AKTUÁLIS
2
Egy nap az állatokért
Október 4. Az állatok világnapja Manapság feltűnően sok mindennek szentelünk ünnepet vagy világnapot. Úgy is mondhatnánk, a 21. század embere szereti megünnepelni az élet dolgait, ám sokszor figyelemfelkeltésre, életek jobbá tételére fordítjuk az emlékezést. Október 4-e a legtöbb ember számára talán nem jelent semmi különöset, négylábú barátainknak azonban annál többet. Ezen a napon ugyanis rájuk emlékezünk. Eredetileg a vadon élő állatok védelmére kívánták ily módon felhívni a figyelmet, ma már azonban minden állat védelmének fontosságáról szól. Emellett az ün-
nepnek fontos célja az is, hogy az ember és állat közti köteléket erősítse. És miért pont október 4-e? A válasz egyszerű. Ez a nap Assisi Szent Ferenchez köthető, akiről bizonyára eszünkbe jut a személyét övező legenda, miszerint értette az állatok nyelvét, sőt beszélgetett is velük. Az ő halálának évfordulóját választották az állatok világnapjául, melyet 1931-ben, Olaszországban tartottak meg először. Hazánkban 1991 óta ünnepeljük. Németh Enikő
Szerkeszti: Komlósi Réka Munkatársak: Borsos Bettina, Jamriskó Tamás, Lőrincz Gábor, Nagy Dániel, Németh Enikő, Rácz Márk, Suhajda Enikő, Wágner Gréti Grafikus és tördelő: Büki Dániel Szerkesztőség: 1148 Budapest, Örs vezér tér 11. fszt. 1. E-mail:
[email protected] Honlap (korábbi számokkal): www.bolyaimuhely.hu A Bon-BOM című lapot a Médiahatóság 2012 októberében nyilvántartásba vette. Megjelenik 2014-ben a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.
3
ZENE
Viva la Musica!
Október 1. A zene világnapja A zene minden bizonnyal egyike az emberi kultúra legellent mondásosabb jelenségeinek. Egyfelől a filozófusok, esztéták, teoretikusok évszázados hagyomány szerint gyakran a legelvontabb, leginkább absztrakt (sőt esetenként a legmagasabb rendű) művészi kifejezési formának tekintik, másfelől talán a zene szól legközvetlenebb módon minden emberhez, hiszen a zene a legtöbb kultúrában ősi időktől kezdve jelen van a szakrálistól a profánig, a mulatságtól a gyászig az emberi élet legkülönbözőbb pillanataiban és aspektusaiban. Manapság is szinte mindenkinek van kedvenc száma, együttese, zeneszerzője, és nagyon szorgalmasan kell keresni, ha olyan emberrel akarunk találkozni, aki egyáltalán semmiféle zenét nem hallgat. Talán épp ezért is javasolta a világhírű amerikai hegedűművész, Yehudi Menuhin, hogy legyen egy nap minden évben, amikor világszerte a zenét ünnepeljük – kezdeményezésére az ENSZ kulturális ügyekkel foglalkozó szervezete, az UNESCO 1975-ben emelte október 1-jét a zene világnapjává. Menuhin 1916-ban született New Yorkban, orosz zsidó emigráns szülők gyermekeként. A legtöbb géniuszhoz hasonlóan zenei tehetsége hamar megmutatkozott, négyévesen kezdett hegedülni, majd hétéves korában lépett először közönség elé a San Franciscó-i szimfonikusok kíséretével,
felnőve pedig azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült csodagyerekből valóban nagy művésszé válni. Menuhin nem pusztán a huszadik század egyik legnagyobb virtuóza volt, hanem egyszersmind korának egyik legnyitottabb és legintelligensebb zenei gondolkodója is. Nyitottságára példa, hogy korántsem vette komolyan a nyugati klasszikus zene szigorú határait, van közös lemeze az indiai szitárművész Ravi Shankarral és a francia jazzhegedűs Stéphane Grappellivel is. Ami pedig az intelligenciát illeti, kevés előadó jobb példa rá, hogy sok mindenhez hasonlóan a muzsika is fejben dől el – Menuhin még egészen idős korában, Parkinson-kórral küzdve is játszott, az egykori virtuóznak ekkor már remegő keze alig akart engedelmeskedni, mégis kevés meghatóbb zenei előadást tudnék mondani annál a pár évvel a halála (1999) előtt készült felvételnél, melyen a mester Beethoven Hegedűversenyének lassú tételét játssza. Nagy Dániel
IRODALOM
4
Hosszúlétű Homérosz megragadja tollát... A homéroszi dilemma „nyomában”
Azt jól tudjuk, ki írta az Iliászt. Azt is, hogy mit mesél el, és azt is, hogy a kor kívánal m a i n a k megfelelően hexameterben íródott, hogy kön�nyen elénekelhető legyen. Sőt, az is világos, hogy az Odüsszeia az Iliász utósztorija: a dicsőséges harcosok elindultak haza, ám útjuk némi kalandot tartalmazott. A közhiedelemben pedig lassan oszlik az ósdi ismeret is, miszerint a két művet ugyanaz a Homérosz írta. Aki nem hiszi, annak utánajártam. Az irodalomtudományban elfogadott megközelítés szerint a két mű keletkezése között körülbelül egy emberöltő (nekik ez 50 év) telt el. Ez nyilván erősen kizárja az azonos író lehetőségét – egyrészt, mert ennyi idő alatt nagy valószínűséggel elhunyt, másrészt pedig az Odüsszeiában már teljesen más az embereszménykép, mint az Iliászban. Egy biztos: a második mű szerzője felül akarta múlni az alapművet. Amikor Erisz, a viszály istennője A legszebbnek járó alma bedobásával „beletrollkodott” az istenek führere által elősegített esküvőbe,
már meg is volt az első alkotás kezdőakkordja. Akkoriban a hexameterforma újszerű volt, és egymásra találtak a divatba jött monumentális eposzokkal. Az eposzi kellékek pedig máig velünk élnek az Aeneis, a Szigeti veszedelem és Az elveszett alkotmány című művekben. S mivel ezek állandó részei a műfajnak, a legjobb viszonyítási alapok is. Milyen Akhilleusz? Harcos, dacos, vakmerő, és inkább vállalja a korai halált az örök dicsőségért, mint a békés, hosszú, de dicstelen életet. Odüsszeusz szintén jó harcos, viszont tapasztalatai révén óvatos, erénye az okosság és a találékonyság. Míg Akhilleusz az instant Rambo, addig Odüsszeusz Hannibal Smith. (Aki nem ismeri a két urat, guglizzon rájuk.) A két mű eltérő embereszménye miatt lehetünk majdnem biztosak abban, hogy Homérosz nem írhatta mindkettőt. Vagy ha mégis, összecimborált Marty McFly-jal. Vagy az ókori jólétben ember eszmény-paradigmát váltott, és blöffölt nekünk egy kedveset. Megköszönhetjük mi is neki e kalandokat, mint Odüsszeusz az isteneknek sajátjait. Jamriskó Tamás
5
IRODALOM
Jelképek és jelentések
Szemelvények a görög mitológia szimbólumrendszeréből A szimbólumok már az emberiség kezdete óta kövrülvesznek bennünket, és szerves részét képezik mindennapjainknak. Gyakor latilag bármilyen élethelyzetben, környezetben találkozhatunk velük. Gondoljunk csak a buszmegállókban lévő táblára, egy-egy ruhadarab címkéjére, egy-egy játék használati utasítására vagy akár a KRESZ egész rendszerére. Ugye milyen különböző helyeken fordulnak elő? Vannak azonban olyan jelek is, melyeket többletjelentésük miatt nem csak egyféleképpen lehet értelmezni. Ezeknek a mögöttes tartalmaknak a minél részletesebb megismerésével foglalkozik az ikonológia. A szimbólumok az ókori görög mitológia szerves részét képezték. Ezekből olvashattok most egy rövid válogatást. ambrózia: a görög mitológiában az istenek édes eledele és illatos kenőcse, amely halhatatlanságot és örök ifjúságot biztosít számukra. A görögök a méz kivonatának képzelték, melyet galambok visznek fel az Olümposz csúcsára. A halandót halhatatlanná tette, sebhegesztő ereje volt, és az istenek újszülött csecsemőinek kizárólagos táplálékául is szolgált.
amazonok: a görög amezonesz szóból származik, jelentése „emlőtlen”. A mitológiában a matriarchális (anyajogú) rendben élő harcos asszonyok közössége, akik maguk kormányoznak. A férfiak ellen hadat viselő, fiúgyermekeiket megölő nők társasága ez, akik min denár on az erősebb nem helyébe akarnak lépni. Alakjuk a nőiesség tagadását, a harcos férfiideál eszményítését és átvállalását fejezi ki. Két istent tiszteltek: Árészt és Artemiszt. lótusz: habár a keleti kultúrák egyik fontos szimbóluma, az Odüsszeia kapcsán megjelenik a görög mitológiában is. A Nap melegének és a vizeknek a teremtménye; egyesíti a szellemet és az anyagot, a tüzet és a vizet, a hímet és a nőt. Az isteni születés szépségét, tökéletességét reprezentálja, emellett termékenységi szimbólumnak is tekintik. Tisztán emelkedik ki a sáros vizekből, amely arra
IRODALOM utal, hogy a lótusz még a legmocskosabb környezetben is képes virágot hozni, tisztaságát megőrizni. A műben a lótuszevők elfelejtették otthonukat, és nem akartak többé hazatérni, így Odüsszeusz erővel vezette őket a hajóra. szirének: asszonyfejű, madár testű keverék lények, melyek az egyiptomi, illetve előázsiai mitológia hatására jelennek meg a görög kultúrában. A halál démonaiként is tekintenek rájuk. Kettősség jellemzi őket, hiszen bölcsek, vonzók, ugyanakkor a halálba taszítanak; mennyeiek és pokoliak egyszerre. Énekművészetük, nagy tudásuk miatt sokban hasonlítanak a Mú zsákhoz, az irántuk érzett vonzalom azonban inkább testi jellegű. A görög és római sírokon a szirének a halotti siratóének megszemélyesítői, de utalhatnak a zenészek, a költők halhatatlanságára is. Egyes császárkori szarkofágokon a silány kultúra megszemélyesítői. A kereszténységben általában negatív jelkép, hiszen megtestesítője az evilági élet valamennyi kísértéseinek: a pogány tudományoknak,
6
az eretnek tanoknak, a világi örömöknek és az érzéki vágyaknak.
Éósz: a hajnal istennője, a Nap nővére. Az antik ábrázolások szárnyas női alakként jelenítik meg, négyes fogatát hajtva vagy fiát, Memnónt siratva; a hajnali harmat a fiáért ontott könnye. meander: ősi, szögletes, ismétlődő, önmagába visszatérő, csigaszerű geometrikus díszítőmotívum, amelyet szegélydíszként használtak a görög képzőművészetben. Magyarul folyókanyarulatnak vagy futókutyának is fordítják. A meander nem csupán éke volt a díszített tárgyaknak, hanem jelentéssel is bírt. Az örök élet szimbólumaként és az ember életében való hullámzás jelképeként is használták. Wágner Gréti
7
TÖRTÉNELEM
A magyarországi görög emigráció rövid története és asszimilációja a XX. században Ismert, hogy a második világháborút követően véres és elhúzódó polgárháború vette kezdetét Görögországban. 1946-ban vis�szaállították a királyságot, és a hatalomra került katonai diktatúra terrorja miatt sok antifasiszta (baloldali érzelmű) kényszerült otthonát elhagyni. Magyarország még egy önálló települést is létrehozott a számukra, a Fejér megyében található Beloianniszt. Magyarország számára, közvetlenül 1945 után, komoly terhet jelentett egy nagyobb létszámú menekültáradat befogadása. A több száz sebesült kórházi ápolása, több ezer gyermek elhelyezése gyermekotthonokban, sok ezer ember lakáshoz juttatása, munka és megélhetési lehetőség biztosítása a magyar társadalom nagy erőpróbája volt. A menekültek döntő többsége paraszti származású volt, ezzel együtt alacsony iskolázottsággal, szakmai képzettség nélkül érkezett. Nem könnyítette meg a helyzetet az sem, hogy nem tudtak magyarul. Budapesten kívül jelentős létszámban telepedtek le görögök azokban a városokban is, amelyek 1
az ötvenes években az iparosítás centrumai voltak: Miskolcon, Ózdon, Tatabányán, Dunaújvárosban, Salgótarjánban és Pécsett. Elsősorban a kohászatban és a bányászatban találtak maguknak munkát és megélhetést. Az említett városokban ma is élnek elszórtan görög családok. A legjelentősebb kolónia mégis Fejér megyében lelt új otthonra. Itt 1952. április 3-án1 az eredetileg Görögfalvának nevezett község a görög szabadságmozgalom mártír hőséről, Níkosz Beloianniszról lett elnevezve. 1974-től, a katonai junta bukása után, Görögország bizonyos fokú demokratizálódásával igencsak bonyolulttá vált a „politikai emigráns” fogalma. Sok év után lehetővé vált a kapcsolattartás az anyaországgal, reáli¬sabbá vált a
Egy nappal az akkor felszabadulásként ünnepelt április 4-e előtt, melynek ebben az évben ünnepelték hetedik évfordulóját.
TÖRTÉNELEM
repatriálás lehetősége is. Ez már akkor újabb kérdéseket vetett fel. Például mi lesz a lakással, a telekkel, az autóval? Mi lesz a teljesen beilleszkedett gyerekkel, unokával? Sikerül-e otthonra, munkára találni Görögországban? 1981-ben írásban közölték az érintettekkel, hogy az emigráns státusz megszűnik, három hónapon belül mindenki döntsön arról, miként kívánja sorsát rendezni. Görög állampolgárként akar-e élni Görögországban, avagy magyar, esetleg görög állampolgárként Magyarországon. Ennek következtében 1986-ig nagyjából ezer fő települt vissza hazájába.2 Manapság, több mint fél évszázad elteltével a falu 1200 lakosa közül mindössze 360 a görög, illetve 2
8
szláv–makedón; a többiek már az elköltözött, vissza vándorolt görögök helyére került magyarok. A többnemzetiségű közösségben az emberek jó barátságban, előítéletek nélkül élnek. Maga a polgármester, Papalexisz Kosztasz görög nemzetiségű. Napjainkban a lakosság kisebb része dolgozik helyben, többségük távolabbi városokban (pl. Százhalombatta, Dunaújváros) talált magának munkahelyet. Ez természetesen hatással van a nemzetiségi létre is, mivel gyorsíthatja az asszimilációt. A görög öntudat kialakítása és fejlesztése érdekében egyre több nemzetiségi hagyományőrző csoport alakult a mára már magyar nyelvű községben. Egyre súlyosabban érinti a települést az elvándorlás is, amely egyrészt a nemzetiségi kötelékek lazulásával, másrészt a távoli munkalehetőségekkel magyarázható.3 Rácz Márk
forrás: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/gorogok/ mikent_a_madarak_1/pages/magyar/002_magyarorszagi_gorogok.htm 3 forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Beloiannisz
9
VÉLEMÉNY
Virtuális barlangok
Még mindig barlangban élünk Platón egy nagyszabású hasonlattal szemléltette azt, amit az érzékek tudás általi felszabadulása jelent: mindannyian képesek lehetünk felszakítani a minket béklyóban tartó köteleket, és körülnézni az ideák, vagyis az örök, ésszel felfogható dolgok és eszmék világában. Ehhez azonban el kell érnünk, hogy ne az érzékeink vezessenek, amelyek megtéveszthetők, és amelyek a falra vetített árnyakban is valóságos jelenségeket látnak. Átvitt értelemben Platón azt üzeni, hogy meg kell kérdőjeleznünk a minket körülvevő érzékszervek közvetítésével megjelenő, látható, kitapintható világot. Az ő elgondolása szerint ez választás kérdése, másrészt természetesen az emberiséget örökké előre hajtó, végső igazságot kereső metafizikai gondolkodás felszabadításáé. A huszonegyedik század azonban látszólag fordított irányt vett. Árnyképek szövik át világunkat, kezdve a barlanghasonlatra legjobban rímelő modern jelenséggel, a mozival. Azért csak látszólagos a vis�szafejlődés, mert ahogyan Platón tudatosan választotta az érzékeléstől való elfordulást, úgy mi is tudatosan választjuk az érzékek felé fordulást. Az elfordulás többek között ab-
ban fedezhető fel, hogy Platón nem tartotta sokra a művészeteket. Ugyanazt, amit a festők csinálnak – egészen pontosan a másolást –, egy tükörrel is megtehetjük, mégsem igaz, hogy „valóságos” tárgyakat vagy embereket hoztunk volna létre. A művészet nem hordoz valódi tudást arról, ami után a művész mintázta, vagyis aminek a másolata. Az ideáról, a mi világunkban megtalálható dolgok ésszel belátható lényegéről pedig végképp semmit sem tud mondani, mivel azoknak a földi másait, vagyis másolatait másolja. A művészet a másolat másolata, és mint ilyen, az ideáktól két fokkal lejjebb, az érzékelhető világon belül is legalul foglal helyet. Mégis, mi, a modern kor emberei lépten-nyomon különböző „tükrökhöz” fordulunk. A tükör pedig lehet torz, és láthatjuk benne fordítva az irányokat, de azért mégis
VÉLEMÉNY igaz, hogy amit látunk, mi magunk vagyunk. A tükörben magunkkal nézünk szembe, és még ha torz is a kép, önmagunkkal szembesít. A filmekben gyakori, hogy a főszereplő a tükör előtt állva gyakorolja, hogyan hódítson meg valakit, vagy hogyan kérjen bocsánatot. Önmagát látja ugyan, de úgy, mintha valaki más lenne; mint ahogyan a sorsdöntő pillanatban fogja látni a másik ember, akit szeret. A tükör olyan módon szembesít, hogy lehetőséget ad arra, hogy egy másik nézőpontból láthassuk magunkat. Ha Platón szerint az ábrázoló művészet tükör, akkor ezzel a tulajdonsággal is fel kell ruháznunk. A művészet is perspektívákat nyit meg, új és új nézőpontokkal gyarapítja saját nézőpontunkat. A különbség, ami Platón tudatlanjaitól elválaszt minket, az, hogy mi tudjuk, hogy amit látunk, nem a valóság, mint ahogy a tükörben megjelenő dolgokról is tudjuk, hogy nem a valódi dolgokat látjuk, hanem azok tükörképeit. Szeretjük a filmeket, a tévében futó sorozatokat, a videojátékokat, sőt, még az alternatív valóságot megnyitó virtuális játéktereket is, de egy percig sem hisszük, hogy amit látunk – vagyis érzéke-
10
lünk – azonos lenne a valósággal. Természetesen vannak kivételek. Néhány film, különösen az azonosulásra építő Paranormal Activity és a hasonló horrorfilmek, valamint néhány sorozat képes arra, hogy a nézőkkel elhitesse, hogy a szereplők valódiak. Azon alapul a sztárkultusz is, hogy a színészeket azonosítjuk a szerepeikkel, vagy legalábbis hasonló karakterűnek feltételezzük az élő ember személyiségét, mint a kitaláltakét. Viszont a valóságos és a vásznon megjelenő ember valamilyen szintű azonosítása esetén is világosan ki tudjuk mondani, hogy a film csak egy reprodukció – azaz „újra-jelenvalóvátétel”. Nem a feltételezett megtörtént eseményt tárja elénk, hanem az arról készült felvételt. Csak egy videót látunk, amiről elhihetjük, hogy igaz, de hihetjük azt is, hogy nem. Ez nem az érzékek csalódása, hanem az ítélőképes-
11
VÉLEMÉNY
ség – néhol tudatos – becsapása. Bizonyos mértékben a művészet kénytelen másolni a valóságot, de inkább úgy fogalmaznék, hogy a valóságos viszonyokat. A virtuális világnak, különösen a legnagyobb azonosulást megengedő videojátékok esetében, emberléptékűnek, azaz emberi méretekkel leírhatónak, a karakterek és a tárgyak viszonyának pedig a mi tapasztalataink szerint valószerűnek kell lennie. Nem lehet például a játékban egy doboz akkora, mint egy felhőkarcoló – hacsak nem speciális látványelem –, mert ekkora méretű dobozzal nem tudunk mit kezdeni. A karakternek, melyet irányítunk, szintén emberszerűnek kell lennie. Nem irányíthatjuk például egy pók összes lábát kezekként, mert erre vonatkozóan nincsenek emberi tapasztalataink. A videojátékok, animációs filmek tervezői a kitalált lények megtervezésekor valóságos élőlényeket tanulmányoznak. Bizonyos esetekben könnyen megállapíthatjuk,
hogy a kitalált lényt mely valóságos lényekből, esetleg mitológiai alakokból – amelyek szintén valóságos elemekből állnak – gyúrták össze. A legjobb science fiction filmek esetében is végig tudatában vagyunk, hogy a film világához tartozó lények nem léteznek. Ők csak annak a világnak részei, a miénknek nem. De vajon ettől még egyáltalán nem is léteznek? Platón elképzelésében eredendően két világ létezik. Az egyik az ideák világa, mely a végső valóság metafizikai magasságát jelenti, és amelyben egykor mindannyian több-kevesebb időt töltöttünk el, ami az ideák szemlélésével telt. Ez egy tisztán szellemi, belátással megközelíthető „túlvilág”, itt ismertük meg az isteni valóságot, és innen zuhantunk a földre, hogy megkezdjük emberi életeink hosszú sorát. A másik világ az, amelyben mindannyian élünk, ahová emberi természetünk szertelensége miatt lezuhantunk. Ebben a világban az érzékszerveink béklyóiba kötve élünk. Ez a világ a barlang, kint pedig az ideák világa várja azt, aki felismeri az érzékszervek rabságát, és ezzel képes kötelékeiből megszabadulni. Az ideák közvetítenek a két világ között, olyan módon, hogy másolataik az emberi világban megtalálhatók, és amikor ezeket szemléljük, visszaemlékezünk az
VÉLEMÉNY isteni világban szemlélt ideákra. Nem valami ilyesmi történt a legelső mozielőadáson is, amikor az emberek a robogó vonat vásznon megjelenő képét azonosították a valódi vonattal, és egy pillanatra rémület lett úrrá rajtuk? Pedig biztosan tudták, hogy a kis, kávéházi teremben nem fér el egy mozdony, mégis, a reprezentáció visszautalt az „igazira”. Nem valami ilyesmi történt, amikor civilizáció előtti életmódban élő törzseknek filmeket mutattak, és ők a plánokat, képkivágásokat valódi mészárlásként élték meg, ahol az emberek fejét vagy végtagjait levágták, hogy beleférjenek a képbe? Mi, huszadik és huszonegyedik századi emberek megkettőztük az emberi világot. A valódi mellett megjelent a virtuális, és bár a kettő nem azonos, ennek tudatában is vagyunk. A kettő között az érzékelésünk, és főleg értelmünk közvetít, amely felismeri, hogy a virtuális és az anyagi dolog hasonló – érzékelésünk szerint akár azonos is lehetne –, mégsem az. Hogyan létezhetne például játékfüggőség, ha ugyanabba a világba sorolnánk a videojátékokat, amelyben ténylegesen élünk? A szétválasztottság nyilvánvaló, mivel a valóságtól nem lehetünk függők. A függőség éppen a menekülést jelenti a valóság elől. Annak ellenére, hogy a virtuális és a valódi világ külön-
12
választható, kapcsolatban is kell állniuk egymással, mert másképp nem lehetnének különállóként, önmagukban meghatározhatók, mivel hiányozna az összehasonlításhoz szükséges másik oldal. Az összeköttetést és átjárást pedig az érzékelés, illetve a mindkét világban jelen lévő elemek biztosítják – csakúgy, mint Platón filozófiájában az ideák. Az ész belátása mindig az érzékelés után történik. A belátás mint „felismerés” és egyben elkülönítés az, ami elsődlegesen elválasztja a virtuálist a valóságostól, és segít minket tájékozódni, a barlangból ki, majd vissza oda. Borsos Betti
13
FILMMŰVÉSZET
Bolyongás a filmek világában Minden road movie egy Odüsszeia?
Létezik egy alkotás, amelyet több évezreddel ezelőtt vetettek papírra. Keletkezésének körülményeit csak legendák sejtetik, még maga a szerző személye is nagy talányt jelent az utókor számára. De bármikor, bármilyen helyzetben, bárki tollából született is valójában a mű, annyit leszögezhetünk, hogy ott és akkor valami olyan jött létre, ami később a világirodalom egyik alappillérévé vált. Úgy bizony, ez a mű az Odüsszeia. A keletkezése óta eltelt több ezer év a világ folyamatos változásának időszaka volt, pont ezért tehát érthető, ha az eposz viszonylag nehezen befogadható a mai ember, főleg egy tizenéves számára. Mindenesetre a cím elhangzását követő azonnali szájhúzás előtt érdemes emlékeztetnünk magunkat arra a tényre, hogy az Odüsszeia jelentősége kétségbevonhatatlan. Amikor pedig erre gondolunk, nyilvánvalóan az irodalomra gyakorolt hatása az, ami először eszünkbe jut, pedig korántsem ez az egyetlen terület, amely kapcsán felvetődhet az említett jelentősége. Elsőre talán eszünkbe sem jutna, hogy hány olyan film akad, amit még ennyi évvel később is – habár már csak közvetett módon
– az Odüsszeiában megfogalmazott alapélmény ihletett. Bármilyen meglepő is, elsősorban a road movie műfajáról van itt szó. Bár a kifejezésnek egyelőre nincs magyar megfelelője, olyan alkotásokat sorolhatunk ide, amikben meghatározó az utazás fogalma. Habár maga az utazás rengeteg, egymástól teljesen eltérő történetnek szolgál alapul, mégis vannak bizonyos visszatérő jegyek, amik minden esetben felbukkannak. Ilyen lehet például a szabadságvágy és ehhez kapcsolódóan a menekülés fogalma; de legtöbbször szintén nagyon fontos szerepet kap az önkeresés, illetve az önmegismerés folyamata is. Mint látjuk, az utazás szó már önmagában is számtalan asszociációt indíthat el bennünk. Nyilvánvalóan nem most és nem is a road movie-k kapcsán találkozunk először ezzel a toposszal, hiszen az Odüsszeia is ugyanerre a sémára és motívumrendszerre épül. Épp ezért nem tévedhetünk nagyot, ha kijelentjük, hogy az említett mű fontos előzménye volt a road movie mint műfaj kialakulásának. Meglepő módon igen széles azon filmek palettája, melyeket nyugodt szívvel sorolhatunk a
FILMMŰVÉSZET
road movie kategóriájába. Akad köztük akciófilm, kalandfilm, horror, de gyakori eset, hogy vígjátékok, illetve romantikus filmek is hasonló sémán alapulnak. A műfaji sokszínűség jegyében tehát álljon itt pár olyan alkotás címe, amiben igencsak eltérő környezetben, korban és módokon érvényesül a már oly sokat emlegetett jelenség – a teljesség igénye nélkül. Szelíd motorosok (Easy Rider, 1969) – amerikai filmdráma Az üldözők (The Searchers, 1956) – amerikai western Óz, a csodák csodája (The Wizard of Oz, 1939) – amerikai musical Éjszakai rohanás (Midnight Run, 1988) – amerikai kalandfilm Foglalkozása: riporter (Professione: reporter, 1975) – olasz–francia–spanyol–amerikai filmdráma
14
Száguldás a semmibe (Vanishing Point, 1997) – amerikai akciófilm Terhes társaság (Due Date, 2010) – amerikai vígjáték A Kenguru (1975) – magyar játékfilm Talán furcsának tűnhet, hogy akad összekötő kapocs egy jóval időszámításunk előtt íródott eposz és egy 2010-es amerikai vígjáték között, mindez mégsem csupán puszta spekuláció és belemagyarázás. Ha nyitottak vagyunk arra, hogy teljességében szemléljük a dolgokat, akkor rá kell ébrednünk, hogy bármely modern alkotás létrejötte elképzelhetetlen lett volna az évezredes hagyományok felhasználása és újraértelmezése nélkül. Suhajda Enikő
15
FILMMŰVÉSZET
Filmműfajok I. – A filmeposz Filmes műfaj. Rengeteget ismerünk közülük, és magabiztosan dobálózunk a kifejezésekkel, hiszen látszatra könnyen körvonalazhatóak: vígjáték, dráma, western, dokumentumfilm, animáció. Mégis sokszor csapdába csalhatjuk saját magunkat egy-egy kijelentéssel, mert a műfajmeghatározásnak megvannak a buktatói. Kinek mit jelent pontosan a horror és a thriller közötti mezsgye? Miért a legveszélyesebb filmes műfaj a notórius „snuff”, egyáltalán létezik-e ilyen film? Mi az az „exploitation”, és miként forradalmasította a film gyártást? A neve ellenére miért főképp amerikai filmekre használjuk a „noir” jelzőt? Ilyen és hasonló kérdésekre próbálok válaszokat keresni egy-egy műfaj körbejárásával. Kezdjünk egy egyre nehezebben meghatározható műfajjal, a filmeposszal. Az angol szaknyelv „epic film” kifejezése egyszerre hordoz magában negatív és pozitív felhangot is. A monumentalitás az egyik ismérve, emiatt is igazi amerikai műfaj, hiszen minden tekintetben a nagyságot jelenti: hatalmas költségvetés, díszletek, színészek, időtartam, történeti ív. Épp grandiózus léte miatt néha pátoszba esik a próbálkozás, a nagyravágyó rendezők a lehető legtöbbet próbálják belepréselni alkotásaikba, így a felvételek gyakran heteket,
hónapokat csúsznak; a dicsőséget hozó főszereplői említésért küzdő színészek bakkecskeként fejelnek össze kollégáikkal; a költségek pedig exponenciálisan emelkednek a leforgatott percek számával. Mindeközben a magyar filmeposz kifejezés inkább csak az alkotás hos�szára összpontosul, javarészt a két és fél, három óránál hosszabb műveket soroljuk ide. Már itt felmerülnek ellentmondások: Tarr Béla Sátántangója a maga hét órájával joggal pályázhatna a műfaj tagjai közé, azonban a többi tekintetben nem feltétlenül felel meg a feltételeknek. Melyek tehát a filmeposz nemzetközileg elfogadott kritériumai? A filmeposz időtartama és költségvetése általában hosszabb és nagyobb az átlagos filmekénél. Rengeteg híres név szerepelt bennük, főleg a hőskorszakban (a filmstúdiók oligarchikus menetű érájában egy-egy „filmistálló” az összes ismert színészét kivezényelte egy nagyszabású produkció forgatására), illetve gyakran működtek több száz fős statisztasereggel. Az embertömeghez grandiózus díszletek, különleges és valós földrajzi helyszíneken készített felvételek (a filmgyártás kezdeti évtizedeiben ez szenzációnak számított) és pompás jelmezek dukáltak. A filmzenének szintén meg kellett testesítenie az alkotás hatalmas
FILMMŰVÉSZET 16
voltát. És természetesen nem volt elhanyagolható az a tényező sem, hogy a forgatókönyv inspiráló és történelmi/irodalmi legyen, egy küzdő hősről vagy a mindent legyőző Jóról szóljon. A filmeposzról gondolhatjuk azt is, hogy manapság már nem aktív műfaj, vagy teljesen átalakult valami mássá. Költségvetés tekintetében általában a hollywoodi filmgyártás fő profitgépezetei, a nyári és ünnepi időszakokra becélzott, úgynevezett „blockbuster” filmek uralják a mezőnyt, szuperhősökkel, befutott sztárszínészekkel és a legújabb technikai vívmányokkal felszerelkezve. Ezeket, bár a szó szoros értelmében megtestesítik a filmipar evolúciójának kortárs film eposzi elvárásait, én nem szívesen illetem e névvel, hiszen éppen ezek a filmek érik el azt a negatív hatást, melynek eredményeként az amerikai filmipar a csihi-puhi akciósztárok, robbanások, maníros és sablonos történetvezetés, valamint alpári humor által válik jellemezhetővé. Ebből a szempontból
tehát én azt a véleményt pártolom, miszerint a filmeposz egy részben kihalt műfaj, mely időről időre újra felbukkan a középszerűség mocsarából. A filmeposz általában nem egy teljesen önállóan besorolható műfaj, gyakran hallhatunk történelmi, háborús és drámai eposzokról. A bibliai történetek felelevenítése főleg az ötvenes években volt siker biztos vállalkozás, ekkorra datálható a Ben Hur és a Tízparancsolat. Történelmi események és hősies személyiségek felidézésére hivatott az Arábiai Lawrence, Az angol beteg, a Spartacus, a Rettenthetetlen, a Gandhi és Az utolsó kínai császár. Háborús történeteket mesél el a Ryan közlegény megmentése, az Apokalipszis most, A leghosszabb nap és a Híd a Kwai folyón. Ide sorolható a fantasztikus elemekkel bíró filmeposzok sora, mint a 2001: Űrodüsszeia, a Gyűrűk ura- és Harry Potter-filmek, a Csillagok háborúja „űropera”; illetve gyakran a világirodalom legfontosabb műveinek feldolgozása
17
FILMMŰVÉSZET
is eposzi magasságokra tör, mint az Elfújta a szél, de magyar alkotásként itt foglalhat helyet az Egri csillagok és A kőszívű ember fiai is. Az amerikai kontinens felfedezését (1492: A paradicsom meghódítása), kalandos felkutatását (A vadnyugat hőskora), westernhősei életét (Volt egyszer egy vadnyugat és két folytatása) és jelenkori társadalmát (A keresztapa-trilógia) is végigkövethetjük eposzi távlatokban. Azonban ez nemcsak amerikai műfaj, néhány világszerte ismert példája: a japán A hét szamuráj, a szovjet Bondarcsuk Háború és békéje (mely vetekszik a Sátántangó hétórás játékidejével), a német Das Boot (egy második világháborús tengeralattjáró története), valamint a Bolyai tematikájában is szereplő A párduc és az Andrej Rubljov. Az amerikai filmtörténet végigkövethető az eposzok idősíkján – első világhírű rendezőjük, D. W. Griffith nagybecsű filmjeitől (Amerika hőskora, Türelmetlenség) az elmúlt évek legdrágább és egyben legnagyobb bevételeket kaszáló alkotásaiig (James Camerontól a Titanic és az Avatar). És akkor még nem is említettük például az eposzi méretű katasztrófafilmeket, mert ilyenek is vannak: a Pokoli torony és a Poszeidon katasztrófa a hetvenes években új életet lehelt a műfajba; de kis túlzással ide sorolható a technikai vívmányok bemutatására hivatott Armageddon, A függetlenség napja és a Deep
Impact is. A vígjáték sem marad ki a sorból: a fergeteges humorú Bolond, bolond világ 1963-ban felvonultatta az amerikai komédiások elitjét egy őrületes, sokszereplős kincsvadászat, „flúgos futam” keretein belül. A filmeposz tehát egy javában faramuci műfaj, mely az elmúlt század ötvenes–hatvanas éveiben élte aranykorát, az elmúlt években pedig a filmfogyasztási igényekhez és trendekhez igazodva igyekszik alkalmazkodni. Ezen alkotások gyártásvezetői a lehető legtöbb pénzt és energiát fektetik bele abba, hogy ezek a monstre produkciók uralják a bevételi statisztikák rekordjait. A fent említetteket vizsgálva nem csoda, hogy a Legjobb film Oscar-díjért folyó versenyben gyakran előkelő helyen szerepelnek a filmeposzok. Elég csak az ötvenes éveket nézni, ahol a tíz nyertes filmből ötre egyértelműen ráhúzható az eposzi jelleg, három másik pedig néhány elemében tükrözi a monumentális filmalkotások jellemzőit, míg csupán a visszafogottabb, drámai Marty és a Rakparton operál bensőségesebb elemekkel. De a hatvanas és hetvenes években szintén tíz-tizenegy olyan alkotás nyerte el az Amerikai Filmakadémia fődíját, mely filmeposznak minősíthető. Ha a filmeposzok ideje le is járt, nyomukat sokáig fogja őrizni a filmtörténelem. Lőrincz Gábor
FILMMŰVÉSZET
18
Kalandozások a filmtörténetben: Doktor Zsivágó 13-14 éves lehettem, amikor apám megnézetett velem három filmet: a Hegedűs a háztetőnt, a Doktor Zsivágót és a Zorbát. Tipikus tinédzserként az első reakcióm a tiltakozás volt, majd miután legyűrtem a dacot, elkezdtem figyelni a filmekre, és mindhárom maradandó nyomot hagyott bennem. Apám úgy emlegette ezt a három alkotást, hogy ő részben ezekből tanult meg angolul, mert az akcentusos kiejtést könnyebben megértette, mint az angol anyanyelvűek beszédét. Igaz is, hiszen mindhárom férfi főszereplő, Anthony Quinn, Omar Sharif és Topol is más-más területről érkezett a brit és amerikai filmiparba. A Hegedűs a háztetőn immáron tizenöt éve az egyik kedvenc musicalem, talán húsznál is többször láttam, és menthetetlenül beleszerettem a zenéjébe; a Zorbát hosszú évek után az első bolyais foglalkozásomon fedeztem fel újra; a Doktor Zsivágót viszont azóta csak egyszer láttam, most a cikk kedvéért néztem meg újra. Újból elvarázsolt zenéjével, képi világával. Borisz Paszternak legismertebb regénye csaknem négy évtizedet ölel fel; főhőse, Jurij Zsivágó doktor élettörténetét dolgozza fel gyermekkorától kezdve az októberi forradalmon át a második világháborúig. Paszternak az irodalmi
Nobel-díj egyik leghírhedtebb díjazottja lett, az 1958-as kitüntetést ugyanis állami nyomásra vissza kényszerült utasítani. Míg hazájában elítélték művének gondolatvilága miatt, nyugaton a regény hatalmas népszerűségnek örvendett. Irodalmi díja után hét évvel jelent meg a filmváltozat, mely a mai napig az egyik legsikeresebb mozgókép: egy 2010-es adat szerint a jegyárak értéknövekedését is beleszámítva ez a film tudja magáénak a nyolcadik legmagasabb bevételt a moziipar történelme során. A történet keretét Jurij Zsivágó bátyja, Yevgraf adja, aki KGB-tisztként a második világháború lezajlása után keresi égen-földön öccse és a gyönyörű Lara közös gyermekét. Az öcs, Jurij életébe kapunk betekintést, ahogy fiatalon elveszíti édesanyját, és a család közeli barátai befogadják, így együtt cseperedik későbbi feleségével, Tonyával. Zsivágó orvosnak készül, és érzelmes verseket ír, miközben a párhuzamos történetben a serdülő Lara történetét is megismerjük, ahogy anyja udvarlója egyre erőszakosabban közeledik hozzá, ő maga pedig egy idealista fiatalemberhez készül feleségül menni. A két szál összegabalyodik, Oroszország történelme változá sokon megy keresztül, és vele együtt a főszereplők élete is meg-
19
FILMMŰVÉSZET
bolydul. Jurij és Lara a frontra kerül gyógyászati céllal, és elkezdődik életük végéig tartó kölcsönös vonzódásuk. A változatos történet során Jurij és Lara nézőpontját követve vizsgáljuk meg az újdonsült szovjet állam társadalmi kudarcait, valamint a folyamatos konfliktusok egyénre mért hatását. A háromórás történet java része hűvös színekkel, szürkével és barnával operál, olykor jelenik csak meg az izzó vörös: a film elején a luxus jelképeként szerepel (Lara gyönyörű ruhája, a szalonok drága berendezése), később hatalmi jelvényekként (a szovjet koloratúrában egyértelműen a vörös dominál), Lara jelképes balalajkájaként; egy vérfolt pedig a kudarcba fulladt békés tüntetésen történt érthetetlen gyilkosságot hangsúlyozza. A színészgárda legendás alakokkal van teletűzdelve: a címszerepben az egyiptomi születésű Omar Sharif tündököl legjobb színészi díjra jelölt alakítással; az örök és soha be nem teljesülő szerelmet megtestesítő Larát pedig Julie Christie játssza, aki egy szintén 1965-ös filmért nyert főszereplőként Oscart. A további szereplők többek között Rod Steiger, Alec Guinness, az itt debütáló Geraldine Chaplin (Charlie, a legendás kis toprongyos figura megszemélyesítőjének lánya), a mellékszereplők között díjra jelölt Tom Courtenay, továbbá Werner Herzog német filmrendező kedvenc színésze, Klaus Kinski. Nyúlfarknyi szerepet
kapott a filmben Muráti Lili, aki az egyik feszült jelenetben majdnem életét vesztette egy baleset során. A film kapcsán mindenképp megemlítendő a zenei aláfestés. David Lean rendező, akinek előző filmje, a három évvel korábbi Arábiai Lawrence a filmtörténet egyik legmonumentálisabb alkotása, igyekezett a jól bevált stábtagokat átültetni következő projektjébe. Így került a forgatókönyvíró, az operatőr és több színész mellett Maurice Jarre (Jean Michel Jarre apja) a Doktor Zsivágó stáblistájára. Jarre leitmotifja Lara karakteréhez a film népszerűségének egyik fő indoka, a nagyzenekar által kísért balalajkadallam pedig a filmtörténet egyik legkedveltebb zenei témája lett. Többek között ez a motívum is hozzájárult ahhoz, hogy a Doktor Zsivágó a be nem teljesült, igaz szerelem egyik mintapéldája legyen a filmművészetben: ha hihetünk az aranyosan bohókás Kutyátlanok kíméljenek című 2005-ös romantikus vígjátéknak, a film varázsa még fél évszázaddal később is releváns – ugyanis a férfi főszereplőt alakító John Cusack érzelmi mentsvára a film, és csak akkor érzi igazán, hogy a Diane Lane alakította nő illik hozzá, mikor kölcsönösen megtudják, hogy a másik is imádja a Doktor Zsivágót. Lőrincz Gábor
Gyros
A legnépszerűbb görög étel
A húshoz: 4 tk szárított oregánó 1 tk édesnemes paprika 4 tk fokhagyma-granulátum 3 tk só 2 tk őrölt fekete bors 1 tk őrölt szerecsendió 1 kg csirke felsőcombfilé (bőrös) 2-3 ek olívaolaj
20
A tzatzikihez: 3 gerezd fokhagyma 1 tk só 1/2 tk őrölt fekete bors 3 ek olívaolaj 1 ek fehérborecet 2,5 dl tejföl 2,5 dl görög joghurt 2 kígyóuborka ízlés szerint kapor
A húshoz a fűszereket egy kisebb tálban összekeverjük. A hagyományos gyrosnál ezt a fűszerkeveréket vastagon a hússzeletekre dolgozzák, mielőtt a nyársra húzzák, ezért nagy mennyiségekben készítik el. Ha nagyon szeretnénk, dolgozhatunk előre bekevert gyros-fűszerkeverékkel is. Ha ezzel megvagyunk, egy tepsi alját meglocsoljuk az olajjal, rádobáljuk a húsdarabokat, és kézzel jól beledolgozzuk a fűszerkeveréket. A húsnak jót tesz, ha egy pár órán keresztül így, a tepsiben állni hagyjuk, hogy összeérjenek az ízek. Ezután 180 fokos sütőben 30 percig sütjük. A kész darabokat csíkokra vágjuk, és serpenyőben egy pici olajon még átpirítjuk, hogy jó ropogós legyen a külsejük. A tzatzikihez a fokhagymát a fűszerekkel együtt mozsárban összetörjük, hozzáöntjük az olajat és a fehérborecetet, majd jól összekeverjük. A tejfölt és a görög joghurtot egy tálban habverővel egyenletesre dolgozzuk, majd elkeverjük benne a fokhagymás keveréket is. Végül nagylyukú reszelőn belereszeljük a meghámozott kígyóuborkát. Aki szereti, a kaprot a végén keverje bele. Ha tányérról szeretnénk enni a gyrost, akkor meg is vagyunk vele, ízlés szerint vágunk hozzá paradicsomot, hagymát, akár csalamádét is. Ha pitában szeretnénk elkészíteni, akkor azokat olajos serpenyőben (például abban, amiben a húst átpirítottuk) kicsit felmelegítjük mindkét oldalukon, levágjuk az egyik végüket, és a középső üregbe szépen belehalmozzuk tetszés szerinti sorrendben a húst, a tzatzikit, a paradicsomot, a hagymát és esetleg egy kis erős paprikás csípősszószt. Jó étvágyat! forrás: streetkitchen.hu