Meg Cabot EGY IGAZI AMERIKAI LÁNY
Samantha (Sam) Madison egy tizenéves amerikai lány, aki se nem olyan szép és népszerű, mint a nővére, Lucy (hogy is lehetne, hisz a rettenetes világ elleni lázadása jelképéül az összes ruháját feketére festi, s bozontos hajjal bakancsban jár-kel), se nem olyan okos, mint a húga, Rebecca, csak egy egyszerű, átlagos tini, akinek az életét a rajzolás és ska zenék hallgatása tölti ki. Ja és persze titkos szerelme: Jack. De mit tehet az ember, ha rajongása tárgya történetesen épp a saját nővérének a fiúja? Sok mindent nem, csak anynyit, hogy érzéseit megosztja egyetlen barátnőjével, Catherinnel, akiben remek partnerre lelt a suli menő diákjainak utálatában. Na és természetesen a naplójával, melyből mi is megtudhatjuk, mi az a tíz dolog, amiért ki nem állhatja Lucyt, amiért olyan szeretne lenni, mint a No-Doubt nevű banda énekesnője, s legfőképpen melyek azok az érvek, amiért a nővére barátjának őt kellene szeretnie. Szóval Sam csak álmodozik... Aztán megismerkedik Daviddel, aki kedves, aranyos, szeretnivaló, s nem utolsó sorban épp olyan, mint ő, azt leszámítva, hogy történetesen az elnök fia. És a bonyodalmak csak most kezdődnek... A könyv heteken át szerepelt és vezette az amerikai sikerlistákat Ciceró Könyvstúdió A mű eredeti címe All American Girl Fordította Lacza Katalin A fedéltervet az eredeti kiadás alapján Buzay István készítette ISSN 1586-2674 ISBN 963 539 395 4 © Meggin Cabot, 2002 © Lacza Katalin, Hungarian Translation, 2003 Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft. 1133 Budapest, Pozsonyi út 61. Telefon és fax: 239-0180,329-0879 Felelős kiadó: Szamosi Ivánné ügyvezető igazgató
2001. SZEPTEMBER 11-E
AMERIKA IGAZI HŐSEINEK
Napló
Nos, lássuk a tíz legfőbb okot, amiért ki nem állhatom a nővéremet, Lucyt: 10. Az összes levetett holmiját én kapom, még a melltartóit is. 9.Ha azt merem mondani, hogy nekem nem kellenek a levetett cuccai, a melltartója meg aztán különösen nem. Na, hát akkor nyomban megkapom az egyórás kiselőadást a pazarlásról meg a környezet védelméről. Én igenis törődöm a környezettel! De ez nem azt jelenti, hogy a nővérem kinőtt melltartóját akarnám. Megmondtam anyának, hogy nem látom okát, miért kellene nekem egyáltalán bármiféle melltartót is hordanom, tekintve, hogy nem nagyon van mit tartanom benne, mire Lucy megjegyezte, hogy ha most nem kezdek el melltartót viselni, akkor, ha valaha is nő valami arra a tájékra, az olyan lógós lesz, mint azoknak a bennszülött nőknek, akiket a Discovery Channelen mutogatnak. 8.Na, ez a másik ok, amiért ki nem állhatom Lucyt. Hogy mindig ilyen megjegyzéseket tesz. Ha engem kérdeznének, szerintem az lenne a legjobb megoldás, ha Lucy régi melltartóit elküldenénk azoknak a bennszülött nőknek. 7.A telefonbeszélgetései valahogy így hangzanak: „Nem létezik... Na és mit mondott?... És mit mondott?... Én aztán nem. Egyáltalán nem... Ezt meg ki mondta?... Hát ez nem igaz... Nem, én nem... Egyáltalán nem kedvelem azt a fickót... Na jó, lehet, hogy egy kicsit talán mégis. Jaj, le kell tennem telefont várok.” 6. Ő a pompon lányok vezetője. Értitek? A pompon lányok vezetője. Mintha nem lenne az is épp elég, hogy azzal tölti az összes idejét, hogy egy csapat Neander-völgyi között ugrabugrál fel-alá a futballpályán pomponokat rázogatva. Nem, még az estéit is ezzel kell töltenie. És mivel anya és apa
megingathatatlanul ragaszkodnak ehhez a „vacsoraidő a családé” dologhoz, lehet találgatni, mit csinálunk mindennap fél hatkor... És hogy olyankor ki éhes. 5.Az összes tanáromtól azt hallom: „Tudod, Samantha, mikor két évvel ezelőtt Lucy idejárt ebbe az osztályba, őt soha nem kellett figyelmeztetnem, hogy: a) használjon dupla sorközt az irományaiban; b) vigye át az egyet, ha papíron összead: c) használjon nagybetűket németórán: d) ne felejtse otthon az úszódresszét: e) vegye le a füléről a fejhallgatót, amikor a hangosbemondón a reggeli közleményeket olvassák fel: f) ne rajzoljon a nadrágjára.” 4.Neki van barátja. És nem is akármilyen barátja, hanem menő barátja. És ez olyasvalami, ami egyáltalán nem szokványos a mi iskolai felállásunkban: egy pompon lány, aki menő sráccal jár. Sőt, mi több, nem elég, hogy egyáltalán nem ciki a srác, még lázadó is, mint én. Csak ő tényleg teljes gőzzel az. Tudjátok, fekete katonai dzsekiben járkál. Doc Martens bakancsban, és masszív kettes, meg minden. Ráadásul lógós fülbevalót hord. S bár nem mondanám, hogy Jack különösebben művelt, nagyon tehetséges és kreatív művész. A hátrányos helyzetű amerikai fiatalokról festett képeit például mindig kiakasztják az ebédlő falára. És senki nem rajzol bajuszt rájuk, mint ahogy azt minden bizonnyal tennék, ha az enyémek lennének. Jack képei mármint. És ha ez még mindig nem lenne elég, anya és apa ki nem állhatják őt, mert sokkal több lenne benne, mint amennyit kihoz magából, mert tekintélyelv megsértése miatt felfüggesztették az iskolában, s mert szemtől szembe Carolnak és Richardnak szólítja őket az illendő Mr. és Mrs. Madison helyett. Ez annyira nem fair, hogy Lucy nem csak hogy jó fej sráccal jár,de ráadásul olyan sráccal, akit a szüleink ki nem állhatnak, akiért én azóta imádkozom, amióta az eszemet tudom. Bár, a dolgok jelenlegi állását tekintve, azt hiszem, bármiféle baráttal meg lennék elégedve. 3. Annak ellenére, hogy egy lázadó művésztípussal jár, valami stréber helyett, Lucy valahogy mégis a legnépszerűbb lányok egyike a suliban. Minden hétvégén rendre házibulikra és táncos programokra hívják, de olyan sok helyre, hogy egyszerűen képtelen mindegyikre elmenni, úgyhogy
olyanokat szokott mondani, hogy: „Hé, Sam, miért nem mentek el Catherine-nel, mondjuk, mint az én képviselőim?”, bár ha Catherine és én valaha is betennénk a lábunkat egy ilyen helyre, azonnal kis hülye másodikosnak nyilvánítanának minket, és pillanatokon belül az utcán találnánk magunkat. 2. Remekül kijön apával és anyával - ha ezt a Jack dolgot leszámítjuk -, és ez mindig is így volt. Még a kishúgunkkal, Rebeccával is megtalálja a hangot, pedig Rebecca egy speciális iskolába jár, ahová a kiemelkedő képességű gyerekek, és praktikusan szólva egy hülye okostojás. De az első és legfőbb ok, amiért ki nem állhatom a nővéremet, Lucyt: 1. Mert beárult a szüleimnél a sztárrajzaim miatt.
1 Azt mondja, Ő nem akarta. Azt mondja, a szobámban talált rájuk, és egyszerűen olyan jók voltak, hogy nem tudta nem megmutatni anyának. Természetesen az eszébe sem jutott, hogy alapvetően semmi keresnivalója sem lett volna a szobámban. Amikor a szemére vetettem, hogy teljes mértékben semmibe veszi a magánszférára vonatkozó, alkotmány által biztosított személyiségi jogaimat, csak értetlen tekintettel meredt rám, hogy „Mi van?”, pedig épp ebben a félévben gyűri az USA államrendszere c. kurzust a suliban. Annyit tudott felhozni magyarázatként, hogy a szempilla göndörítőjét kereste. Hahó! Mintha én valaha is kölcsönvennék valamit, ami az övé. Különösképp egy olyan valamit, amivel a hatalmas, kidülledt szeme körül matatott. A szempilla göndörít ő helyett, ami természetesen nem volt nálam, Lucy megtalálta az e heti rajzaimat, s az aznapi vacsora alkalmával az egész pakkot be is mutatta anyának. Nos - jelentette ki anya szárazon. - Most már legalább tudjuk, hogy sikerült azt a hármas alát begyűjtened németből, nemde, Sam? Ezt abból sikerült megállapítania, hogy a rajzok a németkönyvemben voltak elrejtve. Ez az a fickó akar lenni a Hazafiból? - tudakolta apa. - És ki az, akit iderajzoltál mellé? Csak nem... csak nem Catherine? A német - jegyeztem meg, nehogy a lényeg elkerülje a figyelmüket egy ostoba nyelv. A német nem ostoba - tájékoztatott a kishúgom, Rebecca. - A németek olyan népcsoportokig tudják visszavezetni az eredetüket, amelyek már a Római Birodalom idején is léteztek. A nyelvük pedig több ezer évvel ezelőtt keletkezett, ősi és gyönyörű. Hát aztán? - vitatkoztam. - Azt is tudod, hogy az összes főnevet nagybetűvel írják? Ennek meg mi értelme van? Hmmm - lapozott anya a németfüzetem elejére. - Ez meg mi itt? Apa nem adta fel: Sam, mi a csodának rajzolsz te olyanokat, hogy Catherine együtt ül valami lónak a hátán, azzal a fickóval a Hazafiból? Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz, Richard - dugta anya a németfüzetemet apa orra alá.
Saját védelmemben csak annyit tudok elmondani, hogy akár tetszik, akár nem, kapitalista társadalomban élünk. Én pusztán az önmegvalósításhoz fűződő jogaimat gyakoroltam azáltal, hogy elláttam a közösséget - mely közösséget a John Adams Gimnázium leánytanulóinak többsége alkotja - egy termékkel, amelyről úgy láttam, hogy van rá kereslet. Azt gondolnánk, hogy az ember apja, aki történetesen nemzetközi közgazdász a Világbanknál, talán megérti ezt. De abból, amilyen döbbent hangon felolvasott a németfüzetemből, nyomban leszűrtem, hogy nem értette meg. A legcsekélyebb mértékben sem. Te és Josh Harnett: - olvasta apa hangosan - tizenöt dollár. Te és Josh Harnett egy lakatlan szigeten: húsz dollár. Te és Justin Timberlake: tíz dollár. Te és Justin Timberlake egy vízesés alatt: tizenöt dollár. Te és Keanu Reeves: tizenöt dollár. Te és... - apa felpillantott. - Keanu és Josh miért drágább, mint Justin? Azért - magyaráztam -, mert Justinnak kevesebb a haja. Aha - bólintott rá apa. - Értem. Te és Keanu Reeves raftingolás közben: húsz dollár. Te és James van der Beek: tizenöt dollár. Te és James van der Beek, siklóernyőzés közben: húsz... De anya nem engedte, hogy folytassa. A napnál világosabb - állapította meg a tárgyalótermi hangján (a mamám környezetvédelemre specializálódott jogász, és ha van valami, amit nem szívesen tesz az ember, akkor az az, amitől a mamám előveszi a tárgyalótermi hanghordozását) -, hogy Samanthának nehezére esik odafigyelni németórán. És úgy tűnik, az egyetlen ok, amiért Samanthának nehezére esik odafigyelni németórán, az az, hogy nincsen semmi olyan elfoglaltsága, amelyben levezethetné a kreatív energiáit. Úgy gondolom, hogy ha találnánk neki valami ilyetén elfoglaltságot, az osztályzatai németből rögvest látványos javulást mutatnának. Ez máris megmagyarázza, hogy amikor másnap hazaért a munkából, a mamám miért bökött rám és miért jelentette ki: Mostantól fogva minden kedden és csütörtökön fél négytől fél hatig rajzórákat fog venni a kisasszony. Hűha. Kemény. Úgy látszik, anyának nem tűnt fel, hogy anélkül is tökéletesen tudok rajzolni, hogy valaha egyetlen leckét is vettem volna. Leszámítva természetesen az iskolai rajzórákat. És úgy látszik, anyának az sem tűnt fel, hogy ezek a művészeti különórák korántsem lennének jók arra, hogy levezethessem a felgyülemlett kreatív energiáimat, hanem inkább arra, hogy
tökéletesen kiirtsák belőlem a meglévő természetes tehetséget és az összes egyéni stílust, amim csak lehet. Hogyan is maradhatnék hű a személyes látásmódomhoz, úgy, mint Van Gogh, amikor valaki mindig ott kukucskál a vállam fölött és előírja, mit hogyan csináljak. Nagyon köszönöm - mordultam rá Lucyra, mikor egy kicsit később beleszaladtam a közös fürdőszobánkban. Épp a szempilláit próbálta elkülöníteni egymástól egy biztosítótű segítségével a tükör előtt. Tette ezt annak ellenére, hogy a házvezetőnőnk, Theresa, már vagy ezerszer előadta neki az unokahúgának, Rosának a történetét, akinek sikerült ily módon kiszúrnia az egyik szemét. Lucy a biztosítótű mögül rám meredt. Mi a csodát csináltam? Nem hiszem el, hogy fogalma sincs róla. Árulkodtál anyánál! - kiabáltam. - A rajzaimról! Istenem, te meghibbantál - jelentette ki Lucy, miközben az alsó szempilláin bűvészkedett tovább a biztosítótűvel. - Ki ne találd, hogy valami bajod van ezzel! Ennél nagyobb szívességet nem is tehettem volna neked. Szívességet?? - Hát ez kiakasztó. - Hatalmas slamasztikába kerültem miattad! Most kétszer egy héten valami idióta rajzórára kell járnom suli után, amikor az alatt az idő alatt, öööö... tévét is nézhetnék. Lucy a szemét forgatta. Hát nem igaz, hogy nem fogod fel! A húgom vagy. Egyszerűen nem nézhetem tétlenül, hogy te legyél az iskola legnagyobb bénája. Semmi tanórán kívüli dologban nem veszel részt. Állandóan ezekben a borzalmas fekete göncökben mászkálsz. Még azt sem hagyod, hogy legalább a hajadat megcsináljam. Szóval, valamit tennem kellett már. Ki tudja, ez talán bejön. Lehet, hogy híres művész lesz belőled. Mint mondjuk Georgia O'Keeffe. Tudod te egyáltalán, Lucy, mit festett Georgia O'Keeffe, amitő l híres lett? - tudakoltam. Mikor nemmel felelt, felvilágosítottam: - Vaginát. Arról szólnak az ő híres festményei. Vagy, ahogy Rebecca megfogalmazta, miközben rajongott sorozata, a Star Trek végeláthatatlan regény folyamának legújabb részébe nyakig beletemetkezve épp arra járt: Pontosabban szólva, Ms. O'Keeffe szervesen absztrakt képei, olyan virágok buja reprezentációi, melyek szimbolikusan értelmezett jelentéstartalma erősen szexuális jellegű. Megmondtam Lucynak, kérdezze meg Jacket, ha nekem nem hisz. De Lucy kijelentette, ő meg Jack nem szoktak ilyesmikről beszélgetni. A vagináról? - csodálkoztam. De Lucy azt mondta, nem, hanem a
művészetről. Hát nekem ez magas. Mármint hogy a nővérem egy művésszel jár, hogy lehet, hogy soha nem beszélgetnek ilyesmiről? Az egyszer biztos, ha nekem valaha is lesz egy barátom, mi mindenről fogunk beszélgetni egymással. Művészetről is. Sőt, a vagináról is.
2. Catherine egyszerűen nem akarta elhinni, amit a rajzórákról hallott. De hát te már tudsz rajzolni! - mondogatta. Én természetesen csak abszolút egyetérteni tudtam. De azért jó volt tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen ember, aki úgy gondolja, hogy az, hogy minden kedden és csütörtökön fél négytől fél hatig Susan Boone Művészeti Stúdiójában kell rostokolnom, nem lesz több puszta időpocsékolásnál. Ez annyira jellemző Lucyra - állapította meg Catherine, miközben Manet-t sétáltattuk a Bishop's Gardenben hétfőn tanítás után. A Bishop's Garden a National Cathedral területéhez tartozik, ahhoz a templomhoz, ahol az összes fontos ember temetését tartják, aki történetesen Washingtonban hal meg. A National Cathedral csak ötpercnyi sétára van a Cleveland Parktól, attól a helytől, ahol lakunk. Ez nagy szerencse, mert ez Manet kedvenc helye, ahol kedvére kergetheti a mókusokat és rebbentheti szét a párocskákat, akik önfeledten csókolóznak a pihenőhelyeken, meg ilyesmik. Na, ez a másik. Ki viszi majd sétálni Manet-t, amíg én Susan Boone Művészeti Stúdiójában ücsörgök? Mert Theresa biztosan nem. A házvezetőnőnk ki nem állhatja Manet-t, annak ellenére, hogy már régen leszokott a különböző ketyerékből kilógó drótok rágcsálásáról. S hozzáteszem, dr. Lee, az állatpszichológusunk szerint az is az én hibám volt, mivel Monet-nak neveztem el, és ez teljesen úgy indul, mintha mindig azt akartam volna mondani: nono! Amióta Manet-ra változtattam a nevét, sokkal jobb a helyzet... bár apa nem volt túlságosan elragadtatva az ötszáz dolláros számlától, amelyet dr. Lee postázott neki. Theresa azt mondja, már az is bőven elég, hogy mindannyiunk után még a bobtailemmel is neki kelljen foglalkozni. Egyszerűen nem hiszem el, hogy Lucy ezt tette veled - sopánkodott Catherine. - Hálát adok az égnek, hogy nekem nincs nővérem. - Catherine is középső gyerek, ugyanúgy, mint én. Csak velem ellentétben, neki egy bátyja és egy öccse van... és egyikük sem szebb vagy okosabb, mint ő. Catherine annyira szerencsés. De ha Lucy nem tette volna meg, akkor megtette volna Kris - jegyezte meg, miközben a keskeny, kanyargós úton bandukoltunk a parkban. - Kris teljesen bekattant rád. Mármint amiatt, hogy pénzt kértél tőle meg a barátaitól. Ami az egészben a legeslegjobb móka volt. Mármint hogy csak olyanoktól kértem pénzt, mint Kris meg a barátnői. A többiek teljesen ingyen kapták a
rajzokat. Na és akkor mi van? Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer tréfából rajzoltam egy képet Catherine-ről és a mindenkori legkedvencebb színészéről, Heath Ledgerről. Aztán ennek nagyon gyorsan híre ment, s hamarosan egész várakozólistám lett olyanokból, akik mind képeket akartak magukról és ilyen-olyan menő sztárokról. Először eszembe sem jutott, hogy pénzt kérjek ezekért. Már attól feldobódtam, hogy ingyen és bérmentve elláthattam a barátaimat ilyen rajzokkal, mert úgy láttam, tisztára odavannak értük. És amikor a külföldi lányok a suliban, akik nem beszéltek angolul, valahogy hírét vették a dolognak, és ők is képeket akartak, hát szóval... nekik sem mondhattam, hogy fizessenek értük. Úgy értem, ha éppen csak hogy ideköltöztél az országba, akár azért, mert az otthoni elnyomás elől menekültél, akár azért, mert, mint a mi sulinkba járó idegen anyanyelvűek többsége, a szüleid valamiféle követek vagy diplomaták, semmiképpen sem járja, hogy fizetned kelljen egy ilyen rajzért. Szóval, én nagyon is jól tudom, milyen az, ha egy számodra teljesen idegen országban kell élned, amelynek még a nyelvét sem beszéled: katasztrófa. Ezt a magam szenvedése árán tanultam meg, hála apának, aki történetesen a Világbank észak-afrikai részlegének vezetője. Emiatt, amikor én nyolcéves voltam, az egész családnak egy évre Marokkóba kellett költöznie. És nekem is olyan jól esett volna, ha valaki akkor Justin Timberlake-ről készült rajzokat adott volna nekem teljesen ingyen, ahelyett hogy csak bámul rám, mintha gyogyós lennék, csupán azért, mert nem tudom, hogy mondják marokkóiul azt, hogy „Elnézést kérek, ki kell mennem”, amikor meg kell látogatnom a fürdőszobát. Aztán a kisegítő osztályból is megrohamoztak a képekért. Hát már csak nem kérhettem pénzt a kisegítősöktől? Hiszen azt is pontosan tudom, milyen az, ha valakinek ilyen felzárkóztató osztályba kell járnia. Miután hazajöttünk Marokkóból, megállapították, hogy a beszédhibám - kissé pöszén ejtettem az s-eket, mint Cindy Brady a Brady család-ból - nem az a fajta, amit majd kinövök... legalábbis szakember segítsége nélkül nem. Így hát arra ítéltek, hogy beszédórákra járjak, mialatt mindenki más zeneértést tanult. És ha mindez nem lett volna elég, akárhányszor a saját osztályommal volt órám, Kris Parks mindig elejtett egy-egy rosszindulatú megjegyzést, szellemi képességeim feltételezett hiányosságairól. Kris egészen addig a legjobb barátnőm volt, amíg Marokkóba nem költöztünk. Aztán amikor visszajöttünk, tadáám, hirtelen „Miféle Samantha?” lett a dologból. Mintha teljesen elfelejtette volna, hogy minden áldott nap suli után
hozzánk jött át Barbie-zni. Nem, most már semmi más nem járt a fejében, csak a fiúzás, s fel-alá rohangált a szünetben, hogy valamelyiket megcsókolhassa. Mivel én tizenéves létemre előbb nyeltem volna üvegcserepet, mint hogy elviseljem, hogy egy másik tizenéves szája az enyémre tapadjon, különösképp nem Rodd Muckinfussé, aki abban az évben az osztály bikája volt, nyomban elkönyveltek éretlennek. (Minden bizonnyal a pösze s betűim sem jelentettek túl sok jó pontot ebben a dologban.) Kris úgy dobott el engem, mint valami forró krumplit. Szerencsére ettől csak még nagyobb lángra kapott a lelkesedésem, hogy megtanuljak tökéletesen artikulálni. Aznap, amikor véget ért az utolsó beszédórám, odasétáltam Krishez és a szemébe mondtam, hogy egy sajnálatra méltó, ostoba, selejtes, sápkóros, sárgamájú, seggnyaló senki. Azóta nem igazán beszélgettünk egymással. Szóval, mivel jól tudom, hogy a kisegítőbe járók is szeretnének néha fellélegezni - különösképpen azok, akiknek állandóan azt a sisakot vagy mit kell viselniük, mert időnként rohamot kapnak, úgy döntöttem, hogy számukra ingyen nyújtom a rajzszolgáltatást, csakúgy, mint az idegen ajkú barátaimnak az általánosban. Komolyan, olyan voltam, mintha valami mini ENSZ lennék, segélyeket utaltam ki a társadalmilag hátrányos helyzetben levőknek, Freddie Prinze Jr. élethű képmásainak formájában. De aztán kiderült, hogy Kris Parks, aki mára a második osztály elnöke lett, és még mindig, megingathatatlanul a bögyömben van, ezt nem nézi jó szemmel. Mármint nem azt, hogy az idegen ajkúaktól nem kérek pénzt, hanem azt, hogy kiderült, tulajdonképpen senki mástól nem kérek ezért semmit, csak tőle és a barátnőitől. De mégis, mit gondolt? Hogy talán majd Catherine-nek számolok fel valamit, annak a lánynak, aki azóta a legjobb barátnőm, amióta visszatértünk Marokkóból és rájöttem, hogy Kris átment Anakinba, és átpártolt a Sötét Oldalra? Catherine-t és engem megdönthetetlen egységbe kovácsolt Kris velünk tanúsított méltatlan bánásmódja (Kris még mindig abban leli örömét, hogy Catherine térdig érő szoknyáján gúnyolódik, az egyetlen öltözeten, amelyet Mrs. Salazar, Catherine mamája engedélyez a lánya számára, lévén tökéletes katolikus, meg ilyesmi) valamint kölcsönös megvetésünk Rodd Muckinfuss iránt Na persze. Minden bizonnyal ingyen és bérmentve fogok N’SYNC képeket szállítani egy olyan valakinek, mint Kris. Hát nem. Az olyanok, mint Kris - talán azért, mert őket sosem kényszerítették
olyasmire, hogy beszédórákat vegyenek, de még kevésbé arra, hogy olyan iskolába járjanak, ahol senki más nem beszéli azt a nyelvet, amelyet ők, úgy tűnik, képtelenek normálisan viselkedni azokkal, akik véletlenül nem szőkék, nem 36-os a méretük, és az összes holmijukat nem a Mangó legújabb kollekciójából válogatják. Más szóval bárkivel, aki nem Kris Parks. Catherine-nel éppen erről beszélgettünk - mármint Krisről és az elviselhetetlenségéről, miközben hazafelé igyekeztünk a templomkertből, amikor egy autó megállt mellettünk. Felnéztem, és láttam, hogy az apám integet felénk a kormány mögül. Helló, lányok! - hajolt át a mamám a papám válla fölött, mivel mi a vezető oldalhoz voltunk közelebb. - Gondolom, egyikőtök sem szeretne velünk tartani, hogy megnézzétek Lucy meccsét. Jaj, anya - húzta el a száját, a tetőtől talpig vezérszurkoló maskarába öltözött Lucy a hátsó ülésen. - Ne is erőlködj! Nem fognak eljönni. De még ha el is jönnének, nézz már Samre! Igazából nem túl szívesen mutatkoznék így vele. De Lucy! - figyelmeztette apa, bár teljesen feleslegesen izgatta magát. Én már régen megszoktam Lucy becsmérlő megjegyzéseit, melyekkel a kinézetemet kritizálta. Ez teljesen természetes az olyanoktól, mint Lucy, aki számára az jelenti a legfontosabb problémát az életben, hogy nehogy elmulasszon egyetlen kiárusítást is a Club Monacónál. Mondhatnám azt is, hogy Lucy számára az, hogy a helyi drogériában mostantól Paul Mitchell hajkenceficéit is lehet már kapni, olyan szintű ünneplésre adott okot, amilyenre a berlini fal leomlása óta nem volt példa. Engem ezzel szemben jobban izgatnak a világ egyéb dolgai, mint például az, hogy naponta háromszázmillió kisgyerek fekszik le a földön éhesen, meg az, hogy akárhányszor a helyi oktatásügyi hatóságok költségvetési hiánnyal küszködnek, nem kétséges, hogy a legelső, amitől elveszik a pénzt, az az iskolák művészeti programja. Ezért aztán a tanév kezdetekor az egész ruhatáramat feketére festettem, hogy demonstráljam egyrészt a gyászt, amelyet a generációnk viselkedése miatt érzek, amiatt, hogy legtöbbjüket szemmel láthatóan nem érdekli semmi más, csak hogy mi történik majd a Jóbarátok jövő heti részében, másrészt pedig azt, hogy a mindenféle divatirányzatok csak olyan majmoknak valók, mint a nővérem. No, igen, a mamámat majdnem megütötte a guta, amikor meglátta, mit tettem. De legalább most már tudja, hogy az egyik lányát azért más is
foglalkoztatja, mint a francia manikűr ilyen-olyan fortélyai. A mamám, Lucyval ellentétben - gondolom - nem mondott le rólam teljesen. Ezért erőltetett olyan ragyogó napfényes mosolyt az arcára ott a kocsiban, annak ellenére, hogy az égadta földön semmi napfényes mosolyognivaló nem volt, már ha engem kérdeztek. Megállás nélkül szitált az eső, és maximum négy fok lehetett odakint. Nem éppen az a novemberi nap, amelyet valaki - különösképpen olyan valaki, akit oly kevéssé lelkesítenek fel a suli ügyei, mint engem - azzal szeretne tölteni, hogy az iskolai focipálya fedetlen lelátóján ücsörög, és egy csapat szerencsétlen fickót bámul, akik valami labdát kergetnek körbe a füvön, miközben rettentő szűk lila-fehér pulcsikba öltözött lányok - mint például a nővérem - biztatják őket a pálya széléről. Sose tudhatod - szólt hátra anya Lucynak az első ülésről. - Akármikor meggondolhatják magukat. - Aztán hozzánk fordult. - No, mit mondasz, Sam? Catherine? Utána apa elvisz minket Chinatownba (a kínai negyedbe) egy kis kínai nassra. - A tekintete rám vetődött. - Biztosan találunk majd neked is valami hamburgert vagy ilyesmit, Sam. Igazán sajnálom, Mrs. Madison - szabadkozott Catherine. Bár egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki bármit is sajnál. Sőt, egyenesen boldog volt, hogy talál valami mentséget, ami miatt nem kell mennie. A legtöbb iskolai eseménytől Catherine-t a hideg rázza, tekintettel az ilyenkor szokásos megjegyzésekre Laura Ashleyt idéző ruhatárára vonatkozóan. (Hol parkol a szekered? meg ilyesmik.) - Most már haza kell mennem. A vasárnap arra való, hogy... ...pihenjünk. Tudom, tudom. - Anya sokszor hallotta már ezt. Mr. Salazar, aki a hondurasi követség egyik diplomatája itt, Washingtonban, mereven ragaszkodik ahhoz, hogy a vasárnap a pihenés napja, és aznap sohasem engedi el a gyerekeit sehová. Catherine ez alól mindössze egy félórányi felmentést kapott, hogy visszavihessük a Hazafit (amit amúgy már tizenhétszer látott) a videotékába, ahonnan kikölcsönöztük. A templomkertbe történő kirándulás abszolút suttyomban történt. De Catherine úgy gondolta, hogy mivel végső soron egy templomot is útba ejtettünk, a szülei tán nem lesznek annyira dühösek, ha valahogy mégis kitudódik. Richard! - nézett fel Rebecca a laptopjából Lucy mellett a hátsó ülésen, éppen annyi időre, hogy az arcáról leolvashassuk mélységes nemtetszését a kialakult helyzetet illetőleg. - Carol! Hagyjátok már! Apa - javította ki anya, és rosszallóan nézett Rebeccára. - Apa, nem Richard. És anya, nem pedig Carol.
Jó, bocs - vetette oda Rebecca. - De mehetnénk már végre? Már csak két órát bírja az elem a gépemben, és holnapra el kell készítenem ezeket a szórólapokat. Rebecca, akinek tizenegy éves létére a hatodikban lenne a helye, a Horizontba jár, egy kiemelkedően tehetséges gyerekek számára fenntartott speciális iskolába, ahol főiskolai szintű kurzusokat végez. Ez egy majmoknak való iskola, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy jelenlegi elnökünk kicsi fiacskája, akinél keresve sem találhatunk nagyobb majmot - mármint a fiúnál, úgy értem, bár most, hogy jobban belegondolok, igazából az apjánál se maga is oda jár. A Horizont olyan majmoknak való, hogy náluk nem is adnak jegyeket, csak féléves értékeléseket. Rebecca múltkori félévi értékelése ez volt: „Bár Rebecca tökéletesen el tudta sajátítani a főiskolai szintű anyagot, érzelmi érettség terén némiképp elmarad társaitól. A következő félévben még dolgoznia kell azon, hogy jobb kapcsolatokat alakítson ki a társaival.” Szóval, míg értelmi szempontból Rebecca felér egy negyvenévessel, egyébként úgy viselkedik, mintha hat és fél lenne, így igazából szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem kell olyan átlagosan intelligens gyerekekkel, mint mondjuk Lucy vagy én, egy iskolába járnia; a tizenegy évesek Kris Parkkal megennék őt reggelire. Különösen, ha figyelembe vesszük némiképp fejleszteni való képességeit a társas kapcsolatok terén. Anya sóhajtott. Annak idején ő is mindig népszerű volt a suliban, éppúgy, mint Lucy. Ki is kiáltották Miss Sulitündérnek. És mint ilyen, elképzelni sem tudja, mit ronthatott el nálam. Azt hiszem, az apámat okolja a dologért - Apát nem kiáltották ki semminek a gimiben, mivel, ahogyan én is, ott töltött idejének nagy részében arról fantáziált, bárcsak valahol máshol lehetne. Hát rendben - bólintott végül anya. - Akkor maradj otthon. De ki ne... ...nyisd az ajtót senki idegennek! - vágtam közbe. - Tudom. Mintha valaha bárki is bekopogott volna az ajtónkon, leszámítva a Kenyeresladyt. A Kenyereslady egy francia diplomata felesége, ott laknak egy utcával lejjebb, mint mi. Azt se tudjuk, hogy hívják. Csak úgy emlegetjük, hogy a Kenyereslady, mert minden héten egyszer rájön az őrület, valószínűleg nagyon hiányozhat neki az otthona, és ilyenkor süt vagy száz franciakenyeret, melyeket aztán ajtóról ajtóra járva próbál eladni - ötven centért darabját - a szomszédos házak lakóinak. Imádom a Kenyereslady bagettjét. Az igazat megvallva, talán ez az egyetlen dolog, amit hajlandó vagyok megenni a hamburgeren kívül, tekintve, hogy utálom mind a zöldséget, mind a gyümölcsöt, csakúgy, mint egy csomó más ételfélét, példának okáért a halat, vagy bármit, amiben fokhagyma van. Az egyetlen ember, aki a Kenyeresladyn kívül megközelíti a házunkat, az
Jack. De Jacket sem szabad beengednünk a házba, ha a szüleink vagy Theresa nincsenek otthon. Mindezt amiatt, mert Jack egyszer kilőtte az apja rendelőjének ablakát egy légpisztollyal, az elleni tiltakozásul, hogy dr. Ryder olyan gyógyszereket írt fel a betegeinek, amelyeket állatkísérletekben teszteltek. A szüleim nem hajlandóak megérteni, hogy Jack kénytelen volt végrehajtani ezt a drasztikus tettet, mivel másképp nem tudta felhívni az apja figyelmét arra a tényre, hogy ezeket a szerencsétlen állatokat ily módon kínozzák. Mintha azt gondolnák, Jack ezt az egészet pusztán szórakozásból csinálta, pedig teljesen nyilvánvaló, hogy ez nem így van. Komolyan szeretné jobbá tenni ezt a világot. Én személy szerint úgy gondolom, a valódi ok, amiért anya és apa nem akarják a házban tudni Jacket, amikor nincsenek otthon, az, hogy nem akarják, hogy közte és Lucy között esetleg történjen valami. Amely aggodalom, valljuk be, megalapozott, de ezt egyszerűen meg is mondhatnák, nem kellene azzal a lövöldözős incidenssel takarózni. Egészen valószínűtlen, hogy Jacknek az jár az eszében, hogy a mi ablakainkat is kilövi. A mamám teljes mértékben a jó fiúk oldalán áll, ami abból is tisztán látszik, ahogyan a Környezetvédelmi Hivatalnál jogi képviselőként a munkáját végzi. Jaj már - nyafogott Lucy a hátsó ülésen. - Le fogom késni a meccset. És csak semmi sztárportré - szólt még vissza anya, miközben apa már a gázra lépett -, amíg el nem készülsz a németleckével! Catherine és én csendben figyeltük, ahogy elhajtanak, s a kocsi kerekei alatt az úton hangosan surrognak az elszáradt falevelek. Azt hittem, végleg eltiltottak a sztárportréktól - szólalt meg Catherine, mikor befordultunk a sarkon. Manet észrevett egy mókust az út túloldalán, s majdnem kitépte a kezemből a pórázt, úgy rántott oda a járdaszegélyhez. Nem, rajzolhatok - tájékoztattam olyan hangosan, hogy túlkiabáljam Manet rekedt ugatását -, csak nem kérhetek pénzt a képekért. Ó. - Catherine elgondolkozott. - Akkor megteszed, hogy lerajzolod nekem Heath-t? Légyszi! Csak még egyetlen egyszer. Ígérem, ez lesz az utolsó, hogy megkérlek! Hát jó - sóhajtottam, mintha ezzel valami különösen nagy terhet vettem volna a nyakamba. Persze mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem esett nehezemre a dolog. Mivel ha valaki szeret valamit csinálni, akkor legszívesebben mindig azzal foglalkozna, még akkor is, ha történetesen senki sem fizet érte. Legalábbis én így voltam a rajzolással. Amíg nem találkoztam Susan Boone-nal.
Napló A tíz legfőbb ok, amiért szeretnék Gwen Stefani, minden idők legjobb ska bandájának, a No Doubtnak az énekesnője lenni: 9. Gwen olyan színűre festetheti a hajat, amilyenre kedve tartja, akar rózsaszínűre is, ahogy azt meg is tette a Return of the Satum lemezbemutató turnéján, és a szüleit egyáltalán nem izgatta a dolog, mert tiszteletben tartják, hogy Gwen egy művészlélek, és muszáj ilyesmiket csinálnia, úgy is, mint a kreatív önkifejezés egyik formája. Mr. és Mrs. Stefani valószínűleg sohasem fenyegették olyasmivel a lányukat, hogy megvonják a zsebpénzét, ahogy azt az én szüleim tették, amikor azzal a KOOL AID-es dologgal próbálkoztam. 8. Ha Gwen úgy határozna, hogy mindennap fekete göncöket húz magára, az emberek egyszerűen elfogadnák, mint nagyszerűségének újabb ékes bizonyítékát, és senki sem gúnyolná nindzsának, mint engem. 7. Gwennek saját lakása van, így az idősebb testvérei nem rontanak be minduntalan a szobájába, nem turkálnak a holmijai között, amikor csak akarnak, és nem árulják be őt a szüleinél. 7. Gwen dalokat ír az exbarátairól, és elő is adja őket, méghozzá a nagyközönség előtt. Nekem még egyetlen árva barátom sem volt soha, pláne hogyan lehetne exem, akiről dalokat írhatnék? 5. Nem kell fizetnie a CD-iért. 4. És ha esetleg hármast kapna németből, mert egész órán dalokat írogatna, nagyon kétlem, hogy Gwen mamája nótaíró tanfolyamra küldené, heti két alkalommal. Sokkal valószínűbb, hogy azt mondaná, hagyja a csodába a németet, és inkább szerezzen főállásban dalokat. 3. Több tucat internetes rajongói oldalt tudhat magáénak. De próbáljuk csak meg bármelyik keresőprogramba bepötyögni azt, hogy Samantha Madison, mit kapunk? „Sajnos nincs találat. Próbálja másképp.” 2. Azok az emberek, akik csúnyán viselkedtek Gwennel a gimiben, minden bizonnyal igencsak sajnálkoznak emiatt, és azt se tudják, hogy hízelegjenek a bocsánatáért. És ő megteheti, hogy közönyösen csak annyit kérdez: „Ki is vagy te?”, mint ahogyan Kris Parks tette, amikor én hazajöttem Marokkóból. 1. Az összes fiút megkaphatja, amelyiket csak akarja. De ha nem is MINDEGYIKET, eléggé valószínű, hogy nem jelentene akadályt az, aki NEKEM kellene. És aki - sajnálatos módon - éppen a nővéremmel jár. Na de mindegy. De az első és legfőbb ok, amiért szeretnék Gwen Stefani lenni:
1.
Neki nem kell rajzórákat vennie Susan Boone-nal.
3. Végül Theresa lett az, akinek másnap suli után el kellett vinnie a stúdióhoz. Szerencsére már megszokta, hogy állandóan furikáznia kell minket valahová a városban. Theresa azóta van nálunk, amióta hazajöttünk Marokkóból. Mindent ő csinál, amire a szüleimnek a munkájuk miatt nincs ideje: elkocsikázik minket ide-oda, takarít a lakásban, mos, főz, bevásárol. Nem mintha nekünk nem kellene segítenünk az otthoni dolgokban. Példának okáért én vagyok a felelős Manet-ért, és mindenért, ami vele kapcsolatos, tekintve, hogy én akartam olyan nagyon, hogy kutyánk legyen. Rebeccának jutott a terítés és az asztal leszedése evés után, Lucynak pedig a mosogatógépbe való pakolás. Legtöbbször ez így remekül működik is - már ha Theresa felügyeli a dolgokat. De ha ő hazamegy éjszakára, minden nyomban kissé szervezetlenné válik. Theresa egyik nem hivatalos feladata, hogy fegyelmet tartson a családban, tekintve, hogy anya és apa - hogy a Horizontnak, Rebecca sulijának szavaival éljek - „néha nem állítanak megfelelő korlátokat” nekünk, gyerekeknek. Ezen az első napon, Susan Boone műterme felé menet, Theresa nagyon is azon volt, hogy korlátokat állítson számomra. Valamiért a fejébe vette, hogy eltökélt szándékom, hogy abban a pillanatban, amint magamra hagy, meglépek. Ha arra apellálsz, Samantha kisasszony - figyelmeztetett, miközben csigalassúsággal gurultunk lefelé a Burrito utcán, melyet a népek mostanában csak Dupont Circle-ként emlegetnek, annyi burritoárus és egyéb hasonló nőtt ki itt hirtelen a semmiből -, hogy nem megyek veled, akkor jobban teszed, ha átvágod a dolgot még egyszer. Ez Theresa egyik kedvenc kifejezése. Én tanítottam neki. Igazából persze átrágod lenne a helyes szó, nem pedig átvágod. Ez valami déli szóhasználat, egy könyvben olvastam annak idején. Sokat dolgoztam azon, hogy Theresának segítsek beilleszkedni az amerikai társadalomba. Amikor elkezdett nálunk dolgozni, éppen csak, hogy megérkezett Ecuadorból, és a leghalványabb fogalma sem volt semmiről, ami Amerikával kapcsolatos. Mostanra azonban olyannyira tisztában van vele, hogy mi az épp aktuális slágertéma és mi nem az Egyesült Államokban, hogy az MTV felfogadhatná tanácsadónak. És csak egyetlen esetben hív Samantha kisasszonynak: ha valamiért
haragszik rám. Pontosan tudom, mi jár a fejedben, Samantha kisasszony - háborgott Theresa, miközben egy forgalmi dugó kellős közepében ücsörögtünk a Connecticut sugárúton. Mondanom sem kell, a fennakadást, mint mindig, az elnök autós konvoja okozta. Ez az egyik olyan dolog, amellyel meg kell küzdened, ha Washingtonban élsz: egy lépést sem tehetsz anélkül, hogy bele ne fuss egy autós felvonulásba. - Amint hátat fordítok, nyomban célba veszed az első Virgin Megastore-t, és annyi. Megbántottan felsóhajtottam, mintha ilyen gondolatnak még csak a szikrája sem merült volna fel bennem, holott pontosan ez volt az, amit terveztem. De úgy éreztem, ezt most muszáj megtennem. Ha meg sem próbálok ellenszegülni az önkénynek, hogy fogom megtartani az integritásomat, mint művész? Ha te mondod, Theresa. Te csak ne Therezázz itt nekem! - csattant fel. - Ismerlek jól. Éjjelnappal feketében, és csak az a punk zene, semmi más... Ska - helyesbítettem. Felőlem. - Az utolsó autó is elment a konvojból, úgyhogy felszabadult előttünk az út. - A következő az lesz, hogy befested azt a gyönyörű vörös hajadat is feketére. Némi bűntudattal gondoltam arra a doboz Éjjeli suttogás tartós hajszínezőre, amely ott pihent a gyógyszeres szekrényben, a fürdőszobában. Vajon megtalálta? Mert bármit is gondolt Theresa a dologról, az, hogy valakinek vörös a haja, egyáltalán nem olyan nagyszerű dolog. Illetve, talán akkor igen, ha olyan vörös, mint Lucyé, amit úgy hívnak, hogy tizián, a festő neve után, aki kitalálta. Na de az a fajta, amilyen nekem van, amely olyan színű - és olyasmi anyagú is -, mint a telefonpóznák rézdrótjai? Hát én mondom, az egyáltalán nem irigyelni való. És öt harminckor - folytatta Theresa -, amikor érted jövök, bemegyek eléd az épületbe. Csak semmi „találkozzunk a ház előtt”. Theresának négy gyereke van, szinte már mind felnőttek, és három unokája, bár csupán három évvel idősebb, mint a mamám. És már mindennel találkozott, amivel egy anya csak találkozhat. Ugyanis a legnagyobb fia, Tito, ahogy ő mondja, félkegyelmű. Épp ezért, mivel Tito ilyen gyengeelméj ű, nem sok sikerrel kecsegtet Theresát behúzni a csőbe. Tekintve, hogy bármivel próbálkozol, ő már látott olyat. Mikor végre megérkeztünk Susan Boone Művészeti Stúdiójához, amely az R utca és a Connecticut sarkán lévő épületben volt, pont szemben a
Scientológiai Egyház Alapító Templomával, Theresa nagyon szigorú pillantást vetett rám. Na, nem a Scientológiai Egyház temploma miatt, hanem amiatt a lemezbolt miatt, amelynek pontosan a tetején volt Susan Boone műterme. Mintha én tehetnék arról, hogy itt van ez a hely! Bár el kell ismerjem, hogy a Static, mely az egyike annak az igen kevés lemezboltnak a városban, amelyekben valahogy eddig még nem jártam, igen csábítónak mutatkozott - csaknem olyan csábítónak, mint a Capitol Cookies, a pékség közvetlenül mellette. Szinte hallottam a kedvenc számaimat dübörögni a falon keresztül, ahogy az üzlet felé közeledtünk (meg kellett egyszer kerülnünk a háztömböt, és egymillió kilométerre találtunk csak parkolóhelyet a Q utcában; fogadni mernék, hogy Theresa ezek után nem nagyon fog ragaszkodni ahhoz, hogy legközelebb is egészen az ajtóig kísérjen). A Staticban épp a Garbage Csak akkor vagyok boldog, ha esik című számát játszották. Ami, ha belegondolunk, tulajdonképpen tökéletesen összefoglalja, amit én tartok az életről, tekintve, hogy az egyetlen időszak, amikor a szülők nem ellenzik, hogy bent tartózkodj a szobádban és rajzolj, az akkor van, amikor odakint esik. Egyébként rögtön jönnek az olyan megjegyzések, hogy „Miért nem mész ki biciklizni, mint minden más normális gyerek?” De Susan Boone műtermét minden bizonnyal hangszigetelt falak vették körül, mivel mikor felértünk a keskeny, fehérre meszelt lépcsőház első emeletén lévő műteremhez, már semmit nem lehetett hallani a Garbage-ból. Helyette klasszikus zene szólt halkan a rádióból, meg valami más hang is kiszűrődött, amit nem tudtam teljesen kivenni, hogy micsoda. A szag, amelyet felfelé menet éreztem, kellemesen ismerős volt számomra. Nem, nem a sütemények illata volt. Az iskolai műteremre emlékeztetett, festékekre és terpentinre. Csak akkor jöttem rá, mi az a másik hang, amelyet nem ismertem fel, amikor odaértünk a stúdió ajtajához és benyitottam. Helló, Joe! Helló, Joe! Helló, Joe! - rikácsolta egy hatalmas fekete varjú. A madár egy óriási bambusznád kalitka tetején (nem ám benne) ücsörgött és nekünk károgott. Theresa felsikoltott. Joseph! - Egy kistermetű nő lépett elő az egyik festőállvány mögül, neki volt a leghosszabb és legfehérebb haja, amit életemben láttam. Rákiabált a madárra. - Viselkedj már! Viselkedj már! - ismételte a madár, s közben vidáman ugrált körbekörbe a kalitka tetején. - Viselkedj már! Viselkedj már! Viselkedj már! Jesu Christo - kapkodott levegő után Theresa, miközben egy ott álló
festékfoltos padra roskadt. Már a meredek lépcsőn kifogyott belőle a szusz. És ezen vajmi keveset segített az ijedtség, amit a madár rikácsolása okozott. Ne haragudjanak - szabadkozott a hosszú fehér hajú nő. Ne is törődjenek Josephfel. Beletelik egy kis időbe, amíg hozzászokik az idegenekhez. - Aztán rám nézett. - Nos, hát, bizonyára te vagy Samantha. Az én nevem Susan. Az iskolában mi is átestünk Catherine-nel azon a korszakon, amikor semmi mást nem olvastunk, csak fantasy könyveket. Úgy faltuk őket, mint az M&M-et, halomszámra, Tolkient, Terry Brooksot, Margaret Weist, Tracy Hickmant. Susan Boone a szememben olyannak tűnt, mint egy elf királynő (a fantasy könyvekben szinte mindig szerepel egy elf királynő). Tán azért, mert még nálam is alacsonyabb volt, és furcsa, halványkék és világoszöld árnyalatokban pompázó, lenvászon ruhaszerűséget viselt. De igazából a hosszú fehér haja - egészen a derekáig ért! - és a ráncos és tökéletesen sminkmentes arcából világító kék szeme volt az, ami ezt az érzetet keltette bennem. Még a szája sarka is felfelé görbült, ahogyan az elfeké, még akkor is, amikor semmi mosolyognivaló nem volt. Akkoriban, amikor Catherine meg én sűrűn bújtunk be mindenféle szekrénybe, és tapogattuk végig a hátsó falát, hátha valamelyiken keresztül egy faunok és hobbitok lakta világba kerülünk, ha olyasvalakivel találkozunk, mint Susan Boone, biztos elájultunk volna. Most egyszerűen csak bizarrnak találtam. Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és megráztam. A bőre száraz és érdes volt. Hívjon csak Samnek - ajánlottam fel. Lenyűgözött Susan Boone kézfogása, mely egyáltalán nem volt elfszerűnek mondható. Ennek a nőnek biztosan nem került volna különösebb erőfeszítésébe Manet kordában tartása. Szervusz, Sam - felelte Susan Boone. Aztán elengedte a kezemet és Theresához fordult. - Bizonyára ön Mrs. Madison. Örülök, hogy megismerhetem. Theresa mostanra visszanyerte a lélegzetét. Felállt, megcsóválta a fejét és tájékoztatta Susan Boone-t, hogy ő Theresa, Mrs. Madison házvezetőnője, és hogy öt óra harminckor itt lesz értem. Aztán Theresa magunkra hagyott, Susan Boone pedig mindkét vállamnál fogva megragadott, odavezetett az egyik festékfoltokkal tarkított padhoz, amelynek nem volt háttámlája, csak egy magas asztal az egyik végében, amelyhez egy óriási rajztáblát támasztottak. Mindenki - Susan Boone egy erőteljes mozdulattal leültetett a padra -, ő Sam. Sam, ők itt...
Ekkor, mintha megannyi apró manó bukkant volna elő sziklányi békakövek takarásából, a rajzcsoport többi tagja egyszerre elődugta a fejét a hatalmas rajztáblák mögül, hogy megnézzen magának. Lynn, Gertie, John, Jeffrey és David - mutatott rá mindenkire név szerint Susan Boone. Amilyen hirtelen a fejek előbukkantak, olyan gyorsan el is tűntek ismét. Mindenki folytatta tovább a rajzolgatást a tábláján. Így alig egy röpke pillantást vethettem a harmincas éveiben járó vézna nőre, Lynnre, a középkorú, kövérkés Gertie-re, a szintén középkorú Johnra, aki hallókészüléket használt, Jeffreyre, a fiatal fekete srácra, és a Save Ferris pólót viselő Davidre. Mivel a Save Ferris az egyik kedvenc együttesem, némileg megkönnyebbülve konstatáltam, hogy legalább lesz kivel beszélgetnem. De aztán kicsit jobban szemügyre vettem Davidet, és rájöttem, hogy annak az esélye, hogy David egyáltalán hozzám szóljon, gyakorlatilag a nullával egyenlő. Úgy értem, valahonnan ismerősnek tűnt, ami azt jelenti, hogy valószínűleg abba a suliba jár, ahová én is. Az Adamsben pedig azóta vagyok tagja a közutálatnak örvendők körének, mióta azt merészeltem javasolni, hogy a karácsonyi csomagolópapírok eladásából begyűjtött összeget ajánlják fel az iskolai művészeti képzés javára. Lucy, Kris Parks és a hozzájuk hasonlók persze inkább vidámparkba akartak menni. Na vajon ki győzött? És ez a tetőtől-talpig-feketében-járok-mert-gyászolok-a- generációnkmiatt dolog sem járult hozzá túl nagy mértékben a népszerűségem fellendítéséhez. David nagyjából olyan Lucy-korabelinek nézett ki. Magasnak tűnt, legalábbis amennyire ott a padon ülve ezt meg lehetett állapítani, göndör fekete haja volt, nagyonzöld szeme és hatalmas keze, lába. Bizonyos értelemben helyesnek találtam - bár nem annyira jóképűnek, mint Jacket, természetesen -, ami azt jelenti, hogy ha tényleg az Adamsbe jár, minden bizonnyal a helyi machókkal lóg. Az összes helyes srác az Adamsben a helyi machókkal lóg. Leszámítva persze Jacket. Szóval, amikor David rám kacsintott, miután leültem, és odasúgta, hogy „Jó kis bakancs!”, teljesen megdöbbentem. Azt hittem, gúnyolódik, mint ahogy a legtöbb menő arcokkal barátkozó srác teszi előszeretettel a suliban. Lenéztem, és meglepetten vettem észre, hogy rajta is katonai bakancs van, mint rajtam. Azzal a különbséggel, hogy David, velem ellenétben, nem akart semmit
sem kifigurázni a sajátjával, ahogyan én. Én ugyanis egyik nap, valamelyik hetedik órában (fehér hibajavító festékkel és citromsárga szövegkiemelő filctollal) százszorszépeket rajzoltam a magaméra. Mialatt én azzal voltam elfoglalva, hogy fülig elvörösödjek, abbéli zavaromban, hogy ez a jóképű fiú hozzám szólt, Susan Boone bejelentette: Mai témánk: csendélet. - Kezembe nyomott egy ceruzát, finom, puha hegyűt. Aztán rámutatott a terem közepén álló alacsony asztalkára, s a rajta lévő gyümölcshalomra. - Rajzold le, mit látsz! Aztán magamra hagyott. Akkor hát mégsem akarja teljesen száműzni az egyéniségemet és a természetes képességeimet. Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy nem úgy lett, ahogy számítottam. Magamra parancsoltam, hogy felejtsem már el Jóképű Davidet és a bakancsomra vonatkozó megjegyzését - nem kétséges, hogy csak azért volt olyan kedves hozzám, mert én vagyok az új lány a csoportban, meg minden -, és szemügyre vettem a fehér, ráncokba gyűrt selyem terítőn halmozódó gyümölcsöket az asztalon, és elkezdtem rajzolni. Rendben, állapítottam meg magamban. Nem is olyan rossz ez. Az igazat megvallva, jól éreztem magam Susan Boone műtermében. Susan érdekes jelenség volt az elf királynőket idéző hajával és mosolyával. Egy helyes srác megdicsérte a bakancsomat. A háttérben kellemes klasszikus zene szólt halkan a rádióból. Amúgy soha nem hallgatok klasszikus zenét, ha csak nem véletlenül egy film háttérzenéje, vagy hasonló. És a terpentin szaga is valahogy üdítően hatott rám, mintha forralt bort ittam volna egy fagyos őszi délután. Megeshet, állapítottam meg, miközben húzogattam a vonalakat, hogy nem is lesz ez annyira borzasztó. Még az is lehet, hogy élvezni fogom. Végül is, ezer sokkal rosszabb dolog is van, amivel elcsaphatnék négy órát a hétből, nem igaz? Körték. Szőlőfürtök. Egy alma. És egy gránátalma. Csak futott a ceruzám a papíron, nem is igazán gondoltam arra, amit csinálok. Azon elmélkedtem, vajon Theresa mit főz majd vacsorára. Meg azon, hogy miért nem inkább a spanyolt választottam a német helyett. Ha spanyolul tanulnék, két anyanyelvű segítségem is lenne a leckémben: Theresa és Catherine. Németül senki sem beszél az ismerőseim közül. Mi a csodáért választottam egy ilyen hülye nyelvet? Pusztán azért, mert Lucy is azt tanul, és ő azt állította, hogy igazán könnyű. Még hogy könnyű! Haha! Lucynak talán. De hát Lucynak mi nem könnyű? Úgy értem, neki megvan mindene: tiziánvörös haja, egy minden tekintetben megfelelő barátja, ráadásul övé a sarokban lévő hálószoba, azzal a hatalmas gardróbbal...
Annyira elmerültem a rajzolásban meg az arról való elmélkedésben, hogy Lucynak mennyivel jobb élete van, mint nekem, hogy észre sem vettem, hogy Joe, a varjú, leugrott a kalitka tetejéről és olyan közel merészkedett hozzám, hogy egyszer csak kicsippentett néhány szálat a frizurámból. De komolyan! Az a madár ellopott egy tincset a hajamból! Fájdalmas sikoltásomra Joe felröppent, fekete tollcsomókat hullajtva mindenfelé maga után. Joseph! - kiáltott rá Susan Boone, mikor észrevette, mi történt. Azonnal add vissza Sam haját! Joe engedelmesen eltátotta a csőrét. Három-négy rézvörös hajszál lebegett lefelé a föld felé a levegőben. Okos madár! - rikácsolta Joe, és a fejével felém biccentett. - Okos madár! Jaj, Sam - mentegetőzött Susan Boone, miközben lehajolt, hogy felvegye a földről a hajszálaimat. - Igazán sajnálom. Mindig nagyon vonzották a csillogó, fényes dolgok. - Odalépett hozzám, és visszaadta a kitépett hajszálakat, mintha arra számítana, hogy vissza tudom még ragasztani a többi közé. Igazából nem rossz madár - kelt a védelmére Gertie, mintha attól tartana, hogy helytelen véleményt formálok Susan Boone varjáról, vagy mi. Rossz madár! - károgta Joe. - Rossz madár! Csak ültem ott, kinyújtott tenyeremben a hajszálakkal, és arra gondoltam, hogy Susan Boone-nak nem ártana rászánnia ötszáz dolcsit, hogy a madarát megvizsgáltassa valami állatviselkedés- specialistával, mert úgy tűnik, kedvencével komoly gondok vannak. Ezalatt Joe visszaröppent a kalitka tetejére, de a mélyen ülő, apró fekete szempár továbbra is engem bámult. Pontosabban szólva a hajamat. Láthatóan azon volt, hogy egy újabb támadást intézzen ellene, amint alkalma nyílik rá. Legalábbis nekem nagyon úgy tűnt. A madarak egyáltalán éreznek dolgokat? Mert azt tudom, hogy a kutyák igen. De a kutyák okosak. A madarak viszont, úgymond, buták. Bár - állapítottam meg kicsit később -, nem annyira buták, mint amennyire az emberek tudnak néha lenni. Legalábbis egy bizonyos emberi lény. Öt óra tizenöt körül - ezt onnan tudom ilyen pontosan, hogy a rádióban épp akkor szakították meg a klasszikusok sugárzását, hogy átadják a helyet a hírolvasónak - Susan Boone megszólalt: Rendben. Akkor most műveket az ablakba! Ekkor - engem leszámítva - mindenki felpattant a padjáról és az ablakpárkányra támasztotta a rajztábláját úgy, hogy a kész mű befelé nézzen.
A sarki műterem három oldalán hatalmas, három méter széles egyenablakok futottak végig, alattuk olyan széles párkánnyal, amelyen akár ülni lehetett volna. Én is gyorsan csatlakoztam a többiekhez, letettem a munkámat az ablakba, aztán mindannyian hátrébb léptünk, és megnéztük az elkészült rajzokat. Vitathatatlanul az enyém sikerült a legjobban. Kicsit kényelmetlenül is éreztem magam emiatt. Úgy értem, itt vagyok a leges-legelső napomon ebben a csoportban, és máris jobban rajzolok, mint bármelyikük. Még a felnőtteknél is. Leginkább Johnt sajnáltam, az ő rajza nem volt más, csak egy nagy kusza firka. Gertie-é kissé elmosódott és maszatos lett, Lynné úgy nézett ki, mintha egy óvodás rajzolta volna, Jeffrey pedig valami felismerhetetlen ábrát kanyarított oda gyümölcsök helyett. Talán egy UFO-t. Mindenesetre nem gyümölcsöt, az biztos. David volt az egyetlen, akinek valami kicsit is ért a munkája. Ő viszont nem rajzolt elég gyorsan, nem tudta befejezni. Az én papíromon ott volt MINDEN gyümölcs, sőt, hozzátettem egy ananászt és egy fürt banánt is, hogy még harmonikusabb legyen az összkép. Reméltem, hogy Susan Boone nem kerít túl nagy feneket annak, hogy mennyivel jobb az én képem, mint a többieké. Nem szerettem volna, ha bárkinek is rossz érzése támad emiatt. No, lássuk! - szólalt meg Susan. Előrébb lépett egy lépést, és egyesével nekiállt elemezni a műveket. Meg kell hagyni, nagyon tapintatosan adta elő az egész dolgot. Apa minden bizonnyal jó hasznát vehette volna az irodában, amilyen diplomatikusan fogalmazott (számok tekintetében a közgazdászok nagyon jók tudnak lenni, de amint emberi kapcsolatokról van szó, Rebeccához hasonlóan, rögtön nem remekelnek annyira). Susan hosszasan dicsérte Lynn drámai vonalvezetését és Gertie remek érzékét a tér beosztásához a papíron. Megállapította, hogy John sokat fejlődött, s ezzel úgy tűnt, mindenki egyetértett. Eltűnődtem, vajon milyen szörnyűek lehettek John munkái az elején. David érdeme a „kitűnő összedolgozás”, Jeffreyé pedig a „szépen kidolgozott részletek” lett. Mikor végül elérkezett az én rajzomhoz, úgy éreztem, ki kellene osonnom onnan. Úgy értem, minden kétséget kizáróan az enyém volt a legjobb alkotás. Tényleg nem akarok önteltnek, vagy ilyesminek tűnni, de mindig az én képeim a legjobbak. A rajzolás az egyetlen dolog, amihez valóban értek. És tényleg bíztam benne, hogy Susan Boone nem fogja ezt túl nyersen a többiek orra alá dörgölni. A többiek már így is elég kellemetlenül érezhették magukat.
De gyorsan kiderült, hogy egyáltalán nem kellett volna amiatt aggódnom, hogy a csoport többi része hogyan érzi magát, miközben Susan Boone az én művemet magasztalja. Mivelhogy, amint Susan Boone az én rajzomhoz ért, onnantól kezdve egyetlen dicsérő dolog sem hagyta el a száját. Ehelyett furcsán méregette, majd közelebb lépett, hogy alaposabban is szemügyre vehesse. Aztán tett egy lépést hátra és csak ennyit mondott: Hát, Sam, látom, ebben a rajzban tényleg benne van minden, amit tudsz. Úgy éreztem, ez egy kicsit különös vélemény. De hát ezt az egészet már eddig is igen furcsának éreztem. Tulajdonképpen kellemes élmény volt leszámítva a haj rabló madarat, ami azért annyira nem volt felemelő -, de furcsa. Öhm - motyogtam. - Azt hiszem, tényleg. De én nem azt kértem, hogy rajzold le, mit tudsz - folytatta Susan Boone. - Azt mondtam, rajzold le, amit látsz. A képemről az asztalon lévő gyümölcsökre vándorolt a tekintetem, aztán vissza. Nem értettem a dolgot. De hát azt tettem - bizonygattam. - Az van a papíron, amit látok. Úgy értem, amit láttam. Valóban? - kérdezte Susan Boone, s a szája sarkában megjelelt az a kis elfszerű mosoly. - És látsz te ananászt azon az asztalon? Nem kellett visszapillantanom ahhoz, hogy tudjam a választ. Tisztában voltam vele, hogy nincs ott semmiféle ananász. Hát - válaszoltam -, tulajdonképpen nincs, de... Nem. Nincs ananász. És ez a körte sincs ott - mutatott az egyik általam rajzolt körtére. Várjunk egy kicsit! - vettem kissé még mindig zavartan védekezőre a dolgot. - Igenis vannak ott körték. Négy körtét látok azon az asztalon. Valóban - bólintott rá Susan Boone. - Azon az asztalon négy körte van. De azok közül egyik sem ez a körte. Ez a körte a képzeleted szülötte. Olyan, amilyennek tudomásod szerint egy körtének lennie kell. Tudod, hogy egy körte - egy tökéletes körte - így néz ki. De ez nem az a körte, amelyet ténylegesen látsz. A leghalványabb elképzelésem sem volt róla, hogy miről beszél, de Gertie, Lynn, John és Jeffrey, sőt David is, szemmel láthatólag jól tudták. Legalábbis mindannyian bólogattak. Látod, Sam? - Susan Boone felemelte a rajztáblámat és odalépett hozzám. Rámutatott a szőlőfürtre a képen. - Nagyon szép szőlőt rajzoltál. De ez nem az a szőlő, amely az asztalon van. Azok a szőlőszemek ott az asztalon nem mind tökéletesen egyformán hosszúkásak, és nem is mind egyforma
méretűek. Amit te rajzoltál, az a saját elképzelésed arról, hogy hogy néz ki egy ilyen gyümölcs, nem pedig az a konkrét szőlőfürt, amelyet magunk előtt látunk. Tekintetem a rajztáblára vándorolt. Egyszerűen nem értettem. Tényleg nem. Pontosabban, azt hiszem, többé-kevésbé felfogtam, amiről beszélt, csak az nem volt világos, hogy minek emiatt ekkora felhajtás. Az én szőlőm százszor jobban nézett ki, mint akárki másé. Ez jó dolog, nem? De az egészben az volt a legrosszabb, hogy magamon éreztem a többiek együttérző tekintetét. Az arcomat elöntötte a pír. Ez az egyik hátránya annak, ha valaki vörös hajúnak született. Nagyjából minden harmadik másodpercben elvörösödsz valami miatt. És az ég adta földön semmit nem tehetsz ez ellen. Azt rajzold, amit látsz - ismételte meg Susan Boone, de egyáltalán nem barátságtalanul. - És ne azt, amit tudsz, Sam. Ekkor lépett be Theresa, aki a lépcsőmászás következtében még mindig levegő után kapkodott, mire Joe nyomban újra rikácsolni kezdett, hogy „Helló, Joe! Helló, Joe! Mennem kellett. Úgy éreztem, mindjárt elájulok, annyira megkönnyebbültem. Csütörtökön találkozunk - emlékeztetett Susan Boone vidáman, mialatt a kabátomat rángattam magamra. Visszamosolyogtam rá, de közben azt gondoltam, hogy csak a holttestemen keresztül fogsz te engem csütörtökön látni. Persze akkor még nem tudtam, mennyire igazat mondtam. Legalábbis bizonyos értelemben.
4 Mikor elmeséltem Jacknek, mármint hogy mi történt Susan Boone Művészeti Stúdiójában - ő csak nevetett. Nevetett! Mintha ez is vicces lenne! Kicsit megbántva éreztem magam emiatt, de az igazság az, hogy egy kicsit tényleg vicces volt. Bizonyos szempontból. Sam - mondta, s ahogy megrázta a fejét, a fény megcsillant az egyiptomi kereszten, amely az egyik fülcimpáján díszelgett. - Nem hagyhatod, hogy a hatalom nyerjen. Harcolnod kell a rendszer ellen. Jack könnyen beszél. Ő egy nyolcvan magas és több mint száz kiló. Az iskola fociedzője folyamatosan a nyakára jár, amióta a csapat legjobb játékosa lelépett Dubaiba. De Jacknek esze ágában sincs részt vállalni Donelly edző nagyszabású terveiben a kerületi kupa megszerzésére vonatkozóan. Jack nem hisz a szervezett sportban úgy egyáltalán, de nem azért, amiért én, mert úgy gondolja, hogy értékes pénzt szipkáznak el a művészetektől. Nem, Jacknek szilárd meggyőződése, hogy a sport olyan, mint a lottó, semmi másra nem jó, csak arra, hogy a munkásosztályt abban a hamis reményben ringassák, hogy egy napon kiemelkedhetnek sörvedelő, furgont vezető társaik közül. Egy olyan valaki, mint Jack, könnyen harcol a rendszer ellen. Én azonban nem vagyok több százötven centinél, és a súlyomat sem tudom, amióta anya megszabadult a mérlegünktől, mert valami újságban azt olvasta, hogy az anorexia manapság mennyire elterjedt a tizenéves lányok körében. Ha ez nem lenne elég, tornaórán sosem voltam képes felmászni a kötélre, mivel apám tökéletesen erőtlen felsőtestét örököltem. Mikor azonban ezt megemlítettem, Jack csak még nagyobbat nevetett, ami, véleményem szerint, igen csúnya dolog volt tőle. Egy olyan embertől, akinek a lelki társamnak kellene lennie, meg minden. Akkor is, ha ő ezt még nem tudja. Sam - világosított fel. - Én nem arról beszélek, hogy fizikai erővel vedd fel a harcot a rendszer ellen. Ennél azért ravaszabbnak kell lenned. Ott ült a konyhaasztalnál, és egy doboz csokis fánkot próbált meg elpusztítani, amelyet Theresa tett ki nekünk, hogy legyen mit rágcsálnunk iskola után. A csokis fánk nem épp szokványos iskola utáni csemege nálunk. A mamám azt szeretné, ha csak almát, korpás kekszet, tejet meg ilyesmiket ennénk. De Theresát, a szüleinkkel ellentétben, nem érdeklik Jack jegyei, sem a politikai véleménye, melynek légpisztollyal szeret nyomatékot adni,
szóval, ha Jack átjön, és Theresa épp itt van, mindig nagy bulit kerekít a dologból. Néha még süt is. Egyszer mézes csoki krémet csinált nekünk. Én mondom, az, hogy Lucy fogta ki az egyetlen fickót, aki rá tudja venni Theresát, hogy mézes csoki krémet készítsen, napnál világosabb bizonyítéka annak, hogy nincs igazság a földön. Susan Boone teljesen elfojtja minden kreativitásomat - méltatlankodtam tovább. - Valamiféle futószalag-művészt próbál belőlem csinálni. Naná, hogy azt akar. - Jack láthatólag derűsen egy újabb fánkot tömött a szájába. - A tanárok mindig ezt csinálják. Megpróbálsz egy kicsit kreatív lenni, rajzolsz még egy ananászt, és BANG! - a konformitás vasökle máris lecsapott. Amikor Jack lázba jön valamitől, mindig nyitott szájjal beszél. Most is ezt tette. Kisebb fánkdarabok repültek keresztül az asztalon és landoltak az újság hátán, amelyet a nővérem olvasott. Lucy leengedte a kezéből a Cosmopolitan utolsó számát, megtekintette a hátlapjára ragadt fánkmaradványokat, Jackre nézett és csak annyit mondott: Elég, ha beszélsz, nem kell illusztrálni. Aztán visszabújt az újságba, hogy tovább olvasson az orgazmusról. Most már érthető? Hogy miért mondom azt, hogy nem fogékony Jack zsenialitására? Beleharaptam a fánkomba. A konyha asztalunk, amelynél általában csak a reggelinket és a délutáni rágcsálnivalóinkat fogyasztjuk, egy üvegezett verandán található, amely egy kicsit kinyúlik a konyhából az udvar felé. A ház, amelyben lakunk, már elég öreg - több mint százéves, csakúgy, mint a legtöbb ház a Cleveland Parkban. Mind ilyen viktoriánus stílusú, ólomüveg ablakokkal és világos színűre festett tornácokkal. A mi házunk példának okáért türkizkék, citromsárga és fehér színekben pompázik. Az üvegezett verandát, ahol a konyhaasztal áll, csak tavaly építettük hozzá a házhoz. A mennyezet is üvegből van, a három oldalfal is, sőt, maga a konyhaasztal is egy nagydarab üvegből készült. Mivel odakint már kezdett sötétedni, akárhová néztem, mindenütt a saját tükörképemet láthattam. És amit láttam, az nem igazán nyerte el a tetszésemet: Egy középtermetű, túlságoson sápadt arcú, szeplős lány, tetőtől talpig feketében, feje tetején égnek meredő rézvörös, göndör hajköteggel. De amit magam mellett láttam mindkét oldalamon, annak tán még kevésbé örültem. Egy igen szép arcú lány, egy szál szeplő nélkül, lila-fehér szurkolómezbe öltözve, a haja tökéletes rendben, csak ott van benne néhány lágy hullám, ahol kibújik a hajráf alól. És:
Egy igen jóképű, széles vállú, élénk, kék szemű, hosszú barna hajú nagydarab fickó, felhasított farmerban és kiselejtezett katonai dzsekiben, aki úgy tömte magába a fánkot, mintha nem lenne holnap. És ott voltam én, kettőjük között. Ahol mindig. Egyszer láttam egy filmet az Életmód Magazinban a születési sorrendről, találjátok ki, mit állítottak benne: Elsőszülött (más néven Lucy.): Hatalmaskodó természet. Mindig megkapja, amit akar. Valószínűleg valami nagyobb cég elnöke lesz, esetleg egy kis ország diktátora válik majd belőle, vagy világhírű szupermodell. Legkisebb gyermek (értsd: Rebecca): Ő a család bébije. Mindig megkapja, amit akar. Minden valószínűség szerint felnőtt korában felfedezi a rák ellenszerét, saját talk showt fog vezetni, vagy ő lesz az első, aki feljut egy idegen űrhajóra és „Üdvözlünk titeket a Földön” felkiáltással köszönti a földönkívülieket, vagy ilyesmi. Középső gyerek (azaz én): Egyszerűen elvész a kavarodásban. Sohasem kapja meg, amit akar. Tizenéves korában minden bizonnyal megszökik otthonról, és a helyi McDonald's szemetes konténereiből kiguberált hamburgermaradékon él majd hetekig, amíg végre valaki egyáltalán észreveszi, hogy eltűnt. Életem szép története. Bár, ha jobban belegondolunk, az a tény, hogy balkezes vagyok, azt mutatja, hogy valamikor, minden valószínűség szerint ikergyerek voltam. Legalábbis aszerint a cikk szerint, amelyet egy fogorvosi váróban olvastam egyszer. Egy elmélet szerint a legtöbb balkezes, egy ikerpár egyik tagjaként kezdte az életét. Minden tíz terhességből egy ikerterhességként indul. Minden tíz emberből egy balkezes. A számolást rátok bízom. Egy időben azt gondoltam, a mamám biztosan azért nem beszélt az ikertestvéremről, aki meghalt, hogy ne okozzon fájdalmat nekem. De aztán azt olvastam az interneten, hogy az ikerként induló terhességek hetven százalékában az egyik magzat felszívódik. Csak így egyszerűen. Pff. Ezt úgy hívják, hogy „felszívódó iker szindróma”, és a legtöbb esetben az anyák észre sem veszik, hogy két gyermeket hordtak egy helyett, mivel a másik magzat még a terhesség igen korai szakaszában eltűnik. Nem mintha ennek lenne bármilyen jelentősége. Mert még ha az ikertestvérem életben is maradt volna, én akkor is mindenképpen a középső gyerek lennék. Csak akkor osztozhatnék ezen a terhen mással. És talán akkor lett volna valaki, aki lebeszél arról, hogy németül kezdjek tanulni. Nos - szólaltam meg, miközben elszakítottam a tekintetemet a
tükörképemtől és immár a tányéralátétet bámultam morcosan a könyököm alatt. - Akkor most mit kellene tennem? A suliban rajzórán soha senki nem mondott olyat, hogy ne lehetne dolgokat hozzátenni a képhez. Annyi mindennel toldottam meg a rajzomat, amennyivel csak akartam. Jack felhorkant. Ja, a suliban - morogta. - Persze. Jack folyamatos és igen elkeseredett csatát vív az iskola vezetésével néhány kép miatt, amelyekkel a bevásárlóközpont művészeti pályázatára benevezett. Mr. Esposito, a John Adams Gimnázium igazgatója (ahová Jack, Lucy és én is járunk), nem hagyta jóvá, hogy Jack ezeket a képeket az iskola neve alatt adja be a pályázatra, annak ellenére, hogy nem is látta őket. Szóval, amikor elfogadták őket, igen-igen zabos lett, mivel úgy gondolta, hogy a festmények témája nem éppen olyan, amilyet ő a „John Adams Gimnázium” nevéhez méltónak tart. Az összes kép baseballsapkás fiatalokat ábrázolt, akik a bevásárlóközpont körül csámborogtak. A képek a Tanulmányok a rosszadásról és az Egy, kétrét, három címeket viselték, bár a legutóbbi igazgatótanácsi ülésen az egyik felháborodott szülő egyszerűen Tanulmányok az ürességről címmel illette őket. Az impresszionisták munkáját, emlékeztetem gyakran Jacket, mikor rosszkedvű lesz az ilyenek miatt, a maguk idejében szintén nem becsülték túl sokra. Akárhogy is, Jack nem igazán a szíve csücske a John Adams vezetőségének. Az igazat megvallva, ha Jack szülei nem tartoznának az iskola öregdiák-alapítványának legfőbb anyagi támogatói közé, Jacket már valószínűleg réges-régen kirúgták volna a suliból. Meg kell találnod a módját, hogy valahogy ellenszegülj ennek a Susan Boone nevű nőszemélynek - jelentette ki Jack. - Úgy értem, még mielőtt az utolsó szál kreatív gondolatot is kiirtja a fejedből. Azt kell rajzolnod, amit a szíved diktál, Sam. Máskülönben mi értelme az egésznek? Én azt hittem - szólalt meg Lucy unottan, miközben lapozott egyet az újságban hogy azt kell lerajzolnunk, amit tudunk. Az úgy van, hogy írd azt, amit tudsz - nézett fel Rebecca a laptopja mögül az asztal túloldalán. - És rajzold azt, amit látsz. Ezt mindenki tudja. Jack diadalmasan nézett rám. Látod? - kérdezte - milyen alattomos dolog ez? Már az ilyen kis tizenegy éves kislányok tudatába is beszivárgott. Rebecca dühös pillantást lövellt felé. Rebecca mindig is teljes mértékben a szüleim oldalán állt az egész Jack-kérdésben. Hékás! - háborgott. - Ne hívj kislánynak!
Jack rá se bagózott. Hol tartanánk most, ha Picasso csak azt rajzolta volna le, amit látott? tette fel a kérdést. - Vagy Pollock? Vagy Miró? - A fejét csóválta. - Maradj hű ahhoz, amit hiszel, Sam! A szívedből rajzolj! Ha a szíved azt diktálja, hogy tégy oda még egy ananászt, akkor tégy oda még egy ananászt. Ne hagyd, hogy a hatalom mondja meg, mit csinálj! Ne engedd, hogy mások szabják meg hogyan és mit rajzolj! Én nem tudom, ezt hogy csinálja, de valahogy Jack mindig meglátja, mi az igazság. Mindig. Szóval otthagyod a tanfolyamot? - tudakolta Catherine, mikor kicsit később este felhívott, hogy megvitassuk a biosz házi feladatot. A biosz házi annyiból állt, hogy meg kellett néznünk egy dokumentumfilmet az Ismeretterjesztő Csatornán olyan emberekről, akiknek úgynevezett „testi fogyatékosság képzete” betegségük van. Ők azok, akik, mint például Michael Jackson, úgy gondolják, hogy valami nagyon nincs rendben a testükkel, miközben valójában az ég adta földön semmi bajuk nincs. Például, volt egy ember, aki annyira utálta a saját orrát, hogy egy bicskával felhasította, kioperálta belőle a porcot, és beépített helyette valami csirkecsontot. Ez csupán arra remek példa, hogy nem számít, mennyire borzasztónak érzel valamit, mindig lehet annál sokkal-sokkal rosszabb is. Még nem tudom - válaszoltam Catherine kérdésére, miután az első betűtől az utolsóig kielemeztük a csirkecsontos esetet. - Jó lenne. Az egész bagázs rettenetes. Aha - hallottam Catherine hangját. - De mintha azt mondtad volna, hogy van ott egy egész helyes srác... Felidéztem magamban a valahonnan nagyon ismerős David képét: a Save Ferris pólóját, a hatalmas kezét és lábát, és azt, hogy megdicsérte a bakancsomat. Aztán persze azt, hogy milyen volt, mikor Susan Boone a szeme láttára megtört és eltaposott, mint egy hangyát. Igen, ő nagyon édes - ismertem el. - De nem annyira, mint Jack. Ki is érhetne fel vele? - sóhajtott fel Catherine. - Leszámítva talán Heath-t. Ez annyira, de annyira igaz. És a mamád megengedi, hogy ne járj? - kérdezte Catherine. - Úgy értem, ez nem valami büntetés-dolog azért, mert hármas alát kaptál németből? Lehet, hogy az egész nem is azért van, hogy tetsszen neked. Én azt hiszem, azért kell járnom, hogy tanuljak valamit - mondtam. Tudod, mint amikor Debbie Kint szülei elküldték őt abba a cserkésztáborba,
miután annyira berúgott a rengeteg vodkától, amit Rod Muckinfuss buliján ivott. Nálam a rajzórák hivatottak helyettesíteni a cserkésztábort. Hát akkor nem hagyhatod ott - hümmögött Catherine. - Most akkor mit fogsz csinálni? Majd csak kitalálok valamit - feleltem. Igazság szerint már ki is találtam.
Napló A tíz legfőbb ok, amiért én sokkal jobb barátnője lennék Jacknek, mint Lucy: 9. Nagyrabecsülésem és rajongásom a művészetek iránt. Lucy egy hangyányit se konyít a művészetekhez. Számára az a művészet, amit a pipaszurkálókkal kellett csinálnunk annak idején a cserkésztáborban. 8. Mivel én is művészlélek vagyok, sokkal inkább meg tudom érteni, és sokkal inkább képes vagyok kezelni Jack hangulatváltozásait. Lucy csak annyit szokott kérdezni, magához tért-e már. 8. Én - Lucyval ellentétben - sohasem várnám el tőle, hogy minden ostoba tini filmre eljöjjön velem, amely éppen népszerűségnek örvend a tizenhattól huszonnégyig terjedő korosztály körében. Én megérteném, hogy egy olyan érzékeny léleknek, mint Jack, a független művészfilmek jelentik az éltető szellemi táplálékot. Néhanapján esetleg egy-egy feliratos külföldi mozi. És ez alatt természetesen nem a Jackie Chan filmeket értem. 6. Dettó a bugyuta könyvek, amelyeket Lucy olvastat Jackkel. A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról nem éppen megfelelő olvasmány egy olyan fickónak, mint Jack. A szűz és a cigány D. H. Lawrence-től sokkal több ötletet adna Jack amúgy is zseniális elméjének, mint Lucy akármelyik szánalmas csináld magad kézikönyve. Bár igazság szerint én még nem olvastam A szűz és a cigányt, de nagyon olyannak hangzik, mint amit Jack is és én is kedvelnénk. Mondjuk, felváltva olvashatnánk fel belőle a parkban a pokrócon ülve. A művészlelkek állandóan ezt csinálják a filmekben. Amint újra kiolvastam a Harcosok klubját, rögtön nekifogok A Sz. és a Cnak, hogy megtudjam, valóban olyan intellektuális mű-e, mint amilyennek hangzik. 5. Jack születésnapján nem vicces alsógatyát adnék neki, Csőrikével az elején, ahogy Lucy tette tavaly. Kitalálnék valami nagyon személyes és romantikus dolgot, vennék, mondjuk egy cobolyszőr ecsetet vagy esetleg a Rómeó és Júlia bőrkötéses példányát, megszerezném Gwen Stefani egyik csuklószorítóját, vagy valami hasonló. 4. Ha Jack valaha is elkésne egy randinkról, nem kiabálnék vele úgy, ahogy Lucy. En megérteném, hogy a művészeket nem foghatják béklyóba olyan földhözragadt agyszülemények, mint az idő. 3. Soha nem kényszeríteném Jacket. hogy plázákba járkáljon velem. Még akkor se, ha én járnék ilyen helyekre, amit persze nem hiszek. Ehelyett
múzeumba mennénk Jackkel, és itt nem olyanokra gondolok, mint a Repüléstörténeti és Űrkutatási Múzeum, ahová mindenki más jár, és nem is a Smithsonian's-re, hogy megtekintsük Dorothy buta piros papucsát, hanem valódi galériákba, ahol valódi műalkotásokat láthatnánk, mint mondjuk a Hirschorn. Még az is lehet, hogy magunkkal vinnénk a rajztáblánkat, leülnénk egymásnak háttal valamelyik padra odabent, és lerajzolnánk a kedvenc képeinket, az emberek meg odajönnének, hogy megnézzék, mit csinálunk, és meg akarnák venni a rajzainkat, de mi nem adnánk, mert mindenképpen meg akarnánk tartani őket, mint az egymás iránt érzett, el nem múló szerelmünk szimbólumait. 2. Ha Jack és én valaha is összeházasodnánk, nem ragaszkodnék hatalmas templomi esküvőhöz és az óriási szabadtéri lagzihoz, ahogyan azt Lucy tenné. Jack és én mezítláb kelnénk egybe a Walden-tó melletti erdőben, ahol annyi művészlélek talál menedékre. A nászutunkat pedig a hagyományos jamaicai, vagy mit tudom én milyen tengerparti szálloda helyett, tuti, hogy Párizsban, egy helyes kis manzárdszobában töltenénk. 2. Amikor Jack eljön hozzám látogatóba, eszembe nem jutna újságot olvasni, amíg ő a konyhában ücsörög és fánkot eszik. Ehelyett barátságos, ám heves, mindazonáltal intellektuális beszélgetést folytatnánk a festészetről és az irodalomról. De az első és legfőbb ok, amiért én sokkal jobb barátnője lennék Jacknek, mint Lucy: 1. Olyan szerető támasza lennék, amilyenre, annyira kétségbeesetten vágyik, hiszen én tökéletesen megértem, milyen az, ha valakinek meg kell birkóznia saját géniusza terhével.
5. Szerencsére, mikor csütörtökön Theresa elvitt engem Susan Boone stúdiójához, rendesen esett az eső. Így annak a valószínűsége, hogy keres valami parkolóhelyet, előkotorja az esernyőt az autó hátsó üléséről, kimászik a kocsiból és elkísér a műteremhez, gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Ehelyett megállt a Connecticut sugárút kellős közepén - hangos dudálásra késztetve ezzel a mögötte beragadt kocsisort - és kijelentette: Ha nem vagy itt pontban öt harminckor, levadászlak. Levadászlak, mint egy nyulat. Megbeszéltük - bólintottam rá, miközben kicsatoltam a biztonsági övemet. Komolyan gondolom, amit mondtam, Samantha kisasszony - ismételte meg Theresa. - Pontban öt harminckor. Vagy megállok itt a második sorban, te meg majd fizetheted az elszállítási díjat, ha elviszik a kocsit. Felőlem... - vontam meg a vállam, és kiszálltam az esőbe. - Viszlát! Ezzel odarohantam az épület ajtajához. Odáig elmentem, de persze nem mentem fel a keskeny lépcsőn. Hogy is tehettem volna? Úgy értem, harcolnunk kell a rendszer ellen, nem? Emellett nem csinálhattam úgy, mintha nem aláztam volna magamat a földig ezen a helyen két nappal ezelőtt. Táncoljak be csak úgy, mintha mi sem történt volna? A válasz természetesen nem. Nem fogok. A helyett azt csináltam, hogy megbújtam pár percig a lépcsőházban, míg az esővíz lecsöpögött a kapucnimról. Megpróbáltam elhessegetni a bűntudatot. Végül is azzal, hogy bojkottálom Susan Boone óráját, végső soron nem tettem mást, csak kiálltam az elveim mellett, meg minden. Úgy értem, ezzel megmutattam, hogy mindenben a lázadó művészek oldalán állok. Bár a szüleim egy csomó pénzt fizettek ezekért az órákért. Hallottam, amikor apa hangosan morgolódott, hogy annyiba kerül ez nekik havonta, mint az állatpszichológus. Susan Boone, amint ez kiderült, a maga területén híresnek számított. Hogy minek köszönhette a hírnevét, azt nem tudom, de úgy tűnik, mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk, ha az ő óráit szeretnénk látogatni. Szóval, annak ellenére, hogy ez amolyan rendszer elleni harc volt, meg ilyesmi, nem éreztem túl jól magam miatta, mivel tudtam, hogy a szüleim kemény munkával megkeresett pénzét pocsékolom el.
Bár, ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen én vagyok a legolcsóbb gyerek a családban, akit anyának és apának fizetnie kell. Úgy értem, Lucyra egy kisebb vagyont költenek minden hónapban. Mindig valami új ruhára van szüksége, új pomponra, új fogszabályzóra, új bőrápoló izékre, meg mit tudom én mikre, hogy megőrizze magáról a képet, mint a John Adams egyik szépe. Rebecca pedig... Ó, istenem, Rebecca labordíjai a Horizontban egyedül kábé annyiba kerülnek, mint egy kisebb fejlődő ország egész éves, bruttó nemzeti terméke. Én pedig? Mennyit költ rám anya és apa egy hónapban? Hát, amíg le nem buktam ezzel a sztárportré dologgal, a tandíjon kívül semmit sem. Úgy értem, nekem Lucy levetett melltartóit kell viselnem, nemde? És még új ruhákra sem volt az idén szükségem: csak ráengedtem a fekete ruhafestéket a tavalyi gönceimre, és voilà! Máris kész egy komplett új ruhatár. Na, de tényleg. Amennyibe a gyerekek kerülnek, én igazán jó üzletnek számítok. Még csak sokat sem eszem, tekintve, hogy gyakorlatilag minden kaját utálok, leszámítva a hamburgert, a Kenyereslady bagettjét és a sütiket. Tehát egyáltalán nem kellene bűnösnek éreznem magam, mert ellógom a rajzórákat. Tényleg nem. De ahogy ott álltam, megcsapott a terpentin ismerős szaga, és odafentről, a lépcső legtetejéről megütötte a fülemet, a rádióból halkan felcsendülő klasszikus zene, és időnként Joe-nak, a varjúnak a károgása. Hirtelen valami furcsa késztetést éreztem, hogy felmásszak azon a lépcsőn, odamenjek a padomhoz, letelepedjek és rajzoljak. De aztán eszembe jutott az a megalázó helyzet, amelyet a legutóbbi alkalommal át kellett élnem, mikor abban a teremben tartózkodtam. Ráadásul az előtt a David nevű srác előtt! Úgy értem, persze, nem annyira jóképű, mint Jack, meg minden. De akkor is egy jó srác! Egy olyan srác, aki szereti a Save Ferrist! És aki azt mondta, tetszik neki a bakancsom! Na, jó. Nem megyek fel azon a lépcsőn, nem és nem. Kiállok az igazamért. Felveszem a harcot a rendszer ellen. Így csak álldogáltam a lépcsőházban és imádkoztam, hogy senki se jöjjön be, míg ott kucorgok, és ne köszönjön rám, hogy „Hello, Sam! Nem jössz fel?” Nem mintha úgy gondolnám, hogy bárki is emlékszik innen a nevemre. Leszámítva talán Susan Boone-t. De nem jött senki. Két perc elteltével óvatosan kinyitottam a kaput és kikukucskáltam az eső áztatta utcára. Theresa már eltűnt a furgonnal. Biztonságban voltam. Most már
előbújhattam. Az első hely, ahová betértem, a Capitol Cookies volt. De hát hogy is hagyhattam volna ki! Olyan barátságos és hívogató volt ebben az esőben, meg minden, a zsebemben pedig véletlenül épp volt egy dollár hatvannyolc, egészen pontosan annyi, amennyibe a csokoládés bomba került. A süti, amit kaptam, még meleg volt, akkor vehették ki a kemencéből. Belesüllyesztettem a fekete viharkabátom zsebébe. A Staticba, ahová következő utam vezetett, nem lehetett kaját bevinni. Aznap délután nem Garbage szólt. Hanem a Donnas. Mondjuk nem ska, de teljesen viselhető zene. Odasétáltam, ahol a fülhallgatók lógtak, amiket azért tettek oda, hogy az emberek bele tudjanak hallgatni a kiválasztott CDkbe, amelyeket esetleg meg akarnak venni. Egy fél órát eltöltöttem azzal, hogy a Less Than Jake CD-t hallgattam, amelyre már régen fájt a fogam, de nem engedhettem meg magamnak, mivel a mamám gondoskodott róla, hogy ilyesmikre ne kapjak pénzt. Miközben a számokat hallgattam, a zsebemből darabonként tömködtem a számba a sütit, és megpróbáltam meggyőzni magam, hogy amit teszek, az nem is annyira csúf dolog. Mármint hogy harcba szállok a rendszerrel. Mindemellett, vegyük csak Catherine-t: a szülei évek óta arra kényszerítik, hogy vasárnapi iskolába járjon, amíg ők a misén vannak. Mivel Catherine és az öccsei között úgy két-két év korkülönbség van, mindannyian más hittanórára járnak, így egészen mostanáig nem is tudta, hogy Marco és Javier, miután a mamájuk kitette őket a kocsiból, búcsút intettek, aztán befordultak a sarkon, egyenesen a Beltway biliárdszalonba. Erre csak akkor jött rá, amikor az egyik nap kicsit korábban ért véget a tanítás, Catherine pedig elment az öccseiért, de sehol sem találta őket. Szóval, Catherine évekig járt ebbe a vasárnapi iskolába, és hallgatta a hitoktatók prédikációt arról, hogy álljon ellen a kísértésnek, meg ilyesmik, aztán kiderül, hogy az öccsei - és minden bizonnyal az összes többi vagány srác is, akikkel egy gyülekezethez tartoznak - mindvégig ott lebzseltek egy ajtónyira tőle, és döntögették a rekordokat a Nintendón. És mit csinál most Catherine? Ugyanúgy búcsút int a szüleinek, mint Marco és Javier, ugyanúgy besétál a Beltwaybe, aztán leül a sarokba matekleckét írni a Delta Force villogó fényei mellett. És rosszul érzi magát emiatt? Nem. És miért nem? Azért, mert azt mondja, hogy ha az Isten valóban olyan megbocsátó, amint azt a vasárnapi iskolában tanították, akkor meg fogja érteni, hogy Catherine-nek tényleg szüksége van erre a kis extra időre, hogy tanuljon, különben meg fog bukni geometriából, sosem jut be egy tisztességes főiskolára, és elveszíti az esélyt, hogy sikeres
legyen az életben. Szóval, miért kellene nekem rosszul éreznem magam amiatt, hogy meglógok egy rajzóráról? Úgy értem, ez csak egy rajzóra. Catherine, velem ellentétben, Istent hagyja faképnél. A szüleim persze, abban a nagyon valószínűtlen esetben, ha valahogy rájönnének arra, hogy mit csináltam, egészen biztosan megértenék, hogy mindezt csak azért tettem, hogy megőrizzem integritásomat, mint művész. Kétségkívül megértenék. Minden bizonnyal. Valószínűleg. Egy olyan szerencsés napon, amikor nem derülne ki, hogy már megint valami mérgező anyagot találtak valamelyik középnyugati kisváros ivóvizében, vagy, hogy túlságosan sok pénz folyik el Nyugat-Afrikában. Ha bárki a Staticban furcsának találta is, hogy egy tizenöt éves, vörös hajú lány, tetőtől talpig feketében, miért lézeng ott már két órája és miért hallgat bele mindenféle CD-be, amikor nem veszi meg egyiket sem, nekem mindenesetre nem szólt. A lány a pultnál, akinek olyan tüsi fekete haja volt, amilyet én mindig is szerettem volna, de sosem volt elég bátorságom megcsináltatni, túlságosan elmerült az egyik dolgozóval (egy skótkockás nadrágot és Lacoste pólót viselő sráccal) való flörtölésben, hogy nem volt ideje velem foglalkozni. A többi vásárló sem törődött velem. Legtöbbjük főiskolásnak nézett ki, akik a két előadás közti szünetet próbálják meg kitölteni valamivel. Lehet, hogy páran még csak gimisek voltak. De volt köztük egy kissé idősebb fickó, olyan harmincas lehetett, katonai szerkót viselt, és egy vászonzsák lógott az oldalán. Egy ideig mellettem ácsorgott a fejhallgatóknál, és Billy Joelt hallgatott. Csodálkoztam, hogy egy ilyen hely, mint a Static egyáltalán tart Billy Joelt, de volt nekik. Ez a fickó már egymás után sokadszor hallgatta meg az „Uptown Girl”-t. Az én papám is Billy Joel rajongó - állandóan az szól nála a kocsiban, amitől tiszta kéjutazás vele menni valahová -, de az „Uptown Girl”-t még ő is túlzásnak tartja. A sütim nagyjából a Reel Big Fish második albumának közepéig tartott. A zsebembe nyúltam, de nem találtam mást, csak némi morzsát. Arra gondoltam, visszaszaladok a Capital Cookiesba és veszek még egyet, de aztán eszembe jutott, hogy nem maradt egy árva fityingem se. Azon kívül már majdnem fél öt volt. Ki kellett mennem, hogy megvárjam Theresát, míg értem jön. Fejemre húztam a kapucnimat és kisétáltam az esőbe. Már nem esett olyan erősen, mint amikor megérkeztem, de úgy gondoltam, hogy a kapucni jó szolgálatot tesz azok ellen, akik Susan Boone órájáról jönnek kifelé. Így tán nem ismernek fel, és nem kérdezik meg, hogy „Hát te meg hol a csudában
voltál?” Már ha valakinek is hiányoztam volna. Eléggé besötétedett, mialatt a lemezboltban voltam. Az összes arra elhaladó autónak égett a lámpája. És sokkal többen is voltak, mint előtte, hiszen a csúcsforgalmi időszak közepén jártunk, mindenki igyekezett haza a szeretteihez. Vagy csak azért, hogy ne késse le a Jóbarátokat. Vagy mit tudom én, miért. Ott álltam a járda szélén, a Scientológiai Egyház Nagytemplomával szemben, és hunyorogtam a fényszórók fényében, a szemerkélő esőben, abba az irányba, ahonnét Theresának jönnie kellett. Ahogy ott ácsorogtam, valahogy nem tudtam nem sajnálni magam. Úgy értem, itt vagyok én, egy tizenöt éves, balkezes, vörös hajú, társtalan, meg nem értett, középső gyermekek sorsára kárhoztatott lány, kitaszítva, megtörten, aki odakint ázik az esőben, miután ellógta a rajzóráját, mert nem tudta elviselni a kritikát. Mi lesz majd, ha felnövök és belekezdek a saját portréfestő vállalkozásomba, vagy valami hasonló? Egyszerűen abbahagyom, ha elsőre nem sikerül olyan jól? Menedéket keresek a Staticban? Lehet, hogy jobban tenném, ha az egyszerűség kedvéért, már most náluk próbálnék állást keresni. Igazság szerint nem is lenne olyan nagyon rossz ott dolgozni. Lemerném fogadni, hogy az alkalmazottak olcsóbban vásárolhatnak CD-ket. Mialatt ott álltam és szégyelltem magam a lógás miatt, az idősebb fickó, az, amelyik annyira rajongott Billy Joelért, szintén kijött a lemezboltból, és megállt mellettem a járdán, habár a lámpa zöldet mutatott. A szemem sarkából rápillantottam. Valamivel babrált terepszínű esőköpenye alatt. Azon gondolkoztam, vajon nem egy áruházi szarka-e. A Staticban láttam, hogy van egy szégyentáblájuk, ahová kiragasztották azoknak a fényképét, akik megpróbáltak megfújni valamit. Ez a fickó a legtökéletesebb alany lett volna a szégyentábla számára, akit valaha is láttam. Így, amikor közvetlenül ezután megláttam a villogó vörös fényeket a sötétben, a szitáló esőben, azt gondoltam, lám, már jönnek is a zsaruk. Mr. Uptown Girl végül lebukott. De aztán kiderült, hogy egyáltalán nem a rendőrök szirénáztak. Hanem az elnök és gépkocsikísérete. A konvojt egy hatalmas fekete dzsip vezette, melynek a tetején vörös fények villogtak. Ezt egy másik fekete dzsip követte, azt pedig egy hosszú fekete limuzin. És mögöttük jött még néhány, villogó fényjelzést adó dzsip. Ahelyett, hogy izgatott lettem volna, hogy megpillanthatom az elnököt, amint elhalad előttem - bár igazából, míg a kocsiban ül, nem nagyon lehet látni, mivel az autó ablakai abból a furcsa anyagból vannak, amelyiken
belülről ki lehet látni, de akik odakint vannak, nem láthatnak be -, csak arra tudtam gondolni, hogy a fene vinné el. Mert Theresa valószínűleg valahol e mögött a konvoj mögött lehetett, amely csigalassúsággal araszolt előre. Így, azon kívül, hogy tudtam, Theresa állati ideges lesz, mire ideér hozzám, arra sem maradt semmi esélyem, hogy elkerüljem Davidet, mikor kijön Susan Boone-tól. Minden bizonnyal észreveszi majd, hogy ott ácsorgok, aztán elkönyveli magában, hogy micsoda egy fura figura vagyok én, és soha többet nem szól majd hozzám. Na, nem mintha érdekelne, tekintve, hogy totálisan bele vagyok zúgva a nővérem pasijába. De azért kedves volt tőle, hogy megdicsérte a bakancsomat. Ilyet eddig még nem nagyon tett senki. Ezen kívül, ha Washingtonban élsz, az, hogy láthatod az elnököt, nem akkora nagy cucc, mivel hogy állandóan itt járkál fel-alá. Aztán igen különös dolog történt. A konvojt vezető autó egyenesen felém tartott... aztán meg is állt, közvetlenül előttem. Csak így egyszerűen, megállt. Pedig a lámpa nem is váltott pirosra. Az első dzsip után megállt a második is, majd a limuzin, és sorban a többi. Mögöttük a forgalom teljesen bedugult, egész végig a Connecticut sugárúton. Aztán fülhallgatós fickók másztak ki az autóból, és odasiettek a limuzinhoz. És akkor, a legnagyobb meglepetésemre, az Amerikai Egyesült Államok elnöke kiszállt a kocsiból és a háta mögött egy halom biztonsági emberrel, akik az esernyőt tartották a feje fölé, nézegettek mindenfelé és az adóvevőjükbe beszéltek, besétáltak a Capitol Cookiesba! Ahogy mondom, a Capitol Cookiesba. Mintha mindennap ezt tennék. Nem is tudtam, hogy az elnök kedveli a Capitol Cookiest. Úgy értem, a Capitol Cookies jó, meg minden, de azért nem ők árulják a leghíresebb sütit a környéken, vagy ilyesmi. Ez csak egy üzlet a sok közül. És hát az ember azt gondolná, ha te vagy az elnök, akkor az lenne az egyszerűbb, hogy felhívod a tulajdonost, hogy küldjön már neked egy adag sütit, és akkor nem kell kimásznod a limuzinból az esőben, csak azért, hogy ilyeneket ehess. Úgy értem, ha nekem lenne egy ilyen süti boltom, és megtudnám, hogy az Egyesült Államok elnöke az én finomságaimért rajong, tuti biztos, hogy gondoskodnék róla, hogy mindig megkapja a maga adagját. Másfelől viszont, azok, akiké a Capitol Cookies, biztosan jobban örülnek, ha az elnök időnként személyesen is bekukkant a boltjukba. Ez sokkal nagyobb reklámot jelent számukra, mint amekkorát akkor tudnának elérni, ha egyszerűen kiszállítanák az árut. Szóval, ott álltam az esőben, a sötétben, és az előttem álló dzsip tetejéről az arcomba villogott a megkülönböztető vörös fény, és észrevettem, hogy Mr. Uptown Girl hátravetette az esőköpenyét.
És kiderült, hogy amivel a köpenye alatt matatott, annak semmi köze ahhoz, hogy valami bolti szarka lenne. Egyáltalán semmi. Kiderült, hogy ami a kabátja alatt volt, az nem volt más, mint egy hatalmas vadászpuska, amelyet előkapott, és egyenesen a Capitol Cookies felé irányított... a felé az ajtó felé, amelyen az elnök, miután csodával határos gyorsasággal begyűjtötte a sütijeit, éppen kilépni készült. Az igazat megvallva, én egyáltalán nem vagyok az a fajta ember, akit bátornak lehetne nevezni. A suliban kiállok azok mellett, akikkel gúnyolódnak a többiek csak azért, mert nagyon jól emlékszem, milyen volt az, amikor engem gúnyoltak Marokkóban, meg az egész beszédjavító izé alatt. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az a fajta lány lennék, aki mindenféle veszélyes dolgokba veti bele magát, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben aggódna a saját biztonsága miatt. Úgy értem, mostanában a legkomolyabb dolog, amire rá lehet fogni, hogy fizikai kontaktust igénylő csatározás lett volna, akkor volt, amikor Lucyval a távirányító birtoklásáért szálltunk harcba. Nyilvánvaló, hogy nem nagyon szeretek szembeszegülni senkivel. Mármint, persze, az alkotó szellem nevében továbbra is megpróbálok csapást mérni Susan Boone-ra azzal, hogy bojkottálom az óráit, meg minden. De igazából, egyszerűen csak túlságosan kellemetlenül éreztem volna magam, ha vissza kell mennem oda, azok után, hogy olyan megaláztatás ért a múltkor. De végül is ez mindegy. Az, amit ezután tettem, az annyira nem volt jellemző rám, hogy olyan volt, mintha valaki egy pillanatra átvette volna az irányítást a testem felett, vagy ilyesmi. Csak annyit tudok, hogy az egyik pillanatban még ott álltam, és néztem, hogy Mr. Uptown Girl felemeli a puskáját, hogy rálőjön az elnökre, amint az kilép a Capitol Cookies ajtaján... ...és a következőben rávetettem magam.
6 Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy ha úgy ugrasz rá egy leendő orgyilkos hátára, hogy az egyáltalán nincs erre felkészülve vagy ilyesmi, akár sikerülhet is eltéríteni a céljától. Így a golyó, amelyet Mr. Uptown Girl egyenesen az elnök fejébe szándékozott repíteni, ártalmatlanul elsuhant a sztratoszféra irányába. Ám valami más is történik, amikor ráugrasz egy fegyvert tartó fickó hátára. Az illető erősen meglepődik, elveszti az egyensúlyát, és hátraesik, egyenesen rád, úgy, hogy az összes szuszt kiszorítja belőled, a dzsekid felcsúszik, az esővíz beszivárog a nadrágod fenekén, és mindened csuromvizes lesz. Ráadásul a fickó pont a jobb karodon landol, valami ropogást hallasz, a kezed nagyon, de nagyon fájni kezd, és csak arra tudsz gondolni, hogy „vajon ez tényleg az volt, aminek gondolom?” De nincs túl sok időd ezen elmélkedni, mert azzal kell törődnöd, hogy megakadályozd a pasit, hogy egy újabb golyót kieresszen a fegyveréből, amit úgy próbálsz meg elérni, hogy hangosan kiabálsz: „Fegyver van nála! Fegyver van nála!” És bár addigra ezzel nyilván mindenki tisztában van - mármint hogy a fickónál fegyver van, tekintve, hogy hallották a lövést eldördülni -, úgy tűnik, ez teszi meg igazán a hatását, mert hirtelen vagy húsz titkosszolgálatos kerít körbe, szegezi a fejednek a pisztolyát és ordít rád, hogy „Ne mozdulj!” Higgyétek el, nem mozdultam. Aztán a következő, amire emlékszem, hogy lerángatták rólam Mr. Uptown Girlt - ami hatalmas megkönnyebbülést jelentett számomra; az a fickó igencsak súlyos volt -, aztán engem is megpróbáltak felsegíteni. Az egyikük pont azt a karomat ragadta meg, melyiken az orvlövész landolt, fájdalmamban hangosan felkiáltottam, hogy „Aúú”, de mintha senki sem hallotta volna. Teljesen lefoglalta őket az adóvevőjükbe való magyarázás. Ilyeneket mondtak, hogy „A Sas biztonságban van. Ismétlem, a Sas biztonságban van.” Eközben beindultak a szirénák. Mindenfelől emberek özönlöttek ki a boltokból és a gyorséttermekből, hogy megnézzék, mi történt. Aztán hirtelen mindenünnen rendőrautók és mentők bukkantak elő szó szerint a semmiből, és hatalmas fékcsikorgással fröcskölték szét az esővizet mindenfelé. Pont olyan volt, mintha egy Bruce Willis-moziba csöppentem volna, csak
az aláfestő zene hiányzott hozzá. Aztán az egyik biztonsági ember nekiállt átkutatni a hátizsákomat, míg egy másik lehajolt és a bokámat tapogatta körbe, mintha arra számítana, hogy valami vadászkést rejtettem oda vagy mi, egy harmadik pedig a dzsekim zsebében kezdett el kotorászni, anélkül, hogy engedélyt kért volna tőlem erre. (Fáradozásai eredményeképp egy marék süteménymorzsát sikerült begyűjtenie.) És ismét sikerült nekimennie a fájós karomnak. Megint felkiáltottam, hogy „Aúúú”, ez alkalommal tán még hangosabban, mint az előbb. Az ügynök, aki a zsebemet kutatta át, odaszólt a többieknek: Ennél, úgy látom, nincs fegyver. Még jó, hogy nincs! - kiabáltam. - Még csak tizedikes vagyok! Ami persze elég bugyuta dolog volt tőlem, mármint hogy ezt hoztam fel, mivel azért akadnak tizedikesek, akiknek igenis van fegyverük. Csak éppen azok nem járnak az Adams-be. Persze nem igazán gondolkodtam végig, amit mondok. Igazság szerint a sírás küszöbén álltam. Hát ti is a sírás küszöbére kerültetek volna, ha a) tetőtől talpig egy merő víz lennétek: b) a karotok minden valószínűség szerint el lenne törve, ami igazából még nem is volna akkora baj, mert nem ezzel a kezemmel rajzolok, vagy ilyesmi, és most legalább van egy tökéletes kifogásom, hogy miért nem veszek részt a kosárlabdában a többiekkel, amit Donelly edző a jövő heti tornaórára mindenkinek előírt, csak hát igen-igen fáj: c) az emberek mindenféléket kiabálnának nektek, amit nem is igazán hallanátok, mivel Mr. Uptown Girl pont a fületek mellett sütötte el a puskáját, s ezzel minden bizonnyal maradandó halláskárosodást okozott: d) egyszer csak azt vennétek észre, hogy vagy húsz pisztoly csöve bámul az arcotokba. Vagy akár csak egy is, ha már itt tartunk. És e) egyre valószínűbbnek tűnne, hogy a szüleitek most már tutira megtudják, hogy ellógtátok a rajzórát. Úgy értem, ezek közül már egy is elég lenne ahhoz, hogy rossz kedve legyen az embernek. És nekem kijutott mind az öt. Aztán ez az idősebb ügynök odalépett hozzám. Ő egy kissé kevésbé tűnt félelmetesnek, mint a többiek, talán azért, mert lehajolt, hogy az arca egy szintbe kerüljön az enyémmel, ami igen rendes dolog volt tőle. És igen komoly hangon kijelentette: Velünk kell jönnöd, kisasszony. Fel kell tennünk néhány kérdést a barátodról ott. Ez azért mellbevágott.
Ezek azt hiszik, hogy Mr. Uptown Girl meg én társak vagyunk! Azt feltételezik, hogy együtt próbáltuk meg az elnököt eltenni láb alól! Nem a barátom! - sikítottam. És most már nem csak a sírás küszöbén álltam. Torkom szakadtából bömböltem, de már nem érdekelt. Szakadt az eső, nyakig vizes voltam, a karom piszkosul fájt, a fülem csengett, és az Egyesült Államok Biztonsági Szolgálata azt gondolta rólam, hogy valami nemzetközi terrorista vagyok, vagy nem tudom, mi. A fenébe is, igen, sírva fakadtam. Soha életemben nem is láttam ezelőtt - zokogtam. - Csak előkapta azt a puskát, és le akarta lőni az elnököt, és ezért én ráugrottam, és ő meg ráesett a karomra, és most nagyon-nagyon fáj, és haza szeretnék me-he-henni. Szörnyen éreztem magam. Itt bőgök, mint egy csecsemő. Sőt, még csúnyábban, mint egy csecsemő. Úgy nyafogtam, mint Lucy, amikor a fogorvos közölte vele, hogy még hat hétig hordania kell a fogszabályzót. Ekkor valami igen meglepő dolog történt. Ez az idősebb ügynök átölelte a vállamat. Mondott valamit a többieknek, aztán otthagytuk őket. Odavitt az egyik mentőautóhoz. Néhány mentősnek tűnő fickó ácsorgott ott, várván, hogy mi lesz. Kinyitották a mentőautó hátsó ajtaját, és az ügynök meg én bemásztunk. Egészen kellemes volt odabent a mentőben. Egy gurulós hordszékre kellett ülnöm, ahol védve voltam az esőtől és a hidegtől. Odabentre alig szűrődött be a szirénák és egyebek hangja. És a mentősök is kedvesek voltak. Adtak egy száraz takarót, hogy azt terítsem magamra a dzsekim helyett. Olyan viccesek és aranyosak voltak, hogy abbahagytam a sírást. Ha úgy vesszük, győzködtem magam, nem is olyan vészes a helyzet. Minden rendben lesz. Nos, leszámítva azt, hogy a szüleim megtudják, hogy elblicceltem a rajzórát. Ez a része a dolognak egyáltalán nem lesz rendben. Bár, még az is lehet, hogy nem fognak rájönni. Lehet, hogy a Biztonsági Szolgálat emberei leellenőriznek, és rájönnek, hogy nem vagyok tagja egyetlen olyan terrorista szervezetnek sem, amelynek az a célja, hogy minden áron felhívja a figyelmet arra a dologra, amiért harcolnak, és akkor elengednek. Theresa valószínűleg még mindig valahol a dugóban araszolgat előre. Mire odaér a házhoz, már lehet, hogy vége lesz ennek az egésznek, én meg bepattanhatok a kocsiba, mintha mi sem történt volna, és amikor megkérdezi, hogy mit csináltatok ma, mondhatom egyszerűen, hogy „Ó, semmit”. Amivel még csak nem is hazudnék. A mentősök megkérdezték, hogy hol sérültem meg. Bár olyan szerencsétlennek is éreztem magam a karom miatt, mint egy csecsemő, arra
gondoltam, milyen durva ez az egész dolog, mármint hogy az elnöknek az életére törtek, meg minden. Aztán megmutattam nekik a csuklómat. Némi megnyugvásomra szolgált, hogy láttam, normál méretének már a kétszeresére dagadt. Legalább nem a semmi miatt csináltam a hisztit. Mialatt a mentősök a karomat vizsgálták, én az ügynököt fürkésztem a tekintetemmel, aki szorgalmasan töltögetett valamiféle jelentést, amelyben feltüntette a nevemet, melyet a diákigazolványomból nézett ki, amit a tárcámban tartottam a hátizsákomban. Nem akartam zavarni vagy ilyesmi, de tényleg tudnom kellett, meddig fog ez az egész tartani. Úgyhogy megszólítottam: Elnézést, uram! Az ügynök felnézett. Igen, kedvesem? Nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy engem senki nem hív kedvesemnek, még a mamám se. Azóta nem, amióta rajtakapott, hogy apám hitelkártyáját megpróbáltam lehúzni a vécén (bosszúból, mert arra kényszerített minket, hogy olyan országba költözzünk, amelynek a nyelvét nem beszélem). Ez a „kedvesem” dolog kissé meghökkentett. Most már nem akartam azzal jönni, hogy ugyan már, meddig fog tartani ez az egész, mert ez kissé hálátlan dolognak tűnhetett volna. Végül is ő csak a munkáját végzi. Így inkább, miután pár pillanatig kétségbeesetten próbáltam kitalálni valami mást, végül azt kérdeztem: Öhm, az elnök úr jól van? Az ügynök rám mosolygott. Az elnöknek kutya baja, szívem - nyugtatott meg. - Hála neked. Ó - sóhajtottam fel. - Ez nagyszerű. Ööö, gondolja, hogy akkor én hamarosan el is mehetek? A mentősök egymásra néztek. Úgy tűnt, jót mulatnak a dolgon. Hát ezzel a karral bajosan - jegyezte meg az egyikük. - A csuklód el van törve, gyermekem. Meg kell röntgeneznünk, hogy lássuk, mennyire súlyos, de tízet teszek egy ellen, hogy kapni fogsz egy szép nagy gipszet, amelyet majd az összes új rajongód aláírhat. Rajongók? Mi a fenéről beszél ez? És nem kaphatok gipszet! Ha begipszelik a karomat, a szüleim rögtön tudni akarják majd, hogy hogyan törtem el a csuklómat, és akkor be kell valljam nekik, hogy ellógtam az óráról. Hacsak... hacsak nem hazudom azt, hogy egyszerűen megbotlottam. Igen, megbotlottam, és legurultam a Susan Boone műterméhez vezető lépcsőn. Na
de mi van akkor, ha megkérdezik Susant? Ó, istenem, nekem már végem. Nem lehetne, hogy... - már tényleg csak szalmaszálakba kapaszkodtam, de teljesen kétségbe voltam esve. - Nem lehetne, hogy holnap én elmegyek a saját orvosomhoz, vagy valami? Úgy értem, a karom már sokkal jobban van. Mind a mentősök, mind az ügynök úgy néztek rám, mint akinek elment az esze. Jó, rendben, a csuklóm tényleg olyan vastagra dagadt, mint a combom, és úgy lüktetett, mint azok a szívek, amelyeket akkor lehet látni, amikor az Ismeretterjesztő Csatornán nyitott szívműtéteket végeznek. De persze annyira azért nem fájt. Csak amikor megmozdítottam. Csak azért, mert a házvezetőnőnk jön értem kocsival - magyaráztam sután. - És ha maguk elvisznek valami kórházba, akkor nem leszek ott, ahol ígértem, ő pedig állati dühös lesz rám. Az ügynök erre csak annyit mondott: Légy szíves, adj egy telefonszámot, ahol elérhetem a szüleidet! Mert ahhoz, hogy megkapd azt az ellátást, amelyre szükséged van, beszélnem kellene velük. Ó, istenem, most már biztosan megtudják, hogy ellógtam az óráról. De hát mindegy. Volt valami más választásom? Az ég adta földön semmi. Idefigyeljenek! - suttogtam. - A szüleimnek nem kell elmesélniük ezt a dolgot. Úgy értem, ezt meg kell mondaniuk, tudom, de azt nem, hogy nem mentem be az órámra, hanem a Staticban lógtam helyette. Mármint hogy ezt a részét a történetnek nem kell mindenképpen elmesélni, ugye? Mert nem szeretnék még nagyobb bajba kerülni, mint amekkorában már vagyok. Az ügynök úgy pislogott rám, mintha fogalma se lenne, hogy miről beszélek. Persze nem is lehetett. Honnan is lehetett volna. Miféle rajzóra? Miféle Static? De szemmel láthatólag úgy gondolta, jobb, ha rám hagyja az egészet - hisz akár az is lehet, hogy a fejemet is beütöttem, amikor elestem -, mert csak annyit válaszolt: Na, majd meglátjuk, mi lesz. Hát, ez is jobb, mint a semmi, azt hiszem. Megadtam neki anya és apa munkahelyi telefonszámát, aztán behunytam a szemem, és hátrahajtottam a fejem a mentőautó oldalának. Hát, ez van, gondoltam. Rosszabbul is járhattam volna. Példának okáért lehetne most egy csirkecsont ott, ahol az orromnak kellene lennie.
Napló A tíz legfőbb megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy ha megakadályozol egy golyót, hogy becsapódjon az Amerikai Egyesült Államok elnökének fejébe, az életed gyökeresen megváltozik: 10. A mentőautót, amelyben utazol, rendőrkonvoj kíséri egészen a kórházig. A George Washington Egyetemi Kórházig, ha egészen pontosak akarunk lenni. Ugyanaddig a kórházig, amelybe Reagen elnököt vitték, amikor meglőtték. 9. Ahelyett, hogy sorba kellene állnod a nővérkénél, hogy kitöltsd a felvételi lapot, ahogy mindenki más, egyenesen begurítanak a sürgősségi osztályra, az összes szúrt sebből vérző bandaharc-áldozat, terhes anyuka és szemükbe állított ceruzával műtétre váró ember előtt. 8. Es akárhová kell menned a George Washington Egyetemi Kórház területén, mindenhová fekete öltönyös alakok követnek, fülhallgatóval a fülükben. 7. Amikor kapsz valami kórházi köntöst, mert a saját holmijaid ronggyá áztak, és te nem akarod felvenni, mert a háta teljesen kivágott, adnak egy másikat, amely az elején nyílik, és egy másikat, amelyik a hátán. Így mindenhol el leszel takarva. Az egész kórházban senki más nem kap két köpenyt, csak te. 6. Saját külön szobában helyeznek el, amelynek az ajtaja előtt fegyveres őrök állnak, bár az összes probléma veled az, hogy eltört a csuklód. 5. Amikor az orvos bejön, hogy megvizsgáljon, hangosan lelkendezik, hogy „Hát te vagy az, aki megmentette az elnök életét!" 4. Amikor nyomorultul csak annyit mondasz, hogy „Nem, nem igazán." az orvos ragaszkodik hozzá, hogy ő nem úgy hallotta, és megállapítja, hogy „Nemzeti hős lettél". 3. Mikor elmondja neked, hogy a csuklód két helyen eltört, és hogy hat hétig gipszet kell viselned könyöktől lefelé, ahelyett, hogy a kezedbe nyomna egy nyalókát vagy ilyesmi, autogramot kér tőled. 2. Amíg arra vársz, hogy jöjjenek a műtősök begipszelni a karodat, bekapcsolhatod a tévét a szobádban, és láthatod, hogy az összes csatornán megszakították az adást, és egy „hivatalos közlemény" felirat villog a képernyőn. Aztán megjelenik Tom Brokaw és bejelenti, hogy ma délután merényletet kíséreltek meg az elnök ellen. Aztán azt mondja, hogy az akciót egyetlen bátor személy, hősies cselekedete akadályozta meg. Aztán megláthatod a képedet a diákigazolványodból.
Azt a képet, amelyiken éppen akkor pislogtál, amikor a fényképész megnyomta a gombot. Azt a képet, amelyiken a hajad úgy néz ki, mint egy szétcsúszott szénakazal. Azt a képet, amelyiket soha senkinek nem mutattál meg, mert attól tartottál, közröhej tárgyává válsz miatta. De az első és legfontosabb dolog, amelyből biztosra veheted, hogy az életed többé már sosem lesz ugyanolyan: 1. Mikor meglátod, hogy azt a borzalmas iskolai fényképedet mutogatják a nemzeti televízióban, és hangosan felsikítasz, kábé harminc biztonsági szolgálatos ügynök ront be a szobádba csőre töltött pisztollyal, hogy megbizonyosodjék róla, nem történt semmi bajod.
7. Azt hiszem, még akkor sem fogtam fel igazán. Úgy értem, persze, tudtam. Tudtam, hogy ráugrottam Mr. Uptown Girl hátára, és megakadályoztam, hogy arrafelé lője el a golyót, amerre akarta. De azt egyáltalán nem éreztem át, hogy ezzel tulajdonképpen megmentettem a szabad világ legfőbb vezetőjének életét. Legalábbis addig nem, amíg valamivel később a szüleim be nem rontottak a kórházi szobámba, mikor már a gipsz a kezemen volt (és miután már megtekinthettem az arcképem az összes jelentős tévécsatornán, a CNN-en, a Headline Newson és még az Entertainment Tonightban is), és mindkettőjükön látszott, hogy hihetetlenül ki vannak borulva. Samantha! - borult a nyakamba anya, ami nem igazán tett jót a megtépázott karomnak, amely miatt, ezt még hozzá kell, hogy tegyem, senki sem vette a fáradságot, hogy legalább egy aszpirint adjon. Az ember azt gondolná, hogy az a valaki, aki megmentette az elnök életét, megérdemelne annyit, hogy minimum egy fájdalomcsillapítót kapjon, de úgy tűnik, mégsem. - Ó, istenem, annyira aggódtunk! Helló, anya! - feleltem elhaló hangon - tudjátok, úgy, ahogy akkor szokott beszélni az ember, amikor úgy csinál, mintha beteg lenne. Mivel még nem tudtam, hogy azok az ügynök fickók beárultak-e az anyámnál, hogy elblicceltem a rajzórámat, így nem lehettem biztos benne, mekkora bajban vagyok is valójában. Arra számítottam, hogy ha látják, milyen fájdalmaim vannak, talán eltekintenek a dologtól. De nem úgy tűnt, mintha a legcsekélyebb fogalmuk is lenne róla, hogy meglógtam Susan Boone órájáról. Samantha - ismételgette a mamám, miközben lehuppant az ágyam szélére és a hajamat simogatta ki a homlokomból. - Jól érzed magad? Nincs más bajod? Fáj még valamid? Nem - nyugtattam meg. - Csak a kezem. Jól vagyok. Tényleg. Persze a hangom továbbra is erőtlennek mutattam, meg minden. Biztos, ami biztos. De nem kellett volna aggódnom. Egyikükhöz sem jutott el semmi, ezzel az egész rajzóra dologgal kapcsolatban. Odáig voltak az örömtől, hogy nem történt nagy bajom. A papám még viccelődni is próbált egy kicsit. Ha több figyelemre vágytál tőlünk, Sam - mondta -, csak szólnod kellett
volna. Emiatt igazán nem kellett volna egy süvítő golyó útjába vetned magad. Ha-ha-ha. A Biztonsági Szolgálat emberei úgy öt percet hagytak nekünk, hogy könnyek között örüljünk egymásnak, aztán lecsaptak. Kiderült, hogy egy csomó mindent akartak még kérdezni tőlem, de mivel még kiskorú vagyok, várniuk kellett a kérdezősködéssel, míg a szüleim megérkeznek. Csak néhány dolog, szemléltetésül, hogy mire voltak kíváncsiak: Biztonsági szolgálat: Ismerted azt az embert, akinél a fegyver volt? ÉN: Nem, nem ismertem a fickót. Biztonsági szolgálat: Mondott neked valamit? ÉN: Nem, egy árva szót sem. Biztonsági szolgálat: Semmit? Nem mondott semmit, amikor meghúzta a ravaszt? ÉN: Mit mondott volna? Biztonsági szolgálat: Mondjuk olyasmit, hogy „Ezt Margie-ért kapod”, vagy valami hasonlót. ÉN: Ki az a Margie? Biztonsági szolgálat: Ezt csak úgy példának mondtam. Nincs semmiféle Margie. ÉN: Nem, nem mondott semmit. Biztonsági szolgálat: Láttál valami különöset rajta? Bármit, ami miatt felfigyeltél rá annyi ember közül a tömegben? ÉN: Igen. Volt nála egy puska. Biztonsági szolgálat: Azon kívül, hogy volt nála egy puska. ÉN: Hát, úgy tűnt, különösen kedveli az „Uptown Girl” című számot. És így tovább. Ez még így ment órákig. Órákig. Nagyjából ötszázszor el kellett ismételnem, mi történt köztem és Mr. Uptown Girl közt. Annyit beszéltem, hogy a végére berekedtem. Végül apa megunta: Nézzék, uraim! Én megértem, hogy szeretnének a dolgok legmélyére látni, de a lányunkat hatalmas sokk érte, és most pihenésre lenne szüksége. A biztonságiak egészen jól reagáltak. Megköszönték a segítségemet, és magunkra hagytak minket... bár néhányan lecövekeltek az ajtó előtt, és el nem mozdultak onnan. Ezt a papám mondta, mikor visszatért egy hatalmas McRoyallal, amiért kiugrott a sarokra, hogy legyen mit ebédelnem, mivel a kórházi kaja (valami hús borsóval és sárgarépadarabokkal) egyetlen falatját sem voltam képes leerőltetni a torkomon. Mintha a kórházba került emberek már nem lennének elég rosszul amúgy is. És ezt kapják étel helyett? Nem voltam valami boldog, hogy az éjszakát a kórházban kell töltenem, amikor semmi bajom nem volt, csak eltörött a
csuklóm, de a rám vigyázó ügynökök elég határozottan ragaszkodtak hozzá. Azt mondták, ez az én biztonságom érdekeit szolgálja. Nem értem, miért - csodálkoztam. - Elkapták a fickót, nem? Erre azt mondták, hogy Mr. Uptown Girl (ők persze nem így hívták, hanem úgy, hogy „a feltételezett merénylő”) él a hallgatáshoz való jogával, és még nem tudják biztosan kizárni, hogy nem valamiféle terrorszervezet tagja-e, akik esetleg úgy döntenek, hogy elégtételt vesznek rajtam, amiért meghiúsítottam az elnök meggyilkolására irányuló terveiket. Ettől persze anya teljesen pánikba esett, és nyomban felhívta Theresát, hogy azonnal győződjön meg róla, hogy a bejárati ajtó be van-e zárva, de a testőrök megnyugtattak, hogy ne aggódjunk, ők már odaállítottak néhány biztonsági embert a ház köré. Ezek az őrök mint később megtudtam arra is jók voltak, hogy távol tartották az újságírók hadát a teraszunktól. Ez persze kissé elkedvetlenítette Lucyt, akivel valamivel éjfél előtt beszéltem telefonon. Jajistenem - nyafogott. - Nem csináltam mást, csak megpróbáltam egy kissé normálisabb képet keresni rólad az MSNBC-nek. Úgy értem, állandóan azt a katasztrofális fényképet mutogatják, amelyet a diákigazolványodban találtak. Azt mondtam nekik: „Emberek, a húgom ennél sokkal vonzóbb”, és oda akartam adni nekik azt a képet, amit a nagyi csinált karácsonykor, tudod, ahol abban az Esprit ruhában vagy, amelyik olyan jól nézett ki, egészen addig, amíg be nem festetted feketére, na, mindegy. Szóval, kinyitottam az ajtót és kimentem a teraszra a fényképpel a kezemben, és akkor mindenfelől vakuk villogtak, és ezek az emberek mind kiabálni kezdtek, hogy „Te vagy a nővér? Elmondanád, hogy milyen érzés egy nemzeti hős testvérének lenni?”, és már épp válaszoltam volna, hogy nagyszerű, amikor ezek a biztonsági emberek, szó szerint visszatuszkoltak a házba, és arról próbáltak meggyőzni, hogy ez az én védelmemet szolgálja. Na mert persze. Csak azt szeretném tudni, hogy az, hogy azt a rettenetes fotót mutogatják rólad minden csatornán, az is az én védelmemet szolgálja? Úgy értem, az emberek azt fogják gondolni, hogy én valami szörnyű spiné rokona vagyok - mert nem akarlak megbántani, de azon a képen tényleg annak nézel ki, Sam -, és elhiheted, ez senkinek nem szolgálja semmiféle javát, az egyszer biztos. Jó érzés tudni, hogy bármilyen nagyot is változhatnak dolgok, legalább egy valami sohasem változik: a nővérem, Lucy. Szóval a lényeg, hogy az éjszakát egy szerencsétlen kórházban kellett töltenem. Megfigyelés céljából, mondták. De nem erről volt szó, ebben biztos vagyok. Tuti, hogy még mindig az után kutattak, hogy titokban nem vagyoke tagja valamilyen radikális kormányellenes csoportosulásnak, és rajtam
akarták tartani a szemüket, arra az esetre, ha netán azt tervezném, hogy megszököm és csatlakozom a társaimhoz, vagy ilyesmi. Egy darabig hánykolódtam az ágyamban, sehogy sem tudtam kényelmesen elhelyezkedni, mivel általában az oldalamon alszom, és kiderült, hogy épp azon az oldalamon, amelyiken a gipsz van, azon pedig nem tudok aludni, mert kemény és nyom, ráadásul, ha bármi kis súlyt helyezek rá, a karom nyomban lüktetni kezd a fájdalomtól. És Manet is nagyon hiányzott, ami kissé fura, mivel olyan szőrös és büdös, hogy az ember nem gondolná, hogy arra vágyom, hogy az ágyam végében szimatoljon, de mégis. Nagy nehezen sikerült elszundikálnom, mikor a mamám - akinek szemmel láthatólag nem jelentett semmiféle problémát a mellettem lévő ágyban való alvás, így frissen és üdén ébredt - felkelt és elhúzta a függönyt a kórházi szobám ablakán, hogy beengedje a reggeli napfényt. Aztán megszólalt, azon a hangon, amely egy olyan valakire, aki alig aludt egy szemhunyásnyit az éjjel, ráadásul rettentően fáj a karja, némileg irritálóan hathat: Jó reggelt, álomszuszék! De még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi is olyan jó benne (mármint a reggelben), ahogy anya kinézett az ablakon, döbbenten felkiáltott: Ó... istenem... istenem! Kimásztam az ágyból és odamentem, hogy megnézzem, mi az, amin anya így istenemezik, és rémülten konstatáltam, hogy vagy háromszáz ember gyülekezik a kórház előtt a járdán, és mind az én szobám felé bámul. Abban a pillanatban, ahogy megjelentem az ablakban, hatalmas felmordulás hallatszott, és ezek az emberek mind felfelé kezdtek mutogatni, transzparensekkel hadonásztak és kiáltoztak. A nevemet. Az én nevemet kiabálták. Anya és én csak néztünk egymásra, leesett állal, aztán lepillantottunk megint. Forgató kocsikat láttunk, hatalmas műholdvevőkkel a tetejükön, körülöttük ácsorgó riportereket, mikrofonnal a kezükben, és mindenfelé rendőröket, akik megpróbálták, az ide érkezett óriási tömeget távol tartani, azokat az embereket, akik, úgy tűnt, mind azért jöttek, hogy vethessenek egy pillantást a lányra, aki megmentette az elnök életét. Nos, vetettek rám egy pillantást, rendben. Úgy értem, bár vagy három emelet magasságban voltam tőlük, azért egészen biztosan nem úgy néztek ki, mint akik lemaradtak a látványomról. Ezt valószínűleg a rajtam lévő két kórházi köntösnek és a fejemen virító vörös szénakazalnak köszönhetem, de nem számít. Vethettek rám egy pillantást, jól van. Öhm - motyogta anya, ahogy ott álltunk az ablak előtt és a felgyülemlett
tömeget bámultuk odalent. - Nem kellene esetleg... nem is tudom. Integetned? A felvetés ésszerűnek hangzott, így hát felemeltem az épen maradt karomat, és integetni kezdtem. Újabb éljenzés és taps hallatszott odalentről. Még egyszer integettem, csak hogy egészen biztos legyek benne, hogy mindez miattam van, de kétség nem férhetett hozzá, ezek az emberek éljeneznek. Méghozzá engem. Engem, Samantha Madison, tizedik osztályos sztárportré-rajongót. Egyszerűen hihetetlen volt. Mintha én lettem volna Elvis Presley, vagy valami. Miután másodszor is integettem, kopogást hallottam az ajtó felől, bejött egy nővér és megszólalt: Ó, remek, már fent vagy. Gondoltuk, amikor meghallottuk a kiabálást. Aztán derűs mosollyal hozzátette: - Jött neked egy pár dolog. Remélem, nem bánod, ha behozzuk őket. Aztán válaszra sem várva kitárta az ajtót. Egy csapat önkéntes ápoló özönlött be a szobámba, hatalmas virágkompozíciókkal - egyik nagyobb volt, mint a másik egészen addig, míg az utolsó szabad vízszintes helyet, beleértve a padlót is, mindenütt rózsák, margaréták, napraforgóvirágok, orchideák, szegfűk és mindenféle olyan virágok borították, amelyeknek még a nevét sem tudom, nehéz, édes illattal árasztva el az egész szobát. De nem csak virágokat kaptam. Hanem lufi csokrokat tucatjával, pirosakat, kékeket, fehéreket, rózsaszínűeket, szív alakúakat és ezüstszínűeket, melyeken olyan feliratok díszelegtek, mint „Köszönettel” és „Gyógyulj meg!” Na és persze plüssmacikat, minimum húszat, különböző méretűeket és formájúakat, nyakukban masnival, mancsukon meg olyan feliratokkal, hogy „Kitartás, kicsi bocs”, meg „Mackós köszönet”. Nem vicc. Csak néztem, ahogy sorban jönnek befelé, és felhalmozzák ezt a rengeteg mindent a szobámban, és csak arra tudtam gondolni, hogy „Megálljunk!” Megálljunk, itt valami nem stimmel. Nem ismerek egyetlen lelket sem, aki ilyen hálamacit küldene nekem. De komolyan. Még tréfából sem. De csak jöttek és jöttek, egyre több és több. A nővérek szemmel láthatólag nagyon mulatságosnak találták a dolgot. Még a Biztonsági Szolgálat emberei, akik ott őrködtek az ajtóban, még azok is mintha somolyogtak volna a napszemüvegük mögött. Csak a mamám tűnt ugyanolyan döbbentnek, mint én. Egyik csokortól a másikig rohangált, minden kártyát kinyitott, és meglepetten olvasta fel nekünk a bennük álló üzeneteket:
„Hálás köszönet ezért a merész és bátor tettért. Őszinte tisztelettel: az Amerikai Egyesült Államok Igazságügy minisztere.” „Több ilyen igaz amerikaira lenne szüksége az országnak. Washington polgármestere.” „Egy földre szállt angyalnak, hálás köszönettel Cleveland polgárai.” „Vészhelyzetben tanúsított bátorságodért nagyrabecsülésünk jeléül: Kanada miniszterelnöke.” „Mindannyiunk számára példaképpé váltál... A dalai láma.” Hát ezt elég elkeserítőnek találtam. Úgy értem, a dalai láma szerint én lennék a követendő példa? Hát, ez nem túl valószínű. Főleg, ha tekintetbe vesszük az eddigi életem folyamán általam elfogyasztott marhahúsmennyiséget... És van még egy halom odalent - jegyezte meg az egyik önkéntes ápoló. Anya felpillantott az üdvözlőkártyából, amely a japán kormányfőtől érkezett. Ó, igen? Folyamatosan világítjuk át a leveleket és pakoljuk be a röntgengépbe a gyümölcsöket és az édességeket - közölte a Biztonsági Szolgálat egyik embere. Röntgengépekbe? - visszhangozta a mamám. - Azt meg mi a csodának? Az egyik ügynök megvonta a vállát. Az esetleges borotvapengék, szegek vagy mit tudom én mik miatt. Biztos, ami biztos. Nem lehetünk elégé óvatosak - helyeselt a másik. - Túl sok elmebeteg rohangál a világban. Anya, úgy tűnt, nem érzi túl jól magát emiatt. A virágos mosoly rögtön lehervadt az arcáról. Ó - sóhajtotta. Éppen ekkor lépett be apa és Lucy, Rebeccával és Theresával a hátuk mögött. Theresa nyomban kupán is vágott az ijedtség miatt, amelyet előző nap okoztam neki. Képzelheted, mit éreztem - panaszkodott, amikor az a rendőr azt mondta nekem, hogy nem engedhet oda, hogy felvegyelek, mert lövöldözés volt a helyszínen. Azt hittem, meghaltál! Rebecca sokkal higgadtabban szemlélte a dolgot. Sam nem tartozik ahhoz a társadalmi csoporthoz, amelynél a legnagyobb esély van arra, hogy fegyver általi erőszak áldozatai lesznek azaz nem tizenöt és harmincnégy év közötti férfi -, így én nem aggódtam különösebben.
Érdekes módon Lucynak volt a legfontosabb, hogy azonnal beszélhessen velem... négyszemközt. Gyere csak - rángatott be a kórházi szobához tartozó külön fürdőszobába, és aztán nyomban rázárta az ajtót. Rossz hírem van - hadarta suttogva, azon a hangon, amilyenen a csapattársaihoz beszél, amikor úgy érzi, nem mutattak elég lelkesedést az általuk alkotott piramisban. - Véletlenül meghallottam, amikor a kórházigazgató azt kérdezte apától, hogy mikor leszel kész a sajtótájékoztatóra. Sajtótájékoztatóra? - szinte lezuhantam a vécé tetejére. Egy pillanatra tényleg azt hittem, elájulok. - Csak viccelsz, ugye? Természetesen nem - jelentette ki Lucy határozottan. - Nemzeti hős lettél. Mindenki azt várja, hogy sajtótájékoztatót adj. De ne aggódj emiatt. A nővérkéd, Lucy, mindent a kezében tart. Ezzel odahajította a sporttáskáját a mosdóra. Akármi is volt benne és én biztosra vettem, hogy ez az akármi minden valószínűség szerint a közös pipereszekrényünk teljes tartalma -, az vészjóslón csörömpölt. Csak mindent szép sorjában - jelentette ki. - Először is, kezdjünk valamit ezzel a hajjal. Csak azért lehetett, mert annyira legyengült állapotban voltam fizikailag, az álmatlan éjszaka, a begipszelt karom, meg minden miatt, de Lucy akkor teljesen átvette az irányítást a fürdőszobában. Úgy értem, egyszerűen nem volt erőm, hogy tiltakozzak. Egyszer ugyan felsikítottam, de azt hiszem, a Biztonsági Szolgálat emberei nem hallották meg a zuhanyból folyó víz hangja miatt, mivel ez alkalommal nem rontottak be azonnal, előrántott fegyverekkel, hogy megmentsék az életemet. De amúgy is egy egész csapat kommandósra lett volna szükség, hogy megállítsák Lucyt. Valójában az óta a nap óta vár erre a pillanatra, hogy beléptem a serdülőkorba. És végre eljött az a helyzet, amikor képtelen voltam ellenszegülni. Nem csak egy egész garnitúra ruhát hozott magával, hanem egy kisebb arzenálnyi kozmetikumot is, amiket, úgy tűnt, egytől egyik rám akart kenni, míg én ott álltam csapdába ejtve a zuhanyfülkében, a törött karom pedig, könyékig gipszben, úgy meredt ki oldalra, mint valami faág. Ez awapuhi - magyarázta, miközben valami enyhén gyümölcsillatú masszát kent a fejemre. - Különleges hawaii gyömbérkivonat. Mosd meg a hajadat vele. Ez pedig sárgabarack testradír... Lucy! - visítottam, amikor az awapuhi a szemembe ment, s mivel csak egy kezem volt használható, nem tudtam kimosni belőle. Mi a csodát csinálsz velem?
Csak megmentelek - válaszolta Lucy. - Talán meg kellene köszönnöd. Megköszönnöm? Ugyan mit? Hogy véglegesen megvakítasz valami hawaii gyömbérkivonattal? Nem, hanem hogy megpróbálok valami olyasmit faragni belőled, ami legalább távolról hasonlít egy emberi lényre. Van fogalmad róla, milyen megalázó az nekem, hogy az emberek, akik felhívnak telefonon - és egész éjszaka hívtak -, állandóan azt kérdezik: „Hé, ez nem a te húgod? Mi történt vele? Csak nem lépett be valami szektába?” Mikor kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak ez ellen a teljességgel igaztalan állítás ellen, Lucy hirtelen belenyomott egy adag Aquafresht. Mikor fuldokolni kezdtem, akkor sem zavartatta magát. Itt van ez a hajkondicionáló, ez olyan, amilyet a lovászok használnak, mikor bemutatóra viszik a lovaikat. De én - a szappan még mindig csípte a szememet, nem is láttam tőle Lucyt, de azért megpróbáltam felháborodott pillantást vetni rá - nem vagyok ló! Ezt észrevettem én is - Lucy nem zavartatta magát. - De erre tényleg szükséged van, Sam. - Lucy benyúlt a fülkébe és visszalökött a zuhany alá. Öblítsd le, aztán ismételd meg még egyszer, légy szíves. Mikor Lucy elkészült velem, ott álltam leradírozva, kitépkedve, mélytisztítva, körbehajszárítózva. De el kell ismernem, egészen jól néztem ki. Úgy értem, kissé irritált a beavatkozás köré űzött ideológia, de Lucy gondos felügyelete - és a hordozható hajszárító segítségével a hajam lassan elveszítette rézdróthoz hasonlatos merevségét, és ahelyett, hogy egyenesen felfelé meredezett volna a fejem tetején, lazán, hullámokban omlott a vállamra. És bár a szeplőimet nem sikerült tökéletesen eltüntetnie, arra azért jó volt, amit csinált, hogy ne világítsanak annyira feltűnően. Már nem bántam a hawaii gyömbérkivonatot, a sárgabarackos testradírt, sem a lószőr-kondicionálót. És valahogy kibírtam a szempillaspirált, az alapozót és a szájfényt is. De ott aztán végképp azt mondtam, hogy elég, amikor Lucy előkapott a sporttáskájából egy égszínkék blúzt, a hozzá illő szoknyával. Kizárt dolog - jelentettem ki, olyan keményen és határozottan, amennyire csak egy olyan valakitől telik, aki egy szál kórházi törölközőben feszít, és még az sem valami túlméretezett. - Nem tiltakozom a rúzsod ellen. Maradhat a szempillaspirál. De ezeket a göncöket nem fogom felvenni. Sam, nincs más választásod. - Lucy már nyújtotta is felém a blúzt. - Az összes holmid fekete. Nem jelenhetsz meg Amerika népe előtt tetőtől talpig
feketében. Azt fogják hinni, valami sátánista szekta tagja vagy. Egyszer az életben úgy fogsz öltözködni, mint egy normális ember, és még tetszeni is fog. Mikor kimondta azt, hogy tetszeni is fog, Lucy rám vetette magát. Szeretném megjegyezni, hogy Lucynak elég tisztességtelen erőfölénye volt velem szemben, tekintve, hogy: a) vagy öt centivel és legalább négy kilóval volt több nálam; b) nem akadályozta egy begipszelt kar; c) nem kellett aggódnia egy maga köré tekert csúszkáló törölköző miatt; d) sok-sok év divat- és sminkmagazin-olvasás áll mögötte, s az azokban található „Mit tegyünk és mit kerüljünk” cikkek emberfeletti erővel töltötték fel a stílussal kapcsolatos meggyőződéseit. De tényleg. Csak és kizárólag ezért engedtem neki. Persze ott volt még az is, hogy Lucy egyetlen saját ruhámat sem hozta el, és azokat, amelyeket előző nap viseltem, elvitte a Biztonsági Szolgálat vizsgálati célokból, hiszen szemmel láthatóan Mr. Uptown Girl lövöldöző showjából visszamaradt anyagok voltak rajta. Mikor végre kijutottam a fürdőszobából, a nővérem ruhája volt rajtam, a nővérem sminkje és a nővérem hajkenceficéi. A legkisebb mértékben sem hasonlítottam szokásos önmagamra. Egy hangyányit sem. De ezzel nem is volt baj. Tényleg nem. Mert én sem igazán éreztem úgy, mint a szokásos önmagam, számításba véve az elmúlt éjszakát, amikor egyáltalán nem aludtam, a transzparensekkel gyülekező embereket odalent, a hálamacikat, na meg persze az awapuhit és társait. Szóval, mikor kijöttem a fürdőszobából, már akkor is eléggé furcsán éreztem magam. Az igazat megvallva, nem is gondoltam, hogy még ennél sokkal furcsábbak is tudnak lenni a dolgok. És akkor a mamám, aki kissé idegesen ácsorgott a rengeteg virág és lufi között, megszólalt: Samantha, valaki látni szeretne téged. Megfordultam, és ott állt az Amerikai Egyesült Államok elnöke.
8. Habár egész életemben Washingtonban laktam, leszámítva azt az egy évet, amit a családommal együtt Marokkóban töltöttünk, szinte sohasem láttam még az Egyesült Államok elnökét - pedig csak amióta én megszülettem, már négy volt belőlük - élőben. Persze, láttam már sokszor autóban ülve elhaladni, meg nyilván a tévében is, de egészen tegnapig, amikor előttem ment be a Capitol Cookiesba, sohasem láttam még az elnököt közelről. Szóval akkor, amikor megláttam, hogy ott áll a kórházi szobámban, a mamámmal és a papámmal, Lucy, Theresa és a Biztonsági Szolgálat embereinek, meg a sok virágnak és lufinak a társaságában... Nos, hát, igencsak furcsán éreztem magam. Ráadásul, mellette állt a felesége, a First Lady. Eddig még nem találkoztam a First Ladyvel sem személyesen. Láttam már a tévében, meg a Háztartás Magazinban, mikor a díjnyertes sütijeinek a receptjét reklámozta, meg ilyesmik, de élőben még sohasem. Közvetlen közelről mind az elnök, mind pedig a felesége nagyobbnak látszottak, mint a tévében. Hát persze hogy. De valahogy olyan... nem is tudom, milyennek tűntek. Talán öregebbnek is, és sokkal életszerűbbnek. Mert, hogy látszottak a ráncaik, meg minden. Hát te vagy az a kis hölgy, aki megmentette az életemet. - Ezt mondta. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Ezek voltak az első szavak, amelyeket az elnök hozzám intézett, azon a kellemes mély hangon, amelyet gyakorlatilag minden este hallgatnom kell, mikor a szüleim rám szólnak, hogy kapcsoljak át a Simpson családról a híradóra. És én mit feleltem? Mit mondtam válaszképp az Egyesült Államok elnökének? Annyit, hogy „Ühüm.” A hátam mögött hallottam Lucy megkönnyebbült sóhaját, mely annak szólt, hogy sikerült még épp időben elkészülnie a sminkemmel. Ha csak pár perccel korábban érkeznek, lehet, hogy még ott álltam volna torzonborz hajjal. Az szemmel láthatólag egyáltalán nem zavarta Lucyt, hogy úgy beszélek, mint egy idióta. A lényeg, hogy ne úgy nézzek ki. Nos, hát tulajdonképpen csak beugrottam, hogy megkérdezzem folytatta az elnök zengő hangon - kezet foghatnék-e a világ legbátrabb leányával.
És felém nyújtotta hatalmas jobbját. Döbbenten meredtem a kezére. Nem azért, mintha valamiben is különbözött volna bármely más kéztől. Nem, persze, hogy nem. Illetve, persze, annyiban igen, hogy az Egyesült Államok elnökéhez tartozott. De nem ezért bámultam hitetlenkedve. Hanem azért, mert azon járt az eszem, amit az elnök az imént mondott, hogy én vagyok a világon a legbátrabb lány. És érdekes módon, bár a mamám elég sok olyan üdvözlőkártyát olvasott fel a virágokról, lufikról és plüssmacikról, amelyek valami hasonlót emlegettek, valahogy mégis most gondoltam bele ebbe igazán először. Mármint hogy én bátor lennék, meg ilyesmi. És az a helyzet, hogy ez egyszerűen nem igaz. Egyáltalán nem voltam bátor. A bátorság azt jelenti, hogy megteszel valamit, mert tudod, hogy az úgy helyes, annak ellenére, hogy nagyon félsz, mert megsérülhetsz, vagy ilyesmi. De akkor is megteszed. Mint ahogy én tettem, mikor megvédem Catherine-t Kris Parkstól, ha cikizni kezdi a ruháit, hogy úgy néz ki, mint egy óvodás, vagy ilyesmik, pedig tudom, hogy Krisnél én leszek a következő. Na, hát az bátor dolog. Amit most csináltam, hogy ráugrottam Mr. Uptown Girl hátára, egyáltalán nem volt bátor tett, mivel igazából nem gondoltam bele a következményekbe. Csak úgy egyszerűen megtettem. Láttam a puskát, láttam az elnököt, ugrottam. Ennyi. Nem vagyok a világ legbátrabb lánya. Csak egy lány vagyok, aki szerencsétlenségére éppen amellett a fickó mellett ácsorgott a járdán, aki le akarta lőni az elnököt. Ez minden. Nem tettem semmi olyat, amit akárki más ne tett volna meg a helyemben. Egyáltalán semmit. Nem tudom, meddig álltam volna ott és bámultam volna az elnök felém nyújtott kezét, ha Lucy nem bök hátba. Eléggé fájt is, mivel Lucynak ezek a hosszú körmei vannak, ráadásul szinte minden este hegyesre reszeli őket. De persze nem mutattam, hogy a nővérem hátba bökött a karmaival, csak annyit mondtam: „Ó, köszönöm!”, és kezet nyújtottam az elnöknek. Persze a jobb kezemet nyújtottam, azt, amelyik be volt gipszelve. Mindenki nevetett, mintha valami extra mulatságos dolog lett volna, aztán az elnök megrázta a bal kezemet, azt, amelyiken nem éktelenkedett kötés. Aztán a First Lady is kezet fogott velem, és azt mondta, reméli, hogy a családom és én valamelyik nap együtt vacsorázunk majd, vele és az elnökkel a Fehér Házban, „mikor egy kicsit már rendeződtek a dolgok”, hogy igazán kifejezhessék a hálájukat azért, amit tettem. Vacsorázni? A Fehér Házban? Én!! Hála istennek, a mamám ekkor átvette a szót, és azt mondta, egyszer
örömmel csatlakoznánk hozzájuk az asztalnál. Aztán a First Lady megfordult, és mintha észrevett volna valakit az ajtóban. Az arca még jobban felderült, és megszólalt: Ó, itt van David. Engedd meg, hogy bemutassam a fiamat, Davidet! És akkor besétált a szobába David, az elnök fia. Aki történetesen ugyanaz a David volt, akivel együtt jártam rajzórára Susan Boone-hoz. A Save Ferrises David. A „Jó kis bakancs” David. Most már tudom, miért találtam olyan ismerősnek.
9. De hát honnan tudhattam volna, hogy ő az Egyesült Államok elnökének a fia? Egyáltalán nem hasonlított arra fickóra, akit a híradóban szoktam látni, arra a majomra, aki mindig ott kullogott a szülei mögött a választási kampány idején. Az a srác sohasem viselt Save Ferries pólót, katonai bakancsot pedig még annyira se. Az a srác nagyon nem úgy tűnt, mint aki érdeklődik a művészetek iránt. Az a srác mindig ezekben a stréber kinézetű öltönyökben feszített, és legtöbbször nem csinált mást, csak ücsörgött ott, és úgy tett, mint akit nagyon érdekel az apja mondanivalója, amely leginkább egy halom olyasmiből állt, ami engem személy szerint halálra untatott, és ha meghallottam, azonnal átkapcsoltam egy másik csatornára... bár tudom, hogy mint ennek az országnak a polgárát, és ennek a bolygónak a lakóját, sokkal jobban kellene, hogy érdekeljenek a politikai kérdések, mint amennyire valójában érdekelnek. Akárhogy is, a lényeg az, hogy miután David apját elnökké választották, és David itt, Washingtonban kezdett iskolába járni, no, hát azóta akárhányszor mutatták a tévében, mindig abban az elszabott egyenruhában lehetett látni, amelyet a Horizont összes tanulójának minden áldott nap viselnie kell: khakiszínű nadrág (lányoknak szoknya), fehér ing, tengerészkék zakó, vörös nyakkendő. És bár David a sötét, göndör hajával, azzal a zöld szemével, meg minden, kétségkívül sokkal jobban mutatott egyenruhában, mint a legtöbben a Horizontban, akkor is egy hatalmas majmot láttam benne. Úgy értem, a legcsekélyebb esélye sem volt, hogy ez a srác minden második hónapban a Tini magazin címlapjára kerül, mint Justin Timberlake. Legalábbis ha nem kezdett el mondjuk meztelen felsőtesttel szörfözni a Chesapeake-öbölben a nyáron, vagy ilyesmi. Még úgy is, hogy ott álltam és a saját szememmel láttam, nehezen tudtam elhinni, hogy ez ugyanaz a srác, aki egy pár nappal ezelőtt azt mondta, hogy tetszik neki a bakancsom. De aztán lehet, hogy mégsem volt annyira nehéz elhinni. Mert, tudjátok most, hogy így láttam, közvetlen közelről, nem a tévében, amint egy repülő lépcsőjéről integet, és nem is egy kimerevített fényképen, amint épp feltekint az apjára valami dísztribün szélén, Kentuckyban, sokkal inkább hasonlított arra a helyes srácra a Save Ferris pólóban, akinek annyira tetszett a bakancsom, mint az elnök majom fiacskájára. Tényleg nem tudnám
megmondani, kettőnk közül melyikünk lepődött meg jobban, amikor megpillantottuk egymást. David mindenesetre nagyon meglepettnek tűnt, és nem hiszem, hogy csupán amiatt, mert ez egy ilyen furcsa véletlen, mármint hogy mi ismerjük egymást a rajzóráról, meg minden. Igazából ez nem is olyan furcsa, hiszen nyilvánvaló, hogy az elnök azért járt épp arra, hogy a fiával találkozzon óra után. Az egész Capitol Cookies kitérő csak azért volt, mert a vezér kissé édesszájú... Nem, David nem azért bámult rám így, mert nem tudott hová tenni. Azt hiszem, inkább azt próbálta kitalálni, vajon mi történhetett velem. Úgy értem, amikor utoljára látott, tetőtől talpig feketében voltam, margarétákkal díszített bakancsban, a vörös bozontom égnek állt, és semmi sminket nem viseltem. Most meg itt álltam, a nővérem szoknyájában, márkás cipőjében, szép sima hajjal, és olyan ajkakkal, amelyek ellenállhatatlanul csókra csábítóak... legalábbis ezt az eredményt ígérte a felirat a szájfény hátulján, melyet Lucy mindenhol elkent a számon. Nem csoda, ha rajtam felejtette a szemét. Pontosan úgy néztem ki, mint Lucy! Ööö - nyögte David, amiért a legcsekélyebb mértékben sem tudtam haragudni rá. - Szia. Amire én egy igen-igen frappáns visszavágással feleltem: Öhm, ja. Szia. David mamája rám nézett, aztán ismét Davidre. Aztán kíváncsian megkérdezte: Ti már ismeritek egymást? Aha - bólintott David. Most már mosolygott. Kedves mosolya volt. Persze nem annyira kedves, mint Jacknek, de azért kedves. - Samanthával egy rajzcsoportba járunk Susan Boone-hoz. Hirtelen ráébredtem. Samanthával egy rajzcsoportba járunk Susan Boone-hoz. Ez a fickó itt teljesen belekavarhat az egyetlen eredménybe, amit eddig sikerült elérnem: hogy a szüleim ne tudják meg ezt a rajzóra- ellógós dolgot. Na jó, tulajdonképpen nem is olyan nagy kaland ez az egész. A szüleim rájönnek, hogy elblicceltem a rajzórát. Na és akkor mi van? Helyette megmentettem az elnök életét. Ha valamivel, akkor ezzel aztán tényleg kihúztam a „szabadon távozhat a börtönből” szerencsekártyát. Valószínűleg ez a szüleimnél mentséget is jelentene. Mert azért nem ők a legkeménykezűbb őrmesterek a Föld nevű bolygón. De tudom, hogy soha, de soha nem hatná meg Theresát, akinek ünnepélyesen ígéretet tettem, hogy nem lógok el az óráról. Akármilyen
nagyra is tartja Theresa ennek az országnak az elnökét, amelyet annyira a szívébe zárt, abban a pillanatban, ahogy meghallaná, hogy nem fogadtam szót neki, azon nyomban annyi lenne nekem. Nagybetűvel, annyi. Semmi csokis fánk suli utánra. Müzli szelet, korpás keksz, ez jutna nekem ezek után. Theresa szinte mindent meg tud bocsátani, ha rossz jegyeket kapunk, ha későn érünk haza, ha nem írunk házi feladatot, ha bejövünk a parkból, és sáros cipővel végigtrappolunk a frissen felmosott konyhakövön, de hogy hazudjunk? Kizárt dolog. Még akkor se, ha teljesen jó ügy érdekében történik, mint például, hogy megőrizzem művészi szabadságomat. Ezért tettem, amit tettem akkor, hogy könyörgő pillantást vetettem Davidre, reménykedve, hogy megérti, mire gondolok. Bár nem igazán tudtam elképzelni, hogy megteszi. Úgy értem, most nem horizontos egyenruhában volt, de legombolt nyakú ingben és élére vasalt nadrágban. Egy az egyben úgy nézett ki, mint egy olyan fickó, akivel még soha életében egyetlen egyszer se fordult elő, hogy ne fogadott volna szót a szüleinek, nem is beszélve a különösen szigorú házvezetőnőjükről. Hogy fordulhatna elő, hogy a cinkosom lesz? De mégis, ha csak egy icipici kis reménysugár is van, akármilyen halovány is, hogy a magam oldalára állíthatom, mint az apja Biztonsági Szolgálatának embereit, hogy ne árulja el, hogy nem voltam tegnap rajzórán... Aha, szóval őt is Susan Boone-hoz járatja! - fordult a First Lady mosolyogva a mamámhoz. - Hát nem csodálatos ez a Susan? David teljesen odavan érte. - A First Lady olyan mozdulattal simogatta meg a fia vállát, amely meglepően anyásnak látszott egy olyan nőtől, aki a szabad világ legfontosabb emberének a felesége. - Annyira örülök, hogy David olyan későn jött el a műteremből aznap este. Ki tudja, mi történhetett volna, ha épp akkor lép ki, amikor... Nem tudta befejezni a mondatot. Valószínűleg arra gondolt, hogy ki tudja, mi történhetett volna, ha David, épp akkor lép ki, amikor Mr. Uptown Girl lövöldözni kezdett. De igazság szerint semmi sem történt volna. Mert ott voltam én. És megállítottam. Kérlek, David! Olyan erősen próbáltam empatikus hullámokat küldeni felé, amilyen erősen csak tudtam. Légy szíves, ne áruld el, hogy nem voltam ott tegnap este. Kérlek, csak egyetlen egyszer a legombolt ingnyakú, fontospolitikus-fia-vagyok életedben, próbálj meg megnyílni, és halld meg a kérésemet! Tudom, hogy képes vagy rá; szereted a Save Ferrist és én is szeretem őket, szóval, lehet, hogy ezen a szinten képesek vagyunk megérteni
egymást. Ne mondj semmit, David! Ne mondj semmit! Ne mo... Igen, pontosan értem, mire gondol - bólogatott a mamám, és ugyanúgy megsimogatta a vállamat, mint ahogy az előbb a First Lady az előbb David vállát. - Bele sem akarok gondolni, mi történt volna, ha a Biztonsági Szolgálat ügynökei nem fegyverezik le olyan gyorsan... Bizony - helyeselt a First Lady. - Hát nem csodálatos emberek? Meglepetésemre a beszélgetés teljesen elkanyarodott Susan Boone-tól. Persze leszámítva azt a meglepő felfedezést, hogy John - az a középkorú fickó, aki olyannyira nem tudott rajzolni, és akiről azt gondoltam, hogy hallókészüléket visel - valójában David saját külön bejáratú biztonsági embere volt. Ezt egy kicsit bizarrnak találtam. De David vajon mennyire bizarrnak találhatta, amikor besétált annak a lánynak a kórházi szobájába, aki megmentette az apját egy feltételezett orgyilkostól, és akkor nem mást talál itt, mint engem. Bár azt kell mondjam, ahogy elmúlt az első döbbenet hatása, úgy tűnt, Davidet ez nem zavarja. Sőt, mintha egy kissé mulatságosnak is találná a dolgot. Úgy értem, megpróbált nem mosolyogni, de nem tudta megállni. Valószínűleg arra az ananászra gondolt. Már pusztán attól, hogy eszembe jutott, az arcomat elöntötte a pír. Ó, istenem, az az ostoba ananász! Miért én? Minden jogom megvolt ahhoz, hogy odarajzoljam azt az ananászt, győzködtem magam. Az az ananász a szívemből jött, ahogy Jack mondta. Igen, de ha ez így van, vajon miért érzem magam annyira kellemetlenül miatta? Végül, további nagyjából húszpercnyi kissé erőltetett csevegés után, az elnök és a felesége, Daviddel együtt távoztak, mi pedig ismét magunkra maradtunk. Amint az ajtó becsukódott az elnöki család háta mögött, a mamám hangosan felsóhajtott, és leroskadt az ágya szélére, ahol sietve beágyazott, mialatt én a fürdőben voltam. Ez olyan szürreális volt - kérdezte -, vagy mi? Theresát sokkal jobban megdöbbentette a dolog, mint bármelyikünket. Egyszerűen nem tudom elhinni - motyogta újra és újra -, hogy találkoztam az Egyesült Államok elnökével! Még Rebeccának is el kellett ismernie, hogy ez legalábbis érdekes élmény volt. Nem hiszem el, hogy nem volt lehetőségem kikérdezni az elnököt az 5les körzetről - sajnálkozott. - Igazán szeretném tudni, hogy miért érzi szükségesnek a kormány, hogy elhallgassa előlünk az igazságot a
földönkívüliek bolygónkon tett látogatásairól. Lucyban sokkal kevésbé ezoterikus gondolatok merültek fel a történtek kapcsán, mint Rebeccában. Ebéd a Fehér Házban - morfondírozott. - Gondoljátok, hogy nem lenne baj, ha elhoznám Jacket is? DE! - csattant fel anya és apa szinte egyszerre. Lucy színpadiasan felsóhajtott. Hát jól van. Viccesebb is lesz nélküle menni. Így legalább flörtölhetek ezzel a David gyerekkel. Olyan jól néz ki! Látjátok? Látjátok, milyen kevéssé érdemel meg Lucy egy olyan srácot, mint Jack? Felszisszentem a Jack nevében érzett óriási felháborodástól. Hahó! - figyelmeztettem. - Nincs neked véletlenül egy barátod? Lucy úgy nézett rám, mintha meggárgyultam volna. Na és? - vágott vissza. - Ez akkor azt jelenti, hogy soha többé nem nézhetek rá egyetlen fiúra sem? Láttad, micsoda zöld szeme van Davidnek? És a feneke... Na, most már elég! - vágott közbe apa. - Semmiféle fenekeket nem fogtok megvitatni, amíg én itt vagyok a szobában! És remélhetőleg akkor sem, ha már nem. Csak egyetérteni tudok - bólogatott anya. Teljes szívemből támogattam a gondolatot. Hogy jön már az ki, hogy Lucy egy másik srác fenekét bámulja, mikor neki ott van Jacké, amikor csak akarja! De úgy tűnt, Lucy egyáltalán nincs tisztában vele, menynyire önző és hűtlen. Csak vállat vont és annyit mondott „Felőlem...”, aztán az ablak felé indult... Oda ne menj! - kiáltottunk fel anyával egyszerre. De már késő volt. Az odalent álló tömeg felmorajlott. Lucy először meglepődött, de hamar magához tért, és integetni kezdett, mintha ő lenne a pápa, vagy nem tudom mi. Helló! - kiabálta, bár esélytelen volt, hogy meghallják odakint. Helló mind, emberek! Helló, Peter Jennings! Helló, Katie Couric! Elég vicces volt, hogy ebben a pillanatban kitárult az ajtó, belépett rajta egy nő fodros nyakú blúzban - úgy mutatkozott be, mint Mrs. Rose, a kórház főigazgatója - és odasétált Lucyhoz: Miss Madison? Készen áll a sajtótájékoztatóra? Lucy kikerekedett szemmel fordult hátra. Nem én vagyok Samantha - világosította fel a nőt. - Hanem ő. - És mutatóujjának hegyes körmével felém bökött.
Mrs. Rose rám nézett. Ó - nyugtázta a dolgot. - Akkor te. Elkészültél, kedves? Csak egy pár kérdést szeretnének feltenni. Nem tart tovább öt percnél. Aztán hazamehetsz. Anyára és apára pillantottam. Mindketten biztatóan mosolyogtak rám. Aztán Theresára vándorolt a tekintetem. Ő se tett másképp. Aztán Lucyra, aki csak annyit mondott: Bármi történik, ne feledd: ne nyúlj a hajadhoz! Végre megcsináltam tökéletesre. Ne merészeld tönkretenni! Végül Mrs. Rose-ra néztem. Persze - feleltem. - Azt hiszem, felkészültem.
Napló A tíz legfőbb dolog, amit sose tegyél, ha sajtótájékoztatót adsz: 10. Mikor a The New York Times riportere megkérdezi tőled, hogy féltél-e, amikor Larry Wayne Rogers (más néven Mr. Uptown Girl) előrántott egy puskát az esőkabátja alól, alkalmasint jobban teszed, ha nem azt mondod, hogy nem, inkább megkönnyebbültél, mert azt hitted, valami mást fog előrántani. 9. Csak azért, mert kiraktak eléd egy pohár vizet, az még nem jelenti azt, hogy neked azt feltétlenül meg is kell innod. Különösen, ha ivás közben véletlenségből a szád melléöntöd, mert megcsúszik a pohár a szájfénnyel összekent ajkadon, és az összes víz végigfolyik a nővéred kölcsönblúzán. 8. Mikor az Indianapolis Star riportere megkérdezi, hogy tudomásod van-e róla, hogy Larry Wayne Rogers, azért akarta lelőni az elnököt, hogy elkápráztasson egy híres személyt, akiért már évek óta odavan - Billy Joel exfeleségét, Christine Brinkley szupermodellt, akiről Joel az „Uptown Girl” című szamot írta -, alighanem jobban teszed, ha nem fakadsz ki, hogy „Micsoda egy hülye!”, hanem kifejezed aggodalmadat az illető komoly mentális problémáját illetően. 7. Mikor a CNN tudósítója arról érdeklődik, hogy jársz-e valakivel, valószínűleg jobban jössz ki a dologból, ha higgadtan kijelented, hogy „Jelen pillanatban nem”, mint ha azt csinálod, amit én tettem, mármint hogy félrenyeled a semmit a szádban. 6. Az, hogy Barbara Walters fejét bámulod folyamatosan, hogy megállapítsd, vajon az tényleg a saját haja a fején, vagy valamiféle űrhajóssisak. Hát igen. Nem túl jó ötlet. 5. Amikor Matt Lauer szóra emelkedik, hogy feltegye a következő kérdést, alkalmasint jobban veszi ki magát, ha nem visítasz bele a mikrofonba, hogy „Hé, én tudom, ki maga! A mamám őrülten bele volt esve magába!” 4. Ha egy hajtincsed véletlenül beleragad a szájfényedbe, minden bizonnyal normálisabb, ha egyszerűen elsimítod a kezeddel, mint ha megpróbálod elfújkodni onnan, mintha te lennél Willy, a delfin. 3. Amikor a The Los Angeles Times újságírója rákérdez, hogy igaz-e, hogy személyesen találkoztál az elnökkel és a családjával, és arra kíváncsi, hogy ez milyen érzés volt számodra, talán kicsit informatívabb is lehetnél, mint hogy „Öhm, jó.” 2. Csak úgy általánosságban, ha megmented a szabad világ vezető
személyiségének életét, a legtöbb ember erre a történetre lesz kíváncsi, és vajmi kevéssé fogja érdekelni a részletes leírás, melyet a kutyádról adsz. És az első és legfőbb dolog, amit soha ne tégy egy sajtótájékoztatón: 1. Ne felejtsd el magaddal vinni a napszemüvegedet. Különben amennyi ember fényképezés közben belevakuz a szemedbe, csak egy hatalmas lilás színű foltot fogsz látni magad előtt, semmi mást. Így, amikor lefelé igyekszel a pódiumról, rendesen megbotlasz, tekintve, hogy fogalmad sincs, hová lépsz, és a helyi hírszerkesztő, Candace Wu ölében landolsz.
10 Ez történik, ha megakadályozol egy őrült fickót, hogy megölje az Egyesült Államok elnökét: Hirtelen mindenki - de a világon mindenki - a te barátod szeretne lenni. De komolyan. És most nem csak a „Jobbulást!”-lufikra és a „Hálás köszönet”- macikra gondolok (amelyeket a gyermekosztálynak ajándékoztunk, amikor kijöttem a kórházból). Mikor hazaértem, a Capitol Cookies előtt történt kis incidens másnapján, százhatvanhét üzenet várt a rögzítőnkön. És ezek közül csak kábé húsz jött olyanoktól, akiket ismerek és szeretek, mint mondjuk a nagyi vagy Catherine, vagy ilyenek. Az összes többit riporterek hagyták, vagy olyanok, mint Kris Parks, akik egy csapásra mintha elfelejtkeztek volna az egész kiejtésjavító korrepetálás dologról. Szia, Sam! - csivitelte a telefonba azon a behízelgő Kris Parksos hangján. - Én vagyok az, Kris! Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, nincs-e kedved eljönni a bulimra jövő szombaton. A szüleim Arubában lesznek, úgyhogy hatalmasat csapunk a lecsóba! De nélküled nem lenne igazi a mulatság. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Úgy értem, az ember azt gondolná, hogy Kris Parks ennél azért egy kicsivel több érzékkel rendelkezik a dolgokról. Harmadikos korunk óta nem hívott egyetlen egy bulira sem hozzájuk, és most rám telefonál, mintha minden a legnagyobb rendben lenne kettőnk közt. Hihetetlen. Lucy nem értette, miért vagyok ilyen dühös. Remek - könyvelte el. - Buli Krisnél. Viszem Jacket is. Amire persze mindkét szülőm azonnal kijelentette: „Dehogy viszed!”, aztán hozzátették, hogy semmiféle partira nem engednek el, ahol nem felügyel ránk az egyik szülő. Különösen nem, ha Jack is jelen van, akit tavaly a karácsonyi bálon rajtakaptak, amint meztelenül fürdőzött a Chevy Chase Country Club medencéjében. (Ryderék is tagjai a klubnak, úgyhogy a kis incidenst valahogy elkendőzték. Sajnos annyira azért nem, hogy az én szüleimhez ne jusson el a híre. Azt hiszem, jobban örülnének, ha Lucy olyan sráccal járna, aki sohasem kérdőjelezte meg a tekintélyt, és alázatosan megelégedne azzal, amit neki osztott a sors, mint ahogy a legtöbben a mi generációnk tagjai közül, és nem pedig olyannal, akinek saját gondolatai vannak a világról, mint Jacknek.) Lucy nem tűnt igazán csalódottnak, amiért anyáék nem engedték, hogy
elvigye Jacket Kris bulijába. Minden további nélkül odasétált az ablakhoz és integetett még egy kicsit a riportereknek, akik odakint ácsorogtak a ház előtti pázsiton. De a leghihetetlenebb nem is Kris Parks üzenete volt. A sajtótájékoztatón résztvevő riporterek legalább fele felhívott, és az iránt érdeklődött, hogy adnék-e exkluzív interjút nekik. Az összes televíziós hírműsor engem akart sztárriportra, és mindenki azt kérte, hogy amilyen hamar csak tudom, hívjam vissza őket. Na mert persze. Mintha egy órányi anyagot össze lehetne szedni rólam... Az eddigi életem alapjában véve nem szólt másról, csak egyik megaláztatásról a másik után. Ha a beszédhibám elemzésében akarnak elmerülni, és hogy hogyan gyógyultam ki belőle, annak a mindent elsöprő vágyamnak a segítségével, hogy Kris Parksot elmondhassam az összes rossznak, amiben s betű van, akkor csak hajrá. De valahogy az volt az érzésem, hogy ők inkább valami olyasmi témára vágynának, mint „az erős emberi lélek aratta győzelem”, vagy hasonló. Aztán az üdítőital-társaságok. Nem vicc. A Coca-Cola és a Pepsi arra akart rávenni, hogy előadjam a reklámjaikban, én is az ő italukat iszom. Mondjuk, beállhatnék a kamera elé, és azt mondhatnám: „Ti is igyatok CocaColát, mint én! És akkor ti is rávethetitek magatokat egy mániákus Christie Brinkley rajongóra, és eltörhetitek a csuklótokat két helyen!” Végül, és ez volt a legnyugtalanítóbb üzenet az összes közül, csak nem úsztam meg azt a hívást, amelytől a legjobban rettegtem. Csak abban az egyben reménykedtem - bár sok esélyt nem láttam rá -, amikor lehallgattuk a rögzítőt, hogy ez nem lesz rajta. Hát hiába. Abszolút hiába. Mert a százhatvannégyes számú felvétel a következőt tartalmazta, valakinek a túlságosan is ismerős hangján: „Samantha? Szia, itt Susan Boone. Tudod, a stúdióból. Samantha, nagyon megköszönném, ha azonnal visszahívnál, amint lehallgattad az üzenetet. Van egy-két dolog, amiről beszélnünk kell.” Persze ahogy ezt meghallottam, teljesen kétségbeestem. Hát ennyi. Az összes könyörgésem a Biztonsági Szolgálat embereinek, mind a semmiért volt. Lebuktam. Végem van. Titokban kellett visszahívnom Susan Boone-t, hogy senki se hallja azt a talpnyaló bűbájoskodást, amit elképzeléseim szerint alakítani fogok, ami azt jelentette, hogy meg kellett várnom, amíg apa felhívta a telefontársaságot és kért egy új, titkos telefonszámot. Ezt azért kellett, mert a százhatvanhét hívás közül akadt egy pár, amelyik egy kissé túlságosan is érzelemdús volt, ha értitek, mire gondolok. Ilyen Larry Wayne Rogers típusok - ő hál' istennek
most már a legszigorúbban őrzött börtöncellák egyikében várta a vádeljárás megindítását -, akik nagyon, de nagyon szerettek volna találkozni velem. Szemmel láthatólag ezeket még az az iszonyatos diákigazolvány-kép sem rettentette el. A Biztonsági Szolgálat emberei javasolták, hogy változtassuk meg a telefonszámunkat, és szereljünk be valamilyen riasztórendszert a házba. Még mindig odakint járkáltak a házunk előtt, hogy távol tartsák a betolakodókat, míg a metrórendőrség néhány tagja a forgalmat irányította az utcánkban, ahol hirtelen ötször annyian közlekedtek, mint máskor szoktak, mert egy csomóan, akik megtudták valahonnan, hogy hol lakom, megpróbáltak lassan elhajtani a házunk előtt, hátha megpillantanak valahogy - bár azt ne kérdezzétek, hogy mi a csodának. Igen ritkán fordul elő, hogy valami érdekeset csinálok. Legtöbbször csak ülök a szobámban, kekszet rágok, és olyan képeket rajzolok, amelyeken én vagyok Jackkel, de hát mindegy. Azt hiszem, az emberek azt szerették volna látni, hogy néz ki egy valódi nemzeti hős. Mert az lettem, akár tetszik, akár nem. Nemzeti hős. Ami, mint az kiderült, csak egy újabb elnevezése annak az embernek, aki rossz helyen volt az elképzelhető legrosszabb időben. Szóval, amint apa elintézte a dolgot a telefontársasággal, felhívtam Susan Boone-t - persze csak miután konzultáltam Catherine-nel. Egy vacsora'? - Catherine csak ennyit tudott mondani. - Útjába állsz egy golyónak, amelyet az Amerikai Egyesült Államok elnökének szántak, és az össz, amit kapsz érte, egy vacsora? Nem álltam útjába a golyónak - emlékeztettem Catherine-t. - És ez nem egy egyszerű vacsora, hanem vacsora a Fehér Házban. És megkérhetlek, hogy ne térjünk el a témától? Mit fogok mondani Susan Boone-nak? Bárki elmehet vacsorára a Fehér Házba, ha megfizeti. - Catherine tényleg fel volt háborodva. - Az ember azt gondolná, hogy valami értékesebbet is kapsz, mint egy vacsorameghívást. Mondjuk egy bátorság érdemérmet, vagy valami. Hát - próbálkoztam -, lehetséges, hogy kapok. Lehet, hogy a vacsoránál akarják átadni. Szóval, mit mondjak Susan Boone-nak? Samantha! - Catherine hangja igen közel állt a türelmetlenhez, már ha jól ismerem, hogy szokott beszélni. - Nem szokás vacsoránál osztogatni az érdemérmeket. Erre külön ceremónia van. Te pedig megmentetted az elnök életét. A rajztanárodat, egy cseppet sem fogja érdekelni, hogy ellógtad a hülye óráját. Hát, nem tudom, Cath - bizonytalankodtam tovább. - Susan Boone
nagyon komolyan veszi a művészetet. Az is lehet, hogy ki akar rúgni a csoportból, vagy ilyesmi. És? Azt hittem, éppen azt akarod, hogy kirúgjon. Azt hittem, utálod ezt az egészet. Vagy nem? Elgondolkoztam a dolgon. Valóban utáltam? Igazából a rajzolás részét nem is. Az tulajdonképpen jó móka volt. És az is, amikor David azt mondta, hogy tetszik neki a bakancsom. De a többi része - az, amikor Susan Boone megpróbálta a sárba tiporni a kreatív önkifejezéshez való jogom, amikor megpróbálta megtiltani, hogy a szívemből rajzoljak, amikor totálisan megszégyenített és megalázott mindenki előtt, beleértve, most már tudom, az Egyesült Államok elnökének fiát -, hát az eléggé elviselhetetlen volt. Végül is, határoztam el, ha kirúgnak Susan Boone rajzórájáról, az egyáltalán nem is lesz olyan szörnyű dolog. Ahogy befejeztem a beszélgetést Catherine-nel, máris tárcsáztam Susan Boone számát, hogy minél hamarabb túl legyek az egészen. Öhm, helló - szólaltam meg zavartan, mikor felvette a telefont. Samantha Madison vagyok. Ó, szervusz - üdvözölt. A háttérből ismerős károgást hallottam. Szóval Joe nem a műteremben lakik, hanem Susan viszi-hozza, amikor kell. Jó kis élet egy hatalmas, hajtolvaj madár számára. - Köszönöm, hogy visszahívtál, Samantha. Öhm, persze, szívesen - nyökögtem. Aztán mély levegőt vettem, és beleugrottam a dologba. - Nézze, nagyon sajnálom a tegnapit. Nem tudom, hallotta-e, mi történt... Samantha! - nevetett fel meglepetésemre Susan Boone. - Nincs egy árva szál ember akár az Északi-sarkon, aki ne hallott volna arról, mi történt tegnap a stúdió előtt. Ó - csak ennyit tudtam mondani. Aztán megpróbáltam elsózni a kis hazugságot, amit már jó előre kiterveltem. Jack a helyemben egyszerűen megmondta volna az igazat, mármint hogy az ellen tiltakoztam, hogy megpróbálta eltiporni művészi integritásomat. De mivel én nem vagyok Jack, előadtam az első dolgot, ami eszembe jutott: Szóval az van, hogy azért nem voltam tegnap, mert annyira nagyon esett, tudja, és teljesen átáztam, és nem akartam csuromvizesen bemenni az órára, beugrottam a Staticba, hogy megszáradjak egy kicsit, tudja, még óra előtt, aztán nem tudom, mi történt, de azt hiszem, valahogy elvesztettem az időérzékemet, és mielőtt még észrevettem volna...
Semmi baj, Samantha - vágott közbe legnagyobb meglepetésemre Susan Boone. El kell ismernem, nem ez volt a legfrappánsabb hazugság a világon, de ez volt a legjobb, amit ki bírtam ötölni ilyen rövid idő alatt. - Halljuk, mi van a karoddal? A karommal? - Tekintetem a gipszemre vándorolt. Már annyira megszoktam, hogy úgy éreztem, mintha mindig is ott lett volna. Az a kezed tört el, amelyikkel rajzolsz? Öhm, nem. Remek. Akkor számíthatok rád a csütörtöki órán? Kissé hálátlan dolog jutott akkor az eszembe. Arra gondoltam, hogy Susan Boone, csakúgy, mint a Coca-Cola meg a Pepsi, csak azért akarja, hogy továbbra is járjak a foglalkozásaira, hogy felhasználhassa a népszerűségemet arra, hogy reklámozza magát. Na de miért ne gondolhattam volna erre? Nem úgy nézett ki, hogy majd összetöri magát a nagy igyekezetben, hogy kifejthesse, mennyire tehetséges művész vagyok, meg minden, az egyetlen alkalommal, amikor felbukkantam a csoportjában. Nézze, Mrs. Boone - próbálkoztam, bár fogalmam sem volt, hogy a csodában fogom elővezetni, amit akartam, arról, hogyan fojtja el a művészi kreativitásomat, meg hogy hol lennénk most, ha valaki ezt tette volna Picassóval, úgy, hogy azért ne sértsem meg. Mert, tudjátok, attól eltekintve, hogy nem tetszett neki az az ananász dolog, igen kedves hölgynek tűnt. Susan - vetette közbe. Tessék? Hívj csak Susannek. Ja, jó. Rendben. Szóval Susan. Nem igazán hiszem, hogy lenne most időm rajzórára járni. - Na és mi van akkor, ha semmi esély nem volt arra, hogy ez bejön? Azért egy próbát mindenképpen megért. És még mindig jobb volt, mint megmondani az igazat. És akárhogy is vesszük, elég valószínűnek látszott, számításba véve a riporterek hadát, akik ott tanyáztak nálunk a füvön, a rengeteg kíváncsiskodót, akik fel s alá mászkáltak az utcánkban, meg az összes elmebajost, akik mindenféléket mondogattak az üzenetrögzítőnkre, hogy a szüleim megfeledkeznek erről az egész rajzóra dologról. Az adott körülmények közt az, hogy hármas alát kaptam németből, nem tűnt akkora nagy dolognak... Sam - felelte Susan Boone teljesen komolyan -, te igen tehetséges vagy, de sohasem fogsz megtanulni igazán jól rajzolni, amíg nem hagysz fel a túl sok gondolkodással, és el nem kezded látni a dolgokat. És ezt egyetlen módon tudod megtenni, ha szakítasz rá időt, hogy megtanuld.
Hogy megtanuljam látni a dolgokat? Hahó! Susan Boone talán azt hiszi, a szememre volt rossz hatással az a kis akció a stúdió előtt, nem a karomra. Túlságosan későn jöttem rá, hogy mi a célja. Pontosan az, amire Jack figyelmeztetett! Valamiféle futószalag-művészt akar belőlem gyártani! Hogy azt rajzoljam, amit a szememmel látok, ne azt, amit a szívemmel! De még mielőtt megszólalhattam volna, hogy „Nem, köszönöm szépen, Mrs. Boone, nem szeretnék az újabb távirányított művésze lenni”, Susan folytatta: Akkor találkozunk csütörtökön, különben, attól tartok, el kell meséljem a szüleidnek, mennyire hiányoltunk a tegnapi órán. Húha! Ez durva volt. Nagyon durva. Különösen az elfek királynőjétől. Öhm - préseltem ki magamból. Ennyit arról, hogy harcoljunk a rendszer ellen. Az összes harci kedvem nyomban elpárolgott. - Azt hiszem, ott leszek. Susan Boone csak annyit mondott: „Remek”, és letette a kagylót. De még a kattanás előtt hallottam Joe hangját a háttérből: „Okos madár! Okos madár!” Aztán síri csend. A markában tartott. Teljes egészében a hatalmába kerültem, sőt, mi több, ezt tudta is. Jól tudta! Ki gondolta volna, hogy egy elf királynő ennyire ravasz lehet? És most nem volt más választásom, mint hogy visszamenjek Susan Boone csoportjába, úgy, hogy mindenki tudja, hogy a múltkor lógtam. És minden bizonnyal azt is, hogy miért. Mármint, tudjátok, emlékezni fognak az előző óra egész megalázó jelenetére. Istenem! Ez olyan igazságtalan! Csak ültem ott és csóváltam a fejem e miatt az egész miatt, amikor Lucy kopogás nélkül berontott a szobámba, ahogy ezt már tőle megszokhattuk. Na, jól van - közölte. Akkor rögtön rá kellett volna jönnöm, hogy nagy bajban vagyok, mivel Lucy egy jegyzettömbbel és egy tollal a kezében érkezett. Ráadásul a legtekintélyparancsolóbb szerelésben, amije csak volt, skótkockás zöld miniszoknyában, fehér ingben és gyapjúmellényben. Azt terveztem, hogy eljössz velem és a lányokkal vásárolni Georgetownba, aztán együtt ebédelünk - jelentette ki a feljegyzéseit tanulmányozva. - Holnap este te, Jack és én elmegyünk megnézni az új Adam Sandler filmet. Mind a mozi, mind pedig az utána következő pizzázás Luiginál, jó alkalom lesz a pofafürdőre. Vasárnap pedig villásreggeli a csapattal, aztán játék. Vasárnap este vacsora az elnökkel. Ezt nem úszhatjuk meg, már megpróbáltam. De talán, ha marad még egy kis időnk utána, keríthetünk valakit, aki szélsebesen elröpít minket Luigihoz, csak hogy
megnézzük, mi a helyzet. A bandából néhányan oda járnak vasárnap esténként, hogy együtt írják meg a házi feladatot. Aztán hétfőn - na, ez tényleg fontos, Sam, jól figyelj - hétfőn elmegyünk és megalkotjuk az új kinézetedet. És legalább egy órával korábban kell felkelned, mint szoktál. Úgy értem, vége azoknak az időknek, hogy csak kikecmeregsz az ágyból, felkapod az első göncöt, ami a kezed ügyébe akad, aztán beslattyogsz a suliba, mintha csak valami közmunkára mennél, ahol senkit sem érdekel, hogy hogy nézel ki, vagy mit tudom én. Mostantól tényleg oda kell figyelned. Ráadásul legalább fél órába telik majd, hogy reggelente megcsináld a hajadat. Kikerekedett szemmel bámultam rá. Mi... - Csak lassan, tagoltan tudtam beszélni, mert a nyelvem hirtelen mázsás súlyúra nehezült. - a... fenéről... beszélsz?? Lucy lemondóan felnézett az égre, aztán lehuppant mellém és Manet mellé az ágyra. - Mostantól én szervezem az összes nyilvános megjelenésedet, oké? Neked egyáltalán nem kell aggódnod emiatt. Na, nem mintha ez olyan egyszerű lenne. Ne érts félre. Úgy értem, nézzünk szembe a dolgokkal, a ruhatárad elég lerobbant. És az sem segít túl sokat az ügyön, hogy állandóan Catherine-nel lógsz, aki persze nagyon kedves lány, de ami a divatos öltözködést illeti, hát, nem éppen követendő példa. Persze ezen lehet segíteni. Egyszerűen nem állsz vele szóba többet a suliban, és kész. Na, most már csak egyet szeretnék tudni. Az összes holmidat befestetted feketére? Biztos vagy benne, hogy nem maradt egy-kettő, amelyiket nem? Lucy! - csattantam fel. Egyszerűen hihetetlen, hogy ez történik velem. Képtelen voltam elhinni. - Tűnés a szobámból! Lucy arrébblökött egy tincset hosszú, selymes hajából. Jaj már, Sam, ne csináld ezt! Ilyen lehetőségek nem adódnak nyakrafőre az ember életében. Meg kell ragadnod őket, amikor alkalmad nyílik rá. És itt van az a rezes dolog is, amiről apa mindig beszél, hogy ismerjük fel az aranyat és különböztessük meg a réztől. És meg kell, hogy mondjam, ha egy srác rézgyűrűt akarna adni nekem, azt hiszem, csak annyit mondanék rá, hogy „Viszlát.” LUCY! - kiabáltam, miközben felkaptam a cipőmet és hozzávágtam. TUNÉS A SZOBÁMBÓL! Lucy elhajolt a cipőm elől, aztán sértődötten felállt, és elindult kifelé. Istenem - sóhajtott. - Így akarj segíteni valakin. Azt lesheted, hogy mikor próbálok legközelebb bármit is tenni érted! Aztán, legnagyobb megkönnyebbülésemre, kitrappolt a szobámból, és magamra hagyott a népszerűtlenségemmel.
Napló A tíz legfőbb dolog, amit Gwen Stefani soha, de soha nem csinálna: 10. Gwen Stefani soha, de soha nem engedné meg a nővérének, hogy helyette válassza ki, hogy mit vegyen fel. Gwen Stefani maga alakította ki a teljesen egyéni és összetéveszthetetlen stílusát. Gwen helyes kis topokat turkál magának használtruha-boltokban, aztán némi kis átalakítással menővé és sportossá varázsolja őket. Gwen soha, de soha nem venné fel azt a tengerészkék, szürke és rozsdabarna nadrágkosztümöt, amelyet a nővére vett neki a Banánköztársaságban háromszázhatvanöt dollárért. 9. Ha Gwen nővére azt mondaná neki, hogy ejtse a legjobb barátnőjét, pusztán amiatt, mert az anyja divatjamúlt göncökben járatja, Gwen minden bizonnyal elutasítóan kacagna, és nem vágná hozzá a cipőjét. 8. Eléggé valószínűtlen, hogy Gwen Stefani, annak érdekében, hogy elkerülje a találkozást a kertjükben lecövekelt riporterekkel, amikor ki kell vinnie sétálni a kutyáját, a hátsó kijáraton át osonna ki a házból, kapucnis kardigánban, napszemüvegben és az apja felhajtott szárú khakiszínű katonai nadrágjában. Gwen bátran végigvonulna az újságírók között, és kitartó érdeklődésüket eszközként használná a ska műfaj népszerűsítésének érdekében. 7. Erősen kétlem, hogy Gwen Stefani fülig vörösödne, ha az a fiú, akibe titokban szerelmes - és akivel történetesen a nővére jár - azt mondaná neki, hogy jól néz ki az apja felhajtott szárú khakiszínű katonai nadrágjában. 6. És persze Gwen Stefani túlságosan is tisztességes ahhoz, hogy valaha is beleszeressen a nővére barátjába. 5. Minden valószínűség szerint, ha Gwen Stefani megmentené az Amerikai Egyesült Államok elnökét egy merénylő golyójától, utána pedig nem rejtőzne el a házukban, mert zavarná, hogy millió ember élteti a bátorságáért. Gwen bizonyára írna egy számot erről, túlzott szerénységet sugárzó, tartalmas szöveggel. A videoklipben valószínűleg Gwen exbarátja, Tony Kanal játszaná az elnököt. Larry Wayne Rogerst pedig az az őrült meztelen dobos. De akkor sem jutna feljebb a slágerlistán az ötödik helynél, mivel Amerikában a ska stílus valahogy nem annyira népszerű, mint amennyire megérdemelné. 4. Ha Kris Parks felhívná Gwen Stefanit, ahogy engem, és rákérdezne, hogy „Ó, szia, Gwen! Akkor el tudsz jönni? Mármint a bulimra jövő
szombaton?” Gwen biztosan valami nagyon frappáns és kedves dologgal válaszolna, nem úgy, mint én, aki csak annyit kérdeztem, hogy „Hogy a fenében szerezted meg a számomat?”, elfelejtkezve arról, hogy a nővérem. Lucy gyakorlatilag az egész iskolának elküldte az új számunkat e-mailben, nehogy véletlenül kimaradjon valami hihetetlenül fontos társadalmi eseményből, amelyet a mostani hétvégére terveznek, mondjuk például egy pizzázásból Luiginál, vagy egy egész éjszakás videózásból Debbie Kinleyéknél, ahol Pail Shore filmeket nézegetnének. 3. Azt hiszem, ha bárki is megpróbálná elnyomni Gwen Stefani kreatív ösztöneit, ő semmiképpen sem adná fel őket, még akkor sem, ha zsarolás áldozatává válna. 2. Gwen Stefani egészen biztosan nem töltené a vasárnap délutánját, ahelyett, hogy a németleckét írnák a szobájában, a legjobb barátnőjével közösen, azzal, hogy egy levelet fogalmaz a nővére barátjának, részletesen kifejtve benne azokat az okokat, amelyek azt bizonyítják, hogy inkább vele kellene járnia, mint a testvérével, aztán pedig apró darabokra tépi az elkészült irományt és lehúzza a vécében, ahelyett, hogy odaadná neki. De az első és legfőbb dolog, amit Gwen Stefani soha, de soha nem tenne: 1. Nem viselne tengerészkék Ann Taylor kosztümöt, amelyet az anyja vett neki, a Fehér Házban rendezett vacsorára.
11. Már sokszor jártam a Fehér Háziban azelőtt is. Úgy értem, ha Washingtonban élsz, úgy nagyjából harmadikos korodtól kezdve, gyakorlatilag minden évben elvisznek egyszer a Fehér Házba, aztán íratnak veled valami ostoba beszámolót róla. Tudjátok, „Látogatásom a Fehér Házban”. Vagy ilyesmi. Jártam már azokon a helyeken, amelyeket az ilyen alkalmakkor megmutatnak az embernek: az Arany Szobában, a Zöld Szobában, a Kék Szobában, a Vörös Szobában, pamparam, pamparam. De vasárnap este jártam először a Fehér Házban úgy, hogy nem, mint múzeumlátogató mentem oda, hanem ténylegesen vendégként. Elég furcsa volt. Az egész család érezte, hogy milyen különleges ez az egész, leszámítva talán Rebeccát. De mivel Rebecca épp akkor kapott kézhez egy újabb Star Trek szállítmányt az Amazon.com-tól, ezt kivételesen elnézhetjük neki. Emellett, azt hiszem, Rebecca titokban nem is ember, hanem robot, így híján van mindenféle emberi érzelemnek. Mi, többiek, azonban állati izgatottak voltunk. Az jól látszott, hogy a mamám mennyire ideges, mivel a legszebb kosztümjét vette fel, és rajta volt a gyöngysora, amelyeket csak a tárgyalóteremben visel, és elkobozta apától a mobiltelcsijét és a menedzser kalkulátorát is, hogy eszébe ne jusson elővenni bármelyiket is a vacsora alatt. Theresa - akit, mint a család fontos tagját, természetesen szintén meghívtak - a legjobb vasárnapi ruháját vette fel, amelyhez lila tűsarkú cipő és csillogó cipőklipsz is tartozott, és nem kiabált ránk, még akkor sem, amikor Manet berobogott odakintről, megrázta a bundáját és telefröcskölte esővízzel a frissen felporszívózott nagyszobaszőnyeget. Még Lucy is két órával többet töltött tollászkodással, mint szokott, és amikor elkészült, úgy nézett ki, mintha valami talk show-ba hívták volna vendégként, nem pedig egy barátságos vacsorára egy családdal, akik, ha onnan vesszük, tulajdonképpen csak pár utcával lejjebb laknak nálunk. Nos, akármi is történjék, Sam - jegyezte meg Lucy, miközben kihajtottunk a kocsibejárón, ami nem volt kis teljesítmény, tekintve, hogy még mindig riporterek hada lézengett mindenfelé, hogy lefényképezzék minden egyes mozdulatunkat. Olyasmiket csináltak például, hogy felmásztak a furgon tetejére, hogy lekaphassák apát, amint épp a boltba igyekszik egy kis tejutánpótlásért. Tolatva távozni a kapun életveszélyessé vált, mivel
mindig akadt egy-két okos, akik az autó háta mögül ugrottak elő. - Ne pakold a tányérod alá a kaját, amit nem szeretsz! Lucy! - Már enélkül is épp elég ideges voltam. Abszolút nem volt szükségem rá, hogy még ő is tovább bosszantson. - Az isten szerelmére, tudom, hogy kell viselkedni egy vacsoránál, jól van? Nem vagyok óvodás. Az a helyzet, hogy odahaza, ha valami olyat kapunk ebédre, amit én nem szeretek, nyugodt lélekkel ledobom az asztal alá Manet-nak, aki mindent felfal válogatás nélkül - a sárgarépát, a padlizsánt, a zöldborsót, a sárgadinnyét, a baromfi virslit, akármit. Az elnöki családnak viszont nincs kutyája. Ők macskapártiak. A macskák helyes állatok, meg minden, de nem sok hasznára vannak az olyan rossz evőknek, mint én. Erősen kétlem, hogy az elnöki család macskája megkajálná a karfiolokat, amelyeket az asztal alá dobálok. Szóval, felmerült a kérdés, hogy mit teszek, ha mondjuk brokkolit (fúj), vagy ami még rosszabb, bármi olyasmit szolgálnak fel, amiben paradicsom vagy hal van, az a két dolog, amit igazán ki nem állhatok, és ami a legtöbb ilyen elegáns vacsorán előfordul? Tudom, hogy nem rejthetem a tányérom alá. Mert mi van, ha valaki felemeli és meglátja az ételt alatta? Ez legalább olyan kellemetlen, lenne, mint amikor ananászt rajzolsz oda, ahová nem kell. Fura volt rákanyarodni a Pennsylvania sugárútra. Normál esetben az a rész, amely a Fehér Ház előtt vezet, teljesen el van zárva az autóforgalom elől. Az elnök lakhelyéig nem juthatsz el máshogy, csak gyalog. De mivel mi különleges vendégeknek számítottunk, egyenesen addig a hatalmas kordonig hajtottunk, amely lezárja az utat. Egy halom rendőr ácsorgott ott, ellenőrizték a rendszámunkat, elkérték apa igazolványát, aztán leengedték a láncot a földre, és áthajthattunk rajta. Aztán ott álltunk a Pennsylvania sugárút 1600-as szám előtt, ami a Fehér Ház címe. De persze nem mi voltunk ott az egyetlenek. Egyfelől miden felé rendőrök nyüzsögtek, a gyalogosok mellett lovasok és motorosok is. Kíváncsi tekintettel méregették az autónkat, amikor elmentünk előttük. Lucy integetett nekik. A legtöbben visszaintegettek. De nem csak rendőrök álldogáltak a Fehér Ház előtt. Voltak ott olyanok is, akik FBI pólókat és kalapokat árultak, mások az elnököt ábrázoló életnagyságú kartonfigurával ücsörögtek, amely mellé odaállhatsz, hogy lefényképezzenek. És bár már besötétedett, rengeteg turista mászkált még ott, egész családok, mind egymást kergették, hogy fényképezzék már le őket a fekete kovácsoltvas kerítés előtt, amely körbeveszi az elnök házát.
És tüntetőket is láttunk. Néhányan már minden bizonnyal elég régen lehettek ott, mert egész kis várost építettek fel maguknak sátrakból és furnérlemezekből összetákolt kunyhókból, amelyeknek a tetejére az épp aktuális követeléseiket hirdető transzparenseket lógattak fel. LE AZ ATOMFEGYVEREKKEL! - olvastam az egyiken. KI FEGYVERREL ÉL, FEGYVER ÁLTAL HAL - így egy másik. Be kell valljam, hogy ami a radikálisokat illeti, nem voltak valami túl jó benyomást keltő társaság. Aztán meg, olyan hideg volt odakint, és szemerkélt is az eső. Ki a csodának van kedve szitáló esőben tüntetni? És végül ott voltak a riporterek. Egy csomó riporter. Majdnem annyian voltak, mint a házunk előtt, amikor eljöttünk otthonról. Csak annyi különbséggel, hogy a Fehér Ház kijelölt egy külön helyet, a ház előtti kertben tömörülő tévéseknek. Hatalmas reflektorokkal világították meg azt a részt, és tele volt mikrofonállványokkal, minden csatornának külön. Amikor megpillantották az autónkat az északnyugati kapunál, ahová az első kordonnál álló rendőrök irányították minket, a riporterek nekiindultak, miközben a technikusok fényszórókkal világították meg a kocsit. Ott van! - hallottam a kiabálásukat, annak ellenére, hogy az összes ablak fel volt húzva. - Ő az! Kapjátok le! Kapjátok le! De nem a riporterek voltak az egyetlenek, akik le akarták fényképezni az autónkat, és benne minket. Az összes turista, aki a kovácsoltvas kerítés előtt ácsorgott, megfordult, amikor észrevették a felbolydulást, és ők is elkezdték kattogtatni a fényképezőgépeiket. Olyan volt, mintha egy limuzinban ülnénk és az Oscar-díj átadására igyekeznénk, vagy ilyesmi. Csak mi éppen egy Volvo kombiban ücsörögtünk, és Joan és Melissa Rivers sem volt sehol. Néhány egyenruhás fickó lépett elő egy kis házból a kapu mögött, és a válluk fölött, a hátunk mögött tolongó riporterekre néztek. Az egyikük előrelépett, hogy elzárja azoknak az útját, akik megpróbálták a kocsihoz verekedni magukat, a másik pedig intett, hogy menjünk be a lassan kitáruló kapun. Mialatt ez történt, a mamám hátrafordult az első ülésen, és halkan, de nyomatékosan kijelentette: Lucy, nagyon értékelném, ha most az egyszer nem beszélnél az egész vacsora alatt ruhákról. Rebecca, tudom, hogy van néhány kérdés, amit szeretnél feltenni az elnöknek az agyonhallgatott roswelli eseményekkel kapcsolatban, de arra kérlek, hogy az én kedvemért tartsd meg ezeket magadnak! És Samantha. Kérlek. Könyörgök, ne piszkáld az ételt! Ha valami nem ízlik, egyszerűen hagyd ott a tányéron! És ne rakosgasd innen oda a tányéron fél óráig!
Azt hiszem, ez elég igazságtalan dolog volt. Ha rakosgatod az ételt a tányérodon, akkor legalább úgy néz ki, mintha ettél volna valamit. Aztán bementünk a kapun, hátrahagytuk a riportereket, a kamerákat és a reflektorokat, és megérkeztünk a Fehér Ház bejáratához. Ha közelről nézed, akár csak a vaskerítés elől, a Pennsylvania sugárúton, az elnök lakóhelye nem tűnik túl nagynak. Ez azért van, mert a Rotunda, az a kör alakú izé, azokkal az oszlopokkal, amelyik úgy kinyúlik a Fehér Ház épületéből, az valójában a hátulsó részen található. Az elülső front, ahol a kocsibejáró van, közel sem ennyire látványos. Igazság szerint ahányszor megpillantottam, mindig az jutott eszembe, hogy „Vajon hogy tudták azt a rengeteg szobát bezsúfolni ebbe a kis épületbe?” De aztán ha meglátod a háznak a hátsó részét, azt, amelyiket mindig mutogatnak az újságokban meg a filmekben, akkor rögtön azt mondod: „Aha, már értem, hogyan!” Amikor odaértünk a ház elülső részéhez, a bejárati ajtónál álló egyenruhás férfi máris a segítségünkre sietett, míg egy másik kinyitotta a kocsi ajtaját a mamámnak. Aztán kiléptünk a vörös szőnyegre, a Fehér Ház ajtaja kinyílt, és ott állt a First Lady, aki mindannyiunkat üdvözölt. Jó estét! Isten hozta önöket! Közvetlenül mögötte ott állt az elnök, aki kezet fogott apával. Hogy van, Richard? - kérdezte. Amire apa azt felelte: Köszönöm jól, elnök úr. Aztán az elnök és a felesége bekísértek minket a Fehér Házba. Olyan természetességgel, mintha csak a szokásos kerti partira ugrottunk volna be, vagy valami. Persze azt leszámítva, hogy az ember nem visel harisnyanadrágot és tengerészkék Ann Taylor kosztümöt egy kerti partin. Be kell vallj am, annak ellenére, hogy mindenki nagyon kedves volt hozzánk, elég kényelmetlenül éreztem magam. Nem az ostoba öltözékem miatt, és nem is amiatt, hogy Lucy megint rám erőltette azt a lovaknak való kondicionáló izét, így a hajam valahogy természetellenesen sima lett, de még csak nem is amiatt, mert tudtam, egyszerűen tudtam, hogy az lesz a vége, hogy valahogy karfiol kerül a tányéromra. Nem. Azért voltam ideges, mert akármilyen természetesen is viselkedett velünk az elnök meg a felesége, azért mégis csak a Fehér Házban voltunk. És nem abban a részben, ahová a turisták járnak, hanem a család által használt részben, azokon a helyeken, amelyeket soha nem láthatunk, csak a tévében, és akkor is úgy, ahogyan egy rendező elképzeli, hogy hogy
nézhetnek ki a család által használt szobák, és nem pedig valódi képeken. A berendezés nekem olyannak tűnt, mintha egy egyszerű motelszobában lennénk, olyanban, amilyenben egyszer megszálltunk Vermontban. De aztán arra gondoltam, hogy nem vagyok túl igazságos hozzájuk, mivel az elnök és a családja még nincs egy éve, hogy itt élnek, és talán még nem volt idejük belakni a házat. Ráadásul ez nem is az igazi házuk. Aztán már benn is voltunk a nappaliban, a First Lady azt mondta „Üljenek le!” aztán, hogy „Hozok önöknek valami innivalót”, én leültem, és David bejött... És pontosan ugyanúgy nézett ki, mint azon a napon, Susan Boone stúdiójában! Csak most Reel Big Fish póló volt rajta, nem Save Ferris. De ezt leszámítva olyan volt, mintha az a másik David, az élére vasalt nadrágos nem is létezne. Jaj, David! - szólt rá döbbenten az édesanyja, amikor meglátta. Azt hiszem, mondtam neked, hogy öltözz át a vacsorához. David elvigyorodott, és belemarkolt a mogyoróba az orrom előtt a dohányzóasztalon. Átöltöztem a vacsorához - felelte. Észrevettem, hogy csak a sózott kesudiót csemegézte ki, a paradiót otthagyta a tálban. Na, ezt meg tudom érteni. A paradió rettenetes. Aztán elkészült a vacsora. Átmentünk az egyik rendes ebédlőbe. Én mondom, Lucynak ez szolgált a legnagyobb megelégedésére, mivel a tengerészkék ruhája jobban ment az ebédlő színéhez, mint a társalgóéhoz. Theresa is igen izgatott volt, de ő a teríték miatt. A Fehér Ház rendes porcelánjaival terítettek, és valódi aranyszegélyük volt! Theresa azt mondta, az aranyozott szegélyű edényeket nem lehet beletenni a mosogatógépbe, azokat kézzel kell elmosni. Az a gondolat, hogy valaki a saját kezével fogja elmosogatni a tányérokat, miután befejezte az étkezést, rettenetesen boldoggá tette. Minden bizonnyal én voltam az egyetlen boldogtalan személy a teremben. Mivel ahogy leültünk, már láttam, hogy nagy bajban leszek, mert az első dolog, amit felszolgáltak, valami saláta volt, tele koktélparadicsommal. Szerencsére az öntet csak a hagyományos „ezer sziget” volt, úgyhogy kiettem a salátaleveleket a paradicsomok közül, és bíztam benne, hogy nem veszik észre, hogy a többi még ott csücsül. De szerencsétlenségemre kiemelt helyre ültettek, közvetlenül az elnök mellé, és ő nagyon is észrevette. Odahajolt hozzám, és azt mondta: Tudod, ezt a paradicsomot egyenesen Guatemalából szállították nekünk.
Ha nem eszed meg, nemzetközi konfliktus robbanhat ki. Biztos voltam benne, hogy csak tréfál, de nekem egyáltalán nem volt vicces a dolog. Nem akartam, hogy bárki is azt higgye, hogy nem vagyok hálás ezért a nagyszerű vacsoráért, vagy valami. Szóval, amikor senki sem figyelt rám, lepöcköltem a paradicsomokat a tányéromból az ölembe terített szalvétára. Ez a módszer meglepően jól működött. Úgyhogy amikor kihozták a következő fogást, a kagylólevest, amikor senki nem figyelt, megint beleejtettem a gusztustalan darabokat a szalvétámba. Mire a desszertet tálalták, már vagy fél kilónyi mindenféle gyülekezett az ölemben, többek közt egy rákkal töltött lepényhal, egy adag borsóból, sárgarépából és mini hagymából álló zöldségköret, néhány cakkosra vágott paradicsom, és egy darab fűszeres, hagymás kenyér. Nem jelentett különösebb problémát, hogy úgy rejtsem el ezeket, hogy senki ne vegye észre, mivel a felnőttek teljesen belemerültek valami vitába Észak-Afrika gazdasági helyzetéről. Az egyetlen, amit abszolút nem tudtam elkerülni, hogy meg kelljen ennem, az egy rózsa alakúra faragott paradicsom volt, amelyet egy cakkozott krumplikkal telerakott tálon szolgáltak fel díszítésként, és amelyet a First Lady személyesen szedett ki a tányéromra. Virágot a virágnak - mosolygott rám. Mit tehettem? Meg kellett ennem. Mindenki engem nézett. Megpróbáltam egy harapással lenyelni, amennyire sikerült, aztán gyorsan ledöntöttem a jeges teám felét, amelyet a huszonegy éven aluli népségnek szolgáltak fel az ételhez. Amikor letettem a poharat, megláttam, hogy Rebecca, aki meredten bámult, attól a pillanattól kezdve, hogy a First Lady a tányéromra tette a paradicsomot, valami nagyon furcsát művelt. Felemelte a kezét és úgy tett, mint aki megtapsol. Néha csinál ilyen aranyos dolgokat, és akkor feléled bennem a gyanú, hogy lehetséges, hogy mégsem lelketlen robot. De akkor észrevettem valami retteneteset: a szalvétám átázott. Még nem lett tőle tiszta foltos a szoknyám, de már nem sok hiányzott hozzá. Nem volt más választásom, mint hogy elnézést kérjek, és úgy tegyek, mintha a mosdóba kellene mennem. Aztán nagy ravaszul magammal vittem a szalvétámat, csak hanyagul a kezembe gyűrve, mintha csak elfelejtkeztem volna róla. De bárhová is mész a Fehér Házban, mindenütt ott ácsorognak a Biztonsági Szolgálat emberei. Akik tulajdonképpen nagyon kedves emberek. Amikor kijöttem az ebédlőből, megkérdeztem az egyiket, hogy merre találom a legközelebbi fürdőszobát, ő pedig készségesen odakísért. Ahogy biztonságban magamra zártam az ajtót, beledöntöttem az ebédem maradékát
a vécébe, és lehúztam. Kicsit rossz érzés volt, hogy így elpocsékolom az ételt, amikor vannak emberek, akik éheznek, tudjátok, az Appalachehegységben, meg minden. De hát mi mást tehettem volna? Egyszerűen udvariatlanság lett volna otthagyni a tányéron. Hogy mi legyen a hallével átitatott szalvétával, arra könnyen találtam megoldást, mivel a fürdőszoba, amely egyébként nagyon jól nézett ki, tele volt ezekkel a kéztörlőkkel, amiket kifejezetten a vendégeknek készítettek ki, és találtam egy aranyozott kosarat is, ahová a használt törölközőket lehetett dobni. Megmostam a kezemet, elvettem pár kéztörlőt, és rádobtam őket a kosárba rejtett szalvétámra. Ha kiürítik a tartót, azt fogják hinni, hogy a szalvétát biztosan véletlenül ejtettem bele. Végül is, egész jó érzésem volt az estével kapcsolatban, leszámítva azt, hogy szó szerint kopogott a szemem az éhségtől, hiszen szinte semmi sem volt a gyomromban, azon a paradicsomon kívül. Aztán, mikor visszafelé igyekeztem az ebédlőbe, egyenesen belefutottam Davidbe, aki, úgy tűnt, ugyanabba a fürdőszobába igyekezett, amelyikből én az imént kijöttem. Ó - szólalt meg, amikor meglátott. - Helló. Helló - feleltem. Aztán - mivel ez az egész olyan fura volt, mármint hogy ő az elnök fia, meg minden, megpróbáltam elslisszolni, amilyen gyorsan csak lehetett. De nem voltam elég gyors, mert David rám villantotta azt a kis mosolyát, és rákérdezett: Szóval, hová tűntetted a szalvétádat?
12 Ez hihetetlen. Lebuktam. Totálisan lebuktam. Éreztem, hogy elvörösödöm, egészen a lószőr kondicionálóval átitatott hajtövemig. De azért próbálkoztam. Úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy miről beszél. Szalvétámat? - kérdeztem a hajamnál is pirosabb arccal. Minden valószínűség szerint úgy néztem ki, mint egy nagy tál eperfagyi. - Miféle szalvétámat? Azt, amelyikbe az egész vacsorádat belepakoltad - vigyorgott David. A szeme zöldebben csillogott, mint valaha. - Remélem, nem próbáltad meg lehúzni a vécén. A csatornacsövek eléggé el vannak már öregedve ebben a házban. Jó eséllyel eláraszthatod az egész házat. Amilyen az én szerencsém, simán belefért, hogy elárasztom szennyvízzel a Fehér Házat. A szalvétát nem húztam le - vágtam rá gyorsan, miközben ideges pillantást vetettem a Biztonsági Szolgálat emberére, aki nem messze tőlünk ácsorgott. - Azt beledobtam a kosárba a használt kéztörlőkkel együtt. Csak a kaját öntöttem a vécébe. - Aztán belém hasított a gondolat. - De az elég sok volt. Tényleg azt hiszed, hogy eldugulhat tőle a csatorna? Nem tudom - válaszolta komoly hangon. - Ott van az a hatalmas lepényhal... Volt valami az arckifejezésében - talán az, hogy az egyik fekete szemöldökét feljebb húzta, mint a másikat, valahogy úgy, ahogy Manet teszi a fülével, amikor játszani szeretne -, amiből rájöttem, hogy csak viccel velem. Bár én egyáltalán nem találtam mókásnak a dolgot. Tényleg megijedtem, hogy romba döntöm a Fehér Házat. Ez - mordultam rá suttogva, hogy a Biztonsági Szolgálat embere a folyosó végében ne hallhassa, amit mondok -, nem volt valami szép tőled. Nem is gondoltam arra, hogy tudjátok, az elnök fiával beszélek, meg ilyesmi. Úgy értem, egyszerűen felhúztam magam. Azt mondják, hogy a vörös hajú emberek heves vérmérsékletűek. Ha vörös hajad van, és véletlenül ideges leszel, tuti akad valaki, aki megjegyzi, hogy „O, nézd a kis vörös hajú pulykatojást! Hogy ezek milyen hevesek!” Amitől általában csak még sokkal idegesebb leszek.
Persze valóban kiöntöttem a vécébe a kaja nagy részét, amit Dávid mamája feltálalt. Igazából talán pont ezért voltam olyan dühös... mert Dávid pazarláson kapott. Igen, elöntött a méreg, de ugyanakkor zavarba is jöttem. De inkább mégiscsak dühös voltam. így aztán hátat fordítottam neki és elindultam visszafelé az ebédlő felé. Hé, ne csináld már! - nevetett Dávid. O is megfordult, és utánam sietett. - El kell, hogy ismerd, azért ez valahol mulatságos volt. Bevetted. Tényleg azt hitted, hogy az összes csatorna eldugul miattad. Nem, nem hittem - tiltakoztam, bár pontosan erre gondoltam. És még azokra a főcímekre, amelyeket a másnapi újságban fogok majd látni: A LÁNY, AKI MEGMENTETTE AZ ELNÖK ÉLETÉT, TÖNKRETETTE A FEHÉR HÁZ TELJES CSATORNARENDSZERÉT, MERT LETUSZKOLTA A VACSORÁJÁT A VÉCÉN. Ó, dehogynem - kontrázott David. Sokkal magasabb volt nálam, neki csak egyet kellett lépnie, míg nekem kettőt. - De tudnom kellett volna, hogy nem érted a tréfát. Erre már csak megpördültem, hogy szembenézhessek vele. Tényleg magas volt, még Jacknél is magasabb, úgyhogy fel kellett szegjem az államat, ha bele akartam nézni abba a zöld szempárba, amelyért Lucy annyira odavolt. A másik részére, amelyről Lucy beszélt, nem is mertem ránézni. Hogy érted azt, hogy nem értem a tréfát? - háborogtam. - És honnan a csodából tudhatnád, hogy én értem-e a tréfát vagy sem? Hisz alig ismersz! De tudom, hogy érzékeny művészlélek vagy - jelentette ki David azzal a mindentudó mosollyal, amellyel az anyját is megajándékozta. („Átöltöztem a vacsorához.”) Nem, nem vagyok - tiltakoztam hevesen, pedig persze abszolút az vagyok. Tulajdonképpen nem is tudom, miért akartam letagadni. Csak valahogy, ahogy ő mondta, úgy hangzott, mintha ez valami rossz dolog lenne. Persze igazából semmi rossz nincs abban, hogy valaki érzékeny művészlélek. Jack Ryder az élő bizonyíték. Ó, igazán? - csodálkozott David. - Akkor vajon miért nem jöttél el a következő rajzórára az ananászos incidens után? És ez is. Ahogy ezt mondta. Mintha csupa nagybetűvel lett volna. Az ANANÁSZOS INCIDENS. Éreztem, hogy ismét elvörösödöm. Nem akartam elhinni, hogy most azt hozza fel, ami az első nap történt Susan Boone-nál. Ha már az érzéketlenségnél tartunk. Nem vitatom, hogy te igen tehetséges művész vagy - folytatta David. -
Csak, tudod, egy kicsit forrófejű. - Az ebédlő felé biccentett. - És egy kicsit válogatós is. Éhes vagy? Úgy néztem rá, mintha elment volna az esze. És úgy is gondoltam. Ez a srác nem komplett. Úgy értem, a zenei ízlése és a bakancsok iránti szeretete ellenére úgy tűnt, az elnök fiánál nincs minden rendben. Bár elismerte, hogy tehetséges művész vagyok, szóval, lehet, hogy mégsem annyira bolond. Még mielőtt letagadhattam volna, hogy éhes vagyok, a gyomrom válaszolt helyettem, mert abban a pillanatban hatalmasat kordult, jelezvén ezzel, hogy az összes tartalma egy díszítésként használt paradicsom, és ez így nincs rendjén. David még csak nem is próbált úgy tenni, mint minden más normális ember, mintha nem hallotta volna. Hanem megjegyezte: Gondoltam. Figyelj, épp azon voltam, hogy kerítek magamnak valami rendes kaját. Nem akarsz csatlakozni? Hát most már biztos voltam benne, hogy elment az esze. Nem csak azért, mert a vacsora kellős közepén felállt az asztaltól, hogy valami más kaja után nézzen, hanem főleg azért, mert engem is rá akart venni, hogy tartsak vele. Engem. Azt a lányt, akit épp az imént kapott rajta, hogy egy szalvétányi teljesen tökéletes ételt lehúzott a vécében. Én - dadogtam teljesen összezavarodva -, én izé... nem léphetünk csak úgy le. A vacsora közepén. A Fehér Házban. Miért ne? - vonta meg a vállát David. Ezen elgondolkoztam. Úgy értem, egy halom okot fel tudtam volna sorolni, hogy miért ne. Azért, mert ez udvariatlanság, egyfelől. Mármint, hogy nézne ez ki? És mert... mert az ember egyszerűen nem csinál ilyesmit. Ezt meg is mondtam, de Davidet nem hatotta meg a dolog. Éhes vagy, nem? - kérdezte. Aztán elindult az ellenkező irányba a hosszú, perzsaszőnyeggel borított folyosón. - Akkor meg gyere! Tudod, hogy ezt akarod. Nem tudtam, mit csináljak. Az igazság az, hogy azt a vacsorát odabent az én tiszteletemre rendezték, és mint a díszvendég, tudtam, hogy nem tehetem meg azt, hogy evés után csak úgy eltűnök. És az elnök fia nem normális. Akarok én egy nem normális személlyel lődörögni egy amúgy is különös házban? Másfelől viszont tényleg nagyon éhes voltam. És David azt mondta, tehetséges művész vagyok... Ránéztem a Biztonsági Szolgálat emberére, arra a nőre, aki megmutatta nekem, hogy hol van a fürdőszoba, hogy vajon ő mit gondol. Biztatóan
mosolygott rám, és olyan mozdulatot tett a kezével, mintha lelakatolná a száját és eldobná a kulcsot. Hát, határoztam el magam, ha ő nem gondolja úgy, hogy ez olyan rossz dolog, és végtére is ő már egy felnőtt, meg minden olyan valaki, aki elég felelősségteljes ahhoz, hogy fegyvert viseljen -, talán akkor nem olyan nagy baj... Megfordultam és David után siettem, aki addigra már a folyosó közepén járt. Nem tűnt túl meglepettnek, amikor megpillantott maga mellett. Úgy szólalt meg, mintha egy másik univerzumban folytatott beszélgetés fonalát vennénk fel ismét: Szóval, mi lett azzal a bakanccsal? Bakanccsal? - ismételtem meg. - Miféle bakanccsal? Azzal, amit akkor viseltél, amikor először találkoztunk. Azokkal a festett fehér margarétákkal. A bakanccsal, amelyikről azt mondta, hogy tetszik neki. Hát persze. A mamám nem engedte, hogy azt vegyem fel - válaszoltam. - Úgy gondolta, nem lenne illendő ilyesmit viselni a Fehér Házban egy vacsorán. A szemem sarkából rápillantottam. - Az én ruháim közül egyik sem lenne megfelelő egy vacsorához a Fehér Házban. Teljesen újakat kellett beszereznem. - Kényelmetlenül megrángattam a tengerészkék szerelésemet. Mint például ezt itt. Mit gondolsz, én hogy érzem magam? - kérdezte David. - Nekem minden áldott este a Fehér Házban kell vacsoráznom. Kedvetlenül néztem az ingére. De nyilván neked nem kell kiöltöznöd minden vacsorához. Hát a vacsorához nem. De amúgy meg mindig. De én tudtam, hogy ez azért nem igaz. A rajzórán sem voltál kiöltözve. Néha felmentést kapok - felelte azzal a hamis mosollyal. Volt valami rejtélyes David mosolyában. Mintha valami titkos tréfán derülne, amelyet csak ő ért. És hirtelen úgy éreztem, szeretném, ha beavatna. Mármint a tréfába. Ha Jacknek eszébe jutott valami vicces, rögtön előadta mindenkinek. Volt, hogy háromszor-négyszer is egymás után, hogy biztos senki se maradjon ki belőle. David, úgy tűnt, teljesen megelégedett azzal, ha saját magát szórakoztatta a sziporkáival. Ami egy kissé bosszantó volt. Mert hát így honnan tudhattam volna, hogy nem éppen rajtam nevet? Aztán David megnyomott egy gombot, és kinyílt egy liftajtó. Bizonyára nem kellett volna meglepődnöm, hogy a Fehér Házban lift is van, de mégis
meglepődtem. Azt hiszem, azért, mert egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy hol vagyok, és az volt bennem, hogy ez csak egy egyszerű ház. Ráadásul, az iskolai látogatások alkalmával a felvonót sohasem mutatták meg nekünk. Beszálltunk a liftbe, és David megnyomta a lefelé gombot. Az ajtó becsukódott, és elindultunk lefelé. Szóval - kérdezte menet közben -, miért nem voltál? Fogalmam sem volt, miről beszél. Pedig persze tudnom kellett volna. Miért nem voltam hol? Tudod. A rajzórán. Az ananászos incidens után. Nagyot nyeltem. Azt hittem, ezt te már kitaláltad magadtól - feleltem. - Azt mondtad, azért volt, mert érzékeny művészlélek vagyok, meg minden. A liftajtó kinyílt, és David intett, hogy szálljak ki, aztán követett. Na, igen. De szeretném hallani a te változatodat a történtekre. Hát persze. Azt meghiszem. De abszolút nem szándékoztam megszerezni neki ezt az örömet. Tudtam, hogy csak kinevetne. Ami a lényegét tekintve annyit tenne, hogy kineveti Jacket. És azt nem tudnám elviselni. Ezért könnyedén csak ennyit mondtam: Nem hiszem, hogy Susan Boone és én egy véleményen lennénk a művészek kreatív szabadságát illetően. David rám nézett. Az egyik szemöldökét ismét magasabbra húzta, mint a másikat. De ez alkalommal mégis egészen biztos voltam benne, hogy nem tréfál. Komolyan? - csodálkozott. - Biztos vagy ebben? Mert én azt hiszem, Susan elég jól látja ezeket a dolgokat. Aha. Remek. Ahhoz mindenestre elég jó, hogy zsarolással elérje, hogy visszamenjek a csoportjába. De ezt nem mondtam ki hangosan. Nem tűnt túl célravezetőnek, hogy vitába szálljak valakivel, aki éppen kajával készül ellátni. Aztán végigmentünk a folyosón. Ezt nem borította szőnyeg, és nem is volt túl díszes. David kinyitott egy újabb ajtót, és beléptünk egy hatalmas konyhába. Helló, Carl! - üdvözölt David egy szakácsruhában tüsténkedő fickót, aki éppen tejszínhabot adagolt csokikrémmel teli poharak tetejére. - Van valami normális kaja errefelé? Carl felpillantott az alkotásairól, a tekintette rám vetődött, és felkiáltott: Samantha Madison! A lány, aki megmentette a világot! Hogy vagy,
kedves? Egy csomó ember nyüzsgött a konyhában, mind szorgosan takarítottak, vagy mindenféle holmikat pakolásztak elfelé. Theresának, amint kiderült, nem volt igaza az aranyperemes tányérokkal kapcsolatban. Abszolút bele lehet tenni őket a mosogatógépbe, és a Fehér Ház konyhai személyzete pontosan ezt is tette. De mindannyiuk kezében megállt a munka, amikor megpillantottak engem, és körém gyűltek, hogy köszönetet mondjanak, amiért megmentettem a főnöküket attól, hogy kapjon egyet a fejébe. Mi volt a baj a lepényhallal? - tudakolta Carl, miután az emberei mind túlestek a köszönetnyilvánításon. - Valódi marylandi rákkal töltöttem meg, tudod, ma reggel vettem, egész frissen a piacon. David odament az ipari méretű hűtőszekrényhez és egy rántással kinyitotta az ajtaját. Azt hiszem, csak egy kicsit, túl... tudod, na. - Ahhoz képest, hogy a Horizontba jár, David egyáltalán nem tűnt valami igazolt zseninek. - Van még abból a hamburgerből, amit ebédre kaptunk? A hamburger szóra felcsillant a szemem. Carl észrevette, és megjegyezte: Hamburgert akarsz? Ez a kis hölgy itt hamburgert akar. Samantha Madison, olyan isteni hamburgert csinálok neked, amilyet még életedben nem ettél. Ülj le ide! És ne mozdulj! Ettől a hamburgertől kiesel a zoknidból. Mondanom sem kell, harisnyanadrág volt rajtam, nem zokni, de nem éreztem szükségét, hogy erre feltétlenül felhívjam a figyelmet. Inkább leültem a hokedlira, amelyre Carl mutatott. David pedig odatelepedett mellém egy másikra. És csendben figyeltük, ahogy Carl olyan sebesen teszvesz, hogy a mozdulatai szinte összemosódtak a szemünk előtt. Bedobott két hatalmas húspogácsát a grillsütőbe, és hozzáfogott a sütéshez. Fura érzés volt ott ülni a Fehér Ház konyhájában, ráadásul az elnök fiával. Már önmagában az is furcsa lett volna nekem, hogy egy bármilyen fiúval vagyok valahol, tekintve, hogy nem vagyok túlságosan népszerű a fiúk körében. Úgy értem, én nem vagyok Lucy. Engem nem hívogatnak mindenféle srácok ötpercenként... illetve egyáltalán nem hívogatnak, ha már itt tartunk. De hogy éppen ezzel a fiúval vagyok, és éppen ezen a helyen, az még sokkal különösebbé tette a dolgokat. Fogalmam sem volt, hogy David miért ilyen... hogy is mondjam... azt hiszem, a kedves az egyetlen megfelelő szó rá. Úgy értem, az, hogy beugratott, hogy eldugítottam a Fehér Ház vécéjét, az nem volt valami kedves. De az, hogy felajánlotta, hogy ad nekem hamburgert, mikor látta, hogy szó szerint éhezem, na, az már sokkal rendesebb dolog volt tőle.
Persze nyilván azért, mert megmentettem a papája életét. Mármint mi másért csinálta volna? Hálás volt azért, amit tettem értük. Ami teljesen érthető. De ami már nem volt annyira nyilvánvaló számomra, hogy minek strapálja magát ennyire. Aztán még jobban meglepődtem, amikor Carl letett elénk két tányért, mindegyiken egy-egy hamburgerrel és egy óriási adag aranyló sült krumplival, és jó étvágyat kívánt, David felkapta mindkettőnk tányérját, és azt mondta: Gyere! Kezemben a két doboz üdítővel, amelyet Carl utalt ki számunkra az ipari hűtőszekrényből, követtem Davidet a folyosón a liftig. Hová megyünk? - érdeklődtem. Majd meglátod - felelte. Normál esetben ez a válasz nem lett volna kielégítő számomra. De most nem szóltam semmit, annyira a döbbenet hatása alatt álltam, hogy egy fiú ilyen kedvesen viselkedik velem. Az egyetlen srác, aki valaha is akár egy kicsit is kedves volt velem, az Jack. De Jacknek kutya kötelessége rendesnek lenni velem, tekintve, hogy ő a nővérem barátja. És persze mert Jack titokban utánam sóvárog. Még az is lehetséges, hogy csak azért van még mindig Lucyval, mert nem tudja, hogy én is viszonzom az érzelmeit. Ha egyszer össze tudnám szedni a bátorságomat, és elmondanám neki, hogy mit érzek, minden teljesen megváltozna... Na de David? Davidnek nem kötelessége kedvesnek lenni hozzám. Akkor meg miért az? Nem valószínű, hogy azért, mert kedvel engem, tudjátok, mint lányt. Mert hát, hahó, Lucy is odafent ücsörgött. Milyen épeszű fickó akarna velem lenni, ha a nővéremmel is lehet? Úgy értem, ez olyan, mintha valaki Skippert választaná Barbie helyett. Amikor kiléptünk a liftből, nem az ebédlő felé fordultunk, ahol a többiek voltak, hanem az ellenkező irányba, és David elindult a folyosó másik végében lévő ajtó felé. Amely mögött, ahogy hamarosan megtudtam, egy hagyományos nappali-szerű szoba volt, nagy magas ablakokkal, amelyek a Fehér Ház lejtős pázsitján át egészen a Washington-emlékműre néztek, mely reflektoroktól megvilágítva meredt szálegyenesen a csillagos ég felé. Mit szólsz? - kérdezte David, miközben letette a hamburgereket egy kis asztalra az ablak elé, aztán odahúzott két nagy széket. Öhm - mondtam még mindig zavarban, és valljuk meg, kissé gyanakvón szemlélve azt a tényt, hogy ez a helyes - bár elég különös - srác velem akar
vacsorázni. Velem, Samantha Madisonnal. - Klassz. Leültünk, és élveztük a Rotundát odakint megvilágító fényeket. Egészen romantikus lett volna, ha nem álldogál az ajtó előtt a Biztonsági Szolgálat egyik embere. Ja, és persze ha David egy kicsit is érdeklődött volna irántam, amit nyilvánvalóan nem tett, tekintetbe véve azt a tényt, hogy számára nem voltam más, mint az az egyszerű lány, aki történetesen megmentette az apja életét, és aki mindenféle ananászokat rajzol oda, ahová nem kellene. De még ha kedvelt is volna, tudjátok, amolyan romantikus módon, ott volt még az az aprócska tény, hogy én totálisan és megmásíthatatlanul bele voltam esve a nővérem barátjába. Na de mindegy. Addigra már olyan éhes voltam, hogy már azzal sem foglalkoztam, hogy David csak azért kedves-e velem, mert sajnál, vagy valami. Az első falat után tudtam: Carlnak igaza volt. Valóban életem egyik legjobb hamburgerjét tálalta fel nekem. Majdnem a felét magamba tömtem már, mire először levegőt vettem. David, aki döbbenten szemlélte, ahogy falom az ételt - azon kevés alkalmakkor, amikor valami fogamra valót találok, akkor aztán neki tudok esni -, csak annyit kérdezett: Na, jobb már? Nem tudtam válaszolni, mert teljesen tele volt a szám. De felemeltem a begipszelt kezem hüvelykujját, hogy mutassam, mennyire meg vagyok elégedve. Uh, nagyon fáj? - tudakolta. Mármint a csuklóm, persze. Lenyeltem a hatalmas falat húst, ami épp a számban volt. Igazán szeretnék vegetáriánus lenni. De komolyan. Az ember azt gondolná, hogy egy művész sokkal érzékenyebb a mások szenvedése iránt, még akkor is, ha csak a szarvasmarhafélékről van szó. De a hamburger egyszerűen annyira jó! Nem tudnék lemondani róla. Most már nem annyira - feleltem. Hogy lehet, hogy még senki nem írta rá a nevét? - csodálkozott David. Tartogatom - válaszoltam, és a hatalmas, hófehér gipsztömegre pillantottam a csuklóm körül. - A németórára. Rögtön tudta, mire gondolok. Ezt senki más nem értette eddig, leszámítva természetesen Jacket. Csak az igazi művészek tudják értékelni a sima fehér vászon varázsát. Ja, persze, értem - mosolygott, ahogyan az, aki tudja, miről van szó. Az jó lesz. És mit szeretnél rá? Valami hawaii motívumot? Egy halom ananászt, ha jól sejtem.
Nagyon csúnyán néztem rá. Azt hiszem, valami hazafias témát keresek - jelentettem ki. Ó - mondta. - Hát persze. Mi is lehetne jobb választás? Végül is Madison vagy, meg minden. És ennek mi köze az egészhez? - csodálkoztam. James Madison - húzta fel újra a szemöldökét David. - Amerika negyedik elnöke. A rokonod, nem? Ó - úgy éreztem magam, mint egy komplett idióta. - Hogy ő. Háát... Nem, nem hiszem. Tényleg nem? - David meglepettnek látszott. - Biztos vagy benne? Mert neked meg a feleségének, Dolley-nak elég sok közös vonásotok van. Nekem és Dolley Madisonnak? - nevettem. - Mint például? Hát, például, ő is megmentette az elnököt. Hogyan? - vigyorogtam tovább. - Adott az öreg James-nek csuklás elleni kezelést, vagy mi? Nem - felelte David. - Megmentett egy George Washingtont ábrázoló festményt attól, hogy a Fehér Ház többi részével együtt a lángok martalékává váljon, amikor a britek megtámadták az épületet az 1812-es háborúban. Váljunk csak! A britek felgyújtották a Fehér Házat? Ez mikor történt? Nyilvánvalóan abban a háborúban, amelyet még nem vettünk az Adamsben. Az Egyesült Államok történelmét csak a tizenegyedik osztálytól tanuljuk. Húha! Nem semmi - ámuldoztam tényleg meglepetten. - Történelem órán soha nem mesélnek olyasmikről, hogy a First Ladyk festményeket mentegetnek ki a tűzből. Csupán az ostoba bevándorlásról, meg arról az unalmas Aaron Burr-ről beszélnek állandóan. Biztos vagy benne, hogy nem vagytok rokonok? - David nem akarta elhinni. Egészen biztos - sajnálkoztam. Milyen klassz lenne, ha olyan bátor rokonaim lennének, akik kimentenek egy művészeti alkotást a tűz martalékából. Kimondhatatlanul klassz dolog lenne. Vajon tényleg rokonai vagyunk Dolley Madisonnak? Úgy értem, a mamám sokszor kifejtette, hogy a művészi vénámat apám ágán örököltem, mivel az ő családjában senki sem volt az. A Madison família viszont évtizedeken keresztül nagy műértőnek számított. Csak nyilván kimaradt egy-két generáció, mivel tudomásom szerint én voltam az egyetlen a családban, aki egy kicsit is tudott rajzolni. David hirtelen felállt és odament az ablakhoz. Gyere, nézd meg ezt! - húzta el a függönyt.
Felkeltem, és kíváncsian megálltam mellette. Aztán megláttam, hogy hová mutat. Az ablakpárkányra. Fehérre festették, mint a szoba többi részét. De a festék alatt, a párkányba mélyen belevésve néhány szó ékeskedett. Ahogy közelebbről szemügyre vettem, néhányukat ki is tudtam olvasni: Amy... Chelsea... David... Mi a csoda ez? - kérdeztem. - Az elnöki csemeték emlékpárkánya? Olyasmi - mosolygott David. Aztán előhúzott valamit a farmerja zsebéből. Egy olyan kicsi svájci bicska volt. Elkezdett valamit vésni a fába. Valószínűleg nem szóltam volna egy szót sem, ha nem vettem volna észre, hogy az első betű, amit odakarcolt, egy S volt. Hé - szóltam rá kissé megrémülve. - Úgy értem, én városi lázadó vagyok, meg minden, de a vandalizmus, ha nem valami jó célt szolgál, akkor pusztán az marad. Vandalizmus. - Mi a fenét csinálsz? Ugyan már! - mosolygott rám David. - Ki érdemelné meg jobban, mint te? Nem csak azért, mert minden bizonnyal egy elnök rokona vagy, hanem mert meg is mentetted egynek az életét. A vállam fölött idegesen hátrapillantottam az ajtóra, amely mögött tudtam, hogy ott áll a Biztonsági Szolgálat egyik embere. Mármint gondolkozzunk már! Az elnök fia vagy nem, ez akkor is köztulajdon rongálása. És nem is egy egyszerű köztulajdoné, hanem a Fehér Házé. Biztosra veszem, hogy a Fehér Ház megrongálásáért akár évekre is dutyiba zárhatnak. David - mondtam suttogva, hogy senki ne hallhassa meg. - Erre semmi szükség. David teljesen belemerült a munkába - már az A betűnél tartott -, és nem válaszolt. De tényleg. - erősítettem meg. - Úgy értem, ha köszönetet akarsz mondani, mert megmentettem a papád életét, a hamburger már épp elég volt, hidd el. De elkéstem. David már belekezdett az M betűbe. Úgy látom, azt hiszed, hogy csak azért, mert az elnök fia vagy - tettem hozzá -, nem kerülhetsz bajba emiatt. Akkora bajba nem is - jelentette ki David, miközben buzgón vésett tovább. - Mármint, végtére is, még kiskorú vagyok. - Hátrahajolt, hogy megcsodálhassa a művét. - No. Mit gondolsz? Ott állt a nevem, Sam, közvetlenül Amy Carteré és Chelsea Clintoné mellett, nem beszélve Davidéről. Csak reménykedni tudtam, hogy a Fehér Ház következő lakója nem egy soktagú család lesz, mivel a párkányon már nem maradt hely, hogy ők is felvéssék a nevüket.
Azt gondolom, hogy nem vagy normális - feleltem. És komolyan is gondoltam. Ami persze elég csúnya dolog volt tőlem, mivel David olyan kedves volt. Ó - sajnálkozott, miközben összecsukta a svájci bicskát és visszadugta a zsebébe. - Ez igazán fáj, különösen attól a lánytól, aki lehúzza a rákkal töltött lepényhalat a vécén, és őrült fegyveres pasik hátára ugrál. Egy pillanatra döbbenten meredtem rá. Aztán kitört belőlem a nevetés. Nem tehetek róla. Olyan mulatságos volt. David is nevetni kezdett. Mindketten ott álltunk, és hangosan nevettünk, amikor a Biztonsági Szolgálat embere belépett az ajtón és megszólalt: David, az édesapád keres. A torkomon akadt a kacaj. Megint lebuktam! Bűntudatosan pillantottam az ablakpárkányra - nem is beszélve az üres tányérokról, amelyekről a hamburgereket ettük. De nem volt rá időm, hogy a vétkeimen morfondírozzak, mert vissza kellett sietnünk az ebédlőbe. Úgy értem, az ember mégsem várathatja meg az Egyesült Államok elnökét. Mikor beléptünk, kiderült, hogy nem az elnök volt az egyetlen, aki ránk várt. Az összes arc kíváncsian fordult az ajtó felé. Amikor David és én megjelentünk, legnagyobb meglepetésemre mindenki tapsolni kezdett. Először nem jöttem rá, hogy miért. Annak örülnek, hogy David és én végre visszataláltunk a fürdőszobából? (Hiszen nem tudhattak a hamburgerről, ha csak Carl el nem mondta nekik, mikor feltálalta a csokikrémet.) De kiderült, hogy a tapsnak semmi köze ehhez. Akkor jöttem rá, hogy miért is tapsoltak, amikor már visszafelé igyekeztem a székemhez, és a mamám hirtelen megállított, és felugrott, hogy megöleljen. Ó, kicsim - lelkendezett. - Hát nem nagyszerű? Az elnök épp most nevezett ki az ENSZ gyermeknagykövetének! És akkor hirtelen úgy éreztem, az az isteni hamburger mindjárt megtalálja az utat visszafelé.
13 Szóval, hol voltatok? - kérdezte Lucy kábé kilencszázadszor. Sehol - feleltem. - Hagyj már békén! Csak kérdeztem - sértődött meg Lucy. - Már érdeklődni sem lehet? Ezen azért nem kellene ennyire kiakadni. Ha csak nem valami olyasmit csináltál, amit nem lett volna szabad. Hát persze, hogy olyasmit csináltam. De nem olyasmit, amire Lucy gondolt. Csak hamburgert ettem - és belevéstem a nevemet a Fehér Ház egyik ablakpárkányába - a szabad világ vezetőjének fiával. Csak mert úgy néztetek ki, mintha, nem is tudom... - Lucy az ajkát nézegette a púdertartója tükrében. Fél órát töltött azzal reggel, hogy körberajzolta kontúrceruzával - az ajkait mármint -, mivel ma lesz az első nap az iskolában ez után az egész, megmentettem-az- elnököt dolog után, és minden bizonnyal egy csomó ember le akarja majd fényképezni. És tényleg elég sokan lefotózták - velem együtt -, amikor kimentünk a házból és beszálltunk a kocsiba (a Biztonsági Szolgálat figyelmeztetett, hogy lehet, hogy néhány hétig jobb lenne, ha Lucy és én nem az iskolabusszal járnánk be reggelente, így Theresa vitt minket autóval). Szóval ebben igaza volt Lucynak. Amiben viszont nem volt igaza, hogy valami lett volna David és énköztem. Csókos - állapította meg, és lecsukta a púderkompakt tetejét. - Nem gondolod, hogy csókos ajkaim vannak, Theresa? Theresa, aki mondhatni, nem a világ legjobb autóvezetője, és akit már teljesen kiborítottak a fotósok, akik mindenfelől a kocsi motorháztetőjére vetették magukat, csak hogy lefényképezhessenek, csak néhány keresetlen spanyol szót mormogott a bajusza alatt, mikor az előttünk lévő autó elállta az útját. Ti is nagyon csókosan néztetek ki - jelentette ki Lucy. - Határozottan csókosan. Semmi csókos nem volt benne - tiltakoztam. - Csak összefutottunk, amikor kijöttem a fürdőszobából. Ez minden. Határozottan megfigyelhető volt köztetek a frisson - vetette közbe Rebecca a hátsó ülésről. Lucy és én úgy néztünk rá, mintha elment volna az esze. A mi? A frisson - ismételte meg Rebecca. - Az erős vonzódás apró rezgései.
Tegnap este felfedeztem ezt közted és David közt. A döbbenettől nem jutottam szóhoz. Mert hát természetesen szó sem volt köztünk semmi ilyesmiről. Mivel én történetesen Jackbe voltam szerelmes, nem Davidbe. De persze ezt nem mondtam. Hangosan nem. Nem volt semmiféle frisson. Egyáltalán semmiféle frisson. Honnan a csodából jut egyáltalán ilyesmi az eszedbe? Ó - felelte Rebecca könnyedén. - Lucy egyik romantikus regényéből. Azért kellett ilyeneket olvasnom, hogy fejlesszem a kapcsolatkialakítási képességemet. És közted és David közt határozottan ilyen frisson van. Akárhányszor is tagadtam bármiféle frissonnak a létezését, mind Rebecca, mind Lucy megesküdtek rá, hogy márpedig ők tisztán látták. Aminek az ég adta földön semmi értelme, mivel erősen kétlem, hogy ha létezik is egyáltalán ez az úgynevezett frisson, azt az emberi szem észrevehetné. És bár David nagyon édes, meg minden, én teljesen és száz százalékosan Jack Ryder felé vagyok elkötelezve, aki, jó, egyelőre nem úgy néz ki, mintha viszontszeretne, de majd fog. Egy nap majd Jack felébred, és amikor felébred, én ott leszek és várok rá. Ráadásul kizárt dolog, hogy David ilyesmit érezzen irántam. Csak azért ilyen kedves hozzám, mert megmentettem a papája életét. Ez minden. Úgy értem, ha hallották volna, hogy cukkolt azzal az ananász dologgal, tuti, hogy nyomban elfelejtenék ezt az egész frisson ügyet. Na de mindegy. Úgy tűnt, mindenki azt tűzte ki céljául, hogy pokollá tegye az életemet: a nővérem és a húgom, a ház előtti füvön lecövekelt riporterek, bizonyos népszerű üdítőitalokat gyártó cégek emberei, akik állandóan termékmintákat küldözgetnek nekem, és az egész családom úgy, ahogy van. Sőt, még az Egyesült Államok elnöke is. És pontosan mi a dolga az ENSZ gyermeknagykövetének? - kérdezte Catherine egy kicsit később aznap délután. Az ebédlőben álltunk sorba, ahogy életem során ezt minden áldott hétköznap tesszük, leszámítva az iskola előtti időszakot, a nyári szünetet, a nemzeti ünnepeket, és azt az egy évet, amikor Marokkóban voltam. De az elmúlt időkkel ellentétben ma mindenki, aki a közelünkben járt, engem bámult, és tiszteletteljesen lehalkított hangon sustorgott. Egy különösen szégyenlős elsős kislány odajött hozzám, és megkérdezte, hogy nem bánnám-e, ha ráírná a nevét a gipszemre. Ó, igen! Micsoda érzés nemzeti hősnek lenni! Én megpróbáltam egy kicsit visszavenni ebből az egészből. Tényleg megpróbáltam. Például, csak azért sem tartottam be Lucy utasítását, hogy
keljek fel egy órával előbb, hogy rákenhessem a lószőrfényezőt a hajamra. Egyetlen új ruhát sem vettem a Banánköztársaságban. Továbbra is a régi, hétköznapi éjfekete cuccaimat hordtam, és a hajam is a régi, hétköznapi, kezelhetetlen szénakazal maradt. De mégis mindenki valahogy másképp bánt velem. Még a tanárok is, akik olyan vicceket sütöttek el, mint például, hogy „Azok, akik tegnap este nem a Fehér Házban vacsoráztak, nem látták véletlenül azt a remek dokumentumfilmet Jemenről?”, vagy „Nyissátok ki a könyveteket a kétszázhatvanötödik oldalon - mármint azok, akik nem törték el a karjukat az elnök életének megmentése közben.” Még a büfé dolgozói is. Amikor odaléptem a tálcámmal, Mrs. Krebbetts cinkos pillantást vetett rám, és azt mondta „Nesze, édes”, és még egy szelet mogyoróvajas süteményt csúsztatott a tányéromra. A John Adams Gimnázium történetében még egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy Mrs. Krebbetts valakinek is eggyel több szelet mogyoróvajas süteményt adott volna. Mindenki rettegett Mrs. Krebbettstől, és erre meg is volt az okunk: ha felbosszantottuk, könnyen azon vettük észre magunkat, hogy egész évre megvonta a süteményadagunkat. És most itt volt, és még egy szelet mogyoróvajas süteményt csúsztatott a tányéromra. A világ, amelyben valaha otthonosan mozogtam, fenekestül felfordult. Mármint valamit biztos csinálnod kell - folytatta Catherine. Miután magához tért a sütis incidens után, követett az asztalunkhoz, amelyen szokás szerint néhány másik lánnyal osztoztunk, akik Catherine-hez és hozzám hasonlóan a társaság perifériájára szorultak mint valami jeges tundra az Adams földrajzi térképén. Akik túlságosan hatalmi rendszerellenesek voltak, hogy belépjenek az iskolatanácsba, nem voltak elég sportosak ahhoz, hogy bekerüljenek az iskolai csapatokba. Legtöbben valamilyen hangszeren játszottak, vagy a színjátszó körnek voltak a tagjai. Én voltam az egyetlen rajzoló. Mindannyian csak arra vártunk, hogy befejezzük végre a középiskolát, és bejussunk a főiskolára, ahol - amint hallottuk - kicsit jobb a helyzet. Úgy értem, mint az ENSZ gyermeknagykövete. Mi lesz a dolgod? Van legalább egy bizottság vagy valami? - Catherine nem tágított. - A világ tizenéveseinek támogatására? Fogalmam sincs, Catherine - feleltem, miután leültünk. - Az elnök csak annyit mondott, hogy engem küld oda az Egyesült Államok képviseletében. Feltételezem, más államokból is lesznek ott követek. Máskülönben mi értelme lenne az egésznek? Kér valaki még egy szelet sütit?
Senki nem jelentkezett. Ez azért lehetett, mert az asztalnál ülők mind bámultak valamit, de nem a süteményt. Hanem Lucyt és Jacket, akik éppen akkor dobták le a tálcájukat az asztalunkra. Helló - mosolygott Lucy, mintha csak minden áldott nap a népszerűtlen lányok asztalánál ebédelne. - Mi újság? Hogy szerezted azt a szelet süti? - érdeklődött Jack. De az történt, hogy nem Lucy és Jack voltak az egyetlenek, akik, tudjátok, az ebédlő másik feléből áttelepedtek a mi asztalunkhoz. Legnagyobb meglepetésemre a focicsapat kábé fele csatlakozott hozzánk, és jó pár pompon lány is. Szemmel láthatólag Catherine-t eléggé idegesítette ez az invázió. Hirtelen egy csapat hattyú szállta meg a kacsaúsztatót. S mi, szerencsétlen vadkacsák, hirtelen nem tudtuk, mihez kezdjünk ennyi szépséggel. Mi a fenét csinálsz? - kérdeztem suttogva Lucytól. De Lucy csak megvonta a vállát és belekortyolt a diétás kólájába. Mivel te nem jössz oda hozzánk - mondta - hát nekünk kellett idejönni hozzátok. Hé, Sam! - ajánlkozott Jack, és előhúzott egy tollat fekete kabátja zsebéből. - Aláírom a gipszedet. Ohó - kiabált Debbie Kinley, és izgatottan rázta a pomponjait. - Én is! Én is alá akarom írni a gipszét! Elhúztam a karom előlük. Inkább ne, köszönöm. Jack teljesen elszontyolodott. - Pedig egy lázadó fiatalt akartam rárajzolni - mondta. - Ez minden. Egy lázadó fiatal jó téma lett volna, el kell ismerjem. De ha hagytam volna, hogy Jack rárajzoljon a gipszemre, akkor mindenki más is akart volna, és hamarosan abból a szép fehér felületből egy hatalmas irkafirka vált volna. De ha csak Jacknek engedem, hogy rajzoljon rá, akkor mindenki megtudta volna, hogy titokban szerelmes vagyok a nővérem barátjába. Azért köszi - tettem hozzá. - De nekem más céljaim vannak vele. Rossz érzésem volt, hogy ilyen csúnyán bántam Jackkel. Hiszen, akárhogy is, mégiscsak a lelki társam volt. Csak arra vártam, hogy ezt most már ő is észrevegye, és ne lógjon tovább Lucyval meg az ostoba barátaival. Mert ezek a fickók teljesen úgy viselkedtek, mint valami idióták, chipsszel dobálták egymást, és megpróbálták a feléjük dobott darabokat elkapni a szájukkal. Undorító. És persze bosszantó is, mert közben folyamatosan lökdösték az asztalt, és azoknak, akiknek egy kézzel kellett enniük a gipszük miatt, kissé nehezükre
esett rendesen enni. Én megértem, hogy a focisták nagy darabok, és lehet, hogy nem tehetnek róla, ha lökdösik az asztalt, de akkor is, legalább egy kicsit igyekezhettek volna visszafogni magukat. Hé, fiúk! - mordultam fel, amikor az egyik chipsdarab, Catherine almamártásában landolt. - Hagyjátok már abba! Lucy, aki éppen egy újságcikket tanulmányozott arról, hogyan tegyük tökéletesebbé a dolgokat - amelyek persze Lucynak már eleve tökéletesek voltak -, unottan megszólalt: Ó, mamám! Csak mert kap valami kitüntetést vagy mit, már azt hiszi, hogy övé a világ. Ami abszolút igazságtalan volt tőle, mert mit kellett volna tennem? Hagytam volna az egész chips-az-almaszószban dolgot békésen annyiban? Catherine elkerekedett szemmel bámult rám. Még kitüntetést is kapsz? Nem elég, hogy te leszel az ENSZ gyermeknagykövete, még kitüntetést is kapsz? Sajnos igen. Egészen pontosan bátorság érdemérmet magától az elnöktől. A ceremóniát decemberben rendezik, amikor az egész Fehér Ház karácsonyi dekorációban úszik majd, csak hogy minél jobb fényképeket lehessen készíteni az eseményről. De nem volt időm, hogy válaszoljak. Méghozzá azért, mert a bónusz szelet süteményem hirtelen eltűnt a tányéromról, és úgy vándorolt kézről kézre a focisták között, mint valami frizbi. VISSZAKAPHATNÁM ESETLEG A SÜTIMET? - kiabáltam, mert úgy terveztem, hogy azt majd Jacknek adom. Lucy persze ezt nem tudta. Úgyhogy nem mulasztotta el megjegyezni: Jaj, istenem, az csak egy szelet sütemény. Hidd el nekem, semmi szükséged azokra az extra kalóriákra. - Ez olyan tipikusan Lucy-féle megjegyzés volt, amelyre éppen válaszolni akartam, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet a hátam mögül. Szia, Samantha! Megfordultam, és Kris Parksot pillantottam meg - pont úgy nézett ki, mint egy tökéletes osztályelnök, aki volt is, tetőtől talpig Benetton göncökben, és egy hű-de-hanyagul a nyakába kötött rózsaszínű gyapjúpulcsiban -, amint éppen rám vigyorgott. Tessék a meghívó a bulimra - mondta, és átnyújtott egy összehajtott papirost. - Nagyon remélem, hogy el tudsz jönni. Tudom, hogy voltak köztünk nézeteltérések a múltban, de komolyan szeretném, ha elásnánk végre a csatabárdot, és barátok lennénk megint. Tudod, Sam, én mindig is csodáltalak téged. Te olyan, de olyan állhatatosan kitartasz a meggyőződésed
mellett. És egyáltalán nem haragszom, hogy fizetnem kellett a rajzokért. Tényleg nem. Csak szótlanul néztem rá. Nem akartam elhinni, hogy mindez megtörténik. De komolyan, az összes minden közül - az üdítőital minták tömegétől kezdve, a hálamacikon keresztül, a vacsoráig a Fehér Házban - a legmeglepőbb az volt, hogy Kris Parks - Kris Parks! - odajött hozzám dörgölőzni. Kezdtem rájönni, hogy érezhetett Hamupipőke, amikor a herceg végül megtalálta és a lábára húzta a cipőt. A mostohanővérei minden bizonnyal ugyanúgy hízelegtek neki, ahogyan most Kris Parks nekem. És az a helyzet, hogy Hamupipőkéhez hasonlóan nekem sem volt bátorságom megmondani Krisnek, hogy hová is menjen. Pedig meg kellett volna mondanom. Tudom, hogy meg kellett volna. De csak az járt a fejemben: vajon miért? Úgy értem, mi értelme lenne? Egész életében gonoszul viselkedett velem. Ha én is gonoszul viselkedek vele, akkor tán megtanulja a leckét? Hisz nagyon jól tudja, milyen gonosznak lenni. Némi kedvesség. Kris Parksnak erre volt szüksége. Követendő példára. Valakire, akinek a nagylelkű viselkedését példának állíthatja maga elé. Még nem tudom - mondtam, és a hátizsákomba csúsztattam a meghívót, ahelyett, hogy engedelmeskedtem volna a belső késztetésnek, és a legközelebbi szemetesbe hajítottam volna. - Majd még meglátom. - Persze Lucyban bízhatok, sikerült megint mindent elrontania. Anélkül, hogy egy pillanatra is felnézett volna a kezében lévő újságból, közölte: Ott lesz, nyugalom. Kris olyan izgatott volt, hogy a lélegzete is elakadt. Tényleg ott leszel? Nagyszerű! Igazából - tiltakoztam, miközben rosszalló pillantást vetettem Lucyra, aki persze ezt nem vette észre, mivel teljesen beletemetkezett egy helyes bőrápolásról szóló cikkbe - nem biztos, hogy el tudok menni, Lucy. Dehogynem tudsz - jelentette ki a nővérem, és lapozott az újságban. Te, David, Jack és én, mindannyian ott leszünk. David? - visszhangoztam. - Ki mondta, hogy David... Azt hiszem, ez olyan édes dolog - sóhajtotta Kris. - Mármint hogy te meg az elnök fia, meg minden. Amikor Lucy elmesélte, majdnem elájultam. Mikor Lucy elmesélte a mit? - érdeklődtem. Hát hogy ti ketten együtt jártok, természetesen - válaszolt Kris kissé meglepődve. Akkor és ott meg tudtam volna fojtani Lucyt. Úgy értem, látnotok kellett volna, mi történt, amikor Kris kiejtette ezeket a szavakat a száján. Catherine,
aki éppen egy csirkecombon rágódott, és figyelte, ahogy ez az egész kis dráma kibontakozik előtte, kiejtette a kezéből a húst, egyenesen az ölébe. Az összes pompon lány abbahagyta a pletykálkodást, megfordult, és úgy nézett rám, mintha valami újfajta csillogó körömlakk lennék, vagy nem is tudom, mi. Még Jack is, aki addigra már megszerezte a sütimet, ő is megdermedt, kezében egy falat süteménnyel, félúton a szája felé és megszólalt: „Totál ki van csukva.” Hát ez egy kicsit lehangoló volt. Igen - mondtam. - Jacknek igaza van. Totál ki van csukva. Én nem járok vele, oké? Nem járok az elnök fiával. De Kris csak tovább kvartyogott. Ne aggódj, Sam! Én a diszkréció mintapéldája vagyok. Egy szót sem szólok senkinek. Bár, gondolod, hogy riporterek is felbukkanhatnak? Mármint a bulimon. Csak mert, ha valaki interjút akarna készíteni velem, nekem nincs ellene kifogásom. Akár le is fényképezhetnek. Azt se bánom, ha alá kell írnom egy lemondó nyilatkozatot, vagy ilyesmi... Ezalatt Lucy csak ült ott, és halálos lelki nyugalommal lapozgatta az újságot. Ezt egyszerűen nem hittem el. És én még azt hittem, hogy az a dolog a rajzórán, az volt szörnyű? Hé! - szólalt meg végre a nővérem, aki most az egyszer leolvasta az arcomról, hogy nem vagyok valami boldog attól, amit csinált. - Ne engem okolj! Te vagy az, aki belement ebbe a frissonba azzal a sráccal, nem én. Nem, én nem vagyok - tiltakoztam, és Jackre néztem, hogy biztosan hallja-e, amit mondok - szerelmes Davidbe! Oké? Oké - bólintott rá Lucy. - Ereszd már le a gőzt... Aúúú! Na de tényleg. Ha valaki megérdemli, hogy naponta belecsípjenek egy hatalmasat, akkor az a nővérem, Lucy.
Napló A tíz legfőbb jel, amely azt mutatja, hogy bekerültél a menők közé: 10. Kris Parks meghív a híres-hírhedt partjai egyikére. 9.
Tornaórán Donelly edző először az évben kinevez csapatkapitánynak, és amikor a játékosokat választod, az összes jó sportoló szinte könyörög, hogy a te csapatodban lehessen. 8. Ebéd után egy csomó elsős kislány jelenik meg újonnan beszerzett, totál fekete szerelésben. 7. Az Adams Red Steppers tánccsoportja, akik a meccsek közti szünetben szoktak fellépni, tőled kérdezik meg, hogy mi a kedvenc számod, mert arra koreografálnák a következő jelenetüket. Es amikor azt mondod, hogy a „Rózsaszín Elefánt” a Cherry Poppin Daddies nevű bandától, halálosan komolyan veszik. 6. Németórán, amikor kiderül, hogy nem írtad meg a leckédet, valaki odaadja az övét. 5. Észreveszed, hogy egy csomóan, akik eddig úgy hordták a hajukat, mint a nővéred, mostanában olyan gombafelhőkre emlékeztető valamiket próbálnak alkotni belőle, amely frizura erősen emlékeztet arra, amilyen a te fejeden díszeleg. 4. A folyosón, ha elmész egyesek mellett, nem fordítják el a fejüket szájhúzások közepette, ahogyan régebben, hanem mindenki mosolyogva köszön, hogy „Hello, Sam!” 3. Egy elsős fiú füzetén meglátod a nevedet (közvetlenül Katie Holmsé mellett), egy nyíllal átlőtt szív közepén. Nem semmi. 2. Az egész Mrs. Krebbetts/mogyoróvajas süti dolog. És az első és legfontosabb jel, amely azt mutatja, hogy bekerültél a menők közé: 1. A másodikosok osztálygyűlésén, mikor a diáktanácsadó megkérdezi, hogy mire költsük a tizedik osztály számláján összegyűlt összeget, és te felteszed a kezed, és azt javaslod, hogy „Vegyünk új ecseteket és egyéb cuccokat a művészeti szekciónak”, a javaslatodat támogatják, a közgyűlés elé bocsátják szavazásra... * És megszavazzák.
14 Két óra alatt már az iskola legtávolibb zugába is eljutott a hír, hogy az elnök fiával, mint aktuális barátommal megyek Kris Parks bulijába szombaton. Valamilyen oknál fogva ez a hír sokkal jobban lázba hozta a népeket, mint az, hogy megakadályoztam, hogy egy golyó lyukat üssön nemzetünk vezérének koponyáján, vagy, hogy én lettem az ENSZ amerikai gyermeknagykövete. Egyfelől örültem, hogy nem lelkendeznek folyton, hogy milyen bátor voltam - ami annál is inkább idegesített, mivel tényleg nem hiszem, hogy amit tettem, az annyira bátor dolog lett volna - másfelől viszont igen zavarónak találtam, hogy most mindenki azzal tréfálkozott, hogy mi történt és mi nem, köztem és az elnök fia között, a Lincoln hálószobában. Nézd - jegyezte meg Lucy ezzel a dologgal kapcsolatban suli után a konyhaasztalnál. - Nem így kellene hozzáállnod. Az, hogy David és te együtt jártok - MEG NE PRÓBÁLJ MÉG EGYSZER BELÉM CSÍPNI! - csak tovább emeli, az amúgy is egekbe szökött népszerűségi indexedet. Az a helyzet, Sam, hogy te lettél az Adams legmenőbb lánya. Ha leszoknál erről a feketét feketével dologról, csak ennyibe kerülne, hogy te légy a bálkirálynő a végzősök bálján - csettintett egyet Lucy, mire Manet nyomban odarohant hozzá, hátha ledobott neki egy kis csokis kekszet abból, amit Theresa sütött nekünk, és amit éppen lelkesen tömtünk magunkba. De én egyáltalán nem akarok bálkirálynő lenni - tiltakoztam. - Én csak azt szeretném, ha a dolgok végre visszatérnének a normális mederbe. Na, hát azért erre egyhamar ne számíts - szólt közbe Jack, a riporterekre célozva, akik a hátsó kerítés mögött pipiskedtek a fényképezőgépeikkel, hátha le tudnak minket kattintani az üvegfalon keresztül. A tenyeremre támasztottam az államat, és folytattam. Egyszerűen nem értem, miért kellett ezt terjesztened. Tekintve, hogy köszönő viszonyban sincs a valósággal - jelentettem ki tisztán és érthetően, hogy Jack is hallja. Úgy értem, azt akartam, hogy tudja, ha esetleg meggondolná magát Lucyval kapcsolatban, én még mindig szabad vagyok. Honnan a csodából tudhattam volna, hogy mi a valóság? - vágta hozzám Lucy kimérten. - Nem voltál hajlandó elárulni, hová tűntetek tegnap éjjel. Hihetetlen, hogy képes ezeket a témákat felhozni Jack előtt! Bár, látom, mennyire nincs tisztában azzal, hogy Jack az én lelki társam, szóval, azt hiszem, ezt nem vethetem a szemére. Talán mert a legcsekélyebb közöd sincs hozzá! - csattantam fel.
Te sem mesélsz el nekem minden egyes dolgot, amit Jack meg te csináltok. Haha! - bökött felém Lucy győzedelmes mosollyal az arcán. - Tudtam! Ti ketten tényleg együtt jártok! Nem, nem járunk - tiltakoztam. - Nem ezt mondtam. Dehogynem. Épp most ismerted el. Azt mondtad: „Te sem mesélsz el nekem minden egyes dolgot, amit Jack meg te csináltok”, ami csak azt jelentheti, hogy David és te ugyanúgy együtt vagytok, ahogy én Jackkel. De nem! - tartottam ki. - Ez egyáltalán nem azt jelenti... Kristálytiszta érvelésemet Theresa szakította félbe, aki miután telefonon egyeztetett a rendőrökkel, kiment, és átvett egy csomagot, amely futárszolgálattal érkezett. Ez neked jött - tette le elém az asztalra. - A Fehér Házból, legalábbis az a fickó ezt mondta. Mindannyian a csomagra néztünk. Látod - fölényeskedett Lucy. - Ezt David küldte. Én megmondtam, hogy ti ketten együtt jártok. Nem Davidtől van - tájékoztattam, miközben a csomagot bontogattam. És nem járunk együtt. Kiderült, hogy a doboz nem tartalmaz mást, csak egy halom információt az újdonsült gyermeknagyköveti tisztemmel kapcsolatban. Mikor Lucy ezt meglátta, láthatóan csalódottan bújt vissza az újságjába. Jacket viszont teljesen fellelkesítette a dolog, és rögtön nekiesett a brosúrák meg egyéb papírok olvasgatásának. Ezt nézd! - lelkendezett. - Hűha! Nemzetközi művészeti kiállítás lesz! „A szobám ablakából”, ez a címe. Az egész világból mindenhonnan várnak iskolásokat, akik különböző módokon ábrázolják, amit minden áldott nap látnak, ha kinéznek a szobájuk ablakán. Rebecca, aki épp a szórólapjain munkálkodott az asztal túlvégén, közbeszólt: És mi van azokkal a fiatalokkal, akiknek nincs ablak a szobájában? Mint például azokkal az idegenekkel, akiket az 5l-es körzetben tartanak bezárva akaratuk ellenére? Nem hiszem, hogy ők is nevezhetnek, ugyebár. Szerintetek ez igazság? Mint általában, Rebecca megjegyzését most is mindenki elengedte a füle mellett. Hé! - Jack egyre izgatottabb lett. Bármitől fel tudott lelkesedni, ami művészettel kapcsolatos. - Én erre benevezek! És te is benevezhetnél, Sam. Május hónapban minden résztvevő ország nyertes pályamunkáját bemutatják
az ENSZ-ben. Az lesz ám a kiállítás! Ráadásul New Yorkban. Úgy értem, ha valamit bemutatsz New Yorkban, az már befutott. Beleolvastam a levélbe, amely A szobám ablakából füzetecskével érkezett. Én nem nevezhetek - feleltem kissé meglepetten. - Én bíráló leszek. Bíráló? - Jack arca felderült, mikor meghallotta. - Hát ez nagyszerű! Én benevezek, te kiválasztod a művemet, és semmi perc alatt már be is törtem a New York-i művészeti életbe. Rebecca felnézett a papírjaiból, és hitetlenkedve meredt Jackre. Sam ezt nem csinálhatja - jelentette ki. - Az csalás lenne! Dehogy csalás - ellenkezett Jack. - Ha az enyém lesz a legjobb kép. Na, ja, de mi van, ha nem? - vetette fel Lucy. Miféle barátnő az ilyen? Még soha nem láttam, hogy valaki ennyire ne álljon a mellé az ember mellé, akit állítólag szeret! Az lesz - vonta meg széles vállát Jack, mintha ezzel el is lenne intézve a kérdés. Persze Jacknek igaza volt: az ő festménye lesz a legjobb. Mindig az ő munkái a legjobbak. Mind volt annyira jó, hogy Jack bejutott az összes kiállításra, ahová nevezett. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy jövő szeptemberben, a rossz jegyei, a különórák hanyagolása és a rengeteg lógás ellenére, Jack simán bejut majd az ország legjobb művészeti főiskoláinak egyikére, a Rhode Island Rajziskolába, a Parsonsra, vagy akár a Yale-re. És ennek a meggyőződésemnek semmi köze ahhoz, hogy egészen véletlenül őrülten szerelmes vagyok belé. Már éppen sikerült megfeledkeznem az egész David ügyről, mikor este Catherine felhívott. Pont a németleckémmel bajlódtam. Csak azt akartam kérdezni - tudakolta, hogy akkor most jössz-e Kris bulijára szombaton. Kizárt dolog. Miért nem? Öhm, mert Kris Parks a Sátán sarjadéka - tájékoztattam némileg meglepetten. - De te ezt jobban tudod, mint bárki. Néma csönd a vonal túloldalán. Le is engedtem a kagylót a kezemből, és pár pillanatig csak bámultam rá, mielőtt visszaemeltem a fülemhez, és folytattam: Cath, egyáltalán hogy jutott ez eszedbe? Azok után, amit veled művel állandóan? Jó, jó - dadogta Catherine nyomorúságos hangon. - De mindig mindenki Kris bulijairól áradozik, hogy milyen jó volt, meg minden. Nem is tudom. Most meghívott engem is. És megfordult a fejemben, hogy el kellene
mennem. Már ha te is jössz, persze. Nos, hát, én nem megyek - jelentettem ki határozottan. - Még Larry Wayne Rogers sem tudna erre rávenni, még azzal sem, ha azzal fenyegetne, hogy ötvenmilliószor meg kell hallgassam az „Uptown Girl”-t, és hogy eltöri mindkét karomat. Újabb hallgatás. Aztán Catherine valami nagyon meglepőt mondott. Azt hiszem, én el akarok menni. Torkomon akadt a szó. Ha Catherine azt jelentette volna be, hogy holnap leborotválja a fejét kopaszra és csatlakozik a krishnásokhoz, azon sem lettem volna jobban megdöbbenve. El akarsz menni Kris Parks bulijába? - csattantam fel olyan hangosan, hogy Manet, aki fejét az ölembe hajtva az ágyamon szuszogott, felriadt, és ijedten nézett körbe. - Catherine, csak nem azokat a gyümölcsillatú filctollakat használtad megint? Csak, mert ha jól emlékszem, mondtam már neked, hogy azokban van valami... Sam, én komolyan beszélek - vágott közbe Catherine. Alig hallottam a hangját. - Sose csinálunk semmit, amit a többi normális gyerek. Ez annyira nem igaz - vitatkoztam. - A múlt hónapban például megnéztük a színjátszó kör Sirály előadását, nem emlékszel? Sam, mi voltunk az egyetlenek a nézőtéren, akiknek nem volt a szereplők között valami rokona. Szeretném egyszer az életben én is megtudni, hogy milyen ez. Tudod, a menők közé tartozni. Te nem vágytál soha erre? Cath, én tudom, milyen ez. Ha nem tudnád, egy ilyennel élek egy fedél alatt. És nem valami kellemes, én mondom. Egy csomó hajzselét igényel. Catherine szinte suttogott. Csak mert nem biztos, hogy valaha is lesz még ilyesmire lehetőségem. Cath - mondtam. - Amióta csak ismered, Kris Park mindig szemét volt veled, és te most el akarsz menni hozzá? Ne haragudj, de ez... Sam - vágott közbe Catherine még mindig nagyon halkan. - Találkoztam egy sráccal. Majdnem kiesett a kezemből a telefon. Micsoda? Találkoztál egy kivel? Egy sráccal. - Catherine hadarni kezdett, mintha attól félne, hogy ha most nem böki ki gyorsan, akkor sose mondja el. - Nem ismered. Nem az Adamsbe jár. A Philipsbe. Paulnak hívják. A szüleim a templomból ismerik a szüleit. Ő is mindig a Beltway biliárdszalonban lóg, amikor az öcséim meg én is ott vagyunk. Nagyon kedves srác. Ő tartja a csúcsot A Hurrikánban. Azt hiszem, ez totálisan letaglózott, vagy nem is tudom, mert csak annyit
tudtam kinyögni: De hát... mi lesz Heathszel? Sam, szembe kell néznem az igazsággal Heathszel kapcsolatban. Még sosem hallottam ilyen bátornak a hangját. - Még ha valaha találkoznék is vele, kizárt dolog, hogy egy középiskolás lánnyal kezdene. Ráadásul az ideje legnagyobb részét Ausztráliában tölti. Mikor jutok el én valaha is Ausztráliába? Anya és apa még vásárolni se nagyon engednek el egyedül. Még mindig nem tértem magamhoz. De azt megengedik majd, hogy ezzel a Paullal járj? Hát - ismerte be Catherine -, az az igazság, hogy Paul tulajdonképpen még nem hívott randira. Azt hiszem, kicsit félénk. Ezért gondoltam, hogy majd én elhívom. Tudod. Kris bulijába. Abszolút nem láttam át, hol van ebben a logika. Cath, miért nem hívod inkább moziba, vagy mit tudom én? Miért kell feltétlenül Kris partijára magaddal rángatni? Azért, mert Paul csak a templomból ismer engem. És a biliárdszalonból. Nem tudja, hogy én nem a menőkkel szoktam lógni. Azt hiszi, én is népszerű vagyok. Nem igazán tudtam, hogy fogalmazzam meg, amit mondani akarok, de úgy éreztem, nem tarthatom magamban. Végül is mire való az ember legjobb barátnője, ha nem erre? De Cath - figyelmeztettem. - Rögtön megtudja, hogy nem tartozol közéjük, amint besétálsz Krisék ajtaján, és Kris elereszt az orra előtt egy olyan gonosz megjegyzést, amilyet szokott. De nem fog. - Catherine hangja olyan határozottan csengett, amilyennek tán még sose hallottam. Nem? - Ezen meglepődtem. - Te tudsz valamit Krisről, amit én nem? Megtérítette valamelyik vallási csoport, vagy mi? Nem fog semmi szemétséget mondani, ha te ott vagy - jelentette ki Catherine. - És elhozod Davidet is. Kitört belőlem a nevetés. Egyszerűen nem tudtam megállni. Davidet? - kacagtam. - Cath, én nem megyek Kris partijára, de még ha mennék is, akkor is ki van zárva, hogy magammal vinném Davidet. Úgy értem, még csak nem is szeretem. Tudod, hogy nem. Jól tudod, hogy én kit szeretek. - Nem mertem kimondani hangosan a nevét, mert sose lehet tudni, hátha Lucy felveszi a másik kagylót, amit elég gyakran megtesz, hogy belekiabáljon, hogy hagyjam már abba a szómenést, mert most már ő is szeretne telefonálni.
De persze nem kellett kimondanom a nevét. Mert Catherine nagyon jól tudta, kiről beszélek. Tudom, Sam - mondta Catherine halkan. - Csak... tudod, azt hiszem... úgy értem, ha belegondolsz. Ő éppen olyan, mint nekem Heath, nem? Mármint Jack. Úgy értem, ő nem él Ausztráliában, vagy ilyesmi, de... .. .de annak az esélye, hogy valaha is összejövünk, gyakorlatilag a nullával egyenlő. Nem kellett, hogy mondja. Tudtam, mire gondol. Csakhogy Catherine-nek egyáltalán nem volt igaza. Mert Jack egyszer tuti az enyém lesz. Egészen biztosan. Ha elég türelmes vagyok, és jól keverem a lapokat, egy nap majd körülnéz, és ráébred, hogy én vagyok - és mindig is én voltam - a tökéletes lány a számára. Csak idő kérdése.
Napló A tíz legfőbb jel, amiből kiderül, hogy Jack tulajdonképpen engem szeret, és nem a nővéremet, Lucyt, csak erre még nem jött rá: 10.
Valahányszor találkozunk, megkérdezi, hogy olvastam-e az Amerikai Művészeti Magazin legfrissebb számát. Lucytól sosem kérdezi meg, hogy olvasta-e, mivel jól tudja, hogy az egyetlen dolog, amit Lucy elolvas, az a Szemle vasárnapi Star Trek melléklete. 9. Megírta nekem azt a CD-t. Igaz, hogy nincs rajta más, csak valami fura zene, amit Jack akkor szokott hallgatni, amikor fest, de maga az, hogy vette a fáradságot, hogy foglalkozzon vele, tisztán mutatja, hogy vágyik rá, hogy érzelmi szálak fűzzenek össze minket. 8. Kifizette a dupla sajtburgeremet a bevásárlóközpontban, amikor otthon felejtettem a pénztárcámat. 7. Hagyta, hogy kieszegessem az összes sárga savanyúcukorkát a zacskóból, amikor megnéztük a Harry Potter filmet (annak ellenére, hogy Jack abszolút mértékben ellenzi a gyerekkönyvek szereplőinek elüzletesítését: csak azért jött el velünk, mert a szomszéd moziban vetített Jackie Chan filmre már minden jegy elkelt). 6. Egyszer megdicsérte a nadrágomat. 5. Többször panaszkodott, hogy Lucy túl sok időt tölt sminkeléssel. Azt mondta, ő inkább az olyan lányokat szereti, akik nem festik magukat. Öhm, hát ez pont én lennék. Leszámítva persze a korrektort. Es a szempillaspirált. Es a szájfényt. De ezektől eltekintve semmilyen sminket nem viselek. 4. Amikor elmeséltem neki az elméletemet arról, hogy mindenki, aki balkezes, valamikor egy ikerpár egyik tagja volt, azt mondta, hogy ez bizony lehetséges, és ő is balkezes, és ő is mindig azt érezte, hogy olyan egyedül van a világban. Rebecca elméletét, mely szerint mindannyian egy földönkívüli faj leszármazottjai vagyunk, akiknek az űrhajója valamikor régen kényszerleszállást hajtott végre bolygónkon, és az összes fejlett technikai tudásuk bent égett a rákövetkező tűzben az anyahajóval együtt, nem tartotta túl értelmesnek. Lucy feltevése, mely szerint a Mr. Pibb és a Dr. Pepper üdítős dobozokba ugyanazt az italt töltik, egyáltalán nem hatotta meg. 3. Amikor a színjátszó kör önkénteseket keresett, akik megfestik a Hello Dolly előadásukra a díszletet, Jack és én mindketten jelentkeztünk, és végül ugyanazt a farostlemezből készült utcai lámpát festettük mindketten (ő a
belsejét, én a fényeket.). Ha ez nem a sors keze, akkor nem tudom mi. 2. Jack Mérleg. Én Vízöntő vagyok. A Mérlegek és a Vízöntők köztudottan jól kijönnek egymással. Lucynak, aki Halak, egy Bikával vagy egy Bakkal kellene járnia. De az első és legfőbb jel, amiből kiderül, hogy Jack igenis szeret engem, csak még nem jött rá: 1. Neki is a Harcosok Klubja a kedvenc könyve. Közvetlenül a Huszonkettes csapdája és A zen meg a motorkerékpárápolás művészete után.
15 Kedden délután, amikor Theresa elvitt minket az R és a Connecticut sarkára, a Scientológia Alapító Templomával épp szemben, a Capitol Cookiest nem is lehetett látni. És a Staticot sem. Annyi riporter tülekedett a sarkon, akik mind azt várták, hogy végre lefényképezhessenek és feltehessenek néhány kérdést, miközben Susan Boone-hoz igyekszem. Azt ne tőlem kérdezzétek, hogy honnan tudták meg, milyen időpontokban vannak rajzóráim. Valószínűleg azt tudták kinyomozni, mikor jár David, és mivel tudták, hogy egy csoportban vagyunk (ezt megírták az újságok, amikor arról cikkeztek, miért éppen azon az utcasarkon ácsorogtam éppen akkor, amikor Larry Wayne Rogers és az elnök). Na de mindegy. Nem sok jelentősége van, honnan tudták. Az az igazság, hogy nem kellett volna meglepődnöm. Úgy értem, mindenütt ott voltak, mármint a riporterek. A házunk előtt. Az iskola előtt. A Bishop's Garden előtt, amikor elkövettem azt a hibát, hogy oda vittem Manet-t sétálni. A videotéka előtt, ahol szó szerint letámadtak minket Catherine-nel, amikor visszavittük a kedvenc filmjét, a Harmadik típusú találkozásokat. Én teljesen megértem, hogy nekik is van olyasmi, hogy határidő, meg minden, és szükségük van valami jó sztorira, de halvány gőzöm sincs, miért gondolják azt, hogy ennek a sztorinak rólam kell szólni. Úgy értem, nem tettem semmi mást, csak megmentettem az elnök életét. Ez nem azt jelenti, hogy ettől rögtön mondanivalóm is van. Elnézést, bocsánat! - kiabálta Theresa. - Megállt az autóval második sorban a járda mellett (nem túl valószínű, hogy elszállítanák, míg egy tucat operatőr csimpaszkodik rajta), és leopárdmintás esőkabátja takarásában, a könyökét és a retiküljét használva faltörő kosként, odaterelt a kapuig. Samantha! - kiáltozták a riporterek, miközben igyekeztünk keresztülverekedni magunkat közöttük. - Hogy érezted magad, amikor megtudtad, hogy Larry Wayne Rogerst elmebetegsége folytán nem találják alkalmasnak arra, hogy bíróság elé állítsák? Samantha! - hallottam egy másik hangot. - Melyik politikai pártot támogatják a szüleid? Samantha! - így egy harmadik. - Amerika tudni akarja: CocaCola vagy Pepsi? Jesu Christo! - ordított rá Theresa valamelyikükre, aki elkövette azt a hibát, hogy a retiküljébe kapaszkodott, hogy egy kicsivel tovább tartson minket mikrofonközelben. - Azonnal engedje el a táskámat! Ez egy Louis
Vuitton darab, ha nem vette volna észre! Aztán beestünk a Susan Boone műterméhez vezető lépcsőház aljába... és szó szerint belebotlottunk Davidbe és Johnba, akik, úgy látszik, pár pillanattal előttünk érkezhettek, bár nem láttam őket sehol a tömegben. Theresa olyan ideges volt, hogy valaki összetapogatta a táskáját, hogy egy egész percig nem is hallottunk tőle mást, csak dühös spanyol káromkodást. John, a Biztonsági Szolgálat azon tagja, akinek Davidre kellett vigyáznia, megpróbálta megnyugtatni. Azt mondta, már kért erősítést a rendőrségtől, és egy rendőr majd visszakíséri az autójához. És azt is megígérte, hogy ha legközelebb jövünk, felállítanak majd valami kordont, hogy távol tartsák a riportereket. Davidre pillantottam, és ismét észrevettem azt a kis titkos félmosolyt az arcán. A következő volt rajta: a sötétbarna antilopbőr kabát alatt ma egy Blink 182 póló, amiből egyértelműen kiderült, hogy az ő zenei ízlése nem olyan beszűkült, mint (ahogy néha gondolom) az enyém. A póló fekete színe valahogy még jobban kiemelte a zöld szemét. Vagy talán a világítás a lépcsőházban, vagy nem is tudom. Helló - köszönt rám David, és az a kis mosoly a szája sarkában mintha kissé szélesebbre húzódott volna. Nem tudom, miért, de volt valami ebben a mosolyban, amitől a szívem hirtelen elkezdett furcsán kalapálni. Persze ennek semmi értelme. Úgy értem, nem is szeretem Davidet. Én Jacket szeretem. Aztán valamiért eszembe jutott Rebecca és ez a buta frisson dolog, amit emlegetett. Vajon ez az lett volna? Eltűnődtem. Vajon azt hívják frissonnak, amikor meglátsz egy srácot mosolyogni, és a szíved hirtelen furcsán kezd viselkedni? Csak azt tudom mondani, igencsak örültem neki, hogy David nem az Adamsbe jár, és így nem hallhatta azt a Lincoln hálószobás dolgot, ami futótűzként terjedt a suliban. Mármint az is épp elég volt nekem, hogy ezt a frisson micsodát éreztem a srác iránt. Másra se lett volna szükségem, mint hogy az egész iskola összes tanulója ezt meg is tudja. Már magában attól a gondolattól, hogy bárki más iránt is érezhetek ilyen frissont, nem csak Jack iránt, kellemetlenül éreztem magam. De lehet, hogy ez az egész csak a riporterek miatt volt. Akárhogy is, ahelyett, hogy annyit mondtam volna Davidnek, hogy szia, vagy mit tudom én, nekiszegeztem a kérdést: Téged ez nem idegesít? - és a riporterek felé biccentettem. - Úgy értem, ez félelmetes, te meg csak itt mosolyogsz?
Úgy találod, hogy az újságírók félelmetesek? - tudakolta David. Már nem mosolygott. Hangosan nevetett. - Nem te vagy az a lány véletlenül, aki ráugrott egy őrült fickó hátára, aki fegyvert tartott a kezében? Csak pislogtam. Nem tudtam nem észrevenni, hogy David nevetés közben még annál is jobban néz ki, mint amikor mosolyog. De gyorsan elnyomtam minden ilyen érzést, és tényszerű hangon csak ennyit mondtam: Az a dolog egyáltalán nem volt félelmetes. Csak azt tettem, amit tennem kellett. Te is ezt tetted volna, ha te vagy ott. Hát ebben korántsem vagyok olyan biztos - felelte David tűnődve. Ekkor megérkezett a rendőri kíséret Theresának, és amikor kinyitotta a kaput, hogy visszamenjen, a riporterek okozta hangzavarban minden lehetőségünk megszűnt a beszélgetésre. John felterelt minket a lépcsőn, bementünk a terembe, ott voltak ezek a padok, pont ugyanúgy, mint az utolsó - és egyben egyetlen - alkalommal, amikor itt jártam. Az egyedüli különbség az volt, hogy a padokkal körbevett asztalon már nem volt ott a gyümölcshalom. Csak egyetlen fehér tojás. Arra gondoltam, Susan Boone tán ottfelejtette az uzsonnáját, vagy valami. Vagy esetleg Joseph igazából Josephine volt, csak ezt nekem elfelejtették megemlíteni. Szóval - szólalt meg David, mikor helyet foglaltunk a padon és előkészítettük a rajztábláinkat, meg mindent. - Ma vajon mi lesz? Ananász megint? Vagy most inkább valami idényhez illőbbet választasz, mondjuk... tököt? Lennél olyan szíves, és befognád a szádat? - torkoltam le, de csak olyan hangosan, hogy mások azért ne hallják meg, mit mondok. És leszállnál végre erről az ananász-ügyről? - Hihetetlen, hogy egy olyan srác iránt éreztem frissont, aki semmi mást nem tud, csak engem cukkolni. Jaj, bocsi - sajnálkozott David, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki rettentően sajnálja a dolgot. Mármint a mosoly még mindig ott bujkált a szája sarkában. - Egy pillanatra elfelejtkeztem róla, hogy te egy érzékeny művészlélek vagy, meg minden. Csak azért, mert nem akarom - morogtam, miközben Susan Boone-t bámultam, aki éppen az ecsetmosóban áztatgatott néhány ecsetet -, hogy az összes művészi kreativitásomat földbe tapossa valami diktátor, az még nem jelenti azt, hogy túlságosan érzékeny vagyok. Davidnek mindkét szemöldöke a homlokáig szaladt. Te meg mi a csodáról beszélsz? Susan Boone-ról - feleltem, és haragos pillantást vetettem az elf királynő
felé. - Ez az egész „azt rajzold, amit látsz” dolog, úgy értem, olyan álszent. Álszent? - David végre abbahagyta a vigyorgást. Most kicsit zavartnak tűnt. - Hogyhogy álszent? Hát hol tartana a művészeti világ - suttogtam -, ha Picasso csak azt rajzolta volna, amit látott? David csak pislogott. Picasso csak azt rajzolta, amit látott - mondta. - Hosszú éveken keresztül. Mert nem kezdheted azzal, hogy megszeged a szabályokat, először meg kell tanulnod, mik is azok. Ez az, amit Susan megpróbál átadni nekünk. Azt szeretné, ha először megtanulnánk lerajzolni, amit látunk, mielőtt még áttérnénk a kubizmusra vagy ananászizmusra, vagy bármi más -izmusra, amely irányzathoz csatlakozni szeretnénk. Most rám került a sor, hogy pislogjak. Ez az egész nagyon új volt számomra. Jack természetesen még sohasem emlegetett semmi olyasmit, hogy először meg kell tanulnunk a szabályokat ahhoz, hogy át tudjuk hágni őket. Pedig Jack aztán otthon van a szabályok áthágásában. Úgy értem, hát nem ezt csinálja állandóan, hogy megmutassa az embereknek - például az apjának, meg azoknak a népeknek ott a country klubban, és Mr. Espositónak az iskolában -, hogy mennyire nem helyesek az ő módszereik? Akkor Susan Boone elszakadt az ecsetmosótól, és összecsapta a tenyerét. Nos, emberek - mondta. - Bizonyára mindannyian hallottatok már róla, hogy történt némi kis izgalmas esemény múlt héten óra után. - Némi nevetgélés hallatszott Gertie, Lynn és a többiek felől. - Talán egyeseknek egy kicsit még izgalmasabb, mint másoknak. - Susan Boone jelentőségteljesen rám mosolygott. - De most már mindannyian itt vagyunk, hála Istennek, sértetlenül - legalábbis, ami a többséget illeti. Szóval, térjünk vissza a munkához, rendben? Látjátok itt ezt a tojást? - Susan az előttünk álló asztalon lévő tojásra mutatott. - Ma azt szeretném, ha mindannyian lefestenétek ezt a tojást. Azok, akik nem szoktak hozzá az ecsethez, használhatnak színes ceruzát vagy krétát is helyette. Az asztalon álló tojásra pillantottam. Egy darab fehér selyem közepén díszelgett. Aztán ránéztem a köteg színes ceruzára, melyet Susan Boone a padomra helyezett. Egyetlen fehér sem volt köztük. Felsóhajtottam, és felemeltem a kezemet. Hát mit kellett volna tennem? Úgy értem, itt ez a nő, aki gyakorlatilag visszazsarolt az osztályába, és amikor végül eljövök, még egy fehér ceruzát sem ad? De azért azt elvárja, hogy azt rajzoljam le, amit látok... Mi a csodát képzel? Úgy értem, az oké, hogy tanuljam meg a szabályokat, mielőtt áthágnám őket, de ez még csak nem is úgy nézett ki, mint ami egyáltalán
rajta van a szabályok listáján. Igen, Sam? - Susan odalépett a padomhoz. Nos - szólaltam meg, és leeresztettem a kezemet. - Én nem kaptam fehér ceruzát. Nem, valóban nem - felelte Susan Boone. Aztán rám mosolygott, és egyszerűen továbbsétált. Várjon! - szóltam utána. Számítottam rá, hogy David, aki mellettem ült a padon, valószínűleg engem figyel. Úgy tűnt, eléggé elmerült a saját festményében, amelynek rögtön nekifogott, mikor Susan Boone kiadta az összes utasítást a csoportnak, de sosem lehet tudni. Hogy tudnék lerajzolni egy fehér tojást valami fehér selyemdarabon, amikor egy szál fehér ceruzám sincs? - nem akartam siránkozni, vagy ilyesmi. Csak egyszerűen tényleg nem értettem, Susan Boone hogy gondolja ezt. Úgy értem, azt akarja, hogy negatív térrel dolgozzunk? Vagy mi? Hogy csak az árnyékokat rajzoljuk le, és a többit hagyjuk fehéren? Akkor Susan a tojásra nézett. És a legmeglepőbb dolgot mondta, amit mostanában hallottam, pedig az utóbbi időben elég sok ilyesmihez volt szerencsém, ide számítva nem utolsó sorban Catherine megjegyzését, mely szerint szeretne a menők közé tartozni. Én nem látok itt semmilyen fehéret - jelentette ki könnyed hangsúllyal. Úgy néztem rá, mintha kitört volna rajta az őrület. De hát az a tojás és az a selyemdarab olyan fehér, mint... mint a haja, amely a válla fölött hullámzik. Öhm - nyögtem. - Tessék? Susan lehajolt, hogy abból a szögből vehesse szemügyre a tojást, amelyikből én. Jusson eszedbe, amit mondtam, Sam! - szólalt meg. - Azt rajzold, amit látsz, és ne azt, amit tudsz! A tudatod azt mondja, hogy ez itt egy fehér tojás, egy fehér selyemdarabon. De ha valóban megnézed, látsz te itt akárhol fehéret? Vagy látod a rózsaszínt, amely az ablakon bevilágító napsugárból visszatükröződik? És a kék és lila árnyékokat a tojás feneke alatt? És a csillár sárga fényét, amely megbicsaklik a tojás csúcsán? És látod azt a sápadt zöldet, ahol a selyem az asztalra simul? Ezek azok a színek, amelyeket én látok. Semmi fehér. Sehol semmi fehér. Ahogy ezt mondta, abból egyáltalán nem az tűnt ki nekem, egyetlen részletből sem, hogy a leghalványabb kísérletet is tette volna arra, hogy ne hagyja érvényesülni a művészi kreativitásomat vagy a stílusomat. Először el kell sajátítanunk a szabályokat, ahogy David felhívta rá a figyelmemet, mielőtt áthágjuk őket. Susan Boone tényleg nem akart mást, ahogy David mondta, csak hogy megtanítson engem látni.
Úgyhogy nézni kezdtem. Figyelmesen. Figyelmesebben, mint ahogy eddigi életemben bármit is. És akkor láttam. Ostobán hangzik, tudom. Úgy értem, eddig is volt szemem, és eddig is tökéletesen láttam vele. De akkor hirtelen megláttam. Megláttam a lilás árnyékot a tojás feneke alatt. Megláttam a rózsaszínt, amely az ablakon bevilágító napsugárból visszatükröződött. Még azt a kis sárgás fényholdacskát is, amely megcsillant a tojás csúcsán. Gyorsan felkaptam az első ceruzát, amely a kezem ügyébe akadt, és elkezdtem rajzolni. Azt szeretem a rajzolásban, hogy amikor rajzolsz, olyan, mintha az egész világ megszűnne létezni körülötted. Csak te vagy, a papírlap, meg a ceruza, esetleg még a halk klasszikus zene a háttérben, vagy ilyesmi, de igazából azt nem is hallod, mert annyira belemerülsz abba, amit csinálsz. Amikor rajzolsz, nem érzékeled az idő múlását, sem azt, ami körülötted történik. Mikor igazán jól megy a rajzolás, megeshet, hogy leülsz egykor, fel sem nézel egészen ötig, és még csak fogalmad sincs, hogy mennyi idő telt el, amíg valaki fel nem hívja rá a figyelmedet, annyira magával ragad, amit alkotsz. Semmi, de semmi sincs a világon, ami ehhez fogható. A filmek? Az olvasás? Nem igazán. Ha csak a történet nem valami hihetetlenül jó. De ilyen igazán kevés van. Amikor rajzolsz, akkor a saját világodba kerülsz, a saját alkotásodba. És nincs annál jobb világ, mint amit te alkottál magadnak. Ezért van, hogy amikor elmerülsz egy rajzban, és valami történik, ami kizökkent abból a világból, az százszor olyan bosszantó, mint ha a matekleckédet csinálod, vagy ilyesmi, és a nővéred beront a szobádba, hogy kölcsönkérjen egy hajgumit, vagy mit tudom én. Amikor rajzolsz, és valaki aközben zavar meg ezekkel, hát azt hiszem, az a valaki még azt is megérdemelné, hogy kinyírják. És persze ha ez a valaki egy hatalmas fekete varjú, akkor tán még határozottabban megérdemelné. Hííííjj! - sikította a fülembe Joe, a varjú, és hangosan csapkodott a szárnyával, miközben egy rántással vagy fél tucat hajszáltól szabadította meg a fejem búbját. Felsikítottam. Nem tehetek róla. Annyira elmerültem a rajzolásban, hogy egyáltalán nem vettem észre a madár közeledtét, és teljesen váratlanul ért, mikor sunyin
lecsapott. Nem azért sikítottam, mert annyira fájdalmas volna, amit csinált bár fájt, az is igaz -, hanem egyszerűen, mert nem számítottam rá. Joseph! - kiáltott rá Susan Boone, és összecsapta a tenyerét. - Csúnya madár! Csúnya madár! Joe visszaröppent a kalitkája menedékébe, ott kiejtette a csőréből a hajtincsemet, és diadalittasan károgni kezdett: Okos madár! Nem, nem vagy okos madár - javította ki Susan Boone, mintha az állat értené, amit mond. - Nagyon csúf egy madár vagy! - Aztán visszafordult hozzám, és elnézést kért. Jaj, Samantha, annyira sajnálom! Nincs semmi baj? Megérintettem a kopasz helyet a fejemen, amelyet Joe-nak köszönhettem. Eközben körbenéztem, és észrevettem valamit: a fények megváltoztak. Eltűnt a rózsaszín. A nap már lement. Már öt óra elmúlt, pedig számomra úgy tűnt, még csak két perc telhetett el azóta, hogy nekiálltam rajzolni, de nem két óra. Elfelejtettem rázárni a kalitkát - magyarázkodott Susan. - Gondolnom kell majd erre mindig, ha itt vagy. Fogalmam sincs, mitől van annyira oda a hajadért. Úgy értem, tényleg szép, fényes, meg minden, de... Ekkor vettem észre, hogy a mellettem álló pad rázkódik. Megrémültem, hogy Davidnek esetleg valami rohama van, vagy ilyesmi. De nem volt semmiféle rohama. Csak nevetett. Elkapta a pillantásomat, és miközben levegő után kapkodott a nevetéstől, csak annyit mondott: Nagyon sajnálom. Tényleg annyira sajnálom! De ha láttad volna az arcodat, amikor az a madár lecsapott rád... Én is értem a tréfát annyira, mint más, de most egyáltalán nem gondoltam, hogy ez annyira különösen vicces lett volna. Elég fájdalmas dolog, ha valaki - vagy valami - kitépi az ember haját. Talán nem annyira, mint ha eltöröd a csuklódat, de akkor is. David, akinek a válla - amely nem volt annyira széles, mint Jacké, de azért tagadhatatlanul mély benyomást keltő férfiváll volt - még mindig rázkódott a nevetéstől, láthatóan nem így gondolta. Ugyan már! Ismerd el! Nagyon mulatságos volt. És persze igaza volt. Valóban nagyon mulatságos voltam. De még mielőtt elismerhettem volna, Susan Boone odalépett mellém, és tanulmányozni kezdte a rajzomat. Mivel ő azt nézte, az én tekintetem is rászegeződött. Na persze én egész délután azt néztem. De most volt az első alkalom, hogy hátradőljek, és valóban szemügyre vegyem, amit alkottam. És nem hittem a szememnek. A papíron egy fehér tojás volt. Egy darab
fehér selyem közepén. Pontosan úgy nézett ki, mint az a fehér tojás és az a fehér selyemdarab, amely az asztalon pihent. Pedig egyetlen fehér ceruzavonást sem tettem. Na, hát - mormolta Susan Boone elégedetten. - Sikerült. Tudtam, hogy sikerülni fog. Aztán szórakozottan megsimogatta a fejemet, pontosan ott, ahol az a kopasz foltocska volt, ahonnan a madár kicsippentette a hajamat. De nem fájt. Egyáltalán nem fájt. Mert tudtam, hogy Susan Boone-nak igaza van: sikerült. Végre valahára megtanultam látni.
Napló A tíz legfőbb feladat, amelyet az Egyesült Államok ENSZ gyermeknagykövetének el kell látnia, ahogyan ezt én, Samantha Madison tapasztaltam: 10.
Ücsörögni a Fehér Ház sajtófőnökének irodájában, és hallgatni a lelkendezését arról, mennyire megemelkedett az elnök népszerűségi indexe a meghiúsult merényletről szóló híradások következtében. 9. Ezen kívül meghallgatni a sajtófőnök sopánkodását a polgárok panaszáradatáról, melyben a házunk elé a sajtó távol tartásának érdekében felállított rendőrök jelenlétét kifogásolják, és hogy miért nem megyek már el és nyilatkozom ennek meg annak a hírcsatornának inkább. Aztán ha már mindenhol láttak engem vagy egymilliószor, ráunnak a dologra, és akkor nyugtom lesz. Mintha tudnék bármi érdekeset is mondani, ami az amerikai népet akár egy kicsit is érdekelné. Mintha tudnék. 8. Fénymásolatokat készíteni „A szobám ablakából” nemzetközi képzőművészeti pályázat részvételi feltételeiről és szabályzatáról az összes művészeti hajlammal bíró barátomnak, amelyből nekem egy, azaz egy darab van, a nővérem barátja, egyben a lelki társam, Jack Ryder. 7. Autogramokat vésni az engem ábrázoló fényképekre minden olyan gyereknek, aki levelet írt, és aláírt képet kért tőlem. Bár hogy mi a csodának akarná bárki is az én képemet kiakasztani a szobája falára, arról végképp halvány fogalmam sincs. 6. Elolvasgatni a rajongói leveleket (miután átvilágították őket és ellenőrizték, hogy nincs-e bennük borotvapenge vagy valami robbanóanyag). A népesség hihetetlen nagy hányada érez ellenállhatatlan késztetést, hogy tollat ragadjon, és megírja nekem, hogy mennyire bátornak tart. Néhányan még pénzt is küldenek. Sajnos ezeket azonnal elhelyezik egy számlára, hogy majd főiskolára tudjanak küldeni, szóval szó sincs arról, hogy mondjuk, CDket tudnék venni belőle, vagy valami. Aztán nyilván kapok egy csomó levelet mindenféle aberrálttól, de azok már el sem jutnak hozzám. A sajtótitkár ezeket egy külön dossziéba gyűjti, és nem engedi meg, hogy bevigyem őket a suliba, hogy megmutassam Catherine-nek. 5. Annak ellenére, hogy az ENSZ-központ New Yorkban van, eddig még
senki nem mutatta semmi jelét, hogy oda akarna vinni engem. Mármint New Yorkba. Szemmel láthatólag az, hogy ellátogasson az ENSZ-be, nincs rajta az ENSZ gyermeknagykövete tíz legfontosabb feladatának listáján. 4. Az, hogy egy gumilabdát pattogtatsz a sajtófőnök irodájának falán, hogy ne unatkozz, amíg ott kell ücsörögnöd, márpedig minden áldott szerdán ott kell, technikailag nem tartozik az ENSZ gyermeknagykövetének feladatai közé, és csak arra jó, hogy a sajtófőnöknek és a többi ott dolgozónak az idegeire menj, elkobozzák a labdát és kijelentsék, hogy majd csak akkor kapod vissza, ha lejár a gyermeknagyköveti kinevezésed. Úgy tűnik, elkerülte a figyelmüket az a tény, hogy ilyen labdát minden sarkon utánad dobnak kevesebb, mint egy dollárért. 3. Nem örülnek, ha az ENSZ gyermeknagykövetei szabadon rohangálnak a Fehér Ház folyosóin, akármennyire is ismerik már a járást, mert miközben az után kutatnak vajon lóg-e egy Dolley Madison kép az Arany Szoba falán, előfordulhat, hogy véletlenségből belebotlanak egy béke csúcstalálkozóba. 2. Erősen ajánlott, hogy az ENSZ gyermeknagykövetei ne öltözzenek tetőtől talpig feketébe, mert ez, a Fehér Ház sajtófőnöke szerint a nagyközönségben azt a téves képzetet keltheti, hogy az Egyesült Államok ENSZ gyermeknagykövete valamiféle gyakorló boszorkány. De az első és legfontosabb feladat, amelyet az Egyesült Államok ENSZ gyermeknagykövetének el kell látnia, amennyire én látom: 1. Nyugodtan ülni. Csendben maradni. És hagyni a sajtófőnököt, hogy nyugodtan végezze a munkáját.
16 Igent mondott! Ezzel fogadott Catherine csütörtök reggel az iskolában. Nagy nehezen sikerült átverekednem magam, vagy száz riporter sorfalán az autótól a John Adams Gimnázium kapujáig, szóval az az igazság, hogy a fülem még mindig csöngött a rengeteg kiabálástól („Samantha, mi a véleményed a közel-keleti helyzetről?” „Coca-Cola vagy Pepsi-Cola, Samantha?” és a többi, és a többi). De meg mertem volna rá esküdni, hogy Catherine ezt mondta. Ki mondott igent és mire? - kérdeztem. Catherine csatlakozott hozzám, miközben a szekrényem felé igyekeztem. Hát Paul! - Catherine szemmel láthatólag megbántódott, amiért nem emlékeztem. - A templomból! Vagyis a Beltway biliárdszalonból. Mindegy, nem számít. Az a lényeg, hogy megkértem, és igent mondott. Hűha, Cath! - lelkendeztem. - Ez már valami. Persze nem gondoltam komolyan. Illetve igen, de mégsem. Ez nem volt valami kedves dolog tőlem, azt hiszem, és soha nem is mondtam volna ki hangosan, vagy valami. De az a helyzet, hogy akármennyire boldog is voltam, hogy Catherine-nek végre összejött egy randi, ugyanakkor kissé furcsán is éreztem magam miatta. Úgy értem, az, amit csinált - mármint hogy találkára hívott egy srácot - sokkal bátrabb dolognak tűnt a szememben, mint amit én tettem - hogy meghiúsítottam egy gyilkossági kísérletet az elnök ellen, úgy értem. Én csak az életemet tettem kockára... amit ha el is veszítettem volna, nem lett volna nagy kaland, mivel, értitek, ha már halott vagyok, az nekem nem fáj. Catherine sokkal többet kockáztatott, mint én: a büszkeségét. Az a helyzet, hogy valószínűleg nekem sohasem lesz annyi vér a pucámban, hogy randira hívjam álmaim fiúját. Úgy értem, egyrészt ez a fiú a nővéremmel jár. Másrészt mi van akkor, ha nemet mond? Nem baj, ha azt mondom a mamámnak, hogy nálatok alszom? - kérdezte Catherine. - Mármint tudom, hogy kedvelik Pault, meg minden, mármint anya és apa, érted, de az a véleményük, hogy az ember tizenöt évesen még túl fiatal ahhoz, hogy randizzon. Persze - bólogattam. - Randi után gyertek hozzánk. És ha kölcsön szeretnél kérni valamit, amit felvehetsz - mármint ha, érted, a saját holmid nem lenne oké -, gyere át előtte, és megkérjük Lucyt, hogy alakítson át kissé. Ő úgyis odavan az ilyesmiért. Catherine arca ragyogott. Még soha nem láttam ilyen boldognak. Olyan jó
érzés volt. Még akkor is, ha kissé féltékeny voltam, meg minden, nem tudtam nem osztozni az örömében. Tényleg, Sam? Komolyan? - lelkendezett Catherine. - Az nagyszerű lenne! Jó móka lesz. Szóval mit terveztek, ti ketten? - tudakoltam. - Úgy értem, a nagy randira. Catherine úgy nézett rám, mintha elmegyógyászati eset lennék. Elmegyünk Kris bulijára, természetesen - felelte. - Miért, mit gondoltál, hová hívom? Éppen a szekrényem zárjával bajlódtam. Amikor meghallottam, amit Catherine mondott - hogy Kris partijára akar menni -, a számok (15 - ahány éves vagyok most, 21 - amennyi szeretnék lenni, és 8 - amennyi nem szeretnék lenni még egyszer) egy szempillantás alatt kimentek a fejembő l. Kris bulijára? - bámultam rá, miközben még mindig a zárat piszkáltam. Kris bulijára akarod elvinni? Aha - felelte Catherine, és látványosan nem vett tudomást egy mellette elhaladó lányról, aki meglátván hosszú szoknyáját, nem mulasztotta el megkérdezni: Hé, kezdődik a néptánc? Persze, hogy oda, Sam - folytatta Catherine. - Mindannyian megyünk, nem? Te, én, Paul és David. Mi van? - Most már nem csak a számkombináció esett ki a fejemből. Elfelejtettem az órabeosztásomat, de még azt is, hogy mit ettem reggelire. Totálisan le voltam döbbenve. - Catherine, te jól vagy? Sohasem mondtam, hogy elmennék Kris bulijára. Valójában határozottan emlékszem, hogy pontosan azt jelentettem ki, hogy Larry Wayne Rogersnek előbb pisztolyt kellene tartania a halántékomhoz. Catherine helyes arca, amely egy pillanattal azelőtt még úgy ragyogott, mint egy pénzverdéből éppen kijött ötcentes, most csalódottan, és - azt hiszem, nem tévedek - fájdalmasan elkomorult. Igen, tényleg fájdalmasan. De Sam! - kiabálta. - Muszáj eljönnöd! Nélküled én sem mehetek el arra a bulira! Tudod, hogy Kris csak azért hívott meg, mert azt hitte, te is jössz... Ja, engem meg csak azért hívott meg, mert azt hitte, viszek magammal egy csapat riportert, és így viszontláthatja az ocsmány képét a tévében. Arról nem is beszélve, hogy arra számított, hogy Daviddel együtt megyek. Hihetetlen, hogy Catherine ezt az egészet az én nyakamba akarta varrni. Catherine, aki negyedik óta a legjobb barátnőm! - Amit persze nem teszek. Mert nem érzek David iránt úgy. Világos? Sam, ha te nem jössz, én sem mehetek - nyafogott Catherine. - Úgy
értem, ha nélküled jelenek meg Kris buliján, mindenki nekem fog esni, hogy „Hát te meg mit keresel itt?” Hát, erre előbb kellett volna gondolnod - vontam meg a vállam, miközben végre sikerült kirángatnom a szekrényem ajtaját - végre eszembe jutottak a számok -, mielőtt meg megkérted Mr. Én- vagyok-a-csúcstartó-aSzélviharban-t, hogy menjen el veled. Hurrikánban - javított ki Catherine. Sötét tekintete csak úgy csillogott. És eszembe sem jutott volna megkérni, ha tudom, hogy tényleg nem jössz. Megmondtam, hogy nem megyek. Emlékszel? És hahó! Anya és apa különben is kijelentették, hogy szó sem lehet róla. Még Lucy sem mehet. Na, igen. De ő akkor is ott lesz. Tudod, hogy el fog menni. Csak azt mondja majd otthon, hogy valahová máshová megy. Na persze - mondtam. - De ez nem azt jelenti, hogy neki van igaza. Ráadásul, még mindig nagyon rezeg alattam a léc, amiatt a német hármas alá miatt. Úgy értem, az, hogy megmentettem az elnök életét, lendített valamit a dolgon, de ne gondold, hogy már nem néznek a körmömre folyamatosan... Sam! - vágott közbe Catherine furcsán elfojtott hangon. - Hát nem érted? Amiatt, amit tettél, hogy megmentetted az elnök életét, meg ilyesmi, minden megváltozik. - Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki se hallja, amit mond, aztán közelebb lépett és izgatottan a fülembe súgta: Már nem vagyunk többé kiközösítettek. Most már mi is lóghatunk Lucy barátaival. Te nem szeretnél, Sam? Te nem akarod végre megtudni, milyen lehet olyannak lenni, mint Lucy? Úgy néztem rá, mintha megbuggyant volna. Cath, én jól tudom, milyen lehet olyannak lenni, mint Lucy válaszoltam. - Abból áll, hogy szakadó esőben hátraszaltózol a futballmeccseken, mindenfélét hazudozol a szüleidnek, és biztosítótűvel választod szét a szempilláidat. - Miután magamhoz vettem a füzeteimet, és felakasztottam a kabátomat, becsaptam a szekrényem ajtaját. - Bocs, de ennél én sokkal jobbat is el tudok képzelni. Aha. - Catherine csak ennyit mondott. Ekkor vettem észre, hogy a szeme azért csillog annyira, mert könnyekkel van tele. - Jól van. Neked ez így jó, Sam. De mi van velem? Úgy értem, Kris Parks sohasem vette a fáradságot, hogy kiderítse, milyen is valójában a lány ezek alatt a szerencsétlen göncök alatt. - Catherine a szoknyáját gyűrögette. - Most végre kaptam egy esélyt, Sam. Egy esélyt, hogy megmutassam ezeknek, hogy igenis lakik valaki idebent. Ez az egyetlen alkalom, hogy esetleg figyeljenek is rám. Csak annyit kérek, hogy ne vedd el ezt tőlem. Csak bámultam rá. Már becsengettek, de én nem mozdultam. Egyszerűen
képtelen voltam. Catherine! - Amit mondott, még jobban ledöbbentett, mint az, hogy könnyek csillogtak a szemében. - Neked... úgy értem, téged tényleg érdekel, hogy mit gondolnak? Csipkés ujjú blúzával megtörölte könnyes arcát. Igen - felelte. - Oké? Igen, Sam. Én nem vagyok olyan, mint te. Én nem vagyok bátor. Engem igenis érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Érted? Érdekel. És csak azt kérem, hogy add meg nekem ezt az egyetlen esélyt... Rendben - mondtam. Catherine könnyes szemmel tekintett fel rám. M-micsoda? Rendben. - Nem mondom, hogy kicsattantam a boldogságtól, de hát mit tehettem volna? Catherine volt a legjobb barátnőm. - Rendben, elmegyek, Oké? Ha ez neked ilyen sokat jelent, akkor ott leszek. Catherine arcát lassan mosoly öntötte el. Barna szeme ismét melegen csillogott. Komolyan? - Szinte ugrált örömében. - Tényleg, Sam? Megígéred? Ja - feleltem. - Így rendben? Megígérem. Ó! - Catherine körbefonta a nyakamat a karjával, és boldogan megölelt. Aztán elengedett, és azt mondta: Nem fogod megbánni! Rettentő jól fogod érezni magad, ígérem! Úgy értem, Jack is ott lesz! Aztán elrohant, mert már így is elkésett a biosz óráról. Nekem is igyekeznem kellett volna, mert én németről voltam elkésve. De csak álltam ott, sóbálvánnyá dermedve, és azon tűnődtem, mibe kevertem bele magam. Még akkor is ezen járt az eszem, mikor besétáltam Susan Boone- hoz kicsit később aznap délután, leültem a padra és megláttam, mi van rajta. Mert a padom közepén ott állt egy katonai sisak, fehér hibajavító festékkel rárajzolt margarétákkal díszítve. Tetszik? - érdeklődött David. Megint mosolygott. És két napon belül már a második alkalommal ez a mosoly valamit elindított bennem. Mintha a szívem nyomban ki akart volna ugrani a helyéből. Ez lenne a frisson? Vagy csak a burrito, amit ebédre ettem? Úgy gondoltam, ez pont olyan, amilyenre egy ilyen lánynak, mint te, szüksége van - magyarázta David. - Tudod, amíg annak a veszélynek vagy kitéve, hogy mindenféle varjak és fegyveres orgyilkosok törnek az életedre. Nem lehet, hogy csak a gyomrom ég. Túlságosan nagy véletlen lenne,
hogy a szívem mindig abban a szent pillanatban kezd el furcsán kalapálni, amikor David rám mosolyog. Valami más folyik itt. Valami, ami egyáltalán nem tetszik nekem. Megpróbáltam nem foglalkozni azzal, hogy a szívem majd kiugrik a helyéből, és felvettem a sisakot. Óriási volt rám, de nem is volt baj, mert rengeteg hajat kellett alátürködni. Köszi - pislogtam ki a sisak pereme alól. Meghatódtam - komolyan meghatódtam - ennyi kedvesség láttán. Ez majdnem olyan klassz dolog volt, mint hogy belevéste a nevemet a Fehér Ház ablakának párkányába. Tökéletes! És valóban tökéletes volt. Kicsit később, mikor Joe a vállamra ugrott, rajzolás közben - egy darab marhalapockát kellett lerajzolni, amelyet Susan Boone a szomszédos hentestől hozatott, és azt mondta, hogy miután kedden megtaláltuk a színt egy fehér tojásban, ma az lesz a feladatunk, hogy lerajzoljunk valamit, ami a szivárvány minden színében pompázik, mégis valahogy egységes -, nem bántam, mert Joe most nem tudott bántam. Csak ült ott összezavarodva, csőrével időnként megkopogtatta a sisakot, és kérdőn füttyögött. Mindenki nevetett. Nem tudtam nem észrevenni, hogy amikor David nevetett, még aranyosabb volt, mint amikor mosolygott. Olyan típusú srácnak tűnt, aki nem hagyja magát mindenféle apróságtól zavartatni. Olyan típusú srácnak tűnt, aki könnyedén elbánna akár száz Kris Parksszal is. Ez lehet az egyetlen magyarázat arra, hogy egyszer csak azon vettem észre magam, hogy odahajoltam Davidhez, pont mielőtt mindannyian felálltunk és az ablakpárkányra helyeztük a rajzainkat, hogy a többiek megnézhessék, és halkan a fülébe súgtam, olyan halkan, hogy már azon aggódtam, vajon meghallja-e, vagy elnyomja a hangom a szívem hirtelen hangos zakatolása: Hé, David! Eljössz velem szombaton erre a bulira? Meglepettnek tűnt. Egy lélegzetelállító pillanatra azt hittem, nemet mond. De nem tette. Elmosolyodott. Persze. Miért ne?
Napló A tíz legfőbb ok, amiért megtörténhetett, hogy elhívtam Davidet Kris Parks szombati bulijára: 10.
A túl sok terpentin belélegzése által okozott kábaságnak köszönhető teljes és tökéletes beszámíthatatlanság. 9. Az, hogy mélységesen sajnáltam Catherine-t, akit, úgy látszik, teljesen a hatalmába kerített a Stockholm-szindróma, és erős késztetést érzett arra, hogy azokkal az emberekkel közösködjön, akik annyi éven keresztül olyan kegyetlenül bántak vele - olyannyira, hogy még azt is megkockáztatná, hogy magára vonja a szülei haragját azzal, hogy titokban elmegy egy olyan bulira, amelyet ennek a bandának a főkolomposa szervez, egy olyan sráccal, akit szinte alig ismer. 8. A tekintete. 7. Az, hogy olyan kedves volt akkor este a Fehér Házban, amikor mesélt nekem Dolley Madisonról. És hogy szerzett nekem hamburgert. Meg persze, hogy belevéste a nevemet az ablakpárkányba. 6. És amilyen cukin nézett ki akkor este a Fehér Házban, a kócos hajával, a hosszú szempilláival és a lapáttenyerével. 5. Meg hogy tud rajzolni. Tényleg tud. Nem olyan jól, mint Jack, de majdnem annyira jól, mint én. Sőt, talán nálam még jobban is, csak más stílusban. Ráadásul egyértelmű, hogy tényleg szeret rajzolni, hogy ugyanúgy lelkesedik ez iránt, mint Jack vagy én, hogy ugyanúgy magával ragadja őt is, mint minket. A legtöbb ember - mint például a nővérem, Lucy - sohasem érez így semmi iránt. 4. A margarétás sisak. 3. Az, hogy mindenhová csak úgy mehet, hogy ott vannak a sarkában a Biztonsági Szolgálat emberei, ezzel megoldódik a felügyelet kérdése, ez pedig azt jelenti, hogy a szüleim kénytelenek lesznek elengedni. 2. Már amúgy is mindenki azt hiszi, hogy együtt járunk. De az első - és legvalószínűbb - ok, amiért elhívtam Davidet Kris bulijára: 1. Hogy féltékennyé tegyem Jacket, természetesen. Mert több mint valószínű, hogy ha meglát engem egy másik sráccal, rájön végre, hogy ha nem tesz valamit nagyon gyorsan, akkor elveszíthet engem, és lehet, hogy ez végre arra serkenti majd, hogy bevallja, mit is érez irántam valójában. Legalábbis remélem.
17 Szinte azonnal megbántam, hogy elhívtam Davidet Kris bulijára. Na, nem mintha azt gondoltam volna, hogy nem fogjuk jól érezni magunkat együtt, vagy ilyesmi. Úgy értem, azt leszámítva, amikor azzal cukkol, hogy túlérzékeny művészlélek vagyok, David egészen oké srác. Nem. Amiatt bántam meg, ahogyan a többiek reagáltak, amikor elmeséltem nekik a dolgot. Reakció 1: Lucy „Ó, istenem, hát ez nagyszerű! Ti lesztek a legédesebb pár, mert David olyan magas, te pedig olyan kis alacsony vagy, és mindkettőtöknek ilyen szénakazal a haja, és ő is meg te is azt a hülye bigband zenét szeretitek. Ez annyira klassz! És mit veszel fel? Szerintem a fekete bőr miniszoknyámat kellene, a zöld, V-nyakú kasmírpulcsimat, a fekete necc harisnyámat és a fekete térdig érő csizmámat. A bakancsodat csak nem veheted fel miniszoknyával, attól vastagnak tűnik a vádlid. Na, nem mintha vastag lenne a lábad, de bakancsban és miniszoknyában mindenkié annak tűnik. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy a te korodban még egy kicsit túlzás lenne a necc harisnya. Talán maradhatnánk a sima harisnyánál. Majd szerzünk akkor valahonnan egy bordásat. Az jó lesz. Szeretnél csatlakozni a bandához, és eljönni velünk vásárolni szombaton a buli előtt?” Reakció 2: Rebecca „Aha, látom, hogy a mag, amelyet elvetettem a frissonos megjegyzésemmel, kicsírázott, és törékeny, érzékeny virágot bontott.” Reakció 3: Catherine „Jaj, Sam, ez óriási! Így Paulnak lesz kivel beszélgetnie a bulin, mert ő egyébként nem ismer ott senkit, csak úgy, mint David. Talán David meg ő ellesznek egy kicsit együtt, amíg mi ketten másokkal vagyunk. Mert az ilyen partikon nagyon fontos, hogy az ember vegyüljön egy kicsit a többiekkel. Szerintem, ha te meg én jól adjuk a dolgot, még az is lehet, hogy máskor is meghívnak minket ilyen bulikra, akár a felsősök bulijára is, bár ez talán túl nagy elvárás lenne. De, tudod, ha meghívnának minket a felsősök bulijaira, semmi perc alatt minimum olyan népszerűek lennénk, mint Kris Parks.” Reakció 4: Theresa „Te hívtad el őt? Hát nem hallottad, hányszor mondtam el a nővérednek,
Samantha kisasszony, hogy ha ti rohangáltok a fiúk után, az nem vezet semmi jóra? Nem emlékszel, mi történt a kuzinommal, Rosával? Nem szeretném meghallani, hogy te hívogatod őt. Hagyd, hadd hívjon ő téged. És csak semmi üzengetés az interneten. Hasznosabb, ha titokzatos és tartózkodó maradsz. Ha Rosa is titokzatos és tartózkodó maradt volna, akkor ma nem ott tartana, ahol most. És hol is lesz az a parti tulajdonképpen? És otthon lesznek annak a lánynak a szülei? Lesz ott alkohol? Én mondom, Samantha kisasszony, ha rájövök, hogy a nővéred és te olyan bulikra járkáltok, ahol folyik az alkohol, attól a perctől kezdve a főiskola első napjáig mást se fogtok csinálni, mint vécét pucolni, mindketten.” Reakció 5: Jack „Az elnök fiacskája? Nem valami spicli, ugye?” Reakció 6: A szülők (a legrosszabbat a legvégére) „Ó, Sam, ez csodálatos! David olyan helyes fiú! Nem is álmodtunk ilyen kedves srácról. Bárcsak Lucy is ilyen körültekint ően választaná meg, kikkel jár! Mikor jön érted? Jaj, utána kell néznünk van-e film a fényképezőgépben. Csak néhány képet akarunk, nem többet. Ezt az eseményt meg kell örökíteni! A mi pici kislányunk egy ilyen helyes fiúval jár! Ilyen jó modorú fiúval. És tudod, hogy a Horizontba jár, ez azt jelenti, hogy a legokosabb egy százalék közé tartozik. Az egész országban. Az egész hatalmas országban. Belőle aztán egy nap tényleg lesz valaki, még az is lehet, hogy az apja nyomdokaiba lép, és a politikai pályát választja. Milyen aranyos, aranyos fiú. Bárcsak Lucy is találna magának egy ilyen kedves fiút, a helyett a rettenetes Jack helyett.” Totálisan ciki helyzet. Úgy értem, ez tuti biztos volt, hogy ha egyszer végre randira megyek valakivel, az olyan srác lesz, akiért a szüleim odavannak. Davidnek nem csak, hogy egyetlen tetoválása sincs (legalábbis amennyire én tudom), és nem motorozik Harley Davidsonon (ismét csak gondolom, de valahogy elég valószínűtlennek tűnik, hogy úgy legyen), de ő AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKÉNEK A FIA! Értitek? Lehetne valami ennél is cikibb? Tudom, hogy nem mi választjuk meg, kik a szüleink, na de akkor is. Ahelyett, hogy valami elvált szülők gyerekével járnék, vagy egy büntetett előéletű gazfickóval, aki aztán tuti az őrületbe kergette volna a szüleimet, én kivel akadok össze? Egy olyan sráccal, akinek a szülei nem csak, hogy még mindig boldog házasságban élnek, de ráadásul ők a legbefolyásosabb emberek az országban. Az élet olyan igazságtalan. Mindent megpróbáltam, hogy feldühítsem őket (mármint a szüleimet). Elejtettem mindenféle olyasmit, hogy David majd értem jön a
KOCSIJÁVAL (persze ez azért nem egészen így volt, hiszen természetesen az autót John vezeti, mivel David csak tizenhét éves, így a washingtoni törvények szerint nem lehet még jogosítványa), aztán elmeséltem, hogy majd elmegyünk KETTESBEN bekapni valamit még a buli előtt (ami persze megint nem volt teljesen igaz, hiszen a Biztonsági Szolgálat emberei is ott lesznek), mert David azt javasolta, ha kijöttünk Susan Boone órájáról, együnk valamit, mielőtt elmegyünk Krishez. De sem apa, sem anya nem ugrott rá. Csak azért, mert ez a srác az elnök fia, meg minden, rögtön teljesen megbíznak benne. Soha az életben nem engednék el Lucyt egy buliba Jackkel csak úgy - előtte minden bizonnyal hatalmas botrány lenne. Az egyetlen ok, amiért most beadták a derekukat, az az volt, hogy tudták, hogy én is ott leszek... ugyan Daviddel és a Biztonsági Szolgálat embereivel, de mégis. Én! A kicsi húga. Én vagyok az örökös jó kislány! Mindennek ellenére! Megpróbáltam meggyőzni őket, hogy ez nem így van - például azzal, hogy egy éven keresztül, tetőtől talpig feketében jártam, meg azzal az egész pad alatti sztárportré-biznisszel -, mégis kitartanak a véleményük mellett, hogy én vagyok a felelősségteljes! És az, hogy megmentettem az elnököt egy orgyilkos golyójától, és hogy kineveztek az ENSZ gyermeknagykövetének, egy cseppet sem lendített ezen a dolgon, elhihetitek. Komolyan gondolkoztam rajta, hogy megbukom németből, csak hogy visszavágjak nekik. De ahogy mostanában viselkednek velem, minden bizonnyal erre is csak annyit mondanának: „Sam egyest kapott németből, hát nem ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is hallottunk?” Mindenesetre a buli estéjén anya és apa beváltották a fenyegetésüket, és odacövekeltek a nagyszoba közepére, fényképezőgéppel a kezükben, mikor David pontban hétkor csengetett a bejárati ajtón. Catherine már volt nálunk, és el is ment, miután Lucy a Tinimagazin divatbabájává varázsolta. Paul a Beltway biliárdszalonban várta, aztán, úgy volt megbeszélve, mi majd Krisék háza előtt találkozunk, mielőtt elkezdődik a buli. Légyszi - súgtam David fülébe, mikor ajtót nyitottam -, ne haragudj rájuk, nem tudják, mit csinálnak. David, aki farmerben és fekete pulcsiban volt, kissé idegesnek tűnt, de amikor bejött a szobába, és meglátta a szüleimet, akkor megnyugodott. Ó - szólalt meg olyan természetesen, mintha az összes lány szülei, akikkel jár, nap, mint nap Olympusokkal kattogtatnának a sarkában -, és persze lehet, hogy ez így is van. - Jó estét, Mr. és Mrs. Madison! Ha apa és anya nem lettek volna épp elég, ahogy ott ugrabugráltak a
fényképezőgéppel, Manet, aki teljesen lázba jött a lehetőségtől, hogy valaki idegennel találkozhat, kirontott a konyhából - mind a negyven kilójával -, és az orrát nyomban David ágyékának nyomta. Megpróbáltam arrébb rángatni a kutyát, és nem győztem bocsánatot kérni a neveletlen viselkedéséért. Semmi baj - simogatta meg David Manet bozontos fejét. - Szeretem a kutyákat. Aztán persze Lucynak is meg kellett jelennie a színen, teljes parti szerelésben libegett le a lépcsőn, mintha ő lenne Gwyneth Paltrow, vagy mit tudom én, és lazán odavetette: Á, David, te vagy az! Azt hittem, a barátom, Jack. Majd a bulin megismered, biztosan. Azt hiszem, jól ki fogtok jönni egymással. Jack is művész, tudod? Aztán Rebecca tévelygett be, Davidre nézett, aztán rám, és kijelentette: Ó, igen. Határozott frisson. - Majd felvonult a szobájába, minden bizonnyal abból a célból, hogy megpróbáljon kapcsolatba lépni az anyahajóval. Ha a családomnak az volt a célja, hogy olyan kellemetlen helyzetbe hozzon engem, amennyire csak lehetséges, azt hiszem, nem is végezhettek volna tökéletesebb munkát. Mikor végre sikerült menedéket találnunk a terasz biztonságában, David rám nézett és megkérdezte: Mi az a frisson! Ó, hahaha - kacarásztam, mint egy idióta. - Fogalmam sincs. Biztos az iskolában tanulta ezt a szót. David a homlokát ráncolta. Én ugyanabba a suliba járok, ahová ő, de még soha életemben nem hallottam ezt a kifejezést. Megpróbáltam elterelni erről a szót, nehogy aztán az legyen, hogy hazamegy és megkeresi a szót a szótárban, és elkezdtem a kocsija iránt lelkendezni. Bár nem fogadtam meg Lucy tanácsát az öltözékemet illetően - a saját ruháimat vettem fel, hosszú, fekete szoknyát, amely leért egészen a margarétával telerajzolt bakancsomig, és egy olyan pulcsit, amely ugyan Valakú nyakkivágással rendelkezett, de szintén fekete volt -, azért néhány dologra emlékeztem, amire felhívta a figyelmemet, az egyik ezek közül ez volt: „Csinálj nagy felhajtást az autója körül! A fiúk teljesen be vannak zsongva a kocsijuktól.” Persze korántsem olyan biztos, hogy ez minden srácra igaz, mivel mikor kilelkendeztem magam, hogy mennyire tetszik ez a fekete négyajtós kupé, David kissé bizonytalanul nézett.
Öhm... Hát ez nem az enyém - tájékoztatott. - Ez a Biztonsági Szolgálat autója. Ó! - Csak ennyit tudtam mondani. Aztán észrevettem, hogy John, aki a rajzórákra is jár, ott áll mellette. És azt is, hogy mögötte várakozik egy másik, majdnem pontosan ugyanilyen kocsi, amelyben a Biztonsági Szolgálat két másik ügynöke ült. Úgy éreztem, némi magyarázattal tartozom. A nővérem azt mondta, a fiúk nagyon bírják, ha lázba jössz az autójuktól. Tényleg? - David nem tűnt meglepettnek. - Hát, ő már csak tudja. Ekkor egy riporter, akit addig egyikünk sem vett észre, előugrott a bokrok mögül és felkiáltott: Samantha! David! Ott vannak! - és elsütött egy párezer képet. Nem igazán láttam, hogy mi történt ezután, mert a vaku fénye pár pillanatra teljesen elvakított, de azt hallottam, hogy egy határozott hang megszólal: „Ezt most elveszem”, aztán valami morgást, majd némi recsegésropogást, aztán a vakuzás megszűnt. Amikor visszanyertem a látásomat, rájöttem, hogy a határozott hang a Biztonsági Szolgálat egyik ügynökéé volt - nem Johné, egy másiké -, aki éppen akkor mászott vissza abba a kocsiba, amelyik Davidé mögött állt. A riporter pár méterrel arrébb ácsorgott a járdán, kissé bosszúsnak tűnt, és a kezében ott volt a fényképezőgép, számos kisebb darabban. Valamit motyogott a sajtószabadságról a bajusza alatt... de csak olyan halkan, nehogy a Biztonsági Szolgálat embere meghallja. John kinyitotta az első autó hátsó ajtaját, és bocsánatkérőn megszólalt: Elnézést kérek az előbbi miatt. Nem szóltam semmit, csak bemásztam a hátsó ülésre. De hát erre mit is mondhattam volna? David beszállt a másik oldalon, és becsukta az ajtót. A Biztonsági Szolgálat autójának belseje ragyogott a tisztaságtól. Olyan új szaga volt. Utálom, amikor egy kocsinak új szaga van. Arra gondoltam, hogy letekerem az ablakot, de elég hideg volt odakint. Aztán John beült a kormány mögé, és megkérdezte: Mindenki megvan? Én kész vagyok - biztosította David. Aztán rám nézett. - Mehetünk? Öhm - feleltem. - Igen. Megvagyunk - summázta David, mire John csak annyit mondott: Jól van - és elindultunk. Elfordítottam a fejem az ablaktól, mert észrevettem, hogy a szüleim
kiálltak a teraszra, és ott integettek nekünk. Egy riporter, akinek a fényképezőgépe megúszta a szétlapítást, lefotózta őket, mivel nyilvánvalóan úgy találta, hogy rólam és Davidról képeket csinálni szigorúan verboten1. Reméltem, hogy apa és anya boldog lesz majd, ha a holnapi USA Todayben, vagy mit tudom én, hol, meglátják majd a hatalmas színes képet magukról. Az autóban csend volt. Túlságosan is nagy csend. „Összesen három dolog van, amiről a fiúkkal beszélgetni lehet” - tájékoztatott Lucy még délelőtt, bár igazából nem kértem tőle tanácsot erre vonatkozóan. - „Ezek a következők: Egy: ők maguk. Kettő: te meg ő. Három: te magad. Kezdd azzal, hogy róla beszélsz. Aztán lassan vezesd át a témát arra, hogy te és ő. Majd egy kis csavarral máris beszélhetsz magadról. És ettől aztán már ne is térj el.” De valamilyen oknál fogva nem tudtam rávenni magam, hogy azokról a dolgokról beszéljek, amelyeket Lucy tanácsolt. Úgy értem, az első, amit mondott, hogy dicsérjem a kocsiját, nem igazán jött be. Rájöttem, ha az elnök fiával járok, eddig feltérképezetlen területekre kerülök, olyan helyzetekbe, amilyenekkel Lucy eddig még sosem találkozott. Csak magamra hagyatkozhattam. Kissé ijesztő volt a helyzet, de aztán rájöttem, hogy meg tudom oldani. Úgy értem, ez egyáltalán nem olyan volt, mintha Jackről lenne szó. Öhm - szólaltam meg, mikor John rákanyarodott a Harmincnegyedik utcára. - Elnézést a szüleim miatt. Ó - nevetett fel David. - Semmi baj. Szóval, hová? Mit szeretnél enni? Mivel én csak és kizárólag egyetlen dolgot szeretek enni - hamburgert nem tudtam, mit válaszolhatnék erre a kérdésre. Szerencsére David folytatta: Foglaltattam asztalt néhány helyen. Itt van például a Vidalia. Állítólag nagyon szép kis hely. Vagy a Négy Évszak. Nem tudom, jártál-e már ott. Vagy mehetünk a Kinkead's-be is, bár tudom, hogy mi a véleményed a halról. Növekvő rettegéssel hallgattam Davidet. Helyfoglalás? Foglaltatott helyet? Nemigen fordult még elő, hogy bármi ehetőt találtam volna olyan éttermekben, ahová helyet kellett foglaltatni. Nem tudom, David az arcomról olvasta-e le a felindultságot, vagy a hallgatásom volt túl árulkodó. Akárhogy is, gyorsan hozzátette: Vagy akár le is mondhatjuk az összes helyfoglalást, és ehetünk valami pizzát vagy ilyesmit. Van egy hely, ahová állítólag elég sokan járnak. Luigi 1
Tilos (német)
pizzériája, vagy mi? Luigi pizzériája volt az a hely, ahol Lucy és a barátai találkoztak Kris bulija előtt. Bár tudtam, hogy pár óra múlva úgyis találkozunk, nem tudtam elképzelni, hogy leüljek az orruk elé egy asztalhoz Daviddel, miközben jól tudom, hogy az egész étterem rólunk beszél. Kétlem, hogy ilyen körülmények közt megmaradna bennem az étel. Ráadásul Jack is ott lenne. Hogy tudnék bármire is odafigyelni, amit David mond, amikor Jack ott van a közvetlen közelemben? Vaaagy... - folytatta David, újabb pillantást vetve az arcomra bekaphatunk egy hamburgert valahol. Jól hangzik - böktem ki. Reméltem, hogy a hangom kellőképpen közönyösnek tűnik. David arcán ismét megjelent az a kis titokzatos mosoly. Akkor hamburger - bólintott rá. - John, irány Jake! És kaphatunk egy kis zenét? Kérésed parancs - nyugtázta John, és megnyomott egy gombot a műszerfalon. És az autóban felcsendült Gwen Stefani hangja. No Doubt. David No Doubt-rajongó. Persze tudhattam volna. Aki szereti a Reel Big Fish-t, annak szeretnie kell a No Doubtot is. Ez, úgymond, törvényszerű. Mégis, valahogy teljesen feldobódtam, amikor meghallottam, hogy David Gwen Stefanit hallgat a kocsiban. Mert hát, ha nekem lenne autóm, nálam is ő szólna. Mármint Gwen. És a legfurcsább az volt, hogy a szívem megint úgy elkezdett kalapálni. Komolyan. Majd kiugrott a helyébő l, amint meghallottam Gwen hangját. Csak persze, értitek, egyáltalán nem Gwen miatt. Nem, hanem amiatt, hogy rájöttem, David is szereti Gwent. Ez az, amiről Rebecca annyit beszélt? Ez lenne a frisson! De hogy érezhetnék frissont valaki iránt, amikor a szívem egy másik fiúé? Ennek semmi értelme. Úgy értem, csupán azért hívtam el Davidet, hogy Catherine-t boldognak lássam. És talán egy kicsit azért, hogy Jacket féltékennyé tegyem. Úgy értem, én teljesen és száz százalékosan a nővérem barátjába vagyok beleesve, aki egy nap majd ráébred, hogy nem Lucy, hanem én vagyok az ideális lány a számára. Szóval, mi a csoda már ez a frisson? Abban bíztam, hogy ha nem veszek róla tudomást, talán elmúlik, úgyhogy igyekeztem így tenni. És tudjátok mit? Egy darabig azt is hittem, hogy elmúlt. Úgy értem, nem mintha nem éreztük volna jól magunkat együtt, vagy
ilyesmi. Jake gyorsétterme, ahová hamburgerezni mentünk, pontosan olyan hely volt, amilyet én kedvelek. Egy füstös lebuj, Washington Foggy Bottom nevű negyedében, ragacsos asztalokkal és homályos világítással. A legcsekélyebb mértékben sem izgatott senkit, hogy én vagyok az a lány, aki megmentette az elnök életét, vagy, hogy David az ő fia. Sőt, azt hiszem, a kutya sem nézett ránk, leszámítva a pincérnőt, és persze Johnt és a Biztonsági Szolgálat többi emberét, akik egy kicsit arrébb ültek az asztalunktól. És bár kezdetben aggódtam, hogy majd miről fogunk társalogni, kiderült, hogy egyáltalán nem kell Lucy tanácsaira támaszkodnom. David mindenféle érdekes történetet mesélt nekem különböző őrült dolgokról, hogy miket hagynak ott a Fehér Házba látogatók néha - egy protézist például, vagy egyszer egy kordbársony nadrágot -, aztán már a beszélgetés ment a maga útján. És amikor megkaptuk a hamburgereinket, láttam, hogy kívülről egy kicsit meg vannak pirítva, épp, ahogyan én szeretem, és senki nem tett friss zöldséget, paradicsom- és hagymakarikákat, vagy salátaleveleket se bele, se sehová mellé. A sült burgonya vékony és ropogós volt, nem ázott és olajos, aminek csak vacak krumpli íze van. Aztán David elmesélte azt a történetet arról, hogy amikor kicsi volt, és az édesanyja meg az édesapja megkérték, hogy terítse meg az asztalt, tréfából az egyik teríték helyére mindig azt a hatalmas, túlméretes villát és kanalat helyezte, amelyikkel a salátát szokták felszolgálni. És a szülei, mondta, minden egyes alkalommal jót nevettek rajta, bár David szinte minden este eljátszotta ugyanezt. Ezen felbuzdulva, meséltem neki arról, hogy amikor Marokkóban voltunk, megpróbáltam lehúzni apa hitelkártyáját a vécén. Amit idáig még soha senkinek nem meséltem el, leszámítva persze Catherine-t. Ez nem volt olyan aranyos történet, mint a túlméretes villa és kanál sztori, de én csak ezzel szolgálhattam. Aztán David elmondta nekem, mennyire sajnálta, hogy ott kellett hagynia a régi barátait, amikor Washingtonba költöztek, és hogy mennyire utálja a Horizontot, ahol mindenkiben annyira túlteng a versenyszellem, és minden hangsúlyt a tudományokra fektetnek, nem a művészetekre, és azokat, akik imádnak rajzolni, mint például ő, a többiek lenézik. Nagyon át tudtam érezni, miről beszél, bár az Adamsben persze ugyanez a történet a sportról szólt. Így hát elmeséltem neki a beszédjavító órákat, és hogy milyen rossz volt, amikor mindenki úgy nézett rám, mint egy kisegítősre. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve elmondtam a sztárrajzos történetet is, és hogy miért kaptam hármas alát németből emiatt, és hogy innen már csak egy
lépés volt Susan Boone. Valamikor ekkor történt, amikor erről beszéltem, hogy David térde véletlenül hozzáért az enyémhez az asztal alatt. Bocsánatot kért, és rögtön arrébb húzta. Aztán, úgy öt perc múlva, megint megtörtént. De ez alkalommal David nem húzta vissza a lábát. És nem is kért bocsánatot. Nem tudtam, mit csináljak. Lucy erről nem beszélt, amikor azokat a dolgokat sorolta fel, amikre számítanom kell. De észrevettem, hogy a frisson visszatért. Mintha hirtelen ráébredtem volna, hogy David is egy fiú. Úgy értem, természetesen mindig is tudtam, hogy David fiú, és azt is, hogy helyes fiú. De valahogy, amikor a térde hozzáért az enyémhez, ott az asztal alatt, és nem is húzta el, akkor jöttem rá igazán, de igazán, hogy David egy fiú. És hirtelen olyan szégyellős lettem, és nem tudtam megszólalni, ami nagyon furcsa, mivel két perccel azelőtt még semmi problémám nem volt ezzel a kérdéssel. És nem tudtam a szemébe sem nézni. Fogalmam sincs miért, talán mert olyan nagyon zöld volt, vagy nem is tudom. Ráadásul hirtelen nagyon melegem lett, bár a hőmérséklet abszolút kellemes volt odabent Egyszerűen nem értettem, mi történik velem. De azt pontosan tudtam, hogy semmi ilyesmi nem volt, amíg David térde hozzá nem ért az enyémhez. Úgyhogy csak fészkelődtem egy kicsit a széken, és arra gondoltam, hogy ha megszakítom, tudjátok, az érintkezést, akkor jobb lesz. És jobb is lett, egy kicsit, de azt hiszem, azért annyira mégsem, mert David rám nézett - semmi titokzatos mosoly ez alkalommal és csak annyit kérdezett: Jól vagy? Persze - feleltem kicsit vékonyabb hangon, mint ahogy általában szoktam. - Miért? Hát, nem tudom. - Az a zöld szempár olyan áthatóan fürkészte az arcomat, hogy komolyan rémisztőnek találtam. - Kicsit mintha... elvörösödtél volna. Ekkor támadt a mentőötletem. Rápillantottam a sellős Swatch órámra, és felkiáltottam: - Jaj istenem, már ennyi az idő? Mennünk kell, ha oda akarunk érni a bulira. Valahogy az az érzésem támadt, hogy David örülne, ha kihagyhatná az egész buli dolgot. De én nem. Én oda akartam jutni, méghozzá minél hamarabb. Mert ott a partin biztonságban leszek az ilyen frissonoktól. Mert a partin ott lesz Jack.
18 Ó, istenem, hát eljöttél! Ezt mondta Kris Parks, amikor ajtót nyitott, és meglátott minket Daviddel a teraszon. Pontosabban nem is mondta. Hanem visította. Persze tudhattam volna. Tudhattam volna, hogy így fog reagálni. És hogy mindenki más is. A kocsiban odafelé menet David kikérdezett. Szóval, kinek a bulija is ez? Én pedig megpróbáltam elmagyarázni, de azt hiszem, nem sikerült túl jól minden bizonnyal a frisson miatt, aminek sajnos esze ágában sem volt elmúlni -, mivel David ezt válaszolta: Nos, lássuk, jól értem-e. Ezt a bulit egy olyan lány tartja, akit ki nem állhatsz, lesz ott egy csomó ember, akit nem ismersz, de azért mi megyünk... miért? És amikor elmagyaráztam, hogy azért kell odamennünk, mert megígértem a legjobb barátnőmnek, Catherine-nek, megvonta a vállát, és csak annyit mondott: Oké. És bár a legkisebb jelét sem mutatta, hogy észrevette volna, hogy kivétel nélkül mindenki elhallgatott, amikor beléptünk Krisék házába, aztán veszett sugdolózásba kezdtek, azért jól tudta. Tudom, hogy tudta. És megint csak nem a frisson miatt. Hanem onnan, hogy az a kis mosoly a szája sarkában megint megjelent... mintha azon igyekezne, hogy ne nevesse el magát. Azt hiszem, tényleg azon igyekezett, hogy ne nevesse el magát az Adams rengeteg idiótáján, akik csak álltak ott és meredten bámulták. Ő legalább tudott rajta nevetni. Az egyetlen, amire én képes voltam, az az volt, hogy még jobban és még erősebben elvörösödtem. Csak azt nem tudtam, hogy miért. Na, nem mintha különösebben kedveltem volna. Nem jobban, mint egy barátot. Szia, Kris vagyok - nyújtotta a kezét Davidnek Kris. Farmer mini ruha volt rajta. Mintha odakint nem egy fok lett volna... Helló. - David kezet rázott azzal a lánnyal, aki minden álló nap pokollá tette az életemet, és még sok másét is. - Én David. Szia, David - köszöntötte Kris. - Nem tudok elég hálás lenni, hogy eljöttél. Igazán megtiszteltetés, hogy megismerhettelek. Apád annyira jó munkát végez a kormányban. Én még túl fiatal vagyok, tudod, hogy szavazzak, de azt el kell, hogy mondjam, hogy ezerrel osztogattam az őt
támogató szórólapokat. Kösz - mosolygott még mindig David, de most már úgy nézett ki, szeretné visszakapni a kezét. - Ez kedves tőled. Sam és én nagyon jó barátnők vagyunk - jelentette ki Kris, és még mindig rázta a csuklóját. - Mondta neked? Gyakorlatilag óvodás korunk óta. Hihetetlen, hogy ilyen rezzenéstelen arccal képes hazudni. Már majdnem mondtam valamit, de aztán nem volt rá lehetőségem, mert abban a pillanatban Catherine rohant oda hozzánk. Jajistenem, de jó, hogy látlak! - suttogta a fülembe, miután megtörtént a bemutatkozás. - El se tudod képzelni! Paul és én csak álltunk itt, mint a tök. A kutya nem szólt hozzánk. De senki! Annyira kínosan érzem magam! Most biztosan azt gondolja, hogy valami társasági nulla vagyok! Lopva Paulra néztem. Nem úgy tűnt, mint aki bármi hasonlót gondol. Rajongva bámulta Catherine-t, aki abszolút őrjítően nézett ki a fekete farmerjában és a selyem topban, amit Lucytól kölcsönzött. Visszafordultam Davidhez - akinek végre sikerült kiszabadítania a kezét Kris markából - és megkérdeztem: Kérsz egy kólát vagy valamit? Mi? - kérdezett vissza David, mivel a dübörgő zenétől - ami, mondanom sem kell, ska volt - nem hallotta, amit mondtam. Kólát? - ismételtem meg. Persze! - kiabálta vissza. - Máris hozom! Nem, nem! - tiltakoztam. - Én hozom! A válla fölött Johnra pillantottam, aki a falnak támaszkodott, és megpróbált beleolvadni. - És hozok egyet Johnnak is. Te maradj itt, nehogy elveszítsük egymást! Aztán megpróbáltam keresztülverekedni magam a népeken, arrafelé, amerre az üdítőket sejtettem, mert ott volt a legnagyobb a gyülekezet. El kell ismerjem, fellélegeztem, hogy elmenekülhetek kicsit David közelségéből. Úgy értem, olyan fura volt ez az egész, ami köztünk folyt. Nem tudtam pontosan, hogy mi is az, de egyet biztosra vettem: Hogy nem tetszik ez nekem. Miközben próbáltam átvergődni a nevetgélő, kavargó tömegen, azon tűnődtem magamban, hogy vajon ez volt az, amiből kimaradtam azáltal, hogy a népszerűtlenek táborába tartoztam? A házak falát szétrúgó, visszataszító, hangoskodó népségből, meg a tuc-tuc zenékből, amelyeknek még a szövegét sem lehet érteni? Hát őszintén mondom, szívesebben ültem volna otthon a tévé előtt, és néztem volna a Nickelodeont, és tömtem volna fagylaltot a fejembe.
De azt hiszem, ezzel csak én voltam így. Amikor végre oda jutottam, ahol az italokat sejtettem, csupán egy vizeskancsót találtam. Egy vizeskancsót! Remek húzás Kris! Úgy értem, Kris jól tudta, hogy David jön velem, Daviddel pedig együtt jár a Biztonsági Szolgálat. Hát ettől nem nagyon fog felpörögni a parti, az biztos. De tudjátok mit? Nem állítom, hogy sajnáltam volna. Az üdítő, árulta el valaki, benn van a hűtőben, egy kis kamrában, amely a konyhából nyílik. Így hát újból bevetettem magam az emberseregbe, és valahogy elkeveredtem a konyháig. És mit láttam? A nővérem és Jack nagyban csókolóztak a szárító tetején. Hát eljöttél? - örvendezett. - Hogy megy a dolog? És hol van David? Valahol odakint - válaszoltam. - Valami üdítőt keresek. Te tökkelütött! - csattant fel Lucy. - Ő az, akinek az italokat oda kéne vinnie neked. Istenem! Maradj itt egy kicsit! Mindjárt hívom a lányokat. A lányok alatt persze a többi pompon lányt értette. Lucy - tiltakoztam. - Legalább ma este ne! Jaj, ne légy már ilyen ünneprontó! - vágott vissza Lucy. - Maradj itt Jackkel, mindjárt visszajövök. Van itt néhány ember, aki ég a vágytól, hogy találkozzon az elnök fiával szemtől szembe. És mielőtt még egy szót szólhattam volna, elsietett, és magunkra hagyott minket Jackkel. Aki elgondolkozva méregetett a műanyag poharának peremén keresztül, amelyből éppen iszogatott. Szóval - szólalt meg -, hogy mennek a dolgok? Jól - feleltem. - Meglepően jól. Csütörtökön Susan Boone-nál le kellett rajzolni egy ilyen hatalmas húsdarabot, és ez nagyon klassz feladat volt, mert én még sohasem néztem ilyen szemmel egy húst, érted? Mármint egy csomó minden van egy darab húsban, ami... Hát ez nagyszerű - vágott közbe Jack. Szemmel láthatóan nem tűnt fel neki, hogy félbeszakított, pedig a zene közel sem volt olyan hangos itt a mosókonyhában. - Eljutott hozzád a festményem? Értetlenül néztem rá. Miféle festményed? Amivel beneveztem a versenyre - magyarázta. - „A szobám ablakából” versenyre. Ja, az - nyugtáztam. - Nem. Mármint nem tudom. Biztosan megkapták. Csak én még nem láttam. Még egy képet sem láttam. Tetszeni fog - jelentette ki Jack. - Három napot dolgoztam rajta. A legjobb munkám, amit életemben csináltam.
Aztán Jack elkezdte részletesen leírni a képet. Már pár perce folyamatosan azt magyarázta, amikor David megjelent az ajtóban. Felcsillant a szemem, amikor megpillantottam. Nem tehetek róla. Bár rajongásom tárgya ott állt mellettem, örömmel töltött el, hogy megláttam Davidet. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak azért lehetett, mert az a salátavillás történet olyan aranyos volt. És semmi köze ahhoz a frisson dologhoz. Egyáltalán semmi köze. Hé! - szólalt meg David azzal a mosollyal az arcán, amely szinte már a védjegyének számított. - Már nem tudtam elképzelni, hová tűntél. David - mondtam -, ő Lucy barátja, Jack. Jack, ő David. David és Jack kezet ráztak. Így egymás mellett állva, észrevettem, hogy nagyon sokban hasonlítanak egymásra. Úgy értem, mindketten sötét hajúak és vagy száznyolcvan centi magasak voltak. Bár, azt hiszem, itt véget is ért az összes hasonlóság, mivel Jack haja a válláig ért, Davidé pedig csak alig a gallérjáig. És persze Jack fülében ott lógott az ominózus egyiptomi kereszt, míg David füle ki sem volt lyukasztva. És természetesen Jack a szokásos buli szerelésben feszített, katonai göncökben és hosszú fekete kabátban, David elég konzervatívan öltözött. Azt hiszem, annyira mégsem hasonlítottak egymásra. Daviddel együtt járunk rajzórára - törtem meg a kézfogás után hirtelen beállt kínos csendet. Jack összegyűrte a műanyag poharat, és megjegyezte: Úgy érted, az egyenképzőbe? David zavartan nézett. Hát nem csodálom. Jack az a fajta erős személyiség, akinél egy kis idő kell, amíg az ember hozzászokik a stílusához. Siettem kijavítani. Nem, Jack. Kiderült, hogy egyáltalán nem erről van szó. Abszolút nem volt igazam Susan Boone-nal kapcsolatban. Ő csak azt szeretné, ha megtanulnám lerajzolni, amit látok, mielőtt még letérnék erről az útról, érted, és a magam elképzelése szerint csinálnám a dolgokat. Először el kell sajátítanod a szabályokat, csak azután hághatod át őket. Mi? - bámult rám Jack értetlenül. De nem, tényleg. - Erősködtem. Éreztem, hogy nem igazán fogta fel, miről beszélek. - Úgy értem, ismered Picassót? Na, hát, ő is éveket töltött azzal, hogy megtanulja lerajzolni, amit lát. S csak amikor ezt már tökéletesen elsajátította, akkor kezdett el kísérletezni a színekkel és a formákkal. De Jack ahelyett, hogy ezt a dolgot végtelenül érdekesnek találta volna, ahogyan én, gúnyosan nézett rám. Sam - mondta. - Nem hiszem el, hogy te is bevetted ezt a pedagógiai
maszlagot. Hogy mi van? - David kissé idegesnek tűnt. Jack mindkét szemöldöke a magasba szaladt. Nem úgy vettem észre, hogy hozzád beszéltem volna, elnökcsemete. Jack! - szóltam rá kissé meglepetten. Úgy értem, Jack tényleg hallatlanul művészlélek, és mint ilyen, tudjátok, a benne túltengő kreatív energia kissé fárasztó tud lenni néha (én ezt jól tudom). De ez nem ok arra, hogy valakivel ilyen hangot használjon. - Mi bajod van? Nekem mi bajom van? - nevetett Jack, de nem úgy nézett ki, mintha valamit nagyon viccesnek találna. - A kérdés nem ez. A kérdés az, hogy mi baj van veled? Úgy értem, régebben saját gondolataid voltak, Sam. És most hirtelen behódolsz ennek a „rajzold azt, amit látsz” maszlagnak, mintha ezt az istenek vésték volna valami agyament kőtáblába. Mi lett azzal, hogy megkérdőjelezed a hatalmat? Mi lett azzal, hogy a saját fejed után mész, és magad döntöd el, milyen az alkotás folyamata, és hogyan működnek a dolgok? Jack - feleltem. Nem akartam hinni a fülemnek. Úgy értem, Jack mindig azt mondta, elengedhetetlen, hogy egy művész nyitott legyen minden újra, hogy úgy tudja magába szívni a tudást, mint egy szivacs. Csakhogy Jack most szemmel láthatólag nem úgy viselkedett, mint egy szivacs. - Igenis, hogy magam döntöttem el... Hé, srácok! - Lucy egy különítménnyi pompon lánnyal a háta mögött tért vissza. Egyiken több csillámpor és egyéb fényes izé volt, mint a másikon. - Ó, helló David! Van néhány barátom, akik szeretnének megismerni... De én még mindig ott tartottam, hogy szerettem volna meggyőzni Jacket. Utánajártam, Jack - folytattam. - Davidnek igaza van. Picasso először a technika mestere volt, csak azután kezdett el kísérletezni a vonalakkal és... David! - Jack a szemét forgatta. - Hát igen, biztos vagyok benne, hogy David aztán minden tud a művészetről. Mert bizonyára neki is sok rajzát állították ki ezelőtt. Lucy először Jackre nézett, aztán Davidre, majd rám, mintha azt próbálná meg kideríteni, hogy mi folyik közöttünk. Aztán, amikor megszólalt, Jackhez intézte a szavait: Ahogy neked, mi? - tette fel a kérdést felhúzott szemöldökkel. Lucy volt a világon a legkevésbé együttérző barátnő. Igen - jelentette ki Jack. - Az én képeimet már kiállították... ...a bevásárlóközpontban - mutatott rá Lucy. Jack azonban rá sem nézett Lucyra. Engem bámult. Éreztem, ahogy a halványkék tekintete belém fúródik.
Ha nem ismernélek, Sam - folytatta -, azt gondolnám, hogy nem a karodnak lett valami baja, amikor megmentetted ennek a srácnak az apját, hanem az agyadnak. Na, jó - vágott közbe David. Arcán nyoma sem volt annak a titokzatos kis mosolynak. - Nézd, én nem tudom, hogy mi a problémád, de... Nekem mi a problémám? - Jack a mutatóujjával a mellkasára bökött. - Itt nem én vagyok az, akinek problémája van haver. Te vagy, aki tökéletesen hagyod, hogy az egyéniségedet magába szippantsa valami... Oké - szólt közbe Lucy unott hangon. Aztán Jack és David közé lépett, és mindkét kezét Jack hosszú fekete kabátjára tette a mellkasán. - Elég volt! Kifelé, Jack! Jack úgy nézett rá, mintha most látná életében először. De - dadogta -, Lucy, nem én kezdtem, hanem ő! Rendben. - Lucy a felé az ajtó felé lökdöste Jacket, amely valószínűleg a hátsó udvarra vezetett. - Nyilván ő kezdte. Na, menjünk ki, és szívjunk egy kis friss levegőt! Mondd csak, hány sört is ittál? Aztán eltűntek szem elől, és magunkra maradtunk Daviddel. Meg Lucy pomponlány-seregével. David rám nézett és csak annyit kérdezett: Mi a fene baja van ennek a fickónak? Én még mindig Jack után bámultam - akit még láthattam a teraszajtón keresztül, ahogy széles mozdulatokkal magyarázza Lucynak a saját verzióját a történetről, és csak annyit tudtam kinyögni: Nem rossz srác. Csak, tudod, a lelke egy művészé. Ja - hagyta rám David. - Az értelmi képessége meg egy orangutáné. Szúrós tekintettel néztem rá. Hiszen végül is a lelki társamról beszél. Jack Ryder - jelentettem ki - igenis nagyon-nagyon tehetséges. És nem csak tehetséges, de lázadó lélek is. Egy radikális. Jack festményei nem csak a mai fiatalság helyzetét mutatják be. Hanem hatékonyan ábrázolják a mostani generáció közönyét, és az erkölcsi feddhetetlenségük teljes hiányát. David furcsán méregetett. Egyformán hitetlenkedve és zavartan. Micsoda? - kérdezte végül. - Sam, te bele vagy esve ebbe a srácba, vagy mi? Lucy barátai, akik eddig csendben hallgatták - és figyelték - az eseményeket, most kuncogni kezdtek. Éreztem, hogy a pír elönti az arcomat. Még annál is jobban melegem lett, mint ott az étteremben. De olyan furcsa volt. Nem tudtam volna megmondani, hogy David kérdésétől vörösödtem-e el, vagy attól, ahogy rám nézett. De komolyan. És aznap este már nem először, nem voltam képes abba a zöld szempárba nézni.
Volt benne valami... nem is tudom... valami, amitől borzasztó kényelmetlenül éreztem magam. Persze az igazat nem mondhattam el neki. Legalábbis nem úgy, hogy az Adams sportcsapatának összes pompon lánya ott állt és minket bámult. Úgy értem, a legutolsó dolog, amire szükségem lett volna, hogy az egész iskola megtudja: szerelmes vagyok a nővérem barátjába. Úgyhogy csak annyit mondtam: Ugyan már! Jack, Lucy barátja, nem az enyém. Nem azt kérdeztem, kinek a barátja - jegyezte meg David, és összeszoruló szívvel ébredtem rá, hogy nem fogja hagyni, hogy ilyen egyszerűen megússzam a dolgot. - Azt kérdeztem, bele vagy-e esve. Nem akartam, de nem tudtam megállni. Valami rákényszerített, hogy a szemébe nézzek. És egy pillanatra úgy éreztem, mintha olyasvalakire néznék, akit még sohasem láttam azelőtt. Úgy értem, nem az, hogy ő volt az elnök fia, hanem hogy aki ott állt előttem, egy nagyon helyes, jópofa fiú volt, akivel véletlenségből egy rajzcsoportba jártunk, és aki ugyanazért a zenéért rajongott, mint én, és akinek történetesen elnyerte a tetszését a bakancsom. Olyan volt, mintha akkor látnám Davidet - a valódi Davidet - először. Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak valamit - bár fogalmam sem volt, hogy mit, bizonyára csak ügyetlen dadogás lett volna a dologból, annyira összezavarodtam ettől az egésztől, de leginkább attól, hogy hirtelen tiszta izzadt lett a tenyerem, és a szívem majd kiugrott a helyéből -, de már nem tudtam megszólalni. Mert a pompon lányok mögül valaki felkiáltott: Hát itt vagytok! - és Kris Parks rontott be, úgy nagyjából hatvan emberrel a nyomában, akik, állítása szerint, mind égtek a vágytól, hogy megismerjék az Egyesült Államok elnökének fiát. És David, pontosan úgy, ahogy egy politikus fiától ez elvárható, sorban kezet rázott mindenkivel, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna rám.
19 - Nem a te hibád- - jelentette ki Catherine a szoba túloldalán lévő heverőmről. - Úgy értem, te nem tehetsz róla, hogy szerelmes vagy Jackbe. Én a saját ágyamban feküdtem összekuporodva, mellettem halkan horkolt Manet. Jackkel találkoztál előbb - győzködött tovább Catherine a sötétben. Mégis, mit képzelt David? Hogy csak vársz és vársz, és nem esel bele senkibe, amíg ő meg nem jelenik a fehér lován? Úgy értem, nem vagy te Hamupipőke, vagy ilyesmi! Azt hiszem - válaszoltam a plafonnak -, David talán azt gondolta, hogy ha őt hívom magammal egy buliba, akkor talán van rá némi esély, hogy őt kedvelem, és nem valami másik srácot. Hát, ez nagyon régimódi gondolkodásra vall tőle - jelentette ki Catherine határozottan. Most, hogy már túlesett az első randiján, ami ráadásul jól is sikerült - Paul jó éjt csókkal búcsúzott tőle a teraszunk közepén, természetesen a szájára, ahogy azt később büszkén mesélte nekem , Catherine úgy gondolta, hogy szerelmi ügyekben ő most már szakértő. Mindeközben azon aggódott, nehogy a szülei megtudják. Nem is annyira Pault, azt hiszem, hanem inkább a fekete farmert meg a bulit. Úgy értem, te nagyon vonzó és élettel teli fiatal lány vagy - folytatta Catherine. - Nem várhatják el tőled, hogy lekösd magad egyetlen fiúhoz. Ki kell használnod a lehetőségeidet. Nevetséges gondolat, hogy tizenöt évesen lecövekelj egyetlen srác mellett. Jaja - nevettem fel. - Különösen nem egy olyan mellett, aki a nővérembe van beleesve. Jack csak azt hiszi, hogy Lucyba szerelmes - állította Catherine határozottan. - Ezt mindketten tudjuk. Ami ma este történt, az jó bizonyíték arra, hogy végre kezd ráébredni, hogy milyen mélyen és megingathatatlanul rajong érted. Úgy értem, mi másért viselkedett volna ilyen csúnyán Daviddel, ha nem azért, mert az, hogy egy másik sráccal látott, őrült féltékenységi rohamot váltott ki belőle? Azt hiszem, egyszerűen csak túl sok sört ivott. Ez nem igaz - ellenkezett Catherine. - Úgy értem, lehet, hogy ez is szerepet játszott benne, de az egészen bizonyos, hogy megrémült. Megrémült, mert úgy vette észre, hogy jól érzed magad valaki mással. A másik oldalamra fordultam - Manet egy cseppet sem zavartatta magát, horkolt tovább -, és Catherine elmosódott körvonalaira meredtem a
hálószobám sötétjében. Már megint Lucy Cosmopolitanjét bújtad? - tudakoltam. Hát, igen - vallotta be Catherine bűntudatos hangon. - Ott felejtett egyet a fürdőszobában. Visszafordultam a hátamra, és újra a plafont bámultam. Nem nagyon tudtam, mit is gondoljak mindarról, ami az este történt, mikor az egyetlen személy, akivel nyugodt lélekkel meg tudtam vitatni a problémát, olyan tanácsokat osztogatott, amelyeket a Cosmo csillagjós rovatából csemegézett ki. Szóval, kaptál tőle jó éjt csókot? - kérdezte Catherine bátortalanul. Mármint Davidtől, úgy értem. Felhorkantam. Mert David az után az egész cirkusz után Jackkel és az Adams összes pompon lányával, minden bizonnyal másra sem vágyott, csak hogy megcsókolhasson... Valójában egész este alig szólt hozzám ezután. Csak járkált körbe, és a fél iskolával megismerkedett. David szemmel láthatólag nem egy félénk fajta, egyáltalán nem bánta, hogy ő állt a figyelem középpontjában. Sőt, inkább úgy tűnt, hogy nagyon is tetszett neki, hogy Kris Parks és a haverjai csak úgy csüggtek minden szaván, és röhögtek, mint a hiéna, ahányszor elsütött egy viccet. Csak kábé fél tizenkettőkor - Theresa, aki be volt osztva, hogy vigyázzon ránk, míg a szüleink valami estélyen voltak, amelyre csak az után indultak el, hogy David eljött értem, tizenkettőig engedélyezve kimenőt - kezdett el keresni. Egyedül ücsörögtem egy sarokban és Kris mamájának Háztartás Magazinját olvasgattam (ki mondta, hogy nem találom fel magam?) és megpróbáltam tudomást sem venni azokról, akik időről időre odajöttek hozzám, hogy autogramot kérjenek (vagy fordítva, hogy aláírhatják-e a gipszemet). Mehetünk? - kérdezte David. Mondtam, hogy igen. Aztán szóltam Catherine-nek, hogy mi elmegyünk, majd megkerestem Krist (észrevettem, hogy nem kellett túl messzire mennem, hiszen Davidnek szinte minden lépését követte), megköszöntem a meghívást, és elbúcsúztam. Aztán Daviddel és Johnnal együtt visszamentünk a kocsihoz. A Cleveland park nincs túl messze a Chevy Chase-től, ahol Kris lakik, de esküszöm, ez a hazafelé vezető út volt a leghosszabb, amelyet meg kellett tennem életemben. Senki nem szólt egy szót sem. Egyetlen árva szót sem! Hála istennek, hogy legalább Gwen szívhez szóló éneke elnyomta a csendet az autóban. De rádöbbentem, hogy életemben először Gwen Stefani hangjától nem igazán éreztem jobban magam. És az volt a legrosszabb az egészben, hogy
még csak nem is tudtam, tulajdonképpen mitől is van olyan rossz kedvem. Úgy értem, oké, David megtudta, hogy kedvelem Jacket. Nagy kaland. Úgy értem, van tán valamilyen szövetségi törvény, amely megtiltja, hogy a lányok beleessenek a nővérük barátjába? Nem hinném. De mire megérkeztünk a kocsifeljárónkhoz, az autóban lévő csend (eltekintve persze Gwen hangjától) már nagyon nyomasztóvá vált. Davidhez fordultam - Isten látja lelkemet, nem vártam tőle, hogy elkísérjen az ajtóig, vagy ilyesmi és csak annyit mondtam: Köszönöm, hogy eljöttél velem. De legnagyobb meglepetésemre kinyitotta a kocsi ajtaját, és közölte: Bekísérlek. Ami, meg kell valljam, nem igazán villanyozott fel. Mert valahogy az volt az érzésem, hogy nem úszom meg a megjegyzést. És így is lett. Felfelé igyekeztünk a terasz lépcsőjén, amikor megszólalt: Tudod, Sam - mondta -, szép kis bolondot csináltál belőlem. Ránéztem, és vártam, hogy mi lesz a következő. Éreztem, hogy valószínűleg nem nagyon fog tetszeni. Igazán? Hogyhogy? Azt hittem, te más vagy - magyarázta. - Tudod, a bakancsod, a fekete cuccaid, meg minden. Azt hittem, te tényleg... nem is tudom. Olyan őszinte vagy. Nem tudtam, hogy az egészet csak azért csinálod, hogy megszerezz egy srácot. Megtorpantam a lépcső közepén és rámeredtem, ami nem is volt olyan egyszerű, mert a terasz lámpájának fénye belevakított a szemembe. Ezt meg hogy érted? Miért, hát nem? - tette fel a kérdést David. - Úgy értem, nem ezért hívtál magaddal a bulira? Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy a barátnőd jobban érezze magát. Csak arra használtál engem, hogy azt a Jack nevű fickót féltékennyé tedd. Ez nem igaz! - kiabáltam. Reméltem, hogy a lámpafény őt is elvakítja, és nem veszi észre, hogy az egész arcom vörösen lángol, annyira elpirultam. David, ez... ez egyszerűen hülyeség. Tényleg? Én nem hiszem. Odaértünk az ajtóhoz. David megállt, és rám nézett. Nem tudtam kiolvasni a szeméből, hogy mit gondol - és már nem azért, mert elvakított a lámpa a teraszon, hanem ezért, mert az arca teljesen és totálisan kifejezéstelen volt. Kár. Nagyon kár - mondta. - Tényleg azt hittem, hogy te nem hasonlítasz egyetlen lányra sem, akit eddig ismertem.
Aztán udvariasan jó éjt kívánt - csak így, egyszerűen: „Jó éjt!” -, megfordult, és visszasietett a kocsihoz. Még csak hátra sem nézett. Egyetlen egyszer sem. Nem mintha hibáztathatnám érte, azt hiszem. Catherine határozott véleménye ellenére, mely szerint a fiúknak tisztában kellene lenniük azzal, hogy a lányok „többfelé is kacsintgatnak” (ami elég viccesen hangzott Miss „Életemben először randiztam ma este” szájából), el tudom képzelni, hogy elég cinkes lehet, ha rájössz, hogy az a valaki, aki randira hívott téged, igazából valaki másba van beleesve - és szívesebben lenne azzal a személlyel, mint veled. Hát nem tudom. Azt hiszem, meg tudom érteni, miért akadt ki rám David ennyire. De azért akkor is. Csak egy buliba hívtam, nem azt kértem, hogy vegyen feleségül, vagy ilyesmi. Csak egy egyszerű buliról volt szó. Hová ez a nagy felhajtás? És mi ez a halandzsa arról, hogy tévedett, amikor azt hitte, nem vagyok olyan, mint a többi lány, akit eddig ismert. Hány lánnyal találkozott mostanában, aki megmentette az apja életét? Fogadni mernék, nem sokkal. Azért akkor sem mondanám, hogy az egész este egy nagy kudarc volt. A népszerűségemből egy kicsi bizonyára ragadt Catherine-re is, mert végre voltak, akik vele is szóba elegyedtek a bulin. Ott állt, Paullal az oldalán, és ragyogott a boldogságtól. Az összes álma arról, hogy bekerül a népszerű lányok közé, valóra vált. Valaki még egy másik buliba is meghívta a jövő hétvégére. Tudod - jelentette ki Catherine, az Adams legújabb nagymenője a heverőről - azt hiszem, Jack tényleg féltékeny volt. Csak pislogtam a plafonra, ahogy ez az információ eljutott hozzám. Valóban? Hát persze. Hallottam, amikor azt mondta Lucynak, hogy David egy nagyképű majom, és hogy jobbat is találhattál volna magadnak. Nagyképű? David volt a legkevésbé nagyképű ember, akit valaha is ismertem. Mi a fenéről beszél Jack? De amikor ezt meg is jegyeztem, Catherine csak annyit mondott: De hát Sam, én azt hittem, ez az, amit akartál. Hogy Jack végre rájöjjön, hogy te egy csinos, élettel teli lány vagy, aki után sokan sóvárognak. Elismertem, hogy igaza van. De ugyanakkor egyáltalán nem tetszett az ötlet, hogy bárki - akár a lelki társam is - gúnyt űzzön Davidból. Mert David olyan rendes srác. De persze nem akartam erre gondolni. Mármint, tudjátok, arra, hogy
David milyen helyes fiú, és hogy én úgy viselkedtem vele, ahogy. Úgy értem, az ilyesmi teljesen normális az ilyen Cosmo-lányoktól, én azonban inkább olyan Amerikai Művészeti Magazinféle lennék, vagy mi. Tudtam, hogy az álom egy ideig még biztosan messze elkerüli a szememet, és mivel Catherine - az egyenletes légzéséből ítélve - már nem volt alkalmas beszélgetőpartner, bekapcsoltam a zseblámpámat, és kinyitottam a könyvet, amelyet a Fehér Ház sajtófőnöke adott nekem. A First Ladyk életéről.
Napló A tíz legkevésbé ismert tény Dolley Payne Todd Madisonról, az Amerikai Egyesült Államok negyedik elnökének feleségéről: 10. 9.
Dolleynak írta a nevét, nem pedig Dollinak. 1768-ban született, kvékerként nevelkedett, s mivel a kvéker hagyományok úgy diktálták, sohasem viselhetett színes ruhákat és főkötőket. 8. Első férje egy kvéker ügyvéd volt, aki sárgalázjárványban halt meg. 7. Miután 1794-ben hozzáment James Madisonhoz, ő lett a „nem hivatalos First Lady” az özvegy Thomas Jefferson elnöksége alatt. 6. Valószínűleg ez idő tájt határozta el, hogy Istent bizonyára nem érdekli, ha tarka főkötőket visel, mert azt mesélik róla, hogy a férje beiktatási bálján strucctollal ékesített arany turbán volt a fején. 5. Azt, hogy Dolley végleg felhagyott a kvéker szokásokkal, mi sem illusztrálja jobban, mint, hogy férje elnökségének idején ő lett a washingtoni társasági élet dívája. Nagy híre volt szerda esti fogadásainak, ahol politikusok, diplomaták és a köznép fiai is jelen lehettek. Ezek az összejövetelek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy csökkenjenek a feszültségek a föderalisták, (akik nagyjából a mai republikánusok megfelelői,) és a republikánusok (a mai demokraták) között a hatalmas pártviszályok idején. 4. Az 1812-es háború idején Dolley, nem csak George Washington portréját mentette meg, de több tonnányi fontos dokumentumot is. Egy nappal a britek támadása előtt megpakolt egy kocsit ezüsttel és más értékekkel, és bevitette a marylandi bankba megőrzésre, ami azt mutatja, hogy nem csak bátor volt, hanem előrelátó is. 3. Azonban 1814-ben, amikor mindez történt, az amerikai nép többsége nem értékelte ennyire Dolley tetteit, mivel mindenki gyűlölte a férjét, amiért kirobbantotta a háborút. Valójában, amikor a Fehér Ház leégett. Dolley bekopogott a szomszédokhoz, hogy menedéket keressen, de azok csak annyit mondtak neki, hogy tűnjön el. Nem is kapott addig segítséget, amíg le nem tagadta, hogy ki ő valójában. 2. És ha mindez nem lett volna elég, az egyik fia olyan szerencsétlen, kicsapongó életet élt, hogy esztelen költekezése szinte a csőd szélére sodorta a családot. És az első és legfontosabb kevéssé ismert tény Dolley Madisonról:
1. Igazából nem is volt olyan csinos.
20 A következő héten Hálaadás napja volt. Susan Boone kedden megtartotta az órát, de csütörtökön elmaradt, az ünnep miatt. Arra gondoltam, hogy majd, ha találkozom Daviddel a stúdióban kedden, megmondom neki, hogy nagyon sajnálom, ami Krisnél történt. Úgy értem, annak ellenére, hogy Catherine makacsul állította, hogy én nem csináltam semmi rosszat, és az egyik felem úgy érezte, hogy igaza van, a lényem másik része - és igazából a nagyobbik része - mégsem értett egyet vele. Úgy éreztem, legalább egy bocsánatkéréssel tartozom Davidnek. Meg akartam kérdezni, hogy eljön-e velem, meg Catherine-nel és Paullal bowlingozni jövő pénteken. Tudtam, hogy Lucynak meccsre kell mennie aznap este, úgyhogy véletlenül sem fordulhat elő, hogy összefutunk. Így David tudni fogja majd, hogy nem azért hívtam magammal, hogy féltékennyé tegyem Jacket. Nem tudom, miért volt olyan fontos számomra, hogy David megértse, tévedett... hogy én mégsem vagyok olyan, mint a többi lány, akit ismer, hogy nem akarok senkit sem lenyűgözni, különösen nem egy másik srácot. Legkevésbé a nővérem barátját. És hogy szeretem a fekete holmikat. És hogy a margaréták a bakancsomon a saját ötletem. Egyszerűen csak azt akartam, hogy megint minden rendben legyen köztünk. De David kedden nem jött órára, és nem igazán volt senki, akitől megkérdezhettem volna, hogy miért. Hogy mondjuk beteg-e. Úgy értem, Gertie és Lynn nem voltak különösebben jóban Daviddel. Én voltam jóban vele. És én sem tudtam, hogy miért nincs ott. Vajon megbetegedett? Vagy már elindult Camp Davidbe, ahol a hírek, és a sajtóirodában dolgozók szerint, az egész család tölti majd a Hálaadást? Nem tudhattam. Csak annyit tudtam, hogy miközben ültem ott, és a tököt próbáltam lerajzolni, amelyet Susan Boone elénk rakott az asztalra, fejemen a margarétás sisakkal, mely védelmet nyújtott a varjak esetleges légitámadása ellen, elég ostobának éreztem magam. Ostobának amiatt, hogy milyen csalódott voltam, amiért David aznap nem jött órára. És ostobának, amiért komolyan azt gondoltam, hogy ez ennyire könnyen megy majd - egyszerűen bocsánatot kérek, és ezzel el van intézve minden. De leginkább azért éreztem magam ostobának, mert egyáltalán foglalkoztatott ez a dolog. Úgy értem, még csak nem is szeretem Davidet. Persze, mint barátot, igen.
És hát ott volt az az idegesítő frisson dolog, amely időről időre előjött, ahányszor David a közelemben volt. De ez nem azt jelentette, hogy már el is felejtettem Jacket. Oké, persze, Kris partiján Jack úgy viselkedett, mint egy idióta. De ettől még nem szerettem ki belőle, vagy ilyesmi. Mármint, ha olyan hosszú ideig voltál szerelmes valakibe, mint én Jackbe, akkor teljesen túl tudsz lépni az ilyen hülye viselkedésen, meg minden. Ahogy én éreztem Jack iránt, az ennél sokkal mélyebb dolog volt. És tudtam, hogy ahogyan Jack érez irántam, az sokkal mélyebb, mint ahogyan Lucy iránt érez. Csak ő még erre nem jött rá. Akárhogy is, ha David azt hitte, hogy pusztán azzal, hogy ellógja Susan Boone keddi óráját, megszabadul tőlem, hát akkor, ahogy Theresa mondaná, „jobban teszi, ha átvágja a dolgot még egyszer”. Mert mint az ENSZ gyermeknagykövete, minden áldott szerdán ott voltam a Fehér Házban. Úgyhogy arra gondoltam, ha David még nem utazott el, akkor egyszerűen megkeresem, és kész. Valamikor, a Hálaadás előtti szerdán, amikor Mr. White, a sajtófőnök, éppen nem figyel rám. Csak sajnos ez sem jött be igazan, mert Mr. White aznap nagyon is figyelt rám. Méghozzá amiatt, mert az ENSZ, A szobám ablakából versenyének pályaművei lassan megérkeztek. A világ minden tájáról kaptunk képeket, olyan messziről is, mint Hawaii, és olyan közelről is, mint a Chevy Chase (ez volt Jack műve). Mr. White megállás nélkül panaszkodott, mert olyan sok kép érkezett, hogy már nem tudtuk hová tenni őket. És csak egyet küldhettünk tovább New Yorkba, az ENSZ amerikai nagykövetének. A képek némelyike igen szörnyű volt. Mások viszont elég jók. De kivétel nélkül mindet nagyon érdekesnek találtam. Azt, amelyik a legjobban felkeltette a figyelmemet, egy Maria Sanchez nevű kislány festette, aki valahol San Diegóban él. Maria képe egy hátsó udvart ábrázolt, ahol frissen kiteregetett lepedők lógtak egy szárítókötélen. És a láthatatlan szellőben lengedező lepedők között megpillanthattuk egy szögesdrót-kerítés egy-egy részletét valahol a távolban... de annyira nem messze, hogy ne látszottak volna az emberek, akik a kerítésen vágott lyukon próbáltak meg átmászni. Néhányan már átjutottak a résen, és most futva menekültek a barna egyenruhát viselő, botokkal és puskákkal felfegyverzett férfiak elől, akik a nyomukba eredtek. Maria azt a címet adta a képnek, hogy „A szabadság országa?” Így, kérdőjellel. Mr. White-nak, a sajtófőnöknek, nagyon nem tetszett ez a kép. Újra, meg újra kijelentette: Ez a verseny nem arról szól, hogy politikai véleményt nyilvánítsunk.
De én nem egészen így gondoltam. Ez a verseny arról szól, hogy mit látunk az ablakunkból - jelentettem ki. - Maria Sanchez San Diegóban ezt látja az övébő l. Nem politikai véleményt nyilvánít. Csak lefestette, amit lát. Mr. White összeszorította a fogát. Neki az a kép tetszett, amit Angie Tucker festett Little Deer Isle-ról, Maine-ből. Angie képén egy világítótorony látszott a tengerben. Szép festmény volt. De valahogy számomra nem volt hiteles. Ez az, amit Angie mindennap lát az ablakából? Úgy értem, egy világítótornyot? Na, ne már! Különben is, ki ez a lány, Anna a Zöld oromból? Szóval, én úgy gondoltam, Angie képe közel sem olyan jó, mint Mariáé. És, meglepetésemre, Jacké sem. Persze, Jack képével nem volt semmi baj. Ne értsetek félre. Mint az összes többi festménye Jacknek, A szobám ablakából versenyre benevezett munkája is ragyogó volt. Három megkeseredett fiatalt ábrázolt, akik a helyi éjjelnappali előtt ácsorogtak, körülöttük eltaposott cigarettacsikkek és törött sörösüvegek. Az üvegszilánkok úgy csillogtak, mint a smaragd. Hatásosan mutatta be a városi fiatalságot, és ennek a generációnak a kilátástalan helyzetét. Jó kép volt. Remek kép, tulajdonképpen. Leszámítva, na, mit? Hogy Jack egyáltalán nem ezt látja az ablakából. Ezt egészen konkrétan tudom. Mert a legközelebbi éjjel-nappali igen távol esik Jackék házától. És akárhogy is nézzük, semmiképp nem látszik Jack ablakából. Ahol Jack lakik, a ház előtt egy rengeteg lombos fa áll, és egy kanyargós kocsi kijáró vezet elfelé. És, bár el kell ismerjem, hogy amit Jack valójában lát a szobájából, kissé unalmas lenne, mint mű, mégsem tudtam értékelni, hogy alapvetően hazugság, amit rajzolt. Akármennyire is szerettem, nem hagyhattam, hogy az érzelmeim befolyásoljanak. Igazságosnak kellett lennem. És ez azt jelentette, hogy Jack képe tulajdonképpen kiesett. Mr. White és én holtpontra jutottunk. Láttam, hogy már nagyon unja a vitát, és már semmi mást nem szeretne, csak kívül lenni az ajtón. Végül is, a Hálaadás előtti szerda volt, meg minden. Gondoltam, békén hagyom, és azt mondtam: Nézze, Mr. White, mi a véleménye arról, hogy ezen a héten kicsit rövidebbre vegyük a látogatásomat? Arra gondoltam, hogy beugranék köszönni Davidnek, tudja, mielőtt elutazik az ünnepekre. Mr. White nagyon csúnyán nézett rám.
Te csak ne ugorj be sehová - mordult rám. - Egy tonnányi munkánk van még. Nyakunkon a Nemzetközi Gyermekfesztivál, most szombaton. Az elnök azt szeretné, hogy ott legyél. Erre már felkaptam a fejemet. David is ott lesz? Mr. White fáradtan nézett rám. Néha az volt az érzésem, hogy Mr. White százszor elátkozta azt a napot, amikor megakadályoztam Larry Wayne Rogerst, hogy megölje a főnökét. Na, nem azért, mintha Mr. White holtan szerette volna látni az elnököt. Egyáltalán nem. Mr. White még a lába nyomát is megcsókolta, amerre járt. Én voltam az, akitől szerintem boldogan megszabadult volna. Samantha - sóhajtott fel. - Fogalmam sincs. De több mint nyolcvan ország képviselője lesz jelen, beleértve az elnököt is, és igen jó lenne, ha csak erre az egy alkalomra, rendesen felöltöznél. Próbálj meg úgy kinézni, mint egy fiatal hölgy, nem pedig egy discjockey. Tekintetem a bakancsomra, a fekete macskanadrágomra, majd a valaha vörös színű skótkockás rakott szoknyámra vándorolt, amelyet aztán feketére festettem, aztán pedig a kedvenc fekete garbómra. Azt gondolja, úgy nézek ki, mint egy DJ? - tudakoltam a váratlan bóktól meghatottan. Mr. White csak a szemét forgatta, és megkérdezte, hogy tudok-e valamit tenni a gipszemmel. Mert az nem valami szép. Ahogy Davidnek mondtam, hazafias motívumokkal rajzoltam tele, sasok voltak rajta, a Szabadságharang, és egy apró sztárportré - Dolley Madisonról. Eddig már tizennégyen jelentkeztek, hogy megkaphatnák-e, amikor leveszik a karomról. Theresa azt javasolta, bocsássam árverésre az interneten. Bizonyára - győzködött - több ezer dollárt is megadnak majd érte. A Berlini Fal darabjait is az interneten árverezték el, miután ledöntötték. Miért ne tehetnénk ugyanezt annak a lánynak a gipszével, aki megmentette a demokratikus világot? Fogalmam sem volt, mit kezdek majd a gipszemmel, ha leveszik, de úgy gondoltam, ezt majd ráérek akkor kitalálni. Legalább egy hétig még úgyis rajtam lesz. De értettem, mit akar Mr. White. A gipsz már kissé bepiszkolódott, és néhány helyen, ahol véletlenül vizes lett (elég nehéz volt fél kézzel hajat mosni), le is morzsolódtak róla darabok. Talán a mamád ki tud találni valamit - javasolta fájdalmas arccal. Mondjuk, adhatna egy szép kendőt, amivel fel lehet kötni, és ami, öhm, eltakarja.
Ha még nem jöttem volna rá abból, ahogyan ehhez az egész festménypályázat dologhoz hozzáállt, egyértelműen kiderült abból a pillantásból, amelyet a gipszemre vetett: Mr. White nem rajong a művészetért. Mire Mr. White befejezte a sopánkodást és a magyarázkodást azokról az emberekről, akik jelen lesznek a Nemzetközi Gyermekfesztiválon, már öt óra volt, és haza kellett indulnom. Most már semmi esélyem nem maradt, hogy kilógjak és megkeressem Davidet. Megint lemaradtam róla. Ettől aztán nem igazán lett vásári jó kedvem, ha tudjátok, mire gondolok. Még az sem dobott fel, hogy négy teljes nap szünetünk volt a suliban. Normál esetben az, hogy négy egész napig semmi közöm a német nyelvhez, már elég volt ahhoz, hogy jó kedvem legyen. De valamilyen oknál fogva az idén ez nem lelkesített fel annyira. Úgy értem, gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy ha David nem lesz ott a Nemzetközi Gyermekfesztiválon, akkor öt kerek napig nem láthatom. Persze, valószínűleg felhívhatnám, de az nem lenne ugyanaz. És még az e-mail címe sem volt meg. Még az sem vidított fel, hogy amikor hazaértem, Theresa a konyhában sütött valamit. De csak tökös sütit (broáf) holnapra. És még csak nem is nekünk. Hanem a saját gyerekeinek és unokáinak. De mivel egész héten nálunk volt, csak úgy tudott mindent elkészíteni maguknak is, ha megcsinálta nálunk. A mamám nem is bánta. Mi úgyis minden évben a nagyinál töltjük a Hálaadást Baltimore-ban, szóval nem volt szükségünk a sütőre, vagy ilyesmi. Mi baj van? - érdeklődött Theresa, amikor beléptem a konyhába, ledobtam a kabátomat és a hátizsákomat, és nyomban nekiestem a korpás keksznek, anélkül, hogy panaszkodni kezdtem volna, hogy miért van az, hogy csak akkor vannak finom falatok, amikor Jack átjön látogatóba. Semmi - válaszoltam. Leültem a konyhaasztalhoz, és a könyv hátulját bámultam, amelyet Rebecca olvasott. A romantikus regények után láthatólag visszaváltott újra a sci-fire, mert a Jedi Akadémia legújabb történetét tartotta a kezében. Mindent egybevetve úgy éreztem, bölcs döntést hozott. Akkor fejezd már be a sóhajtozást! - Theresa ideges volt. Theresa az ünnepek közeledtével mindig ideges volt. Azt mondta, azért, mert sohasem tudhatta, Tito melyik ex-feleségével jelenik meg nála... vagy, hogy esetleg egy egészen új feleséget mutat-e be a változatosság kedvéért. Theresa szerint ez már több volt, mint amit egy anyának el kell tudni viselnie. Ismét felsóhajtottam. Rebecca felnézett a könyvéből. Ha azért vagy szomorú, mert Jack nincs itt - szólalt meg unott hangon akkor ne legyél. Ő és Lucy minden bizonnyal, pár percen belül visszatérnek. Csak a videotékába ugrottak le a Drágán add az életedért. Tudod, hogy az
apa kedvenc ünnepi filmje. Már miért lennék attól szomorú, hogy Jack nincs itt? - horkantam fel. Mikor Rebecca csak a szemét forgatta, talán kicsit hangosabban a kelleténél, megjegyeztem - Rebecca, tudod, én nem vagyok oda Jackért. Legalábbis nem úgy, érted. Hát persze, hogy nem - felelte Rebecca, bár nem úgy tűnt, mint aki hiszi is, amit mond, és visszabújt a könyvébe. Hát nem is - erősködtem. - Jaj, istenem. Hagyjál már! Ő Lucy barátja, ha nem tudnád. Na és? - Rebecca lapozott egyet. Szóval nem vagyok oda érte úgy, oké? - Istenem, hát az egész hátralévő életemet azzal kell töltenem, hogy az összes ismerősömnek letagadom a valódi érzelmeimet? Mármint a suliban mindenki azt hajtogatta, hogy Sam és David, Sam és David. Még az újságok is, azóta az óriási „randi” óta, másról sem szólnak, mint hogy Sam és David, Sam és David. Még a hírekben is megemlítették. Az országos hírekben. Persze nem a vezérhírek között, vagy ilyesmi, de a társasági hírekben, a híradó vége előtt öt perccel. Totál ciki. Ilyeneket mondtak, hogy „És nem a karácsony az egyetlen dolog, amit érzünk a levegőben itt Washingtonban. Egy fiatal szerelem is kibontakozni látszik.” Ez egyszerűen disznóság. Úgy értem, nem csodálom, hogy David nem jött el Susan Boone órájára. Csak úgy nyüzsögtek ott a riporterek, és ahogy elmentem mellettük, jópáran odakiabáltak: „Jól éreztétek magatokat Daviddel a partin, Sam?” Amiről eszembe jutott valami. Rebeccára néztem, és a létező legharapósabb hangomon közöltem vele: És ha szerinted ennyire odavagyok Jackért, akkor mi van azzal a frisson dologgal, amiről azt állítottad, hogy tisztán érezted köztem és David között? He? Hogy érezhetnék frissont valaki iránt, ha állítólag egy másik illetőbe vagyok szerelmes? Rebecca felpillantott, és csak annyit mondott: Úgy, hogy egyszerűen vak vagy arra, ami kiszúrja a szemedet. - Aztán olvasott tovább. Vak?? Mi a csodáról beszél ez? Még hogy vak! Susan Boone-nak hála, még sose láttam ennél tisztábban életemben, köszönöm szépen. Talán nem én rajzoltam a legszebb tojást a csoportban? Vagy mi van azokkal a tökökkel, amelyeket tegnap festettem? Az én munkám mindenkiénél szebb lett. Az én tököm kenterbe verte a többiek tökjét. Még Susan Boone is le volt nyűgözve. Az értékeléskor még azt is kijelentette: „Sam, hatalmas léptekkel haladsz
előre”. Hatalmas léptekkel. Hogy haladhatna előre valaki, aki vak, hatalmas léptekkel egy RAJZÓRÁN? Ezt meg is említettem Rebeccának, de ő csak annyit mondott: Igazán? Hát lehet, hogy remekül látod a tojásokat meg a tököket, de az biztos, hogy itt aztán véget ér a dolog. Akkor aztán kiszaladt a számon az, amit csak egy idősebb nővér mondhat a húgának, aki azt hiszi, hogy ő találta fel a kereket. Isten tudja, Lucy hányszor vágta ezt a fejemhez. És miután kimondtam, Theresa bezavart a szobámba. De nem érdekelt. Úgyis jobban éreztem magam a szobámban. Igazság szerint, ha rajtam múlna, ki se dugnám többé az orromat innen, talán csak ebédelni, vagy, hogy megnézzem a Buffy, a vámpírok rémét. De csak ezért. Mert ahányszor elhagyom a szobámat, mindig bajba kerülök. Vagy megmentek valakit attól, hogy lelőjék, vagy vitába bocsátkozom Picassóról, vagy a fejemre olvassák, hogy vak vagyok. Hát, ennyi. Itt maradok a szobámban örökre. És senki sem akadályozhat meg benne.
21 Mégiscsak ki kellett jönnöm a szobámból, hogy elmehessek a nagyihoz a Hálaadás-napi vacsorára. Azt terveztem, hogy abban a pillanatban, hogy hazaérünk, ismét magamra zárom az ajtót, de sajnos Mr. White üzenete várt a rögzítőn, amelyben emlékeztette a szüleimet a Nemzetközi Gyermekfesztiválra, ahol elvárták a megjelenésemet. Úgy tűnt, ha én nem leszek jelen, nyomban rés támad a világbéke egyensúlyában, szóval a mamám kijelentette, hogy mennem kell. De ez nem azt jelentette, hogy örülnöm is kell neki. Úgy értem, nézzünk szembe a tényekkel. Ez a gyermeknagykövet dolog kezdett kissé fárasztani. Tulajdonképpen már jobban utáltam, mint a németet. Ahányszor Jack meglátott, azzal jött nekem, hogy „No, hol van a jegyem New Yorkba?”, ami ugyebár A szobám ablakából verseny győztesének díja volt: egy utazás New Yorkba, teljes ellátással. Na meg persze a nemzetközi hírnév és ünneplés. És mindig úgy kellett tennem, hogy „Haha, a győztest még nem hirdették ki, Jack”, amire Jack mindig úgy reagált, hogy „Jó, de én leszek, nem?” Én meg csak annyit mondtam, hogy „Majd meglátjuk.” Majd meglátjuk. Pedig minden kétséget kizáróan tudtam, hogy nem ő lesz az. De mit mondhattam volna? Úgy értem, nem én akartam az lenni, aki a rossz hírt közli vele. Mert tudom, hogy mennyit jelentett ez a verseny a számára. Úgyhogy egyszerűen nem mondtam semmit. Csak mosolyogtam, és nem mondtam semmit. De magamban sírva fakadtam. Na, jó, sírni azért tán nem sírtam, de tudjátok, mire gondolok. Nagyon szomorú voltam. Akárhogy is, szombat este megjelentem azon az ostoba Nemzetközi Gyermekfesztiválon a Fehér Házban, ami, én mondom, nem volt más, csak egy szerencsétlen koncert és egy vacsora. Ráadásul egyetlen gyerek sem volt ott, már amennyire én láttam. Én voltam az egyetlen! És a zene, egyáltalán nem meglepő módon, nem volt túl izgalmas Valami Beaux Arts Trio játszott. Őket bérelték fel. Valószínűleg az Alien Ant Farm nem vállalta a fellépést. Igazából ez a Beaux Arts Trio nem is volt olyan rossz. Csak klasszikusokat játszottak, olyasmiket, amilyeneket Susan Boone stúdiójában szoktunk hallgatni a rádióban. Nem éppen egy No Doubt, de azért élvezhető volt, a maga módján.
De ezen kívül semmi más nem volt aznap este. Mármint, hogy élvezhető. Egyrészt abszolút ki kellett öltözködnöm. Mr. White kifejezetten megkérte a mamámat, hogy személyesen nézzen utána, nehogy valamelyik saját holmimat vegyem fel. Úgyhogy azt az új ruhát kellett viselnem, amelyiket anya direkt ezért vett nekem a Nordstrom'sban. A pozitív oldala a dolognak, hogy fekete volt. A negatív oldala, hogy bársonyból készült, és nagyon szúrt. Ráadásul elég idétlenül néztem ki benne a mostanra agyonhasznált gipszemmel. A mamám a csipkekendőjéből akart nekem felkötőt csinálni, de az minduntalan kioldódott, úgyhogy végül otthagytam a széken. Ja, és harisnyanadrágot kellett viselnem. Fekete harisnyanadrágot, de akkor is. Azt gondolnátok, hogy azért van valami kis izgalmas abban, ha részt vehetsz egy magánkoncerten a Fehér Házban, az Arany Szobában, ahol minden aranyszínű, az elnökkel és a First Ladyvel, a francia miniszterelnökkel és a feleségével, és még jó néhány más fontos külföldi személyiséggel, akik a gyermeki jogok védelmének fő támogatói. Azt gondolnátok, de nem lenne igazatok. Hihetetlenül unalmas volt. A Fehér Ház pincérei fel-alá mászkáltak, és pezsgőt kínálgattak - a huszonegy év alattiaknak, akiket, úgy tűnt, egyedül képviselek, 7-Up-ot - és mindenféle rettenetes szendvicsfalatkákat. Eleresztettem egy viccet, hogy ez a 7-Up különösen jó évjárat, de senki nem vette a lapot. Egyiküknek sem volt egy csepp humorérzéke sem. Leszámítva persze Davidet. De amíg el nem sütöttem ezt a kis viccemet, észre sem vettem, hogy ott van. És amikor végre igen - mármint hogy észrevettem Davidet -, szó szerint ráköptem az utolsó korty 7-Upomat Sri Lanka nagykövetének szmokingjára. Úgy nézett rám, mintha teljesen elment volna az eszem. Mármint a nagykövet, úgy értem. De ez még mindig jobb volt, mint ahogy David nézett rám, mintha valami szőrös hernyó lennék, ami rámászott a salátájára. A mamája, amint láttam, őt is rendesen kiöltöztette. De mivel neki nem volt ez az ostoba gipsz a karján, ő egész jól nézett ki. Igen jól, hogy úgy mondjam. Valójában a fekete öltönyében és a nyakkendőjében szédítő látványt nyújtott. De amikor rájöttem, hogy ezt gondolom, kis híján ismét csuklani kezdtem. David? Szédítően? Mikor kezdtem el Davidról így gondolkodni? Illetve, persze, mindig is azt gondoltam, hogy helyes srác. De hogy szédítő? Aztán hirtelen tényleg elkezdtem szédülni - hogy azért, mert rájöttem, hogy úgy gondolok Davidre, mint egy szédítő srácra, vagy azért, mert tökéletesen úrrá lett rajtam az a zavarodottság, amely akkor kapja el az ember
lányát, amikor véletlenül összefut azzal a sráccal, akivel egy másik fiút próbált meg féltékennyé tenni, azt nem tudtam eldönteni. Csak azt tudom, hogy az arcom azon nyomban legalább olyan vörös lett, mint a hajam. Ezt onnan tudtam megállapítani, hogy egy pillanatra megláttam a képemet az egyik aranyozott keretes tükörben a falon. Vajon, tűnődtem, ez is annak a frisson csomagnak a része? Mert ha igen, akkor már nagyon elegem volt belőle. Rebecca megtarthatja a hülye frissonját. Épp olyan gáz, mint azok a nyomorult szendvicsfalatkák. David természetesen felnőttesebb gondolkodású, és túl úriember volt ahhoz, hogy keresztülnézzen rajtam. Odalépett hozzám, és egy másfajta, szimplán udvarias mosollyal az arcán megszólalt: Szia, Sam. Hogy vagy? Mégsem mondhattam ki, amit akartam, hogy „Rettenetesen, köszönöm. És te?”, inkább csak odavetettem a szokványos „Köszönöm, jól”-t, mert úgy gondoltam, nem venné ki magát túl jól, ha most mennék bele a dologba mármint a bocsánatkérésbe, tudjátok - a Nemzetközi Gyermekfesztivál összes résztvevője előtt. És veled mi van? - kérdeztem. - Hiányoltalak kedden Susannél. David zöld szeme hidegen csillogott. Aham - felelte. - Nem tudtam elmenni. Fontos kötelezettségem volt. Ó - mondtam. - Bár egyáltalán nem ezt szerettem volna mondani. Azt akartam mondani, hogy David, annyira sajnálom! Sajnálom, oké? Úgy értem, rettenetes volt, amit tettem. Tudom, hogy szörnyű egy lány vagyok. De meg tudnál nekem bocsátani? Kérlek. Kérlek! Persze ezt nem mondhattam. Egyrészt, mert ennek - egy kissé - olyan színe lett volna, mintha megalázkodnék. Másrészt, mert David apja előresétált, és mindenkit megkért, hogy foglalja el a helyét, mert a koncert mindjárt kezdődik. Úgyhogy mindannyian beszivárogtunk a terembe, ahol a koncertet tartották, és leültünk. Én David mögé kerültem, egy kicsit távolabb tőle. Úgyhogy elég jól láthattam őt végig az egész alatt. Egészen pontosan a bal fülét, de akkor is. És esküszöm, egy árva hangot sem hallottam a híres zenészek játékából. Csak egyetlen dologra tudtam gondolni, miközben David bal fülét bámultam: Hogy fogom ezt rendbe hozni? Kicsit meg is lepődtem magamon, hogy vajon miért akarom én ezt annyira. Mármint rendbe hozni, na. De akkor is akartam. A koncert után mindenki felsorakozott, hogy kezet rázhasson a Beaux Arts Trióval. Az elnök úgy mutatott be nekik, mint azt a lányt, aki megmentette az életét, és persze mint az ENSZ gyermeknagykövetét. A
csellista a szájához emelte a kezemet, és megcsókolta. Ez volt az első alkalom, hogy bárki is a családomon kívül megcsókolta a testem bármelyik részét. Furcsa érzés volt. Valószínűleg csak azért, mert ez a zenész olyan öreg volt. És - tudakolta a zongorista - mi a dolga az ENSZ gyermeknagykövetének? Az elnök beszélt neki A szobám ablakából versenyről. Aztán nevetve hozzátette: És megdolgoztatja egy kicsit Andyt a pénzéért. Andy volt Mr. White-nak, a sajtófőnöknek a keresztneve. És semmi olyat nem tettem, amivel különösebben megdolgoztattam volna, már amennyire én tudom. Sőt. Beszolgáltattam az összes gumilabdámat, és még arról is leszoktam, hogy azzal nyaggassam, hogy mutassa meg a dilisek leveleit. Úgy tűnik - folytatta az elnök tréfás hangon -, támadt egy kis vita azt illetőleg, hogy melyik pályamunka képviseli a legjobban Amerikát. Ez meglepett. Eddig nem tudtam, hogy David apja tisztában van vele, mi folyik a sajtóirodában. Nincs vita - szóltam közbe, bár az elnök nem éppen hozzám beszélt, és persze nagyon is volt vita a dologgal kapcsolatban. - Maria Sanchez képe a legjobb. Én azt választom győztesnek. Eszem ágában sem volt, tudjátok, valami nemzetközi konfliktust kirobbantani, vagy ilyesmi. Nem is igazán gondoltam bele, mit csinálok. Mármint, értitek, hogy vitába szálltam az Egyesült Államok elnökével. Ez az egész Maria Sanchez dolog, csak úgy kicsúszott a számon, mielőtt még végiggondolhattam volna. Ha Maria Sanchez képe az, amelyiken az illegális bevándorlók vannak, akkor az nem az, amelyik New Yorkba megy. Aztán hátat fordított, és mondott valamit franciául a miniszterelnöknek, aki hangosan felnevetett. Teljesen megfeledkeztem arról, milyen észvesztően néz ki David abban az öltönyben. Megfeledkeztem arról is, mennyire szerettem volna bocsánatot kérni tőle, és hogy milyen borzasztóan éreztem magam amiatt, ahogy vele viselkedtem. Elfelejtkeztem a kényelmetlen ruhámról, és arról a szörnyű harisnyáról. Csak egy dologra tudtam gondolni, hogy az elnök ezt az egy feladatot bízta rám - ezt a gyermeknagykövet dolgot - minden bizonnyal valamiféle elismerésképpen, mert megmentettem az életét... És én örömmel csináltam, bár, valahogy kezdtem úgy érezni, hogy ennél azért többre is képes lennék. Úgy értem, egy csomó, sokkal fontosabb, fiatalokat érintő dolog van a világban, amelyre felhívhattam volna a
nemzetközi figyelmet, mint az, hogy mit látnak a gyerekek az ablakukból. Úgy értem, ahelyett, hogy a Fehér Ház sajtóirodájában ücsörögtem volna három órát minden szerdán suli után, vagy ilyen Nemzetközi Gyermekfesztivál koncertekre járogatnék, utazhatnék a világban, hogy felhívjam a népek figyelmét, hogy néhány országban - ezt is beleértve teljesen törvényes, hogy a férfiak tizenéves lányokat vegyenek feleségül. Akár többet is! Szóval, akkor mi a csodáról szól ez az egész? És mi van azokkal az országokkal, mint például Sierra Leone, ahol az a szokás, hogy a tizenéveseknek, sőt akár a fiatalabb gyerekeknek is, levágják a végtagjaikat, mintegy „figyelmeztetésként”, hogy ne keveredjenek bele a gyémántkereskedőket futtató, egymás ellen háborúzó bandák ügyeibe? És hahó! Mi van azoknak az országoknak a gyerekeivel, ahol robbanóaknák vannak a földbe rejtve, ott, ahol ők focizni szeretnének, de nem tehetik, mert túlságosan veszélyes lenne? És mi van az olyan problémákkal, amelyek egy kicsit közelebb állnak hozzánk? Mi van azokkal a tizenévesekkel, akik fegyverrel mennek iskolába, és lelövöldöznek embereket? Honnan szerzik ezeket a fegyvereket, és miért gondolják, hogy az, hogy lelőnek másokat, majd megoldást hoz a problémáikra? És miért nem tesz senki semmit azért, hogy legalább kicsit könnyítsenek azon a nyomáson, amely odáig vezet, hogy néhányan azt gondolják, jó dolog, ha fegyverrel járnak iskolába? Hogy lehet, hogy senki nem tanítja meg az olyanoknak, mint Kris Parks, hogy legyenek kissé toleránsabbak másokkal, és ne kínozzák azokat, akiket az anyjuk, hosszú szoknyában járat iskolába? Ezek fontos problémák, olyanok, amilyenekkel nekem, mint az ENSZ gyermeknagykövetének, foglalkoznom kellene. De ehelyett mit kell csinálnom? Igen. Képeket kell számolgatnom. És tudjátok, már az is felmerült bennem, hogy ez az egész gyermeknagykövet dolog, csak úgy lett kitalálva, hogy az elnök - aki, kezdtem úgy látni, többet törődött az imázsával, mint az országában élő fiatalokkal - jó színben tűnjön fel. Mármint, hogy adott egy jól hangzó munkát annak a lánynak, aki megmentette az életét, meg minden. De ezt persze nem mondtam ki hangosan. Pedig ki kellett volna. Nagyon is ki kellett volna. De tudtam, hogy ezek az emberek - a Beaux Arts Trio, a francia miniszterelnök, Sri Lanka nagykövete, nem beszélve Davidről - mind ott álltak, és engem figyeltek. Nem tarthattam ilyen beszédet ezek előtt az emberek előtt. Úgy értem, még a riporterekkel sem tudtam rendesen beszélni, akik nap, mint nap a nyomomban jártak, és csak annyit akartak megtudni,
hogy melyiket szeretem jobban, a Coca-Colát vagy a Pepsit. Egy csomó mindenről volt véleményem, ami bizonyára megállta a helyét. De nem voltam hozzá elég magabiztos, hogy ezeket ki is fejtsem olyanoknak, akik nem a családomhoz vagy a baráti körömhöz tartoztak. De volt egy dolog, amit tudtam, hogy meg kell tennem. El kellett juttatnom Maria Sanchez képét, A szobám ablakából kiállításra. Ezt egyszerűen kellett. Úgyhogy megérintettem az elnök karját, és azt mondtam: Ne haragudjon, de annak a festménynek el kell jutnia New Yorkba. Az a legjobb kép. Lehet, hogy nem a legjobb színben festi le Amerikát, de akkor is az a legjobb kép. A legőszintébb. El kell jutnia a kiállításra. Ahogy ezt kimondtam, hirtelen csend lett. Nem hiszem, hogy minden egyes ember a teremben engem bámult volna. De mindenesetre nagyon olyan érzés volt. Az elnök igen meglepődött. Samantha, nagyon sajnálom, de nem lehet. Egy másik képet kell választanod. Mit szólnál ahhoz, amelyiken az a világítótorony van? Az a kép szépen festi le, milyen ez az ország. Ezzel ismét a miniszterelnökhöz fordult. Ez hihetetlen. Ennyivel elintézett! Így egyszerűen. Hát, tudjátok, mit mondanak a vörös hajúakról. Hallottam magamat, ahogy kiszöknek a szavak a számon, de mintha valaki más mondta volna őket. Talán Gwen Stefani. Mert én biztosan nem. Ha nem akarja, hogy rendesen végezzem a munkámat - szóltam az elnök után olyan hangosan, hogy úgy tűnt, a pincérek és a vendégek nagy része, beleértve a Beaux Arts Triót, mind megfordultak, és engem néztek akkor nem kellett volna megbíznia vele. Mert én nem választok másik képet. Az összes többi kép arról szól, amit az emberek az eszükkel tudnak. Az a festmény - Mariáé - az egyetlen, amelyik azt mutatja, amit az illető lát, minden áldott nap, az ablakából. Lehet, hogy valakinek nem tetszik, amit Maria lát, de azzal, hogy megakadályozzuk, hogy mások is megtekintsék, még nem lesz kevésbé valóságos, és nem is szűnik meg a probléma. Az elnök úgy nézett rám, mintha elmebajos lennék. Lehet, hogy az is voltam. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy remegtem az idegességtől. És el tudom képzelni, hogy az arcom milyen vonzó égővörös lehetett. Talán valami barátod ez a művész, vagy mi? - kérdezte. Nem, nem is ismerem - mondtam. - De azt tudom, hogy ő festette a legjobb képet. A te véleményed szerint - jelentette ki az elnök
Igen, az én véleményem szerint. Nos, hát akkor egyszerűen meg kell változtatnod a véleményedet. Mert az a festmény, nem fogja képviselni ezt az országot, semmiféle nemzetközi kiállításon. Ezzel David apja hátat fordított nekem, és a többi vendéggel kezdett beszélgetni. Nem szóltam többet. Mit mondhattam volna, amit még nem mondtam el eddig? Ráadásul láthatólag le is zárták a témát. David, aki úgy, hogy nem is vettem észre, időközben valahogy mögém keveredett, megszólalt: Sam! Meglepve néztem rá. Teljesen megfeledkeztem róla. Ugyan már! - próbált megnyugtatni. Azt hiszem, ha már nem lettem volna addigra is teljesen kiakadva attól, ami köztem és az elnök közt történt, biztosan még jobban megdöbbenek, hogy David hozzám szólt. És nem elég, hogy hozzám szólt, de szemmel láthatólag megpróbált egy kicsit jobb érzést kelteni bennem azzal kapcsolatban, ami történt. Legalábbis erre a következtetésre jutottam, amikor kihívott az Arany Szobából, és magával vitt oda, ahol akkor ültünk, amikor a legelső alkalommal jöttem a Fehér Házba vacsorázni, oda, ahol belevéste a nevemet az ablakpárkányba. Sam - mondta. - Ez nem akkora nagy dolog. Úgy értem, tudom, hogy számodra az. De, érted, ez nem élet vagy halál kérdése. Persze, hogy nem. Ez itt nem Sierra Leone, vagy Utah. Itt senkinek nem vágják le a kezét, és nem kényszerítik arra, hogy tizennégy éves korában hozzámenjen egy fickóhoz, akinek már van három felesége. Tisztában vagyok vele - bólintottam. - De akkor sem igazságos. Valószínűleg - hagyta rám David. - De meg kell értened. Egy csomó olyan dolog van, amit figyelembe kell venniük, olyasmik, amikről mi nem is tudunk. Mint például? - tudakoltam. - Ha azt a képet választom, ezzel rést ütök a nemzet biztonságán? Nem nagyon hiszem. David kioldotta a nyakkendőjét. Úgy tűnt, zavarta. Lehet, hogy egyszerűen csak egy vidám képet szeretnének - mondta. Olyat, amelyik pozitív fényben tünteti fel az Egyesült Államokat. De a verseny nem erről szól! - tiltakoztam. - Elvileg azt mutatja be, hogy az egyes országok képviselői mit látnak az ablakukból. A szabályokban szó sincs olyasmiről, hogy amit az emberek látnak, annak pozitív színben kell
feltüntetnie az országot, ahol élnek. Úgy értem, el tudom képzelni, hogy mondjuk, Kínában valakinek megtiltják, hogy bármi rosszat mutasson arról a népről, de ez itt Amerika, könyörgök! Azt hittem, ez a szabad véleménynyilvánítás országa. David letelepedett a székem karfájára, és kijelentette: Igen, az. Akkor jó - nyugtáztam gúnyosan. - Szóval mindenkinek szabad, csak az ENSZ gyermeknagykövetének nem. Neked is jogod a szabad véleménynyilvánítás - felelte David. Valami kis vicces hangsúly bujkált a hangjában, de abban a pillanatban túl lehangolt voltam, hogy rájöjjek, mire gondol. Gondolod, hogy tudsz vele beszélni, David? - néztem rá. Megint nem kapcsolta fel a villanyt a szobában. Az egyetlen fény, amely egy kicsit megtörte a sötétet, az a Rotunda felől az ablakon beszűrődő kékes fénysugár volt. Ebben a félhomályban nem sokat tudtam kiolvasni David zöld szeméből. De azért folytattam. - Az apáddal, úgy értem. Lehet, hogy rád jobban hallgat. De David nem biztatott. Sam, nem akarlak elkeseríteni, de az egyetlen dolog, amiről soha nem beszélek az apámmal, az a politika. És bár David azt mondta, nem akar elkeseríteni, végül pont ezt tette. Mármint hogy elkeserített. De ez nem igazság! - nyafogtam. - Úgy értem, tényleg az a kép a legjobb! Megérdemli, hogy bemutassák a kiállításon! Legalább próbáld meg, David, jó? Ígérd meg, hogy megpróbálsz beszélni vele. Végül is a fia vagy. Rád hallgatni fog. Nem fog - hűtött le David. - Higgy nekem! Hát persze, hogy nem fog, ha meg sem próbálod. De David nem mondta, hogy megpróbálja. Úgy tűnt, mintha nagyon nem akarna belekeveredni ebbe. Amitől csak még jobban elkeseredtem. Mert úgy tett, mintha ez nem is számítana. Szemmel láthatólag nem fogta fel, mennyire fontos kérdés ez. Pedig azt hittem, legalább ő megérti, mert, hogy ő is művész, meg minden. De nem. Egyáltalán nem. Annyira le voltam lombozódva, hogy nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem: Jack megpróbálná. És bár ezt félig-meddig csak magamnak mondtam, David meghallotta. Hát persze - nyugtázta gúnyosan. - Mert Jack olyan tökéletes.
Legalább Jack kiáll a véleménye mellett - vágtam hozzá hevesen. Tudod, Jack egyszer légpisztollyal kilőtte a saját apja rendelőjének az ablakát, hogy tiltakozzon az ellen, hogy dr. Ryder olyan gyógyszereket használ, amelyeket állatokon teszteltek. Davidet nem hatotta meg a dolog. Tényleg? - jegyezte meg. - Hát ez elég ostoba húzás volt tőle. Nem értettem, hogy mondhatott David ilyet. És egyáltalán hogy juthatott eszébe ilyesmi? Na, igen - nevettem fel keserűen. - Tényleg elég ostoba dolog volt tőle, hogy kiállt az állatok bántalmazása ellen. Nem, nem az - védte meg az igazát Dávid hűvös hangon. - Elég ostoba dolog volt tőle, hogy olyasmi ellen tiltakozott, amivel életeket lehet menteni. Ha a tudósok nem próbálnák ki a gyógyszereket állatokon, mielőtt még embereken alkalmaznák őket, lehet, hogy csak tovább rontanák a betegségüket, sőt, még az is lehet, hogy belehalnának. Ez az, amit Jack szeretne? Csak pislogtam. Erre eddig még nem gondoltam. De hát - vont vállat Dávid -, Jack végül is... minek is nevezted? O, igen, Radikális. Lehet, hogy ez az, ami ellen a mai radikálisok lázadnak. Hogy a betegeket meggyógyítsák. Én nem tudhatom. Nyilvánvaló, hogy én híján vagyok az erkölcsi értékeknek. Aztán, mintha egy perccel sem tudna tovább megmaradni velem egy szobában - mintha az egyik rettenetes szendvicsfalatka lennék, vagy nem is tudom -, hátat fordított és otthagyott. Egyedül a sötétben. Én meg csak ültem ott, mint a vak, akinek Rebecca lefestett. És a legszomorúbb az egészben az volt, hogy kezdtem úgy érezni, Rebeccának igaza van. Mert annak ellenére, amit Susan Boone mondott, az volt az érzésem, hogy semmit sem látok. Semmit, de semmit a világon.
22 Amikor hazaértem a Fehér Házból aznap éjjel, legnagyobb meglepetésemre Lucy ott ült a nagyszobában, és az Elle egy példányát lapozgatta. Hát te meg mi a csodát csinálsz itthon? - fakadtam ki, mielőtt még meggondoltam volna. Nem tehetek róla. Nem láttam otthon Lucyt egyetlen szombat este sem a tizenkettedik születésnapja óta. - És hol van Jack? Talán, gondoltam, végre valahára szakítottak? Hogy látott engem egy másik sráccal Kris Parks buliján, Jack talán ráébredt végül, hogy mit is érez valójában irántam? De a nagyobb kérdés az volt, hogy ha ez így is van, miért nem érzem boldogabbnak tőle magam? Úgy értem, miért lett inkább hányingerem? Ha csak nem attól a szendvicsfalatkától, amit bekaptam, mielőtt még rájöttem volna, milyen rettenetes. Ó, Jack tévét néz a másik szobában - felelte Lucy unottan. Amint láttam, éppen a rá vonatkozó számmisztikai jóslatokat elemezte. - Valami könyvet kell elolvasnia angol órára... az Üvöltő szeleket. Hétfőre kell olvasónaplót írnia, de persze nem olvasta el. És megmondták neki, hogy ha megbukik angolból, akkor nem érettségizhet májusban. Levetettem a kabátomat, leraktam a nyakamból a csipkekendőt, és lehuppantam mellé a kanapéra. Akkor most azt olvassa? Nálunk? Istenem, dehogy! - tájékoztatott Lucy. - Éppen az megy a művészfilmek csatornáján. Én is belekezdtem, de hiába játszik benne Ralph Fiennes, egyszerűen nem bírtam tovább nézni. Hogy tetszik ez a szoknya? - lapozott az újság közepéhez. Nem rossz, azt hiszem. - Az agyam csigalassan forgott, annak ellenére, hogy nem ittam mást a Nemzetközi Gyermekfesztiválon, csak 7-Upot - Hol van anya és apa? Azon az izén vannak - Lucy visszabújt az újságjába. - Tudod, valami jótékonysági est az afrikai árvák javára, vagy mi a szösz. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy Theresa nem jött, mert Tito eltörte a lábát a hűtőszekrény pakolása közben, úgyhogy nekem kellett itthon maradnom, hogy Miss „ET telefon haza” fel ne robbantsa a házat. Ó, istenem! - Lucy leeresztette az újságot a kezében. - Ezt látnod kellene. Rebeccához átjött valami kis barátnője, hogy itt aludjon. Emlékszel, amikor Kris Parks jött hozzád aludni, és hajnalig Barbieztatok, vagy mit tudom én? Hát találd ki, mit csinál
Rebecca meg a barátnője? Műanyag építőjátékból DNS- szálat raknak össze. Hé, nézd ezt a kosztümöt! - mutatott rá Lucy egy képre. - Arra gondoltam, vehetnénk majd neked egyet az ünnepségre, amikor megkapod a kitüntetést mondta. - Tudod, már csak két hetünk van, hogy találjunk neked valami nagyon dögös szerkót. Anya azt mondta, a nagyitól hazafelé be kellett volna ugranunk valami ruházati raktáráruházba... Lucy - szóltam közbe. Nem tudom, mi késztetett erre. Hogy annyi ember közül pont Lucyval beszéljem meg a problémáimat. De valahogy előtört belőlem. Mint a láva, vagy nem is tudom, ami csak úgy dől kifelé a vulkánból. És ha már egyszer kitört, akárhogy igyekeztem, nem tudtam visszatuszkolni. És a legfurcsább az volt, hogy Lucy letette az újságot, és rám figyelt. Egyenesen a szemembe nézett, úgy figyelt, és meg sem szólalt, legalább öt percig. Általában természetesen nem osztom meg a magánéletem részleteit a nővéremmel. De mivel Lucy annyira otthonosan mozog az ilyen társasági kérdésekben, reméltem, esetleg ő tud némi fényt deríteni David különös viselkedésére - és talán az enyémre is. Persze arról nem meséltem semmit, hogy Jack az én lelki társam, meg ilyesmik. Csak a buliról beszéltem, meg arról, hogy milyen undok volt velem David a Nemzetközi Gyermekfesztiválon, és erről a különös frisson dologról, meg ilyenekről. Mikor befejeztem a mondókámat, Lucy csak a szemét forgatta. Istenem - szólalt meg. - Ha legközelebb ilyen eget rengető problémáid vannak, csak fordulj hozzám bátran, oké? Meglepetten néztem rá. Mi? - Úgy értem, éppen most tártam ki neki a lelkemet - no, jó, legalábbis a lelkem nagyobbik részét -, ő meg mintha csalódott lett volna, hogy a problémáim nem elég szaftosak. - Ezt meg hogy érted? Úgy értem, hogy teljesen egyértelmű, hogy mi folyik közted és David között. - Ezzel papucsostul feltette a lábát a dohányzóasztalra. Az lenne? - Furcsa mód a szívem ismét elkezdett hevesebben verni. - És mi lenne az? Mi folyik köztünk? Jaj, már! - jelentette ki Lucy. - Ezt még Rebecca is kitalálta. Pedig Rebeccáról még a saját elit sulijában is elismerik, hogy nullát konyít az emberi kapcsolatokhoz. Lucy! - Nagyon igyekeztem, hogy idegességemben ne üvöltsek. Áruld már el! Mondd már meg, mi folyik David és énköztem, vagy esküszöm az égre, hogy...
Istenem, nyugodj már le! - próbált lehiggasztani Lucy. - Máris megmondom. De meg kell ígérned, hogy nem csinálsz fesztivált. Nem fogok - ígértem. - Esküszöm. Jól van. - Lucy a körmét kezdte fixírozni. Észrevettem, hogy egészen friss a manikűrje. Minden egyes körme tökéletesen tojásdad alakú volt, és a végük hófehér. Az én körmeim persze soha nem voltak ilyen tiszták, mivel rajzolás közben szinte mindig megrekedt alattuk a grafitpor. Lucy mély levegőt vett. Aztán kifújta, és megszólalt: Szerelmes vagy belé. Döbbenten néztem rá. Mi? Hogy mi vagyok? Megígérted, hogy nem kapod fel a vizet - figyelmeztetett Lucy. Nem vagyok ideges - tiltakoztam. Pedig naná, hogy az voltam. Kiöntöttem neki a szívemet, erre ő mivel jön nekem? Hogy szerelmes vagyok Davidbe? Nem is tudom, van-e valami, ami ennél távolabb áll a valóságtól. De én nem vagyok szerelmes Davidbe! Istenem, Sam! - hördült fel Lucy, és a kanapé támlájának döntötte a fejét. - Még jó hogy, szerelmes vagy belé. Magad mondtad, hogy amikor rád mosolyog, úgy érzed, a szíved majd kiugrik a helyéből. És amikor a közelében vagy állandóan elpirulsz. És amióta olyan dühös rád, amiért úgy parádéztál vele Kris buliján, mint egy aranyhallal, amit épp akkor fogtál ki a randipatakból, azóta folyamatosan rosszul érzed magad. Mit gondolsz, Sam, mi ez az egész, ha nem szerelem? Frisson? - kérdeztem reménykedve. Lucy felkapta az egyik szaténpárnát a kanapéról és hozzám vágta. Ezt hívják szerelemnek, te eszetlen! - kiabált rám. - Minden, amit akkor érzel, ha Davidre nézel. Én ugyanezt érzem, amikor Jackre nézek. Hát nem fogod fel? Szerelmes vagy Davidbe. És ha jól értelmezem a jeleket, egészen biztosra le merném fogadni, hogy ő is pontosan ugyanígy érez irántad. Legalábbis így érzett, amíg, tudod, tönkre nem tetted az egészet. Természetesen nem mondhattam el neki, hogy mennyire téved. Nem mondhattam el neki, hogy lehetetlen, hogy szerelmes legyek Davidbe, amikor az ő barátjába vagyok beleesve, szinte az óta a pillanat óta, hogy először elhozta hozzánk. De el kellett ismernem, hogy nem is hangzott akkora... képtelenségnek. Úgy értem, ha figyelembe vesszük ezt az egész frisson dolgot. Akármennyire is szerettem Jacket, be kell valljam, hogy a szívem sohasem kezdett el kalapálni, amikor megláttam. Nem úgy, mint Davidnél. És soha nem éreztem
úgy, hogy nem tudok a szemébe nézni - bár az a halványkék szempár egy cseppet sem volt kevésbé gyönyörű, mint David zöld szeme. És hogy sokszor elvörösödöm, amikor Jackkel vagyok? Hát, az az igazság, hogy vörös hajú vagyok. Akárki mellett elvörösödöm. De aki mellett a legtöbbször önt el a pír, az David. És mi van azzal a dologgal, amiről David beszélt? Mármint hogy Jack, meg ez az egész lázongósdi... úgymond, hülyeség? Mert, ahogy most belegondoltam, tényleg hülyeség volt tőle, hogy kilövöldözte az apja rendelőjének ablakait, hogy valami olyasmi ellen tiltakozzon, ami, hát igen, lehet, hogy fájdalmat okoz az állatoknak, de segít a beteg embereken. És az, amikor meztelenül ugrált a Chevy Chase Country Club medencéjében? Akkor vajon mi ellen tiltakozott? A klub fürdőruhaviselést előíró szigorú rendelkezése ellen? Fogadni mernék, hogy igen sok ember jár a Chevy Chase Country Clubba, akik nem szívesen látnának ott meztelen fürdőzőket. Szóval akkor nem volt helyes, hogy előírták, hogy fürdőruhát kell viselni? De hát akkor mit jelent ez az egész? Lehetséges, hogy Lucynak igaza van? Van erre a dologra akár egy icipici esély is? Hogy valami módon kiszerettem Jackből, és beleestem Davidbe, anélkül, hogy ezt magam észrevettem volna... egészen mostanáig? És hogy lehet az, hogy rólam, Samantha Madisonról, aki eddig azt hittem magamról, hogy már mindent tudok, most hirtelen kiderül, hogy milyen kevés is az a minden? Még akkor is ezen gondolkoztam, amikor úgy nagyjából öt perc múlva magára hagytam Lucyt (aki tökéletesen meg volt elégedve magával, hogy megoldotta az összes problémámat) a nappaliban, és kimentem a konyhába, hogy magamhoz vegyek valami nassolnivalót, mivel a partin a kaja, hogy úgy mondjam, nem volt épp kielégítő. Képzelhetitek, mennyire kényelmetlenül éreztem magam, amikor éppen a pulykás szendvicsemet majszolgattam, amit épp akkor készítettem magamnak (fehér kenyér, csak majonézzel, semmi mással), és Jack belépett a konyhába. Ó, helló, Sam! - köszönt rám, és odasétált a hűtőhöz. - Nem is tudtam, hogy már itthon vagy. Milyen volt a parti? Lenyeltem a hatalmas darab szendvicset, amit akkor tömtem a számba, amikor Jack besétált. Öhm - nyögtem ki végül. - Jó volt. Vége az Üvöltő szeleknek? He? - Buzgón matatott a hűtőben. - Ja, nem, még nem. Csak reklám megy. Szóval, mi a pálya, Sam? - Előhúzott egy sárgarépát a zöldségtartóból,
és hangosan beleharapott. - Akkor most megy a képem New Yorkba, vagy mi van? Tudtam, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek megejteni ezt a beszélgetést. De abban bíztam, hogy talán utóbb. De végül is, gondoltam, akár túl is eshetünk rajta. Jack - kezdtem bele, és letettem a szendvicsemet. - Figyelj rám! De még mielőtt egy szót is szólhattam volna, Jack közbevágott. Tekintetében teljes hitetlenség tükröződött. Na, várjunk egy percet! Várjunk csak! Ne mondj semmit! Látom az arcodon. Nem én nyertem, ugye? Vettem egy mély, erőt adó levegőt, és felkészültem a fájdalomra, amely, jól tudtam, akkor tölt majd el, amikor kimondom azt a szót, amely akkora fájdalmat okoz majd Jack-nek. Nem - feleltem. Jack, tárva-nyitva hagyta a hűtő ajtaját, úgy lépett hátra. Nyilvánvaló volt, hogy megbántottam. És ezt életem végéig sajnálni fogom. De furcsa mód semmiféle fájdalmat nem éreztem. Egyáltalán nem. Pedig felkészültem rá. Abszolút felkészültem rá, hogy nagyon, nagyon fog fájni, hogy megbántottam őt. De semmi. Semmi, de semmi. Nada. Zéró. Sajnáltam, hogy megbántottam az érzéseit, de ettől én nem éreztem semmiféle fájdalmat. Ami különös volt. Igen különös. Mert hát hogy lehet, hogy megbántottam azt az embert, akit szeretek - a lelki társamat, akit örökre nekem szánt a sors , és nem éreztem, hogy fájdalom lüktet végig minden egyes idegszálamon? Ezt nem hiszem el! - találta meg a hangját végül Jack. - Ezt rohadtul nem hiszem el! Nem én nyertem? Te komolyan azt mondod, hogy nem én nyertem?? Jack - próbálkoztam még mindig a döbbenet hatása alatt, hogy egyáltalán nem sugárzott át rám semmi a fájdalmából. - Tényleg sajnálom. Csak hát, az a helyzet, hogy annyi remek pályamunka érkezett, és... Ezt nem tudom elhinni! - szólt közbe Jack. Illetve igazából nem is szólt. Hanem kiabált. Manet, aki azon nyomban megjelent a konyhában, amint meghallotta a hűtő ajtajának hangját, mindkét fülét felkapta Jack felemelt hangjára. - Ezt rohadtul nem tudom elhinni! Jack - futottam neki újra. - Ha tehetek valamit, hogy... Miért? - kiabálta Jack. Kék szeme hatalmasra kerekedett, és sütött belőle a düh. - Csak azt áruld el, Sam, hogy miért? Meg tudod ezt magyarázni? Meg tudod mondani, miért nem az én képem lett a kiválasztott?
Figyelj, Jack - mondtam lassan. - Egy csomó pályamunka érkezett. Úgy értem, hihetetlenül sok. Jack, ahogy elnéztem, még csak nem is figyelt rám. Csak mondta a magáét. Az volt a baj, hogy az én képem túl provokatív. Igen, csak ez lehetett. Mondd meg az igazat, Sam! Azért nem nyertem, mert mindenki azt gondolta a képemről, hogy túl provokatív, ugye? Nem akarják, hogy a más országokban élők lássák, hogy milyen közönyös a mai Amerika ifjúsága, ugye erről van szó? Hát, nem egészen - ráztam meg a fejem. Persze jobban tettem volna, ha csak annyit mondok, „Igen, ez volt a baj”, mert ez sokkal elfogadhatóbb lett volna Jack számára, mint a valódi ok, amit balga módon elárultam neki, mikor feltette a kérdést, hogy „Akkor miért?” Csak azért - mondtam (igyekeztem egy kicsit megvigasztalni, de ugyanakkor azt is akartam, hogy értse meg) -, mert nem azt festetted le, amit láttál. Jack először nem szólt egy szót sem. Csak meredten bámult rám. Mintha képtelen lett volna felfogni, amit hallott. Hogy micsoda? - szólalt meg végül, mint aki még mindig nem hiszi el, amit mondtam. Tudhattam volna. Észre kellett volna vegyem az apró jelet. De persze nem vettem. Nézd! - magyaráztam. - Ugyan már, Jack, ne csináld ezt! El kell ismerned, hogy nem azt festetted le, amit látsz, te csak nekiülsz, és csinálod ezeket a képeket az elidegenedett fiatalokról - és tényleg jók is, nehogy félreérts! De ezek nem valódiak, Jack. Az emberek, akiket lerajzolsz, nem igaziak. Még csak nem is ismersz ilyen fiatalokat. Ez olyan, mint... mint amikor én odabiggyesztettem azt az ananászt. Szép, meg jó, meg minden, csak éppen nem őszinte. Nem igazi. Úgy értem, a szobád ablakából te nem látsz rá semmiféle éjjelnappali parkolójára, sőt, még az is kétséges, hogy akár egy szemeteskukát is látsz-e. - Persze egészen pontosan nem tudhattam, mit lát Jack a szobája ablakából. Csak tippeltem a szemetessel kapcsolatban. De valószínűleg nagyon közel jártam az igazsághoz, mert sikerült teljesen felbőszítenem Jacket. Nem azt festettem, amit látok? - hörögte. - Nem azt festettem, amit látok? Mi a fenéről beszélsz?? H-hát - dadogtam, teljesen meghökkentem a reakcióján. - Hát, tudod. Arról, amit Susan Boone mondott. Hogy azt rajzold, amit látsz, ne azt, amit tudsz.
Sam! - Jack már üvöltött. - Ez nem valami rohadt rajzóra! Ez volt az én lehetőségem, hogy eljusson a művem New Yorkba! És te azért utasítottad el, mert nem azt festettem le, amit látok? Mi a fene van veled? Hé! - Egy ismerős hang törte meg a Jack és közöttem beállt feszült csendet. Felnéztem, és Lucyt pillantottam meg az ajtóban. Bosszúsnak tűnt. Mi a csoda folyik itt? - tudakolta. - Az egész házban hallani lehet a kiabálásodat. Mi történt? Jack felém bökött. Szemmel láthatólag annyira felbosszantotta magát, hogy már a szavakat sem találta, hogy elmesélje a barátnőjének, mit tettem. Azt... azt... - dadogta -, azt mondja, ho-hogy nem azt festettem, amit látok! Lucy pillantása Jackről rám vándorolt, aztán vissza. Aztán felhúzott szemöldökkel csak annyit mondott: Jack, ha kérhetném, összeszednéd magad végre? Aztán odatrappolt hozzá, megragadta a karját, és kiterelte a konyhából. Jack pedig csak kábán hagyta. De nem Jack volt az egyetlen, aki teljesen le volt taglózva. Hanem én is. És nem amiatt, hogy úgy rám kiabált. És nem is amiatt, hogy akármennyire is lelki társak vagyunk, meg minden, egyetlen pillanatra sem éreztem át Jack fájdalmát, amikor elmondtam neki a rossz hírt. Nem. Az ok, amitől teljesen kiütve éreztem magam, az az volt, ami akkor történt, amikor Jack beesett a konyhába, amikor ijedtemben a számba tömtem azt a szendvicset, mert egyáltalán nem számítottam rá, hogy megjelenik. Belépett a konyhába, széles válla kitöltötte az ajtót... És a szívem nem kezdett el kapálózni. A pulzusom sem vert hevesebben. Nem akadt el a lélegzetem, és még csak halvány pír sem öntötte el az arcomat. Mikor Jack belépett a konyhába, egyetlen olyasmi sem történt, ami akkor szokott, amikor meglátom Davidet. Nem volt semmiféle frisson. Sőt, még csak halvány nyoma sem. Ami csak egyetlen dolgot jelenthetett: Lucynak igaza volt. Davidbe vagyok szerelmes. Davidbe, akinek az apja ki nem állhat, mivel szembeszálltam vele ebben a festmény dologban. Davidbe, aki a margarétás sisakot adta nekem, és aki azt mondta, tetszik neki a bakancsom, és belevéste a nevem a Fehér Ház egyik ablakpárkányába. Davidbe, aki, egészen biztos vagyok benne, hogy soha többé nem akar látni engem, tekintve, hogy arra használtam őt, hogy féltékennyé tegyem
Jacket. Davidbe, aki mindvégig a tökéletes srác volt számomra, csak én túlságosan ostoba - és túl vak - voltam, hogy észrevegyem. Hirtelen a pulykás szendvics, amin rágódtam, már nem is ízlett annyira. Sőt, kifejezetten vacaknak tűnt. És minden egyes falat, amit lenyeltem, mintha rögtön visszakívánkozott volna. Mit csináltam? Mit csináltam? De ami most még fontosabb... Mit fogok most csinálni?
Napló A tíz legfőbb ok, amiért valószínű, hogy fiatalon fogok meghalni (na nem mintha ez akkora tragédia lenne az adott körülmények között): 10. Balkezes vagyok. Kutatások bizonyítják, hogy a balkezes emberek tíz-
tizenöt évvel korábban halnak, mint a jobbkezesek, annak az egyszerű ténynek köszönhetően, hogy az egész világot, az autóktól azokon a padokon keresztül, amelyeknél az iskolai teszteket írjuk, egészen a pénzfelvevő automatákig, mindent a jobbkezesekre terveztek. Egy idő után mi, balkezesek, végül feladjuk a harcot, és inkább beadjuk a kulcsot, mint hogy megpróbálunk még egyszer abba a nyomorult spirálfüzetbe írni, amelynek a drótjai folyamatosan a csuklónkba fúródnak. 9. Vörös hajú vagyok. A vörös hajúaknak nyolcvanöt százalékkal nagyobb az esélyük arra, hogy bőrrákot kapjanak, mint bárki másnak a világon. 8. Alacsony vagyok. Az alacsony emberek korábban halnak, mint a magasak. Senki sem tudja, hogy miért van ez, de azt hiszem, talán ahhoz lehet valami köze, hogy az olyan alacsony növésűek, mint én, nem érik el a létfontosságú anti-oxidánsokat tartalmazó flakonokat a boltban, mivel azokat mindig a legmagasabb polcra teszik. 7. Nincsen olyanom, hogy életem párja. De tényleg. Azok az emberek, akik romantikus kapcsolatban élnek, egyszerűen később halnak, mint az egyedülállók. 6. A városban lakom. Kutatások bizonyítják, hogy azok az emberek, akik olyan sűrűn lakott városokban élnek, mint Washington, hamarabb távoznak az élők sorából, mint azok, akik olyan vidékeken laknak, mint például Nebraska: köszönhetően a rákkeltő anyagok magas koncentrációjának, amelyeket a buszok pöfögnek ki magukból, illetőleg bandaháborúkban időről időre elsülő pisztolyok káros hatásának. 5. Túl sok vörös húst eszem. Tudjátok, kik élnek mindenki közül a legtovább? Azok a népek, akik olyan helyeken élnek, mint Szibéria, és nem esznek mást, csak joghurtot és búzacsírát. De komolyan. Nem hiszem, hogy ők vegetáriánusok lennének, egyszerűen csak nem jutnak húshoz, mert az összes tehenük halálra fagyott. Mindenesetre náluk igen valószínű, hogy százhúsz évig is elélnek.
* Én ki nem állhatom a joghurtot, a búzacsírát meg, ha lehet, még jobban utálom, és mindennap legalább egyszer hamburgert eszem. De többször is ennék, ha rá tudnék venni valakit, hogy megcsinálja nekem. Úgyhogy már halottnak is vagyok nyilvánítva. 4. Középső gyerek vagyok. A középső gyerekek korábban halnak, mint idősebb és fiatalabb testvéreik, az örökös mellőzés következtében. Ugyan még sosem láttam olyan írásos dokumentumot, amely ezt az elméletemet alátámasztaná, de én meg vagyok róla győződve, hogy így van. Ez egy olyan felfedezés, amin nem csodálkoznék, ha hamarosan viszonthallanám a híradóban, vagy ilyesmi. 3. Nem vagyok vallásos. A szüleim abszolút hanyagolták a vallásos nevelésünket, hála önző, szabadelvű gondolkodásuknak. Csak mert ők nem biztosak abban, hogy Isten létezik, mi már nem is járhatunk templomba. Miközben statisztikai kimutatás van arra, hogy a templomba járók hosszabb és boldogabb életet élnek, mint ateista társaik. * Es hadd kérdezzem meg, vajon hol tartják majd a temetési szertartásomat, ha meghalok? Bárcsak a szüleim jobban belegondoltak volna, mielőtt belementek ebbe a „hagyjuk, hogy a gyerek maga döntse el, miben akar hinni” dologba. Könnyen lehet, hogy mire egyáltalán felderítem a hitbéli lehetőségeimet, már rég halott leszek. Bár ebben a pillanatban erősen hajlok a hinduizmus felé, mert abszolút hiszek a reinkarnációban. Másfelől viszont, kétlem, hogy le tudnék mondani a hamburgerhúsról, szóval lehet, hogy ez némi problémát fog jelenteni. 2. Kutyát tartok. Bár a kutyatulajdonosok általában tovább élnek, mint a nem kutyatulajdonosok, a legtovább azok élnek, akiknek macskájuk van. Nagyon valószínű, hogy annak köszönhetően, hogy Manet egy kutya, öt-tíz évvel korábban fogok elhalálozni, mintha macskát tartanék. De az első és legfőbb ok, amiért valószínű, hogy fiatalon fogok meghalni: 1. Összetört a szívem. De tényleg összetört. Minden jel erre mutat. Nem tudok aludni, nem tudok enni - még a hamburger sem esik jól. Ahányszor a telefon megszólal, a pulzusom az egekbe szökik. De sosem engem keresnek. Es sohasem ő. Tudom, hogy minden az én hibám - mindent én tettem tönkre. De ettől még nem érzem jobban magam. Még ha magamnak is okoztam ezt a sebet, attól még ott van. * Es az az igazság, hogy az emberek nem igazán képesek összetört szívvel
működni. Úgy értem, persze, képes vagyok élni David nélkül. De milyen élet lenne ez? Egy üres lufi semmi más. Egy karnyújtásnyira volt tőlem a tökéletes szerelem lehetősége, és én elpasszoltam. ELPASSZOLTAM! Annak köszönhetően, hogy bár nyitva volt a szemem, mégsem láttam. Mégsem láttam a világon semmit. Két hetet adok magamnak, és végem.
23 Ott álltam Susan Boone háza előtt a teraszon, és nagyon nyomorultul éreztem magam. De hát tulajdonképpen egész életemben nagyon nyomorultul éreztem magam, szóval ez nem volt túl nagy meglepetés. Azzal a különbséggel, hogy általában minden különösebb ok nélkül szoktam ilyen szerencsétlenül érezni magam. Most pedig jó okom volt rá. És ez az ok az volt, hogy ott álltam Susan Boone háza előtt a teraszon, abszolút hívatlanul, egy vasárnap délután, és vártam, hogy valaki kinyissa az ajtót, de senki sem jött. És úgy éreztem, ha valaki végül ajtót is nyit, az majd jól a fejemhez vágja, hogy „Neked is több eszed lehetne annál, mint hogy megjelensz valaki ajtajában, anélkül, hogy előtte felhívnád!” És minden joguk meg is lenne arra, hogy ezt mondják, hiszen, természetesen, nem telefonáltam előbb. De attól féltem, hogy ha felhívnám Susan Boone-t, akkor megkérdezné, hogy „Nem beszélhetjük ezt meg kedden az órán, Sam?” De én nem várhattam keddig. Még ma beszélnem kellett Susannel. Mert a szívem épp megszakadt, és szükségem volt valakire, aki megmondja, mit tegyek. Apa és anya abszolút alkalmatlanok erre. Ez az egész csak jól megkavarta őket. És Lucy sem segített. Csak annyit mondott: „Vegyél fel egy jó kis szűk miniszoknyát, menj oda, csengess be, és mondd azt, hogy sajnálod. Istenem, mi vagy te, valami értelmi fogyatékos?” Rebecca csak összeszorította a száját, és közölte: „Én megmondtam”, Theresa pedig még mindig Titónál volt. Semmi értelme nem lett volna akár csak megkérdezni is Catherine-t, az ő fejét most csak egy dolog töltötte be: Paul. Ott álltam Susan Boone háza előtt a teraszon, anélkül, hogy előtte felhívtam volna. Sokkal nehezebb lerázni valakit, ha az illető már ott áll a teraszodon, mintha csak felhívna telefonon. Ezt megtanultam a riporterek példáján, akik velem szerettek volna beszélni. Nincs rosszabb érzés annál, mint amikor ácsorogsz egy ajtó előtt, várván, hogy valaki majd kinyitja, amikor tudod, hogy az illető valószínűleg nyomban az orrodra is vágja majd... ...ha csak nem az, ha öt franciakenyérrel a hátizsákodban teszed ugyanezt. Kenyér nélkül is elég nyomorultul éreztem volna magam, de így, a bagettekkel a zsákomban aztán tökéletes volt az érzés. De hát csak kellett hoznom valamit. Úgy értem, nem jelenhetsz meg valaki ajtajában, csak úgy hívatlanul, ráadásul üres kézzel. És persze, el kell
ismernem, egy kicsit lekenyerezésnek szántam, de szó szerint. Mert még sosem hallottam olyat, hogy valaki nemet mondott volna a Kenyereslady bagettjére. Reménykedtem benne, hogy akárki is nyit ajtót, megérzi majd az illatát, és rögtön beinvitál. Nem mintha nem kellett volna hét poklot megjárnom, hogy megszerezzem a kenyereket. Igen korán kellett felkelnem, hogy elrángathassam Manet-t pont az ellenkező irányba, mint amerre sétálni szoktunk, amely ötlet egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Minduntalan vissza akart ráncigálni a park felé, míg én kitartóan húztam magam után a Kenyereslady háza felé. Az akció következtében aztán egész nap fájlaltam a karom. Manet majdnem annyit nyom, mint én, azt hiszem. És az is kiderült, hogy a Kenyereslady vasárnap reggelenként bizony nem kel fel 8 óra előtt. Igen szexi neglizsében nyitott ajtót (már ahhoz képest, hogy férjes asszony). De úgy tűnt, nem találja különösnek, hogy ott dörömbölök az ajtaján és bagettet követelek aznap délutánra. Igazából úgy láttam, inkább örül, hogy valakinek ennyire ízlik, amit süt. És időben el is hozta, hála istennek. Öt aranyló franciakenyeret, olyat, amilyet sehol nem kapsz Washingtonban. Szinte már én is megéheztem az illatától. De csak szinte. Aztán kiderült, hogy az olyan embereknek, akiknek összetört a szíve, tényleg elmegy minden étvágyuk. Aztán természetesen következett a „közlekedjünk a metrón a hátizsákunkból kikandikáló öt tűzforró franciakenyérrel” című műsor. Hát nem épp az az élmény volt, amelyet szívesen megismételnék. Különösképp, mert a National Geographic épp a városban tartott ifjúsági találkozót, és az összes metrókocsi tele volt ezekkel a tízgyermekes famíliákkal, akik mind citromsárga pólóban feszítettek, melyek felirata mindenkit arra szólított fel, hogy „Kérdezz bátran a National Geographicról”, amit természetesen még csak véletlenül sem tettem. De az összes kis szőke gyerek a szüleit nyaggatta: „Mami, hová viszi az a lány a kenyeret?”, amire a szülők csak annyit mondtak, hogy „Csend legyen már!” Szerencsére senki sem ismert fel, hogy én vagyok az a lány, aki megmentette az elnököt, mert Lucy egyik iskolai baseballsapkáját húztam a fejembe, és alátűrtem az összes hajamat. De azért a National Geographic egyik apró hőse csak gyanakodva kezdett méregetni, majd egy idő után odahajolt a barátjához és a fülébe sugdosott, aki aztán szintén szemügyre vett, majd mondott valamit a mamájának. Szerencsére addigra már megérkeztünk ahhoz az állomáshoz, ahol Susan Boone-hoz kellett leszállni, úgyhogy végre kimenekülhettem a kocsiból, és
sorsukra hagyhattam a National Geographic ifjú titánjait, bármi is legyen az a sors. Sokat kellett sétálnom a metróállomástól Susan Boone házáig, de ezt az időt arra használtam, hogy az engem ért csapásokon elmélkedjek, amelyekből nem is volt kevés. Mire odaértem a hatalmas kék ház teraszának, hófehérre festett korlátjához, amelyen számos szélcsengettyű csilingelt, már nem sok választott el attól, hogy sírva fakadjak. De hát, végül is, miért ne tehetném? Csak a végtelen kétségbeesés vitt rá arra, hogy Susan Boone tanácsát kérjem bármiben is. Úgy értem, egészen egy pár héttel ezelőttig, ki nem állhattam őt. De legalábbis nagyon nem kedveltem. Most pedig furcsa mód úgy éreztem, ő az egyetlen, aki meg tudja mondani nekem, hogy mivel rontottam el mindent ilyen rettentő nagyon, és hogy mit tehetnék, hogy rendbe hozzam a dolgot. Úgy értem, ha megtanította nekem, hogyan lássak, akkor talán azt is meg tudja tanítani, hogy hogyan birkózzak meg mindazzal, amit látok, most, hogy így felnyitotta a szememet. De be kell valljam, hogy e meggyőződésem ellenére, mikor végül meghallottam a lépteket közeledni - és megütötte a fülemet Joe ismerős károgása - odabentről a házból, legszívesebben elszaladtam volna. De még mielőtt menekülőre foghattam volna a dolgot, láttam, hogy a bejárati ajtó ablakán lévő csipkefüggöny kissé elmozdul, és Susan Boone kék szeme kukucskált ki a résen. Aztán hallottam, hogy kattan a zár. Eztán már csak azt láttam, hogy Susan Boone ott áll, festékfoltos overallban, hosszú fehér haja két copfba fonva, és meglepetten nézett rám. Samantha? - csodálkozott. - Hát te mit keresel itt? Lekaptam a hátamról pakkomat, és gyorsan előhúztam belőle a bagetteket. Csak errefelé jártam, és gondoltam, beköszönök. Kér egy kis kenyeret? Nagyon finom. Az utcánkban lakó hölgy süti. Oké, elismerem, csak locsogtam összevissza. Egyszerűen nem tudtam, mit tegyek. Úgy értem, nem kellett volna idejönnöm. Abban a pillanatban, amikor megláttam Susant, tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm. Őrültség volt tőlem. Őrült és ostoba ötlet. Úgy értem, miért érdekelnék Susan Boone-t az én problémáim? Ő csak a rajztanárom, könyörgök! Mit képzeltem én, hogy a rajztanáromtól akartam tanácsot kérni az életemről? Susan vállán ott ült a varjú, és a szokásos módján köszöntött: Helló, Joe! Helló, Joe! - károgott rám. Nem hiszem, hogy felismert volna a baseballsapka alá tűrt hajammal. Susan Boone halványan elmosolyodott, hátrébb lépett, és azt mondta: Hát akkor, gyere be, Sam. Kedves tőled, hogy, ööö, hoztál nekünk
bagettet. Így hát bementem Susanhez. Amikor átléptem a küszöböt, egyáltalán nem lepődtem meg, hogy azt láttam, hogy a lakása is hasonló stílusban van berendezve, mint a műterme. Úgy értem, egy csomó kényelmesnek tűnő régi bútora volt, de leginkább az fogott meg, hogy mindenfelé vásznakat támasztott a falnak, és a levegőben vastagon áradt a terpentin szaga. Köszönöm - mondtam. Beljebb mentem, és levettem a sapkámat. Abban a pillanatban Joe Susan válláról átröppent az enyémre, és boldogan felkiáltott: „Okos madár! Okos madár!” Joseph! - figyelmeztette Susan Boone. Aztán beinvitált a konyhába egy csésze teára. Úgy tettem, mintha nem akarnám feltartani, meg semmi, bocsánatot kértem a zavarásért, és azt mondtam, hogy igazán csak egy percet maradok. De Susan csak mosolygott, és nem volt más választásom, követnem kellett a világos, napfényes konyhába, amelynek a falát kékre festették - ugyanolyan kékre, amilyen Susan szeme. Ragaszkodott hozzá, hogy főz egy teát, és úgy is tett, de nem bögrében, mikróban, hanem hagyományos módon, felrakott egy teáskannát a tűzhelyre. Míg a víz felforrt, szemügyre vette a bagetteket, és úgy tűnt, kedvére valónak találja. Elővett egy kis vajat, és egy kis bödön házi készítésű lekvárt, és a tömör, keményfa asztalra tette, amely ott állt a hatalmas, régimódi konyha közepén. Aztán letörte az egyik kenyér sarkát, csak hogy megkóstolja, és igen meglepettnek tűnt, mert a kenyér héja, mely mintha már azelőtt is vajas lenne, hogy megkennék, szinte elolvadt a szájában. Hmmm - szólalt meg Susan. - Ez nagyon finom. Nem is ettem ilyen jó franciakenyeret, tulajdonképpen azóta, amióta utoljára Párizsban jártam. Ezt tényleg örömmel hallottam. Néztem, amint tör egy újabb darabot, és azt is megeszi. Szóval - kérdeztem -, hogy telt a Hálaadás? - Ez elég buta kérdésnek tűnt, ilyesmiről csak, hogy úgy mondjam, unalmas emberek szoktak beszélgetni, nem a művészek. De hát mi mást kérdezhettem volna? És Susan szerencsére nem is vette sértésnek. Jól, köszönöm szépen. És nálatok? Ó - feleltem. - Jól. Aztán elhallgattunk. Tulajdonképpen nem volt kínos a csend, de akkor is. Mégis csak ültünk ott, és nem szóltunk semmit. Csak a kannában fortyogó víz bugyborékolása hallatszott, és Joe halk károgása, miközben megállás nélkül tollászkodott. Aztán Susan megtörte a csendet.
Nagy terveim vannak, hogy mit csináljunk a stúdióval idén nyáron. Komolyan? - lélegeztem fel, hogy valaki végre megszólalt. Komolyan. Azt tervezem, hogy mindennap nyitva lesz a műterem, tíztől ötig, hogy az olyanok, mint te, meg David bejöhessetek, és rajzolgathassatok egész nap, ha úgy tartja kedvetek. Mint valami művészeti táborban, vagy ilyesmi. Nem árultam el, hogy szerintem enyhén szólva is kétséges, hogy David odamenne - akkor legalábbis semmiképp, ha tudná, hogy én is ott vagyok. Ehelyett csak annyit mondtam: Nagyszerű. Ebben a pillanatban a teáskanna fütyülni kezdett. Susan Boone felállt, hogy elkészítse a teát. Aztán felém nyújtott egy sötétkék bögrét, amelyen a „Matisse” felirat díszelgett, magának pedig megtartott egy citromsárgát, amelyen az állt, hogy „Van Gogh”. Miután visszaült az asztalhoz, a két kezébe fogta a bögrét, úgy, hogy a gőz szinte beburkolta az arcát. Nos, Samantha, miért nem mondod el, mit keresel itt valójában, így vasárnap délután? Arra gondoltam, tudjátok, hogy nem is mondom el. Csak sumákolok valami olyasmit, hogy „De tényleg, csak a nagymamámhoz igyekeztem”, vagy valami hasonlót. De ahogy rám nézett, volt valami a tekintetében, ami arra kényszerített, hogy őszinte legyek. Nem tudom, mi volt az, de hirtelen, ahogy ott ültem, és a teafilter kis címkéjével szöszmötöltem, az egész történet csak úgy kibukott belőlem. Csak úgy előtört, ott az asztalnál, miközben Joe a vállamon ücsörgött, és valahonnan a házból klasszikus zene szűrődött ki halkan. És mikor mindent elmondtam - mindent, Davidról, Jack-ről, A szobám ablakából versenyről, Maria Sanchezről és David apjáról - azzal fejeztem be, hogy mindennek a tetejébe, tegnap este rájöttem, hogy Dolley Madison egyetlen gyereke, aki túlélte a csecsemőkort, az első férjétől volt. James Madisontól nem is született gyermeke. Úgyhogy egészen bizonyosan nem vagyok a rokona. Még igen távolról sem. Mikor a végére értem a hosszú mondókámnak, csak ültem ott, és bámultam a teámat. Persze nem igazán láttam, mert a szemem, hogy úgymond, kissé párás volt. De szilárdan elhatároztam, hogy nem fogok sírni. Mert az már tényleg nevetséges dolog lett volna, még annál is sokkal nevetségesebb, mint a metrón való közlekedés, a hátizsákomból kikandikáló öt franciakenyérrel. Susan, aki néma csendben hallgatta végig, míg az összes problémámat
ecseteltem neki, most belekortyolt a teájába, és teljesen nyugodt csak ennyit mondott: De Samantha, hát nem veszed észre? Már régen tudod, hogy mit kell tenned. David már elmondta neked. Felemeltem a tekintetemet a teámról, és Susanre meredtem az asztal másik oldalán. Joe a vállamon a csőrébe csippentett egy hajtincsemet, és úgy tett, mintha csak úgy játszana vele, bár mindketten tudtuk, hogy az első adandó alkalommal, amikor úgy hiszi, nem figyelek, megpróbálja majd hirtelen kitépni, aztán nyomban menekülőre veszi a dolgot. Ööö, miről beszél? - értetlenkedtem. - David nem mondott mást, csak azt, hogy nem beszél az apjával Maria Sanchezről. Igen, ezt mondta - bólogatott Susan. - De te nem igazán figyeltél rá, Sam. Hallottad, amit mond, de nem figyeltél rá. Hatalmas különbség van aközött, hogy hallasz valamit, meg hogy figyelsz rá, legalább akkora, mint aközött, hogy látsz valamit, vagy tudsz dolgokat. Látjátok? Ezért éreztem úgy, hogy ide kell jönnöm. Mert ezt nem tudtam. Mármint azt, hogy különbség van aközött, hogy hallok valamit, vagy, hogy figyelek rá. Ugyanúgy, ahogy azt sem tudtam, hogy nem mindegy, hogy látom, vagy tudom a dolgokat. David - folytatta Susan - azt mondta, hogy neked is van jogod a szabad véleménynyilvánításhoz, csakúgy, mint bármely más amerikai állampolgárnak. Igen - bólintottam. - Tehát? Tehát - jelentette ki Susan olyan hangsúllyal, amelyet nem teljesen értettem. - Neked is van jogod a szabad véleménynyilvánításhoz, Samantha. Csakúgy, mint bármely más amerikai állampolgárnak. Oké - feleltem. - Ez világos. De nem értem, ennek mi köze ahhoz, hogy... És akkor, hirtelen, megértettem. Nem tudom, hogyan vagy miért. De egyszerre csak megvilágosodott előttem, mire gondolt Susan - és persze David. De amikor megértettem, nem akartam elhinni. Jaj, nem! - nyögtem ki elakadt lélegzettel - és nem csak amiatt, mert Joe végre elhatározta magát, kicsippentette egy hajtincsemet, és diadalittasan felröppent vele a hűtőszekrény tetejére. - Csak nem gondolja, hogy komolyan úgy értette? Susan tört egy újabb darab kenyeret. David általában komolyan gondolja, amit mond, Sam. Ő nem valami
politikus fajta. Nem túl valószínű, hogy az apja nyomdokait követné majd. Építész szeretne lenni. Tényleg? - Ez nekem újdonság volt. Kezdtem rájönni, hogy igazából semmit sem tudok Davidről. Úgy értem, azt tudtam, hogy szeret rajzolni, és hogy tehetséges is. És persze tudtam a hatalmas salátavilláról is. De úgy tűnt, nagyon sok minden van még, ami rejtve maradt előttem. És ettől még rettenetesebben éreztem magam. Mert az volt az érzésem, hogy túl késő, már soha nem is fogom megtudni. Mármint ezeket a dolgokat Davidról, úgy értem. Igen - felelte Susan Boone. - Azt hiszem, könnyű elfogadni, miért is nem szeretne beleavatkozni az apja dolgaiba. Mert nagyon nem szeretné, ha az apja ugyanúgy beleavatkozna az övéibe. Húha! - Csak ennyit tudtam mondani. Még mindig szédültem a korábbi megvilágosodásomtól. - Úgy értem... húha. Igen - dőlt hátra Susan Boone a széken. - Húha. Szóval akkor már látod, Sam. És ez mindvégig ott volt az orrod előtt. Mármint mi? - szaladt fel a szemöldököm. Az, amit akartál - válaszolta Susan. - Csak egy kicsit ki kellett nyitnod a szemed, hogy észrevedd. És lám, ott volt. És lám, ott volt. És tíz perccel később - bár még azt is nehezen hittem el, hogy egyáltalán ott vagyok - még mindig Susan Boone-nal cseverésztem, azzal a nővel, aki nemrégen azt vágta a fejemhez, hogy csak tudom a dolgokat, de nem látok, amikor a konyha hátsó ajtaja hangosan kivágódott. Egy nagydarab ember lépett be az ajtón, hosszú haja lófarokba kötve a tarkóján, kezében a közértben teletömött papírzacskókkal. Hatalmas, felkunkorodó bajusz ékesítette az arcát. Tekintetében meglepetés tükröződött. Ööö - szólalt meg. A kíváncsi, de barátságos kék szempár rám szegeződött. - Helló. Helló - köszöntem vissza, és azon gondolkoztam, vajon ő Susan Boone fia? Úgy húsz évvel fiatalabbnak tűnt nála. Susan sohasem beszélt róla, hogy férje vagy gyerekei lennének. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy csak ő meg Joe vannak. De lehet, hogy megint csak hallottam, amit mondanak, de nem figyeltem igazán. Pete - mondta Susan -, ő Samantha Madison, az egyik tanítványom. Samantha, ő Pete. Pete letette a zacskókat. Farmernadrágot viselt, rajta egy pár feszes, bőr
rodeós nadrág, olyan, amilyet a cowboyok és a Pokol Angyalai hordanak. Mikor kezet nyújtott, láttam, hogy a karjára egy Harley Davidson embléma van tetoválva. Nagyon örülök - rázta meg a bal kezemet, mivel a jobbon még mindig rajta volt a gipsz. Aztán a pillantása a bagettre vándorolt. - Hé, ez jól néz ki! Pete közelebb húzott egy széket, és csatlakozott hozzánk. És kiderült, hogy egyáltalán nem Susan fia. Hanem a barátja. Ami jól mutatja, hogy Susan Boone-nak egy dologban biztos igaza volt: előfordul, hogy amire vágysz, ott van az orrod előtt. Csak ki kell nyitnod a szemed, hogy észrevedd.
24 Candace Wúra esett a választásom. Lucy úgy gondolta, találhattam volna valaki ismertebbet is, mondjuk Barbara Walterst vagy Katie Couricot. De én Candace-t akartam, mert olyan kedves volt hozzám, amikor leestem a pódiumról ott a kórházban, a sajtótájékoztatón. És Candace igen keménynek bizonyult. Nem dőlt be semmiféle süket dumának. Amikor Andy, a Fehér Ház sajtófőnöke közölte, hogy semmilyen körülmények közt nem engedélyezi, hogy bevonuljon az irodájába a filmes stábjával, és lefotózza Maria Sanchez festményét, közölte vele, hogy a Fehér Ház nem magánterület. Hanem az Amerikai Egyesült Államok polgárainak tulajdona, és, mint amerikai állampolgárnak, neki és a forgatócsoportjának éppen annyi joga van ott tartózkodni, mint Mr. White-nak. Ha csak, ugyebár, nincs valami rejtegetnivalója. Végül Mr. White feladta, én pedig megmutattam Candace-nek az összes képet, köztük Angie Tuckerét is. Elmondtam, hogy Angie képe nagyon szép, meg minden, de én akkor is Maria Sanchezét választottam. És igaz, Samantha - kérdezte Candace a kamerák előtt, épp ahogyan aznap délelőtt elpróbáltuk, amikor találkoztunk, azután, hogy felhívtam az irodáját -, hogy az elnök azt mondta neked, hogy válassz egy másik képet, olyat, amelyik nem ilyen politikai színezetű? És akkor én elmondtam azt a mondatot, amelyet egész reggel gyakoroltam. Az az igazság, Miss Wu, hogy szerintem az elnök nincs tisztában azzal, hogy az amerikai fiatalokat egyáltalán nem csak az érdekli, hogy melyik szám az első a videó toplistán. Mi törődünk a világ dolgaival. Szeretnénk, ha meghallanák a hangunkat. Az ENSZ által meghirdetett, A szobám ablakából nemzetközi rajzkiállítás, tökéletes fórumot nyújt arra, hogy a világ minden táján élő tizenévesek, kifejezzék aggodalmaikat a világ problémáival kapcsolatban. Véleményem szerint nem lenne helyes, ha elnyomnánk ezeket a hangokat. Amire Candace azt felelete (éppen ahogyan megbeszéltük, annak fejében, hogy exkluzív jogokat adtam a csatornájuknak, a mind ez idáig egyetlen tévés interjúm sugárzására): Úgy érted, az az ember, akinek olyan hősiesen megmentetted az életét, még annyit sem enged meg neked, hogy mint az ENSZ gyermeknagykövete, önálló döntést hozz, a hatáskörödbe tartozó kérdésben?
Diplomatikusan csak ennyit válaszoltam: Nos, lehetséges, hogy vannak olyan megfontolandó nemzetközi tényezők, amelyekkel mi nem vagyunk tisztában, vagy ilyesmi. Ezután Candace elvágó mozdulatot tett a kezével az álla alatt, és bejelentette: Oké, fiúk, ennyi! Pakoljunk össze, és irány a kórház! - ahová még aznap mennem kellett, hogy levegyék a gipszet a kezemről. Várjanak egy pillanatot! - szaladt utánunk a Fehér Ház sajtófőnöke. Várjanak csak még egy percet! Biztos vagyok benne, hogy nem lesz rá szükség, hogy bemutassák ezt a kis konfliktust. Bizonyára meg tudjuk ezt oldani valahogy az elnökkel... De Candace sehová sem jutott volna ebben a gyilkos hírszerkesztői bizniszben, ha csak álldogálna, és tétlenül várná, hogy a dolgok megoldódjanak. Összeszedette a holmikat Martyval és a többi filmessel, aztán mindannyiunkat gyorsan kiterelt az irodából, mielőtt még annyi elhangozhatott volna, hogy „A reklám után visszajövünk”. Azután, hogy levették a gipszemet, hazamentünk, és Candace épp egy-két - ahogy ő fogalmazta - „töltelékjelenetet” vett fel, rólam és Manet-ról, ahogyan az ágyon hempereg, mikor Theresa izgatottan berontott a szobába, és a fülembe súgta: Samantha? Az elnök keres. Mindenki megdermedt - Candace, aki éppen néhány szépségápolási trükköt vitatott meg Lucyval, akit teljesen feldobott ez az egész hírszerkesztői téma, amely arról szól, hogy jól kell kinézned, és véleményt kell nyilvánítanod különböző dolgokról. Rebecca, aki azzal foglalatoskodott, hogy jegyzeteket készített az egyik világosító srác tanácsaiból, hogy hogyan viselkedhetne egy kicsit úgy, ahogyan a többi normális ember; és az operatőrök, akik, ha engem kérdeztek, túlságosan is közeli érdeklődést mutattak az egyik Gwen Stefani poszterem iránt. Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt, míg én lemásztam az ágyról, és átvettem Theresától a telefont. Halló! - szóltam bele. Samantha! - kiabálta az elnök olyan hangosan, hogy el kellett tartanom a kagylót a fülemtől. - Mit kell hallanom? Hogy azt hiszed, nem támogatom a választásodat azzal az ENSZ rajzkiállítással kapcsolatban? Hát, uram - feleltem -, az a helyzet, hogy én úgy gondolom, hogy a legjobb kép, amely beérkezett, az Maria Sanchezé, San Diegóból, de úgy vettem ki a szavaiból, hogy... Éppen az tetszik nekem is - szakított félbe az elnök. - Amelyiken azok a
lepedők vannak. Komolyan, uram? - csodálkoztam. - Csak mert azt mondta... Az most mindegy - jelentette ki az elnök. - Ha neked az a lepedős kép tetszik, akkor csomagoltasd be, és már küldheted is New Yorkba. És ha legközelebb valami hasonló problémád akad, először hozzám gyere, mielőtt a sajtóhoz fordulsz, rendben? Nem tartottam szükségszerűnek megjegyezni, hogy azzal már próbálkoztam. Inkább csak annyit mondtam: Igen, uram. Úgy fogok tenni, uram. Nagyszerű. Akkor most, viszlát! - búcsúzott el az elnök, és letette a kagylót. Úgyhogy amikor a Candace Wúnak adott exkluzív interjúm másnap szerda - este bemutatásra került a tévében, az egész Maria Sanchez problémáról egy szó sem esett benne. Helyette bemutattak egy, a San Diego News által felvett filmrészletet arról, amikor elmentek Maria házához, és közölték vele, hogy ő lett a győztes. Kiderült, hogy Maria nagyjából velem egykorú barna hajú lány, aki egy kis házban él hat testvérével. És úgy, mint én, ő is pont a középső gyerek. Tudhattam volna, hogy nem lehet véletlen, hogy az ő képe tetszett a legjobban. Akárhogy is, amikor megmondták neki, hogy ő nyerte meg a versenyt, Maria sírva fakadt. Aztán, a riporterek kérésére megmutatta, mit lát, ha elhúzza a függönyt az ablakán. Pontosan az tárult a szemünk elé, amit a képen láthattunk, lepedők lógtak a kötélen, a háttérben pedig ott volt a szögesdrót. Maria tényleg azt festette le, amit látott, ahogyan gondoltam, nem pedig azt, ami a képzeletében volt. És most, ő és a családja elmehetnek New Yorkba, és megnézhetik a festményét az ENSZ épületének falán, a világ többi részéből érkezett pályaművekkel egyetemben. És úgy nézett ki, én is találkozom majd vele, mert Andy megígérte, hogy a Fehér Ház jóvoltából, az egész családommal együtt elrepülhetünk New Yorkba, a kiállítás megnyitójára. Már meg is kérdeztem anyát és apát, hogy ha már ott vagyunk, elmegyünk-e a Metropolitanbe, hogy megnézzük az impresszionistákat, és azt mondták, hogy persze. Fogadni mernék, hogy Maria is szívesen jönne. Aznap este, amikor Candace velem készített interjúját leadták a tévében, mindannyian a nappaliban ültünk, és néztük... én, Lucy, Rebecca, Theresa, Manet és a szüleim. Anya meg apa. Nem sokat tudtak az egész dologról, mivel a riport nagy részét iskola után vették fel, mikor anya a bíróságon volt,
apa pedig az irodában. Még Susan Boone óráját is ki kellett hagynom, hogy meg tudjuk csinálni. De ez mindenképpen így lett volna, mivel az volt megbeszélve, hogy Theresa akkor visz el, hogy levegyék a gipszemet. Szóval anya és apa kissé meglepődtek, mikor meglátták azokat a jeleneteket, amelyeket a házunkban forgattak - különösen azokon a részeken, amelyeket az én szobámban vettek fel, ahol éppen akkor, hogy úgy mondjam, kisebb rendetlenség uralkodott. Anya tekintete döbbenten szegeződött a képernyőre és szörnyülködve kiáltott fel: Ó, istenem, Samantha! De elmagyaráztam neki, hogy Candace direkt megkért, hogy hagyjam a szobámat úgy, ahogy van, mivel így sokkal valóságosabb lett kép. És Candace nagyon fontosnak tartja a valósághűséget. Az egész riportot azért csinálta, hogy bemutasson egy „valódi amerikai hőst”. Candace szerint én a következők miatt vagyok „valódi amerikai hős”: a) mert önfeláldozóan kockára tettem az életemet, hogy megmentsem valaki másét b) mert az a másik történetesen a szabad világ vezetője volt c) mert amerikai vagyok. Candace ezen véleményét mások is örömmel osztották. Például az az orvos, aki a gipszemet levette. Nagyon vigyázott, hogy ne vágjon bele egyik képbe sem, amelyet rárajzoltam. Mielőtt levette a gipszet a karomról, figyelmeztetett, hogy e nélkül a súly nélkül, egy ideig furcsán könnyűnek fogom érezni, és kiderült, hogy igaza volt. Amint lehámozta rólam a gipszet, a karom vagy tíz centit emelkedett a levegőben, teljesen magától. Theresa, a doktor, Candace és a filmesek, meg persze én is, mind nevettünk. Aztán megtudtam, hogy mások is úgy gondolják, hogy én egy valódi amerikai hős vagyok, méghozzá a dolgozók a Smithsonian múzeumban, ahová azután mentünk, hogy megszabadultam a gipszemtől. Úgy döntöttem, nem árverezem el az interneten, hanem inkább odaajándékozom egy múzeumnak, és a Smithsonian volt a legnagyobb múzeum, ami eszembe jutott. Szerencsére örömmel elfogadták, pedig attól féltem, hogy azt gondolják majd, micsoda hülyeség már az, hogy ez a lány rájuk akarja tukmálni, a Szabadság harangokkal és Dolley Madison képével telerajzolt gipszét. De mivel, tudjátok, mint az amerikai történelem egy fontos eseményére emlékeztető darab, a gipszem tulajdonképpen már valamiféle relikviának vagy minek számított, közölték, hogy örömmel elfogadják. A rólam szóló műsor egy olyan jelenettel zárult, amelyet Candace és én alaposan megvitattunk előtte. Az egyik feltételem, hogy elkészíthesse velem
a riportot, az volt, hogy feltegye ezt a kérdést. A szerelmi életemre vonatkozóan. Szóval, Samantha - hajolt közelebb Candace a székében, apró mosollyal az arcán. - Azt pletykálják... A képen, amelyet mutattak, abszolút ártatlannak látszottam, ahogy ott ültem azon a kanapén, amelyen éppen akkor is ültem, amikor a riportot néztem a tévében. Pletykálnak, Ms. Wu? - kérdezte a TV-beli énem tágra nyílt szemmel. Igen - felelte Candace. - Rólad és egy bizonyos személyről... Aztán jöttek a bevágások Davidról, tudjátok, ahogy integet a repülőgép lépcsőjéről, amint ki-be járkál Susan Boone műtermébe, és ahogy öltönyben feszít a Nemzetközi Gyermekfesztiválon. Aztán a kamera visszaváltott Candace-re, aki folytatta a kérdést: Szóval igaz az a hír, hogy te és az elnök fia együtt jártok? Akkor a TV-beli én elvörösödött - elvörösödtem ott a tévében, bár pontosan tudtam, hogy ez a kérdés következik majd. Nos, Ms. Wu, mondjuk úgy, szeretném, ha igaz lenne. De hogy ő ugyanígy érez-e, azt nem tudom. Lehet, hogy mindent tönkretettem. Tönkretettél? - értetlenkedett Candace (bár ő is nagyon jól tudta, hogy mit felelek majd a kérdésre) - Hogyhogy tönkretettél? Hát, csak - vont vállat a TV-beli én - nem vettem észre valamit, ami végig ott volt az orrom előtt. És most már azt hiszem, túl késő. Bár reménykedem, hogy talán mégsem... de az az érzésem, hogy sajnos igen. Ekkor a valódi énem - aki a TV-beli énemet nézte - kirántotta az ágypárnát Manet alól, és az arcát beletemetve sikítani kezdett. Úgy értem, ki kellett mondanom - semmi más módját nem láttam annak, hogy jóvátegyem azt a rettenetes dolgot, amit tettem -, tudjátok, ezt az egész „szeretem Davidet, és szerettem egész idő alatt, de erre csak akkor jöttem rá, amikor már késő” dolgot. De ez nem azt jelentette, hogy nem éreztem magam szörnyen miatta. Vagy, hogy a leghalványabb reményem is volt, hogy valamire jutok vele. Hát ezért sikítottam. A papám, aki az egész interjút valamiféle meghökkent arckifejezéssel nézte végig, ezt már nem állhatta meg szó nélkül. Várjunk egy percet! Ez meg mi volt? Samantha... te és David összevesztetek? Theresa válaszolt helyettem: Hát Sam jól eltolta az egészet. De ha David látja ezt az interjút, talán ad
neki még egy lehetőséget. Úgy értem, azért nem minden nap történik meg, hogy egy lány megjelenik az országos televízióban, és bejelenti a világnak, hogy veled szeretne járni. Még Rebecca is megújult tisztelettel nézett rám. Ez igen bátor dolog volt tőled, Sam - jelentette ki. - Még annál is sokkal bátrabb, mint amit aznap tettél a Capitol Cookies előtt. Na persze nem azért, mintha úgy gondolnám, hogy működni fog. Jaj, Rebecca! - csattant fel Lucy, és megnyomta az elnémító gombot, mivel az interjúnak már vége volt. - Fogd már be a szád! Nem túl sűrűn esik meg, hogy Lucy az én pártomra áll a családi vitákban, úgyhogy meglepetten néztem fel a díványpárna mögül. Csak akkor jöttem rá, hogy mi a furcsa nekem Lucyval kapcsolatban. Pontosabban, hogy mi a furcsa Lucyval kapcsolatban, már jó pár napja. Hé! - tört ki belőlem. - Hol van Jack? Ó - Lucy hanyagul megvonta a vállát. - Szakítottunk. Mindenki a szobában - nem csak én - tátott szájjal meredt rá a döbbenettől. Először apa tért magához. Csak annyit mondott: Hallelujah! - ami kissé különös kijelentés volt egy ateista szájából, de mindegy. Tudtam - csóválta a fejét Theresa. - Visszament a volt barátnőjéhez, mi? Férfiak! Mindegyik egy... - Aztán mondott valami csúnyát spanyolul. Jaj, istenem! - Lucy a szemét forgatta. - Ké-hérlek! Egyáltalán nem csalt meg, meg semmi ilyesmi. Csak olyan rondán viselkedett Sammel. Nem hittem volna, hogy még lejjebb eshet az állam annál, ahol épp volt, de valahogy mégis sikerült. Velem? - sivítottam. - Lucy, te mi a csodáról beszélsz? Lucy az égre emelte a tekintetét. Hát tudod - magyarázta türelmetlenül. - Ezzel az egész festmény dologgal. Disznóság volt, amit művelt. Meg is mondtam neki. Mit is, Rebecca? Hogy soha többé nem szeretnéd, ha betenné a lábát az ajtódon. segítette ki Rebecca. Na, azt - bólintott rá Lucy. - Pontosan. - Aztán a nővérem, aki egész idő alatt a csatornák közt kapcsolgatott, hirtelen felkiáltott: - Ó, nézzétek! David Boreanaz! - és felhangosította a tévét. Hát ez hihetetlen! Ez egyszerűen hihetetlen. Lucy és Jack szakítottak? És miattam? Úgy értem, be kell vallanom, erről a pillanatról álmodoztam már
hónapok óta. De az én álmaimban Lucy és Jack mindig azért szakítottak, mert Jack végre magához tért, és rájött, hogy én vagyok a megfelelő lány a számára. És soha nem azért, mert Lucy úgy találta, hogy Jack randán viselkedett velem. És semmi esetre sem szakítottak azután, hogy rájöttem, már nem is vagyok Jackbe szerelmes... és az is lehet, hogy soha nem is voltam. Legalábbis nem úgy, ahogy szeretni kell valakit. Ennek nem így kellett volna történnie. Ennek egyáltalán nem így kellett volna történnie. Lucy - hajoltam közelebb hozzá. - Hogy a csodában... úgy értem, amennyi ideje együtt vagytok, hogy lehetséges, hogy csak így, ilyen egyszerűen dobod Jacket? Úgy értem, most akkor mi lesz a bállal? Nemsokára itt a végzősök bálja. Kivel mész majd, ha nem Jackkel? Hát - felelte Lucy, de a szemét le nem vette volna a David Boreanazról. - Tulajdonképpen öt srácra szűkítettem le a listát. De azt hiszem, azt a fiút fogom megkérni, akivel együtt vagyunk kémia laboron. Greg Gardnert? - szinte sikítottam. - A végzősök báljára Greg Gardnerrel akarsz menni? Na de Lucy, ez a srác az egyik... az egyik legnagyobb stréber a suliban! Lucy bosszúsnak tűnt, de pusztán azért, mert a visítozásom elnyomta Mr. Boreanaz negédes hangját. Jaj, már! - csattant fel. - Mostantól kezdve a strébereknek áll a világ. De hát neked ezt tudnod kellene. Hiszen te indítottad útjára a trendet. Trendet? Miféle trendet? - csodálkoztam. Jaj, tudod. - Éppen reklámszünet volt, úgyhogy Lucy ismét elnémította a tévét, a hátára fordult, és rám nézett. - Ezt az egész randizzunk stréberekkel dolgot. Azzal indítottad el a lavinát, hogy elhoztad Davidet arra a bulira. És most mindenki utánoz. Kris Parks Tim Haywooddal kezdett járni. Az országos tudományos kiállítás győztesével?? - kapkodtam levegő után. Aham. Debbie Kinley pedig dobta Rodd Muckinfusst, valami majomért a Horizontból. Na de lányok! - Anya, aki még mindig ott ült a szobában, és egyre bosszúsabban hallgatta, miről beszélgetünk, végül már nem bírta tovább. Nézzenek oda! Stréberek! Majmok! Nem veszitek észre, hogy emberekről beszéltek? Emberekről, akiknek érzéseik vannak? Anyához hasonlóan én is egyre feldúltabb lettem. De nem épp ugyanebből az okból.
Várjunk egy percet! - mondtam. - Várjunk csak egy percet! Lucy, ti nem szakíthattok Jackkel! Te szereted őt! Persze, hogy szeretem - felelte Lucy csak így egyszerűen. - De te a húgom vagy. Én meg nem járhatok egy olyan sráccal, aki így viselkedik a húgommal. Úgy értem, mit gondolsz te rólam, mi vagyok én? Csak döbbentem meredtem rá. Ezt tényleg nem tudtam elhinni. Lucy - a nővérem, Lucy, a legcsinosabb, egyben legüresebb lány az Adams Gimnáziumban, dobta a barátját, de nem azért, mert az megcsalta, vagy, mert ő ráunt volna. Miattam hagyta ott, a selejtes kishúga miatt. Miattam, Samantha Madison miatt. És nem amiatt a Samantha Madison miatt, aki megmentette az Egyesült Államok elnökének életét. És nem is Samantha Madison, az ENSZ gyermeknagykövete miatt. Nem. Samantha Madison, Lucy Madison kishúga miatt. Ekkor szörnyű bűntudat lett úrrá rajtam. Úgy értem, Lucy ilyen hatalmas áldozatot hozott értem - oké, lehet, hogy ez számára nem is annyira hatalmas, de azért akárhogy is, mégiscsak áldozat és én milyen húga voltam? He? Úgy értem, időtlen idők óta azt kívántam - nem is, azért imádkoztam -, hogy Lucy és Jack szakítsanak, hogy Jack az enyém lehessen. Aztán végül tényleg megtörténik. És miért? Azért, mert, Lucy, állítása szerint, jobban szeret engem, mint amennyire egy fiút valaha is szeretni tudna. Én voltam a világon a legrosszabb testvér. A legrosszabbnál is rosszabb. Egyszerűen aljas. Lucy - próbálkoztam. - De most komolyan. Jack akkor nagyon maga alatt volt. Én teljesen megértem őt. És tényleg nem hiszem, hogy szakítanod kellene vele, csak mert... csak miattam. Lucyt már láthatólag unta a témát. És a műsor is folytatódott. Oké - hagyta rám. - Majd gondolkozom a dolgon. Tedd azt, Lucy! - tanácsoltam. - Tényleg tedd azt! Mármint Jack nagyszerű fickó. Úgy értem, neked. Jól van - nyugtázta Lucy bosszúsan. - Mondtam már, hogy gondolkodom rajta. De most fogd be, mert megy a műsorom! Anya, aki kissé elkésve fogta fel, hogy mi folyik, most megszólalt: Öhm, Lucy, ha tényleg ezzel a fiúval szeretnél járni, mármint labortársaddal, hát nekünk igazán semmi kifogásunk ellene apáddal. Igaz, Richard? Apa sietett biztosítani Lucyt, hogy így van. Tulajdonképpen - vetette fel - el is hozhatnád hozzánk holnap iskola után. Theresa nem bánná. Ugye, Theresa?
De már késő volt. Tudtam, hogy Lucy és Jack holnap ebédre már bőven együtt lesznek megint. És ettől boldog voltam. Igazán boldog. Mert én nem szerettem Jacket. Valószínűleg sohasem szerettem. Legalábbis nem igazán. Ezzel már, természetesen, csak az volt az egyetlen probléma, hogy igen bizonyos voltam benne, hogy az a személy, akit ténylegesen szeretek, nem érzi ugyanezt irántam. De jó érzéssel gondoltam arra, hogy holnap, Susan Boone óráján, így vagy úgy, de megtudom az igazságot.
25 Látjátok ezt a koponyát? - Susan Boone egy ökörfejet emelt a magasba, melyet hófehérre koptatott a nap és a homok. - A szivárvány minden színe megtalálható ebben a koponyában. És én ezeket a színeket szeretném látni az előttetek lévő papíron. Letette a koponyát középre, a kisasztalra. Aztán elsietett, hogy megdorgálja Joe-t, a varjút, akinek már idejekorán sikerült megkaparintania egy hajtincsemet, még mielőtt felkaphattam volna a margarétás sisakomat. Csak ültem mozdulatlanul a padomon, és gondosan ügyeltem, hogy ne nézzek rá arra, aki mellettem ült. Fogalmam sem volt, hogy David örül-e vagy sem, hogy látott engem, vagy egyszerűen nem is érdekelte a dolog. Az óta az este óta nem beszéltem vele, és nem is láttam - csak a tévében -, amikor a Beaux Arts Trio koncertje volt, és amikor összevitatkoztunk Jackről. Fogalmam sem volt, hogy látta- e az interjút, és eljutott-e hozzá, hogy végül gyakoroltam a véleménynyilvánítás szabadságának jogát, ahogyan javasolta. Vagy az, hogy húszmillió néző előtt alapjában véve bevallottam, hogy szeretem. Hosszasan kifaggattam Rebeccát a kérdésről, mivel ő egy iskolába jár vele. De mivel Rebecca még csak tizenegy éves, nincsenek közös óráik Daviddel. Még az ebédszünetük is máskor van. Így hát ő sem tudta, hogy David látta-e az interjút vagy sem. Ne aggódj - nyugtatott meg Lucy. - Látta. És ha valaki, akkor Lucy csak tudja. Lucy mindent tud, amit a fiúkról tudni kell. Hát nem szerezte vissza Jacket épp olyan könnyedén, amilyen könnyedén ejtette? Egyik nap még össze vannak veszve, másnap meg már együtt ülnek a suliban a kávézóban, mintha sohasem szakítottak volna. Ó, helló Sam! - köszöntött Jack, mikor elmentem az asztaluk mellett, miközben az enyém felé igyekeztem. - Figyelj, sajnálom ezt a képkiállításos dolgot. Remélem, azért nem vagy nagyon dühös rám, vagy ilyesmi. Csak annyira csalódott voltam... Öhm - feleltem enyhén szólva zavartan. Akkor most mi van Greg Gardnerrel? De azt hiszem, sikerült nem mutatnom a dolgot, és csak annyit mondtam: - Semmi gond. És tényleg nem volt semmi gond. Mit érdekelt engem Jack? Voltak nála sokkal fontosabb dolgok, amik foglalkoztattak. Mint például David. Hogy fogom elhitetni végre Daviddel, hogy én őt szeretem, nem Jacket? Úgy értem, mi van, ha nem látta a riportot? Bár nem tudom elképzelni, hogy
maradhatott volna le róla, mivel ez a legnézettebb műsor abban az időpontban, ráadásul nyakra-főre reklámozták vasárnap óta, akkortól, hogy felmerült bennem az ötlet... De azért akkor is előfordulhatott, hogy nem tudott róla. És akkor mégis csak a szemébe kell majd mondanom. Ami valahogy még rettenetesebb volt, mint bevallani húszmillió idegen füle hallatára. És most itt ültem mellette, és semmi sem jutott eszembe, amit mondhattam volna. Úgy értem, amikor bejöttünk, egymásra mosolyogtunk, és David köszönt is, hogy „Szia”, és én is visszaköszöntem, hogy „Szia”. De ennyi volt. És mintha a sors már nem lett volna amúgy is elég gonosz hozzám mostanában, Daviden aznap, egy No Doubt póló volt. A legkedvencebb együttesem a világon, Gwen Stefanival, az univerzum legjobb énekesnőjével, és a srác, akibe halálosan bele vagyok zúgva, az egyik koncertpólójukban feszít. Az élet olyan nagyon, de nagyon igazságtalan. A tenyerem izzadt, a színes ceruza majd kiesett a kezemből, a szívem úgy dübörgött a mellkasomban, mint Adrian Young dobszólója a No Doubtban, a szám pedig teljesen kiszáradt. Mondj már valamit, unszoltam magam. De semmi sem jutott az eszembe. És akkor el kellett kezdeni rajzolni, az egész műterem elcsendesült, csak a klasszikus zene szólt halkan a rádióból, és mindenki nekiállt dolgozni. Már túl késő volt megszólalni. Vagy legalábbis én úgy gondoltam. Szorgosan kutattam a színek után a hófehér koponyában, és teljesen elmerültem a rajzolásban, mint általában - mert, bár akármennyire reménytelenül szerelmes is voltam Davidbe, a rajzolás akkor is magával tudott ragadni... ...olyannyira, hogy amikor egyszer csak egy papír fecni hullott az ölembe, majdnem a levegőbe ugrottam ijedtemben. A papírkára pillantottam. Aztán Davidre. De David a rajza fölé hajolt, nem nézett felém. Igazából, ha nem bujkált volna ott az az alig észrevehető kis mosoly a szája sarkában, nem is tudtam volna, hogy a levélke tőle jött. Legalábbis, amíg ki nem nyitottam. És a papíron, egy leendő építész apró gyöngybetűs kézírásával egyetlen szó állt:
Barát? Nem hittem a szememnek. David barátkozni szeretne. Velem. Velem! Zakatoló szívvel a papír fölé hajoltam, és írni kezdtem: Hogyne, persze. De valami megálljt parancsolt. Fogalmam sincs, mi volt az. Nem tudom, hogy csak amiatt volt-e, hogy mindabból, ami mostanában velem történt, egy-két dolgot már megtanultam, vagy, hogy az őrangyalom, Gwen Stefani láthatatlan keze állította meg a tollamat. De akármi is volt az oka, az történt, hogy letéptem egy másik darab papírt a rajzlapom sarkából. És a torkomban dobogó szívvel ráírtam, mert tudtam egyszerűen - tudtam, hogy vagy most kimondom az igazságot, vagy soha: Nem. Én több akark tenni, mint barit. S bár megpróbáltam úgy tenni, mint aki abszolút elmerült a rajzolásban, ez alkalommal tényleg Davidet lestem a szemem sarkából. Láttam, ahogy széthajtja a papírdarabot, amelyet odadobtam neki, és láttam, hogy elolvassa, amit írtam. És hogy a szemöldöke magasra szalad. Igen-igen magasra. Aztán, egy pár pillanattal később, egy újabb papíros landolt az ölemben. Tudtam, hogy ő küldte, mivel láttam ezt is. Úgy éreztem, a lélegzetem is elakad, amikor kinyitottam a levelet. Azt írta: És mi van Jackkel? Hát ez egyszerű lesz. Tulajdonképpen nagyon megkönnyebbültem, mikor végre leírtam: Ki az a Jack? Mert valóban így éreztem. Ám a legutolsó dolog, amire számítottam volna, hogy David válaszul elárulja, ő hogy érez igazából. De pontosan ez történt. És ha valaha is boldog voltam az életben - ha valaha is volt valami, bármi a világon, amitől úgy éreztem, forr bennem a boldogság - az semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor kinyitottam a következő összehajtogatott papírdarabot, amelyet David az ölembe dobott, és megláttam rajta amit rajzolt: egy szívet. Ez volt minden. Csak egy kicsi kis szívecske. Ami csak egyetlen dolgot jelenthetett. Úgy értem, komolyan. Azt, hogy David szeret engem. Szeret engem. Szeret engem.
Szeret engem.
26 Egy hét múlva tartották a díjátadó ünnepséget. Azt, amelyiken megkaptam az elnöki kitüntetést. Tudjátok, a bátorságért, meg ilyesmi. Nem feketét vettem fel. Még csak nem is szerettem volna feketét felvenni. Abszolút nem érdekelt, hogy mi van rajtam. Amikor szerelmes vagy, ez így van. Nem érdekelnek olyasmik, mint hogy milyen ruhát vegyél fel, mert csak egyetlen dolog jár a fejedben: a rajongásod tárgya. Kivéve, ha te vagy Lucy. De ha engem nem is érdekelt, hogy mit húzok magamra, anya, Theresa és Lucy gondoskodtak róla, hogy jól nézzek ki. Egy újabb kosztümöt adtak rám - egy ilyen világoskéket -, amire az ünnepség után, mikor mindannyian süteményt falatoztunk az Arany Szobában, David azt mondta, hogy jól megy a szemem színéhez. A díjkiosztót, ahogy ígérték, a Fehér Ház hivatalos karácsonyfája előtt tartották a Kék Szobában. Egyszerűen gyönyörű volt, a díszítések, a fények, minden. És az esemény igen komolynak tűnt. Mindenki, aki valakinek is számított, mindenféle magas rangú katonatisztek mókás egyenruhákban, öltönyben feszítő szenátorok, a családom, Theresa, Catherine és az ő családja, Candace Wu, Jack, Pete és Susan Boone, akiket személyesen én hívtam meg. Az elnök beszédet tartott rólam, amitől hazafias érzések lettek úrrá rajtam. Azt mondta: Samantha Madison, ezt az érdemérmet adományozom neked, a veszedelmes helyzetben, életed kockáztatásával tanúsított bátorságodért... bla, bla, bla. Igazából elég nehezemre esett figyelni rá, mert David ott állt az apja mellett, és igen-igen helyes volt. Hihetetlen, hogy volt idő, amikor azt hittem, David hülyén néz ki nyakkendőben. Most, ha csak megpillantom benne, elönt a frisson. Bár, igazából, ha megpillantom akármiben, ez történik. Szóval, mikor átvettem a kitüntetést - egy színarany medált, amely vörös bársonyszalagon lógott -, mindenki tapsolt, és vagy egy millió fotóhoz kellett beállnunk, míg mindenki más elvonult, hogy lecsapjon a süteményekre. David azonban, ahelyett, hogy elment volna sütizni, megvárt engem, és amikor végre megszabadultam a fotósoktól, odajött hozzám, és arcon csókolt. Az egyik fényképész ezt is lefotózta, de ez már egyáltalán nem bosszantott
minket, meg semmi. Mert hát az elmúlt héten mi már igen sok csókot váltottunk, és hát nem csak az arcunkon... És hadd mondjak nektek valamit: a csókolózás - amiben, szükségtelen bizonygatnom, nem túl sok tapasztalatom volt egészen mostanáig - csudajó dolog. Szóval, miután csatlakoztunk a többiekhez a süti evésben, körbejártam, és megpróbáltam összehozni a mindenfelől meghívott embereket. Bemutattam Susan Boone-t és a barátját Catherine szüleinek, David pedig bemutatta Jacket és Lucyt az igazságügyminiszternek, meg hasonlók. Aztán, mikor mindenki elmerülten parolázott mindenkivel, és biztosították egymást, hogy mennyire örülnek, és mennyire jól érzik magukat, David odajött hozzám, arcán azzal a kis titokzatos mosollyal, és a fülembe súgta: Gyere! Oké - suttogtam vissza. Kimentem utána a szobából, végigsiettem a folyosón, egészen addig a helyig, ahol először hamburgereztünk együtt, miközben a Fehér Ház hátsó udvarának pázsitját bámultuk. És akkor, az ablakpárkányon, ahová David a nevemet véste, megláttam, hogy hozzátett még valamit. Egy pluszjelet. Most így nézett ki:
David + Sam Ami, mindent figyelembe véve, nem is olyan rossz módja, hogy bejegyezd a neved a történelembe.
Napló A tíz legfőbb ok, amiért nagyon örülök, hogy mégsem vagyok Gwen Stefani: 10.
Nem kell koncertkörutakra mennem. Maradhatok otthon a kutyámmal. Es láthatom a barátomat, amikor csak akarom... legalábbis hétvégén a tizenegy órás takarodóig, hétköznap tízig, és amíg normális jegyeket hozok németből. 9. Az iskola, a rajzórák, a társadalmi események és az mellett, hogy én vagyok az ENSZ gyermeknagykövete, nem túl sok időm marad arra, hogy a ruhatárammal bajlódjak. A bizarr öltözködés igazából nagyon sok odafigyelést igényel. 8. Nem hiszem, hogy az éneklés és a dalszövegírás valaha is annyira kielégítené a művészi kreativitásomat, mint az, hogy lerajzoljak egy igazán tökéletes tojást. 7. Gwennek egy halom interjút kell adnia, amit nekem is rengeteget kell. Lévén én vagyok az ENSZ gyermeknagykövete. De Gwennel olyanok csinálnak riportot, mint például a Tinimagazin, akik abszolút részletesen kielemzik, mit viseltél a beszélgetés alatt. Nekem olyanoknak kell nyilatkoznom, mint a The New York Times, akiket ez abszolút nem érdekel. 6. Gwen egy csomó olyan göncöt visel, amiből kilóg a köldöke. Az én köldököm, hogy úgy mondjam, nem igazán a legimpozánsabb testrészem. Szerencsére az apám kijelentette, hogy ha egyszer is észreveszi, hogy köldökkilógatós hacukát húzok magamra, bedug az irodájába nyári munkára, és elfelejthetem a tojások és mindenféle koponyák rajzolgatását Susan Boone-nál. 5. Theresa szerint, akinek a testvére végzett kozmetikus, ha olyan sűrűn festeném a hajamat, mint Gwen, hamarosan búcsút vehetnék tőle. 4. Gwennek egész nap, sőt, minden álló nap azokkal a nagyhangú srácokkal kell lógnia a bandájából. Az összes srác, akikkel én szívesen töltöm az időmet, az a barátom, a nővérem barátja, és a legjobb barátnőm barátja, és ez idáig még egyikük sem mutatott semmi szándékot arra, hogy egyetlen szál ruha nélkül püföljenek valami dobot, ami, ha engem kérdeztek, abszolút ciki dolog. De persze a művészetért áldozatokat kell hozni, azt hiszem.
3.
Gwen lehet, hogy nincs tisztában azzal a kevéssé ismert ténnyel, hogy a nem annyira menők a legjobb srácok, akikkel járhatsz. Ez meglepően hangzik, tudom, de igaz. Az a titokzatos mosoly, amely mindig ott bujkált David arcán. Az a mosoly, azt mondja, miattam van ott. Mert, ahogy mondja, sohasem gondolta volna, hogy egy olyan klassz lánnyal találkozik majd, mint én. Mindemellett, valami szól amellett is, hogy a szüleid tulajdonképpen kedvelik azt a srácot, akivel jársz. 2. Gwen testvére, bár minden bizonnyal aranyos, meg minden, nem hinném, hogy annyira jó fej lenne, mint Lucy, aki annak ellenére, hogy néha tényleg kiállhatatlan. A maradék időben egészen korrekt. Úgy értem, még arra is hajlandó lett volna, hogy dobja a barátját miattam. Ez azért már valami, nem? De az első és legfőbb ok, amiért nagyon örülök, hogy nem vagyok Gwen Stefani: 1. Mert akkor nem lehetnék én.