Carlo Scarpa, Castelvecchio múzeuma Friedrich Nietzsche történelem szemléletének tükrében A jelen írást fotók, skiccek és néhány, az interneten fellelhetõ írás alapján készítettem el. Ugyancsak felhasználtam a Giuseppe Mazzariol által szerkesztett Scarpa monográfiát. Lévén, hogy nem tudok olaszul, írásomat sokkal inkább az ösztönösség vezérelte, semmint a tudományos igazolhatóság, vagy a tárgyi megalapozottság. Ugyancsak szubjektív a Nietzsche-i párhuzamkeresés: A történelem hasznáról és káráról az élet számára címû írásából szemezgetve próbáltam mélyebb rétegekig eljutni. A filozófus írását rögtön erõs gondolati bázisnak és specifikációktól mentes alapnak gondoltam, amit könnyen rokoníthatónak véltem Carlo Scarpa Castelvecchio múzeum épületegyüttesével…
„Hogy pedig az életnek szüksége van a történelem szolgálatára, azt éppoly világosan fel kell fognunk, mint azt a tételt, hogy a történelem tanulmányozásának mértéktelensége kárt tesz az élõben. Az élõ ember három tekintetben igényli a történelmet: igényli, mint tevékeny és törekvõ lény, mint megõrzõ és tisztelõ lény, s mint szenvedõ és szabadulásra szoruló lény. A történelem tanulmányozásának mindhárom fajtája csakis egyetlen talajon és egyetlen éghajlat alatt van a helyén: mindenütt másutt pusztító gyomként burjánzik. Ha annak az embernek, aki nagyot akar teremteni, egyáltalán szüksége van a múltra, akkor a monumentális történetszemlélet keríti hatalmába. Aki ezzel szemben a megszokottban s a már mindig is tiszteletben akar kitartani, az antikvárius történészként ápolja a múltat, és csak az, akinek valamely jelenlegi ínség szorongatja keblét, s aki mindenáron le akarja vetni magáról a terhet, csak annak szükséglete a kritikai, vagyis az ítélõ és megítélõ történetszemlélet. Egy növény meggondolatlan átültetésébõl csak baj származik: az ínségtõl nem szenvedõ kritikus, a kegyeletet nem érzõ antikvárius, a nagyságnak nagy tettre nem képes ismerõje ilyen gyommá satnyult, természetes õstalajától elidegenedett s ezért elfajzott növény.” Nietzsche e három jól elkülöníthetõ kategóriából kiindulva jellemezi a történelemhez való viszonyunkat. Mindhárom kategória szélsõséges megközelítés, sarkos karikírozás, de minden bizonnyal az emberek többsége valahol e szélsõségek között ingadozik. Bár Nietzsche elhatárolódik mindhárom szemlélettõl, egyértelmûen az arany középutat sem jelöli ki végsõ megoldásnak, hanem sokkal inkább egy más kontextusba helyezné a történelemszemlélet kérdéskörét. Önmagában a fejtegetések tudományos megközelítéseitõl is próbál kellõ távolságot tartani. Mert az analizáló módszerek útján a rendelkezésre álló emlékek, tényanyagok csupán csak lecsupaszított csontvázzá egyszerûsödnek, és kiszolgáltatottá válnak az egyszeri vizsgálódó elfogult szelektáló ítélõképességének, és a pillanatnyi alaphangulatának megfelelõen torzíthatja a múlt eseményeit. A viszonynak és a viszonyulásnak sokkal inkább ösztönszerûnek kell lennie, de nem az egyén szubjektumából, hanem egy nép tagjainak kollektív szemléletébõl fakadóan kell kibontakoznia. A történelemhez való viszonyunk jól tettenérhetõ az építészeten keresztül is. Mert egy ház megszületésekor és a késõbbi élete során nem csak az egyén szubjektív kapcsolata, hanem a társadalom együttes látásmódja is megnyilvánul (fõleg egy középület esetében). Az építészet korokon és idõn átívelõ történetírás. A Castelvecchio több mint 1000 éves idõbeliségével és a Scarpa -i kiegészítéssel a jelenkori modern ember történelmi hozzáállása formálódik térré, formává, anyaggá, és válik lenyomattá, ami ízesül a történelmi rétegzõdések sorába. A második világháború romos városaink újjáépítése során elõkerült történelmi emlékek óhatatlanul is a posztmodern alkotási gyakorlat kibontakozását eredményezték. A társadalom által nagyra becsült épületek felújítása mellett számtalanszor elõállt a múlt és a jelen összekapcsolásának igénye. Nemcsak a városlakók békeidõs emlékeinek, idilli hangulatának visszaállítása volt a cél, vagy a turisták igényének kielégítése, hanem az eddig felhalmozódott történelmi emlékékekhez való viszonyról is napról napra számot kellett adni.
E korszakra jellemzõ igényt Scarpa, a Castelvecchio esetében, maximálisan kielégítette. De ugyanakkor hibáznánk, ha Scarpa múzeumát kizárólag a turistacsalogatás sikeres emlékmûvének könyvelnénk el, mert jóval többrõl van szó… A veronai Castelvecchio, Carlo Scarpa egyik legjelentõsebb mûve. Az építész feladata az volt, hogy a középkori ódon téglafalak között helyezze el a városi múzeumot. A funkció már eleve determinálta a
társadalmi hozzáállást (vagy fordítva társadalom meghatározza a funkciót). A múzeum a modern társadalom igénye, már eleve feltételezi a tudományos megközelítést: az élõbõl élettelent hoz létre úgy, hogy az eddigi folyamatról egy pillanatfelvételt készít, esetleg konzervál és ezt a képet teszi közzé, vagy preparálja és a kontextusból kiemelve reprezentálja az érdeklõdõknek, mint mûtárgyat, mûromot, mûemléket. Teszi mindezt jóhiszemû hitelességgel a történelem lecsupaszított, redukált az összefüggéseitõl és élõ kapcsolataitól megfosztott környezetben, más hasonló sorsra érdemes emléktárgyak társaságában. Egy korábban élõ ház esetében hasonló történik, ha falai közé absztrakt funkció költözik. Az épület a pusztulást konzervált, mumifikált állapotba várja akár egy jeles alkalomra kapott rózsaszál, amely kiszárítva õrzi a hozzá kapcsolódó élményeket, kizárólagosan személyre szabottan és múlandó jelentés tartalommal, elvesztett színnel, illattal, eltorzult, éppen csak felismerhetõ formában.
A Castelvecchio esetében ez a kontextust megszüntetõ redukció nem jött létre, mert az építész már egy eleve halott ház (nem élõ), tartalmától megfosztott, de még jelentéssel bíró romjait élesztette fel. Az épületegyüttes ezúttal a múzeum vitatható, de mégis élõ funkcióját kapta, amivel az épület átmenthetõ lett a jövõ számára. Scarpa teljesítménye, hogy sikerült megtalálnia azt a hozzáállást, amivel hitelesen integrálni tudta a jelenkor lenyomatát, azzal, hogy a múlt emlékeivel termékenyítette meg. Scarpa a rekonstrukció és az átépítés során az õsi gótikus téglafalakat szembesítette a modernkori nyersbeton felületekkel és szerkezetekkel. Az újjáépítésnél a feltárt régi leleteket megtartották és befoglalták az új épületegységbe, ami adottságként kezelve befogadta mindazt, ami az építés során elõkerült. Az épület a történeti rétegek és a lebegõ beton szerkezetek kompozíciójában, egymásra rétegzõdésében válik ismét egésszé. Scarpa egy világot teremt, amely - érzésem szerint - szándékoltan egyenes folytatása kíván lenni a történelmi idõknek, mert kérlelhetetlenül társul a régmúlttal és sikeresen kapcsolja be a jelen valóságába, úgy hogy új értelmet ad: felébreszti, folytatja és a drámai pillanatban, mértéktartóan tudja abbahagyni / elhagyni. --Nietzsche, írásában elsõként a monumentális történelmi szemléletet veszi górcsõ alá: ”a múltat, mint utánzásra méltót, utánozhatót és mint másodszor is lehetségest kell leírnia, mindig abban a veszélyben forog, hogy valamit elferdít és a szépség irányába értelmez át” Scarpa nem utánoz, nem keres analógiákat, nem merül el a visszaidézés megkérdõjelezhetõ útvesztõjében. A teremtés despotikus eszközeivel sem él, kellõ távolságot tart, de ez a távolság nem kirekesztõ, hanem magába foglaló. Az igényeket azonban mégis kellõ stabilitással, biztos kézzel végzi el. Az analógia a minõségi részleteiben átgondolt építmény mozaikokon keresztül szemlélhetõ, amely a méltó folytatása kíván lenni az elõdeinek. Ugyanakkor érzem az egyéni értelmezésbõl fakadó reprezentáló színpadiasságot is. De a Scarpai díszletek merõben más hozzáállást mutatnak: kirekesztés helyett befogadó, a bezáródó kört nyitott egyenes váltja fel, ami egyértelmûen egy folyamat része kíván lenni. A meglévõ térstruktúrákat adottságoknak fogadja el, és szinte önálló szuverén tárgyaknak kezelve használja akár új, más környezetbe helyezve azokat. E történelmi tárgymozaikokhoz kíván kapcsolódni: kiegészíti, értelmezi, és teszi mindezt egy nyitott egyenesként, vektorként. Az egyenes eredeti origója az adottságként felelhetõ történeti környezet, és iránya az építész
ösztönébõl fakadó, egyéni értelmezés, amit kérlelhetetlen módon az adott kor anyagi és formai jegyeivel fejezi ki. --A második szemlélet az antikvárius, „aki élet õrzéséhez ért, nemzéséhez nem; ezért becsüli le mindig a keletkezésben lévõt, ebben az irányban nincs kitaláló ösztöne” Scarpa nem historizál, és lemond a történeti terek nosztalgikus térértelmezésbeli kísérleteirõl. Nem a régmúltnak állít bizonytalan emléket, hanem a történelmi elemeket tárgyként kezelve, egy színdarab, múzeumi díszleteként kapnak helyet egy jelenkori kompozícióban. A lényeg a megoldás nyitottságában rejlik, ami folytathatóságot feltételez, és a funkcióból adódó eleve elrendelt konzerválást egy élõ folytatható folyamatként adja át az utókornak. A jelen átszövi a múltat, és a korábbi korok tendenciájával ellentétében nem épül rá megsemmisítõleg az elõdeire, hanem megtartott lenyomatokat értelmezve a teljességet és az idõt jeleníti meg. Nem öncélúan õrzi meg a történelmi elemeket, hanem jelen építészeti beavatkozásában szán aktív, inspirációt keltõ élõ szerepet. --A harmadik szemlélet a kritikai, ami „célul tûzte ki, hogy valamilyen múltat szétzúzzon és felváltson, hogy élni lehessen: ezt úgy éri el, hogy ítélõszék elé állítja, vallatóra fogja és végül elítéli.” Feltehetõleg a posztmodern idõszakban a múlt szétzúzásának a lehetõsége fel sem merülhetett. A világháború okozta hiányok pótlása, rendkívül nagy lehetõségeket nyújtott a kritikai szemlélet kibontására, amihez a politikai ideológiák kedvezõ táptalajt biztosítottak. A megmaradt értékek megkérdõjelezhetetlen õrzése, konzerválása és Scarpa ösztönös hozzáállása talán nem szorul külön magyarázatra. ---A Nietzsche -i történelmi viszony útkeresése nem áll meg a viszonyok, tipológiák taglalásánál, hanem a konklúziót, mint a modern ember kritikai viszonyát fejti ki: „A modern ember legsajátabb tulajdonsága, a figyelemre méltó ellentét egy olyan bensõ, amelynek semmiféle külsõ, s egy olyan külsõ közt, amelynek semmiféle bensõ nem felel meg. Ilyen ellentétet a régi népek nem ismertek. Az a tudás, amelyet éhség nélkül, sõt szükséglete ellenére, mérték nélkül vesz magába, nem hat már, mint kifelé hajtó, átalakító tényezõ, hanem rejtve marad valamilyen kaotikus belvilágban, amit ez a bizonyos modern ember különös büszkeséggel, mint az õt jellemzõ "bensõséget" emleget. Ilyenkor mondogatják, hogy a tartalom már megvan, csak a forma hibádzik; ez az ellentét minden élõlénynél teljességgel elgondolhatatlan. A mi modern mûveltségünk ezért tekinthetõ minden egyébnek inkább, csak elevennek nem, mert e nélkül az ellentét nélkül fel sem lehet fogni, azaz: egyáltalán nem valóságos mûveltség, hanem csupán egyfajta tudás a mûveltségrõl, megmarad a mûveltség-gondolatnál, a mûveltségérzésnél, nem válik mûveltség-döntéssé. A modern mûveltség oly kínosan rejtegetett titkát: hogy tudniillik nekünk, moderneknek saját magunkból merítve nincsen semmink; csakis azáltal, hogy idegen korokkal, szokásokkal, mûvészetekkel, filozófiákkal, vallásokkal, ismeretekkel töltekezünk és töltekezünk túl, csakis ezáltal válunk valami tiszteletre méltóvá, tudniillik kóbor enciklopédiákká.” Scarpa ellentétet képez anyagi és formai értelemben a múlt és a jelen között. Amely óhatatlanul is a befejezetlenség érzetét kelti, de ez a befejezetlenség nem befejezhetetlenség, a régi elemek új összefüggésbe kerülnek az ellentéten alapuló kiegészítésekkel; új értelmet nyer, új inspirációkat kelt. És létrejön az egyes elemek elsõdleges külsõ-belsõ értelmezésbeli különbségek együttes szimbiózisa egy új kompozícióban, ami egy sokkal mélyebb értelmû külsõ-belsõ viszonyt formál. Ezen kívül Scarpa technikája túlmutat a szokványos építészeti beavatkozások már bevett, elfogadottá vált kliséitõl, és nem keresi kényszeredetten az egykori arányokat, funkciókat, kialakításokat sem, újat teremt, és teszi ezt jó érzékkel, mûvészi igénnyel. Erõteljes szubjektív értelmezése nem áll meg a funkcionalitás és a helyreállítás primer szintjén, hanem hozzáteszi a saját egójából, énjébõl fakadó érzéseket. Teszi ezt olyan minõségben és magabiztos elszántsággal, ami a jövõbõl visszatekintve biztosan meg fogja teremteni a beavatkozás létjogosultságát és beágyazottságát is. Scarpa kiegészítése egy újabb lenyomat a Castelvecchio területén, amely idõvel kész lesz újabb rétegek befogadására is. A garancia a részletekbõl fakadó minõségben rejlik. A jelen épülete olyan érzetet kelt, olyan térélményt nyújt, hogy a szemlélõ nem érti csak kérlelhetetlenül, elfogadja ezt az értelmezést. A szemlélõnek esélye sincs kérdéseket feltenni a miértekre, mert a formális teljeség igényérõl lemondva, olyan tér és látvány világot kap cserébe, ami korokon és idõrétegeken áthatolva képes egyszerre az egészet kifejezni. Kísértetiesen hasonló lehet azzal a hatással, amit egy hajdani egységes stílusban megépült építmény nyújthatott korának közösségének.
Mint ahogy korábbi korokban sem volt igény a tudományos rétegek elkülönítetõ egységeinek érzékeltetésére, így õ sem él ennek kényszereiben. A fellelhetõ tárgyak, térelemek önmagukban hordozzák az arányukat, értéküket és jelenlétükkel, térszerûségükkel kifejezik azt a hiteles mértéket, ami az élõ és folytatható kontextus megteremtéséhez elégséges léptékkel bír. Az ilyen épület - valószínûleg - egyidejûleg tervezendõ és építendõ, és az építész a folyamat aktív részese kell, hogy legyen, és az õ állandó jelenlétét feltételezi… Egy népre jellemzõ kultúra alapvetõen a történelmi élményanyagból táplálkozik, vagy legalábbis a múltbéli rétegekbe fonódóan alakul. Az artikulálatlan, bizonytalan idõértelmezés, rossz táptalaj az önálló gondolatok kifejezésére. A torz idõképek elkorcsosulttá, sablonossá teszik és kényszeredetten a globális trendszerûség irányába sodorják a társadalmi attitûdöket. Ezért lényeges, hogy helyes, egészséges történelemszemlélettel, idõérzékeléssel rendelkezzünk, aminek elengedhetetlen kiindulópontja a helyes és egészséges életszemlélet, amely a mindennapok életvitelébõl, kommunikációjából, hozzáállásából fakad. A fõ cél elsõsorban a jelenünk, jelenlétünk tisztántartása, amely megteremtheti azt a hozzáállást, ami a múlt tiszteletébõl fakadóan megtermékenyített jövõt eredményez. „…aki uralja a jelent, uralja a múltat, aki uralja a múltat, uralja a jövõt…” Nietzsche a történelmi szemléletet folyamatosnak, ösztönbõl fakadónak és hangsúlyozottan élõnek tartja és semmiképpen sem megkérdõjelezhetetlenül egyetemlegesnek. Scarpa erre a folyamatosságra ad jó példát a mértékletesen megformált Castelvecchio épületen keresztül.
Markó András 2012. március 18.
Felhasznált irodalom: - http://en.wikipedia.org/wiki/Castelvecchio_(Verona) - Giuseppe Mazzariol – Carlo Scarpa - Friedrich Nietzsche- A történelem hasznáról és káráról az élet számára (1873•74) - Balázs Mihály – Nemzeti emlékhely ötletpályázat, Székesfehérvár kritikája - Bonta János – Medern építészet 1911-2000