Fordította: Alysia A fordítást Alysia készítette, az ellenőrzést Bella végezte, más oldalakra feltenni, vagy saját fordításként hirdetni tilos, vagy csak előzetes engedély kéréssel lehet. Köszönöm, remélem mindenkinek tetszeni fog a könyv.
Első fejezet A legjobb barátnőm—már ha még nevezhetem annak, ahogy reméltem—Mindy Stankowicz teljesen zavartnak tűnt, mikor a romániaiak tömege, akik tudták merre mennek, elnyomakodtak mellette a csomag-futószalagokhoz, a zsúfolt Aeroportul International Henri Coandă repterén, Bukarestben. Tudtam, hogy oda kéne sietnem, és segíteni Minnek, de pár percig még haboztam, csak figyeltem, ahogy átverekszi magát felém a tömegen, szemei minduntalan a táblákra tévedtek, melyek nyelvéhez még az én pár Romániában töltött hónapom sem volt elég, hogy megértsem.
Bagaje pierdute… Conexiune gara… Carucioare bagaje… Bizonyos módon, mindketten idegenek voltunk egy nagyon különös földön. Újak egy kultúrában, ami nagymértékben különbözött attól, amiben felnőttünk, most pedig még egymásnak is idegenek voltunk, habár óvoda óta barátok voltunk. Mindy habozva tett előre egy lépést—majd megint megállt, nyilvánvalóan nem volt biztos benne, merre is menjen, én pedig még mindig nem mozdultam. A saját lábam mintha földbe gyökerezett volna, mialatt próbáltam kiszűrni az összes érzelmet, amit a nem túl távoli múltam egyik barátjának megpillantása okozott, valakit, aki mindent látott, ami a gimnáziumban történt, attól a naptól kezdve, mikor Lucius Vladescu belépett az életembe egészen addig, míg attól féltem örökre elvették tőlem. Visszatekintve az utolsó pár iskolai hónapra, még mindig nem voltam biztos benne, hogy Mindy hagyott-e cserben, vagy én kerültem el őt, mikor sokkal hevesebbre fordultak a dolgok Luciusszal. Mindy segíteni akart nekem megbirkózni mindennel, amin Lucius, Faith Crosse és Jake Zinn miatt mentem keresztül, de én ellöktem őt, féltem bevallani az érzéseim Lucius iránt—és az igazat, hogy mi is ő valójában. Hogy mivé készültem válni. Mégis, aznap, mikor Mindy elkapta a karját ott a tornateremben—úgymond feladva a barátságunk—megbántódtam…
Ki volt a rosszabb barát? Ott állva a zsúfolt repülőtér közepén, körbevéve romániai utazókkal, akik lekapkodták a csomagjaikat a futószalagról, mialatt hirdetéseket közöltek számtalan nyelven, tehát az egész jelenet kaotikus volt,
Fordította: Alysia egy modern Bábel tornya, Mindy hirtelen ijedtnek tűnt, és eszembe jutott még egy döntő részlet a közös múltunkból. Azon az estén, mikor Luciust majdnem megölték—a tizennyolcadik születésnapomon, amikor majdnem mindenki, még a szüleim is egyfajta módon hátat fordítottak nekem és Luciusnak—Mindy felhívott és szólt, hogy nagy bajban volt. Kétségei voltak Lucius felől, félt, hogy talán még bánt is, de a végén felülkerekedett rajtuk, és próbálta megmenteni az életét. Megkísérelte megmenteni őt értem, mivel ő már rég tudta, hogy szeretem őt. Talán, ha nem bukkanok fel aznap az istállóban és nem próbálok közbeavatkozni, a dolgok kicsit másképp történtek volna. Talán Ethan Strausser ragadta volna meg a karót Jake helyett, és Lucius halott lenne… Hirtelen a lábaim kiszabadultak, és nem csak sétáltam Mindy felé, hanem szaladtam. És minden további gondolat nélkül, hogy talán a dolgok szörnyen állnak közöttünk—vámpír voltam, az ég szerelmére, és nem láttuk egymást az átváltozásom óta, egyáltalán nem is beszéltünk erről a tényről —átverekedtem magam a tömegen. Kitártam a karom, amint Mindy meglátott ő is így tett és szélesre tárta a karját a legapróbb habozás nélkül, csak boldogság volt a szemében, hogy újra láthat egy régi barátot, egymásra ugrottunk, mindketten sírni kezdtünk olyan hirtelen és olyan erősen, nem volt időnk, vagy lélekjelenlétünk, hogy egyáltalán annyit mondjunk, szia. Hosszú ideig csak öleltük egymást, nem is törődve az emberekkel, akik átfurakodtak mellettünk, néhányan romániaiul káromkodtak a két lány miatt, akik feltartják a forgalmat, mi pedig végre lenyugodtunk, kiböktem a kérdést, amire annyira vártam, hogy feltehessem, de túl ijedt voltam, hogy kimondjam arra gondolva, talán túl sok volt azt kérni Mindytől, hogy repüljön Romániába egy barátja esküvőjére, akit talán már nem is kedvel. - Leszel a tanúm? Kérlek? Mindy elhúzódott tőlem, kezével megtörölte a szemét, ahonnan szemfesték csöpögött mindenfelé kerek arcára és azt válaszolta kissé reszketeg, még mindig félig könnyes mosollyal. – Francba, Jess, már azt hittem, sosem kérdezed meg! Én is megtöröltem a saját arcom, megpróbálva eltüntetni a könnyeimet. – Attól féltem…
Attól féltem, hogy nemet mondasz… Hogy a lelkiismereted nem támogatná, hogy hozzámenjek egy vámpírhoz… Hogy többé már nem voltunk ennyire jó barátok… De mielőtt megtalálhattam volna a megfelelő szavakat, Mindy előrenyúlt, megszorította a karom, megállítva ezzel, hogy többet mondjak. – Ki más tudná megcsinálni a hajad, életed legfontosabb napján, Jess? – ugratott. – Ha? Valamiért, majdnem megint sírni kezdtem—de nevettem is. – Senki más, csak te. – biztosítottam, tudtam, hogy minden, ami köztünk történt, az összes furcsaság rendbejött. Nem kell többé semmi mást mondanunk.
Fordította: Alysia Vagy talán mégis volt még valami, amit meg kellett beszélnünk, mert Mindy hirtelen komoly lett, minden öröm eltűnt a szeméből. – Te tényleg egy— - körbepillantott, láthatóan ellenőrizte, hogy van-e a közelünkben angolul beszélő, aki hallhat. Aztán közelebb hajolt és úgy suttogta, még én is alig hallottam meg. – vámpír vagy? Kihúztam magam, nem akartam leplezni, ami voltam, vagy úgy tenni, mintha zavarban lennék. Ezúttal teljesen őszinte akartam lenni Mindy-vel, mivel a múltban túl sok mindent titkoltam előle. – Igen. Az vagyok. Mindy sokáig tanulmányozta az arcom, mintha látnia kellett volna, hogy még mindig, tényleg önmagam voltam, és nem csak valami vérszívó szörnyeteg, akit ő nem tud ép ésszel felfogni. Fokozatosan, ahogy egymás szemébe néztünk, nem csak hogy visszatért a mosolya, de sokkal melegebb és biztosabb lett, mintha félretenné utolsó megjegyzéseit rólam. Rólunk. – Ez király. – mondta végül egy bólintással. – Rendben van. Nem tudtam, hogy bárki jóváhagyására lett volna szükségem, de azt hiszem Mindy-ére szükségem volt, mert nagyszerű volt hallani valakitől, hogy hangosan is kimondja. Ami most voltam… Tényleg rendben volt. - Köszi. – mondtam, ahogy saját mosolyom még szélesebb lett. Teljesen magával ragadott, hogy hozzámehetek Luciushoz, de hogy visszakaptam a legjobb barátnőmet… Kitöltött néhány üresen maradt helyet a szívemben, és habár most már felnőttek voltunk, én pedig éppen férjhez készültem menni, előrenyúltam, megfogtam a kezét, mint amikor kisgyerekek voltunk és ugrándoztunk a játszótéren. - Menjünk, hozzuk a csomagjaidat. – ajánlottam neki, a megfelelő futószalaghoz vezettem, ahonnan már a legtöbb csomagot elvitték. Ahogy közelebb értünk, megpillantottam három nagy, újnak tűnő, hamis Louis Vuitton bőröndöt, amik feltűnően köröztek a szalagon, talán most már huszadik alkalommal. Amint odaértek hozzánk, Mindy elengedte a kezem, kinyújtotta a kezét és levette az egyiket, majd a másikat, én pedig megfogtam gyorsan a harmadikat, mielőtt megint elmehetne előttünk. Ahogy a nehéz poggyász puffant a lábamnál, zavartan néztem Mindy-re. – Három bőrönd? De azt hittem, csak három napig tudsz maradni, a felsők… Mindy úgy nézett rám, mintha én lennék a feledékeny. – Ez a legnagyobb esemény életedben. – emlékeztetett. – Rengeteg hajápolóba fog kerülni. Ekkor, mint az őrült, úgy kezdtem vigyorogni, abban a pillanatban tökéletesen boldognak éreztem magam. Férjhez készültem menni Luciushoz, és Mindy tényleg visszajött… - Gyerünk. – mondtam, és elindultam a megszerzett csomagommal a kijárat felé. – Lucius egyik sofőrje kint vár ránk, sok mindent kell még csinálnunk. - Itt jövök mögötted. – biztosított Mindy, sietve utolért, két zötyögő bőröndöt húzva maga után. – Már alig várom!
Fordította: Alysia Rápillantottam, váltottunk egy mosolyt, ami tizenöt év barátságát foglalta össze, és minden álmunkat és reményünket, mikor még kislányok voltunk, hogy szerelmesek leszünk, megházasodunk és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Aztán előrenéztem, a várakozó autó felé vezettem magunkat. Az esküvő hivatalosan is közeledett.
Második fejezet - Egy klasszikus kontyra gondoltam. – mondta Mindy, fejét lehajtotta, ahogy belemélyedt a Sztárok
Frizurái egyik különleges, esküvői kiadásának lapjaiba. – Természetesen a hajdíszedtől függ. Kettészakított a lehetőségek átböngészése és az elsuhanó táj figyelése a Lexus terepjáró hátsó üléséről, amit Lucius szerzett be a repülőtéri utunkhoz. Nyilvánvalóan számított rá, hogy Mindy mennyi mindent fog csomagolni, mivel a terepjárónak nagyobb csomagtere volt, mint a többi autónak a Vladescu-k jól felszerelt garázsában… a járműveknek, amik hamarosan az én kérésem és kívánságom is kiszolgálják, olyan nehéz volt még ezt elhinni. Az ablakon kívül kibontakozott az emelkedő Kárpátok drámai látképe, olykor-olykor, mikor befordultunk egy kanyarban a meredek hegyi úton, azon kaptam magam, hogy csak az eget és a szakadék egy részét látom, nem csak azért, mert olyan érzés volt, mintha lerepülnénk az útról, hanem azért is, mert lenyűgözött a gondolat, hogy ez a szaggatott, vad táj az új otthonom. - Jess? – rángatta meg a ruhám ujját Mindy. – A fejdíszedről kérdeztem. Egy diadém lesz, ugye? Úgy értem, csak diadém lehet. Megfordultam, láttam, hogy Mindy szemei csillognak a Hogyan légy részese egy mindenféle jóval
ellátott királyi esküvőnek cikke fölött—olyan fajta, amiről nem hittük, hogy bármelyikünkkel is valóban megtörténik annak ellenére, amit a kedvenc Disney filmjeinkből tanultunk és vártunk. – Igen, egy diadém. – mondtam, azon tűnődtem, vajon Mindy sokkal izgatottabb-e az esküvő miatt, mint én magam voltam. Alig vártam, hogy hozzámehessek Luciushoz, de nyugtalan is voltam a ceremónia miatt. Vajon be tudom tartani az összes előírást? A vendégek jól érzik majd magukat? És ami még fontosabb, lesz valaki a rokonaim közül—Dragomir vagy Vladescu—aki gondot fog okozni? Mivel ez nagyon is lehetséges volt. - Alig várom, hogy láthassam a ruhát. – mondta Mindy, és visszatért az ölében heverő magazinhoz. – Lefogadom, hogy gyönyörű.
Fordította: Alysia - Majd holnap meglátod. – ígértem, reméltem, hogy tetszeni fog neki. Reméltem, hogy Luciusnak is tetszeni fog a ruha, amit választottam. Én magam terveztem Lucius szabójának segítségével, és enyhén szólva nem megszokott volt. De valami mást, valami különlegeset szerettem volna. Egy ruhát, ami emlékeztetni fog a múltamra és a jövőmre. Mosolyogtam, ahogy eszembe jutott, hogy a ruha egyfajta tisztelgés is az egyik legfontosabb, Luciusszal megosztott percem előtt. Még most is hallottam a hangját, ahogy ott állt mögöttem egy Pennsylvániai ruhaboltban, ujjai köré tekerte a göndör hajamat. –„Soha többé ne mond azt, hogy nem vagy „értékes”, Antanasia.
Vagy, hogy nem vagy gyönyörű…” Reménytelenül szerettem volna, ha az jut eszébe, mikor felé sétálok az esküvőn, hogy több vagyok, mint gyönyörű. El kellett állítanom a lélegzetét. Ennél kevesebbel nem érem be. Megint nyugtalan lettem, továbbra is kifelé bámultam az ablakon, és megláttam előttünk Sighisoara tetejét a távolban. Átfutott az agyamon, hogy kisebb kerülőutat kérjek, meg szerettem volna mutatni Mindynek az elbűvölő, középkori várost, ahogy azt Dorin nagybátyám is tette velem, mikor először Romániába jöttem. De az utolsó pillanatban csöndben maradtam, mivel volt valami más, amitől hirtelen izgatott lettem, hogy először azt mutathassam meg Mindynek, sokkal jobban, mint a szűk, régies utcákat, amiken Lucius kóborolt gyerekkorában. Előrehajoltam, megkopogtattam a sofőr vállát, korlátozott román tudásommal tájékoztatva őt. – Se
opreste cind ai lui Vladescu casa, te rog! Habár Mindy felnézett a magazinjából, hogy egy lenyűgözött pillantást vessen rám, biztos voltam benne, hogy a nyelvtanom—és valószínűleg a kiejtésem is—elég pocsék volt. De a sofőr—az egyik zord fiatal testőr, aki egyszer megragadta a karom a sötét erdőben—biztosan megértette, mert bólintott egyet anélkül, hogy levette volna a szemét a kanyargó útról, és beleegyezett. – Da,
bineinteles! - Mi volt ez az egész? – kérdezte Mindy, rendkívül nyugodtnak tűnt egy olyan lányhoz képest, aki először utazik romániai vidéken egy vámpír sofőrrel a luxusterepjáró volánjánál. – Mi az? - Egy másodpercre megállunk. – mondtam. – Szeretném, ha látnál valamit. - Mit? Mielőtt Mindy akár csak befejezhette volna a kérdését, a terepjáró lelassított és megállt az út szélén, átmutattam barátnőm válla felett jelezve neki, hogy nézzen ki a saját ablakán. Mikor megfordult, és szembesült az elé táruló látványtól, pontosan az volt a
Fordította: Alysia reakciója, amit vártam, mivel nekem is ilyen volt az első alkalommal, mikor Dorin lehúzódott, az útnak majdnem ugyanerre a pontjára. Még mindig ugyanígy reagáltam, valahányszor megláttam a helyet, ami hamarosan az otthonom lesz. A tisztelet, a hitetlenség és talán egy kis félelem keveréke, amitől leesett az állunk, és amitől én, és most már Mindy sem tudott mást mondani, vagy gondolni, mint… - Ez a hely tényleg valós?
Harmadik fejezet - Tényleg ott fogsz élni? – kérdezte Mindy, le sem vette a tekintetét a terpeszkedő, égbe nyúló, gótikus Vladescu kastélyról. Tett egy lépést előre a szakadék felé, megragadtam a ruhája ujját, nem akartam, hogy lezuhanjon a meredek, szűk völgybe, ami Lucius otthonától választott el minket. De úgy tűnt, Mindy túlságosan transzba esett ahhoz, hogy észrevegye, megállítottam. – Tényleg ott
mész férjhez? Nehéz volt megmondani, hogy tiszteletet—vagy aggódást—hallottam-e a hangjában. Talán a kettő keverékét. Vagy talán csak kivetítettem a saját bonyolult érzéseim a hamarosan otthonommá váló kastélyról a barátnőmre. Elengedtem Mindy karját, leárnyékoltam a szemem a lemenő nap elől, és csatlakoztam hozzá a hatalmas kastély tanulmányozásában, ahol hamarosan Luciusszal fogok élni. A kicsi—vagy talán nem is olyan kicsi—várostömb méretű, hatalmas kastély pompás volt, ehhez kétség sem fért. Mintha egyenesen a tündérmesékből lépett volna ki. És mégis, ahogy tekintetem követte a kósza külső részt, amit hegyes, tőrszerű tornyocskák emeltek ki, egy magas toronyórával az élen, nem tudtam nem arra gondolni egy kis kétellyel, hogy a tündérmeséknek mindig van valami sötét fordulata. Gyerekek vesznek el elhagyatott erdőkben, és boszorkányokon át botladoznak, akik sütőkbe akarják őket tömni. Egy maroknyi borsó összetűzésbe keverhet egy dühös óriással. És, ahogy Lucius emlékeztetett engem a hatalmas kőfalak árnyékában, amiket most tanulmányoztam, az ártatlan lányokat felfalhatják a farkasok, ha nem voltak mindig résen… Mindy zökkentett ki a gondolataimból egy halk, gyenge füttyszóval. – Ez a hely… Úgy tűnt, nem tudja kimondani a gondolatait, de én nagyon is jól be tudtam fejezni a mondatot.
Hatalmas. Nagyszerű. Impozáns. Félelmetes? - Igen, tudom. – érettem egyet, leejtve a karom és Mindy-re néztem. – Majdnem túl sok a szavakhoz.
Fordította: Alysia Végre sikerült elszakítania a tekintetét, és rám pillantott. – Mikor azt mondtad, hogy Lucius „épületében” fogsz megházasodni, nem hittem volna, hogy egy minden jóval ellátott Hamupipőkés, király-és-királynőszerű kastélyra gondolsz. Kicsit mélyebben belenéztem barátnőm szemébe, mivel ez volt az első alkalom, mióta Lucius besétált az életembe—talán az első pillanat Mindy és az én barátságomban—hogy enyhe féltékenységet láttam bennük. De olyan gyorsan eltűnt, abban sem voltam biztos, hogy tényleg láttam. A fények hamar eltűntek, egyre nehezebb volt látni… Mindy visszafordult a völgy felé, hogy megnézhesse az épületet, ami úgy tűnt uralja a tájat, körvonala egyre merevebb lett a lemenő nap fényében. - Pontosan hol is fogsz ott férjhez menni? – kérdezte. – Van talán valami különleges szoba esküvőknek? Mivel elég nagynak tűnik, hogy mindennek legyen külön szobája. Én is megint a kastélyra pillantottam, a tornyokat és árnyékos udvarokat figyelve, és a magas, szűk ablakokat—és én magam is próbáltam elképzelni a helyet. - Lucius nem akarja elárulni. – ismertem be. Mindy felém fordult, láthatóan sokkoltam. – Micsoda? Most csak viccelsz, ugye? Habár még nem volt sosem fiúja—mint, ahogy nekem sem nem olyan régen—már azóta tervezi a saját esküvőjét, mióta ötévesek lettünk. Esély sem volt, hogy Melinda Stankowicz hagyja, hogy bárki —még élete szerelme sem—meglepje legfontosabb estéjének helyével. Különösen nem egy olyan épületben készült megházasodni, ahol egész kollekciónyi fegyvert tároltak és vérfoltok tarkították, az ég szerelmére. Nem, Mindy ragaszkodott volna hozzá, hogy lássa a szobát…vagy a kamrát…vagy akárhol is akarta összekötni a vőlegénye az életüket. - Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy még sosem láttam azt a helyet. – mondtam neki. – Lucius szándékosan eltitkolta előlem, mikor megmutatta a kastély többi részét. – beleértve egy labirintust tele eltemetett kamrával, amiket csak börtönnek tudsz nevezni, ahol Lucius beismerte, hogy néha meg volt „fenyítve”, hogy a saját kifejezését használjam… - Jess, biztos vagy benne, hogy nem akarod látni azt a szobát, ahol megesküdtök? – kérdezte Mindy őszinte aggodalommal—majdnem ijedtséggel—a hangjában. – Ez a te esküvőd. - Tudom. – helyeseltem. – Már gondoltam erre.
Nagyon aggódtam, mikor Lucius először felajánlotta, hogy engedjem neki kiválasztani a helyet. De amikor felhoztam a témát, hogy válasszuk ki az esküvő helyét, a leendő férjem csak ennyit mondott, „Én már tudom a tökéletes helyet”. Aztán felvonta sötét szemöldökét, bajkeverés csillogott sötét szemeiben, és megkérdezte. „Bízol bennem, Antanasia?” Hosszú ideig bámultam azokba a bonyolult, rejtélyes, gyönyörű szemekbe, tudtam, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom arra, hogy kiválasszam a helyet, ahol megesküdök… és a másodperc
Fordította: Alysia törtrészéig arra gondoltam, hogy a vámpír, aki előttem áll nem is olyan régen egy karóval lepett meg, amit a szívemre szorított. Lucius mosolygott, ugratott, de volt valami komolyság is mélyen a szemében, és volt egy olyan érzésem, hogy teszteli a köztünk lévő köteléket, csak egy kicsit. Hogy valami fontos zajlott le közöttünk. Valami, ami nem csupán abból áll, hogy eldöntjük, hogy hol tartsuk a ceremóniát, ami több generációnyi vámpírt egyesített már előttünk. Aztán én is mosolyogni kezdtem, tükrözve Lucius arckifejezését… - Jess—most komolyan! – Mindy hangja visszahozott a jelenbe. – Hagyod, hogy egy fiú—még ha olyan dögös is, mind Lucius—meghozza ezt a döntést? A félelem szurkálódásának ellenére is, amit a Vladescu építmény árnyékban mindig éreztem, azon kaptam magam, hogy úgy mosolygok, mint azon az éjjelen, mikor ezt a kritikus választást rábíztam Luciusra, Mindy-hez fordultam és minden kételkedés nélkül válaszoltam. – Megbízom benne. Aztán rápillantottam az órámra, és rájöttem, hogy indulnunk kell. – Gyerünk. – mondtam, és a várakozó jármű felé indultam. – A Dragomir kastélyhoz kell érnünk—ami sokkal kevésbé lenyűgöző. – figyelmeztettem, szóval nem vár majd túl sokat. – Biztos vagyok benne, alig várod, hogy rendbe hozhasd magad, és mindkettőnknek fel kell öltöznünk a vacsorára, aztán össze kell szednünk aput és anyut is. Az utolsó alkalom, amikor láttam őket, valami természeti túrán voltunk a hegyekben, valami gyógynövény után kutattak, amire apa úgy emlékezett az utolsó útjukról, hogy itt nő. - A szüleid is eljöttek? – kérdezte Mindy. – Tényleg? - Hát persze. – mondtam—meglepett, hogy meglepődött. Ez az esküvőm volt. Aztán eszembe jutott, hogy próbált anya és apa megállítani, hogy Lucius segítségére siessek azon a szörnyű éjszakán, mikor majdnem megölték a Zinn istállóban. Mindy bizonyára majdnem mindent tudott, ami azon az estén történt, beleértve, hogyan vették el apuék a kocsikulcsokat, attól rettegve, hogy Lucius tényleg megadta magát a sötét természetének, és megharapta Faith Crosse-t. - Már jóideje megbocsájtottam apának és anyának. – mondtam Mindy-nek, meg se kérdezve tőle, hogy mennyit is tud pontosan. – Csak megpróbáltak megvédeni. Nem tudták, milyen rossz dolgok készülődtek Lucius ellen. - Igen, azt hiszem így van. – értett egyet Mindy, ahogy elértük a Lexus-t. De megtorpant, láthatóan eszébe ötlött valami. Én is vártam, míg megtalálja a megfelelő szavakat. – Jake… - kezdte végül, habozott, hogy felhozza-e a volt barátom témáját—aki karót döfött életem szerelmébe. – Ő… - Nem akarta valójában megölni Luciust. – biztosítottam. – Csak színlelték, hogy valójában megmentsék Lucius életét. Jake jó fiú. – Ami különös módon része volt az oknak, amiért nem tudtam beleszeretni. - Igen, anyukád elmesélte a történetet. – mondta Mindy. – Annyi pletyka volt, és annyi zavartság azután az éjszaka után… Meg kellett kérdeznem tőle egy napon, hogy mi volt az igazság.
Fordította: Alysia - Lucius megpróbálta meghívni Jake-et az esküvőre. – tettem hozzá. – Még arra is önként vállalkozott, hogy iderepítse. Annyira hálás azért, amit Jake tett. Mindy szeme meglepetésében nagyra nyílt. – És…? Megráztam a fejem, mielőtt Mindy elkezdhetne arról gondolkodni, hogy lesz-e a ceremónián bárki más az iskolából. – Visszautasította. Azt hiszem, csak szeretné inkább az egész dolgot elfelejteni. -Talán engem is el szeretne felejteni azok után, ahogy vele bántam. - Igen, meg tudom érteni, ha ezt akarja. – mondta Mindy. – Jake nem olyan fajta pasinak tűnik, aki szereti a puccos esküvőket—különösen nem vámpírokkal. - Nem, nem hinném, hogy kényelmesen érezné magát egy kastélyban. – helyeseltem. Mégis úgy gondoltam Jake-re, mint egy lovagra, fényes páncélban. Egy nagyon rendes fiú, aki megpróbálta megmenteni egy osztálytársa életét, még ha nem is kedvelte. Bizonyos értelemben hős. De a sors más valakihez szánt. Valakihez, aki ebben a pillanatban valószínűleg teljesen fellelkesült, miközben ünnepi ruhát vett fel a vacsorára, vagy borotválta borostás állát, óvatosan ügyelve arra a részre, ahol a sebhelye volt. Vagy talán utolsó utasításokat oszt a szolgáinak, vagy körbe-körbe járkál a dolgozószobájában, ujjai összefűzve a háta mögött, miközben megpróbálja elkészíteni a köszöntőt, amit minden bizonnyal tartani fog azon az estén… Habár most már szinte minden nap láttam Luciust, a gyomrom akkor is bizseregni kezdett, mint midig elkerülhetetlenül, mikor rá gondoltam, és ismét a terepjáró felé irányítottam magunk, hirtelen sietni akartam, hogy láthassam. – Gyerünk, menjünk! - Különben meg, hol lesz egyáltalán a vacsora? – kérdezte Mindy, és követett. A sofőr előrenyúlt, mindkettőnknek kinyitotta az ajtót, és ahogy bemásztam átvigyorogtam a vállam felett. – Mondjuk azt, hogy pár óra múlva jóval közelebbről is szemrevételezheted Lucius otthonát. - Ó, istenem. – motyogta Mindy, és ő is bemászott. – Ó istenem… És ezúttal a második alkalommal azon az estén, nem tudtam megmondani, hogy izgatott-e, vagy retteg. Vagy talán megint csak a saját érzéseim vetítem ki. Habár tudtam, hogy Jake Zinn nem volt a vendéglistán, nem igazán voltam biztos benne, hogy kik fognak eljönni.
Negyedik fejezet A Vladescu kastély megfélemlíthetett volna hatalmas méretével, kegyetlen történetével és a kőfalaktól olyan alaktalannak és hidegnek tűnt. De az étkező, ahol Lucius és én az esküvő előtti
Fordította: Alysia vacsorát tartottuk a legközelebbi barátainknak és családunknak meghittnek és kellemesnek tűnt, ahogy az emberek, akiket a világon legjobban szerettem összegyűltek a hosszú, fényes mahagóni asztal körül, ami nem kevesebb, mint négy tömör, kovácsoltvas gyertyatartó fényét tükrözte, mindegyik egy kupacnyi pislákoló kúpot tartott, amik halvány fénybe vonták a szobát. Habár ketten tartottuk a rendezvényt, természetesen Lucius volt az első—különösen, mivel az én kis csoportnyi vendégem elkésett Mindy-nek köszönhetően, aki állandóan újraigazította mindkettőnk frizuráját—mosolygott és elénk jött, ahogy beléptünk a szobába. - Üdvözlök, mindenkit. – köszöntött minket, az oldalamra lépett, kezem a karjába csúsztatta, tenyerünket összefogta. Mikor találkozott a tekintetünk, láttam az elismerést és a szerelmet a szemében, amiért annyira sóvárogtam. – Gyönyörűen festesz ma este, Antanasia. – mondta, lepillantott, hogy felbecsülje a piros ruhát, amit az estélyre választottam. Egy hosszú, telt, selyemruhát finom, de bonyolult mintájú, Swarovski kristályokkal kirakott felsőrésszel. Ezt a ruhát nem igazán azért választottam, hogy lenyűgözzem Luciust, hanem, hogy tisztelegjek a szülőanyám előtt, aki arról volt nevezetes, hogy bordó ruhákban járt. - Mindig tetszel nekem pirosban. – tette hozzá Lucius, szemét ismét az enyémre emelte. Habár szemei hihetetlenül sötétek voltak, láttam, hogy melegen ragyognak, ebből tudtam, hogy neki is örömet szereztem. – De persze – jegyezte meg csipkelődve. – még az arab telivéres pólódban is szerettelek. Váltottunk egy személyes mosolyt a póló említésére, amit Lucius mindig gúnyolni szokott—és, amit akkor viseltem, mikor megpróbált ellenszegülni a szerződésnek és az eljegyzésünknek. De természetesen nem tudtunk semmibe venni egy olyan végzetet, amit mindketten ennyire akartunk… Aztán kissé lehajolt, kezébe fogta az arcom, gyengéden megcsókolta az ajkaim, és még szívem vad kalapálása mellett is, mint mindig, mikor érintkeztünk, elpirultam, mivel a szüleim is itt voltak. Nem is olyan régen még megdorgáltak, amiért rajtakaptak, hogy Luciusszal üldögélek a tornácon, mindketten egy olyan csókra mozdultunk, ami sosem történt meg. Ahogy Lucius és én elhúzódtunk, a pillantásom apát és anyát fürkészte, így láthattam, hogy a hirtelen felnőtté válásom—a tény, hogy megcsókoltam egy fiút… egy férfit… nyilvánosan, még ha csak szűzies volt is, egy édes üdvözlés— nekik is furcsának tűnt te. Bár, mikor láttam az arcukat, nehéz volt olvasni a kifejezésükben. Ezután Mindy-re néztem—és már másodszorra azon az estén, eltűnődtem, vajon féltékenységet láttam-e átsuhanni a szemén. Egyszer be volt indulva Luciusra, mielőtt még én tudomásul vettem volna a saját érzéseim… - Ned, Dara—olyan jó látni bennetek. – mondta Lucius, megzavarva a találgatásom. Elengedte a kezem és oldalra lépett, hogy megölelhesse a szüleim. – Üdvözöllek az otthonomban.
Fordította: Alysia - Téged is jó látni, Lucius. – mondta anya, behunyta a szemét, olyan szorosan ölelte Luciust, ahogy egy igazi anya tenné. – Hiányoztál nekünk. Éppen elég sokáig ölelték egymást ahhoz, hogy rájöjjek, a leendő férjem is nagyon hiányolta őket. A tény, hogy Lucius nem válaszolt nekik azonnal, arra engedett következtetni, hogy Lucius—az anya nélküli Lucius—ízlelgette a ritka szülői érintést, vagy túlságosan elöntötték az érzelmek, hogy meg tudjon szólalni. Az alatt a pár hónap alatt, míg mind egy otthonon osztoztunk Pennsylvániában, anya bizonyára kinyitott valamit Luciusban. Egy olyan sebezhető helyet, aminek még én sem voltam igazán részese. Az én kemény harcos hercegem egy része még csak gyerek volt, aki egy szülő szeretetére vágyott. - Köszönöm, hogy eljöttetek. – mondta végül, és ugyan a hangja csendes volt, biztos voltam benne, hogy tele van érzelmekkel, amiket igyekszik az irányítása alá vonni. Amikor anya elengedte, kihúzta magát és az apámhoz ment, bár azt gyanítottam, hogy apa még bizalmatlanabb volt, mint anya, abban az utolsó pár hétben, míg Lucius velünk élt, Ned Packwood sosem volt olyan, aki elfordulna egy öleléstől. A két férfi habozott egymás előtt egy pillanatig, míg apa szélesre és hívogatóra nem tárta a karját. – Gyere ide, Luc! – aztán magához vonta Luciust, és adott neki öt szívélyes hátba veregetést, míg Lucius nevetve el nem húzódott, karnyújtásnyira tartotta apát és megjegyezte. – Csak nyugodtan, Ned! Keményen ütsz ahhoz képest, hogy a békét szereted. Ekkor mindannyian felnevettünk, és hirtelen hatalmas, majdnem hangos süvítéssel kifújtam a levegőt, éreztem, hogy ellazulnak a vállaim. Addig rá sem jöttem, hogy mennyire feszült voltam a találkozásuk miatt, míg nem láttam, hogy minden rendben közöttük. Tudtam, hogy a szüleim még mindig aggódnak—talán rettegnek—hogy egy vámpír királyi családba házasodom. De egy részük tudta, hogy ez az idő egyszer eljöhet, és a szülőségükhöz hűen elengedtek. Hagyták, hogy az a felnőtt legyek, akivé neveltek. Engedték, hogy Luciust válasszam, és visszafogadták a szívükbe. Hogy őszinte legyek kétlem, hogy valaha is elengedték volna. Lucius Mindy-hez lépett, aki hirtelen nagyon bizonytalannak tűnt, majdnem nyugtalannak, hogyan is kéne tennie egy ilyen királyi helyzetben. Vagy talán csak aggódott a saját módján a Luciusszal való találkozás miatt azok után, ami Pennsylvániában történt. – Öö… - még kissé meg is hajolt, és kinyújtotta az egyik kezét, azt várta, hogy megcsókolja. De Lucius csak gyengéden megfogta a kinyújtott karját, és barátnőmet kevésbé erőteljes, de még mindig üdvözlő ölelésbe vonta. Hozzá is halkan beszélt, de hallottam, hogy azt mondja. – Köszönöm, Melinda, hogy eljöttél. Köszönök mindent. Elléptek egymástól, de Lucius még megszorította a kezét, mielőtt elengedte volna, láttam, hogy Mind szemei csillognak. Megértett mindent, amit Lucius mondani akart. Köszönöm, hogy ragaszkodtál
hozzá, Antanasia adjon nekem egy esélyt… Hogy megpróbáltál megvédeni… Hogy mellettünk álltál, mikor senki más…
Fordította: Alysia Ismét mellém lépett, uralta a saját érzéseit, amik láttam, hogy megint meglepően közel kerültek a felszínhez, egyik kezét a hátamra tette, úgy kapcsolva össze minket, ahogy nyilvánosan mindig tette. Imádtam, ahogy mindig finoman igényt tartott rám, mint most. Én is ezt a birtokló ösztönt éreztem irányában. Felnéztem jóképű arcába. És hamarosan a világ előtt fogunk állni, és hivatalossá tesszük… - Elnézéseteket kérem. – először nekem címezve, majd anyának, apának és Mindy-nek. – El kell
vegyülnöm és beszélgetnem romániai vendégeinkkel, ahogy azt ti, amerikaiak mondanátok. Körbenéztem, és rájöttem, hogy számtalan másik ember—vámpír—érkezett még meg, míg mi gondolatainkba merültünk. Közöttük láttam néhány Dragomir rokonomat, beleértve Dorin nagybátyámat is, arca máris kipirosodott a szoba melegében, és talán az üveg sötétvörös bornak köszönhetően, amit a kezében tartott, miközben valami felelevenített történetet mesélt három unokatestvéremnek. Megfordultam és átpillantottam a termen, az egyik távolabbi sarokba, és láttam, hogy Lucius nagybátyja, Claudiu is csatlakozott hozzánk, és a béke, amit akkor éreztem, mikor láttam, hogy a barátaim és a szüleim és kibékültek Luciusszal, most megreszketett kissé. Claudiu—Vasile fiatalabb testvére, akit Lucius megölt abban a házban, ahol most álltunk… Nem voltam benne biztos, hogy Claudiu felbukkan egy boldog rendezvényen. Habár tagja volt a Véneknek, akik a klánokat vezették, nem volt szeretet közte és Lucius között. De Lucius, aki mindig az illem szerint viselkedett, ragaszkodott hozzá, hogy meghívjuk őt, mivel ha nem így tennénk, elidegenítheti magát még inkább, talán olyan hasadást okozna, amit nem lehetne rendbe hozni. Claudiu jelenléte mintha elhomályosította volna kicsit a gyertyákat, mélyebb árnyakat vetett a kövekre. Ránéztem, emlékezve arra, hogy—az örök szerelem mellett—a kötelesség, a politika, cselszövés és a diplomácia is az új életem részei lesznek. Egyúttal a Vladescu klánhoz is kötöm magam, mikor összekapcsoltam az életem azzal a vámpírral, aki tenyerét a hátamra szorította és azt ígérte, „Nem maradok sokáig, Antanasia.” - Veled megyek. - ajánlottam fel, úgy gondoltam illendő lenne nekem is köszöntenem mindenkit. De Lucius megállított, kezét a karomra csúsztatta, és biztatóan megszorította. – Lesz még időd később mindenkivel beszélni. – mondta egy mosollyal. – Miért nem szórakoztatod addig amerikai vendégeinket? Biztosítani, hogy kényelmesen érezzék magukat? Majd én idevezetem a rokonainkat, ami tökéletesen illik, mivel te nem csak nemes vagy, de persze—még egy napig—vendég is itt. Hálásan rápillantottam, tudtam, hogy valószínűleg kikerüli a protokollt, hogy időt adjon apunak, anyunak és Mindy-nek, hogy beilleszkedjenek, mielőtt magukra maradnának egy olyan partin, ahol kívülállók voltak. Körbenéztem még egyszer a szobában, észrevettem, hogy még több vendég érkezett, és próbáltam visszaemlékezni, ki volt Vladescu és ki volt Dragomir. Nem mintha én magam nem lettem volna gyakorlatilag kívülálló… Most még.
Fordította: Alysia Aztán figyeltem, ahogy Lucius a szokásos magabiztossággal sétál Claudiu és a kis csoport felé, ami Vasile testvérét vette körbe, és irigyeltem a vőlegényem, amiért ilyen kényelmesen sétál a hatalom köreiben—néha veszélyes erő volt ez—, amihez csatlakozni készültem. Azon kaptam magam, hogy más dolgokat is csodálok Luciusban. A mindig lenyűgöző magasságát; dús, fekete haját kicsit elegánsabbra és rövidebbre vágva az esküvőnkre, mint ahogy általában hordta; és ahogy a sötét, egyedi szabású szmoking állt rajta, amit erre az eseményre választott. Vállai szélesek voltak a ráillő zakóban, lábai különösen hosszúnak és erősnek tűntek a szűk, európai stílusú nadrágjában. Annyira elmélyültem Lucius tanulmányozásában, hogy alig hallottam, mikor apa odaszólt Mindy-nek. – Gyerünk, Melinda Sue! Nézzük meg, nem-e találunk valamit inni. – ahogy együtt elvonultak, még csak le sem esett, hogy valószínűleg italokat hozni a vendégeimnek az én felelősségem lett volna. Nem, mint ahogy néha megtörtént, most is majdnem teljesen megigézett Lucius. Ahogy üdvözölte Claudiu-t és a többieket mosolygott, ezért fehér fogai—olyan fehérek, mint ropogósra vasalt ingje—megvillantak a gyertyafényben, szívem pedig kihagyott pár ütemet. Nem láttam, még csak nem is éreztem Lucius agyarait azóta az első éjszaka óta, hogy teljessé tette az átváltozásom halandóból vámpírrá. Az esküvőnk éjjeléig vártunk azzal, hogy megint így érintkezzünk, ízlelgetve a várakozást, ami szinte elviselhetetlen volt, mivel olyan közel volt hozzám most, minden nap… Kezemet a mellkasomra tettem, éreztem a szívem, ami dübörögni kezdett. - Nagyon jóképű. Súgta anya a fülembe, ugrottam egyet, aztán megfordultam, ő pedig mosolygott—kicsit nevetett is— rám, egy mindentudó, pajkos tekintettel intelligens szemeiben. - Anya! – tiltakozni kezdtem, elpirultam, hogy rajta kaptak, ahogy Luciust bámulom olyan tekintettel, ami egyértelműen vágyakozó volt. Aztán eszembe jutott, hogy többé már nem egy gimnazista lány vagyok, és, hogy Lucius majdnem a férjem volt. Szabad volt néznem. Hamarosan egyenrangú leszek anyuval… egy házas asszony. Megfékeztem a késztetést, hogy elpiruljak, és közöltem. – Olyan számomra, mintha egyre jóképűbb lenne. Még egy pillantást loptam Lucius felé, láttam, hogy szélesen vigyorog, kezét végigfuttatta fekete haján, mialatt a nagybátyjával beszélgetett, úgy téve, mintha nem lenne köztük feszültség. - Én is úgy gondolom, hogy egyre jobban néz ki. – értett egyet anya. Kicsit hátrébb léptem, meglepett a hozzászólása, és észrevettem, hogy többé már nem nevet. Úgy tűnt elgondolkozott—de örömteli módon—ahogy hozzátette. - Boldog, Jessica. Ezért. A boldogság megszépíti az embereket. Anyura mosolyogtam. – Remélem, hogy boldog, anya.
Fordította: Alysia Ekkor apa és Mindy is visszatért hozzánk, apa valami ólombögrét cipelt, amiből sosem volt esélye, hogy igyon, mivel hirtelen Lucius mély hangja törte meg a csendes beszélgetést, ami körbevett minket, és bejelentette. – Kérem önöket, foglalják el a helyüket. A vacsora tálalva. A helyemhez sétáltam az asztal egyik végén, Lucius a sajátját az asztal távoli túlsó felén, a vendégek többi része pedig megkereste a nevét a pergamen kártyákon, amik művészien voltak elrendezve az ezüst tartókon, minden szék előtt. Ahogy mindannyian helyet foglaltunk, észrevettem, hogy volt még egy üres hely—egy személy hiányzott Lucius jobbjáról—és ha az életem múlott is volna rajta, nem tudtam visszaemlékezni rá, hogy kinek kellett volna ott ülnie. Elbambultam a találgatásban, mialatt egy csapat néma, egyenruhás szolga elvette a névkártyákat és az egyéni menükkel helyettesítette őket, amik kézzel nyomtatott, kacskaringós betűkkel elmagyarázták az este választékát. Egyesével aztán az orrunk elé csúsztatták az étlapokat. Pár perccel később pedig mi, amerikaiak, mindannyian hangosan felnevettünk.
Ötödik fejezet - Szép gesztus, mindkettőtöktől. – mondta apa, rám vigyorogva, majd Luciusra. – Nagyon figyelmes! Én is átmosolyogtam Luciusra az asztal felett, imádva mind azért, hogy odafigyelt a szüleimre, mind pedig a kedves humorért a gesztusban. Titkos, utolsó pillanatban hozzáadott menüje—„Lencseragu
á la Vladescu”—biztosan valami belsős vicc volt, tudva, hogy mennyire utálta szüleim bizalmát a gabonafélék és babok irányában, és különösen a lencsét, de ugyanakkor szép volt tőle, hogy beletette a kedvükért. - A ragu Lucius ötlete. – mondtam, és nem is foglalkoztam a vámpír rokonaim összezavarodott tekintetével. Biztos voltam benne, mind tudták, mi az a lencse, de a számukra jelentős dolgok a menün a Vladescu és Dragomir címek alá kerültek. Bár anya tudta, hogy Lucius csak viccel vele. Nem igazán volt félénk, hogy megossza a véleményét anya főzőtudományával kapcsolatosan a múltban. – Felhívhattál volna, és elkérhetted volna az én személyes receptem, Lucius. – mondta, és egy pajkos, de szerető mosolyt villantott felé. – Megosztottam volna veled. Még az asztal végéből is, amit két felszolgáló vett körbe, hosszúszárú üvegkacsókat töltve fel vörösborral, láttam a csodálatot Lucius szemében. – Ó, nem akartalak ilyenekkel terhelni bennetek. – viccelődött. – Lássuk,
Fordította: Alysia hogy a szakácsom hogyan kezeli ezt a mindig-olyan-rugalmas, szívós kis hüvelyes növényt saját maga. Mindig szívesen kóstolok meg új variációkat. Egyszerre csak, látva Luciust az óriási asztal fején, ahogy irányítja a menüt és a beszélgetést, igazán szíven ütött a változások gyorsasága és fontossága, amik helyet foglaltak az életembe. Kevesebb, mint egy évvel ezelőtt anya gyakorlatilag a fülénél fogva rángatta ki Luciust a szerény kis étkezőnkből, és megszidta, amiért durva volt Jake-kel az első randinkon. Anyára, majd Luciusra néztem, majd megint vissza, arra gondolva, hogy ez most sosem történne meg. Lucius messze volt bárki irányításától. Függetlenül éltem egy új országban, de vajon én is egy ilyen igazi felnőtt voltam? Kicsit fészkelődtem a székemen, Mindy-re pillantottam, aki rájöttem, milyen kicsi, fiatal és egy kissé ügyetlen egy ilyen hivatalos összejövetelen. Úgy tűnt szemez a –körültekintően—majdnem szédítő, elkápráztató elrendezésű ezüst étkészlettel, amit mindannyiunk elé odatettek. Átvizsgáltam a saját terítékem, én sem voltam biztos benne, hogy mikor melyiket kell használni a csillogó evőeszközökből, és magabiztosság, amit éreztem, mikor Lucius megfogta a kezem, ismét megingott. Hatalmat gyakoroltam azon az estén Luciusszal, mikor megállítottam a vámpírháborút, és elfoglaltam a helyem, mint a Dragomir klán vezetője. De nem tudtam nem azon tűnődni abban a percben… kihez hasonlítottam jobban? Luciushoz a könnyedségében és utasítgatásban? Vagy Mindy-hez, aki mosolygott—egy kissé aggodalmasan? Felkészültem rá, hogy ennek az asztalnak a fején legyek, mint a herceg, akit a túloldalon láttam, messze tőlem? Vagy úgy néztem ki, mint aki még mindig az oldalvonalba tartozik, egy egyszerű vendég a saját partimon? A két szolga, akik a vörösbort töltötték egyszerre értek el engem és Luciust, előadásuk úgy volt megtervezve, hogy minket szolgáljanak ki utoljára, én pedig majdnem a poharam fölé tettem a kezem, hogy jelezzem, nem kérek—nem ihatok—bort. Aztán Luciusra pillantottam, akit úgy tűnt kiszolgáltak. A szüleimre is rápillantottam, mintha engedélyt kérnék, mikor rájöttem, hogy egy korty bor nekem is legális volt Európában, és nem kellett többé engedély. Ami még fontosabb, azt várják, hogy részt veszek a köszöntőben, még ha az íze nem is tetszett. Visszacsúsztattam a kezem magam mellé, remélve, hogy senki nem vette észre a majdnem hibázásom, és figyeltem, ahogy a sötét, majdnem fekete folyadék a pohárba csorgott. A tűz fényében inkább olyannak tűnt, mint az, amit sokkal, de sokkal jobban kívántam. Valójában sóvárogtam és szükségem volt rá. Szemem a fekete folyadékra szegeződött. Vér és bor… Két dolog, amit csak kevés alkalommal kóstoltam meg, most pedig életem rendszeres részévé válnak. Aztán láttam a szemem sarkából, hogy Lucius feláll, így a figyelmem—minden más vendégével együtt —visszatért őrá, ahogy magasba emelte a poharát, hogy mindannyiunkat köszöntsön.
Fordította: Alysia Ahogy figyeltem őt tudtam, hogy jól szórakozik. Hogy elemében látom Lucius Vladescu-t. Ugyanakkor élesen tudatában voltam, hogy szórakozásának egyik része abból a tényből fakadt, adva, hogy ki volt ő a hallgatóságban, még egy olyan egyszerű dolog is, mint a vendégek üdvözlése, megtelhet veszéllyel. Hogy egyetlen szándékos, vagy nem szándékos, esetleg alig észrevehető visszautasításnak komoly utóhatásai lehetnek. De természetesen a nyomás nem látszott Lucius arcán, mikor elkezdte a köszöntőt, melyben nem csak megköszönte a vendégeinknek, hogy megosztják velünk ezt a különleges vacsorát, de hogy bármikor indíthatna, ha nem örömmel és ravaszsággal kezelne, egy nap háborút. Körbe pillantottam a Dragomir rokonaimon—majd Lucius nagybátyjára Claudiu-ra, aki hűvösen ült a székében, hosszú, sápadt ujjai le-fel csúszkáltak borospoharának szárán, a torkom elszorult, mintha azok az ujjak a torkom köré záródnának. Claudiu minden bizonnyal imádná a háborút. Mint Vladescu Vén részt vett a cselszövésben, mely szerint Luciusnak egy sötét éjszakán meg kellett volna szabadulnia tőlem az ágyban, amin közösen osztoztunk, ezzel a Vladescu-k vitathatatlan erő birtokába jutottak volna a vámpírok birodalma felett… Visszahangolódtam Luciusra, majdnem rettegve hirtelen a saját jövőmtől, és kétségbeesetten vágytam a megerősítésre, hogy az erős harcos herceg, aki velem szemben állt, az asztal túlsó végében, megvéd majd minden ártalomtól. És látni Luciust megnyugtatott—egy pillanatra. Hát persze, hogy biztonságban leszek vele abban a hatalmas ágyban, amit a kastélybeli túránkon mutatott nekem… Mégis, a tekintetem visszatévedt Claudiu-ra. De mi van azokkal az időkkel, mikor Lucius nem
lehet az oldalamon? Annyira belefeledkeztem a küzdelembe a növekvő pánikom ellen, hogy beletelt egy másodpercbe, mire rájöttem, hogy Lucius még nem kezdte el a köszöntőt. Még csak nem is a vendégeire nézett— vagy rám. Nem, figyelme a hátam mögött lévő egyik faajtóra szegeződött, ami nyikorogva tárult ki régi zsanérjain. Ahogy az ajtó szélesebbre nyílt, beengedve egy hűvös fuvallatot, amitől a gyertyák vadul pislákolni kezdtek a gyertyatartókon, Lucius arckifejezése drámaian megváltozott, annyira, hogy megfeledkeztem Claudiu-ról és a titkos tervekről. Megfordultam a székemen, biztos voltam benne, hogy aki a szobába lépett nem egy egyszerű szolga, akinek egy tálca étel, vagy bor, vagy valami ilyesmi van a kezében. Amint megfordultam, és megláttam őt mögöttem, Lucius megerősítette a gyanúmat, hogy valaki fontos csatlakozott a partihoz. - Habár szánalmasan késve érkezett – jelentette be Lucius, ahogy elkaptam az első futó pillantást az utolsó, későn érkezett vendégünkről. – Kérem, üdvözöljék az egyetlen és egyedüli testvéremet!
Fordította: Alysia
Hatodik fejezet Testvér? Egy pillanatra a szó teljesen váratlanul ért, és átfutott rajtam az elárultság érzése, mivel Lucius valami nagyon is fontosat titkolt—egy óriási titkot—előlem. Nem volt testvére… Még akkor is teljesen le voltam dermedve új vendégünk megjelenése miatt, mikor besétált közénk, és gyorsan Lucius mellé ment. A legtöbbünk ünnepi ruhában volt. Még apa is, aki általában elnyűtt pólókban járt, amik olyan dolgokat pártoltak, amikre tíz éve senki nem figyelt, most öltönyben volt. De a fiún, aki átszelte a szobát, és úgy vigyorgott, mintha észre sem venné, micsoda jelenetet rendez, egy piszkos, bő
rövidnadrág volt, és egy citromsárga póló, ami egy Venice Beach nevű szörfboltot reklámozott. Egy pólót, ami rosszabbul nézett ki, mint apa legtöbb… Ahogy elhaladt az asztal mellett a gyertyafény visszatükröződött egy csillogó, hosszú, barna hajról, ami laza lófarokba volt fogva valamivel, ami leginkább egy régi bőr cipőfűzőre hasonlított. Olyan haj, ami talán túl csillogó is volt, mintha erősen mosásra szorulna. Ismerős hangot hallottam, ahogy sétált, és lepillantottam a cipőjére, ahol megláttam egy pár fekete, gumi…
Strandpapucsot? Bizonytalanul felálltam a székből és Lucius felé fordultam, valamiféle magyarázatot vártam és—még a sokk hatása alatt is—félig azt vártam, hogy a feddhetetlen viselkedésű vámpír hercegem nagyon elégedetlen lesz. Ha ő tényleg a testvére volt, a későn érkezés… a laza öltözet… mind tiszteletlenség volt. De mikor megláttam Lucius arcát rájöttem, egyáltalán nem volt mérges. Sőt mi több, fülig érő szájjal vigyorgott, letette a poharát, hátratolta a székét, hogy az újonnan érkezőhöz léphessen.
Mi a…? Mindy-re és a szüleimre pillantottam, akik szintén zavartnak tűntek, és kínosan éreztem magam, hogy nem tudok nekik mást adni én magam sem, mint egy zavart vállvonást. Még mindig félszegen ácsorogva, épp időben fordultam vissza Luciushoz, hogy lássam, kézfogásra nyújtja a kezét a fiúnak, akit testvérének nevezett, aki viszonzásképp belecsapott leendő férjem tenyerébe, mielőtt ugyanolyan férfias, hátba veregetős ölelésben részesítette Luciust, mint apám az előbb.
Fordította: Alysia Mikor Lucius megragadta az idegen vállát és felénk fordította—így láthattam, hogy majdnem egyező volt a mosolyuk, és Vladescu nemesi, fehér, csillogó foguk is egyforma—rájöttem, hogy pontosan ki is volt az a személy. Majdnem mintha azokra a szavakra gondolnék, amit Lucius is kimondott, még mindig mosolyogva. – Ez a szörf tróger, aki megtisztel minket a jelenlétével—késve—és ilyen alkalmatlan viseletben, majdnem szégyenkezve ismerem be, hogy a tanúm. Visszasüllyedtem a székembe, még mindig nem igazán hittem a szemeimnek. Ez… Ez…a legendás Raniero Vladescu Lovatu volt?
Hetedik fejezet - Szóval… - Mindy felhúzta a lábát a mellkasához, és átkarolta a kezével, valószínűleg próbálta melengetni magát a szobámban, ami még késő nyáron is hűvös volt. – Mi van azzal a Raniero sráccal? Meglepetés volt, mi? Befejeztem a pizsamám gombolását, így én is felmásztam mellé a matracra. Az utolsó „ottalvós bulink”, mielőtt minden estémet egy másik bizonyos személy mellett töltöm. És nem csak alszom… - Raniero nem az, amit vártam. – ismertem el, próbáltam elterelni a gondolataimat a nászéjszakámról, ami hirtelen ismét nagymértékben kiemelkedett a fejemben. Lucius… tapasztalt volt. Én nem. Számít ez vajon neki? Vajon—rosszul fog mutatkozni? Egyik éjjel célozgattam rá, hogy aggódom, mikor Lucius és én egyedül voltunk a dolgozószobájában, és csókolóztunk—Lucius nyilvánvalóan küzdött a vággyal, hogy többet tegyen a döntésünk ellenére, hogy ezzel is várunk a nászéjszakáig. Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, hogy jól csinálom-e, még ha csak csók volt is, és szégyenlősen bocsánatot kértem a gyakorlatlanságom miatt. Lucius elhúzódott, furcsa kifejezés volt az arcán és egy félmosoly a szája sarkában, mikor azt mondta, „Nem hinném, hogy tudnám engedni bármilyen férfinak is, aki hozzád ért, hogy tovább sétáljon ezen a Földön. Az egyetlen ok, hogy Zinn túlélte, az a tartozásom irányában.” Kicsit szélesebben elmosolyodott, és viccelődött. „A gyakorlatlanságod életeket ment, Antanasia.” Legalábbis olyan volt, mintha viccelődne, mivel tudtam, hogy Luciusnak sem tetszett jobban a gondolat, hogy én valaha is mással vagyok, mint nekem a gondolat, hogy együtt volt néhány „bukaresti első bálozóval”, akik a múltjában rejtőztek—vagy Faith Crosse-szal. Különösen nem Faithtel, aki olyan szörnyű volt, és aki kétségtelenül dicsekedett a rengeteg tapasztalatával…
Fordította: Alysia - Elkezdtél valamit mondani Raniero-ról? – buzdított Mindy, megrázta a térdem, és hála neki, véget vetett a gondolatmentemnek. – Föld hívja Jesst! Megráztam a fejem, hogy ezzel is megszabaduljak a képektől, amiket nem akartam felidézni a képzeletemben—vagy a memóriámból. – Csak azt tudom, hogy Raniero Lucius unokatestvére. – mondtam Minnek, kényszerítve, hogy Lucius és Faith képe, ahogy össze vannak gabalyodva az ágyon a garázsbeli lakásban, eltűnjön az elmémből. – De Lucius testvérként számítja Ranierót, mert sokat élt a Vladescu kastélyban, mikor még kicsik voltak. Majdnem testvérként nevelték őket. - Ranieronak sincsenek szülei? – kérdezte Mindy. – Miért élt olyan sokáig Lukey-val? Elmosolyodtam, mikor Mindy azt a becenevet használta, amit már nagyon rég nem hallottam. – Ranierónak vannak szülei—Olaszországban. – magyaráztam, próbáltam mindenre visszaemlékezni, amit Lucius mesélt a tanújáról. – De a Vének úgy gondolták, bölcs lenne Luciusszal együtt tanítani. Mindy oldalra döntötte a fejét, zavartnak tűnt, talán azért, mert olyan kultúrában nőttünk fel, ahol a „trónörökösök” nem számítanak túl nagy dolognak. – Miért? – kérdezte. - Mivel Lucius tényleg egyke gyerek, a Vének úgy gondolták, értelmes lenne egy másik fiatal Vladescu gyereket is felnevelni, hogy a helyébe lépjen —csak azért, ha esetleg történne valami… Valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy befejezzem a mondatot. Az esküvőm éjjelén nem, mikor egy hosszú, boldog jövőt kéne terveznem Luciusszal. Nem tudtam elképzelni sem, hogy valami szörnyű történjen vele… - Mindegy, a Vének úgy gondolták, hogy Raniero ígéretesnek mutatkozott, és felnevelhetnék, hogy Lucius jobbkezeként szolgáljon—majdnem, mint egy hadvezér. –tettem hozzá. – Egy másoduralkodó, mivel nincs tisztavérű Vladescu testvér. - Szóval, akkor mi sült el rosszul? – kérdezte Mindy, megragadott egy párnát, szorosan a mellkasához ölelte. – Mert Raniero nem úgy néz ki, mint aki képes lenne levezetni egy limbo versenyt akármilyen strandon is vetődött partra—nem, hogy felügyelete alá vegyen egy hadsereget, vagy egy nemzetet. Vállat vontam. – Lucius nem mondott róla ennél többet. Csak annyit, hogy hirtelen Kaliforniába költözött pár éve, távolságot teremtve maga között és a klán vezetői között. Hirtelen elgondolkoztam, hogy vajon Raniero töltött-e valaha valamennyi időt az egyik börtönben, amit láttam. Vagy ez a fajta „oktatás” a valódi, gyakorló hercegeknek járt csak? Mert, ha Raniero is viselt olyan sebesülést, amit Lucius—ha levitték azokba a sötét kamrákba, hogy ott „tanítsák” egyszer az életében, míg a húsát letépték, és összetörték a csontjait—el tudom képzelni, miért ment el, hogy egy strandon élje le az életét a napfényben.
Fordította: Alysia - Ő és Lucius még mindig nyilvánvalóan elég közel állnak. – tettem hozzá, ezzel elutasítva a sokkal szörnyűbb gondolatokat. Ezúttal emlékeket, ahogy Lucius nagybátyái elverték őt, mikor Pennsylvaniába jöttek, és hogy az hogyan változtatta őt meg, hogy milyen sötét helyre vitték… - Nos, Lucius és Raniero minden bizonnyal elég különbözőek. – jegyezte meg Mindy szemforgatva. – Lucius olyan fenséges, míg Raniero viszont egy lógós. Habár a gondolataim épp csapdába estek egy komor várbörtönben, nem tudtam nem nevetni egy lógós vámpír gondolatára—különösen egy Vladescu lógóséra. – Csak pár óráig láttuk őt. – emlékeztettem. – Talán csak nehéz napja volt. - Vagy egy nehéz éve. – mondta Mindy. – Arra a srácra ráférne egy hajvágás—vagy legalább egy zuhany! - Mindy. – kezdtem tiltakozni, meg akartam védeni Lucius legjobb barátját. De rájöttem, nem tudom megtenni. Raniero Vladescu Lovatu egy kissé… ápolatlannak tűnt. Úgy szürcsölte be a levesét, mint valami éhező barbár, lomhán mozgott a székén, és valójában úgy hívott magához egy szolgát, hogy intett a kezével és kiáltott, olasz akcentusával és a kaliforniai szörfös étvágyával. – Haver—még több lencsét, prego! Végig Luciust figyeltem, azt vártam, hogy megalázkodik, vagy legalább javasolja Ranierónak, hogy figyeljen oda a viselkedésére, de semmi mást nem láttam, csak elnéző ámulatot a jegyesem szemében.
Ki volt pontosan az a fiú, akit Lucius „testvérnek” nevezett? És vajon érdekelte egyáltalán a hatalom, amire nevelték őt is, hogy egy nap birtokolhat talán? Vajon csak álruha volt a strandpapucs… ? - Hát, gondolom, meglátjuk, hogy rendbe szedi-e magát az esküvőre, nem igaz? – mondtam, nevetve rázva le magamról minden gyanakvásom Lucius legjobb barátjával szemben. – Nem tudom elképzelni, hogy Lucius hagyja, hogy a tanúja—még, ha egy olyan fiú is, akit testvérének tart—bő rövidnadrágot viseljen a ceremónián. Mindy még jobban átölelte a párnáját, és felmordult. – Hacsak valaki nem csinál egy igazán extra átalakítást azon a srácon ma és holnap között, nem fűzök hozzá túl nagy reményeket. - Reményeket? – kérdeztem, nem voltam biztos benne, egyáltalán miért érdeklődik Mindy annyira Raniero iránt. Úgy értem, ez az én esküvőm volt. Ha Lucius tanúja úgy néz ki, mint aki épp most gördült be a dagállyal, az az én problémám. – Nos, én vagyok az, akinek az egész esküvőt vele kell tölteni, nem igaz? – emlékeztetett engem. – és legalább táncolnom kell vele egyet, nem igaz? Ekkor jöttem rá, hogy mint tanúm, Mindy valószínűleg a párjának tekintette Ranierót az estére. És talán, de csak talán, azt remélte, hogy a fiú, akivel párba kerül… jobb lesz. Vagy a régi beindulását tekintve „Lukey-ra”, talán kicsit olyanra számított, mint a vőlegény maga. – Ó, Mindy…
Fordította: Alysia Szerettem volna azt mondani neki, hogy sajnálom, amiért Lucius tanúja csalódást okozott neki—és, hogy valójában nem kéne arra gondolnia, hogy összekeveredjen bármilyen vámpírral. Én arra születtem, hogy hozzámenjek Luciushoz—semmi kevesebbre nem vágytam, csak az életre, amit megosztottunk—és mégis, nem ajánlanám szükségszerűen a vért, az örökkévalót, és, hogy ijesztően
másnak tartsák, mint életstílust, egyetlen barátomnak sem. Vámpír pasik, vagy szórakozások talán—nem voltak feltétlenül a legjobb ötlet. Ujjaim belevájtak a takaróba az ágyamon, ahogy még egyszer eszembe jutott, a féltékenység és düh keverékével, Faith Crosse. Nem, a flörtölés egy vámpírral veszélyes lehet mindenkinek, akit érint… Mielőtt megjegyezhettem volna Mindy-nek, hogy valószínűleg szerencsés, amiért Raniero nem az ő típusa volt, megzavart bennünket a kopogás, anya dugta be a fejét az ajtón, és megkérdezte. – Mindy? Bánnád, ha váltanék pár szót Jessicával egyedül, egy percig? Adni szeretnék neki valamit. Épp mondani akartam anyunak, hogy Mindy nyugodtan maradhat. Végül is, gyakorlatilag testvérek voltunk, akárcsak Lucius és Raniero. De aztán megláttam a kifejezést anya arcán, és Mindy-hez fordultam. – Azt hiszem, most jobb lenne, ha mennél, rendben? Amiatt a kifejezés miatt anya arcán… Nem láttam, hogy valaha is így nézett volna bármelyik éven is, mialatt felnevelt.
Nyolcadik fejezet Mindy is érzékelte anya hangulatát, márki is mászott az ágyból, és helyeselt. – Persze, Dr. Packwood. Amúgy is a szobámba kell mennem. Holnap nagy nap lesz. Mikor Mindy elejtette egy az emlékeztetőt, szívem zakatolni kezdett a várakozástól—és a félelemtől is megint. Sikerült pár pillanatra elterelnem a gondolataim az esküvőről, de pár óra múlva felveszem a ruhámat, és egy szolga fog megérkezni a dolgokkal, amik a személyes feladatomhoz kellenek, amit először végre kell hajtanom… Vajon lesz elég bátorságom? - Csodálatos lesz. – biztosított Mindy, kétségtelenül látta, hogy kifut a vér az arcomból. – Úgy értem, férjhez mész! Luciushoz!
Igen… Én… Tényleg megtörténik… Aztán lehajolt, gyorsan megölelt, jó éjt kívánt, majd egyedül hagyott anyut és engem. Én is lemásztam az ágyról, anyám felé sétáltam, kíváncsi voltam az arckifejezésére—és a tárgyra, amit a kezében tartott. – Mi az?- kérdeztem. – Mi folyik itt? Anya mosolygott a szájával—de ez nem igazán törölte le a szomorú, szinte komoly tekintetet a szeméből, mikor megszólalt. – Van egy korai nászajándékom számodra. Valami, amit szeretném, ha ma este megkapnál.
Fordította: Alysia Ismét arra a tárgyra néztem, amit tartott arra gondolva, hogy a dolog éppolyan furcsa volt, mint anyukám hangulata. Nem úgy, mint a legtöbb nászajándék, ez nem volt szép csomagolópapírba csomagolva. Sőt, a csomag, amit anya dédelgetett, nyilvánvaló odaadással, egyszerű fehér ruhába volt tekerve, amit elkezdett letekeredni, majdnem, mint egy kötést. - Ez egy különleges ajándék mind tőlem—mind pedig a szülőanyádtól. – fedte fel anya, ujjai remegtek kissé, ahogy folytatta az anyag letekerését. Sosem láttam, hogy Dara Packwood—mindig olyan erős, és magabiztos—valaha is remegett volna ezelőtt, ez pedig megrázó volt. Kicsit közelebb húzódtam hozzá. – Anya…? - Megígértem Mihaelának, hogy ezt odaadom neked az esküvőd éjjelén—hogyha hozzá mész Luciushoz. – mondta. – Vigyázz rá, ahogy Mihaela tette, aztán én, a te részedről. Mivel ez, viszonzásképp, biztonságban tarthat téged. Felnézett az anyag letekeréséről, és megint láttam azt a furcsa kifejezést a szemében, és valahogy megértettem, hogy anya, abban a pillanatban elengedett. A holnapi ceremónia már csak formalitás lesz neki. Ez a tett, számára—akármit is akart adni—szimbolizálta, hogy teljesítette a fogadalmát, hogy sajátjaként nevel fel—de Luciusnak és a családnak, ahova visszatérni készültem. - Anya… - éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem álltam készen… Nem akartam őt elhagyni… De természetesen anya tudta, hogy készen állok, és azt, hogy el kell hagynom őt, kinyújtotta az ajándékot, belenyomta a tenyerembe. - Csodálatos uralkodó leszel majd—és csodálatos feleség. – ígérte. – Mindketten hihetetlenül különleges emberek vagytok, és nagyon erős szerelem fűz össze bennetek. Tudtam már azelőtt, hogy ti rájöttetek volna. Lucius és én… valójában mi voltunk az utolsók, akik megtudták… Aztán, mielőtt megnézhettem volna egyáltalán, hogy mit adott nekem—talán a könnyek miatt, amik ellen még mindig küzdöttem, anya megölelt és a fülembe suttogott. – Büszke vagyok rá, hogy a lányom vagy. Hogy Mihaela engem választott, hogy az anyád lehessek. - Mindig az anyukám leszel. – mondta, gyűlöltem, amiért úgy hangzott, mintha búcsúzkodnánk. - Tudom, Jessica… Antanasia. – javította ki magát. – És mindig lesz otthonod Pennsylvaniában. De azt is tudom, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megesküdtetek, holnaptól az életed itt fog központosulni—és hogy mindig is lesz, sokkal, sokkal az után, hogy apád és én meghaltunk…
Fordította: Alysia Mióta csak az eszemet tudom, most először fordult elő, hogy Dr. Dara Packwood nem bírt el egy fogalommal—örökkévaló, ahogy ez rám vonatkozott—és mindketten elcsendesedtünk, csak öleltük egymást. - Szeretlek, Jessica. – mondta, úgy döntött, hogy a régi nevem használja… talán még egyszer utoljára. - Én is szeretlek, anya. – mondtam, és a könnyeim tényleg eleredtek, eláztatva a vállát. Pár perccel később anya elhúzódott, egyik kezével megtámasztotta a vállamat, másikkal pedig letörölte a könnyeket az arcomról, mint ahogy tette mindig is, mikor kicsi voltam, és mindketten próbáltunk újra mosolyogni. - Segítesz holnap készülődni nekem, ugye? – kérdeztem. Nem voltam biztos benne, hogy végig tudnám csinálni az készülődésnek azt az egy ijesztő részét, ha nincs mellettem… - Hát persze. – ígérte. – Hát persze. Megkönnyebbültem, mivel tényleg úgy éreztem, hogy valóban elválni készültünk egymástól. És mégsem tudtam teljesen lerázni az érzést, hogy valami örökre megszűnt közöttünk. Szerettem volna, ha anya még egy kicsit tovább marad, de ekkor magamra hagyott. És mikor az ajtó becsukódott mögötte, akkor mertem ránézni az ajándékra a kezemben, és arra gondoltam, milyen helyénvaló volt, hogy egy rongyba csomagolva érkezett, mint valami kötés, mivel úgy éreztem, hogy a szívem meghasad és vérezni kezd attól, hogy ilyen értékes dolgot tarthatok. A kezeim is remegni kezdtek, nem voltam biztos benne, hogy most Dara-t, vagy Mihaela-t hívom-e— vagy talán mindkettőjüket—mikor halkan megszólaltam. – Ó, anya…
Kilencedik fejezet „… bízz az ösztöneidben—és ne bízz meg senkiben, aki a legkisebb mértékben is óvatosságra késztet… még a legközelebbi „barátaid” között se.” „… A Vladescu-k erős akaratúak—de a Dragomir hercegnők sosem rettegnek…” „… Mindig a részed leszek, Antanasia…” Becsuktam a fekete, bőrkötéses könyvet, belesüppedtem az ágyba, nem voltam biztos benne, hogy sikerült átjönnöm a szobán, mivel annyira belemerültem a szülőanyám alaktalan, de körültekintő betűit. Úgy tűnt, mintha minden milliméterét be akarná tölteni a vékony kis könyvecskének—elég kicsi ahhoz, hogy egy zsebben elférjen, vagy el lehessen rejteni egy menekülő gyermek takarójában— minden összegyűjtött bölcsességével. Mindennel, amiről úgy gondolta, hogy szükségem lehet ahhoz, hogy nem egy, de két klán vezetője lehessek. És, hogy feleség lehessek. Végigsimítottam a borítón az ujjaim hegyével, nyomon követve az érdes bőrt, teljesen eluralkodott rajtam, hogy mennyire szerethetett, hogy ilyen örökséget hagyott rám.
Fordította: Alysia Lucius odaadta az útmutatót, hogyan legyek vámpír; Mihaela Dragomir rám hagyta az útmutatót, hogyan éljem túl egyedül. Egy pillanatra lehunytam a szemem, a hála és tisztelet és az iránta érzett szeretetem jeleként meghajtottam a fejem.
Köszönöm Mihaela, hogy megvédtél engem, még ha láttad is a saját kivégzésed kibontakozni… Habár csak felületesen futottam át a könyvet, tudva, hogy majd mindent gondosan át fogok olvasni— életre kelet a szavaitól a hónapokban és években, amik következnek—láttam, hogyan váltak az üzenetei egyre tömörebbé és megnyirbálttá, a kézírása pedig egyre kuszábbá, ahogy kezdtek elfogyni a lapok, mintha tudta volna, hogy az idő is, míg lejegyezheti a gondolatait kezdett lejárni… Megremegtem, hirtelen ráeszméltem, hogy a szoba hűvösebb lett, míg olvastam, becsusszantam a takarók alá, a könyvecskét becsúsztattam a párnám alá, mintha magamba tudnám szívni a bölcsességét alvás közben. Persze a közelemben akartam tartani a könyvet. Még az éjjeli asztalkám is túl távolinak tűnt egy ilyen értékes dolognak—legalábbis nekem. Fejemet a puha, pehelypárnámon pihentetve, lehunytam a szemem, máris melegebbnek éreztem magam és nem csak a takarónak köszönhetően, hanem azért is, mert úgy éreztem, van egy új szövetségesem ebben a még mindig ismeretlen világban, amihez csatlakozni készültem. Valaki bölcs, aki már megtapasztalta azokat a dolgokat, amikkel szembenézni készültem, és segíteni tudott nekem. Azt is megértettem, hogy miért érezte a fogadott anyám olyan erősen, hogy egy új életét kezdetét adja a kezembe, új tanácsokkal, mivel Mihaela szavai innentől kezdve minden bizonnyal fő útmutatásul fognak nekem szolgálni. De tudtam, hogy mindig szükségem lesz anyura is, és hogy hozzá is fordulnék mindaddig, míg tehetem. Habár az éjjel és az ajándék keserédes volt, mosolyogni kezdtem, visszaemlékezve egy bizonyos sorra, amit megjegyeztem, mikor gyorsan átlapoztam.
„… remélem, hogy meg fogod szeretni…” Tudtam, hogy Mihaela természetesen Luciusra utalt—akihez hozzá fogok menni holnap. Akit szerettem, olyan hevesen, hogy szinte ijesztő volt, és ugyanakkor csodálatos—és bámulatos—is.
Lucius... Hogy tudtalak valaha is nem akarni TÉGED? Megpróbáltam elképzelni az esküvőnket, de talán azért, mert még mindig nem voltam benne biztos, hol is tartjuk, nehezen ment, és ahogy gyakran megtörtént azóta az este óta, hogy Lucius megkérte a kezem, azon kaptam magam, hogy visszaemlékszem, újra átélem fejben az egész dolgot. És bár biztos voltam benne, hogy egy másodpercet sem fogok aludni az éjjelen, mielőtt megházasodunk, már jóval
Fordította: Alysia előtte belesodródtam a kedvenc álmomba, ami mindig azzal kezdődött, hogy Lucius megfogja a kezem, és végig vezet egy titkos útvonalon, aminek csak egy maroknyi vámpír—és két nagyon különleges ember—ismerte a létezését.
- Jöjj velem, Antanasia. – hívogat, ujjai erősek és hűvösek a kezemen. – Itt az idő, hogy megmutassak egy helyet, ami nem csak különleges, de szent is…
Tízedik fejezet Az ösvény meredek, élesen metszi a hegyoldalt, magasabbra vitt minket a Kárpátokban, mint eddig valaha is voltam, szorosan kapaszkodtam Lucius kezébe, kezdtem nehezebben venni a levegőt, bár lassan sétáltunk. A talaj erre kövesebb, és a fák is ritkultak. A levegő maga is ritkább volt, ezzel még nehezebbé téve a mászást. Még Lucius is, aki edzett volt, aki ezekben a hegyekben nőtt fel, úgy tűnt nehezebben veszi a levegőt. Sötétedni kezd, mi nem beszélünk, túlságosan lefoglal, hogy a lépteinkre koncentráljunk, a csendben hallom, ahogy belélegzi, kifújja a levegőt egyenletes ritmusban az oldalamon. Aztán a magányos hely csendjét megtöri valakinek a hangja—valaminek—a közelben, de rejtve a szem elől. Lépések hangja, gyorsan mozognak az ellenkező irányban, lecsúszva és lemászva a hegyeken, így kikerülhetik a köveket, és tovább bukdácsolnak a völgy felé alattunk. Aki, vagy akármi haladt el mellettünk nagynak hangzott—vagy talán több van belőlük… Megrántottam Lucius ujjait a sajátommal, ezzel mindkettőnket megállítva, suttogva azt kérdeztem alig rejtett figyelmeztetéssel a hangomban. – Lucius? Későre jár… - belekukkantok a távolba, alakok, vagy árnyékok után kutatva, a baljóslatú zörgés irányába. – Gondolod, hogy esetleg holnap visszajöhetnénk? Tudom, hogy nem kell emlékeztetnem, medvék és farkasok vannak—és emberek, akik vámpírokat ölnek—ezekben a hegyekben. Biztos vagyok benne, hogy megérti, miért vagyok nyugtalan. A lépések zaja elhalkul, messzire viszi a feltámadó szél, de én nem vagyok megnyugodva—míg Lucius, aki fél lépéssel előttem áll, felfelé vezet minket egy ösvényen, aminek már teljesen elvesztettem a nyomát, megfordul és halkan megkérdezi. – Hagynám, hogy bármi bajod essék, Antanasia? Hagynám azt, hogy egyáltalán megbotolj? Ez egy olyan kérdés, amiről tudom, hogy valószínűleg mindig velünk lesz, arra alapozva, hogyan kezdődik egyik utalásom a másik után—és majdnem véget ért. Arra alapozva, hogy KICSODA is Lucius.
Fordította: Alysia Habár tudom a szívem mélyén, hogy a válasz mindig nem lesz—hogy sosem engedné, hogy bajom essen—abban is biztos vagyok, sosem tudjuk már elfelejteni mi történhetett volna azon az éjszakán, mikor Lucius elkapott, mint első foglyot egy családom ellen indított háborúban. Azt a pillanatot, mikor a karó—a hiányzó karó—a tűz felé gurult… Ez mindig velünk lesz. Néha azt hiszem, hogy Lucius a kérdéseivel megkérdőjelezi a belé vetett bizalmam, mintha jobban akarná bizonyítani magának, hogy tényleg hiszek a szerelmében, mint sem engem biztosítani arról, hogy semmitől nem kell tartanom, mikor vele vagyok… Ahogy tekintetemmel az ő fekete szemeit keresem a gyülekező sötétségben, a szél ismét lerohan a völgybe, belénk ütközve, én pedig majdnem elvesztem az egyensúlyom a nedves lejtőn, és természetesen ott van ő, hogy megtámasszon, megragadva a karom az egyik szabad kezével. Visszanyerem az egyensúlyom, de pár másodpercig csak állunk ott farkasszemet nézve egymással, elfelejtem a félelmeim, mivel olyan elkeseredetten szeretném, hogy megcsókoljon, akkor és ott. Akármikor ilyen közel vagyunk egymáshoz, és egyedül, és érzem a bőre illatát, érzem magamon a kezét, szeretném érezni az ajkait is az enyémen… De Luciusnak más tervei vannak—egy úti cél a fejében. - Gyere erre. – mondja mosolyogva, mintha tudná, hogy a bizalmi kérdése meg lett válaszolva— valószínűleg a szememben látszó kifejezés miatt, ami sokkal könnyedebb, mint az övé, és kétségtelenül könnyen olvasható a felkelő hold ragyogásában. Biztos vagyok benne, hogy látta, mire gondoltam, és, habár gyakran elmondjuk egymásnak hogyan érzünk, néha még mindig zavarba jövök kicsit, hogy mennyire meztelenül átlátható lehet a szerelmem iránta, a szemeimben. Még mindig furcsának tűnik nekem, ennyire kiszolgáltatottnak lenni, mikor Lucius—arra nevelve gyerekkorától fogva, hogy elzárkózzon, sebezhetetlen legyen—néha nagyon nehezen olvasható, még számomra is. Megint elindulunk, Lucius még inkább lelassítva a lépteit, mivel a talaj egyre trükkösebb lett, és a levegő egyre ritkábbá válik az olyan tüdőnek, mint az enyém, ami tengerszinthez közeli levegőhöz van szokva, Dél-Pennsylvaniában. A szemeim lefelé néznek, mivel nem akarok teljesen Luciusra utalva lenni, hogy majd megvéd az eleséstől, a talaj megemelkedik előttem, ahogy átverekedjük magunk a tömör sziklakiugrókon, amikről megtanultam, hogy jellemzőek a Kárpátokra. Annyira koncentrálok a talajra a lábam alatt, hogy mindennek a nyomát elvesztem magam körül, még az időt is, és meglepődöm, mikor Lucius megáll, keményebben szorítja a kezem jelezve, hogy meg kéne állnom nekem is, és fel kéne emeljem a pillantásom, hogy előre nézzek. És amikor megteszem, szembenézek a… semmivel.
Fordította: Alysia
Tizenegyedik fejezet Habár nem fedte fel úti célunk, kirándulásunk kezdete óta tisztában voltam vele, hogy hova visz Lucius. És mégis, az előttem lévő teljes sötétségtől—a magas, szűk lyuk, mint valami hasíték a hegy oldalába, talán egy feneketlen seb—kissé hátra hőköltem. Bár Lucius nem habozott. Egyetlen szó nélkül lépett be elsőnek, és mivel kezünk össze volt kulcsolva— és mivel követni akartam—hagytam, hogy bevezessen a szűk átjáróba, olyan kicsi volt a hely, hogy Luciusnak előre kellett mennie, félig lehajolva, kezét pedig hátranyújtotta, hogy elérjen. Egy csiga lassúságával mozogtunk, úgy tapogatva ki az utat, mivel reménytelen volt, hogy a szemünk alkalmazkodjon a tökéletes, földalatti ürességhez. Meg akartam tőle kérdezni, miért nem hozhattunk elemlámpát, vagy legalább egy gyertyát, de valami azt súgta, ne szólaljak meg. Félek… Rémült vagyok, hogy ilyen szűk helyen kell lennem a föld alatt, a sötétségben, ami bizonyára olyan élőlényeket rejteget, amitől reszketnék, ha látnám őket nappali fényben. És voltak abszurd félelmeim is, mint például, hogy a föld beomolhat előttünk, és a következő lépés után a semmibe bukfencezünk. Ugyanakkor izgatott is voltam, tudtam, hogy Lucius jól ismeri az útvonalat. Mintha utasítást követne, lejjebb hajolt és elfordult—ami nem volt könnyű ezen a szűk helyen— szabad kezét a fejemre tette, ezzel védve, miközben átvezetett egy fordulón, ahol egy kő nyújtózott alá fentről. – Itt óvatosan. – suttogta. – A kő nagyon éles. – Igen, nagyon is nyilvánvaló, hogy Lucius többször is járt már itt… Ahogy követtem a kanyart az átjáróban, még mindig görnyedve, megláttam a távolban egy halvány fényt, nyugtalanságom nőni kezdett—egy újonnan jött zavarral. A fény—pont úgy pislákol, mint a láng. Valaki máris van itt? Találkozunk valakivel? Ha Lucius meg is lepődött, nem adott ennek hangot. Tovább vezetett bennünket a finoman kanyargó folyosón, a fény felé, végre a szemem is elkezdte kivenni a részleteket körülöttünk. Az átjáró tulajdonképpen nagyon száraz és sima volt, nem olyan félelmetes, mint a sötétben gondoltam. Majdnem olyan volt, mintha gondoznák a falakat. Lepillantottam, láttam, hogy a koszos padlót mintha felseperték volna, így nincs semmi, amiben megbotolhatnék. A levegő pedig, bár dohos volt, olyan illata volt, mint a fűszernek… mint valamiféle füstölő. Mély lélegzetet vettem, arra gondoltam, hogy kissé emlékeztet arra a szokatlan parfümre, amit először Luciusszal kapcsoltam össze még Amerikában. Szorosan a sarkában voltam. Megkockáztattam, hogy szabad ujjaimmal végigsimítsam mellettem a falat, azon töprengtem, vajon Lucius azért választotta-e azt az illatot, mert erre a helyre emlékezteti őt.
Fordította: Alysia A fény felerősödik, a szívem pedig vadul kalapálni kezd. Hamarosan megpillantom, ami valószínűleg —nem, biztosan—életem legfontosabb helye lesz… A mennyezet egyre magasabbra nyúlik, a falak pedig egyre távolabb húzódnak, ahogy közeledünk, így már Lucius is fel tudott egyenesedni, és az utolsó pillanatban—épp, mikor áthaladtunk egy durva, faoszlop alatt, ami elválasztja az átjárót a végénél lévő kamrától, az oldalához húz, oldalra lép, engedi, hogy én lépjek be először, tisztelettel lehalkított hangon beszélt hozzám. – Ez az a hely Antanasia, ahol a szüleink egymásnak ígértek bennünket. Ahogy beléptem abba a rejtett barlangba, egy faasztalon elhelyezett sornyi, egyszerű gyertya világította csak meg, mint valami oltár… Abban a pillanatban ütött csak szíven, hogy már jártam itt ezelőtt. Hogy a csecsemő, akit néha elképzeltem, hogy egy földalatti eljegyzési ceremónián felkínálnak, ÉN voltam. Az a gyerek… Mindig olyan volt, mint egy idegen… Nem volt valóságosabb, mint egy baba… De természetesen az a kisbaba… én voltam. Hús és vér. A szemeim már tanúi voltak mindennek ezelőtt. Talán ráhelyeztek arra az asztalra… És Luciust… Lassan megfordultam, hogy a szemébe nézhessek, láttam, hogy boldognak tűnik, ugyanakkor megfelelően ünnepélyesnek, mikor—nyilvánvalóan értette, mi zajlik most a fejemben—megszólalt. – Igen, Antanasia… Itt—EZEN a helyen— találkoztunk te és én VALÓJÁBAN először. A bejáratnál maradt, időt adott, hogy mindent szemügyre vehessek. Hogy a szemmel is befogadjam a látványt, és átérezzem az összes érzelmet, ami átfolyt rajtam, miközben egy olyan helyen álltam, ami Lucius ígérete szerint szent volt a vámpír klánoknak. A barlang nem túl nagy, de ugyanúgy, mint az átjáró, tiszta és jól karban tartott. Az asztallal egyetemben vannak még fapadok, durván megmunkáltak, mint a bejárati oszlop, és sorokba rendezték őket, kicsit olyan volt, mint egy osztályterem, vagy egy templom. - Ez az a hely, ahol minden ősünk meghozta a legfontosabb döntését. – magyarázta Lucius, nyilvánvalóan látta, hogy siklik végig a tekintetem a padokon. – A Vének és a rangelső vámpírok ide gyűltek megvitatni a dolgokat. Még most is összeülnek itt a legkritikusabb, rejtett gyűlésekre. Rápillantottam, láttam, hogy az ő tekintete is úgy barangolja be a helyet, mintha újként látná. - És itt kerestek menedéket is, igaz? –kérdeztem. – Mikor a vámpírokat üldözték…? – kirázott a hideg —és nem azért, mert hűvös volt a barlangban. Az utolsó tisztogatásokkor a szüleinket megölték. Lesznek még…?
Fordította: Alysia - Igen. – erősítette meg Lucius, belépett a kamrába, ujjait összefűzte a háta mögött, lehajtott fejjel járkálni kezdett, ahogyan mindig tett, mikor eltöprengett valamin, gondolataiba merült. – Ez mindig egy biztonságos menedék volt. Pontos helyét szigorúan őrizzük. – felemelte a fejét, hogy tekintete találkozhasson az enyémmel, és hozzátette. – Pusztulás vár arra a vámpírra, aki felfedi EZT a helyet egy embernek. Ez a büntetés, nincs remény irgalomra. Nincs könyörület. Figyeltem, ahogy Lucius hűvösen kijelenti ezt a tényt, és bár tisztában vagyok vele, hogy uralkodásra nevelték, kissé megijedtem—és enyhén nyugtalan is lettem—a gondolattól, hogy a vámpír, aki olyan gyengéden csókol meg engem, és aki olyan gyengéden óvta a fejemet nem habozna, hogy ezt a fajta igazságszolgáltatást véghezvigye. Elöntött a bizonytalanság. Vajon nekem, mint hercegnőnek, felelősségem lesz-e hogy behajtsak egy ilyen ítéletet? Vajon kötelességem-e megtenni MOST, ha egy Dragomir megszegi a titoktartást? Keményen álltam Lucius tekintetét. Vajon ő részt vett-e már egy ilyen ítélet elbírálásában? Kinyitottam a szám, hogy megkérdezzem tőle—de meggondoltam magam. Talán nem szeretném tudni… nem akkor és ott. Így feltettem egy másik kérdést, ami foglalkoztatott. – Ha ez egy biztonságos menedék, akkor a szüleink miért nem…? De Lucius máris megrázta a fejét. – Az uralkodók nem „rejtőznek”, Antanasia. – emlékeztetett. – Különösen nem az olyan vezetők, mint a szüleink voltak. Mint amilyenek MI is leszünk. A királyok és királynők nem bujkálnak barlangokban még azért sem, hogy az életüket mentsék. Nehezen nyeltem egyet, egy különös érzés kezdődött a gyomromban, és nem csak amiatt, hogy megkérdőjeleztem a bátorságom a pusztítással kapcsolatban. Lucius épp most léptetett elő minket „királynak és királynőnek”. De ő és én még éppen csak herceg és hercegnő vagyunk. Legalábbis én alig voltam még hercegnő. És most felemelkedni, hogy királynő legyek—ez csak akkor fog megtörténni, ha mi… ha Lucius és én… összeházasodunk valaha és GYEREKÜNK lesz. Egy trónörökös, aki a szerződés szerint végleg egyesítené a két klánt. Figyeltem a jóképű, erős vámpírt, aki ott állt előttem, nem voltam benne biztos, hogy a gyomromban növekvő érzés vajon tiszta izgatottság-e, mivel szeretném ezt a jövőt vele, vagy talán egy fájdalmas aggodalmat érzek… - Ne légy olyan riadt, Antanasia. – mondta, szája mosolyra húzódott, ahogy közelebb lépett hozzám. Megfogta a kezemet, lehajolt és homlokát az enyémnek támasztotta, ujjaival az enyémeket simogatta. – Mindent a kellő időben, ugye? – kérdezte csendesen, nyilvánvalóan kitalálta, hogy mire gondoltam. – Nem akartalak megijeszteni. Ahogy ott álltunk a barlangban, gyertyafénnyel körülvéve, a kétely, amit éreztem, egyszer csak eltűnt. Bármilyen jövőt elfogadnék—kemény igazságszolgáltatást, szembenézni a pusztulással… bármivel—csak így állhassak még Luciusszal pár pillanatig. – Nem ijedtem meg. – biztosítottam. - Biztos vagy benne? – kérdezte, kezeimet összeérintette, a mellkasára tette őket, így éreztem szívének dobogását.
Fordította: Alysia Néhány perccel később felfedeztem, hogy Lucius szíve kicsit gyorsabban ver, mint általában. Csak egy kissé gyorsabban és keményebben, mint az ismerős lassúsággal, szinte alig észlelhető ütemben, arcomat felemeltem, azon tűnődtem, vajon mi miatt gyorsítana Lucius Vladescu szíve a ritmusán. Ekkor vettem észre, hogy valami a szemeiben is megváltozott. Egy csillogás, ami azt jelezte, hogy valami történik. Valami több mint hogy Lucius megmutatja a barlangot, ahol generációnyi román vámpír pecsételt meg szerződéseket, kötött megállapodásokat, és rejtőzött el néha az emberek üldözése elől… Szemem sarkából láttam, hogy a gyertyák is pislákolni kezdenek, és megtörtént az aznap esti második felfedezésem is. Nem csak, hogy voltam már itt azelőtt, de Lucius előkészítette nekünk ezt a helyet ma estére. A léptek, amik lefelé kúsztak a hegyen… Bizonyára a két legmegbízhatóbb őre volt, mikor visszatértek, miután elvégezték a feladatukat és előkészítették az érkezésünkre a barlangot… És a tény, hogy a sötétben tettük meg ezt az utazást, mikor nappali fényben sokkal könnyebb lett volna… Tanulmányoztam Lucius fekete szemeit, sokkal jobban kívántam, mint valaha, bár olvasni tudnék a gondolataiban, amennyire ő képes az enyémekben, továbbra is éreztem szívének megváltozott ritmusát, és megkérdeztem. – Lucius… Valójában miért vagyunk itt ma este? És a válasza… Egyáltalán nem az volt, amit vártam.
Tizenkettedik fejezet Lucius elhúzódik tőlem, csak egy lépésnyit, de továbbra is fogja mind a két kezem, szemei az enyémet fürkészik, és fokozatosan… megint látom őket változni. Most először, látom bonyolult, mindig óvatos szemeiben ugyanazt a meztelen szükséget rám, mint amit én szoktam neki mindig mutatni, és tudtam, hogy a legutolsó fal is ledőlt közöttünk. Lucius sokszor elmondta nekem, hogy szeret. Láttam a szerelmet a szemében. De így még sosem. Szándékosan nyitja meg magát nekem—olyan módon tárva ki a lelkét, ami tudom, hogy számára nehéz—nem tudok nem a szemébe nézni, szeretnék mindig emlékezni erre a pillanatra, erre a kifejezésre. - Azért hoztalak ide ma éjjel, hogy megkérjelek, gyere hozzám feleségül, Antanasia. – mondja végül Lucius, mikor már úgy érzem, hogy eltűnök azokban a fekete szemekben, mint ahogy attól féltem, hogy belezuhanok egy rejtett szakadékba, mialatt idefelé tartottunk.
Fordította: Alysia De azokkal a szavakkal—azokkal a lehetetlen szavakkal—minden megállt. Úgy tűnt, még az idő is megtorpant. - Lucius. – motyogtam a nevét, nem akartam elhinni, hogy ez a pillanat igazi. Összeházasodni Luciusszal—egyszerre elutasítva és elkeseredetten vágyva is—gyakorlatilag csak erre gondoltam, mióta találkoztam vele és tudomást szereztem a szerződésről. És mégis, nem tudok hinni a füleimnek, és továbbra is kutatom szemének végtelen, sötét mélységeit, bizonyosságot akartam róla szerezni, hogy nem álmodom. – Lucius…? Még szorosabban fogja a kezemet, keményebben nyomta a mellkasához. – Meg akarlak kérni—ezen a helyen, ahol egymásnak lettünk ígérve egy megállapodásban—, hogy legyél a feleségem, de ne azért, mert elvárják tőled, hanem mert úgy szeretsz engem, ahogy én téged. – mondta. – Szeretném, ha szabad akaratodból választanál engem, mivel én így választottalak TÉGED, Antanasia. Nem azért, hogy teljesítsek egy szerződést, hanem, hogy kövessem a szívemet, ami nem elégszik meg mással, mint egy melletted eltöltött élettel. Sikítani akartam, hogy: Igen! Hangosan fel akartam kiáltani és a karjaiba vetni magam. De úgy tűnt, földbe gyökerezett a lábam, a nyelvem teljesen leblokkolt a számban. Nem tudtam semmit tenni, csak belenézni a szemébe, biztos voltam benne, hogy már látja az enyémben a választ. És akkor—előttem állva, mint egyenrangú fél, ami helyesnek tűnt Luciusra és rám—sokkal jobb volt, mintha fél térdre ereszkedett volna előttem—felteszi azt a kérdést, amit hallani akartam… talán a legelső nap óta, hogy megláttam. - Antanasia, hozzám jössz? – egyik kezem elengedte, hogy megsimogassa az arcomat, göndör fürtjeim kisimította az arcomból, hangja halkabb, gyengédebb, ahogy még egyszer megkérdezi, majdnem suttogva. – Hozzám jössz, Antanasia? Leszel a feleségem? Az a meztelen sebezhetőség, amit Lucius szemében láttam visszhangzott a hangjában, és ez volt az az édesség—az az óvatlan, reményteljes kérés az ígéretemért, hogy mindig vele maradok—ami végül lehetővé tette, hogy megszólaljak. Mivel tudtam, hogy ez van a legközelebb ahhoz, hogy Lucius valamiért is könyörögjön valaha életében, és értem teszi. Hogy megmutassa nekem, mennyire akar engem… - Igen, Lucius! – Kiáltottam. Legalábbis azt hiszem, felkiáltottam. De valójában a hangom halk volt, szinte elfojtott. – Igen. – ismételtem meg, kihúztam kezéből az enyém és átkaroltam a nyakát. Lábujjhegyre álltam, hogy elérjem, hogy belesuttoghassak a fülébe, mivel újra és újra el akartam neki mondani. – Igen, igen, igen… Magához szorított, ő is belesuttogott a fülembe. – Köszönöm, Antanasia… Köszönöm, hogy szeretsz engem…
Fordította: Alysia Hosszú ideig öleltük egymást, ahogy a valóság ránk telepedett. Össze fogunk házasodni, de nem azért, hogy teljesítsük a megállapodást, hanem mert nem tudunk egymás nélkül élni… Aztán Lucius egyik kezével a hajamba túr, kicsit megmozdulok a karjaiban, hogy láthassam az arcát megint, pont mielőtt ajkát az enyémre szorította, gyengéden megcsókolt. Újra és újra megcsókoltuk így egymást—gyengéden. Mintha mindketten felismertük volna, hogy ez a pillanat hódaltot érdemel, pont, mint a hely, ahol megtörtént. Lucius durva ajkai találkoztak az én puha ajkaimmal, olyan odaadással, mintha meg akarná nekem ígérni: „Ezentúl mindig így fogok rád odafigyelni…” És valahogy, mialatt még mindig csókolózunk, Lucius megfogja a bal kezem, és egy gyűrűt csúsztat az ujjamra. Észre sem vettem, mikor a zsebébe nyúlt, ötletem sem volt, mióta tartogathatta a tenyerében. Tudom, hogy a legtöbb lány felsikítana és elhúzódna, látni akarnák a gyémántot, de én ki sem nyitottam a szemem. Visszacsúsztattam a karom a nyakára, nem érdekelt, hogy néz ki a gyűrű. Boldog lennék a semmitől is… semmi több nem kell, csak az, amit akkor és ott megosztottunk… - Antanasia. A hang betolakodott az álmomba, az oldalamra fordultam, ki akartam zárni, nem akartam Luciust—és mindent, amit újraéltem—magam mögött hagyni. De a hang—anya hangja—ismét megzavart, és éreztem a nyomást a vállamon, ahogy megrázott. - Antanasia. - Anya. – mordultam fel, még öt percet szerettem volna az álomból. – Kérlek… De anya még keményebben rázott, és ahogy vonakodva kinyitottam a szemem, hallottam, hogy kinevet. Körülbelül háromszor pislogtam, mivel a napfény beszűrődött a szobámba—és megtört a hatalmas, csillogó gyémánton, ami most már mindig ott díszelgett a bal kezemen. Egy Vladescu családi ékszer, amit Lucius anyja, Reveka vett le és rejtett el, mikor szembesült a halálával. Egy régi kincs, amit szeretett volna, ha egyetlen fia nekem ad. Aztán anyura néztem, aki megint boldognak tűnt, és talán kissé meg is lepődött, hogy olyan szavakat mondott, ami még engem is sokkolt, habár terveztem, vártam—alkalmanként aggódtam is miatta— nem mást, mint ezt a napot, már hetek óta. – Ébresztő, csipkerózsika. – sürgetett egy mosollyal. – Ma megházasodsz.
Tizenharmadik fejezet Háttal álltam az egész alakos tükörnek, ahogy beleléptem a menyasszonyi ruhámba. Nem tudtam biztosan, hogy magamat akarom-e meglepni, mikor meglátom a teljes összképét a ruhának, a sminknek, amit Mindy készített nekem, és a bonyolult kontynak a pompás tiarával, ami elütően
Fordította: Alysia csillogott fényes, fekete fürtjeimtől—vagy féltem ránézni a tükörképemre, hátha a ruha… vagy én… nem voltam olyan gyönyörű, mint reméltem. - Biztos vagy benne, hogy nem kell segítség? – szólt át Mindy az ajtón, ami elválasztotta a két helyiségét annak a lakosztálynak, amit Lucius bocsátott rendelkezésemre az esküvői előkészületek idejére a Vladescu palotában. – Én vagyok a tanúd. - Nem, minden rendben. – mondtam neki. – Mindjárt kimegyek. Egyedül akartam lenni, mikor meglátom magam úgy, ahogy Lucius is látni fog… Felhúztam a nehéz, fehér selymet a testemre—gömbölyű idomaimra—rányomtam a ruhát a hasamra a bal kezemmel, hogy a helyén tartsam, míg hátranyúlok, és felhúzom a rejtett cipzárt addig, ameddig tudtam. Mikor a kezem megállt, és képtelen voltam tovább húzni, elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogyan lepett meg vele Lucius, mikor egy hasonló ruhán húzta fel nekem a cipzárt, még a Lancaster Country üzletében. Ma este Mindy, vagy anya fog segíteni, de a jövőben, az utolsó pár centi mindig Lucius feladata lesz. Érezni fogom, ahogy hűvös ujjai végigsimítják a bőrömet a gerincem mentén, mint ahogy a legelső alkalommal is tette. Csak nem fogok küzdeni a bizsergés ellen, amit tapasztaltam, mint akkor tettem… - Jess, haldoklunk itt kinn! – kiáltotta Mindy, kíváncsinak és türelmetlennek hangzott. – Siess már! - Sietek! – ígértem, elmosolyodtam Mindy lelkesedésétől is. De mégis kellett még egy perc, míg lesimítottam az anyagot, érezve a selyem puhaságát, a csipke és a gyöngyök durvaságát—olyan éles ellentét, ami leginkább magára Luciusra emlékeztetett—mielőtt végre megfordultam és belenéztem a tükörbe. És a személy, akinek a tükörképét ott láttam…
Váó…
Tizennegyedik fejezet - Váó… - mondta ki Mindy hangosan is a gondolatomat, gyakorlatilag mozdulatlanná dermedt, mikor berontott az ajtón. Megállt, csak bámult rám, aztán közelebb jött, lassan mozgott, mintha félne a ruhától. Vagy talán tőlem ijedt meg. Talán most először tényleg úgy nézett rám, mint egy hercegnőre
Fordította: Alysia —mert úgy is éreztem magam. Úgy álltam ott, mint egy hercegnő. – Váó. – ismételte meg, mellém jött, így mindketten a tükörképem figyeltük a tükörben. Anya is csatlakozott hozzánk, mögém lépett, kezeit csupasz vállaimra tette. Láttam, hogy ő is úgy gondolja, gyönyörűen nézek ki. Máshogy. – Luciusnak el fog akadni a lélegzete. – mondta. Nem mondtam semmit, mivel nem akartam hiúnak tűnni. Hogy magyarázhatnám meg, hogy tudtam, nem vagyok egy „csinos” lány—de abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint a leggyönyörűbb nő a Földön? A ruha teteje úgy simult rám, mint egy kesztyű, kihangsúlyozva kerek vonalaim, amiket Lucius segített nekem elfogadni, mielőtt egy telt, hófehér uszállyá vált volna. De a fűző nem volt tiszta fehér, mint egy hagyományos menyasszonyi ruhának. Be volt vonva fekete selyemmel, pompásan, finom fátyolszövetként, amitől olyan hatása volt, mintha egy szép, bársonyos, galambszürke köd kavarogna körülöttem. Már ez a részlet is önmagában elég szokatlanná tehette a menyasszonyi ruhám. De én többet akartam, mint egy egyszerűen más
ruha. Azt akartam, hogy a ruha megszólaltassa a lányt, aki voltam a múltban—azt a szűzies lányt— és azt a nőt is, az uralkodót, akivé tudtam, hogy válni fogok. Ezért azt az utasítást adtam a szabónak, hogy adjon hozzá egy leomló fekete, kézzel varrott gyöngyökkel díszített, csipkevirágokat és leveleket, amik úgy tekeregnek végig a testemen, mint a vadszőlő. Egy sötét, drámai érintés, ami számomra szimbolizálta azt, amit Lucius a „természet sötét oldalának” nevez, amihez én is csatlakoztam, mikor először vámpírt csinált belőlem, és amit végzetemnél fogva vezetni fogok vele… A tükörben találkoztam a saját szememmel—sötét és drámai volt ez is, köszönhetően Mindynek—és elhitte, hogy anyunak igaza lehet. Talán tényleg sikerül Lucius lélegzetét elakasztanom, ahogy reméltem. A tükör az egyik ablakot is tükrözte a túloldalról, így láttam, hogy a fények kezdenek elhalni odakinn. A vámpírok talán már gyülekeznek is azon a titkos helyen, amit Lucius választott a ceremóniának. Én is majdnem készen voltam, egy dolgot leszámítva… Hirtelen a csendet, ami a szobára telepedett kopogás törte meg a folyosóra vezető ajtón, és egy pillanatra megfeledkezve a ruhámról—elfelejtve, hogy anya és Mindy ott voltak, hogy megcsinálják az olyan dolgokat, mint az ajtónyitogatás a menyasszonynak—odasiettem, hogy válaszoljak.
Fordította: Alysia Kinyitottam az ajtót, és azt a személyt láttam meg, akit reméltem—bizonyos módon rettegtem—, rám várt. A torkom hirtelen elszorult, bólintottam neki, hogy jöjjön be, tudva, hogy a szolgálónak nincs igazán szüksége utasításokra. És ahogy vártam, szótlanul, egyenesen az egyik kis asztalhoz sétált, és letette az ezüst tálcát, amit hozott. Aztán, még mindig szó nélkül, visszavonult, hogy kint várjon, míg teljesítem az első rituáléját az esküvőmnek. Azt, ami leginkább megrémisztett.
Tizenötödik fejezet Csak álltam ott az asztal előtt, tanulmányoztam a tálcán lévő tárgyakat, nem voltam még teljesen kész, hogy megérintsem őket. Volt egy kicsi, ezüst, lefedett bögre, mélyen belekarcolt szőlővel díszítve, ami a generációk alatt néhol sötétedett, a bevonata olyan fekete volt, hogy nyilvánvalóan még egy alapos fényezés sem tudott volna segíteni rajta. A minta emlékeztetett arra a tekergőző szőlőmintára, ami a ruhámon volt, még jobban örültem, hogy ezt a részletet választottam. Úgy tűnt, azzal, hogy ilyenre terveztem a ruhám mintáját kapcsolódom az édesanyámhoz, és az ő anyukájához, és minden Dragomir nőhöz, aki használta előttem ezt az edényt az évszázadok alatt. Őseim szintén használták azt az ezüst kést, ami a bögre mellé volt helyezve. És a kanalat, amin egy csipetnyi átható növény volt, és azokat a kifehérített, gyapjúruha csíkokat, amik össze voltak hajtva. Anya megint a vállamra tette a kezét. Még csak észre sem vettem, hogy ő –és Mindy—csatlakoztak hozzám az asztalnál. Kicsit hátrafordultam, hogy láthassam az arcát. – Anya…? – Bár nem voltam biztos benne, mit is akartam kérdezni. Tudtam, hogy mit kellett tennem. Anya bíztatón rám mosolygott, én pedig erőt merítettem belőle, hogy milyen nyugodtnak is tűnt. – Minden rendben lesz. – ígérte. Aztán megfordított, így szemtől szembe álltunk, magához húzott és szorosan átölelt. – Most megyek, és csatlakozom a többi vendéghez. – mondta, hátrébb lépett, de még megfogta a kezem, ezzel továbbra is összekapcsolódtunk. - Anya. – tiltakoztam, megszorítottam az ujjait. – Ne menj még! Szerettem volna, ha segít nekem… De anya megrázta a fejét. – Nem, Antanasia. Ideje, hogy menjek. Eléggé ismertem anyámat ahhoz, hogy tudjam, szándékosan választotta ezt az időt a távozásra—és szándékosan használta az új nevem. Emlékeztetett rá, hogy most már felnőtt vagyok. Az esküvőm elkezdődött, és sok nehéz dolog lesz, amivel szembe kell
Fordította: Alysia néznem a jövőben, az ő segítsége nélkül. Itt volt az ideje számomra, hogy elkezdjek szembe nézni velük… - Tudom, hogy nehéz, de próbálj nem megijedni. – tette hozzá anya az utolsó tanácsát. – Ki szeretnéd élvezni ennek az éjszakának minden percét. Ez nem arról szól, hogy minden jó legyen—hanem, hogy te és Lucius egymásnak ígéritek egymást. Csak ez számít. Mély levegőt vettem, és egyetértettem. – Tudom. - Szeretlek. – mondta nekem, és még egyszer megölelt. - Én is szeretlek. – mondtam halkan. Aztán anya otthagyott minden további szó nélkül engem és Mindyt, mivel előző este már minden fontos dolgot elmondtunk egymásnak. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, Mindy nagyra nyílt, ideges szemekkel rám nézett, mintha ő is azt kívánná, bárcsak a nyugodt, hozzáértő Dr. Dara Packwood még mindig velünk lenne. – Ö… én mit csináljak, Jess? – kérdezte, tekintete a tálcára siklott. – Talán… segítsek? Megráztam a fejem. – Ne. Csak maradj a szobában, hátha valami balul sülne el. Tanúm kissé elsápadt, de bólintott. – Rendben. Aztán Mindy, úgy tűnt valahogy megérezte, hogy helyre van szükségem—egy kis egyedüllétre—pár lépést hátrált, én pedig leültem az asztalra, és mielőtt adhattam volna magamnak még néhány percet a habozásra, bal kezemet kinyújtottam a tálca fölé, jobb kezemmel pedig felemeltem a kést.
Tizenhatodik fejezet Habár, amint a csuklómra helyeztem a kést, megállítottam a kezem. Ha megvágom magam fájdalmas lesz, és, ha a vágás túl mély, akkor túlságosan is vérezhetek. Az emberek úgy követtek el öngyilkosságot, hogy felvágták az ereiket… Tudtam, hogy nem fogok valójában meghalni azon az éjjelen—nem fogok így elpusztulni—de az ujjaim még mindig reszkettek, mikor a kést egy olyan pontra tettem, ahol átsejlett egy kék ér pont a bőröm alatt. Egy dolog volt, hogy Lucius gyengéden feltépi a húsomat a gyönyör hevében—és más volt az, hogy ott ültem egyedül, mint egy hozzá nem értő sebész, és a saját vérem folyatom… annyit, hogy elég legyen és megtöltse azt a kupát, ami most hirtelen sokkal nagyobbnak tűnt, mint pár perccel ezelőtt… Mögöttem Mindy megemelte az egyik lábát, amitől egyszerű, fekete ruhájának anyaga zizegett, és tudtam, hogy sietnem kell. Későre járt, és nem akartam a vendégeinket—különösen nem Luciust— megváratni.
Lucius…
Fordította: Alysia Valahol mélyen eldugva a Vladescu rezidencián, akárhol készülődött most, talán épen ugyanazt a szertartást hajtja végre, amit én. Bár tudtam, hogy az ő keze biztosan nem remeg. El tudtam képzelni, hogy higgadtan felemeli a kést, a pengét a húsára helyezi és egy majdnem láthatatlan vonalat húz végig a karján. Egy vonalat, ami másodpercek múlva vörösbe fordul, ahogy a vér elkezd folyni belőle. Csuklóját a kupa fölé helyezné, és hagyná, hogy az összegyűjtse a cseppeket… Sokkal biztosabb ujjakkal, én magam is erősebben nyomtam a pengét a bőrömre, és megrándultam, ahogy a tökéletesre fent penge, olyan éles volt akár a borotva, átvágta. Csak egy kicsivel erősebben nyomtam meg, arra a vékony kék érre koncentráltam, és hallottam, hogy Mindynek elakad a lélegzete, ahogy a sötét, sűrű vér hirtelen kibuggyant a sebből és elborította a csuklómat. A vékony seb először nem fájt, de az után elkezdett szúrni, én pedig visszatartottam a lélegzetem, és kényszerítettem magam, hogy ne is törődjem az éles, lüktető fájdalommal.
Csak tedd meg ezt Luciusért… A legrosszabb részén már túl vagy… Megacéloztam magam a további fájdalom ellen, a pengét még pár centivel lejjebb vezettem a karomon, aztán óvatosan és gyorsan megfordítottam a csuklóm, így a vér, ami erre már egyre gyorsabban folyt, állandó ütemben kezdett csöpögni a várakozó kupába. Tudtam, hogy Mindy valószínűleg elborzadt —talán kicsit még undorodik is—hogy néznie kell. Ha én lettem volna a helyében— sosem kóstoltam volna a vért, nem osztottam volna meg senkivel—én is ugyanígy éreztem volna. De természetesen, megváltoztam, és mialatt a csaknem fekete folyadék csöpögött a vénámból, nem tudtam megállni a gondolatot, a fájdalom ellenére is, hogy mennyire gyönyörű is volt. Hogy mennyire szerettem volna megosztani az eszenciámat Luciussal azon az éjjelen, és még sokszor, nagyon sokszor a jövőben… - Jess… - Mindy bizonytalan hangja tört át az elmélkedésemen, én pedig felpillantva láttam, hogy közelebb jött, lehajolt mellettem, aggódva figyelt engem a szemeivel. – Szerintem elég. – mondta, és a karomra nézett. – Szerintem le kéne állnod… - Igen. – értettem egyet, mikor ráeszméltem, hogy máris jó pár uncia van a kupában. – Ez elég. Kicsit megmozdultam, megfordítottam a karom, a tálcára fektettem, aztán másik kezemmel felemeltem a kanalat, ami tele volt gyógyfüvekkel—fűzfával és gyömbérrel—, ez majd meggátolja, hogy a vér túl gyorsan megalvadjon. Beleöntöttem őket a kupába, majd az egyik levágott ruhacsík után nyúltam. - Tessék. – Mindy meglepett, mikor kezébe vette a vérző karom, másikkal pedig felvette a ruhát, mielőtt én elérhettem volna. – Hadd segítsek, így nem lesz véres a ruhád. - Rendben. – mondtam, hagytam, hogy az anyagot a sebre szorítsa.
Fordította: Alysia Egy perccel később, mikor a vér már nem szivárgott át az anyagon, Mindy óvatosan felemelte az egyik sarkot és alá kukucskált. – Szerintem elállt. – mondta. Találkozott a pillantásunk. – De azért ezt a darabot a karodon hagyom, így még véletlenül sem szakítjuk fel újra a sebet, rendben? Bólintottam. – Köszi. – Nem igazán volt a legjobb válasz Mindy kérdésére, de szerettem volna ha tudja, nagyra értékelem, hogy olyan nyugodtan, ügyesen birkózott meg ezzel a helyzettel, amire a legtöbb tanút nem kérik fel, hogy kezelje. Ugyanakkor hálás is voltam arra, ahogy rám nézett, ami azt mutatta, egyáltalán nem taszítottam őt. Figyeltem, ahogy rögzíti a kötést a karomon, ugyanazzal a körültekintéssel, amivel a hajam is elrendezte, és kétségtelenül tudta, hogy a legjobb embert választottam tanúnak. A legjobb lányt választottam, hogy a legjobb barátnőm legyen, oly sok évvel ezelőtt. - Köszi. – mondtam, miközben betömködte a sarkot a kötés alá, így olyan ízlésesnek tűnt, amennyire csak lehetett. Mikor Mindy felállt felemeltem a karom, arra gondoltam, hogy a kötés, ami szerintem tönkretette a megjelenésem valójában fura módon nagyon is odaillő volt. Látható emlékeztetője volt annak, hogy minden igyekezetünk ellenére, amit Lucius és én megtettünk, hogy az esküvőnk tökéletes legyen, és, hogy tökéletesek legyünk egymásnak, még mindig csak két hiányos egyén voltunk, akik nem csak mély szerelmet hoztak, hanem régi sebeket is a házasságukba. Olyan dolgokat adunk egymásnak, amikkel mindig óvatosnak kell lennünk. Mindig emlékeznem kell Lucius szörnyű gyermekkorára, és meg kell értenem azokat az időket, mikor elhallgatott és magába zárkózott. Luciusnak pedig mindig emlékeztetnie kell, hogy a benne rejlő sötét oldal sosem fog rám zúdulni. Ujjaimat végigsimítottam az anyagon, kissé megint elfintorodtam, mikor átsiklottak a seben, ami még mindig lüktetett kicsit. Luciusnak minden bizonnyal hasonló kötése van, amit Raniero csinált, és ugyanaz a fájdalma… - Kivigyem ezt? – ajánlkozott Mindy, és a tálca után nyúlt. - Ne, várj! – mondtam, egyik kezem a karjára helyeztem, ezzel megállítva őt. – Még nem végeztem. - Nem? – Mindy felhúzott szemöldöke—és ahogy szinte felkiáltott—elárulta, mialatt nagyszerű munkát végzett, hogy megbirkózzon egy vámpír esküvővel, épp elég véremet látta már egy éjszakára, hogy kiontom. De nem volt választásom, így megint felemeltem a kést, ezúttal nem féltem, mivel tudtam, hogy képes vagyok elviselni a fájdalmat. A bal kezemet használva, jobb tenyeremet megjelöltem egy mély X betűvel. Még egyszer kiserkent a vérem, felvettem az utolsó tiszta gyolcsot, erősen megszorítottam a markomban, hogy elállítsam a vérzést. - Lucius a bal kezét fogja megjelölni. – mondtam Mindy-nek, aki összezavarodott, nem értette. – Így, mikor a szertartáson egymás kezét fogjuk, és letesszük az esküinket, a vérünk keveredik, tenyérről tenyérre. - Ó, azta… - meg tudtam mondani, hogy Mindyt, az állandó romantikust most kettétépte a gondolat, hogy ez volt a leggyönyörűbb gesztus a világon—és a hit, hogy nagyon helytelen is volt.
Fordította: Alysia - Néhány vámpír élete végéig viseli a heget. – tettem hozzá. – Mint valami jegygyűrű, amit sosem tudsz levenni. Ezért próbáltam olyan mélyen megvágni a tenyerem. Szerettem volna egy állandó jelet, ami emlékeztet arra az estére, mikor hozzámentem Luciushoz. Az első igazi sebhelyem. Tudtam, hogy Lucius valószínűleg mélyen és vastagon vágja meg magát. Azt, hogy annyi heges sérülést viselt már el a múltban, valószínűleg meg sem rezdül, hogy még eggyel bővítse a kezét, hogy megjelölje magát, miszerint hozzám tartozik. Úgy tűnt, Mindy nem tudja, erre mit is kéne mondania, inkább bólintottam, jelezve, hogy itt az ideje, elviheti a tálcát—és ne aggódjon tovább, hogy használni fogom-e még a kést. – Most már készen vagyok, ha biztos nem bánod… - Ó, persze. – mondta, rátette a fedőt a kupára, majd elvitte a tálcát, egyik kezén egyensúlyozta, mikor kinyitotta az ajtót. A csendes, várakozó inas elvette tőle a terhét, Mindy pedig becsukta az ajtót. Ahogy megint átsétált a szobán, megkérdezte. – Most mi következik? - Várunk. – mondtam. – Akárkire, aki elvezet minket az esküvőre. Még egyszer, anya tanácsa ellenére, a lepkék a gyomromban megint őrülten kezdtek verdesni. Valahol az épületben a vendégeink—vámpírok és emberek—összegyűltek, Lucius pedig épp a ceremóniára tart, és… Ki fog egyáltalán értem jönni? Még egy szolga? Talán Lucius egyik őre? Nem kellett sokáig tűnődnöm, mert mielőtt Mindy eldönthette volna, kockáztassa-e, hogy összegyűri a ruháját azzal, ha helyet foglal, még egy kopogás hallatszott fel a szomszédos szobából, megint csak én szaladtam oda kinyitni, túl ideges és türelmetlen voltam ahhoz, hogy engedjem a tanúmnak megcsinálni. És ezúttal, mikor kinyitottam az ajtót és felfedtem a folyosót megláttam, hogy valaki nagyon, nagyon elfoglalt lehetett, míg én azzal foglalatoskodtam, hogy kiontsam a vérem Luciusnak. Ugyanakkor üdvözöltem, kitörő örömmel, a kísérőmet a ceremóniára.
Tizenhetedik fejezet - Gyönyörű vagy. – mondta apa, kissé nedvesek lettek a szemei, mikor belépett a szobába, hogy köszöntsön bennünket. De ő is mosolygott azért. – Mindkettőtök az. Láttam, mikor észrevette a kötésem és a ruhát, amit a markomban szorítottam, és egy árnyék suhant át az arcán, beárnyékolva ezzel a mosolyát. Tudtam, mivel Romániába utaztak anyuval tanulmányozni a vámpír kultúrát, biztosan tudja, hogyan zajlanak az esküvői szertartások—talán pontosan tudta,
Fordította: Alysia hogy mit tettem. És volt egy olyan érzésem, hogy bár mindig nyitott volt, nem szívesen látja vérezni a gyerekét. De egy szót sem szólt. Akárcsak anya, ő is elengedett. - Maga is nagyon remekül fest, Mr. Packwood. – jegyezte meg Mindy. Én is végignéztem apa ruháján, tetőtől talpig felmértem. Mikor kifényezett cipője orrához értem az arcára néztem, és hallottam a saját hangomban a meglepetést, mikor megkérdeztem. – Apa? Arra felkészültem, hogy apa kiöltözik az esküvőmre, de az öltöny, amit viselt inkább olyan volt, amit
Lucius választott volna. Tökéletesen illeszkedett a vállára, a nadrág pont ott tört meg, ahol kellett neki, azoknak a fényes cipőknek a tetején. Még nyakkendőt is viselt, és nem csak elegánsan volt megkötve, de úgy tűnt, valaki még szakértően le is ellenőrizte. Röviden, apa maga is nagyon fejedelmien nézett ki. - A lányom esküvője van. – emlékeztetett engem apa, teljesen megértette a sokkomat. – Még szép, hogy öltönyt vettem fel. – aztán elvigyorodott, és hozzátette. – Elismerem, hogy ez egy nagyon szép öltöny, Lucius rendelte nekem, akinek úgy tűnik, van valami gondja a kölcsönzött ruhákkal. Nevetni kezdtem, mikor apa folytatta, Luciust utánozva. – „Megértem az újrahasznosítás iránt érzett szenvedélyét, Ned, de meg kell húznom a vonalat a nadrágoknál. Különösen az esküvőmön.” - Ez pont úgy hangzik, mint Lukey. – értett egyet Mindy vigyorogva. Én is elmosolyodtam. Igen, pont úgy hangzott, mint Lucius… Aztán apa felém nyújtotta a karját, behajlította a könyökét, és felajánlotta. – Szabad? A vendégek— és a vőlegény—várja a hercegnőt! Bár a gesztus egyben csipkelődés is volt—egy ékes szóvirág az öltönye miatt is—mindketten elkomolyodtunk. Egy szívdobbanásnyi idő alatt, minden nevetés elhalt. Mindy is érzékelte a hangulatváltozást, szó nélkül mögém lépett, mikor elfogadtam apa karját. Vártam, míg megfogja az uszályom, így az nem fogom végighúzni a földön, míg elsétálunk arra a helyre, ahol majd a ceremónia lesz tartva.
Tényleg itt volt az idő… - Apa. – mondtam csendesen, mikor az ajtóhoz léptünk, kéz a kézben. – Tudod, hogy hova megyünk? Ez a kastély olyan, mint egy útvesztő. – Nem akartam, hogy apa kikotyogja Lucius meglepetés helyét —nem most, mikor annyit vártam bizonytalanságban—de őszintén aggódtam, hogy eltévedünk. - Ó, Lucius erre is gondolt. – mondta apa, ragyogó szemekkel.
Fordította: Alysia Előrenyúlt, hogy kinyissa az ajtót, és ahogy átvezetett rajta, teljesen rápillanthattam arra, amit csak futólag láthattam, mikor apa becsusszant a szobába, talán szándékosan tette, nehogy meglássam a folyosót. - Ó, ez gyönyörű. – elakadt a lélegzetem, kis időre megtorpantam a folyosón. Vagy talán Mindy mondta ezt. Talán mindketten. A folyosót végig pislákoló fogadalmi gyertyák százai szegélyezték kicsi, ólomüveg tartókban. Mindegyikük talán egy lépésnyire volt egymástól, az egyetlen fényforrások az amúgy sötét folyosón. Egy gyertyafénnyel világított út, amit követnünk kell. Egy imádnivaló gesztus Lucius részéről… Ami úgy tűnt, mindig megtörténik, mikor Luciusszal készültem találkozni, a gyomrom várakozón remegett, és bár még mindig ideges voltam a ceremónia miatt, megszorítottam apa karját ezzel jelezve, hogy indulnunk kéne, így hármasunk követni kezdte a fénylő ösvényt, ami egészen az épület belsejéig kanyargott irányított. Túl hosszú időnek tűnt, míg sétáltunk, mindhárman némán, a csendes kastély olyan részeibe haladva, amiket esküszöm nem emlékszem, hogy láttam volna. Vagy talán Lucius megmutatta nekem ezeket a helyeket, csak nem jegyeztem meg őket. Aznap este minden olyan másnak tűnt. Varázslatosnak, furcsának, és csendesnek. A szívem, ami lelassult, mikor teljesen vámpírrá váltam, minden megtett lépésemmel egyre hevesebben kezdett verni. Mégis, különös módon egyre nyugodtabb is lettem. Lucius ott volt ennek az útnak a végén… A pillanat, amire vártunk—amire születtünk—végre meg fog történni… Egy olyan kanyarhoz közeledtünk, ami annyira éles és olyan szűk volt, hogy egy másodpercig úgy tűnt, egy zsákutca felé tartunk—egy üres fal felé—és mikor követtük a kanyart meleg fuvallatot éreztem az arcomon. Friss levegőt lélegeztem be, virágokkal illatosítva. Láttam, hogy alig néhány méterre előttünk a gyertyák elfogynak valahol, ami egy boltíves folyosónak tűnt, a kőbe vésve. Lopott pillantást vetettem apára, láttam, hogy megint mosolyog, mintha biztos lenne benne, hogy elégedett leszek azzal, amit hamarosan látni fogok, és pár perccel később—mikor már nem voltam benne biztos, hogy szeretném, ha a várakozásom végre beteljesül, vagy inkább húzzuk tovább és tovább, olyan nagyszerű volt—elértük az ösvény végét, és Mindy elengedte a ruhám szegélyét engedve, hogy a földre hulljon. Ahogy a boltív alá léptünk, kezemet a szívemre szorítottam, megfeledkezve róla, hogy talán összevérezem a ruhámat a tenyeremmel, és halkan felkiáltottam. – Ó, Lucius!
Fordította: Alysia
Tizennyolcadik fejezet Csodálkozva akadt el a lélegzetem, mikor megláttam az elrendezést, mivel Lucius nem egy hatalmas báltermet választott az esküvő helyszínének, hanem egy kicsi, meghitt udvart—olyan volt, mint egy barlang—, amit borostyánnal futtatott kőfalak vettek körbe, vadszőlő és a százszorszépek csavarodó indái úgy tekeregtek, mint a kígyók, egészen magasra a fejünk fölé, az ereszig. A késő nyár utolsó fényes, fehér szirmai kibomlottak nekünk az éjszakára, pont úgy néztek ki, mint a csillagok, amik a földre hullottak körülöttünk. Az egyetlen fényt a telihold szolgáltatta, és még több gyertya—gyertyák mindenhol—volt eldugva a magas, boltíves ablakok párkányára, amik körben szegélyezték a falat, keveredtek a tucatnyival a kőasztalon, ahol az ezüst kupák várakoztak, és a virágok mögé rejtettekkel, amik szabályozatlan gazdagságban nőttek a kertben. Az egész jelenet tökéletes volt, ahogy Lucius megígérte. Habár egy olyan kastély közepén voltunk, amit renddel és pontossággal uralt, az udvarnak kaotikus szépsége volt, majdnem, mint a szerelem maga. Legalábbis, olyan volt, mint az én szerelmem Lucius iránt, ami irányíthatatlannak tűnt. Egy féktelen, vad hely a saját szívem közepén, ami egykor szintén a racionális rendhez ragaszkodott. Igen, olyan kert volt ez, ami miatt nagy levegőt kellett vennem. De Lucius látványa volt maga—nem a lenyűgöző rendezés, amit számunkra csinált—, ami arra késztetett, hogy a nevét mondjam. Ott állt, és várt rám egy ösvény végénél keresztül a növényzeten, a kőasztal előtt, még sosem láttam ilyen komolyan—ilyen ünnepélyesen nézni. De ez nem Lucius sötét oldala volt, ami néha eluralkodott rajta. Nem… úgy tűnt, olyan boldog, hogy még mosolyogni sem tud. Megértettem ezt az arckifejezést, mivel én is ugyanezt éreztem. Mintha olyan mély örömöt éreznénk, amit csak a szemünkkel tudunk kifejezni, látszólag túl mély volt egy komolytalan vigyorhoz. Bár tudtam, hogy a vendégeink várnak, figyelnek, alig voltam tisztában vele, hogy az ösvény mindkét oldalán ott ülnek sorba rendezett fa székeken, nem sétáltam azonnal Lucius felé. Csak álltunk csendben, teljesen elvesztünk az időben, térben— és egymásban. Még a távolban is, meg tudtam mondani, hogy sikerült meghatnom őt. Hogy sosem fogja elfelejteni, hogyan festettem, mikor beléptem a kertbe, mint a menyasszonya, mint ahogy én sem fogom elfelejteni a látványt, ahogy Lucius ott magasodik szokásos önbizalmával, széles vállát kihúzva, kezei összekulcsolva a háta mögött —egy olyan póz volt ez, ami már nagyon is ismerős volt számomra. De azon az éjjelen, Lucius nem hajtotta le a fejét és járkált fel-alá. Tökéletesen mozdulatlanul állt, kihúzva, szemeit rám szegezte, miközben megosztottuk azt a szokatlan, végtelen boldogságot, mindketten tudtuk, hogy ez a pillanat csak egyszer jön el. Talán órákig állunk így, ha apa nem húzza el az enyémtől a kezét, és csókolja meg az arcomat. Végül elfordítottam a pillantásom Luciusról, hogy apámhoz forduljak, akinek a szemei megint könnyektől csillogtak, ahogy megszólalt. – Szeretlek, Jess.
Fordította: Alysia Szerettem volna megmondani apunak, hogy én is szeretem őt, de a torkom hirtelen elszorult, és bíztam benne, hogy megérti azt is, amit nem igazán tudtam kimondani. Ekkor oldalra lépett, mert a hagyomány szerint az utolsó pár lépést a vőlegényem felé egyedül kellett megtennem. Nem is voltak nálam virágok. Üres kézzel kellett Lucius felé haladnom, ezzel is szimbolizálva, hogy ettől az éjszakától kezdve, semmi nem lesz közöttünk. Bólintottam Mindy-nek, aki elém lépett, és lassan megindult az ösvényen, mikor elérte a végét, elfoglalta a helyét, visszafordult, hogy rám nézzen, a többi vendég is felállt, és felém fordult. De én még mindig alig vettem észre őket, vagy Mindy-t, aki rám várt a kőasztal bal oldalán, vagy Raniero-t, aki Lucius jobbján állt. Ismét megbabonázott Lucius látványa, nem csak a szemének látványát fogadtam be, hanem az egész férfit, a vámpírt, akihez hamarosan hozzámegyek. Fekete haja csillogott a holdfényben, ami a gyertyákkal együtt, életre keltette a vonásait is. A magas arccsontja, egyenes orra, erős állkapcsa, amit legelőször észrevettem a Pennsylvaniai gimnáziumban, egy olyan napon és helyen, ami mintha emberöltőkre lenne most ettől. Egy olyan sötét öltönyt viselt, mint a szemei, és ami illett—és megfelelt—hozzá, akárcsak a kert a ceremóniához. Az öltöny egyszerű volt—nem volt farka, vagy fényes, selyem hajtókája—de egyszerűsége úgy tűnt csak még jobban kiemelte Lucius magabiztosságát, mintha megbízna annyira az erejében, hogy ne kelljen semmi feltűnő a testére. Valahogy, pontosan olyan volt, mint a herceg semmi többen, mint egy fekete kabát, egy fehér ing és egy fekete nyakkendő, valamint egy fekte nadrágban, ami olyan szűk volt, mint amit az esküvő előtti vacsoránkon is viselt. Lucius egyenesen állt, mégis nyugodtan, mint a harcos, akinek nevelték, rám várt, én pedig alig tudtam elhinni, hogy az enyém. Vajon ezelőtt is tűnt már ilyen magasnak? Ilyen parancsolónak? Ilyen lenyűgözőnek? Ahogy felé indultam, le sem véve róla a szemem, láttam, hogy egy leheletnyi színt azért mégis visel. Egy galambszürke mellényt, majdnem olyat, mint a fűzőm színe. Ahogy közelebb léptem hozzá, előhúzta háta mögül a kezét, mintha nem tudna várni egy másodperccel sem tovább, hogy megérinthessen, és láttam a karján is megvillanni valami fehéret. Futólag láttam egy kifehérített ruhát, ami a zakó ujja alól lógott ki, pont a kézfeje fölött. - Antanasia… - mondta, mikor már elég közel voltam hozzá, hogy halljam a suttogását. Elég közel, hogy lássam az ámulatot, a csodálkozást a szemében—olyan erős érzelmeket, amik még Lucius Vladescu-t is képesek voltak megolvasztani—talán életében legelőször—képtelen volt megszólalni. – Én… Én… Ekkor elmosolyodtam, mert tudtam, hogy sikerült, amit szerettem volna. A mindig olyan ékesszóló Lucius nem találta a szavakat, hogy kifejezze, mit érez, mikor meglátott.
Fordította: Alysia Elfoglaltam a helyemet az oldalán, Lucius is elmosolyodott, felfedve ezzel ezen az éjjelen akkor először, azokat a tiszta fehér fogakat, amiket végre még egyszer érezhetek a torkomon, később, még ugyanezen az éjszakán. Felnéztem jóképű arcára, biztos voltam benne, hogy sosem voltam még boldogabb életemben, mint amikor Lucius felém nyújtotta a bal karját—megjelölt, uralkodó kezét— és megfogta a hasonlóan jelölt jobb kezemet, tenyereinket egymáshoz dörzsölte, mind azért, hogy bizalmasan összekapcsoljon bennünket ezen a nyilvános helyen—mind azért, hogy gyengéden felnyissa a sebeket, így a vérünk keveredhet. A vágás a kezemen fájt, amiért ismét felszakították, a bőr szétnyílt, Lucius az arcomat figyelte gondosan, aggodalmasan és bocsánatkérőn, amiért ismét megsebez, de én alig észrevehetőn megráztam a fejem, elmondva neki, hogy minden rendben van, muszáj elérnie, hogy a vér szivárogjon. A jelemre még erősebben szorította ujjait a kezemre, összecsavarva a tenyerünket, csak egy kicsit, próbáltam nem kimutatni, hogy fájt, mikor a sebem ismét felnyílt tőle. Éreztem, hogy a vér elkezd folyni, és bár tudtam, hogy Lucius is vérzik, lehetetlen volt megmondani kinek a vére kié volt—pont, mint ahogy lennie kellett innentől kezdve. Abban a pillanatban, mikor Lucius először belemélyesztette a fogait a torkomba azt hittem, mindig az lesz életem legszebb pillanata, de semmi nem volt képes felérni azzal, hogy a barátaink, a családunk előtt egyesülünk egy örökkévalóságig. Semmi sem fog felérni soha azzal a meleg, tiszteletre méltó tekintettel, ami megint óvatlan, nyitott volt számomra, mialatt hűvös vérünk keveredett azon a helyen, ahol kapcsolódtunk. Még egy pillanatot loptunk, csak hogy együtt lehessünk—mindent az emlékeinkbe zárva—aztán szembe fordultunk a legidősebbel a Vének közül, aki előrelépett az árnyékból, hogy összekapcsoljon bennünket a kőasztal túloldaláról, és aki kijelentette. – Kezdjük hát el…
Tizenkilencedik fejezet Ahogy vendégeink ismét helyet foglaltak mögöttünk, Alexandru Vladescu, az ősi vámpír, akinek le kellett vezetni a ceremóniánkat, átnyúlt az asztalon, kezeit, amik remegtek a kortól, a homlokunkra helyezte, arra késztetve ezzel Luciust és engem, hogy kissé meghajoljunk, ahogy felajánlotta családunk egységes áldását. - Azért gyűltünk össze ma este, hogy örökre egyesítsük Lucius Vladescu herceget és Antanasia Dragomir hercegnőt, és felajánljuk nekik klánjaink áldását. – mondta, ujjai meglepően erősek voltak a fejemen. – Ettől a naptól kezdve, ahogy a születésükkor megpecsételt szerződésben is meg volt ígérve, egyként fognak élni—és uralkodni. Ekkor elvette a kezét, Lucius és én pedig felemeltük a fejünk, és tudtam, hogy ez az egyik abból a két alkalomból, mikor valaha látni fogom, hogy Lucius meghajol egy másik vámpír előtt, mindegy milyen tiszteletre méltó, bölcs, vagy erős az a Vén. A következő alkalom, mikor Lucius meghajtja a fejét, az a koronázásunkon lesz, mikor ő királlyá, én pedig királynővé válok. Ha egyáltalán eljön majd az a nap…
Fordította: Alysia Szemem kissé elfordítottam, hogy lássam Lucius profilját. Erős orrát, erős állát, és az újonnan levágott fekete haját, ami a homlokára hullott, mintha nem igazán tudná megfékezni ezt a nem irányítható oldalát, még az esküvőnkön sem. Lucius, aki a gyermekeim apja lesz. A leendő hercegek és hercegnők… - De először – mondta Alexandru, pillantásom ismét előre hívva, rájöttem, hogy ismerős fekete szemekbe nézek. Vladescu szemekbe, amik évszázadnyi, talán ezredfordulónyi, házasságot, születést… és pusztítást láttak már. – Először el kell fogadnotok egymást, mint férj és feleség, a tanúitok előtt. Most én szorítottam meg Lucius kezét, ujjaim automatikusan összefonódtak az övével, és reszketegen vettem egy nagy levegőt. Ez volt a ceremónia legfontosabb része, és bár tudtam, hogy Lucius feleségül akart venni, éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul ideges nyugtalansággal, mivel a kérdés, amit fel fognak tenni, nem csak a formalitás kedvéért lesz. A világban, ahova csatlakozni készültem, ahol a kapcsolatok tényleg örökre szóltak, a szavak, amik ez után következnek, adnak még egy esélyt mindkét félnek, hogy ismét átgondolják az egészet, mielőtt halálukig összekötnék őket. - Lucius Vladescu. – mondta Alexandru, hangja halk volt, szinte baljós. – Elfogadod Antanasiát, mint feleségedet életed hátralevő részében? Lucius és én szembefordultunk egymással, megfogta mindkét kezem, abban a pillanatban, hogy megláttam az arcát, a félelmem megszűnt. Nem csak az arckifejezése volt még mindig teljesen nyitott, óvatlan számomra, de ismét megláttam a szemében azt a mély szerelmet, ami mostanra mindig ott volt, néha kissé elrejtette a nevetés, vagy a nyugtalanság, vagy a többi összetett érzelem, amit bonyolult hercegem élt át, de mindig ott volt. És azon az estén, csak a szerelem volt, amit láttam Luciusban, mindenkihez beszélt—és mégis csak hozzám, ünnepélyesen, áhítatosan mondta. – Igen, elfogadom Antanasiát, mint feleségemet, most és mindig, életem hátralévő részében. Bár tudtam a szívemben, hogy Lucius el fog fogadni, és, hogy az átmeneti félelmem indokolatlan volt, mégis megkönnyebbültem—majdnem könnyekig meghatódtam—mikor hallottam, hogy hangosan is kimondja a szavakat. Örökre akart engem… Aztán, miközben Lucius és én továbbra is szemben álltunk egymással, sérült és ép kezeink egymásba fűzve, Alexandru Vladescu a nevemen szólított, és nekem is feltette ugyanezt a kérdést. – Antanasia Dragomir—Elfogadod Luciust, mint férjedet életed hátralévő részében? Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, alig tudtam megvárni, míg az idős vámpír hangja elhal a csendes éjszakában, biztos voltam benne, hogy nem kell idő, míg újragondolom a válaszomat. Természetesen tudtam a válaszom… De mielőtt a szavak kijöttek volna a számon, Lucius megsimogatta a kezem, amiből tudtam, hogy el akar hallgattatni, szemeit a föld felé fordította, ezzel elzárta magát előlem. Vártam, bizonytalanul, nem értettem, mit csinál.
Fordította: Alysia Mikor ismét felemelte a tekintetét, megláttam az utolsó, legrejtettebb részét Lucius lelkének… egy futó pillantást egy benne rejlő helyre, amit soha nem vártam, hogy megláthatok. Még akkor sem, ha tényleg örökké élünk.
Huszadik fejezet Az utolsó pillanatban, mielőtt kimondtam volna, hogy az övé vagyok—hogy a része vagyok— mindörökre, Lucius engedte, hogy bepillantsak arra a sötét, sérült helyre magában, ami egyszer arra ösztökélte, hogy egy éles karót szegezzen a mellkasomnak, mielőtt összetört volna, valamint a haragtól és kétségbeeséstől felüvöltött volna: „Minden, ami körbevesz, megsemmisül!” Belenéztem a szemeibe, megrázó volt, de nem fordultam el, bár Luciusnak ez az oldala ijesztő volt. Tudtam, hogy soha többet nem fogom látni ezt az oldalát—nem így—és szerettem volna megpróbálni megérteni ezt az oldalát, mielőtt örökké összekapcsolódunk. Tanulmányoztam a szemét, nem csak a vámpír herceget láttam, aki majdnem megölt engem, és aki megölte a nagybátyját, és aki nagy valószínűséggel életeket fog elvenni a jövőben, de az árvát is, akit veréssel neveltek szeretet helyett. Mintha láttam volna Lucius teljes történetét kibontakozni magam előtt, mind erejének forrását—a képességét, hogy higgadtan viselje a szörnyű fájdalmat, hogy kormányozzon egy hatalmas vámpírnemzetet, és kockáztassa, ha szükséges még a saját életét is—mind az okát, hogy miért lesz az ereje mindig veszélyes is, mivel a szenvedésben gyökerezett, nem mérsékelték szeretettel. - Ó, Lucius… - megfeledkeztem a ceremóniáról, teljesen megfeledkeztem a vendégeinkről, a nevét motyogtam. – Lucius… Adott még egy esélyt, hogy elfussak előle, ahogy felajánlotta azon az estén is, mikor először kóstolta a véremet. A legutolsó esélyt, hogy meneküljek… De ettől a futó bepillantástól a lelkébe csak még jobban akartam őt. Megbízott bennem annyira, hogy felfedje nekem a legsötétebb természetét. Bízott abban, bár a szerelem teljesen új volt neki, hogy a miénk elég erős hozzá, hogy sose fordítsak neki hátat. Hosszú ideig álltunk csendben, a vér, ami a tenyerünkből folyt duzzadt, még inkább összekötött minket. A vendégeinknek bizonyára fogalma sem volt, hogy mi zajlik közöttünk, és talán épp azon gondolkoztak, hogy lemondom-e az esküvőt. Aztán, a legkisebb habozás nélkül, még mindig Lucius szemébe nézve, szembeszállva a mély fájdalommal, és a hihetetlen, alig irányított erővel, amit ott láttam, mindenkinek mondtam—és mégis csak Luciusnak, mint ahogy ő is nekem mondta. – Igen, elfogadom Luciust, mint férjemet, most és mindig, életem hátralévő részében.
Fordította: Alysia Mikor kimondtam, Lucius még egyszer lekapta a pillantását, és tudtam, hogy tényleg soha többé nem fogja felfedni ezt az oldalát, ennyire nyíltan. Azt, hogy többet nem kell látnom. Hogy ugyanúgy, mint a karó, amit rám szegezett, és, ami eltűnt, el kellett fogadnom, hogy Luciusnak létezett ez az oldala, mától fogva számomra elérhetetlen volt… de a tetteiben mindig képes lesz megjelenni. Mikor megint kinyitotta a szemét, láttam bennük a teljes boldogságot—a visszatértét annak a vámpírnak, akibe először beleszerettem, arrogáns, gyönyörű, szellemes, gyengéd, parancsoló pompájában. Láttam a szemét, amiben csak egy apró árnyék sejttette azt a sötét helyet, amit mindig fel fogok ismerni mostantól a szerelemmel együtt, amit mindig meglátok a pillantásában. A sötétség, amit őrzött—soha többé nem fogom ennyire teljesnek látni, de a forrása soha nem lesz
teljesen elrejtve előlem. És, mint a felesége úgy gondoltam, ez így helyes. Lucius szájának sarka mosolyra húzódott, én is elmosolyodtam, tudtam, hogy mindketten ugyanúgy érzünk. Mindketten elhittük, hogy bár a ceremónia még nem ért véget, abban a pillanatban, hogy Lucius elfogadott engem én pedig őt, férj és feleség lettünk. Alig tudtam kivárni, hogy megcsókolhassam őt, hogy megpecsételhessem az új frigyet kettőnk közt… Továbbra is szemben álltunk egymással, boldogságot és csodálatos, újonnan jött nyugalmat osztottunk meg egymással. Nagy erőfeszítésbe telt, hogy elfordítsam a tekintetem Luciusról, hogy ne mosolyogjunk tovább egymásra, de végül elengedtük egymás jelöletlen kezét, és mindketten visszafordultunk Alexandru-hoz, aki először Raniero felé bólintott, majd Mindy-nek, ezzel jelezve, hogy ideje a kicsi, ezüst kupa felé nyúlniuk, amiben a vérünk volt.
Huszonegyedik fejezet Bár megpróbálok a ceremónia további eseményeire részletesen visszaemlékezni olyan tisztán, ahogy a másodikat, mikor tudtam, hogy Lucius tényleg a férjem lett, csak bizonyos pillanatokat tudok felidézni abból, ami következett. A pillanatot, mikor Mindy felém nyújtotta az ezüst kupámat, felajánlva a véremet, hogy osszam meg Luciusszal—furcsa, szinte gondterhelt pillantást vetett rám az elérzékenyült könnyek helyett, amit vártam—és arra, ahogy Lucius lehunyta a szemét, mikor elfogadta tőlem a kupát, a szájához emelte, és nagyot kortyolt belőle. És emlékszem, hogy végül észrevettem Raniero-t is—rájöttem, hogy valahogy sikerült Luciusnak a tanúját rendbe szednie és egy öltönybe öltöztetnie, ezért megfelelően elegánsnak tűnt, ahogy Lucius felé nyújtotta a kupáját. Az érzés örökre bevésődött az emlékezetembe, olyan mélyen, mint az a V betű, amit belekarcoltak abba az ősi serlegbe. A betű durva előfutára annak az elegáns kezdőbetűnek, ami azon a könyvjelzőn is ott díszelgett, amit egyszer még Lucius adott nekem. Természetesen azt is fel tudom idézni—mindig—ahogy Lucius mély hangján beszél hozzám. – Nem ajánlok se többet, se kevesebbet, mint a véremet, Antanasia… Se többet, se kevesebbet, mint saját
Fordította: Alysia magam. – Emlékszem az ezüst súlyára, mikor elfogadtam a kupát tőle, az ajkaimhoz emeltem, a kezem kissé remegett az idegességtől és a várakozástól. Nem fogom elfelejteni vérének ízét sem— Lucius édes, hűvös, hihetetlen aromáját, ami után olyan régóta sóvárogtam. A kupa nem tartalmazott eleget, hogy kielégítsen engem—nem is kellett neki—de tudtam, hogy később még többet ihatok… Homályos képek is vannak róla, hogy Alexandru kinyitja a családfát, amit Lucius hónapokkal ezelőtt mutatott nekem, átcsúsztatta a kőasztalon, így odaírhattam a nevem az új férjemé mellé. Megfordultam, mielőtt a tollat a papírhoz érintettem, anya nagyszerűen boldognak tűnt, apa nyíltan sírt, Dorin szemeiben ott csillogott az esemény történelme, Claudiu nem is akart felénk nézni, arcát elfordította, ahogy Lucius hozzám hajolt, teste megtámasztotta az enyémet, miközben odabiggyesztettem az aláírásom, ő pedig leírta az esküvőnk dátumát az üres hely fölé, ahol majd a gyermekeink nevei kerülnek ugyanolyan fekete tintával… Minden olyan gyorsan történt, egészen addig, míg Lucius felcsúsztatott egy csillogó jegygyűrűt az ujjamra, én pedig ugyanezt megtettem neki, tudtam egy csodálatosan, szégyentelen, önző módon, hogy ez, még inkább, mint a tenyerén lévő jel, elmondja a világnak, hogy hozzám tartozik. Nem mindenki értené meg egy heg különlegességét vámpírokon kívül—de egy aranygyűrű majdnem egyetemesen ugyanazt jelentette. Most már senki másé nem lehet… Lucius felém nyújtotta a bal karját, az arcomat figyelte, egy kissé nevetett azon, hogy mennyire nyilvánvaló lelkesedéssel szeretném ráhelyezni ezt a nyilvános jelet, mintha olvasott volna a gondolataimban, érezte az erőt az ujjában, miközben felcsúsztattam a gyűrűt annyira, amennyire csak tudtam. Aztán, mikor a gyűrűink a helyükre kerültek, Alexandru Vladescu kimondta azokat a szavakat, amikre esküszöm, hogy nem tudtam volna egy másodperccel sem tovább várni. – Lucius, megcsókolhatod a menyasszonyt.
Huszonkettedik fejezet Lucius megint megfogta mindkét kezem, és bár tudatában voltam mindenkinek, aki körbevett minket a ceremónia alatt, hirtelen mindenki még egyszer eltűnt, mintha Lucius egy mágus lenne, aki az akaratával képes az egész társaságot eltüntetni és megidézni. Volt hely, ahol elrejtőzhettem azokban a mély, fekete szemekben, egy egész, vad kert, és még jó néhány csodálatos trükk, ebben biztos voltam… - Csókolj meg, feleségem. – hívogatott halkan, megtörve az etikettet azzal, hogy beszélt. De ennél a pontnál már egyikünket sem érdekelte az illem. – Csókold meg a férjed. Szeme még mindig tele volt szerelemmel, de volt benne ugratás is—Lucius számomra egyik kedvenc tulajdonsága—ahogy felém lépett, rájöttem, hogy mosolygok, szinte nevetek, majdnem túláradt bennem az öröm, amit mélyen, nagyon mélyen tartottam magamban, csendesen ízlelgettem, de most hirtelen felszínre tört, többé már nem tudtam irányítani Lucius csipkelődő parancsa hallatán.
Fordította: Alysia
Csókold meg a férjed… Még közelebb lépett hozzám, így magas, erős alakja hozzá préselődött az én sokkal kisebb testemhez, karját a derekam köré fonta, ezzel magához húzva. Hátra döntöttem a fejem, hogy felnézhessek rá, és a legutolsó másodpercben, pont mielőtt lehunyta a szemét, láttam, hogy a csipkelődés helyét átvette az ünnepélyes ígéret. Az én nevetésem is elhalt, ahogy keze felcsúszott, hogy megfoghassa az arcomat, elfordította, hogy egyenesen a fülembe suttoghasson, durva ajkai súrolták a bőrömet, mikor megszólalt. – Minden eltelt perccel egyre jobban szeretlek, Antanasia—és ez csak a kezdet. Könnyek gyűltek a szemembe, hagytam, hogy Lucius ismét maga felé fordítsa az arcom, hogy így ajkait az enyémekre tudja szorítani, és először csókoltuk meg egymást, mint férj és feleség—egy csók, ami mindent összefoglalt, amit csak átéltünk a mai nap. A nyugtalanság, a várakozás, egymás lélegzetelállító megpillantása, és annak a pillanatnak a tisztelete, mikor tudtuk mindketten, hogy eggyé váltunk. Kicsit keményebben szorította ajkát az enyémre, így egy kicsit szétnyitottam őket—éppen csak annyira, hogy megízlelhessük a vért, ami ottmaradt mindkettőnk nyelvén, éreztem, hogy agyarai kezdenek megnyúlni, ahogy az enyémek is a számban. És aztán, mivel nem voltunk igazából egyedül, elhúzódtunk, Lucius homlokát nekitámasztotta az enyémnek, megint mindketten mosolyogtunk, a csók úgymond a szemünkben folytatódott, sokkal bizalmasabban, az ígérettel, hogy minden csak most fog következni míg valaki—volt egy érzésem, hogy Mindy—el nem kezdett tapsolni.
Epilógus A hegyi tisztás csendes volt, vendégeink várakozón figyelték, ahogy közelebb lépek Luciushoz, aki felajánlotta nekem a bal karját, másképp, mint az esküvőnkön tette. Ezúttal megvágott tenyere felfelé nézett, így tökéletesen láttam az X-et, ami rajta volt. Jobbommal fogtam meg a felém nyújtott karját, jobb kezét a hátamra tette, pontosan a vállcsontomhoz, hozzádörzsölte a testemhez. A bal kezem gyengéden a jobb karjára helyeztem, pont oda, ahol a bicepsze hajlott a válla felé. Ahogy szemben álltunk egymással, felkészültünk, hogy együtt mozogjunk Beethoven Holdfény
szonátájának kísérő hangjával, nem aggódtam a tény miatt, hogy még mindig nem voltam túl jó táncos. Az utolsó pillanatban a Lucius dolgozójában adott leckékkel ellentétben sem igazán tudtam jobban „keringőzni vagy francia négyest járni”, mint amikor először táncoltunk még a Woodrow Wilson Gimnázium tornatermében, a tündöklő fények alatt, amik nem is töltöttek meg elégedettséggel most, hogy egy gyertyatengerben mentem férjhez. Nem, nem tudtam táncolni—de oda tudtam varázsolni azt a kifejezést Lucius arcára. Azt a tiszteletre méltó, védelmező kifejezést, amit a férjem arcán láttam, míg engem tartott.
Fordította: Alysia A zongorista játszani kezdett, Lucius és én pedig elkezdtünk mozogni a szonáta könnyed és rejtélyes hangjegyeinek finom, ugyanakkor erőteljes dallamára—zenei kifejezése annak, hogyan éreztem magam, mikor először megpillantottam Luciust akár pár percnyi elválás után, mint a ceremónia után is történt. Az öröm, a nyugalom és izgatottság összetéveszthetetlen rohama, ami elfogott, valahányszor a szobába lépett. És ott voltak azok a sötét aláfestések is… Együtt mozogtunk egy olyan kör közepén, amit a vendégeink alkottak, Lucius sokkal erősebben fogta a kezével fekete ruhám hátát—mintha negatív fotója lett volna egy hagyományos esküvői ruhának— amibe átöltöztem a ceremónia után, mivel sebesült keze összevérezte a fehér ruhámat, mikor megcsókolt. A darab tele volt ritmusváltásokkal, és elég trükkös volt táncolni rá, Lucius végigvezetett bennünket a legbalsejtelmesebb, keserű részen, szememet az övén tartottam, így nem botlottam meg. Micsoda lenyűgöző szemei voltak a férjemnek… Elmosolyodott—és ahogy vártam is, hogy meg fog történni bizonyos ponton, elvesztettem az összeegyeztethetetlen ritmust, és ráléptem a lábára. Könnyen feladtam, elhúztam a kezem az övéből, majd a nyaka köré fontam, elfelejtkezve a célomról, hogy megcsinálok néhány alaplépést, mert hirtelen csak tartani akartam, míg az a gyönyörű, szívbe markoló dal játszódott. Hirtelen a zene, amit olyan régen írtak már mégis annyi mindent felidézett, túlságosan emlékeztetett az időre, amin egész éjjel gondolkodtam. Évek, évtizedek, évszázadok… örökké. Ezt ígértük, de—abból eredően, hogy mik voltunk, vezetők—mindketten tudtuk, hogy ez az ígéret valószínűleg nem volt igaz. Hogy egy nap elválasztanak bennünket egymástól, mint a szüleinket is elszakították egymástól örökre. Akár az ijedt emberek fordulnak ellenünk ismét, akár az egyik fajtársunk árul el bennünket… Mikor az arcom a mellkasába fúrtam, Lucius is feladta, hogy keringőre bírjon, megsimogattam a haját, míg lassan köröztünk, mondogattam magamnak, hogy ne aggodalmaskodjak az esküvőm éjszakáján, hogy talán az a szörnyű nap már csak egy hétre van—vagy évezredekre a jövőben. - Valami baj van, feleségem? – suttogta Lucius, használva azt a szót—„feleség”—amivel úgy tűnt nem tud betelni azon az éjjelen. – Érzem, hogy nem vagy boldog… Felemeltem az arcom, ekkor jöttem rá, hogy néhány vendég csatlakozott hozzánk a táncban, kényszerítettem magam, hogy mosolyogjak, mivel nem akartam, hogy aggódjon, vagy elmulasszam az ünneplést, mert szörnyű dolgokra gondolok, amik talán sosem fognak megtörténni. Csak a dal miatt volt, hogy egy pillanatra elszomorodtam… - Csak azon tűnődtem, hogy még maga Lucius Vladescu is hogyan volt képes egy óriási zongorát felhozatni egy tisztásra magasan a Kárpátokba. – mondtam tréfálkozva. – Próbáltam kitalálni a logikáját. Lucius meglepetésében felnevetett, még szorosabban ölelt át a karjával. – Örülök, hogy kezded visszanyerni a racionális, matematikus oldalad, Antanasia—mivel azt is nagyon szeretem!
Fordította: Alysia Körbepillantottam a köves, füves tisztáson, ami nem igazán illett egy partihoz, de számomra különleges volt. – Minden viccet félretéve, Lucius. – mondtam, hüvelykujjammal a tarkóját simogattam, a szemébe néztem, így láthatta, mennyire őszintén hálás vagyok mindazért, amit értem tett. – Köszönöm, hogy ezt lehetővé tetted nekem. Az ételt, a zenét—mindent—ami itt van. Lucius elkomolyodott. – Ha ez az a hely, ahol édesanyád látod álmaidban, és ha úgy érzed, hogy Mihaela ma velünk van, akkor száz zongorát képes lennék felrángatni a Kárpátokba, hogy ezzel őt is részesévé tegyem számodra az ünneplésnek. - Tudom, hogy ez furcsa. – ismertem be. – De tényleg érzem itt a jelenlétét. Először akkor láttam a tisztást, mikor Luciusszal együtt lovagoltunk egyik nap, és azonnal felfedeztem egy félkör alakú, kiálló sziklát, mivel rengetegszer láttam már, amikor aludtam. Általában álmaimban tél volt, a talajt hó borította, de az éles köveket nem lehetett eltéveszteni. Túl erősen húztam meg a kantárt, felemelkedtem a nyeregből és Mihaelát kerestem, meg voltam róla győződve, hogy ott van és rám vár, aztán rájöttem, hogy már évek óta meghalt. Egy szellem után kutattam. Egy fantom után, ahogy az új alattvalóim mondanák. - Teljesen irracionális vagyok—ahogy te folyamatosan emlékeztetni szoktál. – nevetgélt Lucius, kezét lejjebb csúsztatta, hogy megsimogassa a derekam. – Hiszek az álmok erejében. Mint a legtöbb vámpír, nagyra becsüljük őket. Amit te itt érzel, az számomra egyáltalán nem tűnik „furcsának”. Megremegtem a karjaiban, mivel az álmaim számomra igenis furcsának tűntek. Néha baljóslatúak is, mint a szonáta… Körbe pillantottam, meglepődve vettem észre, hogy nem hallok… semmit, csak a szél zúgását a fák között, a csörgő poharakat, és halk beszélgetéseket a távolban. Aztán visszafordultam Luciushoz, aki rám vigyorgott. – Tudtad, hogy véget ért a zene? – kérdeztem. – Hogy mindenki más elsétált? - Igen. – ismerte be Lucius, még mindig átölelt. – De én még nem igazán álltam készen rá, hogy elengedjelek. Ahogy vonakodva szétváltunk, megint megrázkódtam, ezúttal azért, mert egyre későbbre járt és az éjszaka kezdett hűvös lenni… és a várakozás miatt is. Nagyon, nagyon hamarosan mindenki mástól messze leszünk, nem lesz ok, amiért el kell engednünk egymást, vagy abba kelljen hagynunk a csókolózást, vagy az érintkezést… - Most el kéne búcsúznunk. – mondta Lucius, megfogta a kezem, és egy átlátszó, tornyosuló fehér sátor felé vezetett minket, ahol már mindenki összegyűlt, és ahonnan fénylő, vas gyertyatartók lógtak, nem olyanok voltak, mint a Vladescu palota étkezőjében találhatók. A nehéz tartók felfüggesztése a törékeny sátorban még egy volt a látszólag logikátlan, mérnöki trükkök közül, mellyel a varázsló, akihez hozzámentem, előhozakodott, amellett, hogy fellelkesítette a vendégeinket, egy lenyűgöző, hétfogásos vacsora mellett és, hogy felcipelte azt a zongorát magasan a hegyekbe. – Ragaszkodni fognak hozzá, hogy maradjanak, míg el nem megyünk. – tette hozzá mosolyogva. – Hamarosan le kéne lépnünk, így ők is nyugodtan távozhatnak. Miközben kéz a kézben sétáltunk a csillagok alatt, próbáltam olvasni abban a mosolyban. Vajon látta-e, hogy megremegek, és ő is rájött, hogy már későre jár—vagy már ő is kezd vágyakozni…
Fordította: Alysia Abból a kis csillogásból ítélve, amit a szemében láttam, úgy gondoltam, hogy leginkább az utóbbi lehet. Beléptünk a sátor alá, Lucius kissé lehajolt, mert túl magas volt az alacsonyabb részekhez, búcsúzkodott a nevünkben, köszönetet mondott, megtalálta a nagybátyámat Dorint, akit alig láttam egész éjjel. Csak kétszer vettem észre: egyszer, mikor Mindyvel beszélgetett, és egyszer, mikor nagy erőfeszítésekkel próbált beszédbe elegyedni Claudiuval, akit természetesen ismert a Vének gyűléseiről, de nem igazán voltak barátok. Leginkább az ellentéte. - Ó, Antanasia. – mondta Dorin, szemei jobban csillogtak, mint általában. – Nagyon kellemes kis esemény. Nagyon is. Annyira örülök nektek! - Köszönöm. – mondtam a nagybátyámnak, odahajoltam, hogy megöleljem. – Köszönöm, hogy eljöttél—és mindent, amit tettél, hogy ez az este eljöhessen. Dorin hátralépett, leintette a hálámat, majdnem kilöttyentette a vörösbort, amit megint ivott, talán azért, mert capuccinót nem szolgáltunk fel. – Túl gyakran mondogatod ezt. Semmiség volt. Meg kellett tennem.
Valóban sokszor megköszöntem Dorin nagybátyámnak. De meg tudtam valaha is eléggé hálálni neki, hogy megmentette Lucius életét Jake Zinn istállójában, és valahogy visszahozta Lucius „testét” Romániába? Vagy, amiért megszegte Lucius parancsát és visszajött Amerikába, hogy szóljon, Lucius él? Lucius átnyúlt mellettem, hogy felé nyújthassa a karját, és hozzátette. – Köszönöm Dorin. Antanasiának igaza van. Nagyban hozzájárultál azzal, hogy Antanasiát visszahoztad nekem. Dorin elfogadta Lucius kezét, úgy tűnt, mint mindig, most is meghatódott kicsit a férjemtől, még egy partin is. Nagybátyám egyenesen elsápadt, mikor Lucius még hozzátette, még mindig mosolyogva, kissé erősebben szorítva a kezét. – Habár a jövőben nem tanácsolnám, hogy bármilyen parancsot megszegj, mindegy milyen nemesek a szándékaid! Vicc volt—ugyanakkor fenyegetés is. Lucius boldog volt Dorin engedetlenségének következményeivel, de, ahogy gyakran mondogatta nekem, a vámpírok rendetlen sokaság volt, és könnyen elveszíthetted az irányítást, ha csak a legkisebb engedetlenséget is elnézed. - Értettem! – mondta Dorin egy ideges mosollyal. Elengedték egymás kezét, és úgy tűnt, örül, hogy végre felém fordulhat. – Gratulálok kettőtökhöz! Lucius még jobban kihúzta magát, felmordult, és a tömeget pásztázta. – Hova lett most meg Claudiu? A rózsaszín, ami visszatért Dorin arcára azonnal eltűnt ismét, nem nézett Lucius szemébe, mikor tájékoztatott minket. – Claudiu? Ő… ő nem érezte túl jól magát. Én… Én úgy gondolom, elment. Lucius lenézett Dorinra, egyik szemöldökét felhúzta. – Valóban? Elhagyta az esküvőmet anélkül, hogy egy szót mondott volna?
Fordította: Alysia
Dorin arca elefántcsontszínű lett, mintha attól tartana, hogy Lucius lelövi az üzenet hozóját. – Hát… azt hiszem, igen. Én magam is rosszul lettem kicsit. Tudtam mi az oka Claudiu „betegségének”. Ki nem állhatta a gondolatot, hogy egy Dragomir házasodik be a Vladescu családba. Nem igazán kezelte úgy Dorint, mint a Vének egyikét, még azt sem bírta végignézni, ahogy aláírom a családfát. Biztos voltam benne, hogy Lucius nem volt vak, látta Claudiu reakcióját, és nem szerette volna, ha ez a visszautasítás… - Ha látod a nagybátyámat, - mondta Lucius Dorinnak. – kérlek, add át neki, hogy biztosan el fogok menni hozzá megérdeklődni a hogylétét egy vagy két nap múlva. - Lucius… - kezemet a karjára helyeztem, felismertem a halálosan komoly hangneméből, hogy ez nem egy barátságos látogatás lesz. Nem hangzott dühösnek… de akkor is szemmel látható volt, hogy nem fogadta el Claudiu eltűnését az éjszakába. Hogy felelősségre fogja vonni Claudiut, kényszeríteni fogja, hogy elfogadjon családtagnak, még ha ez azt is jelenti… - Átadom Claudiunak, hogy meg kívánod látogatni. – ígérte nyugtalanul Dorin. Nagyot nyelve, egy húzásra kiitta a borát a poharából. – Ha látom, mindenképp megmondom. Lucius a hátamra tette a kezét, és távolabb vezetett a nagybátyámtól, mikor már pár lépéssel arrébb voltunk megállítottam, suttogni kezdtem. – Lucius, kérlek… De mit is kérhetnék, hogy csináljon? Még én is észrevettem, hogy Claudiu korai, szótlan távozása egy sértés volt a számunkra—a számomra—és, ha együtt fogunk kormányozni, akkor rendezni kell ezt. Máskülönben Claudiu arra gondolhat, hogy megsérthet, és csak úgy elsétálhat, ami pedig csak tovább rontaná az amúgy is kevéske hatalmam. És az nem lenne túl jó. Hirtelen eszembe jutott valami, amit akkor olvastam, mikor átfutottam a szülőanyám ajándékát. „Az elvesztett erőt szinte SOHA nem
lehet visszanyerni…” Mégis, nem akartam összecsapást kezdeményezni… Lucius megértette a rémületet az arcomon, megfogta a kezem, mosolygott, halkan megnyugtatott, így csak én hallhattam. – Az irányítás legnagyobb része blöff és hetvenkedés, Antanasia. Ne aggódj semmi olyan komoly dolog miatt, mint egy összetűzés Claudiuval. Nem fog érni semmit. De Lucius megölte Claudiu testvérét. Erőszakot követett el… Lucius tudta, hogy nem győzött meg vele, nincs miért aggódnom. – Ha ettől jobban érzed magad, elviszem a megbízható tanúmat. – ígérte, szemében nevetés csillogott. Aztán megint kihúzta magát, és ismét a tömeget fürkészte. – Hol van Raniero? Ő is itt hagyott? Én is keresni kezdtem, a nyakam forgatva. – Mikor utoljára láttam, Mindy-vel volt, és éppen táncoltak, nem is olyan messze tőlünk. Ahogy körbepillantottam Mindy vagy Raniero után kutatva, elgondolkodva jutott eszembe egy pillanatra, hogy tánc
Fordította: Alysia közben úgy tűnt, nagyon jól kijönnek egymással. Mindy nevetett, mintha végül mégis egy lenyűgöző, még ha fizikailag és higiéniailag elkeserítő is, partnernek tartaná. Felnyögtem. Vagy talán mégis inkább kiábrándító volt? Kusza barna haja egy lófarokba fogva, bő rövidnadrágja helyét felváltotta Lucius szegény, túldolgoztatott szabójának egyik öltönye, amint a szörfös hosszú termetéhez igazított, mindezzel Raniero nekem elég helyesnek tűnt. Magas volt, mint egy Vladescu, szokatlan szürkészöld szemei voltak—talán az olasz Lovatu oldaláról örökölte—és egy vigyor, ami rád is átragadt. A legtöbb lány— különösen olyan lányok, akik nem látták Ranierot a koszos strandpapucsában—talán kimondottan boldogok lettek volna, ha vele kerülhettek volna párba az esküvőn. De Mindy—és egy vámpír…? Luciusra pillantottam, úgy tűnt, neki is ugyanaz jár a fejében, mint nekem. - Ugye nem gondolod, hogy ők…? – kérdeztem. Lucius megrázta a fejét és felsóhajtott. – Jaj, remélem nem… Meg akartam tőle kérdezni, hogy ki miatt aggódik. Raniero miatt Mindy Stankowicz kegyeire bízva, aki egy évtizednyi Cosmo-t olvasott már el arról, hogyan „fogjon” pasit magának? Vagy volt talán még valami, amit tudnom kellett volna Raniero Lovatu-ról, és a csajozási szokásairól? De mielőtt megkérdezhettem volna, éreztem, hogy valaki megkopogtatja a vállam, megfordultam, anyát és apát pillantottam meg, és azonnal megfeledkeztem Mindy-ről.
*** A szüleim elsétáltak velünk az erdei ösvényig, ami visszavitt engem és Luciust a kastélyba, ahol majd a nászéjszakát töltjük. Lucius felajánlotta, hogy bárhová elvisz engem a világon—Rómába, Párizsba, vagy valamilyen névtelen kis szigetre valahol a semmi közepén, ha erre vágyom—de én csak haza akartam menni vele. Az első közös éjjelünket abban a hatalmas ágyban szerettem volna eltölteni, ahol majd remélhetőleg nagyon sok éjszakát fogok tölteni, és ahol talán egy nap majd megalapítjuk a családunkat… - Tényleg muszáj máris visszarepülnötök? – kérdeztem anyát és apát. – Maradhatnátok Dorin nagybácsinál még néhány napig. Meglátogatnánk… De mindketten megrázták a fejüket. – Nem. – mondta anya. – Ti ketten nászúton vagytok—mi pedig reggel az első géppel elmegyünk. - Rendben van. – törődtem bele. Tudtam, hogy nem maradnának, de egy részem még mindig kapaszkodott beléjük. – Értem. Mégis, mindannyian várakozón álltunk a sötét ösvény szélén, amire Lucius és én hamarosan rálépünk. A legtöbb vendégünk egy rövidebb ösvényt fog követni, ami az aszfaltozatlan útra vezet, ahol járatok vártak rájuk, amik majd leviszik őket a hegyről a továbbiakban. De Lucius és én úgy
Fordította: Alysia döntöttünk, hogy egyedül sétálunk el a kastélyig, egy rövidebb utat választva az erdőben. Nem akartunk még egy sofőr közelében sem lenni. Készen álltunk rá, hogy csak mi ketten legyünk. - Biztosan rendben lesztek? – kérdezte apa, és bekukkantott a fák közé. – Szörnyen elhagyatottnak tűnik ott minden. Lucius, aki mögöttem állt, átkarolt engem, behajlította a karját, így a könyöke védte a mellkasom, mint egy pajzs. – Vigyázni fogok rá, Ned. – biztosította apát. – Gyerekkorom óta járok ezeken az ösvényeken. Volt egy olyan érzésem, hogy Lucius nem csak a szóban forgó ösvényről beszélt, amire rálépni készültünk. A metaforaimádó férjem mindenről beszélt, ami még előttünk állt. - Tudod, hogy az életemmel is védelmezném. – tette még hozzá. A szüleim, akik egyszer rettegtek tőle, hogy Lucius talán éppen az ellenkezőjét teszi, nem válaszoltak azonnal. Aztán anya végre megszólalt. – Tudjuk, hogy így lesz, Lucius. Még egyszer megöleltük egymást, pont az ellenkezője volt annak a köszöntőnek, amivel pár nappal ezelőtt üdvözöltük egymást, és hirtelen eljött az idő, hogy Lucius és én induljunk. De amint az ösvény irányába fordultunk, szemeim csordultig tele könnyekkel, így a kezébe kellett kapaszkodnom, Lucius megállt, hátrafordult és visszakiáltott. – Ned… Dara? A szüleim is megtorpantak és visszafordultak. – Igen, Lucius? – kérdezte anya, bizonytalannak tűnt az éjszakában. Lucius is bizonytalannak tűnt—még egy ritka állapota—mikor megkérdezte. – Szabad úgy hívnom benneteket a jövőben, hogy „anya” és „apa”?
Óriási csend volt, és egy pillanatra—még az alatt is, hogy legyűrtem a meglepettségem a kérést illetően—attól féltem, hogy nemet fognak mondani. Talán kitaláltnak valami alternatívát, ami nem hangzik ennyire elfogadónak. Ne utasítsátok vissza, akartam nekik könyörögni. Még egy részét megsemmisítené… De amikor apa végül megszólalt tudtam, hogy csak azért habozott, mert a kérdés majdnem megint megríkatta gyengéd, szentimentális apámat. Hangja reszelős volt és halk, mikor válaszolt Luciusnak. – Nagyon örülnénk az „anya” és „apa” megszólításnak, fiam. Nem kell olyan hivatalosnak lenni a családdal. Lucius ölelése még szorosabbá vált, és az ő hangja is fojtott volt kicsit, mikor egyszerűen csak ennyit felelt. – Köszönöm. Ez sokat jelent nekem. Őszintén kételkedtem benne, hogy Lucius valaha is úgy fogja szólítani a szüleimet, hogy „anya” és „apa”—nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy ilyen szavak hagyják el a száját—de tudtam, hogy boldog, amiért volt egy ilyen lehetősége. Az engedélyvolt az, és minden, amit az magába foglalt, ami igazán számított neki.
Fordította: Alysia Aztán szótlanul elváltunk egymástól, a szüleim visszatértek a partira és az életükbe, Lucius és én pedig elindultunk azon a magányos ösvényen. Egyáltalán nem beszéltünk. Annyira jó volt egyedül lenni, hallgatni az éjszakát, arról gondolkodni, hogy mi fog ezután történni, ami valahogy már egyáltalán nem rémisztett többé. Végül, Lucius kastélya—az otthonunk—feltűnt a láthatáron, és amikor elértük a tömör ajtót az egyik őr, aki valószínűleg sosem volt túl messze tőlünk, megjelent, hogy kinyissa, Lucius lehajolt, felemelt a földről, a mellkasához szorított. A gesztus annyira sablonos volt, hogy elnevettük magunkat, de titkon reméltem, hogy Lucius—a régimódi Lucius—átvisz engem a küszöbön. Örültem, hogy nem kellett benne csalódnom. Beléptünk a barlangszerű előcsarnokba, ahol egyszer kijelentette, fogoly vagyok, és érezve a nehéz aranykarikákat a bal kezemen úgy éreztem, hogy semmi nem változott az óta az éjszaka óta. Már az
előtt az este előtt—mióta csak aláírták a szerződést—képtelenek voltunk egymástól megszökni, nem számít, milyen keményen próbáltuk. Lucius keresztülvitt a folyosókon, én pedig szorosan öleltem a nyakát, míg el nem értünk annak a szobának az ajtajához, amit majd megosztunk—csak ezúttal nem volt egy őr sem a közelben. Tényleg egyedül voltunk. Kissé előrehajolt, hogy elérje a kilincset, elfordította és kinyitotta az ajtót. Aztán gyengéden a lábamra állított, magához húzott és halkan annyit mondott. – Üdvözöllek itthon, Antanasia. Nem mondtam—nem tudtam—semmit. Továbbra sem akartam még beszélgetni. Csak… őt akartam. Láttam a szemében, hogy Lucius is éppen annyira kívánt engem. Végre mindent meg fogunk osztani egymással. A vérünket ismét, és annyi mást is… Aztán Lucius egyik kezével hátranyúlt, másik kezével még mindig tartott, és amint az ajka az enyémhez ért becsukta az ajtót mögöttünk, kizárva ezzel a világot.
VÉGE
