Egy tündéri realizmus története Deák L. Olivér 2012.11.10.
Az emberiség egyik legnagyobb háborúján, öldöklésén vagyunk túl, ami felborította egész Európa térképét, társadalmát és összetételét. Megváltoztatta az emberek világképét, és olyan eszméket döntött össze, amelyekben az emberiség csalódott, s reményvesztetté vált miattuk. A 20. század mindenben újat hozott, a folyamatos fejlődéseknek köszönhetően nőtt a termelés a mezőgazdaságban és az iparban. A rohamosan javuló orvostudomány végett pedig nőtt az átlagéletkor. Megjelent a tömeggyártás, és szükségesebbé váltak a diplomás végzettségűek. Az emberek teret kaptak a szabadidő és a szórakozás lehetőségére. Ilyen például az első mozik megjelenése és az első híres magyar film, a Hyppolit a lakáj. A 20. században nem beszélhetünk összefüggő korszakokról, stílusirányzatról. Sőt, nehéz összefoglalni a művészek sokféleségét és a rengeteg stílus keveredését. A századot kisebb-nagyobb korszakokra bontva lehet csak kiigazodni a stílusok között. Rengeteg stílus mutatkozik
be, ilyenek, mint
például az
avantgárd (modernizmus), újrealizmus,
újklasszicizmus vagy az abszurd irodalom. Viszont ezeket a művészek keverve, kiragadva egy-egy fontosabb motívummal használták. Ez annak köszönhető, hogy az emberek különböző irányzatokban látták meg saját magukat és jövőjük fejlődését. A hazánkban kibontakozott irodalmi életet a háború után leginkább az ország szétdarabolása rázta meg. Ugyanis a központosított birodalom ellenére a magyar irodalmi élet, s kultúra ennek a gátjaként virágzott és fejlődött. Az országban több központ is létre jött, ilyen például: Kolozsvár, Kassa, Pozsony. Azonban a trianoni békeszerződés után ezek elválva az anyaországtól, sajátos irodalmi központként kezdtek működni. Így Budapestre még nagyobb feladat hárult. Hazánkban nagy nehezen rendeződtek a viszonyok és sajnos társadalmunk, mint műveltségileg, mint kulturálisan, elmaradott volt. A magyar szellemi élet irodalmi érdeklődése is nagyon változatos ebben az időben. Két fő csoport bontakozott ki: az egyik a középosztály, amely a hagyományos, konzervatív irodalmat olvasta, mint például: Herczeg Ferenc és Harsányi Zsolt írásai. Viszont egyre inkább elterjedt másik, a modern irodalom is, például a nyugatosok: Márai Sándor, Erdélyi József, Kosztolányi Dezső alkotásai. Ennek a századnak a kezdetén, 1906. március 30-án született, tehát nyugodtan hívhatjuk a 20. század egyik legnagyobb novellistájának, Gelléri Andor Endrét. Azt a budapesti ifjút, akinek az életútját a saját novellái testesítették meg. Édesapja egyszerű lakatos ember volt, nem nagyon foglalkoztatta a művészet. Értett a foglalkozásához és annyi neki bőven elegendő volt. Egy időre még saját műhelyt is tudott magának kialakítani, ami sajnos csődbe ment. Viszont soha sem jutottak dűlőre fiával, mindig veszekedtek. Ugyanis Gelléri József csak annyit szeretett volna, hogy fiából egy rendes mesterember legyen, aki ebben a cudar világban
meg tud élni. Egyszerű apai féltés, féltette a fiát a nagyvilágtól. Gelléri, apja vonakodására 1923 őszén beiratkozott a technológiára, az állami felső ipariskolába. Sok szenvedés és küszködés mellett végezte el. Édesanyja Gelléri Józsefné, Fränkel Sára, a felvidékről származott. Eredeti nevén Kraus Sára, mert még nagyon fiatal korában édesanyja meghalt, így kerül majd fel később rokonaihoz, Pestre. Az író a téglagyár, trezorgyár, vasutas ház, mészégető és mosoda képeivel eleveníti fel gyermekkorát az Egy önérzet története című művében. Ezeket az éveket nagyon szerette, mesébe illő volt, ahogy ő azt állította. Nem voltak gazdagok, csak egy egyszerű polgári család. A magyar társadalom középosztályába tartoztak, s novelláiban is ezek a képek köszöntek vissza. Az egyszerű emberek fontosságát, munkáját jeleníti meg, ezeket keverve össze az ő saját érzéseivel, s meseszerű csodálatos képzeletével. Már fiatal kora óta azon dolgozott és abban látott értelmet, hogy az őt körülvevő világot megörökítse. Így kiskorában rajzolt, festett és még szobrot is formált. Fiatal korában kezdte az írást is, persze először versekkel próbálkozott. Ezt követően minden erejét a regényírásba akarta fektetni, de végül élete végig a novella műfajában alkotta a legmaradandóbbakat. Már kiskorában is nagy érdeklődést mutatott a művészet és a tanulmányok iránt. Jeles eredménnyel zárta az elemi iskolát, apja távollétében pedig édesanyja beíratta a III. kerületi állami gimnáziumba 1916ban. Szeretett tanulni, s olvasni, minden megmaradt benne, amit megtanult, legyen az természettudomány, nyelv vagy irodalom. Igen fiatal korában, még csak tizennyolcadik életévét betöltve jelent meg az első novellája Az Est című folyóiratban Trombiták címmel. Az író maga is meglepődőt kezdeti sikerén. Szinte egész életében a bizonytalanság és kétségek között volt, hogy írásai tényleg jók és színvonalasak-e. Mikes Lajossal kezdett levelezésbe, aki felfedezte óriási tehetségét, mégis Gelléri Andortól évente csak egy-kettő novellát közölt Az Estben. A fiatal író több művet is vitt Mikeshez, azonban ő mégse adtak ki azokat. Endre ezt sokáig nem is értette, s bizonytalan volt abban, hogy bármilyen tehetséggel is rendelkezhet. Kapcsolatuk idővel egyre mélyült, a fiatal író szinte már apjaként tekintett Mikesre. Már nem csak a művészet ügyesbajos dolgairól leveleztek, beszéltek, hanem Gelléri megvitatta vele érzéseit és életének mindennapjait is. A szerkesztőségben megismerkedett számos híres íróval, műfordítóval, mint például: Tóth Árpáddal, Szabó Lőrinccel vagy Fodor Józseffel. Mikes Lajos mindig tanácsokkal látta el, s szinte minden levelében tanulásra ösztönözte, amit Gelléri Andor szigorúan be is tartott. Ám novellái mégsem kerültek be sűrűbben a lapba. Az Est folyóiraton kívül is csak egy-két novelláját tudta publikálni a Népszavában, vagy a Pandorában. 1928-ban megjelent a Nyugatban is egy novellája, Varázsló segíts címmel. A várva várt siker azonban
elmaradt, de nem a műve értéke miatt. Gelléri tehetséges író volt, azonban az írásainak a tartalma nagyon komor, sötét tónusú volt, áthatotta őket a gyász, a tündér, az álom és a mese elemei. Főszereplői képzelt, látomásokhoz, rögeszmékhez, egy zord világhoz tartoztak. Valamilyen szerelmi bánat, bűntudat marja őket. Novelláiból érezni lehetett, hogy az író maga is lelki válságon megy keresztül. Sokszor rögtönzött, nem előre megfontoltan írt, ezért az író ereje, s a novella üzenete, súlya is csökkent. Egyszerűen az emberek nem bírták befogadni a művét, hiába volt az tökéletes irodalmi szempontból. Ezért közölt csak néha-néha, egy-egy novelláját Mikes. Egyik ilyen műve például az Álomszűz. Ebben a főszereplő iszonyatosan szerelmes egy lányba, ám annak a lánynak már van egy szerelme, de főhősünk mindenhová követi őket, hogy bebizonyítsa élete párjának a hozzá fűzött érzelmeit. Azonban a fiúnak otthon fekszik betegen az édesapja és bűntudat gyötri, hogy amíg ő a kiszemeltje után fut, mi történik édesapjával. Apja betegségét a szerelem kiteljesedésének a gátjaként fogja fel. Ennek a műnek is érezhetjük az alaphangulatát: hezitálást, a komor, bánatos hangulatot, a reményt vesztett főszereplő csalódását. 1928 nyarán Mikes Lajos jóvoltából Az Est ösztöndíjával négy hétre Németországba mehetett Gelléri Andor Endre. Azt remélte Mikes, hogy az otthonából való kimozdulás, Budapest elhagyása, s az új tájak, helyek megismerése talán megihletik Gellérit. Andor németországi útja nem is volt hiába, az utána következő években egyre összetettebbeket, s változásai által egyre jobbakat alkotott. Mint például a Részegen című novellája, amiben már a kor uralkodó eszméi, stílusirányzatai találhatóak, s az akkori írók színvonalát is elérő kiemelkedően remek alkotása volt az írónak. A mű a mosodai környezetben játszódik. Gelléri pontosan, lenyűgözően használta a gúny és a paródia eszközeit, a társadalomkritikát, ahogyan azt megkövetelték az olvasók. Lassacskán rálelt önmagára és belső békéjére, megtalálta erejének, írói alkotásának titkát. Ekkor jelent meg első regénye, a Nagymosoda. Sok kritika érte a művet, de Gelléri eddigi legjobb alkotásának bizonyult, amely megjelent könyv alakban is. A rövid, tömör, valósághű, gyors cselekményű és párbeszédekből álló regény elnyerte a Mikszáth Kálmán Regénypályázat első helyét is. Gellérit állandóan pénzügyi gondokkal küszködött, s mindig máshol dolgozott. Ezért is lehet, hogy több mint tíz foglalkozása volt élete során. Igazán soha sem tudott az irodalomnak és írásnak élni. Mellette dolgoznia kellett, hol irodában, hol kelmefestőként, hol vámkezelőként, hol napszámosként. A lényeg az, hogy mindig valami más vett el az energiájából és az idejéből, mint az írás. 1930-tól indul meg a változás. A Nyugat folyamatosan közölte elbeszéléseit, a kibontakozott realista Gelléri végre ontja magából a jobbnál jobb öt-hat oldalas novellákat.
Ilyenek például a Csönd, A szállítóknál, Egy fillér, Szerelmes ágyfestő és a Facipő novellája. Ezekből jelent meg később az első novellás kötete is, a Szomjas inasok. Az ifjú író sikerét a valósághű ábrázolásnak az emberek mindennapjairól és az egyszerű emberek dolgairól szóló témának köszönheti. Legnagyobb ihlető forrása maga a főváros, Budapest volt. A gyárak, az utcák, inasok, a mosoda és a köznapi élet hangulata. Gelléri minden apró dologban megtalálta azt a varázst, ami az olvasót megfogta, s egészen megérintette. Az első novellás kötette megjelenését követően szinte minden irodalmi személyiség elmondta a véleményét Gelléri Andor Endréről. Ebben kiemelkedik Kosztolányi Dezső esszéje, hogy a szavait idézzem: „Költő ez a fiatalember és művész is. Ha valaki naturalistának nevezi, nyíltan szemébe nevethet. Nála a valóság ugródeszka. Képzeletből alkot. Ahhoz, hogy egy szállítómunkást megformáljon, több képzelet kell, mint bármi holdbeli ábránd kimódolásához. Tündéri realizmusa fölött könnyűség és fényesség lebeg…”. Lehetne idézni még számos írót, költőt és kritikust, mert kevés olyan művész van, ki ne jellemezte volna legalább két mondattal Gelléri A. Endrét. Élete végéig még három novelláskötete jelent meg: a Hold utca, Kikötő és a Villám és esti tűz. Viszont írói pályájának fellendülése se oldotta meg a megélhetési problémáit, ahogy azt már említettem, mindig új munka után nézett és próbált önállóan élni szüleitől. Kialakult egy komoly kapcsolata is Erényi Lilivel, akit mindig Lulunak hívott. Mély szerelem fűzte hozzá és már a házasságról és együttélésről beszélgettek, de Gelléri épp ebben az időszakban volt a legszegényebb és még saját magát is alig tudta fenntartani. Luluban találta meg a boldogságát és szerelme kiteljesedését. Azonban három év együttlét után fájdalmas búcsúval elválnak útjaik. Az írót megrendítette a szakítás, de mégis rengeteg tapasztalat megszerzése és a lelki tusa küzdelme után, egy még erélyesebb Gelléri lett. Ezután, vagy inkább elhidegülésük közben, 1934-ben, Endre megnyerte a 3000 pengős Baumgartner díjat. Óriási elismerés volt számára, mert nem csak a magas pénzösszeget, hanem a művészek elismerését is megkapta. Hivatalosan is, és mindenki szemében is egy rendkívül tehetséges novellistaírónak számított. Ezek mellé persze rengetek elvárás nehezedett a vállára, de az elismerés ellensúlyozta ezt. 1936-ban jelent meg egy újabb kiemelkedő műve, Ukránok kivégzése címmel. A novellája aktuális hazai történetet dolgoz fel. Két ukrán ifjút akarnak kivégezni benne, akiket rögtönítélő bíróság elé visznek Varsóban. A lengyel elnyomás időszakában játszódik. Az ukránok az elnyomás ellen szerveződnek és aláírásokat gyűjtenek a fiatalemberek kivégzése ellen. A helyzet nagyon feszült az egész mű során. Az Ukránok kivégzése is fantasztikusra sikeredett, de mivel egy 1932-es kivégzett két kommunistáról, bizonyos Fürst Sándorról és
Sallai Imréről szólt, csak idegen környezetben. A novella még nagyobb keresletnek örvendezhetett. Ebben a művében is megjelenik a részletesség, és az élethű pontosság, mintha átélte volna az író, s kezében egy jegyzetfüzettel írta volna le a cselekményeket pontról pontra. A mű utóélete is érdekes, ugyanis a Nyugat félt kiadni, mivel még olyan frissek voltak a történtek, hogy tartottak a hatalom következményeitől. 1933-ban megismerkedett Dreier Juliannával, akit második találkozása óta Juditnak hívott. Luluval való szakítása után ő lesz a második legnagyobb szerelme és élete végéig szerelem köti össze őket. A család is elfogadja a fiatal lányt. Nem sokkal megismerkedésük után összeházasodnak, s összeköltöznek Budapesten. Gelléri ekkor a Filtex irodában volt képviselő. Ebben az időszakban is folyamatosan ír, meg is jelennek novellái, azonban nem sok kiemelkedő alkotást tud felmutatni. Az 1940-es években Magyarországon egyre jobban kiéleződtek a politikai viszonyok. Egyre jobban lehetett érezni a német hatást, egyre több dologért okolták a zsidókat. Gelléri csak elvétve kapott állást, gyakrabban hívták be munkaszolgálatra. Ennek az időszaknak kezdetén kezdi el írni élete utolsó művét, az Egy önérzet története című regényes önéletrajzát, amit annak szánt, hogy ha majd a háború végéhez érnek, újult erővel írni tudhasson, mivel a sok munkatábori behívás miatt nem volt ideje az alkotásra. Viszont az életéről bármikor tudott írni, ezért különös ez a mű. A saját életét átszínezte a képzelete erejével, s így tárta azt az olvasó elé. A regényt felesége adta ki Gelléri halála után. Főbb munkaszolgálatos állomáshelyei: Jászberény, Aszód, Monor és Nagykáta volt. Gelléri élete során soha sem mutatta ki politikai érdeklődését. Nem foglalkozott a hatalommal. Munkatábora során is kötelességtudóan teljesítette az elvárásokat, mint háborús segéd. Haláláig nem értette meg, miért tesznek különbséget az emberek között és miért bűn az, hogyha valaki zsidó származású. Ugyanolyannak tekintette a zsidó, illetve keresztény vallású magyarokat és nem fogadta el, hogy a vallás bármilyen okot is adhat faji megkülönböztetésre. 1944 nyarától végleg elszakadt a családjától. Nem csak felességétől, hanem két gyermekétől is. A legkisebb fia két éves ekkor, Gelléri József. Az író a munkatáborokban is azon dolgozik, hogy családját biztos helyen tudja. Svéd állampolgárságot próbáltak intézni. Sőt nagyon sok író társa segített Gellérin, elsősorban felmentést kérni, azonban minden próbálkozás hiábavaló volt. A novellista levelekben tartotta a kapcsolatot a külvilággal és néha találkozhatott feleségével. Utolsó üzeneteiben elbúcsúzott feleségétől és gyerekeitől, s megígérte nekik, hogy a végsőkig kitart, csak a gyerekek és a felesége maradjon biztonságban: „Persze – s ezt kérem – ha te, édes kis Juditom, el tudsz jutni a gyerekekhez v. máshova – siess, igyekezz, hogy a piciknek megmaradjon az édesanyjuk. Az apjuk a végsőkig
kitart, s akár négykézláb is visszatér azokhoz, akiket az életénél is jobban… szeret.” – írta Gelléri Andor Endre utolsó üzeneteiben. Ezek után nem sokkal deportálták Ausztria felé. Ötven vagont töltöttek meg deportáltakkal, fejenként mindenki egy kiló kenyeret kapott egy hétre. Egy vagonban több mint nyolcvan ember lehetett, ezek teherszállító kocsik voltak. Kényelmesen körülbelül huszonöt-harminc ember fért volna el. A munkaszolgálatosok vizet nem kaptak egész úton. A határon német rendőrök váltották fel a csendőröket. Itt meleg ételt osztottak szét nekik. Pozsonyligetújfaluba indították tovább a szerelvényt, körülbelül 2000 munkaszolgálatost vittek. Már itt is voltak olyanok, akik legyengültek és meghaltak. 1944 decemberébe érkeztek meg. Itt még a körülmények egészen tűrhetőek voltak, padlásokon szállásolták el őket, gépfegyverfészkeket, tankcsapdákat, havazás esetén országutakat tisztítottak. A német katonák nem voltak erőszakosak és nem volt jellemző rájuk a bántalmazás sem. Viszont a zsúfoltság, a tisztálkodás hiánya, s a táplálékhiány miatt gyorsan terjedtek a járványok, betegségek. A naponta húsz-harminc halálesett természetesnek számított. Gelléri Bán Róbert filmrendezővel több hónapon át együtt dolgozott Engerau-ban. 1945 tavaszán indultak tovább. Híre kezdett terjedni az SS katonák barbárságának és agressziójának, hogy agyon lövik a legyengült munkaszolgálatosokat. Gyalog Bécs felé vették az irányt. A sántákat, gyengéket, akik a sor végén jöttek, mind agyonlőtték. Később uszállyal mentek tovább. Légriadó esetén kikötöttek. A személyzet és a katonák biztonságba helyezték magukat a parton, a deportáltakat pedig az uszályban hagyták. Bécsbe érkezve a munkaszolgálatosok élelemben reménykedtek, már utolsó tartalékuk is igen régen elfogyott. Azonban Bécs romokban hevert, s az uszály csak a kikötőben vesztegelt. Ezek után megindult a cserekereskedelem, aranygyűrűkért, nyakláncokért, drágakövekért kaptak cserébe egy-egy kiló kenyeret, szalámit. Akik a hajótest alján feküdtek holtan, azokat társaik a Dunába engedték. A kemény, hosszú, hatnapos hajóút után megérkeztek. Az éhhalállal küszködő, s a csontig fogyott emberek, akik már járni is alig tudtak, a Dunába estek. Akik viszont fel sem bírtak állni, az SS őrök rögtön dobták őket élve a folyóba. Már „csak” három kilométeres gyalogút választotta el őket Mauthausentől. A tábor hatalmas volt. Drótkerítés vette körül, amibe magasfeszültségű áram volt vezetve. A tábor szerkezete egy váréhoz volt hasonló. Ahogy megérkeztek a munkaszolgálatosok, s velük együtt Gelléri, azt gondolták, itt újra jobbak lesznek a körülmények és egy rendezett, szervezett tábor fogja őket várni. Azonban egy zsúfolásig megtelt táborba érkeztek, ahol számos más nemzetiségű, felekezetű emberrel és politikai fogollyal találták szemben magukat. A táborban már sátrakat állítottak fel, mert nem volt hely. A sok eső miatt bokáig érő sár volt. Sokan, akik lefeküdtek, többé nem álltak fel. Az élelmezés akadozott, az SS őrök állandóan szelektáltak, nem foglalkoztak a beteggel,
vagy a sérülttel. Gelléri itt találkozott Nádass Józseffel, aki úgy emlékezett meg az íróról, hogy egy Tolsztoj kötet volt a kezében és már beteges volt, le volt fogyva. A tábor tizenötezres létszáma helyett huszonötezren voltak. Sokan a szabad ég alatt voltak éjjelnappal. Naponta körülbelül kétszáz halottal számoltak. A járványok, betegségek sorra terjedtek el. Az emberek tetvesen, büdösen, gennyes, elfertőződött sebekkel, minimális ivóvízzel, s élelemmel próbálták túlélni a napokat. Gelléri csapata nem sokkal érkezése után már indult is tovább a Mauthausen egyik altáborába, Gunskirchenbe. A gyalogút során újra emberek százai hulltak el végelgyengülésben. 1945 áprilisában érték el a tábort. Itt újra kaptak meleg ételt, megsavanyodott répalevest osztottak ki nekik. A táborba érkezésük után vették észre a munkaszolgálatosok, hogy a barokkok csak félkész állapotba voltak, belül földesen, s az ivóvíz sem volt bevezetve. Az állapotok így egyre kilátástalanabbak voltak és lassan ez a tábor is túltelítődött a kétszeresére. Viszont az égen amerikai repülőgépek suhantak el. Az ágyúk hangjai napról napra közeledtek Megcsillant minden ember szemén a remény. Élők és holtak feküdtek egymáson. Az emberek sorra adták meg magukat, akikkel még tegnap este beszéltek, reggelre már örökre elhallgattak. Csak azok maradhattak életben, akik lelkileg is erősek voltak, ugyanis a légkör, a látvány, az éhség, mind-mind nagyon megterhelte az embereket. Az élelmezés nagyon lassan és akadozva indult meg, a konyha félkész állapotban volt, víz egyáltalán nem volt, főzéshez és iváshoz osztani szokták, fürdésre nem volt alkalmuk. Viszont jött a hír, hogy két-három nap, s ide érnek az amerikaiak. Az SS őrök civil ruhát öltöttek, azonnal menekültek. A tábort feladták, a deportáltak pedig elkezdték feltörni az élelemraktárakat, de volt olyan is, aki azonnal csomagolt és elindult. Mások rohantak le a közeli patakhoz fürdeni. Sokaknak későn jött a hír, ők csak némán ültek, s lelassult szívük egyre lassabban vert, majd végelgyengülésben meghaltak. A járványok és a betegségek még így is naponta tizedelték meg a létszámot. Az amerikaiak bevonulása után felszámolták tábort, két helyen is háborús kórházat hoztak létre a betegek számára. Azonban még ekkor is minden nap több százan haltak meg. A flekktífusz, a tífusz, s más fertőző betegségek darabolták a túlélők létszámát. Gelléri Andor Endre szavát betartva végsőkig kitartott, s megélte, hogy a felmentők felszabadították, ám legyengült szervezete, így mindent leküzdve körülbelül a felszabadítást követő harmadik-negyedik napon végelgyengülésben és flekktífuszban életét vesztette. Újra a világ egyik legnagyobb háborúján voltunk túl, a magyar veszteségeket felbecsülni nem lehetett. Mennyi magyar várost szétbombáztak, mennyi épület összedőlt, mégis Magyarország, s Európa számára is a legnagyobb veszteség szerintem túlmutat a ledőlt házakon, városokon. Az emberáldozatok pótolhatatlanok voltak, írók, költők, művészek
százai vesztek oda. Az igazság és az értelem földbe döngölése volt a II. világháború. Hol volt az igazság, mikor az SS őrök anyát lőttek agyon gyermeke előtt? Hol volt az értelem, mikor emberek százait mészárolták le, mert nem tökéletes embernek tartották őket? Hol voltak az emberiség eszméi, a felvilágosulás, az ész hirdetői? Ártatlan emberek ezrei, milliói haltak meg, akiknek még bőven élniük kellet volna húsz, harminc, negyven éveket. Könyvekből, filmekből látva hátborzongató érzés kap el, s azt kérdezzük, miért? Kérdések, értetlenségek hegye mutatkozik csak bennünk, de akik akkor átélték, azok mit érezhettek? Mire gondolhattak? Nem tudjuk elképzelni, egyszerűen felfoghatatlan, ami történt. Mit átszenvedtek ártatlan emberek. Gelléri Andor Endre kiváló novellista még csak éppen hogy pályájának kezdetén volt, éppen hogy megtalálta belső énét. Annyi erő, kreativitás, s új dolog volt még benne. Én tudom, ha túlélte volna, ontotta volna magából a jobbnál jobb novellákat, s még ma is minden magyar ismerné és tisztelné. Sajnos ez neki nem adatott meg. De megérdemli, hogy ismerje a világ! Megérdemli, mert rövid karrierje alatt is hatalmasat alkotott.
Felhasznált irodalom: Szita Szabolcs: Halálerőd, (A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez 1944-45), Kossuth Könyvkiadó, 1989. Vargha Kálmán: Gelléri Andor Endre, Nagy Magyar Írók, Gondolat kiadó, 1986. Gelléri Andor Endre: Egy önérzet története, Szépirodalmi könyvkiadó, 1975. Gelléri Andor Endre: Egy fillér, Millenniumi Könyvtár, Osiris kiadó, 2000. Gelléri Andor Endre: A nagymosoda, Szépirodalmi könyvkiadó, 1977. Mohácsy Károly – Vasy Géza: Irodalom a középiskolák 12. évfolyama számára, Krónika Nova Kiadó, 2002.
