Dr. Jill Bolte Taylor agykutató spirituális tapasztalatai egy agyvérzést követően
Dr. Jill Bolte Taylor olyan kutatási lehetőséget kapott, melyet kevés tudós kívánna önmagának: masszív agyvérzést kapott, és megfigyelte, amint agyfunkciói: mozgása, beszéde, és öntudata, egymás után kapcsoltak ki. Megdöbbentő történet.
(videoklip átirata) Mivel a bátyámat szkizofréniával diagnosztizálták, ami egy agyi betegség, felnőttem, hogy az agyat kutathassam. És lány testvérként, illetve később tudósként, érteni szerettem volna, hogy én miért vagyok képes az álmaimat a valóságomhoz kapcsolni, és miért tudom megvalósítani az álmaimat. Mi az oka, hogy a testvérem agya, a szkizofréniája miatt, nem képes összekapcsolni az álmait egy közös és megosztott valósággal, és emiatt azok téveszmévé válnak? Tehát az életpályámat a súlyos mentális betegségek kutatásának szenteltem. Indiana államból Bostonba költöztem, ahol Dr. Francine Benes laborjában dolgoztam, a Harvard Pszichiátriai Tanszékén. A laborban 1
arra a kérdésre kerestük a választ, hogy melyek a biológiai különbségek a normális kontroll csoportba tartozók agya és az olyan egyének agya között, akiknél szkizofréniát, szkizoaffektív vagy bipoláris zavarokat diagnosztizáltak. Tehát: tulajdonképpen feltérképeztük az agy mikroáramköreit: mely sejtek mely egyéb sejtekkel kommunikálnak, mely kémiai anyagok által, és ezek a kémiai anyagok, milyen mennyiségben vannak jelen? Vagyis az életemnek rengeteg értelme volt, mert napközben ezt a fajta kutatást végeztem. Ugyanakkor esténként és hétvégenként a NAMI, a Nemzeti Mentális Betegség Szövetség szószólójaként utaztam. De 1996 december 10-én arra a felfedezésre ébredtem, hogy jómagam is egy agyi zavarban szenvedek. Elpattant egy ér az agyam bal féltekéjében. És négy óra leforgása alatt megfigyelhettem, ahogy az agyam – információ feldolgozási képességeit tekintve – teljesen leépül. Az agyvérzés reggelén nem tudtam járni, beszélni, olvasni, írni, vagy az életem bármilyen részletét felidézni. Lényegében csecsemő lettem egy nő testében. Ha valaha is láttatok emberi agyat, nyilvánvaló, hogy a két félteke teljesen elkülönül egymástól. Hoztam nektek egy valódi emberi agyat. Tehát, ez egy valódi emberi agy. Ez az agy eleje, ez pedig az agy hátulja, melyről lelóg a gerincvelő, és így helyezkedne el a fejemben. És amikor szemlélitek az agyat, nyilvánvalóan látszik, hogy a két agyi félteke egymástól teljesen szeparált. Azok számára, akik értenek a számítógépekhez, a jobb féltekénk úgy működik, mint a párhuzamos processzorok, míg a bal féltekénk úgy funkcionál, mint egy soros processzor. A két félteke a kérges testen keresztül kommunikál egymással, mely körülbelül 300 millió axon rostból áll. De ettől eltekintve a két félteke teljesen különálló. Mivel másként dolgozzák fel az információt, mindkét féltekénk különböző dolgokon gondolkodik, mással törődik, és merem állítani, hogy nagyon más személyiségek. Elnézést. Köszönöm. Élmény volt. (Asszisztens: Valóban az volt.) A jobb féltekénk a jelenről szól, az itt és most-ról. A jobb féltekénk képekben gondolkodik, és testünk mozgásán keresztül, kinesztetikusan tanul. Az információ, energia formájában, szimultán árad be az érzékelő rendszereinken át, majd egy hatalmas kollázzsá robban: hogy milyennek látszik ez a jelenlegi pillanat, milyen illata és íze van ennek a pillanatnak, hogy milyen érzés, és hogyan hangzik. A körülöttem lévő energiához kapcsolt energia-lény vagyok, a jobb féltekém
2
öntudatán keresztül. Egymáshoz kapcsolódó energia-lények vagyunk, a jobb féltekénk tudata szerint, mint egy emberi család. És itt, most, testvérek vagyunk ezen a bolygón, itt vagyunk, hogy jobbá tegyük ezt a világot. Ebben a pillanatban tökéletesek, egészek, és gyönyörűek vagyunk. A bal féltekém – a mi bal féltekénk – nagyon más hely. A bal féltekénk sorosan és módszeresen gondolkodik. A bal féltekénk a múltról és a jövőről szól. A bal féltekénk úgy van kitalálva, hogy ... fogja ezt a hatalmas kollázst a jelen pillanatról, és elkezd részleteket kiválasztani, részleteket, és még további részleteket azokról a részletekről, majd kategorizálja, rendszerezi mindezt az információt, és asszociációkat hoz létre mindennel, amit a múltban valaha tanultunk, és a jövőre vetíti az összes lehetőségünket. A bal féltekénk nyelvben gondolkodik. Ez a folyamatos agyi beszélgetés köt össze engem és a belső világomat a külső világommal. Ez az a kis hang, ami azt mondja, "Hé, emlékezned kell,hogy hazafelé vegyél banánt." "Reggel szükségem lesz rájuk." Ez az a számító intelligencia, ami emlékeztet, hogy mikor kell mosnom. De ami talán a legfontosabb, ez az a kis hang, ami azt mondja, "Én vagyok. Én vagyok." És amint a bal féltekém azt mondja nekem, hogy "Én vagyok", nyomban elkülönülök. Egyedi, szilárd lénynyé válok, elkülönülve az engem körülvevő energia-áramlástól és másoktól. És az agyamnak éppen ezt a részét vesztettem el, az agyvérzés reggelén. A szélütés reggelén lüktető fájdalomra ébredtem a bal szemem mögött. Az a fajta fájdalom volt – éles fájdalom --, amit akkor érzel, amikor beleharapsz a fagylaltba. És elkapott --, aztán elengedett. És elkapott --, aztán elengedett. Nem volt rám jellemző, hogy valaha is, bármilyen fájdalmat éltem volna át, ezért azt gondoltam, OK, akkor csak elkezdem a normális napi rutinomat. Tehát felkeltem, és felugrottam a cardio-sikló (elliptikus) gépemre, ami egy egész testet megmozgató, összetett fitnessz-gép. Húzgálok ezen a cuccon, és rájövök, hogy a kezeim primitív karmoknak tűnnek, amint a rúdba kapaszkodnak. Azt gondoltam, "Ez nagyon furcsa". Lenéztem a testemre, és azt gondoltam, "Jé, egy fura külsejű dolog vagyok." Olyan volt, mintha a tudatom eltolódott volna a normális realitás-érzékelésemtől, melyben én vagyok a személy a gépen, aki átéli az élményt, valami ezoterikus helyre, ahol én *csak+ szemtanúja vagyok önmagamnak, amint átélem ezt az élményt. És mindez nagyon furcsa volt, és a fejfájásom csak rosszabbodott. 3
Szóval, leszállok a gépről, keresztülsétálok a nappalimon, és realizálom, hogy a testemben minden nagyon lelassult. Minden lépés merev és szándékolt. Nincs semmi folyékonyság a járásomban, és itt van ez a beszűkülés az érzékelésemben, ami által csak a belső rendszereimre fókuszálok. Állok a fürdőszobámban, készülök belépni a zuhany alá, és valósággal hallottam a testemben folyó dialógust. Hallottam egy kis hangot, amint azt mondja: "OK. Ti, izmok, össze kell húzódnotok." "Ti izmok, ti lazítsatok." Ekkor elvesztettem az egyensúlyomat, és megtámaszkodtam a falon. Ránézek a karomra, és rájövök, hogy már nem tudom meghatározni a testem határait. Nem tudom meghatározni, hogy hol kezdődöm és hol végződöm, mert a karom atomjai és molekulái összekeveredtek a fal atomjaival és molekuláival. Csak ezt az energiát érzékeltem – energia. És azt kérdezem magamtól: "Mi baj van velem?" "Mi történik?" Ebben a pillanatban az agyamban folyó fecsegés --, a bal féltekém agyfecsegése – teljesen elnémult. Éppen úgy, mintha valaki fogott volna egy távirányítót, és megnyomta volna a némító gombot. Teljes csend. Elsőre sokkolt, hogy egy hangtalan elmében találtam magam. De nyomban magával ragadott az engem körülvevő energia nagyszerűsége. Mivel már nem tudtam meghatározni a testem határait, hatalmasnak és kiterjedtnek éreztem magam. Egynek éreztem magam a létező energiával, és gyönyörű volt ott *lenni+. Hirtelen újra online volt a bal féltekém, és azt mondja nekem, hogy "Hé! Van egy problémánk!" "Van egy problémánk! Segítséget kell kérnünk!" Erre én: "Jaj! Bajban vagyok!" "Bajban vagyok!" Szóval, ez ment: "OK. OK. Bajban vagyok." De ekkor azonnal visszasodródtam a *másik+ tudatállapotba – és szeretettel csak úgy hívom ezt a teret, hogy "La La Ország". Ott gyönyörű volt. Képzeljétek el, milyen lenne, ha teljesen el tudnátok szakadni a fejetekben folyó szövegeléstől, ami a külső világhoz kapcsol benneteket. Tehát itt vagyok ebben a térben, és a munkám – és bármilyen stressz, ami a munkámhoz köthető – elmúlt. Könnyebb lett a testem. És képzeljétek el: a külvilágban létező minden kapcsolat és minden hozzájuk kapcsolódó stresszforrás – mind elmúltak. Átéltem a nyugalomnak ezt az érzését. És képzeljétek el, hogy milyen érzés lenne elveszíteni 37 évnyi érzelmi csomagot! (Nevetés) Ó! Eufóriát éreztem. Eufória. Gyönyörű volt. És ekkor, a bal féltekém megint online volt, és azt mondja, "Hé! Oda kell figyelned." "Segítséget kell kérnünk." Erre én azt gondolom: "Segítséget kell kérnem." "Fókuszálnom kell." Szó4
val kijövök a zuhany alól és mechanikusan öltözködöm, járkálok a lakásomban, és azt gondolom, "Mennem kell dolgozni. Mennem kell dolgozni." "Tudok vezetni? Tudok vezetni?" És ebben a pillanatban a jobb karom teljesen lebénult az oldalam mellett. Ekkor rájöttem, "Ó, istenkém! Sztrókom van! Sztrókom van!" És a következő dolog, amit az agyam mond nekem, "Nahát! Ez annyira klassz." (Nevetés) "Ez annyira klassz! Hány agykutató tudósnak van rá lehetősége, hogy az agyát bentről kifelé tanulmányozza?"(Nevetés) Ekkor átfut az agyamon: "De én egy nagyon elfoglalt nő vagyok!" (Nevetés) "Nincs időm egy sztrókra!" "OK, nem tudom megakadályozni, hogy ez a roham megtörténjen, úgyhogy ezt csinálom egy-két hétig, aztán visszatérek a normális rutinomhoz. OK." "Szóval, segítséget kell hívnom. Fel kell hívnom a munkahelyemet." Nem emlékeztem a munkahelyi telefonszámomra, de emlékeztem, hogy az irodámban van egy névjegyem a telefonszámommal. Bemegyek az irodámba, előhúzok egy kb. 8 cm magas névjegy rakást. Nézem a tetején lévő kártyát, és annak ellenére, hogy az elmém szemén át tisztán láttam, hogy hogyan nézett ki a névjegyem, nem tudtam megmondani, hogy az enyém volt, vagy sem, mert csak képpontokat láttam. A szavak pixelei összefolytak a háttér pixeleivel, és a szimbólumok képpontjaival, és nem tudtam megkülönböztetni őket. Ilyenkor, úgymond, egy tiszta hullámra vártam. Olyankor képes voltam rá, hogy újra rákapcsolódjak a normális valóságra, és meg tudtam mondani, hogy ez nem az a kártya ... ez nem az a kártya ... ez sem az a kártya. 45 perc alatt csak pár centit haladtam a kártyahalomban. Időközben, 45 perc alatt, a vérrög egyre nagyobbra nő a bal féltekémben. Nem értem a számokat. Nem értem a telefont, de ez az egyetlen tervem. Tehát, megfogom a telefont, és pont ide teszem. Megfogom a névjegykártyát, éppen ide teszem, és a kártyán lévő krikszkrakszok formáját, a telefon gombjain látható krikszkrakszok formájához rendelem. De ekkor, visszasodródom La La Országba, és nem emlékszem, amikor megint magamhoz térek, hogy vajon már tárcsáztam-e azokat a számokat. Ezért úgy kellett a lebénult jobb karomat használnom, mint egy farönköt, és letakartam vele a számokat, ahogy haladtam és benyomogattam őket, hogy amikor visszatérek a normális valóságba, képes legyek megmondani, hogy "Igen, ezt a számot már tárcsáztam." Végül is, az egész szám hívásra kerül, és belehallgatok a telefonba, a kollégám felveszi a telefont, és azt mondja, "Vau vau vau vau." (Nevetés) Ekkor azt gondolom, "Jaj, istenem, úgy 5
hangzik, mint egy Golden Retriever." És ekkor azt mondom neki – az agyamban tisztán ezt mondom: "Jill vagyok! Segítségre van szükségem!" És ez jön ki a hangomból: "Vau vau vau vau". Ezt gondolom: "Jaj, istenem, én hangzom úgy, mint egy Golden Retriever." Nem tudhattam – nem tudtam, hogy képtelen vagyok beszélni és megérteni a nyelvet, míg meg nem próbáltam. Szóval felismeri, hogy segítségre van szükségem, és szerez nekem segítséget. Egy kicsivel később egy mentőautóban utazom, az egyik kórházból, Bostonon át a Mass*achusetts+ Általános Kórházba, és egy kicsike magzati gombóccá kucorodom össze. És éppen mint egy léggömb, az utolsó adag levegővel, éppen... éppen amint elhagyja a léggömböt, éreztem, ahogy az energiám fölszáll – éreztem, hogy a lelkem megadja magát. És abban a pillanatban tudtam, hogy már nem én vagyok az életem koreográfusa. Az orvosok vagy megmentik a testemet, és adnak nekem egy második esélyt, vagy talán ez az átlépésem pillanata. Amikor aznap délután felébredtem, sokkolt a felfedezés, hogy még mindig élek. Amikor éreztem, hogy a lelkem föladja, elbúcsúztam az életemtől. És az elmém két teljesen ellentétes valóság között rekedt. Az érzékelő rendszereimen át beérkező stimulációk a tiszta fájdalom érzetét keltették. A fény úgy égette az agyamat, mint a futótűz, és a hangok olyan hangosak és kaotikusak voltak, hogy nem tudtam egy hangot sem kiválasztani a háttérzajokból, és csak el akartam menekülni. Mivel nem voltam képes a testem térbeli helyzetét beazonosítani, hatalmasnak és kiterjedtnek éreztem magam, mint egy dzsinn, aki éppen akkor szabadult ki az üvegéből. És a lelkem szabadon szárnyalt, mint egy hatalmas bálna, a csendes eufória tengerén tovasuhanva. Nirvána. Megtaláltam a Nirvánát. És emlékszem, azt gondoltam, nincs arra mód, hogy ezt a hatalmasságot, ami vagyok, visszapréseljem ebbe az aprócska pici testbe. De ekkor ráébredtem, "De hát én még élek! Még mindig élek, és megtaláltam a Nirvánát. És ha én megtaláltam a Nirvánát, és ha én még mindig élek, akkor mindenki, aki él, megtalálhatja a Nirvánát." És elképzeltem egy világot, amit gyönyörű, békés, együttérző, szeretettel teli emberek töltenek meg, akik bármikor eljöhetnek ebbe a térbe. És szándékosan választhatják, hogy a jobb félteke felé tesznek lépést, a bal féltekéjük felől, hogy megleljék ezt a békét. És ekkor rájöttem, hogy micsoda óriási ajándék lehet ez a tapasztalás, micsoda rohamos
6
belátáshoz vezethet, azzal kapcsolatban, hogy milyen módon éljük az életünket. Ez motivált, hogy felgyógyuljak. Két és fél héttel az *agy+vérzés után, a sebészek beavatkoztak, és egy akkora vérrögöt vettek ki, mint egy golflabda, ami a nyelvi központjaimat nyomta. Itt a mamámmal vagyok, aki egy igazi angyal az életemben. 8 évig tartott, míg teljesen rendbe jöttem. Szóval, kik vagyunk? Az élet érvényesülő ereje vagyunk az univerzumban, kézügyességgel és két észlelő elmével. És hatalmunkban áll választani, pillanatról pillanatra, kik és hogyan akarunk lenni a világban. Itt és most, képes vagyok rá, hogy belépjek a jobb féltekém tudatállapotába, ahol mi mind vagyunk. Én vagyok az élet érvényesülő ereje az univerzumban. Az 50 milliárd gyönyörű molekuláris géniusz érvényesülő élet ereje vagyok, melyekből összeáll a formám; egy vagyok mindennel, ami létezik. Vagy választhatom azt is, hogy a bal féltekém tudatállapotába lépek be, ahol egy egyedülálló, áthatolhatatlan individuum leszek. Az áramlattól elkülönülve, tőletek is elkülönülve. Dr. Jill Bolte Taylor: intellektuel, neuroanatómus. Ezek vagyunk "mi", bennem. Melyiket választanátok? Melyiket választjátok? És mikor? Hiszem, hogy minél több időt töltünk a jobb agyféltekénk mély belső-béke áramköreinek működtetésével, annál több békét sugárzunk a világba, és a bolygónk annál békésebb lesz. Úgy gondoltam, ez egy terjesztésre érdemes gondolat.
7
