Emlékirataim. Írta:
özvegy Vajda Jánosné Bartos Rosália. Egy sokat emlegetett házasság meztelen igazsága!
2009
Impresszum Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail:
[email protected] megjelent A/5 oldalméretben New Baskerville betűtípusból szedve A könyv az alábbi kiadás alapján készült: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983 Korrektor: Horváth Annamária Borító: Rimanóczy Andrea ISBN 978-963-299-430-7
Búcsú a zárdábol volt egyezer nyolcszáznyolcvan Junius tizennyolcadikán. Egy apáca és egy nem felszentelt zárdatestvér az én fekete ládám és az én tizenkilencévem komfortáblin mentünk budára, haza a szép rácvárosba: Die schöne komt zu haus vom Kloster, sugdosták a jó magyar rácvárosi szomszédasszonyok mikor kapunkhoz érve leszáltunk a konflisrol. A két testvér közepükbe véve engem szinte ünepélyesen mentünk be a házba. Az udvarban már ott várt reánk az én drága mamikám és én a nyakába estem, össze puszisztam erösen. – Bementünk a lakásba. Két szobácskánk épen olyan volt mint a zárda kápolynája. Minden vakitó fehér, ugyan ilyen a mühimzésü vászonal leteritve, Mamikám, és az én kezem müve. Mindenhol virág, csuppa virág. A hofehéren teritett asztal közepén egy nagy óriási kuklof, jobra balra nagy csokor vérvörösrozsák, a mi udvarunkban termett. Drága mamikám leültetett bennünket és csukló hangon megköszönte az apácának, hogy édes gyermekét egyetlen kincsét elhozták neki. Elözö napon már bent a zárdában volt az átvétel és ünnepélyes megköszönés anyám részéröl. Jött a párolygó kávé, és édes jó öreg Marink jó nagy darabokra vágot kuklofot rakot elénk, amit mink mohón ettünk, hisz utazásrol jöttünk, a pesti molnár uccábol a lánchidon át a rácvárosba, a kocsisnak Marink kivitte a kocsihoz a nagy fazék kávét, és a jó gebe is kapot egy nagy darab kávéba mártot kuklofot. Jött a búcsúzás. – Az apácák sirtak, én is sírtam, nagyon sírtam, pedig jóformán nem is tuttam miért sírok. De talán ez a sirásom volt az akor még nem is sejtett Niobe nevemre való átkörösztelésnek főprobája. Elmentek, engem othon hagytak, a konflis elhajtot, és vége volt az én lánykaboldogságomnak. Négyen éltünk akor a picci rácvárosi házacskában. A nagyedik csak ideglenesen volt köztünk, a sipkaszorosbol szabadságolt katona, mostoha bátyám. Drága anyám ha nem volt ágyban karos székében ült, mert sok évi gyogyitlan betegség gyötörte a mi minden munkához képtelené tette. – Egy szép napon, gyönyörü forró nyári nap volt. – Junius huszonnyolcadikán, én a tölem megvarott 3
fehér fodros patiszt ruhát reám vettem, letérdepeltem az anyámhoz és ö kicsavarta a loknijaimat, a fülemhez tüzöt vérvörös rózsát és a keblemre is a négyszögben kivágot ingválomba. Nagyon szép lehettem, mert mind egymásra néztek és engem is nagyon néztek. Azt mondtam az anyámnak – mamikám szép vagyok, – szép vagy lányka, csak jó legyél, hogy az Isten szeressen, – monta az anyám és én feleltem – hát nem vagyok jó, hisz szót fogadok és szorgalmasan dolgozom, lám mamikám, tiz napja vagyok othon, és én már elvégeztem a mühimzésü teritőt, kapunk érte százötven forintot. Fejemre tettem a széles lapos sárga szalmakalapot, nem volt más diszje mind picci rózsabimbó füzér, fehér kivágot cipőcske fehér cérna keztyü és picci fehér fodros patiszt ernyő. No de mamika ma igy elszabad mennem, megyünk pestre a király uccába vásárolni varró és kézimunka cikkeket mert kellenek. Igy felöltözve teritettem és ültem az ebédnél csak a keztyüt és ernyöcskét tettem le, mást nem, Isten ments! – Anyám megengette hogy átmenjünk pestre, és bátyámnak velünk kellet menni. Korán délután kimentünk. Én persze Marinkal és a bátyám melettem. Én majd megbolondultam örömömben, de majdnem sírtam is, mert a katona a kis gözösel akart pestre jutni, hogy hamarab vissza jöjünk, de én megazt akartam hogy jó soká tartson az út, és igy persze a lánchidon át akartam, de hiába volt minden siránkozásom a katona szivtelensége gyözöt az én siránkozásom felet. Mamikám is rontot az én örömemen, mert nagyon kurtára szabta a kimenő időt. – Pestre érve hamar kellet mennünk a király uccába huszonnegyedik szám alá, ott volt a nagy Horovitz-féle pamut üzlet. A kapu fölöt volt valam homályos szent, kis báránykával – és a nem éppen magyaros felirásal – Zum guten Hirten. – Ez a ház nem csak az akkori bevásárlásom által lett nekem felejthetetlen, de a második látogatásom által is, mert későbi férjem Vajda János ide vezetett engem a harmad napi esküvésünk után, mert eben a házban lakot az ő bankárja: – a Lázár Jakab, és, mind az uram engem felvilágositott, az akori Irógárda pénsegitöjük, egy kilencven éves aranyos szivü ember. És mivel minden jóbol három van, még éltemeben egy harmadszor is ide ebe a házba vezetett engem jó szerencsém – szintén már mint Magyarország hirneves költőnek a felesége, megszorultságomban itt szolgáltam mindtrafikos lány a Pester-Llojd munka társánál, nekem felejthetetlen jóságu Fürst házaspárnál, a kik eben a házban laktak és trafikjuk volt. A Nikotinfüstjével élvezet 4
kenyeremet, szintén felejthetetlen Epysode édesitette, mert naponta párszor lejött hozám a trafikba egy öreg hosszu kaftános férfi, hófehér szakálla majdnem az egész melét letakarta, és nagy szinte hófehér Hajcsintjei lelóktak, ez az öreg ember Sonnenthal apja volt, a világhirü ostrák – de magyar származásu müvésznek, a bécsi Burgtheater halhatatlan tagjának, ki a Csehfővárosban vendégszereplésnél lelte hirtelen halálát, és én ötet, mind kivált az édes apját is siratom nagyon. – Vissza menve a király uccábol, a korzóra értünk, de itt már a katonának kellet a lányka akarata előt kapitulálni, mert én csak nem akartam anélykül haza meni, hogy a korzon ne sétáljunk egy kicsit. A korzó nekem nagyon tetcet és szegény mostoha bátyám vesztje volt hogy meghajlot az én akaratom előt és jött a korzóra, mert e korzó okozta azt, hogy tanuja kelet neki leni anak a fájdalmas vergödésnek, a mit huga átélt és szenvedett. – Alig mentünk pár lépést én Marink és bátyám közebükből kivesztem, mert a sétálók tömege kiszoritott, de én megriadva mind a kis csibe szalattam hozájuk. Eben a pilanatban egy nagyon fiatal ember megál elöttünk és üdvözli bátyámat a kik egymást ugy véletlenül ismerték. Én örültem hogy végre szabad beszélnem, és azt kérdeztem a fiatal embertől hogy mi van ma, mert itt anyi az ünneplő nép, mire azt felelte, hogy itt igy van minden nap. Ekor közeledett lassu huzó lépésekben egy nagyon magas idös Ur, nagy széles szürke puha kalap volt a fején, és nagy nehéz kabát a karján, a kezében vastag bot. – Mikor öt ével késöb ez a bot az én fejemen ketté törött és én akor a két botdarabot gyászfátyolba polálva egy dobozban – nagy pietaságal őrzöm ma is még – eltemettem, jutott egy régi elbeszélés az eszembe: Hogy egy hóhérhoz a ki bárdal végzet ki, és a bárd szobájában a falon volt elhelyezve, jött egy látogató, a kinél egy kis fiu volt, és amind a látogató a kis fiuval a szobába lépet a falon csögö bárd elkezdett mozogni, a látogató meghökent és a kis fiu megijet, mire a hóhér azt monta, hogy ez annak a jele hogy kettöjük közül az egyik, már mind vagy a látogató vagy a kis fiu a vérpadon fog meghalni. – És én akkor csodáltam hogy az a bot a tulajdonos kezében nem ugrált, nem mozgot akkor a korzón. Az idős ur reám mereszti szemeit, megál elöttem. A járókelők tolták ötet ide oda, de ő nem mozdult. Én is néztem ő reá, nem tuttam miért, de nagyon a szemeibe néztem, jó volt, hogy bátyám aval a fiatal emberel beszélge5
tett és igy volt rá időm, de egyszere csak a fiatal embert, mind ha hirtelen megismerte volna, az idős magas ur hangosan magához szólitja, a fiatal ember az idős ur melet termet, és az ur mondja neki haltan: az Istenért, kérem mutason be, ki ez a fiatal gyönyörü hölgy, mire a fiatal ember hozánk fordulva az idős urra mutatva mondja: a ki puhakalapját a kezében tartva ált és elöttem mélyen meghajolt – kérem szépen szabad nekem a szerencsésnek leni Vajda János Urat hazánk nagy költőjét bemutatni, és e szavak után bemutatta bátyámat, és engem mind hugat, Marinkat nénjének. Én a költő előt mélyen meghajoltam és nagyon szerényen kezet nyujtottam a mit a költő meg akart csokolni de én nem engettem meg, és a költő mélyen, földig hajlot elöttem. A nagy tolongásban nem mehetünk együt mink most már négyen voltunk – a fiatal ember elbucsuzot tölünk – de a költő nagyon igyekezet az én oldalamnál maradni. Vajda Jánosnak sokan köszöntek és engem nagyon néztek, a mi engem iszonyu zavarba hozot, Vajda kalapjával a kezében folyton hajlongot elöttem. Alig mentünk pár lépést, bátyám sürgette a hazamenést mert este lesz, és nem is volt még hat óra, én majd nem sirva fakattam. Nagyon kérleltem bátyámat és Marinkat, a kinem eresztette el a karomat, és szintén sürgette a hazamenést mert anyánk megparancsolta hogy a bevásárlás után azonal haza jöjünk. De én nem tágitottam ám és eben a költő pártfogolt, hangsulyozva, hogy most milyen szép a korzó és igy sikerült nekem bátyámat megnyerni, hogy fagylaltozni leüljünk. Bátyám rendelt három fagylaltot. Bátyám kérve kérte a költőt hogy üljön le, mert előttem álva akart maradni, végre a költő a bátyám melé ült, nekem szemben, és Marink melettem ült. Vajda velem az irodalomrol beszélt, megnevezett töbféle irót és kérdezet ismerem ezek müveiket, mondtam hogy ezek mind nekünk megvanak, és könyvtárom kétszász kötetből ál. Azt kérdezte, hogy Haine-től mit szeretek legjobban. Montam – Die Muttergottes von Keflar – és elismontam a szövegét, a mi fölöt nagyon csodálkozot hogy a magyar nyelv melet a németet ilyen perfekt birom, mire bátyám gunyosan megjegyzte, hogy nagy sváb vagyok. Nagyon nevetkélve kérdezte a költő tőlem, ismerem e Heine-nek a feleségre vonatkozó mondását, a mire én aval feleltem, hogy citáltam azt: Wenn du nicht meine Werke lobst, so lassen wir uns scheiden. – és ekor nagyon nevetett Vajda János. Azt is kérdezte de nagy zavarban, hogy hát ő tőle mim van meg a könyvtáromban – mire azt feleltem 6
– kérem szépen néltoztassék elhini, hogy végtelenül sajnáljuk nagy nevét könyvtárunkban eddig nem birni, de megkérem anyámat, hogy szerezze meg. Bátyám fizetett és ismét sürgette a hazamenést, az én fagylaltom, a miből én szegény fagylaltsóvárgó semit se ettem elmálékodot a tányéron, de nem bántam, mert nagyon boldognak éreztem magamat a költő jelenlétében és örültem a szellemes társalgásnak, nagy szerencsét láttam aban, hogy az első ember a kivel a zárdábol való kijövetelemtól fogva társadalmilag össze jöttem, egy nagy magyar költő. Mentünk a proppelerhez. Vajda kalapját keziben mélyen hajlongva ált a parton, de a mind a kis hajócska deszkáját leakarták huzni, nagy lármával a hajóra futot, és melénk jött, azt mondva hogy nem vagyunk elég óvatósak, nem szabadna a hajócskával menni, mert bebizonyososdot már töbször hogy akkor süllyed el egy hajó, mikor egy fiatal ártatlan nagy szépség van rajta – Neptun – a vizek Istenje magához ragadja az ártatlanságot. Persze nevetünk, és a körülálok is nevettek. – Anélkül hogy a hajócska elsülyed volna, átértünk budára. Házacskánk kapujánál elbucsuztunk a nagy költötől. Alig értünk a szobába az anyánk pirongatott bennünket, mert soká voltunk oda. Át öleltem mamikámat és nagy lelkesedésel mondtam: jaj édes mamika ne pirongas! Tudot kivel ismerkettünk meg, és idáig a kapuig jött velünk. Képzeld csak magyarország legnagyobb költőjével; Vajda Jánosal. Elfog hozánk jönni neked bemutatkozni, jaj mamikám de okos, oh de nagyszerü, mamika ha látott volna, hogyan hajlot meg elöttem majdnem letérdepelt elöttem. De szép volt a korzón, az a sok ember, és hogy néztek ránk az asztalhoz; micsoda asztalhoz kérdi az anyám? én az öklömet a számhoz szoritottam és ugráltam, bátyám bele szol: nem hagytak békét, én és Marink – kellet velük leülni fagylaltozni. Anyám nagyot néz. – ugy! én bevásárolni küldlek beneteket, tik meg fagylaltoztok, no lám édes mamika, és én megse kostoltam a fagylaltot, elmálélkodot a tányéron, mert mindig a költővel beszéltem, oly nagyszerüen társalkodik, csak jönne el majd megfogodlátni mamika milyen Isteni ember. Ugye mamika sokszor montam, hogy de szeretnék egy költő melet akár mind cseléd, ötet gondozni és látni, nézni, szemtanuja leni a hogy ir, alkod, irja a remek müveket, verseket, mire a bátyám az a nyers katona gunyosan mondja az anyámhoz: no talán mehet hozá cselédnek. – Istenem! ha a fiatal tiszt csak sejtette volna akor, hogy gunyoló szavaival mikép festi az ördögöt a falra. Bár a költő se, se 7
mink nem emlitettünk napot a melyen hozzánk tisztelegni jönne, mégis már másnap késő délelőtt nagy esemény verte fel a picci házacskánk szent csöndját. Az uccáról a kaputol be a kis négyszögeletes udvarba egy sötét keskeny folyosó vezetett, e folyoson végig az udvarban vezetett a trót a melynek a végén volt a csngetyü mind a birkáknak van a nyakukon. Az udvar közepén kut volt és ettől szemköszt pár lépésnyira a konyha ajtonk. Az udvarban rózsafák voltak a mit én öntöztem. Junius huszonkilencedikén nagy kánikula hőség uralkodott ép ugy mind elöző napon. Bátyám bent ült, olvasot, és anyám is. Marink a konyhában főzöt, én mezitláb térdig érő pici szoknyácskában fehér patiszt ingválban a minek se nyaka se ujai, loknimban fülem melet vörös rózsák és huztam a kutvizet az öntöző kannába, megszólal nagy lármával a birka csengetyü, mert valaki a fejit ütötte bele, én oda nézek, ott ál mind a sóbálvány Vajda János a költő és a cilinderje a földön hever, csak azt láttam még, hogy térdet hajlot és halom a mind susogja – O felség! – és én egy velőt rázó sikoltásal az öntöző kannát félre rugva, mert utamban volt – egy ugrásal az ajtonk felé, bátyám vilám gyorsan kint termet, hogy: ugyan mitörtént? – és én neki döltem azt is félre löktem és hamar a konyhában lévő sötét kuckóba bujtam, kijöt anyám és Marink is, és halom hogy bátyám fogadja a költőt, a kit az anyám betesékel, de a költő nem mozdul el attol a helyröl a hol a cilinderje hevert, amit a bátyám vet fel a földröl és át atta neki, azt monta: hogy ő most azon a helyen egy égi tüneménynek volt a szemtanuja, és nem lát, nem tud elmozdulni, mert kápráznak a szemei. Végre mégis csak bement a szobába, Marink hozot nekem harisnyát, a mit a kuckóban felhuztam, és cipőcskét, a többi rajtam rendben volt, és bevezetett a szobába. A költő hirtelen felált, és földig hajolt. Kezet fogtam, de nem engettem megcsókolni, nagy zavarban voltam, a nyers katona nagyon fürkészve nézet rám, és az anyám is figyelt engem. Én anyám melé áltam, a költő kivet a zsebéből fehér selyem papirban egy csomagocskát, és felálva nyujtotta nekem, én kérdeztem anyámat szabad elfogadnom és anyám megengette, mire a költő azt a megjegyzést hogy virágot és könyvet mindenkinek mindenkitől el szabad fogadni. A papirban hófehér rózsabimbó volt, – tizenkilenc darab, – enyi esztendős voltam, és azt monta, nekem nem való vörös rózsa, csupán fehér rózsabimbó való nekem. – Megvanak mais, jó helyük van a dobozban a két darab botnál. – Vajda János8
