Ficsor Károly. Élet a Kősziklán. Hogyan kapta vissza és élte életét Ficsór Ottó egy tragikus baleset után

Ficsor Károly

Élet a Kősziklán Hogyan kapta vissza és élte életét Ficsór Ottó egy tragikus baleset után

Orgovány 2012

ISBN 978-615-5140-03-7

Borító és tördelés: Ficsor Donát

Kiadja az Örömhír Alapítvány 6077 Orgovány, Vörösmarty u. 14. [email protected]

NEM ÁRUSÍTHATÓ!

2

TARTALOM A BALESET ...................................................... 9 BEVEZETŐ........................................................................ 11 KÓRHÁZBA SZÁLLÍTOTTÁK .................................................... 13 ISMÉT OTTHON .................................................................. 28

VISSZAKAPOTT ÉLET .................................... 31 BEVEZETŐ........................................................................ 33 MÉG 35 ÉV ...................................................................... 35 Karaktere .......................................................................... 35 1975. október 3. – A tragikus nap ..................................... 35 Visszakapott élet ............................................................... 36 Aktivitás ............................................................................ 36 Lelkisége ........................................................................... 39 VISSZAPILLANTÁS ............................................................... 40 Gyermekkorunk................................................................. 41 Felkészülés az életre ......................................................... 47 Nem ismert lehetetlent....................................................... 47 Közös utunk ...................................................................... 50 Kitekintés a világba .......................................................... 52 Családja ............................................................................ 54 Szívébe rejtette .................................................................. 55 ÁT A MENNYEI DICSŐSÉGBE ................................................. 57 Részvétnyilvánítás ............................................................ 66 Nekrológ ............................................................................ 68 Szolgáló nagykövet ........................................................... 71 ÚJSÁGCIKK....................................................................... 72 KÖNYVIDÉZETEK ................................................................ 73 Ficsor Károly: Isten országának nagykövete .................... 73 Ficsor Károly: Lángoló gyertya ......................................... 74 Surányi Józsefné: Olajfacsemeték .................................... 76 Dr. Gubacsi László: Szemelvények egy orvos életéből ...... 77 Ficsor Donát és Barbara: Sátorkészítők ............................ 78 Ficsor Károly: Elrejtett kincs VI. ........................................ 79 LEVÉLRÉSZLETEK .............................................................. 80 3

SZERETTEI ....................................................................... 95 Ficsór Ottóné dr. Erdei Eszter ........................................... 95 Ficsór Ottó és Klári ........................................................... 99 Kiss Eszter ...................................................................... 105 Kiss Csaba ..................................................................... 106 HATÁRTALAN SZORGALMA .................................................. 107 Dan László ...................................................................... 107 Ferencz Roland ............................................................... 109 Erdei János és Lídia ....................................................... 110 Somogyi Frigyes ............................................................. 111 Pálfi Lászlóné.................................................................. 113 UTAZÁSOK...................................................................... 115 Surányiné Olga ............................................................... 115 Somogyi Harold .............................................................. 119 Dr. Somogyi Tihamér ...................................................... 122 Ficsor Donátné Kardos Barbara ..................................... 129 ÖNZETLENÜL AD .............................................................. 130 Somogyi Gáborné ............................................................ 130 Hégelyné Rebeka ............................................................ 134 Dr. H. Kovács Eszter ....................................................... 135 Óvári Mihály ................................................................... 137 Bodroginé Pálma............................................................. 138 Somlyainé Bereczki Anikó .............................................. 138 Tóth István ...................................................................... 139 Mike Attila....................................................................... 140 Vandlik Viktor ................................................................. 141 Durkó Istvánné ............................................................... 142 Szabó Miklós ................................................................... 142 Dr. Ficsór Ervin ............................................................... 143 H. Kovács Jutka ............................................................. 145 Somogyi Rebeka ............................................................. 147 Vandlik Pál ..................................................................... 147 Durkó István ................................................................... 149 Somlyai Imre ................................................................... 150 Somogyi Borbála ............................................................. 150 AZ ÚR IRÁNTI SZERETETE .................................................. 151 Szlovák Tibor .................................................................. 151 Tóth Istvánné Ilonka ....................................................... 153 Baloghné Szabó Olga...................................................... 157 Dan Jánosné ................................................................... 158 Filó György és Julika ...................................................... 158 4

Duma Konstantin ............................................................ 159 Özv. Erdei Ferencné ........................................................ 161 Veres Imre ....................................................................... 161 A MENNYBEN TALÁLKOZUNK .............................................. 162 Vandlikné Ficsor Renáta ................................................. 162 Dr. Gubacsi László .......................................................... 167 Özv. Tarkovács Lászlóné................................................. 169 Szabó Márton .................................................................. 170 Gulyás Ernőné Nóvé Anna .............................................. 171 Bayer György .................................................................. 172 Királyné Ficsor Lilla ........................................................ 173 Dr. Hégely Ferenc Tivadar .............................................. 175 Ficsor Donát .................................................................... 176 MÍG IDŐNK VAN ............................................................... 182

5

Aki kősziklára épít „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva.” Máté evangéliuma 7:24-25.

6

Sziklára rakd a fundamentumot! A szikla szilárd, de elfut a homok. Ha jő a zivatar, vagy földrengés ráz, Nem rendül a szikla, és nem dől össze a ház! Szikla: Krisztus, hát Őrá építs csak! Ha Rá építesz, meg nem bánhatod azt. Ha jő a zivatar, vagy földrengés ráz, Nem rendül a szikla, és nem dől össze a ház!

7

8

A BALESET Részletek Ficsor Károly naplójából 1978.

9

„Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére.” 2Kor 4:15.

10

BEVEZETŐ Ficsór Ottó 1941. szeptember 20-án, Orgoványon született. Szülei, Ficsór László és Ritter Ilona, 8 testvérével együtt nehéz anyagi körülmények között, de nagyon nagy szeretetben és hitben nevelték. Egészen fiatalon befogadta szívébe a Megváltót, és 1955-ben bemerítkezett Lőrincz Imre lelkipásztor által az orgoványi baptista imaházban. Ennek a gyülekezetnek aktív tagja volt egészen a házasságkötésig. Azután Békésre költözött, ahol folytatta szolgálatát. Felesége Erdei Eszter gyógyszerész, a békési gyülekezet tagja. A családalapítással párhuzamosan szép házat építettek. Két gyermeküket, Eszterkét és Ottókát tanítgatják a hitélet útján járni. Ottó az általános iskola 8. osztályának elvégzése után otthon maradt, hogy a család többi tagjával együtt részt vállaljon a mezőgazdasági munkában, a kenyérkeresésben. Az 50-es évek második felében normalizálódtak az anyagi és kicsit a politikai feltételek. Ottó munka mellett elvégezhette a középiskolát, valamint hivatásos tehergépkocsi-vezetői vizsgát tett. Később a Kecskeméti Megyei Kórházban dolgozott, ahol speciális szakképesítést szerzett a tanácsi és egyéb költségvetési könyvelésben. Ettől az időtől kezdve kevés megszakítással folyamatosan adminisztratív munkaköre volt. Munkaidő után azonban az átlagembert messze meghaladó szorgalommal dolgozott. Szőlőt telepített, háztájit művelt, építkezésben segített, majd később Békésen az állatorvossal együtt járt a védőoltásokat elvégezni az állati fajok széles palettáján. 1973-74 telén tíz hetet az Amerikai Egyesült Államokban töltött, Dr. Haraszti Sándoréknál Atlantában. Közben több amerikai várost meglátogatott Floridától New Yorkig. 1975. október 3-án hajnalban Békésről Orgoványra indult szüretelni, és Jakabszállás határában frontálisan ütközött egy teherautóval. A baleset olyan súlyosan megviselte a szervezetét, hogy még ma is hordja annak bélyegét/jegyeit.

11

Istenünk csodálatos kegyelme az életben maradás és a viszonylagos felgyógyulás. Ez az esemény nagy tanulság volt számára és mindazok számára, akik testben és lélekben közel állunk hozzá. Bárcsak megtanulnánk Urunk iskolájában azt, amit ezen az eseményen keresztül tanítani akar velünk! Ottót az Úr adta a családnak. Az Úr visszaadta. Áldott legyen az Úrnak neve!

Orgovány, 1978. okt. 3. Ficsor Károly

12

KÓRHÁZBA SZÁLLÍTOTTÁK 1975. október 3. Reggel 6 óra után mentem a munkahelyemre kismotorral, a sűrű ködben mindig figyeltem, hátha találkozom Ottóval, hiszen lassan jönnie kellene neki Békésről. Nem jött és én elkezdtem a napi munkámat az irodában. 8 óra felé kimentem a szőlőbe megnézni a szüretelőket, gondolván, hogyha Ottó mégsem érkezett meg, akkor intézkedjek a munka menetéről. Nem volt ott. Az idő múlt, és Ottó mégsem érkezett meg Orgoványra. 10 óra is elmúlt… aztán ½ 11… Egyszer csak meglátom Szilágyi Mihály (békési lakos) kocsiját utánfutóval. Gondoltam Ottó valamiért vele jött. A jármű elhaladt a szőlő végénél és nem állt meg. Kezdtem izgulni, ha Ottó benne ülne, tudná, hol kell megállni. Kimentem az útra, ők szerencsére visszafordultak és találkoztunk. Kölcsönösen meglepődtünk, hogy Ottó nincs itt. Ők mondták, éjjel 2 óra előtt elindult, hogy munkakezdésre már itt legyen. Azonnal siettem a faluba. A Szakszövetkezet irodája előtt találkoztam az egyik munkatársammal, mondtam neki, hogy nagyon izgulok az öcsém miatt, mert nem érkezett meg. Ő azt mondta nekem, hogy Jakabszálláson túl (Orgoványtól 14 km-re, Békéstől 146 km-re) látott egy világosszürke karambolos Wartburgot kb. délelőtt 9 órakor. Azonnal telefonálni próbáltam Laci bátyámnak – a Megyei Kórház főigazgatójának – de nem jött be a vonal. Hazaszaladtam. Már az udvarunkban volt az összetört kocsi. Félelmetes látvány tárult elém, egy teljesen roncs jármű. Szinte lehetetlen leírni, hogyan nézett ki! Az alváz elől a földre rogyott, a motor kettészakadt, az akkumulátor darabokra tört. A kormánykerék és a műszerfal összegyűrődött és töredezett; az üléstámlákat tartó könyökök kiegyenesedtek. Az ajtók összetörtek, még a csomagtartó is. Nem volt található ép darab az egész járműben. Ottó papucsait a pedáloknál, a roncsok között találtuk meg.

13

Ma is csodálkozom, hogy rendületlenül arra gondoltam: Ottó él, és a közben hozzánk érkező szomszédasszonynak is azt mondtam, hogy csak az Isten őrizhette meg azt, aki ebben a kocsiban ült.

A rongyokkal letakart roncsról talált egyetlen fénykép nem sokat mutat abból, amit életnagyságban látni lehetett

Mivel Ágikát – feleségemet – nem találtam itthon, elindultam megkeresni, és a Takarékszövetkezetnél találkoztunk. Engem keresett telefonon. Azt mondta, hogy egy autómentő hozta hozzánk a kocsit és a gépkocsivezetőtől kapott némi felvilágosítást: Ottót életveszélyes állapotban a Kecskeméti Honvéd Kórházba szállították. A kocsiban egyedül utazott. A karambolnak több sérültje nincs, mindez fél hét körül történt Jakabszálláson túl. Most már tudtam, hogy a barátom által említett karambol részese – valóban – Ottó volt. Azonnal táviratoztam a feleségének: „Ottó karambolozott, Kecskeméten a Honvéd Kórházban fekszik. Újabb értesítést küldök.” Pár perc múlva indultunk feleségemmel Kecskemétre. Útközben megtekintettük az ütközés helyét: a jobb oldali kerekek a füves padkán voltak a csattanás pillanatában; a Skodának nem volt fékútja, 9-10 m-t tolta vissza a Wartburgot, amikorra meg bírt állni. Az út szélén és az árokban üveg- és fémdarabok tömkelege látszott. A bitumenes burkolatba mélyen belevésett a leszakadt Wartburg alváz. 14

Déli 1 óra felé érkeztünk a Megyei Kórházhoz. Felkerestük G. Lacit és F. Ervint. Ervin a szobájában volt, Irénke is, velük együtt imádkoztunk Ottóért és elbeszélgettünk az eseményről. Közben Ervin telefonon felhívta a mentőket és a Honvéd Kórházat is, érdeklődött Ottó állapotáról. Utána elmentünk vele a kórházba, ahová Ottót reggel szállította a mentő. A Baleseti Sebészet intenzív osztályán (I. em. 111. ajtó) találtuk meg. Homloka kissé véres, egyébként szépen felismerhető volt. Kicsit duzzadt arccal, eszméletlen állapotban, félig lezárt szemekkel aludt. Erősen szuszogott. Röviden beszéltünk az ügyeletes orvossal, és tőle, illetve már előbb G. Lacitól tudtuk meg, hogy délelőtt hasi műtétet végeztek rajta érszakadás miatt. A műtét jól sikerült. A légzés viszont gyors. A súlyos állapotot látva is reménykedtünk, hogy Isten meg tudja őt gyógyítani, ha akarja, és ha mi hittel tudjuk kérni. Feleségének újabb értesítést küldtünk. Kicsivel naplemente előtt érkeztünk vissza Orgoványra. Ismét kimentem a 4 km-re levő szőlőnkbe. Közöltem szüleinkkel, testvéreimmel és az ott jelenlévőkkel újabb értesüléseinket a balesetről. Bár ezen a napon már sok nehéz feladatot kellett megoldani, ez mindnél nehezebb volt. Amikor Édesanyánk előtt megálltam, ő könyörgő arccal rám nézett. Minden erőmet elveszítettem. Egyszerre láttam magam előtt Ottó, kissé fennakadt szemeit, véres homlokát, összeroncsolódott bal karját, láztól sajgó testét… feleségét… két kicsiny gyermekét… és aggódó szüleit, testvéreit. Hallottam az összetört anya hangját: „Mindent úgy mondj, ahogy van!” Elmondtam a valóságot, és folytattam: „Nem kell félni, mert minden lehetséges annak, aki hisz! Áldást hoz számunkra ez a szomorú esemény is.” Este 8 óra után indultak haza Szilágyi Mihályék Békésre. Kecskemétig bekísértük őket, hogy ott újabb információt szerezhessünk Ottóról, amit Szilágyiékon keresztül megüzenhetünk szeretteinek. Állapota változatlan. Hazaérve Anyukáéknak beszóltunk. Betegünket Isten oltalmába ajánlva tértünk pihenőre.

15

Október 4. szombat Reggel felhívtam a Baleseti Sebészetet, a kezelő orvos azt mondta, állapota változatlan, továbbra is életveszélyes. Délelőtt Eszter, Ottó felesége, János nevű bátyjával felkereste Lacit, és vele elment Ottót megnézni. Utána Orgoványra jöttek. Délután bementem a kecskeméti rendőrségre, érdeklődni a baleset körülményeiről. Megtudtam, hogy Ottó szabályosan közlekedett, a vele szemben jövő ZIL teherautót meg akarta előzni egy pótkocsis Skoda. A sűrű ködben nem látta a sofőr a Wartburgot. Frontálisan összecsattantak Kecskemét és Jakabszállás között, a 15 km-es kőnél. Lacihoz is bementem, beszélgettünk Ottóról. Mondta, hogy egy tüdőszakorvos (Domján doktor) megvizsgálta délután, az ő kérésére. A beteg mellkasában sok vér gyűlt össze. Emiatt és az oldalbordatörések következtében a tüdő annyira összeszorult, hogy csak az egyik tüdő kis felülete volt légzőképes. 4,5 dl vért szívattak le a mellkasából, és gépi lélegzésre kapcsolták.

Ottó az ebédlőnkben még a baleset előtt néhány héttel

16

Este Laciék kijöttek Orgoványra, mert anyuka születésnapot tervezett erre az estére a három fiának: Lacinak (40) Ottónak (34) és nekem (35). Többi testvérünket is meghívtuk családjukkal erre az alkalomra. Vacsora végén az ünnepeltek részére Anyukáék ajándékát adták át a gyermekek: egy-egy gyönyörű jénai tálat, s egy-egy tortát, mely 40, 34, 35-ös számmal volt díszítve. A 34-gyel díszített tortát – mivel Ottó nem vehetett részt a baleset miatt – és az ő ajándékát a felesége vette át. Ezt a születésnapi estét a mi otthonunkban töltöttük örvendező, de sokkal inkább szomorú szívvel, egymást vigasztalgatva.

Én voltam a házigazda azon a bizonyos születésnapon

Feleségem a tortát díszíti

17

Ottó helyett felesége veszi át a tortát

Laci bátyám 40 éves

Október 5. vasárnap 10 órakor Eszterrel és anyukáékkal mentünk a kórházba. 2-3 percet időzhettünk a beteg ágyánál, és utána elmentünk Laciékhoz, így Eszter egyedül maradt Ottó mellett. Később én visszamentem. Ottó éppen beszélt egy kicsit, azt mondta: „Ez a bácsi nagyon beteg” – mutatott a másik ágyra. Nagyon jól esett a hangját hallani. 12 óra felé Eszterrel elmentünk Laciékhoz, és onnan együtt indultunk Soltvadkertre. Ilonka húgomék Haraszti (Ritter) nagypapát látogatták meg, aki most ünnepelte 94. születésnapját. Ilonkáékkal 2 órakor indultunk nagypapától, ők vonattal Budapestre, mi kocsival haza, Orgoványra. Húgomék ekkor értesültek a tragédiáról.

18

Az úton értékes beszélgetés folyt családi dolgokról, megtapasztalásainkról (apuka, anyuka, Eszter, Ágika és köztem). Úgy érzem, nagyon áldásos volt ez a „vita”. Hazaérkezésünk után együtt imádkoztunk Ottóért, családjáért és önmagunkért. A közös hálaadás és könyörgés alatt éreztük az Úr jelenlétét, munkálkodását, szabadítását. Terhünket Jézus Krisztusra helyezve, könnyes szemmel, de lélekben megnyugodva álltunk fel térdeinkről. Közben megérkeztek Várkonyi Gyuláék Dömsödről, és velük együtt ment haza Eszter Békésre. Október 6. hétfő Délelőtt telefonon érdeklődtem. Hipp doktor közölte velem, hogy vasárnap este erősen felgyorsult a légzése és a légutak elzáródtak, ezért gégemetszést hajtottak végre. Jelenleg ez könnyített az állapotán. Este Ágikával bementünk Laciékhoz, és ő egy kicsit részletesebben elmondta a légzési elégtelenséget, és azt, hogy ma délutántól géppel lélegeztetik Ottót. Október 7. kedd 9 órakor bementem a kórházba, Ottó most is gépre volt kapcsolva. Beszéltem hozzá, ő a fejével intett igent és nemet. Amikor el akartam indulni, a jobb kezét nagyon rázta, hogy ne menjek még. Bal lábát felhúzta és ütötte vele az ágyat, azt próbálta mutatni, hogy üljek le. Mondtam, hogy: „Pihenjél nyugodtan, én nem ülök le.” Rövid beszélgetés után ismét közöltem vele, hogy indulok, most már megnyugvással fogadta. Ezután elmentem az Állami Biztosítóhoz, kitöltöttem a nyomtatványt, amelyen feltüntettem, hogyan történt a baleset, kértem, hogy a kötelező biztosítás alapján rendezzék a kárt. Innen a Rendőrkapitányságra mentem, felkeresni a nevezett balesetnél helyszínelő rendőrt. Hamar megtaláltam, és kérdeztem, hogy Ottó követett-e el valami közlekedési vétséget. Válasza: „Nem, a balesetért Solymosi János szatymazi lakost (a Skoda gépkocsivezetőjét) terheli a felelősség. Elmentem még egy újságárust keresni, hogy vásároljak néhány vasárnapi Petőfi Népét, mivel abban közölték a baleset körülményeit. Idézem a cikket: „Súlyos közúti baleset történt pénteken, Jakabszállás határában az 54-es számú úton. Solymosi János, a 9-es számú Volán Vállalat gépkocsivezetője, szatymazi lakos a rábízott pótkocsis tehergépkocsival a sűrű ködben előzte a vele azonos irányban 19

közlekedő tehergépkocsit. Amikor az előzendő gépkocsi mellé ért, összeütközött a vele szemben haladó, Ficsór Ottó Orgovány, Vörösmarty utca 12. szám alatti lakos vezette gépkocsival. Ficsór Ottót életveszélyes sérüléssel, eszméletlen állapotban szállították Kórházba.” /A Bács megyei napilap, Petőfi Népe 1975. okt. 5. vasárnapi számából./ Délután 2 óra felé ismét felmentem a baleseti sebészetre, de nem volt ott orvos, és engedély nélkül nem akartam bemenni, sajnos így most nem láthattam meg a fivéremet. Ezen a napon eljöttek hozzánk Ágika szülei. Este a gyülekezetben Lukács testvér (orgoványi lelkipásztor) az imaóra vezetésére a köztünk időző dömsödi körzet prédikátorát, Almási Mihály testvért kérte meg. Alapigeként a Jn 11:34. versét olvastuk el: „És monda: Hová helyeztétek őt?” Lázár haláláról és feltámadásáról szólt röviden. Hová helyezitek a testi- és lelki betegeiteket? Ne helyezzük a holtak közé az élőt!... Ha hisztek, minden lehetséges!... Érettetek van, hogy higgyetek!... Kérjük Istent, hogy gyógyító, szabadító hatalma legyen nyilvánvaló Ottó testvérünk életében is! „Az Úr meghall imát…” Ámen! Egyenként imádkoztunk és utána elénekeltük egy kedves ének utolsó versét: „Örömmel elhiszem, Amit ígértél nékem! Amíg tart életem, Abba vetem reményem. Bátran letérdelek, S bocsátok hő imát: Tégy hűvé engemet, Többit bízom Reád. Még ugyanezen az estén, 9 óra felé Ervin is eljött hozzánk. Vele és az Almási szülőkkel imádkozhattunk Hégely néniért (Ladánybene), Katona bácsiért (Dömsöd), a balesetet okozó gépkocsivezetőért, Kiss László bácsiért (Orgovány), Ottóért, és más betegekért.

20

Október 8. szerda Ma telefonon érdeklődtem. Azt mondták, hogy még mindig életveszélyes állapotban van, de kissé nyugodtabb. Délután Évikével mentünk be, felismert. (Infúzió, szonda, gépszonda, katéter.) Október 9. csütörtök Eszter minden nap felhívja Lacit telefonon, és tőle érdeklődik. Ma személyesen is el tudott jönni, meglátogatni a férjét. Október 10. péntek Délután Ágikával mentünk be Ottóhoz. Most nyugtalanabb volt a szokottnál. Jobb keze ki volt kötve az infúzió miatt, de így is kihúzta a tápszondát az orrából. A nővérke mindjárt észrevette, és újból visszaigazította. Figyelmeztette Ottót, hogy ne tegyen ilyet, mert saját magának szerez kellemetlenséget. Este anyuka, apuka, Katica és Herminka jött el hozzánk. Egyenkénti imádságban kértük a Nagy Orvost, hogy akarata szerint könyörüljön betegünkön. Megbeszéltük, hogy holnap este ¼ 7-kor apukáéknál találkozunk. Október 11. szombat Telefonon ma is hívtam a kórházat. A válasz: Ottó állapota változatlanul súlyos. Ez 8 nappal a baleset után volt, s már kezdtem kifáradni – főleg – fizikailag. Szívemben még mindig csillog a remény, és újra meg újra a Filippi 2:27. vers jut az eszembe: „…bizony beteg volt, halálhoz közel; de az Isten könyörült rajta, nem csak őrajta pedig, hanem énrajtam is, hogy szomorúság ne jöjjön szomorúságomra.” (Fil 2:27.) Ez az Ige felbátorít arra, hogy merjek nagyot kérni Istentől, ami a jelen esetben azt jelenti, hogy merjem egy ilyen súlyosan sérült beteg gyógyulását kérni. Arra buzdítom szeretteimet, hogy kérjük ezt alázatos, hálás szívvel. Úgy érzem, Isten e tragikus eseten keresztül először hozzám, és azokhoz szól, akik szívünk szeretetével közel vagyunk Ottóhoz. Önvizsgálatra és egymás közti kapcsolatok rendezésére hívja fel a figyelmünket. Az pedig, hogy Ottót életben akarja tartani Isten határtalan, könyörülő szeretetének fénylő bizonyítéka. Este meglátogattuk szüleinket. 9 gyermekük közül 6, 19 unokájuk közül 9 volt együtt. 21

Elbeszélgettünk az utóbbi idők eseményeiről, központi témánk Ottó volt. Amikor készülődtünk haza, anyuka megszólalt: „Mielőtt elmennétek, imádkozzunk.” Nem akartunk nemet mondani, de nem is tudtunk volna. Úgy érzem, erősödtünk egymás hite és imája által. Nagyon meghatotta mindnyájunkat kicsinyeink gyermeki hittel mondott imádsága. Október 12. vasárnap 10 óra előtt indultunk Kecskemétre a szülőkkel és Olgáékkal. Esztert a kórteremben találtuk érkezésünkkor. Ottó ekkor már nem kapott infúziót, de a lélegeztető gépet változatlanul üzemben találtuk, és orron bevezetett szondán folyt – közvetlenül – a gyomrába a koncentrátum. Éppen ott álltam az ágya mellett, amikor kiürült a folyadék a mennyezeten függő üvegből. Kezével intett, hogy írni szeretne. Gyorsan nyújtottam egy papírt és tollat a kezébe. „Teát kérek” – írta. Helyettem a – szinte állandóan – jelenlévő nővérke válaszolt: „majd húsz perc múlva kaphat újból.” A kedves válaszra megnyugodott. Közben cserélődtek a látogatók: testvérei és rokonai. 12 órakor 3 gépkocsival indultunk haza. Az úton megálltunk a baleset helyszínén. A felszaggatott útburkolat, az üvegszilánkok és a fémdarabok még 9 nap után is mutatták, hogy itt nem egy egyszerű ütközés történt. Ficsór Jenőék elkísértek bennünket Orgoványra. Anyukáéknál ebédeltünk. Őket is nagyon megterhelte az esemény, különösen, amikor a roncs kocsit is megnézték. Jenő többször is mondta: „Itt csak hálát adni lehet! Ilyen kocsiból élve kikerülni!” Valóban csak hálásak lehetünk! Beszélgetés közben Józsi (Olga férje) elmondta: ezen a héten, pénteken a Dunaharaszti Gyülekezetben az imaóra vezetője, (aki hallott a balesetről) kérte, hogy imádkozzunk a betegért, és ki-ki vizsgálja meg önmagát, milyen tanítást jelent a számára. Esztertől megtudtuk, hogy a Békési Gyülekezetben már 3-án – a baleset napján – imádkoztak Ottóért. Október 13. hétfő Este Irénke és Ervin azzal köszöntek be hozzánk: „Jó hírt hozunk!” Nagyon jól esett ez a bevezető, mert valóban minden rezzenésre félelem támadt bennem az utóbbi 2-3 napban. Leültek és így folytatták beszédüket: „A Honvéd Kórházból jövünk, Ottó már 25

22

perce gép nélkül lélegzik. Nem tudjuk, szükség lesz-e még a gépre, de ez már nagy eredmény”. Utóbb tudtam meg, hogy nem kellett visszakapcsolni. Irénkéék siettek, de imádkozás nélkül nem akartak távozni. Az angolt tanuló gyermekcsoportommal csatlakoztunk hozzájuk. Október 14. kedd Ottó állapota tovább javul, nincs már szüksége légszondára. Telefonon kérdeztem a kezelőorvostól, hogy túl van-e már az életveszélyen? Válasza: „Ha nagyon akarnánk, így is mondhatnánk.” Este 9 órakor Gyulai néni, Tihamér és Ervin jöttek tájékoztatni Ottó egészségének javulásáról: „Szépen lélegzik, és a sebei gyógyulnak”. Beszélgetés után néhány percnyi elcsendesedéssel búcsúztak tőlünk. Békéscsabáról meglátogatták a munkatársai. Október 15. szerda Katica ma délután találkozott először Ottóval a balesete óta. Két órát tölthetett nála, és közben – Ottó kérésére – vizes ruhával törölgette az arcát és kezét, azért, hogy enyhítse égő testének fájdalmait. Délután 4 óra felé érkeztünk feleségemmel. Már az ajtóból hallottuk, ahogy a Katicának beszélt. Meglepődtünk, mert ezt azért nem gondoltuk, hogy ma még hallani fogjuk a hangját. Beléptünk, köszöntünk neki. Ő viszonozta köszönésünket, és nekünk is mondta, hogy melege van. Beszélgetni kezdtünk vele, és megállapítottuk, hogy a gondolkodása nagyon zavart. Teljesen lekötötték figyelmét a fájdalmai, ezért nem is figyelt ránk, csak sorolta érzéseit. A nővérke mondta, hogy 2,5 dl tejet ivott. Ottó is hallotta és megjegyezte: „nem finom, szeretném veled megkóstoltatni, és ha te rámondod, hogy jó, akkor szívesebben elfogyasztom.” Kérdezgettük erről-arról, a jelenről és a múltról, az előbbiről nem tudott semmit. A régiekre viszont egészen jól emlékszik. Egy volt munkatársa (Kovács Sándor) meglátogatta, és azt mondta, az újságból olvasta a karambolt. Ottó erre nem szólt semmit, csak összeráncolta a homlokát. Én folytattam: „Igen benne volt az újságban, hogy beteg vagy, és itt fekszel a Honvéd Kórházban.” Almási apuka leveléből megtudtuk, hogy 10-én és 13-án is felkereste Ottót, aki nagyon örült a látogatásának.

23

Október 16. csütörtök Délelőtt Hipp doktorral beszéltem telefonon és azt mondta: „Javul a beteg”. Kérdeztem, hogy délután bemehetek-e, nagyon készségesen hozzájárult. Fél ötkor indultam Kecskemétre. Hipp doktor bent volt és azzal fogadott, hogy kicsit hamarabb kellett volna jönnöm: Ottó éppen a folyosón sétált (ez volt az első alkalom). A doktor bement a kórterembe és fölébresztette. Könnyen ébredt. Elkezdtünk beszélgetni. Kérdeztem a tegnap történt eseményekről. Nem emlékezett semmire, csupán azt mondta, hogy a Honvéd Kórházban van. Régebbi dolgokról kérdeztem, és ő az alábbiak szerint válaszolt: – Hol dolgozol? – Nem tudom. – Hol dolgozok én? – Nem tudom. – Mennyit keresel? – 2700 Ft-ot. – Mennyit keresek én? – 100 Ft híján 4000 Ft-ot. – Hol dolgozik a feleséged? – Gyógyszerész. – Volt-e nálad Somogyi Lívia? – Igen, fél nap… nem tudom. – Kivel dolgoztál legtöbbet? – Veled. – Szoktál-e imádkozni? – Igen. – Megkaptad-e a levelet, amiben szüretelni hívtalak? – Igen. – Akkor miért nem jöttél? – Közbejött ez a betegségem. – Mitől vagy beteg? – Azt mondják, karamboloztam. – Milyen színű kocsid van? – Valami világos… szürke. – Mennyiért adtad el a mogyorószínűt? – 40 ezerért, nagyon olcsón. Vacsorára fasírozottat kapott főzelékkel és 1 db zsemlét. Segítettem neki enni, pontosan a felét ette meg. Előre mondta, hogy csak a felét tudja megenni, és pontosan annyit fogyasztott el. Nekem akarta adni a másik felét. 24

8 óra előtt érkeztem haza. Anyukáéknak beszámoltam, Ottó jár és beszél. Itthon Ágikával és Enikővel együtt adtunk hálát Ottó gyógyulásáért. Imádkoztunk önmagunkért és azért, hogy Enikő dönteni tudjon Jézus Krisztus mellett. Október 17. péntek Fél ötkor mentem Ágikával Ottóhoz, ébren volt, amikor érkeztünk. A tegnapihoz hasonló állapotban találtuk. Állandóan az foglalkoztatja, hogy a jó Atyának még célja van vele. A kérdésekre hasonlóan válaszolt, mint egy nappal korábban. Mutattam egy cédulát, amit a kocsijában találtunk. Felismerte, hogy csapágy számok vannak rajta, „Ficsor Károlynak írta össze”. Kérdeztem: „Ki az a Ficsor Károly?” Töprengés után válaszolta: „Te”. 16-án bemutattam neki volt katonatársamat, Szabó Tibor nevű beteget, aki az ő szobájában feküdt. Kis segítséggel tudta, ki az. Újból és újból visszatért a témájához: „Nem érdekes a holnap, az Úr minden napra ad erőt. Nem számít, hogy egy évig, 30 vagy 40 évig élünk, csak az a fontos, hogy azt tegyük, amit tenni kell. Nem tudom, most mi van a gyermekeimmel, de ők épp olyan drágák lesznek”. Kérdeztem: „Mikor volt nálad a feleséged?” Válasza: „Talán tegnap”. Október 18. szombat Heródek Sándor meglátogatta Ottót a kórházban, aki által üdvözletét küldte Orgoványra. Október 19. vasárnap Anyukáékkal mentünk Kecskemétre. A kislányainkat Gubacsi Attilánál hagytuk, amíg felmentünk a kórházba. Mivel nagyon sok volt a látogatója, felváltva mentünk be a szobájába. Délben Attila segített Ottónak ebédelni. Egyszer egy kicsi a légútba ment, végtelenül szenvedett miatta 2-3 percig. Amikor szóhoz bírt jutni, az első mondatával meg akarta jutalmazni Attilát, így szólt: „Te jól etettél.” Október 21. kedd Este fél 6-kor mentünk Ottóhoz. Ma is zavarosan beszél. Egy-egy téma – ami közvetlenül vele kapcsolatos – túlzottan leköti. Viszont az eddigiekkel szemben egy kicsit vissza tud emlékezni a tegnapelőtt történtekre is. Sétáltunk a folyosón. 25

Ma délelőtt az intenzív szobából áthelyezték egy másikba. Tudja, hogy ez a 109-es, a korábbi 101-es, a WC, pedig a 179-es. Kérdeztem Durkó László címét (ő vette meg a mogyorószínű Wartburgot). Megmondta, sőt el is magyarázta, hogy az imaházhoz közel van, a Drága utca 51-ben, korábban Hajnal utcában lakott. Javasolja, hogy vegyünk magnót, de ne MK 25-öt, mert az csak játék. Philips 6-7 ezer forint, de 10 évet is kibír. Esetleg béreljünk, 1 évre 1380 Ft, 1 hónapra 114,- Ft. Búcsúzáskor mondta, hogy almát ne hozzunk, mert ő megbeszélte egy nővérrel, és mindennap lemegy a 10. emelet mélységébe, és onnan hoz 1 kg-ot. (2-3 napig sokat beszélt a negatív mélységi emeletről) Október 24. péntek. Csaba főorvossal beszéltem, aki azt mondta, hogy Ottó hamarosan hazamehet pár hétre. Valakinek állandóan vele kell tartózkodni. Úgy látja, hogy a karja hamarabb meggyógyul, mint ahogyan a gondolkodása letisztul. Az utóbbinak 6-10 hónapot szánt. Ottóhoz is bementünk, megborotváltam. Ottó egészségi állapota lassan, de javul. Reményünk szerint az életveszély elmúlt, azonban még most sem ismert minden egészségi károsodás. Egyes dolgokat csak feltételeznek az orvosok. Hisszük, hogy nincs véletlen az Isten számításában. Ezen esemény által is meg akarja mutatni szeretetét hozzánk, és közelebb von magához. Ez tükröződik Ottónak a korábbi napokból fakadó mondásaiból, amikor ugyan még értelme zavaros, de hitbeli látása tiszta. Október 26. vasárnap Apukáékkal mentünk látogatni, és utána részt vettünk a kecskeméti gyülekezetben a hálaadó ünnepélyen. Október 29. szerda A mai nap ismét új megrázkódtatást hozott a családra. Laciék fia, Attila a kerékpárról a fejére esett. Kórházba szállították és fejműtétet hajtottak végre rajta. Ezzel akartak megakadályozni egy esetleg beálló bénulást. Ugyanezen a napon elszállították udvarunkból Ottó karambolos (totálkáros) Wartburgját.

26

Október 31. péntek Ottó látogatása után Laciékat is meglátogattuk. Érdeklődtünk Attila felől, majd utána hozzá is felmentünk az osztályra. Éppen aludt, így nem beszélgettünk vele. November 1-28. Lassú gyógyulás eredményeként úgy döntöttek a sebészek, hogy a roncsolódott kart december l-én megműtik. November 29. szombat Két napra hazaengedték Ottót a kórházból azzal a feltétellel, hogy egy személy állandóan vele tartózkodik. A család természetesen nagyon örült ennek a lehetőségnek. Mi vittük el Békésre. December 1. hétfő A balesetet követően bal karján nagy műtétet hajtottak végre. Egy második műtéttel ma eltávolították, az akkor behelyezett szegecseket. December 11. csütörtök Az osztályvezető főorvost felkerestem, hogy személyesen érdeklődjem Ottóról. Válasza nem volt vigasztaló: „Egyáltalán nem javul a beteg karja, ideg-szakorvossal kell megnézetni.” Ottót lehangolt állapotban találtam a kórteremben. December 19. péntek A látogatás alkalmával elbeszélgettünk Ottóval a jelenről és a jövőről. Reménykedik a gyógyulásban, ez a bizalma nekem is új erőt adott. December 31. szerda Hálás szívvel emlékszem vissza az egész évre. Arra az eseményre is, ami október 3-án nagyon megrázott bennünket. Isten csodát tett az életünkben, legyen áldott az Ő neve érte! Ottó ma már teljesen egész, noha nagyon fáradékony. Nem bírja a terhelést, az összefüggő gondolkodást, állandóan nyugtalan, mindig többet tenne, mint amit bír. Bal karja viszont majdnem teljesen béna.

27

1976. január Ottó állapota sokszor nagyon gyenge. Időnként türelmetlen. Minden látogatási alkalommal (vasárnap és hét közben kétszer) ment hozzá valaki a családból, leginkább többen is. A közbeeső napokon többször telefonon érdeklődtem. 1976. február Nagyon lassú ütemben, de folyamatosan javul Ottó egészségi állapota. A bal kéz mozgása továbbra is minimális.

ISMÉT OTTHON 1976. március 19. péntek – Kiadták a kórházból Ottót hazabocsátották a kórházból, mivel a szakemberek úgy ítélték meg, hogy a rendszeres kórházi ápolással sem tudnak többet segíteni rajta. Bal karja viszont további kezelést igényel. Ezért előbb naponként, majd másnaponként kell járni az SZTK-ba. Időnként Hévízre, vagy a Frankel Leó u-i kórházba (ORFI) beutalják néhány hetes terápiára. Röviden az eseményekről Különösebb változás nem történt. Pontosabban mondva: történt. Immár nem a család jár a kórházba Ottót látogatni, hanem Ottó jár rendszeresen a kezelésekre, előbb naponként, majd folyamatosan ritkábban. Ezzel azonban nem járt le teljesen a kórházi tartózkodás, időnként be-be kellett feküdnie kezelésekre. Első alkalommal május 2. felében ment Hévízre, június 8-án hoztuk haza. Egyre inkább hálásak vagyunk Hosszú hónapok majd évek teltek el. Kecskeméten az SZTK-ban, Hévízen a gyógyfürdőben és Budapesten a rehabilitációs kórházban tett próbálkozások nem maradtak eredménytelenek. Ottó is, mi is bíztunk abban, hogy Isten az orvosokat felhasználja gyógyító

28

munkájában. Az Úr kegyelméből egyre inkább láttuk a hálára való okot. Megelevenedtek előttünk a biztató Igék. Betegségemben ő vigasztalt Emlékszem, hogy amikor 1978-ban én voltam beteg, akkor Ottó a kórházból írt leveleivel erősített. A betegségemben hálára való okot látott. Néhány gondolatot idézek leveleiből: 1978. jún. 24. „Lassú a gyógyulás, de sok hálaadásra van okunk. A fejem is hamar fáj. Nem véletlen az ittlét sem. Már eddig is sok áldás fakadt a balesetemből.” 1978. júl. 21. (ORFI) „A földrengés miatt ugyan nem félek, de ha a villamos fékezése felzavar álmomból, mindig a rengést képzelem. Feleségemet nagyon megviselte és lányom is fél. Ezért jó volna most otthon lenni, de ebben is megintettünk. Minden javunkra van: földrengés, betegség, ravatal – az utóbbit még nehezen tudom elfogadni. Hinni kell a gyógyulásban is. Neked is, ha lesz erőd, majd menni kell dolgozni. Mennyi hálaadás neked is, hogy ebben az időpontban van a betegséged, amikor a munkahelyeden valamivel kevesebb a munkád, és van jó helyettesed. Nekem is kegyelem, hogy itt lehetek. Mennyi lehetőség a bizonyságtételre, szóval és az életünkkel.” 1978. aug. 2. „Talán alig marad el nap, hogy ne imádkoznék a rádiós szolgálatokért és a Békehírnök olvasóiért. A kórházban két Ige erősödött meg bennem: Mindenért hálát adjatok… Ne aggodalmaskodjatok… Ef 5:20. „…és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenért, a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében.” Mt 6:33-34. „De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind megadatnak nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért…”

29

30

VISSZAKAPOTT ÉLET Rokonok és lelki testvérek tollából 2012.

31

32

BEVEZETŐ Ottó fivérem 1975-ös balesetét követően naponként feljegyzéseket írtam a naplómba vele kapcsolatosan. Három évvel később átnézegettem a feljegyzéseket és egy kis füzetben összegyűjtve, a családban közreadtam. Úgy láttam helyesnek, hogy a neki sok szenvedést, mindannyiunknak pedig a még inkább egybeforrást és lelki életünkben komoly tanítást adó helyzetéről szóló gyűjteményemet meg kell osztanom szeretteimmel. A 2010. év elején Ágikámmal elhatároztuk, hogy a kerek születési évfordulónkat – neki a 60., nekem a 70. – családi körben megünnepeljük és hálát adunk együtt is a múltban kapott áldásokért. Ez persze nem azt jelenti, hogy a hálaadást egyetlen napra korlátoztam volna. Egyáltalán nem. Többször jöttem Urunk elé imádságban és megköszöntem Neki közös életünket, megköszöntem azt, hogy még mind a kilenc testvér él. Istenünk csodájának tekintve ezt, gyakran kibuggyant belőlem a hálaadás. Emellett többször eszembe jutott, talán ez lesz az utolsó, amikor nyolc testvéremmel együtt beszélgethetek. Herminka egészen fiatal korától, Ottó pedig 34 éves korától hord testében sok-sok szenvedést. A születésnapomon készített utolsó kilenc-testvéres fotó Herminka szobájában készült. A fotózás idejére kiültettük a teljesen béna húgomat. Nem sokkal a születésnapom után Ottó hazament Urához. Erre egyáltalán nem gondoltunk, annak ellenére, hogy tudtuk, betegsége egyre jobban súlyosbodik. Még a nyár közepén történt, hogy a gépelésben folyton segítő Ilonka húgomat megkértem, hogy gépelje le az Ottó balesetéről emlékeket őrző füzetecskét, hogy majd elektronikusan kinyomtassuk, miután néhány történést hozzáírunk az elmúlt 35 év eseményeiből. Megkértem őt arra is, hogy próbálja gondolatait összeszedni és visszamenőlegesen leírni. Örömmel megtette. Azt nem gondoltuk akkor, hogy a füzet elektronikusan elkészülő változata egészen másként alakul. Ottó 2010. október 15-én elköltözött e földi dimenzióból a mennyeibe, örök életét immár az Úr jelenlétében, az angyalok közösségében éli. 33

Ez a – mindannyiunk életében jelentős – változás átírta a tervünket és most könyvem második részébe ez a tény, és az ezzel kapcsolatos emlékek is bekerülnek.

Orgovány, 2012. május 16. Ficsor Károly

A kilenc testvér: Álló sor: Olga, László, Ottó Ülő sor: Rebeka, Éva, Ilona, Hermina, Károly, Katalin

34

MÉG 35 ÉV Karaktere 2010. szeptember elején még semmit sem sejtettünk abból, ami október 15-én bekövetkezett. Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy jó lenne Ottó balesetének a történetét újra kiadni, immár komputeren szerkesztve, és néhány aktuális történettel kiegészíteni. Csak néhány jelenlévő előtt beszéltem erről és Ilonka húgom azonnal jelentkezett, hogy nála is vannak levélrészletek a baleset idejéből, amiket begépel és elküld nekem. Szeptember 7-én érkezett meg elektronikusan a kis gyűjteménye, amely a sajátja mellett másokét is tartalmazta. Sőt, Hégely sógoromat is felbiztatta emlékeinek elküldésére. Ahogy érkeztek e-mailen a beszámolók, betettem őket a gépembe, és egy mappában gyűjtöttem össze, minden rendezés nélkül. Arra gondoltam, hogy majd valamikor az év végén megkezdem a rendezést és a következő év elején egy, a korábbinál immár vastagabb füzetben kiadom néhány példányban. Október 15-én Ottó, négynapos kórházi ápolás után hazament Teremtőjéhez. Ez a tény minden tervet felülírt. A gyűjtést nem hagytam abba, de Ottó már kimarad a megajándékozottak közül. A témához pedig hozzáadódik elköltözésének körülménye is.

1975. október 3. – A tragikus nap Ha ’56-ra azt mondom, hogy fordulatot hozott Ottó és a családja életében, akkor 1975-re még sokkal inkább ezt kell mondani. Hajnalban indult Békésről, hogy orgoványi szőlőjét leszüretelje. Már csak 15 km választotta el utazása céljától, amikor egy felelőtlen tehergépkocsi-vezető, pótkocsis szerelvényével előzni kezdett egy másik tehergépkocsit a sűrű ködben. Nem látta, nem láthatta, hogy egy gyönyörű, új Wartburgban utazó fiatalember jön vele szemben. Frontálisan ütköztek. A balesetről és annak következményeiről részletesen írok könyvem I. részében. 35

Az eddig aktív, egészséges és agilis fiatalemberből egy élete végéig beteg ember lett. Akik nem ismerték őt korábban, csak ezután, azok nem tudhatják, valójában ki volt Ficsór Ottó. A baleset olyan súlyos károkat okozott benne, hogy nem csak fizikumában, de személyiségében is megváltozott Ottó. Természetesen nekem, aki ismertem őt kisgyermekkorától, változatlanul a szeretett testvérem maradt.

Visszakapott élet Az 1975-ös balesetet követő első héten semmi biztatást nem kaptunk az orvosoktól Ottó gyógyulásáraz, és egyáltalán az életben maradását illetően. Ebben a tudatban/tudattalanságban teltek napjaink. Rendszeresen látogattuk, amiről ő semmit nem tudott. Beszéltünk hozzá, imádkoztunk a jelenlétében és otthon. Vizsgáltuk életünket. Kerestük az okot és a célt. Jobban kitárulkoztunk Istenünk előtt. Vágytuk, hogy Ő maga szóljon és adjon eligazítást. Nem lázadoztunk. Nem okoltuk Istent. Nem okoltunk embereket. Vágytuk a gyógyulását. Imádságainkban kértük Istenünk gyógyító erejének kiáradását. Könyvem más részén írok lelki küzdelmeinkről és hálánkról. Újabb és újabb dolgokat tanultunk meg. Ahogy teltek a napok, lassan láttuk a változást betegünk állapotában. Csodálatos öröm töltött el bennünket, amikor először ismét gép nélkül kezdett lélegezni. Majd ismét néhány nap után, már valami kicsit kommunikálni is tudtunk vele. Igaz, hogy válaszai nagyon zavarosak voltak, de később azok is tisztultak. Pár hét után egyértelmű igennel válaszoltak a kezelését végző orvosok az életben maradását illetően. Kérdés immár az volt, hogy milyen szintű lesz a felépülés. Öt hónapos folyamatos kórházi kezelés után hazajöhetett a családja körébe. Még 35 évet kapott, illetve kaptunk az Úrtól.

Aktivitás Ottó betegségének súlyosságával kapcsolatban sohasem volt kérdésünk. Az sem volt kérdéses, hogy folyamatos fájdalom kíséri mindennapjait. Persze azért néha ez enyhébb volt, máskor nagyon erőteljes. A balesetet követően szükségessé vált számára a rendszeres orvoshoz-járás, különböző egészségügyi intézmények látogatása. Ritkán csak pár napot, de gyakran heteket töltött 36

kórházban, vagy rehabilitációs centrumban, ahol különböző kezelésekkel igyekeztek csökkenteni a fájdalmat és támogatni az élhetőbb életet. A gyógyfürdőknek szinte állandó vendége volt. Többnyire bejárt a kezelésekre, esetenként azonban befektették hosszabb időre, hogy orvosi ellenőrzés mellett végezzék a kezeléseket és lássák azok hatását, valamint hatékonyságát. Visszatekintve látjuk, hogy bár nagyon lassú, de azért éveken keresztül folyamatos javulás következett be Ottó fizikai állapotában. Arra sem emlékszem már mikor, de béna csuklójának megmozdulását követően visszakapta a személygépkocsi- és motorkerékpár vezetői engedélyét is. Igaz, hogy nagyobb utakra csak ritkán indult el, de a helyi közlekedésben gyakran állt ki kocsijával, hogy a mezőgazdasági termékeit hazavigye vele, és osztogassa időseknek, betegeknek. Vidékre is sokat elküldött postán. Pl. megszámlálhatatlanul sokszor érkezett az én címemre is gyümölcs, zöldség, főznivaló kukorica Ottó szorgalma nyomán. Azt is megtudtam, hogy gazdasági okokra hivatkozva a 15-20 kg-os csomagokat többnyire kerékpáron cipelte a postára. De sokszor fogyaszthattam kedvenc borsólevesemet, mert öcsém friss borsóval töltött meg egy kiadós kartondobozt! Valahogy mindig éppen az érkezett, amire azokban a napokban legnagyobb szükségünk volt. Figyelmességére utal az is, hogy gyakran megkérdezte levélben, később telefonon, mi az, amire leginkább szükségünk van. Sok levél fordult meg Orgovány és Békés között. Ottó szűkszavú leveleiben számtalan közérdekű információ érkezett. Kérdéseire igyekeztem válaszolni. Sok hiábavaló utat és költséget takarítottunk meg a levelezéssel. Néhány éve ők is, mi is Baptifon tulajdonosokká lettünk. Ez a kommunikációt felgyorsította és olcsóbbá tette. A levélváltás megritkult, de nem maradt abba. Néhány komputerrel írott levelet ma is őrzök. Hisz ezek jó eszközei voltak a kiváló testvérkapcsolat ápolásának. Ezen túl pedig Ottó nagyon jó szervezőkészséggel rendelkezett. 1970-ig, amíg Orgoványon élt, nem volt szükség a levelezésre, legalábbis egymás között. Egy házban laktunk, mindig elérhetők voltunk egymás számára. Öt éven keresztül kisiparos voltam, de abban az anyagszűkös világban nem tudtam volna folytatni a vállalkozást Ottó jó anyagbeszerzése nélkül. Soha nem adta fel. Nem ismerte e szót: lehetetlen. Nemegyszer befogta szüleink lovát és hajnali kettő órakor elindult vele Kecskemétre, és onnan hozta meg a szükséges profilacélt, vagy éppen a permetezőgép-alkatrészt. Egy éjszaka kétlovas fogattal indult Kecskemétre, nagyobb mennyiségű selejt parkettát hozni, amiből aztán kiválogattuk lakásunk három 37

szobájához a parkettát. A megmaradt, még gyengébb minőségű parkettát pedig vaskályhánkban tüzeltük el, biztosítva ezzel az olcsó téli meleget. Attól sem riadt vissza, hogy 4 m hosszú vízvezetékcsövet motorkerékpáron hozzon el úgy, hogy az a pótutas vállán nyugodott. A karikába felhajtott acélhuzalt csak egyszerűen átdobta a vállán és 50-60 km-es úton sem nyafogott, hogy nehéz. Látta a célt: ez az egyetlen megoldás ahhoz, hogy időben és olcsón megérkezzen a szövött-drót gyártásához nélkülözhetetlen huzal. Az ő munkahelye Orgoványon volt, az enyém Kecskeméten. A hajnali órák és az esti időszak állt rendelkezésünkre a szőlőmunkákhoz és az építkezésekhez. Mikorra az átlagember ébredezett, készülődött feladata végzéséhez, mi már igyekeztünk haza a szőlőből, hogy ne késsünk el a munkahelyről. A június-július hónap kivételével – amikor rövidek voltak az éjszakák – én nem mehettem reggel, mert Kecskemétre korábban kellett indulnom. Ilyenkor sem rettent meg Ottó, ment ő egyedül is. Este pedig építkezésen, vagy a műhelyben dolgoztunk, ahol a villanyvilágítás segítségével nem volt gondunk, akár 11-12-ig is haladhatott a megkezdett munka. Az elkészített kerítéseket, szinte menetrend szerint Ottó mázolta le. Ebben nagy „profi” volt. A haladás érdekében lemondott a finom munkákról, befestette az egész környezetet. A disznók etetését nem tudta elképzelni krumpli nélkül. Ezért minden reggel megfőztünk 5-10 kg apró- és hibás burgonyát. Sokáig mindezt a konyhában tettük. (Nem nehéz elképzelni milyen gőz és szag uralkodott a lakásban.) Közös munkánkat Békésen is gyakoroltuk. Ottó a szakipari tevékenységet soha nem vállalta. Úgy gondolta, hogy én ebben ügyesebb vagyok, ezért ő mindig inkább a kezem alá dolgozott. Nagyon kitartóan tette. Készítettünk előtetőt a házuknál, garázst és kukoricagórét az udvarukban, fészert a veteményes kertben. Palát szegeltünk a háztetőre, Ervin is velünk volt ekkor. Ervinről is elmondható, hogy nagyon szívós munkát tud végezni. Nem ijedt meg a hajnali indulástól. Mire a nap felkelt mi már Békés megyében jártunk. Még reggelizés előtt elkészült az első néhány négyzetméter palázás. Pár évvel később garázsépítésre invitált Ottó. Reggel 6 órára érkeztem hozzá Renáta kicsi lányunkkal. Léc és farostlemez volt készleten. Rácsszerkezetet állítottam össze, így minimális volt az anyagfelhasználás és relatív könnyű az építmény súlya. (Akkor még senki nem gondolta, hogy a következő évtizedek során háromszor odébb helyezik majd az udvaron belül, és mindezt kibírta a 38

szerkezet.) Délután már kezdett felsejleni a munka vége. Jobban haladtunk a tervezettnél, ezért Ottó elment, valahol vásárolt kátránypapírt, hogy majd azt tegyük a tetőre, beázás ellen. 8 óra felé beugrottam a lakásba, a pici Renikémet gyorsan ágyba tettem és mi Ottóval folytattuk a munkát. Ma is jól emlékszem rá, hogy a tetőn, a viszonylag könnyű fizikai munkában egyre jobban fáztam. Ottó kihozta nekem egy jó meleg pulóverét és ez sokat segített a felmelegedésben. Hajnali 4 órára elkészült a teljes munka. Eszter finom tejeskávéval és csabai kolbásszal vendégelt meg. Renátát kiemeltem az ágyból, betettem magam mellé a jobb oldali ülésre (akkor még ülhettek gyerekek is elől), beöveztem és elindultunk haza. Igen fárasztó 28 órai munka és utazás után, a reggeli műszakkezdésre itthon voltam. Ottó délután, ahogy hazaérkezett a munkahelyéről, megkezdhette a garázs mázolását. Ma is kedves emlékeket őrzök az Ottóval végzett közös munkákkal kapcsolatban. Nagyon jó volt vele dolgozni. Soha nem a fáradtság volt a hangsúlyos, sokkal inkább az a barátság, ahogy ő tudott lelkesíteni és bátorítani.

Lelkisége Fogékony volt a szülőktől tanult szellemi értékek elsajátítására. A Vasárnapi Iskolában komoly hívő tanítók képeztek bennünket és segítettek rátalálni az Úr útjára. Kicsiny gyermekként átadta életét Jézus Krisztusnak. A gyülekezetbe-járás elmaradhatatlan volt számára. Minden vasárnap délelőtt és délután ment a gyülekezetbe, de a szerda esti istentiszteletet is csak nagyon indokolt esetben hagyta el. Bibliája mindenkor kéznél volt. Reggel és rendszerint este olvasott belőle. Emellett egy napi áhítatos könyvből táplálta lelkét. Fiatalabb korában évente egyszer-kétszer ellátogatott más gyülekezetbe. Tahiba minden nyáron eljutott legalább egy hétvégén, de ha tehette többször is. Harold emlékezéséből olvasok egyik ilyen hétvégéjéről. Korábban nem ismertem ezt a történetet, de Ottót igen, és így cseppet sem csodálom, hogy még ott sem pihenésre használta az éjszakát, hanem szolgálatot vállalt, hogy mások nyugodtan alhassanak. Békési leányt vett feleségül. Békésre költözött. Leveleiből olvastam, közös ismerősöktől hallottam, hogy gyakran ment a körzet kisebb állomásaira, és vitte a szolgálattevőt. Majd egészségi állapotának erős leromlása után őt vitték mások, de ment, hogy 39

bátorítson, buzdítson másokat. Többször ment a gyülekezettel erdélyi szolgálati útra. Amikor pedig Békésre érkeztek vendégek, akkor szélesre tárta lakásuk ajtaját, hogy minél több személyt megvendégelhessenek. Ifjúsági konferenciák alkalmával a mi gyermekeink is rendszeresen vendégeskedtek Eszternél és Ottónál. A vendégszeretet gyakorlásában teljesen egyek voltak, egyik sem ismert felső határt. A szószéki szolgálatokkal nagyon tartózkodó volt. A lelkipásztor kérését, alkalmatlanságára hivatkozva rendre, csendben elutasította. Áttörést az egyik budapesti útja hozott. A villamoson összetalálkozott – a korábbról ismert – Vass Ferenc lelkipásztorral. Beszélgetésbe elegyedtek és Vass bácsi megkedvelte Ottót. Meghívta az esti istentiszteletre és felkérte az imaórai buzdításra. A kedves invitálásnak Ottó nem tudott ellenállni és megtartotta első imádkozásra buzdítását. Később Vass bácsi orgoványi szolgálata alkalmával, nagy örömmel számolt be gyülekezetünkben Ottó lelki érettségéről és szolgálati alkalmasságáról. Ottó azonban továbbra is tartózkodó volt e területen, csak ritkán vállalt szószékhez kötődő szolgálatot. Inkább másokat tolt maga elé és bátorításával szolgált. Magam is átélője vagyok ennek. Nálánál erőteljesebb bátorítást senkitől nem kaptam az elmúlt évtizedek során. Ő inkább megmaradt a diakónia terén és keresztyén irodalommal igyekezett az Úr felé fordítani az emberek szívét. Ebben pótolhatatlan eredményeket ért el. E könyvemben is sokan tesznek erről bizonyságot.

VISSZAPILLANTÁS Préd 11:6. Reggel fogj a magvetéshez, és ne pihentesd a kezed este sem, mert nem tudod, melyik sikerül: ez, vagy amaz, vagy mind a kettő egyaránt jó lesz.

40

Gyermekkorunk Ottóra gondolva rájövök, milyen sok emléket őriz az ember a régmúlt időkből. Ugyanakkor ezeknek az emlékeknek a pontos kronológiai sorrendbe állítása már lehetetlen lenne hat-hét évtized távlatából, ezért az utóbbiról mindenképpen lemondok, nem is próbálom erőltetni. Természetesen igyekszem azért valamennyire megőrizni a sorrendiséget, az időbeliséget. Öt éves voltam a II. világháború befejezésekor. Érthető, hogy abból az időszakból kevés emlékem van. Az a néhány pedig szüleimhez és nagyobb testvéreimhez kötődik. Az ő elmondásukból tudok valami keveset Ottóról is. Kicsi, tömzsi, szaladgálós, mindenütt jelenlevő kisfiú volt. Az oroszok elnevezték őt burzsujnak.

1942 áprilisában karonülő kisbabaként családja körében


Második osztályos koromtól kezdődően minden nap együtt mentem az iskolába vele és a nagyobb testvéreimmel. Később a kisebbek is csatlakoztak hozzánk. Szüleink nem jöhettek velünk az iskolába, ezért a nagyobbakat felelőssé tették a kisebbek iránt. Hogy ez a felelősség gyakorolható legyen, a kisebbek engedelmességgel tartoztak a nagyobbaknak. Nagy tisztelettel adóztunk Katica nővéremnek, aki tőlem három és Ottótól négy évvel idősebb volt. Ő mutatta nekünk, hogyan kerüljük ki a tócsákat és a ruhánkat, cipőnket bepiszkoló sarat. Persze jobbára ez csak elmélet maradt, mert az egész napos eső idején éppúgy mennünk kellett a tőlünk több, 41

mint 3 kilométerre levő iskolába, mint a szép, száraz és napos időben. Ilyenkor nem csak sarasak lettünk, de teljesen átázott a cipőnk mire az iskolába érkeztünk, és egész nap abban voltunk. A köves, vagy gépolajjal felkent padlós tanteremben nagyjából megszáradt mikorra indultunk haza és akkor ismétlődött az elázás. Igazi élményt jelentett, amikor hazaértünk és megláthattuk édesanyánkat, aki nagy szeretettel várt bennünket mindenkor. Nagyon együtt érzett velünk, de ezen a helyzeten változtatni ő sem tudott. Pontosabban mondva, ismétlődően figyelmeztetett bennünket a tócsák lehetséges kikerülésére és arra, hogy figyeljünk Katica útmutatására.


Általában 80-100 gyerek járt az Orgovány Felsőjárási Iskolába. Fele délelőtt, a másik fele délután. Egy-egy osztályba 8-12 fő tartozott átlagosan, de nagy volt a szórás. Előfordult ennek duplája, de olyan is, hogy a hetedik-nyolcadik osztályban már csak 3-4 gyerek járt az iskolába. A gyengébb tanulók közül időközben többen lemorzsolódtak. Az iskolaköteles kor 14 év volt ebben az időben, és aki bukott, az nem tudta, illetve nem akarta befejezni a nyolc osztályt. Mi pl. négyen voltunk nyolcadikosok. Ottóékra nem emlékszem pontosan. Viszont az elevenen az emlékezetemben van még ma is, hogy Virág Pali volt az egyik osztálytársa, akivel egyirányban indultunk haza az iskolából és gyakran összetűztek valamin, erejüket birkózással mérték össze. Oly sok mindenben hasonlítottunk egymásra Ottó öcsémmel, de ebben teljesen ellentétesek voltunk. Én mindig kikerültem a konfrontációt. Inkább elszaladtam, ha valaki ütni akart, vagy a lehetőség szerint másik útvonalat választottam, akár nagy kerülés árán is, de mindvégig sikerült elkerülnöm a tettleges veszekedést. Persze meg is kaptam a gyáva minősítést, de ezt cseppet sem bántam.


A tanyánk mögött volt egy hektár kiterjedésű szikes terület. Közepén, egy kis felületen soha egy szál növény sem sarjadt. Ebben a részben tudtunk nyár elején lubickolni. Júliusra azonban mindig kiszáradt. A koncentrikus kör második gyűrűjében csatak nevelkedett, amit mindig vízben kaszáltunk le és az állatok almozására használtuk. A legkülső gyűrűben vékony szárú selymes fű nőtt, amit az állatok szívesen megettek a hosszú téli időszakban, de nagyon nehéz volt lekaszálni. Édesapánk és Ottó azonban ezt is le 42

tudta vágni, másokon viszont kifogott. A csatak ennek az ellentéte. Rendkívül egyszerű volt a kaszálása. Ezen tanultuk meg a kaszálás mesterségét. Ennek azonban különleges története van. A nyári hőség idején, ebéd után delelés következett. Ilyenkor hosszabban pihentek a szüleink. Ottóval, mi alvás helyett fogtuk a kaszát és elkezdtük vágni a csatakot. Ezt nem kaptuk feladatul édesapánktól, de nem is ellenezte. Valószínű, ő előrelátó volt és kiszámította, hogy jó lecke lesz a 8-10 éves fiúknak. Valóban ez történt. Elejében rosszabbul ment, sok szál talpon maradt. De később egyre jobban belegyakoroltuk magunkat. Hétvégén már elkezdtük „ízlelgetni” a fűkaszálást is. Nem mondanám, hogy perfektek voltunk benne, de édesapánk megállapította, hogy a két fiú tud kaszálni. Ettől kezdve a kaszálás is feladataink közé tartozott. No, nem úgy reggeltől estig, csak egy-egy kis darabot vágtunk le, még mindig inkább szórakozásból. Mire elértünk az általános iskola befejezéséhez, már rendre kaszáltunk mindketten. Ottó valóságos mestere lett a kasza kezelésének. Nem jelentett számára gondot a kaszakalapálás sem. Máig is csodálattal tekintek e művészetére. Méltó követőjévé vált édesapánknak. Nem tudom miért, de az aratásból ő jobbára kimaradt. Apuka vágta, Katica markot szedett, én pedig a kévéket kötöttem és csomóztam, ami azt jelentette, hogy egy helyre hordtam össze tizennyolc kévét, azokat keresztbe raktam le és egymás tetejére került négyszer négy, plusz alul egy kezdő és felül egy záró kéve. Ezt a tizennyolc összerakott kévét neveztük csomónak.


Két hektár szőlőnk az iskola közelében terült el. Délelőttös héten délutánra mentünk oda dolgozni azokon a napokon, amikor szüleink a szőlőben dolgoztak. Délutános napokon pedig délelőtt. Egyszerre legalább négy-öt gyerek járt iskolába a kilencből. Mindig volt délelőttös és délutános is. Így egész nap dolgozhatott valaki a szüleinkkel. Ezzel egy csapásra két legyet ütött édesapánk: tudott felügyelni ránk, gyerekekre, és elősegítettük a haladást is a munkában. A permetezést 13-14 éves korunkban kezdtük. A 14 liter permetlé szállítására alkalmas lapos „kannát” két hevederrel rögzítettük a vállunkra. E hevederek felnőtt méretre lettek beállítva, így – még azzal együtt is, hogy volt valami lehetőség a hossz szabályozására – nekünk nagyon lődörgött a hátunkon a gép, ami nem kis kellemetlenséget okozott, de abban az időben nem volt lehetőség e hiba kiküszöbölésére. Nem volt többféle méretű és alakú permetezőgép, így hát azt kellett elfogadnunk, ami van. Persze a 43

permetezésnek is volt sok trükkje és azokat meg kellett tanulni, hogy eredményes legyen a munkánk. Ezek egyike, hogy először egyik oldalról permeteztük a sorokat és csak a permetlé rászáradása után kezdtük a másik oldalt. Gyakran volt, hogy a lányok kötöztek, és a hónaljhajtásokat tépték (kacsoltak) előttünk, mi pedig Ottóval permeteztünk utánuk. Reggelinél és az ebédnél egyszerre telepedtünk „asztalhoz” és olyankor jót tudtunk csevegni. Édesapánk művésze volt a rend megőrzésének, így nagyon elvétve alakult ki vita a gyerekek között. Aki ismeri a szőlőmunkát az ötven-hatvanas évekből, az tudja, hogy miért tettem idézőjelben az asztalhoz szót, mert egy tisztás területen tettük le az elemózsiánkat és a homokban körülültük azt. Amikor erősebben fújt a szél, akkor a finom porból nem kevés jutott a kenyerünkre és a tálunkba is. Azért a permetezésnél is kialakult egy kis munkamegosztás. Ottó nem szerette a pecsmegelést, mindig rám hagyta a rézgálic áztatását, a mész megtörését, a permetlé bekeverését, de leginkább a vízhúzást is a gyűrűs kútból.


Tíz éves koromtól kezdve olyankor, amikor édesapánk nem jött velünk, a lovak hajtása elsősorban az én feladatom lett, akkor is, ha kocsival mentünk a szőlőbe, de akkor is, ha szántás, vetés, fogasolás, boronálás következett. Ma sem tudom miért, de azt hiszem, hogy az egy év korelőny miatt bízták rám ezt az átlagosnál is felelősségteljesebb feladatot a szüleink. Az ekekapázás fizikailag nehéz volt és ezért csak 14 éves korunktól kezdve végezhettük azt. Ebben nem alakult ki szakosodás, teljesen spontán dőlt el, hogy Ottó vagy én végezzem az aktuális ekézést. A ló-vezetést pedig a húgaink valamelyike kapta feladatul. Szüretben Ottó puttonyozott, én szállítottam haza a kádakba öntött szőlőt. Otthon beraktam a darálóba, közben a lovak ettek egy kicsit, amíg a darálás folyamata tartott. Utána indultam vissza a szőlőbe, ott átfogtam őket a másik kocsiba, amit eddigre tele szedtek a szüretelők. Édesapánk pedig a mustot szállította a felvásárlóhoz Ficsor Pista bácsi lovaival. Amikor Pista bácsinál szüreteltünk, akkor Pista bácsi lovaival szállítottam haza a szőlőt, a mustot pedig ott is jobbára édesapám szállította a nagypincébe, csak ott a mi lovainkkal. Ifjú éveiben rengeteg puttony szőlőt kihordott Ottó a szőlősorokból, a puha homokban gázolva. Nem emlékszem rá, hogy valaha is panaszkodott volna, hogy elfáradt. Éppen úgy, mint a kaszálásban vagy a permetezésben, ebben is nagyon példásan kitartott. 44

Ottó éppen a puttonyba önti a szőlőt. A puttonyos: Somogyi Gábor (1955)


Édesapánk nagyon univerzális ember volt. Nem számított neki, hogy szőlőmunka, szántóföldi növénytermesztés vagy éppen építés. Nem csak gyermekkorunkban, de még a késő tizenéves-korunkban is ő végzett el minden építőmunkát. Ha segítségre volt szükség, akkor leginkább Ottót invitálta magához. A viszonylag nagy tanyánkon mindig akadt javítanivaló, de kisebb mértékű új épület építése is történt. Az ötvenes évek legvégén pedig a faluban kezdtünk nagyobb építkezésbe. Önerővel épült fel a Vörösmarty utca 1. és 3. számú ház, a melléképületekkel együtt. Majd később a Kossuth utcában. Egy-egy részfeladathoz viszont megkértük valaki segítségét. Jól emlékszem például arra, amikor Ottó asszisztált a kőműves munkákat végző Horváth Feri bácsinak. Ottó egyszerre tudott sarat készíteni és figyelni a közeli főutca – akkor még – kis forgalmára. Minden elhaladó traktorra és gépkocsira felfigyelt. A Vörösmarty 12. szám alatti házunk építését már nem édesapám, hanem én végeztem. Ottó még ebben is sokat segített a könyvelői és mezőgazdasági munkája mellett. Közben a szomszédos telket megvásárolta Ottó és ott építettünk neki egy szép melléképületet. A vályogot is mi készítettük az udvarunkon. Ottó lovas kocsival hordta egy bontott épület szétmállott agyagát. Mivel az agyag egy részébe kőtörmelék keveredett, nem volt alkalmas vályogkészítésre, ezért abból vertfalat készítettünk, emlékezve a múlt építészetére. 45

Közben édesapánk a Kossuth utca 13-ban kezdett egy lapos telket előkészíteni építéshez. 80 cm vastag feltöltésre volt szükség. Ottóval és a még otthon levő húgainkkal, lovas kocsin hordtunk oda 140-150 m3 homokot és a teljes falazáshoz szükséges vályogot a falu szélén levő vályogos gödrök mellől. A szállítást esténként és kora reggel végeztük, a falazáshoz pedig mindketten szabadságot vettünk ki. Ottó 1970-es házasságkötését követően az építési aktivitások átterjedtek Békésre is. Ottó ambíciója semmit nem csökkent. Ifjú feleségével gyorsan terveket készítettek, a városba illeszkedő stílussal. A kivitelezést Ottó vezényelte, részfeladatok megoldásához engem is többször meghívott. Gyorsan felépült a szép lakás, beköltöztek a saját rezidenciájukba. Azonban az építéssel nem álltak le. Folyamatosan szépítették a házukat, növelték annak a praktikusságát. Belül lambériázások, kívül két oldalról előtető és nyitott folyosó készült. A burgonya és a gyümölcs tárolására pincét, a kocsi védelmére garázst építettek. Sőt, még arra is kiterjedt Ottó figyelme, hogy legyen hely a szerszámoknak és a barkácsolásnak. Nagy örömet jelentett számomra, hogy ezekből az építési munkákból is kivehettem a részem, hasznossá téve ezzel sok szombatot.

Udvarukon 2008-ban. Háttérben a garázs.

46

Felkészülés az életre Nem azonnal vettük észre, de folyamatosan felismertük, hogy annak ellenére, hogy a forradalmat elfojtották, változások indultak meg hazánkban. A diktatúrát felváltotta a puhadiktatúra, a párturalom nem szűnt meg, de kicsit mértéktartóbbá vált. A mi esetünkben ez azt jelentette, hogy lassan megnyílt a lehetőség a középiskolai tanuláshoz. Beiratkozhattunk levelező vagy esti tagozatra. Ez irányú lépésben Ottó élenjáró volt. Gimnáziumi tanulmányokba kezdett, majd a 18. életéve betöltése után gépkocsi és tehergépkocsi-vezetői vizsgát tett. Ez azért volt nagyon fontos, mert megkezdődött Magyarországon a földek tagosítása. A gazdák földjeit elvették, és termelőszövetkezeti csoportokat hoztak létre. Szüleimét is elvették, ezzel nem csak a munkalehetőség, de a kenyérkereseti lehetőség is nagy csorbát szenvedett. Keresni kellett az utat a hogyan továbbra. Ottó, a még mindig kemény és fárasztó munka mellett esténként magolta a tantárgyakat. Előbb leérettségizett, majd könyvelői képesítést szerzett, és vonattal bejárt Kecskemétre, a Megyei Kórháznál dolgozott a megszerzett képesítéssel. Később újabb, jobb lehetőség kínálkozott, a helyi Sallai TSz-ben kerestek könyvelőt. Ő jelentkezett, felvették és attól kezdve nyolctól ötig tisztviselő volt. Hajnalban és este pedig kukoricát kapált, füvet kaszált, szőlőt permetezett és minden más lehetőséget megragadott, hogy nagyon szerény fizetését kiegészítse. Soha nem volt önző, magának való. Nem végzett számításokat, mi jár neki, ott dolgozott, ahol a legnagyobb volt a szükség. Folytattuk, a gyerekkorunkban elkezdett közös munkát. Csak már nem otthon a szülői gazdaságban, nem az otthonélő testvérekkel és szülőkkel vagyonközösségben, hanem a kettőnk közösségében.

Nem ismert lehetetlent Mindig, mindenben a megoldást kereste, néha hajmeresztő áron is. Mivel életeleme volt az adás, a segítés, mindent megtett azért, hogy ezzel valakinek örömet szerezzen. Nem tudom már pontosan mikor történt, de azt hiszem, hogy csupán pár hónappal a halála előtt. Vonattal utazott Budapestre, hogy könyvvásáron vegyen részt és hozzon magával a legfrissebb kiadványokból. Nagy volt a választék. Bőven talált magának megfelelőt. Már csak egy üres szatyra volt. A többit megrakodta és a nehéz, de jó erős fülű két szatyrot a könyvbizományostól kapott bálazsineggel összekötötte, az egyiket 47

átvetette a vállán, a másik elől lifegett. A másik két táska a két kezében volt, így ballagott ki a pályaudvarra. Nem volt már túl sok idő a vonat indulásáig, amikor eszébe jutott, hogy a közelben van még egy könyvesbolt. A csomagokat nem akarta cipelni, azért egy csendesebb helyen lerakta a földre, mondva az ottani mozgóárusnak, hogy „Jövök mindjárt, addig figyeljen már a könyveimre”. Az árus azonnal szabadkozott: „Semmiképpen ne hagyja itt, vigye magával!” Gondolom attól félt, hogy valami robbanó szerkezet van benne, vagy jobb esetben lopott dolog. Ottó azonban nem várakozott, tudta, hogy rövid az ideje. Az árus kiabálása is elveszett a nagy épületben. Gyorsan megérkezett a keresett könyvesboltba. Talált magának még néhány könyvet és rohant velük vissza a peronra, ahol a csomagjait hiánytalanul megtalálta. Gyorsan belezsúfolta az új készletet a szatyrokba és már lépett is fel a vonatra. Az pedig, mintha csak Ottót várta volna, már indult is Békéscsaba felé. Személyi kapcsolataiban lehetetlennek tartotta, hogy valakire rosszat mondjon. Nem élt az elmarasztalás „lehetőségével”. Ez nem jelentette azt, hogy jellemtelen módon, karakter nélkül egyetértett volna mindenkivel. Egyáltalán nem. Sőt inkább nagyon is eltérően gondolkodott sokaktól, de hagyta, hogy a másként gondolkodó is megtalálja a megoldást a felmerülő kérdésre. E természetéből adódott, hogy munkahelyi főnökeivel éppúgy jól kijött, mint gyülekezeti vezetőkkel, lelkipásztorokkal. Saját, és néha eléggé sajátos gondolatát nem adta fel, hanem meggyőző erővel képviselte mindaddig, amíg nem jutott el az érintett tudatáig. Magam is számtalanszor megtapasztaltam, hogy Ottó rendkívüli képességgel rendelkezik a meggyőzésre. Ez gyakran erőszaknak látszik, és nem csak látszik, hanem az is. Mivel a célja nem önmaga emelése, vagy éppen anyagi érdekének érvényesítése, ezért a végén kiderül, hogy érdemes Ottóra hallgatni. A sok közül egyetlen példát leírok, hogy érthetőbb legyen, miről is szeretnék szólni. A hetvenes évek vége felé minden találkozásunk alkalmával és gyakran a nekem címzett levelében buzdított utánfutó készítésre, mondván, hogy nagy szükségem van és lesz arra. A szükséget egyetlen percig sem vitattam, de a lehetőségemet annál jobban. Mondtam öcsémnek, hogy nagyon sok a feladatom, nem kezdhetek bele egy ilyen szerteágazó és időigényes munkába. Minden reggel Kecskemétre mentem dolgozni. Este igyekeztem haza, hogy az előbb négy, majd öt kicsiny gyermekünkkel foglalkozzam. Emellett még komoly háztáji munkákat végeztem. Az elmúlt évek során számtalanszor elmondtam, milyen hálás vagyok Uramnak, Ottó erőszakos rábeszéléséért. Igen, mert végül beadtam a derekamat és 48

megterveztem egy nagy felületű-, az átlagosnál hosszabb vonórúddal rendelkező könnyű utánfutót. Azért ilyen speciális méretűt, mert az otthoni – fizetést kiegészítő – munkáimhoz gyakran kellett nagy táblaméretű faforgácslemezt és négy-hat méteres fűrészárut vásárolni és szállítani. Autóbontókban megvásároltam a fédereket, kerékagyakat, és tárcsákat, no meg a megfelelő keresztmetszetű zártszelvényeket és nekifogtam a gyártásnak. A kész utánfutót elvontattam a vizsgabázisra és minden gond nélkül forgalomba helyezték adminisztratilag, én pedig gyakorlatilag. Az már csak hab a tortán, hogy kicsivel később Ottónak és Laci bátyámnak is készítettem egy-egy ugyanilyen típusú utánfutót. Egyik alkalommal éppen Orgoványról Dunakeszire, az épülő házunkhoz szállítottam rajta építőanyagot, és a beépítésén dolgoztunk aktívan, amikor Menyhért sógorom váratlanul meglátogatott bennünket. Nem halogatta az időt, gyorsan a lényegre tért. Ő is szeretne egy utánfutót gyártani. Mindent elvégez saját maga, de megtervezni nem tudja. Még rajztáblát is hozott magával. Mit tehettem, felfüggesztettem az építést és nekifogtam a tervezésnek. Mielőtt besötétedett, elkészültem a rajzzal, Menyhért pedig boldogan ment haza, hogy már másnap benyújthassa az engedélykérelmet és kezdhesse a kivitelezést. Szeretetházi szolgálatunk idején, egyrészt azért, mert nem igazán volt akkor már szükségünk rá, másrészt pedig azért – és ez volt a meghatározóbb –, mert szükségünk volt az árára, eladtuk. Néhány évvel később, ahogy egyre jobban kiterjedt az új missziónk az Örömhír Alapítvánnyal, ismét szükségünk lett egy utánfutóra, és ezt ki más vehette volna észre, mint Ottó, a távoli Békés megyéből. Levélben írta: „Szívesen odaadnám az alapítványnak használatra az utánfutómat”. Tudtam, hogy a kertészkedéséhez neki is kell a jármű, ezért szabadkoztam, de Ottó nem hagyta magát meggyőzni. Hamarosan maga vontatta el az utánfutót Orgoványra és itt hagyta azzal a megjegyzéssel, hogy amikor neki szüksége lesz rá, majd eljön érte. Soha nem jött. Amikor pótolhatatlan szüksége volt egy utánfutóra, akkor ott a városban kölcsönzött. Ő pedig folyamatosan fizette a biztosítást és az adót. Ez is Ottó volt. Felesége és gyermekei olyannyira tiszteletben tartották Ottó szándékát, hogy néhány héttel Ottó temetése után levelet írtak nekem: „Úgy döntöttünk, hogy az utánfutót az alapítványnak ajándékozzuk. Elmondtuk ezt a közjegyzőnek és ő ismertette velünk, hogy milyen adatokat szolgáltassunk ehhez. Kérünk, légy szíves azokat elküldeni címünkre.” Elküldtem, és hamarosan megkaptuk a 49

közjegyzőtől a hivatalos értesítést az Ottó-féle utánfutó birtoklásáról. Bár személyesen is megtettem, de most megismétlem, és ezen a helyen is köszönöm Eszternek és gyermekeinek e szép ajándékot, amellyel egyszerre kifejezték a férj, az apa döntésének tiszteletét és az Örömhír Alapítvány felé való szolgálatuk elkötelezettségét.

Közös utunk Csel 4:32. „A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt.” * * * 1968 márciusában megnősültem. Ottóval közös lakásban éltünk. A kisebb szobát ő használta, a nagyobbat mi. A konyha közös volt. Reggel nem tudtuk megelőzni a felkelésben. Krumplit főzött a disznóknak, utána ment a szőlőbe. Amikor a krumpli kissé lehűlt, Ágika vagy én bekeverte a csávába és megetettük a disznókat. Fél nyolc és háromnegyed között érkezett vissza. Nagyon gyorsan lefürdött és rohant a munkahelyére, de soha nem késett el. Erre kényesen vigyázott. Az igaz, hogy a saját reggelijéről gyakran lemaradt a kései érkezés miatt. Ilyenkor délben evett először, de őt ez cseppet sem zavarta. 1970 augusztusában ő is megnősült. Később Békésre költözött. Ott felesége szülei birtokán, és a vásárolt saját telkén gazdálkodott, de sűrűn jött Orgoványra is, mert itt volt egy tábla fiatal ültetésű szőleje. Abban is bizonyos vagyok, hogy még a szőlőnél is jobban vonzotta szülőfaluja, szülei és testvérei. Szüksége volt néhány év átmenetre, hogy az orgoványi fiúból tősgyökeres békési férj, apa, nagyapa legyen. Ez tökéletesen sikerült neki. Békési látogatásaim alkalmával meggyőződtem, hogy Ottót befogadták és ő is nagyon otthon érezte magát. A következő évtizedekben is számtalanszor jött Orgoványra, de az nagyon ritkán történt meg vele, hogy itt aludjon valamelyik testvérénél. Mindig sietett haza, az új családjához. Hihetetlenül vonzották őt. Máig sem tudom, hogy alakult, de a külön család, a külön megye, külön lakás sem tudott elszakítani bennünket a közös munkától és munkánk gyümölcsének közös élvezésétől. Itt meg kell említenem Eszter és Ágikám önzetlenségét. Mindketten csodálatosan elfogadták a mi nem mindennapos gyakorlatunkat, a közösködésünket. Ők is 50

felismerték, hogy nem a kicsinyeskedésben van a válasz, hanem a közös munka áldásában. Soha nem jutott eszünkbe azt számolni, hogy ki tett többet a közösbe. Ebben a földi életben ugyan soha nem tudom meg, kinek az érdeme ez az egészséges közösség, én mégis bizonyosra veszem, hogy elsősorban Ottóé. Azt viszont határozottan tudom vallani én is, hogy a szívünk és a lelkünk egy volt. Ez pedig jó táptalajává vált a vagyonközösségnek.

Ottó és Károly a lőtéri szőlőnél 1974-ben

51

Kitekintés a világba Ottó mindig fontosnak tekintette más kultúrák megismerését. Takarékos életvitele és szorgos munkája sem szabhatott gátat az általa fontosnak vélt utazásokban. Sokat tanultam tőle ebben is. Én nehezebben mozdultam ki otthonról. Az élet őt igazolta. Helyes volt a más gyülekezetek, más népek, más technikák felkeresése. Lehetőleg minden évben legalább egy hétvégén felkereste Tahit. Húgainkat és más ismerősöket vitt magával. Soha nem indult úgy, hogy egyetlen üres hely is legyen a kocsiban. Ha nem volt kocsi, ment motorkerékpárral. Gyülekezeti kirándulás is volt minden évben egyegy vasárnap valamelyik magyarországi gyülekezetbe. Ottó ide is mindig vitt valakiket. Ha megtudtuk, hogy valamelyik városban imaházat, szolgálati lakást építenek, Ottó mindig szervezett egy csapatot és mentünk együtt segíteni másoknak. Idősebb korban pedig a Békési Endre által létrehozott Építőkövetek Misszióval ment több napra is. Kiskőrösi, majd az Örömhír Alapítvánnyal végzett építéseinkre Ottó többször is hozott önkénteseket, akiknek csodálatos példát adott a munkavégzésben. A szomszédos Erdélyt, Ausztriát, Jugoszláviát, Csehszlovákiát, sőt NDK-t és Lengyelországot is látogatta Ottó. Egyedül a nagy Szovjetunió maradt ki a szomszédos országok közül. Az a gyanúm, hogy nem csak az okmányok nehéz beszerzése miatt volt ez, hanem Ottó nem annyira vágyott az oroszok felé, még akkor sem, ha a határ közelében többségében ukránok éltek. E területen a csúcs Amerika lett. Együtt indultunk, de sajnos külön jöttünk haza. Nem kapta meg az engedély meghosszabbítását. Így neki 10 hét után haza kellett jönnie. Így is berágtak rá a munkahelyén, és nagyon hátrányos megkülönböztetésben részesítették. Soha nem panaszkodott, néhány elcsípett mondatfoszlányból tudtam meg én is a rideg tényt. Atlantában, rokonaink házát megszépítettük. Óriási mennyiségű föld elkubikolásával szép lépcsőzetes parkot létesítettünk, ami megoldotta az épület csapadékvíz elvezetését is. Kialakítottunk egy hatalmas könyvtárat és egy négyállásos garázst. Persze két ottani munkást is adott mellénk dr. Haraszti Sándor nagybátyánk. Kettőnknek lehetetlen lett volna ennyi munka elvégzése.

52

Garázsépítésben. Ottó balról, sisakban

Vasárnaponként délelőtt imaházba mentünk, délutánonként pedig megtekintettünk egy-egy nevezetességet a világ gazdaságilag legerősebb és legfejlettebb államában, az USA-ban. Megfordultunk nagyvárosokban. Legtöbb rokona és barátja soha nem tehette ezt meg, 1973 szilveszterén a floridai partoknál, az óceánban fürdött nagybátyjával és másokkal. Fáról ettük a narancsot és a citromot. Tampánál olyan hídon át vezetett az utunk, amely sok kilométer hosszan ívelt át az óceánnak egy, a városok közé benyúló öble felett. A híd közepén megálltunk és gyönyörködtünk abban, hogy mind a négy égtáj felé az óceánt látjuk, csupán egy viszonylag keskeny sáv van rajta, ahol az autók közlekedhetnek.

53

Ficsor Károly és Ottó az Amerikai Egyesült Államokban, 1973. dec. 30., Palm Bay, Florida

Családja Feleségéről és gyermekeikről mindig felsőfokon beszélt. Nagyon szerette és tisztelte őket. Náluknál jobban senkivel és semmivel nem tudott dicsekedni. Nagyra tartotta felesége szorgalmát és diplomáját. Mivel mi is egyre jobban megismertük Esztert a négy évtized alatt, nem volt nehéz elhinni, hogy Ottó nem túloz, ő valóban nagyon értékes. Már régen nyugdíjas korban élt, de folyton aktívan dolgozott a szakma gyakorlásában, amikor gyógyszerész diplomája mellé doktori fokozatot is kapott. Ottó nem tudta megvárni, hogy legközelebbi orgoványi látogatása alkalmával ezt elmondja szeretett rokonainak, azonnal megírta levélben. Nem történt ez másként gyermekeikkel sem. Amikor kicsik voltak, azt hallottuk tőle: milyen ügyesek, engedelmesek a gyermekeik és nagyon szeretnek velük menni a gyülekezetbe. Később jó tanulmányi eredményükről beszélt találkozásaink alkalmával. Mindig friss információt kaptunk Ottótól gyermekeik diplomázásáról, majd újabb diplomájuk megszerzéséről. Magának Ottónak az ötvenes évek embernyúzó politikája miatt nem adatott meg, hogy diplomázhasson. Megpróbálta ő pótolni, amit lehetett a jobbacska idők beköszöntésével, de mindent lehetetlen volt pótolni. A 75-ös 54

balesetéből fakadó súlyos károsodás pedig teljességgel lehetetlenné tette számára a további képesítés megszerzését. Maradt hát számára, hogy felesége és gyermekei sikereinek örüljön felhőtlenül. Szívébe rejtette 1Sám 16:7. „De az ÚR ezt mondta Sámuelnek: Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt. Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” Zsolt 119:11. „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” * * * Egy gyermekről szól-e történet, Kinek folyton vidám volt az élet! Az növelte vidámmá kedvét, Szülei őt oly nagyon szerették! Egy napon még is az esett meg, Szomorú lett az oly vidám gyermek. Elvesztette állandó jókedvét, Bár szülei őt ma is úgy szerették! Meg is kérdé tőle Édesanyja Miért van ma olyan szomorú napja? Mi vont fátylat gyermeki keblére? Mondd meg nékem, nézz a szemembe! Mondd jó Anyám, feleli a gyermek, Miért borítják arcodat sebhelyek? Úgy szeretném, oly sokért, nem adnám, Ha mint másnak nekem is volna oly szép Anyám! Az Anyai szerető szív remeg, Szemeiből bánatos könny pereg. E sebhelyek kisfiam arcomon Érted van, éretted, hordozom. 55

Gyermekének ekként magyarázza! Bementem érted az égő házba, Életed neked megmentettem! De szépségem érted elvesztettem. Most már tudom, bocsáss meg nekem, Sebeid árán mentetted meg életem! Ez az élet hozzon bármi veszélyt rám Minden nő közt legszebb maradsz nékem ÉDESANYÁM! Már sok év múlt el Ottó tragikus balesete után, amikor az általam ismeretlen szerző eme verse a kezembe került és elolvastam. Nagyon megdöbbentett és elgondolkodtatott. Első gondolatom a gyermeki tiszteletlenség volt, aki csak azt nézte, amit látott, édesanyja sebhelyes arcát. Nem látta azt az önzetlen áldozatot, ami szívéből fakadt, és megmentette fia életét. Megtette azt, amit senki nem mert, bement az égő házba, hogy gyermekét megmentse. Hosszabb időre volt szükségem, mire megértettem, hogy egy gyermektől nem várhatjuk el, hogy a szívek mélyére lásson annyira, hogy a külső körülmények csúfsága, butasága, érthetetlensége ne zavarja meg az ő gondolkodását. Istennek kedves prófétájára, Sámuelre emlékezem, aki nagyon szerette Istenét, és kicsiny gyermekségétől fogva híven szolgálta őt. Mégis most, amikor Isten elküldte őt, hogy Isai fiai közül felkenje királynak, azt, akit Isten választ, akkor az ő szemeit megtévesztette a fiúk daliás kinézete. Csak később ismerte fel az egyszerű kis pásztorfiúban Isten választottját. A versben szereplő gyermek nem ismerhette édesanyja korábbi életét és szépségét, amit ismerhetett az édesapja. A mi gyermekeink többsége már a hetvenes években született. Nekik nem adatott meg, hogy Ottót olyannak ismerjék meg, amilyen, és aki ő valójában. Szüleimnek, testvéreimnek, nekem és még sokaknak az idősebb generációból adatott a lehetőség megismerni Ottó szorgalmát, hithűségét, áldozatkészségét és kimértségét. Az Elrejtett kincs című sorozatom több kötetében írtam azokról a személyekről, akiktől különösen sokat tanultam az életben, akik a „professzoraim” voltak. Ők gondolkodásukkal, cselekedetükkel, példájukkal sokat formáltak rajtam, de mindenkinél többet tanultam Ottó fivéremtől a panasz és zúgolódás nélküli életet, valamint mások tiszteletét és megbecsülését. Isten Igéje után, tőle kaptam a legtöbbet e területen.

56

Személy szerint nekem adatott, hogy a személyiségét teljes mértékben megváltoztató balesete után a legtöbbet látogathattam a kórházban, intézhettem a hivatalos ügyeit. Naponta láthattam szenvedései közepett. Istenem rajtam nyugvó kegyelméből mindenkor tudtam a mélyre tekinteni és a benne rejlő – mostantól eltakart – kincseket látni. Sőt, sorra felismertem az új értékeket is, amiket éppen ezek a „sebek” hoztak elő Ottó szívéből. Ha lehet mondani, 1975-től, még a korábbinál is jobban ragaszkodott Isten Igéjéhez. Nagyon szerette a könyveket, de mind elé helyezte a Bibliát. Balesete után hamarosan gégemetszést végeztek nála, ami egy időre elnémította Ottót. Majd, amikor már kezdett ismét működni a tüdeje és megszüntették a mesterséges légzést, Ottó „új nyelven” kezdett beszélni. A megrázkódtatásból adódó súlyos trauma következtében elveszítette a mértéktartó kontrollt, és a nagyon kimért beszédű Ottóból egy túlzottan beszédes, viszonylag sokakat zavaró Ottó lett. Ez a bőbeszédűség végig kísérte őt a visszakapott 35 évében. Pozitív sokként hatott rám, amint olvastam a fiatalabb nemzedék emlékezését: előlük Ottó sok, olykor túlzottan sok beszéde sem takarta el azt a kincset, ami szívéből került elő ezekben a nehéz években is. Csodálkozva figyelem, amint az isteni természet kezd kiformálódni bennük. Nem azt nézik, ami a „szem előtt van”, hanem a szív mélyére tekintenek, és mélyen belátnak oda. Ezek a szív mélyében elrejtett kincsek tették Ottót azzá, amivé lett. A látó emberek előtt ezek rejtették el a felszínest. Ezek ismeretében még inkább nem csodálkozom, hogy mindig oly rendkívüli módon tudtam szeretni és értékelni Ottó fivéremet.

ÁT A MENNYEI DICSŐSÉGBE Nem tudnék különbséget tenni nyolc testvérem között. Mindet egyformán szeretem. Valamennyien különbözünk egymástól, sok tekintetben nagyon eltérő a mentalitásunk. Másként reagálunk az eseményekre. Mást tartunk a legfontosabbnak vagy a kevésbé fontosnak. Eltérők vagyunk a mozgásban, a gondolkodásban. Ezek a különbözőségek azonban soha nem szakítottak el bennünket egymástól és nem vezettek családon belüli klikkesedéshez. 57

Ottóhoz nagyon közel vitt az a tény, hogy korban közel vagyunk egymáshoz. Sokat együtt dolgoztunk. Szüleinktől hasonló- vagy ugyanazt a feladatot kaptuk. Mivel Laci és Évike Gyula bácsiéknál nőtt fel, csak Katica volt nálunk idősebb. Addig ő lovászkodott, amíg mi is felcseperedtünk, utána ő is a lányosabb feladatokat végezte. Mi lettünk a „nagy fiúk”. Természetszerűen mi végeztük a nehezebb fizikai munkákat, akkor is, amikor a lányokkal együtt mentünk a szőlőbe, a kukoricásba, a gabonatáblába. A kettőnk közötti munkamegosztás viszont már nem kor alapján történt, hisz az az egy év nem számított ilyen szempontból semmit. Sokkal meghatározóbb volt a fizikai kondíció. Fiatal koromban jelentősen befolyásolta életemet a gyomorsav-túltengés és emellett enyhe vérszegénységet diagnosztizáltak az orvosok. Alkatomban is vézna voltam. Ottó ellenben köpcös és nagyon szívós, ami pedig még ezeknél is fontosabb, nagyon segítőkész. A legnehezebb munkáktól igyekezett megkímélni engem. Soha nem kellett őt erre kérni. Automatikusan ugrott a nehezebb feladathoz. Leginkább a zsákolásnál jelentkezett ez a szituáció. Mindig ő akarta vinni a nagyobb zsákokat. Engem a kocsira küldött, hogy adogassam a vállára és ő vitte a hombárba. Tizenéves korában nem ijedt meg a 80 kg-os búzászsáktól. Nem csak a hombárba, de a padlásra is felvitte. Azonban a könnyebb munkák idején is talált alkalmat szeretetének kifejezésére. Tudta, hogy én nem szeretek a homokban matatni a kezeimmel. Már pedig a krumpliszedést nem lehetett elvégezni másként. Rám hagyta a felvágást, ő pedig nekiesett a krumplik kibányászásának. Télen ő akarta tisztítani a répát a lovaknak, mert az is nagyon földes volt.


A kilenc testvér közül ő ment el elsőként. Tudtuk, hogy beteg, nagyon beteg. Máj-transzplantációra volt előjegyezve, de arra már nem került sor. Október 11-én kórházi kivizsgálásra feküdt be a Békéscsabai Megyei Kórházba. Meg nem szűnő fejfájásától szinte aludni sem tudott. Látogatói látták, hogy nagyon szenved, de keveset panaszkodott. Szenvedésének híre gyorsan eljutott minden testvéréhez, imádkoztunk érte. Az Úr könyörületéért esedeztünk és Ő különös módon válaszolt imáinkra: kómába esett és így nem érzékelte tovább a fájdalmat. Október 14-én az esti órákban meglátogattam Ervinnel. Beszélni már nem tudtunk vele, de jó volt látni arcán a békét. Megrendülten, de hálás szívvel köszöntem meg drága Uramnak, mindazt az áldást, amit sokan kaptunk Ottóban. Családját még a kórházi folyosón hagytuk, mi pedig elindultunk otthonainkba. 58

Ervint Kecskeméten letettem, onnan egyedül folytattam utamat, és a gondolataimat kezdtem rendezni. A következő nap, október 15-én hajnalban felkeltem, a gépem elé ültem és a következőket jegyeztem fel: „Életem elmúlt időszakában többször megtapasztaltam idősebb és fiatalabb korú betegek életében, hogy Isten hosszú időt adott nekik a felkészülésre. Azonban számtalan esetet láttam az ellenkezőjére is: hirtelen jött el a vég. Egyik nap minden szépen és jól ment, az egészség is kiváló volt. Végezték munkájukat, élték életüket, nem törődtek az Úrral. Mindig halogatták a döntést. Bár ott volt szívükben, hogy Jézus Krisztust kellene követni, de valami mindig meggátolta őket. Az örökös halogatás áldozatává váltak, elvesztették az üdvösséget, mert a kellő időben nem ragadták meg azt.” (2Kor 6:2.) Ez év elején Uram a szívemre helyezte, hogy a 70 éves határkőnél hívjuk meg a testvéreimet közös hálaadásra. Korábban csak ritkán, de mostanában sokat gondoltam arra: „Mindnyájan idősödünk, három testvérem előttem van, a másik öt követ a korban.” A Biblia világosan mondja: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő…” Zsolt 90:10. Urunk kegyelméből mind az Ő követői vagyunk. Tudatosan készültünk a múltban és ezt tesszük a jelenben is. Tudjuk, hogy egyszer eljön a számadás napja. Szeptember 18-án, szombaton mind együtt voltunk. Herminkához kimentünk. Őt is kivettük az ágyából, és egy székre ültettük, úgy készítettünk fényképet. Együtt látható a kilenc testvér. Ez a fotó megjelent egy kecskeméti kiadványban is Laci bátyánk élete történetének közlésével együtt.


Pár nappal ezelőtt Ilonka és Pisti meglátogatta Ottót. Beszámoltak a találkozásról. Még tudtak vele beszélgetni egy kicsit. Távozásukkor kikísérte őket a kórterem ajtaján. Nem sokkal később Rebekáék és Olgi látogatta meg, de ők már nem tudtak kommunikálni vele. Tegnap este Ervinnel elmentem én is Békéscsabára. Az Intenzív Osztályon találtuk meg. Ott feküdt kómában, békességes arccal, lezárt szemekkel. Mesterségesen látják el az életfunkcióhoz szükségesekkel. Visszaemlékeztem a múltra, hálaadásra nyitottam ajkam. Mély bizonyosság van bennem, hogy Ottó felkészült az Úrral való találkozásra. Nem tudjuk, hogy mi az Ő jelenlegi terve vele. Hazaviszi, vagy még visszahívja e földi életbe. Mi nagyon örülnénk annak, ha még felépülne, de ha nem, akkor sem félünk, mert tudjuk, hogy jó helyre megy. 1975. október 3-án bekövetkezett balesete óta rengeteget szenvedett. Rendszeresen járta az egészségügyi intézményeket, az orvosi rendelőket, de soha nem zúgolódott. 59

Megadással hordta a nehéz terhet. Az osztály előterében még találkoztunk feleségével, Eszterrel, Ottó fiukkal és Klárival. Kört alkotva, elérzékenyülve köszöntem meg az Úrnak azt a sok szeretetet, amit Ottótól kaptam/kaptunk az elmúlt évtizedekben. Az ő kómába esése ismét felhívta figyelmemet az állandó készenlét fontosságára. Beteg volt, és ez az utóbbi hetekben fokozódott, de senki nem gondolta – az egészségügyiek sem –, hogy két nappal ezelőtt egyik percről a másikra elveszíti tudatát. Megtörtént, de Ottó kész volt, nem mulasztotta el az alkalmat. Engem viszont az esete nagyon megérintett. Magam előtt látom a felelőtlen embereket, akik folyton halogatják a döntést. Magam előtt látom a hozzám nagyon közelállók között is azokat, akik ugyan döntöttek már évekkel ezelőtt, de kapcsolatuk meglazult az Úrral, mert halogatják a bűnrendezést. Naponként imádkozom értük. Nem mondok le róluk, várom a csodát, várom, hogy bűnbánatra jutnak. Most feléjük is kiáltom: Rendezzétek kapcsolatotokat az Úrral! Ekkor még nem tudtam, nem tudhattam, hogy fivérem két óra múlva elmegy az Örök Hazába, a Mennyei Dicsőségbe.


Késő este 10 óra után érkezett a hír: Ottó 20:55-kor meghalt. Előbb Ágikámnak szóltam, majd telefonon felhívtam gyermekeinket és velük közöltem az eseményt. Ők nagy szeretettel, és együtt érző szívvel vigasztaltak. Némelyek szóval tették ezt, mások írásban fejezték ki, ami bennük is végbement. Barbara és Donát még akkor éjszaka írta és e-mailen küldte az alábbi üzeneteket. Barbara: „Tegnap este (14-én) arra gondoltam, hogy reggelre meghal Ottó bácsi. Az Úr még 12 órát szánt neki és nekünk. Pontosan 35 évvel adott neki többet, mint ahogy emberileg gondolhatták volna. Ezékiás király csak 15-öt kapott. Nem tudom, én mennyit kapok, de már 18-cal kaptam többet eddig én is. Kegyelmes az Úr! 69 év. Az Úrnál egy nap annyi, mint ezer esztendő és ezer esztendő, mint egy nap. Mennyi minden jut most eszébe azoknak, akik régtől fogva ismerték őt. Évek, néhány nap alatt... Az jutott eszembe, hogy az édesanyja, édesapja és két testvére találkoztak vele. Most már ők élvezik a társaságát. „Ha meghalok, ne sírjatok, Atyám kezében ott vagyok.” 60

Nekem nagyon szívhez szóló volt ennek az éneknek az üzenete. Kicsit más a külföldiek stílusa, talán másként élik meg a halált is, mint mi magyarok. Éppen a napokban gondoltam, hogy jó lenne lefordítani ezt az éneket. Most más okból jutott eszembe... Bár nekem, most, ahogy meghallottam Ottó bácsi halálhírét, nem sikerült megfogadnom az első sor tanácsát...” Donát így folytatta: „Megrendülten fogadtuk Ottó bácsi halálának hírét. Nehéz elengedni. A testvérek között pedig sort nyitott. Örülök, hogy a születésnapodon még „teljes” egészségben itt lehetett. Azt gondolom, hogy a testvéreid közül ő áll legközelebb hozzád. Nem csak korban, de együtt töltött időben, munkában, stb. is. Adja meg az Úr azt, ami emberileg lehetetlen, és pótolja őt az Ő bölcsessége szerint. Nincs rá ötletem, de Ő nem szorul tanácsra. Hiszem, hogy elég erre a hatalma. Mi csak a töredékét érezzük annak, amit most te érzel, és ez is sok. Az Úr nélkül ez nagyon megtörhetne, ezért csodálatos, hogy nem Őnélküle kell ezt végigharcolni. Az Úr legyen veled, és mi is igyekszünk, amennyire bírunk. Szeretünk Ottó bácsi helyett is (mostmár, mert eddig nem kellett neki ebben segíteni). Jel 14:13. És hallottam egy hangot az égből, amely ezt mondta: „Írd meg: Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket”. Ez az Ige jutott eszembe. Ottó bácsi boldog. Eddig is az volt, de most már főleg az. Dicsőség az Úrnak! És köszönet az Úrnak azért is, hogy annak idején id. Ficsór Lászlót megmentette, és ezáltal nem csak Ottó bácsi, de mindannyian kisgyermekkorunktól fogva megismertük az Urat. Az ő gyümölcsei vagyunk generációról generációra. És azoké, akik őt az Úrhoz vezették. És azoké, akik azóta az életünkben vetettek valamit az Úr indítására. Bátorítást, intést, próféciát, stb. Barbara küldi: 2Kor 4:1, 5, 7, 14-18.”


Igen, nagyon hálás vagyok elődeinkért, a szüleinkért és nagyszüleinkért, akik az Úr követésében hozott jó döntéseikhez mindig ragaszkodtak. Példájuk és nevelésük bennünket jó irányba segített. Ez, az Istenben feltétel nélkül bízó életvitel megváltoztatta a 61

halálhoz való viszonyunkat és a gyász feldolgozását is. A nagy elkeseredés helyett a hála szavai törtek fel belőlem, imádkozva kezdtem az éjszakát.


16-án kora reggel, még mindig a legfrissebb hír hatása alatt ismét a komputerhez ültem, hogy érzéseimet megfogalmazzam és leírjam: Kedves Gyermekeink! Köszönöm vigasztaló gondolataitokat. Nagyon értékesek számomra és szükségem van rájuk. Nagyon szeretlek benneteket és tudom, hogy viszont szerettek. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Az Úr felkészített Ottó elbúcsúztatására. Békességet és bizonyosságot adott afelől, hogy hazamegy a mennyei honba. Ő eljutott arra a csodálatos állapotra, amit mi is oly nagyon kívánunk, a búcsú mégis nehéz. A felmérhetetlenül sok közösen töltött idő, az együtt végzett munka. Fiatal éveimben vérszegénységgel és gyomorbántalmakkal kísért életemben a legnehezebb fizikai munka idején mindig ő, a még nálam is egy évvel fiatalabb testvér akarta vinni a nagyobb terhet. És nem csak akarta, hanem vitte is. Engem soha nem engedett hozzáférni. Tegnapelőtt a békéscsabai kórház intenzív osztályán a vállára tettem kezemet és fiának, Ottónak mondtam: „Ezek a vállak hordoztak óriási terheket, számtalan 80 kilogrammos búzászsákot cipeltek.” Mindig örömmel tette. Soha nem kellett kérni, hogy vigye helyettem is. Ő akarta, és ment vele a lovas kocsihoz, majd a magtárba. Mindig megbízható volt, lehetett rá számítani. Nem csak zsákot tudott emelni, igazi nagy művészetének mindig azt tartottam, ahogy másokat és engem tudott felemelni. Nagyon egyedi módon, engem magánál nagyobbnak tartott. Önzetlenül lemondott a maga dicsőségéről és azt másoknak, nekem akarta adni. (Fil 2:4.) Sem gyermekként, sem felnőttként nem fejezte ki érzelmeit. Lelkivilágába csak cselekedetei által tudtam betekinteni, de azok csodálatos képet festettek róla. Önzetlenségéről tesz tanúbizonyságot mindaz, amit a Sátorkészítők című könyvben leír. Ő, aki kevés írásra vállalkozott, abban hosszan ecseteli gondolatait. Amikor olvastam, még nem tudtam, hogy ennyire közel van hozzánk a búcsú, de csodálatosan elköszönt vele. Az év eleje óta valami vibrált a szívemben. Nem tudom, hogyan, de éreztem, hogy közel vagyunk a sorkezdéshez, és Ottó tegnap este megkezdte. Igen, szeretett szüleink elmentek a két pici gyermekük, a mi testvéreink után. A kilencből pedig Ottónak adatott, hogy elsőnek találkozhasson anyukával és apukával. 62

Tegnap este a gyülekezeti alkalmon nyomatékosan figyelmeztettem a testvéreket az állandó készenlét fontosságára. Példaként említettem, hogy Ottó fivérem egyik pillanatról a másikra kómába esett, ami nem csak a családot, de az orvosokat is meglepte. Nem maradt ideje a felkészülésre, de ő kész volt. Gyermekkorától tudta, hogy egyszer meg kell jelenni az Úr színe előtt. 2Kor 5:10. Ennek tudatában élte életét. Az alkalom végén egyenkénti imádságban jöttünk az Úr elé. Többen hálát adtunk Ottóért. Az egyik jelenlevő férfit nagyon megérintette ez az üzenet. Megindult szívvel mondott köszönetet a mennyei Atyának, Aki oly sokáig várt rá, hogy rendezze Vele kapcsolatát. Hosszú idő után ezt megtette és most teljes szívvel törekszik az Úrral való jó kapcsolat őrzésére. Köszönöm a bátorító Igéket. Áldásul szolgálnak e mostani gyászban. „Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére. Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. 2Kor 4:14-18. Szeretettel: Apa


E naplórészletet nem csak gyermekeimnek, hanem azon testvéreimnek is elküldtem, akik interneten elérhetők, de a temetés után a nekrológgal együtt több lelki testvéremnek is eljuttattam. Ezt találtam a legalkalmasabb formának, hogy őket is informáljam öcsém lelki Otthonba költözéséről. Sokan kifejezték együttérzésüket. Néhányan közülük írásban tették ezt, kihasználva az Internet adta gyors megoldás lehetőségét. Helyesnek tartom, hogy ezeket itt idézzem, a szóban mondottakat pedig szívemben őrzöm. Lilla Apuci! Elképzelni sem tudom, milyen lehet elveszíteni egy tesót... Remélem, évtizedekig nem is fogom még tudni! Sokat gondoltam rád este is, ma is. Ti majdnem ikreknek is elmentetek Ottóval. Biztosan nagy űr marad utána... De találkozni fogtok, és ezt nagyon jó tudni. Bár remélem, még nagyon soká!!! 63

Amikor hallottam, hogy 9 óra felé ment el Ottó, átgondoltam, mikor is hívtalak titeket. Fürdés közben ugyanis őrajta gondolkodtam, a kádból csörgettem anyát, hogy megkérdezzem, mit tudtok róla. 9 óra előtt volt ez. Akkortájt, amikor „megkapta a behívót”. Érdekes... Puszil: Lillikéd Ilonka Tegnap óta hiányérzet van bennem – majd feldolgozom. Meggyőződésem, hogy Isten mindig, minden időben a legjobbat hozza létre. Ha nem lenne hitem, akkor is tudnom kellene, és tudnám is, mi vagyunk az a korosztály, akik szép lassan elköltöznek. Juditkával kapcsolatos beszélgetésem Katicának elmondtam, és kért, hogy írjam le és küldjem el neked. Annyira szerény az egész, de engedelmeskedem. 2010. október 15. Károly telefonált, hogy Ottó 20:55-kor befejezte földi életét. Az éppen nálunk tartózkodó Juditkának is mondtam (Júliával nálunk vannak, mert szüleik Párizsba utaztak) a fájdalmas hírt. „– Ki Ő?” „– A testvérem” – válaszoltam. Láttam, nem nagyon tudja, kiről van szó. Mondom neki: tudod, a „boldog ember”. A „Boldog ember” – története: Sok évvel ezelőtt János Gyulán koncertezett az egyik templomban, Kornélia, Jonathán, Johanna és Juditka is ott voltak. Ottó jó pár sorral előttük ült, gyakran hátranézett, hogy üdvözölje a Pálúr családot mosolyával és szemével. Kornélia a mellette ülő egészen kicsi Johannának súgta: „Nézd ott van anya testvére, Ottó bácsi”. - Melyik? Az a boldog? – kérdezett vissza. (Ilyen szépen fogalmazni csak egy finom lelkű kislány tud.) - Tudom már, és miért halt meg. - Nagyon beteg volt. - És én erről miért nem tudtam? (Megható volt) Ezután beszélgettünk róla egy kicsit. Laci Okt. 16. Elolvastam a naplórészletedet, sem hozzátenni, sem elvenni nem tudok belőle, így kerek, ahogy megfogalmaztad. Egy biztos, Ottó 64

öcsénk a nehéz körülmények során, sok-sok súlyos betegsége, szenvedése mellett is hitben élő emberként élte le példás életét. Most csak egyetlen szolgálatára emlékezem, tőle mindig, mindenkor kaphattunk – tartalmukat tekintve – értékes lelki táplálékot. Ha egy címet megemlítettem megszerezte, elküldte részünkre. Évám egyszer megjegyezte, nem tudja az Újszövetséget olvasni apró betűi miatt, azonnal jött a nagybetűs Máté evangéliuma. Lázadóan panaszkodni nem hallottam, nem átkozódott, hogy fertőzött vért kapott... Isten reá bízta a békéltetés igéjét! Szeretettel Laci


Okt. 20. Kedves Karcsi! A délelőtti istentisztelet előtt és a végén is megemlékezett Ottóról Mike Sámuel lelkipásztor. Ezt követően néhány gondolatot én is papírra vetettem: Testvéröcsém, Ottó váratlanul itt hagyott bennünket, örök otthonába költözött, ahol nem lesz fájdalom, bánat és keserv. Ottó elvégezte evilági futását. Bízvást írhatom, mint Pál apostol, ő is elvégezte ama nemes harcot, és a hitet megtartotta. Meggyőződésem, hogy megadatott számára az igazság koronája. Mint halandó testvérnek mégis nagyon hiányzik szeretett testvérem. Aki hírekkel, eseményekkel, olvasnivaló irodalmi értékekkel halmozott el. Mégis azt mondom, jól van ez így. Istenünk abban a kegyelemben részesítette, hogy szenvedésének, kiszolgáltatottságának napjait lerövidítette. Tudom, hogy Ottó így imádkozott: „Uram, adj bölcsességet nékem, hogy készen várjam a halált! ... S keressem Őt, ki megbocsát! Kérlek Atyám, a Krisztusért, tedd boldoggá éltem végét”. Ottókám! Te már tudod, hogy elkészítve várt szép, örök Édened. Ezzel a hittel, reménységgel búcsúzunk tőled, itt a temető csendjében. Egyik kedves énekem bevezető sorait küldöm feléd lelkem szárnyain: „Elnémul egyszer énekem, a húr elpattan, jő az éj, de mily gyönyör, a mennybe fenn, a lelkem új életre kél. Majd szétomol e porhüvely, hogy hol s mikor, még nem tudom, de vár a Mennyben már a hely, mert készen tartja Jézusom…” Somogyi Imre soraival bocsátlak utolsó földi utadra: „De Ige, áldás, emlék megmarad mindig, örökké…”

65

Részvétnyilvánítás Dérné Surányi Emma Nagyon szomorú szívvel olvasom a hírt! Kérlek fogadd – szeretteid nevében is – őszinte részvétemet! Az Úr adjon békességet mindannyiótoknak abban a reménységben, hogy hamarosan vele örvendezhetünk mi is! Imádkozó szívvel gondolunk az egész rokonságra, közvetlen családtagokra! Válaszom: Köszönöm együttérző szavaidat. Mély békesség van a szívünkben, és bár fáj a búcsú, tudjuk, hogy Ottó már nagyon jó helyen van, ahová mi is vágyakozunk. Gulyásné Anna Szeretnénk kifejezni együttérzésünket a gyászban, amely a közvetlen család és a nagycsalád részére fájdalmat és egyúttal kegyelmet hordozó is. Ottó testvéreteket – testvérünket – hazahívta Megváltója az előre elkészített hajlékba, a múlandóságból az Örökkévalóságba! Most fájdalmat jelent a hiánya, de kegyelmet hordozó volt az élete! Alkotónk Könyvében „minden meg volt írva, a napok is, melyeket neki szánt”, hogy 70. évében teljesedjék ki élete úgy, hogy az atyai hazahívó szó elhangozzék. 35 évvel ezelőtt újabb 35 év, csodálatos – 35 kegyelmi év – adatott számára! Felnevelhette gyermekeit, megláthatta még unokáit is, szerethette testvéreit és a gyülekezetet, így szolgálta az URAT. Kegyelem minden, hiszen sok-sok szolgálatát szinte futva végezte, igaz lett életére ez a páli Ige: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, amelyet megad nekem az ÚR, az igaz bíró ama napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” 2Tim 4:7-8. Ezzel az Igével búcsúzunk Ottó testvértől, és ezzel vígasztalunk benneteket. Isten vigasztalása és a találkozás bizonyossága az igazi vigasztalás! Charlie MacLeod Hello Charles I heard today about your brother’s death and want to assure you that we are praying for you all at such a difficult time. The Lord 66

gives and the Lord takes away and we are so grateful for each day and each breath He gives us. I pray that even in sadness you will know anew His sustaining power and joy. Kulcsár Miriam Fogadjátok együttérzésemet, és vigasztaljon meg titeket a békesség Istene a viszontlátás reményében, „aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát…” Zsid. 13:20. F. K. válasza: Köszönjük kedves vigasztalásod. Igen, Ő, Jézus Krisztus a Vigasztalónk. Benne nyertünk vigasztalást. Tudjuk, hogy fivérünk már ott van Nála. Készülünk a találkozásra. Csodálatos átélni, hogy a szellem visszatér az Úrhoz. Amikor a sírnál búcsúztunk, akkor már csak attól búcsúztunk, amely porrá lesz. Ezzel együtt is nehéz a válás. Hiányzik nekünk, de neki már jó, vége a sok szenvedésének. Kulcsár Éva Kedves Éva! Köszönöm a tegnap esti hívást. Nagy örömet szereztél mindkettőnknek. Köszönöm Ottó fivéremre emlékezésedet. Ottó nagyon fontos szerepet töltött be az életemben. Balesete után egy kis füzetet állítottam össze róla. Pár hónapja bevittük komputerbe, akkor még nem gondoltuk, hogy ilyen hamar elmegy. Így viszont kibővítem a 35 év utáni eseményekkel és úgy nyomtatjuk ki. Révész László Okt. 20. Vigasztalódást föntről kívánok, – én egy hittel teli, mosolygós Ottó bácsit őrzök az emlékeimben. Ficsór Ottóné válasza: Köszönöm, Laci! Igen, ilyen volt, és nagy türelemmel hordozta szenvedését. Most már fájdalom nélkül örülhet. Lilla Eszternek Okt. 16. Veletek vagyunk gondolatban!!! Kívánunk sok erőt Ottó bá' hazamenetelének elfogadásához!

67

Serafin Ildikó Kedves Ágika és Károly! Nagyon megdöbbentett Ottó halála. Nem tudtam, hogy beteg volt, de jó azt tudni, hogy ő már a Teremtőnél van, a többiekkel együtt... De jó lesz újból találkozni szeretteinkkel! Ottó mindig ragyogott az örömtől és a szeretettől. Mindig mosolygott, és mindennek tudott örülni. Mi volt a betegsége? Sokáig kellett ágyban feküdnie? Eszter, Eszterke és Ottó – az árván maradtak – hogyan viselik a hiányát? Az az igevers jár a fejemben, amit nagymama többször is emlegetett: „Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és begyógyítja a sebhedt lelkeket.” Zsolt 34:19. Így legyen! Szeretettel: Ildikó Békési Sándor Sok erőt kívánok én is, örömmel és szeretettel emlékezek Ottó bácsira, akinek buzgósága, tettrekészsége mindig is motivált! Ficsór Ottóné válasza: Köszönöm szépen, nagyon kedvesek vagytok.

Nekrológ Ficsór Ottó 1941. szept. 20 - 2010. okt. 15. Ficsór Ottó, Ficsór László és Ritter Ilona hetedik gyermekeként 1941. szept. 20-án Orgoványon látta meg a napvilágot. A nagy családban ötödikként nőtt fel, mivel két kistestvére meghalt. Szüleit és testvéreit nagyon szerette és tisztelte. Fiatal korában átadta életét Jézus Krisztusnak, 14 éves korában bemerítkezett Lőrincz Imre lelkipásztor által, és az Orgoványi Baptista gyülekezet aktív tagja lett. Nagy lelkesedéssel szolgált az ifjúságban, a zenekarban, és a diakóniában. Életeleme volt a gyülekezet és az Úr közelsége. Rendszeresen, örömmel és buzgón járt az Úr házába. Szíve utolsó dobbanásáig hűségesen ragaszkodott Megváltójához. Iskoláit Orgoványon és Kecskeméten végezte, majd ott is dolgozott. 1970-ben házasságot kötött Erdei Eszterrel, a Békési Baptista Gyülekezet elkötelezett hívő tagjával. Felesége szülővárosába, Békésre költözött. Urunk két csodálatos gyermekkel és 3 unokával 68

áldotta meg őket. Gyermekeiket Isten Igéjének tanítására építve, helyes példaadással úgy nevelték, hogy ők mindketten elkötelezett élettel szolgálnak a békési illetve a kecskeméti gyülekezet örömére és áldására. Ficsór Ottónak az Úr szolgálata mindig mindenek felett való volt. Egyszerű eszközként mindig ott jelent meg, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Évtizedeken keresztül végezte gyülekezete javára a könyvterjesztést és a Békehírnök elosztást. A mindenkori lelkipásztora jó segítségre lelt Ottóban. Tudta, hogy megbízhatóan elvégzi a rábízott feladatokat. Az Elöljáróságban is aktívan tevékenykedett. Az idős, beteg testvéreket rendszeresen látogatta, bátorította őket szavaival és irodalommal. Benyitott az otthonokba, átadta azokat a kézzelfogható dolgokat, amelyekre éppen szüksége volt egy magányos, elhagyatott vagy éppen anyagi gondokkal küszködő idősebbnek vagy fiatalabbnak. A városban élő lelki munkások már tudták, hogyha korán reggel a tornácukra tett valaki egy kosár burgonyát, ropogós cseresznyét, friss borsót vagy zöldbabot, egy újabban megjelent könyvet, naptárt, akkor az csak Ottó lehetett. Mindig szorgoskodott abban a brigádban, amelyik imaház-, prédikátorlakás-, alapítványi építkezésre ment, hogy önkéntes munkájával meggyorsítsa a haladást, vagy éppen könnyebbé tegye valakik életét. A munkának mindig a nehezebb végét fogta meg. Az adakozásban, jótékonykodásban igen bőkezűen osztott. Nagylelkűen, sokféleképpen támogatott missziós társaságokat. Az orgoványi székhelyű, országos hatáskörű Örömhír Alapítvány eredményes szolgálatát állandóan magáénak érezte. Önkéntes munkatársaként megyeszerte vitte a segélyeket. A városon belül kerékpárral és kismotorral közlekedett. A környező településekre személyautóval vitte az élelmiszert, ruhát és a lelki értékeket hordozó könyveket, így terjesztette az evangéliumot. Máskor vonatra, vagy autóbuszra ült, hogy egy-egy elhagyatott személyhez elvigye a nélkülözhetetlen gyógyszert. Alázattal, empátiával, segítőkészen, kedvesen szolgálta drága Megváltóját és felebarátait. Isten dicsőségére és sok-sok lélek áldására tette ezt! Sokak az önzetlenség példájaként emlegetik nevét. Különös adottsága volt mások emelésére, önmaga háttérbe szorítására. Mindenkinek megadta a tiszteletet, a legegyszerűbb munkástól, a lelkipásztorig, az orvosig, a kicsi gyerektől az aggastyánig. Kedves szeretteiről, feleségéről és gyermekeikről szuperlatívuszokban beszélt. Szerette Isten teremtett világát, kedves hazáját, a két várost, ahol élt és dolgozott. Szerette a természetet, a termőföldet, amelyen sokat 69

fáradozott kora reggeltől késő estig. Szerette szomszédait, munkatársait. Szerette kedves családját, a kiterjedt rokonságot és lelki testvéreit. Mindenkihez volt egy jó szava, mosolya. Jó kedélyű és egészséges humorérzékkel rendelkezett. Megelégedett, tettre kész, hálás, boldog ember volt. Életében sok megpróbáltatáson ment keresztül. 1975-ben egy figyelmetlen tehergépkocsi-vezető hibájából súlyos balesetet szenvedett. Ennek következtében hónapokig élet-halál között lebegett. Aki csak ismerte és szerette, az Élet Urához könyörgött érte, és Ő meghallgatta imádságainkat, visszaadta nekünk. Nagyon hálásak vagyunk ezért. A balesetből eredő károsodások 35 éven keresztül kísérték. Mennyei Atyánktól 69 esztendőt kapott e földi életben. Sok szenvedését türelemmel, megadással hordozta. Az utolsó évek, hónapok, különösen nehezek, fárasztóak voltak. Felesége végig mellette állt. Szeretettel, hűségesen segítette az utolsó percig, amíg megérkezett a „mennyei behívó”. Mély fájdalommal, de Istenünk akaratában megnyugodva búcsúzunk most, a viszontlátás reményében. Búcsúzik szeretett felesége, akivel negyven évig élt boldog házasságban. Búcsúzik: leánya, Eszter, és fia Ottó, veje és menye, valamint 3 unokája. Búcsúzik: 8 testvére, sógorai, sógornői és a kiterjedt széles rokonság. Búcsúznak: szomszédai, munkatársai, az orgoványi-, kecskeméti testvériség és a békési gyülekezet. Isten veled, a viszontlátásig! Hisszük, hogy drága Megváltója fogadta a Mennyben, és megkoronázta őt: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” (Mt 25:21.) (A Nekrológot Ficsor Károly állította össze.)

70

Szolgáló nagykövet Az volt a tervem, hogy csak néhány emléket gyűjtök össze a „majdnem ikertestvéremmel” kapcsolatban. Nem így történt. Egymás után jelentkeztek azok, akik hallottak e gyűjtemény készítéséről. Én pedig örömmel fogadtam, fogadom, mert még mindig érkeznek a sztorik. Ilonka húgom is azok közé tartozik, akik már régen átküldték az emlékezésüket. Miután összegyűjtöttem őket, elektronikusan átküldtem húgomnak a kéziratomat, ami őt további írásra inspirálta. Idézem őt: „A héten ismét átolvastam – majdnem teljesen – Ottóról a könyvet. Mindig nagyon elszorul a torkom, a könnyeimnek nem is akarok parancsolni, mert akkor még a fejfájásom is fokozódik. Torokszorító élete volt, ahogy olvasom a sok emlékezést, nekem is mindig újabb emlékek jutnak eszembe. Azt gondolom, aki ilyen aktív életet él, szinte kibírhatatlan némely dolgát élni, átélni. Az a nyüzsgés, az a felsőfokon való mozgás, az a döntéshalmaz, az a jóindulatból fakadó jó értelemben vett erőszak sokszor – szinte – elhordozhatatlan volt. A belőle sugárzó szeretet, az adni akarás felsőfoka, a segíteni akarás mindenáron, ez töltötte ki életét. Nem szeretném összefoglalni életét, nem is tudom, mert mindig találok valami újabbat, de merem mondani, hogy a szolgálat nagykövete volt Ő. Viszont – és itt csak a magam véleményét írom – néha alig tudtam követni, nem is tudtam, és időnként fárasztott is, de nagyon szerettem, és ez átsegített minden esetben. Mert jót akart, adni akart, azt szerette volna, hogy mindenki elfogadja személyes megváltójának az Úr Jézust, hitben éljen, az örök élet várományosa legyen.”

71

ÚJSÁGCIKK

Békési újság

72

KÖNYVIDÉZETEK Ficsor Károly: Isten országának nagykövete Ficsór Ottó: Súlyos balesetem volt 1975 őszén. Hónapokig kórházban voltam, majd hazamehettem, de gyakran vissza kellett térnem különböző kezelésekre és rehabilitációra. Ez a helyzet életmód-változtatásra kényszerített. Nagyon aktív életet éltem előtte, rengeteget dolgoztam. A fájdalmak és kilátástalanság közepette egyedül Istenhez fordulhattam. Tőle segítséget kaptam. A rádiós adásokat rendszeresen hallgattam, belőlük erőt merítettem és közben elköteleztem magam a szolgálatot végzőkért való imádkozásra. Lábadozásom idején látogattam a családokat és elmondtam nekik, milyen sokat jelent számomra a rádión felcsendülő Ige. Sokan nem hallották addig, hogy rádiós istentiszteletek is léteznek. Ez újabb elhatározásra késztetett: leírtam egy kis cetlire az adások idejét és a kezükbe adtam. E szolgálatomban jó társra találtam sógoromban, dr. Mike Jenőben. Neki volt egy öreg írógépe, a műsort leírta és közösen osztogattuk. Persze ebben az időben még nem volt sokszorosítási lehetőség, ezért sokszor leírta ugyanazt. Megérte, mert így sok embernek a figyelmét fel tudtuk hívni az adásokra. Míg az állam mindent megtett, az adások zavarása, megakadályozása érdekében, mi mindent megtettünk az adások ismertté tételéért. Levelezésünk során minden borítékba helyeztünk néhány példányt a műsorból, így a legkülönbözőbb városokba és falvakba eljuttattuk a műsoridőt. Ma már más időket élünk. Keresztyén újságokban havonként közlik ezeket a műsorokat. Esetenként még ma is tesszük ezt. Azt tapasztaljuk, hogy a személyes megszólítás sok embernél eredményesebb.

73

Ficsór Ottó, Békés

Ficsor Károly: Lángoló gyertya Az Újszövetségből most folyamatosan olvasom Péter apostol leveleit. Az első levél negyedik részének kezdete megállított: „Krisztus is szenvedett, amikor ebben a testben élt. Ezért erősítsétek meg magatokat a Krisztushoz hasonló gondolkodással! Mert aki testi szenvedést visel el, az eltávolodik a bűntől, hogy földi életének hátralevő idejét ne emberi vágyak, hanem Isten akaratának teljesítésére szánja.” 1Pt 4:1-2. Aki testi szenvedést visel el, az 74

eltávolodik a bűntől. Elgondolkodtam: Összefüggés van a testi szenvedés és a szent élet között? Ottó és Herminka testvéreim jutottak eszembe, akik sokat szenvednek ifjú koruk óta. Azután tovább analizáltam az Igét és megnéztem több fordításban is, hogy minél teljesebben megértsem annak üzenetét. A testi szenvedés megváltoztatja a gondolkodást. A nagy nyomorúságon átmenő hívő személy sokkal inkább az odafelvalókkal foglalkozik.


Nagyon szeretem a Bibliát. Kérdéseimmel mindig odamegyek. Keresem a választ. Herminka már 10 éve beteg volt, amikor egy szörnyű autóbaleset kapcsán Ottó fivérem fizikálisan és mentálisan súlyos állapotba került. Sűrű ködben előzött a fivéremmel szemben jövő teherautó vezetője, nem látta meg öcsém Wartburgját és frontálisan ütköztek. Ottót eszméletvesztéssel szállították kórházba. Bal karját akarták amputálni, de az utolsó pillanatban az orvosi consílium változtatott és az amputációt mellőzték. Igen, ez is egy csoda volt! Nem tudok eléggé hálás lenni Istennek, hogy Ottónak az akkori gyors döntés következtében, nem fél karral kellett élnie évtizedek óta. Igen, mert Isten megváltoztatta az illetékes orvos gondolatát. A baleset kapcsán megbénult a bal keze, nem tudta mozgatni. Urunk azonban újabb csodát tett, három év múlva megmozdult a béna kéz és azóta használni tudja azt Ottó. Nem részletezem a dolgokat. Öt hónap után valamennyi időre hazajöhetett a kórházból, hogy néhány napot a családi körben tölthessen el. Utána még további, hosszú kórházi kezelés következett. A szenvedésekkel teljes időben, különösen az első szakaszban sok kérdés forgott bennünk. Miért történt e baleset? Istenem iránti hálával elmondhatom, családunk egyik tagjában sem vetődött fel a zúgolódás Isten ellen. A kérdés oka az volt, hogy talán valami bűn következménye a baleset. Önvizsgálatba kezdtünk. Hamarosan rájöttem, hogy nem Ottó bűne miatt történt a baleset. Kérdésemre válaszolt az Úr: „Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük? Nem! Sőt – mondom nektek –: ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt – mondom nektek –: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.” (Lk 13:2-5.) Akkor megtanultam, hogy nem törvényszerű a szenvedés hátterében a szenvedő személyes bűnét keresni. Hiszem, hogy szükség van az önvizsgálatra és talán éppen 75

önmagamban keresni az okot. Hiszem azonban azt is, hogy nem feltétlen miattam van a szenvedés. Mindenesetre, Ottó balesete határkővé lett a gondolkodásomban, és sok áldás fakadt belőle azóta az Ige megvilágítása kapcsán. Nem azonosítom a szenvedést a bűn mértékével, de nem is megyek el mellette önvizsgálat nélkül.

Surányi Józsefné: Olajfacsemeték Ficsór Ottó: Megpróbálok néhány dologról írni. Jól emlékszem, ha Apuka kért valamit, ott nem volt apellálás, nekem az mindig parancs volt. Soha nem kaptam ki tőle, talán egyszer egy pofont. Röviden a története. Apuka mindig gyönyörű búzaasztagot rakott, féltve őrizte az állatok rongálástól. Egyszer a rám bízott szarvasmarhák az asztaghoz dörgölőztek, és ezért kaptam a nagy pofont. Talán, ha naponta kapok ütleget, az természetes, de így örök emlék. Különösen utólag úgy érzem, jogos volt a fenyítés. Ha az állandó útjavításokra gondolok, az is kedves emlék, amely rá olyan jellemző volt. Ha a pontos imaházba járásra (rendszeresen és soha nem késve); ha a „mindenkin segíteni”, az is hálaadásra indít. Rokonokkal is mindig szeretetben élni, szeretettel elhordozni egymást. Sokat tanultam a hatóságok felé való forgolódásából. Megszerettem tőlük az állandó munkát, tanulást. Feleségem az udvaron levő állandó rendet emlegeti, amit apukától látott. Amit apukáról leírtam, szinte ezeket mondhatnám anyukáról is. Olyan sok volt bennük a közös. Annyira egyformán szerették kilenc gyermeküket. Nem tettek különbséget a fiú- és leánygyermekük között. Ugyanazzal a szeretettel szerették a sokat-, vagy kevesebbettanulót, az engedelmes, vagy engedetlenebb gyermekeket. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól sem, amikor a Ficsór nagyszüleink a lakásukat az Orgoványi Baptista Gyülekezetnek ajándékozták. Szüleink ebben is kezdeményezők voltak és segítették ráhangolódni az egész családot, hogy lemondjanak az örökségükről a gyülekezet javára, amelynek Ficsór nagypapa egyik alapító tagja volt.


Szüleink házasságkötésükkor apai nagyszüleink birtokán, tanyán kezdték közös életüket édesapánk nagyobb testvéreivel. Ott

76

születtek gyermekeik Ilonka kivételével, aki a menekülés idején, Fehéregyházán született. Pár év elmúltával nagypapa felosztotta birtokát gyermekei között. A tanya környékét apuka örökölte. Az épületek egy részét lebontották és másutt (pl. Zoli bácsi építkezésénél) használták fel az építőanyagot. A lakóépületszárnyat Ritter nagypapa megvásárolta valamennyi földdel édesanyánknak és ezzel a tanya is a szüleink tulajdonába került. Mind a főépületet, mind a melléképületeket folyamatosan rendben tartották. Sőt, később apuka saját kezűleg aláfalazta. Ezzel megoldotta a szilárd alapot, de egy év múlva rádöbbent, hogy a nedvességfelszívódás nemhogy csökkent, hanem talán még intenzívebbé vált. Így az embernyúzó munkát lehetett elölről kezdeni. Kátránypapírt vásároltak és az augusztusi melegekben, amikor kicsit csendesedett a mezőgazdasági munka, apuka megkezdte a fal alját, - a tégla feletti sornál -megbontani. Vályogrólvályogra haladva a kátránypapírból pici tekercseket készítve, begörgette apukánk a szigetelőpapírt. A hatvanas évek legelején földünket betagosították a termelőszövetkezetbe. Nyilvánvalóvá vált, hogy ott nincs jövőnk. Apuka alapos átgondolása után megkezdtük az épületegyüttes szakaszos lebontását. A minőségileg gyengébb épületre került sor a legelején. Az agyag egy részét és az összes felszabaduló téglát behordtuk a faluban vásárolt telekre, ahol később házat építettünk, a Vörösmarty utca 3-ban. Pár év múlva ideköltözött a család, egész pontosan a család egyrésze, mert ekkorra már néhány testvérünk kiröppent a családi fészekből.

Dr. Gubacsi László: Szemelvények egy orvos életéből Ficsór Ottó: Kedves Testvéreim! Már sok éves dolgot említek újra, az ötletet a Ficsór szülőktől vettem, mint gyermek. Akkor a 9 testvér felajánlotta a nagyszülők házát a Baptista Gyülekezetnek. Sok vajúdás volt, de létrejött. Most tőlem jött az ötlet, jó volna felajánlani anyukáék házát a missziós családi Örömhír Alapítvány Orgovány részére. Amennyiben jónak látjátok egy héten belül küldjétek vissza az Örömhír Alapítványnak címezve. Már öten (dr. Gubacsi László, Ficsor Károly, Ficsór Ottó, 77

Tóth Istvánné, Hégely Ferencné) szóban elmondtuk ezt az Örömhír felé, de erősítjük ezt írással is, és akkor elindulhat a jogi téma. Békés, 1999. febr. 13. Szeretettel: Ottóék Dr. Gubacsi László megjegyzése: Azt hiszem a fenti kezdeményezés mindent elmond Ottó testvérünkről. De minden szónál szebben beszél a tett. Ezért is örökítettem meg családi dokumentumtárunkban a kezdeményező levelet. Legyen példa az utódok számára is.

Ficsor Donát és Barbara: Sátorkészítők Ficsór Ottó: Károly 26 hónapra bevonult katonának, majd eltávozáskor a kecskeméti laktanyából gyalog ment a szülőknek segíteni aratni. Van, aki csak a katonaságról tud beszélni, Károly is tudna erről vaskos könyvet írni. Ő mégis Jézus Krisztusról ír könyveket, amiben benne van egész élete. *** Amíg nem volt az Örömhír Alapítvány, mi testvérek, és a szűkebb család mindig megtaláltuk, mi köthet össze bennünket. Egy ilyen összekötő kapocs volt a békési családi ház építése is. Előbb Erdei Ferenc (feleségem bátyja) műszaki tanár két nyári iskolai szünetet töltött velünk az építkezésen. Majd a tetőfedéshez jött Károly és vele Ficsór Ervin dr. is, aki kiváló orvos, de olyan szakértelemmel rakta fel a 40x40-es palákat, mintha ebből is szakvizsgája lett volna. Később építettük a melléképületeket, górét, pincét, majd következett a térbeton készítés. 10 q vasból előtetőket, korlátokat készítettünk. Újabb nekifutással az udvaron a lambéria, majd az ebédlő oldalát és mennyezetét is lambériáztuk. Károly napi 16 órában végezte, de olyan precízen és szépen, hogy a legjobb burkoló sem talált hibát benne. Közel 40 éve jól bírják a gyűrődést az előtetők, a lambériák. Eszembe jut az utcakerítés, a vaskapuk készítése, mindezt önzetlenül, semmit sem várva cserébe. Annyi apró feladatot is el kellett közben végezni, de sosem akadt el a munka. Talán egy vállalkozónak egy nyár is kevés lenne ennyi feladat elvégzésére, nem beszélve arról, hogy mennyi költséget takaríthattunk meg. 78

Ez a testvéri szeretet mindig hálára kötelez Istenem, az Úr felé, de a bátyám felé is.

Ficsor Károly: Elrejtett kincs VI. Jn 9:2-3. „Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus így válaszolt: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” Először 1975 őszén néztem komolyan szembe a kérdéssel: e szörnyű baleset a balesetet szenvedő öcsém vagy az én bűnöm miatt, esetleg a család más tagjának bűne miatt következett be? Miközben fivéremet látogattuk a kórházban és sokáig nem tudtuk, hogy életben marad-e, ha igen, meggyógyul-e, kell-e amputálni a karját, és így tovább, Isten formálta, alakította életemet, életünket az én drágámmal, Ágikával együtt. Húszéves hívő múltam után azon a nyáron nyitotta meg Isten szemeimet a más felekezetben élő hívők felismerésére és megbecsülésére. Akkor döbbentem rá, hogy vallási gőg telepedett életemre és a saját egyházamat favorizáltam, más felekezetű embereket pedig legjobb esetben is csak másodosztályú keresztyéneknek tartottam, ahogy ezt tanultam a gyülekezeteink idősebb tagjaitól. 1975 júniusában Uram egy felekezetközi szolgálatba állított: a Monte Carlo Rádió magyar nyelvű osztálya részére készítettem felvételeket. Ebben a „földalatti” misszióban a feladatom élő bizonyságtételek felvétele volt. Ennek kapcsán találkoztam különböző felekezetekhez tartozó, áldott életű hívőkkel, akikről azt kellett megállapítanom, hogy érettebb keresztyének, mint én magam. Később, a nyolcvanas évek második felében újból szembesültem a kérdéssel: Isten büntetése a gyülekezetünkhöz tartozó egyik lelki testvéremnek a halála és a másiknak lába elveszítése ugyanabban a balesetben? Rájöttem, hogy hívő testvérek között bizony nem szokatlan, hogy ha egy személyt valami váratlan baleset vagy más tragédia ér, akkor rögtön azt mondják, hogy ilyen és ilyen bűnei vannak, és biztosan ezért történt vele a tragédia. A választ Istentől még az előbbi (1975-ös) kérdés keretében megkaptam, nem egyik pillanatról a másikra, de hosszabb belső vizsgálat után. A választ így fogalmazhatnám meg: nem feltétlenül büntetés egy betegség, egy baleset, stb., hanem lehet az egy tanítás 79

is Istentől. Fivérem tragédiája nekünk nagyon drága lecke volt és a tandíjat elsősorban fivéremnek kellett megfizetni. Ő egészen a 2010 októberében bekövetkezett haláláig testében hordozta a balesetének következményeit. Azonban soha egy pillanatig nem zúgolódott érte, elfogadta azt az Úrtól. Az ő balesetének és felépülésének végigélése után én már felhagytam addigi ítélkező magatartásommal, és a nyolcvanas években a gyülekezetben bekövetkező tragédia alkalmával már jobban együtt tudtam érezni a testvéreimmel, és ahelyett, hogy ellenük szóló magyarázatokat kerestem volna, inkább buzgón könyörögtem az Úrhoz, hogy adjon erőt az érintetteknek a gyász és a szenvedés elhordozásához. Ugyanakkor személyes beszélgetésekben próbáltam nyitogatni az ítélkező testvérek szemeit is arra, hogy másként kell viszonyulnunk a tragédiához és a szenvedő testvéreinkhez. Nem mondhatom, hogy gyors eredményekre jutottam, és egyik napról a másikra változott volna a gyülekezeti légkör, de néhány testvérnek megnyílt a szeme.

LEVÉLRÉSZLETEK Ilonka Károlynak – 2010. szept. 9. Mi – Pistivel – Ottóhoz először a balesete után 1 hónappal mentünk be a Kecskeméti Kórházba. Közben a családdal levelezés útján tartottuk a kapcsolatot. 1975. november 2-án vasárnap látogattuk meg. Még ma is előttem van, ahogy Ottó az ágyán félig ülve, félig fekdve, a jobb könyökére támaszkodva helyezkedett el. Bal karja merőlegesen a testére (háromszöget alkotva) begipszelve volt. Azonnal megismert, és beszélgetni kezdtünk, csendesen, ahogyan egy kórházban illik. Nem beszélve arról, hogy én alig tudtam magamhoz térni az ő betegségét látva. Pedig külsőleg nagyon rendezett volt, arca nyugodt és békés, de én még mindig a baleset hatása alatt voltam, és ez az első találkozás felkavart. Azt mondta, legjobb, ha suttogva beszélünk, és mesélni kezdett arról, hogy egy katonakórházban vagyunk, ami lényegében egy katonai bázis. Itt mindenütt figyelnek bennünket, és hallgatják, mit beszélünk. Az 80

elmúlt 35 év nagyon elhomályosította már az első találkozást, de még mindig emlékezem arra, hogy elmesélte, hogy a föld alatt legalább 5 emelet van, repülőtérrel és katonai járművekkel. Amikor próbáltam megemlíteni, hogy felfelé vannak az emeletek, csendre intett és azt mondta, fogalmad sincs, hogy milyen objektumokat rejt ez a kórház lefelé. Természetesen másra tereltük a beszélgetést, és kedvessége, gondoskodása nagyon megejtő volt. Rögtön azt nézte, hogy mivel tudna bennünket megajándékozni. Úgy, ahogy ma is teszi, első gondolata: adni, önzetlenül.


Balesetével kapcsolatos második emlékem 1976. nyár elejére tevődik. Akkor én a Volán Vállalatnál dolgoztam, a Hegedűs Gyula utcában. Egyszer csak kopognak a munkaügyi osztály ajtaján, és Ottó bátyámat láttam meg az ajtóban. Gondolom az ORFI-ból jöhetett, meglátogatott engem a munkahelyemen. Keveset tudtunk beszélgetni, mert ő akkor is sietett – mint a mai napig mindig – de nem akart anélkül elmenni, hogy be ne nézzen a húgához. Emlékszem, egy szatyor volt a jobb kezében. Balesetéből kifolyólag a bal keze lógott a teste mellett. Felajánlottam, hogy kikísérem a vonathoz, hiszen ha a csomag a jobb kezében van, nem tud kapaszkodni a járműveken. Ő erősen tiltakozott, majd hirtelen, a pakkját áttette a bal kezébe, és egy ügyes mozdulattal, jobb kézzel rácsukta a bal ujjakat a táska fülére. Amikor látta az arcomat, hogy mennyire vele érzek, gyorsan megnyugtatott, „a bal kezemnek is meg kell tanulnia, hogy szükségem van rá”. Azóta is gyakran erősít ez a hozzáállás az élethez, amikor nehéz feladatokat kell megoldanom. Rebeka – Naplórészlet 1975. október 13. Este Katica a fiaival, Évikével, Kornéllal, Enikővel, Herminka kislányával, Károlyék, Olgiék és mi, Anyukáéknál egyenként imádkoztunk Ottó gyógyulásáért: „Mert bizony beteg volt, halálhoz közel; de az Isten könyörült rajta, nem csak ő rajta pedig, hanem rajtam is, hogy szomorúság ne jöjjön szomorúságra.” Fil 2:27. Laci szombat délután volt Orgoványon és mondta, hogy a jobb oldalon az oldalbordák sorozatban el vannak törve. Úgy remélik, hogy a tüdő működésbe fog lépni a bordák gyógyulásával. Tegnap bementünk meglátogatni Ottót. Egyenként vagy kettesével mentünk a szobájába. Az egyik keze sínben, a másik keze lekötve, gépen keresztül lélegzik, orrán keresztül táplálják. Mozdulni 81

és beszélni nem tud. Szemével int. Látszott, hogy nagyon nyugtalan, szenved. A lekötött kezével ír, ha tartanak oda papírt. Nem lát oda, csak ösztönösen ír. Herminkának azt írta: „Vágd el!” A gézre gondolt, amivel a keze le volt kötve. Rebeka, Ottótól kapott leveleiből 1975. december 28. Sok szeretettel köszöntünk benneteket. Köszönjük a jókívánságokat, és az értesítést az újszülöttről. (Hégely Ildikó 1975. dec. 20-án született.) Jó a gyermek neve is, szép, és mégsem olyan cifra. Nagyon sok erőt kívánunk gyermekeitek neveléséhez, nagyon boldog új esztendőt és egész életetekre sok áldást kívánunk. 1976. július 16. Alig tudok mit írni, tőletek csak tanulni tudunk. Ma megkapták a szülők a leveleteket. Gondoltam, majd én válaszolok. Csak annyit hallottam, hogy Tivadar újra beteg. Ezek után az jutott eszembe, azért mindenképpen van ok a hálaadásra, és nagyon sok. A zúgolódással nem oldunk meg semmit. Jó volt olvasni, hogy ti is így gondoljátok. Természetes is ez hitünk szerint, de a kísértő sokszor mást diktálna. Kérjük, hogy ne engedje az Úr. Adjon erőt a napi faladatokhoz. Nem akartuk megírni, hogy ne okozzunk gondot vele, de mégis tudjatok róla, Ficsór papát szerdán hajnali 1 órakor bevittük a kórházba. Ma megyünk látogatni, ha nem jöhet haza, akkor újra írunk. Nem kell látogatni, teljesen jól van, csak sok vért veszített, valami érpattanás következtében. (Hamar kiderült, nagyon is komoly a baj, rák.) A körzeti orvost nem tudtuk felébreszteni, így Károllyal ketten vittük be. 1976. július 20. Károly gyermekei most jöttek a kórházból. Ficsór papát látogatták, Anyuka is velük volt. Valószínű, apukát meg kell műteni. Jelenleg az I. Bel. osztályon, a földszint 6-os kórteremben fekszik. Majd átkerül a sebészetre. Gondoljunk az egészségesekkel és a betegekkel, de a lelki betegekkel is. Melyik a nagyobb? 1977. október 12. Külön köszöntjük Hégely bácsit és Hégely nénit. Ha szenved egy tag, vele szenvednek a tagok mind. Mi hoztunk Lupenból (Románia) a hegyekből sárga gyökeret. Ezt jól ismerik Kovács Géza bácsiék is, talán valakinek főztek is a családban. Tehát aki sárgaságba esik, és 82

ebből a teából iszik, az jobban lesz. Nem kell 6 hónapig szigorúan diétázni. Persze a sárgaság is tág fogalom, de amit mi annak nevezünk, az nagyon komoly dolog. Volt orvos, aki éjjel ment Max bácsihoz sárga gyökérért. Belelopta a beteg teájába. Jobban lett a beteg, és az orvosok csak csodálkoztak, hogy mitől van ez a változás. De erre nincs engedély, ezért nem alkalmazzák kórházi szinten. Ezeket csak leírtam, hogy van ilyen is. Van olyan is, hogy az orvosok nem tudnak segíteni, és mégis van gyógyulás. Olvastuk a 38 éve betegről, aki azt mondta, nincs emberem, aki bevigyen a tóba. Kisarkítva az igemagyarázat: Ki kérdezte, hogy van-e embered, ki kérdezte, hogy gyógyítható-e a betegség? Akarsz-e meggyógyulni? – ez a kérdés. A beteg gyógyulni akart, az Úr Jézus pedig azonnal meggyógyította. A tenger lecsendesítésénél hallottam. Hullámzott a tenger, dúlt a vihar. Aki a vihart látja, nem látja Jézust. Aki Jézust látja, nem látja a vihart. Akarni kell naponta a bibliaolvasást is. 1978. április 15. Talán nem gondoljátok, hogy a szeretet megfogyatkozott felétek? Van megköszönni való. Ma hallottuk a hírt, meghalt Hégely Mihályné. Fogadjátok tőlünk is őszinte szeretetünket a fájdalmak hordozásában. Külön kívánjuk ezt Mihály bácsinak, Lacinak és Lajosnak is. Lajos hol katona? Címe? Olyan sok gondunk, dolgunk van, de a hálaadás a legfontosabb. Sokszor szégyellem, a szülőknek is hanyagoljuk az írást. Pedig ki ne érdemelné meg, ha nem ők? Ma délelőtt hallottuk: Márk 16:1-8-ból – kora reggel mentek a sírhoz. Ne féljetek! Valaki megszámolta, hogy 365-ször fordul elő a Bibliában: „Ne félj!” Érthető is ez a sírnál, a temetőben. Mi mitől félünk? Sokszor a bizonyságtételtől. Legyen az életünk bizonyságtétel. Ezt Jézus nem a pogányoknak mondja, hanem nekünk hívő embereknek. Sokakat megzavart a mai jugoszláv földrengés. Pénteken hallottunk hat dunaújvárosi balesetes halottról. Legyetek készen! Miért? Mi itt akadunk el hamar. Pedig, ha úgy fogjuk meg a kérdést: mi a célja velem, veled? Jézus mit vállalt értünk a Golgotán? Miért? Mert nagyon szeret. 1981. május 26. Nem is olyan könnyű betegnek írni, talán betegnek lenni sem. Nem jó kíváncsinak lenni, ha az orvos nem mondja, mi a betegség, én nem kérdezem.

83

Mike állatorvos felesége is sokat betegeskedett, strumma, vagy pajzsmirigy, már alig tudom. Ő a Mátrában feküdt szanatóriumban. Sokszor nem gondolunk arra, hogy Istennek ezzel is célja van velünk. Nem szeretnék lelki órát tartani, de ad tanácsot bőven a Könyvek Könyve. Vasárnap Patkás bácsiékkal Orgoványon voltam. Jó volt hallani Kornél döntését is. Szeretnénk ott lenni Pünkösdkor, amikor látjuk Jézus követését az alámerülésben is. Gondoljunk azokra, akik még nem jutottak el idáig a családban, a községünkben, ahol élünk. 1992. január 16. Szeretettel gondolunk veletek gyászotokban is. (Feri édesapja meghalt). Nem is tudom, hogyan tudnék elmenni a temetésre. Dolgoznom is kellene, de jó lenne látni titeket is! Hallottam, Rebeka, neked sem jó az egészséged. „Bízzatok” (50,- Ft) könyvet olvasom, és jó. „Társ” (95,- Ft) feleségek könyv is nagyon jó. Harmat kiadó, ismeritek-e? Békésen ifjúsági napok lesznek újra. 1998. június 18. Újra Békéscsabán a 3-as belgyógyászaton, nem kaptam meg az Interon A injekciót. Helyette Silymarint kapok 3 évig ingyen, kezelési megkötésekkel. Ma 15 fiola vért vettek le, kiküldik a német cégnek és sokfelé. Ma a máj megszúrás, nagyon érzékeny volt. Széklet, vizeletgyűjtés, vérvétel reggel és este is. 2001. szeptember 21. Nem lehet köszönet nélkül venni az őszinte megemlékezést (Ottó 2001. szept.20-án töltötte be a 60. évét). Csak köszönet a 60 évért is, mert ezt emberileg nem lehet megmagyarázni. 2002. október 28. Nagyon köszönjük Anyukáért tett sok-sok gondoskodást a kórházban, és a látogatásokat. Sajnálom, hogy nem lehettetek ott a Józsiék menyegzőjén (Surányi József és Nemes Gyöngyi házasságkötése 2002. okt. 26-án Kiskörösön). Mi az imaházban éppen Ildikóék mellett ültünk. Rendes jegyespár. Tivadaréknak alig tudtunk köszönni. Minden jó rendben történt, tegyük ezt mindig a családban egymásért is, és az Ige diadaláért is. Jézus Krisztus mondja: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben.” Jn 8:12.

84

2004. március 5. Békéscsaba Sok szeretettel köszöntünk benneteket, nagyon köszönöm anyuka gondozó szeretetét, aminek ti is aktív részesei voltatok. Jó volna, ha ez az összekötő anyai aranyfonál tovább is megmaradna. (Édesanyánk temetése 2004. február 24-én volt.) Jó volt látni Tivadar feleségét is a temetésen, sokat lehetne beszélni a temetésről is, de minden ékes rendben történt. Hogy van az egészségetek? Gondolunk Ildikóval és Sándorral is. Holnap nagy körzeti női világ imanap Békésen. 2005. szeptember 6. Sok szeretettel köszöntünk benneteket. Ferinek éppen köszöntem, gyermekeiteknek is. Gondoltam, neked majd a vacsorán. (Surányi Olga és Marton József menyegzője 2005. szeptember 3-án volt Dunaharasztin). Hiányoztál, de még érdeklődni sem tudtam. Lassan nekünk is erőfeletti egy ilyen út. Eszterék sem tudtak jönni, mert Dorka beteges. Ottóék hazahoztak, ők vasárnap reggel visszamentek Kecskemétre. Sok a feladat, kevés az egészség is. Hégely Ildike 1980. augusztus 1-jei – Hégely Ildikó által diktált levélből – Békési nyaralás élményei. Kedves anya, apa és Tivadarka! A keddi napnál folytatom, akkor is bejöttünk Gyulára, de délután nagyon esett az eső. Este Ottó bácsi vitt át Békésre. Szerdán, a Körös partján sétáltunk, és a békési fürdőben fürödtünk. Csütörtökön Eszterke néni vitt át Gyulára. Kornélia, Ottó bácsi és Ottóka otthon maradtak, mert sokan voltunk. Ma Ottó bácsi behozott Csabára, ülünk a vonaton, és várjuk az indulást. Szerda este ½ 7 órakor Ili Orgoványra megy. Csodálatosan telt a nyaralás. Sok puszit küld: kicsi lányotok Ildikó.” (4,5 éves) Herminka – Naplórészlet 1975. október 15. Vasárnap voltak az Olgiék és Rebikéék Orgoványon. Bementünk az Ottót is meglátogatni. Olyan nehéz róla írni, de azért akarok néhány mondatban róla szólni. Nagyon súlyos beteg, olyan nehéz látni, hogy szenved. Szeretne szólni, mondani valamit, de – csak – esetleg leírni tudja. Ezért is hálásak vagyunk, hogy tud írni pár szót. Most már orron keresztül táplálják. Néha a gépet is leveszik róla (amivel lélegzik). Nagyon sokat imádkozunk érte. Ő megismer bennünket, de gyorsan felejt. Nagyon fájdalmas lehet neki, az egész jobboldali bordasor törött. 85

Többször kér teát, de azt is bizonyos mennyiségben adják, (tehát nem mindig). Egy igeverset írok most nektek: „mivelhogy vágyva vágyott mindnyájatok után, és gyötrődött a miatt, hogy meghallottátok, hogy ő beteg volt” Fil 2:26. (Károlyi) Ma Évike és Katica látogatja meg. Nem nagyon szabad, de mégis egy néhány pillanatra. Károly – Rebekának 1975. október 15. Ottó állapota 5-13-ig olyan egyforma volt, hogy a gyógyulást csak hitünkkel érzékelhettük – legyen hála Urunknak, hogy így viszont élt bennünk a remény. Hétfőtől (13.) az orvosok is jobbulásról beszélnek – azóta nincs gépen, önállóan veszi a levegőt. (Most látjuk, milyen nagy ok nekem is, neked is a hálára, hogy van számunkra levegő.) Magam felé is, és mások felé is elmondom figyelmeztetésként: ismét csoda történt a Ficsor testvérek között. Mert ez nem a véletlen műve, és azzal sem magyarázható, hogy talán mégsem volt az olyan nagy ütés. Nem részletezem tovább, egyetlen a válasz, Isten szólt hozzám, hozzád és Ottóhoz is: „Én szeretlek és megpróbállak téged, de ha te meg nem tagadsz engem, én megsegítlek téged…” Somogyi Tihamér – Rebekának 1975. október 24. Ottó egészségi állapota nagyon sokat javult. Nagyon nagy okunk van a hálára, mint minden beteg gyógyulásáért. Ottó azonban még most is eléggé beteg. Még sokat kell imádkozni, amíg meggyógyul. Engem mindig meghat, amikor látom, hogy már ennyit gyógyult. Károly 2009. okt. 13. – Ottónak és Eszternek Kedves Eszter és Ottó! Tegnap késő este foglalkoztatott a gondolat, hogy levelet kellene írnom nektek, melyben kifejezem Uram iránti hálámat azért a szolgálatért, amit végeztek. Köszönöm, hogy megértettétek: Isten akarata, hogy az Örömhír Alapítvánnyal együtt szolgáljatok. Az elmúlt időben ennek számtalan módját találtátok. Kezdettől fogva jelentős mértékben támogatjátok az alapítványt adományotokkal. Időtöket sem sajnálva segítitek terjeszteni az örömhírt az emberek felé. Ennek egy része, amint a munkád végzésével párhuzamosan keresztyén irodalmat és Bibliákat adsz át a nálatok megforduló ügyfeleknek. Ottó felmérhetetlen munkát végez a könyvek tárolásával, szállításával, elosztásával, más könyvek kölcsönözésével. (Nem tudunk minden könyvből annyit nyomtatni, 86

hogy elajándékozzuk, ezért nagy segítség, amit Ottó végez, hogy kölcsönzi ezeket a könyveket az olvasóknak. Sőt, ami még nagyon fontos: serkenti az embereket az olvasásra.)

Nagyobb mennyiségű könyvet szállítottam Békésre Ottóékhoz

Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak a szolgálatnak fontosságát, amit szó szerint érettünk vállaltatok 1991. óta, amióta teljes időben fizetés nélkül szolgáljuk Istenünket Ágikámmal együtt. A legnehezebb időkben éppúgy, mint a kevésbé kritikus időkben érkeztek az élelmiszer csomagok – zöldség, gyümölcs, burgonya stb.– Sokszor eszembe jut és bizonyságtételemben elmondom, hogy a kilencvenes évek elején nem tudom, hogyan tudtunk volna mindennap háromszor étkezni testvéreim és különösen Ottó segítsége nélkül. Mindezt úgy tettétek, hogy soha nem beszéltünk kimondottan nagy szükségünkről. Az Úrnak viszont annál többet beszéltünk erről. Ő hívott el arra, hogy hitben lépve adjuk fel anyagi egzisztenciánkat és ígérte meg, hogy gondoskodik rólunk. Betartotta ígéretét. Megpróbált – néha nagyon keményen –, de nem hagyott magunkra. Kegyelméből soha nem szenvedtünk hiányt. Köszönöm nektek, hogy fontos részt vállaltatok az Úr ígéretének beteljesítésében.

87

Köszönöm, hogy továbbra is velünk szolgáltok. Köszönöm, hogy örömmel teszitek ezt. Nagy szükségünk van a részidős önkéntes munkatársakra. Veletek sokkal több irodalmat el tudunk juttatni az érdeklődők és az éppen nem érdeklődők felé. Tartozunk azonban a szeretettel és a mentő evangélium hirdetésével azoknak is, akik nem akarják meghallani az Úr szerető hívó szavát. Jelenleg is újabb irodalmi termékek jelennek meg. Ezek egyike a Korona-lak című könyvecske, amit Vasárnapi Iskola tanítók és hittanoktatók jól tudnak alkalmazni segédeszközként, és ajándékba adjuk őket. A napokban megjelenik Kenneth Jones: A Biblia az igazság szava című könyv harmadik kiadása is. Istenünk egy idős szolgáló leányának, Aczél Eszternek az élettörténete hamarosan nyomdakész lesz. Bár még a kiadással kapcsolatban nem tudom mi lesz, az anyagi háttere még ismeretlen. Ez egy kb. 120 oldalas könyv lesz. Továbbra is sok segélyt kapunk, annak elosztásában segítségre van szükségünk. Most pl. neten is hirdetjük, hogy gumicsizmát, kisméretű takarót, stb. tudunk adni. Mindenekfelett köszönöm, hogy imádkoztok értünk, a szolgálatunkért. Ezért is küldöm időnként az aktuális imalistát, hogy jobban átérezhessétek, miért vagyunk hálásak, és mire van szükségünk. Szeretettel: Károly Károly Ilonkának 2010. okt. 20. (a temetés napja) Kedves Ilonka! Egy nehéz nap után vagyunk. Ugyanakkor egy kedves nap után. Olyan jó volt hallani, látni embereket Békésen, tőlünk nagyon messze, akik oly nagyon értékelik Ottó szolgálatát. Az igehirdető ugyanilyennek ismerte meg Ottót, mint mi. Életeleme volt az adás, mások szolgálata. Ottó szolgálata nagyon egyedi volt. Senki nem tudta volna utánozni, de helyettesíteni sem tudja senki. Ez egyedül őrá volt „kimérve”. Szeretettel: Károly * * * Kedves Károly! Nagyon köszönöm az Ottóval kapcsolatos anyagot, amit átolvashattam. Ahogy menteni akartam az anyagot, találtam egy márciusi levelet, már el is feledkeztem róla, de úgy gondoltam, talán aktuális lenne az Ottóra emlékezéshez. * * * 88

Dunakeszi, 2010. március 29. hétfő Kedves Eszter és Ottó! Nehéz helyzetben vagyok, ezért is nem írtam eddig. Nincs bennem elegendő bölcsesség ahhoz, hogy szóljak hozzátok. Pedig ott van a szívemben a késztetés. A hír hozzánk is eljutott. Ma már nem az a kérdés, hogyan továbbítsuk, amit megtudunk, hanem az, hogy milyen lelkülettel és tartalommal adjuk tovább. Nekem Károly szólt először, és imára buzdított. Mit is mondjak? Én mindig úgy érzem, hogy a testvérem mindig súlyosabb helyzetben van, neki sokkal nehezebb, mint nekem bármikor is. Tudom azonban, hogy ti is hitben éltek, és tudjátok, hogy semmi olyan nem történhet velünk, amiről az Úr Jézus ne tudna, és ne engedne meg. Meggyőződéssel vallom, hogy amikor a betegség, vagy bármi nagyon nehéz dolog meglátogatott, nem tudtuk és most sem tudjuk, mi lesz a kimenetele. De tudtuk, hogy ott van velünk Isten, megsegít, békességet ad a szívünkbe és megerősít. Valahol olvastam, hogy „Istennek többféle eszköze van, de még a büntetés is arra szolgál, hogy népe gyümölcsöt teremjen, megvalósuljon az Úr csodálatos terve”. Én a betegséget nem tartom büntetésnek. Sőt bizonyos vagyok abban, hogy akit ilyen nehéz helyzetbe hoz, azért teszi, hogy a betegen keresztül Isten dicsősége bizonyosság legyen mások felé. És nem is feltétlen a hitetlenek felé, mert sokszor a hívők élete sem példamutató a nehézségek idején. Nagyon jó példa előttem Herminka, úgy gondolom, hogy nagyon kevés beteg ilyen csodálatos lelkületű.


Pénteken Pisti levitt bennünket: Olgát és engem Orgoványra, utazásunk fő célja Herminka látogatása volt. Örült nekünk, és mi is nagyon örültünk, hogy láthattuk őt, ilyenkor mindig nagyon megerősödöm. De szeretném írni, mert neked is kell tudnod Ottókám, hogy te is nagy példa vagy előttem. Számtalan példát tudnék mondani, hogy mennyi jót tettél, mennyire fontos számodra először is a közvetlen családod, de a testvéreid, a gyülekezet, és az egész közösség. Nem szeretnélek dicsérgetni, mert tudom, hogy nem várod el, sőt tiltakozol is ellene, de azért írom, hogy ne csak érezd, de tudatosodjon is benned: nagyon szeretünk. Egy igeverssel zárom gondolataimat: „Légy csendben, és várj az Úrra! Ne indulj fel, ha az alattomos embernek szerencsés az útja!” Zsolt 37:7. 89

Isten áldjon benneteket, kívánom, hogy Eszterrel és gyermekeitekkel együtt várjatok csendben az Úrra, az Úr végzésére, döntésére, mert Ő „csodásan működik”. Imádkozó szeretettel: Ilon Károly Eszternek 2010. 10. 16. Kedves Eszter, Eszterke, Ottó, Csaba és Klári! Azzal kezdem, hogy nagyon szeretünk benneteket. Hiteteknek jó híre van nálunk. Tudjátok, Ki alkotott és Ki az, Akihez a férj, az apa, a nagyapa ment, Akihez egy napon mi is megyünk. Eszter! A férjed elment, de hazament. A földi otthonból a mennyeibe. Oda ment, ahol már nem lesz szenvedés. Férjednek itt e földön nagyon sok jutott belőle. Nem zúgolódott, megadással hordozta a betegségéből fakadó terheket. Most bement a Nyugalom Honába. Eszterke és Ottó! Köszönöm, hogy nagyon szerettétek szüleiteket és mostantól nagyon szeretitek édesanyátokat. Nagy szüksége van/lesz rá. Kérlek, árasszátok rá szereteteket Csabával, Klárival és gyermekeitekkel együtt úgy, amint a tavaszi zápor elárasztja a száraz földet! Köszönöm, hogy úgy ismerhetlek bennetek, hogy megteszitek. Szeretettel: Károlyék Mellékelten elküldöm a Naplómba tegnap- és ma hajnalban írott feljegyzésemet. Válasz: Kedves Ági és Károly! Köszönőm a levelet, a bátorítást, az emlékezést: Eszter


2010. október 23. Kedves Eszter! Az nem új, hogy neked írok levelet. Az viszont új, hogy Ottónak nem írhatok és tőle sem várhatok levelet. Szeretném, ha ez a változás nem eredményezne távolodást a kapcsolatunkban. Jól emlékszem arra az évtizedekkel ezelőtti döntésre, amit szüleink hoztak: nem szóltak bele gyermekeik életébe és nagy 90

szeretettel fogadták az új családtagokat. Így lett Ágika lányuk és két évvel később így lettél te is a lányuk. Ahogy ők téged gyermekükké fogadtak, mi úgy fogadtunk téged testvérünkké. Nagyon hálás vagyok drága Uramnak azért, hogy az eltelt 40 esztendő ezt a jó kapcsolatot nemhogy kikezdte volna, sokkal inkább megerősítette. Hiszem, hogy ez a kapcsolat csak épül tovább, és a szeretet még inkább elmélyül közötted és közöttünk, gyermekeid és gyermekeink között. Olyan nagy áldás volt számomra a Nekrológ írásánál, hogy negyven éve úgy ismerhettelek meg, hogy az Úr gyermeke vagy. A későbbi évek során pedig azt is felismerhettem, hogy az Úr elkötelezett gyermeke vagy. Nagyon hálás vagyok Eszterke és Ottóka hitéért. Hálás vagyok a szeretetért, amit tőled, két gyermekedtől és Csabától, valamint Kláritól nem csak kaptunk, hanem hiszem, hogy továbbra is kapunk. Nagy szükségünk van rá. Hiszem, hogy ti is tapasztaljátok, mennyire szeretünk benneteket. Most ennél a határkőnél – amelyet Ottó elköltözése felállított – meg kell állnunk, nem kerülhetjük ki. Teljességgel lehetetlenség lenne a kikerülés, de nem is akarjuk kikerülni. Isten kegyelméből az elmúlt évtizedekben felkészültünk erre. Olyan szeretet-kapocs épült ki az Erdei család és a Ficsor család között, amely messze túlmutat a formaságon és a szükség-adta kényszerűségen. Semmi kétségem nincs afelől, hogy könnyű lesz a jó kapcsolatot ápolni. Köszönöm, hogy számíthatunk szeretetetekre. Köszönöm, hogy Ottón keresztül úgy mutattál be szeretteidnek (testvéreidnek és az ő családtagjaiknak), hogy ők is szeretetükbe fogadtak bennünket. Ezt nem csak a múltban, hanem a temetés és az azt követő szeretetvendégség alkalmával is megtapasztaltuk. Imádkozó szívvel és szeretettel vagyunk veled és a tieiddel, hogy tovább szolgáljuk együtt Urunkat: Károly, és a velem együtt érző Ágika és gyermekeink.


2010. október 24. Kedves Károly! Köszönöm leveledet, és amit írtál. Egyetértek vele. Mindig példaértékűnek tartottam azt az összetartást, amit abban a családban láttam és látok a mai napig. Igyekszünk megmaradni benne mi is. Köszönöm az eddigi és ezutáni segítséget. Szeretettel: Eszter 91

Ferenczi E-nek írtam Egyik fivérem nagyon beteg. Ott van az élet és a halál mezsgyéjén. Az Úr hazahívó szavát várja. Tegnap este meglátogattuk. Gondolataimat beírtam a Naplómba és most ezt mellékelve elküldöm Editkének is. Ottóhoz mindig nagyon közel voltam. Együtt nőttünk fel. Együtt dolgoztunk nagyon sokat. Mindig nagyon megmutatta szeretetét a cselekedeteivel, egyébként nem nagyon; nem érzelgős ember, de csodálatosan tudott emelni. Ő soha nem nyomott le, hogy ő látsszon magasabban. Ő mindig felemelt és bátorított. Nem volt tökéletes ember, de az Úr megváltott gyermekeként sokak számára lett áldássá. Az én számomra is. Nagyon hálás vagyok érette drága Istenünknek. 2010. október 14. – Naplórészlet Kedves Ilonka! Lenne írnivalóm, de a sok munka miatt csak a kérésemmel jövök elő, és megköszönöm Ottó látogatását. Arra kérlek, hogy ez alapján fogalmazd meg érzéseidet és vesd papírra. Később majd konkretizálhatjuk azt Ottó füzetében való felhasználásra. Tudod, arra gondolok, amit nemrégen legépeltél nekem. Köszönöm: Szerető bátyád, Károly Ilonka válasza, 2010. október 14. Valahogy így válaszolhatnék a kérésedre: „nagy munkát vállal az magára, ki most a kezébe lantot vesz, ha nem tudsz mást, mint eldalolni, saját fájdalmad és örömöd, nincs rád szüksége a világnak, azért a lantot félretedd.” De nem ezt teszem, hanem megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Még nagyon frissek az „élmények” és az is lehet, hogy még más is az eszünkbe jut. A Török bácsis bizonyságtételre még nyomozó munkába fogok majd, hiszen az valamelyik temető felirata. Ahogy Ottó mellett voltam, vagy fohászkodtam, vagy anyuka mondatai jártak mindig az agyamban: „Azt szeretném, ha te ápolónő lennél, te alkalmas vagy rá”. Nem tudom miben látta az alkalmasságomat, de ezt a mondatát azóta sem felejtettem el. Nem is gondoltam arra, hogy jobban figyeljek, mit mond Ottó. Egyébként keveset beszélt, mondtam is neki, hogy nem kell beszélnie, láttam mennyire fárasztja, mi is keveset szóltunk, mert nem akartuk fárasztani. Mellékelem összeszedett gondolataimat, Pistivel is egyeztettem. Szeretettel: Ilonka 92

Naplórészlet: 2010. október 13., szerda Szombaton, október 9-én Orgoványon voltunk Olgával, amikor Károly felajánlotta, hogy kivisz kocsival Herminkához. Útközben megcsörrent a telefonja, ifjabb Ottó hívta, hogy az apukája nagyon beteg, péntek óta a békéscsabai kórházban van. Ha jól értettem, ide lényegében a soron következő vizsgálatok miatt utalták be. Délután hazautaztunk. Ettől kezdve nem volt igazi – gondolatbeli – nyugtom. Olgival szervezgettük az utazást a látogatásra, de ő annyira elfoglalt Flóra és Ádám (két súlyos beteg unokája) szüleinek való segítés miatt, csak szombatra tudtunk volna egyeztetni. Az meg nekem nem volt jó, mert Kornélia és János Párizsba utazása miatt (5 nap) Júlia nálunk lesz. Így döntöttem, és Pisti ebben partnerem volt, hogy szerdán elutazunk Ottóhoz a kórházba. Rendkívül nehezen szánom el magam mindig az utazásra, de nagy nehezen az interneten minden utazási lehetőséget próbáltam megnézni, így került sor, hogy ma reggel a 6:45-ös buszjárattal (Népliget-Gyula) elindultunk. Kellemes idő, jó utazási körülmények, kevés utas, szóval minden adott volt a kényelemhez is. A békéscsabai buszállomás információján készséges felvilágosítást kaptunk, pontos kocsiállás és indulási idő, hogyan jutunk ki a Réthy Pál Kórházhoz. Körülbelül 11-re ott voltunk, Pisti ment előre, mivel férfi kórteremről van szó. Én 1-2 lépéssel lemaradtam. Amikor Pisti benyitott, bár nem értettem, hogy Ottó mit mond, de hallottam azt az (Ottós) hangot, ahogy üdvözli őt, és Pisti köszöntését. Amikor beléptem, és megláttam – kicsit keresztben, abszolút lecsúszva a párnáról – nem is az arca, hanem a felfúvódott hordó hasa tűnt fel. Nem szoktam felettébb megrémülni, de ez nekem is sok volt. És hát persze az arca vajsárga színe, ami leginkább furcsa volt, hogy még a szeme fehérje is sárga volt. Remélem nem vett észre semmit az arcomon. A homlokát megpusziltam, és próbáltam felmérni a helyzetet, ő gyorsan bemutatta a betegtársait: „ő taxis, de komoly a baj, ő 56-os, de nyugdíjas korára hazajött talán Angliából…”, de én már nem emlékszem, mit mondott. Azt gondolom, a harmadikat már be sem mutatta, mert kimerült, vagy el is felejtette. Nem is emlékszem, mert minden olyan gyorsan zajlott. Én meg csak mondtam: „Ottókám pihenj, nem kell beszélned, mi is csendben leszünk. Miben segíthetek?” „Semmi, semmi” – mondta ő. Erre megkérdeztem: Fáj a fejed? Mivel erről már tudtunk, (Esztertől), hogy ez viseli meg, sok más mellett a legjobban. „Hát, hát…” – mondta. „Mit gondolsz, ha vizes ruhát tennék a homlokodra?” – kérdeztem. Nem válaszolt, ezért vizes ruházni kezdtem. Kis idő múlva megkérdeztem: Mit gondolsz, 93

segít?” Azt mondta: „Nem rosszabb”. Így hát, míg ott voltam, ezt végig tettem. Ő közben többször kiült az ágy szélére, papucsot akart húzni, segítettem neki. Csak azt tudom, nagyon nyugtalan volt, szerintem a fájdalom miatt, de sosem mondta, hogy mi fáj. Volt, hogy nem bírt felülni, kicsit segítettem, nem utasította vissza. Egyszer az is előfordult, hogy Pistinek is segíteni kellett a felültetésben. Menni szeretett volna. „Elsétálok az asztalig” – mondta. Odavezettük, nem tiltakozott, de lehet, hogy már ahhoz sem volt energiája. Közben azért keveset beszélgettünk is. Pisti mondta neki: „Tudod, Ottó, mi már öregek vagyunk, meg hát a betegségünk is olyan, várhatjuk a behívót.” Ottó erre rögtön válaszolt. Nem is tudom leírni, csak vázlatosan, mert nem is gondoltam, milyen jó lenne mindent megjegyezni, de arra határozottan emlékszem, hogy Török bácsiról beszélt, aki Orgoványon többször is elmondta, hogy az egyik temető bejáratánál mi van felírva. (A saját válasza sem ragadt meg bennem, de valami olyat mondott, hogy még nem sietne, egyikünk sem emlékszik pontosan, de nem hagyta válasz nélkül, de ez is olyan jópofa, Ottós volt.) Én szeretett igeversemet súgtam a fülébe: „A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, amazt is Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik.” Préd 7:14. A hangom is elcsuklott, de ő is félbeszakított, nem bántón, hanem mint aki 100 %-ig tisztában van az igeverssel, annak valóságos értékével, valami ilyesmit mondott: „Tudom, tudom, de olyan nehéz…” az volt érzésünk, inkább a fájdalmaktól fél, hiszen látszott, nincs halálfélelme. Közben arról is beszélt, hogy már 2x is 2-2 liter vért leszívattak a hasából, hogy könnyebb legyen neki. Azt mondta tegnap is 2 litert. Nem ellenkezve, csendesen mondtam neki, talán vizet, hiszen ha vér lett volna…, erre ő: „De piros volt”. A terv szerint 12-13 óra között epetöltésre vitték volna. (El is vitték, ezt délután Eszter telefonálásából tudtuk meg. Töltés nem lett, mert olyan szűk az epe vezetéke, de kicsit tágították altatásban.) Ottó rendszeresen kérdezte: „Hány óra?” 12 felé azt mondta, most már menjetek a buszhoz, el kell érnetek a vonatot. Szabadkoztam, van időm, nekünk a következő vonat is jó lesz. Ő csak mondta – ahogy szokta: „Ne várjatok, engem úgyis visznek epetöltésre 1-ig. Öltözzetek, menjetek!” – és ez is olyan Ottós volt, ahogy már megszoktuk tőle. Azt is tudtuk, nekünk akar kedvezni, azt akarja, hogy időben elmehessünk. Azt akarja, minél előbb hazaérjünk, és egyáltalán nem a saját érdekét nézi. Az is lehet, hogy annyira beteg volt, hogy nem akarta, hogy így lássuk őt. Nagyon megértettem, és feltétlenül tiszteletbe szerettem volna tartani akaratát. „Kikísérlek 94

benneteket.” „Jaj, ne”, tiltakoztunk mind a ketten. De ő ragaszkodott hozzá, mondtam neki: „Annyira féltelek, el ne ess”. „Nem-nem, kimegyek veletek a liftig, megmutatom, hol van”. „De mi gyalog megyünk le” – mondtuk. Kikísért, megmutatta a liftet, és én könnyes szemmel néztem, hogy elérte a kórterem ajtaját, nem nézett hátra, „futott”. Talán ő is félt, hogy nagy feladatra vállalkozott, vagy éppen könnyes volt a szeme? Nem tudom.

SZERETTEI Ficsór Ottóné dr. Erdei Eszter Sokat gondolkodtam, mit írhatnék ebbe a gyűjteménybe. Közös életünket egyetlen eseménynek, történetnek látom. Megbotránkoztató is lehet, ha leírom, hogy a 40. házassági évfordulónk idején negyven év pusztai vándorláshoz hasonlítottam életünket. Akkor még nem gondoltam, hogy másfél hónap múlva Ottó már belép a Kánaán földjére. Akik egészen közelről ismernek bennünket, tudják, hogy a mi házasságunk nem a szorosan hétköznapi fogalom szerint volt boldog házasság, hanem mert az Úr, a Kegyelem tartotta meg mindenféle vihar közepette. A mi részünk az volt, hogy elhordoztuk – ha kellett – elszenvedtük egymást. Ottó nagyon szeretett beszélni, de tudott hallgatni is, amikor az volt bölcsebb. Szerette megcáfolni más véleményét, ez frusztrált engem. Amikor Ficsór papának ezt említettem, ő azt mondta, hogy szeretetből ellenkezik. Ezt nem tudtam felfogni. Az biztos, hogy szeretetből, tettrekészségből, szolgálatkészségből olyan példát és örökséget hagyott, amit jó volna követni. Halála után a Békési Újságban róla megjelent cikk hitelesen mutatja be őt. A példázatbeli „Mária részt” választotta minden adandó alkalommal, de kivette részét a mártai szolgálatból is. Fürgesége utolérhetetlen. Úgy emlegették: „Itt szalad, ott szalad”. Temetésén valaki találóan azt mondta, hogy úgy ment el, ahogyan élt. 95

Addig is, de utólag még inkább csodálom azt a szívósságot, amivel bírt fizikai és lelki értelemben is. Külön ajándéka volt a kapcsolatteremtésre. A megbántások sértődöttség kifejezése nélküli elviselésére is. Azért is hálás vagyok az Úrnak, hogy azok a – főleg betegségből adódó – személyiségjegyek, amelyek nehezítették az együttélést, főleg szűkebb családi körben csapódtak le. Sokszor elgondoltam, a baleset súlyossága miatt lehetett volna tolókocsihoz kötött, súlyos pszichiátriai beteg, de legalább csonka. Megtudtuk a baleset után, hogy amikor bekerült a kórházba, az orvosok azon gondolkodtak, elvégezzék-e a helyreigazító műtétet az összetört könyökén, vagy levágják a karját, hisz semmi esélyt nem láttak az életben maradáshoz. Mégis olyan precíz munkát végzett az orvos, hogy rehabilitációval annyira használhatóvá vált a keze, hogy a finomabb műveletek kivételével mindent el tudott végezni.

A balesetben, az életben maradás és felépülés csodája mellett sok-sok apró csodát éltünk át. Reményik Sándor így írja: Ne várd, hogy a föld meghasadjon És tűz nyelje el Sodomát. 96

A mindennap kicsiny csodái Nagyobb és titkosabb csodák. Ilyen „apró csodát” (Isten vezetését) éltem át Ottó utolsó napjaiban is. Folyamatosan imádkoztam és imádkozom azért, hogy Isten készítsen föl bennünket a földi életből való eltávozásra, mind az elmenőt, mind a mellette lévőket. Amikor Ottó bekerült a kórházba, látszott (és az orvosok sem tagadták), hogy igen súlyos az állapota, de nem lehetett tudni, meddig tart. Ő nagy türelemmel viselte a fájdalmat, nagyon gyógyulni vágyott. Nem említett semmit, nem tudom, gondolt-e a halálra. Arról a szerdai napról, amelyen az állapota oly hirtelen végzetesre fordult, Tóthné Ili írt a naplójában. Aznap látogatták a kórházban. Az ő elmenetelük után került sor az epetükrözésre. Én reggel voltam Ottónál, délelőtt be kellett mennem a munkahelyre, délután igyekeztem vissza, hogy tudjak beszélni az orvossal. Amikor bementem Ottóhoz a kórterembe, alig tudott beszélni, ki volt kötve az ágyhoz, folyt az infúzió, zavart volt. Mondták a szobatársak, hogy leesett az ágyról, azért kellett lekötni. Az orvos elmondta, hogy a beavatkozás előtt kapott kábító fájdalomcsillapító ütötte így ki. Már az előző napokban is olyan erős fejfájása volt, ami számára is szinte elviselhetetlen, aludni sem tudott. Pedig ő a fájdalomhoz már évtizedek óta „edződött”. Láthattam (és mondta az orvos), hogy az a gyógyszer, amivel csillapítani tudnák a fájdalmát, ilyen állapotot idéz elő nála. Nagyon nehéz volt látni (hasonlót éltem át, amikor a baleset után az intenzív osztályon volt így lekötve). Megengedte az orvos, hogy feloldva legyen, amíg ott vagyok vele. Nagyon nehéz két óra következett. Állandóan kelt volna föl az ágyból, szinte minden fizikai erőmet lekötött, hogy megakadályozzam. Közben az infúzióra is vigyáznom kellett. Eredetileg kb. 6 órakor terveztem eljönni busszal, de miután elmondtam a gyerekeknek, milyen állapotban van Apa, azt mondták, maradjak mellette, értem jönnek. Eszter késő estig a munkahelyén volt, ígérte, hogy utána jön. Ottóék is elindultak Helvéciáról, kérték, várjam meg ott őket. Ezt is Isten vezetésének tartom a további történések miatt. Látva Ottó szenvedését, én is szenvedtem. Könyörögtem az Úrhoz megoldásért. Azt kértem, küldje el angyalait, és inkább vegye 97

Magához, ha úgy látja jónak, ne kelljen így szenvedni. (Meglepetten hallgattam, amikor a temetésen Géza bácsi elmondta, hogy ő is hasonlóan imádkozott a felesége szenvedését látva.)

Durkó István és Kovács Géza Ficsór Ottó sírjánál. Háttérben a család

Amikor lement az infúzió, kicsit nyugodtabb lett Ottó. Kis idő múlva azt vettem észre, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt. Szóltam a nővérnek, megnézték, hozták az oxigénmaszkot, hívták az ügyeletes orvost. Felgyorsultak az események. Vitték Rtg-re, UH-ra. (nincs-e belső vérzés, ami miatt ilyen hirtelen összeomlott a keringés). Rövid időn belül az intenzív osztályra került, akkorra már – amint az orvos elmondta – kómába esett, sőt a szív is megállt, gyógyszeresen indították újra. Közben megérkeztek Ottóék, együtt mentünk az intenzívre, ahol tájékoztatott az orvos az állapotról és a várható helyzetről. A gondviselést látom abban, ahogyan alakultak a dolgok. Nagyon örülök, hogy nem hagytam ott Ottót este abban az állapotban, ott voltam mellette, amíg lehetett, nem utólag tudtam meg, mi történt. Az is lehet, hogy egyenest onnan a kórteremből vitték volna az angyalok a Mennybe. 98

A következő két napot – amit az intenzíven kómában töltött –, mi kaptuk ajándékba, hogy fölkészüljünk. Testvérei is megláthatták még, akiknek lehetőségük volt rá. Bizonyára Ottót is elkészítette az Úr, és szenvedés nélkül, csendesen ment el pénteken este. Az ismerősöket megdöbbentette a hír, hiszen legtöbben nem tudták, milyen betegséggel élt. A gyászban is hálaadás van bennem azért a 35 évért, amit kaptunk (a baleset után), fölnevelhettük gyermekeinket, örülhetett az unokáknak, akiknek azt mondogatta csupán, amíg nem tudtak beszélni: „Papa nagyon szereti a Dorkát… Petrát… Jankát!” (amelyikkel éppen együtt volt) Az unokák gondolatában az Ottó Papa és a Mennyország fogalma összekapcsolódott.

Ficsór Ottó és Klári Sok különböző gondolat és emlék jut eszembe, ha édesapámra gondolok. Egy néhányat próbálok leírni. Kisiskolás lehettem, apukám pihent az ágyon és a matematikai műveleteket gyakoroltuk, talán számokat adtunk össze és szorzásokat végeztünk. Élveztem ezt a dolgot. Biztos ő is büszke lehetett rám. A tanulást mindig fontosnak tartotta. Más alkalommal a rokonokat vettük számításba és közel 100-nál jártunk a másod unokatestvérek összegyűjtésében. Rendkívül jól tudta a különféle családi szálakat a saját és mások rokonságában is. Ezeket sokszor fejtegette számomra ismeretlen emberek vonatkozásában is. Alig lehettet követni. De nem csak ismerte a különböző rokoni szálakat, hanem nagyon fontos volt számára a kapcsolattartás, különösen a rokonokkal. Sokszor mondta, hogy ’csak egy puszira’ ugorjunk be X. Y.-hoz. Ő is így gyakorolta. Orgoványi rokonoktól hallottam, hogy buszos látogatásai során nem egyszer előfordult, hogy a következő járattal már indult is vissza Békésre. Tényleg csak egy köszönésre volt elég az idő. Sokszor látogatott meg embereket Békésen és a környező településeken is. Ezeket évtizedeken keresztül rendszeresen végezte. Engem is sokszor magával vitt. Emlékszem például rendszeresen mentünk Köröstarcsára egy idős házaspárhoz, ahol a bácsi órás mester volt, műhelye teli órákkal. 99

Soha nem ment üres kézzel senkihez. Általában evangéliumi füzetet, könyvet vagy idény gyümölcsöt, zöldséget vitt magával. Egyszerű emberek, vagy magas rangú előkelők, ez nem számított. Mindenkihez közvetlen volt. Feszélyezettség nélkül mindenkivel kereste a kapcsolatot, bárkit megszólított. A kórházi szobatársakat, doktorokat, kertszomszédokat, ismerősök ismerőseit hamar észrevette, tisztelte és kiemelte előnyös tulajdonságaikat, helyzeteiket. Sokat jártunk együtt a kertbe, de mindenhova szívesen vitt magával. Nem az unalmas kapálásba kellett beállni. Inkább az érdekesebb locsolás, gyümölcsszedés és más feladatok jutottak nekem. Sokszor nem is a teljesítmény volt a lényeg, örült, ha vele voltam. Volt egyéni küldetésem is. Talán pénzt is kaptam érte. Korán reggel egyedül kellett kimennem biciklivel a kertbe, a mákvirágokat leszedni, nehogy megszúrja a bogár. Persze ez nekem nem ment olyan korán, mint neki. Édesapámtól láthattuk és megtanulhattuk a munkában való kitartást. Hajnalok hajnalán kelt tavasztól őszig és ment a kertbe. Gyomot nem tűrt, nem is lehetett találni a kertjében. Mindenfélét termelt. A lehetőségeket jól kihasználta, a korai borsó után még kukoricát vetett ugyanarra a területre egy idényben. A pocsékolást nem tűrte. Az utolsó szem cseresznyét is le kellett szedni. Gyorsaságban utánozhatatlan volt még nehezebben mozgó keze ellenére is. Meggyet szedni legalább kétszer olyan gyorsan tudott, mint egy átlagember. Igaz levélből is több került bele, mint másoknál. Az új dolgok iránt mindig nagyon nyitott volt. Fáradságos munkával sokat dolgozott a kevés bevételért is, mégis megvette a lemezjátszót, magnót, színes TV-t, videót, számítógépet, DVD lejátszót. Nem nekünk kellett ezt kikényszeríteni, ő volt legtöbbször a kezdeményező is. A gyülekezetben az ő szponzorálásával került megvásárlásra annak idején az első videomagnó (amíg sokan azon a véleményen voltak, hogy az nem illik az imaházba), valamint nem sokkal halála előtt, technikával foglalkozó fiatalokat megkérve 100.000 Ft-tal elindította az internetes közvetítést. Nem emlékszem, hogy lett volna olyan utazási ötletem, amiben nem támogatott volna, ahová ne mehettem volna el. Lehetett az egy másnapi indulással beugrás egy hetes síelésbe, vagy féléves külföldi tartózkodás is. 100

Édesapám nem szerette a tejes ételeket, megérezte, és nem ette, amiben az volt. Amit szeretett, azt viszont nagy mennyiségben bírta fogyasztani, akár heteken keresztül is. Ilyen volt például a zöldbab leves is. Ha megkínálták például valamilyen krémes süteménnyel, nem azt mondta, hogy nem szereti, hanem így válaszolt: „Most nem kérek”. Ha ebéd után krémes süteménnyel megkínáltuk, tudtuk a válaszát: „Most nem kérek”. Igazán meghökkenést okozott egyik alkalommal. Épp a krémes tálalása kezdődött. Édesapám nyújtotta az üres tányérját. Nem tudtuk mire vélni, de a krémes a tányérjára lett csúsztatva. Aztán szó nélkül az egész szeletet megette teljes csodálkozásunkra. Azt nem árulta el, hogy ez mekkora áldozatába került, vagy ízlett-e neki, de kínálásunkra a második szeletet „Most nem kérte”. Édesanyámat 27 év után érte ez a meglepetés, hogy egy szelet krémest elfogadott.

Az a bizonyos krémes sütemény

A gondolataiban úgy cikázott, hogy azt sokan nem bírták követni. Mint amikor az információáradat tömörítve van. Még sokszor nekünk is, akik ismertük gondolatmenetét, nehéz volt mindent kihámozni. Akik kevésbé ismerték, azoknak ez sokkal nehezebben ment, néha összefüggéstelennek is tűnhetett. A mondanivalóját leginkább humor és cinikusság is átszőtte. Mi ezeket hamar értettük, másoknak ez nem mindig jött át elsőre.

101

Édesapámnál valami nagyon máshogy volt kódolva, mint a többségnél. Mintha a rendet nem tudta volna elviselni, nála talán a rendetlenség tűnt rendnek. 5 vödör krumpli biztos legalább hatféleképpen hét különböző helyen ért földet. Ebből sok konfliktus volt a családban is. Én végül próbáltam ezt amennyire lehet elfogadni, ahogy lehet korrigálni, tompítani. Ez sokat segített nekem az emberek különbözőségének elfogadásában és az empatikus készségek fejlődésében. A spórolás is lételeme volt. Rendszeresen akkor ment a pékségbe, amikor tudta, hogy fél áron lehet kenyeret venni. Az akciós termékekből nagyobb mennyiséget is bevásárolt. Élelmiszert nem nagyon lehetett kidobni. A pocsékolás nagyon zavarta. Ez még abban is megnyilvánult, hogy akkor volt elégedett, ha egy 5 személyes autóban legalább 5-en utaztak. Kevesebb utassal neki pazarlásnak tűnt. A rendhez, rendetlenséghez való viszonyulása mellett sajátos erőszakosságát viseltem talán különösen nehezen. Amiről meg volt győződve, azt nagyon határozottan képviselte, mondogatta mindenkinek. Emellett „ami, az enyém, az a tied, ami a tied az az enyém” elvet is érvényesítette. Egyrészt ebben benne volt önzetlen segítsége. Másrészt viszont mindez a mások privát szféráját piszkálta, ami sokszor zavaró volt. Például hiába kaptam Simson motorkerékpárt, ha azt ő a kertbe járva úgy lestrapálta, hogy nem igazán tudtam használni. Egy idő után ezeken sikerült túltenni magam, elfogadva a helyzetet. Az egyik tulajdonsága, amiben nagyon kiemelkedett, a bőkezűsége és nagylelkűsége volt. Segített bármikor és bárkinek. A szívósságát és a benne rejlő erőt nagyon csodáltam. Rengeteget dolgozott egész életében, de még 60 felett is sokakat megszégyenítő energiával tevékenykedett. Közben egy kis sérülés, vágás, kisebb vérzés nem állította meg, ügyet sem vetett rá. A fájdalmat is rendkívüli módon viselte, pedig bőven volt része benne; de nem panaszkodott. Utóbbi egy-két évben sokszor eszembe jutott, hogy nagy érték, hogy élnek a szüleim, találkozhatok velük. Ki tudja, meddig adatik ez meg. Különösen az elköszönésekkor sokszor megfogalmazódott magamban ez. Aztán kezdett nyugtalanítani, amikor a sárgaság ott volt az édesapám arcán és szemében. Örülök, hogy az utolsó napokban többször találkozhattunk. Aztán nehéz volt felfogni, hogy ő, aki a kórházba menetel előtt a kertet még jól elrendezte, már nem 102

térhetett haza. Mégis Istentől való békességben fogadhattuk el. Hisszük, amit kislányunk, Janka is emleget a fényképek, vagy a hozzá kapcsolható emlékek alapján: Ottó papa a Mennyországban van. Az élet tovább megy és nekünk is tovább kell haladni. Ezt ő is így élte meg, ez segítség nekem is. Hálás vagyok Istennek az édesapámért. Az ő szeretetéért, az ő kitartásáért, szorgalmáért és sok mindenért. Hogy ő lehetett az édesapám. Sok mindenben szeretném utolérni, példa ő nekem. Van, amit másképpen szeretnék megélni. Azért, mert más a személyiségem, vagy másképp tartom helyesnek. Szeretnék mindig hálás lenni a szüleimért és én is jó édesapa lenni. * * * Férjem édesapját többféle élethelyzetben volt lehetőségem megismerni. Számomra ő, Ottó bácsi, após és leginkább kislányunk papája, Ottó papa volt.

Jankával 2009-ben

103

A legtöbb alkalommal, amikor találkoztam vele, igencsak bele tudott lendülni a beszédbe. Sokszor követni is alig lehetett, olyan gyors volt. Gondolatai talán már mondatokkal előrébb jártak. Ám nem emlékszem, hogy valaha is rosszat mondott volna valakiről. A balesetéből adódóan a karját elég nehézkesen használta, illetve az ujjai sem voltak túl mozgékonyak. Ennek ellenére rengeteget dolgozott, főleg zöldséget, gyümölcsöt termelt. Az elmúlt ősz illetve tavasz során tapasztaltam igazán, hogy egészséges kézzel is mennyi idő egy-egy kosár meggy leszedése, illetve milyen sok munka egy kis süteményhez szükséges dió megtörése. Ottó bácsi mégis rengeteg gyümölcsöt leszedett és nagy mennyiségben törte a diót is. Most még inkább értékelem ezt a munkáját, szolgálatát. Békési látogatásaink elengedhetetlen része volt a visszaút előtti aprólékos és emiatt kissé hosszadalmas pakolás az autóba. A férjem, Ottó türelme, precizitása kellett ahhoz, hogy minden beférjen, és a helyére kerüljön a kocsiban. Ottó bácsi már érkezésünk előtt elkezdte a teraszon összegyűjteni az Orgoványra, Kecskemétre és Helvéciára küldendő dolgokat. Főleg szezonális zöldséget, gyümölcsöt (krumplit, meggyet, cseresznyét, megtört diót,…) folyóiratot, könyveket küldött a rokonoknak, ismerősöknek. Sokszor úgy éreztem, hogy a tízszer nagyobb rakterű járművet is minden nehézség nélkül el tudná látni rakománnyal. Többször feszültség is volt bennem amiatt, hogy teljesen meg lettünk pakolva. Úgy éreztem, hogy erre a „szekérre” már egy szalmaszál sem fér. A férjem mondogatta, hogy addig vigyük, amíg tehetjük, ő ezzel szolgál mások felé, így mutatja ki szeretetét. Mi pedig édesapja felé azzal, hogy a „postásai” vagyunk. És milyen igaza volt! Október óta, az addigiakhoz képest „üres” az autónk a hazaút során. Hiányoznak a kis zacskókba elkészített küldemények is, melyeknek címzettjét pontosan meghatározta Ottó bácsi. A családba kerülésemtől fogva éreztem Ottó papa elfogadását, szeretetét. Ugyanezt tapasztaltam unokája érkezésekor is. Ahogy Janka növekedett, mindketten élvezték, ahogy próbált vele labdázni, mókázni. Havi rendszerességű békési látogatásunk során általában az egész család együtt ebédelt, vagy vacsorázott. A megfelelő időben Ottó papa az unokákat és persze a felnőtteket is az asztalhoz szólította az ő határozott és ellentmondást nem tűrő stílusában. Majd imádkozott az étkezés előtt. A mai napig hallom az egyébként 104

az átlagtól harsányabb ember halk szavát, ahogy megszólítja Istenét. Alázat, hála, igazi Isten felé való elkötelezettség volt az imákban. Ezekből is érezhető volt, hogy ő a Menny felé tart.

Kiss Eszter Amikor a szülői házba megyünk az unokákkal, akkor szinte mindig az a gyerekkori élmény elevenedik meg előttem, amikor édesapámmal a nappaliban „lovacskáztunk”. Ez még mindegyik gyermekünknek is megadatott néhányszor, ami nekünk az öcsémmel nagyon sok alkalommal. Verselve, énekelve szeltük át a nappalit ajtótól-ajtóig hangos nevetéssel édesapánk hátán. Annyira jól éreztük magunkat ezzel a közös játékkal, hogy mindig nehezünkre esett abbahagyni. Apa legtöbbször kész volt a játékra, amikor otthon volt, habár biztosan fárasztó volt számára, de ezt soha nem említette.

A család 1973-ban

105

Játék a következő generációval (2007)

Amikor már nagyobbak lettünk, akkor ugyanúgy készséges volt mindig azonnal mindazokban a dolgokban segítségünkre lenni, fizikai fáradtságot és anyagi áldozatot vállalva, amiben úgy látta, hogy az fejlődésünkre, előbbre jutásunkra van. Fontos volt neki, hogy adottságainkat kihasználva Isten dicsőségére tanuljunk meg élni, ahogyan ő is példát adott erre az olvasás és könyv szeretete, valamint a mások megsegítése által.

Kiss Csaba A menyasszonykérés Amikor eldőlt bennem, hogy megkérem a lánya kezét, valami emlékezetes, vidám, de mégis meghatározó, a szülőkkel kapcsolatos módon szerettem volna azt megtenni. Így jutott eszembe a szülők, de különösen Ottó bácsi könyvszeretete. Össze is gyűjtöttem két tucat könyvet és azt összekötve, mindkét kezembe fogva indultam el e nagy eseményre. Még előttem van, amikor azon a téli estén a Durkó u. 17. sz. alatti ház (néhai Erdei 106

nagyszülők háza) meleg alsó konyhájában a kis lámpa félhomályában ellőttem áll Eszter néni és Ottó bácsi mondandómat várva. Alig kezdtem bele, Ottó bácsi szeme a kezemben lévő könyvkötegekre szegeződött, s arról alig levéve hallgatta mondanivalómat, hogy máshol tevéket szoktak adni egy ilyen alkalomból – próbáltam feloldani a helyzet adta komolyságot –, de mivel ez nálunk nem szokás, ezért e két tucat könyvvel szeretném megkérni lányuk kezét. Ezen jót derülve oldott légkörben folytatódott tovább a beszélgetés. Ottó bácsi azon módon megragadta és szemügyre vette az asztalon elterülő könyveket. Az alkalom végén hazavittem szemléltető eszközeimet. Emlékszem, néhány nappal később megállított és rákérdezett, hogy mi van azokkal a könyvekkel, ugye azokat neki szántam. Jót derülve mindenki folytatta útját.

HATÁRTALAN SZORGALMA Dan László Isten iránti hálával emlékezem szeretett testvéremre, Ficsór Ottóra. Miközben emlékezem rá, nézem azt az emléket, amit én kaptam tőle több, mint huszonöt évvel ezelőtt. Ezt az emléket mindig láthatom, hiszen hordozom, bárhová is megyek. Velem van több, mint két évtizede és velem lesz, amíg élek ezen a földön. Talán sokan azt kérdezik, hogyan lehet az, hogy én, aki nem vagyok rokon, sem a családhoz közel álló személy, mégis egy maradandó emléket hordozhatok kedves testvéremtől. Mozgalmasak voltak azok az idők, amikor én ezt az ajándékot kaptam. A békési imaházat építettük, ott volt a gyülekezet aprajanagyja. Természetesen ott volt az én szeretett testvérem is. Mindig tisztelettel tekintettem rá, hiszen azt a szolgálatkészséget kevés ember életében láttam, mint ami rá volt jellemző. Gyermek- és ifjúkorom jó példája volt ő, ahogyan a gyülekezet könyvterjesztésében, valamint a közösség életének egyéb területén is fáradhatatlanul végezte szolgálatát. Tőle nem kellett kérni, neki elég volt elmondani, hogy milyen nehézségben és szükségben vagyunk, 107

és ő azon munkálkodott, hogy megoldást találjon a problémákra. Nagyon nehéz volt tőle olyat kérni, amit ő ne tudott volna teljesíteni. Kortársaimmal sokszor beszélgettünk arról, hogy Ottó bácsi a lehetetlennek látszó dolgokat is kész volt megoldani. Ahogy emlékeimben kutatok, nem emlékszem olyan pillanatra, amikor őt ráérősen láttam. Mindig sietett, sok tennivalója volt, és sietett azokat elvégezni. Nem várt hálát vagy köszönetet érte, ha valamilyen kérdést megoldott, ment tovább, hogy újabb feladatokat végezzen el. Ma is elevenen él az emlékezetemben, amikor egy meleg nyári napon ott dolgoztunk az imaháznál. Szokása szerint sietve körülnézett, hogy ki mit csinál és megnézte, hogy a munka hogy halad. Odajött hozzám is. Azon a napon komoly munkát bíztak rám, a fiatal legényre a felnőttek. Egy nagy üstben melegítettem a szurkot figyelve arra, hogy a legjobb anyagot készítsem a bácsik részére. Ottó bátyám megállt mögöttem és nézte, hogy mit dolgozok, majd néhány pillanat múlva egy nagyobb fát tett a forró üstbe, hogy gyorsabban tudjam kavarni a szurkot. Soha nem felejtem el, hogy az előző napi esőtől vizes fa hogyan változtatta a következő pillanatokban vulkánkitörésre hasonlító látványra a forró szurkot. Rövidnadrágban és papucsban voltam és a következő pillanatban mindenütt égő fájdalmat éreztem. Nagyon sok helyre fröccsent rá a forró szurok a testemre. A konyhában éppen az ebédet főzték Patkás néniék, leleményességüknek és gyors segítségüknek köszönhetem, hogy a legtöbb helyről sikerült leszedni a forró szurkot. A jobb lábamon a térdem alatt néhány centivel azonban mélyen belém égett az örök emlék! Természetesen sem akkor, sem azóta semmi harag nem volt az én szívemben ezért az ajándékért. Sőt! Engem a mai napig arra emlékeztet ez a sebhely, hogy volt egy Ember, egy igazi hívő Testvér, Aki mindig kész volt mindenkinek segíteni. Ő mindig sietett! Halála engem, aki akkor már régóta elkerült Békésről nagyon váratlanul ért. Tudom, Isten nem tévedett, amikor őt hazavitte magához. Tudom azt, hogy élete jó példa volt sokunk számára. Ha behunyom a szememet, és rá gondolok, akkor ma is látom őt, amint sietve tekeri biciklijét, hiszen valahol várnak rá, valahol segíteni kell. Nekem sokszor eszembe jut, hiszen csak a lábamon lévő forradásra kell néznem! De hiszem azt, hogy sokan mások is 108

emlékeznek rá, és mi fiatalabbak is készek vagyunk szolgálni olyan szívvel, mint ahogy ő tette! Őszinte szeretettel és tisztelettel emlékezve egy igazi hívő szolgáló testvérre: Dan László

Ferencz Roland Ficsór Ottó kedves nagybátyámra gondolva egy szívós, kitartó, igen szorgalmas ember jut eszembe. A munkában nincs megállás, pihenés – talán így lehetne jellemezni őt. Többször volt nálunk Orgoványon barack vagy szőlő betakarításban segítkezni. Sokszor plusz segítséget is hozott magával. Emlékszem, hogy mikor reggeli- vagy ebédidő volt, 5-10 perc falatozás után már állt fel és finoman utalt rá, hogy még sok munka van hátra. Talán ekkor még egy szelet kenyeret kezébe véve indulásra készen várta többieket, hátha elkezdenek mozgolódni. Egyik szüret alkalmával, amikor a magas művelésű Zalagyöngye szőlőt szedtük Ottó bácsival, ott volt fia, Ottóka is. Talán én lehettem akkor 12-14 éves. Délután felé már nagyon untam a munkát és kikapcsolódásként szőlőszemeket indítottam a 2-3 sorral távolabb dolgozó Ottóka felé, aki édesapja mellett dolgozott. Egy rövid idő után tűzpárbaj alakult ki. Ekkor Ottó bácsi rendre utasította fiát. A köztük zajló párbeszédre már pontosan nem emlékszem, de a lényeg az volt, hogy akárki is kezdte, nem kell viszonozni, hanem a szőlőt kell tovább szedni. Én, aki pár sorral odébb figyeltem az eseményeket, úgy éreztem, hogy ez a felszólítás nekem is szól. Szőlőszemekről jut eszembe, ő tanította meg, hogy a szőlő szedése közben lehulló szemeket is fel kell szedni, ha már megtermett. Sok kicsi sokra megy alapon. Ottó bácsinak jó humorérzéke is volt. A 2010-es orgoványi Ficsor találkozón már köztudott volt, hogy hamarosan feleségül veszem Bettit, a mennyasszonyomat. Ottó bácsi valami formában kifejezte ennek a ténynek kapcsán örömét felém. Azután halkan, finoman megjegyezte: „Az se lett volna baj, ha erre az elhatározásra 10 évvel korábban szánod el magad” Válaszoltam neki: „Az nem lett volna jó, mert akkor a feleségem még csak 15 éves volt.” Ezután csak nevettünk a dolgon.

109

Erdei János és Lídia Ha rágondolunk Ottóra, kedves sógorunkra, úgy tűnik, nem is olyan régen találkoztunk először. Pedig az évek egymás után elfutottak, és közben egy egész élet telt el. Fiatal lány volt Eszter húgom, és Szegeden járt egyetemre, amikor megismerkedtek Ottóval. 1970. augusztus 1-jén volt a menyegzőjük Békésen. Akkor került Ottó egy összetartó, nagycsaládból egy másik összetartó, nagycsaládba. Ottó a Ficsór családé is maradt, de hozzánk is tartozott már. Így az Erdei és H. Kovács család kibővült a Ficsór család tagjaival, a két távol élő család közelivé vált. Szeretettel fogadtuk be Ottót, és vele együtt az ő nagy családját is megszerettük. A gyülekezetbe is hamar beépült természetes közvetlenségével, kedvességével. Nemcsak a családtagok között érezte magát otthonosan, a gyülekezet testvériségét is hamar megismerte. A gyülekezeti imaórákra mindig pontosan, mondhatom elsőként érkezett, és minden alkalommal imádkozott. A jó cselekedetekben fáradhatatlan volt, különösen az idős testvéreket kereste, és megtalálta a módját, hogyan segítsen nekik. De nemcsak testvéri körben jótékonykodott, megtalálta a rászorulókat mindenütt, és sokféle módon segítette őket. Krumplit, zöldséget, gyümölcsöt, mikor minek volt idénye, osztogatta, és mellékelt hozzá missziós iratokat is. 1975-ben súlyos, életveszélyes autóbalesete volt, én vittem a feleségét, Eszter húgomat a kecskeméti kórházba, és amikor odaértünk, súlyos állapotát látva megdöbbentünk, de biztató volt, hogy már elindult az imalánc érette. Sokan imádkoztunk érte buzgón, hittel, és a jó Isten visszaadta őt családjának és a gyülekezetnek. „Az ÚR meghall imát, jó-volta ez, nem érdem.” Bár balesetének nyomait hordozta egész életén át, soha nem hallottuk panaszkodni. Szorgalmas volt mindig, és ezt betegsége után is megtartotta, gondoskodott családjáról, és gondja volt a szegényekre is. Minden munkáját sietve végezte, például, amint a föld kiengedett, mindig ő volt az első, aki a krumplit elültette. Mindenhová sietve ment, sőt futott, vagy kerékpárral nyargalt végig az utcákon. Vitte a jó hírt és mellékelte az adományokat hozzá. A baleset után nem gyógyult meg egészen, például az egyik kezével nem tudott fogni. Amikor elvállalta a könyvterjesztést, kitalálta, hogy a hátán hozza a könyveket, és még a jó kezében is cipelt egy nagy csomag könyvet. A könyvárusítást is kivételes tehetséggel végezte, mindenkit megszólított, buzdított az értékek átvételére. Elmondta, hogy ő mennyit tanult egy-egy könyvből. Értett 110

az idősek nyelvén, a gyermekek és a fiatalok nyelvén. Nem beszélt ő sokat, de ott állt mögötte cselekvő élete. Tudtuk, hogy beteg, de látván az Istentől kapott, rejtett energiáit, mégis mindnyájunkat megdöbbentett állapotának hirtelen rosszabbodása. Azután pedig a jó Isten végtelen szeretettel kiemelte őt a szenvedésből és 69 éves korában hazavitte a mennyei hazába. Emlékét szívünkben megőrizzük.

Somogyi Frigyes Ottó legjobb tudásom szerint 1941-es születésű, jómagam 1963as vagyok. Ez nagyjából huszonkét év korkülönbség előny valamelyikünk javára. Az biztos, hogy Ottóra én már csak nagyszüleim Kossuth utcai házának konyhájában tudok visszaemlékezni, ahogy állva eszik; kenyérrel, szalonnával, zöldpaprikával és késsel a kezében. Ha állva eszik, hátha rövidebb ideig tart. Sok a munka. A következő villanás, ami a listán első volt, az számomra elég rosszemlékű. No, nem azért, mert Ottó megvert az ágyon, hanem mert vigasztalni próbált. Ugyanis egyik szülői fenyítés kellős közepébe csöppent bele véletlenül, amikor gatyában, ágyon fekve feküdtem és „vettem magamhoz” a három atyai vesszőcsapást. Ekkor toppant be Ottó… és hát a helyzet elég képlékeny volt. Mély átérzéssel kezdett vigasztalni, még talán át is ölelt az ágyon fekve. Csak azt ne tette volna. Ha addig nem is sírtam, ekkor elemi erővel kitört belőlem. Nagyon szégyelltem magam gyerekes, férfiatlan viselkedésem miatt. Nem tudom, hogy óvodás vagy alsó tagozatos voltam, de ma is elevenen él bennem az eset. Későbbi esemény lehetett egy aprócska feladat, amivel valaki megbízott. Gondolom, anyukám. El kellett mennem Mészáros Károly gumis mesterhez az Ottó kerékpárjának a gumijáért. Csakhogy a családban már akkor is volt két Ottó. Egy fiatalabb, az én bátyám: Somogyi Ottó. A két Ottót megkülönböztetésül minden valószínűség szerint időnként Ottónak- és nagy Ottónak nevezhettük magunk között. Ennek megfelelően a gumishoz érve kértem nagy Ottó elkészült kerékpárgumiját. Mire a gumis azt válaszolta, hogy nem is ismer Nagy Ottó nevű embert Orgoványon. Gyorsan zavarba jöttem és azzal próbáltam nyomatékosítani küldetésem súlyát, hogy tudomásom szerint már be is van ragasztva a gumi. Közben végig gondoltam, hogy anyu testvéréről van szó, aki Ficsor Katalin. 111

Megpróbáltam a Ficsorral… és bejött. Ficsór Ottónak kész volt a gumi. Itt rövid leszek. Ottó nagybátyámat mindig szorgalmas, munkaszerető embernek ismertem. Lehet, hogy nem szerette, csak csinálta. Még egyetlen szorgalmas embernél sem tudtam megállapítani, hogy mi az igazi hajtóerő. Nála sem. Mégis van, aki szorgalmat kap, mint Ottó, más pedig mérhetetlenül lusta. Ő talán lustaságot kap? Az 1970. augusztusi békési esküvőn, amely Erdei Eszter hajadonnal köttetett, legnagyobb bánatomra nem tudtam ott lenni. Ekkor hét esztendős ifjú voltam tele élet- és utazási kedvvel. Sok indítékom lehetett, nagyon szerettem volna részt venni az esküvőn. De nem tehettem. Évike nagynéném férje, Vajda János (Jani bácsi) húzta keresztül eltökélt szándékomat. Nem érkezett haza. Velük mentem volna. Enyhén szólva is szörnyen csalódott voltam. Negyvenegy esztendő távlatából is látom magam, ahogy házunk előtt az utcán figyelem, hátha feltűnik a várva várt autó. Később többször voltam Károllyal Békésen vagy a Durkó utcai ház építésén, vagy ún. „békési malactúrákon”. Az utóbbi esetekben disznókat vittünk eladni Orgoványról Békésre, Ottó közvetítésével. A Wartburgba Károly és a malacok mellé (elé) többször befért egy-két unokaöcs is. Végig élvezhettük a pompás disznóól szagot a csomagtartóból. Fiatalon még ez sem vette el kedvünket a következő úttól. Emlékezetes utazások voltak. Úgy gondolom, hogy időben ezek után jött a szomorú és félelmetes esemény: Ottó nagybátyám szörnyű balesete Jakabszállás külterületén egy őszi szüreti napon. A szüretben minél magasabban volt a nap, annál tapinthatóbb volt a feszültség. Ugyanis az mindenkinek a zsigereiben volt, nem is kellett külön gondolni rá, hogy Ottó nem fog késni a szüretből. És mégis késett. Délután Kiss Gábor bácsi hozta a nem várt hírt. Talán másnap megnéztem a motortérbe bedobált fogaskerekeket. A tizenkét éves fiú is leszűrte a látottakból, hogy nem sok esély van az életre. Később többször is voltam a Honvéd Korházban Ottót meglátogatni. A lélegeztetőgép sziszegése volt rám talán a legrosszabb hatással. Némi spontán légzése volt Ottónak, mert nem volt vastüdőben. Látom a lekötött kezét, máskor tollal írt papírra, szinte olvashatatlanul. Nem tudtam pontosan felmérni a helyzetet, de úgy érzékeltem, hosszú idő kellett tudatának tisztulásához. A rehabilitáció évei még hosszabbak voltak. Béna kezét rettenetes 112

fájdalmak között edzette a gumigyűrűvel. Sokszor még a kedd esti orgoványi gyülekezeti alkalmakra is magával hozta, hogy útközben is próbálja összezárni kezét. Nagy küzdelem volt. Csak bátorságot veszek, és leírom, hogy a legsúlyosabb kezdeti időkben, minden látogatás után, éjszakánként sokáig nem tudtam elaludni a félelemtől. Életem addigi éveiben Ottó volt a legsúlyosabb beteg, akit közelről, hosszabban és többször láthattam. Nekem ő hosszú ideig inkább haldoklónak tűnt, mint gyógyuló betegnek. Lehet, hogy így is volt egy ideig. Évekkel később Ottó bátorítására és hívására mentem el a Békésen megtartott egyházzenei tanfolyamra. Erősen ajánlotta az egyhetes tanfolyamot. Számomra nagy újdonság volt és meghatározó élmény. Harmóniumozni tanultam. Nagyon kevés tudással, de kedvvel vettem részt. Ott ismerkedtem meg a legato játékmóddal és annak alaptechnikájával, a néma ujjváltással. Kis lépés volt a zenetörténetnek, de nagy lépés nekem. Szállást, reggelit, vacsorát természetesen Eszter prezentálta nekünk. Nagyon jó ellátásban részesültünk Vajda Kornél orgoványi „művésztársammal” és unokatestvéremmel. Utólag is köszönöm Eszternek. Nem tudom, hogy Ottó – életében – részesült-e tőlem külön köszönetben. Most, ha már késve is, megteszem.

Pálfi Lászlóné Kicsik voltunk: Ili, Olgi, Rebike és én. Ilonka néni Ottó felügyeletére bízott bennünket. Persze ez a sok apróság – Ottó sem volt nagy – nem nagyon szeretett volna szót fogadni a felügyelőnek. Ottó ezért elkapott bennünket, sorba leültetett és azt mondta: „Mindenki figyeljen rám! Az első és a legfontosabb parancs: a kúthoz menni szigorúan tilos.” A tanyai házakban élő szülők – egyik – rémálma a lefedetlen kút volt. Úgy gondolom Ilonka néninél ez még fokozottabbam érvényesült. Azt mondta Ottó, ha nyugodtan maradunk, és nem megyünk a kút környékére, piszkét (egres) hoz nekünk a sarokról. Akkor még ez nagyon kiváló gyümölcsnek számított.


Másik alkalommal csak kettőnk (Ili és én) felügyelete volt rábízva. Valószínű vasárnap lehetett, mert Ottó is bent volt velünk a gangon. Mi játszottunk, babáztunk, Ottó, pedig gyakorolt a hegedűn. Egyszer odaszólt nekünk: Figyeljetek, és mondjátok meg, melyik éneket 113

játszom!” Biztosan hallottuk, és felismertük addig is a dallamot, de most felszólítást kaptunk rá, hát még jobban odafigyeltünk. Azután megfejtettük az énekeket: Ó boldog nap… Azon épül szilárd hitem… Samáriának leánya… Stb. Ottó magabiztosan, de azért humorosan jegyezte meg: „Ez azért van, mert jól hegedülök, nem volt nehéz kitalálnotok”.


Ottó beiratkozott Kecskeméten a gimnáziumba, levelező tagozatra, de ez nem jelentette azt, hogy az első az iskola a második a munka. A munka továbbra is első helyen állt, és ha még emellett tanulni is akart, neki kellett gondoskodnia az időről, amit erre kívánt fordítani. Ezért Ottó arra a gondolatra jutott, hogy a biológia könyvét a zsebébe dugja. Őszi szántással foglalatoskodott éppen, közel a házunkhoz szántott. Én a ház mögött álltam, amikor láttam, hogy Ottó hirtelen megáll a munkával, kikapja a könyvet a zsebéből, és olvasni kezdi. Hogy miért állt meg? Hát a lónak is van természeti szüksége, ő meg ezt a pár percet is kihasználta.


Laci bácsiékkal nagyon sok munkában közösködtünk: disznóvágás, gabonabehordás, szüret, stb. Ottó sokszor puttonyos volt nálunk szüretben. Hazafelé a szőlőből gyakran találkoztunk Amálkával (értelmi fogyatékos volt, valamint szociális körülményei is nagyon rosszak voltak), aki valamilyen állatot legeltetett éppen. Amálkát mindannyian sajnáltuk, de Ottó felettébb érzékeny volt az ilyen vagy hasonló sorsú emberek iránt. Ezért mindig megállt és a nála levő gyümölcsből, szőlőből, kenyérből adott neki. Amálkának nagy örömet szerzett ezzel.


Apukám bátyjához, Laci bácsiékhoz nagyon gyakran átmentem egészen kicsi koromtól kezdve. Szerettem is őket, de volt egy csodálatos többletük, ami nálunk kissé híján volt, szinte tavasztól őszig mindig volt valamilyen gyümölcsük, ami a ház mögötti kertben éppen akkor ért. Néha szégyelltem kérni, és különböző indokokat mondtam, hogy miért jöttem. Laci bácsi, vagy Ilonka néni is mindig tudták, hogy a gyümölcsre vagyok kiéhezve. Mosolygós arccal, szeretettel mondták, szaladj a kertbe, a pince mögött van egy körtefa, szedd tele a kötényedet. Minden alkalommal csak egyetlen 114

feltételük volt: „A kiskaput jól csukd be!” Ezt azért kellett tennem, nehogy a tyúkok, kacsák, libák, esetleg a malacok bemenjenek a kertbe, mert sok kárt tudtak volna tenni a veteményesben.


Ottó gyülekezeti tagfelvétele vasárnap délelőtt az istentisztelet után volt. Ugyanezen a napon volt a bemerítése is. Amikor felállt és kérte, hogy a gyülekezet vegye fel, kissé elgondolkodtam: miért olyan sürgős neki, miért nem tud várni egy következő alkalomra? Talán 10 éves lehettem, és akkor még a 10 éves gyermek kicsinek számított. Most már tudom sietségének okát, a Lélek munkálkodott benne és engedelmes szeretett volna lenni.


Menyhértéknél (unokatestvérem férje) szedtük a barackot, Ottó is ott volt és bizonyságot tett arról, hogyan formálta életét a Megváltó. Elmondta, mit bízott rá, és nagyon szeretne megfelelni a belévetett bizalomnak. Ezért mindig volt nála valamilyen prospektus, Biblia, szórólap, lelki olvasmány, stb. Akivel találkozott, mindenkinek adott belőle, és 1-2 mondatban ismertette is az iromány tartalmát. Jószívű, kedves, barátságos volt, szeretettel gondolok rá.


Amikor Kecskeméten Janka nevű kis unokájának volt a bemutatása, akkor is a boldogságtól ragyogott az arca. Odajött hozzám, mert ő ilyen volt, akihez csak tudott odament, a találkozást fontosnak tartotta, a rokonait külön szeretettel köszöntötte. Kezet fogott velem és ezt mondta: A MI UNOKÁNK!

UTAZÁSOK Surányiné Olga Tahiba több alkalommal is Ottó szervezésében mentünk. Izsákra korán reggel bekerékpároztunk. A kerékpárokat a benzinkútnál tettük le, ugyanis ott volt megbízható ismerősünk, akinél 1 hétig is ott lehettek a bringák. Ide már nem volt messze az állomás, de a nagy csomagokkal még Fülöpszálláson is át kellett szállni, mielőtt 115

Budapest Keleti pályaudvarra beérkeztünk. A megpróbáltatásoknak itt még nem lett vége, hiszen több BKV járattal jutottunk el a távolsági buszállomásig. Innen pedig gyalog mentünk fel a táborba. Visszafelé még bonyolultabb volt az út, mert Fülöpszálláson nem volt csatlakozás. Itt egy rozoga faházban – ami az állomásépület volt – éjszakáztunk, és korán reggel érkeztünk Izsákra. Ismét kerékpárra ültünk és 13 km-t karikáztunk, hogy Orgoványra érjünk. Ottó nagyon aktívan tudott agitálni egy-egy útra, de ha nem hallgattunk volna rá, sokkal kevesebb helyre jutottunk volna el.


Volt egy másik Tahis emlékem is Ottóval. Motorkerékpárral jutottunk el a táborba. Reggel mentünk és este már jöttünk is haza, de Lajosmizse felé defektet kapott az egyik kerék gumija. Jó hosszan toltuk a motort teljes sötétségben, mert még a hold sem világított. Egyszer az egyik vasúti átjárónál egy oszlopon lámpa világította meg a környezetet. Itt megálltunk és megragasztottuk a gumit, ugyanis motorkerékpáron nincs pótkerék. Csak ezután ülhettünk fel rá, és hazáig meg sem álltunk. A tortúra és a fáradságos út ellenére is jól éreztük magunkat, mert Ottónak nagyon jó humora volt, és ha elkenődtünk is, mindig említett még annál is rosszabb lehetőséget, mint amiben voltunk. Így a rossz már nem is tűnt olyan keménynek.


Külföldi utakat is szervezett Ottó bátyám. NDK-ban egy lelkipásztor családnál szálltunk meg. (Nem tudom, Ottó honnan kapta a címet, de mindig talált megoldást.) Elhatározta, hogy elvisz bennünket egy szép havas hegyre, igaz már induláskor is esett a hó. De alig indultunk el, a kocsi megkötötte magát, nem akart felfelé menni a hegyen. Ottó bement egy házba és kézzel-lábbal megmagyarázta, hogy egy lapátra lenne szükségünk, mert elakadtunk. Sokat küszködtünk, közben bebeindítottuk az autót, amikor erős gumiszagot éreztünk. Ekkor jöttünk rá, hogy behúzott kézifékkel akarunk a hegyi úton kocsikázni. Ez után már egész úton Ottót cukkoltuk, ha a valóban meredek úton erőlködött a kocsi. 116




Csehszlovákiába is elmentünk vele, ahol egy pici szoba volt az imaterem. Egy néni vendégelt meg „hazai specialitással”. A néni szeretete és jóindulata sokkal nagyobb volt, mint anyagi lehetősége. Nem akartuk megbántani, ezért beosztottuk magunk közt (titokban), hogy ki, mit kóstol meg. Nekem valami savanyú tej jutott, amiben aludttej darabkák úszkáltak. Ottó, ha kérdeztük is előre a részletek felől, mindig csak olyasfélét válaszolt, hogy „ne izguljatok, minden rendben lesz, pontosan még én sem tudom, hol lesz a szállásunk, de megoldódik”. Nem lehet azt mondani, hogy Ottó aprólékos tervezést végzett volna egy út előtt, de nagyon akarta, hogy minél többféle kultúrát láthassunk, utazhassunk.


Más alkalommal Szabadkára fuvarozott el Ottó. Itt már előre tudtuk, hogy Ballai Györgynél szállunk meg, vendégei leszünk. A szállásunk jó volt, de az ellátásunk már sokkal izgalmasabban alakult. Ballai testvér lelkipásztor és agglegény volt. Megbeszéltük, hogy a főzést mi intézzük, és együtt megebédelünk. Vajdáné Évike hozott magával egy tasak levesport. Gondoltuk, lemegyünk a piacra és krumplit veszünk, de Gyuri azt mondta, azért ne menjünk, mert van nála. Megdöbbenve láttuk, hogy három nagy szem krumpli volt a készlete. Mi pedig öten voltunk, a vendéglátónkkal együtt hatan ültünk asztalhoz. Sok izgalommal teltek az ilyen alkalmak, de Ottó mindig megtalálta a dolgok humoros oldalát. Hazafelé útról is van emlékem. A határon a vámosok kérdezték, mit vettünk, de hát szinte semmit, nem is azért mentünk, hanem Ottó evangéliumi könyvei, Bibliái voltak ezeknek az utaknak a küldetése. A vámosok nem hittek nekünk, mindent kirakattak egy asztalra, még a fehérneműinket is. A kocsit ezután átvizsgálták. Isten csodálatos vezetését megtapasztaltuk, mert a kalaptartón levő Bibliákat nem látták meg, vagy nem akarták látni. Abban az időben szigorúan tilos volt lelki könyveket Magyarországra hozni.


Szőlőhorolás kapcsán megemlítem, hogy csak „egy-kézre” tudta használni a szerszámokat. Ha horolás közben hátrafelé haladtunk, hol jobb, hol bal kézzel fogtuk a szerszámot. Ő ezt úgy oldotta meg, hol jobbra, hol balra fordult. Ő minden munkában a nehéz részt választotta. Ő volt a hórukk ember. Az építkezésekben is mindig a nehezebb részt végezte, erre volt is lehetősége, mert apuka 3 házat épített a faluban. 117

Ha zsákolni kellett, ha nagy súlyt kellett emelni, ha valaki segítségre szorult, ő mindig kész volt helytállni. Szorgalmas, kitartó volt.


Ottó balesetekor történtekről csak két dolgot említek (Károly részletesen leírta). Férjemmel lementünk Orgoványra, onnan Károly szüleinkkel együtt bevitt Kecskemétre látogatóba. Úgy megrendített a látvány, és annyira sajnáltam is Ottót, hiszen – emberileg – olyan kilátástalan volt az állapota, a gyógyulása, hogy azt sem tudom, hogy jöttünk le az emeletről, és hogyan érkeztünk haza. Egy másik alkalommal Hégelyékkel mentem. Még az intenzív osztályon volt. A betegágyánál térdre roskadtam, látva a mindig rohanó, dolgozó, szolgáló bátyámat tehetetlenül, de békességesen feküdni az ágyon. Hálát adtam érte! Sokkal szegényebbek lettünk volna nélküle! Könyörögtem Istenhez, ha jónak látja, könyörüljön meg rajta. Megtette, még 35 évvel megajándékozta.


Időnként azért eljutottunk Békésre is. Említettem Ottónak, hogy szeretnék kosarat venni. Azonnal adott egy kerékpárt nekem is, és elindultunk a városba a kosarasokhoz. Annyira készséges volt, nem engedte, hogy csak egy helyet nézzek meg, azt mondta, előbb szétnézünk, utána vásárolunk. Alig győztem vele a tempót, ha valahol megálltunk, alig tudtam szétnézni, mert azt mondta: „Gyerünk, gyerünk, még sok kosaras van!” Mikor már az ötödik vagy hatodik helyen jártunk, próbáltam Ottónak mondani, hogy talán már nem is annyira szeretnék kosarat venni. Ő azt felelte nagyon tömören: „Most van lehetőség, ezt ki kell használni!” Igaza volt, de akkor nagyon elfáradtam. Egyik helyen egy kamrában a mennyezetig rakva volt kosárral a helyiség. A tulajdonos, és persze a bátyám is azt monda: „No, válassz!” Nem volt könnyű választani, de választottam. Ez volt az első kosár a gyűjteményemben, de olyan jól sikerült a választás, hogy a mai napig őrzőm, mert szép.


Szüleinket nagyon hűségesen látogatta, ebben senki nem tudta őt túlszárnyalni. Sokszor busszal, fölmálházva kosarakkal, gyümölccsel, pattogatott kukoricával, saját termesztésű zöldségekkel, és az elmaradhatatlan keresztyén könyvekkel. Arról sosem beszélt, hogy mennyire elfárad, hogy a betegség, a fájdalom elhordozása milyen nehéz. Ha kérdeztük, hogy van, legfeljebb ennyit mondott, hogy: „Van itt fájdalom is”, de soha nem panaszkodott. 118




1956 őszén Tapodi néni (Gubacsi Gyula bácsi édesanyja) már nagyon beteg volt. Egész-napos ápolásra szorult, ezért Katóka néni állandóan vele volt a faluban, alig jöhetett ki a tanyára. Azért, hogy Évike ne legyen egyedül, tőlük jártam iskolába. Egyik alkalommal Évikét is behívták a faluba, egyedül maradtam a tanyán, de azt mondták, ne aggódjam, éjszakára Ottót elküldik hozzám, hogy ne féljek. Nem emlékszem hogyan történt, de Ottó bátyám (ő is még csak 15 éves volt), éjfél után érkezett meg. Én, a 10 éves kislány addigra a félelem összes fokozatát átéltem. Biztos vagyok benne, hogy Ottó arra véletlenül sem gondolt, hogy félek, mert akkor valami megoldást keresett volna, hogy hamarabb érkezzen. Úgy emlékszem rá, hogy ő a félelem fogalmat nem ismerte, és azt gondolta mindenki így van vele. Másnap tyúkoltás volt Gubacsiéknál, Ottó hajnalban elment, mert várt rá otthon is a munka. Azonban azt mondták, ne féljek, nem leszek egyedül, mert Fekete Rózsika időben megérkezik és segít a tyúkok oltásánál. Rózsika csak délre jött, addigra a 80-100 db tyúkot összefogdostam és beoltattam. Gubacsiéknál a tyúkólnak 2 padlása volt. A kispadlásról a nagypadlásra futottak, repültek életem megkeserítői, én meg utánuk. A padláson a por, a piszok, a friss és megszáradt tyúktrágya és mellé a májusi hőség, a cserbenhagyottság érzése csak fokozta a kellemetlen állapotot. Ma már ez is egy emlék.

Somogyi Harold Ottó bácsi hozzám különösen is közel állt. Azóta ismerem őt, amióta elvitt a 70-es évek második felében (talán 8-10 éves lehettem) Tahiba. Nem is elvitt, hanem elcsábított. Ez kb. úgy zajlott, hogy a maga megszokott temperamentumával meghívott Tahiba, és szüleimmel (elsősorban édesanyámmal) ezt le is tárgyalta. Tehát az ő „Ottós”, ellentmondást alig tűrő, de nagyon szeretetteljes stílusával elvitt Tahi-táborba, mondjuk péntek este, ahova aztán szüleim is jöttek szombaton. Nem tudom, milyen alkalom lehetett, de azon ritka alkalmak egyike volt, amikor ott is aludtak egy éjszakát szüleim, több más rokon társaságában. Egy Széll rokon – táborhoz 119

közeli – nyaralójában, de én már előtte nap ott voltam Ottóval. Csak arra emlékszem, hogy rohanva az emberek között egyszer csak odaadott egy néninek, és azt mondta, hogy majd jön értem hamar, és hogy itt nagyon jó helyem lesz. Én meg sírtam, és vele akartam menni. Emlékszem, nem lehetett megvigasztalni. Néhány alkalommal meglátogatott engem Ottó napközben (pár szó erejéig). Aztán jött az éjszakai alvás Ottóval egy hívő közeli nyaralójában. Ottó mellett feküdtem, azonban sorban mellettünk, mint a heringek még sok békési atyafi. Talán ott volt az az asszony is, akire napközben bízva voltam. Nem tudom, de az biztos, hogy Ottón kívül nem ismertem senkit, de emlékszem, hogy végül is mindenki barátságos volt, tehát összességében nem volt róluk rossz benyomásom, csak éppen vadidegenek voltak. Nekem úgy tűnt, hogy az éjszaka közepén, de gondolom, csak éjfél lehetett, mert még senki sem aludt, csak feküdt csendben, félhomályban valaki Ottót kereste. Hamar kiderült, hogy Ottó el fog menni éjszakai őrnek a tábor rendjének és védelmének biztosítása céljából. Ezt Ottó közölte velem. Szóval ott maradtam másnap reggelig (nagyon valószínű, hogy ugyanannak a néninek a gyámsága alatt, mint előzőleg, de erre most nem emlékszem pontosan). Reggel, amikor a szüleim megérkeztek, ennek a néninek a térdén gubbasztva találtak rám édesanyámék. Én akkor már olyan letargiában voltam, hogy alig voltam képes érzelmileg feldolgozni azt a tényt, hogy mégsem vagyok árva, és elveszett gyerek. Emlékszem, hogy amikor megláttam anyukámat elkezdtem ugyan sírni, de a könnyek nem voltak képesek kifejezni azt az érzést, amit okozott a viszontlátás öröme (traumája). Eddig a történet, és látszólag nem túl pozitív emlék Ottóra nézve. Ha nem lenne pozitív, talán nem is adnám közre. Mi akkor ebben a pozitív? 1. Nem tudom, mi okból, de soha nem nehezteltem emiatt Ottóra (talán már voltam olyan nagy, hogy éreztem, hogy Ottó mindent jól elrendezett körülöttem? – nem tudom, de tény, hogy soha nem orroltam emiatt rá). 2. Mindig bizalommal maradtam Ottó személye iránt, nem okozott semmiféle törést kapcsolatunkban. 3. Ha édesanyám a későbbiek során említette, hogy Ottó jön, vagy hogy Ottó itt van a nagyszülőknél, mindig felhőtlen örömöt okozott ez nekem. Összegezve: bár maga a tahis történet elég disszonánsan sikerült, valószínűleg Ottó olyan jól bánt velem (de nem engedékenyen!) mindeközben, hogy nem okozott nekem sebeket. Ez biztos így van, 120

mert személye iránt soha nem voltak ellenérzéseim. Azt hiszem erre is csak Ottó volt képes. Semmi sem alakult úgy, ahogy én szerettem volna, és mégis törésmentes kapcsolat maradt a következő 30 évre.


2008. december 16-án kaptuk a telefont Írországból, hogy lenne Ritának egy panzióban munkalehetőség, de gyorsan kell döntenünk, mert január elejétől kellene ott a munkaerő. Nem ragozom most, csak röviden annyi, hogy belevágtunk. Villámgyorsan terjedt a híre rokonok, ismerősök között. Aztán Rita ki is ment, mi pedig vártuk, hogyan alakul neki az élet az új világban. 24 nappal későbbre végül mi is vettünk repülőjegyeket. Ennek a híre is gyorsan szétfutott, el egészen Békésig. Valamikor január közepe táján csörgött a telefonom: Ottó nagybátyám szólt bele a másik végén. Nagy szeretettől hangolt mondataiból érezhettem, hogy félti a családunkat ettől az óriási lépéstől, de nem tartott sem kioktatást, sem aggodalmaskodó, érzelmekre apelláló tanácsosztogatást. Ehelyett elmondta, hogy nagyon jó, hogy annak idején ő is eljuthatott Amerikába, sok hasznos dolgot látott, tapasztalt ott. Jó tanácsként csak annyit mondott nagyon tömören, röviden: „Mindenen lehet spórolni, de ha kimentek, nem szabad visszajönni hamarabb, mint amennyi időt előre vállaltatok önmagatoknak. Ki kell tartani mindenáron!” Végszóként még annyit mondott: „Ha engem kérdeznétek, azt mondanám, ne menjetek, de az Úr veletek lesz".

Ficsór Ottó és Ficsor Károly az Atlantai repülőtéren a gépből fotóztak

121

Amikor az első fél évben többször és hosszabb ideig is rosszul mentek a dolgaink (úgy ámblokk minden miatt), de sokszor jelentett vigasztalást, és adott erőt Ottó pár szava, amely elhangzott akkor a baptifon telefonvonalon keresztül. Különösen két mondata visszhangzott a szívemben: az egyik az, hogy „...mindenen lehet spórolni...”. Fantasztikus erőt adott ez nekem pár hónap múlva ahhoz, hogy bevezessem a drasztikusnak hangzó családi takarékossági intézkedéseket. A másik gondolata, ami sokszor eszembe jutott, az az volt: „(Hacsak lehet), nem szabad hamarabb hazajönnünk, mint amit előre vállaltunk, ki kell tartani!” De amikor ezek a konkrétan elhangzó szavai eszembe jutottak, mindig eszembe jutott mellé az is, amit ki is mondott, meg benne volt kimondatlanul is egész mondanivalójában: „de mindezek fölött, veletek lesz az Úr”.


Ezen kívül is kaptam tőle bőséggel örökséget, de ez a két emlék, amely keretbe foglalja Ottó és az én kapcsolatomat. Az első – talán a Billy Graham első magyarországi látogatásakor volt – Tahiban, a második pedig 2009. első napjaiban. A kettő között 32 év telt el. Ő is professzorom volt. Bárcsak válhatnék én is – ilyen értelemben – tanítójává a fiatalabb nemzedéknek!

Dr. Somogyi Tihamér Utazás Ottóval Umagból Zágrábba Ficsor Károly nagybátyám jóvoltából – Gubacsi Laci bácsi beleegyezésével, ez azért is fontos volt számomra, mert Laci bácsi arra az időszakra hozzásegített engem egy nyári egyetemi előkészítőhöz – egy gyönyörű horvátországi utazáson vehettem részt. Nagyon sokat kaptam lelkileg ezen az úton az Úrtól, mert ez egy hitmélyítő alkalom volt, amerikai előadókkal. Két helyszínen zajlott, az első hét Umagban, a másik hét Zágrábban. Életemben először aludtam szállodában, nagyon élveztem. Ficsór Ottó nagybátyámmal kettesben utaztunk Umagból Zágrábba autóbusszal. A résztvevők általában kocsikkal győzték le ezt a távot. Hajnalban indultunk, talán 1/2 4-kor. Este mindig későn feküdtem le, egyrészt a zsúfolt programok miatt, másrészt a szép hét izgalmai, örömei, újdonságai felpörgettek, harmadrészt Bertalan Zoli barátommal is töltöttem egy 122

kis időt. Szóval 3 előtt kelni nagy teljesítmény volt. Amikor elindultunk a busszal, én nagyon hamar elálmosodtam, ezt még fokozta, hogy hamar felmelegedett a levegő, mert meleg nyár volt. Rám tört a kialvatlanságból is következően az álmosságnak az a tűrhetetlen fajtája, amikor a szemhéjaid mázsásaknak tűnnek és minden áron le akarnak csukódni, akaratod ellenére. Az a fajtája, amikor tested minden porcikája szemhéj kitámasztó gyufaszálakért kiállt, mert úgy érzed, hogy egy másodpercig sem bírod nyitva tartani azokat. Szóval, én rövid idő után megadtam magam – gyufaszál nem lévén –, lecsuktam szemhéjaim, engedve a kísértésnek, amit nagyfokú álmosságom táplált. Nem úgy Ottó nagybátyám, ő éber volt, magyarázott, és amikor észrevette, hogy figyelmem kezd lanyhulni, sőt az elalvás jeleit vélte nálam felfedezni, imígyen folytatta a velem való társalgást: „No-no; nem aludni ám ilyen szép úton!” Amikor ez már néhányszor megismétlődött, azt gondoltam, majd megunja Ottó, elfárad a szólítgatásokba, én meg majd „horpaszthatok” egy jó nagyot. Amikor már többszörösen felébresztett Ottó – a belefáradás legkisebb jelét sem mutatva –, magyarázatot is fűzött hozzá: „Itt nagyon ritkán járunk, ki tudja mikor jövünk legközelebb erre, ne itt aludjuk ki magunkat – amikor annyi szép és érdekes látnivaló van –, hanem majd otthon, amikor hazaérünk”. Én úgy magamban azon gondolkodtam, jó lenne, ha sor kerülhetne a fogalmak tisztázására, hogy egy nyelvet beszéljünk, legalább mi ketten az Ottóval, mert szerintem kb. 3-4 óra éjszakai alvás után 1-2 óra szunyókálás a buszon, nem tenné feleslegessé – különösen úgy, hogy a többi Horvátországban töltött éjszaka is rövid volt –, a hazaérkezés utáni pihenést, kissé hosszabb alvásokat. Megsúgom nektek, hogy a fogalmak tisztázására nem került sor. Viszont más tanulsága volt az útnak. Megtapasztaltam „a lélek ugyan kész, de a test erőtlen” Ige húsba markoló igazságát. Tudtam én, hogy a nagybátyámnak igaza van, de a testem kiáltott egy kis alvás után! Ottó bátyám az Úr angyalaként segített nekem ebben a harcban, és a lélek győzött, egy percet sem tudtam aludni az úton!


Üzleti úton Ficsór Ottóval Miskén Nagybátyám nem volt rest ember. Mivel a morzsolt kukoricának nagyon rossz volt az ára, ezért szerencsét próbáltunk egy tőlünk 60 km-re levő dunamenti faluban. 2 zsák kukorica a csomagtartóba, két zsák kukorica a hátsó ülésre, és ha pirkad, ha nem pirkad – hát képzeld, még nem pirkadt, hanem koromsötét volt –, irány Miske! Olyan „jól” indultunk, és olyan szépen ette a Moszkvics a 123

kilométereket, hogy teljesen észrevétlenül, váratlanul sikerült meglepnünk az alvóvárost. A piacon egy árva lélek sem volt, de egy tábla vigyorogva virított a kapuján: ZÁRVA. Kétségbe nem estünk, be a városka központjába, a főtérre, közvetlenül a park mellé, a kocsma közelébe, szembe az ABC-vel. Éppen kezdett virradni, minden zárva, a város alszik, egy árva lélek – vevő – nincs az utcán. Mi „önfeledten gyönyörködhettünk” a napfelkeltében, nyár volt, tehát elég korán volt. Reménységünk volt az üzletkötésre, hisz a legjobb helyet sikerült e korai órán megszerezni magunknak, igaz nagy tolakodás nem is volt. Ha egy várost vagy várat akartunk volna elfoglalni, igazi időzítés, kiváló lehetőség lett volna ez. Kukorica eladáshoz viszont nem a legalkalmasabb, mivel ehhez egy apróság nagyon hiányzott: a vevő. Sajnos, ők még az igazak álmát aludták. A miskei népek nem ismerték az én kedves nagybátyámat, és így le is késtek róla, mert mire a kocsma kinyitott és néhány másnapos lézengő betért oda – ránk ügyet sem vetve –, mire a miskei gazdasszonyok és urak megostromolták az ABC-t sűrűn pillantgatva a két marslakóra, mi már vettük is a sátorfánkat, és indultunk vissza, hiszen ma is nap lesz, és otthon vár a sok munka, feladat. Mire Orgovány népe felébredt, mi jószerivel meg is érkeztünk üzleti utunkról, 4 zsák világlátott kukoricával. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy két-három néni szeme csak megakadt a két orgoványi dalián, és vettek tőlünk 10-15 kg kukoricát. Tanulságok: ne légy rest, ha új lehetőségeket akarsz felkutatni. Ha nem találod egyelőre az új lehetőségeket, ne lombozódj le, folytasd szorgalmasan aktuális feladataiddal a napot. Nem árt előre tájékozódni a helyi szokásokról, várható eredményekről, nem árt némileg előkészíteni az expedíciót.


A 7 éves „parádés” kocsis Talán hét éves lehettem, amikor nagypapámmal elmentünk a tanyától kb. 3-4 kilométerre lévő Mózes földre dolgozni. A tanya a műút egyik oldalán, a föld pedig a másik oldalán volt, így menetben és jövetben is egy rövid ideig haladtunk az aszfaltozott úton. Hazafelé mentünk már, és éppen a műutas szakaszon voltunk, amikor Ottó nagybátyám, szélsebesen mellénk kanyarodott motorral, és viharos gyorsasággal magyarázta nagypapámnak, hogy azonnal üljön át a motorra, és menjen vele a falusi házhoz, mert Haraszti Sándor bácsi ott van Amerikából.

124

A motoros Ottó

Nagypapám csak hüledezett a képtelenség hallatán, és kezdte nagyapai bölcsességgel és szeretettel mondani, hogy azt egyáltalán nem lehet, hát mi lesz a kisgyerekkel, talán hagyja egyedül a kocsin!? Soha nem felejtem el nagypapám arcán a huncut, sok vihart kiállt, „ne együk olyan gyorsan a forró kását” jellegű, győzelemre számító mosolyt. „Én, pedig fiam nem ülök át a motorra, hanem először hazaviszem Tihamért a tanyára, és akkor majd ott felülök a motorra.” Ottó nagybátyám jelezte, hogy arról szó sem lehet, hogy ő elmenjen a tanyára motorral, hiszen olyan nagy a sár, hogy képtelenség lenne. „Jól van fiam, hazaviszem a kisfiút, és gyalog visszajövök ide, és már vihetsz is a faluba, amíg visszaérek, megvársz!” „De apuka, azt nem teheti, hogy Sándor bácsi több ezer kilométert utazva hazajön Amerikából, még veszélyeket is vállalva, és apuka ezt a kis áldozatot nem hajlandó megtenni, hogy most azonnal velem jöjjön, még esetleg nem is fognak akkor találkozni, mert Sándor bácsi siet, milyen szégyen lesz az. Egyébként Tihamér már nem kisfiú, tud lovat hajtani, és már csak kb. 1,5 km ide a tanya, még sötétedés előtt hazaér.” Meg kell jegyezni, hogy ekkor már alkonyodott. Ottó elfelejtette azt is figyelembe venni, hogy még soha nem hajtottam önállóan lovakat, meg hogy szügyig érő sár van végig az úton és út mellett. Az úttól jobb kézre a szántóföld teljesen átázva, az az igazi vendégmarasztaló típus, az út bal oldalán meg szikes tavak. Szóval a 125

nagypapa el lett mosva! Átült a motorra, miután nekem az Ottó fél másodpercben elmagyarázta a tengőig érő sárban való kocsihajtás csínját-bínját, és miután egy jól irányzott kérdéssel meggyőződött arról is, hogy nem félek az előttem álló feladattól, már csak a távolodó Danuvia hangját hallottam, és nem sok időm maradt azon tipródni, vállaljam-e a feladatot.

A „parádés kocsis” Tihamér nagybátyjával, Ottóval, és nagyapjával, Ficsór Lászlóval, na meg a lóval, de a leírt esemény előtt 4 évvel (Innen is látható, hogy nem 7 évesen látott először lovat…)

Arra nem emlékszem, hogyan indultam el, csak arra, hogy nagyon féltem, és hogy a kocsi félelmetesen billegett, attól függően, hogy éppen melyik kereket nyelte el a mély vízzel telt, ezért 126

láthatatlan traktornyomok tömkelege. Hol a jobb első-, hol a bal hátsó-, hol a két bal oldali-, hol az első ill. hátsó ellenoldali kerék tűnt el egy-egy keréknyomban, és ezeknek minden variációban való ismétlődése adta a „hintó”, kiszámíthatatlan kocsi-forgató billegését. Így billegve, meg-megakadva bukdácsoltunk a tanya felé, miközben egyre sötétebb lett. Szóval lassan araszoltunk a tanya felé, gyerekfejjel féltem előre a ránk következő legrosszabb útszakasztól, ahol nagyon keskeny is volt az út, meg laposabb területen helyezkedett el, még nagyobb kátyúkkal, az út mindkét szélén kocsitforgató mélyedésekkel. Emlékszem, magam is meglepődtem, hogy amikor odaértem, már benne voltam a dolgok sűrűjében, már nem is féltem annyira, és már onnan láttam a kedves hívogató célt, a tanyát. Amikor elsősorban a célra összpontosítunk, nem a félelmetes körülményekre, megtanuljuk a túllátás Istentől ajándékba kapott képességét, akkor csökken a félelmünk. A következő biztonságosabb útszakaszról nincs is emlékem, csak arra a mámorító érzésre, amikor a tanyaudvaron megállítottam az elcsigázott, fáradt lovat: „hő” – mondtam, és a ló megállt. A hazaérkezés félelmet űző öröme, felszabadultsága, békessége kerített hatalmába. Jó hazaérkezni! Nagynénéim Ilonka és Olga, hősnek kijáró ovációval és meglepődve fogadtak. Akkor tudták meg ugyanis az útközbeni „emberrablás” hiteles történetét. Magukhoz öleltek, megpusziltak, megszeretgettek, érezték, hogy a „gyakorlott” kocsis rá is van – lelkileg, érzelmileg egy kis kényeztetésre – szorulva. Mire ez a kis fogadtatás lezajlott, éppen be is sötétedett! Rossz arra gondolni, mi lett volna, ha útközben sötétedik rám – én sokkal lassabban haladtam, mint nagypapa, nem tudtam olyan hatásosan nógatni a lovat, esélyem sem volt a kátyúk kerülgetésére. Még az utat sem láttam, annyira nagy volt a sár, és minden mélyedést víz töltött ki, de az Úr jól kiszámolt mindent, rajta volt a labdán, rajta tartja életünk „ütőerén” a kezét, és időben érkezik, nem késik el, munkálkodik, ha éppen nem látjuk is. Emlékszem, hogy az átélt izgalmak hatására és a hazaérkezés öröme feletti izgalomban nehezen ment a lefekvés, elalvás. Azután mégiscsak sikerült, éjfélkor ébresztettek nagynénéim, hogy Ottó megérkezett – azért, hogy ne legyenek egyedül a lányok egész éjszaka, és ez is milyen szerető gondoskodás – és hozott nekem amerikai rágót. Micsoda kincs, micsoda öröm. Szóval ilyen őseim voltak, vannak, hogy megengedhették maguknak, hogy én 7 évesen amerikai rágó birtokosa lehettem. Az Úr gondviselése, a mindennapi kenyér milyen csoda, ajándék. Nagyon kellett spórolni – nem rossz 127

emlék ez nekem –, mert megtapasztalhattam, hogy az Úrral a kevés is elég, hogy Ő végtelen gazdag, és nála van az ezüst és az arany, nem kötik kezét földi realitások. Ez volt maga az életiskola, különböző tantárgyaival együtt: spórolás, engedelmesség, erőt próbáló kihívás, kitartás, alázat, bátorság, eredmények, megajándékozottság stb. Sok fiatalnak nincs módja vagy kényszerítő körülménye, hogy ezt az iskolát kijárhassa. Sokszor látom, hogy nagyon hiányzik. Még egy megjegyzés. Abban az időben nem volt telefon, nem volt mobil, nem volt internet. Türelemre tanító, bizalmat, reménységet edző körülmény volt ez. Várni kellett, hogy a megnyugtató hír megérkezzen. Voltak új helyzetek, amikor rögtönözni kellett. Nem volt telefon, hogy előre egyeztetett más forgatókönyvvel oldjuk meg a kialakult helyzetet. Ezért lepődtek meg Ilonkáék, és konstatálták, hogy „segéd-kocsissal” érkezett meg a fogat. Ottó és a nagypapa is nagyon szerettek engem, de a falusi házban folytatott családi beszélgetés közepette nem volt módjuk megtudni, hogy én hogyan értem a tanyába. Pedig biztos, hogy sokszor eszükbe juthatott ez a kérdés, de gondolom nem is izgulták agyon magukat, bíztak az Úrban és jó reménységgel várták a „happy endes” hírt. Egyébként attól voltam én parádés kocsis, hogy azon a napon a féderes kocsival voltunk dolgozni.


Ficsór Ottó szánkáztatja unokaöccseit A tanyánk és nagypapa tanyája között talán 1 km lehetett a távolság. Gyönyörű terület volt ez, jó földekkel. A kollektivizáláskor igazságtalanul vették el apámtól és nagypapámtól a földjeiket. Pedig nagypapám, nagyszüleim, szüleim is kiváló szociális érzékkel rendelkező, szorgalmas, dolgos emberek voltak. Mindig segítettek, akin csak tudtak, koldusokon, vagy a birtokaikon dolgozó egyszerű munkásembereken is. Szóval, Ottó kedvesen vállalkozott, hogy a két kisfiút – kényelmüket keresve –, és kis élményben részesítve őket a tanyánkról nagypapa tanyájára repítse lovas szánon. Nem túl sokára kiderült, hogy a repítés szó nem is annyira átvitt értelmű volt ebben az esetben. Ma mit nem adnának ezért, hogy lovas szánon utazhassanak 50 cm-es hóban a kedvesen hívogató tanyák közt a nagy téli pusztában. Nekünk ez mindennapos esemény volt. Szóval plédekbe burkolva – drága anyukánk szerető gondoskodását élvezve 128

–, beszálltunk öcsémmel, Ottóval a szánkóba, mozdulni nem tudtunk, de hát egy 1,5 és 3 éves kisfiú ezt lenyeli, meg így nem fáztunk a zord télben. Ottó nagybátyánk büszkén a lovak közé csapott, és azok megindultak, kb. úgy, mint amikor egy autóban csak a 4-ik sebességfokozat működik, repültünk-repültünk, de amikor a Szolláthék korcs, hamis kutyáitól a lovak rakéta üzemmódba kapcsoltak, mi valóságosan repültünk, azaz a lovas szánról lerepültünk. Mint minden önálló mozdulásra képtelen két kis batyu, belehuppantunk a mély hóba, szinte ki sem látszottunk belőle. Ottó, – mivel nem tudta fékezni a télen keveset dolgozó, pihent lovakat – tovább száguldott, de mivel nagy felelősséget érzett irántunk és nem akarta, hogy a két utasa a Szolláthék kutyáinak esetleg eledelül szolgáljon, nagy harcot folytatva azért, hogy ő fennmaradjon a szánon. Nem tudott mást csinálni, mint megsaccolva, hogy mi hol lehetünk a hóban, körülöttünk kezdett kerengeni szélsebesen, megvédve ezzel a hóban fekvő kis emberkéket a kutyák támadásától. Persze ez a lovas szán pálya stílszerű is volt, sőt dukált az előbb említett rakéta üzemmódhoz, amibe átkapcsoltak a lovak, és ezért is kellett percekig keringeni Ottónak, mire le tudta állítani a lovakat és felvett bennünket. Folytattuk utunkat zavartalanul tovább nagypapa tanyája felé. Úgy emlékszem, nem féltünk.

Ficsor Donátné Kardos Barbara Ottó bácsi valószínűleg hamarabb ismert engem, mint én őt. A Békési Baptista Gyülekezetben merítkeztem be, de főleg a fiatalokat ismertem. Magyarbánhegyesről jártam Békésre, és a nagy távolság miatt (kb. 60 km), néha ott aludtam a szombati ifjúsági után. Egy kedves család fogadott be, akiknek a lányukkal jó barátságba kerültem. Filó Klári évfolyamtársam volt a gimnáziumban, és mivel az ő gyülekezetükbe kezdtem el járni és hasonló beállítottságúak voltunk, összebarátkoztunk. Nem érdekes, hogy később, ő Ficsór Klára lett, Ottó bácsi menyeként, én pedig Ficsor Donátné, Ficsor Károly menyeként? Visszatérve Ottó bácsira, ő jobban meg tudta jegyezni a frissen kapcsolódott néhány tagot, mint én a több százat. Aztán elkerültem onnan. Eltelt jó néhány év. Egyszer, egy alkalom kapcsán visszamentem Békésre. Ekkor már ismertem Ficsor Károlyt, de Ficsór Ottót nem. Ahogy a szeretetvendégségen részt vettem, odajött hozzám egy kedves bácsi, bemutatkoztam, beszédbe elegyedtünk és hamar kiderült, hogy én is írtam, az Elrejtett kincs II. 129

kötetébe. Mire a bácsi: „Igen, tudom, a 95. oldalon van.” Tátva maradt a szám. Valószínűleg kezdettől fogva tudta, ki vagyok. Ficsór Ottó volt az említett bácsi. Egy másik emlékezetes élményem, amikor Szabóné Herminka néni temetéséről jöttünk el. Donát hozta a kisfiúnkat – akkor még csak egy gyermekünk volt – én pedig mellettük jöttem. Ottó bácsi ránk köszönt, hogy vagyunk, stb. Aztán valahogy a gyermeklétszámra terelte a szót, finoman, burkoltan, de érthetően. Mondtuk, hogy szeretnénk még gyermeket. Mire Ottó bácsi megjegyezte: „Mert a mondás is úgy tartja, hogy három a magyar igazság. De én nem szóltam semmit!” – tette hozzá felemelt kézzel. Azóta megszületett a második gyermekünk. Ha láthatta volna, biztos örült volna és tovább erősített volna bennünket a gyermekvállalásban. Amikor a Sátorkészítőkhöz kértük írni, mentegetőzött, hogy nem a szavak embere, nem ír, mégis többször is küldött anyagot. Egyszer, ahogy írta ő maga sem tudta hogyan, de egy olyan papíron küldte el az írását, aminek a hátoldalán ennyi állt: MAGYARBÁNHEGYES. Fogalmam sincs, hol találhatta, de éppen nekem küldte el. A Sátorkészítők ötletén felbuzdulva mást is rávett az írásra és azt is elküldte nekünk. Amikor találkoztam vele, nem sokat mondott, főleg az idő rövidsége miatt, de abban az 1-2 mondatban benne volt minden. A temetése után a gyülekezetben osztották azokat a könyveket, traktátusokat, amiket ő akart szétosztani.

ÖNZETLENÜL AD Somogyi Gáborné Visszaemlékezéskor is mélységes hála és köszönet van szívemben Uram és Királyom iránt. Olyan sokat jelent számomra, hogy Istenem egy csodálatos családi közösséggel ajándékozott meg. A gyermekkori és a felnőtt időből származó emlékek is mind-mind áldást jelentenek számomra. Annak ellenére, hogy korom előrehaladásával oly sok mindent elfelejtek, talán inkább a szívem, mint a fejem, tele van a régmúlt idők kedves emlékeivel. 130

Két öcsém: Károly és Ottó egy év korkülönbséggel született. Tizenéves korukra teljesen összenőttek. Sokat együtt dolgoztak. A munka szeretetében és tiszteletében teljesen egyek voltak egymással és velem.

Az 1954-es aratáskor készült képen édesapánk a két fiúval

Ottó 2010-ben hazament az Úrhoz. Károly még itt maradt és arra kért, hogy néhány emlékemet vessem papírra. Nehezen fogtam hozzá, de szeretetteljes kérésének, emlékeztetgetéseinek nem tudtam, és nem akartam ellenállni, hát nekifogtam az írásnak.


Ottó 1941. szeptemberében született, tehát 3 éves volt, amikor 1944 őszén, a második világháború vérzivatarában kint játszott az udvaron, én pedig felügyeletével voltam megbízva, mint hétéves nagytestvér. Egyszer csak arra lett figyelmes a kicsi fiú, hogy orosz katona közeledik tanyánkhoz. Azonnal ugrott az éppen a műhelyben szorgoskodó édesapánkhoz mondani a hírt. Hangosan mondta: „Apuka, itt vannak a ruszkik!” Ahogy bejelentette a nemkívánatos vendégek érkezését, azonnal fordult vissza, és jött felém. Eddigre a katona is testközelbe érkezett és megveregette Ottó vállát, majd kétszer megismételte: „Burzsuj-burzsuj”. A 3 éves köpcös, aranyos kisfiú emlékeztette őt erre a kifejezésre. Talán, éppen az otthonhagyott gyermekeire emlékezett és nem csinált semmi rosszat velünk. Elég volt számára, hogy egy nagy pohár borral kielégítse alkoholigényét, és utána tovább ment.


131

Alsó tagozatos fiúcska volt. Odajött hozzám, a nővéréhez és kertelés nélkül mondta: „Kati, nagy baj van, megy a hasam.” Tépelődtem, hogy mit csináljak. Nem sok ötletem volt. „Adok neked egy tabletta feketekávét, ezt rágd” – mondtam. „Majd reggel, amikor indulsz az iskolába, ismét adok egy tablettát, és azt rágogatod.” Megtette és minden rendbejött.


Elérkezett Károly bemerítkezésének vasárnapja. Mind mentünk a falusi gyülekezetbe. Ottó volt kijelölve tanyásnak. Tudtam, hogy ő is szeretné hitét megpecsételni a bemerítkezéssel, és Károllyal együtt elmerülni a hullámsírban, azonban valami visszatartotta és nem szólt erről a gyülekezetben. Indulásunkkor még gyorsan odaszaladtam hozzá és a válaszát meg sem várva mondtam neki: „Ottókám, ha te is csatlakozni akarsz e kis csapathoz, akkor lásd el a jószágot, csukd be az apróbaromfikat, és ugorj kerékpárra. Tudom, hogy ez időbe kerül, de azért el tudod úgy végezni, hogy az istentisztelet befejezése előtt beérkezzél. Azonnal állj fel és mondd jó hangosan: Kérem a felvételemet! Ha a gyülekezet igennel válaszol, akkor te is ott lehetsz a fehérruhások csoportjában.” Még ma is emlékezem, hogy szemem sarkából állandóan figyeltem, érkezik-e kedves öcsém. És megérkezett. A gyülekezet ismerte őt. Mindenki tudta, hogy nagyon szereti az Úr Jézust, ebből következően, eme döntését mindenki nagy örömmel fogadta, vele nagy örömet szerzett Ottó felnőtteknek és gyerekeknek. Természetesen a délutáni bemerítéskor ott volt a hétfős csoportban. Az akkor tett ígéretéhez, haláláig hűségesen ragaszkodott, követte Megváltónkat. Sok szenvedésen ment át élete során, de az Úr Jézust minden körülmény között nagyon szerette.


Az 1975-ös súlyos balesete után, amikor én is megláthattam kórházi szobájában, akkor a viszontlátás öröme nagyon betöltött. Láttam az átforrósodott arcát, elkezdtem törölgetni nedves ruhával, hogy enyhítsem fájdalmát, és talán az enyémet is. Még nem nyerte vissza a súlyos trauma miatt elveszített tudatát. Kaparta a gyógyuló sebeit, én pedig nagyon gyengéden kértem, hogy ne tegye, mert ezzel hátráltatja a gyógyulást.


Ottó csupa szív, szeretet volt már kicsiny gyermekkorától. Szinte azonnal felismerte a másik szükségét és gyorsan segítségére sietett. Gyors volt a mezőgazdasági munkákban, mindig segítette a 132

lemaradókat. A segítés életeleme volt, egyszerűen nem volt képes nem tenni. Isten Szelleme inspirálta, engedelmes volt Annak. A sok idevonatkozó emlék közül kettőt röviden megemlítek: Már férjnél voltam. A tanyánk, ahol éltünk, 8-900 méterre lehetett szüleinktől. Kezdő gazdálkodókként több szerszám és eszköz hiányzott nálunk. Elvetettük az őszi magokat a földbe, de henger hiányában nem tudtuk elsimítani a területet. Ottó befogta szüleink lovait és átjött, elhengerelte a rögös földet. Nagy örömet szerezett ezzel nekünk, hisz ez is egy fontos feltétele volt a várható jó termésnek. Később egy óriási vihar vonult el felettünk. A melléképület tetejét leemelte, és az udvaron letette. Férjem nem volt otthon. Két kicsi gyermekünkkel nem tudtam mit kezdeni. Ottó volt az első, aki kerékpárra pattant és kijött hozzánk segíteni a rend helyreállításának a megkezdésében.


Nagyot ugorva, a 2010-es békési utunkra emlékezem. Akkor még nem tudtuk, hogy ez az utolsó látogatásunk Ottónál. Nyár volt, minden virult. Bemutatta a kertjeit. Sehol egy szál paréjt nem láttunk. Friss zöldséget és gyümölcsöt rakott az éppen akkor nekünk ajándékozott kosárba. Egy-egy cirokseprűt tett még be kocsink csomagtartójába. Amikor hazaindultunk, még egyikünk sem gondolta, hogy ez búcsú volt Ottótól.

Az utolsó látogatáson végigvezetett kertjén

133

Hégelyné Rebeka 1970-ben két testvérem is kirepült a családi fészekből, a 9 testvérből egyedül maradtam otthon. Májusban Olgi nővérem ment férjhez és felkért násznagynak, ami nagy megtiszteltetés volt az akkor 20 éves lánynak, de a nagy fájdalmamat még ez sem enyhítette. Augusztus hónapban Ottó házasodott meg. Megkért, hogy az esküvő előtti napon menjek el vele Békésre a házasságkötése színhelyére. Orgoványról kocsival indultunk, már Kecskeméten szólt Ottó, hogy vezethetem a kocsit. Nagy öröm volt számomra a felkérés. Békésen nagy szeretettel fogadtak bennünket. Másnap a fényképészhez is én kísértem el az ifjú párt, de nem volt felhőtlen az örömöm, mert Ottó hiányát pótolhatatlannak éreztem. Ottó törődése azonban továbbra is megmaradt felém, így könnyebb lett az elszakadás.


1974. június 1-jén költöztünk Dunaharasztira, előtte Szankon – albérletben – laktunk. Nagyon egyszerű körülmény fogadott bennünket első, saját otthonunkban. A fürdőszobánk földes volt, falait kartonpapírral burkoltuk le. Egyetlen teatűzhely állt rendelkezésünkre, ezen főztünk és melegítettük az ennivalót a nagy kánikulában. Szeptemberben hozzánk költözött unokaöcsém Somogyi Ottó Orgoványról, aki a Baktay Ervin Gimnáziumban kezdte el a tanulmányait. 1975 decemberében megszületett második gyermekünk: Ildikó. Ottó bátyám 1976 nyarán váratlanul meglátogatott, éppen az ORFI-ból utazott haza – látogatóba – családjához Békésre. Meglátta nehéz körülményeinket és megszületett benne a gondolat, hogy valahogyan segíteni kíván nekünk. Nem sokáig várt a megvalósítással. Nyár végén csengettek. Egy számunkra ismeretlen vasutas állt a kapunkban, és mondta, hogy menjünk el a vasútállomásra, mert küldemény érkezett számunkra. Nem értettük, hogy mi ez a meglepetés, addig nem is hallottunk olyanról, hogy vonaton is lehet csomagot küldeni. Feri elment a megadott helyre, ahol átvehette a vízszivattyút motorral, hidroforral és 1 db kerékpárt, így már járművünk is lett.

134

Nagyon hálásak vagyunk Istennek, hogy Ottón keresztül így segített rajtunk. Később még kaptunk babakocsit, amely kétfunkciós volt, mély- és sportkocsi. Amikor már be tudtuk vezetni a vezetékes vizet, és Ottó bátyáméknak lett kertjük Békés határában, visszaadtuk a szivattyút. A kertben termelt terményekből minden évben kaptunk bőségesen egészen 2010 nyaráig. Köszönöm Istennek Ottó életét, a sok-sok lelki- és anyagi támogatását. Váratlanul bekövetkezett halála miatt, ha eddig nem tudtam eléggé megköszönni, most köszönöm meg feleségének és gyermekeinek: Eszternek és Ottónak.

Dr. H. Kovács Eszter A férjem 3 évig volt súlyos beteg 1995-ben bekövetkezett halálát megelőzően. Ottó fáradhatatlanul látogatta. Ezek a látogatások nem szokványos módon történtek. A legritkább esetben jött be a lakásba. Becsöngetett: Úgy tudott csengetni, röviden, de mégis határozottan, hogy száz csengetésből fel tudtam ismerni. (De nagyon hiányzik a mai napig ez a csengetés!) Ilyenkor kiszaladtam a kapuba, és átvettem azt a nagyon kedves Igét tartalmazó kártyát, vagy egyéb olvasnivalót, esetleg valami finom „csemegét”, és az üzenetét. Egy ilyen alkalommal kb. 3 percig voltam a kapuban Ottóval, majd bementem és negyed óráig mondtam azt, amit Ottó rám bízott. A férjem megkérdezte, hogyan lehetett ezt 3 perc alatt elmondani? Ez volt, ami legjobban jellemezte Ottót. Úgy tudott „tömöríteni”, ahogy ismeretem szerint senki más. Kiváltságnak tartom, hogy értettem a rendkívül gyors gondolatmenetét. (Volt, hogy közvetlen családtagjának is segítettem „fordítani”). Ahogyan a kerékpárjával szállítani tudott, az maga a csoda. Méretre, súlyra való tekintet nélkül, mindent el tudott vinni. Ez akkor is rendkívüli lett volna, ha mindkét kezét egyformán tudta volna használni. Tőlem is vitt kisebb-nagyobb tárgyakat (hosszú eresz-csatornát, kisebb bútorokat, egyéb általam már nem használt tárgyakat). Soha nem várt másra, alkalmasabb időre, segítségre. Mindig aggódva néztem utána a sarokig, hogy nem történik e valami baleset. És nem történt. Az angyalok zárták körbe. Ezt már a szomszédos Rendelőintézetben dolgozó kolléganőm mondta. A neurológus kolléganőm nagy szeretettel beszélt Ottóról. A doktornő is hívő keresztény. Ottó több alkalommal vitt be a rendelőbe neki is 135

„olvasnivalót”. Egy alkalommal azt mondta nekem a doktornő, hogy Ottó rendkívüli védelem alatt állhat. Ugyanis már ő több alkalommal is elüthette volna autójával a „furcsán értelmezett” KRESZ-szabályok szerint kerékpározó embert, kerékpárján a nem mindennapi rakománnyal. Azonban az utolsó pillanatban valamelyikőjük mindig meg tudott állni. Házicsoport-beszélgetéseken sokszor idézem Ottót. Egy alkalommal, amikor még vele egy csoportban voltam, szóba került, hogy keresztyén otthonokban lehet e helye a bornak. Különböző vélemények hangzottak el. Én határozottan állítottam, hogy nálam megfér. Van néhány olyan családi alkalom egy évben, amikor egy pohár vörösbor jól esik. Ottó határozottan az ellenkezőjét állította. Kértem, hogy indokolja meg. Azt mondta, „Neked lehet otthon tartani, de nekem nem”. A magyarázat az volt, „Én azért nem tarthatok otthon bort, mert én szeretem”. A kísértésben való ellenállásra ezt a példát szoktam elmondani. Mindegyikünket másmás dologgal kísért a sátán. Mindenhová elsőnek érkezett és elsőnek távozott. Így volt ez az egyik házi-csoporton is. Vége volt, gyorsan felvette a kabátját, sapkáját, és távozni készült. Még egy mosoly, egy köszönés. Feltűnt, hogy nincs begombolva a kabátja, sőt össze sem ér rajta. Megkérdeztem, hogy biztos e benne, hogy ebben a kabátban jött? Azt válaszolta, hogy jövetben még bővebb volt. Egy női kabát volt rajta, az volt legfelül a fogason. Nem volt rá jellemző, hogy külsőségeknek jelentőséget tulajdonítson. Közel laktunk egymáshoz. Autóval azonos úton közelítettük meg a városközpontot. Egy napon Ottó csönget, és megkérdezi, hogy az egyik kereszteződésben mióta van STOP tábla? Értetlenül néztem rá, hiszen inkább azon kellene gondolkodnom, hogy volt e valaha az a kereszteződés STOP tábla nélkül. Mire ő: „Akkor tényleg a rendőrnek van igaza. Megállított, és megkérdezte, hogy nem látom a táblát?” Mondtam, hogy eddig még nem láttam. Megbüntetett? – kérdeztem. „Nem” – felelte – csak azt mondta a rendőr – „jegyezzem meg, hogy ott STOP tábla van”. (Jól mondta a kolléganőm, hogy angyalok jártak mellette.) Budapestre ment. Keresztény Könyvhét volt. Boldogan jött haza, sok jó könyvet elhozott Békésre. Hazaérkezése után cinkos mosollyal mondta: „Ma velem valaki nagyon jót tett.” „És ki volt az?” – kérdeztem. „Azt nekem is jó lenne tudni” – mondta. „Az egyik nagyon vágyott könyv csak Bp. egyik külső kerületében volt raktáron. Nem értem volna el visszafelé a vonatot, ha tömegközlekedéssel megyek érte. Láttam, hogy egy barátságos külsejű férfi kocsival van, és 136

megkértem, hogy vinne el a raktárba! Láttam az arcán, hogy arra gondol, ismernie kellene valahonnan. Így kicsi gondolkodás után engedett a kérésemnek. Pedig én is akkor láttam először. Sokat segített nekem, de hogy ki volt nem tudom. Ő is gondolkozhat, hogy én ki vagyok.” Június van. Tavaly ilyenkor már sok Ottótól kapott gyümölcsöt (cseresznye, meggy) megettem. Igaz, hogy nem hagyta soha, hogy teljesen megérjen, de én úgy szeretem.

Óvári Mihály A hetvenes években hallottam először Ottóról, amikor súlyos autóbalesete után, a gyülekezetben imádkoztunk érte. A nyolcvanas évek végén aztán egész közeli kapcsolatba kerültünk, amikor Békésre költöztünk, munkahelyváltozás miatt. Ekkor kezdődött el egy lelki testvéri, baráti kapcsolat. Hamarosan házi imacsoportot alakítottunk nyolc fővel. Célul tűztük a gyülekezet és a város missziós fellendüléséért való imádkozást. Ezek az imaközösségi alkalmak egyre jobban közelebb hoztak az Úrhoz és egymáshoz bennünket. Mindig kész volt az imádkozásra akár gyülekezetről, akár betegekről, vagy misszióról volt szó. Ottó tele volt ötletekkel, és egy-egy missziós rendezvény előkészítésében, főleg a hívogatásban, példamutatóan élenjárt. Még nem találkoztam ilyen emberrel, mint ő, aki rendkívüli figyelemmel, szívén hordozta a betegeket, egyedül, vagy nehéz helyzetben élőket, rászorulókat, és másokat is, akik akár a gyülekezetben, vagy akár a városban élők voltak. Ő mindenkinek osztogatott abból, amije volt, legtöbbször úgy, hogy meg sem tudtuk köszönni. Gyakran előfordult, hogy hazaértünk a munkából és a kapu tetejére fel volt téve egy műanyag szatyor, tele különféle zöldséggel, burgonyával, és mellette egy szórólap, vagy meghívó valamilyen rendezvényre. Ilyen küldeményt sok-sok családhoz juttatott el. Gyakran előfordult, ha hozzájutott valamilyen szeretetszolgálati élelmiszercsomaghoz, akkor azt hordta széjjel, természetesen igei üzenetek kíséretében. Olykor az is előfordult, hogy egy nagy zacskó frissen pattogatott kukoricát hozott. Amikor megköszöntük, csak annyit mondott: „Jó, jó, jó, jó”, és máris rohant tovább. Egyszerűen fáradhatatlan volt. A legnagyszerűbb munkát a könyvterjesztés területén végezte. Sok éven keresztül fáradozott a könyvek terjesztéséért. Tudta, kinek milyen könyvet kell ajánlani, 137

vagy adni. Sok könyvet szétosztott úgy, hogy majd kifizetik, de soha nem kérte attól a könyv árát, aki elfelejtkezett róla. Ezt a munkát is missziós feladatként kezelte. Tudtam, hogy súlyos beteg, de soha nem panaszkodott. Soha nem állt le, a munka, a szolgálat volt a legfontosabb számára. Egyidősek voltunk, számomra példaképpé vált az ő élete. Azt mutatta meg, hogy egyedül az Úrnak érdemes szolgálni ebben a világban. „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjúhoztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok…” (Mt 25:35.) Ezt a Jézusi elvárást élte meg Ottó. Legyen áldott az ő emléke!

Bodroginé Pálma Nem sok mindenre emlékszem Ottó bácsival kapcsolatban, de ha a fonott szennyestartó-kosarunkra nézek, bizony ő jut eszembe. Majdnem 17 éve, hogy kaptuk az esküvőnk alkalmából, de még most is hibátlanul ellátja feladatát! Ennek örömére évekkel később rendeltünk Ottó bácsinál egy méretre szabott (ládika alakú) „kosarat” – akkor még játékoknak, most már vendégágyneműt tárolunk benne. Hálásak vagyunk érte.

Somlyainé Bereczki Anikó Édesapám és Ottó bácsi már kisgyermek korom óta jó kapcsolatban volt. Összekötötte őket a rosszerdei kert is, amit Ottó bácsi „rábeszélésére” vett meg apu. Nagyon jószívű embernek ismertem. Mindig segítőkész. Állandóan sietett valahova. Kosár, szatyor, elengedhetetlen tartozék volt. Üres kézzel sehol nem jelent meg. Ha más nem, olvasnivaló mindig volt nála. Sokszor állított meg akár az utcán is: „Tudom, tudom, hogy nincs időd, de ha csak ezt az egy mondatot elolvasod ebből a könyvből, már az is nagyon sokat ér.” – mondta. És akkor nem volt apelláta, el kellett olvasni akkor, rögtön, hogy tudja vinni másnak is… Sokszor hozott gyümölcsöt, zöldségfélét, csak épp beszaladt. Apu volt, hogy kérdezte tőle, mikor hazajöttek a kertből: „Ottó, hazavigyelek? – Nem, nem Antalom, most sietek.” Mi meg 138

mosolyogtunk rajta, hogy gyalog gyorsabb, mint autóval. Aztán amikor apu meghalt, nem volt rest „látogatni” anyut. Egy kis ezt, egy kis azt mindig vitt neki, ezzel is segítve a megélhetését. Nagyon sajnáltam, amikor „elment”. Nagy űr maradt a helyén. Az a szolgálat, amit ő végzett, úgy érzem, hogy üresen maradt.

Tóth István Temetésen nem sokan láttak még sírni engem, de bizony az Ottó temetésén nagyon is törölgettem a szemeimet. Tudtam azt, hogy ami ott elhangzott – hallottuk érdemeinek dicséretét –, az színtiszta igazság volt. Önző módon arra gondoltam, hogy majd az én temetésemen talál-e valaki egy dicsérő szót is rólam. Ám a lényeg, hogy föntről jöjjön majd felém is egy hívó szó. Fiatal házasok voltunk, még gyermek nélküliek, amikor Ottó meginvitált bennünket egy jugoszláv útra. Ez 1967 őszén történt, az ő Zastavájával mentünk. Szívesen ráálltunk az útra, még úgy sem voltunk külföldön, noha eleve tudtuk, hogy a tengerparti üdülés nem lett megígérve. Erről jut eszembe egy mondás: „Nehéz az élet, de minden 365 napban benne foglaltatik egy teljes Nap körüli utazás”. Ezen az úton mi csak Belgrádig jutottunk el, ahol első jóhiszeműségét szenvedtük el sógoromnak. Ugyanis egy szélhámos, utcai „fényképésznek” előleget adtunk, hogy majd a nem létező fényképet elküldi címünkre. A kevés beváltott dinárunkból nem sok maradt. Egyébként Ottó úti célja (ami előttünk titok maradt), Balla Gyurival való találkozás volt. Célja, a nálunk akkor még tiltott hívő irodalmi anyagok „átcsempészése” volt a határon.


Eszembe jut egy másik utazás, Balatonföldvárra. Mivel este 10 óra felé indultunk, hamar ránk tört az éjszaka, egyébként sem volt sehol szállásunk. Egy teljesen ismeretlen helyen lehajtottunk éjféltájt az országútról és egy erdőszélen, a földön próbáltunk néhány órát aludni. Noha akkor még nagyobb volt a közbiztonság, mint manapság, én bizony egy pillanatot sem aludtam. Hogy ki tudott egyáltalán aludni, ma sem tudom.


139

Ottó sógorom, ha valamit eszébe vett, nem nagyon nyugodott addig, míg rábeszélő képességének ellenállt valaki. Így tett például a könyvterjesztésnél is. Sokszor ingyen is adott, csak ismerjük fel a könyv értékét.


Nekem jó néhányszor ajánlotta a Zala-gyöngye nevű szőlő telepítését, minden jó tulajdonsággal felruházva. Nem is sokáig tudtam ellenállni, így történt, hogy 80 tő szőlőt én is telepítettem ebből a fajtából. Később lányomék azt kérték, hogy valami nagy szemű nemes szőlőt szívesebben ennének. Most már ez is megvalósult, de a jó öreg Zala nem fogyott ki, mert alig kell permetezni, és ízletes is a termése.


Sógorom egy esendő, csetlő-botló ember volt, akinek a jó szívéhez semmi kétség nem férhet. Önzetlen adakozó, sok esetben magától megvonva a javakat. Az ő bizonyságtevő életéből (szóval, tettel) jó lenne valamit megtanulni, hogy példák lehetnénk, még a hívőknek is magaviseletben, szeretetben, hitben és tisztaságban.

Mike Attila Amikor Ottó bácsi a családba nősült még csak 12-13 éves lehettem. Emlékszem a menyegzői vacsorájuk az Erdei mamáék telkén felállított sátorban volt. Így, mi gyerekek hancúrozhattunk kedvünkre. Később ezen a helyen épült fel a házuk is. Talán az első olyan házasságkötés volt a családban, amiről emlékeim vannak. A nagy tisztelettel emlegetett dr. Haraszti Sándor testvér, és a kisfia Lealand mind olyan mozzanatok, amiket nem felejthettünk el, bár akkor mi gyerekek még nem tudtuk ezeknek a dolgoknak a jelentőségét. Aztán megszületett Eszter, aki számomra az első olyan kisbaba volt a családban, akit dajkálhattam, majd őt követte Ottó. És ezenközben a sok út Orgoványra, ezeken az utakon sokat tanultam. Elkényeztetett gyerekként sok hasznos dolgot tanultam tőle, talán soha nem mondott rosszat nekem, vagy nem szidott meg, de az egyenessége és a jellemessége jó irányba vezetett engem, a csapongó kiskamaszt is. Sajnos az ő életükbe is hamar beköszönt a sors. Egy őszi napon félelemmel tudtuk meg, hogy őt súlyos baleset érte. Emlékszem, 140

hogy imádkoztunk érte az ifjúsági alkalmakon, és a jó Atya megkönyörült rajta, és rajtunk, így kapott még éveket itt e földön is. Ottó neve a számomra a szorgalom, az alázattal végzett szolgálat összefoglaló szinonimája volt. Mindig adott, hol krumplit, hol könyvet, hol csak néhány szóban útmutatást. Ha nagy ritkán kért segítséget, akkor is kiderült, hogy még azzal is ő adott. Gyorsan dolgozott, gyorsan beszélt, ha nem figyeltél, lemaradtál, s csak később esett le, hogy hiszen Ottó ezt megmondta. Hálásan gondolok vissza az édesapámnak nyújtott számtalan segítségére. Édesapám nyugdíjazásáig ő volt a segítője, és ha nem lett volna mellette bizonyára nem tudott volna még addig sem dolgozni. Soha nem hallottam indulatosan kiabálni, vagy veszekedni, ha kellett kiállt az igazáért alázattal, keményen, de nem bántóan. Hálával gondolok az ő életére, köszönöm a jó Istennek, hogy a családunkba került. Most nem „akarom” (igazából nem is volnék rá képes) valamennyi érdemét felsorolni, de bizonyos vagyok benne, hogy a Mennyben nagy gazdagságot halmozott fel. Személyesen nekem, de minden hívő embernek példakép ő. Csodáltam, ahogy idős néniket segített, tudva a nevüket, a családtagjaik nevét, a gondjaikat, betegségüket. Ma talán önkéntes szociális munkásnak mondanánk, de ő „csak” hívő volt, és a hitét élte meg ilyen adakozó módon. Nem emlékszem, hogy viccet mondott volna, de a lénye sugárzott a derűtől. Nevetésére sem emlékszem, csak a mosolyára.

Vandlik Viktor Ottó bácsira mindig nagy szeretetettel emlékszem vissza, amikor paprikás krumpli az ebéd, ugyanis sokszor járunk arrafelé, és mindig behívott ebédelni. Általában paprikás krumplit csinált. Annál finomabb paprikás krumplit nem ettem. Megengedte, hogy az udvarán játszunk, vagy a házban labdázzunk. Általában az Örömhír Alapítvány küldött neki dolgokat pl. könyveket. Ő zöldségeket küldött vissza. Temetése után csak annak örültem, hogy a könyveit szétosztották. Én is kaptam belőle.

141

Durkó Istvánné Férjemmel nagyon szerettük őt. Szívesen segített, ahol tudott, sokszor mondtuk: „Ottót az Úr küldte!”. Sok vasárnap jött át a szomszédba, és olvasott fel a Békehírnökből az asztalnál ülő családtagoknak. Egy napon, amikor együtt szedtük a káposztát, megemlítettem, hogy igen csak hideg van és fázom. Ő erre azonnal levette a kabátját és odaadta nekem. Sokszor segített a bevásárlásban is, sőt néha olyan dolgokkal is meglepett, amikre nem is számítottam. Krumpli-szedés idején mindig segített a ládákat lepakolni, és gyakran már hamarabb itt volt, mint ahogy a ládák a traktoron megérkeztek volna. A dió érésekor már hajnali 3-kor verte le az utcán a diókat, ezzel ébresztve a szomszédokat. Mindnyájunknak nagyon hiányzik. Legyen emléke áldott!

Szabó Miklós Amikor e sorokat írom Gödöllőn, és az első magyarországi utamra emlékszem, nem gondoltam volna, hogy én is magyar állampolgár leszek. Az első utam Magyarországra 1971-ben az újpesti rokonokhoz és a Békéscsabán élő Mike családhoz vezetett, ahol megismerhettem a hitben testvéremet, Ficsór Ottót. A Mike család erdélyi gyökerekkel bírt és onnan volt az ismeretség. Ficsór Ottó testvér meghívott családjukhoz, és a felesége Eszter is nagyon kedvesen fogadott, vacsorával vendégelt meg. Hosszas beszélgetésünk alkalmával Ottó az erdélyi baptista gyülekezetek léte felől érdeklődött, és ismerve a magyar Biblia hiányát rögtön Bibliák és magyar keresztény könyvek sokaságát ajánlotta fel. Jól emlékszem, hogy a Nehémiás 1:3-at olvastuk „A fogságból megszabadult maradék zsidók abban a tartományban nagy nyomorúságban és gyalázatban vannak”. A 4. vers szerint Nehémiás nagyon megkeseredett, amikor hallotta ezeket. Láttam Ottó testvéren, hogy átérzi az erdélyi testvérek helyzetét, gazdasági nehézségeit. Együtt mentünk ki a mezőre biciklivel kukoricát kapálni, mondtam, hogy nálunk ez nem kukorica, hanem málé. Egy jó félóra 142

kapálás után hatalmas zápor áztatta meg a már kiszáradt földet, a nagy eső bőrig áztatott bennünket is. Ottó testvér a saját ruháját adta váltóruhaként, hogy mire tovább utazom, a sajátom megszáradjon. Az esti órákban sokáig beszélgettünk hitbeli dolgokról, nézegettük a könyveket. Nagy örömöm volt és kincsnek tekintettem a keresztény könyveket, amit ajándékba kaptam. Ottó testvér a könyvek kapcsán ezeket kérdezte: „Miklós testvérem, ez a könyv megvan neked?” Szinte mindegyikre az volt a válaszom, hogy nincs. Ő már vette is le a polcáról, és azt mondta „Vidd el ezt is”. Említettem Ottó testvéremnek, hogy Budapesten vannak nem hitben élő rokonaim, de én szeretnék baptista testvéreket meglátogatni, de nem ismerem Budapestet és a gyülekezeteket. Rögtön intézkedett, és Ili húgát – Tóth Istvánnét kérte, hogy fogadjon engem Budapesten. Hálásan emlékszem ezekre az időkre, Ottó testvérem példátlan vendégszeretetére, és önzetlen jószívűségére. A gondolataimat a Példabeszédek 10:7. első mondatával zárom: „Az igaznak emlékezete áldott”.

Dr. Ficsór Ervin Unokatestvérem, kortárs, szomszéd, jó barát, segítő, Krisztusban szeretett Testvérem… Egy jellemző történet: 1962 nyara volt. Ekkor érettségiztem. A bankettet követően felvételi vizsgára hívtak a szegedi orvosi egyetemre. Annyira közel volt az érettségi és a felvételi, hogy a tananyag áttekintésére nem volt idő. Az egyetlen – érettségire és bankettre vásárolt – fehér ingem nem tudták kimosni, ill. kivasalni. Nos, úgy döntöttem nem megyek felvételi vizsgára. Közvetlen hozzátartozóim érveim elfogadták. Katóka Néni (Gubacsi Gyuláné) üzent: „Ervin elmegy felvételizni?” Megjegyezte: „Ha nem megy el, akkor biztosan nem veszik fel!!!”

143

Nos! Elment már az utolsó vonat is Orgoványról, amivel a hajnalban induló, Kecskemétről Szegedre menő vonatot elértem volna. Ekkor jött Ficsór Ottó. Este 10 óra lehetett, amikor „D” Csepel motorkerékpárján, zuhogó esőben beszállított Kecskemétre, a Nagyállomásra. Bőrig áztunk.

Az állomás WC-jében átöltöztem. A vizes „göngyöleget” Ottó testvérem hazaszállította, ezt követően az éjfél után induló vonattal utaztam Szegedre felvételizni. Hajnali 5-kor a Dugonics téri park padján vártam a megmérettetést. Nem sokat remélhettem a teljesítményem alapján, de néhány héttel később kaptam pozitív „zöld” jelzést az egyetemről: felvettek. Számtalan jóságod mellett ezt is köszönöm Ottó. Hálás vagyok Istennek érted!

144

H. Kovács Jutka Semmiképpen nem szeretném elhanyagolni, hogy Ottóra az ő életművész életére ne hívnánk föl minél több részlettel a figyelmet. Amit az alábbi emlékképek felidézésével szeretnék kiemelni az Ottónak a fáradhatatlansága, töretlen hite, az, hogy soha nem azt nézte, hogy valamit hogy nem lehet megcsinálni, hanem mindig is – még ha sokszor igazán meglepő ötletekkel is –, de mindig valami megoldásra adott javaslatot. Soha nem panaszkodott, legfeljebb kérdezett, hogy miért nem teszel te is valamit azért, hogy másoknak is jobb legyen??? Mindig előrenézett, mivel lehetne mozdítani, bevonni másokat is, vagy legalább segíteni másoknak... Ráadásul az ötleteihez mindig saját tetteivel is dolgozott – nemcsak a szavaival – hozzájárult, élen járt – legyen az plakátragasztás, meghívók szétosztása, segélycsomagok gyűjtése és szétosztása stb. Utánozhatatlan volt abban, hogy mindenhol JELEN tudott lenni, ahol VALAMI történt. Nem ismert lehetetlent. Hajnali utazás, kórházi kezelés, vagy akár éjszakai hazaérkezés soha nem jelentett akadályt számára, ha valahova el akart jutni, akkor oda el is jutott vagy csomagot elküldött – „úton - sínen - vízenlevegőben...” Ilyen volt a mindennapi élet rutinfeladatait illetően is – saját családi életük gyakorlatában – de a közösségi élet terepén is – lett légyen az gyülekezeti evangélizációs alkalom szervezése, vagy könyvterjesztés, vagy éppen családi találkozók, de ugyanezt tapasztaltuk a közéleti programok esetében is – történelmi emléknapok, ünnepek, politikai rendezvények, választási kampányok nem zajlottak le nélküle. ÉS! Mindig az igazság oldalán állt!


Volt egy igen kedves „majdnem” autóm, egy kis Polski. Tudta Ottó, hogy el akarom adni. Egyik délután, amikor nagy kánikulai meleg volt, váratlanul megjelent Ottó, hogy Ő megveszi. Hozta a pénzt is, de csak amúgy rövidnadrágosan, nyáriasan volt öltözve. Elővette a pénzt, aláírta a szerződést, aztán szó nélkül beült az „autóba” majd azzal a lendülettel távozott is... otthagyva az amúgy elmaradhatatlan camping biciklijét is. 145

Biztos nagyon sietett valahova – ahová az autóval kellett menni... De annyira sietett, hogy a házunk sarkánál, ahol közlekedési lámpa működik, és az éppen piros volt – a piroson, azzal a lendülettel hajtott át, amivel elindult! Az angyalok ott voltak, mert olyan gyorsan hajthatott át a kereszteződésen, hogy senkivel sem ütközött össze!


Egyik csöndes délután a házunk előtt söprögettem, kertészkedtem, amikor egy érdekes jelenségre lettem figyelmes: egy hatalmas asztallap – amolyan étkezőasztal – közeledik két keréken, s ahogy jobban megnéztem: a kerekeket – azaz a biciklit – Ottó hajtotta... Ottó – akiről tudtuk, hogy sem nem tornászbajnok, sem nem erőművész, de még akrobata sem, mindezen tevékenységeket művelőket megszégyenítően hajtotta a kerékpárját a saját házuktól mintegy 1500 m-re lévő célpont felé, az asztaloshoz, úgy, hogy közben két forgalmas kereszteződésen is át kellett hajtania...!! Ezt úgy tudtam meg, hogy amikor óvatosságra intve illetve segítségemet felajánlva próbáltam őt megszólítva megállítani, csak menet közben visszaszólt, hogy „Á, nem kell – nem kell segíteni, csak ide megyek a közelbe...” – mondta, s a célpont még kétutcányira tőlünk, legalább 800 méterre volt...


Azt nem gondoltam, hogy Ottó figyelemmel kíséri a divatot, de azt meg pláne nem, hogy az én öltözködésemet, és ruhatáramat is figyelemmel kíséri... megállapítva, miszerint szeretek szép ruhákban járni! Amikor egy jeles eseményre invitált Ottó – már nem emlékszem pontosan mi volt az, de bizonyára nagyon-nagyon fontos, gyülekezeti esemény – Ottó azzal biztatott engem az eljövetelre, hogy biztos találok otthon a szekrényemben megfelelő, az alkalomhoz illő ruhát, amiben részvételemmel megtisztelhetem az eseményt…


Kívánom, hogy az emlékirat szerkesztése és majd az olvasók számára az olvasás is legyen olyan élmény – üzenet, ami emléket állítva Ottó életének másokat is arra biztat, hogy legyünk bátrak másokért élni! Ma kaptam egy igazi hasznos üzenetet, tanácsot, ami megfontolandó és megtartandó: 146

„Nem az minősíti az életemet, hogy mit gyűjtöttem össze, hanem az, hogy mit adtam oda másoknak!”

Somogyi Rebeka Amikor Ottó bácsira gondolok, mindig a fonott kosarak, és a dió jut eszembe a kedvessége mellett. Ottó bácsival gyakran találkoztam és minden alkalommal nagyon mosolygós volt. Mindig volt egy-egy kedves szava hozzám. Bármikor találkoztunk (és így van ez most is, hacsak rágondolok) boldoggá tett. A nevetése még most is a fülemben cseng, ha róla szól a beszélgetés, vagy csak eszembe jut. A vele való találkozásokhoz hozzá tartozott a sok kosár is, mert mindig kaptunk tőle. Ha jött, mindig hozott kisebb füzeteket keresztény történetekkel, amiket egy alkalommal személyesen nekem adott, hogy olvassam el őket. Ottó bácsitól nagyon gyakran kaptunk kiváló minőségű diót. Volt, amikor nekünk adta a kezünkbe, de voltak olyan alkalmak, hogy a teraszunkon találtuk a kellemes meglepetést. Ottó bácsi diója ír földön is járt, mert egy jó adagot mi vittünk ki, de kaptunk tőle később is, amit fiáék hoztak nekünk Írországba, amikor meglátogattak bennünket. Nagyon szerettem Ottó bácsi társaságában lenni, és büszke vagyok arra, hogy rokonok vagyunk.

Vandlik Pál Az evangélikus ifisekkel Békésre is átjártunk, de Ottó bácsiról igazán csak azóta vannak emlékeim, hogy feleségemmel hazajártunk édesapámat látogatni, útba ejtve a békésieket is. Reni nagybátyjaként minket mindig kedvesen fogadott. Talán nem fordult elő olyan alkalom, amikor ne kínált volna meg valamivel. Jólesett a szívélyes vendégfogadás, különösen azután, miután édesapámék egészségi állapota leromlott, s otthon már nem tudtak a hazai ízekkel fogadni. Úgy ismertem meg, mint akinek mindig mindenkihez volt néhány kedves szava. Szintén jellemző volt rá, hogy keresztyén irodalmat terjesztett, Bibliát osztott, s a kertből is mindig akadt valami, amit adhatott. Ha Orgoványról szinte üres autóval mentünk is, visszafelé akkor is zsúfolásig megpakolt autóval tértünk vissza. Sok ruha, 147

olvasnivaló, kosár, burgonya és egyéb apróság jutott el így az Alapítványhoz és az orgoványi rokonokhoz. „Ezt az Örömhír Alapítványnak, ezt a Károlyéknak, ezt a Katicának, ezt az Évikének, ez nektek van” – sorolta Ottó bácsi. Vagy: „Csak még ezt vidd el... még ezt is.” Nagy segítség volt ez azoknak, akikhez ez az elsősorban természetbeni adomány eljutott. „Ezt olvasd el, meg ezt!” – hangzott sokszor a felszólítás kedvesen, de határozottan. Sokat dolgozott a kertjében. A halála közeledtével talán megérezve, hogy ez az utolsó év, amelyben termelhet, így szólt: „Majd kikaparja a földből valaki azt a kis krumplit!” Bizony még azt a „kikaparást” ő megtette. Nagyon segítőkész ember volt. Károly bácsi által Orgoványról küldött irodalmat osztotta. Fölvállalta azt is, hogy a Békésen levő diétás boltba elment, és elhozta a lisztérzékeny családtagjaink által megrendelt kenyereket, tésztákat, egyebet; nekem a húsboltból a hazai jellegű kolbászt. Sőt, még a földhivatali ügyintézésben is segített nekem. Időnként beszélgetés közben említettem neki, hogy „Csak el ne felejtsem!”. „Ó, erre van ám egy nagyon jó megoldás! A Cavinton! Szedni kell a Cavintont!” „Hát...” „Kapható ám ez a patikákban bárhol... De jó, ha nem tudod beszerezni, akkor én ismerek egy nagyon jó, ügyes gyógyszerészt, majd ott próbálkozunk.”

Ottó feleségével a gyógyszertárban

148

Durkó István Fiatal házasok voltunk Marikával és talán a második karácsonyt ünnepeltük együtt. Ottó és Eszter áthívtak hozzájuk és az udvarukon lévő formás fenyőfára mutattak és azt mondták, hogy ezt a fát nekünk szánták. Kivettük a fát a földből és néhány nap múlva a nappalinkban feldíszítettük. Azóta sem volt olyan szép, szinte tökéletes formájú karácsonyfánk. Nagyon hálásak voltunk érte! A békési tartózkodásunk idején Ficsoréktól száz méterre laktunk. Ottó rendszeresen becsöngetett hozzánk, ha egy új könyvre tett szert és megmutatta, sőt, betekintésre ott is hagyta egy két napra. Ezt akkor is megtette, ha olvasott egy könyvet és átszaladt elmesélni a tartalmát. Ottó nagyon szerette a könyveket olvasni és terjeszteni. Nem csupán a könyvek miatt lelkesedett, hanem az evangéliumi tartalmuk miatt. Az ő személyes evangélizációjának szerves része volt, hogy ajánlott egy kis olvasnivalót, ami a Bibliára és Krisztusra irányította az emberek figyelmét. A Békési Baptista Gyülekezetben Ottó sokáig a könyvterjesztést vezette. Nagylelkűen ajánlotta a könyveket, Bibliákat az embereknek. „Ha most nincs pénz nálad, nem baj, vidd el, majd kifizeted később” – mondta. Az emberek elvitték a könyveket, és később fizettek, de volt, aki elfelejtkezett az áráról. Ottó soha nem hajtotta be a kintlévőségeket. Ha valakinél ott van egy olyan könyv, ami Krisztusról szól és el is olvassa, akkor jó helyen van, – vallotta – még akkor is, ha elfelejtette kifizetni az árát. Egy nap azzal a hírrel jött hozzánk Ottó, hogy feleségével, Eszterrel, úgy döntöttek, hogy Békés-Rosszerdőn egy telket, kis házzal szeretnének megvenni a Dünamisz Alapítvány számára, hogy azt missziós célokra hasznosítsuk. Megnéztük a területet és néhány nap múlva már a birtokunkban volt az ingatlan. Az adakozásban, segítőkészségben Ottó és Eszter igazi példaképek. Amikor már Budaörsön laktunk, és a szüleimhez hazalátogattunk a családdal, Ottó mindig átjött a szomszédba, de szinte soha nem üres kézzel. Diót, zöldséget, gyümölcsöt, vagy egy könyvet szinte mindig hozott ajándékba. Akkor érezte jól magát, ha adhatott. Ottó a feleségével, Eszterrel mindig elkötelezetten támogatták a missziót. Ez megnyilvánult anyagiakban, imádságban, vagy valamilyen gyakorlati munkában. Az ifjúsági lelkipásztori szolgálatomban, a Dünamisz Alapítvány szolgálatában és az utóbbi időben a gyülekezetplántáló munkámban is olyan áldást jelentettek 149

számomra, amit kevesekről lehet elmondani és tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt megtapasztalta.

Somlyai Imre Amikor a békési gyülekezetbe kezdtem járni Ficsór Ottó bácsi fiával ismerkedtem meg a legelsők között az akkori ifjúságban. Gondolom, hogy a fiatal Ottó a mások felé nyitottságot, otthonról hozta. Így Ottó bácsit kb. 1999-től ismertem. Nekem furcsa volt, hogy mindig úton volt, sietett valahova és ebbe a sietségbe még beleszorított engem is, hogy egy kis olvasni valóval meglepjen, vagy valamit ajánljon. Emlékszem, hogy apósommal nagyon jó kapcsolatban voltak. Ebből kifolyólag, ha a kertből hozott be valami termést, vagy tököt sütött otthon, mindig vitt valamennyit belőle apósoméknak is. Ha arra járt, mindig beugrott egy kis időre, persze nem üres kézzel. Szerintem nagyon sok embert elért az ő sajátos könyvmissziójával, amit senki nem tudott eddig utána csinálni. Ha valamilyen könyvre volt szükség, nála lehetett segítséget kérni és egy-két hét múlva meg is volt a kért könyv. Volt egy táskája, abból mindig tudott könyvet, vagy traktátust előhúzni. Amikor az imaházban imádkozás volt, ő mindig imádkozott. Halkan, de mindig. Amikor elment közülünk, számomra is furcsa módon nagy űr lett bennem. Hiányzott. A Békési Baptista Gyülekezet egyik közismert arca volt a városban is. Szolgálatkészsége példa. Remélem, lesznek követői, ha nem is a könyvterjesztésben, pedig az is jó volna.

Somogyi Borbála Ottó bácsiról sok emléket őrzök egész kiskoromtól kezdve. Kislányként mindig megcsodáltam a kosarakat, amiket Orgoványra vitt a mamához. Nagyon tetszett nekem, hogy annyiféle méretű, formájú kosarat láthatok egymás mellett. A mi háztartásunkba is több kosár került Ottó bácsitól.

150

Könyveket is kaptam tőle ajándékba. Mindhez fűzött egy rövid kis ajánlót vagy egy személyes bizonyságot. Valóban számomra is hasznos, érdekes olvasmányok voltak. Néhány évvel ezelőtt a gyülekezetünk fiataljaival egy keresztény összejövetelen szolgáltunk Kecskemét közelében. Az alkalom után egy idősebb házaspárral kezdtem el beszélgetni, akikről hamarosan kiderült, hogy Békésről érkeztek, ahol a bácsi korábban református lelkész volt. Mondtam, hogy nekem is élnek ott rokonaim pl.: Ficsór Ottó- talán ismerik is, a baptista gyülekezetbe jár. A kedves házaspár elmesélte, hogy ismernek egy baptista embert, bár a nevére nem emlékeznek pontosan, de az Ottó név ismerősen cseng. Régen egy ökumenikus imacsoportban találkoztak, ami később megszűnt, de az a bizonyos férfi még utána is nagyon kedves volt hozzájuk. Néha becsöngetett, de mire kiértek, már csak a zsák diót, krumplit vagy valamilyen keresztény irodalmat találtak az ablakpárkányon vagy a kapu előtt. Az elmondás alapján rögtön tudtam, hogy tényleg Ottó bácsiról van szó. Nagyon örültünk, hogy közös ismerősre találtunk, méghozzá egy ilyen ismerősre!

AZ ÚR IRÁNTI SZERETETE Szlovák Tibor 1993-ban ismertem meg Ficsór Ottó testvért. Akkor kezdtük meg feleségemmel a lelkipásztori szolgálatot a Békési Baptista Gyülekezetben. Először úgy tűnt, hogy egy fantom gyülekezetben vagyok. A szószékről érzékeltem a nagy gyülekezetet, de – természetes módon – időbe tellett, míg személyesen is megismerkedtünk a testvérekkel, családokkal. Ficsór Ottó testvér az elsők között volt, akit megismerhettem személyesen. Nem is csak a kicsit szokatlan beszédstílusa és mozgása miatt, (súlyos balesetének utóhatásai) hanem mert az Imaház előterében volt a kis könyvterjesztő pultja. Senki sem kerülhette el, aki belépett az Imaházba, hogy ne ővele találkozzon – szinte először –, és hallja invitálását az iratmissziós pulthoz, és kapjon egy személyre szóló ajánlatot, vagy felhívja figyelmét a legújabb könyvre. Feleségemnek 151

tűnt fel, hogy sok esetben éppen az adott személynek az adott helyzetére „passzoló” iratot, könyvet tudott ajánlani. Ennek feltétele volt a sok előolvasás is, és az adott személy élethelyzetének ismerete. Személyes és könyvcím szerinti rendeléseinket is azonnal teljesítette a lehetőség szerint leghamarabb.

Tábori alkalmakon is elérhetővé tette a keresztyén irodalmat

Mindig imádkozó, szelíd lelkű és békességre igyekező volt. Legjobban foglalkoztatta a lélekmentés. Egy lélek megtérésének is nagyon örült. A gyülekezet által megválasztott tagja volt az Elöljáróságnak. Nem sokat beszélt, de mindig a „jó oldalon” állt. S ezt nem a lelkipásztori elfogultság mondatja velem. Szerette és támogatta a lelkipásztor és felesége minden missziós kezdeményezését, tevékenységét. Örült a gyermekeknek, ifjaknak. Rendszeres imaházba járó volt. Kitartóan részt vett csoportjában is az imaközösségben és bibliatanulmányozásban. Minden gyülekezeti missziós megmozdulásnak, eseménynek is nagyon örült és támogatta, akár az Imaházon belüli, vagy a városban, vagy a körzetben megrendezett evangélizációról, vagy karitatív akcióról volt szó. Lehetőségei szerint és személyes részvételével segítette. Nem volt „nagy ember”, de szelíd, alázatos, – és mondhatjuk – bölcs volt. 152

Később értesültem évekkel korábbi súlyos balesetéről. Az Úr könyörült rajta, felépülhetett és örülhetett két szép és intelligens hívő gyermekének, a gyülekezetének, a missziónak, az életnek… s most már az örök életnek Megváltója társaságában! Szeretettel emlékezem rá. Mindig tiszta, nyitott, egyszerű, természetes és mesterkéletlen szabad lelkülettel, szívvel és magatartási formában időzhettem társaságában, kezet foghattam vele és beszélgethettem vele. Ezt még hívők között sem mindig teheti meg az ember, a lelkipásztor! Engem is meglepett utólag, hogy az orgoványi lelkipásztori beiktatásom alkalmával, amikor az Orgoványról elszármazottak közül jelenlévő dr. Ficsór Ervin testvért akartam példaként néven szólítani, végül ajkaimról a Ficsór Ottó név hangzott el „tévedésként”. Tudtam, mert értesültünk róla, hogy ő korábban már az Úrhoz költözött. Valahol a tudatom alatt bennem maradt a neve. Egyszerű, mondhatnánk tipikus szószéki (szónoki) tévedés? Hozzátartozókkal, családtagokkal szokott megtörténni, hogy már elköltözött szerettüket később is ösztönösen szólítgatják, néven nevezik, hívják, beszélnek hozzá. (nem az okkultizmus és spiritizmus szintjén), de ő már más létformában és más társaságban van. Ha az Úrban élünk és az Úrban halunk meg (Róma 14:7-8), akkor majd ott, az Úrnál megismerjük egymást, néven szólíthatjuk egymást és még elbeszélgethetünk kicsit… Legyen emléke áldott!

Tóth Istvánné Ilonka Eddig sosem volt gond, ha valakiről emlékezni kellett, azt gondoltam Ottóval kapcsolatban sem lesz az. És nem így lett, alig tudtam valamit megfogalmazni. Most jövök rá, hogy minden olyan természetes volt vele kapcsolatban, hogy szinte leírhatatlan. Semmi kiugrót nem tett, de az egész élete kiugró volt. Gyerekkorban is, felnőtt korban is, csak úgy magától tette a dolgokat, szolgált, szeretett, a hátára-vett, és azt szerette volna, hogy a másikat örülni lássa. Neki ez elég volt, így élt, ez adott neki tiszta békességet.


Amikor Károly életéről gyűjtöttem össze magamban az emlékeket nagyon sokszor említettem Ottót is, és akkor még igazából át sem gondoltam, a két bátyám élete mennyire összekapcsolódott családunkban. Úgy éltek egymás mellett, mint a kétpetéjű ikrek, 153

annyira hasonlítottak egymásra, mégsem voltak semmiben sem hasonlók. Ha átgondolom még a külső megjelenésük, a munkabírásuk, a gondolkodásuk, a szemük, a hajuk színe, formája sem volt egymáshoz közelítő. Valami különleges belső kapocs mégis: Isten bennük rejtőző szeretete teljesen összhangba hozta őket. Még a születésnapjuk között is csak 1 nap van.


Nem szeretném őket hasonlítgatni, hiszen most Ottóról szeretnék emlékezni. Ottó nagyon vidám ember volt, minden helyzetből humort formált. Még a legkeményebb eseteket is – amikor már elmúltak – humorosan fogta fel.


Anyukánk nagyon ritkán hagyott magunkra, akkor is, amikor már felnőttebb testvéreinkre nyugodtan rábízhatott volna. Emlékszem, egyik pünkösdhétfőn hajnalban Szankra utaztak el a gyülekezettel. A legkisebb húgunk láza délelőtt 40 fokra felment. Ottóval voltunk otthon, aki azonnal befogott a féderes kocsiba, Rebekát dunyhákba csomagolta, és azonnal bevitte az 5 km-re levő faluba az orvoshoz, aki tüdőgyulladást állapított meg, injekciót adott, és ellátta gyógyszerrel. Még az orvos is megdicsérte, hogy ilyen bölcsen cselekedett, hiszen ekkor még 14-15 éves lehetett Ottó.


Esténként – különösen, míg mi hárman (Ilona, Olga, Rebeka) kicsik voltunk – Károly mesélt nekünk. Fogalmunk sem volt, hogy honnan ismeri a meséket, milyen mesekönyvből olvashatta, mígnem Ottó megjegyzéséből egyszer rájöttünk. Egyik alkalommal is, amikor lefeküdtünk, mondtuk Károlynak: „A tegnapi mesét folytasd, tudod, amikor az üveghegyen már túl voltunk”. Károlynak fogalma sem volt hol tartott, mert mindig maga találta ki a meséket. Ottó ekkor elkezdett kuncogni, és ugratta Károlyt, mert ő tisztában volt a mese eredetével: „Hát, Károly aztán el ne felejtsd, hogy az üveghegy után mi történt”.


Az ötvenes évek elején Haraszti Céleszta több évet nálunk töltött, hogy édesanyja az orvosi egyetemen a tanulmányait befejezhesse. Amikor arról volt szó, hogy a gyerekek milyen magaviseletűek, akár a saját, akár a rokon, vagy vendég gyerekek, anyuka röviden így fogalmazta meg, az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. A mi 154

kis Célesztánkat sem kellett szomszédba küldeni tanácsért, hogy megoldja a problémáját. Egyik alkalommal éppen összeszedte a tojást a tyúkólban, lehetett nála 25 db is, amikor valamilyen gyerekes okból konfliktusba került Ottóval. Ottó éppen a lovakkal foglalkozott, amikor Céleszta tojászáporral megleckéztette. Bár Ottó arcán is látszott, hogy mennyire rosszul érintette ez az eset, de ahelyett, hogy nekiugrott volna a kislánynak, elment a kúthoz, és lemosakodott a vályúban.

Játék egy kisborjúval 1954-ben


Sosem felejtem el, hogy kukoricakapáláskor, szőlőkötözéskor, gyümölcsszedésnél, de bármilyen fizikai munkavégzésnél Ottót nem lehetett megelőzni. Ezt azonban mindig úgy tette, hogy szinte észre sem vettük, hogy ő mennyivel többet dolgozik. Sosem dicsekedett. Ha kapáltunk, belekapált a sorunkba, így jóval előbbre jutottunk, ha gyümölcsöt szedtünk, az ő szedését beleöntötte a vödrünkbe, hogy többnek lássuk a munkánkat, ha kötöztünk, jó sok tőkét bekötött a mienkből.

155

Ezért nehéz Ottóról írni, mert sok jót cselekedett, de szerényen, és ezeket alig lehet leírni, de mindig éreztük, ha ő ott van, nekünk sokkal könnyebb előrehaladni.


Emlékszem kukoricatörésben két sort vitt mellettem, mert annyival gyorsabban dolgozott, de nem emlékszem arra, hogy nagyon lassú lett volna bármelyikünk is.


Amíg a tanyán laktunk valakinek mindig otthon kellett maradni tanyásnak, mert ahol annyi tehén, borjú, ló, malac, disznó, tyúk, kiscsirke, liba, kacsa, pulyka volt, nem maradhattak őrizet- és etetés nélkül. Vihar esetén az aprójószágokat össze kellett szedni, begyűjteni őket. Mint tanyás, nem mindig végeztem példamutató módon a munkámat. Sokszor fontosabb volt a babázás, a játszás, mint az állatok ellátása. Délután, amikor várható volt, hogy jönnek haza az imaházból, akkor sem a tanyás munkájának hiányosságát pótoltam, hanem azt figyeltem, hogy ki jön haza elsőnek. Amikor megláttam, hogy Ottó alakja tűnik fel a messzi távolban, továbbra sem hagytam abba a játszást, mert ő olyan elnéző volt. Igaz, hogy szóban pillanatok alatt elmondta, hogy mennyire megbízhatatlan vagyok, és hogy ilyet nem szabad tenni. Az állatok is szenvednek az éhségtől. Megígértette velem, hogy máskor jobban odafigyelek a feladataimra, de utána minden munkámban maximálisan segített, és többet nem beszélt hanyagságomról. Szüleimnek sosem árult el.


Gyermekkori emlékem még, hogy anyuka gyakran megkérdezte Károlyt: „Ottóval átvetted a leckét? A számtant jól oldotta meg?” Ehhez hasonló kérdések gyakran elhangzottak. Akkor nem tulajdonítottam neki semmit. Nem voltam féltékeny, hogy miért pont Ottóval kapcsolatban hangzanak el ezek a kérdések. Ottó mindig dolgozott, Ottó mindenkinek segített, Ottót bármelyikünk bármire megkérhette, ő segített. Gondolom anyuka is látta ezt a tényt, ezért figyelt rá jobban, hogy le ne maradjon a tanulásban.


Rendkívül fontos volt neki, hogy tanuljunk, mivel az 1950-60-as évek társadalmi vezetőinek gondolkodása nem tette lehetővé számunkra, hogy továbbtanuljunk. Ezért, amikor megnyílt az első lehetőség arra, hogy levelezőn is lehet tanulni, ő rögtön agitált, szervezett, hogy tanulni kell. Azt sem tudom, hogy ilyen 156

lehetőségekről ő honnan tudott, biztosan nyitott füllel járt, és nagy odafigyeléssel.


Mindennél fontosabb volt neki az Úr Jézus szeretete, a bibliaolvasás, az imaházba-járás. Rendkívül fontos volt az Evangéliumi Kiadó könyveinek olvasása, terjesztése, ezért mindent megtett. Érte ment, utazott, cipekedett, és terjesztette. Lelki tartalmú könyveket árusított, lemondott a nyereségről, sőt sokszor ráfizetett, csak azért, hogy aki szeretne venni, de nincs rá kerete, az is megtehesse. Úgy lobbizott a könyvekért, hogy nem lehetett nem megvenni. Ha hallottam egy könyvről, de nem tudtam beszerezni, neki írtam, rövid időn belül már írta, hogy megvan a könyv. Tudom, ez sok telefonjába, sok utánajárásba került, de tette ezt azért, hogy a könyv eljusson a címzetthez.


Ottótól nem tudtam olyat kérni – ami szolgálattal függött össze –, hogy ne teljesítse. Amikor még nem volt kocsink, de leutaztunk a sarkadi rokonokhoz, mindig átjött értünk Békésről, hogy ne kelljen vonattal, vagy busszal utazni hozzájuk. Ilyenkor mindig bemutatta Békést, a kertjeit, sosem jöhettünk úgy el tőle, hogy valamit ne adjon a kertből. Ezt akkor is tette, amikor már kocsival látogattuk meg őket, csak sokkal többet kaptunk, mert a kocsiban sok minden elfért.

Baloghné Szabó Olga Ottóval kapcsolatban a Mt 13:43. verse jutott eszembe: „Akkor az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap”. 1979 augusztusában ismertem meg Ottót, kedves feleségét, Esztert és az akkor néhány éves Eszter és Ottó gyermekeiket. Nagyon szófogadó, tisztelettudó gyermekek voltak. Ez volt a második magyarországi nyaralásom Erdélyből, és édesapám közbenjárásával egy pár napig Ficsór Ottó családjának a vendégszeretetét élveztem. Édesapám így jellemezte Ottót: „Egy nagyon drága hívő testvér”. Valóban közvetlen, barátságos személynek ismertem meg őt és kedves feleségét, Esztert. Emlékszem, hogy mindenkinek „a drága erdélyi testvér” lányaként mutatott be. Ottlétem alatt minden reggel a Mindennapi kenyér című igei útmutatóból olvasott és a gyermekeikkel együtt imádkoztunk. 157

Ottó előre gondoskodott, hogy Budapestre és Tahiba is eljussak, ezért a húgát, Ilit kérte, hogy fogadjon engem. Az 1979-es év Tahiban emlékezetessé és meghatározóvá vált életemben, mivel ezen alkalommal ismertem meg férjemet. Ottó mély hite és szeretete abban is megnyilvánult, hogy az akkori időben tiltott keresztény könyvek és Bibliák terjesztését szívén viselte. Sok értékes könyvet és Bibliát ajándékozott az erdélyi testvéreknek. Segített abban is, hogy az adományt miként és hova csomagoljam, hogy a vámosok ne kobozzák el. Ottó szeretete és mély hite példa számomra. Nagy örömömre szolgált, hogy évtizedekkel később lánya, Eszter az én gyermekeimet taníthatta angolra egy nyári tábor keretében a rákosszentmihályi imaházban.

Dan Jánosné Ficsór Ottó testvér gyülekezetünk tagja volt. Életéből megláthattuk az Isten szeretetét, azt, ahogyan dolgozott, és akin csak tudott, segített. Legyen emléke áldott!

Filó György és Julika Már hamarosan két év is eltelik, hogy nincs közöttünk, pedig még most volt, amikor találkoztunk az utcán, a lakásunkon, a gyülekezetben. Ő mindenhol megjelent. Mikor is ismertem meg őt? Ahogy kezdtünk járni a gyülekezetbe, az elsők között volt, aki mindig üdvözölt bennünket és a kezünkbe nyomott egy traktátust, könyvet, meghívót valamilyen missziói alkalomra, családi találkozóra. Jó testvéri-lelki kapcsolatba kerültünk. Ha felhívtam telefonon, hogy szükségem lenne Bibliára vagy valamilyen könyvre, nem telt bele 10 perc, hozta is, ha nyár volt, ha tél. Nagyon önzetlen volt és mindent megtett, hogy szolgálhasson, testvérei és embertársai felé. Nagyon emlékszem rá, amikor legelőször eljött hozzánk. Egy kosár zöldségfélét nyomott a kezembe, és egy Házi Áldást tett le az asztalra. Ezután is sokszor megjelent egy-egy kosár zöldséggel, gyümölccsel. Nagyon sokszor előfordult, hogy reggel, amikor felébredtünk és kimentünk az udvarra, az ajtóban ott volt az 158

aznapra szánt adag a rosszerdei termésből. Tudtuk, hogy ő hozta korán reggel, hiszen jellegzetes kosarai, reklámszatyrai mindent elárultak. Egy alkalommal, amikor észrevettem, hogy valaki bent járt az udvarunkon, utána mentem, de csak az utca végén láttam eltűnni Ottó bácsit.


Úgy jó tizenöt évvel ezelőtt megalakult egy házi imacsoport, aminek alapító tagja volt. Nagyon fontosnak tartotta az imádkozást és gyakorolta is hűségesen. Soha nem késett el, elsőnek érkezett a csoportra. Ezek az imaalkalmak mindig beszélgetéssel kezdődtek, a heti élményeinket mondtuk el egymásnak. Csodálkoztam azon, hogy nincs olyan békési esemény, személy sem, amiről, akiről ne tudott volna. Nagyon jól ismerte az egész várost, alig volt olyan ember, akiről a legfontosabb dolgokat ne tudta volna. A beszélgetéseink közben gyakran elsütötte a kedves kis poénjait. Ilyenkor az arca még inkább rezdületlen volt, hogy ne vegyük észre huncutságát. A kapcsolatunk még szorosabbra fordult, amikor gyermekeink összeházasodtak. Továbbra is tiszteltük egymást és együtt örültünk, hogy az Úr áldása rajta van a gyermekeinken, unokánkon.

Duma Konstantin Ottóhoz nagyon sok emlék fűz, úgy a szolgálat terén, mint a hétköznapi kapcsolatban. Kezdem a szolgálattal. Egy biztos, sohasem tett negatív megjegyzést a szolgálatra, nagyon tapintatos volt, vigyázott a fogalmazásra, hogy még véletlen se legyen valamilyen rossz szájíze annak, amit mondani akart. Általában nem kezdte a témánál, és általában megkérdezte, hogyan gondolkodok az adott témáról. Miután elmondtam a véleményem, amit türelmesen végighallgatott, ő is elmondta a saját látását, sohasem ment bele érvelésekbe, nem akarta megváltoztatni minden áron a véleményem, de ott maradt az is, amit ő mondott. Nem volt türelmetlen, és nem kerített nagy jelentőséget a véleményének megosztásában. Sok esetben az imaházi zsibongóban állított meg és pár mondattal tudatta véleményét, volt, hogy már nem is emlékeztem mivel szolgáltam, de ő igen, és akár hetek múlva is visszatért. Nem tartozott azok közé, akik rögtön megrohamoztak 159

egy szolgálat után, hagyta, hogy érlelődjön a mondanivaló, és ha úgy látta, akkor megosztotta. Egy másik bevált módszere az volt, hogy nem mondott véleményt, hanem adott egy könyvet és felhívta a figyelmemet, hogy hol érdemes olvasni. Nem felejtett rákérdezni, hogy elolvastam-e, de soha nem kérdezte, hogy mi a véleményem. Neki elég volt az, hogy igen elolvastam, a többit szerintem Istenre bízta. Volt arra is példa, amikor időt szakított, és vagy az imaházban, vagy hazafele menet, vagy nálunk otthon felolvasott egy szakaszt valamilyen könyvből, aztán otthagyta olvasásra. Nagyon tudott bátorítani, és mindig elmondta, hogy nem könnyű a vezető ember szolgálata. Jól esett, mivel sohasem kért számon. Amikor kritizált is, vagy nem értett egyet valamivel, azt úgy mondta el, hogy „milyen nehéz dönteni egy ilyen helyzetben”. A lényeg, hogy elültette a gondolatot, hogy jó döntést hoztatok, vagy jó volt az adott megnyilvánulás. Nagyon sok bölcsesség szorult bele. Az otthoni tapasztalat is számos. Nem volt hét, hogy ne találkoztunk volna, azért is mert szomszédok voltunk, de ezek az összefutások többet jelentettek, mint más szomszéddal való találkozás. Nem tudtuk megelőzni a: „Hogy vagytok?” kérdésben, és a válasz érdekelte. Sokat beszéltünk, gyülekezetről, napi politikáról, Erdélyről, a hazámról, a családról. Amikor átjött, sohasem jött üres kézzel, mindig volt valami nála: tök, cukkini, sült tök, pattogatott kukorica, évszaknak megfelelő zöldség, gyümölcs. Ha az ajtó zárva volt, letette az utcaajtóban. Ha nyitva volt az ajtó, a konyháig meg sem állt, és letette az asztalra. Ez nem is lett volna baj, de ezt megtette akkor is, amikor térdig sáros volt, mert a kertből jött és esett az eső. Eszébe nem jutott, hogy letegye a csizmát, úgy sárosan végig a nappalin, a konyhán az asztalig, oda-vissza. Nem szükséges mondani, mit hagyott maga után. A feleségemmel egymásra néztünk és eszünkbe nem jutott, hogy morogjunk, tudtuk: „Ő Ottó”, megköszöntük az ajándékot, aztán vettük a feltörlőt és feltöröltük a nappalit, a konyhát. De a lényeg nem ez volt, hanem a szívnek szándéka, ami nála egyértelmű volt. Egyszer feleségem megjegyezte, nincs már, aki az ajtónkba tegyen valamit. Igen, sajnos nincs. A gyerekek nem tudták hová tenni, amikor Ottó bácsi a vasárnapi ebédidő alatt, felolvasást tartott, hol nekünk, hol apósoméknak. Az ebédmeghívást nem fogadta el, fontos volt, hogy felolvasson egy cikket, hol a Békehírnökből, hol valamilyen más keresztyén irodalomból. El kell mondani, hogy néha terhes volt, főleg, amikor vendéggel volt tele a ház, és a vendégek nem tudták, 160

hogy ez most mi? De az a jámbor személyiség feloldotta az adott pillanatot. Előfordult, hogy nagyon szükségem volt valamilyen könyvre, szóltam és Ottó megszerezte. Addig ment, addig intézkedett, amíg el nem intézte. Nekünk Ottó több volt, mint szomszéd, mint testvér!

Özv. Erdei Ferencné Sok szeretettel gondolok Ottóra. Amikor férjemmel, családommal rokonlátogatásra, Békésre utaztunk, mindig találkoztunk Ottóval is, mivel szomszédok voltak anyósomékkal. Az ő életéből – többek között – az ragadott meg, hogy a vasárnap délelőtti Istentisztelet után – amíg az ebédre várakoztunk – Ő nem tétlenkedett. Egy-egy könyvet vett a kezébe, és beteg, idős testvéreket látogatott meg, akik nem tudtak eljönni az Úr házába. Valószínű megfigyelte, hogy ki hiányzik közülük. Követésre méltó szolgálatot végzett.

Veres Imre 17 éves serdülőként ismertem meg Ottót, amikor házasságkötése révén Békésre költözött. Korban kicsit előbb járt. Nekem nagyon hamar feltűnt közvetlensége, kapcsolatkeresési nyitottsága, és a feladatok megoldásához való pozitív hozzáállása. Tudott „témát” találni a mindennapi dolgokban, de mindig szem előtt volt istentudata, és a lelkiek elsőbbsége! Hasonlóképen vonzott segítő és szolgálatkészsége is. Hitének aktív megvallása sokunk számára példa lehet, hiszen olyan sokan megtanultunk csendes, hallgató hívők, keresztények lenni. Ő ment, vitte az írott anyagot, s osztotta meg bizonyságait. Számomra különösen is fontos volt, hogy tárgyilagosan lehetett vele beszélni közösségi életünk kérdéseiről, s ha voltak is nézetkülönbségek vagy személyi-kritikák /inkább észrevételek/ azokat mindig a lehetséges megoldás felé terelgette és nem a feszültségek fokozására. Istenünknek legyen hála érte, hogy itt élt közöttünk.

161

A MENNYBEN TALÁLKOZUNK Vandlikné Ficsor Renáta Családunk egyik leggyakrabban emlegetett személye volt Ottó bácsi. Még halála után is gyakran emlékezünk rá. Hogy miért? Ennek az egyik fő oka az, hogy ő édesapám fivére, akihez nagyon közel állt. Néhány évig még szüleim házasságkötése után is egy háztartásban éltek. Aktívan része volt a családunknak. Bár, mire én megszülettem (első gyermekként), ő is megnősült. Jó messzire került, Békés megyébe. Ott folytatta az itt megtanult és megszokott aktív életét. Beleértve a földművelést is. Földeket vásárolt. Amikor Békésen jártunk – és ez elég gyakran előfordult –, mindig mutatta a földjeit, beszélt róluk. Öröm volt számára, ha meghallgatjuk. Naponta jött tőle a levelezőlap, néha a levél. „Kedves Óper Károly!” – így lehetett nekünk gyerekeknek olvasni a kézírását. Nagyon élveztük és boldogan vittük be a postaládából, hogy az „Ópertől” jött levél. Még azt élveztem a lapjaiban, hogy látszott rajta, nem egyszerre írta, nem ült neki, hanem ha eszébe jutott valami, leírta egy sorban, vagy csak gondolatjellel. Aztán később egy újabb kurta gondolat. Pl.: „Találkoztam Kovács Gézával… Tegnap elvetettem a borsót… A gyülekezetben vasárnap Almási testvér fog szolgálni...” stb. Ha tehette, jött Orgoványra. Korábban még autóval, esetleg a családdal együtt, az utóbbi évtizedekben már csak busszal. Szívesen jött az idősödő szüleit, majd édesanyját meglátogatni, persze Herminkát és a többi „egészséges” testvért is. Ő került legmesszebbre kilométerekben testvéreitől, de kész volt bármikor Orgoványra ugrani. Aki ismeri az Orgovány-Békés közötti közlekedést, az tudja, hogy közel egy napot kell utazni néhány, akár csak egy-két órai látogatásért. Az ő egészsége se volt valami jónak mondható, de ez soha nem fárasztotta. A családjáért és az Úrért mindent megtett! Amikor férjhez mentem egy Békéscsabáról származó fiatalemberhez, Ottó bácsi annyira élvezte a helyzetet! Minden utunkon bementünk Békésre. Volt, hogy odafele is, visszafele is. Nekünk az út Békésen át vezetett. Leginkább vittünk neki valami osztani valót, könyvet, irodalmat. Ő pedig becsületesen megpakolta autónkat hazafelére krumplival, más terményekkel, osztásra szánt ruhaneművel és más igen fontos békési irodalommal. Ami még 162

szinte mindig volt: Biblia, fonott kosár és gyógyszer vagy kenőcs valamely rokonnak. Leginkább név szerint elmondta melyik kosár, könyv, kenőcs kinek legyen. Nem volt könnyű még megjegyezni sem, nemhogy bepakolni! Nála nem létezett az autóban levegőnek való hely. A teljes légtér arra volt, hogy használjuk. Az ülésen legyen elég ülni, a lábakat rakományra is tehetjük, kilátni pedig senkinek nem szükséges. Van tükör, tessék használni. Egyszer egy hőtárolókályhát szeretett volna feltenni az Opelünk tetejére. Szabadkoztunk, hogy nem bírjuk felemelni az autó fölé. Semmi gond, megállít ő mindjárt néhány embert az utcán, és azok felrakják. Nem bírtuk lebeszélni, de bevallom nem voltam biztos benne, hogy az autó elbírja az óriási nagy terhet. Végső lehetőségként felhívtuk aput, ő még Ottó előtt is tekintély volt, de annyira sajnálta volna, ha nem tudja elküldeni velünk ezt az adományt az alapítványnak, hogy mindent megtett. Szóval, felhívtuk a segítséget, és kértük, mondja el Ottónak, hogy ez a gyenge autó nem bírja el ezt, majd utánfutóval máskor elhozzuk. Nehezen, de elfogadta. Körülbelül hat éven keresztül havonta vendégeskedtünk náluk. Soha nem kértük, de mindig kaptunk főtt ételt, nagyon ritkán hideget, de a kolbász, sonka, főtt tojással, sajttal legalább annyira ízlett. Friss, kertben termett zöldséggel, gyümölccsel is kínált. Gyakran Ottó volt csak otthon, mert Eszter rendszerint dolgozott vagy ügyelt. Vele ritkábban, vagy rövidebb időre találkoztunk. Ottó vállalta még azt is, hogy Palinak finom békési kolbászt vesz, mert mindenki tudja, hogy a legjobb ebből is a „hazai”. Nekem pedig a diétás Barbara boltból hozta el és fizette ki megelőlegezve a diétás lisztet, kenyereket, süteményeket, tésztákat. Ez a bolt néhány évig Mike Jenőék szomszédságában üzemelt, ahol a gyár is van, így a távolság nem volt túl nagy. Ottó ezt csak úgy tekintette, hogy a túloldalra átugrott, de jó néhány nehéz nejlonszatyorral megrakodva ment haza. Talán gyalog többet is fordult, vagy talicskával ment, nem tudom. Sokat kerékpározott. Ahova csak tehette úgy ment. Ha utat mutatott nekünk valahova, akkor is úgy ment, hogy hazafele gyorsabban jöhessen. A gyülekezetben mindenki ismerte. Az utcában is, de lehetséges, hogy egész Békésen. Mindenkihez volt egy kedves szava. Egy dicséret, egy huncut kis viccelődés, vagy bátorítás. Pl.: amikor valaki kicsit panaszkodott a hidegre, vagy a hóra, ő „röptében” – akkor is a kerékpárról – csak annyit mondott: „Egész nyáron ezt vártuk”, vagy „Nem baj, nyáron úgyse lesz ilyen, most kell örülnünk neki”. Ezeket nem mástól hallottam, hanem személyesen tőle, amikor ott voltam. 163

Halála előtt pár héttel még felutazott tömegközlekedési eszközzel a Magyar Continental jubileumi koncertjére. Hazafele valaki kedvesen – ha jól tudom – egy Trabanttal hazaszállította három másik társával együtt. Az sem lehetett sokkal kellemesebb utazás, mint a busz, vonat. Gyermekeink is nagyon kedvelték. Egyik kedvenc kifejezése valahogy így hangzott: „Te azt nem tudod ugye...?” Vagy: „Azt a nevet még ugye nem hallottad, hogy...?” – és ilyenkor biztosan valami vagy valaki olyat konferált be, akiben biztos volt, hogy nagyon jól ismerjük. A könyveket nekünk is így reklámozta: „Ez egy nagyon jó könyv! Nem baj, ha nincs időd elolvasni, csak 1-2 sort, oldalt olvass el, meglátod, hogy az is milyen hasznos.” Nagyon szívén viselte az írott formában nyomtatott evangéliumi anyagok, könyvek terjesztését. Ingyen, olcsón, nem tudom, valaha volt-e haszna rajta, vagy csak ráfizetett anyagilag, de rengeteg emberhez juttatta így el az Örömhírt. Apropó: Örömhír. Az alapítványunkat első pillanattól támogatta. Vagy mondjam úgy, hogy már azt megelőzően? Valahogy a bátorítás nagyon jól ment neki. Talán erre volt ajándéka. Apukámat sok mindenben bátorította. Volt aminek a szülőatyja is ő volt, mint pl. az utánfutó készítés. Addig magyarázta mennyire szükséges, és „Károly te meg tudod tervezni, el tudod készíteni”, hogy tényleg meglett. Voltak dolgok, amit együtt csináltak, mint a Monte Carlo rádió részére a hangfelvételeket és a bizonyságtevők gyűjtését. Szegény Ottó még házkutatást is szenvedett emiatt. Nem gondolták, hogy másnál vannak a lefoglalható tárgyak. Az alapítványi szolgálatban is nagyon bátorította szüleimet. A nagyszülők halála után pedig önként lemondott a házrész örökségéről az alapítvány javára, és erre bátorította nővéreit és húgait is. Így lett az az épület, ami addig is az alapítvány központja volt, az alapítvány tulajdona is. Honnan jött ez a gondolata? Hiszen akármilyen kevés is az az örökség, csak az övé és gyermekeié lenne?! Hiszem, hogy a Jó Atya indításán túl az elődei jó példájából is. Nagyszülei az orgoványi baptista imaház építéséből vették ki nagyon alaposan a részüket, majd a szolgálati lakást is Tatákáék ajándékozták oda lelkészlakásnak. Ezt megelőzően pedig évekig megosztották háromszobás, főutcai, az imaház melletti telken levő házukat a lelkészcsaláddal. Kettőjük mellé odafogadtak egy háromgyermekes fiatal lelkipásztor-házaspárt. Nekem ez azért is fontos, mert ezek a „másik ági” nagyszüleim voltak. A családban 164

pedig ott volt legfiatalabb gyermekként édesanyám, aki mindig nagyon nagy szeretettel és tisztelettel gondol vissza Tatákára és Mamákára - ahogy hívták őket. Akkor még ő sem gondolta, hogy valamikor rokonok lesznek... Nem mindegy, hogy milyen örökséget hagyunk, mit látnak tőlünk gyermekeink. Évekkel később azt látom, és ezt hadd írjam itt le, bátorítva másokat és bizonyságul, hogy Ottót megáldotta ezért az Úr Jézus Krisztus. A gyermekei szép új saját otthonaikban élhetnek családjukkal és Ottóék háza is szép, rendezett, jó állapotban van. Kedves családi fészek Eszter és a hazaérkező gyerekek, unokák számára. Istennek gondja van ránk. Nem leszünk kevesebbek, ha Neki tudunk adni valamit. Legyen az pénz, idő, termény... Erre Ottó nagyon jó példa. Adott, adott, adott. Jó szót, időt, szeretetet, krumplit, kosarat, könyvet, irodalmat... Sokszor csak hinni tudjuk, hogy az elvetett mag nem tér vissza üresen, de aki ezt megígérte az igazat szól, és mi hiszünk Neki. Megemlíteném még, mert kihagyhatatlan az évenkénti ifjúsági konferencia Békésen. Ezen a minden évben megrendezett keresztyén eseményen szinte természetes volt, hogy minden rokon, aki csak teheti, a Durkó utcában Ottóéknál száll meg. Csak megemlítették, és ez mindenkinek természetes volt még a gyülekezetben is. Nem is vágytunk máshova menni. Ilyenkor ágyon, matracon, ahány csak befért a szobákba mindenütt rokon fiatalok aludtak. Ezt megelőzően természetesen igen finom vacsora, akármilyen későn értünk (talán 9-10 óra között), majd mosakodás, beszélgetés. Ottó és Eszter bizonyára nagyon fáradtak voltak, mégis megvárták, hogy elpakolhassák utánunk a maradékot és reggel frissen feltálalják a reggelit, mielőtt mi még felébrednénk. Ottó mielőtt péntek este elment aludni, igyekezett feltenni a „búcsúkérdést”: „Ki szeretne velem holnap reggel eljönni a város másik végébe száraz kenyérért, mert 4 órakor fél áron adják? A disznóknak, tyúkoknak az is jó. Nem nektek akarjuk adni! Ne aggódjatok! Szóval, ki lesz az, mert sokat akarok hozni, jó lenne, ha néhány jelentkező lenne!” Nem emlékszem, hogy lett-e önként jelentkező, de úgy este 10-11 óra felé nem feltétlen ez volt a vágyunk, hogy 4-re már a boltban legyünk. Ő viszont mindig ott volt, mert láttuk reggel a kenyeret. Nagyon kedves, jó hangulatú hétvégék voltak, általában április elején. Amikor az óraátállítást bevezették, akkor erre a vasárnapra tették általában az óraátállítást, ekkor tértünk át nyári időszámításra. Tehát még ez is rövidített egy órahosszát az éjszakánkon. Ennek nem annyira örültünk.

165

Ezúton is szeretném megköszönni az egész család ilyen jellegű helytállását a vendégfogadásban. Mindig nagyszerű időt töltöttünk nálatok! Az Erdei mamáék házában kialakított szobákat és fürdőszobát is volt szerencsém kipróbálni. Mindenütt öröm és békesség volt. Köszönöm a többi fiatal, rokon és a családom nevében is. Amióta Pali szülei meghaltak, ritkábban megyünk Békésre. Mióta Ottó is, talán még ritkábban, de most is mindig bátran megyünk, örömmel. Eszter is mindig szeretettel vár bennünket. Pótolja nekünk Ottót. Ugyanúgy beszerzi a kolbászt, elmegy a diétás boltba a megrendelésünkért és küldi Orgoványra, amit összekészített. Ottó bácsi temetésére vittük magunkkal a gyermekeinket is. A közös nagy szeretetvendégség, ebéd után lehetőséget kaptunk a könyvek közötti válogatásra. Az ifjabb Ottó, ahogy Katica szokta mondani, így konferálta be. „Ha apu most itt lenne, azt mondaná: Vigyetek haza legalább egy könyvet. Olvassátok el, ha már elolvastátok, adjátok oda másnak, hogy az is elolvashassa, amennyit csak szeretnétek, vigyetek!” Viktor fiunk nagyon szeret olvasni. Akkor még csak kilenc éves volt. Egy csomó könyvet gyűjtött össze azonnal a hirdetés után. Mire mi észbe kaptunk, ő már jött, hogy nézzük meg miket választott. Itthon a kis szobájában őrzi, azonnal átnézte mindet, jó párat pár napon belül kiolvasott, volt amit későbbre tett félre. A napokban is találtam nála egy könyvet, nem értettem, miért van nála, de gyorsan eszembe jutott és rákérdeztem: „– Ez is az Ottó bácsitól hozott könyvekből van? – Igen” – felelte. „Anya neked is jó lenne elolvasni, nagyon jó. Két papról szól...” Másfél évvel később is még becsben tartja őket, és tudja, hogy honnan van. Hiszem, hogy a tartalmukra is fog emlékezni. Időnként úgy tűnik, hogy minden lepereg a gyerekekről, és szinte belefáradok a tanításba, segítésbe, de ilyenkor eszembe jut az a történet, amit szintén Ottó bácsitól hallottam nemegyszer. Pali is szereti... Valahogy így hangzott: „A kútba esett egy értékes gyűrű. Sírtak, ríttak, mi legyen most? Mire valaki azt mondta, hozzanak egy kosarat és azzal merjék ki a vizet a kútból! De hát mikor lesz az kész? És mi értelme van? Talán soha nem lesz meg a gyűrű? De a kosár tiszta lesz!” – Így tekintek én is hittel a jó könyvekre, azokra is, amiket Ottó bácsitól örököltünk, hogy tisztogatják a mi szívünket és gyermekeinkét is. Így találunk igazi kincsekre. Köszönjük. Sokat emlegettük vele a Mennyországot, ahova tartunk. Halála előtt nem sokkal ment el a szomszédja, Durkó István bácsi. Vele nagyon össze volt nőve. Testi-lelki jó barátok lehettek. Együtt 166

mentek a gyülekezetbe, együtt dolgoztak a kertben. (Az uborkára konkrétan emlékszem.) Az ő hirtelen halála nagyon elgondolkoztatta. A májbetegsége igen előrehaladott volt, májátültetést javasoltak neki. Ezek a dolgok még inkább serkentettek bennünket, hogy beszélgessünk vele. Készült a Mennybe, oda tartott, sokat szenvedett már testében, de amikor próbáltam puhatolózni, van-e honvágya, azt mondta, hogy ne kössük meg a Jó Atya kezét. Kész ő még a maradásra, ha jónak látja, de mint tudjuk, magához vette. Jó tudni, hogy ott nem köt majd bennünket az idő, ott már nem lesz tej- és lisztallergia, nem kell diétázni a májra se, cukorra se. Élvezhetjük a mi mennyei Atyánk és előrement rokonaink társaságát. Olyan jó, hogy az Úrban halt meg Ottó bácsi is, és mi is így szeretnénk! Várjuk a találkozást!

Dr. Gubacsi László Ottó öcsém temetése Hűvös, borús őszi napra ébredünk, szemerkélő esőben indulunk Békésre. Útközben emlékeket, régi és új történekeket elevenítünk fel örök otthonába költözött Ottó öcsém e világi életéből. Őt illető végkövetkeztetésünkben egybehangzó a véleményünk: akit ma utolsó útjára kísérünk, egy szeretetre méltó, értékeket teremtő, szerény, de nagyszerű ember volt, aki sokáig, sokaknak fog hiányozni.

Ficsór Ottó és Dr. Gubacsi László

167

Békés város Dobozi úti temetőjébe az egyre erősödő eső ellenére folyamatosan érkeznek a rokonok, a szomszédok, a barátok, ismerősök, ismeretlenek, hogy búcsút vegyenek a kisváros tisztelt, elismert, sokak által jól ismert, szeretett polgárától. A „sokak által jól ismert” kifejezést kérem, senki ne tekintse üres szóvirágnak, közhelynek. A városban eltévedtünk, megszólítottunk egy idős, egyszerű asszonyt. Meg tudná-e mondani, hogyan juthatunk ki a dobozi úti temetőbe? A megkérdezett egy pillanatnyi idő múltán kérdéssel válaszolt: „A Ficsór Ottó temetésére érkeztek?” Igenünkre azonnal, pontosan, szépen elmagyarázta a sírkertbe vezető utat. Szavainak hangsúlyából megéreztük, hogy ő most egy tősgyökeres békési ember hozzátartozóit igazította útba. A nyitott koporsó előtt álló szerettei arcáról azt véltem leolvasni, hogy „Nagyon szerettünk, nehéz az elválás, de tudjuk azt, hogy majd egykoron találkozni fogunk ott, ahol többé nem lesz betegség, szenvedés, küzdelem”. A búcsúszertartást végző lelkipásztor, Durkó István imáját így kezdte: „Urunk, nagy szükségünk van arra, hogy Te szólíts meg bennünket ezekben a nehéz percekben…” A Békési Baptista Gyülekezet énekkarának szolgálata után a prédikátor Pál a Thesszalonikaiakhoz írt első levele 4. fejezetének A feltámadás rendje Krisztus eljövetelekor című (13-18 versek) szakaszát olvasta fel. Az elhangzottakból néhány mondatot önkényesen kiemelek, azokat a gondolatokat, amelyek engem, mint vér szerinti testvért leginkább megérintettek: „Ottó testvérünk szorgalmas, aktív ember volt, mindig dolgozott, mindenkinek tudott segíteni. Isten vigasztal, velünk van… Jézus Krisztus eljött, meghalt, feltámadott. Legyőzte a bűnt… Aki Jézusban van, annak örök élet adatott. Egy állomáshoz érkeztünk el… nem kell szomorkodnunk… aki itt van előttünk, nem ő, csak a teste. Aki Krisztusban halt meg, a Mennyben van. Ottónak van egy Királya, Akihez most ment. Ő már Krisztussal van. Isten a szomorúság mellett tud adni örömöt, mert akit itt látunk, az az Ottó, de mellette van Krisztus… Ő hitt Istenben, osztogatott Bibliákat…, de amit Isten adott rajta keresztül, ne feledjük el! Reménykedünk Jézus Krisztusban, Isten vigasztalása velünk van, Jézus ott lesz a halál után, találkozunk vele. A halálra készülni kell, a halál nem végállomás. Az élet értelme a Krisztusban való hit. Isten adjon vigasztalást a jelenlévőknek!”

168

Az énekkar szolgálata után, a sírhoz kísértük testvérünk földi maradványait. Itt Kovács Géza lelkipásztor testvér mindannyiunkhoz szólt: „Ne féljetek, bízzatok, mert élő reménységetek van!” A szeretet, a barátság, a köszönet, a hála, az emlékezés koszorúi borították el a sírhalmot és annak környékét. Az itt megfogalmazott gondolataim zaklatottak, kuszák, haloványak, nehezen dolgozom fel testvérem elmenetelét. Nem lázadozva, de Isten akaratában megnyugodva mondom ki, írom le: Igen, Atyám! Ottókám, hiányzol!

Özv. Tarkovács Lászlóné „Az igaz ember elvész, és senki nem törődik vele. A hűséges emberek kimúlnak, és senki sem ügyel rá. A gonosz miatt múlik ki ugyan az igaz, de békességre jut.” Ézs 57:l. Ottó testvéremet én és a családom végtelenül hiányoljuk, hiszen már 40 éve ismerhettük. Lelki munkatársak voltunk, ő hozta hozzám a Bibliákat, könyveket, evangéliumi írásokat és még sok lelki tartalmú anyagot. Betegségem miatt sokat voltam és vagyok kórházakban, a tőle kapott irodalmat osztogattam betegtársaimnak. A dicsőség az Úré, én csak haszontalan szolga vagyok. Ottó testvér soha nem panaszkodott fájdalmaira, de nem ismerte a lehetetlent sem. A mi utcánkban is sokan szerették, és távozása szomorúságot okozott nekik. Az évtizedek során minden jóval szolgált felénk: hozta a korai ropogós cseresznyét, a zöldbabot, borsót, salátát, krumplit, kalácsot. Földönjáró angyalként szolgált köztünk. Tudjuk azt, hogy egy pohár víznek is meglesz a jutalma. Őt az angyalok vitték a Mennybe, ezt onnan tudom, mert a temetés éjszakáján egy órakor a Szentlélek kijelentette nekem ezt az Igét: „Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára.” Mt 25:21. Felkeltem és leírtam, és elküldtem a kedves feleségének. Eszter lányom és Pista fiam a temetésen észrevették, hogy Károly testvér is ezt az Igét mondta, amit én is kaptam. Az Örömhír Alapítvány szeretetszolgálata felé is 16 évig, az utolsó percig vitte zsákszámra a ruhákat. Cipelte őket hozzájuk, mert a szomszédok, ismerősök, családtagjaink és azok szomszédai mind hozzánk hozták az ajándékozásra szánt holmikat. Ottó testvér pedig eljuttatta Orgoványra az alapítványhoz. 169

Az igaz emlékezete áldott! gondoskodása nagyon hiányzik.

Felejthetetlen

a

szeretete.

A

Szabó Márton Ottóval az 1970-es években ismerkedtem meg az Édesapámon keresztül. Romániában, a régi rendszerben hiány volt Bibliából és a lelki könyvekből. E hiány betöltése adta az alapját a kapcsolatunknak. Ismeretlenül is befogadtak és megvendégeltek két alkalommal is. Én akkor a Zsil-völgyi Lupény gyülekezete számára szerettem volna könyveket vinni, amit abban az időben hatóságilag tiltottak. Ottó nagyon szerette a könyveket, úgy tudom, hogy ő volt a békési gyülekezet könyvtárosa. Emlékszem, hogy vásároltam egy nagy bőröndöt, a létező legnagyobbat, azzal a céllal, hogy könyveket hozzak Magyarországról. Sok könyvet hozott a szobába és azt mondta, hogy annyit rakjak a bőröndbe, amennyi hitem van. Felvágtam a bőrönd belső borítóját, és rakodni kezdtem befelé a könyveket. Minél több könyvet el akartam hozni, de féltem is, hogy mi lesz a határnál: a vámosok azt kiabálják Kürtösnél, hogy kinél van Biblia vagy fegyver. Megraktam a bőröndöt könyvekkel, aztán kiszedtem belőle, mert úgy gondoltam, hogy túl sok lesz. Egyszer csak Ottó jött be a szobába és azt mondta, hogy ne izguljak, legyek nyugodt, mert amikor a határhoz érek, a testvérek imádkozni fognak értem. Isten meg is segített a határátkelőnél, és nem találták meg a könyveket és a Bibliákat. Ottó mosolygós arca azóta is megmaradt bennem. Testvéri szeretetet sugárzott maga körül, jó volt vele lenni, beszélgetni. Rövid idő alatt nemcsak testvérek, hanem barátok is lettünk. Azóta néhányszor még találkoztam vele. Mindig őszinte szeretet áradt belőle, úgy, ahogy kevesekből. Megragadott egyszerűsége, szerénysége. Mivel sokat olvasott, folyamatosan tágult a látóköre, jól informált volt, és rálátott a világ különböző dolgaira. Emellett Ottót jókedélyű, vidám embernek ismertem meg, akinek a szeméből is kedvesség sugárzott. Amikor utoljára találkoztam vele a Közgyűlésen, hívtam Gödöllőre, hogy látogassa meg a nagy Szabó családot, de az Úr másként döntött felőle és hazavitte őt. Hiszem, hogy a Mennyben újra találkozni fogunk. Emléke legyen áldott! 170

Ott messze túl a Jordánon Mi ketten találkozunk, Ott messze túl a Jordánon Mi biztosan találkozunk. Ha te érsz oda előbb, mint én, Nézz lefelé, ott jövök én, Ha te érsz oda előbb, mint én, Mi biztosan találkozunk, igen.

Gulyás Ernőné Nóvé Anna Mennyei Atyánk szeretete akkor teheti értékesebbé életünket, ha idejében megszületik a döntésünk, és Istennel akarunk járni. Egész életünket – földi és örökkévaló életünket – meghatározza ez a döntés. Ficsór Ottó testvért akkor még nem ismertem, amikor ezt a fontos döntést meghozta. Még otthon, Orgoványon, fiatal korában bemerítkezett. Amikor megnősült, Békésre költözött, mivel Erdei Eszter békési baptista leányt vette feleségül. Én is békési születésű vagyok, de ekkor már Budapesten éltem. Mivel Eszter a sógoromnak, Erdei Jánosnak húga, így családi körünkbe került Ottó. Megelőzte a jó híre, mert nagyon sok jót hallottunk róla a rokonoktól. Mindig voltak nála evangéliumi írások, füzetek, könyvek, amelyeket osztogatott. Hamar megismerte a gyülekezet tagjait, és igyekezett segíteni mindenkinek. 1975. októberben súlyos baleset sodorta életveszélybe. Sokan imádkoztak érte, mi is. Csodával határos módon túlélte a balesetet, sok-sok kezelés után gyógyult meg, bár mindvégig fájdalmakat hordozott. Két hónap múlva férjemnek szívinfarktusa volt, mi is megtapasztaltuk az ima erejét. Férjemmel beszélgettek erről évekkel később, nem a betegségről, hanem a lelki élményekről. Tulajdonképpen ezután kezdődött igazi ismeretségünk. Ottónak mindig volt egy-egy rövid bizonyságtétele, amit érdemes volt meghallgatni, értékes gondolatokat cseréltek. Hasonló volt a szolgálatuk is, mindketten Békehírnök- és könyvterjesztők voltak. Békési látogatásunkkor mindig az imaház előterében találkoztunk, ahol egy kis könyvtára volt, a könyveket otthagyva futott elénk, ha meglátott, hogy elsőként köszöntsön bennünket. Néhány vidám emlékem is van róla. Egyszer kocsival jöttek föl Pestre, Erdei Jancsi hozta Pöszikét, Ottót, és Liduska nénit, aki Jancsinak anyósa, nekem nagynéném. Liduska nénit hozzánk hozta, 171

Ottóékat Dunakeszire. Értem jöttek a munkahelyemre, és együtt indultunk haza. Útközben megállt a kocsi, Ottó kiugrott, és futva ment valahova. Elmondták a többiek, hogy Ottó mindig fut, most azért jöttek erre, mert itt egy kedvezményes könyvvásár van, és őt minden könyv érdekli. Hiszen akkor mi nemcsak testvérek vagyunk, hanem azonos érdeklődésűek is, mert én is könyvszerető vagyok! Mire ezt megbeszéltük, ő már jött is a könyvcsomaggal. No, akkor kezdtünk mi nagy beszélgetésbe, mert a könyvekről, tűzzel, lelkesen tudott beszélni! Feljöttek a lakásunkba, (akkor voltunk új lakók Újpesten) végignézte, értékelte a könyveinket. Később én is könyvterjesztő lettem az újpesti gyülekezetben. Ha a Baptista Könyvesboltban találkoztunk, mindig érdeklődött férjemről, és köszöntését küldte. Másik kedves emlékem róla, nem személyes emlék, nagynénémtől Hegyesiné Eszti nénitől hallottam. Ottó nagyon szerette az időseket, és sok mindennel segítette őket. Gyümölcséréskor nagy kosárban hozta a gyümölcsöket, Eszti néninek sok meggyet hozott. A sokadik kosár meggyszedésekor egy ág letörött, azt is a kosár tetejére tette, és futva ment föl a 3. emeletre: „Esztike néni, hoztam egy kis meggyet!” Eszti néni a nagy ágat látta meg először, és megkérdezte: „Legközelebb a fát is hozod?” – de Ottó már távol járt, sosem várta meg a köszönetet. Ottó lelkiségéből adódott, hogy lelki táplálékról is gondoskodott hívők és nem hívők számára egyaránt: mindig találtak a postaládában evangéliumi iratokat, könyveket. Amikor Békésen voltunk, minden imaórán hallottuk imádkozni, hálaadó imái voltak. Pedig a balesete után sokszor volt kórházban, kezeléseken, ami nem jelentett fájdalommentes életet. De Istennel járt ezen a különös, nehéz úton. Haraszti Sándor testvér verse jut eszembe róla: Istennel az úton. „Útjaink sokszor kerülőt tesznek, látszólag messze-messze vezetnek attól a céltól, melyet vártunk… – Veled haladva új cél világít. Segíts elérni, vezess halálig!” Ottó testvérünk Istennel járó földi útja most már a mennyei aranyúton folytatódik, Isten jelenlétében nincs többé fájdalom, ott a célhoz érkezett megváltottak öröméneke hangzik örökkön örökké.

Bayer György Ficsór Ottót valamikor 1978-ban láttam először, amikor Békésre kerültem, mint aki udvarolt a lelkipásztor Papp József Ágnes nevű lányának. Balesete után volt. Általában könyvvel a kezében láttam. 172

Nekem is mondta, hogy nézzem meg, olvassam el. Legyen nálam, majd... Ő volt a gyülekezet könyvterjesztője. Beszélni nem igen hallottam, csak munkálkodni, buzgólkodni az Úr dolgában. A misszió, az iratmisszió, az Isten országának ügye fontos volt neki. Később is láttam még néha-néha Pesten a keresztyén könyvvásáron. Utazott, beszerzett, ismertetett, továbbadott. Így használta Isten. Aztán egyszer csak hallom a hírt, hogy eltávozott közülünk. Hiszem, hogy célba ért. Miért? Mert hitt az Úr Jézus Krisztusban. Talán átvette, átveszi valaki a helyét a gyülekezetben, iratmisszióban. Mert igenis, munkálkodik az Úr keresztyén tartalmú iratokon keresztül is. Többet tehetnénk ebben a dologban is. Ő bevégezte munkáját. Isten nyugosztalja. Találkozni fogunk vele. Hálás vagyok érte.

Királyné Ficsor Lilla Ottó bácsival kapcsolatos gondolataim felsorolásszerűen: - Látom magam előtt, ahogy csíkos táskával/táskákkal sietősen megy. Jellemző volt rá ez a szinte futva közlekedés. - Kis kosár, nagy kosár, kerek kosár, szögletes kosár... Rengeteg kosarat elajándékozott esküvőre, születésnapra, vagy csak úgy. Ha jól tudom, az árulással is csak azért foglalkozott, hogy ilyen módon segítse a kosárfonót. Az Örömhír Alapítványnak is adott, sokszor sokat, amiket mi aztán ajándékkosárnak megcsinálva továbbajándékoztunk. Nagy örömet szereztünk vele különösen a külföldieknek. Sok családnál láttam azóta már az otthonukban is a nagy becsben őrzött kosarakat. - Azt, hogy 35 éve ilyen beteg volt, én szinte csak most tudtam meg. Azt tudtuk mi, rokongyerekek is, hogy a baleset óta beszél ennyire hadarva, de nem gondoltam sosem, hogy állandóan beteg volt. Nem látszott rajta, nem sajnáltatta magát ugyanis, állandóan dolgozott, szolgált, másokért fáradozott. Hallottam én, hogy megint rehabilitáción van, de nem gondoltam, hogy állandó szenvedés az élete… - Nem volt szívbajos, simán beállított két hívatlan vendéggel az esküvőnkre, de ez teljesen oké volt nekünk is, nem volt ebből semmi baj. Csak éppen ez is eszembe jutott róla. - Szerette a könyveket. Én is. Osztotta a könyveket. Én is. Próbált rásózni mindenkire valami jó olvasmányt. Na, ebben én már 173

lemaradok tőle… Egyszer a Muzsika hangja c. könyvről beszélgettünk, és kifejtette, hogy az milyen jó könyv. - Nagyon meglepődtem, amikor az apuék szülinapjára készült Sátorkészítőkben megláttam, milyen hosszan és milyen jókat írt. Beszélni sokat hallottam én, levelet is sokezret írt, de ilyen egybefüggő írást én még nem olvastam tőle. Persze ez nem feltétlen jelenti azt, hogy nincs is… - Nagyon felértékelte azt az előbb említett szülinapot, hogy ez volt az utolsó közös „buli”, ahol a kilenc testvér együtt volt. Utólag is nagyon örülünk, hogy itt volt. Most, ahogy az akkor készült képekbe belenéztem, érdekes dolgot fedeztem fel: a három fiú: Laci, Ottó és Károly egy kupacban állt a nálunk készült csoportképeken. - Sokszor nevettük aput, hogy Donátot rendszeresen Ottónak szólította. Annyira összenőttek ők ketten annak idején, hogy ha fiúhoz szólt, automatikusan Ottó jött a szájára. Minket sosem hívott Katicnak, Ilonnak, stb. Nem tudom, hogy mióta Donát is külön él saját családjával, most is előfordult-e még, vagy csak amikor állandóan együtt voltak, de az biztos, hogy Donát nagyon sokszor átkeresztelődött. - Apunak heti többször érkezett levele, levelezőlapja vagy képeslapja Ottótól. Leveleihez mindig beborítékolt valami aktualitást a békési gyülekezettel kapcsolatosan: angol nyelvtanfolyami szórólap, meghívó valami rendezvényre, stb. Gyakran azoknak a hátuljára írt. Leveleit nem olvastam ugyan, de sokszor „botlottunk” bele békési fecnikbe apa asztalán. - Nekünk, lisztérzékenyeknek, mindig nagyon szívesen hozott el a békési Barbara cégtől kenyeret és egyéb élelmiszereket. Reni intézte ezeket, de tudom tőle, hogy Ottó bácsi mindig nagyon készséges volt. Azt mondta, hogy ő elmegy érte, csak rendeljünk bármit, ami kell. Sokszor ő maga szólt, hogy jön valaki errefelé, adjunk le rendelést, ő elhozza a boltból és elküldi nekünk. Köszönjük így utólag is!! - A békési ifjúsági konferenciák mindig nagyon fontos eseménynek számítottak tini koromban. Gondolom, hogy 5-6 évben jártam ott. A szálláson nem kellett aggódnunk, biztos helyünk volt Ottó bácsiéknál. Aludtunk mindkét háznál az évek során. Ráadásul szuper kiszolgálásban volt részünk! Emlékszem, ilyenkor beleláttunk kicsit Ottó bácsi szorgalmas hangyaéletébe, aki meg nem állt fölöslegesen. Beszélgetni persze igen, ha éppen beszélgethetnékünk volt, de egyébként mindig zsongott. Ezen konferenciákhoz kötődik még Eszter néni szuper lúdláb süteménye, amit azóta is az ő receptje alapján sütök.

174

- Amikor az első „főtestvér” elment, nagyon beleéreztem apu helyzetébe. Tudom, a feleség és a gyerekek, unokák nagy vesztesége ez, mégis beleláttam, milyen nehéz egy testvért is eltemetni. Nagyon készültem elmenni a temetésére, de egyéves Barnink éjszaka többször is hányt, anyai szívem nem engedett el. Részletes beszámolót kértem és kaptam a többi ott lévő családtagtól. Nagyon meghatott, amikor Reni elmesélte, hogy a közös étkezés elején kis Ottó elmondta, hogy ha az apukája itt lenne, eddigre ő már mindenkinek a kezébe nyomott volna egy könyvet vagy traktátust. Ennek emlékére most mindenki választhat az ott lévő irodalomból, és elviheti, amit szeretne. Azt hiszem, Ottó bá’ büszkén mosolygott odafentről…

Dr. Hégely Ferenc Tivadar Nem sokkal Ottó nagybátyám halála után megjelent a békési helyi lapban egy írás róla. Elolvasva a cikket, teljes mértékben azonosulni tudtam vele, és megerősíthetem az újságíró gondolatait: igen, ilyen volt Ottó. Már gyermekkoromban tapasztaltam jószívűségét, közvetlenségét. A gyermeket is egyenrangú partnernek tekintette, megnyerő, bátorító volt a gyermekekhez való viszonya, hozzáállása. Ha szüleimmel voltunk náluk, mindig roskadásig megpakolt autóval jöttünk haza tőle, mert mindig volt 1-2 zsák krumplija, paprikája, amit odaadott. Később, fiatal koromból az a kép villan be, amikor a békési ifjúsági konferenciára mentünk, és előtte felhívtuk őt, szállás ügyben: sose mondott nemet. Mint kiderült, másnak sem. A rejtély az volt, hogy amikor odaértünk, a péntek esti vacsoránál döbbentünk rá, hogy mennyien vagyunk náluk, és mindenkinek volt helye! Nagyon vendégszerető volt, persze ebben családja is partner, aktív segítség volt. Aztán, csak mint egy filmjelenet, ugranak be a képek az ott töltött napokról, amikor jártunk a fóliás zöldséges ismerősöknél, voltunk Rosszerdőn, a közös politizálások, és közben felnőttem. Nekem is családom lett, és már az enyéim is megismerték Ottót. Feleségemet és nagyobb fiamat ugyanúgy lenyűgözte személyisége, mint engem (kisebb gyermekeim csak nagyon kis korukban találkozhattak vele). Az közös pont maradt az életünkben, hogy ha Békés megyében jártunk, akkor mindig beugrottunk hozzájuk. 2001-ben úgy alakult, hogy Cserkeszőlőn nyaraltunk, és amikor 175

jöttünk haza, neki akkor volt dolga Budapesten és Tahiban, így ő eljött Cserkeszőlőig busszal, majd onnan a kocsinkkal mentünk fel hozzánk, aztán elvittem Tahiba is. Nagyon jó volt vele együtt utazni, beszélgetni. Egy másik emlékem 2007 augusztusából való: Gyulán nyaraltunk, és átmentünk hozzájuk egyik nap. Akkoriban szépült meg Békés városa, amire ő büszke volt, és elvitt minket megmutatni a várost. Nagyon frissen kerékpározott, alig bírtuk tartani vele a lépést. Felfoghatatlan volt számomra az az odaadás, ahogy a könyveket tudta terjeszteni. Aztán eszembe jut az a gondolata – nem is biztos, hogy jól idézem –, amely arra volt válasz, hogy miért küld bibliai gondolatokat, verseket tartalmazó képeslapot oly gyakran: „Hátha megtér a postás” – mondta, és ő ezt komolyan is hitte. Sokan szeretik megmondani, hogyan terjesszük Isten üzenetét, hogyan „evangélizáljunk”, nos ő nem mondta meg a „tutit”, csak élte, tette. Balesetével kapcsolatban azt szeretném megosztani, hogy valamikor serdülőkoromban Károly nagybátyámtól kaptam azt az írást, amelyben leírta a baleset történetét. Mélyen, életre szólóan megérintett az, ami akkor történt Ottóval, és ahogy Isten adott még neki életet. Ottó megbecsült ajándékként élte meg a baleset után hátralévő életét. A másik élményem balesetével kapcsolatban, hogy a nagyobb családban, rokonságban néha említés szintjén hallottam olyan gondolatot, mintha Ottó értelmi képességeit kétségbe vonnák: „a baleset óta ilyen”, „balesete miatt ilyen”. Lelkem mélyén ez nekem mindig rosszul esett, fájt, és nem tudtam ezt elfogadni, tiltakoztam ez ellen. Igaz, nem ismertem balesete előtt, de most, felnőttkori emlékeim alapján vallom, nem volt sem az értelmi, sem a lelki képességeivel baj, Isten gazdagon megáldotta őt, és tudta használni őt, ebben biztos vagyok. Röviden, a teljesség igénye nélkül, így emlékszem Ottóra. Nagyon szerettem őt. Most is előttem van alakja, hangja, kedvessége, várom a vele való találkozást, mert tudom, hogy találkozni fogok vele Isten királyságában.

Ficsor Donát Ottó bácsi is azok közé tartozik az életemben, akire mint élő példára tekintek. Szeretek Isten nagy embereiről, úgy is mondhatnám, hogy hőseiről, életrajzi könyveket olvasni, és tanulni tőlük. Más azonban élőben ismerni valakit, és a hétköznapjaiba is 176

belelátni egy kicsit. Így értem azt, hogy Ottó bácsira élő példaként tekintek. Visszaemlékezésemben nem tudok elvonatkoztatni a hozzá fűző közeli rokoni kapcsolattól. Egészen kisgyermekkorom óta ismerem. Mivel családjával távol élt tőlünk, nem voltunk napi kapcsolatban, de egyik jellemzője éppen az volt, hogy igyekezett megragadni minden lehetőséget a rokoni találkozásra. Számomra néha elképesztő volt, hogy képes volt Békésről autóval vagy busszal elutazni Kiskőrösre vagy Orgoványra egy családi találkozóra vagy egy ünnepi istentiszteletre úgy is, ha csak 1 órát tudott ott tölteni. Becsültem az áldozatvállalását. Nem volt kényelmes. Felmérte, hogy mekkora értéke van egy találkozásnak, és sokat vállalt azért, hogy az létrejöjjön. Mindig bőven adott. Ha családostul jöttek autóval, az biztos, hogy az autó mindig tele volt pakolva. Szerintem minden családtag lábához jutott krumpli, kukorica, tök, amit a szüleinek vagy a testvéreinek hozott. Az ölükben meg valószínű fonott kosár lehetett, ami nélkül Ottó bácsi elképzelhetetlen volt. A családot, de idegeneket is ellátott ajándékba adott kosárral. Szerintem ő vásárolta ezeket, de az évtizedek során nem keveset. Eszembe jut egy eset, amikor Kiskőrösön meglátogatott bennünket. Éppen a születésnapja volt, aminek kapcsán megleptük őt egy köszöntő énekkel és talán valami jelképes kis ajándékkal. Nagy mosolyogva, ami rá általánosan jellemző volt, hallgatta az énekünket, majd eltűnt a folyosón, és egy pillanat múlva újból feltűnt a szobaajtóban, kezében két kosárral, és nagy örömmel átnyújtotta, hogy akkor ezt fogadjuk szeretettel születésnapja alkalmából. Visszatérve a krumplira, emlékszem, hogy Békésen nem csak a saját kertjét művelte, hanem a város közelében lévő telkén egy nagyobb területet is. Szörnyű balesetből felépült emberről beszélünk, aki az egyik karját – úgy emlékszem – évekig nem tudta megmozdítani sem. Egész életében sok fájdalmat szenvedett a testében, de ezt sose tudtam volna, ha aputól nem hallottam volna, hogy miken ment át, és hogy rendszeresen szanatóriumi kezeléseken vett részt. És ez az ember nem ült otthon ölbe tett kézzel, hanem hajnalban kismotorral/biciklivel ment a telekre, megkapálta, meglocsolta a kertet, amiben olyan sok termett, hogy egész évben bőven osztott rokonainak és ismerőseinek. Tudom, hogy miután szüleim teljesidős szolgálatba álltak, mennyi terményt kapott a családunk tőle. Alkalmi úttal is hozott, mi is hoztunk tőle, és postán is gyakran küldte. Soha nem gondoltam volna, hogy le volt százalékolva, mert mindig olyan intenzitással dolgozott, és mozgott, 177

hogy egy állandóan dolgozó emberként ismertem. Csak most, ahogy e sorokat írom, jöttem rá, hogy biztosan le volt százalékolva, hiszen nagyon beteg volt, és éppen így tudott ennyi embernek segíteni, sok időt és energiát fektetve mások szolgálatába. Példa előttem, hogy nem a saját gondja felett kesergett, hanem szolgált. Követendő példa.

178

Mindig öröm sugárzott róla. Mindig jó híreket osztott meg másokkal. Mindig volt egy csomó új híre, amit rázúdított a vele találkozóra. Hallottad...? Tudod, hogy X.Y. szolgál itt és itt? Konferencia lesz, házasságkötés, evangélizáció, stb. Nagyon jól informált volt. Rengeteg levelet és képeslapot írt a családunknak, természetesen elsősorban apunak. Leveleit általában így címezte: „Kedves Ágnes, Károly!” Az Ágnest úgy írta, hogy mi, gyerekek, „Óper”-nek láttuk, és előszeretettel poénkodtunk ezzel: „Kedves Óper Károly”. Borítékban küldött leveleiben mindig volt egy gyülekezeti újság, szórólap, városi információs anyag, politikai hirdetés, Békehírnök cikk, stb. Egy? Dehogyis. Inkább 2-3. Sokszor előfordult, hogy levelet kaptunk tőle, aztán másnap egy újabbat. Képeslapjai színfoltok voltak az életünkben. Éreztük szeretetét. Apuhoz, ahhoz a fiútestvéréhez, akivel gyerekkorában és egészen házasságkötéséig nagyon sokat éltek és dolgoztak együtt, különösképpen ragaszkodott. Kicsit olyanok voltak, mint az ikrek. Békésre költözése után is sokat járt apu hozzá, közös üzleti ügyeket bonyolítottak, és kölcsönösen segítettek egymásnak. Soha, egyetlen egyszer sem volt közöttük pénzügyi vita. Apu sokszor állította elém pozitív példának, mint olyat, akivel nagyon jól lehet együtt dolgozni, aki jól tud segíteni, bátorítani, valaki mellé odaállni, és erejét megduplázni. Apu annyira megszokta, hogy Ottóval párban dolgozik, hogy amikor később velem dolgozott, munka közben gyakran szólított Ottókámnak, de egyszer-kétszer azt is hallottam, amint Ottó bácsit szólította Donikámnak. Emlékszem, amikor elindítottuk a „Missziós-ház” akciót, egy teherautónyi bontott építőanyagot szedett össze, teherautót bérelt, és úgy hozta el Békésről a saját költségén. Az utánfutóját is az alapítványnak ajándékozta. A gyalugépét évekig átadta használatra. Mindig azt leste, mivel segíthet. Önzetlenül, örömmel adott. Habár rengeteg levelet írt, konkrétan egy témában visszaemlékezés írást vagy hasonlót nehéz volt nála elérni. Meg is lepődtem, amikor a szüleink részére összeállítandó gyűjteménybe olyan sokat írt. Több részletben küldte, de szép hosszú, és nagyon értékes emlékezés állt össze belőle. Soha azelőtt nem láttam tőle ilyen terjedelmes, összeszedett írást. Talán Károly testvérének szólt ez, akihez olyan közel állt? Nem tudom.

179

A Sátorkészítők c. emlékgyűjteményhez küldött kézzel írt szöveg egy oldala

Álljon itt még egy jóízű történet arról, hogyan tudott bátorítani. Nem erőszakosan, nem bőbeszédűen, de csattanósan. A gyermekáldásra célozva huncut mosollyal mondta nekünk: 180

„Tudjátok, hogy három a magyar igazság! De nem szóltam ám semmit!” Befejezésül egy néhány szót temetéséről, ahol családja kétféle gyakorlati módon is méltón emlékezett rá. A gyülekezeti közös étkezésen könyvkészletéből lehetett válogatni, majd fia, mint ahogy Ottó bácsi csinálta volna, házukhoz invitált és a pincéből – úgy fekete öltönyben – sütnivaló tökkel és krumplival rakta meg a csomagtartónkat. Megható volt. Köszönjük. Ottó bácsira emlékeztünk a héjában főtt krumpli és a tök mellett. Tudtuk, hogy ilyet utoljára eszünk. Ő már nem vet. Viszont arat! Nem krumplit, nem tököt, hanem örök dicsőséget a Mennyben. Célba ért. Dicsőség Istennek!

181

MÍG IDŐNK VAN 2Tim 4:2. „… hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő…” Ef 5:15-17. „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata. Kol 4:5. „Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, alkalmakat jól használjátok fel.”

a kedvező

* * * Ottó egy célt látott maga előtt, ami minden más kevésbé fontos célt eltakart: embereket Krisztushoz vezetni. Nem volt lelkipásztor, evangélista, vagy nagy szónok. Imádkozott, imára buzdított, traktátusokat, keresztyén könyveket osztott. Fiatalokat, időseket megszólított, számtalanszor az utcán megállított, pályaudvaron, buszmegállóban, egy rövid tőmondat kíséretében valami evangéliumi anyagot a kezébe nyomott. Két hónappal a halála előtt, Katica és Évike nővéremmel meglátogattuk békési otthonában, akkor még nem sejtettük, hogy ilyen közel van az elköltözése, de szívünkben vágy támadt a találkozásra. Rövid beszélgetés után kocsiba parancsolt bennünket, hogy megtekintsük felesége gyógyszertárát és a kertjeit. Még csak kb. 300 métert haladtunk, amikor meglátott valakit az utcán és gyorsan mondta: – Állj meg! Beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel. Lefékeztem a csendes utcában, ő pedig gyorsan kiugrott a kocsiból. Egy könyv volt a kezében és azzal rohant a kapuban álló ismerőshöz. Hallottam, amint mondta neki:

182

– Ezt a könyvet feltétlenül el kell olvasnod! Még csak egy órával ezelőtt kaptam, de ismerem a szerzőt, ő a bátyám, arról ír benne, hogyan tudsz győzni és megváltozott életet élni Jézus Krisztusban. Beugrott a kocsiba és már mentünk is tovább. Közben nekünk mondta: – Ő már követte az Urat, de elmaradt a gyülekezettől és hűtlen lett Megváltójához. Nagyon szeretném őt visszavezetni az Úr Jézushoz.

Akkor még nem gondoltam, hogy utolsó alkalommal látogattam meg Ottót otthonában. Olyan gyorsan ment el e földi létből, amilyen gyorsan élt. Elvégezte munkáját, de a stafétabotot itt hagyta. Nekünk kell átvenni és tovább futni vele. Kedves Olvasóm! Kész vagy e szolgálat folytatására? Vagy azt hiszed, ez nem rád tartozik? De igen, rád és rám vár a feladat. Ottó jó példával járt előttünk. Tanulhatunk tőle. Tanuljunk! Ő ment. Nem analizálgatta, hogy alkalmas-e most az időpont, vagy talán nem. Ment, alkalmas és alkalmatlan időben hintette a jó magot. Sok mag jó talajba jutott, kisarjadt, szárba szökkent, kivirágzott és bő termést hozott. Miért történhetett meg mindez? Mert volt Istennek egy engedelmes gyermeke, aki hintette a jó magot. 183

Kedves Olvasóm! Hívlak, gyere velem, és vigyük tovább a jó hírt! A mennyei Atya mindenkit szeret és hazavár. Az Úr Jézus így mutatkozott be: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” Jn 14:6. Ha még nem fogadtad el Őt Megváltódnak, akkor ne halogasd! Még ma kérd bűneid bocsánatát! Ő meghalt érted, hogy ha hiszel Benne, örök életed legyen! Hirdessük hát a megtérést és a bűnbocsánatot! Az Örömhírt adjuk tovább, tovább, amíg csak időnk van!

Társaim most a szent munka vár mireánk Serényen fel tehát, jól küzdjük a csatánk! Ád az Úr minekünk bőven égi erőt, Mesterünk megy elől buzgón kövessük őt. Refr. Tettre fel, szent az ügy, Csak híven, mindenütt. Oly dicső lesz a győzelem és bér, Munkára hát míg jő az Úr! Elveszett lelkeket felkeresni jerünk, Bánatos szíveket Jézusunkhoz vigyünk, Hintsünk mindenüvé lelki fényt, hogy az éj Távozzék mihamar s múljék el a veszély! Refr. Istenünk szerelmét mondjuk el igazán, Hogy id’ adta fiát s mi történt Golgotán? Nyitva van most a menny, kész az üdv, amelyet Még ma oly gazdagon s ingyen bárki vehet. Refr.

184