EGY. Nem biztos, hogy ez a legjobb szó rá Nem mintha egy jó pörgős akció ellenemre lett volna. Már napok teltek el, és egyre jobban kívántam

Első kiadás

Mindazoknak a MIRA Booksnál, akik a háttérben munkálkodtak azon, hogy bemutatkozó sorozatom és az első utazásom a könyvkiadás birodalmába életre szóló élmény legyen.

Minden barátomnak, akikkel az írás ismertetett össze. Ti segítettetek megőrizni az ép eszemet, vagy legalábbis meggyőztetek, hogy nem vagyok egyedül a neurózisaimmal.

Végül pedig a sorozat minden olvasójának, akik Faythe és az én társaságomban maradtak, ahogy felnőttünk és fejlődtünk. Csodás utazás volt, és hálás vagyok mindenkinek, aki velünk jött. Én még maradok, de Faythe most kilép a színről. Köszönöm, hogy hozzásegítettétek a méltó búcsúhoz.

EGY –

Biztos vagy benne?

Jace tétovázott. Fél kézzel a feje feletti kopasz ágat markolta, a másikkal a cipzárja felé tapogatózott. De láttam rajta, hogy valójában ő is ugyanannyira akarja, mint én. – Teljesen. – Átbújtattam az utolsó gombot a lyukon, és a földre dobtam a blúzomat, a fakó napfény pászmájába. Azonnal kivert a libabőr, legalább annyira a türelmetlen izgalomtól, mint a februári hidegtől. – Úgyhogy fogd be a szád, és vedd le a nadrágodat! Jace vigyorogva vállat vont. – Tudod, hogy egy jó kis izzadós buliban bármikor benne vagyok. – De elkapta tekintetét az arcomról, dél felé bámult, és ez meghazudtolta könnyed hangnemét. Részben vérszomj, részben vágy tükröződött a szemében, csupa várakozás; akárcsak az enyémben. – Nem biztos, hogy ez a legjobb szó rá… – Nem mintha egy jó pörgős akció ellenemre lett volna. Már napok teltek el, és egyre jobban kívántam… – Mi a pokol folyik itt? – morogta Marc; a következő pillanatban kirobbant a jobbomon álló bokorból. Nyomában beáradt a napfény, láthatóvá tette a melltartómat és Jace… teljes meztelenségét. A francba, ez gyors volt! Marc dühe mély, sötét ragyogásként sugárzott, és határozott arcvonásai ettől még élesebbnek tűntek. –

Nem csinálhatjátok nélkülem.

A francba. – Marc, nem arról van szó, amire gondolsz, és nincs időnk megmagyarázni… – Megakadtam, amikor felfogtam a szavai értelmét. – Micsoda?? – Azt mondtam, nélkülem nem csinálhatjátok. – Némán, kihívón vonta fel a szemöldökét. Megnémultam a döbbenettől. Egy percig csak pislogtam, ahogy a lehetőségek végigfutottak előttem, aztán megráztam a fejemet. – De hát nem… – Csak intettem Jace aztán magam felé, mert képtelen voltam kimondani, amit Marc biztosan gondolt. – Ryant keressük. Futás közben megéreztem a szagát. – Vic mondta. – Ennek ellenére láttam rajta, hogy bosszús, hiába tudja, hogy Jace-szel nem egy titkos déli találkára indultunk a bokrok közé. –

Apunak nem szóltál…?

Marc a háborús stratégiát egyeztette apuval, amikor megérkeztem a futásból, és nem mondtam meg, hova megyünk, mert nem akartam, hogy Ryan apu eszébe jusson. Elvégre mi is könnyen megoldhatjuk a problémát, megkímélve őt – és anyut – a további feszültségtől. Marc lassan rázta a fejét, mintha megkérdőjelezné a saját döntését. –

Az égvilágon semmi szüksége rá, hogy még Ryannel is foglalkoznia kelljen.

– Így van. – Amellett nagyon vártam is a testgyakorlást, hogy az izmok tiszta játéka kiégesse belőlem a stressz egy részét. A másik, izzadósabb fajta testmozgást mindannyian megtagadtuk egymástól és magunktól, hogy Marc és Jace meg ne ölje egymást. Akárki is mondta, hogy a kettő jobb, mint az egy, vagy ostoba volt, vagy hülye. Vagy nem volt szíve.

–

Én is jövök, tehát öltözz fel! Most! Nem váltasz alakot.

– Ne parancsolgass neki! – mordult vissza Jace. A rettegés belemart a gyomromba, mint a savas hányinger. Marc vicsorgott; láttam a pillanatot, amikor elvesztette az önuralmát. Jace-re vetette magát. Jace előrevetődött. Kettejük közé ugrottam. Mindketten nekem vágódtak; kiszaladt a levegő a tüdőmből, némán nyögtem kínomban. Egy pillanatig képtelen voltam megmozdulni a présben, mindenem fájt, és a szagok kavarodása összezavart. A felsőtestem összevissza zúzódott, akkor sem jártam volna jobban, ha két autó közé kerülök. Nem tudom, melyikük mozdult elsőnek, de hirtelen a földön feküdtem, és két aggodalmas és dühös arcba néztem fel. – A keservét, Faythe, meg fogod öletni magad! – csattant fel Marc. Fájdalmas lélegzetet vettem, és rekedten feleltem. – Láthatóan ez az ára, hogy távol tartsalak titeket egymás nyakától. – Az igazat megvallva, Jace ugyan örömmel védekezett, de egyelőre nem támadt Marcra. Marc viszont annál többször kezdeményezett. Eltoltam őket, és lábra álltam, aztán ahogy ők is felegyenesedtek, Marcra meredtem. –

Nézd, tudom, hogy ez az egész helyzet az én hibám…

–

Nem csak a tiéd – vetett Marc a vállam felett dühös pillantást Jace-re.

– …és hogy rosszabbkor nem is jöhetett volna. És mindkettőt jobban sajnálom, mint azt el tudnám mondani. De ha minden időmet és erőmet arra kell fordítanom, hogy benneteket távol tartsalak egymástól, akkor tényleg meg fogom öletni magamat, és az a te hibád lesz. Marc megtántorodott, mintha megütöttem volna, de azonnal magához is tért, és friss dühvel nézett rám. –

Aki szelet vet, vihart arat, Faythe. És akkor is veletek megyek.

Karba tettem a kezemet, igyekeztem kizárni a tudatomból a libabőrözést. –

Szerintem inkább maradj távol Jace-től, amíg lehiggadsz.

–

Minek? Hogy a vadászat végén még egy kicsit… vethessetek és arathassatok?

Lehunytam a szememet, mellkasom sajgása ellenére mélyet lélegeztem. Ennek a fájdalomnak nem volt köze a kandúrlökhárításhoz. Aztán rávettem magam, hogy felnézzek. –

Tényleg azt hiszed, hogy megtenném veled?

–

Azt hiszem, már megtetted.

Igaza volt, de a mondat attól még csípett. Még közel sem érdemeltem ki a megbocsátást, de ez nem is volt a legalkalmasabb pillanat a próbálkozásra. Valami mindig közbejött. –

Ryan után megyünk. Velünk jöhetsz, ha képes vagy uralkodni magadon.

Még sosem láttam ennyire keserűnek és nyíltan ellenségesnek Marcot, mint az elmúlt héten. A dühe zavarta az összpontosításban, az alvásban és a munkájában is, de nem bírt átlépni rajta, mert ő nem

oldhatta meg a problémát – az az én feladatom volt és el sem menekülhetett. Akárhova nézett, engem látott Jace-szel, és a puszta jelenlétünk folyvást arra emlékeztette, mi történt. Ez nem lesz jobb, amíg nem döntök, így vagy úgy. Marc összevonta sötét szemöldökét, és közelebb lépett. Felfelé kellett néznem, hogy álljam a pillantását. –

Megyek. De én diktálom a feltételeket.

Lerántotta fekete pólóját; a szemem önkéntelenül megakadt a mellkasán, amelyet hosszú évek végrehajtói munkája formált szoborszerűvé, a kóbor kandúrtól kapott hegek alatt, amelyek tizenöt évvel ezelőtt az életembe hozták. Szerettem volna végighúzni az ujjaimat a sebhelyeken, de nem tudtam, vane még jogom hozzá. Amióta megtudta, mi történt köztem és Jace között, alig ért hozzám. – Egyelőre az én rangom magasabb – vágta oda –, úgyhogy vedd vissza a blúzodat. Két lábon jössz. És ezúttal igyekezz nem széttenni őket. Ezúttal én tántorodtam hátra a haragja mélységétől, mégsem lepett meg igazán. Megérdemeltem a legrosszabbat, amit mondhatott, ő pedig megérdemelte, hogy kimondja, főleg úgy, hogy ha más is a közelben volt, hallgatnia kellett. De a fenébe is, a szavai martak, mint a méreg. Jace felmordult, és előrelépett, de a hasára tettem a kezemet, hogy megállítsam. Szerettem volna rákiabálni Marcra, veszekedni vele, de azzal csak rontottam volna a helyzeten, úgyhogy visszanyeltem a dühömet, és a témánál maradtam. – A francokat! Négy lábon gyorsabb vagyok. – Magányos futásom túl hamar véget ért, amikor megéreztem a betolakodó szagát az erdőben, és alig vártam, hogy macskaként is kinyújtóztathassam az izmaim, hátha ettől kiszellőzik a fejem, és alábbhagy a vérszomj, ami hetek óta gyötört mindannyiunkat. Amióta Ethan meghalt – a bátyámat megölték a saját birtokunkon. Marc felkapta a blúzomat, és hozzám vágta. –

Hacsak nem akarod megölni, a fogakkal és karmokkal ezúttal nem mész sokra.

Igaza volt, úgyhogy morgolódva bár, de visszarángattam magamra a blúzt, és hátat fordítva mindkettejüknek, futva indultam a hely felé, ahol először megéreztem Ryan szagát. –

Gyertek utánam, ha átváltoztatok.

Nem voltam vezető alkat. Nem igazán. De apám kiképzett rá, hogy egy nap átvegyem az ő helyét, az alfáét, és egy alfának kérdéseket kell feltenni, utasításokat kiadni – macskaként mindkettőt nehéz. Rendes körülmények között egy alfa még tanoncként sem maga törtetne az erdőn át, ha egy ismert betolakodót akar elfogatni. Különösen nem emberként, gyakorlatilag védtelenül a másik fél karmaival és fogaival szemben. Ugyanakkor ezt a bizonyos betolakodót nem csak egyszerűen ismertük. Őt szidtuk, utáltuk, megvetettük. De félni nem féltünk tőle. Mert a bátyám volt. Ahogy rohantam, meggyorsult a szívverésem, zihálni kezdtem. Igyekeztem mindent kifújni magamból, megtisztulni a méregtől, amely a vérem és lélegzetem volt, amióta elkezdtem hazudni Marcnak. De ennek már vége. Megtudta, hogy lefeküdtem Jace-szel, egyetlenegyszer, az Ethan halála miatti gyásztól lesújtva, miközben Marc maga eltűnt, már holtnak hitték – de az igazság csak rontott a dolgokon. Bocsánatot kérhettem, meg is tettem újra és újra, de nem mondhattam neki, hogy vége. Nem mondhattam, hogy nem szeretem Jace-t. Az ismét hazugság lett volna.

Gyűlöltem ezért magam, de céltalan érzés volt, semmin sem változtatott. Szerettem Marcot, ám nem érdemeltem meg. Szerettem Jace-t is, azonban nem bírtam elereszteni Marcot. És akárhogy is döntök, Marc egyértelművé tette, hogy nem él tovább együtt Jace-szel. Ha a háborúnak vége, egyiküknek mennie kell. Én viszont nem akartam elveszíteni egyiküket sem. Ügyetlen emberi alakomban elgondolkodva megbotlottam egy gyökérben, de elkaptam egy görbe ágat, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, aztán száguldottam tovább, a tüdőmet marta a hideg. Néhány lépést haladtam csak, amikor két kecses, fekete alak suhant el mellettem, olyan sebesen, hogy alig láttam őket. A szagukat azonban éreztem: Marc és Jace volt, immár macska alakjában, rögtönzött futóversenybe bonyolódva. Mostanra már mindenben versengtek, akár közöm volt hozzá, akár nem, és minden veszedelmessé, feszültté és fájdalmassá vált. Szinte ízlelni tudtam Marc keserűségét. Legyőzhette volna Jace-t, csakhogy nem tudta, hova mennek. Nem volt ott, amikor elújságoltam, hogy elcsíptem Ryan szagát. Mire odaértem, már felkergették egy fára; Ryan vékony, emberi karjával kapaszkodott az ágakba. Alig tűnt többnek, mint a fények és árnyak mintázata, de lefogadtam volna, hogy azok az árnyékok remegnek. Marc mindvégig a halálát akarta, azért, amit velem tett – kiszolgáltatott egy dél-amerikai lánykereskedőnek, aki továbbadott volna annak, aki a legtöbbet ajánl értem. – Vissza! – rendelkeztem. Mindkét kandúr engedelmeskedett. Marc még példátlan dühében sem engedte, hogy az ellenség meglássa a sorainkon keletkezett repedéseket. Mert annak ellenére, hogy anyánk kedvence maradt, mi, többiek, egyértelműen ellenségnek tekintettük Ryant. – Lefelé! Most! – parancsoltam. Ryan egy másodpercnyi tétovázás után a földre huppant előttem, behajlított térddel, kitárt karral, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Igyekeztem nem elismerőn nézni a gyakorlott mozdulatra; betudtam annak, hogy egy ilyen gyávát, mint az én fekete bárány bátyám, elég gyakran kergethetnek fel a fákra. – Faythe – biccentett Ryan óvatos üdvözlésképpen, de ügyelt rá, nehogy túl mélyen hajtsa meg a fejét. Nem állt készen, hogy elismerje a rangomat a falkában, még nem, holott már régen nem volt tag. Egy kopasz ág árnyéka vetült az arcára. Acélrácsok képe merült fel az emlékezetemből. Ethan temetésén Ryan afféle fegyverszünet alatt vett részt, de akkor túl sok minden történt, nem is foglalkoztam vele. Most azonban, hogy előttem állt, az árnyékokba bújva, minden visszatért… –

Egy jó okot mondj, miért ne hagyjam, hogy letépjék a karodat, és nézzük, ahogy kivérzel.

–

Mert anyu legközelebb egy kilométerről megérezné a vérem szagát, ha erre jön.

Felvontam a szemöldökömet: akaratom ellenére meglepett. Azt vártam, hogy könyörögni fog az életéért, vagy legalábbis a foszladozó családi kötelékre hivatkozik majd. De nyilván tudta, hogy semmit sem érne el vele. És még ha kész is lettem volna megölni valakit, aki nem jelent közvetlen fenyegetést, anyánkat nem bántottam volna, még Ryan megbüntetéséért sem. Már eltemette egy fiát, nem szerveztem volna neki egy második temetést egy hónapon belül. – Mi a francot keresel itt? Emlékezz, az alakváltók nagyon sokáig bírják a fájdalmat, anélkül, hogy belehalnának! Én már csak tudom. Ryan látta, hogy véres, kék-zöld, duzzanatokkal teli csomóvá váltam, miután visszavertem az első pszichotikus, gyilkos erőszaktevőt, akinek segített elrabolni engem és két másik nőstényt. Az egyik Abby unokahúgom volt. Mindezt csak azért, hogy a saját bőrét mentse. Számára mindig ez maradt a lényeg. Maga volt a megtestesült gyávaság, már a látványától hányingert kaptam.

– Muszáj beszélnem vele. – Mármint anyánkkal, természetesen. A kapaszkodójával, a kabalájával, az egyetlen családtagjával, akivel valaha is törődött. –

Leszarom – vágtam vissza. Marc egyetértőn fújt.

– Oké, értem, nem is hibáztatlak – bólintott Ryan, az örök meghunyászkodó; csak nehogy beletaláljanak az arcába. – De neki is jó lenne, ha találkoznánk. –

Ugyan, miért? – néztem rá hitetlenkedve.

– Ugyanazért, amiért jó neki, ha téged lát. Mert az anyánk. Nem gondolod, hogy Ethan dolga éppen elég volt neki? Nagyot nyeltem. – Ezt ne! – figyelmeztettem ökölbe szoruló kézzel. Jace felmordult az oldalamon. – Nem veheted a szádra a nevét. Ethan megtestesített mindent, ami belőled hiányzik. Mindig mindannyiunkért harcolt, és azért halt meg, mert megvédett egy ártatlan nőstényt. Te viszont… te eladtál minket. Ryan lesütötte bűntudattal teli tekintetét, amitől csak még dühösebb lettem. – Nézz rám! – követeltem; a torkom sajgott a kikiabálni kívánt, mégis visszafojtott dolgoktól. A vádaktól, amiket hónapok óta gyűjtögettem. – Az a minimum, hogy a szemembe nézel. Ryan felemelte a fejét. Az arcán tükröződő nyomorúság nem enyhítette a haragomat. Semmit sem tud az igazi nyomorúságról, a fájdalomról, amit okozott! – Abby tizenhét éves volt. Szűz. Hagytad, hogy megerőszakolják. Sara az esküvőjére készült, és te hagytad, hogy megerőszakolják, aztán megöljék. És hagytad, hogy engem is végigtapogassanak. Hogy engem is megpróbáljanak… Összerezzent. Képtelen voltam befejezni. Úgyis tudta, mit hagyott, és a reakciójából ítélve az emlékek őt is bántották. Helyes. Annyira úgysem kínozhatták, mint engem. – Szóval ne akard nekem megmondani, mire van szüksége anyánknak. Nem rád. Egyikünknek sincs rád szüksége. Ryan sóhajtott, és a tekintetébe erő költözött, mintha valamit keresne a szememben. – Tudom, hogy nem akarod ezt hallani, Faythe, de anyu megbocsátott nekem. Te miért nem vagy rá képes? Ütöttem, mielőtt végiggondoltam volna. Ryan orra megreccsent, vér fröccsent a nyakamba, eláztatta a blúzomat. Ryan felüvöltött, de a hang gurgulázásba fulladt; az arca elé kapta a kezét. Marc dorombolva a lábamnak dörgölőzött. Ryan térdre esett, tönkrezúzott orrát tapogatta. – Anyut nem markolászták, rugdosták, pofozták, nem alázták meg! – csattantam fel. – Nem taszigálták körbe egy mocskos pincében, egy ketrecben! Nem nyúltak hozzá! Megteheti, hogy megbocsát, mert nem ő az, aki rémálmaiban kudarcot vall velük szemben! Tudtad, hogy szoktam róla álmodni, Ryan? Lekuporodtam elé, a hajánál fogva hátrarántottam a fejét, amíg meg nem láttam a szemét. Máris gyorsan duzzadó, kékülő monokli övezte. – Tudtad, hogy az egészet átélem újra, minden egyedül töltött éjjelen? Minden éjjel, amikor túl fáradt vagyok, hogy küzdjek az emlékek ellen? – Visszanyeltem a könnyeket, kipréseltem magamból a folytatást. – Akkor szükségem lett volna rád. Neked kellett volna megvédened. Most már nem kellesz. Állon vágtam, a feje a fatörzsnek csapódott. Könny szaladt a szemébe, de nem tudtam, a megbánástóle, vagy a fájdalomtól. És nem is érdekelt.

A fiúk egyike a ruhám szegélyénél fogva hátrahúzott. Felálltam; már régen nem éreztem a hideget. –

Egy család voltunk – közöltem, és bakancsos lábammal combon rúgtam. – A bátyám voltál.

Ryan most már sírt. Motyogott is valamit, de nem hallottam. Nem akartam hallani. – A nagy testvérek dolga, hogy vigyázzanak, nehogy ilyesmi történjen a kishúgaikkal. Ez a dolguk, akár végrehajtók, akár nem. Ethan tudta. Te mi a francért nem? – Újra belerúgtam. Ryan a fa tövéhez kucorodott. Még csak nem is próbálta megvédeni magát, mintha ő is akarta volna a büntetést. Mintha az, hogy verik, enyhített volna a bűntudatán. Marc újra megrántotta a ruhámat. Hátrabotlottam, döbbenten láttam a bütykeimre kenődött vért. Fogalmam sem volt, hogy még mindig ennyi düh rejlik bennem. Ryan felnézett, a könnyeivel hígított vérét a kabátja ujjába törölte, és lassan felállt. –

Annyira sajnálom, Faythe. Tudom, ez sosem lesz elegendő, de annyira, annyira sajnálom.

Aha. Ezt mondhatja Sarának és Abbynek. –

Tűnj el! – Égett a szemem, szerettem volna megdörzsölni – vagy lehunyni.

–

Faythe…

–

Tűnés! – süvöltöttem. – És ha visszajössz, esküszöm, fülbevalót csinálok a tépőfogaidból!

–

Kérlek… – próbálkozott utoljára, és újra eltörölte az orrából folyamatosan szivárgó vért.

–

Menj már!

Végül futásnak eredt. Kétszer nézett vissza. Csak akkor éreztem meg, hogy sírok, amikor térdre estem, és Jace forró, érdes nyelvével lenyalta a könnyeimet. Hozzám simultak, mindketten, együtt melegítettek és támogattak. A bundájukba markoltam, és percekig csak zokogtam.

A kis ház kanapéján ültem – a kezem még dermedt volt a hidegtől, az arcom vörös a sírástól. Marc felhúzta a nadrágja cipzárját; a csaknem tökéletes csendben a fémes hang élesnek tűnt, még a túloldali főzőfülkéből is. Amíg Jace visszaváltozott, Marc hozott nekem egy üveg hideg vizet – biztos, hogy egy tiszta pohár sem akadt. Fél perccel később a meztelen Jace is felegyenesedett. Egyáltalán nem igyekezett a ruháiért. Marc dühös grimasszal hozzávágta a farmerét, amit visszafelé szedtem össze. Jace, miközben magára húzta, végig aggodalmasan nézett engem. A pillantás, amit ezért Marc vetett rá, egy vulkánt is befagyaszthatott volna, de Jace fel se vette. –

Vegyél fel egy tiszta inget, én rendbe hozom Faythe-t.

–

Nem hagyom kettesben veled. Itt.

Itt, ahol Jace és én… összegabalyodtunk. A nappali padlóján. Jace ragyogó kék szemét forgatta. –

Mintha rá akarnék nyomulni, amíg ilyen zaklatott.

–

Ha az emlékezetem nem csal, ilyenkor a leginkább fogékony – vágott vissza Marc.

Fellobbant bennem az indulat, ökölbe szorítottam a kezemet, de befogtam a számat. Marc túlélte, hogy felszarvazom, hát én is túlélem a haragját. Jace berontott a konyhába, és tenyérrel csapott a konyhapultra. – Rajtam verd le, ha úgy tetszik, de őt hagyd a francba békén! – meredt a pult túloldalán álló Marcra. – Ha még egyszer így szólsz hozzám, az arcod bánja – morogta vissza összeszorított fogain át Marc. – Rajta! – Jace kihúzta magát és széttárta a karját, kihívón várva az első csapást. Ő is szívesen verekedett volna, de nem akarta elkezdeni, mert tudta, hogy azzal felbosszantana. Marc viszont kifejezetten bosszantani akart. Megsebezni, ahogy én is megsebeztem őt. És a nyelve éppen olyan élesnek bizonyult, mint az enyém. – Állj! – Annak, hogy a hangomat fel sem kellett emelnem, és elhallgattak, bátorítania kellett volna, de abban a percben a közmondásos poharam sokkal inkább üres volt. – Hacsak nem akartok arról beszámolni apunak, hogy takonnyá vertelek benneteket, rohadtul hagyjátok abba, de mindketten! Felpillantottam a kezemben szorongatott hideg és nedves üvegről. – Nem mehetek be Ryan vérével borítva, és ha felveszem valamelvikőtök ingét, valaki úgyis megkérdezi, mi lett a sajátommal. – Hát jó – biccentett Marc a bejárati ajtó felé. – Jace, eredj, hozz Faythe -nek egy tiszta blúzt! Van még egy ugyanilyen a szekrényében. Ami azt illeti, több legombolható nyakú, fekete ingem volt, mert a munkához és a szórakozáshoz is remekül megfeleltek. Jace vállat vont. – És akkor mit mondjak, ha valaki meglát, amint a szekrényében kotorászok, vagy kilépek a szobájából egy blúzával a kezemben? – A pokolba! – csattant fel Marc. Az ő jelenlétét senki sem furcsállná a szobámban, sem azt, ha nála vannak a ruháim. Az elmúlt hónapban jó pár ruhadarabom megsemmisült – néhány a munkában, és volt, ami Marcnak és a természeti erőnek is beillő türelmetlenségének köszönhetően. Ököllel a pultra csapott, aztán ránk se nézve kisietett a házból. Jace vizet folyatott a mosogatóba, aztán lehuppant mellém a kanapéra, kezében egy gőzölgő, nedves ruhával. –

Izé, nem akarod ezt levenni? – nézett vérfoltos blúzomra. – A lehető legplátóibban kérdezem.

– Nem kellene – feleltem. Addig semmiképpen, amíg Marc vissza nem jön. De alig bírtam már Ryan vérének a szagát magamon; emlékeztetett rá, mit tettem vele az imént, és hogy egykor mit hagyott ő megtörténni. Úgyhogy elfordultam Jace-től, és kigombolkoztam. Elhúzódott, hogy mozogni tudjak, mégis úgy éreztem a tekintetét, mint a tapintható hőséget. A szívverésem felgyorsult tőle. Reszkető kézzel ejtettem a földre a foltos ruhadarabot.

–

Gyere, hajolj hátra! – suttogta Jace.

Nem mozdultam, mert túlságosan féltem, hogy törékeny önuralmam szilánkokra esik. Jace erős kezét a tarkómra csúsztatta, hogy megtámassza, és gyengéd nyomással hátradöntse a fejemet. A meleg, nedves ruhával letörölte az állkapcsomat és a nyakamat; a vére minden mozdulatával egyre hangosabban zúgott az ereiben. Lehunyta a szemét. Pánik tört rám. Köztünk nem lehetséges plátói érintés, többé már nem. És már egyszer megtanultam, hogy jobb félni, mint megijedni… Marc dühétől és fájdalmától. – Majd én. – Elvettem a ruhát, és alaposan megtisztítottam a nyakamat és mellkasomat, miközben Jace a padlót bámulta. Elszánta magát, hogy nem nézi, hogy másra gondol. Amikor végeztem, a kisasztalra raktam a ruhát, és elfordultam, hogy a kanapé karjának támaszkodjak. A lábamat magam alá húztam, hogy ezzel is távolságot tartsak kettőnk között. Jace kutatón rám pillantott. Eszébe jutott valami más, és látatlanban megmondhattam, hogy nem fog tetszeni a téma. –

Tényleg álmodsz róla? Mármint a pincéről.

Az ölembe bámultam, és megpróbáltam csomót kötni ideges ujjaimra, amíg Jace a kezemre nem tette a sajátját. –

Azt hiszed, csak kitaláltam?

–

Sose beszéltél róla. Marc tudja?

Bólintottam. –

Hogyne tudná.

Jace mélyet lélegzett, a pulzusa megint meggyorsult. – Ha rosszabb, amikor egyedül alszol… nem muszáj egyedül aludnod. – Felvontam a szemöldökömet, de Jace sietve folytatta. – Nem akarok semmit, csak mondom… itt vagyok. A szívem úgy fájt, mintha túlságosan tele volna, nem férne a helyére. Pislogtam, nehogy Jace meglássa. –

Aha. Amíg Marc ki nem végez.

–

Szeretném látni, hogy megpróbálja.

–

Hát én nem.

Lépések dobbantak a lépcsőn, Jace elhúzódott a kanapén. Nyílt az ajtó. Marc végigmért minket, és dühös arcot vágott, de nem szólt. Szigorúan véve nem szegtük meg a szabályokat. – Nesze! – Felém hajította a tiszta blúzt, és felálltam, hogy felvegyem. – Jobban teszed, ha igyekszel. Angela most hajtott be a farmra.

KETTŐ

A hátsó udvaron át futva érkeztem a főépületbe, Marckal és Jace-szel a sarkamban. Amikor berobbantunk a folyosóra, elszáguldottak mellettem, mert én megálltam a vendégfürdőszobánál, hogy ellenőrizzem, jól áll-e a ruhám, és nincsenek-e levelek a hajamban. A nyakamról minden vért letöröltem, de a kezemet meg kellett mosnom, hogy jobb öklömről eltüntessem Ryan vérét. Akkor fedeztem fel, hogy két bütykömön is felhasadt a bőr, ahogy ütöttem. A francba! A többi macska nem is foglalkozna a kézsérülésemmel, feltételeznék, hogy megint kesztyű nélkül támadtam meg a bokszzsákot. Angela viszont… ő nem fogja érteni, mit jelent a sebem, a bal arcomat kettészelő vékony, ezüstös hegről nem is beszélve. Legalább a karomon húzódó hosszú, cikcakkos hegszövet a ruhaujjam takarásában maradt – eggyel kevesebb megválaszolandó kérdés. Feltéve, hogy Angela lesz olyan bátor, és tényleg rákérdez. Már hallottam az autója morgását a ház eleje felől, és idegességemben az égig szökött a pulzusom. Miért érzem magam így? Valójában mindenki ideges volt. Elvégre nem mindennap találkozik a vérmacska a halott bátyja terhes barátnőjével, aki ráadásul ember. És fogalma sincs, hogy mi nem egészen vagyunk azok, szóval a háttérben vibráló feszültség egy része a közös kis titkunk rejtegetésének szólt – nehogy Angela sikoltozva szaladjon ki a világból. A többi a magzat miatt volt. Ethan gyermekének létezéséről aznap szereztünk tudomást, amikor eltemettük a bátyámat. Egy apró rész volt belőle, amit nem remélhettünk, egy unoka, akit a szüleink nem is várhattak. A gyerek genetikai csoda volt, és nagyon akartuk, hogy Angela megszeressen minket. Hogy részt adjon nekünk a kicsi életéből. Az én érzéseim között azonban ennél is több kavargott: féltékenység, nosztalgia, és ha arra gondoltam, milyen kevéssel kerültem el a tragikusan világi életet, megkönnyebbülés is. Angela lesz az első közeli találkozásom a normalitással, amióta otthagytam az egyetemet. A szabadság, amiért akkor küzdöttem, eltűnt, a felelősség vasmarka összezúzta, és az élet, ami elől menekültem, visszanyelt. Magam választottam, és bár a menekülős életszakaszomon már kétségkívül túlléptem, egy aprócska részem még mindig pánikrohamot kapott, ha eszembe jutott, hogy most már akkor se mehetnék vissza, ha akarnék. Próbáltam olyannak látni magamat a tükörben, amilyennek Angela fog: kócos haj, heges arc, sebes kéz, az arcom csontos, a karom és a vállam túlságosan is izmos, a tekintetemben pedig ott ül valami keménység, amit leírni nehéz, eltéveszteni lehetetlen. Olyan dolgokat láttam és tettem, amiktől a legtöbb korombeli nő a gumiszobában kötött volna ki. Harcoltam az életemért, a szabadságomért és a családomért. Elraboltak, elvertek, összetörtek, összekarmoltak, megszúrtak. Kóborokat kaptam el, gyilkosokat öltem, és végignéztem a bátyám halálát. Nehezen hittem el, hogy egy éve még én is egy Angelához hasonló diák voltam. Leszámítva a szakadt gumi eredményeként születendő csodát. Anyu jelent meg a fürdőszoba ajtajában, idegesen forgatta ujján a jegygyűrűjét. Tíz ujjal szántottam a hajamba fésülködés gyanánt. –

Itt van.

– Hallottam. – Elfordultam az énképválságomtól, és rámosolyogtam. Szinte muris volt anyut ilyen zavarban látni. Akkor a szeme se rebbent, amikor egy dzsungelból jött kóborral kellett szembeszállnia a saját pincéjében, most viszont úgy tűnt, a reggelijét sem bírja lent tartani. – Minden rendben lesz – nyugtatgattam, bár a saját gondolataim között ott visszhangzott a halk, de kiirthatatlan kétely. Kizárt, hogy elő tudjuk adni az átlagos amerikai családot. Még Addamséknek is jobbak lettek volna az esélyeik. Mi lesz, ha Angela rájön, hogy valami szörnység rejlik bennünk, és lelép Ethan gyerekével? Mi van, ha úgy dönt, meg se akarja tartani? – Talán nem kellene ezt csinálnunk. – Anyu lehúzkodta frissen vasalt blúzát; magasra vont szemöldöke alatt az arcán egyszerre tükröződött várakozás és rettegés. – Mármint nyilván meg kell adnunk neki az anyagi segítséget, de talán… távolságot kellene tartanunk. Nem igazán jó az időpont most, hogy ti holnap elmentek… Több hónapnyi várakozás, lobbizás, színfalak mögötti küzdelmek után végre elérkezett a nagy napunk. Marc, Jace és én elkísérjük apámat a Területek Tanácsa teljes ülése elé. Hivatalosan a szavazás miatt, amely majd eldönti, visszakapja-e apám az elnöki széket, vagy Jace megalomán mostohaapja ülhet bele. A valódi célunk azonban az volt, hogy felmutassuk nehezen megszerzett bizonyítékunkat az áruló Malone ellen, és remélhetőleg alaposan befűtsünk neki. És mindenestül kiüssük a hatalomból. Félretoltam saját kételyeimet, és anyuba karoltam, nehogy lecsavarja a saját ujjait. – Az időzítés nem rajtunk múlik – emlékeztettem. Erre csak bólintani tudott. – Egyelőre próbáljuk nem lehengerelni. A folyosóra kilépve láttam, hogy Brian, Parker és Vic a világítóablakokon át leskelődik kifelé. –

Fiúk, ne már. Hadd jusson levegőhöz.

Brian vállat vont. Most fiatalabbnak tűnt, mint valaha. Vic azonban karba tette a kezét, és rosszallón nézett vissza. –

Komolyan azt hiszed, hogy van esélye rá?

– Ha beszüntetitek a bámulását, és inkább kedvesek lesztek, igen – feleltem, bár magam se hittem igazán. – Ne felejtsétek, rendes, bundátlan mezőgazdasági kisegítők vagytok, meg a család jó barátai! Ez elég közel állt a valósághoz, hogy hihető legyen, bár a LazyS sosem működött igazi farmként. És a mezőgazdasági kisegítőket általában nem az alfa védelmére és a terület határainak őrzésére képzik ki, vagy arra, hogy mancs mancs elleni küzdelemben nyomják le a rosszfiúkat. – Brian, eredj és szólj apámnak, hogy megjött! – utasítottam, mire ő engedelmesen az iroda felé indult, amely a betonfalainak és zárt ajtajának köszönhetően gyakorlatilag hangszigetelt volt. – Ez olyan fura – jegyezte meg Parker, átfuttatva ujjait korán őszülő haján. – Ethan mint apa. Nem tudom elképzelni. – Én igen. – Elkormányoztam az ajtótól, és reméltem, hogy Angela nem fogja megérezni a leheletén a whiskey-t. Délután egykor. Anyu besietett a nappaliba, hogy megigazgassa a rágcsálnivalós tálakat, én pedig Vic mellé nyomakodtam, hogy kinézzek a keskeny ablakon. A vendégünk még mindig a kocsiban ült, nyitott ajtó mellett, és a táskájában keresgélt valamit. Úgy éreztem, csak az időt húzza. Képtelen voltam eldönteni, ki idegesebb: Angela vagy anyu. Vagy én.

– Húzódj odébb! – szólt rám Kaci. Megfordultam. A kislány mögöttem állt, mogyorószín szeme kerekre nyitva, hosszú, barna haját vaskos, hullámos lófarokba fogta a tarkóján. Ő nem tűnt idegesnek, inkább kíváncsinak. És szkeptikusnak. Ethan halála nagyon mély sebet ejtett rajta, és most lenyűgözte a lehetőség, hogy találkozhat valakivel, aki ehhez a világhoz köti, ugyanakkor nem tudta, mit érezzen a másik nő iránt, aki egészen más oldaláról ismerte Ethant. –

Hétköznapinak néz ki.

–

Mit vártál, hogy két feje lesz? – nevetett fel Jace.

–

Hogyhogy csak ücsörög ott? – ráncolta a homlokát Kaci.

– Biztos vagyok benne, hogy ideges – felelte Marc az ebédlő küszöbéről. Meg sem próbált az ablakokhoz lépni. Pedig még nem is találkozott a nagycsaládunkkal. –

Na jó, miért nem ültök le? Nem kellene azonnal ledönteni a lábáról, amint belép.

Marc nagyon hasonló arcot vágott, mint Kaci, de azért átterelte a tizenhárom éves lányt a nappaliba. A küszöbről egy utolsó bosszús pillantást vetett rám és Jace-re. Engem választottak a fogadóbizottságba, mert én voltam az Angelához korban legközelebbi nőstény – mármint, aki hibátlanul beszélte a nyelvet –, Jace pedig azért kapott szerepet, mert ő szervezte meg a találkozót. Pár hétig járt Angela ikertestvérével, még amikor Ethan és Angela összejött. Igen, Jace és Ethan egy ikerpárral járt. Tényleg. Jace közelebb lépett hozzám az üres folyosón, látszólag azért, hogy kinézzen az ablakon; a testmelege átsütött a blúzom hátán. – Készen állsz? A kérdése jelentőségteljes volt, mintha Angelára nem is gondolna. Anyu nem tévedett: rosszabb időpontot keresve se találhattunk volna. –

Közel sem – sóhajtottam.

Jace megfogta mindkét vállamat, maga felé fordított és rám nevetett. –

Nem fog megharapni. És közel-távol ő az egyetlen, akinél ebben biztos is vagyok.

–

Ez is része a gondomnak.

Kinyitottam az ajtót. Angela felnézett, amikor kiléptünk a verandára, aztán mély lélegzetet vett, és kiszállt a kocsiból. Olyan fiatal, futott át a fejemen, ahogy végignéztem vékony alakján, szeplős arcán. De hát csak egy évvel volt fiatalabb nálam, és huszonkét év nem kevés hozzá, hogy valaki anya legyen. A nőstény macskák legtöbbjének ebben a korban már van egy, esetleg két fia, még manapság is. Rámosolyogtam. Angela szája sarka idegesen felfelé húzódott, aztán észrevette a mögöttem álló kandúrt, és felragyogott az arca. – Jace! – A barátságos üdvözlést hallva belém mart a féltékenység, bár tudtam, ők ketten sosem jártak egymással. Mégis, hirtelen felbosszantott a tény, hogy Jace-nek van egy olyan élete is, amelyről Angela többet tud nálam. És Ethanről talán még többet. – Nem voltam biztos benne, hogy itt leszel.

– Azt hitted, hagyom, hogy egyedül sétálj be az oroszlánbarlangba? – cukkolta Jace. Angela mosolya kiszélesedett, az én féltékenységem erősödött, Jace és Ethan ugyan szinte soha nem töltötte idehaza a hétvégéket, de tulajdonképpen még sosem láttam, hogy a titkos falkánkon kívül mással is találkozik. Másmilyen volt, nyugodt, magabiztos – nyomát sem láttam rajta a Marckal vívott hatalmi harcnak vagy a vérszomjnak, amellyel hetek óta küzdöttünk. Csodáltam, hogy ilyen könnyedén képes kikapcsolni ezeket, és megnyugtatni Angelát, de a féltékenység mellett hálás is voltam, hiszen egyikünk sem ismerte eléggé a lányt, hogy eljátssza Vergilius szerepét, és átvezesse őt a világunkon – amely Ethan halála óta valóban pokollá vált. –

Ne izgulj, már mind nagyon szeretnének megismerni! – folytatta

Jace. Követtem a lépcsőn lefelé, és vártam, amíg megölelték egymást. Angela úgy kapaszkodott belé, mint fuldokló a tutajba. –

Andrea még mindig emleget – jegyezte meg, amikor kibontakoztak egymás karjából.

Jace megdermedt, mintha vissza akarna nézni rám, aztán a hajába túrt. –

Hogy van?

– Jól. Meglepődött. – Angela elmosolyodott, végigsimított lapos hasán, bennem pedig feloldódott a feszültség egy része. Örült a terhességének, nem gyűlölte Ethan gyermekét, és ezért a Jace-szel szembeni baráti viszonya ellenére is megkedveltem. – Izgatott, hogy nagynéni lesz. Én is így voltam vele. Sosem számítottam rá, hogy vérrokonom lesz egy gyerek, aki nem az enyém. Nagyon kevés kandúr alapított családot, és Ethan remek harcos létére sem volt vezető. Nem válhatott volna belőle alfa, de egy gyermektelen házassággal sem érte volna be, mint Michael. Vagyis ha nincs Angela és a kicsi, az emlékeinken kívül más nem maradt volna róla. Könny szökött a szemembe, mert egy Ethanhöz hasonló zöld szemű, sűrű fekete hajú babára gondoltam. –

Ő az? – kérdezte Angela. Meglepetten felnéztem.

– Aha. – Jace magához intett. Lassan odaléptem. – Faythe, ő itt Angela Raymond. Angie, ő Faythe, Ethan húga. – Olyan jó, hogy megismerhetlek! – A nyakamba vetette magát; meglepetésemben hátrabotlottam. Angela azonban mintha észre se vette volna, úgyhogy esetlenül megveregettem a hátát. – A srácok egyfolytában rólad dumáltak – tette hozzá, amikor végre elengedett. Kék szeme nyíltan az enyémbe nézett, csak egyetlen zavart pillantást vetett az arcomon éktelenkedő forradásra. Arról nem beszélhettek neki. –

Máris úgy érzem, hogy jól ismerlek.

Azt azért kétlem… De Angela olyan nagy szemekkel nézett rám, olyan őszintén, minden idegessége ellenére, hogy lehetetlen volt visszafojtani a mosolyt. Lehetetlen volt nem kedvelni. Ethan játékosnak tartotta magát, gond nélkül váltogatta a lányokat, amíg nem találkozott Angelával. Most, hogy én is láttam és hallottam, már megértettem, miért tartott ki mellette szokatlanul sokáig, és átfutott a fejemen, hogy ha van idejük, vajon Angela megnyerhette-e volna Ethan szívét is az ágya mellé. –

Mindenki nagyon várja már, hogy találkozzon veled – intett Jace az ajtó felé.

– Mindenki? – Angela homloka ráncba szaladt, úgy nézett a házra, mintha az egészben akarná lenyelni. – Ne aggódj! – Jace átkarolta a lányt, hogy előrevezesse. – A találkozás sima ügy lesz. – Visszanézett rám és kacsintott. – A nevek megjegyzése már komolyabb feladat. Becsuktam a kocsiajtót, aztán követtem őket a házba. Minden kihalt volt, leszámítva a nappaliból kiszűrődő halk lélegzetvételeket, izgatott szívdobogást, amit Angela aligha hallott. Mindenki hallgatózott. Várakozott. Kíváncsian leste, mikor tud elkapni egy pillantást. Ilyesmire még nem volt példa. Csak nemrég jöttünk rá, hogy a vérmacskák képesek emberi nőknek gyermeket nemzeni, és bár a kóborok ennek eleven bizonyítékai voltak – ahhoz, hogy valaki megfertőződhessen, eleve hordoznia kell az örökölt recesszív macskagént –, nagyon kevés kandúr vállalta fel törvénytelen gyerekeit. Azok is csak mostanában tették meg, hiszen az efféle eseteket korábban lehetetlennek tartották. Ethan gyermeke embernek születik majd, és a két szülő vére közötti különbség elég kicsi hozzá, hogy a szokásos orvosi teszteken ne tűnjön fel. Évtizedek óta minden lehetséges kóborral így van. Szóval az unokaöcsém, mert szinte biztosan fiú lesz, nem kap igazi helyet a mi erőszakos és bonyolult világunkban, hacsak egy nap meg nem harapja vagy karmolja egy vérmacska. Márpedig a fertőzés még mindig főbenjáró bűnnek számított, vérrokonok között is – ezzel az aspektussal is csak nemrég szembesült a fajunk. Angela átlépte a házunk küszöbét, amely egyben falkánk főhadiszállása is volt, amióta apánk lett az alfa. Megpróbáltam elképzelni, milyennek láthat minket – milyennek érezhet minket. A legtöbb ember képtelen volt rá, hogy besoroljon minket. Látták, hogy mások vagyunk, de nem tudták megállapítani, miben. Talán megrémítjük, talán lenyűgözzük Angelát. Talán sose látjuk többet. Anyu ettől félt a legjobban. Jace bevezette a jobb oldali első helyiségbe. Angela dermedten megállt az ajtóban. A mosoly az arcára fagyott, aztán átadta a helyét a bizonytalanságnak, amint a tekintete arcról arcra ugrált. A folyosóról nem láttam, amit ő, de elég szedett-vedett társaság voltunk, még a többi falkával összehasonlítva is, egy ember számára pedig egyszerre rengeteg. Különösen egy terhes diáklánynak, akinek épp most halt meg a barátja. Neki is éppen olyan nehéz volt, mint nekünk. Elöntött az együttérzés iránta, és finoman megtaszítottam Jace-t. Felvonta a szemöldökét, de odébb lépett, én pedig becsusszantam Angela mellett a nappaliba, hogy bemutassam a családot, egyúttal megpróbáljak hidat verni a két világ között. Az összes férfi felállt, amikor megérkeztünk, és mind egyenesen Angelára meredt. Dühösen sóhajtottam, és a szememet forgattam. Srácok, tegyetek úgy, mintha ez egy normális család lenne! Kierőszakoltam magamból egy mosolyt, és a lányhoz fordultam. –

Ethan mesélte, hogy a családunk valóban elég nagy?

Angela tétován bólintott.

– Tudom, hogy ez mellbevágó, de tényleg mindenki szeretett volna találkozni veled. – Habár most utólag elég rossz ötletnek tűnt, hogy a teljes család egyszerre szakadjon rá. Angela újra némán biccentett. Jobbra léptem vele, és sorban elkezdtem a bemutatkozást. Angela mindenkinek megrázta a kezét, én pedig sietve hozzátettem a nevet és egy rövid magyarázatot. A végrehajtótársaim jöttek elsőnek. –

Angela, ők itt Brian, Vic és Marc. Az apámnak dolgoznak.

– A ranchon? Mint Jace? – Angela szeme felcsillant; örült, hogy talált a dolgokban valami logikát, amibe kapaszkodhat a zavar tengerében, ahova belöktük. – Hát, igen. – Viszonozták a kézfogását, és üdvözölték, de Marc nem vette le a szemét Jace-ről, amíg minket kísérgetett. Kaci következett. – Ő az unokahúgom, Karli. – A hivatalos név, ami alatt majd iskolába is fog járni, ha minden lecsillapodott. Mármint, ha ez valaha is megtörténik. – Szia, Karli! – Angela láthatóan jobban érezte magát egy fiatal lánnyal, mint egy szobára való különös férfival. – Szia! Szóval akkor Ethan babája? – kérdezte Kaci, miután kíváncsi pillantást vetett Angela lapos hasára. – Mármint, úgy értem, a tiéd is. De azért remélem, úgy fog kinézni, mint ő. Legalább egy kicsit. –

Én is – mosolyodott el Angela, és ezzel máris megnyerte magának Kacit.

Owen felé indultunk a szőnyegen, ő pedig lehajolt, hogy felsegítse Manxet, a karjában Desszel. A kezét gondosan a gyerek takarójának ráncai közé rejtette, hogy az ujjai, pontosabban a karmai helyén maradt, elcsúfított körömágyai ne látsszanak. –

Ez itt Owen bátyám.

Owen barátságos, féloldalas vigyorral köszöntötte Angelát, és kinyújtotta felé az egyik bőrkeményedéses kezét; a másikkal Manx derekát fogta át. –

Örülök a találkozásnak. Csak azt sajnálom, hogy nem Ethan intézi a bemutatást.

– Én is. – Angela melegen viszonozta a kézrázást, aztán Des arcára vándorolt a tekintete, mert a kicsi ásított, és kidugta egyik duci karját a takaróból. – Hát ő kicsoda? Ethan nem mondta, hogy volna egy unokaöccse. Owen elvörösödött, de hosszú ujjával megcirógatta Des arcát. –

Mercedes a család barátja, ő pedig a fia, Desiderio.

– Milyen gyönyörű! – ámult el Angela, amikor Manx feléje fordította a csomagot, hogy megcsodálhassa a babát. – Kérem, nézze el, amiért nem nyújtok kezet – szólalt meg. Angela elmosolyodott különleges akcentusán. –

Semmi gond, tele van a keze.

Manx megkönnyebbülten Owenre mosolygott, aki ragyogva nézett vissza rá. Akárhányszor is biztosítottuk, hogy nem jelent gondot, Manx ideges volt a keze rejtegetése miatt.

– Apu? – kérdeztem. Apánk lépett elő, szokás szerint öltönyben, de zakó nélkül. – Ő az apám, Greg Sanders. – Fura volt lehagyni a rangját a rövid bemutatás végéről, de Angelának fogalma sem lehet, mi az az alfa, ha pedig elmondanám, vagyis felfedném a létezésünket egy ember előtt, csak még több vádat zúdítanék a saját nyakunkba. Angela kezet nyújtott, apám udvariasan megrázta, közben úgy vizsgálgatta a lány arcát, mintha később kikérdeznék belőle. – Nagyon örülök, hogy végre találkozunk. Most már értem, miért igyekezett Ethan teljesen megtartani magának. Angela elvörösödött, én meglepetten bámultam apámra. Ki gondolta volna, hogy ha éppen nem utasításokat osztogat, elbűvölő is tud lenni? – Ő pedig az édesanyám – léptem tovább. Anyu összekulcsolta a kezét tökéletesen vasalt nadrágja előtt. – Karen Sanders. Angela mély lélegzetet vett. Majdnem felnevettem, mert rájöttem, hogy az egész, vadidegen férfiakkal teli szobából anyu miatt volt a leginkább ideges. Mi a fenét mondott neki Ethan? Vagy állandó szokás idegeskedni, ha megismerjük a párunk anyját, amiből én kimaradtam, mivel az én állandó barátom, Marc, árva? Angela, kinyújtotta reszkető kezét, anyu pedig két tenyere közé fogta. – Olyan nagyon boldog vagyok, hogy találkozhatunk veled – mondta, egyenesen Angela szemébe nézve. – Azt akarom, hogy tudd, téged és a kicsit mindig szeretettel látunk itt. Remélem, sokszor elhozod majd hozzánk. Összevontam a szemöldökömet. Anyu egy kicsit túllőtt a célon, de hát nem tehetett róla. Évek óta álmodozott unokákról, és ez a magzat különösen váratlan áldásként érkezett. Angela zokogásban tört ki. Az arca elé kapta a kezét, hogy megállítsa a könnyeit, mély hüppögő lélegzetet vett. –

Ó, gyere, ülj le! – Anyu már vezette is a kanapé felé.

– Sajnálom – sírta Angela, és a szemét törölgette a zsebkendővel, amit anyu nyomott a kezébe az egyik kis asztalkán álló dobozból. – Csak minden olyan gyorsan történt, és féltem, hogy dühösek lesznek rám, vagy azt hiszik, hogy nem vagyok más, csak egy… De olyan rendesek… – Újra megindult a könnye. – Köszönöm! Anyu mellé huppant a kanapéra, és átkarolta a vállát. Mi többiek csak némán néztük a jelenetet. –

Mindössze nagyon örülünk, hogy minket is szeretnél bevonni a gyerek életébe.

Angela néhány perc alatt visszanyerte az önuralmát, anyu pedig összekészített neki egy tányérra való miniszendvicset és szeletelt gyümölcsöt. –

Mennyi idős? – kérdezte végül. – Voltál már orvosnál?

–

Igen, megkezdtük a gondozást. Azt mondja, a tizenharmadik hétben vagyok.

Anyu szeme kitágult. – Három hónap. Nahát! Annyi teendő van még! – Szinte láttam, ahogy a fejében mozgásba lendülnek a fogaskerekek. Apu azonban gyakorlatiasabb oldalról közelítette meg. – Természetesen mindenképpen kivesszük a részünket a költségekből – kezdte; Angela arcára árnyék borult. – De ha érdekel, a családunk orvosa szívesen megvizsgál. Természetesen dr. Carver.

–

Izé, persze – felelte Angela. – Találkozom vele.

Tovább beszélgetett anyuval, a fiúk telepakolták a tányérjaikat, aztán a szobában állva kezdtek el falatozni. Majdhogynem áhítattal nézték a csodát, amit Angela és a gyereke jelentett a számunkra. Ethan halála óta ez volt a legbékésebb, legreménytelibb pillanat, amiben részünk volt, és szerettem volna, ha sosem ér véget. Sajnos a bemutatkozás békéje nagyon úgy tűnt, mint az elkerülhetetlen vihar előtti csend. És úgy éreztem, már gyülekeznek a felhők…

HÁROM

Montana. Megint. Mert a múltkor olyan jó volt. Kirángattam az utazótáskámat a bérelt kocsi hátsó ülése elől, és felnéztem a faházra. Az oldalamba szúró fantomfájdalom emlékek várható lavinájára figyelmeztetett. Vért ontottam és én is megsérültem. Szerettem Marcot, de elengedtem. Megtaláltam Kacit, megöltem a rosszfiúkat, és egy hajszállal elkerültem a kivégzést. Az a faház és én egyszerre szerettük és gyűlöltük egymást, a viszonyunk majdnem olyan bonyolult volt, mint Marckal. Montana viszont megfelelő helyszínnek ígérkezett erre a bizonyos tanácsülésre. Calvin Malone-t onnan kell kipenderíteni, ahol elkezdte a menetelését a vérmacska világ-uralom felé. Természetesen megkísérli majd, hogy meggátolja a tanácsot – a többségük egyébként sem viseltetett meleg érzésekkel a falkám iránt – a bizonyítékunk figyelembevételében. Semmi kétségem nem volt. De készen álltam, hogy ha kell, a hegyek ormáról kiáltom világgá a bűnei listáját. Ha pedig segíti az ügyet, egyenként nyomom az alfák torkába Calvin bűnösségének véres bizonyítékát. – Jól vagy? – Jace leemelte a táska szíját a vállamról. Ha a lelki terheimen is ilyen egyszerűen enyhíthetett volna, azt is megteszi. Most már egyáltalán nem értettem meg őt olyan egyszerűen, mint akár csak egy hónapja. – Aha, minden rendben. – Teljes hazugság volt, mégis ragaszkodtam hozzá. A túlélés mostanra pókerjátszmává vált; fel kellett tenni a maszkot, és eljátszani, hogy nem is aggódom. Hogy nem az egész világom áll vagy bukik ezen az ülésen. Pedig igen. Ha Calvin Malone kapja meg a széket, onnan már csak erővel boríthatjuk ki. Különben pokollá teszi a déli középső falka és szövetségesei életét, mert mi testesítettünk meg mindent, amit utált. Mindent, ami kívül esett csőlátásán, amivel a vérmacskák társadalmát, mint a saját hatalmi játszóterét szemlélte. Malone mennyországába csak meghívóval lehetne belépni, és természetesen, akik nem rendelkeznek törzskönyvvel a tiszta vérük igazolására, kint maradnának. Akiből pedig kimaradt az Y kromoszóma, annak meg kellene hajolnia az akarata előtt, ha bebocsátást kér. Már a gondolat is felbosszantott, és egy sötét hangocska szólalt meg bennem. Azt magyarázta, hogy ha a bizonyíték nem válik be, hagyjuk a francba a szavazósdit, jöjjön a háború. Hetek óta készen álltunk rá, sőt, vártuk már. Azonban Paul Blackwell, a Tanács idős és ideiglenes elnöke meggyőzte apámat, hogy adja meg az esélyt a békére – akármilyen nyálasan is hangzik ez. Hátha valahogy el tudjuk kerülni a teljes polgárháborút és persze a mindkét oldalon várható áldozatokat. Annyival tartoztunk az egész vérmacskatársadalomnak, hogy megpróbáljuk. Ezzel még én se vitatkozhattam. Elvben. Mindazonáltal a tapasztalatom szerint a béke és a Loch Ness-i szörny nagyon sokban hasonlít egymásra. Mindkettő tünékeny, és mindkettőben nehezemre esik hinni. Úgyhogy a legjobbat reméltem, de a legrosszabbra számítottam. Marc megnyomta a csomagtartó gombját, aztán becsapta a kocsiajtót. Összerezzentem, elvesztettem a gondolataim fonalát. –

Jace, ugorj fel a recepcióra, hozd el a kulcsot! Jace megmerevedett.

–

Majd én – siettem megszólalni, mielőtt felmordulhatott volna.

Akármilyen fáradt voltam tőle, hogy folyton köztük kell állnom, még mindig biztonságosabb volt a békefenntartót játszani, mint szétválasztani őket, ha nem így teszek. Fizikailag is és politikailag is. Az egész világ nagyon hamar megtudná, mi történt Jace és köztem – Malone két embere máris tudta, és egészen biztosan csak az időpontra várt, amikor a legnagyobb kárt okozhatja a dolog szétkürtölésével – , én pedig nem akartam túl korán kiteríteni mindent egy Marc-Jace párbajban. –

Egyedül nem mehetsz – erősködött Marc. – Malone és az emberei már itt lehetnek.

Márpedig mindhármunkat halálra kerestek az elmúlt héten véghezvitt határsértés –emberrablás - testi sértés hármasunk óta. Más választásunk nem volt. – Blackwell már tegnap megérkezett, szóval még ha Malone itt is van, akkor sem egyedül – válaszoltam. – És nem fog zűrt keverni alig néhány órával a szavazás előtt. Az igazság nem egészen ez volt: Jace-nek és Marcnak is több félnivalója volt az appalache-i falkától, mint nekem. Malone számára én élve értem többet, de mivel a Tanácsnak még hivatalosan is tudomásul kellett vennie, hogy Marc visszatért közénk, addig semmiféle jogokkal nem rendelkezett a társadalmunkban. Vagyis, ha arra kerülne a sor, az ő szava a támadóval szemben semmit sem érne. Malone pedig csak az ürügyet kereste, hogy tanúk nélkül megszabadulhasson Jace-től, a mostohafiától. – Maradjatok itt, és várjátok meg aput! Kérlek benneteket! – Apánk Umberto Di Carlóval és az ő embereivel utazott a reptértől, hogy megbeszélhessék a stratégiát. – Mindjárt visszajövök. Aztán, még mielőtt valamelyikük vitát nyithatott volna, a kabátom zsebébe dugtam csupasz kezemet, és sietve nekiindultam. A hátamban éreztem a tekintetüket. Mehettünk volna hárman együtt is, de őszintén szólva, miután órákig ültem a repülőgépen, később az autóban is mellettük, fuldokoltam a kibocsátott tesztoszterontól, szükségem volt egy kis időre egyedül, hogy kiszellőztessem a fejemet. Hogy gondolkozzak a döntésemen. És azon, hogy nem akarok választani. Sem pedig elmondani mindenkinek, mi folyik itt. Csakhogy ezzel a lehetőséggel már nem élhettem sokáig, akkor sem, ha Alex Malone és Colin Dean szája egyelőre csukva van. Apám határozottan gyanakodott. Ha nem éppen ebben a hónapban szakadt volna ránk az eddigi legnagyobb katasztrófasorozat, ami a falkánkat érte, már rájött volna. Elhallgattuk előle, hogy ne idegesítsük ezzel is tovább, de az időnk lejárt. Azt terveztem, hogy a reptérről idáig vezető úton mondom el neki, csakhogy Di Carlo társaságát választotta, tehát nem tudtam vele beszélni. Most majd időt kell kerítenem, hogy négyszemközt megpróbáljam elmagyarázni neki. Mielőtt mástól tudja meg. Jace biztos volt benne, hogy apám kirakná. Marc is ettől félt. Jobban mondva attól, hogy ha Jace-t azelőtt rakják ki, hogy meghoztam volna a döntésemet, apám rávenne, hogy Jace hiányában őt válasszam, még ha nem is így akarom. Marc nem jobb híján akart győzni, hanem tisztán és végleg. Csakhogy apu nem rakná ki Jace-t. Most nem, hogy minden a fejünkre szakadt. De talán soha. Jace a családunk része volt, és Marchoz hasonlóan neki sem volt hová mennie. – A fenébe, valaki alaposan elbánt az arcoddal – szólalt meg egy ismerős hang, kiragadva a gondolataimból. A bal arcomhoz kaptam, a szívem annyira felgyorsult, hogy bele is sajdult az erőlködésbe. Felnéztem. Az előttem álló faház árnyékában egy magas alakot láttam. A ruházatát csak sötét foltnak láttam, de a magasságát és döbbenetesen fehér haját nem lehetett eltéveszteni. A hangját sem. Colin Dean. Francba, francba, francba.

– Ugyanez áll rád is – feleltem, és anélkül dugtam vissza a kezemet a zsebembe, hogy végighúztam volna az ujjaimat az egyenes forradáson a bal járomcsontomtól a szám széléig. Deantől kaptam. Lassan metszette fel az arcomat, én pedig ott álltam dermedten, még levegőt sem mertem venni, nehogy mélyebbre hatoljon a penge a bőrömben. De a végén mégis ő járt rosszabbul – a hasába állítottam a kést, és hagytam, hadd vérezzen, azonban csak miután Marc eltörte az orrát és a járomcsontját, Jace pedig felvágta az ő arcát is. Biztos, hogy az ő sebei csúnyábbak. Dean kilépett a fényre. Amióta ismertem, most először mosolyodtam el az arca láttán. Vastag, göcsörtös hegszövet kúszott át az arcán, ráadásul ő, velem ellentétben belülről, a nyelvével is kitapogathatta. Az orrát kiegyenesítették, de még látszott rajta a duzzadtság, bár azóta eltelt egy hét, szóval rengeteg ideje lett volna, hogy alakváltással gyorsítsa fel a gyógyulást. Mindazonáltal a heg és a fakó, sárgás ütésnyomok a szeme körül rémisztőbbnek és dühösebbnek mutatták, mint valaha. Talán apámnak volt igaza, meg kellett volna ölnünk. Egy pillanatra megbántam a döntésemet, hogy egyedül jöjjek. Azt feltételeztem, hogy Malone meg az emberei a főépület túloldalán álló faházban szállnak meg, ott, ahol legutóbb – ebben az esetben nem kellett volna találkoznom velük egyedül. Vagy én tévedtem, vagy Dean kifejezetten engem keresett. Ragadozóléptekkel indult felém. Sebesen számba vettem a lehetőségeimet. Elfuthatok, de akkor megkerget; részben a buli kedvéért, részben, mert valóban képtelen – vagy nem is akarja – irányítani a macskaösztöneit, és lecsap mindenre, ami csak egy kicsit is prédára emlékeztet. Szembeszállhatok vele, hogy megverekedjünk – ami a közelgő szavazásra tekintettel ostobaság lett volna. Semmi olyat nem tehetek, ami apámat rossz színben tüntetné fel. Kiálthatok Marc és Jace után, csakhogy akkor még gyávábbnak tűnök, mint ha elfutnék. Vagy továbbmehetek, és remélhetem, hogy Deannek meghagyták, hogy ne is érjen hozzám. Biztos, hogy a választás előestéjén Malone is vigyáz a keze tisztaságára. Továbbsétáltam. Dean kitért, hogy az utamba álljon. – Hány öltésbe került, hogy bent tartsák a beleidet? – kérdeztem, és a zsebemben ökölbe szorítottam a kezeimet. Dean úgy lépkedett mellettem, mint régi barátom. –

Nagyon kevésbe, ahhoz képest, amennyivel majd téged foltoznak össze, ha végeztem veled.

– Ez fenyegetésnek hangzik – feleltem hűvös önbizalommal, és reméltem, hogy kétszázas pulzusom nem rontja a hatást. Igen, átkozottul jó harcos voltam, Dean azonban közel ötven kilóval nehezebb volt nálam, és legalább azóta gyakorolt, mint én. De még valószínűbb, hogy sokkal régebb óta. Az ellenem irányuló haragja ráadásul jócskán túlmutatott azon, hogy holtan akarjon látni – először meg akart törni és meg akart alázni. Ha nem parancsoltak rá, hogy viselkedjen rendesen, mindketten új hegeket szerzünk ebben a körben. És talán ránk is számolnak. – Nahát, észrevetted? – A lábunk alatt ropogó barna füvön az enyém előtt táncolt az árnyéka. – Előbb vagy utóbb kettesben maradunk, és akkor rájövök, mitől visítasz istenigazából. Vállat vontam, közben ki se vettem a kezemet a zsebemből. Megkönnyebbülve láttam, hogy már közeledünk a főépülethez. – Most is kettesben vagyunk. Mi tart vissza? – mármint leszámítva a tucatnyi vagy még több végrehajtót, akik a főépületben azonnal meghallják, ha valamelyikünk elkiáltja magát.

–

A formaságok – morogta Dean, és elém lépve elállta az utamat. –

De a szavazás után a Tanács a helyedre tesz téged, és én leszek az egyik kandúr, aki ott is tart majd. Némán, kihívón felvontam a szemöldökömet – most már biztos voltam benne, hogy ha pofozkodni akart volna, már megtette volna. –

Nincs hatalmad felettem, és ezen a Tanács sem változtathat.

Még ha Malone is lesz a Tanács feje, akkor sem rakathat át a saját falkájába, és apámat sem kötelezheti, hogy vegye át Deant végrehajtónak. Soha egy vezető sem kísérletezett ilyesmivel, ezért precedens sem támogatta az eljárást. – Ha nem vetted volna észre, a dolgok megváltoztak errefelé. Cal pontosan tudja, hogyan purgálja ki a tisztátalanokat a falkátokból, hogy mi, többiek, tisztán élhessünk tovább. A tisztátalanokat? A kurafi Marcról beszél! Kihúztam ökölbe szorított kezeimet a zsebemből, de mielőtt hirtelen indulatomban bármit is tehettem volna, Dean folytatta.

Vannak tervei arra is, hogy mi legyen a kislányokkal, akik túllépik a határaikat. És lehet, hogy én is egy ilyen terv része vagyok. Nem bírtam megállni, hangosan felnevettem. Dean szeme megvillant dühében, és ekkor jöttem rá, hogy tökéletesen tehetetlen. Azért igyekszik felpiszkálni, mert Malone rövid pórázra fogta, legalábbis egyelőre. Ellazultak az ujjaim, csípőre tettem a kezemet, és felnéztem rá. –

Megnézhetem?

–

Mit? – pislogott rám értetlenül és még mindig haragosan.

– A hegedet. – Elsötétült az arca, mint amikor felhő takarja el a napot. Hideg tekintettel mértem végig. – A sikoltozásom érdekel? Rajta, próbálkozz. De addig is, akárhányszor leveted az ingedet, mintha az én névjegyemet osztogatnád, jó mélyen megszúrtalak, és jó mélyen élveztem is. Ha nem tudok elaludni, felidézem, hogy visítottál, mint egy kismalac. És mindenki tudja, mit jelent a sebed; hogy egy kislány rúgta szét a seggedet. Megint. – Te rohadt ribanc… – Dean a karomnál fogva felkapott, a lábujjaim a fű felett himbálóztak. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy nyugodtan lógjak a kezében, és ne kezdjek el rugdalózni. – Csináld! – néztem a szemébe. – Üss meg! Dobj el! Kezdeményezz verekedést most, pár órával a szavazás előtt! Biztos, hogy Malone megérti majd. Dean felmordult. A keze megszorult a karomon, és az egyik ujjam megrándult, amikor megnyomott egy idegszálat. –

Te kicseszett hülye, teszed le azonnal?

Nem láttam, ki szólt – nem mertem levenni a szememet Dean arcáról, amíg rongybabaként tartott –, de bárhol megismertem volna Alex Malone hangját. Egyetlen horzsolás, és apám új macskanyúzási módszereket fog rajtad kikísérletezni!

Dean leejtett, de továbbra is dühösen meredt rám. Talpra estem, alig hajlítottam be a térdemet, és leküzdöttem az ingert, hogy megdörzsöljem a karomat, ahol megfogott. – Nem lesz rá esélye – jegyeztem meg. – Ha még egyszer hozzám érsz, kibelezlek. És nekem kés se kell hozzá. Hála a fél karom részleges átváltoztatásának. Alex megkerülte az északi óriást, és először rám vicsorgott, majd Dean felé fordult. –

Mi a franc ütött beléd?

Mielőtt Dean válaszolhatott volna, a válla felett mozgást láttam. –

Faythe? – kiáltott felénk futva Marc; Jace a sarkában igyekezett.

– Minden rendben – feleltem, amikor megálltak mellettem. – Csak összehasonlítottuk a harci sérüléseinket Deannel. Ő nyert. Valaki csúnyán összeszabdalta, igaz, Colin? – Ne állj az utamba, ribanc! – mordult fel Dean. – Különben az a heg az arcodon szépnek fog tűnni. Azzal Alex társaságában nehéz léptekkel elsiettek a faházuk felé. – Ez mi a fene volt? – tudakolta Marc, amint eltávolodtak. Vállat vontam. –

Dean játszani akart, úgyhogy megpróbáltam lesre futtatni.

– Azt akartad elérni, hogy megüssön? – nézett rám Jace rosszallón. A főépület felé intettem a fejemmel; ott már több alakot lehetett kivenni az ablakon át. – Hogy közönség előtt ossza ki az első pofont? Hogy a fenébe ne? Minden előnyre szükségünk van, amit Malone-nal szemben megszerezhetünk. Azért inkább olyan előnyöket célozzunk meg, amik nem jelentenek új kék foltokat vagy varratokat neked, rendben? – mosolygott Jace. Marc mérgesen nézett. Szokásom szerint ott álltam köztük, egyedül, még társaságban is, érintetlenül – pedig komolyan hiányzott az egyszerű testi kontaktus, ami a legtöbb vérmacska számára rendkívül fontos. – Inkább hozzuk el a kulcsot! – Marc a nadrágja zsebébe dugta a kezét, és a főépület felé indult. – Apád vár. Szó nélkül követtem Jace-szel, de ez a rövid, feszélyezett csend semmi sem volt ahhoz képest, ami az épületben fogadott minket, amikor Marc benyitott. Az előtér zsúfolva volt kandúrokkal, és egyetlen barátságos arcot sem láttam. Milo Mitchell, az északnyugati, és Wes Gardner, a Nagy-tavak környéki falkák alfái egymással szemben ültek a kopott karszékekben, köztük egy roskatag dohányzóasztal állt. Három végrehajtójuk a szintén öreg kanapéra telepedett, és mindannyian ugyanazzal az undorodó arccal meredtek ránk. Gardner jóindulatát akkor veszítettük el, amikor nem végeztettük ki Manxet Wes testvére, Jamey megöléséért. Manx akkoriban gyereket várt, és félig eszét vesztve menekült, mert elrabolták, fogva tartották és megerőszakolták. Gardnert az sem lágyította meg, hogy a világ egyetlen másik alfája sem végeztetett volna ki egy terhes nőstényt. Úgy érezte, kizárták az eljárásból, és azóta is utálta apámat. Milo Mitchell fiát, Kevint nagyjából ugyanebben az időben vetettük ki a déli középső falkából, mert kiderült, hogy pénzért kóborokat csempész a területünkre. Mitchell azóta gyűlöl mindent, ami Sanders, amióta Marc a szabad területeken harcban megölte Kevint, alig egy hónappal a szavazás kitűzött időpontja előtt.

Megálltam a küszöbön, majdnem visszalöktek a felém áradó utálat hullámai. A helyiségben csaknem mindenki gyűlölt engem, néhányan Marcot még nálam is jobban. Jace valódi ellenfelei a születési falkája tagjai voltak, de a mostohaapja szövetségeseinek az utálathoz elég volt a tény, hogy Jace velem és az enyémekkel van. – Jó vastag a bőr a képeden, hogy idetolod – mordult valaki bal felől. Odapillantottam. Jerold Pierce volt az, Parker apja, és a Préri tábla területeinek alfája. A konyhából tartott felém. – Hát, köszönöm! – vontam vállat. Igyekeztem fel sem venni az ellenséges légkört, de nehéz volt megállni a tiszta utálattal szemben – főleg, ha az egy közeli barátunk apjától ered. Nem csoda, ha Parker inkább a ranchon maradt, egyre több üres üveg társaságában. –

Habár inkább úgy érzem, hogy ez a kötelességem az alfám felé.

Az apám; a legerősebb, legkiegyensúlyozottabb és legnemesebb lény, akit valaha láttam. – Mi van a becsülettel? – csattant fel Pierce. – Nem te papolsz mindig arról, hogy a helyes dolgot kell cselekedni? Akkor hol volt a becsületed, amikor kiadtad a fiamat, hadd mészárolja le egy csapatra való mocskos mennydörgő madár? Na, legalább kibukott… habár ettől a feszültség nem csökkent a helyiségben. – Faythe azt tette, amit tennie kellett, hogy megmentse egy ártatlan nőstény életét – jelentette ki dühtől vörös arccal Marc, láthatóan igyekezett, hogy kordában tartsa a fellobbanását. – Olyan döntést hozott, amit csak egy igazi vezető… – Hallgass el, vagy kitépem a nyelvedet! – üvöltött fel Pierce. Marc azonnal felborzolódott. Közelebb léptem hozzá, és meglepetésemre a másik oldalán Jace ugyanazt tette. Személyes ellentétük dacára kész volt megvédeni a falkatársát. – Mindig hittem benned – folytatta Pierce keserűen. – Még meg is védtelek, amikor azt mondták, egy kóbor sosem lehet olyan jó végrehajtó, mint egy született macska. És akkor te segítettél Faythe-nek vágóhídra vinni a fiamat! Hát mi ütött belétek? Hogyan adhattátok át a saját fajtársatokat egy rajnyi túlméretezett dögmadárnak, hogy halálra csipkedjék? Vitatkozni akartam, megvédeni magamat és a tetteimet. De megbeszéltük apámmal, és megegyeztünk, hogy nem teszünk megjegyzést a Lance Pierce-szel történtekre. Beleértve azt is, hogy én parancsoltam meg Marcnak Lance kivégzését, így végül nem élve ették meg a madarak. Malone biztosan gyilkosságot kiáltott volna kegyelem helyett. – Azt hiszem, Calnek igaza van a kóborokat illetően. Genetikusan alacsonyabb rendűek vagytok. Nem érdekelt a fiam sorsa, mert még csak nem is egy fajba tartoztok. És te! – Pierce felém fordította sötét tekintetét, én pedig majdnem hátraléptem, akkora erővel talált el a gyűlölete. – Te szörnyszülött vagy! Nem tetszik neked a valódi kötelességed, ehelyett inkább hidegvérrel kiszolgáltatod a fajtársadat! Sajnálom apádat, amiért egy ilyen öntelt ribanc a lánya. Megtagadod, hogy örököst adj neki, mégis két szeretővel járkálsz a világban! Benned tényleg semmi szégyenérzet nincs! Úgy éreztem, mintha megütött volna. Égett az arcom, a látóterem alján még láttam is a piros foltokat. A kettős mérce égetett, mint a pokol tüze – ha a szobában akár egyetlen végrehajtó is monogám volt, hát én vagyok Garfield. – Jerold. – Paul Blackwell fel sem emelte a hangját, mégis minden fej felé fordult, és Pierce azonnal elhallgatott. Az idős alfa, a Tanács megbízott vezetője a konyhaajtóban állt, megviselt botjára támaszkodva, és egy nappal sem nézett ki fiatalabbnak hetven-akárhány événél. – Lesz rá alkalmad, hogy kiadd magadból, ami bánt, de nem most.

Pierce dühösen bólintott, de nem lépett hátra, úgyhogy meg kellett kerülnöm, hogy átvegyem a kulcsot Blackwell kezéből. – Mondd meg apádnak, hogy pontban hétkor szavazunk. Ha valamit még elő szeretne terjeszteni, időben tegye. A szemöldökét olyan apró mozdulattal vonta fel, hogy más nem is vette észre, de én tudtam, mit jelent. Ha ki akartuk játszani a kabátujjunkban bújtatott adut, hamarosan meg kell tenni. Bólintottam, megmarkoltam a kulcsot, aztán megfordultam, és a nyomomban Marckal és Jace-szel kimasíroztam. – Ha nem válik be, halottak vagyunk – suttogta Jace, amint átvágtunk a füvön. – Már most is fellógatnának minket, ha tehetnék. Ez a három nem fog átállni. –

Beválik – vágta rá Marc, és most az egyszer még vicsorogni is elfelejtett riválisára. – Muszáj!

Csak bólintottam; Pierce kirohanása még mindig megbénított. A kezem a bal oldalamra tévedt. A kabát alatt alig éreztem a hosszú, egyenes kidudorodást. Két mennydörgő madártoll, rajtuk Lance Pierce vére. Bizonyíték, hogy Lance ölte meg a fiatal kakast, Malone pedig megpróbált minket beállítani bűnösnek, hogy egyszerre üthessen rést a védelmünkön, és terelhesse el a bosszút a saját falkája fölül. Azok a tollak jelentették a megelőző csapást. Nem szavazni jöttünk, hanem a szavazást megelőzni – árulással megvádolni Calvin Malone-t.

NÉGY

– El kell mondanunk apunak. – A kabátom zsebébe dugtam dermedt kezeimet, és sóhajtottam. A lélegzetem fehéres felhőként függött a levegőben; a következő lépésemmel bele is sétáltam. – Hogy Jerold Pierce elvesztette a maradék eszét is? – vont vállat Jace a balomon. Mindig néhány centivel közelebb húzódott, mint azt Marc megengedte magának. – Minél előbb, annál jobb. Parkernek nehezebb lesz elmondani. –

Már sejti – feleltem végrehajtótársam zavaros ivásrohamára gondolva.

Malone faháza állt előttünk. Átfutott az agyamon, hogy van-e még verekedni kész, őrült embere. Azok után, hogy a fél Tanács előtt lekurváztak, egy jó kis harc éppen megfelelő lenne a rendkívül egészségtelen düh- és agressziómaradvány levezetésére. De ahogy egyre közelebb értünk, minden csendesnek tűnt. Kár. – De én nem Pierce-re gondoltam. – A francba, hát kimondatják velem. – El kell mondanunk a dolgunkat. Ezt. – Megálltam, előhúztam a kezemet, hogy magunk köré intsek. – Akármi is ez. Most. – Nincs „dolgunk” – felelte Marc halk, nehéz hangon. Nyíltan állta a pillantásomat; két hideg, üres lépésnyire állt tőlem. – Van dolgod vele és van velem – legyintett Jace felé. Összerezzentem. – Tudom – sóhajtottam. És Pierce nyilvános előadása után pontosan éreztem azt is, hogy ha nem döntök hamarosan, vagy Marc, vagy Jace kiveszi a kezemből a kérdést. – De a lényeg az, hogy Pierce éppen most tudatta Blackwell-lel és az egész világgal, hogy mi a helyzet. Ez egyébként meglepetésként ért. Azt vártam, hogy az ellenségeink visszatartják az információt, amíg a legnagyobb kárt nem okozhatják vele. Viszont úgy lett volna időnk, hogy mi közöljük elsőként. –

Ha apu nem tőlünk tudja meg… mármint, nem tőlem… ezt nem tehetem vele.

A katasztrofális szerelmi életem igazán nem hiányzott most neki, de sokkal, sokkal rosszabb lenne, ha a tanácsülésen kellene először hallania. – Hát akkor elmondjuk – vont vállat Jace. Eleve csak a Marc iránti tiszteletből egyezett bele a titkolózásba. A helyzetben Marc szenvedett igazán, ami csak még rosszabb lesz, ha mindenki megtudja, hogy felszarvaztam. – Nem. Én mondom el. – Nem rángathattam oda Marcot apám elé, hogy aztán bejelentsem, megcsaltam. És nem hagyhattam, hogy Jace lássa, mennyire nem tartja apám alkalmasnak mellém. Ez egyikkel szemben sem lenne tisztességes. Majd én elviselem, ami jár érte. – Csak arra kérlek benneteket, hogy néhány percig tartsatok távol tőle mindenkit, amíg négyszemközt elmondom neki. Marc úgy nézett ki, mint aki hányni akar. Felé nyúltam, de elhátrált. – Azt akarod, hogy szórakoztassam a szövetségeseinket, amíg te elmeséled apádnak, hogy már nem biztos, hogy engem akarsz? Aranybarna szemében fájdalom csillámlott. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, hogy enyhítsem. Marc végül megrázta a fejét, és elindult a fagyos, halott füvön át a faházunk felé. Nagyon szerettem volna utánamenni, de ő egyedül akart maradni, és megértettem, miért. – Rendben lesz! – Jace megpróbált magához ölelni, de egy bocsánatkérő pillantással elléptem előle. Ha nem érhetek Marchoz, nem érek hozzá sem, még ártatlan vigasztalásért sem. Részint, mert az

nem volna tisztességes Marckal szemben, részint viszont mert ha vigasztalásról volt szó, többé nem létezett olyasmi, hogy ártatlan Jace és énköztem. –

Én nem vagyok benne biztos – suttogtam, amint elhagytuk

Malone-ék faházát. – Egyikünknél sem. A bérelt kisbusz már a mi házunk előtt állt, Umberto Di Carlo és apám az első ülésen beszélgetett. Ahogy közelebb értünk, a tolóajtó hátrasiklott, és Mateo Di Carlo szállt ki, hogy megöleljen, két végrehajtótársa pedig biccentve üdvözölt. –

Szia, Faythe. Hogy bírod?

– Megvagyok, Teo. Köszönöm! – Mostanában mindenki ezt kérdezgette tőlem és Jace-től. Ethan bátyám, Jace legjobb barátja még csak három hete halt meg, ám az eset óta olyan sok tragédia és katasztrófa zúdult ránk, hogy a gyászt félre kellett tennünk. De éjszakánként, amikor magányosan hevertem, és nem volt senki, akihez szólhattam volna, a hiánya még mindig megtalált. Ethan bizonyos értelemben a család lelke volt, amint anyám a szíve, és a halála mély sebet ejtett rajtam. Néha úgy gondoltam, sosem fogunk újra magunkhoz térni – sem családként, sem falkaként. – Marc nem ide jött? – kérdeztem, amikor apám megkerülte a kocsi elejét. – Azt hittem, veled van. – Elvette a felé nyújtott kulcsot, a fiúk pedig Bert Di Carlónak segítettek a csomagokkal. –

Velem volt. Csak egy kis időre volt szüksége. Nemsokára visszajön.

Apám felvonta egyik őszülő szemöldökét, aztán bólintott, és kinyitotta a faházat. Beléptem utána a nappaliba, végigpillantottam az ismerős, kopott bútorokon, a régimódi konyhagépeken. Nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint amikor elmentünk – tényleg mindössze három hónapja lett volna? Vérmacskaorrom nélkül meg sem éreztem volna a gyenge, ragaszkodó vérszagot. Ethan vérét. A bátyámat itt tépték meg, amikor engem és Kacit védett. Most pedig halott. Egy pillanatra szinte elvesztem az emlékben, a saját fájdalmamban. Nagyon rövid idő alatt nagyon sok minden változott… és csak nagyon kevés dolog javult. – Faythe? – Apám aggodalmas pillantást vetett rám, ahogy a fiúk behurcolták a csomagjainkat. – A szállás kicsit szűkös lesz, mert most kétszer annyian vagyunk. – Legutóbb csak négy terület alfája volt jelen, most azonban mind a tíz, a végrehajtóikkal együtt. – Marckal és Jaceszel tettelek a távolabbi hálóba, bár szerintem Jace nem bánja, ha a kanapén kell aludnia, ha szerinted az… illőbb. – Igen, ami azt illeti… – Hiába igyekeztem ellenállni, megőrizni a nyugalmamat, az ujjaim maguktól görcsösen összefonódtak. Mielőtt ki hátrálhattam volna, erőt vettem magamon. – Apu, beszélnünk kell. – Félig súgtam a mondatot, remélve, hogy a többiek nem hallják. Bár nemsokára úgyis megtudják. – Négyszemközt. Jace, négy bőrönddel a kezében, útban a legközelebbi háló felé, rám nézett. Apám csak egy pillantást vetett az arcomra, és bólintott. –

Menjünk ki?

– Persze. – Előreejtettem a vállamat a kabátomban, és követtem a februári hidegbe. Jóval élesebben csípett, mint novemberben. Apu ledobogott a lépcsőn; túrabakancsot viselt és farmert. Túl hideg volt a hagyományos öltönyéhez és elegáns cipőjéhez, bár valószínűleg átöltözik majd, mielőtt elindulunk a főépületbe.

– Mi a baj, kiscicám? – Erős karját a vállamra tette, én pedig nekidőltem, úgy sétáltunk távolabb az épülettől. Élveztem, hogy valaki végre hozzám akar érni, miután a múlt héten erre nem volt példa. Vártam, amíg el nem értük a fák vonalát, ahonnan már nem hallgathattak ki minket. Kerestem az elfogadható kezdőmondatot, és csak mentünk tovább. Végül apám megállt, és szembefordult velem. Álltam a pillantását. Azoknak a napoknak régen vége, amikor a földre sütött szemmel suttogtam el a vallomásaimat, mint egy rossz kisgyerek, bár abban a percben pontosan annak éreztem magam. Pedig nagyon is felnőtt hibát követtem el, és most meg kellett hoznom egy felnőtt döntést, amire viszont még nem álltam készen. – Faythe…? – kérdezte apám. Láttam, hogy egyre növekvő aggodalmában ráncba szalad a homloka, megfeszül az álla. Talán még az ősz csík is kiszélesedett a halántékánál, mióta utoljára megfigyeltem. –

Marcról van szó?

–

Aha. Szóval, a dolgok összegubancolódtak Marc és énköztem.

Keresztbe tettem magam előtt a karomat, hogy összehúzzam a kabátomat. – Meg Jace között. – Jace? – Apám pislantott; láttam a pillanatot, amikor megértette. Lehunyta a szemét, lassan, nehézkesen sóhajtott, aztán visszanézett a házra, végül intett, hogy kövessem, még beljebb az erdőbe. Csak akkor állt meg, amikor már alig láttuk a kisbuszt. –

Mióta tart?

– Ethan halála napján… – Tenyérrel nekitámaszkodtam egy fatörzsnek; nem bírtam befejezni a mondatot. – De én nem… mi nem… nem hiszem, hogy elemezni kellene a részleteket, apu, de Jace és én… összegabalyodtunk, és nem… jó, persze, testi is, bizonyos mértékig, de több is annál. Sokkal több. Újra sóhajtott, az arca kifejezéstelenné vált. Összeszorult a szívem. Nagyon szerettem volna látni, hogy mit érez. – Marc tudja? –

Igen. – Mély lélegzetet vettem, felkészültem a legrosszabb részre. – A Tanács fele is.

–

Micsoda? – Képtelen volt megtartani a pókerarcát haragjában és döbbenetében.

– Apu, el akartuk mondani, amint a dolgok lecsillapodnak… ha esélyünk lett volna elrendezni magunkban az egészet. De amikor az előbb elmentünk a kulcsért, Jerold Pierce a fél Tanács előtt lekurvázott, szóval nincs már mit titkolni rajta. És valószínűleg megkísérlik majd felhasználni ellenünk. – Hogy a csodába jött rá éppen Jerold? – kérdezte apám halkan, de tudtam, a valódi kérdés így szól: hogy a francba lehetséges, hogy a Területek Tanácsának ellenséges fele tud valami ilyesmit az én három végrehajtómról, én pedig nem? – Alex Malone jött rá, amikor Dean megpróbált mintát vágni az arcomba, a múlt héten. Dean aztán elmondta Marcnak. Meg a jelek szerint mindenkinek, aki meghallgatta. De azt akartam, hogy tőlem tudd meg. Sajnálom, hogy nem szóltam korábban, de nem akartam szaporítani a gondjaidat. Apám lenézett a földre, aztán lezökkent egy vaskos, kidőlt és kiszáradt fatörzsre. –

Marc hogy viseli?

Lehunytam a szememet, mert égették a könnyek. – Dühös, fáj neki, és vagy tucatnyi más, összekavarodott érzéssel küzd, amikhez minden joga megvan. Igyekszik az ösztönei ellenére életben hagyni Jace-t, és persze nekem sem örül. Bár azt el kell mondanom, hogy nem biztos, hogy meg tudná ölni Jace-t. Azt mondja, választanom kell. Gyorsan.

– Igaza van. Faythe, ez a helyzet nagyon eldurvulhat. Marc tizenhat éves korod óta a magáénak tud, és már az is elég nehéz volt a számára, hogy egy időre az emberi világot választottad helyette. De hogy egy másik kandúrt? Aki mostanában tagadhatatlanul felbátorodott? Azt mondanám, nagyon sok fájdalmat és megaláztatást hordoz magában, márpedig egy potenciális alfa esetében mindkettő harag formájában törhet ki. – Én inkább mindent felzabáló, vak dühnek nevezném. – A ruhaujjammal megtöröltem a szememet, és lehuppantam mellé. Még a farmeremen át is éreztem a kéreg fagyos durvaságát, de a fák legalább a szél nagy részét elfogták. –

És azt is érted, miért? – kérdezte apám nyugodtan, a pillantása az arcomat kutatta.

A válasz magától értetődőnek tűnt, de a csendes eltökéltség, ahogyan feltette a kérdést, elárulta, hogy a dolog fontosabb egy azonnali feleletnél. Én voltam az első alfajelölt a történelemben, aki nem érthette személyes tapasztalatból a kandúrok helyzetét a társadalmunkban, és hogy mennyire ingatag is ez a helyzet. – Mert többről van szó, mint személyes sérelemről – mondtam végül. – Többről, mint a kapcsolatunk. – A francba. A fejemben lassan összeállt a kép, és megmutatta, valójában milyen bonyolult a kapcsolati háló és a hierarchia, ami meghatározza egy kandúr helyzetét a világunkban. A szívem megrepedt. – A státuszát is leromboltam. Máris kívülállónak látják, eleve gyengébbnek. Kevesebbnek. Úgy fogják fel, mintha visszautasítottam volna őt, és ha nekem sem elég jó, mitől lenne elég jó nekik? Apám bólintott. Az önutálatom egy kicsit még feljebb szökött. Személyesen és hierarchiailag is megsértettem Marcot. Hátba szúrtam, és szíven találtam. És ha azt is hozzáveszem, mekkora nyilvánosságot kapnak nemsokára a problémáink, hát szerencsés vagyok, amiért egyáltalán még szóba áll velem. –

Lesz ebből diplomáciai kárunk?

–

Most nem rólad szól a tárgyalás, Faythe.

De mindketten tudtuk, hogy igen. Mindannyiunkról. Minden, amit egy falkatag tesz, az alfájára hullik vissza, és a szavazás idején ez kijátszható. Mi is erre számítottunk, azért hordoztam a kabátom alatt a véres tollakat. Sajnos azonban ennek a kardnak két éle volt. – Haragszol rám? Vagy csalódtál bennem? – Valamiképpen ez fontosabb volt nekem, mint a teljes Tanács együttes véleménye. Apám levette a szemüvegét, és megtörölgette a nyitott kabátja alól kivillanó inge szegélyében. – Mindkettőre igent mondanék, ha csak játszadoznál. Ha igyekeznél féltékennyé tenni Marcot, esetleg unalomból lázadoznál. De ez több annál… és ha azt mondanám, dühös vagyok, az képmutatás lenne. Nem te döntöd el, kit szeress, Faythe. Senki nem maga dönti el. Zavartan pislogtam rá. –

Úgy érted, anyu…

Apám visszatette a szemüvegét, és merengő mosoly tűnt fel az ajkán. – Először Bert Di Carlóval jegyezték el egymást. Én az első egyetemi évem utáni nyáron érkeztem a területre, hogy végrehajtóként dolgozzak nagyapádnál. Egymásba zúgtunk, gyorsan és mélyen.

Némán és döbbenten ültem. Tudtam, hogy a szüleim még mindig őrülten szeretik egymást – különben hogyan tartott volna ki eddig a házasságuk? –, de fogalmam sem volt, hogy a kapcsolatuk efféle komplikációkat élt meg. –

Hogyhogy sosem hallottam még erről?

– Minek feltépni a régi sebeket? Ami elmúlt, elmúlt, és végül mindannyiunk számára a lehető legjobban alakult. –

Nehéz volt?

Apu elfordult ültében, hogy rám nézhessen, és láttam az arcán a három évtizedes, mégis élő fájdalmat. –

Nem fogok hazudni neked, Faythe. Bert akkor két évig nem állt velünk szóba.

–

De most…

–

Most a legjobb barátaim és legerősebb támogatóim egyike.

És ha náluk bevált, nálunk is beválhat, nem? Mindegy, kit választok. Kivéve… – Mit gondolsz, túllépett volna rajta, ha nem találkozik Mrs. Di Carlóval? – A kabátom cipzárját piszkálgattam. – Ha nem szeret bele valaki másba? – Őszintén nem tudom. Lehet, hogy nem. Az új szerelem viszont elég mély sebeket is képes begyógyítani. Jace és én ezt a legtöbbünknél jobban tudtuk. A szerelem azonban fel is nyithat más sebeket. Nagy, tátongó, gennyes vágásokat. – Nem tudom, mit csináljak – ismertem be. A szívem ugyanannyira sajgott, mint korábban, és a fájdalom csak rosszabbodott, ha arra gondoltam, el kell engednem valamelyiküket. – Igaz, már túlkoros vagyok hozzá, hogy a fiúbajaimmal hozzád szaladgáljak, de képtelen vagyok dönteni, és különben is, akármit döntenék, biztos, hogy csak rontanék a dolgokon. De Jace szeret engem, apu. Igazából. Keserédes mosolya ezúttal félig félelmet, félig együttérzést rejtett. –

Először is, sosem vagy túlkoros, hogy apádhoz gyere tanácsért.

Kierőltettem magamból egy könnyes mosolyt. – Másodszor, nem kétlem, hogy Jace szeret. Már attól a naptól kezdve úgy néz rád, mintha te forgatnád az égen a csillagokat, amióta visszatértél a ranchra. Csak azt nem vettem észre, hogy továbblépett. Nem gondoltam, hogy megteszi, azok után, amit utoljára Marctól kapott. –

Jace megváltozott. Most már… kihívó Marckal szemben, és nem csak miattam.

Apu lassan bólintott; úgy nézett az ágak közé, mintha valami egészen mást látna ott. –

Ez is feltűnt. Amióta Ethan… Csak nem állt össze a teljes kép.

Nagyot nyeltem, megragadtam a fatörzset magam alatt. –

Szerintem lehetne belőle alfa, apu. Jó alfa.

Apám tétován rábólintott – Talán igen, ha kap némi vezetőképzést. De most nem ez a legfontosabb kérdés. Amit tudnom kell, az az, hogy te szereted-e őt?

Megint könnyek szöktek a szemembe, végiggördültek hideg arcomon, és a földre pottyantak. – Igen. – Pislogtam, apám arca elmosódott előttem. – Pedig nem akarom. Sokkal egyszerűbb lenne, ha nem szeretném. De szeretem. Humoros, szenvedélyes, erős, és sokkal jobban hisz bennem, mint én magamban. Amikor rám néz, úgy érzem, szembeszállhatok az egész világgal, és állva maradhatok a végén. Jobban kijövök magammal a társaságában, amiatt, amilyennek ő lát engem. Szépnek és erősnek, mintha én volnék a világ legfontosabb dolga. Fogalmam sincs, hogyan lépjek ki ebből a helyzetből. Fogalmam sincs, hogyan szakítsak vele. Jace, mint egy kábítószer, lassan, folyamatosan őrölte fel az akaraterőmet. És izzott a levegő közöttünk. Annyira, amennyitől egy ember spontán meggyulladhat, vagy akár épületek omolhatnak le. Apám döbbentnek tűnt; szüksége volt egy pillanatra, hogy magához térjen az új szerelemről tartott monológom után. –

És Marcot is szereted?

– Jobban, mint elmondhatnám. Ő a szikla a talpam alatt, erős, állandó, támaszkodhatok rá… Hamarabb tudja nálam, mire van szükségem, és hajt, hogy keményebben dolgozzak, legyek még jobb. Kihívást jelent, feldühít, tüzet gyújt a lelkem mélyén. És soha, de soha nem hagyott cserben. Néha úgy érzem, egyedül miatta ver még a szívem. Annyira szeretem, hogy mindennap belehalok kicsit, mert nem mosolyog rám, nem érint meg. Meg sem ölel. Most már távolságot tart. És Jace-nek is muszáj, mert valami különös, törékeny fegyverszünet van köztük, ami nem igazán működik, de annál több eszem van, mint hogy megtöressem velük. De a végén engem fog összetörni. Most már folytak a könnyeim, és szánalmasan hüppögtem is hozzá. – Mindkettejüket szeretem, és mindketten szeretnek engem, de egyik sem fogja meg a kezemet, és magányosabb vagyok, mint életemben bármikor, ráadásul az egész az én saját hibám – szipogtam; a hideg és a sírás miatt most már az orrom is folyt. – Ennek nem volna szabad ilyennek lennie. A szerelem nem azért van, hogy összetörje az ember szívét. Senkiét. Nem volna szabad ketten lenniük. Egyáltalán, hogyan történt ez meg? Úgy értem, tudom, hogyan, mégsem értem. Még ha nem is… gabalyodtunk volna össze Jace-szel Ethan halálának napján, ez az egész akkor is kibukott volna előbb-utóbb, es nem tudom elképzelni, hogyan lehetett volna kevesebb fájdalommal átvészelni. Apu átkarolt és magához húzott. A vállára hajtottam a fejemet, mint gyerekkoromban. – Faythe, a szíved nem engedelmeskedik az agyadnak. Az övék sem. Ha úgy lenne, gondolod, hogy Marc még mindig várná a válaszodat? –

Dehogy. Ha az agya irányítaná, már évekkel ezelőtt páros lábbal rúgott volna ki – szipogtam.

Apám halkan felnevetett. –

Mi olyan vicces? – kérdeztem, és elfordítottam a fejemet, mert összekönnyeztem a kabátját.

– Nem sírtál, amikor Kevin Mitchell eltörte a karodat, és akkor sem, amikor megszúrtak, éppen ezen a helyen. De a szerelmi zűrök még mindig összetörnek. –

Azt hiszem, ez kicsit komolyabb, mint egy zűr, apu.

– Mégis arra emlékeztet, amikor a középiskola első évében a szobádban gyászoltad… mi is volt a neve? Chad Bakert? –

Hogy a csudába emlékszel erre?

– Faythe, te vagy az egyetlen lányom. Mindenkire emlékszem, aki valaha fájdalmat okozott neked.

Elhúzódtam, csodálattal néztem rá, közben egyre dermedtebb arcomról törölgettem a könnyeket. Komolyan beszélt. – Különben, ha a dolgok napos oldalát nézed, van egy komoly előnyöd a többi nősténnyel szemben. –

Igen? – pislogtam rá teljesen értetlenül.

– Nem kell politikai döntést csinálnod belőle. Sőt, nem is szabad. Nem muszáj egy alfát választanod, Faythe. Te magad leszel azzá. Semmi kétségem nincs, hogy mire ideje lesz visszavonulnom, te készen állsz majd, akárkit is választasz majd. Úgyhogy a szívedre hallgass. Ezzel tartozol magadnak is, nekik is. –

Marc is ezt mondta.

– Igen? – Apám szeme elkerekedett, apró mosolyában eltéveszthetetlen tiszteletet láttam. Bólintottam. – Akkor komolyan gondolja, mert ugyan látom a nagy lehetőségeket Jace-ben, pillanatnyilag Marc felkészültebb, hogy segítsen neked elvezetni a falkát. – Tudom. – Felpörgött az agyam, a szívem tiltakozásul lassan vert. – De még nem most kell vezetnem, igaz? És egy pár éven belül a helyzet megváltozhat? – Persze. Ezért nem is adok más tanácsot… – Kiegyenesedett, felém fordult a fatörzsön, pillantása az enyémbe mélyedt. – Ne bonyolítsd túl a dolgot azzal, hogy számolgatod, ki szeret a legjobban, vagy kinek van rád a legnagyobb szüksége. A végén úgyis egyetlen kérdés marad: ki az, aki nélkül nem tudsz élni.

ÖT

– Hogy ment? – kérdezte Jace súgva. A pultnál állt mellettem, én kólát öntöttem egy jéggel teli pohárba. A faház zsúfolásig megtelt, de a konyhában épp nem volt senki. Mindazonáltal a vérmacskák füle még ember alakban is rendkívül éles. – Nem dühös. – Felemeltem a poharat, hogy kortyoljak, mire a pezsgő kóla az orromba szökött. – Azt gondoltam, megharagszik majd, de… azt mondta, az ember nem tehet arról, kit szeret. – Jace-re pillantottam, kobaltkék pillantása szinte áthatolt rajtam. – Kiderült, hogy anyu annak idején Bert Di Carlóval volt eljegyezve. Azt hiszem… Jace, azt hiszem, tényleg érti. Jace elmosolyodott, felragyogott az arca. – Mondjak én is valamit? Valamiféle hivatalos bejelentést? – Közelebb hajolt, hogy a hajamba suttoghasson. – Esetleg köszönjem meg, hogy nem tépte ki a tüdőmet a torkomon át, amiért lefeküdtem a lányával? Nem tehettem róla, elvigyorodtam. Ethan halála óta egy percnél hosszabb ideig nem láttam őszintén boldognak, és annyira szerettem volna, hogy így maradjon. Hogy mosolyogjon. Amikor Jace mosolygott, a lelkem átmelegedett. Távol tartotta tőlem a hegyi tél hidegét. –

Szerintem az most kicsit furán venné ki magát. Éppen most magyarázza el nekik.

A nappali felé intettem a fejemmel. Apu ült ott Di Carlóval és a három végrehajtójával. Amilyen megalázó volt a számomra – Marc számára még inkább –, a szövetségeseinknek tudniuk kellett, annál is inkább, mert az ellenfél valószínűleg felhasználja majd ellenünk a szavazáson. Apu a maradéktalan információ megosztás elvét alkalmazta, Malone nem. Azt reméltük, hogy ha kitálaljuk Malone bűneit, az alfák, akik nem tudtak róluk – biztosra vettük, hogy Wes Gardner és Nick Davidson nincs beavatva –, elpártolnak Calvintől. Hogyan szavazhatnának egy gyilkos árulóra? – Szeretnélek megcsókolni. – Jace hangja rántott vissza a gondolataim közül. Felnéztem. A szemében nyers vágy tükröződött. – Attól, hogy Marc nem ér hozzád, nekem még szabad, nem? Belőlem hiányzik ez az önuralom, és komolyan, nem is értem, mire jó. Azzal kellene lenyűgöznünk, hogy meddig bírjuk ki az érintésed nélkül? Mert ha erről szól a játék, én inkább veszítenék. A szavai nyomán rám törő forró megkönnyebbüléstől csaknem elolvadtam, bár rögtön utána érkezett a bűntudat is. Elegem volt az érintetlenségből; hogy egy szobára való ember között is magányos vagyok. Hogyan dönthetném el, melyikkel akarom leélni az életemet, ha nem maradhatok velük kettesben, és nem érezhetek mást, csak fájdalmat és megbánást? Hogyan segít a döntésben, ha megtagadok mindent, ami jó a szerelemben? Jace meglátta rajtam a határozatlanságot, és kihúzott a folyosóra, ahova nem láttak be a nappaliból. Nekinyomott a lambériázott falnak, a kezem pedig magától tévedt a mellkasára, még mielőtt rájöhettem volna, mit csinálok.

Nem bűn, Faythe – suttogta. Annyira szerettem volna hinni neki, hogy belesajdult a szívem. – Ez az, amit csinálnunk kellene. Felfedezni a kapcsolatunkat. Hogy segítsen a választásban. Végigfuttatta a kezeit a karomon; az egész testemet kiverte a libabőr.

– Azt hiszed, az alapján fogok dönteni, hogy melyikőtök csókol jobban? – kérdeztem lehelet halkan. Lehunyt szemmel próbáltam ellenállni valaminek, ami ugyanannyira tűnt helytelennek, mint helyesnek. – Mindketten tudjuk, hogy ennél többről van szó, de van testi része is. Nem akarom, hogy elfelejtsd, milyen érzés vagyok. – Hozzám dőlt, a térdeim közé tolta a sajátját. Még a ruháinkon keresztül is éreztem a bőre forróságát. – Hogy milyen az ízem… De ha ez egy verseny, te vagy a bíró – tette hozzá gonoszkás félmosollyal. – Szóval? Melyikünk a jobb? – Hmmm – doromboltam, amikor az arcát a halántékomhoz simította. – Már jó ideje volt. Nem biztos, hogy emlékszem. A lélegzete közvetlen közelről érte az arcomat. – Hadd emlékeztesselek! Hadd csókoljalak meg, Faythe! A hangja halk volt, komoly, csaknem elcsuklott a vágytól, amit irántam érzett. Az ellenállásom semmivé vált ezzel az erővel szemben. Nem csak egy csókot akart, ezt éreztem abból, ahogy hozzám préselődött. De kezdetnek átkozottul jó volt. –

Most megcsókollak – folytatta, amikor nem feleltem.

–

Igen… – válaszoltam szinte némán, de úgyis meghallotta.

Hozzám hajolt, én pedig felnéztem rá. Elnyílt az ajkam, elmélyült a csók. Éhezett rám, én pedig félig éhen is vesztem már az elmúlt, ínséges időkben. Az ajka forrón tapadt az enyémre, csípőmön nyugvó keze melegét a ruháimon át is éreztem. Átkaroltam, éreztem az izmai játékát minden apró mozdulatában. A nyelve a számba hatolt, és azonnal rám tört a sajgás más, érzékenyebb helyeken is. Ott, a folyosó közepén csináltuk, akárki szeme láttára, aki belép. A lehetséges felfedeztetés izgalmát nem csökkentette a tény, hogy mindenki tudja már; hogy nem csak elsietett vigasztaló csókokat lopunk a keserűség és a káosz szorításában. Ettől csak még jobban akartam őt, és ő is akart engem… A konyha felől megnyikordult az ajtó. Hátrarándultam, a falba ütöttem a fejemet, de nem voltam elég gyors, Jace pedig egyáltalán nem állt le. A küszöbön Marc állt, a kezét ökölbe szorította, az arcára kiült a fájdalom. Jace hátralépett, én megigazítottam a felsőmet, de későn. Marc csak egyszer látott Jace-szel, a szobámban, amikor először tértem vissza a ranchra. De akkor még nem volt komoly a dolog. Én nem vettem komolyan Jace-t, Marckal pedig éppen nem jártunk. De azért Marc letépte az ajtómat a zsanérjairól, és átütötte a gipszkarton falat Jace fejével. – Miattam ne hagyjátok abba! – csattant fel, és dühösen összeharapta az állkapcsát. – A francba is, miért nem árulunk belépőt? Elhallgatott, mert gyanús csend hallatszott a nappali felől. Két tenyérrel megdörzsölte az arcát, aztán karba tette a kezét, és a padlót nézte. Láthatóan igyekezett kordában tartani az indulatát. –

Marc…

–

Nem. – Felnézett, a pillantásában tűz égett. – Kifelé, ha beszélni akarsz.

Bólintottam, és a konyha felé indultam. Hálás voltam, hogy ezúttal nem viharzott ki csak úgy. Jace megindult mögöttem, Marc azonban felé fordult, és morogva meglendítette az öklét.

Állj! – kiáltottam. Apám jelent meg az ajtóban. Feszült volt és ideges. Jace szinte vibrált a dühtől. Mély lélegzetet vettem, és lassan lenyomtam Marc karját, közben végig a szemébe néztem. Némán könyörögtem neki, hogy lépjen vissza, közben pontosan tudtam, hogy ha nem akar, nem tehetek ellene semmit. – Faythe… – Apám figyelmeztetéséből hiányzott a korábbi együttérzés. Nem ítélt el, de a rendet megtartja, mert muszáj. És nekem is. – Ha nem bírsz el a helyzettel, majd elrendezem én. – Minden rendben. Megoldom. – Eleresztettem Marc öklét, és az nem emelkedett fel újra, bár a szemében még mindig ott ült a harag, és alatta a személyes kínja. Intettem neki, hogy menjünk ki. Jace újra a nyomunkba akart szegődni, de ezúttal én álltam az útjába. –

Jace, adj nekünk egy percet.

– A francokat! – csattant fel feszülten, úgy áradt belőle az indulat, mint a hő egy máglyából. – Nem kellene kettesben maradnod vele, amikor ilyen. Apu figyelmeztetőn felmordult. Jace felé fordultam. –

Ne szabd meg, hova menjek, vagy hova ne! Maradj itt!

Beszélnem kell Marckal. Jace rosszallón grimaszolt, de engedelmeskedett. Bocsánatkérőn pillantottam apámra, aztán kisiettem a hátsó ajtón, Marc után. Az udvaron azonban nem láttam senkit. Lerohantam a lépcsőn: az ereimben száguldó adrenalin követelte, hogy azonnal keressem meg. – Itt vagyok – hallottam. Megpördültem. Marc a fák vonalához közeli szerszámtárolónak támaszkodott. Amikor odafutottam, kinyitotta előttem az ajtót. Beléptem, Marc megrántotta a lámpa zsinórját, aztán a csukott ajtónak dőlt. Én a szomszéd falhoz támaszkodtam, hogy megadjam neki a két lépés távolságot, amit láthatóan kívánt. A fülem mögé tűrtem a hajamat, és azt kívántam, bárcsak rám nézne. Bárcsak megérintene, és megmutatná, hogy a haragon kívül mást is érez még irántam, legyen az akármilyen mélyre is temetve. Ehelyett azonban zsebre vágta a kezét, ezzel is megerősítve a testilelki távolságot, amit tartott. Pislogva nézte a meztelen villanykörtét, kifürkészhetetlen arcáról nem bírtam leolvasni semmit. – Tényleg bántani akartad. – Ezt legalább kiolvastam a tartásából. Akkor pedig Jace visszaütött volna, és a helyzet visszavonhatatlanul tönkremegy. Szemforgatva hátraejtette a fejét a deszkafalig. –

Hibáztatsz érte?

Sóhajtottam. Minden joga megvolt a dühéhez, de a falka javára kellett gondolnom. –

Ha kitör a háború, szükségünk lesz rá, és ezt te is tudod.

– Erre talán azelőtt kellett volna gondolnotok, hogy hagytad, hogy lenyomja a nyelvét a torkodba mindenki szeme… – Elcsuklott a hangja egyértelmű kínjában. A szívem egyszerre kőnehézzé vált. – Miért csinálod ezt velem, Faythe? Nem szenvedek éppen eléggé a tudattól, hogy benned volt? Csak azért, hogy lássam is, miről van szó? Hogy pontosan tudjam, mennyire élvezed…? – Nem! – Mély lélegzetet vettem, igyekeztem összefogni a gondolataimat. – Marc, esküszöm, nem neked akarok fájdalmat okozni. Csak… Azt mondod, választanom kell, de nem tudom, hogyan tehetném, ha nem jössz a közelembe, és őt sem engeded. Nem érsz hozzám. Nem ölelsz meg, nem csókolsz meg. Még csak nem is ülsz két lépésnél közelebb.

–

És erre az a megoldás, hogy nyílt színen hagyod magad tapogatni?

Csak tudni akartam, hogy nem vagyok egyedül. – Lehunytam a szememet, kerestem a magyarázatot, amit Marc is megért majd. – Tudom, mit érez Jace. Ő meg akarja mutatni az érzéseit nekem, te pedig nem. Hiányzol, és még sokkal rosszabbá teszi, hogy látlak, hallom a hangodat, érzem az illatodat, de nem nyúlsz értem. Jóformán rám se nézel, hacsak mérgedben nem, és fogalmam sincs, akarsz-e még engem, vagy csak azt várod, hogy megfizessek azért, amit tettem. – Lefeküdtél valaki mással! – Marc megpördült, ököllel csapott a deszkafalba. Vér serkent a kezéből. – A pokolba is, igen! Azt akarom, hogy megfizess! Hogy mindketten megfizessetek! Hogyan nézzek rád azok után, hogy vele voltál? Hogy tudom, még mindig kívánod? Most nekem van igazam, Faythe. Te basztad el, mert vele basztál, és én fizetem meg az árát! –

Sajná…

– A sajnálatod szart sem ér! Addig nem, amíg még mindig vele vagy. Nem csak arról van szó, hogy megcsaltál, hanem hogy még mindig itt van, te pedig vele. Folytatódik, ismétlődik, és minden alkalommal ugyanannyira fáj, ha együtt látlak benneteket. Gyűlölöm, hogy mosolyogsz rá, és semmit sem tehetek, hogy megállítsam. Képtelen vagyok gondolkodni, csupa kín az egész, semminek sincs már értelme. Fél kézzel széttéped a szívemet, a másikkal Jace egóját simogatod. És ez kikészít engem, Faythe. Te készítesz ki. És csak rosszabb lesz, most, hogy mindenki tudja. Hideg, remegő ujjaimmal elmázoltam a könnyeimet. –

Mit akarsz, mit tegyek?

– Azt akarom, hogy eléggé megbánd, és közöld vele, hogy vigye a bájait valaki más barátnőjéhez. Azt akarom, hogy esküdj meg: hogy egyedül engem akarsz, most és a jövőben, és hogy soha többé rá se nézel másra. Azt akarom, hogy akarj engem. Annyira, mint én akarlak téged. – Én akarlak téged. Ez sosem szűnt meg. – Most már nem bírtam visszatartani a könnyeket, a hangom zokogásba fulladt. – Ez nem rólad szól. – Elég baj az! – kiáltotta. Megriadtam. – Mert én akármit teszek, az rólad szól, és fordítva is így akarom! Eltöröltem a könnyeket, a torkomban sajogtak a szavak, amik csak még több fájdalmat okoztak volna neki. – Mi kell, egy emlékeztető? – folytatta. – Ő is azt csinálta, igaz? És most az ő szagát viseled. Alighanem a szádban is őt érezni. Pedig engem kellene… Levegőért sem kaphattam, rám vetette magát, az ajka az enyémre szorult, és a levegő egyszerre nem is tűnt olyan fontosnak. Marc a falnak taszított, két tenyere a vállaim mellett. Úgy csókolt, mintha nem is napok, hanem évek óta nem érintettük volna egymást. Mintha mindkettőnket emlékeztetni akarná. A testem azonnal válaszolt, az agyam jóváhagyása nélkül. Belekapaszkodtam, magamhoz húztam. Annyira hiányzott. Végigcsókolta a nyakamat, a keze a felsőm alá kúszott, kérőn, követelőn. Csak annyi időre húzódott el, amíg lerántotta rólam a ruhadarabot, aztán ledobta a poros padlóra. A melltartóm egy pillanattal később csatlakozott hozzá. Faltuk egymást, a nyelve az ajkaim közé siklott, a keze bejárta az elhagyottnak hitt vidékeket. Aztán váratlanul leguggolt, hidegen, üresen hagyva a csókjai után, és egymás után megemelve a lábaimat,

lehúzta a csizmáimat. Apró, égető csókokat szórt a hasamra. Levegőért kaptam, amikor kigombolta a farmeremet, ő azonban hallgatott. Készen állt, de a dühe megmaradt. Kis híján elveszítettem az egyensúlyomat, amikor két kézzel lerántotta a nadrágomat és a bugyimat, aztán áthúzta a lábfejemen, és fél lábbal odébb rúgta. Kigombolta és félig letolta a saját nadrágját is, aztán felemelt, és saját testével a hideg falnak szegezett. Egyetlen mozdulattal teljesen belém hatolt. A nyaka köré fontam a karomat, el ne billenjek. Ez nem gyengéd, óvatos egyesülés volt, hanem kétségbeesett szükség, perzselő vágy, félig szenvedély, félig bosszú. Marc visszakövetelte, amit elveszettnek hitt, és megadta, amire szerinte vágytam. Gyors, kemény lökésekkel mozgott bennem, mélyen és hosszan. Az élvezet túlságosan hirtelen csapott le rám, nem bírtam visszafogni, féken tartani. Újra és újra a falhoz taszított, az egész deszkaépület remegett kettőnk vad szeretkezésétől, és mire Marc összerándult rajtam, bennem, az én világom – a fények, a hangok, a szagok – feloldódott a saját átható, mindent elsöprő gyönyörömben. Csak Marc maradt. Rám roskadt; az inge kettőnk izzadságától volt nyirkos. Belékapaszkodtam, az altestem még mindig lüktetett. Zakatolt a szívem, zihálva kapkodtam a levegőt. Kába voltam, de végre reménykedtem. És akkor egyetlen hang nélkül megemelt és visszahúzódott, mezítlábra állított a piszkos padlón. Majd felhúzta a cipzárját. Csak álltam ott meztelenül, és bámultam utána, ő pedig kinyitotta az ajtót. Megcsapott a jeges huzat. – Talán most már emlékezni fogsz. Azzal kiment, és a világ kihűlt. Lassan, szédelegve, magányosan öltöztem. Még mindig éreztem: az emlékét a testemben, az illatát a bőrömön, az ajkát az ajkamon. Soha nem voltam még ennyire magányos. Elhagytak. Elbocsátottak. A felsőm és a farmerem csupa por volt. Amennyire bírtam, kiráztam, de még mindig úgy néztem ki, mintha meghemperegtem volna benne. Ezt akarta Marc? Megjelölni az illatával, és azt a látszatot kelteni, hogy fel-alá hemperegtem vele? Megbélyegzett? Visszakövetelt, aztán magamra hagyott, hadd találgassam, mi a franc történt az imént? Dermedten vágtam át a hideg udvaron, feltopogtam a lépcsőn, és lassan nyitottam ki a konyhaajtót, ne nyikorogjon. Feleslegesen óvatoskodtam: Marc nem volt ott. Jace azonban igen. – Mi a franc történt? – suttogta követelőzőn. A nappaliból beszűrődtek a hangok; a többiek még mindig a szavazásról vitatkoztak. – Én… – Elléptem mellette, és a fél órával korábban kiöntött kóláért nyúltam. Kortyoltam, közben igyekeztem kitalálni, mit mondjak neki, és majdnem megfulladtam, amikor egy olvadó jégszilánk a torkomon akadt. – Rajtad van a szaga, rajta a tiéd, és a fél hegy a ruháidra tapadt – sziszegte Jace. – Azt hiszem, tudom, mi történt. – Én nem vagyok benne biztos. – A pohár csúszkált a kezemben, úgyhogy leraktam, még mindig a saját gondolataimat kergetve. – De azt hiszem, visszakaptam a kölcsönkenyeret. –

Szerintem mindketten – morgott Jace. – Marc is beszállt a játékba.

Kiittam az üdítőt, újratöltöttem a poharamat. –

Mindjárt jövök. Muszáj megfürödnöm.

Azonban amint kiléptem a folyosóra, megnyikordult a padló, és Marc meghallotta. Valószínűleg erre várt. –

Ti ketten bojkottáljátok a megbeszélést, vagy bejöttök végre?

Magamban felnyögtem. Marc megfizettet mindenért. Megaláz, ahogy én aláztam meg őt, ha eléri, hogy egy fontos stratégiai megbeszélésen a szagával beborítva, és nyakig porosan jelenjek meg – mindenki azt feltételezi majd, hogy ő hempergetett bele. Mindenki rájön, mit csináltunk, hacsak nem tudják máris. Marc ezzel nyilatkozatot tesz, bejelenti a birtokjogát, Jace pedig kénytelen lesz elviselni. De ha van egy kis szerencsém, és megkapja, amit akar – nyilvánosan megszellőztetheti a bajait –, egy kicsit lejjebb ad a dühéből. Kérlek, adjon lejjebb egy kicsit a dühéből… –

Faythe? – szólt ki apám, aki nyilvánvalóan semmit sem sejtett ebből a játszmából.

– Megyek már! – összeszedtem a bátorságomat, szabad kezemmel egy kicsit jobban leporoltam magam, aztán felszegett fejjel átmentem a konyhán, be a nappaliba. Legalább nem igyekeztem összehúzni magam. Jace követett, és megállt az ajtóban; dühösebbnek tűnt, mint valaha. Marc a kanapé karfáján ült, engem nézett, és a jelek szerint tökéletesen megbékélt a világgal. Egyelőre. A falnak dőltem, kortyoltam az üdítőből, és igyekeztem nem tudomást venni a többiek figyelméről. Nézték a hajamat – biztosan kócos –, a kiporolhatatlan foltokat a felsőmön és nadrágomon. – Na jó, remek ez a feszült csend – szólaltam meg végül, és ellazítottam az ujjaimat a poháron, mielőtt összeroppantottam volna. – Mi a terv? Apám megköszörülte a torkát, ezzel kegyesen magára vonva a közfigyelmet, és visszaterelve a tárgyalást a korábbi vágányra. Erre is csak ő képes. – A szavazásra másfél óra múlva kerül sor. Ha megkérdezik, van-e olyasmi, amit előzetesen tisztázni kell, én megteszem a hivatalos bejelentést Malone ellen, aztán bemutatjuk a bizonyítékunkat. Faythe? Felém fordult, és most az egyszer boldog voltam, amiért nem tudtam olvasni az arcából. – Igen. – Leraktam a poharamat a kisasztalra, és felvettem az egyik szék hátára terített kabátomat. A belső zsebéből előhúztam egy négyliteres műanyag hűtőzacskót – csak abba fért bele a két harmincöt centis mennydörgő madártoll – és felmutattam, hadd lássa mindenki. A déli középső falka macskái természetesen már mind látták, azonban Di Carlo emberei még nem. Amikor letettem a kisasztalra, mind odahajoltak, hogy közelebbről is szemügyre vegyék. –

Kinyithatjuk? – kérdezte Teo Di Carlo. Apám biccentett.

– De csak egy percre. A vér már megszáradt, és a szagnyom csak tovább fakul, ha sokáig van a szabad levegőn. – Márpedig muszáj volt, hogy a nyom pontosan azonosítható maradjon. Teo óvatosan kinyitotta a zacskót, és az orrához tartotta. Beleszippantott, felderült az arca. –

Határozottan Lance Pierce.

–

Idáig érzem – tette hozzá egy végrehajtótársa a kanapé másik oldaláról.

– Semmi kétség, Greg – jelentette ki Bert Di Carlo, mély hangja végiggördült a szobán. – Mármost, hogy Malone levonja-e a kézenfekvő következtetést… azt még meglátjuk.

Minket is ez aggasztott a legjobban. Michael, ügyvédként dolgozó legidősebb bátyám figyelmeztetett, hogy a bizonyítékunk a legjobb esetben is közvetett. Csak annyit bizonyított, hogy Lance Pierce összevérezett két tollat, nem azt, hogy megölte a tulajdonosukat. Még csak azt sem, hogy a tollak a madáron voltak, amikor összevéreződtek. De mivel a vérmacskák jogrendje nem sokban hasonlított az emberekére, bíztunk benne, hogy elégnek bizonyul, amink van. Engem mindenesetre kevesebb bizonyíték alapján is perbe foglak gyilkosságért. Persze végül ártatlannak bizonyultam… – Bert, elmondanád Ricknek és Ednek a híreket? – kérdezte apám. – Utána találkozzunk a főépületben fél óra múlva! A nagybátyáim, Rick Wade, a keleti parti területek alfája, és Ed Taylor, a középnyugatiaké, közös szállást kaptak a főépület túloldalán álló házban. Di Carlo bólintott és felállt, maga után intette Teót. Ahogy kiléptek, az ajtón bevágott a kinti hideg, és megpillantottam a gyorsan sötétedő téli eget. Aztán elhaltak a lépéseik. –

Mindenki készülődjön! – rendelkezett apám, aztán besietett a szobájába, hogy öltönyt vegyen.

Marc belépett utánam a hálóba, amit vele és Jace-szel kellett volna megosztanom, és felkapta Jace táskáját a padlóról. Mielőtt Jace tiltakozhatott volna, hozzá is vágta. –

Te fürdesz elsőnek. Nem kell elsietni.

Jace felborzolódott, de én csak a fejemet ráztam. – Jace, kérlek! Elegem van belőle, hogy a saját falkám tagjaival is küzdenem kell. Tartogassuk a többiekre, jó? Jace egy szó nélkül megfordult, és kimasírozott az egyetlen fürdőszobába. A komódra tettem a saját táskámat, és kicipzároztam. Tiszta ruhát kerestem benne, amikor Marc az ajtóhoz lépett, és becsukta. –

Átöltözhetsz és megfésülködhetsz, de ne merj megfürödni!

– Ne szabd meg, mit tehetek! – Felnéztem; súlyos pillantása rajtam pihent, a homloka mély ráncokba szaladt. – Tartozol nekem. Mindenki tudja, hogy lefeküdtél Jace-szel, Dean pedig elújságolja mindenkinek, akinek két füle van, hogy azért történt, mert kevés lettem neked. Közröhej tárgyává tettél, és a legkevesebb, amit elvárhatok, hogy mutasd meg: még nem estem ki a játékból. –

Ez nem játék, Marc. – Miért emlegetik mégis mind a ketten így?

– Mármint mi hárman, ennyire összegabalyodva? A pokolba is, tényleg nem az. Ez az én kicseszett, kisiklott életem. De ha te mászkálsz körbe úgy, mintha épp az imént hemperegtünk volna a fészerben? Ki mint veti ágyát… csakhogy most én feküdtem abba az ágyba. Sóhajtva lehuppantam az ágy szélére, és magamhoz szorítottam a váltás ruhámat. –

Hát jó, ha ez téged boldoggá tesz.

Marc szó nélkül felkapta a saját ruháit, kiviharzott, és bevágta maga mögött az ajtót. Jace pár perccel később jött vissza; éppen a tiszta felsőmet húztam át a fejemen. A hajából még mindig csöpögött a víz. Megtorpant a küszöbön.

–

Nem fürdesz meg?

–

Nem tehetem.

–

A francokat nem teheted. Szándékosan csinálja, hogy megbüntessen minket.

Kihúzódtam az ágy szélére, és felemeltem az egyik csizmámat. – Nem gondolod, hogy igaza van? Megaláztuk, és ez még csak a kezdet. Mit gondolsz, mit fognak mondogatni a háta mögött? Egyikünk sem fog belehalni, ha pár óráig az ő szagával sétálok. Leszámítva, hogy gyűlöltem, ha megjelölnek, és ezt Marc nagyon is jól tudta. Az egésznek ez volt a lényege. Felhúztam a cipzárt a bokámon. Jace ledobta a táskáját, és megsértődve kiment. Remek. A mai epizódban Faythe senkinek nem tud a kedvére tenni. Még jó, hogy Malone-nal kapcsolatos terveimben nem szerepel a jókedv. Csizmában, farmerben és egy sima, kényelmes, hosszú ujjú, fekete felsőben besiettem a nappaliba, felkaptam a kabátomat, és együtt átvonultunk a főépületbe. Azt vártam, hogy a fiúk majd tudomást sem vesznek rólam, de meglepetésemre mellém léptek, mindössze egy rövid, ellenséges pillantást vetettek egymás felé. Nem a legígéretesebb kezdés az estére – de ha találnak egy közös ellenséget, akire összpontosíthatnak, biztosan félreteszik a személyes ellentéteket, nem? A Malone és Mitchell falkájának biztosított faház sötét volt, amikor elhaladtunk mellette. A főépülethez érve jöttem rá, hogy mi vagyunk az utolsók. Paul Blackwell egyik embere üdvözölt az ajtóban, aztán bevezetett a nagy ebédlőbe, az épület hátsó részébe, ahol három hónappal korábban az életem volt a per tétje. A hosszú terem a teljes falát beborító ablakainak köszönhetően általában még nagyobbnak tűnt, mint amekkora volt, ám most kicsinek és zsúfoltnak éreztem. Tíz alfa és összesen harminchat végrehajtó várakozott bent. Még sosem tapasztaltam ilyen töménységű tesztoszteront és ellenségességet. Egyedül én voltam nő. A másik három fal mellett összecsukható fémszékek sorakoztak, a legtöbbet már elfoglalta egy-egy nagydarab végrehajtó. A középső asztalnál a tíz helyből kilencet már betöltötték az alfák. Furcsa csend ereszkedett le, amikor Marc és Jace kíséretében beléptem. Ellenálltam a késztetésnek, hogy lesüssem a szememet; könnyebbé vált, amikor rájöttem, hogy nem Marc még mindig érezhető illatával vannak elfoglalva. Eddig meg sem érezték. A társaság körülbelül fele viszont most látott először, amióta Colin Dean felmetszette az arcomat. A legtöbben nem is tudták, mi történt velem. Néhányan rákérdeztek, én azonban nem feleltem, Dean pedig úgy tűnt, nem reklámozza ezt az aprócska tényt. Valószínűleg azért, mert ő nagyobb heget szerzett nálam. De egyértelműen szándékosan vágtak meg: a véletlen sebek sosem ilyen egyenesek és egyenletesek. Bátran visszanéztem, kihívón vártam, mer-e valaki megjegyzést tenni. Csak akkor sejtettem meg, merről fújt a pletyka szele, amikor megláttam, hogy többen Dean felé pislognak. Lehet, hogy még nem derült ki minden részlet, de a két hasonló seb túl sok volt egyszerre a véletlenből. Paul Blackwell felállt az asztalfőn, a botját a széke karfájára akasztva hagyta. Malone a balján ült, a jobb oldali széket apámnak tartották fenn. Amikor ő is elfoglalta a helyét, Blackwell torokköszörüléssel jelezte, hogy mindenki üljön le. Amikor azonban körülnéztem, láttam, hogy csak két szék maradt szabadon: egy Alex Malone és Colin Dean között, egy Alex másik oldalán. Szándékosan úgy intézték, hogy se Marc, se Jace mellé ne ülhessek. Marc addigra letelepedett Dean és a fal közé, és amikor rámosolyogtam, amiért ezt a lehetőséget kilőtte, feszülten mosolygott vissza.

Szándékosan helyezkedtem Alex és Dean közé, hadd lássák, nem tudnak zavarba hozni. Mindketten perverz módon elégedettnek tűntek a választásommal. – Mielőtt elkezdenénk, szeretne valaki napirend előtti felvetéssel élni? – kezdte Blackwell, amint leültem. Tudta, mire készülünk. Velünk volt a ranchon, amikor megtámadtak minket a mennydörgőmadarak, és ő indította a Malone elleni vizsgálatot. Hivatalosan azonban semleges maradt, mert csakis ezt tartotta megfelelőnek az elnöki tisztéhez. Legalábbis amíg hivatalosan elő nem vezetjük az ügyet. – Nekem volna egy rövid felvetésem – szólalt meg apám. Kiélveztem a Malone arcán átfutó röpke meglepetést. – Akkor mondd, Greg! – biccentett Blackwell. Apám kiegyenesedett, megigazította a zakóját. –

Vádat emelek Malone tanácsos ellen a Területek Tanácsa és tagjainak elárulása miatt.

HAT

–

Micsoda?

Alex Malone úgy pattant fel a székéből, mint egy rugós játék; meglepett, dühös csapása centik híján orrba talált. De az alfája egyetlen pillantására visszazökkent a helyére, és csendben füstölgött tovább. A szemét le sem vette az asztalról, ahol apám magasról meredt az övére, de mindketten megőrizték rezzenetlen nyugalmukat. A feszültség a teremben pillanatok alatt olyan magasra szökött, hogy megizzadtunk tőle. Szó szerint. Malone hátradőlt, karba fonta a kezét. –

Mármost, Greg, alig hiszem, hogy árulás, ha megkérdőjelezem a hatáskörödet.

– Az nem is. De ha háborút szítasz egy másik alakváltó fajjal, az már igen. Különösen, ha a célod a saját falkád bűnének eltussolása, egyben az én erőforrásaim megtizedelése. – Greg, ez nagyon súlyos vád – szólt közbe Milo Mitchell Malone mellől, mintha nekünk fogalmunk se lett volna. – És eléggé elnagyolt – tette hozzá Nick Davidson. – Feltételezem, ismertetni kívánod a részleteket és a bizonyítékokat is?! – Természetesen – bólintott apám, és ezúttal csak a pislantása árulta el Malone meglepetését. Nem tudott a tollakról. – Feltételezem, mind tisztában vagytok vele, hogy a múlt hét során a falkámat megtámadta egy új-mexikói mennydörgő madár-sereg. Mint kiderült, a tőlünk nyugatra eső szabad területeken telelnek át. Akkoriban többen vendégeskedtek nálunk – folytatta, gondosan elkerülve a tényt, hogy a vendégeink velünk együtt tervezgették a Malone falkája ellen indítandó támadást és a bátyám haláláért veendő bosszút. – Két végrehajtónk halt meg, többen súlyos sérüléseket szenvedtek. Azonban sikerült elfognunk egy mennydörgő madarat, akitől megtudtuk, hogy a támadás célja a bosszú, egy meggyilkoltnak hitt rajtársukért. –

És hogyan lesz ettől Calvin Malone áruló? – csattant fel Mitchell.

Malone rendíthetetlenül ült mellette, mintha meg sem érintenék a vádjaink. – Tárgyi bizonyíték áll a rendelkezésünkre, amely alátámasztja, hogy a kérdéses mennydörgő madarat nem az én, hanem Calvin egyik végrehajtója ölte meg. Calvin azonban minket vádolt meg a gyilkossággal, ezáltal elérte, hogy a madársereg a déli középső falka ellen támadjon, a sajátja helyett. – És ezt a madarak mondták el? – hajolt előre Nick Davidson, és az asztalra könyökölt. Negyvenkét événél jóval idősebbnek tűnt, de hát keserves éveket tudott maga mögött. A felesége rákban halt meg, hét gyermeket, köztük egy kislányt hátrahagyva. – Nem elsőként – ráncolta a homlokát apám. Ismét Malone-ra nézett, ő azonban úgy állta a pillantását, mintha az egész nem is érdekelné. – Brett Malone mondta el. Rögtön azután, hogy menedéket kért. Nem egészen egy órával a halála előtt. A teremben teljes csend lett. Azt hiszem, senki nem vett levegőt sem. Még Paul Blackwell is megdöbbent; ráncos keze úgy kulcsolódott a széke karfájára, mintha anélkül eldőlne. Tudta, hogy meg fogjuk vádolni Malone-t az árulásával, de azt már nem sejtette, hogy apám nyíltan céloz majd a gyilkosságra is. Calvin erre már felemelkedett, barna szemében düh lobbant. Két tenyérrel támaszkodott az asztalra, és úgy meredt apámra, mintha ezzel meg tudná félemlíteni.

–

Azt mondod, valamire gyanakszol a fiam halálával kapcsolatban?

Apám zavartalanul, egyenesen állt vele szemben. –

Én csak tényeket sorolok. Hogy milyen következtetéseket vonsz le, az már a te dolgod.

– Brett edzés közben halt meg, balesetben. – Milo Mitchell előrehajolt ültében; láthatóan nem akarta magára vonni a figyelmet, úgyhogy nem állt fel. – A halála nagyon megviselte a családját. Greg, visszataszító dolog kiforgatni a friss sírokat. – Én nem forgatok ki semmit, Milo. – Apám ránézett, mire Mitchell elfordította a tekintetét. – Mérhetetlen tiszteletet érzek Brett iránt. Hatalmas bátorság szükséges, hogy valaki kiálljon azért, amit helyesnek tart, különösen, ha ehhez a saját apjával kell szembeszegülnie. – Brettnek nem volt oka, hogy féljen tőlem! – kiáltott fel Malone. Nem bírtam ellenállni az apró, elégedett mosolynak, látva, hogy elvesztette az önuralmát, különösen, amikor Alex összerezzent az oldalamon. Olyan feszes tartásban ült, hogy attól féltem: ha megbököm, felrobban. – Amellett eszében sem volt, hogy dezertáljon – folytatta az appalache-i területek alfája, némileg halkabban, de ugyanolyan tűzzel. – Hacsak nincs bizonyítékod, ami mást mutat, nagyon ajánlom, hogy hagyd a fiamat békében nyugodni, és térj rá a témához szorosabban kapcsolódó részekre! Mármint, ha vannak olyanok. Lassan leült, de megdermedt, amikor apám a terem vége felé fordult. Ott ültünk mi – Marc, Jace és én – az appalache-i végrehajtók között. – Ami azt illeti meglehetősen meggyőző bizonyítékkal rendelkezem – felelte, röviden rám mosolygott, aztán biccentett Marcnak. Marc felállt, a belső zsebébe nyúlt és átsietett a termen. Minden szempár őt követte, több mint a fele ellenségesen. Előhúzott néhány összehajtogatott papírt, és átadta apámnak. – Az mi? – tudakolta Milo Mitchell, Marcra egy pillantást sem vesztegetve. Számítottunk rá, hogy némi felbolydulás kíséri majd nem hivatalos visszavételét a falkánkba, de eddig senki sem szólt semmit. Malone sem hozta fel a titkos akciót, amit a falkája ellen vezettünk, pedig több végrehajtója súlyosan megsérült. Az én elméletem szerint akkor akarja a nyakunkba zúdítani az egészet, ha már a kezében van a hatalom, hogy minden ellentmondást megszüntessen. Még egy érv amellett, hogy megakadályozzuk az elnökké választását. – Calvin, mikor halt meg Brett? – kérdezte apám, figyelmen kívül hagyva Mitchell kérdését. Még a papírokat sem hajtogatta ki. – Pontosan szeretném tudni. – Ez a legkevésbé sem tartozik a tárgyhoz! – hajtogatta Malone. A halántékán láthatóan lüktetett egy ér. – Nem fogom hagyni, hogy a fiam tragikus halálát a magáncirkuszi előadásod részévé silányítsd! Azért jöttünk, hogy szavazzunk. – Nem hiszem, hogy ilyen súlyos vádakat csak úgy félretehetnénk. És azt vártam, megteszel majd mindent, hogy védd magad. –

Nincs rá szükségem. Semmi rosszat nem tettem.

Apám felvonta fél szemöldökét; a tekintetét még mindig nem emelte fel Malone-ról. –

Akkor válaszolj! Mikor halt meg Brett?

Malone merev derékkal visszadőlt az asztaltól eltolt székébe. Blackwell nem adott helyt a tiltakozásának, úgyhogy válaszolnia kellett. – Múlt hétfőn.

– Pontosan mikor? – Apám lassan kihajtogatta az egyik papírt, és belemélyedt, mintha Malone már nem is volna érdemes a teljes figyelmére. –

Délután. Nem emlékszem pontosan. Nagyon traumatikus nap volt.

– Biztos vagyok benne, hogy a feleségedet is traumatizálta az eset, de ő emlékszik. Patricia szerint Brett háromnegyed négykor halt meg. Malone összehúzott szemmel, lassan bólintott; már alig bírta visszafogni a dühét. –

Igen, nagyjából akkor. Hova akarsz kilyukadni?

Apám letette az első papírlapot az asztalra, és Malone felé csúsztatta. – Ez itt Jace Hammond mobiltelefonos híváslistája. Múlt hét hétfőn a lányom több szemtanú jelenlétében elkérte a telefont tőle. A kijelölt sor megmutatja, hogy Brett halála napján délután két óra negyvenkilenc perckor hívást indított. Felismered a hívott számot? Malone arcáról leolvashattam, hogy nemet akar mondani; le akarja tagadni a saját fia számát. De tudta, hogy bebizonyíthatjuk, kié a szám, úgyhogy inkább bólintott. – Bretté. És akkor? Faythe felhívta, Brett meg valószínűleg azonnal lerakta, amint meghallotta a hangját. – Nézze meg jobban! – szólaltam fel, aztán hadarva folytattam, mielőtt bárki megállíthatott volna. – Az a hívás több mint tizenhét percig tartott, és nagyon szívesen elmesélem, miről volt szó benne. – Téged senki sem kérdezett – csattant fel Mitchell villámló szemmel. – Az áttételes vallomás pedig nem elfogadható. Egy pont, ahol a jogrendszerünk hasonlít az emberekére. Mitchell azonban rosszul tudta. Állva maradtam, és Paul Blackwellhez fordultam; igyekeztem nem frászt kapni a tudattól, hogy Alex Malone és Colin Dean is mögöttem maradt, ahol nem tarthattam őket szemmel. – Megengedi, tanácsos? – kérdeztem legtisztelettudóbb hangomon. Ki mondja, hogy javíthatatlan vagyok? Blackwell kurtán, vonakodva bólintott. Legyűrtem a vágyat, hogy diadalmasan elmosolyodjak, és Milo Mitchell felé fordultam – akinek Kevin fia eltörte a karomat, és egy hónapon belül megpróbált megölni engem, Marcot, Jace-t és dr. Carvert. – Tény, hogy az áttételes bizonyíték nem elfogadható egy perben, de mint Malone tanácsos már leszögezte, nincs is per alá vonva. Minden jogunk megvan, hogy a váddal párhuzamosan a bizonyítékot is bemutassuk. Erre, ha kívánja, több precedenst is felhozhatok. Nyolc teljes órát ültem Michael mellett, magoltam az eseteket és elemeztem, miként szól a Tanács döntése mindegyikben a javunkra. Magamban azt kívántam, bárcsak Mitchell ellentmondana, és a fejére olvashatnám az eseteket, hülyét csinálva belőle. Ez a legkevesebb, amit megérdemelne, miután összeállt Malone-nal, hogy bechipeljék a szabad területeken élő kóborokat – egy terv, ami csaknem Marc életébe került, és a legtöbb kóbort a falkatagok örök ellenségévé tette. Mitchell azonban láthatta a szememben – vagy a magabiztos tartásomon, amit szintén Michaellel gyakoroltam –, hogy igazam van. A jelek szerint a magabiztos és a hetyke között van különbség. Ki gondolta volna? Mitchell mindenesetre megrázta a fejét.

–

Nem szükséges.

Ezúttal biccentéssel helyettesítettem a mosolyt; ezt a semmitmondó feleletet a legtöbb alfa tökéletesen alkalmazta. Aztán Blackwellhez fordultam. –

Előadhatom a Tanács előtt a vallomásomat?

Blackwell tétovázott, de javára szólva nem nézett a többiekre segítségért. Már csak percei voltak hátra abban a székben, és nem akarta elpocsékolni. –

Igen, de röviden.

– Köszönöm! – feleltem. Apám sem mert elmosolyodni a feszült helyzetben, de apró, bátorító bólintása elárulta helyeslését. – Aznap, amikor a mennydörgőmadarak megtámadtak minket – kezdtem bele –, én magam hallgattam ki a foglyot, kétszer is. A tőle megszerzett információk alapján világossá vált a számomra, hogy a sereg Malone tanácsos manipulációinak eredményeképpen támadt ránk. Ugyanis hazudott arról, ki volt a felelős a mennydörgőmadár haláláért. Bárki más óvatosan fogalmazott volna, és félrevezetést emleget hazugság helyett. Azonban olyan ritkán kaptam alkalmat, hogy kimondjam az igazat, amikor valóban számított, és Blackwellhez hasonlóan én sem akartam elpocsékolni. – Ez nem… – vágott közbe Malone, azonban Di Carlo egy rövid, mély torokhangú figyelmeztetéssel elhallgattatta. Nem mordult rá – az nyílt ellenségességnek számított volna –, de Calvin ennyitől is befogta a száját. –

Faythe kapott szót. Hadd fejezze be!

A legszívesebben megcsókoltam volna Bertet. – Elmondtam az alfámnak és Blackwell tanácsosnak is a gyanúmat, de mindketten azt felelték, hogy bizonyíték nélkül nem tehetünk semmit. Ezért felhívtam Brettet, mert ő hozzáfért a számunkra szükséges információhoz, amellett jött is nekem egy jó nagy szívességgel. – Az életét alig fél kilométerre a tanácskozás helyszínétől mentettem meg, amikor egy kóbor csaknem kibelezte, Colin Dean pedig gyáva volt, hogy időpazarló alakváltás nélkül segítsen neki. –

Folytasd! – bólintott Blackwell.

– Malone tanácsos, Brett eleinte nem akarta megtenni – néztem Calvinre nagy, őszinte szemekkel, mert tudtam, mennyire fel fogja bosszantani, hogy megszólítom, mégse tehet ellene semmit. Ráadásul az igazat mondtam. – Lojális akart maradni a születési falkájához, de tudta, hogy amit maga csinál, az helytelen. Menedéket kért, apám pedig nem csak helyet ajánlott neki, hanem állást is, végrehajtóként. Brett beleegyezett. Tanácsos, a fia jó ember volt, és mindannyian kevesebbek lettünk a halálával. Malone kétségbeesetten igyekezett elrejteni a dühét, azonban hiába. Annyira elvörösödött, hogy attól tartottam, elered az orra vére, és olyan szorosan markolta meg a széke karfáját, hogy a fa megnyikordult. Mindenki ránézett. Abban a pillanatban a bosszú, még egy ilyen apró adagban is, édesebb volt, mint anyám napon áztatott teája, és sokkal, sokkal frissítőbb… – Mit mondott? – kérdezte Nick Davidson, amikor egy pillanattal tovább élveztem Malone reakcióját a kelleténél.

– Elmondta, hogy néhány végrehajtótársával az új-mexikói szabad területeken voltak… – Elhallgattam, hogy a nagybátyám be tudja szúrni tervezett kérdését. –

Várjunk csak, mit kerestek ők Új-Mexikóban?

Vállat vontam, megjátszott zavarral néztem a tanácstagokra. – Ezt Malone tanácsostól kellene megkérdezni. Csak azt tudom, hogy a szóban forgó terület alig néhány kilométerre van a mi nyugati határainktól, az appalache-i területektől viszont több százra. Ismét elhallgattam, hogy a többiek fel tudják dolgozni az információt. Igen, durván adagoltam, szinte lenyomtam a torkukon, de hát egy csapatnyi alfával néha nem megy másként. Csoportban elveszítik az apró részletek iránti fogékonyságukat. – Mindenesetre Brett szerint több más végrehajtóval együtt voltak ott, és az egyikük egy elejtett vad feletti vitában megölt egy mennydörgő madarat. Akkor magukhoz hívták az alfát, és amikor a mennydörgő madarak, a társukat keresve megérkeztek, Brett elmondása szerint az apja, Malone tanácsos azt mondta a madaraknak, hogy a déli középső falka egyik tagja ölte meg a kakast. Brett szerint az apja egyezségre jutott a Sereggel. Kiadta nekik a ranchunk hollétét, cserébe a madarak megígérték, hogy elviszik hozzá a nőstényeket, természetesen azért, hogy bajuk ne essen, még mielőtt az igazi vérengzés megkezdődne. Ismét szünetet tartottam, hogy nyomatékot adjak a mondataimnak. A szövetségeseink már tudták, mit fogok elmondani, és Blackwell is sejthette. Malone szövetségeseinek reakciója azonban Nick Davidson zavart hitetlenségétől Milo Mitchell és Jerold Pierce heves dühéig terjedtek. – Mit mondott Brett, valójában ki ölte mega mennydörgő madarat? – tette fel a következő kérdést végszóra Di Carlo. Az a rengeteg próba végül meghozta a gyümölcsét. Ezúttal valóban tétováztam. Sajnáltam a Pierce családot, leginkább Parkert, bár ő maga nem jött el – és még mindig nem békültem ki a saját döntésemmel, hogy kiadtam Lance-t a Seregnek, tudva, hogy meg fog halni. De nem volt más választásom. Kaci a madarak karmai között volt, és ha nem szerzem meg nekik, amit akarnak, tétovázás nélkül kivégezték volna. Majdnem mindenkit feláldoztam volna Kaci életéért. Még magamat is. Lance pedig bűnös volt. – Lance Pierce – jelentettem ki végül, Pierce tanácsos arcába nézve. A szeme kivörösödött, nedvesség csillogott benne. A nevet hallva azonnal felpattant, és dühtől lángoló arccal rám kiáltott. –

Erre nincs bizonyítékod! Semmi!

Ezt a beugrást természetesen nem írtuk bele a forgatókönyvbe, de attól még számítottunk rá. Remekül a kezünkre játszott. –

Pierce tanácsos, nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de van bizonyítékunk.

Azzal előhúztam a belső zsebemből a nejlonzacskót, és előreléptem, hogy az asztalra fektessem. Pierce úgy nézte, mintha egy élesített kézigránát lenne. – Ez az a bizonyíték, amit Brett ígért a menedékjogért cserébe. Sajnos azonban alig egy órával azután, hogy beszéltünk vele, életét vesztette… mielőtt megszerezhettük volna, vagy elhagyhatta volna a területet. Úgyhogy nekünk kellett elmenni érte. Ezzel ugyan bevallottam, hogy határt sértettem, de úgy döntöttünk, ezt a kiszámított kockázatot vállaljuk. Semmiképpen nem kerülhettük el, hogy bevalljuk, honnan valók a tollak, és ha a tervünk beválik, Malone nem lesz többé olyan helyzetben, hogy bármit is tegyen az ügyben.

Pierce csak nézte a zacskót, kétszer is érte nyúlt, de mindkétszer visszahúzta a kezét, mintha a műanyag megrázta volna. Képtelen volt rá. Nick Davidson azonban nem. Felvette a csomagot, kinyitotta, aztán óvatosan beleszagolt. Elnyílt a szeme, aztán komoran Jeroldra nézett. Végül bólintott, és Pierce arcára kiült a kétségbeesés. –

Nem…

Miután előadtam a vallomásomat és a bizonyítékot, visszasétáltam a helyemre. Csak egy pillantást vetettem Colin Deanre, aki úgy nézett rám, mintha le akarná szedni a fejemet. Davidson továbbadta a zacskót. Minden alfa megszagolta a tollakat. Mindannyian, beleértve Malone-t, aki már tudta, mit fog találni, és apámat meg Di Carlót is, akik már ismerték a szagot. – Calvin, ez eléggé meggyőző bizonyíték – jegyezte meg Blackwell, amikor a tollak körbeérve nála állapodtak meg. – Több mint elegendő, hogy eljárást indítsunk. Attól tartok, a szavazást el kell halaszta… – Nem. – Malone felállt, előreszegezte az állát, határozott mozdulattal az asztalra támaszkodott. – Ez közvetett bizonyíték, nem jelent semmit. Nem tudjuk, mikor és hogyan került Lance vére a tollra, vagy egyáltalán, kinek a tolla ez. A madarak akár azután is megmárthatták Lance vérében, hogy megölték. Felelősek vagyunk a jogrend fenntartásáért, ez pedig se nem jog, se nem rend. Az én szavam is ér annyit, mint Faythe-é. Szünetet tartott, hideg, kimért pillantást vetett rám. – Többet is, ha figyelembe vesszük, hogy én egy teljes falkát képviselek, és az előéletem is büntetlen. Faythe Sanders ezek egyikét sem mondhatja el magáról. Én pedig esküszöm, hogy ebből az egészből egy szó sem igaz. Sosem találkoztam mennydörgő madarakkal, és nem árultam el az alfatársamat meg az embereit. Nem tudom, valójában hol szerezték ezeket a tollakat, de gyanítom, akkor került rájuk Lance vére, amikor a Sereg lemészárolta a bűnért, amit nem követett el. És az egészre sosem került volna sor, ha ő… – Ismét felém nézett, és a tekintete majdnem keresztülszúrt. – …nem adta volna át nekik, mint bűnbakot. Mindezektől függetlenül, nem vádolhatunk meg jó lelkiismerettel egy kiemelkedő végrehajtót… egy halott végrehajtót, aki nem védheti meg magát, gyilkossággal. Én nem teszem, és nagyon el fog keseríteni, ha bármelyikőtök bedől ennek a nyilvánvaló trükknek, aminek a célja, hogy eltérítse a Tanácsot és elhalassza a szavazást, amiért idejöttünk. Blackwell felállt, és rátámaszkodott a botjára. –

Calvin, nem tagadhatod, hogy a bizonyítéknak van meggyőző ereje.

– Van hát, hogyne – bólintott Malone komoran. – Csak épp nem elég. A legjobb esetben is közvetett, ráadásul egy kétes erkölcsű lány hozta fel, akit korábban már eljárás alá vontunk egy főbenjáró bűn miatt. Nem szabad a szavait kétkedés nélkül fogadni. Az egyetlen mód a vádjai alátámasztására, ha a mennydörgő madarak, akikkel állítólag egyezséget kötöttem, tanúskodnának. A kétes erkölcsű szavaknál az én mérgem is magasra szökött, de nem vitatkozhattam vele anélkül, hogy hülyét csinálnék magamból, és még jobban megaláznám Marcot. Amellett fontosabb dolgok voltak terítéken. A mennydörgő madarakkal csak személyesen vehettük fel a kapcsolatot, és még ha lett is volna erre időnk, okom akkor sem volt, hogy azt gondoljam: valóban eljönnének tanúskodni. Cseppet sem érdekelte őket a mi politikai felfordulásunk, vagy bármi jogtalanság, ami nem érintette őket közvetlenül. Biztosan van más is, aki mellém állhatna, valaki, akinek a szavát a Tanács is kénytelen lenne elfogadni. Apám azonban nem hallotta, pontosan mit mondott Brett a telefonban; csak Marc és Jace, az ő vallomásukat viszont Malone még annyira sem fogadná el, mint az enyémet. Mindenkit emlékeztetne

rá, hogy a Tanács a visszatérése óta még nem ismerte el Marc falkatagságát, ha pedig Jace-t citálom eléjük, Calvin azonnal elfogultságot kiált, ráadásul megkapja a tökéletes ürügyet, hogy a teljes gyülekezet előtt lekurvázzon. – Amennyiben Ms. Sanders vallomása igaz, bizonyára elénk tudja hozni a szóban forgó mennydörgő madarat, hogy kikérdezzük, nem igaz? – nézett rám Malone várakozón. Észrevettem, hogy a többiek legnagyobb bosszúságomra – hallgatnak rá. Néhány alfa – Davidson, Gardner – talán elbizonytalanodott, de Mitchell és Pierce továbbra is gyilkosan méregetett. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Ha beismerem, hogy a mennydörgő madarak valószínűleg nem fognak tanúskodni, azzal el is temetem a Malone elleni eljárást. Ha viszont megígérek valamit, amit később nem bírok teljesíteni, a saját szavahihetőségembe robbantok újabb hatalmas lyukat. Végül kinyögtem az egyetlen dolgot, ami ennyi veszélyes eshetőség között is igaznak tűnt. –

Megpróbálhatom.

– Helyes. – Malone szinte oda sem figyelve biccentett. – A lehető legkorábbi időpontra várjuk a tanút. Mindaddig azonban nem látom okát, hogy halasztgassuk a szavazást, csupán mert felvetődött valami megerősítetlen, alátámasztatlan, közvetett bizonyíték egy alfa ellen, akinek az előélete minden szennytől mentes. – De hát… – dadogtam; a kezem már kihűlt a sokktól. Akármennyit tervezgettünk, arra nem számítottunk, hogy Malone egyszerűen lesöpri a vádjainkat az asztalról, aztán átlép rajtuk. A bizonyítékunk ráadásul nem lett volna megerősítetlen, csakhogy Marc és Jace nem lehetett tanú, más pedig nem hallotta sem Brett telefonját, sem Lance vallomását. Kivéve Kacit. Nem. Őt nem rángathatom bele ebbe. Már most is halálra rémült a Tanácstól, különösen Malone-tól, azt pedig biztosan nem engedik meg, hogy mellette maradjak, amíg tanúskodik. Még csak egy helyiségben sem maradhatok vele. Márpedig ha egyedül marad, túl könnyen megfélemlíthetik. Nem bírtam feláldozni a lelkét és az ép eszét, még ekkora tétért sem. Tehetetlen, haragos pillantást vetettem apámra, és átfutott az agyamon, vajon tudja-e, mire gondolok. Ő Blackwellhez fordult. – Paul, személyesen tanúsíthatom, hogy a foglyunk szerint egy fajtársunk vádolta meg a falkánkat a mennydörgő madár megölésével. –

Értem, de megnevezte a személyt is? – Blackwell egyszerre tűnt reménytelinek és komornak.

–

Nem, viszont a Sereg később megerősítette Faythe előtt, hogy Malone volt az.

Blackwell hallgatott, a homlokán elmélyültek a ráncok – és még ki se nyitotta a száját, már tudtam, mit fog mondani. – Sajnálom, de Calvinnek igaza van. A vádjaid alapjául szolgáló közvetett bizonyítékokat és meg nem erősített tanúvallomásokat valamiképpen hitelesíteni kell, mielőtt elfogadhatnánk őket. – Az arca grimaszba húzódott, mintha a törvény szavai keserű ízt hagynának a nyelvén, mindazonáltal nem tért el tőlük. Ez volt a mankója, ha ingoványos talajra tévedt, de az igazsága ettől még továbbra is bicegett. –

Nem tehetünk mást, tartjuk magunkat a tervhez, és a szavazással folytatjuk.

HÉT

Lassan felálltam; félelem és düh keveredett bennem. Ökölbe szorult ujjaimat nem tudtam kiegyenesíteni, de az arcomat és a hangomat uralni bírtam. Nyugodt voltam és tiszteletteljes – látszólag legalábbis. –

Blackwell tanácsos, kérem, fontolja meg újra!

–

Már nem a tiéd a szó! – csattant fel Mitchell a terem túlsó felén, szúrós szemmel meredve rám.

– Nem is az öné. – A haragom már-már kitört belőlem, de legyűrtem. Nem áshatom a szavaimmal olyan mélyre apámat, ahonnan nem bír kikapaszkodni. Nem törődve a Mitchell arcára írt mélységes felháborodással, ismét Blackwellhez fordultam. – Tanácsos, ön tudja, hogy a vádak megalapozottak. Ön is jelen volt, amikor a mennydörgő madarak megindították a támadást. Tudja, hogy igazat mondunk. Blackwell pillantása elsötétült kusza, ősz szemöldöke alatt, és azonnal tudtam: hibát követtem el, bár az érvelésem ésszerű volt. Az egész Tanács előtt kérdőjeleztem meg az ítélőképességét. – Amit tudok – kezdte, és reszketeg hangja erősebben csengett, mint évek óta bármikor –, hogy te elmondtad, amit akartál, én pedig meghoztam a döntésemet. Ezt a Tanácsot nem ingatja meg, és főleg nem irányítja az érzelmes könyörgés. Ha nem tartjuk magunkat a saját szabályainkhoz, elnyel minket a káosz, és nem leszünk jobbak, mint a törvényt nem ismerő, déli hadurak. Amint bemutatod a szemtanút, kihallgatjuk, és majd akkor eldöntjük, eljárás alá vonjuk-e Malone tanácsost a falkád által előterjesztett vádak alapján. Megértetted? Megértettem. Azt is, amit Blackwell nem mondott ki: hogy kész feláldozni az igazságot és az igazságszolgáltatást egy olyan jogrend védelme érdekében, amelyet már nem ő fog érvényre juttatni. Blackwell mandátuma, elvek ide vagy oda, le fog járni, és ha Malone-nak kedvez a szavazás, ő az egész Tanácsot gyökeresen átalakíthatja. Mire visszaérünk a tanúnak felkért mennydörgő madárral, feltéve, hogy valamelyikük elvállalja, Malone egyszerűen megtagadhatja, hogy meghallgassa. Ha minden jelenlegi támogatója megmarad mellette, a hatalma korlátlanná növekszik: sokkal inkább lesz diktátor, mint a Tanács vezetője. Különösen, ha Blackwell továbbra is ragaszkodik a semlegességéhez. Azzal, hogy visszautasította a bizonyítékunkat, maga is növelte a sötétséget, amit el akart oszlatni. Miért nem látja be? Csakhogy abban a percben nem tehettem mást. Egyikünk sem tehetett semmit, hacsak nem akarunk ott helyben hadat üzenni. Az viszont hatalmas ostobaság lett volna, hiszen az ellenfeleink túlerőben voltak, a seregeink legnagyobb része pedig több száz kilométerre, a ranchon állomásozott. Apám átható figyelemmel nézett rám, de nem adott néma jelet, mit tegyek most. Őt is éppolyan tehetetlen harag gyötörte, mint engem, talán még erősebb – úgyhogy csak bólintottam, és visszaültem a helyemre, bár a legszívesebben addig beszéltem volna, amíg végre mind fel nem fogják, miről van szó. A bal oldalamon Colin Dean szétterpesztette a lábait, hogy minél több helyet foglaljon el összecsukható székén ülve. A combja az enyémhez ért, és nagyon szerettem volna tíz körömmel feltépni frissen gyógyult hegeit. El akartam húzódni tőle, de rájöttem, hogy azzal Alex felé nyomulnék, aki segített megölni Ethant, a saját testvérét, és felmetszeni az arcomat. Úgyhogy csak ültem ott magamban dühöngve, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a Colin lábából sugárzó, visszataszító meleget, miközben Blackwell tanácsos felszólította az alfákat a szavazásra. Egy ekkora jelentőségű ügyben nyílt, név szerinti szavazást tartanak, és minden alfa válaszát jegyzőkönyvbe veszik. Ha zárt, írásbeli a szavazás, talán még nyerhettünk is volna. Ha Malone

gyengébb támogatói, például Nick Davidson, aki mintha megingott volna, nem kényszerülnek a szemébe mondani, hogy átálltak a másik oldalra. Vagy ha Blackwell is szavaz. Ő azonban ragaszkodott az álláspontjához, akármilyen gyenge lábakon is állt az. Apám és Malone nem szavazott, Blackwell pedig valóban kivonta magát az eljárásból. A többiek az asztalnál elfoglalt helyük szerint következtek sorra. Milo Mitchell kezdte, akinek Kevin fiát apám kivetette a falkából, később pedig Marc megölte. – Calvin Malone-ra szavazok – közölte. Nem meglepő. A vele szemben ülő Umberto Di Carlo következett. –

Greg Sanderst támogatom.

Jerold Pierce jött, akinek két fia is a déli középső falkába tartozott – Parker és Holden –, és az elsőszülöttjét, Lance-t nemrég vesztette el a mennydörgő madarak igazságszolgáltatásának köszönhetően. – Malone. Szerettem volna megrázni, és megkérdezni, hogyan választhatja egy fiát két másikkal szemben, főleg azután, hogy Lance gyávasága két emberéletbe került, és majdnem sokkal többe is. Pierce után Rick Wade-re került a sor, anyám bátyjára. – A szavazatom és rendíthetetlen támogatásom is Greg Sandersé – jelentette ki. Sírni szerettem volna. Wes Gardner, akinek a bátyját Manx a mi területünkön lőtte le, csak egyetlen szót szólt. –

Malone.

Aaron Taylor, akinek a lánya a segítségünkkel kerülte el, hogy elrabolják és eladják az Amazonas menti őserdőkbe, hálája jeléül apám mellett szavazott. A sort Nick Davidson zárta, és egy pillanatig elhittem, hogy tényleg meginog. Hogy az utolsó pillanatban meglátta a fényt. De aztán lehunyta a szemét, és sóhajtott. – Calvin Malone. És ezzel az igazság egyetlen sóhajtás nélkül kiszenvedett. Négy szavazat három ellen. Ha Blackwell is leadja a voksát, döntetlenre hozhatta volna fel a helyzetet, és időt nyerhetett volna nekünk. Ő azonban a lelkiismeretére hallgatott, és akármilyen csúf következményeket is jelentett az ránk, a déli középső falkára nézve, valahol mélyen tiszteltem, amiért tűzön-vízen át ragaszkodott az álláspontjához. A felszínen ugyanakkor szívesen megfojtottam volna ott helyben. És abban a pillanatban megértettem, amit apám egy évtizede próbált megtanítani nekem: néha helytelen dolgokat kell tenni a jó ügyért, hogy elérjük a célt. Már majdnem megértettem ugyanezt akkor is, amikor át kellett adnom Lance Pierce-t, hogy megmentsem Kacit. Azonban Paul Blackwell most, pusztán a passzivitásával, tíz rövid perc alatt a fejembe verte, amit apám végrehajtójaként eddig nem sikerült belátnom. A világ nem fekete és fehér, jó és gonosz. A valóban sorsdöntő csatákat az ellentétek között, a szürke zónában vívják, és a nagyobb jóért néha keserves áldozatokat kell hozni. A cél és az eszköz is csak egy árnyék a ködben.

Eddig tartott az idealizmusom. Jace Marc sarkában lépett ki a bejárati ajtón; egyszerre néztek körül engem keresve. Közös aggodalmuk egy percre összehozta őket. A veranda alatt álltam, baloldalt, a falnak támaszkodva. Egyformán megkönnyebbült arckifejezésük vicces is lehetett volna, ha nem állok még mindig a történtek hatása alatt – amint a diktatúra vaskeze szétlapítja az igazságot. Drámai? Meglehet. De akkor is pontos. Calvin Malone azt se tudja, mi az az állhatatos erkölcs, nemhogy aszerint éljen. – Jól vagy? – Lesiettek a lépcsőn, Jace elöl, de egyikük sem próbált hozzám érni. Csak álltunk ott, mint három kisdiák a bálban, akik nem tudják, kinek kellene először lépnie. –

Nem. Ez most nem történt meg – szipogtam a hidegben.

Jace zsebre vágta a kezeit, alighanem azért, hogy nehogy felém nyúljon. Mindannyiunknak szüksége lett volna valakire, akit megölelhetünk vagy megüthetünk, de azok után, amit az imént láttunk, nem akarózott felfordulást okozni. –

Senki sem érezheti magát szarabbul nálam, amiért Calvin kapta meg a hatalmat – jegyezte meg.

– Ne fogadj rá nagy összegben! – morogta Marc, és nekidőlt a falnak mellettem, ezúttal csak néhány centire tőlem. – Elnökként az első dolga az lesz, hogy megszabaduljon tőlem. – Az nem olyan könnyű. – Jace letelepedett a lépcsőre velünk szemben. – A helyzet határozottan ellenséges megszállásra emlékeztet, és Calvinnek minden további lépéshez Faythe apján, a nagybátyján, Bert Di Carlón és Aaron Tayloron kell átverekednie magát. Már csak az egyszerű többséghez is, vagyis tízből hathoz, meg kell nyernie Blackwellt. Marc belerúgott egy fenyőtobozba, ami tovapattogott a halott füvön. – Paul Blackwell egy ujját sem fogja mozdítani értem, még úgy sem, hogy tudja, mit próbált meg Malone véghezvinni ellenünk. – De igen! – kaptam fel a fejemet. Reménysugár tört át a felettünk tornyosuló viharfelhőkön. – Blackwell nem éppen nyitott és haladó elme, de elég lesz, ha Malone egy helyesírási hibát vét, és ellene szavaz majd. Ami azt illeti, szerintem keresi a törvényes lehetőségeket, hogy szembeszálljon vele. Marc vállat vont. – Hát akkor Malone megmarad a régi taktikájánál, és formailag érvényes, erkölcsileg bűzlő új javaslatokba csomagolja majd a személyes érdekét. Akárhogy is, pokollá teszi az életünket. – Tudom. – Ez elkerülhetetlen volt. És én álltam a következő helyen Malone „tönkreteendő életek” listáján. Tapasztalatból tudtuk már, hogy bármit megtenne, hogy a fiait olyan falkákba házasítsa be, ahol alfákká válhatnak, és ezzel még több területet kerítsen a hatalmába. Fejben már össze is adott Alexszel, Brett után a legidősebbel. És nem kételkedtem benne, hogy felhasználja majd a határsértésünket, hogy megszabaduljon Marctól, engem pedig belekényszerítsen egy olyan helyzetbe, amely megint csak az ő javát szolgálja. Jace már keményebb diónak bizonyulhat. Nem kóbor, nem is szüfrazsett, ráadásul hivatalosan határt sem sértett, hiszen az anyja hívta meg, hogy a családdal együtt gyászolja Brettet.

Csakhogy tudtuk: Calvin az első adandó alkalommal megöleti Jace-t. A saját elsőszülöttje után a mostohafiú, akit soha nem is kedvelt, nem okoz majd neki álmatlan éjszakákat. Főleg, ha önvédelemnek vagy valami hasonló, jogszerű esetnek lehet beállítani. Jace sóhajtott, a lélegzete felhőként kavargott előtte a veranda lámpájának fényében. –

Muszáj kitalálnunk valamit. Amíg Cal irányít, nekünk annyi.

– Hát akkor rúgassuk ki! – súgtam, nehogy az esetleges hallgatózók fülébe jusson. Ellöktem magamat a faltól, lélekben belekapaszkodtam az egyetlen apró reménybe, ami feltűnt előttem, akármilyen gyengének látszott. – Menjünk vissza a sereghez, és szerezzünk egy szemtanút! Most, mielőtt Malone okot talál, hogy elfogadhatatlannak bélyegezze a mennydörgő madarak vallomását. Azt már tudjuk, hogy Blackwell ebben ellene szavazna. – De tényleg egy tanúvallomásra akarjuk elhasználni az adu ászunkat? – kérdezte Marc ugyanolyan halkan. A mennydörgő madarak tartoztak nekem egy szívességgel, amiért megmentettem egy fióka életét, amikor Lance Pierce egy utolsó, kétségbeesett életmentő akcióban túszul ejtette. És nagyon is szerették volna leróni ezt az adósságot. Mi azonban halasztgattuk a dolgot, mert a légierejükre számítottunk a Malone elleni elkerülhetetlen, közeli háborúban. A mennydörgő madarak veszedelmes ellenfélnek számítottak: még mindig nem tudtuk, hogyan védhetnénk meg magunkat az égből érkező támadások ellen, hacsak nem puskával. Ha viszont tanúskodásra kérem valamelyiküket, elveszítjük az egyetlen valódi előnyünket az appalache-i falka és szövetségesei ellen.99 –

Nem is tudom – kezdte Jace. – Ha a vallomás beválik, és Calt kihajítják, a háború elmarad, nem?

–

Nem, ha Malone úgy dönt, hogy erővel szerzi vissza a pozícióját

– felelte Marc. – Tudjuk, hogy gyűjti a végrehajtókat és a szövetségeseket is, tehát készen kell állnunk, hogy megvédjük magunkat a válaszcsapás ellen is. Elgondolkodva előszedtem egy zsebkendőt, hogy kifújjam az orromat. – Szóval, ha mindenképpen harcra kerül a sor, nincs értelme tanúskodásra kérni a madarakat. Különösen, ha ezzel elveszítjük őket, mint hadi szövetségest. – Pontosan – bólintott rá Marc még mindig suttogva. – Én úgy mondanám, hogy megadtuk az esélyt a békének, mire a béke szembeköpött minket. Ideje komolyra fordítani a dolgokat. Ideje megbosszulni Ethant, és végleg véget vetni Malone uralmának. Malone küldte a kandúrokat, akik megölték Ethant, és megpróbálták elrabolni Kacit. – Ehhez pedig hivatalosan is be kell hívni a különleges erőket – bólintottam. A beszélgetésnek ez az iránya már tetszett. – Ma este indulhatunk is, holnap reggelre ott vagyunk. –

Hova indultok? – Colin Dean lépett elő a ház sarka mögül.

Megdermedtem. Az utazásmisszió feletti örömem dühvé lobbant a mellkasomban, és mart, mint a sav. – Romantikus vakációra, hogy elfeledkezzetek a totális vereség fájdalmáról? Csak ti hárman, vagy bevesztek egy negyediket is? Úgy hallom, eléggé nehéz kielégíteni. Nem igaz, Marc? Marc vicsorogva vetette magát Colinra. Hátulról kaptam el, Jace pedig kettejük közé állt, hogy megvédje Deant, de egyben Marcot is a testi sértés vádjától. – Marc, ne! – kiáltottam, és megvetettem a lábamat a fagyott talajon, hogy visszatartsam. – Nem éri meg!

Dean csak nevetett; centikre állt Jace-től, és nem lépett hátra. Vagy azért, mert tudomást sem vett a veszélyről, vagy mert verekedni akart Marckal – mármint, feltéve, hogy Marc üt először. A falkákban általában elnézték a személyes nézeteltéréseket, hacsak valaki komolyan meg nem sérült. A gőzt időnként le kellett ereszteni, hogy elkerüljék a későbbi, súlyosabb összecsapásokat, egyébként meg néha egyszerűen elfajult az ökörködés. Marc azonban nem adhatta meg Malone-nak a legkisebb ürügyet sem a kidobására, Dean pedig pontosan tudta ezt. – Mi van, Jace-szel osztozol, velem meg nem? – vonta fel a szemöldökét Colin gúnyolódón. – És a mondás, hogy minél több, annál jobb? – Ki kellett volna vágnom a nyelvedet, amikor lehetőségem volt rá – morogta Jace, közvetlen közelről felnézve az arcába. – Bizony – vigyorgott le rá Dean. – Akkor most nem mondhatnám el, mennyire megkeményedett a mellbimbója, amikor a késem hegyével körberajzoltam. Persze biztosan csak fázott. Egyáltalán nem élvezte, hogy rajta tartom a kezemet. És a késemet. Rám pillantott. Az ujjaim megrándultak Marc karján, átfutott a fejemen, hogy eleresszem. Nagyon szerettem volna látni, ahogy Colin arca újra rommá törik. Esetleg a nyaka is elpattan. – De hát nem így volt? Bármikor megállíthattál volna, szóval vagy túl büszke voltál a könyörgéshez, vagy élvezted a dolgot. – Dean Jacere pillantott. Marc karja megfeszült a kezem alatt. Nem kaphatjuk be a csalit. – Te is megállíthattál volna, de hagytad, hogy megvágjam. Miféle férfi hagyja, hogy az élete szerelmét a szeme láttára felcsíkozzák, mint valami kicseszett pulykát? Jace keze ökölbe szorult, de hallgatott. Nekem már nem volt ennyi önuralmam. – Ha még egyszer késsel jössz a közelembe, megöllek – jelentettem ki halkan, de tisztán. A hangomban nyoma sem volt a pániknak, ami a késsel hadonászó Dean emlékére tört fel bennem, belesűrítettem viszont a hideg elszántságot, hogy holtan lássam. Magamat is meggyőztem, de Marcot is; egy kicsit ellazult a kezem alatt. Dean szeme összeszűkült. – Változnak a szabályok, kiscica, nemsokára a te szemed is kinyílik már. Kemény lesz… remélem, ellenállsz majd. Remélem, úgy kell majd betörnöm téged, mint egy vadlovat. És mire végzek veled, azt fogod kívánni, bárcsak a torkodat vágtam volna fel az arcod helyett. A fejünk feletti ablakra pillantott, hidegen elmosolyodott, aztán megfordult, és úgy sétált el a saját házuk felé, mint akinek semmi félnivalója az égvilágon. –

Ha az utolsó cselekedetem lesz – lehelte Marc –, akkor is kivéreztetem ezt a kurafit.

–

Dean az enyém – erősködtem. Jace mellém lépett, úgy néztük a távolodó Deant.

Bal felől kinyílt a főajtó, és apám jelent meg, mögötte Di Carlo és a végrehajtói. –

Mi történt?

–

Csak barátkoztunk az ellenféllel – vágta rá Jace. – Semmi olyan, amit ne tudnánk kezelni.

– Dean provokálni próbál minket – karoltam apámba. Az ő közelségét legalább elfogadhattam anélkül, hogy valakit feldühítenék vagy féltékennyé tennék. – Mi van Malone-nal? Már tervezi a világuralmát?

A szavazás után az alfák kiküldték a végrehajtókat, hogy az új elnök először nézhessen szembe a Tanáccsal. – Falkáról falkára halad – sóhajtott apám. A faházunk felé fordultunk; az utat csak a hideg, fehér holdfény világította meg. – Hozott magával egy rakás „újjászervezési” ötletet. – A szegényektől akar lopni, hogy a gazdagoknak adhassa? – kérdezte Marc a jobbomon. Szinte éreztem Jace bosszúságát, amiért neki már nem maradt hely mellettem. – Olyasmi. – Apu a szabad kezével megdörzsölte a homlokát, és lehalkította a hangját. – Ha megszavazzák, a dolgok nagyon hamar kellemetlenné válnak. –

Mi is ugyanerre gondoltunk – pillantottam Marcra, majd Jace-re.

Rábólintottak, hogy folytassam. – Úgy véljük, itt az ideje a tartalékosok bevetésének. Ha holnap hajnalban indulunk, már estére Új-Mexikóban lehetünk. Apám megtorpant. Di Carlo és a végrehajtói körbevettek minket. –

Azt gondolod, itt kellene támadnunk? A hegyen?

Vállat vontam, igyekeztem határozottabbnak látszani, mint ahogy éreztem magam. – Ez semleges terület. Malone itt nem rendelkezik a hazai pálya előnyével. És ha a távollétünkben idehívod a mieinket is, visszaérnek, mire mi meghozzuk a madarakat, szóval nagy fölényt szerzünk Malonenal szemben. Viszonylag gyorsan és könnyen vége lehet. Feltéve, ha nem neszeli meg, mire készülünk, és nem hívja be ő is a csapatait. Apám egy pillanatig gondolkodott, aztán Di Carlóra nézett. – Még sosem vívtunk nagyszabású háborút semleges területen. Eddig mindig betörtünk egymás területére. Ha nekünk nem jutott eszünkbe ez a megoldás, valószínűleg nekik sem. Bólintottam. Az egész testem bizsergett. – Ha viszont nem lépünk hamarosan, elveszítjük az esélyt. Malone mindent meg fog tenni, hogy visszaszorítson minket, kezdve mindjárt Marc kirúgásával. Megint. A legjobb harcosunk. De ez még nem minden. – Egyetértek – ráncolta a szemöldökét Di Carlo –, de tényleg készen állunk rá, hogy máris elindítsuk a háborút? – Mi felkészültünk – válaszolta Jace. – Csak egy kis szívességet kell behajtanunk, és idehívni a többi emberünket. Az alfákat csak néhány végrehajtó kísérte el az üdülőtelepre. – Nem hiszem, hogy van választásunk – tette hozzá apám. – Calvin máris a Tanács elnökének járó költségvetés-kiegészítést emlegeti, működési költségek címén. Kétségtelenül végrehajtókat fog bérelni a pénzből. Adjuk hozzá a szövetségesei csapatait, és a győzelmi esélyeink minden egyes nappal csökkennek, amíg hagyjuk őket készülődni. Di Carlo végre bólintott. – De be kell avatnunk Aaront és Ricket, mielőtt ti hárman felültök az új-mexikói gépre. Ma este viszont nem tudjuk megbeszélni, sajnos, az ülés negyedóra múlva folytatódik. –

Holnap ebédkor, a mi házunkban? – vetette fel apám.

Di Carlo végiggondolta, aztán újra biccentett. –

Szólok a többieknek. Remélhetőleg délután már el is tudtok indulni.

Apám rám nézett, aztán Marcra és Jace-re. –

Felhívom helyettetek Vicet és Briant.

Nem bírtam visszafojtani a mosolyt. Végre megtörténik! Malone megfizet, de mi nem érjük be azzal a bizonyos egy font hússal. Mindenestől kiterítjük, hidegen és holtan, hadd vegye vissza az anyaföld.

NYOLC

–

Azt mondanám, bolond, de ahhoz túl jól szervezett.

Rick Wade, a nagybátyám hátradőlt az ócska karosszékben; az arcára kiülő csalódottság tükrözte a szobában ülők érzéseit. Kétségtelen, az enyémet is. – Malone tudta, hogy nyerni fog – folytatta –, és felkészült. A javaslatainak egy része egyértelműen diktatórikus, de nagyon óvatosan fogalmazták meg őket. Nehéz fogást találni rajtuk. – Igen, nagyon megy neki az erkölcsösség látszatának fenntartása. Ez az ő sötét szuperereje. – Felnyomtam a csap csorba acélkarját; a hatalmas fazékba zubogni kezdett a víz. Egy örökkévalóság lesz, mire felforr a kivénhedt villanytűzhelyen, de a spagetti még mindig a legegyszerűbb étel volt, amiből egyszerre sokat tudtunk csinálni. Márpedig sokan voltunk rá: a nagybátyám mellett velünk volt Aaron Taylor, és Vic meg Brian, akik reggel érkeztek, hogy átvegyék az én, Jace és Marc helyét, ha mi nemsokára elindulunk Új-Mexikóba. Marc a tűzhelynél állt, és két serpenyő darált marhahúst kevergetett. Feszült volt és bosszús, mert a kanapén aludtam, nem pedig közte és Jace között, és meg se próbáltam egyiküket sem kizavarni az ágyból. Jace felpillantott – a franciakenyér-szeleteket vajazta –, és halványan elmosolyodott. Abban a percben akármi bosszantotta fel Marcot, neki jó volt. A haragja, amiért eau de Marc parfümben mentem az ülésre, még mindig tartott. Nem gondolod, hogy a mennydörgő madarak tanúvallomása a hasznunkra válhatna? – kérdezte a nagybátyám, de maga sem volt meggyőződve a dologról. – Rick, a politikai megoldások ideje szerintem lejárt – felelte apám a szemközti székből. – Mind tudtuk, hogy egyszer ide jutunk. – Átkozottul ideje már! – morogta Umberto Di Carlo; őt a konyhából nem láttam. – Különben is elegem volt az udvariaskodásból. Mindenki tudja, hogy Cal adott utasítást az akcióra, amiben Ethan meghalt, és a madártámadást is ő idézte elő, ami Charley Eames és Jake Taylor életébe került… Aaron Taylor pislantott, meghallva halott fia nevét. Félrenéztem, mert a fájdalma újra felébresztette az enyémet. – …és majdnem Kacit is elveszítettük – fejezte be Di Carlo. A szabad területeken bechipezett és/vagy megölt kóborokat nem is említette, márpedig abba Marc is majdnem belepusztult. – Ideje, hogy megfizessen mindezért. Azt mondom, hagyjuk a táncikálást, és mutassuk meg neki, milyenek az igazi következmények. Amikkel nem élhet együtt. – Minden szavaddal egyetértek. – Apám olyan halkan felelt, hogy alig hallottam. Felpillantottam; a kisasztalt nézte, a kezeit az álla alatt kulcsolta össze. Ő is vágyott az igazságtételre, de egyetlen józan alfa sem üzent volna hadat úgy, hogy nem mérlegeli a várható hatásokat. A lehetséges veszteségeket. – Azt akarom, hogy megfizessen Jake haláláért. De mielőtt elhamarkodottan cselekednénk, tudnom kell, hogy mind ugyanarra gondolunk-e – jegyezte meg Aaron Taylor. Elzártam a csapot, és kiemeltem a félig telt fazekat a mosogatóból. – Háborúról beszélünk. Arról, hogy megtámadunk egy másik alfát a szövetségeseivel együtt… Arról, hogy megöljük Calvin Malone-t. – A pulton hagytam a fazekat, és kiléptem a konyhaajtóba, hogy lássam az egész szobát. Az alfák a dohányzóasztal körül ültek,

Di Carlo végrehajtói a távolabbi falat támasztották. – Arról beszélünk, hogy a kihűlt ujjai közül ragadjuk ki a hatalmat. Ezt érdemli, és ez az egyetlen tartós megoldás a növekvő problémára, amit jelent. Taylor előrehajolt, úgy nézett engem, majd alfatársait. – Igen, de egész frontos háborúban? Ha Jake halálából tanultam valamit, hát azt, hogy ennyi kandúr halálát nem engedhetjük meg magunknak. – De azt sem, hogy Malone maradjon a Tanács elnöke – mutatott rá apám halk, ésszerű hangon. A veszteség szörnyű, akár az élet veszik oda, akár a szabadság. –

Ez igaz, de akkor miért nem csak Malone? – vetette közbe nagybátyám a kanapéról.

Felvettem a száraztésztát a pultról. – Úgy is lehetne csinálni, és személy szerint imádnám, ha ott lehetnék, amikor Malone utolsót lélegzik. De azzal csak halogatnánk az elkerülhetetlent. Mit gondolsz, mit fog csinálni az appalache-i falka meg az összes szövetségese, ha orvul megöljük a vezetőjüket? Ti mit csinálnátok, ha közületek csalnának valakit tőrbe? Rick bácsi sóhajtott. –

Egész frontos háború. Ha egyszer elkezdődik, nincs visszaút.

– Persze, hogy nincs. – Apám leeresztette a kezét és kihúzta magát; minden szem rászegeződött, én pedig feltettem a vizet a tűzhelyre, és felkapcsoltam a főzőlapot. – Ez a lényeg. Az irány, amerre a Tanács indult, elfogadhatatlan, és csak valami drasztikus intézkedéssel lehet visszafordítani. Egyetértek. – Rick bácsi válla meggörnyedt a felelősség alatt, amely mindannyiukat nyomasztotta. – Csak azt mondom, hogy ezután már semmi sem lesz ugyanolyan. A Tanács talán soha nem nyeri vissza az egységét. – Jó ideje nem egységes már – mutatott rá Di Carlo. – És ha mi nem teszünk semmit, attól nem javul a helyzet. Ha megtámadjuk Malone-t, lehet, hogy a jelenlegi rendszer elpusztul. De ha hagyjuk a dolgokat a maguk medrében folyni, Malone a maga kedvére fogja átszervezni a Tanácsot, és ezzel ő maga pusztítja el. –

Már bele is kezdett – szakította félbe Taylor, és súlyos tekintete megpihent rajtam.

– Hé, ez mit jelent? – A fazékra néztem, aztán úgy döntöttem, az étel várhat. A Tanács előző nap késő éjjelig ülésezett, kora reggel pedig újrakezdte, ismét a végrehajtók kizárásával. Biztos, hogy többről maradtunk le, mint hogy milyen bekötőpapírt kell ezentúl a füzetekre tenni. Apám levette a szemüvegét, gondosan megtörölgette, visszatette az orrára, és csak akkor nézett a szemembe. – Calvin egy rakás kész szabályzatmódosítási javaslattal érkezett, és egymás után adagolja őket. Az egyharmadát már megszavazták, és mindegyik esetben Blackwellé volt az ügydöntő voks. A rettegés hideg marokba fogta a szívemet. Sajnos, Blackwell és Malone, még az új keletű, kimondatlan ellenségességük dacára is sok dologban azonos nézeteket vallott. Például, hogy a kóboroknak semmi keresnivalója a falkákban, és hogy a nőstény elsődleges feladata a terület számára megszülni a következő generációt. Vagyis ha Blackwell következetesen a lelkiismerete szerint szavaz – márpedig láttuk, hogy azt teszi akkor olyan döntésekben is Malone mellé kell állnia, amelyek engem és Marcot fájdalmasan érintenek.

Basszus. –

Eddig mi ment át?

– Az új alfákat csak a Tanács egyszerű többségének előzetes jóváhagyása után lehet hivatalosan beiktatni – válaszolta a nagybátyám; homlokán úgy elmélyültek a ráncok, mintha repedések szabdalták volna az arcát. Ez irányulhatott ellenem vagy Marc ellen, de kétségtelenül elérné Jace-t is, ha az apja csak sejtené, mekkora fenyegetéssé nőtte ki magát. –

Nahát, tényleg előre terveznek. Mi van még?

– Minden alfának havonta be kell fizetnie egy összeget egy elkülönített alapba, amelyből a Tanács ügyeit finanszíroznák – sóhajtott a nagybátyám. –

Miféle ügyeket? – kérdezte Marc, és kikotorta az első serpenyő tartalmát.

–

Új, állandó székhelyet jelölnének ki, szükség szerint vennének fel új végrehajtókat…

Fojtogatott a düh, a legszívesebben felmordultam volna. – Melyik falkába? Gondolom, Malone-hoz?! Még mi fizessünk neki, hogy új bérgyilkosokat vehessen fel? Soha a büdös… – Nem neki – vágott közbe apám, mielőtt befejezhettem volna a káromkodást. – Ezek a végrehajtók a Tanács fennhatósága alá tartoznának, és azokat az ügyeket rendeznék, amelyek egynél több falkát érintenek. Mint az állami alakulatok a városi rendőrség felett. – Ezt egyenesen apád ellen szánta – magyarázta Rick bácsi. – Azért, ahogy Manx ügyét kezelte, saját hatáskörben, ahelyett, hogy átadta volna a Tanácsnak. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy lecsillapítsam száguldó szívemet, és visszatartsam a haragomat: a fogaim már majdnem át is változtak. – Erről van szó? Ha Blackwell ezeket megszavazta, el sem tudom képzelni, miféle szörnyűségek voltak azok, amiket ellenzett. – Pillanatnyilag ezek a leginkább fenyegetőek. – Di Carlo átfuttatta az ujjait a haján; bár az ötvenes évei végén járt, elkerülte az őszülés és a kopaszodás is. – De ma délután még egyet meg kellene vitatnunk… – A többi alfára nézett, azonban egyikük sem igyekezett, hogy befejezze helyette a mondatot. Égnek állt a szőr a hátamon. –

Mi az? Miféle javaslat?

Végül apám sóhajtott, és a térdére könyökölve előrehajolt. Nagyon régen nem láttam ennyire elkeseredettnek és borúlátónak. Ethan halálakor legalább feldühödött. Sokkal szívesebben vettem, ha dühös, mint ha kedvetlen. –

Faythe… az új javaslat értelmében egy nő sem szolgálhat végrehajtóként, amíg nem szült leányt.

Neeeeeem… A nagybátyám látta az arcomra kiülő rémületet, úgyhogy sietve magyarázkodni kezdett.

– Az eredeti szövegezés szerint egy nő sem szolgálhatott volna, és kész. Blackwell viszont ezt megtagadta, úgyhogy Malone betette a lánygyerekes kitételt. És úgy néz ki, Blackwell ezt már támogatja majd. Hát persze hogy elfogadja. Mindig is azt gondolta, hogy jobban áll a kezemben a pelenka, mint a bilincs. – Az a baj, hogy nincs igazán jó indok, aminek alapján ezt megtámadhatnánk – mondta Di Carlo. – Ha fenn akarunk maradni mint faj, valóban szükségünk van… – Elhallgatott, de mind tudtuk, valójában mi a mondat vége. A gyerekkoromat átitatta egy nagy igazság, és amióta apámnak dolgoztam, felfedeztem még egyet. Az első volt, hogy a túlélés érdekében gyerekeket kell szülnöm a déli középső falkának. A genetika fintora miatt általában négy-hat fiú is született, mielőtt megérkezett volna a lány, és mint minden nőstény, én is egyedüli voltam a családban. Ha nem szülök, a családfa kiszárad és a falka kihal. Elkerülhetetlenül. A második, éppen annyira fontos igazság az volt, hogy végrehajtóként, később pedig alfaként akarom szolgálni a falkát. Hogy hogyan kerüljek ki az üllő és a kalapács közül, még nem találtam ki, de amíg rá nem jövök, a Tanács – főleg a Malone-vezette Tanács – ezt fel fogja használni ellenem. Nem arról volt szó, hogy nem akarok gyereket. Mindig is akartam. Csakhogy a döntést erről, és hogy mikor vagy kivel, senki nem veheti ki a kezemből. Malone azonban megtalálta a módját, hogy megpróbálja. Pislogtam, de a szoba továbbra is elmosódott. A szívem olyan hevesen vert, hogy beleszédültem. Apámra lestem, kétségbeesetten reméltem, hogy azt mondja, rosszul hallottam. Hogy Malone nem próbál kirúgatni és folytatólagos gyerekszülésre ítélni egyetlen tollvonással. Akkor sem teheti. Beleborítottam a tésztát a fazékba, közben igyekeztem visszafogni a dühömet, aztán visszafordultam a szoba felé. – Hát akkor egyetértünk? Malone-nak meg kell halnia.

Ebéd után elcsendesedett a faházunk. Az alfák visszamentek a főépületbe, hogy megpróbálják megakadályozni a valaha kigondolt legszexistább törvényjavaslat megszavazását, én pedig nem tehettem mást, mint hogy kivárom a végkifejletet. És a jövőmön tépelődök. És elmosogatok. Teo és Vic önként jelentkezett, hogy elkészítik anyjuk egyik specialitását vacsorára. Teo be is utazott a városba a hozzávalókért, Vic pedig ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje, állítólag azért, hogy a bátyja nehogy összekeverjen valamit. Az igazság azonban az volt, hogy nem akart mellettem vagy Jace mellett maradni. Ő is legalább olyan rosszul viselte a kapcsolatunkat, mint Marc, és alig szólt hozzánk, amióta kipattant az ügy. Azt hiszem, egy kicsit dühös is volt Marcra, amiért nem gyakorolt rám nagyobb nyomást a döntés érdekében – vagy nem ölte meg Jace-t. Jace ajánlkozott, hogy segít rendet tenni, de kiküldtem a nappaliba. Ott aztán belebonyolódott egy feszült és nyíltan ellenséges kártyapartiba Marckal és Lucas unokabátyámmal, aki igyekezett fenntartani a békét. Gondolkodási időre volt szükségem, egyedül, és nem bírtam volna elviselni Marc figyelmét, amint azt lesi, nem ér-e össze a kezem Jace-ével a mosogatóhabos vízben, véletlenül vagy szándékosan. Éppen, amikor az utolsó tányért is a csöpögtetőre tettem, autózúgás ütötte meg a fülemet. Kinéztem az ablakon – azt vártam, hogy a Di Carlo fivérek jöttek vissza a bérelt furgonban, azonban ehelyett egy szürke személyautó gördült végig lassan a faházakat összekötő keskeny, murvás úton.

Az autót nem ismertem fel, csakhogy Colin Dean fehérszőke fejét a kormány mögött el se téveszthettem volna. Mellette és hátul is ült valaki, de mindketten a másik irányba néztek. Amikor azonban elgurultak a házunk előtt, Colin intett, a két kandúr pedig felénk fordult. A szívem kihagyott egy ütést. Mindkettőt felismertem. Az első ülésen terpeszkedő nagydarab Gary Rogers volt, akire magamban még mindig Mély Torokként gondoltam. Az ő karját törtem el, hogy szóra bírjam Malone háza mögött, amikor behatoltunk Lance Pierce-ért. Mögötte Jess Akárkicsoda ült, aki a földre szorított, majd végigtapogatott, amiért Marc leharapta a hüvelykujját, és otthagyta, hadd vérezzen a Jace számára ásott sír mellett. Mi a fenét keresnek Montanában? Még ha Malone úgy is gondolja, hogy fokozott biztonságra van szüksége, akkor sem választotta volna éppen ezeket, hiszen képtelenek voltak megállítani engem és Marcot, hogy megmentsük Jace-t és elvigyük Lance-t. Vagyis csak egyetlen lehetséges magyarázat maradt: tanúskodni jöttek. – Fiúk! – Olyan erővel csavartam meg a csapot, hogy megnyikordult a kezem alatt. Gyorsan eleresztettem. Marc lerakta a lapjait, mindhárman felnéztek, amikor átsiettem a konyhán, be a nappaliba. – Colin Dean épp most hajtott el előttünk Gary Rogersszel és Jess Hogyishívjákkal. Szerintem Malone be fog vádolni minket. Hamarosan. –

Alighanem – felelte Jace, de nem tűnt túlságosan aggodalmasnak.

– Mindenesetre számítottunk rá. – Marc felszedte a lapokat, és néhány ujjmozdulattal összerendezte őket a következő keveréshez. – Majd szólunk apádnak, amikor visszaér, de ha véghezvisszük a támadást, valami idétlen határátlépési és testi sértési vád eléggé okafogyottá válik, nem? Malone különben sem lesz ott, hogy felügyelje az eljárást. Én azonban nem bírtam szabadulni a nyugtalanságtól. A következő leosztás felénél felálltam, és járkálni kezdtem. – Faythe… – Jace lerakta a lapjait, és mellém lépett az ablaknál. Szinte éreztem Marc tekintetét a hátunkban. – Na és, ha megvádol minket? A végén úgysem oszt, nem szoroz majd. Nyugodj le, bele fogsz őrülni, ha folyamatosan az ablakot lesed. –

És mi is – tette hozzá Lucas; már kiosztotta az én lapjaimat is. –

Gyere, tanítsuk meg ezt a kettőt, hogyan kell kártyázni. Merthogy nem bridzselhettem Jace-szel vagy Marckal párban. –

Bocs! – Visszahuppantam a kanapéra, és felszedtem a kártyákat.

Oda sem figyelve rendeztem őket szín szerint. – Csak nem értem, miért utaztatja ide Jesst és Garyt a formális vádemeléshez. Ahhoz semmi szükség rájuk. – Talán a Tanács kötelezte rá, miután ő sem fogadta be a mi vádjainkat tanúk nélkül. Simán el tudom képzelni, hogy Blackwell a saját szabályait fordította ellene. – Aha, lehet. De ez akkor is túl sok. Még amikor gyilkosságért és fertőzésért vontak eljárás alá, akkor is csak levelet küldtek, márpedig rajtunk semmi ilyesmit nem kérhetnek számon. Sem az idegen területre belépéssel, sem a testi sértéssel nem követtünk el főbenjáró bűnt. –

Hacsak Lance halálában nem akarnak kinevezni bűnrészesnek…

– Azt biztosan nem. – De hiába tiltakoztam, a lehetőség valóban fennállt. – Először is Lance-t nem megölték, hanem kivégezték. – És rajtam, Marcon, Jace-en és Kacin kívül senki nem tudta, hogy valójában nem a mennydörgőmadarak tették. – Másodszor, sem Jess, sem Gary nem látta, hogy elraboljuk Lance-t, a halálát még kevésbé. –

Megkötözve hagytuk ott őket az erdőben, amikor folytattuk a küldetésünket.

– Hát, hacsak nem akarsz átmenni megkérdezni Malone-t, mit tervez, mást nem csinálhatunk, minthogy várunk – válaszolta sötéten Marc, mert Jace megnyugtatásul a vállamra tette az egyik kezét. – És kártyázhatunk. Te jössz. Megpróbáltam odafigyelni, és miután kétszer egymás után nyertünk, kicsit meg is nyugodtam – de akkor egy pár láb dobogott fel a veranda lépcsőjén. Rögtön utána több másik. Autózúgást nem hallottunk, vagyis nem Vic és Teo ért vissza, apám és a szövetségesei pedig nem rohannak ennyire dobogva – hacsak nincs valami baj. Egyszerre álltunk fel. A kártyák szétrepültek, a Marc mögötti kisasztal zörögve borult a keményfa padlóra. Valaki feltépte a bejárati ajtót. Először meglepetésemben, aztán nyers rémületemben akadt el a lélegzetem. Az ajtóban Alex Malone állt, és egy fegyvert szegezett a szívemnek. Mögötte Colin Deant láttam, és több, ismeretlen végrehajtót. Az előző esti szavazáson még egyikük sem vett részt. Malone erősítést hozott. – Hogy a… – Marc elém akart lépni, de megállt, amikor Alex egy mozdulattal kibiztosította a fegyvert. – Ne mozdulj! – Alex belépett a nappaliba. Az emberei követték, egymás mellé álltak, és mindegyiküknél fegyver volt. – Mióta szokásunk fegyvert viselni? – kérdezte Jace halk, nyugodt hangon. Az alakváltók többsége elkerülte a lőfegyvereket – a kábító pisztolyokat leszámítva, amelyeket a kezelhetetlen kóborok ellen vetettünk be néha –, mert mélyen bennünk ott élt a felelem a vadászok puskájától, amellett a karmaink, fogaink és természetfeletti érzékeink mellett a fegyver tisztességtelen előny. Becstelennek számított, aki fegyvert hordott. Malone-t nyilvánvalóan nem zavarta a becsület meg a lelkifurdalás. – Amióta a Tanács jóváhagyta az új falkaközi speciális erő számára, tíz perce. – Dean felém fordította a fegyverét, Alex Jace-t vette célba. – Magatokkal hoztátok… – suttogtam. A brutalitás, amivel felkészültek, és a saját előrelátásunk súlyos hiánya megdermesztett. A félelem szakadékot nyitott a talpam alatt, és azzal fenyegetett, hogy egészben elnyel. Dean vállat vont, és öntelten vigyorgott rám. –

Készültünk.

Akaratlanul is átfutott a fejemen, mi mindennel készültek még… – Őrizetbe veszünk benneteket határsértés, emberrablás, gyilkosság és árulás vádjával. Lassan sétáljatok el a falig, tegyétek hátra a kezeteket – jelentette be a szobának Dean. –

Vagy mi lesz? – tudakolta Jace. – Ennyi szemtanú előtt lelősz?

– Ha ellenkezel, megsebesíthetünk – röhögött Dean. – Ezt tartsátok észben, mielőtt pofozkodni kezdenétek. – A kés miatt, igaz? – néztem jelentőségteljesen a bal arcát kettészelő vastag hegre. – Kést nem bízhattak rád, úgyhogy pisztolyt adtak. Miből gondolod, hogy ezzel jobban fogsz tudni bánni? – Majd kiderül, ha nem teszed azt a feszes kis fenekedet a falhoz. – Ha hozzányúlsz, én… – mordult fel Marc. – Te mit csinálsz? – szakította félbe Dean. – Összevérezed a padlót? Mert ha csak az ujjadat is megmozdítod, pontosan ez fog történni. Most pedig a falhoz, mindenki, három lépés távolságra. – Én mi a francot csináltam? – Lucas karba fonta a kezét; mindenki feje fölé tornyosult, Deant is beleértve. – Nem miattad vagyunk itt. – Alex megbökte Jace-t a pisztolycsővel, mire féltestvére vonakodva a hátsó fal felé lépett. – De nem is fogsz megakadályozni semmit. Tapadj a lambériára, vagy kilyukasztom a lábszáradat. Lucas morogva, de engedelmeskedett. Lőtt sebbel egyikünk sem harcolhatott volna, és időnk sem volt a gyógyulásra. Jobb később megszökni az előzetesből, mint sérülten kerülni oda, mert ellenkeztünk. Marc volt a következő; még rám nézett, ahogy egy névtelen végrehajtó nekitaszította a falnak. A fegyverét a nadrágja derekába kellett tűznie, hogy megbilincselhesse Marcot, ám két másik tartalékos minden mozdulatukat figyelemmel kísérte. – Most te jössz, hercegnő. – Dean elég közel lépett, hogy beláthasson a dekoltázsomba, de nem hátráltam meg. Engem nem fognak bilincsben kivonszolni a saját házunkból, mint valami bűnözőt. – Ez az, harcolj! Hadd csináljam én is durván. Alig várom az ürügyet. – Faythe csak csináld! – figyelmeztetett Jace, és hallottam a hangján, mennyire fájt neki, hogy ezt kellett mondania. – Ezt mondtad akkor is, amikor bejutottál a bugyijába? – vigyorgott Dean, de engem nézett. Még közelebb lépett, a pisztolya a szegycsontomat érte, savanyú lehelete az arcomba csapott. – Csak ennyi kell neked? – suttogta. – Egy határozott utasítás? – Baszódj meg! – sziszegtem összeszorított fogakkal. A kezem ökölbe szorult, a körmeim a tenyerembe vájtak. Az apró fájdalom segített összpontosítani; kordában tartani a dühömet, nehogy átváltozzon az arcom. Tudtam, ha megtörténik, Dean lelő, még csak nem is tétovázik. –

A falhoz! Most.

–

Faythe, semmi baj – préselte ki magából Marc.

–

Ó, dehogy nincs. Mindannyiótoknak. De majd talán én helyrehozom. Mozdulj már!

Amikor nem engedelmeskedtem, karon ragadott – tudtam, a nyoma meglátszik majd – és megpördített. Még akkor sem indultam el, amíg a fegyverét bele nem nyomta a hátamba. Megálltam a falnál, tehetetlenül összeharaptam a fogaimat, és Marcra néztem. Dean akkorát lökött rajtam, hogy a fejemet belevertem a falba, és egy pillanatra elszédültem. Pislogtam; az érzés elmúlt, de Dean addigra már hátrarántotta a karomat. –

És mi lesz a jogainkkal?

– Soroljam fel őket? – nevetgélt Dean. – Nincs már semmiféle jogotok. És ez jusson is eszetekbe, mielőtt visszapofáztok.

Hideg fém kattant a bal csuklómra, aztán a jobbra is. Szándékosan vette túl szorosra. –

Szedjétek el a telefonjaikat!

–

A kisasztalon van – sietett megszólalni Jace, mielőtt Alex végigtapogatta volna.

– Az első zsebemben – tette hozzá Marc, láthatóan ugyanabban a reményben. A névtelen katona fintorogva nyúlt be Marc elé, hogy két ujjal kihúzza a vékony mobilt a zsebéből. –

És a tiéd, hercegnő? – suttogta Dean a fülembe. – Hol rejtegeted?

Szabad kezét végighúzta az oldalamon, de a Marc arcára kiülő gyűlöletből láttam, az ő reakcióit is figyeli, nem csak az enyémeket. –

Te voy a madrear!

– Az első hálóban – feleltem, igyekezve elhúzódni a keze elől, de csak mélyebbre nyomta a pisztolyt a bordáim közé. – Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? – A tenyere végigsiklott a bal csípőmön, aztán előre, éppen csak érintve a zsebemet, és máris jóval mélyebben járt, mint ahol bármi keresnivalója is lehetett volna. Ezúttal Marc és Jace egyszerre mordult fel. Még egy pisztolyt kibiztosítottak. –

Igazat mondok, szóval vagy lőj le, vagy szállj le a francba rólam!

–

kiáltottam. Dühös könnyeimet már csak az akaratom ereje fogta vissza.

– Ne idegeskedj! – tanácsolta Dean, a lélegzete a fülemet csiklandozta. – Csak felizgatod a szeretőidet, annak pedig nem lesz jó vége. –

Dean! – Alex Malone lépett elém. – Nála van a telefon, vagy nincs?

–

Nincs a zsebében – csattant fel Dean.

Nocsak, nézeteltérések a vezetésben? –

Akkor vigyázz a kezeiddel!

Dean hátralépett, de a fegyverét nem vette el a hátamtól. –

Indulás!

Alex bólintott; a jelére a Marc mögött álló bérgyilkos a fél karjánál fogva előrelódította, aztán követte az ajtóig. Jace következett, Dean intésére a fegyveresek felsorakoztak mögötte. Az utolsó eleresztette Lucast, és futott a többiek után. Kifelé, a pisztollyal a bordáim között még hátranéztem az unokabátyámra. Teljes döbbenettel bámult utánunk. A mérete és jelentős tapasztalata ellenére is ugyanolyan védtelen volt, mint mi. A fegyverek mindent megváltoztattak. –

Hozd ki aput! – szóltam vissza, mielőtt Dean lelökött volna a lépcsőn.

– Semmire sem mész vele – felelte, és még jobban megszorította a karomat. Lehajolt, hogy a fülembe suttoghasson, amíg én Jace és Marc után néztem a lemenő nap fényében. – Apuci a vécére sem mehet ki anélkül, hogy Cal engedélyt adott volna neki rá, és tuti, hogy ebből a szarból nem szed ki téged. Én vagyok a személyes börtönőröd. És ha egyetlen rossz mozdulatot is teszel, soha többé nem nézel tükörbe bőgés nélkül.

KILENC

Apám éppen akkor lépett be a folyosóról a főépület üres nappalijába, amikor Dean betaszított az ajtón; beletelt néhány másodpercébe, hogy feldolgozza, amit lát. Ilyesmi még soha nem történt az egyesült államokbeli falkák között. – Apu? – Féltem, hogy ha elhúzódok Deantől, ő meglő, márpedig apám már egy könnyebb sérüléstől is elvesztené az önuralmát. Aminek az eredményeképpen őt is lelőhetik. Apám pislantott: amikor a tekintete megtalálta a fókuszt, elsötétült az arca, és zöld szemében harag csillant. – Vedd le az ujjaidat a lányomról, vagy egyenként tördelem le őket! – Még sosem hallottam ilyennek a hangját: mély volt és átható, mint a mennydörgés. Tudta, mit tett velem Dean, és azt is, mivel fizettem vissza. És azt is, hogy Dean azóta vágyik a bosszúra. – Hát, Greg, az elég nagy ostobaság volna. – Calvin Malone lépett a konyhaajtóba, és nekidőlt a félfának. Az arcán öntelt mosoly ült. Egyikünkről a másikunkra nézett, mintha nem is tudná, melyikünk tetszik neki jobban: én megbilincselve, a fegyver csöve előtt, vagy az alfám tehetetlen dühe. – Semmi ok az erőszakra. – Én látok jó párat. – Apám felém indult, mire Dean még mélyebbre nyomta a pisztolyt a hátamba. – Ereszd el, vagy helyben kitépem a gégédet. –

Apu, állj! Fegyvere van.

Apám megdermedt a szoba közepén. A többi alfa egyenként tért vissza a folyosóról. Apám szimatolt, és még jobban elkomorodott, amikor megérezte a fém és az olaj szagát. – Kinek van fegyvere? Mi a fene ez az egész? – tudakolta a nagybátyám, és gondolkodás nélkül a sógora mellé állt. – Alex Malone, Colin Dean és még egy maroknyi verőlegény egyszerűen besétált a házunkba, és megbilincseltek minket. – Szerettem volna felgyújtani Malone-t pusztán a gyűlöletem erejével, de ő csak figyelt. Nem bánta, hogy beszélek. – Hol a pokolban van Marc és Jace? – Az embereid jól vannak. Hátul, a fészerben felállított ketrecekbe zártuk őket. Csak kettő van, és mindketten egyetértettek, hogy a másik legyen a tiéd. Szerintem hálásnak kellene lenned a nagyvonalúságukért. –

Nem maradhatnak kint a mínusz tizenkét fokban! Meg fognak fagyni!

Malone a szemét forgatta. – A hely szélvédett, és ha nagyon fáznak, még mindig alakot válthatnak. Az őseinknek sem állt a rendelkezésére villanyfűtés. –

Viszont tüzeket rakhattak – csattant fel apám.

– Én attól félek, valami fontos dologról lemaradtam – szólt közbe Rick bácsi; a dühét csaknem elmosta az arcára írt értetlenség. – Valaki össze tudná foglalni röviden? Apám összefonta vaskos karjait a mellkasán. – Dean fegyverrel tartja sakkban a láthatóan megbilincselt lányomat – felelte. Taylor és Di Carlo közben odalépett apám és a nagybátyám közé, ezzel határozottan kijelölve a frontvonalat. – És ha nem

ereszti el most azonnal, a dolgok csúnyán el fognak fajulni. – A hangja határozott macskamorgássá mélyült a végén, amiből rájöttem, hogy a torka átváltozott. És a szeme… mintha a pupillája is hegyes volna. Rendben, mindenki nyugodjon meg – szólalt meg Blackwell. Felnéztem. A vénség a botjára támaszkodva állt, és ha nem képzelődtem, az arcán a ráncok mélyebbre vésődtek, mint valaha. Kimerültnek tűnt. – Mindenki üljön le, biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk a probléma gyökerét. –

Én is leülhetek, vagy itt kell állnom, amíg a pisztoly bele nem ágyazódik a gerincembe?

– Természetesen leülhetsz – bólintott Blackwell, lassan odament az egyik karosszékhez, és intett, hogy üljek mellé, a baljára. Malone rosszul viselte, hogy átvették tőle az irányítást. – Dean, tedd el a fegyvert! – parancsolta sietve, és lerakta a kávésbögréjét a legközelebbi kisasztalra. – Nem hiszem, hogy egy kandúrokkal teli szobában bármivel is próbálkozna. Dean tétovázott, és csak a második figyelmeztetésre volt hajlandó engedelmeskedni. – Hát jó. De azért remélem, nem csak én emlékszem még az esetre, amikor megpróbálta letépni az arcomat egy csomó alfa előtt. – Jaj, ne már, az csak színjáték volt! – Amint meghallottam a fegyver kattanását, szembefordultam vele. – Rád akartam ijeszteni, hogy bevalld az igazat. – A szemébe néztem, és gonoszul elmosolyodtam. – És sokkal jobb eredményt értem el, mint terveztem… Dean nagyon szeretett volna visszavágni, szóval vagy ököllel. De mégsem üthetett meg egy megbilincselt lányt ennyi tanú előtt – bár abban a pillanatban minden sejtem azt kívánta, bárcsak megtenné, és mindenki meglátná, miféle szörnyeteg valójában. Blackwell jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. –

Ms. Sanders, legyen szíves!

Kurta biccentéssel odaléptem a karosszékhez, ahova mutatott – idétlenül, mert a kezeim még mindig a hátam mögé voltak csavarva. Közben a legtöbb alfa is leült, csak apám és három szövetségese maradt állva, néma, de látványos tiltakozásként. Blackwell a széke oldalának támasztotta a botját, és Malone felé fordult. –

Calvin, az ég szerelmére, mi folyik itt?

Azonban mielőtt Malone megszólalhatott volna, Lucas tört be az ajtón; a lendülete majdnem a szoba közepéig elvitte. – Greg, elvitték Faythe-t és… – Elhallgatott, amikor felfogta, amit lát: például engem, bilincsben, a karosszékben. – Ó! Akkor, azt hiszem, már tudjátok. –

Üdvözöllek a buliban, fiam – felelte Rick bácsi kesernyés mosollyal.

–

Elnézést…

Lucas sietve hátrahúzódott a sarokba, a többi végrehajtó közé, hogy onnan figyeljen. Malone felvette a bögréjét, és belekortyolt. Láthatóan egyformán élvezte a pillanatot és a rá irányuló figyelmet is.

– Marc Ramost és Faythe-t határsértés, emberrablás, testi sértés és gyilkosságban való bűnrészesség vádjával tartjuk fogva. Jace Hammondot ugyanúgy, kivéve a határsértést. Faythe a pere kezdetéig itt marad, aztán gyorsan eljárunk az ügyben, és elítéljük, ha szükséges. –

Nincs jogod, hogy fogva tartsd – morgott apám. – Erre nincs precedens.

– Nem is tiltja semmi. Különben ez már nem számít. Talán emlékszel, a ma reggeli szavazás feljogosította a Tanácsot, hogy a veszedelmes bűnözőket az eljárás lezárultáig fogva tartsa. Hat-négy arányban, ha jól tudom. Természetesen apám és a szövetségesei ellenezték. Ebédnél szóba is került; apám szerint a túlságosan laza megfogalmazás miatt kifogásolták. A kulcsszó itt a veszedelmes. Calvin, Faythe nem veszedelmes. Malone majdnem végigköpte kávéval hófehér ingét. –

Emelje fel a kezét, aki ezt elhiszi!

Senki nem mozdult, és nem tudtam, most bosszankodjak-e, vagy legyek különösen boldog. –

Dean… – Malone intett legújabb kedvencének, hogy lépjen a színpadra.

– Sanders tanácsos, a lánya megfenyegetett, hogy kibelez. Kés nélkül. – Dean megjátszott aggodalma alig rejtette az örömét, hogy végre eljutott a várva várt végszóig. – Alex is ott volt, tanúsíthatja. Követtem a szememmel az intését. Alex Malone valamikor besurrant a szobába, és most egyértelmű várakozással nézett rám. Én pedig egyszerre a világ legnagyobb hülyéjének éreztem magam. Ismét. – Csőbe húztak! – Felpattantam az alacsony székről, ami nem éppen egyszerű, ha az ember nem bírja használni a kezeit, de apám alig láthatóan jelzett, hogy üljek vissza, mielőtt valaki agressziónak nézi a kitörésemet. Minden lelkierőmre szükségem volt, hogy visszahuppanjak, de megtettem, mindazonáltal az érzéseim egyértelműen látszottak az arcomon. Deanre meredve némán visszaszorítottam az ingert a fogaim átváltoztatására. – Szándékosan cukkoltatok, hogy elveszítsem az önuralmamat! – Persze én is ugyanazt játszottam, úgyhogy nem is annyira az háborított fel, hogy át akart verni, hanem hogy a trükkje sikerrel járt, az enyém pedig nem. – Azonkívül amióta ideértünk, egyfolytában fenyegetőzöl. –

Nem tudom, miről beszélsz. – Dean tökéletes pókerarccal állta a pillantásomat.

– Térjünk vissza a fontosabb ügyekhez! – vágott közbe Malone, okosan elterelve a figyelmet Deanről, mielőtt a pocsék alakítása hazavágná az eddigi eredményeiket. – Ami tény, hogy Ms. Sanders felhasználta a részleges átváltozásra való képességét, amit egyébként oktatnia kellene, hogy az egész közösség javát szolgálja vele, és megfenyegette az egyik végrehajtómat, hogy megkínozza és megöli. – Nem így történt! – erősködtem. Égett az arcom. Malone szövetségesei úgysem hisznek nekem, akármit is mondok, akik pedig mégis, azok az ártatlanságomtól vagy bűnösségemtől függetlenül máglyán akarnak látni. – Ti is tudjátok, hogy nem úgy gondolta – erősködött a nagybátyám. – Ideges volt, és nekem úgy tűnik, Dean provokálta őt. – Bizony, hogy úgy gondolta – szólalt meg Dean, és a hangjából kicsendülő bizonyosságra már felnéztem. Éppen akkor húzta fel az ingét, kimutatva az ötcentis heget a hasán, amit én ejtettem a saját késével. – Be akarja fejezni, amit elkezdett.

Mindenki levegőért kapott. Úgy összeharaptam a fogamat, hogy fájt. Tudtommal Malone-on kívül csak apám tudott Dean félresikerült kalandjáról a késsel, és persze a heget ő se látta még. Be kellett ismernem, elég csúf volt. Egyhetesen, figyelembe véve azt is, hogy a vérmacskák gyorsan gyógyulnak – bár kirázott a hideg, ha belegondoltam, hányszor kellett ehhez alakot váltania –, még mindig vastag volt és rózsaszín, és ijesztő. –

Ezért vágtad meg az arcát? – kérdezte a többiekhez hasonlóan döbbent Blackwell.

– Nem! – kiáltottam. – Fordítva történt! – Mintha Dean lábra tudott volna állni, miután hasba szúrtam! – Megvágta az arcomat, és azzal fenyegetett, hogy folytatja. Én csak… Hagytam elszállni a mondatot, nehogy még több bajba keverjem magam. Azóta próbál elkapni, amióta Blackwell tanácsos kirúgta, három hónapja. – Most nincs idő a részletekre – intett le Malone engem, de hagyta, hogy Dean tovább mutogassa magát. – Majd az eljárás alatt elmondhatja a saját nézőpontjából. – Mi az? Fél, hogy elhiszik az igazat, ha meghallják? – Csakhogy senki sem hallgatott rám. Senki, akinek hatalmában állt volna kinyitni a bilincsemet. Mindannyian Dean hegét bámulták. – Calvin, ennek technikailag sincs értelme – érvelt apám, és szívem szerint hangosan ujjongtam volna, hogy valaki visszahozza a logikát a legőrültebb vitába, amit valaha hallottam. – Három nap múlva lejár a hely bérlete, és a hosszabbítás mind időben, mind pénzben megengedhetetlenül sokba kerülne. Malone felállt, és a konyha felé indult. – Tökéletesen igazad van – felelte. – Az egyetlen ésszerű megoldás, ha nagyon célratörő eljárást tartunk. –

Mennyire célratörő? – kérdeztem, bár féltem, hogy már tudom a választ.

A Tanács új elnöke felém fordult a kávéskancsóval a kezében. –

Holnap.

– Nem! – kiáltott apám, aztán lehunyta a szemét: magában valószínűleg számolt. Amikor újra felnézett, már visszanyerte a nyugalmát, bár fel nem foghattam, miképpen, amikor én mintha vörös fátyolon át láttam volna a szobát. – Semmiképpen. Hogyan készüljünk fel a védekezésre tizenkét órán belül? – Ó, nem értem, hol itt a gond. Faythe-nek mindössze annyi a dolga, hogy elmondja az igazat. Akiket pedig tanúként behívhatnál, már mind itt vannak. Összeszorítottam a számat. Az összes tanú közül Marc és Jace azok, akik az igazat mondanák, csakhogy az ő vallomásukat elfogultnak és önérdekűnek fogják bélyegezni – hiszen ugyanazokban a vádakban járnak el ellenük is –, és elutasítják. – Azt hiszem, nem látjátok át a nagy képet – folytatta Malone, immár nekünk háttal, miközben kávét töltött magának. – A gyors eljárás mindannyiunk érdekét szolgálja. A Tanács már összeült, a hely bérleti díját kifizettük. Megspóroljuk a további utazási és szállásköltséget, amellett hamarabb visszatérünk a munkánkhoz és a családunkhoz. – Végül visszafordult, a kezében egy bögre feketekávé. – És most komolyan, ki akarja pocsékolni itt a pénzét és az idejét, amikor holnap minimális kényelmetlenség árán felgöngyölíthetjük az egész katyvaszt…? Be kellett ismernem, szép beszéd volt. Most még azok az alfák is, akik talán időt adtak volna nekem a felkészülésre, vonakodni kezdtek a „pocsékolástól”.

– Ez az „egész katyvasz”, amiről beszél, az én életem! – A kezem ökölbe szorult a hátam mögött, és csak ekkor jöttem rá, miért éppen kézi bilincset raktak rám. A kötelet vagy a ragasztószalagot el tudom vágni, ha átváltoztatom a kezemet, de az acél erősebb nálam. – Alig hiszem, hogy bármelyik saját emberével szemben ugyanilyen sürgősen szeretne eljárni. Malone felvonta a szemöldökét, és félmosolyt villantott rám. –

Ms. Sanders, arra céloz, hogy a Tanács elnöke elfogult?

Igen, pontosan arra céloztam, de több eszem volt, mint hogy kimondtam volna. Inkább apámat néztem, figyeltem az önuralmát, és próbáltam példát venni róla. Egy tanácsra való alfát csak nyugodtan és összeszedetten lehet megszólítani, főleg, ha a társaság fele csak az ürügyet keresi, hogy megcsonkítson, vagy összerúgja a port apámmal. És akármennyire szerettem volna harcolni – szó szerint viszkettem, hogy alakot váltsak és odacsapjak valakinek –, még nekem is be kellett ismernem, hogy a háborúnak nem most van az ideje. Nem akkor, amikor engem megbilincselnek, két legjobb emberünket kizárták a fészerbe, az embereink többsége pedig az országban ezerfelé szétszórva, különböző falkáknál teljesít szolgálatot. Lassú, mély lélegzetet vettem. –

Csak azt mondom, hogy egy ilyen ügyet rohanvást lezavarni nem éppen… bölcs dolog.

Malone erre elmosolyodott, és körülnézett, hogy minden szövetségese vele mulat-e. – Köszönöm az aggodalmat! Bizonyára mindannyiunkat rendkívül érdeklik az ön meglátásai a bölcsességről. Pöcs. Ha lehet, az arcom még vörösebbre gyúlt. –

És most, Dean, kérlek, mutasd meg Ms. Sandersnek a szobáját.

Colin felállt, én azonban nem mozdultam, úgyhogy a karomnál fogva húzott fel. –

Állj! – Apám egyenesen Malone elé lépett. – Nem hagyom ott egyedül.

– Szó sincs ilyesmiről! – Malone újra kortyolt, de ezzel már túljátszottá a „kevés vagy hozzám” bemutatót. – Fegyveres őrizet alá kerül. Dean felé intett. A kéz megszorult a karomon. Megfagyott a vérem. Soha de soha nem kerülök Dean alá semmiképpen, őrizet ide, fegyver oda. – Ez nyilvánvaló érdekütközés! – erősködtem, kicsavarodva Dean markában, hogy Malone-ra meredhessek. A nyugalom és összeszedettség csak egy bizonyos pontig hatékony, és a gondosan őrzött látszat nem fogja megakadályozni, hogy egy nőgyűlölő, pisztolyos pszichopata zaklasson, vagy még rosszabbat tegyen, amíg bilincs van a kezemen. – Azért kerültem eljárás alá, mert megszúrtam Deant, erre pisztolyt ad a kezébe, meg egy kulcsot a szobámhoz? Nem szeretne mindjárt kikötözni, levetkőztetni, és céltáblát festeni a mellkasomra? – Arra céloz, hogy a Tanács különleges erőinek egy tagja nem képes pártatlannak maradni, és uralni az indulatait? – Kereken kimondom, hogy így van! – Kirántottam a karomat Dean szorításából, és mielőtt Malone tiltakozhatott volna, Blackwellhez fordultam, aki minden fontos kérdésben a mérleg nyelve lett. – Nézze, tanácsos, az tény, hogy megszúrtam Deant a saját késével. Azért tettem, hogy ne vésse a neve kezdőbetűit a mellkasomba.

Ezúttal néhány végrehajtó is levegő után kapott – vagy mert elhitték, amit mondtam, vagy mert megdöbbentek, hogy ilyen nagyszabású hazugságot tálalok az alfák elé. Blackwell össze is rezzent, úgyhogy folytattam, immár mindenkihez szólva. – Választhatnak, mit hisznek. Hihetik, hogy ő vágott meg, én pedig védekeztem, ami azt jelenti, hogy Colin Deant nem szabad sem fegyverek, sem nők közelébe engedni… Dean újra a karom felé nyúlt, de elbotorkáltam előle, a nagybátyám felé, aki megtámogatott. Közben majdnem érthetetlen sebességgel hadartam tovább. – …vagy elhihetik, hogy miután én minden ok nélkül megböktem, neki még volt ereje, hogy talpon maradjon, kihúzza magából a kést, lefogjon engem, és végigvágja az arcomat. Szerintem ez a változat logikátlan, de ha önöknek ez tetszik, akkor az arcomon lévő heg nem más, mint Colin Dean hidegvérű bosszújának jele. Mi akadályozza meg, hogy újra megtegye, ha kettesben hagynak vele? Még könnyebb dolga is lesz, hiszen nem tudom megvédeni magam. Csend borult a szobára, amikor befejeztem. Apámból és a szövetségeseiből sugárzott a düh. Blackwellt láthatóan meggyőztem, és még Malone néhány embere is… zavartnak tűnt. Az adott körülmények között többet nem remélhettem. – Ez nevetsé… – kezdte Malone, de Blackwell egy határozott mozdulattal maga elé tette a botját, és felállt, ezzel félbeszakítva. – Igaza van – jelentette ki. – Amíg nincs meg az ítélet, nem gondolom, hogy Ms. Sandersnek és Mr. Deannek egymás közelében kellene tartózkodnia. Calvin, jelölj ki valaki mást őrnek, vagy egész éjjel itt maradunk, mert én fenntartom a döntési patthelyzetet, hogy szavatoljam a biztonságát.

TÍZ

– Tényleg szükség van a bilincsre? – Megforgattam a kezeimet, hogy oldjam a sajgást a csuklómban, a tűszúrásokat az ujjaimban, de csak a vállamat húztam meg még jobban. – Dean túl szorosra kapcsolta, és zsibbad a kezem. Alex még csak rám se nézett. A dupla ágy jobb oldali végében ültem, és minden erőmmel a kopott, foltvarrott ágytakaróra összpontosítva igyekeztem megfékezni az indulataimat. Sajnos a minta nem nyugtatott meg, sőt, inkább olyan hatással volt rám, mint amikor köröm csikordul a táblán. Alex Malone, főállású őröm, hasonlóképpen. Az ajtó mellett ült, jobb felől, egy egyenes támlájú széken, karba font kézzel, és néhány másodpercenként rám pillantott, hogy megbizonyosodjon: még csak nem is pislogtam az utolsó alkalom óta. Néha fészkelődött, hogy kényelmesebben tudjon ülni, de a nadrágja derekába, hátulra tűzött pisztollyal esélye sem volt. Megpróbálkoztam a fegyver kitiltatásával is, azzal érvelve, hogy a bilincs és a fegyver együtt bődületes túlzás. Bíztam benne, hogy Malone nem ismeri be: tényleg ekkora elővigyázattal kell engem kezelni. Ő viszont megkérdezte, megesküszöm-e, hogy nem fogok meglépni a fegyvertelen őr mellől. A saját csapdámba estem, mert nem voltam hajlandó nyíltan hazudni. Néha nem éri meg a jófiúk csapatában játszani. A legpocsékabb az volt, hogy hiába ismerte végre el az ellenség veszedelmes mivoltomat, túl dühös voltam, hogy kiélvezzem a pillanatot. A kockázat, hogy lelőnek, kissé megfakította az örömömet. A napos oldalon – na jó, a nem egészen sötét oldalon – viszont Malone többé nem hivatkozhat a nők született gyengeségére, ha meg akarja indokolni, miért is ne lehetnénk végrehajtók. A fogva tartásom körül csapott cirkusz után legalábbis nem. – Hé, seggfej, apád mit fog szólni, ha maradandó idegi károsodást szenvedek, mialatt te vigyázol rám? – tudakoltam, még mindig igyekezve csökkenteni a karom fájdalmát. Alex végre rám emelte hideg tekintetét. –

Azt, hogy még jó, hogy nem a kezedért van rád szükségünk.

Édes mindegy. Ez a fenyegetés már régen nem hatott meg. – Azta. Tényleg olyanok vagytok, mint egy összekarcolt lemez. Sosem unjátok meg az „üsd le, és vonszold vissza a barlangba” megoldásokat? Mert lefogadom, hogy a Neandervölgyiek is kifinomultabbak voltak nálatok. Alex nem felelt, de a válasza attól még egyértelmű volt. Nem unja meg, mert mást nem ismer. Valószínűleg az apja sem beszélt másról vagy tervezett mást soha. A kormányzatunk eléggé elcseszett rendszer. Az alfák hagyományosan férfiak, a területeket mégsem a fiúk öröklik az apjuk után, hanem a lányok az anyjuktól. Egy terület alfájává csak úgy válhat valaki, ha feleségül veszi az ott született nőstényt. Szerencsétlen módon a teljes rendszer ereje azon múlik, hogy az egyes lányok a terület vezetésére alkalmas férfit választják-e, a személyes érzéseiktől függetlenül. Néha a lány szerencsés, és a megfelelő férfiba szeret bele. Máskor a házasság hozza meg a szeretetet, amikor a közös falka és a közös gyerekek

kapcsolják össze a párt. Néha egyáltalán nem szeretnek egymásba. A legrosszabb eset azonban az, ha a lány szerelemből házasodik, a választottja viszont gyenge, hogy vezesse a falkájukat. Néhányan azt gondolják, ez történt Jace szüleinek esetében is. Hogy Jason Hammond gyenge volt, ezért halt meg a házasságuk negyedik évében, védtelenül hagyva a feleségét a kegyetlen, hataloméhes, leendő diktátorral, Calvin Malone-nal szemben. – Egyáltalán, mikor kezdődött ez az egész? Mármint a „fogd a nőt, nyerd meg a hatalmat” terv? – Ügyetlenül átmásztam az ágy másik sarkába, Alexhez közel, hogy magamra vonjam a figyelmét, de megint csak egy futó pillantást vetett rám. – Manxszel, igaz? Az ő megjelenése előtt nem voltak „ráadás” nőstények, és csak Abby unokahúgom meg én maradtunk serdült, de el nem kötelezett lányok az országban. Abby még középiskolába járt, én pedig évekkel korábban visszautasítottam Brett Malone lánykérését, úgyhogy Calvint a körülmények tehetetlenségre kárhoztatták. És akkor megjelent Manx. – Apád azonnal rájött, hogy ő lesz az aranybilétája, igaz? – Manx magányos volt és sebezhető, lévén egyrészt terhes, másrészt egy gyilkossági ügy vádlottja. Tökéletes préda lett volna Malone számára. – Váratlanul felbukkan egy tartalék nő, akit Calvin az istenektől való jogán, vagy egyszerű, fékezhetetlen mohóságból magáénak akar, mindegy, milyen módon. – Szerencsére a vágyait a fiai közvetítésével akarta kiélni, különben már a gondolat is elviselhetetlen lett volna. – És aztán Kacit is megtaláltuk. Kaci kiéhezve, hónapokig tévelygett az erdőségben – zavarodottan, mert semmit sem tudott a fajunkról, és sokkos állapotban, mert az első átváltozása során akaratlanul megölte az anyját és a testvérét. Malone ekkor már úgy érezhette, hogy a mennyei kórus csak neki dalol. Manx a pere és a karmai elvesztése után végleg védtelenül maradt, de elszántan védelmezte csecsemő fiát, Kaci pedig elég fiatal és rémült volt, hogy engedelmességre kényszerítsék. –

Ez háromból kettő, igaz? – Alex még mindig nem nézett rám. – Vagyis az egész rajtam múlik.

Én voltam a tövis Malone mancsában, a végzetes hiba a terveiben. Engem hiába fenyegetett vagy manipulált, nekem hiába hízelgett, hogy engedelmeskedjek neki, ráadásul a tisztességes harcban nem is maradtam alul. És nem csak magamért, hanem Manxért és Kaciért is kész voltam küzdeni. Én testesítettem meg mindent, amit Malone gyűlölt a nőkben – ráadásul azt is, amitől félt –, és elszánta rá magát, hogy vagy betör, vagy megöl. Csakhogy ahhoz nekem is lesz néhány szavam. Alex Malone kevés a feladat bármelyik részéhez. De kijuttat az utolsó börtöncellámból. Vagy legalább a bilincsemet leveszi. –

Na jó. Hány éves voltál, amikor eldöntötted, hogy hivatásos seggnyaló leszel?

Alex ezúttal felém fordult. –

Sértegetéssel nem fogod elérni, hogy beszéljek hozzád.

Pedig éppen most hallottam a hangját… – Azt hittem, beszélni akarsz hozzám. Nem kellene elcsábítanod, vagy valami? Egyengetni az utat a rettegve várt nászunk előtt? – Megszokásból körbepillantottam a szobában, számba vettem a fegyverként használható tárgyakat. A kezeim nélkül semmire sem mentem volna velük. – Vagy apád meggondolta magát az ügyben?

Apám sosem gondolja meg magát – vágta rá gúnyosan Alex. – Valóban. Apád az a fajta, aki újra és újra fejjel megy a falnak, mert meg van győződve róla, hogy az a végén úgyis összedől. De nem a téglák fognak betörni, Alex. Szerencsére úgy látom, te nem örökölted ezt a bizonyos jellemhibát. Te másképpen vagy szánalmas. Csak a szemét forgatta, de láttam rajta, hogy bosszantom. –

Ezzel nem juttatod ki magadat innen. Én pedig nem vagyok szánalmas.

–

Persze. Csak kíváncsiságból, mondd, nem nehéz felegyenesedve járni, ha nincs gerinced?

Alex máris tüzet okádott. Szerettem volna nevetni. Annyira könnyű volt feldühíteni! Persze még csak tizennyolc éves, biztosan lehiggad később. Feltéve, ha nem kerül az utamba újra, mert akkor meg kell ölnöm. –

Mondta már valaki, hogy egy erőszakos kurva vagy?

– Igen, ismerős. – Behajlítottam az ujjaimat, hátha visszatér valami érzés beléjük. – De attól még nekem van igazam. Vagy üres a fejed, és nincs egy önálló gondolatod sem, vagy túlságosan félsz kimondani őket. –

Miért, szerinted mit gondolok? – nézett rám homlokráncolva.

– Hogy valójában nem akarsz feleségül venni engem. Szerintem ez apád nagy terve, de téged annyira nem hoz lázba. – Vállat vontam. – Mármint, tényleg pocsék a természetem. Ezt mindenki tudja. Milyen férfi akar elvenni egy erőszakos kurvát? – Az, amelyik alfa akar lenni. – Alex felállt, a fésülködőasztalhoz sétált és nekidőlt. Úgy nézte a kezét, mintha onnan megkaphatná a hiányzó válaszokat. –

Aha. Hát tudod, én kezdem azt hinni, hogy a munkakört erősen túlértékelik.

Mert apádat veszed példának – vágta rá, és az arcára újra kiült a hideg, gúnyos mosoly. – De a juttatási csomag attól még átok jónak néz ki. Kimódolt vigyoráról lerítt, hogy nem gyakorolta eleget. Csak a szememet forgattam. – Miért van az, hogy valahányszor szóba állok egy kandúrral, a szexnél kötünk ki? – Megpróbáltam hátrébb mászni az ágyon, de majdnem feldőltem, mert a kezemmel nem tudtam egyensúlyozni. – És most komolyan, ha csak ennyit nyersz az ügyön, ingyen megmondom, hogy egyszerűbben is szerezhetsz nőt. Csak mondd meg apádnak, hogy menjen a pokolba. Ha van valami, amiben biztos vagyok, az az, hogy nem kell a szüleid kívánsága szerint élned az életedet. Sőt, senki másé szerint sem. A tiéd. Már ameddig tart. – Most akkor összebarátkozunk? – Alex, még mindig az asztalnak dőlve karba tette a kezét. A tükörben láttam a nadrágja derekába tűzött pisztolyt. – A francokat – húztam fel az orromat. – Még mindig te vagy a rosszfiú, és én még mindig fel akarom locsolni a véreddel ezt a ronda szőnyeget. – A fiatalsága és naivsága nem mentette fel a korábbi vétkei alól. Még emlékeztem, hogy a saját testvére meggyilkolása mellett ő parancsolta meg Deannek, hogy vágjon meg. – De azért a semleges együttéléshez jóval közelebb juthatnánk, ha levennéd rólam ezeket a nyomorult bilincseket. A kezem tényleg tönkre fog menni, mert elzáródik a vérkeringésem. Alex tétován az ajtóra lesett, mintha az apja az üreges falapon át is láthatná. –

Megígéred, hogy nem próbálkozol semmivel?

Felvontam a szemöldökömet. Tudod, hogy nem tehetem. Végül is halálos ellenségek vagyunk, vagy mi a szösz. – Vállat vontam, és én is kierőltettem egy magabiztos mosolyt. – De azt megígérem, hogy ebben a percben nem próbálkozok semmivel, ha meg később kitörnék, te minden erőddel megpróbálhatsz megállítani. Meglepetésemre Alex ezen el nevette magát. – Szavadon foglak. – Ellökte magát az asztalkától, átszelte a szobát és mellém huppant az ágyra. A zsebéből előásta a bilincs kulcsát. – Csak szólok, a másik kezem a fegyveremen van. Magamban grimaszoltam, de folytattam a játékot. Képes vagyok meggyőzni Alexet. –

Minden srác ezt mondja.

Újra felnevetett, és a keze a csuklómhoz ért. Talán a tenyeremhez is, de a fém karperectől lefelé semmit sem éreztem. Egy pillanat múlva meghallottam a kattanást, és a bal kezem kiszabadult. Megpróbáltam megmozgatni az ujjaimat, de nem engedelmeskedtek, amikor pedig magam elé emeltem őket, láttam, hogy határozottan bekékültek. –

Tényleg elszorította – állapította meg Alex. – Dean egy szadista tuskó.

– Hát erről engem nem kell meggyőznöd – morogtam, és vártam a második kattanást. Ehelyett azonban Alex oldalra húzta a jobb kezemet; a nyakamon megéreztem nyirkos, meleg leheletét, és valami kemény feszült a hátamnak. – Ez nem annyira rossz – suttogta. Megdermedtem. – Te meg nem is vagy mindig olyan rémes. Ha akarsz, egészen vicces tudsz lenni. – Hát igen, vicces kurva vagyok. – A szívem vadul vert, az arcomba szökött a vér. A kurafi éppen kikezd velem! Miközben a fél kezemen még ott lóg a bilincs! Most akkor ki manipulál kit? A fiatalkorú strici! –

Levennéd a másikat is?

Alex lassan hátradőlt, de a karomat nem engedte el. A bal kezemet tornáztattam. Ebben az állapotában még egy rendes pofont sem tudtam volna kiosztani. –

Tudod, én nem vagyok olyan, mint Dean – súgta.

Beleborzongtam az undorba, de végre kattant a másik bilincs is. Előrehúztam volna a karomat, de Alex megállított. – Komolyan beszélek. – Megint közel hajolt; csiklandozó leheletétől libabőrös lettem, és nem a kellemes értelemben. Hanem a félősben. – Össze leszünk kényszerítve, de azért kihozhatjuk a helyzetből a legjobbat. Mélyeket lélegeztem, hogy visszafogjam az indulataimat, és képes legyek logikusan gondolkodni. Alexnek még mindig fegyvere van, ráadásul a hátam mögött ül, vagyis nem látom, ha előhúzza. – Nem, Alex. Erre nem fog sor kerülni – jelentettem ki; a saját határozottságomtól eltöltött a büszkeség, bár a válasz inkább morgás volt, mint szó. – Ó, dehogynem, de nem muszáj rossznak lennie. Kívánatos vagy, én pedig nem vagyok éppen csúnya. Mindkettőnknek juthatna rosszabb is. Ez részeg? Nem, csak tévhitekbe ringatta magát.

– Gyilkos vagy. – A hangom most már mélyebb volt, mint amit egy emberi nő kiadni képes. – Apád ölebe vagy, amellett egy visszataszító kis pöcs. – Hátrafordultam, hogy az arcába nézhessek: csak azért könnyebbültem meg, hogy nem húzta elő a pisztolyt, mert még a fegyvercsővel szemben is folytattam volna, annyira feldühített. – És mondok még valamit. Már nagyon elegem van belőle, hogy ti, seggfejek, folyton pisztolyt nyomtok az arcomba, úgyhogy vagy vedd le rólam a francos kezeidet, vagy lőj le. Ebből választhatsz. Ha összeverekszünk, innen csak az egyikünk megy ki, szóval gondosan célozz. Mit gondolsz, apádnak hogy fog tetszeni? Alex nagyot nyelt, összeszűkült a szeme, az arckifejezése megkeményedett. – Ribanc. –

Mintha most hallanám először.

Úgy nézett rám, mint egy elkényeztetett gyerek. –

Vissza kellene raknom rád a bilincset.

– Próbálkozni lehet. – Csakhogy ahhoz mindkét kezére szüksége lesz, és ha megszerezhetem a pisztolyát, tétovázás nélkül lábon lövöm. Ez volt a különbség kettőnk között: én nem féltem befejezni, amit elkezdtem. – De ha mégse akarod, húzz a francba az ágyamról. – Majd máshogy beszélsz, ha levágják a karmaidat. Akkor mihez kezdesz? Halálra beszéled az embereket? – Vagy veszek egy pisztolyt – vágtam vissza, hogy elleplezzem a bennem növekvő rémületet. A karmaimat nem vághatják le. Megmozgattam az ujjaimat: örömmel éreztem, hogy lassan újra rendesen hajlanak. Nem fogok Alex vagy másvalaki könyörületére szorulva élni. – Most úgyis az a divat a kétségbeesettek és a gyávák körében. Alex megint megpróbálta megragadni a karomat, de elrántottam. Abban a pillanatban kinyílt mögöttem az ajtó. Apám állt a küszöbön, a kezében két gőzölgő bögre, az arcát pirosra csípte a hideg. –

Mi folyik itt?

– Semmi. – Mély lélegzetet vettem. Fenyő és füst illatát éreztem rajta, és bár csak egy órája volt, hogy kint jártam, mégis rám tört a bezártság érzés. – Alex megint seggfej volt, de úgy látom, már elmúlt nála. Ugye, Alex? Alex felállt, és mérgesen az ajtóhoz ment. Megállt, amikor apám félrehúzódott, hogy utat engedjen neki. –

Tizenöt percet kap vele kettesben, és az ablak előtt fegyveres őr fog állni.

–

Nahát, mint az Alcatrazban! – szóltam utána maró gúnnyal.

Alex közvetlen közelről nézett apám arcába. –

A lányának komoly gondjai vannak a viselkedésével.

Apám hangosan, szívből felnevetett. Alex észrevehetően megriadt. –

Csak láttad volna tizenéves korában!

Azzal Alex orrára csukta az ajtót. Én is elvigyorodtam. – Hogy vannak? – A támla mellé kucorodtam az ágyon, és apám átadta a kék bögrét. Kávét vártam, de sűrű, forró csokoládéba kortyoltam. Édesség a léleknek. A másik bögréből áradó kávéillat elrejtette. – Köszönöm! – emeltem meg a bögrét. Apám bólintott. – Fáznak, de túl fogják élni – felelte, és elhelyezkedett a másik ágy szélén a saját bögréjét dajkálva. – Marc ajka felhasadt, Jace meg beszerzett egy púpot a tarkójára. Úgy tűnik, mindketten tiltakoztak a

ketrec ellen, amíg rá nem jöttek, hogy vagy te, vagy ők. Malone egyáltalán nem hajlandó együtt elzárni benneteket, vagy téged bármelyikükkel együtt. Ezért nem is hibáztatom. –

Az is meglepett, hogy őket együtt hagyta. Talán arra vár, hogy megöljék egymást.

Apám belekortyolt a kávéjába. Kevésén múlt, hogy ne lássam meg a keze halvány remegését. Nagyonnagyon ideges volt. – Külön részben vannak. Szállítóketrecekben, amiket az állatkertekben használnak. Acélkeret, acéldrót rács. Legfeljebb az ujjuk fér ki, és semmiképpen nem szabadulhatnak. Hirtelen úgy éreztem, visszaadom az ebédemet. –

Fel tudnak állni?

Apám az éjjeliszekrényre tette a kávéját. – Emberként nem. – A homlokára vésődött ráncok éppen olyan sokatmondóak voltak, mint az ölében összekulcsolt kezei. A dühénél erősebb volt az aggodalma, ami nem jelentett jót. Fel kellett dühödnie. Mindannyiunknak alaposan fel kellett dühödnünk, hogy túljussunk ezen. –

Muszáj…

– Tudom. – Alig hallható suttogássá halkította a hangját, és átült az én ágyam szélére. Kettesben voltunk, de kétségtelenül számtalan fül hallgatózott a túlságosan is csendes nappali felől. – A ketreceket beláncolták, de csak egy sima lakattal zárták le. Ha megszabadulunk az őrtől, egy kalapács és néhány perc kell csak, hogy kiszabadítsuk őket. Felpörögtek a gondolataim. –

Van rá esély, hogy Di Carlo emberei odajussanak? – Már elegem volt a suttogásból.

– Meglehet. De még ma este véghez kell vinni, mert téged reggel vonnak eljárás alá. És mindhármótoknak menni kell, mert amint felfedezik, hogy bármelyikőtök is eltűnt, nem marad más, csak a harcolj-vagy-menekülj. Márpedig, kiscicám, én még életemben sehonnan nem menekültem el, és nem is most akarom elkezdeni. Végigborzongott rajtam a várakozásteljes izgalom. Készen álltam, már régóta. És furcsamód szívmelengető volt, hogy forró csokoládé felett tervezgetjük apámmal a háborút. Csakhogy… – Nem vitatkozni akarok, de mi lesz a többi emberünkkel? – A következő szavakat jóformán hang nélkül tettem hozzá. – És az új csapattársainkkal? – A mennydörgő madarakkal, természetesen. Apám vállat vont, az arcára kiült a feszültség. – Nincs már idő. Még ha azonnal tudnánk is nekik szólni, akkor sem érnének ide pár órán belül. És nem is tudunk velük gyorsan kapcsolatba lépni. A francba. Felálltam, és járkálni kezdtem. A legszívesebben kibújtam volna a bőrömből, bár csak egy órája voltam fogoly, de a közeledő harc gondolata nem segített. –

Apu, most mindennél nagyobb szükségünk van a légierőre. Malone erősítést hozott.

– Tudom. – Felállt, átsétált a szobán, és nekidőlt a fésülködőasztalnak mellettem. – Hivatalosan vagy az eljárás tanúi ellened, vagy a közös csapatba áthelyezett végrehajtókat váltják ki. – Jess és Gary lesz a két tanú. – De valójában ez annyit jelent, hogy Malone jelenleg kétszeres túlerőben van hozzánk képest, ha pedig összeszámolod a szövetségeseket is az ő végrehajtóikkal, a szám kétségbeejtő.

Mindenképpen sötét kilátások. – De nincs választásunk, vagy igen? – néztem fel rá. Egy pillanatig elfogott a gyerekes remény, hogy butának nevez, és megígéri, hogy minden rendbe jön. De ezeknek az ígéreteknek az ideje régen lejárt, és apám különben sem szokta tompítani az igazságot – ezért minden egyes múló nappal egyre hálásabb voltam. Megrázta a fejét, és üres ígéretek helyett átkarolt. –

Nincs, hacsak végig nem csinálod az eljárást másodszorra.

– Az nem választás. – Ezúttal semmi esélyem sem lett volna a felmentésre, hiszen valóban megtettem mindent, amivel vádoltak, még ha csak Kaci életének megmentéséért is. Hiába vállaltam volna, hogy letagadom, senki se hitt volna nekem. Ráadásul, még ha végig is játszom a Malone által rám kényszerített szerepet, Marcot és Jace-t nem rángathatom bele. Őket nem a karmaiktól fosztanák meg, hanem az életüktől. Különösen, ha kiderülne, hogy valójában Marc ölte meg Lance Pierce-t. Valami azt súgta, hogy a kegyelemgyilkosság indokával ő nem nyerne magának kegyelmet. Sóhajtva apámhoz hajoltam, és a vállára hajtottam a fejemet. –

Alex szerint levágják a karmaimat.

– Tudom. – Szorosabban ölelt magához, és szerettem volna magamra húzni a zakóját, mint kiskoromban. Akkoriban meggyőződésem volt, hogy a szóbeli és az ólmozott lövedékek ellen egyaránt hatékonyabb a kevlárnál. – Blackwell szerint Malone egész nap győzködte őt. –

Végül meggyőzte?

– Nem. – Apám sóhajtott, és megint lehalkította a hangját. – De mi sem fogjuk meggyőzni a támadással. Semleges marad, és visszatartja az embereit is. Felegyenesedtem, hogy ránézhessek. Az asztalka megnyikordult alattam. –

Ezt ő mondta?

– Nem kérdeztem. Ha rájön, mit tervezünk, a lelkiismerete parancsára elmondja majd Malonenak, hátha elháríthatja a háborút. Megmarkoltam az asztal peremét. A tehetetlen harag csaknem szétszakított. –

Akkor mi a terv? – suttogtam.

Apám felállt; követtem, még távolabb az ajtótól. – A fészernél csak egy őr áll, egy pedig az ablakod alatt. Brian elintézi a másikat, és amint kiszabadította Marcot meg Jace-t, ők tesznek az itteniről, meg arról, hogy te kijuss az ablakon. –

És akkor megkeressük a fegyvereket, igaz?

Apám büszkén mosolygott. – Pontosan. Jelenleg csak az őröknél van, és már azoktól is nehéz lesz megszabadulni, de az esélyeket kicsit kiegyenlíthetjük, ha megsemmisítjük a készletet. Újra felfordult a gyomrom. –

Biztos, hogy van készlet?

– Teljesen biztos. Ez lesz a te dolgod. Tudd meg, szedd ki Alexből, hol tárolják a fegyvereket, és mennyi van pontosan, aztán üsd le és szedd el a pisztolyát, amikor Marc és Jace megérkezik érted. – Szedjem ki belőle… – néztem rá homlokráncolva. – Ez egyszerűbb lett volna, mielőtt megmondom neki, hova dughatja a sajátját. Apám kuncogott. Örültem neki, hogy képes meglátni a helyzet komikumát. – Faythe, te képes vagy rábeszélni a leopárdot, hogy megváltoztassa a foltjait, és ezúttal éppen erre számítunk. Csodás. De ezt a feladatot legalább tényleg alaposan begyakoroltam korábban. Apám az órájára pillantott. Tudtam, a „majdnem teljesen kettesben” tölthető időnk lejárt. De mielőtt elmegy, vagy Alex visszajön… –

Apu, szerintem fel kellene hívni dr. Carvert. Akármi lesz ennek a vége, szükség lesz rá.

Elmosolyodott, mindkét kezét zsebre dugta. –

Holnap hajnalra ideér. Csak remélni tudom, hogy elég hamar.

Néhány embernek ez mindenképpen késő lesz. Áldozatok nélkül nem lehet megvívni egy háborút, és a szívem már akkor is fájt, ha csak eszembe jutott, kit veszíthetünk el a magunk oldalán. Malone talán felbérelt egy csomó ágyútölteléket, hogy tartsák távol tőle a veszélyt, de mi nem tettünk ilyet. A falkánk minden tagja értékes volt, a végrehajtókat egyenként válogattuk és fiúként, testvérként szerettük. A szó igazi értelmében vett család voltunk, és nem bírtam elviselni a tudatot, hogy bárkit is elveszítsünk. Ráadásul Ethan halálának emléke még meg sem fakult. Apu újra átölelt; nem is vettem észre, hogy engem figyel. –

Mire gondolsz?

Félig felsóhajtottam, félig felzokogtam, hiába igyekeztem kordában tartani az érzéseimet. – Ha elmenekíthetném a fiúkat innen… senkinek nem kellene meghalnia Malone megalomániája miatt. De ők is éppen annyira harcolni akarnak, mint én, és semmi jogom közölni velük, hogy nem tehetik. Vagy hogy nem szabad. Akkor sem, ha mások is belehalnak a végén. Apám hosszan, nehezen sóhajtott; amikor végül megszólalt, a hangja rekedtes volt és mély, mintha többet tartana vissza, mint amit kimond. –

Igazi vezető lettél.

TIZENEGY

– Nem… – Vitatkozni akartam, hogy nem vagyok semmiféle vezető, de kitárult a szoba ajtaja, és ez megakasztott. Alex érkezett vissza egy tányér raguval és egy termosszal. – Most hagylak enni – jelentette ki apám, és már indult is kifelé. A küszöbről még együttérzőn, bátorítón rám mosolygott. Visszanyeltem a rémületemet, hogy képes legyek visszabólintani. Marc és Jace elhelyezéséhez képest engem elkényeztettek. Képes vagyok végrehajtani a feladatomat, és meg is teszem, akkor is, ha már a tudat is elborzasztott, hogy nem mehetek, ahová és amikor akarok. – Nesze. – Alex lerakta a tányért és a termoszt az éjjeliszekrényre. Kivártam, hogy újra elfoglalja a helyét a székében, mielőtt odaléptem a vacsorámhoz. Leültem az ágyra, felemeltem a tányért – örömmel tapasztaltam, hogy érzem a melegét. A kezem idegműködése helyreállt. A ragu pedig átkozottul jó illatot árasztott. Alex figyelte, amint belekanalazok a lébe, és kiemelek néhány kocka marhahúst, répával. A háború kezdete előtt néhány órával éhségsztrájkolni őrültség lett volna. Átfutott a fejemen, hogy csábítással vegyem rá: beszéljen a fegyverekről. Alig végezte el a középiskolát, túl fiatal volt, hogy sok tapasztalattal rendelkezhessen a nők terén, az arroganciája pedig elhitethette volna vele, hogy csak egy kis együtt töltött időre volt szükségem, és behódolok szerinte biztosan ellenállhatatlan bájainak. De aztán rájöttem, hogy nem bírom megérinteni, már a gondolattól is rosszul vagyok, márpedig ennyire nem tudok színészkedni. Rendben, akkor vissza a kipróbált és bevált módszerekhez: bosszantsd addig, amíg kiböki, amit hallani akarsz. Amikor észrevette, hogy nézem, gyorsan arckifejezést váltott; a megbánás maszkja csaknem hihetőre sikerült. Még mindig meg akart győzni. A hülyéje. – Tudod, értem ám, miért utálsz. Én vagyok a börtönőröd, meg minden. A fejemet ráztam. –

Az csak a munkád. Én Ethan miatt utállak.

Alex rosszallón nézett rám. –

Nem én öltem meg a testvéredet.

Rágtam, nyeltem, újra belemerítettem a kanalamat a raguba. – Te vezetted a csapatot, amelyik Kaciért jött. Ez egyben azt is bizonyítja, hogy apád idióta. A vezető felelős a beosztottjai tetteiért, márpedig a te egyik embered ölte meg Ethant. Ezért a te hibád. – És persze Malone-é. Alex összevonta világos szemöldökét. –

Honnan kellett volna tudnom, hogy Gibson letámadja majd?

Visszaejtettem a kanalat a tálba. Ez már a tervezett manipuláció határain túl is feldühített. – Kötelességed tudni, hogy az embereid milyen helyzetben hogyan reagálnának. Ha nem ismered őket, hogyan leszel képes irányítani? Nem lett volna szabad magaddal vinni… Gibson volt a neve? –

kérdeztem. Alex bólintott, az arcán tisztán láttam dühével keveredő szégyenét. – Egyáltalán semmilyen bevetésre nem lett volna szabad elvinned. Ethan nem jelentett a számára fenyegetést, még csak azt se tudta, hogy ott van, Gibson mégis megölte. Egy tizenhárom éves lányt vettetek célba! Mi lett volna, ha Kacit támadja meg? Alex azonnal felborzolódott. Meglepve láttam, hogy gerince is van. – Figyelj, nem én akartam ezt a feladatot, és nem én válogattam az embereket sem. Nem utálhatsz olyasvalamiért, amihez nem volt közöm. – Nőj fel, Alex! – Leraktam a tálat, és a termoszért nyúltam. – Egy igazi vezető nem keresi a kifogásokat. Egyszerűen tesz róla, hogy ilyesmi ne történhessen meg újra. – Kortyoltam, de a hideg víz nem oltotta a bennem tomboló, égő dühöt. – Te viszont nem vagy vezető, és ezt a beosztottjaid is tudják. Apád is tudja. Csak azért akar az ágyamba fektetni, mert téged képes manipulálni, vagyis így két terület felett is megszerezheti az irányítást. – Nem manipulál engem! – vágott vissza Alex, összeszorított fogain át szűrve a szavakat. – Ő az apám! Növekvő haragja táplálta az enyémet. Újra felvettem a tálat, a kanalam felett néztem rá. –

Brettnek is az apja volt, nem? Mégis addig manipulált téged, amíg megölted a saját testvéredet.

Alex szeme kitágult, a pillantása az ajtóra villant; biztosan a szomszédból hallgatózó fülek jutottak eszébe. – Én bizony nem úgy látom ezt, mint az erős apa-fiú kapcsolat mintáját, Alex. Anakin és Luke mellettetek ideális családnak tűnik. Alex újra lehorgasztotta a fejét. –

Brett leesett egy fáról – felelte a szőnyegnek.

– Hogyne. És egyedül te láttad, hogyan történt, igaz? Mindenki tudja, hogy te tetted, és azt is, hogy apád vett rá, mert Brett úgy döntött, át akar állni a jófiúkhoz. Szerinted te jófiú vagy? – csapott Alex dühösen a levegőbe, és felpattant. – Átadtad Lance-t a mennydörgő madaraknak! Elárultad a saját fajtádat egy másik kedvéért! – Megtettem, amit kellett, hogy megmentsem Kacit. Amellett mindketten tudjuk, hogy Lance bűnös volt. De téged meg Deant életben hagytalak, még azután is, hogy meg akartátok ölni Jace-t, az én arcomat meg töklámpássá alakítani. Csinálna ilyet egy rosszfiú? – Ilyet egy ostoba csinál – morogta Alex, és mielőtt visszavághattam volna, szívem szerint ököllel, gyorsan folytatta is. – Ez álszentség, Faythe. Becsületről és kegyelemről papolsz, közben hagynád a fajtádat kihalni, csak mert egy frigid ribanc vagy. Ez nem becsület, hanem pusztulás. Lassított népirtás. Megbillent a kezemben a kanál. Nem bírtam csak úgy átlépni a vádjain. Mindenki ezt hiszi rólam? Hogy le akarom húzni a teljes fajomat az evolúció vécéjén? Nem csoda, hogy ennyien utálnak. Csakhogy tévednek. Mindenben. Leraktam a tálat az éjjeliszekrényre; a ragu a fára löttyent. – Akkora szarházi vagy, hogy kilométerekről érezni! És apád is az, ha ezzel az ócska dumával etet! A fajfenntartási problémákat nem kenheted egyetlen nőre, aki szeretne valami saját életet, mielőtt létrehozna jó néhány másikat! És őszintén, minél tovább kell hallgatnom ezt a lószart, annál kevésbé akarok gyereket, nehogy véletlenül olyanok legyenek, mint te! Talán ennek a fajnak nem is kellene

fennmaradnia! Erre gondoltál már? Talán megvan az oka, miért születik olyan kevés lány, méghozzá talán az, hogy a hozzád meg az apádhoz hasonló seggfejek meg a szánalmas seggnyalóik nem érdemlik meg az életet, azt meg főleg nem, hogy csináljanak egy új generációra való játékkatonát és megtört lelkű gyerekgyárat! Tudtam, hogy túl sokat mondtam – mindenki hallhatta a nappaliban. Lehet, hogy mindannyiukat az ellenségemmé tettem. De képtelen voltam megállni. Az igazság fehéren izzott bennem, kitörést követelt. – Ti nem attól féltek, hogy a többi nőstény elkezd hozzám hasonlóan gondolkodni, hanem hogy elkezdenek gondolkodni, pont. Fogalmatok sincs, mit kezdjetek egy nővel, akinek megvannak a maga elképzelései, és a fejed erre a legjobb bizonyíték. Üres a tekinteted, leesett az állad. – Mély lélegzetet vettem, felálltam. – Mellesleg, ha egy lány nem akar lefeküdni veled, az nem azt jelenti, hogy frigid. Csak vannak elvárásai. Visszahuppantam az ágyra. Az elégedettségtől könnyűnek éreztem magam, a kimondott szavaktól jobban erőre kaptam, mint a ragutól. Tudtam, később úgyis megfizetek mindenért, de egy szavamat sem bántam meg. Malone-ra ráfért egy adag őszinteség, és hogy tudja, kivel állnak szemben. Most már tudták. Alex arca ellilult dühében és megaláztatásában, némán füstölgött, csak néha pillantott a zárt ajtó felé. Ő is remekül hallotta, hogy a nappali tökéletesen elcsendesedett, amikor belekezdtem a tirádámba. – Tudod, csak a saját dolgodat nehezíted meg, ha nem bírod befogni a szádat – jegyezte meg. – Nemsokára leszedik a karmaidat, és nagyon nagy szükséged lesz egy barátra, márpedig én még mindig sokkal jobb vagyok, mint a másik választás. – A másik választás? – Alex arcán őszinte bosszúság és féltékenység suhant át. Elöntött a rettegés, amikor megértettem, kire céloz. –

Dean?

Aha. – Alex a másik ágyra ült, közelről nézett a szemembe, és lehalkította a hangját, hogy a nappaliban ne hallják meg. – A dolgok megváltoztak. Marc és Jace nem él már sokáig, ezt mindketten tudjuk. És ha nem sikerül észre térítenem téged, mire végük, apám Deannek fogja ajánlani a következő lehetőséget. Tényleg szívesebben lennél vele, mint velem? – A bal arcomra tévedt a tekintete. – Azok után, amit veled tett? Én legalább nem bántottalak. Minden csepp önuralmamra szükségem volt, hogy el ne kezdjek kiabálni. Suttogásra nem fecséreltem. – Nekem ezt most azért kellene elhinnem, mert varázslatos módon elfelejtettem, hogyan szereztem ezt a szép új heget? Te mondtad neki, hogy vágjon meg, Alex. A te ragyogó ötleted volt, és ezt egy lány nem bocsátja meg olyan könnyen. – Csak fenyegetésnek szántam! – lehelte. Még én is alig hallottam. – Honnan kellett volna tudnom, hogy te majd beváltatod vele? – Az alfák nem fenyegetőznek csak úgy, Alex. Azt mondják, amit gondolnak, és végig is viszik. Legalábbis a jó alfák. Az apád nyilvánvalóan nem ilyen, hiszen téged is dróton rángat mindössze néhány összevissza fenyegetéssel. –

Nem összevissza – súgta. – Nagyon komolyan meg akar szabadulni Marctól és Jace-től.

– Ó, ezt nem kétlem. Csakhogy Deant ugyanúgy nem helyezné a déli középső terület élére, mint Marcot. Apád nem képes irányítani Colin Deant, és ezzel tisztában is van. Viszont Dean legalább elég tökös hozzá. Te… szerintem te nem.

–

Mi a fenéről beszélsz?

– Apád unokákat akar. Én magamtól soha nem fekszem le veled – közöltem szépen, tisztán, hadd hallja mindenki odaát. – Add csak össze. Mi az egyetlen módja, hogy teherbe ejts? Nem – rázta a fejét tágra nyílt szemmel, bár még mindig suttogott. – Nem így lesz. Majd máshogy gondolod, ha Marc és Jace meghalt. Nem lesznek karmaid, nem lesz senki, aki megvédjen. Apu szerint szükséged lesz rám, és a szükség észre tud téríteni egy nőt. Erről hirtelen megint eszembe jutott, milyen fiatal és hiszékeny. – Apád futóbolond – köptem az arcába megvetőn. – Megverekszem veled. Minden egyes alkalommal. Engem nem szelídítesz meg, nem törsz meg. Pokollá teszem az életedet, és az első adandó alkalommal megöllek. Egyébként nem hiszem, hogy tisztességes harcban le tudnál győzni. De ha mégis, készen állsz rá, hogy megtedd, amit apád akar? Újra és újra? Alex elzöldült, mintha hányni akarna. Magamban hálásan sóhajtottam, hogy jól kiismertem. Ha jobban hasonlított volna Deanhez, a megközelítésem látványos kudarcot vallott volna. – Fiatal vagy és hülye, de azért nem egy szörnyeteg, Alex. És ha apádnak volna egyetlen agysejtje is a felfújt koponyájában, ő is belátná, hogy amikor majd eljön az idő, nem leszel a hasznára. A fenébe, az se lepne meg, ha egy nap kirakna. Akkor mit csinálsz? Az ádámcsutkája fel-alá járt, mintha a kitörni vágyó dühét akarná visszanyelni. Amikor végül megszólalt, alig értettem. –

Én nem vagyok Brett! Engem nem veszel rá a dezertálásra.

Hangosan felnevettem, örömmel láttam, hogy összerezzen. – Apám nem fogadna be téged. A déli középső falkának vannak elvárásai. Gyávák ne is jelentkezzenek! –

Nem vagyok gyáva! – Csendes haragja a felszín alatt forrt.

– Persze. Azért van fegyver a nadrágod derekában. Egy pisztolytól a világ leggyávább embere is elhiszi, hogy hatalma van, nem igaz? Csakhogy ez valójában azt jelenti, hogy nélküle nem vagy elég jó harcos. Nem tudod, mit beszélsz. A szememet forgattam. – Azt viszont tudom, hogy nem leptek meg minket újra a fegyverekkel. Texasban nagyvadra vadászunk, Alex. Tényleg azt hittétek, hogy egy pár idétlen pisztolytól beijedünk? Kényszerítettem magam, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, mert tartottam tőle, hogy ha visszatartom, meglátja, mennyire fontos a válasz. Hogy az egész vita csak bevezető volt ehhez a témához. Szerencsére Alex túl ideges volt, hogy észrevegye a – remélhetőleg – finom témaváltást. – Egypár idétlen pisztolytól? – ismételte, és újra elvörösödött. – Nem csak egypár. Húsz van, ami több mint elég, hogy szolgáljunk és védjünk. És nem volt könnyű beszerezni őket az engedélyek meg a többi papírmunka nélkül.

Összerándult a gyomrom, kellemes elégedettségem megfakult. Malone-nak húsz pisztolya van? A francba. Mióta tervezgeti ezt? Hogy a fenébe szabadulunk meg ennyitől még a harc kezdete előtt? És utána mihez kezdünk velük? – Húsz? Ágyúval verébre… Vagy apádnak most már húsz végrehajtója van? A felfuvalkodott egojával alighanem el is hiszi, hogy efféle kíséretre van szüksége. Alex arca elsötétült. Nem szerette, ha az apját sértegettem, amitől persze azonnal kedvem támadt hozzá. –

Az új csapatnak kellenek. – Te is benne vagy?

–

Egy hónapja választottak be.

Amikor még nem is volt semmiféle csapat. Felhúztam és átkaroltam a lábszáramat; közben észrevettem, hogy a nappaliban folytatódik a társalgás. Már nem figyeltek ránk. Pont húszan vagytok? – Egyre jobban szorongtam. Ez a csapat nagyon rossz ötlet volt. – Még nem, de majd leszünk. Apu már más falkákból is kinézett néhány kandúrt, hogy megőrizze az egyensúlyt. Vagy legalább a látszatát. – Azt akarod mondani, hogy apád fegyvert ad egy rakat hataloméhes újonc kezébe, akiknek még sose volt pisztolyuk? – Az hülyeség lenne – ráncolta a homlokát Alex. – Hetek óta gyakorolunk, a legtöbbünknek már egész jól megy. – Tétovázott, aztán hozzátette: – Én jobb vagyok, mint Dean. Nem tudtam eldönteni, megpofozzam-e, vagy csak fogjam meg a kezét, és vigyem vissza az oviba. Gyerek volt. Befolyásolható tizenéves, akinek az igazságérzetét örökre eltorzította apja hatalomvágya. Sajnos azonban ugyanakkor egy fegyveres tizenéves is volt, aki képes áthajítani egy felnőttet a szomszéd szobába. – De nem hoztátok el mindet, vagy igen? – kérdeztem, amikor nem jutott eszembe árnyaltabb megközelítés. Alex szeme összeszűkült. – Mi van, kitaláltad, hogy megszerzel egyet, most, hogy már tudod, kivel állsz szemben? – Tagadni akartam, de inkább hagytam, hadd beszélje ki magát. – Az nem fog menni. Csak a felét hoztuk el, és annak a fele is el van zárva. Sosem kaparinthatod meg őket. Vállat vontam, igyekeztem nemtörődömnek álcázni a mozdulatot. – Eszembe se jutna. Azt se tudom, hogy kell tartani. – Még egy ok, hogy átgondold ezt a jégkirálynős modort. A nagy szád nem ér semmit egy kilenc milliméteres ellen, de még a karmaidat sem menti meg. A legtöbb, amit magadért tehetsz, az, hogy befogod, és mostantól szépen játszol, mert ha felégeted magad mögött a hidakat, egyedül maradsz a szigeteden. Egyedül is jobb, mint Alexszel. Vagy Deannel. Különben is milyen pocsék metafora volt ez? Alex fegyverletételnek értelmezte a hallgatásomat, vagy legalábbis komoly elgondolkodásnak. Percekig egyikünk sem szólt. Aztán végül sóhajtott. –

Megeszed még azt? – intett a féltálnyi, hideg ragu felé.

–

Nem. A tiéd lehet.

Ahelyett, hogy felállt és megkerülte volna az ágyat, fél kézzel a matracra támaszkodva áthajolt rajtam, vigyázva, hogy a mellkasa a mellemhez érjen. Az arrogáns kis pöcs! Ahogy nyújtózott, hátul felhúzódott a pólója, és kivillant alóla a pisztoly markolata. Alig egy pillanatig tétováztam. Ez nem volt a terv része. Várnom kellett volna a szabadításra, nem elrendezni magamnak. Csakhogy az élet ritkán lógatja a lehetőséget ilyen közel az ember orra elé, és eszemben sem volt elmulasztani. Kiragadtam a fegyvert a nadrágjából. Alex visszazuhant, hiába kapott utána. Kibiztosítottam, ahogy korábban láttam. Alex megdermedt. –

Faythe…

Lendületből odacsaptam, és a markolattal halántékon találtam Alexet. Rám zuhant, a fején már formálódott a dudor. –

Csak azt mondtam, hogy megpróbálhatsz megállítani.

TIZENKETTŐ

Lelöktem Alexet magamról, az ágy szélére hengerítettem, kiszedtem a zsebéből a bilincset, és hátrabilincseltem a kezeit. A kulcsot zsebre tettem, és körbepillantottam, látok-e valamit, amivel összekötözhetem a bokáit. A fésülködőasztal, a komód és az akasztós szekrény egyaránt üresen állt, csak az utóbbi alján hevert néhány összegörbült drótvállfa. A telefonzsinór volt egyedül, ami emlékeztetett egy kötélre. Betérdeltem az ágyak közé, eltoltam az éjjeliszekrényt a faltól, és kihúztam a kábelt a falból, majd a telefonból is, és összekötöztem vele Alex bokáit. Ragasztószalag, vagy bármi, amit a szájába tömhettem volna, nem volt nálam, úgyhogy letéptem fekete, hosszú ujjú felsője egyik ujját, aztán elátkoztam magam, amiért már felraktam rá a bilincset. Ha Marc csinálta, a szövetszaggatás könnyűnek tűnt, és a vállával szépen boldogultam is, de a karrészen végigfutó varrást csak másodikra sikerült feltépnem. Jobb híján összegyűrtem a rongyot, és betömtem a szájába, végül az egész csomagot betoltam az ágy alá. Ha egy másodpercnél több időt fordítanak a keresésére, meg is találják, különösen, ha felébred és vergődni kezd, de első ránézésre a szoba üresnek tűnik majd, ha kiszabadultam. A terv szerint Marcnak és Jace-nek kellett megszabadulni az ablakom alatt álló őrtől, de ők még biztosan nem szabadok – ez jelentette a legnagyobb zökkenőt hirtelen szökésemben. Vagyis ez, és a tény, hogy kabát nélkül maradtam, tehát be fog fagyni a fenekem odakint. Feltérdeltem a bal oldali ágyra, és kilestem az ablakon. Nem láttam az őrt; senkit sem láttam. A szobám szerencsére a földszinten volt, és az oldalsó udvarra nézett. Kint elég hideg volt már, hogy mindenki, akibe egy csepp ész szorult, bevonuljon. Ami azt illeti, hallottam is a folyosó felől, a nappaliból a tűz ropogását és a beszélgetés tompa hangjait – ezek remélhetőleg elnyomják majd a kitörésem neszeit. A másik ágyról ugyanazt láttam. Az őröm vagy elhagyta a helyét, vagy éppen valamelyik ablak mellett ácsorgott, ahol nem láthattam, és csak arra várt, hogy fejbe verjen és feladjon. Hogy kipróbáljam az elméletet, mély, nyugtató lélegzetet vettem, elhúztam az ablak reteszét, majd feltoltam az alsó táblát néhány centire. A bevágó hidegtől felszisszentem. Ha az őr megjelenik, majd azt mondom, friss levegőre vágytam. Semmi nem történt. Még feljebb toltam az ablakot, és kidugtam a fejemet. Az udvar üres volt. Valószínűleg csapda. Mennyi az esélye, hogy éppen az őr vécészünetére időzítem a kitörést? –

Hát te hova a fenébe mész?

Az ismeretlen hang felé fordultam, és bevertem a tarkómat az ablaktábla aljába. – Basszus! – A fejemet dörzsölgetve néztem, ahogy az őr futva közeledik, a kezében egy gőzölgő termoszbögre. Malone egyik embere volt, látásból már ismertem, ő is részt vett a „letartóztatásunkban”, de a neve nem ugrott be. Terry? Tommy? T-vel kezdődik. A szívverésem száguldott, hiába igyekeztem lelassítani. Remélhetőleg úgyse hallja azzal a vastag kapucnival a fején… Teddy! Akkor jutott eszembe, amikor közel topogott, és kicipzárazta a dzsekijét, hogy megmutassa az övébe tűzött fegyvert. A hülyének készenlétben kellett volna tartania. – Ted, igaz? – Rámosolyogtam, közben az járt a fejemben, vajon mennyit tud rólam. Mennyire tartanak veszélyesnek azok a kandúrok, akikkel még nem találkoztam személyesen?

A szemöldöke a magasba szökött, a tekintete elsötétült, hiába festette meg az arcát az ablakon át ráeső fény. Egyszerre tűnt meglepettnek és gyanakvónak, hogy tudom a nevét. –

Ez nem a McDrive. Mássz vissza!

– Az kávé a kezedben? – Felpörögtek a gondolataim, kerestem a szavakat, egy hihető magyarázatot. – Rábeszélhetlek, hogy hozz nekem is egy csészével? Alex ragaszkodik a kenyérhez és a vízhez. –

Nem vagyok a kicseszett kifutód – morogta a nyakát nyújtogatva. – Amúgy hol van Alex?

– Kiment pisilni. Valami bikanyakút állítottak az ajtó elé. – Még jobban kihajoltam, és a bögrét méregettem. – Akkor legalább adsz egy kortyot? Teddy tétovázott, a fedeles bögrére nézett, aztán vissza rám. A szememet forgattam. – Tuti te vagy az egyetlen kandúr ezen a telepen, aki fél a bacijaimtól. Mindenki más nagyon is készségesen elkapna bármit, amit adni tudok. Szóval rettegő kiscica vagy, vagy irigy kutya? Esetleg nem a lányokat szereti. Vállat vontam, és úgy tettem, mint aki vissza akar mászni a szobába. –

Bánom is én, tartsd meg a kávédat!

– Nesze – tolta erre az orrom alá a bögrét; mint minden kandúr, ő is úgy érezte, muszáj megvédenie a férfiasságát. – Remélem, bírod feketén. – Csak forró legyen – mosolyogtam rá. Komolyan, a félős kártya mindig beválik, ugyanúgy, mint a mellmutogatás. Na jó, majdnem. Úgyhogy a hatás kedvéért kihajoltam, hadd legeltesse a szemeit. Teddy bámult, én a kávéért nyúltam – és a csuklóját ragadtam meg helyette. Aztán megrántottam. Erőből. Felém botlott, a feje az ablaknak ütődött. A kávé kilöttyent. Elmartam a pisztolyt az övéből. –

Mi a… – Leejtette a bögrét, megpróbált elhátrálni. – Ne mozdulj! – parancsoltam.

Engedelmesen megmerevedett. –

Nem is tudod, hogyan kell használni.

– Apu tanult lőni az egyetemen, az alapokat továbbadta. – Minden hazugság fűszere egy szemernyi igazság; sokkal jobban csúszik tőle. Teddy hitetlenkedve nézett rám, mire felvontam egy szemöldökömet. – Mi van? Azt hittétek, egyedül ti öldöstetek kartonvadakat? – Hazudsz. Rámosolyogtam. –

Mi van, ha nem?

–

Abban a percben rád törnek, amint meghallják a lövést.

– Lehet – vontam vállat –, de te attól még golyót kapsz. Meg a következő tizenöt is, aki átlépi a küszöböt. Vállalod a felelősséget? –

Úgysem ölöd meg őket.

–

Nem, de attól még golyót kapnak. Mit fog szólni Malone, ha kiderül, honnan van a fegyverem?

Teddy tétovázott, közben megpróbált szemmel verni. –

Te kurva!

– Na jó, ezt most már felíratom a névjegykártyámra. Most fordulj meg és lépj hátra! Ha kiáltozol, vállon lőlek.

Nem mozdult, amíg ki nem biztosítottam a fegyvert – már Deantől és Alextől is láttam korábban a mozdulatot. Nagy örömömre mindannyian ugyanolyan pisztolyt kaptak. –

Basszus… – Teddy lassan oldalra emelte a karjait, és megfordult.

–

Tedd hátra a kezeidet.

–

Nem tudsz úgy megkötözni, hogy közben a pisztolyt is fogod.

A nyaka és a válla megfeszült, ez elárulta, hogy valami ostobaságra készül. – Ez igaz. – Visszalöktem a pöcköt, még jobban kihajoltam, aztán akkorát ütöttem, amekkorát tudtam. Tarkón találtam a markolattal. Ted a földre rogyott, mint egy marionettbábu, aminek elvágták a zsinórjait. Kimásztam az ablakon – máris remegtem a hidegtől – és amikor a párafelhőcskéket látva meggyőződtem róla, hogy Teddy még lélegzik, hasra fordítottam, hogy kiszedjem a bilincsét a zsebéből. Perverz örömmel kattintottam a csuklójára a sajátját. Mint amikor valakit a saját fegyverével lőnek le, vagy a saját késével szúrnak meg. Betetőzi a megaláztatást. Tetszett a helyzet iróniája. A szemhéja megremegett, felnyögött. Ébredezett. Ablakon kihajolva nehéz alaposan odacsapni. Mivel nem volt más mód, hogy elhallgattassam, tarkón rúgtam. Oldalra billent a feje: ezúttal rendesen elájult. Amikor az adrenalinfröccs hatása elmúlt, rájöttem: azelőtt bilincseltem meg, hogy levettem volna a kabátját. Már megint. Sietve átkutattam – nem volt nála a kulcs. Korán örültem a bilincselésnek. Mindenesetre legalább kiszabadultam, és szereztem két pisztolyt is – amiket nem tudtam használni és eltöltött a megelégedés is, amiért puszta kézzel lefegyvereztem Malone „elitcsapatának” két tagját. Amellett majdnem megfagytam. Ellenőriztem az új pisztoly kakasát, aztán az övembe csúsztattam, előre – úgy éreztem magam, mint a szendvicshús a két fegyver között végül körülnéztem, hogy felmérjem a helyzetemet. Oldalsó szobámhoz képest a ház eleje balra, a hátulja jobbra volt. A hátamat a falnak vetve végigaraszoltam a fal mentén, közben ketyegett az óra a fejemben. Nem telik sok időbe, hogy ráébredjenek az eltűnésemre, márpedig Marcot és Jace-t még azelőtt ki kell szabadítanom. Amikor azonban átnéztem a ház hátsó sarka felé, megláttam és meghallottam a függöny nélküli konyhaablakból áradó fényt és zajokat. Át kell rohannom az udvaron a fészer felé, ahol elzárták őket, méghozzá fedezék nélkül. Legalább a fészer bejárata balra esett, úgyhogy az őr még nem látott meg. De szemből akkor sem közelíthetem meg, még a sötétben sem. Ha nem azonosítom magam, lőni fog, vagy segítségért kiált. Félig összefagyva és bosszúsan visszatipegtem, aztán átvetettem magam az oldalsó udvaron, az erdős rész felé, olyan csendben, ahogy csak bírtam. A fák takarása alatt megálltam átváltoztatni a szememet. A ház fényei odáig már nem értek el, és ügyetlen, kétlábú alakomban, tompa emberi látásommal biztosan megbotlanék a fészer felé, és elárulnám magam. Így, egy kicsit jobban felkészülve, átóvakodtam az aljnövényzeten. Igyekeztem fenyőtűkre lépni a ropogósra száradt avar helyett, és végül megláttam magam előtt a fészert, előtte az őrrel – de túl sötét volt, hogy ebből a távolságból azonosítsam. Azt az alkatából és a tartásából megállapíthattam, hogy nem ismerősöm, azonban gyakorlatilag semmi esélyét nem láttam, hogy ő se ismerjen meg engem. A „szia, eltévedtem az erdőben” módszer eleve kudarcra volt ítélve.

Másfelől… ő nem lát olyan jól, mint én, és a szaglásunk emberként közel sem olyan jó, mint macskaként. Azonfelül nem számít Malone leghírhedtebb rabjának felbukkanására a fák közül, hiszen azt se tudja, hogy meglépett. Oscar-díjas alakítás kell. Ha nincs jó terv, bármilyen terv megteszi. Hátratettem Teddy pisztolyát Alexé mellé. A szívem zakatolt, de ez jót jelentett: természetes testi reakció volt a komoly bajba került hősnőtől. Egy másodperc tétovázás után mély lélegzetet vettem, és szándékosan botladozva kifutottam az erdőből. Elestem, ziháltam, a vállam felett hátrapillantottam. Sokkal jobban láttam arrafelé az őrnél. Visszafojtott zokogással feltápászkodtam, aztán tántorogtam még néhány lépést. –

Hé! – kiáltott az őr. A hangerejétől összerezzentem. – Mit csinálsz?

– Ó, hála az égnek! – nyögtem ki, láthatóan kifulladva a rohanástól. Reméltem, nem jut eszébe, miért nem hallotta meg a közeledésemet. – Valami ott… utánam jött… – Még mindig futottam felé, közben kicsavart felsőtesttel hátrafelé mutattam, hogy ne lássa az arcomat. Erősen lihegtem. – Valami nagyon nagy. Hallottam. Fújtatott. Morgott. Elnézett mellettem, a keze automatikusan a derekához emelkedett. Átfutott a fejemen, hogy megtaláltam-e az egyetlen kandúrt, aki ért is a fegyveréhez. –

Fuss! – nyögtem ki. – Itt jön mögöttem!

–

Nem hallok sem…

Nem mozdult, úgyhogy egyenesen beleszaladtam, úgy estem a karjába, mint a szörnyeteg elől menekülő szépség. Kénytelen volt elkapni, nem nyúlhatott a fegyveréért. Én viszont igen. Amikor talpra állított, kikaptam a kilenc milliméterest az övéből. A harmadik szerzeményem fél órán belül. Nem rossz egy lánytól, igaz? – Mi a… – Hallgass és fordulj a fal felé! – A vállánál fogva odataszítottam. – Ha csak úgy látom, hogy meg akarsz moccanni, combon lőlek. –

Nézze, nincs pénzem, és különben sem tudja, mibe keveredett.

Magamban felnevettem. Még mindig nem ismert meg. – Ó, nagyon jól el tudom képzelni. Mint ahogy azt is, mit csinál majd veled Malone, amikor rájön, hova lett a pisztolyod. – Faythe? – Majdnem megfordult, de megmerevedett, amikor a derekába nyomtam a fegyver csövét. –

Még egy szó, és a véred is kifolyik, nem csak fázni fogsz majd. Érted?

Némán bólintott, nekem viszont meg kellett feszítenem az állkapcsomat, nehogy vacogni kezdjek. –

Helyes. Vedd le a kabátodat! Lassan.

Az őr először az egyik, majd a másik karját is kihúzta a dzsekiből. – Dobd le, aztán rúgd hátra! És ne feledd, ahogy te le tudtad venni váltott karral, én is fel tudom venni. A pisztoly a hátadnál van. –

Nem fogsz lelőni. – Leejtette a dzsekit, aztán jobb lábával hátralökte.

–

Még nem hallottad, micsoda őrült ribanc vagyok?

Ezután hallgatott, amíg lehajoltam és óvatosan magamra vettem a kabátot, igyekezve közben ígéretem szerint célozni is. –

Most nyisd ki az ajtót!

–

Zárva van – felelte. Egy pillantást vetettem az ajtóra, és láttam, hogy igazat mond.

–

Na és? A bilincsedet is a földön akarom látni.

Előszedte a bilincseket, és ledobta őket, aztán a kulcs következett. Az ujjai máris kivörösödtek és elmerevedtek a hidegtől, úgy fordította el a kulcsot a zárban. –

Malone ezért karóra tűzi a fejedet – jegyezte meg.

– Aha, és hogyan, kétszer öl meg? – Valójában nem a haláltól féltem Malone és az emberei kapcsán, de semmi, amit teszek, vagy épp nem teszek, nem változtatja meg, amit tőlem akarnak. Egy pillanat múlva levette a fészer ajtajáról a lakatot. –

Rendben. Nyisd ki és lépj be! És kicseszettül ne nyúlj semmihez!

Az őr engedelmeskedett. Követtem – csak annyi időre álltam meg, hogy behúzzam magam után az ajtót. A mennyezeten lógó villanykörte fénye sokk-ként ért a kinti sötét után, egy pillanat kellett, amíg macskaszemem alkalmazkodott. De még előtte meghallottam a motozást elölről. – Faythe? Marc. Jace pedig mellette, a másik ketrecben. Kényszerítettem magam, hogy felnézzek, és elmosolyodtam. –

Meglepetés!

TIZENHÁROM

A fagypont alatti hőmérséklet ellenére felforrt a vérem, amikor megláttam, hogy másfél méter magas állatketrecekbe zárták őket. Hozzám hasonlóan rajtuk sem volt kabát, amikor kitereltek minket, és mivel külön zárták őket, össze sem bújhattak, hogy melegítsék egymást. Alig két órát töltöttek a hidegben, de elfehéredtek és reszkettek, csak a bennük parázsló düh tartotta melegen őket. – Hogy jutottál ki? – kérdezte Jace kocogó fogakkal. Görnyedten állt, az ujjait a ketrece acélrácsaira fonta. –

Az ablakon át. – Hátba böktem az őrt a saját fegyverével. – Ereszd ki őket!

– Nincsenek nálam a kulcsok. – Megint meg akart fordulni, de meggondolta, amikor meglöktem hátulról. Körülnéztem, és megláttam egy rozsdás szerszámos ládát a sarokban, abban pedig egy kalapácsot és többféle csavarkulcsot. – Fogd a kalapácsot és törd le a zárat! Egy csapással. – Ha valaki meghallja, hogy kopácsolunk, gyorsan lejár az időnk. – És ha csak úgy teszel, mint aki a zárakon kívül mást is meg akar ütni, hátba lőlek. Nekem nem ment olyan könnyen a gyilkolás, mint Malone embereinek, de tudtam, ha muszáj, megteszem, hogy megvédjem magamat vagy bármelyiküket a ketrecekben. – Mi van Alexszel? – kérdezte Marc, amikor az őr felvette a kalapácsot, de tétovázott, mintha azt akarná eldönteni, tényleg megölném-e. – Gyerünk! – utasítottam, aztán Marcra pillantottam. – Alex a saját ostoba arroganciájának esett áldozatul. – Meghalt? – kérdezte Jace, a hangjában keveredett a bánat és a megkönnyebbülés. Ellentétes oldalakra kerültek, de egy volt az anyjuk. – Csak eszméletlen. Mint az a tulok, aki az ablakom alatt állt. Ezért sietünk. – Az őrre meredtem. – És ha nem csinálod meg elsőre, megbánod. Végül vállat vont, és hátralépve rávágott a Marc ketrecén lógó lakatra. Az felpattant. Hangtalanul sóhajtottam megkönnyebbülésemben: nem voltam benne biztos, hogy beválik az ötlet. –

Vedd le a láncot, aztán törd le a másikat!

Az őr Marc ketrecére tette a kalapácsot, és az utasítás szerint kifűzte a láncot az ajtóból, majd Jace ketrece mellé lépett. Marc remegve mászott elő. – Tessék! – Az őr máris a második láncot fűzte ki. Átadtam az egyik pisztolyt Marcnak. – A biztonság kedvéért. Amikor Jace is kiszabadult, a kezébe nyomtam a bilincseket, ő pedig rákattintotta az őr hátrahúzott csuklóira. –

Tegyük be a ketrecbe?

–

Igen, ha valamelyik lakat működik még.

– Tömjük be a száját is, különben addig kiabál, amíg ide nem jön valaki – javasolta Jace, aztán megvizsgálta a zárakat, amíg Marc alkalmas rongyot keresett.

Sajnos mindkét lakat tönkrement, viszont Marc talált egy csomag géprongyot meg egy tekercs ragasztószalagot egy régi műanyagdobozban. Betömte az őr száját, aztán összeragasztotta a bokáit, végül belökte az egyik ketrecbe. Jace visszafűzte a láncot a helyére. Lakat nélkül ugyan az őr előbbutóbb lerugdalja onnan, de nem túl hamar. Miután a csererabot annyira elcsendesítettük és mozgásképtelenné tettük, amennyire lehetett, a hideg ellenére kiléptünk a fészer elé, hogy ne a füle hallatára tárgyaljuk meg a terveinket. Ezt is a tévés rosszfiúktól tanultam. A kis épület takarásában, ahol a házból nem láthattak minket, mindent elmondtam a fiúknak. – Na jó, most akkor meg kell szabadulnunk a fegyverektől, mielőtt valaki beledobja a friss szart a ventilátorba. Bár rátok nézve azt mondanám, sürgősen szereznünk kell kabátokat is. – Odaadtam volna a sajátomat, ha el tudom dönteni, melyiküknek; azonkívül egyikük sem fogadta volna el. – Igen, sürgős a dolgunk, de mindenekelőtt… – Marc úgy nézett rám, mint aki meg akar ölelni, még ha csak a testem melegéért is, de nem engedi magának. – Jól vagy? Halkan felnevettem. – Most az egyszer az én javamra szolgált a kettős mérce. Meleg szobát kaptam, forró ragut és egy idióta őrt. Ti fagytatok kockára a ketrecben. – Minden rendben – erősködött Jace, de összeszorította a fogait, valószínűleg azért, hogy ne vacogjanak. – Egymagad elintézted Cal három emberét? – Ésszel, nem izommal – vigyorogtam. – Ha majd egyszer leszoknak róla, hogy alábecsüljenek, lehet, hogy kihívást fognak jelenteni. –

Vagy megölnek – viszonozta a vigyort Jace.

– Jól sejtem, hogy a tervezettnél hamarabb indulunk meg Malone ellen? – kérdezte Marc; a kezeit szorosan karba fonva melegítette magát, és láthatóan nem kívánt részt venni a szökés utáni örömködésben. – Nincs más választásunk, hacsak vissza nem akartok mászni a ketrecekbe. Jace mosolya elhalványult, de azért nem tűnt el teljesen. –

Még akkor sem, ha mellém mászol. – Marc összecsikordította a fogát, de nem tért el a tárgytól.

–

A pisztolyok. Azt gyanítom, Malone közel tárolja őket magához.

Leginkább a hálószobájában. Vállat vontam. – Szerintem a házuk mögötti kamrában vannak. Alex szerint elzárták őket, és amennyire tudom, senki szobája nem zárható. Legalábbis a mi házunkban lévők nem. –

Alex beszélt neked a fegyverekről? – vacogta Jace kékülő szájjal.

–

Csak hogy húsz van belőlük, ide viszont mindössze tízet hoztak. Abból is hiányzik már három.

Diadalmas arccal előhúztam a második pisztolyt, és átadtam neki. Jace lenyűgözve nézett rám, de vonakodva nyúlt érte – biztosan eszébe jutott a lábadozás Manx golyója után. –

Nem tudok lőni.

– Én se, de fenyegetésnek attól még jó. Közelről amúgy se kell olyan pontosan célozni. Elég azt tudnod, hogyan biztosítod ki, mert különben rájönnek, hogy blöffölsz. Jace a pisztolyt vizsgálgatta. Marcra néztem: egykedvűen tűrte a hideget.

Na jó, benneteket muszáj felmelegíteni, és valahogy apu tudtára kell adnunk, hogy kijutottunk. Induljunk az erdőn át. – Arrafelé a csípős széltől és a kíváncsi szemektől is védve leszünk. – Eszerint nem kapunk erősítést – suttogta Marc félúton a fák között. Ők is átváltoztatták a szemeiket – a falkában nekik sikerült elsőnek megtanulni a részleges átváltozást –, és emberként sokkal ügyesebben túráztak nálam, még úgy is, hogy biztosan félig megbénultak a hidegtől. – Nincs idő idehívni a többieket, pláne a mennydörgő madarakat. – Velük csak személyesen léphettünk kapcsolatba, mivel rendkívül kényelmetlen módon, nem volt telefonjuk. Meg semmi más modern kényelmi berendezésük, leszámítva pár kopott videokazettát és egy régi tévét, a gyerekeik számára. – Mind jól harcolunk – felelte Jace. – És ha megszabadulunk a fegyverektől, az kiegyenlíti az esélyeket. Azonban fegyverek híján sem lehet áldozatok nélkül háborúzni. Valakit elveszítünk. Talán többeket is. És ez nincs rendjén. Tizenöt perccel később a saját házunk hátsó falánál bukkantunk ki a fák közül: leskelődtünk és füleltünk, feltűnik-e valami szokatlan. Ha Malone rájött, hogy megléptünk, már figyelteti valakivel a házat, és hiába álltunk nagyon is készen a harcra, nem kockáztathattuk meg a lavinát, mielőtt megszereznénk a fegyvereket és mindenkit figyelmeztetnénk. És felmelegítenénk Marcot meg Jace-t. – Szerintem tiszta – mondta végül Jace. Rábólintottam. Nem láttam és nem hallottam semmi furát, és mindenkit felismertem, aki az ablakok elé lépett. Apám azonban nem volt köztük. Még mindig a nagy házban volt, nem akarván egyedül hagyni engem? A szívem belesajdult az egyidejű hálába és frusztrációba. Abban a percben szinte bármit megadtam volna egy mobilért, hogy elmondhassam neki a híreket. – Induljunk! – Marc kilépett a fák közül, és a hátsó lépcsőhöz rohant. Jace és én követtük. Mire odaértünk, Marc már bekopogott. – Zárva van – magyarázta, amikor mögé álltam a lépcsőn, feszengve a veranda lámpájának fényében. Valaki félrehúzta a függönyt, és Teo Di Carlo arca jelent meg. A szeme majdnem kiugrott a helyéről, amikor felismerte Marcot, aztán engem is megpillantott mögötte. Matatott egy pillanatig a zárral, aztán sietve beintett minket. – Mondtam már, hogy imádom a központi fűtést? – Marc egyenesen a kávéskannához ment, amelybe még mindig csöpögött a frissen lefőtt, forró koffein. –

És a ropogó tüzeket. – Jace egyenesen a kandallóhoz lépett. – Van pillecukor?

– Hogy a fenébe jutottatok ki? – Teo becsukta és bezárta az ajtót, miközben az emberek a hangunkat meghallva a konyhába gyűltek. Marc két bögrébe kávét töltött, és a cukorért nyúlt. –

Faythe hozott ki minket.

– És téged ki hozott ki? – tudakolta Vic, a kezét karba fonta a mellén, és nekidőlt a konyha falának. Még mindig bosszankodott, és a jelek szerint nem nyertem jó pontot Marc kiszabadításával, mivel Jacet is hoztam vele. – Magatehetetlennek nézel? – nevettem rá, és átvettem Marctól a felém nyújtott bögrét. Vic csak biccentéssel ismerte el a tehetségemet. – Hol van apu? – A nagy házban. Beleköt Malone minden egyes szavába, hogy lefoglalja a Tanácsot. Most készültünk kiszabadítani néhány rabot. Hát, mondhatni, arra már nincs gond. – Letettem a bögrémet a pultra, körülnéztem, próbáltam összeszedni a gondolataimat. – Na jó. Marcnak és Jace-nek étel kell, valami meleg és kalóriadús, nekem pedig egy telefon. Vic a zsebébe nyúlt, megérintette a mobilját, de látványosan nem ajánlotta fel nekem. Teo kihúzott a sütőből egy hőálló üvegtálat, félig tele valami forró sajtos kajával. – Tessék. – Brian Taylor átnyújtotta a telefonját. Hálásan rámosolyogtam. Amíg a fiúk hatalmas adagnyi sült tésztát pakoltak a tányérjaikra, én üzenetet írtam apámnak, nehogy a többi alfa meghallja a társalgásunkat. Kijutottunk. A házunkban vagyunk. F. Azonnal megérkezett a válasza. Indulok. A körülmények ellenére rászántam egy gondolatot, hogy értékeljem: apám tud SMS-t írni. Ethan tanította meg, azzal érvelt, hogy kapóra jöhet. A szívem belesajdult, amikor eszembe jutott, hogy már nem dicsekedhet az igazával. Marc és Jace evett. Én is szedtem magamnak az olaszos kinézetű, tészta, sajt és paradicsomszósz keverékéből álló ételből. A felét már be is faltam, mire észrevettem, hogy Vic a nappaliból rosszallón bámul minket. Bosszúsan ránéztem, és csak a fejemmel intettem a folyosó felé. Röviden bólintott. Kimentem én is, aztán vele a nyomomban beléptem az első üres szobába. –

Na jó, tedd túl magad rajta! – közöltem vele, a csukott ajtónak támaszkodva.

–

Min tegyem túl magam?

Dühös vagy rám, amit mindenki láthat. Csakhogy az elkövetkező pár órában az életünk múlhat egymáson. Találd meg a töködet, mondd el, ami böki a csőrödet, aztán tedd túl magad rajta. Még jobban elkomorodott az arca. –

Lefeküdtél Jace-szel – jelentette ki.

– Igen. Egyébként nem kell megmagyaráznom neked. – Ellenkezett volna, de félbeszakítottam. – Leginkább azért, mert nem is tudnám. – Abban a pillanatban jobban hiányzott Ethan, mint a halála óta bármikor. Valakivel muszáj volt beszélnem Jace-ről és Marcról, és akármilyen remek volt is apám tanácsa, mégiscsak az apám tanácsa maradt. –

Hát, legalább erre rájöttél – fújt, de láttam, a beismerésem már félig meglágyította.

–

Leülsz?

Vic tétovázott, aztán elvette az egyik széket a fal mellől, és lehuppant rá. Én lecsúsztam az ajtó mellett, és ültömben felhúztam a térdemet. Felnéztem rá, elborított a fájdalom és a zavarodottság – most, hogy a közvetlen veszély elmúlt, minden újra a felszínre tört.

–

Elvesztem, Vic. Nem tudom, mit csináljak.

A szemét forgatta. – És én még azt hittem, nehéz menet lesz. Először is megköszönöd Jace-nek az élményt, elnézést kérsz, amiért lihegő kölyökkutyává változtattad, de ami történt, hiba volt, te pedig nem élhetsz Marc nélkül. Könnyek szöktek a szemembe, de elmázoltam őket, mielőtt kiperdülhettek volna. – A francba – motyogta, és megreccsent alatta a szék, amikor fészkelődött. – Nem ennyire egyszerű, igaz? A fejemet ráztam, de nem néztem fel. – Szereted? Bólintottam, a ruhaujjammal törölgettem a szememet. Pokolian jó lenne, ha nem szeretném, de ha a kívánságok esőcseppek lennének, már régen megfulladtam volna. Az igazság az, hogy nem bírom elviselni a gondolatot, hogy bármelyiket is elveszítsem. – Basszus. – Vic felállt, és egy lépésre tőlem a földre huppant. A távolsága elárulta, hogy még mindig nem tetszik neki a dolog, de legalább leereszkedett hozzám, kibeszélő üzemmódban. – Marc tudja, hogy komoly? –

Szerinted dühítené ennyire, ha nem tudná?

–

Szerintem már megölte volna Jace-t, ha nem tartana tőle, hogy elveszít téged miatta.

–

Tudom. – Felnyúltam, és elvettem egy zsebkendőt az íróasztalról.

–

Választanod kell. – Tudom.

–

Marcot kell választanod.

Erre nem bírtam mit felelni. Valóban Marcot kellett választanom. De Jace-t is. Ami nem lehetséges. Viszont a tétovázók purgatóriumában sem maradhatok már sokáig. – Sajnálom, Vic. Sokkal jobban, mint el tudnád képzelni. Csak azt akarom, hogy tudd. És hogy tudd, ez nem valami idétlen lázadozás. Valami apróságért sosem tenném kockára, amit Marc jelent nekem. Ez tényleg megtörténik velünk, életem legnehezebb döntése, és mindhármunknak kínszenvedés. És minden az én hibám. – Hát, ebben igazad van. – Még valaki, aki nem festi rózsaszínre a dolgokat. – De azért szerintem Jace is kivette a részét a dologból. Kipislogtam a könnyeimet, megtöröltem a szememet. – Sara halála után… volt bármi, amit ne tettél volna meg a könnyebbségért? Ha egyedül lettél volna a legjobb barátnőjével, éppen azután, hogy az életetek egy részét elveszítettétek, és annyira fájt, mintha a kín elevenen felzabálna? –

Faythe, őszintén, fogalmam sincs. De ez nem mentség…

–

Tudom. Nem is azt mondom. Csak elmesélem, hogy történt.

Utána jöttem rá, hogy nem gyötör annyira a tudat, mint kellene. Úgy értem, az, hogy megcsaltam Marcot, rettenetes volt, még most is az, de a többi… az, hogy Jace-szel voltam, az nem. Vic egy percig csak nézett rám némán. Nem hibáztattam, amiért képtelen felelni. Pontosan átéreztem a helyzetet. De mielőtt kitalálhatta volna, mit mondjon, nyikorogva kinyílt a ház bejárati ajtaja. –

Faythe? – kérdezte apám. Feltápászkodtam, kinyitottam az ajtót.

Apu kifulladva, zihálva állt a nappali közepén.

–

Jól vagyok, apu. Mindannyian jól vagyunk.

– Már nem sokáig. – Mély lélegzetet vett. – Rohantam idáig, de hallottam, hogy nagyjából fél kilométerre követnek. Szerintem rájöttek, hogy eltűntél. – Hát jó. – A szívem olyan hevesen vert, hogy alig hallottam mást, és a szoba többi része a háttérbe fakult, ahogy apámra összpontosítottam. – Te döntesz, apu. Megadhatjuk magunkat, és várhatunk, amíg ti elmentek a fegyverekért… úgy gondoljuk, a Maloneék háza mögötti kamrában vannak. Vagy kiállunk és harcolunk. – Mindkettőből kivesszük a legjobb részt. – Átpillantott a vállam felett. – Brian, indulj az erdőn át, és szerezd meg a fegyvereket! Vidd el őket a sűrűbe, és dobd el, aztán gyere vissza harcolni! Majd később megsemmisítjük. Útközben szólj be Aaronnak és Ricknek, hogy készüljenek! –

Azt én már intézem – szólt ki a konyhából Bert Di Carlo, a fülén a mobiljával.

Jól van. – Apám egyenként végignézett rajtunk, utoljára rajtam állapodott meg a tekintete. – Ezúttal harcolni fogunk. Az ideges várakozástól összeszorult a gyomrom. Félelemtől és vérszomjtól zúgott a fejem, de kihúztam magam. – Három pisztolyt megszereztem, de még kettő van az embereknél, és öt elzárva… mármint, ha eddig még nem osztotta szét őket. Az egyik Colin Deannél van, a másik bárkinél lehet. Néhányunknak alakot kell váltani, mások viszont maradjanak emberek, hogy le tudják fegyverezni az „elitcsapat” tagjait. – Azzal, hogy éreztessem a sürgetést, már dobtam is le a felsőmet. – Egyetértek. – Apám körbepillantott: a kandúrok mind az utasításait várták. – Lucas, Jace, Vic és én maradunk két lábon. Ti többiek, váltsatok! Gyorsan. Megteszünk mindent, hogy megszabaduljunk a fegyverektől, de a biztonság kedvéért maradjatok távol a tűzvonaltól. Marc már levetette az ingét, és a nadrágja övét kapcsolta ki, amikor elkaptam a karját, és a hálószoba felé mutattam. – Befelé! – Ott védve lehetünk a betörés első hullámától. Váltás közben sebezhetőbbek vagyunk, mint életünkben bármikor, mármint a csecsemőkor óta. Marc engedelmeskedett, magával húzva Di Carlo végrehajtóját. –

Hányan jönnek? – kérdeztem a küszöbön, már a nadrágomat gombolva.

Apám homlokán elmélyültek a ráncok. –

Nem tudnám megmondani. De lefogadom, hogy többen, mint az első alkalommal.

Bólintottam, és beléptem a szobába. Az ajtót résnyire nyitva hagytam, hogy majd kijuthassunk a kilincs használatára alkalmas kéz nélkül is. A padlóra dobtam a ruháimat, letérdeltem a keményfa padlón, úgy hallgattam apámat, közben a melltartóm kapcsával vacakoltam. – Jól van. Az elsődleges célunk, hogy lefegyverezzük és harcképtelenné tegyük őket – mondta az alfa odakint. Az ízületeimbe belehasított a fájdalom első villáma. – De mivel lehet, hogy pisztolyokkal kell szembenéznünk, ha a lehetőség ölni vagy halni, inkább az előbbi legyen. Marc mellettem, az ágyak között már félig alakot váltott. Egyszerre azt kívántam, bárcsak nekitámasztottam volna legalább egy matracot az ajtónak, a lehetséges golyók ellen. De már késő volt.

Amint elkezdődött a folyamat, csak úszhattam a fájdalom hullámain. Vagy hagyhattam, hogy legyűrjenek. – Amint az első csoportot legyőztük… – folytatta apám; remélhetőleg csak újra le akartak tartóztatni, és nem számítottak rá, hogy ténylegesen visszatámadunk –, gyorsan kell cselekednünk. Ragasztószalaggal kötözzük meg a túlélőket, rendezzük a sorainkat, aztán az erdőn át irány Malone háza. Ő a fő célpontunk, de természetesen mindenkivel el kell bánnunk, aki az útba kerül. Olyan csendesen, ahogy csak lehet, gyanút ne fogjon. Megroppant a térdem. Felnyögtem. A kín a csontvelőmből sugárzott végig a lábaimon, a bordáim égetően sajogtak, ahogy az izmok másfelé húzták őket, hogy helyet adjanak macskaszerveimnek. Lenéztem a padlóra támasztott kezemre: a tenyerem megduzzadt, durva terepre alkalmas talppárnákká alakult, az ujjaim rángatózva rövidültek és vastagodtak. – De mindenekelőtt egy sem szabadulhat. – Apám bakancsa megnyikordult a nappali padlóján. Nehezemre esett a szavait is követni, és kényszerítve felgyorsítani a változás folyamatát. – Ha figyelmeztetik Malone embereit, elvész a meglepetés ereje, márpedig a túlerő náluk van. Értitek? Az emberi alakban maradt végrehajtók halkan helyeseltek. Akaratlanul is átfutott a fejemen a gondolat, hogy megvan-e egyáltalán a meglepetés ereje – kizárt, hogy azt higgyék, megadom magam, és megint hagyom, hogy elrángassanak. – Hallom őket – jelentette ki Vic, éppen annyira halkan, hogy a felénk tartók ne neszeljék meg, mi viszont igen, még a váltás közepén járók nyögései és zihálása ellenére is. A szívverésem a duplájára szökött. Pillanatok kérdése. A pulzusom a fülemben dübörgött, mint a dobpergés a nagy attrakció előtt. A háború kezdete, évtizedek óta az első falkák közötti összeütközés az Államokban, és én még nem voltam készen. A felszabaduló adrenalinnal erőltettem tovább a folyamatot, gyorsabban, gyorsabban. Úgy éreztem, a koponyámra nehezedő nyomás kipréseli az agyamat a fülemen át. Ehelyett meghosszabbodott az arcom, az új formájú állkapcsomat végignyalta a fájdalom. Csak én hallottam megnyúló járomcsontjaim kísérteties nyikordulását; átmenetileg meg is süketültem, miközben a fülem a fejem tetejére vándorolt. Kilapult, megsötétedett az orrom, a látóterembe betolakodott a saját kopasz pofám széle. –

Mindenki kész? – kérdezte apám halkan, lassan, ám színlelt nyugalommal.

Csak nyüszítéssel felelhettem. Pontosan éreztem, hogy Marc, immár macska alakjában, mellettem áll – köztem és az ajtó között, hogy megvédjen, amíg én is át nem változok teljesen. Viszketegség borított el, ahogy kisarjadt a szőröm, először a gerincem mentén, aztán átterjedt az egész testemre, kivéve a talppárnáimat. Növekvő fogaim szétfeszítették az állkapcsomat, majdnem le is haraptam a nyelvem hegyét, amikor megjelentek rajta a visszahajló kampócskák. Sötét bundámon feltűnően fehér bajusz bújt elő az orrom mellől, és megremegett, amikor megszimatoltam a levegőt. Majdnem kész. Már csak… a karmaim… Amint végiggondoltam, a láb- és kézujjaim körme megkeményedett, halálosan kihegyesedett. Kiengedtem majd újra behúztam őket, végül belemartam a padlóba, és elképzeltem, hogy emberi húsba tépek. A farkam megnyúlt, és azonnal dühösen rángatózni kezdett. Apám megadta a „készülj!” jelet: tökéletesen elcsendesedett és megdermedt.

Marckal megálltunk az ajtó két oldalán, ahol kiestünk a tűzvonalból, és meglephettük a belépőket. Malone emberei halkan lépkedtek fel a verandalépcsőn. Ők is lopakodtak. Azt hitték, nem tudjuk, hogy jönnek? Kilestem a nappaliba. Apám a bejárati ajtó egyik oldalán állt, a hátát a falnak vetve, mellette Lucas. A másik oldalon Jace és Vic állt ugyanúgy. A lépések megtorpantak. Biztosan rájöttek, hogy valami nincs rendjén. Persze, hiszen a villanyok fel vannak kapcsolva, de senki sem látszik az ablakon át, és semmiféle hang nem szűrődik ki? Az első ember megállt az ajtó előtt: az árnyéka elsötétítette az apró kukucskálóablakot. Aztán az árnyék elfordult, és halkan suttogni kezdett; a szavait nem értettem, de az értelme eltéveszthetetlen maradt: valamit tervezünk. Vagy eltűntünk, elmenekültünk. A vérem dobolt a fülemben. Eszembe jutott, hogy talán azt kellett volna tenni. Ostobaság fegyveresekre támadni, amikor nekünk nincs másunk, mint a dühünk, pajzsnak pedig a bátorságunk. Akárhogy is, már késő volt átdolgozni a terveket. Az árnyék oldalra lépett, és berúgta az ajtót. Jó néhány arcot felismertem, de a nevüket nem tudtam. Első ránézésre mindannyiuknál fegyver volt. Brian elkésett, nem tudta megszerezni őket. Malone emberei a látszólag üres szobába bámultak. A mi embereink a lélegzetüket is visszafojtották. A szívverésükkel nem tehettek semmit, de ha a betolakodóké is olyan hangos volt, mint az övék, felesleges is lett volna aggódni miatta. – Eltűntek. – Az első kandúr leengedte a fegyverét. – A gyávák, egyszerűen elfutottak. Átlépte a küszöböt; még ketten követték, mielőtt az első megfordult volna. Jace elkapta a legközelebbi kezét, amiben a pisztolyt fogta, és maga elé rántotta a kandúrt, eleven pajzsnak. Vic ugyanazt tette a másodikkal. Apám olyan sebesen mozdult, ahogy csak nagyon ritkán láttam tőle. Megmarkolta a vezető karját és oldalra rántotta, el az ajtóból, és ki a tűzvonalból. Olyan gyorsan történt, hogy aggódni sem volt időm – a néma, adrenalintól izzó félelem már úgyis tombolt bennem. A kandúr megpróbált kiszabadulni. Apám úgy megszorította a karját, hogy tizenöt lépésnyiről is hallottam a csontok recsegését. A kandúr felüvöltött és elejtette a fegyverét. Lucas azonnal lehajolt, hogy felkapja. – Dobjátok be a pisztolyaitokat, és tarkóra tett kézzel sétáljatok be. – Ha apám parancsolt, senki sem állt ellen, erre már totyogós koromban rájöttem. De a verandán álló három kandúrt ez nem ingatta meg. –

Arra ne várjon, tanácsos.

Apám pillanatokra volt egy dühkitöréstől. –

Dobjátok el a pisztolyotokat! Most!

–

Faythe is itt van – szólt vissza a kandúr, akit apám szorongatott. –

Érzem a szagát. De a többiek alakot váltottak. Hozzatok erősítést! Az utolsó három kandúr – ketten pisztollyal – dobogva rohant le a lépcsőn. Apám elvörösödött dühében, ököllel halántékon csapta a foglyát, aki összecsuklott.

– Kapjátok el őket! – üvöltötte; bár a szavait alig lehetett érteni, mert a torka is átváltozott. De azért megértettük. Kivetettem magam a nappaliba, két ugrás, és már a verandán voltam. Rohantam a fagyott füvön, a hideg levegő égette a tüdőmet. Marc a sarkamban rohant, két társunk követett minket. Zakatoló szívvel száguldottam, erőteljesen fújtattam, a talpam alig ütött zajt a talajon. A felhők közül kikandikáló félhold fényében jól láttam az előttünk szaladó három embert. Az egyik megfordult és találomra lőtt. A torkolattűz után a világ egy pillanatig elviselhetetlenül fényes lett; a golyó jóval a fejem felett röppent el, és a fagyos földbe fúródott. Újra célzott. Marc balra tért ki, én jobbra. A következő lövedék kettőnk között fütyült el, nyugtalanítóan közel. Visszafordult, hogy futásnak eredjen, én pedig elugrottam és a hátára érkezve a földre döntöttem. Sikoltva zuhant el alattam. A fogsorom a tarkójára zárult, a fogaim átbökték a bőrét, éppen csak annyira, hogy fenyegető legyen. Vér futott szét a számban, félelemíze volt. Meglóbálta a pisztolyt a teste mellett; félrecsaptam, mielőtt lőhetett volna, közben kificamítottam a könyökét. Hiába vonaglott. Egy fekete árnyék suhant el mellettünk. Újabb puffanást hallottam; Marc is legyűrte a célpontját, de ő kiengedett karmokkal. A kandúr sikoltott. Bárcsak nekem is eszembe jutott volna… A harmadik, fegyvertelen kandúr még mindig a főépület felé dobogott. Újabb árnyék száguldott el mellettünk jobb felől – Di Carlo egyik végrehajtója. Ő is földre vitte a maga emberét. Mindhárom feküdt, de a sikolyaikra és a lövések hangjára biztosan jönnek majd a többiek. Teo Di Carlo dörgölőzött hozzám, szintén macska alakjában, és szuszogva jelezte, tetszik neki a manőverem. Hátulról emberi lépések közeledtek: apám, Bert Di Carlo, és még valaki emberként. – Hogy ti mekkora szarban vagytok – nyögte ki az alattam fekvő férfi. Fokoztam a tarkóján a nyomást; még több vér csordult a számba, le az államon. – Sokkal többen vagyunk. Malone még egy tucat végrehajtóját idehozatta, és csak arra várnak, hogy ti, seggfejek, belekezdjetek valami szarságba. Úgy látom, a kezükre játszotok. Ezúttal akaratlanul rándult össze az állkapcsom. Még egy tucat? Igaza van. Még a fegyverek nélkül is rémes hátrányban vagyunk. Tudták, hogy harcolni fogunk, nem vetjük alá magunkat egy igazságtalan pernek. Jól számítottak. A léptek megálltak mögöttem. – Szép munka – jegyezte meg apám. Egy tekercs ragasztószalaggal a kezében térdelt mellém. Odébb léptem, de nem eresztettem el a fogoly nyakát, amíg szorosan össze nem volt kötözve a csuklója. Néhány lépéssel odébb az ember alakban maradt kandúrok ugyanezt tették a másik két ellenséggel: Aaron Taylor és Rick bácsi beszállt, hogy kisegítse az embereit. Korai győzelmünkre azonban következett a visszavágás. A telep másik oldaláról már hallottuk a macskatalpak halk surranását – inkább gyorsak akartak lenni, nem csendesek. Az emberek füléig még nem jutott el, de Marc és a másik macska is nyüszítve jelzett; ők is észrevették. Apám talpra rántotta a foglyot, és követte a tekintetemet a sötétbe. –

Jönnek?

Bólintottam, aztán megböktem a hátrakötözött karú kandúrt, hogy mondja el az alfámnak is, amit nekem mondott. Ő azonban hallgatott, arra pedig nem volt idő, hogy alakot váltsak, és úgy figyelmeztessem őket. A léptek egyre hangosabbak lettek. – Túl sokan vannak – szólalt meg apám, hogy a többiek is hallják. – Ugyanakkor, hogy a viszonylagos jó oldalát nézzük, macskaként nem tudnak pisztollyal lőni. Vagyis Alex igazat mondott a fegyverek számáról. Ha jól számoltam, egy kivételével már mindet megszereztük. Colin Deannél volt az utolsó. Megrántottam apám ruhaujját. Vissza kellene vonulni. Ennyivel nem szállhatunk harcba, még ha nincsenek is pisztolyaik. Ő azonban kiszabadította magát. – Nem számít – súgta. – Ha be akarnak jutni a házba, bejutnak. Jobb lesz itt kiállni, ahol legalább van mozgástér. Szívesen vitatkoztam volna vele, de rájöttem, hogy hiába. Túlerőben voltak, de harcoltunk már így korábban. És ha most nem állunk ki magunkért, talán sosem lesz rá még egy esélyünk. – Készen álltok? – kérdezte apám. Ekkorra megérkezett minden szövetségesünk; fekete, bundás oldaluk zihált a rohanástól, a szemük villogott a csekélyke fényben. Bólintottam. Már láttam az ellenséget: vicsorgó pofák és holdfényben csillogó testek sorát. És amikor az első kandúr elugrott, én is felpattantam, hogy felvegyem a harcot.

TIZENNÉGY

A levegőben ütköztünk össze, és együtt zuhantunk le, a súlya majdnem összetört, a fogai centikre csapódtak össze a nyakamtól. Vagy nem tudta, kivel áll szemben, vagy nem érdekelte. Vagy Malone végre eldöntötte, hogy engem egyszerűbb megölni, mint meggyőzni. Kirúgtam a hátsó lábaimmal. A karmaim megakadtak a bundás bőrben, aztán átszakították. A kandúr felrikoltott, és legördült rólam, a combjából ömlött a vér. Talpra vergődtem, és ugrottam, hogy kitépjem a torkát. És a levegőben eltalált egy másik repülő macska. Oldalra zuhantam, a levegő rekedt nyögésben szakadt ki a torkomból. Mélyet lélegeztem, párafelhő tört ki az orromon. A kandúr morogva nyomott le, de tétovázott. Rájött, hogy nőstény vagyok, és nem akart megölni. Öreg hiba. Felkaptam a fejem, és a fogaimmal elroppantottam a csontot a jobb első lábában. Üvöltve ugrott odébb. Talpra hengeredtem – volt egy pillanatom, hogy felfogjam, mit látok. Harc – verekedés mindenhol. Legalább két tucat kandúr, a legtöbb macska alakban, sziszegve, csapkodva tépte egymást. A mi kandúrjainkra általában kettő jutott Malone-éiból. Bal felől mordulást hallottam. Odafordultam, kieresztett karmokkal fogadtam az érkezőt. A csapásom a húsig hatolt. A kandúr visított. Vér szaga csapott az orromba, illatosnak éreztem, frissítőnek. A bal hátsó combomba fájdalom nyilallt, most már a saját vérem szagát is éreztem. Vakon odacsaptam, és eltaláltam valakit, de akkor a másik a jobb első lábamba harapott. Összeszorítottam a fogaimat a kandúr tarkóján. Még több vér. Szorítottam, ahogy bírtam. A reccsenést, amikor eltört a nyaka, a saját csontjaimban éreztem. Végre eleresztette a lábamat, és elernyedt. Felegyenesedtem, lenyaltam a vért a pofámról. A harctér szélére kerültem, a fákhoz közel. Végigpillantottam a tömegen, a vonagló testeken, a vérző végtagokon, vicsorgó pofákon. Az ismerős fejformát kerestem, a gerinc eltéveszthetetlen ívét… Marc. Balra került tőlem, vagy harminc lépésre, lassan hátrált két kandúr elől. Erősen bicegett, mindkét bal lábát mély vágások csúfították, de élt és mozgott. Jace a kavarodás másik felén állt, és egy hatalmas kalapácsot markolva szállt szembe egy kandúrral, aki macska alakban jóval nagyobb lett volna nála. Brian Taylor mellette küzdött – visszaért a sikertelen fegyverkeresésből. Colin Deannek és a pisztolyának nyoma sem volt. Újra belevetettem magam a csatába, egyenesen egy ellenséges kandúr hátára, megelőzve, hogy Marcra támadhasson. A karmaim végigszántották az oldalát, mielőtt levetett volna magáról, de estemben még bevittem egy csapást a fejére. Lefeküdt, mint a szurkolólány a meccs után. – Faythe, vigyázz! Apám hangját hallva megpördültem. A bal oldalamra mutatott. Megfordultam – a szívem a torkomba ugrott. Egy óriási fekete árnyék csapódott belém. Oldalra estem, a levegő kiszorult a tüdőmből. A támadóm súlya lenyomott, csak zihálni bírtam.

Kitátotta a száját, és a torkomra hajolt. Forró, savanyú, vértől bűzös lehelete elborított. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, magától fog kiszakadni, egyenesen a szájába, nem is kellenek a fogak. Kirúgtam a hátsó lábaimmal. Az egyikkel eltaláltam és kibillentettem, csaknem leesett, de hamar magához tért. Az arcára csaptam; vér csordult az orrából. Sziszegve eresztett el. Talpra ugrottunk egymással szemben – mindketten véreztünk és vicsorogtunk. A kandúr rám vetette magát. Én összegömbölyödtem – és akkor egy hatalmas árnyék takarta el a holdat. Valami elzúgott a fülem mellett, és földrengető erővel csapódott be. Mire felegyenesedtem, az ellenfelem a földön hevert, a halántéka beszakadt, szürke agypép szivárgott a repedéseken át. –

Faythe, te vagy az? Ti macskák miért hoztok mindig bajt a nyakamra? Döbbenetemben képtelen voltam logikusan gondolkodni.

Felnéztem. És feljebb. És még feljebb. Elias Keller állt ott, teljes két méter harmincas magasságában, mind a százhatvan-valahány kilójával. Egy derékvastagságú bunkót markolt, nemezes szakálla és vaskos alkata valóban medvéhez tette hasonlóvá. Abban a pillanatban csak forró hálát éreztem, amiért négy lábon is megismert. Korábban nem volt rá képes. Szerencsére most csak egyedül voltam macskalány a montanai hegyekben. Igaz, múltkor is így hittük – amíg Kaci fel nem bukkant. – Mi a fenét játszódtok itt? – Mély hangja a csontvelőmig hatolt. Persze nem tudtam felelni, úgyhogy csak visszanéztem a nyílt térre, ahol a kandúrok tépték egymást, és reméltem, hogy a bizonyíték magáért beszél. Időközben valaki kiszabadította azokat is, akiket megbilincseltünk, ők most a mi, még ember végrehajtóinkkal küzdöttek. Jace orrba verte Malone egyik emberét, aztán leütötte a veséjét. Alig törölte ki a szemébe csöpögő vért, máris vérszomjasan rávetette magár egy másik emberalakra. Összekeveredtek a nyögések, sziszegések, fújások, morgások. Minden pillanatban elzuhant vagy feltápászkodott valaki, hogy folytassa. Véreztek, sikoltottak, de a saját sebeikkel mit sem törődve csapkodtak tovább. Lekuporodtam, hogy ismét belevessem magam a sűrűbe, de Keller elkapta a grabancomat, és visszatartott – a földön senki más nem merte volna megtenni ezt. Neki azonban nem volt oka, hogy tartson a vérmacskáktól: könnyedén megbirkózott egyszerre több kandúrral is, a saját szememmel láttam. Morogtam, és megpróbáltam kiszabadulni; nem akartam megkarmolni, mindkettőnk érdekében. –

Csak maradj nyugton, kislány! Ennek véget kell vetni.

Felegyenesedett, teleszívta titáni tüdejét – és akkor több dolgot is észrevettem egyszerre. Apám bevitt egy csontroppantó csapást az egyik kandúrnak, aki a letartóztatásunkra érkezett, és azóta ismét szerzett magának egy pisztolyt. Célzásra emelte, de akkor apám egy kecses mozdulattal, amilyet évek óta nem láttam tőle, kirúgta a kezéből. Bal oldalon valami mozdult. Colin Dean lépett ki a fák közül, a saját fegyverével a kezében, mellette két fegyvertelen végrehajtó ember alakban. Elias Keller felüvöltött – a hang minden sejtemet megremegtette. Szinte láttam a lökéshullámot, amely végiggördül a harcolókon.

Mindenki megdermedt, úgy, ahogy volt, és ránézett. A jelek szerint nem csak mi voltunk képesek a részleges átváltozásra – ha ez emberi hang volt, akkor én egy tüzelő vérfarkasszuka. – Én nem tudom, mi a frászkarikát csináltok, de az én területemen csináljátok. Az otthonomban. Úgyhogy most szépen visszahúzzátok a karmaitokat és békén hagyjátok egymást, vagy kiásom a macskatemetőt a hegy oldalában. A kandúrok álla leesett, aztán lassan leeresztették az öklüket, mancsukat. Összevissza nézelődtek, az alfákat keresték, akik kihirdethették a fegyverszünetet. Valami kattant a bal oldalamon, az új keletű csendben hangosan, mint a mennydörgés. Arra fordítottam a fejemet. Dean átnézett a dermedt káoszon, célra tartotta a pisztolyát. A tekintetét követve az apámat láttam meg a legyőzött kandúr felett, kezében a zsákmányolt fegyverrel. Felsikoltottam. Keller üvöltött. Dean pisztolyának torkolattüze fellobbant az éjszakában. Kitéptem magam a bruin markából, és odarohantam, átugráltam a heverő testeket, kikerültem, akik még mozogtak. Későn. Apám oldalra rándult, hátratántorodott, fehér ingén sötétvörös virág nyílt. Aztán összeesett. Sikoltva ugrottam mellé, a hang szörnyen visszhangzott a döbbent csendben. Leroskadtam mellé, megérintettem az arcát a pofámmal. Lélegzett, de nehezen, nedvesen hörögve. Kandúrok feküdtek mellénk, meg-meglökték az orrukkal, megválaszolhatatlan dolgokat kérdezve. Egyikünk se tudta, mit tegyünk. Végre valaki félretolt, hogy feltépje apám ingét. Felnéztem. Dean fegyvere Keller markába került, Dean pedig mozdulatlanul hevert a földön. Mindenki, aki nem sietett apám mellé, a bruint nézte, és nem mozdult a harctérről. Keller újra felüvöltött. A kandúrok szétugrottak. A bruin felénk indult, gigászi ökle összezárult a pisztolyon. Fémszilánkok potyoglak mögötte a fűre, mint egy kenyérmorzsa ösvény. – Ó… Greg, tudsz beszélni? – kérdezte az apám fölé hajló Bert Di Carlo. A kezét a növekvő vérfolt fölé emelte; egyszerre azt kívántam, bárcsak ne látnék ilyen jól a sötétben. Rick bácsi a fejét rázta. –

Ne beszéltesd!

– Be kellene vinni – mondta Jace. Marc a vállamhoz dörgölte a fejét, macskaszemét le sem vette apámról. Az egyetlen módon osztozott a szenvedésemben, ahogy macskaként tudott: együtt sírt velem. –

Mi a franc történt? – tudakolta Aaron Taylor; amikor utoljára láttam, a harc szélén verekedett.

– Az a tejfölszőke nyikhaj ott, az lőtte meg – mutatott Keller a fák előtt mozdulatlanul heverő Deanre, akit addigra körülvettek a társai. Reméltem, hogy halott. Reméltem, hogy a bruin betörte a fejét, mint egy rothadt tököt. Ha az apám nem feküdt volna előttem a saját vérében, fuldokolva, én is odamentem volna, hogy lehugyozzam a testét, és közben betegre nevettem volna magam gondolatban, hogy nyikhajnak nevezték a viking óriást. Csakis Keller láthatta őt kicsinek.

– Vigyük be! – A bruin benyomakodott a körünkbe, és felemelte apámat, mint egy gyereket, aztán követte Di Carlót a házunkig. Marc és Jace szorosan mellettem maradt. Ha nem teszik, azt se tudom, hova lépek. Megállíthatatlanul sírtam, fájt a szívem, mintha osztoznék apám kínjában, amely mellett a saját sebeim eltörpültek. Az apám volt a legerősebb ember az életemben. Tehetetlennek látni őt alapjaiban rengette meg a világomat; szinte fel sem fogtam a látványt. Inkább kizártam, és elfoglaltam a gondolataimat a teendők listájával. Elsősegély, felhívni anyut, kizsigerelni Colin Deant vagy meggyalázni a testét, ami jön – a koponyám hátuljában eközben ugyanaz a mantra ismétlődött. Rendbe jön. Túléli. Rendbe jön. Túléli. Rendbe jön túléli rendbe jön… Nem halhat meg, a világnak nem marad értelme nélküle. Mindenestül a része voltam. Formát adott az életemnek, még lázadó ifjúságomnak is, mert lehetőségeket nyitott előttem. Kihívásokat tett elém. Elvárásokat. Mércét. Becsületet. Tiszteletet. És még nem végeztünk. Még adnia kellett, én pedig fogadni akartam. Nem halhat meg! Nem hagyom. A házba érve Keller a kínos, tiszteletteljes csendben lefektette apámat a kanapéra. Ellenőriztem a légzését, aztán visszaváltoztam, ott, a nappali közepén, miközben Rick bácsi óvatosan levágta apámról az inge többi részét. Szorosan összeharapta a fogait, hogy féken tartsa a saját fádalmát és dühét. Két perccel később, amikor felálltam, Marc még nem végzett, de Jace már nyújtotta a köntösömet. A vállamra terítette, én belebújtam és megkötöttem az övét, de az se tűnt fel, hogy csupa libabőr vagyok. És csupa horzsolás, karmolás, fognyom. – Valaki hívja Carver dokit! – Térdre estem az ágy mellett, és nyomni kezdtem az apám mellkasán tátongó lyukra szorított kendőt félrehúzódó nagybátyám helyett. A pánik azzal fenyegetett, hogy elnyel, de visszaszorítottam, és a feladatra összpontosítottam: rendbe hozni apámat. Semmi más nem számított. Apám rám pillantott. Az arcán láttam a kínt, de a szeme száraz maradt. Az enyém nem. – A gépe csak később száll majd le. – Di Carlo átfuttatta az ujjait sűrű, őszes haján; Vic is biztosan így fog kinézni néhány év múlva. – Rendben. – Kipislogtam a szememből a könnyeket. – Addig mit tehetünk? Kitisztíthatjuk a sebet? Adhatunk fájdalomcsillapítót? Valamit biztosan tehetünk. – A légzése fura volt, szörcsögő, mintha szalmaszálon át szívná be a levegőt. Ezzel muszáj kezdeni valamit! Valaki megfogta a kezemet, és gyengéden talpra állított. Megfordultam: a nagybátyám ölelt át. Olyan szorosan fogott, hogy alig kaptam levegőt; maradék önuralmammal visszafojtottam a zokogást, nehogy apám meghallja, hogy sírok. Rick bácsi a konyhába vezetett, de a küszöbön megvetettem a lábamat. Akármit akart mondani, azt az apám előtt is elmondhatja; nem akartam magára hagyni. –

Faythe, drágám, nem tehetünk semmit.

– Tudom. De dr. Carver tudni fogja, mit csináljon. Mindent elő kell készítenünk neki. – Megdörzsöltem az arcomat, kétségbeesve igyekeztem összeszedni a gondolataimat. – Van nálunk elsősegélykészlet. Nem túl nagy, de a legfontosabbak megvannak. Legalább… legalább a vérzést elállíthatjuk, igaz? A nagybátyám behunyta a szemét. Amikor újra a szemembe nézett, csak rázni tudtam a fejemet, mert megláttam a tekintetében az elkerülhetetlent. A gyászt és az elfogadást.

– A belső vérzést nem. És a hangokból ítélve a tüdejét érte a golyó. Azzal nem tudunk semmit tenni. –

Nem…

– De igen. – A vállamra tette a kezét, úgy kényszerített, hogy ránézzek. – Faythe, apád haldoklik. Alig néhány perce van hátra. El kell döntened, milyenek legyenek ezek a percek. Ha valamit el akarsz neki mondani, most mondd el! Minden mással később foglalkozunk… Ömleni kezdtek a könnyeim, végig az arcomon; fojtogatott a zokogás. Nem bírtam. A bennem égő félelem minden logikát, minden reményt elpusztított, fekete rettegésbe fojtotta a hitemet az igazság létezésében, abban, hogy egyáltalán lehetséges. Az egész Teremtésben nem volt annyi fájdalom, ami elégséges lett volna Deannek büntetésül. Rick bácsi a kezembe nyomott egy konyharuhát. Beletöröltem az arcomat. Apu nem haldokolhat, még csak ötvenhét éves. Túl fiatal a halálhoz. Túl fiatal bármihez, kivéve, hogy unokákért nyúzza a lányát. De minden heves tagadás ellenére tudtam, éreztem, hogy a nagybátyámnak igaza van. Az asztalra ejtettem a ruhát, és mélyet lélegeztem. Aztán még egyet. És még egyet. Végül megacéloztam magam, és visszamentem a nappaliba. Egyszerre tudatára ébredtem a halk beszédnek és a pillantásoknak. Marc térdelt apám mellett, és halkan mondott neki valamit. Apám szinte hangtalan suttogással felelt. Marc rábólintott. – Esküszöm – felelte; láttam, hogy alig tartja magát. Őt is megtörte a dolog, mint engem, kettőnk kínjának nem volt párja. Jace Marc mellett állt, és engem nézett. Megérintette Marc vállát, mire mindketten odébb húzódtak. Újra letérdeltem. Most már nem láttam mást, csak apám szemét, ugyanolyan zöld, mint az enyém. És Ethané. Kicsordult a könnyem, de letöröltem. – Szeretlek, apu. – A szavak szakadozottan buktak elő belőlem, a szívem mélyéből felcsukló sírással. – Minden, ami jó bennem, tőled van és anyutól, és nagyon sajnálom, hogy olyan sokszor rossz voltam. Én… Megmoccant a keze. Csak egy rebbenés volt, de tudtam, mit szeretne. Ráfontam az ujjaimat az övéire, és igyekeztem nem tudomást venni a bőre hidegéről. – Faythe – súgta. – Közelebb hajoltam. – Sosem akartam másmilyen lányt. Sem többet, sem kevesebbet, mint te vagy. – Köhögött, vörös buborékok jelentek meg elfehéredő szája szélén. Felsírtam. Valaki a kezembe adott egy zsebkendőt. Óvatosan megtöröltem a száját; nyelt egyet. – Erősebb vagy, mint hiszed. Okos vagy. Anyád erejét és szívét birtoklod, több nem is kell. Sajnálom, hogy ilyen hamar, de a falkánk mostantól a tiéd. – Gyengén megszorította a kezemet, viszonoztam a gesztust. Nem akartam többet hallani. Nem akartam, hogy meghaljon. Nem akartam vezetni a falkát – még nem. De soha még ilyen kevéssé nem számított, mit akarok. Újra köhécselt. Könnyes szemmel itattam fel a vért az ajkáról. –

Vigyázz rájuk! Harcolj értük! Vezesd őket! Számítanak rád.

– Mindent megteszek. – Mást nem felelhettem. Azt nem mondhattam, hogy nem állok készen, többé már nem.

– Szeretlek – suttogta, és egy pillanatnyi fájdalmas csend után hozzátette –, és ők is. – A pillantása a hátam mögé rebbent, ahol, tudtam, Marc és Jace állt. Figyeltek. Vártak. – Választanod kell. Nem hozhatsz másokat érintő döntéseket, ha magadról nem tudsz dönteni. Most már nemhogy megállítani, lassítani sem bírtam a könnyeket. Ráhajoltam, az arcunk összeért, és a vérének mindent átható szaga alatt, amely annyira hasonlított a sajátomra, bőr és arcszesz illatát éreztem, a gyerekkoromét. – Nem tudom, hogyan döntsek. – A könnyeim az arcára potyogtak, a borostája az államat csiklandozta. – Mindkettőt szereted, de az egyik elvesztését nem élnéd túl. Azt válaszd, amelyik nélkül nem tudnál élni! Újabb fájdalmas lélegzetet vett; átható pillantása szinte égetett. – Mondd meg a bátyáidnak, mennyire büszke vagyok rájuk! Mondd meg anyádnak, hogy ő az életem, attól a pillanattól fogva, hogy találkoztunk. Ő a szívem, a lelkem, és ennyi még nem fog minket elválasztani egymástól. Még egy lélegzet – aztán a szorítása engedett, az ujjai elernyedtek. Apám meghalt.

TIZENÖT

Én nem bírtam lélegezni. Nem bírtam friss levegőt szívni a tüdőmbe, vagy kifújni az elhasználtat. Csak kuporogtam ott a sarkamon ülve, az arcom a hasán nyugodott, vártam, hogy megemelkedjen. A vére megszínezte az arcomat. A keze nyirkosan pihent az enyémben. Még őrizte az élet illatát. Amíg ezek megmaradtak, nem voltam képes elfogadni a halálát. Meg sem történt. Nem igaz. De azt megértettem, hogy cserbenhagytam őt. Végrehajtóként a fő feladatom az alfa – az apám – védelme lett volna, és csúfos kudarcot vallottam. Mit mondhatnék Michaelnek és Owennek? Mivel állhatnék anyám elé? – Faythe? – Marc gyengéden megérintette a nyakamat, ahol nem takart a köntös. – Faythe, kérlek! Nem ment. Nem bírtam szembenézni velük. Nem rám volt szükségük, hanem az apámra. Nekem is. Marc felemelt, és olyan szorosan megölelt, hogy már hiányzott a levegő. Zihálva lélegeztem, és zokogásban törtem ki, mindkettőnket megingatva. A vállán sírtam, összeszorított szemmel, csöpögő orral, belé kapaszkodva. A könnyek feneketlen kútja a lelkem mélyéről táplálkozott, a gyászból, a dühből, amelynek perzselt feketesége el sem jutott még a tudatomig. De el fog. Amikor kinyitottam a szememet, összekuszálódott tincseimen át láttam a kandúrokat. Marc illatát és apám vérének szagát lélegeztem be. A végrehajtók némelyike a lába elé meredt, vagy zsebre dugta a kezét; rendszerint érzelemmentes arcukat könnyek nyoma csíkozta. Néhányan engem figyeltek. Vártak. Valami nagyszabásúra, valami mindent eldöntőre. Valamire, ami méltó egy alfához. És akkor értettem meg valójában, bár még nem fogadtam el: apámra lett volna szükségük, de csak én voltam nekik. Pont. Ezen semmi sem változtathat. És nem hagyhatom cserben őket, különben apámat is cserbenhagynám. Egy utolsó sóhajjal elszakadtam Marctól, bár a karom elviselhetetlenül, tragikusan üres volt. Jace adott egy zsebkendőt, abba beletöröltem az arcomat: összerezzentem a vérnyomok láttán. – Na jó… – Hátrasöpörtem a hajamat, körülnéztem. Némileg megkönnyebbülve láttam, hogy mindenki a saját lábán áll. Voltak, persze, sérülések – ketten a karjukat markolták, egy a bal lábát húzta, rengeteg vágás és zúzódás csúfította őket. De valami csoda folytán senki más nem sérült meg halálosan, nem is nyomorodott meg. Mind megvoltak. – Most akkor fel kellene mérnünk a sebesüléseinket, és eldönteni, hogyan tovább. Igaz? – néztem a nagybátyámra, aki bólintott. Di Carlo lépett előre, elvonva rólam a figyelmet. Újra megtöröltem az arcomat. – Mateo, készíts egy gyorsjelentést az ellenfél helyzetéről! Sérülések, áldozatok, általános állapot. Bármi, amit ki tudsz deríteni anélkül, hogy belépnél egy másik házba. Vigyél magaddal valakit, és légy óvatos! Teo biccentett, és kifelé indult, valószínűleg azért, hogy magához vegye a kabátját és egy íróeszközt. – Khm… – Megköszörültem a torkomat, újrakezdtem. – Jace, te és Vic felmérnétek, mi hogy állunk? Mit lehet alakváltással meggyógyítani, mit nem, mihez kell orvos?

Vic bólintott, Jace pedig egy apró, szomorú mosollyal felelt, amelyben benne volt a bánata, az együttérzése és a bizalma is. Szeretett volna megérinteni, hogy osztozzon a gyászomban, de nem akart most bajt keverni, még akkor sem, ha végig kell néznie, hogy Marc áll ott, ahol ő szeretne. – Rick bácsi… – A nagybátyám elgyötört pillantását látva újra könny szökött a szemembe. Ő is sírt. Alfát még sosem láttam sírni, csak az apámat, amikor Ethan meghalt. –

Csak mondd meg, mire van szükséged! – bólintott.

Az apámat akartam visszakapni. Még tíz év tapasztalatot akartam. Calvin Malone fejét akartam egy karón, az ablakom előtt. Colin Deant akartam a földön kikötözve látni, felmetszett hassal, hogy lassan húzhassam ki a belsőségeit, miközben sikoltozik. De a nagybátyám ezek egyikét sem adhatta meg nekem – az utolsó kettőt amúgy is magam akartam elintézni. – Tűzszünetre. – Szinte hallottam, hogy pörögnek a fogaskerekek a fejemben, kutatva, volt-e már efféle precedens. Egy alfa halála elegendő indok a harcok felfüggesztésére? – Legalább annyi időre, hogy… eltemethessük apámat. El tudod intézni biztonságosan? Rick bácsi elgondolkodva, lassan bólintott. – Aaron kell hozzá, és Bert, és biztos vagyok benne, hogy Blackwell a mi oldalunkra fog állni. Ő már eleve nem akart háborút, és a kegyelet megsértését nem fogja hagyni. Ha van egy kis szerencsénk, még néhányan így éreznek majd. Ma ellenünk küzdöttek, de előtte évekig az apád vezette őket. – Jó. – Megdörgöltem a homlokomat, éreztem, rettenetes migrén közeledik. Próbáltam átgondolni az összes tennivalót. – Köszönöm! A három alfa elindult a főépület felé, és magukkal vitték a legtöbb végrehajtójukat. Marc, Brian és Elias Keller társaságában maradtam. A háborúban sosem árt az extra biztonsági intézkedés. Szerencsére a bruin nem mutatta jelét, hogy távozni akarna, és senki nem lephetett meg, amíg ő velünk volt, még a többiek nélkül sem. Keller nem kedvelte Malone-t, aki egyszer Maci Lacinak nevezte, ugyanakkor kölcsönösen tisztelték egymást apámmal. – Köszönöm a segítségét, Mr. Keller! – Kinyújtott kézzel kerültem meg a félretolt dohányzóasztalt, bár szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy el kell távolodnom apámtól. Mintha elhagynám. – Hívj csak Eliasnak! – felelte, és megmarkolta a kezemet, csuklóig. – Mit sem utálok jobban, mint a fegyverrel hadonászó alakváltókat. Mind mocskos csaló. Erősebbek és gyorsabbak az embernél, mégis gyáva mód pisztollyal lófrálnak. –

Magam sem mondhattam volna másképp.

Keller elengedte a kezemet. Máris hiányzott a meleg. – Izé, ami a fegyvereket illeti… – kezdte Brian a konyhaajtóból –, nem találtam meg őket a kamrában, és amikor mindenki kirohant, megnéztem Malone-ék házában is, de… – Semmi baj, Brian. Szerintem már mindegyiket elintéztük. – Hát, utálom ezt mondani, de talán mégsem – lépett Brian mellé Marc. – Kilencet elkoboztunk, és ön… – nézett Kellerre –, összetörte a tizediket, hacsak nem hallucináltam. De úgy tűnik, Malone emberei visszaszerezték azt a hármat, amit mi vettünk el a kandúroktól… akik kirohantak tőlünk, mielőtt az egész elkezdődött volna. – Nem bírtuk megsemmisíteni őket, mielőtt kitört volna a gyalázat – motyogtam. – És megkeresik majd a többit is. – Az ebédlő-asztalon sorba rakott hat pisztolyra néztem; valószínűleg mindegyik töltve és élesítve hevert ott.

– Ó, azokat csak bízzátok ide! – felelte dörgő hangon Keller, és az a távoli benyomásom támadt, hogy ha nem igyekezne tiszteletteljes maradni apám sorsa miatt, szinte örvendezne a lehetőségnek. – Majd én összetöröm őket. Lehet, visszaviszem a darabkákat ennek a Malonenak, hadd lássam az arcát! A kép – Malone döbbent haragja – megjelent a fejemben. Semmit sem tehet, hogy megakadályozza. – Végignézhetem én is? A bruin halkan nevetett. –

Tetszik a kurázsid.

Ez szerencse volt, mert abban a percben csak az, és a puszta akaraterő hajtott. Nagyon jólesett volna egy ital. Alkohol híján viszont… –

Hozhatok esetleg egy kávét?

– Az jó lenne. – Keller péklapát tenyere mögé rejtett egy széles ásítást. – Általában ilyenkor már alszom… hát, áprilisig. – Nagyon sajnálom, hogy megzavartuk az álmát. – Teljesen kiment a fejemből, hogy a vérmedvék, a rendes medvékhez hasonlóan, a téli hónapokat hibernálva töltik. – Én azt hiszem, komolyabb aggódnivalód is van, mint egy vén, morgó medve. Csak annak örülök, hogy a hegyemen kószáló macskák szaga felébresztett. – A mosolya szinte elveszett elburjánzott szakállában, de hónapok óta a legkedvesebb gesztus volt, amit kaptam. –

Fő a kávé – szólt be a konyhából Marc. – Brian, ha kérsz te is, hozd a bögrédet!

– Köszönöm, Marc! – Az apámhoz legközelebbi székre roskadtam. Akkor ébredtem rá, hogy mindenem fáj. Az állkapcsom sajgott, amiért összeharaptam, a torkomat felmarták a visszanyelt könnyek. Minden egyes izmom égett, vágások sajogtak, zúzódások lüktettek rajtam. A csatát szinte ki is söpörte a fejemből apám halála. Tényleg csak egy órája lett vége? Apám valóban csak harminc perce halott? Egy örökkévalóságnak tűnt. Nem bírtam megállni, a kanapét néztem. Valaki letakarta a testet egy tartalék lepedővel, és bár tudtam, hogy ezt diktálja a kegyelet, mégis ideges lettem. Feszült. Mintha az, hogy nem láthatom, valóságosabbá tehetné a halálát. Hogyan leszek valaha is képes eltemetni őt? Néhány perc múlva megjelent Marc, két bögrével a kezében. Az egyiket a bruinnak adta, a másikat nekem. Felállva vettem át. –

Nekem, szóval, el kell intéznem egy telefont.

Keller megbiccentette bozontos fejét. – Velem ne is törődj! Ha nem bánod, maradok, amíg a többi embered vissza nem ér, a biztonság kedvéért. Úgy látom, szereztetek magatoknak néhány ellenséget. – Sajnos nem csak néhányat. – Marc leült a szék karfájára, és átkarolt. Hálásan hajoltam bele az ölelésébe; megadta, amire a legnagyobb szükségem volt, bár minden oka megvolt rá, hogy megtagadja. – Elnézést, hogy felébresztettük, de ha nem állunk ki az igazunkért, Faythe-t holnap elítélik és levágják a karmait, minket Jaceszel pedig másnap kivégeznek. –

De mi a bánatért? – tudakolta Keller, viharvert arca még jobban elvörösödött mérgében.

– Mert megtettük, amit kellett, hogy kikeveredjünk a szószból, ahova Malone ejtett minket. Ránk terelte a gyanút egy mennydörgő madár meggyilkolásáért, úgyhogy múlt héten ki kellett adnunk az igazi gyilkost, az ő egyik emberét a Seregnek, mert légitámadást intéztek az otthonunk ellen. És mert különben megölték volna Kacit. – A kiscicát? – Keller összevonta a szemöldökét, a hangja még inkább elmélyült; ha nem hallottam félre, már inkább morgás volt, a torka mélyéről fakadt. Amikor utoljára itt jártunk, a perem miatt, a bruin hozta el közénk Kacit. Akkor bukkant rá, amikor a kislány a kukáját fosztogatta, és velem tévesztette össze. Nagyon meglepődött, amikor kiderült a tévedése. És mi is. – Az a görény meg akarta öletni Kacit? – Nem, ő csak el akarta raboltatni. De a mennydörgő madarak nem szeretik, ha átverik őket, és nem ők a leginkább együtt érzők az erdőben. –

Hát, egyre jobban szeretném már visszaadni a pisztolyait.

Kipréseltem magamból egy mosolyt, a gondolatra, de lehervadt az arcomról, amikor a tekintetem az apám arcát fedő lepelre esett, és rájöttem, hogy anyám még mindig nem tudja. – Mindjárt… – Felálltam a kávémmal, és már félúton voltam a szobám felé, mire rájöttem, hogy nincs nálam a telefonom. – Apád szobájában van, töltőn. – Marc is felállt, hogy velem jöjjön; vagy az arcomból olvasta ki, vagy a gondolataimból. Vagy a kettétört szívemből. Becsukta az ajtót mögöttünk. Egyenesen a telefonhoz léptem, de amikor lehuppantam az ágyra, hogy tárcsázzak, újra megcsapott apám illata, és sírni kezdtem. Nem bírtam megállni. Marc mellém ült, összeért a lábunk. Átkarolta a derekamat, a vállára fektettem a fejemet. – Faythe, tudom, milyen nehéz ez. Én is átéltem. – Ő az anyját veszítette el tizennégy évesen, és nem volt családja, akivel osztozhatott volna a gyászon. Ha ő túlélte, én is túl fogom. Mind túléljük. – De össze kell szedned magad! Édesanyádnak szüksége lesz rád. –

Tudom. Jól vagyok. – Legalábbis jól leszek. Előbb-utóbb.

Marc magához szorított, aztán felállt, és az ajtóhoz ment – alighanem azért, hogy magamra hagyjon eddigi – és remélhetőleg ezutáni – életem legnehezebb hívása előtt. – Marc? – A köntösöm ujjába töröltem a szememet, nem érdekelt, hogy úgy néz már ki az arcom, mint egy duzzadt paradicsom. – Velem maradsz? Nem mosolyodott el, de bólintott, fél kézzel már a kilincset fogta. –

Visszajövök. – Azzal kilépett a folyosóra, és finoman becsukta maga mögött az ajtót.

Kétszeri próbálkozásra sikerült tárcsáznom: ha nincs gyorshívóra programozva, képtelen lettem volna rá. Nem bírtam gondolkodni. A harci endorfinok eltűntek, és magukkal vitték a Kellernek szimpatikus kurázsit is. Most, leszámítva a kegyetlen testi fájdalmakat, csak üresnek éreztem magam. Bénának. Nagyon nem alfaszerűnek. De a telefon, mit sem törődve a kínjaimmal, kicsengett. – Halló? – Michael volt az, legidősebb bátyám. Majdnem felsírtam megkönnyebbülésemben. Nem mintha neki könnyebb lenne elmondani, de egyszerűbb lesz, mint anyámnak. Főpróba, hogyan szaggassuk szét a szeretteink szívét a csupasz karmainkkal. –

Szia! Én vagyok.

– Faythe? Apu szerint házi őrizetben vagy. Kérlek, mondd, hogy nem rám pazaroltad a telefonhívásodat… Szinte hallottam a mosolyt a hangjában. Nem annyira ironikus volt, hogy fel akart vidítani, sokkal inkább tragikus. –

Izé, kiszöktem. – A következő lélegzet égette a torkomat a kimondandó szavakkal. – Michael…

Kiszöktél a házi őrizetből? Faythe, mi folyik odafenn? – kérdezte. Szipogtam, utolsó erőmmel tartottam vissza a könnyeket. –

Mi a baj?

–

Egyedül vagy? – Eldugult orrhangom volt, de teljesen érthető. Eddig jó.

–

Igen, de nyitva az iroda ajtaja. – Csukd be!

Szó nélkül engedelmeskedett. Hallottam apám székét nyikordulni – kinek a széke lesz most? – és a zár halk kattanását. – Mi a baj, Faythe? Megrémítesz. Miért nem tudok beszélni? Korábban sosem volt ilyen gondom. – Harcoltunk – kezdtem; az öklömet szorítottam a szememre, hogy el ne kezdjek megint sírni. – Ki kellett állnunk, mert különben engem holnap perbe fogtak volna, és levágják a karmaimat. Malone kivégeztette volna Marcot és Jace-t. Ez biztos. Muszáj volt kiállnunk. Mindenki egyetértett. – Apu is egyetértett. De mi van, ha mind tévedtünk? Ha tudom, hogy az apám élete az ár, kész lettem volna feláldozni a karmaimat, velük együtt a büszkeségemet, a függetlenségemet, a szellememet. De megérte volna Marc és Jace életét is? Nagyobb dolog forgott kockán. Tudtam, apám is tudta. Mind tudtuk. Nemcsak az azonnali győzelemért küzdöttünk, hanem hosszú távú célokért is. Az igazságért. Ezt általában nehéz körülírni, Calvin Malone mégis könnyűvé tette, mert mindig a sötét oldalt választotta. Hazudott, csalt, manipulált, embert rabolt, gyilkolt. Az igazságot könnyebb volt felismerni Malone gonoszságának háttere előtt. Tehát megtettük, ami helyes volt – és rémes árat fizettünk érte. Mit mondasz, Faythe? – Michael már tudta. Hallottam színtelen, halott hangját: védekező mechanizmus, hogy meg ne halljam, mit gondol valójában. Hogy mit érez. Tudta, hogy valaki meghalt, és minthogy nem apám hívta a hírekkel, már azt is kitalálta, kit veszítettünk el. De nem fogja elhinni, amíg nem hallja. Talán utána sem, amíg meg nem bizonyosodik róla. – Malone fegyvereket vásárolt. Tízet. Kilencet elkoboztunk, de Colin Dean megtartotta a magáét. Ő… – Mély lélegzetet vettem, aztán kierőszakoltam magamból a legutálatosabb szavakat, amiket valaha is kimondtam. – Lelőtte aput, Michael. Colin Dean mellbe lőtte. – Nem. – Az üresség eltűnt, Michael hangja most fájdalommal telt meg, mint a sajátom visszhangja. – Nem. Ugye, nem… –

Nagyjából húsz perce halt meg.

Michael már sírt; legidősebb bátyám szaggatott, makacsul el-elfojtott zokogását képtelen voltam elviselni. Némán könnyezve folytattam. – Azt kérte, mondjam meg neked, mennyire büszke rád. És Owenre. És hogy mondjam meg anyunak… – Szorosan megmarkoltam a telefont; a köntös másik ujjába kellett törölnöm az arcomat, mert az első elázott. – Meg kell mondanom neki. Idehívod?

–

Biztosan… – Beleszipogott a mikrofonba. – Faythe, nem tudom, mit fog tenni.

–

Én sem. Idehívod?

– Egy pillanat. – Lépések nesze, aztán nyikordult az ajtó. – Anyu? – szólt ki éppolyan orrhangon, mint én. Anyánk azonnal ott termett. –

Michael? Mi a baj? Faythe?

–

Ő jól van. Apu…

Mi történt? Jól van? – követelte anyám; hallottam a pánikot az ismerős hangban. Ha apám volt az én erőm, anyám az övé. Szaténba csomagolt acélgerinc. Válasz helyett Michael átadta neki a telefont. –

Faythe? Mi történt? Apád jól van?

Nem bírtam a hangja remegését, nem bírtam, hogy miattam van ott. A fejemet ráztam, bár nem láthatta. –

Sajnálom, anyu. Fegyverük volt. Semmit sem tehettünk…

A telefon a földre zuhant, a csattanás tovább rezgett az agyamban. De a következő hang mindent elsöpört. – Neeeeee…!

TIZENHAT

Anyám sikolya kardként metszette ketté a szívemet. El akartam dobni a telefont, de nem tettem. Nem fogom megtagadni a szenvedését. A miénk, megosztozunk rajta; a fülemben csengő hang megfelelő vezeklés volt, amiért nem védtem meg apámat, bár semmiképp nem elegendő. Sosem lesz elegendő. A telefon zörgött a fán, aztán Michael vette vissza. –

Faythe, tartsd a vonalat! Hívom Owent.

Ezúttal magával vitte a telefont, és bár anyám hisztérikus sikoltozásától nem hallottam az ajtót, azt igen, hogy Michael Owenért kiált. Mint mindenki más a házban. Owen már ott is volt; alighanem akkor rohant ki a szobájából, amikor meghallotta anyánk sikolyát, mert anyu sosem sikoltozott. Sem dühében, sem fájdalmában, sem örömében, sem izgalmában. Nyugodt volt, mint a föld forgása, még ha mostanában kissé kevésbé kiszámítható is, és én most löktem ki a pályájáról. Nekem is fájt – mindannyiunknak –, de tudtam, nem érthetem meg teljesen anyám szenvedését, amíg el nem veszítem az életem szerelmét, harminchárom éve a férjemet, öt gyerekem apját. – Mi történt? – Owen általában lágy hangja felismerhetetlenné vált, és semmivé fakult, ahogy ellépett a telefontól; a készülék még mindig Michael kezében lehetett, aki igyekezett megnyugtatni anyánkat. –

Michael, mi a fene történt? – kérdezte Owen újra, hangosabban.

Anyám még mindig sikoltozott, immár rekedtesen. Alig bírtam elviselni. Hallottam a kínját, de nem tudtam enyhíteni, ez úgy égette a szívemet, mintha tényleg felvágták volna. –

Tessék, én átveszem anyut – felelte Michael. – Beszélj Faytheszel.

Valami kaparászott, amíg a telefon átkerült egyik kézből a másikba. Anyám hangja megváltozott, amikor Michael átölelte. Azt kívántam, bárcsak ott lehetnék velük. Akkor együtt gyászolhattunk volna. Nekik is beszélniük kellett volna vele a halála előtt. Nem kellett volna meghalnia. –

Faythe? – kérdezte Owen rettegéstől vastag hangon. – Apu, igaz?

– Igen. – A tenyerembe temettem a kezem, de fel is néztem, mert Marc érkezett, tiszta ingben, de még mindig mezítláb, a kezében a piros elsősegélydoboz. Letérdelt előttem a földre. Owen levegőért kapott. –

Hogyan történt?

Sóhajtottam. Bárcsak valahol, akárhol máshol lehettem volna, mást csinálhattam volna. Inkább egy tucat lator, mint hogy még valakinek elmondjam apám halálhírét. –

Malone fegyvereket szerzett.

Marc megrántotta a köpenyem szegélyét, feltárva az egyik lábamat. Összerezzentem, amikor a combomra tette a kezét. A tenyere erős volt és meleg, bele akartam olvadni az érintésébe, a vigaszba, amíg minden más eltűnik a földön. De akkor valami loccsant, és hideget éreztem a bőrömön, majd azonnal belém martak a lángok. A vágásokat követték, amikről már majdnem el is feledkeztem a közelebbi, lelki fájdalom mellett. Újból Owenre figyeltem, amíg Marc tovább tisztogatta a sebeimet.

– Letartóztatott engem, Marcot és Jace-t. Vagy megharcolunk velük, vagy meglépünk. A legtöbb fegyvertől megszabadultunk, de Deannél megmaradt egy. Ő… lelőtte aput. Mellbe lőtte. Egy pillanatig csak csend volt a vonalban – Michael megnyugtatta anyut valahogy –, és nem törtem meg sziszegéssel, akárhogy csípett a sebkezelés. –

Mikor? – kérdezte végül Owen.

– Néhány perce. Azt akarta, hogy mondjam el, mennyire büszke rád és Michaelre. – És Ryan? Apám a bátyáimról beszélt. Ryan számít még? – Anyunak is üzent, de… várok, amíg készen nem áll rá. – Az nem most lesz – szipogott Owen. Ő és Ryan anyánk világos színeit örökölte: láttam a lelki szemeim előtt, hogy az arca és a szeme már vörös a csaknem néma könnyektől. – El se tudom hinni. Nem tűnik valóságosnak. –

Tudom. – Nekem sem tűnt annak. Még nem.

–

És akkor… mi lesz most?

Owen tette fel először hangosan a kérdést, ami egy ideje a saját farkát kergette a fejemben. – Még nem tudjuk. Rick bácsi szerint el lehet érni egy tűzszünetet. Aztán, azt hiszem, hazavisszük aput, és megbeszéljük a többit, ha együtt vagyunk. – Oldalra fordultam, grimaszoltam, mert túlerőltetett izmaim fájdalmasan elmerevedtek. Marc felegyenesedett, lehúzta a köntös vállát a karomra, a kezében a hidrogén-peroxidos üvegcse. – Sok mindent el kell dönteni, de gondolom, várhat néhány napot. Most elég lesz ezzel megbirkózni. –

Értem. Azt hiszem, most megyek, segítek Michaelnek. És elmondom mindenkinek.

– Rendben. Figyelj, ha Kaci beszélni akar róla, felhívhat. És ha van egy kis szerencsénk, holnapra otthon leszünk. –

Megmondom.

A háttérből hallottam, hogy anyánk ismét sír, mélyről feltörő zokogással, ami valahogy rosszabb volt, mint a szívet tépő sikolyok. A sírás a beletörődés kezdetét jelentette, és tapasztalatból, tudtam, hogy könnyebb a tagadásban maradva kiáltozni. Miután Owen letette, a zsebembe csúsztattam a telefont. Marc mellém ült az ágyra. – Helyrejönnek – jelentette ki, és kihúzta a jobb karomat a köntösből, hogy elérje a legmélyebb vágásokat is. – Nem fognak – feleltem. – Egyikünk sem. Még Ethan halálát sem hevertük ki. Hogy a fenébe birkózhatnánk meg ezzel? Nem vártam választ. Marc felemelte a könyökömet: ezúttal amikor a bőrömre nyomta a peroxidos vattát, örömmel fogadtam a fájdalmat. A fájdalom sokkal jobb a dermedtségnél. A fájdalom bizonyítja, hogy még élek, hiába maradt csak tátongó űr a szívem helyén. –

Megbirkóznak vele, mert ott vannak egymásnak. És ott vagy nekik te.

A szemébe nézve majdnem elhittem, mert ő hitt benne, de amikor a karomra pillantottam, a hit eltűnt belőlem. Nem menekülhettem az igazság elől. –

Nem az vagyok, aki nekik kell. Egy igazi alfára van szükségük.

Marc visszacsavarta az üvegre a kupakot, és letette a földre, végül szembefordult velem az ágyon. Még sosem láttam ennyire komolynak. –

Most már te vagy az alfa, Faythe. És nagyon is igazi.

Lassan ingattam a fejemet, és kimondtam, amit senki másnak a világon nem mondhattam volna ki. –

Nem állok készen.

–

Ha így volna, nem téged nevezett volna ki.

Sóhajtottam, kipislogtam a szememből még néhány könnyet. Sosem apadnak el? –

Tévedett. Nem volt más lehetősége.

Ilyesmi ritkán fordult elő – hogy egy alfa megfelelő vő nélkül haljon meg, akire a falkáját rábízhatja. Marc megfogta a kezemet, a hüvelykujjával cirógatta a kézfejemet. Próbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani a dolognak. Őt is felzaklatta, ami apuval történt, de azért még nem bocsátott meg. –

Dehogynem volt.

– Téged kellett volna kineveznie. – Marcnak több tapasztalata volt, amellett bírta az egész falka tiszteletét és hűségét is. – A Tanács sosem egyezett volna bele. Ha engem nevez ki, több bajt okoz, mint amennyit megold, és ennek a falkának igazán nincs szüksége még több gondra. –

Aha, mert engem majd boldogan fogad a Tanács – grimaszoltam.

Az Államokban még nőstény macskát nem utáltak úgy, mint engem. De Marc igazával nem vitatkozhattam, bár tisztességtelennek éreztem, hogy apámat még holtában is korlátozza az ostoba, értelmetlen bigottság. – Akkor miért nem nevezte ki Michaelt? Ő a legidősebb. És a legokosabb. Marc erre felnevetett. – Michael remekel, ha információt kell gyűjteni, és fájdalmas pofonokat osztogat, de nem vezető típus, Faythe. Amellett túlságosan is szereti a jogot ahhoz, hogy feladja a karrierjét. Nem adná bele a lelkét, és egy alfa, akinek nem a falkájáé a szíve… hát, az Calvin Malone. Lélektelen, megalomániás, aki visszaél a hatalmával, nehogy másnak is szava legyen. Milyen igaz. Mégis… Az ölembe bámultam, rémülten vettem észre, hogy remeg a kezem. – De mi van, ha bennem sincs meg, ami kell? Mi van, ha nem tudom teljes szívvel csinálni? – Mi van, ha a szívem meghalt Ethannel és apámmal? És anyám lelkének azzal a részével, ami sosem fog visszatérni? Mi van, ha ők jelentették a falka szívét, és én csak a maradék lobbanékony, makacs izomcsomó vagyok, ami utánuk maradt? Marc halkan újra felnevetett. – Ne kezdd! – figyelmeztetett szemforgatva, de amikor rám nézett, a tekintetéből fénylett az őszinteség. – Csupa szív vagy, ezt mind a ketten tudjuk. Többet törődsz a falkád tagjaival, mint bármi mással az életedben, és még ha el is tolsz valamit, azt is olyankor teszed, amikor meg akarod védeni valamelyiküket. Valamelyikünket. Megpróbáltam félrenézni, de visszafordította a fejemet, kénytelen voltam állni a pillantását, vagy küzdeni ellene.

– Hosszú távra ide vagy kötve, már azóta, hogy a Tanács először próbált házasságra és gyerekvállalásra kényszeríteni, holott nem álltál rá készen. Azóta, hogy rájöttél, ugyanezt megteszik majd Kacivel és Manxszel is, márpedig ők nem tudnak harcolni magukért. Ide tartozol, Faythe. Célod van, jövőképed, és megvan benned az is, ami ahhoz kell, hogy mindkettőt megvalósítsd. Tudod, hogy a dolgokon változtatni kell, és pontosan tudod azt is, miképpen. És a változás csak akkor következik be, ha te állsz az élén. Kinyúlt, végigfuttatta a hüvelyujját az alsó ajkamon. – Különben is, ezt a szájat arra teremtették, hogy kikiabálja az igazat és igazságot követeljen. Többek között… Szerettem volna viszonozni a mosolyát. A pokolba, szerettem volna a fogaim közé kapni az ujját, csak hogy érezzem az ízét. De a gondjaink már meghaladták a kettőnk kapcsolatának szintjét, és nem engedhettem meg magamnak, hogy elkalandozzak. Marcnak igaza volt. Az első szótól az utolsóig. De ettől még a tény tény maradt: a déli középső falka a legjobbat érdemelte, és az nem én voltam. Még nem. –

Marc, nem bírom egyedül. Nem állok készen.

Fájt beismerni, csak fokozta a lelkemet üregesre rágó gyászt. De fájdalom ide vagy oda, ez volt az igazság; Marc szerint a hivatásom. – Tudom. – A mosolya keserédes volt, mintha egy rosszízű emlék jutott volna eszébe. – Azért kért meg apád, hogy segítsek neked. Megígértette velem, még arra az esetre is, ha… – Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett, a mosolya eltűnt. – Még ha mi ketten nem is jövünk össze. A szívem olyan hevesen vert, hogy tudtam, ő is hallja – de ezúttal abban sem voltam biztos, melyikünk fájdalmát érzem. –

És megtetted? Azt mondtad, megteszed?

– Igen. – Pislantott, összeszorította a fogait. – Megesküdtem egy haldoklónak. És komolyan gondoltam. Itt leszek, ha szükséged lesz rám, Faythe. Mindegy, mi történik. Meg tudod csinálni. Apád hitt benned, és én is hiszek. És ha megadod nekik az esélyt, a többiek is hinni fognak. A nyakába vetettem magam, és úgy öleltem, mintha attól félnék, hogy elolvad a karjaimban. Egy másodperc múlva viszonozta az ölelést, először távolságtartón, és bár ez bántott, megértettem. Megérdemeltem. De aztán valóban átölelt, az állát a vállamra tette, a borostája a bőrömet dörzsölte. –

Köszönöm! – tört ki belőlem a szó, félig suttogva, félig sírva. – Nélküled nem vagyok képes rá.

– De igen, amint lábra állsz. De nem kell erőltetned. – Elhúzódott, azonban nem állt fel. – Nem csak én leszek melletted. Biztos vagyok benne, hogy a nagybátyád szívesen ad majd tanácsokat, meg édesanyád is, ha lesz ideje, hogy megbirkózzon a dologgal. Biccentettem, de a lelkem mélyén kételkedtem, hogy ez elég lesz-e. Képes lehet egyetlen fiatal, makacs, lobbanékony nő és néhány félállású tanácsadó kitölteni az apám után maradt hatalmas űrt? Egyáltalán megpróbálhatjuk? Igen. Nincs más út. – Akkor, készen vagytok? – kérdezte Jace. Mindketten megpördültünk. A félig nyitott ajtóban állt, és minket figyelt. Nagyot nyelt, és tudtam, a fájdalmának csak egy részét okozza az alfa halála. A nappaliból behallatszott a halk beszélgetés. Mikor jött vissza mindenki? Amíg telefonáltam?

Jobban oda kell figyelnem a környezetemre, különben a történelem legrövidebb életű alfája leszek. –

Készen, mire? – kérdeztem vissza; Marc felállt és felsegített engem is.

– Az eligazításra. – Jace bocsánatkérőn vont vállat. A szeme még mindig a nemrég elsírt könnyektől vöröslött. – A jelek szerint, ha alfa vagy, muszáj talpra esned. –

Öltözz fel! – Marc lehajolt a peroxidért. – Majd ellátunk odabent.

Jace kitárta az ajtót, és félreállt a nappaliba induló Marc elől. A szemét nem vette le rólam. –

A szövetségeseid rád várnak.

Öt perc múlva egy konyhaszéken ültem, amit valaki a nappaliba húzott. Feszengtem, mert mindenki engem nézett a szobában. Ez persze önmagában nem volt szokatlan, de abban csaknem biztos voltam, hogy az első alfa vagyok a történelemben, aki egy bíbor, nyakba kötős topban és hozzá illő forrónadrágban szólítja meg a szövetségeseit. Marc a megbeszélés alatt akarta összevarrni a sebeimet, úgyhogy nem vehettem fel hosszú ruhákat. Lucas a saját ágyára fektette apámat, de a halálának friss, nyers emléke még mindig a kanapé felé vonzotta a tekintetemet. Most négy végrehajtó ült ott, mind kék-zöld volt és csupa seb, különböző kötésekbe csavarva. Szedett-vedett csapat voltunk, legalábbis Elias Kellert leszámítva, egy vezér nélküli falka, hacsak nem vagyok képes összeszedni magamat. – Mit mondtak? – kérdeztem, amikor a nagybátyám lezuhant a hozzám legközelebbi székre. – Beleegyeztek a tűzszünetbe? Legalább annyi időre, ami egy temetésre elegendő… Rick bácsi gondterhelten előrehajolt, a térdére könyökölt, és úgy nézett rám, mintha csak mi ketten tartózkodnánk a szobában. Ez nem jelenthet jót. –

Azt akarják, hogy magad jelentsd be a kérést.

– Miért? Hogy újra megpróbálhassanak letartóztatni? Vagy rögtön megölhessenek? – Mintha magamtól hajlandó lennék belesétálni egy csapdába. – Lehetséges, de szerintem most nem ez a céljuk – felelte a nagybátyám, elhallgatott, két tenyerével megdörgölte az arcát. – Megmondtam nekik, hogy apád téged nevezett ki utódjának, és szerintem át akarják adni a kötelet, amire felakaszthatod magad. Vagyis meg akarnak szégyeníteni. Ez hatalmi játszma, és most az ő kezükben van a hatalom. – És azt akarják, hogy kegyelemért könyörögjek, amíg eltemetem az apámat. – Keserűnek éreztem a szavakat, szinte kiköptem őket. – Igen. De azt hiszem, a javunkra fordíthatjuk a helyzetet. Ha féken tartod az indulataidat, és reális elvárásokkal mész oda, megvan az esélyed, hogy meggyőzz néhányat a többi alfa közül, hogy valóban ott a helyed, ahová apád rakott. És hogy kijár neked a szék a Tanácsban. – De van ennek most jelentősége? Úgy értem, még ha szeretnék is bekerülni a Tanácsba, akkor sem eresztenének be. – Márpedig semmi kedvem sem volt, hogy végignézzem, ahogy az öntömjénező Malone a tisztaság nevében erőszakot tesz az igazságon. – A fenébe, az is lehet, hogy titeket sem engednek vissza – néztem Rick bácsira, aztán Umberto Di Carlóra és Aaron Taylorra. Sok volt a lelkemnek, hogy apám nélkül beszéljek velük. Egyre azt vártam, hogy belép az ajtón, elnézést kér a késésért, aztán átveszi az ügyeket. – Most kezdődött a háború, és eddig ők állnak nyerésre. Miért ne használnák ki az előnyüket?

– Mert a tűzszünet nekik még jobb, mint nekünk – felelte Di Carlo a szoba túlfeléről; egy tömzsi poharat dajkált, benne egyujjnyi whiskeyvel. – Malone nagy terve csak akkor működik, ha az egész Tanácsot vezetheti, nem csak az egyik megviselt felét. Össze akarja majd fogni a királyságát, hogy feltehesse a fényes koronát. És még az is lehet, hogy egy-két szövetségesét elveszítené, ha nem hagyná, hogy a köztiszteletben álló alfatársát tisztességesen eltemessék. Habár azt aligha fogja hagyni, hogy a Tanács elismerjen alfának. – Még mindig nem értem, miért kellene, hogy ez engem érdekeljen – vontam vállat bocsánatkérőn. Keller, aki eddig csendesen üldögélt a sarokban, rábólintott. – Úgy értem, ha nem kapok helyet a Tanácsban, akkor ők sem üthetik bele a közös, nagy orrukat a déli középső falka ügyeibe, vagy tévedek? Márpedig ha ez a helyzet, már régen leválhattunk volna a Tanácsról. Nem, az nem állította volna meg Malone-t, hogy a földbe döngölje a szövetségeseinket, de minket kimenekített volna a repeszek hatósugarából, igaz? Márpedig szükségünk volt arra a kis távolságra, legalább addig, amíg kialakítjuk a rendet az alfa halála és az új, a legfiatalabb és a legalacsonyabb tesztoszteronszintű alfa kinevezése után. De éppen ezek az előnyök mutatták meg, hogy a Tanácsot mégsem lehet olyan egyszerű elhagyni, mint ahogy én hittem. Malone talán nem akar az asztal mellett látni, amikor meghozzák a döntéseket, de attól még nem fogja feladni a befolyását az ország legnagyobb területe felett. Amíg apám volt az alfa, talán valóban elszakadhattunk volna, de neki ilyesmi soha az eszébe sem jutott. Nem hagyta volna ott a társait Malone mérgező befolyása és erősödő elnyomása alatt. Di Carlo válasza megerősítette a gondolataimat. – Még ha engednék is, hogy kivond a falkádat a Területek Tanácsának joghatósága alól, márpedig nem fogják, megmarad az ok, amiért a Tanács létrejött. Azért alkotunk szövetséget, mert az erőnk a létszámunkban van. Mert a Tanács, ha nem torzítják el, alkalmas a képviseleti kormányzásra, az erőforrások csoportosítására és a közösség számára előnyös gondolatok megvalósítására. – Igen, de a lényeg, hogy ha nem torzítják el. Most pedig éppen az Államokban valaha bundát növesztett legnagyobb hatalommániás kezében vagytok. Olyan, mint egy szőrös Hitler. A nagybátyám meghökkent a fura hasonlaton, de aztán bólintott, elismerve az igazamat. –

Tény, csakhogy emiatt nem a déli középső falkát kell eltávolítani, hanem Malone-t.

Igaza volt. A szeparatista álmom szép volt, de elszállt. Végül is az egész vezérséget elsősorban azért vállaltam, hogy a mi kis titkos világunkat biztonságosabb, jobb hellyé tegyem – ezt Marc remekül látta –, és ez megvalósíthatatlan, ha elvágom magunkat ettől a világtól. Taylorra, majd Di Carlóra néztem, végül összehúzott szemmel a nagybátyámra pillantottam; látni akartam, őszintén beszél-e. –

De azért nem hiszed, hogy beengednének a fiúk klubjába…?

– Nem. Viszont szerintem mindenképpen be kellene jelentened az igényedet. – Rick bácsi mélyet sóhajtott, aztán ugyanazzal a kemény arckifejezéssel nézett rám, amit már olyan sokszor láttam az anyám – a húga – arcán. Az igazat fogja mondani, akkor is, ha nekem nem tetszik majd. – Megpróbáltuk harccal kivágni magunkat, és elbuktunk. Malone nagyon is él, nagyon is hatalmon maradt, és nagyon is fel van fegyverezve, ha Alex nem hazudott a másik tíz pisztolyról. Mi pedig nem állunk készen a második támadásra. Nem, amíg apád teste szinte ki sem hűlt, a legtöbb emberünk pedig elérhetetlenül távol van. – Nem is beszélve az új szövetségeseink hiányáról – tette hozzá Marc, aki ekkor térdelt elém az elsősegélykészlettel.

Lassan bólintottam, ahogy megértettem. – Vagyis ki kell könyörögnöm egy kis szünetet a soraink rendezésére. Még akkor is, ha ezzel megadom az esélyt Malone-nak, hogy kizárjon a klubból. –

Pontosan – bólintott rá Di Carlo. A nagybátyám kihúzta magát.

– Malone joga megvan, hogy megtagadja az elismerésedet, de nem számít. Az számít, hogy menj oda, és mindenki másra a lehető legjobb benyomást tedd, hogy a temetés után legyen esélyed megnyerni őket, ezzel kiegyenlíteni kicsit az esélyeket. Még ha végzünk is Malone-nal, feltéve, hogy egyáltalán meg tudjuk tenni, akkor is együtt kell majd dolgoznunk a jelenlegi szövetségeseivel. Szóval minél kevesebb ellenséget szerzünk a háború jelen állásánál, később annál jobb eséllyel küzdhetünk megint. Egy percre elgondolkodtam, próbáltam rendet tenni a temérdek új információ és a nem választható opciók között. Kívülről nézve mindig úgy tűnt, apám előtt ezerféle választás állt, a lehetőségek gazdag tárháza, de most, hogy átvettem a helyét, rájöttem, hogy egy alfának sincs szabadabb mozgástere, mint egy végrehajtónak. Az első körben mindegyik lehetőség szívás volt. Ami még rosszabb, mindegyikhez élet vagy halál következmények fűződtek. A gyerekmedencéből a mély vízbe léptem, úszógumi nélkül. És nem fulladhattam meg. – Na jó, legyen! Én tudok szépen játszani, akkor is, ha ő nem hajlandó – jelentettem ki, és igyekeztem nem odafigyelni, ahogy Marc befűzte a görbe tűbe a cérnát. Inkább a nagybátyámat néztem. – Akkor… mi legyen az első lépés? Rick bácsi a többi alfára nézett, akik csak vállat vontak. –

Tudtommal alfát még sosem váltottak le így – felelte végül. –

Mást nem csinálhatunk, mint hogy rendes váltásként kezeljük, tudomásul véve azonban, hogy lesznek különbségek. Mint például az, hogy az új alfa kitárulkozik a teljes szoba előtt. De muszáj volt szétnyitnom a combjaimat, hogy Marc összevarrhasson. Persze mindenki találkozott már meztelenséggel, de az alfák ritkán jelentek meg a hivatalos megbeszélésen csipkés fehérneműben. És valami azt súgta, ez csak az első volt a felfedezendő különbségek hosszú sorában, amelyek apám és az én vezetési stílusom között jelentkeznek majd. – Rendben, a tiéd vagyok. – Próbáltam rezzenetlen maradni, amikor Marc fölém hajolt, és a tű a legnagyobb vágásom mellett az érzékeny bőrbe hatolt. Én döntöttem úgy, hogy nem kérek érzéstelenítést, mert csak alkohol volt kéznél. És bár az többféle kínomat is enyhítette volna, nem engedhettem meg magamnak, hogy elködösödjön a fejem. – Jól van. – Rick bácsi felállt; ideges járkálása apámra emlékeztetett, és arra, hogy én nem követhettem a példáját, hogy levezessem a feszültségemet. – Ahhoz, hogy a falkád hivatalos alfája légy, a terület végrehajtóinak egyhangúlag el kell fogadniuk, azáltal, hogy leteszik a hivatalos hűségesküt neked. Természetesen tudtam az esküről. Minden alkalommal láttam is, amikor apám felvett egy új végrehajtót, sőt, magam is letettem, amikor a bérlistára kerültem. De ez kicsit más volt. Egyrészt a mennyiség miatt – nem csak egy-két új érkezőnek, hanem mindenkinek le kell tennie –, másrészt pedig mert egy alfa, ha a végrehajtói nem hűségesek hozzá, nem vezetheti rendesen a falkáját, és nem tarthat ki az ellenlábasaival szemben. Márpedig abból nekem rekordmennyiségű lesz.

Ha a végrehajtók egyike megtagadja, hogy hűséget esküdjön a várományos alfának, az alfa két dolgot tehet. Megverekedhet az ellene szólóval, és legyőzheti, ezzel kirúghatja a végrehajtók sorából, vagy hozhatja a saját, esküdt embereit, akik nem tartoznak hűséggel a korábbi alfának, és erővel veheti át a hatalmat. Erre több mint egy évszázad óta nem került sor az államokbeli falkák esetében, bár ismertünk egy nem is olyan régi esetet a déli vidékekről: Manx apjáét, akit kivégzett a kihívója. Szerencsére, mint a legtöbb esetben történni szokott, engem is kinevezett apám, én pedig a többi végrehajtóval együtt szolgáltam, vagyis ellenséges hatalomátvételtől nem kellett tartanom, akkor sem, ha valamelyikük nem akar engem a főnökének. Mintha a gondolatomat olvasta volna, a nagybátyám folytatta. – Viszont a Tanács elismerése egészen más kérdés. A jelenlegi tagok egyszerű többségének szavazata szükséges hozzá. Abban megegyeztünk, hogy ez simán kizárt, úgyhogy nem is akarom, hogy ezen aggódj. Amikor a főépületbe érünk, csak terjeszd elő a hivatalos kérést, aztán viseld a vereséget olyan elegánsan, ahogy tudod. Hát, legalább van egy B tervünk. Ami jó dolog, mert az alfák többsége azt se szavazná meg, hogy lélegzetet vehessek, nemhogy átvegyem a saját falkám irányítását. – Na jó, azért ne a kocsit fogjuk a lovak elé. Úgy értem, ha a falka nem támogat, minden egyéb tökéletesen okafogyott. Lenéztem a lábamra. Marc akkor csippentette el a fonalat az első vágáson. Legalább tizenkét öltésre becsültem, és nem is voltak túl szépek. De semmim sem tört el vagy türemkedett ki belőlem, úgyhogy szerencsésnek érezhettem magam. Marc kitalálta, mire gondolok, mert ahelyett, hogy nekiállt volna a következő sebnek, felállt. Én is felegyenesedtem mellette. – Mielőtt folytatjuk, tudnom kell, hogy számíthatok-e rátok – mondtam, és egyenként a déli középső falka végrehajtóinak szemébe néztem. Teljes szívemből kívántam, bárcsak mindannyian itt lennének. Owen és Parker azonban a ranchon maradt, hogy megvédje az otthonunkat, nélkülük kellett továbblépnem. – Itt az alkalom. Azt akarom, hogy legyetek őszinték. Magatokkal, velem, a falkával. Ha nem bíztok bennem, abban, hogy meg tudom csinálni, ha nem hiszitek el, hogy együtt mindenre képesek vagyunk, az egész ügy kudarcra van ítélve. Ne aggódjatok amiatt, hogy megbántotok vagy felbosszantotok, nagylány vagyok már. De azt tudnotok kell, hogy ha elfogadtok alfának, amiatt többen felborzolódnak majd, páran pedig rendesen megdühödnek. Az elkövetkező napok, hetek… a fenébe, lehet, hogy évek is, a végrehajtó karrieretek legnehezebb időszakát jelentik majd. Mély lélegzetet vettem, arra a négy emberre összpontosítottam, akik sorba álltak előttem. Marc, Jace, Vic és Brian. Rajtuk múlik. Ha mind elfogadnak, a falkának lesz alfája és egy új kiindulási pontja, és nem számít, milyen göröngyös út áll előttünk. De ha csak egyikük is vonakodik a kezembe tenni az életét, nos, fogalmam sem volt, akkor mitévő legyek. Nem akartam a vezetői pályafutásomat úgy kezdeni, hogy megharcolok egy régi barátommal. – Tehát kérdezlek benneteket, szolgáljátok-e a déli középső falkát, és engem, mint az alfátokat? – A szavakat régóta kívülről tudtam, de most új félelem szorította a szívemet. – Megesküsztök-e, hogy hűségesek lesztek a falkához és hozzám, ahogy apámhoz voltatok? – Tudod, hogy így lesz. – Jace egy olyan gyors mozdulattal térdelt le, hogy alig tudtam követni. – Hűségem és életem a déli középső falkáé és az alfámé, Faythe Sandersé. Elfutották a szememet a könnyek, de kipislogtam őket. Kétségbeesetten igyekeztem megőrizni a tartásomat.

– Köszönöm! – Elfogadtam felém nyújtott kezét, és az elvárt szavakkal válaszoltam. – Esküszöm, hogy a legjobb tudásom szerint vezetlek majd, és a falka érdekét mindenkor a sajátom elé helyezem. Felpillantottam. Marc fogta meg a kezemet, és finom mozdulattal maga elé húzott. – A kezdetektől a tiéd vagyok, Faythe. A hűségem, az életem, a szívem, a lelkem. – Meleg volt a keze, de a pillantása egyenesen égetett, amikor letérdelt elém, végig a szemembe nézve. – Hűségem és életem a déli középső falkáé, és az alfámé, Faythe Sandersé. Szerettem volna mondani valamit válaszul. Valami fontosat, valami őszintét. Valamit, ami elárulja: megértettem, mit ad nekem, és megpróbálom kiérdemelni. De mielőtt megszólalhattam volna, Brian huppant térdre mellettünk. Akármennyire is szerettem volna belekapaszkodni Marc kezébe, és el sem ereszteni, csak megszorítottam az ujjait, elismételtem a szokásos választ, és továbbléptem. Brian Taylor ragyogó, reménykedő szemekkel nézett rám. Elnehezedett a szívem, amíg az esküjét hallgattam. Ő nem értette meg, mibe ugrott bele, nem igazán. Azt felfogta, hogy a többi alfának nem fog tetszeni, de azt már nem, hogy miféle harcra iratkozott fel éppen. Micsoda veszéllyel készül szembenézni. De szükségünk volt rá, és nem tagadhattam meg tőle az esélyt, hogy szolgáljon. Már csak Vic állt talpon. Megbizsergett a bőröm, amikor megéreztem magamon a tekintetét. Felmért, amint az jogában állt. Ha kétségek maradnak benne, nem teszi le az esküt, ez ilyen egyszerű. A szemembe nézett. Álltam a pillantását, remélve, hogy azt látja bennem, amit Marc látott. Amit az apám látott. Amit még mindig csak reméltem, hogy bebizonyíthatok magamnak. Az egyetlen valódi igazságot, amit mondhattam, az egyetlen dolgot, amiben egyáltalán nem kételkedtem: hogy a falkámért fogok élni és meghalni. Azért, hogy megvédjek mindenkit, és hogy a rendszer belsejéből erőszakoljam ki a régóta szükséges változásokat. – Hiszek neked – felelte végül halkan Vic. – Elhiszem, hogy képes vagy rá. Nehéz lesz. Összetörik a szíved tőle, Faythe. Olyan sebeket kapsz, amelyek után talán sosem lehetsz majd igazán boldog. De elhiszem, hogy minden lélegzetvételeddel értünk küzdesz majd. Azt hiszem, képtelen vagy kevesebbre. Elfulladt a szavam a bizalmának és hűségének kinyilvánítását hallva, mert tudtam, mit gondol személyes hibáimról. Vic letérdelt, és megfogta a kezemet. –

Hűségem és életem a déli középső falkáé, és az alfámé, Faythe Sandersé.

Feleltem, amit kellett, és amikor elengedte a kezemet, hátraléptem, hogy szemügyre vegyem őket. A falkatársaim. A végrehajtótársaim. Az elsők, akik bátran a kezembe tették az életüket. Nem olyan érzés volt, mint vártam. Semmi szédítő hatalom, semmi diadalmámor. Az alfaként eltelt első pillanataim… nehezek voltak, józanok. Mintha hatalmas adósságot vettem volna a vállamra, amit esélyem sincs visszafizetni. Alfának lenni teher és hatalmas felelősség, nem pedig jogosítvány az emberek utasítgatására. Ez volt az, amit Calvin Malone sosem fogott fel.

TIZENHÉT

Sokként ért, amikor a fiúk felálltak, és ráébredtem, hogy most már nem a munkatársuk vagyok – most már a főnökük vagyok. Azonban a munkáltató szó körülbelül annyira illik egy alfára, mim a gondviselő a szülőre: hideg, egydimenziós kifejezés, amely egyáltalán nem tartalmazza a viszony emberi részét. Apám sokkal több volt, mint a főnökünk. Vezetőnk volt, őrizőnk, tanácsadónk, szállásadónk, terapeutánk, néha a bizalmasunk, és apafigurát jelentett azok számára is, akikkel nem állt vérrokonságban. A gyengék és hangtalanok bajnoka, védelmezője volt, a bölcsesség és a végtelen türelem forrása. Annyi minden, amire még csak nem is gondoltam – eszembe se jutott azzal ámítani magamat, hogy azonnal be tudnám tölteni mindezeket a szerepeket. De minden erőmmel azzá akartam válni, akire szükségük van. Muszáj volt, hogy jól végezzem a dolgomat, mert a falka többet érdemelt, mint amit én adni tudtam. – Rendben, és akkor most mi jön? – néztem a nagybátyámra tanácsért. – Megyünk és rámosolygunk a tanácsosokra? Komolyan bólintott. –

De nem lesz könnyű.

– Semmi, amit érdemes véghezvinni, nem az – feleltem, és mélyet lélegeztem, igyekezve rendbe szedni a gondolataimat. – Hogy lesz? Marc a székem felé intett; már megint ott volt a tű a kezében. Leültem. A nagybátyám felállt, és ismét járkálni kezdett. A végrehajtók kipakolták egy másik elsősegélydoboz tartalmát a dohányzóasztalra, hogy bekötözzék, ha kell, összevarrják egymás sérüléseit; kézről kézre járt a hidrogén-peroxid és a kötszer, a tűk és a cérna. Fura, csendes szertartás volt ez, annyira különbözött az alkalmaktól, amikor nagyobb üvegeket és kajás csomagokat adogattak körbe, mégis megvolt benne a családiasság. Család voltunk, barátok és szövetségesek, akár ünneplésre, akár gyászra került a sor. Akár arra, hogy szembeszálljunk a közös ellenségünkkel. Rick bácsi felvett egy kihűlt kávéval teli bögrét egy kisasztalról, és a fogásából láttam – megmarkolta, ahelyett, hogy a fülénél tartotta volna –, hogy szívesebben inna a langyos koffeinnél erősebbet. – Most ők is, mint mi, a sebeiket kezelik – felelte. Ránézett a dohányzóasztal mellett kialakított tábori elsősegélyhelyre; akkor láttam, hogy az alfákat már mind ellátták. A ranggal járt az előjog, mert azt akartuk, hogy a vezetőink életben és, nos, vezetésképes állapotban maradjanak. Amit különösen mélyen a tudtomra adott, amikor Marc nekiállt érzéstelenítés nélkül bevarrni a másik lyukat az oldalamon. – Amellett, ahogy mondtam, ők is pont annyira akarják a fegyverszünetet, még ha Malone ezt soha nem is ismerné be. – Mit tudunk, mennyi az ő veszteségük? – kérdeztem, és összerezzentem, mert a cérna megrántotta érzékeny bőrömet. – Néhány végrehajtójuk eszméletlen, többeknek csontja tört. – Szerencsére mi ezt megúsztuk. – És hárman meghaltak. Az egyiket én öltem meg, a másikat Keller, a harmadikról, ha találgatnom kell, azt mondom, Marc tette. Colin Dean a jelek szerint túlélte, amin hamarosan változtatni fogok, ha belepusztulok is.

– A meglepetés ereje a mi oldalunkon állt – folytatta a nagybátyám. – De annak már vége, és nem egyhamar számíthatunk rá újra. Ráadásul ők a tűzszünetet gyógyulásra és a csapataik újjászervezésére fordíthatják, mi viszont nem. Mert nekünk meg kellett szervezni egy temetést és a következő hadmozdulatot is. – Mondtad, hogy átmegyek? – kérdeztem. Marc keze a tűvel megállt a levegőben, úgy várta a választ. – Igen. És valószínűleg arra számítanak, hogy füstölgő pisztolyokkal nyitsz be. A szó szoros értelmében. – Az ebédlőasztalra nézett. Követtem a pillantását: ott a hat kézifegyver felismerhetetlen maradványai hevertek, Keller kezének hála. – Vagy mégsem. – Összetöröm én a többit, is, ha véletlenül a kezetekbe kerül – morogta a bruin. – Nem bírom a fegyvereket, elég baj az, hogy az emberek puskával járnak. Szó se lehet róla, hogy egy csomó macska összevissza lődözzön a hegyemen. – Tökéletesen egyetértünk – vágtam rá. – És remélem, Malone nem lesz olyan ostoba, hogy a pár megmaradt pisztolyt a fegyvertelen ellenséggel szemben vesse be. Legalábbis nem a Tanács többi tagjának szeme láttára. – Nem fogja – szólalt meg Taylor a szoba másik végéből, a karosszékéből. – Nem teszi kockára a kevésbé elkötelezett hívei támogatását. – Az jó. – Elgondolkodva behunytam a szememet, közben Marc is elvágta a cérna végét. – Talán kizökkenti majd őket, hogy elfogadom a játékszabályaikat. – Homlokráncolva felnéztem a nagybátyámra. – Mik is azok pontosan? – Egy egyszerű, hivatalos szavazás lesz. Minden tanácsos dönthet, hogy elfogad alfának, vagy megtagadja. A. kilenc alfából ötnek kell elismernie, te magad természetesen nem szavazol, hiszen még nem vagy bent. – Na jó… – Száguldottak a gondolataim. – Ötre van szükségem, három itt a szobában megvan. – A nagybátyámra, majd Bert Di Carlóra és Aaron Taylorra pillantottam. – Vagyis hosszú távra tekintve csak kettőt kell meggyőznöm. Szerintem a legjobb esélyem Nick Davidsonnál lehet. – Neki ugyanis tudtommal semmi oka nem volt, hogy utáljon engem. – És Paul Blackwellnél. – Pillanatnyilag ő volt a legkevésbé lojális Malone-hoz, bár azért értem sem rajongott. Még jó, hogy szeretem a kihívásokat. –

Faythe…

Felnéztem. Aaron Taylor kifürkészhetetlen arccal nézett rám. A rettegéstől azonnal felkavarodott a gyomrom. Láttam a szemében, mi következik, mielőtt még kimondta volna a szavakat. – Nem mondok nemet. Szerintem pokoli jó végrehajtó vagy, és biztosra veszem, hogy apádnak jó oka volt, hogy neked adja át a falkáját. De ez nagyon nagy döntés, és egyelőre nem állok készen, hogy meghozzam. Úgyhogy én ma tartózkodni fogok. Csak pislogtam. A szavakat aligha fogtam fel, mert nem éreztem semmit. Aaron lehunyta a szemét és tétovázott, aztán újra rám nézett. – Nagyon fiatal vagy még, Faythe – folytatta –, és nem bizonyítottál. Egy éve sem dolgozol végrehajtóként, és ugyan hiszek benne, hogy a magánéleted a te ügyed, de azért azt is tudom, hogy egy alfa életében rendkívül kevés a valóban magán. Minden választásodat meg fogják kérdőjelezni, és minden egyes döntésedre magyarázatot követelnek majd. És tapasztalat híján egyszerűen nem tudom, kész vagy-e meghozni néhány efféle döntést.

Dermedten bólintottam. A saját kétségeimet hallottam a szájából, még csak nem is vitázhattam vele. Magam sem szavaztam volna magamra a helyében. De mivel a Tanács nagy része még csak végiggondolni sem volna hajlandó Marc jelölését – amit szépen bizonyított, hogy még azt sem ismerték el, hogy újra a falkánk tagja –, senki nem volt, aki átvehette volna tőlem a munkakört, ha fel akartam volna adni. – Ezért állunk mellette mi. – Rick bácsi a szoba másik feléről figyelte Taylort. – Sokat tanult ebben az évben, és az apja tudta, mit csinál, amikor kinevezte. Itt vagyunk, hogy segítsük és támogassuk, és őszintén, nincs időnk, hogy több tapasztalatot szerezzen, csak élesben. A déli középső falkának alfa kell, méghozzá most. – Taylor tanácsosnak igaza van. – A szavaim visszhangoztak üres, sajgó mellkasomban. Felálltam, hogy szembenézhessek mindannyiukkal; Marc elhátrált, teret adott nekem. – Tapasztalatlan vagyok. Hoztam néhány rossz döntést, és van, hogy előbb jár a szám, mint az eszem. Nem fogok mentegetőzni. – Felpillantottam a padlóról, álltam Taylor méregető tekintetét. – Ami a végrehajtóvá válásom óta elkövetett hibáimat illeti, csak annyit mondhatok, hogy igyekeztem mindig helyesen cselekedni. És remélem, hogy az idősebb, bölcsebb és tapasztaltabb barátaim segítségével rendelkezésemre áll majd, ami szükséges, hogy megalapozottabb és kiegyensúlyozottabb döntéseket hozzak. Hálásan a nagybátyámra mosolyogtam, amiért kiállt mellettem, aztán újra Taylorhoz fordultam. – A döntést ön hozza meg. És természetesen szeretném, ha bízna bennem annyira, hogy azonnal döntsön, de be kell ismernem, megértem a tétovázását. – Még akkor is, ha mély sebet ejtett rajtam. – Mindenesetre, tisztelettel, van egy másik, fontos szempont, amit nem vett figyelembe. Taylor némán felvonta a szemöldökét, jelezve, hogy folytassam. Mély lélegzetet vettem, és tovább beszéltem. – Nem igazán vannak lehetőségeink. Ha én nem leszek alfa, akkor ki lesz? Marcot még kevesebben támogatnák, mint engem. – Marcra pillantottam: komolyan bólintott, amikor elismételtem a saját szavait. – Márpedig Rick bácsinak igaza van. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy vezető nélkül maradjunk, különösen most nem. Taylor a nagybátyámra nézett, aztán újra rám. Úgy tűnt, végiggondolja, amit hallott. – Biztosan van valami megoldás. Egy ideiglenes vezető, amíg te valamivel több tapasztalatot szerzel. Lassan ingattam a fejemet. –

Tanácsos, önnek van terve arra nézve, mi történjen a falkájával, ha hirtelen meghalna?

– Persze, természetesen. Mivel Carissa még nem választott férjet magának, a legidősebb bátyja veszi át a helyemet, amíg a lányom készen nem áll, hogy egy új alfával összeházasodjon. Rábólintottam. – Apámnak is volt egy ilyen terve, mégpedig ez. Tudta, mint ahogy önök is biztosan tudják, hogy egy alfa akármikor meghalhat, és tisztában vagyok vele, hogy akármennyire is szeretett, sosem nevezett volna ki alfának, ha lát jobb lehetőséget. Az utolsó leheletével is a falkája javát szolgálta volna. És azt kell hinnem, így is tett. Taylor hallgatott, láthatóan küzdött a döntéssel. –

Aaron – szólalt meg a nagybátyám, megtörve a feszült csendet. –

Egységesen kell fellépnünk, különben Malone megoszt minket, és uralkodik. Taylor sóhajtott, és újra a szemembe nézett. – Éppolyan jól beszélsz, mint az apád, és olyan szenvedélyesen, mint az anyád. Ha mást is örököltél tőlük, hát talán nem ez lesz apád legrosszabb döntése. Nem mertem elmosolyodni. –

Ez azt jelenti…

– Megkapod a szavazatomat – biccentett komolyan. – Azzal a feltétellel, hogy több okos tanácsadót választasz, és hallgatni is fogsz rájuk. – Meglesz – bólintottam, aztán Marcra és a nagybátyámra sandítottam, végül Vic apja felé fordultam. Pontosan éreztem, hogy Vic, Teo és a szobában mindenki más minket figyel. –

Di Carlo tanácsos, ha több időre van szükséged…

Di Carlo elmosolyodott, aztán kinyúlt, és két tenyere közé vette a kezemet. – Nem. Az életemet is rábíztam apádra, a döntésében sem kételkedek. Egy tűzgolyóra való kemény elszántság vagy, pontos az erkölcsi iránytűd és akkora a szíved, mint egy bruiné. A többit az idő és a tapasztalat meghozza, ha hallgatsz a tanácsadóidra és tanulsz a hibáidból. És úgy vélem, mindkettőt meg fogod tenni, igaz? Csak bólintani tudtam; eltökéltem, hogy nem sírok, amíg egyedül nem maradok. –

Köszönöm! – Visszanyeltem a hála könnyeit. – Mindent megteszek, hogy ne okozzak csalódást.

– Ó, gyermekem, nem az én elvárásaimnak kell megfelelned, ha nem a falkádéinak. És valami azt súgja, saját magaddal szemben magasabbra teszed a lécet, mint ahogy azt ők elvárnák. Egyszerre megértettem, hogy igaza van. A saját magammal szembeni elvárásaim az eget érték, mert megegyeztek azokkal, amiket apám állított fel, már a legelején. És igenis megfelelek nekik, vagy belehalok a próbálkozásba. Amikor Di Carlo hátralépett, körülnéztem. A legtöbb zúzódásra eddigre már jeget tettek, a sebeket kitisztították, a vágásokat összevarrták. Utoljára Marcot látták el; Vic abban a percben fejezte be a jobb külső combján esett hosszú, de szerencsére nem túl mély karmolás befoltozását. –

Na jó, induljunk! – Az ajtó felé fordultam. Mindenki felállt.

– Izé, Faythe? – Marc a karomért nyúlt, szép ajka sarkába apró mosoly költözött. – Az első hivatalos tanácsom az új alfának, hogy javaslom, vegyél fel egy nadrágot. És talán egy inget is. – A mosoly vigyorrá szélesedett. Magához húzott, hogy a fülembe suttoghasson; Jace a szoba túloldaláról haragosan figyelt minket. – Nekem határozottan bejön ez a látvány, de gyanítom, a többi alfa komolyabban vesz majd, ha a szerephez illően öltözöl. Elvörösödtem: akkor ébredtem rá, hogy félmeztelen vagyok. És hogy Marc magától hozzám ért anélkül, hogy tű lett volna a kezében vagy bosszúvágy a szemében. –

Igen. Öltözni. Jó gondolat.

A hálóban feltúrtam a táskámat, és előszedtem egy fekete nadrágot, egy hozzávaló, vékony csíkos blúzzal. Már gombolkoztam, amikor nyílt az ajtó. Jace lépett be, becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott. –

Jól vagy? – kérdezte.

–

Amennyire lehet.

Betűrtem a blúzt a nadrágom derekába, becsatoltam az övemet. Jace nekidőlt a komódnak, a tekintete az enyémet kereste. – Még nem volt alkalmam, hogy elmondjam, és most nagyon nem érzem helyénvalónak. De nagyon-nagyon sajnálom, ami apáddal történt. – Kitárta a karját, odaléptem hozzá. Hagytam, hogy átöleljen. Nem kért semmit, csak a jelenlétét adta, egy pillanatnyi puha, meleg biztonságot percekkel azelőtt, hogy be kellett volna mutatnom a világnak acélgerincemet és gránitarcomat. A vállára tettem az államat, a hátamat simogatta, és a hajamba suttogott. – Nem sokra emlékszem a saját apámról, de amióta meghalt, nem volt még nap, amikor ne kívántam volna, hogy bárcsak itt lenne. A fenébe, akkor ez az egész meg se történt volna. – Nem egy dolog vezetett idáig, Jace. És ezen már nem változtathatunk. A legtöbb, amit tehetünk, az, hogy véget vetünk neki. Véget vetünk Colin Deannek, és tönkretesszük Calvin Malone-t. –

Tudod, hogy melletted állok. Akármire van szükséged.

–

Tudom. – Szipogva próbáltam gátat vetni a könnyeknek. – Köszönöm!

Mielőtt felelhetett volna, megnyikordult az ajtó. Elhúzódtam Jacetől. Marc állt a küszöbön, és ránk meredt. Összeharapta a fogait, és visszanyelte, amit mondani akart, de tudtam, csak a körülmények miatt teszi – és talán, mert mindketten talpig fel voltunk öltözve. –

Készen álltok?

– Igen. – Megigazítottam a blúzomat, és megköszörültem a torkomat. – Csak… csak egy perc még. Apuval. Marc bólintott. Végigsiettem a folyosón, beléptem apám szobájába, becsuktam az ajtót, és megpróbáltam mindent kizárni. A nappaliból hullámokban beáramló beszélgetés fojtott hangjait, a feszültséget, a félelmet és a Marc meg Jace körül állandó, erőszakos felhőben forgó vágyat és konfliktust. Mindent kiszorítottam a tudatomból, ahogy az ágy mellé léptem. A gondolataimra telepedő nehéz csenden gázoltam át, és a friss fájdalmon, amit apám halála okozott, és ami csak árnyéka volt a teljes kínnak, ha majd lesz időm, hogy feldolgozzam az elvesztését. Hogy elfogadjam. A lepedő, amivel valaki letakarta, nem fedhette el jól ismert alkatát. Életem legbiztosabb pontja volt. Ő forgatta előre az időt, miatta kelt és nyugodott a nap. Fiatalabb koromban az ő elvárásai fűtötték a becsvágyamat, a csalódottsága megtörte a szívemet, még akkor is, amikor lázadozva próbáltam magamnak saját utat törni. Amikor felnőttem, bár nem ismertem be, de még mindig számított, hogy büszke-e rám. Remegő kézzel hajtottam vissza a leplet. Apám vakon nézett fel rám – most már képtelen voltam visszafojtani a könnyeimet. Gyerekkoromban minden bajomat elmulasztotta egyetlen szavával. A mosolya napsütés volt, a homlokráncolása mennydörgés. Okos volt, nagylelkű, makulátlanul becsületes. Ki tudott toloncolni egy határsértőt, ellenőrizni tudta a matekházimat, és meg tudta javítani a mosdóban csepegő csapot, és mindezt még vacsora előtt. Nagyon sokáig legyőzhetetlennek gondoltam, azt hittem, őt nem érintik az emberek életét megkeserítő kicsinyes gondok.

És most elment. Az ágy szélére telepedtem. – Megcsinálom, ahogy akartad – suttogtam, és kétségbeesetten szerettem volna, ha valóban hallaná. – Legalábbis megpróbálom. Bele fogok bukni, de nem ez a lényeg, igaz? – Az ölembe ejtett kezeimre néztem; csak most ébredtem rá, hogy anyámtól örökölt hosszú, kecses ujjaim végén apám körmeinek keskenyebb változata nőtt. Hogy lehet, hogy eddig ezt nem vettem észre? – Nem adom fel csak azért, mert Malone és a többiek nem ismernek el. Találok más utat. Nem hagyom cserben a falkát. Téged sem hagylak cserben… Felálltam. Letakarni még sokkal nehezebb volt, mint először leemelni róla a leplet. Kicsit úgy éreztem, ezzel elengedem, és ez volt életem egyik legijesztőbb cselekedete. Most, hogy apám eltávozott – leszámítva a mély és valódi fájdalmat, ami bennem kavargott –, immár senki sem védhetett meg, ha olyasmibe keveredek, amibe nem kellene. Még ott voltak a barátaim, a támogatóim, a tanácsadóim, de az eddigi örök biztonsági hálóm elveszett. Egyetlen rossz lépés, és lezuhanok, teljesen összetöröm magam. És semmiféle tanács nem segíthet, ha már lezuhantam. A vállaimra nehezedő teher súlyától félig bénán, reszketve, mert egyedül kell állnom a meredélyen, elfordultam apámtól, és a tükörbe pillantottam. Alig ismertem meg a nőt, aki visszanézett. A saját zöld szemeimet láttam az arcában, a saját hosszú, fekete hajamat söpörtük hátra mindketten. De a lélek a kép mögött a felismerhetetlenségig megzúzódott, még sokkal inkább, mint a tényleges arca. Az is különbözött az emlékeimben élő énképtől, az állandó tizennyolc évestől, aki ifjúságtól ragyog, csupa izgalom, és meg van győződve róla, hogy a tanulás meg a függetlenség jelentik álmai jövőjének kulcsát. A tükörképem arca heges volt, a ruhái friss sebeket rejtettek, a szeme alatt karikák sötétlettek. Ez a Faythe elegáns nadrágot és blúzt viselt, a haja összevissza kócolódott az arca körül, mint egy vadló sörénye. Ez a Faythe készen állt, hogy eljátssza a szerepét az apja játékában, és bent is maradjon. Az ujjaimmal fésültem át a hajamat, éppen csak annyira, hogy elfogadható legyen, aztán elfordultam a tükörtől. Elégedett voltam a látvánnyal. Csak annyi időre léptem vissza a szobámba, hogy felvegyem legjobb fekete csizmámat. A sarka túl magas volt, hogy harcoljak benne, de ha valóban verekedésre kerül a sor, nekünk már a legelején mindegy lesz – Malone még mindig jelentős túlerőben volt velünk szemben, és még megvolt három pisztolya. Mindenki felnézett, amikor visszatértem a nappaliba, többek szeme kikerekedett. Marc arcáról leolvashattam, hogy megfelelően nézek ki: félig kőkemény üzletasszonynak, félig vagány amazonnak. –

Kész vagyok. Essünk túl rajta!

Az ajtóhoz siettem, a többiek utánam. Kiérve Marc a jobbomra lépett, Jace a bal oldalamra. Rick bácsi az embereivel jobb felől követett, Di Carlo meg a végrehajtói balról. Taylor csoportja zárta a sort, közöttük a bruin eltéveszthetetlen, földrengető lépéseit hallottam. Keller a jelek szerint eltökélte, hogy velünk marad, amíg megbizonyosodhat róla: nem lesz több verekedés a területén. Ezért elmondhatatlanul hálás voltam. Szó nélkül, sebesen gyalogoltunk. Alig éreztem a hideget, bár kabátot nem vettem magamra. Öt perccel később fellépkedtem a főépület első lépcsőin, és benyitottam. Az embereim a szokásos, legyezőszerű alakzatot vették fel mögöttem.

Calvin Malone felállt a kanapéról; igyekezett elrejteni meglepetését. Vártak rám, természetesen, de valószínűleg térdentenyéren csúszva, vérezve és rémülten, hogy bűneim bocsánatáért könyörögjek. Csakhogy ez a játszma nem így zajlik majd, és minél hamarabb megértik ezt, annál jobb. – Mit jelentsen ez? – tudakolta Malone összeszűkült szemmel, a kezeit ökölbe szorítva. Komolyan azt hitte, hogy összeomlok a nyomás alatt, mielőtt még egyáltalán megfenyegettek volna? –

Itt az új játékos. És most kezdődik az új játék.

TIZENNYOLC

Beléptem az épületbe, a támogatóim egymás után követtek. Azt kell mondjam, meglehetősen mély benyomást tettünk, még úgy is, hogy Keller kint maradt a verandán – neki egyszerűen nem jutott már hely. – Mit akarsz? – kérdezte Milo Mitchell, és Malone mellé állt, nehogy eltévesszük, kinek a szövetségese. –

Tűzszünetet, amíg eltemetem az apámat.

– Nahát, micsoda elegancia – szólalt meg Jerold Pierce a konyhaajtóból; örömmel láttam, hogy a halántékán egy mély, véres vágás éktelenkedik. – Először kiprovokálod a harcot, aztán időt kérsz, hogy nyalogathasd a sebeidet? Ezt nevezik a nő jogának, hogy meggondolja magát? – Malone-hoz fordult, és látványosan vállat vont. – Gondolom, ez a hormonális impulzivitás együtt jár a dologgal, ha kislányokat ültetünk nagy székekbe. Mi éppen ezért nem tesszük meg. Malone csak figyelt, amíg Pierce egyre közelebb lépkedett. Viszonoztam a tekintetét, eltökéltem, hogy meg sem rezzenek, amíg felmér. –

Nem kérhetsz tűzszünetet. Az az alfa joga.

– Hát, akkor pont jó, mert a déli középső falka új alfáját látjátok – feleltem nyugodt és békés hangon, tökéletes ellentétben a bennem lángoló pokoli haraggal. – Te nem alfa vagy, hanem egy csaló ribanc – meredt rám Pierce dühösen, de az arckifejezése elárulta, alig várja, hogy vitatkozzak vele. Azonban Jace szólalt meg a balomon. –

A végrehajtói elfogadták, és hivatalosan esküt tettek neki.

– Persze, mert lefeküdt velük – köpte Pierce. A nyelvembe haraptam, hogy csukva tartsam a számat. Egy alfa nem követelheti, hogy tartsák tiszteletben a magánéletét. – A Tanács nem ismerte el. – Az új hangra mindannyian felnéztünk. Wes Gardner lépett be a folyosó felől, mögötte Paul Blackwell és Nick Davidson. A játékosok teljes létszámban megjelentek. – Akkor tekintsétek ezt hivatalos kérelemnek a Területek Tanácsa részére, hogy elismerjen mint alfát. – Meg kellett fékeznem magamat, hogy ne fonjam össze a karomat magam előtt, nehogy zártnak vagy támadónak tűnjek. – Faythe… – kezdte Blackwell, és őszinte együttérzést láttam ráncos arcában. – Nagyon sajnálom, ami apáddal történt. – Köszönöm! – Mélyet lélegeztem, reméltem, nem látszik meg rajtam, mennyire megrázott a dolog. – Nem akarok mást, csak egy esélyt, hogy eltemessem. –

És még egy helyet a Tanácsban – csattant fel Mitchell.

– Csak ha muszáj, hogy tűzszünetet kérhessek. – Ekkora ellenállásra nem számítottam. Talán nem alázkodtam meg eléggé. Hiba. – Hogyhogy azt tudod, hogyan kell elkezdeni egy háborút, de befejezni, azt már nem? – Colin Dean állt az egyik háló ajtajában. A szemében düh izzott. Ő vette el tőlem az apámat, a legerősebb támogatómat, ő taszított mélységes gyászba. Egyben ő tett alfává. Ha és amennyiben hivatalosan

elismernek, fölé kerülök a rangsorban. Ezért égett olyan forrón a haragja, hogy szinte remegett körülötte a levegő. Több önuralmamba került, mint amit addig magamban tudtam, hogy ne vessem rá magamat, és ne tépjem ki puszta kézzel a torkát azért, amit apámmal és a falkámmal tett. Egy efféle halál túl gyors és kegyelmes lett volna a számára, azonban alig maradt már türelmem, azt sem őrá akartam vesztegetni. Sajnos abban a pillanatban nem tehettem mást, mint hogy elképzelem a halálát. És megtervezem. És elgondolom. Eljön majd a napja, és én is ott leszek. – Tényleg azt hiszi, hogy egyáltalán fontolóra vesszük az elismerését? – Pierce Malone-hoz beszélt, de undorodó pillantását nem vette le rólam. – Azt hiszem, hogy az elvek, amiknek a tiszteletben tartására felesküdtetek, mint tanácsosok, azt diktálják, hogy legalább hallgassátok meg a kérésemet – feleltem, aztán visszafordítottam a figyelmemet Malone-ra. Vártam a válaszát, miközben a szövetségeseink elhelyezkedtek a nagy nappaliban. –

Igaza van – mondta végül Malone. – Joga van hozzá, hogy megfontoljuk a kérését.

Ugyanakkor mindannyian tudtuk, hogy a megfontolás korántsem egyenlő az elismeréssel. –

Készen állsz most? – kérdezte.

Készen, hogy még több szexizmust és megaláztatást viseljek el? –

Minél előbb, annál jobb.

Malone egy megjátszottan hívogató karmozdulattal a folyosó felé intett. –

Az ebédlőben ülünk össze.

Tíz perccel később mindenki elfoglalta a helyét. A végrehajtók az összecsukható székeket három fal mentén, Malone az asztalfőt, a szövetségesei a jobbja felől eső helyeket, mi pedig, Paul Blackwell-lel kiegészülve, a bal oldalt. A két pártot a széles, fényes mahagóni asztallap felett egy láthatatlan, de szinte érezhető politikai szakadék is elválasztotta. Kifejezetten megkértem új végrehajtóimat, hogy mögém üljenek le, nehogy véletlenül rájuk pillantsak. Egy várományos alfa esetében a szerettei megerősítését és bátorítását a gyengeség jelének vehetik. A nagybátyám, Bert Di Carlo és Aaron Taylor fedezte a hátamat, Paul Blackwellnek pedig nem állt erősebb érdekében Malone támogatása, mint az enyém, mindazonáltal egyikükre sem számíthattam. Ez az én számom volt, az én felelősségem. Az én esélyem, hogy bemutassam – nem csak az alfáknak, hanem minden jelen lévő kandúrnak –, hogy megvan bennem, ami kell a falkám vezetéséhez és védelméhez. Hogy hiába minden szexista előítélet és általános bizalmatlanság. Mégis, amikor megálltam az asztal túlsó végén, és szembenéztem az emberekkel, akik együtt tartották kezükben a falkám jövőjét, legelőször az futott át a fejemen, hogy milyen átkozottul utálom ezt a termet. Még semmi jó nem történt a főépület ebédlőjében. –

Nos, jó. Faythe, mondd el, hogyan halt meg az apád!

Egy hosszú, fájdalmas pillanatig csak döbbenten bámultam Malone-ra. Rohadtul pontosan tudta, mi történt apuval; csak fel akart zaklatni, rákényszeríteni, hogy átéljem az egészet. Újra.

– Dean lelőtte, Calvin – csattant fel Di Carlo három székkel arrébb, és a Tanács elnökére meredt. – Nem látom okát, hogy olyasminek a tisztázására pazaroljuk az időnket, amit mind pontosan tudunk. – Semmi gond – mondtam, minden erőmmel igyekezve határozott, nyugodt hangon szólni. Ha összetör, hogy beszélnem kell apám haláláról, akkor nem vagyok elég erős alfának, és új okot adok nekik, hogy ellenem szavazzanak. Márpedig abból volt nekik így is elég. – Mellbe lőtték, mintegy fél órával később halt meg, a házunkban, a kanapén. –

És azt állítod, hogy a halála előtt téged nevezett ki elsődleges örökösének? – Igen.

– Tanúk előtt? – Mitchell szemében morbid kíváncsiság csillogott, ami jobban illett volna egy hullaházba, mint a Területek Tanácsának hivatalos ülésére. – Igen. A tanúk között volt három másik alfa is – vágta rá a nagybátyám, bár én majdnem biztos voltam benne, hogy egyikük sem hallotta a szavakat, amiket apám súgott nekem. – És úgy véled, képes vagy éppolyan jól vezetni és védelmezni a déli középső falkát, ahogy apád tette? – kérdezte Malone. A mosolyától felálltak az apró hajszálak a tarkómon. Cseles kérdés volt, nem adhattam jó választ. Ha igent mondok, arrogáns hazugnak bélyegeznek, ha bevallom, hogy kevés vagyok, sosem fogadnak el. Válaszd a kisebbik rosszat, Faythe… – A déli középső falkát senki sem vezetheti olyan jól, mint apám tette. Én legfeljebb megtehetek mindent, amire képes vagyok, és ami bennem rejlik, remélve, hogy büszke lenne rám ezért. – Mi van, ha nem elegendő, ami benned rejlik? – Wes Gardner hangja lágy volt, az arckifejezése azonban kemény és hideg. – Valóban úgy gondolod, hogy tisztességes a falkádat a lehető legjobb vezetésnél kevesebbre ítélni, ha később kiderül, hogy az ambíciód és a szükségleteik nem esnek éppen egybe? A tenyerem hideg verejtékben úszott, nem tudtam, mit csináljak vele. Természetesen nem. Az ambíció a jó vezetés halála. – Megálltam, hogy jelentőségteljesen Malone-ra nézzek, és ez oktalan büszkeséggel töltött el. – De mi van akkor, ha én vagyok, akire valójában szükségük van? Mi van, ha olyan valakire van szükségük, aki jobban ismeri őket önmaguknál? Aki megérti, miben rejlik az erejük, mi a gyengeségük, mert tanult a saját győzelmeiből és vereségeiből? Aki tudja, mit ér azok tanácsa és vezérlő szava, akik már végigjárták az utat, amire ő most lép? Aki a világon mindennél jobban szereti őket, és megtesz mindent, amit kell, hogy vezesse és megvédje őket? – Még ha ez azt is jelenti, hogy lemond egy magánál alkalmasabb jelölt javára? – kérdezte halkan Paul Blackwell. Megfagyott bennem a lélegzet. Korábban minden alkalommal, amikor a Tanács előtt kellett beszélnem, apám is jelen volt, és egy apró biccentéssel vagy szemöldökráncolással a tudtomra adta, jól csinálom-e. Most azonban vakon repültem, még a kifutópályát sem láttam. Rettegtem, hogy összetöröm a gépemet. – Igen – feleltem végül. – Ha találok valakit, aki nálam jobban képes vezetni őket, lemondok a javára. Ahogy, remélem, minden jó alfa tenné. De pillanatnyilag nincs nálam jobb jelölt a pozícióra. Apám szerint legalábbis. – És ha tévedett? – Malone összefonta az ujjait az asztalon, úgy méregetett kihívón: merek-e felelni. Hosszan, csendesen felsóhajtottam; próbáltam eldönteni, hogy a válaszom számít-e egyáltalán. Aztán pislantottam, és a szemébe néztem. – Az a dolgom, hogy bebizonyítsam, nem tévedett.

Csend fogadta a bejelentésemet. Az alfák kifürkészhetetlen pillantásokat váltottak egymással, és hallottam, ahogy a hátam mögött fészkelődnek a végrehajtók. Alig kaptam levegőt. Ennyi? Nem lesz több kérdés? – Úgy vélem, készen állunk a tanácsosok meghallgatására – egyenesedett fel Malone. A hosszú asztalon át nézett szembe velem, és bár hatalmas vereséget várva jöttem ide, most mégis kivert a libabőr a várakozástól. – Uraim, mindenki elmondhatja, miként döntött. Elismerhetitek Ms. Sanderst alfának, megtagadhatjátok, vagy tartózkodhattok a szavazástól. Rám vetette a tekintetét. Kihúztam magam, megigazítottam a blúzomat. –

Ha öt alfa elismer, azt úgy kell tekinteni, mintha a teljes Tanács döntése volna.

Bólintottam. Eddig semmi új. Malone a nagybátyámra pillantott, aki jobb felől a legközelebb ült hozzám. –

Rick?

A nagybátyám elmosolyodott, és ez volt az első barátságos arc, amit a tanácskozás kezdete óta láttam. – Elismerem Faythe Sanderst a déli középső falka alfájának. Apró, hálás biccentést küldtem felé, de Malone már tovább is lépett. – Bert? Di Carlo bátran a szemébe nézett. –

Elismerem Faythe Sanderst a déli középső falka alfájának. – Aaron?

Taylor tétovázott, de csak egy pillanatig. – Elismerem Faythe Sanderst a déli középső falka alfájának. Malone a homlokát ráncolta, de nem tett megjegyzést. – Milo? Milo Mitchell gyilkosan utálkozó pillantást vetett rám. Megtagadom, hogy elismerjem Faythe Sanderst a déli középső falka alfájának. A pokolba is, még nősténynek sem kellene elismernem, amiért ilyen sokáig kibújt a valódi kötelezettsége alól. Lehunytam a szememet, összeharaptam a fogamat, ki ne kiabáljam a káromkodással fűszerezett választ, ami a nyelvemre tolult. Malone sem mosolygott, de a szeme csillogott örömében. – Wes? Wesley Gardner az asztalt nézte. –

Megtagadom, hogy elismerjem Faythe Sanderst a déli középső falka alfájának. – Paul?

Blackwell megmarkolta a botját, és egy pillanatig hallgatott, aztán felnézett rám az asztalon át. –

Pillanatnyilag tartózkodom.

Megkönnyebbülésemben felsóhajtottam, és kilazítottam ökölbe szorult kezeimet. A tartózkodás sokkal, de sokkal jobb volt, mint a megtagadás, amit vártam tőle. A tartózkodás azt jelentette, hogy később még meggyőzhetem: apám tudta, mit csinál. Hogy én vagyok a megfelelő ember a feladatra. –

Nick?

Davidson fészkelődött ültében. Abban a pillanatban nagyon hasonlított hétéves anyátlan kislányához. –

Pillanatnyilag tartózkodom.

Soha életemben még nem örültem jobban a válasz elmaradásának. Malone haragos arca pedig feltette az érzésre a koronát. – Jerold? – Megtagadom, hogy elismerjem Faythe Sanderst bármiféle alfának, kivéve a képzeletét. És őszintén szólva, sért az arroganciája. Malone egy másodpercig hallgatott, hadd lógjon Pierce kijelentése a levegőben, hadd érezze át mindenki. Én csak némán füstölöghettem. – Ez csak három elismerő szavazat – jelentette ki az új elnök, ha esetleg valaki nem számolta volna. Égett az arcom. Igen, számítottam erre, de ettől még nem lett édes a megaláztatás. – Úgyhogy az én döntésem már nem is igazán számít. De azért megmondom. – Ezúttal, amikor összeakadt a pillantásunk, a szája sarka megrándult, láthatóan alig bírt a mosolyával. –

Faythe Sanders, megtagadom, hogy elismerjelek a déli középső falka alfájának.

Röviden biccentettem, és már fordultam volna az ajtó felé – nem juthatok ki elég hamar –, de Malone következő szavai megállítottak. – Mindazonáltal, apád iránti tiszteletből helyt adok a tűzszünetet illető kérésednek, hogy tisztességgel eltemethesd. Meg akartam köszönni, annak ellenére, hogy kifacsarta a „tisztelet” szó jelentését, de még mindig nem fejezte be. – És a falkád iránti tiszteletből, figyelemmel az elszenvedett tragikus veszteségre, ugyanannyi időt adok neked, hogy bemutasd az alfát, aki méltó a Tanács elismerésére. Ha a rendelkezésre álló idő alatt nem teszed ezt meg, a Tanács jelöl ki egyet. Tessék? Meg se bírtam szólalni, levegőt se kaptam. Ezt nem teheti. Alfát még sosem jelölt ki más, mint az előző alfa, és általában még ez is csupán formaság volt a hivatalos visszavonulása alkalmával. Égett az arcom, a kezem ismét ökölbe szorult, nem is bírtam ellazítani. A szemem mögött ismerős égő érzés jelentkezett, és nem tudtam eldönteni, könnyek törnek-e rám, vagy a részleges átváltozás. Ehhez nincs hatásköröd. Nincs rá precedens – kezdtem, és csak kissé nyugtatott meg, hogy láttam: Taylor, Di Carlo, Blackwell és Rick bácsi is riadtan néz rá. –

Arra sincs precedens, hogy egy falka ne tudjon alkalmas jelöltet állítani.

–

Alkalmas jelölt vagyok – szűrtem összeszorított fogakkal, nehogy átváltozzon az állkapcsom.

– Még asszonynak sem vagy alkalmas – vetette oda Dean a fal mellől. – A végrehajtóid felével lefekszel. Malone egy pillantásával elnémította, de a kár már megesett. Pierce és Mitchell bólogatott, még Blackwell is rosszallón nézett maga elé. És én nem kiálthattam csalást. Előrehajoltam, két tenyérrel az asztalra támaszkodtam, hogy ne remegjen a kezem. – Malone tanácsos, nem tehetsz egy akármilyen kandúrt a falkánk élére. Ez nem a te döntésed. Az emberek nem sakkbábuk, hogy úgy pakolászd őket, ahogy kedved tartja! – Igaza van – állt fel a nagybátyám is, ingujja alatt megfeszültek az izmai. – Nem te választod ki egy másik falka alfáját.

– Nem is kell, ha Faythe megteszi, ami a falkájának a legjobb. Ha visszalép, és választ egy megfelelő férjet, aki majd megvédi őket. – Ahogy a megfelelő szót hangsúlyozta, tudtam, sem Marc, sem Jace nem esik a meghatározás alá. – De ha nem a falkatársai érdekét tartja szem előtt, én készen állok, hogy megtegyem helyette, amit szükséges. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, kirobban a bordáim közül. –

Nem választhatsz nekem férjet.

– Persze hogy nem. Nem is vehetlek rá, hogy szegény anyádat unokával ajándékozd meg, sajnos. Habár a vérvonalad ki fog halni, ha nem hordod ki a következő generációt. De biztosíthatom a falkád számára a vezetőt, akit megérdemel, és meg is teszem, akár elfogadod, ahogy illendő, akár nem. Hacsak nem lépsz vissza, és végre, kivételesen, jót nem teszel valakivel. Morgás szakadt fel a torkomból, de a nagybátyám a karomra tette a kezét, hogy némán figyelmeztessen. – Egyetlen módon kerül más alfa a területem élére, mégpedig úgy, ha megnyeri a jogot… a kötelességet, egy hivatalos kihívás árán. Személyes, fegyvertelen párharcban. Malone erre felnevetett, és a szövetségeseire nézett, hogy lássa, osztoznak-e a jókedvében. Amikor ismét rám pillantott, elviselhetetlen, keserű diadal ült a szemében. – Öt napot kapsz, hogy eltemesd apádat. Ha nincs új alfátok, mire a földbe kerül, én választok egyet nektek. Harcolhatsz vele, vagy le is fekhetsz, mint a férjeddel, ahogy a hagyomány diktálja – folytatta, a saját szavaimat olvasva a fejemre. Néma dühömet nem engedhettem szabadjára. – Akárhogy is, szombat estére a déli középső falkának új alfája lesz.

TIZENKILENC

– A koszos kurafi! – Bedobtam az ágyamon nyitva heverő táskába a köntösömet, és teli tenyérrel gyűrtem be a sarkába, hogy csak azért is beférjen. – Ezt nem teheti meg. Igaz? Malone nem ültethet a nyakunkba egy új alfát. Különösen az enyémbe nem. – Technikailag nem – sóhajtott a nagybátyám, és beleroskadt a sarokban álló karosszékbe. A gyenge világítás és a mindenhol terjengő árnyékok még hangsúlyosabbnak mutatták a szeme alatt megbújó karikákat. – De technikailag nem is azt csinálja. Ha engem kérdezel, hivatalosan annyi fog történni, hogy egy szombat este megjelenik néhány fiatal és erős kandúr, akik majd formálisan kihívnak a falka vezetéséért. Ilyesmire emberemlékezet óta nem volt példa, én legalábbis nem emlékszem, de a történelmünknek része. Ezt én magam emeltem ki. – És a tény, hogy Malone maga választja ki a kihívót, nem kerül a jegyzőkönyvbe. Egy szó sem esik róla. – Vagyis hivatalos oldalról nézve minden tiszta lesz? – Hogy a pokolba sikerül Malone-nak mindig hibátlan jogi köntösbe bújtatnia a gonosz mesterkedéseit? Rick bácsi vonakodva bólintott. –

Még ha kissé régimódi és barbár is, de jogszerű.

– Vagyis nem tehetek mást, meg kell verekednem azzal a seggfejjel? – Vagy akár feleségül is mehetek hozzá a jelek szerint, ami nem fog megtörténni. – Ha az embereim szeme láttára verem véres péppé, én lehetek az alfa, igaz? Lecsaptam a bőrönd fedelét, de nem ért össze a két fél, ami még tovább bosszantott. – Majd én megverekszem vele. – Marc kivette a köpenyt, szépen összehajtogatta, belesimította a táskába, végül behúzta a cipzárt. – Nem. Az teljességgel kizárt. – Én közben már a hajszárítómat és a hajkefémet pakoltam egy kisebb táskába. Erőt kellett vennem magamon, hogy össze ne törjem őket: a kezem mindenen ökölbe akart szorulni, amit megérintettem. – Nem úgy foglalom el a helyemet, hogy másra hagyom a harcaimat. Mit árulna el ez a többi alfának? És a többi vérmacskának? – Azt, hogy van eszed. Hagyományosan különben is kijelölhetsz magad helyett egy végrehajtót, hogy verekedjen meg helyetted. – És szerinted jobb vagy nálam? – Marc már válaszolt volna, de leintettem, a saját ostobaságom miatt a szememet forgatva. – Jó, persze, mindenestül jobb vagy nálam, de nem ez a lényeg. Muszáj végigcsinálnom. Mindenkinek látnia kell, hogy végigcsinálom. Ha nem vagyok képes megtartani a falkát elsőre, Malone csak új és új kihívókat küld majd. – Nem – rázta a fejét a nagybátyám. – Ha az első veszít, ellened vagy Marc ellen, Malone nem próbálkozik majd újra ugyanezzel a taktikával. Ő sem engedheti meg magának, hogy az emberei gyengének lássák. Inkább feljebb lép majd egy szintet, és szélesebb síkra tereli az ügyet. –

Háború? – kérdezte Marc. Rick bácsi bólintott.

– De ha így áll a helyzet, minek csináljuk egyáltalán ezt a szarakodást… – Alfaként káromkodni más, mint az alfák előtt, gondoltam –, és miért nem indítjuk meg eleve a teljes letámadást? Mert a kezünkbe adják a fejünket – felelte Marc komoran. – Megint.

– Akkor nem, ha jól használjuk ki az időt. – A sampon és a hajkondicionáló, amiket csak egyszer használhattam, a kozmetikumos táskába kerültek. Alig harminchat órája szálltunk le Montanában, és azóta az egész világom összeomlott. – Tudjuk, mikor indul a harc, és most már semmi okunk rá, hogy kihagyjuk a tartalékosokat. – Mire gondolsz? – kérdezte Di Carlo. Felnéztem: az ajtóban állt, mögötte kandúrok csomagoltak vagy hurcolták ki a bőröndöket. A legtöbben repülővel utaznak haza, mi azonban kocsival megyünk; apám testét gondosan becsomagoltuk és elhelyeztük a bérelt kisbuszban. Lehuppantam az ágy szélére, szembenéztem a nagybátyámmal és Di Carlóval; Marcot lehúztam magam mellé. – Malone azt mondta, öt napot ad, hogy eltemessük aput, és felmutassuk az új alfát. Ma hétfő van. Vagyis szombat este tervezi az alfabábu bevonultatását. Nekünk csak fel kell állítanunk a saját időrendünket, és gondoskodni róla, hogy elkéssen. – Megelőző támadás? – Di Carlo belépett a szobába, és a nagy bátyám széke mellett nekidőlt a falnak. – Sok a nyilvánvaló kockázata, de annál kevesebb a lehetőségünk. –

Meg az időnk – tette hozzá Rick bácsi.

Bólintottam. – Itt jön a képbe a kreatív tervezés. Elterjesztjük, hogy pénteken tartjuk a temetést, holott valójában szerda reggel tartunk egy csendes szertartást. Pénteken ehelyett bevonulunk Malone területére. Ha van egy kis szerencsénk, ez váratlanul éri, és még nem lesz készen az összes hadosztálya. – Di Carlóra, majd a nagybátyámra pillantottam, hátha leolvashatom a gondolataikat az arcukról. – Kiiktatjuk Malone-t és a közvetlen embereit, nélkülük a politikai szörny kicsit még vonaglik, aztán meghal. –

Nekem tetszik az ötlet. – Marc a derekam köré fonta a kezét.

Jace lépett a szobába, a kezében két gőzölgő bögre. Rám mosolygott, Marcot feltűnően észre sem vette. –

Különösen a vonaglós rész.

– Na igen, az benne a legszebb. – Elvettem a bögrét, és a többi alfához fordultam. Csak ekkor értettem meg teljes valójában a saját javaslatomat. – Minden egyes kandúrra szükségünk lesz. Mindegyikre – néztem egyikről a másikra. – Tudom, ez valójában nem a ti harcotok, úgyhogy megértem, ha ki akartok lépni. De tudnom kell… velem vagytok? Rick bácsi rosszallón nézett rám. – Faythe, ez az én harcom, majdnem annyira, mint amennyire a tiéd. Apádat nem csupán barátként szerettem, és nem csupán sógoromként. Szinte a testvérem volt, de még ha nem is így lett volna, akkor sem hagynám, hogy a húgom falkáját olyasvalaki ragadja el, akinek semmi köze a területhez, az emberekhez. – Megköszörülte a torkát, a szemébe különös csillogás költözött. – Én is a déli középső falkában születtem, nem emlékszel? És hiába élek a feleségem falkájában már több mint két évtizede, a déli középső terület még mindig az otthonom. Az is marad, hacsak Malone ki nem választ valami kandúrt gyanús indítékokkal, és egyértelmű hűséggel az appalache-i falka vagy annak az alfája felé. – Lassan kifújta a levegőt, és eltökélten nézett a mennyezetről lógó tompa fényű körtére. – Ezt nem hagyhatom. – Én sem. – Di Carlo még sosem volt ilyen komoly, amióta ismertem. Úgy tűnt, mint aki az elmúlt néhány óra alatt tíz évet öregedett. Köszönöm! – Lenyeltem a torkomban növekvő gombócot, visszapislogtam hálás könnyeimet. – Mindkettőtöknek nagyon köszönöm!

Marc még szorosabban ölelt át, és megfordult a fejemben a kérdés, vajon alfához méltó volna-e, ha hozzábújnék. – Mi a helyzet Aaron Taylorral? Van rá esély, hogy ő is velünk harcol? –

Minden esély megvan rá – bólintott Di Carlo.

– Lehet, hogy úgy véli, nem állsz még kész a falka vezetésére egyedül – kezdte a nagybátyám –, de azt biztosan nem nézi el, hogy Malone bárki mást ültessen a helyedre. Majd beszélek vele, és megerősítem, hogy tényleg velünk tart-e. – Köszönöm! – Lehunytam a szememet, gondolatban végigfutottam a fő terven, hibákat, gyenge pontokat keresve. – Kihagytam valamit? Van javaslatotok? – Hogyan fogod elhitetni Malone-nal, hogy a temetés pénteken lesz? – kérdezte Di Carlo. – Ha egyszerűen közlöd vele, nem fogja elhinni. A nagybátyám biccentett és hátradőlt. – Szerintem az lenne a legjobb, ha minden kapcsolatot elkerülnél az appalache-i falkával, mert ha egyenesen beadagolod a tévinformációt, arra rájönnek. – Aha, szerintem is az egyetlen módja, hogy azt hitessük el vele, amit akarunk, ha még a hazugságért is meg kell dolgoznia. – Felálltam, és már félig átszeltem a szobát, mire rájöttem, mit csinálok; hogy apám sokszor tett ugyanígy. – Vagyis meghívunk mindenkit egy pénteki temetésre, Paul Blackwellt beleértve. Malone hozzá fog menni infóért, mert az ő szövetségeseit nem hívjuk. Blackwell nem töri majd kezétlábát, hogy segítsen neki, de a szemébe sem hazudik, és ezt Malone is tudja. Vagyis ha Blackwelltől hallja, hogy a temetés pénteken lesz, neki elhiszi. Marc felém fordult az ágyon. – Ezzel csak egy a baj: a pletyka. Hogyan akadályozod meg, hogy Malone fülébe jusson, ha az emberek egy teljes nappal korábban elindulnak a temetésre? Valahol valaki megemlít majd valamit egy barátjának, testvérének vagy unokatestvérének, aki Malone embere, és akkor minden kreatív tervezésünk odavan. Lassan ingattam a fejemet, megfordultam és végigsétáltam a szobán, mielőtt válaszoltam volna. – Malone nem fogja meghallani, hogy az emberek korábban indulnak el, mert senki nem jön majd – pillantottam Rick bácsira és Bert Di Carlóra; előre bántam, amit még mondanom kellett. – Ti sem. – Várj, nem vehetünk részt a temetésen? – A nagybátyám úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna, de én csak ingattam a fejemet. – Senki sem vehet részt, legalábbis a valódin, a szerdain nem. Marcnak igaza van. Kizárt, hogy Malone ne tudja meg, ha az egész országból megindulnak az emberek… a fenébe, az egész világból. – Apám nagyon sok alfát ismert más országokból. – Az egyetlen lehetőségünk, hogy egy csendes temetést rendezünk, csak a ranch lakói részvételével, később pedig, ha ennek az egésznek vége, tartunk egy tisztességes megemlékezést is. Rick bácsi sóhajtott, és összeharapta a fogait. –

Hát, nem mondom, hogy tetszik, de ha ez a módja, a cél végül is szentesíti az eszközt.

Di Carlo bólintott, és karba tette a kezét. – Persze az embereinknek meg kell mondani, mi a helyzet, különben temetésre készülnek harc helyett. Marcra sandítottam.

Igen, nekünk is. – A falka tagjainak, akik nem dolgoztak végrehajtóként, most mégis behívjuk őket a harcba. – Csütörtök estig ne – felelte Marc, Di Carlóra pillantva. – Úgy egy egész éjszakájuk lesz, hogy felkészüljenek az appalache-i háborúra a temetés helyett, de talán a szóbeszéd nem jut el Malone füléig. Mert szóbeszéd mindig lesz egy olyan társadalomban, ahol mindenkinek van barátja vagy családtagja egy másik falkában. – Hát, messze nem hibátlan, de legalább terv – összegezte Di Carlo, miközben a nagybátyám felegyenesedett. – Sajnálom, hogy így alakult, Faythe. Én is felálltam, kinyújtottam a kezemet, Di Carlo azonban magához húzott és homlokon csókolt – ami megint csak szokatlan dolog két alfa között. De őszintén szólva, ahogy a dolgok alakultak, a jövő nemzedékek a szokatlannál jóval erősebb jelzőkkel ruházzák majd fel az alfaságomat. – Meg tudod csinálni – jelentette ki Di Carlo, amikor hátralépett, hogy lenézzen rám. – Együtt meg tudjuk csinálni, éppen úgy, ahogy apád is akarta volna. – Köszönöm! – válaszoltam elszoruló torokkal, könnyes hangon. Di Carlo bólintott, aztán sebesen megfordult, és kisietett a nappaliba. Az volt az érzésem, hogy ő is elérzékenyült. – Hívjatok fel, ha hazaértetek! – kérte a nagybátyám Marc kezét megrázva, aztán hozzám fordult. – Én alig öt évvel voltam idősebb nálad, amikor alfa lettem, és emlékszem, mennyire megrémültem, bár apósom ott volt, hogy segítsen, ha kell. El se tudom képzelni, mekkora nyomás alatt vagy most. De egyet tudok: apád nem bízta volna rád a falkát, ha nem lett volna tökéletesen biztos benne, hogy alkalmas vagy a feladatra. És én sem támogatnálak, ha nem volnék tökéletesen biztos az igazában. Ezúttal nem bírtam visszatartani a könnyeimet, csak elmázoltam őket a kézfejemmel, mielőtt lepereghettek volna. –

Nem baj, ha egy alfa megöleli a másikat?

Rick bácsi lassan, szomorúan elmosolyodott. – Most nem. – Azzal magához húzott, és úgy megszorított, hogy moccanni sem bírtam. – Faythe, te másféle alfa vagy. Új nemzedék. A különbözőséged az erőd része. Ne akarj olyan lenni, mint mi, többiek. Még apádra se akarj hasonlítani. Malone sosem értett meg, úgyhogy fogalma sincs, miként bánjon veled. Azt se tudja, miként szálljon szembe veled… amíg hű maradsz önmagadhoz. Bólintottam, mert ezt jó tanácsnak éreztem. Még értékesebb lett volna, ha tudom, mégis, ki a csoda vagyok én. Szívből jövő bocsánatkéréssel búcsúztunk el Elias Kellertől, és nekiadtuk Brian telefonját egy extra akkumulátorral. Malone és a szövetségesei még néhány napig maradni akartak, és a bruin megígérte, hogy hív, ha valami bajt kevernének, vagy esetleg ha meg tudta semmisíteni a maradék fegyvereiket. Az autóút Montanából a LazyS ranchra valamivel több volt, mint harminc óra, beleértve a megállókat is. Zsíros, gyorséttermi ételeket ettünk, felváltva vezettünk és a hátsó üléssoron aludtunk, így nem kellett megállnunk sehol éjszakára. Dr. Carver gépe két órával az indulásunk előtt szállt le, úgyhogy ő is velünk tartott; Brian mellett ült a harmadik sorban. Egyértelműen ez volt életem legpocsékabb útja; hat órát töltöttem belőle összegömbölyödve hátul, a fejemmel Vic ölében, hogy sem Jace, sem Marc ne érezze magát elhanyagolva. De ahogy egyre közelebb értünk Texashoz, úgy jött egyre nehezebben az álom. Csak anyámra tudtam gondolni, és arra, mit

mondjak neki. És apámra, aki műanyagba csavarva hevert a csomagtérben – micsoda méltatlan helyzet a leginkább méltóságteljes embernek, akit valaha ismertem! Amikor kedd délután Marc végre bekanyarodott fél kilométeres, kavicsos behajtónkra, testben-lélekben dermedt voltam. A világ nem volt többé valóságos, leszűkült az autópálya zajaira, a zsír és a kipufogógázok szagára. És hiába töltöttem el több mint egy napot a kocsiban, semmittevéssel, amikor hazaértünk, rájöttem, hogy egyáltalán nincs elegendő időnk, hogy mindent elrendezzünk, amit kell. Kiugrottam a kocsiból, mielőtt Marc leállította volna a motort, és a bejárati ajtó kitárult, mielőtt a lépcsőkig értem volna. Anyám rohant ki, Michaellel a sarkában, és mire felfoghattam volna, mire készül, már a karomba is vetette magát. Zokogva kapaszkodott belém, a könnyei átáztatták gyűrött blúzom vállát. – Anyu… – Michaelre pillantottam, de ő csak vállat vont, és az ajtófélfának dőlt. A szemüvege ferdén ült az orrán, a haja féloldalt furán felállt, mintha elaludta volna, a szeme alatt sötét karikák rajzolódtak ki. – Anyu… – Újra próbálkoztam, ezúttal el is toltam magamról, hogy kénytelen legyen rám figyelni. Pokolian nézett ki. A nadrágja meggyűrődött, a blúzán kávéfoltok éktelenkedtek, egyenes, vállig érő ősz haját mintha marokszámra akarta volna kitépkedni. Az arca kivörösödött és feldagadt a sírástól, a tekintete kétségbeesve kereste az enyémet, ahogy visszanézett rám. –

Igaz?

– Sajnálom, anyu. Annyira nagyon sajnálom… – Kipislogtam a szememből az új könnyeket, és hátrasimítottam a haját, hátha megtalálom benne azt az anyát, akit ismerek. Biztosan ott van valahol, a szívet tépő gyász és tagadás alatt. –

Látni akarom! Hozzátok be!… Látnom kell.

–

Nem, anyu, nem akarod…

– Katherine Faythe Sanders, te nekem ne beszélj vissza! – húzta ki magát. Megigazította a blúzát, mintha ennyitől helyreállna egyébként makulátlan összeszedettsége és megjelenése. – Ő a férjem, és látni akarom. – Jól van, anyu… – Michael lépett előre, átkarolta anyánkat, és mindkettőnket odébb vezetett az ajtótól, hogy a fiúk behordhassák a csomagokat. – De nem hozhatjuk be. – Rám nézett, az arcán kimerült bocsánatkérés. – Holly is itt van. Azt hiszi, autóbaleset volt. A lőtt sebet nehéz lenne megmagyarázni. Remek. Szabályosan szét kellett feszítenem az állkapcsomat, hogy meg tudjak szólalni. –

Mi a francot keres itt?

– Segíteni akar – vágott vissza Michael. Anyu a kisbusznál állt, néma könnyek csorogtak az arcán. – Mit kellett volna mondanom neki, hogy nem jöhet az apám temetésére? – Igazad van. Sajnálom. – Lehunytam a szememet, mély lélegzetet vettem, mielőtt újra ránéztem volna. – Csak most nagyon nem megfelelő az idő arra, hogy egy ember mászkáljon a házban. –

Tudom – sóhajtott Michael.

De valójában nem tudta. Még nem szóltam Malone fenyegetéséről, hogy helyettest talál nekem, mert ezt a rossz hírt személyesen akartam közölni, hogy csak egyszer kelljen elmondanom. – Muszáj beszélnem veletek. Hollyt kivéve mindenkivel. Az irodában. Michael… a dolgok rosszul állnak. A testvérem állta a pillantásomat, láthatóan megpróbálta felmérni az arckifejezésem alapján, hol állunk a katasztrófaskálán, aztán bólintott, és anyut rám hagyva elindult, hogy összeszedje a többieket. – Anyu? – kérdeztem. Anyám visszafordult felém. Már nem sírt, összeszedte magát valamennyire; csak kimerültnek tűnt, kifacsartnak és… és öregnek. – Beszélnem kell veled. Fontos. Meg fogsz… meg fogsz tudni hallgatni? – És megérteni? Mert azt nagyon jól tudtam, hogy a gyász képes összezavarni az ember elméjét. –

Rendben leszek, ha láttam. Csak… muszáj látnom.

–

Jól van, ha biztos vagy benne.

Bólintott, gyűrött blúza felett karba tette a kezét. – Biztos vagyok. – Egy pillanat. Leszaladtam a lépcsőn, és elkaptam Marcot a kisbusznál. – Figyelj, el tudnátok hajtani a pajtáig, és ott kiteríteni? Anyu látni akarja, és nem lehet lebeszélni. – Különben pedig minél előbb látja, annál hamarabb elfogadja a tényt. –

Persze. – Visszaült a kormány mögé, Vic mellé, és elindultak a keleti mezőre, a pajta felé.

Anyu elindult le a lépcsőn, utánuk, de rátettem a kezemet a karjára. –

Vegyél cipőt! – néztem jelentőségteljesen mezítelen lábára.

Anyu oda se figyelve biccentett, és visszament a házba, el a kifelé tartó Jace mellett. – Hogy vagy? – kérdezte Jace. Hagytam, hogy átöleljen, ártatlanul, vigasztalón, és a vállára fektettem az államat. Akik lemaradtak a montanai előadásról, azok a viszonyunkról sem tudtak még. – Szédülök, kicsit kavarog a gyomrom is – ismertem be. – Annyi a teendő, annyi mindent kell csinálni. Túl sok egyszerre, nekik és nekem. És őszintén, fogalmam sincs, honnan kezdjem. – Kezdd édesanyáddal! – javasolta Jace. – Szüksége van rád, és nem kell, hogy mindenki előtt hallja meg a dolgokat. – Bólintottam, mire elhúzódott. – És akármennyire is utálom ezt mondani, a rólad meg rólam szóló részt sem kellene kihirdetni. Tényleg nem tartozik másra, a többieknek meg van fontosabb is, amin rágódhatnak. Kipréseltem magamból egy mosolyt. –

Mr. Hammond, úgy hiszem, a korával együtt növekszik a bölcsessége is.

Jace halkan nevetett. –

A huszonhat már nem tűnik olyan fiatalnak, mint a múlt hónapban.

–

A huszonhárom és háromnegyed sem.

– Faythe? – szólalt meg anyám. Riadtan felnéztünk, hátraléptem, és akkor jöttem rá, hogy ha eddig nem voltam gyanús, most már biztosan. Remek. Ennyit arról, hogy egyelőre hallgassunk… –

Kész vagy? – Bólintott. – Veled megyek. Jace, ránéznél Kacire?

Mondd meg neki, hogy mindjárt jövök! Jace biccentett, belépett a házba és becsukta maga után az ajtót. Némán sétáltam anyu mellett egy percig, csak a cipőnk alatt csikorgott a murva, majd a fagyott föld a keleti mezőre vezető, jól ismert csapáson. Elmaradt mögöttünk a ranch földszintes, hosszú, alacsony épülete, amit apám még a születésem előtt tervezett. A pajta – a háznál sokkal idősebb, képeslapra illően málló, pirosra festett, magas oromzatú épület – került elénk. Az életem nagy része e körül a két épület körül zajlott, de sosem gondoltam, hogy egyszer apám nélkül fogok itt élni. Még be se tettem a lábamat az otthonomba, de már nem éreztem igazán otthonnak nélküle. Mintha csak tettetném az egészet, vagy bármikor felébredhetnék egy szörnyű rémálomból. – utol.

Szóval… te és Jace…? – kérdezte anyám. Megdermedtem, aztán néhány gyors lépéssel értem

–

Ennyire látszott?

– A sejtelmesség sosem volt az erős oldalad, Faythe. – Megállt, hogy rám nézzen, vártam, mikor tűnik fel a szemében a harag vagy a megrovás, de semmit nem láttam, csak azt, hogy ő is kutat bennem valami után. – Szereted. Nem kérdés volt, hanem megállapítás, a téma ismerőjének tapasztalatából fakadó tekintélyével. –

Igen. De most nem kell erről beszélni. Az időpont nem igazán…

–

Faythe, egy ilyen megbeszélésre sosem lesz alkalmas időpont, és szerintem te is tudod ezt.

Bólintottam. Akár tanácsot akart adni, akár el akarta vonni a saját figyelmét egy világról, amit már nem sokáig kerülhet el, nyilvánvalóan az én elcseszett szerelmi életemről akart beszélgetni. És én bármire hajlandó voltam abban a percben, ami segít neki megküzdeni közös veszteségünkkel. –

Mi van Marckal?

Sóhajtottam, oda se figyelve elrúgtam egy követ. – Még mindig annyira szeretem őt, hogy fáj, ha megfordulok, és nincs ott. Jace valami… más. Valami különálló, de erős. Anyám a homlokát ráncolta, végül bólintott. –

Választanod kell. Miért jön mindenki ezzel? – Tudom.

– Marc alfának való, Faythe. Ha Jace is elkezd ilyesmi jeleket mutatni… a dolog nagyon elmérgesedhet. – Már benne vagyunk – feleltem. Anyám újra bólintott, mintha csak megerősítettem volna a gyanúját. – Honnan tudtad? – Onnan, hogy ismerlek. Erős vagy, Faythe. A legtöbb kandúr számára túl erős. Ők vagy azt várnák, hogy engedelmeskedj nekik, mert nő vagy, vagy hogy vezesd őket, mert alfa lettél. De te csak olyan férfiakat szerethetsz, akik elfogadják az irányításodat, ugyanakkor felérnek hozzád. Akik kihívást jelentenek. Tétován ráztam a fejemet. –

De Jace nem jelent kihívást. – Legalábbis még nem.

Anyu szomorú mosolya mindent elmondott, a tekintete mintha a gondolataimat akarta volna kiolvasni a fejemből, és talán a szívemből is.

– De igen, különben nem érdeklődnél iránta. Úgy vélem, az ő kihívása, hogy önmagaddá tegyen téged. Hogy elvállald a kockázatokat, amikért titokban majd meghalsz, és érezd, amit félsz érezni. – Lehunyta a szemét, és amikor felnézett, a pillantásában sajgó vágyódás csillogott, és valami izgatottság, amit nem érthettem. – Mellette élőnek érzed magad, igaz? Mintha az egész világ egyetlen drót lenne, áram alatt, ami csak arra vár, hogy megragadd, és felvillanyozódj? Úgy néztem rá, mintha hirtelen orosz nyelvre váltott volna – és mégis értettem volna. –

Honnan a csudából tudod?

A mosolya bánatossá halványult. – Onnan, hogy nekem apád jelentette ezt.

HÚSZ

A pajta ajtaja csukva volt. A tudat, hogy apám mögötte fekszik, valamiképpen még valóságosabbá – még kétségbeejtőbbé – tette a halálát, mint az utolsó lélegzete. – Anyu, nem muszáj ezt tenned. – Átkaroltam a vállát; mindketten az ajtót néztük, egyikünknek sem akarózott kinyitnia. – De igen. – Nagyot nyelt. Az emléknyom, amiről beszélt – apám, aki felvillanyozta –, eltűnt, és olyan sűrű szenvedés és rettegés váltotta fel, hogy szinte éreztem a levegőben. – Ha nem látom, sosem fogom elhinni, mert itt még él… – emelte reszkető, csupasz kezét a szívére. – Annyira él bennem, hogy még a hangját is hallom. – Mit mond? – kérdeztem; anyám arca elmosódott előttem a könnyeimtől. Anyut sokkal inkább cserbenhagytam, mint bárki mást. – Azt, hogy gyáva vagyok. – A hangja megcsuklott a szón, szipogott; a szarkalábak most mélyebben vésődtek a szeme sarkába, mint eddig bármikor. – Nem, anyu, ilyesmit sose mondana. – Még akkor sem, ha igaz volna. Szándékosan sosem bántaná, és sose bocsátana meg magának, ha véletlenül mégis megtenné. – Saját magadat hallod. Éles nyelvemet anyutól örököltem, még ha a gyakran keresetlen beszédstílusomat nem is. – Tudom – szipogott, és kihúzta magát. – De úgy hangzik, mintha ő mondaná. Kihívó… hogy menjek be oda, és nézzek szembe a dologgal, és erősebben jöjjek ki, készen arra, amit meg kell tenni. A temetés, a pakolás… – Felém fordult, az arcára kiült a rettegés. – Faythe, nem hiszem, hogy képes leszek összepakolni a holmijait. – Akkor ne tedd! Ki mondja, hogy muszáj? – Megpróbáltam mosolyogni, de alig oldódott a komorságom. – Nincsenek előírások, anyu. Nincs határidő a gyászra. – Leszámítva az alfa megnevezésére kapott öt napot, amiről még mindig nem szóltam neki semmit. –

Igazad van. – Mélyet sóhajtott, aztán visszafordult a pajtához. – Készen állok.

A kisajtón mentünk be. Két lépés után anyu megdermedt. Marc állt a maradék szénabálákból rakott emelvény mellett, amelyen, egy sötét takaró alatt feküdt apám mozdulatlan teste. Nem tudtam, hol találták a takarót, de hálás voltam érte: sokkal kevésbé keltett hideg, steril benyomást, mint a nejlon. Anyu lassan, némán zokogva ment közelebb. Marc visszahajtotta a takarót az arcáról. Próbáltan máshova nézni, de nem bírtam. Már sok halált láttam, barátokét és ellenségekét is, azonban a saját apámé teljesen más volt. Az arca elszürkült, amióta utoljára ránéztem, már nem tűnt olyan élőnek, hogy elhitethettem volna magammal: csak alszik. Anyu kivonta magát a karomból, és odalépett melléjük. Marc hátrált, hogy megadja neki az intimitás illúzióját; vele és Vickel megálltunk az első, rég üres boksz mellett. Vic kopott, fekete bakancsa orrát nézte, az arca puffadt volt és vörös a sírástól. Marc nagyon hasonlóan nézett ki. Egy pillanatra átkaroltam, aztán megfordultam, és a hátamat simítottam a mellkasához. Anyu letérdelt a pajta koszos földjére, fél kezét apám kihűlt szívére tette, a másikat a saját szájára szorította, mintha megszüntethetné az egészet csak azzal, hogy visszatartja a szavakat.

Csakhogy nem tehette. Nem hallottam, amit suttogott, és nem is akartam. Van, ami nem tartozik másra. Van, amit muszáj kimondani, akkor is, ha az, akinek hallania kellene, már nem hall semmit. Soha többé. Úgy száguldottak a gondolataim, hogy magam is alig tudtam követni őket. Annyi a teendő. Olyan kevésről tudom, hogyan csináljam. Nincs időm megbirkózni ennyi fajdalommal. A temetés. A harc. Megszervezni mindkettőt. Talán becsatornázhatnám az apám elvesztése felett érzett dühömet a merénylet tervébe – megölni Malone-t és kegyetlenül kibelezni apám gyilkosát. Két legyet egyetlen nagy, véres csapásra – ez hatékony módja a harag hasznosításának, nem? És Kaci. Valahogy meg kell találnom a módját, hogy megbeszéljük vele: éppen most veszített el még valakit. Azt, aki befogadta és védelmezte mindenáron – beleértve legfiatalabb fia életét is –, miután Kaci elveszítette a saját családját. A kislány nem lesz képes már sokkal több veszteséget elviselni, én pedig nem ígérhettem meg neki tiszta lelkiismerettel, hogy apám volt az utolsó. Jó esély van rá, hogy lesz még halottunk. Talán többen is. Nem. Megmerevedtem Marc ölelésében; a karja szorosabban fonódott rám, némán nyugtatva, bár azt se tudta, mi zaklatott fel. Egy dolog megtervezni a csatát, de előre várni a tragikus végkifejletet egészen más. Nem gondolhatok arra, ki eshet áldozatul. Kivéve magamat. Az egyik én lehetek, és akkor mi lesz a falkával nélkülem? – Nem tűnik harminchárom évnek – hallottam meg anyám hang ját. Felnéztem a gondolataimból: még mindig ugyanott térdelt, apám felé fordulva, de most már egyértelműen hozzánk beszélt. – Sose gondoltam volna, hogy három évtized csak így elszáll, de úgy érzem, csak múlt héten tettem a kezem a kezébe, hogy megígérjem: örökké szeretni fogom. És egy pillanatig sem bántam meg. Akkor sem, amikor felkapcsolva hagyta a villanyt a fürdőben, vagy amikor az asztalánál aludt el hajnali kettőkor… Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, hogyan állíthatnám meg néma könnyeimet, vagy hogyan száríthatnám fel az övéit. – Tudjátok, régen együtt futottunk. Csak mi ketten, kint az erdőben, boldogan a szélben, az illatokban, egymással. Soha nem volt szükségünk másra, de annyi áldást kaptunk még. – Megfordult, rám nézett. Az arcára írt fájdalomtól megszakadt és a névtelen, sötét semmibe zuhant a szívem. Marc eleresztett, hadd menjek oda hozzá. – Megkaptunk téged, és a bátyáidat. Ahogy növekedtél, olyan tehetetlennek éreztem magam… mintha szinte nem is tehetnék mást, csak nézhetném, ahogy mind az öten a saját lábatokra álltok. Egy csoda tanúi voltunk, és olyan gyorsan történt… Az egyik nap még azon csodálkoztunk, milyen kicsi az újszülött Michael lába a cipőcskében, másnap te indultál el az egyetemre, és vissza se néztél. Nem tudom, hová lett az idő, de az egészet vele töltöttem… és olyan sebesen eltelt. Leültem mellé; a szalmaszálak bökték a hátamat a blúzomon át. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Az érintés volt az egyetlen vigasz, amit képes voltam adni, nem bírtam szavakba önteni az érzéseimet. – Nem tudom, hogyan éljek így tovább, Faythe – suttogta. – Azt mondják, sose látod, amid van, amíg el nem veszíted, de én láttam. Minden pillanatban láttam, és most, hogy nincs többé, fogalmam sincs, mit tehetnék. – Még mindig itt vagyunk neked – válaszoltam, de magam is tudtam, hogy ez nem elég. A felnőtt gyerekek nem helyettesítik senki élete szerelmét, lelke másik felét. Mást azonban nem ajánlhattam.

Kivéve apám utolsó szavait. – Volt egy üzenete a számodra – tettem hozzá. Anyu felém fordult, kék szeme kivörösödött a sírástól, kitágult a reménytől. – Azt kérte, mondjam meg, hogy te vagy a teljes élete a találkozásotok pillanata óta. Azt mondta, hogy a szívében, a lelkében hordoz téged, és még a halál sem választhat el benneteket igazán. És el is hittem. Ha van szerelem, ami áttöri az idő és a halál határait, az a szüleimé lesz. Anyu ismét zokogni kezdett, de most már mosolygott. Örültem, hogy eddig nem adtam át az üzenetet – ebben a percben volt rá igazán szüksége. Percekig ült mellettem némán. Gondolkozott. Valószínűleg emlékezett. Aztán megrázta a fejét, és tudtam, visszatért a jelenbe. –

Meg kell szervezni a temetést. Muszáj elintéznem a telefonokat…

Hogyan mondjam meg neki, hogy nem lehet? Hogy úgy kell elásnunk apámat, mint egy bűnözőt éjszaka, különben a politikai utóhatások mindent elképzelhetetlenül rosszabbá tesznek? –

Még Ricknek sem szóltam… – Ő tudja – suttogtam.

Anyu értetlenül nézett rám, aztán bólintott. –

Hát persze. Hiszen ott volt. Nekem is ott kellett volna lennem. Nem, nem kellett volna.

–

Anyu… beszélnünk kell a többiről is. Ami még történt.

Felnézett. Megkönnyebbülten láttam, hogy a tekintete tiszta, bár még mindig cirógatta apám mozdulatlan karját a bálákon. – Téged nevezett meg. Tudom – bólintott, aztán egyszerre kiült az arcára az aggodalom. – Mindig is ezt tervezte, de túl hamar történt… – Igen. Rám hagyta a falkát, de anyu, a Tanács nem ismert el, és ha szombatig nem mutatunk fel egy elfogadható alfát, Malone megpróbálja majd a nyakunkra ültetni az egyik saját emberét. Anyu szemében düh villant, egész testében megmerevedett. –

Csak a holttestemen át.

–

És a miénken – vágta rá Marc, Vic pedig bólintott.

Csakhogy Malone-nak elég lesz az enyém is… – Faythe? – hallottam meg Owen hangját. Parkerrel álltak az ajtóban. Owen a mellkasára szorította viseltes cowboykalapját, és amikor felegyenesedtem, a pillantása apánk testére esett. Előrelépett. Felsegítettem anyut, aztán odasiettem a bátyámhoz. Owen átölelt: friss izzadság és föld illata borított el. Februárban egy állatok nélküli ranchon nem akadt sok munka, de az árulkodó illatok beleivódtak a kalapjába és a csizmájába, mindannyiszor felidézve a meleg, otthonos vigaszt, amit sehol máshol nem találhatok meg most, hogy Ethan meghalt. De a vigasz még nem jelent gyógyulást. –

Ott kellett volna lennem – mormolta a hajamba, az állán a borosta a homlokomat súrolta.

– Semmit sem tehettél volna. – Magamról már nem mondhattam el ugyanezt. Láttam, mi készül, láttam Deant, ahogy célra emeli a fegyverét, és nem voltam elég gyors. Nem lehettem. – A golyókkal nem harcolhatunk. – Viszont letéphetjük a fegyvert tartó kezet.

–

Anyunak nehéz.

– Tudom. Mindannyiunknak az. – Apám halála olyan megsemmisítő sokk volt, amilyet még sosem éreztünk. Mindent megváltoztatott. Nélküle szűz területen törtünk előre az életben, és a visszacsapódó ágak engem máris felsebeztek. – Túljutunk rajta… jó sok segget szétrúgunk majd terápiásan. – Ha már szóba került… – Owen eleresztett, és intett Parkernek, aki szintén átölelt. Igyekeztem kizárni a tudatomból, hogy whiskey-től szaglik – rengeteg whiskey-től. – Annyira sajnálom, Faythe… – mondta, amikor eleresztett, és átfuttatta az ujjait immár csaknem teljesen ősz haján. A válla felett láttam, hogy Owen átöleli anyánk vállát, és együtt nézik apánkat. Parker megköszörülte a torkát, és megint a bakancsára nézett, végül felpillantott. –

Láttad apámat? Hogy van?

Sóhajtottam, ellenálltam a késztetésnek, hogy félrenézzek. Az új munkakör határozottan legrosszabb része eddig a rossz hírek átadása. –

Hát, mondjuk úgy, nem igazán szeret engem. Sőt, alapító tagja a

„Lassú és kínos halált Faythe részére” klubnak. – Annyira rossz? – rezzent össze Parker. –

Csaló ribancnak nevezett.

– Miért nevezett volna ribancnak? – kérdezte Owen felém fordulva; közben nem eresztette anyánk vállát. – Mi van, a csaló már meg se lep? – Erőltetetten elvigyorodtam, jelezve, hogy csak viccelek, és hogy ne kelljen válaszolnom. A bátyám mögött Marc megmerevedett, és karba fonta a kezét. Parkert túlságosan lefoglalta a családi baja, hogy egyáltalán felfogja Owen kérdését. –

Én csak… én sajnálom, ahogy apám bánt veled. Ahogy mindannyiunkkal bánni fog.

A fejemet ráztam, felnéztem rá, próbáltam tekintélyt sugározni. –

Nem a te dolgod, hogy bocsánatot kérj az ő tetteiért. Semmi közöd az egészhez.

–

Tudom, de attól még úgy érzem.

– Tudom. – Jace ugyanígy érzett amiatt, hogy a mostohaapja vezeti a falkánk megszerzésére indított támadást, és én is hasonlóan gondoltam a bátyám és az apám halálára. A bűntudat volt a legkevésbé logikus érzelem, amivel találkoztam – és a legmakacsabb is. – Hát, Brian mondta, hogy lemaradtunk a hivatalos eskütételről, szóval… – Parker vállat vont. Owen és anyu a szavait hallva felénk fordult. – Készen állunk, hogy bepótoljuk. Owen szomorúan elmosolyodott, fél kezével gyűrögette kalapja poros barna karimáját. – Azt hiszem, az egészben annyi csak a jó, hogy a húgom az első női alfa a vérmacskák történetében. Csaló vagy sem. – Máris keményen megdolgozik a rossz híréért, szóval nem hiszem, hogy ez sokat számítana – csattant fel Marc. Anyám összevonta a szemöldökét. – Nagyon is sokat számít. – Kicsi, meleg keze az enyémbe csúszott. – Büszke vagyok rád, Faythe. Apád is az lenne.

Megint a könnyeimet nyeltem. Mennyi időnek kell eltelnie, hogy sírás nélkül képesek legyünk beszélni róla? – Én nem tudok… én nem hiszem, hogy képes leszek azzá válni, aki ő volt. – Nagyot nyeltem. Anyu megszorította a kezemet. – Legalábbis még nem. De Marc és Rick bácsi megígérte, hogy tanácsokat ad, és reméltem, hogy te is fogsz, ha a dolgok… elsimultak. Anyu erre halványan, de igazából elmosolyodott. –

Most még inkább büszke vagyok rád.

– Vagyis senki sem jöhet a temetésre? – kérdezte Owen. Bólintottam, áthajolva apám karosszékének támláján. Arra nem vettem rá magamat, hogy tényleg bele is üljek, de valamiképpen jeleznem kellett, hogy az enyém a hatalom. Elvárták. Néha az emberek ösztönös jelekből ismerik fel a vezetőket, és apám megszokott vezetői széke mellé állni volt a legegyszerűbb és legsimább módja, hogy megerősítsem a gondolatot: én vagyok az örökös. De minthogy Owen és Parker már letette az esküt, a jelenlévők közül pedig senki nem kérdőjelezte meg a helyzetemet, átfutott a fejemen, hogy nem saját magamat igyekszem-e meggyőzni. – Senki, aki nincs most itt – helyesbítettem. – De amint ennek az egésznek vége, tartunk egy rendes megemlékezést. Akkor mindenki illően leróhatja a kegyeletét. – De olyan rideg dolog, ha nem hívunk meg senkit – vetette ellen Brian a kanapéról, ahol Parker és Marc között ült. – Valójában éppen ellenkezőleg – szólalt meg anyám halkan, mégis mindenki figyelme azonnal rászegeződött. Manx mellett ült, a fiúkkal szemben. – Bensőséges lesz. Egy kis, zártkörű temetés lehetőséget biztosít a számunkra, hogy magunk között meggyászoljuk, mielőtt ki kellene állnunk mindenki elé az érzéseinkkel, akik ismerték őt. És ezzel a kérdés el volt intézve. Hála az égnek. Csodáltam az anyámat. –

És utána harcolunk? – Vic hangját átitatta az izgatottság, mint a selymet a kilöttyent vörösbor.

– Igen, és nem hagyjuk ott az appalache-i területet, amíg személyesen meg nem győződtem róla, hogy Calvin Malone már nem lélegzik. Colin Dean a másodlagos cél, és bár imádnám lassú kínhalálnak kitenni azért, amit az alfánkkal művelt, nem lehetünk válogatósak. Ha élve nem megy, holtan is jó lesz. – Márpedig ha jól ismertem Deant, inkább meghal, mint hogy a fogságunkba essen. – Van valami terv is, vagy csak ölni, csonkítani és elrabolni? – tudakolta Parker, komorabban, mint valaha láttam. Rosszul fogadta az apjáról szóló hírt, és még a szoba túloldaláról is éreztem az alkoholt a leheletén. Erről majd beszélnem kell vele. – Igen, ami azt illeti. Patricia és Melody Malone természetesen tabu, bár ha kell, velük szemben is szükség szerint védekezhettek. – Annak pedig én voltam az élő bizonyítéka, hogy egy dühös nőstény éppen olyan veszedelmes lehet, mint egy kandúr. – Ami a többieket illeti, csak akkor öljetek, ha muszáj! Az ellenség fejét akarjuk levágni, nem apróra trancsírozni, márpedig egy kis kegyelem sokat nyerhet nekünk. –

A halálunkat is jelentheti – jegyezte meg Parker.

– Igaz. Igyekezzünk, hogy erre ne kerüljön sor! – Pislogtam, körbenéztem a szobában, végigfuttattam a tekintetem az engem figyelők arcán. – Mindennek tetejébe utánpótlást kapunk a keleti parti, a középnyugati és a délkeleti falkáktól. – Azaz Rick bácsitól, Aaron Taylortól és Bert Di Carlótól. – Ráadásul a mennydörgő madarak légifedezetet biztosítanak majd. Legalábbis így tervezzük.

Ez utóbbit még meg kellett szervezni, mert a madarakkal csak személyesen vehettük fel a kapcsolatot. Amikor a meglepett morajlás alábbhagyott, folytattam, nehezen elrejtve szomorkás mosolyomat. – Nagyon remélem, hogy mindez együtt felesleges túlbiztosítás lesz majd, de ez az utolsó esélyünk, hogy kiiktassuk Malone-t, úgyhogy nem fogjuk elrontani. A kijelentésem általános tetszést aratott, szinte tapintani tudtam a vérszomjjal kevert várakozást. Miután megválaszoltam a többi kérdést, és felvázoltam a zártkörű temetés részleteit, és elbocsátottam a részvevőket azzal, hogy aludjanak valamit. A másnapi szertartás után nagyon kevés időnk lesz pihenni. –

Jól csináltad – állapította meg Marc, amikor az utolsó kandúr is kilépett a folyosóra.

Testben-lélekben kimerültnek éreztem magam, nagyon szerettem volna leülni. Lenéztem apám székére. Jace halkan felnevetett. –

Leülhetsz ám oda. Szerintem nem bánná.

– Még nem vagyok kész – ráztam a fejemet. – Furcsa érzés. – Máshova viszont nem ülhettem, mert úgy tűnt volna, hogy valamelyik oldal mellett döntöttem: Marc és Jace egymással szemben ült. – Akkor állva vezetsz majd minden megbeszélést? – Marc vigyorgott, mintha viccelne, pedig komolyan kérdezte. És valójában azt akarta kérdezni, hogy inkább állok-e, mint hogy válasszak kettejük közül. –

Lehet. Legalábbis amíg ki nem találom… mi a legjobb.

–

Nem vagy éhes? – kérdezte Jace. Marc arca elsötétült.

– Nem, minden oké. Nézzétek, fiúk… – Nagyot fújtam, és végre letelepedtem apám székének karfájára, fél lábbal a földön, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. – …nem kell engem kiszolgálni. Nem akarom. Tudok főzni. Kávét is. Marc erre felnevetett. – Faythe, rohadtál nem tudsz főzni. – Na jó, igazad van. – Habár, hacsak nem fagyasztott hamburgerről vagy pizzáról beszélünk, ők se tudtak. – Azt akarom mondani, hogy én nem vagyok az apám, és ne is kezeljetek úgy, mintha az lennék. Még mindig próbálom helyre tenni magamban a dolgokat, azt, hogy kinek kellene lennem, az alfaságot, és kicsit sem hiányzik, hogy elkezdjetek idétlenül viselkedni körülöttem. Jace kuncogott. – Még ha ezért Marc fel is dühödik, de szerintem egyikünk sem akar úgy kezelni téged, mint apádat. Marc komor pillantással felelt, de nem vitatkozhatott. –

Csak gondoskodni akarok rólad, Faythe.

– Tudom. És komolyan jól is esik. Csak… sok mindent kell végiggondolnom. Megoldom, ígérem. De most muszáj Kacivel beszélnem. Azzal otthagytam őket az irodában, de megálltam a küszöbön hallgatózni, amikor meghallottam Marcot. – Nem teszed éppen könnyebbé neki – mordult fel. Szinte láttam, hogy Jace felborzolódik, hiába választott el minket egy fal. –

Én nem teszem könnyebbé? Te morogsz és duzzogsz, és…

Hangosan megköszörültem a torkomat, hadd hallják mindketten, aztán a konyhába siettem, hogy megmentsem Kacit Hollytól.

HUSZONEGY

– Te az unokahúga vagy, igaz, Karli? – kérdezte Holly éppen, amikor, két percen belül már másodszorra, ismét a falhoz nyomtam a fülemet, hogy hallgatózzak. Kacit kértem meg, hogy foglalja le Michael ember feleségét az irodában csak alakváltóknak tartott megbeszélés alatt. –

Izé, aha…

Kaci eddig még nem kényszerült rá, csak Hollyval szemben, hogy használja is a hamis személyazonosságot, amit apám csináltatott neki. Csak azért drukkoltam, hogy eszébe jussanak a részletek. –

A családfa többi ága is ilyen… fura?

–

Hogy érted ezt? – kérdezte Kaci.

Megborzongtam. Mind pontosan tudtuk, hogy érti Holly. – Magántemetések. Jóformán hetente bekövetkező családi vészhelyzetek, ráadásul legtöbbször az éjszaka közepén. Zártkörű megbeszélések az irodában, ahová a dolgozók bemehetnek, de a családtagok házastársai nem. Mezőgazdasági munkások, akik a birtokon élnek, pedig egyetlen állat sincs sehol, télen pedig a szénával sincs feladat. –

Én ehhez nem értek – tért ki Kaci. – Az én családomnak nem volt farmja.

Majdnem hangosan felnevettem. – A te családod hol van most? – kérdezte Holly egy részeg tökfej érzékenységével. – Hogyhogy itt élsz, az unokatestvéreiddel, és nem a saját szüleiddel? Ééés, íme az én végszóm… Beléptem a konyhába, hogy Kacinek ne kelljen felelnie; próbáltam úgy kinézni, mint aki nem is hallgatózott. Kaci a pultnál ült, hosszú, sűrű, hullámos haját szoros copfba fonta. Holly vele szemben állt, éppen a tejesfazékba teendő kakaóport méricskélte. Csak a szemét festette ki, és ő is összefogta a haját a tarkójánál. Farmert viselt és egy szűk pólót; egyáltalán nem hasonlított a kifutón róla készített képekre, de azért így is szép volt, anélkül is, hogy a mesterfodrászok és sminkművészek ráöntötték volna a tökéletesség maszkját. Tisztának tűnt, becsületesnek, és nem is kicsit zavarodottnak. – Szia, Faythe… éppen forró csokit csináltunk. – Őszinte volt a mosolya, bár aggodalmas pillantása végigsiklott rajtam, a jeleket keresve, hogyan viselem apám korai halálát. – Kérsz? Hagyományos forró csoki, és természetes szépség. Nem csoda, hogy Michael szereti, a hatalmas alakváltó-akadályok ellenére is. – Hát, persze. – Felültem a Kaci melletti bárszékre, és egy alig látható biccentéssel jeleztem neki, hogy minden rendben, legalábbis a körülményekhez képest, és hamarosan neki is elmondok mindent. –

Nincs esetleg mentaaromátok? Kiválóan megy a csokihoz.

– Nézd meg anyu süteményes szekrényében – intettem a háta mögé. Az egyetlen emberi Sanders megfordult, hogy megnézze. Talán megkedvelhettem volna Hollyt, ha nem kell állandóan a titoktartásra koncentrálnom a társaságában. Nem mondhattuk meg, mifélék vagyunk: egy ember beavatása főbenjáró bűn, kivégzéssel büntetendő. Nem mintha a Területek Tanácsa pillanatnyilag bármi hasonló büntetést végre tudott volna hajtatni, de akármennyi gondot is jelentett néha Holly, egyikünk sem akarta sem őt, sem Michaelt szükségtelen veszélynek kitenni. – Minden rendben? – pillantott Holly a folyosó felé, egyértelműen célozva a tanácskozásra, ahonnan érkeztem, de gondosan elhallgatva Kaci előtt. A szándéka kedves volt – védjük a gyereket a tragédia említésétől is –, de kicsit ironikus, hiszen Kaci jóval többet tudott nála apám haláláról, az életéről nem is beszélve. – Amennyire a körülmények engedik, igen – válaszoltam, és végigsimítottam Kaci copfján. A kislány szomorúan rám mosolygott, de elfogadta az érintésben rejlő vigasztalást. Ez a macskaösztön dolgozott benne a legerősebben. – Akkor jó. – Holly két csepp mentaaromát ejtett a tejbe, aztán kinyitott egy kétkilós kristálycukros zacskót, és felvett egy mérőpoharat. – A nagylánnyal a családjáról beszélgettünk éppen. Kaci

megdermedt

mellettem,

de

Holly észre

se

vette.

Megsimítottam Kaci hátát, de mielőtt elterelhettem volna a társalgást, a kislány megszólalt, az arcán furcsán keveredett a rosszallás és a büszkeség. –

Azt mondta, furák vagyunk.

Holly elvörösödött, a szeme kerekre tágult. –

Én nem… Nem úgy értettem!

–

Tudom.

A fejemmel a folyosó felé intettem. Holly a homlokát ráncolta, de követett, miután megígérte „Karlinak”, hogy hamarosan visszajövünk. Kaci semmiről sem szeretett kevésbé beszélni, mint arról, hogy véletlenül megölte az anyját és a nővérét az első, teljesen váratlan alakváltása során. A kislány az volt, amit a tudósok a kettős recesszív öröklés eredményének hívnak: csodanőstény, két emberi szülő gyermeke, akiknek fogalmuk sem volt, hogy mindketten hordozzák a lappangó vérmacskagént. Bár a dolog ennél kissé bonyolultabb, én ragaszkodni szoktam az egyszerű megfogalmazáshoz. Kaci apja azt feltételezte, hogy ő is meghalt abban a kanadai vadállattámadásban, amelyben elveszítette a feleségét és idősebb lányát, és csak nemrég adta fel, hogy megkerestesse a holttestet. Kaci rosszabbul járt. Fogalma sem volt, mi történik vele, amikor először alakot váltott, és azóta is kísérti az anyja és a testvére halálában játszott szerepe. Amellett az apjától eltérően ő nem zárhatja le az ügyet: az apja meggyászolhatja a családját, és továbbléphet, Kaci azonban tudja, hogy az apja él, de számára elérhetetlenül. Egy tizenéves alakváltót nem küldhettünk volna vissza az emberi apjához, akkor sem, ha nem kell elszámolnia a távol töltött idővel és a családtagjai életével. A folyosón suttogóra fogtam. Pontosan tudtam, hogy Kaci minden szót hall, de Holly ezzel nem volt tisztában. – Nem szeret a családjáról beszélni – súgtam, a konyha felé pillantva, mintha arról akarnék megbizonyosodni, hogy Kaci nem hallgatózik. – Néhány hónapja meghaltak, és azóta csak mi vagyunk neki. Végleg befogadtuk.

– Ó, milyen rettenetes! – suttogta vissza Holly, és sima homloka ráncba szaladt. Aztán, amikor rájött, mi szaladt ki a száján, összerezzent. – Mármint, hogy meghaltak, nem az, hogy veletek van. – Rázta a fejét, mintha vissza akarná terelni a gondolatait a helyes vágányra; elnyomtam egy mosolyt. – Az is baleset volt? – Mondhatjuk. Egy bizarr vadállattámadás. – A hatékony hazugság titka, hogy olyan közel kell tartani az igazsághoz, amennyire lehetséges. Nem szeretek hazudni, de ha kell, úgy csinálom, hogy meg is ússzam. A szemem sarkából láttam, hogy Kaci újra megmerevedik, de Holly nem vett észre semmit. – A legrosszabb fajta balszerencsétek van! Először Karli családja, aztán Ethan, és most az édesapátok… Szerencsére a következő két hétben nem kell sehová mennem, a rendelkezésedre állok. Csak mondd meg, hogyan segíthetek. Visszanyeltem az elkeseredett nyögést, és félszívvel még el is mosolyodtam: igyekeztem észben tartani, hogy Holly nem is sejti, hogy éppen most nehezítette meg a dolgomat. Sőt, azt sem, hogy egyáltalán dolgom van. –

Köszönöm! Most elviszem Karlit pár percre, de visszajövünk, mire kész a csoki.

– Rendben. – Holly visszafordult a fazékhoz. Intettem Kacinek, hogy jöjjön velem a szobámba, aztán meggondoltam, és az iroda felé fordultam – Marc és Jace már elment valahova. Hollynak ugyan nem volt természetfeletti hallása, mégsem akartam kockáztatni, hogy bármi a fülébe jusson. Becsuktam Kaci mögött az ajtót, és a lábunkat magunk alá húzva egymással szemben leültünk a kanapéra. – Köszönöm, hogy lefoglaltad Hollyt! – Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak már megittam volna a forró csokit. Vagy ami még jobb, egy kávét. –

Úgy vettem észre, azt hiszi, ő a gyerekcsőszöm. Biztos, hogy nincs igaza?

– A legjobb bakancsomra esküszöm, csak távol akarom tartani a tanácskozástól. Eszem ágában sincs bármit eltitkolni előled. –

Vagyis ha hazudsz, az enyém a bakancs?

Felvontam a szemöldökömet, remélve, hogy csak viccel. –

Nem jó a lábadra. És nem is hazudok.

– Na jó – felelte. A feszültség kissé felengedett bennem. – Különben is van nekem saját bakancsom. Kezébe fogta a copfját, és úgy piszkálta a végét, mint egy ecset szőrét. –

Szóval… Owen azt mondja, most már te vagy az alfa. Ez azt jelenti, hogy okosabb is lettél?

Vártam, hátha jelét adja, hogy viccelt, de hiába. Sóhajtottam. – Sajnos, nem. És nem vagyok idősebb, gyorsabb vagy ijesztőbb sem. A petefészkeim sem termelnek ezentúl tesztoszteront. Sőt, de ez maradjon köztünk, jó eséllyel én vagyok a történelem legkevésbé alkalmas alfája. Kaci elgondolkodott, aztán összevonta a szemöldökét. –

Nem hiszem. Már találkoztam Calvin Malone-nal, emlékszel?

– Köszi! Jó tudni, hogy egy tizenhárom éves véleménye szerint jobb vagyok, mint egy komplett megalomániás. –

Mega… micsoda? – nézett rám értetlenül.

–

Mindegy. Azt akartam mondani, hogy Malone egy hatalomvágyó őrült.

–

Ebben egyetértünk.

–

Anyu, gyere be! Nagyon hideg van, nem maradhatsz kint.

A nap legnagyobb részét a pajtában töltötte, próbált elbúcsúzni apámtól. Már kezdtem aggódni a testilelki egészsége miatt. – Meg nem állok készen. – Beletörölte kivörösödött, csöpögő orrát egy könnyáztatta zsebkendőbe, de rám se nézett. – Addig nem, amíg nincs vége. Az egésznek. – Kérlek, anyu! – Magam köré fontam a karjaimat, hogy enyhítsem a reszketésemet, de felesleges volt egyáltalán próbálkozni. A házilag ásott, félig feltöltött sír volt a vacogó fogaink és a remegésünk oka, nem is a hideg. Már mindenki bement, hogy magányosan vagy komor társaságban gyászoljon – kivéve Marcot, Jace-t, Vicet és Parkert, akik megásták a sírt, és most az ünneplőjükben temették éppen vissza – valamiképpen tiszteletlenségnek tűnt volna, ha munkaruhát vesznek. – Még nem, Faythe. – Anyu ezúttal felnézett: hatalmas könnycseppek tapadtak festetlen szempilláihoz, gördültek le az arcán. – Még szükségem van egy… kis időre. – Rendben. – Az én gyászom és anyué között csak az volt a különbség, hogy nekem volt valami fontos, ami elvonta a figyelmemet a hideg űrtől, ami minden, a sírra vetett pillantással csak növekedett bennem, neki pedig nem. Én belefeledkezhettem az appalache-i terület megszállására vonatkozó tervekbe, az ereimben tomboló vérszomjba, a veszteség kínja helyett. A fájdalmam és dühöm minden cseppjét beleöntöm majd a részletekbe, és az eredmény, a vérontás lesz az igazi megemlékezés apámért – sokkal inkább szívből fakadó, mint a megrendelt fejfa. Marc, ásóval a kezében, együttérző pillantást vetett rám, de a tekintete aggodalmassá vált, amikor meglátta az arcomat. Ennyire feltűnő? Az ásót a földbe szúrta; összerezzentem a váratlan hangtól, aztán összeharaptam a fogamat – hogy lehetek ilyen nyafka? Ennek véget kell vetni. Nem segít legyőzni Malone-t, semmi keresnivalója a fejemben, amíg Calvin is a föld alá nem kerül, mint az apám. Levettem a kabátomat, és anyám vállára terítettem, a sajátja fölé, aztán elléptem mellőle, hogy Marc elé menjek. – Minden rendben? – Összeverte a tenyerét, a sír földje pergett le az ujjairól. Az apró, lehulló göröngyök hangja a fejemben verődött vissza, még a lehetetlennél is hangosabban. – Igen. Csak még át kell gondolnom az utolsó néhány részletet. Egyeztetnem kell Rick bácsival, mikor és hány emberrel érkezik. Aztán indulok a reptérre. – Vickel készültem a mennydörgőmadarakat elhívni, mert Marcot és Jace-t nem vehettem el a falkától akkor, amikor a legnagyobb szükségük volt a védelemre, márpedig választani nem tudtam volna közülük. –

Talán pihenned kellene pár órát. Hogy megnyugodj. Segíts édesanyádnak!

Lassan a fejemet ingattam, igyekeztem nem a földet nézni, hogy ismét eszembe jusson: apám is ott van már.

– Egyedül akar lenni, én pedig nem akarok megnyugodni. Dühös akarok maradni, hogy tiszta fejjel szedegethessem össze a maradék részleteket. Marc homlokán elmélyültek a ráncok, elegáns inge felett összefonta koszos karjait. –

A haragtól tisztán gondolkozol?

–

Olyan tisztán, mintha elcsavarnám egy mikroszkóp gombját – bólintottam.

Marc pislantott; egy másodpercre kiült az arcára a zavar. Vagy valami sötétebb. A tarkómon felálltak a hajszálak, bár nem értettem, miért. –

Gondolom, nálad nem így van.

Megrázta a fejét. – A haragtól vöröset látok, és képtelen leszek átgondolni a körülményeket. Biztosan emlékszel, régebben többször kaptam dührohamot, aminek a végére sok minden összetört. –

Igen – néztem rá összevont szemöldökkel. – Mondhatjuk, hogy

Malone és Dean esetében ez a cél. – Meg mindenki más esetében is, aki az utunkba áll. – Tudom. Csak… lazíts, rendben? – Hátrapillantott; Jace kiegyenesedve nézett minket, közben Vic és Parker még mindig ásott. –

Majd lesz arra is idő, ha Malone és Dean halott.

–

Reméljük – fújt Marc.

Elnéztem mellette a friss, félig kész sírra. Összeszorult a torkom. –

Köszönöm, hogy… megcsináltátok! Követte a tekintetemet.

–

Ez volt a legkevesebb, amivel tartozunk neki. Komolyan.

– Tudom. – Én össze sem bírtam számolni, mivel is tartozok az apámnak. A függetlenségemmel. A képességgel, hogy megvédjem magam. A bizonyossággal, hogy a helyes út mindig megéri, nem számít, milyen áron. – Ha végeztél, bejössz hozzám? – Persze – bólintott, aztán visszament a legutálatosabb lyukhoz, amit valaha láttam, én pedig egy, az anyámra vetett pillantás után a ház felé fordultam. Félúton jártam, amikor meghallottam a lépéseket, és fel kellett néznem a földről – ki a saját gondolataim közül –, hogy lássam, ki jön felém. Ryan volt az. Tétovázott, amikor meglátott, de aztán újra elindult, mintha csupán azzal, hogy nem rohan el, bebizonyíthatná, hogy van gerince. Ám ehhez már késő volt. Sem gerince, sem büszkesége, sem falkája nem maradt. Mostanában a szégyen sötét útjait járta, és csak azért tudott még járni egyáltalán, mert a végén megadta az információkat, amik alapján elkaphattuk két társát. Nem szívjóságból, hanem hogy megmentse a rühes bundáját. Megálltam, karba tettem a kezemet, igyekeztem elszántnak tűnni, nem csak félig fagyottnak, amíg vártam, hogy közelebb érjen. Négylépésnyire megállt: az orra még mindig lila volt és dagadt. –

Nem akarok bajt, Faythe. Csak a kegyeletemet jöttem leróni. – Nem volna szabad itt lenned.

–

Hagyd már, Faythe – nézett rám rosszallón. – Anyuhoz jöttem.

Megpróbált ellépni mellőlem, de elkaptam a karját és visszarántottam. – Ő hívott, igaz? Akkor is, amikor Ethan meghalt. A földre szegezte a tekintetét, és tudtam, semmi sem változott. – Tényleg erről akarsz most beszélni? – intett a vállam felett anyánk felé, de nem fordultam meg. Nem tehettem, mert egy régi kérdés dobolt az idegeimen, új bizonyossággal és döbbenettel. – Ő engedett ki, igaz? Anyu eresztett ki a ketrecből. –

Faythe, ez nekem most nem megy.

Összeszorítottam a fogamat, két kezem ökölbe szorult hosszú fekete szoknyám anyagán, úgy préseltem ki magamból a szavakat. – Ryan, apánk félkész sírjára esküszöm, hogy minden kicseszett arccsontodat összetöröm, ha nem válaszolsz nekem azonnal. A Tanács hamarosan elkezd majd kérdezősködni utánad is, és nekem kell válaszolnom. Malone és a szövetségesei csak azért, hogy engem megfogjanak, addig rúgnak majd anyuba, amíg a földön fekszik, és nekem kell megvédenem. Ryan kék szeme az enyémet kutatta. Utáltam, hogy olyan tisztán láttam benne anyánkat. –

Tényleg megtette. Tényleg téged nevezett ki.

– Igen, tényleg. Ryan, el kell tűnnöd innen a francba, mielőtt valaki meglát. Ennél több megbocsátást pillanatnyilag nem tudok nyújtani. – Csak hadd beszéljek anyuval. Azt akarod, hogy esküdjek meg? Megteszem. – És térdre is esett a fagyos földön; felém nyúlt, de elrántottam a kezemet. – Kérlek, Faythe. Ha nem akarsz beszélni velem, megértem. Nem vagy rá kész. De nem hagyhatom, hogy anyu azt higgye, el se jöttem. Kérlek, Faythe. Anyu miatt. –

Kelj fel! – Felrántottam, mielőtt magától megmozdulhatott volna.

–

Egy órád van – adtam be a derekamat jobb meggyőződésem ellenére.

–

Ha még utána is itt talállak, visszazsuppollak a ketrecbe.

Mereven bólintott. –

Ez korrekt. Köszönöm!

Zavartan pislogtam: azt hittem, rosszul hallottam. Ryan elsietett mellettem, valószínűleg tartott tőle, hogy meggondolom magam, én pedig továbbmentem a ház felé, vissza se nézve. Nem bírtam volna, hogy anyuval lássam, akármennyire is boldoggá tette anyut – valami, általam fel nem fogható okból – a társasága. A házban két csoportba gyűltek az emberek. Néhányan a konyhában voltak, kávé és sütemények mellett, mások a nappaliban, ahonnan whiskey és brandy szagát éreztem. Elmentem mellettük, magamra csuktam az iroda ajtaját, és belesüppedtem a görgős székbe. Húsz perccel később még nem intéztem el semmit, csak bámultam apám karosszékét, amikor kinyílt az ajtó, és Marc jelent meg a küszöbön. –

Hogy vagy? – kérdezte.

Földszagot éreztem rajta: egyenesen hozzám jött, nem is zuhanyozott le. –

Jól vagyok.

–

Ki kellene menned a konyhába. Vagy a nappaliba.

–

Miért? Mi a baj?

Marc vállat vont. –

Semmi, csak most temettük el apádat, és te nem foglalkozol azokkal, akik szerették őt.

Lehunytam a szememet, és az asztalra könyökölve a tenyerembe támasztottam a fejemet. –

Sajnálom. Én csak…

– Nem tudod, hogyan viselkedj velük – fejezte be helyettem. Meglepve felnéztem. – Mert azt hiszed, a te hibád volt. –

Igen. Az volt a dolgom, hogy megvédjem.

– Mint mindannyiunknak – mutatott rá Marc, és szokás szerint most sem tudtam vitatkozni a logikájával. –

Igen, de nekem nemcsak az alfám volt, hanem az apám is. Kétszeresen hagytam cserben.

Marc a fejét rázta, de nem lépett közelebb; tudta, hogy térre van szükségem. – Nem hagytad cserben, sem őt, sem mást. – Az előttem heverő papírokra és telefonokra pillantott. – Ami azt illeti, szerintem büszke lenne rád. –

Még nem szolgáltam rá – ráztam a fejemet. – Majd idővel.

–

Gyere, igyál velünk egy kis kávét!

Sóhajtva felálltam. –

Egy bögrével.

–

Kezdetnek jó – mosolygott.

De csak a folyosó feléig jutottunk, amikor motorzúgást hallottunk. Megdermedtünk, aztán egyszerre lódultunk az ajtó felé. Amikor elértük, kilestünk az oldalsó üvegtáblákon. Autók. Hallottuk őket, de a látvány félelmet és adrenalint lövellt az ereimbe, mint amikor villám üt át az éjszakai égen. Nem ismertem meg a kocsikat, az arcokat sem tudtam kivenni ilyen távolságból, de azért tudtam, kik a hívatlan vendégeink. Malone. És az új alfajelöltje.

HUSZONKETTŐ

– Michael – kiáltottam, még mindig kifelé nézve az ajtó bal oldalán. Amikor megfordultam, Jace futott felénk, még mindig öltönyben. Az arcára kiült a riadalom. –

Mi a baj? – Jace lelassított a folyosó közepén, a vállam felett lesett ki az üvegen.

– Elénk vágtak. Malone van itt, annyi emberrel, ami megtölt… – Visszafordultam, újra kinéztem – …vagy nyolc kocsit. – Basszus! – szakadt ki Jace-ből. – Ki az a Malone? – kérdezte Holly. Egy divatos, térdig érő fekete ruhát vett, igazodva a gyászviseletünkhöz, és teljesen ki volt sminkelve. A kezében egy bögre gőzölgő kávét szorongatott. Nem törődtem a kérdésével, a többi nőstényre koncentráltam. –

Manx, fogd a pelenkás táskát, Kaci, pakolj be pár cuccot a hátizsákodba! Gyorsan!

Michaelre néztem; összehúzott szeme körül a ráncok elárulták, hogy ő is éppen olyan dühös és aggodalmas, mint én vagyok. – Fogd Hollyt, Manxet, Dest, Kacit és anyut, vidd ki őket hátrafelé, az erdőn át. Hagyd itt a kocsidat, útközben hívd fel Carey Doddot, hogy vigyen el. – A nem végrehajtó falkatagok közül Dodd lakott a legközelebb, és biztosan nem lepődik meg, ha vészhelyzetben taxisnak kérjük, alig egy héttel az utolsó hasonló után. Michael biccentett. Feszült volt, de kész az akcióra. Hova menjünk? – Hát, Doddhoz nem mehettek. Tudni fogják, hogy az ő háza van a legközelebb, és amint rájönnek, hogy Manx és Kaci eltűnt, ott fogják először keresni őket. – Vidd őket a házamba – szólalt meg Marc. Akkor jött ki a konyhából, nehéz léptei dobbantak a keményfa padlón, a kezében egy óriási csavarhúzó – már készen állt a verekedésre. – Nem, az túl messze van – kezdtem, a szívverésem mérte a lejáró időnket, de elhallgattam, amikor megláttam Jace-t előlépni Marc mögül, a kezében egy feszítővassal. – Azért kell odamenniük – felelte. Marc kivette a kulcsait a nadrágja zsebéből. – Cal emberei a szabad területekre nem követik őket. Már nem, amióta a kóborok tudnak róla, hogy ő volt a chipes dolog mögött. Egyetlen pillanatig gondolkodtam – több időm nem volt, a motorok zúgása egyre közeledett. – Rendben. Marc, mondd el Michaelnek, merre menjen! Majd hívunk, ha biztonságosan visszajöhettek. Megfordultam, hogy anyuért kiáltsak, de ő már ott volt a némára döbbent Holly mellett. –

Én nem megyek.

Sóhajtottam, próbáltam szem előtt tartani, min megy keresztül éppen. Hogy mindannyian min megyünk keresztül. –

Harc lesz, anyu. Én is beszállok, és nem lesz szép látvány. Nem akarom, hogy belekeveredj!

Főleg azt nem akartam, hogy beavatkozzon. Egyszer látott csak engem az életemért küzdeni, akkor beavatkozott, hogy megmentsen. Nem hagyhattam, hogy ez újra megtörténjen. Aput nem tudtam megvédeni, de téged igenis meg foglak. Velük mész. – Faythe, ne is pocsékoljuk az időt arra, hogy ezen vitatkozunk – felelte, és már indult is a konyhába Ryant szólítva. Utána siettem. A pultnál találtam rájuk. – Menj velük! – kérte Ryant. – Marcon kívül csak te ismered a területet. Maradjatok láthatatlanok, vigyázz rájuk, amíg el nem értek Marchoz! –

Anyu, nem lehet.

– De igen. – A kezét Ryan karjára tette, összevont szemöldökkel nézett rám. – Ryan tanult a hibáiból, Faythe. Nem fog cserbenhagyni. – És kocsim is van – tette hozzá Ryan, bátran a szemembe nézve. – Szűkösen leszünk, de így nem kell kivonnod Doddot a harcból. Szükséged lehet rá. Egyetlen másodpercem volt végiggondolni. Torkon ragadtam Ryant és a falnak löktem; fuldoklott a szorításomban. Kaci, a hátizsákjával a vállán, bepillantott az ebédlő ajtaján, és levegőért kapott, de Manx fél karral átölelte. A bátyámra összpontosítottam, a szemében úszó félelemre. – Ha nem jutnak el mind egyetlen karcolás nélkül Marc házához, személyesen tépem ki a torkodat, megértetted? Ryan, amennyire a kezemtől tudott, bólintott. Eleresztettem, levegőért kapott. –

Indulj! Azonnal.

Ryan a hátsó ajtó felé indult, maga előtt terelgetve Kacit. Manx, Desszel a karján, követte. Owen mellélépett, a vállára akasztotta a pelenkás táskát, aztán sietősen arcon csókolta. A következő pillanatban már el is tűntek, csak a rémült és zavarodott Holly állt a folyosón. Hívlak, ha tudlak – szóltam Michaelnek, aki rábólintott, de közben már a feleségét vonszolta kifelé az ajtón. – Mi folyik itt? – Holly megtalálta a hangját; megpróbált megállni, de Michael csak erősebben húzta. Jobban igyekezett biztonságba helyezni, mint elmagyarázni a részleteket. – Ki ül azokban a kocsikban? Bűnszervezet? Ó, a francba, a maffia ügyvédje vagy! Tudnom kellett volna! Az a sok éjszakai vészhelyzet, meg titkolózás… Eressz el! Michael kivonszolta magával, és amikor az ajtó becsapódott utánuk, szembefordultam a többiekkel. Az embereimmel – és anyámmal. Nem voltunk elegen. Marc, Jace, Vic, Parker, Owen, Brian, én, dr. Carver és anyu. Malone minden kandúrunkra egy teli autót hozott, és még ha anyut is számoltam, akkor is szarban voltunk. Hogy a fenébe tudták meg a temetést? És mi a fenét gondoltam, amikor megkértem a szövetségeseinket, hogy maradjanak távol? Ha eljöttek volna, legalább jobban védekezhetnénk. Vagy nem. Ha többen vagyunk, Malone is több kandúrt hoz. A forrásai a mieinkhez képest kiapadhatatlanok.

Fél perccel azután, hogy az ajtó becsukódott Michael és Holly után, az első kocsi megállt a házunk előtt. Hét másik követte, és nem lepett meg, hogy az első autó anyósülésén Malone-t látom. Az enyémek felé fordultam, mély lélegzetet vettem. Félelem és düh szagát éreztem rajtuk, de nagyrészt dühöt. – Nyílt harcban nincs esélyünk – jelentettem ki. – Még nem, így nem. – Szoknyában és magas sarkúban egyszerre nagyon sebezhetőnek éreztem magam. – Ha Malone elhozta a kihívót, megverekszem vele. –

Faythe… – szólt közbe Marc, amikor az első kocsiajtó becsapódott kint.

Száguldott a szívem, a szemem megsajdult – akaratlanul megkezdődött a stressz és a vérszomj fűtötte részleges átváltozás. –

Nem. Én küzdök meg magamért.

– Egyetértek Marckal – tette hozzá Jace. Meglepőbbet nem is mondhatott volna. – Hadd verekedjen helyetted valamelyikünk! Apád ezt akarná. – Ezt akarná a lányának, ha még itt volna. Ha még ő volna az alfa. De saját magának nem. És most már én vagyok az alfa. Nem engedhetem meg magamnak, hogy más vívja meg a harcaimat, különösen az elsőt nem. Jace összevonta a szemöldökét, Marc a homlokát ráncolta, de egyikük sem ellenkezett. –

Amellett elbírok Alex Malone-nal. Még szoknyában is.

– Honnan tudod, hogy Alex az? – kérdezte Jace. Kimutattam a világítóablakon. Már láthattuk a kocsi mind a négy utasát: Malone, Colin Dean, Parker egyik testvére, a neve nem jutott eszembe, és Alex Malone. – Ó a francba – nyögött fel Parker, és észre se vette, hogy az új alfa előtt káromkodott. Meg se kellett kérdeznem, mi a baj: a második kocsiból akkor szállt ki Jerold Pierce. –

Minden rendben lesz, Parker – erősködtem. – Így vagy úgy.

Mindenki készen áll? Csendben bólintottak. Anyám lesimította a haját, az arcára kiült a harcrakészség. Még sosem láttam ennél dühösebbnek, holott percekkel korábban a szétesés szélén állt. Nem csoda, hogy az apám azonnal beleszeretett. Hogy történhetett volna másként? Kinyitottam az ajtót, kiléptem a verandára, erővel igyekeztem lelassítani zaklatottan verdeső szívemet. Marc és Jace elfoglalták a helyüket a két oldalamon, a többiek félkörbe álltak, kivéve anyámat, aki a korlát mellett vetette meg a lábát, a lépcsőnél. Abban a pillanatban tisztábban láttam, mint életemben bármikor, honnan örököltem a büszkeségemet és hajlíthatatlanságomat. – Ms. Sanders… – Malone karba tette a kezeit legombolható gallérú inge felett, amelynek mindkét ujját felgyűrte, nem törődve a hideggel. Talán a „forrófejű” jelző jobban illett rá, mint azt gondoltuk korábban. A kandúrjai tőle jobbra sorakoztak fel, a kör alakú beállón, de még a murvás behajtón is. Sorra szálltak ki, csapkodták az ajtókat, és legfeljebb a felüket ismertem fel. Én is összefontam a karomat, és lenéztem rá a verandáról. –

Azt mondtad, szombatig van időnk.

– Nem, azt mondtam, addig, amíg el nem temeted az apádat, márpedig ott, az almafa alatt frissen megforgatott földet látok – mutatott arra, ahol apám Ethan mellett feküdt örök álomban. – Eszerint a dolog megtörtént. Tehát… találtál megfelelő alfát a déli középső falka számára? –

Én vagyok a déli középső falka alfája. Ez volt apám utolsó kívánsága, és be fogom teljesíteni.

– Az utolsó leheletedig, nem kétséges – mormolta Malone, az ajka alig mozdult. A veranda felé lépett, közvetlenül a lépcső előtt állt meg. – Igen, ez erről szól – sandítottam Alex felé, azt várva, hogy ő is csatlakozik az apjához. Ő azonban nem nézett rám. Nem nézett se hova, csak a cipője orrára. Ajjaj! Ez nem jelent jót. Malone elfordult, és bólintott az egyik emberének – Parker fivérének –, aki engedelmesen, kihúzott derékkal előlépett, a tekintete az enyémbe mélyedt. Ő volt a legidősebb Pierce fiú, tíz évvel idősebb nálam, de a neve még akkor sem jutott eszembe. –

Kihívlak téged, mint a déli középső falka vezetőjét. Egy az egy ellen, a győztes lesz az új alfa.

Már kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de Parker megelőzött. –

Kent, te kurafi! Ezért megöllek!

Parkerre pillantottam. Szorosan összeharapta az állkapcsát, ökölbe szorította a kezét, a karizmai kidagadtak az inge alatt. És hirtelen megértettem, hogyan lett Kenton Pierce – így hívták – Malone új kegyeltje. És hogy honnan tudott Malone a temetésről. Kent nem felelt az öccsének, úgyhogy én válaszoltam. Az egyetlen választ adtam, amit adhattam, ha nem akarom átadni a falkát, apám életművét egy olyan embernek, akivel alig váltottam néhány szót. –

Elfogadom.

Még sosem láttam Kentet harcolni, fogalmam sem volt, mik az erősségei és a gyenge pontjai, az azonban világos volt, hogy ő az erősebb, nagyobb és tapasztaltabb. Nekem csak a kőkemény elhatározásom maradt, hogy győzzek. Hogy megvédjem a falkám egységét és a családomat. Kent bólintott. Feltűnt, hogy hiányzik belőle az elégedettség, a várakozás. Nem tűnt boldognak, amiért kiállhat az alfaságért, de Malone egyértelműen olyan ajánlatot tett neki, amit nem utasíthatott vissza. Legalábbis akkor nem, ha élni akar. Kár, hogy mindenképpen meg kell ölnöm. – Ez a te területed… pillanatnyilag – felelte Kent, de nem vette le a zakóját, nem is készült a minél előbbi pofozkodásra. – Van választott helyszíned? Esetleg a pajta? – Nem. – A pajtának falai voltak, meg állásai, és még egy csomó más olyasmije, amit ellenem lehetne használni. Az előnyét akkor tudom csökkenteni, ha az efféléktől megfosztom. – Itt, helyben – mutattam a kocsibeálló közepén lévő megbarnult füves részre. Kent odanézett, aztán elégedetten bólintott. –

Az jó lesz. Dean?

Fél kézzel, széles mozdulattal intett, Colin Dean pedig a kör közepébe állt, onnan nézett rám. Várakozva. Másodpercekbe telt, hogy felfogjam, de Kent kedvesen el is magyarázta. –

Colin Dean küzd meg helyettem.

– Micsoda? – Elkaptam értetlen pillantásomat Deanről, aki tíz méterrel arrébb boldogan feszített, és Kenton Pierce-re néztem. – Te nem állsz ki? És Colin Dean a… bajnokod? – Ez a mondat sok szempontból volt helytelen… – Mi van, megijedtél, hogy magad nem állsz ki? Kent arcán mérges kifejezés futott át, aztán az apjára pillantott, mielőtt újra felém fordult volna. –

Természetesen nem. Mindössze kihasználom a rendelkezésre álló forrásaimat.

– Begyakoroltad, igaz? – erőltettem ki magamból egy hideg mosolyt. – Fogadok, hogy ott van egy cetlin a zsebedben, és nem a te írásoddal. Betanították neked? Azt is előírták, mit mondj, miután szétrúgtam a seggedet? Feltéve, ha még mindig képes leszel a beszédre? Jace felkuncogott mögöttem, de Kent arca vörösen égett a megaláztatástól. Ha eddig nem utált, hát most fog. –

Ez azt jelenti, hogy te magad állsz ki?

– Aha. Tudod, én így csinálom. Mindenesetre jobb, ha te nem próbálod ki. A gyávák megtörnek ilyen teher alatt. – Igyekeztem feldühíteni, kiprovokálni, hogy maga küzdjön meg velem. Dean azonban nem hagyta. – Majd meglátjuk, pár perc múlva, ki törik és hol – kiáltott, magára vonva a figyelmemet a láthatóan bosszús Kentonról. – Válassz, bőr vagy bunda? A francba. Dean legalább kétszer akkora volt, mint én, és vagy huszonöt centivel magasabb nálam. Emberként csak azért győzhettem le először, mert megleptem, és másodszor, mert a saját kését fordítottam ellene. Valójában még nem mértük össze az erőnket. De ha két lábon nem bírok vele, négyen mégúgyse. – Bőr – feleltem. Jobbról meghallottam Marc halk sóhaját. – Átöltözhetek, vagy a nyolccentis sarkaimmal rúgjam be a koponyádat? – Persze nem álltam volna ki magas sarkúban, akkor inkább mezítláb. – Eredj! De ne húzd az időt! – válaszolta Kent, újra magára vonva a figyelmet. – Nincs időnk rá, hogy azon gondolkodj, miben akarsz meghalni. Dühömben muszáj volt összeszorítani a fogamat, nehogy átváltozzon. Sarkon fordultam, és visszasiettem a házba, közben elkaptam Parker karját, és magammal rántottam. Anyám, Marc és Jace maguktól is jöttek. Owen, Vic és Brian őrt állt a verandán. –

Faythe, nem muszáj ezt tenned – mondta anyám, amint becsukódott mögöttünk a bejárati ajtó.

– De igen, és nincs időnk megvitatni. Hívd fel Michaelt, mondd el neki, mi a helyzet. Mondd meg, hogy meg ne álljon, amíg el nem érték a szabad területeket. –

De…

– Kérlek, anyu… – Menet közben gomboltam ki a blúzomat; mindannyian követtek a szobámig. – Ha tényleg úgy gondolod, hogy alkalmas vagyok, itt az alkalom a bizonyításra. Megállt a küszöbön, komor pillantást vetett rám, de aztán bólintott, és a telefonjával a kezében kilépett a folyosóra. –

Faythe… – kezdte Marc, de időkérő mozdulattal leintettem.

– Parker, mi a jóisten volt ez? – tudakoltam. Feladtam a gombolást, széttéptem magamon a blúzt, még azt is alig vettem észre, hogy a fényes fekete gombok némán átgurulnak a szőnyegemen.

Parker maga volt a megtestesült nyomorúság. – Annyira sajnálom, Faythe. Tegnap hívott, és tiszta bocsánatkérő volt, arról beszélt, hogy apu teljesen megbolondult. Csak kicsúszott a számon. – Igen, aztán továbbcsúszott apádhoz, onnan meg Malone-hoz. És most meg kell verekednem egy pszichopata óriással, akinek csak az a bánata, hogy így nadrágban fogok meghalni. – Nem muszáj… – kezdte Jace, de egy dühös pillantással elhallgattattam, aztán visszafordultam Parkerhez. –

Ittál, igaz? Részeg voltál akkor is, amikor hívott.

Nem felelt, de mind láttuk a választ az arcán. –

Annyira sajnálom.

– Sajnálhatod is. – Kicipzároztam a szoknyámat, és az a bokámhoz hullott. Alsóneműben és cipőben léptem ki belőle. – Vagy velünk vagy, vagy ellenünk, Parker, és ez idáig az elsőnek nem sok jelét látom. – Nem igaz, veletek vagyok. Jóváteszem. – Lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett. – Kérlek, adj egy esélyt! Tétováztam. Szükségünk volt rá, most még inkább, mint eddig. Neki pedig szüksége volt ránk. – Tudod, hogy szeretlek, Parker. De a többieket is szeretem, és nem hagyhatom, hogy megtörj minket. Még egy hiba, és repülsz. –

Rendben – szipogta. – Sajnálom.

A szoba sarkába rúgtam a cipőimet. –

Szedd össze magad, aztán irány kifelé.

Parker kisietett, és Marc becsukta a szobám ajtaját. Feltúrtam a szekrényemet egy felsőért – valami meleg kell, de olyan, amiben szabadon tudok mozogni. – Faythe, kérlek, ne csináld! – szólalt meg, és hallottam a hangján, milyen erővel fogja vissza magát, hogy meg ne parancsolja ugyanezt. – Már megbeszéltük… – A második fiókból előhúztam egy kényelmes, fekete, magasnyakú pulóvert, és magam elé tartottam. Nem lyukas, nem foltos, nem hibás. A vér alig fog látszani rajta. – Faythe, nézz rám! – Marc elkapta a karomat, és maga felé fordított. – Megrémisztesz. Halálra rémisztesz, és úgy tűnik, nem is érdekel. Lassan kifújtam a levegőt, és a szemébe néztem. – Érdekel. Igazán érdekel, és sajnálom. De most nagyobb gondjaim is vannak, mint a félelmed. Vagy a sajátom. Ha veszítek, elveszítjük a területet. Amellett meg is halhatok. Kiszabadítottam magam a markából, és felvettem a felsőt, aztán kihúztam a hajamat a vastag, laza nyakrészből. – Jace, segíts nekem! – szólt ki Marc, és a kezemmel a galléron megdermedtem. Megdöbbentett, hogy Jace segítségét kéri – velem szemben. – Nem bírok vele, nem hallgat a szóra. – De hallgatok. – Kivettem egy sötét farmert is az alsó fiókból. Már a testemhez idomult, de nem szakadt el sehol; nem gátolja majd a mozgásomat.

–

Csak nem hallasz – erősködött Jace is.

Felhúztam a nadrágot, és amikor kiegyenesedtem, hogy begomboljam, Jace a két karomra tette a kezét. –

Faythe, arra kérünk, hogy ne csináld. Dean meg fog ölni.

– Csak ha én nem ölöm meg. És mind tudjuk, hogy most jobb esélyem van rá, egy tisztességes harcban, mint a csatatéren. Ha nincsenek szabályok, késsel jön majd, vagy fegyverrel. Csak így győzhetem le, ha itt vagytok, és figyeltek, hogy tisztességes legyen a küzdelem. Jace előrehajolt, a homlokomnak támasztotta a sajátját. Éreztem, hogy túl gyorsan ver a szíve, éreztem az idegesség szagát a személyes illatába keveredve; ez csak fokozta a saját szorongásomat. – De Faythe, nem muszáj, hogy te legyél, aki kiiktatja. Hadd verje el kettőnk közül valamelyikünk. –

Nem. Nekem kell. És Marc azt is tudja, miért. – Jace felnézett;

Marc arca elsötétült, de állta a tekintetemet. – Mit mondtál múlt héten, Marc? Hogy mi lesz, ha… valaki kihív, és te nem győzöd le? A valaki Jace volt, és bár tudtam, hogy érti, mégsem mondtam ki hangosan. Marc sóhajtott, de tudtam, nem fog hazudni. – Ha azt hiszik, nem tudom megvédeni a pozíciómat, egymás után hívnak majd ki. Malone pedig okkal jelenti majd ki, hogy nem vagyok alfának való, vagyis méltatlan vagyok rá, hogy melletted álljak, és segítsek a falka vezetésében. – És éppen ezért kell megtennem. Ha nem bizonyítom be, hogy érek annyit, mint a fiúk, még ha ehhez a legnagyobb szekát is kell lenyomnom a játszótéren, nem leszek képes megtartani ezt a falkát, sem most, sem a jövőben. És ezt ti is tudjátok. – Tétováztam, aztán lehuppantam az ágyam szélére, és felnéztem rájuk. – De mindezeken túl, ő ölte meg az apámat. Muszáj megtennem. Marc végül bólintott, de Jace nem úgy tűnt, mint akit meggyőztem. –

Nem fogom hagyni, hogy megöljön. Ha odáig jut a dolog, megállítom a küzdelmet.

Felálltam, megpróbáltam félbeszakítani, de folytatta. – És ha most azzal próbálkozol, hogy ne tegyem, esküszöm, most mindjárt elmegyek. Én nem tudom végignézni, hogy kivégezzen. – Én is – tette hozzá Jace, az arcára a félelem és a tépelődés rajzolt árnyakat. De ott volt az elhatározás is. Komolyan gondolta. Mindketten komolyan gondolták. – Rendben. Nem akarok meghalni. Csak bizonyosodjatok meg róla, hogy tényleg vesztésre állok, mielőtt bedobnátok a törülközőmet, rendben? Marc bólintott. Közelebb léptem hozzá, a szívem olyan hangosan vert, hogy visszhangzott a fülemben. Fél kezemet a tarkójára csúsztattam: úgy csókolt meg, mintha sosem kapna még egy esélyt. Én pedig tudtam, hogy a szíve mélyén el is hiszi. A következő percekben talán meghalok, és egy része most búcsúzkodott. Amikor végre elhúzódtam tőle, megfeszült, lehunyta a szemét. Jace-re pillantott, aztán rám, és a szemében csillogó fájdalom annyi forrásból eredt, mintha egy kínkaleidoszkópba néztem volna. – Én… kint leszek. – Szaggatott lépésekkel az ajtóhoz ment, kilépett rajta, és olyan finoman húzta be maga után, hogy a szívem belesajdult még a bennem tomboló félelem, düh és szorongás forgószele ellenére is.

De mielőtt eldönthettem volna, hogy visszahívjam-e, Jace már előttem is állt, és az ő szenvedése is éppen annyira igazi volt, éppen annyira közvetlen. – Kérlek, Faythe, ne csináld ezt! Könyörgök. Mind tudjuk, hogy jól harcolsz, a vagányságodat nem vitatjuk. De Colin Deannek nem vagy egyenlő ellenfél. –

Jace…

–

Tudom, akkor is megteszed. Ha Marc nem tudott lebeszélni róla, nekem mennyi esélyem lehet?

Felpillantottam, a szemébe néztem, hadd lássa, mi forog a számomra kockán. – Te mit csinálnál a helyemben? Ha ő ölte volna meg az apádat, téged megvágott volna, és a füledbe súgta volna, hogy szeretné, ha sikoltva halnál meg… és ez volna az egyetlen esélyed egy tisztességes harcra… te mit tennél? Jace sóhajtott, de korántsem enyhült meg. – Ki akarnám szedni a belsőségeit, amíg nézi – válaszolta, aztán átölelt, nekem pedig átfutott az agyamon, hogy a testmelege lesz-e az utolsó kellemes dolog, amit valaha érezni fogok. – Te vagy a legeslegmakacsabb nő, akit ismerek – suttogta, az utolsó szavai beleolvadtak a csókjába. Ez a csók nem búcsúzott – könyörgött, hogy maradjak. Amikor hátralépett, vártam egy pillanatot, hogy kiegyenesedjen a világ, aztán lófarokba kötöttem a hajamat, beleléptem a munkához hordott bakancsomba, és kifelé indultam. Előhívtam magamban a perzselő dühöt, hogy legyőzze a szívverésem ritmusára bennem lüktető félelmet. Sem hülye, sem vak nem voltam. Dean egy szörny volt, egy kicseszettül hatalmas szörny. Én viszont okosabb és gyorsabb voltam. Azonkívül meg kellett bosszulnom apámat, meg kellett védenem a falkámat. Ha két ilyen alapvető feladatot nem vagyok képes ellátni, mit érek mint gyerek, és mint alfa? Amikor kiléptem a verandára, minden szem felém fordult. Senki nem szólalt meg. Megálltam, hogy megöleljem anyámat, és ismét elcsodálkoztam az erején – makacsul ellenállt a könnyeknek. Aztán lementem a lépcsőn, be a kocsibeállónk által formált szorítóba. Colin Dean a kör közepén állt, rám várt, az ajkán féloldalas mosoly játszott – hála az arcát elcsúfító groteszk hegnek. Malone-ra néztem, várva, hogy a Tanács új fejeként megadja a hivatalos jelet a kezdésre. Ehelyett ő Deanre pillantott, és bólintott. Mire visszafordultam, egy hatalmas ököl már száguldott is felém. A fejem bal oldalában szétrobbant a fájdalom, a világ megpördült körülöttem. Estemben kicsavarodtam, két tenyérrel értem a földre. Még ugyanabban a pillanatban fel is pattantam, a dühöm új erőre kapott. Colin Deannek vége.

HUSZONHÁROM

– Ebben a cuccban akarsz meghalni? – röhögött Dean, amikor rásziszegtem. Még egyszer nem ér készületlenül. – Különben mindegy is. Egy percen belül úgyis csupa piros meg ragadós leszel. – Te erre élvezel, igaz? – Lassan köröztünk egymás körül. Lüktetett a fejem, egyenként éreztem minden rám szegeződő pillantást; a legtöbben azt várták, mikor tapossa Góliát a földbe Dávidot. És még parittyám sincs. – Végre megkaptad az engedélyt, hogy megverj egy lányt, tanúk előtt, és vagy olyan beteg, hogy elhidd, valami ügy érdekében teszed. A teljes társadalom javáért. – Ugyan… – Dean közelebb hajolt, még egy ütést is megkockáztatva, hogy bevallhassa a titkát anélkül, hogy a többiek hallanák. – Az az ő ügyük. Engem a bosszú érdekel. Azt mondják, hidegen a legjobb. Te is kihűlsz nemsokára. Rúgáshoz készülődve megfeszült, de elléptem előle, és inkább én vittem be egy magas, íves rúgást. Az ő lába centikkel kerülte el a hasamat, az enyém a bordái közé talált. Dean felnyögött és oldalra tántorodott, de a mosolya nem hervadt le. –

Azért egyvalamiben igazad volt… élvezem.

A balegyenesem betörte az orrát, de ez le sem lassította. A következő rúgása kisöpörte alólam a lábaimat. A vére mintha lassítva csepegett volna. Fájdalmasan estem, a bal csípőmre. Sebesült térdem felsikoltott. Anyám levegőért kapott a hátam mögött. Valami elmosódott feketeség száguldott az arcom felé. Odébb löktem magam, Dean bakancsa az arcom helyett a bal vállamba talált. A régi fájdalom friss erővel lángolt fel. Dean talpa a csípőm mellett ért földet, megakasztva a gurulásomat. Két kézzel ellöktem. Kicsúszott alóla a lába, egész súlyával rám zuhant. Nem kaptam levegőt; csakhogy ő sem. Kábán, levegőért kapkodva ült fel, hogy meglovagoljon, mire jobb öklömmel oldalba vágtam. Felnyögött, aztán marokra kapta a hajamat, és a földhöz csapta a fejemet. Elúszott a szemem előtt a világ, a szívem a fülemben dübörgött, mindössze szaggatott zihálásra voltam képes. Újabb sötét árnyékot láttam, és a bal oldalamban is fellobbant a kín. Vakon odacsaptam, és valami puhát találtam el. Pattogva szakadtak ki a hajszálaim. A koponyám újra a földhöz csapódott; minden elmosódott. Ha nem bírom levetni magamról, nem tarthatok ki sokáig. Belekarmoltam a hajamba markoló kézbe. Vér szaga csapott az orromba, azonnal felélénkített. Igazi karmokkal sokkal többre mentem volna, de sejtettem, a részleges átváltozással diszkvalifikálnám magam, hiszen én választottam az emberi alakot. Mélyebbre vájtam a körmeimet Dean húsába, eltökélten beleástam. Colin sziszegett, és eleresztett. Eltaszítottam, ugyanakkor jobbra löktem a csípőmet, és a földre vetettem. Felpattantam, forgott körülöttem a ház, de ő is talpra ugrott, és óvatosan nézett rám. Törött orrából csöpögött a vér, de még több folyt le az én halántékomon. Az agyamat mintha pépesítették volna, a hidegtől folyt az orrom. Dean azonban fáradtnak és sérültnek tűnt, és ennyiért megérte. –

Tudod, nem kellene így megnehezítened – szólalt meg. Lihegett, és ez új reménnyel töltött el.

– Most jön az a rész, amikor megpróbálsz rábeszélni, hogy adjam fel, és bújjak ágyba Malone bábjával? – ziháltam, próbálva lelassítani a szívverésemet. –

Vagy az új alfád alá fekszel, vagy a régi mellé, a választás a tiéd.

– Látod, ebben igazad van. – Rárontottam és rúgtam, azonban Dean félrefordult a csapás elől, elkapta a lábamat és visszalökött. Fél lábon hátraugrottam, rossz térdem megcsuklott alattam, hiába igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat. Dean nyitott tenyérrel rontott rám. Újra felé rúgtam, de félrecsapta a lábamat, félig meg is pördített vele. Hatalmas markába kapta jobb karomat és a combomat, éppen térd felett. A világ nagyot rándult, és hirtelen a levegőben találtam magam. A ház elvillant a szemem előtt – téglák, vakolat. Sikoltottam. Dean felnyögött, egy pillanatra visszaejtett, aztán feljebb emelt, én pedig csak sikítottam, hiába kapálózva valami fogódzó után. – Nem! – kiáltotta anyám, de nem láttam őt. Dean marka megszorult, és földhöz vágott. Meteorbecsapódás-szerű erővel ütköztem a talajnak. Az egész testem fájdalommá változott. A szívem megállt, a tüdőm összeesett, képtelen voltam megmozdítani a fejemet. Nem éreztem a végtagjaimat. Pislogtam. A színek összemosódtak. Valami meleg cseppent ki a fülemből, és megült a fülcimpámon. Távolról hallottam valaki kiabálását, de nem értettem a szavakat. Kemény ütés érte a halántékomat, a fejem oldalra vágódott. Elsötétült a világ, de az elmosódott hangok még ott kavarogtak körülöttem. Ütés a bal arcomon. Aztán a jobbon. Aztán az orromon – reccsent a csont, vér ömlött a torkomba, de nem éreztem a fájdalmat. Miért nem? Felemeltem fél karomat, de a következő ütés félrecsapta. Valaki felüvöltött dühében, kínjában. Valaki még mindig sikoltott, de nem én. Én már csak gurgulázva fulladoztam a saját véremben. Aztán visszatért a fájdalom, a fejemben lobbant fel, és elmosta a hangokat is. Semmi sem maradt, csak a sötét csend. –

Faythe… Kérlek, ébredj fel, mi vida! Gyerünk, nyisd ki a szemed…

Marc. Hallottam a hangját, de nem láttam. Pislogtam, azonban csak valami rózsaszín köd volt előttem, az is csak síkban, mert a bal szemem ki sem nyílt. A levegőnek véríze volt. Mindenhonnan hangokat hallottam. Beszélgetést. Veszekedést. Kiabálást. Valaki nevetett. Anyám zokogott. A sírása, és Jace suttogása mindenen áthallatszott – olyan szavakkal nyugtatgatta, amiket nem értettem, de azt éreztem, hogy anyu nem hiszi el őket. Én sem hittem. –

Ez az, nena. Ébredj!

Újra pislantottam. A köd kissé kitisztult, és megláttam Marc arcát, de fura szögben. Akkor jöttem rá, hogy az oldalamon fekszem. És a föld alattam jéghideg. És a világot fájdalomból szőtték. Levegőért kaptam. Annyira fájt, hogy abba is hagytam a lélegzést, csakhogy az is fájt. A szívem minden dobbanása kínt kergetett körbe meggyötört testemben, a lüktető zúzódásokban, az égő vágásokban. Mindent áthatott a szenvedés, mint a tapintható fehérzaj – csak éppen a fehérzaj nem képes ölni. Nem éreztem a szagokat. Miért nem? Az orrom bedagadt, tüzesnek éreztem, és… töröttnek. De alig tudtam azt a kis fájdalmat elkülöníteni az általános agóniámból.

Megpróbáltam felülni, de Marc gyengéden a vállamra tette a kezét. –

Hé, még ne! Várj egy percet!

Beerőltettem némi levegőt az orrom maradékán át, és megdermedtem. Vér. Mindenhol vér, és a legtöbbje az enyém. – Neeee – nyögtem fel, és lenyeltem még egy adag vért. Könnyek égették a szememet, aztán végigperzselték az arcomat. –

Sss, cari. Minden rendben van. Minden helyrejön.

– Nem fog – sírtam, fuldokolva a véremben, a könnyeimben, a keserű fájdalomban, a gyászban. – Soha nem jön helyre. – Ó, dehogynem. – Tudom, mitől fogja magát sokkal jobban érezni – hallottam Colin Dean hangját a fejem fölül; már megint nevetett. –

Még egy lépés, és megöllek – szólt vissza neki Marc, de a pillantását nem vette le az arcomról.

Dean csak hangosabban nevetett. –

Miért nem kanalazod össze, ami az alfádból megmaradt, és húzol el a fenébe innen?

Marc morogva felegyenesedett, de anyám leintette. Újra megpróbáltam felülni, azonban képtelen voltam. A fájdalom nem csitult, és a világ megbillent, amikor megmozdítottam a fejemet. – Faythe? – szólított a mellém térdelő dr. Carver. Még mindig az ünneplőnadrágját viselte a temetés után, ami jól jön majd, ha én is meghalok. – Hallasz engem? Bólintottam volna, de túlságosan fájt. – Igen – nyögtem ki. –

Tudod, hol vagy? Emlékszel, mi történt?

– A ház előtt. – Markolás a karomon. Elbillenő ház. Ütközés a földdel. – Szerintem ledobtak és megrugdostak. Dean újra felnevetett. Ezúttal többen is felmordultak. – Tudom, hogy nagyon fáj, de meg tudod mozdítani a lábadat a kedvemért? – kérdezte Danny, és megütött a pánik; úgy bizsergetett meg, mintha az egész testem elzsibbadt volna. A doki azt ellenőrizte, nem szenvedtem-e gerincsérülést. Nem… Megmozdítottam a jobb lábamat, behajlítottam, és a megkönnyebbülés balzsam volt a sebeimre. Megpróbáltam a ballal is, akkor azonban kín hasított a csípőmbe. De ez jó jel, nem? Azt jelenti, hogy az idegpályáim rendben vannak. Carver úgy mosolygott, mintha valami bonyolult trükköt hajtottam volna végre. –

Rendben, akkor most az ujjaidat…

Engedelmeskedtem, mindkét kézzel egyszerre. Ezúttal a bal vállam sikoltott fel, mint a csípőm. Rémlett, hogy a bal oldalamra zuhantam… –

Na jó, vigyük be! Óvatosan a fejével…

– Foglak – suttogta Jace, de nem éreztem a szagát. Csak a saját véremet éreztem. Felemelt, és a világ még jobban megbillent. Rémülten belekapaszkodtam, mert úgy éreztem, repülök. Vagy zuhanok. – Tarts ki! – Tegyétek a kocsiba – rendelkezett Marc, hallottam sietős lépéseit mellettünk. – Hátraülök mellé. Majd útközben megállunk készletekért. – Nem muszáj elmennetek – felelte valaki, de a szemem ismét lecsukódott, és hiába volt ismerős a hang, nem jöttem rá, kié. – Komolyan. Legalább hadd pihenjen az ágyában egy darabig. Nem muszáj… nem muszáj így csinálni. Marc felmordult, és ezzel a vad, dühös hanggal többet fejezett ki, mint amire én ezer szóval képes lettem volna. –

Kent, tűnj el az utamból, mielőtt letépem az arcodat!

– Igaza van – szólt közbe Jace, és egy kicsit szorosabban fogott. – Hadd pihenjen, mielőtt elmegyünk! –

Elmegyünk? – mormoltam. Senki sem felelt.

– Nem maradhat itt, velük – erősködött Marc. Hiába igyekeztem ránézni, a szemem nem nyílt ki, még a használható sem. – Senki sem fog hozzáérni. Vele maradhattok mindketten. Nekem sem jó, hogy kiraklak titeket, miközben Faythe nincs magánál. –

De én… – kezdtem, azonban a fájdalom és a zavartság köde újra beborított.

– Hát jó. De ha tizenöt lépésnél közelebb jössz a szobájához, egyenként etetem meg veled az ujjaidat. – Egyáltalán nem jön be – felelte erre anyám valahonnan a közelből; mintha az ő hűvös kezét éreztem volna a homlokomon. – Egyikük sem. – Ejnye, Karen, hiszen ez most már az ő háza – rótta meg Malone, és összerezzentem a hangjától, bár a szavak értelmét nem bírtam teljesen kihámozni. – kell.

Várunk – jelentette ki Kenton határozottan, ezzel vitathatatlanul lezárva a szóváltást. – Ameddig

Jace ujjat megszorultak rajtam. Amikor megmozdított, összeszedtem magam, és kinyitottam a szememet: akkor vittek fel a lépcsőn. A veranda teteje jelent meg előttem, aztán Jace elfordult, oldalazva vitt át a küszöbön. Megpróbáltam megköszönni neki, de akkor megint minden elsötétült. – Faythe, muszáj felébredned! – Jace hangja. Valami hideg és nedves ért az arcomhoz. Megpróbáltam elhúzódni, de minden mozdulat fájt. Csak nyöszörögni tudtam. – Maradj nyugton! – suttogta. – Fáradt vagyok. Ez meg hideg. – A vállam fájdalma ellenére eltoltam a nedves rongyot, Jace pedig felnevetett, azonban nem boldogan, csak megkönnyebbülten, félig még pánikban. Megnyikordult az ágy, amikor elmozdult mellettem; az árnyéka elhagyta az arcomat, és a szemhéjam mögötti vörösség kivilágosodott. –

Ez már értelmes beszéd. Doki, magánál van és összefüggően beszél.

–

Az jó. – Dr. Carver ismerős lépései közeledtek. – Faythe, nem szédülsz? Nincs hányingered?

Kinyitottam működő szememet, és megjelent előttem Danny elmosódott, aggodalmas arca. –

Egy kicsit szédülök. De inkább csak fájok. Mindenhol. – Tudom. Hadd nézzem a bordáidat.

Megpróbálta felhúzni a felsőmet, de félrelöktem a kezét. – Aludni akarok. Jace aggodalmasan rázta a fejét. –

Hagyd, hogy a doki megvizsgáljon! Komolyan megsérültél, Faythe.

Megsérültem. Basszus. Malone. Kenton Pierce. Colin Dean. Nemnemnemnemnem! Elvesztettem a falkát. Az egész falkát. Mindenkit. Kivéve… Felnyitottam a szememet; féloldalasan láttam Jace-t. A másik szemem csak egy résnyi fényt engedett be, amely vágott, mint a kés. – Megúszták? – tudakoltam a karja után kapva, bár ettől újra belenyilallt a vállamba a kín. A jelek szerint Dean megpróbálta kitépni a karomat a helyéről. – Manx és Kaci? És Des? – Amennyire tudom, jól vannak – felelte Jace. Felsóhajtottam, végighullámzott rajtam a sajgás. Lehetséges, hogy tényleg minden porcikám fáj? – Hadd nézze meg dr. Carver a bordáidat! Visszahanyatlottam, hagytam, hogy felhúzzák a felsőmet, aztán az ajkamba haraptam, hogy fel ne sikoltsak, amikor az orvos az oldalamhoz ért. –

Hol van Marc?

–

Édesanyáddal. Eléggé zaklatott.

–

Az én hibám. – Megnyaltam az ajkamat, vér ízét éreztem. – Azt hittem, legalább ki tudok tartani.

Jace összefűzte az ujjait az enyémekkel. – Faythe, a feje fölé emelt, úgy vágott a földhöz. Egy ilyen után nem sok mindent lehet csinálni. Egyikünk se tudott volna sok mindent csinálni a helyedben. – Szerencséd van, hogy a gerincedet nem törte el – ült le Danny az ágy szélére, és egy apró zseblámpával a szemembe világított. – Vagy a válladat. Viszont legalább egy bordádat és az orrodat igen. Érzel máshol is törést? Lehunytam a szememet, és végigpróbáltam az ízületeimet. A legtöbb fájt, néhány bizsergett, mintha tűvel szurkálnák, de mindegyik működött. –

Csak a fejem.

– Szerencsés voltál. – Jace újra és újra végigsimította a karomat, hogy megnyugtasson. – Marc megállította a küzdelmet, mielőtt Dean szétrúghatta volna a koponyádat. Meg akart ölni. Mind láttuk rajta. Kicseszettül megrészegült az erejétől. Erre nem emlékeztem. Csak a fájdalomra. –

Marc ráüvöltött…

– Igen, aztán le is döntötte a lábáról Deant, rohammal. Bár az igazat megvallva nem maradtam le mögötte. Vic és Parker sem. – Mondtam már, hogy mennyire szeretlek titeket? Jace szeme kitágult, aztán csibészes mosolyra húzódott az ajka. –

Ami azt illeti, még nem.

– Utálom, hogy meg kell szakítanom a pillanatot – szólt közbe Carver, és egyáltalán nem tűnt sajnálkozónak –, de az orrod el van törve, és helyre kell tennem. –

Nem hangzik valami jól – rezzentem össze.

Jace vállat vont. – Egy percig pokolian fog fájni, de utána jobb lesz. És ha nem csináljuk meg, életed végéig úgy fogsz kinézni, mint Rocky. –

Na jó, essünk túl rajta!

Dr. Carver ülő helyzetbe segített, aztán várt, amíg látta, hogy képes vagyok egyedül is úgy maradni. Amikor biztos voltam benne, hogy nem fogok hányni, bólintottam, és behunytam a szemem. –

Rendben, készülj… – figyelmeztetett.

A következő pillanatban az arcom közepén újra fellobbant a kín, csont csikordult csonton. Felsikoltottam, de már vége is volt – még mindig fájt, de kevésbé, mint azelőtt, és a többi csontom könnyedén túlénekelte. – Faythe? – Nyílt a hálószobám ajtaja, és Marc lépett be. Anyu a sírástól kivörösödött arccal követte, szipogott, és egy nedves zsebkendőbe törölte a könnyeit. –

Jól van? – kérdezte.

–

Túléli – felelte az orvos –, de sokáig nagy fájdalmai lesznek.

Jace felállt, hogy anyu mellém ülhessen. Amint megláttam az arcát, kitört belőlem a zokogás. –

Annyira sajnálom! Elveszítettem. Elveszítettem az egész falkát. Mindent, amiért apu dolgozott.

– Nem mindent. – Marc állt meg mellettünk, az arca kifejezéstelen volt, amiből azonnal éreztem, hogy az enyém szörnyen nézhet ki. Bár ezt már korábban is sejtettem a bedagadt szememből és a duzzadt, ragacsos, sajgó masszából, ami az orrom helyén maradt. – A kandúrok közül szerintem nem sokat. De a házat igen. – Micsoda? – Megpróbáltam felülni, de Danny a vállamnál fogva határozottan visszanyomott a párnámra. Felszisszentem az ízületembe csapó villámtól, erre eleresztett. – Hogy lehet az? Ez a mi házunk. Apué. Ő tervezte. Az ő cége építette. Marc sóhajtott, anyu szeme pedig újra könnyekkel telt meg. –

Részben a falka pénzéből fizette. A tizedekből, ahogy a fizetésünket is.

– Úgy gondoltuk, ez így tisztességes – törölte le a könnyeit anyu. – Hogy a birtok legyen a teljes falkáé, nem csak a család magé. Hogy mindenki tudja, szívesen látjuk. Nekem erről fogalmam sem volt. Hogy lehet, hogy nem tudtam róla? – Ki lehet egy ilyet egyáltalán kényszeríteni? Gondolom, a tulajdoni lapon nincs rajta mind a harminc-akárhány név, csak a tiéd és apué, igaz? – Így van, de attól még részben a falkáé, és a falka területén is van. Megajánlhatjuk, hogy kivásároljuk a közös felét, de abba az új vezetés aligha menne bele harc nélkül. De ha mégis, akkor is időbe telik a részletek tisztázása… és nem is élhetünk a területen anélkül, hogy alávetnénk magunkat az új hatalomnak.

– Az pedig nem fog megtörténni. Tehát… ez már nem az én szobám többé? – Felültem, és ezúttal hagyták is. A tekintetem körbefutott a polcaimon, a könyveimen, az öltöző- és az íróasztalomon. A CDimen, a számítógépemen. A polcon, amit Marc szerelt fel nekem. – Nem, hacsak hűséget nem akarsz fogadni Kenton Pierce-nek – szűrte Marc a fogai között; a pupillája függőleges volt aranybarnán csillogó íriszében. – De azt hiszem, a te esetedben ez bizonyos kötelezettségekkel járna. Eszem ágában sem volt megfogadni bármit is Kentnek. – Túl sokan vannak… – Még mindig a szobámat néztem, de az autók sorát láttam magam előtt. Azt a tucatnyi embert, akiket Malone – hivatalosan Kent Pierce – hozott. – Nem győzhetjük le őket. – Akkor se tudnánk, ha egyenlően állnánk – felelte Jace az ágy végében kuporogva. – Fegyverük van. Tíznek legalábbis. –

Kirúgnak minket – feleltem, mert megértettem. Elhinni azonban képtelen voltam.

– Minket, többieket igen – bólintott Marc, és annyira elvörösödött dühében, hogy már attól tartottam, agyvérzést kap. – Téged meg a dokit meg akarnak tartani. A legértékesebb dolgokat. –

Ahhoz előbb meg kell ölniük.

Anyu fújt egyet; megkönnyebbülve láttam, hogy a könnyei helyett harag költözik a szemébe. – Majdnem meg is tették. De azt kell mondjam, az egész hadművelet értelmetlen volt. Tudniuk kell, hogy nem maradsz itt Kenttel. Hogy akarnak megtartani egy területet nőstény nélkül? – Valószínűleg még nem jöttek rá, hogy Kaci és Manx is kicsúszott a kezükből – feleltem, egy pillanatnyi hálával, amiért ők kijutottak. – Ha észreveszik, valószínűleg utánuk indulnak majd. És arra sem álltunk készen. Megráztam a fejemet, de attól is csak a vállam sajdult meg. –

Nem

várhatunk

arra,

hogy

mit

lépnek legközelebb.

Újracsoportosítjuk az erőinket, és a saját feltételeink szerint térünk vissza. Van egy tervem. Mindenki egyszerre szólalt meg, de túlkiabáltam őket. –

Induljunk!

–

Nem akarsz előbb pihenni? – aggodalmaskodott anyám.

– Majd pihenek a kocsiban. Most ki akarok innen jutni, hogy néznem se kelljen azt a kurafit apu székében. Mindenki gyorsan pakoljon össze. Anyu, össze tudnál szedni még pár holmit Kaci és Manx számára? – Nekik nem volt idejük készülődni. –

Persze. – Anyu felállt, és talpra segített, bár a szoba ki akart billenni a talpam alól.

Marcra és Jace-re pillantottam. – Ti pakoljátok össze a saját holmitokat és a fiúkét. Vic és Brian a bejáratnál őrködjön, Parker hátul, hogy ne is kelljen látnia az apját vagy a bátyját. Engedelmesen biccentettek, és már indultak is kifelé anyuval. Amíg teljesítették, amit kértem, lassan, óvatosan, dr. Carver segítségével én is bepakoltam; nagyon szerettem volna, ha mindkét szememet képes vagyok használni. Mindenem fájt, de paracetamolnál erősebbet nem akartam bevenni, amíg el nem indulunk. Carver tablettáinak a hatása hamar elmúlt – átkozott alakváltó-anyagcsere –, de amíg tartott, teljesen összemosta a gondolataimat. Néha ki is ütött.

Mindent elraktam, ami befért két bőröndbe, különös tekintettel a fehérneműs fiókom tartalmára. Nem akartam rémálmokat arról, hogy idegenek turkálnak a bugyijaim között, én pedig nem tudom megvédeni őket. A fiúk negyedórán belül elkészültek, egyenként három bőrönddel jöttek vissza. Jace visszament, hogy anyunak segítsen Kaci holmijaival, Marc pedig elküldte Dannyt, hogy szedjen össze némi ételt és italt. Aztán becsukta a szobám ajtaját, és kettesben maradtunk – apám halála óta most először. Lehunytam a szemem. Megmagyarázhatatlan idegesség tört rám. – Na jó… gondolom, most egy darabig úgy fogok kinézni, mint Rocky – jegyeztem meg. – Szándékosan nem néztem egy röpke pillanatnál tovább a tükörbe csomagolás közben, de az is elég volt. Az orrom feldagadt, elszíneződött, mindkét szemem alatt monoklik ültek, az egyik csíkká szűkült. Az alsó ajkam felhasadt, véres volt, a bal arcom belilult. Ha nincs a fájdalom, fel sem ismerem magamat – de az eléggé ismerős volt. –

Tudod, hogy nekem nem számít.

– Az jó. Mert ha a mai nap jelent valamit, hát a hivatali időmet, mint alfa, nagyrészt így fogom tölteni. –

Azt hittem, megöl – sóhajtotta Marc, és nekidőlt az ajtónak.

– Úgy tűnik, meg is próbálta. – Benyomtam a tartalék melósbakancsomat a második bőröndbe, és a törött bordáimra szorított kézzel behúztam a sarkára feszülő cipzárt. – Köszönöm, hogy nem hagytad! –

Ígérd meg, hogy nem csinálsz ilyet még egyszer!

–

A fenébe, most se akartam. Az volt a terv, hogy legyőzöm.

Marc azonnal mellettem termett, és az ép karomnál fogva magához húzott. Összerándultam; akkor lazított a szorításán, de nem eresztett el. – Faythe, komolyan beszélek. Nem győzhetsz Dean ellen. Még tisztességes küzdelemben sem. Apád nem erre gondolt, amikor téged nevezett ki. Alfának lenni nem csak verekedést jelent. A fenébe, ahhoz a legtöbben egyébként is túl öregek már. Én pedig nem bírom végignézni, hogy meggyilkoljon. – Nem is kell. – Lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam, bár tartottam tőle, hogy nem viszonozza. Hogy túlságosan dühös lesz, vagy taszítja nyers hússá vert arcom. Ő azonban úgy csókolt meg, mintha ezután évekig nem találkoznánk. Mintha azt hitte volna, elveszített. Az állának támasztottam a homlokomat, örültem, hogy ismét kapok levegőt az orromon át, és be tudom lélegezni az illatát. Annyira fájt minden, csak arra vágytam, hogy átöleljen. De egy alfa számára ez nem választható opció. Különösen egy bukott alfa számára nem. –

Kész vagy? – A karja körém fonódott, vigyázva számtalan súlyos zúzódásomra.

–

Aha. Húzzunk el innen!

Az irodában megálltam, hogy magamhoz vegyem a falka telefonszámainak listáját, aztán a folyosón találkoztunk a többiekkel. Mind a hét fiú bőröndöket cipelt, anyu a maga kerekes utazótáskáját húzta, és egy kartondobozt fogott, benne apu emléktábláival, díjaival, személyi okmányaival. – Három kocsival megyünk – mondtam, igyekezve legyűrni a mindent elborító fájdalmat, amikor mindenki rám figyelt. – Marc és én megyünk Jace-szel. Vic, te menj Owennel és anyuval. Az életetek árán is védjétek meg.

–

Mintha erre figyelmeztetni kellene. – Vic majdhogynem sértetten nézett vissza.

Elégedetten bólintottam. – Parker, te Briannel és a dokival mész. Együtt maradunk az úton, mobilon tartjuk a kapcsolatot, és nem állunk meg, amíg el nem érjük a szabad területek határát. Mindenki megértette? Bólintottak. Mély lélegzetet vettem, és anyám szemébe néztem. –

Sajnálom. Nagyon sajnálom. De helyrehozom, esküszöm. Helyrehozzuk.

–

Igen – biccentett határozottan. – Helyrehozzuk.

Ekkorra már a bitorlók is rájöttek, hogy elmegyünk, és érezhettük egyre erősebb izgalmukat, hogy mint a keselyűk, leereszkedjenek Kent és Dean csatájának romjaira. Tucatnyi szempár szegeződött rám, amikor kinyitottam a bejárati ajtót. Nem foglalkoztam velük. Átbicegtem a verandán, le a lépcsőn, végig csak előre nézve, és úgy tettem, mint aki nem is hallja őket. Már majdnem elértem Marc kocsijáig, amikor Kenton Pierce állt elém. –

Tudod, hogy nem kellene elmenned.

Megpróbáltam nem figyelni rá, de nem lépett odébb, kikerülni pedig nem akartam. – Nem törtem össze – morogtam összeszorított fogakkal. – Téged még mindig el tudnálak dobni, mint a használt zsebkendőt, és meg is teszem. – Akkor is, ha belepusztulok. Kent haragosan nézett rám. –

Csak azt akarom mondani, hogy itt biztonságban leszel.

Esküszöm, hogy senki sem fog hozzád érni. – Ha elhinném, hogy tényleg hatalmadban áll ilyesmit megígérni talán… Nem, akkor sem. – Az undor kicsendült a hangomból. – Élvezd, amíg tart! – Hát jó, ha így akarod… – felelte elvörösödve. Zavarba hoztam. – De tudod, ha nem maradsz, és nem fogadsz el, muszáj lesz megszereznünk vagy Manxet, vagy Kacit. Nem hagysz nekünk sok választást. – Nőstény nélkül egy alfa uralma sem lehet tartós. –

Azt nem hagyjuk. – Ami azt illeti, ha kell, meg is halunk értük.

Kent mereven bólintott, aztán Malone-ra nézett, és a következő mondata betanultnak hangzott. – Ha te, Marc Ramos vagy Jace Hammond még egyszer engedély nélkül átlépitek a terület határait, újra letartóztatást foganatosítunk ellenetek és perbe fogunk a fennálló vádpontokban. Figyelmen kívül hagytam a fenyegetést, és továbbmentem, egyre idegesebben, minél közelebb értünk Deanhez. Marc is megfeszült mellettem, és tudtam, szeretne közénk állni. De nem tette, én pedig mélységes elismeréssel adóztam az önkontrolljának. Dean szándékosan állt meg olyan közel a kocsihoz, ahogy tehette anélkül, hogy hozzáérjen. Amikor kinyitottam, az ajtót közel hajolt. –

Felőlem bármikor befejezhetjük, ha akarod – suttogta.

Leejtettem a bőröndöt. Dean elrántotta a fejét a jobb öklöm elől – és egyenesen beleszaladt a balba. Hátratántorodott, az állkapcsához kapta a kezét, azonban nevetett, én pedig azon erőlködtem, nehogy meglássa, mennyire fájt az ütés a bordáimnak és a vállamnak.

A többiek bepakolták a csomagokat. Vic kinyitotta anyám előtt a kocsiajtót, de akkor Malone lépett oda hozzá kinyújtott kézzel, mintha parolázni akarna. Mintha barátságosan búcsúzkodnának. – Sajnálom a felfordulást, Karen – mondta hangosan és tisztán, hogy mindenki hallja, mennyire ésszerűen viselkedik. Anyu dühösen, összeszűkült szemmel nézett fel rá, aztán olyan gyorsan ütött, hogy alig láttam a mozdulatot. A csattanás messzire hangzott a csendben, és Malone bal arcán máris kirajzolódott egy piros tenyérnyom. –

Arról még fogalmad sincs, mennyire fogod sajnálni ezután.

HUSZONNÉGY

A hátsó ülésen feküdtem, Jace kocsijában, a fejem egy párnán. Körülöttünk gyorsan szállt le a sötét. Nem hagytak sokáig aludni, mert kétszer is elájultam, a pupilláim pedig kitágultak. Vagy összeszűkültek. Amelyik a rosszabb egy fejsérülés után. Marc felnyitotta a tetőablakot, hogy a hideg ébren tartson, és folyamatosan ellenőrzött. Beszélt hozzám. Én viszont nem akartam beszélni. Aludni akartam. És nagyon meg akartam ütni valamit, de az a vonat már elment. Sőt, el is ütött. –

Faythe, így vagy úgy, de rendbe jönnek a dolgok – nyugtatgatott

Jace. Szerettem volna, ha látom, de a visszapillantó kívül esett a látóteremen. –

Tudom. – De nem egyhamar. – Mit mondott a doki, mikor válthatok alakot?

– Nem mondott semmit, vagyis szerintem még nem. – Marc újra hátrafordult az anyósülésről, de alig bírtam ránézni. Vesztettem. Megaláztak, lenyomtak, megvertek, csaknem megöltek. És cserbenhagytam őket. Mindegyiküket. A végrehajtóimat. Kacit. Anyámat. És apámat. Valamiképpen ez a tudat fájt a legjobban, még a fejemnél is élesebben. – Kérsz még Tylenolt? – kérdezte Jace. Bőr nyikorgott, amikor megmozdult a kormány mögött. – Erősebbet nem kaphatsz, semmit, ami kiütne, de rengeteg paracetamol van nálunk. – Kösz, nem! – A fájdalom hihetetlen volt; lehetetlennek gondoltam volna, de szó szerint mindenhol fájtam. Még az ujjaim is. A fejemben nem szűnő üvöltés volt a legrosszabb, a bordáim és az arcom azonban megosztott második helyet kaptak. A fizikai fajdalom mindazonáltal semmi volt a tényhez képest, hogy elvesztettem a falkát. Az egész átkozott falkát. Most pedig Malone bábjai ülnek apám házában. A szüleim ágyába fekszenek, végigtúrják a holmijainkat, sóval dörgölik be eleven sebbé vált életemet. Lehunytam a szememet és sóhajtottam, próbáltam félretolni a dolgot. Az önsajnálat és a kételkedés nem alfához méltó dolgok, és nem is volt időm, hogy megmerüljek bennük. Nem, ha vissza akarom szerezni, ami elveszett, akár úgy, hogy kihívom Kentet – habár annyi máris világos volt, hogy Deannel nem szállhatok újra szembe –, vagy teljes letámadással. Felkészültem a további kínokra, és lassan felültem; felszisszentem, amikor a Pathfinder ráfutott egy bukkanóra, és egész testemben megrándultam. –

Feküdj vissza! – mérgelődött Marc.

– Kérem a telefonos listát és a mobilomat! – Ami Marcnál volt, amíg verekedtem, hogy össze ne törjön. –

Most pihenned kell. Majd telefonálunk, ha odaértünk.

– Addigra Malone a legtöbbjükhöz eljut, és ki tudja, milyen verzióban közli velük az erőszakos területfoglalást. Add ide a mobilomat! Kérlek! – Nálunk van a lista – csatlakozott hozzá Jace is. Egy útszéli lámpa elvillanó fénye bevilágította a kocsit. – El fog tartani neki egy darabig, hogy mindenkivel érintkezésbe lépjen a lista meg a számok nélkül. –

Éppen ezért kell kihasználni az előnyünket – feleltem. – Most.

Még mindig a mi kandúrjaink, akik úgy döntenek, hogy velünk maradnak, és megérdemlik, hogy megtudják, mi történt valójában. Apám haláláról mind tudtak, természetesen – azzal már korábban felhívtuk őket. De azt nem tudták, hogy el is temettük, és amíg Malone – vagy Kenton Pierce – nem lép velük érintkezésbe, a rezsimváltásról sem tudhatnak. – Hát jó – sóhajtott Marc, és a táskájába túrt a listát keresve. – De hagyd, hogy én telefonáljak! Ha hamarosan alakot akarsz váltani, pihenned kell. Végiggondoltam, aztán bólintottam, és visszafeküdtem az oldalamra, a térdeimet a csípőm fájdalma ellenére felhúztam. Úgy éreztem, elkerülöm a felelősséget, amikor nem én mondom meg a falka tagjainak, hogy mi történt, de Marcnak igaza volt. Amíg meg nem gyógyulok, semmi hasznomat nem veszik. A hívásokat végighallgatni ettől még felért egy kínzással. A saját bukásom és megaláztatásom miatt – hiába Marc áldásosan elfogult nézőpontja – szerettem volna bemászni egy gödörbe, és soha ki se jönni többé. Legalábbis addig nem, amíg vissza nem szereztem az önbecsülésemet. Amit a gödörben nehéz. Dr. Carvert és Carey Doddot leszámítva nem sok tényleges kapcsolatom volt a kandúrokkal, akik nem dolgoztak végrehajtóként. A legtöbbjüket egyelőre nem érték el Kent emberei, és mind döbbent dühvel fogadták a híreinket. Csaknem mindegyik biztosított minket a lojalitásáról a vonalon át, és megígérte, hogy azonnal elhagyja a területet. Azonban nem mindenki bizonyult készségesnek, hogy visszautasítsa az új vezetést a kipróbálatlan, új, női alfa kedvéért, aki már az első héten el is vesztett egy mérkőzést, kis híján az életét is. Az embereink harmada pártolt el – a legrosszabb az volt, hogy nem hibáztathattam őket, amiért nem hisznek bennem. Miután Marc végzett, újra elkértem a telefont; ezúttal a szövetségeseinket akartam hívni. Ő ragaszkodott hozzá, hogy ezt is elintézi, én viszont nem hagytam. A többi alfával nekem kellett beszélni. Végül megegyeztünk: én felhívom a nagybátyámat, és megkérem, értesítse Di Carlót és Taylort. Marc végre átadta a mobilomat, én pedig felültem, hogy tárcsázhassak. Biztosra vettem, hogy Malone már rátelefonált, de lehetett volna több eszem is. Calvin nem fogja reklámozni, mit csinált, amíg az új játék alfája meg nem próbálta a falkának annyi kandúrját a maga oldalára állítani, amennyit csak lehet. – Halló? Faythe? – köszönt be a nagybátyám. Csak a hallgatásomból sejtette, hogy baj van: aznap délelőtt kétszer beszéltünk, hogy megtárgyaljuk okafogyott támadásunkat. – Aha, én vagyok. – Nekidöntöttem a fejemet az ablaknak, hagytam, hogy a hideg üveg lehűtse szégyenemben égő arcomat. – Ha már elküldted az embereidet, hívd vissza őket! Megváltoztak a tervek. –

Mi történt?

– Malone megtudta a temetést, és nyolc kocsira való kandúrral rontott ránk. Kenton Pierce kihívott, és Colin Dean verekedett meg helyette. –

Mi történt? – ismételte: mintha rosszul lett volna, pedig a legrosszabbat még nem is hallotta.

– Majdnem megölte – szólalt meg Jace elölről, és bevett egy éles kanyart. Felnyögtem, de nem tiltakozhattam. – Marc fújta le a harcot, amikor elvesztettem az eszméletemet. – Behunytam a szememet, és rájöttem, hogy ki se akarom nyitni többé. – Vesztettem, Rick bácsi. Kiraktak minket. Úton vagyunk

Marc háza felé, a szabad területekre, és csak az a jó hír, hogy Kacit, Manxet és Dest kijuttattuk, mielőtt meglátták volna őket. És Hollyt is. A temetésre jött. Csend volt, csak a szél zúgott az autópályán, miközben a nagybátyám átgondolta a híreket. –

Te jól vagy?

– Nem – vágta rá helyettem Marc. – Agyrázkódása van, betört az orra, kapott két monoklit, megrepedt egy bordája, és alighanem a koponyája is, és több zúzódást gyűjtött be, mint hogy meg tudnám számolni. Most is pihennie kellene. – Jól vagyok – erősködtem, legyűrve a fájdalmat, amiről nem akartam többet beszélni. – És visszaszerezzük. Az egészet. Visszamegyünk, és ezúttal meglepjük őket. Ha még velem vagy. – Mert a hármas mágikus szám, ugye? – Tudod, hogy veled vagyok. De először gyógyulj meg! Hívj fel holnap, és pontos terveket készítünk. Rendben? –

Persze.

–

Fiúk, gondoskodjatok róla, hogy tényleg pihenjen, oké?

Minden nyomorúságom ellenére elmosolyodtam, amikor Jace és Marc válaszolt. Rick bácsi annyira hasonlított apámra, hogy egyszerre telepedett rám boldogság és szomorúság. Nem is hittem, hogy ennyire hiányozhat, bár tudtam, milyen csalódott lenne, ha látná mindezt. A kilencórás autóút végére, amelyet a karaván közepén töltöttünk az autópályán, a legkönnyebb sérüléseim fájdalma gyenge lüktetéssé tompult, megzúzódott izmaim pedig elmerevedtek. A bordám és pépesített arcom azonban még mindig annyira kínzott, mintha Dean visszajött volna megrugdosni, amíg aludtam, ráadásul a világ minden nyomorúsága a fejembe költözött. Amikor befordultunk Marc behajtójára, a szívem a torkomba ugrott. Nem akartam bemenni a házba. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lássanak, nem akartam a szemük elé kerülni a bukásom után. De már tudták, mi történt – anyu rögtön azután felhívta Michaelt, ahogy elindultunk –, és nem kerülhettem el a szembenézést a saját falkámmal. Nem, ha a vezetőjüknek nevezem magamat. Vic megállt Marc kocsija mögött, amit itt hagyott, miután visszavittük a ranchra, mi pedig mellé kanyarodtunk, Ryan roncsautója mögé. Parker állt meg leghátul. Marc már azelőtt kiszállt, hogy Jace leállította volna a motort. Kinyitotta a hátsó ajtót, de ahelyett, hogy kisegített volna, beült mellém. –

Jól vagy?

A vállára ejtettem a fejemet, és hagytam, hogy átöleljen. –

Őszintén szólva, még életemben ilyen szarul nem voltam.

– Aha. – Tétovázott, és rájöttem, még valamit mondani akar. – Csak egy ágyam van. Azt szeretném, hogy te feküdj rá. Pihenned kell, és én… én majd vigyázok rád addig. Egy darabig mindenképpen muszáj lesz figyelniük, amíg alszom, a fejsérülés miatt. – Majd mindenkit elküldök – folytatta Marc –, amíg úgy nem érzed, hogy már… emberek közé mennél. – Nem. – A fájdalom ellenére eltökélten ráztam a fejemet. – Köszönöm az ágyat… úgy érzem, egy hónapig tudnék aludni. De előbb beszélnem kell velük. Hogyan nevezhetem magamat az alfájuknak, ha a szemükbe se bírok nézni?

– Várhat pár órát – szólt hátra Jace is, derékból hátrafordulva az ülésében, hogy lásson mindkettőnket. – Nem, nem várhat. Már így is várt több mint kilencet – erősködtem. Valaki bekopogott a kocsi ablakán. Felnéztem: anyám állt ott, és aggodalmasan lesett befelé. – Gyerünk! Már így is aggódtak eleget. A saját lábamon jutottam el a házig, de a bal csípőm annyira kínzott minden lépésemnél, hogy hagytam, hadd segítsen fel a lépcsőn Marc. Jace kinyitotta az ajtót előttem, és amikor beléptem, akkora csend lett, ami kitöltötte volna a Texas Stadiont. Michael felállt a kanapéról, ahol addig halkan beszélt Hollyhoz. Átfutott a fejemen, hogy vajon miként magyarázta el neki ezt az egészet. Végül is még mindig mondhatjuk, hogy leestem egy fáról… – Faythe? – Kaci állt a konyha közepén, a kezében egy bontatlan kólásdobozzal, és úgy nézett rám, mint aki nem ismer meg. Vagy nem akar megismerni. – Jól vagyok. Tényleg – feleltem, azonban amikor meghallotta a hangomat, és kénytelen volt hinni a szemének, Kaci leejtette a dobozt, ami begurult a legközelebbi szekrény alá. – Persze – lépett hozzám Michael, hogy megvizsgálja az arcomat a gyenge fényben. – Amennyiben a „jól” annyit tesz, hogy kevés híján agyonverve. – Hajszál híján – próbáltam rámosolyogni, de az arcom furán mozdult. – De tényleg jól vagyok. Azért leülnék, ha lehet. Marc a kanapéhoz támogatott. Lezuhantam Holly mellé, aki tátott szájjal bámult rám. Az arcát könnyek csíkozták, a sminkjéből csak halvány emlék maradt, mégse kételkedtem benne, hogy mellettem dermesztően gyönyörű. –

Mi… mi… mi… – Azonban képtelen volt befejezni a gondolatot.

– Folyton ezt ismételgeti – huppant a másik oldalamra Kaci. – Vágd hátba, akkor talán kiböki az egész mondatot. Mögöttünk besorjáztak a végrehajtók a bőröndökkel, és Owen amint meglátta Manxet a fal mellett, a karjában ringatva az alvó gyereket, ledobta a csomagját, és elindult felé. – Jól vagy? – Belesett a pólyába, aztán úgy nézett Manxre, mintha nélküle a nap se kelne fel többé. – Mindketten jól vagytok? Az arcán ragyogó féltésbe és szerelembe belesajdult a lelkem. Owen képtelen volt elrejteni az érzéseit, azok rögtön kiültek az arcára, amellett semmi rosszindulat nem rejlett benne. Olyan könnyű volt összetörni a szívét. – Jól vagyunk – pillantott fel rá Manx, és az ő szemében is ugyanaz a megkönnyebbülés csillogott. – Most már igen. Nem; Manx nem töri össze a testvérem szívét. De az élet még megteheti. Owen nem született vezetőnek, és éppen csak alkalmas volt harcosnak. És a mi világunkban a hozzá hasonlóan hatalmas szívű úriemberek nem házasodhattak meg és alapíthattak családot, mert nem képesek megvédeni őket. Anyám cipőjének sarka koppant a karcos fapadlón. Felnéztem; ő is Owent figyelte. Büszkeség és félelem keverékét láttam rajta, mintha ugyanazt gondolná, amit én. Aztán anyu körbepillantott, Ryant keresve.

Én is csak akkor vettem észre, hogy a sarokban áll, egyedül, és mindent megfigyel. Összeakadt a pillantásunk, de a szeméből semmit sem tudtam kiolvasni, és abban a percben nem volt erőm, hogy foglalkozzak vele. – Ezt Dean tette? – Michael féltérdre ereszkedett előttem, hogy jobban lásson. Majdnem a fény felé is fordította az arcomat, de aztán meggondolta magát. – Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte, csakhogy nem tőlem, hanem a dokitól, aki éppen akkor lépett be a táskájával. – Ki az a Dean? – tudakolta Holly üveges tekintettel. – A maffia verőembere? Miért verte meg Faythe-t? Ez valami… védett ház? – Nem mondtad el neki? – néztem Michaelre szemöldök ráncolva, bár minden arcizmom belesajdult. A bátyám nyomorultul vállat vont. – Mindegy, hogy kezdek bele, nevetségesen hangzik. És hozzá kell tennem, hogy az automatikus halálbüntetés is elég komoly visszatartó erő. Még mindig térdelve Hollyhoz fordult, fél kezét a lábára tette. A szeretete még a félelmén és zavarodottságán is átsütött. –

Az életemre esküszöm, hogy nem vagyok a maffia tagja.

Egyikünk sem az. Mielőtt Holly bármit mondhatott volna, Michael dr. Carverhez fordult. – Faythe orra nyilvánvalóan eltört – felelte Danny –, és azt gyanítom, hogy a homloka felett megrepedt a koponyája, valamint eltört egy bordája. Ezenkívül az egész teste egyetlen nagy zúzódás. Plusz a bal válla és csípője fájdalmasan és nehezen mozog a földdel való találkozás után. –

Találkozás…? – vonta fel Michael a tekintetét, és rám nézett, azonban Marc gyorsabban felelt.

– Az a kurafi felkapta és kinyomta, mint egy súlyemelő, és földhöz vágta. Aztán megpróbálta szétrúgni az arcát. – A keservét, Faythe… – szitkozódott Michael; felállt, zöld szeme olyan dühvel sötétült el, amit csak nagyon ritkán láttam tőle. – Megölöm. –

Állj be a sorba! – jegyezte meg Jace, éppen, amikor Holly is megnyikkant.

–

Ti embereket öltök?

– Michael, rendbe jövök, és van fontosabb dolog is, ami miatt aggódnunk kell. – Megköszörültem a torkomat, és igyekeztem alfahangon megszólalni, remélve, hogy a halálközeli élmény és a megaláztatás nem fosztottak meg tőle. – Először is az elhelyezkedés. Néhány napot itt kell töltenünk, és finoman szólva is zsúfoltan vagyunk. Bár a védett házért köszönettel tartozunk – mosolyogtam Marcra. Megpróbálta viszonozni, de tönkrevert arcom valószínűleg elrontotta a poént. – Marc, még megvannak a múltkori gumimatracaid? –

Igen, mind a kettő, a folyosón, a szekrényben. És van ott egy kézipumpa is.

– Az jó. Menj be Parkerrel a városba, vegyetek még néhányat. Meg egy elektromos pumpát is, különben soha nem fújjuk fel őket. És takarókat, párnákat. Fizessetek Parker céges kártyájával. – Azt még apám adta ki a végrehajtóknak, a falka ügyeiben felmerülő költségek fedezésére. Márpedig ez biztosan annak minősült, még ha hivatalosan nem is tartoztunk a falkába.

Marc bólintott, bár az arcán tisztán láttam, hogy nem akar itthagyni. Mégsem vitatkozott, mert Parker számára nem lett volna biztonságos nélküle vásárolni menni a szabad területeken. A helyi kóborok már ismerték Marc szagát abból az időből, amit itt töltött, és a legtöbben tudták azt is, min ment keresztül, hogy segítsen rajtuk, miután Malone kitervelte, hogy nyomkövető chipeket rakat az összes kóborba. – Anyu… – fordultam hozzá, tenyeremet sajgó oldalamra tapasztva. Engem nézett, de közben Ryanbe karolt. – Te, Kaci és Manx megkapjátok az első szobát. Michael, te és Holly a középsőt. Kicsi, de a tiétek lehet. – Legalább a magánélet látszata megvan, bár úgyis hallani fogunk minden szót, amit kimondanak. – A fiúk meg letelepszenek itt. A bátyámhoz fordultam. – Ryan… – kezdtem, de elhallgattam. A legszívesebben kiraktam volna. Az, hogy a menekülőket eljuttatta a szabad területekre, nem mentesítette a bűnei alól, és még mindig képtelen voltam anélkül ránézni, hogy eszembe jusson, miként ejtett csapdába, hogy elraboljanak és eladjanak. Azonban szükségünk volt rá, és nem hagyhattam, hogy a személyes ellenérzéseim a falka érdeke elé kerüljenek. A nagyobb jó a cél, Faythe. –

Maradsz? – kérdeztem végül. – Megbízhatunk benned?

– Igen, és igen – bólintott nyugodtan. – Szeretném jóvátenni… – Nem. Azt nem lehet. – Csak a félreértések elkerülése érdekében. – De tartozol nekem – jelentettem ki, amire megint rábólintott. – Menj be Vickel a városba, és vegyetek ennivalót. Sokat. Manx, megmutatnád nekik, milyen pelenkákra van szükséged? – Manx igent intett, de mielőtt mozdulhatott volna, Owen már bele is nyúlt a táskájába a mintadarabért. Körülpillantottam, hogy mindenkit felmérjek, minden szempárba belenézzek. Elmondhatatlanul szerettem volna, ha apám is itt van. Csak ma reggel temettük el? Úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el, mióta utoljára láttam. Marc már az ajtóban állt, a kocsikulcsaival a kezében, akcióra készen, mint mindig. Jace a küszöbön várt, óvón nézett rám. Az arcán keveredett a miattam érzett aggodalom a nyugtalansággal. Úgy tűnt, kezdeni akar valamit a helyzettel, és az ácsorgás kikészíti. A fiúk többsége dühös volt, és egy kicsit zavarodott, de nem igazán sokkolta őket az erőszakos kilakoltatásunk, mert a teher – és a felelősség – nem az ő vállukon nyugodott. Ők élvezhették, hogy mindössze engedelmeskedjenek a parancsoknak, és bízhattak benne, hogy ha még nem is tudom, mihez kezdjek, hamarosan kitalálom. Hogy képes leszek vezetni őket. Bárcsak én is így bízhattam volna magamban! Anyu egészen egyszerűen kimerültnek tűnt. Elkaptam Ryan pillantását, és a fejemmel egy üres karosszék felé intettem. Elértette, és odakísérte anyánkat. Kaci szorosan hozzám simult, nem törődve a ruháim alatt rejlő zúzódásokkal. Kapaszkodott az egyetlen dologba, amit megértett, amit még mindig birtokolt, miután az egész világát kirántották a lába alól. Hajléktalan menekült lett – újra. A különbség most csak annyi volt, hogy nem maradt egyedül. És pillanatnyilag csakis ennyit nyújthattam neki. Holly… A legjobban azt bántam, leszámítva, hogy nem tapostam kandúrpürévé Deant, hogy Holly velünk volt, amikor bekapcsolták a telenyomott ventilátort. Ugyanakkor fogalmam sem volt, mennyire lett volna most biztonságban a déli középső területeken nélkülünk, ráadásul vagy ez, vagy elszakad a férjétől is. Zavart és rémületet láttam rajta, de főként haragot, és amikor megpillantottam a düh szikráját a szemében, a véleményem még egy kicsit tovább javult.

– Mostantól hivatalosan is száműzöttek vagyunk – kezdtem, amikor mindenki figyelme felém fordult. – Mindazonáltal van egy tervem. Visszaszerezzük a területünket. De bele fog telni pár napba, hogy megszervezzük, ami azért is jó, mert nekem is bele fog telni pár napba, hogy helyrejöjjek. Igaz, doki? – Kierőltettem magamból egy vidám mosolyt Carver felé, ő pedig megkísérelte viszonozni. –

Legalább annyiba.

– Addig is – folytattam –, ez az otthonunk. Szeretném, ha ma éjjel mindenki kialudná magát, mert holnap megtervezzük, hogyan juttassuk a föld alá a Tanács új elnökét. Az ásóra ne legyen gondotok – tettem hozzá az egyik eltökélt arcból a másikba nézve. – Calvin Malone már megásta a saját sírját.

HUSZONÖT

– Holly, kérsz egy italt? – kérdeztem Michaelt vizsgálgatva, hogy miért nem gondolt erre már korábban. Ő azonban csak a fejét rázta, és láttam, hogy bosszús. –

Nem iszik. Az alkoholban túl sok a kalória.

Mert a házi forró csokiban nincs? A bátyámról a feleségére néztem; Holly két keze szabályosan reszketett az ölében. –

Szerintem ma kivételt tesz.

Holly biccentett, és keresztbe tette a lábát gyászruhája alatt. –

Valami erőset.

Talán az én ruháim közül lesz, amit felvehet, amíg nem tudjuk elvinni bevásárolni. Michael felállt és a konyha felé indult. Utána szóltam. – A mosogató alatt találsz jó pár üveget, és ha szerencsénk van, a jégtartó is tele van. De keverni nem tudjuk mással, csak kólával. Michael kitöltötte az italt, én pedig körülpillantottam a nappaliban, hogy felmérjem, mekkora a kétségbeesés, egyúttal azon gondolkodtam, hogyan segítsek a testvéremnek bevallani, hogy nem egészen ember. És a családja sem. Most, hogy négy kandúr elment vásárolni, kicsivel több mozgásterünk volt, de Marc kicsi házába még így is nehezen fért el egy ekkora csapat. Anyut elküldtem lefeküdni, Jace pedig felfújta az egyik matracot az első szobában Manx és Des számára – azóta ők is elszundítottak. A másikat Kacinek fújta fel, ő azonban nem mozdult mellőlem, amiért nem is hibáztathattam. Owen, Brian, Carver és Jace a kisasztalnál pókereztek, de két leosztásnál nem jutottak tovább, mert Owen folyton felugrált, hogy ráránézzen Manxre, Jace pedig többször pillantott rám, mint a lapjaira. Michael visszatért az itallal – a szaga alapján whiskey-kóla volt –, lezökkent Holly mellé a kanapéra, és mélyen, feszülten sóhajtott. Felkészült. Azonban nem hagyhattam, hogy ő tegye meg. A létezésünk felfedése egy ember előtt főbenjáró bűnnek számított, automatikus halálbüntetés járt érte. Ebben az esetben azonban nem volt választásunk. Holly már így is tudta, hogy valami nagyon, nagyon nincs rendben, és ha meghallja, hogy a déli középső falka feltámasztását tervezzük, arra is rájön, hogy nem a maffiáról van szó. De nem adhattam meg Malone-nak az esélyt, hogy elvegye tőlem még egy testvéremet, Hollytól pedig a férjét. És ha engem nem akarnak kivégezni, amiért kiadtam Lance Pierce-t a mennydörgő madaraknak, akkor ezen a titkunk felfedése sem fog változtatni. –

Majd én, Michael.

–

Faythe… – nézett rám gondterhelten.

Vállat vontam. Az én falkám. Az én felelősségem. –

Mit csinálnak velem, kétszer végeznek ki?

–

Biztos? – méregetett a bátyám. – Persze.

– Na jó, mi a fenéről beszéltek? – Holly lehajtotta az italát, köhécselt, aztán úgy szorította meg a poharat, mintha semmi másnak nem volna értelme a világon. – Ha nem maffiózók vagytok, akkor kik voltak azok az emberek azokban a kocsikban, és hogyan rakhatnak ki benneteket a saját otthonotokból? És ha azért kellett elmenekülnünk, hogy megvédjük a nőket és a gyerekeket, miért hagytuk hátra Faythet? Michael nyugtatón a karjára tette a kezét. –

Faythe nem számít nőnek. Ő alfa.

Összevontam a szemöldökömet, jelezve, hogy ne mondjon semmi mást. A fontos tényeket nekem kellett elsorolnom, vagy Michael komoly bajba keveri magát. – Hát, ami azt illeti – szólt bele Jace a kártyaasztaltól, az arcán rég látott, jókedvű vigyorral –, ez nem vagy-vagy kérdése. Határozottan nő is. Michael szeme összeszűkült idegességében, de nem válaszolt – valószínűleg azért nem, mert az ő magánélete is romokban hevert éppen. Ő tudott az afféromról Jace-szel, mert a felnőtt családtagoknak szükségből mindent kitálaltunk, persze csak nagyvonalakban, Kaci azonban nem, úgyhogy rosszalló pillantást vetettem Jace-re. Ő bocsánatkérőn felhúzta a vállát, de nem tűnt úgy, mint aki megbánta. – Még mindig nem értem! – csattant fel Holly; önkéntelenül is nagyrabecsülés ébredt bennem. – Nézd, tudom, hogy valami nincs rendjén, és mindig is furák voltatok… sajnálom, ez az igazság… és most itt ülök, és attól félek, hogy valaki betör az ajtón egy gépfegyverrel, és lekaszál. Úgyhogy csak azt szeretném, ha kiböknéd végre. Akármit is mondasz, nem lehet rosszabb, mint amit már elképzeltem. –

Erre ne vegyél mérget! – mormolta Kaci. A karjára tettem a kezemet, hogy elcsendesítsem.

– Igazad van. – Megpróbáltam Hollyra mosolyogni, hogy megnyugtassam, de az ajkam nem engedelmeskedett. Nem mosolygós helyzet volt. – Sajnálom, hogy keresztül kellett menned ezen az egészen, biztosan ijesztő a számodra. De továbbra is a türelmedet szeretném kérni. És azt, hogy légy olyan nyitott, amennyire csak tudsz! Holly csak bólintott, a pillantása Michaelről rám villant és vissza. – Nem vagyunk maffiózók, sem gengszterek, bár megértem, kívülállóként miért gondolod ezt. – Mélyet lélegeztem, fájón tudatában, hogy szántszándékkal megszegni készültem a három legfontosabb törvényünk egyikét. – Alakváltók vagyunk. Macskafélék. Vérmacskák vagyunk. Mindannyian. Holly pislantott. Aztán újra. Kinyitotta, majd becsukta a száját. Végül kérdő arccal Michaelhez fordult. –

Én súlyos trauma áldozata lettem, Faythe meg szórakozik velem.

Ez nem vicces. Vagy elmondod, mi a franc van, vagy elhúzok. Végleg, Michael. –

Nem szórakozik – válaszolta Michael. – Tudom, hogy

lehetetlennek hangzik, sőt, őrültségnek… – Tudod, mi? Nagyon remélem, hogy azokban a kocsikban egy évre való nyugtatót hoztak, meg a kényszerzubbonyokat, mert mindannyian őrültek vagytok. Mindannyian! Én leléptem. Holly megpróbált felállni. Elkaptam a csuklóját, Michael pedig követte a mozdulatát, és könnyedén a felesége és az ajtó közé lépett. – Eressz el! – Megrántotta a karját, én pedig eleresztettem. Most már mindenki őt nézte, Jace-t leszámítva, aki engem figyelt várakozón.

– Michael – szólaltam meg figyelmeztetőn, bízva benne, hogy le tudja csillapítani a feleségét rendkívüli intézkedések nélkül. –

Holly, nem mehetsz el. Nem biztonságos.

– A francokat nem! – Megpróbálta kikerülni Michaelt, aki megfogta mindkét karját, némán könyörögve neki, hogy maradjon. Felegyenesedtem. – Nézd, megmutatnám én, de ha nem vetted volna észre, nem vagyok ma a legjobb formámban. Dr. Carver megtiltotta, hogy reggelig alakot váltsak. Jace felállt és az asztalra dobta a lapjait. –

Majd én megmutatom.

–

Nem – vágtam rá. Senki mást nem sodorhattam veszélybe.

Jace rosszallón nézett rám. – Cal amúgy is a gereznámat akarja. Mit fog csinálni velem, kétszer végeztet ki? – Rám vigyorgott, amiért sikerült a saját szavaimmal visszavágnia, én pedig csak a homlokomat ráncolhattam. – Amellett már elmondtad neki. Mindent tud. Én csak felajánlottam, hogy be is mutatom. Egy másodperc alatt végiggondoltam, aztán bólintottam. Jace a nappali közepére lépett, és már húzta is le az ingét. A karizmai kidagadtak a poros villanykörte fényében. – Mit csinál? – tudakolta Holly, és amikor Jace kigombolta a nadrágját, hátralépett. – Miért vetkőzik? – Kacire, aztán Michaelre pillantott, némán követelte a férjétől, hogy állítsa le az őrültséget, aminek a dolog tűnhetett, ha másért nem, hát a gyerek kedvéért. Kaci megköszörülte a torkát, hogy magára vonja Holly figyelmét Jace közben kilépett a farmeréből és az alsóneműjéből, és négykézlábra ereszkedett. – Először fura, különösen a meztelenség. Tudom, mert én is olyan voltam eleinte, mint te. De ruhában nincs értelme alakot váltani. Próbáltam. A blúzom elszakadt, és teljesen belegabalyodtam a nadrágomba. Holly tátott szájjal nézett rá. Michael megfogta a kezét. Amikor a felesége ránézett, intett a változás első szakaszánál tartó Jace felé. Jace bőre hullámzott. Holly levegőért kapott, a keze annyira remegett, hogy majdnem elejtette az üres poharat. Aztán Jace csuklói és bokái hosszabbodni kezdtek. Holly hátralépett, kitépve magát Michael szorításából. –

Nem. Nem. Ez nem történik meg. Valami… valamit tettél az italba. Mit csináltál velem?

Michael elé lépett, két tenyere közé fogta az arcát, gyengéden kényszerítette, hogy nézzen rá. Hozzá hajolt, hogy a homlokuk összeért, és halkan magyarázott neki, úgy, mintha egy gyereknek beszélne. – De igen, Holly. Ez igaz. Minden igaz. Sajnálom, hogy sosem mondtam, és még jobban sajnálom, hogy most muszáj elmondanom. De látnod kell. Ilyen vagyok én is. Ilyenek vagyunk mindannyian, és ha valóban megértetted, és nem vagy képes együtt élni vele, elmehetsz. Senki sem fog megállítani. Ezzel azért vitatkoztam volna. Nem hagyhattuk, hogy bárkinek elmondja, bár eddig a pillanatig ez nem is tűnt komoly fenyegetésnek.

–

De először látnod kell – fejezte be Michael, aztán oldalra lépett, újra feltárva Holly előtt Jace-t.

A kezei és a lábai addigra mancsokká alakultak, az ujjai talppárnákká; a körmei karmokká nyúltak és keményedtek, de a feje még csak ekkor kezdett elformátlanodni, pofává változni. Holly pulzusa az égbe szökött, egyre gyorsabban kapkodta a levegőt. Hiperventilált, és a stresszszintjéből ítélve akár ő is lehetett volna az átalakuló alakváltó. – Semmi baj – suttogta Michael; nyugtatón átfogta a felesége derekát, a vállára támasztotta az állát. Ritkán láttam ilyennek, gyengéd, figyelmes férjnek, és bár Holly láthatóan közel állt a teljes idegösszeomláshoz, mégsem taszította el. Michael még úgy is meg tudta nyugtatni, hogy ő is része volt annak, amitől Holly megijedt. Fájdalmasan édes jelenet volt, egyben az elképzelhető legszürreálisabb is. Jace eddigre már egy hatalmas, kopasz macskává vált, a gerince göcsörtös vonalként állt ki a hátából, és hosszú, hússzín farokban végződött. Ahogy ránéztem, a hátán kisarjadt a sűrű, fekete bunda, és sebesen végigterjedt az egész testén. Holly újra levegőért kapott, de most már inkább csodálattal, bár a szeme körüli ráncok még mindig félelemről és hitetlenkedésről árulkodtak. Néhány pillanat múlva véget is ért a bemutató. Jace négy lábra emelkedett, látványosan kinyújtózott, mint egy boszorkány macskája, hogy kényelmesen elfoglalja új bőrét, végül lesunyta a fejét, és megcsóválta a magasban kígyózó farkát, üdvözlés gyanánt. Szerencsére sem éles fogait, sem gonoszul hegyes, visszahúzható karmait nem mutatta ki – ez alighanem sok lett volna Hollynak ebben a pillanatban. Jace tett egy lépést felé. Holly riadtan felkiáltott, és belehátrált Michaelbe. Kaci felnevetett; őszinte vidámsága furán csengett a fülemben, túl régóta nem hallottam már. Bátran odasietett Jace-hez, és térdre huppant előtte, hogy fél kézzel megvakargassa a füle mögött. –

Karli, ne csináld! – suttogta, de Kaci megint csak kinevette.

–

Semmi baj. Én is képes vagyok rá. Akarod látni?

Azonban Holly, bár lenyűgözte Jace, nyilvánvalóan nem akart végignézni egy újabb váltást ilyen hamar. Jace dorombolva Kaci arcához dörgölte a sajátját, megjelölte a szagával, ezáltal biztosította róla, hogy még mindig jó barátok – jellemző macskaüdvözlés. Kaci végigsimította a hátát, ameddig csak térdelve elért, aztán felnézett Hollyra. Nyugalmat láttam az arcán, cseppnyi békét, még a legújabb trauma ellenére is, és ez enyhítette kissé a bűntudatomat. Kaci rendben volt. Valamiképpen, annak ellenére, amin keresztülment velünk – és mielőtt egymásra találtunk volna –, Kaci rendbe jött. És ha valaki segíthetett Hollynak feldolgozni a történteket, az a mi fiatal, emberként született nőstényünk volt. – Szeretnéd megsimogatni? – kérdezte Kaci, saját látványos bizalomjátékával bátorítva Hollyt. Az, hogy a kislány egyáltalán nem fél a hatalmas macskától, jobban meggyőzte Hollyt, mint bármi, amit mi mondhattunk volna. – Engedni fogja. Ha megkérem – tette hozzá Kaci gyorsan, és elmosolyodtam az apró, ösztönös kísérleten, hogy megerősítse a rangját a falkában, méghozzá Hollyé felett. Kaci tehát magát tekintette a rangidősnek, ugyanakkor elismerte, hogy Holly is közénk tartozik. A család tagja, végre. Akárhogy is végződik ez az egész. – Hát, nem tudom – habozott Holly. Michael megsimogatta a karját. – Csak csináld! Minden rendben. Ő még mindig Jace. Sőt, ami azt illeti, most még inkább önmaga, mint emberként.

Holly zavartan pislogott rá, de amikor Michael előrehúzta magával, nem ellenkezett. Ha nem is térdelt le a nagymacska elé – biztos jele, hogy az emberekben is megvan az önvédelem ösztöne –, de azért lehajolt, és miután Jace lágy dorombolással megadta az engedélyt, vonakodva megérintette a bundát a hátán. Abban a pillanatban hitte el az egészet, amikor az ujja hozzáért – kiült az arcára. Egy dolog volt, hogy látta, amit látott, de akár valóban beletehettünk volna valamit az italába, vagy akár álmodhatta volna az egészet. Az érintés fizikai valóságát azonban nem tagadhatta. Kikerekedett szemmel simította újra végig Jace hátát. – Puha, de mégis erős szálú – suttogta, mintha attól félne, hogy a macska megeszi, ha felbosszantja a hangos beszéddel. – Nem olyan, mint egy házi macskáé. –

Nem vagyunk házi macskák – felelte Michael halkan. Holly felegyenesedett és ránézett.

–

Te… te is képes vagy erre?

Michael bólintott, a szemét nem vette le a felesége arcáról. – Néhány hetente muszáj is megtennem, különben megbetegszem. De általában sokkal gyakrabban csinálom. Része annak, aki vagyok. –

Szóval ezért mész el… – Holly felmérő pillantást vetett a férjére.

–

Ezért jársz folyton haza. Hogy… ezt csinálhasd. Hogy ez lehess.

Vállat vontam. – Hát, igen, és azért is, mert az elmúlt időszakban eléggé ránk járt a rúd politikailag, hogy úgy mondjam. – Ez mit jelent? – kérdezte Holly. Michael azonban válasz helyett megígérte neki, hogy később mindent megmagyaráz, és azzal érvelt, hogy egyszerre elég volt ennyi. Fél órával később visszavonultak a szobájukba, de hallottam, hogy Michael suttogva magyarázza a területeket, a falkákat és a Tanácsot, pedig maga jelentette ki, hogy jobb lesz, ha Holly alszik egyet a további megrázkódtatások előtt. Most már a kitartása miatt is becsültem Hollyt. Amíg vártuk, hogy a fiúk visszaérjenek a vásárlásból, dr. Carver újra megvizsgált, a kanapén. A pupilláim addigra egyformán működtek, és a szédüléssel együtt elmúlt a hányingerem is, bár még mindig úgy néztem ki, mint aki arccal előre beleesett a húsdarálóba. És úgy is éreztem magam. Danny végül közölte, hogy ha az éjjel nem lesz baj – bár fennállt a lehetőség, hogy agyvérzést kapok egy vérrög miatt –, reggel alakot válthatok, hogy meggyorsítsam a gyógyulást. Addig is azt javasolta, hogy vegyek be egy marék fájdalomcsillapítót, és aludjak. Én megpróbáltam. Igazán. De a kanapén képtelen voltam kényelmesen elhelyezkedni, annyira sajgott mindenem; a bal szememet még mindig alig bírtam kinyitni. Anyámat viszont nem akartam kirakni az egyetlen ágyból. Ráadásul ahányszor lehunytam a szememet, Deant láttam, készen rá, hogy megint arcon rúgjon, vagy megvágjon, vagy végigmetssze a ruháimat. Nagyjából egy óra múlva Jace heveredett a kanapé elé. Fél kézzel lenyúltam, hogy megsimogassam. A dorombolása és ismerős szaga biztonságot adott, hogy a paracetamollal csillapíthatatlan fájdalmaim ellenére is elszundítsak, és nem is ébredtem fel, amíg a többiek vissza nem értek a friss készletekkel.

Amikor anyu meghallotta, hogy pakolnak, kijött a hálóból segíteni, és ragaszkodott hozzá, hogy én feküdjek az ágyba. Jace megpróbált bejönni utánam, Marc azonban rávicsorgott. Amikor levettem a nadrágomat, és bebújtam a takaró alá, hallottam, hogy a lépései dobognak a folyosón. – A francokat! Ez még mindig az én házam, és te nem teszed be a lábadat a hálószobámba, ha Faythe is ott van. Még macskaként sem. Jace visszamorgott, Marc azonban aligha hátrált meg, mert dr. Carver közbelépett, és felajánlotta, hogy majd ő figyel rám egy darabig – ami jól jött, mert már nem lett volna erőm elrendezni még egy veszekedést. Újra elaludtam, és ezúttal tizenkét óráig fel sem ébredtem.

HUSZONHAT

Napfény ragyogta be a szobát, amikor kinyitottam a szememet. Marc rádiós órája l:44-et mutatott. Csütörtök délután. A francba. Túl gyorsan ültem fel. A fájdalom mindenhol belém mart, levegőért kaptam. A szoba megfordult velem. – Hűha, lassabban! – szólalt meg a görgős székben ülő Marc. Összerezzentem, aztán megrándultam, mert még ez is fájt. Nem éreztem a szagát, mert az egész szoba át volt vele itatva. Megnyikordult a szék, amikor felállt, aztán az ágy is, amikor leült mellém. –

Hogy vagy?

– Mint akinek öt órája alakot kellett volna váltania. Miért hagytál eddig aludni? Muszáj felhívnom a nagybátyámat! – Lerúgtam a takarót; meglepetten láttam, hogy ugyanaz a felső van rajtam, amiben az előző nap harcoltam, és amibe beleszáradt a vérem. Felálltam, de majdnem felsikoltottam, amikor a bal lábam a padlóhoz ért. A csípőm teljesen elmerevedett az alvástól, és amikor próbaképpen megmozdítottam a karomat, kiderült, hogy a vállam is hasonlóképpen. –

Már hívott. Megmondtam neki, hogy gyógyulsz, várja, hogy délután visszahívd.

–

Marc, muszáj szólnod, ha valamelyik szövetségesünk telefonál!

Rengeteg teendőnk van, és szükség lesz a segítségükre. Én vagyok az alfa! –

És halott alfa leszel nemsokára, ha nem szakítasz időt a pihenésre és a gyógyulásra.

– Vedd úgy, hogy pihentem! A gyógyulásra is sor kerül ma. De először beszélnem kell Rick bácsival. Hol a telefonom? Amikor a szívem már nem akart kiugrani a helyéről, a táskámért indultam, nem törődve a csípőmbe és az oldalamba nyilalló éles kínnal. –

A nappaliban, a töltőn. Mi a terv?

– Beszélek a nagybátyámmal, aztán alakot váltok, amíg meg nem gyógyulok. Nem most mondtam? Marc fújt egyet. –

A hosszú távúra gondoltam. Tegnap azt mondtad, van egy ötleted.

– Ó! – Feltúrtam a Marc komódjára rakott táskát, hogy találjak egy melegítőt meg egy pólót. Fürödni addig nem fogok, amíg elégszer át nem mentem az alakváltáson ahhoz, hogy emberek közé menjek. – Igen. Harcolni fogunk, és jól csináljuk. A meglepetés erejét kihasználva, úgy, hogy minden emberünk és szövetségesünk a helyén van. A mennydörgő madarakat is beleértve. Malone és az emberei nem védekezhetnek ellenük hatékonyabban, mint mi. A légierő lesz a döntő tényező a háborúban. Visszavesszük a ranchot és a falkát. Végleg. –

Vagyis kirándulunk? – kérdezte Jace az ajtóból. Bólintottam.

–

Aha. Amint eléggé meggyógyultam, hogy kimehessek a házból.

Megpróbáltam kihúzni a karomat a vérmocskos garbóból, de megálltam, mert az oldalamban lüktető fájdalom végigvillámlott az egész felsőtestemen.

– Hagyd, majd én! – Marc már mellettem is állt, mielőtt felelhettem volna. Jace hallhatóan csikorgatta a fogát, amikor Marc gyengéden a felsőm alá nyúlt és feltolta, hogy kibújhassak belőle; még a nyakát is kitágította, hogy ne érjen a törött orromhoz, amikor áthúzza a fejemen. Amikor Marc a melegítőt és a pólót is rám segítette, még mindig ügyelve az arcomra, Jace kiviharzott, de én túlságosan sajogtam, hogy még azzal is törődjek, kinek az érzései sérültek, és ki használt a dominanciája megerősítésére – megint. A tiszta ruhában kibicegtem a hálóból a telefonomért. A nappali úgy nézett ki, mint valami táborhely. Valaki ugyan feltámasztotta a matracokat a fal mellé, de annyi bútor már nem volt, hogy mindenki leülhessen, úgyhogy a fiúk nagyrészt a földön kuporogtak, és a padló közepén kártyáztak. Manx a kanapén dajkálta Dest, Owen pedig mellette ült, és halkan bizonygatta, hogy minden rendbe jön, nem sokáig lesznek hajléktalanok; hogy megtalálom a módját, hogy hazajuttassam őket, vagy új otthont alapítsunk. Hogy Manx és a kicsi biztonságban lesz. Anyu a konyhában pakolt, zörgött a serpenyőkkel, és hangosan lamentált, amiért Marcnak nincsen húszliteres fazeka. Kaci Hollyval és Michaellel ült az asztalnál, és az igaz vagy hamis játék alakváltó-verzióját játszották. – Szóval, mi van az allergiával? – érdeklődött Holly. Kikerültem egy, a padlón hagyott párnát, és majdnem egyenesen beleléptem egy nyitott bőröndbe. – Rátok nem lehet allergiásnak lenni? A macskaszőr miatt? A plafonra néztem, de azért örültem, hogy kezd hozzászokni. Kaci felnevetett, Michael halkan kuncogott. –

Nem, ilyen gondunk még nem volt.

– Favthe, hogy vagy? – kérdezte anyám, amikor leválasztottam a mobilomat a töltőről. – Nem nézel ki jobban. – Köszi! – Kierőltettem egy mosolyt, de igaza volt. A monoklijaim tegnap óta megsötétedtek, a fél arcom feldagadt és fájt, ha megérintettem, és a bordámat mintha minden lépésem újra eltörte volna. Szegény orrom azonban… elszíneződött és felpüffedt, és akármennyire is próbálkoztam, mindössze annyi jót találtam a helyzetben, hogy dr. Carvernek hála, nem görbén gyógyul majd. – Úgy érzem magam, mint akit letiport egy csapatnyi bruin, de jobban leszek, ha váltottam és megfürödtem. Anyu már kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, talán azt, hogy legyek óvatos, de aztán visszacsukta, és szomorúan rám mosolygott. Láttam rajta mindazt, amit elhallgatott – a félelmét, ami miattam rágta – , és szerettem őt a törődéséért és az önuralmáért is. – Majd vigyázok – tettem hozzá. Anyu mosolya felragyogott, mint egy régi Polaroid-képen, és megszínezte a szürkeségét. A hálóba visszafelé menet már tárcsáztam is, csak némán odaintettem Kacinek. Utánam szólt, de mielőtt válaszolhattam volna, meghallottam a nagybátyám hangját a vonalban. – Faythe? – Jeleztem Kacinek, hogy mindjárt, beléptem a szobába, és becsuktam az ajtót, éppen Marc és Jace orra előtt, mert észre sem vettem, hogy végig követtek a folyosón. – Pihentél? – kérdezte Rick bácsi. Óvatosan leültem Marc íróasztala elé, és bekapcsoltam a számítógépét.

– Többet is, mint akartam. De most már üzemkész vagyok. Holnap indulok, hogy behívjam a mennydörgő madarakat, és úgy gondoltam, hétfőn reggel megtámadhatjuk Kentont és a játék katonáit. Ha velem vagytok. –

Persze. És Bert Di Carlo meg Aaron Taylor is. Készen állnak, a vezényszóra várnak.

–

Csodás.

– De Faythe, az alapján, amit Marc mondott, úgy tűnt, időre volna szükséged, hogy helyrejöjj. Nem szaladsz egy kicsit túlságosan gyorsan előre? – Sokkal kevesebb az időnk, mint amennyi az ellenségünk, Rick bácsi – vágtam rá, aztán felnéztem, mert kinyílt a szoba ajtaja. – Hétfőre rendben leszek. Marc lépett be, a kezében gőzölgő kávésbögre; vaníliás tejpor illata töltötte be a levegőt. Mögötte Jace érkezett egy pulykás szendvicsekkel megpakolt papírtányérral. – Rendben – sóhajtotta a nagybátyám. – De azt biztosan tudnunk kell, mielőtt lerohanjuk a ranchot, hogy Malone és az emberei még mindig ott vannak. Különben hiába vesszük ki Kentont a képből, mi akadályozza meg Calvint, hogy betegyen a helyébe valaki mást? –

Egyetértek. A fő cél Malone. Esetleg felderítőket küldhetnénk…

– Nem válna be. – Marc óvatosan letette a kávét az íróasztalra. – Gondolod, hogy végigcsinálja ezt az egészet, hogy kirakjon minket, aztán nem küld ki őrjáratokat? Ha még ott van, az egyik embere abban a percben kiszagol, ahogy a területre tesszük a lábunkat. A fenébe. Marcnak persze igaza volt. A szagunkat nem álcázhatjuk elég jól, hogy egy másik vérmacskát megtévesszünk, azt sem akadályozhatjuk meg, hogy minden lépéssel nyomot hagyjunk. De mi van, ha nem tesszük a lábunkat a területre? –

Van egy ötletem.

Marc felvonta a szemöldökét, de fejrázással jeleztem neki, hogy később elmondom. –

Nem biztos, de egy próbát megér.

– Hát jó – felelte a nagybátyám. – Amíg mást nem mondasz, ezt rád hagyom. Már tudjuk, honnan jött rá Malone az előrehozott temetésre? Visszanyeltem a nyögést és felvettem a bögrét. – Tőlünk szivárgott ki, de már betömtem a lyukat. Mindenesetre azt hiszem, mindenkinek tudnia kell, mekkora a dolog tétje. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy valaki újra súgjon Malone-nak. – Egyetértek. Nem szólok az embereimnek vasárnapig, és ha valaki megtárgyalja a haditervet a falkán kívüliekkel, beleértve a családtagokat is, azért kivetés jár. – Jól van. Én is ehhez tartom magam. – Belekortyoltam a kávéba, élveztem a bögre melegét a tenyeremben. – Hívlak, ha beszéltem a Sereggel. –

Légy óvatos, Faythe!

–

Tudod, hogy az vagyok.

Megszakítottam a vonalat, és Marc felé emeltem a bögrét, mintha tósztot mondanék.

– Köszönöm! De nem kellett volna. – Még mindig kényelmetlenül éreztem magam attól, ha ő vagy Jace kiszolgált, de büszkeségből nem utasítottam vissza a segítségüket, főleg nem alig huszonnégy órával életem legrosszabb verése után. Amellett én hányszor vittem kávét apámnak? Ez a gondolat azonban nem segített. Én nem az apám voltam, még csak nem is hasonlítottam rá. Ha úgy lett volna, Colin Dean nem győzhetett volna le ilyen látványosan. Nem bujkálnánk a szabad területeken, kihasználva Marc nagylelkűségét, elfoglalva kis házát. Nem tervezném, hogy elutazok egy szintén vérmacska mentes területre, és egy másik faj segítségét kérem, akikkel a korábbi kapcsolatunk alig nevezhető barátinak. Szóval biztosan nem jár nekem, hogy úgy bánjanak velem, mint apámmal. Azt még ki kell érdemelnem. –

Hogy tervezted az információgyűjtést a ranchon? – kérdezte Marc.

Letettem a bögrét, helyette megmozgattam az egeret. Bosszantott, hogy a gép még mindig nem állt fel. – Lehet, hogy ez most hülyén hangzik, de a mennydörgő madarak jobb felderítők nálunk, ráadásul sokkal messzebbről is hatékonyak. Ha elég távol maradnak, Malone és az emberei rá se jönnek, hogy nem hétköznapi madarak… az égen nincs méretarányskála. – A madarakra bíznád a felderítést? – Jace fél fenékkel felült az asztalra, mire Marc sötét pillantást vetett rá. Jace felállt, de nem lépett arrébb. –

Igen. Gyorsabb és biztonságosabb.

– Szerinted annyira unatkoznak, hogy a puszta szórakozásért kilesik Malone-ékat? – kérdezte Marc. – Mert azt nem hagyhatjuk, hogy az adósságukat a harcban való részvételnél kevesebbel tudják le. –

Tisztában vagyok vele – ráncoltam a homlokomat. – Talán el tudom adni csomagban…

Jace megvonta a vállát, magára vonva a figyelmemet. –

Ehhez elég neked egy madár is, nem? – Igen, azt hiszem.

– Mi a helyzet Kaijal? – Azzal a mennydörgő madárral, akit Owen kapott el a birtokunk ellen indított támadásuk elején. – Meghagytuk az életét. A törvényeik szerint ezért tartozik nekünk, nem? Lassan elmosolyodtam, és ez most csakis Jace-nek szólt. –

Ez be is jöhet. Köszönöm!

– Vagyis akkor holnap indulunk? – Jace lerakta a tányért elém, aztán a falnak dőlt, hogy lássa Marcot és engem is. – Igen. Repjegyet foglalnék, de az oldal egy éve töltődik… – Majd én – vágta rá Marc, és nyúlt is az egérért. – Köszi! – Az asztalra tettem a hitelkártyámat, aztán a bögrével és a tányérral lassan visszaültem az ágy szélére, a régi éjjeliszekrényt használva asztalnak. De a bordám még ülve is szúrt, és csaknem minden erőmet igénybe vette, hogy kizárjam a fájdalmat. – Három hely kell a holnap reggel legkorábbi roswelli járatra. – A mennydörgő madarak fészkéhez Roswell reptere esett a legközelebb. Komolyan. – Vagyis akkor most mit is fogunk csinálni? – tudakolta Jace, és elhúzta a száját, amikor a szendvicsbe harapva megrándultam az orromba csapó villámtól. – Berontunk a ranchra, és pofozkodni kezdünk? Nem gondolod, hogy erre azért számítanak?

– De, valószínűleg – vontam vállat, aztán lenyeltem a falatot. De a klasszikusok időtlenek. És remélhetőleg a légierőre nem számítanak. – Engem is ugyanannyira zavart, mint bárki mást, hogy egy másik faj segítségére szorulunk az esélyeink kiegyenlítése érdekében. – Akkor csapunk le, amikor nem várják, és Malone-t meg Deant célozzuk meg. És lenyomunk mindenkit, aki közénk áll. – Lehet, hogy Kentet is meg kell ölnünk – szólt közbe Marc. A számítógépe zümmögött és csipogott, az idejétmúlt betárcsázós modem tiltakozott, amiért munkára kényszerítettük. – Kent már döntött, és kénytelen lesz viselni a következményeket. Vagy nem – tette hozzá Jace elsötétülő arccal. Tudtam, mire gondol. Nem akartam, hogy Parker még egy testvérét elveszítse, és főleg nem akartam én véghezvinni – különösen azután nem, hogy Kenton naivan felajánlotta, hogy menedéket kaphatok a saját házamban. De nagyobb dolgok forogtak kockán, és a célom elsősorban a saját embereim védelme kellett, hogy legyen. És a bizalmuk visszaszerzése. Éppen befejeztem a harmadik, utolsó szendvicset, amikor Marc megfordult a székében. – Megvan. Reggel 9.38-kor indulunk a Jacksonról. Legalább egy órával korábban oda kell érnünk, az út pedig kétórás. Vagyis hat körül el kell indulnunk. – Nagyszerű. Köszönöm! – Kiittam langyosra hűlt kávémat, és átadtam a tányért meg a bögrét Jace-nek. – Most néhányszor alakot váltok, remélem, sikerül megszüntetnem a fejsérülést. Meg a törött orrot. Alig bírok a tükörbe nézni. – A látóterem alját ráadásul teljesen elfoglalta egy elmosódott, kékeslila zúzódáscsík. – Közben is enned kell majd – mondta Jace, és lassan, vonakodva a folyosó felé indult. – Fél óra múlva hozok még szendvicset. Szükséged van még valamire? – Egy húsklopfolóra meg Dean fejére – feleltem, és óvatosan, egyedül levettem a pólómat. Ha még az átöltözés is túl nagy fájdalommal jár, hogy akarok alakot váltani? Jace kierőltetett magából egy vigyort, de láttam, hogy valójában feszült. Csalódott. –

Remélhetőleg nemsokára. Csak kiálts, ha kell még valami!

Én is megpróbáltam mosolyogni, de nekem nem ment. – Köszönöm, de csak váltanom kell. – És gyógyulni. És gondolkodni. És holnap reggelig alkalmas, tiszteletreméltó alfává válni. Marcra néztem. – Elmondanád a fiúknak, mi a helyzet? És légy szíves, szagold meg Parker leheletét! További értesítésig nem ihat. – Persze. – Marc rákattintott a Leállítás gombra, aztán kikapcsolta a monitort is, felállt, és a helyére tolta a széket. – Hozzak még egy kávét? Vagy vizet? – Minden rendben, fiúk. Tényleg. – A válla felett kilestem a folyosóra. – Becsuknád az ajtót? Szerintem Hollynak nincs szüksége még egy bemutatóra ilyen hamar. Marc bólintott, kilépett a szobából, és behúzta maga mögött az ajtót. Egyedül maradtam: nem kellett már viselnem az alfaálarcot, amit még igazán be sem gyakoroltam, sem a végrehajtói pókerarcot, ami viszont már túlságosan is jól. Sem semmi más álarcot, ami talán elrejti, mennyire rémült és dühös és bizonytalan vagyok – hogy egy mélyen rejlő, sötét részem meg van

győződve, hogy a „harcolj vagy menekülj” módszer új terv képében való feltámasztása mindenestül összeomlik, és nemcsak engem pusztít el, hanem mindenki mást is, akit szeretek. Ezt nem hagyhatom. Nem veszíthetek újra. Letoltam a nadrágomat, kiléptem belőle, aztán óvatosan térdre ereszkedtem a durva szőnyegen. Az oldalam úgy sajgott, mintha megdöftek volna, a bal csípőm hangosan tiltakozott, a vállam pedig csatlakozott hozzá. Még az orrom is erősebben lüktetett a helyzetváltoztatástól – vagy mert lógattam –, és a koponyám bal felét mintha egy kalapáccsal zúzták volna be. Büntetésként és vigaszként fogadtam a fájdalmat. Azért kaptam, mert elveszítettem az életem legfontosabb harcát, ugyanakkor azt jelezte, hogy túléltem. Emlékeztetett arroganciámra és gyengeségeimre, és ha valaha is elfelejteném ezt a leckét, Dean megölne, ezt kétség nélkül tudtam. Úgyhogy ahelyett, hogy küzdöttem volna a fájdalom ellen, befogadtam, és még inkább kerestem. A fájdalom a részem. Az alakváltók átalakulásának legfontosabb része. Az ellenségeim fájdalmat okoznak nekem. Én is fájdalmat okozok azoknak, akik megszegik a törvényeinket. A fájdalom az, amitől megvédem a rám bízottakat. A sorstól örököltem, attól a nyavalyás ribanctól, aki nagy szájat és öklöket adott, aztán leejtett egy világban, amely csak a méhemre és az ölelő karjaimra tartott volna igényt. A fájdalom az, ami erőt ad, amikor semmi más nem táplálja már a mindent felzabáló dühöt a szívemben. Kapaszkodó, ami akkor is megmarad, amikor minden más és mindenki más kicsúszik az ujjaim közül. A fájdalomba kapaszkodtam aznap is apám és a bátyám meghalt, a falkámat ellopták, a csontjaimat összetörték, a felelősségem tudata úgy nehezedett rám, mintha az egész világot kellene elhordoznom a vállamon. Lehunytam a szememet, és szólítottam a fájdalmat, minden diadalmas alakjában, aztán meglovagoltam, mint egy vadlovat. Miguel lenyom egy kisteherautó padlójára, közben nejlonzsinór vág a bőrömbe, és hiába próbálok elmászni. A keze a combomon, az erőszak a lelkemen hagy kék foltokat. Jelen poklomban, az emlék hajtotta dühömben a kezeim-lábaim mancsokká alakultak. Miguel rám telepszik egy pincébe épített cellában, a mocskos matracon. Az arcomba vág, de mivel nem hallgatok el, megismétli. Marc hálószobájában a körmeim karommá keményedtek, ellenségeim húsa helyett a szőnyegbe mélyedtek. Luiz a saját pincénkben rúg belém, két bordámat eltörve… Megnyúlt a gerincem, a farkam még ki sem alakult, máris haragosan csapkodott. A montanai hegyekben heverek a földön, és Zeke Radley megszúrja a jobb oldalamat; a fehéren izzó kín a csontomig hatol… Még az emlék is a velőmbe mart, az állam és a törött orrom macskapofává alakult. És végül a fájdalom mindent elmosott, vakító hullámban, felperzselte a gondolataimat, elhamvasztotta az emlékeimet. Most váltottam először alakot, amióta alfa lettem. Macskatestem másnak érződött, és ezt nem magyarázhattam mással, csak az új ranggal. Erősnek éreztem magam, halálosnak, visszatarthatatlannak. Az új alakom kínból és dühből született, mindkettő feszítette belül.

Csakhogy nem engedhettem neki utat, sehogyan nem ereszthettem szabadjára az erőmet, ha nem akarok bántani valakit, akit szeretek. A bennem tomboló hatalmat egyedül a saját magamnak okozott fájdalomban élhettem ki. Úgyhogy visszaváltoztam, nem egészen két perccel azután, hogy négy lábra álltam. A kín nemhogy gyengült volna, még erősödött is, pedig éreztem, hogy az apró sebek behegednek. Mintha az erőszakos hatalom célja a fájdalomkeltés volna. Az én célom… Szükségem volt a hatalomra, és megérdemeltem a fájdalmat, magamhoz vettem hát mindkettőt. A váltás alatt keserű emlékek játszódtak le a fejemben, mint a régi filmrészletek – ugrálva, elmosódva, csaknem túl gyorsan, hogy megérthessem. Andrew nehezedik rám az üvegcserepekkel beterített padlón, és újra meg újra megüt. Kevin Mitchell pofonja a külvárosi nappaliban, aztán ugrik az emlék, és a következő, ahogy megrántja a karomat, és roppan a csont. A montanai erdőben egy nagy, fekete macska veti rám magát, hátsó karmai a hasamba tépnek. Verejtékben úszva, borzongva estem össze Marc szobájának padlóján. Száguldott a szívverésem, zihálva kapkodtam levegő után. Szédülve négykézlábra kecmeregtem, de belekapaszkodtam az ágy lábába, és amikor a ház pörgése csillapodott, lassan talpra álltam, és a tükörhöz fordultam, magamban számbavéve fizikai sérüléseimet. Az oldalamon a zúzódás lilásfeketéből kékké-zölddé fakult, de a törött bordám még mindig együtt sikoltozott minden mozdulatommal. A vállam viszont elcsendesedett – próbaképpen meglendítettem bal karomat. Hibátlan. Megmarkoltam a komód szélét, és mély guggolásba ereszkedtem. Könnyedén ment, a csípőm olajozottan fordult. A szemem körül sárgára váltottak a nyomok, de nem apadtak le. A fejem oldalt püffedt maradt, és továbbra is lüktetett. Az orromon valamicskét lappadt a daganat, de amikor hozzáértem, belenyilallt a fájdalom. Összeharaptam a fogamat, és megnyomtam az orromat, amíg könny nem szökött a szemembe, aztán újra megkapaszkodtam, és visszanéztem a tükörre. Elégedetlen voltam a látvánnyal. Nem elég. Muszáj megismételnem. Elfordultam, térdre estem. A könnyeim elmosták a szőnyeg mintáit, a fájdalom elmosta a valóságot. Újra… A vén vadászles padlózata beszakad, a karomat csuklótól könyékig feltépik a faszilánkok. Colin Dean a nyakamnál fogva emel és szorít a falhoz, a lábam a semmiben kalimpál. Nem kapok levegőt. Aztán vált a kép, és Dean az arcomba mélyeszti a kést, miközben rosszabb dolgokkal fenyeget… Macska alakban álltam fel, kinyújtóztam. Ismét bizsergett bennem a hatalom – bár az oldalam még mindig fájt, úgy éreztem, ki tudnék ugrani az ötödikről, és talpra esnék. Erős voltam. Kiéhezett, sajgó, kimerült, mégis olyan hihetetlenül erős… Lehunytam a szememet, megrezzent a bajszom. Meleg, fémes ízű levegő hullámzott a plafon alá szerelt ventilátorból, én pedig újra szólítottam az emlékeket… Ryan lekapcsolja a villanyt, aztán becsukja az ajtót, én pedig kettesben maradok Abbyvel. Még életemben nem féltem ennyire…

A mennydörgő madár lecsap, és elragadja Kacit az udvarból. A lába az utána kapkodó kezeim felett marad, nem érem el. Rémület és kétségbeesés borít el, tudva, hogy elveszítettem… Emberi test. Szinte meg sem bírtam mozdulni. Izzadságtól nyirkos hajam az arcomba lógott, remegett a karom. Csak a komód szélébe kapaszkodva bírtam talpra állni. Őrülten néztem ki. A kék foltok eltűntek, de a monoklijaimat sötét karikák váltották fel. Sápadt arcomban élesen rajzolódott ki a járomcsontom; a halántékom már nem volt feldagadva, de még mindig sajgott, és amikor megérintettem az orrtövemet, a szemem ismét könnybe lábadt. Megint lehuppantam. Muszáj volt alakot váltanom, bár már alig emlékeztem, miért is. A szám kiszáradt, dörzspapírnak éreztem a nyelvemet, amikor nyeltem, ráharaptam tehát, és vérrel nedvesítettem meg. Egy fekete macska ugrik le az ágak közül, a földre dönti Ethant, kimeresztett karmai feltépik a bátyám torkát. Ethan értem nyúl, az én nevemmel az ajkán hal meg… Ismét macskaként már nem bírtam felállni. Lihegve a hasamra zuhantam, a szoba elmosódott előttem. A kín lüktetett bennem, kitöltött, perzselő tűzzel űzte el a hideget. A gyomrom mardosva követelte az élelmet, de én csak a tűzbe vágytam. Colin Dean célzásra emeli a pisztolyát, vakítón villan a torkolattűz a sötétben. Apám elzuhan, éjféli rózsaként virágzik ki az ingén a vér. Aztán megszűnik élni, és engem magába szippant a sötét, tűhegynyire zsugorodom, és a fájdalom… Összemosódtak az alakváltások. Veszteségek és győzelmek emléke – a változás volt a diadal, lehetővé tette a győzelmet, a kardom volt és a pajzsom – hajtott előre akkor is, amikor már elfogyott az energiám, elmúlt a hatalom mámora. A fájdalom mindent összemosott, múltat és jelent, testet és lelket. Az utolsó két alkalommal lábra sem bírtam állni, mindössze átkényszerítettem a testemet még egyszer a folyamaton, és most azon töprengtem, elég lesz-e ennyi. A végén fel sem bírtam ülni. Lihegve, fújtatva, izzadva, kínlódva hevertem a földön. A bordám összeforrt. A térdem helyrejött. Az arcom már nem türemkedett be a látóterembe, és mégis fájt – mélyen, mélyen, ahová nem érhettem el. A saját súlyom fájdalmasan nyomott, a nyakam nyikorgott, amikor felemeltem a fejemet. Megpróbáltam felkelni, de a lábam nem engedelmeskedett. Hányszor csináltam végig? Túl sokszor. Túl gyorsan. Némán folytak végig a könnyek az arcomon – még zokogni sem maradt erőm. Az erő elhagyott, és vele együtt egy részem is. Nem is érdemeltem meg. Még nem. De a fájdalmat, azt igen. –

Faythe? – Nyílt az ajtó. Marc szagát éreztem. – Faythe!

Egy pillanat alatt mellettem volt, felemelt – de még a gyengéd érintés is fájt. A következő másodpercben Jace jelent meg mellettünk. –

Hozz vizet – suttogta Marc –, és valami ennivalót! De ne szólj senkinek semmit!

–

Mi történt? – kérdezte Jace, szintén súgva.

–

Szerintem alakot váltott. Nézd meg az arcát!

–

De… egy váltástól nem gyógyulhatott meg így. A francba, még négytől sem.

–

Tudom. Hozd a vizet! És csukd be magad után az ajtót!

Marc az ágyra fektetett. Felnéztem rá, de hiába pislogtam, a kép homályos maradt. A szemem annyira kiszáradt, hogy égetett a pislogás.

– Mi a fenét csináltál? Megpróbáltad megölni magad? – kérdezte Marc érzelmektől nehéz hangon, a szemében nedvesség csillant. – Ennél erősebb vagy. Az öngyilkosság a gyávák útja. A többiek számítanak rád! –

Nem akarok meghalni – leheltem. – Szükségem volt a fájdalomra.

– Mi a fenéről beszélsz? – Összeszűkült a szeme, mintha próbálná megérteni, de nem volt rá képes. Ez a tapasztalás hiányzott belőle. Számára minden fekete volt és fehér, helyes és helytelen, jó és rossz. A fájdalom fokozatait megértette, abban volt része bőven, azonban azt nem, mit jelent ez az én számomra. Nem érthette, miként segített engem katarzishoz, hogy újraéltem és végigszenvedtem mindezeket a rossz emlékeket, hogyan ürült ki belőlem ezáltal az érzelmi méreg. – Nem fájt már eddig is eléggé? –

Több kellett. Hogy kitisztuljon a fejem.

Újra nyikordult az ajtó. Jace lépett be egy párától gyöngyöző üveg vízzel és egy doboz proteinszelettel. Kinyitotta az üveget, és a kezembe adta. Minden összpontosításomra szükség volt, hogy megtartsam az üveget, és ne locsoljam szanaszét a vizet. A felét ki is ittam egy lélegzetre. – Mégis, hogy a francba gondoltad ezt? – Marc átvette a palackot, amikor leeresztettem, Jace pedig feltépte a proteinszeletes dobozt. – Még a legjobb körülmények között is muszáj enni a váltások között, márpedig ezek igazán nem a legjobb körülmények! Hányszor váltottál alakot? –

Nem tudom. Elveszítettem a fonalat.

–

Fél óra alatt? – Marc spanyolul káromkodott. Összerezzentem. – Agyhalott vagy?

– Sajnálom. – Nagyot nyeltem, és átvettem a proteinszeletet Jacetől. – Nem akartam ennyire túlszaladni. Csak… meg kellett gyógyulnom, ahhoz pedig szükség volt a fájdalomra. Csak így találtam értelmet az egészben. –

Ezzel mégis mi a frászt akarsz mondani? – csattant fel Marc, még a suttogásról is elfeledkezett.

Nem válaszolhattam. Nem értethettem meg vele, amit magam is csak alig értettem. –

Megbüntette magát – sóhajtott Jace.

– Nem! – ráztam a fejemet. Nem erről volt szó. Ez őrülten hangzott. És mégis igaza volt, bár én sosem fogalmaztam volna meg így. – Csak… csak úgy éreztem, egy ekkora bukásnak jobban kellene fájnia. Nem volna szabad csak úgy hátat fordítani egy ekkora veszteségnek, hiszen annyi mindenkinek ott maradt mindene. Mintha a fájdalom nélkül nem fizetném meg, amit okoztam. – Nem fordítottál te semmit semminek, úgy vittek le onnan – mutatott rá Marc, segítőkészen szó szerint véve, amit mondtam. – És a pokolba, Faythe, Dean csaknem megölt. Ez miért nem elegendő fájdalom? –

Csak… nem az.

–

Ez ostobaság. Megtettél mindent, ami tőled telt, és ami történt, nem a te hibád.

– Dehogynem. – Beleharaptam a proteinszeletbe, és gondosan kerültem a pillantását. – Ami tőlem telt, nem volt elég, és ezt egy alfa nem engedheti meg magának. Marc csaknem egy teljes percig csak nézett rám, és szinte hallottam, ahogy pörögnek a fejében a fogaskerekek. És összeakadnak. De nem értette igazán, és utálta, hogy nem érti.

Végül felállt, és kirobogott. – Figyelj rá, hogy az egész dobozzal megegye! – mordult vissza, aztán becsukódott mögötte az ajtó, és kettesben maradtam Jace-szel. Utána kellett volna szólnom. Vissza kellett volna hívnom, és kitalálni, hogyan magyarázhatnám el az érzéseimet. De túlságosan kimerültem a gondolkodáshoz, és mindenekfelett frusztrált voltam. – Nem érti – suttogtam, gombóccá gyűrve a markomban az első csomagolópapírt. – Miért nem bírja megérteni? Jace ledőlt mellettem az ágyon, fél karral igazította a párnát a feje alá. Mert még soha nem bukott el egyetlen megmérettetést sem. Mert még sose vájt bele olyan mélyen a bukás, hogy a testi fájdalom egyszerre jelentsen büntetést és megváltást is. –

És te…?

Jace felült, és égő tekintettel nézett rám. Összeszorult a torkom, elakadt a lélegzetem. –

Otthagytam Ethant az erdőben, és meghalt. Társak voltunk, és otthagytam őt, Faythe.

Lepillantott a kezeire. Már sorolni kezdtem volna az érveket csak azért hagyta ott Ethant, mert ő mondta neki, hogy vigye Kacit biztonságba, nem vétkezett a társa ellen, de mielőtt megszólalhattam volna, Jace felpillantott, és a gyomrom összeszorult. – És minden alkalommal, ha Cal fájdalmat okoz neked, és én nem ölhetem meg, ugyanígy érzek. Mintha a levegőt sem érdemelném meg, amit beszívok, ha nem tudlak megvédeni.

HUSZONHÉT

– Hű. Őrültségnek tűnik ilyen hamar visszajönni. – Megigazítottam a táskámat a vállamon, és körülnéztem a roswelli reptéren meg a reggeli utazók kis csoportjain. Marc az autókölcsönző közelében lévő székek felé fordult; Jace a sor elején állt. Marc lehuppant az egyik székbe, és a lába elé ejtette a saját táskáját. – Figyelembe véve mindazt, ami utoljára történt, meg persze azt, ami azóta… az őrültség finom megfogalmazásnak tűnik. A szomszédos székre roskadtam, és az ölembe húzott táskát lestem. Fogalmam se volt, mit mondhatnék. Amióta faképnél hagyott a viharos alakváltási bemutatóm után, nemigen beszélgettünk, és valahányszor ránéztem, úgy éreztem, karmok vájnak a szívembe. Rossz volt, ha elkapta a pillantásomat, és még rosszabb, ha nem. De a majdnem teljes testi gyógyulásért hálás voltam, még az árát figyelembe véve is – elaludtam, és újabb tizenkét órán át gyakorlatilag kómában hevertem. –

Jól vagy? – kérdezte. A szemem sarkából láttam, hogy engem figyel.

– És te? – Szerettem volna megfogni a kezét, de csak néztem, ahogy ott tartja a szék karfáján, magányosan kettőnk között. Féltem, hogy ha megteszem, tőle függőnek tűnök majd. Gyengének. Most éppen? Igen. – Elfordult, hogy rám nézhessen, a szemében elviselhetetlen, szívszakasztó vágyódást láttam. – Mert csak ketten vagyunk. – Körülnézett a hajszolt utazók között, és vállat vont. – Viszonylag. De pár perc, és már én, te és ő leszünk… – intett a fejével a kölcsönzőpulthoz, ahol Jace éppen egy agyontupírozott pultossal beszélgetett. – És nem bírom a végtelenségig. –

Marc…

– Csak hadd fejezzem be! – vágott közbe. Bólintottam. Különben sem tudtam volna hogyan folytatni a gondolatot, örültem tehát a szavainak, főleg, hogy mostanában inkább csak az öklével tárgyalt. – Látom, hogy valóban összegabalyodtatok, és tudom, hogy ez nem csak testi dolog, vagyis nem múlik el csak úgy. De az, hogy osztoznom kell vele rajtad, olyan, mintha azt kérnéd, hogy vágjam ki a szívemet, és adjam oda a felét másnak. Rohadtul fáj, Faythe. Mintha haldokolnék. – Vagyis… elpusztítalak. – Nem kérdés volt: megéreztem, hogy ez az igazság. Marc nem volt önmaga, mert nem birtokolhatott engem egészen, és ebbe mindketten belehalunk. – Minden macskaösztönöm azt parancsolja, hogy öljem meg Jace-t, de nem tehetem. Az emberi felem tudja, hogy ha megpróbálom siettetni a döntésedet, vagy bármi módon igyekszem eltántorítani téged, tőle, az visszafelé fog elsülni. Zavartan pislantottam. –

Miért sülne el visszafelé?

Marc összevonta a szemöldökét, mintha jobban ismerne engem saját magamnál. – Ha Jace-t hátrányba hozom, ösztönösen küzdeni fogsz érte. Te mindig az elnyomottakért harcolsz. Egyszerűen ilyen vagy, és ez az egyik oka, amiért szeretlek. Még akkor is, ha ezúttal ellenem működik. Alig bírtam elég levegőt beszívni, hogy megszólaljak.

Marc, ez nem sorrend kérdése – feleltem, és ellenálltam a kényszernek, hogy lesüssem a szememet. – Nincsen előnyszabály. – Ez a baj az egésszel. Neked és nekem komoly múltunk van, Faythe. Igazság szerint nekem járna az előny, ő meg loholhatna utánam. – Tudom. – De ettől még nem szűntem meg szeretni Jace-t, nem könnyebben, mint ahogy ő rá bírta volna venni magát, hogy ne szeressen engem. És akkor értettem meg az egész helyzetet valójában. El fogok hagyni egy férfit, aki igazán szeret, egy másik kedvéért. És hiába választok, attól még a másik iránt megmaradnak az érzéseim. De vajon ezt mindketten megértik? A francba, valamelyikük megérti? Igen, Jace megérti. Ő tudja, hogy a Marc iránti szerelmem nem csökkenti, amit iránta érzek. De Marc nem képes kompromisszumokra. Egyszerűen nem. – És tudod, mi a legrosszabb? – Marc szemforgatással jutalmazta a saját kérdését. – Na jó, nem a legrosszabb, de azért elég pocsék. Az, hogy akármennyire is a halálom, hogy vele látlak, ha nem vagyok melletted, mégis ő a legalkalmasabb rá, hogy megvédjen. Úgyhogy még ha azt is gondolnám, hogy valamelyikőtök majd hallgat rám, nem kérném, hogy maradjatok távol egymástól. Nem teszlek ki semmiféle veszélynek, akkor sem, ha emiatt nyer el tőlem a végén. Könnyek szöktek a szemembe, kipislogtam őket. – Csak… – Nem néztem fel, megfogta az államat, és felemelte a fejemet, amíg a pillantásunk összeakadt. A szemében fénylett a kín. – Faythe, csak annyit mondj, hogy vigyázol! Ne add meg neki azt, amit nekem sem! Elsőre nem is értettem. Aztán felfogtam – és azt is, mibe került neki kimondania. Marc, én nem… mi nem… – suttogtam, aztán mély lélegzetet vettem, és újra kezdtem. – Csak az az egy alkalom volt. És igen, vigyáztunk – leheltem. A szívemet mardosó sajgás szinte elevenen elégetett. Marc eleresztette az államat; lehajtottam a fejemet. – Jobban vigyáztunk, mint veled. – Mert Marckal néha csak úgy elterelődött a figyelmünk, és elfeledkeztünk a dologról. A kezéért nyúltam, ő azonban elhúzta. A szívem úgy fájt, hogy nem bírtam lélegezni. – Hé, mi a baj? – kérdezte Jace. Felnéztem; egyik kezében a kulcsokkal, a másikban az aláírt papírokkal igyekezett felénk. – Semmi. Minden. A ruhaujjammal megtöröltem a szememet, és felálltam, a táskát a vállamra vetettem. –

Menjünk!

Jace a homlokát ráncolta, de több esze volt annál, hogy kérdezősködni kezdjen. Egy kisebb családi autót bérelt, aminek ugyan jó volt a fogyasztása, viszont kevés az extrája. Marc vezetett, mert a kontrollkényszere tetőzött, és nem bírt volna beülni Jace mögé. Én nem akartam vezetni. Az én kontrollkényszeremet azok számára tartogattam, akik meg akarták mondani, mikor és kihez menjek hozzá. – Kár, hogy nincs telefonjuk. Csak az jár a fejemben, hogy egyszerűbb volna, ha odaszólhattunk volna, hogy jövünk – szólt előre Jace.

Felé fordultam. –

Mit mondanál? Mi vagyunk, kérlek, ne egyetek meg?

–

Hát, ez még mindig jobb, mint hogy itt a vacsora, csípjétek fel!

Elmosolyodtam, azonban Jace viccének volt reális alapja. A mennydörgő madarak ragadozók voltak, és nyersen szerették a húst. Ráadásul, ha nem fenyegette őket a lebukás veszélye, az emberhúst sem vetették meg. Mi több, miközben a kannibalizmus a vérmacskák egyik legnagyobb tabuja, a mennydörgő madarak rituálisan felfalták az ellenségeiket, és a saját halottaikat is. A fészkeiket azért sem volt ajánlatos váratlanul megközelíteni, mert a Sereg nem szerette a látogatókat. Sem a meglepetéseket. Sem a vérmacskákat. Mindent egybevetve kevés kockázatosabb bevetésünk volt eddig. És kevés fontosabb. Egyórányira Roswelltől lehajtottunk az autópályáról egy keskeny, köves földútra, amely meredek sziklafalak között vezetett. Semmitől sem éreztem még magam jelentéktelenebbnek, mint ha hegyek vettek körül. Kivéve talán, ha harmincöt méter magasan lógok, és semmi sem tart vissza a gravitáció általi haláltól, csak egy mennydörgő madár ellenséges karmai. De Új-Mexikó itt semmiképpen nem az én világom volt. Őszinte hálát éreztem, amiért Marc és Jace is eljött velem, még akkor is, ha az autóút kettejükkel olyan volt, mint egy temetési menet. A sajátom. Nagyjából hat kilométer után értünk el az első akadályhoz: egy öreg, elhagyott kocsihoz, amelyet keresztbe fordítottak az úton. Ha nagyobb kocsit választunk, vagy félre kellett volna tolnunk a vén, acélvázas roncsot lapos, rothadó gumijain – végrehajtható, de még három vérmacska számára is nehézkes –, vagy kénytelenek lettünk volna hátrahagyni a bérelt kocsit, és gyalog továbbmenni. Bő két kilométerre értük el a következő útzárat – ezúttal két, még vénebb kocsit és egy hatalmas sziklatömböt. A sereg komolyan gondolta, hogy nem kér az ügynökökből. Sem a csokit kunyeráló gyerekekből. Sem a sütiárus cserkészlányokból. Azután már tényleg gyalogolnunk kellett, mindössze a mobiltelefonjainkkal és a proteinszeletekkel felfegyverkezve. Mire elértünk az utat teljesen elzáró, valószínűleg szándékosan megindított hegyomlás maradványához, már láttuk a fészket. A völgy végében ült, a két összeérő hegyoldal egyik kiugróján. Négyszögű volt, legalább hatemeletnyinek tippeltem, és nagyjából hetven méter magasban épült. Lépcső nélkül. A széles, korlát nélküli erkély egyenesen a szakadékra nézett, így a bentlakó többtucatnyi óriásmadár leszállópályának is használhatta. Marc megtorpant, tátott szájjal nézett fel az építményre – az arckifejezését csak ámulatnak tudtam fordítani. –

Hiába láttam már, másodszorra is éppen olyan lenyűgöző – jegyezte meg.

–

Lenyűgöző vagy pokolian ijesztő, az attól függ – morogtam. Marc a fejét rázta,

–

Nem vitathatod, hogy hihetetlen alkotás. Fogadok, hogy mindenestől maguk építették.

Zsebre dugtam a kezemet, és a fejemet leszegve gyalogoltam tovább, úgyhogy a fiúknak nem volt más választásuk, mint hogy kövessenek. – Biztosan úgy volt. De neked se tetszene annyira, ha már felreptettek volna oda, a karmaik között, mint valami óriáskukacot a gigászi csirkék közé. – Igazad lehet. – De a szemét továbbra sem vette le a fészekről; akkor jöttem rá, hogy most először látja napfényben. Mármint déli napfényben.

– Szóval, akkor hogy hívjuk fel magunkra a figyelmüket? – kérdezte Jace. – Van itt valahol egy csengő a fán? Az erdős hegyoldalak egyre közelebb húzódtak a keskeny út széléhez, amitől kezdett előjönni a klausztrofóbiám. – Nem valószínű, hogy el tudnám találni az ablakokat egy kaviccsal – folytatta Jace, azonban ekkor fent megnyikordult valami. Felnéztem: a bejárati ajtó nyílt ki. – Nem hiszem, hogy gondunk lesz vele… – feleltem, de hirtelen már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy akarom a figyelmüket. Pontosan tudtam, mekkora és miféle kárt képes okozni egy mérges macska – a pokolba is, néhányszor majdnem bele is haltam már. Egyszer annak is szemtanúja voltam, hogy egy felbosszantott bruin felkap egy kifejlett kandúrt, és olyan erővel vágja egy fához, hogy a macska gerince elpattan. De még életemben soha nem láttam annyira ijesztő dolgot, mint egy seregre való dühödt mennydörgő madár – abban a pillanatban az, hogy behajtsuk az adósságukat, rettenetesen rossz ötletnek tűnt. Mi van, ha nem emlékeznek a nekem tett ígéretükre, vagy ha meggondolták magukat? Mi van, ha bejelentés nélkül érkezni – nem mintha tudtunk volna máshogy – udvariatlanság, és a büntetése szertartásos halálra csipkedés, majd felfalás? Csakhogy nem volt más lehetőségünk. Ha nem tudjuk meggyőzni őket, hogy vessék be a csodás zuhanva odacsapást az ellenségeinkkel szemben, akkor mindörökre búcsút mondhatunk a déli középső falkának. Aztán nem sokra rá a szabadságunknak is – biztosra vettem, hogy Malone, amint a bábjai biztosan ülnek a helyükön, utánunk jön –, márpedig mi hárman inkább a harcban halunk meg, mint hogy börtönbe vessenek minket. Csakhogy mi történne azután Kacivel, Manxszel és az anyámmal? A terasz szélén két alak jelent meg, lebámultak ránk. Százméternyi távolságból és hetven méterrel alacsonyabbról mindössze a hím madarak jellegzetes, alacsony és izmos termetét láttam, még azt sem tudtam megállapítani, hogy viseltek-e ruhát. Ők sokkal tisztábban láttak minket – egy ragadozó madár röptében kiszúrja a mezőn átrohanó egeret –, ráadásul nem számított nekik, ember vagy madár alakjukban vannak-e. Persze nem is sokukat láttam kizárólagosan megállapodni valamelyik alaknál, sokkal inkább a különös kombinációk végtelen változatosságát kedvelték, hasonlóan a saját arcom részleges átváltozásához. Éppen csak az ő „mindkét világ legjobbja” formájuk sokkal hasznosabb volt az enyémnél. –

Ismered őket? – Jace belehunyorított a napba, amely éppen a fészek teteje felett ragyogott át.

–

Nem ismertem meg egyiküket sem – suttogtam. – Nem úgy gondolkoznak, mint a normális…

Hökkenten elhallgattam, amikor a két alak levetette magát a teraszról – teljesen egyszerre és teljesen szárnyatlanul. Marc és Jace levegőért kapott a hirtelen, és látszólag öngyilkos ugrást látva, és minden önfegyelmemre szükségem volt, hogy ne utánozzam őket. Az egyik emberalak balra, a másik jobbra zuhant, emberi karjukat szélesre tárva. Aztán, nem egészen egy másodperc múlva, amikor kellő távolságra kerültek egymástól, mindkét alak megremegett a levegőben. A karjaik azonnal a kétszeresükre nyúltak, és tollak sarjadtak belőlük. És ennyi – a hétköznapi, bár csupa izom, emberi karjaikból kétméteres, sötét tollazattal fedett szárny lett, alig két másodpercen belül. Ez a levegőben véghezvitt alakváltás volt a legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. Pont. Számukra nem azt jelentette a folyamat, mint a macskáknak, vagy feltételezhetően a vérmedvéknek. Nyoma sem volt a lassúságnak, esetlenségnek, sem annak, hogy fájna. És nyilvánvalóan röptében is képesek voltak

rá. Mintha egy vérmacska két lépés között változna át. Vagy ugrás közben. El se tudtam képzelni, hogy egy ilyen csodát véghezvigyek, sem azt, mennyire megváltoztatná az életünket, ha ez lehetséges volna. Egyetlen pillanatig döbbent ámulattal néztem őket – de aztán visszatért a józan eszem, és vele együtt az egészséges óvatosságom is. A madarak egymás tükörképeként csaptak le hozzánk, a szárnyuk vége alig néhány araszra volt egymástól. Marc és Jace hátrált, én azonban egy pillanatnyi bizonytalanság után eldöntöttem, hogy megvetem a lábamat. A szívem mindazonáltal összevissza vert rémületemben, amíg a madarak le nem huppantak előttem a földre, és a tollszagú légáram utolsó hulláma hátra nem söpörte a hajamat az arcomból. A tollaik visszahúzódtak, és mire az oldaluk mellé hajtották a szárnyaikat, azok már vissza is zsugorodtak karokká. Csak ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy meztelenek, és egyáltalán nem hat rájuk a csípős hideg. Nos, szinte egyáltalán nem… Pislantottam, a szívverésemre koncentráltam. Marc és Jace újra védő pozíciót vett fel mellettem, mindketten az érkezők fölé tornyosultak. Bár a mennydörgő madarakhoz képest igencsak magasak voltak, én a magam alig 170 centijével alig haladtam meg őket, mégis, ez a faj volt az élő bizonyíték, hogy a méret nem minden. Testmagasság ide vagy oda, ők voltak a legkegyetlenebb ragadózók, akikkel valaha találkoztam, és a testük is a repülést meg a harcot szolgálta. A lábuk vékony volt, a csípőjük keskeny, azonban széles mellkasukra, vaskos karjukra annál több izom rétegződött a repülés miatt. Sose láttam még ilyen alaposan kidolgozott mellizmokat, ilyen gyönyörű bicepszet, tricepszet. Mintha márványból faragták volna őket. Beleértve hideg, határozottan ellenséges arckifejezésüket is. Egy pillanatig csak néztük egymást – mi aggodalmas ámulattal, a madarak kifejezett gyanakvással. Aztán az arcuk teljesen visszanyerte emberi vonásait, és rájöttem, hogy név szerint ismerem őket. – Cade és Coyt, igaz? – kérdeztem, remélve, hogy a mosolyom magabiztosabbnak tűnik, mint amilyennek érzem. – Lánymacska – felelte az egyikük különös, soktónusú hangján, és biccentett, mintha egy igazi üdvözlést imitált volna. És mivel fogalmam sem volt, melyikük melyik, még csak fel se bosszanthattam magam azon, hogy a jelek szerint elfelejtették a nevemet. Vagy csak nem látták okát, hogy használják. – Jöttél, hogy behajtsd a tartozásunkat? – Igen. De elsőként Kaijal akarok beszélni. Ő az életével tartozik nekünk, és először az ő személyes adósságát kérem.

HUSZONNYOLC

– Szerinted belemegy? – firtatta Marc, amikor Cade és Coyt lába a teraszra ért odafent, újra szinte egyszerre. Vállat vontam, mélyebben fészkeltem magam a kabátomba, és feléjük fordultam. – Ötven-ötven százalék esélyét látom a teljes csődnek. Ha Kai megtagadja, hogy visszafizessen egy jogos adósságot, a teljes serege előtt kerül szégyenbe. A mennydörgő madarak mindig megbosszulják a halottaikat, tartják a szavukat és visszafizetik a tartozásukat. Úgy tűnik, más törvényük nincs is. – Mármint ezt szűrtem le a rövidke velük töltött idő alatt. Marc a homlokát ráncolta. –

Engem a „jogos adósság” rész aggaszt.

– Ezért az ötven-ötven százalék esély. – Felnéztem a fészekre, látom-e bármi tevékenység jelét. – Minden azon áll vagy bukik, hogy be tudom-e beszélni neki, hogy tényleg tartozik nekünk. – Ha bebeszélésről van szó, az esélyeid mindig kiválóak – vigyorgott Jace. Akaratlanul is viszonoztam. – És nem is bebeszélés – tódította Marc. – Megölhettük volna, amikor elkaptuk. Ha azt vesszük, milyen keveset tudtunk meg tőle, valószínűleg meg is kellett volna tennünk. Vagyis, ha az ő logikájukat követem, Kai tartozik nekünk az életéért cserébe. –

Bízzunk benne, hogy igazad van!

Fent nyikordulva újra kinyílt az ajtó, és Cade meg Coyt lépett a terasz peremére. Ezúttal azonban egy harmadik, kisebb alak is velük volt. Kai. Biztosan ő. Cade és Coyt az ellenkező irányba ugrottak el – láthatóan ez volt a rendes módja, hogy nagy magasságokból a mélybe vesd magad –, és amikor már nem állt fenn a veszélye, hogy összeütköznek, a harmadik is követte őket, megnyúló karja máris csupa toll. A két nagy madár nehéz dobbanással ért földet előttünk, és pillanatokkal később a társuk is megérkezett – emberi csípőjéhez és lábaihoz bizarr módon egy madár felsőteste társult. Felénk sietett, az arca eközben változott emberivé, hegyes, horgas csőre és a tollai eltűntek, mint a varázslat. Vagyis mint a varázslat a filmekben. Cade és Coyt utat engedett neki; Kai agresszívan kitárt szárnyakkal lépkedett felénk, meztelen talpát láthatóan nem bántotta a hideg, köves talaj. – Miféle adósságot akarsz rám róni? – tudakolta, kettős hangja élesen kaparta lelki táblámat. Fekete szeme szikrázott dühében, mégis az az érzésem támadt, hogy részben megjátssza, így takarva el… mit is? A zavarát? Igen. Valami a tartásában, talán a túlzott fenyegetésben elárulta, hogy megalázta a három vérmacska, amikor egy kifizetetlen adósságot követelt rajta. Helyes. Talán mégis beválik. – Egyáltalán nem bonyolult. Megkíméltük az életedet, tehát tartozol nekünk. – Karba tettem a kezemet, nem törődve fagyos ujjaimmal, mert ez volt a leginkább magabiztos póz, amit felvehettem. Kai állkapcsán kidagadtak az izmok, gyöngyszeme összeszűkült.

–

Készen álltam a halálra mint hadifogoly.

Látványos hitetlenkedésemben nagyot fújtam. – És mégis itt állsz, teljesen meggyógyultál, hasznos tagja vagy a társadalomnak. – Ha a társadalmat úgy határozzuk meg, mint egy seregnyi hatalmas, kegyetlen, kannibál ragadozó madarat. Kai karjából szinte kirobbantak a tollak, a keze gonosz, görbe, tűhegyes ujjkarmokká változott – három elöl, egy szembefordítható hátul. –

Csak mert ti nem öltetek meg!

Ránevettem, átvetettem a hajamat a vállam felett. –

És ezzel vissza is értünk ahhoz, hogy tartozol nekünk.

– Semmivel sem tartozom, legfeljebb egy leckével a becsületről! – Közelebb lépett, és felfújta a tollazatát, mint egy fenyegetőző kakas. Marc és Jace felborzolódott mellettem, és éreztem, ha kell, készek harcba szállni. – Készen álltam, hogy meghaljak a seregért – folytatta Kai, én pedig zakatoló pulzusomra összpontosítottam. – Nem tűntél túlságosan készségesnek, amikor könyörögtél, hogy ne hagyjalak magadra a mély, sötét, földbe vájt pincében. Hogy hagyjak nyitva egy ablakot, hadd lásd a drága egedet. És mit tettem? Kinyitottam az ablakot. Nemcsak az életedet hagytuk meg, a kényelmedről is gondoskodtunk. Vizet kaptál, menedéket. Ti hasonlóképpen bántok a hadifoglyaitokkal? Már kinyitotta a száját, hogy feleljen, de közbevágtam, mert eszembe jutott, hogy Kacivel igenis jól bántak, amíg a túszuk volt. –

Előzetes tárgyalás vagy a viszonzás reménye nélkül is?

A mennydörgő madár gyanakvása nem enyhült. –

Talán csak nem hasonló viszonzást keresel magadnak?

– Okos vagy, látom – vontam fel a szemöldökömet. – De már megint ott tartunk, hogy tartozol nekünk. Kutatsz-e még kifogások után, mint egy elkényeztetett gyerek, vagy úgy viselkedsz, mint egy férfi… azaz madár… és rendezed a tartozásodat? Kai mintha kissé összement volna, de a fogait még mindig összeszorította. Egyik oldalról a másikra pillantott, és bár én nem tudtam olvasni sem Cade, sem Coyt arcából, ő biztosan igen. Fújt egyet, aztán kihúzta magát, és visszafordult hozzám. – Nem hozok szégyent a Seregre azzal, hogy kitérek a kötelességem elől. Valami csekély kényelmet biztosítottatok a számomra, amíg a kezetekben voltam, tehát valami csekély hálával tartozom nektek. Ajjaj! A csekély hála nem tűnt elegendőnek, hogy fedezze, amit szerettem volna. –

Nem vagy valami nagyvonalú. Megmentettük az életedet.

– Nem. – Kai határozottan megrázta a fejét. – Mindössze nem vettétek el. Ez két teljesen különböző dolog. Szóval, mit akarsz? – Felderítésre van szükségünk. Azt kérem, hogy egyszerűen szállj el a ranchunk felett, számold meg a kocsikat, és áruld el, hány embert látsz a birtokon. Kai tétovázás nélkül ismét nemet intett. –

Még akkor se tenném meg, ha feltálalnád nekem az elsőszülöttedet, azon véresen és sírva.

Pislantottam, de az első pillanatban így sem értettem a szavait. A tagadás, az világos volt, de hogy feltálaljam a leendő gyerekemet… – Hát, ez aztán… komor, nem? Ki vagy te, Rumpelstiltskin? Kai értetlenül nézett vissza rám, mintha összevissza beszélnék. –

Nincs mennydörgő madár, akinek ilyen ostobán hivalkodó neve volna.

Vagy egy cseppnyi humorérzéke, ha már itt tartunk. Mégis, hol járt az eszem? Ne is törődj vele! – Dermedt ujjaimmal megdörgöltem a halántékomat, és megnedvesítettem az ajkamat. Vér íze futott szét a számban: a hidegben kicserepesedett az ajkam. – Akkor visszafizeted az adósságod, vagy mi lesz? – Persze. De az, hogy nem vettétek el az életemet, amikor én kész voltam elveszíteni, nem ér meg egy ekkora feladatot. –

Nem jelentene veszélyt a számodra… – kezdtem.

– Persze hogy nem. Semmi félnivalóm nincs azoktól a teremtményektől, akik még a föld felszínét sem képesek elhagyni a maguk erejéből – vágott vissza Kai, holott az Owen ejtette sebek nyomai valószínűleg még mindig ott díszlettek a bőrén. A francba. Elfelejtettem, milyen kiakasztóak a mennydörgő madarak. Kivétel nélkül. – Jól van, értem, megijedtél. De talán szólhatnál néhány szót egy barátodnak az érdekemben. Valaki más… –

Senki más sem teszi meg. A Sereg egyetlen tagja sem alázkodik meg, hogy a kifutód legyen.

Visszanyeltem a bosszús mordulást. – Nem beszélhetsz a nevükben. Igaz, hogy van ez a fura bolytudatotok, de azért az agyatok még nem közös, igaz? Kai résnyire húzta össze a szemét – most már ő is ugyanolyan türelmetlen volt, mint én. – Nemet fognak mondani. Tudom, ahogy azt is tudom, pusztán a szagod alapján, milyen volna az ízed, de… Marc felhördült. Jace vicsorogva vetette magát Kaira. Közéjük vetettem magam, a saját testemmel fékeztem meg Jace-t. Cade és Coyt azonnal tollakban tört ki és csőrt növesztett, és ketten fordultak szembe Marckal. Állj! – kiáltottam; kétségbeesetten el akartam kerülni a konfrontációt, mert nem nyerhettünk. Jace és a saját mellkasom közé feszítettem a kezeimet, és teljes erőmből ellöktem, aztán elkaptam, hogy fékezzem a lendületét. Csak amikor már nem éreztem benne a kényszert, hogy lecsapjon – a szeme, a tépőfogai átalakultak –, akkor mertem levenni róla a szememet, és Marcra pillantani. Terpeszben állt, kiegyensúlyozott pózban, a szemében égett a düh, összeszorított ökleit magasra emelte. Készen állt az ütésváltásra, az pedig csak halállal végződhetett, és végig sem mertem gondolni, kiével. Lassan kinyújtottam a kezemet, az állj! egyértelmű jelével. –

Senki nem kóstol bele senkibe – nyilatkoztattam ki. – Igazam van?

–

Rohadtul igen – csattant fel Marc, Jace pedig helyeslése jeléül felmordult.

Kai nem felelt. Ráemeltem a tekintetemet. –

Ha visszafogjuk magunkat, ti is megteszitek?

A megfogalmazásomat hallva megvetően villant a szeme. – Ha nem provokáltok, nem támadunk. Az becstelenség. Ha viszont ti kezditek… nos, még sosem kóstoltam friss macskát, és bár a húsevőket általában visszataszítónak találom, ma este jólesne valami egzotikus falat. Remek. Valaki még mindig meg van sértődve a föld alatt töltött ideje miatt… – Semmi provokáció. Csak vigyetek fel minket oda, ahol értelmesen előterjeszthetem az igényemet valakinek, aki nem azt lesi, mikor szedheti ki a szememet. Kai magas, rikoltó torokhangot adott, és csak egy pillanattal később jöttem rá, hogy nevet. Olyat a fészekben nem találsz. De ha elintézem, hogy kihallgassanak… azzal törlesztem az adósságomat? Tétováztam, aztán eldöntöttem, hogy ennél jobb ajánlatot nem kapunk tőlük – hacsak nincs még egy fiókájuk, akit megmenthetnék. Végül bólintottam. –

Mindenestől. Kezet rá? – Kinyújtottam a jobbomat, de Kai csak elhúzta a száját.

– Ilyen keveset ér a szavad, hogy céltalan gesztusokhoz kell folyamodnod? Dühösen szusszantottam, és újra karba tettem a kezemet. – Jól van, nem érdekes. Szabad belépés a fészekbe, és kihallgatás egy olyan valakivel, aki nálad egyértelműen használhatóbb. Belépés hármunknak – tettem hozzá gyorsan. Marc valamit mormolt a hátam mögött. Felé fordultam, hogy jobban halljam. –

Mi az?

A szemét forgatta. –

Szabad kilépés is. Ne fussunk zátonyra odafent.

Ó, igen. Visszafordultam a madarakhoz, megpróbáltam palástolni zavaromat. – Szabad kilépés és biztonságos visszaút mindhármunknak. Ha megígéred mindezt, úgy tekintem, hogy leróttad a tartozásodat. Kai gyorsan rábólintott, és olyan megkönnyebbültnek tűnt, hogy átfutott az agyamon: többet kellett volna követelni. – Rendben. Te kezded. –

Igen. Csak egy perc.

Máris féltem a rövid, de védőháló nélküli repüléstől, Marc és Jace felé fordultam, és közelebb intettem őket magamhoz. Nehogy elveszítsétek az önuralmatokat! – figyelmeztettem őket. – Amíg nem kezdünk balhézni, biztonságban leszünk. Értitek? Vonakodva, de mindketten rábólintottak. Mire visszafordultam, már mindhárom kísérőnk teljes madáralakba váltott – a legijesztőbb dolgok egyike, amit eddig láttam életemben. Sokkal rémisztőbb, mint egy bruin vagy egy vérmacska az állati alakjában, mert mi nagyjából ugyanúgy néztünk ki, mint a természetes nagymacskák vagy medvék. Azonban egy ekkora madár nem lehetett természetes, és ezért, a fizika törvényei szerint – már amennyit én azokból megértettem – nem is lehettek volna képesek repülni. Túlsúlyosak voltak. Ugyanakkor alakot sem válthattak volna ilyen sebességgel. Nem csoda, ha távol tartották magukat tőlünk.

A világ még sosem látott a mennydörgőmadarakhoz foghatót, és ha van egy kis szerencsénk, a tanácsban ülő ellenségeink sem, Malone-t leszámítva. Azt se fogják tudni, mi találta el őket. – Na jó, essünk túl rajta! – Kitártam a karomat; a jelre Cade és Coyt szárnycsattogtatva felemelkedett. A felkavart szél kivágta a hajamat az arcomból, csaknem lefagyasztotta így is csöpögő orromat, de mindezt alig volt időm észrevenni, mert Cade – vagy Coyt – fájdalmasan rákulcsolta a karmait a felkaromra. Lehunytam a szememet, amikor a talpam elhagyta a talajt. Pár pillanattal később a másik szállítómadár elkapta a bokámat. Nenézzlenenézzlenenézzle… Visszafojtottam a lélegzetemet is, amíg a terasz viharvert fadeszkái meg nem jelentek előttem. Az egyik madár leejtette a lábamat, a vállam kegyetlenül nagyot rándult, amikor kilendült a testem. Aztán a másik is eleresztett, én pedig térdre zuhantam a teraszon, éppen egy méretes görcslyuk felett, amin át remekül láttam a földet a mélyben. Zakatoló szívvel felugrottam, és elmenekültem a terasz szélétől, a hátamat az épület falának vetettem. Ostobaság volt, de attól féltem, hogy a visszaérkező madarak szárnycsapásai kavarta szél lesodor a semmibe. Egy perccel később Jace landolt ugyanott, ahol én is. Felsegítettem. –

Jól vagy?

– A francokat. – Megtántorodott, belém kapaszkodott, az arca úgy elfehéredett, mint a napszítta texasi kőjárda. – A macskáknak nem ok nélkül nincs szárnyuk. –

Na igen, de legalább mindig talpra esünk.

–

Akkor én miért estem épp az előbb a fenekemre?

Erre nem tudtam mit felelni, úgyhogy csak magammal húztam a fal mellé, és vártuk Marc érkezését. Neki sem ment könnyebben, és őt sem viselte meg kevésbé. – Soha többé! – Csak ennyit mondott, amikor Kai nyomában besorjáztunk a fészekbe, és nem is érthettem volna jobban egyet vele. Hiába láttam már korábban – kétszer is –, a tekintetemet most is felfelé vonzotta az épület. Még mindig lenyűgözőnek találtam, a maga „hányféleképpen lehet meghalni” módján. A földszint legnagyobb részét a közös terület foglalta el, kopott, de kényelmesnek tűnő karosszékek, kanapék mindenhol, megpakolva fakó párnákkal, mint mini fészkekkel. A terem három falát csukott ajtók szegélyezték, a bejárattal pontosan szemben helyezkedett el a lépcső. Mennyezet nem volt. A tér hat emelet magasságig nyúlt, közben ittott kiugrók és hosszú, vastag gerendák nyúltak ki a falból; mindegyiken pihent legalább egy madár az alakváltás valamelyik fázisában. És mind minket bámult. A második és harmadik szinteket úgy rendezték el, mint valami hatalmas, nyitott belső udvart körülvevő hotelszobákat. A legtöbb ajtó csukva állt; a távolabbi sarokban felismertem azt a helyiséget is, ahol az előző utunk során Kaci meg én magunkhoz tértünk. –

Kai!

Az éles, diszharmonikus visításra megpördültünk. Összerezzentem, amikor Kai a szólításnak engedelmeskedve szárnyra kapott, és átröppent a fejünk felett, hogy leszálljon egy meztelen, idős madárasszony előtt, akinek emberi arcát hosszú fehér haj keretezte. – Kihallgatást ígértem nekik, hogy felszabadítsam magam az adósság terhe alól, és megőrizzem a szavam becsületét. Az öregasszony felénk fordult. – Lépjetek elő, és adjátok elő az ügyeteket, aztán távozzatok! Nem akarunk a fajtátokkal semmiféle kapcsolatot, mindössze leróni az adósságunkat. – Érthető. – Én sem élveztem annyira, hogy ott lehetek. – Van köztetek valaki, aki elkísérne minket egy felderítőútra? – Ez az út kiegyenlíti az adósságunkat? – kérdezte egy lágyabb, de nem kevésbé riasztó kettős hang. Megfordultam. Egy sötét hajú, nagyrészt emberi asszony várta a válaszomat. –

Nem, önmagában nem. Ez egy egyszerű és biztonságos dolog, aligha éri meg Wren életét.

Valami susogott mögöttem. Odanéztem, és a fiókát láttam, biztonságban, az anyja karjában. Rájuk mosolyogtam, aztán folytattam. – Az adósság ledolgozására mást gondoltam ki. Ez a felderítés… különálló. – Tétováztam, nem akarózott kimondani a következőt, de hát kifogytam a lehetőségekből. – Afféle szívesség. Amit boldogan visszafizetek. – Nem. Te nekünk semmi hasznunkra nem lehetsz! – rikoltotta a vén banya. – Végeztünk, menjetek! Azzal elfordult, és kiterjesztette a szárnyait, hogy felröppenjen. Elbocsáttattunk.

HUSZONKILENC

– Várj! – süvöltöttem. Az asszony leeresztette a szárnyait, lassan szembefordult velem, és kísérteties, madárszerű mozdulattal oldalra biccentette a fejét. A mozdulat kíváncsiságot jelzett, de nem a jófajtát: olyasmit, amivel egy gyerek figyelne egy döglődő bogarat. – Nem akarjátok az igazságtételt? – kérdeztem határozottan, és igyekeztem nem venni tudomást arról, hogy mindenki engem néz, és csak a macskák pillantása nem ellenséges. – Ha megteszitek, Calvin Malone megfizet azért, amit ellenetek tett! Az öregasszony közelebb lépett; körülöttem elmosódott mocorgás kelt. Karmok karcolták a padlót, tollak susogtak kísértetiesen, csőrök csattantak össze gonosz, tompa hangon. A madarak közeledtek, hogy nézzék a műsort, mi pedig a kör közepén álltunk. Préda voltunk, és többtucatnyi kifejlett mennydörgő madár vett körül minket. Abban a percben egyáltalán nem tűnt olyan egyértelműnek Kai ígérete a biztonságos visszatérésről. Akkor is köti a szava, ha elbocsátottak minket, mi viszont ennek ellenére maradtunk? – Finnért igazságot szolgáltattunk – felelte egy hím madár, és összefonta emberi karját csupasz mellkasa felett. – Elhoztátok a gyilkosát, mi pedig elfogyasztottuk minden ehető porcikáját. – A szavai hallatán a háttérzaj felerősödött, mintha a madarak alig bírnának türelmetlenségükkel. A szívem fékezhetetlenül verdesett. – Nincs több dolgunk veled, amíg ki nem kéred az adósságot, amivel még tartozunk. Calvin Malone-nal pedig egyáltalán nincs több dolgunk. – De hiszen hazudott nektek! Felhasznált benneteket! Csaknem megfosztotta Finnt a neki kijáró igazságszolgáltatástól, és mindannyiótokból kötözni való bolondot csinált! – kiáltottam. Fel nem foghattam, miért vonakodnak. Hogy lehet, hogy nem kívánják Malone vérét? A madárférfi közelebb lépett; a szemem láttára borzongott meg a bőr a karjain, mintha a tollai ki akarnának szabadulni, de visszafogná őket. Vajon az indulatával együtt? Ez ugyanolyan, mint nekünk a részleges átváltozás? Minél dühösebb egy mennydörgő madár, annál nagyobb valószínűséggel robban toll- és karomfelhővé? – A mi egónk nem olyan törékeny, hogy minden kis sértésen kicsorbuljon – felelte. – Calvin Malone hazudott nekünk, és ezért többé egy szavának sem hiszünk. De mindent összevetve nem származott kárunk a hazugságából. Ellenkezőleg: bár rossz szándékkal, de hozzájuttatott minket a régóta vágyott felfrissüléshez. Felfrissülés? A falkánk tagjainak lemészárlása nekik felfrissülés volt? Azonban nem kellett volna ezen így meglepődnöm. A mennydörgő madarak aligha voltak a testvérfajunk. Unokatestvér, esetleg. De nagyon távoli. –

Vagyis benneteket nem érdekel, hogy Malone egyszerűen megússza?

– Nem. – Kai lépett Seregtársa mellé. – Ne is zaklass minket ezzel újra, mert kevésbé meleg fogadtatásban lesz részed. Na igen. A meleg fogadtatásukhoz képest anyám fagyasztója kellemesen langyosnak tűnt. –

Faythe… – Marc a vállamra tette a kezét. Hátra se nézve bólintottam.

– Értem. Nem fognak segíteni a felderítésben – mormoltam. – Most pedig, ha megtagadják, hogy szarrá verjék ellenségeinket, az kettőből nulla.

– Mit mondasz? – billentette oldalra a fejét érdeklődve Kai. – Azt akarod, hogy az ellenségeidre ürítkezzünk? Mielőbb szeretnénk visszafizetni a tartozásunkat, de nem vagyunk galambok, hogy ott és akkor pottyantsunk, ahol és amikor ránk jön. Visszafojtottam a tiszteletlen nevetést a fejemben megjelenő kép láttán. – Elnézést. A nyelvezetem, úgy látszik, nem teljesen érthető mindenki számára. Semmi ürítkezés. Egyáltalán semmi testnedv, leszámítva a vért… szerencsés esetben. – Ez már érdekesen hangzik, Faythe Sanders – szólalt fel az idős asszony valahol a bal oldalamon. A többiek odébb léptek, hogy lássuk egymást. – Milyen vérontással tudjuk leróni a tartozásunkat a számodra? Azonnal kaptak a gondolaton, és ez egy kicsit túlságosan is emlékeztetett a macskák vérszomjára, de amíg a javunkat szolgálta, nem a kárunkat, kész voltam alkut kötni. De előbb, a biztonság kedvéért… –

Vagyis a felderítést egyértelműen megtagadjátok?

– Egyhangúlag. – Kai tollai ugyan visszahúzódtak, de az ujjkarmait úgy nyitotta-csukta, mint más az öklét egy jó verekedés előtt. – Rendben – feleltem, habár egyáltalán nem volt rendben; viszont nem ért váratlanul sem. – Akkor most elmondom, mit kérek az adósságotok fejében. Megpróbáltunk a politika eszközei segítségével elbánni Malone-nal, azonban csúfosan megbuktunk. Így tehát erővel fosztjuk meg a hatalmától. –

Az egyetlen helyes módon – bólintott a vénasszony, gombszeme ragyogott.

–

Ti pedig a mi oldalunkon fogtok harcolni.

–

Harcolni…

A suttogás végigvisszhangzott a barlangszerű épületen, hangos tollsurrogás, karomkaparászás, izgatott csőrcsattogtatás kísérte. –

Ölünk vagy csonkítunk? – kérdezte egy nyers hang fentről néhány pillanat múlva.

– Amelyik szükséges. – Felnéztem, de már nem találtam meg a megszólalót. – De csak az ellenségeinket. A szövetségeseinkhez nem nyúlhattok. –

Honnan fogjuk tudni? – hallottam balról. – Macska alakban egyformák vagytok a számunkra.

– Még nem tudom. – Újra megfordultam, de csak a Sereget láttam. A homlokomhoz emeltem a kezemet, mert máris nyomasztott a részletek súlya, amiket eddig számításba se vettem. – Majd valamiképpen megjelöljük magunkat. – Mikor indulunk? –

Megehetjük, akit megöltünk?

– Nem! – kiáltottam. Rémisztő képek jelentek meg lelki szemeim előtt: hullahegyen kuporgó madarak, amint lemarják a csontokról a bundát és a húst. – Még a legrosszabb ellenségeink is tisztességes temetést kapnak. – Luizt leszámítva, mert az ő hamvait szétszórtuk, hadd taposson rajtuk mindenki. De ez egy másik történet. Egy újabb hang visított fel hátulról. Megpördültem, Jace támasztott meg, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat. –

Elegen lesznek, hogy jusson mindenkinek, vagy vetélkednünk kell az áldozatokért?

–

Sajnos attól tartok, rengetegen lesznek, de a dolog attól függ, hányan jöttök…

És ekkor végleg elvesztettem a felszólalók fonalát. Mindenhonnan kiabáltak, mintha el is felejtették volna, hogy én is ott vagyok. –

Mindannyian!

–

Mind elmegyünk!

–

Ez a legkevesebb…

–

Valakinek a gyerekek mellett kell maradnia.

–

Valakinek vadásznia is kell.

–

Akkor sorsot húzunk. Elő a tollakkal! A húsz szerencsés mehet küzdeni!

–

Várjatok! – kiabáltam túl a felfordulást. – A részletek nem is érdekelnek?

Kai – a kevés madár egyike, aki még rám figyelt – értetlenül nézett vissza. –

Nem. Vért akarunk, és lakomát.

– Nem! Megmondtam, hogy lakomáról szó sem lehet! Ez háború, nem egy kicseszett vacsorameghívás! – Elkeseredésemben az égre emeltem a karomat. Háborút emlegetni egy seregnyi mennydörgő madár előtt olyasmi lehetett, mint édességet mutatni egy osztályteremre való gyereknek. Kegyetlen, halálos gyerekeknek. – Figyeljetek… kérlek! És végre csillapodott a zűrzavar: ismét tucatnyi csillogó fekete szempár meredt rám. – Örülök, hogy mind ennyire lelkesek vagytok. – És még sokkal jobban örültem, hogy a mi oldalunkon állnak. – De a részletek fontosak. Nem egyszerű mészárlásról van szó, és ha nem tartjátok be a szabályokat, az adósságotokat nem tekinthetem kiegyenlítettnek. –

Faythe, nem hiszem, hogy érdekelnék őket a szabályaink – súgta Jace közvetlenül a fülembe.

– Hát az rohadtul az ő bajuk – mormoltam vissza; közben a madársereg rendezte a sorait körülöttünk. Felemeltem a hangomat, hogy mindenki halljon. – Na jó, a következőkről van szó. Amikor készen állunk, megadjuk, mikor és hol kerüljön sor az akcióra. Miután megérkeztetek, megvárjátok, hogy jelt adjak. Utána támadtok. Csak az ellenséget… teszünk róla, hogy egyértelműen megkülönböztessük magunkat, és nem ehetitek meg az áldozataitokat. – Már csak attól is, hogy ez utóbbit meg kellett ismételnem, megborzongtam. – Ha éhesek vagytok, a végén fizetem a pizzát. De a bevetés alatt nincs nassolás! Marc halkan nevetett, de a legtöbb madár csak zavartan nézett. – Ha valaki megadja magát, üssétek le, de hagyjátok életben – folytattam. Arra már rájöttünk, hogy nagyszabású hadműveletek esetén egyszerűbb kiütni azt, aki megadja magát, mint megkötözni, mert fennáll a kockázata, hogy kiszabadul, és / vagy elárul minket. Az akció végén válogattuk szét a testeket élőkre és holtakra. – Mindenki megértette? – Miért nem lehet egyszerűen megölni mindet? – kérdezte egy ismerős hang. Balra pillantottam. Neve állt előttem, az a madárasszony, akit apám lőtt meg, amikor a sereg a falkánkra csapott. Láthatóan teljesen meggyógyult azóta. – Ugyanazért, amiért téged sem öltünk meg, holott megtehettük volna. Vagy Kait. A célunk a győzelem, vagyis hogy kidobjuk Malone-t a birtokunkról, és igazságot szerezzünk az ügyünknek. De

nem a mészárlás. – Csak amíg Malone vérét fel nem issza a föld, és Colin Dean belsőségei meg nem látják a napot. – Akkor bolondok vagytok. – Az öregasszony egyértelmű megvetéssel méregetett. – A riválisotok rátok csap, de ti csak a fejét vágjátok le, a testét meghagyjátok. Új fejet fog növeszteni, és felkel, ti pedig újra megpróbáljátok megállítani a magatok szánalmas módján, de soha nem semmisítitek meg igazán. Gyermekem, a kegyelem gyengeség. Az emberi feletekből ered, és olyanná tesz benneteket, mint az elkényeztetett fiókát. Akárcsak a farkasok. Feltételezem, tudod, mi történt a farkasokkal. Hát, igen. –

Kihaltak. De őket az emberek vadászták le.

– Igen. És a bruinok, és mi, és bizonnyal a te őseid közül is néhányan. Mert a farkasok úgy ragaszkodtak a gyengeségükhöz, mint valami erényhez. Ha az egyik csoportjuk a többi fölé emelkedett volna, hogy uralja vagy kiirtsa őket, nem estek volna ilyen könnyen prédául. – Malone a macskatársadalom pontosan felét tette a szövetségesévé. Szerinted komolyan csak úgy… ki kellene irtanunk őket? – Fel sem foghattam ennyi ember halálát, ráadásul nagyrészt értelmetlenül. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de minket nem fenyeget épp a túlszaporodás. A jelenlegi populációt képesek vagyunk fenntartani, de ha a felét kivégezzük, az nem segít. Az asszony a fejét rázta, mintha sajnálna az ostobaságom miatt. – A megmaradók ugyanakkor erősebbek lesznek, és a következő generáció erősebb lesz, hiszen megtisztultak a gének. Ezt most rosszul hallottam. Oldalra pillantottam; Marc is ráncolta a homlokát. – Veletek is ez történt? A múlt hét előtt több mint tizenöt évig nem látott senki mennydörgő madarat. Feltételeztük, hogy egyszerűen nem jártok társaságba, de talán nem erről volt szó. Talán annyira megpucoltátok a génjeiteket, hogy egészen elkoptak. Talán ti következtek a farkasok után. Egy pillanatig úgy tűnt, a vénasszony kitollasodik vagy lángra lobban, és a szívem olyan erős zakatolásba kezdett, hogy megremegtette a felsőmet. Sikerült leszólnom a madarak életmódját, miközben tucatjával állnak körül a legjobbjaik? De aztán a matróna hangosan, fülsértőn, kotyogva felnevetett, bogárszeme csak úgy ragyogott. – Puhává tesznek téged a buta, szentimentális ideáid, de hát ezt jelenti a fiatalság. Felnősz majd, megkeményedsz és megokosodsz, feltéve, ha nem végzed az ellenséged sarka alatt. De ha az embereid harci kedve csak feleolyan heves, mint a te vérmérsékleted, a fajtádnak talán mégis van egy kis esélye a túlélésre. Nagyot sóhajtottam, Marc és Jace pedig ellazult mellettem. Hála az égnek, a korom és a buta idealizmusom szórakoztatta a vénasszonyt. A legtöbb embert csak bosszantotta. –

Fejezzük most már be! – javasolta Marc. Szívből egyetértettem.

– Na jó, akkor lényegében erről van szó. Csak az ellenséget öljétek meg, azt is, csak ha nem adja meg magát. És a hullákból nem ehettek. A tudtotokra adjuk, ha készen állunk, de azt meg kell várnotok. Erről jut eszembe… A madarak komor pillantásokkal, bosszús csettintgetésekkel vették tudomásul a szabályokat. Kivettem a telefonomat a zsebemből, és feltartottam. –

Tudja közületek valaki, hogyan kell egy telefont használni? Vagy, hogy egyáltalán mire jó?

Beck lépett ki a tömegből, felismertem a ranch elleni támadásból. Ő érkezett segíteni Neve-nek, miután meglőttük.

Én beszéltem apád telefonján. Ez hasonló ahhoz? – Igen. – Szerencsére még nem váltottam okostelefonra: minél kevesebb lehetőség, annál kevesebb féleképpen ronthatják el a madarak. –

Rendben, akkor itt hagyom nektek, és felhívunk titeket, ha megvannak a terv részletei.

– Faythe, nem hagyhatod itt a mobilodat – vágta rá Marc, és félrehúzott a tömegből. Jace bólogatott. –

Most nem biztonságos egyikünk számára sem, hogy kommunikáció nélkül maradjon.

Csak szemforgatással válaszoltam nekik, de közben már a másik zsebembe nyúltam. – Nyugi – húztam elő apám telefonját, megpróbálva visszanyelni a torkomban dagadó gombócot. Szégyelltem, hogy magamhoz vettem, mint egy újabb előjogot, amit nem érdemeltem ki, de a jelen helyzetünkben nem repülhettünk újra Új-Mexikóig csak, hogy tudassuk a madarakkal: készen állunk. –

Remek tervezés – mosolygott Jace, és még Marc arcán is elismerést láttam. Vagy olyasmit.

–

És a töltő?

Mosolyogva azt is előszedtem a kabátzsebemből; rendkívül elégedett voltam magammal, amiért ennyire előre gondolkodtam. A madarak szerencsére használtak áramfejlesztőt, így a konnektorok is a megtűrt modern kényelmi felszerelések közé kerültek, ha csupán azért is, hogy fényt és meleget állítsanak elő. Megmutattam Becknek, hogyan használja – csakis az alapokat –, és felsoroltam pár nevet, akik hívóként megjelenhetnek a kijelzőn, amikor majd telefonálok, ha esetleg apám telefonjának baja esne. A legjobb, ha bedugjátok valahova, ahol a kicsik nem férnek hozzá – szerencsére a legkisebb fiókák még nem igazán tudtak repülni – , és ne vegyétek fel, ha valaki más hív. Kimerítő listát adtam, de amilyen az én szerencsém, egy egyetemi csoporttársam, akivel egy éve nem beszéltem, éppen ezt a hétvégét választja, hogy felelevenítse a barátságunkat – és helyettem egy újmexikói mennydörgő madárral beszélhet. Azt érdekes lenne megmagyarázni. – Mennyi időre lesz szükségetek, hogy a ranchra érjetek? – kérdezte Marc, amikor az egyik madár bevitte a telefont egy szobába. – Huszonnégy órára, hogy megpihenjünk repülés közben, és felkészüljünk a harcra – felelte az öregasszony. Kíváncsi lettem volna, hogy ő is ott lesz-e a fiatalok mellett. Bólintottam. Értesítés egy nappal korábban. Megoldható. Miután mindent elrendeztünk, még vetettem egy utolsó, vágyódó pillantást a telefonomra, ami egy rémesen elavult konyha konnektorára csatlakoztatva lógott, majd hagytam, hogy Cade – vagy Coyt – visszaszállítson az útra. A leszállás sem volt sokkal kellemesebb, mint a felfelé út, de amikor mindhárman biztonságosan a földre kerültünk, úgy ítéltem meg, hogy jól jártunk. Senkit nem öltek vagy csonkítottak meg, és lekötöttük a légierőt a várható harchoz, és ez – még egy kis szerencsével – megadja nekünk az előnyt, amire szükségünk van, Malone túlerejét is beleszámítva. Mert a túlerő biztos.

Összefagytunk, mire visszaértünk a kocsihoz, de aztán bekapcsoltuk végre a fűtést, és felhívtam a nagybátyámat, hogy elmeséljem a híreket. – Halló? – kérdezte hidegen gyanakvó hangon; csak akkor jöttem 11 rá, hogy a telefonján alighanem apám neve jelent meg. Én vagyok. Bocsánat, a saját mobilomat a mennydörgő madaraknál hagytam, azért használom apuét. Vannak jó és rossz híreim is, melyiket kéred először? A nagybátyám halkan, megkönnyebbülten felnevetett, a hangja kísértetiesen hasonlított anyuéra. –

Fontossági sorrendben mondd.

Mivel nehezen tudtam meghatározni, inkább időrendben kapta. –

A rossz, hogy a madarakat nem tudtam rábeszélni a felderítésre.

– Ez tényleg rossz hír. Mindenesetre az ötlet megért egy próbálkozást. És mi a jó? Beleegyeztek, hogy harcolnak? – Méghozzá lelkesen – feleltem. Jace közben visszakanyarodott a köves útról az autópályára. – Riasztóan lelkesen. –

Hűha! Na jó… – felelte Rick bácsi leplezetlen meglepetéssel és örömmel. – Hányan jönnek?

A visszapillantóban ránevettem a fiúkra. – Húszan. Tollhúzással sorsolják ki, kinek jusson a megtiszteltetés. És mindegyikük szomjasan várja, mikor onthat értünk zsarnokvért. Magam is készen álltam a vérfürdőre.

HARMINC

– Megpróbálkozhatnék Alexszel – jegyezte meg Jace. Hanyatt feküdt a motel ágyán, két karját a tarkója alá tette. – De őszintén szólva, szerintem neked több sikered lenne nála. – Aligha, miután elvettem a fegyverét és összekötözve az ágy alá dugtam. – Az emléktől most is mosolyra húzódott a szám. Hátradőltem a széken, és felraktam a lábamat a rozoga reggeliző asztalra. Szerintem az egyetlen lehetséges forrásunk odabentről Kenton. Úgy láttam, nem túl boldog a rá kiosztott szerep miatt, és szerintem bűntudata van. Parker talán kiaknázhatná ezt a javunkra. – Szerintem… – Marc elhallgatott, mert elzúgott felettünk egy repülő, és minden hangot elnyomott. A hazafelé tartó járatunk reggel hatkor indult, ami nyolc elütni való órát hagyott nekünk. Ahhoz kevés, hogy inkább hazavezessünk, ahhoz viszont túl sok, hogy egy reptér bárjában töltsük, holott pihenhetnénk, és felkészülhetnénk a csatára. Amikor a gép eltávolodott, Marc lelökte a lábamat az asztalról, és lehuppant mellém. – Szerintem kihagytuk a számításból a legkézenfekvőbb lehetőséget. Talán nem belső, hanem külső forrásra kellene hagyatkoznunk. – Ezt hogy érted? – Kimerültem a rengeteg utazástól, a tagjaim a maratoni alakváltások ellenére is merevek voltak a verés után, és nagyon szívesen lefeküdtem volna, azonban a szoba kétágyas volt. Jace lecsapott az egyikre, Marc táskája a másik végében hevert. Még az is nagybetűs NYILATKOZAT lett volna, ha ledőlök szundítani, és ezzel mindketten tisztában is voltak. Ha a dolgok így maradnak, a kádban fogok aludni. – Úgy, hogy nem kell beszélnünk senkivel a ranchon, hogy kiderítsük, ott van-e még Malone. Nem lenne egyszerűbb, ha Jace felhívná az anyját? – Nem is rossz gondolat – vontam fel a szemöldökömet, aztán Jace felé fordultam a kemény ülőalkalmatosságon. Nagyon örültem volna egy párnának. – Mit gondolsz, elhinné még egyszer? – Fogalmam sincs. Tagadásban van ugyan, de attól még nem agyhalott. Tudja, hogy a múltkor kihasználtam, és nagyjából azt is, mi lett Lance Pierce-szel. Dean talán nem dicsekedett el vele, honnan lett a szép új arcdekorja, de anyám valószínűleg azt is tudja, hogy az én művem. – Ez mind nem számít – vetette ellen Marc. – Ő az anyád, és már egy fiát elvesztette. Nem fogja visszautasítani az esélyt, hogy felvegye a kapcsolatot az elsőszülöttjével, még akkor se, ha tudja, hogy felhasználod. Csak nézd meg Ryant és Karent. – Rám pillantott, aztán vissza Jace-re. – Karen az egyik legokosabb és legélesebb elméjű asszony, akit ismerek, de ami Ryant illeti, teljesen vak, hiába tudja, mit tett. Anyádnak a szíve mélyén tudnia kell, hogy akármit is mondott rólad Malone, az nem igaz. Beszélni fog veled. Jace komor grimasszal ült fel; a vonakodását ki lehetett volna tapintani. –

Ha szóba is áll velem, akkor sem ad ki bizalmas infót.

Előrehajoltam, hogy elkaphassam a pillantását. – Nem azt kell megtudnunk, hogy miben alszik Malone. Mindössze annyit, hogy a ranchon vane még. És rá se kell kérdezned, csak tereld arrafelé a beszélgetést. Hogy dühös-e, amiért Patricia veled beszél.

Hogy hallja-e Calvin, amit mondasz. Ha nincs ott, erre el fogja árulni. Jace lassan bólintott. – Hát jó. Ez pont olyan vidám szórakozás lesz, mintha megköveznének, de legyen! – Vállat vont, nyíltan a szemembe nézett. – Tudod, hogy bármit megteszek, amire kérsz. Marc mordulása majdnem észrevehetetlenül halk volt, én azonban meghallottam. – Csak arra figyelj, hogy anyád nehogy ugyanazt a játékot játssza veled! – szólalt meg dühösen. – Arra igazán semmi szükségünk, hogy kiterítsd a lapjainkat, ő meg azonnal hívja Malone-t a részletekkel. Jace bosszúsan kiegyenesedett. –

Hé, vegyél vissza! Nem vagyok hülye.

Marc szemöldöke egyetlen sötét, szigorú vonalba szaladt össze. – Nem, te csak egy opportunista seggfej vagy, aki lefeküdt a barátja barátnőjével, pedig a bátyja teste még ki sem hűlt! Égető düh lobbant fel bennem, de mielőtt rákiabálhattam volna Marcra, hogy miért rángatja bele ebbe az egészbe még Ethant is, Jace lepattant az ágyról. Ha bundában van, most minden szál szőre az égnek állt volna. –

Jócskán túlmentél a határon. Ajánlom, hogy vegyél vissza, amíg még teheted.

Marc már mozdult, hogy felálljon, de ezúttal én voltam a gyorsabb. Némán kértem, hogy maradjon ülve, és végül hátradőlt, de a karfát nem eresztette el. Hálás köszönetem jeléül biccentettem, aztán Jace felé fordultam. – Ülj le, kérlek! Jace egy másodpercig ránk meredt, aztán könnyedén az ágy szélére huppant. Úgy fordítottam a székemet, hogy mindkettejükkel szembenézhessek, aztán leültem, bár a legszívesebben a tenyerembe temettem volna az arcomat. Vagy a homokba dugtam volna az egész fejemet. – Nézzétek, tisztában vagyok vele, min rángatlak benneteket keresztül, és el se tudom mondani, mennyire sajnálom. Egy csomó hibát követtem el, de az elmúlt napokban egyszerűen túlságosan lekötött, hogy kitaláljam, hogyan gondoskodjak a falkáról, és nem volt időm a személyes bajaimmal törődni. Tudom, ez nem tisztességes egyikőtökkel szemben sem. De tartozom azzal a falkának, mindegyikőtöknek, hogy minden figyelmemmel a csatára koncentráljak. Utána viszont, esküszöm… – Éppen most veszítetted el a bátyádat és az apádat. – Jace közelebb húzódott az ágyon, és együttérzőn ráncolta a szemöldökét. – Két napja pedig jóformán agyonvertek, végül kirúgtak a saját otthonodból. Ez éppen elég feldolgoznivaló. Nem kell kapkodnod. –

Köszönöm! – Feszülten rámosolyogtam, és Marchoz fordultam.

Mélyet sóhajtott, és a térdére könyökölve előrehajolt, a szeme csillogását elhomályosította a szíve fájdalma. – Most nem tudnék semmi olyasmit mondani, amivel ne tenném még rosszabbá. Nem játszhatom meg, hogy nem gyötör, ha kettőtöket együtt látlak, vagy ha várnom kell a döntésedre.

A padlóra nézett, aztán újra rám, és megláttam a szemében a keserves nyomorúságot, amit a döntésképtelenségem okozott neki. – Jace könnyen mondja, hogy ráérsz, neki nincs vesztenivalója. Egy hónapja még nem is látszott a radarodon, most meg a képernyő középpontjába került. Nekem viszont az életem a tét. – Nagyot nyelt, mintha a szavak elakadtak volna a torkában. A szívem nehéz kővé változott a mellkasomban. – Mindennap egyre többet veszítek el, amikor vele kell látnom téged. És nem bírom tovább, Faythe. Tudnom kell, mit jelentek neked. Megszédültem, mintha egy hullámvasút kocsijában ülnék, ami éppen a mélybe zuhan. –

Azt kéred, hogy válasszak? Itt és most?

Marc az ölébe ejtett kezeit bámulta, aztán felpillantott, a tekintetében keveredett a rettegés és az elszántság. – Igen. Muszáj, különben megbolondulok. Dönts, Faythe! Ő vagy én? Egyszer és mindenkorra, válassz! – Marc, kérlek, ne csináld… – Pánik szorongatott, alig kaptam levegőt. Megmarkoltam az asztal szélét. – A pokolba, Faythe! – Marc felpattant és nehéz léptekkel átszelte a szobát, aztán visszafordult; az arcát fájdalom és bosszúság sötétítette el. – Gyűlölöm azt tudni, hogy az érintésére vágysz! És még jobban gyűlölöm, hogy ennél többről van szó. Ha jobban akarod őt nálam, mondd meg, a francba is, és essünk túl rajta! Még azt se tudjuk, hogy mind túléljük-e a csatát, és nem akarok úgy meghalni, hogy azt sem tudom, szeretsz-e annyira, mint én téged! A szemébe néztem. Annyira sajgott a szívem, hogy azt szerettem volna, ha egyszerűen megáll, és azzal vége lesz a szenvedésemnek. –

Marc, tudod, hogy szeretlek…

Fürkészőn nézett rám, vizsgálgatta a szemeimet – végül nagyot sóhajtott, nekem pedig ismét elakadt a lélegzetem. – Tudom. Úgy tűnik, még jobban, mint ahogy te magad. Faythe, mi összetartozunk. Ezt azóta tudom, amióta tizenöt éves korodban rájöttél, hogy képes vagy egyazon mondattal felbosszantani és megnevettetni. Jobban ismerlek, mint bárki is fog az életedben. Tudom, milyen rémálmok riasztanak fel az éjszaka közepén. Tudom, hova mész, hogy egyedül legyél, amikor együtt indulunk futni, és elszakadsz tőlünk. Tudom, hogy pontosan olyan kemény vagy, amilyennek a világ számára mutatod magad, azonban legbelül rettegsz. És azt is tudom, hogy ez a félelem még soha nem gátolt meg benne, hogy véghezvidd, ami a szívednek fontos. Hát akkor miért viszed véghez ezt is? –

Marc… – suttogtam; a könnyeimtől elmosódott a látvány.

–

Szeret téged – vetett Marc a válla felett egy pillantást Jace-re. –

De én jobban. Ő képes lenne elszakadni tőled, ha muszáj, és csak a szíve törne össze, de életben maradna, és képes lenne újra szeretni is. Én nem. Amióta először megcsókoltalak, nincs más, csak te. Sem az ágyamban, sem az életemben, sem a szívemben. És nem is lesz soha. És nekem ezt kell hallanom tőled is. Most. – A reménye, a félelme, a kétségbeesése betöltötte a szobát. – A purgatórium is csak pokol, Faythe. – Én… – Ökölbe szorítottam a kezeimet, hogy ne remegjenek. A szemem sarkából láttam, hogy Jace megdermed; ugyanolyan feszülten várta a válaszomat, mint Marc. A szívem ki akart szakadni a mellkasomból. – Nem lehet… most képtelen vagyok.

Egyszerre nem bírtam minden krízissel megbirkózni, és nem hagyhattam, hogy belehajszoljanak egy döntésbe, amely az életem hátralévő részét meghatározza majd. És az övékét is, mindkettejükét. Biztosnak kellett lennem magamban, a kétség leghalványabb árnyalata nélkül. Másképp mindhármunkat tönkreteszem. Marc pislantott; az arcán túl gyorsan villantak át az érzelmek, hogy megértsem, de a végén csak fájdalom és düh maradt, aztán, hirtelen, semmi. Kiüresedtek a vonásai, kizárt magából, és ez a felismerés a lelkembe hasított. – Hát jó! – Elcsuklott a hangja, összeharapta a száját, és lassan az ajtó felé hátrált. – De én nem bírok itt maradni és várni, hogy elhatározd magad. Végeztem. – Kezét a kilincsre tette, és Jace-hez fordult. – Ne engedd utánam! Megértetted? – szűrte összeszorított fogain keresztül. Jace döbbenten bólintott, megszólalni sem bírt. Aztán becsapódott az ajtó, és Marc elment. –

Ne!

A bezáródó ajtó látványa – életem végéig a pusztító veszteséget fogja jelenteni – mindenestől megrázott. Összecsaptak a fejem felett a fájdalom és a megbánás hullámai, és alámerültem. Még sosem szenvedtem ennyire. Dean bármikor félholtra verhet, az semmi ahhoz képest, ha kitépik a szívemet, és a szemem előtt szaggatják cafatokra. Így érezte magát Marc is, amikor rájött, hogy én és Jace…? – Marc! Az ajtóhoz rohantam, de Jace megelőzött. –

Eressz! Utol kell érnem!

–

Nem. Faythe, nem.

Jace visszatartott, amikor pedig megpróbáltam eltolni az ajtótól, felemelt és magához szorított. Átnyúltam mellette, és amikor nem értem el a kilincset, a félfát kapartam, de úgy, hogy beletörtek a körmeim. Vér csíkozta az ajtót, de szinte fel se tűnt a fájdalom – elhomályosította a szívemben tomboló vihar. A lelkem másik fele szakadt ki belőlem. –

Eressz! – Észre se vettem, hogy sírok, amíg a könnyeim át nem itatták Jace ingét. – Tegyél le!

Engedelmeskedett, de az ajtóból nem mozdult, és homályosan láttam, hogy a szenvedés neki is mély ráncokat vés a homlokára. Sóhajtva lélegeztem. –

Jace, menj az utamból a pokolba is!

Jace sóhajtott, és a szemembe nézett, de a két karomat még mindig nem eresztette el. –

Most nem akar látni. Sajnálom. Nem akartam, hogy így legyen, de hallottad, mit mondott.

Igen, hallottam. Csak éppen nem hittem el. Egyszer már ejtett korábban is, de az nem tartott sokáig. Ez se fog… feltéve, ha megtalálom, mielőtt túl messzire jut. –

Utolsó figyelmeztetés, Jace. Mozdulj!

–

Nem lehet. Sajná…

Ököllel állon vágtam; a feje az ajtónak csapódott. – Basszus! – Az arcához emelte a kezét, a szája dühös vonalba húzódott, a szemében azonban kétségbeesés csillant. – Megütöttél, a francba is! – Kék szeme összeszűkült, úgy tette karba a kezét, mint

egy kidobó egy szórakozóhelyen. – Nem akar beszélni veled, Faythe, és nem is hibáztatom ezért. Jogod van a döntéshez, csakhogy neki is, ő pedig döntött. Rám tört a reszketés, megállíthatatlanul folytak a könnyeim, a szoba elmosódott előttem. – Faythe… – Jace leeresztette a kezét. Felnéztem: engem figyelt, kék szeme elsötétült, mint az ég a vihar előtt. – Elment. Nem… – Térdre estem, az ökleimet a gyomorszájamra szorítottam, hátha leküzdhetem a bennem növekvő ürességet. – Nem teheti… Megígérte… Szipogtam, és égő érzés nyilallt még nem egészen gyógyult orromba. Jace a padlóra huppant, a hátát az ajtónak vetette. Az ölébe húzott, én pedig belekapaszkodtam, rátekeredtem, a vállába fúrtam az arcomat – világos borostája karcolta a bőrömet. Tenyeremet a hideg fémajtónak támasztottam, mintha a puszta akaratomtól kinyílna, és Marc állna a másik oldalán. Csakhogy Jace-nek igaza volt. Marc elment, és az ajtó mögött nem vártak csodák. – Mi lesz velem nélküle? – suttogtam sírva. Jace lassan simogatta a hajamat, aztán mélyet sóhajtott; éreztem, hogy a mellkasa megemelkedik alattam. – Sírni fogsz, aztán összeszeded magad, és továbblépsz, mert Marckal vagy nélküle, de sokan függnek tőled. Még katasztrófa sújtotta állapotomban is tudtam, hogy igaza van. Még szorosabban öleltem. –

De először sírhatok?

Válaszul visszaigazította a fejemet a vállára, és újra simogatni kezdte a hajamat – én pedig zokogtam. Később, amikor elfogytak a könnyeim, és Jace lábai alighanem félig elhaltak már, felültem, és az övének támasztottam a homlokomat. –

Köszönöm!

Két kézzel simított végig a hátamon. –

Szívesen. Bármikor.

–

Sajnálom, hogy megütöttelek.

–

Én is – ráncolta a homlokát Jace. – Meglátszik?

–

Aha. Fáj?

– Pokolian, de valószínűleg kevésbé, mint az orrod. – Leültetett a padlóra, hogy kinyújtóztathassa a lábait. – Kérsz enni? –

Nem. – Talán soha többé. – Csak aludni akarok. – Örökké.

– Nem gond – vágta rá Jace, azonban szokásos mosolya feltűnően hiányzott. Tudtam, nem így akart győzni, viszont abban a percben nem volt bennem több.

Megmosakodtam, és felvettem az alváshoz hozott bokszert és pólót. Jace az egyik székben ült, felöltözve. Mindkét ágyat megvetette, a táskáját az ajtóhoz közeli mellé rakta, az enyémet pedig a kettő közötti szőnyegre. – Válassz! – mondta, és megint bőgni szerettem volna. Sosem gondoltam volna, de elegem lett a választásokból. Amikor látta, hogy csak állok ott, és a két ágyat bámulom, bement a fürdőbe, és becsukta az ajtót. Lekapcsoltam a villanyt, bemásztam az ajtótól távolabbi ágyba, és hátat fordítottam a fürdőnek. Amikor Jace kijött, egy percig némán várt; a szívem mindkettőnkért fájt. Tudtam, mit csinál. Engem figyel, ahogy ébren fekszem az ágyban, amit Marc üresen hagyott, ahelyett, amit ő melegített fel. Újra könnyek szöktek a szemembe. Utáltam magam. Elveszítettem Marcot, és rettenetesen fájt. Ha pedig bűntudatból elfordulok Jace-től is, egyikünk sem fogja magát jobban érezni. Mégsem bírtam kimondani a nevét. Végül sóhajtott, és odalépett a másik ágyhoz. Susogtak a ruhái, ahogy levetkőzött, aztán nyikordultak a rugók, és kattant az olvasólámpa kapcsolója. Lehunytam a szememet, és csak sírtam. Feküdtünk a sötétben, csak az ébresztőóra számai pislogtak köztünk – együtt és mégis egyedül, hasonló, de külön-külön pokolban. Hallottam a légzését. Hallottam, hogy a matrac minden mozdulatra megmegnyikordul alatta, és tudtam, ő is hallja, hogy nem alszom. De nem bírtam elfelejteni a korábbi szavait. Talán igaza volt? Talán Marc végleg elment? Lehetetlennek tűnt. Otthagyott táskáján még mindig éreztem az illatát. Szándékosan hagyta itt, mert vissza akart jönni? Vagy velünk együtt megszabadult ettől is? Lehunyt szemhéjam mögött láttam az arcát, tele kínnal, tele dühvel. Könnyebb lesz majd idővel élni nélküle, tudva, hogy csak a számomra veszett el? Vagy ugyanúgy vége mindennek, mint anyám számára apám nélkül? Ha kizárom Jace-t, elveszítem őt is? Ha nem adom neki, ami még megmaradt a szívemből, most, hogy más nem kéri többé? Újra elárulnám Marcot, ha a megmaradt lehetőség után nyúlnék, vagy csak véget vetnék végre a nyomorúságunknak – akkor is, ha valójában már nincs is választásom? Marc döntött. Jace-szel hagyott. Én pedig elviselhetetlenül hidegnek és üresnek éreztem magam, egyedül hevertem egy ágyban, úgy, hogy valaki, akit szeretek – valaki, aki szeret – kétméternyire ugyanazt tette. Megfordultam. Jace az ágyán, a takarón feküdt, mint aki nem érzi a hideget. Fekete bokszert viselt és a homlokát ráncolta. Nagyot nyeltem, nagyot lélegeztem. –

Azt mondtad, nem kell egyedül aludnom. És hogy nem kérsz semmit. Komolyan gondoltad?

Valami átsuhant az arcán, olyasmi, mint a megkönnyebbülés, csak mélyebb. Valami, ami fájdalmat okozott, ugyanakkor jólesett. –

Igen. Bármit megadok, amire szükséged van tőlem, Faythe. Csak ne taszíts el magadtól!

– Társaságra van szükségem. – Melegre. Vigasztaló érintésre, mintha macskaként egymás hegyén-hátán aludnánk.

Csak egyet pislantott, a következő mozdulatát alig láttam. Besüppedt a matrac, és elborított Jace testmelege. Az óra piros derengése megvilágította az arca egyik felét, az egyik mélykék szemét. Megcsókoltam, aztán elfordultam, és elfészkeltem magam a karjában, ő pedig a hasamra tette a tenyerét. Mélyen, lassan, reszketve lélegzett, de állta a szavát, és mindössze átölelt. Belebámultam a csaknem teljes sötétbe, és próbáltam elterelni a gondolataimat a háborúról, és azokról, akiket el fogunk veszíteni. Marcról, akit máris elveszítettem. Jace-ről, akit kétségbeesetten szerettem volna megtartani, mégsem engedhettem, hogy megérintsen. Azért vesztettem el Marcot, mert Jace-t szerettem. Azonban nem lehettem őszintén együtt Jace-szel, mert Marcot is szerettem. És ez az egész annyira fájt, hogy szinte nem kaptam levegőt. – Jól vagy? – kérdezte Jace, és szorosabban ölelt magához. Meztelen mellkasa melegen simult a hátamhoz, még a pólón át is éreztem. A lábát a bokáim közé csúsztatta, és még ez az intim mozdulat sem követelt semmit. – Megígérte, hogy marad – suttogtam. Gyűlöltem magamat, amiért hagytam elmenni, ugyanakkor képtelen voltam elengedni. – Megígérte apámnak, amikor haldoklott, hogy marad és segít nekem. Nem csak engem hagyott el, Jace. Mindannyiunkat. – Nagyon sajnálom – felelte Jace, és hittem neki. Tudta, mit jelent ez a veszteség a falka számára, és személyesen az én számomra is. – Nem értem. A világon mindennél jobban szereti a falkát. Még nálam is. Az esküvőnk előtt én el akartam lógni, ő nem. Én elmentem nélküle, ő benneteket választott, amikor tizennyolc voltam. Hogy hagyhat most el mindannyiunkat? Jace nem felelt – legalábbis hangosan nem akarta kimondani, de azért mindketten tudtuk, hogy én törtem össze Marc szívét. Végül sóhajtott, és elsimította a hajamat a nyakamról. – Ő elment, és én nem helyettesíthetem, Faythe. De szeretlek téged annyira, mint ő. És én itt vagyok. Ez semmit sem számít? Lehunytam a szemem: kiperegtek a könnyeim. Felé fordultam, és megcsókoltam, és elhúzódtam, álltam elgyötört pillantását, hogy láthassa, őszintén beszélek. –

amikor végre

Ez jelent mindent.

Aznap éjjel Jace illatát belélegezve aludtam el, az ajkamon az utolsó csókunk emlékével. De Marcról álmodtam.

HARMINCEGY

Korán keltünk, hogy le ne késsük a gépet, és a beszállás előtt fél órával értünk ki a reptérre. Marc nem várt ránk, és minden csepp önuralmamra szükségem volt, hogy ne tűnjek a végsőkig elkeseredettnek. A jegye még nálam volt – legalábbis a táskájában, amit a sajátomként vetettem a vállamra –, és az ő házába indultunk vissza. Hova máshova mehetne? Miféle ribanc vagyok én, hogy kikergetek egy férfit a saját életéből? – Minden rendben lesz vele – súgta Jace, és magához húzott, hogy csókot leheljen a halántékomra. – Mindig úgy van. –

Tudom.

Amíg Jace még elsietett a mosdóba, felhívtam Michaelt. A madarakat érintő hírekről már tudott, vagyis amikor felvette, és példátlan módon nem kezdtem azonnal beszélni, a bátyám azonnal tudta, hogy valami gond van. –

Faythe?

–

Én vagyok. – Hiába fészkelődtem a műanyag székben, az sehogy sem vált kényelmessé.

–

Mi a baj? A mennydörgőmadarak kihátráltak? Hogyne.

–

Izé, ők szerintem akkor is mennének tovább, ha mi kihátrálnánk.

Hát akkor mi a baj? – A háttérből edényzörgést hallottam, bár helyi idő szerint még csak fél hat volt. A jelek szerint nem csak nekem akadt gondom az alvással. – Ugye, nem… – Hátradőltem a székben, a kezemet a szemem fölé emeltem, mintha ezzel megóvhatnám magamat a kérdésektől, amelyek elkerülhetetlenül jönnek majd, amint feltettem a sajátomat. – Feltételezem, nem hallottál Marcról, vagy igen? – Amióta elmentetek, nem. – Michael tétovázott, aztán lépéseket hallottam, végül becsukódott egy ajtó, és a háttérzaj elhalt. Amikor újra megszólalt, szinte suttogott. Ég áldja a bátyámat, amiért mindig átlátja, mit kell tennie. – Miért, mi történt? – Elment. Elveszítettem. – A hangos beismerés éppen annyira fájt, mint a szívem helyén maradt üresség. –

Jace miatt?

–

Azért, mert képtelen voltam választani.

Csend; csak a többi utazó beszélgetett a kora reggeli kávét kortyolgatva. Aztán a bátyám sóhajtott. –

Sajnálom, Faythe.

Én is sóhajtottam, és az ölembe ejtettem a kezemet. A reptér fényei az árnyék után élesen bántották a szememet. –

Csak annak örülök, hogy nemsokára lesznek elegen, akinek szétrúghatom a seggét.

–

Mennyire nemsokára?

– Holnapután. Az elegendő időt ad mindenkinek a gyülekezésre. Felhívnád nekem Rick bácsit? Nemsokára felszállunk. Ha jó neki az időzítés, leszállás után beszélek a mennydörgő madarakkal, és megmondom, hol találkozzunk. – Rendben. – Michael fújt egyet, és tudtam, ha Marc nem jön vissza, a hiánya nem csak engem fog megviselni. Michael? – Igen? –

Ne szólj Marcról másnak! Majd én megmondom, ha odaérek.

Jobb lesz így. –

Biztos vagy benne?

Sóhajtottam: egyáltalán nem voltam biztos. –

Igen.

Jace egy perccel később visszatért. Öt perc múlva felszálltunk a gépre. Jace elaludt az ülésben, az ujjait az enyémek közé fonva. Én a másik oldalon üresen maradt széket néztem. – Micsoda, csak úgy elment? – nézett rám Kaci értetlenül a kanapéról, és kihúzta a füléből a fülhallgatókat, mintha rosszul hallotta volna. – Ő nem tenne ilyet. Soha nem menne el csak úgy. Anyu átkarolta, de Kaci nem vette le rólam vádló pillantását, és a szeme pillanatról pillanatra hidegebbé vált. –

Mit csináltál?

– Kar… – Holly megrázta a fejét, és újrakezdte; még mindig igyekezett hozzászokni a lány valódi személyiségéhez. – Kaci, biztos vagyok benne, hogy Faythe nem csinált semmit. Támogatást kérőn átnézett az asztal felett a Dest dajkáló Manx felé, aztán felpillantott a háta mögött álló, gőzölgő bögréjéből kávét kortyolgató Michaelre. Egyikük sem szólt semmit. – De igen – erősködött Kaci, és senki sem vitatkozott vele. Holly és Ryan kivételével mindannyian tudtak Jace-ről, és kétségtelenül kitalálták már, mi történhetett. – Csak azért hagyhatott el minket, mert téged kellett elhagynia. Megint kidobtad, igaz? Kaci, ez nem a mi dolgunk – intette halkan anyám, de közben engem nézett, egyszerre együtt érzőn és kíváncsian. Ő is végigjárta ezt az utat, és biztosan ő is esett-kelt rajta, mint ahogy én is. – Semmi baj. Joga van tudni. – Karba tettem a kezemet, és az ajtó mellett a falnak dőltem, azt kívánva, bárcsak lenyúlhatnám Michael kávéját. – Mindegyikőtöknek joga van hozzá. – Aaron Taylornak tényleg igaza volt: az alfák számára nem létezik magánélet. Akármit tesznek, az mindenkire hatással van. – Ő dobott engem. – Miért? – kérdezte azonnal Kaci, és nagyon szerettem volna, ha csak feleannyira éles eszű a korához képest. – Mit tettél vele? Jace-re pillantottam, aki az ajtó másik oldalán állt, ugyanolyan tartásban. Hirtelen megörültem, hogy mindketten zuhanyoztunk, mielőtt felszálltunk volna a gépre. Különben mindenki érezte volna rajtunk a másik szagát – Hollyt kivéve. Ryan követte a pillantásomat, és a szeme tágra nyílt meglepetésében. Kaci egy pillanattal később értette meg: akkor olyan fájdalom költözött a tekintetébe, amely majdnem kettészakított. –

Mindent magadnak akarsz?

Választ sem várva felpattant és kirohant a folyosóra: a következő pillanatban becsapódott egy ajtó. Utána akartam menni, bár fogalmam sem volt, hogyan folytassam le ezt a beszélgetést, de anyu megelőzött. –

Majd én beszélek vele.

Tétováztam, de aztán ráhagytam. Kaci valószínűleg úgyse akar velem szóba állni. Legalábbis most nem. A friss kávé illata a konyhába csalogatott. Amikor elléptem Ryan mellett, láttam, hogy kinyitja a száját: az arcáról leolvastam, hogy a magánéletem katasztrófáján gúnyolódna. Le se lassítottam. Ha megszólalsz, újra eltöröm az orrodat. Ryan azonnal becsukta a száját. Bár az ő orrcsontja napokkal előbb tört el, mint az enyém, mégis rosszabbul nézett ki, nyilván nem váltott annyiszor alakot, mint én. Nem tudtam, melyikünkre milyen fényt vet ez, hiszen az utolsó alakváltási rohamom engem az öntudatlanság szélére sodort. Két bögre kávét ittam meg a konyhában egyedül, próbáltam a közelgő harcra koncentrálni. A szövetségeseink mind visszaigazolták, hogy ott lesznek a megbeszélt időben, és már a madaraknak is megadtam a fontos részleteket – például hogy a jó fiúk, akiket nem mészárolhatnak le, rikító narancsszín jelzőszalagot fognak viselni a testük valamely részén, legyen az akár emberi, akár macska. A gondolataim azonban egyre Marchoz tértek vissza, és arra, bárcsak lett volna annyi eszem, hogy hallgatóság nélkül beszéljek Kacivel Jace-ről. A körülöttünk zajló élet-halál drámák közepette teljesen elfeledkeztem róla, hogy bele van zúgva – csakhogy Kaci számára ez volt az élet-halál kérdés, és a híreim többszörösen is rosszul érintették. Apám nem lett volna ilyen figyelmetlen. – Vagyis… Faythe Marckal járt, de megcsalta Jace-szel? – Holly hangja a kisasztal felől jött, ahol Michael és Owen csatlakozott hozzá és Manxhez. – És amikor Marc rájött, kalap-kabát, itt hagyott benneteket, annak ellenére, hogy ő a legfőbb erőtök? – Hát, nos, igen, azt hiszem, így lehetne összefoglalni – felelte Michael, és rám pillantva bocsánatkérőn megvonta a vállát. Csak a szememet forgathattam. Az életem nyitott könyvvé vált. Korhatárossá. – Ez az egész olyan, mint egy ijesztő és szőrös szappanopera – állapította meg Holly; a jelek szerint nem jött még rá, hogy hallom őt. És látom is. Tökéletesen egyetértek. – Leraktam a bögrémet a pultra, és besétáltam a nappaliba, azt se vártam meg, hogy Holly elvörösödjön. Odaát azonban anyut láttam a kanapén Ryannel. Elkomorodtam. – Nem akart beszélni – magyarázta anyu. Sóhajtottam. Nem akartam úgy háborúba menni, hogy Kaci utál. Már majdnem benyitottam a szobába, amit a kislány anyuval és Manxszel osztott meg, de megtorpantam, mert bentről Jace ismerős hangját hallottam. –

Hé, kölyök, ne legyél dühös Faythe-re. Nem akart megbántani, és én sem.

–

Nem vagyok kölyök – erősködött Kaci orrhangon, amiből azonnal tudtam, hogy sírt.

– Tudom. Bocs! Engem még húszévesen is kölyöknek neveztek. És most már emlékszem, mennyire utáltam.

– Nem vagyok dühös Faythe-re – felelte Kaci. – Tudtam, hogy tetszik neked. Mindenki tudta. – A gumimatrac halkan nyikordult, amikor Jace fészkelődön. – És azt hiszem, azt is sejtettem, hogy te-is tetszel neki. De… mi van Marckal? Valójában azonban azt gondolta, bár sose mondta volna ki: de mi van velem? – Kaci, a dolgok néha csak úgy megtörténnek – válaszolta Jace csendesen. – És senki nem hibás. Vagy mindenki az. Az emberek néha összegabalyodnak… mindegy, hogy nem tervezték. Mindegy, hogy nem alkalmas a helyzet, vagy éppen tisztességtelen a dolog. Néha semmit sem jelent végül, és ketten kétfelé folytatják az útjaikat. Máskor viszont mindkettejük számára megváltozik minden… és egy csomó másik ember számára is. Kaci egy darabig hallgatott, alighanem átgondolta a hallottakat. Lélegzet- visszafojtva vártam a válaszát, és amikor meghallottam, csaknem hangosan felnevettem. – Amikor összegabalyodásról beszélsz, az nem valami nyálas, csillagszemű bámulás, igaz? Úgy érted, hogy te meg Faythe lefeküdtetek, a dolgok elcsesződtek… szó szerint, és a végén Marc fogta magát és elment. Igaz? –

Hát, igen. Ez a rövid változat.

Egyszerre megsajnáltam Jace-t. Nem készült fel Kaci viszonyára a madarakkal és méhekkel, sem arra a kísérteties képességére, hogy minden bonyolult helyzetet össze tudott foglalni két mondatban vagy még kevesebben. Sem arra, hogy igencsak szabadszájú. – De Faythe még mindig szereti Marcot – felelte Kaci, mintha mindannyiunkat teljesen ki akarna zsigerelni érzelmileg, véres belsőségeket rakva ki a padlóra, közszemlére. – Tudom – ismerte be Jace. A szívem mindkettőnkért megsajdult. Vagy inkább mindannyiunkért. – Ez Faythe dolga. –

Marc visszajön még?

– Nem tudom. Remélem, igen! A falkában mindig meglesz a helye. De most rettenetesen dühös és szenved. –

Talán túllépne rajta, ha távol tartanád magad Faythe-től egy ideig.

Nahát, az okos lány, a saját malmára hajtja a vizet! Szinte büszkén figyeltem. Jace megköszörülte a torkát, és tudtam, most komolyan fog válaszolni. –

Kaci, azt nem tehetem.

–

Tudom – sóhajtott Kaci, de már nem sírósan. – Mindenesetre egy próbát megért.

Mielőtt lebukhattam volna, visszamentem a nappaliba, ott azonban tömegnyomor fogadott, és mindenki engem nézett. Levegő sem maradt a helyiségben. Dühösen sarkon fordultam, kimasíroztam a házból, és leültem a betonlépcsőre. A térdemre könyökölve néztem Marc gazdátlan autóját a felhajtón – egy perc múlva nyikordult az ajtó, és Vic telepedett mellém. –

Hát, most alaposan elcseszted – jegyezte meg.

Alábecsülte a helyzetet, és a dolog abszurditásától szólni se tudtam, bár valószínűleg felháborodtam volna, ha más vágja az arcomba, nem ő. –

Semmit se mond neked a szó, hogy alfa?

–

Tudod, hogy igazam van.

– Most már mindegy. Elment. – És a szívem helyén tátongó lyuk még szélesebbre tárult, pusztán mert kimondtam a szavakat. –

Hibáztatod érte?

– Nem. – Vic felé fordultam, a nyelvemen feltorlódtak a szavak, amiket ki kellett mondanom, bár talán hibát követek el vele. – Magamat hibáztatom. Az egész az én hibám, sose tagadtam. De hát csak úgy fogta magát és elment az éjszaka közepén, még a holmiját sem vitte magával! – Talán túlságosan fájt neki, hogy néznie kell téged, de nem kaphat meg. Ugyanezért nem vállalta soha, hogy az egyetemen vigyázzon rád. Csak ez most sokkal rosszabb, mert nem egyszerű testi megcsalás. Valaki mást engedtél a szívedbe, ami korábban Marc kizárólagos területe volt. És már ez sem az övé. – De ezen nem tudok változtatni! – Dermedt kezeimmel megdörgöltem az arcomat. – Nem tudom nem szeretni Jace-t! – Talán nem – felelte Vic. – De meg se próbáltad. Nem szeretted eléggé Marcot ahhoz, hogy kipróbáld, milyen Jace nélkül élni. Ezen fennakadtam. Kóválygott a fejem, sav marta a gyomromat, a szívem helye üresen lüktetett. –

Ez a legpocsékabb lelkesítés, amit valaha hallottam.

–

Ez nem lelkesítés. Ez az igazság.

Erre nem tudtam mit felelni. Vicnek valóban igaza volt. Ismét. – De ez többről szól, mint a mi viszonyunkról. Megszegte az ígéretét. Nemcsak engem hagyott el, hanem titeket is, amikor a legnagyobb szükségünk volna rá. Lesznek, akik meghalnak majd. Néhányukat kamaszkora óta ismeri. És nem lesz itt, hogy a tanúja legyen. Hogy megakadályozza. Hogy teheti ezt meg a falkával? Mert akármennyi fájdalmat is okoztunk neki Jace-szel, a többiek semmit sem csináltak, és nem érdemelték meg, hogy cserbenhagyja őket. Vic a homlokát ráncolta, de állta a pillantásomat. Még jobban összeszorult a gyomrom. –

Mi az? – csaptam le rá, amikor nem mondta ki, amit gondolt.

–

Nem szegte meg az ígéretét, Faythe. Velünk lesz a csatában.

– Beszéltél vele? – A szívem visszatért a helyére, és olyan hevesen kezdett verni, hogy csaknem kitört a bordáim közül. Én kétszer próbáltam hívni, de még a hangpostájáig sem jutottam. – Mikor? –

Ma reggel, mielőtt földet értetek volna.

–

Visszajön?

Vic bólintott, állta a pillantásomat, és a szemében égő igazság megperzselt. – Megígérte apádnak, hogy a segítségedre lesz, akkor is, ha nem jöttök össze. És most ez történt, Faythe. Apádért és a falkáért jön vissza, nem azért, hogy veled legyen. Biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem a telefonjára meredő Jace-re nézve. A holdfény megvilágította az arcát, csillogott a szeme. Vitathatatlanul szép volt. – A pokolba, dehogy. – Idegesen rám nevetett, és nekidőlt mellettem egy hatalmas fa törzsének Marc hátsó udvarában. – De megtesszük, amit kell, igaz?

– Kerül, amibe kerül. – Ez lett a mantrám. Megteszem, amit kell, hogy visszajuttassam a falkát az otthonába, és majd később foglalkozok az áldozatokkal. Jace pedig száz százalékig velem volt. –

Kaphatok egy csókot, hogy szerencsém legyen?

Lábujjhegyre álltam. –

Bármilyen célból kaphatsz csókot.

Most, hogy Marc nem volt rám kíváncsi többé, semmi okát nem láttam, hogy távol tartsam magam Jacetől. De akkor miért éreztem magam belül üresnek? Miért voltam benne biztos, hogy fagyos maradok, hiába megyek be a hidegről? –

Hát, legalább ezért megéri.

Jace megcsókolt, és bár a lelkem fájt, a testem válaszolt. Emlékezett. Azonban nem ez volt a megfelelő idő – nem volt megfelelő idő, hiszen egy ilyen apró házban nincs hova elvonulni. Azonban a valódi gondot nem a hely hiánya jelentette. A valódi baj az volt, hogy Jace társasága csak percekre bírt felvidítani. Marc mindvégig ott maradt a háttérben, éppen csak elérhetetlenül, bár a kezem magától nyúlt volna érte. Ezt nem mondhattam el Jace-nek, és idővel majd feldolgozom a veszteséget, de Marcon túllépni nehezebb volt, mint Jace ágyába ugrani. Időbe fog telni, és ha letagadom, csak rosszat teszek mindkettőnkkel. A ház előtt becsapódott egy kocsiajtó, és kirántott a személyes poklomból. Bent ránk vártak, mindenki összepakolt és készen állt. Már csak Patricia Malone megerősítése hiányzott, hogy a férje és az emberei a ranchon vannak. Ha ezt megtudjuk, indulhatunk. Majd az úton eszünk, és hajnal előtt érkezünk, hogy akkor támadhassunk, amikor a betolakodók remélhetőleg alszanak még. Rick bácsi, Aaron Taylor és Bert Di Carlo, meg az embereik a ranchtól néhány órás autóútra várakoztak az embereikkel. A mi hívásunkra vártak. A mennydörgő madarak is összegyűltek, hasonló távolságra a házunktól, és izgatottan várták, mikor csaphatnak le. –

Szerintem idő van – súgta Jace a fülem mellett. Szorosabban öleltem a nyakát.

–

Igaz. Essünk túl rajta!

Megértettem a szorongását, és nagyra értékeltem, hogy ennek ellenére is készen áll elvégezni a feladatot. Hátralépett és megnyomta a hívásgombot. –

Jace? – Az anyja az első csengésre felvette. – Tényleg te vagy az?

–

Aha, én. – Jace elfordult tőlem. A tarkóján kanyargó hajtincseket néztem a holdfényben.

–

Nem volna szabad telefonálnod. Cal szerint te… tudod, mit gondolnak, mit tettél?

A vonal másik felén kinyílt egy ajtó, Patricia könnyű léptei neszeztek a keményfa padlón. –

Nem, de azt tudom, mit tettem valójában, és azt is, miért.

– Azt mondják, átadtad Lance Pierce-t a mennydörgőmadaraknak, és hagytad, hogy megöljék. Cal szerint megpróbáltad megölni Alexet is, és megvágtad Colin arcát. Ezek igazak? Jace sóhajtott. –

Nem akartam megölni Alexet. Csak megvédtem magamat és

Faythe-t. –

De a többi igaz?

Jace nekidőlt a fa törzsének; láttam az arcán a gyötrelmet. – Nem tudom, miket mondott neked Cal, vagy mit hiszel el, de az anyám vagy, és reméltem, hogy elfogadod a szavamat, még akkor is, ha nem esik egybe az ő változatával. Anyu, Cal tőrbe csalt minket. Lance megölt egy mennydörgőmadarat, és Cal ránk kente a dolgot. Át kellett adnunk Lance-t, hogy megakadályozzuk a falkánk lemészárlását és Kaci Dillon kivégzését. Azt tettük, amit helyesnek tartottunk. És emellett ki is tartok. Patrícia egy hosszú pillanatig, csaknem fél percig hallgatott. –

Sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerültetek.

– Még mindig abban vagyok. Cal Kenton Pierce-t rakta a déli középső falka élére, minket pedig kidobott. Most a szabad területeken élünk, anyu. Mindannyian. A nők és a gyerekek is. Patricia levegőért kapott, és ez mindent elárult. – Ez nem lehet. Ez nem biztonságos, Jace. Vissza kell küldened a nőket. Kent befogadja őket. Tudom. Vagy mi is. Küldd őket ide. Szemforgatva a fának dőltem, de Jace azonnal válaszolt, rám se nézve. –

Nem mennek. Anyu, beszélnem kell Callel. Ki kell találni valamit. Tudnád adni?

– Nincs itt. – Rugók nyikorogtak, Patricia leült valahová, talán egy ágyra. – Még Kenttel van, segít neki elrendezni a dolgait Texasban. De nem fogom ott felhívni, Jace. Addig nem, amíg el nem küldöd hozzánk a nőket. Ha ti jöttök vissza, letartóztatnak benneteket, Cal szerint pedig… Jace, szerintem nem fogja tudni meggátolni a többi alfát abban, hogy halálbüntetést szabjanak ki rátok. Az árulás nagyon súlyos vád, és nincsenek éppen kegyelmes kedvükben. Majdnem hangosan felnevettem. Malone, amint nem bírja meggyőzni a többieket, hogy bánjanak velünk kesztyűs kézzel? Patricia vagy nagyon komolyan belegabalyodott a tagadásba, vagy mégiscsak agyhalott. – Én… – Jace eljátszotta, hogy tétovázik. – Köszönöm a figyelmeztetést! Azt hiszem, jobb lesz, ha egy darabig meghúzom magam. –

Igen. De azért örülök, hogy hívtál. Jó tudni, hogy rendben vagy.

– Köszönöm! Hívhatlak majd még, csak hogy beszéljünk pár szót? Zseniális! Ha Patricia továbbadja Calvinnek, hogy Jace telefonált, Malone felkészül, miként használja ki a következő hívást – de remélhetőleg teljesen váratlanul éri majd a küszöbön álló támadás. –

Igen, kérlek. Szeretlek, Jace.

–

Én is téged, anyu.

Összecsukta a telefonját, és a zsebébe dugta, csak akkor fordult felém. A kezét ökölbe szorította. – Gyűlölöm azért, amit az anyámmal tett. A falkámmal. És Melodyt is teljesen kifordította magából. – Tudom. Sajnálom. – Zsebre tettem a kezemet; nagyon szerettem volna, ha tudom, miként vigasztaljam meg. –

Induljunk! Nem akarok lecsillapodni, mielőtt kitölthetném a haragomat Calvinen.

Az én dühöm egyáltalán nem enyhült; ami azt illeti, sejtettem, egészen addig főni fogok benne, amíg Calvin Malone ki nem leheli a fekete lelkét.

HARMINCKETTŐ

Egyetlen eleven, vérszomjtól remegő, türelmetlen idegcsomó voltam – nyűgös és zsibbadt a kocsiban töltött kilenc óra után. Megint mi vezettük a konvojt Jace-szel, Michael és Holly a hátsó ülésen ült. Mögöttünk Owen vezetett, vele Ryan, Manx, Kaci, Des és anyu jött. Parker, Vic, dr. Carver és Brian zárta a sort Vic kocsijával. Gondoltunk rá, hogy hátrahagyjuk a nőket a szabad területen, hogy olyan messze tartsuk őket Malonetól, amennyire csak lehet. De valójában nem lettek volna nagyobb biztonságban, jóformán védtelenül a kóborok között, akik közül a legtöbben még sose láttak nőstény macskát – mint a déli középső területen. Feltéve, hogy Malone meghal, mielőtt rájönne, merre vannak. Azon gondolkodtam, vajon a többiek is olyan nyugtalanok-e, mint én. Jace és Michael, úgy tűnt, jó hangulatban van, de Jace karjának feszülésén láttam, hogy a nyugalma csak a felszín. – Szóval ti mindennap ezt játsszátok? – kérdezte Holly, és a tenyerét az ülésem támlájára fektetve előrehajolt. – Ez a harc nem nagy dolog? Nem igazán veszélyes? Rápillantottam, aztán Michaelre, és hagytam, hadd üsse le a labdát. A bátyám sóhajtott. – Sokat verekszünk, az igaz, de ez nem hétköznapi harc lesz. Inkább háború. De legalábbis egy csata. Calvin Malone és az emberei kiraktak minket a saját területünkről és az otthonunkból, nekünk pedig erővel kell visszaszerezni. –

De csak megveritek őket, igaz? Senki nem fog meghalni?

Amikor Michael nem felelt, Holly felé fordult, és a tükörben jól láttam az arcára kiülő rémületet. –

Michael, te már öltél embert?

–

Saját akaratomból nem – felelte a férje lassan.

Holly kinyitotta majd becsukta a száját, de egy hangot nem bírt kiadni. – Megtesszük, amit kell, hogy megvédjük magunkat és a falkát. Ez így van, és kész. Jobban el tudom majd magyarázni, ha visszajöttem, de most nincs rá idő – fejezte be, éppen, amikor Carey Dodd háza feltűnt az utca végében. – De mi lesz, ha nem jössz vissza? – kérdezte Holly kétségbeesve, amikor Jace beállt a felhajtóra. – Akkor ki magyarázza el nekem? Michael megfogta a vállát; Jace közben leállította a motort. – Visszajövök – jelentette ki. – Csak azért nem mondtam el neked az igazságot ennyi éven át, mert… Nyilvánvalóan nem tudta, hogyan fejezze be. Megfordultam ültömben, hogy rájuk nézzek; a hátsó szélvédőn át láttam, hogy Owen is beáll mögénk. –

Holly, próbálj meg nem idegeskedni! A férjed ugyan szemüveges, de attól még igazi vagány.

–

Komolyan? – Holly egyszerre tűnt reménykedőnek és kételkedőnek.

– Igen. Mit gondoltál, az izmait a papírtologatásban szerezte, a bíróságokon? Már csinált ilyesmit néhányszor, és mindig győztesként került ki belőle. Magamról már nem mondhattam el ugyanezt mostanában. Köszönöm, tátogta Michael, amikor kisegítette Hollyt a kocsiból. Biccentettem, és szó nélkül tudomásul vettem, hogy a rám nehezedő bűntudat tovább növekszik, amiért hazug reményt adtam Hollynak. Michael biztonságát ugyanúgy nem tudtam garantálni, mint a sajátomat – ugyanakkor azt sem hagyhattam, hogy olyasmiken idegeskedjen, amin úgysem tud változtatni. Dodd a küszöbön várt, és sietve beterelt minket. A többi kandúr a nappalijában várt ránk; ők máshol parkoltak, és éjszaka jöttek ide, gyalog. Annyian voltak, hogy úgy tűnt, a kis házba a Dallas Cowboys teljes csapata bezsúfolódott. Ha jól számoltam, tizenkilenc kandúr várta az utasításokat – mindegyikük engem figyelt, vagy ámulva, kíváncsian nézte Manxet, Dest és Kacit. Michael és Owen elbúcsúzott Hollytól és Manxtől, én pedig megkerestem anyut és Kacit a konyhában. –

Kik ezek? – kérdezte Kaci, miközben idegesen pislogott az ajtón át a zsúfolt nappaliba.

– Azok a falkatagok, akik lojálisak maradtak. A legtöbben velünk harcolnak majd, de Carey és Ryan veletek marad. Emlékszel Carey Doddra, ugye? Ő vezette a kocsit, amikor a mennydörgő madarak megtámadták a ranchot, és menekültünk. A végén rádobtak az autójára egy sziklát. Kaci biccentett. Fénylett a szeme, de ellenállt a könnyeknek. – Faythe, nem haragszom rád. Csak azt akartam, hogy ezt tudd a csata előtt. Tudom, hogy Marc majd ott találkozik veletek, de Jace is jó, nem? Meg Vic, meg a többiek? – Igen. Mindannyian nagyszerű harcosok. És ha van egy kis szerencsénk, amikor ennek vége, mind hazamehetünk. – Négy napig voltunk távol a ranchtól, de egy örökkévalóságnak tűnt, mert nem én döntöttem úgy, hogy elmegyek. – Ti anyuval próbáljátok megnyugtatni Hollyt, rendben? Neki új ez az egész. Még újabb, mint Kacinek. – Én nem maradok itt – jelentette ki anyám. Egy pillanatig eltartott, mire megértettem, mit akar valójában. –

Ó, dehogynem – tettem a kezemet a kettőnk között álló pultra. –

Nem viszlek a csatába, anyu. Apu sose bocsátaná meg. A fenébe, én se bocsátanám meg magamnak, ha valami bajod esne. Anyu csípőre tette a kezét, és úgy méregetett, mintha azzal fenyegetőztem volna, hogy annyi sütit eszek, hogy nem lesz étvágyam a vacsorához. – Katherine Faythe Sanders, az egész életemet ezen a területen éltem le, és régebb óta lakom azon a ranchon, mint hogy te megszülettél. Akkor is ott leszek, amikor eldől a sorsa, és ha megpróbálsz visszatartani, azt én nem fogom neked megbocsátani, soha de soha. Döbbenten meredtem rá. – De… – Félrehúztam, hogy suttogva vitázhassunk, bár jól láttam, hogy Kaci megfeszülve igyekszik kihallgatni minket. – Anyu, ez háború. Emberek fognak meghalni. Nem engedhetem, hogy egy legyél közülük. – Ismerem a határaimat, Faythe – nézett rám mérgesen. – Nem küzdöttem komolyan senkivel, mióta teherbe estem Michaellel, és nem megyek bele olyan helyzetekbe, amiket nem tudok kezelni. Egy öreg nőstény különben sem fog érdekelni senkit. Csak ott akarok lenni. Muszáj.

Megpróbáltam viszonozni a mérges pillantását, de anyám csak a szemét forgatta. – Nem engedélyt kérek, hanem bejelentettem a szándékomat. Lehetsz alfa, de attól még én vagyok az anyád. Gyerünk! Azzal átszelte a konyhát, hogy homlokon csókolja Kacit, majd kisietett a nappaliba. Én pedig ott maradtam, szótlanul. Amikor én is kiléptem, hogy kiadjam a végső utasításokat, Jace félrevont. –

Jól hallottam? Édesanyád is jön?

–

Igen – fújtam. – És ha megpróbálod megállítani, harmincéves korodig szobafogságra ítél.

Mielőtt Jace vitába szállhatott volna velem, kiléptem a nappali közepére, és megköszörültem a torkomat. Aztán majdnem összeestem a meglepetéstől, amikor csend lett, és minden fej felém fordult. Senki nem sutyorgott, nem viccelődött, nem tett fel hülye kérdéseket. Komoly arccal néztek rám; mindannyian harcra készültek. És arra, hogy ha kell, meghaljanak az ügyünkért. Látva az egyesített erőnket, áhítatos borzongás futott végig rajtam. Ennyi lehetőség… A jövő a kezünkben volt, és nem csak a falkánk, hanem az egész faj jövője, mert ha megszabadulunk Malonetól, és újra beiktatnak engem alfaként, minden megváltozik. Elkerülhetetlen. És ezek a férfiak körülöttem mind hittek ebben a változásban, különben nem jöttek volna el. Minden izmuk minden sejtjével hittek benne, teljes, megzabolázott erejükkel, amely a vérszomjukkal együtt lüktetett bennük. Egyedül Marc távolléte csorbította az összképet, de az olyan volt, mintha egy végtagom veszett volna el. A ranch mögötti erdős részen kellett volna találkoznunk, de egyre hátra-hátrafordultam, hátha meglátom, hogy már velünk van, a sarokból figyel, és készen áll kisegíteni egy tanáccsal, ha kell. És valahányszor csalódtam – valahányszor eszembe jutott, hogy elhagyott –, a seb a lelkemben újra felszakadt. És a legrosszabb az volt, hogy azt a sebet én okoztam magamnak. Jace lépett mögém, és a karját a derekam köré fonta. –

Jól vagy?

– Igen. – Megráztam a fejemet, és hiába próbáltam az előttünk álló feladatra összpontosítani. – Csak elgondolkodtam. –

Szerintem ideje egy kis beszédnek, aztán meg sok verekedésnek.

Bólintottam. Jace hátralépett. Amikor felnéztem, mindenki kettőnket nézte zavartan, meglepetten vagy a kettő keverékével. Újra megköszörültem a torkomat. –

Először is köszönöm, hogy ma megjelentetek! Nem felejtem el a hűségeteket.

Jó néhány kandúr biccentett, de senki sem szólt közbe. – Másodszor, a középnyugati, a keleti parti és a délkeleti falkák elküldték az embereiket, hogy velünk harcoljanak, néhány perc múlva találkozunk velük a ranch mögött az erdőben. Ráadásul a mennydörgőmadarak egy seregétől is behajtottunk egy szívességet, és amint nekiindulunk, őket is riadóztatom. Már tudtak a légi támogatásról, de a szavakat hallva halk, félelmes és hitetlen mormolás futott végig rajtuk.

– A fő célunk Calvin Malone kiiktatása. Nem ejtjük fogságba, nem fenekeljük el és küldjük haza sírva. Holtan akarom látni. Aki esélyt lát rá, használja ki! Ha nincs ilyen esély, kiharcoljuk. Ha kell, öljetek, de ha nem az életetek a tét, legyetek kegyelmesek. Aki megadja magát, üssétek le, és lépjetek tovább! Néhányan morogtak, de senki sem tiltakozott nyíltan. – Mivel a mennydörgőmadarak macska alakban nem képesek megkülönböztetni minket egymástól, márpedig mind macska alakban lesztek, mindenki kap egy darab narancsszínű jelzőszalagot. – Intettem Jace felé, aki felemelte az útközben vásárolt három tekercs szalagot. Di Carlo, Taylor és a nagybátyám már megkapta a maga adagját. – Valamelyikünk ráköti majd az egyik mellső lábatokra, hogy a madarak tudják, nem ti vagytok a préda. Ne veszítsétek el. Gondolom, nem kell elmagyarázni, mennyire veszélyesek a mennydörgőmadarak, és a szövetségeseink támadását nem engedhetjük meg magunknak. Van kérdés? –

Hol van Marc? – kérdezte egy idősebb kandúr, aki valahonnan az oklahomai vidékről érkezett.

Azonnal válaszoltam, azonban senkit sem vertem át vele. –

Külön érkezik, de itt lesz.

Mindannyian hallották azt is, amit nem mondtam ki, és a tekintetük Jace felé villant, aki a balomon, egyenes háttal állt a fal mellett, nem állított és nem tagadott semmit. –

Van még valami?

– Mikor kezdünk? – kérdezte Holden Pierce a távolabbi sarokból. Parker legfiatalabb öccse a falkánk legújabb tagja volt, és minket választott az apja ellenében. Még csak most kezdte a második évét a főiskolán, és amikor ránéztem, újra belém hasított a bűntudat. Talán a halálba küldöm, pedig még alig élt. De ő már választott. Mind választottunk. Elmosolyodtam. –

Most azonnal. Készüljetek!

Száguldó szívvel óvatoskodtam előre a fák között. Esetlen emberi alakomban is igyekeztem csendesen járni. Én nem válthattam alakot. Valakinek hívnia kellett a szövetségeseket, és felkötni a macskák lábára a narancsszín szalagot. De én sem voltam fegyvertelen. Macskaszemmel, a bal kezemben egy feszítővassal és a bal zsebemben egy rugós késsel felfegyverkezve lépkedtem. És ha elkezdődik a csata, nekem is lesznek ragadozófogaim, egyik kezemen pedig karmok. Ez volt a legjobb kompromisszum, amit ki tudtam találni az AlfaFaythe és a Harcos-Faythe között. Jace szintén emberi alakjában maradt, legalábbis eddig, hogy segítsen nekem a kötözésben. Még nem jutottunk egy kilométerre, amikor bal felől megzörrent az aljnövényzet. Megdermedtem, felkaptam a feszítővasat, a szívem hevesen kalapált. Mögöttem minden mozgás megszűnt: a kandúrok szintén megtorpantak és figyeltek. Egy sötét árnyék röppent át a bokor felett, és előttem állt meg. Hatalmas volt, az izmai tettvágytól feszültek. Szimatoltam, és megkönnyebbültem: Lucas unokabátyám volt az. Úgy tűnt, ő is ugyanabban a pillanatban ismert fel; előrelépett, várakozó tenyerem alá simította a fejét. Egy pillanattal később több másik kandúr követte, egy vastag törzsű fenyő mögül pedig a nagybátyám lépett elő, utána Bert Di Carlo és Aaron Taylor.

Hat-hat embert ajánlottak, saját magukkal együtt hetet. A csapataink létszáma így már elérte a negyvenkettőt, és mindegyikük készen állt rá, hogy öljön vagy haljon az ügyért. Macskaemlékezet óta ez volt a legnagyobb offenzíva, még a mennydörgő madarak nélkül is. – Faythe… – A nagybátyám sietve magához ölelt, aztán eltartott magától, hogy lássa az arcomat. – Készen állsz erre? Határozottan rábólintottam, aztán el is mosolyodtam. –

Én ugyanezt akartam kérdezni tőled.

– Kész és készséges – vágta rá Di Carlo mindannyiuk nevében. Üdvözlésként megölelte anyámat; a pulzusom úgy felgyorsult, hogy már fájt. Itt az idő. Marc azonban nem volt sehol. Félrevontam Vicet, hogy megkérdezzem, hallott-e róla bármit, ő azonban csak rázta macskafejét. Mi van, ha elkapták, amikor befelé tartott? Mi van, ha meghalt? Mi van, ha egyszerűen meggondolta magát – úgy döntött, hogy nem jön, mert nem bírja elviselni a társaságomat? –

Valószínűleg csak késik – felelte Jace, egyik kezével simogatva a hátamat. – Itt lesz.

Bólintottam, aztán előhúztam az apám telefonját, és saját magamat tárcsáztam. Beck a második csörgésre felvette. – Faythe Sanders vagyok – mondtam félig suttogva, annak ellenére, hogy még mindig majdnem egy kilométerre voltunk a háztól. – Készen álltok? –

Mindig készen állunk – felelte a mennydörgő madár, kettős hangja halkan nyikorgott a fülembe.

– Jó. Repüljetek be, és telepedjetek le a közelben! Ha látjátok, hogy megindul a harc, szálljatok be! De tartsátok észben a szabályokat… – Tudjuk. Nem ölünk meg senkit, aki narancsszín jelet visel, és nem fogyasztunk az áldozatainkból. –

Pontosan.

Mire letettem, anyám, Jace és az alfák már elkezdték felkötözni a narancs csíkokat a kandúrok lábára. Zsebre tettem a telefonomat, és én is nekiálltam: Jace felkarjára kötöttem egy szalagot. –

Meg tudod csinálni – mondta, amikor ő is felszalagozott engem. – Én pedig melletted leszek.

Megpróbáltam mosolyogni, de nem sikerült. –

Ha van egy kis szerencsénk, túlbiztosítjuk a helyzetet.

Nem ok nélkül támadtunk az éjszaka közepén. Abban bíztunk, hogy mindenki alszik, ember alakjában, és nem adunk időt nekik, hogy alakot váltsanak. Hacsak valami katasztrófa be nem üt, egyszerű lesz elkapni Malone-t, és nagyon reméltem, hogy a végén az lesz a legnagyobb bajom, hogyan kárpótoljam a mennydörgő madarakat a beígért mészárlás kisszerűsége miatt. Nos hát, ez, meg a pisztolyok. De talán Malone és az emberei nem annyira kemény fiúk, hogy a fegyvereikkel aludjanak. Amikor mindenki elkészült, továbbindultunk. Átkelve a patakon, amelynél egész életemben játszottam, meghallottam a fejünk fölött verdeső hatalmas szárnyak csattogását. A mennydörgő madarak megelőztek. Csaknem kéttucatnyian voltak.

A szívverésem újra felszökött. Velünk van az erő, a létszám és a hazai pálya előnye. Mi baj lehet? Húsz perc múlva kilestem két fatörzs között az erdő szélén, mint egy tolvaj az éjszakában. A ház hátulja tárult elém. És valóban tolvajnak éreztem magam – jöttem, hogy visszalopjam az életemet, és az ég irgalmazzon mindenkinek, aki az utamba áll. Jace és anyám jobbra állt meg tőlem, az alfatársaim balra. Mögöttünk, a fák között felsorakoztak a kandúrok, köztük a testvéreim és gyerekkori barátaim. Mélyet lélegeztem, és beléptem az udvarra. Az embereink követtek; macskatalpaikon sokkal csendesebben, mint én két lábon. Elkaptam a nagybátyám pillantását, aztán a végrehajtók háza felé intettem. A szövetségeseink azt őrzik majd, hogy Malone minél több emberét távol tartsák, miközben mi viszonylag békésen rátörünk a főépületben alvókra. Aztán foglalkozunk a következményekkel. Legalábbis ez volt a terv. De amikor az embereink, velük Mateo Di Carlo és Lucas elindultak a kis ház felé, nagyon rossz érzés telepedett rám. Jace-szel a hátsó veranda felé tartottunk, Michael és Owen kísért minket macskaként mellettem; Jace mellett Vic és Parker lopakodott, csupán leheletük fehér felhői jelezték, hogy élő, lélegző lények, nem csupán hideg, hatékony halálosztók, akik Malone útját igyekeznek meggyorsítani. Átváltoztatott bal karom alá szorítottam a feszítővasat, úgy lépkedtem fel a lépcsőn, és örültem, hogy a beton nem nyikorog. Nem tudtam, hogy Kentonnak eszébe jutott-e kicseréltetni a zárat, de nálam volt a kulcscsomóm – ha nem válik be, berúgom az ajtót. Nem csendes, de határozottan beválik. Azonban még oda se nyúlhattam, a kilincsgomb elfordult. A szívem a torkomba ugrott. Lassan kinyílt az ajtó – Colin Dean állt ott, pisztollyal a kezében. A mellkasomra célzott, heges arcára mély árnyékok vetültek a sötét folyosón. – Máris visszajöttél a ráadásért? – Jace-re pillantott, és felvonta a szemöldökét, mintha valami bensőséges titkon osztoznának. – Egyszerűen nem tudjuk kielégíteni ezt a kismacskát, igaz?

HARMINCHÁROM

– Dean. A szívem összevissza vert, hiába próbáltam lelassítani. A folyosó mélyéről egy macskaszempár csillant rám. És még egy. És még egy harmadik, negyedik, ötödik… meg sem tudtam számolni. Alakot váltottak. Vagyis tudták, hogy jövünk. Hátraléptem, Jace megtámasztott, amikor majdnem leestem az alsó lépcsőfokról. Összeakadtak a gondolataim. Honnan tudták? És mióta? Volt idejük, hogy erősítést hozzanak? Már nyitottam a számat, hogy közöljem, beszélni akarok Malonenal – nem ölhetem meg máshogy, mint szemtől szembe –, de akkor a kis ház ajtaja megnyikordult a hátam mögött. Valaki vicsorogva felmordult. Megfordultam. A végrehajtók házából fekete folyóként ömlöttek ki a macskák, legalább egy tucatnyi, és körbevették a szövetségeseinket. Egyelőre megmaradt a létszámbeli előnyünk, de jóval kisebbre olvadt, mint amiben reménykedtünk. És egyáltalán nem voltak zavarodottak. – Meglepetés! – Dean kilépett a verandára. Én hátráltam. – Amikor hallottuk, hogy jöttök, arra gondoltunk, partit adunk a tiszteletetekre. Remélem, nem bánjátok, de elhívtuk pár barátunkat is. –

Honnan tudtátok? – kérdeztem dühösen, igyekezve legyűrni a hangom remegését.

– Nos, mint kiderült, a kicsi Melody az apja lánya. Amikor meghallotta, hogy az anyja elárulja a selyemfiúdnak, hol van az apukája, azonnal felhívta Calt, hogy jelentse neki a gyanús hívást. Cal pedig minden elérhető közelségben tartózkodó kandúrt riadóztatott, és meghagyta, hogy macska alakban aludjanak, biztos, ami biztos. Bár azt meg kell mondanom, nem vártunk titeket ennyire korán… – Hol van Malone? – csattantam fel dühösen. – Itt van. A háttérből irányítja a dolgokat. Az eszes alfák nem teszik ki magukat a veszedelmeknek. Hiszen ki irányítaná a dolgokat, ha meghalnak? Dean kilépett a verandára; mögüle kiáradtak a macskák. Pillanatokon belül felsorakoztak a mi embereinkkel szemközt. Nagyjából egy tucatnyit számoltam, néhányukat ismertem, másokat nem, de egyik sem tűnt meglepettnek. Jace megrántotta a karomat. Hátraléptem, azonban Dean megrázta a fejét. –

Ne mozdulj, cicus, vagy golyót kapsz.

Michael rávicsorgott, Jace csaknem teljesen emberi torkából mély hangú morgás tört fel, azonban nem tehettek semmit. A macskák gyorsak, de a pisztolygolyók gyorsabbak. Szerencsére eddig csak Deant láttuk ember alakjában, vagyis egyedül nála lehetett fegyver. – Mi a baj, Faythe? – cukkolt Dean, miközben a kandúrjai egyre közelebb lopakodtak. Ketten, halkan morogva, Jace-szel fordultak szembe, próbálva elszakítani őt mellőlem. – Azt hittem, szereted, ha többen vannak a fiúk. Ez olyasmi, mint az álomrandid, nem? A zsebembe csúsztattam a kulcsaimat, és jobb kezemmel megmarkoltam a feszítővasat. Eltökéltem, hogy nem ugrok a csalira.

–

Miért nem teszed le azt a fegyvert, és állsz ki tisztességesen?

– Azt már kipróbáltuk, és fel is töröltem a feszes kis fenekeddel az udvart. Az arcodról nem is beszélve. Most pedig rakd le azt a vasat, vagy meglövöm a fiúdat. Jace felé fordította a pisztoly csövét. A szívem a torkomba ugrott. – Faythe, csak blöfföl – mormolta Jace. –

Nem. – Igazság szerint Dean még akkor is simán lelőheti Jace-t, ha együttműködök vele.

Ledobtam a vasat, közben nem vettem le a szemem Dean arcáról. – Jó kislány. – Leszaladt a lépcsőn, a fegyverrel végig pontosan Jace mellkasára célozva. A veranda lámpájának fényében az árnyéka elnyúlt a füvön, de nem leplezte a gonosz vigyort, amit Jacere vetett. – Fogadok, hogy ő van fölül, igaz? Egy ilyen csajnak mindig muszáj irányítania, különben nem is élvezi, mi? – Röhögve felém fordult, a tekintete végigkövette az arcomon hagyott heget, aztán mélyebbre merült. – De ha majd én nyomom le, átkozottul lent is fog maradni. A karomért nyúlt, de elrántottam előle, és ököllel állon csaptam. Dean felmordult, és ballal visszakézből arcul ütött. Hátratántorodtam, küzdöttem, hogy el ne essek. –

Megöllek.

Dean nevetett, és közben végig a szemembe nézett. Újra a karomért nyúlt, és amikor megint elhúzódtam, Jace arcára emelte a fegyvert. –

Gondold ezt át alaposabban.

– Faythe, ne… – morogta Jace. A jobbját ökölbe szorította, bal mancsán ritmikusan kieresztette és visszahúzta a karmokat. – Semmi gond – feleltem, és hagytam, hogy Dean megmarkoljon, bár az érintése viszolygással töltött el. – Mindjárt jövök, csak megölöm Deant. Jace nem küzdhetett a célkeresztben, nekem pedig jobb esélyem volt Dean ellen, ha nem állnak körbe az emberei. – Ne idegeskedj! – tettem hozzá. Dean felkacagott, és Jace-re nézett. –

Ó, dehogynem, nagyon is aggódhatsz. Pár perc, és mind halljátok majd, ahogy sikoltozik.

Owen rámordult, Michael kimutatta a fogait, és közelebb lépett a szemben álló kandúrokhoz. Dean felrántott a lépcsőre, a pisztolyt még mindig Jace fejére tartva. – Öljétek meg a kandúrokat! Bízzátok rám a kurvát! Abban a pillanatban az összes macska mozgásba lendült. Vicsorgás és fújás kórusa hallatszott – tökéletes zenei aláfestés éber rémálmomhoz. Vérszag terjengett a levegőben. Összeharaptam a fogamat, hogy fel ne sikoltsak, amikor Dean felcibált a lépcsőn. –

Ne!! – kiáltotta Jace, de közben két kandúr is megindult felé.

Dean a hátamba nyomta a fegyver csövét. Jace előrevetette magát. Jobbjával az egyik támadója felé csapott, és a karmait annak vállába vájta. A kandúr felüvöltött. Jace a földre vetette magát, és odébb hemperedett. Felkapta a feszítővasamat – de engem Dean ekkor átrántott a küszöbön, és berúgta mögöttünk az ajtót. Még mindig hallottam a harcot, de azt már nem tudtam megállapítani, ki áll nyerésre, vagy éppen ki haldoklik.

Én pedig nem ellenkezhettem Deannel, amíg rám fogta a pisztolyt. – Indulj, ribanc! – Még erősebben nyomta a csövet a hátamba, és végiglökdösött a folyosón. – Mi ez a szalag rajtad? – piszkálta meg a narancsszín jelölést a karomon, de válasz helyett némán meredtem rá. A mennydörgőmadarak jelentették a ruhaujjba rejtett ászunkat, amit eszem ágában sem volt elárulni neki. De nem is számított. Mielőtt kitalálhattam volna egy hihető hazugságot, vagy akár egy nyilvánvaló visszaszólást, madarak rikoltása hasított az éjszakába. Dean felkapta a fejét, még mélyebben nyomta a fegyvert a bordáim közé. Összerezzentem. –

Kent, indulj kifelé a csoportoddal! – Dean végignézett a folyosón. – A ribanc légierőt is hozott.

Apám irodájának résnyire nyitott ajtaja kivágódott, és Kenton Pierce lépett ki rajta. Öt végrehajtó követte emberi alakban, mindegyikük felfegyverezve. A döbbenet, hogy apám személyes teréből lépnek elő, annyira megrázott, hogy elsőre észre se vettem, milyen furák a pisztolyaik. Milyen hosszúak… Hangtompítók. A francba! A madarak azt se fogják tudni, mi találta el őket, ha nem hallják a lövéseket. A végrehajtók elrohantak mellettünk a hátsó ajtó felé, Kent kivételével, aki a jelek szerint nem gyakorolt eleget. Amint kinyílt az ajtó, kikiabáltam. –

Jace, hangtompítóval jöttek!

Aztán már csak hallgathattam, mert Dean a saját szobám felé lökdösött. Forrt bennem a düh. Ki kell csavarnom a pisztolyt a kezéből. Kent hátramaradt, félelmem ellenére.

amikor meglátta, merre tartunk. Apró reménysugár jelent meg előttem növekvő

– Ti, rosszfiúk, sosem unjátok meg az ismétlődést? Erőszakkal fenyegetőztök, és szétrúgom a seggeteket, aztán a gonosz megint le van győzve. Nem élénkíthetnénk a dolgokat kicsit? Mi lenne, ha mondjuk megpróbálnál inkább megfojtani a rózsaszín, bolyhos párnámmal? Kent, amint meghallotta az „erőszak” szót, megdermedt. – Colin… Dean nem törődött vele. –

Jó szórakozásnak tűnik, de sajnos Calvin élve akar.

Kent futva indult utánunk. Dean átlökött a saját küszöbömön. Térdre estem, de azonnal fel is pattantam, és visszafordultam, hogy szembenézhessek vele. A pisztolya a mellkasomra irányult. Kavargott a gyomrom, égető epe tolult a torkomba. – Te beteg vagy. – Elhátráltam; kétségbeesetten vágytam egy esélyre, hogy előhúzzam a késemet, de nem tehettem, amíg hátat nem fordít, vagy igazán közel nem ér. – Colin! – Kent Pierce megállt a küszöbön. Majdnem olyan rosszul nézett ki, mint ahogy én éreztem magam. – Ne csináld! Dean vállat vont, a pillantását és a pisztolyát egy pillanatra sem vette le rólam. –

Saját magának kereste a bajt. Most aztán senkit nem fog érdekelni, ha betöröm.

–

Engem igen – jelentette ki Kent. Ezzel már ketten voltunk.

Kent Deanre pillantott. Lélegzet-visszafojtva vártam, mikor sikerül megzavarnia.

–

Megparancsolom, hogy hagyd abba!

Ó, igen. Malone egy igazi kemény fiút választott a bábjai élére. De hát az ember azzal dolgozik, amije van. – Te nekem nem parancsolsz – vágott vissza Dean. Lassan felém lépkedett, kicsit sem zavarta, hogy Kent igyekszik megakadályozni. Sikoltani szerettem volna. –

Hát jó. Lássuk, mit szól a dologhoz Malone!

Dean erre végre megállt; a homloka ráncba szaladt, üres keze ökölbe szorult. –

Ezt szólja!

Azzal riasztó gyorsasággal megpördült, és fejbe rúgta Kentet. A zsebembe nyúltam, és kirántottam a rugós kést. Kent az ajtófélfának tántorodott, és odaverte a fejét. Megnyomtam a gombot. A penge kipattant. Kent bábuként esett össze – kiszámolták, vége volt. A francba! Dean visszafordult, de akkor már én is rávetettem magam. Felfelé rántotta a fegyvert, én pedig a jobb bicepszére csaptam a késsel. Felkiáltott, és szabad kezét a sebre szorította. Kirúgtam – magasra és gyorsan. A pisztoly elrepült. Ledobtam a kést, térdre estem, és utánavetettem magam. Emberi kezemmel azonban nem értem el, mert Dean rálépett átváltoztatott mancsomra, és berúgta a fegyvert az ágy alá. Teljes súlyával a karomra nehezedett. Sikoltottam, de kiszabadítottam magam, azonban Dean hasba rúgott, és értékes másodpercekig nem kaptam levegőt. Aztán már rajtam is volt, letepert, összenyomott. Fél kezével a padlóra szorította a mancsomat, és félig feltépte a blúzomat. Emberi öklömmel oldalba vágtam. Ő egy jobbegyenessel viszonozta. Csillagokat láttam a fájdalomtól. Hiába vergődtem, túl nehéz volt, nem bírtam lerázni magamról. A lábaimnak nem vettem hasznát. Dean végigszakította rajtam a blúzt. Szédülve oldalra húzódtam, a késért nyújtóztam. Csak centikre jutottam, amikor Colin a nadrágom derekához nyúlt. – Nem! Újra arcba vágtam. Felszakadt az ajka, vér csepegett belőle. A saját pulzusom lüktetésétől csaknem süketen odakaptam a kezéhez, az ujjait téptem, hogy kiszabadítsam a mancsomat. Emberi körmeim vért fakasztottak. Hátratörtem a hüvelykujját: pattanva engedett. Dean vonítva eleresztette a mancsomat, hogy sérült kezéhez kapjon. Mélyet lélegeztem, és azonnal tisztábban láttam mindent: a színek olyan élénkké váltak, hogy szinte bántották a szememet. Az ép kezével felém ütött. A karmaimmal végigszántottam a hasát – a ruhája és a húsa együtt szakadt fel –, és magamban apámnak ajánlottam a csapást. Dean élesen felsikoltott, és a hasához kapott. Forró, ragacsos vér áztatott mindkettőnket. Újra rácsaptam, erre már lefordult rólam, de még mindig visított. Oldalra gördültem és feltérdeltem, a mancsomat belenyomtam a véres masszába, ami a hasa helyén maradt, és téptem, szaggattam a lágy szöveteket. Dean nem hagyta abba a rikoltozást. A szemére üveges hártyát vont a kín, de én egyre karmoltam, olyan szerveit szakítva szét, amit fel sem ismertem. Abban a pillanatban semmi más nem létezett – a háború,

a fájdalom, a veszteség, minden elsüllyedt, csak Dean maradt, a saját vakító dühöm és a vérszomj áldott tompasága, amely beborított. A világ Dean véréből állt, amit nekem kellett kiontanom. – Faythe? A nevemet hallva vicsorogva megfordultam. Kent állt az ajtónál, támolyogva kapaszkodott a félfába. Felpattantam és rásziszegtem – csak egyet pislantott, aztán már ott sem volt. Kiáltozva, dübörgő léptekkel rohant végig a folyosón. Visszanéztem Deanre, és szemügyre vettem a kárt. Még mindig mintha távolról néztem volna: az életösztönöm és a vérszomj utóhatása eltompított. A felsőtestét teljesen széttéptem, a szőnyeg lucskosra ázott a vérétől, nedves hangokat adott a lábam alatt. A belei egy tekercse távolabb, a padlón hevert; én hajítottam oda. Lassan elhátráltam. Véres lábnyomok rajzolódtak ki utánam a szőnyeg tiszta részén, a saját bakancsaim lenyomata. Dean soha többé nem nyúl hozzám. Soha többé nem süt el egyetlen pisztolyt sem. Egy megvan. Gyerünk a másodikért! Az ajtó felé fordultam, és a fésülködőasztal tükrében megláttam magamat. Az arcomra vér fröccsent, a hajam tincsekbe tapadt tőle. A melltartómat és szakadt blúzomat is átáztatta, vörösen, síkosan tapadt meztelen bőrömre. A nadrágomra apró belsőségcafatok ragadtak. Azonban ekkor egy rémes, fülsértő rikoltás szakított ki a közelgő sokkból. A világ a helyére fordult, élesen, tisztán, megtagadhatatlanul. Háború van. Az én háborúm. A barátaim és a családtagjaim az életükért küzdenek. Gyorsan a farmerembe töröltem a kezemet, majd lehajoltam a késemért, zsebre raktam, és kifutottam a folyosóra. Véres cipőtalpam megcsúszott a kövön, de elértem és kilöktem a hátsó ajtót.

HARMINCNÉGY

Egy másodpercig csak bámulni tudtam. A gyerekkoromból a pokolba estem. Mindenhol karmok villogtak, macskák üvöltöttek. Vér fröcskölt, a madarak rikoltva le-lecsaptak. Nehéz testek zuhantak a földre, csontok reccsentek. Fekete árnyékok röppentek vicsorogva ellenségeik felé. Fájdalom és düh forrongott a hátsó udvaron, dermesztő pillanatképet rajzolt az erőszakról, amelyre eddigi életem során még nem volt példa. De az államokbeli falkák történetében sem. Bal felől halk pukkanást hallottam. Gépi zaj volt, eléggé eltért az élő hangoktól, hogy visszarántson a valóságba. Egy kandúr emberi alakban kuporgott a veranda sarkában. Hangtompítós fegyverével az égre célzott – lőtt, és egy mennydörgő madár felrikoltva megbillent röptében. Lerohantam a lépcsőn, felkaptam a korábban leejtett feszítővasat, aztán a gyáva alak felé fordultam. A csatazajban nem hallhatta a lépteimet, az árnyékok pedig eltakartak. A vas egyenes végével teljes erőmből hasba döftem. Felsikoltott, leejtette a fegyverét; kirántottam belőle a feszítővasat, a pisztolyt a veranda alá rúgtam, és elmerevedett, ragacsos mancsomat tornáztatva tovább indultam. Anyámat, Calvin Malone-t vagy további fegyvereseket keresve kerültem meg a csatateret. Egyszer meghallottam Michael kiáltását, és már lendültem volna, hogy segítsek neki, azonban a bátyám rögtön utána rázárta az állkapcsát az ellenfele torkára. Egyedül is boldogult. – Faythe! Megpördültem. Jace száguldott felém a kis ház irányából. Meglódultam felé, ám akkor újabb pukkanást hallottam. A lövész elhibázta, újra célzott, csakhogy én lecsaptam a vassal a karjára, ami hangos reccsenéssel tört el. Hangosan üvöltött, én pedig lehajoltam a pisztolyért, és olyan messzire hajítottam, amennyire tudtam. Jace megkerült két vicsorogva, hemperegve küzdő macskát, és félrerántott a káoszból. –

Jól vagy?

–

Ragadok. És dühös vagyok.

Megszimatolt: az ellenség vérének szagára elégedettség ült ki az arcára. –

Dean?

–

Meghalt. Nem gyorsan.

–

És te… – Szakadt blúzom széléhez ért. – Nem… – Egyáltalán nem. Hol van anyu?

–

Mondtam neki, hogy maradjon a kis házban, de…

Jace váratlanul odébb lökött, és maga is elvetődött a felénk ugró karcsú ragadozóalak elől. A macska kecsesen ért földet, és karmos mancsával Jace felé csapott. Vállon vágtam a vassal, mire hátracsapta a fülét és rám sziszegett. Jace átváltoztatott mancsa volt a következő; a kandúr üvöltésre váltott. –

Keresd meg anyádat! – süvöltötte Jace, szembefordulva a kandúrral.

– Kösz! Tessék! – Odadobtam neki a vasat, tudva, hogy a rosszfiúk engem aligha akarnak megölni, őt viszont igen, és a késemmel a kezemben tovább rohantam a kis ház irányába, vicsorgó kandúrokat kerülgetve, futtomban felmérve a veszteségeket.

Azért időzítettük a támadást hajnal előttre, hogy a sötét eltakarja a gyülekezésünket, azonban ez kétélű fegyvernek bizonyult. A lövészek, de a mennydörgő madarak sem láttak jól: a légierő csak a lámpák fénykörében támadhatott, ott pedig golyók várták őket. A földön túlerőben volt az ellenségünk, és a leterített alakok közül sokan viseltek narancsszín szalagot. Akik még álltak, két-három ellenséges kandúrral kényszerültek szembenézni, sokukat sarokba szorították egy fal mellett. A három szövetséges alfa egy csoportba húzódott a kis ház szélénél, a hátukat a tégláknak vetve, hevenyészett fegyverekkel hadonászva. Néhány végrehajtó állt mellettük, védték őket, és felfogták a nekik szánt csapásokat. Magasra emelt késsel rohantam feléjük. – Rick bácsi! A nagybátyám felnézett. – Faythe! – kiáltotta, aztán elkerekedett a szeme. – Vigyázz! Valami nehéz ütközött nekem hátulról, és ledöntött a lábamról. Hasra estem a fagyos fűben. Egy kandúr forró leheletét éreztem a tarkómon. A támadóm morgott, és kieresztette a karmait, bele a bőrömbe. Megdermedtem. A lélegzetem elakadt, a szívverésem száguldott. Hát ez az. Így fogok meghalni, arccal a földön, a saját hátsó udvaromban, és egy arctalan, névtelen kandúr lesz a gyilkosom. Aztán valami puffant felettem, test ütődött testnek. A karmok égő fájdalommal szakadtak ki a hátamból. Valaki morgott. Valaki más nyüszített. A nyüszítés gurgulázó hangba fulladt, és friss vér szaga áradt az orromba. Felültem, zúgó fejjel körülnéztem. Ryan állt a támadóm teteme felett, a pofájáról nyalogatta a vért. A kandúr egy utolsó bugyborékoló lélegzettel kiadta a páráját, a vére szabadon folyt feltépett torkából. Ryan meglökte a kezemet a fejével, aztán a fogai közé csípte szakadt blúzom szegélyét, és kivezetett a verekedők közül. – Te mi a fenét keresel itt? – kérdeztem, de persze tudtam a választ, bár a bátyám képtelen volt kimondani. Anyu itt volt, ő pedig követte, hogy megvédje. Közben pedig megmentette az én életemet is. – Köszönöm! – suttogtam, és gyorsan megsimítottam a fejét. – Keresd meg anyut! Bólintott, és már ott se volt; követte az egyetlen feladatot, amit valaha is elfogad majd tőlem. Letérdeltem, és tapogatózva kerestem a késemet a sötétben. Az ujjaim éppen akkor akadtak bele a hideg acélba, amikor mordulást hallottam a hátam mögül. Lassan megfordultam, idétlen rákjárásban igyekeztem odébb mászni. A macska követett, vicsorogva mutogatta a fogait. Nem ismertem. A jelenlévők felét sem ismertem, és akit igen, azokból kevés volt Malone embere. Az ő szövetségesei is elküldték a katonáikat. –

Engem akarsz? – kérdeztem. A kandúr megbiccentette a fejét. –

Hát akkor mire vársz? Lecsapott rám, én pedig a hátamra vetettem magamat. A karmai a vállamra csapódtak. Hasba döftem és felrántottam a pengét, amíg el nem akadtam a szegycsontjában. Beterített a vére, de a macska egy hang nélkül lefordult rólam.

Feltápászkodtam, újra körülnéztem, összeszámoltam a hajnal előtti szélben csapkodó narancsszín szalagokat. Nyolc. Csak nyolcan maradtunk macska alakban. A többieket ledöntötték, és bár többen lélegeztek még, felkelni nem bírtak. Malone pedig nem volt sehol. Bal felől Michael három kandúr elől hátrált, az udvar túlsó felén Owen sántítva tért ki két másik elől. Teo Di Carlo számtalan sebből vérezve, de vicsorogva, vadul csapkodva őrizte az apját négy másikkal szemben. Vesztettünk… Összeszorult a szívem, friss könnyek csordultak le az arcomon. Én vezettem őket a mészárszékre. Ebben a percben azonban egy mennydörgő madár csapott le, a szárnyai kavarta szél hátrafújta a hajamat. Owen fölé siklott, halálos karmaival végigszántotta az egyik támadója hátát. Az utolsó pillanatban belemarkolt, és erős szárnycsapásokkal felragadta a levegőbe. Mindketten rikoltottak, a macska vonaglott, rugdalózott. De aztán, hathét méter magasan, a madár elengedte a prédáját, és az a földre zuhant, majd fekve maradt, mint egy törött csontokkal és összezúzott izmokkal töltött bundás zsák. Új erő töltött el. Ha a mennydörgő madarak nem adják fel, bár egyenként lövik le őket az égről, pedig a harc nem az övék, akkor mi se tehetjük. Nem vesztettünk, amíg a szívem dobog. Rárontottam a Michaelt fenyegető kandúrokra, a legközelebbi bordái közé merítettem a kést, a másiknak feltéptem a hátát a karmaimmal. A harmadik Michaelre támadt. Az első kettő, sebesülten, de nem harcképtelenül, szembefordult velem. Lassan elhátráltam – és akkor Jace jelent meg mellettem. Meglendítette a feszítővasat, és a görbe végével beszakította az egyik kandúr koponyáját. Mielőtt azonban elintézhettem volna a másikat a késsel, fényvillanás vonta magára a figyelmemet. Felpillantottam. Anyám állt a kis ház ajtajában, a benti lámpák fénye világította meg. Botladozva kilépett a verandára, és mögötte megjelent Malone, aki fél karral igyekezett lefogni. A kurafi túszt ejtett! Jace kezébe nyomtam a késemet, de kétlépésnyire sem jutottam, amikor anyu megfordult, és ököllel Malone arcába csapott. Calvin döbbenetében eleresztette, és az arcához kapott, aztán utána rohant. Anyu leszáguldott a lépcsőn. A szemem sarkából láttam, hogy Jace a késsel elmetszi az egyik támadó torkát. Egy fekete árnyék vetette magát anyu után, egy másik azonban közéjük ugrott, és mindketten a földre zuhantak. Ryan felüvöltött. A másik macska némán csapott le. A karmai felszakították a bátyám hasát, és Ryan összeesett. Nem! Anyu térdre zuhant mellette. Malone hiába próbálta talpra rángatni. Jace rohant feléjük, én pedig a nyomában, de mind megdermedtünk, amikor egy mély, földöntúli üvöltés remegtette meg a fákat. Megfordultam. Valami kiemelkedett a fák közül. Értetlenül néztem… aztán megláttam a második hatalmas, sötét alakot is, amely egyszerűen odébb söpört egy útjában álló fát. –

Mi a franc!? – kiáltotta Jace tíz lépésre. Boldogan elmosolyodtam.

–

Bruinok. Keller. És még valaki. Remélhetőleg a barátja.

Csak néztem, ahogy a két vérmedve mögül kandúrok serege özönlik az udvarra, frissen, épen. Kik ezek, és honnan a pokolból kerültek elő?

Az egyikük megállt az élen, végigpillantott a mészárláson, mintha keresne valamit, aztán megvetette a lábát, és felüvöltött. A szívem majd kiszakadt a helyéről. – Marc! – sikoltottam. A vérfürdő ellenére eufórikus öröm töltött el. Jace tétovázott, egyikünkről a másikra nézett – végül Malone után vetette magát. Marc felém fordult, miközben a többi kandúr elfutott mellette. Csak akkor vettem észre, hogy mindannyian narancs szalagot viselnek a lábukon, és egyszerre megértettem. Kóborok. Marc magával hozta a kóborokat, hogy mellettünk harcoljanak. És éppen időben érkeztek. Összeakadt a tekintetünk, Marc bólintott, aztán bevetette magát a sűrűjébe. Felkaptam a feszítővasat, és beletöröltem szakadt blúzomba, aztán én is beszálltam a harcba. Mindenkire lecsaptam, aki nem viselt narancs jelet. Az érkezők friss erővel, épségben küzdöttek, úgy szaggatták az ellenségeinket, mint a kutyák a friss húst. Az érkezésüket kísérő sikolyoktól szédülten vigyorogni kezdtem. Valami megcsapta a lábamat, de szinte fel se tűnt. A csontok roppanása, a vér forrósága éltetett, a kiáltások, a nyüszítések tápláltak, miközben átverekedtem magam a forrongó csatatéren Malone felé. Mindennek ő volt a középpontjában. Húszlépésnyire jártam, amikor meghallottam a sikolyát. Felnéztem a lábaim előtt heverő holttestről. Calvin Jace elől hátrált, de már nem volt hova: nekiütközött a veranda korlátjának. Jace ökle mostohaapja gyomrába vágódott. Malone egész testében összerándult, és akkor megértettem, Jace még mindig a késemet markolta, és nem csupán megütötte, hanem megszúrta Malone-t. – Ezt az anyámért! – süvöltötte Jace, és újra belevágta a kést. – És Brettért! – A harmadik szúrás után már én is éreztem Malone vérének szagát. Jace kihúzta a pengét, és fél vállánál fogva a korláthoz taszította Calvint. – Ezt pedig az apámért – mondta, és a mostohaapja szemébe nézve átmetszette a torkát. Aztán hátralépett, és leejtette a kést. Malone eldőlt a földön. Jace felém fordult. Malone még rángatózott mögötte. Jace elindult, de három lépés után térdre esett. Odarohantam, én is térdre estem mellette. Átöleltem, reszketett a karomban, belém kapaszkodott, és én hagytam. Egylépésnyire tőlünk anyám hajolt zokogva Ryan fölé, mit sem törődve a körülötte zajló vérfürdővel. Jace válla felett végignéztem az udvaron, és csendben sóhajtottam. Vége volt. A kóborok rövid úton felszámolták a maradék ellenállást. A ránk ereszkedő csendben szárnysuhogást hallottam. Felnéztem: az életben maradt mennydörgő madarak leszálltak elém, és máris ember alakba váltottak. – Faythe Sanders? – szólított Beck. Eleresztettem Jace-t, hogy felállhassak. A madár közelebb lépett hozzám, csaknem teljesen emberként; az oldalán golyó ütötte seb vérzett. – Úgy tűnik, megnyerted a háborút. Valóban dicsőséges összecsapás volt. Hacsak nem változtattad meg a véleményedet az ellenségeid testéből való lakomázásról, mi távozunk. Bólintottam, mert a döbbenettől elhagytak a gondolatok, aztán sebesen megráztam a fejemet. –

Nem. Ne legyen lakoma! De mindent köszönök!

Beck oldalra hajtotta a fejét, mintha nem értené a hála érzését.

– Az adósságunkat kifizetettnek tekintjük, és a továbbiakban nem kívánunk kapcsolatba kerülni a fajtáddal. – Felnyúlt és leakasztott valamit, ami egy zsinóron függött a nyakából. Csak akkor jöttem rá, hogy a telefonom az, amikor a kezembe adta. –

Tisztességes üzlet – bólintottam.

Különös tekintettel arra, hogy féltucatnyi madár hevert holtan a földön. A mennydörgő madarak egyszerre kaptak szárnyra; néhányan párba rendeződtek, és felemelték elesett társaik tetemét, majd nyugat felé vették az irányt. Ámulva, hálásan néztem utánuk. Keleten még csak ekkor törtek át az első napsugarak a fák csúcsai között. Végignéztem a csatatéren. Mindenhol testek hevertek; sokan éltek még, de mind súlyosan megsebesültek. Komoly veszteségeket szenvedtünk, a győzelmet gyász keserítette. Azt pedig máris tudtam, hogy a felépülés útja rázósabb lesz, mint a lejtő, amin idáig gurultunk. De a háborúnak vége volt, és győztünk. És Marc visszatért.

HARMINCÖT

– Felhívtam Hollyt – mondta Michael, amikor zsebre tett kézzel megállt mellettem. – Megkértem, hogy vigye el Kacit, Manxet és Dest hozzánk. Szerintem nem volna jó, ha most rögtön visszajönnének. – Egyetértek. – Órákba telik majd, mire megszabadulunk a testektől, és még több idő lesz a fűről lemosni a vért. – Maradhatnak egy hétig, vagy ilyesmi? Amíg… helyrehozzuk a házat? A szőnyegemet ki kell cserélni, mielőtt Kaci belép. Hiába pucoljuk ki a kertet, ha megérzi Dean szagát a házban, sokkot kap. A fenébe, én is sokkot kapnék. – Persze. – Anyu hogy van? – kérdeztem; közben láttam anyámat, amint egy sérült kandúr mellett térdel, és szinte öntudatlanul segíti dr. Carver munkáját. A mozdulatai szögletesek voltak, a szeme üveges. – Úgy értem, valójában? – Most még bírja, de amint megáll szusszanni, rá fog szakadni az egész. Az életét mentette meg, Faythe – felelte Michael, és tudtam, hogy Ryanről beszél. – Azt akarja, hogy Ethan mellé temessük. És úgy gondolom, bele kellene egyezned. Lassan bólintottam, és karba tettem a kezemet tiszta blúzom és dzsekim felett. –

Igen. Az én életemet is megmentette.

Ha száz évig él, Ryan akkor sem tehette volna jóvá, amit velem, Abbyvel és Sarával tett, még az se számít, hogy engem is megmentett. De azzal, hogy meghalt anyánkért, egy pillanat alatt kiegyenlítette a számlát. Végül olyasvalaki védelmében adta az életét, akit szeretett. Nem egészen úgy, mint Ethan, de eszemben sem volt megfosztani a méltóságától az áldozatát. Anyám szívét sem akartam összetörni, főleg azok után nem, amin eddig keresztülment. –

Tudod már a számot? – kérdeztem, előre rettegve a választól.

– Igen. Tizennyolcan haltak meg az ő oldalukon, de ez még emelkedhet pár órán belül. Aki maradt, mind súlyosan sérült. De a legtöbben azért megmaradnak. Küszködtem, hogy elrejtsem az iszonyodásomat. Ennyi élet, ennyi veszteség, ennyi halál… De a forradalomnak mindig ára van, és most már nem tehettünk mást, csak hogy igyekszünk megszolgálni. –

És a mi oldalunkon?

Michael nagyot nyelt. Kényszerítettem magam, hogy ránézzek. – Ryan mellett még tízen. Hárman Rick bácsi emberei közül, ketten Di Carlótól és ketten Taylortól. –

Lucas? – kérdeztem; a szívem fájdalmasan vert.

– Ő nem. A karját törte, és beszerzett egy elég mély vágást a combjára, de felgyógyul. Teo is. Ő egymaga hatot végzett ki. Nem kételkedtem benne. Teo Di Carlo pokolian jó harcos volt. – És a mi hármunk, Ryant leszámítva? – Életemben még így nem féltem semmitől, mint a választól.

– Tom Hagarty és William Wright. – Önkéntesek voltak, nem végrehajtók, de eléggé hittek bennem, hogy meghaljanak az ügyért. Azonban egy még mindig maradt. A lepedőbe takart alak felé fordultam. Az elmúlt órában még véletlenül sem néztem rá. És a kandúrra, aki mellette ült, és a tenyerébe borulva sírt. –

Most már foglalkoznod kell vele – jegyezte meg Michael.

– Tudom – sóhajtottam, és leeresztettem a karomat. Michael a vállamra tette a kezét, én pedig megszorítottam, aztán megtettem a véres füvön azt a tíz lépést, amely elválasztott a legnagyobb veszteségünktől. Letérdeltem Kenton Pierce mellé, nem törődtem vele, hogy csupa vér lesz a farmerem. Óvatosan visszahúztam a lepedőt, hogy lássam Parker hideg, sápadt, halott arcát. Bár erőszakosan érte a halál, békésnek tűnt. Akármennyit sírtam már eddig, most újra eleredtek a könnyeim. – Én nem tudom, hogy történt ez az egész – zokogta Kenton. – Egy hónapja még minden tökéletes volt, most pedig két öcsém halott, egy pedig közel áll hozzá. – Az udvar túlsó oldalára pillantott; dr. Carver épp a súlyosan sebesült Holden Pierce-t látta el. – Mindannyian döntöttünk, Kent – feleltem halkan, és egy ujjal megsimítottam Parker hideg állát. A szőre durvának érződött a kezem alatt, és ez az életre jellemző apróság valahogy sokkal valóságosabbá tette a halálát, olyan valóságossá, ahogy csak az idő tehette volna. A jelek szerint megpróbálta alakváltással meggyógyítani a sebesüléseit, ám ez nem volt elég. – Te és Lance megástátok a sírotokat, és most Parker fekszik bele. Kent még hangosabban kezdett sírni. Szerettem volna megütni, amiért nyüszítve sajnálja magát a pusztítás után, aminek elszabadulásához ő is hozzájárult, de nem tettem, mert emlékezetembe idéztem, mit tett – vagy mit próbált megtenni – értem. Kent nem volt rosszfiú, mindössze csak elég gyenge, hogy az apja és Calvin Malone kihasználja. A gyengeség azonban nem főbenjáró bűn. A déli középső falkában, az én parancsnokságom alatt nem az. – Szedd össze magad! – Gyengéd mozdulattal visszahúztam a lepedőt Parker arcára, és felálltam, magammal húzva Kentont is. – Ma hazamentek. –

Eleresztesz minket? – Eltörölte az arcán a könnyeket, és hitetlenkedve nézett rám.

–

Elküldelek benneteket. Nem jöhettek vissza, Kent. Soha többé.

Parker pedig velünk marad. A családod eljöhet a temetésre, de apádat tartsd otthon. Megértetted? Nem engedhettem meg, hogy visszajöjjön, és a maradék embereivel újra támadást indítson ellenünk. Kent meghajtotta a fejét. –

Köszönöm!

Röviden bólintottam én is, aztán hagytam, hadd gyászolja tovább a testvérét viszonylagos magányban, és visszamentem Owen mellé. Az elsősegélyhely mellett ült, hevenyészett kötés fedte a combját, az ölében tartotta a mobilját. –

Hogy vagy? – huppantam mellé a fűre.

– Félek – felelte, és láttam az arcán, hogy ennek semmi köze a csatához, sokkal inkább a híváshoz, amit az imént fejezett be. – Felhívtam Manxet, de Teo megelőzött. Elmondta neki, hogy hat kandúrt ölt meg, Faythe, és azt is, hogy érte tette. A szabadságáért. Teo jobban meg tudja védeni nálam. De… –

De ő téged szeret – fejeztem be a mondatot, mert a bátyám képtelen volt.

– Igen. – Owen nyilvánvaló kétségbeesése meghazudtolta a jó hírt. – Tudom, őrültség, de így van. Megesküdött rá. De nincs falkánk, és még ha volna is… én nem vagyok alfának való. Ezt jól tudom. De szeretem őt, és Dest is, mintha a sajátom lenne. Ha Manx is akarja, megadnék neki mindent, hogy kárpótoljam azért, amit elveszített. A karjára tettem a kezemet. – Owen, ez nem őrültség. Ez szerelem, és a szerelem néha nem logikus. – A tapasztalataim szerint sosem az. – És van falkátok. Ez. Mindkettőtöké, és mindig is az lesz. –

De már van nőstényed – felelte, rám célozva.

– Nem, csak egy alfa ribanc. És ha egy nap tényleg lesznek gyerekeim, akkor mi van? Már így is mi vagyunk a különc falka. Miért ne lehetne két nőstényünk? Vagy három? Owen, ez most már egy szép új terület. Manx és a gyerekei biztonságban lesznek itt. Mind megvédjük őket. Te pedig szeretni fogod őket. És talán egy nap, ha Bert Di Carlo hajlandó lesz egy hasonló kompromisszumra, talán Kaci is úgy látja majd – persze a saját érzéseitől függően –, hogy ad a területeinek egy új esélyt. Egy új generációt. –

Komolyan beszélsz? – Owen ajkára félénk mosoly húzódott, mintha nem merne hinni nekem.

–

Kétségbe vonod az alfád szavát? – nevettem rá.

–

A fenébe, dehogyis.

–

Akkor jó. Hívd fel!

Owen széles vigyorral azonnal tárcsázott, én pedig felálltam, hogy visszamenjek Jace-hez. A szívem sajogva vert. Minden porcikámban rettegtem a következő pillanattól, de a csoda bekövetkezett, megkaptam az újabb esélyt, és nem baltázhattam el megint. Ha megteszem, azzal nem leszek képes együtt élni. Jace egyedül állt a hátsó veranda korlátja mellett. Mellé léptem, a karunk összeért. –

Jól vagy?

Egy pillanatnyi tétovázás után bólintott. –

Calvin meghalt. Életemben még nem voltam ilyen jól. Csak egy kis apróság van.

Felpillantott, követtem a tekintetét az erdő irányába, ahol a kóborok és a vérmedvék gyülekeztek. Marckal. Sóhajtottam. Úgy éreztem, a lelkem csupa zúzódás. –

Eljött.

–

Igen. El. – Jace lehajtotta a fejét és karba fonta a kezét. – Jace… – Ne.

Rám nézett, fél kezét gyengéden végigfuttatta a karomon, mintha el akarná húzni az érintést. –

Tudom. Már abban a pillanatban tudtam, amikor megláttad.

Boldogabbá tett, hogy Marc visszatért, mint az, hogy én veled maradtam. Felismerem, ha vesztettem. Visszanyeltem a könnyeket, és magasra nyújtózkodva átöleltem. – Annyira sajnálom, Jace – suttogtam, és akkor átölelt, utoljára, olyan szorosan, hogy abroncsot vont összetörni készülő szívem köré, még ha csak egy percre is. – Ne sajnáld! – felelte. Az arcunk összesimult, magamba szívtam az illatát, hogy megjegyezhessem. – Megtesszük, amit kell. –

Ez nem jelenti azt, hogy én nem…

– Hallgass! – Elhúzódott, a szemében ugyanolyan fájdalom ült, mint az enyémben. – Ne mondd, hogy szeretsz! Azzal csak megnehezíted. Biccentettem, és lenyeltem a szavakat, amik mégis ki akartak törni belőlem. –

Mihez kezdesz most?

Jace sóhajtott. Hazaviszem Cal testét az anyámnak. Aztán szétrúgom Alex seggét, és visszaveszem apám falkáját. Valakinek addig is muszáj vinnie az ügyeket, amíg Melody talál egy férjet, aki alkalmas lesz rá, hogy átvegye. Ki tudja, talán még helyre is hozhatom egy részét annak, amit Cal tett vele. Megmutathatom neki, hogy van választása. Elmosolyodtam. –

Ha valaki képes erre, az te vagy. Tudok valamiben segíteni?

Jace lesütötte a szemét, aztán újra felnézett. – Igen. Ha hiszel bennem, ismerj el alfaként! Erre szükségem lesz, még ha csak ideiglenesen is, és elkél majd minden szavazat. – Az enyémet felírhatod. – És azt is biztosra vettem, hogy a szövetségeseinkét ugyanígy. Mindannyiunknak jól jön majd a támogatás, amit a Jace vezette appalache-i falka jelent. Jace mosolya lassan elfakult, a tekintete azonban a bensőmbe hatolt. –

Köszönöm, Faythe! – De mit?

–

Hogy esélyt adtál. Megérte. Minden perce. Még ez is.

Most már nem bírtam visszafojtani a könnyeimet, és akkor Jace megcsókolt – utoljára. Amikor szétváltunk, az enyémnek támasztotta a homlokát. –

A fenébe, ez nehezebb, mint gondoltam, pedig azt hittem, az lehetetlen.

–

Igen. – Reszkettem, de nem a hidegtől. Jace elengedett. Hátraléptem.

–

Menj! Eleget várt már.

Bólintottam, erőt vettem magamon és elfordultam, de sírás rázta a vállamat. Csak néhány lépésnyit tettem meg, amikor mögöttem becsukódott az ajtó. Jace elment. Mély lélegzetet vettem, és a fák felé indultam. Marcon kívül hat kandúr volt ott, és két bruin – Elias Keller elhozta az egyik barátját. Az életemmel tartoztam nekik. A falkámmal. Örök hálámmal. És fogalmam se volt, hogyan mondjam ezt ki.

Marc meglátott, és elém jött. Zakatoló szívvel néztem – a hideg ellenére is csak egy farmert viselt. A bal karján seb tátongott, és a jobb lábszárán is vér áztatta a nadrágot, de ezenkívül jól nézett ki. Nagyon, nagyon jól. –

Szia! – böktem ki, amikor egy apró lépésnyire előttem megállt.

–

Szia! – Zsebre tette a kezét, csillogó barna szeme engem figyelt.

– Köszönöm! – szipogtam. Hiába pislogtam, nem bírtam megállítani a könnyeimet. – Ha nem jöttetek volna… Karba tette a kezét meztelen mellkasa előtt, félig eltakarva a régi karomnyomokat. –

Megígértem.

–

De honnan tudtál a narancssárga szalagról?

Marc vállat vont. – Felhívtam a Sereget, és megígértettem velük, hogy nem szólnak neked. Az én nevem is rajta volt az engedélyezett hívók listáján, emlékszel? Emlékeztem. Marc tétovázott, aztán hátranézett a vele érkezettekre. – Akarsz beszélni velük? –

Igen, köszönöm!

– Gyere! – Úgy vezetett a többiekhez, hogy nem ért a kezemhez, karomhoz. Egyáltalán nem ért hozzám. –

Szervusz, kiscica! – üdvözölt Keller, amint hallótávolságba értem.

A háta mögötti fákat – azt is, amit a belépője részeként ledöntött – ingatta a hideg szél. Elias… nem tudom elégszer megköszönni. – Megköszörültem a torkomat, hogy fel ne zokogjak, és legalább nagyjából összeszedett és elismerő legyek. – Egyszerűen… csodálatosak voltak. Nem találok szavakat. – Nem is kell. – Keller masszív, meleg tenyerébe zárta a kezemet, és gyengéden megszorította. – Macska vagy medve… vagy éppen madár, ahogy látom, mind ugyanúgy azért harcolunk, ami helyes. Nem gondoltam, hogy a mennydörgő madarakat kicsit is foglalkoztatta volna, mit tartunk mi helyesnek vagy helytelennek, de eszem ágában sem volt vitatkozni. – Ő kicsoda? – sandítottam a másik medvére, aki éppen olyan nagydarab volt, mint Keller, bár kissé alacsonyabb. – Ez itt Evert – csapott a barátja széles vállára Keller. – Kellett valaki, aki elhoz, és csak úgy vállalta, ha ő is beszállhat. Végül mindenki jól járt, nem gondolod? – Nagyon is – mosolyogtam vissza szélesen. – Rendkívül örülök, hogy megismerhettem, Mr. Evert. – Hasonlóképpen – felelte dörgő hangon a másik bruin, és kisimította hosszú, világos haját az arcából. – Évek óta nem volt részem ilyen testgyakorlásban, még azt se bánom, ha megszakította az alvásomat. Rámosolyogtam, és az egyetlen kóbor felé fordultam, akit felismertem – John Feldman volt az.

– Mr. Feldman, az adósa vagyok. Ha van bármi, amivel viszonozhatom, amit értünk tett, kérem, szóljon! – Nem fogok – felelte határozott, de lágy hangon, amely sötét volt és ragyogó, mint a bőre. – Marc biztosított minket, hogy az ön falkája mindig kóborbarát lesz, és úgy gondoljuk, nem árt, ha jó viszonyban vagyunk a szomszédainkkal. Tökéletesen egyetértek. – A megkönnyebbülésem nem ismert határokat. Féltem, hogy azok után, amit Malone tett jó párral a kóborok közül, nem gondolnak minket megmentésre érdemesnek. – Mindig örömmel látjuk önöket vendégként. Nem is tudom megköszönni, amit értünk tettek. Még néhány percig társalogtunk, meghívtam őket, hogy maradjanak velünk, aztán búcsúztam, és visszaindultam a ház felé. Marc követett, hogy az udvaron legalább valamennyire kettesben lehessünk. – Én… nem is tudom, mit mondjak, Marc. – A kora reggeli fényben ránk vetült a vendégház árnyéka, és ahogy elléptünk a napról, újra megcsapott a levegő hidege. – Hát én se. – A bogyóktól roskadozó magyalbokrokra nézett, aztán újra rám. – Nem hagyhattalak cserben. Nem hagyhattam cserben a falkát. De semmi sem változott. Nem tartozol nekem semmivel. De ha engem akarsz… én nem bírok osztozni rajtad, Faythe. Nem akarok. Nekem minden kell, vagy semmi. Ezt mindig is tudtad. – Igen. – Folytak a könnyeim, és ostobán éreztem magam, mert nem tudtam mivel megtörölni az arcomat. – Téged akarlak. Annyira, hogy ki se bírom. Amikor elmentél, elsötétült a világ. Valóban megvakultam. Nem éreztem semmit. – Faythe… – Marc elkomorult, és a nap is kialudt felettünk. Akkor jöttem rá, hogy látta, amint megcsókolom Jace-t. – Ez nem számít, ha őt is szereted. Úgyhogy kérlek, hagyd abba! – Igen, szeretem – feleltem; Marc arcára kiült a kétségbeesés. El akart fordulni, de elkaptam a karját, és nem hagytam. – Nem tehetek róla. Szeretem őt, de tudok nélküle élni. Nélküled nem, Marc. Kérlek, ne is akard ezt. –

Faythe… komolyan beszélsz?

A szívem rá a bizonyíték – bólintottam. – Azt akarom, hogy maradj. A falkának szüksége van rád, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a két dolognak nincs köze egymáshoz. Miattam maradj! Velem. Soha többé nem lesz senki más. Az ágyamban, az életemben, a szívemben. Marc elmosolyodott – először tétován, aztán igazán, őszintén, és a szemében kigyúltak az aranypöttyeik, amiknek sosem bírtam ellenállni. Lenéztem, és előhúztam a nyakamba akasztott láncot, amelyen ott függött a gyűrű, amit egy hónapja adott. –

Vegyél feleségül, Marc!

Elkerekedett a szeme, a pillantása a gyűrűre villant, aztán vissza rám. –

Ezt vehetem igennek? – kérdeztem nevetve.

Marc mosolyától felderült a világ. És akkor megcsókolt. Belékapaszkodtam, el se mertem hinni, hogy valódi, hogy valóban visszajött.

A Tanáccsal még nem értek véget a küzdelmeim – a fenébe, még talán verekedni is fogunk –, és valami azt súgta, alfává érni fájdalmas folyamat lesz. De ez az első, nehezen megszerzett győzelem bizonyította, hogy minden lehetséges. Jace is alfa lehet, Manx szerelemből házasodhat, Owenből férj és apa lehet. Anyám befogadhatja Angelát az életünkbe, és nyíltan elkényeztetheti emberi unokáját. Abby, Melody, Kaci és a többi fiatal nőstény döntési esélyt kap, és megnyílik a számukra a lehetőség – és a felelősség –, hogy ezt ki is használják. Én pedig bármivel megbirkózom, amit az élet az utamba hajít, ha a végrehajtóim felsorakoznak mögöttem, Marc pedig mellettem áll. Mi, ketten együtt a vérmacskák történelmének új szakaszát nyitjuk meg: egy kóbor és egy nőstény vezeti az ország legnagyobb falkáját. A következő generáció talán lázadóként könyvel majd el minket, vagy ha szerencsénk van, forradalmároknak. De akárhogy is, abban a percben beértem a tudattal, hogy a dolgokat mostantól a magunk módján irányítjuk. Ahogy helyesnek tartjuk, a politikát pedig ott egye a fene! És ha így lesz, apám – aki az alfám marad mindörökké – talán még büszke is lesz rám.

VÉGE