Csaplár Vilmos
Pénzt, de sokat! (Karriertörténet)
Impresszum Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail:
[email protected] megjelent A/5 oldalméretben ISBN 978-963-299-300-3
1.
A nyomor felhajtóereje mozgatott, amiben kezdettől fogva, mint egy bohémtanyán éltem. Az apám, aki a saját erejéből lett magyar királyi kereskedelmi tengerész, irtózatos megaláztatásokat élt át a Rákosi-korszakban. Tehetséges ember lett volna, mert ezermester volt, ügyes volt, nyelveket beszélt. A nagyapám egyébként még több nyelvet beszélt, de nála a nyelvek a foglalkozásához tartoztak. Az apámnak ez nem volt kimondottan a foglalkozása, tehát ő a franciát, az angolt, az olaszt, a hollandot, a németet és még mit tudom én, milyen nyelvet a tengeren tanulta. Hazajött a holland feleségével meg az én holland nővéremmel, és miután elvált a holland feleségétől, elvette az én szerencsétlen anyámat, akiről valószínűleg sokkal többet hihetett. Fekete kis filigrán az anyám, valószínűleg vagy szexuálisan hitt többet róla, vagy tehetségesebbnek hitte, mondjuk úgy, hogy nagyobb, elementárisabb felhajtóerőt képzelt bele. Az apámnak voltak írási tervei, annak idején folytatásokban jelent meg valamije. És én még hallottam 1968-ban a rádióban, egy műsorban, ami régi-régi rádióműsorokból lett összeválogatva, hogy az apám fog előadást tartani a hollandusokról, 18 óra 30 perckor. 1936-ból hallottam egy töredéket. Az apám hangját nem, de biztos megvan valahol az archívumban. Szóval ez az én tehetséges apám kis novellákat írt. Egynek a címére is emlékszem. Pipsi. Egy kutyáról szólt. Szeretett volna jól élni az apám, de szegények voltunk a Rákosiidőkben, és emlékszem, hogy első osztályos voltam, általános iskolában, és egy hokedlin tanultam a betűket írni, mert az egész szobánkat elfoglalta egy hosszú asztal, amin filmnyomásnak nevezett kisipart próbált meg az apám. Aztán le kellett bontani az asztalt. Később azt mesélték, hogy tizennégy nap alatt húszezer forintot keresett az apám. Az óriási pénz volt. Akkor, amikor ő abbahagyta az állami munkáját, azt hiszem, kilencszáz forint volt a havi fizetése. Pedig szakképesítése volt, kereskedelmi vonalon. Az anyám nem dolgozott. Az egész gyerekkorom ilyen próbálkozós izéből jött elő, és az egész életünk mindig valamilyen pénz köl3
csönkérése körül forgott. Vagy az anyám kért kölcsön, és az apám szidta érte, vagy az apámnak volt valamilyen adóssága rumos fekete ügyben, és az anyám szidta érte, és az egész család azt mondta, hogy egyikőtök se tud bánni a pénzzel! Ebben nőttem fel. És az apám halála, az ötvenhatos halála után valóságos megváltásként ért az, hogy az anyámnak volt egy egészséges, életében talán a legegészségesebb gondolata pedagógiailag. Leült velem megbeszélni, hogy mivel ő egyedülálló asszony, és most egyelőre úgy látja, nem kíván férjhez menni, de érzi azt, hogy nekem férfikéz kell, bead állami gondozásba. A félnővéremmel, az apám hollandiai házasságából hozott lányával nem volt gondja, mivel tizennyolc év köztünk a korkülönbség. Ő férjez ment, sőt a férje előző házasságából rögtön lett egy nagy lánya. A családból mindenki a maga módján támogatott. Ha húsvétkor felmentem locsolni, kaptam egy százast a nagybátyámtól. Vagy kimentem a nagyapámhoz, aki akkor jómódú embernek, jó nevű írónak számított, és tőle kaptam néha pénzt. Megbízhatatlannak tartották az anyámat anyagilag, pedig mindig minden pénzt rám költött, csak lehet, hogy a télikabátra szánt pénz korcsolyává változott, a cipőre szánt pénz mozibelépővé változott, de mindenképpen az én javamat szolgálta. Elkerültem állami gondozásba, és csodálatos három év kezdődött. Egészen addig jöttem-mentem, rúgtak, nem is tudom, hány iskolába. Alapvetően közösségi ember vagyok, én minden társaságban jól éreztem magam. Nagy házban laktunk, ahol mégis velem azonos korú gyerek csak egy volt, az összes többi két vagy három évvel idősebb. Nagy teret behatároló, körbe épített, sárga ház volt. Én óbudai vagyok. Az első önálló lakásomat is a Kolosy térnél kaptam meg. Egy öreg pap bácsitól örököltük. Érdekes kapcsolat volt ez az anyám és a pap között. Behúzott nyakú, púpos ember volt. Nagy tudású, delíriumos bácsi. Gyógyszrezte magát állandóan, és arra ráivott. Nagyon el volt keseredve, teljesen kiábrándult mindenből, ami ebben a világban zajlik, de valószínűleg neki nagy jótétmény volt, hogy az anyámra talált, mert az anyám még nála is nyomorultabb volt. Anyagilag meg mindenhogy. Az utolsó időben a bácsit a Széher úti papkórházba kellett felvitetni. Meztelenül kiment az utcára, egy szál hálóingben, amit hasig felhúzott. Aztán Székesfehérváron a piaristáknál halt meg. 4
Azokban az elkeseredett percekben, amelyek mindenki életében vannak, amikor az ember nem érzi szabadnak magát, mert intézeti fiú, én mindig Óbudára vágytam vissza. Nekem a Bécsi út, Lajos utca mindig megmaradt. Kamaszkoromban az „öreglánynak” nevezett Klári nénihez jártam, valahová a Goldberger textilgyár mögé, tánciskolába. És először életemben a Kisflóriánban rúgtam be. Magányosnak éreztem magam, ezért volt egyértelműen jó az intézetben. Mert velem a házban nem barátkoztak, kiközösítettek, mivel kicsi voltam. Óriási differencia akkor az az egy-két év. Így a jóra emlékszem. Gyönyörű helyen éltem. A Szabadság-hegyen létesült az a gyermekotthon, egy szódagyárosnak a kastélyában, ahol volt négy osztályterem, három hálóterem, plusz egy húgyosháló. Az anyám bulizta ki. Először az Alföldi utcába, ma Kállai Éva utca, kerültem, a gyűjtőbe, az borzalmas volt, olyan, mint egy börtön. Gyépések között voltam. Túlkoros, tizenhat éves srácok között, a kicsiket pofozták, tanári felszólításra. „Józsikám, vágd szájon!” így ment. Két hetet töltöttem ott. Kis bűnözőkkel. Onnan osztották szét őket, hogy javítóba kerül, nevelőszülőkhöz kerül, hova kerül. Először úgy volt, hogy a Dózsába tesznek, és nagy boldogan mentem valamilyen védőnővel a Dózsába. Kiderült, hogy nincs hely. A szívem szakadt meg. Az is a Szabadság-hegyen volt, valahol a fogaskerekűnél. Aztán az anyám megkereste azt az írót, aki a Majd a gyerekek című regényt írta, az életem egyik legkedvesebb gyerekkori olvasmányát. Ennek az írónak a patronálásával intézték el, hogy a fővárosban maradjak. Nem tudom a nevét. Hozzá fordult azzal, hogy az ő elromlott gyerekének a legkedvesebb olvasmánya a regénye. Hiúságból vagy hogy lerázza az anyámat, az meg felvette a telefont. Valószínűleg ez történt. De nagyon jó, hogy ez történt. Először is volt reggeli, ebéd, vacsora! Reggeli, ebéd, vacsora! Rendszeresség. Az egész addigi életem rendszertelen volt. Nem volt muszáj iskolába járni, nem volt muszáj reggelizni, nem kényszerített senki, hogy tanuljak, sőt be se számoltattak. Ha megbuktam, nem vert meg az anyám. Megmagyarázta nekem, hogy tehetséges vagyok, csak a körülményeink rosszak, és én valószínűleg sokkal jobban éreztem magam az iskola helyett a jégen, a moziban vagy akárhol. Sajnált, hogy nem tud an�nyit adni anyagilag, mint amennyit a többi gyerek kap a szüleitől, elnézte a disznóságaimat, és kölcsönkéregetésből megpróbált olyan 5
támogatást nyújtani, hogy legalább cukorkából legyen annyi, mint a többi gyereknek. Homályos dolog az életemben, hogy hogy került össze a pap bácsival. Tulajdonképpen kilőtte magát minden lakásból, és a pap bácsinál lakott. Vezette a háztartást, rengeteg pletykára adott okot. Egy magányos özvegyasszony meg egy pap egy lakásban. Lehet, hogy volt valami köztük. Ha lett volna, akkor se bírálnám az anyámat. Nagyon kerültük a témát. Soha nem kérdeztem erről, pedig őszintén meg tudtunk mindent beszélni. Tény, hogy úgy laktunk a pap bácsinál, hogy nem beszéltünk róla. Az anyám be volt jelentve ideiglenesen, mert nem volt lakása. A régi lakásunkat elcserélte egy garzonra. Akkor még ragaszkodott a telefonhoz. Kapott tízezer forintot, amiből én a költözés percében elkértem ezer forintot. A szép lakásunk különbözetéből. És vettem egy női biciklit kilencszázért. Az anyám és köztem ez volt a viszony. Mindig meg tudtam főzni, puhítani, ki tudtam csikarni az utolsó forintját. Mire elköltöztünk a garzonba, alig volt pénze. Azt a lakást elcserélte egy padlásszobára. Egyetlen szoba volt egy csappal. Onnan valami kétségbeesett nővel cserélt, egy társbérletre. Mindig kapott öt-, nyolc, tízezer forintot. Körülbelül negyven munkahelye volt. Öt vagy nyolc év alatt. A gyerekeimet úgy neveli még most is, hogy egy úrigyerek nem fogja így a villát, egy úrigyerek nem viselkedik így! Az ő úrinőségét soha nem bántotta az, hogy kölcsönkért olyan pénzeket, amiről tudta, hogy soha nem fogja megadni. Az erkölcsi értékítélete rá soha nem vonatkozott. Ő saját magát minden alól felmenti, és az egész élete egy körülményekre hivatkozó élet, mindig szentként tűnik fel, és mindennek a rendszer az oka, a társadalom az oka, a háború az oka, az apám az oka, mindig más az oka, csak ő nem, ő egy magányos, védtelen, kiszolgáltatott nő. Fantasztikus életösztön van benne. Mindig megérezte, hogy ki mellé kell csapódni, aki ha nem is hosszú távra, de rövidebb időkre kiemelte a bajból. Dolgozott mosogatónőként eszpresszóban, takarítónőként a Goldberger gyárban, a HKI-nál1 mint gépírónő. Csodálatosan gyors- és gépír, szenzációsan fogalmaz. Chopint zongorázik. Tulajdonképpen mindazt, amit egy polgárlánynak annak idején a házassághoz tudni kellett, ő megtanulta. Kötni is tudott, kö1 Házkezelõségi Igazgatóság. A szocialista állami lakástulajdon ügyintézõ és karbantartó szervezete. Eredményességét az omladozó házak mutatják.
6
tött egy cégnél. Közben eljutott a padlásszobán keresztül a társbérletig. A társbérlők primitív férgek voltak, a fiúk nálam négy-öt évvel idősebb. Később valami rendezőségbe is belekapott, meghalt, szívinfarktusban. Állandóan szavalt, csukott szájjal, hogy hmü-mü mümü mü mü, még nyílnak a völgyben a kerti hü-hü-hü-hü. Így járkált a szobában. Tiszta tébolyda volt. Tizenöt éves lehetett, pattanásos kamasz. Az anyám vitte el először borotválkozni, mert pelyhek nőttek a gusztustalan, vörös, dagadt képén. Az anyám féltett tőle, mert mindig az ölébe ültetett, és a srác anyja elmesélte az anyámnak, hogy sajnálja a gyereket, mégiscsak az övé, de megmondja, hogy inkább a fiúkhoz vonzódik. Az anyámat ez is hajtotta, hogy engem intézetbe helyezzen el. Meg a veszekedések, a nyomor. Egyszer megittam az anyám pisijét. Annyira nem volt kajánk, és olyan éhes voltam. A hideg fűtőtesten (azt hiszem, pár napig nem volt fűtés) állt egy üveg, az anyám mindig befőttesüvegben tartotta a teát. A társbérlet utolsó időszakában annyira féltünk attól, ami a közös hallban, a közös mellékhelyiségekben zajlott a társbérlőkkel, hogy bent tartott üvegekben hideg, citromos teát. Kenyér nem volt, ennivaló nem volt, és teáztunk. De néha nem mert kimenni pisilni se, és előfordult, hogy ugyanabba az üvegbe pisilt, amiben a tea volt. Beleittam, éreztem, hogy mi, hánytam tőle. Rettenetes veszekedés következett az anyám és köztem. Kamasz gyerek voltam. Az iskolában, ahova jártam, minden tanár utált. Minősíthetetlenül viselkedtem. Én voltam az osztály hülyéje, az osztály bohóca. Ha volt száz forintunk, akkor beültünk egy taxiba, elmentünk a Buruckihoz, ami egy óbudai kisvendéglő volt, tizenkét forintért megettünk fejenként egy-egy nagy szelet rántott húst, aztán hazamentünk taxival. Maradt nyolc forint tíz fillérünk. Vett az anyám magának tíz darab Kossuthot, egy csomag teát, kész. Hogy másnap mi lesz, az abszolút nem érdekelte. Én meg semmit nem akartam, semmi nem akartam lenni. Ő nagyon szerette volna, hogy a kis karmester legyek, a Roberto Benzi. Akkor éppen játszottak egy ilyen filmet. Állandóan romantikus álmai voltak. Zenét is tanultam, zongoráztam. Teniszezni jártam, vívni jártam. Ebben a nyomorban. Mikor látta, hogy a tolltartómmal pingpongozom, az akkor kapható legdrágább ütőt vette meg. Nagyon szerettem pingpongozni, és jól is játszottam. Nem voltunk normálisak. Két hülye egy rakáson. Amíg 7
az apám élt, viszonylagos nyugalom volt, mert az anyám valószínűleg tartott tőle, félt az elhagyástól. Apának volt egy szeretője, „valami vörös kurva”, ahogy anyám emlegette. Valószínűleg szép kis nő lehetett, és apám imádta. Az anyám rettenetesen félt, hogy magunkra maradunk. Az apám észben tartotta a dolgokat. Keveset volt otthon, de családi légkört tudott teremteni. Fütyült, és mindig csinált valamit. Vagy gépelt, vagy szőtte a terveit az új novellájáról, vagy szögelte a konyhakredencet, vagy főzött, amit istenien tudott. Egyben tartotta a családot. Meleg lett otthon, ha az apám hazajött. Az anyámmal mindig hideg volt. Nyolc éves voltam, amikor az apám meghalt. Az egyik nagynéném (matematika-fizika tanárnő, vénkisasszony) és az apám a nagyapám első házasságából származtak. Amikor a nagymama meghalt, feleségül vett a nagyapám egy asszonyt, és lett tőle három lánya. Ez a nagynéném, az apám édestestvére mondta el nekem, hogy az apám meghalt. Azt nem, hogy hogy halt meg. Akkoriban ez nem is érdekelt. Nyolcévesen nem éreztem az apám hiányát. Később elmeséltettem. A dolgok következnek egymásból. Egy kereskedelmi tengerész, aki beleugrik egy számára tragédia házasságba, amiről későn veszi észre, hogy tragédia. Mert lehúzta őt az anyám. Csapásként éri a háború, anyagilag is és erkölcsileg is, az utána jövő rendszerváltozás a semmibe taszítja, és ebből a nagy nihilből van reménység kitörni. Az apám nagy magyar volt, őneki nem volt álma, hogy ellógni innen. Minden ide kötötte. Ha nem halt volna meg, valószínűleg felakasztják utána. Következménye nem lett a dolognak, mert bennünket nem zaklattak. Az biztos, hogy az anyám nem tudott szakképesítése szerinti munkát végezni. Gyermekbírósági védőnőnek mondja magát, és felsőfokú kereskedelmi érettségije van. Muszáj volt engem eltartania, tehát hajtotta a munkát. Takarítónő, mosogatónő lehetett. Gubacsi úti szeméttelepen raktáros, kocsikísérő, ilyen munkakörei voltak. Én ezt abszolút nem szégyellem, és ő se, mert ő hőskorszaknak hívja. Akkor nem fogtam fel. Tizennégy évesen már szégyelltem, hogy az anyám nem tud lábra állni. Talpra állni. Ellinkesedtem. Amikor kikerültem az intézetből, beköltöztem én is a pap bácsi konyhájába. Firhanggal volt elválasztva egy ágy, és tudomásul vettem, hogy én meg az anyám azon az ágyon alszunk. A pap bácsi meg benn a szobában. Gimnáziumba jártam, de én is 8
