Horváth Márk – Lovász Ádám
ELEKTRONIKUS MAZOCHIZMUS ÉS AZ ÖNMEGJELÖLŐ ÖNGYŰLÖLET
Jake & Dinos Chapman: Little Death Machine (Castrated, Ossified) Bronze 2006 Fotó: Felix Clay
1
A technológialag túlfejlett társadalmakra jellemző domináns társadalmi modell nem valamilyen dialogikus, vagy dialektikus logikát követ, hanem sokkal inkább transzmisszív és transzgresszív jellegűnek mondható. 1 Főáramúvá vált a transzgresszió. A különböző társadalmi aktorok életét áthatják azon mozzanatok, amelyek a közvetítés, a továbbadás, a határak megszegése köré szerveződnek: virális, elektronikusan bakteriális korban élünk, amelyre a korlátlan összekapcsolódás degradáló, megbetegítő, destrukturáló rendszertelensége jellemző. A hatalom többé nem központosított jellegű, nem sűrűsödik csomópontokba, hanem hipertárgyként terül el, és igyekszik szétnyomni bármely olyan tér– idő-beli összpontosulást, amely újra egybegyűjtené a hipersebbeségtől szétszóródott fraktálokat. Mark Nunes az egyetemi élet vonatkozásában egy olyan hatalomgyakorlási technikáról beszél a digitálisan mediatizált távoktatás kapcsán, amelyből „hiányzik a konfliktusban álló testek rendetlensége”. 2 Testeink rendetlen, megengedhetetlenül spontán megnyilvánulásai helyett a digitális éter tökéletes tisztasága kerül előtérbe, miközben ebből még semmilyen valódi, azaz etikai értelemben vett tisztaság nem következik. Attól, hogy szétszóródott és elszabadult a hatalom, etikai értelemben nem vált tisztábbá, kevésbé korrupttá. Erről nem nehéz megbizonyosodnunk, amennyiben a kapitalista világrendszer működésére – akár csak felszínes – tekintetet vetünk. Bennünket ez a sajátos transzmisszív transzgresszió érdekel, vagyis az a pillanat, amikor találkozik a virtualitás látszólagos tisztasága a morális szennyességgel és erkölcsi elgyengültséggel. Mint látni fogjuk az alábbiakban tárgyalásra kerülő példákból, távolról sem veszélytelen egyveleggel van dolgunk. A keveredés mindig veszélyeket is magában rejt: egy létmód (vagy éppenséggel léttelenségi mód) találkozása egy másikkal könnyen elvezethet mindkettő kölcsönös megsemmisüléséhez és az össztársadalmi önfelemésztődéshez. A hatalom szétterülő virtualizált kiüresedettsége ránehezedik a társadalmi viszonyokra, és nem nyit teret a testek közötti érintkezéseknek. A digitalitás és a virtualizáció valójában hálózati egységként, kábelként használja a humán aktorokat, akik – önkéntes módon – többfelé sugározzák szét a hálózatok panoptikus hatalmát. Az emberre kizárólag azért van még szükség, mert multidimenzionalitást biztosít a hálózatok diszperzívvé válásához. Mark Winokur az internetet „felügyelő” hatalomként értelmezi, „nem abban az értelemben, ahogyan egy kormány gyűjt adatokat állampolgárairól, hanem sokkal áthatóbban. Mindennek célja az, hogy a nagyvállalatok hitelesítsék a létezésünket, mint stabil vágyakozó fogyasztók.” 3 Az internet segítségével a hálózatból mi is részesedhetünk, miközben folyamatosan ellenőrizzük önmagunkat, és adatokat termelünk a vállalatok számára. Ennyiben az internet konstans szubjektumképződés, amely egyszerre bontja fel, emészti meg az organikus szükségleteket, és termel új, spektakuláris, szimuláción alapuló testtelenségi orgiasztikus vágyakat. A transzgresszió a digitalitás korában a testtelenség és a hálózatszerűség szétterülő feltárulkozása. Fontos szerepet lát Winokur az internet „önmegjelölő” jellegében: „az internet saját szignifikációs rendszerének a jelölője (...), 1
Mark Nunes (2006) Cyberspaces of Everyday Life. (Minneapolis: University of Minnesota Press), 143. Nunes 2006: 142. 3 Mark Winokur (2004) “The Ambiguous Panopticon: Foucault and the Codes of Cyberspace” In: Kroker, Arthur and Kroker, Marilouise (eds. 2004) Life in the Wires: The CTheory Reader (Victoria, Canada: New World Perspectives), 290. 2
2
vagyis egyszerre jelölő és jelölt.” 4 Jól látható tehát, hogy a virtualitásban elszakadnak a kódrendszerek a testiségtől. Nem a forradalom, az emancipáció területei, kiterjedései nyílnak meg a digitalitásban, hanem egy diszperz önmanipulációs gépezet, amely fölött nincs semmilyen szimbolikus rendszer. Ideológia helyett az internetet a „számítógépes kód” vezérli, amely „a látható hatások első absztrakt mozgatója.” 5 Ez a nyelviség, ez az önreferenciális jelölőrendszer szükségtelenné teszi a testek egymás közötti kommunikációját. Furcsa módon ezt az absztrakciós mechanizációt igyekszik leplezni a humanitárius és – nyugodtan mondhatjuk, – baloldali eszmeáramlatok erőszakos pacifizmusa és látszólagos aktivizmusa. Miközben a legváltozatosabb ügyek és veszélyeztetett kisebbségek miatt tüntetnek, aggódnak és moralizálnak, a cselekedeteikkel a végtelen manipulálhatóság technotudományos igényét elégítik ki, mikor hálózatszerűen önmagukat a lehető legalacsonyabb szintre süllyesztik. Úgy követelik az élet felszabadulását, az akár állatok számára is kivívandó jogokat, hogy mindeközben elválasztják önmagukat az élettől. Friedrich Nietzsche már igen korán felfigyelt a utópizmus és az élet egymást kölcsönösen kizáró mivoltára, szavait akár a jelenkori Európára is érvényesnek tekinthetjük: „...most mindenütt, s hozzá még tudományos álöltözetben, a társadalom olyan eljövendő állapotáért hevülnek, amelyek nem hordozzák magukban »a kizsákmányoló jelleget« – az én fülemnek ez úgy cseng, mintha olyan élet feltalálását ígérnek, amely tartózkodik minden organikus funkciótól. A »kizsákmányolás« nem valamely romlott vagy tökéletlen és primitív társadalom tartozéka: az élő lényegéhez tartozik.”6 Nietzsche – rá jellemző módon – egybeköti utópizmus-kritikáját az életigenléssel. Számára a politikai utópizmus egyenértékű a halál igenlésével. Negativitásával és kritikájával az utópista negativitást kívánná kioltani, és új alapokra helyezni az európai társadalmat. Nem nehéz kritikájában – elvégre, amit Nietzsche művel, még mindig kritika, vagyis bírálat, tehát negativitás – valamennyi ontológiai alapot találni. A legutóbbi idők abortusztilalom-ellenes megmozdulásai Lengyelországban mintha némi alátámasztást adnának Nietzsche profétikus szavainak. Nagyon is úgy tűnik, mintha az elnyomás és egyenlőtlenség elleni heves küzdelem – nem is egy esetben – beletorkollna a halál és a kipusztulás igenlésébe. Nietzsche negativitása egy olyan igenlés, amely kioltani volna hivatott a baloldaliság vélt életellenességét. Rögtön ezen részletet követően kerül tárgyalásra az úgynevezett „úr-morál” és „rabszolga-morál”.7 Nietzsche nem győzi hangsúlyozni, rendkívül szellemes és polémikus módon, mennyire megvetendőnek tartja az elgyengült, hanyatló embertípust, amelyet a rabszolgával, ezzel az alantas filozófiai konstrukcióval azonosít: „megvetés sújtja (...) azt a kutya-fajta embert, aki tűri a bántalmazást”.8 Nietzsche számára nincsen hátborzongatóbb, mint kutyává válni: a kutyává lényegülés nála egyet jelent a visszahanyatlással, az alantasság kiteljesedésével. A kutyaszerű lét, a kutyává levés a meghunyászkodó öngyűlölet álláspontja, ennélfogva Nietzsche víziójában az utópista és populista politikai mozgalmak„rabszolga moráljával” egyenértékű. Ebben természetesen olyan antropocentrikus előítéletek fogalmazódnak meg, amelyekkel nehéz azonosulnunk huszonegyedik századi szemmel.
4
Winokur 2004 301. Uo. 6 Friedrich Nietzsche (2010 [1980]) Jón és gonoszon túl (Budapest: Attraktor), 141. 7 Nietzsche 2010 [1980]: 141-142. 8 Nietzsche 2010 [1980]: 141. 5
3
Elvégre, léteznek büszke, elvadult kutyák is. A kutyává levés lehet farkassá válás is, amint ezt megtanulhattuk Gilles Deleuzetől és Felix Guattaritól.9 Idén ősszel Olaszországban állatjogi aktivisták egészen szélsőséges módját választották az állatok bántalmazása elleni tiltakozásnak. Megjelölték magukat forró vassal, és bőrükbe a degradáció jeleit égették.10 Ezen a ponton észrevehetjük, hogy az erőszakmentesség, valamint a bántalmazástól való kritikus távolságtartás végső soron a mazochista önbántalmazásban csúcsosodik ki. A legpacifistább, legbékésebb forradalmi baloldaliság az erőszak és az öncélú perverzió spektakuláris tobzódásába torkollik. Nietzsche nem tartja önmagában károsnak a kölcsönös erőszaktól való mentességet. Viszont mihelyt univerzálissá, mindenre kiterjedő, össztársadalmi elvvé kíván válni, átalakul: „az élet tagadásának akarata, felbomlási és hanyatlási elv” lesz. 11 A kritikaiság csúcsa megsülve, megégetve feküdni a koszban egy levágásra váró disznóként. Hol van az az elv, melynek érdekében testi épségüket ennyire látványosan kockára teszik a baloldali állatvédő aktivisták? Valóban mondhatjuk Julia Kristevaval együtt, hogy „a másik, az én saját tudattalanom?” 12 Nietzsche figyelmeztet rá, hogy a romlott embernek az az egyik legfőbb sajátossága, hogy önellentmondó, egymást kizáró személyiségbeli tendenciák húzzák és feszítik szét lelki életét. 13 A fraktalizáltság megannyi eleme sajátosan keveredik egymással az összeomlott személyiségstruktúrákban. Megemlítendő az állatjogokért buzgólkodók esetében is az identitásbeli összetettség. Minél inkább részt vesznek a kibernetikai valótlanságban a különböző társadalmi ágensek, annál inkább összetetté, fraktalizálttá és összeomlottabbá lényegülnek át. Például a Cosplay szubkultúrában empirikusan kimutatható kapcsolat van a szexuális identitás bonyolultsága és ezen digitális szubkultúrában való elmerülés foka között. 14 Az állatjogi aktivisták önkínzó kutyává levésében sem nehéz meglátnunk ezt a keveredett jelleget, a személyiségbeli zavarodottságot. Fontos észrevennünk azonban, hogy eme zavarodottság a nacionalizmusra is jellemző. Egyre irreálisabbá váló politikai állásponok termelődnek ki a modernitás során, egyre spektakulárisabbá válik a jobboldaliság is. Erre Nietzsche explicit módon emlékezteti olvasóját, nehogy abban az illúzióban szenvedjen, hogy az „egyenlítődés” és „elközépszerűsödés” kizárólag a politikai értelembe vett baloldaliságnak volna jellemzője.15 Sokkal inkább olyan utópizmus-kritikával találkozhatunk Nietzschénél, amely nem menti fel a nacionalista utópiákat sem. Kritikája a vitalitástól elszakadt politikai álláspontok bírálata, ennyiben tehát nem redukálható egyik vagy másik „oldal” kritikájává. Nem „jobboldali” politikaelmélet ez, hanem olyan mélyreható törekvés, amely az olvasót kívánja kigyógyítani az „elközépszerűsödés” akármilyen előjelű betegségéből. A digialitás száműzi a határozott és stabil jelentéseket. A forró vassal való önégetés így egy perverz, letagadott, már-már fetisisztikus vágy ezen jelek reinkarnálódására. Azonban nemcsak a jelek stabilitásához való kifordított visszatérésről van szó, hanem az internet 9
Gilles Deleuuze – Felix Guattari (2004 [1972]) Anti-Oedipus: Capitalism and Schizophrenia (London and New York: Continuum) 10 http://www.mirror.co.uk/news/uk-news/half-naked-animal-rights-activists-8913630 11 Nietzsche 2010 [1980]: 140. 12 Julia Kristeva (2010) Önmaga tükrében idegenként (Budapest: Napkút Kiadó), 203-206 13 Nietzsche 2010 [1980]: 140. 14 Eugenia della Valle, Marzia Rossetti, and Daniela Cantone (2015) “Interpersonal relationships, sexual life, bodily experience and on-line activity: a comparative study between adolescent and young adult cosplayers and non-cosplayers.” Mediterranean Journal of Clinical Psychology 3.2 15 Nietzsche 2010 [1980]: 123.
4
önszignifikációs mechanizmusának az elsajátításáról, internalizálásáról. Minden hierarchiától mentes, értelmetlen jelek fedik el az egyre fokozódó testtelenséget: piercingek, tetoválások, testtorzítások és szexuális perverziók roncsolják a test organikusságát, hozzáigazítva azt a fraktalizálódott virtualitáshoz. A virtualizált identitások a nyelv „potlatch”-éhez vezet: „a nyelv potlatche megköveteli a költekezés kölcsönösségét, az olvasó szubjektum megsemmisülését.” 16 Az internet virtualizált nyelv nélkülisége és frenetikus kódtaumája elvárja a testek felbomlását, és e felbomlásnak az emancipációval való összekötését. 17 Az áldozatiság, amelynek során a másik elemésztődik és felbomlik, saját szubjektivitásunkat is megkérdőjelezi. Megfigyelhetjük az áldozat, a mészárlás parodisztikus tükröződését a pacifista állatvédők performanszában. Felszabadulásuknak valójában csak egyetlen akadálya volt: az, hogy az esemény csak performansz volt, így a felbomlás transzgresszivitása elakadt a színrevitel spektákulumában. Mi másra vágytak volna ezek a lányok, mint megjelölve bedarálódni a húsfeldolgozó üzembe, megsemmisülni, ezáltal kielégítve öngyűlölő libidinalitásukat? A másik halálának spektakuláris színrevitele, ismétlése a szubjektivitás elvesztését eredményezi, ezáltal pedig „a szubjektum szemtanújává válik a másik szubjektivitásának elvesztésének”, és ebben az elvesztésben rekonstruálja, mintegy retro-aktív módon legitimálja saját életellenes léttelenségét. 18 Mi más lenne az abortusz teljes szabadságáért tüntetők identitásának alapja, mint a következő generációk teljes és szisztematikus eltüntetése? Saját identitásuk egy hiányalapú performatív rekombinatív átfordulás, ahol az öngyűlölet a potencialitás inpotencialitásába fordul át. Ennek az átfordulásnak kétségtelenül esztétikai elemei is vannak. Az áldozatiság túltengésének köszönhetően „a szörnyűséges egyre inkább a széppel azonosítódik, amint a szubjektum egybeolvad szemlélődésének tárgyával a semmisség szakadékában”. 19 Tehát az állatok megjelölését megismétlő aktivista identitását az alantasságba és az animalitásba való elmerülésből nyeri, míg a reproduktív jogokért aggódók a jövőtlenségből nyernek erőt és negatív identitást. Az identitás zéró fokát jelentheti egy különleges, új szexuális szubkultúra, amely földönkívüli lények és sárkányok péniszeit mintázza le tojáslerakó műanyag dildókká.20 Az Ovipositor nevű készülék egy gigantikus méretű dildó, amely a kráterszerűvé vált női nemiszervekbe az emberi megtermékenyüléstől radikálisan idegen tojásokat illeszt bele. Ennek köszönhetően igazán internális módon találkozhatnak az idegenség totalitásával a xenofíliában szenvedők. Guillaume Faye a xenofília, „az idegen, vagy a másik mértéktelen és szisztematikus szeretetét” nietzschei módon összeköti a devirilizációval, amelyet megközelítőleg férfiatlanodásként fordíthatunk. 21 Ezt a férfiatlanodást tetten érhetjük a földönkívüli gigantikus dildó esetében is, hiszen a hüllők esetében a tojás lerakását a nőstények végzik. Így ez a parodisztikus fallosz sajátos leszbikus eszköz, amely egy pénisznek álcázott megnyúlt vaginaként lép internális és nonproduktív kapcsolatba egy másik kitágult vaginával. A test eltorzulásának duális rendsze-rével találkozunk, hiszen a torz 16
David Kilpatrick (2011) Writing with Blood. The Sacrificial Dramatist as Tragic Man (EyeCorner Press), 117. Katherine Hayles (2006) “Traumas of Code” In: Kroker, Arthur and Kroker Marilouise (eds. 2008) Critical Digital Studies: A Reader (Toronto: University of Toronto Press), 39-59. 18 Kilpatrick 2011: 118. 19 Kilpatrick 2011: 118-119. 20 http://www.vice.com/read/the-emerging-fetish-of-laying-alien-eggs-inside-yourself 21 https://www.righton.net/2016/08/11/sexual-ethnomasochism-and-divirilisation/ 17
5
megnyúlást a befogadó vagina totális kitágulása egészíti ki. Egyfelől a szexualitás teljes összeomlásával van dolgunk, másfelől viszont az inorganikusság, a műanyag teljes társadalmi elterjedését tapasztalhatjuk. Molnár Tamás filozófus az utópista gondolkodással köti össze a türelmetlenség mozzanatát: „az utópista nem az adott helyzet iránt türelmetlen, hanem magát a conditio humanát nem akarja elfogadni, úgy ahogy van. Szenttül hiszi, hogy rátalált az emberi állapot megváltoztatásának nyitjára.”22 A mega-dildóval nemi életet élő cosplayerek türelmetlenek az emberi és vaginális állapotok iránt, és a kitágultságnak olyan elementáris szintjére vágyakoznak, amely már-már embertelennek, szörnyszerűnek nevezhető. Csak egy sárkány fallosza nyújt számukra részleges kielégülést, ahogy az üveggolyók elmerülnek húsrétegeik között. A digitalizáció totális áramlása lyukacsos, szétzúzott testeket kíván meg, ahol korlátlan kombinatív lehetőségek rejtőznek. Ez a testiség „egy olyan embertelen megtestesülés, amely az embereken keresztül adódik, azonban éppúgy állati és dologi testeken keresztül is megnyilatkozik.” 23 A vegetáriánus aktivisták testégetése és a szörnydildók felhasználói egyaránt erre az embertelen, poszthumán megtestesülésre törekszenek, amihez azonban a fennálló társadalmi struktúrák progresszív jellegű átalakítása is társul. Így kapcsolódik össze az öngyűlölet, az életellenesség, az etnomazochizmus valamint az utópizmus „időtlen történelme”.24 A fraktalizálódó, elöregedő, elabortált emberi hús nemcsak egyenlőséget honosít meg, hanem egy sajátos egyneműséget is. Tillmann J. A. a mediatizált látást „a rebarbarizálódás gyakorlópályájának”, az „egyneművé váló nézés felkészülési terepének” nevezi. 25 A barbarizálódás, az állattá való lealacsonyodás progresszív utópista praxisában jelenik meg, valamint a nemi szervek skizo-sci-fi jellegében is. Nincs valódi különbség a sárkánydildó és a húsba égetett állatvédelem között, mindkettő az egynemű rebarbarizáció kiteljesedése. Az öngyötrő aktivistáról szóló klippben már benne rejlik a techno-tudományos hegemónia törekvése: „a klip jelenségében a technológiában rejlő egyneműsítő törekvés teljesedik ki. Hatalmas anyagi és szellemi kapacitások lépnek rajta keresztül működésbe, hogy az elterjedést, a kulturális kolonizációt és a gépi alapzatokon történő planetáris homogenizációt szolgálja.”26 Barbarizálódni annyi, mint önjelölő gépezetté válni, amelyben egyszerre mester és rabszolga módjára tobzódik a libidinalitás gyötrelmes önkifejeződése. Szükséges ezen a ponton egy kis rosszhiszeműségen gyanakodnunk. Valójában felvethető, hogy az ég világon semmi köze az állatok szenvedéséhez az olasz állatjogi aktivisták önkínzásának. Ez a spektákulum róluk szól, saját bomlottságukról. Ezek a vegánok megfeleltethetőek ama embertípusnak, amelyet Nietzsche a „felbomlás-kor emberének” nevez a Jón és gonoszon túl egy másik helyén. 27 A felbomlás nem valamely metanarratíva, hanem minden mozzanatra kiterjedő állapot, amely „külső” és „belső” jelenség egyaránt. Az erőszak-é s elnyomásmentesség passzív, terméketlen nyugalmára áhítozó „gyengébb típus” azért vágyakozik az utópia lagymatag semmisségére, mert nagyon is erőszakos módon dúlnak benne, saját lényén belül, a különböző, egymásnak gyökeresen ellentmondó tendenciák, 22
Molnár Tamás (1993 [1967]) Utópia – örök eretnekség (Budapest: Szent István Társulat), 142. Claire Colebrook (2015) Death of the PostHuman: Essays on Extinction Vol. 1. (Open Humanities Press), 124. 24 Émile M. Cioran (2005) Történelem és utópia (Budapest: Nagyvilág Kiadó), 110. 25 Tillmann J. A. (1992) Szigetek és szemhatárok (Budapest: Holnap Kiadó), 146. 26 Tillmann J. A. 1992: 147. 27 Nietzsche 2010 [1980]: 82. 23
6
áramlatok. 28 Egyszerre kíván megváltani másokat és eltemetni önmagát. Ezen elgyengült, elbizonytalanodott személyiség számára a megváltás az volna, amennyiben hatalmat gyakorolnának felette. Jól látható az általunk vizsgált eset kapcsán, hogy nem ritkán az elnyomott, megkínzott állattá válás kívánalmát fogalmazzák meg az utópizmus betegségében szenvedők. Ennek a patológiának viszont még szélsőségesebb formái is előfordulnak. A háló fetisizmusának egy ekletáns példáját nyújtja a nemrégiben öngyilkosságot elkövetett, bizonytalan nemi identitású német kalózpárti képviselő, Gerwald Claus-Brunner bizarr esete.29 Claus-Brunner, az olasz állatjogi aktivistáktól eltérően, immáron nem az állattá válás útját választotta, hanem alantasságának a hálózattal való elektronikus egyesülése folytán kívánt szökésvonalat nyitni önmaga számára. Halálának, valamint az öngyilkosságát megelőző gyilkosságának körülményeit bizonytalanság övezi, ezért csupán kétértelmű módon utalhatunk ezen körülményekre. Ennek dacára mégiscsak levonhatunk bizonyos tanulságokat. Olyannyira belemerült az internet teljesen szabad felhasználását követelő párt színeiben politizáló ClausBrunner a hálóba, hogy jóformán eggyé vált azzal, és elektromos kábelekkel sokkolta magát halálra, legalábbis amennyiben hihetünk a kétségtelenül szenzációhajhász tudósításoknak. A teste elektromos vezetékké, kábellé vált, olyan területté, ahol a digatalitás felszabadulhatott. Ha az internet transzparenciáját – amely egyben a rossz transzparenciája – nem tudta elérni, akkor kénytelen volt a digitalitás elektromos feszültségének egy szűkebb területét megnyitni. Saját öngyilkossága valójában a kalóz és viccpártok totális dekadenciáját fejezi ki. Nem kivétel, nem hiba, hanem az elektromosság és a testiség egymást kölcsönösen kizáró szisztémája érvényesült. Arthur Kroker feltesz egy figyelemreméltó kérdést: „a virtuális életbe való eljutás érdekében gyilkoljuk meg önmagunkat?” 30 Claus-Brunner kétségtelenül megadta a saját válaszát erre a retorikai kérdésre. A hálózatiság keretén belül nincsen helye semmilyen rögzített testiségnek, hanem sokkal inkább a xenotranszplantáció végtelen módosíthatósága az, ami érvényesül. 31 A digitalizált testiség sokkos állapota kísértetiessé módosítja a hálóba gabalyodott ágenseket. Az internetre jellemző hiésztériakeltés, kulturális pánik, a pánikmédia és a krízismédia csupán a felszíne ennek az elektrosztatikus feszültségnek, amely kirobbanásra vár a digitalitás mélyén. Valóban igazat kell adnunk Krokernek, amikor azt állítja, hogy „a mai helyzetben nagyon is úgy tűnik, mintha huszonharamadik századi technológia mellett tizenkilencedik századi etikával élnénk.”32 Még mindig felszabadítani kívánunk, legyen szó emberekről, állatokról vagy információkról, miközben a háló már rég kiszabadította önmagát a humán ágensek uralma alól, és saját inhumán logikáját érvényesíti mindenütt. A felszabadulás a halál felszabadulása, a megnyílás a digitális viralitás befogadása, az internet átláthatósága a test elektronikus penetrációja és szétzúzása. Clauss-Brunner halála egy olyan katasztrófa, amelyből tanulhatunk. Lángokban álló, halálra sokkolt teteme az utópista politizálás teteme is egyben. Henry Miller egy igencsak kifejező részletben a katasztrófákat üzenetekként értelmezi, olyan 28
Uo. http://www.express.co.uk/news/world/713111/Gerwald-Claus-Brunner-German-Pirate-Party-politicianmurder-suicide-Berlin 30 Arthur Kroker (2004) The Will to Technology and the Culture of Nihilism. Heidegger, Marx, Nietzsche (Toronto: University of Toronto Press), 209. 31 Kroker 2004: 208. 32 Kroker 2004: 209. 29
7
üzenetekként, amelyek a túlélőkhöz szólnak: „...mivel a katasztrófák kizárólag azok számára katasztrófák, akik el vannak árasztva általuk, megvilágító erejűek is lehetnek azok számára, akik túlélik és kutatják azokat.” 33 Az elektromos kisülések, amelyek Clauss-Brunner összekötözött húsát elégetik, megvilágító erejűek számunkra: mindannyian túlélői vagyunk ennek a kibernetikus eseménynek. A kegyeletsértés kockázatát is vállalva ki kell jelentenünk, hogy tette nemcsak abban az értelemben volt „sikeres”, hogy eltüntette őt végleg a német politikai életből. Azért mondható performansza nagysikerű gesztusnak, mert virálissá tette őt, ezt a bizonytalan férfit, önműködő médiaspektákulummá, amely eredetének helyét, az eredeti testet jócskán túlélheti. Nagy valószínűséggel egy jó ideig a közélet élénk témája lesz öngyilkosságának szenzációja, mely öngyilkosság egész Európa aktuális állapotát is mintázza. Clauss-Brunner tömege immáron virtuális, feltöltött tömeg: saját materialitását immateriálissá változtatta, az alkimistákat megszégyenítő transzformációt hajtva végre ezáltal. A test totális degradációja a jövőtlenség fénysebességű hely nélkülisége: „felfelé hanyatlunk az elektronikus jövő ég nélküli terébe.”34 Mikor már végképp semmi nem maradt, Clauss-Brunner fénylő, égő teste akkor is emlékeztetni fog arra az eredeti katasztrófára, amely minden összeomlásához vezetett. Teste mint egy HIV-pozitív, fertőző, telített, sugárzó poszthumán massza terül el az elsötétedő Berlin digitális egén.
Bibliográfia: CIORAN, Émile M. (2005) Történelem és utópia (Budapest: Nagyvilág Kiadó) COLEBROOK, Claire (2015) Death of the PostHuman: Essays on Extinction Vol. 1. (Open Humanities Press) DELEUZE, Gilles, GUATTARI, Felix (2004 [1972]): Anti-Oedipus: Capitalism and Schizophrenia (London and New York: Continuum) DELLA VALLE, Eugenia, Marzia Rossetti, and Daniela Cantone (2015) “Interpersonal relationships, sexual life, bodily experience and on-line activity: a comparative study between adolescent and young adult cosplayers and non-cosplayers.” Mediterranean Journal of Clinical Psychology 3.2 HAYLES, Katherine (2006) “Traumas of Code” In: KROKER, Arthur and KROKER, Marilouise (eds. 2008) Critical Digital Studies: A Reader (Toronto: University of Toronto Press) KILPATRICK, David (2011) Writing with Blood. The Sacrificial Dramatist as Tragic Man (EyeCorner Press) KRISTEVA, Julia (2010) Önmaga tükrében idegenként (Budapest: Napkút Kiadó) KROKER, Arthur (2004) The Will to Technology and the Culture of Nihilism. Heidegger, Marx, Nietzsche (Toronto: University of Toronto Press) MILLER, Henry (1965) Sexus (New York: Grove Press) MOLNÁR Tamás (1993 [1967]) Utópia – örök eretnekség (Budapest: Szent István Társulat) NIETZSCHE, Friedrich (2010 [1980]) Jón és gonoszon túl (Budapest: Attraktor) NUNES, Mark (2006) Cyberspaces of Everyday Life. (Minneapolis: University of Minnesota Press) TILLMANN J. A. (1992) Szigetek és szemhatárok (Budapest: Holnap Kiadó) 33 34
Henry Miller (1965) Sexus (New York: Grove Press), 272. Kroker 2004: 211.
8
WINOKUR, Mark (2004) “The Ambiguous Panopticon: Foucault and the Codes of Cyberspace” In: KROKER, Arthur and KROKER, Marilouise (eds. 2004) Life in the Wires: The CTheory Reader (Victoria, Canada: New World Perspectives)
9
