Meglepően sokat tudnak a gyerekek!
Miért szomorúak az emberek? – Tette fel a kérdést egy kislány az apukájának, amint mellette ülve a szélvédő ablakon kinézett. A felnőttek arcát fürkészte. Édesapja próbálta megmagyarázni, hogy a felnőtteknek sok a gondjuk, problémájuk. A kislányt nem hagyták nyugodni ezek a szomorú arcok. Kigondolta, hogy rajzol egy mosolygós arcot és édesapjával együtt kiteszik az autójukra. Amint ezt meglátták, néhányan elmosolyodtak. a kislány nagyon örült, hogy fel tudott vidítani néhány embert. Mi felnőttek figyelünk-e egymásra? Észrevesszük-e ha a környezetünkben valaki szomorú? Miért felejtjük el azokat a képességeket, amelyeket a teremtő nekünk adott? Miért van ennyi boldogtalan ember? Elmagányosodott, lelkileg, testileg, szellemileg beteg emberek vesznek körül bennünket.
Több évtizedes megfigyeléseimet, tapasztalatomat adom most közre, melynek során rájöttem a TITOK–ra. Ha hagyjuk magunkat, a gyermekek nevelnek, tanítanak minket. Tanulhatunk tőlük:
akaratot kitartást kíváncsiságot őszinteséget lelkesedést könnyedséget, lazaságot hűséget szeretetet álmokat, célokat könnyen barátkozni bátorságot
Mit nem adnánk, ha ezeket a pozitív tulajdonságokat magunkénak tudhatnánk. De hiszen mindezek egykor a miénk voltak. Hol került homokszem a gépezetbe? A nevelés során? Nem áll szándékomban hibáztatni, bűnösöket keresni, csupán felderíteni az okokat, és bizonyos tényekre rávilágítva, sokak életét boldogabbá tenni. A csecsemő amint elkezd mászni, kezdi felfedezni a világot. Szinte habzsolva igyekszik mindent megismerni, megtapasztalni. Egy dolog nagyon rövid ideig érdekli őt, hiszen annyi minden felfedezni való vár rá. Néhány próbálkozás és már, kapaszkodva a bútorokba, fel is tud állni. Jöhet a következő lépcsőfok. Biztosan láttad már, ahogy a babák elindulnak. Rengetegszer elesnek, amíg meg tanulnak járni. Minden egyes földre huppanás után újra elindulnak. Ugye te sem láttál még olyan kisgyermeket, aki nem állt fel, hanem ott maradt a földön? Addig próbálkoznak, amíg meg nem tanulnak járni. Itt van máris egy rendkívül értékes tulajdonság, az akarat, és testvére a kitartás, amelynek mindannyian birtokában voltunk egykor. Amint a járás már jobban megy, később már szaladni is tud, és még jobban feltárul a világ előtte. A felnőttek óvják, védik őt. „Jaj, ne szaladj, mert elesel! Lassabban, vigyázz! Jaj, ez a gyerek olyan rossz!” Elfelejtjük, hogy kis korunkban mi is pont ilyenek voltunk. Persze erre már nem emlékszünk. A gyermeki kíváncsiságtól hajtva igyekszik minél gyorsabban, minél több dolgot felfedezni, mi pedig próbáljuk megakadályozni. Egyfolytában gyűjtik az ismereteket. Elméjük, mint a szivacs. A kíváncsiság egy igen hasznos tulajdonság. A gyermekekben ez állandó. Ezért tudnak olyan gyorsan tanulni. Néha a felnőttek bizony idegesek a sok kérdéstől és leintik a gyermeküket. Ha ez sokszor előfordul, a gyermekek leszoknak a kérdezésről. Felnőtteknél a „kíváncsiság más.” Általában olyan dolgokra kíváncsiak, ami másokról szól. Aki meg tudja tartani felnőtt korára is gyermeki kíváncsiságát, az nagy valószínűséggel eléri a célját.
Gyakran tapasztaljuk a normálisnál erősebb féltést. Ha mindentől féltik a gyermeket, nem tud megfelelően fejlődni. Beszűkül a világ számára és évekre visszavetheti őt. A szülő ennek általában nincs tudatában, mert ha tudná, hogy ezzel kárt okoz, valószínűleg nem így tenne. A szülő a túlzott féltésével nagyon sokat árt a gyermeknek. Ezért, félénk gyermek, majd félénk felnőtt válik belőle. Azért egy pozitív példát had említsek meg. Katica ismerkedvén az óvodával, betért édesanyjával az óvoda udvarára. A kislány rövid idő alatt próbálta birtokba venni az összes udvari játékot. Az egyik mászókára nem tudott felmászni. Édesanyja figyelte, de nem segített neki. Bátorította, „próbáld újra!” A kislány arrébb ment, de újra visszatért oda, ahhoz a játékhoz, amelyre nem tudott felmászni. Egyszer csak a sokadik próbálkozás után, fent mosolygott a mászóka tetején. Büszkén kiáltotta: „Anyu nézd!” Az arcán végtelen boldogság látszott. Sikerült! Nagyra értékeltem a fiatal édesanya állhatatosságát és erejét, kibírta azt, hogy nem avatkozik bele, hanem kivárja, amíg gyermeke önállóan leküzdi az akadályt. Ez az okos szeretet. Az őszinteség, - ez az, amit én a legjobban szeretek a gyerekekben. Kimondják, azt, amit gondolnak, éreznek úgy ahogy van. Végtelenül őszinték. A jót, szépet, kedveset is, de ami nem jó nem szép, azt is kimondják. Nem gondolkodnak magukban, hogy illik-e, vagy, hogy mi mást mondjanak helyette. Ők az igazságot mondják. Mi felnőttek többnyire azt mondjuk ki, amit elvárnak tőlünk. Belekényszerülve hazugságokba, melynek következtében aggódók, idegesek leszünk. Végtelenül tudnak örülni, lelkesedni minden apró sikernek. Pillanatok alatt tudnak barátot szerezni maguknak. A hogyan szerezzünk barátot? – kérdésre ez a válaszom: Figyeld meg a gyerekeket! A kicsik gondolkodás nélkül megkérdezik akár idegentől is: Leszel a barátom? Nincs bennük gátlás, amely sok bajt okoz.
A felnőtteket és egymást is néven szólítják. Mindenkinek jól esik, ha a nevét hallja, és nekik ez természetes. Legyen neked is az. Meglátod, hogy milyen sokan fognak kedvelni, ha csak ezt az egy dolgot kipróbálod. El fogsz csodálkozni az eredményen. A felnőttek többnyire lespórolják a megszólítást. Találkozáskor megelégszenek egy „Hello”- val. Kimutatják szeretetüket. A kicsik találkozáskor és elváláskor nagyon gyakran megölelik egymást. Apró ajándékokat egymásnak, vagy az általuk szeretett felnőttnek. Tudják, hogy mivel kedveskedjenek annak, kit szeretnek. A gyermekek egy szépen elkészített rajzot, vagy bármit, amit mondjuk, az úton találnak, egy kavicsot, egy útszéli virágot – nagyon nagy szeretettel tudják átadni. Észreveszik kérés nélkül a felnőttek szükségleteit. Örömet szerezni csak úgy. Mi pedig a legtöbb esetben csak elvárjuk. „Miért nem törődnek velünk jobban?” „Miért nem szeretnek jobban?” Előbb adni kell, utána lehet elvárni. A gyerekek ösztönösen tudnak adni. Végtelen nagy odafigyeléssel, koncentrálással tudnak tevékenykedni, ha nekik fontos az a művelet, amit éppen csinálnak. Képzeld el, a gyerekek sokkal jobban tudnak játszani a környezetükben található bármilyen eszközzel, Pl. egy kaviccsal, egy bottal. semmi szükség rá, hogy elhalmozzuk őket mindenféle drága játékkal. Fel tudnak ruházni akár egy csutkát is valóságos dolgokkal. Lehet, hogy régen ezért volt több művész /író, költő, festő stb./ mert a kreativitásukat már gyerekkorban tudták fejleszteni. A mi óvodánkban néphagyományőrző programmal dolgozunk. „A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.” /J.W. Goethe/ A természetben található dolgokból, /kukoricacsuhé, kukoricaszár, csutka, tök, gesztenye./ és még ezer más dolog van előttük, melyekből a gyerekek szabadon alkothatnak. Az adott szó nekik szent. A hűség mélyebb értelme ezt jelenti. Amit kimondunk, azt megtesszük. Hűek vagyunk az adott szavunkhoz. Megígérünk valamit és megtartjuk. Ugye ismerős ez a felkiáltás: Megígérted! A gyerekek számon kérik
az adott szavunkat. Számukra érthetetlen, hogy miért nem teszünk úgy, ahogy előzőleg mondtuk. A baj ott van, hogy felnőtt korunkra, már, nincs, aki számon kérje tőlünk, ha valamit „megígérünk” /magunknak/. Észreveszik, de nem mondják meg az embernek a szemébe, a háta mögött viszont igen. „Na, már megint belefogott valamibe”. „Összevissza kapkod”. Ha magunkhoz hűségesek vagyunk, akkor, amit elhatározunk, azt meg is tesszük. Ez az igazi győzelem magunk felett. Ha képesek vagyunk megtartani azt, amit kimondunk, azzal nemcsak az önbecsülésünk nő, hanem mások szemében is hitelesek leszünk, vagyunk. Az a legjobb, ha valaki szívében gyermek tud maradni. A kicsik szívesebben töltik az időt olyan felnőttel, aki vidám, játékos. Aki ha kell, leül közéjük játszani. Aki bemeri vallani, ha esetleg valamit, nem tud de, utánanéz. Minden apró részletet megfigyelnek. Észreveszik, ha rajtunk valami változott. Megdicsérik. „Szép a hajad!”, „Új cipőt vettél?” Mi vajon mindig odafigyelünk egymásra? Ugye milyen jó lenne, ha a felnőttek is így tennének, egymással? Egy igaz, őszinte elismerés szárnyakat adhat. Néha én is azon kapom magam, hogy a beszélgetés során, már arra gondolok, hogy én mit fogok mondani, de észreveszem. Ugye milyen zavaró, a sok én a mondatban? Szándékosan hagytam benne, hogy érzékeltessem milyen csúnya, ha az EGÓ van előtérben. Figyeld meg, beszélgetéseikben milyen sokszor használják az emberek az Én szót. Ha észreveszem, hogy valamit hibáztam, legközelebb odafigyelek rá. /Ez már jó jel!/ Célokat kitűzni is tudnak a gyerekek. Még ha ezt nem is tudják, hogy célkitűzés. Az óvodásoktól egy kicsit idősebb, de még kisgyerek, akinek az volt az álma, hogy felnőve híres focista lesz. Elmondta, szinte maga előtt látta, hogyan fogja berúgni a gólt. Meg is valósította. A gyerekek körében a lustaság ismeretlen fogalom. Már ami az óvodás korosztályt illeti. Felnőtteknél gyakran azt látom, hogy saját lustaságuk gátolja őket abban, hogy előbbre jussanak. Későn kelnek fel, és nap közben is fáradtak. Ébren is alszanak.
Ha mi is hasonlóan viselkednénk, mint a gyerekek, céljainkat sokkal könnyebben tudnánk megvalósítani. Ha van benned annyi alázat, hogy tanulj a gyerekektől, csodálatos kalandban lesz részed. Sajnos a felnőttek a „neveléssel” a legtöbb esetben leszoktatják a gyerekeket az ŐSZINTESÉGRŐL, a BÁTORSÁGRÓL, LELKESEDÉSRŐL, a KÍVÁNCSISÁGRÓL, HŰSÉGRŐL, SZERETETRŐL, KITARTÁSRÓL, ÖNÁLLÓSÁGRÓL stb. A felnőttek számára a legnehezebben kimondott szó a „szeretlek”. Nem borzasztó? A gyerekek ezt szinte mindennap mondják. Úgy tudnak ölelni, hogy szinte fáj. Lehet, hogy a nevelés néha többet ront, mint amennyit használ? Erre felnőtt korban sokan rájövünk. Ám a gyermeki kreativitást újra elő lehet hívni. Létrehozni valamit. Te mit hoztál létre? Ha még semmit, akkor gondolkodj el – gyermekkorodban mi volt az álmod. Mi az, amiben jó voltál? Milyen csodálatos, hogy ezek az értékes jellemvonások születésünkkor bennünk vannak. A kicsik észreveszik, ha egy társuknak vigasztalásra van szüksége. Pl. Kisfiú sírva érkezik az óvodába. Másik kisfiú odanyújt neki egy kisméretű könyvet, melyben halak vannak. Ezzel a megjegyzéssel: „Halas könyv nyugtató!” Korábban megfigyelte, hogy barátjának a halas könyv a kedvence, ezért adta a kezébe. Bizony nálunk előfordul, hogy nem figyelünk oda a környezetünkben élők szükségleteire. Ha törődést tanúsítunk valaki iránt, akkor többszörösen visszakapjuk. Kiváló mentoromtól, Kajárik Bélától tanultam ezt a mondatot: „Időnként tedd fel magadnak ezt a kérdést: Kinek lett jobb az élete énmiattam?” Valahogy a gyerekekben ez benne van. Akkor bennünk, felnőttekben is megvolt egykor. Engedd meg, hogy egy kicsit visszatérjek a gyermeki kíváncsisághoz. Emlékszele arra, amikor a gyermeked zsendülő értelmét kinyilvánítván elkezdett kérdezni. A miértek végtelen sorozata lehet, hogy néha már felidegesített és leintetted őt.
Aztán, kicsit később az iskolában egyre inkább leszoktatták a kérdezésről, ahogy minket is ha visszaemlékszünk. Az iskolában egyre inkább kialakult az a felfogás, hogy ha kérdezel, azzal beismered, hogy valamit nem tudsz és a társaid meg a pedagógusok is butának tartanak. Iskoláink arra nevelnek minket, hogy féljünk ostobának látszani. „Egész új világok tárulhatnak fel kitűnő tanulók előtt, ha időnként készek „ostobának látszani”, és szabadon kérdezni.” Robert T. Kiyosaki Lehet, hogy a gyermeki kíváncsiságot az iskolarendszer öli ki belőlünk? A gyerekek elérik, amit akarnak. „Papa, ragaszd meg a törött hajómat!” „Papaaaaa, megragasztottad már a hajómat?” „Papa hozok neked egy csokit, amíg megragasztod a hajómat!” „Papa, ha odaadod a pillanatragasztót, én is megpróbálhatom.” Ezen a ponton a szülő feladja. Inkább megteszi, amit a gyerek akar, csak békén hagyja őt. - Akar? Gondolom te is emlékszel rá, ahogyan illemre tanítottak a szüleid. Nem akarom, hanem szeretném! Hangzott a tanítás. Az akarom az olyan illetlen dolog. Ezt tanították nekünk és mi is ezt adtuk tovább. A gyerekekben még benne van az „akarom!” /belevágok, megcsinálom/ Mi leszoktatjuk erről, mert ez túl erőszakos nekünk. Átszoktatjuk a „szeretném”-re. Mi történik? Szépen lassan egy félszeg, bizonytalan gyermek lesz a gyermekünkből. Érezzük a különbséget? Mekkora kárt okozunk ezzel tudattalanul. Amit szeretnénk, ahhoz más érzelmek társulnak, mint az akaromhoz. Próbáld ki! Mondd ki hangosan mindkét szót. Ugye, hogy mekkora a különbség? A szeretném hozzáállás kevés a célok megvalósításához. Ha egy gyermekbe belenevelődött ez a bizonytalanság, akkor nagy valószínűséggel ilyen felnőtt lesz belőle. A bátorságnak talán az első helyre kellett volna kerülni.
A csecsemők két dologtól félnek ösztönösen: a leeséstől és az erős zajoktól. A többi tanult félelem. A gyermeknek a minta mindig az a személy, akit legjobban szeret. Ez elsősorban a szülő, és a nevelő. Olyanok, mint a kismajmok. Utánozzák, amit látnak, hallanak. Tehát, ha pl. az anya nagyon fél az egértől, akkor a kicsi megtanulja, hogy az egértől félni kell. De félni nagyon sok minden mástól is lehet. A félelem korlátozza a személyiség fejlődését, és gátlások kialakulásához vezet. A bátorságot tápláljuk a gyermekben! Ez nagyon fontos! Szeretetteljes környezetben a gyermek biztonságban érzi magát. személyisége megfelelően tud fejlődni. Ellenben, ha félelmek alakulnak ki benne, talán soha nem lehet az, aki szeretne. Érzed ennek a súlyát? Hányan dolgoznak olyan munkahelyen, amit nem szeretnek. Hányan élnek olyan párkapcsolatban, amiben nem érzik jól magukat? A gyermek kiszolgáltatott. Azt teszi, amit a felnőttek mondanak. Felnőttkori félelmeink gyermekkorra vezethetők vissza. Amely impulzusok hat éves korunkig érnek bennünket, meghatározzák az életünket. A felelősség óriási a felnőttekre nézve. Időnként segítenek nekünk kontrollálni a viselkedésünket. Mintegy tükröt tartva eljátsszák az óvó nénik szerepét. Ilyenkor elég mulatságos látni és hallani, hogy milyenek vagyunk. Kiosszák a szerepeket is egymás között. Ilyenkor azt is láthatjuk, ki az, aki szívesen azonosul velünk, ki az, aki nem. Ha már a szerepjátszásnál tartunk, játszunk egy kicsit a képzeletünkkel – mint ahogy a gyerekek. Ők eljátsszák, hogy felnőttek, Mi pedig játsszuk el, hogy gyerekek vagyunk. Minél tovább képesek vagyunk az önfeledt játékra, annál tovább őrizzük meg fiatalságunkat. Az egészségre is nagyon jó hatással van a játék és a nevetés. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy gyerekek között lehetek, és főleg ezzel a korosztállyal. Néha orvos, máskor meg fodrász, vagy könyvtáros szerepbe helyezkednek. Emlékszem a saját gyermekkoromra, amikor így kezdtük a játékot: „Mondjuk, hogy” Ebbe mindent bele lehetett képzelni.
Amikor eszembe jut ez a mondás, vagy mai kifejezéssel élve, szlogen: „Ábrándozás az élet megrontója”, akkor nagyon dühös vagyok. Hogy miért? Azért mert ezt elhitették velünk, /nem a szülők/ és ezzel megfosztottak sokunkat az álmainktól. De ez már a múlté. Ha elképzelünk valamit, ehhez pozitív érzelem is társul, és ha ezt elég gyakran tesszük, elérhetjük a vágyott célt. Ugyanis a tudatalattink nem tud különbséget tenni a valós és elképzelt dolgok között. Először az iskolában, majd az életbe kilépve kapjuk a pofonokat. legtöbbször az ember nem is tudja, hogy miért kapja, miért nem sikerülnek a dolgai. Mire rájövünk, hogy hol van a probléma gyökere, gyakran egy élet is kevés. Az már jó jel, ha rájöttünk, de sajnos, ami gyermekkorunkban, a tudatalattinkban mélyen bevésődött, évtizedekbe kerül megváltoztatni. Ilyenkor nagy szükségünk lenne az akaratra, a kitartásra, amit egyrészt kineveltek belőlünk, másrészt leszoktunk róla. Az önállóság szintén erősen él a kisgyermekben. Ha van kisgyermeked, vagy volt, de már felnőtt, biztosan emlékszel erre a felkiáltásra. Majd én! Jelezvén ezzel, hogy ő is meg tudja csinálni, ami az önkiszolgálással kapcsolatos munka. Gyakran látom, hogy az a kisgyermek, aki már önállóan fel tudja venni a cipőjét, elfelejti, amint a szülő megérkezik. Tehetetlenül ül és hagyja, hogy öltöztessék. A szülő nem feltételezi, hogy egyedül is fel tudja venni gyermeke a cipőt. Vagy pedig azért mert siet, inkább ő megcsinálja. Itt kezdődik, az autonómia elvesztése. A baj csak az, hogy később ez folytatódik társadalmi szinten. Mindent készen kapunk. A gondolkodásról is leszoktatják az embereket. A boltban már a pénztárgép azt is kiszámolja a pénztáros helyett, hogy mennyi pénzt kell visszaadni. Sietni kell. Miért? A gyerekek szeretnek dolgozni, segíteni. Végtelenül boldogok, ha feladatokat adunk nekik. A túl mozgékony gyermeknek több feladatot is adhatunk, mert fölösleges energiáit le tudja kötni. Ebben a korban végtelen nagy teherbírásúak. Ha ilyenkor elkezdenek valamilyen sportot, akkor teherbírásuk még jobban megnövekedik. Fejlődik kitartásuk, kialakul az önfegyelem bennük.
Mennyivel könnyebb lenne, ha felnőtté válásunk küszöbén mindazoknak az értékes tulajdonságoknak a birtokában lennénk, amelyek egykor megvoltak bennünk. Ha körülnézünk a szűkebb és tágabb környezetünkben, nagyon sok az önbizalom hiányos ember. Az önbizalomnak nagyon sokáig téves értelmezése volt. Arra az emberre mondták, hogy nagy az önbizalma, aki nagyhangú, sokat és hangosan beszél. Szeret a társaság középpontjában lenni. Azonban ezek az emberek ezzel leplezik gyenge önbizalmukat. Nincs kitartásuk, akaratuk- életük jobbá tételére. Én is sokáig ebben a hitben éltem, hogy nekem nincs önbizalmam. De a KURÁZSI a kitartás, az elszántság, az akarat, azt mutatja, hogy igenis van. Az „erős” önbizalmú emberek erőszakosak, agresszívek másokkal, csak éppen saját magukat nem képesek legyőzni, mert ehhez már önfegyelem is kell. Ellenben az „ERŐS” önbizalmú emberek rendelkeznek az említett pozitív tulajdonságokkal. Vagy azért mert olyan szerencsések, hogy a szüleik sokat dicsérték, bátorították, vagy hosszú kitartó munkával kifejlesztették magukban ezeket a tulajdonságokat. Az ember azt érzi, hogy jó a közelükben lenni. A szégyen a legveszélyesebb a személyiség fejlődésére. Az élet korai szakaszában átélt szégyent okozó tapasztalatok, egy életre eltorzíthatják a személyiséget. Az embert a boldogságtól foszthatják meg. Ide vezethető vissza az is, hogy nagyon sok mindent azért nem teszünk, mert mit szólnak mások. Pl. azért nem szól kedvesen a feleségéhez, mások előtt, mert esetleg kinevetik. Sajnos az emberek jobban szeretik hallani, ha durván, szólítjuk egymást. Ahhoz, hogy ezekről ne vegyünk tudomást, vissza kell szerezni bátorságunkat.
Érdemes tehát odafigyelni arra, hogy azok az értékes tulajdonságok, amelyek gyermekkorban még megvannak, meg tudják őrizni gyermekeink. – Ja, és tanuljunk mi is tőlük. Nem szégyen!
