, félig a fájdalomtól, félig, mint valami sebesült, dühös oroszlán. Nyirkos ujjaim lecsúsztak a kilincsről a hang hallatán. Nem igazán volt emberi, de nem is állati. De a hideg is kirázott tőle, ahogy visszaverődött a falakról.

135

Megtöröltem a kezem a lovaglónadrágomban, jobban ráfókuszáltam az előttem zajló jelenetre. Dr. Zsoldos közelebb hajolt a betegéhez, úgy tolta Lucius arca elé a zacskót, mintha felajánlaná. A tűz ott csillogott a doktor félhold alakú szemüvegén, kissé elmosolyodott, miközben gyengéden bíztatta Luciust. – Igyál, Lucius. Igyál. A beteg nem válaszolt. Lucius feje oldalra billent, ezért apa elkapta és megtartotta. Dr. Zsoldos hezitált, majd ismét megragadta a szikét, hogy elvágja a zacskót pontosan Lucius orra előtt. Azok a szemek, amikről azt hittem, már megszűntek most hirtelen felpattantak, én pedig felsóhajtottam örömömben. Lucius mindig sötét szeme most teljesen fekete volt. Mély, mély ébenfekete, mintha a pupilla bekebelezte volna az íriszt és a fehér rész legtöbbjét is. Még sosem láttam azelőtt ilyen szemeket. Nem tudtad levenni róluk a tekinteted. Kinyitotta a száját és a fogai… ismét megváltoztak. A szüleim biztosan hallották, hogy felkiáltok, de már túl késő volt. Ami történt megtörtént, és ők is transzba esve figyelték, ahogy Lucius megbillenti a fejét, belemélyesztette a fogait a zacskóba, fáradtan, de nyilvánvaló éhséggel ivott belőle. Egy kis lé kicsordult az arcán, végigfutott a mellkasán. Sötét lé. Már láttam ehhez hasonlót, éppen pár órával ezelőtt, eláztatta ugyanazt a mellkast. NEM! Hitetlenkedve lehunytam a szememet. Megráztam a fejem, próbáltam tisztán gondolkodni. Hogy kiűzzem azt a képet, amiről azt hittem láttam. Amiről biztosan tudtam, hogy láttam. Aztán megéreztem az illatát. Egy pikáns illatot, amit előtte sosem éreztem. Vagyis gyengén éreztem előtte is már, de most… most olyan erős volt. És egyre erősebb lett. Kinyitottam a szemem és kényszerítettem magam, hogy ismét odanézzek. Ez az aroma – nem is olyan volt, mintha az orrommal érzékelném. Éreztem, valahol mélyen a

136

gyomromban, vagy az agyamnak azon a kezdetleges részén, amiről biológia órán beszéltünk. Azon a részen, ami a szex, az agresszió… és a gyönyör irányítója? Lucius még feljebb húzta magát, az egyik könyökével segített rá, még mindig mohón kortyolt, mintha sosem lenne elég. Habár végül semmi sem maradt. A tasak üres volt. Lucius szinte visszazuhant egy olyan nyögéssel, ami valahogy egyszerre képes volt kifejezni a nyers gyötrelmet és a teljes elégedettséget, apa pedig épp időben kapta el csupasz vállait, és a hátára fektette. – Pihenj, Lucius. – mondta apa. Anya is odalépett és egy ronggyal letörölte a mellkasát, ahová a vér lefolyt… Vér. Vért ivott. Ismét lehunytam a szemem, ezúttal sokkal szorosabban. Valami furcsa történhetett akkor, mert valójában egy tömör, fapadlón ültem, ami képtelen volt megmozdulni, és mégis hullámozni és dobálni kezdett a talpam alatt. Az egész ház emelkedett körülöttem, és még akkor is, mikor kinyitottam a szemem, hogy végre körülnézhessek, csak azt éreztem, hogy azok a saját akaratuk szerint a plafon felé fordulnak, ami olyan gyorsan sötétedett el, mint a kép egy film végén. Ugyanazon az estén később a saját ágyamban ébredtem, a flanel pizsamámban, de össze voltam zavarodva, és elveszettnek éreztem magam, mintha hirtelen valami idegen országban ébredtem volna, nem is a saját szobámban. Még mindig sötét volt, olyan mozdulatlanul feküdtem, amennyire csak tudtam arra az esetre, ha a szoba ismét forogni kezdene, a plafon pedig elsötétülne. De a ház nem mozdult, még akkor sem, mikor felidéztem, elég élénk részletességgel, mindent, amit csak láttam. Mindent, amit éreztem. Láttam, hogy Lucius vért ivott. Vajon tényleg láttam? Szédültem. Összezavarodtam. És az illat… Talán Dr. Zsoldos adott Luciusnak valamiféle mámorító, romániai likőrt, vagy bájitalt, vagy ilyesmi. Talán csak félreértettem a pánik és a félelem miatt. De amit leginkább képtelen voltam megmagyarázni az volt, amit akkor éreztem, mikor azt hittem Lucius halott.

137

Bánatot. A legnagyobb bánatot, amit csak el tudtam képzelni. Mintha csorba lyuk lenne a lelkemben. Ez… ez volt az a rész, ami leginkább kiborított. Annyira, hogy ismét lelopóztam a lépcsőn az éjszaka közepén, és benyitottam az étkezőbe. A tüzet ismét elzárták, Lucius pedig még mindig a hátán feküdt az asztalon, de már volt egy párna a feje alatt. Egy melegebb paplant tettek a lepedő fölé, így válltól a lábfejéig mindenhol befedték. Apa még mindig a szobában volt, a hintaszékben ült, halkan hortyogott, de anya és Dr. Zsoldos is elment, a táskája, és a zacskó is, amit valószínűleg csak álmodtam… Közel hajoltam Lucius arcához. Nyoma sem volt semmi pirosnak az ajkai körül, semmi csík az arcán, semmi változás a szájában. Csak egy sápadt, sebes, de már ismerős arc. Ahogy figyeltem, biztos megérezte a jelenlétem, vagy csak álmodott, mert enyhén megmozdult, így a keze leesett az asztalról. Ez a pozíció nem tűnt túl kényelmesnek, ezért vártam ez pillanatot, hogy megmozdul – e, majd megfogtam a csuklóját és visszatettem az asztalra. A takaró és a néhány lábnyira lobogó tűz ellenére a bőrének olyan hűvös érintése volt… vagyis inkább hideg. Mindig olyan hideg volt. Az ujjaim lejjebb csúsztak, egy pillanatra összefonódtak az övével, hogy egy kicsivel több meleget, esetleg vigaszt kínáljak neki. Élt. Pityeregni kezdtem, olyan hangtalanul, amennyire csak telt tőlem, nem akartam apát felébreszteni. Csak hagytam, hogy a könnyek végiggördüljenek az arcomon, és összekulcsolt kezeinkre hulljanak. Lucius megőrjített. Őrült volt. De nem számított. Nem akartam még egyszer érezni azt a mélységes veszteséget. Soha. Csuklottam egyet, képtelen voltam visszatartani. A hangra apa felmordult, azzal az óriási horkantással, amit valaki akkor hallat, mikor aludni próbál egy kemény széken, féltem, hogy felébred, ezért elengedtem Lucius kezét, letöröltem az arcom a ruhám ujjával, és ismét visszatértem a szobámba. Amúgy is hajnalodott már.

138

24. fejezet KEDVES VASILE NAGYBÁTYÁM! Mélységes megbánással – és nem kis aggódással a reakciódat illetően – tudatom veled, hogy kisebb baleset ért egy ló miatt, amit „interneten” vásároltam. Ó, mennyire tetszett volna Pokoli Belle. Mily szörnyű, lenyűgöző, vad teremtmény. Üstökétől a patájáig fekete, és szükségtelen mondani, de legjava a fajtájának. Kívánhattam volna ennél többet? De most vissza a lényegre. Kifejezetten harapós lovam csodálatra méltó módon elvert – amiért teljesen megbocsájtottam neki. Az eredmény egy törött láb, pár eltört borda, és egy apró lyuk a tüdőmben. Semmi olyan, amit ne éltem volna túl a család mellett. De persze félek, hogy egy hétig, vagy tovább háton fekve kell maradnom. Nem azért írok, hogy elnyerjem az együttérzésed… (Ó, érdekes gondolat, nemde bár? Te, Vasile elkeseredsz valaki állapota miatt. Igazán jót nevetnék ezen, ha miatta nem köhögnék fel vért.) Nem, azért ragadtam tollat és papírt, hogy jelentsek Packwoodékról, hiszen sosem voltam szűkmarkú, ha a kritizálásukról volt szó. (Emlékszel az első jelentésemre, az után a lencseragu után? Még most is belerázkódom, mikor eszembe jut. Sosem szükséges plusz töltelékszavakhoz nyúlnom.) Habár becsületükre legyen mondva, a katasztrófában Ned és Dara felülkerekedtek az eseményeket, azonnal felfogták, hogy kórházba vinni egy halhatatlan egyént határozottan szerencsétlen lépés lett volna.(Hány modern társunk volt bezárva kellemetlenül alagsori hullaházakba napokra – még kőmauzóleumokba is – olyan hiányosság következtében, amit az emberek „életjelnek” hívnak?) De mint mindig, most is elkalandoztam. Visszatérve a lényegre, azt hiszem igazságtalanul kemények voltunk a Packwood családdal. Remek éleslátásról tettek tanúságot, és ami még fontosabb, kockáztatták magukat értem. Azt kívánom, bárcsak vissza tudnám tenni azokat az

139

idétlen népbabákat, hálám jeléül. Esetleg neked nincs véletlenül egy helyi női viseletbe öltöztetett megmunkálatlan babád, valamiféle facsévével, és gyapjú darabokkal kitömve hogy úgy mondjam? Semmi különleges. Az esztétikai elvárások ennél a gyűjteménynél nem voltak túl nagyok, nekem elhiheted. Úgy néz ki a fő kritérium a „csúnya” és a „beteges” volt. Antanasia – ról pedig… Vasile, mit is mondhatnék? Balesetemre egy igazi vámpír hercegnőhöz méltó bátorsággal, akaraterővel és rettenthetetlencéggel reagált. És még, egy kedves szívvel rendelkező hercegnőként. Megkérdezhetnénk magunktól, vajon ez mit is jelentene számára a mi világunkban. Vasile, csak nagyon kevés alkalommal kérdőjelezném meg a tapasztaltságod bármilyen témában is. Tudod jól, én meghajlok nagyságod előtt. De most megkockáztatom, hogy megkérdőjelezzem felsőbbséged itt, én, aki most már elég sok időt töltött állandó kapcsolatban az emberekkel. (Mostanra már kétségtelenül dühös lettél pimaszságom miatt – higgy nekem, érzem a kezed csattanását az arcomon, még több ezer kilométerről is – de muszáj folytatnom.) Úgy élni, mint te, elszigetelve magasan a Kárpátokban, csak nagyon kevés kapcsolatod volt a fajunkon kívüliekkel. Te csak a vámpír létet ismered – A Vladescu létet. A vér és erőszak útját, és a túlélésért való kemény küzdelmet. Az irányításért folytatott végtelen harcot. Te sosem láttad Ned Packwoodot egy doboz izgő – mozgó kismacska fölé görnyedve, mialatt csepegtetővel táplálja őket, az ég szerelmére – míg a mi embereink kidobták volna szegény reszkető teremtéseket a hidegbe, figyelték volna, hogy a zsákmányért köröző madarak elragadják őket, minden csepp megbánás nélkül. Nem, elégedettek lennének, hogy a héják nem lesznek már éhesek aznap éjjel. Nem érezted Dara Packwood remegő kezét, hogy a pulzusod keresi, miközben te kimerültem – sebezhetően! – fél pucéran fekszel, sebesülten egy faasztalon.

140

Mit tett volna egy fajtánkbeli,Vasile? Ha Dara Dragomir lett volna, nem Packwood, nem lett volna legalább izgatott, hogy megölheti a rivális herceget abban a lehetőségekkel teli pillanatban? És mégis, aggódott értem. Ez – ez az, ahogyan Antanasia nevelkedett. Nem csak egy amerikai, hanem egy Packwood. Nem egy Dragomir. Elkényeztették kismacskákkal és gyengédséggel. Sápadt, petyhüdt „tofuval” táplálták, nem pedig egy vadászat véráztatta zsákmányaival. És nem hallottad őt sírni, Vasile. Nem érezted a gyászát, mint én, amikor azt hitte halott vagyok… Nekem kézzelfogható volt, Vasile. Összeomlott. Antanasia – nem, Jessica, gyengéd, Vasile. Gyengéd. A szíve annyira gondoskodó, hogy még engem is megsirat – egy olyan férfit, akit ki nem állhat. Az ellenségei – már pedig tudjuk, hogy hercegnőként lesznek neki, még békeidőkben is – éreznék a gyengeségét éppen úgy, mint én a gyászát. Ekkor pedig egy másik nő fellázadhat, hatalomra éhezve, arra szomjazva, hogy átvegye Jessica helyét. Nem ez a mi világunk rendje? És ha kihívják, az igazság pillanatában Jessica, ha csak egy percre is meginogna, nem lenne biztos benne, hogy el tudná viselni egy élet elpocsékolását – elveszne. Még én sem védhetem őt meg állandóan. A múltban azt hiszem felületesen ítéltem meg Jessica – t. Én (mi?) vagyunk a hibásak, hogy azt hittük a ruhacsere, etikett órák , egy mély és mindent kielégítő harapás az agyarakkal a torkára és vámpír nemes lesz belőle. De te nem hallottad sírni, Vasile. Nem érezted, hogy a könnyei az arcodra, a kezedre hullnak. Talán a vámpírvilág túléli Antanasia-t – de vajon Antanasia túléli a vámpírvilágot? Ígéretesnek tűnik Vasile, de az ígéret messze van attól, hogy megérett rá. Legfőképp halálra lenne ítélve. Talán csak a gyógyszer mondatja velem. Őszintén, Vasile, Pacwoodéknak van a legjobb magyar gyógyítójuk, nagyon széles tárházzal rendelkezik, ha érted mire gondolok. Lehet, hogy a főzetek

141

keringenek túltengve az ereimben, telitették az agyam, de én elmerengtem ezeken a dolgokon – mialatt kihagyom, hozzáteszem, az első kosárlabda „edzőmérkőzését” a szezonnak, a „Palmyra Pumák” ellen. ( Mintha nem pusztítottam volna már előtte el őket, és nem tenném meg megint a pályán.) De térjünk vissza Jessica – ra. Mi vámpírok lelketlenek vagyunk, igaz. De nem áruljuk el a saját fajtánk, nem így van? Nem pusztítunk indokolatlanul, igaz? Vámpírvilág azonban igenis elpusztítaná Jessica – t. Nem kéne megfontolnunk, hogy felmentjük és engedjük, hogy normális, emberi tinédzserként élhessen? És ott hagyjuk a problémáinkat, ahová tartoznak: a világunkban, semmint ráhelyezzük egy amerikai tinédzser ártatlan vállára, aki csak arra vágyik, hogy lovagolhasson, csacsogjon a legjobb barátnőjével (Valahogy megváltozott a szeretetem az eszelős, szex őrült Melinda irányában), és hogy „jó” csókokat váltson egy egyszerű farmerrel? Kíváncsian várom a gondolataidat, még akkor is, ha már előre tisztában vagyok a negatív válaszoddal. De úgy neveltél, hogy ne csak könyörtelen legyek, hanem becsületes is, Vasile, és szükségét éreztem, hogy ezen aggályaim napvilágra hozzam. Gyógyulófélben, Lucius U.I.: A babákra visszatérve: Kérjél gombszeműeket, ha lehetséges. Úgy tűnt ez lehet a „téma”.

142

25. fejezet – ANYU, KÖVETELEM, hogy mondd el, mi történt azon az éjszakán.

Anya az otthoni irodájában volt, a szemüvege ott ült az orrán, elmélyülten tanulmányozta a legújabb szállítmány akadémiai naplót, asztali lámpájának halvány fényénél. A hangom hallatára felemelte a fejét. – Reméltem, hogy hamarosan jössz beszélgetni erről, Jess. Rámutatott arra a göröngyös, kitaszított La – Z – Boy – ra, ami vendégszékként szolgált, az asztala mellett. Leültem, és ráterítettem a lábaimra a dohos perui gyapjúplédet. Anya felém fordította a székét, felcsúsztatta a szemüvegét a hajára, minden figyelmét rám irányította. – Hol is kéne kezdenünk? Mondjuk ott, hogy mi történt közted és Lucius között a teraszon? Elpirultam és másfelé néztem. – Nem. Nem akarok arról beszélni. Két éjszakával ez előttről szeretnék beszélni. Mikor idehoztátok Luciust. Miért? Miért nem kórházba? – Már mondtam, Jessica. Lucius különleges. Ő más. – Más mégis miben? – Lucius egy vámpír, Jessica. Egy orvos, aki amerikai orvosi egyetemen tanult nem értené, hogyan kell gyógyítani. – Ó csak egy srác, anya. – győzködtem. – Valóban? Még mindig ezt hiszed? Még azok után is, amit az ajtórésen át láttál? Lenéztem a kezeimre, megcsavartam egy kilógó szálat az ujjaimmal és kitéptem a plédből. – Ez annyira zavaros, anya. – Jessica? – Hmmm? – felnéztem. – Te is megérintetted Luciust.

143

– Anya, kérlek… – Nem fogunk megint ott kilyukadni, ugye? Anya leereszkedő pillantást vetett rám. – Az apád és én nem vagyunk vakok. Az apád elkapta a rövid kis végét… a pillanatodnak… Luciusszal Halloween este. Örültem, hogy a lámpa alig világítja meg az asztalnak egy kis részét, mert az arcom égett. – Csak egy csók volt. Még csak nem is az. – És amikor megérinted Luciust, nem érzel valami… szokatlant? A hűvösségét. Azonnal tudtam, mire gondol, de valami oknál fogva letagadtam. – Nem tudom. Talán. Anya rájött, hogy nem vagyok teljesen őszinte, neki meg volt türelme az olyan emberekhez, akik szellemileg képtelen voltak szembenézni a nehezebb fogalmakkal. Visszahúzta a szemüvegét az orrára. Tudtam, hogy el fog küldeni. – Szeretném, ha elgondolkoznál rajta, mit is láttál az étkezőben. Mit éreztél. Miben hiszel. – Azt akarom elhinni, ami igaz. – nyafogtam. – Szeretném megérteni az igazságot. Emlékszel a Felvilágosodásra? Amikor a geometriai rend átveszi a babona helyét? Sir Isaac Newton? Aki feltárta a „gravitáció rejtélyét”? És aki egyszer azt mondta: A legjobb barátom az igazság. Hogyan lehetne egy vámpír „igazi”? Anya egy hosszú pillanatig csak bámult rám. Hallottam az órájának kattogását, mialatt átkutatta figyelemre méltóan nagy tudástárát. – Isaac Newton – mondta végül anya. – egy egész életen át hitt az asztrológiában. Tudtad te ezt az annyit emlegetett racionalista tudósodról? – Ö, nem. – ismertem be. – Nem tudtam erről. – És emlékszel Albert Einstein – re? – mondta anya gúnyosan. – Aki felfedezte az atomot? Valamit, amit csak alig egy évszázada ismerünk, vagy a körül? Einstein egyszer azt mondta: „A legszebb dolog, amit megtapasztalhatunk, azok a misztikus dolgok.” – szünetet tartott. – Ha az atomok rejtve, és mégis mindenhol jelen lenni az ezredfordulóig… akkor egy vámpír miért ne?

144

Fenébe. Igaza volt. – Anya… – Igen, Jessica? – Láttam Luciust vért inni. És láttam az agyarait. Megint. Anya megfogta a kezem és megszorította. – Üdvözöllek a természetfeletti világában, Jessica. – egy árnyék suhant át az arcán. – Kérlek, légy óvatos. Ez egy nagyon, nagyon trükkös terület. Teljesen elvadult. A természetfeletti gyönyörű – de veszélyes is lehet. Tudtam, hogy mit akar ezzel mondani. Lucius. – Vigyázni fogok, anya. – A Vladescu család híres a kegyetlenségéről. – tette hozzá még konkrétabban. – Tudod, hogy apád és én nagyon is szeretjük Luciust, és elbűvölő, de azt is észben kell tartanunk, hogy a neveltetése kétségkívül nagyon más volt, mint a tiéd. És nem csak az anyagi javakat tekintve. – Tudom, anya. Mesélt nekem egy keveset. Emellett, folyton mondom neked – Én nem érzek így iránta. Hazug. – Nos, csak, hogy tudd, én mindig itt leszek, ha beszélni szeretnél. Ahogy apád is. – Köszi, anya. – arrébb toltam a plédet, és felálltam indulásra készen, megpusziltam az arcát. – Most pedig, át kell ezt gondolnom. – Természetesen. – Anya visszafordult a naplóihoz. – Szeretlen, Jessica. – szólt még át a válla felett, miközben behúztam magam után az ajtót. A figyelmeztetések ellenére, annak ellenére, hogy éreztem a nyilvánvaló aggályait irányomban, esküszöm, hogy hallottam egy elfojtott mosolyt a hangjában.

145

26. fejezet DRÁGA VASILE! Továbbra is várom válaszod Jessica mostanra igencsak közeli sorsát illetően támadt aggályaimra, hogy el kéne-e foglalnia a trónt. Nincs mit mondanod számomra? Mit kéne kiolvasnom a hallgatásodból? Őszintén Vasile, már belefáradtam, hogy cseppnyi útmutatással próbáljam irányítani az itteni eseményeket, több ezer kilométerre az otthonomtól. Belefáradtam, hogy sikertelenül próbálok vetélkedni egy paraszttal. Kimerültem a fizikai sérüléstől. Türelmetlenné váltam… miért is? Valami miatt, amit meg sem tudok nevezni. Belefáradtam már a saját természetembe, a gondolataimba, a múltamba és a jövőmbe, mialatt itt fekszem. Építő jellegű tanácsod hiányában, Antanasia – val kapcsolatban azt fogom tenni, amit az ösztöneim diktálnak. Kétlem, hogy egyet fogsz érteni a tetteimmel, de a késés miatt idegesnek, türelmetlennek és meggondolatlanul akaratosnak érzem magam. Felháborít, hogy ilyen sokáig megzaboláztál. Tisztelettel, Lucius

146

27. fejezet – LEGALÁBB, VÉGRE elhagyhattad a garázst, ahogy szeretted volna. –

ugrattam. – Nem hiszem el, hogy te így élsz. – grimaszolt Lucius, mikor lehuppant a rózsaszín szatén párnámra. A szobámban. Anya ragaszkodott hozzá, hogy Lucius költözzön be, míg meggyógyul a lába. Utóbbit a túlméretezett, kitömött hot – dogomon nyugtatta. – Mintha egy habos-babos vattacukorban élnél. – pofát vágott. – Túl sok a rózsaszín. – Szeretem a rózsaszínt. Lucius felhorkant. – A piros szégyene, egy gyenge utánzat. – Nos, ez nem örökre szól. Hamarosan úgyis visszamehetsz a puccos kamrádba a rozsdás fegyvereidhez. – körbepillantottam a szobában. – Láttad az iPodom? – Ezt? – talált rá Lucius az MP3 lejátszómra egy köteg lepedőbe tekerve, majd felemelte. – Igen. – kinyújtottam a kezem. – Kérem. – Ó, nem tarthatnám meg? Olyan unalmas bezárva lenni , és élvezem, hogy felfedezhetem a zenei ízlésedet. És megint kezdődik. – Miért nem veszel magadnak egyet? – Te a tiéd már most is tele van Black Eyed Peas számokkal. – most kigúnyolt. – Ne légy már szemét. – Szeretem őket. De komolyan. – egy ördögi mosoly terült szét az arcán. – My humps, my humps! Mit lehet ezen nem szeretni? Kivettem Lucius kezéből az iPodot, ő pedig elnevette magát. Én is elvigyorodtam. – Ha nem lennél már most is összetörve…

147

– Mi lenne? – Egy törött bordájú emberhez képest villámgyorsan ragadta meg a csuklómat. – Addig vernél, míg nem engedelmeskedem? Ugye? Csak az álmaidban. Igen. Valamikor, az utóbbi napokban. Álmaimban. Úgy értem, nem arról álmodtam, hogy megverem. De mostanában, Lucius egyre gyakrabban kínoz vendégeskedésével, míg alszom. Esküvőkön. Sötét barlangokban. Reszkető gyertyafénynél. Elengedett, komollyá vált. – Jessica, annyi fájdalomcsillapítót kaptam már. Tényleg nem tudom, hogyan tudnám megköszönni a helyi kuruzslónak, Dr. Zsoldosnak. Miért szenvednél? – Eltérsz a tárgytól. – Ó, igen. Hát, még sosem köszöntem meg megfelelően. – feltolta magát, hogy kissé egyenesebben üljön, felszisszent, mikor a bordái felemelkedtek. – Azt, hogy elkaptad Pokoli Belle-t és velem maradtál. Nagyon bátor voltál. Áthelyeztem a testsúlyom, nehogy meglökjem a lábát. – Sajnálom, hogy elaltatták. Lucius kinézett az ablakon, szája kissé lefelé görbült. – Megtettél mindent, amit tudtál. De azt hiszem, néhány dolog túl veszélyes, hogy éljen. – Te megpróbáltad megszelídíteni. – tettem hozzá kissé ostobán. – Egy ideig működött. – Betörni nem volt a természete része. A végén, mind hűek vagyunk a természetünkhöz. A neveltetésünkhöz. Egy másodpercig csendben ültünk, és azon tűnődtem, vajon mire gondolt Lucius – A lóra, vagy saját magára? – Gratulálok a második helyhez. – mondta végül. Követtem a tekintetét a parafatáblámra, ahová felakasztottam a piros szalagom egy csomó kék mellé, amiket matematikai versenyeken nyertem. Természetesen, Faith Crosse kapta a kék szalagot. Az

148

előadásom jó volt, de nem eléggé. – Megérdemelted volna a kéket. – mondtam Luciusnak, és komolyan is gondoltam. – Milyen furcsa akkor, hogy „egy életre kitiltottak” a 4 – H versenyekből. – jegyezte meg szárazon. – Tudod, teljesen új szabályt hoztak. Csak miattam. „A tilalom ellenére szándékosan hozott egy vadállatot, nyilvános eseményre.” Én voltam az első, aki megszegte, és visszahatott rá. Úttörő a törvényszegésben, ha mondhatok ilyet. – Felnevetett, élesen felköhögött, majd átkarolta a bordáit. – Fenébe. – Jól vagy? – Igen, csak néha megölöm magam. – mosolygott. – Szó szerint. Az iPodommal játszottam. – Lucius? – Igen, Jessica? Tekintetem találkozott fekete szemeivel. – Ott voltam. Azon az éjszakán. – Tudom. – Tényleg? – Később este eljöttél hozzám. Megfogtad a kezem. Visszatértem az iPodom vizsgálgatásához, elpirultam. – Ó… Azt hittem aludtál. – Ne izeg – mozogj, ha beszélgetsz valakivel. – Lucius kikapta az ujjaim közül az MP3 lejátszót. – Persze, hogy tudtam, hogy ott vagy. Nem szoktam mélyen aludni. Különösen, ha minden porcikám ordít a fájdalomtól. – Bocsánat. – mosolyodtam el halványan. – Nem akartalak zavarni. – Nem… valójában, nagyon megérintett. – mondta Lucius. Tekintete meglágyult, eltűnt belőle az uralkodó. – Sírtál a szenvedésem miatt. Eddig soha senki nem sírt, mikor szenvedtem. Sosem fogom elfelejteni ezt a kedvességet, Jessica. – Egyszerűen csak így éreztem akkor. Nem tudtam nem sírni.

149

– Nem, természetesen nem. – A beismerés úgy tűnt, valamiért bántotta. – Mégis, mikor visszatérek az életemhez Romániába, senki nem fog sírni, ha Lucius Vladescu megsérül. És mikor megsebesülök – mivel ez elkerülhetetlen – emlékezni fogok a gyengédségre és elfogadásra, amit irántam tanúsítottál. – Nem fogom én sem elfelejteni azt az éjszakát. – ígértem. Megtöröltem nyirkos tenyeremet a nadrágomba. Izzadt. – Lucius… Láttam, amikor megittad a vért. – Ja, a vér. – nem lepte meg látszólag a vallomásom. – Remélem nem voltál túlságosan szomorú. Nem undorodtál el túlságosan. Nem gondoltam, hogy már készen állnál rá, hogy ezt lásd. Általában elég elrettentő tud lenni azok számára, akik nem szoktak hozzá. – Mondhatni elájultam. Lucius szomorúan elmosolyodott és kinézett az ablakon. – Még érzéketlenül fekve egy asztalon is képes vagyok kikészíteni. Micsoda tehetségem van. – Nem. Nem csak láttam a vért. Én… Én éreztem is. Lucius lassan felém fordította a fejét, hogy rám nézzen, mintha nem tudná elhinni, amit most mondtam neki. Valami felcsillant a szemében. – Tényleg? – Igen. – És pontosan milyen illata volt? – Erős volt. Majdnem ellenállhatatlan. – Igen. Olyan. Olyan lesz. – Ilyet tartasz abban az Orange Julius – os dobozban, ugye? Lucius szárazon elmosolyodott. – Tényleg olyan férfinak látszom, aki képes meginni az eperhabot, amit a boltban vesz egy bódénál? Nem fejeztem ki eléggé, hogyan viseltetek a rózsaszín iránt? – Igen. Azt hiszem tudnom kellett volna. – egy kérdés égett az elmémben. Egy kérdés, amire nem voltam biztos, hogy választ akarok

150

kapni. De meg kellett kérdeznem. – Lucius, hol szerzed be? – Képek villantak be régi filmekből, ahol átlátszó hálóinges nők rettegnek agyaras támadók előtt. – Ö… erőszakkal? – Ó, Jessica… a vámpíroknak vannak módszereik. Már nem olyan telhetetlenek, mint a múltban. A legtöbb tárolva van, mint a bor. Tudod, nem mindenkinek kell kipréselni a szőlőt, hogy pezsgőt igyon. Óvatosan mozdultam, hogy vigyázzak a bordáira, Lucius összefűzte az ujjait a feje alatt, és belesüppedt a párnába, mialatt a plafont bámulta. Mély hangja szomorkás lett a vágytól. – A mi pincénk Romániában… néhányan azt mondják a legjobb a világon. A bortermelés egészen az ezerhétszázas évekig nyúlik vissza. Egyetlen csettintéssel magadhoz hívhatsz egy szolgát, megnevezni valaki mérgét – hogy egy kedvenc kifejezésemmel éljek – aztán csak át kell adnod magad az élvezetnek. Félig elundorodva, és több mint kicsit zavaróan izgalomban, hagytam, hogy beszéljen, figyeltem, ahogy egyre mélyebbre süllyed az ábrándozásban. – Természetesen aztán, hogy két vámpír összeházasodik – egyesülnek, az örökkévalóságig – ott vannak egymásnak. Azt mondják ez a legjobb szüret. A legtisztább forrás. – Lucius még inkább befelé fordult, még távolabbi lett. – Férfi a nőnek. Nő a férfinak. A vér keveredik. Lehet ennél erősebb kapcsolat két élőlény között? Mosolyra húzódott a szája. – Persze az érintkezés is múló gyönyör. Kétségtelenül egy intim cselekvés. Nehogy elutasítson – vagy egyáltalán kihagyjon, ami azt illeti. Persze, lényeges a nemzés miatt is, a sok más nyilvánvaló erénye mellett. A mosoly eltűnt. – De megosztani a véred valaki mással: felfedni valaki legsérülékenyebb pontját, ahol a pulzus éppen a bőr alatt ver, és megbízni a partneredben, hogy anélkül kielégül, hogy elfojtana… Az összehasonlításban majdnem jelentéktelenné teszi a szexet. Utóbbi kiegyensúlyozatlan – férfi a nő fölött. De a vér… a vért úgy lehet megosztani, hogy teljesen egyelőek. Úgy tűnt elfelejtette, hogy ott ülök mellette. Megbabonázva hallgattam. Megbabonázva… ugyanakkor… sokkal több volt annál…

151

Vagy talán Lucius mégsem felejtette el a jelenlétem. Pillantása rám siklott. – De persze, te azt hiszed, hogy beszámíthatatlan vagyok, hogy lehetetlenekről és irracionális dolgokról fecsegek. És igazad van: A vámpírok létezése valóban irracionális. Mi vagyunk a lehetetlenek élő példái. Vérszüret. Agyarak szúrnak a pulzus helyére. Még mindig őrültségnek hangzott. De többé már nem lehetetlennek. Nem volt kívánhatatlan, ahogy Lucius leírta. Nem, egy kicsit sem. – Lucius, láttalak vért inni. Nem lehetetlen. – Jajj, Jessica. – kihúzta az ujjait a feje alól. – Miért most? Miért ilyen istenverte későn ebben az átkozott játékban – ahogy örökké káromkodó Ferrin edző mondaná kosáredzésen? – Hogy érted? Túl késő a játékban? – nekem még korainak is tűnt. Még csak most kezdtem megérteni. Csak most kezdtem elhinni. Amilyen nehéznek tűnt, hogy elhiggye az agyam, képtelen voltam tovább letagadni. Elhittem, hogy Lucius Vladescu vámpír. És azt, hogy legalábbis kicsit, éreztem a vér illatát is. Reagáltam rá. Még annyi minden volt, amit meg kellett értenem… hogy kitaláljam. – Miért késő? Lucius fáradtan hajtotta bele a fejét a kezébe, megdörgölte a szemét. – Miért is mondtam el neked azt a sok romantikus hülyeséget? Hagytam, hogy elragadjon a pillanat. Istenem, olyan felelőtlen tudok lenni néha. Annyira akartam, hogy megértsd, most pedig az időzítés annyira rossz volt. Már sokkal ezelőtt el kellett volna mondanom neked mindezt. Megosztani veled. És most, mikor végre érdeklődsz, nem tudtam befogni a számat. – Nekem nem hangzott hülyeségnek. – biztosítottam. Valójában, minden, amit mondott érdekes volt, a maga zavarba hozó módján. – És miért ne most? De még mielőtt Lucius válaszolhatott volna, apa kopogott be a félig nyitott szobaajtómon. – Lucius, vendéged van. Lucius ismét függőlegesbe tornászta magát, és felvonta a szemöldökét. – Nekem? Vendégem?

152

Én is meglepődtem. Amennyire én tudtam, Lucius nem szerzett túl sok barátot Amerikában. Mielőtt megkockáztathattam volna, hogy találgatok, apa oldalra lépett, az ajtó szélesebbre nyílt, és egy pisze kis orr – ami egy lenyűgöző archoz tartozott, amit olyan világos tincsek kereteztek, hogy szinte világított – kukkantott be próbaképpen. – Szia, Lucius. Lucius az ajtó felé bámult. Olyan erősen nézte, mintha eddig nem látta volna Faith Crosse – t. Biztos voltam benne, hogy dühös, amiért majdnem megölte őt. De hirtelen az arcán széles mosoly terült el. Egy furcsa mosoly. Mintha megvilágosodott volna. – Üdvözöllek, Faith. – mondta. – Gyere beljebb. Ez egy nagyon kellemes meglepetés. Sajnálom, hogy nem tudok felkelni, üdvözölni téged. – Nem, én vagyok, akinek elnézést kell kérnie. – mondta Faith, és belépett a szobámba egy kissé elnagyolt ajakbiggyesztéssel. – Olyan, mintha az én hibám lenne, hogy itt ragadtál. – Szemügyre vette a szobám. – Úgy értem, ez rettenetes. Összeszűkült szemmel figyeltem. Lucius sérüléseire gondol? Vagy a dekorációmra? – A kancám és én csak összekülönböztünk. – biztosította Lucius. – Elkerülhetetlenül udvaroltam; te pedig majdnem levezetted az esküvőt. Faith oldalra billentette a fejét, mintha nem lenne biztos benne, hogy okolja-e vagy sem. – Hát, remélem jobban vagy. – beletúrt a táskájába, és előhúzott egy iPodot. – Hoztam neked egy „jobbulást” ajándékot. Odaadta az MP3 lejátszót Luciusnak, aki rámosolygott. – Köszönöm, Faith. Nagyon figyelmes vagy. – rám villantott egy pillantást. – Azt hiszem, mégsem lesz szükségem a tiédre, Jessica. – Gondoltam unatkozol így ágyban ragadva. – tette hozzá Faith, aki még mindig nem vett tudomást az ottlétemről. – Ez a legújabb, és mindenfélét rá tudsz tölteni, amit szeretnél.

153

– Szereti a horvát népzenét. – jegyeztem meg. Nem mintha bárki is kérdezte volna a véleményem. Lucius felemelte az egyik ujját. – És a Black Eyed Peas – t. És ne felejtsük el a Hoobastank – ot se. Van egyáltalán olyan, aki el tudja felejteni a Hoobastank – ot? – Tényleg? – kurjantott fel Faith, összecsapva a két tenyerét. – Én is imádom a Hoobastank – ot! Lucius az ágy felé mutatott. – Kérlek, foglalj helyet, Faith. Hárman már biztosan sokan lennénk az én szűk kis matracomon – különösen, ha egy két méteres vámpír nyújtózik rajta – ezért felálltam. Egyáltalán nem lelkesedtem érte, hogy együtt lógjak egy goromba, egoista szurkolólánnyal. – Azt hiszem, én megyek. – Viszlát, Jenn. – Faith továbbra se ügyelt rám, átvette a helyem Lucius mellett. Lehuppant az ágyra, Lucius pedig alig láthatóan grimaszolt. – Figyelj a lábára. – mondtam neki, arra gondolva, micsoda önimádó boszorka volt. – Jessica. – kiáltott utánam Lucius, mikor az ajtóhoz értem. – Várj. Megfordultam. – Mi az? Szükséged van valamire? – Nem. Van valamim számodra. – benyúlt a párna alá és előhúzott egy könyvet. Elállt a lélegzetem, ahogy megláttam a Hogyan nőjünk fel élőhalottként: Egy tinédzser vámpír útmutatója a randizásról, egészségről és érzelmekről példányomat. – Ezt az ágyad alatt felejtetted. – Lucius felém nyújtotta, keze szándékosan takarta a címet. – Elfelejtetted a jelentős mennyiségű porban. Pedig mennyi mindent tettem az ajánláshoz. Átvettem tőle az útmutatót, hozzápréseltem a mellkasomhoz, hogy elrejtsem Faith szeme elől. – Ö… Köszönöm. – Azt hiszem, a hetedik fejezetet hasznosnak fogod találni. – jegyezte meg. – Sajnálom, hogy nem tudok ennél több segítséget nyújtani. De a könyv a legtöbb kérdésedet meg fogja válaszolni.

154

– Azt hittem, hogy nagy gyakorlatod van benne. – viccelődtem, burkoltan utalva az ajánlására. – Hogy őszinte legyek – mondta. – úgy gondolom ki tudod elégíteni minden kíváncsiságodat, aztán akár el is dobhatod az útmutatót. Szó szerint. Tényleg nincs benne túl sok minden. A szemeim nagyra nyíltak. – Mi? – Mióta gondolta azt Lucius a vámpír dolgokról, hogy „semmi érdekes”? Épp az imént hallottam ódákat zengeni a vérkötelékekről… Próbáltam leolvasni valamit az arcáról, de Lucius már visszafordult Faith – hez. – Olyan goromba vagyok, hogy magánproblémákról beszélek, mikor vendégem van. Kérlek, bocsáss meg, Faith. – Nem gond, Lucius. Rengeteg időm van. – Faith mosolyogva rám nézett és megismételte. – Viszlát. – Igen, szervusz, Jessica. – Lucius is figyelmen kívül hagyott. Egy kicsit túl hamar, gondoltam. – Ö… sziasztok. – mondtam. De észre sem vettek. Faith már közel is hajolt Luciushoz, hogy bemutasson minden lehetőséget az iPodon. Fejüket összedugták a kis képernyő fölött, és nevettek. Még egyszer rápillantottam a hülye második helyezéses szalagomra, azt kívánva, bárcsak sose akasztottam volna fel a táblára. Faith gyakorlatilag alatta ült. A szalag az ő szobájában kék volt. És nagyobb. Egy győztes szalagja. Az én piros szalagom lényegében fényesebb, feltűnőbb volt, csillogott a napfényes szobában, olyan szembetűnő volt, mint egy egzotikus madár. És mégis, a vörös selyem csak szomorú, gyenge utánzata volt a kéknek. – Viszlát. – ismételtem meg. Most sem válaszoltak, túl mélyen benne voltak már a beszélgetésben, ezért fogtam a könyvem és otthagytam őket. Megálltam a lépcső aljában, és a hetedik fejezethez lapoztam. A címe az volt: „ Tehát érzed a vér szagát? Gratulálok!”

155

Átfutottam az első bekezdést, nem is egyszer, hanem négyszer vagy ötször, újra és újra elolvasva: „Egy magas fokú szaglószervi figyelmeztetés, – néha szexuális hatáskor mutatkozik – amikor vér közelében vagy azt jelzi, hogy a vámpír éned kezd felszínre kerülni.” A vámpír énem. Pár bekezdéssel később a bekezdés így szólt: „Hamarosan szomjazni fogsz a vérre, különösen, mikor az érzelmeid erősek.” Felülről hallottam, hogy Lucius és Faith Crosse nevetnek. Hangosan és erősen, mintha lenne egy közös, régi viccük.

156

28. fejezet – MINDY, MIT csinálsz te itt? – kérdeztem, miközben átvágtam a

lelátók között, oda, ahol ült. – Ezt én is kérdezhetném tőled. – felelte, kezével a mellette lévő helyre mutatott, hogy üljek le. Ledobtam a táskám és leültem. – Jake meghívott, hogy nézzem a birkózó edzését. – elkaptam Jake pillantását és integettem. Rám kacsintott, izmai majdnem rajzfilmbe illő módon kidudorodtak, alig takarta a feszülős egyenruha. – Akkor megismétlem: Mit csinálsz te itt? – Ó, nem tudom. – mosolygott Mindy. – Beülök néha, csak úgy megnézni az edzéseket. A tornaterem fel volt osztva a csapatok számára, hogy az idényekben is egyszerre edzhessenek. A birkózók az egyik sarokban voltak összegyűjtve, a szurkolók mellettük voltak, a kosárcsapat pedig a fényes pálya felét birtokolta. A levegő megtelt puffanásokkal és a szurkolók kiáltásaival, a gumitalpú cipők csikorgásával, és az izzadtság szagával. Aztán egy éles sípszó hallatszott. – Vladescu! Előre és középre, a francba! – Ferrin edző hangja túlharsogta a zajt. – Már egy órája ott vagy annál az átkozott szökőkútnál! Vonszold vissza a lusta segged a pályára! Kicsit kihúztam magam, figyeltem, ahogy egy igen magas, sötét hajú romániai a fiúk öltözőjének közélőből előugrott és a pályára ment. – Lucius is játszik? – Mindig. – sóhajtott fel Mindy álomittasan. – Mindy, Lucius miatt jársz ide? – Nem jövök ide folyton. – tiltakozott. – Csak egyszer, talán kétszer egy héten. De úgy értem, nézz már rá.

157

Figyeltük, ahogy Lucius elkapott egy mellkasának repülő labdát, tett néhány agresszív mozdulatot a kosár felé, felemelkedett látszólag minden erőfeszítés nélkül – és átpasszírozta a labdát a karikán. – De még az órákra se jött be. – Igen, láttam az aulában még edzés előtt. – mondta Mindy. – Azt mondta holnap már jön órákra. – kíváncsi pillantást vetett rám. – Azt hittem azt mondtad, hogy eltört a lába. – Megsérült… – Ó a pokolba. Már feladtam, hogy megpróbáljam megmagyarázni Lucius Vladescu rejtélyeit. – Azt hiszem, már jobban van. – Majd megmondom. – Mindy! – Hát, nézz már rá rövidnadrágban, Jess. Néhány fiúnál – azt kívánod, bárcsak rajta lennének a ruhái. De Luciusnál azt kívánod, bárcsak levenne még egy réteget. Úgy értem, te nem akarod tudni, hogy mi van alatta? Persze, volt oka annak, hogy Lucius ilyen jól nézett ki ruhában. A test alatta majdnem tökéletes volt – kivéve egy másik sebhelyet, egy széles, csipkézett szélű seb, ami végigfutott a jobb oldali bicepszén. Hogy szerezte azt? És vajon a testének más részein is volt még? A bal lábán, amit kilapítottak, húzódott egy nagy, fekete zúzódás, az egyetlen jele, hogy még mindig sérült. Ezektől a fő tökéletlenségektől eltekintve, egyszerűen nem volt semmi, amit kritizálni lehetett volna. Jól van, még a sebhelyek is szexisek voltak. Lucius majdnem egy fejjel volt magasabb, mint a többi játékos, a lábizmai sokkal kidolgozottabbak voltak, vállai szélesebben voltak, sokkal izmosabbak, befeszítés nélkül is… Bűntudatos pillantást vetettem Jake – re, úgy éreztem, elárultam. Mindy követte a pillantásom. – Ó, nézd csak, a pasidat éppen lebirkózzák. – Nem tudom, hogy a pasim – e…

158

– Ugyan már, Jessica. Együtt vagytok. Múlt héten kétszer is randiztatok, majdnem minden nap együtt ebédeltetek, és most itt vagy, nem? Néztem, ahogy Jake morogva megpördült a matracon. – Tudsz titkot tartani, Mindy? – Hé, már általános iskola óta barátok vagyunk. – mondta Mindy. – Volt már olyan, hogy elmondtam egy titkod? – Nem. Soha. – Mindy sok minden volt – könnyelmű, lobbanékony, szex – megszállott – de soha van volt hűtlen. – Szóval? Beszélj! – Nem vagyok biztos benne, hogy Jake és én jó párosítás vagyunk. Mindy szeme, amit vékonyan kihúzott egy Cover Girl szemceruzával, kidülledt. – Mi van? Azt hittem tényleg kedvelted őt. – Ő… kedves. – mondtam, kissé elmosolyodtam, hogy megint a Lucius által annyira utált szót használtam. – De nem hiszem, hogy igazi szikra lenne köztünk. Nem mintha hittem volna, hogy valaha is lesz. – Hm. Hát, elvégre is Jake nem Lukey. – válaszolta Mindy, pillantása visszatévedt a kosáredzésre. – Már ez elején megmondtam neked. – Igen, nagyon különbözőek. – helyeseltem. Hát még ha tudná, hogy mennyire különböznek… talán nem ragaszkodna annyira az ő Lukey – jához. Mindynek attól felfordult a gyomra, mikor hatodikban gilisztákat boncoltunk. Ő nem volt az a vérivófajta lány. – Nem mintha dobnám Jake – et Lucius miatt. – tettem hozzá. – Csak azt mondom, nem vagyok biztos abban, ami Jake – et és engem illet. – Én pedig azt mondom, ideje lenne már, hogy legyen ízlésed és válasz Luciust, mielőtt belefárad, hogy téged üldözzön. – jegyezte meg Mindy. – Nézz szembe a tényekkel, Jess, Luciusnak van kisugárzása. – aztán még hozzátette, és fejével a szurkolók felé bökött. – Nézd már, Faith is hogyan bámulja. Lukey egyszerűen vonzza a tekintetet. Biztosan, mivel amikor átnéztem a tornaterem túloldalára, Faith Crosse éppen egy szurkolópiramis tetejére mászott fel – átsétálva az

159

embereken, mint mindig – de az arcát a kosáredzés felé fordította, ahol Lucius éppen elmélyülten tanácskozott az edzővel. Ahogy Lucius ott állt, kezét a szűk csípőjére téve, Ferrin edző fölé tornyosulva, úgy tűnt éppen a kezdő középről beszélgetnek. Visszanéztem Faith – re. Már az ember halom tetején állt, de még mindig az edzés közepén folyó beszélgetést figyelte. – Amúgy meg – zavarta meg Mindy a gondolatmenetem. – Nagyon jól nézel ma ki. Ez talán egy új ruci? Elszakítottam a pillantásom Luciusról és Faith – ről, majd lesimítottam ráncos szoknyámat a térdemen. – Igen, tetszik? – Nagyon. A lila szín jól áll neked. És az a V kivágás – nagyon szexi. – Túl szexi? – Nem. Pont jó. Gyakrabban is hordhatnál ilyen ruhákat. Olyan… egzotikusnak tűnsz. Mint valami cigány, vagy ilyesmi. – A fejemre nézett. – És csináltál valamit a hajaddal? Összeborzoltam a hajam. – Használtam ezt a „göndörítőt” az helyett, hogy megpróbálom kivasalni a hajam minden nap. Belefáradtam, hogy a természet ellen küzdjek. – Nagyon jól néz ki. – bólintott Mindy elismerően. – Fényes. És más, mint amit mindenki csinál. Olyan dögös. Éles kiáltást hallottam, kerestem a forrást és megláttam, hogy Faith Crosse a föld felé száguld, lesodorva az egész piramist. Az emberek úgy estek le alatta egymás után, mint valami dominók. Nemsokára mindenki odarohant, hogy láb alatt legyen, vagy segítsen. Habár, mint mindenki, Faith is úgy tűnt, hogy jól van, Lucius megfogta a kezét és az öltöző felé vezette, ahol megálltak beszélgetni. – Hát, hát, hát. – szólalt meg Mindy. – Hogy ha dobod Jake – et Lukey miatt, jobb lesz, ha gyorsan cselekszel, mert úgy tűnik, vetélytársad van. Nézz csak rá – eljátszatja vele a lovagot fehér lovon, ő meg a szerencsétlen leányka.

160

Majdnem elnevettem magam. Először is, mert Faith mindenki emlékezete szerint régóta már a futballista Ethan Strausserrel járt. Ami még fontosabb, Lucius soha nem ejtene egy másik lány miatt, mindegy, hogy milyen kicsinek is látszott a feneke szűk szurkolószoknyája alatt. A gömbölyded lányokat szerette. És velem volt elkötelezve. De aztán figyeltem, hogy Faith és Lucius hangosan felnevet, mint az én szobámban. Aztán flörtölve kicsit meglökte, ő pedig levigyorgott rá, kevésbé tűnt gondterheltnek, mint ezelőtt. Sokkal nyugodtabban tűnt most. Sokkal... szabadabbnak. – Igen. – kuncogott Mindy. – Ha Lukey-t akarod, a helyedben tennék valamit. Faith úgy csorgatja a nyálát, mintha valami prada táska lenne, ami felbukkant egy leárazáson a plázában. Nem foglalkozva az árral, azonnal cselekszik – azonnal a kezébe veszi. – Nem, ez őrültség. – tiltakoztam. De aztán ismét, eszembe jutott, hogy egy hete még a vámpírokról is azt állítottam, hogy őrültség. Mi az ördögre gondolt Lucius, mikor azt mondta „Túl késő már”? Miközben figyeltem, hogy Faith és Lucius beszélgetnek, viccelődnek, egy ismeretlen érzés, mint a forró tűk – féltékenység – kezdte szurkálni a szívem. Egy másik érzés is növekedett bennem. Egy birtokló érzés. Egy erős, birtokló érzés, ami a harag határát súrolta. Tulajdonjogi érzés. Jogom volt Luciusra. Az ujjaimmal megmarkoltam a padot, megszorítottam. És hirtelen, életemben először, szomjas lettem. Nagyon, nagyon szomjas. Valami olyanra szomjaztam, amire eddig soha. Pont, ahogy a vámpír szex – útmutatóm figyelmeztetett.

161

29. fejezet TELJESEN KIFÁRADTAM. – kiáltott fel Mike Danneker, összegyűjtötte a könyveit, és lecsukta a laptopját. – Nem tudok több matekot felfogni. –

– Csak még egy – két példa. – bíztattam, kinyitva az egyik még kihívóbb példatáram. – Megcsinálhatjuk azokat az egyszerű párszavas problémákat… – Kizárt. – mondta Mike. – És neked is haza kéne menned, Jess. Teljesen kimerülsz, ha ilyen keményen tanulsz. A verseny még mindig hetekre van. – És éppen ezért kell még gyakorolnunk. Mike felállt és vállára vetette a laptop táskáját. Viszlát, Jess. Pihend ki magad. Elsietett a folyosókon, otthagyva engem a Woodrow Wilson könyvtárának szívében. Fordítottam egy oldalt a jegyzeteimben, megpróbáltam koncentrálni. Talán mégis fáradt voltam, mert a számok gondolata is nehéz volt már. Nehéz volt az agyamat a feladatokra összpontosítani. Talán azért, mert nehezemre esett elfelejteni, hogy nem olyan régen a tornateremben vérre szomjaztam. Miközben a könyvemet bámultam, az agyam még egyszer elkalandozott a számokról, differenciálhányadosokról, integrálszámításokról, hangokat és lépéseket hallottam a polcok között. – Csak le kéne töltenünk valamit az internetről. Frank Dormend. – Esélytelen. Három srácot elkaptak múlt évben, és kettejük elvesztette a fociengedélyét. Egy egész évet mulasztottak az évadból. Ethan Strausser.

162

– Akkor most mi lesz, keresnünk kéne néhány könyvet a Népszövetségről? – kérdezte Dormand. – Mintha beadnék valami szart? Hallottam, ahogy levesznek néhány kötetet. – Miért nem kéred meg Faith – et, hogy írja meg nekünk őket? – tette hozzá Dormand. – Ő okos. A füleim megrándultak Faith nevének említésére. – Mostanában olyan, mint egy kurva. – mondta Ethan. – Fogalmam sincs, mi a pokol van vele. – Azzal a Vladescuval lóg együtt. – mondta Frank, úgy köpte Lucius nevét, mintha valami szúnyog lenne, ami berepült a szájába. – Biztosan rámozdult az a nyomorult. Mégis mennyit lóghat együtt Lucius és Faith? Milyen gyakran? És mit csinálnak? A birtoklás és a féltékenység megint átsöpört rajtam. Megpróbáltam visszaemlékezni: Mikor volt az utolsó alkalom, hogy Lucius említette a szerződést? Udvarlást? Szíven ütött, nem voltam benne teljesen biztos. Hogy – hogy nem vagyok benne biztos? – Az az őrült azt hiszi övé az egész iskola, csak mert kosárra talál a pálya feléről. – morogta Ethan. – Valami nem stimmel azzal a sráccal. – jegyezte meg Dormand. – Nem normális. Dermedten ültem a székemen, még figyelmesebben hallgatóztam. Frank és Dormand nem tudhatnak semmit Luciusról, de zavart, hogy az iskola két legnagyobb taplója arról kezdett beszélgetni, hogy Lucius más. Nem voltam biztos benne, miért zavart – két hülye szamár nem lehetett túl nagy fenyegetés valakinek, aki olyan higgadt és akkora fizikai erővel rendelkezik, mint Lucius – de engem kissé nyugtalanított. – Csak idegesít, hogy mindenki előtt vert le, és hozzávágta a fejed egy szűk szekrénynek. – jegyezte meg Ethan.

163

– Igen. Ha téged is majdnem megfojtott volna, te is ideges lennél. – Dormand elhallgatott. – Elárulom neked. Van valami más benne. Amikor megragadott… nem tudom… olyan furcsa volt. – Mi volt benne olyan különleges? – ugratta Ethan. – Mi a fenét akarsz azzal mondani, hogy furcsa érzés volt? Azt vártam, hogy egy olyan macsó tapló, mint Dormand majd őrjöngeni kezd az miatt, amit Ethan mondott. De most először, mintha Frank elgondolkozott volna. – Fogd be, ember. – mondta. – Te nem érezted. Hallottam, ahogy visszatolják a könyveket a polcokra. – Na menjünk, tűnjünk innen a francba. – mondta Ethan. – Majd szerzek valaki mást, aki megírja nekünk a papírokat. Miközben eltávolodtak, hallottam, ahogy Dormand hozzáteszi. – Vladescu – Egy nap ez a srác meg fogja kapni, amit megérdemel. Ő nem normális. És valamelyik nap rá fogok jönni… Dormand hangja elnémult, ahogy kiértek a könyvtárból. A semmibe bámultam, próbáltam bemesélni magamnak, hogy a tétova nyugtalanság, amit éreztem teljesen indokolatlan volt. De valami oknál fogva, nem igazán hittem ezt el. Frank Dormand egy könyörtelen kötözködő volt, ebben épp olyan biztos voltam, mint hogy Lucius vámpír volt. Mióta az eszemet tudom, azóta voltam már Frank piszkálódásának áldozata. Tudom, mennyire rá tud akaszkodni egy célpontra, soha nem engedi el… Mi van, ha Frank elkezd belenézni Lucius életébe? A múltjába? Mi van, ha igaz? Ki tud deríteni Dormand bármit is? Nem. A gondolat csaknem hülyeség volt. Frank Dormand még a Népszövetségről sem volt képes megtalálni egy könyvet az iskolai könyvtárban. Soha nem jönne rá, hogy Lucius vámpír. Évmilliókkal később sem. Ha mégis, mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Libanon megye nem Románia volt. Ez egy civilizált hely volt. Az emberek nem állnak össze

164

tömegekbe és karózzák meg a szomszédjukat, az isten szerelmére. Maga az ötlet is nevetésre késztetett. Lucius jól lesz. Akkor miért nem éreztem jobban magam, mikor becsuktam a könyveimet, és feladtam a matekot – lecsukva a logika és az okok fedelét – az estére?

165

30. fejezet Drága Vasile! December Libanon megyében, Pennsylvania-ban egyszerűen „elvenné az eszed”, hogy azt a kifejezést használjam, ami úgy döntöttem ittlétem alatt rám ragadtak közül a kedvencem. Az jó dolog, ha valaki eszét „elveszik”? Vagy rossz dolog? Még szövegkörnyezettel is, néha elég nehéz megmondani – habár nagyon is élvezem a képzelőerő felfedezését. A fejek felrobbannak. Felrobbant agyak az asztalokon, amiket elektromos ventillátorok által keltett szellő legyez. Valami ilyesmit. Csak hogy a képzelőerő befolyásának témájánál maradjunk: A decembert elég nagy szívvel ünneplik itt az Egyesült Államokban. Egyesek talán azt mondhatnák, agresszíven. Minden számításba jöhető felület teletűznek fényfüzérekkel, az épületek zöld növényektől roskadoznak, és úgy tűnik, terjed az emberek között egyfajta tömeges mánia, hogy túlméretezett, felfújható, integető „hóembereket” telepítenek a házak elé. Elég nagy hisztéria – az örökzöld fák pedig nem csak mítoszok, Vasile. Az emberek tényleg bőven veszik. Mindenhol árulják őket. Képzeld el, hogy fizethetsz a lehetőségért, hogy beviheted az erdő egy mocskos darabját a nappalidba, azzal a szándékkal, hogy teleaggathasd üveggömbökkel, hogy bámuljad. Miért pont egy fát? Ha valakinek arra van szüksége, hogy üveggömböket mutogasson – amit egyébként nagyon is ellenzek – miért nem teszik ez valami érdemesebbel? Kínpaddal? Őszintén szólva, túl sok energiát pazaroltam arra, hogy megvédjem a vámpírokat az „irracionalitástól”. Ha tudtam volna a mindenütt jelenlévő átmeneti, házi örökzöldekről, akkor inkább azt mondtam volna: „Igen, talán irracionális vagyok. De ott tartom a fáimat ahová valók. Az ajtón kívül. Te mond meg nekem, akkor most ki a bolond?”

166

De elég most már az „ünnepekből”. (Ho – Ho – Ho, tartsd a fejem víz alá, míg megfulladok, és megszabadulok a kötelezettségtől, hogy még egyszer elénekeljem a „Jingle Bells” című számot!) Azért írtam főképp, hogy jelentsem, hogy szinte nincs mit jelentenem. Úgy tűnik meggyógyultam, és elsajátítottam, hogyan aludjak „társadalomtudomány” órákon. (Hajrá, Miss Campbell! Megkerültem a te gyalázatos nézetedet, hogy az unalmas Első Világháborút a Föld legnagyobb drámai konfliktusának írjam le: mustárgáz! Lövészárkok! Nem kevesebb, mint négy ország eltörlése!) Ó, igen. Talán érdekel – vagy talán nem – hogy szereztem egy barátot. Egy igencsak romlott lányt, Vasile. Azt hiszem elég biztos vagyok benne, hogy az a „vidám öreg manó”, a Mikulás szándékosan a „rosszak” listájára írta. (Ez az utalás kétségtelenül túl homályos neked, csak higgy nekem: Nagyon érdekes teremtés.) A neve Faith Crosse. Ugyan a neve „kereszt”, éppen annyira hitetlen, amennyire el tudod képzelni. Tudod, szeretem az iróniát. Azt hiszem ennyi lesz most az „államokból”. Mondanám, hogy „Boldog Karácsonyt”, de nagyon is biztos vagyok benne, hogy az utolsó dolog, amit jobban szeretnél az ünnepeknél, az a „vidámság” lenne. Unokaöcséd: Lucius U.I.: Szeretnélek biztosítani, habár nem említettem a levelem szövegében, megkaptam viharos, kissé megkésett válaszodat az ajánlatomra, hogy mentsük fel Antanasia-t vámpír kötelezettségei alól. Nem mulasztottam el megérteni a haragod, azon állításom miatt, hogy „dühöngök a keserűség miatt”. Ellenkezőleg, egyértelmű volt mit akarsz mondani, amikor azt mondtad „hiányolnám a keserűséget, mikor elővennéd az ostort”. A lovas kép még elég élénken él bennem. Minden pontot alaposan megvizsgáltam és számításba vettem. De vajon engedelmeskedjem azon parancsodnak, hogy folytassam Antanasia erőszakos kényszerítését? Nehéz ezt megmondani Romániából, igaz? Inkább a távolság „veszi el valaki eszét” nem igaz?

167

31. fejezet – JESSICA, TE VAGY AZ? – kérdezte Lucius. Hallottam, ahogy a

garázsbeli lakás ajtaja becsukódik, amit a cipőről letopogott hó hangja követett. – Hali. – kukkantottam ki a kicsiny konyhából. – Korán hazajöttél. – És te is… itt vagy. – ledobta a kabátját a bőrszékre. – Azt hittem, már visszakaptuk a régi lakhelyeinket. – Valóban. – visszaugrottam a konyhába, és megkavartam az egyik lábos forró tartalmát. Basszus. Úgy gondoltam sokkal előbb készen leszek a vacsorával, mint hogy hazaérne az iskolából. – Miért vagy máris itthon? – Lefújták a kosáredzést a hó miatt. A Kárpátokban mi ezt úgy mondanánk, hogy „szállingózik”. „Egy kis kellemetlenség”. Itt úgy tűnik pánik tör ki miatta az utcákon. Megvadulnak, kifosztják az élelmiszerboltokat az utolsó „Püspök kenyérig”, habár egy pizzát is képtelen lennél rendelni, ha az éhezés szélén állnál. – Lucius beleszagolt a levegőbe. – Megismétlem: Miért vagy itt? És mi ez a bűz? – Tudom, hogy eleged van már a vega kosztból, ezért üregi nyulat főztem neked. – mondtam. – Láttam őket a fagyasztódban, amikor kiköltöztem ide. A másodperc törtrészéig igyekezett felfogni, amit mondtam. – Mit csináltál? – Megfőztem egy üregi nyulat. – Valójában, az mezei nyúl. – javított ki Lucius és csatlakozott hozzám a szűk konyhában. – És ha nem tudod, hogy mi is a neve valójában, honnan tudod, hogy mit kell vele csinálni? – Ezt a szakácskönyvet a te polcodon találtam. – mutattam fel a szóban forgó, ütött – kopott, foltos kis könyvet. – Látod?

168

Lucius felmordult, ahogy elolvasta a címet. – Főzzünk Romániai Módra. Angolul! El is felejtettem, hogy megvettem. – lenézett rám és szárazon elvigyorodott. – A szakácsunk küldte ezt a szüleidnek, abban reménykedve, hogy majd az én ízlésemhez igazítják a menüiket – biztosan sosem hitte volna, hogy vegetáriánusok otthonában találom magam, akik még egy nemesi származású romániai hús iránti szenvedélyén sem osztoznának soha. – Nos, bőven lesz „hús a ma esti menüben”. – ígértem. – Megcsinálom a savanyú báránylevest is. – Elvettem tőle a könyvet, kinyitottam, és az ujjammal ráböktem a megjelölt oldalra. – Ezt a receptet. Lucius gondosan tanulmányozta. – Hogy az ördögbe sikerült rögzíteni a „az apróra vágott pecsenyét „a Libanon megyei Pennsylvaniában? – Megnéztem az helyettesítheted.

erdelyireceptek.com

–

on.

Tárkonnyal

is

– Biztos a „savanyú bárány” szagát érzem. – mondta Lucius, felhúzva az orrát. – Ez jó darabig terjengeni fog itt. És ha a szüleid rájönnek, hogy húst főztél, jaj, lesz neked. – Hé, én itt próbálok kedves lenni. Lucius felnevetett. – Igen. Azzal, hogy egy kellemes trichinózis – fertőzést biztosítasz nekem? A mezei nyulak közismert hordozói. A tapasztalatlanoknak nem kéne felületesen játszadozni vele. – felemelte a fedőt a letakart nyúlról, ami éppen forrt, majd egyik szemöldökét felhúzva rám nézett. – Megpucoltad ezt a kis szörnyeteget, ugye? – Úgy érted… megmostam a mosogatóban? – Eltávolítani a belsőségeket. Láttam valamit lebegni ott benn… – Voltak belsőségei? Lucius megfogott egy vésett kanalat, és megkavarta az edény tartalmát. – Azt hiszem, most megtaláltam a szag forrását. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ez egy lép. – mondta, kihalászva valami csúszóst a fazékból. – Piszkos kis szerv. Nem a legízletesebb része semminek. Még az éhes macskák sem eszik meg a lépet.

169

– Azt hiszem, talán inkább felejtsük el a nyulat. – mondtam bambán. A vacsora nem alakult olyan jól, mint terveztem. – Valójában, Jessica, bármennyire is értékelem az erőfeszítésed… Valaki kopogott az ajtón. – Bocsáss meg, kérlek. – mondta Lucius, és elment, hogy kinyissa. – Ö, persze. – Bele lestem a fazékba. Újabb kis csúszós valamik is elkezdtek körbe úszkálni benne, ahogy a nyúl szétfőtt. Fúj! Ki tudta? Az ajtó nyikorogva kitárult. – Luc! Hé! Valami olyat éreztem, mintha fenéken billentettek volna, gyorsan lefedtem az edényt. Ismertem ezt a hamisan csicsergő hangot. Faith Crosse. Mit keres ő itt? – Volt valami gondod a hóval? – érdeklődött Lucius. Pizza illatát éreztem a lép szaga mellett. – Nem. Nekem nem nagy probléma. – nevetett Faith. – Kölcsönkértem apa Hummerjét. Ha balesetem lett volna, nem én lettem volna, aki meghal. Micsoda emberbarát. A kis konyha bejáratához sétáltam, keresztbe tett karokkal nekidőltem az ajtófélfának, és csak figyeltem őket. – Végre, egy Libanon megyei, aki tudja, hogyan kell kezelni egy kis megfagyott csapadékot. – mondta egyetértően Lucius. – És szabadjon megjegyeznem, elragadó vagy most is, mint mindig. De tényleg szükségtelen kimondani. Fúj. Hányinger kerülgetett, és nem azért, mert szerves húst ettem. – Ó, Luc. – Faith úgy egyensúlyozta a pizzás dobozt, mint valami pincérnő, egyik kezét szabaddá téve, hogy flörtölve megpaskolhassa a karját. – Mindig olyan szép dolgokat mondasz.

170

– Te pedig, a legjobb dolgot hoztad. – mondta, megszabadítva a pizzás doboztól. – Ez egy olyan helyi specialitás, amit megkedveltem. – Hát biztos jobb az illata, akármi is főjön itt. – Faith körbenézett, a bűz forrását keresve, és ekkor vett észre engem. – Ó, szia. – felhúzta az orrát. – Épp azt mondtam, valami bűzlik itt. – Igen. – értettem egyet. Lucius elsuhant mellettem, bevitte a pizzát a konyhácskába. – Mint ahogy épp mondani készültem, Jessica, a vacsora alkalmatlan lesz ma, mivel áthívtam Faith-t tanulni. – Tanulni? – Sokkal forróbbnak éreztem magam, mint a nyúl lehetett. Sokkal savanyúbbnak, mint a bárányleves lehetett. – Igen. – mondta Faith. – Lucius megkért, hogy legyek a partnere angol irodalomórán. Partner? Mégis miben? És ha tényleg párokban kell dolgozni, miért nem engem kért meg? Luciusra néztem, tudtam, hogy az elárultság tükröződik a szememben. Azt akartam, hogy lássa. De nem nézett rám. – Igen. Emlékszel, önként jelentkeztem, hogy a „kötelező szóbeli könyvbeszámolómat” a Süvöltő Magasságokból tartom? – kérdezte. – Nos, osztálytársaink végtelen, nevetséges – és önkioktató – előadásait végig ülve, úgy gondoltam, érdekesebb lenne, ha a novellát beépítenénk egy kisebb darabba. Kiemelve ezzel a drámai részeket. – Én leszek Catherine. – jegyezte meg Faith. – Gondolom, akkor ez azt jelenti, te leszel Heathcliff. – mondtam Luciusnak, alig rejtettem el a boldogtalanságot a hangomban. – Pontosan. Lekapcsoltam a lángokat. Talán a bűz, amit okoztam egy év múlva tűnik csak el, vagy több. – Akkor azt hiszem, megyek. Nem akarlak benneteket zavarni.

171

– Maradhatsz a pizzára. – ajánlotta fel Lucius. – Biztos nem ettél. Legalábbis remélem, hogy nem kóstoltad meg azt a nyulat. Biztosan nem főtt eleget ahhoz, hogy kifőjön belőle a sok baktérium… – Te hajat forralsz? – szólt közbe Faith. – Te így próbálod elérni, amit akarsz, Jenn? Egy hosszú pillanatig csak bámultam Faith – re, azt kívánva, bárcsak vissza tudnék vágni valamivel. De semmi nem jutott eszembe. Semmi. – Visszamegyek a házba. – mondtam, próbálva méltóságteljesen kivonulni. Nem akartam sírva fakadni kifelé menet. Teljesen rosszra fordult minden. Az egész dolog egy katasztrófa volt. Lucius biztosan látta a csalódottságot az arcomon, a megalázottságot, mert megszólalt. – Kérlek, bocsáss meg nekünk egy pillanatra, Faith. – Hát persze, Luc. – mondta, és átsétált a kis helyiség másik felére. – Megnézem addig itt a fegyvereid. Szeretem az ördögi dekorációkat. Lucius megfogta a kezem és az ajtó felé húzott. – Jessica. – mondta gyengéden. – Sajnálom. – Mit is? – nehezemre esett lejjebb venni a hangom. A könnyek tényleg égették a szemem. A féltékenység könnyei. A zavar könnyei. Olyan hülye voltam. Megpróbáltam megfőzni neki egy nyulat, ő pedig áthívott egy lányt. Nem csak akármilyen lányt. Faith Crosse – t. – Kedves volt tőled, hogy megpróbáltad… egy aranyos gesztus… – szánalom volt Lucius szemében, eltűrte az egyik elszabadult göndör tincsem a fülem mögé, mintha csupán egy megbántott gyerek lennék. – De talán nem a legjobb ötlet. Nem most. – Igen. – értettem egyet, ellökve a kezét az arcomtól. – Hiba volt. – Faith egy barát. – magyarázta gyengéden. – Úgy gondolom, szükségem van most egy barátra. Valakire, aki megért engem. Ez tényleg fájt. Ki érthetné meg őt jobban? – Én meg – értelek téged. – Nem. Nem ugyanúgy… – Faith – re pillantott, aki levett egy kardot a falról és épp a hegyét tesztelte. – Most nem tudom megmagyarázni. – Ó, nem is kell.

172

Hangja kissé keményebb lett, ahogy a szorítása is a karomon. – Jessica, neked ott van Jake. Jake – et választottad. És ott van Melinda is. Muszáj nekem elszigetelődni? – Nem. Természetesen nem. Mindegy. – kitéptem a karom a szorításából, kitártam az ajtót, és kirohantam a lakásból, nem is törődve azzal, hogy magamhoz vegyem a kabátom. Ahogy lerohantam a lépcsőn, a könnyeim eleredtek, és hallottam, hogy Lucius utánam lép. – Jessica, kérlek. Nem figyeltem rá, továbbmentem, ő pedig nem szól ismét utánam. Mielőtt még elérhettem volna a talajt, hallottam, hogy a lakás ajtaja egy puffanással becsukódik.

173

32. fejezet VÉGIGSZENVEDTEM az álmot újra és újra gyerekkorom óta, és

mindig megrázott, az után is ott motoszkálva a fejemben, hogy felébredtem. Mindig kiűztem az agyamból, valahányszor magamhoz tértem, elkerülhetetlen hideg verejtékben úszva, beletekeredve a lepedőbe. Mindig is a valódi dolgokkal űztem el. A négyzetgyöke minden pozitív számnak meghatározható Newton képletével… Így birkóztam meg vele. A valósághoz ragaszkodva. A kézzel foghatóhoz. De azon az éjszakán, december közepén, az álom sokkal élénkebb volt, mint valaha, nem lehetett kiűzni. „Antanasia… Antanasia…” A nő engem hívott. Először, mint egy altatódal, egy megnyugtató éneklő hang. Sötét és havas volt ott, egy ismeretlen, meredek, zord hegységben. A fekete, nedves, köves szirtek, amik kiálltak a viharban, mintha csipkézett fogak lennének. Agyarak. A hó valahogy sűrűbben hullott, álnokabbul olyannyira, hogy már – már fenyegetőnek tűnt. Mintha a hó megelevenedett volna, és vérre szomjazna. „Antanasia!” Mindig háromszor szólított, és a közte eltelt idő mindig más volt. Mint valami hirtelen kiáltás. A hangja, hogy valaki elesik, lezuhan z egyik szirtről… Aztán csend. Csak a szél hangja és a kavargó hó, a hegy csúcsai körül süvítve, ami egyre messzebb és messzebb húzódott a messzeségbe… Kinyitottam a szemem. Pár percig még feküdtem az ágyban, most először engedve, hogy az álom átitassa az agyamat. Hogy megtelepedjen és felismerhessem.

174

Fokozatosan elfogadtam. Aztán lerúgtam magamról az összetekeredett takarót, kinyújtottam a lábam, hogy elérje a hideg fapadlót, csendesen a szekrényemhez osontam, kihúztam az alsó fiókot, próbálva megelőzni a nyikorgást. Vakon tapogatóztam néhány már nem hordott pólóm alatt, ujjaimmal kitapintottam, amit kerestem. A könyvet, amit Lucius adott nekem. Kivettem az asztalomhoz mentem és felkapcsoltam a lámpát. A kis fénykörben elolvastam a most már ismerőssé vált címet. Meglepően határozott ujjakkal, átpörgettem a lapokat, azt a kis viaszos borítékot, ami még mindig hátulra volt bedugva, körülbelül negyvenoldalnyira Lucius ezüst könyvjelzőjétől. Mikor megtaláltam a vékony kis csomagot, kiemeltem, óvatosan – olyan törékenynek tűnt, vagy csak túl értékes volt. Két ujjal nyúltam bele, kihúztam a tartalmát. A fényképet. Elakadt a lélegzetem, ahogy lepillantottam a bordó selyemruhába öltözött nőre, aki formálisan pózolt, szabályosan, de kényelmesen egyenes pózban, kihúzta magát, göndör fekete haja a feje tetejére volt púpozva, egy ezüst koronával szegélyezve. Orra kicsit görbe volt, szája egy árnyalatnyival nagyobb, mintsem hagyományosan szépnek nevezhető. Alig észrevehető mosoly bujkált a szája sarkában, mintha valaki mondott volna neki egy viccet, amin nevetne, habár azt mondták neki, hogy legyen komoly. Hogy királynőnek tűnjön. Egy apró, sötét ékkő lengedezett valahol a mellkasa és a torka találkozásánál, a lánc túl finom volt ahhoz, hogy ki lehessen venni a képen. Az anyám. Közelebb hajoltam. A szeme… A szeme pontosan olyan, mint az enyém. Ahogy az orra is. Az elbűvölő szája. Michaela Dragomir arcának minden vonását felismertem, mintha már láttam volna aznap korábban… talán azért, mert tényleg így volt. Láttam, a tükörben.

175

És mégis, a nő a fotón más volt, mint én. Olyan tulajdonsága volt, ami a hagyományos szépségnél is jobb volt. Volt… megjelenése. Lucius hetekkel ezelőtt elhangzott szavai csengtek a fülemben. „Amerikai nők. Miért akartok mind majdnem láthatatlanokká válni? Miért ne lehetnél fizikailag jelen a világban?” Még egy öreg fotón is, anyámnak megvolt. Jelen volt. Michaela Dragomir lenyűgöző volt. Az a fajta nő, aki azonnal magához vonzza a tekinteteket, ahogy belép a szobába. Megfordítottam a képet, hogy lássam, hátha volt rajta dátum, de semmi nem volt odaírva, ezért ismét rá néztem, több percig tanulmányoztam az arcát, újra hallva az álombéli hangot a fejemben. Megízlelve a szülőanyám oly régen elhallgattatott altatóját, és kényszerítettem magam, hogy elviseljem az elvesztése miatti sikolyt. Újra és újra és újra. Azért sikított, mert életét vesztette? Vagy az elvesztésem miatt? Talán azért, mert örökre el lettünk választva egymástól? Mikor éreztem, hogy kölcsönös múltunk kezd túlságosan erősen rám nehezedni, visszacsúsztattam a fényképet a borítékba. Valamiben azonban elakadt, mintha lenne valami más is benne, ami nem engedi. Óvatosan az asztalra helyeztem a fotót, megfordítottam a borítékot, és óvatosan megráztam. Egy majdnem átlátszó papír hullott a kezembe. Felismertem ugyanazt az írást, ami Mrs. Wilhelm óráján a táblán volt, még szeptemberben: Vladescu. Ugyanazokat a betűket, ami a vámpír útmutatóm belső borítóján volt. Hát nem gyönyörű, Antanasia? Hát nem erőteljes? Hát nem fenséges? Hát nem néz ki teljesen ugyanúgy, mint TE? Majdnem olyan volt, mint egy vers. Egy óda. Nekem. Újra elolvastam, habár már legelső alkalommal megjegyeztem, majd visszacsúsztattam Lucius üzenetét a borítékba, amit a kép követett, majd mindkettőt visszahelyeztem az útmutatóba, amit az asztalomra

176

helyeztem. Megfordultam a székkel, elkapva a tükörképem az egészalakos tükörben, ami a szobaajtóm hátulján lógott. A gyenge fényben, akár Michaela Dragomir is lehettem volna, a flanel hálóingem egy selyem estélyi ruha… Egy késztetés miatt felpúpoztam a hajam a fejem búbjára, és kihúztam a vállam. Hát nem gyönyörű? Hát nem erőteljes? Hát nem fenséges? Hát nem olyan, mint TE? Elengedtem a hajam, lekapcsoltam a lámpát és visszamásztam az ágyba, nem voltam biztos benne, hogy örülni akartam, vagy sírni, esetleg mindkettő. Hát nem olyan, mint TE?

177

33. fejezet LUCIUS ÉS FAITH késtek angol irodalomról az előadásuk napján, öt

perccel az után érkeztek, hogy a csengő megszólalt – még inkább meglepve vele, hogy jelmezben érkeztek. Legalábbis, Faith halvány ruhája úgy tűnt a viktoriánus évekből lehetett – és ami összeszűkült a csípőjén és annyira ráfeszült a melleire, hogy Frank Dormand, előttem, majdnem leesett a székéről, mikor belibbent a terembe. Lucius, Heathcliff szerepéhez egyszerűen visszavette a bársony kabátot és a fekete nadrágot, amit körülbelül egy hónappal ezelőtt napi rendszerességgel hordott. – Ó, Istenem. – volt minden, amit Mrs. Wilhelm mondani tudott, mikor meglátta őket. Azt hiszem, kissé aggódott, hogy Faith mellei szerencsétlen időben kibuggyannak, ami bizonyára ellenkezne az iskola öltözködési szabályaival. Habár Lucius volt az, aki azonnal központi figyelmet kívánt, bemutatva a kis darabját, sokkal nagyobb hozzáértéssel leckéztetve, mint Mrs. Wilhelm valaha is tette. – Heathcliff egy vad természet – egy elátkozott férfi. – emlékeztetett minket Lucius. – Catherine is elátkozott. Arra kárhoztatva, hogy szeresse Heathcliffet, akinek muszáj elpusztítania őt, és az ő leszármazottait. A természetében van, hogy elvegye, amit akar. És amit akar, az minden bűnök közül a legnagyobb. És Catherine, egy csodálatra méltó barbár. Az övék egy szívtelen, kegyetlen, keserű, ördögi szerelem. – Ó, Istenem. – sóhajtott fel ismét Mrs. Wilhelm a székből, ahová leült a hátsó sarokban. Ez úttal azt hiszem kicsit Lucius miatt ájuldozott. – Én magam is megértem a történetet. – tette hozzá Lucius csak úgy mellékesen. – Nagy hatással van rám. Megpörgettem a tollam az ujjaim között, majdnem eltörtem, összezavarodott és belefájdult a szívem. Szívtelen, kegyetlen, ördögi

178

szerelem. Ez az, amit akar? Ez az, amit mindig is várt tőlem? Remélt egyáltalán valaha is bármiféle „szerelmet” velem Lucius? Jake – re pillantottam, aki megrántotta a vállát és megforgatta kék szemeit, mintha azt gondolná, az egész előadás egy kicsit túlment a határon. Rámosolyogtam, bár elég gyengén. Miért? Miért nem tudok többet érezni Jake iránt? Jóképű, népszerű, kegyetlen és veszélyes csontok nélkül kidolgozott testében. Miért vagyok mégis annyira megigézve, hogy megforduljak és Luciust nézzem? Egy fiút, aki nem hozzám való? Egy arrogáns, beképzelt, potenciálisan veszélyes VÁMPÍRT? Jake – Jake volt az érzékeny, édes, megjósolható választás. Mégis megfordultam, lelkesen figyeltem Luciust. Mikor újra csatlakoztam a drámához, szemtől szemben álltak Faith – tel, és elkezdődött az előadás. Valahogy sikerült nekik a könyv első felét előadniuk, kiragadva idézeteket innen – onnan, néhányat feldolgozva, gondolom, és összeöltve őket egy intenzív, huszonöt perces jelenetben, ami átvezette Heathcliffet és Catherine-t vidáman gondtalan mocsári gyerekkorukból oda, ahol Catherine óvatlanul ejti Heathcliffet a sokkal mérsékeltebb, nyájasabb Mr. Linton miatt. Legalábbis, szerintem ezt adták elő. Csupán testük nyers és gyengéd mozgására tudtam koncentrálni. Azt, ahogy Lucius megragadta Faith derekát és a mellkasához húzta. Azt, ahogy Faith szemei tágra nyíltak, mikor elhúzódott tőle. A szenvedély szinte. . . igazinak tűnt. Műanyag tollam tényleg eltört az ujjaim nyomása alatt, tinta folyt a kezemre és fröccsent az államra. Ne, Lucius. Ne! Senki nem vette észre. Az egész osztályt megbabonázta, ahogy Faith, kék szemei Lucius fekete szemébe veszve, suttogott, hangja forró, ami kétségbeesetten rettegtem, hogy nem színlelt tűz volt, „Nem számít, miből van a lelkünk, tiéd és az enyém ugyanaz.” Csak álltak ott, megdermedve, szemtől szembe, míg valaki rájött, hogy tapsolni kell. És tapsoltak. Mindy feltérdelt a székére, bedugta az ujjait a szájába és fütyült, amiről még csak azt sem tudtam, hogy képes rá.

179

Mintha csak felébredtek volna ettől az éles hangzavartól, Lucius és Faith kiszakadtak a szerepből, mosolyogtak, megfogták egymás kezét és meghajoltak a közönségük felé. Valahogy, Faith mellei a helyükön maradtak, bár, ahogy Frank Dormand a nyakát nyújtogatta, szerintem legalább nagyon jó rálátása nyílt a ruhára. El kellett ismernem, a legjobb beszámoló volt, amit valaha láttam. Valószínűleg a legjobb beszámoló, amit a Woodrow Wilson Gimnáziumban előadtak. Minden pillanatát utáltam. Lucius az én vőlegényem volt. Nekem kellett volna ott fenn lennem. Valamit elloptak tőlem. És nem csupán pár pillanatnyi dicsőség erejéig az osztály előtt. Abban a pillanatban tudtam, hogy elmulasztottam az esélyem egy életre szóló dicsőségre a legerőszakosabb, legidegesítőbb, legkarizmatikusabb, legijesztőbb férfi mellett, akivel valaha találkoztam. Egy részem tudta, hogy meg kellett volna könnyebbülnöm. Megszabadulni Lucius Vladescu – tól volt az egyetlen dolog, amire hónapok óta vágytam. És mégis, minden, amit éreztem csak az üresség, a legyőzöttség volt, és kétségbeesetten próbáltam kitalálni, hogyan szerezhetném vissza. Aztán eszembe jutott a szerződés. Lucius soha nem mondaná fel a szerződést. Igaz? Ahogy a tapsvihar elhalt, Faith átvágott a padok között, hogy elfoglalja mögöttem a helyét, Lucius követte, engem még csak észre sem vett, mikor elhaladt mellettem. Akkor szíven ütött a gondolat. Akkor is akarnám vajon, ha csak kötelességből lenne hozzám kötve? Miféle győzelem lenne az akkor? Hátrapillantottam Luciusra, de ő előrehajolt és Faith – tel sugdolózott. Egy szívtelen, kegyetlen, keserű, ördögi szerelem… Lucius tényleg ezt akarta? Tényleg őszintén akarta Faith – et? Ha valóban így van, volt valaha is esélyem? Érdemes egyáltalán megfontolnom, hogy akarok-e esélyt?

180

34. fejezet – ITT VAN A szennyesed. – kiáltottam, berúgva Lucius lakásának

ajtaját. Kitárta az ajtót. – Hű, köszönöm, Jessica. – Egy mordulással átvette a kosárnyi halom összeszórt ruhát a kezemből. – Mégis mi ez? – Anya azt mondta, ideje összehajtogatnod magadnak a ruháidat. – De… – Az ingyen menetnek már vége, Lucius. – jegyeztem meg, és követtem a lakásba. Nem voltam itt azóta, hogy egy hete megpróbáltam azt a borzalmas romániai vacsorát elkészíteni. A lakás még mindig bűzlött egy kicsit a léptől. Lucius az ágyra dobta a ruháit, hátralépett egyet, az összegyűrődött halmot tanulmányozva. – Gondolom, túl késő, hogy felfogadjak egy mosónőt… – Ó, az Isten szerelmére! Ne legyél már ennyire gyerekes! Én hetente kétszer megcsinálom. És különben sem hiszem, hogy lenne egyetlen „mosónő” is a környéken… – Ez a ti helyi szerencsétlenségetek, nem az enyém. – felemelte az egyik zoknit, úgy tartotta, mintha sosem látott volna még olyant azelőtt. – Egyáltalán hol kezdődik egy ilyen? Kitéptem a zoknit az ujjai közül. – Azt mondod, el tudsz vezetni egy vámpírnemzetet, de nem tudsz két zoknit összepározni? – Mind másban vagyunk jók. – mutatott rá Lucius, képtelen volt a vigyorát visszatartani. – Szerencsére az én képességeim az uralkodásra korlátozódnak, nem pedig „házimunkára”. Kelletlenül én is elmosolyodtam. Hogy tud az arrogancia ennyire egy ember szokásává válni? – Segítek neked, de csak most az egyszer. – Köszönöm, Jessica. – Lucius lehuppant mély, bőrfotelébe.

181

– Azt mondtam „segítek”, nem azt, hogy „megcsinálom helyetted”. Nem úgy tűnt, mintha meg akarna mozdulni. Sőt, Lucius gúnyosan elvigyorodott, még mélyebbre süllyedt a fotelben, és összefűzte az ujjait a feje mögött. – Te szemét! – kiáltottam, visszahajítottam a zoknit a halom tetejére, megragadtam a karját, és húzni kezdtem felfelé. Természetesen Lucius messze erősebb volt nálam, és mikor visszahúzódott a mellkasán landoltam, mindketten nevettünk. Nem sokára a nevetés elhalt, az óta a szörnyű este óta, mikor meg próbáltam megfőzni a nyulat, most először igazán összekapcsolódott a tekintetünk. Hirtelen már egyáltalán nem viccelődtünk. – Jessica. – mondta gyengéden, átkarolva a derekam. – Igen, Lucius? – még inkább odabújtam a mellkasához, a szívem gyorsabban kezdett verni. Talán mégsem ejtettek Faith miatt… a szemeiben ugyanazt láttam, mint Halloween este, de a düh és a zavartság nélkül. Helyette gyengéd vágy volt benne. Egy kevésbé ijesztő, de majdnem éppolyan félelmetes, vágy. Mégsem mozdultam el mellőle. Tudtam, hogy ezúttal nem akarok megmozdulni. Tudom kezelni, ha történik valami. Kezelni fogom. Elengedte a derekam, Lucius gyengéden megfogta az egyik fényes, göndör hajtincsem, majd engedte, hogy visszahulljon a helyére. – Más lett a hajad. Elfogadtad a gyönyörű göndörséget. – Tetszik? – Tudod, hogy igen… – még egy fürtöt csavart az ujja köré. – Most… most hű vagy magadhoz. Kissé megemeltem magam, kezem kemény bicepszén pihentettem. Egy póló volt rajta, éreztem a mély vágást, ami végighúzódott a karján. Határozottságom megingott egy pillanatra. Tisztelet. Fegyelem. Kényszer. Máshogy neveltél, mint téged, Jessica… A Vladescu család könyörtelen… – Hogyan… hogyan szerezted ezt? – kérdeztem, ujjaim hegyével követve a seb vonalát.

182

Valami megváltozott a tekintetében. A feketeségben megint ott volt az a halvány pislákolás.-baleset volt. Nem éri meg elmesélni a történetet. Hazudott. Tovább követtem a sebet. Széles volt, és nem tudtam elképzelni semmit, ami így át tudja szakítani a húst… egészen addig, míg eszembe nem jutottak a fegyverek a falon. De ki tenné ezt vele? Bárkivel? – Elmondhatod mi történt. – győzködtem. Én megértelek… Vagy legalább megpróbálom… Miért akarod ezt az oldalát annyira ismerni, Jess? Miért nem tudod annyiban hagyni? Mert mindent tudni akarok róla. Ezért. Tudni akartam az igazságot Luciusról. A történeteit. A múltját. Mit akart. – Jessica. – mordult fel, elengedte a derekam. – Bárcsak ne beszélnénk ebben a pillanatban. Bárcsak egyszerűen ellennénk. Nem. Akármi történt… jogom volt tudni. Láttam Faith – tel. Nem vagyok ostoba. Nem dőlök be a bájainak, a tapasztalatának… még akkor sem, ha valaki mással akar lenni, vagy olyant akar, amit én nem tudok neki megadni… Követtem a sebhelyet, fel az álláig, de ő elkapta a kezem és kissé elhúzódott. – Jessica… – Tényleg azt akarod? – suttogtam. Továbbra is fogta a kezem, a szájához húzta, tenyerem végighúzta kiszáradt ajkain. – Mit is akarok, Jessica? – Amit az órán mondtál. Bizonytalannak tűnt. – Az órán…? – Egy „keserű, ördögi, kegyetlen szerelmet”? Te tényleg ezt akarod? Mikor ezt mondtam, mintha átvágtam volna a kötelet, ami összekötött minket, Lucius, aki még mindig fogta a kezemet, felült, lábra állított, aztán gyengéden, de határozottan eltolt. Ő is talpra állt. – Lucius?

183

Zordan rám mosolygott, mintha nem is történt volna meg az előbbiekből semmi. – Csak lebzselünk, pazaroljuk az időt, a ruha pedig az ágyon vár. – mondta, a régi, távolságtartó éllel a hangjában. Áthajolt a matracon és megragadott egy pár bokszer alsót. – Ha így megy tovább, gyűrött marad. Egy Vladsecu pedig kényszer hatására hajtogathat, de vasalni nem fog. – Lucius? – megfogtam a karját. Nem akartam tudni, de muszáj volt. – Mi van pontosan közted és Faith között? Lucius kirázta a bokszert, közben szándékosan kerülte a tekintetem. – Faith? Leültem az ágy szélére. – Igen. Faith. – Kíváncsivá tesz. – ismerte be, valahogy sikerült neki összehajtogatnia az alsóneműit. – Miért? Miért kedveled? Mintha nem tudtam volna. Lucius Vladescu akármennyit beszélhetett a gömbölydedség szépségeiről és idomokról, valamint a megjelenés fontosságáról, ő is csak olyan volt, mint a többi ember – a többi fiú – akik beleesnek a szőke, 0 méretű szurkolólányokba, lapos fenekükbe, kis mellükbe, és csontos fenekükbe, ami bújócskát játszik az ember szemével az alatt a nevetségesen rövid szoknya alatt. – Jajj, Jessica! – mondta Lucius, kissé elkeseredettnek hangzott. – Én hónapokig kérdezgettem, hogyan tetszhet egy farmerfiú, és sosem adtál kielégítő választ. Talán ezeket a dolgokat nem lehet olyan könnyen megmagyarázni. – Tehát, te kedveled Faith – et? Rám nézett. – Elfogadom őt. Ettől a kurta választól felfordult a gyomrom, még akkor is, ha előre tudtam a választ. – Van köztük egyáltalán különbség? Lucius sóhajtott egyet, leült mellém az ágyra és a falat tanulmányozta. – Talán, Jessica. Számít az még egyáltalán?

184

– Ez meg mit akar jelenteni? Miért mondasz mindig olyanokat, hogy „számít-e még”? Mintha a szerződés már nem lenne. És mi van a háborúval? – Te nem is hiszel a szerződésben, vagy a háborúban. – Már igen. – makacskodtam. Lucius elengedte a füle mellett ezt a vallomást, bár én azt hittem, hogy egész eddig csak ezt akarta tőlem hallani. Egy kisebb mosoly terült el az arcán. – Ez a Karácsonyi Bál. Ez egy sokkal inkább várt esemény, igaz? – tűnődött. – A lányok el akarnak menni, ugye? Mr. Alacsony biztos felveszi a legjobb „kezes – lábasát” és elvisz téged, nem? – Jake – kel kapcsolatban… – Mit fogok csinálni Jake – kel? Az óta a nap óta, hogy a tornateremben kifejtettem Mindy – nek a kételyeim kettőnkkel kapcsolatban, elkerültem őt. És amikor túl lelkesen fordultam meg, hogy Lucius előadását nézzem angol irodalmon, tudtam, hogy egy nagyszerű fiúnak fordítok hátat … egy finak, aki őszintén szeretett. Valakinek, aki édes, nem iszik vért, vagy visel rengeteg szörnyű sebhelyet. És mégis megtettem. – Nem hiszem, hogy Jak és én megyünk a bálra. – mondtam. – Mi, hogy is mondjam… kezdünk eltávolodni. Lucius megvonta a vállát és visszatért a hajtogatáshoz. – Azt kell tennetek, ami mindkettőtöket boldoggá tesz, Jessica. Ami helyes nektek. – Te pedig megteszed, ami „nektek helyes”, gondolom. – mondtam keserűen. – Ez Amerika, mint ahogy folyton emlékeztetnek társadalomismereten. – jegyezte meg Lucius. – Mindegyikünknek van itt választása. – mérleget utánzott a kezével. – Pepsi, vagy kóla? Big Mac, vagy Whooper? A régi fiúd, vagy az új? – Tényleg, mi van Ethannel? – kérdeztem. – Faith és ő már egy örökkévalóság óta együtt vannak.

185

– Épp most mondtam, Jessica. Mindannyiunknak van választása. Faith – nek is van választása. Ethan nem kötelezte el. Nem láttam gyűrűt az ujján. Hát persze, hogy Faith – nek volt választása. És ő már Luciust választotta. Láttam a tornateremben és irodalom órán. Pokolba, még a 4 – H versenyen is láttam, mikor tudattalanul megragadta a karom, miközben figyelte, ahogy Lucius átszeli a pályát elátkozott kancájával. Csak nem akartam magamnak elismerni. Az egész az orrom előtt bontakozott ki, én pedig kényszerítettem magamat, hogy észre se vegyem. Lucius ekkor rám mosolygott, habár szomorúság volt a szemeiben. – Szerencsés vagy, Jessica. – mondta. – Téged nem kötnek olyan szigorúan a hagyományok, nem köt a múlt súlya. Itt szabad vagy. Nem csak az üdítődet választhatod meg, hanem a végzetedet is. Olyan „felszabadító” érzés, nem? Azt hiszem, olyan régóta éltem már a lehetőségeimmel együtt, hogy én nem találtam őket olyan „felszabadítónak”, mint Lucius. Valójában, abban a pillanatban azt kívántam, bár jobban kötne a múltam. Ugyanakkor, hirtelen harag söpört végig rajtam. Dühös voltam Luciusra. – Ha annyira odavagy Faith – ért, aki mégis mi a pokol volt ez az előbb? – mutattam a bőrszék felé, ahol egymásba voltuk gabalyodva, akárcsak a mosott ruha az ágyon. Ahol megesküdtem volna, hogy Lucius legalábbis megpróbált megcsókolni. – Ott a fotelban. Mikor átöleltél a karoddal? – követeltem. – Mi volt az, Lucius? Lucius lejjebb engedte a pólót, amit éppen hajtogatott, karjai lehulltak a teste mellé. – Az, Jessica, – mondta szomorúan. – majdnem egy nagy hiba volt. Egy hiba? Tényleg azt mondta az előbb „hiba”? Teljes magasságomban felemelkedtem, olyan erő halmozódott fel bennem, amiről nem is tudtam, hogy létezik, olyan felháborodás fűtötte, amiről nem hittem volna, hogy képes vagyok rá, hátrahúztam nyitott

186

tenyerem és arcon vágtam Lucius Vladescu-t olyan erősen, hogy a feje oldalra fordult. Még mindig az állát dörzsölgette, mikor becsaptam az ajtót. Idióta, romániai vérszívó. Szerencséje van, hogy nem adtam újabb maradandó sérülést a fenséges testén. Ha még egyszer kötekedni merészel Jessica Packwooddal – Antanasia Dragomirral – tényleg megkapja azt a királyi bánásmódot. Lucius Vladescu elvihetné azt a Bukaresti Szövetségi Takarékpénztár és Kölcsön irodájába, és rátöltheti az átkozott számlájára.

187

35. fejezet – KONCENTRÁLJ, JESS, KONCENTRÁLJ! – bíztattam magam.

De minél jobban próbáltam rákényszeríteni magam az összpontosításra, annál távolabb kerültem tőle. Olyan volt, mintha szappanbuborékokat próbálnék megfogni a levegőben. Buborékokat, tele értelmetlen számokkal és matematikai számjegyekkel. Pluszjelek, mínuszok, négyzetgyök jelek kavarogtak a fejem körül. Mind elpattant, amint megragadtam őket. Elugrottak és eltűntek. Valahogy, annak ellenére, hogy jó néhány órát kihagytam, sikerült bejutnom a Libanon Meggyei Matematikai Olimpia döntőjébe, ahol a legjobb tanulok mérték össze tudásukat. Semmi toll. Semmi papír. Esélyed sincs újraolvasni a kérdéseket. Csak az elnök van, aki szóbeli problémákkal bombáz, és mi tízen, akik próbálunk legelőször válaszolni. Annyira szerettem volna nyerni. Ez volt az egyetlen hely, ahol én is csilloghattam. Nem kellett szépnek lenned, vagy szőkének, vagy gazdagnak, mint Faith… Állj le, Jess! Meg tudod csinálni, ha végre erre figyelsz! Odapillantottam az ebédlő falához tömörült sorra, láttam, hogy Mr. Jaegerman izzadt a mára választott műszálas öltönyében – egy förtelmesben – engem néz. Mosolygott és feltartotta a hüvelykujját. Mike Danneker is oldalra került, kiesett a gyorsasági körben, mikor megmagyarázhatatlanul pánikba esett egy egyszerű többtagú kifejezésnél. Mike tölcsért formált a kezéből. – Ne aggódj! – tátogta. Mintha ez segített volna. Az elnök végzett a papírjai rendezgetésével. – Második kérdés. Egy elkalandozott bankpénztáros felcserélte a dollárokat és centeket, mikor átváltotta Mrs. Jones fizetési csekkjét, dollárok helyett centeket adott, és centeket dollár helyett. Miután vett egy kávét 50 centért, Mrs. Jones

188

rájön, hogy háromszor annyi készpénze van, mint amennyi az eredeti csekk volt. Mennyi volt a csekk eredeti összege? Meg tudom csinálni. Egy kétismeretlenes egyenlet. Ez volt az. Akkor miért nem működött az agyam? Még keményebben és keményebben gondolkoztam, de minél erősebben törtem a fejem, annál inkább éreztem, hogy az egyenletek nyelve idegen számomra. Mintha az agyam egy része egyszerűen leállt volna. Meghalna. Hetekkel ezelőtt kezdődött, mikor Jake felől elkezdtem Lucius felé siklani. El a szokásos emberségtől, egy olyan világ felé, ahol a vérnek finom illata volt. A számítások miatt elkalandozott az agyam. Az algebra lassan elvesztette a vonzerejét. Most pedig itt állok egy teremben tele matlétákkal, ahol domináns erőnek kellett volna lennem, és az egyetlen, amire gondolni tudok azok Dollárok? Centek? A kávé jól hangzik… Hol tudsz venni egy csésze kávét ötven centért? De én nem akartam kávét. Megoldást akartam. Gondolkozz, Jessica… De egyetlen gondolat sem jött. Legalábbis, nem a jó fajta. A kávé tényleg segítene? – Nem! – ordítottam, észre sem vettem, hogy hangosan is kimondtam, míg az amúgy is csendes terem síri csendbe nem borult, és minden fej felém fordult. Én is izzadni kezdtem, mint Mr. Jaegerman egy júniusi napon, mikor izgatott lett egy szöveges feladat miatt, amiben szerepelt egy magas fal és a nap szöge. Megalázás. Megaláztak. – Sajnálom. – mondtam, mindenkinek címezve, nem csupán egy embernek. Még mindig bámultak – az ellenfeleim, a csapattársaim, a nézők – szóval elhagytam a számomra kijelölt helyet az ebédlőben, és elsétáltam, abban a reményben, hogy egy kis méltósággal, az ajtó felé. Kinn a folyosón a hideg, csempézett falnak dőltem. Mi történik az agyam bal felével? Az a rész, ami az analízist és a tárgyilagosságot volt hivatott kezelni, most hülyének tűnt. És bizsergett. Mintha elfogyasztani a jobb agyféltekém, a véletlenszerű, intuitív, nem logikus felem. A halántékomra nyomtam az ujjhegyem, megmasszíroztam,

189

próbáltam elmulasztani egy olyan fájdalmat, amiről tudtam, hogy nem fizikai eredetű. – Jessica, jól vagy? – Mr. Jaegerman robbant ki az ajtón és kocogott az oldalamra, kissé fújtatott, megtörölte a homlokát egy zsebkendővel. Tudtam, hogy mire gondol. Értékes versenylova épp most törte el az egyik lábát az utolsó kétszáz méteren. Négy éve fejlesztgetett, és a végén mégis idióta lettem. – Csak a matek... nehéznek tűnik az utóbbi időben. – próbáltam megmagyarázni, a megbánás legkisebb jele nélkül néztem Mr. Jaegerman – re. – Nem tudom, mi történik. Nem tudok koncentrálni. – Minden… minden rendben van otthon? – kérdezte meg Mr. Jaegerman. Az erőfeszítés, hogy megpróbáljon normális emberi kapcsolatot kialakítani közöttünk – egy olyat, amit nem a számok kötnek össze – felső ajka fölött összegyűjtötte az izzadságot, ami aztán lefolyt a szája sarkában. A nyakkendőjét használta, hogy megtörölje az állát. – Nem… fiú probléma? – kockáztatta meg bátran, hadarva. Úgy tűnt, mintha valami roham határán lenne. Mintha túl messzire merészkedett volna egy barlangba, mire észrevette, hogy nincs ott oxigén. Ha neki álltam volna kitálalni neki, biztosan elájul ott helyben a folyosón. Meg kellett mentenem, engedni, hogy lélegezzen. – Nem, nem egy fiú. – hazudtam, megmentve Mr. Jaegerman-t egy szívrohamtól. – Ó, köszönöm Istenem. – kiáltott fel megmarkolva a mellkasát. Azonnal észbe kapott, mit mondott. – Úgy értem… természetesen, ha fiú lenne a dologban, nekem elmondhatnád… – Minden rendben. – biztosítottam. – Semmi ilyesmiről nincs szó. De igenis, valami „olyanról” volt szó. Valójában, pontosan arról volt szó. Csak annyi, hogy Lucius valójában nem csak egy fú volt. Egy férfi. És vissza akartam kapni. Túl későn, de vissza akartam kapni. De tudtam, hogy reménytelen. Ő Faith – et akarta.

190

– Legközelebb, majd jobb leszek, Mr. Jaegerman. – ígértem. – Holnap kinyitom a könyveket. Koncentrálok. – Jó kislány vagy, Jess. – mondta Mr. Jaegerman. Előrenyúlt, hogy megpaskolja a vállam, hezitált, majd leengedte a kezét. – Menjünk vissza. – mondtam határozottan. – Legalább figyelhetek oldalról, megpróbálni megoldani a feladatokat szórakozásból. – Igen. Igen. – értett egyet Mr. Jaegerman, nyilvánvalóan örült, hogy a kissé túl személyes pillanatunknak vége volt. – Kiváló ötlet. Követtem az edzőmet vissza az ebédlőbe. De hogy őszinték legyünk, a matematikai problémák megoldása egyáltalán nem hangzott szórakoztatónak, vagy elég jónak. Úgy hangzott, mint a legszánalmasabb tevékenység, amit el tudtam képzelni.

191

36. fejezet KEDVES VASILE! Tudtad, hogy itt, az Egyesült Államokban a „választások” olyan gyakoriak, hogy néhány gondatlan, gyengeelméjű egyén megsemmisítve érzi magát, ezért szükségük van pszichológiai értekezésre ( tudom – nevetünk ezen!), mindezt azért, mert nem képesek tájékozódni a látszólag végtelen lehetőség között, a vele járó szó szerint minden apró cselekedettel? Itt, még egy pizza rendelése is (végre rábukkantam valami ehetőre) számtalan variációt takar. Nagy? Extra nagy? Mini húsgombócok és pépperoni? Valamiféle zöldséget rá? Még több sajtot? Kevesebb sajtot? Rejtett sajtot esetleg, mint valami nyúlós meglepetést, a tésztába? És ha már a tésztánál tartunk… Vékony legyen? Vastag? Kézzel nyújtott? Vagy meg kéne az embernek gondolnia az egész rendelést és helyette választani egy „Chicago stílusú tengergyümölcseit”? Vagy inkább „Szicíliait”? Most tényleg, Vasile, „kiszállítást” kérni (Végül én is felfedeztem, egy virtuális, hadseregnyi hajdani szolgálónak parancsolok, akik mind ütött – kopott „Ford Escort” járművekben cirkálnak) is éppen annyi stratégiát igényel, mint egy tábornok számára a háború, ahol mellesleg nem holmi paradicsomszósz, hanem igazi vér folyik. Ha már itt tartunk, szomorúan vettem tudomásul, hogy a Dragomir klán türelmetlenül várja már a hercegnőjük visszatérését és a szerződés teljesítését. Ők mindig olyan nagyon lobbanékonyak és türelmetlenek, nem így van? De tényleg, megvádolni engem, hogy nem „teszek meg minden tőlem telhetőt”, hogy teljesítsem a kötelességemet – aztán meg megpróbálnak megkarózni egy Vladescu-t dühből… Ez a fajta dolog csúnya csetepatét is kiválthat, Vasile. Én pedig az egész lehetőséget, hirtelen, nagyon fárasztónak érzem.

192

Muszáj nekünk, vámpíroknak mindig olyan gyorsan erőszakhoz folyamodnunk? Miért ne ülhetnénk le mind egy „frissítő sör” mellé és csak „szórakozni”, ahogy a televízió és a csapattársaim is mindig bíztatnak, hogy tegyek? ( Le lennél nyűgözve, ha látnád, hogy mekkora becsben tudnak tartani bármekkora mennyiségű sört az amerikai tinédzserek, ami verboten*, míg be nem töltik a tizennyolcadik életévüket. Igazán bámulatba ejtő, tényleg, és mindezt némi erjesztett sörért, Vasile. Egyesek azt hinnék, vér miatt.) De térjünk vissza a fontosabb, a Vladescu és Dragomir klán közötti feszültség fellángolásához. Kérlek, tanácsold mindkét klánnak azt, hogy legyenek türelmesek, emlékeztesd őket, hogy mi vámpírok vagyunk. Minek sietni, mikor miénk az örökkévalóság? És ha már az indulatos Dragomiroknál és erőszaknál tartunk… A mi kis leendő hercegnőnk igazán bámulatos arcon csapásban részesített a minap. Te, az összes vámpír közül, tudod a legjobban, hogy milyen nehéz elérni, hogy elforduljon az arcom egy nyitott tenyeres ütéstől. El kell ismernem, nagyon is lenyűgözött az ütés mögötti erő. Nagyon határozott. És ahogy a szemei ragyogtak, nagyon fejedelmi volt. Ami az okot illeti, hogy Antanasia tenyere megalázott… Azt hiszem, a legjobb az lenne, ha ezt egy másik levélre tartogatnánk. Időközben, megterhelhetnélek azzal, hogy elküldöd, olyan gyorsan, ahogy csak lehet, az ünnepi ruhámat? Például a brioni „öltönyt”, amit még Milánóban szereztem be. Küldjél még légy szíves pár nem túl feltűnő mandzsettagombot is. Megbízom a választásodban. Tartsd észben, hogy a legtöbb velem egykorú „parti járó” társaim mind „kölcsönzött” öltönyökben lesznek. (Tudtad egyáltalán, hogy az emberek tudnak ruhákat is „kölcsönözni”, Vasile? Nem tűnik ez egy kissé… megalázónak? Olyan nadrágba belebújni, amit egy sor, kétes származású és bizonytalan tisztaságú elődöd vett már fel? De mégis igaz.) A lényeg az, hogy arra vágyom, természetesen, hogy a címemhez méltó öltözéket vegyem fel – anélkül, hogy túlságosan háttérbe szorítanám a többieket. Az előre megfontolt szabászati fitogtatás kicsit durva lenne, nem gondolod? Előre is köszönöm az együttműködésed.

193

Unokaöcséd, Lucius UI.: Mi a pokol. Miért ne fejezhetném be a hagyományos amerikai üdvözléssel? „Boldog Karácsonyt”, Vasile nagybátyám. „Kellemes ünnepeket neked.” UUI.: Most tényleg – „értekezés”!

194

37. fejezet – JESSICA, TELEFONOD VAN. – mondta apa bedugva a fejét a

szobámba. – Jake az. – Nem is hallottam csörögni. – vallottam be, felültem és elfogadtam a felém nyújtott vezeték nélküli készüléket. Az ágyban feküdtem, a plafont bámultam, mint mindig, most is megbízhatatlan vámpírokra gondoltam és arra a tényre, hogy az agyam szétesni látszott, azt kívántam, bárcsak újra normális életem lenne. – Szia, Jake. – szóltam bele a kagylóba sokkal kevesebb lelkesedéssel, mint kellett volna. – Mizu? Szakítanom kellene Jake – kel. Tudtam, és mégsem tettem még meg. Miért? Mire várok? – Szia, Jess. – mondta Jake. – Csak azért hívtalak… nos, tudni szeretném, még mindig megyünk-e a karácsonyi bálra. Nem sokat láttalak az iskolában… – Igen, azt hiszem nagyon elfoglalt voltam. – mondtam. – Azon gondolkodtam, összejöhetnénk valamikor és beszélhetnénk… Odakintről hangos sikítás hallatszott, majd nevetés. Elhúztam a függönyt. Lucius és Faith az udvaron voltak, épp egy élénk hó csata közepén voltak. Miközben figyeltem, Lucius felkapta Faith – et és beledobta egy, az ekénk által hagyott hókupacba, havat söpört a rózsaszín gyapjúsapkájára. – Jajj, Lucius! – kiáltotta és felé rúgott. – Olyan szemét vagy! Igen Lucius… igen, az vagy. – Jess – ott vagy még? – Jajj, bocsi, Jake! – hagytam, hogy a függöny visszahulljon a helyére. – Itt vagyok. – A bálról kérdeztelek, mert öltönyt kell bérelnem… Odakintről még örömtelibb, még rémültebb sikolyok hallatszottak.

195

Jake kissé bizonytalanul hozzátette. – Tényleg remélem, hogy még mindig menni akarsz, Jess. Milyen rendes fiú. Egy rendes, nagyon rendes fiú… Az ablakom alatt Faith felrikoltott. – Hozzám ne érj! – habár eléggé úgy hangzott, mintha épp az ellenkezőjét akarná. Megmarkoltam a telefont, kényszerítettem magamat, hogy Jake – re összpontosítsak. Tényleg annyira biztos voltam benne, hogy szakítanunk kéne? Nem fogok tovább élni, csak azért, mert egy basáskodó külföldi cserediák ejtett, aki történetesen megpróbált elcsábítani a lakásában, csak azért, hogy aztán beismerje, az egész csak „hiba”lett volna? Az Isten szerelmére, tényleg ágyban fogom tölteni az egész végzős évemet azon agyalva, hogy egy vámpír vagyok? Nem, nem teszem. – Hát persze, hogy menni szeretnék, Jake. – mondtam, kényszerítettem a hangomat, hogy sokkal lelkesebb legyen, mint ahogy éreztem magam. – Már alig várom. Megkönnyebbülés töltötte el a hangját. – Nagyszerű, Jess. Akkor holnap megszerzem az öltönyömet. Ha biztos vagy benne… Faith Crosse soha nem hagyja már abba a sikongatást az udvaromon? – Még szép, hogy biztos vagyok benne, Jake. – mondtam, még mielőtt letettük volna a telefont. – Nagyszerű lesz. Visszanyújtóztam az ágyra, a párnát az arcomra húztam, lefedve a füleimet, ne kelljen hallanom, hogy a vérszerződés szerinti vőlegényem és Faith milyen jól szórakoznak odakinn. Miközben ott feküdtem, mindkettejüket gyűlölve, a fogaim fájni kezdtek. Először csak egy kicsi, halvány fájdalom volt, de minden alkalommal, mikor Faith és Lucius álcsatájának hangja a fülemhez ért, a fájdalom élesebb lett egészen addig, míg olyan nem lett, mintha a fogam túlságosan szorosan lenne beékelve a számba, nekifeszülnének az ínyemnek, én pedig oda akartam kapni, hogy kihúzzam őket, hogy találjak végre egy módot, amivel segíthetek nekik olyanná válni, amilyenné oly kétségbeesetten szerettek volna.

196

Legurultam az ágyról, beletúrtam a komódomba, a vámpír útmutatómat keresve, ujjaimat végigfuttattam a tartalomjegyzéken. Meg is találtam: Kilencedik fejezet „Hogyan is hívhatod elő az agyaraidat!” A megfelelő oldalra fordítottam. „ A lányok akkor kezdik érezni a fájdalmat a metszőfogaikban, mikor megközelítik a tizennyolcadik életévüket, habár néhány korán érő típus már tizenhat éves korában észlelhet változásokat! Az érzés gyakran, de persze nem minden alkalommal, érzelmi stressz hatására keletkezik, nem úgy, mint a kezdődő vér iránti szomjad. Próbálj meg türelmes lenni, és fogadd el a „fogi kényelmetlenséget”, mint a vámpír serdülőkor velejáróját, ahogy a menstruációs görcsöket is, ami a nővé válással jár. Jegyzed meg, mikor először megharapnak, az agyaraid megnyúlnak, szabadok lesznek, és hamar el fogod felejteni az átmeneti szúrást, ami a teljes vámpírrá válásod kísérte!” Az agyaraim csak akkor nőnek meg, ha megharap egy vámpír. Hát persze. Lucius mesélt nekem erről a kis bevásárló túránkon. A nők addig nem tudnak agyarakat növeszteni, míg meg nem harapják őket. Elrejtettem az útmutatót. A jó hír az volt, hogy volt kéznél egy vámpír a hátsó udvaron. A rossz hír pedig, hogy előbb döftem volna karót a szívébe, mintsem a közelembe jöhetett volna – azt a tényt nem is említve, hogy látszólag már baromira nem érdekeltem. Mit tehet ilyenkor egy „serdülő”, fiatal vámpír?

197

38. fejezet – NAGY SZERENCSÉD VAN, hogy legalább egyikünk olvassa a

Cosmo-t és a Vogue – t. – korholt le Mindy, ahogy beviharzott a szobámba legalább tíz darab cipős dobozt cipelve. A kupac akkora volt, hogy ki sem látott mögüle. – Mindy és cipőgyűjteménye készek, hogy megmentsék a napot! Legjobb barátnőm ledobta a dobozokat egy rendetlen kupacban a földre, szemei tágra nyíltak, mikor meglátott. – Szent Isten, Jessica! – Ez… jó lesz? Mindy hozzám szaladt, megragadta a csupasz karomat és körbeforgatott, tetőtől talpig végigmérve. – Te… te eszméletlenül nézel ki! – Jól van. – csitítottam, egyenként feszegetve le az ujjait. – Csak óvatosan, mert ez a ruha a legutolsó pennymet is felemésztette, amit a vendéglőben szereztem az egész nyár alatt. – Minden centet megért. – bólogatott Mindy. – Minden apró centet. Belepillantottam a tükörbe, ami a hálószobám ajtajának hátán lógott. – Gyönyörű, ugye? – Te vagy gyönyörű. – javított ki Mindy. – A ruha csak segít, hogy mi is észrevegyük. Hol szerezted? Mert ez nem egy műszálas munka a vásár negyedből. – Visszamentem abba a flancos butikba, ahol halloweenre szereztem a ruhámat. – mondtam. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy Leigh Ann-t ugráltassam. De sokat tanultam Luciustól. Ki gondolta volna pár hónappal ezelőtt, hogy mennyi mindent végre tudsz hajtani, ha magasra tartod az állad és lenézően beszélsz? – Ez olyan, mintha igazi bársony lenne. – mondta Mindy, hangjában tisztelet csengett, miközben végigsimította az anyagot.

198

– Igen a felső – a fűző, ahogy Lucius mondaná – bársonyból van, a szoknya pedig kézzel szőtt japán selyem. – végigsimítottam a kezemmel a fekete anyagot. Épp olyan sötét és bársonyos volt, mint az augusztusi éjszakai égbolt egy vihar előtt. Pánt nélküli volt, a ruha egyenesre volt szabva, és úgy ölelte körbe a gömbölyödő testemet, mint a világ legjobb, személyre szabott kesztyűje. Nem túl szorosan, de ahhoz elég közel, hogy megmutassa minden hajlatom és gömbölyűségem. Belenézve a tükörbe, örültem, hogy nem vagyok vékonyabb. Ezt a ruhát nem férfias alkatoknak tervezték. – Megvan a tökéletes cipő. – kiáltott fel Mindy, sietősen áttúrva a dobozokat. Feltartott egy pár pántos, magas sarkú cipőt, ami túl mérsékelt volt Mindy – hez, de pont jó a ruhához. – Ezek nagyszerűek lesznek. – Tényleg nem gond, hogy kölcsönveszem őket… – Persze. – mondta Mindy, csupán egy apró megbánással, vagy féltékenységgel a hangjában. – Nem mintha én bárhová is mennék. Legalább lesz valami hasznuk. Elvettem a cipőket és megöleltem. – Köszi, Min. Te vagy a legjobb! – Jajj, ne légy már ilyen csöpögős. – mondta. – Még meg kell csinálnunk a hajadat, és már majdnem hét óra van. – Mit gondolsz, tudsz segíteni nekem egy konttyal? – kérdeztem. – Szeretném, ha tökéletes lenne. Még jobb, mint halloween estéjén volt. – Mintha nem olvasnám a Cosmo-t, a Vogue-t és a Sztárok frizurája című magazint. – mutatott rá Mindy, és a hajkefémért nyúlt. – Jó kezekben vagy, Jessica Packwood. Haboztam, majd a szülőanyám fényképéért nyúltam, amit egy ezüst keretben az asztalomon tartottam. – Szerinted meg tudod csinálni, hogy egy kicsit olyan legyek, mint… ő? Odaadtam a képet Mindy – nek, ő pedig ügyetlenül átvette, gyakorlatilag leesett az álla. – Jess... ő… ő biztosan… – ámuldozva nézett rám. – Ő valami hercegnő volt, vagy ilyesmi?

199

– Hosszú történet. – mondtam, visszavettem a fotót. Ránéztem Mihaela Dragomirra. – De különleges volt. Igen. – Mégis mi a fenét titkolsz itt előlem? – kíváncsiskodott Mindy kissé haragosan. – Valami van itt. – Ez csak egy emlék, amit kaptam. – mondtam bizonytalanul és visszahelyeztem a képet az asztalra. – Valami olyan, amivel eddig nem voltam képes szembenézni… – Jess, pont úgy néz ki, mint te. Szinte félelmetes. Elpirultam az elégedettségtől. Hát nem gyönyörű… erős… királyi… mint TE? – Köszönöm, Mindy, de beszélhetnénk erről később? Most leginkább csak kétségbeesetten segítséget szeretnék a hajammal. A haj említésére Mindy visszatért a jelenbe, és feltekerte a csillogó, hullámos hajam egy nagyobb tincsét. – Rajta vagyok, Jessica. Mikor végeztem veled, minden lány a Woodrow Wilsonból azt fogja kívánni, bárcsak olyan lehetne, mint te. Körülbelül tizenöt perccel és egy teljes spray hajlakkal később, Mindy elém tartott egy tükröt. A fürtjeim művészien, mégis káoszszerűen voltak elrendezve a fejem búbján, mint valami fenséges, ragyogó korona, és egy maroknyit körbetekert a konty körül, éppúgy, mint az ezüst korona volt a szülőanyám fotóján. Mindy nagyon jó munkát végzett. – Soha többet nem fogok nevetni a Sztárok frizurája magazinodon. – ígértem. Odalent megszólalt az ajtócsengő. – Jess? – kérdezte Mindy és egy utolsót fújt a hajamra. – Mi az? – még mindig magamat csodáltam a tükörben. – Ez mind Jake miatt van… vagy köze van ahhoz, hogy Lucius Faith – et viszi a bálba? Tudom, hogy mindig azt mondod, nem kedveled őt. De még mindig szar, mikor valaki szíve, aki beléd volt zúgva, megváltozik…

200

– Miattam van. – szóltam közbe, kihúzva magamat. A ruha, a haj, a cipő… mind azért volt, hogy megbecsüljem magamat. Hogy elhiggyem, gyönyörű vagyok. Hogy elhiggyem, érek valamit. Felejtsd el Luciust és Faith Crosse – t. Azt akartam, hogy legyen megjelenésem. – Nos, alázd le őket. – mondta Mindy, óvatosan megölelt, nehogy elrontsa a frizurámat. – Bámulatosan nézel ki. Még egyszer megpillantottam magam a tükörben, miközben lefelé haladtam Jake – hez. Bámulatos. Ez csak egy szó volt az átalakulásomra. Talán én még hozzá tettem volna azt is, hogy fenséges. Annak ellenére, hogy több mint kicsit szomorú, megbántott és összezavarodott voltam az életem alakulása miatt, a fiatal nő a tükörben elmosolyodott.

201

39. fejezet – NAGYON SZÉP VAGY, Jess. – mondta Jake és felém nyújtott egy

pohár puncsot. – Te is jól nézel ki, Jake. – Jól. – Kár, hogy olyan elfoglalt vagy mostanában. – tette hozzá. – Valahogy hiányzott, hogy együtt lógjunk mostanában. – Tudod, hogy van ez, végzős év. – vontam meg a vállam és belekortyoltam a puncsomba. – Igen, hallottam. – válaszolt Jake. – Ez annyira kiakaszt. Kicsit megrándultam attól a goromba tekintettől. Olyan volt, mint amit egy… egy… paraszt mondana. – Úgy értem, ha nem kapom meg a birkózói ösztöndíjat, akkor egy községi főiskolán ragadok két évre. – folytatta. – Az szar lenne. Gondolom a te jelentkezésed már ki is került. – A Grantley – re kell mennem. – mondtam. – Tudod, ahol anya is tanít. Ingyen megyek. – Azta. Ingyen. Megint belekortyoltam a puncsomba, azt kívántam, bárcsak több közös lenne bennem és Jake – ben. Talán hiba volt eljönni vele. Talán egyszerűen otthon kellett volna maradnom… – Váó. – Jake szemei kidülledtek, és átmutatott a vállam felett. – Azt nézd meg. – Mit? – Megfordultam és a szívem egy pillanatra megállt. Lucius érkezett meg, Faith kezével belekarolt Luciuséba. Egy ezüst ruhában villogott, vékony pántokkal, ami lecsúszott a vállán, és kesztyűket, amik a könyökéig kígyóztak, világos haja egy csillogó tiara mögé volt szorítva, mint valami jéghercegnő. Egy élesen ragyogó hókirálynő.

202

És Lucius… Lucius az ő sötét ellentéte volt, egy tökéletesen ráillő szmokingban. Még a tornaterem túloldaláról is könnyű volt látni, hogy az ő szmokingja nem bérelt, mint Jake – é. Lucius szmokingja kiváló, egyedien szabott volt magas, szikár termetéhez, a nadrágja pont úgy volt vágva, hogy a modorához méltóan kifogástalan cipőjének tetején törjön meg. Jake – re sandítottam. Az ő öltönye megfelelő volt. Konzervatív fekete. Semmi nem volt rajta visszataszító, vagy kínos. De ráfeszült izmos vállaira, és a nyakkendője enyhén ferde volt. Tökéletesen nem volt fair, hogy a kettejüket összehasonlítsam – úgy értem Jake nem engedhetett meg magának egy varratott öltönyt – , de mégis összehasonlítottam őket. A vérszerződéses párom sosem nézett még ki ilyen jól. Faith úgy ragyogott, mintha valami magas, hűvös jégcsap csöpögne Lucius karjáról. Odahajolt hozzá, lehúzta Luciust, és a fülébe suttogott. Lucius felnevetett, olyan fehér fogakat mutatva ezzel, mint ropogósra vasalt ingje. – Ez nem fog tetszeni Ethannek. – motyogta Jake vigyorogva. Körbepillantottam a tornateremben, könnyű volt kiszúrni Ethan Straussert a kövérkés, idióta haverjával, Frank Dormanddel az oldalán. Ethan tőröket dobált a szemével Luciusra és Faith – re, mellkasa a dühtől emelkedett és süllyedt. Megmarkolta a papírpoharát, és puncs fröccsent az ingjére, ami csak még jobban felidegesítette. Megdörgölte a foltot, láttam a száján, hogy folyamatosan szitkozódik. – Ó, igen, ki van borulva. – jegyezte meg Jake. – Jobb lesz, ha Luc odafigyel magára a parkolóban. Hallottam, hogy Ethan ki akarja nyírni. Majd felrobban a fenekén, hogy Faith után mászkál. Visszanéztem Luciusra. A táncparkettre vezette éppen Faith – et, ő pedig úgymond belebotladozott a karjaiba, kesztyűs kezei felfelé kúsztak a mellkasán, a nyakánál köröztek. Lucius lecsúsztatta a kezeit a hátára, egészen a gerincének tövéig. Eleget láttam. – Gyerünk. – mondtam, és megragadtam Jake karját. – Táncoljunk.

203

– Jól van, de csak ha nem félsz, hogy a lábadra lépek. – viccelődött Jake. – Nem vagyok túl jó. – Semmi gond, Jake. – biztosítottam, hirtelen gyengédség támadt a szívemben a fiú iránt, aki végigvezetett a tornatermen, kezem összekulcsolva az ő kicsi, munkától kérges ujjaival. Természetesen, Jake nem tudott táncolni, és nem volt szmokingja, és nem tudta, hogyan kell nyájasan bókolni. Farmergyerek volt, nem pedig egy romániai nemes. A karjaiba csúsztam, és lassan körözni kezdtünk a tündöklő fények alatt. – Ez jó érzés. – mondta Jake, és közelebb húzott. – Igen. – válaszoltam, próbáltam a gyengédségre koncentrálni. Ő kedves, Jess. Próbálj meg érezni valamit. Legalább próbáld meg élvezni, hogy egy rendes, normális fiúval lehetsz… Próbáld meg elfelejteni Luciust, a vámpírokat és a szerződést… Jake az enyémhez nyomta a homlokát. Majdnem ugyanolyan magasak voltunk. – Jess... – közelebb húzott. – Olyan régen volt már, hogy utoljára megcsókoltalak. – Igen, valóban. – értettem egyet, nem voltam biztos benne, mit is kéne még mondanom. Csak próbáld meg, Jess… Jake közelebb araszolt. Ajkai majdnem találkoztak az enyémmel, mikor hátrarántották. – Hé, mi a…? – Lekérhetem? Lucius magasodott fölénk, mosolygott, de ez nem egy boldog mosoly volt. Jake újra a derekam köré fonta a karját. – Luc, mi épp táncoltunk. – Én pedig lekérem. Ott, ahonnan én jövök, a tánc így működik. – Most nem ott vagyunk… akárhonnan is jöttél. – mondta Jake. – Lucius! – sziszegtem összeszorított fogakkal, felnéztem rá. Nem. Nem volt joga.

204

Lucius egyik kezét Jake vállára tette. – Én kérek elnézést, ha félreértettem a szokásaitokat. Nem fogom sokáig elvenni tőled. Jake bizonytalanul rám nézett. – Csak adj nekünk egy pillanatot, Jake. – mondtam, szúrós pillantást vetettem Luciusra. – Megbirkózom vele. Jake is sötét pillantást vetett Luciusra. – Csak egy tánc. – aztán elvágtatott a tömegben, nyilvánvalóan nem túl elégedetten. – Mit akarsz? – kérdeztem. – Mi éppen… – Igen, láttam mire készültetek éppen. – Ez nem tartozik rád. A dal véget ért, én pedig összefűztem a karom a mellkasom előtt, mintha meg akarnám magamat védeni tőle. Mert még ha utáltam is Luciust, sebezhetőnek éreztem magamat vele szemben. – A számnak vége, Lucius. Menj vissza Faith – hez. – Majd lesz új dal. – mondta. – Így zajlanak ezek az események, nemde? És természetesen elkezdődött egy új dal. – Szabad? – kérdezte Lucius és a derekam köré fonta a karjait, magához húzva ezzel. – Nem fogsz addig leállni, míg meg nem kapod, amit akarsz, igaz? – Nem. – Akkor csak egy számot. – morogtam, engedtem, hogy a karjaiba húzzon, gyűlöltem az árulkodó szárcsapásokat a gyomromban. – Tudsz táncolni, Jessica? – kérdezte, és lemosolygott rám. – Keringőt? Francia négyest? – Tudod jól, hogy nem. – Ó, de a te bájoddal kellene. Én… – úgy tűnt, Lucius észbe kapott, és elharapta a mondatot. – Most pedig így. – utasított, bal kezemet a vállára tette, a jobbot pedig a kezébe vette, közel tartva a mellkasához.

205

Tenyere hűvösnek tűnt a hátamon. Az ismerős hűvösség. Része annak, aki volt. Ne, Jess… ne dőlj be neki… Faith – tel van… Te csak egy lehetséges „hiba” vagy. – Csak kövess engem. – tanácsolta Lucius. – Majd én vezetlek. Csak bízz bennem. Persze. Bízzam benned… Mégis hagytam, hogy ő vezessen, testem az övének visszhangja. – Ezaz, Jessica. – Lucius lenézett rám, szemében csodálat volt. – Ösztönösen ráérzel, épp ahogy vártam. Amint ezt kimondta, megbotlottam, ráléptem feddhetetlen cipőire. – Bocsánat. – mondtam, mikor megállított, és még közelebb húzott. – Semmi baj. – mondta Lucius. Majdnem észrevétlenül lelassítottunk, jöttem rá, de eléggé ahhoz, hogy kiessünk a zene ritmusából, a saját, csendes ritmusunkra mozogtunk. – Mindenki megbotlik olykor – olykor. – tette hozzá. – Ahogy azt te is tudod. – kezemet az arcára tette, ujjaim hegyét arra a pontra vezette, ahol megütöttem. – Még mindig fáj, mikor borotválkozom. De megérdemeltem. – Ha megpróbálsz bocsánatot kérni… – Bókolni próbálok neked. – válaszolta. – Elég ritka egyén az, aki megüt engem és sértetlenül távozik. A dal elég hosszú volt, mi pedig együtt keringőztünk, még mindig kissé rosszul időzítve, de a szívem egyre jobban kezdett a saját, gyors ütemében verni, minél tovább öleltük egymást. Istenem, nem akartam így érezni. Még jobban vágytam rá, hogy gyűlölhessem, amiért olyan buzgón avatkozott a randimba, megzavarva a jó estémet. Próbáltam emlékeztetni magamat Faith – re. Faith, Faith, Faith. Jake, Jake,Jake. Hiba, hiba, hiba. Lucius az állam alá helyezte az ujjait, maga felé fordította a fejemet, hogy újra láthassa a szememet. – Nem volt jogom így közétek rontani… de azt hiszem, a régi szokásokat nehezen lehet kiölni.

206

Valamiért, amikor ezt mondta, sírni akartam. Szerettem volna, ha a zene akkor véget ér, vagy pedig örökké tartana. És sírni akartam. – Csak olyan gyönyörű vagy ma este. – folytatta. – Mikor megláttalak ebben az estélyiben… Istenem, Jessica. Azelőtt azt hittem pompásan festesz – most pedig még jobban kiöltöztél erre az estére. – ujjainak hegye a ruhám hátulját simogatták, kitapintva a dús anyagot. – A fekete bársony és a selyem tökéletesen áll rajtad. Olyan vagy, akár egy élő Chopin mű. Egy gyengéd, mégis forrongó harmónia, amit ki kell élvezni éjszaka… – Lucius, ne… – Én csak nem engedhettem meg annak a kölyöknek… – Te Faith – tel vagy. – emlékeztettem, kissé élesen. – Nem velem. Gyors fájdalom suhant át a szemén, mintha megint arcon csaptam volna. – Igen, persze. Természetesen, igazad van. Nem fogok többé közbeavatkozni, Antanasia. Megígérem. Az ujjaim szorosabban markolták a vállát a régi nevem hallatára. A név miatt, amit úgy vettem észre, hogy nem használ többé. – A nevemen szólítottál. A régi nevemen. Lucius megszorította a kezem, hüvelykujja belemélyedt a tenyerembe. – Régi szokások. Régi nevek. Régi lelkek. – Hát ezek voltunk mi? – sötét szemeit kutattam. Volt kapcsolatunk… Sötét hegyek, vérszerződések… Nem tudta figyelmen kívül hagyni… Mégis megtette. – Új idők járnak. Mégis, Lucius elengedte a kezem, csak hogy még jobban magához ölelhessen, még közelebb vonhasson, míg majdnem úgy éreztem, hogy a része vagyok, többé már nem táncoltunk, csak álltunk ott együtt a terem közepén. – Hogy felkavarsz. – suttogta végül, közel hajolva a fülemhez. – Hogy próbára teszed a döntéseimet. És mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy mire gondol – én kavarom fel? – homlokát az enyémre hajtotta, ahogy az előbb Jake.

207

Csak Lucius nem közeledett felém a szájával. Csak egyszerűen gyengéden végighúzta az arcomon, le az állkapcsomon… le a torkomhoz. Egy kegyetlenül gyönyörű, és rémisztő érzés futott végig rajtam remegve, és abban a pillanatban, hogy ajkai átsiklottak a torkomon, az egész tornaterem eltűnt. Egyedül voltunk, esküszöm, egy gyertyafényes kőszobában, meztelen lábaink egy vékony perzsaszőnyegen, a kandallóban égő tűz melegítette a hátamat. Voltam már ott; Tudtam. Lucius enyhén kinyitotta a száját, és éreztem, ahogy a fogai gyengéden végigsimítják a bőrömet, épp a fölött a pont fölött, ahol a vérem erősebben lüktetett. Az agyarai… Nem érdekelt, ha irracionális volt. Nem érdekelt, ha lehetetlen volt. Csak érezni akartam őket. Szükségem volt rájuk, mint soha semmi másra még életemben. A saját számban, a saját fogaim sajogni kezdtek. Az a finom, izgatott kín, mikor valami nagyon meg akar születni. – Lucius… kérlek… – hátradöntöttem a fejem, ezzel szabaddá téve számára a torkomat, vágytam rá, hogy karjaim összefonjam a nyaka mögött, beletúrjak ujjaimmal a hosszú, sötét hajába, és agyarait mélyen az ereimbe húzzam. A vágy olyan erős volt, hogy fájt. Fájdalom és gyönyör keveredett a leghihetetlenebbül csodálatos módon, ami csak lehetséges… – Ó, Antanasia. – suttogta reszelős hangon a fülembe, közelebb jött hozzám, a bőrömet próbálgatta azokkal a borotvaéles metszőfogakkal… Most... Most… Kérlek tedd meg most… – Elnézést kérek! Helló! A kép darabokra hullott. Szemeim azonnal felpattantak, és újra a Woodrow Wilson tornatermében találtam magam, a piros és zöld szalagok alatt, túl sok tündöklő fény ostromolt. Hirtelen szétrebbentünk, Lucius végigfuttatta ujjait fekete haján, megnyalta a száját, a fogai már eltűntek. Őszintén megrázottnak tűnt.

208

– Teljesen elfeledkeztél rólam, butus? – Faith Crosse állt mellettünk, kezei a derekán, a fejét rázta. – Ha nem ismernélek jobban, akkor meg mertem volna esküdni, hogy kicsit túl közel kerültél itt a lakótársadhoz. – Hangja könnyed volt, de egyik ujjával felém bökött, düh és hitetlenség volt a szemében. Az arckifejezése alapján mintha ezt mondta volna: „Nem hiszem, el hogy ez miatt hagytál magamra.” – Lucius és én csak táncoltunk. – mondtam, még a hangom felett is azonnal visszanyertem az önuralmam. Nem fogok pánikba esni. Nem leszek frusztrált. És nem fogok úgy tenni, minta felsőbbrendű lenne nálam, vagy, hogy jobban megérdemli Luciust. Elfordultam Faith – től. – Meg kell találnom Jake – et. – mondtam Luciusnak. – Várj. – szólalt meg Lucius, és értem nyúlt. De Faith közbeavatkozott, megragadta a karját. – Biztos, hogy Jenn szeretne visszamenni a párjához. Ahogy te is, ebben biztos vagyok. – Jess – Jelenet készülődött. A többi pár minket kezdett bámulni. – Köszönöm a táncot. – mosolyogtam, közben hátráltam. – A tiéd, Faith. – Ó, tudom. – mondta, a mosolya éppolyan jegesen csillogott, mint a ruhája. Belecsimpaszkodott Lucius karjába. De ő engem nézett. Azt hiszem szánalom volt a szemében. Vagy bocsánatkérés. Talán tényleg nem tudott mit csinálni. Talán tényleg olyan volt, mint minden más tinédzser fiú. Minden torok megtenné neki. Még egyszer, majdnem kihasználtak – egy hiba voltam – – , mint azon az estén a lakásán. Miért nem volt elég erőm, hogy átlássak rajta? Hogy volt képes úgy megragadni, hogy újra és újra és újra beleestem? Istenem, majdnem megharapta a torkomat… Hosszú ideig még farkasszemet néztünk a táncparketten át, aztán egyszerűen hátat fordítottam Lucius Vladescu – nak és elsétáltam, magasra tartott fejjel, egyenes háttal, pontosan át a tömegen. Az emberek oldalra léptek, utat nyitva nekem. Nem néztem hátra. De

209

reméltem, hogy engem figyel. Engem néz, és arra gondol, hogy szörnyen nagy hibát követ el azzal, hogy dob Faith miatt. Sajnálsz engem? Nem hiszem. Én sajnállak téged, Lucius. Jake – et természetesen sehol nem találtam. Nem lepődtem meg. Teljesen megaláztam mindkettőnket. Bárki, aki figyelt minket rájöhetett, hogy Lucius és én túlságosan közel álltunk egymáshoz. Talán csak szerencsénk volt, hogy senki sem látta meg a szemfogait. A végén anyut kellett felhívnom egy fuvarért, és egész úton hazáig csendben voltam, gyűlöltem a vámpírokat. A kotnyeles, szíveket összetörő, hormontúltengő, torokharapdáló vámpírokat.

210

40. fejezet VASILE! Egész eddig ezt tervezted? Hát persze, hogy ezt. Bolond voltam, hogy eddig nem láttam a tervet a teljes valójában. Vagy – őszintének kell lennem magamhoz – talán tudtam az igazságot. Csak olyan nagyon akartam a hatalmat… Ez az este, habár Antanasia torkán voltak a fogaim, az egész jövő megvilágosodott előttem. A vérének illata olyan volt, mintha igazságszérumot injekcióztak volna a vénámba, egy törött tükröt a saját pokolbeli önmagamnak. Egész végig tudtad, hogy egy amerikai lánynak, akit nem vámpírként neveltek kéne elfoglalni a trónt, mert egyszerű lesz megsemmisíteni. A levél, amit figyelmeztetésképp írtam, hogy Antanasia még nem kész, hogy túl sebezhető a hatalomra éhes vámpírnőkkel szemben… számodra nem volt meglepetés. Te mindig is a gyengeségét értékelted. Remélted. Istenem, Vasile, erre számítottunk? Elvettem volna feleségül, hogy teljesítsem a szerződést, elvittem volna a világunkba, Romániába, ahol szinte teljesen védtelen lett volna, aztán magára hagytam volna a sötét végzetében. Mikor? Meddig tartott volna? Egy évig? Kevesebb? De a klánok törvényesen is egyesítve lettek volna, és minden erő a mi kezünkbe került volna. A te kezedbe. Kényszerítetted volna a sorsot, Vasile? Saját magad ölted volna meg? Persze titkosan, az egyik szolgád kesztyűs keze által… vagy megpróbáltad volna az én kezem kényszeríteni? Antanasiaval rejtőzve magasan a kastélyunkban, ki mást lehetne legjobban vádolni a „szerencsétlen” haláláért, mint a férfit, akivel az ágyán osztozott?

211

Ez volt a legkegyetlenebb döfésed, Vasile? Azzal, hogy eléred, úgy érezzek ahogy – , majd elszakítod tőlem? Ez is azt a célodat szolgálta, hogy még inkább megkeményíts? Ez még neked is túl erőszakosnak tűnik. Túl aljasnak. Vagy talán, még ennyi év után is, alábecsültelek téged – ami mindig szörnyen nagy hiba. És ha nem teszek úgy, ahogy utasítottál – ha nem ölöm meg őt – engem is másvilágra küldtél volna, az engedetlenség nevében? Eltávolítottad volna az alkalmatlan vezetőt? A Vladescu Idősei közül, ki – és biztos vagyok benne, mindenki tudja és dicséri a szándékaidat Jessica-t illetően – okolt volna téged? Fenébe. Az erő, amire akkor szert tennél: abszolút uralom a két legerősebb vámpírklán fölött, egyetlen örökös sem topog a sarkadban. Egész eddig tudtad, hogy ilyen mélyen fogok érezni iránta? Hát nem megfelelően kegyetlen, Vasile, hogy most, mikor az enyém lett, nem szabad megkapnom őt? Szabadíts fel mindkettőnket, Vasile. Szabadítsd meg Jessica-t tőlem, és engem is engedj szabadon, még ha csak egy kis időre is. Csak ennyit kérek. Csak hadd éljek. Nem akarok szerződésekre gondolni, sem hatalomra, semmi ilyesmire, én ugyanúgy, mint te, képes vagyok… Mert ami a leginkább hányingert kelt bennem, irigyen csodálom a stratégiádat. Egyfajta kitekert örömet okoz, hogy láthatom a tervet teljes egészében. Tudom, hogy a te helyedben én is minden kétséget kizáróan ezt tettem volna: feláldoztam volna egy jelentéktelen amerikai tinédzser életét minden meggondolás nélkül azért, hogy uralkodhassam annyi átkozott vámpírlégió fölött. Szinte érzem a hatalmat a kezemben. De természetesen vagyok, aki vagyok: a te kezed terméke. Maradok alázattal, mint mindig, Tisztelettel, Mindig megingathatatlanul, és helyrehozhatatlanul, Lucius

212

UI.: Antanasia talán mindannyiunkat meglepte volna, Vasile. Tényleg. Talán egy halom csatát megvívott volna. De én nem leszek az elkerülhetetlen halálának az eszköze. UUI.: Abban az esetben, ha a fent írottakból nem jöttél volna rá a mondanivalómra, hadd legyek teljesen világos: Úgy döntöttem ellenszegülök a szerződésnek. Választás, Vasile… hát nem egy csodálatos dolog? Nem csoda, hogy az amerikaiak olyan nagyra értékelik.

213

41. fejezet – JESSICA?

A szemeim azonnal felpattantak. A szobámban voltam, az ágyban feküdtem a sötétben, de volt ott valaki. Azonnal felültem, és a lámpához nyúltam. Valaki más azonban megelőzött és felkapcsolta. Sikítottam, de egy kemény kéz befogta a számat, és visszanyomott a párnára. – Ne sikíts, kérlek. – suttogta Lucius, miközben én izegtem – mozogtam alatta. Megdermedtem, ő pedig elvette a kezét. – Elnézésedet kérem, hogy megijesztettelek, és a durva bánásmódért is. De beszélnem kellett veled. Egy pillanatra majdnem beleborzongtam, hogy a szobámban találtam. Miattam jött ide… Aztán az éjszaka minden eseménye vágtatva rontott az elmémbe. Ismét feltornáztam magam, a takarót összefogtam a mellkasom körül. – Mit akarsz? – csattantam fel, és az órára néztem. – Hajnali három óra van! – Nem tudtam aludni azok után, ami ma este történt. – kéretlenül is leült az ágy szélére. Még mindig a szmokingját viselte, de a nyakkendő és a kabát már nem volt rajta, az ingje nem volt betűrve és gyűrött volt. – Nem tudok addig pihenni, míg nem beszéltünk. Kicsit elemeltem a takarót, lenéztem magamra, nem voltam biztos benne, mit is viseltem az alváshoz. Tűrhető vagyok egyáltalán? – Minden takarva van. – biztosított Lucius, szája kis mosolyra húzódott. – Az alvós ruhád nem fed fel belőled semmit, csak a rendíthetetlen szerelmed az arábiai lovak iránt. – olyan vékony jégen jársz most, hogy nem hiszem el, egyáltalán volt merszed viccelődni. – mondtam. – Annyira átlépted a határt!

214

Lucius lekapta a pillantását. – Persze. Csak azért próbáltam tréfálni, hogy úgy tehessek, mintha a ma este nem változtatta volna meg a kapcsolatunkat. – Majdnem megharaptál, Lucius. Utána pedig elrohantál Faith – tel. Én inkább azt mondanám, a dolgok nagyon is megváltoztak. – Amit ma este tettem – amit majdnem tettem ma este – az megbocsájthatatlan volt. – tette hozzá, őszintén pocsékul érezte magát. – Elítélendő. Nem csak az, hogy majdnem megharaptalak, de még ráadásul nyilvánosan is. És Faith – a nő, akit kísértem az ég szerelmére – végignézte. Nem tudom, mi üthetett belém. Még csak azt sem tudom, hogyan kezdjem el, hogy a bocsánatodért esedezzem. Ebben a bocsánatkérésben minden fájt. Közel lenni hozzám „elítélendő” volt? „Megbocsájthatatlan” volt? Nem tudta elképzelni „mi ütött belé”, hogy egy olyan undorító teremtényhez vonzódik, mint én. Különösen, hogy ez rosszul esett az értékes, nagyon fontos Faith Crosse – nak. Lucius felsóhajtott, tökéletesen értelmezte a hallgatásom. – Még jobban megvetsz most, mint ezelőtt, nem igaz? – Igen. – Elmentél. Gondolom Jake nem örült. – Túl fogjuk élni. Hűvös hangnemem úgy tűnt megdöbbentette. – Igen, azt hiszem, túl fogjuk. – várt. – Azt hittem, több mindent akarsz mondani. – Mit szeretnél, mit mondja, Lucius? – csak az időt akartam húzni, de hirtelen minden kijött belőlem. – Feltűnsz a küszöbömön, hónapokig üldözöl, és amikor végre meggyőzöl, hogy különleges vagyok – mikor végre éreztem valamit irántad – mindent a feje tetejére állítasz körülöttem, és beleesel ugyanabba a mézes – mázos szőke lányba, akibe minden fiú. Annyira tipikus fiú vagy – – Te tényleg megtetted igaz? Kezdtél irántam érezni valamit? – hangja keserédes volt. Sokkal inkább keserű, mint édes.

215

– Éreztem, Lucius. Éreztem. Csak egy pillanatig tartott. – mondtam. A dühöm elpárolgott, komor bánattá szelídült. – Most inkább rémálomnak tűnik. Egy „hibának”, hogy a te szavaiddal éljek. Egy szörnyű hibának. Lucius megdörgölte fáradt szemeit. – Jajj, Jessica… Ne hidd azt, hogy tudod a teljes igazat mindenről, amit teszek, vagy mondok. – mondta rejtélyesen. – Néha… néha még én magam sem tudom. Ha ellentmondónak tűnök, akkor csak magammal küzdök. Közelebb hajolt, elfordította a kezét. – Fenébe, úgy összekuszáltam mindent. – Igen. Azt hiszem. Rám nézett, szenvedés tükröződött a szemében. – Sosem fogod megérteni, milyen mikor a normális elcsábít. Majdnem felhorkantottam. – Te? Normális? – Igen, én. Normális. – A legutolsó dolog, ami érdekelt téged, az, hogy normális legyél. – Nem, Jessica. Ez így nem teljesen igaz. Az utóbbi időben nem. – Lucius felállt és fel – alá kezdett járkálni a kicsi szobában, halkan beszélt, szinte csak magához. – Fogalmad sincs, milyen volt magányban nevelkedni. Céllal neveltek fel. A te szüleidnek Jessica nincs számodra egy napirendje. Nem az eszközük vagy. Egyszerűen azért létezel, hogy szeressenek. El tudod képzelni, mennyire idegen ez nekem? Figyeltem, ahogy járkál, nem voltam biztos benne, mit is kéne mondanom. Nem akartam félbeszakítani. Megállt és rám mosolygott, szomorú mosoly volt. – Idejöttem, és hirtelen egy teljesen új világba csöppentem. Az osztálytársaink. Nekik szabad, hogy olyan… olyan könnyelműek legyenek. – Te utálod a könnyelműséget. – De a könnyelműség olyan egyszerű. – a mosoly eltűnt. – Mindig azt hittem, hogy az amerikai tinédzserek olyan nevetségesen el vannak foglalva magukkal. De ragadós, nincs rá jobb szavam. Arra eszméltem, hogy vonz a világod, még ha csak egy kis időre is. Köztetek lenni

216

olyan, mint egy gyors nyaralás. Az első nyaralás az életemben. Ha nem számoljuk persze a szerződés teljesítésével járó nyomást, nincsen több elvárás velem szemben, csak egy hárompontos dobáson, mielőtt megszólal a csengő. – Lucius, mit próbálsz mondani? Visszasüppedt mellém az ágyra. – Rá kellett jönnöm, hogy vonakodom már mindezt feladni. – Mi mindent feladni? – A táncokat az olcsó krepp papírokkal. A farmert. A kosárlabdát. Együtt lenni egy fiatal nővel úgy, hogy nincs generációk súlya a vállamon, figyelve… – Faith. Nem akarod elhagyni Faith – et. Újra felállt. – Egy olyan lányhoz képest, aki minden erőfeszítésem, hogy udvaroljak elutasította, hirtelen nagyon is birtokló lettél. – Az ég szerelmére, te voltál az, aki folyton azzal jött, mennyire fontos, hogy összeházasodjunk. Lucius végigsimított az ujjaival ébenfekete haján. – Ha megharaptalak volna ma éjjel… nem lett volna többé visszaút. Tudod ezt, nem igaz? Az örökké. Ez a tét, amikor együtt vagyunk. Az örökké. Készen állsz erre? És Jessica, egy kapcsolat velem… az olyan dolog, amire nem kellene vágynod. Az örökkévaló még gyorsabban eljön, mint vártad, ha velem vagy. – Nem értelek. Megfogta a kezem, összefűzte az ujjainkat. – És, Jessica Packwood, pontosan ez az, amiért szabadon engedtelek. – Micsoda? – Felbontottam a szerződést. – Faith miatt. – ismételtem, elrántottam a kezemet. Gyűlöltem a féltékenységet, ami fizikai erővel tört rám. – Meg akarod harapni Faith – et. Ez az, amiről ez az egész szól.

217

Lucius megrázta a fejét. – Nem. Nem harapnám meg Faith – et. Habár nem vagyok benne biztos, hogy nem szívesen bíznám rá a vámpírbirodalmat Faith – re – vagy szabadítanám rá Faith – et a vámpírbirodalomra. Nem hittem neki. Tudtam, hogy Faith – et akarja. – Lucius, a szerződés értelmében, neked engem kell megharapnod. Egymásnak ígértek minket. Ha nem teszed, akkor megszeged az egyezséget, és akkor kirobban a háború… – Próbálom elmondani neked, Jessica. A szerződés többé nincs érvényben. Olyan véglegesség volt a hangjában, ami megrémisztett, és a féltékenységem egy még betegebb, még erősebb felindulásnak adta át a helyét. – Mégis mit műveltél pontosan, Lucius? – Írtam a Véneknek. Tudattam velük, hogy nem veszek részt ebben a nevetséges játékban többé. – Hogy micsoda? – majdnem kiabáltam. – Hogy mit tettél? – ismételtem meg sokkal halkabban. Félelem suhant át Lucius szemén, ugyanakkor határozott volt. – Írtam a nagybátyámnak, Vasile – nak. Ezt az egész eseményt lezártam. – Azt hittem, nem teheted meg. – És mégis megtettem. A felindulásom rettegésbe váltott, ami bizsergette a tarkóm. A legutolsó dolog, amit vártam, hogy Lucius arcán látok, az a félelem volt, még ha csak a legkisebb mértékben is, és tudtam, hogy nagyon nagy bajban van. – Mi fog történni? – Nem tudom. – ismerte el Lucius. – De te biztonságban leszel. Nem kell aggódnod. Én vagyok az egyetlen, aki meghozta a döntést. Nem fognak bántani. – ismét megfogta a kezem, és engedtem, hogy újra összefonja az ujjainkat. – Ha a saját életembe kerül is, Antanasia, akkor is biztonságban leszel. Tartozom neked ennyivel, olyan okok miatt, amiket nem kell tudnod, vagy megértened.

218

Igazi félelem árasztott el, és megszorítottam az ujjait. – Mi fog történni, Lucius? – Ez nem a te dolgod. – Lucius… – a szörnyű sebre gondoltam a karján. A szavaira. „Hát persze, hogy megütöttek. Újra meg újra. Harcost neveltek…” – Meg fognak büntetni téged? Durván felnevetett. – Ó, Antanasia. A büntetés enyhe kifejezés arra, amivel szembe kell néznem a Vének kezei között. – Megpróbálhatnánk érvekkel hatni rájuk… – mondtam, tudtam, hogy hiábavalóan próbálok meg szalmaszálakba kapaszkodni. Lucius rám mosolygott, gyengédség bujkált az arcán. – Neked kedves szíved van, Jessica, és néha nagyon veszélyes naivitással vagy megáldva. De a világ tele van olyan lényekkel, mint az én szegény, elátkozott Pokoli Bellám. És én. Lények, akik szörnyű dolgokat láttak és maguk is szörnyetegekké váltak. Teremtmények, akiket talán el kéne tenni láb alól. – Elég volt, Lucius. – parancsoltam rá. – Ne beszélj többet így! – Ez az igazság, Antanasia. Még csak fel sem tudod fogni a dolgokat az álmaimban, a terveket, az elképzeléseket… Nagyot nyeltem. – Ezt értetted Halloween este az alatt, mikor azt mondtad tudnál nekem mutatni „nem túl szép dolgokat”? Lucius még szorosabban fogta az ujjaim. – Ó, nem, Antanasia. Nem az erőszakot értettem ellened. Nem számít, mit hiszel rólam, – hogy mire fogsz emlékezni rólam a jövőben – kérlek, a végén hidd el, hogy sosem bántottalak – sosem tudtam volna megtenni. Talán volt idő, mielőtt még megismertelek, ha a hatalmam útjában álltál volna… de nem most. – habozott és félre nézett, hallottam, hogy azt motyogja „Istenem, remélem nem…” – Minden rendben, Lucius. – nyugtattam. – Tudom, hogy nem bántanál. – Mégis, a beismerés elbátortalanított. Volt idő, mikor bántott volna? Miért volt az a kikötés ott a végén…

219

De Lucius nem figyelt rám. A rózsaszín falakra bámult, amit annyira utált. – A családomért – a gyerekeimért – más lett volna. Tényleg láttam itt egy új utat, minden alkalommal, mikor utánzom ezt a helyet és a szabályait. – Mi lenne, ha egyszerűen csak itt maradnál? – ajánlottam fel, hirtelen megteltem reménnyel. – Úgy élhetnél, mint egy szokásos ember… Abban a pillanatban, hogy kimondtam a szavakat rájöttem, mennyire ostobán is hangoznak. Mégis, Lucius válasza meglepett. – Talán még egy pár hétig, ha szerencsém van. – Vagy tovább? – Nem. Tovább nem. Tudom, hogy hová tartozom, az pedig végül úgyis visszahúzna. – Lucius elengedte a kezem és felállt. – A fontos az, hogy tudd, nem köt tovább a szerződés. Megszűnt. Szabad vagy, hogy… nos… – gúnyos nevetésének egy foszlánya bekúszott a hangjába. – Szabad, hogy azt tegyél az életeddel, amit csak akarsz. Főiskola. Egy kétszintes ház mondjuk a külvárosban. Apró, világos hajú, mezőgazdasági hajlamú gyerekek rohangásznak az udvaron. A sorsod a tiéd. Ezt megígérem neked. – Mi van, ha nem akarom már többé ezeket a dolgokat? – Higgy nekem Antanasia – Jessica – egy nap úgy fogsz visszanézni erre a pár hónapra, mint valami furcsa álomra. Egy rémálomra. És boldog, nagyon boldog leszel, hogy soha nem történt meg. Aztán Lucius megcsókolta a homlokomat, és tudtam, hogy a közös végzetünk súlya sosem lesz levéve a válláról. Meg tudta játszani, hogy normál tinédzser, de csak egy rövid haladék volt. Lucius Vladescu sorsa tekercsekbe volt szedve, származásban gyökerezett, és ököllel, vagy talán még rosszabbal volt kimérve. Én pedig reszkettem érte. Hallottam, ahogy a léptei az ajtó felé indulnak a sötétben, de megállt, mielőtt elment volna. – Tényleg te voltál a leggyönyörűbb teremtény ma este, akit valaha láttam. – mondta halkan. – Mikor táncoltam veled… és a látvány, hogy elhagysz, magasra tartott fejjel, ahogy a tömeg szétvált előtted… Nem számít, mit választasz, hol élsz, sem, hogy kihez mész férjhez, Antanasia, mindig nemes leszel. És mindig

220

előttem lesz a ma esti kép rólad, ahogy az is, mikor sírtál értem, míg összetörten feküdtem odalenn. Ez két olyan ajándék, amit te adtál nekem, mindig magammal viszem őket, ameddig csak tehetem. Lucius ezután becsukta az ajtót, én pedig a szavaiból áradó melegség és kedvesség ellenére megremegtem a sötétségben.

221

42. fejezet EGY HÉT SEM KELLETT, hogy elszabaduljon a pokol, miután Lucius

levele elért Sighisoara határára, Romániába. Lucius a legtöbb időt azzal töltötte, hogy úgy szívta magába a tipikus amerikai tinédzserek életét, mintha egy vérben gazdag ér lenne. Órákat és órákat kosarazott, ellógta az iskolát, és bulit rendezett a garázsbeli lakásán, aminek a rendőrök vetettek véget, és a szüleim fenyegetése, hogy a következő járattal Bukarestbe küldik. Faith állandóan ott lógott az oldalán, mintha valami szupererős ragasztóval lettek volna derékban összeragasztva. Aztán pedig Lucius, apa, anya és én mind meghívást kaptunk egy találkára a Vénekkel itt, Libanon megyében. Mind méltóztattak eljönni idáig, tehát, az ügy nagyon súlyos volt. nem volt más választásunk, mint megjelenni. Legalábbis nem úgy tűnt, minta lett volna más lehetőségünk. – Nem hiszem el, hogy egy húsos étteremben akarnak találkozni. – panaszkodott anya, kelletlenül nyitott be a Western Sizzlin’ – be szilveszter napján a megbeszélt időben. – Mintha pofon vágtak volna. Tudják jól, hogy vegák vagyunk. – Ez egy hatalmi játék. – értett egyet apa. – Kérlek, csak birkózzatok meg vele. – könyörögtem. Éreztem, hogy a dolgok így is elég rosszra fordulhatnak anélkül is, hogy anya meg apa a menü miatt aggódik. – Van saláta bárjuk is. – Szulfitok. – szimatolt apa a levegőbe. – Tartósítószerek. Apa figyelme néha elkerülte az összképet. – Találkozónk lesz itt. – mondta anya a kiszolgálónak. – Egy csapat idősebb… emberrel. – tettem hozzá. – Azt mondták, foglaltak helységet.

222

Olyan nyers félelem suhant át a pultos arcán, mint a hús az egyik hűtőben, de sikerült megeresztenie egy mosolyt, miközben elővett három étlapot. – Erre legyenek szívesek. – Ó, basszus. – nem tudtam megállni, hogy ne szóljam el magam, mikor beléptünk a szobába. Anya megragadta a karomat. – Minden rendben, Jessica. De nem úgy tűnt, mintha valóban „rendben lenne”. Egy paravánnal lezárt fülkében, ami vidáman volt feldíszítve kartonból kivágott mikulásokkal, manókkal és világító orrú rénszarvasokkal, a legkomorabb tizenhárom vén fickó hajolt egy kerek asztal fölé, akiket valaha láttam, egy megrakott pecsenyéstálat böködtek, ami tele volt véres, alig átsütött hússal. Világos piros marhahúst raktak a tányérjukra, de nem ették meg, csak… szürcsölték. A levét. A vért, aki kiszivárgott. Habár az étteremben fel volt tekerve a fűtés, a légkör mégis fagyos volt a jelenlétük miatt. És a vér szaga… bizsergette az orromat, felszívódott a pórusaimon át, a gyomromat csiklandozta. A szüleim átkarolták a saját hasukat, apa kissé fújtatni kezdett az öklébe. A legidősebb, legijesztőbb vámpír kelletlenül felpillantott a lakomájáról. Három üres szék felé intett. – Kérem, üljenek le. És bocsássanak meg, hogy maguk nélkül kezdtük el. Megéheztünk az utazástól. Vasile. Biztosan ő volt Lucius nagybátyja, Vasile. Ott volt az a bizonytalan hasonlóság az arcvonásaikban, és ugyanaz a hatalom. De az idősebb Vladescu vámpírból hiányzott Lucius bája, kecsessége és a gonoszkodás elragadó csillogása a szeméből. Ehelyett, Vasile olyan volt, mint az elgyötört, deformált kiadása az unokaöccsének. Amíg Lucius erejét gyönyörű volt látni, mérsékelve egy kis humorral és talán még egy kis vidámsággal is, Vasile keserű volt és visszataszító. Beteg lettem tőle, ha arra gondoltam, hogy Lucius – a csodálatos, vicces Lucius – ennek a férfinak a kezei között van, hogy az ökle…

223

– Üljenek le. – parancsolt ránk még egyszer Vasile. Még az arrogancia – ami mostanra Lucius egyik legmegnyerőbb tulajdonságává vált – is rosszul állt a vén púpos vállain. Mégis engedelmeskedtünk, és leültünk. A kiszolgáló átadta az étlapokat. Szánakozva nézett ránk, mintha túszok lennénk. – Önök is kérnek a…? – a pecsenyéstál felé intett, látszólag nem volt biztos benne mit is kéne mondania. – Vagy hívjak egy pincérnőt? – Csak három salátát kérünk. – rendelt nekünk anya, és visszaadta az étlapokat. Láttam rajta, hogy küzdenie kell, hogy megőrizze a higgadtságát a mészárlás előtt. Körbe pillantottam az asztalnál. Volt egy üres szék. Azon tűnődtem, vajon Lucius felbukkan-e egyáltalán. Ekkor kinyílt az ajtó és belépett ő is. Félig azt vártam, hogy megint a régi ruháit viseli majd – a bársony kabátot és a fekete nadrágot – de farmert viselt és a Grantley melegítőjét. Valahogy éreztem, hogy túl hamar húzta meg a vonalat a homokba. Egy kihívó vonalat. De körbement az asztalnál, udvariasan kezet rázott egyenként mindenkivel. – Vasile nagybátyám. Teodor nagybátyám. Mindegyik vámpír abbahagyta a táplálkozást annyi időre, míg kezet rázott vele, majd újra rávetették magukat a pecsenyére. Lucius leült és ránk kacsintott. De éreztem, hogy feszült. – Fél tőlük. – súgta anya a fülembe. – Én is. – helyeseltem. – Felismered bármelyiküket is Romániából? Anya alig észrevehetően bólintott. – Azt hiszem, egyet – kettőt felismerek… de nagyon régen volt már. – Egyenek. – ragaszkodott hozzá Vasile, villájával felénk bökött. – Majd utána beszélünk. A szüleim a saláta bár felé indultak, én pedig követtem őket. De nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak vissza a vállam felett arra a hús halomra, több mint kicsit rémes vággyal. A vér illata… olyan mámorító volt ott benn. A Lucius iránti – és persze mindannyiunkért érzett –

224

aggodalmam ellenére, az illat vonzott engem. Bűntudatom volt, hogy vágyat érzek egy ilyen szörnyű pillanatban. Mikor visszatértünk nyilvánvaló volt, hogy megzavartunk egy heves, ha nem csöndes megbeszélést. A tál meg volt rakva szárazra szívott húsokkal, a tányérok el voltak tolva az egyének elől. Minden fej Lucius felé fordult, aki szobormereven ült. Pillantása ránk vetült. – Muszáj a Packwood családnak itt lennie? Mi csak álltunk a salátás tálakkal a kezünkben, az ítéletre várva. Nem tudom, mit tettünk volna, ha Vasile azt mondja, elmehetünk. De nem tette. – Igen. – mondta. – Maradniuk kell. Letettük a tálakat a helyünkre, a koppanásuk az asztalon visszhangzott a hirtelen elcsendesült szobában. Kihúztuk a székeinket és leültünk. – Egyenek. – utasított ismét Vasile. Úgy tűnt, még a salátaöntet is megakad a torkomon, szóval ettem néhány jelképes falatot, majd eltoltam a tálat. A jobb oldalamon ülő vámpír felém hajolt. Most, hogy már nem görnyedt egy véres hússzelet fölé, akár még egy üzletember is lehetett volna egy vacsorán. És mégis, volt valami más benne. Valami fenyegető a szemében. Szóval ők a Vének… – Nem vagy éhes? – kérdezte enyhe akcentussal. – Nem. – válaszoltam, kényszerítettem magam, hogy belenézzek fekete szemébe. Nem fogok megrándulni, vagy félelmet mutatni. Ők tényleg az én embereim? Az én fajtám? – Végeztek. – jelentette be Vasile, és felállt, miután a szüleim is eltolták a tányérjukat. – Akkor szeretném elkezdeni a bemutatást. Körbement az asztalnál, de én szinte azonnal elfelejtettem mindegyik nevet. Túlságosan lefoglalt, hogy figyeljem Luciust. Úgy nézett ki, mint egy halálra ítélt, aki a villamos székre vár a kivégzői társaságában, és nem akart rám nézni.

225

Vasile leült, úgy hajtva be hosszú testét a székbe, mint valami emberi harmonika. Csontvázszerű, bütykös ujjait összetette, összeérintve az ujjbegyeit. – Mihez is kezdjünk ezekkel a fiatalokkal? – Nem fiatalokkal. – szólt közbe Lucius. – Csak velem. Ez rólam szól. – Csendet! – szisszent fel Vasile, fejét Lucius felé fordítva. – Igenis, uram. – vett vissza Lucius. Vasile a szüleimre nézett. – Tudják, Lucius úgy döntött, holmi függetlenség miatt, – szinte úgy köpte a szót – hogy nem fog többé engedelmeskedni a szerződésnek. Mind bólintottunk. – Lucius tájékoztatott minket a döntésével kapcsolatban. – szólalt meg apa. – Mi pedig támogatjuk a választását. Meghívtuk, hogy addig maradhat nálunk, ameddig csak szeretne. – Maguk „támogatják a választását”? – dörrent fel Vasile hitetlenkedve. – Támogatják az engedetlenségét? – Nézze, Vasile. – kezdte apa. A hangja reszelős volt és spenót ragadt a fogai közé, de ennek ellenére nagyon büszke voltam rá. – Még csak gyerekek. – Nem ismerem ezt a kifejezést. – mondta Vasile. – Gyerekek. Fiatal emberek. Tinédzserek. Miért nem hagyjuk, hogy éljék az életüket… Vasile az asztalra csapott, amitől néhány hússzelet leugrott a halomról. – Éljék az életüket? Anya egyik kezét a karomra tette. – Igen. – tette hozzá bátran. – Ha Lucius úgy döntött, hogy kiszáll a szerződésből… Nos, az már nagyon régen volt, ő pedig egy fiatal férfi. Be kell látnia, hogy nevetséges volt azt várni ettől a két tinédzsertől, hogy szerelmesek legyenek és összeházasodjanak egy rendelet miatt. Luciusra sandítottam. A szemei Vasile – ra szegeződtek.

226

– Szerelem? – vakkant fel Vasile. – Ki beszélt itt szerelemről? Ez a hatalomról szól. – Gyerekekről szól. – ellenkezett apa. – Lucius találkozgat egy fiatal hölggyel, Jess pedig főiskolára készül… Apa csupán falra hányta a borsót. Arra a mondatra, hogy „találkozgat egy fiatal hölggyel” Vasile kiugrott a székből, és úgy ment neki Luciusnak, mint valami elszabadult ostor. Lucius megrándult, mintha a pálca egy jó nagyot csapott volna az arcára. – Udvarolsz? – mennydörögte Vasile. – A szerződésen kívül? – Az én választásom. – mondta Lucius nyugodtan, az új kedvenc szavát használva. – Jessica hajlott a szerződés teljesítésére, de én máshogy döntöttem. Valahogy, még ha tudtam is, hogy engem próbál védeni, a szavai fájtak. De Lucius továbbra sem nézett rám. Valami csendes tanácskozás után, amit én teljesen elmulasztottam azt vettem észre, hogy négy öregebb vámpír feláll, Lucius is talpon volt, és elvezették. Az egyik idősebb vámpír átkarolta a karjával fiatalabb rokona vállát, de én tudtam, hogy Lucius nem egy kedves leckéztetést készült kapni egy jó szándékú nagybátytól. – Hova viszik őt? – kérdezte anya. – Minden rendben, Dr. Packwood. – biztosította Lucius. Lerázta a rokona ölelő karját, mintha arra készült volna, hogy méltósággal sétáljon a végzet karjaiba. – Kérem. Ne avatkozzanak bele egy családi vitába. – Lucius, várj. – kiáltottam és felálltam. Felém fordult, de csak egy pillanatra. – Nem, Jessica. Óriási gombóc nőtt a torkomban, mikor ismét megragadták és az ajtó felé terelték. Négyen egy ellen… gyávák. Követni akartam őt, de anya visszahúzott. – Nem hiszem, hogy jó ötlet, Jessica. Most nem.

227

– Kérlek, ülj le. – tette hozzá Vasile, a hangja olajos volt. – Még ha követnéd is… nos, nem tudnád megtalálni. Tökéletesen biztonságban van a családjával. – Azt hiszem, mennünk kellene. – állt fel apa is. Anya és én követtük. – Még nincs vége. – mondta Vasile, egyik csontvázszerű ujjával hármunk felé bökve. – Lucius vissza fog térni, ezúttal már más elgondolással. Maguk pedig nem fogják megszegni az ígéretüket. Anya feldühödött. – A lányom nem fog tenni semmit akaratán kívül. – Az akarata, hogy összeházasodjanak. Ő a végzete. Ezt ő is tudja. Hogy a maguk szavaival éljek, szereti őt. Apa rám nézett. – Miről beszél, Jessica? – Nem tudom. – dadogtam. – Láttam a pillantását, mikor Luciust elvezették. – nevetett Vasile. – Az, hogy emberek között nevelkedett, olyan átlátszóvá tette. – Most távozunk. – apa megragadta a karom. – Jóéjszakát akkor. – mondta Vasile. Enyhén meghajolt nekem. Ahogy elhaladtunk a vámpír klán mellett, megkerülve az asztalt, éreztem, hogy valamit a tenyerembe nyomnak. A mozdulat olyan gyors volt, mint egy bűvész trükk. Valahogy sikerült nem felkiáltanom. Ahogy visszanéztem, elkaptam egy olyan vámpír pillantását, akit eddig észre sem vettem igazán. Kicsit nehezebb és alacsonyabb volt, mint a többiek, bőre egy árnyalattal rózsaszínűbb volt. Szemeiben árnyalatnyi ámulat rejtőzött, és mikor találkozott a tekintetünk, egyik ujját az ajkára tette, nyilvánvalóan jelezve, hogy valamiféle titkot osztottunk meg ezzel, majd rám kacsintott. Nem kacsintottam vissza. Addig szorítottam a vékony kis papírt, míg fel nem értem a szobámba, türelmetlenségtől ügyetlen ujjakkal nyitottam ki. Egy üzenet volt: NE LÉGY MÉG OLYAN IJEDT. MÉG SEMMI SINCS VESZVE. RENDES LÁNYNAK TŰNSZ. VASILE CSAK ERŐSZAKOS. MINDIG

228

MAGÁVAL TÖRŐDIK. TALÁLKOZZUNK HOLNAP ABBAN A SZÉP PARKBAN A KIS PATAKKAL. TÍZ KÖRÜL MEGFELEL? A KILÁTÓBAN LESZEK. EZ MARADJON KÖZTÜNK, RENDBEN? ÜDVÖZLETTEL, Dortin

229

43. fejezet ANYA JÖTT BE éjfél körül a szobámba. – Még mindig sötét az egész

lakása. – Te is figyeled? – kifelé bámultam az ablakon, a garázst figyeltem. – Természetesen. Egy pillanatra elszakítottam a pillantásom. – Szerinted jól lesz? – Őszintén, nem tudom. – Tudtad, hogy meg szokták verni, ugye? Anya még jobban széthúzta a függönyt, csatlakozva a virrasztásomhoz. – Nem tudtam biztosan, de gyanítottam… – Lucius azt mondta megverték újra, meg újra, meg újra. – mikor ezeket a szavakat kimondtam az amúgy is heves rettegésem pánikba csapott át. – Mondtam neked, hogy a Vladescu család híres a kegyetlenségéről, Luciust pedig arra nevelték, hogy a hercegük legyen. – mondta anya és elengedte a függönyt. – Nem lepett meg, hogy a gyerekkora nem volt túl boldog. – Leült mellém az ágyra és megcsókolta a homlokomat, mint mikor gyerek voltam, és féltem a mennydörgéstől. – De Lucius erős. – emlékeztetett. – Próbáld meg nem engedni, hogy elragadjon a félelem. De meg tudtam állapítani, hogy levonja a következtetéseket. Épp, mint én. – Mi van, ha nem is jön vissza? – Vissza fog. – habozott. – Jess… tényleg szereted őt? Megkímélt a választól, mikor az egyik lámpa felgyúlt a garázs feletti lakásban. A levegő süvítve áramlott ki a tüdőmből, olyan érzés volt, mintha órákig visszatartottam volna a lélegzetem. Nem is vártam anyura. Kirohantam a szobából, meztelen lábam repült a fagyott udvaron át. Nem érdekelt, milyen hideg volt.

230

A szűk fürdőszobában találtam rá Luciusra. Nem volt rajta az ingje, a mosdókagyló fölé hajolt, az arcát mosta. Hallotta, hogy belépek, de nem fordult meg. – Menj el. – Lucius, mi a baj? Továbbra is a mosdó fölé görnyedt. – Hagyj magamra. Közelebb araszoltam. – Nem. Fordulj meg. – Nem! Léptek hallatszottak a lépcsőről, anya sétált mögém. Megpaskolta a karomat, majd Lucius felé indult, ugyanolyan csendesen, nem ijesztő módon, ahogy én lépdeltem Pokoli Belle felé azon a szörnyű napon. – Lucius. – mondta gyengéden, egyik kezét a hátára tette. Felismertem a mozdulatot akkorról, mikor gyerekként hánytam. Lucius izmai remegve rázkódtak. Akkor jöttem rá, hogy talán, de csak talán, sírt. Vagy próbált nem sírni. Nagyon keményen. Anya lehajolt Luciushoz, félretűrte fekete haját. Majd kiegyenesedett és felém fordult. – Jessica, menj és hozd ide az elsősegély dobozt, a mosogató alól a konyhában. – Anya… jól van? – Csak menj, Jess. – mondta higgadtan. Nem akartam menni. Lucius mellett akartam lenni. – Most. – noszogatott. – Igen, anya. – megálltam az ajtóban, visszanéztem és láttam, hogy anya magához húzta Luciust, a karjait köré fonta. Remegett. Rázkódott. Anya a haját simogatta, gyengéden beszélt hozzá. Ezért küldött el anya. Tudta, hogy Lucius nem akarja, hogy lássam összetörni, talán az első anyai érintés miatt, amit megtapasztalt. Csendben becsuktam az ajtót, engedelmeskedtem és visszarohantam a házba.

231

Az elsősegély dobozzal tértem vissza, és a tántorgó apámmal, aki még mindig küzdött, hogy megkösse a köntösét a derekán még akkor is, mikor már felfelé haladt a lépcsőn. Erre az időre Lucius már az ágyán feküdt, anya ott ült mellette. Felkapcsolta az ágy mellett álló lámpát, ahogy átnyújtottam neki a dobozt. Lucius a fal felé fordította az arcát, de még így is láttam, hogy csúnyán összeverték. A szája felhasadt, sötét zúzódások voltak a szeme alatt, és végig az arcán. Az orra kicsit görbének tűnt. – Hozok egy hideg borogatást. – ajánlotta fel apa, hogy hasznossá tegye magát. – Jól vagyok. – ellenkezett Lucius. De arca megrándult, mikor anya egy kis alkoholt nyomott az ajkára. – Nem vagy jól. – mondta anya. – Nem a legjobb évem, ugye? – viccelődött Lucius keserűen. – Legalább a ló nem tudta, hogy mit is csinál. Apa is leült az ágy végébe. Szórakozottan megszorította a nedves ruhát, mintha nem tudná mit is csináljon vele most, hogy idehozta. – Lucius, mi történt? Lucius nem válaszolt. – Lucius. – bíztatta apa megint. – Mond el. – Jessicának le kéne feküdnie. – mondta végül Lucius, az arca még mindig a fal felé volt fordítva. – Késő van. – Maradni szeretnék. – Gyerek vagy. – válaszolta Lucius. Hangja durva volt. Távoli. – Nem kell ebben az egészben részt venned. A szüleim egymásra néztek, én pedig tudtam, hogy abban a pillanatban megítélik, hogy még mindig gyerek vagyok vagy sem. – Jess maradhat, ha szeretne. – jelentette végül ki apa. – Ez rá is vonatkozik.

232

– Reggel elmegyek. – ígérte Lucius. – Többé már nem fog benneteket érinteni. – Nem mész sehova. – mondta anya, elvette a nedves rongyot apától és lemosta a vér egy részét Lucius arcáról. Gyengéden maga felé fordította az arcát, és ekkor láttam meg a sérüléseket teljes valójában. Habár a szoba félhomályos volt, meg tudtam állapítani, hogy a ló megkímélte a pálcát, hogy Lucius szavaival éljek, szemben a „nagybátyjával”. A gyomrom dühtől és félelemtől szorult össze. – Ez csak rám és a családomra vonatkozik. – mondta Lucius. Kissé ülő helyzetbe tolta magát. Még mindig nem nézett rám. – Haza kell vennem, és megbirkózni vele. Mind tudtuk, hogy ez mit jelent. Még több fájdalmat. Még több sebet. – Most már ez az otthonod. – mondta apa határozottan. – Itt fogsz maradni. Ahogy apa bejelentette az ajánlatát, ahogy anya Lucius sérülései fölé hajolt végre láttam azokat az embereket, akik elloptak egy gyermeket Romániából, megmentve ezzel az életét. Ekkor döbbentem rá, hogy kétségtelenül az életüket kockáztatták az enyémért. Különösnek és önzőnek tűnt, hogy ezt eddig sosem vettem észre. Persze, mindig alulértékelték a saját kockázatukat. – Otthon. – Lucius megvetően köpte a szót. – Igen. Otthon. – mondta anya. – Valójában, – tette hozzá apa, kezét Lucius karjára helyezte. – Túl sokáig voltál itt kinn a garázsban. Sosem tűnt fel, hogy milyen hideg is van itt kinn. Ma este visszaköltözöl a házba. Véglegesen. Előkészítünk egy szobát. – Nem kéne többet a nyakatokba varrnom, mint eddig. – címezte ezt Lucius apámnak. – És nem kell aggódnotok értem. A Vének nem tervezik, hogy maradnak. Higgyetek nekem. Elég magabiztosak, hogy az üzenetük célba ért. Hogy engedelmeskedni fogok. – Én pedig továbbra is szeretném, ha beköltöznél a házba. – mondta apa, semmibe véve Luciust. – Fel tudsz kelni?

233

Lucius túl összevertnek, túl fáradtnak tűnt, hogy tovább vitatkozzon. Letette a lábait a földre, lassan, és megállt az ágy lábánál. – Fenébe. – mondta, és átkarolta a bordáit. – Minden helyet megjegyeznek, amit eltörtem valaha – az a legjobb, ha megint eltörik, ezúttal hatékonyabban. Anya átfogta Lucius meztelen vállait, vigasztalva őt, azt kívántam, bárcsak én lehetnék a helyében. Lucius rátámaszkodott, ismét megengedve némi gyengeséget, ő pedig átölelte egy pillanatig, Lucius lehajtott fején át apámat nézve. Mély, mély bánat volt a szemében. – Próbálj meg állni. – mondta apa, és megfogta Lucius karját. – Köszönöm. – válaszolta Lucius. Még csúnyán összeverve is fejedelmi légkört teremtett, mikor lábra állt. – Mindent köszönök. Sajnálom, hogy olyan sok gondot okozok. – Semmi gond, fiam. – ígérte apa, segített megállni Luciusnak azzal, hogy a dereka köré fonta a karját. – Egyáltalán nem okozol gondot. Lucius ismét megrándult, mikor anya is átkarolta a derekát. Elindultak, lassan, de Lucius pár lépés után megállt. – Dr. Packwood… Mr. Packwood… a múltban nem mindig voltam kedves. Attól félek, talán még… gyengének is neveztem magukat. Annyira mások, mint az én családom, tudják? – Minden rendben, Lucius. – ígérte anya, bíztatva, hogy továbbmenjen. – Nem kell többet mondanod. – Nem. – tiltakozott. – Igenis kell. Tévedtem, mikor sértegettem magukat, és nem csak azért, mert maguk a vendéglátóim. Azt hiszem összetévesztettem a kedvességet a gyengeséggel. Elnézést kérek. Most már – az önök segítségével – végre tisztán látok. – Gyerünk Lucius. – apa megpaskolta Lucius hátát. – Bocsánatkérés elfogadva. Most pedig tegyünk téged ágyba. Szánalmas, lassú, csoszogó felvonulást csináltunk a fagyos udvaron át. Anya, apa és Lucius együtt vánszorogtak át a havon, én pedig követtem őket. Anya előkészített egy ágyat Luciusnak az irodájában, egy apró kis helyiség volt a két hálószobánk között, és úgy tett, mintha elment volna

234

lefeküdni. De tudtam, hogy a szüleim egész éjszaka készenlétben lesznek. Tudtam, hogy nem bíznak Lucius azon állításában, hogy mindenki hazament a brutális rokonai közül. És amiatt is aggódtak, hogy eltűnik az éjszakában. Én is aggódtam. Habár elég hamar meghallottam Lucius szabályos, mély légzését a szomszéd szobából. Biztosan elaludt. Nyilvánvalóan kimerült volt. Ahogy felhúztam a takarómat a meleg ágyamban, eszembe jutott, hogy szilveszter éjjel van, és rájöttem, hogy máris elkezdődött egy új év. Hamarosan tizennyolc éves leszek. Technikailag elég idős, hogy megházasodjak. A mellettem lévő szobában, a férfi, akivel gyakorlatilag születésem óta el voltam jegyezve, egészen pár nappal ezelőttig, most átfordult a másik oldalára és egy fojtottan felnyögött a fájdalomtól. Vajon hányszor, tűnődtem, törték össze „hatékonyan” a csontjait, és kiáltott fel így, még álmában is szenvedve? Vajon más sérüléseket is hordozott mélyen magában? Olyan fájdalmat, ami még rosszabb a törött csontoknál, a vágásoknál és zúzódásoknál is?

235

44. fejezet MEGKÖZELÍTETTEM A KILÁTÓT, a parkban „tíz körül”, hogy a

cetlin állt, a vámpír pedig, aki ott várt rám integetett, másik kezével szorosabbra fogta kabátját a torka körül. Ma csípősen hideg volt az idő, hóval fenyegetett. – Aggódtam, hogy el sem jössz. – mondta mosolyogva. A mosoly ellenére óvatosan közelítettem felé. – Lucius azt mondta, mind hazamentetek. – Így is van. – biztosított. – A legtöbben már vissza is mentek Romániába. Én azért maradtam hátra, mert remélem, hogy segíthetek ebben a helyzetben. Kicsit megnyugodtam, örömmel hallottam, hogy Lucius nagybátyjai közül legtöbben már elmentek. Minél messzebb vannak, annál jobb… – Dorin vagyok. – tette hozzá, felém nyújtotta egyik kesztyűs kezét. Tulajdonképpen egyujjas kesztyű volt. Biztos látta, hogy a fényes gyapjút nézem. Citrom – és narancssárga csíkok. – Klassz, mi? – kérdezte, előre hátra mozgatva a kezét. – A vásárcsarnokban kaptam. Kezet ráztam vele. – Vásároltál a csarnokban? – Ó, természetesen. Amerikai kultúra. Itt minden a szórakozásról szól. Annyira irigy voltam, mikor Lucius elküldték, hogy hónapokig itt maradjon. Persze jó volt végre messze tudni az öreg Vasile – tól egy kis időre. – behorpasztotta az arcát, ettől olyan hullaszerű lett, hogy bemutassa. – Egészséges lépésnek tűnt. Dorin arcát tanulmányoztam. Arca piros volt a hidegtől, a szemei feketék voltak, mint ahogy vártam is a vámpíroktól már, de kis vidám ráncok voltak a szeme sarkában. – Ülj csak le, ülj. – mondta, az egyik pad felé mutatva, letörölte róla a havat.

236

Az a hely még mindig nem tűnt túl hívogatónak. – Nem mehetnénk inkább valami kávézóba, vagy valahova? – ajánlottam fel és a kezemre leheltem. Vágyakozó pillantást vetettem a kesztyűjére. Dorin ezen elámult, fejét előre – hátra ingatta. – Persze. Miért is ne? Azt hiszem egy kissé köpeny – és – tőr hangulatot árasztok az egész kihalt parkkal. Tudod, rajongója vagyok a kémregényeknek. – Én is. – mondtam mosolyogva. – Nos, nem vagyok meglepve. – mondta, és kiterelt a kilátóból. – Mármint, rokonok vagyunk, meg ilyenek. Biztosan sok közös van bennünk. – Rokonok vagyunk? – Igen, igen. Azt hiszem bele írhattam volna az üzenetbe. Talán kevésbé ijesztettelek volna meg. – Hogy? – A nagybátyád vagyok. – tájékoztatott. – Édesanyád testvére. Megálltam, és ránéztem, valami ismerőset kerestem az arcán. Valami hasonlóságot az édesanyám és közte, vagy köztünk. – Nem is nézel úgy ki, mint ő… vagy én. Dorin piros arca kissé elsápadt. – Hát, igazából inkább féltestvér vagyok. Nagyapád enyelgett a házasságon kívül… – szégyenlősen elvigyorodott. – Én vagyok a terméke! – De tudsz mesélni a szüleimről, igaz? – Hát persze, hát persze. – ígérte. – De először menjünk be. Reszketsz. Igen, így volt. A hidegtől, és a várakozástól. A vámpír mellettem a nagybátyám volt. Ismerte a szüleimet… Végre, tizennyolc év után megtudom, kik is voltak valójában. Végre készen álltam. Dorin felajánlotta a karját, én pedig belekaroltam. – Akkor gyere velem, Antanasia. Sok mindenről kell beszélnünk. Együtt átvágtunk a fagyott parkon a The Bean Counter felé, az volt a legközelebbi kávézó. Dorin megállt, mielőtt beléptünk volna, elolvasta

237

a feliratot. Egy mosoly jelent meg az arcán. – Már értem. Tényleg. Mókás dolog. Az amerikaiak és az ő szójátékaik. Bukarestben ezt úgy hívnák, hogy „Kávézó”. A kommunisták minden összekuszáltak. Rendeltünk – én egy koffeinmentest kértem, Dorin pedig egy dupla lattét tejszínhabbal és tortadísszel megszórva – aztán fogtuk az italainkat és az egyik asztalhoz mentünk a sarokba. Dorin úgy szürcsölte le a habot, mintha vér lenne egy hússzeleten. – Mielőtt belekezdenénk a családi történetekbe, – kezdte, – elég rosszul sült el a tegnap éjjel, nemde? – letörölte a habot az orra alól egy szalvétával. – De Vasile már csak ilyen. Jobban szereti a drámát, mint egy egyszerű falusi. Minden a dramatizálásról szól. Kezdeti melegségem a nagybátyám iránt azonnal megfagyott. – Tehát, ami Luciusszal történt csak a hatás kedvéért volt? Mivel a törött orra nekem nagyon is igazinak tűnt. Dorin kortyolgatás közben dermedt meg, lejjebb eresztette a bögrét. – Nem! Komolyan? – Igen. – Ó, Istenem! Azt hittem már túl vannak ezen. Nem jó. Egyáltalán nem jó. Nem hittem volna, hogy tényleg kezet emelnek rá megint. Sosem gondoltam, hogy elég bátrak lesznek, hogy szembeszálljanak vele. Én magam nem kockáztatnám. – Négyen voltak egy ellen. – emlékeztettem. – Akkor sem. – Dorin úgy tűnt a lehetőségeket latolgatja. – Nem kockáztatnék. Hogy van a fiú? Hogy boldogult? Hogy tudnám azt szavakba önteni? – Ennyire rosszul, mi? – Dorint úgy tűnt őszintén bántja a dolog. – Vasile-t soha nem érdekelték a gyerekek. De ennek ellenére Lucius jól sikerült, nem? Ő egy nagyon rendes férfi. Kiváló vámpír. Az egész Vladescu klán joggal büszke rá. Természetesen nem meglepő, hogy Lucius lázad, mikor Vasile egész életében olyan szoros pórázon tartotta.

238

Ujjammal körbe simítottam a bögre peremét. – Mi fog történni Luciusszal? – Nos, az a levél meglepte a Véneket. Azt hittük, te leszel az, akit nehezebben lehet majd a szerződés ellenére bevonni a dologba. Az amerikaiak, nincsenek túlságosan benne a vérszerződésekben. Ez sokkal inkább európai dolog. Próbáltam erre rámutatni. Habár, senki nem hallgat rám. Nagyon is biztosak voltak benne, hogy beleegyezel. – Hogy beleegyezek? – Nos, nézz rá Luciusra. Megbizonyosodtunk róla, hogy minden tinédzser lány elájul tőle. Nagyon népszerű Bukarestben az első bálozók között, akik élvezik a sötét oldalt… Nem akartam hallani Lucius régi hódításairól. – Tehát azt hittétek, hogy beleszeretek, ő pedig mindent bevet, amije csak van? Dorin félrebillentette a fejét, a választ fontolgatta. – Igen. Azt hiszem erről szólt az egész. De bele is szerettél, nem igaz? Szerelmes vagy belé, ugye? Elpirultam. – Nem tudom szerelem – e… – Mind láttuk, hogyan néztél Luciusra. És Vasile, minden hibája ellenére, nagyon is jól tud olvasni más vámpírok fejében. Jobban, mint a legtöbben. Átkozottul öreg. Milyen képességét ne tudta volna tökéletesre csiszolni? – Én még nem vagyok vámpír. – javítottam ki. – De érzed a szomjúságot, nem? – kérdezte Dorin reménykedve. – Mostanra már… Körbepillantottam a kávézóban, megbizonyosodtam, hogy üres. – Igen. – vallottam be suttogva, hogy a csapos a pult mögött ne hallhassa meg. – Néha. Dorin helyeslően bólintott. – Annyi minden van, amit várhatsz, Antanasia. Az első kóstoló a Szibériai Vörösből – különösen a 0 vércsoportú, 1972 – es évjárat… – pillantása elrévedt, megnyalta a száját. – Ó, az valami más. Hát persze, hogy az.

239

– Nem mintha valaha is teljesen vámpírrá változnék. Nem mintha valaha is megharapnának. Dorin erre visszatért a jelenbe. – Ó persze, a szerződés. És a csökönyös fiúnk, Lucius. Mi – ez alatt rád gondolok – kell hogy észhez térítsük, és biztosítsuk, hogy teljesíti a szerződést. – Hogy tudnám én ezt megtenni? – Szereted őt. Te észhez tudod téríteni. Nagyon egyszerű, tényleg. – Egyáltalán nem egyszerű. Lucius végzett a szerződéssel. És van egy barátnője… – Lucius lázad. Most éli át a tinédzserek életét. Vissza fog jönni. Vissza fog jönni hozzád. Megittam a kávémat. – Tévedsz. – Dorin nem látta, hogyan viselkedik most velem Lucius. Reggelinél teljesen zárkózott volt. Teljesen lekapcsolt. Valami történt vele, mikor megverték. A nevetés, a szarkazmus, a könnyedség… mind eltűnt. Kiszippantották. Lucius most más volt. Heves. Ijesztő. – Meg kell próbálnunk. – mondta Dorin. Kíváncsi voltam, vajon tud-e olvasni a fejemben, mint Vasile. – Meg tudod csinálni. Michaela Dragomir lánya vagy. És a francba is, az a nő mindent meg tudott tenni, amit a fejébe vett. Nagybátyám rám sandított az asztal túloldaláról. – Mi van? – Ha rád nézek bizonyos szögekből, pontosan úgy nézel ki, mint ő. Kiköpött hasonmása vagy, hogy az angol kifejezéssel éljek. – sóhajtva megcsóválta a fejét. – Gyönyörű, gyönyörű nő. Micsoda pazarlás. – Dorin, miért nem tudod átvenni a klánt, mint tényleges vezető? – ajánlottam. – Te egy Vén vagy. Nem tudod elsimítani nekünk ezt az ügyet? Valahogy megváltoztatni a szerződést? – Már mondtam. A vérem nem tiszta. Te vagy az utolsó tiszta vérű Dragomir trónörökös. Neked kell lenned. Mind számítunk rád. Számítunk a vérre, ami az ereidben kering. Az anyád, Michaela – ő

240

vezetésre született. Csakúgy, mint apád. Ő aztán nagyon királyi volt. Tiszta alapanyag vagy. De még mennyire tiszta. – Ha a szerződés nem lesz teljesítve, tényleg háború lesz? – A Dragomir és a Vladescu klán máris türelmetlenkedik. Bizalmatlanságról pletykálnak mindkét oldalon. A házasságotoknak stabilitást kéne hoznia – biztosítania kell, hogy mindkét klán között, akik generációk óta küzdenek, a fennhatóságért csatáznak, egyformán oszlik meg a hatalom. De ha elterjed a pletyka, hogy a szerződést nem teljesítik, a régi bizonytalanság még erősebben üti fel a fejét, mint valaha. A helyzet máris nagyon illékony. – A vámpírok meg tudnak halni? – A vámpírok nem halnak meg. – mutatott rá Dorin. – De meg lehet őket semmisíteni – ez pedig sokkal rosszabb, mint a halál. Habár, hogy megválaszoljam a kérdésedet. Igen. A vámpírokat el lehet pusztítani. A régi háború, amit a Luciusszal való eljegyzésed állított meg, újrakezdődne. Egy igazi háború. Miattam. – A szüleidnek sikerül elérni az első békét. – jegyzete meg Dorin. – Te pedig megszerzed a végsőt. – Mesélj nekem róluk. – kértem Dorint. – Mindent hallani szeretnék. Szélesen elmosolyodott, melegen, és intett a csaposnak a pultnál. – Azt hiszem, egy egész kacsóra lenne szükségünk. – visszafordult hozzám. – Annyi, annyi mindent kell elmondanom, leendő hercegnőm.

241

45. fejezet – TE MEG MIT KERESEL itt? – kérdezte Jake, nem tűnt túl boldognak,

hogy a szekrényénél ácsorogva talál. Oldalra léptem, így ki tudta nyitni a zárat. Mintha évekkel ezelőtt figyeltem volna, ahogy az első nap birkózik a zárral. Annyi minden történt azóta. – Látni akartalak. – mondtam. – Beszélni akartam veled arról, ami a bálon történt. – Úgy néztem ki, mint egy idióta. – Jake ingerülten feltépte az ajtót, hozzávágva a többi szekrényhez. – Én voltam az, aki idióta volt. – mondtam. – Én voltam az, aki… – Nem kell leírnod. – mondta Jake, és behajigálta a könyveit a szekrénybe. – Láttalak téged és Luc – ot. Ott voltam – ha esetleg elfelejtetted volna, mint azon az estén. – Ezt most megérdemeltem. – ismertem be. – Csak bocsánatot akartam kérni. – Egyáltalán miért akartál velem menni? – kérdezte Jake. – Én voltam a vigaszdíj, mivel Luc Faith – et hívta meg? Mert lehet, hogy végig taperolt a bálon, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy barátnője van. Jake meg akart bántani, és sikerült neki. De végül is, én is ezt tettem vele. – Jake, te nem vagy senki vigaszdíja. – biztosítottam. – Te vagy az egyik legrendesebb srác, akit ismerek, és azt kívánom, bár ne bántam volna úgy veled, ahogy tettem. – Igen, én is. – mondta Jake, és becsapta a szekrény ajtaját. – De ne sajnálj engem, Jess. Én vagyok az, aki sajnál téged, mert lehet, hogy az a srác egy dögös fogás Európából, de sosem fog veled úgy bánni, ahogy én tettem volna. A szomorú az egészben az volt, hogy Jake – nek igaza volt. A „kedves” szó nem szerepelt Lucius Vladescu szótárában. Heves. Lovagias.

242

Vicces. Arrogáns. Veszélyes. Tiszteletre méltó. Szenvedélyes. Ezek szerint a szavak szerint élt Lucius. De kedvesség? Soha. – Látom, hogy nézel rá. – tette hozzá Jake. – A pokolba is, már aznap tudtam, hogy szakítani fogunk, mikor eljöttél birkózó edzésre. Nem engem néztél. hanem őt figyelted. Nem tudtam mit mondani. Nem tudtam mivel megvédeni magam. – Össze fogja törni a szívedet, Jessica. Az a fiú el fog pusztítani. És ezzel az első pasim megfordult, és kisétált az életemből – nem egy paraszt méltóságával. Csak álltam ott, figyeltem, ahogy Jake elmegy, és azon gondolkoztam, milyen érdekes, hogy azt a nagyon is vámpírokhoz illő kifejezést használta arra, amit Lucius tenne velem. Elpusztít. Milyen különös, hogy a sok kifejezés közül, amit Jake használhatott volna – szétzúz, megbánt, tönkretesz, sanyargat – ezt a bizonyos szót választotta. Megrázott, mintha csak valami előzetes figyelmeztetés lett volna. De miért? Tudod, Jess… Az elméd egy eldugott szegletében nagyon is tudod, hogy jó okod van félni Luciustól… Egy olyan klán tisztavérű trónörököse voltam, ami generációk óta háborúzott Luciuséval. Egy olyan hatalmat örököltem, amit a családja mindig is birtokolni akart. Ha én eltűnnék az útból… Eszembe jutott Lucius furcsa megjegyzése pontosan a karácsonyi bál után. „Kérlek, a végén hidd el, hogy sosem bántottalak – sosem tudtam volna megtenni. Talán volt idő, mielőtt még megismertelek, ha a hatalmam útjában álltál volna… de nem most… Istenem, remélem nem.” Nem. Lucius sosem bántott volna, még akkor sem, ha az útjában lettem volna. A kijelentés első felébe kapaszkodtam. „A végén nem bántottalak volna – nem tudtam volna megtenni!”

243

Aztán a megváltozott Luciusra gondoltam. A távolságtartó, dühös, sérült fiatal férfira, aki még csak a szemembe se akart nézni. Vajon ő tudna bántani? Nem akartam elhinni. Ha volt egy biztos dolog, amibe erősen kellett kapaszkodnom új, zűrzavaros életemben, az Lucius ígérete volt, hogy megvéd, még a saját élete árán is. És mégsem tudtam nem esetlennek érezni magam – majdnem émelyegtem – a Jake – re nem jellemző, és nagyon is irtózatos figyelmeztetés miatt.

244

46. fejezet – LUCIUS, HOZTAM NEKED egy kis forró csokit. – bedugtam a fejem

az új szobájába, egy tálcával a kezemben… – Vega fajta, de nem olyan rossz. A hátán feküdt hevenyészett ágyán, ami egy felfújható matrac volt a földön, szemei lehunyva, fejhallgató volt rajta. Egyedül az asztali lámpa adott némi fényt a szobában, mindenfelé árnyakat vetített köré. Egy pillanatig némán figyeltem, mire rájött, hogy ott vagyok és elfordult, mint mindig mostanában, ha meglátott. A sebei közül sok már meggyógyult, és a duzzadás is lement a szeme körül. Letettem a tálcát és megkopogtattam a vállát. Letépte a fejhallgatót, és azonnal felült. – Ne lepj így meg. Nem tudod, hogy nem egy bölcs dolog? Nem jegyezted meg mostanra? – Bocsánat. – hátrébb léptem, látva milyen kemény a pillantása. – Csak csináltam egy kis forró csokit és úgy gondoltam… – Nem szeretem a csokoládét. – Épp most faltál fel egy újabb dobozzal apa mű tofu jégkrémjéből. – mondtam. – Szóval ne tegyél úgy, mintha nem szeretnéd a csokoládét. Csak igyál egy kicsit. Lucius ellökte a kezem, ezzel kilöttyentve egy kis csokit. – Jessica, késő van. Menj lefeküdni. Nem törődtem vele, leültem törökülésben mellé és belekortyoltam a kakaóba. – Mit hallgatsz? – Német metált. Richthofen. Letettem a bögrét és a fejhallgató felé intettem. – Belehallgathatok, kérlek? Csikorgatta a fogát, de beleegyezett. – Ahogy kívánod.

245

Ráhúztam a füleimre a fejhallgatót, a szívem megállt. Úgy hangzott, mint valami liftzene elgyötört lelkeknek, úton a pokolba. Torokhangú német szöveg, a szintetizátorok dübörögtek, semmi dallam. Csak üvöltés és morgás. Ijesztő dolog. – Mi történt a Black Eyed Peas – zel? – próbáltam viccelődni, és visszaadtam a fejhallgatót. – Úgy találom, ez sokkal inkább harmonizál a lelki állapotommal. – Lucius – – Jess, menj. – Ne lökj el magadtól folyton! – Ne próbálj folyton magadhoz húzni! Átkaroltam a térdem a mellkasom előtt. – Aggódom érted. – Már nem kell, az az idő elmúlt. – Nem, ez nem igaz. Még rendbe hozhatjuk a dolgokat. – Jessica, pár hét múlva visszatérek Romániába, hogy szembenézzek a büntetésemmel az engedetlenségemért. Csak hagyj békén egy kis ideig. Arra az időre, ami még maradt nekem. Csak ennyit kérek. – De Lucius, én segíteni akarok neked. Felnevetett, rövid, keserű nevetés volt. – Te? Te akarsz nekem segíteni? – Ez nem vicces. Segíthetek neked. Talán én vagyok az egyetlen, aki tud. – Hogyan? – Hozzád mehetek, úgy. Pillantása egy pillanatra elgyengült, aztán megdörgölte a szemét, erősen megnyomogatva a sérüléseit, mintha büntetné magát. – Jessica… Előre hajoltam, kihasználtam a lehetőséget és megfogtam a kezét. – Meg tudjuk csinálni. Meg fogom csinálni. Lucius elkapta a kezét. – Még csak azt sem tudod, mit ajánlasz fel, Jessica. Csak azt tudod, hogy sajnálsz. Nem fogok megházasodni szánalomból. Hogy megmentsenek, mint egy beteg korcsot az

246

elaltatástól, akit egy túl kedves lélek fogadott örökbe a menhelyről. Akkor inkább méltósággal halnék meg. – Nem szánlak. – Nem? – Nem. – könnyek égették a szememet. – Szeretlek, Lucius. Nem tudtam elhinni, hogy a szavak kicsúsztak a számon. Mindig azt hittem, hogy az első pillanat, mikor kimondom őket, tökéletes lesz. Nem elkeseredett és beteg, mint ez. Hosszú hallgatás következett, Lucius tekintete ismét kemény lett. – Sokkal inkább sajnálsz, Jess. – válaszolta. Aztán lefeküdt vissza, és az oldalára fordult, mintha aludna. Kirohantam a szobából, beleütköztem közben anyába, egyenesen a karjaiba szaladtam. Bevezetett a szobájába, és halk kattanással bezárta az ajtót. – Mit csináltál Luciusnál? – kérdezte, kihúzott néhány zsebkendőt egy dobozból és felém nyújtotta. – Csak beszéltünk. – megtöröltem a szememet, de a könnyek nem akartak elállni. – És mit mondott neked? Miért sírsz? – Megmondtam Luciusnak, hogy szeretem. – ismertem be, megszorítva az átázott zsebkendőket. – Hogy hozzá akarok menni. Anya szemei nagyra nyíltak. Az általában higgadt viselkedése teljesen szétzúzódott. – És mit mondott? – kérdezte. Hangja halk volt, még szándékosan is, de ijesztő volt. – Nemet mondott. Azt, hogy inkább meghalna, sem mint hozzám jöjjön valami olyan miatt, amire ő azt hiszi, hogy szánalom. Anya lassan fújta ki a levegőt. Behunyta a szemét, összecsapta a két kezét, ujjait az ajkához emelte, és hallottam, ahogy suttog. – Jó fiú vagy, Lucius. Jó fiú.

247

47. fejezet – JESS, EL FOGUNK KÉSNI matek óráról. – mondta Mindy,

gyakorlatilag végigrángatott a folyosón. Én viszont hátráltam. – Nem megyek. Azt hiszem, el fogom lógni. – Megint? – aggódás volt Mindy hangjában. – Jess, te soha nem lógtál egy óráról sem. Most szinte be sem jársz. Ez ráadásul matek, Jess. A kedvenced! – Csak nem érzem úgy, Min. – Mi a fene van veled, Jessica? – kérdezte. – Lucius miatt van? Mivel mindketten megváltoztatok. Ráadásul olyan sok sérülés van rajta… Mégis mi folyik a házatokban? – Semmi, Mindy. Esküszöm. – Lógsz az órákról, Jake a múlté, Lucius pedig úgy néz ki, mint aki bármikor képes lenne gyilkolni, te pedig azt mondod, hogy nem történik semmi? A mosdó felé pillantottam. – Csak menj órára, rendben? Én pedig majd ott benn meghúzom magam, míg kiürül a folyosó és leléphetek. – Aggódom érted, Jess. – mondta Mindy, a mellkasához ölelte a könyveit. – Tényleg aggódom. – Semmi baj. – ígértem neki. Semmi, csak egy összetört szív, egy felbontott szerződés és egy kitörni készülő háború. Hogy tudnék idióta tankönyvekre koncentrálni, vagy értelmetlen házi feladatokra, és fárasztó leckékre, mikor minden összeomlani látszik? Mikor renget élet forgott kockán? – Majd később felhívlak, rendben? Mindy még mindig csak állt ott ijedten, mikor beosontam a mosdóba és bezárkóztam az egyik fülkébe. De a szenvedés még a mosdóban sem hagyott magamra. Ahogy ott álltam a rozsdás szélű vécékagyló mellett, Faith Crosse jött be a barátnőjével, Lisa Clay – jel. A kis résen a fal és a

248

fülkeajtó között figyeltem, ahogy elfoglalják a helyüket a tükör oltára előtt, készen állva némi önimádásra. – Szóval mi van veled meg Édes Luciusszal? – kérdezte Lisa, miközben a retiküljében turkált, és előhúzott egy szájfényt. Keskeny csíkot húzott az ajkára. – És ki adta neki azt a fekete szemet? – Nem árulja el. – vont vállat Faith, a haját fésülve. – Ismered Luciust. Megtartja a titkait. De mióta megtörtént, olyan, mint aki teljesen megőrült. Lisa felvitt némi krémes pirosítót az arcára. – Pozitívan őrült, vagy negatívan őrült? – Megőrül értem. – panaszkodott Faith, megforgatta nagy kék szemeit. – Mintha sosem akarna végre békén hagyni. Állandóan csak bolondozni akar. És olyan heves. Lisa ide – oda forgatta az arcát, leellenőrizve megfelelő réteget kent-e fel. – Pasik. Olyan kanosak. – Igen, de ez olyan, mintha extra kanos lenne. Mintha sosem kaphatna eleget. Felmegyünk a lakására a Packwood ház mögött, és gyakorlatilag beráncigál az ágyba. Lefekszik Faith – tel. A fogaim olyan élesen fájtak, úgy remegtek, hogy azt hittem egy percre, tényleg kitörnek egyenesen át a fogínyemen, elnyomtam egy kiáltást, kezemet a számra szorítottam, duplán görnyedve a fájdalomtól. És a szomjam… Olyan elkeseredetten vérre volt szükségem… Muszáj volt szereznem. Lucius lefekszik Faith Crosse – szal a házam mögött. A vőlegényem elárul engem, a hercegnőjét… – De mindig megmondom neki, – folytatta Faith, nyilvánvalóan csendes kínlódásom miatt a sarokbeli fülkében. – Nem fogom az egész jövőmet eldobni, csak hogy szexeljek – addig nem, míg anya nem engedi meg, hogy tablettát szedjek. Úgy értem, nem akarom, hogy felcsináljanak még a Stanford előtt. Tehát nem feküdtek fel. Még nem volt meg a teljes érintkezés. Megpróbáltam elnyomni a féltékenységem és haragom. De a fogaim

249

továbbra is lüktettek, ha elképzeltem Lucius a bársony takarón Faith – tel. Egyik kezem a hűvös csempézett falra tettem, reszkettem és szenvedtem, próbáltam egyenesen tartani magam. – Igen. – értett egyet Lisa. – Nem értem, hogy a fiúk miért nem tudnak megelégedni egy… – egyik kezét Faith füléhez tette, belesuttogott valamit a fülébe, amit nem hallottam. De a kuncogásból ki tudtam találni. – Tudom. – nevetett Faith. – Úgy értem, ez gyakorlatilag ugyanaz, mintha végig csinálnád. Aztán ott az a dolog, amit Lucius csinál, ami majdnem jobb, mint – – megállt, mintha rájött volna, hogy túl sokat árult el. A szívem megállt, még lüktető számról is megfeledkeztem, elkeseredett sóvárgásomról. Miféle dolog? MIFÉLE DOLOG? – Hé, ne hagyj csak így lógva. – kiáltozott Lisa, megrázva barátnője karját. – Mit csinál? – Ez csak… – Faith még egy másodpercig habozott, aztán képtelen volt még egy percnél tovább eltitkolni. Lisához fordult. – Azt a dolgot a szájával. A nyakamon. A szívem nem csak megállt. Felemelkedett, mintha egy hatalmas kéz megragadta volna az izmot a mellkasomban, és megpróbálná kitépni onnan. Ne, Lucius. Ne tedd meg. Ne árulj el bennünket ennél is jobban. És ne kockáztass még több büntetést azzal, hogy visszavonhatatlanul megszeged a szerződést. Még ne. Idő kell, hogy rendbe hozzam a dolgokat. – Mit? – sikkantott Lisa. – Mint mikor kiszívja? Az az általános iskolásoknak való. Kit érdekel ha kiszívja a nyakad? – Nem. – rázta meg Faith a fejét, visszafordult a tükörképéhez. Kissé elgondolkozott, miközben a saját szemébe nézett. – Nem kiszívja. Ez… Nem tudom leírni. Habár nagyon bámulatos érzés. Mintha veszélyes lenne, vagy valami. Mintha valami nagyon rosszat csinálnánk. –

250

beletúrt a táskájába, elővett egy hajgumit és szőke hajzuhatagát magas lófarokba fogta. – Mintha szeretném, pedig tudom, hogy nem kéne. – Istenem, bárcsak Lucius megtanítani az én pasimnak is. Allen semmit nem csinál. – Nem tudom, hogy ez olyan dolog – e, amit meg lehet tanítani. Ez olyasmi, amit csak Luc csinál. Lisa felmordult és a barátnője nyakára mutatott. – Nos, akármi is az, nyomokat hagy. Szeretnél rá valami sminket? Faith elfordult, hogy megnézhesse a karcolásokat a füle közelében. Végighúzta az ujjait a vékony, vörös csíkokon, és elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett. – Ó, Lees… érezned kéne, mikor csinálja. – Olyan szerencsés vagy, hogy a pasid európai. – duzzogott Lisa. – Olyan szerencsés. Mikor elmentek, nekidőltem a hideg falnak, nehezen vettem levegőt, vártam, hogy a fájdalom és éhség elmúljon bennem. Vártam, hogy a vámpír oldalam, ami olyan elkeseredetten akart felszínre törni, lehiggadjon és megbújjon ismét. Lucius… Mit művelsz?

251

48. fejezet – MEG FOGJA HARAPNI Faith Crosse – t. – tájékoztattam Dorint.

– Nem, nem, nem. – tiltakozott Dorin. Öntött egy kis fahéjat a capuccinójába. – Az nem lenne jó. Nem hinném, hogy a fiú meg is tenné. – Dorin, láttam a barátnőjét, Faith – et az iskolai mosdóban. Azt mondta, Lucius fura dolgokat csinál a nyakán. A szájával. És meg is karcolta. Dorin letette a capuccinót, ráncos szemei elhomályosodtak. – Nagy karcolások? – Nem tudom. Nem voltam elég közel, hogy megnézzem. Számít az? – Nem igazán, azt hiszem. Egészen addig, míg tényleg bele nem mélyeszti a fogát, tudod? – Dorin behajlította a kezét, két ujját úgy hajlítva, mint az agyarak, majd a levegőbe kapott vele. – Ez a dolog – nos, nagyon rossz hír lenne. – Luciusnak, vagy Faith – nek? – Ami a lányt illeti tényleg nehéz megmondani. Úgy értem, természetesen, ha nem szívja szárazra ezt a Faith nevű egyént – vagyis megöli – akkor, nos, ő is élőhalott lenne. Ez pedig olyan dolog, amit a legtöbb lány megbán, mikor csak a pillanat hevében teszik meg. Nem olyan, amit siettetni lehet. És a lányok, akiknek nincs vámpír vérvonaluk, mint neked… ők azok, akik veszélyessé válnak pár száz évvel később. Nem szeretik meginni a vért. Nyafognak. Bajt kevernek. Elérik, hogy azt kívánd, bárcsak karó lenne a szívedben, semmint pár pillanatot velük tölts. Lucius talán nagyon bánná egy évezreddel később, hogy engedett egy pillanatnyi szenvedélynek. – Szóval azt mondod, összeházasodnak, ha megharapja őt? – utáltam az irigységet – a bibliai mértékű, bűnös kapzsiságot – ami eluralkodott

252

rajtam. Szúró fájdalom hasított a fogínyembe, ezért megdörzsöltem az állkapcsom. – Fáj, ugye? – kérdezte Dorin, mikor észrevette. Még keményebben dörzsöltem. – Ennyire nyilvánvaló? – Ha ismered a jeleket. De higgy nekem, ez jó dolog. Ha nem fájnak az agyaraid – na ekkor kell egy fiatal vámpírnak aggódni. – Tudom. – mondtam. – Olvastam a könyvet. – Lucius adott egy példány a Hogyan nőjünk fel élőhalottként című könyvből? – vigyorodott el Dorin. – Az egy klasszikus. – Igen, sokat segít. – helyeseltem. – De ami Luciust és Faith – et illeti… – Ó, igen. – mondta Dorin. – Ha Lucius megtenné azt a tiszteletre méltó dolgot – és biztos vagyok benne, hogy meg fogja – akkor fognak kibújni. Nem haraphatsz meg egy gyanútlan szüzet, aztán vidáman éled az életed tovább. Nem ért véget ennyivel. A fájdalom új életre kelt, az ínyem lüktetett. – Nem hiszem el, hogy Lucius hozzá lenne kötve az örökkévalóságig. Dorin megrázta a fejét, nem akarta elkapni a pillantásom, még több fahéjat borított a bögréjébe. – Nem. Nem lesz. – De épp az előbb mondtad, hogy ha Lucius megteszi… – Becsület vagy sem. Ha Lucius teljességgel megszegi a szerződést, mindegy, hogy kit harap meg. Vasile nem fogja eltűrni az engedetlenséget. Az ok, amiért a vámpírok ilyen sokáig fenn maradtak, az a kemény igazságszolgáltatás. Olyan, mint például megszegni egy egyezséget két klán között – azonnali kivégzést von maga után. A féltékenységet azonnal eltörölte a nyers félelem. – Micsoda? – Kivégzés. Nagy K – val. Tudtam, hogy megbüntetnék, és számtalan módon. Még maga Lucius is rettegett tőle, hogy mit tehetnek vele. De nem gondoltam volna, hogy képesek lennének kivégezni őt. – De ő a hercegük… – És a hercegek feláldozhatók. Nem mintha máris királyok lennének.

253

Úgy tűnt, a hangom elakadt a torkomban. – Mennyi időt ad neki Vasile, hogy engedelmeskedjen? – Máris egy cérnaszálon függ. – ismerte be Dorin. – Vasile elhatározta, hogy engedelmességre bírja Luciust, de nem fog örökké várni. – a nagybátyám mutogatott, megbökte a mellkasát valamivel, amiről azt feltételeztem karó, aztán meggyújtott egy öngyújtót. – És aztán… puff. A párás, cikóriaillatú levegő a kávézóban hirtelen túl durvának és jegesnek tűnt. – Tényleg így történik? Karóval? – Igen, ez a legbiztosabb módja. – erősítettem meg Dorin Lucius korábbi állítását. – Lemértük az időt. Egy kép, hogy Luciust szíven szúrják – Vasile, ahogy egy gyors döfést végez a bordák alá, amik túl sokszor lettek eltörve – úszott be az elmémbe, és esküszöm, mintha éreztem volna, ahogy az éles fa átszúrja a saját bőrömet. Még meg is ragadtam a mellkasom. Vajon a szüleim is ezt tették, az utolsó pillanatokban? – Mi fog utána történni Luciusszal? – mondtam, próbáltam kiűzni a szörnyű képeket. – Hogy érted? – Mármint… a lelkével. – Ja, az. A lelke a klánhoz tartozik. Ez nem a tipikus menny – pokol dolog, amihez szokva vagy. Egy vámpír lelke különb. A klán adja, a klán elveszi. Nos, néha a dühös csőcselék veszi el. – vont vállat Dorin. – Ígyis – úgyis a pokolra jutunk. Vagy talán csak eltűnünk. Egy olyan univerzum gondolata, ahol Lucius nincs – Lucius egyszerűen nem létezik – túl sok volt, mint amit el tudtam viselni. És mégis tehetetlennek éreztem magam. – Továbbra sem akarja teljesíteni a szerződést, még úgy se, hogy megmondtam neki, szeretem. Hogy szeretnék hozzá menni. Dorin felvillanyozódott. – Te tényleg szerelmes vagy bele igaz? Beismered nekem. – Igen, szeretem. – mondtam.

254

– Akkor ne engedd, hogy megharapja Faith Crosse-t, még akkor se, ha ez azt jelenti, hogy a nap huszonnégy órájában rá kell tapadnod. – tanácsolta Dorin, és kortyolt egyet a capuccinóból. – Mert abban a másodpercben, hogy megharapja, az óra éjfélt üt Lucius Vladescu számára. Ezt garantálhatom. Lucius holtan. Egy univerzum, ahol ő nincs. Nem tudtam elképzelni. De ötletem sem volt, hogyan tudnám megakadályozni. Aznap egész éjszaka forgolódtam az ágyban, emlékeztem arra, hogy éreztem mikor azt hittem, hogy Lucius meghalt. Azt a hűvös szelet, ahogy átsüvít a mellkasomon – úgy tépve fel, mint egy karó. Ha nem fogja tiszteletben tartani a szerződést, attól féltem, az nem csak őt meg fogja ölni. Az engem is megölne.

255

49. fejezet – Ó, BASSZUS – motyogtam az ablakomból figyelve, ahogy Lucius és

Faith Crosse átszelte az udvart a sötétség leple alatt, a régi lakása felé tartva. Utáltam kémkedni utána, de nem tudtam, mi mást tehetnék. Nem engedhettem, hogy megharapja Faith – et. Szóval vártam pár percet, majd követtem őket. – Sziasztok, srácok! – mondtam, kopogtatás nélkül rontva be. – Mit csináltok? Mintha nem tudnám megmondani. Faith gyakorlatilag elugrott Luciustól, lesimítva a haját, megigazítva zilált ingjét. – Istenem, Jenn! Nem tudsz kopogni? Néhány embernek van nemi élete is. Lucius meg sem próbálta kimenteni magát. Csak ült ott az ágyon, karját lazán Faith dereka köré fonta, szórakozottan simogatva. – Mit akarsz, Jess? – hangja mély volt, fenyegető. – Talán a fazekait, vagy serpenyőit akarja. – gúnyolódott Faith. – Tudod, hogy megcsinálja a haját. – Már nem érzem többé a nyulat. – vágtam vissza. – A peroxid szaga olyan erős. Felhagyhatnál a szőkítővel Faith, vagy még a végén kopaszon végzed. – Tudnék én rosszabbat is. – grimaszolt, és a fejemre mutatott. – Jobb kopaszon, mint hogy Birka fejem legyen. – Inkább a Birka fej, mint hogy kurva legyek. Nem hiszem, hogy valaha is beszélt volna így Faith Crosse – szal. Nehezen hittem el, hogy megtettem. De a francba is, nagyon jó érzés volt. Faith döbbent csendben ült Luciusnak dőlve, nagyra nyílt szemekkel. Aztán felkelt, és egyik ujjával Lucius mellkasára bökött. – Hallottad,

256

hogy mit mondott nekem az előbb, Luc? Hagyod, hogy kurvának nevezzen? Lucius örömtelen hangon felnevetett, és még közelebb húzta. – Ó, Faith. Fogadd el a kritikát. Ellökte a mellkasát. – Csak figyelj, Luc. Lucius elengedte a füle mellett a figyelmeztetést és odaszól nekem. – Megismétlem: Mit akarsz, Jessica? – Szükségem lenne egy kis segítségre Belle – nél az istállóban. – hazudtam. – Azt hiszem, sántít az egyik lábára, de a te véleményedet is szeretném. Jobban ismered a lovakat, mint én. – Hívj egy állatorvost. – mondta Lucius. – Nem gyógyítok állatokat. – Ugyan, Lucius. – kérleltem. – Csak egy perc. – Bármit megteszek, csak messze legyél Faith – től… – Majdnem tíz óra van. – jegyzete meg Lucius. – A ló élni fog még reggel. Mi pedig nagyon elfoglaltak vagyunk most. – Arca nagyon homályos volt a gyenge fényben, de azt hittem, agyarakat láttam megvillanni. – Lucius, légy belátással! – kérleltem, elfelejtettem a történetem Belle – ről. – Elegem van már az értelmetlen kötekedésből. – mondta Faith és kicsusszant Lucius öleléséből. – Majd később, Luc. – Ne menj. – mondta Lucius és visszahúzta. De Faith elrántotta a derekát. – Amúgy is későre jár, Lucius. És a szüleim megölnek, ha megint kint leszek takarodó után. – felkapta a piros retiküljét a földről, majd nyomott egy puszit Lucius szájára. – Viszlát. Ahogy elhaladt mellettem, megragadtam a karját. – Amúgy meg a nevem, Jess. Remélem, legközelebb már emlékszel rá. Faith egy horkantással kitépte magát a kezemből. – Ó, de még mennyire. És sajnálni fogod, hogy emlékszem.

257

Nyitva hagyta az ajtót, én pedig becsaptam, mikor leviharzott a lépcsőn. – Mit látsz benne? – kérdeztem Luciustól. Hangom ingerlékeny volt, túl ideges, de nem tudtam magam kordában tartani. – Ő a leggonoszabb teremtmény, akit valaha ismertem. – Ismersz rosszabbat, Jessica. Higgy nekem. – állt fel Lucius, összefonta a kezeit a mellkasa előtt. – Miért vagy itt valójában? – Hogy megmentselek, te idióta! – mondtam. – Meg fogod harapni Faith – et! Nem vagy már beszámítható! Lucius felnyögött. Olyan hangon, ami lassan morgássá vált. Ökölbe szorította a kezét, és a halántékára szorította. – Jessica – ebbe ne avatkozz bele! – Még ha nem is törődsz velem, vagy magaddal, vagy a szerződéssel, gondoltál arra, mi fog történni Faith – tel, ha elragad benneteket a hév? Az ő lelkével is szórakozol. Lehet, hogy gyűlölöm, de amit csinálsz – az nem helyes. Lucius felhorkant. – Faith lelke. Faith máris olyan romlott lélek, mint amilyet el se tudsz képzelni. Ne aggódj miatta. Hazudik, csal, lop, és valószínűleg ölne is, hogy megkapja, amit akar. Láttam Faith lelkét, és éppen olyan sötét, mint az enyém. Ezért illünk össze. Egy és ugyanazon személy vagyunk. De valójában nem voltak egyek. Tudtam. – Nem alapozhatod az életedet egy regényre. – mondtam. – Miről beszélsz? – Ő nem Catherine, te pedig nem Heathcliff vagy. Nem kell, hogy elpusztítsátok egymást. – Túl sokat látsz egy apró előadásban. Egy gimnáziumi szórakozásba. – mondta Lucius. – Te nem gondolod azt, hogy ez szórakozás. Ismerlek, Lucius. – Te nem ismersz engem!

258

A tetőgerendák szinte remegtek, ahogy Lucius tényleg felemelte a hangját, emlékezetem szerint első alkalommal. A hang ijesztő volt. De nem hátráltam meg. – Igenis, ismerlek. Egy tisztességes vámpír vagy. Egy nemes vagy. És Faith nem egyenlő veled. – vágtam vissza. – Még csak nem is vámpír. – Ó, hát te sem. – közelebb jött, és egy maroknyit összefogott göndör fürtjeimből. – Megváltoztathatod a hajad, megváltoztathatod a ruhád, olvashattad az útmutatót, de semmit nem tudsz a vámpírlétről! Láttad a nagybátyáimat. Készen állsz arra a világra? – Arra születtem, hogy irányítsam azt a világot. Te is tudod! Te tanítottad ezt nekem! De Lucius kinevetett és elengedte a hajam. – Valóban? Alig tudod kimondani a szavakat, nem hogy elfoglalni a trónt! – Csak megbántódtál, Lucius! – könyörögtem. – Ne dobd el a – – Életed? Halhatatlanságod? – létezésed, egy vita miatt a nagybátyáiddal. – Tűnj el! – úgy villantotta ki az agyarait, mint egy állat, nehezen vett levegőt, és láttam a szemfogait. De nem ijedtem meg. A saját fogaim sajogni kezdtek. A torkom is száraznak éreztem. – Nem! – Ne kényszeríts! – vicsorgott, és megragadta a vállam. – Fogalmad sincs, mire vagyok képes! Nem láttad mit tettek velem? Ugyanaz a vér folyik az én ereimben is! – Nem fogsz bántani. – kiszabadítottam magam, körbe pásztáztam a szobát, valami után kutatva. Hogy tudnám bizonyítani neki, hogy nem csak az vagyok, aki megmentheti, de a sorsunkat is én pecsételem meg? És akkor megláttam. A bögrét. Az Orange Julius bögrét, ami tudtam, hogy tele van meleg, vörös folyadékkal. Az éjjeliszekrényén állt, én pedig megindultam felé, tudtam, hogy gyorsabb nálam. De az én oldalamon ott állt a meglepetés ereje, felkaptam, félig undorodva levettem a kupakot, félig megőrülve a sóvárgástól. – Jessica, ne! – kiáltott fel Lucius, és felém indult.

259

Elléptem előle, a bögrét a számhoz emeltem, beleöntve a dús, csúszós, csomós vért a számba. Lecsúszott a nyelvemen, le a torkomon, olyan gyorsan öntöttem, hogy ráfolyt az államra, a nyakamra, és eláztatta a pólómat. Ragadós volt, sós, és édes, olyan íze volt, mint az életnek a halál szélén. Mindet megittam, teljesen eltöltött az íze, az illata… pikáns íze, ami most bennem volt, eltöltött, kielégített. Lucius kővé dermedve állt, míg végeztem, és megtöröltem a kezemmel a szám. Semmit nem mondott, ahogy a bögrét a mellkasához vágtam, kényszerítve rá, hogy elkapja. – Tessék. – morogtam, sokkal erősebbnek éreztem magam, mint valaha is életemben. Erősnek, jóllakottnak és kissé betegnek. – Soha többet ne mond nekem azt, hogy nem vagyok kész a kormányzásra. Lucius még mindig nem szólt egy szót sem. Csak állt dermedten és ridegen, mint egy hulla, a véres bögrét a mellkasához szorította. Elviharoztam mellette, le a lépcsőn, ki az ajtón, mielőtt reszketni kezdtem. A garázs előtti kis fénykörben álltam, hagytam, hogy a hideg szellő lenyugtasson. Az ingem el volt áztatva, de a fagyos levegőben a vér máris csomósodni kezdett, dermedni, keménykedni, mint a vérvörös jég. Megint megtöröltem az állam enyhén ragadós kezemmel. Hányni akartam – és megint inni. Szóval vártam még egy pillanatot, próbáltam lenyugodni, próbáltam kitalálni, hogy mit tegyek. Mi van, ha a szüleim meglátják, hogy csupa vér vagyok? A ház felé pillantottam. És ekkor láttam meg Faith Crosse-t, aki körülbelül öt lépésre állt tőlem, és engem bámult. – Csak visszajöttem… elfelejtettem a mobilom. – dadogta, piros retiküljét a mellkasához szorította, szóval kicsit hasonlítottunk egymásra. Kivéve, hogy az ő testét piros bőr fedte, az enyém alvadt vér borította. Kék szemei hatalmasra nyíltak… – Mi… Mi a pokol történt veled? Mondani akartam valamit – bármit – de semmilyen hazugság nem jutott eszembe. Mintha egy hazugság meg tudná magyarázni, miért van az arcomon, a mellkasomon, és a torkomon alvadt vér.

260

Nem érdekelt. Faith sarkon fordult és a kocsija felé rohant. Én még mindig csak álltam ott, remegtem a hidegtől és az érzelmektől, mikor csikorgó kerekeinek hangja elhalt az éjszakában. Tudtam, hogy valami olyat tettem, amit nem lehet visszacsinálni. Megváltoztattam nem csak magamat, de a jövőt is. Valamit beindítottam, mikor azt a bögrét a számhoz emeltem, és nagyon is biztos voltam benne, hogy már nem csak mérges, idős, hallhatatlan Vénekkel kell szembenéznem nekem és Luciusnak. Véres darát öntöttem egy amerikai gimnázium pletykadarálójába – talán az egyetlen dologba, ami veszélyesebb, mint a hataloméhes, háborúzó vámpírok.

261

50. fejezet – JESS, MI TÖRTÉNT veled abban a lakásban? – kérdezte Mindy,

megragadta a karom és visszatartott, ahogy felfelé indultam a lépcsőn, emelt kémiára indulva. Szemei nagyra nyíltak, könyörgött, hogy biztosítsam róla, minden rendben van. – Elmondhatod nekem. A legjobb barátod vagyok. – Semmi nem történt. – hazudtam. El akartam mondani mindent Mindy – nek. Az egész őrült történetet. Annyira fárasztó volt már, hogy az egész terhet én cipelem. De nem tehettem. Soha nem hinné el, de ha mégis, mit gondolna rólam, ha azt mondom, vért ittam? Hogy még több vért akartam inni? Tovább mentem a lépcsőn. – El fogunk késni óráról. Mindy tovább fogta a kezem, még mindig feltartott. – Nem érdekel az óra. Csak tudni szeretném, mi van veled. Olyan pletyka kering, hogy vér volt a szádon, Jess. Hogy kijöttél Lucius lakásából, és csupa vér voltál. – Ez a leghülyébb dolog, amit valaha hallottam. – mondtam. Hazugság és még több hazugság. Mindy lecsúsztatta kezét a karomon, megfogta a kezem és megszorította. – Lucius volt, Jess? Bántott? Nekem elmondhatod. Szerezhetünk segítséget. Ó, Istenem…. hát így hiszi… – Nem, Min. Esküszöm. Ha ez lenne, akkor elmondanám neked. Ígérem. Lucius soha nem emelt rám kezet. – Legalábbis olyan módon nem, ahogy bánnám… ne vágytam volna rá… – Ez nem úgy van, ahogy gondolod. Csak bámult rám, én pedig rájöttem, túl sokat mondtam. – De valaminek lennie kellett, Jess. Az előbb ismerted be. – Semmiség. – makacskodtam, megpróbáltam mosolyogni. Túlságosan sokat képzelsz a dologba.

262

–

Mindy hirtelen elengedte a kezem, mintha elárultam volna. Amit meg is tettem. Hazudtam a legjobb barátnőmnek, ő pedig tudta. – Nem hiszek neked, Jess. És nem tudom elhinni, hogy nem bízol meg bennem. – volt valami a hangjában, ahogy ezt mondta, felszaladt a lépcsőn, el tőlem. Leültem az üres lépcsőre, magányosabban, mint valaha voltam életemben. Elvesztettem Lucius, Jake – et és most Mindy-t is. Még a szüleim is idegeneknek tűntek egy sokkal egyszerűbb világban, amit magam mögött hagytam. Az egyetlen barátom egy idős vámpír volt, aki szerette a capuccinót. És természetesen ellenségeket gyűjtöttem. – Nocsak, nocsak, nocsak. Packrat. A gonosz hang valahonnan mögülem jött. Átnéztem a vállam felett a lépcső tetejére, ahol Frank Dormand és Ethan Strausser ácsorgott a fordulóban. – Tűnjetek el. – mondtam. Lejöttek a lépcsőn, és fölém hajoltak. – Mit csinálsz, őrült? – mondta Frank és belerúgott a sípcsontomba. Felálltam, készen rá, hogy megküzdjek velük. – Mit akartok? – Tudni szeretnénk, mi folyik a garázsban a szüleid őrült farmján. – mondta Ethan. Sosem vette észre, hogy szó szerint milyen tompának tűnik az agya borzas, világos frizurája alatt. – Ti ketten nagyon sokat használjátok az „őrült” szót. – jegyeztem meg. – Belenézhetnétek a nagyszótárba. Van egy a könyvtárban. Tudjátok, hol van a könyvtár ugye? – Ajaj, Packrat szája ma nagyon okosnak hiszi magát. – gúnyolódott Frank. Próbáltam elmenni mellettük, de elállták az utat. – Ne olyan gyorsan. – mondta Frank. – Ja. – kontrázott Ethan. – Tudni akarjuk, hogy az őrült – – Most komolyan, találjatok már rá valami szinonimát.

263

– Az őrült, aki a házatokban lakik, mit művel a barátnőmmel. A barátnőjével? Ezen nevetnem kellett. – Szerintem Faith – nek új barátja van. Ha esetleg még nem tűnt volna fel. Ethan összevonta a szemöldökét. Rózsaszínes arca nagyon csúnya lett, mikor mérges volt. – Az a fiú… csinált valamit Faith – tel. Nem normális. Ő… ő talán hipnotizálta. – Nem tudom, miről beszéltek. És ne legyeteket már olyan érzékenyek, vesztesek. A foci nem tanít nektek semmit? Frank megpöccintette a fülemet. – Ne beszélj így Ethan – nel. Figyelmeztetően megráztam a fejem Frank felé. – Úgy beszélek vele, ahogy akarok. És soha többé ne érj hozzám. – Vagy mi lesz? Rám uszítod a testőrödet? – ugratott Frank. – Mert azt mondom, hajrá! – Tudunk róla. – tette hozzá Ethan baljóslatúan. – Nem tudtok semmit. – Tudunk a vérről, ami rajtad volt. – mondta Frank. – És tudunk a Vladescu – król. Rákerestünk az interneten. Az a barom azt hiszi magáról, hogy vámpír. Ez volt az első alkalom, hogy valakitől, Luciuson és persze az újdonsült családomon kívül kiejti a V betűs szót. A vérem megfagyott. – Micsoda? – Egy vámpír. – ismételte meg Ethan. – Te pedig tudsz róla. – tette hozzá Frank, egyik ujját a vállamba bökte. – Mindketten megbolondultatok. Halljátok magatok egyáltalán? – Egy egész weboldal van Luc családjáról – , a romániairól. – mondta Ethan. Frank önelégülten vigyorgott. – És tudod, hogy mit csinálnak Romániában? A vámpírokkal? Nagyot nyeltem. Igen, tudtam.

264

Frank olyan mozdulatot tett, mintha egy karót döfne a mellkasába. – Már megcsinálták. Valójában. Megtették Luc régi családjával. A szüleivel. – Mi sem szeretjük itt a furcsa embereket. – tette hozzá Dormand. Volt valami nagyon fenyegető abban, ahogy ezt mondta. Kényszerítettem magam, hogy felnevessek. De a nevetésem hamisnak és ijedtnek hangzott. – Elment az eszetek. – Ó, azt nem hiszem – Frank – et megzavarta egy ajtócsapódás fölöttünk, és a folyamatos kopogás, ami egy pár cipő közeledtét ígérte. – Hát itt vagy. – kiáltott fel Faith Crosse, és Ethan karjaiba dobta magát, majdnem lelökve ezzel a maradék pár lépcsőfokról. Szipogni kezdett, közben szorosan ölelte Ethan – t. Lazán átölelte, de enyhe zavartság látszott idióta arcán. – Mi a baj, bébi? – Szakított velem. – sírta. – Az az őrült – Oké, komolyan veszek mindannyiuknak egy szótárat a ballagásra. – Dobott. – kicsit elhúzódott, egyik ujjával a mellkasára bökött. – Engem! Faith Crosse – t! Hirtelen észrevette, hogy én is ott vagyok, és most felém irányította a haragját, ujjával felém bökve. – Ti… ti ketten… mindketten… – Őrültek vagyunk? – segítettem ki. – Igen! Mindkettőtöket gyűlöllek! – visszafordult Ethan – höz, még szorosabban ölelte. – Nem is tudom, hogy egyáltalán miért szakítottam veled. Mintha megbabonázott volna. De az biztos, hogy már nagyon furcsának tűnik ez az egész. Sírni kezdett, még jobban szorította Ethan – t. Nekem egy kissé úgy tűnt túljátssza magát, de Ethan bevette a színjátékot. Megpaskolta a hátát húsos kezeivel. – Annyira hiányoztál. – szipogta Faith. – Miért jártam egyáltalán azzal a fiúval?

265

Egy részem nagyon is megkönnyebbült. Lucius kijózanodott. Ejtette Faith – et. Talán, de csak talán végre tiszteletben tartja a szerződést is… Az ujjongásom csak rövid életű volt. Faith lazított az ölelésén, megpördült, hogy a szemembe nézzen, szemei keskeny réssé szűkültek, ajka remegett a dühtől. Megint felém bökött az ujjával, összeszorított fogak és könnyek között beszélt. – Mond meg a drága Lucius Vladescu – dnak, hogy senki – senki – nem dobhatja Faith Crosse – t! Még meg fogja bánni! Faith még mindig engem figyelt, amikor elértem a lépcső tetejét, és visszanéztem rá. – Meg fog érte fizetni! – kiabált utánam. Hittem neki. Minden, amit elindítottam azzal az egy bögre kilöttyent vérrel… Sokkal gyorsabban siklott ki az irányításom alól, mint azt valaha is hittem volna. Soha nem hittem volna el, hogy Frank Dormand képes lesz egybekötni Luciust a vámpír szóval. Mégis megtette. Most pedig Faith dühös volt Luciusra. Frank, akármilyen ostoba is volt, rátalált arra az átkozott tudásra. És Faith pont az az ember volt, aki ezt könyörtelenül fel is használja. Alábecsültem az ellenségeim. Lucius talán egy újonc hibájának nevezte volna a részemről. Egy olyan lány hibája, aki még nem készült fel, hogy vámpír klánok fölött uralkodjon. Annyi mindent kellett még megtanulnom, de nem volt elég időm.

266

51. fejezet – LUCIUS? – HANGOM visszhangzott a közel üres tornateremben,

kicsinek tűnt. A barlangszerű terem gyakorlatilag sötét volt, csak kevéske lámpa volt felkapcsolva. A pálya másik végében Lucius egyedül gyakorolta a kosárra dobást abban az ismétlődő, rituálészerű módon, ahogy már láttam: cselez, lecsap, visszaszerez… újra és újra és úja, sosem rontott el egy dobást sem. Sosem hibázott. Nem fordult meg a hangom hallatára, abban sem voltam biztos, hogy meghallott, átsétáltam hozzá a nagy parkettás talajon át. – Lucius? – próbálkoztam újra, mikor elértem a végét. Átdobta a labdát a karikán, aztán hagyta, hogy elpattogjon, nyugtalanul fordult felém. Nem volt túl elégedett. – Jessica… hogy találtál meg? – Láttam, hogy elmész a labdával, kinn pedig túl hideg van játszani. – körbepillantottam az üres tornateremben. – Úgy döntöttem megnézem, itt vagy – e. – Hogy jutottál be? Az iskola zárva van. – Ugyanúgy, ahogy te. Kopogtattam az ablakon, ahogy a gondnok dolgozik. Ő mondta, hol talállak. – Általában, csak kitámasztja nekem a gimnáziumhoz legközelebbi ajtót. – mondta Lucius. – Persze tettem róla, hogy megérje neki megszegni a szabályokat. Úgy tűnt, a düh egy része eltűnt Luciusból, mintha begyógyult volna a sebeivel együtt. És mégis, a régi Lucius sem tért vissza. A vámpír előttem olyan volt, mint egy teljesen új megtestesülése. – Jól vagy? – kérdeztem. – Hallottam Faith – ről. Hogy szakítottál vele. – Igen. Úgy zajlott le, ahogy egy ilyen dolognak kell.

267

Rájöttem, hogy Lucius és én nagyon közel állunk ahhoz a helyhez, ahol táncoltunk a karácsonyi bálon, ami egy emberöltőnyivel ezelőttinek tűnt, habár még csak pár hete történt. Amilyen közel, azon az éjszakán voltunk – vérünk szinte keveredett – olyan távolinak tűntünk most az üres tornateremben. Akár a terem másik végében is állhattam volna. Akár másik bolygón is állhattam volna. – Hibát követtem el, Lucius. Azzal, hogy megittam a vért. Hogy hagytam, hogy Faith meglássa. – Én sokkal rosszabb hibákat követtem el, Jessica. Ne aggódj feleslegesen. – De most Frank arról beszél, hogy vámpír vagy, Faith ideges, és mindenki pletykál. Még Mindy is eltávolodik tőlem, mert fél a pletykáktól. – Igen, elég sok dolog összejön, nem igaz? – Lucius nem mosolyodott el kényszeredetten, mint ahogy vártam. Különös módon csendben volt. Majdnem természetfölötti módon nyugodt. – Mit fogsz tenni, Lucius? Hátat fordított nekem, és felvette a labdát, könnyen egyensúlyozva a tenyerén. – Kosarazom, Jessica. És várok. – Lucius – – Jó éjt, Jessica. – mondta, elfojtott minden választ, amit adhattam volna, a labda hangjával, mikor az a fapadlóhoz pattant, a pályán csikorgó cipőjével, és a süvítéssel, ahogy átdobta a karikán a labdát. Újra, és újra, és újra.

268

52. fejezet – SZIA. – HÁTAMAT A tornaterem csempézett falának vetve leültem

Mindy mellé, akit pont előttem állítottak ki. – Ez nagyon fájdalmasnak tűnt. Mindy nem nézett a szemembe. Úgy figyelte a kidobós játékot, mintha legalább egy millió dollárja múlna a kimenetelén. – Csak egy labda. – De az idóta, Dane, egyenesen a fejedre célzott… Mindy kissé odébb csúszott a tornaterem padlóján. Még mindig nem nézett rám. – Nem fájt annyira. – Még mindig dühös vagy rám? Vagy csak ki vagy borulva? – kérdeztem végül. Mindy vállat vont. – Kicsit mindkettő, azt hiszem. – Ó. Mert az elején olyan volt, mintha mindig lett volna valami kifogásod, hogy miért nem tudunk együtt ebédelni, aztán már nem hívtál vissza telefonon… Két hétig rám se hederítettél, Min. Mindy a cipőfűzőjével babrált, olyan erősen koncentrált az újrakötésükre, mint egy öt éves kisgyerek. – Csak elfoglalt vagyok, ennyi az egész. – Nem vagy ennyire elfoglalt. Mindy végre rám nézett. – Sajnálom, Jess, de… – De mi? – Ez csak túl furcsa nekem. – Szóval elhiszed a pletykákat. Visszafordult a kidobóhoz. – Nem tudom, mit kéne elhinnem. Te pedig nem mondod el.

269

– Mert bonyolult. – mondtam. – De, ha nem tudsz megbízni bennem egy rövid időre, amíg megoldom – Mindy megint felém fordult, de ezúttal félelem volt a szemében. – Ez nem csak rólad szól, Jess. – Akkor miről? – Ez… miatta van. Ő az, aki megváltoztatott. Csinált veled valamit. Csinált valamit Faith – tel is. Megmutatta az embereknek a karcolásokat… Mindy – nek nem kellett bővebben kifejtenie, kit értett „ő” alatt: Luciust. – Minden normális volt, amíg ő nem jött ide, és változtatott meg téged. – mondta Mindy, hangjában szenvedés volt, mintha Lucius ellopott volna tőle valamit. És azt hiszem, az ő szemében valóban így is volt. – Ez nem Lucius hibája. – mondtam. – Úgy értem, ez senki hibája, mivel minden rendben van. – Nincs rendben, Jess. – Mindy higgadtsága mintha összetört volna. – Tudod, kedvelem Lukey-t – kedveltem Lukey-t – de az emberek azt mondják, nincs valami rendben vele. Az emberek félnek. – Nincs semmi, amitől félniük kéne. Mindy mosolyogni próbált, de nem tudott. – Ha te mondod, Jess. – Még mindig átjössz a születésnapomra, igaz? – kérdeztem. – A vacsorára? A tizennyolcadik születésnapom már csak pár hétre volt. Mindy és én mindig együtt ünnepeltük a születésnapunkat. Ajándékokat cseréltünk, tortákat ettünk, kívántunk, együtt, négyéves korunk óta. Megráztam a kezét. – Ott leszel, igaz? De az erő, amivel Mindy elhúzta a kezét, és ahogy körbepillantott, hogy látta-e valaki, hogy hozzáértem elárulta, hogy a hagyománynak vége. – Sajnálom, Jess. – mondta. Mintha elszorult volna a torka. – Nem tudok. Nem, ha ő is ott van.

270

– Kérlek, Mindy… De esélyem sem volt meggyőzni őt, mert egy kóbor labda épp a fejem felett csapódott a falba. Figyelmetlen kiáltásom ráébresztette Larson edzőt, hogy Mindy és én csak üldögélünk, ezért megfújta a sípját. – Azonnal vonszoljátok ide a seggeteket, vagy futhattok pár kört. – ordította, erőszakosan csattogtatva a tenyerét. – Ne csak üljetek ott, elhíztok és lusták lesztek! Lassan álltam fel azzal a céllal, mint általában, hogy annyi időt pazaroljak el a tornaórából, amennyit csak tudtam, de Mindy azonnal talpon volt, a küzdelem közepébe vetette magát, felkapott egy labdát és olyan bosszúszomjasan dobta az osztálytársainkra, ami még engem is meglepett. Még sosem láttam Mindy Stankowicz – ot részt venni a testnevelés órán. Mindig az elsők között volt, akiket kiállítottak a játékokból, vagy valami sérülést színlelt. És ő volt a leghihetőbb színész, akit ismertem, ha görcsökről volt szó. Egy hónappal ezelőtt sikerült elhihetnie, hogy a menzesze három teljes hétig tartott. De most… Most Mindy csak úgy száguldott a parkettán, minden kóbor labdát felkapva, amit csak talált, úgy lőtt, mint valami géppisztoly egy gengszter filmben. Talán engem képzelt el a túloldalon, ahogy a falnak dőlök. – Gyerünk ide be, Packwood! – Larson edző ismét belefújt a sípjába. – Most! De én nem törődtem vele. Csak néztem Mindy-t pár pillanatig, aztán az öltöző felé indultam, határozott méltósággal vágva ki magam, amire úgy tűnt az edző képtelen volt nekem mondani, mivel meg sem próbált még egyszer utasítani.

271

53. fejezet – MRS. WILHELM?

Felpillantottam a bonyolult firkáról, amit a füzetembe rajzoltam, hogy lássam, ahogy Frank Dormand ide – oda lengeti kövér kezét, hogy felkeltse a tanárunk figyelmét. Sosem láttam, hogy Frank bármire is felemeli a kezét, tehát arra gondoltam, vagy hasmenése van, és ki kell mennie… valójában nem jutott más az eszembe, amiért egy idióta, mint Frank felhívná magára a figyelmet tanulmányi órán. Továbbá, amit ez után mondott még inkább meglepett. – Igen, Frank? – Mrs. Wilhelm is zavartnak tűnt. – Csináltam egy könyvbeszámolót. Micsoda? – Ó, kedves. – Mrs. Wilheml láthatólag nem tudta, hogy most örülnie kellene, félnie, vagy mindkettő. – Készítettél egyet? Csak mert nem voltál felírva… – Tudom. – mondta Frank. – De annyira érdekelt a könyv, hogy előreolvastam… Láttam, hogy Mrs. Wilhelm izgatott lett a nyilvánvaló aggodalma ellenére. Azt hallani, hogy egy diákja – különösen egy olyan lehangoló diák, mint Frank – előreolvasott… nos, úgy tűnt, mintha egy napon nyerte volna meg a lottót és talált volna szerelemre. – Valóban? – kérdezte ismét, szemei kicsit csillogtak. Hirtelen belém hasított, hogy ez az egész talán rossz, nagyon rossz. Visszapillantottam Luciusra, kissé aggódva, de ő nem is figyelt, szemei homályosak voltak attól a különös nyugalomtól, amire szert tett. – És mit olvastál el? – kíváncsiskodott Mrs. Wilhelm. – Drakulát. – jelentette be Frank. – És készen állok, hogy beszéljek róla.

272

Jaj, ne. Kérlek, ne. visszapördültem a székemen. Valahogy most veszélyes talajra kerültünk. Frank és Faith kisütött valamit. Kérem, Mrs. Wilhelm. Mondja meg neki, hogy fogja be. – Nos, Frank, még hetek vannak hátra, míg elkezdjük Bram Stokert. – ámuldozott Mrs. Wilhelm. – Tudom, de tényleg izgatott lettem ettől a kiváló könyvtől. – mondta Frank. – Elgondolkoztatott sok dologról. Annyira szeretnék beszélni az osztálynak is róla. Mrs. Wilhelm még egy percig habozott, de a gondolat, hogy egy hanyag diákja izgatott lett egy könyvtől – hogy olyan dolgokra bukkant, amik elgondolkoztatták… egyszerűen túl sok volt neki. – Ez esetben kérlek, Frank. Oszd meg a beszámolód. – helyet foglalt, ahogy Frank kikászálódott a padja mögül, és kibaktatott az osztály elé. A szívem zakatolni kezdett. Mindy – re pillantottam, de ő továbbra is előre meredt. Tudtam, érzi, hogy figyelem, de nem nézett a szemembe. Mégis mi a fene volt készülőben? A hajdani legjobb barátnőm vajon tudta? Frank kisimított egy gyűrött jegyzetlapot, és megköszörülte a torkát. Aztán olvasni kezdett a maga szörnyű, egyhangú módján. – Ami nagyon meglepő Bram Stoker Drakula című művében az, hogy egy olyan vámpír igaz történetén alapul, aki valóban Romániában élt. Ennek a vámpírnak a neve Karóbahúzó Vlad volt, ami hasonlít egy kicsit a Vladescu névre. Fogd be, Frank… Mögöttem Faith halkan felnevetett, és suttogott.. – Úú. – épp elég hangosan ahhoz, hogy Lucius és én meghalljuk. – Néhány ember azt állítja, hogy a vámpírok még léteznek. – folytatta Frank. – Ha körbenéztek az interneten, rengeteg információ van emberekről, akik vért isznak – emberi vért – és vámpírnak nevezik magukat. Ezek közül az őrültek közül legtöbb Romániában él, ahol gyakran megölik őket, mivel a normális embereknek nem kéne velük együtt élniük.

273

Szünetet tartott és pontosan elnézett mellettem. Luciusra. Ne, ne, ne. – Franklin, nem hiszem, hogy ez illő. – hadarta Mrs. Wilhelm, és felállt. De Frank visszatért az olvasáshoz, sokkal gyorsabban, mielőtt bárki megállíthatta volna. – Még vérivó emberek nevei is fenn vannak az interneten. A legtöbb embernek, akik vámpírnak vallják magukat Vladescu az utóneve, mint Luciusnak. Micsoda furcsa véletlen. – Frank, ülj le, most! – parancsolt rá Mrs. Wilhelm. De már túl késő volt. A morgás már megkezdődött, mindenki esetlenül Luciusra nézett. Mindenki, engem kivéve. Én egyenesen előre bámultam, talán azért, mert a szívem megállt és gyakorlatilag halott voltam. Az ujjaim, amik az asztalt markolták, hidegnek és merevnek tűntek. – Rá tudtok keresni a neten. – tetézte Frank, nem is törődve a tanárunkkal. – Vámpírok. Pont, mint a könyvben. – megállt. – És ez lenne a beszámolóm. Frank összehajtogatta a lapját, és bedugta a hátsó zsebébe, önelégült vigyor volt az arcán. Egy mosoly, ami ugyanabban a pillanatban eltűnt, amikor egy árnyék haladt el a padomon. Lucius, ne menj ilyen messzire. De természetesen egy vámpír herceg nem fog csak ülni, és hagyni, hogy játszadozzanak vele. Lucius az osztály elé sétált, a vigyor Frank arcáról teljesen eltűnt. – Szeretne is kilyukadni valamire a borzalmas, és elég rosszul kitervelt „beszámolójával”, Mr. Dormand? – kérdezte Lucius, és küzdőállásba helyezkedett Frank előtt. Háttal állt az osztálynak, de láthattad a vállaiban a feszültséget. Mint egy izmos macska, aki épp lecsapni készül egy kövér egérre. – Lucius. – rohant feléjük Mrs. Wilhelm. Lucius azonban nem törődött vele. Frank fölé magasodott, mutatóujjával annak mellkasára bökve, és a táblához taszította. – Mert

274

ha mondani szeretnél valamit, kevésbé kéne ködösnek lenned. Ahhoz sincs elég eszed, hogy körmönfont legyél. – Hozd a biztonságiakat! – utasította Mrs. Wilhelm Dirk Bryce-t, aki a legközelebb ült az ajtóhoz. – Szaladj! Dirk habozott egy másodpercig, mintha aggódna, hogy lemarad a jelenetről, ami épp kibontakozóban volt, aztán kilőtt a folyosó felé. Frank kioldalgott Lucius ujja elől, nagyot nyelt és az osztálytársaira nézett. Úgy tűnt, bátorságot nyer a jelenlétükből. – Amit mondani akartam az, hogy a szüleid megölték, mivel vérszívó vámpírok voltak. Nem elég világos? – Franklin Dormand, azonnal hagyd ezt abba! – kiáltotta Mrs. Wilhelm, megragadta Frank vállát és távolabb ráncigálta Luciustól. – Azzal vádolsz, hogy vámpír lennék? – kérdezte Lucius, követve a hátráló Frank – et lépésről lépésre. – Mert valóban – – Ne! – kiáltottam fel, felpattantam a székből és Luciushoz siettem. Megragadtam a karját és olyan erővel húztam, ahogy csak tudtam. – Ne kapd be Frank csaliját! Lucius megpördült, dühösen, mintha képes lenne fizikailag lerázni, de találkozott a tekintetünk és visszanyerte az irányítást maga fölött. Az az új, nyugodt beletörődés ismét ott ragyogott a szemében. Gyengéden lefejtette az ujjaim a karjáról. Megint meg akartam fogni, mintha le tudnám csendesíteni a kezemmel, de az utolsó pillanatban hagytam, hogy a karom lehulljon a testem mellé. Semmit nem tudtam már tenni. Az egész osztály hátborzongató csöndben volt, ahogy Lucius és én egymást néztük. Én némán könyörögtem, hogy ne mondjon többet, amivel elátkozhatja magát. Ne kezdeményezzen tényleges verekedést. Lucius pedig néma kihívással azt mondta „Ennél a pontnál mi a fenéért ne? Miért ne kezdődhetne el a vég már most?” Hallottad, hogy Frank, Mrs. Wilhelm és Lucius nehezen veszi a levegőt, ahogy mind arra vártunk, mi fog most történni. Ez volt a gyulladáspont. A káosz szélén billegtünk – vagy a nyugalomén. Lucius valahogy elérte magában, hogy a nyugalmat válassza.

275

Lassan visszafordult Frank – hez. – Legközelebb, ha mondani akarsz nekem valamit, szemtől szembe mond. És készülj fel egy olyan válaszra, amitől azt fogod kívánni, bárcsak lett volna annyi eszed, hogy csendben maradj. – Ez most fenyegetés? – Frank megpördült Mrs. Wilhelm felé. – Nem fenyegethet meg! Ezért kicsapás jár az iskolából! – Elég, Frank! – mondta Mrs. Wilhelm. – Elég, most! Megérkeztek a biztonságiak, beviharoztak a szobába, de mi már csak álltunk középen, feszülten, de uralkodtunk magunkon. – Mi folyik itt? – kérdezte az iskolai rendőr, látszott rajta mennyire lelkes, hogy elbánhat néhány személlyel. Vártam, hogy lecsapjon a kalapács, de legnagyobb meglepetésemre Mrs. Wilhelm nem mondta el a teljes történetet. Kicsit remegett a hangja, de biztosan állt a lábán, ahogy beszélt. – Semmi nem történik. Csak egy kis félreértés volt. Most már minden rendben van. Frank szemei tágra nyíltak, és Luciusra mutatott. – De ő épp most fenyegetet – – CSENDET! – mennydörögte Mrs. Wilhelm, sokkal több erővel, mint valaha is hallottam tőle. – CSEND LEGYEN, FRANK! Beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, mit is csinál. Védte Luciust. Az engedelmes diákját. Az egyetlen tanítványát, aki úgy szerette az irodalmat, mint ő. Lehet, hogy vámpír, de Mrs. Wilhelm számára Lucius Vladescu mindig az a bizonyos fiú marad a hátsó sorból, aki érti a metaforákat, elhomályosul mellette a szimbolizmus, és egy Heathcliff nevű, kitalált karakter árnyas szenvedélye. Jó öreg Mrs. Wilhelm: Megvédené Luciust egy zúgó szélrohamtól is, amíg az osztályában van. Szívemben némán köszönetet mondtam neki. Sajnos, Lucius nem élhette az egész életét angol irodalmon. Ahogy az osztály kimenetelt a teremből, Faith Crosse – ra pillantottam. Egy önelégült, ámult, elégedett mosoly halvány jele pislákolt – vagy terjedt? – fel vattacukor – rózsaszín, csillogó ajkán.

276

54. fejezet – JESS, FÚJD EL a gyertyákat.

A tizennyolcadik születésnapom. Életem egyik fénypontjának kellett volna lennie, de borzalmas volt. Lehangoló. Nem voltak barátaim, és még bulim se. Az egyetlen vendégem, természetesen, Dorin nagybátyám volt, akinek állandó jelenlétét végre felfedtük a szüleim és Lucius előtt is. Nagybátyám az asztalnál ült, mindent megfigyelt apró, fényes szemeivel. – Ez olyan bájos. – mondogatta folyton. – Olyan klassz. – Csöpög a viasz. – noszogatott anya. Készített egy vegetáriánus tortát rizsszirupból, szójatejből, és édesítetlen almaléből. Egy igazi tömegvonzót. De elfújtam a gyertyát, hogy boldoggá tegyem. A gyertyák sercegtek és kialudtak. Nem fáradtam vele, hogy kívánjak valamit. – Éljen! – mondta anya, próbálta feldobni a bulit. Lucius engem figyelt az asztal túloldaláról, ahogy anya felvágta a hamis tortát. Ha van rosszabb egy dühös vámpírnál, akkor az a kifürkészhetetlen fajta. Senki nem tud olyan homályos szemeket mutatni, mint egy vámpír. Visszanéztem rá, próbáltam nem hiányolni azt a személyt, aki előttem volt. Nem használt. Akkor is hiányzott. Ha legalább beszélne velem… Biztos magányos volt. Mindenki elkerülte az iskolában, suttogtak a háta mögött, Frank könyvbeszámolójának híre elterjedt a folyosón, még több nyomatékot adva az eddig is keringő pletykáknak. A tény, hogy Lucius úgymond elismerte, élőhalott, egyenesen Mrs. Wilhelm osztálya előtt, sem segített lenyugtatni a dolgokat. Hirtelen, nem is volt olyan szokatlan, hogy a „vámpír” szót suttogják a Woodrow Wilson Gimnázium folyosóin. – Hé, ez nagyszerű! – mondta apa, és villájával beletúrt a tortaszeletébe.

277

Most komolyan elhiszi ezt? – Van számodra egy ajándékunk. – mosolygott anya, átnyújtott nekem egy dobozt vidám, citromsárga és rózsaszín gyűrtpapírba csomagolva, amit körülbelül tíz éves korom óta hasznosítunk újra. – Ó, ajándékok. – kiáltott fel Dorin, és összecsapta a tenyerét. – Imádom az ajándékokat. Óvatosan kibontottam a papírt, amit anya aztán el is tett, hogy a következő évben is felhasználhassák. A dobozban egy vadonatúj, high – tech számológép volt és egy kártya, mely szerint megújítottam az előfizetésem a Matek Zsenik magazinjára. Nyugtalan pillantást vetettem a szüleimre. Tudták, hogy kiléptem a matek csapatból. – Talán egy nap megint érdeklődni fogsz. – mondta anya. Tudtam, hogy valójában mit akar mondani: Talán megint önmagad leszel. Túl leszel Luciuson és az életed megy tovább. – Köszönöm anya, apa. Pompás ajándék. – Lucius, nincs neked is ajándékod Antanasia számára? – bökte oldalba Dorin. Lucius ekkor tért magához valami privát álmodozásból. – De, de. Természetesen. – Tényleg, Lucius? – Olyan közömbös volt, annyira elfoglalt saját magával, hogy egyáltalán nem is vártam, hogy vásárol nekem valamit. Várakozva figyeltem, ahogy benyúlt a nadrágja zsebébe, és kihúzott egy dobozt. Egy aprócska dobozt. Piros bársony volt. Olyan fajta, amiben gyűrűket adnak. Eljegyzési gyűrűket. Mindkét szülőmnek elakadt a lélegzete. Hallottad, ahogy a levegő fütyül a szájukon át. Ahogy kifújta a levegőt, a rettenetes torta néhány morzsája kiesett apa nyitott szájából. Hirtelen, az én szívem is zakatolni kezdett. Lucius átcsúsztatta a dobozt az asztalon. – Tessék. Boldog születésnapot. Sok jót kívánok neked.

278

– Ó, istenem. – mondta anya. – Nem vagyok benne biztos, hogy… Kényszerítettem az ujjaim, hogy ne remegjenek, ahogy a doboz felé nyúltam és kinyitottam. Vajon az lesz? Lucius megváltoztatta a véleményét? Beteljesítjük a szerződést? De nem. Belül, egy apró, tiszta fehér bársonyon nem egy gyűrű feküdt, hanem egy nyaklánc, ami olyan mély bordó volt, hogy szinte feketének hatott. Gyönyörű volt. Gyűlöltem. Majdnem megszédültem a csalódástól, ami elöntötte a mellkasom, nehezen vettem tőle levegőt. A gyűrű méretű dobozt látva tényleg azt gondoltam, hogy Lucius megváltoztatta a döntését a szerződés teljesítését illetően. Egy röpke pillanatig elképzeltem magunkat együtt. Az egész közös jövőnk lepergett előttem. Én. Lucius. Béke a vámpírok között. Biztonságban, egymás karjaiban, nem számított mivel fenyegettek a Vének, vagy a diáktársaink. Egy röpke pillanatig elhittem, hogy az apró doboz ennek az ígéretét hordozza. De persze, ahogy átnéztem az asztal fölött Luciusra, rájöttem, hogy a reményeim abszurdak voltak. Az övé nem egy olyan férfi testtartása volt, aki megkérné egy lány kezét. Egyenesen ült, szemei közömbösek, teljesen elmerült új, nyugodt, érdektelen állapotában. Lucius Vladescu nem egy udvarló volt, aki házasodni készül. Ő egy vámpír volt, aki halálra volt ítélve. Várt arra, ami felé tartott. Sikítani akartam és áthajítani a nyakláncot a szobán, mint egy durcás gyerek, aki nem kapta meg a játékot, amit akart. De nem egy durcás gyerek voltam. Egy letört fiatal hölgy voltam, és mutatnom kellett legalább egy kis hálát, amit nem éreztem. – Köszönöm. – sikerült kimondanom. – Nagyon szép. – Aztán becsuktam a dobozt és félretoltam. – Kissé fáradt vagyok. Ha nem bánjátok, most felmegyek. Szüleim mindketten szomorúnak és kimerültnek tűntek és rájöttem, hogy őket is magával rántotta a túlságosan látható szenvedésem, és az

279

aggódás irányomban és Lucius iránt. Hátratoltam a székem, odamentem anyuhoz és szorosan megöleltem. – Nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos születésnapot. Te vagy a legjobb anya a világon. – apuhoz léptem. – Te pedig mindenidők legjobb apukája. – Te pedig egy gyönyörű fiatal hölgy, Jessica. – mondta apa, de hangja elcsuklott. – Mindketten büszkék vagyunk rád. Kiszabadultam apa öleléséből, majd bólintottam Dorin és Lucius felé. – Jó éjt, és köszönöm. – mondtam. – Jó éjszakát, Antanasia. – csicseregte Dorin. – Sok jót kívánok. Lucius egy szót sem szólt. Csak ült ott, és bámulta az elutasított ajándékot. Megőriztem a higgadtságom, míg fel nem értem a szobámba, még az után is, hogy hallótávolságon kívül voltam a családomtól. Még akkor is, mikor felvettem a hálóingem, nem engedtem a könnyeimnek. Visszatartottam őket, míg ágyba másztam, beletemettem a párnába az arcomat, elfojtottam a könnyeket, így senki nem hallhatta meg. Nem akarom, hogy a szüleim ennél is jobban aggódjanak, mint most. – Jessica. A hangja az ajtóból jött. Megfordultam, hogy láthassam a könnyeimen át Lucius ajtóban ácsorgó, hullámzó alakját. Megtöröltem a szememet, kínosan éreztem magam, hogy síráson kaptak. Belépett a szobába, csendesen becsukta maga mögött az ajtót, hozzám lépett és leült az ágyra. – Kérlek, ne sírj. – vígasztalt. – Nincs miért sírnod. Ez a születésnapod. – Minden rossz. – tiltakoztam, ledörgölve a tenyeremmel a könnyeket. – Nem, Jessica. – vígasztalt Lucius, és elhúzta a kezem. Gyengéden végighúzta a hüvelykujját a szemem alatt, egyesével törölve le a könnycseppeket. – Számodra, a dolgok jól fognak alakulni. Ez boldog nap neked. A tizennyolcadik születésnapod egy fontos mérföldkő. Kérlek, nem szeretem, ha sírsz.

280

– Egy boldog nap? – hitetlenkedtem. – A doboz… azt hitted, valami más van benne. – mondta Lucius. – Láttam az arcodon. Csalódott voltál. Azt hitted, megváltozott a szívem… – Igen. – mondtam, még mindig szipogva. – Nem, Jessica. – mondta a fejét rázva. – Soha. El kell felejtened mindent. – Nem tudok. – mondtam, és felé nyúltam. De Lucius felállt, olyan gyorsan, mintha félne attól, hogy megérintsen, én pedig tudtam minden higgadt közönye ellenére, hogy egy része még mindig vonzódik hozzám. Hogy mindig is vonzódott hozzám, ahogy én is – és tettem is mindig – hozzá. – Nem adtál lehetőséget, hogy megmagyarázzam az ajándékom. – mondta, benyúlt a zsebébe és ismét elővette a dobozt. Felém nyújtotta. – Sokkal jobb neked, mint egy gyűrű. Jobb, mint egy ígéret… miről is? Örökkévalóságról egy elátkozott vámpírral? – Semmi nem tudott volna boldogabbá tenni, mint az, ha beleegyezel a szerződésbe. – mondtam, továbbra sem akartam átvenni a dobozt. – Ó, Jessica, felejtsd el azokat az elképzeléseket azért, amit tényleg ajánlani tudok. – megint kinyújtotta a kezét, tenyerén a dobozzal. – Nem ismerted fel a tartalmát? Összezavarodtam, de felálltam és kíváncsian a dobozért nyúltam. – Felismerni? – A fényképről. Tudom, hogy megnézted őt, Jessica. Tudtam, hogy meg fogod, ha elérkezettnek láttad az időt. Amikor készen álltál. Az anyám. A nyaklánc volt a fotóról, amit a könyvembe rejtett. Megint felnyitottam a fedelet. – Ó, Lucius. Hol szerezted? – Neked tartogatták Romániában. Hogy ezen az eseményen átadhassák. Az anyád legkedvesebb tulajdona volt, és az én megtiszteltetésem, hogy egy ilyen fontos örökséget átnyújthatok. Remélem, hogy sok évig fogod jó egészségben, jó szerencsével hordani.

281

Az asztalomhoz sétáltam, és felemeltem az ezüstkeretes fotót, ránéztem a vérvörös kőre, ami anya torkát ölelte körbe. A követ, amit most a másik kezemben tartottam, kézzelfogható bizonyítékát Michaela Dragomir létezésének. Egy igazi kapocs volt vele. A kő a bársonyon feküdt, olyan vörös volt, mint egy igazi szív. Egy szív, amit anyámtól nekem adtak. Lucius mögém lépett, és a vállamra tette a kezét. – Hát nem olyan gyönyörű, erős és fenséges… mint te? – kérdezte. – Te tényleg hiszel ebben? – Igen. – mondta Lucius. – És úgy gondolom, végre te is hiszel benne. – Akkor – – Nem! – Lucius még csak nem is hagyta, hogy felhozzam a szerződést. Visszatettem a fényképet az asztalra és megfordultam, hogy belenézhessek a tükörbe. Kivettem a nyakláncot a dobozból, és a torkom elé emeltem. Lucius követett engem, a tükörképemet figyelte. – Engedd meg. Kérlek. – ismét mögém lépett, kivette a finom láncot a kezemből. Félresöpörtem a nyakamról a hajamat, Lucius feltette rám a nyakláncot és bekapcsolta. A kő hideg volt a bőrömön, éppúgy, ahogy a vámpíranyám érintése lett volna. Ahogy figyeltem magamat a tükörben, az erő, ami bennem növekedett – az ő ereje – még erősebben hullámzott. A kapcsolat, amit kitaláltam köztem és Michaela Dragomir között végre összeforrt, ennek a törékeny láncnak a bekapcsolásával, és szinte hallottam, ahogy suttog a fülembe. „Ne mondj még le róla teljesen, Antanasia. Ez nem ránk vall. Az akaratod épp olyan erős, mint az övé, az ő szerelme is olyan erős, mint a tiéd.” Szembefordultam Luciusszal, nem vártam meg, míg elhúzódik, vagy közelebb von magához, vagy, hogy egyáltalán megmozduljon. A mellkasára helyeztem a kezem, felfelé csúsztattam, és a nyaka köré fontam a karjaim.

282

– Antanasia, nem lehet… – Lucius erős kezeivel megszorította a csuklómat, biztosan azért, hogy eltoljon. – De lehet. – ígértem neki, határozottan tartottam, ujjaim összefontam a tarkóján, belefűzve fekete hajába. – Miért nem tehetem azt, amit kéne? – mordult fel, túl könnyen feladta, nem csak elfogadta az ölelésem, de válaszolt is rá. – Mostanra már el kellett volna mennem… Attól félek, csak pazarolom az időmet azzal, hogy a közeledben vagyok. És miért? Még egy pár pillanatig azelőtt, hogy már semmi leszek, csupán egy emlék? Egy tragikus fejezet egy fiatal hölgy naplójában? – Ezért a pillanatért maradtál. – mondtam, ekkor hagytam neki, hogy átvegye az irányítást, tudtam, hogy ezt akarja. Birtokomban volt az erő, amire szükségem volt. Visszahúztam őt a hideg távolságtartásból. Most azt akartam, hogy Lucius megcsókoljon engem. Hogy megharapja a torkomat. Hogy beteljesítse, amire mindketten olyan régóta vágyunk. Mióta először fölém hajolt a konyhában azon a napon, mikor megérkezett a házunkba, a keze az államat simogatta. Mióta találkozott a tekintetünk és megkérdezte, „Tényleg olyan visszataszító lenne, Antanasia? Velem lenni?” Még akkor is tudtam legbelül, hogy messze nem lenne visszataszító. Hogy mérföldekre és mérföldekre lenne a jótól. Hogy talán csak boldogság lenne. Lucius csupán egy pillanatig habozott, ahogy a szemembe nézett. – Kevésbé sem vagyok veszélytelen számodra, Antanasia. – suttogta. – Akármit is teszünk… csak ma éjjelre szól. Nem változtat semmin. Elmegyek, hogy szembenézzek a végzetemmel, te pedig itt maradsz, hogy a saját utad járd. – Ne gondolj most erre. – könyörögtem. Mert nem hittem el, hogy amit teszünk ma este, nem fog változtatni semmin. Hittem, hogy mindent megváltoztathat. – Csak felejtsd most el a jövőt. – Ahogy kívánod, hercegnőm. – mondta Lucius, behunyta a szemét és átadta magát nekem. Lehajolt, hogy vad, hideg ajkait az enyémre szorítsa, először gyengéden, majd egyre hevesebben.

283

Mélyebbre vezettem az ujjaim a hajában, magamhoz húztam, és mikor ezt tettem Lucius apró, éhes hangot hallatott, kezét fürtjeim sötét kuszaságába csúsztatta, keményebben csókoltuk egymást, mintha ki lennénk szomjazva egymásra. Mintha felfalnánk egymást. És ahogy csókolóztunk, tényleg csókolóztunk, valami darabokra tört bennem, mint valami hasadó atom, kitört egy szétpattanó atommag minden erejével. És mégis, különös módon nyugodt is voltam. Mintha megtaláltam volna a helyem a világban, a káoszban, és mintha Lucius és én összezárva mehetnénk végig a végtelen időn, mint a pi, végtelenül létezve, irracionálisan, átpörögve az időn. Ajkai a torkomra kúsztak, szemfogaim sajogni kezdtek agyarainak érintésére, amik most a bőröm simogatták élesen. Fogával végigkövette a nyakam vonalát, egészen le addig, ahol a vérvörös kő pihent, a szegycsontomig. – Lucius, igen. – bíztattam, olyan nagyra nyújtva a torkomat, amennyire csak tudtam, felajánlva és könyörögve. – Ne állj meg… Kérlek, ezúttal ne állj meg… Ha megharapna, akkor az enyém lenne… Mindig… – Nem, Antanasia. – küzdött magával, de ismét magamhoz húztam, éreztem, ahogy agyarai a húsomba szúrnak, majdnem eléggé ahhoz, hogy átszúrják a bőrt, a saját fogaim még inkább nekifeszültek az ínyemnek, majdnem átszakították. – Igen, Lucius… a fogaim… érzem őket… – Nem! – Lucius ekkor visszanyerte az önuralmát, de ez csak törékeny volt, karját körém csúsztatta, hogy kezébe vehesse az arcomat, elhúzódott megint, hogy a szemembe nézhessen. – Túl közel kerültünk, Antanasia… A csóknak elégnek kéne lenni közöttünk. Nem én leszek az, aki elátkoz téged, nem számít, mennyire kívánom. Nem foglak téged is belerángatni a pusztulásba. – Nem értem… – Olyan közel voltunk… – Kérlek, sose bánd ezt meg, Antanasia. – esedezett nekem, tekintete a higgadt és közöny ellentéte volt. Izgatottnak, megrázottnak, majdnem

284

elkeseredettnek tűnt hirtelen. – Kérlek, ne légy dühös mikor elmegyek, vagy megváltozom. Kérlek, emlékezz arra, hogy ez milyen volt, ami számomra a mindent jelenti. Arra a férfira emlékezz, aki most vagyok. – Nem fogsz megváltozni, Lucius. – ígértem, megragadtam a csuklóját, nem értettem. Amit az előbb tettünk… biztos, hogy mi ketten, együtt, megpecsételhetjük a szerződést és megállíthatjuk a háborúkat, minden kihívásra felelni tudnánk. Vámpír nemesek voltunk. És együtt voltunk. – Nem mész sehova. – bizonygattam neki. – Most már minden rendben van. Minden rendben lesz. – Nem, Antanasia. Nem, nincs rendben. Sosem lesz. Addig a pillanatig észre sem vettem, míg a hálószobám ablakán be nem szűrődött egy villogó, piros fény, és őrült vérmintákat nem festett a falra. – Lucius. Mi történik? Nem válaszolt. Még mindig ölelt, mikor apa rontott be a szobába. – Lucius, itt van a rendőrség. – mondta apa. Furcsa mód higgadt volt. – Egy lány azt állítja, megharapta egy vámpír, és téged azonosított. – Lucius? – felnéztem rá, kétségbeesetten vártam a választ. De Lucius csak még egyszer megcsókolt, könnyedén az ajkamon, majd apámhoz fordult. – A legjobb az lesz, ha ezzel egyedül nézek szembe, Mr. Packwood. – mondta. – Kérem – ezúttal hadd birkózzak meg ezzel az önök segítsége nélkül. Apa habozott, aztán félreállt, elengedte Luciust, engem pedig szorosan átkarolt, mikor követni próbáltam.

285

55. fejezet – CSAK FELÜLTETI LUCIUST. – mondtam a szüleimnek. – Faith

megesküdött, hogy visszavág Luciusnak, amiért szakítani mert vele. Az egészet kitalálta. Olyan pillantásokat vetettek egymásra, ami elárulta, bizonytalanok. – Lucius napokkal ezelőtt szakított Faith – tel. – tettem hozzá, védve őt. – És biztos vagyok benne, hogy azért, mert félt, hogy megharapja őt. Tudta, hogy kezdenek a dolgok kicsúszni az irányítása alól, de leállította magát. Anya a tányérokat mosogatta a félresikerült bulimról. – Jessica, Lucius valami egész máson megy most keresztül, saját magával küzd. Nem lehetünk biztosak benne, hogy mi történt. – Semmi nem történt! – És a szobádban is csak „semmi” történt? – kérdezte apa. – Túlságosan beleszerettél Luciusba ahhoz, hogy tárgyilagos legyél, Jessica. – Ő egy Vladescu. – tette hozzá anya, és tányérokat tett a mosogatóba. Nagyon nyugtalannak tűnt. – Nem akar az lenni, de talán nem tudott ez ellen az oldala ellen harcolni. Talán még veszélyes is volt engedni, hogy itt éljen. Többé nem vagyok benne biztos, hogy jót tettünk vele. – Egyszerűen nem vagytok igazságosak. Csak azért, mert a nagybátyái rettenetesek, nem kell még Luciusnak is szörnyetegnek lennie! Nem harapta meg Faith – et! Kérlek, menjünk el a rendőrőrsre. A szüleim még egy bizonytalan pillantást váltottak. Aztán apa szólalt meg. – Jessica, nem számít, hogyan érzel, Lucius arra kért hagyjuk, hogy ezt egyedül intézze el. Tiszteletben fogjuk tartani a kérését. Ahogy te is. – Most már tizennyolc vagyok. – mutattam rá. – Nem kell az engedélyetek, hogy megtehessek valamit. – De szükséged van egy autóra. – jegyezte meg anya.

286

A hátsó ajtóhoz siettem az akasztóhoz, ahol a szüleim a kulcsokat tartották. Eltűntek. – Hol vannak a kulcsok? – A saját érdekedben van, Jessica. – mondta apa. – Túl mélyen beleástad magad ebbe a Lucius dologba. Vissza kéne venned kicsit. – És a mi felelősségünk, hogy megvédjünk téged. – tette hozzá anya. – Természetesen, mi is segíteni szeretnénk Luciusnak. De te vagy az első nálunk. Elárulva éreztem magam, ahogy néztem őket. – Most nem akar minket, Jessica. Megtettünk mindent, amit tudtunk. – mondta apa. A telefon csörgött, én pedig felkaptam a kagylót. – Lucius? – Nem, itt Mindy. – Most nem tudok beszélni – – Luciusról van szó. – mondta Mindy. Pánik volt a hangjában. – Mi az? Mi folyik itt? – Nem tudom, hogy el kéne-e mondanom neked. – Csak mond, Mindy. Kérlek. – Egyszerűen elszabadultak. – mondta. – Azt mondják, meg fogják verni azért, amit Faith – tel tett. Frank mindenkit felbuzdított ezzel az egész vámpír dologgal. Megőrültek! Megszorítottam a kagylót. – Mit hallottál pontosan? – Néhány srác… Várnak Luciusra. Jake Zinn istállójába fogják vinni és „móresre tanítani”. – szünetet tartott. – Aggódom érte, Jess. Nem tudom mit tett veled – – Semmit! – De aggódom érte. A vérről beszélnek, ami rajtad volt, meg a karcolásokról Faith – en, és, hogyan gyógyult meg olyan gyorsan a lába… meg arról a sok dologról, amit a neten találtak Lucius

287

családjáról, Jess. – megint hallgatott. – Faith is hallotta, hogy vámpírnak nevezted. Az istállóban. Azon a napon az istállóban nagyon régen. Már megint, sokkal rosszabbá tettem a dolgokat Lucius számára. Én… Én vagyok a veszélye… – Folyamatosan vámpírokról és karókról beszélnek. – sírta Mindy. – Karókról? – a kagyló majdnem kicsúszott a kezemből. – Igen, Jess. Karókat is visznek, mint a középkorban, vagy ilyesmi! Arra az esetre, ha tényleg vámpír! Megőrültek! Karók. Irányíthatatlan emberek. Tömegek. A szüleimet is így ölték meg… Küzdöttem, hogy nyugodt maradjak. – Megmondták, hogy mikor akarják megcsinálni? – Ma este. Később, ma este. Akkor akarják elkapni Luciust, mikor kijön a rendőrőrsről… Mindenki hallott róla, hogy letartóztatták… Hát persze. A pletykadaráló valószínűleg bevadult. – Kösz, Mindy. – Én… Én tudom, hogy mostanában nem voltunk barátok… de ez – ez őrület. Gondoltam tudnod kell. – Mennem kell. – És Jess? – Igen? – Boldog születésnapot. – Szia, Mindy. – letettem a kagylót, kirohantam az ajtón, mielőtt a szüleim megállíthattak volna, és az istállóhoz rohantam, hogy felnyergeljem Belle – t.

288

56. fejezet DRÁGA VASILE! Kérlek, nézd el a Mount Gretna Rendőrőrs logóját az ismerjük be, nagyon is olcsó levélpapíron. Szerencsés vagyok, hogy egyáltalán van valami, amire írni tudok neked. Úgy tűnik, azzal vádolnak, hogy „megtámadtam” egy helybéli lányt, Faith Crosse-t, és megharaptam a nyakát. Hamarosan befejezik a „feldolgozásom”(mint a helyiek híres spagettijét!), szóval ez most „rövid és kedves” lesz, ahogy az amerikaiak mondják. Ami sokkal fontosabb, NEM mélyesztettem bele a fogaimat abba a kibírhatatlan lányba. Teljes mértékben megjátszotta a sérülést. A rendőrség az orrom alá dugott egy halom „sokkoló” fényképet, és az arcomat figyelték. Nem tudtam nem nevetni. Harapásnyomok, igen. Na de hogy vámpírtól? Nem. Habár okos színlelő. Faith mi, ha nem okos. És valóban bámulatra méltóan hozzáedződött a fájdalomhoz. Úgy tűnt, a sebek nagyon is mélyek. Volt még néhány nagyon jó zúzódása is. Bravó. Kiváló munka. Egy nagyon is sötét időben még élveztem is Faith csavaros természetét. Most az enyelgés visszajön, hogy megharapjon. Majdnem ízletesen ironikus, nem? Lényegtelen, úgy érzem, hogy ebben a kis faluban a hangulat jelenleg nagyon is megbocsájthatatlan. Habár úgy tűnik, hogy „feltételes szabadlábra” bocsájtanak, mielőtt hivatalosan is megvádolnak, erős a gyanúm – egy vámpír ösztön – hogy „a játéknak vége”. (Muszáj megnézned néhány régi amerikai krimi – drámát, ami elérhető DVD – n. Van egy bizonyos gúnyosan humoros érzékük, ami összekapcsolja őket a vámpírokkal.) Vagy, hogy úgy fejezzem ki magam, hogy te is értsd, a tömeg gyülekezik, ami miatt aggódtam is egy ideje.

289

Azért írok, mert tudom, hogy vágytál az élvezetre, hogy te magad pusztíthass el, amiért megtagadtalak. Hogy megszegtem a szerződést, és felrúgtam a tervedet. Ó, kétségtelenül mennyire szomjaztál rá, hogy mélyen belém döfhesd a karót. De most az annyira – áhított – feladat egy csapat nevetséges tinédzser kezébe fog kerülni. Bizonyos értelemben kicseleztek, Vasile. Gonosz tőlem, hogy olyan boldog vagyok, amiért megfoszthatlak attól, amire annyira vágytál? És mégis egy bizonyos örömet is érzek, amiért mindig azt fogod kívánni, bár te tehetted volna meg… Tehát, készségesen megyek a sorsom elébe itt a szerény, Libanon megyében, Pennsylvaniaban. Úgy tűnik, a történelem ismétli önmagát. Még egy Vladescu semmisül meg. Igyekeznem kell, hogy olyan bátran és higgadtan menjek, mint a szüleim. Hogy fenn tartsam a család becsületét – ami jóval több, mint amit te tettél az én szememben, Vasile. Jessica nevében is írok. Sosem haraptam meg, Vasile. Továbbra is egy amerikai tinédzser marad. Hagyd élni. Az álom egy Dragomir hercegnőről véget ért. Van még valami, amit mondanom kéne? Furcsának tűnik, hogy én, aki előszeretettel kalandozik el levélíráskor, az utolsó üzenetem ilyen kurta. De az igazat megvallva, végezte – több, mint egy értelemben is. (Ki tud ellenállni az akasztófahumornak? Hát nem a bátorság jele, ha valaki nevetni tud a saját halálán is?) Ezt most az Egyesült Államok Postájára bízom. Nagyon megbízható szervezet. Ritka az a bürokrácia, amire valaki rábízza, hogy szállítsa el az utolsó szavait valakinek. Mégis magabiztos vagyok, hogy gyorsan elér hozzád. Vér szerint és emlékeidben is unokaöcséd, Lucius

290

57. fejezet az esős éjszakában. Majd megfagytam a hátán. Késő tél volt, és az éjszaka még mindig fagyosan hideg volt, a havas eső az arcomba csapott, elolvadt a vékony ingemen. Nem volt idő kabátot venni. BELLE KANTÁRJA DÜBÖRGÖTT

– Gyerünk, Belle. – sürgettem, sarkammal az oldalába böktem, noszogattam a kancám, hogy gyorsabb legyen. Mintha megértette volna, milyen sürgős, csak úgy repült át a fagyott udvaron. Reméltem, hogy nem akad bele a lába egy mormota lyukba, és bicsaklik ki a bokája. Az éjjel sötét volt, mi pedig olyan óvatlanul szeltük át az ismeretlen terepet. Mentsd meg Luciust… Mentsd meg Luciust… Ezt hallottam a fülemben dübörögni, minden patadobbanással. Előttem végre ott magasodott a Zinn istálló, sápadt szürkén, mint valami sírkő a magas ég felé. Apró kiáltás hagyta el az ajkaim. Autók voltak ott. Máris. De nem késhettem el. Egyszerűen nem. Leugrottam Belle hátáról, mielőtt még megállhatott volna, és felemelt hangokat hallottam az istállóból. Dühös férfihangokat, és dulakodás zaját. Az istállóhoz rohantam, feltéptem a nehéz ajtót, visszahúzva azt a rozsdás sínen. Odabent: Pokoli lárma fogadott. A küzdelem máris kibontakozott. Elszabadult a csőcselék. – Jake, ne! – kiáltottam fel, ahogy megláttam az expasimat a csetepaté közepén. De nem is figyelt rám. Senki sem. Senki észre sem vette, hogy befutottam a küzdők közé, és próbáltam leszedni a fiúkat Luciusról. A tömeg tajtékzott. Vér volt mindenütt, öklök csapódtak, Lucius egymaga küzdött velük. Olyan erős volt, de ehhez nem volt elég erős… – Megöllek azért, amit vele tettél! – Ethan Strausser kiabált, ütötte Luciust. Megpróbáltam megragadni Ethan öklét, de valaki ellökött, a falhoz vágott. Visszamentem, kiabáltam nekik, hogy hagyják abba, de

291

senki nem figyelt rám. Megrészegültek a bosszútól, félelemtől és gyűlölettől, gyűlölettől, amit olyan iránt éreztek, aki más volt, mint ők. – Hagyjátok abba! – könyörögtem. – Hagyjátok őt békén! Lucius bizonyára meghallotta a hangomat, mert felém fordult, de csak egy pillanatra, és meglepetést láttam a szemében. Meglepetést és beletörődést. – Lucius, ne. – könyörögtem, tudtam, hogy mire készül. Ne ölesd meg magad. De akkor is megtette a végzetes mozdulatot. Visszafordult a már amúgy is dühös fiúkhoz, és kivillantotta a fogait. Macsófiú magára maradt a támadóival. – Vámpír! – kiáltotta Ethan, rémület és sokk keveredett a hangjában. – Gazember… – Frank Dormand elhátrált, halálra vált, mintha rájött volna, hogy ez többé nem csak egy szörnyű játék volt. Olyan erőt szabadított fel, amiről nem hitte, hogy valaha is szabadon ereszti, az egész beszéde ellenére vámpírokról, honlapokról és karókról. Ethan hátra felé araszolt a szénával borított talajon, de vakon maga mögé nyúlt valamiért. Már azelőtt láttam, mielőtt megtalálta volna. A karó. Házi készítésű. Nyers. De halálos. Félig bele volt temetve a szénába. Felé vetődtem – de Jake is látta, és ő volt a gyorsabb. Felkapta, és Lucius felé indult vele, aki épp talpra küzdötte magát, és küzdőállásba helyezkedett az alacsony, de még mindig erős birkózó előtt. – Ne, Jake! – sírtam, térdre estem, megpróbáltam megragadni Jake lábát, de elmulasztottam, mikor felgyorsult. Lucius is felmordult. Aztán, mint valami lassú felvételen láttam, hogy az expasim felemeli a karját, előredöfött, és Lucius mellkasába szúrta a karót. – Jake – ne! – sikítottam a szavakat. Vagy legalábbis azt hittem, hogy sikítok. De gyakorlatilag nem is emlékszem, hogy hallottam kijönni őket a számon.

292

És egy másodperc törtrésze alatt vége volt. Jake – a jó fiú – Lucius teste fölött állt. Lucius túlságosan mozdulatlan teste felett. – Mit tettél? – kiabáltam a hirtelen támadt csendbe. Jake oldalra lépett, a nehéz, éles, véráztatta karó a kezében volt. – Nekem kellett megtennem. – mondta, és rám nézett szánakozó szemekkel. – Sajnálom. Nem tudtam, mit akar ezzel mondani. Nem érdekelt. – Lucius. – nyögtem, előrekúsztam a szalmán. Lehajoltam az oldalán, a pulzusát kerestem. Volt még, de gyengébb volt, mint szokott. Vér szivárgott egy sebből a mellkasán. Egy tátongó lyukból. Felpillantottam az arcokra magam körül. Ismerős arcokra. Fiúkra, akiket az iskolából ismertem. A düh már elpárolgott, és úgy tűnt a felismerés, hogy mit tettek, végre eléri a tudatukat. Hogy tudták ezt tenni? – Hozzatok segítséget! – könyörögtem. – Ne, Antanasia. – mondta Lucius halkan. Fölé hajoltam, kezem gyengéden a mellkasán lévő lyukra helyeztem, mintha megállíthatnám a vérzést. – Lucius… – Vége van, Jessica. – sikerült kimondania, halk volt a hangja. – Csak hagyd ennyiben. Egy parancsoló hang hallatszott az istálló sötétebb sarkából. – Tűnjetek el. Mindenki! És soha ne beszéljetek erről. Soha. Soha semmi nem történt itt. Dorin. Nagybátyám félretette a szokásos vidám viselkedését, és ismeretlen tekintéllyel beszélt, ahogy előjött az árnyékból, belépdelt, és átvette az irányítást. Lábak dobogtak gyorsan a szalmában, ahogy a tinédzserek csoportja engedelmeskedett, és szétszéledt, mintha a vámpír szavai csúzlik lennének, amik eleresztik őket az éjszakába.

293

Honnan jött Dorin? Miért nem volt itt időben? Felemelkedtem és odafutottam hozzá, véráztatta öklömmel a mellkasát vertem. – Hagytad, hogy ez történjen. Meg kellett volna védened őt! – Menj, Jessica. – ragaszkodott hozzá Dorin, megragadta az öklöm. Meglepően erős volt. Szomorúság öntötte el a szemét. – Ez Lucius végzete. Ezt kívánja. Nem. Az nem lehet. Az előbb megcsókolt… – Mit értesz az alatt, hogy „ezt kívánja”? – sírtam, visszafutottam Luciushoz, térdre estem mellette. – A mi végzetünk az, hogy együtt legyünk, ugye? Mond meg, Lucius! – Nem, Antanasia. – mondta, hangja halk, elhaló volt. – Te ide tartozol. Élj boldog életet. Egy hosszú életet. Emberi életet. – Nem, Lucius. – szipogtam, könyörögtem, hogy éljen. Nem adhatja csak úgy fel. – Veled akarok élni. – Nem így kell lennie, Antanasia. Esküszöm, hogy könnyeket láttam fekete szemében, pont mielőtt lehunyta őket, sikítani kezdtem, a következő dolog, amire emlékszem, hogy apa karjai felemeltek, elhúztak, elvittek onnan, semmi és minden ellen küzdve a furgonhoz. Nem tudtam, mikor érkeztek, vagy hogyan találtak meg. Nem számított. Lucius elment. Meghalt. A test eltűnt, Dorin is eltűnt, és Dorin utasítása szerint, soha senki nem beszélt róla többet. Mintha az egész dolog csak egy álom lett volna. Ha nem lett volna a nyaklánc a torkom körül, ha a kapocs nem égetett volna azon a helyen, ahol bekapcsolta az ujjaival, magam sem hittem volna el.

294

58. fejezet – ÉS A WOODROW WILSON Iskola Lelke Díjat kapja… Faith Crosse!

Az ujjaim megmarkolták a lánccal összekötött kerítést, ahogy a lány, aki nagy részben felelős volt Lucius haláláért az ideiglenes emelvényhez sietett, mint valami hős, lépteit a tengerkék sapkába és ruhába öltözött tengernyi érettségiző üdvrivalgásához és fütyüléséhez igazította. A sapkája alatt Faith szőke haja úgy lobogott, mint egy zászló az élénk szélben, miközben átvette a díját és integetett a tömegnek. A zsibbadtság, amit gondosan tápláltam, hogy ily módon birkózzak meg a fájdalmammal, a dühömmel és a veszteségemmel majdnem darabokra tört látva, hogy Faith – et ünneplik, és nem vagyok biztos benne, hogyan sikerült nem felsikítanom hangosan. Miért jöttem el egyáltalán végignézni a ballagást? Visszautasítottam, hogy részt vegyek az ünnepélyen, de valami perverz gondolat a focipályára vonzott, hogy szemtanúja legyek a z osztálytársaimnak, sokakat közülük óvoda óta ismertem – és azon keveseket, akik részt vettek az egyetlen lemészárlásában, akit a legjobban szerettem a világon – , mikor átveszik a diplomájukat. Azt hiszem, látni szerettem volna az arcukat. Volt valami az arcukon abból az ördögi tettből, amit elkövettek az istállóban? Vagy meggyőzték magukat, hogy soha semmi nem történt, ahogy azt Dorin javasolta? Vagy – és ez volt az a lehetőség, ami igazán hányingert keltett bennem – egy – kettő közülük úgy gondolta, hogy valami jót tett? Jake vajon így érzett? Azon az éjjelen azt mondta „Nekem kellett megtennem.” Mégis mit akart ez jelenteni? – Antanasia. – a hang halk, de tisztán kivehető volt. – Semmi jó nem származik belőle, ha kínzod magad. Habár bosszúról álmodozni egy nagyon tipikus vámpír magatartás. Megfordultam, és megláttam őt.

295

Egy kissé kövérkés, kopaszodó vámpírt, csupán pár lépésre tőlem, nekidőlt az hirdetőtábla falának, ahol egy felirat arra ösztönzött minket, hogy működjünk közre a Woodrow Wilson Boosters Zenekarával. Egy tengerkék pólót viselt, aminek Wilson kabalája – egy vagánynak tűnő, tokás kutya kiáltotta, hogy „Woody” – volt belehímezve a mellkasába. Elkapta a pillantásomat és Dorin intett nekem. Az, hogy láttam – valakit, aki kapcsolatban áll Luciusszal és azzal az éjszakával – elérte egy pillanatra, hogy hányni akarjak. Mikor a gyomrom abbahagyta a kavargást, úgy kezdtem sétálni, mint valami zombi. Mögöttem újabb üdvrivalgást hallottam, ahogy Ethan Strausser is kapott egy díjat az atlétikában elért kiváló eredményeiért. Mintha a kiabálás milliónyi mérföldről jönne, miközben átszeltem a füvet Dorin felé. Egy röpke, de heves múlt felé, ami még mindig emésztett. – Nocsak, nocsak, nocsak. Ne legyél már olyan sápadt és komoly. – kotyogta Dorin, ahogy közelebb értem. – Majdnem, mintha teljes vámpír lennél. – megölelt, de én megmerevedtem a karjaiban, még mindig úgy gondoltam, nem védte meg Luciust. – Miért nem ballagsz ma te is a többiekkel? – kérdezte. – Nem jelentenek számomra semmit. – mondtam, és hátrébb léptem tőle. – És mégis itt vagy. – Dorin – most ne rólam beszéljünk. Te mit keresel itt? – Hmm. – mordult fel Dorin. – Ez elég bonyolult dolog. Nagyon nehéz megmagyarázni. Tényleg semmi kedvem nem volt most kihívásokra, de azért megkérdeztem. – Miféle bonyolult dolog? – Úgy tűnik, akad egy kis nézeteltérés Romániában. – sóhajtott fel Dorin, de nem nézett a szemembe. – Tényleg nagy a kavarodás. Persze, neked erről nem szabadna tudnod. De gondolkoztam… nem túl

296

igazságos, hogy hagyunk a sötétben tapogatózni. Így is valószínűleg túl sokáig hagytunk. Persze, ez Lucius ötlete volt. Ne engem okolj. Ha megtudná, hogy itt voltam… A térdeim majdnem összecsuklottak, Dorin pedig előrenyúlt, hogy elkapja a könyököm. – Hé, csak nyugodtan. – Az előbb azt mondtad… Lucius? – kérdeztem. – Ha Lucius megtudná, hogy itt vagy? – De az lehetetlen… Luciust megölték… Dorin megköszörülte a torkát, bűntudatosnak és nyugtalannak tűnt. – Úgy gondolta, a legjobb, ha így csináljuk. De egyszerűen szánalomra méltó, és a dolgok kezdenek szétesni odahaza. Megragadtam Dorin vállait, erősebben rázva meg őt, mint bármi mást az életemben. – LUCIUS. ÉLETBEN. VAN? – Ó, igen, nagyon is. – ismerte be Dorin, megpróbált kibújni a szorításomból. – De ha így halad… Furcsa volt, hogy a megkönnyebbülés és az öröm – a leghevesebb öröm, amit el lehet képzelni – no meg a düh – a leghevesebb düh, amit el lehet képzelni – hogyan össze tud keveredni, és a következő dolog, amit felfogsz, hogy sírsz, nevetsz és egy vámpír mellkasát ütöd, egy hatalmas iskolai hirdetőtábla felé terelve őt. Mikor kissé visszanyertem a higgadtságom, hazamentünk az útlevelemért. Romániába fogok menni. Haza fogok menni, hogy megkeressem Luciust.

297

59. fejezet – SZÓVAL JAKE AZ ESEMÉNYEK fölé emelkedett, hogy úgy

mondjam. Beleegyezett, hogy az egész előadásban részt vesz. Azt mondta, minden dolog ellenére felnézett Luciusra. Valami olyanért, hogy Lucius kiállt érted, mikor Frank Dormand piszkált. – És ez elég volt, hogy meggyőzd, döfjön egy karót Lucius mellkasába? – szkeptikus voltam. – Nos, meg is kellett fenyegetnem. De csak egy kicsit. – tette hozzá Dorin. – De jó fiú ez a Jake. Jó, hogy Lucius említette a hazaírt leveleiben. – Lucius mesélt róla? – Ó, hát persze. – mondta Dorin. – Mindig panaszkodott a „pöttöm jófiúra, aki belerondít az egész udvarlásba.” Jó. Megint ez a szó. Ezúttal mosolyognom kellett. – Igen. Jake egy jó fiú. – Ha valaha visszamegyek Libanon megyébe, akkor megköszönöm neki. – Sósperecet? – Köszönöm, nem. – körülbelül harmincötezer láb magasan repültünk Románia felé, vissza a szülőföldemre, Dorin pedig az egész történetet elmesélte. Hogyan szervezte be Jake – et az utolsó pillanatban, hogy szúrja le Luciust, hogy biztosra menjen, Ethan Straussernek és a többi fanatikusnak ne legyen esélye túl mélyen beledöfni a karót. Mint ahogy Jake is majdnem túl messzire ment. – A fiú nem volt tisztában a saját erejével. – sóhajtott fel Dorin, pereceket szórt a tenyerébe. Valahogy sikerült egy egész rakás zacskóval szereznie a légi kísérőtől. – A fiatal Mr. Zinn már egy jó ideje aggódott az egész dolog miatt. De muszáj volt valódinak tűnnie. Mondtam neki, ne aggódjon, ne aggódjon. Minden jól sült el.

298

– Miért nem menekült el Lucius? – amint kimondtam a kérdést rájöttem, mennyire abszurd is volt. Egy vámpír herceg elinal? Nem hinném. – Ne légy nevetséges. – mondta Dorin, visszhangozva a gondolataim. – Luciusnak még az sem tetszett volna, hogy bevontam Jacobot. Tényleg meg akart halni azon az éjszakán. Igencsak meglepődött – és egy kissé megsértődött – mikor felébredt és még élt. Habár túltette magát rajta. Kinéztem az elsuhanó felhőkre. – De hogyan tudta Lucius ezt tenni velem? Hagyta, hogy azt gondoljam meghalt? Miért nem lépett kapcsolatba velem? Dorin megpaskolta a karom. – Tényleg azt gondolta, az lesz neked a legjobb, ha úgy hiszed, meghalt. Lucius – látja a sötét oldalát. Nagyon is tisztán. – Lucius tudja irányítani azt az oldalát. Csak nem akarja elhinni. – Igen. – helyeselt Dorin. – Te és én biztosak vagyunk benne, hogy Lucius becsületes. Bárki, aki ismeri őt, látja ezt. Valójában, Lucius állandó küzdelme a lelkiismeretével a bizonyítéka a jó oldalának erejére. De Vasile megpróbálta megváltoztatni, hogy Lucius egy gyalog legyen a gonosz terveiben. És ezért Lucius úgy tűnik, sosem ismeri fel az igaz természetét. Nemes herceg, vagy az erőszak megszállottja? Mindkettő? Ó egy vámpír, aki saját magával háborúzik. Dorin még hozzátette. – Az, hogy megvette azt a lovat, Pokoli Belle-t sem segített. Lucius kissé megszállottá vált az állattal. Rokonságot érzett vele, és azt kezdte hinni, hogy talán ő is túl romlott ahhoz, hogy éljen. Azt, hogy még talán bántana… – Engem is. – Igen. Nem akarta, hogy egy örökkévalóságig szenvedj egy szörnyeteg mellett – a kifejezés szó szoros értelmében. Tudod, valaki, aki képes a gonoszságra… – Dorin elterelte a témát. – De most szenved. Útitársamra néztem. – Hogy érted? – Luciusnak szüksége van rád. Gyászol téged. Szeret téged. Nagyon ritka, hogy egy vámpír tényleg szerelmes. Néhányan a vámpírok közti

299

igaz szerelmet csak mítosznak tartják. Mivel túl erőszakosak vagyunk természetünknél fogva. De Lucius az. Szeret téged – , mint ahogy te is őt. Mindennél jobban szerettem volna, hogy Lucius szeressen. De akkor is fájt. – Nem jött rá, hogy a legkegyetlenebb dolog, amit tehetett az, hogy elhagy engem? – Azt hitte, hamar rendbe jössz majd, és éled tovább az életedet. Ezt csinálják a tinédzserek, nem? „Visszazökkennek.” – De én nem egy normális tinédzser vagyok. – Hát persze, hogy nem. – Dorin szünetet tartott. – Habár Lucius azt hitte, tett neked egy szívességet. A saját szívének nagy áldozatával. Óriási áron. A szemeim megteltek könnyel, ahogy mindig, mikor Luciusra gondoltam. – Annyira hiányzik. – Hát persze. De fel kell készülnöd, mikor látod. A sötét oldala tényleg egyre erősebb lesz minden nappal. Tudod, végzett Vasile – lal. – Micsoda? – Nem hittem, hogy jól hallottam. – Ó, igen. – erősítette meg Dorin. – Mikor Vasile rájött, hogy Lucius még mindig él, és itt van Romániában, elrendelte, hogy öljék meg az engedetlensége miatt. Amiért elutasította a szerződést kivégzésre ítélték. Nos, Lucius egyenesen a kastélyba ment és azt mondta, „Csináld magad, vénember!”, vagy valami ehhez hasonlót. Vasile erre azt válaszolta, „Pimasz kölyök!”, és úgy ugrott rá Luciusra, mint egy farkas a szarvastehénre – ami egy őz a ti országotokban. Lucius, ahogy Vasile – lal harcol? Nem tűnt túl igazságosnak. Lucius erős volt, de Vasile messze túlnőtt már az erősön. Mintha a természet ereje lett volna. – Mi történt? – Lucius nyert. És egy harcban a végsőkig… nos, valaki „meghal”. – Ó. – habár Vasile kimondhatatlanul kegyetlen volt, nehéz volt elképzelni, hogy Lucius bárkinek a mellkasába karót döf…

300

Dorin tökéletesen értette a hallgatásom. – Luciusnak nem volt választása. De majdnem összetört, mikor vége volt. Nem akart enni napokig. Mégis, mit tudott volna tenni? Csak állnia kellett volna, és hagynia, hogy Vasile ölje meg őt? Ha engem kérdezel, az a fiú máris túl sokat tűrt el. A világ sokkal jobb hely most, hogy Vasile kikerült a képből. – De Lucius ezt nem tudja elismerni, igaz? – Nem. Természetesen nem. Úgy nevelték – belenevelték – , hogy a családot mindenekfelett tisztelje. Csecsemőkora óta tisztelnie kellett – és védenie – Vasile-t, mint a mentorát és feljebbvalóját. Természetes, hogy Lucius a Vasile iránti engedetlenségét és, hogy végzett vele, a kegyetlenségének bizonyítékaként látja. És ezért kegyetlenül is viselkedik. – Pontosan mit csinál? – tényleg megrémültem, hogy hallanom kell a választ. – Sietteti a háborút; azt csinálja. – Hogyan? – Az embereink a Dragomirok dühösek a szerződés miatt. Úgy gondolják, Lucius szándékosan hagyott téged hátra, hogy kifejezze elutasítását, miszerint nem vagy a hercegnőnk. Elutasítja az összevont erőnket. Lucius nem csak hagyja, hogy ez a felfogás elterjedjen, még olajt is önt rá. Háború felé vezet minket. Máris vannak csetepaték a Dragomir és Vladescu klán között. Vámpírokat öltek meg dühükben. Hadseregeket szerveznek. Hamarosan mindent elsöprő háború lesz. – Vámpírokat öltek meg azért, mert én nem jöttem vissza Luciusszal? Mialatt én istállók takarításával pazaroltam az időt, a rokonaimnak karót döftek a szívébe? Miért nem jöttél értem? Dorin nyugtalankodni kezdett. – Nem vagyok olyan erős, Antanasia, mint te… Féltem Lucius haragjától… Azt mondta nem jöhetsz Romániába, nem tudhatod meg, hogy életben van. De a helyzet túl messzire ment. Nem engedhetem meg, hogy még több Dragomir vesszen oda, csak mert félek szembeszegülni a döntésével. El kellett jönnöm érted.

301

Úgy simogattam meg a nagybátyám kezét, mintha én lennék az idősebb, sokkal tapasztaltabb vámpír. – Nos, legalább a végén helyesen cselekedtél. Megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megvédjelek Lucius „haragjától”. – Valóban, bízom abban, hogy te vagy az egyetlen, akinek elég ereje van visszahozni Lucius jóindulatú oldalát. A saját életem tenném rá – és a saját embereink sorsát. A Vladescu-k elleni háborúban… nos, a békeidőben, ami az eljegyzési ceremóniátokkal kezdődött, hagytuk, hogy mi, Dragomirok elpuhuljunk. Ha mégis kirobban a háború, félek, hogy a Dragomirok, a mostani állapotunkban, nem lesznek ellenfelek a Vladescu – knak. – Mennyire lenne rossz a családunknak? – Kipusztulnánk. – jegyezte meg Dorin rosszkedvűen. – Szóval, ha nem tudom meggyőzni Luciust egy utolsó próbálkozással, hogy fogadja el, hogy szeret és tartsa tiszteletben a szerződést… ? – Félek, hogy a Dragomirok soha többé nem léteznének. Lucius, amilyen most, attól félek, nem számíthatunk rá, hogy könyörületet mutat. Hátrahajtottam a fejem az ülésen, hagytam, hogy belesüppedjen. A legújabb tennivalóim listája: Irányítani a dühös Dragomir vámpírokat. Visszanyerni a többé – már – nem – halott, vonakodó, tomboló vőlegényem. Megállítani a küszöbön álló háborút. Ujjaimmal megfogtam a vérvörös követ a nyakamban. Készen álltam a kihívásra. Nem volt választásom. A gép légörvénybe került, zökkentünk egy nagyot jó néhányszor. Olyan erősen, hogy néhány utas fel is kiáltott. Dorin megfogta a kezem és elmosolyodott. – Üdvözöllek ismét Romániában, Antanasia hercegnő.

302

60. fejezet AHHOZ KÉPEST, amit Lucius mondott nekem kastélyban élésről, hogy

a legjobb ételeket eszi, és a ruháját saját szabó készíti meglepődtem, mikor végigzötyögtem a romániai vidék keréknyomos útjain egy lepukkant Fiat „Pandában”, ami a négyből csak három hengerrel pöfékelt és fújtatott. – Ö, Dorin? – mondtam, megragadva a műszerfalat, ahogy nagybátyám ismét engedelmességre bírta a csikorgó kerekeket. – Azt hittem, vámpír nemesek vagyunk. Dorin bólintott nekem. – Valóban. Kiváló vérvonal. – Akkor… mi ez az autó? – Ja. Az. Ne hidd azt, hogy ez az autó jelképezi az örökségünket. Ez csak az átmenetei megtestesülése a kissé… ö, lecsökkent lehetőségeinknek. – az erőtlen kormánnyal birkózott, próbált kikerülni egy keréknyomot, ahogy felfelé hajtottunk a Kárpátokban. A hegyek éles kontrasztban álltak az Appalache – hegység vonulataival, amik lágyan futottak végig Pennsylvaniaban. Valójában, a meredek, sziklás, csipkézett Kárpátok mellett az Appalache nem volt hegyvonulatnak nevezhető. Időről időre az út meredek, lélegzetelállító lejtők felé fordult, majd vissza a sűrű, árnyékos erdőbe, ahol Dorin biztosított róla, hogy még mindig kóborolnak farkasok és medvék, csak hogy aztán kibukkanjon a fényben, keresztülvágjon apró városokon, amik mintha kőből lettek volna kifaragva és a középkorban ragadtak volna. Görbe villák, barátságos kis kápolnák, és népes kocsmák ölelték körbe a szűk utcákat. Mire megnézhettem volna ezeket a dolgokat, egy szempillantás alatt ismét a vadonban jártunk. Most már láttam, miért hiányolta Lucius az otthonát: a tündérmesébe illő falvak; az érzés, mintha az idő megállt volna; az átható érzés, hogy az ember egy eldugott rejtélyben jár; egy titkos, vad terület, amit elfelejtettek a modern világban.

303

– Kapaszkodj. – tanácsolta Dorin, ahogy lefordult a Bukarest felől jövő főútról, és egy sokkal szűkebb leágazásra hajtott. Végigrázódtunk az utón, a fejem bevertem a Panda alacsony mennyezetébe. – Au. – megdörgöltem a göndör fürtjeim. – Tényleg ez a legjobb, amit megengedhetünk magunknak? – Nos, megmondtam. A klánnak volt némi kemény időszaka mostanában. Évekkel ezelőtt eladtuk a Mercedest. Habár a Fiat nagyon megbízható. Nincs rá panaszom. Semmi az égvilágon. Nekem viszont volt. Hogyan tudnám úgy elfoglalni méltó helyem, mint vámpír hercegnő, ha az engem szállító jármű egyenlő egy golf kocsival, aminek a motorja olyan hangot adott ki, mintha egy asztali ventilátor lenne? Kis ideig csendben utaztunk, míg fel nem értünk egy magaslatra, ami felfedett alattunk a távolban egy nagy csomó terra – kotta színű cserepet, csillogtak a naplementében. – Sighisoara. – jelentette be Dorin. Előrehajoltam, csak bámultam ki az ablakon kíváncsi szemekkel. Szóval végre megérkeztünk Lucius otthonának területére. Itt nőtt fel azzá a férfivá, akibe beleszerettem. – Áthajtunk itt? – Igen. – mondta Dorin. – Amit csak kívánsz. Észrevettem, hogy a nagybátyám viselkedése irányomban finoman megváltozott, mióta földet értünk Bukarestben. Sokkal formálisabb lett. Sokkal tiszteletteljesebb. Fontolgattam, hogy szólok neki, nem kell hercegnőként kezelnie csak azért, mert már nem vagyunk az Egyesült Államokban. Aztán rájöttem, nem, el fogom fogadni a rangomat. Alkalmazkodásra van szükségem; Hatalmat kell mutatnom, ha szeretném elérni, amit kigondoltam. Lehet, hogy egy Fiat Pandában voltam, de attól még hercegnő voltam. – Kérlek, mutasd meg. – kértem. – Természetesen. – Dorin bevezetett minket a város szívébe, én pedig elbűvölve bámultam a kőből készült, boltíves átjárókat, amik kanyargó sikátorokba vezettek, a szűk és zsúfolt boltokat, amiknek a portékái – kenyerek, sajtok, gyümölcsök és zöldségek – ki voltak állítva a járdára,

304

és a tizenhetedik századbeli toronyórára, ami a város szívét jelképezte, és épp elütötte az órát, ahogy elhaladtunk mellette. Hat óra volt. Minden helynél, amit észrevettem elgondolkoztam. Lucius ezeket az utcákat rótta? Vásárolt a boltban? Hallgatta az óra mély harangozását, és rájött, hogy valahol lennie kellett, magas alakjával áthaladt az egyik kőboltív alatt, hogy egy megbeszélt tárgyalást bonyolítson le az egyik rejtett mellékúton? Ez – ez volt az a hely, ahol Lucius nem lógott ki, még a bársonykabátjában és hozzáillő nadrágjában sem. – Éhes vagy? – kérdezte Dorin. – Megállhatunk egy kicsit, mielőtt minden kereskedő bezár. – Csak hat óra van. – jegyeztem meg. – Az itteni árusok ilyen hamar bezárnak? Dorin a járdaszegélyhez irányította a kocsit. – Nem. Nem mindig van így. De ennek a helynek az emberei vámpírok közelében éltek már generációk óta. Ők adják a klánok pulzusát. Hallották a közelgő háború hírét, és tudják, hogy lesznek szomjas, dühös vámpírok a környéken, akik a vér forrását keresik – és toboroznak a hallhatatlan seregünkbe… Jó ok nélkül nem fognak az utcákon lézengeni sötétedés után. Rajtam is remegés futott végig. Habár, én magam már a vámpír klán tagja voltam, teljesen együtt éreztem a helyiek félelmével. – Szóval, még az átlagos embereket is érinti a feszültség… – Igen. – mondta Dorin. – Gyászolják a majdnem két évtizedig tartó békét. Egy ideig úgy tűnt, az emberekkel is sikerült békét kötnünk. Ez nagy részben Lucius érdeme volt. Remek nagykövetünk volt. Olyan elbűvölő… Még azok is, akik elátkozták volna magukat a Vladescu név említésére, nehezen tudták nem kedvelni. De most, természetesen, tudják, hogy megváltozott… Dorin egy kis étterem felé vezetett, kinyitotta az ajtót és egy kényelmetlen, szűk terembe vezetett. A díszítés egyszerű volt – pár sebhelyes, régi asztal volt elszórtan a fapadlón – de az illat lenyűgöző volt. – Tessék. Veszünk pa – panasit: sajt gombócok cukorba forgatva. Egy helyi finomság. – Cukrozott sajt? – szkeptikus voltam.

305

– Ettem a vegetáriánus szülinapi tortából. – jegyezte meg Dorin. – Higgy nekem, ha összehasonlítod őket ez igazi megváltás lesz. Ezzel nem tudtam vitába szállni. Felléptünk a pulthoz, és az idős tulajdonos felkelt egy hokedliről, hogy köszöntse Dorint. – Bun. – Bun. – bólintott Dorin, és feltartotta két ujját. – Doi papana i. – Da, da. – mondta az öreg, és elcsoszogott. Aztán észrevett, és hirtelen megállt, barna, feslett arca láthatóan elsápadt. Reszkető kézzel mutatott rám, tágra nyílt szemeit Dorinra szegezte. – Ea e o fantoma… – Nu e! – rázta meg Dorin a fejét. – Nem szellem. – Ea e Dragomir. – makacskodott az öreg. – Michaela! Megértettem a Michaela Dragomir szavakat – és a beszélgetés lényegét, habár a nyelv ismeretlen volt számomra. – Da, da. – helyeselt Dorin, úgy tűnt belefáradt az öregemberbe, leintette. – Comanda, v rog. Az ételünket, legyen szíves. A férfi elbicegett, de továbbra is átpillantgatott rám a válla felett, míg a papanasit készítette. – Emlékszik az édesanyádra. – suttogta nekem Dorin. – Azt hiszi, hogy a szelleme vagy. Egy fantoma. Jobb lesz, ha hozzászoksz ehhez. Hízelgő is volt, ugyanakkor tétován kényelmetlen is, hogy összetévesztettek a szülőanyámmal. Egy zökkenéssel hirtelen rájöttem, hogy ez az ember kétségtelenül azt hiszi, vámpír vagyok. Vámpírok létezésével nevelték fel. Élt, mikor a szüleimet megölték. Talán részt is vett… Most, hogy ott álltam a boltjában, tudtam a férfi gyanakvó tekintetéből, hogy nem csupán kíváncsiság tárgya voltam, de fenyegetést is jelentettem. Hirtelen nagyon sebezhetőnek éreztem magam, magasan a Kárpátokban, messze anya és apa védelmétől, egy klausztrofóbiás kis boltban, egy olyan nagybáttyal, akit alig ismertem, és egy idegennel, aki vérszívó démonnak tartott, akit valószínűleg el kellett pusztítani.

306

Az öregember odaadta az ételt, Dorin pedig fizetett, átnyújtva néhány aprópénzt. A tulajdonos továbbra is óvatosan méregetett. – Gyere. – mondta Dorin, és az ajtó felé terelt. – Próbálj nem megrázottnak tűnni emiatt. Természetesen, néhány öregebb ember fel fog ismerni. Pontosan úgy nézel ki, mint ő. El fog nekik tartani egy ideig, míg megértik, hogy a lánya vagy és most tértél haza. Elhagytuk a boltot, én pedig az utcát pásztáztam, próbáltam erre az ismeretlen helyre úgy gondolni, mint az „otthonomra.” – Mennünk kellene. – sürgetett gyengéden Dorin. – Sötétedik, az utcák pedig veszélyesek. Megint bepréseltem magam a kis autóba, és kipróbáltam a papana i-t, beleharapva az omlós, cukrozott golyóba, hogy felszabadítsam a meleg, folyós sajtot. – Mmm… – lehunytam a szemem és ízlelgettem az élvezetet, sokkal bátrabbnak és nyugodtabbnak éreztem magam meleg étellel a gyomromban. – Jó? – Dorin elégedettnek tűnt. Sebességbe tette a kocsit, és kihajtott az utcából, ami mostanra majdnem üres volt. – Nagyon jó. – mondtam, és belenyúltam egy újabbért a papírzacskóba. – Sokkal jobb, mint a vegetáriánus torta. – Tudod, ez Lucius kedvence. – mondta Dorin. – Abból a bizonyos boltból szereti a legjobban. Lassan lenyaltam a cukrot az ujjaimról, figyeltem, ahogy a város elsuhan az ablak mellett. Lucius ott lehetett volna. Besétálhattam volna, és láthattam volna azt a férfit, akit gyászoltam, élt és jól volt. – Lucius nagyon közel él ide? – kockáztattam meg. – Pontosan milyen közel is vagyunk? Percekre? Fél órára? – Nagyon közel. – mondta Dorin, és rám sandított. Kissé nyugtalannak tűnt. – Nem arra gondolsz, hogy nézzünk el arra, ugye? – Csak látni szeretném az otthonát… – hirtelen rossz előérzetem támadt. Nyugtalanság és izgatottság. – Szerinted ott lesz? – Szeretném, ha ott lenne? Készen állok?

307

– Nem hiszem. – találgatott Dorin, és kissé megkönnyebbültem. Amennyire kétségbeesetten szerettem volna látni Luciust, annyira tudtam, hogy előbb fel kell készülnöm. Nem csak rendbe kellett magam hoznom a repülőút után, de mentálisan is fel kellett készülnöm. Hogy összeszedjem magam, mielőtt találkoznék azzal a Luciusszal, akiről Dorin mesélt a gépen. A Luciusszal, aki megölte a nagybátyját, aki sürgette a háborút, és megfélemlítette a helyi városlakókat. A Luciusszal, akiről azt beszélték, képes lenne „kiirtani” a családomat könyörület nélkül. – Sokat van kinn a seregével mostanában. – tette hozzá Dorin. – a területen. – Mi is készülünk? – kérdeztem, aggódtam az utolsó felfedezések után. – Valahogy… – Dorin elhallgatott. – Nem, nem igazán. Nem olyan szervezetten, mint Lucius. Ő egy harcos, aki hadsereget szervez. Mi inkább olyanok vagyunk, mint az amerikai gyarmatosítók: határozott, ha nem rosszul felkészült vámpírok, akik nem hivatalos seregeket alkotnak. Kinéztem a barátságtalan tájra. Minél mélyebbre hatoltunk a Kárpátokban, annál inkább azonosítottam a hegyeket, mint az álombéli helyszínemet. Hallottam a szülőanyám hangját a fejemben, ahogy nekem énekel. Ahogy elhallgattatták. Ez egy gyönyörű hely volt. Ugyanakkor egy rideg, szelídítetlen hely is. – Többre lesz szükségünk, mint „nem hivatalos seregekre.” – motyogtam, ahogy kifelé bámultam az utas ülés ablakán, a gyülekező sötétségbe. – Nekünk is fel kell készülnünk. – Bárcsak tudtam volna, hogy ez mit jelent. Bárcsak harcosként lettem volna nevelve, nem vegetáriánusként egy farmon, amit elleptek a kóbor macskák. Vajon tényleg tudok segíteni a Dragomir rokonaimon? – Ide nézz. – sürgetett Dorin, ahogy a Fiat megállt az út szélén. Megfordultam az ülésen, és elakadt a lélegzetem, szembesültem – megrohamozott – egy tornyosuló kőépülettel. Egy képzelet szőtte építmény, ahol Lucius nevelték, erőszakról iskolázták, a vámpír

308

vérvonaláról szóló történetekkel nevelték, és vadul vésték a tudatába a Vladescu becsület helyét a világban. – Váó. Egy szakadék szélén parkoltunk, egy olyan meredek, mély és szűk szakadékba néztünk le, ami olyan volt, mintha egy hatalmas óriás egyetlen ütésével csinálta volna egy mérföldhosszú húsbárddal. Lucius kastélya, fekete volt a narancssárga naplementében, felkapaszkodott a meredek lejtőn, kiemelkedett a hegyoldalban, és úgy tűnt, mintha az eget karmolászná. Élesen kövezett csurgók, tornyok, amik hatalmas karóknak tűntek, és a felhőket böködték, szűkös és boltíves gótikus ablakok. Dühös ház volt. Egy ház, ami háborúban állt a világegyetemmel. Lucius tényleg ott élt? Leállítottuk az autót, kiszálltunk és a szikla legszéléhez sétáltunk, hogy jobban szemügyre vehessük a düh ezen rosszindulatú, építészeti kifejezését. – Lenyűgöző, nemde? – kérdezte Dorin. – Igen. – de ez a szó megakadt a torkomon. Ahogy a házra néztem megijedtem. Nevetséges volt félni egy épülettől, és mégis, a kastély látványa nyers félelmet ébresztett bennem. A háztól félek – vagy a személytől, aki tud itt élni? Ahogy Dorin és én figyeltük, egy lámpa kapcsolódott fel az egyik ablak mögött. Egyetlen fény az egyik magas ablakban. A nagybátyám és én váltottunk egy pillantást. – Biztosan a szolgák. – feltételezte Dorin. – Vagy, talán mégis, a fiú visszajött az éjszakára. – Menjünk. – sürgettem, és megragadtam a nagybátyám karját. Menjünk, mielőtt valami ostobaságot csinálok. Például felszaladok egyenesen ahhoz a kastélyhoz, és bedörömbölök az ajtókon. Vagy hazaszaladok Libanon megyébe, és soha vissza se nézek. – Kérlek. Menni szeretnék.

309

– Mögötted vagyok. – értett egyet Dorin, és az autó felé siettünk.

310

61. fejezet A JÓ HÍR AZ VOLT, hogy a Dragomir klánnak is volt egy elég

lenyűgöző birtoka. A rossz hír az volt, hogy hetente négy nap nyitva állt a turisták előtt. Ez is az egyik megtestesülése volt a „lecsökkent anyagi viszonyainknak”, ahogy Dorin szerette nevezni, ami valójában egy igazi gazdasági végkimerülés volt. – A körséták nem kezdődnek reggel tíz előtt. – biztosított róla Dorin, segített felcipelni a bőröndjeimet a dohos palotánkba. Kikerült egy fémtáblát, ami a látogatóknak azt hirdette, „Tilos a dohányzás! Tilos vakut használni!”, körülbelül hét nyelven. – Nagyon népszerűen vagyunk idén. – tette hozzá Dorin, mintha ez nagyszerű dolog lenne. – A romániai turistahivatal tényleg növelte a hirdetést. Az autóbusz forgalom hatvanhét százalék fölött van. Nagy baj. – Természetesen vannak magánlakrészek. – tette hozzá Dorin, mikor meglátta a csalódottságom. – A hálószobák és a fürdőszobák többsége tiltott terület. Habár alkalmanként az amerikaiak megtalálják a magánvécékhez vezető utat. Azt hiszem, hogy az ismeretlen ételek miatt lehet… Akárhogy is, ne ijedj meg, ha benyitsz egy ajtón és egy országod béli embert találsz ott görnyedve. Mindenkinek kínos, igen. De nem ártalmas, tényleg. Nem olyan kényelmetlen. Nagyon jól tudnak tisztítani. Legalábbis nagyrészt. Turisták? Gusztustalankodnak a kastélyomban? Lefogadom, hogy senki nem gusztustalankodott illetéktelenül a Vladescu birtokon… – Dorin? – Hmm? – felfelé cipelte a bőröndömet egy magas, kanyargó kőlépcsőn. Az égő pislogott egy hamis, elektromos fáklyában a falon, egy olcsó utánzata az igazi tűznek, amiben elég biztos voltam, hogy Lucius otthonában égett. Nem tűrne el mást, csakis az igazit. Még egyszer megsimítottam a vérvörös követ a nyakamban, és az

311

elfogadhatatlan szó villant be a fejembe. Ez elfogadhatatlan volt. Ha a dolgok úgy sikerültek, ahogy elterveztem, és tényleg vezetni fogom ezt a családot, vissza fogom szerezni a kastélyt a Dragomiroknak – nem pedig turistáknak. Az ötlettől meglepő mértékben izgatott lettem. Ahogy elértük a legmagasabb lépcsőfordulót szemügyre vettem a boltozatos mennyezetet, az egykor fenséges folyosókat. Igen, tudtunk ennél jobbat is. – Mi fog ezután következni? – kérdeztem Dorint, követtem végig a folyosón, egy barlangszerű szobába. Dorin egy puffanással ledobta a bőröndöket. – Hát, találkoznod kell a családoddal. Mindenki nagyon izgatott, hogy veled vacsorázhat. Hamarosan itt lesznek. Lucius „családjának” képei villantak az elmémbe. – Mennyien jönnek? – kérdeztem, reméltem, hogy nem kell szembenéznem túl sok rokonommal egyszerre. – Ó, csak húszan körülbelül a legközelebbi rokonaink közül. Természetesen nem volt túl bölcs tőlünk letámadni már az első napodon, de mindenki kíváncsian várja, hogy találkozzon az olyan régóta várt úrnőnkkel. Gondolom, szeretnéd rendbe hozni magad, ugye? Ruhát váltani? – célozgatott Dorin. – Igen. – ragadtam meg a lehetőséget, hogy egy pillanatra egyedül lehetek. Hogy gondolkozzam. Hogy összeszedjem magam. Minden olyan gyorsan történt. Muszáj gondolkodnom. Dorin átszelte a szobát, és felkattintotta a villanyt. A hely poros volt, elavult és huzatos, de lakható. Nem állt túl messze a hajdani dicsfényétől. Mégis. – Remélem, kényelmesen érzed majd itt magad. – mondta Dorin, és a táskámat a baldachinos ágyra dobta. – Körülbelül egy óra múlva visszajövök érted. Talán szundíts egyet, ha gondolod. – Köszönöm. – Ó! Majdnem elfelejtettem! – Dorin egy hatalmas szekrényhez ügetett, kinyitotta az ajtót és levett egy estélyit az egyik akasztóról. Kicsit fakó volt, de még mindi gyönyörű. Selyem, ami egyszer kétségtelenül

312

karmazsinvörösben ragyogott, de mostanra egy gazdagabb, mélyebb pirossá lágyult. – Ez az édesanyádé volt. Gondoltam, talán szeretnéd felvenni a vacsorára. Ez egy nagy esemény, és attól félek olyan gyorsan jöttünk el, hogy nem adtam esélyt, hogy csomagolhass valami ünnepélyesebb ruhát. Mintha transzban lennék Dorinhoz léptem, és ujjaim hegyét végigfuttattam az anyagon. – Ezt felismerem. A fényképéről. – Ó, igen, a portréja. – mosolygott Dorin. – Michaelának rengeteg estélyije volt, de ez volt a kedvence. Szerette az élénk színét – ami hasonlított a személyiségére. Rengeteg pompás estélyre vette fel, különböző időkben még a tisztogatások előtt… – egy pillanatig olyan volt, mintha mindjárt elsírná magát, majd ismét felragyogott. – Igazságosan fogod csinálni Antanasia, és bevezetsz minket egy új korba. Talán hamarosan ismét mind nagyon boldogok leszünk. Talán édesanyád legdédelgetettebb álma – béke a Vladescu-k és a Dragomirok között – végre valóra válik. Ismét végigsimítottam az anyagon. – Biztos vagy benne, hogy szabad? Felvennem? – Nem csak „szabad”. – bizonygatta Dorin. – Alkalmas. Tökéletes. Aztán egyedül hagyott, én pedig óvatosan lefektettem a ruhát az ágyra. Az ő nyakláncát hordtam, épp azon voltam, hogy felöltöm az ő ruháját, és az otthonában álltam. De vajon méltó vagyok Michaela Dragomir örökségére? Vajon tényleg igazi hercegnő voltam, ahogy reméltem, vagy csak egy szellem – az ő sápadt, testnélküli árnyéka – ahogy azt az öregember is hitte az étteremben? Most nem segítenek a kételyek, Jess. Lucius elhitte, hogy minden módon olyan vagy, mint ő… Megkerestem a fürdőszobát, levettem a farmerom és az ingem, amit a repülőn viseltem, majd egy hosszú, forró fürdőt vettem. Miután megtörölköztem, óvatosan levettem a ruhát az akasztóról, úgy húzva fel a testemre, mintha a múlt ölelése lenne. Egy hátrahagyott ölelés az édesanyámtól. Tökéletesen illett rám. Mintha rám tervezték volna.

313

Belenéztem az aranyozott tükörbe, ami a szoba sarkában állt, figyeltem a tükörképem a tiszta telihold fényében, mint egy reszketeg fényszóró, úgy világított át egy hosszú, görbe ólomablakon. Hát így tekintett magára Michaela is? Ennek a holdnak a fényében? Ugyanebbe a tükörbe? A ruha gallérja magas volt, majdnem az államat simogatta, de a nyaklánc mélyen alálógott, megmutatva a vérvörös követ a nyakamban. A ruha lekanyarodott a mellemen, majd olyan élesen és hirtelen hullott alá, mint egy vízesés zuhog le a Kárpátok szikláiról, alul a selyem kiszélesedett, és úgy suhogott körülöttem, mint egy suttogás, valahányszor léptem. Suttogás, ami kétségkívül minden nőt végigkísért, aki fel merte venni ezt a káprázatos ruhát. Olyan estélyi volt ez, ami megállapítást tett a nőről, aki hordta. Mindenkinek azt mondta, aki csak látta, „Erős vagyok és gyönyörű, és csak próbáld meg elfordítani rólam a tekinteted. Látni fognak engem.” Nem volt ezüst koronám, szóval lazán összeszedtem a fürtjeimet a nyakam mögött, és hagytam, hogy szabadon aláhulljanak a hátamon, csillogó fekete haj a csillogó vörös anyagon, még inkább megkockáztatva fiatalos, de akkor is drámai jogomat a ruhára. A fiatal hölgy, akit a tükörben láttam, sötét szemei csillogtak a holdfényben, tényleg úgy nézett ki, mint egy hercegnő. Erős. Határozott. Nem félt semmitől. Kopogtattak az ajtó, és Dorin szólt be hozzám. – A vendégeid megérkeztek. Készen állsz? – Gyere be. – mondtam neki. Dorin bedugta a fejét a szobába, vidám, ráncos szemei azonnal tágra nyíltak. Egy hosszú pillanatig egyszerűen csak bámult rám, majd végül megszólalt. – Igen. Naná, hogy készen állsz. – majd oldalra lépett engedve, hogy kisétáljak mellette az ajtón. Megfigyeltem, hogy kissé meghajolt előttem, ahogy elhaladtam mellette.

314

62. fejezet OTT VÁRTAK RÁM a csigalépcső alján, minden fej felém fordult,

ahogy lefelé haladtam, figyeltem, ahogy az arckifejezésük szkeptikusból és aggodalomból elismeréssé, csodálattá – és reménnyé alakul. És a tény, hogy végre hinni kezdtek bennem önbizalmat adott, ugyanakkor meg is rémisztett. Ki vagyok én, hogy bárki megmentője legyek? Bárki hercegnője? Az anyád lánya vagy… gyönyörű, erős és fenséges… Dorin bíztatása és Lucius ódája visszhangzott megint a fejemben, bátorságot adott. Egyesével, minden vámpír rokonom elém jött, hogy találkozzunk, ahogy megálltam a lépcső aljában. Dorin bemutatta őket, és ahogy minden Dragomir rokonom – közeli és távoli unokatestvérek – odajött, hogy meghajoljon, vagy bókoljon, láttam magam egy – egy görbe orrban, egy felhúzott szemöldökben, egy áll lejtésében. Szép ruhákba voltak öltözve, de észrevettem, hogy a ruhák kissé régimódiak voltak, a szmokingok néhol elég rosszul álltak. Mivé váltunk a szüleim halála óta? – Jöjjenek. – mondta Dorin, mikor mindannyian bemutatkozunk. – Vacsorázzunk. Egy kisebb felvonulást vezettem egy hosszú, fenséges étkezőbe, az üregszerű kandallóban égő tűz ellenére is csípős volt a levegő, Dorin javaslatára elfoglaltam a helyemet az ezüstösen és gyertyafényben ragyogó asztalfőn. Mi, Dragomirok elég nehéz anyagi helyzetben voltunk, de úgy tűnt, az összes turistamegállót kihúzták a listáról a hazatérésemre. – Ülj le, ülj le. – mondta Dorin csendesen, és kihúzta a székemet. – Attól félek, nekem kell felszolgálnom… Sajnos most elég szűkében vagyunk a szolgálóknak, és nehéz bárkit is felhívni a faluból, annak fényében, ahogy most állnak a dolgok. Senki nem akar késő este a Dragomir birtokon dolgozni…

315

– Semmi gond. – biztosítottam, és elfoglaltam a helyem. Köszöntőket mondtak rám romániai nyelven, és Dorin fordított nekem. Az egészségemre… a visszatérésemre… a szerződésre… a békére… Mormogás támadt az asztalnál, ahogy az utolsó köszöntő is elhangzott, és Dorin felém hajolt, hogy beszéljen velem. – Hallani szeretnének téged. Túlságosan vágynak rá, mint hogy egyenek. Muszáj elmondanod nekik a terveidet. Most először azóta, hogy felvettem a piros selyemruhát, és kezdtem belerázódni az új nemesi szerepembe, éreztem átsuhanni rajtam az őszinte pánikot. Nem készültem beszéddel. Beszédet kellett volna készítenem. Mit mondhatnék nekik? Istenem, egyáltalán mit tervezek, mit fogok tenni? – Nem tudom megtenni. – suttogtam Dorinnak közel hajolva hozzá. – Nem tudom, mit mondhatnék. – Muszáj, Antanasia. – könyörgött Dorin. – Várni fogják. El fogják vetni a beléd vetett bizalmukat, ha nem teszed. Bizalom. Nem veszíthetem el a bizalmukat. Szóval felálltam, szembenéztem a családommal és belekezdtem. – Megtiszteltetés, hogy közöttetek lehetek ma este, újra itt, az ősi otthonunkban… – Mit kéne mondanom? – Túl régen volt már. Dorin fordított azoknak, akik nem beszéltek angolul, olykor – olykor nem kevés aggodalommal nézve rám. Tudta, hogy küzdök, és ahogy végignéztem az asztal körül ülő rokonaimon, láttam, hogy a bizonytalanság újra belopódzik a fejükbe. Olyan gyorsan vesztettem el a bizalmukat, amilyen gyorsan elnyertem. – Szándékomban áll biztosítani, hogy a szerződés beteljesül. – tettem hozzá. – Mint a hercegnőtök megígérem, hogy nem hagylak bennetek cserben. – Áruld el, Jessica – kezdte valaki. Egy mély hang. Jaj, köszönöm istenem… egy kérdés. – Igen? – kutattam az arcok között, próbáltam megtalálni a beszélőt a félhomályos, gyertyafényes helyiségben.

316

– Hogy akarod beteljesíteni az alkut? Megállítani a háborút? Mert én megértettem, hogy a Vladescu – kat többé nem érdekli a szerződés. A hang mögülem jött. Ismerős hang volt. Megpördültem, fellöktem a székem, hogy lássam, Lucius Vladescu az ajtóban áll, a keretnek dőlve, karjait összefonta a mellkasa előtt, keserű mosoly volt az arcán. – Lucius. – a szívem megállt a mellkasomban, és minden vér kifutott az arcomból. Lucius volt az. Élt. Kevesebb, mint húsz lépésre volt tőlem. Hányszor álmodtam róla, hogy újra láthatom? Álmodtam arról, hogy megérintem? Hányszor pusztítottak el majdnem azok az álmok a hiábavalóságukkal? De most közel volt… A mosoly eltűnt az arcáról, mintha nem tudná megtartani hűvösen ironikus viselkedését a látványomra, és hallottam, hogy erőtlenül azt suttogja, „Antanasia…” Ebben az egy szóban értettem a vágyakozást, megkönnyebbülést, gyengédséget, és mohóságot. Ugyanazokat az érzelmeket, amiket én is tapasztaltam. Habozott, bizonytalan volt, egyik kezét kinyújtotta, mintha meg akarna közelíteni. – Lucius. – ismételtem, rápislogtam, ahogy létének valósága lassan belém ivódott. – Tényleg te vagy az. Mikor ezt mondtam, Lucius keze lehullott az oldala mellé, és visszanyerte ironikus mosolyát. – Természetesen, csak egy van. – viccelődött keserűen, a gyengédség minden nyoma eltűnt. – És a világ jobb, ha felkészül rá. Felé kezdtem futni, de majdnem megbotlottam a ruhám uszályában, oda akartam szaladni hozzá, vitába akartam szállni vele, és megcsókolni újra meg újra az örömért, hogy láthatom. Aztán kiabálni vele, amiért hazudott nekem és magamra hagyott. De aztán megláttam közelebbről is az arcát, kicsit léptem, félúton megálltam. – Lucius? Úgy tűnt, mintha éveket öregedett volna az alatt a pár hónap alatt, míg távol voltunk. Az amerikai tinédzser minden nyoma eltűnt – és nem csak azért, mert újra a szabott nadrágját hordta, és a bársony kabátját.

317

Fekete haja többé nem volt gondtalan lófarokba kötve. Szája sokkal határozottabb volt. A vállai szélesedtek. Borosta árnyalta a máskor simára borotvált állát. Szemei sokkal feketébbek voltak, mint általában, majdnem mintha nem is lett volna lélek mögötte, ami életet lehet beléjük. Mögöttem látszólag a Dragomirok megdermedtek a helyükön, hogy ellenségüket a középpontban találják. – A biztonság, mintha egy gyerek hanyagsága lenne. – jegyzete meg Lucius. Ellökte magát a kerettől, elviharzott mellettem, be a szobába, nem nézett a szemembe, felbecsülve a nyilvánvalóan idejétmúlt berendezést ugyanazzal a megvetéssel, amit hónapokkal ezelőtt a tanyaházunk konyhájában produkált. Csakhogy ezúttal nem csupán arrogánsnak tűnt, olyan ártatlan módon, mikor valaki nem ismer mást, csak a kiváltságokat, hanem szándékosan elutasító is volt. – Fel akartam iratkozni a körsétára. – tette hozzá. – De nem tudtam reggel tízig várni, hogy láthassalak, Jessica. Csak néztem őt, félelem és düh keveredett bennem. Tudta, hogy az amerikai nevemet használni ezen a helyen sértés volt. És olyan rideg volt. – Ne beszélj így velem. – mondtam neki. – Ez kegyetlen, én pedig tudom, hogy te nem ilyen vagy. Továbbra sem akart a szemembe nézni, szándékosan elfordította a tekintetét. – Nem vagyok? – Nem. – felé mozdultam, nem engedtem, hogy a találkozásunk minden percét ő irányíthassa. Ez nem egy gimnáziumi tánc volt, ahol átvehette az irányítást. A családom házában volt. Megrázott, hogy ilyen váratlanul láttam őt, hogy ilyen megváltozottnak láttam, engem nem fog megijeszteni, mint mögöttem a rokonaimat, akik reszkettek a székeikben. – Te nem vagy kegyetlen, Lucius. Most már közel álltunk egymáshoz, elég közel, hogy érezzem aromás, egzotikus parfümjét, aminek viseléséről letett, valamikor az átváltozása alatt egy amerikai tinédzserré. Lucius, a harcos herceg visszatért, minden tekintetben. Vagy legalábbis szerette volna, ha elhiszem.

318

– Miért jöttél ide? – kérdezte tőlem Lucius, halkan, így a rokonaim nem hallhatták. Továbbra sem nézett a szemembe. – El kell menned, Jessica. – Nem. Nem, Lucius, nem fogok. Ekkor felém fordult, és egy pillanatra szánalom – vagy emberség? – villant a szemében, de csak egy pillanatig tartott, aztán megkerült, fizikailag és érzelmileg is újra távolságot tartva kettőnk között. Meg tudtam mondani, küzd, hogy az érzéseit kordában tudja tartani. Hogy karnyújtásnyira tartson magától. Legalábbis reméltem, hogy küzdött. A ridegség, a távolság: olyan igazinak tűnt. – Megnézted a házamat. – jegyezte meg, körözött az asztalnál, mint egy héja, a nyúl után kutatva, akinek nem volt annyi esze, hogy nyugton maradjon. Ahogy mindegyik vámpír rokonom mögé került, láthatóan megremegtek. Elkeseredetten azt kívántam, bár abbahagynák. – Honnan tudtad? – Bölcs, hogyha egy konfliktus szélén állva mindig résen vagy. – tanácsolta Lucius, hangja még keményebb lett, ahogy a háborúról beszélt, belecsöppent a szerepébe, mint hadvezér. Távolabb tőlem. – Természetesen vannak őreim a birtokom határain. A családod állandóan zaklat, a beteljesítetlen szerződés miatt siránkozva, azzal vádolva, hogy sosem akartam megosztani az erőm… És minél többet mondják ezt, annál jobban ráébredek, Minek osztozzam azon, amit erővel is elvehetek? Nem idegenkedem egy kis vérontástól, ha az én érdekeim szolgálja. – Lucius, ezt te sem gondolod komolyan. – De igen. – mondta Lucius, kezét Dorin székének háttámlájára tette. A nagybátyám egész teste görcsbe rándult. Tudtam, megijedt, hogy Lucius megöli őt, ott és azonnal, amiért Romániába hozott. – Úgy ismertél, Dorin, hogy tréfáltam volna valaha is a hatalommal? A nagybátyám semmit nem mondott. Lucius közelebb hajolt, egyenesen Dorin fülébe beszélt. – Később még számolunk azért, hogy megszegted a parancsom és idehoztad őt.

319

– Azonnal tűnj el tőle! – parancsoltam rá. – Azért jöttél, hogy engem láss. Ne kínozd a családomat a saját otthonunkban. Lucius ismét körbepillantott a szobában. – Mikor ez mind az enyém lesz, kénytelen leszek pár nagyon komoly változtatást végbevinni. Körsétákat adni. Ez a vámpírság szégyene! Csak bámultam rá, nem akartam láthatóan nyugtalankodni, vagy sírni az miatt, hogy milyen érzéketlenül viselkedett. Az a Lucius, aki előttem volt még ridegebb és még megközelíthetetlenebb volt, mint miután Vasile olyan kegyetlenül megverette. Lucius… hol van az én Luciusom? – Azt akarom, hogy most azonnal távozz, Lucius! – mondtam, szándékosan higgadtan. – Nem beszélek veled, míg ilyen vagy. Felvonta a szemöldökét. – Hát ez nem az a viszontlátás, amiben reménykedtél, Jessica? Hát nem ezért utaztál több ezer kilométert? Csalódott vagy, hogy a családod gyenge – és a hivatalos vőlegényed sokkal megvetendőbb, mint valaha? – Nem tudod elérni, hogy gyűlöljelek. – mondtam. – Nem számít, milyen keményen is próbálkozol. Tudom, hogy mit csinálsz. Tudom, hogy szeretnéd, ha eltávolodnék tőled. Azt hiszed, nem kapsz megváltást, amiért megölted Vasile – t. Meg vagy győződve, hogy épp olyan vagy, mint ő – vagy még rosszabb, amiért elárultad a családod. De te nem olyan vagy, mint Vasile. – megsimogattam a karját. – Ismerlek. Lucius elhúzódott. – Ne érj így hozzám, Jessica! – Miért ne? – kérdeztem, lehalkítottam a hangom, így a családom nem hallhatta. – Mert félsz, hogy megint elveszted az önuralmad, mint ahogy a szobámban is odahaza? – Nem. – vágott vissza. – Hanem mert félek, hogy elveszítem az önuralmam, ahogy a nagybátyámmal is. – Lucius, meg kellett tenned. Amikor ezt mondtam tekintete elfordult, megint a rokonaim figyelte, akik azóta is dermedt csendben ültek, és szóváltásunkat figyelték. – Gyere velem. – megragadta a könyököm a kezével, átvezetett a szobán,

320

hallótávolságon kívülre a családomtól. – Magándolgokról beszélünk mások előtt. Ez nem jó. Megálltam a kandalló előtt, a tűz fénye gyenge, pislákoló árnyakat vetett Lucius arcára, amitől ismét fiatalnak tűnt. Majdnem előre nyúltam, hogy megfogjam az arcát. De a szemei még mindig túl távolságtartók voltak. Túl messziek. – Elmondom most ezt neked Jessica, aztán össze kell csomagolnod, és haza kell menned, Jessica. – Nem megyek – – Azt hiszed, ismersz. – beszélte túl a tiltakozásom, még mindig szorította a kezem, ujjai belemélyedtek a húsomba. – Valami oknál fogva, habár teljesen hátrahagytalak, habár őszintén azt akartam, hidd, hogy meghaltam… mindezek ellenére még mindig abba a reménybe kapaszkodsz, hogy nekünk van jövőnk. Itt az idő, hogy megtagadjalak, most és mindörökre, mert többé már nem a civilizált Pennsylvania területén vagyunk, a gimnáziumban, küzdelmet színlelve egy kosárpályán. Ez tényleg háború, Jessica. – Nem kell annak lennie, Lucius. Tudom, hogy szeretsz. – A Vladescu-k sosem cselekedtek jót, Jessica. – folytatta Lucius, szája mogorva vonallá préselődött. – Volt egy tervünk. Veled. – Egy… terv? – Igen. Meg kellett, hogy nyerjelek, elvennem téged – amilyen ártatlan voltál, egy amerikai tinédzser, akinek fogalma sem volt a vámpírok világáról – és vissza kellett hoznom Romániába. A szerződés beteljesül, vártunk volna a megfelelő időre, míg már senki nem tudja vádolni a Vladescu családot, hogy áthágtuk kötelesség ránk eső részét – – És aztán? – Ezt eddig is tudtam. Lucius mélyen a szemembe nézett. – És aztán diszkréten félreállítottunk volna az útból. Titokban. Úgy tettünk volna, mintha gyászoltuk volna az elvesztésed, de csendben örülve, hogy az utolsó, alkalmatlan Dragomir hercegnő is kikerült az utunkból. – Nem, Lucius. – ráztam elborzadva a fejem. Nem akartam elhinni. – Nem tetted volna meg.

321

– Jaj, Antanasia. Még mindig olyan lehetetlenül ártatlan vagy. Komolyan azt hitted, hogy a Vladescu klán valaha is megosztaná a korlátlan hatalmat az ellenséggel? Nem. Természetesen nem tették volna. – Hogyan… hogyan kellett volna történnie? – Nem avattak be a részletekbe. – mondta Lucius. – De valószínűleg az én kezem által… annyi lehetőségem lett volna, egyedül veled a kastélyunkban. Nem, Lucius, te nem. Belenézett a tűzbe. – Olyan tökéletes volt nekünk, hogy Amerikában neveltek fel. Azzal, hogy a Dragomirok biztonságban akartak tartani, elátkoztak téged. Egy igazi vámpír hercegnő megértette volna mekkora a kockázat, ha hozzámjön. Megvédte volna magát, mindig résen lett volna. De te, te saját akaratodból jöttél volna velem, sosem gyanítottad volna… Szakadozva vettem a levegőt, kényszerítettem magam, nehogy felkiáltsak, tudva, hogy a családom nem olyan messze van tőlem. Figyeltek. Muszáj megtartanom a higgadtságom, habár az árulás érzése majd szétszakított. – Mindezt tudtad, mikor a szüleim házába jöttél? Amikor velünk éltél? Amikor megcsókoltál engem? Lucius is tisztában volt a közönségünkkel. A szánakozás, ami most a szemébe kúszott, nem tükröződött fenséges testtartásában. – Ó, Antanasia… mióta tudtam? A kezdetektől fogva? Vagy csak a vége felé? Nem vagyok benne biztos. Talán, csak ártatlannak akartam magam feltüntetni az elején. Vagy talán csak becsaptam magam, nem akartam látni az igazságot. De volt egy idő, igen, mielőtt megcsókoltalak, mikor rájöttem, hogy bűnrészes vagyok. Visszaharaptam a szipogást, keményen lenyeltem, kihúztam magam. – Nem hiszek neked. – Hát nem elég világos, Antanasia? – a családomra pillantott. – Nézz rájuk. A Dragomirok megfogyatkoztak. Vasile könnyedén becsapta és irányította volna őket, egyetlen Vladescu elvesztése nélkül. Háború

322

nélkül. Az egyetlen véráldozat a tiéd lett volna. Feláldoztak volna Vasile kis puccsa érdekében. – Ez Vasile ötlete volt. – mutattam rá. Kétségbeesetten hittem benne, hogy Lucius nem lett volna képes megölni engem. Törődött velem. Éreztem a csókjában, láttam a szemében. De veszélyes, Jessica. Nem akart Vladescu lenni, de talán mindig is az lesz. – Ez Vasile terve volt. – ismételtem. – Nem a tiéd. – És, amikor láttam a tervet teljes valójában, lenyűgözött, milyen elmés. Nem lesz ettől hányingered, Jessica? Mert kéne. – Nem öltél volna meg, Lucius. – makacskodtam. – Szeretsz engem. Te is tudod. Lucius megrázta a fejét. – Csak elégedj meg azzal, ha azt mondom, megöltelek volna. Ez minden, amit nyújtani tudok. Most pedig menj haza, Jessica. Menj haza, és vess meg engem. Reméltem, hogy egy sokkal boldogabb oldalammal hagyhatlak el. De idejöttél, és még ennyit sem tudok megtenni. – Nem fogok elmenni, Lucius. Már csak a családomért sem. A Dragomiroknak szükséggük van rám. – Nem, Antanasia. Nem adsz nekik mást, csak hamis reményt. Nézz magadra. – tekintete fel – le siklott a testemen, és újra életre keltek a szemei, ezúttal mély csodálattal. Csodálattal, amit azelőtt is láttam bennük. – Gyönyörű vagy. Lenyűgöző. Inspiráló. Keményebben fognak küzdeni, mert azt hiszik, ezt kell tenniük a visszatért hercegnőjükért. Bolond módon azt hiszik, hogy becsaptak a szerződés teljesítésével kapcsolatban – mikor valójában megmentettem az életedet, mikor nem teljesítettem. Azt fogják hinni, hogy becsapták őket a békével és a megosztott hatalommal, és üssze fognak gyűlni, hogy harcoljanak érted. De a végén a Vladescu klán fog uralkodni. Ne nyújtsd el a szenvedésüket, vagy gyarapítsd az elvesztettjeiket. – Már most is dühösek. – mutattam rá. – Ezen nem változtathatok. Ők is háborút akarnak, hacsak nem teljesedik be a szerződés.

323

– Ha azt mondod nekik, hogy hódoljanak be nekem, megteszik. – mutatott rá Lucius. – A vezetőjük vagy. Mondd meg nekik, hogy engedelmeskedjenek nekem, és menj haza. Egy pillanatig haboztam, átgondolva az egyoldalú alkuját. Ha azt mondanám a családomnak, hogy hódoljanak be, talán tényleg megtennék. A vezetőjük voltam. Életeket menthetnék. Megtapogattam a követ a nyakamban, hallgatva a szülőanyámat. Ne tedd meg, Antanasia… Ne legyen az első cselekedeted a behódolás, még Luciusnak sem. Luciusnak most különösen ne… – Nem. – mondtam határozottan. – Tényleg megsemmisítetted a szerződést, téged kell okolni, amiért tönkretetted a békét, és a Dragomirok nem fognak letérdelni egy… zsarnok előtt! Lucius erre elmosolyodott, régi gúnyos mosolyának árnyéka volt ez. – Tényleg azt hiszed, hogy ez vagyok, Jessica? Hogy olyan elnyomó vagyok, mint a szánalmas Frank Dormand? – Te rosszabb vagy. – mondtam. Mosolya szomorú lett. – Valóban az vagyok. Frank minden hibája ellenére, minden apró gonoszsága ellenére sem álmodott arról, hogy elpusztítson egy olyan fenséges nőt, mint te vagy. Még mindig küzdöttem, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat, amivel válaszolhatok, mikor Lucius sarkon fordult, és magunkra hagyott.

324

63. fejezet MIUTÁN A CSALÁDOM elment, anélkül, hogy bármelyikünk is

hozzáért volna az ételhez, amit olyan gondosan készítettek a hazatérésemre, visszavonultam a szobámba, ahol jó pár órán keresztül ücsörögtem, odahúztam egy széket az ólmozott ablakokhoz, csak bámultam ki a sötétségbe. Mit tehetek, hogy megmentsem a családom? Hogy megmentsem Luciust? Megmenthetem még Luciust – vagy már tényleg nincs számára megváltás, ahogy ő hitte? Odakint egy farkas üvöltött fel a hegyekben. Ezelőtt sosem hallottam, ahogy egy élő farkas felvonyít, csak filmekben vagy a tévében, átszűrődött a vadonon, olyan gyászos volt, hogy majdnem elsírtam magam. Mindent összefoglalt az utazásommal kapcsolatban ez a szánalmas, gyönyörű, szívszaggató hang. Lucius élt – de ugyanakkor lehet, hogy el is ment. A szívem még mindig fájt, valószínűleg jobban is, mivel olyan nagy reményeket tápláltam a viszontlátással kapcsolatban. Luciusnak igaza volt. Nem úgy ment, ahogy terveztem. Letaglózott, hogy ilyen másnak találtam. És a terv kiderülése, hogy meg akartak ölni… ez rázott meg a legjobban. Mégsem hittem el, hogy Lucius is bűnrészes volt, mint ahogy állította. Ez a terv Vasile taktikája volt. Talán volt idő, mikor Lucius, kifordítva és majdnem összezúzva Vasile keze alatt, képes lett volna élvezni egy ilyen sötét tett lehetőségét. De megváltozott az Egyesült Államokban. Ahogy maga mondta, látott egy új életmódot. Azt mondta nekem, „ A gyerekeimnek, talán más lehetett volna…” Emlékeztem arra is, mit mondott nemrég ezen az éjszakán. „Megmentettem az életed azzal, hogy megszegtem a szerződést.” Azzal, hogy megtagadta a klánok egyezségét, Lucius aktívan arra törekedett, hogy megmentsen Vasile tervétől, képes lett volna, a saját életét kockáztatná. Tudta, Vasile megölné az engedetlenségért.

325

Lucius mindig megvédett volna. Szüleim minden figyelmeztetése ellenére a Vladescu kegyetlenségről, Lucius minden erősködő állítása ellenére, hogy veszélyes rám nézve, én másképp tudtam. De hogyan tudnám Luciusszal is elhitetni, hogy sosem bántana? Hogy mi még mindig – és fogunk is mindig – összetartozunk? Nem volt válasz az ablakon kívüli sötétségben, szóval felkeltem a székről, a bőröndömhöz sétáltam, hogy kicsomagoljak. Legalább, nem fogok hazarohanni, ahogy Lucius várja. Ahogy széthajtogattam a ruháim, a Hogyan nőjünk fel élőhalottként példányom, amit a legutolsó pillanatban dugtam be, lepottyant a földre. Felvettem, közben visszagondoltam arra a napra, mikor felfedeztem az útmutatót nem messze a szobaajtómtól, Lucius könyvjelzője csillogott a reggeli napfényben. Akkor utáltam az ajándékot. De Luciusnak igaza volt. Mézes – mázos hangneme ellenére a könyv nagyon hasznosnak bizonyult a zavaros időkben. Egy pontos forrás. Majdnem olyan volt, mint egy barát, akivel megbeszélhettem a testemben és életemben lezajló változásokat, mikor senki mással nem tudtam. Leültem az ágyra, kinyitottam az utolsó fejezetnél, ami felett szándékosan átsiklottam, mikor Lucius iránti érzéseim egyre erősebbek és erősebbek lettek. Tizenharmadik fejezet: „Szerelem a vámpírok között: Mítosz, vagy valóság?” Természetesen, a vámpírok tudnak szeretni. Dorin hitte, hogy Lucius szeret engem. Mégis, a szívem megállt, mikor elolvastam az útmutató kijózanító tanácsát. „Az a legjobb, ha nem dédelgetsz valótlan eszméket a vámpírok közti szerelemről. A vámpírok romantikusak, alkalmanként még gyengédek is. De a végén úgyis csak egy kegyetlen faj vagyunk! Próbáld meg elfogadni, hogy a vámpír kapcsolatok a hatalmon, és igen, a szenvedélyen alapulnak – de nem az emberi fogalomként vett „szerelmen.”Azzal, hogy bízol benne, „szerelmes” vagy – ahogy azt sok

326

fiatal vámpír ostobán tenni szokta – , csak kockáztatod, hogy komoly veszélybe kerülj!” Nem! Becsaptam a könyvet és elhajítottam, tudtam, hogy már ellátta a feladatát. Többé már nem volt szükségem a tanácsára. Mert ezúttal az útmutató – habár jól megbecsülendő, bár tiszteletre méltó – tévedett. Tudtam az igazságot. Lucius szeretett engem. Akkor jöttem rá, az élénk megvilágosodás egy pillanatában, hogy az életemet tenném erre a meggyőződésre. Arra, hogy kockára fogom tenni az életem azon a bizonyos éjjelen.

327

64. fejezet MIVEL KÉPTELEN VOLTAM ennél fenségesebb levélpapírt találni az

éjszaka közepén, egy turista füzet hátuljára írtam le a lemondásom, ami leírta ősi otthonunk szórakozási lehetőségeit – nézzen meg egy igazi börtönt! fedezzen fel három mellvédet! – , a bejárati ajtóhoz közel találtam. Leírtam: Kedves családom! Hiábavaló hadat viselnünk a Vladescu-k ellen. Rájöttem, a mi érdekünkben az lesz a legjobb, ha visszatérek az Egyesült Államokba – hogy lemondok, mint hercegnőtök. De legutolsó tettem, mint uralkodótok, hogy elrendelem, minden Dragomir hódoljon be küzdelem nélkül a Vladescu uralomnak. Klánunkat Lucius Vladescu alá helyezem, így talán békét nyerhetünk. Ezen túl, alattvalói lesztek. Ez az én parancsom, kelt éjfélkor, június kilencedikén, és életbe lép reggel fél hétkor, ugyanezen a napon, hivatalos lemondásom előtt, reggel hét órakor. Antanasia Dragomir A hosszú ebédlőasztalra helyeztem az üzenetet, még mindig tele volt tányérokkal és kupákkal a meghiúsult vacsorámról, ahol biztos voltam benne, hogy Dorin meg fogja találni reggeli előtt. A cetli nevetségesen festett egy patinás ezüst gyertyatartónak támasztva, és reméltem, hogy legalább a szavaim hivatalosan hangoznak. Ráadásul, ha bárki elolvassa az üzenetem, már úgyis halott leszek. A klánok sorsa többé már nem az én problémám lesz. Ez nem fog megtörténni, Jessica… Rajtam volt még a ruhám, úgy akartam megjelenni Lucius előtt, mint fenséges és erős, viszont nehéz volt tőle sebességet váltani a Pandában.

328

A ruha uszálya minduntalan beleakadt a kuplungba, de sikerült kimanővereznem a parkolóból a szűk, kanyargós útra, ami mérgező növényként tekergett Lucius kastélya felé. Örültem, hogy olyan makacsul látni akartam Lucius otthonát – a közelségét a saját ősi birtokomhoz, rémisztő pompáját – mikor Dorinnal jöttünk, mivel így megtaláltam az utat, még úgy is, hogy a szurokfekete éjszaka elég zavaró volt a hegyekben. Vagy talán eltévedtem párszor, mivel úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság óta utaznék már. De aztán megpillantottam a kastély kiugró tornyait, ahogy a teliholdat szurkálják, felfelé fordultam az ösvényen, ami szinte függőleges volt, hajtűkanyarok szakították meg, amik felfelé kígyóztak a sötétbe, mint azok a dobozból kiugró bohócok, arra kényszerítve, hogy újra és újra rátapossak a fékre, nehogy lerepüljek a meredek szakadékokba, amik jobb és baloldalon is feltűntek, mikor megritkult egy – két foltban a sűrű erdő. – Gyerünk. – bíztattam ismételgetve a Pandát, megpaskoltam a kormányt, próbáltam rávenni a küszködő motort, hogy tovább menjen, mivel biztosra vettem, hogy készül feladni. A beton véget ért, sárba torkollott, mi pedig tovább kapaszkodtunk felfelé. Végül, mikor már azt hittem a hegy örökké tart, egy kőből és vasból készült kapu magasodott előttem, legalább nyolc láb magas volt. Erre miért nem számítottam? Megállítottam a kocsit, olyan erősen húztam be a kéziféket, ahogy csak tudtam, magam előtt láttam, ahogy szegény Panda eltűnik a függőleges úton, irányítás nélkül lezuhan a szakadékba, és többé senki nem látja. Felnyaláboltam a ruhámat, hogy az uszály ne söpörje végig a sarat, a kapuhoz mentem, megpróbáltam meghúzni a nehéz vaskarikát, amit fogantyúnak szántak, bár biztos voltam benne, hogy hiábavaló. Bár meglepetésemre a vaskapu kinyílt pár centire. Még jobban húztam, küzdöttem a súlyával, sikerült annyira felfeszítenem, hogy becsusszanhassak. Ennyit Lucius agyondicsért biztonsági rendszeréről.

329

Tettem pár lépést a Vladescu földre, a kapu hangos, fémes csattanással záródott be mögöttem, mint valami óriási gong egy néma erdőben. Azonnal magam mögé pillantottam, sebezhetőnek éreztem magam elzárva az autómtól – és hova is vagyok bezárva? Vámpírok közé, pontosan… és talán félelmetesebb dolgok közé? Eszembe jutott a farkas üvöltése. És a kutyák. Mi van, ha Lucius kutyákat tartott őrzésképp? Talán megint meg kéne tolnom a kaput, megpróbálni kinyitni, aztán visszaszállni az autóba? De volt egy olyan szörnyű érzésem, hogy be vagyok zárva. Emellett, nem igazán szándékoztam visszafordulni. Alig tudtam kivenni magam előtt az ösvényt, még a holdfényben is, ami átragyogott a sűrű lombokon. Nem volt más választásom, mint előre menni, tehát kihúztam magam és elindultam. Minden lépéssel egyre jobban tudatában lettem az erdő hangjainak. Gallyak ropogásának a távolban, a levelek zizegésének, ahogy egy állat – Kérlek, legyen valami romániai rágcsáló – elszaladt, megijedve a lépéseimtől. Voltak odakinn nagyobb dolgok is. Hallottam, ahogy megközelítenek, ezért gyorsítottam, először csak gyorsabban lépkedtem, majd szaladtam, ahogy csak bírtam, az egyenetlen, sáros és köves úton. Kérlek, kérlek, add, hogy feltűnjön végre a kastély. Olyan szakadozott volt a légzésem, hogy elnyomta a többi zajt, de a szörnyek olyan elevenek voltak a képzeletembe, nem kellett hallanom őket ahhoz, hogy tudjam, ott vannak valahol a sarkamban loholva. Aztán megbotlottam. De mielőtt térdre eshettem volna, két pár kéz ragadott meg, és emelt fel, durván talpra állítva. Még csak időm sem volt hangosan felsikítani. Ahogy felkaptam a fejem, hogy lássam, ki fogott, megláttam magam előtt a holdfényben fürdő Luciust. Néhány lépéssel előttem állt, karba tett kézzel, elállva az ösvényt. Az én karjaim még mindig szorosan fogták, oldalra pillantottam. Két fiatal férfi – vámpírok, gondoltam – tartott fogva. – Eresszetek el! – kiabáltam, megpróbáltam lerázni őket. – Elibera i-o! – parancsolta Lucius romániai nyelven. – Engedjétek el!

330

Elengedték a karom, én pedig csak álltam ott, és lesöpörtem magam, mintha beszennyeztek volna az érintésükkel. A fiatal vámpírok vártak Lucius utasítására, körbevettek, nyilvánvalóan készen arra – buzgón – hogy ismét elkaphassanak. De legnagyobb megkönnyebbülésemre csalódniuk kellett. – Merge i. L sa i – ne în pace. – mondta Lucius, bizonyára elküldte az őröket, mivel eltűntek az éjszakában. Hallva egy olyan nyelven beszélni, ami számára olyan ismerős, de nekem annyira idegen – szinte soha nem használta a román nyelvet, míg a farmunkon volt – éjfél után, egy magányos, sötét erdőben csak még inkább kiemelte, hogy milyen idegenné változott előttem Lucius, megingatott néhány döntésemben. Csak álltunk ott csendben egymással szemben, teste elzárta a kastélyához vezető ösvényt, testőrei minden bizonnyal résen voltak, ha közbe kell lépni. – Mióta követtél engem? – kérdeztem végül. – A kis játékautód fényszórója igencsak tompa, de még így is mérföldekről lehet látni. Nagyon kevés ember utazik erre éjszaka. Az út túl veszélyes – a végcél több mint egyértelmű. – Tehát ezért volt nyitva a kapu. Tudtad, hogy jövök. – Természetesen. Látni akartam, meddig vagy képes elmenni ebben az eszement látogatásban. – Felém indult, kezeit összekulcsolta a háta mögött. – El kell ismernem, sokkal messzebb jöttél, mint vártam volna. Majdnem az otthonomnál vagy. – Nem félek a sötétségtől. – hazudtam. Lucius még közelebb jött, fölém magasodott. – Farkasok vannak ezekben az erdőkben! – közölte, még közelebb hajolt, hogy az arcomat figyelhesse. – És attól félek, nehezen tudnának ellenállni valakinek, aki ennyire csábító, mint te. Különösen, ebben a lenyűgöző, vérvörös ruhában. Lepillantottam a ruhámra, ahogy Lucius körbesétált, alaposan végigmérve, mintegy parodizálva, ahogy hónapokkal ezelőtt tett a

331

szüleim istállójában, mikor találkoztunk. Azóta megváltozott – de én is. Eltűntek a koszos csizmáim, és a szakadt pólóim. A piros selyem csillogott a holdfényben. – Soha nem olvastad a „Piroska és a farkast”, Jessica? – kérdezte Lucius, még mindig lassan körözött, beszorítva és bezárva. – Nem tudod, mi történik az ártatlanokkal, akik egyedül kóborolnak az erdőkben? A rémület furcsa borzongása futott végig rajtam, keveredve a várakozással. Lucius túl közel volt – és mégsem eléggé. Nem tudtam jól kivenni fekete szemeit a sötétben. Nem tudtam igazán felmérni a hangulatát. Vajon egy csók előjátékaként játszott velem – vagy, mielőtt belém döfne egy karót? Az életed is rátennéd, hogy az előbbi, Jess. – Elfelejtettem a történetet, Lucius. – mondtam. – Ez csak egy mese a gyerekeknek. – Ó, ez az egyik kedvenc mesém. – mondta, és megállt mögöttem. Megdermedtem, sebezhetőnek éreztem magam most, hogy a hátam mögött volt. – Az eredeti elveszett az idők során. – folytatta. – És sokféle feldolgozás van. Néhányban a kislányt megmentik. De én személy szerint jobban szeretem azt a befejezést, amit Perrault talált ki a klasszikus verzióban. – Hogyan… hogyan ér az véget? – érdeklődtem, nem mozdultam. – „Nagymama, milyen nagy FOGAID vannak.” – szavalta Lucius, olyan közel hajolt a vállamhoz, hogy a szája a fülemet súrolta, majdnem belém csípett. – „Hogy jobban felfalhassalak.” És ezekkel a bűnös szavakkal a farkas rávetette magát Piroskára – és felfalta őt. Megremegtem, ahogy elmondta a történetet, részben a közelségétől, részben attól az étvágytól, ahogy a szörnyű végkifejletet mondta. – Hát nem egyszerű, mindent kielégítő vég, Jessica? – nevetett halkan. – Én magam jobban szeretem a boldog befejezéseket.

332

Lucius még jobban nevetett. – Mi lehetne boldogabb – a farkasnak? Miért nézik az emberek ezt az egészet mindig rossz nézőpontból? A ragadozók is megérdemlik az együttérzésünk. – Nem azért jöttem ide, hogy tündérmesékről beszéljünk. – mondtam, megtörve a baljóslatú légkört. Őszintén nyugtalanítani kezdett. – Akkor fuss haza, Piroska. – mondta Lucius, megfogta a vállamat, és az autó felé irányított. – Késő van, és fenn áll a veszélye, hogy farkas eledel leszel. Mit írnék akkor a szüleidnek? Hogy hagytam felfalni Jessicát, végtagról végtagra tépni, miután olyan vendégszeretők voltak velem? Megint megremegtem, de ezúttal legfőképp a hideg miatt, megpördültem, leráztam magamról a kezét. – Be akarok menni, hogy beszéljünk. Azért jöttem ide, hogy alkut kössek veled. Lucius megállt, fejét ámulva billentette oldalra. – Egy alkut? Velem? De neked semmid nincs, amit fel tudnál ajánlani. – De tudtam, hogy ennek ellenére kíváncsi. – Vagy igen? – Igen. Azt hiszem. – És ez az alku… azzal végződik, hogy visszatért Pennsylvaniába, ahová tartozol? – Igen, véget érhet a távozásommal. – mondtam. Elhagyom ezt a világot. Mindörökre. – Felkeltetted az érdeklődésem. – ismerte be Lucius, ismét megfogta a vállam. – Reszketsz a hidegtől. Rettenetes házigazda vagyok, hogy kint kell lenned a fagyos levegőn, mikor nem vagy hozzászokva a Kárpátokbeli tavaszhoz. Menjünk be, ahol bosszankodhatom és ösztönözhetek majd a kényelemtől undorodva. Egymás mellett sétáltunk végig az ösvényen, Lucius lába biztosan lépdelt a számára ismerős talajon, én viszont ingatag voltam a késő esti hegymászáshoz alkalmatlan ruhámban. Kissé imbolyogtam, Lucius felém nyúlt, hogy megtartson. Miután visszanyertem az egyensúlyom továbbra is fogta a könyököm, és úgy éreztem ezzel az egyszerű

333

gesztussal egy lépéssel közelebb kerültem a Vladescu – Dragomir háború megnyeréséhez. Vagy talán mégsem. Mivel az után, hogy a tömör faajtó becsukódott mögöttünk, bezárva minket egy lenyűgöző gótikus kőcsarnokba, ami eltűnt felettem a sötétségbe, túl magasan ahhoz, hogy a húsz, valódi égő fáklya fényköre megvilágítsa, Lucius megszólalt. – Tudod, ma este ténylegesen is bejelentetted a háborút. És mostantól, az első foglyom vagy. Megpördültem, még éppen láttam, ahogy bekattint egy reteszt, bezárva minket óriási palotájába. – Most csak viccelsz, ugye, Lucius? Pont a rossz dolgot mondtam ki. Szemei kemények voltak, mikor az enyémbe nézett. – A szomorú az egészben az, Jessica, hogy már megtanultad ma este, hogy ne bízz bennem. Ahogy elborzadva figyeltem, Lucius a háta mögé nyúlt, elővett valamit, amit az övébe dugva rejtegetett egész idő alatt, míg együtt voltunk a sötét Kárpátiai erdőben. Egy piszkos, kihegyezett karót.

334

65. fejezet LUCIUS MEGKOPOGTATTA a kezdetleges, de ennek ellenére nagyon

is halálos eszközzel a tenyerét. – Mindent megtettem, hogy távol tartsam magunkat ettől a pillanattól, de te nem akarsz együttműködni. Felajánlok neked egy utolsó esélyt, Antanasia. Én kinyitom a zárat, te pedig kirohansz az éjszakába, az őreim garantálják, hogy biztonságban a kocsidhoz érj. Ezt követően pedig hazarepülsz, és elfelejted ezt az egész történetet. Ez az én ajánlatom. Ahogy Lucius beszélt, szemei teljesen elfeketedtek, írisze teljesen ellepte a fehér részeket, mintha valami egzotikus, éjjeli állat lenne. Az átalakulás olyan lenyűgöző és ijesztő volt, mint amilyennek a szüleim étkezőjében láttam, mikor Lucius a vérre szomjazott, ami meggyógyíthatta. Minden csepp bátorságomra szükségem volt, nehogy könyörögjek neki, nyissa ki a zárat, engedjen biztonságba menekülnöm. De nem tehettem meg. Rövid, heves, zavaros kapcsolatunk a tetőpontjára ér, jó, vagy rossz értelemben, még azon az éjszakán. Nem fogok egy nappal sem tovább várni. Hatékonyan sikerült úrrá lennem a hangomon. – Nem érdekel az ajánlatod a repülővel kapcsolatban. – mondtam. A karóra mutattam. – Az pontosan az, amiért ma idejöttem. Az ott a kezedben az én alkum lényege is. Lucius óvakodva figyelt, látszott, hogy erre nem készült. – Azt vártad, hogy megijedek, Lucius? – kérdeztem, reméltem, hogy a szemem, vagy a hangom nem árulja el, mennyire ijedt is vagyok valójában. – Igen. – mondta. – Ahogy kéne is. – Talán, most először te voltál naiv. Aki alábecsülte, hogy mire is vagyok képes.

335

Lucius habozott, a csend a kriptaszerű csarnokban fültépő volt, eltekintve a fáklyák alkalmankénti ropogásától és sistergésétől. – Beszéljünk. – mondta végül. Elindult előttem, nem is várta meg, hogy követem – e, Lucius útvesztőszerű folyosókon vezetett át, amik szélesebb kamrákba nyíltak, mint az alagutak kötik össze a barlangokat, néha lehajolva egy – egy kőátjáróba, amik még akkor épülhettek, mikor az emberek sokkal alacsonyabbak voltak, mint Lucius Vladescu, néha meggyorsítva a lépteit, aminek semmi értelme nem volt. Ez a kastély nem arra lett tervezve, hogy üdvözölje a vendégeket, hanem hogy megzavarja az ellenséget. Nem otthon volt. Egy búvóhely. Egy kőből készült pókháló. Ahogy mélyebbre hatoltunk az épületben, a kanyarok szűkebbnek tűntek, a folyosók sokkal szűkebbnek, a lépcsők meredekebbnek. Rájöttem, több mint kis aggodalommal, hogy teljesen eltévedtem. Teljesen Lucius kegyelmére vagyok utalva. Ha a dolgok nem úgy sikerültek, ahogy reméltem, sosem tudnék megszökni. A testem soha nem is találnák meg. Aztán hirtelen megállt, olyan váratlanul, hogy nekiütköztem a vállának, miközben kinyitott egy átjárót, amit én észre sem vettem a falban. Lucius elfordította a kilincset, benyomta az ajtót és oldalra lépett. – Csak utánad. Óvatosan méregettem. Szemei többé nem voltak feketék, de még mindig ridegek voltak. Beléptem mellette. – Köszönöm. Ahogy Lucius becsukta maga mögött az ajtót, körbe pillantottam a helyiségben, majd Luciusra néztem. – Lucius… ez gyönyörű. A Vladescu labirintus szívében volt egy gazdagon berendezett dolgozószoba, egy sokkal lenyűgözőbb verziója annak a díszletnek, amit Lucius a garázsunkban dobott össze. Egy rettentő nagy, antik, török szőnyeg feküdt a kőpadlón, a falak mentén túlterhelt könyvespolcok húzódtak – ahogy azt vártam Luciustól. A mély, bőr kanapék ütöttek – kopottak és elnyűttnek tűntek, köszönhetően annak a sok órának, amiket minden bizonnyal Bronte, Shakespeare és Melville művei fölé görnyedve töltött. A könyvek közé bedugva ott volt egy piros trófea, egy kosárlabdázóval, aki egy labda után nyújtózott, ami

336

legurult aranyozott ujjbegyeiről. Lucius díja, amiért megnyert decemberben egy szabaddobásos mérkőzést. Mosolyogva felé fordultam, felbátorodva, hogy megőrzött valamit az amerikai tinédzser életéből. – Hazahoztad a trófeád. Lucius is elmosolyodott, de epésen. – Azt? Dorin mentette meg. Azért tartottam meg, hogy emlékeztessen, ne legyek többet idióta – és vegyek részt nevetséges játékokban, mikor üzleteket kell lebonyolítanom. Nem hittem neki, de most ennyiben hagytam. Lucius lerázta magáról a kabátját, aztán lehajolt, hogy felvegyen egy fahasábot, és beledobta a pislákoló kandallóba. Szikrák pattantak fel, és a tűz ismét életre kelt. Visszadugta a karót az övébe, én pedig ki tudtam volna húzni onnan, míg háttal állt nekem, és a tűzhöz hajolt… – Ne hidd, hogy elég gyors lennél. – jegyezte meg Lucius anélkül, hogy megfordult volna, csizmás lábával böködve a fahasábokat, életre keltve őket. – Sose fordult meg a fejemben. – mondtam. Lucius most felém fordult, mindentudó mosoly volt az arcán. – Hát persze, hogy nem. – Megint elővette a karót, végighúzta rajta a kezét, letesztelve a hegyét az ujján. – Lucius – te magad se hiszed igazán, hogy ma este megölsz engem, ugye? Válasz helyett Lucius odajött hozzám, megragadta a derekam, a szoba közepére húzott, ahol a szőnyeg bonyolult mintája teljesedett ki sápadt, elnyűtt körben. – Nézz le. – utasított, hangja hirtelen nagyon durva volt, szorítása a karomon túl erős volt, semhogy kényelmes lett volna. Úgy tettem, ahogy mondta, és észrevettem egy sötét foltot szétterjedni a szálakon. Vér… Nem is tűnt úgy, mintha bárki is megpróbálta volna feltakarítani. – Ez…? – Vasile. Itt tettem meg. Itt öltem meg. Mikor ismét felnéztem, elszakítva a tekintetem a foltról, hogy Lucius arcát fürkészhessem, láttam, hogy szeme összeszűkült – és megint tiszta

337

fekete. Olyan közel voltunk, hogy mélyen, mélyen belenézhettem a széles íriszekbe, majdnem mintha láthattam volna a gondolatait, olvashattam volna a fejében a szemén keresztül, ahogy az igazi vámpírok tudnának… És a gondolatok Lucius fejében olyan, olyan sötétek voltak, hogy megborzongtam. A szemében láttam a saját halálom. – Lucius, ne. – kezdtem mondani, de a másodperc törtrésze alatt mögöttem termett, egyik karja szorosan a mellkasom körül volt, kezemet lefogta a sajátjával, a karó, amit eddig a kezében tartott most a szegycsontomra szegeződött, majdnem átszakította a bőrt, átszúrva vörös selyemruhám. Éppen időben állt meg. Visszatartottam a lélegzetem, féltem megmozdulni. – Azt mondtad, van egy ajánlatod a karót illetően. – morogta. – Beszélj! – Ez az. – sikerült kimondanom, hozzápréseltem magam a mellkasához, el a karótól. – Hagytam egy üzenetet a családomnak, hogy lemondok. De az utolsó parancsom az volt, hogy elrendeltem, küzdelem nélkül hódoljanak be az uralmadnak. – Ez nem alku. – nevetett Lucius. – Ez meghódolás. – Nem. – ráztam meg a fejem, éreztem, hogy göndör fürtjeim az állát simogatják. Karja nehéz és szoros volt a mellkasom körül. Egy másik időben, más körülmények között maga a mennyország lett volna, hogy ilyen szorosan tart a karjában, akár védelmezőnek tűnhetett volna. Ha nem lett volna a karó a mellkasomnál. – Ha nem végzel velem ma este, mint ahogy az feltett szándékod, akkor hazamegyek mielőtt Dorin felébred és eldobom az üzenetet. A háború elkezdődik. Lucius megdermedt, láthatóan elgondolkodott. – Tudod, hogy nincs lelkiismeret – furdalásom a háború folytatása miatt. – És azt mondod, hogy nincs lelkiismeret – furdalásod a megölésemmel kapcsolatban sem. Hogy feláldozz. – vágtam vissza. – Szóval, tedd meg. Tedd meg, és előzd meg a háborút. Én feláldozom magam, Lucius. – éreztem, hogy a hangom ugrásszerűen emelkedik az érzelmektől. – Csak tedd meg, ha ennyire kemény akarsz lenni! Ennyire átkozottul romlott! Tedd, meg, amit annyira akartál egészen eddig!

338

Félelem, csalódottság, és düh a makacssága, a változása miatt és, hogy elutasítja az egymás iránt érzett szerelmünket – érzelmek, amik olyan régóta szunnyadtak bennem most előtörtek, hogy hirtelen óvatlanná tegyenek, arra eszméltem, hogy durván bíztatom mindazok ellenére, hogy a kockázat óriási volt. – Gyerünk, Lucius! Tedd meg! – Meg fogom tenni. – biztosított, hangja heves volt, éreztem, hogy nehezebben veszi a levegőt, mellkasa le – fel süllyed a hátamon. A karó jobban belenyomódott a húsomba, élesen, én pedig elhajoltam tőle. – Ne vizsgáztass engem! – kiabálta. – Pontosan azt teszem. – mondtam zihálva. Ahogy beszéltem, a karó megszúrt, amitől a lélegzetvételem rövidebb és szakadozottabb lett. Kissé felkiáltottam, fejemet a mellkasára fordítottam, elaraszolva a fegyver elől, ő pedig kissé lazított. – Vizsgáztatlak, Lucius. – folytattam, küzdöttem, hogy elérjem őt, míg halványan megmutatkoztak rajta a sebezhetőség jelei. – Kockáztatom az életem, hogy bebizonyítsam neked, te nem Vasile vagy. Hogy te nem vagy káros. Hogy túlságosan szeretsz ahhoz, hogy valaha is bántani tudj, még most is. Mindenbe lefogadnám, hogy meg fogsz kímélni. – Nem tudok senkit megkímélni. – ordította Lucius, hirtelen és teljesen odalett a higgadtsága. Keze a bordáimnál remegett. – Minden lehetőségem gonosz, Antanasia! Megöltem a saját nagybátyám, az isten szerelmére! Veszélybe sodortam a szüleid – még akkor is, mikor megpróbáltak megmenteni. A lovam meghalt. Az anyám meghalt. Az apám meghalt. Te – nem számít, mit teszek, akkor is meghalsz. Nem tudlak magam mögött hagyni – nem engeded. Én nem tudlak belerángatni sem téged… az én világomba. Minden – minden, ami körbevesz, elpusztul! Ekkor a hajamba temette az arcát, láthatóan fáradt volt, karja lehullott a mellkasomtól, a karó a földre esett, elgurult a szőnyegen, én pedig tudtam, hogy győztem. Fogadtam és nyertem. Lassan megfordultam, még mindig Lucius karjainak csapdájában voltam, karjaim a nyaka köré fontam, fejét a vállamra húztam, megvigasztaltam. Hagyta, hogy így tartsam, simogassam a fekete haját,

339

borostás állát, végigkövessem a sebhelyét, ami többé már nem ijesztett meg. – Antanasia. – mondta bizonytalan hangon. – Mi lett volna, ha tényleg megteszem… – De nem tetted volna. Tudtam, hogy nem tetted volna. – Mi van, ha egy nap… – Soha, Lucius. – Nem, soha. – értette egyet, felemelte a fejét a vállamról, kezébe vette az arcom, megtörölve a szemem az ujjával. Észre sem vettem, hogy sírok. Fogalmam sem volt, mióta sírok. – Téged soha. – Tudom, Lucius. Megint magához húzott, fejét újra a vállamra hajtotta, mindketten nyugtattuk a másikat. Hosszú ideig álltunk így, mire Lucius suttogva megszólalt. – Mindig lesz egy részem, ami áruló, Antanasia. Ez sosem fog megváltozni. Vámpír vagyok, ráadásul a hercegük. Egy veszélyes faj uralkodója. Ha meg akarod ezt tenni, akkor meg kell értened… – Nem akarom, hogy megváltozz, Lucius. visszahúzódtam, így a szemébe tudtam nézni.

–

ígértem neki,

– És ez a világ. – mondta. – Aggódom érted ebben a világban. Ellenségeid lesznek… egy hercegnőnek vannak. És egy hercegnő kegyetlen ellenségekkel kell szembenézzen. Mások majd a hatalmad akarják, és ők nem fognak habozni, hogy megtegyék, amit én nem tudtam. – Te megvédesz engem. És erősebb vagyok, mint hinnéd. – Valóban, nálam is erősebb. – ismerte el Lucius, sikerült irigy félmosolyra húznia a száját, habár láthatóan még mindig meg volt rázva, akárcsak én. – Megtettem minden tőlem telhetőt – hogy távol tartsalak magamtól és a fajtámtól – de neked megvan a saját utad, mint egy igazi hercegnőnek. – Téged akartalak, Lucius, muszáj volt saját utamnak lennie.

340

Egymásba kapaszkodtunk a szoba közepén, afölött a folt fölött állva, ami jelezte annak a vámpírnak a halálát, aki megpróbált Luciusból egy igazi szörnyeteget csinálni. Mögöttünk a tűz ropogott, nekem pedig eszembe jutott a karácsonyi tánc, mikor ebbe a jelentbe csöppentem, ahogy így öleltük egymást. Ez – ez volt az a hely, amit elképzeltem. Lucius lehajtotta a fejét, ajkát az enyémre szorította, még mindig kezébe fogva az arcom, és annak a kőlabirintusnak a szívében megcsókoltuk egymást, először gyengéden, ajkaink alig érintkeztek, újra és újra. Aztán Lucius egyik kezét a fejem mögé emelte, másikat a hátamra csúsztatta, egy gesztus, ami egyszerre volt védelmező és birtokló, és sokkal hevesebben csókolt én pedig tudtam, hogy végre elfogad, mint neki rendelt párját, örökre. Hogy beteljesítjük a szerződést. Elhúzódott, az arcom kutatta. Minden gyengédség visszatért a szemébe. Tudtam, hogy ismét látni fogom a harcos herceget, még sokszor. Még mindig Lucius Vladescu volt. De a keménység, a durvaság, ami benne volt, sosem fog többé rám irányulni. Igazából soha nem is volt. Csak a képzeletében és a félelmében. – Ez az örökkévalóság, Antanasia. figyelmeztetésképp és kérésként. – Örökké.

–

mondta,

egyszerre

Adott nekem még egy utolsó lehetőséget, hogy meghátráljak – és könyörgött, hogy ne tegyem. Nem szándékoztam sehová menni ebből a szobából, vagy az öleléséből. Hátradöntöttem a fejem, némán belenyugodva, és lehunytam a szemem, ahogy Lucius ismét megtalálta azt a pontot, ahol a pulzusom erősebb volt a torkomban, ezúttal nem habozott, egy rövidke, lélegzetvételnyi ideig mindketten ízlelgettük a pillanatot, ami örökre összehoz minket. Aztán a fogai belemélyedtek a torkomba, halkan felkiáltottam, éreztem, ahogy bele merül biztos erővel, de végtelenül gyengéden a vénámba, és ivott belőlem. – Szeretlek, Lucius. – ziháltam, éreztem, hogy a testéhez húz, a részévé válok. – Mindig is szerettelek.

341

A saját agyaraim is előtörtek, a fájdalomnak vége volt, és mikor Lucius végzett a torkom elképzelhetetlen, szúró gyönyörrel égett, az egyik kanapéhoz vezetett, magára húzott, hogy könnyen elérjem a torkát, olyan természetesnek tűnt a száját a torkára nyomnom. – Tessék, Antanasia. – suttogta, ujjbegyét gyengéden az állam alá helyezve, a megfelelő helyre vezetett, és abban a pillanatban, hogy megéreztem a vérét lüktetni a bőr alatt, nem tudtam tovább várni, saját szemfogaim mélyen belenyomtam, megízlelve őt, a részemmé téve ezzel. Lucius felnyögött, még közelebb húzott magához, így a fogaim még mélyebbre hatoltak, a vér sokkal erősebben folyt, hűvös és dús nedűt engedve a számba. A vérének olyan íze volt, mint a hatalomnak, a szenvedélynek kissé édesen… pont, mint Lucius. – Ó, Antanasia. – suttogta, megsimogatta az arcom, segített kihúzni a még mindig idegen szemfogaim, ahogy vonakodva befejeztem az ivást. – Én is szerettelek, mindig is. Egymás karjaiban aludtunk a kanapén a tűz mellett, kimerülten, teljesen kielégülten, teljesen boldogan. Legalábbis, én átaludtam az éjszakát. Lucius valamikor felkelhetett és arrébb meglóghatott, mert mikor felébredtem éppen hajnalodott, és eszembe jutott, hogy haza kell sietnem, megsemmisíteni az üzenetet – mielőtt véletlenül lemondanék – de Lucius elmondta, hogy a fiatal vámpír őrök már pár órája gondoskodtak róla, hogy az uralmam ne érjen véget váratlanul korán. Ahogy ott feküdtem Luciushoz gömbölyödve, a fejem a mellkasán pihent, biztonságban erős karjai között, ujjaimmal vizsgálgattam az érzékeny szúrt sebeket a torkomon rájöttem, hogy többet is tett, mint utasítani a szolgáit. A karó, ami a szőnyegre esett eltűnt. Lucius sosem mondta el, mi lett vele. Talán kidobta legerőszakosabb tettének, és kettőnk legsötétebb pillanatának emlékét a tűzbe, amit egész éjjel tápláltak, vagy elrejtette a karót valahol a kastélyban arra az esetre, ha valaha megint használnia kéne. Én pedig sosem kérdeztem.

342

VÉGE

343