Egy igazi amerikai lány 2

Meg Cabot

Egy igazi amerikai lány 2. A meztelen igazság

Csak Könyvek http://torteneteim.ucoz.hu

Tök jó könyvek

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ezer köszönet Beth Adernek, Jennifer Brownnak, Michele Jaffe-nek Laura Langlie-nek, Abigail McAdennek és mindenekelőtt Benjamin Egnatznek.

Meg Cabot

Egy igazi AMERIKAI

lány 2. A meztelen igazság

Ciceró Könyvstúdió

A mű eredeti címe Ready or Not: An All American Girl Novel

Fordította Lacza Katalin A fedéltervet a Grafikusok Bt. készítette

ISSN 1586-2674 ISBN 963 539 507 8

Copyright © 2005 by Meggin Cabot © Lacza Katalin, Hungarian Translation, 2005 © Magyar kiadás: Ciceró Könyvstúdió, 2005

Laura Langlie-nek, aki remek ügynök és még annál is nagyszerűbb barát

„Sose hidd, hogy egy maroknyi eltökélt ember nem képes megváltoztatni a világot; továbbmegyek, az eddigi tapasztalatok azt mutatják, csak ők képesek.” Margaret Mead antropológus

„Miután pár százszor bolondot csináltál magadból, biztosan tudni fogod, mi az, ami működik.” Gwen Stefani

Nos, lássuk akkor a tíz legfőbb indokot,

ami miatt nem túl nyerő dolog

Samantha Madisonnak lenni: 10. Annak ellenére, hogy tavaly sikeresen megmentettem az Amerikai Egyesült államok elnökének az életét, és a hősiességemért kitüntetéssel is jutalmaztak, sőt, még filmet is csináltak rólam, továbbra is én vagyok az egyik legnépszerűtlenebb ember a suliban, amely elméletileg haladó szellemiségű, és igen elismert intézmény, de számomra inkább olybá tűnik, mint – engem és a legjobb barátnőmet, Catherine-t leszámítva – csupa divatmajmoló, „senkit sem viselünk el, akinek netalán más a véleménye, mint nekünk (vagy egyáltalán, merészel véleménye lenni)” típusú, iskolai indulót fülig érő mosollyal dudorászó, valóságshow-függő újfasiszták gyülekezete. 9. A nővéremnek köszönhetően – akinek szemmel láthatóan az összes normális DNS jutott, mint például az aranyló vörösesszőke, selymes hajért, nem pedig holmi rézvörös, dörzsiszivacs-tapintású loboncért felelős gén, és aki a legeslegnépszerűbb lány az Adams gimiben (s ami azt illeti, gyakran találkozhatunk vele az iskolai indulót fülig érő mosollyal dudorászok élén) – a diákok, tanárok, sőt még a saját szüleim is szinte naponta szegezik nekem a kérdést, miután konstatálják, hogyan taszít ki magából a társadalom, s hogyan hánykolódom magányos kedveszegettként a végtelen nyüzsgés tengerében: „Miért nem hasonlítasz egy kicsit jobban a nővéredre, Lucyra?” 8. Hiába neveztek ki az ENSZ gyermeknagykövetévé az elnök megmentésekor tanúsított állítólagos igen bátor viselkedésem miatt, nem sűrűn tudom otthagyni az iskolát, hogy teljesíthessem ezirányú kötelezettségeimet. Mellékesen jegyzem meg, nem is kapok érte egy árva vasat sem. 7. Emiatt pedig kénytelen vagyok valódi, pénzkeresettel is kecsegtető elfoglaltságot keresni az – úgy tűnik – szigorúan társadalmi munkában végzendő gyermeknagyköveti munka mellé, hogy valamiből ki tudjam fizetni az egyre csak tornyosuló számláimat a Sullivan művészellátóban, ahol újabban saját magamnak kell beszereznem a Strathmore rajztábláimat és grafitceruzáimat, mivelhogy a szüleim úgy döntöttek: itt az ideje, hogy megtanuljam végre, mennyit is ér egy dollár, plusz szert tegyek némi „kötelességtudatra”. És a nővéremmel, Lucyval ellentétben, akinek szintén állást kellett keresnie magának, hogy finanszírozni tudja a festékeit – arckencékre gondolok, természetesen, nem holmi művészeti dolgokra –, nekem nem ajánlottak fel semmiféle kényelmes kis munkát egy menő fehérneműboltban a közeli bevásárlóközpontban, ahol harminc százalék kedvezménnyel vásárolhatok, és óránként tíz dolcsit vágnak hozzám azért, hogy ücsörgök a pult mögött és újságot olvasok, míg egy vásárló nem kegyeskedik az iránt érdeklődni, hogy kapható-e, mondjuk, alul kivágott bugyi. Nem, én csak egy felettébb vacak állást tudtam szerezni a Potomac videókölcsönzőben, ahol néhány dolcsi éhbérért rettenetes Brittany Murphy kazettákat tekergethetek vissza és pakolhatok fel a polcra, hogy aztán újabb balekok vihessék haza, akiket majd beszippant Brittany beteges, önmagából kifordult, „nézd, mennyit fogytam, amióta megcsináltam a Spinédzsereket, és Ashton faképnél hagyott a fonynyadt Demiért, én pedig nagyobb sztár lettem, mint ő”, pszichopata, eltorzult arcú világa.

Na jó, legalább így lóghatok olyan gimiből kiugrott menő csajokkal, mint a legújabb, csupa piercing barátnőm, Dauntra. De akkor is. 6. Az iskola, a rajzórák, a gyermeknagyköveti feladatok és a munkám mellett pusztán egyetlen estém marad arra, hogy találkozzak a barátommal, s úgynevezett társadalmi életet éljünk, vagy legalábbis valami olyat, ami halványan hasonlít az ilyesmire. 5. A barátom éppolyan elfoglalt, mint én. Plusz mindenféle egyetemi jelentkezési lapokat kell kitöltenie a jövő tanévre, ráadásul történetesen az elnök fia, ebből következőleg gyakran kell állami feladatokat ellátnia azon az egyetlen estén, amikor együtt csinálhatnánk mindenféle izgalmas dolgot. Így aztán választhatok, hogy vagy elkísérem ezekre az unalmas állami izékre, nem túl sok lehetőséget hagyva a romantikának, vagy ücsörgök otthon és bámulom a National Geographic Felfedező című ifjúsági magazinját a tizenkét éves húgommal, Rebeccával, minden áldott szombat este. 4. Én vagyok az egyetlen már majdnem tizenhét éves lány ezen a bolygón, aki elmondhatja magáról, hogy látta a Felfedező minden egyes adását. És annak ellenére, hogy az anyám környezetvédelemre specializálódott jogász, nem túlságosan izgat a sarkvidéki olvadó jégsapkák ügye. Sokkal, de sokkal szívesebben csókolóznék inkább a barátommal. 3. És hiába mentettem meg az Amerikai Egyesült Államok elnökének az életét, még mindig nem sikerült találkoznom a bálványommal, Gwen Stefanival. (Bár az igaz, hogy egyszer küldött nekem egy farmerdzsekit az LA.M.B. kollekciójából, mikor megtudta, hogy az egyik legnagyobb rajongójának tartom magam. Jóllehet, mikor először viseltem az említett ruhadarabot az Adams gimiben, az iskolatársaimtól számos gúnyos megjegyzést kaptam, olyasmiket, hogy „Hű, de Punk!”, meg hogy „Merre van a küzdőtér?”, amiből rögtön megállapíthattam, hogy a divat követése továbbra sem számít értékes tulajdonságnak a szóban forgó társaságban.) 2. Bárki, aki egy kicsit is ismer engem, nagyon jól tudhatja mindezt, mégis mindenki folyton arról áradozik, milyen nagyszerű is az életem, és hogy milyen hálás lehetek a sorsnak, például a barátomért, akivel sohasem tudok találkozni, és a szüleimért, akik olyan iskolába kényszerítettek, ahol mindenki utálja a fizimiskámat. Ja, és a szoros, személyes kapcsolatomért az elnökkel, aki időnként még a nevemre sem emlékszik, annak az aprócska ténynek az ellenére sem, hogy én két helyen is eltörtem a karomat, miközben az ő életét próbáltam megmenteni.

De az első és legfőbb ok, amiért nem túl nyerő dolog Samantha Madisonnak lenni: 1. Ha csak valami drasztikus változás be nem következik, egyáltalán nem úgy néz ki, hogy a dolgok a közeljövőben egy hajszálnyit is jobbra fordulnának.

1 Ami talán megmagyarázza,

miért szántam rá magam végül is, hogy megte-

gyem. Úgy értem, hogy változtassak. Mégpedig elég nagyot. Hogy előremozdítsam a dolgokat. Kit érdekel, hogy a nővérem, Lucy, nem feltétlenül ért vele egyet? Tulajdonképpen nem is mondta, hogy baja lenne vele. Na, nem mintha érdekelt volna, ha tiltakozik. Nem az ő kedvéért tettem. Csakis magamért. Ezt meg is mondtam neki. Mármint Lucynak. Amikor kifejtette a véleményét az egészről, valahogy ilyenformán: – Anya le fog nyakazni ezért. – Nem anya kedvéért csináltam – feleltem. – A magam kedvéért, és senki máséért. Azt sem tudom, mit keresett egyáltalán otthon. Mármint Lucy. Nem a szurkolócsapat próbáján kellett volna lennie? Vagy valami összejövetelen? Vagy a plázában vásárolgatnia a barátnőivel, ahogyan azt az ideje legnagyobb részében teszi, amikor éppen nem dolgozik ugyanott – ami szinte ugyanerre az eredményre vezet, mivel az összes barátja szüntelenül a Bare Essentialsben lóg, amikor ő ott van (abban a fehérneműüzletben, ahol Lucy még fizetést is kap azért, hogy ne csináljon semmit), hogy hathatós segítséget nyújtsanak a Us Weeklyben olvasott legújabb J. Lo pletyka kiváltotta ájuldozásban és a tangapántok hajtogatásában? – Na jó, de nem neked kell elviselni a látványodat – morogta Lucy az íróasztala mögül. Messziről látszott, hogy a barátjával, Jackkel cseveg az interneten. Minden áldott reggel beszélnie kell vele, mielőtt még elindul az iskolába, aztán este is, lefekvés előtt, sőt néha, mint például most is épp, napközben is, különben Jack kiakad rá. Jack a Rhode Island-i Művészeti Főiskolán tanul, és mióta elment, úgy néz ki, egyre bizonytalanabb Lucy iránta való gyengéd érzéseit illetően. Szinte folyamatosan megerősítésre van szüksége afelől, hogy a nővérem még mindig odavan érte, és nem valami új fickóval lóg már réges-rég, akit a helyi napszemüvegboltban vagy mit tudom én hol szedett össze. Ami egy kissé meglepő, mivel mielőtt Jack elment volna oda tanulni, nekem egyáltalán nem úgy tűnt, mintha az a kötődős fajta lenne. Lehet, hogy a főiskola valahogy megváltoztatja az embert. Ami igazából nem túl lelkesítő gondolat, tekintve, hogy az én barátom, aki Lucyval egykorú, jövőre szintén főiskolára megy. Jack legalább minden hétvégén leautózik Lucyhoz, ami tulajdonképpen igen rendes dolog tőle, hiszen csellenghetne ehelyett az ottani barátaival is. Remélem, Daviddel is így lesz majd. Habár, ha jobban belegondolok, egyáltalán nem biztos, hogy Jacknek vannak olyanjai. Mármint ottani barátai.

– Én is látom magamat, ahányszor a tükörbe nézek – világosítottam fel Lucyt a megjegyzésével kapcsolatban, mely szerint nem nekem kell elviselnem a saját látványomat. – Téged különben sem kérdezett senki. Ezzel hátat fordítottam és folytattam az utamat a hall felé, mert éppen oda igyekeztem, mikor a nővérem észrevette, hogy a szobája nyitott ajtaja előtt próbálok észrevétlenül elosonni, és megállított. – Jól van – kiáltott utánam Lucy, miközben újból fel akartam szívódni. – De, csak hogy tudd, egyáltalán nem hasonlítasz rá. Naná, hogy vissza kellett lépnem, és az ajtóból nekiszegeznem a kérdést: – Nem hasonlítok kire? Mivel a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy kiről beszél. Habár, nyilván azt gondoljátok, mostanra már lehetett volna több eszem is annál, mint hogy ilyesmit kérdezzek. Hisz végtére is Lucyról van szó. – Tudod! – felelte, miután belekortyolt a diétás kólájába. – A te nagy hősnődre. Arra a hogyishívjákra. Gwen Stefanira. Neki szőke haja van, nem? És nem fekete. Ó, mamám! Nem hittem a fülemnek, hogy Lucy nekem – nekem, Gwen Stefani legnagyobb rajongójának – próbálja magyarázni, milyen színű is Gwen haja. – Ezzel tökéletesen tisztában vagyok – nyugtattam meg, és újból megindultam. Ám a nővérem következő megjegyzése ismét visszarántott az ajtóba. – Most épp úgy nézel ki, mint az a másik tyúk. Mi is a neve? – Karen O? – reménykedtem a válaszban. Azt ne kérdezzétek, hogy vajon miből feltételeztem, hogy Lucy esetleg valami kedveset akart volna mondani, mondjuk azt, hogy megszólalásig hasonlítok a Yeah Yeah Yeah énekesnőjére. Minden bizonnyal túl sok ammóniát lélegeztem be a hajfestékből, vagy ilyesmi. – Nem, nem – tiltakozott Lucy. Aztán hirtelen csettintett egyet. – Megvan! Ashlee Simpson. Elakadt a lélegzetem. Persze sokkal rosszabb dolgok is történhetnek az emberrel, mint hogy Ashlee Simpsonhoz hasonlítják – aki tulajdonképpen egész jól néz ki –, de már annak a lehetősége is, hogy az emberek azt feltételezik rólam, hogy megpróbálom utánozni őt, annyira mellbe vágott, hogy éreztem, amint a suli után betermelt tortilla chips felfelé kívánkozik a torkomon. Abban a pillanatban elképzelni sem tudtam volna ennél szörnyűbb dolgot. Igazság szerint Lucynak oltári szerencséje volt, hogy az adott másodpercben nem tartózkodott valami éles vagy hegyes izé a közelben, mert esküszöm, le is döföm. – Egyáltalán nem nézek ki úgy, mint Ashlee Simpson – préseltem ki magamból végül valami tiltakozásfélét. Lucy csak vállat vont, és ismét belefeledkezett a számítógép képernyőjének tartalmába, s szokás szerint a leghalványabb bűntudat sem gyötörte amiatt, amit mondott. – Nekem nyolc – vetette oda. – De tutira veszem, hogy David apja el fog ájulni. Nem úgy volt véletlenül, hogy a jövő héten szerepelsz a VH1-en, vagy hol, hogy népszerűsítsd ezt a bugyuta Arccal a család felé izét? – Az MTV-n – helyesbítettem, és még rosszabbul éreztem magam, mert eszembe jutott, hogy eddig még bele se néztem abba az anyagba, amelyet Mr. Greentől, a Fehér Ház sajtótitkárától kaptam, hogy felkészülhessek az említett eseményre. De hát könyörgök! A házi feladatok, a rajzórák és a munkám után vajon mennyi időm marad még erre a gyermeknagykövet izére? Egészen pontosan semennyi. Ráadásul egy lánynak mindenképpen fel kell állítania valamiféle fontossági sorrendet. És nálam az első helyen a hajfestés állt. Hogy aztán úgy nézzek ki, mint egy Ashlee Simpson utánzat. Legalábbis úgy tűnik.

– És nagyon jól tudod, hogy az MTV-ről van szó – rivalltam rá Lucyra, mert még mindig majd szétvetett a düh az Ashlee Simpson-dolog miatt. És persze azért is, mert iszonyú mérges voltam magamra, amiért még nem kezdtem neki a beszédem tanulmányozásának. De jobban esett a mérgemet Lucyn kitölteni, mintsem magamon. – És hogy a városi tanács ülését fogják közvetíteni, amelyen az elnök is jelen lesz. Az Adams gimiből. Mintha te nem is tervezted volna, hogy részt veszel, csak hogy kihasználhasd a lehetőséget, hogy villoghass a Betsey Johnsontól kapott vadiúj rózsaszínű farmeredben. Lucy csak adta az ártatlant. – Fogalmam sincs, miről karattyolsz. – Micsoda egy öntelt liba vagy! Egyszerűen nem hittem el, hogy van képe csak úgy ücsörögni itt, és úgy tenni, mintha elképzelése se lenne semmiről. Mintha az egész iskola nem erről beszélne. Mármint, hogy az MTV az Adams gimiben forgat majd. Természetesen az a kutyát sem érdekli, hogy az elnök is ott lesz. Lucy és a barátai mind attól vannak úgy feldobva, hogy az az újdonsült video-DJ sztár, Random Alvarez (komolyan így hívják, Random, mint véletlen) lesz a házigazdája ennek az ostobaságnak. És persze nem csak Lucy és a barátai. Kris Parks (aki nem bírja elviselni, hogy nemzeti hősnek tartanak, meg minden, ennélfogva különös ellenszenvvel viseltetik irántam, bár ezt minden igyekezetével megpróbálja titkolni, mégis tisztán érzem a levegőben, s minden egyes Szia, Sam, hogy vagy?-ban ott fortyog a felszín alatt) nemrégiben azon pánikolt, hogy az életrajza nincs telezsúfolva mindenféle iskolán kívüli elfoglaltsággal (hiszen csupán az egyetemi sportválogatott pomponlánycsapatának tagja, nemzeti ösztöndíjas és nem utolsó sorban osztályelnök), ezért megalapította ezt az új klubot, vagy mit, a Helyes Utat, amelynek azt a hangzatos célt tűzte a zászlajára, hogy a fiatalok kapják vissza a jogukat, hogy nemet mondjanak a drogokra, az alkoholra és a szexre. Bár, az igazat megvallva, én sohasem tapasztaltam olyasmit, hogy ezt a jogukat bárki valaha is fenyegette volna. Úgy értem, amennyire én tudom, még soha senki nem haragudott meg azokra, akik köszönettel visszautasítottak egy pohár sört, vagy ilyesmi. Leszámítva talán a lányok barátait, ha esetleg nem mentek bele velük a dologba. Értitek. Olyat azonban észrevettem, hogy amikor híre kelt, hogy egy lány a végsőkig elment a barátjával, Kris Parks leginkább, de úgy általában a Helyes Út minden tagja, elsőként ugrott, és vágta a fejéhez, hogy ribanc. Akárhogy is, a Helyes Útnak köszönhetően Kris lesz az egyik, aki a diákok képviseletében részt vesz az MTV felvételén az Adams gimiben tartott elnöki tanácsülésen. És amióta ezt megtudta, semmi másról nem képes beszélni, csak hogy mekkora lehetőség ez a számára, hogy elkápráztassa a Borostyán Liga összes egyetemét, melyek ezután mind ott fognak kopogtatni sorban az ajtaján, és könyörögnek, hogy őket válassza. No meg arról, hogy találkozik majd Random Alvarezzel, megadja neki a mobiltelefonszámát, és mire egyet pislantunk, már együtt is járnak. Mintha a leghalványabb esély is lenne rá, hogy Random akárcsak egy pillantásra is méltatja majd Krist, hisz, ha jól hallottam, éppen Paris Hiltonnal találkozgat. Bár meglehet, a „találkozgatás” nem a legpontosabb kifejezés. De ez most mindegy. – Csak hogy tudd – tájékoztattam Lucyt –, éppenséggel pontosan ez volt az, amiért az egészet csináltam. Mármint ezért festettem be a hajamat. Valamivel fel kellett dobnom a megjelenésemet erre az eseményre. Hogy ne csupán az sikítson rólam, hogy „ez az a lány, aki megmentette az elnök életét”. Világos? – Hát, ezt a célodat egészen biztosan sikerült elérned – Lucy csak ennyit fűzött a dologhoz. Aztán még hozzátette: – És az is tuti, hogy anya leszedi érte a fejedet – mielőtt újból

belefeledkezett a csevegésbe Jackkel, hiszen már két üzenetre sem válaszolt azóta, mióta visszaléptem a szobába… Gondolhatjátok, hogy Jack nem volt túl boldog, hogy Lucy nem neki szenteli minden figyelmét. Mintha csak azt feltételezné, hogy ilyenkor egy kicsit a másik pasijával foglalkozik (tudjátok, azzal a képzeletbeli fickóval a napszemüvegboltból) őhelyette. Legalábbis erre lehetett következtetni a dühös csilingelésből. Magamban elhatároztam, hogy nem érdekel, Lucy mit gondol. Végtére is, mit tud ő a divatról? Na persze minden hónapban átrágja magát a Vogue-on az első betűtől az utolsóig… De nekem eszemben sincs úgy kinézni, ahogyan azok a lányok a Vogue-ban. Lucyval ellentétben én nem állok be a divatmajmolók sorába. Én kialakítom magamnak a saját, egyéni stílusomat, és nem hagyom, hogy bármiféle divatmagazin diktálja nekem, hogy mit vegyek fel. Vagy akár Ashlee Simpson. De azért be kell vallanom, hogy mikor lementem, hogy felvegyem a kabátomat, mielőtt elindulok a városba, annál azért sokkal pozitívabb reakcióra számítottam, mint amilyet Theresától, a házvezetőnőnktől kaptam. – Szűz Mária! Mit csináltál a hajaddal?? – sikoltotta. Védekezőn a frizurám elé emeltem a kezem. – Miért, nem tetszik? Theresa csak a fejét csóválta, és ismét Jézus anyját emlegette. Bár fogalmam sincs, neki mi tennivalója lenne az ügyben. A húgom, Rebecca, egy pillanatra kidugta az orrát a leckéjéből. Ő nem abba a suliba jár, ahová Lucy meg én, hanem – a barátommal, Daviddel egyetemben – a Horizontba, abba az iskolába, ahová csak kiemelkedő tehetségű tanulók kerülhetnek, ahol nincsenek pomponlányok meg lelkesítő iskolai összejövetelek, sőt, még jegyek se, mindenkinek egyenruhát kell viselnie, és senki nem űz gúnyt abból, hogy a másiknak milyen göncök tetszenek. Azt hiszem, sokkal szívesebben járnék oda, mint az Adamsbe. Csak hát ahhoz, hogy oda felvegyenek, szó szerint zseninek kell lenned. És én, bár ahogyan az iskolai pszichológusunk, Mrs. Flynn fogalmaz, „átlagon felüli képességekkel rendelkezem”, semmiképpen sem vagyok zseninek mondható. – Szerintem jól nézel ki – hozta meg az ítéletet a hajamról Rebecca. – Tényleg? – kedvem lett volna megcsókolni ezért. Amíg hozzá nem tette: – Aha. Épp, mint Jeanne D’Arc. Na, nem mintha bárkinek lenne róla fogalma, milyen is volt Jeanne D’Arc valójában, mivel összesen egy kép maradt fenn róla, az, amelyet akkor firkálgatott valaki a bírósági per jegyzőkönyvének margójára, amikor boszorkányságért halálra ítélték. De valahogy úgy nézel ki. Úgy értem, mint az a krikszkraksz. Bár ez még mindig jobb volt, mint ha Ashlee Simpsonhoz hasonlított volna, azért nem túlságosan megnyugtató érzés, ha azt mondják, olyan vagy, mint egy firka. Még ha egy Jeanne D’Arcról készült firka is az. – A szüleid le fognak nyakazni engem – sopánkodott Theresa. Ez még rosszabb volt, mint hogy úgy nézek ki, mint egy firka. – Majd túlteszik magukat rajta – jelentettem ki kissé több magabiztossággal a hangomban, mint amennyit valójában éreztem. – Tartós festék? – tudakolta Theresa. – Csak hajszínező – válaszoltam. – Szűz Mária! – sóhajtotta Theresa újfent. Aztán észrevette, hogy kabát van rajtam, és nyomban nekem szegezte a kérdést: – És hová lesz a séta? – Rajzórára – feleltem. – Úgy tudtam, arra idén hétfőn és szerdán jársz, nem? Ma pedig csütörtök van.

Nem egyszerű dolog Theresának beadni valamit. Higgyétek el nekem. Már próbáltam. – De igen – ismertem el. – Általában. Ez most egy új foglalkozás. Csak felnőtteknek. A barátom, David, és én Susan Boone művészeti iskolájába járunk rajzolni. Néha ez az egyetlen alkalom arra, hogy találkozzunk, mivel mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk, plusz különböző suliban is tanulunk, meg minden. Nem mintha ezért járnék oda. Mármint rajzórára. Azért veszek leckéket, hogy mesterfokra fejlesszem a tudásomat, nem pedig, hogy a barátommal randizgassak. Bár azért rendszeresen váltunk néhány csókot az órák után a lépcsőházban. – Susan azt mondta, szerinte David és én már érettek vagyunk rá – folytattam. – Érettek? Mire? – kíváncsiskodott tovább Theresa. – Hogy haladóbb csoportba kerüljünk – tájékoztattam. –Egy speciális csoportba. – Miféle speciális csoportba? – Művészeti anatómia – magyaráztam. Már hozzászoktam ahhoz, hogy Theresa ilyesfajta kínvallatásoknak vet alá. Százezer éve dolgozik a családunknál, és olyan, mintha a második anyánk lenne. Illetve igazából inkább az első anyánk, hisz az igazival szinte sohasem találkozunk, mivel, mint környezetvédelmi jogász, borzasztóan elfoglalt. Theresának egy csomó saját gyereke van, akik már mind felnőttek, sőt már unokái is, szóval elmondhatjuk, hogy mindent látott, mindenről hallott már. Azaz, művészeti anatómiáról nyilvánvalóan nem, mivel gyanakodva kérdezett rá: – Az meg mi fán terem? – Tudod – feleltem ismét kissé magabiztosabban, mint ahogy valójában éreztem, tekintve, hogy jómagam sem voltam száz százalékig biztos a dologban – a csendéletekkel, gyümölcskupacokkal, meg ilyesmikkel szemben nem tárgyakat, hanem élő dolgokat… embereket rajzolunk. El kell ismernem, elég izgalmasnak találtam a gondolatot, hogy végre lehetőségem nyílik valami – bármi – mást megörökíteni, mint tehénszarvakat és szőlőfürtöket. Valószínűleg csak a szerencsétlen pancserek képesek lázba jönni ilyesmitől, de hát ez van. Szerencsétlen pancser vagyok. De az új frizurámmal legalább elmondhatom magamról, hogy amolyan punk-rock pancser. És Susan is nagy felhajtást csinált a dologból. Mármint abból, hogy megengedte, hogy David és én bekerüljünk az életkép-festő csoportba. Mi leszünk ott a legfiatalabbak, mondta, mivel ez egy felnőtt csoport. – De, azt hiszem, mindketten elég érettek vagytok már hozzá – jelentette ki. Mivel már majdnem tizenhét vagyok, meg minden, erőteljesen merem remélni, hogy eléggé felnőtt vagyok már a dologhoz. Mármint, mit gondolt, mit fogok csinálni? Köpőcsővel lövöldözöm a modellt? – Nem készültem rá, hogy téged kell elfuvaroznom a városba. – Theresa bosszúsnak tűnt. – Rebeccát kell vinnem a karateedzésre… – Csi kung – helyesbített a húgom. – Felőlem… – vont vállat Theresa. – A művészeti stúdió egészen bent van a város közepén, ráadásul pont a másik irányban… – Semmi baj – nyugtattam meg. – Majd metróval megyek. Theresa döbbent arcot vágott. – De hát azt nem teheted! Emlékezz csak, mi történt a múltkor! Hja. Kedves tőle, hogy eszembe juttatta. Legutóbb, amikor metróval akartam menni valahová, egy össznépi családi banzáj kellős közepébe csöppentem, de szó szerint, egy seregnyi ember rikító sárga pólóban feszített, melyen felirat hirdette, hogy „Vigyázat, ez itt Johnsonék családi vakációja”. Amikor felismertek, mindannyian körém sereglettek, és azt

akarták megtudni, hogy én vagyok-e az a lány, aki megmentette az elnök életét, és azzal ostromoltak, hogy mindegyikőjük trikójára adjak autogramot. Akkora tumultust okoztak – a Johnson família igencsak népesnek volt mondható –, hogy a metrórendőrségnek kellett közbelépnie és lehámoznia őket rólam. Aztán udvariasan felkértek, hogy többé ne közlekedjek a járműveiken. Mármint a metrórendőrség, nem a Johnson család. – Aha – bólintottam. – De a múltkor még vörös volt a hajam, mint régen, így az emberek könnyen felismertek. Most viszont – simogattam meg az új frizurámat – nem hinném. Theresa továbbra is aggodalmas tekintettel nézett rám. –De a szüleid… – …azt szeretnék, ha tanulnék végre egy kis kötelességtudatot – fejeztem be a mondatot. – És mi lehetne erre jobb módszer, mint hogy tömegközlekedéssel utazom, mint mindenki más a plebejusok közül? Rebecca láthatóan elismeréssel nyugtázta, milyen ügyesen használtam a „plebejus” kifejezést, amelyet Lucy felvételi-előkészítő könyvéből lestem el. (Nem mintha Lucy egy percet is töltött volna a tanulmányozásával.) Legalábbis abból a kísértetiesen hasonló arckifejezésből ítélve, amelyet akkor láttam tőle, amikor succubusnak neveztem (ugyanebből a könyvből elsajátított szó, mely lidércet, illetve démont jelent, konkrétan egy kéjsóvár szellemet, amely arról híres, hogy éjszakánként szexuális viszonyba bonyolódik férfiakkal, anélkül, hogy a szerencsétlenek tudnának róla), már ha jól értelmeztem, hogy azt is bóknak vette. Hát, nem volt épp könnyű leszerelni Theresát, de végül csak sikerült. Mikor jönnek már rá az emberek, hogy én már szinte felnőttnek számítok, ahhoz meg pláne tényleg elég öreg vagyok, hogy egyedül is tudjak vigyázni magamra? Úgy értem, láthatólag érettnek találtattam arra, hogy bekerüljek abba a csoportba, ahol életképeket rajzolunk majd – nem is beszélve arról, hogy munkát vállaljak –, de arra nem, hogy egyedül utazzak a metrón? Nonszensz. Bármely más államban mostanra már saját autóm lenne. Csak amilyen az én szerencsém, nekem pont abban az államban kell élnem, ahol a jogosítvány megszerzésének a feltételei majdnem olyan szigorúak, mintha fegyverviselési engedélyért folyamodnék. Végül Theresa mégiscsak utamra engedett… de csak azért, mert mi más választása lehetett volna? Mivel apának most még a megszokottnál is tovább kell bent maradnia az irodában a Világbanknál, anyát pedig teljesen lefoglalja a legutóbbi ügye, nem sok esély volt rá, hogy Theresa erősítést kérhessen tőlük. Vacsoraidőre is csak ritkán értek haza – már régen feladták azt az elképzelésüket, hogy mindig kell időt szakítanunk arra, hogy együtt ülhessünk asztalhoz, mint egy család –, arra meg végképp nem volt idejük, hogy minket felügyeljenek. Na nem mintha egyikünknek is szüksége lett volna felügyeletre. Mindannyiunkat eléggé lefoglaltak a mindennapi kötelezettségeink – engem a rajzórák, a Potomac videókölcsönző és a gyermeknagyköveti feladatok minden áldott nap iskola után, Lucyt a pomponlánykodás és a pláza, vagy a munka, vagy a társasági élet, ami pedig Rebeccát illeti… nos, a klarinétórák, a sakk-köri összejövetelek a csi kung és a többi ki tudja még, milyen bizarr elfoglaltság között, amelyek kitöltik ennek a zsenipalántának az életét, az is csoda, hogy alkalomadtán még egyáltalán találkozunk vele. Örültem, hogy végre kijutottam a házból, és beleszagolhattam a csípős novemberi levegőbe. És azt is rendkívüli módon értékeltem, hogy a gyermeknagyköveti feladatok ellátásához a Fehér Ház elengedhetetlen szükségét látta, hogy ellásson egy mobiltelefonnal. Ez az egyik olyan dolog, amire meg kellett volna tanulnom spórolni egy kicsit a munkámért kapott pénzből. Lucynak magának kell fizetnie a telefonszámláját (persze leszámítva azokat a hívásokat, amikor apát vagy anyát hívja, hogy engedélyt kérjen, hogy tovább maradhasson az éppen aktuális buliban, ahol éppen tartózkodik).

Én azonban ingyen kapom a telefonomat… Azért van némi haszna annak, ha az ember nemzeti hős, azt hiszem. – Halló! – kicsit megkönnyebbültem, hogy a legjobb barátnőm, Catherine vette fel a kagylót, nem a szülei vagy valamelyik öccse. Catherine-nek nincs mobiltelefonja, így a család vezetékes vonalán kell hívnom. – Én vagyok – szólaltam meg. – Megcsináltam! – És milyen lett? – tudakolta Catherine. – Azt hiszem, egész jó – feleltem. – Rebecca azt mondja, úgy nézek ki, mint Jeanne D’Arc. – Ő tényleg szép volt – biztatott Catherine. – Legalábbis amíg meg nem égették. Lucy mit szólt? – Hogy olyan vagyok, mint Ashlee Simpson. – Tuti dögös! – lelkendezett a barátnőm. Látjátok, ez a baj Catherine-nel. Persze azért ő a legjobb barátom, és halálosan szeretem. De néha ilyesmiket mond, mint most, és ilyenkor komolyan aggódni kezdek miatta. Mert mi lesz vele, ha kikerül a való világba? Elevenen felfalják majd. – Catherine! – tiltakoztam. – Én nem akarom, hogy az emberek azt higgyék, Ashlee Simpsont akarom utánozni. Az nem lenne túl pozitív. – Ó! – csodálkozott. – Jól van, bocsánat. – Úgy tűnt, egy pillanatra elgondolkodik a dolgon. Aztán megkérdezte: – Szóval… mit mondott még Lucy? – Hogy anya le fog nyakazni. – Ó! – sóhajtott. – Ez nem túl jó. – Nem érdekel – jelentettem ki, miközben lefelé rohantam a lehullott falevelekkel borított utcán. A Cleveland Parkban lakunk, amely Washington egyik kerülete, nem is olyan messze a Pennsylvania sugárút 1600-tól, azaz a Fehér Háztól, ahol a barátom, David lakik. A legtöbben, akik az Adams gimibe járnak, ott laknak a környékünkön, vagy Chevy Chase-ben, a szomszédos kerületben, ahol Lucy barátja, Jack is lakott, mielőtt elment a főiskolára. – Ez az én hajam – folytattam a telefonba. – És azt csinálok vele, amit akarok. – Hatalmat a népnek! – támogatott Catherine. – Most a rajziskolába mész? – Aha – bólogattam. – Metróval. – Sok szerencsét – nevetett. – Vigyázz azokkal a helyekkel, ahol a Johnson család vakációzik! És meséld majd el, mit szólt David! A hajadhoz. – Vége, vétel! – köszöntem el viccesen, mert amikor gyerekek voltunk, mindig így fejeztük be a beszélgetést a rádióvevőnkön. Ezek a mobiltelefonok tisztára olyanok, mint régen az adó-vevők. Csak többe kerülnek. Az a baj, hogy Catherine szülei nem vesznek neki telefont, szóval, az megmarad amolyan egyoldalú tapasztalatnak. Catherine szülei igen szigorúak, még azt sem engedik neki, hogy fiúkkal beszélgessen telefonon, nemhogy azt, hogy találkozgasson velük, leszámítva a társasági összejöveteleket, ami egy kissé megnehezítette a dolgukat a barátjával… mármint akkoriban, amikor még volt neki. Catherine legnagyobb bánatára a barátja diplomata apját áthelyezték Katarba, ezért Paul és ő most ugyanúgy távolsági kapcsolatot folytatnak, mint ahogy Lucy és Jack… Azzal a különbséggel, hogy Katar egy kicsit messzebb van, mint Rhode Island, így Paul hétvégenként nem tud hazajönni, hogy meglátogassa. Catherine szülei nem elég, hogy nem vesznek neki mobiltelefont, de sosem engednék meg, hogy egyedül utazzon a metrón. Tulajdonképpen az enyémek sem lennének annyira elragadtatva a dologtól, ha tudnának róla. Nem mintha attól tartanának, hogy eltévedek,

vagy elrabolnak és eladnak rabszolgának (ami meglehetősen gyakrabban fordul elő a Midwestben, az olyan helyeken, mint a Mall of America, az ország legnagyobb áruháza, mint a metrón… ezt onnan tudom, hogy Rebeccával láttunk egy olyan részt a National Geographic Felfedezőjében, amely pont erről szólt), hanem inkább az olyan dolgok miatt, mint Johnsonék családi vakációja. Sajnos annyira azért nem aggasztja őket a dolog, hogy ne engedjék, hogy eljárjak dolgozni a Potomacbe. De azt azonnal megállapítottam, hogy az új hajszínemnek köszönhetően a dolgok mostantól nem úgy lesznek, mint eddig. A metrókocsiban senki sem ismert fel. Sőt, még csak el sem időzött rajtam az emberek tekintete, hogy megállapítsák, vajon hol láthattak már azelőtt. Sikeresen eljutottam az R utcáig, majd a Connecticutig – amely pont szemben helyezkedik el a Scientológia Alapítótemplomával –, ahol Susan Boone művészeti iskolája található, anélkül, hogy egyetlen ember is rám kiáltott volna, hogy „Szia, te vagy Samantha Madison?” vagy „Hé, nem rólad csináltak egy filmet tavaly nyáron?”. Annyira feldobott, hogy egyetlenegyszer sem ismertek fel, hogy simán elfutottam a Static mellett – a mellett a lemezbolt mellett, amely pontosan a stúdió szomszédjában található – anélkül, hogy megálltam volna, hogy szemügyre vegyem, kapható-e valami izgalmas odabent… bár egy pillanatra azért megtorpantam, hogy megszemléljem a képmásomat a kirakatban. Teljesen feltüzelt, hogy láthatólag annyira megváltozott a külsőm, hogy az embereknek fogalmuk sincs, ki vagyok. Mert az én véleményem szerint a változás az eddiginél csak jobbat jelenthet. Bár arról nem voltam teljesen meggyőződve, hogy ezzel David, aki pár perccel utánam érkezett meg Susanhoz, ugyanígy egyetértett. Csak egy pillantást vetett rám, majd egyenesen elment mellettem, mintha valaki mást keresne… …aztán hirtelen kapcsolt, és rájött, hogy a lány, aki lezser tartással ücsörög az előtte lévő padon, valójában én vagyok. Az arckifejezéséből nem tudtam kiolvasni, tetszett-e neki a frizurám. Úgy értem, persze mosolygott, de ez még nem jelent semmit. David általában vidám fickó – egyáltalán nem olyan kedvetlen fajta, mint Jack, Lucy barátja, annak ellenére, hogy a maga módján David minden porcikájában éppen olyan tehetséges művész, mint Jack, ha nem tehetségesebb. Még akkor is, ha ez csak az én véleményem. Továbbá, az is a véleményem, hogy David sokkalta jobban néz ki, mint Jack, a zöld szemével – de komolyan. Az a szempár egyszerűen zöld. Nem mogyoróbarna, hanem tisztán zöld, mint a Central Park pázsitja tavasszal – és a laza, sötétbarna fürtjeivel. Nem mintha ez valamiféle verseny lenne – mármint hogy kinek a barátja klasszabb, az enyém vagy a nővéremé. De az az igazság, hogy egyértelműen az enyém. És annak ellenére, hogy már több mint egy éve járunk, a szívem még mindig ugyanolyan furcsán hevesen kezd verni, valahányszor meglátom… úgy értem, Davidet. Rebecca szerint ez az, amit úgy hívnak, frisson. Engem teljesen hidegen hagy, hogy minek nevezik, vagy mitől van. Csak azt tudom, hogy szerelmes vagyok Davidbe. Ő annyira… ott van. Ha belép a szobába, akkor nemcsak egyszerűen belép… hanem betölti a helyiséget, tán azért, mert olyan magas, nagydarab, meg ilyesmi. Amikor megcsókol, le kell hajolnia, hogy elérje a számat, és a legtöbbször a tenyerébe fogja az arcomat, hogy megtartsa… Na, az egyszerűen csúcs. De még mindig nem annyira, mint az, ahogyan néha rám néz… mint most is, például. A szüleim ezen a „kötelességtudat” dolgon kívül azt is a fejükbe vették, hogy szokjunk egy kis önállóságot (ami alatt azt kell érteni, hogy most már nekünk kell mosnunk magunkra, nem hagyhatjuk rá Theresára), hogy megtanuljuk, hogyan éljünk úgy, mint a társadalom

más normális – értsd: tiszta – tagja. Így az egyetlen tiszta dolog, amit találtam, hogy felvehessem az órára, mivel teljesen elfeledkeztem a mosásról, ez a fekete póló volt, amit a Nike küldött nekem abban a reményben, hogy ezt fogom viselni a következő alkalommal, amikor benne leszek a tévében – mondjuk, a jövő héten, mikor az MTV közvetíti a tanácsülést. Ami határozottan egy másik előnye annak, ha az ember nemzeti hősnővé avanzsál… mármint hogy ingyen göncöket kap, meg minden. Csak hát, akár odavagyok a Nike-ért, akár nem, nem szívesen veszek részt a termékeik feltűnő reklámozásában, így ez a felső eddig még sohasem volt rajtam. Ezért, amíg David arcát meg nem pillantottam, fogalmam sem volt róla, hogy még akár szexi is lehet. A póló, természetesen. Nincsen hatalmas mellem – igaz, kicsi se. Olyan normális méret, na. De azt hiszem, ez a fölső elég testre simulós lehet, vagy mi, így kissé jobban kidomborodhat, aminek kell… plusz még V-nyakú is, szóval mindenképpen többet mutat a dekoltázsomból, mint amennyit a többi felsőm általában szabadon hagy. Ami magyarázatot adhat arra, hogy mikor David végre felismert, a hajam egyáltalán nem tűnt fel neki. Abban a pillanatban, amint észrevett, a tekintete nyomban a mellemre siklott. Aztán amikor leült a mellettem lévő padra, csak annyit bökött oda nekem: – Szia, Sharona! – Hello, Daryl! – üdvözöltem én is. Daryl és Sharona a „csóró” nevünk, tudjátok, aminek akkor hívnának, ha valami lepukkant, szegények lakta lakókocsitáborban születtünk volna, nem a Cleveland Parkban (ahogyan én) vagy a Texas állambéli Houstonban (ahogyan David). Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki, akit Darylnek vagy Sharonának hívnak, szükségszerűen csóró, úgyszintén nem mindenki az, aki lakókocsitáborban él. Csak annyit, hogy ha mi ketten lennénk csórók, akkor ezeket a neveket tudnánk elképzelni magunknak… Jó, tulajdonképpen ez olyan… párokra jellemző dolog. Tudjátok, azoknak, akik már hosszú ideje vannak együtt, vannak ilyen kialakult közös dolgaik. Apa és anya például időnként Cuncinak hívják egymást, amit valami tévés sorozatból szedtek, amelyet egyszer együtt láttak. Ez a Daryl és Sharona-dolog is valami ilyesmi. Leszámítva, hogy ez nem olyan visszataszító. – Tetszik a pólód. – Ez volt David-Daryl következő megjegyzése. – Aha – bólintottam. – Ez elég nyilvánvaló. – Sokkal gyakrabban kellene ilyeneket viselned – állapította meg David-Daryl, és egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki a legcsekélyebb mértékben is elszégyellte volna magát amiatt, hogy olyan feltűnően fixírozott (újabb szó a felvételi-előkészítő könyvből, azt jelenti: vágyakozó pillantásokkal méregetni valakit) az imént. – Majd igyekszem nem elfelejteni – ígértem meg. – De nézz már feljebb is egy kicsit! Hogy tetszik a hajam? David továbbra is a pólómat bámulta. – Klassz. – David! Hiszen rá se néztél! Végre sikerült elszakadnia a pólóm elejétől, és vetett egy pillantást a hajamra is. A zöld szempár elkeskenyedve méregetett. – Hát, fekete – állapította meg végül. Bólintottam. – Jól van. Valami egyéb? Mondjuk… hogy tetszik? – Olyan… – a tekintete még egy kicsit elidőzött rajtam. –Nagyon fekete. – Úgy van – nyugtáztam. – Éjféli ébennek hívják. Ebből én is azt a következtetést vontam le, hogy talán lehet valami köze a feketéhez. A kérdés arra vonatkozott, vajon tetszik-e neked, vagy sem.

– Hát, afelől legalább már nem kell aggódnod, hogy bárki is vöröskének csúfol ezután – tért ki a válasz elől David. – Ezt én is sejtettem – türelmetlenkedtem. – De szerinted jól áll? – Rettentő… – David pillantása visszasiklott a pólóm elejére – …jól. Hűha! Kíváncsi lennék, a Nike vajon tudatában van-e annak a hatásnak, amelyet a pólóik az emberek fiúinak szemgolyóira gyakorolnak. Az én pasiméira legalábbis bizonyosan. Ennyit David őszinte véleményéről az új kinézetemet illetően. Attól tartok, meg kell várnom, míg… – Az isten szerelmére, mit műveltél a hajaddal? – ütötte meg a fülemet Susan Boone hangja hirtelen. – Befestettem – feleltem, és megcsavargattam egy göndör tincset. Az arckifejezéséből nem lehetett megállapítani, hogy most akkor tetszik-e neki, amit lát, vagy sem. Körülbelül olyan arcot vágott, mint Theresa és Lucy… leginkább megdöbbentként tudtam volna jellemezni. – Hogy tetszik? Susan az ajkába harapott. – Tudod, Sam – bökte ki végül –, nők százai ölni tudnának azért a hajszínért, amilyen neked volt. Remélem, ez a fekete, hogy is mondjam… nem lesz tartós. – Csak hajszínező – feleltem erőtlenül. A stúdió lassan megtelt a rajzórára gyülekező hallgatókkal. Leszámítva Robot, David személyi testőrét – mivel David az elnök elsőszülött fia, sehová sem mehet anélkül, hogy a nyomában ne loholna egy testőr – senki sem tűnt ismerősnek. De, bár egyetlen embert sem ismertem a csütörtöki óráról, mindannyian érdeklődéssel hallgatták a beszélgetésünket. Mármint azt, ami Susan és köztem zajlott. Na persze úgy tettek, mintha a legkevésbé sem érdekelné őket, a szénnel babráltak, vagy a rajztáblájukat igazgatták, miközben elfoglalták a helyüket. De mindannyian a fülüket hegyezték. Ez nyilvánvaló. – Egyszerűen szükségem volt valami változásra – próbálkoztam megvédeni szemmel láthatólag elhibázott döntésemet. – Hát, végül is a te hajad – vont vállat Susan. Aztán a fejével a csap fölötti polcon álldogáló, fehér hibajavító festékkel rajzolt margarétákkal díszített katonai sisak felé biccentett, amelyet Davidtől kaptam tavaly. – Feltételezem, arra már nem lesz szükséged. Hát, valóban nem. Régebben azért viseltem, mert Susan házivarja, Joe, a rajzóráink alatt mindig a fejünk fölött keringett, és valamilyen furcsa oknál fogva meg volt veszve a vörös loboncomért, és ha nem viseltem védősisakot, rendre lecsapott a fejemre. Lapos pillantásokkal méregettem a gonosz madarat, s azon tűnődtem, vajon így már békén hagy-e majd. Ám Joe épp elmélyülten tollászkodott az ülőrúdján, és a legkisebb figyelmet se szentelte a körülötte nyüzsgő embereknek – legkevésbé az én ébenfekete hajkoronámnak. Ez az! A terv működött! Többé már nem kell Joe miatt aggódnom. – Szerintem jól néz ki – jelentette ki David, mikor végre képes volt mással is foglalkozni, mint avval, hogy hogy mutatnak a domborulataim az új pólómban. – Komolyan? – csodálkoztam. Már nem nagyon mertem reménykedni. Végre egy pozitív vélemény (valakitől, aki látta is, amiről beszél, mert hát Catherine lelkendezése a telefon másik végéről nem igazán számít, ugyebár). – Nem túl… Ashlee Simpson-os? David megrázta a fejét. – Egyáltalán nem – nyugtatott meg. – Totál olyan, mint Enid a Tétova tinédzserekben. Mivel éppen ez lett volna a célom, felragyogtam. – Köszönöm! – nyugtáztam.

Az már egyszer biztos, ő a legjobb pasi a világon. Még akkor is, ha kissé túlzott érdeklődést táplál a mellem iránt. – Na, jól van, emberek… – lépett oda Susan a terem közepén álló alacsony emelvényhez, melyet élénk színű szaténlepel takart. – Üdvözlök mindenkit! Amint látjátok, van néhány újoncunk a csapatban. Bemutatom Davidet, Robot – mutatott David testőrére – és Samanthát. Mindenki mormogott valami hello-félét a bajusza alatt. Nem tudom, hányan ismerhették fel Davidet vagy engem a tévéből. Lehet, hogy senki sem. De lehet, hogy mindenki. Akárhogy is, jó fejek voltak, mert nem kezdtek el bámulni, röhögcsélni, vagy úgy viselkedni, mint a vakációzó Johnson család, vagy ilyesmi. Nem mintha erre számítottam volna, mivel láthatólag mindannyian felnőtt emberek voltak, ráadásul művészek. Úgy értem, az ember a művészektől kissé moderáltabb viselkedést vár (ez is felvételi-előkészítős szó, jelentése: mérsékelt, visszafogott), kissé több méltóságot, mint, mondjuk, egy átlagos felnőttől, aki, ugye, nem művész. – Nos, akkor kezdhetjük – szólt oda Susan valakinek, aki valahol a szoba hátsó fertályában lézengett. – Terry! Készen állunk, jöhetsz! Erre előkerült Terry, egy húszas éveiben járó fiatalember, aki valamilyen meghatározhatatlan okból kifolyólag nem viselt mást, csak egy fürdőköpenyt. Arra gondoltam, biztosan azért, mert ez majd a klasszikus rajzhoz kell. Ami persze állati jó dolog, nem is tudtam, hogy jelmezes modelleket rajzolunk majd. Ez sokkal nagyobb kihívást jelent, mint gyümölcshalmokat vagy holmi tehénszarvat ábrázolni. Terry köpenyét olyan kasmírminta díszítette, amelyet nem lesz egyszerű tökéletesen visszaadni. Különösen azokon a helyeken, ahol az anyag meggyűrődik. Önkéntelenül is kissé feszültté tett a várakozás izgalma. Tudom, csak a szerencsétlen pancserek jönnek lázba attól, hogy kasmírmintát kell rajzolniuk. De hát én tényleg pancser vagyok. Legalábbis a társaim nap mint nap ezt vágják a fejemhez, szinte minden alkalommal, mikor szóra nyitom a számat a suliban, még ha csak olyan ártalmatlan megjegyzésről van is szó, mint hogy a Simple Kind of Life című számot Gwen Stefani az előtti éjszaka írta, hogy a No Doubt elkészítette a felvételt. Ekkor Terry fellépett az emelvényre, én pedig megállapítottam, hogy valószínűleg mégsem lesz olyan iszonyú nehéz megörökíteni a kasmírmintákat a köpenyén. Mert amint felemeltem a ceruzámat, Terry meghúzta az övet a köntösön, az pedig hirtelen lecsusszant a földre a lába elé. A köpeny alatt pedig… …a köpeny alatt teljesen meztelen volt.

10 dolog, amitől a legjobban kiakadtam eddigi életem folyamán: 10. Hogy Gwen Stefani szólóalbumot adott ki. Mármint ez klassz, tényleg, félre ne értsetek. De mi van a banda többi tagjával? Aggódom értük, ennyi az egész. Leszámítva Persze Tonyt, mert ő volt az, aki összetörte Gwen szívét. 9. Hogy J. Lo és Ben esküvőjét lefújták. De komolyan. Én azt hittem, ez a két ember egymásnak van teremtve. És mi ez a Marc Anthony-dolog? Hisz a fickó alacsonyabb nála, nem? Nem mintha abban bármi rossz lenne. De úgy tűnik, összeszedte az egyetlen pasast, akit P. Diddy képes lenne lenyomni. És ez már rossz. 8. Hogy Lindsay Lohan szerepet vállalt a Kicsi kocsi kalandjainak új változatában. De komolyan. Miért kell az ilyen filmeket újraforgatni? Hogy jutott ez egyáltalán eszébe valakinek? 7. A német vizsgáim. 6. Hogy Theresa fia, Tito, beiratkozott a technikumba. És hogy el is végezte az első félévet, méghozzá kitűnő eredménnyel. 5. Hogy láttam, amint Lucy nővérem mossa a holmiját. 4. Hogy Britney Spears hozzáment ahhoz a háttértáncoshoz a csapatából. Hát semmit sem tanult J. Lo-tól? 3. Hogy Kristen Parks a tizenhatodik szülinapján a többiekkel együtt engem is meghívott a Six Flagsbe, abba a hatalmas, hullámvasutas vidámparkba New Jerseyben. Nem mintha elmentem volna. 2. Hogy a barátomat annyira lekötötte a domborulataim fixírozása, hogy észre sem vette az új frizurámat és a hajszínemet.

És az első és legfontosabb dolog, ami a legeslegjobban kiborított: 1. Hogy az első férfi, akit meztelenül láttam, egy totálisan ismeretlen fickó volt.

2 Jó, hát látni éppen láttam már ilyet. Mármint

meztelen férfit. A tévében. New Yorkban, amikor ENSZ-ügyben ott járok, egy teljes kódolatlan csatorna áll rendelkezésemre, ahol reggeltől estig meztelen férfiakat mutogatnak. És persze találkoztam már képekkel Michelangelo Dávid-szobráról is. Nem is beszélve a Nemzeti Múzeumban kiállított klasszikus műalkotások egész soráról, amelyek, tudjátok... Leginkább mindenféle aktok. És természetesen az apámat is láttam már ruha nélkül. De őt csak véletlenül, amikor időről időre cirkalmas káromkodások közepette ki kellett szaladnia a fürdőszobából, mert amikor kilépett a zuhany alól, észrevette, hogy Lucy az összes törülközőt felhasználta, hogy rajtuk szárítsa a kasmírpulóverét, vagy ilyesmi. De az első ruhátlan férfi, aki nem a rokonom, és ilyen közelről láthattam élőben… Hát, arra nem számítottam volna, hogy olyan valaki lesz, akiről öt perccel azelőtt még azt sem tudtam, hogy létezik. Hogy őszinte legyek, úgy gondoltam, hogy az első meztelen férfi, akit ilyen közelről láthatok élőben, a barátom, David lesz majd. Vagy legalábbis ezt reméltem. Hát, ez a terv nem igazán jött be. Körbejárattam a tekintetem, hogy lássam, mások is annyira meglepődtek-e a pucér Terry láttán, mint én. De mindenki más buzgón rajzolgatott. Még David is. Sőt, Rob is. Már bocsánat, de mi ez az egész? Én vagyok az egyetlen józan ember a teremben? Én vagyok az egyedüli, akinek megfordult a fejében, hogy „Elnézést, más is észrevette, hogy egy meztelen férfi van a helyiségben? Vagy csak nekem tűnt fel?” Hát, nagyon úgy nézett ki. A többieknek a szemük se rebbent. Csak felkapták a ceruzáikat, és nekiálltak rajzolni. Nos, jól van. Nyilván lemaradtam valahol. Mivel nem tudtam, mi mást tehetnék, úgy tettem, mintha leejtettem volna a radíromat, aztán, amikor előrehajoltam, hogy felvegyem, gyors pillantást vetettem a rajztábláikra. Mármint Davidére és Robéra. Csak látni akartam, hogy le akarnak-e… tudjátok. Le akarnak-e mindent rajzolni Terryn. Vagy esetleg illemtudóan hagynak egy kis fehér foltot a tudjátok micsodája helyén. Mert lehet, hogy így szokás. Fogalmam sincs. Hisz én még a nevén sem tudom nevezni. Hogy lennék képes lerajzolni? De úgy tűnt, nekik nyilvánvalóan nem volt problémájuk azzal, hogy egy meztelen fickót kell megörökíteniük. Be kell vallanom, én továbbra is eléggé ki voltam akadva ettől az egésztől… Hogy lehet, hogy senki mást nem zavar ez a dolog? Lehetséges, hogy lerajzolni is könnyebben tudják azok, akiknek maguknak is van ilyesmijük. Tudjátok. Szerszámjuk.

És vajon miért éppen Terryt gondolták megfelelőnek a meztelen fickó posztra? Még csak szemrevalónak se találtam. Elég vézna alaknak tűnt, és különösebben izmosnak sem volt mondható. Sőt, még tetoválás is éktelenkedett rajta, egy nyíllal átlőtt szív, a bal bicepszén. A hosszú szőke hajával és a zilált szakállával tisztára úgy nézett ki, mint Jézus. Azt leszámítva, hogy túl sok képpel eddig még nem találkoztam, ahol Jézus meztelen lett volna. – Sam! Susan szinte suttogott – mindig igyekszik a lehető legcsendesebben társalogni a foglalkozások alatt; a hangja szokás szerint halkabb, mint a rádióból áradó megnyugtató klasszikus muzsika. De hiába szólt csendesen, így is a szívbaj jött rám. Mert hát jelenlegi állapotomban még a klasszikus zene sem volt elég megnyugtató ahhoz, hogy a totálisan meztelen pasi okozta sokkot ellensúlyozza. – MI AZ? – rezzentem össze. És, bár semmi okom nem volt rá, éreztem, hogy elvörösödöm. Ez, természetesen, az egyik átka annak, hogy vörös hajúnak születtem. Mármint hogy minden látható ok nélkül állandóan elönt a pír. Éreztem, hogy az arcom egyre forróbb. Azon tűnődtem, vajon az új fekete hajszínem mellett a pirulásom ugyanolyan feltűnő-e, mint régebben, amikor az orcám ugyanolyan árnyalatot vett fel, mint az azt keretező tincsek. Arra a megállapításra jutottam, hogy minden bizonnyal most még sokkal feltűnőbb. Tudjátok, a piros és a fekete közti hatalmas kontraszt miatt. Ráadásul, nem tudom, mondtam-e már, de a szemöldököm a régi vörös maradt. Igaz, a szempillámat áthúztam fekete spirállal. – Valami gond van? Miért nem rajzolsz? – suttogta Susan, miközben leguggolt az állványom mellé. – Nem, semmi gond – vágtam rá gyorsan. Talán túlságosan is gyorsan, és viszonylag hangosra is sikeredhetett, mert David rám nézett, halványan elmosolyodott, aztán visszatért a rajzához. – Biztos vagy benne? – Susan Terryre pillantott. – Innen csodálatos perspektívád van. – Felkapott egy darab szenet az előttem lévő tartóból, és felskiccelte Terry körvonalait a rajzlapomra. – Innen tökéletesen kivehetők az inak a lágyékánál. A csípővonaltól egészen középig. Terryé különösen szépen kidomborodik… – Ehm – krákogtam kényelmetlenül. Erre most mondanom kellett valamit. Muszáj volt. – Hát… éppen ez az. Nem igazán számítottam rá, hogy szembesülnöm kell az inakkal a lágyékánál. Susan felnézett a rajzából. Minden bizonnyal észrevett valamit az arckifejezésemen, mert elkerekedett a szeme, és csak annyit mondott: – Ó. Ó! Azt hiszem, megértette. Mármint ezt a dolgot Terryvel. – De hát mégis, mit gondoltál, Sam – suttogta –, mikor megkérdeztem, hogy akarsz-e csatlakozni a művészeti anatómia csoportomhoz? – Hogy anatómiai dolgokat fogunk rajzolni – súgtam vissza. – Nem meztelen férfiakat. – De hát a művészeti anatómia éppen ezt jelenti – csodálkozott Susan, s közben megpróbált nem mosolyogni. – Minden művésznek fontos, hogy megtanulja ábrázolni az emberi testet, és ezt másképp nem lehet, csak ha tanulmányozod a csontokat és az izomzat elrendeződését a bőr alatt, s ezek a dolgok ruhában nem látszanak. A művészeti anatómia mindig is azt jelentette, hogy meztelen modellekkel kell dolgoznod. – Hát, most már én is tudom – suttogtam. – Jaj, istenem! – sóhajtott Susan, és már nem tűnt úgy, mint aki mosolyogni szeretne. – Én azt hittem… tényleg azt gondoltam, hogy te ezt tudod.

Észrevettem, hogy David minket figyel. Nem akartam, hogy azt képzelje, valami nem stimmel. Úgy értem, a legkevésbé arra lett volna szükségem, hogy a barátom azt feltételezze, hogy egy meztelen fickó látványától kiakadok. – Jól van – emeltem fel a ceruzámat, s azt kívántam, Susan végre hagyjon magamra, hogy nyugodtan vörösödhessek. –Most már mindent értek. És minden oké. Ám, úgy tűnt, Susan egyáltalán nem hitt nekem. – Biztos vagy benne? – erősködött. – Tényleg jól érzed magad? – Csudajól – bizonygattam. Te jóságos ég! Nem hiszem el, hogy azt mondtam: csudajól. Nem tudom, mi ütött belém. Elég, hogy megpillantok egy meztelen fickót, máris csak az jut eszembe, hogy csudajól? Halvány fogalmam sincs, hogyan sikerült túlélnem az óra hátralévő részét. Megpróbáltam arra koncentrálni rajzolás közben, amit láttam, nem pedig arra, amit tudtam, ahogyan azt Susan tanította a legelső óráin. Persze továbbra is ott motoszkált a fejemben, hogy egy meztelen férfit kell megörökítnem, de nagyban segített, ha arra koncentráltam, hogy egy vonal megy erre, egy újabb arra, egy árnyék itt, egy másik pedig amott, és így tovább. Végül egészen valósághű, sőt, mondhatni, igen jó képet sikerült alkotnom Terryről, már ha illik ilyet mondanom saját magamról. A foglalkozás végén aztán, mikor Susan megkért minket, hogy helyezzük a rajztábláinkat az ablakpárkányra, hogy mindenki láthassa a másik munkáját, és véleményt alkothassunk róluk, már láttam, hogy az enyém nem lett se jobb, se rosszabb a többiekénél. Meg nem mondtátok volna róla például, hogy ez az első próbálkozásom egy meztelen pasival. Susan azért megállapította, hogy nem végeztem túl jó munkát a képem tárgyának elhelyezésével a papíron. Ami alapvetően azt jelentette, hogy csupán Terryt örökítettem meg, egyszerűen odabiggyesztve a lap közepére, mindenféle háttér nélkül. – Amit te rajzoltál, Sam – elemezte a munkámat –, az bizonyos részek valóban szép megjelenítése. – Ám művészként meg kell tanulnod az egészben gondolkodni. De én egyáltalán nem vettem a szívemre Susan eme megjegyzését a részekről és az egészről, mert jól tudtam, hogy már az is csodaszámba ment, hogy egyáltalán képes voltam bármit is papírra vetni, tekintettel a hatalmas sokkra, amelyet a meztelen fickó látványa okozott. És, mindennek a tetejébe, mikor már készülődtünk hazafelé, Terry odalépett hozzám, és megjegyezte: – Hékás, nekem nagyon tetszett a rajzod! Nem te vagy az a kiscsaj, aki megmentette az elnök életét? Szerencsére addigra magára húzta a nadrágját, így már bátran a szemébe tudtam nézni. – De igen – ismertem el. Bólintott. – Klassz. Gondoltam. Hát ez… tudod… bátor dolog volt. De… khmmm… mit műveltél a hajaddal? – Csak egy kis változatosságra vágytam – feleltem vidáman. – Aha – nyugtázta Terry láthatólag elgondolkodva. – Jól van. Tulajdonképpen klassz. Ez, ha jobban belegondolunk, nem volt annyira megnyugtató. Ha azt vesszük, ugyebár, hogy egy olyan ember szájából hangzott el, aki abból él, hogy ruhátlanul ácsorog mindenféle helyeken. Azonban, azt hiszem, mégsem kelthettem magamról olyan nyugodt és határozott képet a stúdióban, mint azt feltételeztem, mert miközben az autó felé igyekeztünk, David, aki felajánlotta, hogy hazafuvaroz, alig tudta visszafojtani a nevetést, úgy tudakozódott: – Szóval, mi a véleményed Terry… lágyékinairól?

Majdnem a torkomon akadt a Tic Tac, amelyet az imént bekaptam. – Öhm… – feleltem. – Láttam már nagyobbat is. – Komolyan? – A jókedv egy pillanat alatt elillant David hangjából. – Szerintem egészen… khm… impozáns volt. – De nem akkora, mint némely másik, amelyeket korábban láttam – jelentettem ki. Természetesen a manhattani kódolatlan csatornán szereplő fickókra gondoltam. Aztán, látván David döbbent arckifejezését, eltűnődtem, vajon tudja-e, hogy miről beszélek – mármint hogy a tévében látott fickókról. És azon is, vajon mi most tényleg a lágyékinakról társalgunk-e egymással. – Remélem, legközelebb női modellt kapunk – jegyezte meg Rob, a testőr, miközben szomorúan bámulta a rajzát. –Máskülönben nem tudom, hogy magyarázom majd ki magam a fiúknál a hivatalban. David és én felnevettünk. Ami engem illet, kissé idegesen. Úgy értem, még mindig a sokk hatása alatt álltam. Tisztában vagyok vele, hogy művészként hozzá kell szoknom, hogy minden egyéb gondolat nélkül tekintsek meztelen testekre, csak mint alkotásom tárgyaira. Csak hát, nem tehetek róla, de azon kaptam magam, hogy David tudjátok micsodájára gondolok, és azon morfondírozom, vajon az övé van-e akkora, mint Terryé (a viselkedéséből ítélve, ahogyan a lágyékinakról szóló megjegyzésemre reagált, valószínűleg nincs). Innen már csak egy lépésnyire volt a kérdés, hogy valójában kíváncsi vagyok-e David micsodájára. Egészen a mai napig eléggé határozottan úgy gondoltam, hogy igen. Tudjátok. Majd egyszer. De most már ebben egyáltalán nem voltam olyan biztos. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy annyi rengeteg alkalom adódott volna ilyesmire kettőnk között. Elárulom, ha a szabad világ vezetőjének fiával akarsz eltölteni néhány meghitt pillanatot, finoman szólva sincs könnyű dolgod. Különösen akkor, ha mindig akad egy fülhallgatós fickó, aki körülötte ólálkodik. Ennek ellenére megtettünk mindent az ügy érdekében. Ott van például a házunk. De a szüleimnek sajnos megvannak a maguk jól meghatározott szabályai a hálószobákban tartózkodó fiúk kérdésében. Ami konkrétan azt jelenti, hogy szó se lehet róla. Ám a szüleim sem tartózkodnak mindig otthon. Theresa pedig hétvégenként általában nincs nálunk. És amikor mindenki más távozott valahová – mondjuk, Lucy meccseire, vagy Rebecca esi kung bemutatóira, vagy mit tudom én, hová – David és én időnként megragadtuk az alkalmat, hogy belefeledkezzünk egy kis mandula-pingpongba, s bevallom, néha ennél egy kicsit több is történt. A múlt vasárnap, ha már itt tartunk, annyira – hogy is mondjam – felforrósodott a helyzet közöttünk, hogy még a bejárati ajtó csapódását sem hallottuk meg. Végül csupán azért nem kaptak rajta minket valami különösen kompromittáló helyzetben, mert a kutyám, Manet, felugrott a hálószobám padlójáról, és előcsörtetett, hogy üdvözölje, akárki is jött haza korábban, jelen esetben Rebecca, aki jó időben lelépett egy barátnője pizsamapartijáról a Smithsonian Intézetből. Nem mintha azt gondolnám, hogy Rebeccát egy pillanatig is érdekelte volna a dolog. Mikor lesiettünk a lépcsőn, s úgy tettünk, mintha a házi feladaton kívül semmi izgalmasat nem csináltunk volna, csak annyit kérdezett: – Tudtátok, srácok, hogy a telítetlen zsírsavak, az olyanok, amilyenek például az Oreo kekszben vannak, Európában a napi kalóriabevitelnek pusztán nulla egész öt tized százalékát teszik ki, szemben az amerikai körülbelül kettő egész hat tized százalékkal, és hogy ez az egyik oka annak, hogy az európai emberek sokkal soványabbak, mint az amerikaiak, annak ellenére, hogy annyi Brie sajtot tömnek magukba?

Az egyetlen időszak, amikor David és én tényleg számíthattunk arra, hogy nem zavar senki és kettesben lehetünk, az a pár perc volt, mikor hazavitt valahonnan, ahol voltunk, és az autótól elkísért a kapuig… legalábbis, amíg Theresa vagy a szüleim észre nem vették, hogy odakint vagyunk, és neki nem álltak fel-le kapcsolgatni a villanyt a teraszon. Én mondom, nem egyszerű dolog, ha a barátod az Egyesült Államok elnökének a fia. Akárhogy is, amikor az első művészeti anatómia óránk után David elkísért a kapuig, behúzott a hatalmas szomorúfűz alá a ház előtti udvaron – ahogy szokott –, nekidöntött a fa törzsének, és megcsókolt. Ezt szintén gyakorta tette. Meg kell hogy mondjam, mindkét említett szokását nagyon örvendetesnek találtam. Csakhogy aznap este még mindig nagyon magam alatt voltam ettől az egész Terry-féle dologtól, és nem nagyon tudtam… szóval… belemerülni a dolgokba. Azt hiszem, ezt David is észrevette, mert egy idő után felemelte a fejét, és kedélyesen nekem szegezte a kérdést: – Komolyan mondtad, hogy annak a fickónak a lágyékinai méreten aluliak voltak? – Dehogy – feleltem, csak hogy kicsit húzzam. – Tényleg jónak találod a hajam? – Aha – bólintott. – De ez a póló, ami rajtad van, ez tényleg nagyon-nagyon tetszik. Eljössz velem Camp Davidbe hálaadáskor? Velem tarthatsz, ha megígéred, hogy ezt a felsőt veszed fel. – Oké – egyeztem bele, s azzal a mozdulattal, amellyel felkaptam a fejem, hogy a szemébe nézzek, rögtön be is vertem egy lelógó faágba. – Hé! MIT IS MONDTÁL az imént? – A hálaadásról beszéltem – világosított fel, miközben az ajka felfelé vándorolt a nyakamon, a jobb fülcimpám irányába. – Bizonyára már hallottál róla. Ez egy nemzeti ünnepnap, amelyet a népek hagyományosan azzal ünnepelnek, hogy hatalmas mennyiségű pulykát tömnek magukba, és a focit bámulják a tévében… – Tisztában vagyok vele, hogy mi az a hálaadás, David – vágtam közbe. – Úgy értettem, azt mondtad: Camp David? – Camp David a hivatalos elnöki pihenőhely a Fehér Háztól jó messzire, Marylandben… – Fejezd már be az idétlenkedést! – csattantam fel. –Tudom jól, mi az a Camp David. De hogy beszélted rá a szüleidet, hogy megengedjék, hogy meghívj oda? – Nem kellett rábeszélnem őket – vonta meg a vállát David. – Csak megkérdeztem, hogy magammal vihetlek-e, és azt mondták, persze. Bár, el kell ismernem, ez még az előtt volt. – Mi előtt? – Mielőtt ezt művelted a hajaddal. De biztos vagyok benne, hogy azért így sem tiltanak le. Na. Akkor jössz? – MOST KOMOLYAN BESZÉLSZ? Nem akartam elhinni, hogy ilyen félvállról veszi ezt az egészet. Mert ez hatalmas dolog. Úgy értem, tényleg óriási. A barátom megkér, hogy utazzak el vele. És maradjak ott éjszakára. Jó, persze a szülei is ott lesznek, meg minden. De akkor is. Ez csak egyetlen dolgot jelenthet. Vagy nem? – Hát persze hogy komolyan – erősítette meg David. –Ugyan már, Sharona! Jó móka lesz. Mindenféle izgalmasat lehet ott csinálni. Lovagolni, például. Moziba menni. Vagy pacsézizni. Pacsézizni? Ez valami idétlen férfikifejezés arra, hogy szex? Mert hát nyilvánvalóan arra gondolt, hogy ezt fogjuk csinálni, nem? Mármint hogy ágyba bújunk egymással. Vagy nem ezért szoktak a párok közösen hétvégézni? – Ne mondd, hogy nem szeretnéd, Sharona! – erősködött David. – Tudom, hogy akarod.

Na de honnan? Miből gondolja, hogy én ezt akarom? Vagy netán „ágyba akarok bújni” jelzéseket sugároztam volna valamikor, anélkül, hogy észrevettem volna? Mert én egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy akarnám. Jó, hát néha előfordul, hogy úgy érzem, biztos vagyok benne, de azért nem mindig. Most pedig különösen nem, mikor épp az imént kellett három órán keresztül ücsörögnöm egy teremben, és egy meztelen pasit bámulnom… – Azt mondtad, ti mindig a nagymamádhoz mentek hálaadáskor Baltimore-ba – folytatta David. – És hogy ott mindig milyen unalmas. Nem igaz? Na, most itt a lehetőség, hogy megszabadulj ettől. És velem tarts Camp Davidbe. Mit mondhattam volna? A leghalványabb fogalmam sem volt, mit feleljek. – A szüleim KIZÁRT, hogy elengednének veled. De komolyan. Ezt tudtam kipréselni magamból. Nem, hogy „Nem vagyok benne biztos, David, hogy már felkészültem erre”, vagy „Most arról beszélsz, amire gondolok, David, vagy pacsézi alatt tényleg azt érted… hogy pacsézi?” Nem. Ezek közül egyiket sem mondtam. Ehelyett azt állítottam, hogy a szüleim sohasem egyeznének bele. Amit, az igazat megvallva, egészen megnyugtatónak találtam. Leginkább, mert igaz volt. De tényleg. – Dehogynem – jelentette ki David a szokásos magabiztosságával. – Hisz CAMP DAVIDRŐL van szó. Ahová az ELNÖKKEL és egy hadseregnyi titkosszolgálatos biztonsági őrrel mész. Ráadásul megbíznak benned. Legalábbis megbíztak, az előtt, mielőtt ezt tetted a hajaddal. – David! Ne komolytalankodj! Ez… – A szívem iszonyú hevesen vert, és ez alkalommal nem pusztán a frisson miatt. – Ez tényleg hatalmas lépés. – Tudom – válaszolta. – De már több mint egy éve együtt járunk. Azt hiszem, most már készen állunk erre. Nem gondolod? Készen állunk? Mire? Egy együtt töltött, ottalvós hétvégére Camp Davidben pulykával és pacsézizéssel? Vagy arra, hogy ágyba bújjunk egymással? David egészen biztosan a szexről beszélt. Úgy értem, egy fiú se hívna el magával Camp Davidbe csupán azért, hogy tökös lepényt egyen és társasjátékozzon veled, igaz? IGAZ? – Nem tudom, David – tétováztam. – Úgy értem… azt hiszem… azt hiszem, ezt még át kell gondolnom. Egy kicsit túl gyorsan történnek a dolgok nekem. Tényleg így lenne? Úgy értem, valóban? Figyelembe véve az utóbbi eseményeket, melyek a csókolózás terén történtek. Ezek után egy „Camp David-i hétvége” vajon nem a legtermészetesebb lépés lenne? – Naaa – unszolt David, s közben a keze egyre feljebb csúszott a pólómon. – Mondd, hogy jössz! Ez nem fair. Ezt a különösen tehetséges kezet használta arra, hogy manipulálja az érzéseimet. Vagyis, khm… nem is annyira az érzéseimet, mint a zsigereimet (felvételielőkészítős szó, azt jelenti: a test belső részei). – Mondd, hogy jössz – suttogta újra. Ennél a pontnál meg kell jegyeznem, hogy igencsak nehéz eldönteni, mi a leghelyesebb dolog, amit tehetsz, mikor egy fiú keze matat a melltartódban. – Rendben, elmegyek – suttogtam vissza. Hogy a csudában keveredek bele mindig ezekbe a dolgokba? De most komolyan.

A tíz legkedveltebb hely ahol az emberek általában elveszítik a szüzességüket: 10. A fiú kocsijának hátsó ülése, ahol Diane Court is tette a Mondhatsz akármitben (habár, ha számításba vesszük, hogy Lloyd Dobler volt a partnere, ez valószínűleg nem is lehetett annyira szörnyű.) 9. Egy szállodai szoba a végzősök bálja után. Ez annyira sablonos. Igen sok lány véli úgy, hogy van abban valami romantikus, ha az ember a bankettje után veszíti el a szüzességét, s nyilvánvalóan nem veszik észre, hogy a végzősök bálja is csupán egy újabb olyan dolog, amit a népszerű fazonok találtak ki, pusztán abból a célból, hogy a kevésbé népszerűeknek újabb alkalmat adjanak arra, hogy rosszul érezzék magukat, mert őket nem hívta el senki. 8. A szülők ágya, míg ők elutaznak valahová a hétvégére. Jaj. Sőt. JAJ. A szüleid ágya az a hely, ahol te (valószínűleg) megfogantál. Ez NAGYON CIKI. 7. A fiú szüleinek ágya, míg ők elutaznak valahová a hétvégére. Á, egyáltalán nem lenne kellemetlen, ha az anyukája megtalálná a Hello Kitty-s fehérneműdet a takaró végében. 6. Egy sátor a nyári táborban. Hahó! Egy sátor! CSAK A SÜKETEK NEM HALLANAK. 5. Egy tengerparti strand. Ott a homok. Mindened tiszta homok lesz. 4. Akárhol a szabadban. Csak egy szót mondok: bogarak. 3. A fiú szobája. Nos, oké. Érezted már valaha a zoknijának a szagát? Az egész szobája olyan. De komolyan. Még akkor is, ha történetesen a Fehér Házban lakik. És még csak észre sem veszi. Egyáltalán nem. Mintha az orra már teljesen hozzászokott volna, ahogyan a tiéd hozzászokott a dezodorod illatához. 2. A te szobád. Ja, tényleg. Nyilván a Böbe baba és Medve úr előtt fogod csinálni. Na nem, ezt inkább mégsem.

És a legeslegkedveltebb hely, ahol az emberek általában elveszítik a szüzességüket: 1. Camp David. Na jó, lehet, hogy ez nem az a hely, ahol az emberek többsége elveszíti az övét. De erősen úgy tűnik, hogy az, ahol én fogom az enyémet.

3 Az a helyzet, hogy van egy adum a talonban. (Akármit is jelent ez. Az mindenesetre biztos, hogy valami jót.) És ez az adu anya és apa. Mert egyszerűen NEM LÉTEZIK, hogy anya és apa megengedjék, hogy kihagyjam a családi programot a nagyinál hálaadáskor, hogy elutazhassak valahová a fiúmmal. Még ha Camp David is az a valahová. Még ha az elnök is ott lesz, akkor se. Ami azt jelenti, hogy kizárva mindenféle szex. Vagy pacsézi, ahogy David előszeretettel hívja. Nem próbálok meg úgy tenni, mintha különösebben elkeserítene a dolog. Mármint hogy anya és apa nem engednek el Daviddel. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán akarnék menni. Na jó, persze akkor nyilván úgy érzem, hogy akarok, amikor David keze mindenféle ruhadarabjaim alatt barangol… De be kell vallanom, abban a pillanatban, hogy már nem tette, tökéletesen kiütött a gondolat. Mert hát, nézzünk szembe a dologgal, a szex szörnyen nagy lépés. Teljesen megváltoztatja az egész kapcsolatot. Legalábbis azokban a könyvekben, amelyeket Lucy olvas, és rendre a fürdőkád mellett felejt, én pedig alkalmanként beleolvasok, mikor éppen kifogytam Vonnegutból vagy a többi ilyesmiből, mindig ez történik. Valahányszor egy lány és egy srác ágyba bújnak egymással, mindennek vége. Onnantól kezdve csak azt művelik. Viszlát, mozi. Viszlát, éttermek. Akármikor találkoznak, nincs más, csak… nos, AZ. Meglehet, ezek csak könyvek, a valóságban egyáltalán nem így van. De honnan tudhatnám biztosan? Egyszerűen még nem vagyok biztos benne, hogy készen állok erre. Szóval, ha apa és anya azt mondják, hogy nem mehetek, nem fogom úgy érezni, hogy ez a legtragikusabb dolog a világon. Pusztán erről van szó. Ahogy hazaértem az óráról, azon nyomban robbantottam a bombát apának és anyának. Úgy döntöttem, hogy mivel így is, úgy is nemet mondanak, nincs szükség rá, hogy sokáig kerülgessem a forró kását, és lassan adagoljam be nekik a dolgot. Úgy értem, mi van akkor, ha nem engednek el? David valahogy csak elviseli majd ezt a csalódást. Anya és apa az ebédlőasztalnál ültek Lucyval együtt, aki valami okból kifolyólag kissé lehangoltnak tűnt. Valószínűleg a kedvenc Megasztár versenyzőjét kiszavazták, vagy ilyesmi. – Anya, apa – kezdtem bele könyörtelenül, minden teketória nélkül. – Elmehetek Camp Davidbe hálaadásra, khm… Daviddel… – Addig, amíg ezt ki nem mondtam, nem is figyeltem fel rá, hogy David ugyanazt a nevet viseli, mint az elnöki nyaraló. Milyen fura. Ráadásul elég idétlenül is hangzik. – …és a szüleivel? – Hát persze, drágám – vágta rá apa. Csak anya kezdett el szörnyülködni: – Istenem, Sam! Mit műveltél a hajaddal?

– Befestettem – közöltem az evidenst. Közben a szívverésem is elakadt. – Hogy érted azt, hogy Hát persze, drágám, apa? – Tartós festék? – tudakolta anya. – Hajszínező – nyugtattam meg. – Komolyan mondod? –kérdeztem ismét apától. – És mi lesz a nagyival? – A nagyi túl fogja élni – nyugtatott meg apa. Aztán az ő szeme is megakadt a hajamon. – Hát ez meg mi akar lenni? – érdeklődött. – Az egyik mangó szereplő, akikről állandóan olvasol? – Manga – javítottam ki. – Szóval mit is mondtál konkrétan? Hogy elmehetek? – Hová? – Camp Davidbe. Daviddel. Hálaadásra. A hálaadási hétvégére. Ott is aludnánk. – Nem látok rá okot, miért ne mehetnél – szólt bele anya. – Feltételezem, ott lesznek a szülei is. Na jól van. Legközelebb, ha ilyesmit tervezel, Samantha, előtte közöld velem is! Akkor megbeszélem a fodrászommal. Ez a házi izé nem hiszem, hogy jót tesz a hajadnak. És ezzel véget is ért a beszélgetés. Már mindketten Lucyval és a mit tudom én milyen nyavalyájával foglalkoztak… valószínűleg a szurkolólányok próbája ütközött valamelyik iskolalátogatási programmal, amelyre a szüleim el akarták küldeni. Egy ideje nagyon rajta vannak a dolgon, hogy sikerüljön leszűkítenie a választandó iskolák körét. Így egyszerre magamra maradtam. Kedvem lett volna megszólalni, hogy „Hahó, emlékeztek még rám? Én vagyok a másik lányotok! Az, amelyiket a barátja éppen most hívta meg egy hálaadási hétvégére, hogy pacsézit játsszon vele! Ti pedig beleegyeztetek. Ohó, én vagyok AZ A LÁNYOTOK.” Ezt nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el. A szüleim elengednek, hogy együtt töltsem a hétvégét a fiúmmal. Na jó, végül is érthető, hogy miért, mivel David apja az elnök, és ő is ott lesz velünk, meg minden. De csupán azért, mert az elnök az apád, még nem kell feltétlenül betervezni, hogy pacsézit játszunk. Úgy értem, megfordult ez is a fejükben? Szemmel láthatólag nem. Úgy tűnik, az én szüleim a legnaivabb emberek a földkerekségen. És most, hála nekik, úgy néz ki, a hálaadást Camp David-ben fogom tölteni, hogy egészen közelről is megismerkedhessek a barátom ágyékinaival. Na jó. Ez nem lehet igaz. De úgy tűnik, mégis. Még mindig ebből a megrázkódtatásból próbáltam magamhoz térni, amikor nem sokkal később Lucy illant el a szobám ajtaja előtt. Fejhallgató volt a fülemen – a Tragic Kingdomot hallgattam, abban a reményben, hogy Gwen biztosít arról, hogy ő „csak egy lány a világban” és ettől majd háborgó lelkem lecsillapodik –, így csak annyit láttam, hogy Lucy ajka valamilyen szavakat formáz. Mikor egy idő után kiderült, hogy nem adja fel és nem hagy békén, levettem a fülhallgatót, és olyan barátságtalan hangon, hogy a kutyám, Manet is felriadt álmából, rámordultam: – Mi van? – Én is épp ezt kérdezem tőled! – felelte Lucy. – Miért nézel ki úgy, mint aki éppen most tudta meg, hogy John Mayer meghalt? Mert hát Lucy elképzelései szerint, ha John Mayer, az aktuális énekesbálvány meghalna, az emberek totális letargiába zuhannának. Szerintem, ha ez netán megtörténne, a kutya se venné észre.

„Mert ebben az évben, míg te a nagyinak segédkezel az első telepeseket, John és Priscilla Smitht megformázó gyertyák lángra lobbantásában, én azalatt odaajándékozom a szüzességemet a barátomnak, Davidnek.” Legszívesebben ezt feleltem volna. De mivel valamiért az volt az érzésem, hogy nem épp a legbölcsebb dolog lenne, ha a nővérem orrára kötném ezt az egészet, azt mondtam, ami legelőször az eszembe jutott. – Fogalmam sincs. Azt hiszem, azért vagyok így kiakadva, mert… mert… ma láttam élőben először, öhm, hát… tudod, micsodát. Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, rögtön éreztem, hogy nem kellett volna. Valami mást kellett volna kitalálnom. Bármi mást. Mert ezzel pontosan az ellenkező hatást értem el, mint amit szerettem volna – hogy Lucy végre eltűnjön. Ehelyett azonban berontott a szobámba, anélkül, hogy körülnézett volna, s nyomban le is verte a Hellboy figuráimat a fésülködőasztalomról, ahová nagy műgonddal elhelyeztem őket, a „Liz az áldozati oltáron” jelenetnek megfelelően. – Komolyan? – lelkesedett Lucy. – Davidét? Csak úgy előkapta az imént, mikor a jó éjt csókot váltottátok odakint? Hát ez állati ciki. Annyira utálom, mikor a pasik ilyesmit csinálnak. – Ööö, nem – feleltem kissé meghökkentem. A fiúk tényleg ilyesmiket csinálnak? David mindenesetre sohasem tett ilyet. De lehet, hogy csak azért, mert túlságosan is jólnevelt. De úgy hangzott, mintha a nővéremmel már egy csomószor megtörtént volna. És róla mindenki tudja, hogy komoly barátja van! Jó, persze, most elment főiskolára és nincs a közelben, de akkor is. Mi a fene folyhat azokon a partikon, amelyeket ezek a menő arcok rendeznek? Nem csoda, ha Kris Parks olyan nagy lendülettel tüsténkedik a Helyes Útnál. Valószínűleg már teljesen hatalmába kerítette a rettegés az olyan srácoktól, akik minden további nélkül csóválják a micsodájukat az orra előtt. – Egy Terry nevű fickóét – folytattam. – Ő az az aktmodell, akit Susan Boone óráján le kellett rajzolnunk. Úgy tűnt, Lucy szerint ez sem sokkal pozitívabb, mintha David mutogatta volna az övét. – Pfuj! – adott hangot a nemtetszésének. – Előbb láttad valami gusztustalan modell pasinak a micsodáját, mint a saját barátodét? Ez undorító. Számításba véve, hogy jómagam is hasonlóképp éreztem alig néhány órával azelőtt, elég viccesen hangzott, amit válaszoltam: – Nos, tudod, erről szól a művészeti anatómia. Mivel kissé nehézkes lenne úgy elsajátítani az emberi test ábrázolását, hogy a csontokat és az izomzatot eltakarja a ruha. És aztán – magam sem értem, hogy ez hogy történhetett – hirtelen úgy éreztem, be kell avatnom a dolgokba. Tudom, tudom. Még hogy Lucyval bizalmasan közölni valamit! Minden bizonnyal teljesen elment az eszem. Nyilvánvaló, hogy az lett volna a logikus választás, ha ebben a kérdésben a szupermenő Dauntrához fordulok a Potomacben. De nem. Nekem feltétlenül bele kellett rángatnom a nővéremet, Lucyt. Olyan volt, mintha a szám egyszer csak önállósította volna magát, anélkül, hogy erre az agyam bármiféle utasítást küldött volna neki. – De ez még nem minden! – hallottam a saját hangomat, legnagyobb megdöbbenésemre. – Ezt kapd ki: David megkért, hogy menjek el vele Camp Davidbe! – Ja, tudom – emlékeztetett Lucy. – Ott voltam, amikor anya és apa az áldásukat adták a dologra, emlékszel? Szegény te! Úgy értem, ez olyan iszonyúan unalmas lehet! Miért nem tud inkább a bevásárlóközpontba vinni, mint akármelyik normális fiú?

Itt lett volna a tökéletes alkalom, hogy ejtsem a témát. Hisz Lucy szemmel láthatólag egy árva szót sem fogott fel abból, amit közölni próbáltam vele. De nem. A szám csak mozgott tovább magától. – Lucy – folytattam. – Azt hiszem, nem érted… David megkért, hogy töltsem vele a hétvégét Camp Davidben! – Aha – nyugtázta Lucy. – Igen, tudom. Már említetted párszor. Én pedig megismétlem: hú, de unalmas! Úgy értem, mit lehet ott Camp Davidben csinálni egyáltalán? Lovagolni? Kavicsokat hajigálni valami hülye tóba? Azaz, gondolom, ti legalább festhettek, mivel mindketten odavagytok az ilyesmiért. De ez még a nagyilátogatásnál is sokkal unalmasabb! Mármint, feltételezem, túl sok jó outlet üzlet nem lehet arrafelé. – Lucy – próbálkoztam tovább. Nem akartam elhinni, hogy nem érti, miről van szó. És azt sem igazán akartam elhinni, hogy még mindig próbálkozom megértetni vele. Mi a csodát műveltem? Miért kellett elmondanom épp neki? – David megkért, hogy menjek el vele. Egész hétvégére. Anya és apa pedig beleegyeztek. Lucy elhúzta a száját. – Ja, észrevettem. Tudod, szerencsés vagy, hogy anyáék ennyire szeretik. Mármint a fiúdat. Nekem sohasem engedték volna meg, hogy Jackkel töltsem a hétvégét. De nyilván David szülei is ott lesznek. – Ott – hagytam rá. Reménytelen. Sosem fog eljutni az agyáig. De hát miért is kellene, hogy eljusson? Úgy értem, Lucy elképzelései szerint az olyan emberek, mint én – és nézzünk szembe a tényekkel: az olyanok is, mint David –, sosem… nos, sosem csinálnak ilyesmit. Az a feltételezés, hogy a kevésbé menő embereknek is lehetnek hormonjaik, nyilvánvalóan teljesen idegen volt a nővérem számára. Vagy legalábbis én ezt gondoltam. Már éppen teljesen feladtam volna a dolgot, és arra gondoltam, hogy hát, végül is, ez éppen JO is így, hiszen igazából amúgy sem akartam, hogy tudjon róla, mikor Lucy hirtelen megragadta a csuklómat, Lancôme ceruzával kihúzott szeme óriásira kerekedett, és felkiáltott: – Ó, istenem! Csak nem azt mondod, hogy… Ó, istenem! Csak nem te meg David?! És pont CAMP DAVIDBEN? Hát, ennyi. Már tudta. Furcsa érzés volt, de valahogy mégis megnyugtató. Idegesítő, ám egyben megnyugtató. Ne kérdezzétek, miért. – Miért, szerinted hol máshol kellene? – tudakoltam kissé szarkasztikusan, hogy valamivel leplezzem teljes és totális zavaromat. – Talán a lelátó mögött? – Pfuj! – prüszkölte Lucy. – A megcsócsált és kiköpött rágógumik között? Hát azt nem javasolnám. – Arrébb lökdöste Manet-t, aki békésen heverészett a steppelt paplanomon, és döbbent arccal lehuppant az ágyamra. – Ez tényleg nagy lépés, Sam. Biztos vagy benne, hogy már készen állsz rá? – Egyik felem készen áll – hallottam magam. – A másik felem viszont még nem. Úgy értem, egy részem már nagyon-nagyon akarja, de a másik… – …halálra van rémülve – fejezte be a mondatot helyettem Lucy. – Nos, én azt mondom, ne legyen. Csak egyre figyeljetek, hogy mindenképpen legalább kétféle módon védekezzetek – folytatta azon az ellentmondást nem tűrő hangon, amelyen az olyan tanácsokat szokta rendszeresen osztogatni, mint például, hogy szoknyához ne húzzak magasszárú edzőcipőt, mert a lábam durungnak fog kinézni. – Úgy értem, mindenképpen viseljen gumit, de azért neked is kell gondoskodnod valamiféle tartalék módszerről, hisz sose lehet tudni. A tablettát a ciklusod első napján kell elkezdened szedni, de mivel neked ez a múlt héten volt, így

még ha holnap el is rohannál a nőgyógyászhoz, hálaadásig már azzal se mennél semmire. Ezért a fogamzásgátló habot javaslom. Döbbenten néztem rá. Egészen biztos vagyok benne, hogy még a szám is tátva maradt. De Lucynak láthatólag nem tűnt fel az elképedésem. –De ne itt a környéken vedd meg – folytatta, szinte szünetet sem tartva. – Akárki megláthat, aki ismer. Aztán másnapra már az egész iskola erről beszél… sőt, a te esetedben még az esti híradó is. Neked most már az a sorsod, hogy mindenhol felismerjenek. Istenem, az, hogy megmentetted David apját, a legszerencsétlenebb tett volt a világon. Úgy értem, azóta egy lépést sem tehetsz anélkül, hogy a világon mindenki tudomást ne akarna szerezni róla, miben töröd a fejed. Még így, az új frizuráddal se. Mármint az emberek most is pontosan tudják, ki vagy. Te ugyanúgy te maradtál, csak a hajad lett ilyen idétlen fekete. Akarod, hogy megvegyem neked? Egyre nagyobb döbbenettel meredtem rá. Persze, nagyon is értettem, amit mondott. Csak éppen nem akartam elhinni, hogy jól hallok. – Nem támaszkodhatsz csupán arra, hogy a fiú majd gondoskodik a dologról, Sam – erősködött Lucy, aki a hallgatásomat minden bizonnyal úgy értelmezte, hogy megsértődtem, amiért beleütötte az orrát a dolgaimba. – Még egy olyan srác esetében sem, mint David, aki ilyen zseniiskolába jár, meg minden. Úgy értem, nyilván használ majd gumit. De az bármikor elszakadhat. És néha le is jön. Mármint idő előtt, ha érted, mire gondolok. Ezért neked kell… hogy is mondják? Elővigyázatosnak lenned. Majd én veszek neked valamit suli után holnap. A fogamzásgátló habot egyszerű használni, csak felteszed az applikátort, mint egy tampont, és megnyomod. Ezzel nem lesz semmi problémád. – Khmrgm – csak ennyit tudtam kipréselni magamból, annyira le voltam taglózva. Lucy megsimogatta a fejemet. Ez komoly. Megsimogatta a fejemet. Ahogy Manet-ét szokta. – Egy percig se aggódj! – vigasztalt. – Végül is, mire való az ember nővére? Mellesleg szerintem helyesen cselekszel. Úgy értem, ti ketten már jó ideje együtt jártok, és David rendes fickó, annak ellenére, hogy néha egy kicsit, tudod… fura. Például, mi ez a pólómánia a 80-as évek együtteseivel? És ez az egész művészkedés-dolog is egy kicsit uncsi. Nem mintha lenne más választása. Ha megpróbálna kitörni ebből, akár csak egy kicsit is, másnapra biztosan az összes tinimagazin címlapján találná magát. Erre pedig kinek lenne szüksége? – De… – elégedetten konstatáltam, hogy végre újból képes vagyok szavakat formálni a számmal. Bár, sajna, úgy tűnt, értelmes mondatokká formálni még nem sikerült őket. – De nem gondolod… úgy értem… és mi lesz Krisszel? Lucy értetlenül pislogott rám: – Milyen Krisszel? – Hát Kris Parksszal. Ne kérdezzétek, miért, de abban a pillanatban valamiért ő jutott eszembe. – NEKI meg mi köze van ehhez az egészhez? – tudakolta Lucy, s érdeklődve ráncolta tökéletes vágású orrát. – Hát… – dadogtam –, csak annyi, hogy… Szóval, nem gondolod, hogy, khm, várnunk kellene még Daviddel? – Várni? Ugyan mire? – nézett rám Lucy teljesen értetlenül. – Nos… tudod – fészkelődtem kényelmetlenül. – Öhm. A házasságig. Lucy szeme hatalmasra kerekedett. – Jézusom! – sóhajtott. – Mi a fene történt veled? Befested a hajad, és máris átmész amishba, vagy mi? – Dehogy. – Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. –Csak, tudod… ez a ribanckérdés, meg minden.

Lucy zavartan nézett rám. – Mióta számít valaki ribancnak, aki lefekszik a barátjával? – Hát – krákogtam, mert a torkom hirtelen kiszáradt. –Tudod. Kris. És a… khm… Helyes Út… Lucy akkorát nevetett, mintha ez lett volna a legviccesebb dolog, amit életében hallott. – Te csak amiatt aggódj, hogy a SAJÁT helyes utadat megtaláld, Sam! Aztán felállt, és még annyit tett hozzá: – Hát, kellemes volt ez a kis bizalmas beszélgetés, de most mennem kell. Anya és apa ma megtudták a felvételi pontjaimat, és, meg kell mondanom, a legkevésbé sincsenek elragadtatva. Azt mondják, át kell vennem az anyagot. És ezt figyeld! Fogadnom kell egy tanárt! ÉS azzal fenyegetnek, hogy abba kell majd hagynom a pomponlánykodást, hogy legyen elég időm a tanulásra. Komolyan, ezt elhiszed? –Szomorúan csóválta a fejét. – Mintha a legkisebb mértékben is számítana, hány pontot kapok egy ilyen felvételin. Hisz én divattervező akarok lenni. És ahhoz egyáltalán nem kell semmiféle magas pontszám. Csak némi közelebbi kapcsolat Marc Jakobsszal. Mindenesetre most mennem kell, fel kell hívnom mindenkit, hogy anya és apa mennyire tönkretettek mindent. Szia! Ezzel elviharzott a szobájába, még mielőtt egy árva szót is szólhattam volna. Vagyis, mielőtt még eszembe jutott volna bármi, amit mondani akartam volna. Mert hirtelen ezer kérdésem lett volna hozzá. Például hogy mekkora egy átlagos tudjátok, micsoda, mikor, hogy is mondjam, megduzzad? És meddig marad ez a hab benned, tudjátok, az eset után? De aztán arra gondoltam, ha Lucy minden apró részletre kiterjedően elmesélné az első együttlétét Jackkel, az bizonyosan több lenne annál, amit képes lennék elviselni, különösen, ha tekintetbe vesszük azt is, hogy – ahogyan a család többi tagja – én sem vagyok túlságosan odáig Jackért. Bár most egy kissé elviselhetőbb lett, így, hogy elköltözött a főiskola miatt, és nem lopja állandóan nálunk a napot, csak hogy az elméleteivel traktáljon mindenkit, miszerint a világ többi része mennyire lenézi és mennyire nem érti meg a művészeket. Amit, be kell vallanom, volt egy időszak az életemben, amikor egészen érdekesnek találtam. De ez egy sötét korszak volt, amelyre egyáltalán nem szívesen emlékszem vissza. Most, hogy Davidbe vagyok szerelmes, már különösen nem, hisz ő sohasem mond olyanokat, hogy „Az emberi tényező akadályozza a művészi fejlődést”, vagy hogy „A társadalomnak biztosítania kell a művészek megélhetését”. Többek közt ezért is szeretem… bár az is nagy szerepet játszik a dologban, hogy annyira tetszem neki az új Nike pólómban. Csak arról nem vagyok meggyőződve, eléggé szeretem-e, hogy megmutassam neki azt is, hogy nézek ki, mikor nincs rajtam.

A tíz legfőbb indok, ami miatt Lucynak sokkal, de sokkal jobb, mint nekem: 10. Azzal, hogy megmentettem az elnököt, meg minden, híresség lett belőlem. Így, ha valami igazán nagy hülyeséget csinálok – mondjuk, fordítva veszem fel az ingemet és úgy megyek suliba, amit időnként meg is teszek, mielőtt még elég koffeint juttattam volna a szervezetembe ahhoz, hogy teljesen felébredjek –, biztosan számíthatok rá, hogy a képem megjelenik a People vagy a Us Weekly (a hírességek is közülünk valók) magazinban. 9. Lehet, hogy Lucy elbukja a felvételijét, de sohasem tenne olyan béna dolgot, hogy kifordítva vegye fel a blúzát, úgyhogy még ha ő lett volna az, aki megmenti az elnök életét, és belőle lesz nemzeti hős, őt soha sehol nem tudnák ilyen szerencsétlen helyzetben lencsevégre kapni. Mert vele ilyesmi egyszerűen nem történhet. Ö mindig tökéletesen néz ki, bárhol is jelenik meg, legyen akármilyen korán reggel. 8. Egy fiatalkorú lázadóval jár, akinek saját motorbiciklije van – igaz, anyáék nem engedik, hogy felüljön rá –, és olyan menő helyekre jár, mint az úgynevezett „performance-ok”. ahol punkbandák dobálnak nyers húsdarabokat egy hatalmas képernyőre, amelyre a világ különböző vezetőinek képeit vetítik ki. Míg én az elnök fiával járok. Így nekem olyan programok jutnak, mint például a Tosca bemutató előadása a Kennedy Centerben, ahol a világ különböző vezetői személyesen vannak jelen, s ami igencsak távol áll attól, amit szórakozásnak lehet nevezni. 7. A képeim, melyek szinte minden áldott héten bekerülnek valamiért a Us Weeklybe, és amelyeken rendre fordítva viselem a pólómat, vagy hasonlók, többnyire olyanok fotói mellett jelennek meg, mint Mary Kate és Ashley Olsen. Ha Lucy lenne ilyen híresség, nem én, ő nyilván valaki sokkal menőbb mellett szerepelne, mondjuk, mint Gwen Stefani. 6. Egy halom cég küldözget nekem ingyen göncöket, és könyörögnek, hogy inkább azokat viseljem a kifordított pólóim helyett, így velem együtt az ő ruháik is megjelennének a Us Weeklyben. De nem sokra megyek velük, a legtöbbet vissza kell küldenem, mert a szüleim nem engedik, hogy bőrtopokat hordjak, és mert, Lucyval ellentétben, nekem nincsenek is megfelelő méreteim ahhoz, hogy ilyesmiket lehessen aggatni rám. Lucy persze tutira megtarthatná őket. 5. A barátom, úgy látszik, pacsézinek hívja a szexet. Fogalmam sincs. Lucy fiúja milyen néven emlegeti, de egészen biztosra veszem, hogy nem ezen.

4. Lucy fejben kiszámolja az áfát. És hátrafelé is tud kézenátfordulást. Én maximum meztelen pasikat tudok lerajzolni. És, úgy tűnik, még ezt se csinálom túl jól, mivel csak a részletekre összpontosítok, nem pedig az egészre. 3. Anya és apa teljesen odáig vannak a fiúmért. És maximálisan megbíznak benne. Ám mi a helyzet Lucy barátjával? Róla ezt nem lehet elmondani. Így órákat töltenek azzal, hogy Jackről vitatkoznak a nővéremmel, hogy jobbat érdemelne, és a többi, és a többi. Anya és apa alapjában véve egyáltalán nem foglalkoznak velem. 2. Nekem csak egyetlen barátom van, a legjobb barátnőm, Catherine, aki olyan aranyos és érzékeny, hogy még arról sem beszélhetek neki, hogy a barátom a hálaadási hétvégén valószínűleg ágyba akar bújni velem, mert teljesen kiakadna, mivel neki még csak barátja sincs egy ideje (ha csak valaki nem számítja annak azt, aki Katarban van, de én biztosan nem), míg Lucynak úgy kilencmillió barátja van, akiknek bármit elmondhat, mert kivétel nélkül mind sekélyesek és semmiféle érzéseik nincsenek. 1. Ő már természetesen ezer éve elveszítette a szüzességét, s ezt a problémát rég maga mögött tudhatja, hisz szerinte az egész nyilvánvalóan nem is volt akkora durranás. Számomra viszont oltári nagy dolog, úgyhogy fennáll a veszély, hogy nem is fogok megszabadulni tőle (a szüzességemtől, mármint) úgy harmincéves koromig, vagy amíg meg nem halok. Akármelyik is következik be előbb.

4 – Várj! Szóval, milyen volt? – tudakolta Catherine. Nem hittem el, hogy ennyire kíváncsi. Azaz, persze elhittem. Csak nem akartam elhinni. Mert erről most komolyan nem szerettem volna beszélni. – Olyan volt, mint egy ilyen szerv általában – feleltem. –Miért, mit gondoltál? Úgy értem, láttál már ilyet, nem? Hisz te mondtad, hogy kiskorotokban meztelenül jártatok le a tengerre fürdeni. – Jó, persze – ismerte el Catherine. – De az még az előtt volt, hogy tudod… Szőrösek lettek volna. Odalent. – Oké – adtam fel. – Vaskos. – Szóval, igaz. De komolyan. Mekkora volt? Már kezdtem sajnálni, hogy felhoztam ezt az egész témát. De csak azért tettem, mert Catherine rákérdezett, milyen volt a művészetianatómia-órám. Gondoltam, megosztom vele, mit is jelent valójában a „művészeti anatómia”. De most már azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. – Olyan átlagos, azt hiszem – feleltem. – Bár nem mondhatnám, hogy túl sok tapasztalatom van ebben a témában. – Hát, én azért örülök, hogy nekem ilyenem nincs. –Catherine megborzongott. – Úgy értem, el tudod képzelni, hogy állandóan lógjon ott valami? Hogyan tudnak egyáltalán biciklizni tőle? – Sam! – Kris Parks még véletlenül sem tudott volna másik pillanatot választani, hogy mellénk lopakodjon a sorban a menzánál, és nekem szegezze a kérdést: – Van egy perced? Kris – finoman szólva – nem tartozik a kedvenceim közé. És amíg nem lettem ilyen híresség-féle, ez az érzés kölcsönösnek volt mondható. De miután néhányszor szerepeltem a hatórás hírekben, Kris úgy döntött, mostantól én leszek a legjobb barátnője. Feltételezem, az, hogy az elnök fiával járok, jóval többet nyomott a latban, mint az, hogy nincs egyetlen árva Lilly Pulitzer-göncöm se. Ami Kris értelmezése szerint egyenértékű azzal, hogy te is egyike vagy az úgynevezett kaszton kívülieknek, akiről Rebeccával azt a filmet láttuk a National Geographic Felfedezőjében. – Arra gondoltam, segíthetnél a tornaterem előkészítésében a jövő héten – vigyorgott rám negédesen (felvételi-előkészítős szó, azt jelenti, buta, affektáló, mesterkélt mosoly). – Tudod, a tanácsülésre… – Ja, persze – vágtam rá, hogy minél előbb megszabaduljak tőle. – Príma! – lelkesedett Kris. Nem is ő lenne, ha nem ilyen szavakat használna, mint „príma”. Ez nagyjából annyira ciki, mint amikor én azt találtam mondani, hogy „csudajól vagyok”, mikor megpillantottam életem első tudjátok micsodáját. – Tényleg nagy hasznát vennénk a segítségednek. Tudod, eddig összesen a diáktanács jelentkezőivel számolhatunk. És a Helyes Úttal, természetesen. Ez állati bosszantó. Úgy értem, az elnök ide, a mi sulinkba látogat el, hogy bejelentse legújabb és igen fontos programját, és az iskolánk tanulóinak

többségét ez teljesen hidegen hagyja. Nagyon remélem, nem gondolja, azt, hogy mind ilyenek vagyunk. Mármint az elnök, természetesen. Tényleg szeretném, ha jó benyomást tennénk rá. És persze Random Alvarezre. Ő olyan… klassz… – Aztán a tekintete megakadt a hajamon. –Mi a csoda történt a… – Hirtelen elhallgatott, aztán az ajkába harapott. – Á, nem érdekes. – A hajammal? – tekertem meg egy tincset. – Befestettem. Miért? Nem tetszik? Tudtam, hogy Kris szörnyűnek találja a hajamat. Az olyan lányok, mint Kris, nem utaznak éjféli ébenben. Csak jó mókának találtam a kínzását. – Dehogynem, nagyon szép – szedte össze magát Kris. –Tartós festék? – Hajszínező – feleltem. – Miért? – Csak úgy kérdeztem – vont vállat Kris széles mosollyal. – Jól néz ki! Jól tudtam, hogy Kris hazudik, és nem csupán abból, hogy mozgott a szája. Aznap reggel alaposan megszemléltem magam a fürdőszobai tükörben, és most már egészen biztosan tudom, hogy Lucynak igaza volt: az új fekete hajszínem rettenetesen idétlen. Talán ha a szemöldökömet is befestettem volna ugyanolyanra, akkor nem lenne ennyire borzasztó. De hát nem is azért csináltam, hogy a divatról foglaljak állást. Egyszerűen az állásfoglalásról foglaltam állást. Ami pedig ez lett volna: viszlát, vörös hajú mama kedvence, elnök életét megmentő Samantha Madison, üdv, művészeti anatómiára járó, bizonyára már hamarosan nem szűz Sam! Természetesen az, hogy már az első művészetianatómia-órám előtt befestettem a hajamat, és csak azután határoztam el, hogy megszabadulok a szüzességemtől (legalábbis valószínűleg), csak ékes bizonyítéka annak, milyen messzire jutottam a hajfestés előtti vörös loboncú énemtől. – Ez az Arccal a család felé kezdeményezése az elnöknek… – folytatta Kris, s közben a tekintete szándékosan kerülte a hajamat. – Remélem, megmondod majd neki, mennyire lelkesedünk érte mindannyian itt az Adamsben, s hogy száztíz százalékig mellette állunk. Úgy értem, a család a legfontosabb dolog a világon. – Jó – feleltem. – De mondj valakit, aki azt hangoztatja, hogy nem a családot támogatja. Ezt mondtam. De a fejemben csak az zakatolt: Miért nem fordulsz már fel, Kris Parks, miért? – Nem akarsz egyszer eljönni egy Helyes Út gyűlésre? –Kris Catherine-re pillantott, mintha csak most venné észre, hogy nem vagyok egyedül. – Akár a… khm… barátnőddel. Kris tökéletesen tisztában volt vele, hogy a barátnőm neve Catherine. Csak az volt, ami mindig is: egy öntelt sznob. Amit tökéletesen alátámasztott, hogy mikor egy másodperccel később egy Adams gimis tánccsoport egyenruháját viselő lány haladt el mellettünk libegő lila szoknyában, Kris megjegyezte: – Atyaég! Hallottad, mi történt Debra Mullinsszal? Azt beszélik, múlt héten, az évadzáró játékok után összefeküdt Jeff Rothberggel a lelátó mögött. Micsoda egy ribanc! –Aztán vidáman hozzátette: – Jól van, akkor találkozunk hétfőn a tornateremben! – Jó, ott leszünk – hagytam rá, csak hogy végre felszívódjon. És bejött! Magunkra hagyott, így végre-valahára nyugodtan megrendelhettük a sajtburgereinket. – Hogy én hogy utálom ezt a nőt! – sóhajtott fel Catherine. – Egyszerűen ki nem állhatom. – Üdv a klubban. – Na jó, de neked legalább nyalizik. David miatt. Téged sohasem nevezne ribancnak. Mármint ha te meg David egyszer… tudod. Összefeküdnétek. És valahogy rájönne. –Aztán nevetve hozzátette: – Nem mintha túl valószínű lenne, hogy ez valaha is megtörténik.

Nem tudom, melyiket tartotta Catherine valószínűtlenebbnek – azt a lehetőséget, hogy Daviddel valaha is lefekszünk egymással, vagy azt, hogy Kris ezt valahogy megtudja. Eszem ágában sem volt az orrára kötni, hogy az előbbi lehetőség sokkal posszibilisabb (felvételi-előkészítős kifejezés, azt jelenti, közeleg az ideje, hamarosan bekövetkezik, belátható időn belül várható), mint ahogyan azt feltételezné. Nem mintha nem bíznék meg benne, hogy nem árulja el senkinek. Az életemet is rátenném. Csak igazából még magam sem voltam biztos benne, hogy mit akarok. Mármint a hálaadással kapcsolatban. Még nem volt alkalmam elmondani Davidnek, hogy anya és apa tulajdonképpen rábólintottak arra, hogy a hétvégét vele töltsem Camp Davidben. Ami miatt még mindig egy kicsit ki voltam akadva. Mármint amiatt, hogy elengedtek. Annyira nyilvánvaló volt, hogy csak azért hagyták rám a dolgot, mert teljesen bele voltak temetkezve Lucy felvételi pontjainak elemezgetésébe. Úgy értem, isten őrizz, hogy anya és apa a változatosság kedvéért egy perc figyelmet szenteljen rám is! Mint mindig – figyelem szempontjából –, Madisonéknál most is a középső gyerek húzta a rövidebbet. Bár, azt hiszem, mégsem kenhetem az egész elengedésdolgot teljesen Lucyra. Az a helyzet, hogy a szüleim valamiért meg vannak róla győződve, hogy én vagyok a jó gyerek a családban. Tudjátok, aki, bár megtörténhet, hogy kipróbálja, milyen az, ha feketére festi a haját, alapvetően azért egy orgyilkos merénylőre is rávetődik, hogy megmentse az elnök életét. Egy ilyen gyerek miatt senki sem aggódik túlságosan. Egy ilyen gyerek sohasem tenne olyan erősen kifogásolható dolgot, mint hogy lefekszik a barátjával a hálaadási hétvégén. Annyira megérdemelnék, hogy egy nap egyedülálló, fiatalkorú anyaként térjek haza! De hát ezekből a dolgokból semmit sem állt szándékomban a barátnőm orrára kötni. Épp elég baja van magának is, például, hogy az anyja nem engedi, hogy nadrágban járjon suliba – nem viccelek, térd alá érő szoknyát kell viselnie még tornaórán is –, és hogy emiatt mindenki csúfolja. Nem akarom Catherine bajait még azzal is tetézni, hogy olyasmiket mesélek neki, mint hogy a legjobb barátnője épp azon van, hogy elveszítse a féltve őrzött szüzességét. Mindamellett senkinek semmi köze nincs hozzá. Ez egyedül az én dolgom. – Azta! – ámuldozott Dauntra, mikor berobbantam a Potomac ajtaján, alig egy perccel az iskola utáni műszakom kezdete előtt. – Hát megvan! Először nem is tudtam, miről beszél. Azt hittem, arra gondol, hogy végre elhatároztam magam, hogy lefekszem a barátommal, és azon tűnődtem, hogy a csudában találhatta ki. Különösen, hogy igazából el sem döntöttem semmi ilyesmit. Egyelőre. Aztán eszembe jutott a hajam. – Aha – bólintottam. Be kell vallanom, ahogyan Dauntra reagált, mondhatni, elismerően, teljes mértékben ellensúlyozta az összes „mi a fenét műveltél a hajaddal” károgást, amit ma kaptam a suliban. A Potomacnél, ahogyan otthon is, úgy kezelnek engem, mint valami tündi-bündi jókislányt. Úgy értem, én vagyok az a lány, aki megmentette az elnök életét, a lány, akinek nincs szüksége arra a hat dollár hetvenöt centre óránként, hogy eltartsa a gyerekeit, vagy hasonlók. Úgy tekintenek rám, mint valamiféle torzszülöttre, vagy mire. Illetve tekintettek, míg be nem festettem a hajamat. Most már klassz csaj lettem. Legalábbis remélhetőleg. Mert hát, akik a Potomacnél dolgoznak, mindannyian állati menők. Különösen Dauntra, akivel Stannel, az éjszakai műszak vezetőjével péntekenként együtt dolgozunk. A jelmondata, amelyet fel is ragasztott a benti szekrénye ajtajára: Le a hatalommal! A kedvenc filmje: Mechanikus narancs. Politikai pártja: nem az, amelyik David apjáé. Az egyik legelső dolog, amit tőlem kérdezett, az az volt, hogy „Eszedbe jutott már, hogy ha akkor hagyod, hogy lelőjék, egy csomó kellemetlenséget spórolhattál volna meg nekünk?”

De – bár még az is előfordulhat, hogy ebben igaza van – azt azért nem hinném, hogy akár Dauntra is képes lett volna csak úgy ott állni, és rezzenéstelen arccal figyelni, hogy valaki fegyvert fog egy másik emberre, függetlenül attól, mennyire különbözőek a politikai nézeteik. Különösen – ahogyan erre fel is hívtam a figyelmét –, ha tekintetbe vesszük, hogy bár az amerikai társadalom egy része nem túlságosan kedveli az elnököt – és a legutóbbi közvélemény-kutatásokból ítélve az emberek igen-igen nagy ellenszenvvel viseltetnek iránta –, én tudok valakit, aki nagyon is szereti, név szerint az elnök fia, a barátom, David. Akármennyire is nem ért egyet némely dologgal, amit a papája a kormányzása alatt tett, David szeretete az apja iránt soha meg nem ingott, és minden bizonnyal nem is fog. És ezért – nem számítva, hogy igazából fel sem merült, hogy lenne más választásom, abban a pillanatban nem döntöttem, pusztán csak cselekedtem – örülök, hogy azt tettem, amit tettem. – Na – közölte Dauntra elismerően, miközben a hajam felé biccentett. – Ez az, amiről beszélek. – Tetszik? – behajítottam a hátizsákomat a szekrényembe. Aztán később, mielőtt elindulok haza, Stan átnézi majd, hogy nem dugtam-e bele néhány DVD-t a polcról. Mármint a hátizsákomba. Nem számít, hogy én vagyok a bolt mutogatni való jókislánya, távozáskor mindig mindenki táskájába belenéznek. Még az enyémbe is. A Potomacnél ez a módi. Bár bizonyos alkalmazottak megpróbálnak tenni ez ellen. – Tetszik a fekete – jelentette ki Dauntra. – Keskenyebbnek mutatja az arcod. – Hát, nem tudom, hogy a keskeny arcra utaztam-e igazából – válaszoltam. – De azért köszi. – Tudod, hogy értem. – Dauntra, akinek a haja éjféli ébenbe csíkozott rózsaszín flamingó, a szemöldökpiercingjével babrált. – A szüleid mit szóltak? Jól leszúrtak? – Nem, tulajdonképpen nem – feleltem. – Igazából szinte észre se vették. Dauntra megvetően felhorkant. – Szép. Vajon mit kellene tenned, hogy végre felfigyeljenek rád? – háborgott. – Teherbe esned az érettségi bálon? – Ehm – nyeltem egyet a diétás Dr. Pepper kólámból, amit a szomszédos diszkontban vettem munka előtt. Mert hát, tudjátok, az utóbbi eseményeket véve alapul, az, hogy teherbe eshetek az érettségi bálon, nem is tűnt annyira valóságtól elrugaszkodott elképzelésnek. – Hja… Heh. Az valószínűleg megtenné a hatást. De, tudod, lehet, hogy elegendő lenne, ha egy kicsit rosszabbul teljesítenék. Jelenleg épp Lucy fejét akarják leszedni a felvételi pontjai miatt. Dauntra arckifejezése még megvetőbbé vált. – Vajon mikor fogják már fel végre az emberek, hogy az az ostoba teszt az égvilágon semmit nem jelent? Úgy értem, mi a csodát mérnek vele? Hogy mennyire figyeltél az iskolában az életed elmúlt egy évtizedében? Na ne már! Mintha ebből a felvételi bizottság bármilyen következtetést le tudna vonni arra vonatkozólag, milyen jól teljesítesz majd a következő négy évben, amit az ő intézményükben töltesz. Dauntra, akit a szülei kirúgtak otthonról egy nappal azután, hogy betöltötte a tizenhatot és beszerzett egy piercinget a szemöldökébe (meg egy húszéves pasit maga mellé), most grafikai tervezést tanul egy nem bentlakásos felsőfokú iskolában. A pasiját már kidobta, de a piercinget megtartotta, és teljesen kimaradt ebből az egész felvételi teszt dologból, egyszerűen úgy, hogy nem volt hajlandó részt venni rajta, így nem is jelentkezett olyan iskolába, ahol ez volt a követelmény. Dauntrának egy csomó mindenről van lesújtó véleménye. Most, hogy így belegondolok, azt hiszem, Lucy barátjával, Jackkel ebből a szempontból sok közös vonásuk van.

– Szóval, mit terveznek a szüleid? – tudakolta Dauntra. –Mármint a nővéreddel kapcsolatban. – Hát – sóhajtottam –, fogadnak mellé egy magántanárt. És letiltják a pomponlánykodásról, hogy több ideje jusson rá. Mármint a felkészülésre a tanárral. – Jellemző – állapította meg Dauntra. – Mármint, hogy ők is bedőltek ennek a hülye maszlagnak, hogy a felvételi pontok bármit is számítanak. Bár ha ez azt jelenti, hogy a nővéred ennyivel is kevesebb időt tölt miniszoknyában való parádézással, aláaknázva ezzel az egész feminista eszmét, azt hiszem, a szüleid mégiscsak jót cselekedtek. – Tutira – ismertem el. Arra gondoltam, megkérdezhetném Dauntrát, szerinte mit kellene tennem Daviddel és ezzel az egész hálaadással kapcsolatban. Úgy értem, ő sokkal tapasztaltabb ezekben a dolgokban nálam, sőt valószínűleg még Lucynál is. Arra gondoltam, egy olyan nagyvilági nő válasza, mint Dauntráé, igazán hasznos lehet számomra, arról nem is beszélve, mennyire szakértő a témában. Csak, tudjátok, egyelőre még nem tudtam kitalálni, hogy is hozzam fel az egészet. Mondjuk, vágjak egyenest a közepébe, hogy „Figyelj, Dauntra! A barátom elhívott, hogy töltsem vele a hálaadási hétvégét Camp Davidben, és hát tudod, mit jelent ez. Szerinted igent mondjak, vagy sem?” Valahogy egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem. Inkább közönyös hangon megkérdeztem: – Szóval hogy halad a hátizsák-ellenőrzés elleni harc ügye? Dauntra sötét pillantást vetett Stan irányába. – Holtpontra jutott – felelte. – Azt mondta, ha nem tetszik a rendszer, szedhetem a sátorfámat, és mehetek a McDonald’sba dolgozni. Dauntra meg van róla győződve, hogy az a gyakorlat, miszerint a főnök minden alkalmazott cókmókját átkutatja, mielőtt a munkaidő lejártával hazaengedné őket, teljességgel alkotmányellenes – bár én megkérdeztem anyát ez ügyben, és azt mondta, jogilag nem az. Dauntra ezt nem volt hajlandó elhinni, de azért mindenesetre klassz dolog, hogy egyáltalán foglalkozik ezzel. Ismerek olyan embereket – oké, konkrétan Kris Parksot –, akik csak úgy tesznek, mintha törődnének egy kérdéssel, csak mert azt jó pontként könyvelhetik el a főiskolai jelentkezési lapjukon. – Arra gondoltam, önthetnék egy kis palacsintaszószt a táskámba – folytatta Dauntra –, így amikor Stan beletúr ma este, tiszta trutyi lesz a keze. Csak az a baj, hogy semmi kedvem egy tökjó sporttáskát tönkretenni emiatt. – Aha – bólogattam. – Szerintem is többet ártana, mint amennyit használ. Ráadásul ez az egész nem is feltétlenül Stan hibája. Ő csak a munkáját végzi. Dauntra elkeskenyedett szemmel méregetett. – Hja – mondta. – Ez az, amit az összes német katona be akart adni nekünk a második világháború után a tetteik védelmében. Igazából nem gondoltam, hogy ha valaki átkutatja mások táskáját, hogy megnézze, nem rejtett-e bele néhány lopott DVD-t, az egyenértékű lenne azzal, hogy hétmillió embert kergetett a halálba, de azt hiszem, Dauntra nem értékelte volna túlságosan, ha ennek a gondolatomnak hangosan is kifejezést adok. – Jut eszembe – váltott témát hirtelen. – Milyen volt az új rajzóra? A művészeti anatómia? – Hát – feleltem zavartan. – Egy kissé… meglepő. – Továbbra sem tudtam rászánni magam, hogy felhozzam a David-témát, így csak annyit mondtam: – Te tudtad, hogy a művészeti anatómia azt jelenti, hogy aktokat kell festened?

Dauntra még csak fel sem pillantott a mangájából, amelyet éppen akkor bontott fel a pénztárgép billentyűzete fölött. – Ja. Persze. – Ó! – sóhajtottam kissé csalódottan. – Hát én nem tudtam. Így megláthattam életem első tudod micsodáját. Na erre már felkapta a fejét. – A meztelen modell egy FICKÓ volt? – nézett fel a képregényből – oké, igazából inkább képregényhez hasonló illusztrált regény volt. Igazán megtanulhatnám végre, melyik a melyik, ha egyszer én is ilyeneket szeretnék írni és rajzolni. – Azt hittem, az aktmodellek mindig nők. – Hát, úgy tűnik, nem mindig – állapítottam meg. – Mondtam már, hogy valamelyik nap egy fickó letolta előttem a gatyáját a metrón? – mesélte Dauntra még mindig némi kétkedéssel vegyes meglepetéssel a hangjában. – Csak úgy, egyszerűen. Ki kellett hívnom a rendőrséget. Ez a Susan Boone nevű nő megfizet valami pasasnak, hogy odaálljon? – Ja, igen – bólintottam. Dauntra hitetlenkedve csóválta a fejét. –Nem érezted úgy, mintha megaláztak volna? Mert valahányszor egy fickó az orrom alá tolja a micsodáját, anélkül, hogy engem érdekelne, mindig olyan megalázottnak érzem magam. – Igazából ez nem olyan volt – nyugtattam meg. – Úgy értem… tudod. Ez művészet. – Művészet – bólogatott Dauntra. – Na persze. Nem hiszem el, hogy egy pasi azért kapja a fizetését, hogy a micsodáját mutogassa, az emberek meg ezt úgy nevezik, hogy művészet. – Nem mutogatta a micsodáját – tiltakoztam. – Nekünk kellett néznünk, hogy lerajzolhassuk. Dauntra felsóhajtott. – Lehet, hogy nekem is inkább aktmodellnek kellene mennem. Hiszen nem kell mást csinálnod a pénzedért, csak ücsörögni. – Meztelenül – hívtam fel rá a figyelmét. – És akkor mi van? – vont vállat Dauntra. – Az emberi test csodálatos dolog. – Elnézést! – Egy magas fickó lépett a pulthoz tányérsapkában – nem is, inkább svájcisapka volt az a sapka, bár az illető egyáltalán nem nézett ki svájcinak. – Azt hiszem, van önöknél félretéve egy film a számomra. A nevem Wade. W-A-D-… – Igen, itt is van – csaptam le rá gyorsan. Mert ez a svájcisapkás fickó törzsvásárló volt az üzletben, és bár én még csak két hónapja dolgoztam a Potomacnél, már én is megtanultam, hogy ha rögtön az elején rövidre nem zárjuk a dolgokat, Mr. Wade a végtelenségig képes kiselőadást tartani a legfőképpen fekete-fehér filmekből álló hatalmas gyűjteményéről. – Á, igen – nyugtázta, mikor elétoltam a félretett DVD-t. – A Négyszáz csapás. Ismeri, ugye? – Persze – hagytam rá, bár halvány fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. – Tizennégy hetvenkilenc lesz. – Truffault egyik legjobb filmje – dicsérte az alkotást Mr. Wade. – Megvan videón is, természetesen, de ez tényleg az a film, amelyből nem lehet elég kópiája az embernek… – Köszönöm. – Elvettem a pénzt, és beletettem a DVD-t egy szatyorba, majd átnyújtottam a csomagot. – Igazán lenyűgöző alkotás – folytatta Mr. Wade zavartalanul – Mesterien izgalmas… – Na és mekkora volt annak a fickónak a micsodája? –érdeklődött Dauntra édesdeden ártatlan hangon.

Mr. Wade mintha valamitől megrémült volna hirtelen, felkapta a szatyrát és kiviharzott az üzletből. – Jöjjön máskor is! – kiáltott utána Dauntra, miközben mindketten majd összecsuklottunk a nevetéstől. – Hát ez meg mi volt? – bukkant elő a délutános vezető, Stan a westernfilmes állvány mögül, s gyanakvó tekintettel méregetett minket. – Semmi – feleltem, miközben a nevetéstől kicsordult könnyeimet próbáltam kitörölni a szememből. – Mr. Wade rettentő izgatottan várta ezt a DVD-t, és már rohant is haza, hogy minél hamarabb megnézhesse – válaszolta Dauntra meggyőzően őszinte hangon. Stan úgy nézett ránk, mint aki egy szót sem hisz az egészből. – Madison! – váltott témát. – Volt itt néhány animerajongó nem olyan régen, és az öszszes A Neongenezis evangélistáit összekutyulták. Megtennéd, hogy utánajársz a dolognak? Mondtam, hogy persze, előbújtam a pult mögül, és elindultam az anime részleg felé, hogy megnézzem, mi a helyzet. Később, mikor már véget ért az ebéd utáni roham, Dauntra nekiállt egy másik mangának, én pedig előszedtem az anyagot, amelyet a Fehér Ház sajtótitkárától kaptam valamelyik nap, hogy felkészülhessek a nagy beszédemre, és lapozgatni kezdtem. – Ez meg mi a csoda? – tudakolta Dauntra. – Az az anyag, amiből beszédet kell tartanom a jövő héten az MTV-n – feleltem. – A városi tanács ülésén, a sulinkban. Dauntra úgy nézett rám, mintha valami keserűt nyelt volna. – Az az ostoba Arccal a család felé izé? Én ugyanolyan meglepetten néztem vissza rá. – Egyáltalán nem ostobaság. Nagyon is fontos dolog. – Na persze – vont vállat Dauntra. – Ha te mondod… Ó, istenem, Sam! Mikor teszel végre valamit ez ellen? Mármint, hogy ilyesmire használjanak? – Használjanak? Hogyhogy használjanak? – csodálkoztam. – Hát, az elnök egyszerűen felhasznál téged – jelentette ki Dauntra – ahhoz, hogy ezt a fasisztoid új programot lenyomja az amerikai ifjúság torkán. – Az Arccal a család felé egyáltalán nem fasiszta – tiltakoztam. Azt nem tettem hozzá, hogy még ha nem is értenék vele egyet, mivel én vagyok a gyermeknagykövet, nem igazán tehetem meg, hogy ne vállaljak el ilyesmit. Anélkül legalábbis semmiképp, hogy igen kellemetlen helyzetbe ne kerülnék a barátom szülei előtt. – Olyan program, mely arra buzdítja a családokat, hogy minél több időt töltsenek együtt. Tudod, hogy esténként ne csak focimeccsekre járkáljanak, meg tévét nézzenek, hanem üljenek össze együtt, és beszélgessenek. – Aha – nyugtázta Dauntra komoran. – A felszínen persze csak ennyiről van szó. – Mire akarsz kilyukadni? – lóbáltam meg a lapokat a kezemben. – Itt van az egész a kezemben, az elnök Arccal a család felé elnevezésű kezdeményezése, amely… – …arra buzdítja az embereket, hogy egy estére felejtsék el a bugyuta vígjátéksorozatokat, és inkább beszélgessenek egymással – fejezte be a mondatot helyettem Dauntra. – Tudom. De ez csak az a része az Arccal a család felé programnak, amiről neked is beszámolnak. És mi van a többivel? Azokkal a részekkel, amikről nem akarják, hogy tudj… egyelőre? – Hát, neked – állapítottam meg – üldözési mániád van. Túlságosan sokszor láttad azt a Mel Gibson-filmet, azt hiszem. Az Összeesküvés-elmélet az egyik legsűrűbben vetített film a Potomacnél. Stan utálja, mert valahányszor Mel és Julia Roberts csókolóznak, vagy akár csak készülnek rá, Dauntrával egyetemben képtelenek vagyunk elszakadni a képernyőtől.

– Kérdem én, nem lett igaza? – tudakolta Dauntra. –Mármint Melnek. Tényleg volt öszszeesküvés a háttérben. – Átnézett a kétoldalú tükrön, amely elválasztott minket az irodától. A kétoldalú tükörre valószínűleg azért van szükség, hogy Stan, vagy akárki, aki az irodában tartózkodik, könnyebben nyakon csíphesse a bolti szarkákat. De Dauntra meg van róla győződve, hogy igazából arra használják, hogy a tulajdonosok, vagy mit tudom én, kik, az alkalmazottak után kémkedhessenek. – Az sohasem szül jó vért – folytatta Dauntra –, ha a kormány elkezdi beleütni az orrát a magánügyeinkbe, mint például, hogy mennyi időt töltünk együtt a családban. Higgy nekem! Felsóhajtottam és visszatértem a papírjaimhoz. Kedvelem Dauntrát, meg minden, de néha nem vagyok biztos benne, hogy minden rendben van nála, ha értitek, mire gondolok. Kinek van ideje arra, hogy a kormány miatt aggódjon, és amiatt, hogy miben törik a fejüket, mikor annyi valódi probléma akad a világban? Ott van például a barátom, aki feltehetően azt gondolja, hogy ágyba fogunk bújni egymással a hálaadási hétvégén. Ismét eszembe jutott, hogy megkérdezhetném Dauntrát – tudjátok, Davidról és rólam, és hogy mit gondol arról, hogy a pulykával együtt esetleg feláldozásra kerül a szüzességem is. Igazság szerint tudtam, hogy Dauntra abszolút amellett lenne, hogy áldozzam csak fel. És azt is tudtam, hogy ha ezt elmondanám neki, nagyban hozzájárulnék ahhoz, hogy leromboljam ezt a rólam kialakult jókislány képet az üzletben, azt a képet, amelyet még a frissen festett hajam sem tudott egy árva pillanatra se megingatni. Hogy elmondtam a nővéremnek, az egy dolog. De hogy a munkatársaim is megtudják a Potomacnél, már egy teljesen más tészta. Úgy értem, annak ellenére, hogy imádom az Öszszeesküvés-elméletet, tulajdonképpen nem hiszek az ilyesmiben… mint például, hogy Dauntra igazából a Us Weekly beépített embere, vagy mit tudom én, és abban a pillanatban, hogy véletlenül elejtek valami információt az elnök fiával folytatott szerelmi életem intim részleteivel kapcsolatban, azonnal jelenti a lapnak. De azért mégis. Lehet, hogy Dauntrának egy dologban igaza volt: jobb, ha nem hagyjuk, hogy a kormány – vagy akár a munkatársaink a Potomacnél – beleüssék az orrukat a privát ügyeinkbe. Vannak dolgok, amelyek tényleg jobb, ha magánügyek maradnak. Legalábbis akkor ezt gondoltam. Különös, hogy az ember véleménye milyen gyorsan képes megváltozni az ilyen dolgokban.

A tíz legkedveltebb film a Potomac dolgozóinak körében: 10. Harcosok klubja: Egy megcsömörlött ember találkozik egy idegennel, aki egészen új életszemlélettel ismerteti meg. Brad Pitt. Edward Norton. 1999. Félmeztelen Brad, kiábrándultság és hatalmas robbanások. Ez már csak jó lehet. 9. Ne bántsátok a feketerigót!: Egy ügyvéd valamelyik déli államban a gazdasági világválság ideién egy fekete fickót véd, akit ártatlanul vádolnak nemi erőszakkal, s közben előítélet-mentességre tanítja a gyerekeit. Gregory Peck. Mary Badham. 1962. Csak két szó: Boo Radley. Kell ennél többet mondanom? Nem hiszem. 8. Gyilkos játékok: Népszerű lány találkozik egy lázadóval, aki megtanítja, hogyan tanítsa móresre a sznob csajokat az iskolában, ahová jár. Christian Slater, Winona Ryder, 1989. Ha valaki azt mondja, egy valódi középiskola nem ilyen, az hazudik. Ebben szerepel a halhatatlan mondás: „Szeretem a halott homokos fiamat.” 7. Donnie Darko: Középiskolás fiút egy hatalmas nyúl rémképe üldözi. Jake Gyllenhaal, Patrick Swayze, 2001. Na jó, ezt igazából nem is értem. De azért imádom. 6. Napoleon Dynamite: Középiskolás közösségből kilógó diák segíti az új fiút, hogy ő lehessen az iskolai diákszervezet elnöke, s egyben elnyerje a szívét álmai hölgyének. Jon Heder, Efren Ramirez. 2004. A valaha forgatott legjobb táncjelenet. 5. A rosszak jobbak: Egyházi táborban társai által kiközösített lány története. Jena Malone, Mandy Moore, 2004. Ez a film humor szempontjából holtversenyben befutó a Táborral. 4. Dogma: Két renegát angyal megpróbál visszakerülni a mennybe. Linda Fiorentino. Matt Damon. 1999. Az Úristen szerepében: Alanis Morrisette. Még sosem volt ilyen találó szereposztású film. 3. A titkárnő: Egy titkárnő szokatlan és bizarr viszonyba kezd a főnökével. Maggie Gyllenhaal. James Spader, 2002. Nyugtalanító és elgondolkodtató. 2. Az vagyok, akit akarok: Margaret Cho 1999-es egyszemélyes humorshowjának filmváltozata. Margaret Cho. 2000.

Megtekintését valószínűleg minden élő embernek elő kellene írni a földön.

És a Potomac Videokölcsönző dolgozónak legeslegkedveltebb filmje: 1. Kill Bill 1. és 2.: Bérgyilkos bosszúra vágyik, ám ehelyett őt támadják meg, és hagyják maguk után holtan. Uma Thurman, David Carradine, 2003/2004. Nem is tudom, miért próbálkoznak még emberek filmgyártással, mikor már megszületett a Kill Bill? A Kill Bill egyszerűen mindent üt. Mást már nem is kell megnézned. De komolyan.

5 Mikor aznap este hazaértem a munkából, olyan zavarba ejtő kép fogadott, hogy egy pillanatra azt hittem, nem is a saját otthonomba tértem haza. Már majdnem viszszafordultam és kiszaladtam a házból. Annyira bizarrnak találtam a látványt. Lucy az ebédlőasztalnál ült, előtte pedig egy halom könyv kiterítve. Péntek este. Pénteken este! Lucy soha nincs itthon péntek este. Nem is olyan rég még ilyenkor vagy meccsen volt, vagy Jackkel, aki szinte minden hétvégén hazalátogatott, hogy találkozhassanak. Mostanában persze péntekenként is a Bare Essentialsnél dolgozott a délutáni műszakban a bevásárlóközpontban. De ezen a pénteken nem. Ezen a péntek estén a felvételi előkészítő könyveket bújta és a szavakat tanulmányozta – és ez volt az a részlet, amely végleg meggyőzött, hogy ez nem a mi házunk, nem az én nővérem, meg egyáltalán – na kivel? Harold Minskyvel. Egy csomó helyen nem lepődtem volna meg, ha Harold Minskybe botlom. A Potomacnél, például, egészen pontosan annál az anime részlegnél, ahol az imént egy órát töltöttem a rendrakással. Vagy a sci-fi szekciónál. Vagy még inkább az iskolai számítógépes laborban, ahová szinte már beköltözött, tekintve, hogy ő Mr. Andrewsnak, a gépszoba felügyelőjének a segédje. Azon sem lettem volna meglepve, ha a helyi Barnes and Noble könyvesbolt manga részlegénél látom kotorászni, vagy a Beltway Billiards játéktermében, ahol a barátaival órákat töltenek azzal, hogy megdöntsék az előzőleg felállított rekordokat a játékgépeken. De arra soha az életben nem számítottam volna, hogy Harold Minskyt a mi házunkban találom… arra meg aztán még kevésbé, hogy a nővéremmel, Lucyval szemben fog ücsörögni az ebédlőasztal másik oldalán. – Szarkasztikus – motyogta épp Lucy elgondolkodva, mikor beléptem az ajtón. – Mint a madár? – Nem – jelentette ki Harold unott arccal. Aztán, mikor Lucytól nem érkezett új megoldás, adott némi segítséget: – Ez egy melléknév. – Szarkasztikus… – Lucy a mennyezetre emelte a tekintetét, mintha azt várná, hogy mindjárt egy szótártündér bújik elő a csillár mögül, hogy kisegítse. Hát, ilyen nem történt, viszont megpillantott engem, ahogy ott állok az ajtóban tátott szájjal. – Ó, szia, Sam! – köszöntött vidáman. – Ismered Haroldot? Harold, ő a húgom, Samantha. Samantha, ő Harold. Tudod. A suliból. Persze hogy tudtam. Harold a segéd a számítógéplaborban. – Ööö… hello, Harold – böktem ki végül. Harold biccentett egyet, aztán pápaszemes fejét (hogy is ne lenne szemüveges, mikor a szülei ezt az idétlen nevet adták neki, hogy Harold?) máris visszafordította Lucy felé. Elgondolkoztatok ezen egy kicsit is? Nem hallottatok még arról, hogy ha egy gyereknek a Harold nevet adják, az nem más, mint egy önmagát beteljesítő jövendölés, mely garantálja, hogy a szerencsétlen utód mindazokat a tulajdonságokat magáénak mondhatja majd, ame-

lyekre a neve alapján következtetni lehet: szemüveg, szénaboglyaszerű barna haj, mely folyamatosan ollóért kiált, rossz testtartás, mely annak következménye, hogy a magassága egy nyár alatt húsz centit ugrik, amiből kifolyólag ő lesz az egyik legmagasabb srác a suliban, akit a kosárlabdacsapat mégsem vesz be a tagjai közé, és a narancssárga hawaii ing, melynek az alja gyűrötten bújik ki bokalengető Levi’s farmerének derékrésze alól. – Jaj, ne csináld már! – mordult rá Lucyra olyan lesajnáló hangon, amilyet, biztos vagyok benne, hogy eddig még soha egyetlen pasi sem engedett meg magának a nővéremmel szemben. – Ezt tudnod kell! Most vettük át. – Szarkasztikus – ismételte meg Lucy engedelmesen. Aztán felém fordult és hozzátette: – Ja, megvettem neked a cuccot, Sam. Tudod, amiről tegnap este beszéltünk. Odatettem az ágyadra. Először nem is tudtam, miről beszél. Aztán, amikor láttam, hogy rám kacsint, hirtelen leesett – és nyomban elvörösödtem. Nem is kicsit. Szerencsére Haroldot túlságosan lefoglalta, hogy kipréseljen egy definíciót a nővéremből arra a szóra, hogy szarkasztikus (felvételi-előkészítős szó, azt jelenti: epésen humoros, gúnyos, ironikus), hogy fel sem figyelt rám. – Lucy – szólalt meg szigorúan. – Ha egyáltalán meg se próbálsz gondolkodni, akkor nem sok értelmét látom, hogy feleslegesen vesztegessem itt az időmet és a szüleid pénzét… – Ne, ne, várj! – kérlelte Lucy. – Ezt most tudom! De tényleg. Szarkasztikus. Ez nem olyasmit jelent, hogy „vicces”? Mondjuk, a tegnapi vígjáték felettébb szarkasztikus volt? Ha fel akartam menni a lépcsőn, el kellett haladnom a nappali előtt. A szüleim ott ültek és úgy tettek, mintha olvasnának. De tudtam, hogy valójában Lucyt és az újonnan fogadott magántanárt figyelik. – Szervusz, drágám! – köszöntött anya, mikor megpillantott. – Hogy telt a munka? – Munkásan – feleltem lehajtott fejjel, abban a reményben, hogy nem veszi észre, milyen vörösen lángol az arcom. – Mióta megy ez odakint? – böktem a hüvelykujjammal a vállam fölött az ebédlő felé. – Ma van az első órájuk – felelte anya. – Felhívtam az iskolát, és azt mondták, ez a Harold a legjobb előkészítős tanáruk. Te ismered? Gondolod, hogy fog tudni segíteni Lucynak? – Nos… – válaszoltam lassan –, ha valaki tud, akkor azt hiszem, az tényleg Harold. – Azt mondták, biztos bejutó a Harvardra – folytatta anya. – Illetve tulajdonképpen az összes jónevű egyetemre, amely benne van a Borostyán Ligában. – Aha – bólogattam. – Ez éppen jellemző Haroldra. – Először nem akartam, hogy fiút küldjenek – halkította le a hangját anya, hogy Lucy és Harold meg ne hallják, amit mond. – Mert nem szerettem volna semmiféle romantikus bonyodalmat. Tudod, hogy miként viszonyulnak a srácok a nővéredhez. De amióta megláttam, hogyan dolgoznak együtt, tudom, hogy Harold tökéletesen megfelelő lesz. Úgy tűnik, mintha egyáltalán nem tudatosulna benne, hogy Lucy… nos, olyan, amilyen. Igazán kedves dolog volt anyától, hogy nem mondta ki kerek perec, amit mindannyian tudtunk: hogy Lucy olyan csodálatos, hogy még az ismeretlen fiúk is az utcán rendszeresen belezúgnak, ahogy megpillantják, sokszor még a nyomába is szegődnek, és az orra alá dugják a mindenféle papírfecnikre felfirkantott telefonszámaikat, amelyeket Lucy rendre udvariasan el is fogad, aztán gondolkodás nélkül kivágja a szemetesbe, mikor esténként rendet tesz a tárcájában. – Aha – húztam el a számat. – Igen. Ez jellemző Haroldra, tényleg. Őt nem igazán izgatja az ilyen népszerűségtéma. –Vagy inkább a lányok úgy általában. Kivéve, ha Lara Croft a nevük és egy Playstationben élnek.

– Engem nem érdekel, ha beleesik Lucyba – szólalt meg apa, miközben hangosan lapozott egyet a kezében tartott újságban. – Ha bármivel eléri, hogy feltornázza a pontjait, én boldog leszek. – Jaj, Richard! – figyelmeztette anya. – Ne olyan hangosan! David hívott, míg munkában voltál, Sam. Azt üzeni, hívd vissza, amint tudod. – Hú! – mondtam. – Klassz. De igazából egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy klassz. Éppenséggel pont az ellenkezőjét éreztem. Mert jól tudtam, miért keresett. Hogy megkérdezze, mit szóltak anyáék a dologhoz. Hogy megtudja, most akkor együtt töltjük-e a hálaadási hétvégét némi pacsézivel, vagy sem. És az igazság az, hogy én tulajdonképpen sohasem voltam túlságosan oda a társasjátékokért. Vajon mit lépne, tűnődtem, ha nemet mondanék? Nem, nem akarok veled menni hálaadáskor Camp Davidbe, David. Vajon szakítana velem? Úgy értem, ha csak úgy előállnék azzal, hogy míg ő már úgy gondolja, készen állunk rá, hogy lefeküdjünk egymással, én még korántsem vagyok olyan biztos ebben? Nem, tuti, hogy nem. David egyáltalán nem az a fajta srác. Egyfelől, olyan kis stréber. De abszolút. A Bob Geldof pólóiban, a magas szárú Converse edzőcipőkben és a hosszú, kizárólag sci-fikre korlátozódó listával, hogy mely filmeket akarja felvenni. És hát, legyünk őszinték, az ilyen stréberek, a nagymenőkkel ellentétben, nem dobják a barátnőjüket csak azért, mert azok nem bújnak rögtön ágyba velük. Legalábbis így hallottam, mivel igazából még sohasem volt közöm egyetlen menő archoz sem. Másfelől pedig tudom, hogy David szeret engem. Ez abból is látszik, ahogy az egyik pillanatban még tréfát űz a hajamból, a másikban meg már a nyakamat harapdálja, és arról beszél, milyen vonzónak talál az új Nike pólómban. És abból, hogy minden áldott este én vagyok az utolsó, akivel beszél, mielőtt lefekszik aludni (sohasem mulasztja el, hogy felhívjon a mobilomon… és ha már alszom – vagy úgy teszek, mintha aludnék, mint például tegnap este –, akkor hagy üzenetet), és az első, akit felhív, amikor felébred (nem mintha mindig felvenném, de az csak azért van, mert mielőtt megiszom a reggeli diétás kólámat, nem vagyok alkalmas semmiféle beszélgetésre). És nemcsak azért hív, mert úgy érzi, máskülönben kiborulnék, ahogyan Lucy teszi Jackkel, hanem, mert… szóval, mert hívni akar. Nem, David egészen biztosan nem fog dobni engem, ha megmondom, hogy én még nem készültem fel erre. Hiszen szeret. Akkor pedig várni fog. Azt hiszem. Ráadásul, ha netán mégis ejtene, a sajtó elevenen felfalná. Nem akarok felvágni, de miután megmentettem az elnök életét, az amerikai emberek eléggé a szívükbe zártak. Habár ez még a hajfestés előtt volt. Ki tudja, vajon Egyszeri Mary Poughkeepsie-ben mit gondol majd rólam, ha meglátja az új, úgy tűnik, Ashlee Simpson-osra sikeredett frizurámat? – Ez az Arccal a család felé-kezdeményezés, amelyet David apja most népszerűsít… – zavart bele anya a szexuális életemről (vagy annak hiányáról) való elmélkedésembe. – Igazán tetszik az elképzelés. Néha úgy érzem, sohasem látlak titeket, gyerekek, annyira elfoglaltak vagytok. Teljesen elképedten néztem rá. – Na és ez kinek a hibája? – kérdeztem, szinte már kiabálva. – Tudod, ez a suli utáni munka nem épp az ÉN ötletem volt! Apa újfent leeresztette az újságot. – Fontos dolog, gyerekek, hogy megtanuljátok végre, mennyit is…

– Jó, jó – szakítottam félbe a kiselőadást. – Hogy mennyit is ér egy dollár, tudom. – Mintha bármit is adnának manapság egy dollárért. – De ha már itt tartunk, Lucy műszakot cserélt, vagy mi? Hogyhogy ilyen korán már itthon van? Máskor tíz előtt sose ér haza az áruházból. Észrevettem, hogy anya és apa összenéz. Ne gondoljátok, hogy nem. – Úgy döntöttünk, hogy mivel Lucy ilyen gyalázatosan teljesített a felvételin, több időt kell töltenie az iskolai dolgokkal, és jóval kevesebbet a társasági élettel és a munkával – vetette oda nekem anya lazán. Beletelt egy kis időbe, míg felfogtam, miről beszél. De amikor végre eljutott az agyamig, ismét leesett az állam a csodálkozástól. – Na, várjunk csak egy kicsit! – kiáltottam fel. – Kiléphet a munkából csak azért, mert elszúrta a felvételijét? Ez nem fair! – Halkabban, Sam! – Anya idegesen az ebédlő felé pillantott. – Lucy nagyon szomorú, hogy ki kell lépnie a Bare Essentialstől. Tudod, mennyire odavolt az alkalmazotti kedvezménytől… – Szóval, ha az én jegyeim is elkezdenek romlani – tudakoltam –, akkor én is kiléphetek a Potomactől? – Sam! – Anya erősen rosszalló tekintettel nézett rám. –Miket beszélsz! Te imádod a munkádat. És állandóan arról a Donna nevű barátnődről beszélsz, és hogy milyen klassz lány… – Dauntra. – Persze, Dauntra. Ráadásul te sokkal sűrűbb napirendet is tudsz tartani, mint Lucy. Ez mindig is így volt. – És imádkozz, hogy ez így is maradjon – jegyezte meg apa, miközben újból az újságjába temetkezett –, különben kénytelenek leszünk lemondani a rajzóráidat, ahogy Lucynak a pomponlánykodást. Döbbenten meredtem rá. – Várj… ti megtiltottátok neki, hogy szurkolni járjon? –A felvételi egy kissé fontosabb, mint a pomponlánykodás – jelentette ki apa… és tényleg így is gondolta, annál is inkább, mert a középiskolában ő is eléggé olyan volt… nos, mint Harold, legalábbis abból ítélve, amiket hallottam. – Csak egy kis szünetet tart – próbált megnyugtatni anya. – Ha javulnak majd a jegyei, visszatérhet a csapatba. Megbeszéltük az edzővel. Megértette, hogy ez most egy kicsit sok lenne Lucynak egyszerre… a szurkolás, a házi feladatok… – Egyáltalán nem lett volna sok – vetette közbe apa az újságja mögül –, ha bizonyos személyek nem jártak volna a nyakára minden áldott hétvégén, hogy a nap minden ébren töltött percét velük töltse… – Jut eszembe, Richard! – szólalt meg anya. – Felhívtam Slateréket. És azt mondták, megpróbálnak beszélni Jackkel… – Hát, az rettentő sokat fog segíteni – horkant fel apa, de továbbra sem nézett ki az újságja mögül. – Az a gyerek sosem hallgat rájuk… – Richard! – figyelmeztette anya. Ezt a pillanatot ragadtam meg, hogy kislisszoljak a szobából. Nem nagy móka a szüleimet hallgatni, miközben Lucy barátjáról vitatkoznak. Amit szinte minden alkalommal meg is tesznek, ahányszor Jack neve valami miatt szóba kerül. Nem mintha nem lennének teljesen egy véleményen róla: mindketten ki nem állhatják. Csak más elképzelésük van arról, miképpen is lehetne a legjobban megoldani ezt a dolgot. Anya szerint, ha bármiféleképp megpróbálnak a kapcsolat útjába állni, attól Lucy csak még makacsabbul ragaszkodna Jackhez – valahogy úgy, mint ahogy Hellboy is csak még inkább kitartott Liz mellett, mi-

kor megpróbálták megakadályozni, hogy meglátogassa az elmegyógyintézetben, ahová menekült. Apának viszont az a véleménye, hogy egyszerűen el kellene tiltaniuk Lucyt Jacktől, és ezzel egyszer s mindenkorra véget vetnének a problémának. Lucy pedig éppen ezért jár még mindig Jackkel. Mert mindenki tudja (leszámítva az apámat), hogy ha egy lánynak azt mondják, hogy nem járhat egy fiúval, attól csak még sokkal jobban akarni fogja azt a srácot. Ez egy újabb terület, ahol Lucy élete jóval pozitívabb képet mutat, mint az enyém. Hisz olyan fickóval randizik, akit a szüleim se nem kedvelnek, se nem bíznak benne, így folyamatosan miatta aggódnak. Lucy már csak ilyen szerencsés. Bár, ha jobban belegondolunk, a szerencséje mintha kezdené cserbenhagyni – legalábbis ezzel a pomponlány-dologgal kapcsolatban mindenképpen. Úgy értem, lehet, hogy a feminista mozgalomnak nem tett épp jót vele, de tényleg nagyon szerette csinálni. És most mindezt elvették tőle. Akárhogy is, nem tűnt túlságosan boldogtalannak odabent az ebédlőben a jó öreg Harolddal. Ami igazából elég fura, mivel attól függetlenül, hogy hiányzik-e neki a szurkolás vagy sem, egyvalamit egészen bizonyosan hiányolni fog, ha anyának és apának sikerül megvalósítaniuk a tervüket. Mégpedig Jacket. Mellesleg, hol is van? Hogy lehet, hogy nem dörömböl még veszettül az ajtón, hogy látni akarja a nővéremet? Vajon Mr. és Mrs. Slater tényleg „beszéltek a fejével”, ahogyan anya említette? De Jack amolyan városi lázadó, és egyáltalán nem az a fajta, aki belemenne abba, hogy ne látogathassa meg a barátnőjét, csak mert a szülei azt mondják, hogy problémái akadtak az iskolában, és most egy kis pihenésre van szüksége, vagy hasonlók. Igazából, amióta erre a főiskolára jár, csak még jobban hozza a mindennel elégedetlenkedő művészfigurát, ezzel az új motorral, meg minden. Jó, persze a szüleim határozottan megtiltották Lucynak, hogy felüljön rá, annak ellenére, hogy Jack még bukósisakot is vett neki (nem mintha Lucy különösebben el lett volna ájulva tőle. Egyfelől, ő rózsaszínt szeretett volna. Másfelől pedig, azt mondja, teljesen lelapítja a haját.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy Jack ne körözne a házunk körül, ahogy rendszeresen hallom, az éjszaka kellős közepén… Bár, ha jobban belegondolok, mostanában túlságosan is sokszor hallottam Jack Harleyját errefelé. Ezt meg vajon mire kell vélni? Feltétlenül rá kell kérdeznem a nővéremnél, ha majd Harold elmegy. De addig is begyűjtöm a csomagot, amit Lucy hozott nekem. Pontosan ott volt, ahol Lucy mondta: az ágyam közepén. Belenéztem a sima barna papírzacskóba, és két dobozt láttam benne. Az elsőre férfias betűkkel az volt írva, hogy „Egyedien bordázott, nagyobb élvezet”. Ó, istenem! A nővérem egy doboz óvszert vett nekem. Kissé émelyegve vettem elő a másik csomagot. Kacskaringós írás, virágok a dobozon. Belül pedig egy kis tartály, egy műanyag, tamponra hasonlító applikátor és egy leírás. „A fogamzásgátló hab használata”, olvastam a papíron. Ó, istenem. Ó, ISTENEM! Visszadobáltam mindent a dobozba, a dobozokat betettem a zacskóba, a zacskót pedig eldugtam az ágy alá. Erre én még nem vagyok felkészülve. Nem, nem és nem. Még nem. NAGYON NEM. Nagyon, de nagyon nem.

Úgy értem, én, Samantha Madison, tényleg megteszem ezt? Valóban le fogok feküdni a barátommal? Önkéntelenül is eszembe jutott az a lány, akit Kris aznap reggel úgy megszólt… az a Debra, vagy akárhogy is hívják. Mert lefeküdt a barátjával. Legalábbis állítólag. Mi lesz, ha mi is megtesszük Daviddel, és valahogy kitudódik, ahogyan Debránál is? Az emberek engem is ribancnak neveznek majd a hátam mögött? Valószínűleg. Bár ez aligha lehet sokkal rosszabb, mint amiknek már most is hívnak (csodabogár, tuskó, a Sátán szolgája, punk, féleszű, és még sorolhatnám). Csak most nem pusztán az iskolatársaimról lenne szó. Úgy értem, ha számításba vesszük azt a rejtélyes képességemet, hogy valahogyan mindig elérem, hogy megjelenjen a képem az újságokban (legtöbbször a divat rovat Hogy ne nézzünk ki? oszlopában, de akkor is), a szexuális életem friss hírei minden bizonnyal megtöltenék az összes bulvárlapot. Nem mintha eddig különösebben hangsúlyt fektettem volna arra, hogy mindenkinél reklámozzam, hogy még szűz vagyok, vagy ilyesmi. De tudjátok, hogy van ez. Elég zavarba ejtő lenne, ha a nagymamám az újságokban olvasna róla… Ebben a pillanatban Lucy rontott be a szobámba, természetesen kopogtatás nélkül. – Hahó! – zihálta hangosan, mivel nyilván csak az imént rohant fel a lépcsőn. – Kölcsönvehetem a számológépedet? Meglepetten néztem rá. – Mi történt a tiéddel? – Kölcsönadtam Tiffanynek a múltkor, amikor a Cheescake Factoryban voltunk ebédelni, és azt próbáltuk kiszámolni, mennyi borravalót kellene adnunk, és elfelejtette visszaadni. Na, légyszi! Hadd vigyem el a tiédet, csak ma estére! Holnap visszakérem a sajátomat. Odaadtam neki. Tulajdonképpen ez volt a legkevesebb, amit tehettem, ha arra az ajándékra gondolok, amelyet ő adott nekem. – Ó, köszi – hálálkodott. És már indult is volna vissza. – Várj! – kiáltottam utána. Köszönöm az óvszert és a habot. Igazából ezt akartam mondani. De ehelyett az bukott ki a számon: – Hogy mennek a dolgok? Mármint, khm, Harolddal? – Hát… – Lucy a füle mögé simított egy selymes fényű, tiziánvörös hajtincset. – Remekül. Tudod, Harold azt mondja, nem azért teljesítettem olyan rosszul, mert nem vagyok elég okos. Szerinte a vizsgadrukk miatt volt. – Tényleg? – Aha. Azt mondja, ha nekidurálom magam, száz ponttal is feljebb tornázhatom az eredményemet – de még az is lehet, hogy többel is – pusztán azzal, hogy elvégzek néhány légzőgyakorlatot, mielőtt bemegyek vizsgázni. – Hű! – feleltem, s közben azon tűnődtem, vajon ezért tűnik-e mindig úgy, hogy Haroldnak szüksége lenne egy légzőkészülékre. Amennyi légzőgyakorlatot kellhet csinálnia ahhoz, hogy az átlaga mindig ilyen jó legyen… – Jaja – bólogatott Lucy. – Harold tényleg nagyon jó fej. Már ha egyszer is túljutsz vele a Deep Space Nine-os dolgokon, meg azon, mennyire ki van akadva, hogy a tévécsatorna nem folytatja az Angelt. – Aha – erősítettem meg. – Tudom. Én mindig is kedveltem Haroldot. Kedves fickó. Ha valamit nagyon összekutyulsz a számítógépen, akkor sem támad neked, hogy „Csináltál biztonsági másolatot?”, ahogyan némelyik tanársegéd szokta. – Ó – lepődött meg Lucy. – Ez rendes dolog tőle. Nem is értem, miért nem sokkal népszerűbb. Úgy értem, hogy lehet, hogy eddig még sohasem találkoztam vele, mondjuk, egy buliban, vagy ilyesmi.

– Öhm… talán azért – tájékoztattam –, mert az ilyen fickókat, mint Harold, senki sem hívja meg az olyan a partikra, amilyeneket te és a barátaid tartotok. – Te meg mi a csodáról beszélsz? Az én barátaim nem diszkriminálnak senkit. A szemöldököm a magasba szaladt. Ez is nyilván egy előkészítős szó volt, köszönhetően Harold áldásos munkásságának. – Khm – köszörültem meg a torkom ismét. – Hát… eléggé azt teszik. Lucynak egyáltalán nem tetszett ez a megjegyzésem. Ez eléggé nyilvánvaló volt abból, hogy egyenesen rám nézett, és csak annyit mondott: – Jól van. Köszönöm a számológépet. Most mennem kell, Harold vár. Aztán elviharzott, mielőtt még megköszönhettem volna a csomagot, amit kölcsön adott nekem. Illetve, a kölcsön adott nem biztos, hogy a legmegfelelőbb kifejezés, mert aligha tartom valószínűnek, hogy bármit is vissza akarna kérni belőle… Éppen ezen elmélkedtem, mikor a mobiltelefonom hirtelen megcsörrent. Annyira nem számítottam rá – mármint, hogy megszólal a telefonom, meg minden, mert még mindig nem szoktam hozzá teljesen –, hogy ijedtemben felsikoltottam, mire Rebecca odalentről, a szobájából felkiabált: – Légy szíves, Sam! Igen fontos stádiumban tartok épp a lárvák boncolásában! Amiről szívem szerint inkább nem akartam volna tudni. A hívószám-kijelzőn láttam, hogy David keres. David, akivel – többé-kevésbé szándékosan – nem beszéltem a tegnap esti kis eszmecserénk óta a szomorúfűz alatt, az udvaron. Azóta két üzenetet is hagyott nekem, amire nem válaszoltam. Most már muszáj volt felvennem. Csak… mit fogok mondani? – Szia! – Kezdetnek ez is jó lesz. – Szia! – hallottam David hangját. Csakhogy ez nem egy egyszerű „szia” volt. Még soha nem volt ennyi mögöttes tartalom egy ilyen rövidke szó mögött a világtörténelem során. David minden öröme, hogy végre felvettem a kagylót, az összes rossz érzése, amiért az elmúlt huszonnégy órában semmit sem hallott felőlem, és – komolyan nem hiszem, hogy ezt pusztán csak beleképzeltem volna – még a bizonytalansága is, hogy vajon mit gondolhatok arról, hogy meghívott a hálaadási hétvégére egy kis „pacsézire”, benne volt abban az egy kis szóban, hogy „szia”. Ebben teljesen biztos vagyok. És ez elég sok hátsó gondolat egyetlen rövid szónak. – Te meg merre jártál? – faggatott David. De egyáltalán nem hangzott dühösnek. Csak kíváncsinak. – Két üzenetet is hagytam. Minden oké? – Ööö… igen – feleltem. – Ne haragudj! Csak egy kicsit a fejük tetejére álltak itt a dolgok. – Észrevettem, hogy a barna tasak, amelyben Lucy „ajándéka” lapult, kissé kikandikál az ágyam alól, és sietve visszalöktem a lelógó ágytakaró mögé. Azt ne kérdezzétek, hogy miért. Úgy értem, nem mintha David ott lett volna velem a szobában. De valahogy mégis ott volt. Vagy mi. – A sulival kapcsolatban, tudod. Meg a munka… – Ó! – nyugtázta a dolgot David. – Hát, jól van. Szóval akkor, mit mondtak? Egy pillanatig komolyan fogalmam sem volt, hogy miről beszél. – Kik mit mondtak, és mire? – A szüleid – jött a válasz. – A hálaadásról. És akkor újból a nyakamba szakadt az egész. – Ja, a hálaadásról – sóhajtottam. Ó, istenem! A hálaadás. Azt akarja tudni, mi lesz hálaadáskor.

Hát persze hogy azt akarja tudni. Hiszen épp ezért nem vettem fel a telefont, akárhányszor hívott az elmúlt huszonnégy órában. Mert jól tudtam, hogy választ szeretne kapni a hálaadás-kérdésre. Csak hát egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy van rá válaszom. – Ööö… – nyögtem, s a tekintetem Manet-ra vándorolt, aki szokás szerint az ágyamon heverészett, s fogalma sem volt arról, hogy a gazdája élete épp fenekestül felfordul. Könynyű a kutyáknak. – Igen. Sajnálom. Én… én még nem tudtam megkérdezni… Na, szép. Egyszerűen hazudtam a barátomnak. Életemben először. Többé-kevésbé. – Ó! – hallottam David hangját. De éppen úgy, ahogyan néhány perccel korábban a „Szia”, ez az „Ó” is sokkal többet mondott. Igazából nem is annyira „Ó!” volt, mint inkább „Ó?” Teljesen kész voltam. – Tudod – hadartam gyorsan –, Lucy miatt van az egész. Totálisan elszúrta a felvételijét, és a szüleim most abbahagyatták vele a pomponlánykodást, és fogadtak mellé egy tanárt, és mindenki teljesen ki van borulva. – Hűha! – füttyentett David. Úgy tűnt, elhitte, amit mondtam. De hát miért is ne hitte volna? Tulajdonképpen ez így is volt. – Mennyire nagyon rontotta el? – Nagyonnagyon – feleltem. – Úgyhogy most nem a legalkalmasabb az időpont, hogy előhozakodjak a dologgal. Ha érted, mire gondolok. – Abszolút – nyugtatott meg David. – Megértelek. Az az igazság, hogy ez a válasz egy a sráctól, aki épp arra vár, hogy megtudja, vajon az elkövetkezendő hétvégén, tudjátok, ágyba bújik-e vele a barátnője, vagy sem, valahogy ez egy kicsit… túlságosan higgadtnak tűnt. Úgy értem, egyáltalán nem olyan volt, mint azok a fiúk Lucy könyveiben, akik folyton olyanokat mondanak, hogy „Philippa… én akarlak téged! Mindjárt szétrobbanok a vágytól! Hát, David egyáltalán nem szándékozott szétrobbanni. A legkevésbé sem. Amit, azt hiszem, meg tudok érteni. Úgy értem, tulajdonképpen jó, hogy nem táplál túlságosan nagy reményeket. Mert hát, ha megtesszük is, igazából nem túl valószínű, hogy tudni fogom, mit csinálok, még akkor sem, ha előtte már elolvastam a fogamzásgátló használati utasítását. Na persze ő sem nagyon fogja tudni, hogy mit csinál. Mert hát ő sem sokkal tapasztaltabb hálószobai témákban, mint én. De akkor is. Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy én rontom el a dolgokat, mint annak, hogy esetleg ő. Hisz nem mondhatni, hogy én lennék a világ legügyesebb atlétája. Testnevelésből is csak éppen hogy átmentem. (Jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez inkább azért volt, mert annyira nem él bennem a versenyszellem, hogy legtöbbször nem is voltam hajlandó részt venni a játékokban. Egyszerűen nem értettem, hogy mire jó az egész. Kapd el a labdát, fuss a labda után, hajítsd el a labdát. Kit érdekel? Az csak egy ostoba labda.) Azt hiszem, nem tehetek mást, bíznom kell benne, hogy amikor – vagy mondjuk úgy, ha – eljön a nagy pillanat, a testem majd elárulja, mit kell tennem. Hiszen eddig még sohasem hagyott cserben. Leszámítva persze azt a kötélmászás-dolgot tornaórán. – Jól van, akkor figyelj! – folytatta David. Továbbra sem hangzott úgy, mint egy pasi, aki épp a vágytól készül szétrobbanni, vagy mit tudom én. – Ha megtudsz valamit, szólj! Ja, és mi lesz akkor holnap este? Holnap este? Mi van holnap este? Úgy volt, hogy valamit csinálunk holnap este?

Ja, igen. Holnap szombat. Azaz randinap. Jaj, istenem, csak nem megyünk el valahová? És ha elmegyünk valahová, akkor megint előhozakodik majd a témával? Mármint ezzel az egész hálaadás-napi tervvel? Holnap még nagyon korán van! Holnapig biztos nem leszek képes döntésre jutni! Hisz még éppen csak hogy elkezdtem szokni a gondolathoz! Jaj, nem tudom! Fogalmam sincs, mit akarok! – Öhm – krákogtam. Meglepődtem magamon, hogy képes vagyok ilyen higgadtan beszélni a dologról. – Persze. Holnap. Mi lesz holnap? – Az apámnak egész nap a Négy Évszakban van dolga. Valami Arccal a család felé téma. Megpróbál támogatást szerezni bizonyos körökben, és engem is el akar vinni magával, mert… tudod. – Persze – vágtam rá. – A család, meg ilyesmik. – Úgy van. De te is nyugodtan jöhetsz, ha van kedved. Aha, és ücsöröghetek az oldaladon, egy tányér vacak, dermedt hotelkaja mellett, amit még csak nem is én rendeltem, és hallgathatom az apád egy újabb dögunalmas beszédét abban a reményben, hogy talán tudunk majd keríteni rá alkalmat, hogy később itthon, az udvaron csókolózhassunk egy kicsit. Hát nem, köszönöm. Legszívesebben ezt mondtam volna. Ehelyett azonban… – Ó, ez jól hangzik! De, sajnos, holnap nem érek rá. Mindenesetre jó szórakozást! David felnevetett. – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Rendben. Ennyi volt az egész, és máris lekerült a hurok a nyakamról. Mármint ezzel az egész hálaadási témával kapcsolatban. – Tudom, hogy most nincs rendben minden otthon – folytatta David – Lucy miatt, meg minden. De azért hívj, oké? Nagyon hiányzol. – Te is nekem – mondtam. És ebben sem hazudtam. Tényleg hiányzott. – Szeretlek, Sharona – búcsúzott el David. – Szeretlek, Daryl – válaszoltam. És letettem a telefont. Aztán arra gondoltam, istenem! Én vagyok a legrosszabb barátnő az egész földön.

Tíz dolog, amiből biztosra veheted, hogy a barátod szeret: 10. Elviseli a fura hangulatingadozásaidat, még azt is, amikor rád tör a menzesz előtti nyavalya, és azzal vádolod őt, hogy jobban szereti Fergie-t a Black Eyed Peasből. mint téged, holott pontosan tudod, hogy életében nem találkozott még Fergie-vel. 9. Legtöbbször hagyja, hogy te döntsd el, melyik filmet nézzétek meg. 8. És azt is, hogy milyen desszerten osztozzatok utána. 7. Tudja, hogy hívják a barátaidat, és megkérdezi, hogy vannak (bár David esetében ez nem akkora teljesítmény, mert nekem alapjában véve csak egyetlen barátom van). 6. Gondoskodik róla (amennyire tőle telik), hogy mikor átmész hozzájuk vacsorára, a Fehér Ház szakácsa olyasmit rakjon a tányérodra, amit megeszel. 5. Felhív telefonon, méghozzá igen gyakran, csupán azért, hogy megkérdezze, mit csinálsz. 4. Azt mondja, jól nézel ki, még akkor is, ha nincs rajtad semmi smink. 3. Meghallgat, ha a gondjaidról nyafogsz, és megpróbál elfogadható megoldást találni rájuk, annak ellenére, hogy a legtöbb dolog, amit javasol, abszolút hülyeség, és kizárt, hogy beváljon, mert hiába, ő csak egy férfi, így úgysem értheti. 2. Nem esik kétségbe, ha véletlenül meghallja, hogy a legjobb barátnőddel arról beszélgetsz, milyen jól néz ki az az új srác a Szívek szállodájában.

És az első és legfőbb dolog, amiből biztosan tudhatod, hogy a barátod igazán szeret: 1. Nem csinál belőle nagy ügyet, ha a szombat estédet inkább a tévéddel akarod tölteni, mint vele.

6 Csakhogy ez nem így lett. Úgy értem, nem töltöttem a szombat estét Rebeccával a National Geographic Felfedezője előtt. Mert úgy három óra körül megszólalt a telefon, és amikor felvettem, legnagyobb meglepetésemre Dauntra hangját hallottam a vonal másik végéről. – Sam? – Valamilyen oknál fogva kiabált a telefonba. Hamar rájöttem, hogy miért. Mert akárhol is volt, rettentő zajos hely lehetett. – Dauntra? – Eléggé meglepett a hívása. Dauntra még sohasem telefonált nekem. Azt se tudtam, hogy megvan neki a számom. Persze minden Potomac-alkalmazott telefonszáma felkerül a hirdetőtáblára Stan irodájában, de fogalmam sem volt róla, hogy Dauntra feljegyezte magának az enyémet. – Mi ez a zaj a háttérben? Hol a csudában vagy? – Valami rendőrőrsön – harsogta a kagylóba Dauntra. –Hallottam, hogy valaki a háttérben azt kiáltja: „Tegye azt le, vagy már kapja is vissza a bilincset!” – Rendőrőrsön? – visszhangoztam. – Mi a fenét keresel egy rendőrőrsön? Minden rendben veled? – Jól vagyok – nyugtatott meg Dauntra vidáman. – Csak letartóztattak. – Letartóztattak? – Majdnem kiesett a kezemből a telefon. – Úgy érted… egyenesen a BÖRTÖNBŐL telefonálsz? – Aha – jött a válasz. – Azt hiszem, nem kerülök ki innen olyan hamar, hogy még időben beérjek az üzletbe a ma esti műszakra. Nem mennél be helyettem? Négytől zárásig, ígérem, legközelebb visszaadom! Még mindig nem tértem magamhoz a sokkból, hogy hol van. És örültem, hogy se Theresa, se a szüleim nem jártak épp arra, és nem hallották az utolsó szavaimat. Nem tudom, mennyire dobta volna fel őket a hír, hogy egy munkatársam a börtönből telefonál nekem. – Miért tartóztattak le? – tudakoltam. – Mi? – Dauntra leengedte a kagylót a kezéből, és elüvöltötte magát. – Hé, ti ott! Fogjátok már be! Nem hallok semmit! – Aztán folytatta, immár a telefonba: – Mit mondtál, Sam? – Azt kérdeztem, miért tartóztattak le. – Ja, úgy – hallottam Dauntra hangját. – Néhányan kifeküdtünk a Négy Évszak elé tiltakozni. Tudod, ahol a barátod, az elnök tartja ezt a nagy, pénzlenyúló előadását. Apám, hogy mennyire meglepődött! Hát, nem ő volt az egyetlen. Én sem hittem a fülemnek. – Szóval, bemész helyettem, vagy sem? – tudakolta Dauntra. – És ha nem, akkor megtennéd, hogy körbekérdezel, hátha valaki más megteszi? Én csak egyet telefonálhattam, de nagyon nem szeretném elveszíteni az állásomat. – Csak egyet telefonálhatsz, és te engem hívtál? – Teljesen ledöbbentem. – Dauntra, nem kellene inkább egy ügyvédet hívnod? Aztán eszembe jutott valami. – Az anyám ügyvéd. Mondd meg, hol vagy, én pedig megkérem, hogy menjen oda, és…

– Nincs szükségem ügyvédre – jelentette ki Dauntra. –Valaki hamarosan leteszi értem az óvadékot. De annyira nem gyorsan, hogy még beérjek a melóba. Szóval megteszed? – Hogyne – nyugtattam meg. – Úgy értem, ez csak természetes. Mármint… – Valaki Dauntra mögött igencsak trágár dolgokat üvöltött. – Istenem, Dauntra! Csak vigyázz magadra! – Hogy vigyázzak magamra? – nevetett fel Dauntra. –Állati jól érzem magam. Köszi, Sam! Ezzel letette a kagylót. Így történt, hogy egy órával később a Potomac kasszájában találtam magam, amint épp egy olyan csatornát keresek a fejünk fölé felszerelt tévékészülékek egyikén, ahol megnézhetek valami beszámolót arról a demonstrációról, ahol Dauntrát letartóztatták. Sajnálatos módon a Potomac televízióit nem csatlakoztatták a kábelhálózatra, mivel az egyetlen feladatuk az volt, hogy az aktuális heti filmajánlatot reklámozzák rajtuk. Úgyhogy nem tudtam mást behozni, csak hóesést. Végül Stan rám szólt, hogy hagyjam abba, és tegyem be a legújabb Jason Bourne DVD-t. Stan egyáltalán nem tűnt meglepettnek, mikor én bukkantam fel a munkában Dauntra helyett. – Nem is akarom tudni – jelentette ki, mikor megpróbáltam beadagolni neki az (általam kitalált) kifogást, hogy Dauntra éppen merre jár (meglátogatja egy beteg nagynénjét). – Csak ügyelj a tolvajokra. Szombat esténként mindig ránk szabadulnak. Ostoba környékbeli kiskölykök, akiknek semmi jobb dolguk nem akad. Azt hiszik, rendkívül mulatságos, ha feltépkednek egy-két Xbox-os játékdobozt. A kasszában álltam és az ostoba környékbeli kiskölyköket figyeltem, amikor a bejárati ajtó feletti csengő megszólalt. De nem Mr. Wade vagy valamelyik másik törzsvásárlónk jött reklamálni a hiányos választék miatt, hanem a nővérem, Lucy sétált be. Ezen teljesen meglepődtem, hiszen Lucy, amennyire én tudtam, már évek óta be sem tette a lábát a Potomacbe. Az olyan népszerű embereknek, mint Lucy, nincs idejük arra, hogy DVD-ket nézzenek, mivel túlságosan leköti őket a bulikra járkálás és a pasizás. Igaz, hogy egyszer-egyszer Lucy is otthon töltötte a péntek estéjét, de a filmválasztást akkor is mindig rábízta valaki másra. A Potomac Videotéka pedig az életnagyságú Boba Fett és Han Solo kartonfiguráival, a mennyezeten keresztbe futó csövekkel és a kézzel írt feliratokkal (SZEMÉLYZETI WC. MINDENKI MÁS TARTSA VISSZA) aligha az a hely, ahová Lucy szívesen járna. Teljesen lerítt róla, hogy ő maga is ezt gondolja, mikor elhaladt az Újdonságok feliratú polc mellett – kivívva szinte mindenki csodálatát, aki a helyiségben tartózkodott, akiknek a legtöbbje húsz év körüli srác volt „Csókolj meg, pancser vagyok” és hasonló feliratú pólókban, s akik épp hevesen vitatkoztak azon, melyik Star Trek filmet vegyék ki aznap estére. Mikor végre megpillantott a pénztárgépnél, megkönnyebbülten elfintorodott, sietve a pult felé vette az irányt – mit sem törődve a nyomában leeső állakkal – és rám köszönt. – Hello, Sam! – Ó, szia! – köszöntem vissza. – Hát te mit keresel itt? –Mert hát én azt hittem, ezt az estét Jackkel tölti, de legalábbis a barátnőivel. Aztán kapcsoltam. – Istenem! – kiáltottam fel rémülten, helyette is. – Csak nem tiltottak el a programoktól? Lucy zavartan nézett rám. – Mármint kicsoda? – Anya és apa – válaszoltam. – Tudod. A felvételi dolog miatt. Lucy felnevetett. – Nem, nem tiltottak el semmitől.

Értetlenkedve néztem rá. Az összes tévéből körülöttünk Matt Damon bámult ránk, és vágta az arcunkba, hogy „Megölték a nőt, akit szerettem”. Láttam, hogy a pancserek a sci-fi szekciónál pontosan ugyanazzal az átható tekintettel bámulják Lucyt, mint Matt a képernyőn. – Hát akkor – tudakoltam egy kissé összezavarodva –, mi a csodát keresel itt? – Nos… – Lucy az egyik válláról a másikra tette át a helyes kis Louis Vuitton táskáját (amit még a nagyitól kapott a születésnapjára). – Arra gondoltam, kiveszek egy DVD-t. Lehet, hogy már hallottál róla. Ha jól emlékszem, az a címe, hogy Hellboy? Teljesen ledöbbentem. – Hellboy – ismételtem meg. – Aha. – Lucy tekintete körbejárt a tékában. Abban a pillanatban, hogy a pancserek felé nézett a sci-fi szekciónál, azok gyorsan lesunyták a fejüket, és úgy tettek, mintha teljesen elmerültek volna a legújabb Alien-film borítójának tanulmányozásában. – Hellboy – visszhangoztam. – Ron Pearlman, Selma Blair. Készült 2004-ben a Dark Horse kiadó azonos című képregénysorozata alapján. ERRŐL a Hellboyról beszélsz? – Ha jól sejtem… – Lucy üres tekintettel nézett rám. –Igazából fogalmam sincs. Harold ajánlotta. Ha lehet, most még jobban megdöbbentem. – Harold MINSKY? – Igen – felelte. – Azt mondta, szerinte ez minden idők legjobb filmje. És ha jól emlékszem, te is emlegetted már. Neked nem tetszett? Úgy emlékeztem, hogy igen. – Aztán megtapogatott egy Karácsonyi lidércnyomás figurát, amelyekkel Dauntra a „Ha apró kell, vegyél, ha apród van, tegyél.” tálcát rakosgatta körbe. – Szóval, akkor megvan? Anélkül, hogy egy pillanatra is levettem volna a tekintetemet a nővéremről, odakiabáltam a fickóknak a sci-fi részlegnél: – Hé! Valamelyikőtök dobjon már meg egy Hellboyjal! És egy másodperc múlva a DVD már landolt is a kezemben. Lucy a srácokra nézett és elmosolyodott. – Ó, nagyon köszönöm! – hálálkodott. A pancserek halálra rémülten menekültek a dokumentumfilmek biztonságos takarásába. – Tessék, itt van – nyújtottam át a filmet Lucynak. A nővérem vetett egy pillantást a borítóra, és nagyot nézett. – Jé! Szóval, ez az a Hellboy! Azokkal a fura dudorokkal a fején… – Azok szarvak – tájékoztattam. – Csak lereszelte őket. – Ó! – csodálkozott Lucy. – Ő tulajdonképpen, khm… jó fiú? Mert nagyon… hogy is mondjam… nem annak néz ki. – Hát – világosítottam fel –, éppen ez okozza a problémát. – Hellboy egy démon, aki állandó harcban áll a saját fajtájával. Ő maga a megtestesült sátán, de kiskorában szerető emberek nevelték, akiknek a szívében ott rejtőzött az emberiség minden jósága, és most, hogy felnőtt, megfogadta, hogy szembeszáll a maga fajtájával, és megszabadítja a világot a gonosztól. Az ő végzete pedig a szerelme, Liz, aki szintén küzdelemben áll saját végzetes örökségével, mint tűzgyújtó. – Ó! – ámuldozott Lucy. – Ez szépen hangzik. Jól van, akkor kiveszem. Mennyivel jövök? – Egy dolcsi – feleltem. – Beszámítottam az alkalmazotti kedvezményemet, mivel családtag vagy.

– Remek – nyugtázta Lucy, és nekiállt kotorászni a pénztárcájában. – Közben, anélkül, hogy a tekintetét felemelte volna a rágógumival teletaposott földről, mintegy mellékesen megkérdezte: – Te ismered Haroldot, ugye, Sam? Mármint iskolán kívül. Csodálkozva néztem rá. Ez a kérdés nem volt épp hízelgő rám nézve, tekintetbe véve, milyen társasági körökben mozog Harold. Különben is… honnan ez a hirtelen rajongás Harold Minsky iránt? – Ehm – hümmögtem. – Nem igazán. Úgy értem, hozzá járok számítógépes órákra. De nem igazán egyezik a baráti körünk. Igaz, én is elég stréber vagyok. De annyira azért nem. – Jó, de te is gyűjtőd ezeket a képregényeket, vagy miket, ahogyan ő is – próbálkozott tovább Lucy. – Mangát – helyesbítettem. – Harold gyűjti a mangát. Én inkább rajzolom őket. – Jó. Mindegy. – Lucy végre megtalálta a pénzt, és felém nyújtotta. – A lényeg az, hogy… nem hallottál olyasmit, hogy barátnője lenne? Annyira meglepődtem, hogy majdnem hanyatt estem. – Mármint HAROLDNAK? HAROLD MINSKYNEK? – Miféle lány akarna egyáltalán hozzáérni? Úgy értem, ezzel a hajjal, meg minden? – Nem. Haroldnak nincs barátnője. – Én sem hittem volna – felelte Lucy elgondolkodva. –Épp ezért olyan furcsa… – Miért furcsa, és micsoda? – Hát… az, hogy egyáltalán nem úgy tűnik, hogy kedvelne engem – magyarázta. – Mármint, persze kedvel, legalábbis azt hiszem. De nem úgy kedvel. Úgy értem… – Tudom, hogy érted – vágtam közbe. – Arra gondolsz, hogy nincs teljesen rád kattanva. – Nos, ilyesmi – ismerte el Lucy. – Szóval… csak olyan furcsa. Az igazság az, hogy még csak dühös sem tudtam lenni rá, de komolyan, amiért ilyeneket mond. Tőle általában csak ennyi telik. Lucy az a fajta lány, akiért minden fiú majd megvesz – leszámítva a melegeket és a foglaltakat, mint például David. Az, hogy egy srác nincs teljesen odáig érte, ahogyan láthatólag Harold, számára egészen újszerű és meglepő dolog. És nyilvánvalóan olyan élmény, amelyet nem különösebben favorizál (felvételielőkészítős szó, azt jelenti, értékel, kedvel). – Lucy – tájékoztattam. – Anya és apa épp azért örülnek Haroldnak, mert ő pontosan az a fajta fickó, aki tutira nem gerjed rád. Úgyhogy, ha nem szeretnél valaki még sokkal szörnyűbbet… – Bár az igazat megvallva, nem nagyon tudnék elképzelni Haroldnál rosszabbat. Mármint stréberségi szempontból. Esetleg talán Rebecca és David sulijából valakit. – Én a helyedben nem nagyon panaszkodnék. – Eszemben sincs panaszkodni – kérte ki magának Lucy, és olyan pillantást vetett rám, amelyből tisztán kiolvashattam: „Te megőrültél? Egyszerűen csak fura, ennyit mondtam. Hiszen mindig minden pasi rám van kattanva. Akkor ő miért nem?” Most már egy kicsit ideges lettem. Oké, Lucy néha tényleg a legjobb fej tud lenni – gondoljunk csak a fogamzásgátló habra, amit szerzett nekem. Ugyanakkor ő a leghiúbb ember is széles e világon. – Nem mindenki annak alapján ítél meg másokat, hogy hogy néz ki az illető, Lucy – hívtam fel a figyelmét. – Úgy értem, a te baráti körödben biztosan ez a szokásos habitus (felvételi-előkészítős szó, azt jelenti, magatartás, viselkedésmód), de Harold minden bizonnyal már megtanulta, hogy inkább a belső értékeik alapján alkosson véleményt az emberekről, ne a külsejük alapján. Lucy kifejezéstelen tekintettel nézett rám, így ráböktem a DVD borítójára, amelyet épp ki akart kölcsönözni. – Itt van például ő – mutattam Hellboyra. – Ő elég gonosznak néz ki, nem? De mégsem az. Nem ítélhetsz meg mindenkit a kinézete alapján. A csúnya emberek is lehetnek belülről

szépek. És fordítva: szép emberek is lehetnek belülről rondák. Én csak ezt mondom. Lehet, hogy Harold úgy gondolja, belülről tán hagysz némi kívánnivalót magad után. – Miért? – vágott vissza Lucy csípősen. – Én nem vagyok gonosz. Se ostoba, ha erre gondoltál volna. Csak azért, mert nem tudom, hogy mit jelent a szarkasztikus, az még nem azt jelenti, hogy… – De különben is – szakítottam félbe –, miért izgat ez téged egyáltalán? – tudakoltam, csak hogy megbizonyosodjam felőle, hogy, tudjátok, a természet minden törvénye ellenére nem esett-e bele véletlenül Haroldba. – Nincs már neked egy barátod? Tényleg, ha már itt tartunk, hová tűnt Jack? – Hát… – Lucy ismét a padlóra szegezte a tekintetét. –Ezen a hétvégén nem jött haza. Én mondtam, hogy ne jöjjön. Tudod, mert anya és apa annyira ki vannak akadva e miatt a felvételi dolog miatt. – Aha – feleltem egy kicsit már együttérzőbben. –Hallottam a fehérneműboltról is. És a szurkolócsapatról. Ez tényleg gáz lehet. – Hát, mindegy – vont vállat Lucy. – Már úgyis kicsit kezdett elegem lenni a pomponlány-dologból. Ha neked kell kézben tartani a dolgokat, akkor már nem is akkora móka az egész. Úgy értem, most, hogy már végzős vagyok, nekem kellene segítenem öszszeállítani a programokat, meg minden. És ez már túl sok felelősség. Ha érted, mire gondolok. Még soha életemben nem hallottam olyat, hogy valaki szerint a pomponlányok bemutatójának a koreografálása túlságosan nagy felelősséggel járna. De úgy gondoltam, ha Lucy ezt mondja, hinnem kell neki. Úgy értem, isten a tanúm, hogy még soha életemben nem próbáltam ilyet csinálni. Így hát az is lehet, hogy valóban nehéz feladat. Legalább olyan nehéz, mint elhelyezni a modellt a környezetben, mikor rajzolunk. Ki tudja? – Jack nagyon dühös volt? – érdeklődtem. – Úgy értem, hogy vette a dolgot? Mert hát Jack az a fajta ember, aki elvárja, hogy úgy kezeljék, mintha ő lenne a legfontosabb dolog mindenki életében. – Hát, kicsit kiakadt – felelte Lucy vidáman. – Azt akarta tudni, miért nem lehet ő a tanárom… mintha az ő pontjai olyan sokkal magasabbak lettek volna, mint az enyémek. De anya és apa egyszer s mindenkorra lezártnak tekintik a kérdést. Csak annyit jegyeztek meg: „Vajon mennyi időt töltenétek tanulással, ha így lenne?”, ráadásul Mr. és Mrs. Slater is azt akarják, hogy inkább a saját iskolai dolgaival foglalkozzon kissé behatóbban. Mostanában ugyanis, hogy minden hétvégét itthon töltött, ezt nem igazán vitte túlzásba. Valamiből még elégtelent is sikerült begyűjtenie, ezen aztán az egész család alaposan kiakadt. Hát ezt könnyedén el tudtam képzelni. Slateréknek elég sok követ meg kellett mozgatniuk, hogy bejuttassák Jacket ebbe a suliba, mivel az átlaga a közepest is alig érte el. Azt hiszem, ez az egész teória, hogy a pontok mennyire nem számítanak, nem egészen úgy jött be neki, ahogyan azt elképzelte. – Gondolom, nagyon fog hiányozni – próbáltam jó testvér módjára némi vigaszt nyújtani. – Mármint Jack. Hogy nem találkozhattok, míg fel nem tornázod a jegyeidet, meg ilyesmi. – Ja, azt hiszem – válaszolt Lucy nem túl nagy meggyőződéssel. – Gondolod, hogy Harold szereti a csokis kekszet? Mert az jutott eszembe, süthetnék neki. Amolyan köszönetféleképp azért, hogy tanított, meg minden. – Anya és apa fizetnek neki azért, hogy foglalkozzon veled – hívtam fel a figyelmét a dologra. – Semmi szükség rá, hogy sütiket süss neki. – Tudom – felelte a nővérem. – De az sohasem árt, ha kedves vagy az emberekkel. – Magához vette a zacskót, amelyben a DVD volt. – Hát akkor köszi.

– Szívesen. – Aztán hirtelen rájöttem, milyen nevetséges is vagyok. (Úgy értem: LUCY? Hogy beleesett volna Harold Minskybe? Ugyan már…) így gyorsan hozzátettem: – És, öhm, én is köszönöm. A… khm… Tudod mit. A csomagot, amit hoztál nekem. – Ó, igazán nincs mit – mosolyodott el Lucy, amitől az egyik előbb emlegetett pancser nyomban bele is gyalogolt az életnagyságú Boba Fett papírfigurába, majd ügyetlenül sietett visszaállítani. – Hé, Madison! – bukkant fel Stan hirtelen mellettem, s tekintete nyomban megakadt Lucyn. – Ő a barátnőd? – A nővérem – világosítottam fel. – Lucy. Lucy, ő a műszakvezetőnk, Stan. – Nagyon örülök – udvariaskodott Lucy. Stan azonban csak állt ott és úgy bámult rá, mintha a nővérem a Nanako, a csodanővér egyik epizódjából lépett volna elő. – Szia – préselte ki a száján a szót. Aztán sikerült összeszednie magát, és hozzátette: – Figyelj, Madison, ha le szeretnél lépni a nővéreddel, akkor menj csak! Majd én megcsinálom a zárást. Az órára néztem a falon. Még tizenöt egész perc volt hátra a műszakomból. Stan pedig elengedett haza! Én mondom, néha tökjó dolog, ha az embernek ilyen bombázó nővére van. – Köszi, Stan! – vágtam rá, és megragadtam a kabátomat meg a hátizsákomat. – Ööö… várj egy pillanatot! – szólt utánam Stan, mikor megpróbáltam kibújni a pult alatt, hogy csatlakozzak Lucyhoz. Gyorsan kapcsoltam, és átnyújtottam a pakkomat, amit ki is nyitott, és – Lucy kíváncsi tekintetétől kísérve – gyorsan átfutotta a tartalmát. – Jól van, tessék – adta vissza a hátizsákot Stan, miután átnézte. – Kellemes estét! – Köszönöm – mondtam. – Viszlát! Ezzel Lucy és én kisétáltunk a csípős éjszakába. – Mindenki táskáját átkutatja, mielőtt hazaindultok – kérdezte Lucy, amint az ajtó becsukódott a hátunk mögött –, vagy csak a tiédet? – Mindenkiét – feleltem. – Atyaég! – háborodott fel. – És ti ettől nem mentek a falnak? – Nem is tudom – válaszoltam. Igazság szerint annál most sokkal fontosabb problémák foglalkoztattak, mint hogy átkutatják-e a cuccomat munka után, vagy sem. És azt gondoltam volna, hogy Lucyt is. – A ti táskátokat nem nézték meg a fehérneműboltban? – Nem. – Hát… – állapítottam meg elgondolkodva –, abból, hogy melltartókat árulsz az interneten, valóban nem lehet olyan jól keresni, mint ha lopott DVD-kkel teszed ugyanezt. – Te most viccelsz? – horkant fel Lucy. – Ezek közt a melltartók közt van jó néhány, amelyik ér vagy nyolcvan dolcsit. Komolyan meg vagyok lepve, Sam, hogy csak ilyen egyszerűen hagyod, hogy így bánjanak veled. Úgy értem, ez a Stan nevű fickó. Ez annyira nem vall rád. – Mégis, mit kéne tennem? – morogtam. – Ki kellene feküdnöm az ajtó elé tiltakozásul? – Nem tudom – jelentette ki a nővérem. – De valamit biztosan. Ami tőle rendben is volt. Már hogy ezt mondta. Úgy értem, anya és apa őt már nem kérik, hogy dolgozzon. De nekem szükségem van erre a munkára. Mármint ha ki akarom valamiből fizetni a rajzoláshoz szükséges dolgaimat, persze. Ekkor már tudnom kellett volna. Az, hogy felbukkant a Potomacben, elegendő figyelmeztetés kellett volna hogy legyen számomra, hogy lássam, valami történik Lucyval. De túlságosan lefoglaltak a saját problémáim, hogy odafigyeljek az övére. Különösen, ha azt vesszük, hogy az én gondjaim hamarosan még sokkal, de sokkal nagyobbak lettek.

A tíz legfőbb ok, amiért egyszerűen szörnyű barátnő vagyok: 10. Ahelyett, hogy a barátommal tölteném a szombat estét, inkább helyettesítek valakit a munkahelyemen, akit aznap tartóztattak le, mert valami olyasmi ellen tiltakozott, ami pont a barátom apjának fontos célkitűzése. 9. Aztán még fel sem hívom. 8. Mármint a barátomat. Pedig külön megkért rá. Még akkor sem, mikor hazaérek este a munkából, és meglátom a hírekben, hogy több száz embert tartóztattak le, mert kifeküdtek az elé a szálloda elé, ahol éppen ő tartózkodott, és halottnak tettették magukat. 7. És amikor végül ő (a barátom) felhív, hagyom, hogy a hangpostafiókom válaszoljon. Mert én egyszerűen képtelen vagyok rá. 6. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy most nem érezheti túl jól magát. 5. Mert, úgy tűnik, azok az emberek nagyon, de nagyon utálják az apját. 4. De nekem épp elég a magam baja. Példának okáért az, hogy el kellene végre döntenem, én is úgy gondolom-e, mint ő. Mármint a barátom. Azzal kapcsolatban, hogy készen állunk-e már. Tudjátok, mire. 3. És nem vagyok benne biztos, hogy igen. 2. Legalábbis nem száz százalékban.

És az első és legfőbb ok, amiért tényleg szörnyű barátnő vagyok: 1. Hogy másnap sem hívom fel. Vagy veszem fel a telefont, ha ő hív.

7 – Olyan… koszosok voltak.– Catherine csak ennyit tudott mondani a tiltakozókról. Mármint azokról, akiket a hírekben látott. Azokról, akik ott voltak a Négy Évszak szálló előtt, amikor Dauntrát letartóztatták. Akikkel együtt Dauntrát letartóztatták. – Úgy értem, olyanok voltak, mint akik már hetek óta nem fürödtek. – Éppen földön fekvős tiltakozást tartottak – hívtam fel Catherine figyelmét. – Úgy tettek, mintha meghaltak volna, azért terültek el az utcán. Nem csoda, ha piszkosnak tűntek. – Hát, ez nem csak az utcai piszok miatt volt – jelentette ki Catherine határozottan, miközben egy olyan almadarabra vadászott a gyümölcssaláta-bárban a kávézóban, amelyiket valaki még nem passzírozott pürévé. – Egyszerűen csak úgy néztek ki, mint… a hajléktalanok. Úgy értem, nem tudtak volna normálisabb ruhát húzni? – Hát, nem fogják az ünneplő ruhájukat felvenni azért, hogy kifeküdjenek az utcára, Catherine – mutattam rá. – Jó, persze, csak úgy mondom. Ha azt akarják, hogy az emberek az ügyük mellé álljanak, nem gondolod, hogy legalább néhány piercinget ki kellett volna szedniük magukból, vagy ilyesmi? Úgy értem, hogyan érezhetnénk együtt ilyen emberekkel? Már az is épp elég, hogy ennyire tiszteletlenek az elnökkel szemben. Miért kell még ilyen… szakadtnak is kinézni? – Nem tiszteletlenek voltak az elnökkel – mondtam. –Hanem a politikája ellen tiltakoztak… De még mielőtt folytathattam volna, Kris Parks lépett oda hozzánk, és nyomban lecsapott ránk. – Ti meg mit műveltek itt? Sam, azt mondtad, segítesz a tornaterem előkészítésében. Halvány lila gőzöm sem volt, mi a csodáról beszél. De Catherine oldalba bökött a könyökével, és megfejtette a rejtélyt. – A tanácsülésre, holnapra. Nem emlékszel? – Ja, persze – feleltem, és igyekeztem nem annyira letaglózottnak mutatni magam, mint ahogyan éreztem. Mert abban a pillanatban a legutolsó dolog volt, amire vágytam, hogy az ebédidőmet azzal töltsem, hogy összecsukható székeket állítgatok fel Kris Parksszal és a Helyes Út többi tagjával. – Na, gyere már! – ragadta meg a karomat Kris. – Már mindenkinek beharangoztam, hogy ott leszel! A mindenkiről kiderült, hogy… nos, hogy valóban mindenki. Nem csak a Helyes Út tagjai és más arcok az Adams gimiből, beleértve a némettanáromat, Frau Ridert, aki fel-alá mászkált a teremben és folyamatosan üvöltözött, hogy „Ne spricceljétek a festéket a padlóra!” De nem ám! Kris a sajtótól is meghívott egypár embert. Hogy láthassanak engem, a lányt, aki megmentette az elnök életét, amint összecsukható székeket pakol szét.

Nem mintha túlságosan sokan eljöttek volna közülük. Szerencsére a legtöbb újság valódi híreket szeret inkább lehozni, nem pedig holmi középiskola lázas készülődését az elnöki látogatásra. Vagy az is lehet, egyszerűen csak rájöttek, hogy ez az egész cirkusz pusztán Kris húzása, és csak arra szolgál, hogy Kris bekerüljön a tévébe, s ezzel is újabb adalékkal bővüljön az egyetemi jelentkezéséhez csatolt önéletrajza. De néhány független lap munkatársa azért megjelent, s a fotósaik buzgón kattintgatták a fényképezőgépeiket, miközben én halálosan unottan egy hatalmas ÜDVÖZÖLJÜK AZ ADAMS GIMNÁZIUMBAN, ELNÖK ÚR! feliratot festegettem. Legalábbis, amíg Debra Mullins, a tánckör tagja, akihez Kris olyan goromba volt az előző héten, történetesen arra nem sétált, és vidám, csicsergő hangon rá nem kérdezett: – Mit csináltok ti itt? – Csütörtök este idelátogat az elnök, arra készítjük elő a termet – felelte Kris, egy pillanatig sem feledve, hogy a kamerák őt figyelik. – Idejön az elnök? – úgy látszott, Debrát teljesen lenyűgözte a dolog. – Az Adamsbe? – Igen – erősítette meg Kris – Ha egy kicsit kevesebb időt töltenél a barátoddal a lelátó mögött, és ugyanannyival többet figyelnél az órán, akkor bizonyára már te is hallottál volna róla. Debra csak döbbenten pislogott. És, az igazat megvallva, én is. – Erre tényleg szükség volt? – érdeklődtem Kristől, miután a lány zavartan távozott. Kris értetlenül nézett rám. Fogalma sem volt, miről beszélek. – Tényleg szükség volt, mire? – tudakolta. – Erre – böktem az ecsetemmel Debra felé. – Amit neki mondtál. Kris elvigyorodott. – Miért ne? – kérdezett vissza. – Ez az igazság, nem? – Igen, de az a srác a barátja. Ha vele akar lógni, akár a lelátó mögött, neked ahhoz mi közöd van? – Amit Deb és Jeff művelnek, azt aligha nevezném együtt lógásnak, Sam. Kamatyolásnak, annak már inkább. Csak amikor megláttam, hogy Kris szeme összeszűkül, akkor vettem észre, mi folyik körülöttünk. Az összes riporter, akik eddig unottan őgyelegtek a teremben, és a szerkesztőiket átkozták, hogy miért adtak nekik ilyen vacak munkát, hirtelen mind ott termettek, és élénken hegyezték a fülüket, hogy miről beszélünk. Szinte lerítt róluk, hogy az jár az eszükben: Ez már valami! A lány, aki megmentette az elnököt, harcba száll a Helyes Út vezetőjével. Fontos, közérdeklődésre számot tartó esemény! – És, ha már itt tartunk, Sam – erőltetett egy mosolyt az arcára Kris, mert nyilvánvalóan nem mondhatta ki, amit gondolt, konkrétan, hogy „fordulj fel, Sam” –, nem is tudtam, hogy te és Deb ennyire jó barátnők vagytok… – Nem vagyunk barátnők – csattantam fel. Aztán elszégyelltem magam. Mert ez teljesen úgy hangzott, mintha én nem barátkoznék olyan lányokkal, mint Deb, mivel ő egy „ribanc”, miközben igazából azért nem keresem a társaságát, mert a tánccsoportba jár, én pedig ki nem állhatom az olyan embereket, akikben túlteng az iskolai szellem. Márpedig a tánccsoport az összes iskolai focimeccs szünetében fellép, meg ilyenek. – Úgy értem… De már nem jutottam el odáig, hogy elmagyarázzam, hogy értem, mert abban a pillanatban megszólalt a mobilom. David. Ez nem lehet más, csak David. És én még mindig nem készültem fel rá, hogy beszéljek Daviddel.

Minden tekintet rám szegeződött. Krisé. Catherine-é. Frau „Ne spricceljétek a festéket a padlóra!” Rideré. És persze a riportereké. A telefon ismét megcsördült. „It's my Life” – ezt a csengőhangot választottam, természetesen a No Doubttól. – Hahó! – figyelmeztetett Kris. – Nem veszed fel? Zavartan húztam elő a készüléket a farmertokból. Már éppen le akartam nyomni a piros gombot, de még mielőtt megtehettem volna, Kris odadugta a fejét, és észrevette, hogy a kijelzőn David neve villog. – Óóóóóó! – kiáltott fel hangosan. – Hisz ez az elnök fia! Naná, hogy erre az összes ott lévő kamera hirtelen bekapcsolódott, s mind egyenesen felém irányult. Nem tehettem meg, hogy nem fogadom David hívását. Ez alkalommal nem. Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, de beleszóltam a készülékbe: – Halló! – Sam? Davidnek ismét sikerült ezer érzést belesűrítenie ebbe az egyetlen szóba: a megkönynyebbülést, hogy végre fölvettem, a boldogságot, hogy hallhatja a hangomat, a zavart és a bosszúságot, amiért az elmúlt két napban bizonytalanságban hagytam… s még az is lehet, hogy némi dühöt is. – Hát végre megvagy! Hol bujkáltál? Szombat este óta próbállak elérni! – Igen – feleltem, tudatában annak, hogy az összes kamera tekintete rám szegeződik. – Tudom. Ne haragudj, egy kissé a fejük tetejére álltak itt a dolgok. Hogy vagy? – Gondolod, csak nálad volt bolondokháza? – nevetett David. – Néztél tévét mostanában? Láttad, mi történt szombat este? Nagy kár, hogy nem jöttél el. Tutira élvezted volna. – Ühüm – hümmögtem. – Valószínűleg. Igazság szerint, David, most nem túlságosan alkalmas… – Oké, akkor mikor lesz alkalmas, hogy végre beszéljünk, Sam? – érdeklődött David. Már egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki nevet. – Csütörtök óta alig szóltál hozzám. Csak arra lennék kíváncsi, kapok-e én is egy előjegyzést a sűrű programtervedben? – Hékás! – kértem ki magamnak. – Te voltál az, aki a szüleivel akarta tölteni a szombat estét. – Persze ahogy kimondtam, már tudtam, hogy ez nem volt fair. Hiszen David kérte, hogy menjek vele. És természetesen a szülei sem mondhatók éppen… átlagos szülőknek. – Mi a baj, Sam? – tudakolta David. Úgy tűnt, kissé össze van zavarodva. – És ne mondd nekem, hogy semmi. Valami tutira van. Haragszol rám valamiért, vagy mi? Hirtelen észrevettem, milyen csend lett a teremben. Ami elég különös, tekintve, hogy egy csomó ember nyüzsgött ott, akik elég zajos dolgokkal foglalatoskodtak, például székeket hajtottak szét és rendeztek hosszú sorokba. De abban a pillanatban senki nem csinált semmi ilyesmit. Ehelyett minden ott tartózkodó dermedten állt és engem bámult. Még Catherine ecsete is megállt félúton a levegőben („Ne spricceljétek a festéket a padlóra!” – sziszegte Frau Rider), miközben meredten nézett rám. Az egyetlen hang, amelyet hallani lehetett, az engem filmező kamerák berregése volt. – Mert úgy tűnik – folytatta David a telefonban, s egyre kevésbé tűnt zavartnak, most már inkább mérges volt –, hogy amióta megkérdeztem azt a hálaadásos dolgot, te valamiért dühös vagy rám. És tudni szeretném, hogy miért. Szóval, mit követtem el? – Semmit – feleltem és gyilkos pillantást vetettem Krisre, akinek olyan grimasz ült ki az arcára, mint egy macskának, miután felfalta a kanárit. Csupán azért, mert filmre vették, ahogy vitatkozom a barátommal. – Most mennem kell. Majd később elmondom, miért.

– Úgy érted, később megmagyarázod, miért kellett elmenned – tudakolta David –, vagy hogy miért haragszol rám ennyire? – De nem haragszom – tiltakoztam. – Komolyan nem. Majd később megmagyarázom. – Tényleg? Vagy később majd megint nem veszed fel a telefont? – Tényleg – nyugtattam meg. Kétségbeesetten reménykedtem benne, hogy megérti, amit tán még én magam sem értek tisztán, és hozzátettem: – Szeretlek. – Én is szeretlek – felelte. De mintha az ő szájából egy kissé türelmetlenül hangzott volna. Aztán letette. Én is letettem, majd visszasüllyesztettem a készüléket a helyére. Aztán lángoló arccal és a cipőm orrára szegezett tekintettel nekiálltam a felirat festésének, amit az előbb félbeszakítottam. – Minden oké? – érdeklődött Catherine szolidan, miközben átnyújtotta az ecsetemet. – Teljesen – jelentettem ki, és megpróbáltam némi művészi hatást csempészni a még hátralévő betűimbe, az „elnök” szó NÖK szótagjában. – Ezt jó tudni – jegyezte meg Kris Parks, aki az E és az L betűk fölé hajolva dolgozott. – Nem örülnék, ha kígyó költözne a Paradicsomba. Ekkor történt, hogy milyen okból, arra szerintem sohasem fog fény derülni, hogy belerúgtam a festékes tégelybe, amely ennek következtében szépen, egyenletesen végiggurult az ÜDVÖZÖLJÜK AZ ADAMS GIMNÁZIUMBAN, ELNÖK ÚR! feliraton. És szétfolyt az emberek cipőjén, akik mind ezt festegették. És természetesen a tornaterem padlóján. – Jéééézusom! – sikította Frau Rider, mikor megpillantotta, mi történt. – Sam! – kiáltott fel Catherine, miközben hatalmasat ugrott. – Te szemét! – üvöltötte Kris Parks, mikor meglátta, mit műveltem a vadonatúj Kenneth Cole cipőjével. Ekkor szépen ledobtam az ecsetemet a szabaddobás-vonal közepére, és faképnél hagytam az egész bandát.

A tíz legjobb módszer, amellyel lekötheted magad, ha az órák utáni büntetésedet töltöd a John Adams Gimnáziumban: 10. Megírod a mértan házi feladatod. 9. Rágod a körmöd. 8. Megpróbálod átrágni magad a németből kiosztott olvasmányon. 7. Azon tűnődsz, vajon a szüleid mit szólnak majd, ha megtudják, hogy suli után büntetésből bent kellett maradnod. 6. Arra a következtetésre jutsz, hogy valószínűleg nem engednek majd el Camp Davidbe a barátoddal hálaadásra. 5. Úgy határozol, hogy ez a lehetőség nem is annyira elrettentő. 4. Összeütöd az angol fogalmazásodat: Mit jelent számomra a hazaszeretet? címmel, és azt írod, hogy a hazaszeretet azt jelenti, hogy ha nem értesz egyet az elnökkel, azt úgy teszed, hogy azért ne kelljen börtönbe menned. 3. Rajzolsz egy saját manga képregényt. De még csak véletlenül sem egy bárgyú valamit, ahol a fiúk ennivaló nyulacskákká vagy hasonlókká alakulnak át, és a hősnő végül megcsókolja őket. Hanem egy igazán klasszat, ahol a hősnő elindul, hogy bosszút álljon a családjáért. Pont, mint Urna Thurman a Kill Billben, és lekaszabol mindenkit, aki az útjába áll. 2. Öt kocka után feladod a mangarajzolást, mert rájössz, hogy ez így túl nehéz, és inkább a barátodat próbálod lerajzolni emlékezetből, és az egészre koncentrálni, nem csak a részekre.

És a legjobb módszer, amellyel lekötheted magad, ha az órák utáni büntetésedet töltöd a John Adams Gimnáziumban: 1. Azon elmélkedsz, vajon a barátod tényleg szeret-e még, azok után, ahogyan bántál vele. És aggódsz, hogy esetleg megjött az esze, és felismerte, hogy könnyedén találhat magának másik barátnőt, aki sokkal kevésbé macerás eset, mint te.

8 A szüleim, rájuk egyáltalán nem jellemző módon, higgadtan fogadták a büntetés témát. Amint meghallották, hogy Kris Parks is érintett a dologban, csak annyit mondtak: – Na, jól van. Legközelebb azért ne csinálj ilyet. Még Theresa megjegyzése is ez volt: – Büszke vagyok rád, Sam, hogy nem borítottad az egész festéket a fejére. Amin elgondolkodva megállapítottam, hogy egész szép fejlődésen mentem át az elmúlt évben, úgy értem, felnőttségi szempontból. Mert tavaly bizony tutira megtettem volna. Az a festék egészen biztosan Kris fején végezte volna, nem a cipőjén. De arra senki nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, miért is tettem. Mármint, hogy szándékosan felrúgtam a festékesdobozt, és beterítettem a tartalmával a tornaterem padlóját. Pontosabban senki, leszámítva Lucyt, aki ebéd után nyájas arckifejezéssel lépett be a szobámba, ahol épp a német házi feladatom fölött ücsörögtem morcosan. – Szóval… – vetette le magát az ágyra Manet mellé, mielőtt még hellyel kínálhattam volna. – Most akkor mi is a helyzet veled és Daviddel, hm? – Semmi – feleltem kissé bosszúsan. Ne kérdezzétek, miért. Úgy értem, a nővérem semmi rosszat nem csinált, sőt kifejezetten rendes volt velem ezzel az óvszer/hab dologgal, meg minden. Valószínűleg nem is Lucyra voltam dühös. Hanem inkább magamra. Mert még mindig nem voltam képes visszahívni Davidet. Mert… Mert fogalmam sem volt, mint mondhatnék neki. – Hát… – hitetlenkedett Lucy, miközben hanyatt fordult az ágyon és a mennyezetet bámulta. – Akkor miért nem veszed fel a telefont, ha hív? Elképedve néztem rá. – Ki mondta, hogy nem veszem fel a telefont? – Csak az egész iskola – tájékoztatott Lucy unottan. –Vagy nem ezért lettél olyan dühös és borítottad fel a festékesdobozt? Mert Kris megjegyzéseket tett emiatt? – Dehogy – hazudtam. – Aha – kuncogott Lucy. – Oké. Ha te mondod. De eszébe sem jutott távozni. Csak feküdt az ágyamon és egy szőrcsomóval babrált, amely Manet szemébe lógott. Gondolom, be akarta fonni, vagy ami még rosszabb, úgy tervezte, apró, pillangós csatokkal fogja össze. Utálom, amikor ezt csinálja. A juhászkutyáknak nem véletlenül lóg a szőr a szemébe. Hanem mert nagyon érzékenyek a fényre. Csak néztem Lucyt, amint az ujjával kakastaréjba igazgatja Manet tincseit. Az az igazság, hogy a nővéremnek tényleg van némi tapasztalata a fiúk terén. Előfordulhat – az esély igen kicsike, de azért mégiscsak esély –, hogy tudja, mivel segíthet nekem. Hiszen, végül is, egyszer már ő is járt az én cipőmben. Nagy lendülettel becsaptam a németkönyvemet.

– Hát, csak az van, hogy… – ültem fel –, nem is tudom. Úgy értem, szeretném megtenni, meg minden. De mi van, ha… Lucy elengedte Manet szőrét, megfordult, és nekitámasztotta a fejét a kutya oldalának. Manet, úgy tűnt, észre sem vette. – Mi van, ha… mi? – Mi van, ha, mondjuk… nem tetszik majd a dolog? – Hát… Gyakoroltál már egy kicsit? – érdeklődött Lucy. Elkerekedett a szemem. – Gyakoroltam-e? Mit gyakoroltam-e? – A szerelmeskedést – felelte Lucy. – Figyelj, nem bonyolult. Mássz be a fürdőkádba. Engedd meg a vizet. Csússz le a kádban addig, hogy a tudod mid pont a víz alá érjen. Aztán gondold azt, hogy a víz a fiú, és engedd, hogy… – JÉZUSOM! Lucy meglepetten nézett rám. – Mi van? – Láthatólag teljesen meglepte, hogy ennyire kiakadtam a dolgon. – Még nem próbáltad? Pedig abszolút működik. – LUCY! – szinte már kiabáltam. Annyira mindenesetre elég hangos voltam, hogy Manet felkapta a fejét, és álmosan pislogott körbe. – Mi az? – értetlenkedett tovább Lucy. – Ebben nincs semmi rossz. – Hát ezért vagy mindig órákig a fürdőben? – köhécseltem. – Naná – felelte. – Mégis, mit gondoltál, mit csinálok odabent? – Hát, nem EZT, az biztos – jelentettem ki. – Azt hittem… nem is tudom. Hogy FÜRDESZ. És olvasgatod a romantikus regényeidet. – Jó, hát persze azt is – hagyta rám Lucy. – Azok is igen jól jöhetnek, tudod. Némelyik igazán szemléletes. Bár, ha Orlando Bloomra gondok, az is nagy segítség lehet. Míg hagyod, hogy a víz megtegye a magáét. De csak mert Orlando nem jön el személyesen. Bár, azt hallottam, sok lánnyal már megtette. Továbbra is döbbenten meredtem rá. – Hát ERRŐL sustorogtok mindig az ebédlőben az asztalnál? Hogy kiről álmodoztok, miközben… a csap alá bújtok? – Az ebédlőasztalnál sohase, te buta! – nevetett fel Lucy. – Hiszen ott fiúk is vannak. A srácok pedig nem szeretik azt hallani, hogy mások is járnak az eszedben, nem csak ők. Hidd el. De amikor nincsenek fiúk a közelben, igen, akkor ilyesmiről is szoktunk beszélni. Azt hiszem, Tiffany Shore volt az első, aki rájött erre. A Cosmóban olvasta, vagy mi. De ő inkább kézi zuhanyrózsát használ. – JÉZUSOM! – szörnyülködtem ismét. Lucy csodálkozva nézett rám a kirohanásom miatt. – Hát, tudod – mondta –, a lányok mások, mint a fiúk. Mi nem úgy születtünk, hogy tudjuk, mit kell csinálni. És nem hagyhatsz mindent a fiúra! A legtöbbjüket egyáltalán nem izgatja, hogy NEKED jó-e valami a dologban. Tényleg minden lány magára van hagyva ebben. Ezért olyan fontos a gyakorlás. És az is, hogy a megfelelő hangulatba kerülj. Ezért gondolok én mindig arra a fickóra a Monte Cristo grófjából… – Jim Caviezielre? – vágtam közbe, ha lehet, még döbbentebben, mint eddig. – Aha. Iszonyú jó pasi. Nem akartam elhinni, hogy egyáltalán részt veszek ebben a beszélgetésben. A hitetlenkedésem minden bizonnyal kiült az arcomra, mert Lucy hozzátette:

– Ugyan már, Sam! Nem várhatod el egy fiútól, hogy ő tudja, te hogyan juthatsz el a csúcsra. Ezt magadnak kell elérned. Legalábbis addig, amíg meg nem tanítod neki, mit tegyen. Hát, ez nekem teljesen új volt. – Jacknek is te tanítottad meg?' – érdeklődtem. Mert egyszerűen nem hittem el, hogy Jack valakinek is engedte volna, hogy bármit is tanítson neki. Még ha Lucyról volt is szó. Úgy értem, alapjában véve meg van győződve róla, hogy ő mindig mindent tud. – Jacknek? Lucy arcára hirtelen fura kifejezés költözött. Úgy tűnt, mintha a sírás környékezné. De komolyan. Csak így. Pusztán, mert meghallotta a nevét. Aztán már csak azt vettem észre, hogy Lucy Manet sűrű szürke-fehér bundájába temeti az arcát. – Lucy! – Rémülten érintettem meg a vállát. – Jól érzed magad? Nem vagy… rosszul, vagy valami? – De, rosszul vagyok – morogta Lucy Manet farának. –Rosszul vagyok ettől a névtől. Értetlenül néztem rá. Névtől? Milyen névtől? Jackétől? – Történt valami? – tudakoltam aggodalmasan. – Mármint Jack és közted? De már miközben kimondtam, rájöttem, mennyire ostobán hangzik a kérdés. Nyilvánvaló, hogy történt köztük valami. Lehet, hogy talált magának egy másik lányt? Egy főiskolás lányt? Á, az nem lehet. Jack eszementen odáig van Lucyért. Sohasem csalná meg! Akkor meg mi lehet a baj? Aztán hirtelen elakadt a lélegzetem, mert eszembe jutott, mit mondott apa valamelyik este a szobában. Mi van, ha anya végül engedett neki, és hagyta, hogy eltiltsa Lucyt Jacktől? És mi van, ha Lucy most azt tervezi, hogy ma éjjel megszökik vele a motorján, mint Daryl Hannah és Aidan Quinn a Vakmerőkben a múltkor azon a romantikus csatornán. Ó, istenem! Lucy ugyanúgy pomponlány, mint Daryl volt a filmben! Jack pedig ugyanúgy bőrdzsekit hord, mint az a fickó, akit Aidan alakított! De hol fognak lakni, ha megszöknek? Semmi pénzük. És Lucynak már az állása sincs meg a fehérneműboltban! Lakhatnak majd… EGY LAKÓKOCSITÁBORBAN. MINT DARYL ÉS SHARONA. – Lucy! – szorítottam meg egy kicsit erősebben a vállát. –Nem szökhettek meg Jackkel! Nem élhettek egy lakókocsitáborban! Azokat állandóan elsodorja valami hurrikán. Lucy felemelte az arcát Manet bundájából, és könnyáztatta szemmel rám meredt. – Megszökni Jackkel? Eszem ágában sincs megszökni Jackkel. Hisz már nem is járok vele. Múlt héten megírtam neki messengeren, hogy köztünk mindennek vége. Leesett az állam. – Hogy MI? – Hallottad. Lucy végre felült, így láthattam a könnycseppektől származó csillogó kis csíkokat az arcán. Ez annyira nem volt meglepő, de még úgy is nagyon szépnek találtam, hogy itt-ott kutyaszőr ragadt a könnyek nyomába az arcán. Nincs igazság a földön. De tényleg. – Szakítottatok Jackkel? – úgy éreztem, menten megáll az eszem. – Ráadásul messengeren keresztül? – Aha – törölgette le Lucy a szőrcsomókat az arcáról. –Na, és akkor mi van?

– Hát, úgy értem… nem túl…? – Hogy lehet, hogy nem érti? – Nem túl… rideg dolog ez? – Nem érdekel – horkant fel Lucy. – Egy perccel sem tudtam volna tovább elviselni a szánalmas nyafogását. Szinte már megfojtott ezzel! Hiszen főiskolára jár! Azt gondolnád, végre van saját élete, és nem járkál ide állandóan, hogy ellenőrizgessen! – Öhm – krákogtam. – Lucy! Jack szeret téged, ezt nagyon jól tudod. Nem tehet róla, hogy hiányzol neki! – De arról tehetne, hogy ne legyen egy uralkodni vágyó idióta, nemde? Hála istennek, végre levakartam magamról. „Hihetetlen, hogy inkább a meccsre mész, ahelyett, hogy velem lennél” – nyafogta a nővérem, szinte tökéletesen imitálva az ex-barátját. – „Néha már azt hiszem, jobban érdekel az az ostoba csapat, mint én!” Mintha az, hogy a barátaimmal szórakozom, valamiféle személyes sértés lenne, vagy mi. Hát ezt nem hiszem el! Lucy és Jack szakítottak? És tényleg szakítottak, legalábbis nagyon úgy hangzott, ez most nem csak a szokásos kis csatáik egyike volt. Lehet, hogy most valóban vége köztük mindennek? Ennyi lett volna? – De hát már százezer éve együtt voltatok! – csodálkoztam. – Rólatok mindenki azt gondolta volna, hogy egyenes utatok vezet a házasságig. – Hát, ja – sóhajtott Lucy. – De ez nem jött össze, ugyebár. – De hát ő volt neked az első! – értetlenkedtem tovább. – Első mi? – tudakolta Lucy. – Hahó! – emeltem fel a hangom. – Az első SZERELMED. Lucy elhúzta a száját. – Nekem mondod? Ha tudtam volna, sohasem választok ilyen szeszélyes fickót. És ilyen követelőzőt sem. Ha előre tudom, sokkal inkább kezdek olyasvalakivel, mint… Érdeklődéssel figyeltem. – Mint kicsoda? – Senki – vágta rá sietve Lucy. – Nem érdekes. – Na nem, komolyan! Kire gondoltál? Nekem elmondhatod, Luce. Tudni szeretném. És nem adom tovább senkinek. David, gondoltam. Azt fogja mondani, hogy David. Naná, hogy olyan barátot szeretne, mint az enyém. Aki „csóró” neveket talált ki nekünk. Lucynak és Jacknek sohasem volt ilyen egymásnak kitalált nevük. És tudja, hogy amikor David felhív, akkor soha nem azért teszi, hogy megbizonyosodjon róla, nem valaki mással töltöm-e az időmet, hanem mert érdekli, hogy mi van velem, és meg akarja hallgatni, hogy telt a napom. És azt is látja, hogy David mindig az ajtóig kísér, mikor hazahoz. Oké, néha tényleg ez az egyetlen alkalom, hogy egy kicsit csókolózhassunk, és elismerem, ez is némiképp motiválhatja Davidet. De ha így is van, Lucynak ezt nem kell tudnia. Jack viszont sohasem kísérte a nővéremet az ajtóig. Szóval ő is inkább olyan barátot szeretne, mint amilyen nekem van. Nyilvánvaló. És nem mondhatnám, hogy elítélem ezért. Istenem, ha jobban belegondolok, David egyszerűen tökéletes! De akkor miért vagyok ilyen kegyetlen hozzá? – Tudod… – szipogott Lucy –, ő csak… olyan okos! Szegény Lucy! David egészen biztosan sokkal okosabb, mint Jack. Ehhez kétség nem férhet. Igaz, hogy Jack tehetséges művész, de ettől még nem feltétlenül eszes is. Emlékszem, egyszer ragaszkodott hozzá, hogy Picasso találta ki a fauvizmust. Nem viccelek.

– Igen – helyeseltem együttérzőn. – Igen, tényleg az. Hát nem? – Úgy értem, van valami vonzó abban, ha egy srác tud… nos, ő valóban tud mindent – folytatta Lucy, s úgy tűnt, ismét könnyek fojtogatják. – Jack csak azt hiszi magáról, hogy mindent tud. – Na igen – bólogattam, s közben azt gondoltam: szegény Lucy! Bárcsak Davidnek lenne egy bátyja! – Valóban. – Úgy értem, Jack folyton arról magyarázott, hogy ő micsoda lázadó… De milyen lázadó az olyan, akinek a szülei fizetnek mindenért? – Hát ez igaz – erősítettem meg. – Nagyon is igaz. – Az az igazság, hogy mindig is csak megjátszotta magát – állapította meg Lucy, még mindig könnyes szemmel. – Így van – hagytam rá. Davidre sosem lehetne azt mondani, hogy megjátssza magát. Ő mindig teljesen és tökéletesen önmaga, senki más. – Tényleg azt csinálta, nem? – Én pedig nem akarok egy megjátszóssal járni – jelentette ki Lucy. – Én valaki igazit akarok. Igazi férfit. Mint David. Hát, aligha hibáztathatjuk ezért. – Meg fogod találni – győzködtem. – Egy nap biztosan. – Már megtörtént – közölte Lucy. – Megtaláltam. – Várjunk csak! Hogy micsoda? – rökönyödtem meg. – Megtaláltam – ismételte meg a nővérem szipogva. – De ő nem akar engem! Aztán zokogva fúrta a fejét az ölembe. –Hé! – Értetlenül néztem az aranyló, selymesen vörös hajzuhatagot a lábamon. – Megtaláltad? És HOL? – A su-suliban – pityeregte Lucy. És, bár valahol mélyen éreztem, hogy nem Davidről van szó, ez valahogy mégis megkönnyebbülést jelentett számomra. Mármint, hogy a nővérem nem az én barátomra ácsingózik. – Hát, ez nagyszerű, Luce! – lelkendeztem, még mindig egy kicsit zavartan. – Úgy értem, hogy ilyen hamar találtál valakit… – Te sose figyelsz arra, amit beszélek? – csattant fel Lucy. Felült és vöröslő szemmel nézett rám. – Azt mondtam, n-nem akar engem! – Neem? – csodálkoztam. – De az hogy lehet? Már van barátnője? – Nincs – csóválta a fejét Lucy. – Legalábbis nem tudok róla. – Hát akkor… akkor tán meleg? Mert ez volt az egyetlen magyarázat, amelyet el tudtam képzelni, hogy valakinek miért nem tetszik a nővérem, ha nem valami másik lány foglalja el a szívét, mint, mondjuk, Davidnek. – Nem – tiltakozott Lucy. – Nem hiszem. – De akkor miért… – NEM TUDOM, miért – dühöngött Lucy. – De ezt már MONDTAM neked. MINDENT megtettem, hogy észrevegyen. A legrövidebb miniszoknyámat vettem fel, mikor utoljára találkoztunk, azt, amelyik miatt Theresa megfenyegetett, hogy ha még egyszer kimegyek benne a házból, azonnal kidobja a kukába. Két órát töltöttem a sminkemmel. Még szájkontúrt is tettem fel. És mit kaptam érte? – Tökéletesen manikűrözött kezével az ágyra csapott. – SEMMIT. Ugyanúgy nem vette észre, hogy a világon vagyok. Megkérdeztem tőle, hogy nincs-e kedve moziba menni a hétvégén. Az új Adam Sandler filmre. És azt mondta… azt mondta… azt mondta, már MÁS TERVE VAN! Az arcához szorított egy párnát, és belezokogott. –Hát… – pislogtam értetlenül. – Talán tényleg volt. Mármint más terve. – Nem, nem volt semmi – zokogta Lucy. – Tutira nem volt.

– Hát akkor… lehet, hogy nem szereti Adam Sandlert. Egy csomó ember nem szereti. – Nem erről van szó – erősködött Lucy. – Hanem RÓLAM. ENGEM nem szeret. – Lucy – győzködtem. – Téged mindenki szeret. Oké? Az összes fickó, aki még nem foglalt, vagy nem a fiúkhoz vonzódik lányok helyett. Valami más lehet itt a háttérben. De ki ez srác tulajdonképpen? De Lucy csak a fejét rázta és sírt tovább. – Mit számít az? Mit számít ez az egész, ha azt se veszi észre, hogy a világon vagyok? Lucy újra elvetődött az ágyon, és hevesen zokogott. Én szótlanul néztem a hason fekvő alakot, és megpróbáltam valami értelmet találni abban, amit hallottam. A nővérem – a pomponlány, a Bare Essentials fehérneműbolt eladója, a tiziánvörös hajú istennő, a legnépszerűbb csaj az Adams gimiben – szerelmes valami srácba, aki viszont nem szereti őt. Nem. Nem, itt valami nagyon nem stimmel. Ez egyszerűen nem áll össze. Csak ültem ott, és próbáltam megemészteni a hallottakat. Ennek nem volt semmi értelme. Milyen srác mond NEMET, ha az iskola legszebb lánya hívja randira? Lucy szerint okos… de mennyi esze lehet, ha visszautasította a nővéremet? Hacsak… Hirtelen megértettem, mire akart a nővérem kilyukadni, és a döbbenettől a lélegzetem is elakadt. – Lucy! – kiáltottam fel. – Csak nem HAROLDRÓL beszélsz? HAROLD MINSKYRŐL? Lucy erre csak még hevesebben zokogott. És akkor már tudtam. Megértettem mindent. – Jaj, Lucy! – Megpróbáltam nem nevetni. Tudtam, hogy igazából nem kellene nevetségesnek találnom a helyzetet. Úgy értem, végül is Lucy nagyon el volt keseredve miatta. Na de a nővérem és Harold Minsky? – Tudod, Harold valószínűleg nincs túlságosan hozzászokva, hogy lányok hívják randira. Lehet, hogy, tudod… Meglepted egy kicsit. És ezért mondta, hogy más tervei vannak. Úgy értem, csak kibökte az első dolgot, ami az eszébe jutott. Erre már felemelte a fejét, és könnyes tekintettel rám nézett. – Hogy érted azt, hogy nincs hozzászokva, hogy lányok hívják randira? – tudakolta. – Harold olyan jó fej. Tutira lógnak rajta a lányok. Na, erre már aztán TÉNYLEG nagyon nehezemre esett, hogy el ne nevessem magam. – Ehm, Luce… – krákogtam. Hihetetlen, hogy nekem kell ezt elmagyaráznom a nővéremnek – annak a lánynak, aki épp az imént világosított fel a zuhany alternatív használati lehetőségeiről. – Nem minden lány vonzódik az olyan fiúkhoz, mint Harold. Úgy értem, egy csomóan – hogy is mondjam – a testük és a személyiségük miatt kedvelnek egy srácot, nem annyira a szellemi képességeikért. Lucy dühös pillantást vetett rám. – Te meg miről beszélsz? Haroldnak igenis szép teste van. Mármint azok alatt a lógós, gyűrött ingek alatt. Tudom, mert a múltkor leette az egyiket Theresa paellájával, így le kellett vennie, hogy odaadhassa neki kimosni, és akkor láttam trikóban. Húha! Harold minden bizonnyal az alagsorban edzhet, vagy nem tudom, mert ha jó teste van, azt kétségkívül nem az Adams gimi sportcsapatainak valamelyikében küzdötte össze magának. – Tudod – folytatta –, még a Hellboyt is megnéztem. És el is meséltem neki, hogy megnéztem. Aztán olyan jót beszélgettünk arról, hogy milyen nehéz dolog lehet másokat megvédeni a sötétség erőitől, mikor te magad vagy a sötétség hercege. Ezek után azt hittem, tán rájött… Mikor elcsuklott a hangja, óvatosan rákérdeztem: – Rájött? De mire, Luce?

– Hogy neki sem kellene ENGEM megítélni annak az alapján, hogy én hogy nézek ki. – A tekintete dühösen kéklett. – Úgy értem, én sem tehetek róla, hogy ilyen a külsőm, mint ahogyan Hellboy sem arról, hogy milyen az övé. Lehet, hogy úgy tűnik, nem vagyok más, csak egy felfuvalkodott, népszerű lány, de ez nem így van. Miért nem látja ezt Harold? MIÉRT? Hisz Liz is mögé látott Hellboy szarvainak… Még sohasem hallottam Lucyt ilyen szenvedélyesen beszélni bármiről is. Még a pomponlánykodásról sem. Még a Bonne Bell ajakápolóiról sem. De még a Bare Essentials új őszi bikinikatalógusáról sem. Ez az egész teljesen lehetetlennek tűnt, de… létezhet, hogy Lucy tényleg beleszeretett Haroldba? Úgy értem… tényleg? Arra gondoltam, vajon Haroldnak van-e a leghalványabb fogalma is róla, milyen érzéseket ébresztett a nővérem 34C-s félkosaras fehérneműjében. – Lehet – próbálkoztam óvatosan, hiszen egy szerelmes pomponlány – még ha egy expomponlány is – ki tudja, milyen kiszámíthatatlan reakciókra képes –, hogy feltételezhetnéd róla a jobbik eshetőséget. Úgy értem, lehetséges, hogy igenis látja a valódi énedet a, khm, szarvaid mögött, csak nem akarja elhinni, hogy egy ilyen… felszarvazott valaki viszontszeretheti őt. Hát, ez nem jött ki valami jól, tudom, és Lucy elkerekedett szeméből ítélve alaposan elszúrtam a dolgot. Úgyhogy gyorsan hozzátettem: – Szóval, lehet, hogy meg kellene próbálkoznod még egyszer ezzel a randi dologgal a mostani hétvégére, aztán majd meglátod, mit mond. – Gondolod? – pislogott rám Lucy feldagadt, ám még így is gyönyörű szemével. – Gondolod, hogy csak… félénk, vagy ilyesmi? – Meglehet – bólintottam. Bár a félénk nem éppen a legjobb szó erre. Inkább úgy mondanám, totálisan vak. Vagy az is lehet, hogy attól tart, Lucy csak tréfából hívta el magával. – Sose tudhatod. – Mert én arra gondoltam, tán azért van így, mert… mert olyan buta vagyok. – Lucy! Teljes szívemből sajnáltam őt. Sajnáltam! Lucyt! Azt a lányt, aki mindig mindent megkapott az élettől, amit csak akart… úgy tűnik, egészen mostanáig. Mert, az az igazság… szóval, igen jó esély volt rá, hogy igaza van. Mármint abban, hogy Harold azért nem rajong érte, mert nem éppen ő az osztály esze. Úgy értem, mi közös van kettejükben egyáltalán? Lucy a rövid ujjú, testre simulós pólókért van oda, meg a Juicy Couture farmerokért. Harold pedig… nos, ő a megabájtokért. – Ez biztos nem így van! – tiltakoztam, bár egy részem természetesen nagyon is úgy gondolta, hogy bizony erősen lehetséges, hogy mégis. – Úgy értem, tényleg nem vagy, hogy is mondjam, egy lexikon, mint Harold. De tudsz egy csomó olyan dolgot, amit lefogadom, hogy ő nem. Mint például… ööö… De az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, hogy Lucy esetleg többet tudhat róla, mint Harold, az a fogamzásgátlás. – Betanultam az összes ostoba kifejezést a szótárból, amit adott – mormogta Lucy elkeseredetten. – Esztuárium és plinthosz. Reméltem, hogy észreveszi, hogy komolyan igyekszem. Úgy értem, szeretnék olyan okos lenni, mint ő. Tényleg. Ahogyan Hellboy is szeretne jó lenni. De Haroldnak ez fel se tűnt. Csak annyit vetett oda, hogy: „Remek. Most jöhetnek a következők”. – Jaj, Lucy – erősködtem. – Tudod… tényleg meg kellene próbálkoznod még egyszer. Lehet, hogy egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy kedvelnéd őt… érted. Úgy, ahogy kedveled. Elképzelhető, hogy azt hiszi, csak barátként gondolsz rá.

Lucy üres tekintettel bámulta az esküvői ruhás Gwen Stefani poszteremet a falon, amelyet a Us Weeklyből ollóztam ki, és a Fehér Ház színes másolóján nagyítottam fel – és felsóhajtott. – Hát jó. Azt hiszem, elhívom még egyszer. Istenem! – Istenem mi? – Hát, azt hiszem… – gondolkodott el Lucy –, most már tudom, hogy érezhetnek azok a lányok a suliban. – Milyen lányok? – Azok, akik elhívják a srácokat randira – felelte. – És a fiúk mindig nemet mondanak nekik. Fogalmam sem volt, hogy ez ilyen érzés. – A visszautasítás? – Megpróbáltam nem mosolyogni. –Hát igen. Az tényleg nem kellemes. – Nekem mondod? – Lucy az órára pillantott. – Atyaég! Még tíz oldal mindenképp hátravan a szavakból, mielőtt egyáltalán eszembe juthatna, hogy lefekszem. Köszi a csevelyt, de most rá kell kapcsolnom. Azért az ajtóban még utánaszóltam. – Lucy! Megtorpant és a válla fölött visszatekintett. Az arca hihetetlenül szép volt, minden könny és Manet összes szőre ellenére, amit még mindig nem szedegetett le magáról. – Mi az? – Örülök, hogy szakítottatok Jackkel – mondtam. –Sokkal jobbat érdemelsz nála. Még akkor is, ha ő volt… tudod. Az első. – Az első – bólintott Lucy. – De remélhetőleg nem az utolsó. – Biztosan nem – nyugtattam meg. – És Lucy? – Hm? – Tudod – tettem hozzá zavartan –, hogy az a fickó, aki a Monte Cristo grófját játszotta, Jézust alakította abban a filmben, amelyet Mel Gibson rendezett? Most végre Lucyra került a sor, hogy megdöbbenjen. – Nem! – De, de, bizony. Úgyhogy, ha azt vesszük, minden alkalommal a fürdőkádban te… – KI NE MONDD! – kiáltott rám Lucy. Aztán faképnél hagyott és elrohant a szobájába. Nem mondhatnám, hogy hibáztattam volna érte. Mármint hogy úgy bevágta az ajtót maga mögött.

A tíz legfőbb dolog, ami miatt vacak érzés, ha te vagy a suli legnépszerűbb lányának a húga: 10. Soha, de soha nem téged keresnek, ha megszólal a telefon. 9. Vagy a csengő. 8. A hűtőszekrény ajtaja teljesen tele van róla szóló újságkivágásokkal. Az egyetlen dolog, ami rád vonatkozik, az egy levelezőlap a fogorvosodtól, amelyen figyelmeztet a féléves ellenőrzésre. 7. Soha, de soha nem száll le annyi időre a telefonról, hogy te is fel tudj hívni valakit. 6. Tőled is mindenki azt várja el, hogy feltétlenül tagja akarj lenni a pomponlányok csapatának, és amikor mégsem szeretnél, úgy viselkednek, mintha valami nem stimmelne veled. 5. Mindig mindent ő csinál először, legyen szó akár fiúkkal járásról, akár tizenhét éven felülieknek szóló filmek megtekintéséről. Ha például a téli szünetben akarsz síelni menni Aspenbe egy barátnőddel és a szüleivel, biztosra veheted, hogy Lucy már előbb megtette. 4. Amikor az emberek John Hughes filmek szereplőihez hasonlítanak titeket, Lucy mindig Molly Ringwald lesz, míg neked állandóan csak Eric Stoltz jut. Aki még csak nem is lány. 3. Nincs annál demoralizálóbb egy olyan lázadó valakinek, mint amilyen te vagy, mint az iskolai héten az osztályteremben ülve a nővéred csicsergő hangján hallgatni a reggeli közleményeket. 2. Őt bálkirálynőnek választják. Téged pedig szemétfelelősnek.

És a legeslegfőbb dolog, ami miatt vacak érzés, ha te vagy a suli legnépszerűbb lányának a húga: 1. Még csak nem is utálod. Mert az a helyzet, hogy igazából jó fej.

9 Végül is felhívtam Davidet. Nem is tudom, miért. De tényleg. Jó, oké, lehet, hogy mégis tudom. De nem azért, mert Lucy szakított Jackkel, és én rájöttem, hogy milyen nagyszerű barát is David Lucy béna exéhez képest. Úgy értem, mindig is tudtam, hogy David milyen jó fej. És nem is azért, mert a nővérem szenvedélyes beszéde Hellboyról még jobban rádöbbentett, hogy a mi szerelmünk Daviddel – ahogyan Hellboy és Liz szerelme egymás iránt – mennyire értékes, és amolyan „csak egyszer adódik az életben” dolog. Ezt én már előtte is mind tudtam. Nem. Az igazság az, hogy megfogadtam Lucy tanácsát. A fürdőszobai témával kapcsolatban. És abszolút működött. Úgy értem, tökéletesen működött. És hirtelen az egész elgondolás, hogy Daviddel töltsem a hálaadási hétvégét, hogy is mondjam, sokkal érdekesebbnek tűnt. Nem mintha már készen álltam volna rá, hogy igent mondjak, vagy ilyesmi. Mármint a meghívására. Még mindig teljesen ki voltam akadva az egészen. De most már határozottan… jobban érdekelt a dolog, mint azelőtt. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy David, mikor végre sikerült telefonvégre kapnom kicsit később aznap este, egyáltalán nem tanúsított akkora… érdeklődést. Még akkor sem, amikor elmagyaráztam neki, hogy ez az egész nem miatta volt. Hogy én voltam az oka. – De tényleg – győzködtem. – Én igazán szeretnék… szeretnék… – nem nagyon tudtam, hogyan fogalmazhatnám meg, hogy mit szeretnék. Szeretnék lefeküdni veled? Vagy használjam az ő vernakuláris nyelvét (felvételi-előkészítős szó, azt jelenti, egy meghatározott csoportra vagy személyre jellemző nyelvhasználat), és mondjam azt, hogy szeretnék pacsézizni veled? De egyszerűen képtelen voltam bármelyiket is megtenni, így végül úgy fejeztem be a mondatot, hogy: – …elutazni veled hálaadáskor, David. Őszintén mondom, szeretnék. De gondolj bele, mit szólnának az emberek? Mármint ha megtudnák. – Sam – szólalt meg David olyan hangon, amelyet csak úgy tudnék jellemezni, hogy végtelenül engedékeny. De hát neki mi engednivalója lehet? A fiúknak ez olyan könnyen megy. – A leghalványabb fogalmam sincs róla, miről beszélsz. Ami annyira jellemzően férfidolog volt tőle. – Csak arról, hogy a lányoknál valahogy van egy kettős mérce – magyaráztam. Vagy legalábbis próbáltam magyarázni. – Érted, mit mondok? – A legőszintébben mondom – felelte David ugyanazon a szenvtelen hangon, amelyen azóta beszélt, amióta csak felvette a kagylót –, egyetlen árva szót sem értettem abból, amit a hét folyamán mondtál nekem.

Istenem! Most tényleg megbántottam. Itt mindenképpen bocsánatkérésre volt szükség. – Komolyan mondom, David – folytattam. – Ez tényleg olyasmi, amit magamban kell elrendeznem. Semmi köze nincs hozzád. Egyszerűen csak… – Megpróbáltam kiagyalni valamit, hogyan magyarázhatnám el neki ezt az egészet, hogy ő is megértse. És egyszer csak, a sűrű homályban Deb Mullins képe villant fel előttem, az aprócska, egyenruhához tartozó kis miniszoknyájában, a hatalmas kék szemével, amelyet teljesen elöntött a fájdalom, mikor megint összetűzésbe keveredett Kris Parksszal. – Tudod, ott van az a lány a suliban, és szárnyra kapott egy pletyka, hogy ilyesmit tett – bár senki nem tudja biztosan –, és az emberek mindenféléket vagdosnak a fejéhez – magyaráztam. – Ez rettenetes, annyira sajnálom szegényt. – Aha – nyugtázta David. – Oké. – És vajon mi van a ti iskolátokban? Minden bizonnyal ott pontosan ugyanez folyik. – Ehm – krákogott David. – Nem tudom. Mármint, azt hiszem… – Azt hiszed? – a hangom is elcsuklott, annyira meglepődtem. – Nem tudom – ismételte meg David. – Úgy értem, én még sohasem vettem észre ilyesmit. Ó, istenem! Elég hihetetlennek tartottam, hogy ez ennyire másképp legyen a Horizontban. De úgy látszik, mégis. Minden bizonnyal a Horizont a magánoktatás Valhallája, míg az Adams gimi… maga a pokol. – És mi a helyzet a Helyes Úttal? – tudakoltam. – A Helyes Úttal? Azzal az ostoba csoportosulással, amelynek a barátnőd is a tagja? – Igen – hagytam rá. Nem vettem a fáradságot, hogy megemlítsem, hogy Kris Parks aligha mondható a barátnőmnek, mivel ezt David nagyon is jól tudta. Legalábbis mostanra már mindenképpen tudnia kellett volna, ahányszor az elmúlt időben panaszkodtam neki róla. – Az ilyesmi mindig kitudódik, David. – Hogyan értethetném meg vele? – Akármilyen diszkrétek is az emberek az ilyen dolgokkal, végül mindig kiszivárog valahogy. És akkor mind rád szállnak. Mármint Kris és a Helyes Út többi tagja. Hacsak nem tartozol az elithez, David. Oké, hogy megmentettem az apádat és ezzel bekerültem a tévébe, meg minden, de ettől még aligha lettem a népszerűek táborának tagja. Vagy bárkik táborának, ami azt illeti. És tudom, hogy én leszek a következő áldozatuk. – Áldozatuk? Kiknek? – tudakolta David. Édes istenem! Komolyan úgy éreztem, a fejem menten szétrobban. – A HELYES ÚTNAK – sziszegtem összeszorított foggal. – De mit érdekel az téged, hogy mit pletykálnak ezek ott a Helyes Útban? – faggatott David. – Még csak nem is kedveled őket! – Hát… – feleltem. – Nem. De… – Kik ezek az emberek, hogy úgy érzik, ítéletet mondhatnak mások felett? – háborgott David. – Tán ők az iskola legjobbjai és legokosabbjai? – Hát… – dadogtam –, nem feltétlenül. De… – Nos, én sem hinném – folytatta David. – Mert ha tényleg annyira okosak lennének, akkor tudnák, hogy az önmegtartóztatásra szólító programok, meg hasonlók… egymás után mutatják ki a tanulmányok, hogy egyáltalán nem működnek. Azt hittem, nem jól hallok. – Várj csak! Hogy… micsoda? – Egyáltalán nem működnek – ismételte meg David. –Csak mondj nemet! Azok a srácok, akik részt vettek ilyen Csak mondj nemet programban, épp olyan eséllyel estek áldozatul a drogoknak és az alkoholnak, mint azok, akik nem jártak ilyesmire. Mert ezek a programok mindenféle marhasággal rémisztgetnek, aminek egyetlen épeszű gyerek sem dőlne

be. Úgy értem, minden hülye tudja, hogy nem leszel nyomban hajléktalan narkós, ha egyet szippantasz egy marihuánás cigiből. – Na igen – ismertem el. – Mert hát, ha ez igaz lenne, az összes hollywoodi sztár már rég hajléktalan narkós lenne. Már abból ítélve, amit hallottam arról, mi folyik egy-egy filmbemutatón. – Ezek a programok csak annyit érnek el, hogy azok az emberek, akik végül mégis kipróbálják, bármi legyen is az, amire nemet kellene mondaniuk – és hidd el nekem, nagyobbik részük ki is próbálja –, teljességgel képtelenek lesznek megfelelően viselkedni az adott helyzetben – jelentette ki David. – Mint azok a párok, akik megfogadták, hogy nem bújnak ágyba egymással. Végül úgyis az lesz, hogy megtörténik, csak éppen nem fognak védekezni, mert nincs náluk kéznél semmi, hisz mindketten arra számítottak, hogy nem kell mást tenniük, csak nemet mondani, és kész. Érted? Ez így nem működik. Majdnem kiejtettem a telefont a kezemből. – Ez tényleg… tényleg így van? – Miért? Gondolod, hogy az Egészségügyi Intézet csak kitalálta az egészet? Mert ezt a kutatást ők végezték. Szóval, hogy mire játsszák az eszüket ezek a te helyes utasaid, azt el nem tudom képzelni. – Hát, én sem tudom – motyogtam, teljesen letaglózva ettől a számomra új hírtől. – Szóval… – köszörülte meg a torkát David. – Akkor most már rendben vagyunk? – Abszolút – helyeseltem vidáman. Csak próbáljon meg Kris még egyszer nekiesni Debnek! Az biztos, hogy rögtön az orra alá tolom ezt az egészségügyi intézetes dolgot. – És meg tudtad már kérdezni a szüleidet a hálaadásról? – érdeklődött David. Igen! És elengedtek! Akartam mondani. Legalábbis az egyik felem. De a másik – a nagyobbik – felem azt kiabálta: Nem! Oké? Nem kérdeztem meg! Ez egy óriási döntés, és bár egyre közelebb érzem magam hozzá, még szükségem van egy kis időre. Igaz, hogy nagyon szeretlek, és abszolút biztos vagyok benne, hogy te vagy az igazi a számomra, de még csak tizenhét éves vagyok, a fésülködőasztalomon még műanyag akciófigurák sorakoznak, és egyelőre nem is vagyok róla meggyőződve, hogy el szeretném távolítani őket onnan… – Öhm, nem. Elfelejtettem – hazudtam. És közben csuriba tettem az ujjamat. – Ó! – sóhajtotta David, csak egy kicsikét csalódottan. Úgy értem, nem annyira csalódottan, amennyire én számítottam. – Oké. Hát, majd szólj, légy szíves. Mert a mamám tudni szeretné, mekkora pulykát rendeljen. Húha! Ez valami kódolt üzenet volt, amelyet úgy kellett érteni, hogy: Tudnom kell, hány óvszert vegyek? Arra gondoltam, megnyugtatom, hogy emiatt nem kell aggódnia. De akkor a telefonom bejövő hívást jelzett. – Van egy másik hívásom – jelentettem be kissé csodálkozva, mert már elég késő volt. Úgy értem, az egyetlen ember, aki a mobilomon szokott keresni, az Catherine, őt pedig a szülei iskolaidőben tizenegykor már mindig ágyba dugják. – Jól van – nyugtázta David. – Akkor holnap találkozunk. Ezen egy kissé meglepődtem. – Holnap? – Másnap volt az Arccal a család felé gyűlés az MTV-n. – Te is ott leszel? Eljössz az apáddal? – Hát, igen, ott is – felelte David. – De előtte még művészeti anatómiánk lesz, ha emlékszel. Terry! Hogyan is felejtkezhetem el a pucér Terryről? –Ja, igen – nyugtattam meg. – Jól van, akkor ott találkozunk. Ezzel átkapcsoltam a másik hívásra. –Halló!

– Sam? – kiabálta a nevemet a készülékbe Dauntra. A háttérzajokból ítélve, úgy hangzott, mintha egy éjszakai bárban lenne. Ahol valaki éppen gyilkosságot követ el. Ami, Dauntrát ismerve, nem is lett volna annyira lehetetlen feltételezés. – Dauntra? – Nem voltam benne teljesen biztos, hogy hallja, amit mondok. Hol a csodában lehet? Aztán hirtelen szörnyű gondolat futott át az agyamon. – Istenem, még mindig a dutyiban vagy? – Dehogy – nevetett Dauntra. – Az egyik barátomnál. Csak fel akartalak hívni, hogy megköszönjem. Mármint, hogy átvállaltad a műszakomat tegnap este. Abszolút leköteleztél. – Ja – sóhajtottam fel. – Igazán nincs mit. Remélem, öhm… nem érezted nagyon rosszul magad a börtönben? – Viccelsz? – nevetett tovább Dauntra. – OLTÁRI jó volt. Mondtam nekik, hogy tartsák melegen a priccsemet, mert szerintem hamarosan újra találkozunk! De ne aggódj, a pénteki műszakomra biztos kint leszek. Ja, igen, te meg a nagymamádhoz mész hálaadásra. Visszaérsz pénteken a melóra? – Öhm… – dadogtam. – Még nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy nem megyek. Úgy értem, a nagymamámhoz. Megint csak eszembe jutott, hogy meg kellene kérdeznem Dauntrát, hogy ő mit tenne a helyemben… Mármint Camp Daviddel kapcsolatban. De igazság szerint addigra már volt róla elképzelésem. Mármint arról, hogy mit tenne Dauntra. Ő egyszerűen megtenné, és kész. – Még nem döntöttem el – mondtam végül. – Hát, nélküled nem lesz ugyanaz – jelentette ki Dauntra, miközben valaki a háttérből, vagy mit tudom én, honnan, hatalmasat sikított, hogy: „Kevin, ne!” – Öhm – krákogtam. – Minden rendben? – Ó, persze – kuncogott Dauntra. – Kevin csak rálépett a pizzára. Ismételten. Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy vajon mi a csodát keres az a pizza a földön. Már így is elég idiótának éreztem magam, valahányszor Dauntrával beszéltem. – Szóval, figyelj! – folytatta Dauntra. – Gondolkoztam. Csinálhatnánk egy ilyen lefekvős tiltakozást a tékában is. Tiltakozásul az ellen, hogy Stan átkutassa a cuccainkat. – Hát – lepődtem meg. – Nem is tudom… – Na, de tényleg! Jó móka lesz! – Nem vagyok biztos benne, hogy egy ilyen lefekvős tiltakozás lenne a legjobb módszer arra, hogy keresztülvigyük az akaratunkat – mondtam. Nem szívesen vettem, hogy nekem kellett kipukkasztani a szép kis lufiját, különösen, mert annyi minden volt, amiben annyira szerettem volna hasonlítani rá. Úgy értem, Dauntrát egyszerűen nem érdekelte, hogy mások mit gondolnak róla. Én pedig azt kívántam, bárcsak én is ilyen lennék. – És az a helyzet, hogy ezért simán… Tudod. Ki is rúghatnak. – Istenem! – sóhajtott. – Valószínűleg igazad van. A fenébe! Na jó, majd akkor kitalálok valami mást. – Oké – hagytam rá. – Hát akkor viszlát később! – Jaja, holnap este találkozunk – erősítette meg Dauntra. És letette a telefont, pont, mikor valaki azt üvöltötte: „Keviiin!” Ami elég érdekes volt. Mármint hogy azt mondta: holnap este találkozunk. Mert én másnap nem dolgoztam. A tanácsülésre kellett mennem, az MTV felvételére.

A tíz legfőbb dolog, ami miatt klassz dolog, ha az Egyesült Államokban vagy tini (más helyekkel ellentétben): 10. Nem túl valószínű, hogy úgy végzed, hogy egyike leszel annak a 250 millió négy és tizennégy év közti gyermeknek a világon, akik látástól vakulásig dolgoznak a megélhetésükért. (Hacsak nem olyan szülőkkel áldott meg a sors, mint az enyémek. Az egyetlen ok, amiért nem parancsolják meg, hogy negyven órát dolgozzak egy héten hat helyett, az az, hogy ezt éppenséggel tiltja a törvény. Hála az égnek.) 9. Vannak országok, ahol évente háromszázezer gyereket kényszerítenek arra, hogy katonaként szolgáljanak kormányuk vagy valamiféle felkelők által vívott harcban. Puskákkal, meg minden. (Bár, most komolyan, milyen kormány adna fegyvert a nővérem, Lucy kezébe? Minden bizonnyal hajkiegyenesítő vasként próbálná használni.) 8. A testi fenyítést nálunk már ezer éve eltörölték, de még ma is akad sok ország, ahol teljesen elfogadott dolog, hogy a tanárok pálcával fegyelmezik a tanulókat, ha elkésnek, vagy ha rossz választ adnak egy kérdésre (bár, ez tulajdonképpen jó hatással lenne a hülyeségi szintre az Adamsben is. Akkor, a változatosság kedvéért esetleg tán tanulnánk is valamit). 7. Százharmincmillió gyerek a fejlődő országokban nem jár általános iskolába se. A nagy többségük lány. (Akármennyire is utálom a sulit, azért azt én is belátom, hogy szükség van rá. Mármint ha jobb állást szeretnél, mint a Potomac. Mert hát hat dollár hetvenöt centtel óránként azért nem mész olyan messzire.) 6. Indiában és bizonyos országokban a Közel-Keleten, ha téged, mint lányt rajtakapnak, hogy flörtölsz egy sráccal, akivel az áruházban találkoztál, vagy ilyesmi, a férfirokonaid minden további nélkül meg is ölhetnek ezért, mert ők ezt úgy tekintik, hogy szégyent hoztál a családra. (Ami alapvetően azt jelenti, hogy ha SzaúdArábiában, vagy valami ilyen helyen élne, Lucy minden bizonnyal már azt se érhette volna meg, hogy elhasaljon a felvételijén.) 5. Afrikában, a Szaharától délre nem ritka, hogy hétéves kislányokat férjhez adnak. Arrafelé 82 millió lány él már házasságban, mielőtt betöltené a tizennyolcadik életévét, akár tetszik nekik, akár nem – a legtöbbjüknek persze nem. (Az Egyesült Államokban ilyenre csak Utah-ban van példa. És talán néhány helyen, mondjuk, az Appalache-hegységben.) 4. Világszerte körülbelül 12 millió öt év alatti gyermek hal meg minden évben, legtöbbször olyan betegségekben, melyek könnyen megelőzhetőek lennének. Közelítőleg

160 millió gyerek alultáplált (és nem azért, mert reggeltől estig csak nassokat esznek, ahogyan én tenném, ha tehetném). 3. Szingapúrban engedéllyel kell rendelkezned, hogy nyilvánosan rágógumizhass. Ha nincs meg a szükséges engedélyed, és rágózáson kapnak, nyilvánosság előtt megbotozhatnak. (Bár, ha itt, az Egyesült Államokban is engedély kellene ahhoz, hogy az emberek az utcán rágózhassanak, jóval kevesebb takarításra lenne szükség például a metróban.) 2. Az ilyesfajta jogtiprások elleni fellépésként az ENSZ elfogadta a Gyermekek Jogairól Szóló Egyezményt, egy olyan szerződést, amely kifejezetten a gyerekek emberi jogairól szól, és meghatározza az ezek védelmében szükséges minimális elvárásokat. Már csak két ország áll az egyezmény aláírásának útjában. Az egyik Szomália. A másik az Egyesült Államok. Hogy miért? Mert van egy olyan záradék az egyezményben, amely kimondja, hogy azoknak a lányoknak, akik nemzetközi háborús bűnök áldozatává váltak, születésszabályozási tanácsadást nyújtanak, s Amerika vallásos jobboldalának ez nem tetszik.

És a legeslegfőbb érv, ami miatt klassz dolog az Egyesült Államokban tininek lenni: 1. Mert ez még mindig azon kevés helyek egyike a földön, ahol nyugodtan megjegyezheted, hogy az előbb felsoroltak bármelyike mennyire gáz, és nem fenyeget a veszély, hogy azonnal dutyiba dugnak érte. Mármint ha nem te vagy Dauntra, és nem úgy adsz hangot a véleményednek, hogy az utca kellős közepén halottnak tetteted magad.

10 Mire én odaértem a stúdióba, David már ott volt. Mikor beléptem az ajtón, már a rajzpadjánál ült és a ceruzáit rendezgette maga előtt. Abban a pillanatban, amint megláttam, a szívem máris izgatottan kezdett dobogni, mint minden egyes alkalommal, ahányszor csak Daviddel egy helyiségbe kerülök. Ez az, amit Rebecca úgy hív, hogy frisson. És ez csak még rosszabb lett, mikor David felnézett, meglátta, hogy ott állok, a tekintetünk összekapcsolódott, ő pedig elmosolyodott. – Szia, Sharona! – köszöntött. – Rég nem láttalak. És máris úgy éreztem, mintha valamiféle láthatatlan gumikötél feszülne közöttünk. Mert hirtelen valami elkezdett húzni felé, míg egyszerre csak ott álltam, a karommal átöleltem a fejét, és az arcát a hasamhoz szorítottam, mert még arra sem hagytam neki időt, hogy felálljon és rendesen meg tudjon ölelni. – Hát – mormogta David a pólóm elejébe –, én is örülök, hogy látlak. – Jaj, bocs – engedtem el a fejét némiképp vonakodva, s lehuppantam mellé a padra. – Csak… annyira hiányoztál. Nem is igazán fogtam fel, mennyire, egészen mostanáig, amíg meg nem pillantottalak. – Hát ez hízelgő – mosolygott David. Aztán odahajolt hozzám, és csak annyit súgott: – Nekem is hiányoztál. – És megcsókolt. Hosszan. Olyan hosszan, hogy észre sem vettük, hogy a terem megtelt emberekkel, míg Susan Boone kissé túlságosan is hangosan meg nem köszörülte a torkát. Bűntudatosan elhúzódtunk egymástól, s láttam, hogy Terry már épp kényelembe helyezi magát: ez alkalommal lustán elnyúlt a szaténlepedőn, amelyet Susan az emelvényre terített. Terry rám kacsintott. Gondolom, ez annak a kis személyes beszélgetésnek volt köszönhető, amelyet a legutóbbi találkozásunkkor folytattunk – míg Susan a lepedővel babrált körülötte. Én pedig visszakacsintottam, mert… mert hát mi más lenne a helyes reakció, ha egy meztelen fickó rákacsint az emberre? Ráadásul már egyáltalán nem voltam kiakadva. Úgy értem, amiatt, hogy egy meztelen fickó hever előttem. Legalábbis azt hittem, már nem vagyok. Mármint kiakadva. De azt hiszem, kívülről eléggé úgy nézhettem ki, mert mikor már úgy másfél órája ment a foglalkozás, Susan Boone halkan odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Kissé zavartan néztem fel rá, mint mindig, amikor rajzolok, és valaki megzavar közben. – Minden oké – feleltem. – Miért? És akkor belém hasított. Mi van, ha Susan nem is arról beszél, ami a múlt órán történt, hogy kiborultam Terry miatt, meg minden? Mi van, ha valami egészen másról érdeklődik – mondjuk, hogy mit gondolok arról, hogy ágyba kellene bújnom Daviddel? Úgy értem,

Susan egy művészlélek, meg ilyesmi, s mint ilyen, sokkal fogékonyabb bizonyos dolgokra, mint mondjuk anya vagy apa, szóval lehetséges, hogy rájött. Vajon erre gondolt, amikor azt kérdezte, minden rendben van-e? És ha igen, akkor mit mondjak neki? – Hát, csak érdeklődtem – felelte Susan, miközben a rajztáblámat nézte. – Úgy látom, annyira koncentrálsz az alakra a képen, hogy minden másról teljesen elfelejtkeztél. Hunyorogva néztem a lapra, ahová mutatott. Tényleg egészen élethű kis portrét sikerült kerekítenem Terryről, a maga meztelen valóságában, az igaz. De az is igaz, hogy szegény csak lebegett a képen, a nagy semmi közepén. – A festészet olyan, mintha házat építenél, Sam. Nem kezdheted azzal, hogy fellógatod a függönyöket. Először az alapokat kell felhúznod. Elvette a kezemből a ceruzát, és felskiccelt valami hátteret a megrajzolt alakom mögé. – Aztán jön a padlózat – folytatta, és felvázolta a padot Terry alatt. Így már nyomban nem lebegett a levegőben. – A házat az alapoktól kiindulva kell felépíteni, kezdve az unalmas részekkel… a csövekkel és a vezetékekkel. Érted, mire akarok kilyukadni? Azzal, hogy nekiesel ezeknek a részleteknek itt – mutatott Terry alakjára –, a dekorációnak kezdesz neki, mielőtt még felépítetted volna a házat, ahová elhelyezed. Meg kell tanulnod, hogy ne pusztán a részekre koncentrálj – tette hozzá –, hanem a teljes képet lásd, mint komplett egészet. Beláttam, hogy Susannak igaza van. Annyira igyekeztem, hogy Terry arcát a legpontosabban örökítsem meg, hogy a lap másik kétharmadát teljesen üresen hagytam. Így itt volt ez az óriási papír, egy aprócska fejjel a közepén. – Értem – feleltem. – Sajnálom, azt hiszem, csak… egy kicsit… elragadtattam magam. Susan felsóhajtott. – Remélem, nem követtem el nagy hibát – jegyezte meg halkan. – Mármint, hogy Davidet és téged bevettelek erre az órára. Úgy éreztem, már készen álltok. Kissé éles tekintettel néztem rá. – Készen is állunk – jelentettem ki sietve. – Úgy értem, én biztosan. És David is. Mindketten felkészültünk rá. – Remélem – hagyta rám Susan kissé tán aggodalmasan. Majd egyik kezével a vállamra támaszkodva felállt és továbbsétált. – Nagyon remélem. Hogyne lennénk készen? Hogy mi ne állnánk készen a művészeti anatómiára? Hah! Az óra hátralévő részében dühödten húzogattam a ceruzámat a papíron, megalkottam Terry köré a hátteret, és az egész megmutatására koncentráltam, nem csak a részletekre. Majd én megmutatom Susan Boone-nak, ki nem kész még erre! De sajnos nem volt elég idő mindarra, amit akartam, és végül, mikor egymás munkájának értékelésére került sor, Susan csak a fejét csóválta. – Igazán szép, élethű képet festettél Terryről – jelentette ki kedves, de határozott hangon –, de valahogy még mindig a levegőben lóg szegény. Fogalmam sem volt, miről beszél. Hogy érti azt, hogy még nem vagyok kész erre? Ki a fenét érdekel az az ostoba háttér? Hát a képnek nem a fontos részről kell szólnia? És ezt, úgy tűnt, Terry is így gondolja. Odalépett hozzám, és megkérdezte: – Hé, ezt meg akarod tartani? – és az őt ábrázoló rajzomra mutatott. – Öhm… – nyeltem egyet. Nem igazán tudtam, mit válaszoljak. Igazság szerint össze akartam gyűrni az egészet és kihajítani a szemétbe. De valahogy ezt nem annyira akaródzott elismerni, mert hát az olyan lett volna, mintha nem gondolnám, hogy Terry képe ér annyit, hogy bekereteztessem és felakasszam a kandallóm fölé a falra – mintha nem tartanám elég vonzónak, vagy ilyesmi. És,

bár a foglalkozását igen furcsának tartottam, semmiképpen nem állt szándékomban megbántani. – Miért? – kérdeztem vissza. Ez mindig biztonságos válasz, gyakorlatilag bármilyen alkalomra. – Csak mert ha nem akarod megtartani, akkor elkérném – felelte Terry. Teljesen meghatódtam. Sőt, több mint meghatódtam, mondhatjuk inkább, hogy elaléltam. Tetszett neki a kép, amit róla rajzoltam! Ama szomorú tény ellenére, hogy nem helyeztem el semmiféle háttérbe. – Persze – nyújtottam át a képet. – Tessék. – Remek – lelkendezett Terry. Aztán, mikor észrevette, hogy hiányzik a művész szignója, még hozzátette: – Aláírnád nekem? – Természetesen – mondtam, és úgy is tettem. Majd visszaadtam neki a képet. – Remek – ismételte meg Terry, miután ránézett a rajzra. – Most már elmondhatom magamról, hogy van egy képem attól a lánytól, aki megmentette az elnök életét. Rájöttem, hogy tulajdonképpen csak ezt akarta – az autogramomat egy képen, amelyen meztelenül szerepel. És ennek köze sem volt ahhoz, hogy tetszett-e neki a rajzom, vagy sem. De hát, végül is, ez is több, mint a semmi. – Nos? – lépett mögém David a csapnál, ahol a szénport próbáltam lesikálni a kezemről. – Készen állsz? Be kell vallanom, ijedtemben majdnem elugrottam. És nem is amiatt, hogy így mögém lopakodott. Hanem leginkább a kérdés miatt. – Még mindig nem volt időm megkérdezni őket – böktem ki, miközben megfordultam, hogy láthassam. – Igazán sajnálom, David. Csak olyan bolondokháza van otthon Lucy meg e miatt az egész magántanár-dolog miatt… David úgy nézett rám, mintha a homlokomon hirtelen szarvakat növesztettem volna, mint Hellboy. – Úgy értettem, a tanácsülésre a suliban – tájékoztatott. –Apa azt mondta, elviszünk magunkkal. Csak nem vagy ideges? – Ja! – nevettem fel idegesen. – Úgy! Már miért is lennék ideges? – Semmi okod rá – felelte David, s megcsillant egy kis szikra a mohazöld szemében. – Hiszen ez csak az MTV. Nem nézi majd több, mint pármillió ember. Semmi különös. Az az igazság, hogy abban a pillanatban ezer más dolog volt, ami miatt aggódtam, úgyhogy erre egyáltalán nem is gondoltam. Mármint, hogy mit fogok mondani az ülésen, meg ilyenek. Átnéztem az anyagot, amelyet a sajtótitkár adott, sőt még egy kis önálló olvasgatást is végeztem a témában, de… Igazság szerint sokkal jobban izgatott, hogy mi lesz ezzel az egész Camp Daviddologgal, mint a tévébeli szereplésem. – Ah – mondtam. – Nem is lesz semmi baj. Ahogy máskor se. Ami természetesen igaz is. Akármikor szerepeltem a tévében David apjával, mindig rendben ment minden. Nem mintha olyan sokszor lett volna ilyen – úgy értem, Kereszttűzbe azért nem hívtak minket, vagy ilyesmi. De olyan azért volt, hogy lefilmeztek minket valamilyen ENSZ-munka közben, vagy adománygyűjtő körutakon, hogy aztán megjelenjünk valamelyik hírcsatornán. És eddig még mind jól sikerült. Nem gondoltam volna, hogy ez az aznapi bármiben is különbözne majd. Amíg Daviddel meg nem érkeztünk a gimihez, és meg nem pillantottam a plakátokat.

Ekkor már tudtam, hogy ez a gyűlés most nagyon-nagyon más lesz, mint egy sereg gazdag olajmágnással társalogni egy szálloda nagytermében. Mert a gazdag olajmágnásokat általában nem kell egy tucatnyi rendőrnek visszaszorítania, mert megpróbálják megrohanni az autót, amelyben a barátoddal megjelensz. És nem lóbálnak hatalmas feliratokat az arcodba, hogy: NE ÜSD AZ ORRODAT A GATYÁNKBA! És nem vádolnak meg azzal, hogy elárulod az egész generációdat, mikor megpróbálsz kiszállni az autódból a biztonsági őrök és rohamosztagos rendőrök kordonja mögött. És nem próbálnak megütni egy kiszáradt pulykás szendviccsel, miközben befelé igyekszel az iskolába, amely, legalábbis erre az estére, háborús zónává alakult: ők egy csapat, te egy csapat. De mivel ez mindig is így volt ebben a suliban – hogy mindenki közösen alkotott egy csapatot ellenem –, igazából különösebben nem rázott meg a dolog. Leszámítva azt az egy tényezőt, hogy a kiabáló tüntetők seregében megpillantottam egy éjféli ében és rózsaszín flamingó színű hajkoronát.

A tíz legfőbb dolog, amiért irtóra nem nyerő a tévében szerepelni: 10. Ha beszélgetős műsorban vagy híradóban jelensz meg, a riporternél mindig vannak emlékeztetőkártyák, vagy segíti őket valamilyen súgógép, hogy mindig tudják, mit kell mondaniuk. De neked nincs semmid. Te csak úgy vagy ott, teljesen magadra hagyatva. És ha olyasmit kérdeznek, amire nem tudod a választ, hát akkor rossz lehet neked. 9. Nézheted magadat a képernyőn. Igen, pontosan ilyen hatalmasnak látják az emberek a fejedet. 8. Az az öt perc, mielőtt ténylegesen elkezdődik az élő adás. Csak ülsz ott, olyan idegesen, hogy a hányinger kerülget, miközben mindenki más fel-alá rohangál, és jól érzi magát. Mert nem ők kerülnek be a tévébe. Akkor hát minek izgassák magukat? 7. A sminkes és a fodrász. Tökmindegy, mit mondasz, tuti előállnak valami olyan ötlettel, ami még csak távolról se emlékeztet arra, ahogyan a valóságban kinézel, minek következtében az adás után felhív a nagymamád, és az iránt érdeklődik, hogy vajon ez az új megjelenés Paris Hiltonra akart-e hasonlítani. 6. A műsorvezető és/vagy a riporter keresztülnéz rajtad, leszámítva azt az időt, amikor a kamera be van kapcsolva, mert akkor megpróbál úgy tenni, mintha a legjobb barátok lennétek az életben. Ez egyszerűen így van, és kész. Túl kell lépni rajta. 5. Mindegy, milyen ellenkező vélemények terjengnek róla, a különteremben felszolgált kaja szinte egészen biztosan olyasmiből készült, amit a legjobban utálsz… ami az én esetemben mindig azt jelenti, hogy paradicsomból. 4. Soha nem kapsz saját öltözőt, hanem osztozhatsz a női mosdón a patchworkkészítő verseny döntőseivel Pennsylvaniából, akik folyamatosan nyafognak, hogy milyen nagyon idegesek, neked pedig már sikítani támad tőlük kedved. 3. Tuti, hogy valaki a stúdióból felhívja az unokahúgát vagy valamely egyéb rokonát a mobiltelefonján, és megkér, hogy üdvözöld, mert hát te vagy az a lány, aki megmentette az elnök életét, és ez a bizonyos rokon óriási rajongód. 2. Aztán, mikor a kezedbe veszed a telefont, ennek a rokonnak hirtelen fogalma se lesz, hogy ki a csoda vagy.

És az első és legfőbb dolog, amiért irtóra nem nyerő a tévében szerepelni: 1. Az a pillanat, amikor a kamera végre leáll, és neked eszedbe jut minden, amit mondtál. És legszívesebben meghalnál.

11 – Annyira izgulok! – ismételgette Kris. Ezt nem is kellett volna mondania. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy izgatott, abból, ahogy megállás nélkül fel-le ugrált és a karomat szorongatta. Azt hiszem, nekem is izgulnom kellett volna. Hiszen az Egyesült Államok elnöke fogja megszólítani az amerikai ifjúságot, egyenesen az én iskolámból. De mivel én meglehetősen utálom ezt a sulit, eléggé nehezemre esett bármiféle lelkesedést elővarázsolnom magamból azt illetően, hogy az Adams gimi most végre megkapja azt a bizonyos tizenöt perc hírnevet… illetve egészen pontosan negyvenet, ha beleszámítjuk a reklámszüneteket is. Plusz még az az apróság is közrejátszott, hogy az iskola előtt vagy ezer ember gyűlt öszsze, akik a legkevésbé sem voltak elájulva attól, amit mondani akartunk. De Kris egyáltalán nem attól volt ilyen izgatott, hogy szeretett alma matere végre megkapja jól megérdemelt jussát. A tiltakozók pedig még csak fel sem tűntek neki. Nem. Ő attól volt ennyire feldobva, hogy találkozhat az elnökkel… …nem is beszélve Random Alvarezről, a legmenőbb video-DJ-ről közel s távol a környéken. – Ott van, ott van! – lelkendezett folyamatosan. – Nézd! Annyira jó fej! Időnként azt is mondta: „Annyira cuki!” Csak ebből tudtam megállapítani, kiről is beszél épp. A jó fej az elnököt volt hivatott jelölni. A cuki Random Alvarezt. Mindketten már sminkelve, megcsinált frizurával vártak a kezdésre. – Ez így túl nagy – tiltakozott Random folyamatosan a fodrásznál, aki azon igyekezett, hogy végre műsorkész legyen a haja. – Túlságosan feláll! – Ennek így kell kinéznie – győzködte a fodrász kitartóan, miközben mindketten az eredményt szemlélték egy nagyméretű kézitükörben. – Minden fiatal így hordja. Random rám nézett és megállapította: – Ő nem. A fodrász felém fordította a tekintetét. És felugrott, mintha darázs csípte volna meg, vagy ilyesmi. Aztán csak annyit közölt Randommal: – Aha. Hát ez, khm… ez valóban egyedi. Nahát, ez remek! Ez azt jelenti, hogy a hajam nem is néz ki annyira szörnyen. Vagy mégis? Az elnököt láthatóan nem túlságosan dobta fel a dolog, mikor először megpillantotta a hajamat. Kissé megborzongott, és csak annyit kérdezett kissé fojtott hangon: – Ez tartós? – Csak hajszínező – válaszoltam. – Értem – mondta. – És ez most olyan… Csak azt ne kérdezd, hogy olyan-e, mint Ashlee Simpsoné! – sziszegtem dühösen. Persze csak gondolatban.

– …punk? – fejezte be a kérdést az elnök. – Nem! – tiltakoztam meglepetten. Hogy gondolhat olyat, hogy punk vagyok? Jó, tényleg farmer volt rajtam. De hozzá testre simuló Nike póló. A punk rockerek nem viselnek Nike cuccokat. – Csak egyszerűen én akarok lenni. – De… Ám David apja nyilvánvalóan meggondolta magát, és mégsem tette fel a kérdést, amely már a nyelvén volt, csak a tekintetét az égre emelte, aztán visszafordult a sminkeshez, aki az orrát púderozta. És többet nem nézett rám. Ami ismét csak azt mutatja, hogy nem tehetsz mindig minden ember kedvére. Bár azért néha tehetsz legalább néhány ember kedvére. – El se hiszem, hogy találkoztam veled! – hízelgett a sminkes, miközben megpróbálta eltüntetni a csillogást a homlokomról. Nagyon nehéz ám nem izzadni, mikor tudod, hogy nemsokára benne leszel a tévében. – Tudod, te olyan vagy nekem, mint valamiféle bálvány. Annyira tetszik, ahogy megmentetted az elnököt. Olyan bátor dolog volt! – Köszönöm – nyugtáztam. – Olyan megtiszteltetés, hogy veled dolgozhatok! – A fodrász mosolya felfedte tökéletesen egyenletes fogsorát, mely vagy rendkívül tehetséges fogász műve volt, vagy rengeteg nagyszerű DNS-é… nem volt könnyű megállapítani, melyik. – Mindenhol te lettél a tinilányok példaképe. Tisztában vagy vele? – Tényleg? – feleltem. – Köszönöm. Na ja, példakép. Aki éppen komolyan fontolgatja, hogy egy nemzeti ünnepen ágyba bújik a barátjával. Ja, és akit az imént próbáltak fejbe csapni egy pulykás szendviccsel. – Azért kár – jegyezte meg a sminkes hölgy. Éles pillantást vetettem rá. Istenem, csak nem belelátott a gondolataimba? Csak nem rájött valahogy? Hogy David és én… Hallottam olyan fodrászokról, akik olvasni tudtak a vendégeik fejében, pusztán azzal, hogy megérintették a hajukat… – Mármint, hogy ezt csináltad a hajaddal – folytatta, és megtekergette egy kilógó hajfürtömet. – Igazán rá kellett volna hagynod egy szakemberre. Mikor végzett velem és a homlokom fényével, odamentem a kijelölt székemhez és leültem, miközben mindenki fel-alá rohangált, és arról panaszkodott, milyen ideges. Pontosabban mindenki, leszámítva az elnököt és Random Alvarezt. – Jaj, istenem! – lépett oda hozzám Kris, és újfent megszorította a karomat. – Gondolod, hogy ad nekem autogramot? – Mármint melyikük? – érdeklődtem. – Akármelyik – felelte. – Mindkettő. Fogalmam sincs. – Az elnök ad – biztosítottam, mert azt tudtam, hogy ő fog. – Randomot nem tudom. Vele még sosem találkoztam. – Be fogok mutatkozni – ismertette a terveit Kris. – Mielőtt még a műsor elkezdődik. Nem gondolod, hogy ezt kéne tennem? Úgy értem, benne vagyok a küldöttségben. Udvarias gesztus lenne, ha bemutatkoznék. Mi a véleményed? Csak köszönnék, és üdvözölném őket az iskolánkban. Ez így jó lesz. Nem? Megvontam a vállam. Az igazat megvallva, a legkisebb mértékben sem érdekelt, mit csinál Kris. Megvolt nekem a magam problémája. Az egyik, hogy észrevettem, nem sokkal ezelőtt az egész családom beosont a tornaterembe, és mindannyian elhelyezkedtek David és az elnök felesége mellett. Az egész család, azaz a szüleim, PLUSZ Lucy és Rebecca. Odarohantam hozzájuk, és nekik szegeztem a kérdést: – HÁT TI MEG MIT KERTESTEK ITT? Anya úgy nézett rám, mintha teljesen elment volna az eszem.

– Csak nem gondoltad, hogy kihagyjuk ezt a te kis tanácsülésedet? – kérdezte. – De nyugodtan maradhattatok volna otthon, és nézhettétek volna a tévében – erősködtem. – Hiszen ez élő műsor, úgyhogy nem maradtatok volna le semmiről. – Sam – felelte anya egy kicsit sértetten. – Az elnök beszéde épp arról szól, hogy a családoknak több időt kellene együtt tölteniük. Nem lett volna egy icipicit képmutató dolog, ha nem lennénk ma itt, hogy támogassunk téged? Hát, erre nem gondoltam. Azt hiszem, igaza volt. De az azért nyilvánvaló volt, hogy – bár eljöttek ide – az én támogatásom nem szerepelt a napirendjük legfontosabb pontjai között. Az apám a mobilján csüngött – mert hát a világban valahol mindig nyitva van egy bank –, Rebecca pedig egy káoszelméletről szóló könyvet bújt. Anya folyamatosan a kézi számítógépén ellenőrzött valamit, Lucy a nyakát nyújtogatta és a barátait próbálta kiszúrni a széksorok között. De amikor a tekintete átsiklott Tiffany Shore-on és Amber Carsonon, rájöttem, hogy Lucy egyáltalán nem a barátait kereste. Hanem Harold Minskyt. Aki persze nem volt jelen, valószínűleg, mert a városi tanács ülése a sulijában – még ha az Egyesült Államok elnöke vezette is – közel sem lehetett annyira érdekes, mint az, ami a UPN-en ment ezzel egy időben, akármi legyen is az. De aznap este távolról sem az volt az egyetlen idegesítő esemény, hogy a szüleim az egész suli előtt – nem is beszélve a nemzetről – zavarba hoztak. A másik dolog, amit nem tudtam kiverni a fejemből… …hogy az ott vajon tényleg Dauntra volt? És ha igen… akkor ez most mit jelent? Akkor most utál engem, vagy mi? Csak azért, mert támogatom a barátom apjának a kezdeményezését? Mikor visszaültem a székembe a kamerák elé – amelyek még nem voltak bekapcsolva –, láttam, hogy Kris összeszedte minden bátorságát, és odament bemutatkozni David apjának és Random Alvareznek. Éppen Random kezét szorongatta, amikor odanéztem, és láthatólag abszolút nem vette észre a férfi arcára kiülő enyhe ingerültséget. Nyilvánvalóan még mindig bosszantotta az idétlen frizurája. – Hahó! – csiklandozta meg David hangja a fülemet. –Kéz- és lábtörést! – Nagyon vicces – nyugtáztam. Mindig kéz- és lábtörést kíván a tévéfelvételeim előtt, mert ez történt, amikor találkoztunk – eltörtem a karomat, miközben megmentettem az apja életét egy fegyveres támadótól. – Ne aggódj! – próbált megnyugtatni David, és adott egy puszit a fejemre. – Nagyszerű leszel. Mint mindig. – Köszi – feleltem, bár egyetlen szót sem hittem el az egészből. – És figyelj! – igyekezett tovább David, hogy jókedvre derítsen. – Találkozhatsz Random Alvarezzel! – Az egy abszolút idióta – jelentettem ki. – A barátnőd, Kris, nem épp így gondolja – mutatott rá David. Odanéztem, amerre biccentett, és láttam, hogy Kris éppen nevetgél valamin, amit Random mondott (ami minden valószínűség szerint valami olyasmi lehetett, hogy „De az én hajam még mindig jobban néz ki, mint azé a tyúké ott”). Kris egy laza mozdulattal mellkason lökte Randomot, mintha azt mondaná: „Hagyd abba, kifekszem ettől a gyilkos humortól!”, de igazából nyilvánvaló volt, hogy csak a pasi mellét akarja megfogdosni. De Random egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki ezt sérelmezi, mert egy másodperccel később előrehajolt, és valamit súgott Kris fülébe. Akinek az arca erre érdekes rózsaszín árnyalatot vett fel, de azért lelkesen bólogatott. Aztán Random rácsapott a fenekére. Esküszöm. Davidre néztem.

– Jujj – csak ennyit tudtam kinyögni. – Mi történt Lucyval? – érdeklődött David, s a nővérem felé biccentett a fejével, aki még mindig élete szerelme után kutatott a tekintetével a széksorok közt a sötét tornateremben. – Haroldot keresi – tájékoztattam. A stúdióból jövet a kocsiban elmeséltem Davidnek a nővérem és a tanára esetét. Amire az összes reakciója csak annyi volt, hogy nagy bölcsen bólintott és megállapította: „Azért van annyira oda ezért a srácért, mert ő az egyetlen a világon, aki eddig a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta iránta. Nyilvánvaló, hogy ebben áll a vonzereje.” Erre azért magasba szaladt a szemöldököm. – Neked ez nyilvánvaló? – Hát, az olyan lányoknak, mint Lucy, akik mindig mindenkit megkaphattak az életben, akit csak akartak, egy olyan fickó, aki nincs rájuk indulva, igencsak újdonságnak számít. Naná, hogy belezúgott. Így még nem is gondoltam a dologra. De tényleg lehet benne valami. – Zseniális terv hogyishívják részéről – jegyezte meg David. – Terv? – kerekedett el a szemem, „remélhetőleg” nem olyan ellenszenves Brittany Murphy módra. – Gondolod, hogy Harold előre ELTERVEZTE ezt az egészet? – Naná – vágta rá David. – Hogy szépen megkedvelteti magát. De figyelj! Ez tényleg briliáns terv! Úgy tesz, mintha nem érdekelné a lány, és ezzel az őrületbe kergeti… és jól tudja, hogy ezzel simán elérheti, hogy a hétvégén már a tenyeréből fog enni. – Hát… – dünnyögtem –, ha ismernéd Haroldot… tudod… ő egyszerűen nem ez a fajta. David meglepettnek tűnt. – Tényleg? – csóválta a fejét. – Szegény Lucy. Aztán, mikor látta, hogy a nővérem mennyire igyekszik természetesnek tűnni, miközben vadul keresi Haroldot, megismételte: – Szegény Lucy. Ekkor felzendült a rendező hangja: – Oké, emberek. Tíz másodperc múlva kezdés! Mindenki a helyére! – Hékás! – hajolt a fülemhez David. – Majdnem elfelejtettem. Irtó fura dolog történt az imént. A mamám épp most beszélt a tiéddel, és megemlítette ezt a hálaadási dolgot. Mármint az én mamám. Hogy eljössz-e velünk Camp Davidbe. Abban a pillanatban az összes vérem, az utolsó cseppig, mintha jéggé fagyott volna. – És a te mamád azt mondta, hogy rendben – folytatta David. – Remélem, nem bánod. Mármint, hogy anya elébe vágott a dolgoknak, és rákérdezett, mielőtt még neked lett volna lehetőséged rá. De már tényleg szerette volna tudni. Tudod, a pulyka, meg minden… – És kilenc, nyolc, hét – Random lehuppant mellém a székre. Az elnök már ott feszített a másik oldalán. – Hat, öt, négy, ne felejtsétek el, hogy egymásra nézzetek, ne a kamerába… – Remélem, minden oké! – adott David egy gyors puszit az arcomra. Aztán elrohant, hogy elfoglalja a saját helyét, épp, mikor a rendező azt kiáltotta: „Ééés… felvétel!” És a teremben minden kamera az én döbbent, falfehér arcomra fókuszált. – Hello, Random Alvarez vagyok, és én fogom vezetni ezt az ülést az MTV-n – szólalt meg Random sokkal mélyebb hangon, mint amilyenen a kamerák bekapcsolása előtt beszélt. És szemmel láthatóan mit sem törődött azzal, hogy az Adams gimi tanulóinak minimum a fele, beleértve Kris Parksot is, aki ott ült előttünk egy összecsukható tábori széken, úgy bámul rá, mintha csak ők ketten állnának egy pap előtt egy Las Vegas-i kápolnában, hogy boldogan egyesüljenek a házasság szentségében. – Ebben a műsorban ti, a nézők, is betekintést nyerhettek néhány olyan kérdésbe, amely a fiatal választókat foglalkoztatja majd az elkövetkező választási évben. Ma este büszkén jelenthetek be egy olyan vendéget, akit senkinek sem kell bemutatni: az Egyesült Államok

elnökét, aki azért jött el hozzánk, hogy új kezdeményezéséről, az Arccal a család felé programról beszéljen nekünk. Szintén itt van velünk Samantha Madison, az a fiatal lány a John Adams Gimnáziumból… ahonnan ma van szerencsénk élőben jelentkezni, innen, Washingtonból – hatalmas üdvrivalgás az Adams gimi tanulóinak sorából, köztük Kristől, aki ezt a pillanatot ragadta meg arra, hogy mindenkivel sikítva tudassa: Szeretlek, Random! Amit a video-DJ természetesen elengedett a füle mellett. – …aki a saját életét kockáztatva mentette meg elnökünk életét, s akit ezért a bátor tettéért kineveztek az ENSZ gyermeknagykövetének. Elnök úr, Samantha… üdvözlet a műsorunkban! – Üdv, Random! – mosolygott az elnök. – Nagyon köszönöm, hogy elhívtak ide ma estére. És hadd jegyezzem meg, Random, hogy maga az abszolút kedvenc video-DJ-m. Ez a megjegyzés némi nevetést csalt elő a közönségből. Láttam, hogy az elnök felesége, aki a mamám mellett ült, széles mosollyal mondott valamit a mamámnak. Anya pedig nevetve válaszolt. Arra gondoltam, vajon anya akkor is ennyire nevetne-e, ha tudná, mit tervezünk valójában a hálaadási szünetre Camp Davidben. – Köszönöm, elnök úr! – nyugtázta Random, ugyanazon a zavarba ejtően mély hangon. És azt is észrevettem, hogy miközben Kris hátrafordult az összecsukható tábori széken, hogy izgatottan közöljön valamit a mögötte ülő lánnyal, Random egyértelműen a fehérneműjét vizslatta a skótmintás szoknyája alatt. – Szóval, elnök úr – folytatta a műsorvezető a kamera alatti súgógépről olvasva, ahová nekünk nem volt szabad néznünk. – Mondana valamit erről az Arccal a család felé programról, kérem? – Természetesen, Random – felelte az elnök. – Tudják, az a véleményem, hogy a válások olyan magas aránya mellett, mint amilyen az manapság, illetve a mellett a szomorú tény mellett, hogy nőttön-nő a gyermeküket egyedül nevelő szülők száma, semmiképp nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a család alkotja – ahogy mindig is alkotta – Amerika gerincét. Ha a családok egysége meggyengül, az egész ország alapjaiban inog meg. És én most azért jöttem el önökhöz, mert attól félek, az amerikai családok veszélybe kerültek… és nemcsak anyagi okok miatt, hanem mert a kommunikációval akadnak alapvető problémák. Én megértem, mekkora nyomás nehezedik a mai szülőkre, akik keményen dolgoznak, hogy biztosítsák gyerekeiknek azokat az előnyöket, amelyeket ők esetleg nem élvezhettek fiatalkorukban. De azt is érzem, hogy ezeknek a szülőknek szükségük lenne rá, hogy több időt tölthessenek el tartalmasan a gyerekeikkel – nemcsak annyira, hogy elmenjenek szurkolni a focimeccseikre, vagy segítsenek nekik a házi feladatukban, hanem olyan időre, amikor beszélgethetnek velük… hogy megnyíljanak a kommunikációs csatornák szülők és gyerekek között. David apja egy pillanatra elhallgatott. Ő soha nincs rászorulva emlékeztető kártyákra vagy súgógépre. Mindig fejből tudja az összes beszédét. És ezt David is igen jól tudja – mármint nyilvánosság előtt teljesen ex tempore beszélni(felvételi-előkészítős szó, azt jelenti: az adott pillanatban rögtönözve, összeszedetten, jól előadva). Nekem ezzel szemben mindig szükségem van emlékeztetőkre. Ott is volt a mostani kártya, jól elrejtve a farmerom zsebében. Csak ki kellett várnom, míg intenek, amit Random hamarosan meg is tesz. Az elnök közben tovább értekezett arról, hogy mit kellene tenniük a szülőknek ahhoz, hogy megnyíljanak a kommunikációs csatornák köztük és a gyerekeik között. Aztán én holnapután elutazom Marylandbe, és először életemben ágyba bújok a barátommal. Ahogy a helyzet jelenleg áll. – Ezért kérem én, hogy forduljunk Arccal a család felé – folytatta az elnök. – Havonta egy estét szakítsunk arra, hogy kikapcsoljuk a televíziót, nem megyünk el a szokásos futballedzésre, és eltöltünk együtt egy kis időt, csak azzal, hogy beszélgetünk egy kicsit. Tu-

dom, hogy ez nem hangzik túl soknak… havonta egy este… vajon elegendő-e ez arra, hogy összekovácsolja a családokat? Kutatások kimutatták, hogy igen, elegendő. Azoknál a gyerekeknél, akiknek a szülei havonta akár csak néhány órát is szánnak rájuk, sokkal könnyebben fejlődnek a kognitív képességek, mint például a nyelvtudás és az olvasási készség, jobban teljesítenek a vizsgákon, és kisebb számban fordulnak elő köztük alkoholfogyasztók és droghasználók, s kevésbé jellemző rájuk a házasság előtti szexuális élet. Hűha! Lehet, hogy ez volt az én bajom. Lehet, hogy ezért fenyegetett a veszély, hogy megtapasztalom a házasság előtti szexuális életet. Mert anya és apa nem töltenek velem elegendő időt. Igen! Ez pusztán az ő hibájuk. – És maguk mögött tudhatják az Egyesült Államok kormányának támogatását – folytatta David apja. – Mindent megteszünk annak érdekében, hogy segítsünk megnyitni a kommunikációs csatornákat a szülők és tizenéves gyerekeik között. Felkérem az állami törvényhozókat, hogy az Arccal a család felé program részeseiként szavazzák meg a törvényjavaslatot, melyben kötelezővé tesszük a tizenévesek számára, hogy szülői beleegyezést vigyenek, ha a családtervezési központokban fogamzásgátlót akarnak felíratni maguknak, illetve hogy ezek a klinikák értesítsék a szülőket minimum öt munkanappal azelőtt, hogy ilyen szolgáltatást nyújtanának a fiataloknak… Az elnöknek ezt a bejelentését hatalmas taps fogadta. Kris és az összecsukható székeken ülő barátai pedig szó szerint üdvrivalgásban törtek ki. Hát én már egyáltalán nem voltam ilyen lelkes. – Várjunk csak! Hogy micsoda? – csak ennyit tudtam kinyögni. De a mikrofon, amelyet a nyakamhoz erősítettek, nem vette a jelet. Ami tulajdonképpen nem is volt baj. Mert biztos, hogy nem is azt hallottam, amit az imént hallottam. Senki más nem reagált úgy, mintha valami szokatlan dolog hangzott volna el. Kinéztem a közönségre és láttam, hogy apa éppen elhagyta a termet, mert újabb telefonhívást kapott. Anya minden erejét összeszedve próbált tapsolni és a kéziszámítógépét egyensúlyozni egyszerre. Rebecca továbbra is elmélyülten tanulmányozta a káoszelméletről szóló könyvét. Lucy pedig épp szájfényt kent az ajkára. Mindenki más hevesen tapsolt. Szóval, bizonyára minden rendben. Valamit rosszul hallhattam. De várjunk csak? Miért aggodalmaskodom már megint? Ja, igen. A szex miatt. A barátommal. Camp David-ben. Holnapután. – Úgy érzem, ez egy fontos lépés – folytatta az elnök, miután felemelte mindkét kezét, hogy csendre intse a hangosan tapsoló tömeget – afelé, hogy megnyíljanak a kommunikációs csatornák a szülők és tizenéves gyermekeik között. Az Egyesült Államok jelenleg első helyen áll a világon a tinédzserkorban gyermeket szülő lányok és a nemi úton terjedő betegségek számában. Ha a szülők időben tudomást szereznének tizenéves gyermekeik viselkedéséről olyan intézmények által – értve ez alatt a klinikákat és a patikákat, amelyek eddig jelentős szerepet játszottak abban, hogy elősegítsék, hogy a tizenévesek szexuális életet éljenek –, amelyek jelenleg jogosultak arra, hogy visszatartsák ezeket a létfontosságú információkat, a szülők sokkal hatékonyabban vethetnének véget az ilyesminek… Ismét taps. Még nagyobb taps. Ezt egyszerűen képtelen voltam elhinni. Nem értettem félre semmit. Mi történik itt? Miért tapsolnak ezek az emberek? Hát nem fogják fel, mit mond David apja? És vajon miért nem volt ezekről a dolgokról egyetlen szó sem abban az anyagban, amelyet a Fehér Ház sajtótitkára adott nekem előzetes tanulmányozásra? Abban egy szóval sem említettek olyasmit, hogy azt tervezik, hogy a kórházaknak és a patikáknak jelentési kötele-

zettsége legyen a szülők felé, ha a gyermekeik fogamzásgátlóért mennek hozzájuk. Ha lett volna benne ilyesmi, azt észrevettem volna. Úgy értem, ez a kérdés, hogy úgy mondjam, amúgy is kissé többet foglalkoztatott mostanában. Az elnök beszédét kísérő taps szinte viharossá fokozódott. Olyan hangos volt, hogy beletelt néhány másodpercbe, míg meghallották a kiabálásomat: – Várjunk csak! Várjunk csak egy percet! Random látta, hogy leugrottam a székemből, és így nem vettem észre a jelzést a súgógépen, hogy én következem, így átvette az irányítást. – Samantha! Van valami, amit hozzátennél ehhez? – Igen, van valami, amit hozzátennék. – A jegyzeteim még mindig a zsebemben lapultak. De eszemben sem volt elővenni őket. És azért nem vettem elő őket, mert teljes mértékben megfeledkeztem róluk. Túlságosan zavart voltam – és persze dühös. – Miért tapsolnak itt, emberek? – néztem egyenesen Kris Parksra és a barátaira. – Hát nem hallják, amit mond? Nem veszik észre, mi történik itt? – Khm… Samantha! – szólalt meg az elnök a hátam mögött. – Azt hiszem, ha engednéd, hogy befejezzem a mondandómat, rájönnél, hogy csak annyi történik, hogy próbálom megerősíteni az amerikai családokat azáltal, hogy visszaadom a szülői jogokat azoknak az embereknek, akik a legjobban tudják, mire van szükségük a gyerekeiknek… – De hát… ez nem helyes! – Hihetetlen, hogy az egész teremben láthatólag egyedül én gondoltam ezt így. Krisre és a többi srácra néztem az Adams gimiből. – Hát nem értitek? Nem halljátok, amit mond? Ez az egész Arccal a család felé dolog… az egész egy nagy kamu! Egy hatalmas átverés! Egy… egy… Hirtelen Dauntra jutott az eszembe. Dauntra, aki nem fordulhatott a családja felé, mivel pont ők adták ki az útját. Dauntra, aki megkérdőjelezte a jelenlegi hatalmat – ráadásul olyan lelkesedéssel, hogy ezért akár még letartóztattatni is hajlandó volt magát. – Ez egy összeesküvés! – kiabáltam. – Egy összeesküvés abból a célból, hogy megfoszszanak minket a jogainktól! – Jaj, Sam! – nevetett fel az elnök, aki egy cseppet sem jött zavarba. – Ne dramatizáljuk túl a dolgot! – Hogy ne dramatizáljam túl? – fordultam felé. – Amikor feláll ide, és azt próbálja eladni az amerikai népnek, hogy a legfőbb célja, hogy a patikusok és az orvosok súgják be a fiatalokat a szüleiknél, amikor azok segítségért fordulnak hozzájuk… – Samantha – vágott közbe az elnök sokkalta bosszúsabban, mint amilyennek valaha is láttam, beleszámítva azt az alkalmat is, amikor befaltam az utolsó csokoládés sütit a Capital Cookies köszönetképp küldött kosarából. – Ez csak egy nagyon leegyszerűsített előadása ennek a problémakörnek. Az amerikai nép mindig is mindenek fölé helyezte a család szentségét. Ezek az amerikai családok alkotják az ország gerincét, a Mayfloweren érkező első zarándokok családjaitól kezdve azokig a telepesekig, akik művelhetővé tették ezt a vidéket, s azokig a bevándorlókig, akik ezt az országot a nemzetek hatalmas olvasztótégelyévé alakították, és ami engem illet, nem fogok csak állni és tétlenül tűrni az amerikai családok lassú szétporladását a szülői jogok aláaknázásának következtében… – És mi van az én jogaimmal? – tudakoltam éles hangon. – Mi a helyzet a gyerekek jogaival? Tudvalévőleg nekünk is vannak jogaink… A tekintetem visszasiklott a közönségre. Az erős lámpafény pont a szemembe világított, így nehezen tudtam kivenni az arcokat. De végül sikerült megtalálnom Davidét. És láttam, hogy rám mosolyog. Nem úgy, mintha örült volna annak, ami történt, vagy ilyesmi. Hanem úgy, mint aki tökéletesen megérti, hogy csak azt tettem, amit tennem kellett. Mert hát ki más is volt ott, aki megtehette volna?

És amikor megláttam ezt a mosolyt, hirtelen valami mást is megértettem. Valamit, ami egészen addig nem volt teljesen világos számomra. – Hát nem látják? – szegeztem a kérdést a közönségnek, és ugyanakkor az elnöknek. – Nem értik? Egy családot nem úgy kellene megerősíteni, hogy megtorpedózzuk egy tagjának a jogait, míg egy másik tagjának többet adunk belőle. Ez nem az egyes RÉSZEKRŐL szól, hanem az EGÉSZRŐL! Mindenkinek EGYENLŐEN kell jusson. A család olyan… mint egy ház. Először alapokra van szükség, mielőtt elkezdjük a dekorációt. Arra gondoltam, vajon Susan Boone nézi-e az adást. Valahogy nem tudtam róla elképzelni, hogy olyan csatornát néz, mint az MTV. De hát, sosem lehet tudni. Lehet, hogy Susan mégis nézi. És ha igen, akkor tudni fogja. Tudni fogja, hogy végre eljutott hozzám. Amiről az elmúlt két hétben beszélt, hogy nem szabad hanyagolni az egészet a részek kedvéért. Most már világos. Már készen állok a művészeti anatómiára. Végre mindent megértettem. Kár, hogy már késő volt. – Hát nem értitek? – fordultam a korombeliekhez a közönség soraiban. – Az igazi ok, amiért az Egyesült Államok a fejlett országok között első helyen áll a tinédzserkorban gyermeket szülő lányok és a nemi úton terjedő betegségek számában a nemzetközi listán, az nem az, hogy a kórházak nem értesítik a szülőket tizenéves gyermekeik viselt dolgairól, hanem az, hogy nekünk nem tanítanak semmi mást, csak azt, hogy „Mondj nemet”! Nem azt, hogy „Tessék, itt a megoldás arra az esetre, ha a „mondj nemet” nem vált volna be”. Csak… „mondj nemet”. Azokban az országokban, ahol a szülők nyíltan beszélnek a gyerekeikkel a szexuális életről és a fogamzásgátlásról, és a tizenéveseknek megtanítják, hogy ebben semmi szégyenletes nincs, ott a legalacsonyabb a nem várt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek száma… – Én megértem az aggodalmadat, Samantha – vágott közbe az elnök, kissé kimért mosollyal az arcán –, de én nem az olyan családokról beszélek, mint amilyenekbe te és a társaid, ebben a jó nevű iskolában, tartoztok. Én azokról a családokról beszélek, amelyek nincsenek olyan előnyös helyzetben, mint a tieitek… Ez egyszerűen hihetetlen. Mi a csodáról beszél? Hogy azok a családok, amelyek a Cleveland Parkban élnek, valahogyan immunissá válnak a rossz nevelésre és a fiatalkori szexuális életre? – …azokról a családokról, amelyekben nem tanították meg a gyerekeket azokra az erkölcsi értékekre, amelyeket a ti szüleitek belétek neveltek – folytatta az elnök. – Te és a barátaid, itt, a John Adams Gimnáziumban, a legjobb példát mutatjátok az amerikai népnek arról, hogy milyen gyermekeket szeretnénk mindannyian felnevelni, olyan fiatalok vagytok, akikben megvan az erkölcsi tartás, hogy kiálljátok azért, amiben hisztek, és nemet mondjatok a drogra és a szexre… – Szóval, ha én igent mondtam a szexre – vágtam közbe hevesen –, akkor már rossz példát mutatok a népnek? Ezt akarja mondani? Beletelt egy pár másodpercbe, míg mindenki – engem is beleértve – felfogta, hogy mit is mondtam az imént. Mikor eljutott a tudatomig, hogy éppen most jelentettem be az egész országnak, hogy lefeküdtem a barátommal (holott nem is), egyszerűen csak azt kívántam, bárcsak a tornaterem padlója megnyílna alattam és nyelne el a föld egészben. Legnagyobb bánatomra azonban semmi ilyesmi nem történt. – Ó, istenem! – hallottam anya hangját a teremre ülepedett hirtelen csendben. Aztán: – Ó, istenem! – Ez már David mamája volt. Aztán Random Alvarez egyszerre csak magához tért csendes szendergéséből, melybe az elnök és az én beszédem alatt merült, és a kamera felé fordult: – A reklám után folytatjuk!

A tíz legfőbb dolog, amiért ha legközelebb olyan helyzetbe kerülsz, hogy megmentheted az elnök életét, esetleg eszedbe juthat, hogy meggondold a dolgot: 10. Akárhová is mész utána, a Johnson család vakációzói sehol sem szállnak le rólad. 9. Felkérhetnek, hogy szerepelj az Oprah Winfrey showban, és miután vagy egymilliószor nemet mondasz, végül mégis elvállalod, hogy támogasd a harcot a gyermekmunka ellen, ami sajnálatos módon valóban létező dolog, még Amerikában is, aztán az egész műsort sírással töltöd, mert Oprah a cicádról. Cirmiről kérdez, aki tízéves korodban meghalt macskaleukémiában. 8. Míg másodállásban azért dolgozol, hogy legyen elég zsebpénzed a grafitceruzahobbidra, az emberek, akik a Sötét zsaruk 2-t hozzák vissza, arról faggatnak, hogy vajon tudod-e az igazságot az 51-es körzetről, mivel hallották, hogy bejáratos vagy a Fehér Házba, meg minden. 7. Az összes szabadidődet a Fehér Ház sajtóirodájában töltheted, hogy aláírásokat osztogass a saját képedre a rajongók számára. 6. Eszedbe se jusson, hogy még egyszer betedd a lábadat a McDonald’s-ba. Garantáltan mindenki rajtad lóg majd. 5. Az összes ismerősöd az elnök autogramjáért fog kuncsorogni nálad. 4. Felfedezed, hogy az eBay-en eladásra kínálják a könyvtári céduláidat, amelyekről azt hitted, hogy eldobtad őket – mert mindenki szeretne egy darabot birtokolni belőled. 3. Azon kaphatod magad, hogy beleszerettél a fiába, és elkezdtetek járni. 2. Ami különösen furcsa helyzetet szülhet, mikor az elnök arra kér, hogy támogasd az Arccal a család felé programját, te pedig rájössz, hogy ez tulajdonképpen nagyban csorbítja a saját magánéletedhez való jogodat.

És az első és legfőbb ok, amiért érdemes átgondolnod, hogy meg akarod-e menteni az elnök életét: 1. Alkalomadtán olyan dühös lehetsz rá, hogy egy országos tévécsatornán élő adásban bejelented, hogy lefeküdtél a fiával. Pedig nem is. Egyelőre.

12 – Azok az átkozott rajzórák! – háborgott az elnök. – Ennek semmi köze a rajzórákhoz – tiltakozott David. Úgy tűnt, mintha kissé fáradt lett volna. Azt hiszem, azért, mert valóban fáradt volt. Az elmúlt egy órában ezt a témát elemezgettük a nappalinkban, amióta az elnök a reklámszünet alatt kirobogott a katasztrofálisra sikeredett tanácsülésről, s az MTV-nek valamelyik idétlen sorozat egyik részének az ismétlését kellett hirtelen műsorra tűznie helyette. – Én csak azt tudom, hogy a fiamat addig egyáltalán nem érdekelte a szex, amíg el nem kezdett meztelen embereket festeni – jelentette ki az elnök. – Apa! – ellenkezett David. – Engem mindig is érdekelt a szex. Hiszen férfi vagyok, nemde? Csak egyszerűen még nem gyakorlom. És nem is tervezem a közeljövőben. Hűha! Nem is tudtam, hogy David ilyen jól hazudik. Esküszöm. – Akkor – kezdett neki az apja – miért mondta azt Sam, hogy… – Várjunk egy percet! – szólt közbe apa. – Ki fest itt meztelen embereket? – Sam – tájékoztatta anya, miközben előrehajolt, és töltött még egy kis kávét az elnök feleségének. – Susan Boone meghívta őt és Davidet a felnőtteknek tartott művészetianatómiaórájára kedd és csütörtök esténként. Apa értetlenül pislogott. – És ennek mi köze ahhoz, hogy le akarnak feküdni egymással? – Nem fekszünk le egymással – jelentettem ki, immáron körülbelül harmincezredik alkalommal. – De az ég szerelmére, akkor meg – tudakolta az elnök – miért közölted az egész országgal, hogy igent mondtál a szexre? – Nem tudom – feleltem. Az elképzelhető legkisebb labdába gömbölyödtem a kanapén, a lábamat a mellkasomhoz szorítottam, és az államat a térdemnek támasztottam. –Csak anynyira feldühített… – Hogy ÉN dühítettelek fel téged? – az elnök, ha lehet, még bosszúsabbnak tűnt, mint eddig. – Mit gondolsz, én mit érzek? Állok ott, mint egy idióta, és arról papolok, hogy a fiam milyen jó példát mutat a világnak, aztán kiderül, hogy mindeközben ő a legnagyobb hipokritát csinálta belőlem a világon… – Nem, egyáltalán nem tett ilyet – védtem meg Davidet, miközben rosszabbul éreztem magam, mint valaha. – Hiszen mi nem… – Nos, apa, nem emlékszem egészen pontosan, mikor is kérted ki a véleményemet, hogy támogatom-e ezt az egész szülői beleegyezés megkövetelése indítványt – szólalt meg David, szinte velem egyszerre. – És igazából az sem rémlik, hogy Sam olvashatta volna valahol az Arccal a család felé tájékoztatóban, amelyet tanulmányozásra adtatok neki, mert ha látott volna ilyet, egészen bizonyosan megemlíti nekem. – A szülőknek joguk van tudni, mit művelnek a gyerekeik a hátuk mögött – jelentette ki az elnök.

– És miért is? – tudakolta David. – Hogy aztán úgy viselkedjenek, mint ahogyan te most? Ennek mi értelme van, apa? Csak őrjöngenének, ahogyan te is. – Ha még AZ ELŐTT megtudják a dolgot, mielőtt a gyerek TÉNYLEGESEN beleveti magát a szexuális életbe, TALÁN meg tudják majd állítani, megpróbálhatják megnyitni a kommunikációs csatornákat, hogy megakadályozzák a gyereküket abban, hogy elkövesse a legnagyobb hibát az életében… – Azért ne dramatizáljuk túl a dolgokat, ha lehet – szólt közbe anya elég határozott hangon, azon, amelyet a tárgyalóteremben is használ. – Sam már bocsánatot kért azért, amit tett, és megmagyarázta, hogy csak hiperbolikusan beszélt (felvételi-előkészítős szó, azt jelenti: izgatottságból adódóan túlzó állítást tenni). Azt hiszem, az igazi kérdés az, hogy most mi a teendőnk az ügyben. – Megmondom, MI mit teszünk – jelentette ki az elnök. –Internátus. David unottan a mennyezetre emelte a tekintetét. – Apa! – sóhajtott. – Komolyan beszélek – erősítette meg az elnök. – Nem érdekel, hogy már csak egy éved van hátra a gimnáziumból. Beíratlak egy katonai iskolába. A döntésem végleges. Rémülten néztem Davidre. De az ő arca nyugodtnak tűnt… sokkal nyugodtabbnak, mint amilyenre az ember egy ilyen esetben számítana, tekintettel arra, hogy épp azzal fenyegették meg, hogy besorozzák valami katonai kiképzőbe az Ozarks Egyetemen. – Te nem küldesz engem sehová – jelentette ki David. –Mert én NEM CSINÁLTAM semmit. Ahelyett, hogy elhamarkodott következtetéseket tennél, mint valami reakciós, megpróbálhatnád megérteni, amit Sam mondott a tanácsülésen… hogy egy családban egyensúlynak kell lenni ahhoz, hogy minden megfelelően működjön. Mindenkinek meg kell hogy legyenek a maga jogai, de csak addig a pontig, amíg ezzel nem sérti másokét. Csak azért, mert a tizenévesek még nem elég idősek ahhoz, hogy szavazzanak, az még nem jelenti azt, hogy helyesen teszed, ha megfosztod őket a jogaiktól. – Ez csak egy nagyon leegyszerűsített előadása… – Az lenne? – vágott közbe David. – Talán eszedbe juthatna, hogy néhány röpke éven belül ezek a tizenévesek már elég idősek lesznek ahhoz, hogy szavazzanak. És vajon milyen jó érzésekkel fognak viseltetni az iránt a fickó iránt, aki olyan törvényt fogadtatott el, amelyben arra kötelezik az egészségügyi intézményeket, hogy besúgják őket az anyjuknak és az apjuknak, valahányszor óvszert vesznek? – Fejezzük be! – szólalt meg anya jó érzékkel, még mielőtt az elnöknek, aki dühösebbnek tűnt, mint valaha, lehetősége lett volna szóra nyitni a száját. – Nem hinném, hogy a társadalom összes problémáját meg tudnánk oldani ma este. – A leghatékonyabb tárgyalótermi pillantását vetette az elnökre – azt, amelyet a munkatársai a Környezetvédelmi Hivatalnál csak úgy neveznek: „halál a környezetszennyező nagyvállalatokra”. – És senkit sem küldünk katonai iskolába. Pillanatnyilag inkább legyünk hálásak azért, mert két okos, egészséges gyerekünk van, akik eddig mindig helyes döntést hoztak a dolgaikban. Ami engem illet, továbbra is szándékomban áll bízni bennük, hogy a jövőben is helyes elhatározásokra jutnak majd. – De… – próbálkozott volna valami ellenvetéssel az elnök. Ám ez alkalommal a felesége volt az, aki belefojtotta a szót. – Egyetértek Carollal – jelentette ki David mamája. – Azt hiszem, el kellene felejtenünk ezt az egész szerencsétlen incidenst, és megpróbálni a jó oldalát nézni a dolgoknak. – És mi lenne az? – tudakolta az elnök. – Hát… – az asszonynak egy pillanatra el kellett gondolkoznia. Aztán felderült az arca. – Legalább a gyerekeink nem szenvednek tinédzserkori apátiában, ahogyan oly sokan az ő

korosztályukból. Úgy értem, David és Sam, úgy tűnik, tényleg foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. Ám az elnök ezt láthatólag nem értékelte olyasminek, amiért hálásnak kellene lennie. Fújtatva huppant vissza a székére. – Hát – állapította meg csak úgy a levegőbe –, ez nem az én napom. Hirtelen – bár még mindig elég dühös voltam rá, mert megpróbált csőbe húzni… mert hát pontosan ezt akarta tenni, ahogyan Dauntra előre figyelmeztetett – egy kicsit megsajnáltam David apját. Úgy értem, végül is a programjában azért tényleg voltak jó dolgok is. – Az Arccal a család felé szép elgondolás – szólaltam meg, hogy egy kicsit jobban érezze magát. – Amíg, tudja… valóban csak ezt jelenti. Hogy a családtagok megbeszéljék egymással a dolgaikat. De ha ez valaki jogainak a megnyirbálását jelenti… hát, nem tudom, mennyiben segíthetne ez bárkin is. Az elnök keserűen nézett rám. – Megértettem az üzenetet, Sam – mondta. – Tisztán és világosan. És azt hiszem, így van ezzel egész Amerika. Ezt jelzésnek vettem, hogy talán David apja mára már épp eleget látott belőlem, lekászálódtam a kanapéról, és kiosontam a szobából… …és fellélegeztem, mikor David csatlakozott hozzám a csendes konyhában, ahonnan Lucy és Rebecca már régen vissza lettek űzve a szobájukba… bár abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy némi titkos fülelés azért történik a lépcső tetején. – Minden oké? – tudakolta David, mikor végre kettesben maradtunk. Válasz helyett körbefontam a karomat a nyakán, csak álltam ott, miközben az arcomat a mellkasába fúrtam, mélyen belélegeztem az illatát, és megpróbáltam visszafojtani a sírást. – Jól van már, jól van – simogatta meg David az éjféli ében hajzuhatagomat. – Minden rendben lesz, Sharona! – Sajnálom! – szipogtam. – Nem tudom, mi jött rám a tornateremben. Csak álltam ott, lehunyt szemmel, átadtam magam a melegségnek, mely a pulcsija alól áradt, és azt kívántam, bárcsak sohase kellene elengednem. – Ne aggódj! – próbált megnyugtatni David. – Csak azt tetted, amit mindig is szoktál… kiálltál amellett, amiben hiszel. Meglepődtem, hogy ezt mondta. Mert annyira nem így van. Egyáltalán nem állok ki amellett, amiben hiszek. Legalábbis az iskolában, Krisszel szemben nem. És Stannel sem a munkahelyemen. Daviddel szemben pedig különösen nem. Úgy értem, ha kiállnék, akkor nem lenne még mindig úgy, hogy elmegyek vele hálaadáskor Camp Davidbe. – Figyelj, David! – fogtam bele, miután vettem egy mély lélegzetet. – A hálaadással kapcsolatban… – Akkor jössz, ugye? Csakhogy ez alkalommal nem David tette fel a kérdést. Hanem a mamája, az elnök felesége, aki éppen abban a pillanatban lépett be a konyhába. David és én nyomban szétrebbentünk. Hát mit válaszolhattam volna? Hisz úgy tűnt, David mamája tényleg fontosnak tartja a kérdést. Mintha csak az lenne az egyetlen probléma, hogy mi lesz a maradék pulykával, ha esetleg mégsem jelenek meg a vacsorán. – Öhm… igen – motyogtam. – Igen, persze hogy megyek. – Jól van – nyugtázta az elnök felesége. – Annyira örülök. Na, gyere, David, mennünk kell! Jó éjt, Sam! – Öhm… – dadogtam. – Jó éjt, asszonyom. És… tényleg sajnálom. – Nem a te hibád – nyugtatott meg David mamája egy sóhaj kíséretében. – David, mondd meg Samnek, hogy csütörtök reggel jössz érte!

David rám mosolygott, – Csütörtök reggel jövök érted, Sam – mondta, majd megszorította a kezemet, aztán elengedte, és követte a mamáját a hallba. Csütörtökön. Pompás. – Hát – jegyezte meg anya, mikor az ajtó végre becsukódott a vendégeink mögött. – Ez kellemes volt. Kár, hogy magukkal hozták a testőreiket is. Néha attól féltem, hogy belém eresztenek egy golyót. Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy előhozakodjak a beszédemmel, amelyet már azóta gyakorolgatok magamban, amióta eljöttünk a tornateremből. – Anya, apa – kezdtem bele. – Meg szeretném ragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak nektek, amiért ilyen szeretetteljes, támogató környezetben nőhettem fel, hogy olyan pozitív példát mutattatok nekem, amilyenre egy olyan fiatal lánynak, mint én, valóban szüksége van, ha rá akar találni a maga útjára ebben a bonyolult és szüntelenül változó nagyvárosi környezetben… – Sam! – vágott közbe apa. – Értem én, hogy csak megpróbáltál rámutatni bizonyos dolgokra ma este. De azt hiszem, itt az ideje, hogy néhány változtatást vezessünk be ebben a házban. Néhány JELENTŐS változtatást. És ennek fényében rendkívüli módon értékelném, ha most távoznál a szobádba. És ott is maradnál – tette hozzá olyan hangsúllyal, amelyből hosszú idő óta először az sugárzott, hogy most valóban szülői kötelességét teljesíti. – Öhm… – motyogtam. – Rendben. – És felrohantam a lépcsőn a szobámba. Ahol is ott találtam a nővéremet, Lucyt, tágra nyílt szemmel. – Te jóságos ég! – kiáltott fel, mikor már meggyőződtünk róla, hogy a szüleink magukra csukták az ajtót, és nem hallhatnak minket. – Ez… ez egyszerűen… ŐRÜLET! – Nekem mondod? – feleltem. Hirtelen teljesen erőt vett rajtam a kimerültség. – Úgy értem, még sohasem láttam anyát és apát ennyire… ennyire… olyannak, amilyenek odalent voltak. – Hát, ja – sóhajtottam, s közben Gwen esküvői képét bámultam a fejem fölött. – Szóval, most mi van? Teljes szobafogság? – Nem. Lucy hitetlenkedve nézett rám. – SEMMI az ég adta földön? – Nem, nincs – feleltem. – De apa azt mondta, néhány változtatást fog bevezetni a családban. Néhány JELENTŐS változtatást. Lucy lehuppant a szennyestartó ládámra, láthatólag teljesen ledöbbenten. – Azta! – lelkesedett. – Carolnak és Richardnak annyi. – Nem hinném, hogy annyi lenne – tiltakoztam. – Szerintem csupán arról van szó, hogy… megbíznak bennem. – Tudom – rázta meg a fejét Lucy. – Éppen ez a szép az egészben. Hogy fogalmuk sincs, mit terveztél VALÓJÁBAN. Mármint holnaputánra. Hát erre az emlékeztetőre aztán tényleg nem volt semmi szükségem. A gyomromhoz kaptam, mert biztosra vettem, hogy mindjárt hányni fogok. – Lucy! – kérleltem. – Nem beszélhetnénk meg ezt valamikor máskor? Mert, azt hiszem, most inkább szeretnék egy kicsit egyedül lenni. – Értem – hagyta rám Lucy, és felállt. – Csak annyit szeretnék mondani minden tinilány nevében, hogy szívből… gratulálok! Aztán kiment, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Én pedig felnéztem Gwenre, és kitört belőlem a zokogás.

A tíz legfőbb indok, amiért utálom az iskolámat: 10. Az ide járó emberek abszolút annak alapján ítélnek meg, hogy milyen göncökben jársz. Ha, példának okáért, a feketét szereted, máris csodabogárnak bélyegeznek – egyenesen a szemedbe –. s ezt gyakorlatilag mindenki megteszi, aki elmegy melletted a folyosón. 9. Ha netalántán befested a hajad feketére, nem csak hogy csodabogárnak neveznek, de punknak vagy rockernek is. Néhányan még azt is megkérdezik, merrefelé parkoltad le a seprűdet, mert feltételezik, hogy a wicca tudományokat műveled. s természetesen fogalmuk sincs, hogy a wicca egy ősi vallás, még a kereszténység előtti időkből, amely a természet és az életenergiák tiszteletére épül, és vajmi kevés köze van (ha van neki egyáltalán) a seprűkhöz, amelyeket csupán segédeszközként használtak bizonyos wicca szertartásokban. Nem mintha benne lennék a wicca-dolgokban. Úgy értem, annyira. 8. Mindenkit csak az foglalkoztat, hogy ki nyerte a legutóbbi Megasztárt, vagy hogy melyik iskolai sportcsapat jutott be melyik döntőbe. Soha senki nem beszélget a művészetekről vagy bármiféle filozófiai témáról, csak a tévéről és a sportról. Ez pontosan az ellenkezője annak, mint amilyennek egy iskolának lennie kellene, hisz az iskola elvben olyan hely, ahol felnyitják a szemünket az új dolgokra, és széleskörű ismeretekhez juttatnak (és NEM kifejezetten a legújabb Juicy Couture ruhamodelleket illetően). 7. Mindenki lelkiismeret-furdalás nélkül szemetel. Egyszerűen csak elhajítják a rágógumi-papírjaikat amerre járnak. Ez gáz. 6. Ha mondjuk, megemlíted, hogy kedvelsz bármilyen zenét a Limp Bizkiten vagy Eminemen kívül, élből kiközösítenek és rád sütik, hogy ska-rajongó majom vagy. 5. Csak egy szót mondok: tornaóra. Vagy, hivatalosabban fogalmazva: testnevelés. Kit érdekel? Mindenesetre nagyon gáz. Úgy hallottam, más iskolákban már bevezettek egy csomó klassz foglalkozást, mint például az önvédelmi oktatást, vagy mindenféle iskolán kívüli programokat, kirándulásokat, a vég nélküli kidobósjáték helyett. Bárcsak én is ilyen suliba járhatnék! 4. Mindenki azt gondolja, hogy beleütheti az orrát mások ügyeibe. A pletykálás már szinte vallássá vált az Adamsben. Mást se hallhatsz a folyosón, mint „És akkor a lány azt mondta… aztán a srác azt mondta…” Ez agyzsibbasztó.

3. Bár mindenki abszolút kenetteljes szentfazék, úgy tűnik, minél kikapósabb a híred, annál népszerűbbnek számítasz. Mint az a focista, aki jól berúgott az egyik buliban, és rámászott egy lányra, akiről később kiderült, hogy kisegítő iskolás. Abban az évben bálkirállyá választották. Remek, igazán nagyszerű példakép. 2. A folyosói vitrineket megtöltik az ilyen-olyan sportkupák, és csak egyetlen ablakot tartanak fent azoknak a diákoknak, akik valamilyen művészeti díjat nyertek, és ez is a rajzterem mellett található az alagsorban, ahová senki más nem jár, csak azok, akik ezeket az órákat látogatják.

És az első és legfőbb indok, amiért utálom az iskolámat: 1. A szüleim nem engedik, hogy ne menjek be, egy nappal az után, hogy bejelentettem az MTV-n, hogy igent mondtam a szexre.

13 Másnap aztán Theresának kellett elvinnie minket a suliba, mert annyi riporter nyüzsgött a ház körül, hogy a szüleim nem mertek egyedül kiengedni a buszhoz. Ami minden bizonnyal jó elgondolás volt tőlük. Azokból a kérdésekből ítélve, amelyeket a riporterek kiabáltak nekem („Sam! Voltatok együtt Daviddel a Lincoln hálószobában?”), a gyerekek a buszon nem valószínű, hogy abszolút pozitívan álltak volna a dologhoz, ha értitek, mire gondolok. Theresa természetesen önmagát hibáztatta. – Tudnom kellett volna – ismételgette. – Ahányszor csak átjött, és te azt mondtad nekem, hogy tanultok… Még hogy tanultok! Bah! – Theresa! – tiltakoztam. – Mi tényleg mindig tanultunk Daviddel, amikor átjött. De Theresa mintha meg se hallotta volna. – Milyen példát mutatsz így a kishúgodnak? – korholt. –Milyet? – Az ég szerelmére – szólalt meg Rebecca fanyalogva. –Százhetvenes IQ-m van. Mindent tudok, amit a szexről tudni lehet. És nem mintha nem láttam volna x epizódot a Vörös cipellőkből… – Szűzanyám! – Theresa csak ennyit tudott mondani. – Ugyan már! – vont vállat Rebecca. – Nem sokkal a National Geographic Felfedezője után megy. – Erről egy szót se akarok hallani többet! – jelentette ki Theresa komoran, miközben megálltunk az iskola előtt, ahol megláttam Kris Parksot, aki éppen tanácskozást tartott a John Adams Gimnázium Polgárőrsége tábla alatt. – És, lányok, tanítás után itt találkozunk. És nincs lógás az órákról, meg pajzánkodás! – Az ég szerelmére, Theresa! – háborodtam fel. – Nem vagyok nimfomániás! – Biztos, ami biztos – jelentette ki Theresa, aztán elhajtott. Ha nem esik az eső, a srácok általában a gimi lépcsőjén gyülekeznek becsengetés előtt, és arról csevegnek, milyen volt a tegnap esti film, vagy ki mit vett fel aznap. Így, általában, ha te nem találkozol valakivel az épületbe vezető lépcsőn, egész tömegen kell átverekedned magad, hogy bejuss. Ma azonban szó sem volt ilyesmiről. A tömeg most mintegy varázsütésre szétnyílt előttünk, hogy átengedjenek minket Lucyval. Míg a könyveinket a mellkasunkhoz szorítva felfelé cammogtunk a lépcsőn, a beszélgetések elcsendesedtek, mindenki elhallgatott és minket bámult. Alaposan megnézték maguknak a csodabogarat és a nővérét. – Ez – súgtam Lucynak, mikor beléptünk az épületbe – nagyon ciki. – Hát te meg miről beszélsz? – tudakolta. Láttam, hogy körülnéz a folyosón, és tudtam, hogy egy fikarcnyit sem érdekli az, ami körülöttünk történik. Őt csak egy dolog érdekelte: hol van Harold. – Erről – feleltem. – Hogy mindenki azt hiszi, már megtettem Daviddel.

– Hát… – vont vállat Lucy. – Nem akarjátok amúgy is megtenni? – Nem feltétlenül – sziszegtem összeszorított foggal. Lucy végre rám is hajlandó volt figyelni. – Komolyan? Én azt hittem, ezt már elhatároztad. – Én nem határoztam el semmit – tiltakoztam hevesen. –De úgy tűnik, mindenki MÁS már döntött helyettem. – Hát… – úgy láttam, Lucy megpillantott valakit a tömegben, akivel sürgősen beszélnie kellett. – Sok szerencsét a dologhoz. Később találkozunk! Aztán eliramodott… egyenesen Haroldhoz, aki éppen akkor lépett ki a számítógépteremből, és teljesen beletemetkezett az Algoritmusok az automata dinamikusmemóriamenedzsmentben című könyv egyik példányába. Az utolsó könyv, amelyet Lucy fürdőszobájában láttam széthagyva, a Száz szónak is szerelem a vége volt. Elég hihetetlen, hogy ezt a két embert egymásnak teremtette volna az ég. Sóhajtva léptem oda a szekrényemhez, és miközben a számkombinációval vacakoltam, éreztem, hogy a folyosón körülöttem a szokásos kakofónia (felvételi-előkészítős szó, azt jelenti: kevéssé harmonikus hangok összessége) elcsendesedik, ahogy az emberek halkabbra vették a hangjukat, hogy nyugodtan kitárgyalhassanak, miután elmentem előttük. A tekintetek vastag szempillaspirállal keretezett résekké szűkültek, ahogy a lányok csapatosan haladtak el mellettem, és mappák emelkedtek a szájuk elé, miközben egymás fülébe sustorogtak rólam. Éreztem, hogy millió tekintet szegeződik a hátamra, miközben a számzár tárcsáját csavargattam. Miért nem tettettem magam betegnek? Hogyan is felejthettem el, hogy akármennyire is odáig van értem az amerikai nép, mert megmentettem az elnök életét, és mert a fiával járok, az iskolatársaim az Adamsben sohasem kedveltek annyira… És most vadonatúj indokot találtak rá, hogy utáljanak. De hogy is hibáztathatnám őket? Hisz tegnap este nem tettem mást, mint hogy nevetségessé tettem az iskolájukat azzal, hogy bejelentettem: én sem vagyok egy jottányit se különb azoknál a hétköznapi középiskolákba járó srácoknál, akiket ők olyan hevesen lenéznek. Istenem, hát nem csoda, ha most egyikük sem akar szóba állni velem… s hogy inkább egymás közt sutyorognak rólam… – Szóval. Szándékodban áll elmesélni nekem is? Összerezzentem ettől a halk hangtól, hátrakaptam a fejemet, és Catherine barna tekintetével találtam szemközt magam. – Catherine! – sóhajtottam. – Jaj, istenem! Szia! – Nos? – szaladt a magasba Catherine szemöldöke. – Szándékodban áll? – Micsoda? – Hogy elmeséld – mondta. – Hogy mi volt veled és Daviddel. TUDOD. Éreztem, hogy az arcom hirtelen vörösebb színt ölt, mint valaha. – Nincs mit elmesélni – feleltem. – Esküszöm, Catherine. Ez az egész dolog tegnap este… David és én még soha… úgy értem, ez az egész egy nagy félreértés. Vajon csak én képzeltem úgy, vagy Catherine arca valóban megnyúlt egy kicsit? – Tényleg nem? – kérdezett vissza kissé csalódottan. – Nem – feleltem. – Úgy értem, szóval… még nem. Mármint… – elhallgattam és rámeredtem. – Te azt akartad volna, hogy meséljem el? Úgy értem, ha megtettük volna? Catherine szeme elkerekedett. – MÉG SZÉP, hogy azt akartam volna! – jelentette ki. –MIÉRT NE akartam volna? – Mert… – válaszoltam. – Tudod… Mert nekem van barátom, neked meg… már nincs.

– Ez engem egyáltalán nem érdekel – jelentette ki Catherine kissé sértetten. – Igazán tudhatnád. Jaj, ugyan már! Jöhet a pletyka! Hadd éljem át én is, amit te! Catherine ugrat engem. Ez hihetetlen. Catherine ugrat engem! Még sohasem voltam ilyen boldog attól, hogy valaki tréfál velem. – El akartam mondani – nyugtattam meg. – Hogy David és én… tudod… Már beszéltünk erről. De úgy éreztem, lehet, hogy… Nem is tudom. Kicsit úgy néz ki, mintha kérkednék ezzel. – KÉRKEDSZ? – vigyorodott el Catherine. – Ne viccelj már! Te olyan vagy, mint Amelia Earheart, Sam. Meglepetten néztem rá. – Olyan lennék? – Mindenhol utat mutatsz a szerencsétlenebb lányoknak. És ezt tudatnod is kell velünk. Hiszen máskülönben honnan tudnánk, mit kell tennünk, amikor eljön a mi időnk? – belém karolt, és úgy folytatta. – Na, akkor kezdjük az elején. Mikor jöttél rá, hogy azt akarja? Hogy hozta fel a témát? Láttad már a tudod mijét? És nagyobb, mint azé a Terry nevű fickóé? Felnevettem. És meglepődtem magamon emiatt. A tegnap este után azt hittem, már soha többé nem fogok nevetni az életben. Mert hát ki lenne, aki megnevettet, ha senki nem áll szóba velem többé? Ám megfeledkeztem a legjobb barátnőmről… de tudom, hogy ő sohasem feledkezne meg rólam. – Elmondok majd mindent – feleltem – az ebédnél. Nem mintha túl sok minden lenne. Úgy értem, elmondanivaló. – Ígéred? – Ígérem – mondtam, és becsaptam a szekrényem ajtaját. – Akkor – nyugtázta Catherine, ahogy megszólalt az első csengő – találkozunk ebédnél. – Találkozunk – erősítettem meg. Aztán, csak úgy magamnak, hozzátettem: ha megérem. Mert hát egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy úgy lesz. Mármint, hogy túlélem ebédig. Ahhoz már hozzászoktam, hogy megjegyzéseket tesznek és ujjal mutogatnak rám a ruháim vagy a hajam miatt. Hiszen, ha tetőtől talpig feketébe öltözöl a kötött kardigánok és skótkockás szoknyák tengerében, nem is várhatod el, hogy ne illessenek megjegyzésekkel, nem igaz? De ez… Ez most más volt. Most nem neveztek csodabogárnak, és nem érdeklődtek az iránt, hogy mikor kezdődik a rave-parti. Egyszerűen csak levegőnek néztek. De komolyan. Egyenesen átnéztek rajtam, mintha ott se lennék. Csak hát, én tudtam, hogy látnak, mert abban a pillanatban, amikor azt hitték, hallótávolságon kívülre kerültem, egymás fülébe kezdtek sugdosni. Vagy ami még rosszabb… felnevettek. A tanárok legalább megpróbáltak úgy tenni, mintha ez is csak egy szokásos nap lenne az Adams gimiben. Úgy tanítottak tovább, mintha nem is tudnának róla, hogy előző este az egyik diákjuk bejelentette a tévében, hogy igent mondott a szexre. Németórán Frau Rider még egyszer fel is szólított… nem mintha jelentkeztem volna. Szerencsére ki tudtam préselni magamból annyit, hogy ist geblieben, arra a kérdésére, hogy: Bleiben, blieb, und denn, Sam? De akkor is. Csúnyább dolog is történhetett volna. És aztán, az ebédnél, meg is történt.

Az ételkiadóhoz álltam sorba Catherine-nel, nyomatékosan semmibe véve azokat az embereket, akik önelégült vigyorral sétáltak el mellettünk, vagy ami még rosszabb, hangosan kuncogtak, amikor is Kris Parks és a bandája megjelentek a teremben. – A Helyes Út – rángatta meg Catherine az ingem ujját. –Felénk jönnek. Éreztem, hogy a hátam megmerevedik. Kris úgysem merne semmit sem mondani nekem. Úgy értem, persze, az olyan lányokat, mint Debra, akik alapvetően teljesen védtelenek, gondolkodás nélkül ízekre szedte volna. De valaki olyat, mint én? Kizárt dolog. Azt nem merné. Hát mégis merte. – Ribanc! – sziszegte felém, mikor a vakbuzgó rajongóival elhaladtak mellettünk. Már éppen eleget kellett eltűrnöm aznap délelőtt. A suttogásokat. A kuncogást. Hogy a beszélgetés abban a pillanatban elhallgatott, amint beléptem a mosdóba. Sok mindent eltűrtem. Még annál is több mindent. Na de ezt? Ez már egyszerűen túl sok volt nekem. Kiléptem az ebédre várakozók sorából, és egyenesen Kris Parks útját álltam. – Minek neveztél az előbb? – tudakoltam, s az állam pontosan egy vonalban volt az övével. Kizárt dolog, hogy Kris bármi ilyesmit a szemembe merjen mondani. Ahhoz túl gyáva. Nem mintha úgy gondoltam volna, hogy azt feltételezi, megütöm. Életemben nem ütöttem még meg senkit – na jó, leszámítva persze Lucyt, amikor még kicsik voltunk. Ja, és azt a fickót, aki megpróbálta lelőni az elnököt. De őt nem is annyira megütöttem, inkább ráugrottam. Azért nem hittem, hogy Kris azt gondolná, behúzok neki egyet. De minden bizonnyal megfordult a fejében, hogy valamit azért teszek. Ám, ha így is volt, nyilvánvalóan ez nem akadályozta meg abban, hogy keresztbe fonja a karját a mellkasán, és kissé előrelépve kijelentse: – Azt mondtam, ribanc vagy. Mert az is vagy. Az Adams étkezdéje általában igen zajosnak mondható, ám meglepő mód, abban a pillanatban a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Ilyen az én formám, hogy minden egyes jelenlévő épp abban a másodpercben döntött úgy, hogy elhallgat. És nem csörgeti tovább a villáját. Se nem csámcsog az ebédjén. De még csak levegőt sem vesz. Ez azért lehetett, mert – erre már rájöhettem volna – minden egyes jelenlévő észrevette, hogy Kris és a különítménye felém tart. És minden egyes jelenlévő jól tudta, hogy itt most leszámolás lesz. Az összes szempár a teremben Krisre és rám szegeződött. Mindenkinek a közelben elakadt a szava, mikor Kris leribancozott engem – „ó nem, ezt nem tehette” –, és most lélegzetvisszafojtva várták, mi lesz a válaszom. Csakhogy nekem nem volt válaszom. Valóban és őszintén nem volt. Arra számítottam, hogy Kris visszakozik majd. Meg sem fordult a fejemben, hogy ekkora közönség előtt még egyszer ki meri majd mondani. Éreztem, hogy a melegség elönti a mellkasomat, végigfut a nyakamon, egyenesen az arcomba, míg végül már biztosra vettem, hogy a skarlát árnyalat (felvételi-előkészítős szó, azt jelenti: bíborszínű, vöröslő), amely az orcámon virít, egészen a fejem búbjáig felkúszott. Kris Parks ribancnak nevezett engem. KÉTSZER. EGYENESEN A SZEMEMBE. Erre már mondanom kellett valamit. Nem állhattam csak úgy földbe gyökerezett lábbal előtte. És mindenki előtt. Mély levegőt vettem, hogy feleljek valamit – fogalmam sem volt, hogy mit –, amikor Catherine, aki mellettem állt, megszólalt:

– Csak hogy tudd, Kris, ez az egész egy hatalmas félreértés. Sam soha nem… De miközben ezt mondta, én már tudtam – egyszerűen csak tudtam –, hogy az igazság mit sem számít. Hogy lefeküdtem-e a barátommal vagy sem, nem az volt itt a központi probléma. És elérkezett az ideje, hogy ezt Kris is megtudja. Ezért egyenesen Catherine szavába vágtam. – És téged meg ki jogosított fel arra, hogy minősítsd az embereket, Kris? Ami minden valószínűség szerint a legszánalmasabb riposzt volt a világtörténelemben. De hát akkor csak ennyire futotta. – Megmondom, mi jogosít fel rá – vágott vissza Kris, s gondosan ügyelt rá, hogy kellőképpen hangos legyen, és minden szót úgy artikuláljon (felvételi-előkészítős szó, azt jelenti: tagoltan, érthetően beszél), hogy az egész ebédlő tisztán értse, amit mond. – Szerepeltél egy országos tévéadásban, ahol nem elég, hogy gúnyt űztél az elnökből és az amerikai családokból úgy egészben, de nevetség tárgyává tetted ezt az iskolát is. Lehet, hogy ez meglepetésként ér téged, de vannak emberek, akik nem szeretnék, ha a nevüket egy olyan intézménnyel hoznák kapcsolatba, amely ilyen tanulókat fogad a falai közé, mint te. Hogy fog majd mutatni a felvételi jelentkezési lapjainkon – s mi lesz, mikor a bizottság tagjai megpillantják –, hogy az Adams gimibe jártunk? Mit gondolsz, mi fog ezentúl eszükbe jutni az iskolánkról? Jó tanulmányi eredmények? Kiemelkedő sportteljesítmény? Nem. Ha meglátják azt a nevet, hogy John Adams Gimnázium, azonnal az ötlik majd a fejükbe: „Ó, hát ez az az iskola, ahová az a rettenetes Sam Madison járt.” Ha egy cseppnyi tiszteletet is éreznél az intézményünk iránt, ebben a minutában kiiratkoznál innen, és hagynád, hogy mi, többiek, amennyire lehet, megpróbáljuk visszaállítani ennek a helynek a hírnevét. Szótlanul néztem rá, és reméltem, nem veszi észre a tekintetemet elhomályosító könnyeket. A könnyeket, melyeket természetesen a düh csalt a szemembe. – Ez igaz? – kérdeztem. De nem Kristől. Hanem a többiektől, akik ott álltak az ebédlőben. Végigjárattam a tekintetemet az engem bámuló arcokon. Üresek voltak és kifejezéstelenek. Vajon ez az, amiről az elnök felesége tegnap este beszélt? A tinédzserkori apátia látható megnyilvánulása? – Tényleg mindannyian így éreztek? – vártam választ a kifejezéstelen arcoktól. – Hogy tönkretettem az iskola jó hírét? Vagy ezt érzi KRIS PARKS? – a tekintetem visszatért Krisre. – Mert ha engem kérdeztek, ennek az intézménynek a híre alapvetően sohasem volt igazán elsőrangú. Ja, persze, mindenki azt gondolja, hogy ez egy jó iskola. Hiszen ez az egyik legelőkelőbb suli Washingtonban, ugyebár? De épp ez a probléma. Az Adams gimi NEM jó iskola. Lehet, hogy elméleti síkon az. De nyüzsögnek itt az olyan emberek, akik gúnyt űznek másokból, ha nem J. Crew vagy Abercrombie cuccokban járnak. Olyanok, akik gondolkodás nélkül vágják a fejedhez, hogy ribanc vagy, akár igaz, akár nem. Megfordultam, hogy szembenézzek a többiekkel a teremben. A hangom szinte hisztérikusan elvékonyodott, de nem érdekelt. Egyszerűen már nem érdekelt. – Tényleg mindannyian így éreztek? – ismételtem meg a kérdést. – Hogy itt kellene hagynom ezt az iskolát? Tényleg mindannyian egyetértetek KRISSZEL? Egy másodpercig egy pisszenést sem lehetett hallani. Senki sem mozdult. És senki sem szólt egy szót se. Leszámítva persze Krist, aki hátravetette a fejét, és a tekintetét körbejáratta a tengernyi arcon. – Nos?

Nyilvánvaló volt, hogy élvezi a helyzetet. Mindig is szeretett a figyelem középpontjában állni, de ahhoz nem volt elég tehetsége, hogy az iskolai színdarabokban és musicalekben szerepet kapjon. Így arra a következtésre jutott, hogy az egyetlen módja annak, hogy megkapja a figyelmet, amelyre vágyik, ha az egész iskola füle hallatára ribancnak nevez valakit… Illetve, és ha játssza a királynőt az iskolai tanácsban. Mikor senki nem felelt, Kris visszanézett rám, és kijelentette: – Nos, a nép beszélt. Vagyis NEM beszélt, ahogy a helyzet áll. Szóval, mit ácsorogsz még itt? Tűnj el innen! Ribancokat nem szívesen látnak itt! – Nos, akkor azt hiszem, jobban tennéd, ha te keresnél másik iskolát, nem igaz, Kris? Ez nem én voltam. Nem az én számat hagyta el ez a kijelentés. Bárcsak én lettem volna… De valaki más tette. Valaki, aki nem én voltam, nem Catherine, aki mellesleg még mindig ott állt a sorban, tátott szájjal, s a tekintete épp úgy elkerekedett és döbbenetről tanúskodott, mint az enyém. Nem. Hogy ki volt az, aki fel merte tenni a kérdést, hogy nem Krisnek kellene-e másik iskolát keresnie magának? Ez a személy nem más volt, mint a nővérem, Lucy, aki visszalökte a székét az ebédlőasztal alá, ahol eddig ültek a barátaival, s most lassú léptekkel Kris felé közeledett, arcán halvány mosollyal. Bár, hogy mit találhatott Lucy mosolyognivalónak az adott helyzetben, azt el nem tudtam képzelni. És láthatólag Kris sem. – Fogalmam sincs, mi a csodáról beszélsz, Lucy – jelentette ki Kris, de már jóval kevésbé epésen, mint ahogyan az imént velem beszélt. És érezhetően vékonyabb hangon. –De ez téged különben sem érint. Téged mindenki kedvel, Lucy. Ez a dolog a húgodról szól. – Hát éppen az a probléma, Kris – felelte Lucy. – Hogy ami a húgomat érinti, az az ÉN DOLGOM is. És miközben ezt mondta, Lucy odasétált hozzám, és a karját a nyakam köré fonta. Feltételezem, ezt kedves gesztusnak szánta, de igazság szerint olyan szorosan ölelt, hogy majdnem megfojtott. – És mellesleg – tette hozzá Lucy –, te egyszerűen hazug vagy, Kris. Kris a válla fölött a sleppjére pillantott, akik mind zavartan néztek vissza rá, mintha csak azt mondanák: mi sem tudjuk, miről beszél. – Ehm – nyelt egyet Kris. – Ezt hogy érted, Lucy? Azt hiszem, mindannyian ott voltunk tegnap este, amikor a húgod tájékoztatta a világot, hogy ő már igent mondott a szexre. – Nem éppen erre gondoltam, amikor azt mondtam, hazudsz – tájékoztatta Lucy. – Vagy nem téged láttalak tegnap este a suli parkolójában Random Alvarez limuzinjának hátsó ülésén? Kris jéggé dermedt, mintha csak Lucy arcul csapta volna. És, azt hiszem, bizonyos szempontból ez is történt. – Én… – Kris idegesen nézett hátra a társaira. De ők csak pislogtak vissza rá, mintha azt mondanák: Várjunk csak! MIT MONDOTT? EZ aztán nem semmi hír! Kris sietve visszafordult Lucyhoz. – Nem. Azaz igen… Úgy értem, tényleg ott voltam a limuzinjában. De nem csináltunk SEMMIT. Mármint, csak meg akarta mutatni az új demóját, amit összerakott. Azt mondta, nézzem meg… – És feltételezem – vágott közbe Lucy –, te igent mondtál. – Igen – felelte Kris. – Aztán, mikor hirtelen rájött, mit is mondott az imént, megrázta a fejét. – Mármint nem. Úgy értem… És hirtelen már Kris volt az, aki a füle hegyéig elvörösödött.

– Nem úgy értettem – tiltakozott egy kicsit túlságosan is hevesen. – Nem arról van szó! Teljesen ártatlan dolog volt! – Hátrapillantott a társaira. – Random és én csak beszélgettünk. Tényleg kedvel engem. Valószínűleg elvisz magával az MTV Video Awards díjkiosztójára… New Yorkba… De már senki nem hitt neki. Szemmel láthatóan senki, még a társai sem a Helyes Útból. Mert mindenki látta, hogyan flörtölt vele. Mármint Randommal, értitek. – Az a helyzet, Kris – jelentette ki Lucy, továbbra sem lazítva szándéka szerint szeretetteljes szorításán –, hogy alaposan meg kellene gondolnod, kit nevezel ribancnak. Mert az az igazság, hogy belőlünk sokkal több van, mint… – szúrós tekintettel végigmérte nemcsak Krist, hanem Kris egész bandáját – …mint belőletek. – D-de… – dadogta Kris –, én nem rád gondoltam, egy pillanatig sem, Luce. Én soha… úgy értem, TÉGED soha senki nem nevezne ribancnak. – Tisztázzunk valamit, Kris – mondta Lucy. – Ha ribancnak nevezed a húgomat, akkor azt is vállalnod kell, hogy engem is annak nevezel. Mert ha Sam rosszerkölcsű, Kris, akkor… én… is… az… vagyok. Erre mindenki hangosan felszisszent, mintha az egész teremnek egyszerre kellett volna hirtelen levegőt vennie. Az én szemem pedig ismét megtelt könnyel. Hihetetlen, hogy Lucy kockára tette a hírnevét miattam. MIATTAM! Ez volt a legrendesebb dolog, amit a nővérem valaha is tett értem. Ez volt a legrendesebb dolog, amit BÁRKI valaha is tett értem. Míg hirtelen valaki fel nem lökött egy széket valahol az ebédlőben. És egy zengő férfihang is meg nem szólalt: – És én is. S legnagyobb meglepetésemre hawaii inge alatt kihúzott vállal Harold Minsky lépett oda hozzánk. Lucy arca felragyogott, s kiült rá a meglepetéssel vegyes csodálat, ahogy a mellette álló fura, magas srácra nézett. – Ha ők ketten rosszerkölcsűek – mutatott kihívóan Lucyra és rám –, akkor én is az vagyok. – Ó, Harold! – sóhajtott fel Lucy olyan hangon, amilyet még sohasem hallottam tőle – de Jackkel szemben egészen biztosan nem. Harold arca olyan vörössé vált, mint a virágok az ingén. De nem hátrált meg. – Mi, erkölcstelenek, tartsunk össze! – biccentett felénk. Ebben a pillanatban Catherine váratlanul kilépett a sorból, csatlakozott Lucyhoz és Haroldhoz a hátam mögött, és olyan hangosan, amilyen hangosan csak bírt, felkiáltott: – ÉS ÉN IS! Ó, te jóságos ég! Megpróbáltam a nyakamat nyújtogatni, hogy lássam Catherine arcát, de nem igazán sikerült, mivel Lucy továbbra is szorongatott. Mi a csoda folyik itt? – Cath – suttogtam. – Te nem vagy rosszerkölcsű. Maradj ki ebből! De Catherine, olyan hangerővel, hogy az egész ebédlő teljesen biztosan meghallja, kijelentette: – Ha Sam és Lucy Madison rosszerkölcsűek, akkor én is az vagyok. Erre már beindult a zsongás. Még hogy Catherine rosszerkölcsű? A szülei még azt sem engedik neki, hogy nadrágban járjon iskolába! Kris már tudta, hogy most bajba került. Tisztán láttam a tekintetéből, ahogy idegesen járatta rajtunk és az ebédlőben álló és ülő többi emberen, akik még mindig csak bámultak, nagyjából olyan dermedten, mintha csak Simon Cowell és Paula Abdul estek volna egymásnak az orruk előtt.

– Öhm… – dadogta Kris. – Figyeljetek! Én… De a hangját elnyomta a székek lábának súrlódása a padlón, szerte az ebédlőben. Hirtelen a John Adams Gimnázium minden egyes tanulója felállt az asztalától… És kijelentette magáról, hogy rosszerkölcsű. – Akkor én is rosszerkölcsű vagyok – kiáltotta Mackenzie Craig, a Sakk-klub szemüveges elnöke… aki még életében nem randizott senkivel. – És én is rosszerkölcsű vagyok – zengte Tom Edelbaum, aki a főszerepet játszotta a színjátszó kör Jézus prédikációiról szóló Godspell előadásában. – És én vagyok a legrosszabb erkölcsű mindenki közt – jelentette ki Jeff Rothberg, Debra Mullins barátja, s a kezét ökölbe szorítva tartotta maga mellett, mintha mindenkit azonnal ki akarna ütni, aki kétségbe meri vonni feslett erkölcseit. – Mi is mind rosszerkölcsűek vagyunk – ugrott fel az Adams gimi atlétikai csapata egy emberként, hogy ezt mosolyogva bejelentse. Hamarosan mindenki, kivétel nélkül – leszámítva persze Krist és a Helyes Út többi tagját – felemelkedett az ebédlőben, és hangosan azt kiabálta: rosszerkölcsű vagyok! Csodálatos volt. Mire Jamieson igazgató megérkezett, már mindannyian azt kántáltuk: Rosszerkölcsű vagyok! Rosszerkölcsű vagyok! Rosszerkölcsű vagyok! Rosszerkölcsű vagyok! A fociedzőre volt szükség, hogy elcsendesítse a népeket. Jamieson igazgató megengedte, hogy belefújjon a sípjába, mivel az ő hangos kiabálására, hogy: Mindenki nyugodjon meg! Kérem, emberek, mindenki nyugodjon meg! senki a füle botját se mozdította. De Long edző fülsiketítő sípolása alatt senki sem tudott tovább kántálni. A kezünket a fülünkre kellett szorítanunk, olyan éktelenül hangos volt. A rosszerkölcsűek szolidaritásának egy másodperc alatt vége szakadt. – Ha szabad kérdeznem – érdeklődött Jamieson igazgató, mikor a kántálás abbamaradt – , mi a csoda folyik itt? – Ribancnak nevezte a húgomat – mutatott Lucy Krisre. – Én… én nem is! – tiltakozott Kris. Kék szeme rémülten elkerekedett. – Úgy értem, igen, de… hiszen megérdemli! Azok után, amit tegnap este művelt… – És engem is ribancnak szólít, valahányszor az útjába kerülök – szólalt meg Debra Mullins, valahonnan a terem hátsó soraiból. – Pedig én nem tettem semmit tegnap este. – Nem ütközik véletlenül a John Adams Gimnázium házirendjébe a becsmérlő megjegyzések tétele valaki szexuális beállítottságára és/vagy állítólagos cselekedeteire, Jamieson igazgató úr? – tudakolta Harold Minsky. Jamieson igazgató Krisre és kis csapatára nézett. – Igazság szerint – jelentette ki szigorúan – igen. – Dr. Jamieson – próbálkozott Kris alig hallhatóan. – Ez az egész csak egy hatalmas félreértés. Meg tudom magyarázni… – Kíváncsian várom a magyarázatot – bólintott Jamieson igazgató. – Az irodámban. Most azonnal. Kris kissé deprimáltan (felvételi előkészítős szó, azt jelenti: csüggedt, lehangolt) követte Jamieson igazgatót kifelé az ebédlőből. Észrevettem, hogy rajongóinak kis csapata mozdulatlanul állt tovább, s megpróbáltak úgy tenni, mintha nem is ismernék Krist. Ennyit Kris vezetői képességeiről, melyekről ódákat zengett a felvételi kérelmében. Miközben néztem, hogy elhagyja az ebédlőt, úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. És nem azért, mert Kris Parks olyan kegyetlen volt velem, s megpróbált az egész iskola előtt

lejáratni – mintha már százszor be nem bizonyítottam volna, hogy erre egyedül, bárki segítsége nélkül is képes vagyok. Nem. Azért éreztem úgy, hogy a sírás fojtogat, mert megértettem, milyen szerencsés is vagyok. Mármint, hogy ilyen testvérem van, mint Lucy, és olyan barátnőm, mint Catherine… a többi rengeteg emberről már nem is beszélve, akikről eddig azt sem tudtam, hogy a barátaim, mint például Harold Minsky. Ott álltam mellettük, a szemembe könnyek gyűltek, és csak annyit tudtam mondani: – Srácok… Srácok ez annyira… kedves volt tőletek. Mármint, hogy azt mondtátok, akkor ti is erkölcstelenek vagytok… csakis miattam. – Eh – simogatta meg Catherine a karomat. – Én bárhol, bármikor szívesen nevezem magam rosszerkölcsűnek miattad, Sam. Ezt te is jól tudod. Lucy és Harold a létező legkisebb figyelemre sem méltatták szívből jövő köszönetnyilvánításomat. Lucy ehelyett megragadta Harold karját, és ezt rebegte: – Köszönöm, hogy rosszerkölcsűnek nevezted magad miattam, Harold. Harold most még sokkal vörösebbé vált, mint a virágok az ingén, úgy válaszolt: – Hát, tudod, nem állhattam csak úgy ott, tétlenül, mikor előttem épp társadalmi igazságtalanságot követnek el. Nem is tudtam, hogy te… ilyen rebellis (felvételi-előkészítős szó, azt jelenti: társadalmi vagy politikai rendszer ellen, esetleg a fennálló kormány ellen lázadó) is tudsz lenni. Valahogy mindig is azt hittem, hogy te olyan… szóval, olyan trendkövető fajta vagy. Azt hiszem, nagyon alábecsültelek. – Hát… én aztán ABSZOLÚT rebellis vagyok – jelentette ki Lucy, és megszorította Harold karját. – Ki merné azt mondani, hogy a véleményem nem számít? Hát, igen. Majdnem eltalálta. – Figyelj, Harold! – folytatta Lucy. – Tudom, hogy nem értél rá a múlt héten, de nem lenne esetleg kedved eljönni velem moziba most hévégén? – Lucy – szólalt meg Harold. A hangja valahogy vékonyabbnak tűnt, mint máskor, vagy azért, mert bosszús volt, vagy azért, mert Lucy a karjához dörgölte a mellét… bár nem vagyok benne biztos, hogy ezt direkt csinálta. – Én tényleg nem hiszem, hogy… úgy értem, szerintem meg kellene tartani a kapcsolatunkat, öhm, hogy is mondjam, szakmai szinten. Lucy úgy engedte el a karját, mintha az hirtelen lángra kapott volna. – Ó! – sóhajtott, s hirtelen úgy nézett ki, mintha őt kerülgetné a sírás. – Értem. Rendben. – Csak – magyarázta Harold kissé feszengve –, tudod… A szüleid. Azért fogadtak melléd, hogy korrepetáljalak. Nem hiszem, hogy helyes lenne, ha, érted… egyéb célból is találkoznánk. Lucyt szemmel láthatólag teljesen lesújtotta a dolog. Míg Harold hozzá nem tette: – Legalábbis addig, amíg meg nem írtad újra a tesztet. Lucy felnézett a fiúra, s úgy tűnt, nem igazán hisz a fülének. – Úgy érted… azt akarod mondani, hogy miután újból megírtam a felvételit, találkozol velem? – Ha te is akarod – felelte Harold olyan hangsúllyal, mint aki el nem tudja képzelni, hogy a leghalványabb esélye is legyen arra, hogy Lucy még akarni fogja. Mármint hogy elmenjen vele. Nyilvánvaló, hogy Harold egyáltalán nem ismerte a nővéremet. De az volt az érzésem, abból ítélve, ahogyan Lucy szeme csillogott, miközben ismét megragadta Harold karját, hogy hamarosan lehetősége lesz alaposan megismerni. – Harold – jelentette ki Lucy a fiú karját szorongatva –, két dolgot biztosan megígérhetek.

Harold úgy nézett rá, mintha álmodna. Aztán olyan fényes mosoly öntötte el az arcát, mint a napfelkelte a Potomac-folyó fölött (nem mintha láttam volna már ilyet, ki kel fel olyan korán hajnalban?), és Lucy helyett kijelentette: – Egy: mindig ilyen jól fogok kinézni. Lucy visszamosolygott a fiúra. – Kettő: soha nem adom fel a reményt benned. Soha, de soha. Várjunk csak egy percet! Ez olyan ismerősnek tűnt nekem… A Hellboy! A Hellboyból idéztek! Ez jól láthatóan olyan kapcsolat lesz, amely nagyon, de nagyon sokáig fog tartani. – Hát – szólalt meg Debra –, ez klassz volt. Viszlát, srácok! Ezzel odasétált Jeff Rothberghez, az ölébe ült, és szenvedélyesen megcsókolta. És ekkor tudtam, hogy az Adams gimi visszatért a normál kerékvágásba. Csak ez alkalommal jó értelemben. – Tényleg láttad Kris Parksot Random Alvarez limuzinjában? – kérdeztem Lucytól, miután becsengettek, és az osztályterem felé igyekeztünk. – Vagy csak blöfföltél? Lucy még mindig kissé szédült volt a boldogságtól Harold miatt, így elég nehezen sikerült felhívnom magamra a figyelmét. De miután néhányszor belebokszoltam a karjába, csak felocsúdott. – Jaj, már! Nem kellene ütögetned! Persze hogy láttam őket a limuzinban. Gondolod, hogy képes lennék hazudni ilyesmiben? – Tulajdonképpen… – válaszoltam –, énértem? Igen. Azt hiszem, képes lennél. Mert Random limuzinján sötétített ablakok vannak. Így nem nagyon láthattál senkit odabent. – Tudod mit, Sam – felelte Lucy, s a szája sarkában apró mosoly bujkált. – Jobban tennéd, ha most eltűnnél a női mosdóban, és csinálnál valamit a hajaddal. Hátul már teljesen szétáll, és totál idétlenül néz ki. Suli után találkozunk! Ezzel továbbsétált a folyosón, rakott miniszoknyája csak úgy ringatózott, ahogyan lépkedett. Én pedig rájöttem, hogy valószínűleg soha, de soha nem fogom megtudni az igazat arról, mi történt abban a limuzinban. És arra is rájöttem, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem is számít.

A tíz legfőbb dolog, amit valószínűleg nem tudsz Camp Davidről: 10. Camp David a Fehér Háztól körülbelül 112 kilométerre található a marylandi Catoctin-hegységben. 1942-ben hozták létre abból a célból, hogy nyáron az elnök oda járhasson pihenni és szórakozni, távol a tikkasztó washingtoni hőségtől és a fullasztóan párás levegőtől. 9. Franklin Delano Roosevelt Shangri-Lanak nevezte el a helyet James Hilton romantikus regényében, az Eltűnt horizontban szereplő misztikus hegyi királyság után. 8. 1953-ban Eisenhower elnök adta neki a Camp David nevet, az unokája, David tiszteletére. 7. Az üdülőhelyet a haditengerészet üzemelteti, és a biztonságát a Washingtoni Haditengerészeti Laktanyából kiküldött egységek garantálják. 6. Camp David vendégeit uszoda, gyakorló és versenygolf-pálya, teniszezési és lovaglási lehetőség, valamint tornaterem várja. 5. Camp David egy főépület körül elhelyezkedő sok kis házikóból áll. amelyeket el is neveztek: Som, Juhar, Magyal, Nyír. Rózsabimbó. Az elnöki épület neve Nyárfakunyhó. 4. Camp David számos történelmi jelentőségű nemzetközi találkozónak volt a színtere. A második világháború alatt Franklin Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke és a brit miniszterelnök, Winston Churchill itt szervezték meg a szövetséges hatalmak európai invázióját. 3. Számos történelmi esemény zajlott az elnöki épületben, a normandiai partraszállás megtervezésétől kezdve az Eisenhower-Hruscsov találkozókig, a kubai rakétaválság idején a Disznó-öböl akcióval kapcsolatos megbeszélések, stratégiai ülések a vietnami háború alatt, és még sok más olyan esemény, amelyen külföldi méltóságok és vendégek is részt vettek. 2. Jimmy Carter elnök ezt a helyet választotta a közel-keleti vezetőkkel folytatott megbeszélések helyszínéül, amely tárgyalások eredményeképpen megszületett a Camp David-i Békeegyezmény Izrael és Egyiptom között.

És a legeslegfőbb dolog, amit valószínűleg nem tudsz Camp Davidról: 1. Úgy tűnik, ez lesz az a hely, ahol én, Samantha Madison, életemben először ágyba bújok a barátommal. Valószínűleg.

13 – Kérsz még egy kis krumplit, Sam? – kérdezte az elnök felesége. – Öhm, köszönöm, nem – feleltem. Látjátok, ez a legnagyobb baj azzal, ha válogatós vagy, és valaki máshoz mész ebédre. Az a helyzet, hogy igen kevés olyan étel van, amit szeretek. És ilyen szempontból a hálaadás a legrosszabb esemény. Úgy értem, gyakorlatilag minden ételt utálok, amit a bevándorlók ettek. Ki nem állhatom a különböző sült húsokba és édességekbe való töltelékeket. A feléről azt sem tudod, hogy tulajdonképpen mit is tartalmaz, és amit véletlenül megismersz, mint például a mazsolát, azt kellett volna a legkevésbé. Semmi pirosat nem eszem meg, leszámítva a ketchupöt és a pizzaszószt, így automatikusan kiesik minden, amiben paradicsom van. Vagy áfonya. Vagy – uh – sárgarépa. Alapvetően minden zöldségtől kiráz a hideg. Ez azt jelenti, hogy semmi borsó, grillezett répa, zöldbab vagy – blöeh – kelbimbó. És még a pulykáért sem rajongok túlságosan. Úgy értem, csak a vörös húsokat szeretem. De mindenki ezt tartja a legrosszabbnak, így mindig csak a melléből kapok, amely ugyanolyan fehér hús, amit ki nem állhatok, mert még ha olyan mesterszakács készíti is el, mint a Fehér Ház séfje, akkor is olyan… A családom megérti, hogy amikor a hálaadási vacsorára kerül a sor, én teljesen jól elvagyok a mogyoróvajas szendvicsemmel, amit a nagymamám mindig örömmel készít el nekem. Még a héját is levágja a kenyérnek. Jó, persze régebben anya és apa is panaszkodtak, hogy még csak meg sem kóstolom, amit ők olyan nagy gonddal készítettek. De az évek során hozzászoktattam őket ahhoz, hogy ne piszkáljanak ezért. Hiszen ennek ellenére vajmi kevés az esély arra, hogy éhen haljak. De Daviddel és a családjával ez volt az első hálaadásom. Még nem igazán volt alkalmam bármihez is hozzászoktatni őket. Így aztán ott kellett ülnöm szépen, és úgy tennem, mint aki mindent megeszik, amit a tányérjára tettek, miközben tulajdonképpen csak művészi kompozíciókba rendezgettem a dolgokat (tanultam a legutóbbi esetből, és már nem próbáltam a szalvétámba rejteni az ételt), s közben csak arra vártam, mikor jutok végre vissza a szobámba, ahol magamba tömhetem a fóliába csomagolt mogyoróvajas szendvicsemet, amely ott várt rám az otthonról hozott csomagomban. Közvetlenül a fogamzásgátló hab és az óvszerek mellett, amelyeket Lucy szerzett nekem. És amelyekre minden erőmmel megpróbáltam nem gondolni. És David is szemmel láthatólag ezt tette (mármint igyekezett nem gondolni a szexre), mivel közvetlenül Camp Davidbe érkezésünk után – miután kiszálltunk az elnöki helikopterből, a Marine 1-ből – a rossz időre való tekintettel (esett az eső) elővettük a társasjátékokat.

Sőt, nem is csak esett, egyenesen zuhogott, de olyan erősen, hogy mielőtt még David megjelent volna, hogy felvegyen, azon aggódtam, hogy a Marine 1 egyáltalán fel tud-e majd szállni. És nem ez volt az egyetlen előjele annak, hogy a hálaadás Camp Davidben nem lesz éppen felhőtlen piknik. Dehogy. Aznap reggel úgy ébredtem, hogy egy hatalmas pattanás nőtt az államon. A stressztől. Nem igazán láttam, inkább csak éreztem. És fájt. És egyik jelet sem, sem az esőt, sem pedig a pattanást, nem vettem épp Fortuna áldásának (felvételi-előkészítős kifejezés, azt jelenti: szerencsés esemény). És kiderült, hogy igazam is volt. Legalábbis abból ítélve, ahogy eddig a napom telt. Eddig mindig azt hittem, amíg aztán ki nem derült az igazság, hogy országunk vezető embere luxuskörülmények közt él. Hogy, mondjuk, a Fehér Ház egy hatalmas kúria, ahol mindenütt kikészített állatbőrök lógnak a falon. De míg a Fehér Ház tényleg elég szép hely, egyáltalán nem hatalmas, és annyira azért nem néz ki jól, mint, teszem azt, Jack Slater háza Chevy Chase-ben. Mondhatjuk, hogy azért szebb, mint egy átlag amerikai polgár lakása – tudjátok, van benne medence, bowlingpálya, meg minden. De a legjobb dolgok a házban igen régiek már, és nem is szabad használni őket. Az öszszes többi pedig olyan, amit a legtöbb háztartásban megtalálsz, nálunk is otthon, vagy Catherine-éknél. Amolyan mindennapi felszerelések. És Camp David még ennél is egyszerűbb. Úgy értem, persze, hatalmas egy normál otthonhoz képest, nehogy félreértsétek, pláne ezekkel a mindenfelé szétszórt házikókkal. És van uszoda is, meg tornaterem. De egyáltalán nem fényűzőnek kinéző hely. Mármint nem úgy, ahogyan a világ egyik legnagyobb vezetőjének a vidéki házát elképzelnéd. Ez, gondolom, azért lehet, mert az alapító atyák igyekeztek minél kevésbé azt a látszatot kelteni, hogy ők lennének az uralkodó osztály. És az elnökök tulajdonképpen nem is keresnek olyan sok pénzt. Legalábbis anya és apa fizetésével összehasonlítva. Persze David családjának azokból a cégekből is van jövedelme, amelyeket az apja vezetett, mielőtt kormányzó lett, majd később elnök. De akkor is. Szóval, csak azt mondom, Camp David nem egy palota. Sokkal inkább olyan, mint egy… tábor. Így kicsit furcsa helynek találtam arra a célra, hogy valaki itt veszítse el a szüzességét. Vagy ne veszítse el, ahogy a helyzet most áll. Mert hát az elmúlt huszonnégy órában elég sokat gondolkodtam a dolgon, és az az igazság, hogy nem vagyok. Mármint kész erre. Igen, persze, már gyakoroltam. Sokat. Nagyon sokat. És igen, tudom, hogy azt mondtam egy országos műsorban (na jó, kábeltévés csatornán). Tudom, hogy az országban mindenki – beleértve a saját nagymamámat is – kétségkívül azt gondolja, aktív szexuális életet élek. És tudom, hogy a legrosszabb már megtörtént – Kris Parks nagy nyilvánosság előtt ribancnak nevezett –, és elég szépen átvészeltem. De pusztán, hogy mindenki azt hiszi, már megtettem, még nem elegendő indok arra, hogy valóban meg is tegyem. Úgy értem, ez továbbra is hihetetlenül nagy lépés a számomra. A szexuális élet hatalmas felelősséggel jár. Az ártatlanságnak egy csapásra vége. Nem is beszélve az esetleges nem kívánt terhességről és a nemi úton terjedő betegségekről. Kinek van szüksége mindezekre a lehangoló dolgokra? Különösen akkor, ha számításba vesszük, hogy a középiskola már önmagában is elég elkeserítő. Szóval, döntésre jutottam.

Most már csak Daviddel kellene megosztanom a hírt. S ez szintén közrejátszhatott abban, hogy olyan nehezen ment le egyetlen falat is a torkomon vacsoránál. Úgy értem, David joggal gondolhatta, hogy ma este vár rá valami. És biztosan ezt is gondolta. Láttam a csillogást a szemében, mikor kiterítette a pacsézitáblát (igen, egy valódi pacsézitáblát!) délután. Még kacsintott is rám a kockadobó pohár fölött. Én pedig össze fogom törni az összes ifjúi álmát. És ezért utálni fog. Nem csoda, ha nem tudtam jóízűen enni. Nagyon megkönnyebbültem, mikor az elnök felesége intésére felkelhettünk az asztaltól, és bemehettünk a nappaliba megnézni az új Adam Sandler-filmet (igen, az elnök már azelőtt megkapja a bemutatóra váró filmeket, mielőtt még bárki más hozzájuk juthatna), ami sikeresen elterelte a gondolataimat arról, ami az után kellett következzen, miután mindenki más már lefeküdt. Legalábbis hellyel-közzel. Egészen addig, míg a film véget nem ért, s a következő percben azon nem kaptam magam, hogy David már a hálószobám ajtajához kísért – a főépületben, nem az egyik kis házban –, és a szokásos kedves hangján csak annyit mondott: – Jó éjt, Sam! – Amolyan „ezt a szülők kedvéért” hangon. Mert tudta, hogy igazából egyikünk sem szándékozik aludni. Illetve nem mostanában. Legalábbis ő így gondolta. Mikor becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, teljesen úrrá lett rajtam a pánik. A hálóm tökéletes példája volt annak, mennyire nem luxus hely az elnöki nyaraló. Egy teljesen hétköznapi kis helyiség volt, faburkolattal és a nagyméretű ágyon tengerészkék ágytakaróval. A falak mentén könyvespolcok álltak, tele – nem viccelek – madarakról és madárfigyelésről szóló könyvekkel. Volt egy saját fürdőszobája, a kilátás pedig a tóra nyílt. De ez minden, ami pozitívat el lehet róla mondani, komolyan. Ám ez volt az a szoba, amelyről David nyilvánvalóan azt gondolta, hogy itt fog megtörténni. Miután mindenki nyugovóra tért, ő pedig visszajön. Ez talán megmagyarázza, miért jött rám hirtelen a… Rosszullét. És ez tényleg nem a mályvacukornak volt köszönhető a batáta tetejéről. A mogyoróvajas szendvics egy kicsit segített. De miután megettem, fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Úgy értem, nem kezdhettem el lefekvéshez készülődni, vagy ilyesmi, mert hát ki tudja, milyen hatással lenne Davidre, ha meglátna engem pizsamában feszíteni. Lehet, hogy csak jobban feltüzelné, és ez csak megnehezítené a dolgomat, hogy nemet mondjak neki. Nem mintha a pizsamám túlságosan szexi lenne, vagy ilyesmi, tekintve, hogy flanelből készült, és bőröndöket ábrázoló képek vannak rajta, alattuk pedig a hatalmas felirat: Bon Voyage (a nagymamám vette nekem még tavaly, mikor az ENSZ gyermeknagyköveteként utazgattam). Nem, úgy döntöttem, sokkal jobb lesz, ha teljesen felöltözve maradok. És így is tettem. Leültem az ágyam szélére, és vártam. Úgy gondoltam, már nem tarthat soká. David bármelyik pillanatban felbukkanhat. Amint megbizonyosodik róla, hogy a szülei mélyen alszanak. Már elmúlt éjfél, úgyhogy hamarosan meg kellett jelennie. Az elnökök nagyon korán kelnek, így David apja és anyja is már egészen bizonyosan rég bevágták a szundit. Bármelyik pillanatban kopoghat. Most már tényleg minden percben. És én felkészülten vártam. Már jó előre szépen megterveztem, mit fogok mondani. „David!” – nézek majd gyöngéden a szemébe. – „Tudod, hogy szeretlek. És tudom, hogy azt mondtam egy országos (kábeltévés) műsorban egyik este, hogy készen állok arra, hogy igent mondjak a szexre. De az a helyzet, hogy mégsem. Tudom, hogy szeretsz annyira, hogy megértsd, és várni fogsz rám. Mert az igaz szerelem azt jelenti… hogy képes vagy várni.”

Igazából ezt az utolsó mondatot az egyik kitűzőről vettem, amelyet a Helyes Út tagjai osztogattak az ebédlőben néhány héttel azelőtt. Egy szív alakú jelvény volt, amelyen szó szerint ez állt: A szerelem azt jelenti… hogy képes vagy várni. Akkor, mikor elolvastam, mélységes undoromat fejeztem ki Catherine-nek. De mostanra valahogy kezdett értelmet nyerni a dolog. Bárcsak ne vittem volna be a munkahelyemre, és ne tűztem volna a Karácsonyi lidércnyomás Sally figurájának mellkasára. Most jó hasznát venném. Odaadhatnám Davidnek, mint az ígéretem szimbólumát, hogy egy nap majd hajlandó leszek ágyba bújni vele. Egy nap… de az a nap nem a mai. Teljesen el tudtam képzelni magam, amint átnyújtom neki a kitűzőt, és talán mondok is valami meghatót és emlékezeteset. Mondjuk, valami olyasmit, hogy: „Hé, te ott, a másik oldalon! Azonnal engedd el azt a lányt! Mert mindjárt átmegyek érte, és ha így lesz, azt nagyon megbánod!” Mert ez abszolút olyan helyzetnek tűnt számomra, amely szinte kiabál egy idézetért a Hellboyból. Akárhogy is, felkészülten vártam. Fogat is mostam – csak hogy a leheletem ne legyen taszító, miközben finoman visszautasítom – és megvizsgáltam a pattanásomat is: semmi változás. Bár a jó hír az volt, hogy továbbra sem látszott, még smink nélkül sem. Egyszerűen csak éreztem, hogy dühösen lüktet az államon. Nem használok túl sok sminket, csak némi szempillaspirált, korrektort és egy kis szájfényt. De azt gondoltam, ezeket magamon kellene hagynom a Kedves Visszautasításhoz, hogy legalább a szempillám ugyanolyan színű legyen, mint a hajam. Úgy éreztem, tudjátok, hogy a lehető legjobban kell kinéznem a Nagy Beszélgetéshez, még akkor is, ha David már százezerszer látott úgy, hogy igencsak messze álltam a legjobb formámtól. Ühm, igen. Felkészültem. És felkészülten vártam. Már csak egy dolog hiányzott. David. Ha már itt tartunk… hol van David? Már majdnem egy óra telt el azóta, hogy mindanynyian nyugovóra tértünk. Már majdnem fél egyre járt az idő. Hirtelen másfajta görcs állt a gyomromba. David esetleg meggondolta magát? Valamit csináltam, amitől elment a kedve attól, hogy lefeküdjön velem? Lehet, hogy a pattanásom az oka? Észrevette volna? De erősen valószínűtlennek tűnt a gondolat, hogy egy srác azért gondolja meg magát a szexszel kapcsolatban, mert a barátnőjének pattanás nőtt az állán. De várjunk csak egy percet! Hisz én tulajdonképpen nem is akarok lefeküdni vele! Akkor meg mit érdekel? Talán valami más oka lehet? Lehet, hogy az, ami az MTV felvételén történt? Te jóságos ég! Lehet, hogy az, hogy egy országos (kábeltévés) műsorban bejelentettem, hogy igent mondtam a szexre, tönkretette az egész dolog spontán jellegét, vagy ilyesmi? A Cosmóban mindig arról papolnak, hogy milyen fontos a szerelemben a spontaneitás. Talán ezt romboltam le valahogy? Na és akkor mi van, ha ez történt? Semmi. Hiszen amúgy sem akartam megtenni. De igazából ez sem tűnt túlságosan valószínűnek. A szex a srácok számára nem akkora durranás, mint a lányoknak. Legalábbis erről az oldalról teljesen úgy látszik. Jó, persze minden fiú akarja. De távolról sem problémáznak úgy miatta, mint mi. Egyszerűen csak megteszik, és kész. Legalábbis ez derül ki a filmekből. Az Amerikai pitéből, példának okáért. De hát akkor hol van már? Ez a várakozás megőrjített. Már nagyon szerettem volna megmondani neki, hogy egyelőre nem akarom megtenni, és végre túllenni ezen az egészen. Vártam még öt percet. David még mindig sehol.

Mi van, ha történt vele valami? Ha megcsúszott a zuhanyzóban, beverte a fejét, és most ott fekszik eszméletlenül, nyitott szájjal, és a tüdeje lassan megtelik vízzel, miközben én itt ücsörgök? Vagy ami még rosszabb, mi van, ha David egyszerűen csak meggondolta magát? DE HÁT HOGY GONDOLHATTA MEG MAGÁT AZOK UTÁN, HOGY ANNYIT GYAKOROLTAM? Még mielőtt felfogtam volna, mit is csinálok, felpattantam és az ajtóhoz rohantam. Hogy képzeli ezt? Hogy MERÉSZELI meggondolni magát, miután mindezeken keresztülmentem miatta a héten? Nem Ő lesz az, aki eldönti, hogy ezek után mégsem bújunk ágyba. Ezt én fogom eldönteni! Mint ahogy már jóval őelőtte el is döntöttem. Határozott léptekkel igyekeztem előre a sötét és üres folyosón, s közben azon járt az eszem, mit fogok neki mondani – vagy nem mondani. Hát, most semmi Hellboy-idézetet nem fog belőlem előcsalni, az egyszer biztos. Kizárt dolog. Semmi A szerelem azt jelenti… hogy képes vagy várni. Nem jár neki több, csak egy Bon Voyage. És ennyit is fog kapni, semmi többet. Mikor odaértem David szobájához, láttam, hogy fény szűrődik ki a résen az ajtaja alatt. Tehát még fent van. Még nem alszik! Csak nem vette a fáradságot, hogy felemelje azt a lusta fenekét, végigcaplasson a folyosón, és közölje velem, hogy mégsem lesz szex ma este. Hát, köszönöm szépen! Köszönöm, hogy szóltál! Ki tudja, meddig maradhattam volna még fent arra várva, hogy nemet mondhassak, míg rájövök, hogy nem is jön? Ezért történt, hogy kopogás nélkül felrántottam az ajtót, és levegő után kapkodva bámultam rá befelé. De távolról sem valamiféle romantikus regényekben szokásos módon. Hanem amolyan „kitekerem a nyakadat” arckifejezéssel. David felnézett a könyvéből, amelyet az ágyban olvasott. Egy építészeti könyv volt. Míg én, a barátnője (legalábbis úgy éreztem) órák hosszat vártam rá, hogy jöjjön és megfosszon a virágomtól. David, úgy tűnt, rettentően meglepődött, hogy ott lát. – Sam! – csukta be a könyvét. De önkéntelenül is észrevettem, hogy az ujját benne hagyta, hogy megjelölje, hol tart. – Minden rendben? Nem vagy rosszul, vagy ilyesmi, ugye? Komolyan mondom, majdnem felrobbantam, ott és akkor nyomban. – Hogy nem vagyok-e rosszul? – visszhangoztam. – Nem vagyok-e ROSSZUL? De, rosszul vagyok! Rosszul vagyok attól, hogy ott VÁROK RÁD! Erre kivette az ujját az oldalak közül, és letette a könyvet. Aggodalmasan nézett rám. És minden szándékom ellenére meg kellett állapítsam, hogy rettentően vonzó volt. Leginkább annak köszönhetően, hogy nem volt rajta ing. De tulajdonképpen azért is, mert, ismerjük el, David mindig borzasztóan vonzó. – Vársz rám? – kérdezte David szemmel láthatólag teljesen elképedten. – Mi a csodáért vársz rám? Hát, ez hihetetlen! NEM HISZEM EL, HOGY KÉPES VOLT ILYET KÉRDEZNI TŐLEM. Akár vonzó, akár nem, miféle kérdés már ez? HOGY LEFEKÜDJÜNK EGYMÁSSAL! – kívánkozott ki belőlem a kiáltás. Csak nem akartam felébreszteni a szüleit. És a testőreit még kevésbé. Így hát csak suttogtam. Egy kicsit hangosan. De annak ellenére, hogy csak suttogtam, és nem üvöltöttem, David továbbra is döbbenten bámult rám. Az arca az ágya mellett álló olvasólámpa meleg fényében lassan olyan vörössé vált, mint a hajam színe régen. – Hogy micsoda? – kérdezte rekedten.

– Nagyon jól tudod, miről beszélek – jelentettem ki. – Ez hihetetlen. Mi történt Daviddel? – Hisz te vetetted fel az egészet. – Én? – A hangja mintha elcsuklott volna. – Mikor? – Odakint a házunk előtt – válaszoltam türelmetlenül. Mi a csoda van vele? Lehet, hogy tényleg megcsúszott a zuhanyzóban, és beütötte a fejét. – Emlékszel? Meghívtál Camp Davidbe, hogy játsszunk egy kis pacsézit. – Aha – bólintott David, továbbra is értetlenül. És még mindig iszonyú vonzón. – Ami meg is történt. Ami meg is történt. Istenem! Nem hiszem el, hogy ezt mondta! És azt sem, hogy bár ezt mondta, még mindig szörnyen vonzónak láttam. – De hát én nem gondoltam, hogy… – dadogta David –, mármint, amikor azt mondtam, pacsézizzünk, úgy értettem… Valami jeges érzés markolt a szívembe. Esküszöm. Olyan volt, mintha valaki egy pohár jeges vizet öntött volna a fejemre, és a jégkockák végigbucskáztak volna rajtam, s becsúsztak volna a pólóm alá. Mert David arckifejezéséből – nem is beszélve arról, amit mondott – egyértelmű volt, hogy amikor a pacsézit emlegette, akkor valójában… a pacsézire is gondolt. – De… – suttogtam – hiszen azt mondtad, már készen állunk. – Készen állunk arra, hogy eltöltsünk egy hétvégét a szüleimmel – felelte David szokatlanul vékony hangon. –Csak ennyit értettem az alatt, hogy készen állunk. – Aztán elkerekedett szemmel folytatta. – Hát ERRŐL beszéltél a múltkor? Amikor kijelentetted, hogy igent mondtál a szexre? – Hát… igen – feleltem. – Miért, mit gondoltál, miről beszélek? David megvonta a vállát. – Azt hittem, csak érvelni akarsz az apámnak. Semmi több. Fogalmam sem volt, hogy te tényleg… igent mondasz. Különösen azért, mert még nem is kérte… – Ó – sóhajtottam. És szerettem volna meghalni. Mert ez az egész mind a semmiért volt. Az aggódás, a hosszú beszélgetések Lucyval, a Csak mondj igent a szexre-dolog, a rosszerkölcsűek szolidaritása – mindez a semmiért. Mert Davidnek eszébe sem jutott, hogy mi ketten ágyba bújjunk ezen a hétvégén. Csak én voltam az, aki arra a következtetésre jutott, hogy a pacsézi ezt jelenti. Én voltam az, aki azt gondolta, hogy amikor David azt mondta, készen állunk, arra gondolt, hogy készen állunk erre. Én voltam az, aki igent mondott a szexre, mikor közben kiderült, hogy tulajdonképpen senki sem kérdezte. Ez mind-mind én voltam. Én okoztam az összes problémát és szorongást saját magamnak. A semmiért. Istenem! Ez egyszerűen irtó ciki. – Ehm – szólaltam meg. Most rajtam volt a sor, hogy elvörösödjek. Hisz mit gondolhat most rólam? Berontok ide, kopogás nélkül, és számon kérem, hogy miért nem feküdtünk még le egymással. Bizonyára azt gondolja, hogy teljesen megkattantam. – Szóval… Figyelj… Öhm… Én most akkor… megyek. Csakhogy, miközben az ajtó felé hátráltam, nem tudtam nem észrevenni dolgokat. Például, hogy milyen jól néz ki David a lámpa halvány fényében. És hogy milyen zöld a szeme, épp olyan, mint a Kentucky Derby friss pázsitja. És hogy még mindig milyen zavartan néz, amolyan imádnivaló szerencsétlen flótás módon, s a haja kissé feláll hátul, ahol az ágytámlának préselődött olvasás közben. És hogy milyen széles és biztonságot nyújtó a mellkasa, s hogy mennyire jó érzés lenne, ha rajta pihentethetném a fejemet, és hallgathatnám a szíve dobbanását…

És egyszer csak meghallottam a saját hangom: – Ööö… tudnál várni egy percet? Mintha készült volna valahová… Azzal megfordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam, visszarohantam a szobámba. És amikor visszatértem, még inkább levegő után kapkodtam. És a kezemben egy papírzacskót tartottam. David a zacskóra nézett, aztán rám. – Sam! – szólalt meg gyanakvón, ám nem feltétlenül bosszúsan. – Mi van ebben? És én megmutattam.

14 Mikor másnap beléptem a házunkba, meglepetten vettem észre, hogy apa a nappaliban ül és Rebeccát hallgatja, aki a New York, New York-ot játssza a klarinétján. – Hát te mit csinálsz itt? – tört ki belőlem, miközben Manet, aki meghallván a kulcsom csörgését a zárban, keresztülcsörtetett a szobán, és örömében rám vetette magát. Rebecca leengedte a hangszert a kezében, és szemrehányóan figyelmeztetett: – Bocsáss meg, de játszom! – Ó – feleltem meghökkentem – Elnézést. Apa, aki sem újságot nem olvasott, se nem telefonált, vagy hasonlóval foglalatoskodott, csak és kizárólag a húgom előadását figyelte, kissé fájdalmasan mosolygott rám, míg ott álltam és vártam, hogy vége legyen a dalnak. Mikor Rebecca befejezte, tapsolni kezdett, mintha tényleg élvezte volna a műsort. – Nagyszerű volt! – dicsérte a húgomat lelkesen. –Köszönöm – Rebecca pedánsan lapozott egyet a könyvben a kottatartóján. – És most, hogy lerójam további tiszteletemet népünk nagy városai iránt, eljátszom a Gary, Indianát A szótlan zenészből. – Öhm, tudnál várni egy percet, míg töltök még egy kicsit magamnak? – kérdezte apa, és a magasba emelte a kávéscsészéjét. Majd sietve távozott a konyha felé. Rebeccára néztem. – Mi folyik itt? – tudakoltam. – Azok a hatalmas változások, amelyekről apa beszélt aznap este, amikor bejelentetted a tévében, hogy igent mondtál a szexre – vont vállat a húgom. – Elhatározták, hogy több időt töltenek velünk. Ezért eljátszom neki minden egyes darabot a repertoáromból, kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt omlik össze. Eddig egészen jól tartja magát. Még két nótányi esélyt adok neki. Elképedve cipeltem be a pakkomat a konyhába. Valami sült a sütőben, odacsábított az illata. Megdöbbentem, hogy nem Theresát találtam ott, hanem anyát, aki kinyitotta a sütő ajtaját, lehajolt, és apához fordult, aki épp kávét töltött a csészéjébe. – Szerinted ez már megsült, szívem? Csokis kekszet csinált. Az én anyám, a legkeményebb környezetvédelmi ügyvéd a városban, csokis sütit sütött. És sehol sem láttam a kéziszámítógépét. A pakkom kiesett a kezemből, és nagy puffanással landolt a padlón. Anya a válla fölött hátrapillantott, és elmosolyodott. – Ó, Sam! – köszöntött. – Mit keresel már itthon? Azt hittem, egész hétvégére elutaztál. – Korábban kellett hazajönnünk – válaszoltam. – David apja össze akart ülni a tanácsadóival, hogy néhány dolgot felülvizsgáljanak az Arccal a család felé programban, mielőtt hétfőn a kongresszus elé terjesztik. És te mit csinálsz? – Sütit, drágám – felelte anya, majd kihúzta a tepsit a sütőből, és becsukta az ajtaját. – Vigyázz, még forró! – Ezt már apának mondta, aki megpróbált egyet elvenni.

– És miért nem vagytok még a nagyinál? – tudakoltam. – Az a nő számomra halott – jelentette ki apa, miközben felkapott egy sütit és megégette a kezét. – Richard! – figyelmeztette anya összeszűkült tekintettel. Aztán felém fordulva hozzátette: – Apád és az édesanyja közt támadt egy kis nézeteltérés, így kicsit korábban hazajöttünk. – Egy kicsi? – horkant fel apa, miután kortyolt egyet a kávéból, hogy leöblítse a forró süteményt, amelyet az imént a szájába tömött, hogy ne égesse a kezét, így aztán a nyelvét is megégette. – Semmi kicsiről nem volt szó. – Richard – korholta anya. – Richard, én szóltam, hogy az a süti még forró! De apa csak elvett még kettőt egy papírtörlővel. – Na sziasztok – vetette oda, és elindult vissza a nappaliba, az ugrándozó Manet-val a nyomában, aki néhány esetlegesen lehulló süteménymorzsa reményében lelkesen követte. – Engem vár Gary, Indiana. – Na jó, most komolyan – néztem meredten anyára. – Mi folyik itt? Egyetlen éjszakára megyek el, és máris nekiálltok a Családi kötelékeket utánozni? Hol van Theresa? – Kimenőt adtam neki a hétvégére – felelte anya, miközben megpróbálta levakarni a frissen sült süteményeket a fémtálcáról, amelyen sorakoztak. Sajnos azonban ez nem ment olyan egyszerűen. – Számára is fontos, hogy tölthessen egy kis időt a családjával, tudod. Mint ahogy nekünk is fontos, hogy együtt lehessünk egy kicsit. Apád és én megvitattuk ezt a kérdést, és egyetértünk az elnökkel. Bár azért nem minden egyes szóval, amit mondott, természetesen. –Sikeresen megszabadított a tepsitől egy különösen rezisztens (felvételielőkészítős szó, azt jelenti: ellenálló) darabot. – Itt az ideje, hogy több időt töltsünk veletek, lányok – folytatta anya. – Apátok úgy gondolja, talán Lucy is többet tanulna, ha jobban rajta tartanánk a szemünket. És tudod, mit mondanak Rebecca tanárai arról, hogy kicsit több társasági életet kellene élnie. Ezért apáddal együtt elhatároztuk, hogy mindketten kevesebb időt fogunk tölteni a hivatalban. Igaz, ez azt is jelenti, hogy kevesebb pénzből kell majd gazdálkodnunk. Ezen vitatkozott össze apád az anyjával – húzta el a száját anya. – Bár, igazság szerint, én sohasem voltam túlságosan feldobva az ötlettől, hogy együtt karácsonyozzunk vele Arubában. Csak némán bámultam rá, képtelen voltam felfogni, amit hallottam. Anya és apa eztán több időt töltenek majd velünk? És ez vajon jó lesz nekünk? Vagy nem annyira? Vagy nagyon nem? – És mi lesz velem? – tudakoltam zavartan. – Mi lenne veled? – kérdezett vissza anya. – Hát… úgy értem… ez nem amiatt van, hogy a múlt héten büntetésből bent kellett maradnom az iskolában? Vagy amiatt, amit a tévében mondtam? – Jaj, drágám! – sóhajtott fel anya. – Tudod, miattad igazából nem aggódunk annyira. Neked mindig is megvolt a magadhoz való eszed. – Aztán gyorsan hozzátette: – De azt hiszem, ha többet leszek itthon, legalább azt meg tudom majd akadályozni, hogy legközelebb ilyen szörnyűséget tegyél szegény hajaddal. Elmosolyodott, hogy lássam, csak tréfál… de én éreztem, hogy igazából nem is annyira. – Hú! – lelkesedtem. – Ez jól hangzik. Mint akit fejbe vertek, úgy lépkedtem felfelé a lépcsőn a szobám felé. Az apám megígérte, hogy NAGY változások lesznek a családunkban. De azt sohasem hittem volna, hogy ILYEN NAGYOK. Annyira ki voltam akadva, hogy meg sem hallottam, mikor Lucy utánam kiabált a szobájából, miközben elhaladtam a nyitott ajtaja mellett. Csak amikor másodszor visította, hogy

„SAM!”, akkor vettem észre, hogy nekem szól. Bedugtam a fejem a kuckójába, hogy mit akar. – Hamarabb jöttél haza! – állapította meg Lucy az ágya fölötti óriási baldachin alól, ahová bebújt a Vogue legfrissebb számát, vagy a csuda tudja mit tanulmányozni. – Ahogy ti is – kontráztam. – Apa és a nagyi tényleg annyira összevesztek? – Totálisan – tájékoztatott a nővérem. – Hát, de tudod, milyenek. Hétfőre már újból szóba állnak egymással. Legalábbis remélem, mert egy oltári jó bikinit vettem az arubai karácsonyozásra. Szóval… hogy ment? – Remekül – feleltem, mivel tudtam, hogy Lucynak olyan memóriája van, mint egy macskának, s felettébb valószínűtlen, hogy még emlékszik az egy héttel azelőtti csevelyünkre, vagy akár arra, hogy fogamzásgátló izéket vett nekem. De ez a beszélgetésünk minden bizonnyal fontosabb lehetett számára, mint azt feltételeztem – vagy az is lehet, hogy Harold korrepetálásának köszönhetően némiképp fejlődött az emlékezőkészsége –, mert meglepetésemre bizalmas hangon odasúgta: – Gyere már be! Gyere be és mesélj el mindent a tudod… arról! Így hát beslisszantam a szobájába, és becsuktam magam mögött az ajtót, hogy senki ne hallhassa, amit mondok – nem mintha ez nagyon valószínű lett volna, tekintetbe véve a hangerőt, amellyel Rebecca fújta a klarinétját. – Szóval – lapogatott meg egy üres helyet Lucy maga mellett az ágyon. – Mi volt? Úgy értem, Daviddel. Végül, tudod… megtettétek? – Hát – mondtam, miközben leültem az ágy szélére, ahová mutatta. – Az az igazság, hogy… Lucy tágra nyitotta a szemét. – Igen? – Igazából… – Vettem egy mély levegőt. – Elkaptam a grabancát. Lucy sikítva rezzent össze. Ekkor vettem észre, hogy a magazin, amelyet olyan elmélyülten tanulmányozott, tulajdonképpen egy felvételi-előkészítő könyv volt. Húha! Úgy látom, tényleg bele van esve Haroldba. – Szóval, mi történt PONTOSAN? – tudakolta. – Használtátok a habot, ugye? És a gumit is? Mert mind a kettőt használni kell. Heather Birnbaumnál csak óvszer volt, aztán jól úgy maradt, és most élhet a nagynénjénél Kentuckyban. – Használtuk a habot – nyugtattam meg. – És az óvszert is. Köszönet érte. – És sikerült… tudod? – Lucy már csak suttogott. – Azt hiszem, még egy kicsit gyakorolni kell – vörösödtem el. – De az is meglesz. – KOMOLYAN? – A nővérem teljesen izgatottnak tűnt. –Tiffany azt állítja, hogy tutira működik. Mármint a zuhanyrózsás módszer, meg minden. De én nem hittem neki. Jó tudni, hogy összevissza hazudik. Kíváncsian fürkésztem az arcát. – Hát – csodálkoztam –, azt hittem, neked volt némi személyes tapasztalatod az ügyben. Úgy értem, mi volt veled és Jackkel? – JACKKEL? – Lucy olyan hangosan nevetett fel, mintha valami végtelenül mulatságos dolgot mondtam volna. – Te jó ég, JACK! Elképedve néztem rá. Lucy elhúzta a száját. – Bah! Hogy én? JACKKEL? Soha! – Várjunk csak! – döbbentem meg most már végképp. –Szóval… te… még SOHA? – Hát persze hogy nem – felelte Lucy zavartan. – Miért, mit képzeltél? – De hát te és Jack vagy három évig jártatok!

– Na és? – Ahhoz képest, hogy milyen pajzánul (felvételi-előkészítős szó, azt jelenti: pajkos, csintalan) adott nekem fogamzásgátlási és szextippeket, Lucy elég méltatlankodva fogadta a feltételezést, hogy ő maga már nem olyan tiszta, mint a frissen hullott hó. – Persze ő akarta, de én csak annyit mondtam: Kizárt dolog, José! – De hát Lucy! – kiáltottam fel. – A hab! Meg az óvszer! Hiszen azokat te vetted nekem! – Ja, persze – ismerte el Lucy tárgyilagosan. – Nem hagyhattam, hogy neked kelljen bemenned érte a patikába, aztán másnapra megírja a National Enquirer. Úgy értem, ez még az előtt volt, hogy nyilvánvalóvá tetted, hogy abszolút nem érdekel, ki tud a dolgaidról, és bejelentetted egy országos tévéadásban. De ez nem jelenti azt, hogy én valaha is használtam ilyet. Mármint habot. Csak hallottam róla. Tudod, Tiffanytól. – De… – és ez volt az a rész, ahol a leginkább nehezemre esett folytatni. – A múltkor az ebédlőben… Te is rosszerkölcsűnek nevezted magad… – Na és? – Lucy kisimított egy aranyló vörös göndör hajtincset a homlokából. – Catherine is azt tette. Abszolút elképedten meredtem rá. –De hát akkor… az egészet csak miattam tetted? Te és Jack, ez alatt a hosszú idő alatt, soha… soha… – Nem – rázta meg Lucy a fejét. – Nem tettük meg. Már mondtam. Nem ő volt az IGAZI. – De… de te azt hitted, hogy ő az. Nagyon sokáig. Ne mondd nekem, hogy nem! Még azt is mondtad, hogy ő volt neked az első! – Az első SZERELMEM – magyarázta Lucy. – Nem az első… tudod. – De hát… – egyszerűen nem hittem a fülemnek. – Miért? – Nem tudom – vont vállat a nővérem. – Úgy értem, igen, azt hittem, egy nap tán ő lesz az. A megfelelő fiú. De igazán sohasem voltam biztos benne. Úgy, mint te Davidben. Vagy ahogyan most vagyok Haroldban, – Úgy érzed, Harold… hogy Harold lenne az IGAZI? –tudakoltam. Bizonyára furcsán ráncolhattam az orromat, mikor ezt kérdeztem, vagy ilyesmi, mert Lucy úgy válaszolt, mint egy sündisznó. – Igen, úgy érzem. Miért? Mi a baj Harolddal? – Semmi – szögeztem le sietve. – Biztosra veszem, hogy ti ketten nagyon boldogok lesztek együtt. Miután, tudod… Megírtad a felvételidet, meg minden. A nővérem szemmel láthatólag megnyugodott. – Szóval mesélj! Fájt, amikor először csináltátok? A szülei nem gyanakodtak? És hol történt? A te szobádban vagy az övében? És mi lett a testőrökkel? Ők azért nem tébláboltak ott, ugye? És a… És csak kérdezett és kérdezett. S bár túlságosan is fáradtnak éreztem magam hozzá, hogy válaszoljak, azért megtettem minden tőlem telhetőt, hogy feleljek a kérdéseire. Mert ezzel abszolút tartoztam neki. Sőt, sokkal, de sokkal többel, mint azt valaha is gondoltam. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem, hogy visszafizessem mindazt, amit értem tett. És hát, végül is, mire valók a testvérek? – Sam! Hát itt vagy! – integetett Dauntra a pénztárgép mögül hevesen, mikor aznap délután megjelentem a Potomacben. Hát, ennyit arról, hogy majd dühös lesz rám. Mert én abszolút azt hittem, hogy haragudni fog. Amiatt, hogy én voltam az elnök szócsöve a – Dauntra szerint – fasiszta terve népszerűsítésében, meg minden. Bár, az igaz, hogy az utolsó percben visszautasítottam az együttműködést.

– Hello, Dauntra! – üdvözöltem, miközben lebuktam a pult alá, hogy csatlakozhassak hozzá. – Hogy telt a hálaadás? – Vacakul – felelte. – Úgy tudtam, te a nagymamádnál leszel a hétvégén. – Úgy is volt – bólintottam. – De aztán Camp Davidben kötöttem ki helyette. – Camp Davidben? – hökkent meg Dauntra. – Ahol az elnök tölti a szabadságát? – Úgy van – válaszoltam. t – Apám! – Dauntra a fejét csóválta. – És BEENGEDETT? Azok után, hogy úgy odamondtál neki a tévében? – Nem „mondtam oda neki” – feleltem kissé feszengve. –Csak rámutattam, hogy létezhet annál jobb út is, mint amit ő javasolt. – Rámutattam… – visszhangozta Dauntra vigyorogva. –Apám, hogy te mekkora arc vagy! Hátrapillantottam a vállam fölött, hogy lássam, kihez beszél. De rajtunk kívül csak néhány nindzsamániákus lézengett a Kuroszava-filmek környékén. – Ki? – csodálkoztam. – ÉN? – Igen, te – erősítette meg Dauntra. – Mindenki arról beszél, hogyan tetted helyre a fickót, és még kifeküdnöd sem kellett hozzá a háza elé. – Öhm – krákogtam, mivel valójában jólesett, amit mondott. Hiszen nem ismerek túl sok embert, aki azt gondolná rólam, hogy „jó arc” vagyok. Leszámítva persze a barátomat. És, mint kiderült, a nővéremet. – Köszi. – Komolyan mondom. Kevin érdeklődött, hogy nem lenne-e kedved átjönni valamelyik nap. Tudod… csak úgy lógni egy kicsit. – Hozzátok? – A szívverésem is elakadt. A legmerészebb álmaimban sem reméltem soha, hogy egy olyan hihetetlen valaki, mint Dauntra, egyszer meghív magához „csak úgy lógni egy kicsit”. Úgy értem, természetesen jóban voltunk a munkahelyen, meg minden. Na de munkán kívül? – Persze. Szívesen. Vihetem Davidet is? – Az elnök fiát? – Dauntra megvonta a vállát. – Miért is ne? Nagy móka lesz! És, hé! Tudod, hogy jó ötletet adtál? –Benyúlt a hátizsákjába, előhúzott egy gondosan összehajtott papírlapot, és felém nyújtotta. – Mikor Stan jön, hogy ellenőrizze a táskámat, ezt fogom odaadni neki. – Mi ez? – tudakoltam, miközben kihajtogattam a papírt. – Egy e-mail – jelentette be Dauntra büszkén. – Az ügyvédemtől. Az Amerikai Polgárjogi Egyesületből. Vállalja az ügyemet. Arra jutottam, lehetséges, hogy ez hatékonyabb módszer, mint a juharszirupos megoldás. Tudod. Hogy rálépek a Samantha Madison által kijelölt útra. Meglepetten néztem rá. – Hogy fogadsz egy ügyvédet az Amerikai Polgárjogi Egyesülettől, hogy megakadályozza a munkaadódat abban, hogy műszak végén átkutassa a hátizsákodat esetleges lopott holmik után… ez lenne a Samantha Madison által kijelölt út? – Abszolút – bólogatott Dauntra. – Sokkal, de sokkal jobb, mint a kifekvős módszer. És így legalább a ruháid biztosan nem lesznek koszosak. És mire az ügyvédem végez a mostani vezetéssel, fogadni mernék, hogy addigra már én leszek itt a tulajdonos. – Hűha! – nyújtottam vissza a levelet Dauntrának. –Teljesen le vagyok nyűgözve. – Hát, lehetsz is. És ez mind neked köszönhető. Apropó, jól érezted magad? Érdeklődve néztem rá. – Hogy jól éreztem-e magam? – Camp Davidben. És tulajdonképpen mit csináltatok ott? Elég unalmas lehetett. Végig esett az eső, nem?

– Hát… – feleltem, miközben A szerelem azt jelenti… hogy képes vagy várni kitűzővel babráltam a Sally figura mellkasán. – Találtunk magunknak elfoglaltságot. – Ó, te jó ég! Valami volt Dauntra hangjában, ami arra késztetett, hogy felpillantsak. Átható tekintettel méregetett. – Ó, te jó ég, Sam! – szólalt meg. – Csak nem te és David… – Öhm… – éreztem, hogy az arcomat – ahogyan aznap már annyiszor – kezdi elönteni a forróság. Körbepillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy Chuck vagy Stan nincsenek-e a közelben. De az egyetlen ember rajtunk kívül a boltban Mr. Wade volt, aki a művészfilmeknél bogarászott az újdonságok között. – Öhm – motyogtam. Semmi okom nem volt rá, hogy védekező álláspontot vegyek fel. Végtére is, most nem Kris Parksszal beszéltem. Hanem Dauntrával. Dauntra nem fog ribancnak nevezni. Ő sohasem nevezne senkit ribancnak. Leszámítva tán Britney Spearst. De ez természetes. – De – feleltem, bár a szám hirtelen mintha teljesen kiszáradt volna. – De igen. Dauntra a könyökét a pultra támasztotta, az állát a tenyerébe fúrta, felsóhajtott, és csak annyit mondott: – Jó móka lehetett. – Mármint mi lehetett jó móka? – csodálkoztam. – Elnézést – lépett oda Mr. Wade a pulthoz. – Csak szeretném megkérdezni, hogy megérkezett-e már a megrendelt DVD-m. A nevem Wade. W– A-D-E – fejezte be helyette Dauntra fáradtan. – Tudjuk, hogy hívják, öregem! Minden áldott nap itt van. Mr. Wade láthatólag kissé meghökkent. – Ó! – csodálkozott. – Nem gondoltam, hogy emlékeznek rám. – Öregem – nyúlt Dauntra a DVD-ért, amit a férfi rendelt. – Térjen észhez! Magát nem lehet elfelejteni! – Aztán visszafordult hozzám, és folytatta. – A szex. Úgy értettem, jó móka volt a szex? A szemem sarkából Mr. Wade-re pillantottam, akinek a szeme majd kiesett a sapkája alól. Aztán vigyorogva Dauntrára néztem. – Aha – feleltem. – Nagyon jó móka volt. – Hogy telt a hálaadási hétvége? Ezt kérdezte tőlem David, mikor legközelebb művészetianatómia-óráján a következő csütörtökön.

találkoztunk

Susan

Boone

Hamisan mosolygott, nyilvánvaló volt, hogy tréfál. Ám én őszintén válaszoltam: – Tudod mit? Egész jól. És a tiéd? – kérdeztem. – Pompásan – kacsintott. – A legjobb hálaadás volt életemben. Aztán csak ültünk ott mindketten és idétlenül vigyorogtunk egymásra, míg Rob be nem toppant a rajztáblájával, és el nem kezdett panaszkodni, hogy otthon felejtette a puha ceruzáit. Akkor eszünkbe jutott, hogy nem vagyunk épp egyedül, és mindketten buzgón elkezdtük rendezgetni a rajzszenünket és a radírunkat.

De ami engem illet, továbbra is mosolyogtam. Mert mindaz, ami miatt annyira aggódtam – tudjátok, hogy a párok, miután ágyba bújtak egymással, már csak ezt a programot tudják elképzelni maguknak… ...szóval, ez nem így van. Úgy értem, persze, gondolok rá. Elég sokszor. De nem ez az egyetlen, ami megfordul a fejemben. És tudom, hogy Davidnek sem csupán ezen jár az esze. Biztosan tudom, mert a kapcsolatunk alapvetően egyáltalán nem változott. Továbbra is minden este az az utolsó gondolata, hogy felhívjon, mielőtt elalszik, és reggel, mikor felébred, az első, hogy telefonáljon, ahogyan mindig. Így ő volt az első, akinek elmeséltem, hogy nem a mi házunk volt az egyetlen hely, ahol hatalmas változások történtek. Mikor hétfőn bementem a suliba, kiderült, hogy ott is történt néhány érdekes változás, mialatt mi a hálaadási szünetet töltöttük vidéken… A legjelentősebb ezek közül, hogy a Helyes Út feloszlott, mert minden tagja – leszámítva persze Kris Parksot – kilépett. De ez még nem minden. Az is kiderült, hogy Kris Parks… igen, Kris Parks többé nem a végzős osztály elnöke. Mert ha megsértesz egy házirendi pontot (ahogyan azt Kris tette, mikor ribancnak nevezett egy csomó tanú előtt), nem tarthatod meg a diákönkormányzati pozíciódat, mivel mint diákönkormányzati képviselőnek, az a kötelességed, hogy példát mutass az iskola többi tanulója számára. Így hát Frau Rider, a tizenegyedik osztályos vezetőnk a következő tavasszal esedékes választásokig az alelnököt jelölte ki a diákelnöki pozícióra. És egy csomó ember – jó, főként Catherine, Deb Mullins, Lucy és Harold – úgy gondolták, nekem kellene indulnom. Az osztályelnöki tisztért. De, köszönöm szépen, nekem már így is épp elég tennivalóm van, a rajzórákkal, a munkámmal meg a gyermeknagyköveti dolgokkal. Ráadásul, ha osztályelnök vagy egy suliban, akkor az a minimum, hogy tényleg TÖRŐDNÖD KELL az iskoláddal. Engem pedig egyáltalán nem érdekel. Úgy értem, ez a suli. De azt el kell ismernem, hogy mostanában már egy kicsit kevésbé utálom. – Hé! Találd ki, ki megy Kaliforniába most hétvégén kampányolni – szólalt meg David. – Hadd tippeljek… – emeltem fel a rajztáblámat, és lapoztam egy szép tiszta oldalra. – A szüleid? – Aha. És vasárnap estig vissza sem jönnek. Ott lesz az a nagy fehér ház, egyedül nekem. – De jó lesz neked – állapítottam meg. – Táncolhatsz majd alsónadrágban és napszemüvegben valami Bob Seger-számra. – Arra gondoltam, talán jobb program lenne, ha átjönnél – javasolta David. – Megvan az új Mel Gibson-film. Tudod, az, amelyik most jött ki. – Meg kell kérdeznem a szüleimet – feleltem. – De… azt hiszem, nem lesz kifogásuk. – Pompás – alakította David remekül Mr. Burnst a Simpson családból. – Üdv, emberek! – sietett be a terembe Susan Boone, nyomában a sokkal komótosabban lépkedő, letargikus (felvételi-előkészítős szó, azt jelenti: halálosan álmos) Terryvel. – Mindenki itt van? És mindenki készen áll? Terry, ha lennél szíves… Terry levette a köpenyét, és leterítette az emelvényre. Nem sokkal azután álomba is merült, s a mellkasa ütemesen emelkedett fel-le, miközben halkan horkolt. És ez alkalommal, miközben rajzoltam, igyekeztem az egészre koncentrálni, nem csak a részekre. Felvázoltam a termet körülötte, aztán a helyet, ahol feküdt, megpróbáltam úgy fel-

építeni a rajzomat, mintha egy házat építenék… az alapoktól kezdve felfelé, mindvégig észben tartva, hogy egyensúlynak kell lenni a kép tárgya és az azt körülölelő háttér közt… És, azt hiszem, ez sikerült is, mert amikor az aznap esti munkánk értékelésére került a sor, Susan elégedetten szemlélte a munkámat. – Nagyon jó, Sam – állapította meg a rajzomról. – Tényleg tanultál valamit. – Igen – feleltem. – Azt hiszem, tényleg.

Egy igazi amerikai lány 1.

Samantha (Sam) Madison tizenéves lány, egy egyszerű, átlagos tini, akinek az életét a rajzolás és ska zenék hallgatása tölti ki. Ja és persze titkos szerelme: Jack. Érzéseit megosztja naplójával, melyből megtudhatjuk mi mindenről álmodozik… Aztán megismerkedik Daviddel, aki kedves, szeretnivaló, s nem utolsó sorban épp olyan mint ő, azt leszámítva, hogy az elnök fia. És a bonyodalmak elkezdődnek…

Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft. az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1133 Budapest, Pozsonyi út 61. / Telefon és fax: 239-0180, 329-0879 e-mail: [email protected] / honlap: www.cicerokonyvstudio.hu Felelős kiadó: Szamosi Ivánné ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő: Till Katalin / Művészeti vezető: Vaisz György A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft. 1133 Budapest, Gogol u. 17. Tel.: 239-9141 Tördelés: (VaGy) Nyomdai előállítás: Kinizsi Nyomda Kft.,Debrecen, 2005 Felelős vezető: Bördős János igazgató