ÉLETEM TÖRTÉNETE Epigraph: Ne érezd magad teljes mértékben személyesen, visszavonhatatlanul felelősen mindenért! Ez az én dolgom!” ISTEN Erdélyben születtem én is, annak is a közepén, amit Mezőségnek neveznek. Ott született Apám is, Nagyapám, Dédapám, valamint minden ősöm, a krónikák szerint legalább is ezer évig, visszamenőleg, mikor is az a bizonyos Buzát nevezetű magyar, aki Koppány vezérnek volt valamiféle atyjafia, kénytelen volt menekülni Szent István királyunk haragja elől azokba a járhatatlan mocsarakba, amit sok évszázaddal később Mezőségnek neveztek el. Ennek a Buzát nevezetű bujdosó magyarnak volt az unokája az a markos legény, aki Szent László királyunk életét megmentette volt, amikor az országba betörő kunok szokásuk szerint bölénycsordát hajszoltak rá az ellenségre. Egy jókora tó partján, amit később czegei tónak neveztek el, egy megvadult bölénybika rátámadt a királyra, ledöntötte a lovát s már azon volt, hogy sárba tapossa őt magát is, amikor csak előugrott a nádasból egy derék legény, elkapta szarvánál fogva a bölénybikát s a királyi krónika szerint „behajította a tóba”. Hálából az uralkodó „nemesemberré ütötte” a Miklós névre hallgató legényt s neki adományozta a tóparti dombokat, egészen tova a Szamos völgyéig. Nevet is adott neki a király, nyugati szokás szerint: erejére való tekintettel „Vas”nak íratta be nevét a nemesi oklevélre. Ettől a nevezetes Vas Miklóstól származott aztán a Mezőség északi csücskét benépesítő Vas család, melynek nevét valamelyik vármegyei íródeák hamarosan két „s” betűvel írta a László király által rendelt címerbe, mely egy arany-nyíllal átlőtt orrú bölénybikát ábrázol még ma is. Mivel az arany-nyíl királyi nyílvesszőt jelent, arra enged következtetni, hogy Őfelsége alighanem orron-nyilazta az állatot, azért dühösödött meg annyira. Ahogy az idő telt, a környező dombok megteltek lassanként Vass-okkal. A család czegei ága Mária Teréziától grófi rangot is kapott és a bécsi íródeák (alighanem a német kiejtés miatt) V betű helyett dupla W-vel írta föl a nevet a grófi okmányra és ez az ág azóta is Wass-nak írja a nevét. De ehhez az ághoz fűződik sajnos egy veszedelmesnek nevezhető tett is. Czegei Vass Vid egyike volt azoknak a földesuraknak, akik Básta magyar-pusztító dúlásai után Moldovából hozattak maguknak munkaerőt és betelepítették a Mezőségre az oláhokat, akik ma románoknak nevezik magukat és még 1848-ban, osztrák ügynökök felbujtására kiirtották úgy gazdáikat, mint a környék magyarjait. Dédapám, Albert Bem szárnysegédje
volt a szabadságharc során s emiatt tizenhét esztendőt töltött a kufsteini vár-börtön pincéiben. Az ő apja Tamás, elébb Kolozsvárra menekült, majd később a mezőházi birtokra költözött. Czege az idősebbik Wass-ág birtokában volt, a fiatalabbik ág, melyhez én is tartoztam, hét kilométerre onnan, a nagy tó másik végében élt. Ennek a falunak Vasas-szentgothárd volt a neve. Dédapám azonban már nem tért haza új otthont építeni. Kolozsvárt maradt, majd apja halála után Mezőzáhra költözött. A szentgothárdi otthon újra-építése Nagyapámra maradt. Szép, tágas, kényelmes, emeletes otthont épített ott magának a leégett udvarház helyén. A környék népe kastélynak nevezte, bár nem volt az. Csak egy kényelmes, nagy családra méretezett úri-ház volt, mely köré Nagyanyám egy negyven-holdas parkot varázsolt a hepe-hupás, vízmosásos kopár legelő-oldalra. Messzi idegen földről hozatott ritka fákat: mogyoró-fenyőt, babérlevelű tölgyet Amerikából, jegyenye-tölgyet, bodros jázmint Ausztráliából és olyan gyönyörű fenyvesektől koszorúzott kertet teremtett oda, hogy még az első román királyság szakemberei is botanikus-kertnek ismerték el és kis réztáblákkal jelöltek meg minden értékesebb fát. A második világháború végén aztán mi lettünk a menekültek. A gyűlölettől elvadult román kommunisták nem csak az épületeket bontották le, földig, de a kert minden fáját, bokrát, rózsáját kivágták, kiirtották, hogy nyom se maradjon utána. Nem is maradt. A hajdani pompás fenyvesek és virágzó bokrok helyén ma újra csak kopár, vízmosásos legelő-oldal maradt vissza, semmi egyéb. Így kerültem hát ide Amerikába. A muszka frontról Németországba s nehány év múlva onnan Amerikába, zsúfolt kivándorló-hajón. Első hivatalosan kiutalt állásomat Floridában kaptam. A Delandben székelő katona-iskolába küldtek mértant és algebrát tanítani. Ott a közelben vásároltam meg első amerikai otthonomat: a híres William Astor 1881-ben épült vadász-házát az Ocala National Forestnek nevezett 400,000 holdas erdőség peremén. Az ős-lakosság jobbára medvékből, szarvasokból, vadmacskákból és aligátorokból tevődött össze. Nehány évre rá a katona-iskola bezárta kapuit, engem meg a Gainesville-ben székelő University of Florida vett át, mint ócska lomot, ahol nyelveket és olykor európai történelmet kellett tanítanom. A távolság miatt Gainsville-be kellett költözzünk, de az öreg erdei házat megtartottuk továbbra is és ma, hogy fiaim felnőttek és szétszéledtek, ide bújtam újra mint nyugdíjas tanár s ahogy az idő szaladt velünk, két feleséget is elvesztettem rendre s ma már a harmadiknál tartok. De nem erről van itt szó. Még az egyetemen voltam, amikor rájöttem arra, hogy Hazámról, Erdélyről jóformán semmit sem tudnak itt Amerikában. Tőkém nem volt, megalapítottam tehát jó erdélyi mintára az Amerikai Magyari Szépmíves Czéhet, egy kiadóvállatot, mely előfizetőkön épült egyedül. Az évi előfizetés tíz dollárba került és ezért a tíz dollárért minden „tag” kapott egy magyar nyelvű, ismeret-terjesztő könyvecskét. Első ilyen „ismeretterjesztő” könyvünk Zathureczky Gyulának, a kolozsvári Ellenzék hajdani főszerkesztőjének „Transylvania, Citadel of the West” elnevezésű munkája volt. Ebből minden amerikai egyetem könyvtára kapott díjmentesen egy-egy példányt. A következő években több hasonló könyvecskét hoztunk ki és helyeztünk el: „The ethnic history of Transylvania”, „Transylvania, the Hungarian Minority in Rumania”, „Transylvania and the Hungarian-Romanian Problem” „Toward a New Central Europe, A Symposium.” Megalapítottam a „Danubian Press” elnevezésű kiadóvállalatot, melynek segítségével
folyóiratokat tudtunk kiadni: „The Transylvanian Quarterly” „The Central European Forum”. Dolgoztam, dolgoztam, dolgoztam. Tőke nélkül, hozzáértés nélkül. Az amerikai magyar előfizetőkre építve mindent. Csalódtam. Amerika szétszórt magyarjait nehéz volt összetartani. Az előfizetők létszáma egyre csökkent. Kölcsönöket vettem föl. A bukás elkerülhetetlennek látszott. Az Egyesült Közép-Európai gondolat lengyelek segítségét hozta magával. De aztán ellanyhult az is. Hiába: író voltam, nem szervező, politikus. És segítséget sehonnan se kaptam. Elvesztettük a háborút. Nem csak odahaza: idekint is. Behúzódtam a barlangomba és abbahagytam az egészet. Most itt vagyok, a semmi peremén. Negyvenhat könyvet megírtam s ma már csak ez maradt: az írott, nyomatott szó. Elég lesz arra, hogy utat mutasson a jövendő felé? Ez már nem rajtam múlik, hanem azokon, akik utánam jönnek a magyar élet göröngyös útján. Vénségemre azonban megtanultam valamit: az Isten létezése titkát. Ahhoz, hogy ezt értelmesen elmagyarázhassam, vissza kell térnem az egyre távolodó múltba. Az Amerikai Magyar Szépmíves Céh életben tartása megkívánta a folytonos utazást: irodalmi estéket kellett tartanom Amerika és Canada minden nagyobb magyarlakta városában. Ősz elején New Yorkban voltunk éppen amerikai születésű feleségemmel, amikor szállodánkban felkeresett egy idősebb úriember. Bemutatkozott: Havas Emil volt a neve. Rémlett, mintha már hallottam volna ezt a nevet valamikor a messzi múltban, de nem emlékeztem, hogy hol és mikor. Vendégem jól megnézett. „Maga még fiatal” - mondta meglepődve, magyarul - „maga tehetséges ember! Egy javaslattal jöttem magához”- tette hozzá és azon nyomban elő is adta a javaslatát: írjak egy könyvet, úgy ahogy ők diktálják: egy magyarországi zsidó mindenféle megaláztatásnak és kínzásoknak van kitéve, de sikeresen kimenekül Amerikába. Itt szeretettel fogadják, megsegítik és hamarosan sikeres üzletember lesz belőle. A háború után itt New Yorkban összetalálkozik hajdani kínzójával, aki mint menekült érkezik ide, bár még mindég a náciknak dolgozik. . .” Félbeszakítottam. Kértem, hogy fordítsuk a beszédet angolra, mivel a feleségem nem ért magyarul. Meglepődött kissé, de feleségemhez fordulva angolul mondta: Bocsásson meg, ezt nem tudtam. Maga intelligens asszonynak látszik. Született amerikai?” Feleségem bólintott. „Igen.” „Nagyon jó” - mondta Havas úr - „az amerikaiak okos üzletemberek. Maga megért engem, biztos vagyok abban . . .” Havas Emil folytatta a mondókáját. „Ha ezt a könyvet megírja, a maga tehetségével és a mi utasításaink szerint, garantálom, hogy best sellert csinálunk belőle, filmre is felvesszük és maga legalább három-négy millió dollárt keres ezzel!” Nem kellett beszélnem. Arcomba nézett és tekintete elsötétedett. „De ha nem fogadja el ezt a barátságos javaslatot” - mondta fenyegetően - „akkor soha egyetlen könyve sem jelenik meg ebben az országban!” Én már készen voltam egy hasonlóan barátságtalan válasszal, amikor skót-
amerikai feleségem vidáman fölnevetett: „Ne beszéljen bolondságot” - nevetett Havas úr arcába. „ Én nem vagyok emigráns, én itt születtem! Nekem ilyesmit ne mondjon Mister Havas, vagy mi a neve!” Nevetése fölbosszantotta látogatónkat. Elvörösödve nyújtotta ki a két kezét maga elé. „Asszonyom” - sziszegte. „Ennek az országnak a népe azt olvas, amit mi akarjuk, hogy olvasson. Azt lát, amit mi akarjuk, hogy lásson! Itt tartjuk a markunkban úgy az amerikai könyvkiadást mint a filmipart. Én csak azért jöttem ide, hogy segítsek a férjén! De ha nem kell a segítségünk, nekünk így is jó!” Azzal megfordult a sarkán és becsapta maga mögött az ajtót. Színét se láttuk többet. Mikor azonban első angol nyelvű kéziratomat beküldtük az egyik ismertebb New York-i ügynöknek: egy héten belül már jött is vissza. „Sajnálom” - írta az ügynök - „az ön neve feketelistán van. Nincs az a kiadó, amelyik hozzá merne nyúlni.” Feleségem már nem nevetett. Megpróbáltuk ügynökök megkerülésével egyenesen a kiadókhoz küldeni: visszajött mindenünnen. Havas Emil igazat mondott. Saját kiadóvállalatunk útján tudtuk csak kiadni minden könyvünket. A Havas Emil neve azonban sokáig kísértett még. Megtudtam, hogy Kolozsvárról származott, megtudtam azt is, hogy még kis gimnazista koromban az Ellenzéknél dolgozott egy rövid ideig és azt is megtudtam, hogy miképpen került Amerikába: egy alkalommal a szerkesztő megszidta valamiért és haragjában Havas Emil kijelentette, hogy akár hiszik, akár nem, ő nem szorul mások jóakaratára. Fogadott, hogy három napon belül repülő-jegyet küldenek érte New Yorkból és egy hét múlva állása lesz a New York Timesnél. Még aznap délután lement a New York Kávéházba, ahol a román egyetemi hallgatók törzsasztala volt, beleköpött a diákvezér arcába s a román diákok véresre verték. De másnap reggel a világ valamennyi lapja, rádióállomása meghirdette a „borzalmas kolozsvári zsidóverést” és három napra rá megérkezett a repülőjegy Amerikába. Így jutott be Havas Emil a New York Times szerkesztőségébe. Érdekes „véletlen”, hogy ugyanannak az évnek az elején jelent meg Németországban, a Steinkopf Verlag kiadásában „Elvész a nyom” elnevezésű könyvem „Die Spur Verliert Sich” cím alatt és jelentős könyvsikert ért el. De mindez bennünket nem érdekelt már akkor. Úgy az Amerikai Magyar Szépmíves Céh, mint a Danubian Press a bukás szélén állt és megmentésükre már nem volt lehetőség. Amerika magyarjai cserben hagytak. Röviddel azután feleségem is meghalt. Felőrölte a sikertelenség. Magamra maradva az erdőkbe menekültem én is és ezzel egy írói élet munkássága véget ért. A lélek azonban él tovább. Él és munkálkodik nemzete jövendőjén. Ennek a jövendőnek pedig egyetlen biztosítéka az ÚRISTENBEN van. Ő adott nekünk hazát
tizenegy évszázaddal ezelőtt s minden veszedelem és nehézség ellenére Ő tart meg minket ebben a hazában. Engem ide-űzött ugyan a vihar, de hazám mégis csak ott van, Erdély földjén. Ezen sem én, sem a világ-politika szeszélyes viharai nem változtatnak semmit. Üzenem Erdély szenvedő magyarjainak: járjatok emelt fővel az ősi földön, mert csak emelt fővel láthatjátok az Istent. HAGYATÉK című utolsó könyvemben rámutattam a csapásra, mely Istenhez vezet. Gondolkozzatok a tanításon, amit Táltosaink szájából fakadt évszázadok sok veszedelmén keresztül. Aki az Úr Isten szolgálatában él, az megmarad. Amit emberi szóval „csodának” nevezünk, az valójában az Úr Isten munkája bennünk és általunk. Higgyetek és bízzatok ebben, erdélyi véreim s ez a hit és ez a bizalom erőt ad a sors súlyának viseléséhez! Így legyen. Eredeti kézirat, Czegei Wass Alapítvány Irattára
