Berta Lajos – I. rész
AZ ÖREG Mindenki Öregnek hívja. A hajógyárban kezdett dolgozni. Ott tanulta az asztalosmesterséget, a hajóépítést. Életében készített vagy negyven hajót. A Rabonbánnal versenyzett huszonnyolc évig. Nyert Kékszalagot, 30-as bajnokságot, Balaton Kupát, túraversenyeket. Élete egy a Balatonnal, a hajóépítéssel, a vitorlázással. Mindig Füreden élt, és nem is tudott volna máshol. De hogy is történt mindez? Ülünk egymással szemben, az asztalon bor… – Lajos, kezdd el a gyerekkoroddal, az elején. – Balatonfüreden születtem 1929-ben. Házunk a Siskavölgy nyugati oldalán volt, ez egy gyönyörû hely. Füred akkor még igazi falu volt, a fehér templomtól fölfelé. Reggel a kanász kürtölt, és kihajtotta a disznókat a legelôre. Ez a Siskavölgy volt Füred legrégebben lakott része, talán a fekvése miatt, sok jó vizû forrással. Volt egy vízimalom is, ami akkor már nem mûködött, de a kereke még megvolt, és forgatta a víz. Sokszor játszottunk itt. Innen hordtuk az ivóvizet is, nagyon jó víz volt. Vagy ötszáz méterre laktunk innen, a völgy nyugati szélén, ahonnan gyönyörû kilátás nyílt. Szép tornácos, nádtetôs házak voltak akkor még itt, egy-kettô még ma is áll. Talán a mi házunk volt ezek között a legrégibb. Ma is ôrzöm azt az okmányt, aminek az egyik része magyar, a másik latin nyelvû, és íródeák írta 1828-ban. Akkor még nem volt helyrajzi szám, de név szerint leírta, hogy kik laknak a telkünk körül. A házunk nagyon régi volt, nyolcvan centis kôbôl rakott falakkal. A köveket agyaggal kevert polyva fogta össze. Nem volt cement, de volt olyan tartós. Míg meg nem nôsültem, én is ott laktam. – Hová jártál iskolába? – A fehér templom mögött volt a református elemi iskola, ott jártam a nyolc osztályt. Mindig jól tanultam, jeles és kitûnô volt a bizonyítványom. Ebbôl az idôbôl származik az „Öreg” becenevem. – Na, errôl beszélj most, hogy keletkezett? – Télen falun, a nagy unalomban karácsony elôtt betlehemes játékot, házat csináltam, benne jászollal, meg ami ehhez tartozik. Már akkor is szerettem fúrni-faragni. Miután enyém volt a Betlehem, én csináltam, én osztottam be a szerepeket is. Hárman voltunk pásztorok. Kettô bement, elmondták a verset, a karácsonyi énekeket, én addig kint maradtam a játék szerint. Utána kiszóltak, hogy: „Gyere be, Öreg!” Majd együtt énekeltünk, megkínáltak bennünket, néha ajándékot is adtak. Ezután már az iskolában is így kezdtek hívni a társaim. Így lettem Öreg… Amikor kijártuk az iskolát, szinte mind a hajógyárba mentünk dolgozni, mert akkor itt ez volt az egyedüli munkalehetôség. Beosztottak bennünket asztalosnak, lakatosnak,
HAJÓ 103.
tûzikovácsnak, festônek, kit hová. Engem asztalosnak. Mentem jelentkezni a mûhely vezetôjénél, Horváth Mihály bácsinál, aki kiváló vitorlázó is volt, többek között a 30-as Felhôvel is ment. Megnézte a bizonyítványomat, nekem minden osztályzatom jeles és kitûnô volt. Ekkor megkérdezte: „Fiam,
Kikötôépítés
41
Megyen ám a Rabi… miért akarsz itt dolgozni? Ilyen bizonyítvánnyal nem asztalosinasnak mennek el, hanem továbbtanulnak.” Apám elesett a világháborúban, így nem volt módomban továbbtanulni, meg kellett élni. – Hogy alakultak a dolgaid a hajógyárban? – Én itt nagyon szerettem dolgozni. Kiváló szakemberek voltak a tanítóim, hogy csak egy párat említsek: Erdôs József, Gyimothy Sándor, Lukács Pál, Brucknek János. Ôk építették a háború elôtt a gyönyörû Harmincasokat, amelyek felújítva ma is eredményesen versenyeznek. Ezeknek az öreg szakembereknek a nagyapjuk, ükapjuk Jung Richárdtól tanulta a mesterséget, aki Füreden meghonosította a hajógyártást. – Mik voltak az elsô munkáid, bizonyára emlékszel még rá. – Elôször a kompokat, azután a Helkát és a Kelént kellett kijavítani, ezeket a háború alatt felrobbantották. Az igazán szép munka a negyvenes évek vége felé harminc darab Kalóz megépítése volt. Természetesen engem is beosztottak ide, az orrtôkét faragtam. Ez már igazi hajóépítô munka volt. A gyár vezérigazgatójának, Hankóczy Tibornak a vezetés, tervezés mellett még arra is jutott ideje, hogy foglalkozzon az inasokkal, megismerje ôket. Nem hiszem, hogy ma ilyen megesik… A háború elôtt a rátermett inasokat kiadta nagyhajókra mocónak, hogy megismerjék a vitorlázást is. – Mit csináltál ezután? – A Kalóz széria után Finn dingiket és Starokat. A Finn dingik építésénél már önállóan dolgoztam, palánkoztam, ami nagyon pontos, precíz munkát igényel. Mindent kézzel csináltunk, nem voltak olyan finom, elektromos kéziszerszámok, mint ma. A Finneknél például van olyan palánk, ami a két végén csak öt centi, középen meg tizenkettô. Ezeket be kellett passzítani, ami már komoly szaktudást igényelt. – Látom, az Öreg név tovább kísért. – Igen, ha átmentem valamelyik mûhelybe, mindenhol akadt egy régi iskolatársam, aki már messzirôl kiabált, hogy: „Gyere ide, Öreg!” – azután mások is átvették. – Milyen hajókat készítettetek ezután a gyárban? – Csináltunk harminc darab Kalózt szériában, aztán Finn dingit, sorozatban tizenötöt, Csillaghajókat, Dragont, a
42
Tûzmadarat is, meg egy 30-ast, aminek most nem jut eszembe a neve. – A Németh Pista Dragonja is a ti munkátok. – Csillaghajóval ment, de volt Dragonja is, ami szintén tôlünk került ki. – Milyen régi hajókat újítottatok fel? – 1948 körül behozták a mûhelyünkbe a Mutyi nevû gyönyörû szép 30-as cirkálót. – Maki volt, nem? – Mutyi, kivitték Svájcba. Nagyon szép hajó volt. Felpucoltuk, és úgy nézett ki, mintha vadonatúj lenne. Akkor, fiatal szakemberként csak ámultam-bámultam, hogy is néz ki egy 30-as. Volt egy 75-ös, ami ott állt felpalánkolva a hajógyárban. Ezt megvették a Gyenes testvérek, és azt is fel kellett teljesen építenünk, méghozzá tengerre. Mivel nagyon sürgôs volt nekik a hajó, mindenki kapott cigarettát vagy pénzt. A végén már a fél üzem a hajó körül tolongott, amikor meglátták, hogy jönnek! A hajó orránál osztogatták az ajándékokat. Elkészült, és nagyon szép lett. Mentek is vele, talán a Dunán vitték volna ki, amikor, ha jól emlékszem 1949-ben, mégsem engedték ki a hajót. Ráfogták, hogy ez meg az aranyból van rajta, amirôl persze szó sem volt. Ezek a munkák élénken élnek az emlékezetemben, mert a vitorlásokhoz már gyermekkoromban is nagyon ragaszkodtam. Volt, hogy apám elküldött forrásvízért a partra, és én megláttam a távolban a vitorlásokat, messzire eldobtam a másfél literes csatos üveget, lementem a partra, és bámultam a gyönyörû hajókat. Nem tudtam elképzelni, hogy mivel mennek olyan szép csendben, az volt az elképzelésem, hogy motorral. 1946-ban elkezdtem vitorlázni. Nagyapám a Baroson, egy balatoni gôzhajón volt matróz, 1913 körül. Azt hiszem, tôle örököltem a hajók iránti szeretetemet. – Most arról beszéljünk, hogy mikor kezdtél el versenyezni. Kalózzal vitorláztál elôször? – Már 1945-ben is vitorláztam, a Tolnai Laciék vittek ki elôször, a Fekete Péter nevû Kalózukkal. 1946-ban négy hajóval és egy Olimpia jolléval, aminek a neve Tahiti volt, kezdtük meg a szakosztályi munkát. Természetesen én mint elsô éves kis tanuló is bekapcsolódtam. Az egyik Kalózon voltam legénység, és sok szép eredményt értünk el. Tavasszal talán mi voltunk a legelsô vitorlázók. Megesett, hogy még 3-4 centis jég volt március elején, amikor kimentünk a Kalózzal. Ropogott, de azért jó szélben tudtunk menni. – Nagyobb hajóval mikor mentél a Rabonbán elôtt? – Mindig versenyeztem, amikor csak tehettem. Szerettem nagyhajókra menni. A Németh Pistával kétszer is rajtoltam gyôztes Kékszalag-versenyen a nagy Nemerével. A harmadikon, amikor rekordidôt futott, sajnos nem lehettem ott, mert akkor voltam katona. Nagyon érdekes volt az elsô Kékszalagunk. Csütörtökön kérdezte meg Németh, hogy elmegyek-e vele. Persze, hogy el. A tiszta szélcsendben nem mozdult egy levél sem, a Nemere nagyon nagy vitorlája sem. Hidegfürdô helye körül ácsorogtunk úgy tizenegy óra felé. A legénységünkben volt például Kenyeres Imre bácsi, egy öreg ügyvéd, akinek az az állandó szerep jutott, hogy igazi jó füredi borokat hozzon. Akkor is kitett magáért. Volt étel, mi meg eszegettünk a kabinban nagy mérgünkben, hogy nincs szél. Na, megjelent a Tamás-hegy felett egy-két felhô úgy dél kö-
HAJÓ 103.
rül, és megfeküdt a nádas, amit nem is vettük észre mindjárt. A nagy Nemere is lefeküdt, a poharak csak úgy görögtek le az asztalról. Németh Pista szólt: „Mindenki a helyére!” Én voltam az egyik shotman, futottam hátra, húzkodtuk a köteleket, nagyon jó szél kerekedett. Megindult a nagy Nemere. Az eleje – egy 22-es, Binen Jollék, szappanhajók – olyan gyorsan ment, hogy már Alsóörsnél jártak. Mi akkor kezdtünk gyalogolni, kimentünk a félvízre. Mintha zsinóron húzták volna ezt a nagy hajót, fel sem vette a hullámokat, gyönyörûen mentünk. A kenesei bóját nem tudom hányadikként vettük, de Siófoknál már nem volt más elôttünk, csak az Addio meg Farkas Laci a Kékmadárral. Amikor a siófoki bóját vették, lefordultunk róluk keszthelyi irányba, és leszakadt a nagyvitorla. Mit kellett itt kiállni, azt el sem lehet mondani. Pista bá azonnal elrendelte, hogy le a horgonyt, nehogy a kövekre sodródjunk. Az ötven kilogrammos horgonyt nekem kellett kivinni elôre, mert én voltam a leghosszabb, meg a húsz évemmel a legerôsebb. Ledobtam nagy nehezen. Pista kitalálta, hogy felhúzzuk a dirkre a nagyvitorlát, úgy is tettünk, az is drótkötélbôl volt. Hát most felvenni a horgonyt, én voltam legelöl, hátul még fogták ketten a derekam, nehogy a vízbe essem a hajó orráról. Tele volt a lánc köze algákkal, össze-vissza szurkálták a kezem. Nagy nehezen felcibáltam, újra el tudtunk indulni. Már csak az Addio volt elôttünk, ide-oda dülöngélt, mi meg gyönyörûen mentünk, mint a vonat. Jó idôvel értünk vissza akkor is, de nem volt rekord, beletelt vagy tizenegy órába. Egy érdekes történet is megesett. Nem tudtunk enni, mert a jó szélben vitorláznunk kellett. Amikor beértünk, azonnal nekiálltunk, kis bort is fogyasztva. Imre bácsi nagyon beivott. Kiment könnyíteni magán a fedélzetre, közben a többiek is beértek. Mindenki felhúzta a vitorlákat, mert szárítgatni kellett, az Addio, a Tabu ott volt hozzánk közel. Imre bácsi bejött a kabinba, és azt mondta: „Gyerekek, baj van! Ránk jött a mezôny!” Pista kapcsolt elôször: „Mindenki a helyére!” Futottunk ki, hogy úgy tegyünk, mintha vitorláznánk. Ha már Imre bácsi úgy gondolta, akkor kihasználtuk ezt, mondtuk neki, hogy: „Imre bácsi, kérj helyet az Addiótól!” – Mire Imre bácsi átkiabált az Addióra: „Vigyázz, fordulunk!” – Most talán, ha arról beszélnél, hogy mikor jöttél el a hajógyárból, hová kerültél, hogyan alakult tovább az életed? – 1957-ben megházasodtam, és megszületett a fiam. Nem volt lakásunk, és kaptam egy nagyon jó lehetôséget, akkor jött Füredre a Meteor Klub. Még Gerle Berci szervezte. Úgy tudtuk, hogy Németh Gyuszi lesz a vezetôje, a Pista öccse, aki engem nagy tiszteletben tartott a munkám miatt. Arról volt szó, hogy ô lesz a sportkör vezetôje, és én leszek a hajómester. Közben ô nem jött, hozzám viszont akkor már ragaszkodtak a meteorosok, kérték, hogy menjek hozzájuk hajóépítônek. Össze kellett vesznem Pistával, hogy elmehessek, mert én voltam az egyetlen hajóépítôje. Univerzális szakembert akart belôlem csinálni, hogy minden osztályban otthon legyek. Szinte rosszul lett attól, hogy otthagyom a hajógyárat, de a lakás miatt muszáj volt. Akkor, 1958-ban már fôállásban dolgoztam, de másodállásban a Meteornak is. 1959 márciusában kihurcolkodtunk a jelenlegi helyére, elôször a vitorlás szakosztály indult, de csak a szolgálati lakás és a hangár volt meg. A versenyzôk szállása nagyon hosszú ideig a hangár volt. Úgy jutottunk le a partra, hogy mi magunk törtünk a ná-
HAJÓ 103.
dasban utat, és magunk csináltunk a vitorlásoknak stéget, hogy egyáltalán ki tudjunk jutni a hajókkal a vízre. – Akkor még volt vagy kétszáz méter széles a nád. – Igen, szép nádas volt, tele vaddal. Sosem felejtem el, voltak vidrák, gyönyörû szép teknôsbékák, pézsmapatkányok. Májusban, párzás idején megtelt érdekes neszekkel. Mennyi volt a hal! A feleségem csak lement egy vödörrel, és fél óra alatt két-három kiló keszeget hozott fel, ezzel a módszerrel fogta ôket. Volt egy zsombékos rész, ahol a nyugati széllel kifutott a víz, meg a csukák is. A nagy csukák nem tudtak viszszamenni a vízemelkedésig. Odamentem, megfogtam kettôt, aztán bevittem ôket a házba. Nagyon jó dolgunk volt, annyi halat ehettünk, amennyit kívántunk. – Milyen hajókat csináltál elôször? – Csomó régi balatoni dingit, de azonnal építettem egy Kalózt is, méghozzá a Steingasser Olgának, aki meg is nyerte vele a bajnokságot. Elôször Kalózokat készítettem, volt rá lehetôség. Hat darab új Kalózzal vártam tavasszal a versenyzôket, akik nem tudtak hova lenni örömükben, ahogy ott látták sorban a szép hajókat. Három a fiúké volt, három a lányoké. A nagyon gyors, jó hajókkal mindannyian elôrébb léptek. Nem akarok nagyzolni, de a Kôváry Karcsi bácsi egybôl megkeresett az Elôrébôl, hogy tudnék-e nekik is hajót építeni.
Berta Lajos, a fiatal kapitány
43
A Balaton legszebb Harmincasa, a Rabonbán
44
A tihanyi Nemzeti Bank Üdülôbôl is megkerestek, nekik is hajó kellett, de hát akkor még szó sem lehetett errôl. Sorozatban építettem a Kalózok után a kis egyszemélyes Molyokat, aztán egy nagyon szép Csillaghajót a Mikácsi Tibornak, amit Admirálnak neveztünk el. Igaz, nagyon jó festékeket is hozott hozzá Amerikából. Nem tudtuk vízre tenni az MTK-ban, mert nem volt darunk sem, az Elôrébe kellett behúznunk, itt tettük vízre. Amikor az elôrés sportolók meglátták ezt a hajót, nem hitték el, hogy ez a mi mûhelyünkben épült. Váltig állították, hogy ez egy Abeking hajó, annyira jól nézett ki. Szépek voltak az eredményei is. Utána sorozatban készítettem még Csillaghajókat meg Finn dingiket. – Kik értek el jobb eredményeket akkoriban ezekkel a hajókkal? – Kalózban Búzás Ildikó és Patona Irén jól versenyzett, Mikácsi Tibor pedig Starban. Közben nekem is ment a vitorlázás, mivel állandóan lent tartózkodtam Füreden. Egy 30-as cirkáló, a Rabonbán is a klubé volt, rám bízták, hogy én legyek a kormányosa. Mondanom sem kell, mennyire örültem, hiszen a Balaton legszebb hajóját kaptam meg. Abban az idôben azt tartották, hogy a Harmincasok a Balaton királynôi, a Negyvenesek meg a királyai. A Rabonbán mahagóni, 1938-ban épült, a hajógyárban az építési tervben azt írták róla: „Ez évben készült el Ugron Gábor kegyelmes úr Harmincas Cirkálója, amely a Balaton legszebb hajója.” Így is volt, és ahogy ment, az is álomszerû volt. (Folytatjuk) Szöveg és fotó: dr. Szabó József
HAJÓ 103.
Berta Lajos – II. rész
AZ ÖREG Mindenki Öregnek hívja. A hajógyárban kezdett dolgozni. Ott tanulta az asztalosmesterséget, a hajóépítést. Életében készített vagy negyven hajót. A Rabonbánnal versenyzett huszonnyolc évig. Nyert Kékszalagot, 30-as bajnokságot, Balaton Kupát, túraversenyeket. Élete egy a Balatonnal, a hajóépítéssel, a vitorlázással. Mindig Füreden élt, és nem is tudott volna máshol. De hogy is történt mindez? – Mesélj a Rabonbánról! Mit szeretett jobban, melyik szélben ment gyorsan? – Erôs szélben csodálatos versenyeredményeket ért el. Az eleje teljesen lebújt a hullámba, és nagyon élesen tudott menni 35 fokon. Ezért nagyon kellett figyelni a széljelzôt, mert ha picit is szembevágott a szél, és nem figyelt a kormányos, azonnal átfordult a hajó, ami bizony árboctöréssel végzôdhetett. Jól ment szélcsendben, sima vízen. Ilyen körülmények között verhetetlen volt a Rabonbán. A csobogós szelet már jobban bírta a Kékmadár és a Hárpia. Összevontban rossz volt a hendikepem, csak a Tramontana adott nekem idôt, de például én adtam a Hungáriának is. – Kik voltak Harmincasban az ellenfeleid. – A Kékmadár Farkas Lacival, Debrôczy Tibor bácsi a Trinidaddal, késôbb Izsák Szabolcs, aki megvette a Hárpiát, és szintén nagyon jó vitorlázó volt, sokra becsültem. A Farkast is nagyra tartottam, az ô behozhatatlan elônye, hogy Heinrich Tibor idejében, a háború elôtt manschaftolt a Kékmadáron, ennélfogva a kisujjában volt az egész hajó. Csobogós idôben a Kékmadár verhetetlen volt kreuzban. Cédrusfából épült, és talán ötszáz kilóval volt könnyebb. Mi 3,5 tonnásak voltunk, ô meg csak három. A Rabonbánról azt is tudom – mert szomszédom volt az öreg Kenyeres Lajos bácsi –, hogy nehezebbre sikerült, mint amilyenre tervezték, ezért sok helyen bele kellett fúrni. Tölgyfával lett beütve, mert sokkal mélyebben volt a vízvonala, mint elképzelték. – Kifúrtak az ólomból. – Igen, és keményfával ütötték be. Jó mázsányit kivettek belôle, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy kiváló hajó lett. A túraversenyeket kedveltem a nagy Balatonon… De eszembe jut egy történet, elmondhatom azt az esetet, amikor baj volt a legénységgel? – Persze. – A Kékszalag versenyeket mindig nagyon szépen futottuk. Az 1955-ös Kékszalagon elöl voltunk. A Rabonbánnak való idô volt, mert egész nap erôsen fújt a szél, és esett az esô, mikor visszafelé jöttünk. Mondom a legénységemnek, hogy figyeljétek, milyen állomások maradnak el a déli parton. Félvízen jöttünk raumban, nagyon szép fórral vezetve. A Kékmadarat már Keszthelynél elhagytuk. Tudvalevô, hogy a mi
HAJÓ 104.
kielünk rövidebb, mint az övé, és ezáltal visszafelé raumban sokkal gyorsabb volt a Rabonbán. Jöttünk elöl, és én mondtam a legénységemnek, hogy a vitorla optimálisan álljon, tartsuk a jó sebességet. Amikor a Kilián-telepnél jártunk, sötét volt, esett az esô, alig lehetett látni, de a távoli fényeket jól ki lehetett venni. No, amikor odaértünk, azt mondja a legénységem: „Öreg, húzd fel, itt vagyunk Tihanyban!” Rászedek a vitorlára, jó élesen felmegyünk, a Kékmadár is jön egy darabig utánunk. Mikor felértünk a nádas elé, megdöbbenve láttam, hogy jön a menetrendszerinti vonat a parton. Mondom a fiúknak: „A szentségit! Mikor járt Tihanyban vonat?” Sajnos, a lámpafény alatt láttuk, hogy Farkas Laci már valóban az igazi tihanyi
Az állandó ellenfél, a Kékmadár
41
Díjkiosztó után fények alatt vitorlázik, úgyhogy ezt jól elrontottuk. Pozíciólámpáikat eloltották, ennyi huncutság már a Laciban is volt. – De hát Lajos, ne kerülgessük a forró kását…, ez a „legénység” én voltam. Az én részemrôl a történet úgy szól, hogy Lelle után bementem a kajütbe, hogy egy kicsit felmelegedjek, mert már teljesen átáztam és fáztam. Ekkor a szürkületben még a déli part közelében mentünk. Mikor kijöttem – eltelhetett vagy fél óra –. már teljesen besötétedett, a szél változatlan volt, az esô is esett. Kérdem, hogy hol vagyunk, mondják, hogy elhagytuk Szemest. De ha így van, akkor elôretekintve hegyes szögben luvban az az erôs kivilágítás ott a Tihany Hotel. Te erre mindjárt fel is vetted ezt az irányt. Utólag elemezve, az történhetett, hogy míg én bent voltam a kajütben, ezalatt te felhúztál luvba, a hajó is gyorsabb volt így, és bementél a Balaton közepére. Én ezt természetesen nem tudtam, és a kivilágítás, amit láttam – a hajó orra elôtt hegyes szögben –, az Udvari vagy Aszófô állomásának fénye volt, s ezt gondoltam a Tihany Hotelnek. Megérte volna tovább fázni, akkor ez nem történik meg. – Az 1969-es Kékszalagon történt. A rádió igen erôs, viharos szelet mondott aznapra. A feleségem lefutott a kikötôbe fél nyolc felé, hogy szóljon nekem, ne induljak el, de én akkor már messze voltam, nem látott meg. A kikötôben a Fináczy Marci bácsiék szerelték a Kócsagot a versenyre, a feleségem rákiáltott: „Marci bácsi! Csak nem indul el a huszonötössel ebben a nagy szélben?” Azt felelte erre Marci bácsi: „Bolond családfônek bolond a családja, indulunk!” Marci bácsi nagyon érdekes ember volt. Nevettem én is, amikor a feleségem mesélte a történetet. Mondanom sem kell, én már bent cirkáltam akkor. Egyébként szinte minden versenyen a legelsô jelentkezô voltam. Azonnal megállapítottam, hogy ez nagyon komoly szél, úgyhogy odamentem az Elôre elé, jól be, a nádas tövéhez, és lehorgonyoztunk. Csináltam egy nagyon jó reffet a felsô szálingig.
42
– Annyit szoktál. – Annál lejjebb már nem, az nagyon jól bevált. Gyönyörûen, álló helyzetben meg lehetett csinálni a reffelést, míg menet közben már nem nagyon ment volna, és végül is ez hozta meg a szerencsémet. A kilenc órai rajtot elhalasztották fél tízre, kicsit késtünk, mivel reffeltünk, de azonnal utánuk indultam. Akkor is a Laci vezette a mezônyt, de nagyon hamar utolértem ôket. Az Addio volt meg a Trinidad, így mentünk Keszthely felé, ahol megint fújt az erôs északi szél. A nagyobb fock szétszakadt, ezért kisebbre cseréltem. Ekkor volt szerencsém a Buda Józsival, erôs fiatal versenytársammal, akit elôreküldtem, és ô gyorsan át tudta szerelni. Ott történt meg, hogy sima vízen a Rabonbán rögtön megelôzte a Trinidadot és az Addiót. A bóját már másodikként vettük. Jövünk le a Szigligeti-öbölbe. Messzirôl nézegetem, miféle Harmincas vagy nagyhajó az, amelyik elég lassan megy. Hát, a Laciék voltak, mert valami baj történt a backstaggel, mondanom sem kell, elsöpörtünk mellettük. Visszafelé raumolódott a szél, ami a Rabonbánnak nagyon kedvezett. Tihanyba egyedül értem oda, 4-5 kilométeres vezetéssel. A kint lévô vitorlások – még csak szürkület volt, fél kilenc felé – akadályoztak, úgy kellett méreggel elkiabálni magam, hogy: „Versenyben vagyunk! Menjetek a francba.” Elküldtek engem is, nem hitték el, hogy versenyben vagyunk, olyan nincs, hogy valaki így elhagyja a mezônyt. Kilenc után pár perccel bent voltam a célban. A Harmincasok idejét külön nem mérték, de több mint valószínû, hogy ebben az osztályban új rekord született. Beértem, a kikötôben várt a riporter, hogy beszélgetést készítsen velünk, de nem kötöttünk ki, hanem vitorláztunk tovább, mentünk haza a Meteorba. Nagyon jólesett, hogy a díjkiosztón a Diszi bácsi azt mondta, hogy: „Lajos, te annyira szerény ember vagy, hogy még a Kékszalag után sem ünnepeltetted magad, még a partra sem jöttél ki.” – A Rabonbánnal meddig vitorláztál? – Egészen 1987-ig. – Gondolom, ezalatt voltak eredmények. – Nyertünk Kékszalagot, Mihálkovics Kupát, Balaton Kupát, a bajnokságokon szépen szerepeltünk. Hozzá kell még tenni, hogy a Rabonbán nagy vitorlázást bonyolított le a klubban, mert a sportkörnek volt tizenhat szakosztálya, és a versenyzôket, akik lent voltak, el kellett vinni vitorlázni. Sok ismert sportoló megfordult a hajón, hogy csak egy párat említsek: Dömölky Lívia, Sarovits, Horváth Zoltán, Schmidt Pál, Makrai Kati. A nagy nemzetközi versenyek elôtt itt pihenték ki magukat, és mindig innen, Füredrôl indultak el a versenyekre. Nagyon sok szép világbajnoki eredményt értek el, késôbb az MTK-val is fuzionált klubunk. – Most valamilyen érdekes történetet mondj el, ami nem versenyrôl szól. – Amikor megkaptam a Rabonbánt, már a második évben vittük volna be a hajógyárba, október 27. körül. Úgy terveztük, hogy szombaton vesszük ki az összes nagyhajót, és már csütörtök éjszaka volt, amikor éjjel levágott egy olyan nagy vihar, hogy a hajó a nyolcvankilós klocnijával raumban elszántott. Éjfélkor kinéztem, és akkor már nem láttam az árbocát. Mindig ott himbálózott a nádas fölött, de akkor este nem. Megijedtem, hogy most mi lesz a Rabonbánnal? Biztos ott fekszik már a tihanyi köveken. Volt egy kis Moszkva motorunk, hajnalban feltettem egy dingire, amin nem volt árboc, és kimentem sötétben. A nejem
HAJÓ 104.
futott le utánam: „Hova mész már megint, te ôrült, ilyen idôben?” De mintha süket lettem volna, nem is hallottam meg, mentem végig a tihanyi partoknál. Nem volt a tihanyi kikötônél a parton, ami egy kicsit megnyugtatott. Tovább kutattam, és megkerült. A Rabonbán a csôben volt, a pislogónál ringott. Úgy történhetett, hogy le volt kötve a kormánya középállásban, a perseninget fent hagytam, a nagy takaróját levettem, és ott keletkezett egy kis öböl, abba belekapott a szél, és vitorlázva tudott úgy lemenni, elkerülni a tihanyi kikötôt. Megerôsítem, akármilyen bután hangzik is, hogy a Rabonbánnak szeme van. Annyira tudta, hogy hova nem szabad menni. Volt nekünk egy Alu 25ösünk, ami már hasonló szélben úgy felment a Ciprián forrásnál, hogy a menetrendi hajó húzta le. – Nemzetközi versenyek elôtt vitted a nagy szakosztályok indulóit, de gondolom, voltak olyan vendégied is a Rabonbánon, akikrôl jó lenne most megemlékezni. – Igen, volt a klubunknak egy eladó 15-öse. Latinovits Zoli lejött úgy 1960 körül, nem tudtuk, hogy színész, diáknak néztük. Megvette a 15-öst. Elkezdte ô maga javítani, késôbb kiderült, hogy volt asztalos tanuló Pesten, úgyhogy konyított a munkához, de nagyon keveset. Elôször tartotta magát, de egyszer csak odajött a mûhelyben, éppen csináltam valami Kalózt, és azt mondta: „B. meg! Adj valami kaját, mert éhen döglök.” Bevittem a lakásunkba, s mivel mi disznót szoktunk vágni telente, adtam neki jó kis száraz sonkát kenyérrel, zöldpaprikával. Hát a Zoli nem gyôzte enni. Attól kezdve nagyon jó barátok lettünk. Én annyi rosszat hallottam róla, hogy Pesten mit csinált, mit nem, de a hajón annyira korrekt volt, hogy azóta is nagy szeretettel gondolok rá. Például, amikor a Ruttkai Évával már kapcsolatot teremtett, sokszor lehozta ôt. Elmentünk versenyen kívül egy-egy külön kis túrára négyesben, a feleségem, Ruttkai Éva, Zoli meg én. Alighogy eldobtuk a bóját, Zoli már fogta is a vödröt, rongyot, és mosta a fedélzetet. Kértem ôt: „Zoli, hagyd abba, majd lemosom én”. Azt mondta: „Lajos, hadd mossam én le, örömömet lelem benne.” Szerette a hajót, a vitorlázást. Télen, nyáron lejárt, még jégvitorláztunk is. Egy ötlete váratlanul ért: „Lajos, festek nektek egy képet!” Erre én azt mondtam: „Zoli, akármilyen szart festhetsz, csak marha nagy betûkkel írd rá a nevedet!” Úgy is történt, egyszer leült a stégünkre, és megfestette a marina egy részét, amit azóta is féltve ôrzünk, mert felül bele van írva, hogy: „Mucinak, Lajosnak: Latinovits Zoltán.” Sokszor vett nekem balatoni könyveket is, és mindig szép szövegeket írt bele, például: „Közös szerelmünkrôl, a Balatonról”. Hozzánk ígérte magát azon a szombaton is. Megdöbbenve hallottuk, hogy mi történt vele, azóta is sokszor lejárunk, és virágot viszünk a sírjára. Én nagy tisztelôje voltam a Zolinak. A versmondásait annyira szeretem, hogy ha felhangzik valahol egy-egy szavalata, mindig megállok és végighallgatom. Biztos, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Mezei Mária azt mondta, hogy száz év eltelik, amire újra egy ilyen csillag születik, mint amilyen ô volt. – Ez már egy vidámabb eset. Emlékszel, amikor Almádiban a matracokat vitted ki, és elsüllyedtél a bocival a kikötôben? Aztán kiabáltak, hogy: „Öreg, ússz ki!” Te meg kiszóltál, hogy: „Igen, de nem tudok.” Hogy lehet az, hogy te nem tanultál meg úszni, amikor egy életen keresztül vitorláztál. – Gyermekkoromban senki nem tanított meg úszni. Késôbb meg mindig volt hajó, nem vettem rá a fáradságot. Csak
HAJÓ 104.
kutyaúszásban tudtam pár métert úszni, de ez jellemzô volt a füredi népre. Nem nagyon tudtak úszni. – Most építettél egy házat. Mikor kezdted és hogyan? – Volt egy szép telkünk a Tamáshegy oldalában, amit a nagyszülôktôl örököltünk, de mivel mindenhogyan a víz felôl szerettem volna lenni, megvettem ezt a telket. Így jutottunk hozzá itt a vízparton, szinte szemben az UNI-val. A hatvanas években meg tudtam venni a telket, és lépésrôl lépésre építettem fel a házat. – Mikor mentél nyugdíjba? – 1992-ben, még két évet ráhúztam. A klubot megvásárolta a Külkereskedelmi Bank, náluk is dolgoztam két évet. Azóta a házban lakunk. – Mondd, nem hiányzik a hajóépítés meg a vitorlázás? – De igen, mindkettô hiányzik, de sajnos a nejem olyan beteg, hogy nem szabad magára hagynunk, ezért nem merek elmenni vitorlázni, pláne versenyre. Pedig szívesen tenném, tavaly még voltunk egyszer-kétszer a sajkodi strandon, onnan bámultam vágyakozva a távoli badacsonyi hegyeket. Az idén már oda sem tudtunk kimenni. Eszembe jutott, hogy hányszor voltunk a Kékszalagon, és mit szentségeltünk, hogy mikor érünk már Szemesre vagy a badacsonyi partvonalba. Most mit nem adnék érte, hogy csak egy órát vitorlázhassak ott, bármilyen hajóval és széllel. Milyen jó volna. Még mindig annyira szeretem a vitorlázást. Ennél szebb sportot el sem tudok képzelni. – Lassan beszélgetésünk végére érünk, mit szeretnél még elmondani? – Ha összegzem az életemet, akkor a Meteor-MTK-ban, a Hajógyáron kívül, harminchárom év alatt építettem vagy negyven hajót és jégvitorlásokat. Nyertem Kékszalagot, Harmincas bajnokságot, Balaton Kupát, sok versenyt. Felépítettem a házamat. Mindehhez harmonikus családi háttér kellett, amit feleségem, Muci biztosított. Mindig együtt volt az egész család. A fiam a munkámban és a versenyzésben is segített, nem egyszer volt legénységem. Közösen építettük a házunkat, és olyan lett, hogy az egész család együtt lehet. Öröm látni, ahogy a szép unokáim játszanak a kertben, és egyre nagyobbak lesznek. Nagy eredménye ez az életemnek. Remélem, hogy ôk is úgy megszeretik a vitorlázást és a Balatont, mint én, mert ennél nincs szebb a világon. Szöveg és fotó: dr. Szabó József
Ahonnan a Rabonbán megszökött
43