Az őrségi társadalom történetéhez és néprajzához

Savaria 37 • a Va s M e gy e i Mú z e u Mok é rte s í tőj e • 2015 • 161–174

Az őrségi társadalom történetéhez és néprajzához Horváth Sándor Savaria Megyei Hatókörű vároSi MúzeuM H–9700 Szombathely, Kisfaludy Sándor u. 9., Hungary [email protected]

Összefoglalás Az írás az Őrség társadalomtörténetével néprajzi, történeti néprajzi megközelítéssel foglalkozik. Kiemeli azokat a jellemzőket, amelyek gyakorta évszázadokon át voltak e régió közösségének, közösségeinek, azok arculatának meghatározói. Ezek azonban az idő előrehaladtával gyakorta változtak tartalmukban, karakterükben: ilyen volt például az őrnagy státusza. Noha az őrségiek kollektíven nemeseknek tartották (tartják) magukat, ez tényekkel nem bizonyítható, bár a szájhagyomány ennek okát is magyarázza, viszont élt néhány nemességet elnyert őrségi család, a nagyrákosi Nemesszeren pedig nemesi közbirtokosság élte közösségileg szabályozott életét. Sajátos közösségi hálót alkottak őrségiek gyermekeik keresztelőjénél: alkalmanként 40–50 keresztszülőt is felkértek e nemes feladatra, amely a korozsma (keresztelői ajándék) révén egyben költséges is volt. A dolgozat foglalkozik az őrségiek – főképp Somogy megyébe történő – kirajzásával, továbbá a szolgák nagyszámú jelenlétével. A társadalomnéprajz bizonyos jelenségei a közösségi erkölcs irányultságát tükrözik: a törvénytelen gyermekek, a fattyak aránya ennek egyik jellemző fokmérője. Másrészről a túlzott tolerancia egyfajta menedékhellyé is változtatta e vidéket az életútjukban törést elszenvedőknek: az Őrség egyik jeles egyéniségének, az énekes Vörös Nettinek a családjában is találunk erre példát. Az egykézés az itteni – református többségű – közösségekben legalább olyan erőteljes volt – ha nem még nagyobb mértékű! – mint a szakirodalomban jól feldolgozott ormánsági egykézés. K u l c s sz avaK : társadalomtörténet, társadalomnéprajz, őrségi őrnagy, nemesek, keresztszülők, törvénytelen gyerekek, egykék, belső migráció, közösségi erkölcs, szolgák és szolgálók

Abstract On the social history and ethnography of the Őrség district. The paper approaches Őrség social history through its ethnography and historical ethnography, emphasizing the features that were often decisive down the ages to the district’s community or communities and their appearance. These, however, often vary in content and character over time, an example being the status of the sworn administrative and judicial head (őrnagy) of the district. The inhabitants of the Őrség have always considered themselves collectively as nobility, but this cannot be supported factually, although oral tradition explains that inability. However, there were a few Őrség families that had gained nobility, and at Nemesszer in Nagyrákos there lived a communally regulated life as a community on shared noble property. One specific communal network was formed by the godparents of Őrség children. Sometimes as many as forty or fifty godparents were chosen for this noble task, which could be an expensive honour due to the custom of korozsma (baptismal gifts from the godparents). The study deals with departures of Őrség people, mainly towards Somogy County, and with the presence of large numbers of menials. Some aspects of this social ethnography reflect the community’s moral position, one obvious measure being the proportion of children born out of wedlock. On the other hand, exaggerated tolerance in this respect turned the district into a kind of refuge for those with a problematic background. An example could be found in the family of a famous Őrség figure, the singer Netti Vörös. The preference for an only child was as strong or stronger in these villages (with a majority of Reformed Church members) than in the Ormánság, where the only-child phenomenon has been studied extensively. K e y wor d s : social history, social ethnography, Őrség headship, nobility, godparents, illegitimacy, only children, internal migration, communal morality, menials and servants



HorVát H sán dor: az őrs é gi tár s a da loM tört é n e té H e z é s n é p r aj z á Ho z

Területi jellemzők – területi eltérések A történeti Őrség 18 települése mellett eltérő mértékben kapcsolják ide, tekintik őrséginek az egyes környező településeket. Emiatt szükséges röviden körbetekintenünk, hogy a terület történeti körülhatárolása mellett a néprajzi tájegység megragadása is megvalósulhasson. A vizsgált terület társadalmának rövid történeti bemutatásához a településeket három csoportba kell sorolnunk. Ha a birtokosság megoszlását, szerkezetét tekintjük, akkor a 16. század elejének meglehetősen tarka képe helyébe a 18. századra – Mária Terézia uralkodásának idejére – meglehetősen homogénné vált, és három jellemző terület alakult ki. A ciszterci uradalom vidéke Az egyik a szentgotthárdi ciszterci uradalom területe a Gotthárd környéki településeken – amelyeknek egyik részét többségében szlovének lakták –, továbbá a Rába-völgyében fekvő településeken volt gyakorlatilag kizárólagos tulajdonos. Az e területen élők római katolikus vallásúak voltak. A társadalmi státuszt tekintve inkább a szegényebb jobbágyok, továbbá a házas és házatlan zsellérek száma volt nagyobb számú: ez különösen a szlovén településekre igaz. Etnikai sajátosságként több szlovén többségű és részben jelentősebb németséggel is bíró település található a magyarok mellett. Az Őrség területe Az őrségi falvakat, valamint néhány továbbit – mint például a hegyháti Halogyot – a Batthyány család birtokolta. Az őrségi falvak lakossága református vallású volt. Figyelemre méltó, hogy az 1910-es statisztika e településeken mutatja a legtarkább vallási képet: noha túlsúlyban maradnak a protestánsok, de általában jelentősebb számú katolikust is számba vettek az összeírásnál. A terület jellemzője, hogy az őrségiek egykori szabados jogállásukra hivatkozva kisebb-nagyobb ellenállást fejtettek ki a Batthyány család fennha1 Nagyrákosi református anyakönyv, 1847. február 27.



tósága ellen. Gazdasági erejüket tekintve kettős mércét kell érvényesítenünk, hiszen a köztudatban többségében rossz minőségű földet használó, tehát inkább szegényen élő családok voltak. A valóságban azonban az úrbéri rendezés során éppen a földek rossz minőségére tekintettel az átlagosnál nagyobb földeket birtokolhattak. Ismeretes, hogy a megyében ritkán előforduló, szokatlanul nagy külterületen a használók alkalmasint nagyon öntörvényűen művelték a földeket: a földesúri hatalmaskodások ellen panaszt tevők esetenként kiemelték, hogy a saját szántón nevelt fákat termeltette ki és vitette el a Batthyány család. Tehát a maguk módján sokan ügyeskedtek. Az erdölés, az erdő hasznával élés csupán első pillanatra tekinthető egy archaikusabb gazdálkodásra való visszatérésnek, visszalépésnek, hiszen másik oldalról tekintve a táji adottságok szemfüles feltárásának, az adottságok legpraktikusabb kihasználásának nevezhetjük. Még ha néha talán erőn felül is, de az őrségiek összességében polgáriasodás irányát követték, akkor is, ha muszájpolgárosodás volt az ő útjuk. A hagyományos közösségek általában mintakövetők: az őrségiek esetében a szabados – az ő ideáljukban nemesi – jogállás volt a követendő minta. Ezért történhetett meg, hogy a 19. század első évszázadaiban már – legalábbis kiemelkedő, ünnepi alkalmakkor – az étkezésekhez a teríték része volt a kanál mellett a kés és a villa is. Ugyanakkor a szegénység és a gazdagság, a polgárosultság vagy az archaikus létmód nem függött össze – törvényszerű módon – a társadalmi státusszal. Egy szélsőséges példával érzékeltethetjük a nagyon tarka valóságot. 1847-ben eltemetik a szentgyörgyvölgyi nemes Domján Ferencet, aki 50 éves korában nemesként, de „kéregető”-ként hunyt el.1 Az Őrséget etnikai szempontból alapvetően magyarok lakták, lakják. Bár karakterében beolvadt, de még részben eltérő jegyeket visel magán az egykori felsőlendvai uradalomhoz tartozó település-bokor, az őrségi falvakkal délről határos , Velemér és Gödörháza. E települések lakói – noha a református egyház követői voltak – emellett önálló plébániát alkottak a 18. század végéig, 1782–83-ig, amikor a ve-


leméri és a kercai plébánia egyesült. (Addig a veleméri plébánia területe e három falu mellett két – azóta eltűnt – magyarországi falura, valamint további öt, ma már Szlovéniában található településre terjedt ki: Szerdahelyre, Ivanusócra, Gerencsérre, Ratkócra és Korongra.) A Hegyhát falvai A terület harmadik csoportját az annak keleti részén elhelyezkedő hegyháti falvak képezik, amelyekre a többféle birtokos irányítása jellemző; például a mai Szőce, Őrimagyarósd, Hegyhátszentjakab, Nádasd, Ivánc. Itt Őrimagyarósd székhelylyel evangélikus egyházközség működött, működik, és nagyobb számban éltek 1910-ben Nádasdon is az evangélikusok. Ugyanakkor a települések többségében a katolikusok éltek, élnek a legnagyobb számban. Viszák pedig vallási szempontból kilóg az őrségi sorból, s a református, az evangélikus és a katolikus vallás követőinek együttélését példázta, példázza. Gazdasági jellemzőit tekintve a szegényebb, a közepes és a gazdagabb gazdaságok száma kiegyenlítettebbnek tűnik, mint a másik két terület esetében. Etnikailag a lakosság – szinte kizárólagosan – magyar. A cigányok mindhárom csoport több településén megjelentek a 18. században, mindemellett a statisztikák velük kapcsolatban nem megbízhatók: 1910-ben például alig jelöltek meg néhány olyan „egyéb” kategóriájú csoportot (nem tartották külön soron nyilván a cigányokat és a vendeket, azaz szlovéneket), amely a cigányság létszámára utalna.

Az Őrség és a székelyek A történészek, nyelvészek egy része egyetért abban, hogy besenyők és/vagy székelyek végeztek egykoron határőri szolgálatot. A magyarság keletkezésének összefoglalásakor Makkay János leszögezte, hogy a „székelyek eredetileg nem külön etnikai csoportosulás voltak, hanem az Árpádok vezette hatalom által szervezett (vagy megörökölt) katonai határvédők, a székely név tehát foglalkozást és nem etnikumot jelölt. (A székelyek természetesen nem lehetnek a 670–680 körül be-

költöző, török nyelvű onogur réteg utódai sem, legfeljebb az ő segéd- és szolganépük. Megoldást adhatna Győrffy felvetése, amelyet ő valószínűtlennek tartott: „… a székelyek az avar onogurok magyarul beszélő, magyar etnikumú részei lettek volna, …mintegy az onogurok alattvalói” (MaKKay 1993: 79). Az előző településük helyéről magukkal vitt nyelvi eltéréseket is segítségül hívta, és ebben a külső székelység (sepsi-, orbai-, kézdi és csíki székelyek) nyelve mutat az Őrséggel rokonságot. De ezt megtoldja azzal az érvvel, hogy a népköltészetben is találunk kapcsolatokat. A magyar nyelvterület nyugati – tehát őrségi – és déli területéről való származást, valamint azt, hogy már itt magyarul beszéltek a székelyek ősei azzal támasztja alá Makkay, hogy főleg korai szlovén nyelvi hatásokat találhatunk a székelyek nyelvében (MaKKay 1993: 77). Ha most mindebből többen arra következtetnek, ami néha közszájon forgó megállapítás, hogy a székelyek az Őrségből áttelepült őrségiek, akkor jelezzük azt, hogy a székely népnév csak a 14. században alakult ki, előtte a szikul, szikül, szekul alak volt ismert. Akkor, amikor az Őrség név is megjelent. Az őrségiek és a székelyek rokonságának egyik legutóbbi összefoglalását Csapó Olga adta (Csapó 2008: 325–327). Emellett azonban van egy másik hasonlóságot teremtő szál is: a szabadalmas közösségi jelleg. „A kései feudalizmusban a kiváltságos területekkel kapcsolatosan kétirányú társadalmi mozgás figyelhető meg. A korábban lokális nemesi közösségek középkori eredetű előjogait a földesúr vagy a központi hatalom jobbággyá tétellel megszüntetni, illetőleg a megmaradtakat erősen korlátozni törekszik. Ide sorolható mindenekelőtt a jászok és a kunok területének hadijog alapján történt kezelése, majd elzálogosítása és eladása. A határvédő őrségiek leszármazottainak a földesúri követelések súlyosbodásával ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy pl. a közeli Felsőőr és környéke községeivel szemben elmulasztották a kisnemesi státus megszerzését” (Kósa 1985: 276). „Az őrségi és torockói példa világosan mutatja, hogy a történelemhez kötődés folklórképződéssel járt együtt” – írta Kósa László (Kósa 1985: 281). Ne feledkezzünk meg Assmann figyelmeztetéséről sem: ha a közösség szükségét érzi, akkor a kö-




zösség összetartása, erősítése érdekében akár el is kendőzheti a változást (Assmann 1999: 41): fel kell tételeznünk, hogy az egykori nemességhez való visszatérés szándéka egy ilyen közösség reflex az őrségiek életében. Az összetartozás kulturális kifejeződésére az őrségiekkel kapcsolatban Kósa László nem hozott példákat.

Őrségi történeti sajátosság: az őrnagy Az őrnagy tisztével az Őrségben sok évszázadon keresztül találkozhatunk a történeti forrásokban: a középkori első adatokat követően egészen a 19. századig ismert, alkalmazott volt e fogalom. A jelentése azonban az idő múlásával változott. Csupán vagy tucatnyi név szerint ismert őrnagyról beszélhetünk. A legkorábbi 1364-ből Sáska Miklós lehet, akit „őrnagynak” neveztek, amint ezt már jeleztük – tehát arra kell gondolnunk, hogy ezt a tisztet töltötte be. A másik ilyen nevén nevezett őrnagy 1491ből származó adat alapján egy gerencsér volt, a hodosi Gerencsér András. Az őrnagy fogalma megváltozott tartalommal él a 19., sőt, a 20. századig. 1691. május 13-án a Batthány Ferenc és a Batthyány Zsigmond között széttagolt birtok helyi irányítását közigazgatási szempontból aképpen osztották fel, hogy az elöljárók „mindkettőnek részéről való jobbágyság között, egyetértve oda való ispánukkal, tegyenek törvényt, de csak 12 forintig” – Ugyanakkor, írta ezzel kapcsolatban Balogh Gyula: „A felebbezés is a német-ujvári vagy a csákányi úriszék elé történhetett. Bűnügyekben az Őrség előljárósága nem itélt. Utasíttattak, hogy a polgári pereket egy jegyzőkönyvbe írják össze és helybenhagyás végett terjesszék az uraság elé! Az őrnagy évenként Szent-György-napkor választatott, az egyik évben Ferencz s a másikban Zsigmond gróf részéről. Az őrnagy mellett most is 12 esküdt polgár működött, 6 Ferencz, 6 Zsigmond részéről. Joghatóságuk kiterjedt mindkét gróf jobbágyaira. Az őrnagynak az uradalmi robot véghezviteléhez semmi köze sem volt, az iránt a gazdatiszt intézkedett” (Balogh 1898: 398). Tehát ebben időszakban a meglehetősen korlátozott jo-

gokat gyakorolt az őrnagy: a falu korlátozott jogkörű bírája volt. Pesthy Frigyes helynévtárának kéziratában Őriszentpéternél ezzel kapcsolatban a következőt jegyezte fel: „A’ Kerületek polgárilag egy 12 tagból álló /: „őrnagy” nevet viseltek ezen tagok :/ tanács igazgatta. – Ezen őrnagyok, megvoltak egész 1845-ig, noha mióta jobbágyi állapotba voltak, csak névlegesen, ’s hatásuk semmi sem volt, de az eredeti typust megtartotta névlegesen. Egyébként katonai fegyelem alatt állott. A’ katonaság gyülpontja volt Őriszentpéter. Egy kapitányságot képezhetett, mert kapitány név alatt állott fő tisztje, ’s többnyire a’ Battyáni [Sic! H.S.] grófi családból Csákányból, melly hozzá a’ legközelebbi grófi család volt”.2 A középkori falunagyot, azaz villicust a 13–16. században a bíró (iudex) megnevezés váltotta fel. Majd – a Batthyány birtokokon biztosan – „a bíró a XVII. század közepére, gazdasági funkcióinak kiemelkedésével, az officiálisok birtokigazgatási feladatait kezdte ellátni helyi szinten, akárcsak az ispán. Ezáltal a nagybirtok kormányzata betagolta őt saját hierarchiájába” (IlliK 2008: 156). 1822-ben a vármegye küldöttségének – többek között – ezt nyilatkozták az őrségiek: „Hogy köztünk komondírozók, Tisztek, Őr kapitányok, vagy Hodnagyok vagynak (…): (…) 18 Communitásoknak a Désmának Tekintetes Győri káptolontól kész pénzül leendő megváltására nézves olly egyetértésben kell lenni, mint egy helységnek, vagy egy háznépnek. E végre a Tisztelt Cáptolontól háromszor és utoljára 1717-ik esztendőben megújított örökös privilégiumi formába kiadott Transactio értelme szerint 1499-ik esztendőtől fogva mindenkor voltak hites Őr nagyok és 12 Esküttek Eőrségben, kik azon Désmára vigyáztak (…)” 1629-ből ismerjük az őrnagy és az esküdtek nevét: noha tizenkét esküdtről szólnak az Őrségről szóló publikációk, itt csupán nyolc név található. Soldos István őrnagy (Szalafőről) mellett az esküdtek: Babos Szabó Márton, Balogh György és Baksa Mihály Őriszentpéterről, Baján Mihály Bajánházáról, Pap György Kercáról, Kováts István Szomorócról, Ábrahám Mihály Hodosról és Kósa István Szaknyérből.3

2 Pesty Frigyes helynévtára, kézirat, R 22026. – Savaria Múzeum könyvtára 137–138. 3 http://eorsegh.blogspot.hu/2009/12/az-orsegi-eskudtek-nevsora-1629-bol.html




Szalafői ember ekkoriban az őrnagy, ugyanakkor a történészek úgy tartják, hogy a „maior speculatorum”, azaz az őrnagy a várispánság jobbágyaiból került ki, egy évre jelölték ki, s ő maga sosem volt őr, speculator (Borosy 1977: 545). Egyébiránt a határ vasi szakasza három részre lehetett osztva, három őrnagy irányítása alatt állt – véli Borosy András (Borosy 1977: 546). Maguk az őrök szolgálatuk szerint lehettek: őrök (speculatores) és lövők (sagittarii); fegyverzetüket önellátó módon készítették, de a vasalkatrészeket, valamint a pajzsokat más falvakban élő mesterek készítettek nekik. (Borosy 1977: 546) Lehetséges, hogy a két név lovast és gyalogost különböztetett meg: a lövők lovasok, az őrök gyalogosok lehettek (Borosy 1977: 553). „Feltehetően minden speculatornak egy bizonyos határszakaszt kellett szemmel tartania, magasan fekvő őrhegyekről, strázsahegyekről. Tűz- vagy dobjelekkel értesítette a szomszédos őrszemet, ha látott valamit” (Borosy 1977: 547). – Borosy feltételezéseit a jövőben újabb adatok felfedezésével, valamint alapos elemzéssel lehet majd cáfolni vagy igazolni. A legutolsó névvel ismert őrnagy időszaka a 18. században volt. A 19. század elején a „Sannyaházan lakó Notarius és Erdő Inspector Szakáll György”, azaz Nemesnépi Zakál György magát őrnagynak titulálja, tehát nagyon valószínű, hogy a régmúlt legkiemelkedőbb őrségi pozícióját magának vindikálta, ezzel erősítve környezetében azt a tudatot, hogy ő a 19. század elején az Őrség szószólója. Vagyis az előző két korszak után ez a harmadik az őrnagy más-más minőségét, szerepét illetően. Az első időszakban az őrnagy a várispánság jobbágyaiból lett kinevezve egy esztendőre, s ő maga sosem volt őr, speculator. A második korszakban – a középkor végétől és az újkorban – az önrendelkezéshez ragaszkodó őrségiek maguk közül választottak egy őrnagyot, végül a harmadik korszakban elsősorban a fogalom nimbuszával éltek azok, akik a történeti folytonosság mellett a maguk aktuális irányító szerepét támasztották ezzel alá. Az őrnagy fogalmát az egykori szabados jogállásért való újra és újra fellángoló küzdelem miatt fenn is kellett tartaniuk, hiszen ezzel a 13. századi jogaikat támaszthatták alá.

Őrségi nemesi családok Néhány család nemesi rangot szerzett. A Sáskák nemzetségét Nagy Lajos király tette nemessé. Amint azt a nagyrákosi nemzetségről és szerről írott dolgozatában Benczik Gyula írta: „1364-ben Sáska Péter fiát Miklóst, akit Őrnagynak neveztek, valamint nővérének három fiát az őri szolgálat kötelmeiből felszabadítva az országos nemesek közé emelte.” (BencziK 1999: 140). E nemes nemzetség különösen attól fogva – nemesi státusuk elnyerést követően 30 év múlva – lett szálka a környezete szemében, amikor a korábbi őrök jobbágysorba süllyedtek. És nyilván rossz szemmel néztek rájuk az egykori őröket birtokló földbirtokosok, különösen a főúri családdá terebélyesedő Batthyány-család tagjai. Nemességükkel kapcsolatban 1574-ben II. Miksához új adományért folyamodtak. A megerősítést követően a Sáskák Nemesrákoson a Sáska-, a Fölnagy- (a későbbiekben néha csak Nagy-nak nevezett), a Nemes- és a Kökény-ágak szerint tartották nyilván a nemességüket (BencziK 1999: 140). „Amikor 1678-ban az Őrség jobbágysága fellázadt a Batthyány család ellen, hogy felsőőri sugalmazásra kollektív nemességet szerezzen, a valódi nemes nagyrákosiak a több száz személyt felvonultató tanúkihallgatásokon hamisan tanúskodtak: azt állították a többi tanúval együtt, hogy az őrségiek mindig is valódi nemesi szabadságban éltek” – olvashatjuk Benczik Gyulánál (BencziK 1999: 141). 1757-ben tíz belsőrákosi nemes ember nemesi önkormányzatot alapított, e nemesi kommunitás 1839-től vezette jegyzőkönyvét egészen 1939-ig, amikor a közbirtokosság – amelynek a vezetője ekkoriban a szergazda volt – megszüntette működését. Az utolsó szergazda, Fölnagy Gyula fia, Gyula 1992-ben a Vas Megyei Levéltárban helyezte el a megőrzött iratokat (BencziK 1999: 143–144). Gombos Imre lelkész 1950-ben azt hangsúlyozta, hogy – a közigazgatás hivatalos irányítása mellett – Szalafőn bizonyos önállósága van a szereknek, mert ezeken ősidők óta külön elöljáró tevékenykedik: mintha a nagyrákosi „szergazda” intézménye köszönne itt vissza, amennyiben jó volt a református lelkipásztor megfigyelése. Gombos Imre vélhetően túlzottan




általánosított. Ez a nagyrákosi nemesi közösség – tudati, elvi – kivetüléseként jelenhetett meg. Ott 1924-ben például Sáska Gyula volt a nemesi közösség „szergazdája”, azaz a Nemesszer közösségének gazdasági felelőse, amint az a Fölnagy család irataiból kitetszik. 1743-ban és 1751-ben Szattán a Bonc család nemeseit írták össze (Gaál & Gaál Dezsőné HunyáK 2001: 29). Egy 1775-ben készített listán Senyeháza, Szentpéter, Nagyrákos, Iklód, Hodos és Bajánháza lakosai voltak a számba vett nemesek.4 A nagyrákosi Nemesszer nemesi közbirtokosság 1828-tól vezetett feljegyzéseket az évente januárban megtartott gyűléseiről. A jobbágyfelszabadítással ugyan a nemesség is megszűnt, de a nemesszeriek a kései indulás után késve is zárták be nemesi közösségük működését. A 20. században – amint arról már írtunk – szergazda vezette a közbirtokossága gazdálkodását két ülés között. Az éppen működő szergazda házában jöttek a gyűlésekre össze. E gyűlések – a 20. századból fennmaradt adatok és a visszaemlékezések alapján – nemesi kocsma és a nemesi temető fenntartásával foglalkoztak. A temető kaszálóként való bérbeadása jelentett állandó bevételt a közösség számára.

A közösségi háló A hagyományos falusi közösségeinkben, amelyekben a földművelés és az állattartás, mint a családháztartás létalapját biztosító feladatok voltak általánosan jellemzőek, különösen szükséges volt minél nagyobb, minél szélesebb körű társadalmi, közösségi hálót kialakítani az egyes családoknak. Hiszen évente több alkalommal volt célszerű élni a visszasegítés, a kalákázás rendszerével: a földművelés számos munkaalkalmánál jelentett segítséget a minél szélesebb körből hívható rokonok köre. Ez is arra ösztönözte a családokat, hogy gyermekeik házassági szándékát a rokonsági kapcsolatok bővítése irányába terelgessék. Emellett pedig a vérrokonság mellett a műrokonságokkal is minél szélesebb közösségi hálót

szőjenek. Ennek egyik legkézenfekfőbb lehetősége a keresztszülők választásával adódott. Az Őrség reformátusainál ráadásul a 18. és 19. század egy szakaszában minden gyerekhez több keresztszülőt is hívtak. Ennek csúcsát a jelek szerint a nagyrákosi tanító tartja: gyermeke keresztelőjére 1791. augusztus 10-én 48 keresztszülő vitt ajándékot, korozsmát. „Nagy Rákosi oskola Rector Ketskés László Úr Lampert Susánna feleségétől való Kis dedjek Pál. Ker. Atyák s’ Anyák Filep János Pred. F. Nagy Susánna. Nemes Ferenc F. Horváth Anna. Siska János F. Soldos Ilona. Nagy István F. Nemes Magdolna Veres Jósef F. Jó Judith. Hada Jósef Németh Rusinka Sáska László F. Nagy Julinka Özv. Sáska Bendekné Özv. Sáska Ferencné Pap Mihály F. Orbán Anna, Orbán György F. Baksa Kata Bata László F. Baksa Éva, Bata János F. Nemes Ersébeth Zsoldos Márton F. Mihály Judith. Németh Mihály F. Pap Kata Veres Ferencz F. Ferincz Rusinka Szabó Péter F. Greczi Kata, Nemes Mihály F. Csipán Ilona. Szalai András Kertzai Osk. Rector Feleségével. Szent Péteri osk, Rector Kántor János Úr. Feles. Soldos Ferencz Feleségével Büki Annával Lakatos Ferencz F. Németh Ersébeth. Özv. Nemes István és Fia Nemes György Feleségével. Szabo Mihály Feleségév.” Az Őrség neves monográfusa, Nemesnépi Zakál György fiának keresztszülői 1801. április 26-án a következők voltak; idézzük az anyakönyvi bejegyzést: „A Sácramentomi Szent Feredövel megmosatta Sannya-házan lakó Notarius és Erdő Inspector Szakáll György, és Jánosko Judit, fijók Jósef. Párt fogói ezek vótak: Kápolnai Ispány Úr Omisch János és annak felesége Szakátsits Magdalena; ismét Dobraföldi Kasznár Úr Péterfi György, és annak felesége Gyenese Trhesia; ismét Kertzai Mészáros Zöld László, és annak felesége Hajos Rósália, ismét Hajos Mihály nyőtlen ifjú; ismét Sannya házi Molnár Lebrentsits János, és annak felesége Dedits Máriana, ismét Öreg Özvegy Lebrentstits Ferentz; ismét Sannya-házi Kotsmáros Barbarits János és ezek mind Pápisták. A’ Reformatus Párt fogók pedig ezek: Szent Péteri Predikátor Járdánházÿ Gábor és annak felesége Szép Katalin, a ki tartotta a’ Gyermeket a Sz. fö-

4 Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltára XIII. 54. A nagyrákosi Fölnagy család iratai.




rödö vizére; ismét Oskola Rector Szalai András és annak felesége Farkas Éva, ismét Helység Notariussa Iffju Farkas Janos, és annak felesége Zsoldos Ilona; ismét Nagy Jósef és annak felesége Baratska Juliana, Kertzai Oskola Rector Szelei János és annak felesége Német Mariana; ismet Kütse Jósef és annak felesége Nagy Erzsebet; ismét Horváth Mihály nyőtelen Iffju; ismét a’ Kertzai Preedikator Lukáts Mihály Úr Meg-mosta a’ Sz. Feredövel Járdánházÿ Gábor, Sz. Péteri Predikator; Szent Péteren a’ Templombann.” Tehát 11 pápista, azaz katolikus, valamint 14 református keresztszülője volt. A település és a környék notabilitásait mind meghívták keresztszülőnek: köztük volt az ispán, a kasznár, a mészáros, a molnár, a kocsmáros, a szentpéteri (a helyi) és a kercai prédikátor, az iskolamester és a nótárius is. 1783-tól az anyakönyvben I. Pár Komák, II. Pár Komák, III. Pár Komák és IV. Pár Komák rubrika szerepel: vagyis négy komapárral az anyakönyv készítésénél általánosan számoltak. Viszont a több keresztszülő meghívása éppen a mezőgazdasági munkáknál jól alkalmazható kalákázás háttere, a kapcsolatrendszer erősíthető, bővíthető ki. A fenti két, szélsőséges mértékű keresztszülő hívás azt tanúsítja, hogy a 18–19. század fordulóján a társadalmi presztízs kifejezése volt a sok keresztszülő.5 Az 1940-es évek elején az őrségiek még felidézték a korábbi nagycsaládi életmód részleteit: az összeférhetetlent kiközösítették a választott idős gazda irányította családból. A munkavégzések gyakran történtek közösségi formában, kalákában, azaz „kölcsönbe menéssel”: „a ’soros kapálás’, a szőlőmunkák, a közösségi közös állattartás, a nagyobb szomszédolás stb. ma is élénkek az igen öregekben” – olvashatjuk az 1943-ban napvilágot látott kötetben (Kardos 1943: 251–252). A nagycsaládnak az őrségi családokban való 17– 18. századi széles körű elterjedését – Vas megyében elsősorban ebből az időből mutatható ki a nagycsalád rendszere – az urbáriumok nem igazolják. De a jelek szerint a 19. században sokkal közönségesebb jelenség lehetett. Nemes-Népi

Zakál György a 19. század elejét így jellemezte: „Csak nem minden háznál több Testvérek és atyafiak laknak együtt, a’ kik közül egy a’ ki öregebb és értelmessebb Gazdának választatik (…)” (Nemes-Népi ZaKál 1985: 46), azaz a nagycsalád általános elterjedtségéről szólt. Ezt erősítette meg Benczúr is, aki a Társalkodóban 1839-ben leírta, hogy: „Van olly háznép, melly 20–25 tagot is számlál, ki mindnyájan csak konyhában települnek-le; minden házaspárnak pedig van külön szobája; de kályha nélkül, mit ők kamrának neveznek; éjjeli szállásuk itt van legnagyobb hidegben is – kivevén a’ gyermekeket, elagottakat ’s betegeket, kik meleg konyhában a’ fokla gőze közt alusznak” (B(enczúr) 1839: 24). Dömötör Sándor 1960-ban azt említette, hogy – a családfő irányításával – akár 4–5 család is együtt élt a nagyméretű régi őrségi házakban. De ezt csak a házfejlődés egyik szakaszának tartotta, mert ezután így fogalmazott: „Amikor a nagycsalád felbomlott, megszűntek a nagy faépületek is. Minden család igyekezett önállóan boldogulni, és ehhez elegendő volt a kisebb ház is” (Dömötör 1987: 61). A megfogalmazásából azonban nem derül ki, hogy mikorra teszi a nagycsalád-rendszer őrségi létezését.

Az őrségiek kirajzása Egyes területekről bizonyos időszakokban több család is más vidékre költözik. E kirajzásoknak eltérő okai, indítékai vannak; e kirajzások kisebb vagy nagyobb méreteket ölthetnek. Az Őrség is ebbe a körbe tartozik. Azonban míg Pataky László (PataKy 1992: 114) és Orbán Róbert6 az őrségiek 18. század eleji Somogyba költözését alapvetően vallási háttérrel magyarázta, mivel a legtöbben az őrségi falvak rekatolizációja idején kerestek új otthont Somogyban, addig más mozgatórugók is legalább ilyen mértékben szerepelhettek. Nem szabad elfelejteni, hogy e családok közül sokan elsősorban anyagi megfontolásból menekültek el az őrségi falvakból, mert nem győzték a katona-

5 Fülöp Ágnes keresztszülőkkel, komákkal kapcsolatos jelenkutatása az Őrség néhány településén ezzel ellentétes következtetéssel zárult (Fülöp 1999: 194). 6 Orbán Róbert: „Őrségi falvak” Somogyban. www.kercaszomor.hu/wp-content/uploads/2010/02/orsegi-falvak.doc (Hozzáférés: 2014. január 25.)




tartást is állni, meg a családjukat is ellátni. Az őrségiek nemcsak Somogyba távoztak. Magyarszombatfáról és Gödörházáról feljegyezték, hogy Somogyban Pogányszentpéterre és környékére, valamint a Hajdúságba is költöztek őrségiek a 18. század első felében (Horváth 2000: 304). Azonban erre vonatkozó hivatkozás, konkrét adat Magyarszombatfa és Gödörháza monográfiájában nem támasztja alá ezt az állítást. Mindenesetre itt is a vallásszabadság elveszítése merül fel indokként. Orbán Róbert azonban adatokkal támasztotta alá a más irányú kirajzásokat is: „A zalai, somogyi és Veszprém megyei adatok mellett források szólnak arról, hogy a Tolna megyei Lápafőn telepedtek le az Őrségből származó Bajánok, Hajduszoboszlón és Tökön a senyeházi Csippányok vagy például az Abaúj megyei Felsőfügeden a nagyrákosi Nemes család” 7 – írta. További adatok bővítik az őrségiek kirajzásának az irányait: Kerkáskápolnáról tudhatjuk, hogy: „Összesen 28-an hagyták el a falut és költöztek más vidékre, Somogyba, Debrecen környékére és Zala egyes, főleg déli részébe” (Horváth 2002: 20). Azonban az őrségiek más vidékekkel való kapcsolata régebbi keletű. A törökök idején éppen fordított irányba, a törökök által veszélyeztetett, hódolt településekről számosan új otthont találtak Vas megyében, történetesen az Őrség falvaiban. Ha megvizsgáljuk az „Eőrségh Tartomány” 1659-es urbáriumát, akkor Kápolnásfaluban több domaföldi8, paczai (Patca, Somogy megye, Kaposvári járás) vezetéknevű, tehát bizonyára az adott nevű településről származó lakosokat, Szalafőn „Apátj” nevű hajdút, emellett (Őri)szentpéteren több”Apáti” nevezetű hajdút (ez lehet Somogyapáti is!), valamint „Szili” nevű hajdút (ez lehet Somogyszil is), továbbá (Őri)szentpéteren „Cserkutj” nevű katonát ((Cserkút, Baranya megye, Szentlőrinci járás), valamint „Resznek” nevű lakost (Resznek, Zala megye, Alsólendvai járás) is feljegyeztek. Szil és Apáti somogyi településekkel való azonosításához az ad támpontot, hogy a későbbiekben – és még a református

templomok katolikusok általi visszafoglalása előtt: 1728-ban – már több őrségi (Balla Mihály, Bekes György, Tolvaj Márton, Illés györgy, Soós István) család költözött Somogyszilba.9 Amenynyiben a korszak vezetéknevei valóban a viselő származási helyét jelölik, akkor a keleti magyar nyelvterületről is érkeztek új lakosok: Kotormányszegen az 1659-es urbáriumban nyomban három „Fenesi” vezetéknevűt is összeírtak: Fenes pedig Alsófehér megyében, valamint Várasfenes település Bihar megyében található (LelKes 1992: 143, 413). Az 1695-ös urbáriumban Pankaszon „Tüskevári” (Veszprém megye) vezetéknevűt, Szattán „Böcföldi”-t (bizonyára Bocfölde, Zala megye), Kápolnás faluban pedig „Lovászi”-t (Zala megye) jegyeztek fel. E jövevények, betelepedők sora arra is figyelmeztet minket, hogy az őrségi falvak lakosait nem szabad (csak) az egykoron odatelepült embereket leszármazottainak tekinteni. Ilyen értelemben félremagyarázható Dömötör Sándor állítása, miszerint: „A mai Magyarországon az Őrség az egyetlen olyan nagyobb tájegység, melynek területén az egykori lakosság a honfoglalás óta folyamatosan egy helyben élt” (Dömötör 1987: 15). Viszák régi lakossága a törökök miatt teljesen eltűnt, s csak a 18. század elejétől jelentek meg nagyobb számban új telepesek: őrségi reformátusok, evangélikusok és nem őrségi katolikusok. Szattát 1588-ban pusztította el a török és csak az 1650-es évek közepén érkeztek ide új lakosok: ők a vezetéknevek alapján környékbeli őrségi falvak egykori lakói is lehettek (Gaál & Gaál Dezsőné HunyáK 2001. 212–3). Ugyanakkor sok család esetében szlovén vezetékneveket találunk: például a „Tott” 1576-ban Szattán,( Gaál & Gaál Dezsőné HunyáK 2001: 20) „Tót”-ként 1550-ben és 1576ban, valamint „Tóth”-ként 1767-ben Kotormányban, (Horváth 1996: 39), a „Kucsán” 1366-ban Magyarszombatfán, a Bicsák és az Agarics 1720-ban Magyarszombatfán (Horváth 2000: 71), Balatitz 1767-ben Dávidházán. (Horváth 1996: 44), s

7 Orbán Róbert: „Őrségi falvak” Somogyban. www.kercaszomor.hu/wp-content/uploads/2010/02/orsegi-falvak.doc (Hozzáférés: 2014. január 25.) 8 Kapornakhoz (ma: Krplivnik, Szlovénia) tartozó település 9 Orbán Róbert: „Őrségi falvak” Somogyban. www.kercaszomor.hu/wp-content/uploads/2010/02/orsegi-falvak.doc (Hozzáférés: 2014. január 25.)




talán még a Frator is 1550-ből és 1576-ból Bajánházáról. (Horváth 1996: 96). De megjelentek a német vezetéknevet viselők is: például Dávidházás 1767-ben Mikl Mátyás árendásként (Horváth 1996: 49), Bajánházán 1550-ben és 1576-ban Oswald és Tömmel (Horváth 1996: 96).

Katolikusok a református többségben: Vörös Netti példája Fórján Kálmánné, Vörös Eszter családtörténete regénybe illő. Mert hányan mondhatják el, hogy az anyósuk az anyjuk?!? Ő – 19 évesen – édesanyjával egy napon kötött házasságot a férjével, akinek az édesapja Netti anyjának a férje lett. Életútja ugyanakkor példázza az Őrségbe telepedő katolikusok lehetséges útját, amely egyfajta menekülést jelent korábbi közösségéből. A családi emlékezet szerint Netti prímás nagyapjától, Dömötör Antaltól örökölte zenei tehetségét, s ő volt az, aki asztalosként maga készítette Netti citeráját. Azonban a valóságban nem létezett Dömötör Antal nagypapa. A nagymama Dömötör Anna Szalafőn él, amikor 1869-ben megszületik Dömötör József: ekkor – az anyakönyvi bejegyezés szerint – a nagymama élettársa Hancz Antal „arcularius”, azaz asztalos. A fiú után a leány, Karolina – azaz Netti édesanyja – is az anya vezeték nevét kapja, amikor 1873-ban megszületik. Az ekkori anyakönyvi megjegyzés szerint Dömötör Anna „urahagyott asszony”, aki a senyeházi vendéglőben szolgál. A rábaszentmihályi születésű Dömötör Anna 1856. február 1-én férjhez ment egy rátóti özvegyemberhez, Korpits Jánoshoz, aki azonban szinte rá egy hónapra meghal. Az újraházasodással nem sokat vár, 1856. június 1-én a sáli agilis, Molnár György felesége lesz – egy takácsé. A következő évekről nincs hírünk Dömötör Anna életének alakulásáról. Ezután valamikor elszakad szülőfaluja környékétől s 1869-ben már az őriszentpéteri római katolikus anyakönyvben találjuk fia keresztelési adatát. A családi hagyomány alapján feltételezzük, hogy Karolina születésekor még együtt él Hancz Antallal, így lett belőle a szájhagyományban Dömötör Antal nagypapa.

Hancz Antal származási helyét, születésének adatait jelenleg még nem ismerjük, bár ismert néhány katolikus Hancz Antal a megyéből, azonban korban nem egyeztethetők össze a Dömötör Annával élővel. Lina lánya, azaz Karolina már a szalafői református Pap Ferenc felesége lett – bár a házassági bejegyzést eddig nem találtuk meg: 1895-ben eltemetik újszülött csecsemőjüket, Pap Karolinát. Dömötör Karolina második férje Vörös Ferenc, akinek az édesapja Ispánkról nősült Szalafőre. Első gyermekük korán meghalt, másodiknak 1901-ben született Eszter, azaz Netti. A népdalgyűjtők, valamint a média képviselői az újságoktól a rádióig és a televízióig újra és újra felfedezik, illetőleg gyakorta egymásnak adják a hírét vagy éppen az alsószeri kilincset. A citerázás és az éneklés egy életen át kísérték, s bizonyára segítették gondjaiban, bajaiban. Füzeteibe – saját elmondása szerint – 616 dalt jegyzett le. Ezek java magyar nóta, operett dal, műdal. De emellett nagyon sok népdal szövegét is rögzítette.

Fattyak és egykék „A hit-élettel nincs kellő összehangzásban az erkölcsi állapot. Teljes határozottsággal elmondhatjuk, hogy e különben vallásos nép jellem-képére árnyékot egyedül az érzékiség vet; ez az, mely e népnek megrontója, boldogságának megzavarója s családi életének felforgatója. Az erkölcsiség alacsony fokát világosan bizonyítják az anyakönyvi adatok: 1860-ban született 75 gyermek, közül 18, az 1870-ben született 89 gyerek közül 22, az 1880-ban született 77 közül 15 és az 1882-ben született 100 gyermek közül 18 volt törvénytelen. Megdöbbentő e kimutatás, de való; s majdnem hihetetlen, hogy a törvényes és törvénytelen szülöttek közti arány már a köznépnél is ennyire megzavart legyen” – írta a katolikusok lakta Kethelyről szóló kismonográfiájában Békefy Remig ciszterci szerzetes (BéKefy 1884: 11). Ennek okait fürkészve két okot emelt ki. Egyrészről a családok fiúk és lányuk számára korán, 13–14 évesen kiszemelik leendő párjukat, s ehhez a gyerekeket




gondolatban szoktatgatják. Ezért „koruknak meg nem felelő gondolatok támadnak” bennük, s a házasságkötés idejére már meg is unják egymást. A másik okot Szentgotthárd közelségében látta: a városi értelmiség és iparosság – Békefi szerint – a házasságát megelőzően rossz irányban használja ki a városba érkező falusiakkal való kapcsolatot. Azonban nem csak a Szentgotthárd közvetlen közelében fekvő Kethely esetében született szokatlanul sok törvénytelen gyerek. Egy kutatás kimutatta, hogy ugyanígy sok házasságon kívül született gyermek látott napvilágot az őriszentpéteri reformátusoknál: „(…) folyamatosan emelkedett korszakunkban a törvénytelen születések száma, a század közepétől már komoly, 17 százalékos nagyságot ér el a közösségben” – írta Koltai Gábor a 16. század végi és 19. századi anyakönyveket elemezvén. Bár a jobbágyfelszabadítással hozza ezt összefüggésbe, de megállapítja, hogy további részletes kutatásra van szükség. „Érdekesség – emelte ki –, hogy vizsgált korszakunkban kisebb a termékenységi arány Őriszentpéteren, mint az egykéről elhíresült ormánsági falvakban” (Koltai 2003: 191, 195). Leszögezi, hogy Kerkáskápolnán is magas volt a törvénytelenül született gyerekek aránya. Magunk tovább vizsgáltuk a forrásokat és hasonlót tapasztaltunk a környék további protestánsainál és más katolikus egyházközségek esetében. Ebből kiviláglik, hogy a korábbi sporadikus jelenség a 19. század közepétől növekszik és sok település, illetve plébánia esetében 20% és a feletti több évben a törvénytelenül született gyerekek aránya az összes születéshez képest. Ez a jelentős arány a 19. század végéig követhető nyomon. A korabeli sajtó is felfigyelt a helyi problémára és többek között a Magyar Nemzet hasábjain nevelő szándékú szociográfiai írások láttak napvilágot az őrségi egykézésről (Saárdy 1939). Az őrségi egykézésre már a 19. század végén felfigyelt a közigazgatás: 1897 decemberében a csendőrök két senyeházi asszonyt magzatelhajtás miatt letartóztattak. „Györke Ferencné szül. Róka Julianna ellen az az alapos gyanú merült fel, hogy

méhmagzatát az Őrségben dívó bűnös szokás szerint elhajtotta” – olvashatjuk a Szent-Gotthárd folyóiratban.10 Nem véletlen, hogy Éhen Gyula a megyei leírásában 1905-ben a következőképpen fogalmazott: „Mindenesetre különös, hogy az anyagi jóléttel éppen nem áll arányban a népesség szaporodása. A szegény vend család átlag 5–6 tagból áll; sőt van számos oly vend család, melyhez 9–12 gyermek tartozik. A német is szépen szaporodik. De nem állítható ez a magyarságról, különösen a vagyonosabb őrségi népről, hol az egygyermekrendszer mellett évről évre aggasztóan csökken a népesség száma” (Éhen 1905: 7–8). Nagyrákoson a római katolikus lakosság 1869ben 64 fő, 1930-ban 151 fő; református pedig 1869-ben 371 fő, 1930-ban 467 fő volt. Ez „a vagyonosabb ref. lakosság körében pusztító egyke következményére vezethető vissza – írta Fülöp József, a település jegyzője. – (…) Sok család hal ki leszármazó örökös nélkül (…).” 11 Az egykés reformátusok lakta őrségi falvak mellett a Rába völgyében meghúzódó katolikusok körében még a két világháború között is a többgyermekes család volt a jellemző, csak ritkán kelt híre magzatvesztő, „élőkoporsó-anyá”-nak.12 Az egykézés jelenségét a néprajzi szakirodalom a mai napig elsősorban csak az Ormánsághoz, s esetleg a Sárközhöz köti (Szilágyi 2000: 759), holott az őrségi egykézés talán előbb kezdődött, mint emezek. Azonban a néprajzkutatók eddig nem fordítottak elegendő figyelmet ezzel kapcsolatban az Őrség vonatkozásában: holott ezáltal felfigyelhetünk egy olyan jelenségre is, amely éppen egyes református közösségekben valósult meg elsősorban. Amikor Koltai Gábor vizsgálatainak eredményeként az egykézést okát a jobbágyfelszabadításban látja, de megjegyzi, hogy további kutatásra is szükség van, jó úton jár. Az egyes közösségek bizonyos jellemzőinek a kialakulásában rendszerint több ok együttállása gerjeszti, alakítja ki az adott közösségi választ. „Súlyos erkölcsi gyengülés oka volt a XIX. század utolsó évtizedében gyökeret vert „egyke” rendszer – írta Pataky

10 Szent-Gotthárd 1897. december 19. Idézi: Dr. Horváth Sándor 1996: 252. 11 Ifj. Fülöp József: Nagyrákos község általános monográfiája. Kézirat: Néprajzi Múzeum EA 4500. 22. 12 VaKarcs Kálmán: A rábavölgyi magyarok. Savaria Múzeum SNA 130/II. 13.




László. A merev feudális nagybirtokok szorításában az agrárproletár szintre való süllyedéstől való félelem miatt megszűntek a többgyermekes családok több gyülekezetben. Egy emberöltővel később az „egyke” gyermekek összeházasításával ezeken a helyeken népünk a föld után való sóvárgását elégítette ki” (PataKy 1992: 138). Pataky nem vette észre, hogy itt elsősorban a magyar öröklési jogszokások következménye lett a földbirtokok szétaprózódása, s az ebből való kiút egyik lehetőségét látták az őrségiek is az egykézésben. Az egykézés azonban alapvetően az értékek, normák rendszerével függ össze, tehát az erkölcsökkel. Az ormánságiak és az őrségiek egykézésnek nemcsak a jobbágyfelszabadítás az oka, hanem az általános, hagyományos magyar szokásjog, hogy minden fiú gyermek egyformán örököl, azaz a földbirtok egyenlő részekre oszlik, tehát aprózódik. Másként van ez a nyugat-európai jogszokásoknál: ott az első szülött fiú örökli a birtokot, a többiek más úton kell keressék az egyéni és családi boldogulást, megélhetést ( Vö. pl. Macfarlene 1993: 58–59). Megtalálható a másik ok is: a református vallás, az ahhoz kötődő, helyi értelmezésű erkölcsi normatíva. Ismeretes, hogy Max Weber érzékletesen bizonyította (Weber 1995.), hogy a protestantizmussal szorosan öszszefügg a kialakuló kapitalizmus: a földi életben sem bûn, hanem erény a javak, az anyagiak gyarapítása kitétel legalább annyira fontos oka, eleme az egykézésnek, mint az előbb soroltak. Az egykézés és a szolgagyerekek – mondhatni – rendszeres alkalmazásának összefüggésére figyelmeztetett már 1943-ban Kardos László is: „Az egyke következtében az őrségi családokban jelentkező munkáskéz hiányát mutatja a szolgagyerek rendszer is. Gyerek híján, régi idők óta, majd minden gazdaságban szolgagyerekeket, főleg vendeket fogadnak fel, hogy a kisebb munkákat, az otthoni teendőket, az őrizést stb, elvégezzék” (Kardos 1943: 11). Azonban alkalmanként a katolikus többségű településeken is megtörtént, hogy kevesebb gyerek született. A 20. században Csörötneken is a szlovén falvakból érkező szolgák dolgoztak több családnál, mások a családi munkaerő hiányában zsellérekkel műveltették földjeiket. „Akadtak csa-

ládok, amelyeknél majdnem kizárólag idegenek művelték a földet. A gazdák fizetni nem tudtak így ingatlannal egyenlítették ki tartozásaikat. Egyre több volt cseléd lett családtag ezáltal, hogy földet írattak nevére” – írta Kuntár Lajos (Kuntár 1990: 136). Az egykézés mellett a törvénytelen gyerekek nagy száma szabados erkölcsökre utal. Már Nemes-Népi megjegyezte: „A Házosság rontás és Hitszegés nagy es Szokatlan bünök.” (NemesNépi 185: 37). Van, aki az egykézésnek tulajdonítja azt a 20. században elterjedt gyakorlatot, hogy a házastársak – akár a rokonságon belül – másokkal, idősebbekkel tartottak fenn nemi kapcsolatot, hogy elkerüljék a gyermekáldást. Dömötör újkeletű babonás szokásnak tartotta, hogy a menyasszony a lakodalom során az elhálásra menvén a szobába lépve egy kályhaszemet érint meg, „hogy csak egy gyermeke legyen” (Dömötör 1987: 126).

Szolgák és szolgálólányok Már az 1270-ben kiadott privilégiumban is szerepel, hogy ha közvetlen örökös nélkül hal meg az őr, akkor ingó- és ingatlan javait a rokonok szétoszthatják, de a szolga és a szolgálólány az őrnagyhoz kerül. Adott volt a korai példa szolgák tartására. Ez érthető is, hiszen az őri szolgálat mellett a család mezőgazdasági munkái szolgák nélkül csak bizonytalanul lettek volna elvégezhetők. „A XVI. századi és XVII. század elejéről származó urbáriumokban az őrnagy szabadosait, vagyis szolgáit emlegetik. Számuk 5–10 között ingadozik, libertinusok. Néha egy-egy faluban többet is összeírnak, más falvakban, főleg a kisebbekben sohasem szerepelnek. Nyilván az őrnagy segítségére voltak hivatalos ténykedésénél. Később az esküdtek töltik be ezt a szerepet. Ezekről azonban csak a XVII. század közepétől tudunk, számuk ekkor 12” – írta Stahl Ferenc (Stahl 1974: 230). 1659-ben például László István negyedtelkes volt Őriszentpéteren az őrnagy szolgálja. E korai gyakorlatot a további évszázadokban is előszeretettel alkalmazták az őrségiek. A falvak jobbágyainál és kisnemeseinél tevékenykedő szol-




Település neve Belső Rákos

Összes jobbágy és zsellér

Szolga és szolgáló %-ban

Szolga (servus)

Szolgáló (ancilla)

36

16,7

1

5

Bajánháza

14

0

0

0

Csákány

49

6,1

2

1

Csörötnek

62

9,7

4

2

Dávidháza

13

7,7

0

1

Domonkosfa

28

21,4

0

6

Farkasfa

36

0

0

0

Felsőszölnök

79

6,3

2

3

Gödörháza

24

12,5

3

0

Gyarmat

76

0

0

0

Halogy

35

14,3

4

1

Háromház

13

0

0

0

Hodos

27

3,7

0

1

Ispánk

22

18,2

1

3

Istvánfalva

53

0

0

0

Ivánc

31

29,0

1

8

Kápolnásfalu

17

23,5

4

0

Kerca

27

11,1

1

2

Kerkáskápolna

20

0

0

0

Kethely

42

0

0

0

Kisfalud

24

4,2

0

1

Kondorfa

35

0

0

0

Kotormány

9

0

0

0

Külső Rákos

24

12,5

0

3

Magyarósd

22

13,6

0

3

Marác (Hegyhát)???

51

3,9

1

1

Orfalu

22

0

0

0

Pankasz

35

11,4

3

1

Permise

18

0

0

0

Senyeháza

14

35,7

3

2

Szaknyér

14

7,1

1

0

Szakonyfalu

43

2,3

0

1

Szalafő

78

14,1

1

10

Szentpéter

72

13,9

4

6

Szombatfa

29

10,3

0

3

Szomoróc és Bükkallya

30

13,3

0

4

Szőce

47

8,5

2

2

Velemér Megyei összesen

35

5,7

1

1

28929

11,4

2169

1123

A fenti települések

8,86

1. táblázat. Szolgák és szolgálók az 1828-as összeírás alapján az Őrségben Table 1. Menials and servants based on an 1828 survey in the Őrség




gákról tulajdonképpen a jobbágyfelszabadításig találunk adatokat. Az 1828-as összeírás alapján a szolgák és/vagy szolgálók számát az egyes településeken az 1. táblázat mutatja.

Összegzés Az Őrség történeti-néprajzi elhatárolásánál adódó eltérések abból adódnak, hogy a történeti Őrség falvaiként a Batthyány uradalom Őrség járásának 18 települését tekintik ugyan, de tájegységileg, néprajzilag, az anyagi és szellemi kultúra nagy részében további környező települések is osztoznak. Szombatfa, Gödörháza és Velemér nélkül elképzelhetetlen lenne a őrségi fazekasságról beszélni, de e települések a felsőlendvai uradalomhoz tartoztak. Amint láthattuk, a történeti Őrségnek nevezett településeken is tagoltabb a társadalom, hiszen az egykori szabad jogállásukért évszázadokig küzdő jobbágyok mellett éltek itt – igaz csak kisebb létszámban – nemesek, kisnemesek. Emellett a lakosság nem volt egyöntetűen református vallású: az újjátelepített Viszákon a reformátusokkal együtt éltek az evangélikusok és a katolikusok, valamint voltak betelepülő katolikusok is (amint Vörös Nettinél láthattuk), továbbá a magyarok mellett – elsősorban szolgaként – szlovének, egyes településeken pedig – alapvetően a 19. századtól – cigányok is megjelentek. Az őrnagy szerepe, feladata a 13. századtól a 16. századig követhető nyomon, azután megmarad a név és a funkció, de már más szerepkörben: adatolhatóan tulajdonképpen csak a káptalani dézsma egyösszegű megváltásának a bonyolításában volt szerepe, de a fogalom és a státusz az egykori szabadalmas jogállás szimbólumává változott. A református egyház meghatározó szerepet töltött be a 19. századig, amikor a jelek szerint a szerepe csökkent, az erkölcsök, a közösségi normák pedig meglazultak, átalakultak: a század második felétől megszaporodott a törvénytelen gyermekek száma, majd a század végén elkezdődött az egykézés. A szolgák alkalmazását az egykézés csak megerősítette, mert már a korábbi évtizedekben is komoly szerepe volt az őrségi falvak életében, de más vasi településeken is. (Vö.: Kropf 2012)

A közösségi háló építését, valamint a presztízs kifejeződését biztosította az időszakonként nagyszámú keresztszülő, koma felkérése. Hogy a falusi értelmiség a sok keresztszülő közé a vele azonos társadalmi státuszban élő, környező településeken élő katolikusokat is szép számmal hívta, azt is bizonyítja, hogy a 18–19. század fordulójára már nincs nyoma a vallási viszálykodásnak. A nagycsalád szórványosan jelen volt a településeken a 17–18. századokban, de egyes adatok a nagycsalád 19. századi kiemelt szerepét mutatják. Ezzel kapcsolatban további kutatásokra van szükség. – Az őrségi társadalom alaposabb ismeretéhez – ezen túlmenően is – további történeti forrásfeltárásra és néprajzi gyűjtőmunkára lesz szükség.

Irodalom Assmann J. (1999): A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. – Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 313 pp. Balogh Gy. (1898): Az Őrség. – In:. SziKlay J.& BorovszKy S. (szerk.): Vasvármegye. „APOLLO” Budapest, Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, pp. 395–398. BencziK Gy. (1999): Nemzetség és szer Nagyrákoson. – Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője (1995–1998) 22(4): 139–144. BéKefy R. (1884): Kethely és környékének néprajza. – Budapest, Hornyánszky Victor Sajtója, 85 pp. Borosy A. (1977): Határőrség és határőrök az Árpádok korában. – Hadtörténelmi Közlemények (Új folyam) 24(4): 543–557. Csapó O. (2008): Az Őrség térbeli elhatárolási problémái. – Földrajzi Értesítő 57(3–4): 313–333. Dömötör S. (1987): Őrség. – Szombathely, Őrségi Baráti Kör, (2., reprint kiadás), 167 pp. Éhen Gy. (1905): Vas vármegye közgazdasági leirása. – Budapest, Pesti Könyvnyomda-Részvény-Társaság, 50 pp. Fülöp Á. (1999): Keresztszülőség és komaság az Őrség néhány falujában. – Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője (1995–1998) 22(4): 181–202. Fülöp J. (1935): Nagyrákos község általános monográfiája. – Kézirat, Néprajzi Múzeum, EA 4500.




Gaál D. & Gaál Dezsőné HunyáK J. (2001): Őrségi fenyvesek ölében. Történetek, emlékképek Szatta múltjából. – Szatta, Magánkiadás, 162 pp. Gáyer Gy. (1936): Gödörháza. Egy elhagyott falu életrajza. – A M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Tudományos Közleményei a földrajz és történettudományok köréből 2(2): 127–162. Horváth S. (1996): Bajánsenye krónikája. Múltról a jelennek és jövőnek (896–1990). – h. n. 279 pp. Horváth S. (szerk.) (2000): Gerencsérek földjén. Magyarszombatfa – Gödörháza – Métnekpuszta múltja és jelene. – Magyarszombatfa, Magyarszombatfa Község Önkormányzata, 332 pp. Horváth S. (szerk.) (2002): Megfogyva bár, de törve nem. Kerkáskápolna története. – Magánkiadás, h. n., 160 pp. IlliK P. (2008): A falubírói funkciók a Batthyányuradalmakban a XVII. században. A falubíró hagyományos szerepköre és beépülése a földesúri igazgatás rendszerébe. – Agrártörténeti Szemle, 49(1–4): 153–168. Kardos L. (1943): Az Őrség népi táplálkozása. Tanulmányok az Őrség monografiájához I. – Budapest, Államtudományi Intézet Táj- és Népkutató Osztálya, 268 pp. (A Magyar Táj- és Népismeret Könyvtára 8.) Koltai G. (2003): Őriszentpéter népesedési viszonyai 1784–1895. A református egyházközség családrekonstrukciója. – Történeti Demográfiai Évkönyv, A Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének 2003. évi demográfiai évkönyve, pp. 179–235. KopeczKy K. (évszám nélkül): Kondorfa leírása. – Vakarcs Kálmán hagyatékából. Savaria Múzeum, SNA 216/I. Kósa L. (1985): Szabadalmas közösségek. – Ethnographia 94(2–3): 275–296.



Kropf R. (2012): „Szolgasorban” – Cselédek a szalónaki uradalomban a 18. század közepétől a 19. század közepéig. – Vas Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2: 25–41. Kuntár L. (1990): Hármaskönyv Csörötnekről. – Szombathely [Csörötnek], Csörötnek Községi Közös Tanács, 240 pp. LelKes Gy. (szerk.) (1992): Magyar helységnév-azonosító szótár. – Budapest, Balassi Kiadó, 625 pp. Macfarlene A. (1993): Az angol individualizmus eredete. A család, a tulajdon és a társadalmi átmenet. – Budapest, Századvég Kiadó – Hajnal István Kör, 297 pp. MaKKay J. (1993): A magyarság keletkezése. – Budapest, Szerző kiadása, 130 pp. Nemes-Népi ZaKál Gy. (1985): Eörséghnek Leirása … – Szombathely, Őrségi Baráti Kör, 92 pp. PataKy L. (1992): Az Őrségi Református Egyházmegye története. – Budapest, Szabad Tér Kiadó, 454 pp. Saárdy Zs. (1939): Pusztul az Őrség! Egykés falvak a nyugati határon. – Magyar Nemzet, 2(126): 6. (1936. június 4.) Stahl F. (1974): Az Őrség jogállása. – Vasi Szemle 2: 218–237. Szent-Gotthárd 1897. december 19. Szilágyi M. (2000): Törvények, szokásjog, jogszokás. – In: Paládi-Kovács A. (főszerk.): Magyar néprajz VIII. Társadalom. Budapest, Akadémiai Kiadó, pp. 693–759. VaKarcs K. (évszám nélkül): A rábavölgyi magyarok. – Savaria Múzeum, SNA 130/II. Weber M. (1995): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. – Budapest, Cserépfalvi Könyvkiadó, (2. bővített kiadás), 271 pp.

Az őrségi társadalom történetéhez és néprajzához

Recommend Documents