Scarpa a Nietzsche-i történelemszemlélet tükrében írta: Markó András A jelen írást fotók, skiccek és néhány, az interneten fellelhető írás alapján készítettem el. Ugyancsak felhasználtam a Giuseppe Mazzariol által szerkesztett Scarpa monográfiát. Lévén, hogy nem tudok olaszul, írásomat sokkal inkább az ösztönösség vezérelte, semmint a tudományos igazolhatóság, vagy a tárgyi megalapozottság. Ugyancsak szubjektív a Nietzsche-i párhuzamkeresés: A történelem hasznáról és káráról az élet számára című írásából szemezgetve próbáltam mélyebb rétegekig eljutni. A filozófus írását rögtön erős gondolati bázisnak és specifikációktól mentes alapnak gondoltam, amit könnyen rokoníthatónak véltem Carlo Scarpa Castelvecchio múzeum épületegyüttesével…
1
„Hogy pedig az életnek szüksége van a történelem szolgálatára, azt éppoly világosan fel kell fognunk, mint azt a tételt, hogy a történelem tanulmányozásának mértéktelensége kárt tesz az élőben. Az élő ember három tekintetben igényli a történelmet: igényli, mint tevékeny és törekvő lény, mint megőrző és tisztelő lény, s mint szenvedő és szabadulásra szoruló lény. A történelem tanulmányozásának mindhárom fajtája csakis egyetlen talajon és egyetlen éghajlat alatt van a helyén: mindenütt másutt pusztító gyomként burjánzik. Ha annak az embernek, aki nagyot akar teremteni, egyáltalán szüksége van a múltra, akkor a monumentális történetszemlélet keríti hatalmába. Aki ezzel szemben a megszokottban s a már mindig is tiszteletben akar kitartani, az antikvárius történészként ápolja a múltat, és csak az, akinek valamely jelenlegi ínség szorongatja keblét, s aki mindenáron le akarja vetni magáról a terhet, csak annak szükséglete a kritikai, vagyis az ítélő és megítélő történetszemlélet. Egy növény meggondolatlan átültetéséből csak baj származik: az ínségtől nem szenvedő kritikus, a kegyeletet nem érző antikvárius, a nagyságnak nagy tettre nem képes ismerője ilyen gyommá satnyult, természetes őstalajától elidegenedett s ezért elfajzott növény.” Nietzsche e három jól elkülöníthető kategóriából kiindulva jellemezi a történelemhez való viszonyunkat. Mindhárom kategória szélsőséges megközelítés, sarkos karikírozás, de minden bizonnyal az emberek többsége valahol e szélsőségek között ingadozik. Bár Nietzsche elhatárolódik mindhárom szemlélettől, egyértelműen az arany középutat sem jelöli ki végső megoldásnak, hanem sokkal inkább egy más kontextusba helyezné a történelemszemlélet kérdéskörét. Önmagában a fejtegetések tudományos megközelítéseitől is próbál kellő távolságot tartani. Mert az analizáló módszerek útján a rendelkezésre álló emlékek, tényanyagok csupán csak lecsupaszított csontvázzá egyszerűsödnek, és kiszolgáltatottá válnak az egyszeri vizsgálódó elfogult szelektáló ítélőképességének, és a pillanatnyi alaphangulatának megfelelően torzíthatja a múlt eseményeit. A viszonynak és a viszonyulásnak sokkal inkább ösztönszerűnek kell lennie, de nem az egyén szubjektumából, hanem egy nép tagjainak kollektív szemléletéből fakadóan kell kibontakoznia. A történelemhez való viszonyunk jól tetten érhető az építészeten keresztül is. Mert egy ház megszületésekor és a későbbi élete során nem csak az egyén szubjektív kapcsolata, hanem a társadalom együttes látásmódja is megnyilvánul (főleg egy középület esetében). Az építészet korokon és időn átívelő történetírás. A Castelvecchio több mint 1000 éves időbeliségével és a Scarpa -i kiegészítéssel a jelenkori modern ember történelmi hozzáállása formálódik térré, formává, anyaggá, és válik olyan lenyomattá, ami ízesül a történelmi rétegződések sorába. A második világháború romos városaink újjáépítése során előkerült történelmi emlékek óhatatlanul is a posztmodern alkotási gyakorlat kibontakozását eredményezték. A társadalom által nagyra becsült épületek felújítása mellett számtalanszor előállt a múlt és a jelen összekapcsolásának igénye. Nemcsak a városlakók békeidős emlékeinek, idilli hangulatának visszaállítása volt a cél, vagy a turisták igényének kielégítése, hanem az eddig felhalmozódott történelmi emlékékekhez való viszonyról is napról napra számot kellett adni.
E korszakra jellemző igényt Scarpa, a Castelvecchio esetében, maximálisan kielégítette. De ugyanakkor hibáznánk, ha Scarpa múzeumát kizárólag a turistacsalogatás sikeres emlékművének könyvelnénk el, vagy meghagynánk a posztmodern szükségletek szintjén, mert ebben az esetben jóval többről van szó… A veronai Castelvecchio, Carlo Scarpa egyik legjelentősebb műve. Az építész feladata az volt, hogy a középkori ódon téglafalak között helyezze el a városi múzeumot. A funkció már eleve determinálta a
2
társadalmi hozzáállást (vagy fordítva társadalomi elvárás meghatározza a funkciót). A múzeum a modern társadalom igénye, már eleve feltételezi a tudományos megközelítést: az élőből élettelent hoz létre úgy, hogy az eddigi folyamatról egy pillanatfelvételt készít, esetleg konzervál és ezt a képet teszi közzé, vagy preparálja és a kontextusból kiemelve reprezentálja az érdeklődőknek, mint műtárgyat, műromot, műemléket. Teszi mindezt jóhiszemű hitelességgel a történelem lecsupaszított, redukált az összefüggéseitől és élő kapcsolataitól megfosztott környezetben, más hasonló sorsra érdemes emléktárgyak társaságában. Egy korábban élő ház esetében hasonló történik, ha falai közé absztrakt funkció költözik. Az épület a pusztulást konzervált, mumifikált állapotban várja akár egy jeles alkalomra kapott rózsaszál, amely kiszárítva őrzi a hozzá kapcsolódó élményeket, kizárólagosan személyre szabottan és múlandó jelentés tartalommal, elvesztett színnel, illattal, eltorzult, éppen csak felismerhető formában.
A Castelvecchio esetében ez, a kontextust megszüntető redukció nem jött létre, mert az építész már egy eleve halott ház (nem élő), tartalmától megfosztott, de még jelentéssel bíró romjait élesztette fel. Az épületegyüttes ezúttal a múzeum vitatható, de mégis élő funkcióját kapta, amivel az épület átmenthető lett a jövő számára. Scarpa teljesítménye, hogy sikerült megtalálnia azt a hozzáállást, amivel hitelesen integrálni tudta a jelenkor lenyomatát, mégpedig, hogy a múlt emlékeivel termékenyítette meg. Scarpa a rekonstrukció és az átépítés során az ősi gótikus téglafalakat szembesítette a modernkori nyersbeton felületekkel és szerkezetekkel. Az újjáépítésnél a feltárt régi leleteket megtartották és befoglalták az új épületegységbe, ami adottságként kezelve befogadta mindazt, ami az építés során előkerült. Az épület a történeti rétegek és a lebegő beton szerkezetek kompozíciójában, egymásra rétegződésében válik ismét egésszé. Scarpa egy világot teremt, amely - érzésem szerint - szándékoltan egyenes folytatása kíván lenni a történelmi időknek, mert kérlelhetetlenül társul a régmúlttal és sikeresen kapcsolja be a jelen valóságába, úgy hogy új értelmet ad: felébreszti, folytatja és a drámai pillanatban, mértéktartóan tudja abbahagyni / elhagyni. --Nietzsche, írásában elsőként a monumentális történelmi szemléletet veszi górcső alá: ”a múltat, mint utánzásra méltót, utánozhatót és mint másodszor is lehetségest kell leírnia, mindig abban a veszélyben forog, hogy valamit elferdít és a szépség irányába értelmez át” Scarpa nem utánoz, nem keres analógiákat, nem merül el a visszaidézés megkérdőjelezhető útvesztőjében. A teremtés despotikus eszközeivel sem él, kellő távolságot tart, de ez a távolság nem kirekesztő, hanem magába foglaló. A beavatkozásokat azonban mégis kellő stabilitással, biztos kézzel végzi el. Az analógia a minőségi részleteiben átgondolt építmény mozaikokon keresztül szemlélhető, amely a méltó folytatása kíván lenni az elődeinek. Ugyanakkor érzem az egyéni értelmezésből fakadó reprezentáló színpadiasságot is. De a Scarpai díszletek merőben más hozzáállást mutatnak: kirekesztés helyett befogadó, a bezáródó kört nyitott egyenes váltja fel (vektor), ami egyértelműen egy folyamat része kíván lenni. A meglévő térstruktúrákat adottságoknak fogadja el, és szinte önálló szuverén tárgyaknak kezelve használja akár új, más környezetbe helyezve azokat. E történelmi tárgymozaikokhoz kíván kapcsolódni: kiegészíti, értelmezi, és teszi mindezt úgy, hogy a
3
kiindulópont a felelhető történeti környezet, és iránya az építész ösztönéből fakadó, egyéni értelmezés, amit kérlelhetetlen módon az adott kor anyagi és formai jegyeivel fejezi ki. --A második szemlélet az antikvárius, „aki élet őrzéséhez ért, nemzéséhez nem; ezért becsüli le mindig a keletkezésben lévőt, ebben az irányban nincs kitaláló ösztöne” Scarpa nem historizál, lemond a történeti terek nosztalgikus térértelmezésbeli kísérleteiről. Nem a régmúltnak állít bizonytalan emléket, hanem a történelmi elemeket tárgyként kezelve, egy színdarab, múzeumi díszleteként kapnak helyet egy jelenkori kompozícióban. A lényeg a megoldás nyitottságában rejlik, ami folytathatóságot feltételez, és a funkcióból adódó eleve elrendelt konzerválást egy élő és folytatható folyamatként adja át az utókornak. De ez a folytathatóság nem a Scarpai folyamatba való direkt bekapcsolódás lehetősége, mert az ő kompozíciója egyszeri, teljes és befejezett. A folytathatóság az épület teljes időbeliségéből fakad, az egyes korok lenyomatainak rétegződésének sorolásából, beleértve a Scarpai réteget is. A jelen átszövi a múltat, és a korábbi korok tendenciájával ellentétében nem épül rá megsemmisítőleg az elődeire, hanem megtartott lenyomatokat értelmezve a teljességet és az időt jeleníti meg. Nem öncélúan őrzi meg a történelmi elemeket, hanem jelen építészeti beavatkozásában szán aktív, inspirációt keltő élő szerepet. --A harmadik szemlélet a kritikai, ami „célul tűzte ki, hogy valamilyen múltat szétzúzzon és felváltson, hogy élni lehessen: ezt úgy éri el, hogy ítélőszék elé állítja, vallatóra fogja és végül elítéli.” Feltehetőleg a posztmodern időszakban a múlt szétzúzásának a lehetősége fel sem merülhetett. A világháború okozta hiányok pótlása, rendkívül nagy lehetőségeket nyújtott a kritikai szemlélet kibontására, amihez a politikai ideológiák kedvező táptalajt biztosítottak. A megmaradt értékek megkérdőjelezhetetlen őrzése, konzerválása és Scarpa ösztönös hozzáállása, a posztmodern kliséken túllépve, talán nem szorul külön magyarázatra. ---A Nietzsche -i történelmi viszony útkeresése nem áll meg a viszonyok, tipológiák taglalásánál, hanem a konklúziót, mint a modern ember kritikai viszonyát fejti ki: „A modern ember legsajátabb tulajdonsága, a figyelemre méltó ellentét egy olyan benső, amelynek semmiféle külső, s egy olyan külső közt, amelynek semmiféle benső nem felel meg. Ilyen ellentétet a régi népek nem ismertek. Az a tudás, amelyet éhség nélkül, sőt szükséglete ellenére, mérték nélkül vesz magába, nem hat már, mint kifelé hajtó, átalakító tényező, hanem rejtve marad valamilyen kaotikus belvilágban, amit ez a bizonyos modern ember különös büszkeséggel, mint az őt jellemző "bensőséget" emleget. Ilyenkor mondogatják, hogy a tartalom már megvan, csak a forma hibádzik; ez az ellentét minden élőlénynél teljességgel elgondolhatatlan. A mi modern műveltségünk ezért tekinthető minden egyébnek inkább, csak elevennek nem, mert e nélkül az ellentét nélkül fel sem lehet fogni, azaz: egyáltalán nem valóságos műveltség, hanem csupán egyfajta tudás a műveltségről, megmarad a műveltség-gondolatnál, a műveltségérzésnél, nem válik műveltség-döntéssé. A modern műveltség oly kínosan rejtegetett titkát: hogy tudniillik nekünk, moderneknek saját magunkból merítve nincsen semmink; csakis azáltal, hogy idegen korokkal, szokásokkal, művészetekkel, filozófiákkal, vallásokkal, ismeretekkel töltekezünk és töltekezünk túl, csakis ezáltal válunk valami tiszteletre méltóvá, tudniillik kóbor enciklopédiákká.” Scarpa ellentétet képez anyagi és formai értelemben a múlt és a jelen között. Amely óhatatlanul is elsőre a befejezetlenség érzetét kelti. Ugyanakkor a régi elemek új összefüggésbe kerülnek az ellentéten alapuló kiegészítésekkel, és létrejön az egyes elemek együttéléséből egy új kompozíció, ami egy sokkal mélyebb értelmű külső-belső teljes viszonyt formál. Ezen kívül Scarpa technikája túlmutat a szokványos építészeti beavatkozások már bevett, elfogadottá vált megoldásaitól. Ebben az esetben nem sorolható Scarpa eszköztára a posztmodern alá, mert visszanyúl a modernkor letisztult, geometrizáló vonalvezetéshez és előveszi elődeinek és az ösztönéből fakadó díszítő kedvét. Scarpa nem keresi kényszeredetten az egykori arányokat, funkciókat, kialakításokat sem, újat teremt, és teszi ezt jó érzékkel, művészi igénnyel, mialatt az új és a régi új értelmet nyer, új inspirációkat kelt. Erőteljes szubjektív értelmezése nem áll meg a funkcionalitás és a helyreállítás primer szintjén, hanem hozzáteszi a saját egójából, énjéből fakadó érzéseket. Teszi ezt olyan minőségben és magabiztos elszántsággal, ami a jövőből visszatekintve biztosan meg fogja teremteni a beavatkozás létjogosultságát és beágyazottságát is. Scarpa kiegészítése egy újabb lenyomat a Castelvecchio területén, amely idővel kész lesz újabb rétegek befogadására is. A garancia a maradandóságra a részletekből fakadó minőségben rejlik. A jelen épülete olyan érzetet kelt, olyan térélményt nyújt, hogy a szemlélő nem érti csak kérlelhetetlenül, elfogadja ezt az értelmezést. A szemlélőnek esélye sincs kérdéseket feltenni a miértekre, mert a formális teljeség igényéről lemondva, olyan tér és látvány világot kap cserébe, ami korokon és időrétegeken áthatolva
4
képes egyszerre az egészet kifejezni. Kísértetiesen hasonló lehet azzal a hatással, amit egy hajdani egységes stílusban megépült építmény nyújthatott korának közösségének.
Mint ahogy korábbi korokban sem volt igény a tudományos rétegek elkülönítető egységeinek érzékeltetésére, így ő sem él ennek kényszereiben. A fellelhető tárgyak, térelemek önmagukban hordozzák az arányukat, értéküket és jelenlétükkel, térszerűségükkel kifejezik azt a hiteles mértéket, ami az élő és folytatható kontextus megteremtéséhez elégséges léptékkel bír. Az ilyen épület - valószínűleg - egyidejűleg tervezendő és építendő, és az építész a folyamat aktív részese kell, hogy legyen, és az ő állandó jelenlétét feltételezi… Egy népre jellemző kultúra alapvetően a történelmi élményanyagból táplálkozik, vagy legalábbis a múltbéli rétegekbe fonódóan alakul. Az artikulálatlan, bizonytalan időértelmezés, rossz táptalaj az önálló gondolatok kifejezésére. A torz időképek elkorcsosulttá, sablonossá teszik és kényszeredetten a globális trendszerűség irányába sodorják a társadalmi attitűdöket. Ezért lényeges, hogy helyes, egészséges történelemszemlélettel, időérzékeléssel rendelkezzünk, aminek elengedhetetlen kiindulópontja a helyes és egészséges életszemlélet, amely a mindennapok életviteléből, kommunikációjából, hozzáállásán alapul. A fő cél elsősorban a jelenünk, jelenlétünk tisztántartása, amely megteremtheti azt a hozzáállást, ami a múlt tiszteletéből fakadóan megtermékenyített jövőt eredményez. „…aki uralja a jelent, uralja a múltat, aki uralja a múltat, uralja a jövőt…” Nietzsche a történelmi szemléletet folyamatosnak, ösztönből fakadónak és hangsúlyozottan élőnek tartja és semmiképpen sem megkérdőjelezhetetlenül egyetemlegesnek. Scarpa erre a folyamatosságra ad jó példát a mértékletesen megformált Castelvecchio épületen keresztül.
Markó András 2012. március 18.
Felhasznált irodalom: - http://en.wikipedia.org/wiki/Castelvecchio_(Verona) - Giuseppe Mazzariol – Carlo Scarpa - Friedrich Nietzsche- A történelem hasznáról és káráról az élet számára (1873—74) - Balázs Mihály – Nemzeti emlékhely ötletpályázat, Székesfehérvár kritikája - Bonta János – Medern építészet 1911-2000
5
ÖSSZEFOGLALÓ
•
„Monumentális történelemszemlélet: a múlt mint minta a cselekvő számára – a múlt kisajátítása, egyoldalúvá tétele, „a monumentális történetírás az analógiáival téveszt meg”. A múlt maga szenved kárt.” Scarpa nem utánoz, nem keres analógiákat, nem merül el a visszaidézés megkérdőjelezhető útvesztőjében. A teremtés despotikus eszközeivel sem él, kellő távolságot tart, de ez a távolság nem kirekesztő, hanem magába foglaló. A beavatkozásokat azonban mégis kellő stabilitással, biztos kézzel végzi el. Az analógia a minőségi részleteiben átgondolt építmény mozaikokon keresztül szemlélhető, amely a méltó folytatása kíván lenni az elődeinek. • „Antikvárius történelemszemlélet: a múlt megőrzése a maga sajátosságai szerint – „csak az élet őrzéséhez ért, nemzéséhez nem; ezért becsüli le mindig a keletkezésben lévőt, ebben az irányban nincs kitaláló ösztöne … bénítja a cselekvőt, aki mint cselekvő valamilyen kegyeletet mindig sért és sértenie is kell”. Scarpa nem historizál, lemond a történeti terek nosztalgikus térértelmezésbeli kísérleteiről. Nem a régmúltnak állít bizonytalan emléket, hanem a történelmi elemeket tárgyként kezelve, egy színdarab, múzeumi díszleteként kapnak helyet egy jelenkori kompozícióban. Nem öncélúan őrzi meg a történelmi elemeket, hanem jelen építészeti beavatkozásában szán aktív, inspirációt keltő élő szerepet. • „Kritikai történelemszemlélet: valamilyen múlt szétzúzása és felváltása. A múlt vallatószék elé állítása és elítélése: „minden múlt megérdemli, hogy megítéltessék” (erőszak és gyöngeség, nem igazságosság, még kevésbé kegyelem hirdet itt ítéletet: hanem egyedül az élet, ez a sötét, nyugodni nem tudó, kielégítethetetlenül önmagát sóvárgó hatalom” A megmaradt értékek megkérdőjelezhetetlen őrzése, konzerválása és Scarpa ösztönös hozzáállása, a posztmodern kliséken túllépve talál megoldásokat. Nietchzse egyértelműen az arany középutat sem jelöli ki végső megoldásnak, hanem sokkal inkább egy más kontextusba helyezné a történelemszemlélet kérdéskörét. A viszonynak és a viszonyulásnak sokkal inkább ösztönszerűnek kell lennie, de nem az egyén szubjektumából, hanem egy nép tagjainak kollektív szemléletéből fakadóan kell kibontakoznia. A múzeum a modern társadalom igénye, már eleve feltételezi a tudományos megközelítést: az élőből élettelent hoz létre úgy, hogy az eddigi folyamatról egy pillanatfelvételt készít Scarpa teljesítménye, hogy sikerült megtalálnia azt a hozzáállást, amivel hitelesen integrálni tudta a jelenkor lenyomatát, mégpedig, hogy a múlt emlékeivel termékenyítette meg Erőteljes szubjektív értelmezése nem áll meg a funkcionalitás és a helyreállítás primer szintjén, hanem hozzáteszi a saját egójából, énjéből fakadó érzéseket. Teszi ezt olyan minőségben és magabiztos elszántsággal, ami a jövőből visszatekintve biztosan meg fogja teremteni a beavatkozás létjogosultságát és
6
beágyazottságát is. Scarpa kiegészítése egy újabb lenyomat a Castelvecchio területén, amely idővel kész lesz újabb rétegek befogadására is. • „A mi modern műveltségünk ezért tekinthető minden egyébnek inkább, csak elevennek nem, mert e nélkül az ellentét nélkül fel sem lehet fogni, azaz: egyáltalán nem valóságos műveltség, hanem csupán egyfajta tudás a műveltségről, megmarad a műveltség-gondolatnál, a műveltségérzésnél, nem válik műveltség-döntéssé.” Egy népre jellemző kultúra alapvetően a történelmi élményanyagból táplálkozik, vagy legalábbis a múltbéli rétegekbe fonódóan alakul. Az artikulálatlan, bizonytalan időértelmezés, rossz táptalaj az önálló gondolatok kifejezésére. A torz időképek elkorcsosulttá, sablonossá teszik és kényszeredetten a globális trendszerűség irányába sodorják a társadalmi attitűdöket. Ezért lényeges, hogy helyes, egészséges történelemszemlélettel, időérzékeléssel rendelkezzünk, aminek elengedhetetlen kiindulópontja a helyes és egészséges életszemlélet, amely a mindennapok életviteléből, kommunikációjából, hozzáállásán alapul. A fő cél elsősorban a jelenünk, jelenlétünk tisztántartása, amely megteremtheti azt a hozzáállást, ami a múlt tiszteletéből fakadóan megtermékenyített jövőt eredményez.
7
8
9
