Fordította Prikler Renáta Jack Higgins Éjféli látogató Alexandra 0017300126521 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jack Higgins: Midnight Runner Harper Collins Publishers, 2002 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith, London W6 8JB © Harry Patterson 2002 Hungarian translation © H. Prikler Renáta Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában, vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül, tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2004 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Telefon: (72) 777-000 Fax: (72) 777-111 www.alexandra.hu e-mail:
[email protected] Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója A kiadvány magyar változatát Schillinger Péter tervezte Nyomta az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató Megjelent 13,45 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 368 945 7 Az éjféli látogató a halál. (arab közmondás) AZ ELŐZMÉNYEK 1. Daniel Quinnről már a neve alapján tudni lehetett, hogy Ulsterből származik. Belfasti születésű nagyapja, jó katolikus módjára, Michael Collins oldAlan harcolt az ír függetlenségi háborúban, majd, mivel vérdíjat tűztek a fejére, 1920-ban Amerikába menekült. Építőmunkás lett, előbb New Yorkban, majd Bostonban, és emellett az egyik legtitkosabb ír társaság, az ír Köztársasági Testvériség tagJakent tevékenykedett. E minőségében nagy tekintélyre tett szert, és viszonylag rövid időn belül a feletteseivel egyenlő pozícióba küzdötte magát. Miközben egyre többen féltek tőle, elindult a milliomosság felé vezető úton. 1921-ben megszületett fia, Paul, aki egész fiatalon a repülés megszállottja lett. 1940-ben már a Harvard hallgatója volt, amikor egy ösztönös indíttatástól hajtva Angliába ment, és az apja nevén jelentkezett a RAF-ba.* Az angolok magától értetődő módon szívesen fogadták az ifjú amerikai önkéntest, britellenes apját azonban elborzasztotta a tudat, hogy egyetlen fia az angolokat erősítette a háborúban. Ám amikor az ifjú vadászpilóta az * Royal Air Force - Királyi Légierő. - A szerk.
angliai csata után megkapta a repülősöknek járó hadi érdemkeresztet, elfogta az atyai büszkeség. Következő kitüntetését 1943-ban, már az amerikai légierő pilótáJakent kapta. 1944-ben azonban súlyos sérülés érte. Németország felett lelőtték a Mustangját, és bár a Luftwaffe sebészei minden tőlük telhetőt megtettek, Paul teljesen nem épült fel többé. 1945-ben, miután kiszabadult a hadifogságból, hazament. Apja milliókra tett szert a háború során, így Paul Quinn-nek egyetlen feladata maradt - feleségül venni egy megfelelő leányt. 1948-ban született a fia, Daniel, de öröméhez bánat is társult - a felesége meghalt, miután világra hozta az egészséges fiút. Paul, bár az egészségét sohasem nyerte vissza teljesen, a családi vállalkozás ügyvédjeként kényelmesen élte az életét.
Daniel, követve apja nyomdokait, ugyancsak a Harvard diákja lett. Közgazdaságtant, valamint cégvezetést tanult, majd huszonegy éves korában megszerezte a magiszteri fokozatot. Az lett volna a logikus, ha elfoglalja a helyét a család akkor már több százmilliós, ingatlanokra és szállodákra épülő bostoni vállalkozásában, ám a nagyapjának más szándéka volt vele - azt szerette volna, ha unokája, megvalósítva az ő régi álmát, ledoktorál és politikusnak áll. Ám az élet, megismételve önmagát, ismét közbeszólt. Egy egészen apró, mondhatni, jelentéktelen esemény volt az, ami meghiúsította a nagyszülői álmokat. Egy este az idős ember, miközben a televíziót nézte, rosszallását fejezte ki a vietnami öldökléssel kapcsolatban. - Az ördögbe, mire jó ez az egész? EgyálTalán... mit keresünk mi Vietnamban? - Nem tudom, nagyapa, de ott vagyunk - felelte Daniel. - Hála istennek, te nem. - Te ennek örülsz, ugye? Hadd pusztuljanak a feketék, meg a munkáskölykök, úgysem lennének túl nagy esélyeik. Mit számít, ha ezrével mészárolják le őket a háborúban? - Ha számít is, nem tehetünk róla - morogta az öreg. - Nem mi küldtük őket oda. - Attól még nem kellene tétlenül néznünk a dolgokat - válaszolta éles hangon Daniel. - Mit forgatsz a fejedben, kölyök? - kérdezte fenyegető, mégis félelmet sejtető hangon a nagyapa. - Remélem, nem valami ostobaságot? El ne menjen az eszed! Másnap a legifjabb Quinn megjelent az amerikai hadsereg bostoni sorozóbizottsága előtt, és önkéntesnek állt. A gyalogságnál kezdte, de hamarosan az ejtőernyősök között találta magát. Már az első bevetés meghozta neki az első kitüntetést sebesülési érmet kapott egy vállát ért lövés miatt. Ezt követte a vitézségi kereszt. Amikor a nagyapja meglátta a lábadozásra hazaküldött ifjú egyenruhást és a mellére tűzött kitüntetéseket, először elsírta magát, de érzékenységét gyorsan legyűrte az ír büszkeség. - Még mindig azt mondom, hogy semmi keresnivalónk Vietnamban - jelentette ki határozottan, miközben elnézte unokája lebarnult arcát és kiálló csontjain feszülő bőrét. Legnagyobb döbbenetére olyasmit fedezett fel a lángoló szempárban, ami azelőtt nem volt ott, épp ezért félelem töltötte el az idős ember szívét. - Én viszont újra csak azt tudom felelni, nagyapa, hogy ott vagyunk, és ha már ott vagyunk, jól kell végeznünk a dolgunkat. - Legalább léptetnének elő - dohogta az öreg. - Ugyan, nagyapa - nevetett Daniel. - Az őrmesteri fokozat nekem nagyon is megfelel. - Őrült vagy, ugye tudod? - Hát persze. Nem is lennék igazi ír, ha nem szorult volna belém némi őrület. A nagyapa morcosan bólintott. - Mennyi ideig maradhatsz? - kérdezte végül. - Tíz napig. - Ilyen gyorsan visszaküldenek? - Méghozzá a különleges alakulathoz - felelte Daniel. - Az meg mi a fene? - kérdezte gyanakvó hangon az öregember. - Azt hiszem, jobb, ha nem tudod, nagyapa. - Nos, akkor használd ki ezt a pár napot. Szórakozz. Látogasd meg a barátnőidet. - Mérget vehetsz rá, hogy megteszem - nevetett Daniel. Amikor letelt a tíz nap, Daniel Quinn visszament Vietnam zöld poklába, az örökös helikopterzaj és fegyverropogás, a halál és a pusztítás birodalmába, ahol első útja a sorsát mindörökre megpecsételő Bo Dinbe vezetett. A 4-es számú tábor a lápos-nádas vidéket kígyóként átszelő, itt-ott egy-egy falut is érintő Mekong-deltától északra elnyúló bokros területen volt. A monszuneső szürke, barátságTalán függönyként lógott a föld felett, alig lehetett látni valamit. A tábor a különleges alakulat bázisa volt, Quinnt azért rendelték ide, mert az itt szolgáló amerikai katonák néhány nappal korábban elvesztették a főtörzsőrmesterüket. Mint általában, most is sikerült feljutnia egy orvosi helikopterre, amelynek legénysége - a szűkös keretek miatt - mindössze egy pilótából és egy Jackson
nevű, egészen fiatal, felcseri feladatokat is ellátó lövészből állt. Jackson egy súlyos géppuska mögül pásztázta a terepet. Mivel a látási viszonyok tovább romlottak, a pilóta lejjebb ereszkedett. Így már szinte tisztán látták a folyó barna vonalát és a partok mentén elnyúló rizsföldeket. Quinn felállt, megkapaszkodott az ajtónyílásban és alaposan körülnézett. A robbanás hangosabb volt, mint a helikopter zakatolása. Jobb felől jött a hang, majd a következő pillanatban lándzsa alakú lángnyelvek szökkentek a szürke ég felé. Amint a pilóta megdöntötte a gépet, láthatóvá vált az alant elnyúló falu. Némelyik ház, közvetlenül a folyóparton, lábakon állt. Quinn felfedezett néhány kenut és halászhajót. A parton álló emberek egymást lökdösve próbáltak feljutni a fedélzetükre, ami alkalmasint csak úgy sikerülhetett, ha a másik oldalon a vízbe taszítottak valakit. Nyomukban megjelent néhány csúcsos szalmakalapot és fekete pizsamát viselő vietkong, majd felhangzott néhány AK-47-es semmivel össze nem téveszthető ropogása, és az emberek tehetetlen bábukként zuhantak át a lapos csónakok peremén. A vietkongok riadtan kapták fel a fejüket a helikopter mind hangosabban dübörgő hangjára, majd géppuskáikból tüzet nyitottak az egyre alacsonyabban szálló gépre. Jackson azon nyomban feléjük fordította a nehéz géppuskát. - Krisztusom, eszébe ne jusson! - kiáltotta Quinn. - Megsérülhetnek a civilek is. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elhúzzuk a csíkot! - kiabált hátra a pilóta a válla felett, és már el is fordította a golyózápornak kitett gépet. - Bo Dinben vagyunk. Csak úgy nyüzsögnek a vietkongok odalenn. Ez volt az a pillanat, amikor Quinn meglátta a falu peremén álló kolostort, a kicsinyke templomot és az udvarán csoportosuló embereket. A vietkongok is észrevehették őket, mert otthagylak a partot, és nagy sietve elindultak a misszió felé. - Egy apáca gyerekekkel - állapította meg Jackson. Quinn megragadta a pilóta vállát. - Ki kell mentenünk őket, testvér. - A francokat! - kiáltotta a pilóta. - Örülhetünk, ha mi élve kijutunk. Nem látja, mi van odalenn? - intett a fejével az úton masírozó vietnamiak felé. Quinn újra kinézett. Legalább ötven vietkong igyekezett a misszió irányába. Fekete ruhájukban úgy nyüzsögtek a házak között, mint a nagyra nőtt svábbogarak. A pilóta megpróbálta túlkiabálni a rotor ropogását. - Túl kicsi a kolostorudvar. Csak az utcára tudnék leszállni. Még ha sikerülne is letennem a gépet... Nem hiszem, hogy a vietkongok megkegyelmeznének nekünk. - Oké, maga nyert. Az lesz a legjobb, ha kidob, és tényleg elhúzza a csíkot. Csak ne felejtsen el segítséget küldeni. - Maga megőrült, őrmester. Quinn azonban nem látott mást, csak a fehér ruhás apácát és a kezébe csimpaszkodó, rémült gyerekeket. - Az lehet, de akkor is ugrani fogok. Nem hagyhatjuk őket cserben! Riasztóbombákat és gránátokat tömött a dzsekije zsebébe, tárakat akasztott a nyakába, majd felkapta az M16-osát. Jackson közben célba vette a lent siető vietnamiakat, és megsorozta őket. Többen a földre buktak, de senki sem törődött velük. A pilóta közben olyan alacsonyra ereszkedett, hogy szinte súrolta a földet. Quinn kiugrott. - Azt hiszem, én is megőrültem! - rikkantotta el magát Jackson, és miután ugyancsak felkapott néhány tárat, egy Ml 6-ost és egy orvosi táskát, Quinn után vetette magát. A két amerikai, mit sem törődve a vietnamiak össztüzével, rohanó léptekkel elindult a kolostor bejárata felé. Majdnem beleütköztek a gyerekeket kifelé terelő apácába. - Vissza, nővér! - kiáltotta Quinn. - Vissza, vissza! - Azzal előkapott két gránátot, és az egyiket odahajította Jacksonnak. - Egyszerre! - mondta, majd, miután mindegyikük kibiztosította a magáét, háromig számoltak és a vietnamiak közé hajították mind a kettőt. Fülsiketítő volt a robbanás. Több vietkong összeesett, de aki nem, az is megállt egy pillanatra. Daniel az apáca felé fordult. A nő a húszas évei elején járhatott, és Quinn a sápadtsága ellenére csinosnak találta. Amikor megszólalt, nyilvánvalóvá vált az is, hogy angol.
- Az isten áldja meg magukat! - kezdte a hálálkodást. - Sarah Palmer vagyok. Da Silva atyát sajnos, megölték. Hol vannak a többiek? - Sajnálom, nővér, de csak ketten vagyunk. A helikopter visszafordult, hogy segítséget hozzon, de csak az isten tudja, hogy eljut-e a táborig. Jackson közben megsorozta az utcát, majd túlkiabálva a zajt azt kérdezte: - Mi az ördögöt csináljunk? Ketten nem bírjuk tartani az udvart. Mindjárt ideér ez a horda, akkor leshetünk. Az udvar végét lezáró fal beomlott az évek során. Mögötte hatalmas, legalább három méter magas nádast ringatott az esőáztatta szél. - Vezesse át őket a mocsárba - utasította Quinn, és mivel Jackson habozni látszott, még hozzá tette: - Most! - És maga, őrmester? - Én itt tartom a frontot, ameddig tudom. Jackson nem vitatkozott tovább. - Mozgás, nővér - adta ki a parancsot, és a kis csapat haladékTalánul elindult a nádas felé. Quinn egy darabig nézte a reszkető gyerekeket. Többen elsírták magukat, de engedelmesen követték a nővért és hamarosan eltűntek a beomlott fal mögött. Quinn közben újabb gránátot vett elő a zsebéből, és kibiztosította. Hirtelen motorzúgást hallott, majd egy ütött-kopott dzsip kanyarodott az épület elé. A vezető mögött felállított géppuska mellől két vietkong nézett körbe, mintha keresnének valakit. Az autó belsejében - isten tudja, honnan szerezhették - még több vietnami lapult. Quinn a legutolsó pillanatban hajította el a gránátot, éppen akkor, amikor tüzelni kezdtek volna a vietnamiak. A fülsiketítő robbanás nyomán gép- és emberdarabok röppentek a levegőbe, és a roncs lángokba borult. A vietkongok rohanva mentették az irhájukat. A hamarosan beálló csendben csak az esőcseppek egyenletes kopogását lehetett hallani. Ideje menni, gondolta Quinn, és elindult az omladék felé. Mielőtt eltűnt volna a nádas sűrűjében, még felerősítette az M16-os végére a bajonettjét, aztán nekiiramodott. Sarah Palmer nővér mutatta az utat. A legkisebb gyereket a karján cipelte, egy másikat kézen fogva vezetett, a többi, a lehetőségekhez képest rendezetten, mögöttük haladt. A nővér a vietnamiak lágy, dallamos nyelvén próbálta megnyugtatni a kicsiket. Leghátul az M16-osát lövésre készen tartó Jackson lépegetett. Egy sötét pocsolyához értek. A nővér derékig felemelte az apácaruháját, és habozás nélkül átgázolt a zavaros vízen. Nem mintha nem lett volna már így is csurom víz - az eső, mintha dézsából öntötték volna, vigaszTalánul ömlött továbbra is, és a pára fehér fátyolként lebegett a nádas felett. - Ha nem veszítettem el a tájékozódási képességeimet, tőlünk jobbra egy útnak kell lennie - nézett vissza az apáca Jacksonra. - És mit kezdjünk vele, nővér? Amint kilépünk, észrevesznek és lerohannak minket. így is van elég aggódnivalónk. Például, Quinn miatt. Mióta elindultunk, egyetlen lövést sem hallottam. - Gondolja, hogy meghalt? - Nagyon remélem, hogy nem. Ekkor váratlanul egy fiatal vietkong lépett ki a nád sűrűjéből és Jackson bal lapockája alá döfte az AK-47-ese végére erősített bajonettet. Az éles penge csak centiméterekkel kerülte el a szívet. Jackson felkiáltott és térdre esett. A pocsolya másik végében szinte nyomban felbukkant még három, nagyon fiatal Vietkong, köztük egy lány, és a sérült amerikaira szegezték kibiztosított fegyvereiket. A vietnamiak fenyegető szótlansággal figyelték, amint Jackson az M16-osára támaszkodva megpróbálta álló helyzetbe küzdeni magát, ám ekkor egy velőtrázó sikoly kíséretében előbukkant Quinn, és csípőből tüzelve leterítette a három Vietkongot. A negyediket, aki kissé megkésve, oldalról akarta célba venni őt, a bajonettjével döfte le. Aztán Jackson hóna alá nyúlt és felsegítette. - Nagyon fáj? - kérdezte együttérző hangon. - Pokolian, de legalább élek. Az orvosi táskában van ugyan kötszer, de előbb el kéne tűnnünk innen. Quinn biccentett. - Szerintem is. Hallotta, nővér? Indulás!
Sarah szótlanul elindult. A gyerekek, mintha zsinóron vezette volna őket, engedelmesen követték. Csak akkor álltak meg, amikor egy vízből kiemelkedő dombocskához értek. Mindannyian leültek. Quinn letépte Jackson sebéről az elszakadt inget, és éppen munkához akart állni, amikor Sarah gyengéden félretolta. - Nyugodtan rám bízhatja, őrmester - mondta kedvesen. - Biztos, hogy meg tudja csinálni? A nővér, most először mióta találkoztak, elmosolyodott. - Orvos vagyok. Az irgalmas nővérek nevű ápolórend tagja. Hirtelen zörögni kezdett a nádas. - Már megint a nyakunkon vannak! - súgta Jackson, és miközben Sarah elkezdte ellátni a sérülését, megpróbálta megragadni az M16-osát. - Ne aggódjon, majd lerázom őket - vetette oda Quinn. - Hogyan? - kérdezte az apáca. - Találomra közéjük lövök - mondta, miközben átadott Jacksonnak néhány világítóbombát. - Ha megjönne az erősítés, és én nem vagyok itt, húzzanak el. - Nem, őrmester - kezdett tiltakozni Sarah, de Quinn belefojtotta a szót. - De igen, nővér - és mielőtt választ kaphatott volna, eltűnt a nádasban. Használhatta volna a bajonettjét, de a csendes gyilkolással nem tudott volna akkora pánikot kelteni, amekkorára a túléléshez szüksége volt. Első két célpontja szinte a semmiből került elé. A két vietkong, vállig kiemelkedve a nádból, a mocsarat szemlélte. Egy-egy fejlövéssel végzett velük. A dördülésre madarak röppentek a magasba, és rikácsolva riasztották társaikat. Quinn következő áldozata egy az árok mentén poroszkáló vietnami volt. Lelőtte, átküzdötte magát az árok fekete vizén, majd egy nagyobb pocsolya mellé érve lekuporodott. A különleges alakulat katonáit kiképezték az ilyen helyzetekre. Mindegyikük ismerte a túlélést szolgáló trükköket, így azt is, hogy miként lehet vietnami nyelven előcsalogatni a közelben bujkáló vietkongokat. A levegőbe lőtt, majd elkiáltotta magát: - Erre, testvérek! Elkaptam az egyiket! Néhány percig türelmesen várt, majd ismét elrikkantotta magát. Még el sem halt a hangja, amikor megrezdült a nádas. Három vietkong közeledett óvatosan a pocsolya felé. - Merre vagy, testvér? - kiáltotta az egyik, mire Quinn előkapta az utolsó gránátját, és kibiztosította. - Erre, te rohadék - üvöltötte most már angolul és elhajította a gyilkos fegyvert. A robbanás elnyomta a darabokra tépett emberek utolsó sikolyát, de Quinn akkor már messze járt. Elégedetten figyelte a különféle irányból felhangzó hangokat. Végre elérte azt, amit akart - a pánikba esett vietkongok kétségbeesetten próbálták elérni a közelben húzódó utat. Egy ideig figyelte őket a nádas sűrűjéből, majd ösztöneire hallgatva megindult visszafelé. Hallotta ugyan a nádas fölé érkező helikopter hangját, de tudta, hogy a korán beálló, eső áztatta szürkületben esélye sincs arra, hogy megtalálják. Látta a magasba röppenő riasztólövést is, majd a tőle jó háromszáz méternyire ereszkedni kezdő Huey Cobrát, de ahhoz, hogy elérje, túl messze volt. Jackson jelzése nem maradt észrevétlen: a Huey leereszkedett. Két katona gyorsan a fedélzetre emelte a gyerekeket, őket Sarah nővér követte, csupán Jackson vonakodott. A fekete bőrű parancsnok megfogta a karját. - Menjünk innen, pajtás. - Én nem mehetek - tiltakozott Jackson. - Nem hagyhatom egyedül az őrmesteremet. Quinn őrmestert - tette hozzá magyarázatul. - Quinnt? Én is jól ismerem... - Ekkor záporozni kezdtek a vések a helikopterre. - De akkor sem maradhatunk. Egyrészt indjárt besötétedik, másrészt gondolnunk kell a gyerekekre is. Azzal a fedélzetre tuszkolta Jacksont, majd maga is felugrott elkiáltotta magát: - Mehetünk! A Huey emelkedni kezdett. Sarah nővér aggodalmas tekinttel fordult a zokogó Jackson felé: - Mi lesz az őrmesterrel? - kérdezte riadtan.
- Bármi, nem tehetünk semmit - felelte Jackson. – Egyébként is... már biztosan halott. Nem élhette túl azt a lövöldözést és gránátropogást. Ha belegondolok, hogy egyedül kellett szembenéznie velük... - szemét ismét elfutotta a könny. - Hogy hívták? - kérdezte a nővér. - Quinn - nyögte Jackson. - Daniel Quinn. Krisztusom, ez fáj! - sóhajtotta, majd elveszítette az eszméletét. Quinn azonban ép volt és eleven, legfőképpen azért, mert az ellenség feltételezte, hogy a Huey távozása után egyetlen amerikai sem maradt a helyszínen, így visszavonultak. A sötétség beállta után Quinn is elindult a folyó felé. A parthoz érve számba vette a lehetőségeit, végül arra az elhatározásra jutott, hogy a túlélés érdekében meg kell kockáztatnia az átkelést. Óvatosan haladt Bo Din felé, odafigyelve minden apró neszre, még a vacsorafőzés hangjaira is. M16-osát a nyakába akasztotta, begázolt a vízbe, tőrkésével elvágta az egyik lapos csónak kötelét, majd a csónak oldalába kapaszkodva a sodrásra bízta magát. Csupán tíz perc kellett ahhoz, hogy a másik oldalon partot érjen, de számára ez egy örökkévalósággal is felért. Az ismét zuhogni kezdő eső elől a dzsungel fái alá menekült. Hajnalban, amint világosodni kezdett, ő is útnak indult. Menet közben kikanalazott egy konzervet, és abban reménykedett, hogy feltűnik a vízen egy ágyúnaszád, de nem volt szerencséje. Négy napig gyalogolt a bozótban, majd, mintha mi sem történt volna, besétált a 4-es számú tábor kapuján. Saigonban hitetlenkedő tekintetek fogadták a visszatérő Quinn őrmestert. Sokan azt hitték, kísértetet látnak, amikor - túlesve az ilyenkor szokásos orvosi vizsgálaton - szolgálatra jelentkezett a parancsnokánál. Harker ezredes szélesen elvigyorodott, amikor meglátta a tiszta egyenruhába öltözött katonát. - Ön mindenkit lenyűgözött, őrmester - kezdte. - Először a hősiességével, másodszor pedig azzal, hogy élve visszatért közénk. Szeretnék gratulálni, de nem találom a megfelelő szavakat... - Nagyon hízelgő, amit mond, uram, de még jobban örülnék, ha hallhatnék valamit Jackson felől. - Ő is megúszta, bár majdnem elveszítette az egyik tüdejét. A régi francia kórházban van, amerikai felügyelet alatt. - Csodálatosan viselkedett, uram. Az életét kockáztatta azokért a gyerekekért. - Tudom. Meg is kapja érte a megfelelő kitüntetést. - Ez nagyszerű, uram - lelkesedett Quinn. - És Sarah Palmer? Nem esett baja? - Nem, hála istennek. Ha látni akarja, a francia kórházban őt is megtalálja. Mondhatom, remek munkaerő. A gyerekek miatt is nyugodt lehet. Ép és egészséges mindegyik. Hanem, fiam - folytatta bizalmas hangon - önt nagy kitüntetés érte. Lee tábornok arra kéri, hogy délben jelentkezzen nála a főparancsnokságon. - Megtudhatnám, uram, hogy miért? - Nem - mosolygott. Harker. - Azt a tábornok fogja önnek megmondani. Quinn a francia kórházba ment. Egy tágas, világos kórteremben találta meg Jacksont és az ágy mellett ülő Sarah Palmert. A nővér azonnal felállt, megkerülte az ágyat, és mit sem törődve azzal, hogy esetleg kísértetet lát, arcon csókolta a belépő férfit. - Hihetetlen! - dadogta, majd nyomban hozzátette: - Hogy maga mennyire megkarcsúsodott! - Ne irigyelje - mosolygott fanyarul Quinn. - Bármilyen hatékony volt is a fogyókúrám, nem javasolnám senkinek. De beszéljünk inkább a barátunkról! Hogy érzi magát? - Az a fránya bajonett csúnyán felsértette a bal tüdejét, de szerencsére már gyógyul a seb. Vietnamtól azonban el kell búcsúznia. Amint utazóképes lesz, hazamegy - mondta, majd kedvesen végigsimított Jackson fején. - Istenem, mennyire örülök - sóhajtotta Jackson, amikor felnyitotta a szemét. Biztosra vettük, hogy elesett, őrmester, és... - Daniel - vágott közbe Quinn. - Szólítson kérem, Danielnek. Ha bármikor úgy érzi, hogy segítségre van szüksége, csak szólnia kell. Hallja? Csak fel kell vennie a telefont, ha már odahaza leszünk. Egyébként gratulálok a kitüntetéséhez. - A micsodámhoz? - kérdezte elkerekedett szemmel Jackson.
- A kitüntetéséhez, amelyre Harker ezredes terjesztette fel. Nem hinném, hogy bárki kifogást emelne ellene. Sarah nővér lehajolt, és homlokon csókolta a sebesültet. - Szép is lenne - mondta tréfásan. - Egy ilyen hőstett után... - Nem én vagyok a hős, hanem Daniel - tiltakozott Jackson. - Remélem, magának is adnak valamit. - Isten ments! - nevetett Quinn. - Utálom a kitüntetéseket. Azt hiszem, jobb, ha nem zavarom tovább. Biztos nem tesz jót a tüdejének a sok beszéd. Majd még meglátogatom. Addig is... Isten áldja! Magát is, nővér - fordult Sarah felé, és már el is tűnt az ajtó mögött. A terasz lépcsőjénél érte utol Sarah, ahol csak azért állt meg, hogy rágyújtson. Remekül mutatott rajta a tiszta trópusi egyenruha. - Quinn őrmester - lihegte a lány. - Kérem, várjon egy kicsit! - Jobban szeretném, ha ön is Danielnek szólítana - mondta Quinn. - Miben segíthetek? - Segíteni akar? Azok után, hogy az életét kockáztatta értem és a gyerekekért? kérdezte Sarah, és elmosolyodott. - Harker ezredes sokat mesélt önről és a családjáról, de azt nem tudta megmondani, miért adta fel a gazdagok életét Vietnamért. - Pedig egyszerű - mondta Quinn. - Szégyelltem magam. És maga? Maga angol a mindenségit, és ez nem az angolok háborúja. Mit keres mégis itt? - Apáca vagyok. Egy ápolórend tagja. Oda megyek, ahol szükség van rám. Nem azt nézem, hogy kik háborúznak, hanem azt, hogy segíthetek-e valakin. Egyébként járt már Londonban? A Szűz Mária-kolostorban van a központunk, a Temze partján, ha a Wapping High Street mond önnek valamit... - Ha legközelebb arra járok, feltétlenül meglátogatom. - Örülni fogok. És most megmondaná, hogy mi bántja? Látom, hogy nyomja valami a lelkét. Én észreveszem az ilyesmit. Ez is a munkámhoz tartozik. - Jól látja, nővér - felelte Quinn, és fáradtan egy oszlopnak döntötte a hátát. - Nem hagy nyugodni, ami a mocsárban történt. Nem először gyilkoltam, hiszen katona vagyok, de így, ennyire közelről és ennyire elszántan még soha. Legalább két fiatal nő élete szárad a lelkemen, nem beszélve a többiről. Tudom, hogy egyedül voltam, és nem volt más választásom, de mégis... - Ahogy mondja - kapott a szón Sarah. - Nem volt más választása... - ...mégis rohadtul érzem magam. Elsötétült az agyam, és nem érdekelt más, csak a pusztítás. Mintha felborult volna valami bennem, amit azóta sem sikerült helyrebillentenem. - Forduljon Istenhez. Biztosan segíteni fog. - Ó, ha ilyen egyszerű volna! - sóhajtotta Quinn, majd az órájára nézett. Bocsásson meg, de mennem kell. A tábornokok nem szeretik, ha megvárakoztatják őket. Búcsúzóul megcsókolhatom? - Természetesen. Quinn könnyedén az apáca arcához érintette az ajkát. - Ön igazán figyelemreméltó teremtés - mondta, és leszaladt a lépcsőn. Sarah addig nézett utána, amíg el nem tűnt, aztán visszatért a kórterembe. A főparancsnokságon szokatlan gyorsasággal mentek a dolgok. Amint megérkezett, a tábornok elé vezette egy mosolygós százados. A nagydarab, de energetikus Lee nyomban felpattant, és az íróasztalát megkerülve megállt a szalutálni készülő Quinn előtt. - Ne - fogta le az őrmester kezét. - Engedje meg, hogy én tegyem. Előbb-utóbb úgyis hozzá kell szoknom, így nem árt, ha gyakorolom. - Azzal összecsapta a sarkát, a homlokához emelte jobb kezét és hosszan tisztelgett a szemét meresztő Quinn előtt. - De tábornok... - Ma reggel kimerítő telefonbeszélgetést folytattam az Egyesült Államok elnökével - folytatta Lee, mit sem törődve vendége zavarával - aki megbízott azzal, hogy közöljem önnel a hírt. Ön mától a Kongresszusi Érdemérem tulajdonosa, Quinn őrmester. Gratulálok! - mondta komoly hangon, és újfent szalutált. Ezzel megszületett a legenda. Quinnt hazaküldték, és - miután türelmesen végigszenvedett néhány interjút, végigült néhány díszünnepélyt - hátat fordított
a hadseregnek. Sohasem érdekelte igazán a katonai pálya, a népszerűségből pedig egyszer s mindenkorra elege lett. Visszament a Harvardra, ahol három évig filozófiát tanult, abban bízva, hogy a nagy gondolkodók segítenek majd kiűzni lelkéből a démonokat. A kocsmáktól és szórakozóhelyektől azonban távol tartotta magát, mert attól félt, vitába keveredik valakivel, és akkor újból eluralkodik rajta a mocsárban megismert szenvedély. Nem bízott magában, és ez nyomasztotta. Végül elfoglalta a helyét a családi vállalkozásban, így végre teljesíthette a Tom Jacksonnak tett ígéretét. Jackson, már Vietnam után, a Columbia Egyetemen szerzett jogi diplomát, és idővel a Quinn Művek jogi főosztályának a vezetője lett. Quinn már a harmincas évei közepén járt, amikor megnősült. Az egyik baráti család lányát vette el, Monicát. Kényelmes megoldásnak látszott. 1979-ben született a lánya, Helen, és Quinn körülbelül ekkor döntött úgy, hogy megvalósítva nagyapja dédelgetett álmát - politikai pályára lép. Érdekeltségeit egy alapítványra bízva elindult egy megüresedett kongresszusi helyért, és kis különbséggel ugyan, de sikerült is elnyernie. Szenátori pozícióját sohasem fenyegette veszély, mi több, minden választás után tovább erősödött, mégis belefáradt a politikába, az örökös hadakozásból, a piti vitákból pedig végképp elege lett. Miután nagyapja egy magánrepülő-szerencsétlenségben meghalt, újragondolta az életét. Döntött. Fontosabb dolgokat akart tenni annál, mint amire szenátorként felhatalmazása volt, és éppen, amikor a lehetőségeit latolgatta, megjelent nála a régi jó barát, az időközben elnökké választott Jake Cazalet. Azt mondta, megérti, hogy Daniel ki akar szállni a szenátori székből, ugyanakkor igényt tart a szolgálataira. Szüksége van valakire, akiben teljesen megbízhat, és akit egyfajta utazó nagykövetként mindig oda küldhet, ahol valamilyen problémát meg kell oldani. Daniel igennel válaszolt a felkérésre, és attól kezdve mindenütt ott volt, ahol felütötte a fejét a baj - Izraelben, Boszniában, Koszovóban vagy éppen a Távol-Keleten. Időközben felnőtté cseperedett lánya, követve a családi hagyományt, a Harvard hallgatója lett, a felesége pedig odahaza tartotta a frontot. Amikor diagnosztizálták nála a leukémiát, nem szólt senkinek, nehogy megszakítsa azt a fontos munkát, amely, úgy vélte, épp eleget emészt fel férje energiáiból. Csak akkor tett említést a gyilkos kórról, amikor már nem lehetett rajta segíteni. Halála elviselhetetlen bűntudatot ébresztett Quinnben. A temetés után tartott halotti tort követően sétára indult lányával a bostoni ház kertjében. A törékeny, aranyhajú, zöldszemű teremtés jelentette élete értelmét, és most tőle remélt vigasztalást. Rajta kívül, úgy érezte, nem maradt senkije, semmije. - Nagyszerű ember vagy, apa - mondta neki Helen. - Remekül végzed a munkádat. Nem hibáztathatod magad. - Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen cserbenhagytam! - Nem, apa. Anya döntött úgy, hogy nem szól senkinek. Talán azt hitte, egyedül is le tudja győzni a bajt. - Gyengéden megszorította apja karját, majd így folytatta: - Egy valamit teljes bizonyossággal tudok. Engem nem hagynál cserben soha. Nagyon szeretlek, apa. Ugye, tudod? A következő évben Helen ösztöndíjasként az Oxfordi Egyetemre került - két évre a St. Hugh College hallgatója lett, Quinn pedig - elnöki megbízottként - Koszovóba utazott, a NATO munkáját segíteni. így álltak a dolgok akkor is, amikor egy borongós márciusi napon az elnök a Fehér Házba kérette Daniel Quinnt... Washington London 2. Washingtonban esett az eső ezen a márciusi estén, de a Hay-Adams Hotel, ahol Daniel Quinn lakott, csak egy rövid sétányira volt a Fehér Háztól. Quinn szerette a Hay-Adams csodálatos antik bútorzatát, a padlót borító plüss puhaságát és a szálloda éttermében uralkodó szolid eleganciát. Az épület jó fekvése miatt szinte mindenki megfordult a falai között, aki Washingtonban számított, a politikai és az üzleti élet hatalmasai egyaránt. Daniel ugyan nem tudta eldönteni, hol helyezkedik el a törzsvendégek spektrumán, de nem is nagyon
érdekelte. Egyszerűen szerette a helyet, és ez elég volt ahhoz, hogy itt szálljon meg, ha Washingtonba kellett jönnie. - Hallottam, hogy itt van, szenátor - köszöntötte barátságosan a kapus, amikor az utcára lépett. - Már hiányoltuk. Parancsol egy taxit? - Nem, George, köszönöm. Gyalog megyek. - Akkor legalább egy esernyőt vigyen magával. Fogja, őrmester - mondta, majd átnyújtotta a vonakodó Quinnek a kinyitott ernyőt. - Ez parancs! - Parancs? Két kiszolgált vietnami katona között nem szokás a parancsolgatás dörmögte Quinn. - Ugyan, szenátor, eleget áztunk a dzsungelben. Talán elfelejtette, milyen kellemetlen tud lenni a vizes ruha? - Olyan régen volt, George. A múlt hónapban ünnepeltem az 52. születésnapomat. - Én meg azt hittem, hogy még a 40-et sem töltötte be. Quinn elnevette magát, és ettől valahogy tényleg visszafiatalodott. - Ezt majd még megbeszéljük, vén zsivány! Miközben átvágott a Lafayette téren, be kellett látnia, hogy George-nak igaza volt. A szakadatlanul hulló esőcseppek előtt nem jelentettek akadályt az épp hogy rügyezni kezdő ágak. Andrew Jackson szobra köré sűrű fátylat vont az alázúduló csapadék. Quinn lelkén ismét eluralkodott a jól ismert üresség. Ő, akinek pénze, hatalma és szerető lánya volt, egyre gyakrabban érezte úgy, hogy nincs senkije és semmije. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a tér szélén ólálkodó alakokat. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor meghallotta elfojtottságában is izgatott hangjukat, ám az esőfüggöny mögött, az utcai lámpa gyér fényében alig tudta kivenni a két ronggyá ázott férfit. Közelebb érve azonban látta, hogy teljesen egyformák, kivéve a hajukat - az egyiknek a vállát verdesték a csöpögő tincsek, a másik kopaszra borotválta tojásdad fejét. Dobozokból ittak, és amikor az egyikük kirúgott egy megürült dobozt a tér végéből nyíló mellékutcába, észrevette a melléjük érő Quinnt. Azonnal kilépett elé. - Hová ilyen ronda időben, hapsikám? Nem akarsz könnyíteni a zsebeden? Ide a tárcádat! Quinn úgy tett, mintha nem is hallaná, mire a hosszú hajú előkapott egy kést és hadonászni kezdett. A szenátor erre becsukta az ernyőt, és elmosolyodott. - Segíthetek valamiben, uraim? - Naná, hogy segíthetsz, faszfej! Add ide a lóvédat, vagy megmártom benned ezt a kést! A kopasz röhögve a hosszú hajú mögé lépett. Quinn, kihasználva a hirtelen adódó lehetőséget, meglendítette az ernyőt, és a kopasz álla alá nyomta a hegyét. A férfi a földre rogyott fájdalmában. Quinn úgy érezte magát, mint harminc évvel azelőtt, a Mekong-deltában. Ösztönösen képen rúgta a vinnyogó alakot, majd a bicskás felé fordult. - Mártsd, ha tudod! A hosszú hajú nem kérette magát, de Quinn elkapta a szúrásra lendített kart, egy erőteljes rántással kiegyenesítette, majd nem lehetett mást hallani, csak egy hangos roppanást. A férfi felsikoltott. Ujjai közül kicsúszott a bicska, ó maga pedig hátratántorodott. A kopasz közben megpróbált felállni, ám Quinn ismét arcon rúgta. - Ez nem a ti estétek! Ekkor lefékezett mellettük egy limuzin, és kiugrott belőle egy Browningot tartó, koromfekete alak. Quinn jól ismerte a sötétbe vesző vonásokat. A haditengerészet egykori büszkesége, az elnök kedvenc embere állt mellette, Clancy Smith. A limuzin magas, még mindig jóképű utasa pedig nem más volt, mint a Fehér Ház híres alagsori részlegét irányító Blake Johnson, a régi jó barát. - Jól vagy, Daniel? - kérdezte Blake. - Jobban nem is lehetnék - felelte Quinn. - Hogy kerülsz ide? - Érted jöttünk. Biztosra vettem, hogy gyalog vágsz neki az útnak, és nem akartam, hogy megázz. A szállodában azt mondták, épp elkerültük egymást. Remélem, megbocsátod, hogy megzavartuk az esti szórakozásodat - nézett a két, szánalmasan festő férfira, akik időközben visszavonszolták magukat a fák alá. - Hívom a rendőrséget - közölte Clancy, ám Quinn leintette.
- Szerintem felesleges. Az urak - intett fejével a fickók felé - úgy látom, már nem akarják a pénzemet. Azzal beült a limuzin hátsó ülésére. A motorzúgás után beálló csendet csak a kopasz férfi vinnyogó hangja törte meg néha. - Dugulj már el, az istenit! - mordult rá a hosszú hajú. - Ez a vadállat eltörte az orromat! - És aztán? Remélem, nem azt akarod mondani, hogy elcsúfította a csinos képedet? Adj egy cigit! Egy kilométernyire tőlük egy másik limuzin várakozott a fák alatt. A kormánykerék mögött középmagas, harminc körüli, szőke, csinos arcú férfi ült. Fehér inget, sötét nyakkendőt és Gucci bőrkabátot viselt. A mellette ülő, csodaszép nőnek szénfekete haja, lángoló tekintete és büszke arca volt. Vonásain egyértelműen látszott, hogy félig arab, félig európai. - Ezek bizony gyengén muzsikáltak, Rupert - jegyezte meg csípős hangon. - Attól tartok, alulképzett embereket sikerült választanod. - Milyen szépen fogalmazol, Kate - felelte a férfi, miközben puha, fekete bőrkesztyűbe bújtatta finom ujjait. - Hanem Quinn lenyűgöző volt, nem gondolod? - Á, Rupert, ne is foglalkozz velük - legyintett kiábrándultan Kate Rashid, olvasva a férfi gondolataiban. - Nem érdemes. Majd mással próbálkozunk. - Például mivel? - Úgy tudom, az elnök ma este a Hay-Adams Lafayette éttermében vacsorázik. Biztosan örülne, ha jó étvágyat kívánnánk neki. - Istenemre mondom, nővérkém, öröm melletted az élet. - Rupert Dauncey kellemes hangjának erős bostoni akcentusa volt. - Ha megbocsátasz, el kell intéznem valamit. Néhány perc, és itt vagyok. - Hová mész, Rupert? - szólt Kate a távolodó férfi után. - A pénzemért, szívem. Vissza akarom kapni. - Ugyan, Rupert, nincs belőle elég? - Ha van is, nem kell kidobálni az ablakon. - Azzal átvágott a téren és megállt a fák alatt nyögdécselő alakok előtt. - Hát ez igazán szórakoztató volt, fiúk. - Egy idősödő járókelőről volt szó, nem egy karatebajnokról - jegyezte meg gyászos hangon a kopasz. - Nos, az élet tartogat néha meglepetéseket, de ettől még nem kellett volna csődöt mondanotok. Remélem, tudjátok, hogy ezért nem jár fizetség. Vissza a lóvét, amit kaptatok! - Menjen a pokolba! - sziszegte a kopasz, majd a társához fordult. - Nehogy visszaadd neki! - Istenem, istenem - sóhajtotta Rupert, miközben jobb zsebéből előhúzott egy 25ös, hangtompítóval ellátott Coltot, célba vette a kopasz combját és meghúzta a ravaszt. A férfi felordított, majd összeesett. Rupertnek ezek után csak egyetlen teendője maradt - kinyújtani a kezét, és zsebre tenni a sietve a tenyerébe helyezett pénzköteget. - Amikor először találkoztunk, láttam nálad egy mobiltelefont - mondta a hosszú hajúnak. - Én kihívnám a rendőrséget. - Jézus - suttogta döbbenten a férfi. - És mit mondhatnék nekik? - Csupán annyit, hogy megtámadott és kirabolt benneteket egy nagydarab fekete. El fogják hinni, hiszen a bűn fővárosában, Washingtonban vagyunk. Szörnyű hely, ugye? Kényelmes léptekkel visszasétált a limuzinhoz, és mintha mi sem történt volna, beült. - Mehetünk végre? - kérdezte Kate Rashid. - Természetesen - mosolygott Rupert. - A kívánságod számomra parancs. 3. A Fehér Ház elé érve Blake kikapcsolta a mobiltelefonját. - Jó voltál Quinn, akárcsak Vietnamban.
- Bárcsak elkerültem volna azt az országot - sóhajtotta Quinn. - Ötvenkét éves vagyok, de úgy viselkedtem, mint egy felpaprikázott suhanc. És még azt hittem, sikerült túljutnom Vietnamon! - Vietnam régen volt, Daniel. Már csak az emlékeinkben él. - Blake, nem láttad, mit műveltem azzal a két szerencsétlennel? Ha nem értek oda időben, lehet, hogy mindkettőt megölöm. Ha Vietnam már tényleg csak emlék, honnan jött ez a féktelen indulat? - A múltból, szenátor - szólt hátra Clancy. - Megfertőzött minket a múlt, és félő, hogy ez már örökre így marad. - Maga is így érzi? Pedig biztos megpróbált megszabadulni az öbölháború emlékeitől. Vajon miért nem lehet? - Ugyan, szenátor, ne gyötörje magát. Vannak pillanatok, amikor mindannyiunknak gyilkolni kell. Maga legalább stílusosan tette. Ezért vált legendává. - Bo Dinre céloz, Clancy? Még az emléke is púp a hátamon. - Mások számára pedig követendő példa - mondta Clancy. Jake Cazalet elnök az ovális irodában várta őket, iratokkal és aktákkal borított íróasztala mögött. Mivel csak az asztali lámpa égett, félhomály borította a szobát. Cazalet, Blakehez és Quinnhez hasonlóan az ötvenes évei elején járt, vörhenyes haja már ezüstösbe hajlott a hAlantéka felett. Amikor meglátta a belépőket, talpra ugrott. - Daniel, micsoda kaland! Mi történt? - Blake majd elmondja. Kaphatnék esetleg egy pohárka ír whiskyt? - Természetesen. Clancy, legyen szíves! - Igenis, elnök úr! Daniel követte a fekete férfit az előszobába. Miközben a tüzes italt kortyolgatta, hallotta az ovális irodában elsuttogott hangokat. Mire az utolsó kortyot is lenyelte, Blake is a történet végére ért. - Pokoli érzés lehetett - csóválta Cazalet a fejét, amint szobába lépő vendégére nézett. - Mi? Rájönni, hogy harminc év elteltével is igazi gyilkos vagyok? Cazalet megfogta Quinn enyhén reszkető kezét. - Nem, Daniel. Nem gyilkos vagy, hanem igazi hős. Valahol mélyen még mindig megvannak benned azok a tulajdonságok, amelyek a legendát varázsolták köréd, és ez így van rendjén. Az a két szerencsétlen hibát követett el. Most egy darabig biztosan meghúzzák magukat. - Köszönöm, elnök úr. Remélem, nem a szánalom mondatja ezt veled. Nos, halljam, mit tehetek érted, vagy az Egyesült Államokért? Miért kellett idejönnöm? - Előbb üljünk le - mondta Cazalet, és a dohányzóasztalhoz terelte legjobb barátait. Clancy, mint sötét felkiáltójel, a fal mellé húzódott és figyelt. - Daniel, el sem tudom mondani, mennyire sokat jelent nekünk az a munka, amit eddigi állomáshelyeiden, főleg Boszniában és Koszovóban végeztél - kezdte az elnök. - Nem ismerek senkit, aki nálad jobban, nagyobb hozzáértéssel teljesítette volna a vállalt feladatokat. A saját szememmel láttam, hogyan dolgozol, de öt év nagy idő. Tudom, hogy most is Koszovóba készülsz, de mielőtt útnak indulsz, szerettem volna megkérdezni, nem volna-e kedved egy kis londoni munkához? Nem a követség keretein belül, hanem csak úgy, magányos farkasként... Szükségem lenne egy biztos, megbízható emberre odaát, aki kézben tartana bizonyos dolgokat. - Miféle dolgokat? - Mondja el neki, Blake! - Európa sokat változott az elmúlt évtizedben, Daniel, ezt te is tudod fogalmazott Blake Johnson óvatosan. - Ellepték a terroristák, és amikor terroristákat mondok, nem csak az arab fundamentalistákra gondolok, hanem elsősorban azokra az anarchista csoportosulásokra, amelyek Marxista Egyesület, Nemzeti Felszabadító Hadsereg, az Osztályharc Aktivistái és még ki tudja, milyen név alatt folytatnak káros és bomlasztó tevékenységeket. - És? - Mielőtt belemennék a részletekbe - vette vissza a szót Cazalet - tudnod kell, Daniel, hogy itt valójában többről van szó, mint egy kérésről, amit minden eddiginél nagyobb titoktartásnak kell öveznie. - Egy dokumentumot tolt Quinn elé. - Ez egy elnöki meghatalmazás, Daniel. Azt jelenti, hogy bármit teszel, azt az én nevemben, az én személyes megbízásomból teszed.
Quinn figyelmesen olvasta a szöveget. - Eddig azt hittem, hogy ilyen csak a filmekben létezik. - Nos, tévedtél. Amint látod, ez a dokumentum nagyon is igazi, és megmondom őszintén, nem szokás visszautasítani. Te azonban a barátom vagy, Daniel, ezért megteheted, ha akarod. Nem szeretném, ha kényszerből mondanál igent. Ha nem vállalod a dolgot, mondd meg, és személyesen tépem szét a papírt. Quinn nagyot sóhajtott, aztán csak annyit mondott: - Ha az Egyesült Államok elnökének szüksége van rám, nem mondhatok nemet. - Remek - bólintott Cazalet. - Pontosan ezt vártam tőled, Daniel. Nos, akkor vágjunk bele. Nem tudom, mit tudsz arról a munkáról, amit Blake az alagsorban végez? - Be kell vallanom, nem sokat. Ha jól sejtem, egy titkos nyomozócsoportot irányít, de arról, hogy mi a munkájuk lényege, még csak sejtéseim sincsenek. A Fehér Ház még a létezésüket is titkolja, nemhogy a tevékenységüket. - Ezt örömmel hallom. Valóban nem akarjuk nagydobra verni, hogy mi folyik odalenn. A feladat természete most mégis azt kívánja, hogy néhány dolgot elmondjunk neked. Azt bizonyára tudod, hogy az alagsort néhány évvel ezelőtt az akkori elnök, akit most inkább nem neveznék a nevén, hozta létre, mint ahogy a falai között működő, csakis és kizárólag neki felelős, CIA-tól, FBI-tól, független, szupertitkos operatív munkacsoportot is. Ez a kis létszámú, ám annál hatékonyabb egység azóta elnökről elnökre száll, és őszintén mondom, ennél értékesebb örökséget nem hagyhattak volna rám az elődeim. - Londonban is működik egy hasonló egység - vágott közbe Blake - amellyel állandó, és Talán mondhatom, baráti kapcsolatban vagyunk. Charles Ferguson tábornok vezeti, aki a mindenkori miniszterelnöknek felel. Ha hallottál már a brit miniszterelnök privát hadseregéről..., nos ők azok - tette hozzá vigyorogva. - Látom, vágod a témát - jegyezte meg Quinn szárazon, ám Blake ügyet sem vetett a csípős megjegyzésre. - Ferguson fő segítője Hannah Bernstein, aki mellesleg főfelügyelő a Scotland Yard különleges ügyosztályán. Elképesztő nőszemély. Az esze vág, mint a borotva, tud gyilkolni, ha kell, és akkor sem adja fel, ha megsebesült. - Magasságos isten... - Az igazi ütőkártya azonban nem ő - vette vissza a szót Cazalet, miközben egy méretes aktát tolt Quinn elé. - Ez Sean Dillonról készült, aki hosszú éveken át az IRA ideiglenes szárnyának* egyik legrettegettebb frontembere volt. Quinn kinyitotta az aktát. A fényképekről egy alacsony, alig 165 centiméteres, világosszőke, majdhogynem fehér hajú férfi nézett vissza rá. Fekete kordnadrágot, és ugyancsak fekete, bár erősen megkopott bomber dzsekit viselt. Szája szegletében cigaretta lógott, és gúnyos mosolya azt sugallta, hogy nem veszi túl komolyan az életet. - Veszélyes embernek látszik - mormogta Quinn. - Mert az is - felelte Cazalet. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire. Ferguson éppen akkor járt Szerbiában, amikor Dillon segítségre szorult. Az öreg Charles mentette meg az életét, de szerintem csak azért, hogy jól megzsarolhassa. Most ő Ferguson * A Sinn Féin, az ír nacionalista párt, 1969 decemberében, Dublinban tartott értekezlete után az IRA „hivatalos" és „ideiglenes" szárnyra bomlott. - A szerk.
legjobb embere. - Az elnök elhallgatott, majd így folytatta: - Néhány évvel ezelőtt néhány terrorista elrabolta a lányomat. Blake-nek és Dillonnak köszönhetem, hogy megmenekült. Quinn egyik férfiról a másikra nézett. - Elrabolták a lányodat? Én... nem is tudtam... - Senki sem tudta, Daniel - mondta csendesen Cazalet. - Nem akartuk rontani az esélyeit. Egyébként - tette még hozzá - az én életemet is ő mentette meg, és ezzel, azt hiszem, máris a témánál vagyunk, ugye, Blake? - Emlékszel, tavaly karácsonykor néhány napot Londonban töltöttél - kezdte Blake. - Hogyne emlékeznék! Váratlan lehetőség volt, hogy meglátogassam Helent Oxfordban. - Biztosan, de Talán arra is emlékszel, hogy az elnök kérésére részt vettél a követség néhány rendezvényén, többek között azon, amelyen jelen volt Loch Dhu grófnője, Lady Kate Rashid is.
- Igen. Azóta sem tudom pontosan, hogy mi volt a feladatom. Mármint azon kívül, hogy a hölgyet megismerjem. így csupán bemutatkoztam neki, érdeklődtem felőle egy keveset, persze csak diszkréten, majd az embereim utánanéztek a Rashid Műveknek a komputeren. - Akkor azt is tudod, mekkora vagyona van. Quinn bólintott. - Hozzávetőlegesen. Az utolsó jelentések, ha jól emlékszem, tízmilliárd dollárról szólnak, beleértve a grófnő hazari érdekeltségeit is. - És ki a vállalat elnöke? - Loch Dhu grófnője. Ki más lenne? - vonta fel Quinn a szemöldökét. Blake megemelt egy aktát. - Ezt az anyagot a Rashid-birodalomról állítottuk össze. Nagyon érdekes. Megtudhatod belőle például, hogy milyen óriási összegeket fordítanak jótékonykodásra. Leginkább oktatási programokat támogatnak, többek között az Osztályharc Aktivistái nevű, egyetemistákat tömörítő szervezetet, vagy a Bejrúti Gyermekekért Alapítványt. - Emlékszem - bólogatott Quinn - de mi ebben az érdekes? A valóban gazdagok szívesen támogatnak oktatási programokat. Lehet, hogy csak a lelkiismeretükön akarnak könnyíteni, de legalább jó célra fordítják a felesleges pénzüket. És ami a lényeg, esélyt adnak néhány szegény kölyöknek is. - Na és mit szólnál, ha azt mondanám, hogy a Bejrúti Gyermekekért Alapítvány a Hezbollah fedőszervezete? Quinn szemöldöke a magasba szaladt. - Azt akarod mondani, hogy Kate Rashid felforgató tevékenységet folytat? Mi oka lenne rá? - Az előbb említettem, hogy Dillon megmentette az életemet - vette át a szót Cazalet. - A Rashidok miatt kerültem halálos veszélybe. Quinn továbbra is értetlen képet vágott. - Talán tudod, hogy Kate Rashid az apja révén beduin származású, és csak az anyja által angol, ennek köszönheti a Dauncey ágon örökölt nemesi címet. Volt három fivére, Paul, George és Michael. - Csak volt? - Igen. Az anyja tavaly halt meg abban az autóbalesetben, amelyet egy holtrészeg orosz diplomata okozott. Mivel a külföldi diplomaták bíróság elé állítása igencsak hosszadalmas és bonyolult folyamat, a fivérek úgy döntöttek, hogy maguk állnak bosszút. Haragjuk tovább erősödött, amikor megtudták, hogy anyjuk gyilkosa az olajüzletre is kiterjesztette a kezét, mint bróker, tető alá segített egy szerződést az oroszok és az amerikaiak között. Ráadásul Hazarban történt mindez, a Rashidok területén. Úgy vélték, a két nagyhatalom jelenléte veszélybe sodorhatja virágzó birodalmukat, és hogy ez ne történhessen meg, úgy döntöttek, megleckéztetnek minket is. - Paul Rashid megpróbált meggyilkoltatni Nantucketben - folytatta Cazalet. Végül Clancy hátába fúródott a nekem szánt golyó. Az orgyilkost Blake terítette le. - Elnök úr, ez... ez döbbenetes! - dadogta Quinn. - Még döbbenetesebb, hogy ezzel nem fejeződött be az ügy - mondta Blake - de nem akarom szaporítani a szót. Az aktából - biccentett az iratköteg felé - megismerheted a részleteket. A lényeg, hogy a Rashid fivérek az életükkel fizettek a fanatizmusukért, így Kate egyedül maradt. A világ leggazdagabb asszonya Talán, mégis elveszített mindenkit, aki fontos volt neki. Azt mondják, imádta a bátyjait. Most, mondanom sem kell, bosszút forral. - Azt akarod mondani, hogy újra megpróbálja meggyilkoltatni az elnököt? - Azt akarom mondani, hogy mindenre képes. Persze, nem egyedül. A Dauncey családnak volt egy kisebb ága, amely a XVIII. században Bostonba települt. - A leszármazottaik többsége ma ügyvéd vagy bíró - vetette közbe Cazalet. Ismerem őket. Köztiszteletben álló család. - Akkor mi a probléma velük? - kérdezte Quinn. - Nem mi, hanem ki - helyesbített Blake. - Rupert Dauncey, West Point, Paris Island. Mond ez neked valamit? - Csak nem egy újabb tengerészgyalogos? - Naná, hogy az. Az öbölháborúban ezüstcsillagot kapott, de szolgált Szerbiában és Boszniában is. Az a hír járta róla, hogy túl nagy élvezettel gyilkol, de
hivatalosan ezt soha, senki sem erősítette meg. Végül egy muzulmán csapda ugyancsak kétes módon történő leleplezéséért megkapta a szolgálati érdemérmet is. Pillanatok alatt századosi rangra emelkedett... - .. .ami többek között azzal járt, hogy áthelyezték Londonba, a követségi őrezredhez - vágott közbe az elnök. - Innen akár folytathatom is - mondta Quinn. - Londonba kerülve tiszteletét tette a mi kis grófnőnknél. - Amint megérkezett. Egy percig sem vesztegette az idejét, és sülve-főve együtt vannak azóta is. Nagyon jóképű - magyarázta Blake. - Főleg egyenruhában. El tudom képzelni, milyen jól mutatnak rajta a kitüntetései. Ami a kapcsolatuk minőségét illeti..., Kate Rashid harmadik unokatestvére, azt hiszem. - Attól még lehet köztük valami. - Hát... Nem gondolnám. Az a hír járja, hogy hm... más irányú érdeklődése van vágta ki Blake a megfelelőnek talált kifejezést. - Azt akarod mondani, hogy meleg? - Nem tudom. Az biztos, hogy nem fut a nők után. Ugyanakkor melegbárokban sem látni, konkrét partnernek pedig nyoma sincs. Mindettől függetlenül nagyon úgy tűnik, hogy ezek ketten készülnek valamire. Hogy nem pajkos csínytevésre, abban biztos vagyok. Ráadásul Kate Rashid nem csak az elnökre feni a fogát, hanem rám és Sean Dillonra is. A mi számlánkra írja ugyanis a fivéreit. - Ezért szeretném, hogy Londonba menj - fűzte tovább Jake Cazalet. - Amint megérkezel, azonnal összehozunk Ferguson tábornokkal, Dillonnal és Bernstein főfelügyelővel. Sőt, a miniszterelnöknek is beszámolok a fejleményekről, mert, ha nem mondtuk volna, ő is ismeri a helyzetet. - És? Tőlem mit vártok? - Azt, hogy szimatolj körbe egy kicsit. Használd az összeköttetéseidet, és tudj meg mindent, amit csak lehet. Előfordulhat, hogy tévedünk. Megeshet, hogy Kate Rashid megváltozott, és mi lihegjük túl az ügyet. Ki tudja? - Én - vágott közbe Blake szenvedélyesen. - Én biztosan tudom, hogy Kate Rashid a régi, és nem is fog megváltozni soha. - Valószínűleg igaza van - bólogatott egyetértően az elnök - de hogy valóban készül-e valamire, azt Daniel fogja kideríteni. - De csak miután Koszovóból visszajöttem - mondta Quinn. - Rendben. Addigra megszervezzük a szállásodat. - Erre nem lesz szükség. A Quinn Műveknek saját háza van Londonban, és ha jól emlékszem, alig egy kőhajításnyira van tőle a Rashid-rezidencia. Az elnök elmosolyodott. - Kernek. Nos, itt az ideje, hogy a közeli jövővel is foglalkozzunk, ügy terveztem, hogy ma este a Lafayette étteremben vacsorázom. Nincs kedved csatlakozni? - Szívesen - felelte Daniel. - Akkor, hogy ne érjen túl nagy meglepetés, elárulom, hogy Kate Rashid és Rupert Dauncey is ott foglaltatott asztalt - mondta a hírszerzési ügyekben mindenkinél tájékozottabb Blake - így némi szerencsével már ma felveheted velük a kapcsolatot. - Micsoda?! - kérdezte Quinn döbbenten. - Ugyan, Daniel, mit csodálkozol? - nevetett az elnök. - Tudod, hogy szeretek farkast ereszteni a bárányok közé. Ha másért nem, azért, hogy felborzoljam egy kicsit a kedélyeket. Remélem, barátom, megtette a megfelelő előkészületeket? fordult Clancyhez. - Természetesen, elnök úr. - Rendben. Találkozzunk fél kilenckor. Kérem - fordult ismét a színes bőrűhöz gondoskodjon arról, hogy Quinn szenátor épségben visszaérjen a szállodájába. - Ahogy parancsolja, uram. - És Clancy..., ha véletlenül belebotlana Daunceyba..., ne hagyja magát. Lehet, hogy Dauncey a haditengerészet őrnagya, de ha jól emlékszem, maga barátom ennél magasabb rangban volt az öbölháború idején... - Mire megy ki ez az egész? - tudakolta Quinn. - Remélem, nem akarod, hogy seggbe rugósat játsszunk vele? Jake Cazalet hangosan felkacagott. - Megtenné, Clancy?
- Én, elnök úr? Soha! Inkább teljes menetfelszerelésben lefuttatnék vele tíz kilométert, majd pihenésképpen kitakaríttatnám vele az illemhelyeket. - Látja, ezt szívesen megnézném - nevetett Quinn, majd elköszönt a barátaitól. Akkor... az étteremben. Addig is minden jót, uraim. - Felhívja Fergusont? - kérdezte Jake Cazalet Blake-től, miután Quinn és Clancy távozott. - Reggel az lesz az első dolgom - felelte Blake. Charles Ferguson tábornok irodája a Védelmi Minisztérium harmadik emeletén volt, és a Horse Guard Avenue-ra nézett. A nagydarab, ősz hajú, kissé rendetlen külsejű tábornok az íróasztala mögött ült. Őzbarna zakójához a gárdisták nyakkendőjét viselte. Egyik kezében piros színű, szupertitkos számon hívható telefonját tartotta, a másikkal lenyomta a házi telefon megfelelő gombját. - Igen, tábornok? - szólt bele egy kellemes női hang. - Megjött már Dillon? - Igen, uram. - Akkor jöjjenek be. Mind a ketten. Hamarosan nyílt az ajtó. Az irodába lépő harminc év körüli, rangjához képest túl fiatal nőnek rövidre nyírt, bronzvörös haja volt, és teknőckeretes szemüveget viselt. Fekete nadrágkosztümje jóval drágábbnak tűnt-annál, mint amilyet a vele egykorú rendőrnők többsége megengedhetett magának, Hannah Bernstein mégis könnyed természetességgel viselte az elegáns „munkaruhát". A nyomában belépő alacsony, világosszőke férfi azt a kopott, fekete bomberdzsekit viselte, amelyben többnyire látni lehetett. A belőle áradó erő nyilvánvalóvá vált, amint a szobába lépett, és öreg Zippo öngyújtójával meggyújtotta a szája sarkában lógó cigarettát. - Csak nyugodtan, Dillon - köhécselte Ferguson. - Egy percig se zavartasd magad. - Köszönöm, tábornok. Ez igazán úri modorra vall. - Fogja be, Dillon - mordult Hannah a kísérőjére, majd mézédes hangon így folytatta: - Hívatott bennünket, uram. - Igen. Érdekes híreket kaptam Blake Johnsontól Loch Dhu grófnőjére vonatkozóan. - Csak nem készül Kate valamire? - vonta fel a szemöldökét Dillon. - Úgy tűnik, barátom, fején találtad a szöget - felelte Ferguson. - Perceken belül azt is megtudjuk, min töri azt a bájos kis fejét. Megnézné, Hannah, érkezett-e fax számomra? A nő szó nélkül kiment, mire Dillon a bárszekrényhez lépett, és minden felszólítás nélkül töltött magának egy pohár Bushmillst. - Kate Rashid tehát visszatért - mormogta. - Erről van szó, tábornokom? - Számítani lehetett rá, hiszen megígérte. Vagy elfelejtetted, Sean, hogy meg akarja bosszulni a fivéreit? - Ami azt illeti, megpróbálhatja - válaszolta Dillon, miközben újratöltötte, majd magasba emelte a poharát. - Egészségedre, Kate. Azok után, amit Hannah Bernsteinnel tettél, meghúzhattad volna magad, de ha nem, hát nem. Vettük a hadüzenetet. Am ha csak egyetlen ujjal is ártasz az én drága barátnőmnek, a saját kezemmel szorítom ki belőled a szuszt. Mire befejezte a különös tósztot, egy tekintélyes faxtekercscsel a kezében visszatért Hannah Bernstein is. - Nos, akkor elmondom, amit Johnsontól megtudtam, a többi meg, gondolom, ott áll fehéren feketén - biccentett Ferguson a papírok felé. - Szóval szerzett magának egy fickót - jegyezte meg Hannah, miután a tábornok elhallgatott. - Én másnak nevezném - vigyorgott Dillon, és Hannah elé tolta a Rupert Daunceyről készült fotót. - Engem nem a pasas nemi érdeklődése aggaszt, hanem az, amit Daniel Quinn embereinek sikerült a Rashidok által támogatott szervezetekről, az Osztályharc Aktivistáiról és a Bejrúti Gyermekekért Alapítványról megtudniuk - vetette közbe Ferguson. - Ugyan, tábornok, mindnyájan tudtuk, hogy mire számíthatunk, hiszen Kate sohasem titkolta, hogy félig arab. Nem is akármilyen. Mióta az apja és a fivérei meghaltak, őt tekintik vezérüknek a hazari beduinok. Szerintem szép gesztus, hogy támogatja őket. Még akkor is, ha mindezt nem önzetlenül teszi.
- De nem ám! - kapott a szón Ferguson. - Ráadásul készül valamire. Meg kellene állítanunk valahogy. - Talán szólhatnánk Ropernek - fordult Dillon Hannah felé. A lány elmosolyodott a név hallatán. - Mi a véleménye, tábornok? - Az, hogy Dillon ismét a fején találta a szöget - felelte elégedetten Ferguson. 4. Daniel Quinn a Hay-Adams bejáratánál várta a limuzinokat. Az elsőként kiszálló Clancy Smith-t a biztonsági szolgálat három, két külön járművön érkező embere követte. Smith csak biccentett Danielnek, majd belépett a szálloda kapuján. Közben Blake is kiszállt, megvárta, hogy az elnök kezet rázzon Daniellel, majd maga is elindult a bejárat felé. Mindez természetesen a kameráknak szólt. Mint mindig, most is akadt két-három fotóriporter, akik tudomást szereztek az elnök magánprogramjáról, és már jó ideje ott őgyelegtek a szálloda körül. Több vaku villant egyszerre, amikor Cazalet elnök megragadta a legendás Daniel Quinn kezét. A következő percben Clancy megjelent az ajtóban, és az elnök - két biztonsági ember és Blake gyűrűjében - elindulhatott az étterembe. Az étterem vezetője egy biztonsági szempontból teljesen megfelelő, kerek sarokasztalhoz vezette a vendégeket. Az asztaloknál hirtelen elhalt a társalgás - a kezdeti suttogást hamarosan kíváncsi pillantásokkal kísért, izgatott mormogás váltotta fel. Clancy a fal mellé állította az embereit, és - mint egy fekete árnyék - ő maga is felvette a terem szemmel tartásához legalkalmasabbnak tűnő pozíciót. - Italt, uraim? - kérdezte az elnök. - Mit szólnának, mondjuk egy jó francia borhoz? Jómagam szívesen innék egy kis Sancerre-t - fordult a pincér felé. - Máris hozom, elnök úr - mondta síri hangon a pincér, és rohant, hogy teljesítse a rendelést. - Ez most jól fog esni - fordult Cazalet a barátai felé. - Kezd nyomasztani az a rengeteg probléma, amit az egyre durvuló energiahelyzet okoz. Az olajárak már az egekben járnak, mégis egyre nagyobb a kereslet, és persze a hiány. Aztán azok az átkozott áramkimaradások... Elkerülhetetlennek tűnik a katasztrófa. Az emberek már gyanakszanak. Figyelemmel kísérték a múlt heti közvélemény-kutatásokat? „Miért nem tesz semmit a kormány?" Mintha nem próbálkoznék épp eleget! Sokan már vért szimatolnak a levegőben, ha értik, mire gondolok. Ha nem tudom valamilyen módon eloszlatni a kételyeket, jövő ilyenkor megnézhetem magam. Veszélybe kerülhetnek a programjaim... Ha nem teljesítem, amit megígértem, akár már félidőben lemondhatok. Quinn mondani akart valamit, de Cazalet leintette. - Ne is törődj velem, Daniel. ígérem, abbahagyom. Egy baráti vacsora nem siránkozásra való. Ha sokat beszélek, még elrontom a kitűnőnek ígérkező programot. Éppen most, amikor végre felmegy a függöny - biccentett alig észrevehetően az ajtó felé, ahol Loch Dhu grófnője állt méltóságteljesen. Káprázatosan szikrázó gyémántok díszítették kecses nyakát, remekbe szabott fekete nadrágkosztümjét mintha szobrászműhelyben öntötték volna rá. Mellette, elegáns, fehér selyemingben, Brioni zakóban és nadrágban a tökéletesen fésült, aranyszőke Rupert Dauncey állt. Az étteremigazgatónak csak pár pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy mellettük teremjen, és egy megfelelő asztalhoz kísérje őket. - Szólítsa meg, Blake, legyen szíves - súgta az elnök, amint az újonnan érkezettek a közelükbe értek. - Maga már találkozott vele. - Nahát, Kate - állt fel Blake engedelmesen. - Micsoda kellemes meglepetés! A grófnő megállt, elmosolyodott, majd Johnsonhoz hajolt, és arcon csókolta. - Blake! El sem tudja képzelni, mennyire örülök! Találkozott már az unokafivéremmel, Rupert Daunceyval? Engedje meg, hogy bemutassam. - Nos, személyesen még valóban nem volt szerencsénk, de hírből ismerem - mondta Blake udvariasan.
- Ahogy én is önt, Mr. Johnson - válaszolta mosolyogva Rupert. - Bár, nem akarom megbántani, Quinn szenátor hírneve - fordult az asztal felé - mindkettőnkénél nagyobb. - Köszönöm - felelte Quinn, majd a nő felé fordult. - Örülök, grófnő, hogy újra láthatom. - Én is örülök, szenátor. - Elnök úr - szólalt meg újra Blake Johnson - engedje meg, hogy bemutassam Loch Dhu grófnőjét, Lady Kate Rashidot. Cazalet felállt, és az ujjai közé fogta Kate finom kezét. - Megengedi, grófnő, hogy a találkozás örömére meghívjam egy pohár italra? Mr. Daunceyval együtt, természetesen. - Hogy tudnám visszautasítani? - kérdezte Kate negédesen. Blake intett a pincérnek, és megrendelte az italokat. Rupert, miután leültette Kate Rashidot, Clanceyhoz fordult: - Amikor utoljára, az iraki harctéren láttam, törzsőrmester, nagy szarban voltunk mind a ketten. - Ahogy mondja, őrmester. Sajnálom, hogy Boszniában már nem találkoztunk. - Én nem - mosolygott Rupert. - Sokkal, de sokkal jobban örülök, hogy itt láthatom viszont. A pincér megérkezett a jégbe hűtött Dom Pérignonnal, és teletöltötte a poharakat. Cazalet magasra emelte az egyiket. - Az egészségére, Lady Kate. És a vállalata sikerére. Ha az információim helytállóak, a Rashid Művek helyzete nem is lehetne jobb. Nem is beszélve arról, amit Hazarban elért... Egyszerűen lenyűgöző. Mi a titka, Kate? - Nincs nekem semmiféle titkom, elnök úr - felelte Kate. - Egyszerűen kelendő az olaj. - Ez igaz, de a hazari eredmények akkor is csodálatosak. Az ilyen siker hátterében állnia kell valaminek. - Mint tudja, én vagyok a hazari beduinok feje, és az „üres negyed"* olaja is az enyém. Hozzám képest önök és az oroszok, * „Üres negyed" - Rub al-Háli - a világ legnagyobb összefüggő homokvidéke az Arab-félsziget déli felén. 1948-ban itt fedezték fel a világ leggazdagabb kőolajmezejét, az al-Ghavárt. - A szerk.
már megbocsásson, de nullák, elnök úr, és ha erre gondolok, cseppet sem bánt, hogy a világ legádázabb sivatagjaiból kell felszínre hoznom az olajat. Blake tudja, milyen viszonyok vannak arrafelé - fordult mosolyogva Johnsonhoz. - Már járt ott, amikor a bátyámat, George-ot meggyilkolták. - És Cornet Bronsbyt is - fűzte hozzá Blake. - Igaz, őt egy nappal előbb. Azzal Cazalethez fordult, és elmondta neki mindazt, amit az elnök már úgyis tudott. - Bornsby a hazari őr-század tagja volt, míg a Rashid klán beduinjai föl nem darabolták. Alapos munkát végeztek, mondhatom. Am hajnalban - mosolygott fagyosan Kate-re - megjelent a színen Sean Dillon, és méltó bosszút állt. Hányan is voltak, Kate? Négyen egy ellen? Maga jobban tudja, hiszen a maga családja küldte őket oda. Persze mindegy, hiszen Dillonnak nem számított sem a létszám, sem az ötszáz méteres távolság. Első osztályú mesterlövész... - És első osztályú gazember - jegyezte meg epésen Kate Rashid. - Miért, Kate? Mert a maga fivére is ott volt a négy között? Ha nem akarta otthagyni a fogát, nem kellett volna azt az esztelen öldöklést elkezdeni. Az asztai körül hirtelen megfagyott a levegő. Végül a grófnő elmosolyodott. - Ha ön mondja, Mr. Johnson... Önnél jobban senki sem ismerheti a gyilkolás pszichológiáját, így azt is tudja, hogy minden életnek ára van. Magas ára... Néha olyan magas, hogy nem lehet rálicitálni sem. - Ahogy ezt mondta, egészen közel hajolt Blake-hez, és jéghideg hangon a fülébe súgta: - Megosztaná ezt az információt a barátaival? Blake elkapta a grófnő karcsú csuklóját. - Tudom, mire készül, Kate, de nem teheti meg! - Ugyan Blake, maga is tudja, hogy mindent megtehetek, amit csak akarok. Rupert? Mehetünk? - Azzal felállt. - Köszönöm, elnök úr a megtisztelő meghívást. - Uraim - hajolt meg hűvösen Dauncey, és az elegáns pár kimért léptekkel távozott. Az asztalnál ülők sokáig hallgattak. Végül Quinn volt az, aki megtörte a csendet. - Remek színjáték volt, de mi áll a hátterében?
- Olvasd el az aktákat, Daniel, és megtudod – válaszolta csendesen Cazalet. Utazz Londonba mielőbb. Valami azt súgja, nincs sok időnk, tehát nem késlekedhetünk. Kate Rashid és unokafivére az étterem távoli sarkában foglalt helyet. - Cigarettát, Rupert! A férfi elővett egy csomag Marlborót. A grófnő kivett egy szálat, amelyhez a férfi egy AK-lövedékből készített öngyújtóból kínált tüzet. - Parancsolj, szívem - mondta negédesen. - Honnan van ez, Rupert? - kérdezte Kate, miközben alaposan szemügyre vette a különös darabot. - Egy kis emlék az öbölháborúból. Csapdába estem, de egy óvatlan pillanatban meg tudtam kaparintani egy iraki AK-t. így sikerült kitartanom, amíg meg nem érkezett a segítség, különös módon a fal mellett álló Clancy Smith főtörzs személyében. Már csak egy golyó volt a tárban, amikor kinyitottam. Ez. - Akkor nem sokon múlott, igaz? - Nem. Zsebre is vágtam a golyót, és később, egy Bond Street-i ékszerüzletben öngyújtót csináltattam belőle. Azóta mindig magamnál hordom, mementó móriként. Ugye, ismered a kifejezést? - Természetesen, drágám. Emlékeztető a halálra. - Pontosan. - Dauncey kikapta unokanővére kezéből az öngyújtót, feldobta, majd könnyedén elkapta. - Már legalább háromszor meg kellett volna halnom, Kate, mióta ezt a zsebemben hordom, és mégis itt vagyok. Vajon miért? - kérdezte vigyorogva. - Fogalmam sincs, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az öngyújtó miatt. - Jársz még misére, drágám? - kérdezte váratlanul Kate. - Szoktál gyónni? - Nem - rázta meg Rupert a fejét - de Isten mindent tud, mindent lát, és ami a legfontosabb, majdnem mindent megbocsát. - Újra elmosolyodott. - Ha valakinek, nekem szükségem van a bocsánatára. Persze, ezt felesleges volt mondanom. Nem hiszem, hogy lennének előtted titkaim. Szerintem röpke fél óra alatt mindent kiderítettél rólam, miután összefutottunk azon a londoni fogadáson. - Húsz perc alatt, drágám. És meg kell mondanom, túl jónak tűntél ahhoz, hogy igaz legyél. Ha tudni akarod, Allah áldásának tekintettelek. Tényleg bizonygatta lelkesen. - Elveszítettem az anyámat, a három fivéremet, és akkor, mintha csak az égből pottyant volna, belépett az életembe egy Dauncey, akiről addig azt sem tudtam, hogy létezik. Azóta is mindennap hálát adok az Istennek, hogy ilyen fordulatot vett az életem. Rupert Dauncey szinte fuldoklott a rátörő érzelmek hatása alatt. - Bármit megtennék érted, Kate. Még ölnék is, ha kell. - Tudom, drágám, de azért örömmel hallom. Szükség lehet rá hamarosan. A férfi egy cigarettát dugott az ajkai közé, és közben szélesen elmosolyodott. - Minden porcikádat szeretem! - Ne túlozz, Rupert. Úgy tudom, nem érdekelnek a nők. - Jól tudod, de téged azért imádlak. Még akkor is, ha másvalakinél járnak a gondolataid. Megtudhatnám, kinél? - kérdezte, miközben kényelmesen hátradőlt. - Quinn szenátornál. Az elnök puszipajtása. Érdekes, nem gondolod? Eddig csak azért akartam a halálát, mert az embereinek túl sok mindent sikerült rólam kideríteniük. Ma már úgy vélem, ennél súlyosabb bűnök is nyomják a lelkét. - Például? - Még nem tudom, de majd kiderül. Tudtad, hogy van egy lánya? Helennek hívják. Oxfordban tanul. - És? - Szeretném, ha összebarátkoznál vele. - Mégis hogyan? - Ugye beszéltem már neked azokról a szervezetekről, amelyeket támogatok? Csupa elnyomott, kisebbségi csoportosulás, amelyek a politikai hadszíntéren akarják érvényesíteni a követeléseiket. Az Osztályharc Aktivistáira, az Egységes Anarchista Frontra, vagy a Bejrúti Nemzeti Felszabadító Hadseregre gondolok. Kicsit vadak, de a céljaik nemesek... - Nemesek a lószart. - Rupert, drágám, milyen durva szavakat használsz. Nos..., az Osztályharc Aktivistáinak Nyugat-Skóciában, a Loch Dhu-kastélyban van a bázisuk. Elég
lepukkant épület, de a célnak, főleg, mivel mindentől távol esik, tökéletesen megfelel. Hivatalosan fiataloknak szervezett kalandtúrákat bonyolítunk a területén, ám a valóságban más dolgokkal foglalkozunk. Viselkedni tanítjuk őket. Az idősebbeket egyéb dolgokra is. - Mint Hazarban? - Látod, Rupert, ezt szeretem benned. Fél szavakból is megérted, amit mondani akarok. Remek! Az Arab Felszabadító Hadseregnek jelentős létszámú gyerektagozata van. Számukra félkatonai tréningeket szervezünk. A kiképzés oroszlánrészét írek végzik, volt IRA-harcosok, akik munkanélkülivé váltak, amikor elkezdődött ez a nyavalyás békefolyamat. - Most már csak egy dologra lennék kíváncsi. Milyen szerepet szánsz nekem? - Azt akarom, hogy tartsd szemmel Loch Dhut. Akadályozd meg, hogy bárki szimatolni kezdjen a közelében. És ami Talán ennél is fontosabb, lépj kapcsolatba az Osztályharc Aktivistáival, és ha lehet, épülj be a tagjai közé. Már az is sokat számítana, ha sikerülne elnyerned a bizalmukat. - Miért? - Mert van egy olyan érzésem, hogy Quinn szenátort hamarosan újra látjuk, és akkor jó hasznát vehetjük a kialakított kapcsolataidnak. Tudtad, Rupert, hogy az Osztályharc Aktivistáinak szinte minden fontos felsőoktatási intézményben van alapszervezete? Azokban is, ahová az igazán gazdagok és befolyásosak gyermekei járnak. - Mi köze mindehhez Quinn-nek? - Az, drága Rupertem, hogy Helen Quinn tagja az oxfordi alapszervezetnek. Roper őrnagy már másnap reggel megjelent Sean Dillon londoni lakása előtt. A különös fiatalember mesterien kialakított kerekes székben érkezett. Sötét haja tengerészkabátba bújtatott válláig ért, arcát olyan hegek borították, amilyeneket a nagyon súlyos égési sérülések hagynak maguk után. A Györgykereszttel kitüntetett, különleges tehetségű bombaszakértő felfelé ívelő karrierjét az a jelentéktelennek tűnő, „hülye kis bombának" minősített szerkezet törte meg, amellyel az IRA ideiglenes szárnya akart felrobbantani egy belfasti autót. A hatásTalánításával megbízott Roper túlélte a katasztrófát és a számítógépek világában kezdett új karriert. Új szakmáját, ha lehet, még magasabb szinten művelte, mint az előzőt – nem volt olyan adat, amit ne bányászott volna elő hiper gyorsasággal. A lakás ajtajában Ferguson és Dillon fogadta. Roper vidáman üdvözölte a házigazdát. - Sean, te vén róka! - Remekül nézel ki - válaszolta mosolyogva Dillon, miután a kerekes széket átsegítette a lépcsőkön és a küszöbön. - Hannah nem mondott túl sokat - vágott bele Roper a dolgok közepébe. - Küldött egy aktát, hogy nézzem át. Csak nem háborúra készülünk megint? - Még arra is sor kerülhet - dünnyögte sejtelmesen Dillon. A kerekes szék hangTalánul keresztülsuhant a keskeny folyosón. Ferguson épp akkor tette le a telefont, amikor átgördült a nappali ajtaján. - Őrnagy! Üdvözlöm! Hogy van? - Egész jól, tábornok. Tényleg lenne számomra valami munka? - Tényleg, őrnagy. A következő fél órában végigmentek az ügy legfontosabb részletein. - Elsőként azokat a szervezeteket szeretnénk ellenőrizni, amelyeket Kate rendszeresen támogat - mondta végül Dillon. - Ezzel Talán sikerül az Achillessarkát kitapintanunk. Hogy pontosan mit is keresünk..., nos azt nem tudom megmondani - közölte vigyorogva - de ha megtaláljuk, tudni fogjuk, hogy ez az. - Lehet egy kis gond - vetette közbe Roper. - Ha Quinn emberei tényleg szimatoltak utána a közelmúltban, akkor az biztosan a tudomására jutott. Bármilyen jól dolgoznak is, elképzelhetetlen, hogy nem hagytak maguk után nyomot. Ami azt jelenti, hogy őnagyságának volt ideje eltüntetni az árulkodó információkat, vagy ha el nem is tüntette, megpróbálta őket levédeni. - Azt mondja, ne számítsunk semmire? - vonta fel Ferguson a szemöldökét. Roper sebhelyes arca mosolyra húzódott.
- Én csak azt mondom, tábornok, hogy a hölgy próbálkozhatott trükkökkel. Hogy mennyire sikeresen, nos... ez hamarosan kiderül.
bizonyos
London, Oxford Hazar 5. Roper a Regency Square-en lakott. Földszinti lakásának bejáratát úgy alakították ki, hogy könnyűszerrel be lehessen jutni elektromos kerekes székkel, és a belső helyiségek megtervezésénél is messzemenően figyelembe vették a mozgáskorlátozott tulajdonos igényeit. A konyhát, a speciális zuhannyal felszerelt fürdőszobát és a WC-t egy olyan emberhez igazították, aki testi fogyatékossága ellenére is a saját erejéből kívánt boldogulni. A nappalinak szánt helyiségben rendezték be azt a szobát, amelyben ideje nagy részét töltötte - a legmodernebb eszközökkel felszerelt számítógépes laboratóriumot. A falak mentén kialakított pultokon sorakozó, osztályon felüli berendezések többségéhez nem azért juthatott hozzá, mert a hadsereg tartalékos őrnagya volt, hanem azért, mert Ferguson mindig latba vetette érte a befolyását. Három nappal az emlékezetes elnöki vacsora után délelőtt tízkor megszólalt a kapucsengő. Roper megnyomta a keze ügyében lévő távirányító megfelelő gombját, hogy beengedhesse Fergusont, Hannah-t és Diliont. - Nos, mit talált? - kérdezte kíváncsian Ferguson. - Igaza volt, tábornok. A Rashid Oktatási Alapítvány elképesztő mennyiségű szervezetet támogat. A többségük legitimnek tűnik, de van közöttük néhány gyanús. A Bejrúti Gyermekekért Alapítvány például egészen biztosan a Hezbollah egyik fedőszervezete. Felfedeztem hasonló csoportosulásokat Szíriában, Irakban, Kuvaitban és Ománban is. Még nem néztem meg mindet, de lefogadom, hogy találok köztük néhány terrorista tevékenységre felkészítő alakulatot. - Mit akarhat velük? - tűnődött hangosan Ferguson. - Megsokszorozni az erejét - vágta rá habozás nélkül Dillon. - Hatékony kapcsolatot teremteni az arab világ vezetőihez. Akár békés, akár erőszakos eszközökkel befolyásolni a helyzetet, úgy, hogy az minden körülmények között a grófnő érdekét szolgálja. Roper egyetértően bólogatott. - Ne feledkezzünk meg arról a befolyásról sem, amelyet tekintélyes közel-keleti olajérdekeltségein keresztül a világra gyakorol - fűzte hozzá. - Az olaj egyharmadát a Rashid Művek hozza felszínre ezeken a területeken. Kate az egész világ energiaellátást felboríthatná, ha ahhoz lenne kedve, de hogy némi zűrzavart okozhatna, abban biztos vagyok. - A Közel-Kelet olajának egyharmada - mondta döbbenten Ferguson. - Krisztusom! - És mi a helyzet itthon? - fordult Roperhez Dillon. - Nem támogatja véletlenül az IRA-t? - Nem, de van néhány gyanús szervezet, amelyeket rendszeres adományokkal segít. - Elhallgatott, majd látva Dillon magasba szaiaáé szemöldökét, sorolni kezdte: A Néphadsereg Frakció, a Szocialista Marxisták Egyesülete, a Nemzeti Felszabadítási Csoport, az Egyesült Anarchisták, és így tovább. Általában tanulmányi ösztöndíjak formájában juttatja el hozzájuk a pénzt. - És ha legközelebb tüntetés lesz Londonban, vajon hányan vesznek rajta részt a támogatottak közül? - kérdezte Hannah. Rupcrt megvonta a vállát. - A grófnő nagyon okos. Nyíltan cselekszik, ügyelve arra, hogy minden húzása legális legyen. Sokan tapsolnak ahhoz, amit csinál. - Megfeledkezve arról, hogy a látszat néha csal - jegyezte meg epésen Ferguson. - Ám egyvalamiben igaza van, őrnagy: a grófnő valóban nagyon okos. Mi a helyzet az Osztályharc Aktivistáival? - A neve ellenére ártalmatlannak tűnő csoportosulás. Tíz-tizennyolc év közötti kölykök számára szervez iskolán kívüli foglalkozásokat. Partik, kajak-kenu tábor, túrázás, hegymászás... - És az idősebb hallgatók? Nekik vajon milyen foglalkozásokat ajánlanak? tűnődött hangosan Dillon.
- Erről nem szól a fáma. Azt azonban sikerült kiderítenem, hogy NyugatSkóciában, egy Moidart nevű városban van a bázisuk. A Loch Dhu-kastélyban fűzte hozzá sokat sejtetően Roper. - Hiszen én már jártam ott - kiáltott fel döbbenten Ferguson. - És maguk is nézett a társaira. Most Roper volt az, aki elképedt. - Milyen alkalomból? - Néhány évvel ezelőtt - kezdte Dillon - volt egy kis elszámolnivalónk egy Carl Morgan nevű mákvirággal, aki pár hétre kibérelte a kastélyt. Oda hívott meg bennünket. Még mi vittük át a tó másik oldAlan álló Ardmurchan-házból. A tábornok, Hannah és jómagam. Hannah zavartan nézett Fergusonra. - Most esik csak le, hogy Lady Katherine-nek hívták a tulajdonost. - Nem egészen - vágott közbe Roper. - Mint tudjuk, Loch Dhut, a grófi címmel együtt I. Jakab adományozta Sir Paul Danceynak. A rozoga épületet az 1850-es években, Viktória korabeli stílusban építtette újjá egy későbbi gróf. A család azonban alig használta az épületet. Szívesebben tartózkodtak a Dauncey család ősi birtokán. Hogy legyen gazdája, ötven évre bérbe adták a Campbell családnak, és éppen Lady Katherine öt évvel ezelőtt bekövetkezett halála idején járt le a bérleti jog. A kastély ezzel visszaszállt a Daunceykra. - És miután Kate anyja megházasodott, a Rashidokra - tette hozzá epésen Dillon. - Carl Jung ezt véletlen egybeesések sorozatának nevezné, ám éppen az események látszólagos véletlenszerűsége készteti az embert arra, hogy jobban a dolgok mögé nézzen - elmélkedett Hannah. - És rájöjjön, hogy Kate Rashid évek óta a mi megjelenésünkre vár. Kísérteties, nem igaz? - kérdezte Dillon. - Ne beszélj badarságokat! - szólt közbe ingerülten Ferguson. - Egyébként meg... ha várt bennünket, ha nem, ideje lenne kissé felzavarni az állóvizet. - Hová akar kilyukadni, uram? - vonta fel Hannah a szemöldökét. - Sean - fordult válaszként Ferguson Dillonhoz - ideje lenne belépni a „tudom, hogy tudod, hogy tudom" játékba, nem gondolod? - És mire mennénk vele? - kérdezte Dillon. - Jeleznénk, hogy bizonyos dolgokkal mi is tisztában vagyunk - felelte szemrebbenés nélkül Ferguson. - Amit most mondani fogok, az államtitok, és a Whitehall valószínűleg elevenen nyúzna meg, ha tudná, hogy kifecsegtem, de bízom a jelenlévők lojalitásában. Szóval, Kate Rashid, bizonyos vonatkozásban... a kormánynak dolgozik. A Külügyminisztérium és miniszterelnök titkos követeként teljesít megbízásokat. - Micsoda?! - kiáltott fel Hannah. - Én ezt nem hiszem el. - No és ki előtt képviseli a brit érdekeket? - érdeklődött udvariasan Dillon. - Szaddam Husszein előtt. - Magasságos isten! - nyögte Hannah. - Jól ismeri - folytatta a tábornok - és mivel Szaddam odavan a szép nőkért, remekül boldogul vele. - Ha akarna sem tudna rosszat tenni, igaz? - vonta le Roper a következtetést. így most már tudjuk, hogy befolyásos támogatói vannak, akik előtt nehéz lenne rossz színben feltüntetni a hölgyeményt. - Így igaz, de átkozott legyek, ha nem próbálom meg - fogadkozott Ferguson. - Ha jól értem, azt szeretné, hogy a próbálkozásról tudomást szerezzen Kate Rashid is. - Pontosan! Azt akarom - fordult Hannah Bernsteinhez - hogy kísérje el Diliont a Loch Dhu-kastélyba, és nézzék meg, mit tehetnének a kedélyek felborzolása érdekében. - Mikor, uram? - Most azonnal. Telefonáljon Farley Fieldre. Mondja meg Laceynek és Parrynek, hogy készítsék elő a Gulfstreamet. Ha jól emlékszem, van a tó mellett egy használaton kívüli RAF-repülőtér. Csupán 720 kilométerről van szó, másfél óra alatt ott lehetnek. - Na de a repülőtérről el kell jutnunk a kastélyhoz, uram. - Hívja fel Obant. Kérjen tőlük egy jelöletlen autót. Menjen már, főfelügyelő, telefonálhat az autóból is!
Ferguson szinte kilökte Hannah-t a szobából. Dillon és Roper mosolyogva figyelte a jelenetet. - Most legalább tudod, cimbora, hogyan nyertük meg a háborút - jegyezte meg Dillon. - Melyik háborút? - kérdezett vissza ártatlanul Roper. Farley Fielden, a kis, titkos hadműveletek végrehajtására használt repülőtéren Lacey repülő őrnagy és Parry repülő százados fogadta Hannah Bernsteint és Diliont. Mindkét tiszt megkapta már a légierő nagykeresztjét, most mégis rangjelzés nélküli pilótaöltözékben várták, hogy végrehajthassák pályafutásuk újabb, nem kis kockázattal járó feladatát. - Régen láttam, Sean - mondta Lacey. - Mire számíthatunk? - Remélhetőleg semmi különösre, őrnagy, de ki tudja? - A Learrel megyünk, főfelügyelő, mert azon nincsenek RAF-jelzések. Azt mondta, nem akarunk feltűnést kelteni. - De nem ám! Indulhatunk? A pilóta felkapaszkodott a lépcsőn. Dillon és Hannah követte, majd a százados zárta a sort. Lacey elfoglalta a helyét a pilótafülkében, Parry pedig becsukta az ajtót. A következő pillanatban gurulni kezdett a gép, majd hamarosan a levegőbe emelkedett. - Mire jó ez a nagy titokzatosság? - kérdezte több ezer méter magasságban Dillon. - Hát nem az a célja Fergusonnak, hogy tudasson Kate-tel bizonyos dolgokat? - De igen. Csakhogy egy RAF-jelzésekkel ellátott gép és két egyenruhás tiszt formális alapot teremtene a grófnőnek arra, hogy a megfelelő helyen panaszt tegyen. - Ó, Kate soha sem vetemedne ilyesmire. Ismeri és elismeri a szabályokat. Akárcsak én. - Maga? - hüledezett Hannah. - Nem hiszem, hogy egy szabályt is betartott volna, mióta él. - Rosszul hiszi - felelte Dillon, miután rágyújtott. - Minden szabályt betartok. Kivéve azokat, amelyek nem tetszenek. Hogy van mostanában, Hannah? Egy évvel korábban, a Rashidokkal való leszámolás idején Hannah Bernstein három golyót kapott. - Ne erőlködjön, Dillon. Itt vagyok. Semmi más nem érdekel. - Kemény nő maga, Hannah. - Ó, fogja már be a száját! - azzal felkapott egyet az ülésre készített újságok közül, jelezve, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést. A világ másik felében ugyancsak zajlott az élet. A Koszovóba visszatért Daniel Quinn éppen egy Léci nevű falucska felé tartott a brit hadsereg Land Roverén. Négyen utaztak az autóban - egy közlegény, aki vezetett, egy másik, aki a géppisztolyt kezelte, a katonai zubbonyt viselő Quinn és egy Varley nevű őrmester. Megeredt az eső. A levegőt fanyar szagokkal telítette a még égő házak füstje. Embernek nyoma sem volt sehol. - Olyan érzésem van, hogy az az albán hadtest megelőzött minket - jegyezte meg komoran Varley. - Lehet, hogy bennünket is veszély fenyeget? - Nem, amíg leng a zászlónk - biccentett Varley a motorháztető oldalára erősített Union Jack felé. - Van valami különös oka annak, hogy nem ENSZ-zászlót tűznek a járműveikre, és nem kék sapkát hordanak? - Igen. Ha vállaljuk önmagunkat, nem foghatják ránk, hogy az ellenség oldAlan állunk, és ezáltal javulnak a túlélési esélyeink. - Van benne logika - bólogatott Quinn. Beszélgetésüket egy helikopter hangja szakította félbe, ám a járművet nem láthatták az eső és a pára miatt. Quinn Vietnamra gondolt, és hirtelen újra érezte az égett hús semmi mással össze nem téveszthető, feledhetetlen szagát. Nem hitte volna, hogy ennyi év után ilyen elemi erővel törhet fel egy réges-régi emlék, és ez felzaklatta.
Hirtelen fékezés szakította ki a gondolataiból. Már a helikopter hangja is elhalt, a vészterhes csendben csak az esőcseppek monoton kopogását lehetett hallani. - Holttestek, őrmester - jelentette a sofőr. Varley felállt. Quinn ösztönösen követte a mozdulatot. Féltucatnyi tetem hevert az úton - egy férfi, egy asszony, három gyerek, és tőlük néhány lépésnyire, arccal a sárban, egy hatodik személy. - Az egész családot lemészárolták - jegyezte meg Varley. - Szemetek! Sok csúfságot láttam már életemben, de ez túltesz mindegyiken. Fedezzen bennünket fordult a géppisztoly mögött álló közlegényhez. - Ha tovább akarunk menni, el kell távolítanunk a testeket. - Segítek - ajánlotta Quinn. Varleyvel és a sofőrrel együtt lelépett a terepjáróról, és amint elindult a holttestek felé, úgy érezte, Vietnamban van megint. Mintha egyetlen nap sem telt volna el a véres események óta... Felkapta az egyik gyereket, egy nyolc év körüli kisfiút, és az út széléhez vitte. Ott lefektette, egy fal tövében, mintha védeni akarná a vigaszTalánul hulló eső cseppjeitől. Ugyanezt tette a sofőr és Varley is. Quinn szörnyen érezte magát. A teste mélyén örvénylő sötétség úgy áradt szét benne, mint forró serpenyőben a vaj, így csak homályosan látta, hogy Varley és a sofőr a lábánál és a vállánál fogva megemelik a férfit, és a gyerekek mellé fektetik. Ugyanezt tették az asszonnyal is. Vett egy nagy levegőt, és ingatag léptekkel elindult a hatodik tetemért. Nem látott belőle mást, csak a csizmaszárba gyűrt, buggyos nadrágszárat, a hátát takaró, viseltes katonazubbonyt és a tarkójára csúszott nemezkalapot. Nyilvánvaló volt, hogy szerencsétlen a hátába kapta a golyót. Quinn vonakodva lehajolt, megfordította a kihűlt testet, majd azon nyomban hátra is hőkölt. Egy fiatal nő üveges tekintetű, sárral befröcskölt arca meredt felé. Huszonegynéhány éves lehetett. Mint a lányom, gondolta Quinn. - Segítsünk, szenátor? - kérdezte Varley. - Nem, egyedül is boldogulok. - Azzal lehajolt, felemelte a vékony, elnehezült testet, odacipelte a többiekhez, és hátát a falhoz támasztva leültette. Aztán előhúzott a zsebéből egy zsebkendőt, óvatosan letörölgette a merev arcról a sarat, lezárta az élettelen szemeket, és elfordult. Tett néhány óvatos lépést, majd a falba kapaszkodva hányni kezdett. - Ezek az istenverte politikusok! - jegyezte meg halkan a Varley mellett álló közlegény. - Nem ártana, ha mindegyik megmártózna ebben a trágyadombban. Talán jót tenne nekik. Varley megragadta és erősen megszorította a közlegény karját. - Ez az „istenverte politikus" harminc évvel ezelőtt a különleges alakulat tagJakent megjárta Vietnamot, úgyhogy jobb lesz, ha befogja a száját, és szépen visszaül a kormánykerék mögé! A közlegény behúzta a nyakát, és attól kezdve egyetlen hang sem hagyta el az ajkát. - Ugye tudja, szenátor, hogy nekünk, Királyi Lovasságiaknak mi a fő tevékenységünk odahaza? - kérdezte hátul Varley. - Mellvértbe bújunk, fejünkbe húzzuk a tollas sisakunkat, felcsatoljuk az oldalunkra a kardot, és elszórakoztatjuk a turistákat. Imádnak bennünket. De nemcsak ők, hanem a londoniak is. „Mézeskalács huszárok", mondogatják, és valóban azt hiszik, hogy azok vagyunk. Egyik sem tudja, hogy a mézeskalács huszár tizenkilenc évesen megjárta Falklandot, aztán, mivel túlélte, jutalomból elmehetett az öbölháborúba, majd Boszniába, most pedig itt, Koszovóban lapátolja a szart. - Ennyire félretájékoztatnák a brit közvéleményt? - kérdezte döbbenten Quinn. Varley nem válaszolt. Inkább előhúzott a zsebéből egy palackot. - Inna egy kis konyakot, szenátor? Tudom, szabályellenes, de gyógyászati célokra Talán szabad. Bár be kell vallanom, nem a legjobb fajtából való. Erős, mint a vitriol. Quinn úgy érezte, kigyullad a nyelőcsöve, mégis jólesett neki a gyomrában szétáradó meleg. Köhintett néhányat, majd visszaadta a palackot. - Sajnálom, ami az imént történt - mondta. - Kiábrándító lehetett. - Mindannyiunkkal megesik, uram. Ne izgassa magát.
- Tudja, van egy lányom. Helen. Egyidős lehet azzal a fiatal nővel. Nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot... - Ebben az esetben húzza meg még egyszer a palackot, uram. Quinn torkát már nem égette annyira a szesz. Lehunyta a szemét és azon tűnődött, mit csinálhat Oxfordban a lánya. Helen nagyon kellemesen múlatta az időt. A diákok körében roppant népszerű Lion nevű kocsmában üldögélt, amely csak néhány tömbnyire volt az Osztályharc Aktivistáinak otthont adó ódon egyetemi épülettől. Fehérbort kortyolgatott, és jókat nevetett a vele szemben ülő, hosszú hajú fiú, Alan Grant trükkjein. Alan bátyja biztonsági szakemberként dolgozott, és időnként érdekes játékokkal lepte meg az öccsét - ezúttal egy olyan tollal, amely magnetofonként is működött. Grant azzal szórakoztatta Helent és önmagát, hogy felvette, majd ironikus kommentárok közepette visszajátszotta beszélgetésük bizonyos foszlányait. A bár távoli végében, egy eldugott bokszban Rupert Dauncey üldögélt az egyetem egyik tanárával, az aktivistákat támogató Henry Percyvel. A szemlátomást „izomagyú" professzor örömét lelte minden ügyben, amibe „beleárthatta" magát. - Köszönjük a csekket, Mr. Dauncey - mondta alázatos hangon. - Az aktivisták rendkívül hálásak a Rashid Oktatási Alapítvány nagylelkű segélyeiért. Rupert Dauncey már az első látásra eldöntötte, hogy a vele szemben ülő férfi egy képmutató féreg, és azon tűnődött, hogy a „nagylelkű segélyek" tekintélyes összegeiből mennyi jutott el oda, ahová valójában szánták, és mennyi tapadt meg a prof izzadságtól ragadós tenyerén. Ennek ellenére belement a játékba. - Örülünk, ha hasznosnak ítéli szerény adományainkat, de beszéljünk inkább valami másról. Mondjuk, a szombati napról. Úgy hallom, maguk is részt vesznek a londoni demonstráción. Igaz? - Igen, Mr. Dauncey. Az egyesült anarchisták az Európai Szabadság Napjának nyilvánították a szombatot, és úgy gondoltuk, ott a helyünk! - Én eddig úgy tudtam, hogy Európában már kitört a szabadság - jegyezte meg epésen Dauncey - de mindegy. Tényleg jó ötletnek tartja, hogy a maga rózsás arcú tanítványai Londonba menjenek? - Természetesen. - Tudja, a rendőrség nem szereti a Whitehall előtt szervezett demonstrációkat. Előfordult, hogy lázadásba csaptak át. - Akkor sem tudnak megállítani minket! - fogadkozott Percy. - A nép hangja erősebb, mint a rendőröké! - Ha maga mondja - egyezett bele Dauncey szárazon. - Gondolom, elkíséri a diákjait. Percy zavartan fészkelődni kezdett. - Hmm... Nos..., bármennyire szeretnék is, én nem lehetek ott szombaton. Fontos programom van, amit már nem tudok lemondani. Lefogadtam volna, gondolta Rupert, ám ennek ellenére barátságosan elmosolyodott. - Megtenne nekem egy szívességet? A sarokban ül egy fiatal lány. Amikor elhaladtam mellette, hallottam, hogy amerikai akcentussal beszél. Ő is tagja a szervezetnek? - Helen Quinnre gondol? Igen. Elragadó, okos kislány. Az apja szenátor, ha jól tudom. Rupert, aki nemcsak Helenről tudott szinte mindent, hanem a mellette ülő fiúról is, csodálkozást színlelt. - Kérem, mutasson be neki kifelé menet. Mindig örömmel tölt el, ha egy külföldi út során honfitársakkal találkozom. - Megértem. Én magam is így vagyok vele - mondta Percy, miközben nagy keservesen feltápászkodott. - Hello! - állt meg a fiatalok asztala mellett. - Helen, szeretnék bemutatni magának valakit, akinek biztosan örülni fog. Mr. Dauncey, egyenesen Amerikából. A lány elmosolyodott. - Ó! Hová való? - Bostonba. - Nahát! Én is! Ez igazán remek! Engedje meg, hogy bemutassam Alan Grantet. Grant, aki tolakodónak ítélte a helyzetet, úgy tett, mintha észre sem venné Daunceyt. Rupert azonban nem törődött vele. - Itt tanul? - kérdezte Helent.
- Igen. A St. Hugh's ösztöndíjasa vagyok. - Ez igen! Kiváló híre van. Percy professzortól hallom, hogy reszt akar venni a londoni demonstráción. Helen szemében lelkesedés csillant. - Igen. - Nos, akkor vigyázzon magára. Mint honfitársa, nagyon nem szeretném, ha valami baj érné. Örülök, hogy megismerhettem. Remélem, még találkozunk. Grant csak akkor szólalt meg, amikor a két férfi hallótávolságon kívül került. - Micsoda pojáca! - mondta gúnyosan. - Mégis, kinek képzeli magát? - Én kedvesnek találtam - jegyezte meg Helen. - Persze, a nők mindig kedvesnek találják az ilyen bájgúná-rokat - azzal megérintett egy gombot a zsebében, és ismét felhangzott Rupert aggódó hangja: Mint honfitársa, nagyon nem szeretném, ha valami baj érné. - El tudom képzelni, mit szeretne ez a szemét! - morgott Alan. - A legszívesebben jól behúztam volna neki. - Ugyan, Alan, hagyd már abba! - mondta Helen, aki úgy vélte, barátja hajlamos rosszul megítélni az embereket. Hannah Bernstein és Dillon eközben átrepült a tóvidék felett, majd a Grampianhegység nyúlványait is maguk mögött hagyva végre meglátták a Skye-sziget körvonalait. Ez azt jelentette, hogy szinte célba értek. És valóban, néhány perc múlva kirajzolódott alattuk az elhagyatott reptér düledező irányítótornyával és roskatag hangárjaival. A torony mellett egy kombi autó állt, mellette egy tweedöltönyt és kalapot viselő férfi várakozott. Lacey ügyesen letette és a torony felé irányította a Leart. Amikor megálltak, Parry kinyitotta az ajtót és leengedte a lépcsőt. Elsőként Lacey sétált le rajta. - Lacey őrnagyhoz van szerencsém? - kérdezte a lenn álló férfi. - Igen. - Fogarty őrmester vagyok Obanból. - Örvendek. A hölgy - intett Lacey Hannah felé - Bernstein főfelügyelő a Scotland Yardtól. A kísérője Mr. Dillon. Vigye őket, kérem, a Loch Dhukastélyhoz, és ellenvetés nélkül hajtsa végre a főfelügyelő utasításait. Ha teljesítették megbízásukat, haladékTalánul hozza őket vissza. - Értettem, uram. - Akkor... a mielőbbi viszontlátásra - köszönt el Lacey az utasaitól. Húsz perc alatt tették meg a kastélyhoz vezető utat. Az épület ugyanolyan impozáns volt, mint amilyennek az emlékezetükben élt. A kéményéből felszálló füst azt jelezte, hogy elhagyatottsága ellenére nem áll üresen, a kapuja azonban zárva volt. Dillon és Hannah tanácsTalánul állt a bejárat előtt. Kilincs nem volt rajta, és amikor meglökték, semmi sem történt. - Elektromos - állapította meg Dillon. - Az új idők szele, úgy látszik, ide is elért. Ebben a pillanatban egy csontos, cserzett arcú férfi jelent meg a ház ajtajában. Vadászzekét viselt, és kibiztosított puskát tartott a hóna alatt. - Jó napot! - köszöntötte Hannah. - Mit akarnak? - kérdezte nyersen a férfi. Erős skót akcentusa volt. - Ejnye, ejnye - dorgálta meg finoman Dillon. - Hát nem látja, hogy hölggyel beszél? Az illem azt kívánja, hogy mutatkozzon be, fiam. A férfi megmerevedett. - Brownnak hívnak. Én vagyok itt az intéző, úgyhogy bármit akarnak, azt velem kell közölniük. - Mr. Dillon és én néhány évvel ezelőtt részt vettünk itt egy vadászaton kezdte Hannah. - Az Ardmurchan-házban laktunk, a tó másik oldalán. - Tudjuk, hogy a kastélyban szinte mindig telt ház van a kalandtúrán részt vevő diákok miatt - vette át a szót Dillon - de arra gondoltunk, hogy az Ardmurchanházban esetleg lefoglalhatnánk néhány szobát. A főnököm, Ferguson tábornok, szeretne lejönni vadászni a barátaival. - Kicsit elkésett vele - mormogta gúnyosan a férfi. - A vadászati szezonnak régen vége van. - De nem annak, amelyik bennünket érdekel - felelte barátságos hangon Dillon. Brown kihúzta a puskát a hóna alól. - Jobb lenne, ha elmennének - mondta fenyegető hangon.
- Csak óvatosan azzal a csúzlival! - intette le Hannah. - Ha elfelejtette volna, egy rendőrtiszt áll ön előtt. - Rendőrtiszt ám a nénikéje! Csak nem képzeli, hogy elhiszek egy ilyen dajkamesét? Tűnjenek el, de gyorsan, különben nem állok jót magamért. Diiion karon fogta a nőt. - Jöjjön, Hannah. Úgy látszik, nincs üres szoba. Jobb, ha nem erőlködünk. Visszamentek az autóhoz. - Indítsa el a motort - utasította Dillon Fogartyt - majd a kanyar után ismét állítsa le. - Kezelje bizalmasan, amit a kapunál látott - intette Hannah az őrmestert. Hallja? Ne beszéljen róla senkinek, különben hadbíróság elé kerül. - Rendben, asszonyom. - Itt álljon meg! - adta ki a parancsot Dillon. - Aztán, ha van kedve hozzá, átsegíthet a kerítésen. A falhoz lépve Fogarty összekulcsolta az ujjait, Dillon pedig az ősi „kengyelbe" lépve átlendítette magát a kerítésen, majd körülnézett, és óvatos léptekkel elindult a ház felé. Brown a konyhában volt. A puskát az asztalra tette, és éppen tárcsázni kezdett egy számot a fali készüléken, amikor halk nyikorgást hallott, és alig észlelhetően megmozdult a levegő. Nyomban elengedte a telefont, és fel akarta kapni az óvatlanul letett puskát, de a rámeredő Walther láttán félbehagyta a mozdulatot. - Kellemetlen, ugye? - kérdezte szinte barátságos hangon Dillon. - Le is lőhettem volna. Bevallom, eszembe jutott. - Mit akar? - kérdezte rekedten Brown. - Ha nem tévedek, Loch Dhu grófnőjével akart kapcsolatba lépni az imént. - Fogalmam sincs, miről beszél. Dillon a férfi képébe suhintott a Waltherral. - Majd én felfrissítem az emlékezetét! Brown hátratántorodott, majd megkapaszkodott az asztal sarkában és kézfejével letörölte az arcáról a vért. - Nem lesz rá szükség. Tényleg a grófnőt akartam felhívni. Megmondaná végre, hogy mit akar? - Információt. Az Osztályharc Aktivistáiról. Milyen programokat ajánlanak nekik? Partikat? Hegymászást? Kajakozást a tavon? És hozzá jó vidéki levegőt? - Pontosan - felelte morcosan Brown, miközben egy gyűrött zsebkendővel megpróbálta felitatni az arcát mindunTalán elöntő vércsíkot. - És az idősebbek? Gondolom, ők ennél komolyabb dolgokat kapnak. - Nem értem, miről beszél. - Azokról a lányokról és fiúkról, akik símaszkba rejtett arccal lázítanak a felvonulásokon. Tudja, mit gondolok? Azt, hogy ők nem szórakozásból járnak ide, hanem azért, hogy megtanuljanak bizonyos dolgokat. Ki mutatja meg nekik a bombakészítés alapjait, vagy azokat a fogásokat, amelyekkel elbánhatnak akár egy lovas rendőrrel is? - Maga megőrült. Dillon ismét képen vágta a döbbent intézőt. - Szétverheti a fejemet, akkor sem segíthetek - visította Brown. - Csak nem képzeli, hogy kockára tenném az életemet, ha tudnék valamit? Dillon megragadta az intéző torkát, az asztalra döntötte, és a jobb térdhajlatához szorította a Walther csövét. - No és a térdét kockára teszi? Tíz másodperce van, hogy meggondolja magát! - Ne, kérem, csak azt ne! - rimánkodott Brown. - Mindent elmondok, csak ne lője szét a térdemet! Jól gondolja. Az idősebbek félkatonai kiképzésen vesznek részt. Az ország minden részéből érkeznek önkéntesek, sőt néha külföldről is. Ennél többet tényleg nem tudok. - Nos, ezt kétlem, de szerencséje van, mert ennyi nekem bőven elég. Nem is volt olyan szörnyű, igaz? Ha kinyitja nekem a kaput, egyedül is kitalálok - mondta Dillon, miközben kihajította a nyitott ablakon a vadászpuskát. - Maga meg végre lebonyolíthatja azt a nagyon fontos telefont. Biztosan érdekelni fogja a grófnőt, amiről be akar számolni neki.
Brown a bejárati ajtóhoz vonszolta magát, és a mellette elhelyezett kapcsolótáblán megnyomott egy gombot. A kapu azon1 nal nyílni kezdett. Dillon fütyörészve lépett el a megrémült férfi mellett. Már kilépett az ajtón, amikor váratlanul megállt, megpördült, és még egyszer galléron ragadta Brownt. Aztán el ne felejtse átadni Üíiion üdvözletét! - Azzal kisétált a házból, és sietős léptekkel elindult a kapu előtt parkoló járműhöz. - Vissza a reptérre! utasította Fogartyt, majd nagyon is elégedett képpel elfoglalta a Hannah melletti helyet. - Ugye, senki sem halt meg odabenn? - kérdezte gyanakvó hangon Hannah. - Mégis minek tart engem, főfelügyelő? - méltatlankodott Dillon. - Mészárosnak? Ugyan! Egyébként is kiderült, hogy a pasassal szót lehet érteni. Majd a repülőgépen mindenről beszámolok. Brown két jeges borogatás között megfogadta Dillon tanácsát és felhívta a londoni házában tartózkodó Kate Rashidot. Ám hiába csengett a telefon, senki sem vette fel, amitől a derék intéző, ha lehet, még rosszabbul érezte magát. Égő arccal, fájdalomtól elgyötörten feltárcsázta azt a mobilszámot, amelyet elvileg csak vészhelyzetben hívhatott. Végre sikerrel járt. A grófnő ugyan éppen vacsorázott - aznap az Ivyt választották Ruperttel - ennek ellenére végighallgatta a beszámolót. - Mennyire súlyos a sérülése? - kérdezte kimért hangon. - Úgy látom, össze kell varrni. A gazfickó felhasította az egész képemet. - Ez az egyetlen dolog, amihez ért - jegyezte meg Kate csípősen. - Elismételné még egyszer, amit mondott? - Megpróbálom. Valahogy úgy szólt, hogy ne felejtsem el átadni Dillon üdvözletét. - Hát igen. Csak az én Dillonom lehetett. Menjen el orvoshoz, Brown. Később majd felhívom. - Azzal kikapcsolta a mobiltelefonját. A pincér tisztelettudóan félrehúzódott a beszélgetés alatt, ám most, Rupert alig érzékelhető bólintására, az asztalhoz lépett, és Cristal pezsgőt töltött a poharakba. - A csillogó szemedre, nővérkém! - mondta Rupert, miközben magasba emelte a poharát. - Nem sokat hallottam a beszélgetésből, de bajt szimatolok. -Jó az orrod, öcsi - felelte komoran a grófnő. - A baj neve ráadásul: Sean Dillon. - Kortyolt egyet a pezsgőből, aztán elismételte Rupertnek azt, amit Browntól hallott. - Mi a véleményed, drágám? - Az, hogy Charles Ferguson parancsára kotnyeleskedtek a kastély körül. Még csak nem is álcázták magukat, aminek egyetlen oka lehetett: jelezni akarták, hogy tudják, miben sántikálsz. - Milyen okos fiúcska vagy te, Rupert. Biztosan sikerült kikövetkeztetned még valamit. - Igen. Ami történt, az felér egy hadüzenettel is. - Naná, de van valami, amit nem tudsz. Valóban Ferguson tábornok áll a háttérben, ám a kivitelező mindig Sean Dillon, aki hosszú éveken át minden IRAakcióban benne volt, és sem a hadsereg, sem a RUC* nem tudta megállítani. Átkozott gazember! - És úgy tűnik, okos is - tette hozzá Dauncey. - Mit fogsz kifőzni ellene? - Meglátogatjuk - döntött Kate. - Még ma este. Ideje, hogy megismerkedjetek. - Mégis, hogy gondolod? - Amint olyan okosan megjegyezted, hadüzenetet küldött, amire válaszolni kell. És mivel tudom, hol találom, még ma megkapja a válaszomat. * Royal Ulster Constabulary - Ulsteri Királyi Rendőrség. - A ford.
6. Ferguson a lakásában, a kandalló előtt ülve hallgatta végig Dillon beszámolóját a kiruccanásról. - Kitűnő! - lelkendezett. Sean könyörtelen hatékonysága úgy látszik, mit sem kopott, gondolta. - Mire számíthatunk? - Az biztos, hogy a nő nem hagyja szó nélkül a látogatást. Mintha egy régi westernben lennénk... A gazfickó kijön a kocsmából, hogy tűzpárbajt vívjon a kocsma előtti téren szétvetett lábakkal álló hőssel. - Érdekes párhuzam.
-És helytálló. Kate Rashid nem lesz képes ellenállni egy szemtől szembeni találkozó csábításának. - Hol akarsz rá sort keríteni? - Ott, ahol össze szoktunk futni. A Dorchester Piano Bárjában. - Mikor? - Ma este. Mérget vehettek rá, hogy ott lesz. - Hát... igazad lehet - bólogatott Ferguson. - Az lesz a legjobb, ha én is veled megyek. - És én? - kérdezte Hannah. - Hazamegy pihenni, főfelügyelő - felelte unottan a tábornok. - Maga is tudja, tábornok, hogy alapos orvosi kivizsgáláson estem át, mivel a különleges ügyosztály csak így járult hozzá, hogy ismét szolgálatba álljak, és az eredmények azt bizonyítják, hogy minden szempontból egészséges vagyok. Bírom a megterhelést, uram. - Ennek ellenére biztosan jól jönne egy szabad este - erősködött Ferguson. - Nos, rendben van uram - felelte vonakodva Hannah. - Ha a továbbiakban nincs szüksége rám, visszamegyek az irodámba, és befejezek néhány megkezdett munkát. Maga is jön, Sean? - Hát... szívesen venném, ha hazavinne. - Akkor hét óra körül, Sean, ha te is úgy gondolod - búcsúzott Ferguson. - Rendben, tábornokom. Hannah egy szót sem szólt útközben, és akkor is csak biccentett, amikor a Stable Mews-i ház előtt kitette Diliont. A férfi azonban nem ment be a házba. Megvárta, hogy a Daimler eltűnjön a szeme elől, aztán feltolta a garázsa ajtaját, és beült abba a Mini Cooperbe, amelyet személyes ügyek intézésére tartogatott. Harry Salter körül jártak a gondolatai. Salter igazi, békebeli gengszter voit, és bár viszonylagos tisztelet övezte az utóbbi időben, igazi tekintélyt csak bizonyos körökben sikerült szereznie. Bár látszólag konszolidált életet élt, az unokaöccsével, Billyvel együtt nyakig benne volt abban a bosszúhadjáratban, amely a Rashid fivérek meggyilkolásához vezetett. Az erős forgalomban elég hosszú időbe telt, mire Dillon Wappingbe ért. Végighajtott a főutcán, majd befordult egy raktárházakkal szegélyezett, keskeny utcácskába, amely a Temze-parthoz vezetett. A Fekete Gengszter nevű kocsma elé érve leállította a motort, kiszállt az autóból, odabiccentett a cégér magányos, fekete köpenybe burkolózó alakjának, és bement. A minden szegletében viktoriánus nagytermet aranyozott keretbe foglalt tükrök díszítették, a hatalmas mahagóni bárpulton sorakozó porcelán sörcsapok fényesen kínálták hűs tartalmukat. Dóra, a főpincér egy bárszéken ült, és az Evening Standardot lapozgatta nagy buzgalommal. A korai időpont miatt még üres volt a kocsma, leszámítva azt a négy fickót, akik az egyik sarokbokszban pókereztek - Harry Saltert, a tulajdonost, az unokaöccsét, Billyt, illetve Salter két testőrét, a kidobólegények szerepét is ellátó Joe Baxtert és Sam Hallt. - Évek óta nem voltam ilyen balszerencsés - csapta le Salter dühösen a lapokat, ám amikor felnézett és meglátta a belépő Diliont, elmosolyodott. - Te kis ír csirkefogó! Mi szél hozott? Erre már Billy is megfordult a székében, és bácsikájához hasonlóan széles vigyorra húzódott a szája. - Hé, Dillon, de jó erre látni téged! - mondta vidáman, de szinte nyomban el is komorodott. - Baj van? - Hogy találtad ki? - Mert néhányszor már megjártam veled a pokol fenekét, és megtanultam felismerni bizonyos jeleket. Mi történt? Olyan mohó kíváncsiság volt a hangjában, hogy Diliont furdalni kezdte a lelkiismeret. - Ennyire rossz hatással voltam rád, Billy? Korábban sohasem voltál ilyen lelkes, ha arról volt szó, hogy kockára kell tenni az életedet. Most meg mit látok? A legszívesebben fejjel rohannál a falnak. Hát elfelejtetted, mit mondott a kedvenc filozófusod: „A meggondolatlan cselekedetekből álló élet fabatkát sem ér".
- Én meg a lebzseléssel töltött életről gondolom ugyanezt - feleselt Billy. Úgyhogy ki vele! Mi a baj? - Nem mi, hanem ki. Kate Rashid. Billy szeméből végképp eltűnt a mosoly a név hallatán, de a többiek arca is megnyúlt. - Ez olyan hír, ami valami erősét kíván - jelentette ki komoran Harry. Bushmillst, Dóra! Mindenkinek! Dillon cigarettára gyújtott, és közben végignézett az asztal körül ülő, kipróbált férfiakon. - Mondd már el! - unszolta Billy. - Emlékeztek Paul Rashid temetésére? - Hát lehet azt elfelejteni? Kate Rashid ugyan nem kért a részvétünkből, valami mégis arra ösztökélt bennünket, hogy ott legyünk. - Amikor vége lett a temetésnek, megjegyezted: „Remélem, ezzel lezárult az ügy." Mire én azt mondtam, nem hiszem. Aztán, amikor összefutottunk vele a Dorchesterben, mindannyiunkra kimondta a halálos ítéletet. - Hajtsa végre, ha tudja! - fenyegetőzött Harry. - Ahogy neki is megmondtam, engem negyven éve próbálnak folyamatosan hidegre tenni, és még mindig itt vagyok. Egy ideig hallgattak, végül Billy volt az, aki újból megszólalt: - Mondj el mindent, Dillon, és aztán eldöntjük, mit tehetünk. Dillon kihörpintette poharából az utolsó korty whiskyt, és részletesen beszámolt a történtekről. Semmit sem titkolt el, hiszen Salter és Billy szinte mindenről és mindenkiről tudott. Ismerték Blake Johnsont, voltak vele közös ügyeik, mi több, tudtak az alagsorról is. Az elbeszélést a Loch Dhukastélyban történtekkel zárta, és először, mióta az ügybe belekezdett, hangosan fogalmazta meg az elképzeléseit. - Tényleg azt hiszed, hogy eljön ma este? - kérdezte Harry Salter. - Biztosra veszem. - Akkor Billy és én is ott leszünk. Most pedig igyunk egyet! Úgy talán könnyebb lesz megemészteni a hallottakat. Nem sokkal később Dillon már Roper ajtaja előtt nyomta a csengőt. - Ki az? - szólt bele az őrnagy a mikrofonba. - Sean vagyok, öreg cimbora. Halk berregés után kinyílt az ajtó, és Dillon becsörtetett a nappaliba. Roper, mint mindig, a számítógép előtt ült és bőszen verte a billentyűzetet. - Éppen most beszéltem Fergusonnal - mondta köszönés helyett. - Tudom, mi történt Loch Dhuban, de nem bánnám, ha tőled is hallanám. Dillon cigarettára gyújtott, és immáron harmadszor is megtartotta a beszámolót. - Szóval így állunk. Minden úgy van, ahogyan gondoltuk - fejezte be. - Egy percig sem tartottam attól, hogy a végén csalódni fogunk - jegyezte meg gúnyosan Roper. - És te? Találtál valamit? - Nos, megpróbáltam utánanézni Kate Rashid utazásainak, hátha találok bennük valami kiszámíthatót. Általában céges Gulfstreammel repült, így, a felszállási engedélyek alapján, az egyes utak időpontjait viszonylag könnyen sikerült megállapítanom. Azt, hogy Kate maga is a gépen volt-e egy-egy út során, az útlevél-ellenőrzési adatok segítettek kideríteni. - És? Felfedeztél valami törvényszerűséget? - Nem igazán. Az utóbbi időben csak Loch Dhuban járt, ott is csak egyszer. Ugyanazt az öreg repülőteret használta, amelyen ti is leszálltatok. Van azonban valami, ami érdekes lehet. A múlt hónapban Belfastba utazott. - Ez valóban érdekes - füttyentett elismerően Dillon. - Lehet tudni, hogy hol járt, mit csinált? - Nagyjából. Késő délután indult a Heathrow-ról, és még felszállás előtt megkérte a másnapi visszaúthoz is az engedélyt, ami arra utalt, hogy ott akarja tölteni az éjszakát. Erre behívtam a belfasti szállodákat, belekukkantottam az Európa nyilvántartásába, és ördögöm volt: rögtön megtaláltam a nevét. - És mi célja volt a látogatással? Roper megrázta a fejét. - Ezt már sajnos nem tudom. Ha megismétli az utat, szólok. A nyomába eredhettek, és kinyomozhatjátok, hogy mit akar, de figyelmeztetlek, elképzelhető, hogy
legális ügyekben utazgat, és akkor adtatok a szarnak egy pofont. Amint kitört a béke, a Rashid Művek több ulsteri vállalkozással is felvette a kapcsolatot. - Béke?! Ne röhögtess! Inkább elhiszem, hogy a gólya hozza a gyereket, mint azt, hogy odaát béke van! - jegyezte meg keserűen Dillon. - A százkét bomba, amit pályafutásom során hatásTalánítottam, azt mondatja velem, hogy igazad van. Ennek ellenére nagyon sajnálom, hogy nem volt százharmadik... - Én is sajnálom, pajtás. Tudod, ha belegondolok, hogy én akkor még a másik oldalon álltam... El sem tudom képzelni, miért állsz szóba velem. - Egyrészt azért, mert te sohasem dugtál bombákat mások feneke alá. Másrészt azért, mert kedvellek - felelte Roper, majd egy vállrándítással gyorsan témát váltott. - Erről jut eszembe... Ha szomjas vagy, van egy üveg fehérbor a hűtőszekrény italtartójában. Mással sajnos nem szolgálhatok. Dillon kiábrándultan felnyögött. - Hát... Talán nem fulladok meg tőle. - Azzal a hűtőszekrényhez ment, és előhúzta az üveget. - Jézusom, Roper, mit akarsz velem megitatni? Ilyen ócskaságot eddig csak bögrecsárdában láttam. - Ne sóhajtozz, hanem tölts. Ha elfelejtetted volna, tartalékos őrnagy vagyok. Nyugdíjban - tette hozzá epésen. Dillon engedelmesen teletöltött két poharat. Az egyiket Roper jobb keze mellé helyezte, a másikba belekortyolt és egy grimaszt vágott. - Micsoda lőre! Látom, találtál valamit. - A, csak Rupert Dauncey adatait nézegetem, de attól, amit itt látok, nem lettem okosabb. Ismerjük, mint a rossz pénzt, még ez a masina sem tud róla újat mondani. Ettől persze még kegyetlen, sötét lelkű gazember marad, és ez roppant veszélyessé teszi. - Ugyan, Roper, mindannyiunknak van sötét oldala. Vajon elkísérte Kate-et Írországba? - Nem. - Honnan tudod? - A céges gépek utasaira szigorú nyilvántartási szabályzat vonatkozik, így nem volt nehéz kideríteni. Egyébként meg, ha jói tudom, Dauncey barátunk csak a belfasti út után került Kate látókörébe. Addig azt sem tudta, hogy létezik. - Ez igaz. Roper ivott egy kortyot, majd leütött néhány billentyűt. - Holnap azonban ő is ott lesz a gép fedélzetén. Tíz órakor indulnak, akarod tudni, hogy hová? - Hová? - Hazarba. - Hazarba? Hm..., akkor a hamáhi reptéren kell leszállniuk. A RAF építtette még a régi szép időkben. Mindössze egyetlen fel és leszállópályája van, de azon mindent tud fogadni. Még I lerkuleseket is. Megnéznél nekem valamit? Amikor utoljára ott jártam, egy Carver Air Transport nevű cég gépével repültem. Kíváncsi vagyok, létezik-e még. Roper ujjai villámgyorsan végigfutottak a klaviatúrán. - Naná, hogy létezik. A RAF egykori őrnagya, Ben Carver a tulajdonosa. - Ismerem a vén csirkefogót - mondta Dillon. - De térjünk vissza Kate-hez. Miben törheti a fejét? - Ugyanezt kérdezte Ferguson, amikor közöltem vele a hírt. Annak, hogy Kate látogatást tesz Hazarban, ezernyi oka lehet. A tábornok megpróbál kapcsolatba lépni a hazari őrszázad parancsnokával, Tony Villiersszel, és ha sikerül, megkéri, hogy legalább az egyik szemét tartsa Kate Rashidon. - Jó ötlet. Villiers rendes fickó, és mióta meggyilkolták a helyettesét, Bronsbyt, a bögyében vannak a Rashidok. - Meg tudom érteni - dünnyögte Roper. - Most azonban, ha nem haragszol, dolgom van. Húzd be az ajtót magad mögött. Miközben ez a beszélgetés zajlott, a szóban forgó Tony Villiers egysége három Land Roverrel járőrözött Hazar „üres negyed"-del határos területén. Katonái egy tevetrágyából gyújtott tűz körül ültek, és a vacsorájukat melegítették egy serpenyőben.
Villiers emberei beduinok voltak, és mindannyian a törzsfőnöküknek tekintették Kate Rashidot. Ugyanakkor hűséget esküdtek Villiersnek, ami az ő etikai kódexükben még a törzsi hovatartozásnál is erősebb köteléknek számított. A saját fivérüket is meggyilkolták volna, ha úgy hozza a szükség, de az esküjüket nem szegték volna meg. Bár békésen ültek a tűz körül, AK-géppisztolyaikat készenlétben tartották maguk mellett. Erősen elpiszkolódott fehér köpenyt és vállon átvetett fegyverszíjat viseltek mindannyian. Voltak, akik kávéztak és cigarettáztak, mások datolyát ettek, vagy szárított húsdarabokat morzsolgattak a fogaik között. Tony Villiers gyűrött khaki színű egyenruhát viselt, és a sivatagi férfiak hagyományos kendőjébe burkolta a fejét. Pisztolytáskájából fenyegetően kandikált ki egy Browning. Bár hosszú ideje szolgált a sivatagban, képtelen volt megszokni a datolyát, így inkább konzervbabot kanalazott. Az egyik arab egy bádogbögrét nyújtott felé. - Teát, sahib? - Köszönöm, kérek - felelte Villiers arabul. Leült, egy sziklának támaszkodva kortyolgatni kezdte a keserű feketeteát, és miközben nagyokat szippantott a cigarettájából, tekintetét végigjáratta az „üres negyed" látószögébe eső sávján. A területi hovatartozás vonatkozásában erősen vitatott földdarabon semmiféle törvény nem érvényesült. Ha a pápa arra jár, és valakinek arra támad kedve, hogy meggyilkolja, minden büntetés nélkül megúszható lett volna az égbekiáltó cselekedet. Tony Villiersnek már csak ezért sem esett nehezére a hazari oldalon való tartózkodás. Az ötven felé közeledő katona a Falkland-szigeteki háború óta minden apró, Szaddam-ellenes csetepatéban részt vett, végül Hazarba helyezték, ahol egy helyiekből álló őrszázad parancsnoka lett. A régi szép időket idéző helyzet azonban kezdett kényelmessé válni - egyre jobban hiányzott az életéből az igazi kaland. - Ideje lenne továbbállni, öregfiú - mondta halkan, amikor megszólalt zsebében a mobiltelefon. A kifejezetten hírszerzői használatra kifejlesztett, telefonpiacon nem kapható Codex 4-et kizárólag vészhelyzetben használták a beavatottak, akik közé Ferguson tábornok jóvoltából került Villiers. - Te vagy az, Tony? Itt Ferguson. - Charles, hogy mennek a dolgok a Védelmi Minisztériumban? - Kódold a hívást - mondta Ferguson, ügyet sem vetve az elhangzott kérdésre. Villiers megnyomott a készüléken egy piros gombot. - Parancs végrehajtva - felelte tettetett alázatossággal. - Hol vagy? - kérdezte Ferguson. - Egy olyan helyen, aminek a neve fehér ember számára semmit sem jelent, de ha mindenáron tudni akarod, a Marama-sziklánál, az „üres negyed" peremén. Néhány emberemmel járőrözöm. - Hallom, új helyettesed van. - Igen, egy Bobby Hawk nevű zászlós, ezúttal a testőrségtől. Ő a másik irányba ment járőrözni. De mondd már, minek köszönhetem a különös megtiszteltetést? - Most tudtam meg, hogy Kate Rashid holnap Hazarba repül. - Es? Nem először teszi. Van, hogy hetente megfordul itt, és még egyszer sem ragadtál miatta telefont. - Csakhogy most érdekes dolgok történnek errefelé, Tony, és az ösztönöm azt súgja, hogy érdemes szemmel tartani a hölgyeményt. Nem tudod véletlenül, mi lesz a programja? - Gondolom, a szokásos. Leszáll Hamáhban, aztán helikopterrel továbbutazik az „üres negyed"-ben található Shabwa oázisra. De minek is magyarázom, hiszen, ha jól emlékszem, te is jártál már ott, ugye? - Van valami különös oka, hogy odamenjen, Tony? - Honnan tudnám? Ki vagyunk tiltva a negyedből, már jó ideje. - Igen? Nem tartod különösnek ezt? - Nem igazán. Igaz, a szultán, aki a rendeletet hivatalból aláírta, Kate Rashid tenyeréből eszik, így az igazi ötletgazdát sem nehéz nevesíteni. Kate-nek ugyanakkor joga volt ilyen rendelkezést hozni, hiszen a negyed a Rashidoké, és az itt élő beduinok a vezérüknek tekintik őt.
- Ettől függetlenül elképzelhető, hogy történik odaát valami? - Forradalmi készülődésre gondolsz, Charles? Verd ki a fejedből! Miért akarna Kate forradalmat szítani, amikor mindene megvan, amit csak akar? - Jó, jó, de azért tégy meg valamit a kedvemért. Szimatolj körbe egy kicsit, és próbálj beszerezni némi információt. - Kate Rashid öt percen belül tudni fogja, hogy szimatolok, de rendben van, Charles, a kedvedért megteszem. Holnap mindenképpen be kell mennem a városba, úgyhogy nem lesz annyira feltűnő. - Tudtam, Tony, hogy számíthatok rád - mondta Ferguson. - Jelentkezz, ha megtudsz valamit. Villiers hosszan elgondolkozott a hallottakon, aztán magához intett egy arab őrmestert. - Jó nagy lehet ez az „üres negyed", Selim - jegyezte meg mintegy mellékesen. - Hatalmas, sahib. - Az élete végéig elrejtőzhet benne valaki. - Ahogy mondja, sahib. - És mit gondolsz, sokan rejtőzködnek benne? - Elképzelhető, sahib - felelte űzötten Selim. - Gondolom, a Shabwán kívül van néhány oázisa. - Igen, és mind a Rashidoké, sahib. - Akkor biztosan felismertek minden idegent, aki az oázisaitok közelébe merészkedik. - Fel, sahib, de nem merészkedik oda senki, mert tudja, hogy megöljük. Nem engedjük át az oázisainkat senkinek. - No és ha ennek az idegennek engedélye van, mondjuk a grófnőtől? Selim érezte, hogy sarokba szorították, és ez roppant mód felizgatta. - Akkor más a helyzet, sahib - nyögte, és az arca hamuszürkére változott. Villiers megveregette az őrmester vállát. - Én is így gondoltam. Tíz perc múlva indulunk. - Azzal elfordult, és ismét szemügyre vette az „üres negyed"-et. Valaminek mégiscsak lennie kell odaát, gondolta. Szegény Selim néhány perc alatt bebizonyította, hogy Charles Ferguson különös hívása nem volt alapTalán. De mi lehet az, amibe a harcedzett őrmester belesápadt, gondolkodott Villiers. Sajnos, nem volt módja kiderítem. Tudta, fél napot sem élne, ha átlépné a határt. A beduinok azonnal megtudnák, mint ahogy azt is tudják, hogy most hol tartózkodik. Felsóhajtott, elővette a Codex 4-et, és jóval előbb, mint szándékozta, visszahívta Charles Fergusont. A fekete Brioni öltönyt, fehér inget és fekete nyakkendőt viselő Dillon néhány perccel hét előtt érkezett meg a Dorchesterbe. Magában csak „temetkezési vállalkozó külsőnek" nevezte ezt a megjelenést, ami - tekintettel a bal karja alatt hordott, speciális tokban elhelyezett Waltherre - különösen helytálló volt ezen az estén. Az ajtóban az étterem vezetője, Giuliano köszöntette. - Bushmillst - adta le Dillon a rendelést. - Ferguson tábornok érkezése után pedig egy palack Cristalt. - Személyesen fogom felszolgálni - hajolt meg udvariasan az étteremvezető. Odabenn nem voltak túl sokan. Az esti rohamnak még nem jött ei az ideje, és egyébként is, hétfő lévén, nem lehetett nagy forgalomra számítani. Dillon megkapta Giulianótól a whiskyjét, majd várt. Néhány perccel később csatlakozott hozzá Ferguson. - Úgy látom, nincs itt az ellenfél - jegyezte meg. Dillon biccentett Giulianőnak, aki elmosolyodott, és egy perccel később jégbe hűtött pezsgőspalackkal jelent meg. A kóstolást Ferguson vállalta magára. - Remek - mondta, majd Dillonhoz fordult. - Kétszer is beszéltem Tony Villiersszel. Akarod tudni, hogy miről? Dillon természetesen akarta. - Még mindig semmi kézzel fogható - jegyezte meg, miután a tábornok elhallgatott - de nyilvánvaló, hogy Tony is veszélyt szimatol, és nekem ez bőven elég. Ferguson óvatosan körülnézett. - Még mindig nincs itt. Lehet, hogy tévedtél, Sean. - Előfordult már - felelte szerény mosollyal Dillon - de ma igazam lesz. Majd meglátod. Azzal felállt, odasétált az étterembüszkeségének tartott,
tükörfényes zongorához, amely egykor Liberace tulajdona volt, leült, és felhajtotta a tetejét. Giuliano udvariasan követte a pezsgős pohárral. - Szabad? - kérdezte Dillon. - Természetesen. Mindig szívesen hallgatjuk a játékát. A zongorista egyébként is csak nyolckor érkezik. Dillon ujjai éppen akkor ütötték le egy Gershwin-melódia első akkordjait, amikor Harry és Billy Salter megérkezett. Harry, aki ebben a szezonban Savile Row kollekciója mellett döntött, ezúttal sötétkék, hajszálcsíkos öltönyt viselt, és úgy nézett ki, mint egy országos bank elnöke. Még a lezser holmikat szerető Billy is kitett magáért - vadonatúj, drága kinézetű bomber dzsekivel és fekete nadrággal tisztelte meg az alkalmat és a jelenlévőket. Egyenesen Ferguson asztalához mentek. - Magasságos isten - mormogta a tábornok. - Mit keres itt ez a két bandita? - Az én ötletem volt - vetette oda két futam között Dillon. - Meg az enyém - tette hozzá Harry. - Dillon mindent elmondott, és úgy éreztük, itt a helyünk. - Az ördögbe, Sean, ki adott erre engedélyt? - dühöngött Ferguson. - Ugyan, tábornok, te is tudod, hogy ebben a dologban mindannyian benne vagyunk. Nekik ugyanannyi joguk van itt lenni, mint nekünk. - A szívemből beszélsz, fiam - dübörögte Harry, majd ismét Fergusonhoz fordult. - Talán mi is kaphatnánk egy kis pezsgőt, amíg várakozunk. - És közben beszámolhatnál nekik a telefonjaidról - szólt oda Dillon. - Legyen, ahogy akarjátok - egyezett bele Ferguson. - Most már teljesen mindegy. Közben az étterem is benépesedett. Billy a zongorához lépett, és lustán nekitámaszkodott. Élvezettel hallgatta Dillon játékát. - Ez tetszik - mondta, miközben felcsendültek az Egy ködös nap Londonban hangjai. - „Idegen voltam a saját városomban..." - „...Minden ismerősöm eltávozott..." Jól nézel ki, Billy. - Ugyan, hagyd a dumát. Inkább arról beszélj, hogy mire számíthatunk. Mire készül Kate Rashid? - Fogalmam sincs. Miért nem tőle kérdezed? Éppen most lép be az étterem ajtaján. Billy megfordult. Kate a bejáratban állt, Rupert Daunceyval az oldAlan. Fekete nadrágkosztümöt viselt, hollófekete haját elegánsan feltűzte, így még jobban érvényesült egyetlen ékszere, a szikrákat szóró gyémánt fülbevaló. Rupert öltözéke tengerészkék zakóból, szürke nadrágból és egy nyaka köré tekert selyemsálból állt. - Most, hogy látom, eszembe jutott valami, amit már régen szerettem volna megkérdezni - fordult vissza Dillonhoz Billy. - Ha jól tudom, sohasem voltál nős. Talán ferdehajlamú vagy? Dillon tekintete egy pillanatra fennakadt, de aztán hangosan kacagni kezdett. - Nem, Billy. Egyszerűen nem találtam meg a megfelelő asz-szonyt. Pedig sok nővel találkoztam, elhiheted. - És mindegyik annyira rossz volt? - Hát..., mit mondjak? Egy Hannah Bernstein kaliberű nő még kesztyűben sem érne szívesen hozzám, és így gondolkodik mindenki, aki ismeri a múltamat, de nem halaszthatnánk későbbre ezt a beszélgetést? A szexuális hajlamaimat akkor is megvitathatnánk ha nem lesz más tennivalónk. Most inkább a hölgyre koncenlrálnék, ha megengeded. Billy udvariasan visszahúzódott, átengedve a terepet a zongorához érő Kate-nek és az éppen cigarettára gyújtó Daunceynak. - Nem szívesen, de beismerem, szépen játszik Dillon - mondta Kate köszönés helvett. - Nem az én érdemem, Kate, hanem ezé a remek bárzongoráé - felelte szerényen a férfi. - Ha nem tévedek, végre megismerhetem a híres Rupert Daunceyt. - És Rupert is megismerheti a híres Sean Diliont. A két férfi biccentett egymásnak, de a bemutatkozáskor szokásos kézfogás elmaradt. Dillon inkább kirázott a zongora tetején heverő Marlborós csomagból egy szál cigarettát, és a szája sarkába dugta. Dauncey udvariasan tűzzel kínálta, mire Dillon új melódiába kezdett. - Felismeri, Kate? - Természetesen. „Örök szerelem ez a miénk."
- Úgy van. Azt akartam, hogy érezze magát otthon. Miért nem üdvözli a fiúkat? - Remek ötlet - dünnyögte, miközben az asztalhoz lépett. Ferguson tábornok, ez aztán a meglepetés! Azt hiszem, még nem találkozott az unokafivéremmel, Rupert Daunceyval. - Nem - felelte Ferguson, miközben megrázta Rupert kezét - de jól ismerem. - Örvendek, tábornok. - Jöjjenek, igyanak meg velünk egy pohár pezsgőt. - Köszönjük - mondta Kate, és leült a Rupert által kihúzott székre. - Különös kitüntetés ez egy ilyen társaságban - tette hozzá. - A tábornoknak elbűvölő barátai vannak, Rupert. Mr. Salter - fordult Harry felé - igazi gengszter, ráadásul nem is akármilyen. Mint a keleti városrész ura, éveken át a londoni éjszaka egyik legbefolyásosabb alakja volt. Igaz, Mr. Salter? És aki a családi vállalkozást tovább viszi, az az unokaöccse, Billy. Igazi gengszterdinasztia. Billy elsápadt, de nem szólt egy szót sem. Inkább a nagybátyjára hagyta a beszélgetést. - Ha maga mondja, grófnő... Bár magának sem kell szégyenkeznie az unokafivére miatt. Mindent tudunk róla, és mondhatom, nem akármilyen csirkefogó. - Ezt, ha megengedi, bóknak tekintem, Mr. Salter - felelte a pezsgőjét kortyolgató Rupert. Dillon, aki közben befejezte a számot, szintén visszatért az asztaltársasághoz. - Halljuk, mit akar, Kate? - Ugyan, Dillon, mit akarnék? Semmit, de ha már itt tartunk..., én azt hittem, maga akar találkozni velem. Vagy nem azért hagyta ott a kastélyomban a névjegyét? Biztosra vettem, hogy látni szeretne, és én nem szoktam csalódást okozni senkinek. - Felemelte a pezsgőspoharát és egyetlen hajtásra kiürítette. Most viszont enni szeretnék, de nem itt. Hová menjünk, Rupert? - Tőlem kérdezed? Ez a te városod. - Uraim, nem tudnának ajánlani valami új helyet? - kérdezte, de közben máris Harryhez fordult. - Mintha olvastam volna egy pletykarovatban, hogy Mr. Salter új éttermet nyitott valahol. Harry Kocsmája a hóhér mólójánál... Jól emlékszem? - Jól, grófnő, és mondanom sem kell, telitalálat a hely. Hetekre foglalt minden asztalunk. - Milyen kár, Rupert. Szívesen megkóstoltam volna Mr. Salter főztjét. - Ha valóban szeretné, szorítunk önnek helyet - mosolygott negédesen Harry. Hívd fel az éttermet, Billy. Billy arca most már szinte csontfehér volt. Óvatosan Dillonra nézett, aki alig észrevehetően bólintott. Billy erre előhúzta a zsebéből a mobiltelefonját, és felhívta a megfelelő számot. - Rendben van - mondta néhány perc múlva. - Várják önöket. - Ez igazán kedves önöktől - gagyogta Kate. - Menjünk is, Rupert. Nem köszönünk el, uraim, hiszen Mr. Salter éttermében úgyis találkozunk. - Számíthat ránk - felelte Dillon. - Számítok is - mondta Kate, és könnyed csókot lehelt a férfi arcára, majd elindult a kijárat felé. - Uraim! - hajolt meg Rupert is, és laza léptekkel Kate nyomába eredt. - Van valami ebben a gazfickóban, amit egyálTalán nem bírok - dünnyögte Billy. - Ez is azt bizonyítja, hogy jó az ízlésed - mosolygott Dillon, majd kiürítette a poharát. - Azt hiszem, mi is indulhatunk. Kate Rashid elfoglalta a helyét a hátsó ülésen, és elhúzta az autó két részét elválasztó üvegablakot. - Telefonálj! - utasította Rupertet. Rupert engedelmesen tárcsázott, majd mindössze ennyit mondott: - Indul az akció. Kate látta, hogy elkomorodik. - Honnan az ördögből tudnám, hogy mikor? - kiáltotta ingerülten a telefonba. Azért fizetem magukat, hogy türelmesen várjanak. - Azzal letette a telefont, és az unokanővérére nézett. - Egyre nehezebben találok megbízható, alkalmas embert. - Szegény Rupert! - sajnálkozott Kate. Aztán a szájába dugott egy szál cigarettát, Rupert engedelmesen meggyújtotta, ő pedig elégedetten hátradőlt. A Harry Kocsmája csak egy volt Salter számos tulajdona és bérleménye közül. A hóhér mólójánál akadt rá az elhagyatott raktárépületre. Megvette, étteremmé alakíttatta, míg az épület mögött elnyúló, hatalmas udvarban autóparkolót
építtetett. Az épületbelsőt alkotó csodálatos téglafalakat megtisztíttatta, a régi ajtó- és ablakkereteket csillogó mahagónira cseréltette és a bejárathoz új lépcsőt építtetett, hogy az összhatás még impozánsabb legyen. Az épülettől alig néhány méternyire hömpölygő Temze csodálatos kilátást kínált, különösen sötétedés után, amikor a fekete víztükör megsokszorozta a hajók és a parti épületek fényeit. Az ajtónál hosszú sorban álltak azok, akik szerettek volna bejutni. Főleg fiatalok voltak, és abban bíztak, hogy valaki, hétköznap lévén, esetleg lemond egy helyfoglalást. Még a sokat látott Joe Baxter és Sam Hall türelmét is próbára tette a teljesen értelmetlen tülekedés. Ilyen helyzet várta a parkolóba begördülő Bentleyt, illetve a belőle kiszálló Rupert Daunceyt és Kate Rashidot. - Ez ő lesz - súgta Baxter Halinak, és nyomban elindult, hogy méltó fogadtatásban részesítse az érkezőket. - Örülök, hogy újra láthatom, grófnő! - hajolt meg Kate előtt. - Bemutatom Mr. Baxtert és Mr. Hallt, Rupert. Remek felvételek vannak róluk a számítógépemen. A bejutni vágyók sorának elején két, vörös sárkánnyal díszített, fekete bomberdzsekit viselő fiatalember állt. Keleti vonásaik jól kirajzolódtak a sötétben is. Mindketten arany fülbevalót viseltek az egyik fülükben, hosszú hajuk olyan fekete volt, mint a legmélyebb éjszaka. Az, amelyik megszólalt, erős tájszólással beszélt. - Hé, ők rögtön bemehetnek? Velünk mi lesz? - Mindjárt megmondom - vágta oda Baxter. - Ha be nem fogod a szád, a sor végére kerülsz! A férfi még morgott egy kicsit, de amikor látta, hogy nem ér el vele semmit, elhallgatott. Hall közben szélesre tárta az ajtót Kate és Rupert előtt, majd az étterembe kísérte a vendégeket. A bejáratnál a hófehér szmokingot viselő, sötét hajú, barna bőrű, energetikus portugál főpincérre bízta őket. - Fernando, kérlek, kísérd a helyükre Mr. Salter vendégeit. A pincér elővillantotta hófehér fogsorát. - Örömmel. Kérem, kövessenek. Az art deco stílusban kialakított étterem közepén egymástól kellő távolságban elhelyezett asztalok keretezték a kis táncparkettet, míg a falak mentén sorakozó, kellemes megvilágítású bokszokban alkalom nyílott intim beszélgetésekre is. A harmincas éveket idéző koktélbár igazi különlegességeket tartogatott a vendégek számára, a tánczenéről egy trió gondoskodott. Minden pincér fehér frakkot viselt. Fernando egy tágas bokszhoz vezette Kate-et és Rupertet. - Milyen italt hozhatok önöknek? - kérdezte udvariasan. - Én Jack Daniel'st kérek, forrásvízzel, a hölgy pedig pezsgőkoktélt - adta le a rendelést Rupert. - Mikorra várják Mr. Saltert? - Már úton van, uram. - Megvárjuk - mondta Kate. - Mire elfogyasztjuk az italt, biztosan ideér, és segít kiválasztani az ételeket. Rupert elővett egy csomag Marlborót, kirázott belőle két szálat, mindkettőt meggyújtotta, majd az egyiket átadta Kate-nek. - Mintha egy régi film szereplői lennénk - jegyezte meg. Kate elnevette magát. - Kár, hogy nem Paul Henreid ül itt velem. - Te viszont nagyon hasonlítasz Bette Davis néhány alakítására. - Micsoda bók, Rupert. Megérkeztek az italok. - Látom, élvezed a helyzetet. Vagy tévednék? - Nem, Rupert, nem tévedsz - felelte Kate, majd elégedetten megemelte a poharát. - Egészségedre, drágám. Örülök, hogy az utamba sodort a sors. Nem sokkal később Harry Salter lépett az asztalukhoz. - Elégedettek az ellátással? - Tökéletesen - válaszolta Kate Rashid. - Ha elfogadják a társaságunkat, mi is csatlakozunk. - Természetesen. Miután mindannyian helyet foglaltak, Joe Baxter is elfoglalta szokásos őrhelyét a fal mellett. Mellén keresztbe font karokkal azon tűnődött, miért olyan morcos
a mellette lévő Billy. A boksz távoli sarkában ülő Dillon szájából most sem hiányzott a cigaretta. Harry úgy trónolt az asztalfőn, mint egy király. - Mivel ma én vagyok a vendéglátó, én rendelek. Cristalt mindenkinek - fordult Fernandóhoz - és szénsavmentes vizet, nem azt a böfögtető buborékost, tojásrántottát, füstölt lazacot, aprított hagymát és vegyes salátát. A főpincér sietve elvonult, mire Kate Rashid megjegyezte: - Egy férfi, aki tudja, mit akar. - Ezért vagyok még mindig itt, miközben mások már alulról szagolják az ibolyát. - Nos, akkor térjünk a tárgyra - vette át a szót Ferguson. - Elmondaná, mire készül, kedvesem? - Látod, Rupert, már megint a témánál vagyunk. A tábornok megjátssza a becsületes és tudatlan angol gentlemant. Rendben, tábornok, ha annyira kíváncsi, megmondom, mit akarok. Azt, hogy szálljon le rólam. Tudom, hogy figyeltet. Ahogy Daniel Quinn is. És azt is tudom, hogy nem üldögélne most itt velem, ha talált volna valami szaftosat. Hogy ne kelljen dolgavégezetlenül hazatérnie, elmesélek magának valamit. Néhány nappal ezelőtt érdekes találkozás részese voltam Washingtonban, ahol nagyon kemény szavak hangzottak el. Bár minek is untatom, gondolom, Blake Johnson már mindenről beszámolt, részletesen. - Természetesen - felelte a tábornok helyett Dillon. - Azt követően találkoztak, hogy két fickó megpróbálta kirabolni a szenátort a Fehér Ház felé vezető úton. - Tényleg? Szerencsétlen véletlen lehetett, de gondolom, Mr. Quinn feltalálta magát. Egyébként, ha már a rablásnál és egyéb bűntényeknél tartunk, mit keresett Loch Dhuban? - Ó, csak egy kis kikapcsolódást. Néhány évvel ezelőtt eltöltöttünk néhány napot az Ardmurchan-házban, és olyan kellemes volt, hogy szerettük volna megismételni. Emlékszel, tábornokom, milyen jókat lövöldöztünk odalenn? - Ezt, látja, készséggel elhiszem - vetette oda Kate csípősen. - Pedig csak szarvasra lőttünk, drágám - mosolygott Dillon, majd megismételte: Szarvasra. - Brown arcát kilenc öltéssel tudták csak összevarrni, mert egy illetéktelen betolakodó felpofozta a pisztolyával. Ha még egyszer megpróbálja, Dillon, bánni fogja, amíg csak él. - Kate már nem is próbálta palástolni a haragját és a gyűlöletét. - És mindezt miért? Mert maga tudatni akart velem valamit. Miért nem hívtak fel telefonon? - Melyik vonalon, drágám? Az Osztályharc Aktivistáién? -kérdezte gúnyosan Ferguson. - Még hogy szabadidős programokat ajánlanak gyerekeknek! Röhej! Gondolom, piros pacsizni tanítják őket, meg a csapd le csacsi alapjaira! - Nincs rejtegetni valónk tábornok, bármennyire szeretné is, hogy legyen. Semmit sem tud bizonyítani. - No és mi van a közel-keleti szervezeteivel? Ott is kártyázni tanítja a gyerekeket? - Ha elfelejtette volna, gazdag vagyok, és ráadásul félig arab. Jogom és kötelességem, hogy segítsem a népemet. Vannak ugyan politikai szervezeteink, de bennünket főleg a társadalom és az iskolák helyzete érdekel. Kórházakat, iskolákat építünk Arábia-szerte, Iraktól Hazarig, és ha már megépítettük őket, a fenntartás költségeihez is hozzájárulunk. - És Bejrútban? - vágott közbe Dillon. - Mi van Bejrútban? - A Bejrúti Gyerekekért Alapítvány, amely valójában a Hez-bollah fedőszervezete - felelte Ferguson. Kate felsóhajtott. - Bizonyítsa be, tábornok. Bizonyítsa be! Az alapítvány teljesen legálisan működik. - És a holnapi hazari útja? Az is legális lesz? Kate megrázta a fejét. - Elég, tábornok. Maga is jól tudja, hogy a Rashid Művek milliárdjainak nagy része az arábiai olajból, legfőképpen Hazarból és az „üres negyed"-bői származik. Ennél fogva elég gyakran járok arrafelé. És ha most megbocsátanak, borzasztóan unom ezt az egyoldalú beszélgetést. Még az étvágyam is elment. Gyerünk, Rupert, biztos vagyok benne, hogy az urak jobban érzik magukat nélkülünk. Köszönöm a vendégszeretetét, Mr. Salter - mondta, miközben felállt.
Magukat pedig figyelmeztetem: tartsák magukat távol az ügyeimtől, mert megbánják a szimatolást. - Fenyegetőzzön csak - szólalt meg váratlanul az égő szemű Billy. - Ennél többet úgyse mer, vagy ha mégis, bennünk az em- Nyugi, Billy - figyelmeztette a nagybátyja. - Jó éjszakát, uraim - mondta Kate hűvösen, majd odabiccentett Rupertnek, aki engedelmesen követte a kijárat felé. Ekkor érkezett az asztalhoz a rántottát, füstölt lazacot és egyéb finomságokat cipelő pincérek sora. - Hű, de étvágygerjesztő - jegyezte meg Harry. - Remélem, nektek is megfelel. Jó, hogy elment ez a nőszemély, mert már kezdte megfeküdni a gyomromat. A bejáratnál korábban várakozó sornak már nyoma sem volt. Rupert és Kate Rashid beült a Bentleybe és elhajtottak. Az utca végéhez érve Rupert elhúzta a belső ablakot, és megveregette a sofőr vállát. - Álljon meg! - Mire készülsz? - kérdezte Kate kíváncsian. - Ha már eddig eljöttünk, szeretném megnézni a műsort. Visszasétálok, ha nem bánod. - Csak vigyázz magadra, szívem - szólt utána Kate, és visszahúzta az ablakot. Amikor mindent eltüntettek a tányérokról, Harry brandyt rendelt mindenkinek, és utasította Billyt, hogy vágjon vidámabb arcot. - Olyan képet vágsz, mintha bejelentkezett volna hozzád a halál. Ne aggódj, fiam. Meg fog oldódni a dolog. - De hát őrült! - ellenkezett Billy - és kiszámíthatatlan. Lefogadom, ő maga sem tudja igazán, hogy mit akar. Akkor ti, bármilyen okosak vagytok is, hogy tudnátok kideríteni? - Értelek, öcsi - szólalt meg Dillon - de a nőnek gonosz tervei vannak, mégpedig részben velünk. Nem hagyhatjuk, hogy úgy ugráljon, ahogyan ő akar. - Azt mondtam, elintézzük - vette vissza a szót Harry. - Bízzál a bácsikádban, fiam. - Én hallgatnék rá, Billy - mondta Dillon. - Ugyanezt mondta akkor is, amikor a Franconi ikrek akadékoskodtak, és mi lett a vége? Ha a pletykának hinni lehet, az északi körgyűrű cementjében helyettesítik a kötőanyagot. - Az üzleti ügy volt, Dillon - vágott közbe Harry. - Még csak nem is hasonlított a mostani helyzethez. Egyébként ismered a részleteket, vagy nem? Akkor elmesélem. Felbéreltek egy IRA-beli pasast, hogy tegyen bombát a Jaguárom alá. Csak azért nem hagytuk ott a fogunkat Billyvel, mert a félagyú ír rosszul állította be az időzítő szerkezetet, és mire odaértünk volna, felrobbant az autó. - Megvárta, míg a pincérek szétosztják a brandyt, majd Fergusonra nézett. - Szörnyű időket élünk, tábornok. Igyunk önmagunkra, és adjunk hálát a magasságbelinek azért, hogy ihatunk! - A szájához emelte az öblös poharat, és egyetlen hörpintésre lenyelte az aranysárga Hennesseyt. - Gyere, Billy, kísérjük ki a vendégeket! Rupert Dauncey egy sötét sarokból figyelte az étteremből kilépő társaságot. Ferguson autójához érve megálltak. A sofőr éppen ki akart szállni, hogy kinyissa a tábornoknak a jobb hátsó ajtót, amikor felhangzott egy éles kiáltás, és öt, baseballütőkkel felszerelt alak ugrott elő a parkoló autók mögül. Kínaiak voltak mindannyian, vörös sárkányminta díszítette fekete selyemből készült bomber dzsekijüket. Köztük volt az a két férfi is, aki Kate Rashid érkezésekor ott állt a bejutásra váró sor elején. Az egyikük Billyt vette célba, aki villámgyorsan megemelte a lábát, és alaposan ágyékon rúgta a támadót. Dillon ügyesen kitért egy hasonló ütés elől, majd ugyanabban a pillanatban megragadta a botot markoló csuklót, és fejjel a Volvóhoz vágta a meglepett kínait. A többi három erre visszahőkölt, de néhány lépés után megálltak, és félkört alkotva támadásra lendítették ütőiket. - Megvagytok, haver - mondta az, aki erős tájszólással ugyan, de beszélt angolul. - Most megkapjátok a magatokét! Harry Salteren nyoma sem látszott a félelemnek. - Mi a fene? Vörös Sárkányok? Nem hirdettünk álarcosbált! Az, akit Billy ágyékon rúgott, leejtette a baseballütőjét, amit Billy azonnal megragadott. - Gyere csak, te seggfej - sziszegte. - Majd én elbánok veled!
- Hagyd! - kiáltotta ekkor a banda vezetője. - Ő az enyém! Billy kivédte az első ütést, aztán egészen közel engedte magához a támadót, de csak azért, hogy egy óvatlan pillanatban elgáncsolja. A test tompa puffanással terült el a földön. Billy a cipője orrával a hátára fordította és a mellkasára lépett. A többiek erre fenyegetően elindultak, de Dillon előhúzta a Waltherét és a levegőbe lőtt. - Kezd unalmassá válni a dolog - mondta közönyösen. - Tegyétek le az ütőket, aztán pucoljatok innen, különben szétlövöm a seggeteket. - A keleti arcokon, a csalódottságon túl megjelentek a habozás félreismerhetetlen jelei. Dillon, hogy nyomatékosítsa a szavait, célba vette az egyik sárkány bal fülcimpáját, és meghúzta a ravaszt. A férfi fájdalmasan felordított, és késedelem nélkül ledobta az addig bőszen szorított baseballütőt. A többiek ugyanezt tették. - Most aztán tűnés! - mondta Salter, mire négy támadó futásnak eredt. Az ötödik még mindig ott lapult Billy talpa alatt. - Vele szeretnék néhány szót váltani, de azt hiszem - fordult Ferguson-hoz - amit mondani fogok, az nem tábornoki füleknek való. Ferguson értett a szóból, és beült a járműbe. - Majd mindenről beszámolok - ígérte neki Dillon. - Alig várom! - felelte epésen Ferguson. Joe Baxter és Sam Hall akkor ért a helyszínre, amikor a Daimler kifordult a parkoló kapuján. Billy még mindig a kínai férfi mellkasán pihentette a lábát, Dillon pedig a cigarettáját készült kioltani. - Mintha lövéseket hallottunk volna - lihegte Sam. - Jó a füled, fiam, bár a lábad lassú egy kicsit - felelte Harry. - Bruce Lee biccentett a földön fekvő kínai felé - megpróbált leckét adni nekünk a barátaival, de úgy tűnik, elszámította magát. Állítsátok fel! Billy vonakodva lelépett a férfi mellkasáról, Baxter és Hall pedig talpra állította a támadót. Nem látszott rajta félelem, bár elkerekedett szemmel figyelte Salter minden mozdulatát. - Micsoda hős! - mormogta a lefegyverzett támadó. - Miért nem egyedül állsz ki ellenem? - Azzal Harry arcába köpött. - ModorTalán! - állapította meg Salter. Előhúzott a zsebéből egy ropogósra vasalt zsebkendőt és megtisztította magát. - Megtanítjuk az etikett alapjaira, ugye, Billy? Billy a férfi elé lépett, és addig öklözte a gyomrát, míg össze nem görnyedt. Ekkor egyszerűen megemelte és az előrebukó támadó képébe nyomta a térdét. Salter a hajánál fogva megragadta a hirtelen hátrahanyatló fejet, és maga felé fordította a fájdalomtól eltorzult, vérben úszó arcot. - Most akkor legyél jó fiú, és mondd meg szépen, ki küldött benneteket. A kínai, bár már közel sem látszott akkora hősnek, mint korábban, megrázta a fejét. - Nem tehetem. - Magasságos ég! - forgatta Harry a szemét. - Akkor, Billy, nincs más hátra... fektesd vissza a földre, és taposd ki a belét. - Ne! Inkább megmondom! - kiáltotta rémülten a kínai. - Egy Dauncey nevű amerikaitól kaptuk a megbízást. Egy ezrest adott azért, hogy egy kicsit... helyben hagyjuk magukat. Ennél többet nem tudok. - Hol van a lóvé? - A belső zsebemben. Billy egy pillanat alatt megtalálta a vastag köteg, gumigyűrűvel összefogott tízest. Átadta Harrynek, aki laza mozdulattal a zsebébe csúsztatta. - Ugye, nem is volt annyira nehéz? - kérdezte nyájasan, miközben felkapott a földről egy baseballütőt. - Kár volt ennyire felbőszítened. A jobb karját, Billy! A férfi megpróbálta kiszabadítani magát, de Baxter és Hall erősen fogta, míg Billy a karját tartotta feszesen. Az ütő egy villanás alatt lesújtott. Nem hallatszott más, csak egy hatalmas roppanás, majd a térdre omló férfi fájdalmas ordítása. - Úgy másfél kilométernyire innen van egy kórház - guggolt elé Salter. - A baleseti sebészetet keresd. Nyugi, fiam, addig biztosan el tudod vonszolni magad. Eszedbe ne jusson visszajönni! Ha még egyszer meglátom itt a képedet,
megöllek - mondta fenyegető hangon, aztán felállt. - Azt hiszem, jólesne még egy pohár brandy - dünnyögte, és elindult vissza, az étterem felé. A többiek követték, csak Dillon állt meg egy pillanatra, hogy felhívja Fergusont. A tábornok még az autójában ült. - Micsoda meglepetés! Rupert Daunceytól kapták a megbízást. - Most már legalább biztosan tudjuk, hogy nem tévedtünk - felelte Ferguson. - És mi történt a kínai gentlemannel? Remélem, nem nyelte el a folyó. - Nem. Égy éjszakai bunyó sérültjeként egy közeli kórház felé vonszolja magát. Holnap találkozunk! Dillon kikapcsolta és a zsebébe csúsztatta a telefonját, aztán fürge léptekkel a többiek után iramodott. Hirtelen nagyon csendes lett a rakpart. Nem lehetett mást hallani, csak a sebesült kínai csusszanó lépteit, majd egy hangot, amely az árnyékból kilépő férfitól származott. - Minden rendben, cimbora? - kérdezte Rupert Dauncey. - Eltört a karomat! - Tulajdonképpen szerencséd volt - állapította meg Dauncey. - Ahogy elnézlek, kitörhette volna a nyakadat is. - Elővett egy cigarettát, és az AK-lövedékből készített öngyújtóval meggyújtotta. - Legszívesebben én is ezt tenném, te barom! És most jól figyelj! Véletlenül se járasd el a szádat, mert magam lövöm szét a fejedet! Megértetted? - Meg - nyögte a kínai. - Kitűnő - sziszegte Rupert, majd, mint aki jól végezte dolgát, kényelmes léptekkel elindult az autó felé. A sérült férfi térden csúszva folytatta az útját abba az irányba, ahol Salter jelzése szerint a kórházat lehetett sejteni. Hazar 7. A királyi család tagjai, a miniszterelnök és az ország vezető politikusai, ha utazni akartak, általában a London peremén található Királyi Légierő bázisát, Northoltot használták, így az a magánrepülőgéppel rendelkező gazdagok és sznobok kedvenc indulási és érkezési helye lett, háttérbe szorítva még a légierő egyébként erős forgalmát is. Pontosan tíz óra volt, amikor Kate Rashid és Rupert Dauncey - a biztonsági ellenőrzést követően - megérkezett a kifutópálya mellett várakozó Gulfstreamhez. A gép motorja már járt, így amint beszálltak, megkezdhették a magasba emelkedést. Amikor elérték a repülési magasságot, egy tengerészkék egyenruhát viselő légikisasszony lépett az utasok mellé. - Teát, mint mindig, grófnő? - Igen, Molly, legyen szíves. - Gondolom, Mr. Dauncey inkább kávét kér. Majd megpróbálom figyelemmel kísérni az amerikai szokásokat. Miután Molly eltűnt a parányi konyhában, Kate és Rupert azonnal munkához látott. - Adj egy cigarettát, aztán meséld el még egyszer, légy szíves. Rupert megtette, amire a grófnő kérte - harmadszor is ismertette az előző éjszaka eseményeit. - Egyszerűen nem értem - csóválta a fejét - a Vörös Sárkányoknál jobb ajánlást senki sem kapott. - Legfeljebb a washingtoni balfácánok - jegyezte meg Kate gúnyosan. - Hát igen, úgy látszik, új források után kell néznem, mert ez így nem mehet tovább. Nos, mi a mai program? - változtatott témát Rupert. - Hamáhban helikopterre szállunk, és az „üres negyed"-be repülünk. Az első állomásunk a Shabwa-oázis lesz. Onnan továbbrepülünk Fuadba. Van ott egy tábor, amit szeretnék megmutatni neked. - Mi folyik ott? Majd meglátod. - Ezt a titokzatosságot! - jegyezte meg Rupert. - Lassan már nem bírok eligazodni a titkok között. Hazarba is elmegyünk? - Ó, igen. Nagyon szeretnék találkozni Tony Villiersszel.
- Csak nem haza akarod vágatni? - Isten őrizz! Kedvelem Tonyt. Kiváló parancsnok, és mivel a szultán kitiltotta az „üres negyed"-ből, nem jelent különösebb fenyegetést. - Vállat vont. - Majd meglátjuk. Tettem néhány lépést, ami gondolkodásra készteti majd. - Például? - Hadd legyen ez is titok, Rupert. Ideadnád nekem a limest? Szeretném átfutni a pénzügyi rovatot. Villiers Bobby Hawk zászlósra bízta legtöbb emberét, ő maga pedig nyolc katona kíséretében elindult Hazar felé. Az okkersárga sziklák és homokbuckák között kanyargó sivatagi úton egyálTalán nem volt forgalom, nemhogy embert, még kecskét sem lehetett látni sehol. Két, géppisztollyal ellátott Land Roverrel utaztak. Még a szokásosnál is nagyobb volt a forróság és a por, és Villiers másra sem tudott gondolni, csak az Excelsiorban bérelt kényelmes szobájára, ahol végre megfürödhet és lecserélheti a testére tapadó, piszkos egyenruhát. Hama magasságában, egy szikla tövében megálltak egy ezüstősen csillogó tónál. A víz tiszta volt, és csábítóan hideg, így, a géppisztoly felügyeletével megbízott közlegényen kívül mindannyian letették a fegyvereiket, levetették saruikat és köpenyüket megemelve begázoltak a simogatóan hűs habok közé. Úgy pancsoltak, mint a gyerekek. Villiers cigarettára gyújtott, és régen nem tapasztalt jókedvvel figyelte embereit. Örömét azonban túl gyorsan elmosta a vízbe csapódó kavicsok záporszerű hangja. A katonák fejvesztetten rohantak vissza a fegyvereikhez, de mire bármit is tehettek volna, lövés dördült, és az egyik ember a földre bukott. A lövedék átfúrta a fejét. A géppisztolyos hosszú sorozatot adott le a sziklákra, és a többiek is elsütötték fegyvereiket, de válaszlövés már nem érkezett. Villiers intésére el is csitult a fegyverropogás. Ismét néma csend ülte meg a tájat. A következő percben Selim kúszott az egyik Land Rover árnyékában guggoló Villiers mögé, aki még várt néhány percig, aztán felállt. - Ne tegye, sahib - súgta az őrmester. Szinte kísérteties volt a csend. - Ne félj, Selim, most már nem lesz semmi baj. Bárki adta le a lövést, már elment. Elvégezte a dolgát, aztán uccu neki... - Talán jemeni banditák voltak, sahib. Vagy valaki, akit szerencsétlen Omar megsértett valamivel - intett a vízen lebegő holttest felé. - Nem, bármelyikünket lelőhettek volna - válaszolta Villiers, majd az embereihez fordult. - Húzzátok ki. Három beduin visszagázolt a tóba, kihúzta a testet, és beletették abba a hullazsákba, amelyet az egyik Land Roverből vettek elő a többiek. - Tegyétek a második Land Rover csomagtartójára - parancsolta Villiers - de kötözzétek oda szorosan, mert kemény szakasz következik. Valaki elővarázsolt egy kötélgombolyagot, és az utasításnak megfelelően a tetőcsomagtartóhoz erősítették a tetemet. A beduinok szótlan döbbenettel figyelték a jelenetet. Amikor elkészültek, Villiers parancsot adott az indulásra. A mellette ülő Selim összeráncolt homlokkal tűnődött valamin. Végül megszólalt. - Egy valamit nem értek, sahib. Ha az az ember azért jött, hogy meggyilkoljon közülünk valakit, miért nem a legfontosabbat ölte meg? Miért nem a sahibot? - Azért, mert valaki azt akarja, hogy éljek - felelte Villiers. - Csak üzenni akartak, Selim. Az őrmester ezt már végképp nem értette. - Miből gondolja, sahibl Ki az, aki ilyen gonosz módon küld üzenetet valakinek? - Valaki az „üres negyed"-ből, Selim. Akinek nem tetszik, hogy mi itt járőrözünk. Előbb-utóbb kiderül. - Elhallgatott, majd mosolyogva hozzátette: Ha Allah is úgy akarja. Selim, végképp összezavarodva, elfordította a fejét. Villiers cigarettára gyújtott és hátradőlt. A kis hazari kikötő csendes, keskeny utcáit hófehér házak szegélyezték. A két bazárban volt némi nyüzsgés, ám az élet főleg a zajos kikötőnegyedben zajlott, ott is a hullámokon ringó lélekvesztők, arab vitorlások és halászbárkák fedélzetén. A két Land Rover a város legnagyobb mecsetjénél állt meg, ahol átadták Ornar testét az imámnak.
Ezi követően az Excelsiorhoz hajtottak. Itt Villiers néhány nap szabadságot adott az embereinek, hozzá húsz dollárt fejenként. Természetesen az amerikai dollár volt az, aminek különösen nagy értéke volt Hazarban, ezért a legbecsesebb ajándékok egyikének számított. Az Excelsiort a gyarmati időkben építették, így minden szegletéből a Brit Birodalom lehelete áradt. A bár olyan volt, mintha díszletként szolgált volna egy régi mozifilm eseményeihez. Bambuszból készült bútorai felett hatalmas, mennyezetre erősített ventilátorok hűsítették a levegőt. Márványborítású bárpultján csillámokat vetettek a ragyogóra öblített poharak. Abdul, a főpincér ugyanolyan fehér szmokingot viselt, mint amilyenben sok-sok évvel korábban hajópincérként szolgálta fel az italokat. - Sört - mondta neki Villiers - amilyen hideget csak lehet. Kilépett a franciaablakon, majd kényelmesen elhelyezkedett az egyik bambuszszékben, és lehunyt szemmel hallgatta a napernyővásznak ütemes csattogását. Abdul meghozta a sört. Villiers végigfuttatta az ujját a pohár oldAlan legördülő páracseppeken és egyetlen, lassú kortyban lenyelte a hűs italt. A tisztító folyadék lemosta torkáról az út porát, és valamelyest enyhítette a tagjaiban tomboló hőséget is. Abdul, mint mindig, megvárta, hogy kiürüljön a pohár. Régi rituálé volt ez köztük, amit Villiers sokra becsült. - Még egyet, sahib? - kérdezte a pincér udvariasan, bár előre tudta a vendég válaszát. - Igen, Abdul, köszönöm. Villiers újabb cigarettára gyújtott, majd a távolba meredve végigjáratta tekintetét a horizonton. Rossz hangulata volt. Lehet, hogy Omar halála okozta, vagy Talán az értetlenség? Mert bármit mondott is Selimnek, képtelen volt felfogni, hogy miért nem őt vette célba az orvlövész. Bár lehet, hogy csak a vidék és a sivár környezet nyomasztotta. Túl régen volt már Hazarban, kezdte elfelejteni, milyen a civilizált világ. Pedig valamikor nős volt. Szőke, zöld szemű felesége után sóvárogva fordultak meg a férfiak. Ám túl sokat volt tőle távol, és Gabriellé nem arra született, hogy magányosan töltse az éjszakákat. Érzelmileg eltávolodtak egymástól, végül elváltak, nem sokkal Falkland előtt. A csalódást még fájdalmasabbá tette, hogy az asszony újra férjhez ment, ráadásul az ellenséghez, az argentinok légierejének vadászpilótájához, aki a háborúban ász lett, és mire beállt a béke, tábornoki válllapot viselt. Gabrielle-t soha, senki nem tudta helyettesíteni. Az élete szerelme volt, és bár több nővel volt dolga, egyik sem tudta annyira magával ragadni, hogy a kapcsolatból házasság legyen. Ebben persze jelentős szerepet játszott az is, hogy Tony gyakorlatilag eljegyezte magát a hadsereggel, és ezen a köteléken nem kívánt lazítani. A legkülönfélébb helyeken szolgált. Egyetlen biztos pont volt az életében: a régi családi ház Nyugat-Wessexben, és a hozzá tartozó birtok, amelyet - mivel ő soha nem volt otthon - boldog házasságban élő, két gyönyörű gyermeket nevelő unokaöccse vezetett. Néha, amikor könyörögtek neki, hogy hagyja ott a katonaságot, elfogta a kísértés, ugyanakkor tudta, a hivatásával járó izgalmakról sohasem lenne képes lemondani. Abdul és a második pohár sör szakította ki a gondolataiból. - Ugyanezt kérem! - kiáltotta el magát valaki, és amikor Villiers felnézett, a panamakalapot és pilótaegyenruhát viselő Ben Carverrel találta szemben magát. Carver lehuppant a vele szemközti székbe, és kalapjával élénken legyezni kezdte felhevült arcát. - Egek, micsoda hőség van odakinn! - Hogy megy a légitaxi-bolt? - érdeklődött Villiers. - Ragyogóan, hála a határvidéken zajló olajtermelésnek. Épp most állítottam be egy új gépet a három-tízes helyett, amelyet a barátod, Dillon tavaly összetört. - Dillon nem tört össze semmit. A gépet, amint azt te is jól tudod, a beduinok lőtték le. Dillonnak szerencséje volt, hogy egyálTalán életben maradt. - Muszáj mindig a szavakon rágódni? - méltatlankodott Carver. - Visszatérve az üzletre, a Golden Eagle-t én magam vezetem, az új, vagyis majdnem új Beechcraftra meg Dél-Afrikából hoztam pilótákat. - És, hogy bírják az itteni viszonyokat? Nem kívánkoznak haza?
- Hat hónapra kötöttem velük szerződést, remélem, addig kitartanak. Hála a Rashid Műveknek, rengeteg a meló. Egyedül nem bírnám végig csinálni a szezont. - Hallom, a főnököd is lejön terepszemlét tartani. Ki? Ja, a grófnő! Igen, és hoz magával egy Dauncey nevű krapekot. Holnapután már mennek is vissza. Legalábbis addigra kérték Londontól az engedélyt. - Az a Dauncey nevű krapek a grófnő unokafivére - magyarázta Villiers. - Ben, amikor az olajkutakhoz mész, átrepülsz szinte az egész „üres negyed" felett. Nagy a mozgás arrafelé? - Mozgás? Mit értesz ezalatt, és egyált Alan, miért érdekel? - Tudod, mióta a szultán kitiltotta az őrszázadot a területről, semmit sem tudunk arról, hogy mi történik odaát. Egyszerűen kíváncsi vagyok. Kik járnak mostanában arrafelé? - Hát, időnként látok egy-egy karavánt, de azon kívül semmit, Tony. Ennyi megfelel? - kérdezte, miközben felállt. Villiers észrevette, hogy időközben eltűnt az arcáról a mosoly. - Fizetnek azért, hogy ezt válaszold? - Nem. Engem azért fizetnek, hogy a gépeimmel bizonyos személyeket, illetve felszereléseket elszállítsak az olajkutakhoz, az oázisokba és a sivatag különböző pontjaira. Meg azért - fordult vissza már az ajtóból - hogy közben ne üssem az orrom olyasmibe, ami nem rám tartozik. Nem nehéz megállni. Meg kéne próbálnod neked is. - És én még azt hittem, te vezeted azt a repülő csodát - szólt utána vidáman Villiers. - A helikopterre gondolok. Szinte naponta átrepül a határ felett. Majd megütött a guta az irigységtől, amikor először megláttam. Biztosra vettem, hogy te ülsz a kormány mögött. Carver nem válaszolt, de tekintetén látszott a döbbenet. Amikor Villiers felállt, észrevette, hogy Abdul a franciaablak közelében törölgeti a makulátlanul csillogó márványasztalokat, ami azt is jelentette egyben, hogy végighallgatta a beszélgetést. - Még egy sört, ezredest? - kérdezte a szokottnál is nagyobb igyekezettel. Villiers elmosolyodott. - Nem, köszönöm. Majd a vacsorához. Mintha nem vett volna észre semmit, megjegyzés nélkül távozott. Hosszú ideig állt a forró zuhany alatt. Alaposan megtisztította magát a sivatag porától, aztán vagy félórát lazított a langyos vízzel teli kádban, és átgondolta a történteket, főleg a Ben Carverral folytatott beszélgetést. Nem rossz ember ez a Ben, állapította meg magában. Az öbölháborúban még kitüntetést is kapott. Bár azóta egyfolytában a bankszámlája körül járnak a gondolatai. Egyetlen lehetőséget sem mulasztott volna el, főleg azokat nem, amelyeket a kiapadhatatlan pénzforrásnak bizonyuló Rashidok kínáltak neki. Erről eszébe jutott Kate Rashid. Az első lépéseivel kapcsolatban nem voltak kétségei. Biztosra vette, hogy a régi negyedben, a Rashid villában éjszakázik, aztán másnap, valamikor a reggeli órákban, helikopterre száll, és a Shabwa oázisra utazik. Előtte azonban elkölt egy vacsorát az Excelsiorban. Mindig ezt tette, semmi oka nem volt arra, hogy most változtasson a szokásain. Közeledett az este. A kikötő mögött narancsszínűre váltott a horizont. Tony vehemens mozdulatokkal megtörölte hosszúra nőtt haját, amiről eszébe jutottak a SAS*-nál töltött évek. Soha * Special Air Service - terrorcselekményeknél bevetett alakulat. - A szerk.
nem tudhatta, mit hoz a következő óra, soha nem tudhatta, mikor kell civil külsőt öltenie, ám egyben biztos volt, ha erre sor kerül, nem árulhatja el a katonás frizura. Miközben a haját fésülte a tükör előtt, megpróbálta megtervezni az előtte álló vacsora külsőségeit. Végül úgy döntött, hivatalosra veszi a formát, és ennek hangot ad az öltözékével is. A korábban kikészített vászon egyenruhát visszaakasztotta a szekrénybe, és elővette helyette az ünnepi alkalmakra tartogatott, khaki nadrágból és terepszínű ingből álló, kitüntetésekkel teleaggatott trópusi szerelést. Maga elé tartotta, és elmosolyodott. Ebben, gondolta, hatásos lesz a bevonulás. Rupertet lenyűgözte a Rashid villa. A hatalmas előcsarnok közepén állva megcsodálta a tökéletes boltíveket, a márványpadlót borító keleti szőnyegeket és a freskóval díszített falak mentén álló, régi arab bútorokat.
- Mit mondjak? Döbbenetes! - Köszönöm, drágám. De azért ne hidd, hogy múzeumban vagy. A villa hátsó részében van néhány számítógépekkel és egyéb technikai csodákkal felszerelt iroda. Ha elfelejtetted volna, dolgozni jöttünk, és a munkához nem is találhatnál ennél alkalmasabb helyet. Végül is, a Rashid Művek hazari, mi több, arábiai főhadiszállásán vagyunk. A komornyik, aki a hatalmas bronzkapunál fogadta őket, most az előcsarnokba lépett és mélyen meghajolt. Az Excelsior főpincére, Abdul szeretne beszélni önnel, grófnő. - Hol van? - Abunál. Abu, Kate beduin testőre, a Shabwa oázisból származott. Soha, egyetlen lépésre sem tágított a grófnő mellől, amikor az, bármilyen oknál fogva, Hazarban vagy az „üres negyed"-ben tartózkodott. - A teraszon fogunk teázni. Kérem, vezesse oda. Kate és Rupert végigsétált egy hosszú folyosón, majd kilépett a végéből nyíló, tágas teraszra, amely felett a könnyű esti szellő meg-megcsattogtatta a csíkos árnyékolót. A lélegzetállítóan szép kilátás Rupert torkára fagyasztotta a szót. - Csodálatos - nyögte végül. - Hamarosan koromsötét lesz - jegyezte meg a szorosan mögötte álló Kate. Errefelé nem tart sokáig a szürkület. Nem gyönyörködhettek sokáig a tájban, mert a magas, kemény vonású, szakállas, talpig fehérbe öltözött Abu kíséretében megérkezett Abdul. A grófnő kitörő örömmel fogadta beduin testőrét. - Abu! Annyira örülök, hogy látlak! - üdvözölte arabul. Abu boldogan elmosolyodott - ami ritka jelenségnek számított - és viszonozta az üdvözletet. - Én is nagyon örülök, grófnő. Égi áldásnak tartom, hogy megérkezett. Bocsásson meg, de ez a pimasz fráter azt állítja, hogy sürgős jelentenivalója van. - Hát akkor jelentsen - - mondta Kate, ám előbb Ruperthez fordult: - Abdul az Excelsior főpincére. Ugyancsak a mi emberünk. - Híreim vannak, grófnő - kezdte a főpincér arabul. - Kérem, Abdul, angolul beszéljen, az unokafivérem ugyanis nem tud arabul. - Ahogy kívánja, grófnő. Villiers ezredesről van szó. Ma délután tért vissza a határvidékről. Két Land Rover és hat ember volt vele. Amikor a hamai tónál megálltak, rájuk lőtt valaki, és eltalálta az egyik emberét, Omart. Azonnal meghalt. Az orvlövész meg elmenekült. A komornyik megérkezett a teával és a kávéval. Gyorsan felszolgálta, aztán tapintatosan visszavonult. - Honnan tudja mindezt? - kérdezte Kate Rashid. Abdul megvonta a vállát. - Villiers ezredes emberei a bazárban szórakoznak, és nem csinálnak titkot a történtekből. Kate bólintott. - Az Excelsiorban vacsorázik ma Villiers sahibbal. - Igen, grófnő, de még nem végeztem. Az ezredes ma a teraszon sörözött, amikor csatlakozott hozzá Mr. Carver. Sikerült kihallgatnom a beszélgetésüket. - Ben Carver az a régi RAF-pilóta, aki Hamáhban a légitaxiszolgálatot működteti - magyarázta Rupertnek Kate. - Gyakran szállít a Rashid Műveknek is. Folytassa, Abdul! Abdul mindenről pontosan beszámolt, büszkén bizonyítva, hogy milyen kitűnő memóriája van. Amikor elhallgatott, a grófnő elővett a pénztárcájából egy ötvendolláros bankjegyet, és a főpincér felé nyújtotta. - Jó munkát végzett, Abdul. A férfi hátrálni kezdett, és két tenyerét kifelé fordítva megpróbálta elhárítani a pénzt. - Nem, grófnő, amit tettem, azt szívességből tettem. Tekintse ajándéknak. - Annak tekintem, Abdul, és nagyon köszönöm. Ezek után azonban maga sem utasíthatja vissza az én ajándékomat. Megsértene. A főpincér elmosolyodott, és meghajolt. - A világ kincséért sem akarom megsérteni. - Azzal elvette a bankjegyet és sietős léptekkel távozott. - Villiers tehát megpróbál információt gyűjteni - állapította meg Rupert.
- Ferguson számára, természetesen. - Vajon ki támadhatta meg őket? - Mégis, mit gondolsz? - kérdezte Kate, de a következő, arabul elhangzó szavakat már Abuhoz intézte: - Szép munka volt. Ki volt ez az Omar? A válasz, tekintve, hogy Villiers emberei ugyancsak Rashid-területeken élő beduinok voltak, rendkívül fontos volt. A rokoni szálak nagyon erősek voltak a határ két oldAlan élő törzsek között. - A második unokatestvérem - hangzott a szinte közönyös felelet. - Nem szeretnék vérbosszút. - Nem is lesz, grófnő. - Villiers sahibot nem érheti bántódás, amíg másképp nem rendelkezem. - Ahogy parancsolja, grófnő. Öt egyébként is szemtől szembe kívánnám legyőzni. Nagy harcos. Nem érdemli meg, hogy orvlövész végezzen vele. - Igaza van. Ezzel biztosan egyetért az unokafivérem is. Sok csatában vett részt, és számomra a legfontosabb ember a világon. Az életeddel felelsz a biztonságáért. - Természetesen, grófnő - mondta Abu rezzenéstelen arccal, aztán megfordult, és kiment. Kate néhány szóban elmondta Rupertnek, miről beszélt Abu-val. Aztán, mintha lehúztak volna egy rolót, besötétedett. A komornyik bejött, és felkapcsolta a lámpákat. Az ernyők alatt megbúvó lepkék azonnal csapkodni kezdték parányi szárnyaikat. - És most? Mi következik? - kérdezte őszinte kíváncsisággal Rupert. - Egy pohár pezsgő, azt hiszem. - A közelben fontoskodó komornyik máris elindult az italért. Egy perccel később Abu jelent meg ismét. - Nagyon sajnálom, hogy megzavarom az estéjét, grófnő, de itt van Selim. Arra kéri, hogy fogadja. - Selim? Tényleg? Ez igazán érdekes. Vezesd be, légy oly szíves. Megint van itt valaki - összegezte Rupertnek az arab nyelven lezajlott beszélgetést. - Ezúttal Mr. Villiers őrmestere. - Akinek az ereiben, magától értetődő módon, Rashid vér csörgedez. - Egyszerűen nem értem, hogy szolgálhatnak egy és ugyanazon törzs tagjai egyszerre mindkét oldalon. - Hogy is érthetné egy jenki az arab gondolkodást! - sóhajtotta Kate. A komornyik közben megérkezett a jégbe hűtött Bollinger-rel. Értő módon felnyitotta a palackot, és teletöltött két poharat. - Azt hittem, az arab országokban tilos az alkoholfogyasztás - jegyezte meg Dauncey. - Általában igen, de Hazarban mindig liberálisan kezelték a kérdést. - Te, mint muzulmán, egyetértesz ezzel? - Mint muzulmán talán nem, de ha elfelejtetted volna, félig angol vagyok. Épp ezért csadort sem viselek. Már a pezsgőt kortyolgatták, amikor Abu betessékelte Selimet. Az őrmester nagyon izgatottnak látszott. - Villiers Sahib tudja, hogy itt van? - kérdezte Kate angolul, jelezve, hogy ezen a nyelven kívánja folytatni a beszélgetést. - Nem, grófnő - felelte riadtan Selim. - Azért jöttem, mert úgy éreztem, el kell mondanom valamit. -Mit? - Ma a határvidéken járőröztünk az ezredessel - kezdte. - Nem tudom, tudja-e, hogy egy ideje nem léphetjük át a határt... - Tudom. - Nos, Talán ez az oka, hogy a sahib kérdezősködni kezdett. Arra volt kíváncsi, hogy mi történik az „üres negyed" felőli oldalon. - És mit mondott neki? - Hogy én nem tudok semmiről, de nem vagyok biztos abban, hogy elhitte. - Ami az intelligenciáját bizonyítja, hiszen maga hazudott, ugye? -Kérem, grófnő... - Gyújts meg nekem egy szál cigit, Rupert. - A férfi azonnal teljesítette a kérést, és a következő pillanatban már át is nyújtotta Kate-nek az égő
Marlborót. - Nekem azonban nem hazudhat, Selim. - Előrehajolt. - Nekem el kell mondania, hogy miről suttognak a beduinok. - A táborról, grófnő. A Fuad oázisban működő kiképzőtáborról. Az idegenekről, akik ott rendre megfordulnak. A gyakori tűzharcokról. A sivatagban portyázó banditákról... - Ugye tudja, hogy az embereknek csak a szájuk jár? Ráadásul a legtöbben szeretik felnagyítani a dolgokat. Az ilyeneknek ki kell vágni a nyelvét, Selim. Halljam, miért jött ide? Maga az ezredes embere. - Ugyanakkor Rashid is vagyok - felelte értetlenül Selim - így plsősorban önnek tartozom hűséggel. Ön a vezérünk, és ezzel itt mindenki esvetért. - Még az őrszázad tagjai is? - Hát, ami azt illeti, van köztünk néhány régimódi... Ők, azt hiszem, az ezredest teszik az első helyre. - Azokra gondol, akik, magával ellentétben, megtartják az esküjüket? Vagy maga nem tett esküt Villiers ezredesnek? Nem fogadta meg, hogy hűséges lesz hozzá, amíg a szolgálatában áll? Milyen ember maga, Selim? Tudja egyálTalán, mit jelent az a szó, hogy becsület? Azt állítja, hűséges hozzám, de hogyan hihetném el, amikor a fülem hallatára szegi meg az esküjét? - Grófnő, kérem... - esedezett Selim. - Tűnjön a szemem elől! Soha többé nem akarom látni. Abu megragadta Selim karját, és szabályosan kituszkolta a teraszról. - Mi volt ez az egész? - kérdezte Rupert. - Az embereimnek nincs másuk, csak a tisztességük és a becsületük - magyarázta Kate. - Halál jár annak, aki ezt semmibe veszi. Selim is lakolni fog. Abu visszatért, és Rupert legnagyobb döbbenetére a következő kijelentést tette színtiszta angolsággal: - Ez az ember egy patkány, grófnő. Mit parancsol, mit csináljak vele? - Rád bízom, Abu. - Ahogy óhajtja. Amikor a testőr kiment, Kate újabb történetbe fogott. - Amikor Abu tizennyolc éves volt, a nagybátyja, egy gazdag kereskedő, a londoni egyetemre küldte tanulni. Meg is szerezte a diplomáját közgazdaságtanból, ám amikor visszatért, úgy döntött, inkább harcosnak áll. Meg kell mondjam, nagyon jó harcos. A legjobbak közül való. - Akkor az isten kegyelmezzen Selimnek - mondta Rupert. Kate felhajtotta az utolsó korty pezsgőjét, és lusta mozdulattal felállt. - Ideje lezuhanyozni és átöltözni. Megmutatom a lakosztályodat. Selim űzött vadként rohant egyik utcácskából a másikba. A régi negyed felé tartott, bár önmaga sem tudta, hol bújhatna el. Szívességet akart tenni a grófnőnek, erre mit kapott? Kimondták felette a halálos ítéletet. Ezt biztosan tudta. Megállt, és egy kapualjba húzódva megpróbálta végiggondolni a lehetőségeit. Ám sokadszor is be kellett látnia, nincs hová mennie. Sem Hazar, sem a hegyes-sivatagos határvidék, sem az „üres negyed" nem kínált számára biztonságot. Tudta, a hitszegés hírét szájról szájra adják majd egymásnak az emberek, és lassan ellene fordul mindenki, aki él. Sebesen forgó agyában végre felbukkant az egyetlen lehetőség - a kikötő. Ha a kikötőig elér, Talán feljuthat egy induló hajóra, és Adenben esetleg már elbújhat az üldözői elől. De az lett volna a legjobb, ha egészen Kelet-Afrikáig viszi egy járgány, ahol jelentős arab közösség él, és - bármilyen hihetetlen - nem voltak köztük Rashidok. Sietve elindult hát a másik irányba, és viszonylag gyorsan a vízpartra ért. Fenyegetően sötét volt a hatalmas víztömeg, de a hajókon hívogatóan villogtak a fények. Ha sikerül felkapaszkodni az egyikre, nem lesz semmi baj... Körülnézett, aztán ráfordult az egyik mólóra. Az oldalához kötött hajók halk totyogással ringtak a sötét hullámokon. Néma csend honolt mindenütt. Nem lehetett mást hallani, csak egy távoli nevetést, majd egy padlónyikorgást, közvetlenül a háta mögött. Megfordult, és Abu fekete arcával találta szembe magát. Szeretett volna futásnak eredni, de Abu gyorsabban mozdult. Megragadta Selim köpenyét, majd el is engedte, de csak azért, hogy egy villámgyors mozdulattal hátrahúzza a fejét. Selim csak a kés villanását látta. Agya még regisztrálta a torkát átmetsző penge zizzenését, de sikoltani már nem volt
ideje. Néhány szortyogó hang kíséretében kiszállt belőle az élet. Abu Selim fehér köpenyébe törölte a véres pengét, aztán egy utálkozó mozdulattal átlökte a korláton az élettelen testet. Vagy tizenöt métert zuhant. Egy hangos csobbanást lehetett hallani, majd ismét beállt a csend. Abu pillanatok alatt eltűnt a helyszínről. Amint elnyelte a sötétség, egy másik arab lépett elő az éjszakából. Az őrszázad kereszt formában hordott bőrszíját viselte, és egy AK-t szorított a hóna alá. A mélybe pillantva még látta, mint merül alá Selim teste, hogy aztán néhány perc múlva újra fölbukkanjon, és megadja magát a hullámok könyörtelen akaratának. Az arab néhány percig nézte a lebegő hullát, aztán elfordult és eltűnt az éjszakában. Villiers impozánsan festett, amikor kitüntetésekkel díszített trópusi egyenruhájában belépett az Excelsior bárjába. Körülbelül féltucatnyian lehettek odabenn, kivétel nélkül európaiak. Magányosságukon túl látni lehetett, hogy üzleti ügyben érkeztek a sivatag peremére. A többségük kíváncsian nézegette az elegáns Villierst, aki egyelőre hiába kereste tekintetével Kate Rashidot és Rupert Daunceyt. A bárpulthoz lépett, ahol Abdul éppen a makulátlanul csillogó poharak fényesítésével foglalkozott. - Azt hittem, itt találom ma este a grófnőt. - El is jön, sahib, de csak később. - Ő maga mondta? Abdul szemmel láthatóan zavarba jött. - Parancsol egy sört, ezredes sahib? - Most nem - felelte Villiers, majd a kertbe vezető lépcsősorhoz sétált, és cigarettára gyújtott. Észrevette, hogy a lépcső aljában kuporog valaki. Az egyik embere volt. A térdén átvetett AK árulta el. - Látlak, Ahmed - súgta Villiers arabul. - Én is magát, ezredes sahib. - Mit keresel itt? - Magát. - Talán van valami mondanivalód? - Igen, sahib. Selim meghalt. A kikötőben lebeg a hullája. Villiers közben leért a lépcsősor aljába, és cigarettával kínálta Ahmedet. - Mondd el, hogy történt. - Úgy volt, hogy a bazárban töltjük az estét. Iszunk egy-két csepp whiskyt, nőzünk... elszórakozzuk a pénzt, amit a sahib adott. -És? - Selim azonban mintha kilépett volna önmagából. Zavart volt... vagy inkább ideges. Azt mondta, egy barátjával van találkozója. Ki lesz ideges ilyesmitől? Mivel furcsának találtam a viselkedését, elhatároztam, hogy követni fogom. - Hová ment? - A Rashid-villába. Sötét volt, ezért jól el tudtam rejtőzni a villával szemközti pálmák árnyékában. A grófnő a teraszon volt, egy angol férfival, azt hiszem. - Amerikaival - helyesbített Villiers. - Egyszer csak Abu lépett a teraszra, majd nem sokkal később Selim. Elég ingerült beszélgetést folytattak, de hogy miről, azt nem tudom. Selim hamarosan kijött a házból, de ha lehet, még izgatottabb volt, mint amikor megérkezett. Mintha nem tudta volna, hogy merre kell mennie... - Mit értesz azalatt, hogy izgatott volt, Ahmed? - Hát... ha jobban belegondolok, inkább félt, sahib. Elindult, és éppen utána akartam menni, de ekkor megjelent a kapuban Abu, és Selim után vetette magát. - Te meg Abu után. - Igen, sahib. Egészen a kikötőig követtem őket. Láttam, hogy Selim ráfordul az egyik mólóra. A hajókat nézegette, mint aki utazni készül, de nem tud a kínálatból választani. Egyszer csak megjelent mögötte Abu, elvágta a torkát, és a vízbe lökte. - Vajon miért? - tűnődött hangosan Villiers. - A grófnőért, sahib. - Mi oka volt rá, hogy ezt tegye? -Allah tudja... Villiers újabb cigarettával kínálta Ahmedet.
- Hálás vagyok, fiam, hogy mindezt elmondtad, csak nem értem, hogy miért. Te is Rashid vagy, mint Selim... Az ezredes akkor is tudta volna a választ, ha Ahmed szótlan marad. - Sahib..., amikor letettem önnek az eskümet, egy életre elköteleztem magam. Ezzel még a grófnő is tisztában van. Tudja, hogy számunkra a becsület mindennél fontosabb. - Csak Selim feledkezett meg erről az apróságról. - Mert gyenge jellem volt, sahib. - Sohasem volt nála jobb őrmesterem. - Én jobb lennék, sahib. - Nos, ezt még be kell bizonyítanod, fiam - felelte mosolyogva Villiers. Aztán gondolt egyet. Előhúzta a zsebéből az egész csomag cigarettát és Ahmed kezébe nyomta. - Na menj, te csirkefogó! A többieknek egy szót se, megértetted? - Úgyis megtudják, sahib. - Ez igaz, de jobb szeretném, ha a maga természetes útján jutna el hozzájuk a hír. Ahmed bólintott, aztán eltűnt a sötétben, Villiers pedig visszasétált a bárpultnál tüsténkedő Abdulhoz. Nem tudta kiverni a fejéből Ahmed szavait. Számunkra a becsület mindennél fontosabb. Igen. A beduinok készek voltak gyilkolni a becsületükért. És Kate Rashid nyilván tudta ezt. - Cigarettát, Abdul. Marlborót. Abdul az ezredes elé csúsztatta a csomagot. - És most? Jöhet a sör? Villiers éppen válaszolni akart, amikor megszólalt mögötte egy kellemes női hang. - Nahát, Tony! Milyen kedves meglepetés! Nem számítottam rá, hogy találkozunk mondta Kate Rashid. Ezúttal egyszerű fehér ruhát viselt. Nyaka körül szikrákat szórt a gyémánt nyaklánc, fülében szinte csilingelt a hozzá illő fülbevaló. A mögötte álló Rupert Dauncey vászonöltönye és égszínkék inge csak fokozta a grófnőt körüllengő, visszafogott eleganciát. - Grófnő - nyitotta a száját üdvözlésre Villiers, de mielőtt bármit mondhatott volna, Kate hozzáhajolt, és megcsókolta az arcát. - A barátaimnak csak Kate, Tony - mondta kedvesen. - Engedje meg, hogy bemutassam az unokafivéremet, Rupert Dauncey őrnagyot. A tengerészgyalogságnál szolgált. Ez az úr pedig, Rupert, a híres Tony Villiers ezredes. A férfiak kezet ráztak. - Örülök, hogy megismerhetem, őrnagy. - íját még én! - felelte Rupert. - Rengeteget hallottam már önről. - Pezsgőt, Abdul! - szólt Kate a főpincérnek. - A teraszon szeretnénk elfogyasztani. Remélem, csatlakozik hozzánk, Tony. - Hogy utasíthatnám vissza? A nő fekete szeme izgatottan csillogott, ám azt, hogy a különös fényt a kikötőből visszatérő Abu beszámolója okozta, Ruperten kívül nem tudta senki sem. - Minden rendben ment? - kérdezte Kate a testőrét arabul. - Mint a karikacsapás. - Szép esténk van - folytatta Kate. - Ha van kedved sétálni, velünk jöhetsz. Abu néhány lépés lemaradással követte Kate-et és Rupertet. Kezét az övére csatolt görbe késen, a jambiyán tartotta, noha tudta, hogy Hazarban senki sem merné megtámadni. - Meghalt a kutya, igaz? - kérdezte fejcsóválva Rupert. - Kemény nő vagy te, Kate. Sokkal keményebb, mint korábban hittem. - Az én világomban, szívem, csak annak van esélye a túlélésre, aki kemény, de elég a szomorkás felhangból. Ma este jól akarom érezni magam. 8. A tenger felől fújó éjszakai szellő lágy volt és meleg, és kellemes fűszerillat itatta át. Kate egy hintaszékben ringatózott, Villiers és Rupert az asztal másik oldalán, egy-egy nádszékben foglalt helyet. Abdul a behűtött pezsgőt szolgálta fel.
- Pompásan néz ki, Tony. És ez a rengeteg medál! A Viktória-kereszten kívül minden lehetséges kitüntetést megkapott, Rupert. - Látom. - Önnek és Rupertnek van néhány közös vonása - csacsogta Kate. - Mindketten megjárták az öbölháborút, aztán Szerbiát és Boszniát. - Tényleg? - kérdezte Rupert. - Ez nagyon érdekes. Melyik egységnél szolgált? - A SAS-nál - felelte túlzott nyomatékkal Villiers. - Csodálkozom, hogy nem tudja. Kate előtt, úgy hiszem, nincsenek titkaim. - Ugyan, Tony, ne kötekedjen. Mindent nem tudok, csak azt, hogy ma pokoli napja volt. Egy ember elvesztése még lehet óvatlanság, de kettőé... Villiers Ruperthez fordult. - Egy biztos, barátom. A hírek gyorsan járnak ezen a helyen. Semmi sem maradhat sokáig titokban. Valóban elvesztettem egy emberemet a hamai tónál. Pedig csak lubickolni akartunk egy kicsit. - Néha a legjobbnak induló dolognak is rossz vége lesz - jegyezte meg együttérző hangon Rupert. - Az őrmesteremet, Selimet azonban csak az imént gyilkolták meg a kikötőben. Éppen most értesültem róla - Kate-re mosolygott. - Be kell ismernem, remek forrásokkal rendelkezik. - Ezért vagyok sikeres - felelte Kate - de elég legyen ebből a témából. Rendeljünk, mert éhen halok. Az étel kitűnő volt, amiben szerepet játszott az is, hogy a szakács - akinek francia anyja volt - Párizsban tanulta a mesterséget. Rupert Dauncey és Villiers, ahogy az katonák között szokás, megvitatták közös háborús élményeiket. - Szóval az iraki vonalak mögött állomásozott az egységével - ismételte meg elismeréssel Rupert. - Mennyi ideig? - Ó, már a háború előtt is ott voltam - magyarázta Villiers. -Tudtuk, hogy ki fog törni, csak idő kérdése volt, hogy mikor. Tisztában voltunk Szaddam Húszéin szándékaival is. - Villiers könnyedén vállat volt. - Az arabul tudó emberek mindjárt az első vonalba kerültek, mint Kate egyik fivére is. - Ismerte? - Ugyanabban a században szolgáltunk. A gránátosoknál. Igaz, ő jóval később került oda, mint én, de a sors összehozott vele. Bár szívesen lemondtam volna arról a találkozásról. - Elhallgatott, majd a kérdő tekintetek láttán így folytatta: - Ő gyilkoltatta meg James Bronsby zászlóst, az akkori helyettesemet. A Rashidok roppant hatékony technikával dolgoznak. Csíkokban fejtik le az áldozatról a bőrt, a mellkastól haladva a férfiasság felé. Hosszú ideig tart, és roppant fájdalmas, de nem akarom untatni. Kate biztosan elmesélte már a részleteket. - Még nem tudtam rá sort keríteni - mondta a nő. - Miért? Talán szégyellte magát? - Nem. Az embereim csak a népük által gyakorolt hagyományt követték. - Vállat vont. - Különben meg, ha nem csal az emlékezetem, méltó bosszút álltak. Dillon már másnap reggel meggyilkolta négy emberünket. Köztük a bátyámat, George-ot is. - Gondolom, a kedves bátyja számolt a következményekkel, amikor gyilkosokkal adta össze magát. - Hallom, új helyettese van - jegyezte meg Kate, miközben Abdul felszolgálta a konyakot. - Igen. Bobby Hawk zászlós. Helyes fiú. Tetszene magának. - Gondolom, vele is ismertették a lehetséges következményeket, amikor magukhoz állt. - Kate hangjából nem lehetett nem kihallani a fenyegetést. Most már mérges volt, és unta a hosszú idő óta magára erőltetett színlelést. Fogta a poharát, és egyetlen hajtásra kihörpintette belőle a konyakot. - Ugyan, Kate, mi öröme származna abból, ha megöletne egy gyereket? De ha már itt tartunk, árulja el, a hamai tónál miért nem engem vett célba a maga Abuja? - Micsoda kérdés ez, Tony? Maga sokkal fontosabb annál, semmint hogy áldozat legyen. Nem csak Hazar számára lenne veszteség, ha történne önnel valami, hanem számomra is. Az őrszázadnak még sohasem volt jobb parancsnoka. Nem beszélve arról, hogy pontosan betartja a szultán utasításait. - Amelyek tulajdonképpen a maga fejecskéjéből pattantak ki, ugye, Kate?
- Én irányítom az „üres negyed"-et Tony, épp ezért azt teszek a határain belül, amit csak akarok. Miért kellene beengednem magukat, ha nem akarom, hogy ott legyenek? Hát nem elég maguknak Hazar, meg a határvidék? Miért olyan nehéz megmaradni a saját oldalukon? - Nem arról van szó, hogy nehéz, csak nem értjük a kitiltás okát. Talán rejtegetnivalója van? - Semmi köze hozzá. Ugyanez vonatkozik Charles Ferguson-ra is. Kérem, mondja meg neki, ha legközelebb beszél vele. Most mennünk kell. Holnap korán indulunk. Rupert felsegítette a grófnőt a hintaszékből, majd Villiershez fordult: - Érdekes és tanulságos este volt, ezredes. - Ezt én is elmondhatnám - válaszolta Villiers, miközben felállt. - Jó éjszakát, Kate, köszönöm a vacsorát. Kate Rashid válaszként elmosolyodott, majd, mint egy királynő, elvonult. Villiers rendelt még egy konyakot, és visszament a teraszra, hogy még egyszer végiggondolja a történteket. Kate és Rupert - Abu távolságtartó kíséretében - visszatért a villába. - Nem akármilyen férfi - jegyezte meg elismerően Rupert. -És teljesen logikus volt, amit kérdezett. Miért nem őt gyilkoltattad meg, Kate? - Sor kerülhet rá, de még nem jött el az ideje. Komolyan gondolom, hogy hasznos munkát végez, és inkább ő őrizze a határainkat, mint valami őstulok. - Tényleg kapcsolatban áll Fergusonnal? - Tényleg, de ha nem tud semmit, nem is mondhat el neki semmit, így nem okozhat kárt nekünk. - Nos, ebben a kérdésben te vagy a szakember, úgyhogy bármit mondasz, elfogadom. Most inkább beszéljük meg a holnapi programot. - Hétre kértem a helikoptert. Először, mivel elvárják tőlem, beugrunk Shabwába, aztán továbbrepülünk Fuadba. - Milyen messze van? - Úgy 250 kilométernyire. - A bejárati lépcsőhöz érve megálltak, hogy bevárják Abut. - Hol állomásozik most Tony Villiers csapata? - kérdezte tőle Kate, Rupert kedvéért ezúttal angolul. - A múltkor még El Hajizban voltak, de lehet, hogy azóta odébb álltak. - Bárhol vannak, Villiers sahib csatlakozni fog hozzájuk, azt hiszem. Szeretném, ha szemmel tartanád. Minden lépéséről tudni akarok. Ha autóba száll, szállj autóba te is. Az egyik Land Rovert bármikor elviheted. - Egyéb utasítás? - Úgy látom, szüksége lenne még egy leckére. Kezd akadékoskodni, és ez nem tetszik nekem. - Az új tiszt elvesztését biztosan megsínylené... - Egyelőre csak ijessz rájuk. Aztán majd Allah jelzi, mit akar. Vagy tudod mit, Abu? Rád bízom. Jó éjszakát. Mint egy varázsütésre, kinyílt a rézkapu. A komornyik udvariasan beengedte őket, majd olyan észrevétlenül, ahogy jött, el is távozott. - Szólj, ha olyasmit tennék, amivel magamra haragítalak -mondta komolyan az unokanővérének Rupert. - Nem szeretnék az ellenséged lenni. - Nem is lehetsz, drágám - felelte mosolyogva Kate. - Mint Dauncey, teljes biztonságban érezheted magad. Abu, arcát a kendőjébe rejtve, egyenesen a bazárba ment, abba a kávéházba, amelyben - ha éppen Hazarban voltak - Villiers emberei szokták múlatni az időt. Ahmed és négy társa egy sarokasztalnál ült, és kávét kortyolgatott. Sokan voltak a helyiségben, akinek nem jutott ülőhely, az a fal tövében guggolt. Abu magasabbra húzta arcán a kendőt, és maga is a fal mellé kuporodott, ügyelve arra, hogy Ahmedek hallótávolságon belül legyenek, minden idegszálát megfeszítve figyelt. Ahmed, hallgatva Villiers utasítására, nem szólt a többieknek Selim haláláról. Még csak utalást sem tett arra, hogy valami baj lehet. Mindössze annyit mondott nekik, hogy Selim üzenetet kapott a családjától, és mivel rosszat sejtett, hazament. Ebben a pillanatban Villiers lépett a kávézóba. Az emberei azonnal felálltak, Ahmedre hagyva a magyarázkodást.
- Selim nincs itt, sahib. Egész este nem láttuk. Amikor utoljára beszéltem vele, azt mondta, nyugTalánító híreket kapott otthonról. Biztosan hazament. - Akkor mostantól te látod el az őrmesteri feladatokat -mondta neki Villiers. Hajnalban El Hajizba megyünk. Készítsétek elő a Land Rovereket, és gyertek értem a szállodába. - Ahogy parancsolja, sahib. Villiers elfordult, és kiment. Ahmed és a többiek követték. Abu csak akkor állt fel a fal mellől, amikor biztonságos távolságban tudhatta őket. Sietett, hiszen Villiers embereinek hajnali távozása azt jelentette, hogy neki is fel kell készülnie. Abu, aki pontosan tudta Villiers úti célját, már napkeltekor elhagyta a Rashidvillát, így úrnőjét és Rupertet a komornyik vitte ki ahhoz a kis helikopterleszállóhoz, amelyet Hazar külterületén alakíttatott ki Kate Rashid. A helikopter a pilótával, Ben Carverrel együtt készenlétben állt. Ben most is sötétkék RAF-egyenruhát viselt. - Jó reggelt, Ben - köszöntötte Kate Rashid. - Bemutatom az unokafivéremet, Rupert Daunceyt. Ő is velünk utazik. Milyen az időjárás odaát? - Iszonyatosan forró, gondolom, de ebben nincs semmi új. Shabwában kellemes idő várható, de Fuad térségére vihart jeleztek a meteorológusok. - Kénytelenek leszünk átvészelni - mondta Kate, majd kiadta a parancsot az indulásra. A pálmafákkal borított Shabwa-oázis területén - az oázis szívét jelentő tavon kívül - egy keskeny kifutópálya is volt, amelyen nemcsak helikopterrel, hanem kisebb repülőgéppel is le lehetett szállni. A tó körül sátrak sorakoztak, a sátrak között lovak, tevék, kecskék heverésztek, a fák árnyékában Land Roverek parkoltak. Amikor a helikopter dübörgése elhalt, az emberek - nemcsak a férfiak, hanem az asszonyok és a gyerekek is - kirohantak sátraikból, hogy méltó fogadtatásban részesíthessék az istennőjükként tisztelt Kate Rashidot. A férfiak a levegőbe lőttek puskáikkal, a gyerekek örömkiáltásokat hallattak, az asszonyok legalább a ruháját próbálták megérinteni. Óriási volt a zűrzavar, de a férfiaknak csak néhány percre volt szükségük ahhoz, hogy rendet teremtsenek. Miután két sorba rendezték az ujjongó embereket, két fiú előreszaladt, és egy-egy fehér köpenyt nyújtott át az érkezőknek. Kate és Rupert engedelmesen magára öltötte a ruhadarabokat, aztán Kate magasba lendítette ökölbe szorított jobb kezét, és csak ennyit mondott: - Testvéreim! Hangos örömkiáltás volt a válasz, és ismét eldördült néhány puska is. Kate méltóságteljesen elindult a pálmafák alatt felállított ünnepi sátor felé. A ponyva alatt szőnyeggel borították a talajt, és ülőalkalmatosságként vánkosokat helyeztek el kör alakban, hogy mindenki jól láthassa Kate-et, a törzs főnökét, aki élénk beszélgetést folytatott a mellette ülő törzsfőnökhelyettesekkel, természetesen arabul. Sűrű, édes kávét szolgáltak fel bádogbögrékben, és valamilyen magvas-ragacsos süteményt. A két törzsfőnökhelyettes átadta magát a kávé élvezetének, a többiek beszélgettek, vagy egyszerűen csak nézték a vendégeket. - Hihetetlen - mormogta Rupert, miközben meggyújtotta a szája sarkába dugott cigarettát. - Még sohasem láttam ilyet. - Nincs ebben semmi különös, szívem. Ők az én népem, és szeretnek engem, amit én nagyon, de nagyon nagyra értékelek. - És ez csak az egyik feled! Kicsit civilizáltabb formában, de ugyanezt tapasztaltam Daunceyban is. A falusiak úgy kezeltek, mint egy királynőt! Amikor bementünk a kocsmába egy italra, mindenki felállt. - Mert ők is az én embereim, Rupert, és ugyanolyan kedvesek nekem, mint azok, akik most itt ilyen csodálatos fogadtatásban részesítenek. Mély gyökerei vannak ennek a kapcsolatnak, drágám, itt ugyanúgy, mint Daunceyban. - Mindenesetre ez olyasmi, amiért érdemes élni - mondta Rupert, és még maga is meglepődött azon, hogy ezúttal komolyan gondolta a szavait. Ekkor asszonyok jelentek meg a sátorban - ételekkel megrakott, hatalmas tálcákat cipeltek, melyeket a szőnyegre helyeztek. Rizs, lencse, kovászTalán kenyér volt rajtuk és valami gőzölgő, pörkölthöz hasonló húsétel. - Mi az ördög ez? - kérdezte halkan Rupert.
-Kecske, drágám, és ne merd visszautasítani, mert azzal örökre magadra haragítanád a népemet. - Magasságos isten! - És eszedbe ne jusson kést, villát keresni! Mi itt kézzel eszünk, ráadásul a bal kezünkkel! Nehogy összekeverd! Na - unszolta mosolyogva a döbbent férfit. Légy jó fiú, és edd meg szépen, amit a tányérodra rakok. Addig nem indulhatunk el Fuadba, amíg az utolsó falat is el nem fogyott. Másfél órával később indultak ismét útnak. - Mit nézünk meg Fuadban? - kérdezte már a levegőben Rupert. - Tulajdonképpen egy katonai tábort. Az arab világ minden jelentős államából vannak ott fiatalok. Alapvető fegyverhasználatra, céllövészetre tanítjuk őket, és ha már jól bánnak a puskával, a géppisztollyal meg a késsel, megismerkedhetnek a vállról indítható rakéták működésével is. - No és bombakészítéssel, robbanóanyag összeállításával nem foglalkoznak? - De igen, bár csak alapfokon. Főleg az időzítő szerkezetek használatát kell elsajátítaniuk. Másra nincs lehetőség. Meg van kötve a kezünk, de azért nem teljesítünk rosszul, bár a kiképzőtáboraink nem érik el az IRA ideiglenes szárnyának színvonalát. Általában ötvenen vesznek részt egy-egy kiképzésen, főleg férfiak, de alkalmanként néhány nő is bekerül a programunkba. Nyolc hetet töltenek a táborban, aztán hazamennek és megpróbálják másoknak átadni az itt szerzett tudásukat. - Kik végzik a kiképzést? - Többnyire palesztinok. - Képesek felnőni a feladathoz? - Ha képesek, ha nem, nincs más választásunk. Nehéz megfelelő embert találni. Arra azért odafigyeltem, hogy a program vezetője első osztályú szakember legyen. Colum McGeenek hívják, és hosszú évekig az IRA frontembere volt. - És mire jó ez az egész? - Arra, hogy megfelelő számú és megfelelően felkészített fiatal forradalmár álljon készenlétben a Közel-Kelet minden pontján. Olyan fiatalokra gondolok, akik készek megdönteni az országukat irányító kormányt, akik gyűlölik a kapitalizmust és a gazdagokat. Akkor téged is gyűlölniük kellene Kate, hiszen mindkét kritériumnak megfelelsz. Kapitalista vagy és hihetetlenül gazdag. Önmagad ellen lázítasz. Nem értelek. - Ha te is bosszút forralnál valaki ellen, értenél, szívem. - Mi köze ennek a bosszúhoz? - Majd később megtudod, ha eljön az ideje. Odalenn, ahogy a meteorológusok megjósolták, már hatalmas felhőkben gomolygott a homok. Kitörőfélben volt a vihar. Villiers az okkersárga sziklák között kanyargó hegyi úton járt az embereivel, egyre közelebb ahhoz a tóhoz, ahol néhány nappal korábban megölték Omart. A szél egyre erősödött, és hogy a levegőt megtöltő homokszemcsékkel szemben megvédjék magukat, kendőket húztak az arcuk elé. A tóhoz érve Villiers azt mondta Ahmednek: - Megállunk, és megtöltjük a vizestömlőket. - Ahogy a sahib parancsolja - felelte Ahmed, majd másodmagával kiszállt a Land Roverből, magára hagyva az ezredest. Villiers arra használta fel ezt a néhány percet, hogy cigarettára gyújtson, ami az erős szélben csak nehezen sikerült neki. Ahmed és a két beduin megtöltötte a kecskebőrből készült tömlőket, és épp el akarták helyezni őket a Land Rover csomagterében, amikor lövés dördült, és az Ahmed kezében tartott tömlőből spriccelni kezdett a víz. Mindenki ledobta a nála lévő tartályt, és fedezéket keresve a Land Rover mögé kuporodott. - Senki se lőjön vissza! - parancsolta Villiers. Bár a folyamatosan nyögdécselő szélben egyre jobban gomolygott a homok, még tisztán ki lehetett venni a keréknyomokat. Ahmed fedezte fel őket. - Egy Land Rovertől származnak, sahib. Nem sokkal előttünk járhatott erre. Talán Abu volt. - Villiers ki akart lépni az autó fedezéke mögül, de Ahmed visszatartotta. - Ne, sahib. Ne tegye! - Szerintem is Abu volt, és az a gyanúm, hogy ha eltalálta a kecskebőrt, eltalálhatott volna téged is. Engem biztosan nem fog lelőni, mert a grófnő valamilyen oknál fogva életben akar tartani. Minden jel arra utal, hogy Abu csak
játszik velünk. Mindjárt bebizonyítom. Figyeljetek! - Azzal kilépett a Land Rover mögül, és ékes arab nyelven elkiáltotta magát: - Abu, Abu, hát nincs benned becsület? Vagy Talán félsz? Tessék, itt vagyok, ha olyan nagy hős vagy, gyere elő te is! A látótávolság szinte a nullával volt egyenlő a kavargó homok miatt. így az autót nem láthatták, de tisztán hallották, hogy felbőg egy motor, majd nagy kerékcsikorgás közepette elindul egy autó. - Elment, sahib - közölte Ahmed a nyilvánvalót. - Nekünk is mennünk kell - sóhajtotta Villiers - ha nem akarjuk, hogy útközben érjen bennünket a vihar. A hágó végében volt egy régi, omladozó erőd. Az istállóknak még mindig megvolt a teteje. Ide hajtottak be a Land Roverek, bennük a lehangolt járőrök. - Kapcsoljátok be a spirituszfőzőt - utasította Villiers Ahmedet. - Főzzetek magatoknak egy jó erős kávét, nekem meg egy még erősebb teát. Mindenki kapjon egy konzervet. Kivételesen mindenki azt eszik, amit akar. - Ahogy parancsolja, sahib. Villiers kinézett a kavargó homokra, és azon tűnődött, miként boldogul Abu odakinn. De még ennél is jobban izgatta, hogy vajon mit akar. A helikopter elérte Fuadot, mielőtt teljes intenzitással kitört a vihar. Rupert először a hajlongó pálmafákat vette észre, de gyakorlott szeme gyorsan elkülönítette egymástól a színezetlen épülettömböt, a mögötte elnyúló gyakorlóteret és a beduinok minden természeti viszontagságot, így a homokvihart is kibíró sátrait. A kavargó homok ellenére sokan álltak a sátrak előtt. Arcuk elé kendőt vonva próbálták kivédeni a csípős homokszemeket, de a grófnő érkezését nem mulasztották volna el semmiért. - Allah lélegzete - jegyezte meg Kate. - A beduinok legalábbis így nevezik a homokvihart. - Ha van alapja a hasonlatnak, akkor Allah most nagyon dühös lehet. Carver két pálmafa között tette le a gépet. A lenn állók közül kivált néhány kötéllel felszerelkezett férfi, a géphez szaladtak, és köteleikkel a pálmafák törzséhez erősítették a helikoptert. - Hát ez rázós volt - mondta Ben Carver, miután kikászálódott a pilótaülésből és megtörölte izzadt homlokát. - Nagyon jól csinálta! - nyugtatta Kate, aki ezúttal hagyta, hogy a pilóta lesegítse a fedélzetről. Kate azonnal az arca elé vonta a sálját, és anélkül, hogy üdvözölte volna a bámészkodókat, a sátrak felé sietett. Valaki, egy nagydarab, farmernadrágot és bőrdzsekit viselő, arcát ugyancsak kendő mögé rejtő férfi a kezét nyújtotta felé, amit Kate hálásan meg is ragadott. Rupert minden igyekezetével azon volt, hogy fel ne kapja a szél. A sátor, amelybe beléptek, nagy volt, és szinte fényűző. Az alját borító, vastag szőnyegen párnák voltak, és egy alacsony asztal. A sátor oldalait takaró drapériákat időnként meglengette a ponyva alá benyomuló szél, amelynek hangja mégis valahogy távolinak tűnt odabenn. A bőrdzsekis férfi elhúzta az arcát fedő kendőt, felfedve csíkokban őszülő, fekete szakállát és kellemes mosolyra húzódó ajkát. - Örülök, hogy látom, grófnő - mondta Colum McGee. Kate bemutatta Rupertet, majd a sátorba éppen belépő Carvert is. - Meddig fog tartani? - kérdezte Kate, a homokviharra értve szavait. - A hamáhi repülőtér meteorológiai adatai szerint két-három óra múlva elül. Kate az órájára nézett. - Tizenegy óra van. Ez azt jelenti, hogy a vihar alatt végigjárhatjuk a bázist, és még a sötétség beállta előtt Hazarban lehetünk. Sőt, ha nem veszi tolakodásnak, Colum, még néhány finom falatra is tudunk időt szakítani. - Hát, komplett ír reggelivel sajnos nem szolgálhatok, grófnő, de friss kenyérrel, igaz, csak kovászTalánnal, igen. Ha a bárány- vagy a kecskepörkölt megfelel hozzá, akár most hozzáláthatnak. Máskülönben csak konzervételünk van pácolt marhával, újkrumplival, sárgarépával és borsóval. - A konzerv pompás lesz, Colum - felelte Kate, majd Carverhoz fordult: - Behozta a hűtőtáskát, Ben? - Már le is adtam a konyhán.
- Akkor hozza ide, legyen szíves. Itt az ideje, hogy igyunk valamit. Carver végigment a hosszú, sátorlappal fedett folyosón. A konyhába érve egy kőből épített kerek tűzhelyet, három hatalmas kondért és vagy féltucatnyi szorgoskodó asszonyt talált. A kék, műanyag hűtőtáska egy alacsony asztalon állt. Felkapta, és elindult vele a fősátorba vezető folyosón. Odabenn Kate Rashid éppen azt magyarázta Colum McGeenek, hogy Ben Carver csak annyit tud, amennyit lát. - Fogalma sincs, mi folyik itt valójában, ezért, ha lehet, a jelenlétében ne vitassunk meg komoly problémákat. Majd később, amikor magunkban leszünk. - Ahogy akarja, Kate, bár vannak dolgok, amiket nem lehet eltitkolni egy RAF-nál edződött pilóta előtt. Na megyek, megteszem az ebédhez szükséges előkészületeket. Ben akkor lépett be a hűtőtáskával, amikor McGee kiment. Elővette a táskában rejlő tucatnyi műanyag borospoharat és a három pezsgőspalackot. Kinyitott egyet, és töltögetni kezdte a gyöngyöző folyadékot. - Négy pohárral, Ben - figyelmeztette Kate. - Mintha otthon lennénk - jegyezte meg elégedetten Rupert. - Tekintsd a mai napot pikniknek, szívem. Nos - fordult a viszszatérő írhez hogy halad a kiképzés, Colum? - A terveknek megfelelően, grófnő - felelte McGee, miközben kényelmesen elhelyezkedett az egyik párnán. - Hanem ezek a palesztinok... Tele vannak tűzzel, de egy izraeli osztaggal szemben tíz percig sem tartanának ki, ebben biztos vagyok. - Én pedig abban vagyok biztos, Colum, hogy maga megtesz mindent, ami ilyen körülmények között megtehető, de most együnk. Jól dolgozni csak tele gyomorral lehet. Az öreg erőd körzetében ekkor tombolt legjobban a vihar. Villiers türelmesen várt egy darabig, végül előhúzta belső zsebéből a Codex 4-ét, és felhívta Bobby Hawkot. - Merre járnak? - Jó harminc kilométernyire El Hajiztól. És maguk? Villiers megmondta neki. - Úton vannak? - Nem. Egy barlangban várjuk, hogy elüljön a vihar. Szerintem egy óra múlva vége lesz. Ha igyekszünk, még sötétedés előtt El Hajizban lehetünk. Ja, és van egy rossz hírem. Két embert elvesztettünk. Omart és Selimet. - Magasságos isten! Hogyan? - Majd este elmesélem. - Kikapcsolta a telefont, és odakiáltott Ahmednek: - Még egy kis teát! - Aztán gondolt egyet, és felhívta Londonban Fergusont, hogy tájékoztassa a történtekről. - Ettem már ennél sokkal rosszabbat is - jegyezte meg Kate a konzerv ebéd után. - Remekül választott, Colum. - Igyekszik az ember. - Ezt örömmel hallom. Remélem, nem csak az ebédre vonatkozik. Ha megbocsát, Ben - fordult Carverhez - üzleti ügyekről szeretnénk beszélni. Carver szinte a nyakát törte nagy igyekezetében. Mielőbb sátoron kívül akarta tudni magát, nehogy kíváncsiskodással vádolja valaki. Túl jó fizetést kapott a grófnőtől ahhoz, hogy kockára tegye. Ugyan sejtette, mi zajlik Fuadban, de egyálTalán nem bánta, hogy a részletekről nem kell tudomást szereznie. - Meséljen - kezdte Kate odabenn - hogy boldogul a palesztin kiképzőkkel? - Nehezen. - És mondja, ha véletlenül szükségem lenne egy robbantáshoz igazán értő szakemberre, mit javasolna, hová forduljak? Egyszer már feltettem önnek ugyanezt a kérdést, és akkor azt a választ kaptam, hogy gondolkozni fog a lehetőségeken. - Gondolkoztam is. - És mire jutott? - Arra, hogy a legjobbak még mindig az IRA-nál vannak. Kivéve azt a néhányat, akik átálltak valahová. De mi van azokkal a fickókkal, akiknek a Vének Tanácsát kellett volna felrobbantaniuk, útban a Szent Kutak felé? Aidan Belire, Tony Brosnanra és Jack O'Harára gondolok. - Mind meghaltak. Aidant például Sean Dillon gyilkolta meg.
- A gazember! El sem hiszem, hogy valamikor jó barátságban voltam vele. Elmosolyodott. - Most meg a briteknek dolgozik! - Azért csak tud ajánlani valakit? - kérdezte Kate, szándéka ellenére türelmetlenül. - Természetesen. Mégpedig Aidan Drumcree-ben élő unokatestvérét, Barry Keenant. Anyai ágon rokonok. - Mit tud róla? - Elég veszedelmes fickó. Manapság az IRA hivatalos szárnya körül látják tevékenykedni, mert a többi frakció, úgy hírlik, nem elég harcias neki. Vénasszonyok gyülekezetének titulálja őket. Igazi ódivatú republikánus, az a fajta, aki, egy találó ír mondás szerint, a pápát is lelőné, ha úgy gondolná, hogy azzal előreviszi az ügyet. - Éppen ilyen emberre van szükségem, Colum - lelkendezett Kate. - Meg tudna szervezni vele egy találkozót? - Angliában semmiképp. Ott vérdíjat tűztek a fejére, és nem hinném, hogy megkockáztatna egy beutazást. - És Írországban? - Ott már inkább. Még Talán északon is, mert mióta úgymond béke van, nem figyelik annyira. Persze a RUC továbbra is elég kiszámíthatatlan. - Ne folytassa - vágott közbe Kate. - Drumcree-ben találkozom vele. Lásson hozzá a szervezéshez. - Idóre van szükségem. - No és? Mondta valaki, hogy sürgős? - Kate lusta mozdulattal felállt, és kikémlelt a sátor ajtaján. - Úgy látom, csitult annyit a szél, hogy megnézhessük Ruperttel a tábort. - Mr. Daunceyval? - kérdezte McGee meglepetten. - Nem fog megijedni a fegyverropogástól? - Hát, majd megpróbálom összeszedni magam - felelte Dauncey, és alig észrevehetően elmosolyodott. A tábor szélén állt a gyakorlati oktatás helyszínéül szolgáló, hatalmas sátor. Vagy féltucatnyi fiatal arab és egy oktató volt odabenn. Két összehajtható asztal körül álltak, és a rajtuk elhelyezett robbantási kellékeket tanulmányozták lelkesen - időzítő ceruzákat, biztosítékokat, óraszerkezeteket és különféle robbanóanyagokat. Valóban alapszinten zajlott az oktatás, Rupert érdeklődését nem sikerült felkelteni vele. - Menjünk tovább - mondta McGeenek - mielőtt kihunyna bennem a lelkesedés utolsó szikrája is. McGee méltányolta a kérést és a lőtérhez irányította a vendégeket, ahol a félkönyökre támaszkodó ifjaknak négyszáz méteres távolságban felállított, ember alakú céltáblákat kellett volna eltalálniuk. - Nem megy valami fényesen - becsmérelte a látott teljesítményt az oktatótól kapott távcsövön keresztül Rupert. - Van néhány véletlen találat, de a legtöbb golyó elmegy a semmibe. - Maga Talán jobban csinálná? - kérdezte ingerülten McGee. - Nem tudom, mennyire ismeri az AK-t, de errefelé még a gyerekek is tudják, hogy rövid hatótávolságú félautomata fegyver. Egy négyszáz méterre lévő célpont ezzel a fegyverrel igazi kihívást jelent mindenkinek. Ilyen fölényes bírálatot, már megbocsásson, csak az engedhet meg magának, aki intim kapcsolatban áll a fegyverekkel... - Egy vállba kapott golyó elég intim kapcsolatot jelent? -Rupert hangjában mosoly bujkált. - Igaz, nem a gyakorlótéren kaptam, hanem az Öbölháborúban, és ott is csak az utolsó héten, de remélem, azért megteszi. Egyébként, ami az AK-t illeti, egy-lövetűként is megbízható. Colum McGee erre egy fából készült fegyvertartóhoz lépett, leemelt egy AK-t, megtöltötte, és Rupert kezébe nyomta. - Tessék! Bizonyítsa be! - Örömmel, de ha nem bánja, nem lövöm szét az összes céltáblájukat. Vegyük, mondjuk, az öt szélsőt balról, aztán az öt szélsőt jobbról. Colum bólintott. Füttyentésére és kézjelére a tanoncok abbahagyták a tüzelést, a szabályzatnak megfelelően kiürítették a táraikat és felálltak. Rupert előrelépett. Nem feküdt le, hanem állva vette célba az egymás mellett sorakozó
alakokat. Lassan, figyelmesen adta le a lövéseket. Amikor az utolsó is eldördült, Kate leengedte a Columtól kapott távcsövet, és lassan elmosolyodott: - Tíz fejlövés. Egy embert ismerek, aki erre képes. Sean Dillon ugyancsak négyszáz méterről lőtte le a bátyámat, George-ot és három emberét. - Be kell ismernem, uram, hogy alábecsültem - fordult Colum Rupert felé. - Még sohasem láttam ilyen remek lövészt. Kate jókedvűen felnevetett. - Ezt, látja, készséggel elhiszem. Mi a következő látnivaló? - Fegyvertelen közelharc. Ebben elég jók. A többségük ugyanis - fűzte hozzá magyarázatul - utcagyerek. Ahhoz, hogy a kézitusából ízelítőt kapjanak, az oázis másik végébe kellett átmenniük. Azért választották ezt a területet, mert a pálmafák alatt különösen finom és puha volt a homok. A fiatalok párosával végezték a feladatokat. Az erős felépítésű, kopasz, tömött bajuszú oktatót Hamidnak hívták és elég jól beszélt angolul. - Tartanának az unokafivéremnek egy kis bemutatót? - kérdezte Kate. A férfi becsmérlő pillantást vetett Rupertre. - Már ide is elértek turisták? - kérdezte, majd nagylelkűen magához intett két tanítványt. - Próbáljatok elkapni! - utasította őket arabul. A két fiatalember aggódó pillantásokat váltott egymással. - Nem hallottátok? - förmedt rájuk az oktató. - Kapjatok el! Az ifjoncok egyszerre lendültek támadásba. A kopasz köny-nyedén kitért az első ütés elől, de még ugyanabban a pillanatban megragadta a fiú zubbonyát, a hátára esett, és egyik lábát a fiú hasára helyezve a háta mögé dobta, ezáltal harcképtelenné téve egyébként is bátorTalán ellenfelét. Még földet sem ért a test, amikor az oktató villámgyorsan a hasára fordult, felugrott és térdkalácson rúgta a másikat, aki hangos kiáltással ugyancsak elterült. Hamid diadalmas mosollyal állt a vendégek elé: - Elég jó volt? - hangjából ki lehetett érezni a megvetést. - Túlságosan jó - felelte Rupert, és a magasba emelte a kezeit. - Megadom magam. Hamid hátravetette a fejét és felnevetett. Ugyanebben a pillanatban Rupert a szétvetett lábak közé rúgott, ügyelve arra, hogy a fájdalom a legérzékenyebb ponton legyen a legnagyobb. Az oktató térdre roskadt, testét magzati pozícióba rántotta a fájdalom. Ezúttal Ruperté volt a diadal. Lábát a fájdalmasan nyögdécselő férfi nyakára helyezte, és becsmérlő hangon kioktatta. - Nagyon vakmerő voltál, haver. Most kitörhetném a nyakadat, de nem akarom, mert úgy hírlik, nehéz embert találni erre az isten háta mögötti helyre. Ennyi volt, vagy van még látnivaló? - fordult Kate-hez, aki elnevette magát. - Te csirkefogó! Carver a gépben ülve várta, hogy visszatérjenek. - Indulhatunk? - kérdezte, amikor meglátta őket. - Igen. Nem akarom itt tölteni az éjszakát. Hazarban mégiscsak kényelmesebb. Nem beszélve arról, hogy reggel hétkor Northoltba repülünk. - Köszönjük a bemutatót - fordult McGee-hez. - Ami pedig a drumcree-i találkozót illeti... Nos, mielőbb szervezze meg. Csak remélni merem, hogy Keenan tehetségesebb, mint az itteni emberei. Azzal bemásztak a helikopter utasterébe, és néhány perc múlva eltűntek a még mindig szürke horizontról. Bobby Hawk és az emberei már El Hajizban voltak, amikor Tony Villiers és kis különítménye megérkezett. - De jó újra baráti arcokat látni! - jegyezte meg Villiers, miközben kezet fogtak. - Jó útjuk volt? - Mindent összevetve jobb, mint maguknak - felelte Bobby. — Mi történt? - Majd később elmesélem. Most verjünk tábort. Félkörben felállították az öt Land Rovert a pálmafákkal övezett tó mellett emelkedő sziklafallal szemben. Az emberek egy része ágakat gyűjtött a közeli bokrokról és hamarosan a vidáman pattogó tábortűz mellett ültek mindannyian. Már forrt a víz a tűzre helyezett edényekben, amikor Villiers beszélni kezdett. - Aki még nem tudná, annak most elmondom, hogy Omart meggyilkolta egy orvlövész a hamai tó mellett.
A tűz mellett ülők haragosan felmorajlottak. - Ezzel még nincs vége - folytatta Villiers. - Hazarban Selimet is megölték. Átvágták a torkát. Tudom, ki követte el a gyilkosságokat. A grófnő testőre, Abu. Engem is megölhetett volna, mégsem tette. Visszafelé jövet, amikor megálltunk Hamánál, a vizestömlőket feltölteni, ismét ránk lőtt. Ezúttal Ahmed tömlőjét lyukasztotta át. Végezhetett volna Ahmeddel is, de másképp döntött. Amikor kiálltam elé, és arra kértem, hogy ne orvlövész, hanem igazi harcos módjára álljon ki ellenem, még csak nem is válaszolt, pedig újfent lelőhetett volna. Mindez azt jelenti, hogy a grófnő, valamilyen oknál fogva, nem akarja a halálomat. Ám ha átlépnénk a határt, biztosan lelövetne engem is. Így egy darabig mindenképpen Hazar-ban maradunk. Az emberek komoran néztek maguk elé. - Állíts három embert a géppisztolyokhoz - utasította Villiers Ahmedet. - A többiek megehetik a vacsorájukat. Nem sokkal később az egyik beduin egy-egy adag sűrű, Heinz konzervből készült levest és néhány kovászTalán kenyérdarabot nyújtott át Bobbynak és Villiersnek. - Hát ez nem olyan, mint a Windsorban szolgáló tisztek vacsorája - jegyezte meg Villiers. - Nekem ízlik - felelte Bobby. - Korábban sohasem gondoltam, hogy egy ennyire egyszerű étel is lehet finom. Még csak a huszonkettedik évét taposta az egykori királyi testőr, de már megjárta Koszovót. Hazar olyan lehetőség volt számára, aminek nem tudott ellenállni, pedig azzal, hogy elfogadta a felajánlott pozíciót, az alhadnagyi kinevezését késleltette. Villiers, természetesen, más véleményen volt, és biztosította a fiatal zászlóst, hogy a hazari évek pozitívan befolyásolják majd az előtte álló, kétségkívül fényes katonai karriert. Amikor befejezték az evést, az egyik beduin elvitte piszkos edényeiket, egy másik pedig két, feketeteával megtöltött zománcozott bögrét nyújtott át nekik. Bobby még ezt a korábban undorítónak talált kotyvalékot is kezdte megszeretni. Amikor besötétedett, az emberek visszavonultak a terepjárók védelmébe, magukra hagyva tűz mellett teázó parancsnokaikat. - Gondolja, uram, hogy ez az Abu még mindig itt ólálkodik? - kérdezte Bobby. - Biztosra veszem. - És ha megint lövöldözni kezd? - Ez elkerülhetetlennek látszik, de úgy vélem, nem kell tőle igazán tartanunk. Ha le is ad néhány lövést, azt azért teszi, mert tudatni akarja, hogy a grófnő minden mozdulatunkat figyeli. - Remélem, igaza van, uram - felelte bizonyTalánul Bobby. Még vagy egy órát beszélgettek a tűz mellett. Az egyik beduin időnként dobott néhány ágat a parázsra, feltöltötte friss teával a bádogkannát és a parancsnokok keze ügyébe tette. Bobby éppen meg akarta tölteni a bögréket, amikor eldördült a lövés. Az átlyukasztott teáskanna azonnal kirepült a kezéből, forró folyadékot spriccelve mindenfelé. - Jézusom! - kiáltotta Bobby, majd Browningjával a kezében, talpra ugrott, és kémlelni kezdte a sötétséget. - Ne lőjön! - kiáltotta Villiers. - Ez csak Abu! Ha eltalálta a kannát, eltalálhatta volna magát is, ha úgy akarja. A beduinok ugyancsak kezükbe kapták csőre töltött puskáikat, az egyik géppisztolyos pedig megsorozta a sötétséget. - Abbahagyni! - parancsolta Villiers. - Abu nem lő többet, ebben biztos vagyok. Senki sem szólt. Bobby vonakodva a pisztolytáskájába dugta a Browningot, majd reszketeg hangon felnevetett. - Remélem, ezúttal tényleg igaza lesz, uram. Ebben a pillanatban mégiscsak eldördült a második lövés. A fiatal zászlóst a levegőbe dobta a szívébe fúródó lövedék. A beduinok dühödten felmorajlottak, és egyik dühödt lövést adták le a másik után. Villiers Bobby mellé térdelt, de már nem tudott rajta segíteni. Megemelte ugyan a hörgő testet, de az néhány perc múlva végleg elcsendesedett. Villiers szívét soha nem tapasztalt harag járta át. - Azonnal hagyjátok abba tüzelést! - rivallt az embereire. A beduinok vonakodva leeresztették fegyvereiket, mire Villiers megfordult, és az ég felé tárta
karját. - Abu, te gyáva kutya! Itt vagyok! Gyere elő! Ilyen mélyre süllyedtél, hogy fiúkra lövöldözöl? Miért nem lépsz elő a sötétből? Nincs bátorságod férfi módjára kiállni ellenem? A kérdéseire azonban nem kapott választ. Az egyetlen hang, amit az éjszaka csendjében hallani lehetett, egy Land Rover felbőgő motorja volt. Abu egyik kezével a kormányt fogta, a másikkal azt a kendőt szorította sérült arcához, amellyel korábban a homokvihar ellen védekezett. Szerencséje volt. Egy megpattant géppisztolygolyó megsebezte a jobb arcát, és tudta, hogy az eset végződhetett volna rosszabbul is. Haragudott magára. Haragudott, mert olyasmit tett, amire nem lett volna szükség. Azzal, hogy kilyukasztotta Ahmed vizestömlőjét meg a fiatal tiszt teáskannáját, a tudtukra adta, hogy figyeli őket, és ha úgy akarná, bárkit legyilkolhatna közülük. Ráadásul az, hogy Bobby Hawkot lelőtte, semmiképp sem írható a véletlen reflexek számlájára. Hosszan, gondosan célzott, de csak azért, mert sérülése miatt erőt vett rajta a bosszúvágy. Megölhette volna Villierset is, de szerencsére, annyira nem hagyta cserben a józan ész. Csak abban bízott, hogy a grófnő megérti majd. Amikor kellő távolságba ért az őrszázad állomáshelyétől, megállt, előkereste az elsősegélydobozban tartott tapaszokat, és megpróbálta ellátni a sebét. Aztán ismét elindult a hazari éjszakában. A beduinok hullazsákba tették Bobby Hawk testét. Villiers a tűz mellett ült, és nagyokat húzott abból a whiskysüvegből, amelyet az egészségügyi ládában tartottak, gyógyászati célokra. Szája sarkában csonkig égett a cigaretta, de nem törődött vele. Gondolatai Kate Rashid körül jártak. Amikor megkérdezte tőle, miért nem az ő fejét vette célba Abu, Kate azt felelte, azért, mert túlságosan fontos számára, és úgy tűnt, komolyan is gondolja a szavait. Ő pedig hagyta, hogy a bók elhomályosítsa az elméjét, és ez végzetes könnyelműségnek bizonyult. Ráadásul ő tévedett, és a még szinte gyerek Bobby Hawknak kellett meghalnia. Gondolatait Ahmed szakította félbe: - Szeretne elköszönni zászlós sahibtól? - Igen, Ahmed, köszönöm. Némán állt a nyakig felcipzározott hullazsák felett, amelyből Bobby Hawk fiatal, kissé meghökkent arca meredt felé. Bár a halál örökre lezárta a bizakodással teli szempárt, Villiers érezni vélte a kimondatlan vádakat. Arra gondolt, a nappali hőségben milyen gyors bomlásnak indul majd a nemrég még élettel teli test. Elviselhetetlenül gyötörte a bűntudat. Ekkor eszébe ötlött valami. - Zárjátok le a zsákot, aztán, ahogy azt Omárral is tettétek, kötözzétek az egyik Land Rover csomagtartójára a sahibot. Ha tíz percen belül elindulunk, reggelre Hazarban lehetünk. - Ahogy ezredes sahib parancsolja - hajolt meg Ahmed. Villiers újra leült. Zubbonya zsebéből előhúzta a Codex 4-et, és felhívta Charles Fergusont. Az irodájában érte el. - Megint én vagyok, Charles. Valami szörnyű dolog történt. Mivel Hannah Bernstein és Sean Dillon történetesen szintén Ferguson irodájában tartózkodott, a tábornok megnyomott a készüléken egy piros gombot, amivel kihangosította a beszélgetést. - Ki vele, Tony. Villiersnek csak ennyi kellett. Elmondott mindent, töviről hegyire. - Ha nem hagyom, hogy félrevezessen, szegény fiúnak nem kellett volna meghalnia. - Nem a te hibádból történt, ami történt, Tony. Kate Rashid vitte túlzásba a dolgokat. - Arra kérnélek, hogy beszélj a testőrség parancsnokával. Valakinek tudatni kell Bobby özvegy anyjával és egyetemista húgaival a hírt. - Ez csak természetes, Tony. A testőrségnél tudják, mi a teendő ilyen esetben, efelől egészen nyugodt lehetsz. - Tőled is szeretnék egy szívességet kérni, Charles - folytatta Villiers. Errefelé gyorsan bomlásnak indulnak a testek. Szegény Bobby ennél jobb sorsot érdemel. - Mégis, mit tehetek innen? - kérdezte Ferguson. - Ha leküldenéd Laceyt és Parryt a Gulfstreammel, és el tudnának indulni, mondjuk, egy órán belül, akkor tíz óra múlva itt lehetnének. Addigra én
beszerezném Hazarban a megfelelő koporsót, elintézném a szükséges adminisztrációt, és a fiúk már indulhatnának is vissza Bobbyval. - Ezt még csak kérned sem kellett volna, Tony. A főfelügyelő - biccentett a fejével Hannah felé - máris intézkedik. Van még valami? - Igen. Szeretném, ha tudnád, hogy ettől a perctől fogva számíthatsz rám. Bármi történik is errefelé, kiderítem, mi az, és minden erőmmel azon leszek, hogy Kate Rashid megkapja, amit érdemel. - Ezt örömmel hallom, Tony. Ha Lacey és Parry készen áll az indulásra, újból felhívunk. Villiers kikapcsolta, majd a zubbonya zsebébe tette a készüléket. Az emberei már útra készen álltak. - Akkor hát, Allah nevében! - mondta, és beült Ahmed mellé. A következő percben útnak indult az öt terepjáróból álló karaván. Abu hajnali ötre ért a Rashid villába. A komornyiktól megtudta, hogy a grófnő már ébren van, éppen zuhanyozik. Aztán kapott egy csésze kávét, és türelmesen várta, hogy a komornyik bejelentse. A grófnő, még fürdőköpenyben, perceken belül belépett a nappaliba, és hamarosan a khaki színű úti ruhába öltözött Rupert is csatlakozott. - Szörnyen néz ki az arcod - mondta Kate üdvözlés helyett. - Fáj? - Á, éppen hogy súrolta egy golyó. - Hogy történt? Abu erre minden kis részletről beszámolt. - Nagy hibát követtem el, grófnő - mondta bűnbánóan. - Az ezredes ezt nem fogja szó nélkül hagyni, ebben biztos vagyok. Kate bosszús arcot vágott. - Ami megtörtént, megtörtént - felelte végül. - Nincs módunkban változtatni a dolgokon. Az biztos, hogy Villiers haladékTalánul Hazarba hozza a holttestet, úgyhogy az lesz a legjobb, ha meghúzod magad valahol. Már tudom is, hogy hol: az „üres negyed"-ben. Indulás előtt még ugorj be dr. Yolpihoz, nézesd meg vele az arcodat, aztán irány Shabwa! Ha szükségem lesz rád, majd üzenek. Abu szótlanul megcsókolta a felé nyújtott kezet, majd minden további megjegyzés nélkül távozott. - Most mit fogunk csinálni? - kérdezte Rupert. - Fogjuk a holminkat, és amilyen gyorsan csak lehet, elindulunk. Állj a limuzinnal a főbejárat elé! - utasította a komornyikot. - Addig én magamra kapok valamit. - Miért e nagy sietség? - kérdezte a nyomában loholó Rupert. - Úgy tudom, nincs mitől tartanunk. - De, Tony Villierstől - lihegte Kate. - Nem szeretnék most találkozni vele. - Mi van, a kemény amazon berezelt? - Menj a pokolba, szívem! Tizenöt perccel később már újra a nappaliban voltak. A komornyik kinyitotta előttük az ajtót, és ekkor érte őket a meglepetés. Az út szélén, pontosan a főbejárattal szemben, ott sorakozott a hazari őrszázad öt Land Roveré. Öt géppisztoly meredt a Rashid villára, és Tony Villiers, aki mellén keresztbe font karral állt az első terepjáró előtt. Kate csak egy pillanatig habozott, aztán, mintha csak üdvözölni akarná a nem várt vendégeket, lesétált a lépcsőn. - Nahát, Tony! Ez aztán a meglepetés! - csicseregte barátságosan. Tony Villiers ezúttal nem hagyta magát megszédíteni - rögtön a tárgyra tért: - Biztos vagyok benne, hogy Abu már mindenről beszámolt. Ő - mutatott a csomagtartóra erősített hullazsákra - Bobby Hawk. Nem Abu gyilkolta meg, hanem maga, Kate. - Úgy gondolja? És mik a szándékai? - Dzsihádot hirdetek maga ellen, Kate Rashid. Késhegyig menő háborút. És még valami. Mostantól akkor lépem át az „üres negyed" határát, amikor akarom. - Várni fogom odaát, Tony. - Rendben, de most hordja el innen az irháját, mielőtt agyon nem lövöm! Kate mintha mondani akart volna valamit, de aztán beszállt a limuzinba Rupert mellé és elhajtottak. Villiers addig nézett utánuk, amíg el nem tűntek. Akkor
maga is beszállt a Land Roverbe, Ahmed mellé, aki kérdő tekintettel várta az újabb utasítást. - Keressünk, barátom, egy temetkezési vállalkozót. - Ahogy parancsolja, sahib. Oxford London 9. Kate Rashid gondolataiba merülve ült a Gulfstream fedélzetén, Rupert kávét kortyolgatott. - Micsoda szerencsétlen közjáték - jegyezte meg Rupert. -Abu lelkesedésében túlzásba vitte a dolgokat. - És olyasmit provokált, amit nem akartam - sóhajtotta Kate. - Most, bár nem állt szándékomban, le kell számolnom Villiersszel is. - Gondolod, hogy átmerészkedik az „üres negyed"-be? - Nem gondolom, hanem tudom. HaladékTalánul ki kell adnom a tűzparancsot ellene. - Nem lenne elég, ha az embereid visszacsalogatnák a szolgálatába szegődött rokonaikat? Végül is, ők is Rashidok. Te vagy a vezérük, és nélkülük nem sokra menne az „üres negyedében, ebben biztos vagyok. - Te még mindig nem érted a lényeget, Rupert - sóhajtotta Kate. - Az őrszázad tagjai esküt tettek Tonynak. Ez azt jelenti, hogy ki kell tartaniuk mellette. Ha szükséges, az utolsó leheletükig. - Igazad van! Én képtelen vagyok felfogni ezt a kicsavart gondolatmenetet. - Ezt mondtad már korábban is, úgyhogy, ha rám hallgatsz, meg sem próbálkozol vele. Beszéljünk inkább valami másról. Mondjuk, az Európai Szabadság Napjáról. Mikor is lesz? - Szombaton. Miért kérdezed? - Mert arra gondoltam, hogy el kellene határolódnunk tőle valahogy. Most, amikor annyian szimatolnak utánunk, rossz fényt vetne ránk, ha összefüggésbe hoznák a nevünkkel a megmozdulást. Továbbra is fenn kell tartanunk azt a látszatot, hogy erőszakellenesek vagyunk. Azt akarom, hogy okos, ésszerű célokért áldozó cégként kezeljék a Rashid Műveket. Éppen ezért menj Oxfordba Percy professzorhoz, és határozottan tájékoztasd, hogy a Rashid Oktatási Alapítványt egyetlen dolog érdekli: az oktatás, ennél fogva minden erőszakos megmozdulást ellenez, és mint a támogatások felhasználásáért felelős személytől azt várjuk tőle, hogy ezt tudatosítsa a támogatásban részesülő diákokban is. - Ugyan, drágám, tudod, hogy milyenek a diákok. Bármit javasolnak nekik, mindig az ellenkezőjét teszik. - Amivel a mi malmunkra fogják hajtani a vizet! - mondta Kate lelkesen. - Hát nem érted? Mi azt javasoljuk, hogy ne vegyenek részt a megmozduláson. Ők ennek ellenére elmennek, ám minket nem hibáztathat senki sem. Ha Percy akadékoskodni próbálna... véletlenül tudom, hogy az Osztályharc Aktivistái számláján ötvenezer fontos hiányt mutat az utolsó egyenleg. Ez olyan információ, amivel sarokba szoríthatod... - Tényleg azt hiszed, hogy veszélyessé válhat a dolog? - Csupán számolok a lehetőséggel, drágám. Ne feledd, a tüntetők nagy része Helen Quinnhez hasonló ostoba dilettáns lesz, akik közül, remélem, előállítanak néhányat a rend őrei. A habot persze az jelentené a tortán, ha Helent is letartóztatnák, de erre, sajnos, elég kicsi az esély. Pedig milyen jól festene az újságok címlapján! Az amerikai szenátor forradalmár lányát letartóztatták egy londoni tüntetésen! Imádnák a pletykalapok, nem gondolod? - Tudod, mi vagy te? - kérdezte Rupert. - Egy gonosz nőstény, aki a cél érdekében minden praktikát bevet! - Remélem, te is ezt fogod tenni, Rupert. A szombat reggel már Oxfordban találta Daunceyt. A korai időpont ellenére a Lion tömve volt diákokkal, és - ahogy számított rá - Percyt is ott találta, egy korsó sör társaságában. Rupert egy pillanatra megállt az asztala mellett. - Hozok magamnak egy italt - mondta, majd megpróbált utat törni magának a bárpulthoz. A pult végénél - kellemes meglepetésként - Helent és a barátját,
Grantet pillantotta meg. Elmosolyodott, gyorsan rendelt magának egy Jack Daniel's-t és melléjük furakodott. - Hello! - köszöntötte őket, de a szája szegletében játszó mosolyból csak Helennek jutott. - Mégis elmegy a tüntetésre? Grant korábban nevető arcán fagyosság tükröződött. - Semmi köze hozzá! - vetette oda barátságTalánul. - Alan, fogd be a szádat! - mondta Helen Quinn, majd barátságos mosollyal próbált javítani a helyzeten. - Igen. Hamarosan megérkezik értünk a busz. - Szerintem jobban tenné, ha nem szállna fel - intette Dauncey. - Az újságok szerint könnyen elfajulhat a dolog, és senkinek sem lenne jó, ha egy erőszakos megmozdulás közepén találná magát. Erre a közelben álló hallgatók is felfigyeltek, és a pult felé nyomuló Percynek ugyancsak hallania kellett az óvatosságra intő szavakat. - Szóval, maga nem ért egyet a demonstrációval - jegyezte meg Grant. - Nem, ha a békés felvonulás erőszakba csaphat át - felelte nyájasan Rupert. Márpedig a rendőrök ki fognak vonulni, és félő, hogy használni fogják a gumibotjaikat. - Csakhogy mi nem ijedünk meg néhány gumibottól - hetvenkedett Grant. - Mi nem vagyunk olyan beszari alakok, mint maga. Már a neve is önmagáért beszél. Csak egy meleget hívhatnak Rupert Daunceynak. A közelben álló diákok felnevettek, Helen azonban elpirult. - Abbahagynád végre, Alan? - kérdezte ingerülten. Grant azonban ügyet sem vetett a figyelmeztetésre. - Miért? A vak is látja, hogy buzi! Rupert lágyan elmosolyodott. - Ha maga mondja... - azzal, jelezve, hogy méltatlan beszélgetőpartnernek találja a forró fejű Grantet, visszatért Percyhez. - Elnézést kérek a diákom viselkedése miatt - kezdte a tanár alázatosan. - Ugyan, én is voltam fiatal és forró fejű - felelte elnézően Rupert - de amit mondtam, azt komolyan gondoltam. Veszélyessé válhat a felvonulás. Azt akarom, hogy szálljon fel a buszra, és próbálja őket visszatartani. - Hogy én? A buszra? De hiszen mondtam önnek, hogy más programom van... - Felejtse el! A grófnő és a Rashid Oktatási Alapítvány nem támogat erőszakos célokat. Bár alapjában véve egyetértünk azzal a filozófiával, amit az Osztályharc Aktivistái képvisel, nem engedhetjük, hogy kártékony tüntetések szervezésére használják azt a pénzt, amit adunk. - De hát... én nem befolyásolhatom a diákok viselkedését. - Ez igaz. Ugyanakkor megmondhatja nekik, hogy ön, személy szerint ellenzi ezt a demonstrációt. - Hát nem érti, hogy nekem... - Professzor - hajolt közelebb Dauncey. - Mi feltétel nélkül megbíztunk önben. Rengeteg pénzt fektettünk abba, amit ön képvisel. Ön szerint mit gondolnának a diákok, ha kiderülne, hogy kedvenc szervezetük számlája ötvenezer fontos hiányt mutat? Percy megpróbált méltatlankodó képet vágni, de ez nem nagyon sikerült neki. - Én semmiféle hiányról nem tudok - suttogta erőtlenül. - Ugyan, ne tréfáljon! Inkább próbálja elképzelni, milyen élet várna önre a wandsworthi börtönben. Ha belegondolok, hogy egy ilyen finom embernek csatornatöltelékekkel és beteges hajlamú rabokkai kelljen együtt zuhanyoznia... Mi a véleménye, kedves professzorom? Engem, istenemre mondom, már a lehetőségtől is kiráz a hideg. Percy vörös arca hamuszürkére változott. - Az isten szerelmére, miket beszél? - Csak ízelítőt adtam a jövőjéből, de ne aggódjon, nekünk sem érdekünk, hogy kiderüljön a dolog. Nem szeretjük a botrányokat. Rontják a hírnevünket. Persze, a magáét ebben az esetben sokkal nagyobb veszély fenyegeti. - Rendben - nyögte Percy - megteszek mindent, amit csak akar. Ám jobb, ha tudja, bármit mondok nekik, nem fogja őket visszatartani. - Ne aggódjon. Ott leszek maga mögött, és mint a Rashid család képviselője, segíteni fogok. így senki sem vághatja később a fejünkhöz, hogy nem próbáltuk őket visszatartani. - Ekkor Rupert észrevette, hogy Grant feláll Helen mellől,
és elindul a férfimosdó felé. - Rögtön jövök - mondta Percynek, és követte a fiút. Grant éppen végzett, amikor Rupert a mosdóba lépett. Rajtuk kívül egy lélek sem volt odabenn. - Mit akar már megint? - kérdezte Grant. Rupert válasz helyett jól sípcsonton rúgta, majd addig ütötte a gyomrát, míg szerencsétlen fiú térdre nem rogyott. Ekkor megragadta a bal csuklóját, és egy erőteljes csavarral kiegyenesítette a karját. - Mit szólnál, ha eltörném? - emelte fölé ökölbe szorított jobb kezét. - Kérem, ne tegye - nyögte a könnyeivel küszködő fiú. Rupert erre még egyet csavart az egyébként is eltorzított karon. Grant felkiáltott fájdalmában, mire Rupert megpördítette, és pofon vágta. - Most pedig figyelj ide, te kis szemét. Én eddig csak azért tudtam a létezésedről, mert az alapítvány a mi pénzünkből fedezte a redves tanulmányaidat. Tudtad ezt, te senkiházi, tudtad? - Grant ismét felnyögött, és megrázta a fejét. - És azzal tisztában vagy, hogy ki az a mi? A Rashid Oktatási Alapítvány. És amit eddig adtunk, azt bármikor elvehetjük. Akár már holnap is. Úgyhogy ne próbálj még egyszer pimaszkodni velem, mert az iskolapad helyett könnyen a McDonald's pultja mögött találhatod magad. Megértettél? - Igen - nyöszörögte Grant, és masszírozni kezdte meggyötört kezét. Rupert közben meggyújtott egy Marlborót. - Akkor most megmondom, mit kell tenned. Alan Grant már a zsebében kotorászott. Zsebkendő után kutatott, amikor ujjai ráakadtak a bátyjától kapott csodatollra. Rossz előérzetére hallgatva megnyomott rajta egy gombot, elindítva a tollba épített magnetofont. Közben Rupert is előhúzott a zsebéből egy kis papírtasakot. - Három csokoládépralinét találsz benne. Mindegyikben egy-egy ecstasy tabletta van. Azt akarom, hogy kínáld meg vele a barátnődet a tüntetés alatt. - És miért... miért tennék ilyet? - Azért, mert jó esély van arra, hogy a rendőrség szétveri a tüntetéseteket, és reményeim szerint benneteket is előállítanak, különben meg azért, mert kitaposom a beled. - Akkor sem értem, hogy miért kell Helennek ecstasyt ennie. - Azért, hogy kínos helyzetbe hozzuk az apját, te fafejű. - Na és ha mégsem fajulnak el a dolgok? Ha beveszi a drogot, de a letartóztatás elmarad? - Akkor nincs más tennivalód, mint épségben visszavinni a buszra. - Az nem fog összejönni. - Miért? - Azért, mert nem jövünk vissza. - Hát hová mentek? - A bátyám wappingi házába. Ő most Németországban van, és hétvégére kölcsön adta a kéglit. - És a barátnőd benne van a buliban? - Igen. Rupert megcsóválta a fejét. - Nagyon viszkethet a puncija... Mi a bátyád címe? - Canal Street 10. - Van mobiltelefonod? - Nincs, de a házban van vonalas. Rupert előhúzott a zsebéből egy noteszt és egy ceruzát. - Add meg a számot! Így ni. Ma este odacsörgök - mondta, miközben zsebre tette a jegyzetfüzetet. - Ne feledd, hogy a demonstráció aiatt keil beadnod neki a tablettát, ügyelve arra, hogy ne igyon hozzá alkoholt. Nem az a cél, hogy rosszul legyen, hanem az, hogy repüljön, amikor lecsapnak rátok a zsaruk. Világos? Grant alig érthetően elmormolt egy igent. - És ha bárkinek egy szót is szólsz erről az egészről, azt is megbánod, hogy a világra jöttél. Ez is világos? Grant bólintott. - Akkor jó. Most elmehetsz.
Grant távozása után Rupert még várt néhány percig. Mire viszszatért a kocsmába, a diákok nagy része már kiment. Rupert odaintett az asztala mellett búslakodó Percynek. - Remélem, felkészült a beszédjére - mondta neki majdhogynem barátságosan, és kitessékelte a kocsma nyitott ajtaján. A busz már ott állt az egyik iskolaépület előtt. Körülbelül negyvenen ültek rajta, és további tíz-tizenkét diák a járdán várta az indulást. Rupert és Percy felkapaszkodott az utastérbe. - Mégis velünk jön, uram? - kiáltotta valaki. - Igen, de meg kell mondanom, nem szívesen teszem. Jobban szeretném, ha itt maradnánk, valamennyien. Úgy hallottam, könnyen elfajulhat a dolog. - Dugulás! - vakkantotta egy durva hang. Percy ügyet sem vetett a közbeszólásra. - Az Osztályharc Aktivistái szervezet mindig is elhatárolta magát az erőszaktól - folytatta komolyan. - Változást akarunk, ez igaz, de békés úton. Attól tartok, súlyos hibát követünk el, ha részt veszünk ezen a demonstráción. Még dönthetünk úgy, hogy itthon maradunk... - Figyeljenek - vette át a szót Rupert. - Engem Daunceynak hívnak, és a Rashid Oktatási Alapítványt képviselem. Mint azt önök közül sokan tudják, az alapítványunk rendszeresen támogatja az Osztályharc Aktivistáit, többek között azzal a feltétellel, hogy a szervezet tagjai nem vesznek részt erőszakos megmozdulásokon. Márpedig ma jó okunk van azt hinni, hogy eldurvulhat a békésnek induló felvonulás. Percy professzornak igaza van, a cél, amiért tüntetni akarnak, helyes, csak az időzítés és a módszer nem megfelelő. A diákok reagálása pontosan megfelelt a várakozásának. A busz hátsó részéből elinduló „mi az ördögre várunk" pusmogás hatására egyre többen sürgették az indulást. - Hát jó - vont vállat Rupert. - Csak azt ne mondják, hogy nem figyelmeztettük magukat! - Azzal leült a Percy mellett üresen maradt helyre. A busz másik oldAlan, vele egy vonalban ült Grant és Helen. A fiú tüntetően kerülte a tekintetét, de a lány barátságosan megszólította: - Annyira izgalmas! - Csak azért, mert még nem vett részt ilyenen - felelte Rupert. - Kíváncsian várom, hogy utána mit fog mondani! - Jaj, ne legyen már ennyire aggodalmaskodó! Én, személy szerint, biztosra veszem, hogy nem lesz semmi baj. - Magának legyen igaza - dünnyögte szinte maga elé Rupert. A lány zavartan elfordult. Nem szívesen gondolt arra, hogy a jónak induló napnak esetleg rossz vége lesz. A kenti Pool Bridge-ben ugyanezen a napon vettek végső búcsút Bobby Hawk zászlóstól. A délelőtt 11-kor kezdődő temetésre Dillon is elkísérte Fergusont. A hűvös márciusi időben csak reménykedni lehetett, hogy egyszer, valamikor beköszönt majd az igazi tavasz. A cigarettázó Dillon ennek ellenére letekerte az ablakot, és kedvtelve nézegetett kifelé. - Szép vidék - jegyezte meg. Hamarosan újra megeredt az eső. - Bár tudnám, mi foglalkoztatja most, hogy visszajött - jegyezte meg Kate Rashidra utalva Ferguson. - Fogalmam sincs. Az biztos, hogy a Hazarban történtek után van min gondolkodnia. - Semmi újat nem talált Roper? - Semmit. Pedig azt mondja, minden lehetséges nyomot végigkövetett. Az agyába azonban nem láthat bele. Csak abban bízik, hogy előbb-utóbb észrevesz egy cselekvési mintát, minek alapján kiszámíthatóbbá válnak a lépései. - Értem. - Azért beugrom Roperhez a temetés után - folytatta Dillon. - Sosem lehet tudni, mikor akad a horgára valami használható. Ferguson fáradtan hátradőlt. - Rendben. Gondolom, Tony sem ül ölbe tett kezekkel a teveszarból rakott tűz mellett. Kíváncsi vagyok, ki tud-e deríteni valamit.
- Szerintem biztos. Most, hogy Kate Rashid felhergelte, senki sem akadályozhatja meg abban, hogy átlépje a határt. Kate súlyos hibát követett el, és ezerszer meg fogja bánni, hogy magára haragította Tonyt. - Úgy legyen - mondta Ferguson, éppen akkor, amikor megpillantották Pool Bridge házait. A tipikusan angol falucskában a takaros házakon kívül nem volt más, csak egy réges-régi templom, egy kocsma, és egy György korabeli épületeket idéző fogadó. A templom mellett sorakozó autók láttán Ferguson halkan elkáromkodta magát. - Az ördögbe, Dillon! Elkéstünk! A szertartás épp hogy elkezdődött, amikor beléptek. A kicsike templom zsúfolásig megtelt, így nekik csak állóhely jutott a hátsó sorok mögött. Ennek azért volt némi előnye - nemcsak a koporsót láthatták, hanem a szertartást végző papot és a gyászolókat is. Mrs. Hawk, talpig feketében, az első sorban ült ugyancsak gyászruhába öltözött lányaival. Ott volt a testőrség parancsnoka, aki később, fellépve a plébános mellé, méltatta Bobby Hawk rövid életútját, kiemelve bátor és önfeláldozó jellemét. Szép, szép, gondolta Dillon, csakhogy értelmetlen az egész. Egy huszonkét éves fiúért szóltak a zsoltárok, akire fényes karrier várt, szép család... Akinek még élnie kellene. Már a sírgödörnél álltak, amikor a szemerkélő cseppeket özönvízszerű eső váltotta fel. A következő percben a tábornok sofőrje diszkréten megjelent egy esernyővel. - Mi az oka annak, hogy minden temetésen esik az eső? -kérdezte halkan Dillon. - Talán valami ostoba hagyomány - válaszolta Ferguson. Egyszer csak vége lett. A tömeg, mint hömpölygő áradat, a fogadó felé vette az útját, ahol különféle enniinnivalókkal kínáltak mindenkit. Már csak néhányan álltak a sírnál, amikor Mrs. Hawks Fergusonhoz lépett. - Köszönöm, hogy eljött, Charles - mondta, és arcon csókolta a férfit. - Csodálom, hogy egyáltalán szóba áll velem - felelte a tábornok, majd látva az asszony tekintetét, még hozzátette: - A fia, bizonyos vonatkozásban, nekem dolgozott. - A kötelességét teljesítette, Charles. Csak ez számít, semmi más. Az asszony továbblépett, átadva helyét a testőrség parancsnokának. - Régen láttam, Charles - mondta az ezredes. - Kár, hogy ilyen szomorú esemény miatt találkozunk. Szegény Villiers, néhány hét alatt két zászlósát veszítette el. - Gondolja, hogy nehezen talál új helyettest magának? - Nem, amíg elég őrült ifjonc futkároz a hadseregben. Az ezredes, miközben beszélt, kíváncsi pillantásokkal méregette Diliont. - Engedje meg, barátom, hogy bemutassam a munkatársamat, Sean Diliont - kapott észbe Ferguson. A testőrparancsnok szeme elkerekedett. - Te jó isten! Az a Sean Dillon, akit néhány éve életre-halálra üldöztem Armaghban, és mindig kicsúszott a kezem közül? - Amiért nem győzök hálát adni a mindenhatónak, ezredes - felelte könnyedén Dillon, majd Fergusonhoz fordult: - Az autónál találkozunk. Nem sokkal három után a busz megállt egy folyóparti parkolóban, és a diákok csatlakoztak a Horse Guards Avenue-n hömpölygő áradathoz. Percy és Rupert utolsóként állt be a sorba. Nem sokkal később, anélkül, hogy tudták volna, elhaladtak amellett a sarok mellett, ahonnan az öbölháború idején egy Sean Dillon nevű IRA-profi egy fehér Ford Transitból bombát dobott a Downing Street lO.-re. A Whitehall előtti téren annyian voltak, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. A miniszterelnöki rezidencia előtt szabályos kordont alkottak a rendőrautók. A rendőrök többsége a tüntetéseken szokásos rohamszerelést viselte, több közülük lóhátról próbálta megfékezni a mind dühödtebben nyomuló tömeget. A csatlakozók egyre nagyobb erővel tolták az előttük állókat, és a nagy zűrzavarban elsodródtak egymás mellől az együtt érkező emberek. Az oxfordi kontingens sem tudott egyben maradni. Egyre inkább szétszórta őket az áradat. Helen Quinnt és Alan Grantet az egyik oldalra, Rupertet és Percyt a másikra szorították le a tehetetlen masszává tömörülő emberek.
A felvonulás élén haladó, fekete maszkot vagy sísapkát viselő ifjak új, addig ismeretlen, ugyanakkor nagyon is vészjósló elemet jelentettek a korábbi demonstrációkhoz képest, mégsem ők okozták a bajt. A Molotov-koktél valahol középen röppent a magasba, és pontosan a rendőrkordon előtt ért földet, ahol annak rendje és módja szerint azonnal lángba borult. Az első bombát újabbak követték, többméternyire visszaszorítva a rendőröket. A következő két Molotovkoktélnál felmordult a tömeg, ám az álTalános izgalomba félelem is vegyült. Sokan ekkor jöttek rá, hogy a vártnál veszélyesebb dologra vállalkoztak. Többen vissza akartak fordulni, de már nem volt rá módjuk az éppen támadásba lendülő lovas rendőrök miatt. A tüntetők erre újabb tűzbombákat röppentettek a magasba, de a lovasokat ezzel nem lehetett visszatartani. A tömegbe nyomuló rendőrök gumibotjai záporként verték az útjukba kerülő testeket. A felvonulókon eluralkodott a pánik, kiáltások és sírástól eltorzult hangok hallatszottak mindenütt. Henry Percy kétségbeesetten forgolódott jobbra-balra. - Én ezt nem bírom tovább! - nyögte. - Senki sem kényszeríthet arra, hogy agyonveressem magam. Hasonlóképpen vélekedett magában Rupert is. Tudta, hogy a rendőrség ilyenkor nem tesz fel kérdéseket. A tény, hogy valaki részt vesz egy tüntetésen, önmagáért beszél. Mint mindenkinek, neki is jó esélye volt arra, hogy fejbe kólintsák, aztán feldobják egy teherautó platójára, és előállítsák a legközelebbi őrszobán. Márpedig ezt mindenképpen szerette volna elkerülni. - Ne essen pánikba - mondta Percynek. - Próbáljon a nyomomban maradni, akkor kijutunk. - Azzal elindult és rugdosva, öklözve utat nyitott maguknak visszafelé. A Horse Guards Avenue-nál csatlakozhattak a visszafelé özönlő áradathoz. A tömeg a Temze-part felé sodorta őket, így némi erőltetett menet után megpillantották a buszukat. Nem ők voltak az első visszatérők - vagy egy tucatnyi diáknak gyorsabban sikerült felvenni a nyúlcipőt. Percy, nyomában Ruperttel, felkapaszkodott a buszra, ahol két lány hangosan zokogott az átélt izgalmak miatt. A fiúk sem tűntek boldognak, de ők azért tartották magukat. Percy arcát a kezébe temetve próbálta feldolgozni a történteket. Rupert fejcsóválva méregetette a sokk szélén álló diákokat. - Én figyelmeztettem magukat, de senki sem hallgatott rám. Csak az isten tudja fordult Percy felé - hogy a többiekkel mi lehet, de ez már nem az én gondom, hanem a magáé, igaz? Azzal köszönés nélkül leszállt a buszról, és lusta léptekkel elindult a Vauxhall Bridge irányába. Ott leintett egy taxit, és Kate South Audley utcai lakásához vitette magát. Mielőbb szerette volna megosztani unokanővérével a jó híreket. A zűrzavar fél ötre teljesedett ki a Whitehall előtti téren. Minden irányba rohanó, kiáltozó embereket lehetett látni. Alan és Helen - több társukkal együtt - egy kapubeállóban keresett és talált menedéket. Alan még nem kínálta meg Helent a droggal bélelt pralinéból - nem volt rá idő. Egyébként is, más dolgok jártak a fejében. Helen - izgalmában és Talán félelmében - szinte folyamatosan a karjába kapaszkodott, így alig tudta előhúzni kabátja zsebéből azt a fél üveg vodkát, amit bátorításként magával hozott. Végül mégiscsak a szájához emelhette, és jól belehúzott. A rendőrség közben újabb támadásba lendült. Helen ösztönösen közelebb bújt a fiúhoz. Grantet forróság járta át, érezte, hogy megmerevedik. Ma végre becsempészi a lompost, gondolta magában, ugyanakkor ott motoszkált a fejében, hogy nem ártana a szándékra „rásegíteni". - Ne félj - mondta Helennek, és az orra alá dugta a vodkás-üvcget. - Inkább igyál egy kicsit. - Tudod, hogy csak fehérbort iszom. - Az éppen nincs nálam - felelte a fiú - de hidd el, ez is segíteni fog. A lány vonakodva elvette a felkínált palackot, és ivott egy kortyot. Úgy érezte, kigyullad a torka. - Egek - nyögte. - Ez iszonyú erős! - A, csak az első korty után érzi így az ember. Igyál még egy kicsit. - Nem, Alan, bármi is ez lötty, nem fehér embernek való. - Ne légy csacsi. Még pár csepp, és meglátod, jobban fogod érezni mao-ad,
Helen nem akart vitatkozni, így engedelmesen leerőltetett még egy korty italt. A tömeg közben ismét felmorajlott, mert a rendőrök kérlelhetetlenül tették a dolgukat. Egyre erőteljesebben nyomultak, és mind több tüntető döntött a menekülés mellett. - Ideje mennünk - jelentette ki Grant, majd választ sem várva megfogta Helen kezét, és vonszolni kezdte az áradattal szemben. A Horse Guards Avenue-t követve viszonylag gyorsan eljutottak a rakpartra. A busz még mindig ott várta azokat, akiket elsodort a tömeg. Helen érezte, hogy a fejébe szállt az ital. - Lehet, hogy vissza kellene mennünk Oxfordba - mondta óvatosan. Grant biztatóan magához ölelte. - Ugyan, bébi, most már nem történhet semmi baj. Beismerem, elég meleg volt a helyzet, de attól a hétvége még gyönyörű lehet. - Jól van - mondta Helen. - Megígértem, most már elmegyek. - A hangjából azonban ki lehetett érezni a vonakodást. - Ez a beszéd! - lelkendezett Alan. - Gyere! Fogunk egy taxit, aztán megpróbáljuk örökre elfelejteni ezt a délutánt. A South Audley utcai lakásban Rupert Dauncey és Kate Rashid élő közvetítésben követte az eseményeket. - Mekkora szájuk volt - jegyezte meg Dauncey - most meg futnak, mint a gyáva nyulak. - Vajon mi történhetett a Quinn lánnyal? - tűnődött Kate hangosan. - Mindjárt felhívom a számot, amit Grant megadott, és akkor megtudod. - Úgy is tett, de a wappingi házban senki sem vette fel a telefont. Rupert értetlenül ráncolta a homlokát. A márciusi este hűvösségére gondolt, meg a megvadult tömegre, és - bár maga sem tudta, miért - rossz előérzete támadt. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha lemegyek, és körülnézek a ház körül - mondta Kate-nek. - Elviszem a Porschét, ha megengeded. - Látom, drágám, személyes ügyként kezeled ezt a kis epizódot. Micsoda odaadás! Szeretlek is érte. - Én is szeretlek - felelte Rupert, és elrobogott. A taxiban ülő Grantnak eszébe jutottak az ecstasy tablettás csokoládék. Tudta, hogy Dauncey miatt már nem kellene beadnia őket, de arra gondolt, hogy Helen feldobott állapotban még engedékenyebb és odaadóbb lenne, mint így, félig mámorosan. Megkínálta a lányt, és tervezgetni kezdett. Ha jól adagolja a tablettákat, Talán végigdughatja az éjszakát, vélte. Mert ezt szerette volna... dugni, amíg ki nem száll testéből az erő. Az a buzi Dauncey ez egyszer mégiscsak jót tett vele. Pedig mennyire utálta azt a fennhéjázó természetét! El is határozta, hogy megfizet még neki. De meg ám! Nem véletlenül rögzítette azt a beszélgetést. Ráadásul útban a busz felé az egyik barátjára bízta a tollat, aki meggondolta magát, és az utolsó pillanatban közölte, hogy inkább Oxfordban marad. Megkérte, hogy a kollégiumba érve dobja be a postaládájába, ahol biztonságban lesz hétfő reggelig. Semmiféle kockázatnak sem akarta kitenni a diszkrimináló anyagot. Nem, Mr. Dauncey, gondolta vidáman. Nem hagyom eltiporni magam. Majd meglátja ki nevet a végén, de akkor csalódni fog! A Canal Streeten álló házban azonnal ledöntötte Helent a kanapéra. Az alkoholés drogmámorban úszó lány azonban erőteljesen ellökte magától, és rendre kitért a csókjai elől. Hagyjál, Alan - nyögte. - Szörnyen érzem magam. Fáj a fejem és szédülök. Forog velem a világ. - Mindjárt jobban leszel - ígérte a teljesen felajzott fiú, és az emeleti fürdőszobába rohant, hogy egy kicsit lehűtse magát. Hideg vizet fröcskölt az arcába, aztán gondosan megtörölközött, megfésülködött, és éppen indulni akart lefelé, amikor az első sikoly felhangzott a nappaliban. Hármasával vette a lépcsőket, annyira sietett, ám amikor a szobába ért, a földbe gyökerezett a lába az elétáruló látvány miatt. Helen a kanapén rángatózott, de a teste akkor sem hagyta abba a remegést, amikor a tagjait fogva tartó görcs alábbhagyott. - Mi van veled? - kiáltotta rémülten Alan.
Kezét végigfuttatta a lány szenvedő arcán - tűzforró volt. A szeme kidülledt, és habos buborékok jelentek meg a szája szegletében. Helen az ecstasy által kiváltott gyógyszerérzékenység jellegzetes tüneteit produkálta. Alanhez karnyújtásnyira került az a horrorral is felérő jelenség, amelyről addig csak olvasott. Ráadásul nem sétálhatott ki a helyzetből. Minden ismerősük tudott a hétvégi terveikről, és egybusznyi ember látta, amint egymásba kapaszkodva vonultak a tüntetők között. Egyetlen dolgot tehetett. A Szent Márk Kórház csupán egy kilométernyire volt a bátyja házától, a wappingi főutcán. Ha nem késlekedik, vélte, Talán meg tudják menteni Helent. Az ajtóhoz rohant: szabályosan feltépte, majd a garázshoz loholt, ott bedobta magát a bátyja Ford Escortjába és kitolatott. A bejárat elé érve visszarohant a nappaliba, majd az autóhoz vonszolta Helent. Beültette a hátsó ülésre, a nyakába akasztotta a kézitáskáját és hatalmas csikorgással elindult vele a kórház felé. Rupert, a Porschéban, éppen ekkor fordult be a Canal Streetre. Látta, mint vezeti ki Grant a félig ájult Helent, és azonnal tudta, hogy valami nagyon-nagy baj van. Mintha idegen lenne, elhaladt az Escort mellett, aztán megfordult, és követte Grantet a kórház felé vezető úton. Néhány perc múlva befordultak a hatalmas kórházi parkolóba, ahol Alannek már komoly erőfeszítésébe került kiemelni a hátsó ülésről a mind rosszabb állapotban lévő Helent. Szegény lány úgy vonszolta magát, mint egy zombi. Már a sürgősségi osztály bejáratánál jártak, amikor Rupert utánuk merészkedett. A kórházban, mint az Országos Egészségügyi Szolgálat intézményeiben általában, nagy volt a nyüzsgés. Minden ülőhely foglalt volt és sokan álltak. Rupert közvetlenül a bejárat mellől próbálta nyomon követni az őt érdeklő mozzanatokat. Grant tehetetlenül körülnézett, és miközben azon tűnődött, mit kellene tennie, az egyre jobban rángatózó Helen ajkát ismét hangos sikoly hagyta el. A fiú képtelen volt megtartani a majdhogynem kapálódzó testet, így Helen a földre csúszott. Többen felugrottak és segítségért szaladtak. Végül odarohant egy arra járó nővér, és letérdelt a rángó test mellé. Helen szájából most már patakokban folyt a hab. A nővér döbbent pillantása most a kétségbeesett Grantre siklott. - Mi történt? A fiún eluralkodott a pánik. - Nem tudom - felelte összeszorított szájjal. - Erre jártam, és láttam, hogy megpróbál felkapaszkodni a lépcsőn. Mivel nem tudott, segítettem neki. A nővér odakiáltott a recepciónál szolgálatot teljesítő kollégáinak: - Segítsetek! Mire a pult mögött álló két ápolónő odaért, Helen sarka már a padlót verte, a teste megfeszült, vonaglott néhányat, aztán elcsendesedett. Az egyik nővér megpróbálta kitapintani a nyaki verőerét, majd csalódottan a társaira nézett. - Vége - mondta csendesen. - Az nem lehet - motyogta Grant. Egy férfiápoló Grant vállára tette a kezét: - De. Sajnos, meghalt. Semmit sem tehetünk. - Ó, istenem! - szaladt ki Grant száján. Aztán anélkül, hogy még egy szót szólt volna, megfordult, és kiviharzott a kórházépületből. Észre sem vette a nyomában loholó Rupertet. Grant azt hitte, megbolondul. Valahogy visszabotorkált az autóhoz és beült. Mire a Canal Streetre ért, csaknem teljesen besötétedett. A ház előtt leállította az autót, bevonszolta magát a nappaliba, megkereste a fél üveg vodkát, leült a konyhaasztalhoz és addig kortyolgatta a vízszínű italt, míg el nem fogyott. Annyira lerészegedett, hogy először meg sem hallotta a csengőt. Amikor a hang nagy sokára mégis eljutott a tudatáig, dühösen felállt, eldülöngélt az ajtóig és szélesre tárta a küszöbön álló Rupert előtt. A látogató undorral tolta el magától az imbolygó testet. - Már jártam itt - mondta. - Sőt, követtelek a kórházba is, így mindent tudok. - Nem én tehetek róla - dadogta Grant. - Nem? Hát akkor ki a búbánat? - Rupert megragadta Grant nyakkendőjét, míg a másik kezével előhúzta a zakója belső zsebében hordott Coltot, és a fiú verejtékező homlokához nyomta. - Beadtad neki az ecstasyt?
Grant részben az elfogyasztott italmennyiségtől, részben a félelemtől, egész testében remegett. - Igen, de nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Én is kipróbáltam az ecstasyt, és nem lett tőle semmi bajom. - Neked nem, de neki igen. Úgy látszik, gyógyszerérzékenységben szenvedett vetette oda Rupert. - De igazából nem az ecstasy okozta a bajt, ugye, hanem a vodka, amit veled együtt megivott? Tök részeg vagy, és gondolom, nem egyedül ürítetted ki azt az üveget - biccentett az asztalon heverő palack felé. - Leitattad, amikor a lelkedre kötöttem, hogy ne adj neki szeszt. Ezt elszartad, tudod? Alan erre elsírta magát. - Nem akartam. Esküszöm, ő vette ki a kezemből az üveget. Nem tudtam megállítani. De magának akkor sincs joga a vádaskodásra. Maga adta az ecstasyt! Ami történt, az legalább annyira a maga hibája, mint az enyém! Grant monumentális pillanatként élte át az önigazolásra tett, erőtlen kísérletet, de ha arra számított, hogy Rupert vitába száll vele, csalódnia kellett. - Tudod mit, Alan? Igazad van - mondta az amerikai, miközben kiegyenesítette a fiú inggallérját - de most inkább foglalkozzunk veled. Pocsékul nézel ki. Szerintem jót tenne egy kis friss levegő. - Azzal akkorát taszított rajta, hogy szinte kirepült a bejáraton. - Mi van ott? - mutatott Rupert a sötétségbe. - A móló. - És miért vannak a házak bedeszkázva? - Mert nem lakik bennük senki. Egy állami projekt keretében, némi kárpótlásért kisajátították valamennyit. A bátyámét csak azért nem tudták, mert nem volt idehaza. Szinte teljes sötétségben indultak a móló vége felé. Néhány méter után még a parton álló, egyetlen lámpa fényköréből is kiléptek, és a folyó túlsó oldAlan pislákoló fényekben sem volt annyi erő, hogy megduplázzák magukat a tompán csillogó vízfelületen. A csendben csak a hullámok hangját lehetett hallani, és egy távolodó diszkóhajó egyre halkuló zeneszámait. A móló végéhez érve fájdalom járta át a támolygó Grantet. Rupert a háta mögé került, aztán hatalmasat taszított rajta, és a fiú hangos kiáltással a mélybe zuhant. Hamarosan újra felbukkant, és kalimpáló karokkal kiabálni kezdett: - Segítség! Nem tudok úszni! Aztán újra elnyelte a mély. Úgy tűnt, véglegesen, de néhány perc múlva ismét a hátára vette a víztükör. Most már alig mozgott. - Jól vagy, haver? - kérdezte Rupert, de csak néhány bugyborékoló hang volt a felelet. Egy darabig még nézte a mozdulatlanná váló felszínt, aztán halkan csak ennyit mondott. - Olyan helyes lány volt. Nem kellett volna ezt tenned vele. Végül elfordult, és mintha semmi sem történt volna, visszasétált az autójához. A South Audley utcai lakásban Kate Rashid még mindig a kandalló előtt ült. Olyan volt minden, mintha megállt volna az idő. - Nos, megtaláltad őket? - kérdezte a belépő Rupertet. A férfi, szokásaitól eltérően, nem a bárszekrényhez ment. hanem a franciaablakhoz. Kinyitotta, kilépett a hűvös tavaszi éjszakába és cigarettára gyújtott. - Egyszer lelkesedésemben azt mondtam, bármit megtennék érted. Akár gyilkolnék is. - Emlékszem, drágám. - Nos, megtettem. Kate először megdöbbent, aztán elmosolyodott. - Miért, mi történt? Rupert, még mindig az éjszakai égboltot bámulva, elmondta neki. A Szt. Mark ügyeletes nővére elegendő dolgot talált Helen Quinn táskájában ahhoz, hogy a személyazonosságát pontosan meg lehessen állapítani, többek között a lány amerikai útlevelét. Egy másik kártyáról megtudta, hogy a lány az Oxfordi Egyetemisták Szövetségének tagja volt, egy harmadikról pedig, hogy a Szt. Hugh's Kollégiumban lakott.
A laboratóriumban vett vérminták nemcsak a szervezet alkoholszintjét mutatták ki pontosan, hanem az ecstasy tabletta jelenlétét is. Az ilyenkor szokásos gyakorlat szerint a kórházi ügyintéző értesítette a rendőrséget, majd felhívta a Szt. Hugh's igazgatóját és közölte vele a szomorú hírt. Az igazgató a kollégium aulájába rendelte a hallgatókat, köztük azokat is, akik Alan Granttel és Helen Quinnel együtt részt vettek a tüntetésen. Miután tájékoztatta őket a történtekről, felhívta az amerikai követséget, így a nagykövetnek jutott az a nehéz feladat, hogy - Daniel Quinn magas pozíciójára való tekintettel - a rendelkezésére álló közvetlen vonalon kapcsolatba lépjen az Egyesült Államok elnökével. Jake Cazaletet az ovális irodában érte a telefonhívás. Fokozódó döbbenettel hallgatta végig a hírt, aztán felhívta Blake Johnsont és arra kérte, hogy haladéktalanul menjen fel hozzá az alagsorból. Blake feltűrt ingujjal, hóna alatt hatalmas iratcsomóval érkezett. - Ezt mindenképpen fel kellett volna hoznom - magyarázta, de látva Cazalet arcát, félbe is hagyta a megkezdett mondatot. - Az most nem érdekes - mondta az elnök, és beszámolt Johnsonnak az angol nagykövettel folytatott telefonbeszélgetése részleteiről. Blake magába roskadtan hallgatott. - Képtelen vagyok elhinni - nyögte végül. - Az meg, hogy drogot fogyasztott volna... Eh! Ostobaság. Sokszor találkoztam Helennel. Egyszerűen nem az a fajta volt... - Nem akarom megbántani az emlékét - mondta az elnök - de egy kiruccanáson lévő diák elég sok mindenre kapható. -Felsóhajtott. - Sajnos, a modern életnek mindennapos velejárója lett a drog. Hol van most Daniel? - Tegnap egy Prizren nevű helyről jelentkezett, ami, ha jól tudom, Koszovó soknemzetiségű szektorában található. Ön elfoglalt volt, elnök úr, így én beszéltem vele. - És mit csinál ebben a Prizrenben? - Megpróbálja elsimítani egy szerb-albán összecsapás következményeit. Cazalet ajkát újabb sóhaj hagyta el. - Felhívom. A legkevesebb, amit tehetek, hogy én magam közlöm vele a hírt. - Hála istennek, hogy nem engem szemelt ki erre a kényes dologra, elnök úr szakadt ki Blake-ből a megkönnyebbülés. - Azért, gondolom, nekem is jut némi feladat. - Igen. Daniel szerintem olyan gyorsan Londonba szeretne érni, amilyen gyorsan csak lehet. Mennyi idő alatt lehet elnöki utasításra megszervezni az utat? - Először is küldeni kell érte egy helikoptert, amivel elrepülhet Prizrenből Pristinába, majd onnan egy közvetlen járattal Angliába. Egy óra alatt mindent el tudok intézni, azt hiszem. - Akkor lásson hozzá. De előtte hívassa fel nekem Danielt, legyen szíves. Quinn valóban Prizren mellett tartózkodott, egy többségében francia ejtőernyősökből álló nemzetközi különítmény tagJakent. Arra vártak, hogy négy, korábban meggyilkolt szerb hullazsákba húzott testét elszállítsák, de úgy tűnt, a kért helikopter nem érkezik meg soha. Valaki Quinn kezébe nyomott egy pohár kávét, míg a franciák parancsnoka, egy Michel nevű fiatal százados mobiltelefonon intézkedett. Még be sem fejezte a beszélgetést, amikor Quinn zsebében is megszólalt a speciális telefon. - Quinn - szólt bele fáradtan. - Daniel? Itt Jake Cazalet. Quinn megdöbbent. - Ez aztán a meglepetés, elnök úr! Cazalet képtelen volt előhozakodni azzal, amiért tulajdonképpen telefonált. - Mit csinálsz most, Daniel? - Egy Prizren nevezetű, isten háta mögötti hely határában próbálom meghúzni magam az eső elől. Franciákkal vagyok, meg néhány hullazsákba zárt szerbbel. Már órákkal ezelőtt ígértek nekünk egy helikoptert, de nem érkezett meg azóta sem. Halljam, mit tehetek érted? - Szívet tépően rossz hírt kell közölnöm, barátom. - Ne kertelj, elnök úr. Mi lenne az? Cazalet megmondta.
Nem sokkal később Quinn kikapcsolta a telefonját, majd hagyta, hogy eluralkodjon rajta a soha nem tapasztalt intenzitással érkező fájdalom. Michel ugyancsak ekkor fejezte be a beszélgetést, és Danielhez lépett. - Hé, mon ami, most mondták, hogy ideirányítottak egy helikoptert, de nem a szerbekért, hanem önért. Ha tudtam volna, hogy ilyen befolyásos személyiség, magára bízom az intézkedést. Quinn a szemébe tóduló könnyek miatt szinte csak körvonalakban látta a franciát. - Személyes ügyről van szó - felelte erőtlenül. - A lányom, Helen... most tudtam meg, hogy meghalt. - Mon Dieu! - nyögte Michel. - Csak huszonkét éves volt, Michel. Hát szabad egy huszonkét éves gyereknek meghalnia? - A kezébe temette az arcát, és meg sem próbálta visszatartani a rátörő zokogást. Michel odaintette magához az őrmesterét, aki néhány perc múlva fél üveg konyakkal tért vissza. Michel lecsavarta a palack tetejét. - Húzzon bele, mon ami, ha szükségét érzi, akár kétszer is! Meglátja, segíteni fog. - Nem sokkal később erősödő helikopter zúgás törte meg a csendet. - Ez magáért jön - mondta. Az elnök a londoni követség személyzeti főnökének is telefonált, kihangosítva, hogy Blake is hallhassa a beszélgetést. - Maga már öreg róka, Frobisher, ráadásul jogász is, ha jól tudom. Hogy áll az ügy? Gondolom, ismeri a részleteket. - Átadták a rendőrségnek, uram. Erre a lány szervezetében talált drog miatt volt szükség, és mert a fiú, aki bevitte, elfutott. Az egyik nővérnek azonban sikerült felírnia az autója rendszámát... - Tehát le tudják nyomozni? - Erre minden esély megvan, uram. - És aztán? - Boncolás következik, majd megvizsgálja a halottkém, és ha mindez lezajlott, feltételezem, kiadják a testet a hozzátartozóknak. - Rendben - mondta Cazalet. - Már intézkedtem, hogy Quinn szenátor mielőbb Londonba repülhessen. Minden segítséget meg kell kapnia. Bármit, amit csak akar. Ha a brit rendőrség vagy jogrendszer bármilyen akadályt támasztana vele szemben, kérem, vessék be minden tekintélyüket, hogy mielőbb elhárulhassanak előle a nehézségek. Most adom Blake Johnsont. Vele megbeszélheti a további részleteket. - Minden úgy lesz, ahogy óhajtja, elnök úr. - Tudtam, hogy számíthatok önre. - Ez csak természetes, uram. - Hello, Mark, Johnson vagyok - vette át a szót Blake. - Még nem tudom, mikor és hová érkezik Daniel, de amint megkapom a szükséges információkat, továbbítani fogom, hogy érte küldhess valakit. - Én magam megyek érte, Blake. Ne aggódjatok. Cazalet ujjai még akkor is idegesen táncoltak az asztal peremén, amikor Blake letette a telefont. - Bármilyen készséges is Frobisher - mondta - a helyi erőkkel szemben jelentős hátrányban van. Először is, nem ismerheti olyan jól a rendőrségi eljárások természetét, mint egy ottani jogász, és a jogrendszerben is mindig vannak olyan buktatók, amelyekről egy kívülálló csak utólag értesül... - Ez ellen sajnos, semmit sem tehetünk. - De igen - mondta Cazalet. - Felhívhatjuk Charles Fergusont. - Hogy ez nem jutott előbb eszembe! - csapott a homlokára Blake. - Most rögtön beszélek vele! Henry Percy megrémült, amikor eljutott hozzá a hír. Elég kellemetlenül érintették a Dauncey által felhozott, sajnos megalapozott vádak, de mit tehetett volna? Elvették az eszét a kezén átfolyó, hihetetlenül magas összegek, és nem tudott engedni a csábításnak. Arra gondolt, soha, senki sem fogja észrevenni, ha néhány ezret lecsíp innen is, onnan is. És lám, mégis fény derült a turpisságra. Most pedig itt van ez a haláleset! Felhívta Daunceyt Londonban. - Hála istennek, hogy otthon van! - lihegte. - Szörnyű dolog történt. - Mi? - kérdezte tájékozatlanságot színlelve Rupert. Percy elmondta, amit tudott.
- Egy ilyen helyes lány! - sápítozott. - Nem hittem volna, hogy drogozik. Ám még ennél is jobban aggaszt, hogy rossz hírbe hozta a szervezetünket. És az a szörnyűséges demonstráció! Hihetetlennek tűnt, hogy erőszakba csap át egy békésnek hirdetett felvonulás. - Hát igen - helyeselt Rupert. - Tény, hogy egy csomó munkánk kárba ment. Az alapítványt viszont senki sem teheti meg bűnbaknak, professzor. Magát meg főleg nem. Nem mindennapi felelősségérzetről tett tanúbizonyságot, amikor figyelmeztette a diákokat, és mivel nem sikerült távolmaradásra bírnia őket, minden más programot félretéve, velük maradt. - Ez igaz - felelte, nem túl nagy meggyőződéssel Percy. -Ahogy ön is, Mr. Dauncey. Ennél többet nem tehetett volna senki sem. - Én is így gondolom. Ezt, szükség esetén, a diákok is meg fogják erősíteni. Percy hirtelen derűsebb színben látta a világot. - Hát persze! Mi mást tehetnének? - Ha mégis segítségre lenne szüksége, rám mindenben számíthat - ígérte Rupert. Ami pedig a másik dolgot illeti..., beszéltem a grófnővel aki úgy véli, az ön jó szándékát nem kérdőjelezhetjük meg egy tévedésből elkövetett hiba miatt. Percyvel madarat lehetett volna fogatni. - Ez... ez igazán kedves a grófnőtől - dadogta boldogan. - Hamarosan újra beszélünk - zárta le Rupert mosolyogva a beszélgetést. A Canal Street-i ház előtt megálló rendőrautóból kiszálló két járőr - egy férfi és egy nő - pillanatok alatt azonosította az Escortot. Még az indítókulcs is benne volt. - Micsoda könnyelműség - jegyezte meg fejét ingatva a rendőrnő. - Az, de legalább megtaláltuk - felelte a kollégája, miközben még egyszer ellenőrizte a rendszámtáblát. A hallból kiszűrődő tompa fény arra utalt, hogy vannak odabenn. Becsengettek, és amikor senki sem nyitott ajtót, megkerülték az épületet, hogy a konyha felől próbálkozzanak. A konyhában ugyancsak égett a villany. A férfi lenyomta az ajtókilincset, de a zár nem engedett. Ugyanekkor két fiatalember fordult be az utca sarkán, és a móló végénél megálltak, hogy - engedve az elfogyasztott sörök hatásának - könnyítsenek magukon. Tekintetük ösztönösen követte a távozó vizelet ívét, így nem volt nehéz észrevenniük a félig a vízben, félig a parton heverő tetemet. - Jézus Krisztus! - szisszent fel az egyik, éppen akkor, amikor a két rendőr a ház előtt parkoló járőrautóhoz ért. A fiatalemberek észrevették őket. - Jöjjenek ide! - kiáltották. - Egy emberi testet dobott partra a víz! A rendőrök egymásra néztek, aztán - a mólót megkerülve - arra a helyre rohantak, ahol Alan Grant holtteste feküdt. Az első, Londonba induló gép a Királyi Légierő teherszállító Herkulese volt Pristinában. A legénység nem örült a rájuk erőltetett potyautasnak, ennek ellenére mindent megtettek, hogy Quinn, a történtek ellenére, kényelmesen érezze magát. A felügyeletével megbízott RAF-őrmester beleerőltetett néhány falat ételt, és ügyelt arra, hogy a kávéjába kerüljön néhány csepp brandy is. A kapitány - aki elképesztően fiatal kora ellenére hadnagyi rangban volt személyesen üdvözölte Quinnt a fedélzeten. - Őszinte együttérzéssel osztozom a veszteségében, uram. Bármire szüksége lenne út közben, csak szólnia kell. Megpróbáljuk teljesíteni. - Ez igazán kedves öntől, hadnagy. Köszönöm - felelte Quinn. A fiatalember szavai még akkor is ott visszhangoztak a fejében, amikor cigarettára gyújtva elfoglalta a helyét a fedélzeten. Milyen találó szót használt a halálra a kapitány. Veszteség. Még egyetlen veszteség sem érintette ennyire fájdalmasan. Pedig nem először találkozott a halállal. Visszafordíthatatlanságában rejlő kegyetlenségéről elég sok tapasztalatot szerzett már akkor, amikor szinte gyerekként, mégis halálosztóvá válva átélte a barbár vietnami háború borzalmait. Nyugtalanságának másik fő oka a lánya testében állítólag megtalált kábítószer és alkohol együttes jelenléte volt. Sem az alkohol- sem a drogfogyasztás nem vallott Helenre. Arra a Helenre semmiképp, akit ő mindennél és mindenkinél jobban szeretett.
Átadva magát kétségbeesetten kergetőző gondolatainak és az egész testét átjáró kimerültségnek, hátradőlt és mellén összefont karokkal hamarosan mély, nyugtalan álomba merült. Charles Ferguson a kandalló előtt reggelizett Cavendish Place-i lakásában, amikor Blake Johnson felhívta. Gyászos arccal hallgatta végig a tengerentúlról érkező beszámolót. - Hát ez nem jó hír, Blake. Mit akarsz, mit tegyek? - Daniel Quinn választ szeretne kapni bizonyos kérdésekre, gondolom. Az elnök úgy véli, tudnál segíteni neki. - Ez azt jelenti, hogy nem hiszitek el a nyilvánvalót? Nem Helen Quinn lenne az első fiatal lány, aki egy bulisnak induló délutánon kábítószerrel és alkohollal akarja fokozni a hangulatát. - Ez igaz, de ahogy én nem hiszek ebben a lehetőségben, úgy Daniel Quinn se fog. Tegyél meg mindent, ami a módodban áll, Charles. Mozgósítsd Hannah-t és Diliont. Náluk többet senki sem tudna segíteni. Hannah mögött ott áll az egész Scotland Yard, Dillon mögött meg, szerencsés esetben, a rendkívüli kreativitásra való hajlam. Néhányszor bejött már ez a párosítás. - Elég érdekesen fogalmazol, Blake, de értem, hogy mit akarsz, és természetesen minden tőlünk telhetőt megteszünk. Hannah Bernsteint a mobilján érte el, útban a hivatala felé. - Figyeljen ide - kezdte, majd továbbította mindazt, amit Blake jóvoltából néhány perccel korábban megtudott. - Ez borzalmas - mondta Hannah. - Ön szerint mit tehetek? - Beszéljen a kollégáival a különleges ügyosztályon. Használja a befolyását és az erejét. Tudja meg, mit derített ki a rendőrség, és mire lehet az ügyben számítani. - Rendben, uram. Ezután Dillon következett, aki fekete tréningruhában, nyaka köré tekert törülközővel a Stable Mews-i ház körül rótta a szokásos reggeli köreit. Amikor meghallotta a zsebében lapuló telefon csörgését, lassított, elővette a parányi készüléket és lihegve beleszólt. - Hol vagy? - kérdezte Ferguson. - Éppen a reggeli futóadagomat próbálom teljesíteni - zihálta Dillon. - És te? - Még itthon. Szeretném, ha beugranál Roperhez. - Miért? Ferguson elmondta neki. Dillon csengetésére szinte rögtön kinyílt a Regency Square-i lakás ajtaja. Roper, mint mindig, a számítógépes pult előtt ült kerekes székében, és bőszen verte a billentyűket. - Látom, akarsz valamit - üdvözölte a vendégét köszönés helyett. - Eltaláltad. Daniel Quinn lánya, Helen, meghalt. Az a hír járja, hogy kábítószer által okozott allergiás rohama volt, és már nem tudtak rajta segíteni. Tegnap este történt. A Szt. Márk Kórház sürgősségi osztályára vitte be valaki. - Jó szagú atyaúristen! - Roper, ha lehet, még a korábbinál is bőszebben kezdte csépelni a billentyűzetet, és néhány perc múlva már mondta is a részleteket. Helen Quinn, 22 éves amerikai állampolgár, az oxfordi Szt. Hugh's Kollégium diákja. Az első vizsgálatok tekintélyes mennyiségű alkoholt és ecstasyt mutattak ki a szervezetében. Ma 12-re tűzték ki a halottkémi vizsgálatot. - A rohadt életbe! - káromkodott Dillon. - Akkor tehát igaz! Az apjának ez nem fog tetszeni. Van még valami? - Itt nincs, de ha akarod, belenézhetek az oxfordi aktájába. - Naná, hogy akarom! Dillon rágyújtott, Roper pedig ismét nekiesett a klaviatúrának. - Már meg is van. Nézzük... személyi adatok... Ezeket ismerjük. Aha..., fő tárgyai a politika, a filozófia és a közgazdaságtan. Tagja az Oxfordi Diákok Szövetségének, a Zenei Társaságnak, az Oxfordi Irodalmi Műhelynek. - Majd elkomorodott. - A francba, ezt nem hiszem el..., az Osztályharc Aktivistáinak! - Mit beszélsz? - förmedt rá Dillon. - Kizárt dolog, hogy Helen Quinn tagja lett volna annak a bűnbandának!
- Ha van honlapjuk, ezt ellenőrizhetjük - válaszolta Roper. -Megvan. Itt áll a neve. Most már legalább tudjuk, miért jött tegnap Londonba. Azért, hogy azon a nyavalyás demonstráción részt vegyen. - Igen. Minden összevág - jegyezte meg Dillon. Roper elgondolkozva hátradőlt. - Hát nem vicces? - kérdezte, inkább csak magától. - Daniel Quinn megfigyelés alatt tartja Kate Rashidot. A Rashidok egyik alapítványa hatalmas összegekkel támogat több, finoman szólva is kétes tevékenységet folytató diákszervezetet, köztük az Osztályharc Aktivistáit, kiknek tagjai között kit találunk? A Kate-et szemmel tartó Daniel Quinn lányát, Helent... - Arra célzói, hogy Kate Rashidnak köze lehet a lány halálához? - Nem, dehogy... de ez a véletlen akkor is figyelemre méltó, nem gondolod? Ami engem illet... nos, én utálom a véletleneket. Felborítják az élet rendjét. Olyan helyzetet teremtenek, amelyben az egy meg egy nem kettő, hanem több, vagy kevesebb. Kiszámíthatatlanná teszik a világot... - És ezt egy olyan ember mondja, aki, ha kellett, hét órán át megállás nélkül dolgozott a legnagyobb és legbonyolultabb bombák hatástalanításán, hogy aztán kerekes székbe kerüljön egy csillagszóró miatt... Roper megvonta a vállát. - Rendben, igazad van. Tényleg előfordul, hogy egy meg egy az három. Szükséged van még valamire? - A 12-re kiírt halottkémi vizsgálat eredményeire. Amilyen gyorsan csak lehet. - Hát persze, de ha akarod, azt is megnézhetem, hogy a rendőrség miben töri a fejét. - Ez Hannah feladata - felelte Dillon - de ettől még megnézheted, hátha találsz valamit. Nekem most mennem kell. Ha úgy gondolod, fontos dologra bukkantál, csörögj. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Roper belépett a Scotland Yard központi nyilvántartási aktájába. Végignézte, ami az aktában Helen Quinn halálával kapcsolatban állt, de az oldal végéhez érve elkomorodott. Talált ugyanis egy Alan Grantre utaló linket, aki azért volt érdekes a rendőrség számára, mert állítólag ó vitte be a Szt. Mark ügyeletére Helent. Roper hátradőlt. Ismerősnek tűnt neki a név, de nem tudott rájönni, hogy hol találkozhatott vele. Aztán eszébe jutott. Néhány billentyűleütéssel visszacsalogatta a képernyőre az Osztályharc Aktivistái névsorát. Igaza volt. Alan Grant neve ott állt, fehéren feketén. A mellette feltüntetett azonosító adatokból az is kiderült, hogy 22 éves, az Oxfordi Egyetem másodéves, fizika szakos hallgatója és a Szt. Hugh's Kollégiumban lakik. Egy véletlen egybeesését még el tudott fogadni valahogy, de kettőt már túl soknak talált. Felkapta a keze ügyébe helyezett telefon kagylóját, és felhívta Fergusont. - Szóval, már nem csak azt tudjuk, mit keresett Londonban, hanem azt is, hogy ez a Grant nevű fickó vitte be a kórházba, onnan kereket oldott, reggelre meg megfulladt - mondta Ferguson a Cavendish Place-i házba visszaérkező Dillonnak. - Én még ennél is több tudok - robbant be a szobába Hannah. - Mindketten ott voltak azon a buszon, amely az oxfordi diákokat vitte a londoni tüntetésre. A buszt egy Henry Percy nevű tanár bérelte, aki szintén a diákokkal tartott, és nem fogják elhinni, ki ült mellette... - Ki? - kérdezte kissé unottan Ferguson. - Rupert Dauncey - vágta rá diadalmasan Hannah. Dillon hangosan felnevetett, Ferguson pedig felvonta a szemöldökét. - És mi az ördögöt keresett a diákok között? - Percy Scotland Yardon tett, őszintének nevezhető vallomása szerint, ahogy azt eddig is tudtuk, az Osztályharc Aktivistáit rendszeresen támogatják a Rashidok. Dauncey azért ment Oxfordba, hogy az alapítvány nevében lebeszélje a tüntetésről a diákokat. Figyelmeztette őket, hogy veszélyessé válhat a dolog, és az erőszakmentesség mellett síkra szálló alapítvány nem venné jó néven, ha az általuk támogatott szervezet részt venne a zűrös célokért szervezett, elfajulással fenyegető demonstráción. Mindre? Ezt Percy professzor is megerősítette, amivel, természetesen, csak még jobban feltüzelték a fiatalokat. - Ha most azt mondja, hogy Dauncey is velük tartott a Whitehallhoz...
- Pedig pontosan ezt tette, de Percy vei együtt lelépett, amikor kezdett eldurvulni a dolog. Percy visszaült a várakozó buszba, Dauncey pedig leintett egy taxit és hazament. - Milyen jól jön most az a kis beszéd Daunceynak - jegyezte meg csípősen Dillon. - Mintha előre sejtette volna, hogy szüksége lesz egy ilyen alibire... - És ez még mind semmi - folytatta Bernstein. - Percy formálisan bemutatta Helennek, miután Dauncey kijelentette, hogy szívesen megismerkedne az Oxfordra járó honfitársaival. A professzor hallotta, amint le akarta beszélni Helent a felvonulásról, még azt követően is, hogy a lány barátja, Alan Grant, mindenki előtt buzinak nevezte és kigúnyolta. Miután egyetlen diák sem állt kötélnek, mindannyian felültek a buszra, ám a tüntetésen szem elől vesztették egymást, és attól kezdve Percy nem látta sem Grantet, sem Helent. Ferguson hümmögve hallgatta a beszámolót. - Az elmondottak alapján úgy tűnik, hogy a fiatalok nem mentek vissza Oxfordba, hanem bedobtak néhány italt, egy-két ecstasy tablettát, Talán, hogy az estére tervezett hancúr jobb legyen, aztán a Canal Street felé vették az irányt. Ott Helennél jelentkeztek a drogérzékenység tünetei, Grant bevitte a kórházba, ám mire megkaphatta volna a megfelelő kezelést, meghalt. A fiú képtelen volt vállalni a bűnrészes szerepét, ezért elfutott és megölte magát... - Ami elég hihető lenne, ha az ember nem érezné ki belőle a Rashidok büdös szagát - vetette közbe Dillon. Megcsörrent a telefon. Hannah vette fel, és - letakarva a kagylót - közölte, hogy Roper az. - Átfaxolom a halottkémi vizsgálat eredményét. Most Grantet vizsgálják. Amint végeznek, továbbítom a részleteket. Hannah letette a telefont, majd átsietett Ferguson dolgozószobájába, ahová addigra megérkezett a fax. - Minden feltételezése megerősítést nyert, uram - mondta, miután végigfutott a lapon álló tényeken. - Jelentős mennyiségű alkoholt fogyasztott, és persze ecstasy tablettát. Egyébként egészségesnek, megfelelően tápláltnak találták. Már nem volt szűz, de semmilyen jel nem utalt arra, hogy szexuális kapcsolatot létesített volna a halála előtt. A főfelügyelő átnyújtotta a faxot Fergusonnak, aki maga is elolvasta. - Szegény kislány - mondta, majd a fejét csóválva hozzátette: - Csak a jó isten tudja, hogy mit fog kihozni belőle az apja. -Felnézett. - Hogy őszinte legyek, én magam sem tudom, mi az ördögöt tehetnénk ilyen előzmények után. - Nos, nekem van néhány ötletem - közölte Dillon. - Úgyhogy, ha megbocsátotok, most elmegyek. - Hová? - érdeklődött Hannah. - Semmi köze hozzá, főfelügyelő. Majd felhívlak, tábornokom. Dillon minden további magyarázat nélkül elhagyta Ferguson házát. Az utcára érve leintett egy taxit, a Védelmi Minisztériumba vitette magát, ott rendelt egy limuzint és elindult Oxford felé. Volt valami, amire haladékTalánul fényt akart deríteni. A gyér forgalomban másfél óra sem kellett ahhoz, hogy Oxfordba érjenek. Amikor elhaladtak az első házak mellett, Dillon elővette a telefonját és felhívta Ropert. - Elő tudnád kotorni Henry Percy címét abból a rendőrségi jegyzőkönyvből? - Tartsd a vonalat - Roper két perc múlva már mondta is a kért adatot: - Kaiser Lane 10B. Mire készülsz? - Maid ha túl leszek rajta, elmesélem - felelte Dillon, és kikapcsolta a mobilt. A Kaiser Lane-t minden nehézség nélkül megtalálta, és a 10B jelű, Viktóriastílusú ház homályos, emeleti szintjén lévő lakást sem kellett sokáig keresnie. Dillon meghúzta a bejárat mellett lógó, régimódi csengőzsinórt. A csilingelés után csoszogó lépteket hallott, majd kinyílt az ajtó, és a nyílásban megjelent Percy professzor feje. A szeme vizenyős volt, a haja borzas - úgy nézett ki, mint aki aludt. - Percy professzor? - kérdezte Dillon. - Igen. - Rupert Dauncey kért meg, hogy ugorjak be önhöz. Percy nagy nehezen a szájára varázsolt egy mosolyt.
- Értem. Jobb lesz, ha bejön. - Az ismeretlent a nappaliba vezette, de hellyel nem kínálta. - Miben lehetek a szolgálatára? -kérdezte alázatosan. - Először is, szeretném bemutatni a legjobb barátomnak - mondta Dillon, miközben különlegesen kialakított zsebébe nyúlt. - Walthernek hívják. Ez itt pedig az ő legjobb barátja. Carswell hangtompító a neve - folytatta csevegés hangnemben, miközben egymáshoz illesztette a két gyilkos darabot. - Ha most meghúzom a ravaszt és keresztüllövöm a térdkalácsát, senki sem fogja meghallani. Percy arcán hideg verejték formájában jelentkezett a rémület. - Ki maga? És mit akar? - Láttam a vallomást, amelyet Helen Quinn halálával kapcsolatban tett a rendőrségen. Abban azt állítja, hogy Rupert Dauncey ellenezte a diákok tüntetésen való részvételét, mert erőszakos fordulatra számított. Igaz ez? - Igen. - Ezt követően mindketten kinyilvánították a buszon, hogy veszélyesnek tartják a tüntetést, és megpróbálták a diákokat visszatartani. - Igen, igen - bólogatott hevesen Percy. - Legalább negyven diák hallotta, hogy ellenezzük a dolgot. Ha akarja, kérdezze meg őket. Többet közülük kihallgatott az oxfordi rendőrség, nekik is csak ezt tudták mondani. Diliont elfutotta a méreg. Megragadta Percy karját, egyetlen mozdulattal az asztalhoz nyomta, a Walther csövét pedig a férfi reszkető térdhajlatához szorította. - Szóval megpróbálja elhitetni velem, hogy Dauncey tiszta, akár a frissen esett hó? - Nem, nem, dehogy - nyüszítette a sarokba szorított professzor. - Vagyis hát tiszta, igen... de csak azért, mert megváltozott. - Hogy érti ezt? - Eleinte pozitívan viszonyult a tüntetéshez. Azt mondta, jót fog tenni a hallgatóknak. - Habozva elhallgatott, de aztán mégiscsak kinyögte, amit mondani akart. - Még azt is lehetővé tette számukra, hogy egy skóciai kiképzésen részt vegyenek. - Helen Quinn is részt vett azon a kiképzésen? - Ő nem, de a barátja, Alan Grant igen. - Gondolom, tudja, hogy ő is meghalt. - Igen, a rendőrség már felhívott. Azt mondták, öngyilkos lett. Dillon ellépett a reszkető férfitól. - Nem kellene mindent elhinnie - dünnyögte, majd így folytatta: - Szóval, ennyit tud mondani: Dauncey eleinte vérszomjas volt, de aztán megváltozott. - Pontosan. Dillon erre újra Percy térdkalácsába nyomta a Walthert. - Tényleg arra számít, hogy elhiszem ezt a tündérmesét? Mikor látta utoljára? - Látni nem láttam a tüntetés óta, de beszéltünk telefonon. - Mikor? - Tegnap este. - És mit mondott? - Azt, hogy érdemes volt figyelmeztetni a hallgatókat, mert így legalább nem érhet bennünket vád a részvétel miatt. - Azt elhiszem, hogy érdemes volt - jegyezte meg gúnyosan Dillon, majd ügyelve, hogy a Walther irányzéka egy pillanatra se hagyja el Percy testét, hátrébb lépett, de csak azért, hogy hidegen végigmérhesse a szánalmas alakot. Végül, az izzadságban úszó tanár legnagyobb megkönnyebbülésére, elkezdte lecsavarni a hangtompítót. - Ugye, nem hagyott ki semmit, Henry? Semmit, ami esetleg megváltoztathatná a történet lényegét? Percy agyán átsuhant az ötvenezer font, de aztán úgy döntött, nem hozakodik elő vele. - Isten legyen a tanúm, hogy a színtiszta igazságot mondtam el - hazudta ártatlanul. - Én az ön helyében nem idézném meg tanúként az istent, professzor. Gondolom, a bíróságon még találkozunk. Ha addig beszélne Daunceyval, adja át neki Sean Dillon üdvözletét. - Azzal kisétált a hallba. Percy még várt néhány pillanatig, aztán lekapta a falról a telefont. - Dauncey? Itt Percy beszél.
Sean Dillon elégedett mosollyal húzta be maga mögött a lakás ajtaját. Daniel Quinn először az amerikai követségre vitette magát Frobisherrel. A biztonságiak rutinszerűen igazoltatták, de ettől kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Alig két perc múlva egy egyenruhás százados sietett elé. - Üdvözlöm, szenátor. Begley nagykövet úr már várja önt - mondta, miközben kezet rázott a borotválatlan, még mindig harctéri szerelést viselő Quinn-nel. Miután a nagykövet irodájához értek, a százados szélesre tárta az ajtót a vendég előtt. - Hello, Elmer - köszöntötte Quinn a nagykövetet. A tökéletesen fésült, frissen borotvált Elmer Begley Savile Row öltönyben ült az íróasztala mögött. Közte és vendége között nem is lehetett volna nagyobb a kontraszt, de ez egyiküket sem zavarta különösebben. A nagykövet felállt, megkerülte az íróasztalt és szívélyesen megragadta Quinn kezét. - Daniel, borzasztóan sajnálom, ami történt. Mondd meg, mit tehetünk érted, és bármi legyen az, megpróbáljuk teljesíteni. Természetesen, minden követségi forrás a rendelkezésedre áll. Gyere, foglalj helyet - tessékelte egy kényelmes karosszék felé. - Ha nem haragszol, Elmer, most nem ülök le. Csak azért jöttem, hogy lejelentkezzem. Talán nem kell bizonygatnom, hogy milyen nagy szükségem van egy alapos zuhanyra meg egy tiszta öltözékre. Alig várom, hogy a lakásomban lemoshassam magamról az út porát. Másra úgysem lesz időm, Ferguson tábornokkal van találkozóm. - Charlesszal? Remek fickó. Nála jó kezekben leszel. Azért rólunk se feledkezz meg. Talán mi is tudunk segíteni. - Köszönöm, Elmer. Jó tudni, hogy nem csak magamra számíthatok. Quinn háza, egy kellemes, Regency-stílusú épület, a South Audley utcából nyíló Park Place-n állt. Sofőrje, a New York-i származású fekete, Luke Cornwall éppen egy Mercedest mosott a ház mögött megbúvó, kicsike udvaron. Amikor meglátta Quinnt, abbahagyta a munkát és gazdája köszöntésére sietett. - Szenátor - kezdte gyászos arccal - nem tudom, mit mondhatnék. - Semmit, Luke, semmit. Folytassa nyugodtan a munkát. Szeretném, ha kész lenne, mire lecsutakolom magamról a koszt. A Cavendish Place-re megyünk. - Ahogy parancsolja, uram. A házba lépve Cornwall felesége, Mary fogadta. Mary szobalányként szolgált már a bostoni házban is, látta felnőni Helent. Most könnyben úszó szemekkel állt a hall közepén. Quinn hozzálépett és arcon csókolta. - Néha azon tűnődöm, van-e isten odafenn - hüppögte az asszony. - Persze, hogy van, Mary. Ebben egy percig sem szabad kételkednie. - Enne valamit? - Majd később. Most lezuhanyozom és átöltözöm. Utána találkoznom kell valakivel. Végigment a lambériás előszobán, felsietett a lépcsőn és kinyitotta a hálószobájába vezető ajtót. A juharfából készült bútorok, a falakon lógó festmények és a török szőnyegek otthonossá, meleggé varázsolták a helyiséget. Máskor mindig kitörő örömet érzett, ha visszatért a szeretett falak közé, most azonban nem jelentettek számára semmit. A fürdőszobába lépve levetkőzött, és egy pillantást sem vetve a piszkos ruhák és a márványpadló kontrasztjára, belépett a zuhany alá. Hosszan szappanozta magát, de Koszovó hullasza-gú, poshadt levegőjét nem sikerült az orrából száműznie. Másfél óra múlva egy tökéletesen ápolt, barna Armani öltönyt viselő Daniel Quinn lépett ki a hálószobából. Kívülről ugyan kicserélték, csak a lelke sajgott továbbra is. Látta a konyhában tüsténkedő Maryt, de nem zavarta meg. Ő is ki tudta nyitni az ajtót, hogy csatlakozzon a bejárat előtt készen álló, sötétkék sofőregyenruhában feszítő Luke-hoz. A Park Place-n nem Luke volt az egyetlen várakozó. Ott volt Rupert Dauncey is. Bár a pánikhangulatban telefonáló Percyt sikerült megnyugtatnia, önmaga továbbra is aggódott Dillon akciója miatt. Azt is biztosra vette, hogy Daniel Quinn már tud a lánya haláláról, így számított arra, hogy Londonba jön. Csak azt nem tudhatta, hogy mikor. Szerencsére volt a követségen egy barátja. Neki köszönhetően sikerült kiderítenie, hogy Quinn már megérkezett, mi több, úton volt a Park Place-n álló háza felé. Park Place! Rupert Fortuna kegyeltjének érezte magát. Bár a házszámot nem közölték vele, nem kellett mást tennie, mint végighajtani a kertes házakkal
szegélyezett úton. Amikor megpillantotta a Mercedes mellett várakozó Luke-ot, tudta, hogy célba ért. Továbbhajtott úgy, hogy rálásson Quinn házára, majd befordult az egyik autófelhajtóra. Rövid idő múlva maga Quinn lépett ki a házból. Beült a Mercedes hátsó ülésére, és néhány perc múlva elindult az autó. Rupert ugyancsak, és amikor a Mercedes elfordult az utca végén, a nyomába eredt. A véletlen úgy hozta, hogy Hannah Bernstein nyitott ajtót a Cavendish Place-i házba becsengető Quinn-nek. A férfiról készített akta fotói alapján rögtön felismerte a látogatót, mint ahogy - Blake dossziéjának köszönhetően - Quinn is felismerte Hannah-t. - Bernstein főfelügyelőhöz van szerencsém, ha nem tévedek? - Nekem pedig Quinn szenátorhoz. Fáradjon be, uram! Hannah a nappaliba vezette a vendéget, ahol Dillon, egyik szenvedélyének hódolva, éppen Bushmillst kortyolgatott. A ház ura, Ferguson felpattant kandalló előtt álló székéből és a vendége elé sietett. - Bár mondhatnám, hogy örülök a találkozásnak, Daniel, de azt hiszem, az öröm ebben az esetben nem helyénvaló. Mindannyian átérezzük a fájdalmadat. - Köszönöm. Ez igazán jólesik. - Ismered Sean Diliont? - Csak hírből. - Quinn megrázta a feléje nyújtott kezet. - Ha mást nem, azt biztosan tudja rólam, hogy származásomnál fogva én is ír vagyok - mondta. - A nagyapám Belfastban született, és Michael Collins harcostársa volt. Az 1920-as években űzték ki az országból és az Államokban keresett menedéket. - És bizonyára az ír Köztársasági Testvériség tagja lett - állapította meg lakonikusan Dillon. - Azt mondják, rosszabbak voltak, mint a maffia. Quinn elmosolyodott. - Valószínűleg. - Iszik velem egy Bushmillst? - kérdezte Dillon, majd látva Quinn habozását, így folytatta: - Ha rám hallgat, iszik, mégpedig dupla adagot. A főfelügyelő ugyanis összeállított önnek egy aktát, ami, úgy hiszem, nem fogja felvidítani. - Ez esetben meghajlok a javaslata előtt. Dillon késedelem nélkül átnyújtotta a duplánál is nagyobb adag italt, amit Daniel egyetlen kortyban lenyelt. Aztán letette a poharat, és elvette Hannah-tól a dossziét. - Az aktában minden, Rashidokkal kapcsolatos információt megtalálsz, beleértve a legfrissebb eseményeket is, és reményeink szerint, viszonylag pontos képet kaphatsz a lányod haláláról, valamint a halál körülményeinek tisztázására irányuló vizsgálatokról is, a halottkémi jelentéssel bezárólag - sorolta Ferguson. - Az utolsó részletek néhány perccel ezelőtt kerültek csak a dossziéba, és egy Alan Grant nevű fiatalemberre vonatkoznak, aki a jelek szerint a lányod barátja volt. - Igen? Sohasem hallottam róla. - Quinn arca őszinte döbbenetet tükrözött. - Azt sem tudtam, hogy komoly kapcsolata van. - Attól tartok, csak volt, uram - jegyezte meg Hannah. - Hogy érti ezt? - A dossziéban minden benne van, uram. - Vezesse át a szenátort a dolgozószobámba - utasította Ferguson Hannah-t. - Ott nyugodt körülmények között olvashatja végig az anyagot. - Kemény fickónak látszik - jegyezte meg Dillon, miután kettesben maradtak Fergusonnal. - ívlert az is. Bár tudom, hogy sajnálod azt a nyavalyás whiskyt, az lesz a legjobb, ha nekem is töltesz egy adagot. Quinn-nek csak húsz percre volt szükséges ahhoz, hogy végigolvassa az aktát. Arca közben hamuszürkére változott, keze pedig alig érzékelhetően, de folyamatosan remegett. - Megtarthatom? - kérdezte, amikor a nappaliba lépett. - Természetesen - válaszolta Ferguson. - Akkor most - folytatta Quinn - elmennék azonosítani a lányomat. - Rendben - mondta Dillon - de csak ha ezt megitta. - Azzal Daniel kezébe nyomott még egy adag aranybarna italt. -Szüksége lesz rá. Ugye megengedi, hogy elkísérjem?
- Nagyon kedves, köszönöm. Mikor lesz a tárgyalás? - kérdezte Hannah-hoz intézve szavait. - Holnap reggel. Sikerült elintéznünk, hogy az ön ügyével kezdjenek. - Köszönöm. így legalább gyorsan túl leszek rajta. - Felhajtotta a Bushmillst, aztán Dillonra nézett. - Ha még mindig úgy gondolja, hogy velem tart, mehetünk. Rupert néhány háztömbnyire parkolt a Mercedesével. Sokáig kellett várnia, de türelmét, mint mindig, most is siker koronázta, amikor meglátta a Fergusonházból kilépő Quinnt és Diliont. - Hát ez érdekes - jegyezte meg halkan, és késedelem nélkül a nyomukba eredt. A törvényszéki hullaháznak otthont adó öreg épület kívülről inkább hasonlított raktárhoz, mint bármi máshoz, a kapuján belépve azonban megváltozott a kép. A kellemes hangulatú recepción szőnyegpadló nyelte el az érkezők lépteit. A pult mögött mosolygós, fiatal nő fogadta az ügyfeleket. - Miben segíthetek? - kérdezte udvariasan. - Quinn vagyok. Ha jól tudom, itt van önöknél a lányom... A lány arcáról lehervadt a kötelező mosoly. - Részvétem, uram. Nem sokkal ezelőtt jelezték telefonon, hogy elindult azonosítani a tetemet. Már értesítettem a rendőrséget. Itt vannak a közelben, így nem kell sokáig várniuk. - Köszönöm. - És George Langley professzornak is szóltam - folytatta a recepciós. - Ő a törvényszéki patológusunk, és szerencsére, itt van az épületben. Gondoltam, Talán szeretne beszélni vele... - Igen, ha lehet - felelte Quinn. - Akkor foglaljanak helyet. Idehívom. Még le sem ültek, amikor az egyik ajtón alacsony, ősz hajú, de energikus férfi lépett a helyiségbe. A recepciós suttogva mondott neki valamit, mire a férfi feléjük fordulva bemutatkozott. - George Langley. - Daniel Quinn. Ő pedig a barátom, Sean Dillon. - Fogadja őszinte részvétemet. - Láthatnám a lányomat? - Természetesen. Ha megérkezik a rendőrtiszt - fordult a recepciós felé - küldje be. A teremben, amelybe beléptek, a mennyezetig fehér csempe borította a falakat. A modernnek tűnő, rozsdamentes acélból készült műtőasztalok felett fluoreszkáló fényt kibocsátó lámpák sorakoztak. Kettő alatt fehér lepedővel letakart holttest feküdt. - Készen áll? - kérdezte Langley. - Nem, de ennél alkalmasabb állapotban később sem leszek - dünnyögte Quinn. Helen Quinn csukott szemekkel, nyugodt arccal feküdt. A fejét borító, műanyagszerű csuklyán átütött néhány cseppnyi vér. Quinn lehajolt, és megcsókolta Helen kihűlt homlokát. - Köszönöm. - Langley visszahajtotta a lány fejére a lepedőt, és várakozó tekintettel nézett Quinnre. - Olvastam a boncolási jegyzőkönyvet. Nem lehet, hogy téved, amikor alkoholról és kábítószerről beszél? - Nem. Mindkettő jelenléte egyértelműen bizonyítható. - Ne haragudjon, hogy kételkedem az állításában, de... egyiket sem tudom a lányomról elképzelni. Az a Helen, akit én ismertem, mindkettőtől távol tartotta magát. - Sajnos, vannak dolgok, amelyekről mi, szülők, csak utolsóként értesülünk jegyezte meg lágy hangon Langley. - És a fiú? Ő lenne az? - intett Quinn a másik holttest felé. - Azt sem tudtam, hogy létezik. Igen, ő Alan Grant - válaszolta a professzor, és megemelte a lepedőt. Tulajdonképpen nem szabadna megmutatnom -mondta - de az ügy különlegessége miatt ezúttal Talán kivételt tehetek. Daniel döbbenten nézte az ifjú arcot, amelyet mintha a valóságosnál is jobban megfiatalított volna a halál. - Köszönöm. Maga is azt hiszi, hogy öngyilkosságot követett el? - kérdezte, miközben Langley visszahajtotta a lepedőt.
- Ezt sajnos nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani - felelte a professzor. - A tények szerint rengeteg alkoholt fogyasztott, vodkát, de az ő szervezetében nem találtunk ecstasyt. Sérülésnek nyoma sincs a testén. Hogy véletlenül esett a mólóról vízbe, vagy beleugrott? Ezt a rendelkezésre álló adatok és bizonyítékok alapján nem tudom eldönteni. Ekkor kopogtak az ajtón, és egy egyenruhás rendőr lépett a terembe. - A, szóval itt vannak. Ne haragudjon, szenátor. Biztosan udvariatlannak tűnik, de a szabályok szerint hivatalos személy jelenlétében kell azonosítani a tetemet. Megtenné? - Természetesen. Az elhunyt valóban a lányom. Helen Quinn... - Köszönöm, uram. Még ha itt aláírná - nyújtott Quinn elé egy alátétre helyezett formanyomtatványt. - Ön pedig - fordult Dillon felé - lehetne a tanú. A két férfi megtette, amire kérték. Miután az őrmester távozott, Langley is kezet fogott velük. - A tárgyaláson még úgyis találkozunk - mondta búcsúzás helyett. - Feltételezhetően - felelte Daniel. - Mindent köszönök. - Pokoli lehetett - jegyezte meg Dillon, már a Mercedesben. - Szóljon, hol tehetjük ki - válaszolta Daniel, aztán, jelezve, hogy nem akar többet beszélni, hátradőlt és lehunyta a szemét. A nyomukba eredő másik Mercedesre egyikük sem figyelt. 11. Tíz óra volt, amikor Quinn a bíróság épületébe lépett. Nem voltak sokan a folyosókon. Az idegesen várakozó ügyfelek között időnként elsuhant egy egyenruhás rendőr. Az egyik padon magányos fiatalember ült. Ballonkabátot viselt, és a pad mellett álló utazótáska arra utalt, hogy egyenesen az állomásról vagy a repülőtérről érkezett. Borostás arccal, fáradtan meredt maga elé. Quinn kirázott egy szál cigarettát a Marlborós dobozból és rágyújtott. Az öngyújtó jellegzetes hangjára mintha összerándult volna a fiatalember arca, majd vágyakozással teli pillantást vetett a cigarettásdoboz felé. Quinn felé nyújtotta a dobozt. - Megkínálhatom? - Tulajdonképpen leszokófélben vagyok, de ördög vigye. A fiú remegő ujjakkal a szájába dugott egy szál Marlborót és elfogadta a felkínált tüzet. - Alig élek - mondta. - Most érkeztem Berlinből, és már a felszállásnál késett a gép. Gondolom, el tudja képzelni, milyennek látja az ember a legszebb repteret is ötórás várakozás után... A végén már azt hittem, nem hallottam a hangosbemondót, és lekéstem a járatomat... Quinn, aki időközben többször is átlapozta Hannah Bernstein dossziéját, ösztönösen megérezte, hogy kivel beszél. - Önt, ugye, Grantnek hívják? - Igen. Fergus Grantnek. - Ami azt jelenti, hogy Alan Grant bátyja. Grant fáradtságtól vörös szeme elkerekedett. - Ki maga? - Daniel Quinn. Helen Quinn édesapja, ha ez mond magának valamit. - Ó, istenem! - sóhajtotta kétségbeesetten Fergus. - Akkor Talán maga is azt érzi, amit én. Az a legrosszabb, hogy semmit sem tudok erről az egészről, egy dolgot kivéve, hogy mindkettő halott. A rendőrség felhívott ugyan, de csak a puszta tényeket közölték velem. Hogy az öcsém vízbefulladt, és a barátnője is meghalt. Még csak nem is sejtettem, hogy komoly kapcsolata van. - Én sem tudok sokkal többet, ha ez megnyugtatja. Ha megenged egy kérdést... Hol vannak a szülei? - Az apám tizenkét éves koromban lépett ki az életünkből, az anyámat öt évvel ezelőtt vitte el a rák. - Sajnálom. Grant csak vállat vont és idegesen harapdálta továbbra is a cigaretta végét. - Semmit sem mondtak. Semmit.
- Most majd biztosan mindent megtudunk - nyugtatta Quinn, éppen akkor, amikor a folyosón megjelent Hannah Bernstein, a nyomában Ferguson és Dillon. - Bocsásson meg, most mennem kell - mondta, és csatlakozott a barátaihoz. - Összeismerkedett valakivel? - kérdezte Hannah - A fiatalember, akivel beszélgettem, Grant fivére, Fergus. Most érkezett Berlinből. - Igen, hallottam, hogy közös tárgyalás lesz - válaszolta a főfelügyelő, ám mielőtt kifejthette volna ennek lényegét, az egyik ajtóban megjelent egy bírósági szolga. - A hármas számú ügy érdekeltjeit kérem a terembe! - kiáltotta jó hangosan. A kis csapat, nyomában Granttel és egy tucatnyi bámészkodóval benyomult az ajtón. Odabenn különféle funkcionáriusok ültek, illetve egy rendőr őrmester és egy jegyző. Hannah hozzálépett, mondott neki valamit, majd visszatért a többiekhez, akik már elfoglalták helyüket a padokban. Egy perccel később George Langley lépett a terembe, és ugyancsak mondott valamit a jegyzőnek. - A patológus - súgta Fergusonnak Dillon. Rupert Dauncey és Henry Percy csak ezután érkezett. Egy teremszolga a helyükre kísérte őket, ahonnan Dauncey visszafogott mosollyal üdvözölte Quinnt és a barátait. A jegyző elérkezettnek látta az időt a kezdésre és megszólalt. - Kérem, álljanak fel Őfelsége bírója előtt! A bíró, egy tudós külsejű, ősz hajú férfi belépett, és elfoglalta helyét a pulpituson. Ekkor, mintegy jelre, kinyílt egy oldalajtó, és egy teremszolga bevezette az esküdteket. A jegyző feleskette őket: végre elkezdődhetett a procedúra. A bírónak száraz, érzelemmentes hangja volt. - Mielőtt elkezdenénk, szeretnék önöknek egy bejelentést tenni - mondta. - Mivel a körülmények alapos megvizsgálása után nyilvánvalóvá vált, hogy Helen Quinn és Alan Grant halálesete egymással szorosan összefonódik, az Igazságügy Minisztérium engedélyezte a közös tanúmeghallgatást. - A jegyzőhöz fordult: Elsőként a rendőrség képviselőjét kérem. Az egyenruhás őrmester a jegyző felszólítására elfoglalta a helyét a tanúk padján. Gyorsan felsorolta az ügy szempontjából alapvető fontosságúnak számító tényeket, és röviden ismertette a történetet attól a pillanattól kezdve, hogy Helen Quinn a kórházba érkezett. Elmondta, milyen körülmények között azonosították a kórházból kereket oldó Alan Grantet, és hogyan találtak rá a holttestére. A jegyző megköszönte az őrmesternek a beszámolót, és Henry Percyt szólította. A bíró leemelt az előtte álló irathalom tetejéről egy lapot. - Úgy tűnik, professzor, ön jól ismerte mindkét áldozatot. - Igen. - Meg tudja erősíteni, hogy kapcsolatuk volt egymással? - Ez közismert tény volt az egyetemen, uram. - Tud róla, hogy ellenségeskedés lépett fel köztük az utóbbi időben? - Épp ellenkezőleg. Egymás nélkül egy lépést sem tettek volna soha. - Ha jól értem, azon a napon, amelyen a sajnálatos események történtek, az ön diákjai busszal Londonba jöttek egy tüntetésre. Ön is a buszon tartózkodott? - Igen. Hallottuk, hogy a demonstráció erőszakos fordulatot vehet, és mivel féltettem a diákjaimat, megpróbáltam őket a tervüktől eltántorítani. - És sikerült? - Csak néhányan hallgattak ránk. - Azt mondja, ránk. Kiket ért ön ez alatt? - Magamat és Rupert Dauncey urat, aki a Rashid Oktatási Alapítvány nevében volt jelen. Az alapítvány támogatja az Osztályharc Aktivistái nevű csoportot, amelynek én magam is a tagja vagyok - magyarázta Percy. - Érdekes elnevezés. Megtudhatnánk, mit takar pontosan? - A kapitalizmus gyűlöletét. Célunk az emberek átnevelése, és egy újfajta gondolkodásmód kialakítása.
- A fiatalokban, akik gyanútlanok és még nevelhetők - jegyezte meg a bíró szárazon, amire hangos nevetéssel válaszoltak a jelen lévő kíváncsiskodók. Elmehet. Percy után az impozánsan elegáns, kitűnő minőségű tengerészkék öltönyt viselő Rupertet szólította a jegyző. - Ismerem a listát, amelyen az önök által támogatott szervezetek szerepelnek, Mr. Dauncey. Kiemelkedően dicséretes tevékenységet folytatnak, meg kell mondanom. - Loch Dhu grófnője és a Rashid Művek világszerte milliókat költenek jótékonykodásra - felelte szerényen Rupert. - Ezért úgy érezte, jogában áll hangot adni a londoni tüntetéssel kapcsolatos negatív érzelmeinek. - Ez már csak természetes, uram. Amikor meghallottam, hogy a tüntetés mögött, amelyen az egyik, általunk támogatott csoport is részt akart venni, az Egyesült Anarchista Front áll, elfogott a rémület. Azonnal Oxfordba mentem, hogy segítsek Percy professzornak, aki hiába kérte a diákokat, hogy ne vegyenek részt a demonstráción. - Látta a diákok között Helen Quinnt és Alan Grantet? - Hogy láttam-e? Mellettük ültem. Percy professzor egy nappal korábban mutatta be nekem Helent, és mint amerikai, külön kötelességemnek éreztem, hogy felhívjam a figyelmét a tüntetés veszélyeire. Egyértelműen arra kértem, hogy ne menjen el. Grant erre azt mondta, mindenképpen elmennek, már csak azért is, mert a bátyja wappingi házában akarják a hétvégét tölteni. Tudom, hogy mindent megpróbáltam, mégis nagyon bánt, hogy nem sikerült meggyőznöm Helent. - Ön nem tartozott érte személyes felelőséggel, Mr. Dauncey. - Ez csak részben igaz. A tüntetésre kivonult csoportot teljes egészében a Rashid Oktatási Alapítvány tartja fenn, így kötelességemnek éreztem, hogy elkísérjem őket. Ám ez sem volt elég, és a baj sajnos bekövetkezett. Kár, hogy kudarcot vallottam. Ha Helen hallgat rám és nem megy el Londonba, Talán ma is él. - Ezt kétlem, uram. Ugyanakkor tudnia kell, hogy önmarcangoló magatartása hitelt ad a szavainak. Kérem, foglaljon helyet. Ennél jobb benyomást Rupert nem is tehetett volna a bíróságra, így elégedetten adta át az utána következő Langley professzornak a helyét. - Itt van előttem a két elhunyt halottkémi vizsgálatáról készített jelentés kezdte a bíró. - Mindkét esetben ön végezte a boncolást? - Igen. A jegyző szétosztotta az esküdtek között a korábban lemásolt jegyzőkönyveket. Javasolnám, hogy vessenek rá egy pillantást, hölgyeim és uraim. Ha megismerik a boncolási adatokat, könnyebben követik a kihallgatást. Öt percet adok. - Ez igazán kedves tőle - mormogta gúnyosan Dillon. - Viselkedjen! - intette Hannah. - Mi kifogásolnivalót talál bennem már megint? - kérdezte Dillon, majd meg sem várva a minden bizonnyal csípősnek szánt választ, Quinnhez fordult. - Jól van, Daniel? - Fogjuk rá - hangzott a semmitmondó felelet. Csendben várták, hogy a bíró áttanulmányozzon még néhány papírt, és megadja a jelt a folytatásra. - Elmondaná nekünk, Langley professzor, az ön által legfontosabbnak tartott tényeket? - A vizsgálat alapján kijelenthető, hogy Helen Quinn nagy mennyiségű vodkát fogyasztott, majd valamikor később bevett egy ecstasy tablettát. - Nem fordítva történt a dolog? - Nem. Más lett volna a lebomlási folyamat, ha az elhunyt először a tablettát veszi be, és csak ezt követően fogyasztja el a vodkát. - Ön hangsúlyozottan vodkát mond, és nem alkoholt. Van ennek valamilyen jelentősége? - Igen. Főleg annak, hogy a rendelkezésünkre álló módszerekkel még az elfogyasztott ital típusa és márkája is azonosítható. - Miért tartja ezt annyira fontosnak? - Mert a vodka az, ami Helen Quinn és Alan Grant ügyét teljes bizonyossággal egymás mellé rendeli.
- Ha már itt tartunk, térjünk át a másik elhunytra. Mit tart fontosnak vele kapcsolatban elmondani? - Azt, hogy Alan Grant tetemes mennyiséget fogyasztott ugyanabból a vodkából, amelyet Helen Quinn szervezetében is megtaláltunk. Azonosítottam a márkáját, míg a házkutatást végző rendőrök a szinte teljesen üres üveggel tették ugyanezt. - Ő is fogyasztott ecstasyt? - Nem, de az egyik zsebében találtunk egy papírzacskót, abban két csokoládépasztillát. Mindegyik egy-egy ecstasy tablettát tartalmazott. Átadtam őket a laboratóriumnak, ahol már el is végezték a szükséges vizsgálatot. - És? - Ugyanabból a szállítmányból származnak, amelyből Helen Quinn is evett. Kétség sem férhet hozzá. - Most térjünk át a fiatalember halálkörülményeire. - Vízbefúlt. Erőszakosságra utaló jeleket, sérülést nem találtam sem a testén, sem a helyszínen. - Milyen felfedezéseket tett a helyszíni szemle során? - A móló végén nincs védőkorlát. Ha lenne, és mondjuk, eltört volna, gondolhatnánk arra, hogy egy részegségből következő baleset történt, ami persze, így sem kizárható. Ha valakinek annyi alkohol van a szervezetében, mint amennyit Alan Grant elfogyasztott, bármi megtörténhet. Még az is, hogy az alkoholos befolyásoltság alatt cselekvő személy véletlenül a mélybe zuhan, vagy... Vagy hogy szándékosan lép egyet, mert nem bírja elviselni a lány halála miatt érzett bűntudatot. - Ez azonban csak elképzelés, ugye, professzor, és a bíróság csak a tényekkel foglalkozik. Távozhat. - Ahogy parancsolja, uram. Langley távozása után a bíró az esküdtekhez fordult: - Hölgyeim és uraim, mint látják, egy valóban tragikus eseményről kell véleményt nyilvánítaniuk. Két, ígéretes jövő előtt álló fiatal, akik országunk legősibb, legnagyobb hírű tanintézményeiben készültek arra, hogy a felnőttkor küszöbén a társadalom értékes tagjai legyenek, meghalt. Bármilyen sajnálatos is az esetük, arra kell kérnem önöket, amire az imént Langley professzort is kértem, próbálják a tényekhez ragaszkodva meghozni döntésüket. A bíró elhallgatott. Úgy tűnt, mintha a gondolatait akarná összeszedni. Szinte hallani lehetett a csendben egymással perlekedő tényeket. - Az, hogy mindketten nagy mennyiségű vodkát fogyasztottak, nem vitatható, mint ahogy az sem, hogy Alan Grant cserbenhagyta a haldokló lányt a Szt. Márk Kórház ambulanciáján. Az ecstasy vonatkozásában azonban már feltehetünk bizonyos kérdéseket. Miért csak a lány vett be a csokoládéba rejtett tablettából? Miért nem élt a lehetőséggel Alan is? Csábító lenne levonni azt a következtetést, hogy a tabletta csokoládéba rejtése szándékos csapda volt, de erre, hangsúlyozom, nincsenek bizonyítékaink. Az is lehet, hogy a lány szerezte a tablettákat, és biztonsági okokból rejtette el a csokoládépasztillákban. Jó okunk van azt hinni, hogy a fiú félelmében fogta menekülőre a dolgot, és ez igaz lehet még akkor is, ha a lány a saját akaratából önként vette be a drogot. - A bíró, ujjai hegyét egymáshoz szorítva, a plafonra emelte tekintetét. - Ami Grant halálát illeti, bebizonyosodott, hogy fulladás okozta, de hogy azt ő maga idézte-e elő, félelemtől hajtva, vagy véletlen baleset volt, nem fogjuk megtudni soha. Engedjék meg, hogy még egy, utolsó megjegyzést tegyek ebben a szomorú ügyben. A Rashid-alapít-ványt képviselő Mr. Dauncey jelentős bűntudatról tett tanúbizonyságot azért, mert a londoni tüntetéstől nem tudta a diákokat távol tartani. Az okfejtésével én, személy szerint nem tudok egyetérteni. Vodkát bárhol lehet vásárolni, és sajnos, azt kell mondanom, ez a helyzet az ecstasyval is. Ennél fogva úgy vélem, a sajnálatos eseménysorozatot nem befolyásolták a helyszínek. A két haláleset ugyanúgy bekövetkezhetett volna Oxfordban, ahogy Londonban. Mr. Dauncey aggodalma ezzel együtt figyelemre méltó, és hitelessé teszi a szavait. - Elhallgatott, látszólag azért, hogy összerendezze az előtte tornyosuló papírhalmot, a valóságban azonban a megfelelő szavakat kereste a beszéd befejezéséhez. Végül megpördült székében, jelezve, hogy az esküdteknek szánja következő gondolatait.
- Mit tanácsolhatnék én önöknek, hölgyeim és uraim, egy ilyen szomorú, két ifjú életet követelő esetben, amikor még tanúk sincsenek? Még egyszer felteszem a kérdést: Vajon Alan Grant ravaszságból rejtette el a pasztillákban a tablettákat, hogy csapdába csalja a lányt, vagy Helen Quinn magától vette be a végzetes drogot? És még egyszer megadom a választ: nem tudjuk, és nem is fogjuk megtudni soha. Mint ahogy azt sem, hogy véletlenül zuhant-e Grant a folyóba, vagy azzal a szándékkal, hogy megölje magát. Az adott körülmények között én csak egy dolgot javasolhatok önöknek: olyan ítéletet hozzanak, amelyben nem nevezik meg sem a halálesetek körülményeit, sem a bűnösöket. Ez ebben az esetben nemcsak jogszerű, hanem helyénvaló is. Ha gondolják, vonuljanak vissza, de itt is meghozhatják a döntésüket. Önökre bízom. Az esküdtek, természetesen nem vonultak vissza. Összedugták a fejüket, susmorogtak egy kicsit, aztán mindenki visszaült a helyére, átadva a szót a képviselőjüknek. - Bíró úr, messzemenően egyetértünk önnel, és elfogadjuk a javaslatát. - Köszönöm - mondta a bíró, majd utasította a jegyzőt, hogy vegye jegyzőkönyvbe az esküdtszék határozatát. - Most a legközelebbi hozzátartozókhoz szeretnék szólni - folytatta, amikor megtörtént az adminisztráció. - Ha Fergus Grant itt van közöttünk, kérem, álljon fel. - Grant, aki szinte álomból ébred, felállt. Mint Alan Grant bátyjának, kiadom a temetési engedélyt. Bármikor átveheti a holttestet, amikor önnek megfelel. Fogadja részvétemet. - Köszönöm - dadogta Fergus és leült. Most Danielt szólította a bíró, aki ugyancsak felállt. - Daniel Quinn szenátor, ön is megkapja a temetési engedélyt. Őszinte részvétem önnek is. - Köszönöm. A jegyző ismét utasította a jelenlévőket, hogy álljanak fel, mire Őfelsége bírája méltóságteljesen kivonult. Ugyanezt tették az esküdtek is. Szép lassan kiürült a terem. Amint Rupert Dauncey elhaladt előttük, megállt egy pillanatra, hogy együttérzéséről biztosítsa Danielt. Hannah közben a jegyző asztalához lépett, ahol Grant is állt. A jegyző mindkettőjüknek átadta a kiadatási és a temetési engedélyt. Együtt léptek ki a tárgyalóteremből, ahol Quinn már várta őket. - Borzasztóan sajnálom, barátom - kezdte Quinn. - Bármilyen nehéz is elfogadni, a bírónak igaza van. Sohasem fogjuk megtudni, mi történt valójában. És mivel nem forgathatjuk visz-sza az idő kerekét, előre kell tekintenünk. Grant a könnyeivel küszködve átölelte Danielt. - Gondolja, hogy az Isten segíteni fog? - Remélem - felelte Quinn. Egyikük sem szólt, míg a fiatalember el nem tűnt a szemük elől. Végül Ferguson volt az, aki megtörte a csendet. - Tehetünk még valamit érted? - Nos, ha tudnátok ajánlani egy krematóriumot, megköszönném. Szeretném hazavinni a hamvait. Ha van valamilyen befolyásod ezen a területen, kérlek vesd be az érdekemben. Sokat segítenél. - Főfelügyelő? - kérdezte Ferguson. - Bízza rám a dolgot, szenátor - felelte Hannah. - Elintézem. - Elképzelhető, hogy már most csatlakozik hozzám? Akkor máris megkezdhetnénk a szervezést. Temetésről persze még nincs szó, mint mondtam, otthon szeretném örök nyugalomba helyezni, de egy katolikus pap jelenlétét tudnám értékelni. - Tekintse elintézettnek, szenátor. - Ha megengedi, én is magukkal megyek - szólalt meg hirtelen Dillon. - A viszontlátásig, tábornokom. - Úgy látom, van valami dolgod - jegyezte meg Ferguson. - Mikor nincs? - vigyorgott Dillon. Miközben a Park Place felé tartottak, Hannah a sarokba húzódva, az egyik telefonhívást bonyolította a másik után. Még akkor is telefonált, amikor megérkeztek. Quinn a nappaliba vezette a vendégeit. - Kávét, Mary - rendelkezett. - Én teát kérek - vetette közbe Dillon. Miután Mary kiment, Quinn Dillonhoz fordult:
- Jó alakítást nyújtott, nemde? - Ki? Dauncey? Na igen. De előbb-utóbb úgyis belebukik. Van valami, ami nagyon nem tetszik nekem. Ki kell derítenünk, mi az. Hannah végre eltette a telefonját. - Megbeszéltem a temetkezési vállalkozóval, akivel kapcsolatban állunk, hogy elviszi a lányát. A szertartás két órakor lesz a North Hill Krematóriumban. Egy Cohan nevű papot kell keresnie. - Keresnünk - helyesbített Dillon - mert én is ott leszek. - És én is - sóhajtotta Hannah. - Persze, csak akkor, szenátor, ha nem zavarja a jelenlétünk. - Ellenkezőleg. Enyhítik vele a fájdalmamat. - Erre valók a barátok, Daniel - mondta Dillon. Cohan atya londoni ír volt, és az egyetlen jó dolgot jelentette abban a szörnyűségben, amelyet a North Hill Krematórium képviselt. Az egész olyannak tűnt, mint egy rossz álom, amin még a hangszalagról szóló mennyei kórus sem segített. Némi ellensúlyt jelentett azonban az az erő és őszinteség, amely Cohan atyából áradt. Nála jobb, megfelelőbb papot nem találhattak volna sehol. - „Én vagyok a feltámadás és az élet, monda az Úr. Aki hisz bennem, ha meghal is élni fog." Ezt erősen kétlem, gondolta Quinn. Egy fiatal élet veszett kárba, és miért? Semmiért! Nem, többé nem tudok hinni. Higgyen, aki akar, de én nem fogok, fogadkozott. És ekkor, valamilyen különös oknál fogva, eszébe jutott Sarah Palmer nővér, Bo Din és a Vietnamban töltött, halálszagú évek fakuló emléke is felerősödött. Cohan atya megszentelte a futószalagra helyezett koporsót, amely ezt követően eltűnt a függöny mögötti sötétségben. - Este már meg is kaphatja a hamvakat, szenátor - szakította félbe gondolatait a temetkezési vállalkozó. - Park Place, ha jól tudom. - Nyolcas szám - egészített ki Quinn automatikusan, és kezet nyújtott. - Hálás vagyok a gyorsaságukért. Cohan atyával együtt léptek a szabadba. - Autóval van, atyám? - kérdezte Hannah. - Igen, köszönöm - válaszolta a pap, és megragadta Quinn kezét. - Adjon időt magának, szenátor, és ne feledje, mindig, mindennek oka van. Ha akarja, és elég türelmes lesz, egy nap megtalálja. A Mercedesnél Luke várta a kis csapatot. - Hát, akkor végeztünk - dünnyögte Dillon. Quinn megrázta a fejét. - Nem. Van még valami, amit el kell intéznem, mielőtt visz-szamegyek. El kell hoznom Oxfordból Helen holmiját. Nem akarom, hogy más turkáljon a dolgai között. Előtte, természetesen, hazavisszük magukat. Dillon elgondolkozva fújta ki a cigarettája füstjét. - Hogy ez eddig nem jutott eszembe! - mormogta maga elé. - Ha megengedi, elkísérem. Szívesen körbenéznék a fiatalok szobájában, amíg maga csomagol. Másfél óra alatt értek Oxfordba. Luke Quinn utasításai alapján gyorsan megtalálta a Szt. Hugh's épületét. Befordultak az ódon kapun és a porta előtt álltak meg. - Segíthetek? - kérdezte a fülkéjéből kilépő portás. - Talán emlékszik még rám... Daniel Quinn vagyok, és a lányom holmijáért jöttem. A férfi arcáról lehervadt a mosoly. - Természetesen emlékszem, uram. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom a történteket. Olyan kedves lány volt. Azonnal szólok az igazgatónak, hogy megérkezett. - Ez igazán kedves öntől. - A portás intésére Luke továbbhajtott, egészen a bejáratig. Az épületben Quinn mutatta az utat. - Csak beköszönünk az igazgatónak, aztán gyorsan összecsomagolok. Ha jól emlékszem, erre van az irodája, az alsó évesek közösségi terme mögött. Itt szoktak hancúrozni a gyerekek. Közvetlenül a bejárat mellett nevekkel ellátott levélszekrények sorakoztak. Megálltak. A betűrendbe rakott dobozkák között nem volt nehéz megtalálni Helenét. Három levél volt benne. Quinn sóhajtva megemelte az egyiket.
- Ezt én írtam, Koszovóból. Már nem olvashatta el... Dillon végigfuttatta az ujjait a neveken. Alan Grant dobozát kereste, amit hamarosan meg is talált. Nem volt benne levél, de nem is volt üres. Egy toll lapult az alján. Nem úgy festett, mint a szokványos tollak, de hogy mitől volt furcsa, azt Dillon első pillantásra nem tudta megmondani. Körülnézett, aztán gyorsan a zsebébe csúsztatta. Ebben a pillanatban nyílt az igazgatói iroda ajtaja, és elindult feléjük egy komoly külsejű férfi. - Hát itt van, szenátor - mondta, miközben kezet nyújtott. - Kimondhatatlanul szomorúak vagyunk mindannyian. Gondolom, a lánya holmijáért jött. A személyzet mindent berakott a bőröndjeibe. Remélem, nem haragszik érte. - Ellenkezőleg. Hálás vagyok. - Akarja, hogy elkísérjem? - Nem szükséges, köszönöm. Odatalálok magam is. - Akkor... itt a kulcs. - Az igazgató habozni látszott, de aztán így folytatta. - Az ön lánya csodálatos ifjú hölgy volt. Mindenki szerette. A tanárok, a személyzet és természetesen a diákok is. Én magam képtelen vagyok elhinni, amit a körülményekről hallottam. Az egész... annyira nem Helenre vall, hogy meg sem próbálom megemészteni. - Én is így vagyok vele, és nagyon jólesik, hogy ön is így gondolja. Köszönöm. Azzal Quinn elfordult, és Dillonnal a nyomában elindult Helen szobája felé, amit a földszinten találtak meg. Az egyetlen ágy mellett állt a két telepakolt bőrönd, az ágyon egy nyitott, de üresen hagyott utazótáska hevert. A berendezéshez még egy ruhásszekrény, egy íróasztal és egy szék tartozott. Az ágy feletti polcon könyvek sorakoztak, előttük egy fotó, rajta a lányát mosolyogva átkaroló Quinn. Csendes és üres volt a szoba, mégis érezni lehetett benne Helen jelenlétét. Quinn az íróasztalnak támaszkodva hagyta, hogy száraz, könnytelen zokogás formájában végre kibuggyanjon belőle a fájdalom. Dillon a vállára tette a kezét. - Sírjon csak, barátom, és lélegezzen mélyeket. - Megpróbálom. Mindjárt jobban leszek. így. Gyorsan bedobom az utazótáskába a könyveket meg az apróságokat, aztán mehetünk. Miközben Quinn a könyveket pakolta, Dillon az ablakhoz lépett, és elővette a zsebéből a tollat. - Mi az? - kérdezte Quinn. - Alan Grant levélszekrényében találtam. Látszólag egy toll... nem is tudom... láttam már ilyet... Hoppá! - csettintett egyet az ujjával. - Már tudom, mi ez! -Mi? - Ahogy mondtam, egy toll... amelybe be van építve egy parányi magnetofon. Quinn abbahagyta a pakolást. - Tényleg? Komolyan mondja? - Hát persze! Le kell csavarni a kupakját, aztán megnyomni ezt a gombot. - Vajon mire használta Alan Grant? - kérdezte Quinn. - Mindjárt megtudjuk - válaszolta Dillon, és bekapcsolta a szerkezetet. Igaza lett. Rupert Dauncey hangja olyan tisztán csengett, mintha ott lett volna a szobában. „Három csokoládépralinét találsz benne. Mindegyikben egy-egy ecstasy tabletta van. Azt akarom, hogy kínáld meg vele a barátnődet a tüntetés alatt..." Dillon megállította a felvételt. Quinn döbbenten hallgatott. Arcán megfeszült a bőr, szemét elhomályosította a gyűlölet. - Ismerem ezt a hangot - súgta. - Igen. Rupert Dauncey-é. Quinn lassú mozdulattal az ágy sarkára ült. - Hallgassuk végig - mondta. Aztán arcát a kezébe temetve hosszasan hallgatott még akkor is, amikor Dillon a megfelelő gomb lenyomásával elnémította Daunceyt. - Ez a gazember felelős a lányom haláláért! - szólalt meg végül vészjósló hangon, amikor felnézett. - Nagyon úgy tűnik... - De mi vehette rá Grantet, hogy megtegye? - Nem tudom. Dauncey a kezében tarthatta valamivel. Egyértelműen kitűnik, hogy erős nyomás nehezedett rá a felvétel alatt. Különben is, honnan sejthette volna, hogy ez lesz a vége? Sok diák él rendszeresen az ecstasyval. Lefogadom, hogy ő
maga is kipróbálta, és túlélte... - Dillon megcsóválta a fejét. - Nem kívánta Helen halálát, ebben biztos vagyok. - Aztán, mivel mégis bekövetkezett, megölte magát. - Ha megölte magát. Minél mélyebbre szántunk, annál több helyen fedezzük fel Dauncey nyomát, és mint tudjuk, Dauncey bármire képes. Bármire... - Nos, én is - jelentette ki Quinn, miközben felállt. - Menjünk vissza Londonba, Sean. Gondolja, hogy lehet a felvételről másolatot készíteni? - Van egy barátom, aki ért ezekhez a dolgokhoz. Egyenesen hozzá megyünk. - Akkor ne fecséreljük tovább az időt! - Quinn felkapta a két bőröndöt, Dillon az utazótáskát, és néhány perccel később már úton is voltak London felé. A Regency Square-en Dillon bemutatta egymásnak a két férfit, és azonnal munkához láttak. - Igen, tudom, hogy működik - jelentette ki Roper. - Semmi akadálya, hogy a tartalmát átmásoljam egy kazettára. Még a hang minősége is javulni fog. - Nagyszerű - felelte Quinn. - Akkor készítsen egy másolatot, de csak egyet, rendben? - Ahogy kívánja. Először azonban végig kell futtatnom az anyagot. Addig Sean hoz nekünk némi italt. - Látva Dillon arcán a vonakodást, hozzátette: - A boraimra tett megjegyzéseid után vettem egy üveg ír whiskyt. Nem Bushmills, de azért iható. A hűtőszekrény melletti polcon megtalálod. Roper egy elektromos eszközökkel telezsúfolt pulthoz gördítette magát és munkához látott. Közben Dillon is megtalálta a vvhiskysüveget. Két pohárba töltött - az egyiket magának, a másikat Quinn-nek - és visszament a nappaliba, ahol az ablakpárkánynak dőlve kortyolgatni kezdték a nemesnek jóindulattal sem nevezhető italt. - Mit akar csinálni ezután? - kérdezte némi hallgatást követően Dillon. - Először is, meglátogatom Kate Rashidot és Daunceyt. - Biztos, hogy ezt akarja? - Ó, igen. Még semmiben sem voltam biztosabb - felelte nyugodt hangon Daniel. Ne aggódjon, Sean, nincs nálam fegyver. Bármennyire is szeretném, nem fogom megölni őket. Más módszerhez folyamodom. Ebben a pillanatban megnyikordult Roper kerekes széke. - Egy toll, egy kazetta. Parancsoljon. Mielőtt Dillon megmozdulhatott volna, Quinn mindkettőt elvette. - Úgy hiszem, ezek az enyémek - magyarázta. - Köszönöm, őrnagy, hogy segített. - Szívesen. Te pedig - fordult Roper Dillonhoz - tudasd, ha történik valami. Rendben? Fergusont a Cavendish Place-i házban találták, Hannah Bernstein és egy tekintélyes iratcsomó társaságában. A tábornok felállt, hogy üdvözölje a vendégeit. - Minden rendben ment Oxfordban? - Rendben, de mondhatnánk úgy is, hogy megvilágosító élményben volt részünk, ugye, Daniel? Hannah összeráncolta a homlokát. - Mi a fenére célozgatsz már megint? - Semmire. A szenátor, ha akarja, beavatja magukat. Ha nem... - Dillon széttárta a kezét. Most Fergusonon volt a homlokráncolás sora. - Daniel? - Mielőtt bármit mondanék, lenne egy kérdésem. Főfelügyelő, ön gyakorló rendőrtiszt. Amit most hallani fog, az egy bűnvádi tárgyaláson felhasználható bizonyítékként, de én nem akarom, hogy így legyen. Ha úgy gondolja, hogy ilyen körülmények között nem kezelheti bizalmasan az elhangzó dolgokat, akkor jobb lenne, ha néhány percre elhagyná a szobát. ígérem, nem fogok megsértődni. Hannah döbbentnek látszott, de Ferguson teljesen nyugodt maradt. - A főfelügyelő másodállásban nekem dolgozik, és mint minden alkalmazottamnak, neki is be kell tartania a hivatali titkokra vonatkozó törvényt. Bármi hangozzék is el itt, köztünk marad. -Hannah-hoz fordult. - Megerősítené az elhangzottakat? Hannah zavartnak tűnt, de engedelmesen csak ennyit mondott: - Természetesen, uram. - Akkor hát ki vele! Mit akarsz mondani? - nógatta Quinnt Ferguson.
- Alan Grant levélszekrényében találtunk egy tollat. - Egy titkos hangrögzítő szerkezetet - tette hozzá Dillon. - Roper őrnagy az imént készített róla egy másolatot - emelte a kazettát magasba Quinn. - Azt mondta, ezen jobb minőségű lesz a hang. Érdekesnek fogják találni, úgy gondolom. Ferguson felvonta a szemöldökét. - Főfelügyelő? Hannah felállt, kivette Quinn kezéből a kazettát és a beépített magnetofon kazettatartójába tette. Aztán lenyomta a megfelelő gombot, és a szobát betöltötte Rupert Dauncey tisztán csengő hangja: „Három csokoládépralinét találsz benne. Mindegyikben egy-egy ecstasy tabletta van. Azt akarom, hogy kínáld meg vele a barátnődet a tüntetés alatt..." - Ilyen hidegvérű gaztettről még sohasem hallottam - jegyezte meg Hannah. - Első osztályú bandita, ehhez kétség sem férhet - toldotta meg Ferguson. - Ilyen bizonyíték birtokában akár holnap letartóztathatjuk - bújt elő Hannahból a főfelügyelő. - És mi lenne ellene a vád? Gyilkosság? Nem. Gondatlanságból elkövetett emberölés? Az sem. Egy valamire való ügyvéd pillanatok alatt bebizonyítaná, hogy Rupert Dauncey nem a lányomnak akart ártani, hanem nekem. Némi szerencsével a nyakába tudnának varrni egy bűnrészességet, de én ebben sem vagyok biztos, és gondolom, maga sem. - De hát ennél jóval többről van szó, szenátor, ezt mindany-nyian tudjuk... - Mi igen, de ha arra a hatalmas vagyonra gondolunk, amely-lyel a Rashidok már eddig is megvesztegették a világ felét... jó, ha a kézfejére koppintanának egy kicsit. Daunceynak csak annyit kellene mondania, hogy sajnálja, túlságosan magával ragadta a személyem iránt érzett ellenszenv... máris maga mellé állítaná az esküdteket. Vagy maga másképp gondolja, főfelügyelő? Őszintén? Kapna valamilyen büntetést? Kérem, mondja meg! - Majd én megmondom - vágott közbe Dillon. - Danielnek igaza van. Bármilyen diszkrimináló is a felvétel, nem elég. - És én sem használhatom fel azt, amit a Rashidok és az elnök vonatkozásában tudok. Ugyanúgy köt a titoktartási kötelezettség, mint magát. - Ez azt jelenti, hogy Dauncey megússza? - tette fel a költőinek szánt kérdést Hannah. - Ezt nem mondtam. Ha kell, a puszta kezemmel szorítom ki belőle a szuszt. Habozás nélkül megtenném, esküszöm. - Döbbent csend következett. - Nekem azonban más terveim vannak - nyugtatta meg a jelenlévőket Daniel. - Először is tiszteletemet teszem a South Audley utcában. Velem jön, Dillon? - Állok rendelkezésére, Daniel. Ferguson egy hatalmas sóhaj kíséretében felállt. - Akkor, azt hiszem, nekem sem maradt sok választásom. Ha azt akarom, hogy épeszű ember is legyen maguk között, mennem kell nekem is. Maga meg, kedves főfelügyelő asszony - fordult Hannah-hoz ~ menjen szépen haza. Hivatali titoktartás ide vagy oda, azt hiszem, mindenkinek az lesz a legjobb, ha ebből kimarad. Luke elvitte őket a Rashid-rezidenciához. A csengetésre egy fekete ruhába és hófehér köténybe öltözött szobalány nyitott ajtót. - Itthon van a grófnő? - kérdezte Ferguson. - Igen, uram. - Akkor legyen szíves, mondja meg neki, hogy Ferguson tábornok, Quinn szenátor és Mr. Dillon szeretne néhány szót váltani vele. A szobAlany a hallba vezette őket, ő maga pedig felsietett az emeletre. Egy perc múlva azonban ismét ott állt előttük. - Kérem, uraim, kövessenek. Bekísérte őket a nappaliba. Kate Rashid a kandalló előtt ült, Rupert Dauncey pedig mögötte állt. - Nocsak, nocsak - kezdte gúnyos hangon. - A három muskétás megérkezett. Egy mindenkiért, mindenki egyért? Elárulnák, hogy miben segíthetek? - Nem tréfálkozni jöttünk, Kate - válaszolta mogorván Dillon - és biztosíthatom, önnek is elmegy a jókedve, ha meghallja, ami miatt itt vagyunk. - No és mi lenne az?
Quinn előhúzta a zsebéből a tollat. - Ezt Oxfordban találtuk. A néhai Alan Grant tulajdona volt. Tudom, hogy tudják, ki volt Alan Grant, így nem részletezem. Önök is megspórolhatják a színlelést. - Természetesen ismerjük Alan Grant nevét - válaszolta Kate - így ön is felhagyhat a melodrámai elemekkel, szenátor. Úgy látom, nem az ön műfaja. - Akár a műfajom, akár nem, van valami, amit még nem tudnak. Ez a toll ugyanis egy miniatűr magnetofont rejt magában, amit Alan bekapcsolt, amikor az ön kuzinja fenyegetni kezdte. Kate Rashid először megdöbbent, de aztán villámgyors támadásba lendült. - Ostobaság! Honnan szerezne egy Alanhez hasonló szegény csóró egy ilyen szerkezetet? - A fivére a biztonsági szakmában dolgozik, tőle kapta - magyarázta készségesen Dillon. Quinn közben elővette a zsebéből a kazettát, és azt is felmutatta. - Vettük a bátorságot, és készítettünk róla egy másolatot. Ezen, tudják, jobb a hangminőség, mint az eredetin. Mindjárt meghallják... Volt a sarokban egy hifitorony. Quinn, mintha otthon lenne, odalépett, és becsúsztatta a kazettát a megfelelő helyre. Egy pillanatnyi csend után felhangzott Rupert Dauncey vészjóslóan fenyegető hangja... - Bárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, ez rossz fényt vet magára, Kate - mondta Dillon, majd lesújtó hangon még hozzátette: - És magára is, Rupert. - Akkor még nem is említettük a börtönéveket - jegyezte meg Ferguson - mert hogy odakerül, azt már most garantálhatom. Legnagyobb meglepetésükre Rupert még csak meg sem döbbent. Nyugodt mozdulattal cigarettára gyújtott, kifújta a füstöt, és teljesen hétköznapi hangon csak ennyit mondott: - Azért ne essünk túlzásba, tábornokom. Maga is tudja, hogy ezzel a bizonyítékkal nem jutnak messzire. így van? - Hogy pontosak legyünk - szólt közbe Quinn - nem jutnánk elég messzire. Kapna valami piti kis büntetést, amit valószínűleg csak félig kellene letöltenie. Úgyhogy igaza van. Ez a bizonyíték - emelte meg újfent a tollat - tényleg nem sokat ér. Legalábbis nekünk. Az egyetlen, számomra hasznos funkciónak már eleget tett. Elárulta, hogy magát terheli a felelősség a lányom haláláért. Tovább nincs is rá szükségem. - Azzal a nyitott kandalló tüzébe hajította előbb a kazettát, aztán a tollat is. - Az isten szerelmére! - lépett előre Ferguson, de egyik darabot sem tudta megmenteni. Végig kellett néznie, ahogy szétolvadtak a lángok között. Még Diliont is meglepte a váratlan fordulat. - Holnap reggel Bostonba repülök a lányom hamvaival -folytatta Quinn zavartalanul - de ha elhelyeztem a végső nyughelyén, visszatérek. Akkor elkezdhetjük... Kate Rashid már nem is próbálta titkolni a döbbenetét. -Mit? - A háborút, grófnő, amelyet ön és a társai ellen ezúttal meghirdetek. Mától kezdve egyetlen célom van: az, hogy önt tönkretegyem. Még akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog, amit az életben megtehetek. És magát is - fordult Rupert Dauncey felé. -Maga mostantól élő halott. Ezt ne feledje egy pillanatra sem! Azzal megfordult, és meglepett társaival együtt kimasírozott az épületből. - Nos - mondta Kate Rashid, miután elmentek - ez rosszul sült el, szívem. A gesztus azonban ámulatra méltó, nem gondolod? Szerinted tényleg nincs több másolat? - Még semmiben sem voltam biztosabb az életemben - válaszolta Rupert. Figyeltetni fogom a házát, úgyhogy tudni fogjuk, ha visszatér. - És aztán? - Aztán elintézem - mosolygott hidegen Rupert. - Az az utolsó tett, amiről beszélt, előbb bekövetkezik, mint hinné. -Megfordult. - Beszéljünk inkább a másik ügyről. A robbantós-ról. Az fontosabb. - Még mindig nem kaptam választ Colum McGeetől. Amint megszervezi a találkozót Barry Keenannel, Belfastba repülünk. Onnan már autóval is könnyen eljutunk Drumcreebe. - Megtudhatom végre, hogy miért?
- Természetesen, de nem most. A türelem, drágám, rózsát terem. - Úgy tűnt, a néhány mondatnyi váltás elegendő volt ahhoz, hogy Kate visszanyerje lelke erősen kibillentett egyensúlyát. - Ideje lenne szórakozni egy kicsit - mondta álmatagon. - Arra gondoltam, lemehetnénk Dauncey Place-be. Ott tartom a repülőgépemet, a repülős klub hangárjában. Egy Black Eagle! Átrepülhetnénk vele a Wight-szigetre, és piknikezhetnénk egyet. Mi a véleményed? - Nem rossz ötlet... de mi lesz Fergusonnal és a csapatával? - Drága Rupertem, hát nem érted? Soha nem hinnék el, hogy egy piknik kedvéért tettünk meg ekkora utat. Össze akarom zavarni őket egy kicsit! Ferguson javaslatára Luke elvitte őket a Dorcesterbe. Egy sarokasztalnál kaptak helyet. - A pezsgő most nem lenne helyénvaló - jegyezte meg Ferguson. - De a konyak igen! - mondta szokatlan lelkesedéssel Daniel, megemelve enyhén reszkető jobb kezét. - Meg kell tanulnom kontrollálni magam. - Ugyan! - legyintett Ferguson. - Az iménti viselkedésed az önfegyelem magasiskolája volt. Hanem óvatosabban bánhattál volna a bizonyítékokkal. A lányod halála előtt semmi sem volt a kezünkben, ami terhelő lett volna Kate Rashidra nézve. A felvétel jelenthetett volna némi kapaszkodót, erre mindkét példányát megsemmisítetted. Quinn lenyelt egy jókora korty brandyt. - Mert így láttam helyesnek. - Szerintem akkor sem volt bölcs lépés - vitatkozott Ferguson - főleg, ha bosszún forgatod a fejed. Beszűkítetted a lehetőségeidet. - Nem tábornok, rosszul látod a dolgokat. Azzal, hogy a kazettát és a tollat a tűzbe dobtam, millió lehetőséget adtam magamnak a bosszúra. Mert eltaláltad. Valóban arra készülök. - Ebben az esetben - szólalt meg Dillon - számíthat rám, Daniel. Ferguson ingerülten felkapta a fejét. - Úgy látom, elfelejtetted, hogy kinek dolgozol. - Ezen bármikor változtathatunk, tábornok - felelte könnyedén Dillon. Ferguson, ha lehet, még az előbbinél is jobban elkomorodott. - Ezt sajnálattal hallom. Azért vigyázz magadra, barátom -fordult most Quinnhez. - Foglalkozhatnál kicsit magaddal is. - Igazad van. Majd annak is eljön az ideje. Most azonban - itta ki poharából az utolsó kortyot - mennem kell. Van még pár elintéznivalóm. - Beszélned kellene Blake Johnsonnal. Az elnököt biztosan érdekelné a dolog. - Látod, Charles, ebben még segíthetnél nekem - kapott a szón Daniel. - Hívd fel Blake-et, és számolj be neki mindenről. Súlyos tehertől szabadítasz meg, ha ezt megteszed. - Elmosolyodott. - Mindent köszönök, Sean. - A felszíni nyugalma, úgy látom, erős indulatokat takar - jegyezte meg Ferguson, miután Quinn elment - és a harag, bármilyen mélyen lappang is az emberben, nem jó tanácsadó. - Szerintem sem - válaszolta Dillon, majd ő is kiürítette a poharát. London,Boston Washington,London 12. Kate Rashid és Rupert Dauncey már másnap útnak indult. Ezúttal egy gesztenyebarna Bentleyben hagyták el a házat. Mindezt jól láthatta a közelben parkoló, bukósisakot és fekete bőrszerelést viselő Dillon, aki úgy tett, mintha Suzuki motorkerékpárján akarna igazítani valamit. Valójában csak arra várt, hogy a hatalmas autó elkanyarodjon az utca végénél. Amint ez megtörtént, felpattant a motorjára és a nyomába eredt. Dillon kiruccanásának nem volt különösebb oka, így sem Fergusonnak, sem Hannah Bernsteinnek nem tett róla említést. Most azonban örült, hogy elindult. Az időjárás kifejezetten jó volt a motorozáshoz, és a gyér forgalomban nem volt nehéz követni a feltűnő autót. Hampshire-nél lekanyarodtak az autópályáról, ami Dillon dolgát megnehezítette, hisz az elhagyatott, majdhogynem üres falusi utakon még a korábbinál is óvatosabbnak kellett lennie.
Meglepődött, amikor a Bentley nem fordult be Dauncey Place felé, ugyanakkor meg is könnyebbült. Az egyik farmról több teherautó kanyarodott az útra, így megfelelő takarásban folytathatta az üldözést. Az elöl haladó Bentley hamarosan balra kanyarodott, mint Dillon néhány perc múlva megtudta, a Dauncey Repülőklub felé. A klubhoz tartozó repülőtérről nem volt nehéz megállapítani, hogy a II. világháború idején a RAF-hoz tartozott. Később valaki megvásárolta, továbbfejlesztette, és szemmel láthatóan nagy népszerűségnek örvendett a környékbeli repülőtulajdonosok között. Az egész egy központi épületből, egy irányítótoronyból és két füves kifutópályából állt, amelyek mellett mintegy harminc repülőgép sorakozott. A parkoló járművek közelébe érve Dillon lassítani kezdett, majd az első kifutópálya mellett le is állította a motorkerékpárját. Az ülés alá rejtett csomagtartóból előhúzott egy távcsövet, és szemügyre vette a gépcsodákat. Ferguson gyakran dicsekedett azzal, hogy Dillon minden repülőgéppel elboldogul, ami igaz is volt, így nem okozott neki különösebb gondot, hogy felismerje a kifutópályák mentén sorakozó gépeket. Amint a repülőteret fürkészte, a látóterébe került egy kecses, lassan mozgó Black Eagle körülbelül akkor, amikor megállt, és Kate Rashid, valamint Rupert Dauncey lépett ki a főépület ajtaján. Kate sötét napszemüveget és fekete ejtőernyősruhát viselt, Rupert pedig farmernadrágot és bomberdzsekit. Megálltak, váltottak néhány szót az Eagle-ből kiszálló fehér overallos férfival, aztán felkapaszkodtak a fedélzetre, nekilódultak a kifutónak és néhány pillanat múlva felszálltak. Dillon elindult a kifutópálya végén felállított korlát felé, úgy igyekezve, hogy nagyjából egyszerre érjen oda az overallos férfival. - Helyes kis Eagle - mondta vidáman. - Igazi szépség. Manapság csak a legszenvedélyesebb gyűjtőknek van ilyen. - Ez Loch Dhu grófnőjéé - válaszolta a férfi. - Ő maga vezeti, és nem is rosszul. - Jó időt választott a repüléshez - folytatta Dillon, miközben cigarettával kínálta a szerelőt. - Vajon hová mehet? - Néha, ha úgy hozza a kedve, átrepül Franciaországba, de azt mondta, ma csak a Wight-szigetre megy. Illetve először leszáll a házánál, Dauncey Place-ben. Van ott egy kis kifutópálya, épp hogy megfelel a célnak, de egy ilyen tapasztalt, jó pilótának, mint a grófnő, elég. - És ez legális? - Miért ne lenne az, mikor a fél grófság az övé? - kérdezte nevetve a férfi. Ha szeretne inni valamit, odabenn talál egy kis kávéházat - biccentett a főépület felé. - Nem, köszönöm, már így is késésben vagyok. Dillon felpattant a Suzukira és elrobogott. Visszament Londonba, de közben megpróbálta végiggondolni a történteket. A legközelebbi megállója a Fekete Gengszternél volt, Wappingban. Harry Salter, Billy, Baxter és Hall éppen az ebédjét fogyasztotta, amikor odaért. Burgonyával körített vagdalthúst ettek, amihez - Billy kivételével - jéghideg sört ittak mindannyian. Elsőként Harry vette észre a motorost. - Mi az ördög... - dünnyögte komoran, csak akkor engedett fel, amikor a váratlan vendég levette a fejéről a bukósisakot. -Jézusom, ez Dillon! Úgy nézel ki, mint aki statisztálni készül egy gengszterfilmben. Mi szél hozott? - Motorozni voltam, és gondoltam, beugrom ide is. - Na és megtudhatjuk, merre jártál? - A Rashidok birodalmában. Daunceyban, illetve, egy kicsit távolabb. Harry arcáról lehervadt a mosoly. - Baj van? - így is mondhatnánk. - Ebben az esetben, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha először iszunk valamit. Intett Billynek, aki eltűnt, majd visszatért egy fél palack Bollingerrel. Dillon a hüvelykujjával kipöccintette a dugót, és teletöltötte a poharát.
- Most figyelj, Billy. Dauncey Place-től úgy tíz kilométernyire van egy repülős klub, ahonnan felszáll egy Eagle, tudod, olyan, amilyennel a múltkor Carver is repült, és mit gondolsz, ki ül benne? Kate Rashid! - Úgy érted, ő maga vezeti? - Én is elcsodálkoztam, Billy. Meg sem fordult a fejemben, hogy a repülővezetéshez is ért. - Ez is azt bizonyítja, hogy minden napban van valami új -jegyezte meg bölcsen Harry - de gondolom - nézett Dillonra - nem azért jöttél, hogy ezt elmeséld nekünk? - Nem, nem azért - helyeselte a megállapítást Dillon, majd elmesélte az egész szomorú történetet Quinnről és a lányáról, Helenről, Alan Grantet sem hagyva ki. A beszámolót hosszú, beszédes hallgatás követte. Végül Billy törte meg a csendet: - Mekkora gazember! - Finoman fogalmaztál, fiam - jegyezte meg Harry. - Én már akkor tudtam, hogy sok bajunk lesz vele, amikor először találkoztam vele, de hogy erre mit lehetne lépni?! - Nem tudom, de majd eldöntjük, ha Quinn visszajön. - Őrültség volt megsemmisíteni a tollat meg a kazettát - csóválta Harry a fejét. - Hűvösre juttathatták volna Daunceyt. - Mennyi időre? - kérdezte Billy. - Nem, bácsikám, Quinn-nek igaza volt. Ha többet akar, mint amennyit a jog adni tud, akkor jobb, ha személyesen rendezi az ügyet. Amihez erősítésre lesz szüksége, gondolom. - Mondd, fiam - kérdezte gyanakvóan Harry. - Kit és mit értesz erősítés alatt? Talán... magadat? - Vág az eszed, bácsikám - vigyorgott Billy. - És a tábornok? Mit szól mindehhez? - fordult most Dillonhoz Harry. - Ellenzi, természetesen. - Csak azt nem értem - csattant fel ingerülten Billy hangja - hogy miért habozunk? Kate Rashid mindannyiunkat halálra ítélt. Fergusont is. Attól, hogy ki akar maradni ebből az ügyből, még nem ússza meg. Én tudom, hogy felveszem a kesztyűt... Én is - vágta rá Harry. - Számíthatsz ránk, Dillon, bármit mondjon is a tábornokod. Mielőtt elindult volna Londonból, Daniel Quinn felhívta régi vietnami harcostársát és barátját, Tom Jacksont, aki Daniel távollétében gyakorlatilag a Quinn Művek bostoni részlegét vitte. Döbbenten vette tudomásul Helen halálhírét, bár Quinn nem közölt vele részleteket. Nem látta értelmét. - Van valami, amiben segíthetek? - kérdezte végül. - Igen. Holnap magammal viszem Helen hamvait. Nagy segítséget jelentene, ha kapcsolatba lépnél Monsignor Walsh-sal, és a holnapi napra megbeszélnéd vele a temetést. Semmiféle hírverést nem akarok. Úgy szervezd, hogy minél kevesebben legyenek. - Ahogy akarod, Daniel. - Szeretnék elejét venni minden újságírói zaklatásnak. Semmi szükségem arra, hogy a lányom halálából üzletet csináljanak. - Értem. - Ennélfogva még a rokonságot sem értesítem. A legjobb az lenne, ha egyedül te lennél ott, Tom, de őszinte leszek. A te jelenlétedre is csak azért tartok igényt, mert hátha kénytelen leszek újfent igénybe venni a segítségedet. - Számíthatsz rám. Bármiben. - Lenne még egy kérésem: hívd fel Blake Johnsont a Fehér Házban. Tájékoztasd a történtekről, és kérd meg a nevemben, hogy informálja az elnököt. Tom Jackson, mint ügyes és rátermett ügyvéd, megérezte, hogy Quinn szűkszavúsága mögött súlyos dolgok rejlenek. - Daniel, ugye nem mondtál el mindent? - kérdezte óvatosan. - Nem, pajtás, de egyszer majd, amikor mindenen túl leszek, részletes beszámolót tartok neked. A gyászszertartásra másnap délután került sor a Lavery temető kápolnájában. Itt volt a Quinnek családi kriptája, és hagyományosan itt vettek végső búcsút a család tagjaitól. A szertartást Monsignor Walsh végezte, aki Helen keresztelője
óta volt a család papja. Egy fiatalabb pap, bizonyos Doyle atya segédkezett neki. A temetkezési vállalat két feketébe öltözött alkalmazottja a templom hátsó részében várakozott. Monsignor Walsh mindent megtett, hogy az emberpróbáló körülmények ellenére széppé varázsolja a temetést, de a helyszín túlságosan is emlékeztetett a londoni krematóriumra, így Quinn behunyta a szemét és hagyta, hogy körülöleljék a simogatóan vigasztaló szavak. Aztán jött az ismerős „Én vagyok a feltámadás és az élet". De ez nem igaz, a földön nincs feltámadás, csak halál, gondolta újra Quinn. Hallotta, hogy nyílik, majd be is csapódik a templom ajtaja. Figyelte a közelgő lépteket, amelyek hirtelen elhaltak a háta mögött, aztán a vállára nehezedett egy kéz, Blake Johnsoné. Johnson halo-ványra sikerült mosollyal üdvözölte, és leült a másik oldalon. Nem sokkal később felálltak az Úr imájához, amely után Walsh megszentelte a hamvakat tartalmazó, díszes urnát. A fiatal pap a magnószalagról szóló gyászzene egyre halkuló hangjaira megemelte Helen földi maradványait, biccentett Quinnnek, aki felállt, és átvette őket. Ezt követően felsorakozott a gyászmenet: elöl a temetkezési vállalat alkalmazottjai, mögöttük a két pap, majd Quinn és az urna, végül Tom Jackson és Blake Johnson következett. És mintha a természet igazolni akarta volna a papírformát, megeredt az eső. A két alkalmazott átnyújtott Blake-nek és Jacksonnak egy-egy ernyőt, ők maguk pedig a papok, illetve Quinn fölé tartottak egyet-egyet, aztán lassú, méltóságteljes léptekkel elindultak a kripta felé. Az öreg temető gótikus emlékművek és egyszerűbb sírkövek között kanyargó útjait fenyők és ciprusok szegélyezték. A sírkövekre vésett szavak többsége a földöntúli életbe vetett, megmagyarázhatatlanul erős hitről tanúskodott. A temetői alkalmazottak végül megálltak egy nagy, oszlopokkal díszített mauzóleum előtt. Az építmény bronzajtaját mindkét oldalról angyalok őrizték. Az egyik férfi előhúzott a zsebéből egy kulcsot, és elfordította a zárban. - Ha nincs ellenükre, egyedül szeretnék bemenni - mondta Quinn. A kripta belsejében több díszes koporsó sorakozott - Quinn szüleié, a feleségéé és még másik három családtagé. A falban volt egy virágokkal díszített fülke, amelybe pontosan beleillett a Helen hamvait tartalmazó urna. Daniel Jacksontól tudta, hogy az arannyal vésett, Helen nevét tartalmazó gránittábla csak később készül el, de ez nem zavarta különösebben. Hosszú percekig szó nélkül állt a fülke előtt, mélyen lehajtva fejét, de nem imádkozott. Már nem hitt az imádság erejében, mégis így búcsúzott: - Viszlát, kicsim - mondta lágyan, majd kiment. A kint várakozó alkalmazott szó nélkül bezárta a kriptaajtót. Monsignor Walsh odalépett Danielhez, és megfogta a kezét. - Ne zárkózzon be, Daniel. Ne zárja el a szívét Isten elől. Tudnia kell, hogy mindennek oka és célja van. - Remélem, elnézi nekem atyám, ha ezúttal nem érintenek meg a szavai. Azért köszönöm, hogy eljött. Helen mindig nagyon kedvelte magát. - Azzal elfordult, és határozott léptekkel elindult a kijárat felé. Jackson és Blake szótlanul követte. Csak a temető melletti parkolóban állt meg, de az is nehezére esett. - Sajnálom, Blake, ez nem az én napom. Mindenesetre hálás vagyok a jelenlétedért. - Az elnök maga is szeretett volna eljönni, Daniel, de akkor cirkuszi mutatvánnyá változott volna a temetés, és tudta, hogy ezt semmilyen körülmények között nem akarod. - Nagyra értékelem az előrelátását. - Visszamész Londonba? - Amint lehet. - Az elnök szeretne találkozni veled. - Miért? - Ferguson tábornok felhívott minket. Aggódik, mint ahogyan mi is. Nem szívesen emlékeztetlek rá, de az elnöki meghatalmazás arra kötelez, hogy teljesítsd az elnök kéréseit. Tom Jackson szemöldöke a magasba szaladt.
- Elnöki meghatalmazás? Azt hittem, az csak a mesékben létezik. - Nos, rosszul hitte - vetette oda Blake bosszúsan. - Rendben - mondta Quinn. - Hazamegyek, összeszedek néhány holmit, és ha annyira akarod, a repülőtéren találkozhatunk. Addig is, kérlek, vidd haza Tomot. - Az isten szerelmére, mi folyik itt? - kérdezte döbbenten Jackson. A másik két férfi azonban ügyet sem vetett az értetlenkedésére. - Mindent elmondott Ferguson? - érdeklődött Quinn komoran. - Igen. - Nos, akkor útközben Tomot is beavathatod. Akkor a reptéren várlak - mondta búcsúzásképpen, miközben bekászálódott a sofőr mellé. A következő pillanatban elhajtottak. Quinn utasította a pilótáit, hogy menjenek Washingtonba, és kérjék meg a londoni úthoz szükséges felszállási engedélyt. Jackson, miután Blake jóvoltából megismerte a történetet, hallani sem akart arról, hogy hazamenjen. Még egyszer beszélni akart Quinn-nel, így Blake-kel együtt ő is a repülőtérre ment. - Daniel, ha holtan akarod látni a gazembert, én elintézem, de az istenre kérlek, ne te csináld. Nem érdemli meg. - Ez az én ügyem, Tom, úgyhogy nagyon kérlek, ne szólj bele. Egyébként meg jó, hogy itt vagy. Elfelejtettem közölni veled, hogy eltávolítalak a jogi osztály éléről. Jacksont az ájulás környékezte. - Daniel, mit tettem? - Azon túl, hogy arannyá változtattál mindent, amihez értél, semmit. Beszéltem Bért Hanleyvel. Felhívott telefonon, és azt mondta, hogy a szíve egyre jobban rakoncátlankodik. Az orvosai azt tanácsolják, vonuljon vissza. Mivel a vállalatom nem maradhat elnök nélkül, téged nevezlek ki, Tom. A háttérben, persze ott leszek továbbra is, de van egy olyan érzésem, hogy te remekül boldogulsz nélkülem - magához ölelte a könnyeivel küszködő Jacksont. - Az isten áldjon, barátom! Ha megtettem, amit meg kell tennem, visszajövök. - Halványan elmosolyodott. - Azt hiszem, Bo Din az életem végéig kísérteni fog. - Nem, Daniel, Bo Din már a múlté - kiáltotta Tom, de Quinn akkor már a biztonsági ellenőrzéssel volt elfoglalva. - Mindent megtenne érted - jegyezte meg Blake már a repülőn. - Nagyszerű fickó, és a pokol fenekére is elmennék érte, de ebben a dologban hajthatatlan vagyok, és tudod, miért? Mert az én személyes ügyem. - Azzal hátrahajtotta a fejét és behunyta a szemét, jelezve, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést. Az ovális iroda ajtajában Clancy Smith fogadta őket. Cazalet feltűrt ingujjal, olvasószemüvegben ült az íróaszTalánál, és leveleket írt alá. Az ajtónyílásra felnézett és az asztalt megkerülve a vendégek köszöntésére sietett. - Daniel, szeretném azt mondani, hogy örülök a találkozásnak, de... - Lépjünk túl a történteken, elnök úr. Az élet megy tovább - vágott közbe Quinn. - Mit tehetek érted? - Először is üljünk le - javasolta Cazalet. - Ferguson tábornok felhívott telefonon. Blake-kel együtt hallgattuk végig a kihangosított beszámolóját. Mélységesen megrázott, amit Rupert Dauncey szerepéről mondott ebben a szerencsétlen ügyben. - Remélem, azt is elmondta, hogy Daunceynak nem ez volt a célja. Nem akarta megölni Helent. Csak annyit akart, hogy drogos állapotban lássák a tüntetésen, mert tudta, hogy az engem kínosan érintene, és rajtam keresztül persze, téged is, elnök úr. - Aztán a tervezettnél sokkal, de sokkal rosszabbul sült el a dolog - vetette közbe Blake. - Ferguson elmondta, hogy megsemmisítetted a felvételt, sőt részletesen ecsetelte az okaidat is. Meg kell mondanom, hogy csalódtam benned. Egy ilyen bizonyítékkal bíróság elé állíthattad volna Daunceyt, ami véleményem szerint előbbre vitte volna az én ügyemet is. - Ugyan, elnök úr, te magad is tudod, hogy könnyedén kibújt volna a felelősségre vonás elől. Mert mit kapott volna? Mondjuk, egy kis fejmosást, de nekem, ha megbocsátasz, ez nem elég. Nem ölte meg ugyan a lányomat, de közvetve igenis felelős a haláláért. Ő vette rá azt a szerencsétlen fiút, hogy adja be neki a drogot, és ezért fizetni fog.
- De a jognak megfelelően kell történnie, Daniel! Ha mi nem tartjuk be a törvényes utat, akkor mástól hogyan várhatnánk el, hogy megtegye? - Ilyen felfogással nem sok kárt tehetünk a Rashidok birodalmában - jegyezte meg Quinn gúnyosan - de visszatérve a törvényes úthoz: mi van akkor, ha kudarcot vall a jog? Nem teremthet igazságot az, akit a sérelem ért? - Nem - felelte határozottan az elnök - és tudod, hogy miért? Mert a jogtalanul megszerzett igazság nem sokat ér. Ha nem tartjuk be a törvényeket, senkik sem vagyunk. - Pontosan ezt használják ki a rosszfiúk. Unom, hogy mindent megúsznak, és ezzel nem vagyok egyedül. - Akkor is nekem van igazam. - Attól tartok, ezúttal nem egyezik a véleményünk - válaszolta Quinn makacsul. Cazalet lassú mozdulattal felállt. - Ha folytatni akarod, amit elkezdtél, Daniel, és továbbra is figyelmen kívül hagyod a törvényt, attól tartok, meg kell vonnom tőled a védelmemet. - Számítottam rá. - Ez azt jelenti, hogy a továbbiakban nem képviselhetsz engem Londonban, és le kell mondanod a követség szolgálatairól is. - Gondolom, az elnöki meghatalmazás kötelékeitől is megszabadulok - jegyezte meg epésen Quinn. - Ahogy mondod. - Akkor most elmehetek? A gépem már megkapta a felszállási engedélyt. - Még valami, aztán utadra engedlek - mondta az elnök fáradtan. - Ferguson tábornok ugyanúgy gondolkodik, ahogy én. Sem ő, sem az emberei nem támogatnak ebben az őrültségben, így Sean Dillon szolgálatairól is le kell mondanod. - Mr. Dillon másképp nyilatkozott, és én olyan embernek ismerem, aki tudja, mit beszél. - Ezt sajnálattal hallom. A viszontlátásra, Daniel. Blake kikísérte Quinnt. - Remélem, tudod, mit csinálsz. - Ennél biztosabb sohasem voltam magamban. Quinn kisétált az épületből, Blake pedig visszatért az ovális irodába. Cazalet, mintha mi sem történt volna, ott ült az íróasztala mögött. - Ön szerint helytelenül cselekedtem? - Nem, uram. Ön pontosan azt tette, ami ilyen esetben egy elnöktől elvárható. Ám Danielnek egy dologban igaza van. Törvényes eszközökkel senki sem fogja megtörni Kate Rashidot és sötét ügyleteket folytató szervezetét. Ha ez lehetséges lenne, akkor ebben a szerencsétlen, meggyötört világban nem lenne szükség egyetlen Sean Dillonra sem. - De Daniel Quinn nem Sean Dillon. Daniel Quinnben nincs semmi ördögi. - Még kiderülhet róla, hogy gyorsan tanul, elnök úr. Aznap késő este Rupert Daunceyt felhívta telefonon a Quinn-ház megfigyelésével megbízott biztonsági emberek egyike. Ketten voltak, Newton és Cook. Mindketten a SAS-nál szolgáltak valamikor, és most telefonszerelőnek álcázva magukat, meggyőződéssel hitték, hogy álcájuk rejtekében remekül teszik a dolgukat. - Visszajött, uram - mondta a telefonba Cook. - Mikor? - Egy órával ezelőtt. Már próbáltam hívni, de nem volt bekapcsolva a telefonja. - Éppen kocogni voltam - válaszolta Rupert. - Nos, arra gondoltam, szívesen venne némi információt. Az a nagydarab, fekete sofőr néhány perce jött ki a házból, és most egyenruhában útra készen áll Quinn Mercedese előtt. - Három perc múlva ott vagyok - kiáltotta Dauncey, azzal lecsapta a telefonkagylót, zsebre vágta a mobilját és sietős léptekkel elhagyta a lakást. Bevágta magát Kate Porschéjába és a Park Place felé vette az irányt. A kereszteződéshez közeledve látta, hogy a Mercedes kifordul a rövid utcából, sőt, a Luke mellett ülő Quinnből is jutott neki egy villanás. Miközben a nyomukba eredt, felhívta Newtont és Cookot. - Megvannak. Én követem őket, maguk meg maradjanak a helyükön. Mivel későre járt, gyér volt a forgalom a londoni utcákon. Quinn rágyújtott, és kényelmesen hátradőlt. Mindig szerette az éjszakai városokat, és az eső áztatta utcákat is, ahol mindennél jobban átélhette a magányt. Mi az ördögöt csinálok,
kérdezte magától, és minden gondolatát a válasz nélküli kérdés töltötte ki. A folyó felé tartva elhaladtak a Tower, majd a St. Katharine dokk mellett, végül a wappingi főutcára kanyarodva megálltak a Szűz Mária-kolostor előtt. Egy évvel korábban járt itt utoljára. Akkor az elnök megbízásából jött Londonba, most azért, hogy végrehajtson egy személyes bosszút. A szigorú, szürke épület viseltes tölgyfa kapuja most is nyitva állt. - Nem fog sokáig tartani - mondta Quinn Luke-nak, mielőtt átvágott volna az úton. A kapu mellett elhelyezett táblán a következőt lehetett olvasni: Irgalmas Nővérek Szűz Mária-kolostora, Rendfőnök - Sarah Palmer nővér. Quinn még most is hallotta a tisztán csengő hangot: „A mi kapunk mindig nyitva áll." Az éjszakai portás az Evening Standardot olvasta a fülkéjében, miközben teát kortyolgatott. - Bent van a főtisztelendő anya? - kérdezte Quinn. - Nemrég láttam bemenni a kápolnába, uram. - Köszönöm. Quinn keresztülvágott az udvaron, és a nyitott ajtón át a kápolnába lépett. Rupert a Mercedestől biztonságos távolságban ugyancsak leállította az autóját, és gondolkodás nélkül követte Quinnt. Csak annyi időre állt meg a kapunál, hogy a táblát elolvassa, majd ártatlan képpel a portáshoz lépett. Amikorr Quinn belépett a kápolnába, elcsodálkozott, a Szűzanya gyertyákkal, olyan érzése voít, mintha az oltár sötétjéből törékeny nőalak lebegne a táncoló lángok felett. A főtisztelendő anya a padlót súrolta. A térdelő anya kezében megállt a súrolókefe, de az arca nyugodt maradt - Nocsak, Daniel. Micsoda meglepetés Most honnan jösz ? -Koszovóból - Nocsak. A vödőrbe dobta a kefét, és a keze ügyében lévő ronggyal áttörőlte a felsúrolt padtódarabot. - Amúgy, mi újság Bo Dinben? - Hogy történt? Quinn elmondta az egész történetet. - Az Isten nehéz terhet tett a vállára, Daniel - mondta az apáca, amikor a férfi elhallgatott. - Szörnyű, ami történt, de el kell fogadnia. - Mégis, hogy gondolja? - Imádkozzon. Kérje Isten segítségét... - A bosszúhoz? - kérdezte kissé gúnyosan Daniel, majd megcsóválta a fejét. Mert nem tud róla lebeszélni, Sarah. Úgy érzem, csak akkor nyugszom meg, ha a másik felet szenvedni látom. És ebben a vonatkozásban számomra semmi sem elég. Csak azért nem húztam a hurkot rögtön a nyakába, hogy meghosszabbíthassam a szenvedéseit, és a végén kirójam rá a lehető legsúlyosabb büntetést. - Már a gondolat is bűn, Daniel. Magára haragítja az Urat. - Még ezt is vállalom, Sarah. Az sem érdekel, ha a pokolba jutok. Sarah elkeseredetten figyelte, amint felállt. - Miért jött ide, Daniel? Tudta, hogy nem támogathatom a szándékait. - Igen, de fontosnak tartottam, hogy tőlem hallja a tényeket. Abban bíztam, hogy a történtek ismeretében meg fog érteni. - Mégis, mit vár tőlem? Áldást? - Hát, az nem jönne rosszul... Az apáca hangja keményen csengett, majdnem haragosan. Egy pillanatra megint az a fiatal lány volt, akivel Bo Dinben találkozott Daniel. Most még annál is nehezebb feladat hárult rá. Bűnös szándékhoz kérték az áldását, és tudta, hogy nem tagadhatja meg. - Menj, keresztény lélek, és a Mindenható Atyaisten legyen veled - mondta végül. Quinn lágyan elmosolyodott. - Köszönöm, Sarah. Isten áldja. - Azzal elfordult, és olyan csendben, ahogy érkezett, elsietett. A kétségbeesett apáca pedig ismét térdre rogyott, és imádkozni kezdett. Hamarosan azonban neszezést hallott. Felnézett. Egy fiatal férfi guggolt mellette. A szőke hajjal keretezett csinos vonások mögött azonnal meglátta az ördögöt.
- Ne féljen, nővér - mondta a férfi. - Nem akarom bántani. Láttam a nevét a kapu melletti táblán, így nem csak azt tudom, hogy ki maga, hanem azt is, hogy honnan ismeri Quinnt. - Ki maga? - kérdezte megkövülten Sarah. - Én? Elsősorban rossz keresztény vagyok, de nem fogom bántani. Isten nem bocsátaná meg, ha fájdalmat okoznék a szolgájának. - Maga őrült. - Lehet. Ám ami ennél is fontosabb, én vagyok az, akit Quinn felelősnek tart a lánya haláláért. - Rupert Dauncey - suttogta Sarah. Dauncey, Talán, mert elzsibbadt közben a lába, felálit - Eltalálta. Jól tette, hogy megáldotta. Egy halálra ítélt esetén nagyon is helyénvaló volt a dolog. -Elmosolyodott.- Ha felhívta, mondja meg neki, hogy itt jártam, ugye, megteszi? A férfi léptei már régen elhaltak, de Sarah még mindig képtelen volt ülő helyzetbe tornászni magát. Jobban félt, mint korábban bármikor, beleértve a Bo Dinben töltött napokat is. A Park Place-nél lesben álló Newton és Clark látta, hogy a Mercedes bekanyarodik a ház udvarába. Quinn és Luke kiszállt. - Holnap reggel nem lesz szükségein magára. Luke - mondta Quinn. — Fél nyolc körül elmegyek futni a Hyde Fákba, és csak utána reggelizem. Mondja meg Marynek, hogy úgy kilenc körül. Á két férfi minden szót hallott az utca túloldalán. Cook azonnal felhívta Daunceyt, és továbbította az információL - Nagyon jő - dünnyögte Rupert. - Most hazamehetnek, de reggel futóruhában újra legyenek a ház előtt Ha kijön a házból, adjanak neki némi előnyt, aztán menjenek utána. - És? - Mi az, hogy és? Tegyék meg, amiért fizetem magukat Dauncey ezúttal nem ment el az unokanővéréhez. Sarah Falmer nővér túlságosan mélyen érintette ahhoz, hogy beszéljen róla. Tudta, Kate sohasem értené meg az érzelmeit. Töltött magának egy Jack Danielst, aztán fogta az esti újságot, és olvasni kezdett. Néhány perc múlva megszólalt a telefonja. - Itt Quinn. Most beszéltem Sarah Falmer nővérrel telefonon. Esküszöm az élő istenre, ha bármi én... - Legyen esze, szenátor. Miért akarnék egy tiszteletre méltó, csodálatos hölgyet bántani? Aludjon nyugodtan, és álmodjon szépeket Jó éjszakát! — azzal letette a telefont Quinn, maga sem értette, de hitt Daunceynak Miközben azon tűnődött, hogy miért, eszébe jutott Sean Dillon, és az ösztönére hallgatva felhívta a Stable Mews-i házat. - Itt Quinn - kezdte, és beszámolt Dillonnak a Daunceyval folytatott rövid beszélgetéséről. - Tudja, mi az érdekes? Elhiszem neki, hogy nem akarja bántani. Fogalmam sincs, miért, de elhiszem... - Nem ez a baj, Daniel, hanem, hogy az a gazember követte magát a kolostorba, ami azt jelenti, minden lépését figyelteti. Nem látott valami szokatlant az utcájában? - Várjon csak... - Quinn az ablakhoz lépett, és óvatosan kipillantott. Egyetlen nem ideillőt látok - mondta. - A Brit Telecom szervizautóját. - Megeheti a sapkáját, szenátor, ha annak az autónak köze van a Brit Telecomhoz. - Köszönöm a tippet. - Mi volt Bostonban? - Többé-kevésbé az, amire számítottam. A kiábrándulás Washingtonban ért. Röviden vázolta az elnökkel folytatott beszélgetés lényegét, majd hozzátette: Cazalet azt állítja, hogy Ferguson egyetért vele. - Nos, ezen még változtathatunk - válaszolta majdnem kedélyesen Dillon. - Ami engem illet, én mindig a magam ura voltam, és ezzel tisztában van a tábornok is. Reggel találkozunk, és megbeszéljük a lehetőségeket. - Fél nyolckor futni megyek a Hyde Parkba, de kilenckor szívesen látom reggelire. - Megbeszéltük - vágta rá Dillon, és letette a telefont.
Dillon a szokásosnál jóval korábban ébredt másnap reggel, és arra gondolt, hogy már a futás előtt csatlakozik Quinnhez. Felkelt, joggingszerelésbe öltözött, lement a garázsba, ott megkereste a bukósisakját és felpattant a Suzukira. Útközben az a Telecom szervizautója járt a fejében, amelyről Quinn az előző este beszélt, és azon tűnődött, miként lehetne az utcából a lehető legegyszerűbben eltávolítani. Aztán eszébe jutott a megoldás. Egy névtelen telefonhívás a rendőrségre. Egyszerű és célravezető. A Grosvenor Square-ről befordult a South Audley utcába, és már a ParkTace sarkánál járt, amikor Quinn kilépett a háza kapuján, és hosszú, ruganyos léptekkel keresztülszaladt az úton. A következő percben a melegítőbe öltözött Cook és Newton is a nyomába eredt. Dillon káromkodott egyet, és amilyen gyorsan csak bírt, befordult Quinn udvarába. Ott leállította a motort, felhajtotta az ülését és a csomagtartó titkos rekeszéből elővette, majd tréningruhája jobb felső zsebébe csúsztatta a Waltherét, és mintha a saját életéért futna, a kocogok után iramodott. Quinn leszaladt az aluljáróba, a másik oldalon felfutott a lépcsőn, majd — nyomában Newtonnal és Cookkal - belépett a Hyde Park kapuján. Ködös reggel volt, pára borította a zöld pázsitot. Az ütemesen kocogó Quinn mellett elhaladtak a napi gyakorlatukat végző k> vas testőrök, és időnként elügetett mellette egy-egy magányos lovas. Quinn átvágott a pázsiton, és a fák felé vette az irányt Ott még nagyobb volt a köd, és arrafelé senki sem kocogott. A nagy csendben nem volt nehéz meghallania a háta mögött felerősödő lépteket. Megfordult, és összeütközött az egyenesen felé tartó Newtonnal - Megtántorodott, és térdre esett, mire az ugyancsak odaérő Cook jó erősen a mellkasába rúgott. Quinn villámgyorsan megpördült, és mire Cook újra támadásba lendült, már szilárdan állt a lábán. Mintha egy film pergett volna a szeme előtt... Pontosan tudta, hogy az egyes mozdulatokra miiyen fogásokkal keli válaszolnia - Mintha Vietnamban lett volna megint. Ügyesen kivédte Cook fejére irányzott ütését, majd egy csípődobással berepítette a fák közé. Newton azonban már ott áilt mögötte, és karjával átkuksolta a nyakát. Quinn ekkor térdre esett, megfordult és átdobta Newtont a feje felett. A támadók azonban nem adták meg magukat. Bár nehezen emésztették meg, hogy az első rohamuk kudarcot vallott, újból megindultak Quinn felé. - Búcsúzz el az életedtől, haver! - mondta Cook. Ekkor lövés dördült a hátuk mögött, majd puha léptekkel megérkezett Dillon. - Én nem így gondolom! Ki vele! Ki küldött ide benneteket? Dauncey? - Dugulj el! - mordult rá Cook udvariatlanul. Dillon azonban más megoldást választott. Egy láb közé irányított rúgással ártalmatlanná tette Cookot, majd a melegítőjénél fogva megragadta Newtont és a bal füle tövéhez nyomta a kibiztosított Walthert. - Két lehetőséged van - közölte. - Az egyik, hogy lelövöm a füledet. A másik, hogy megmondod, ki küldött ide benneteket. Newton pánikba esett. - Oké, megmondom - nyögte ijedten. - Dauncey volt. - Látod, nem is volt olyan nehéz - dicsérte Dillon. - A helyedben most megnézném, nem szorul-e a barátod ápolásra, aztán felhívnám Daunceyt, és elmesélném neki, hogy Dillon ismét keresztülhúzta a számításait. - Elnevette magát. - Nem cserélnék veled, haver. Ha megtudja, hogy csütörtököt mondtatok... Gyerünk innen! - biccentett Quinn felé, és mintha mi sem történt volna, folytatták reggeli kocogásukat. Körülbelül akkor, amikor Cook és Newton jelentette Daunceynak az eseményeket, Quinn és Dillon Fergusont tájékoztatta a Cavendish Place-i házban. Nem sokkal később Ferguson hívására megérkezett Hannah is, így ő is első kézből hallhatta, hogy mi történt, először a kolostorban, aztán a parkban. Dillon elmosolyodott. - Hát így állunk, tábornok. Nem léphetünk ki a házból úgy, hogy ne kellene támadástól tartanunk. - Lehet, hogy így van - felelte Ferguson - de nem tudjuk bizonyítani. Dauncey szemrebbenés nélkül letagadná, hogy ismeri azokat az embereket. - Engem ez már nem érdekel, Charles - mondta Quinn egykedvűen - és ami a lényeg, semmit sem akarok bizonyítani. Senkinek. Én magam szeretném rendezni a dolgokat, és hogy őszinte legyek, nem feltétlenül törvényesen.
Ferguson vállat vont. - Ez esetben egyet kell értenem az elnököddel. Egy törvénytelen leszámolásban semmilyen körülmények között nem segíthetek. - Én viszont igen - vágott közbe Dillon. - Akkor, sajnos, elválnak útjaink - közölte nyugodt hangon Ferguson. - Én a helyedben kétszer is meggondolnám, mit teszek. — Már meggondoltam. Menjünk, szenátor — fordult Dillon Quinnhez. - Biztos, hogy ezt akarta, uram? - kérdezte Hannah, miután kettesben maradt FergusonnaL - Én csak egyvalamiben vagyok biztos, főfelügyelő. Abban, hogy Dillon a szokásos kegyetlenségével intézi majd a dolgokat — És ez megfelel önnek? -Tökéletesen. Dauncey ebéd közben számolt be Kate Rashídnak a nap számukra sajnálatos eseményeiről- Kate csalódottam csóválta a fejét - Átok ül rajtunk, Rupert Már harmadszor szúrtuk el. Vagy óriási szerencséje van Quinn-nek, vagy a módszsereink szorulnak felülvizsgálatra - kijelentését a pillantásával is nyomatékosította, de aztán elmosolyodott - Most azonban ez érdekel a legkevésbé. Quinn egy darabig meglesz a háttérben is. Mától ugyanis fontosabb dolgokra kell koncentrálnunk. -Mire? - Hírt kaptam Barry Keenanról. Coham McGee megszervezte vele a találkozót -Hol? - Három nap múlva, Drumcreeben. Csütörtök este áteepö-Knsk Belfastba, megszáUunk az Európában, és péntek reggel le-autózaiiik Drumcreebe. Ha minden jól megy, még aznap este vissza is jöhetünk. - És akkor végre elárulod, hogy mire készülsz? - Ebben biztos lehetsz, édesem. Körülbelül ugyanebben az időpontban Dillon és Quinn Roper Regency Square-i lakása előtt várta, hogy halk kattanással kinyíljon a távműködtetésű ajtó. Ropert, mint mindig, a számítógépe előtt találták. - Épp most akartam kapcsolatba lépni veled - mondta Roper Dillonnak köszönés helyett. - Rashid és Dauncey csütörtök délután Belfastba repül. Az Európában szállnak meg, péntek este jönnek vissza. - Gondolja, hogy ez fontos lehet? - kérdezte Quinn Dillontól. - Nem tudom. Elképzelhető, hogy üzleti ügyeket intéznek, de amikor Kate Rashid utoljára Írországban járt, akkor IRA-harcosok szerződtetésével foglalkozott. Az lesz a legjobb, ha megelőzzük, és megpróbáljuk kiszimatolni, mit akar. Mit szólna, ha csütörtök este körbevezetném Belfast Cityben? - Most, hogy elmondtad a Utániadat, szólhatnék én is valamit? - vágott közbe Roper. -Miről? - Arról, hogy hová megy. Mert véletlenül tudom. Bár én csak egy jelentéktelen szem vagyok a gépezetben, arra gondoltam, hogy odaát szükségük lesz egy autóra, ezért belepillantottam a cégük adatbázisába. Na, mit gondolsz, mit találtam? Egy Hennessy nevű sofőrt, aki egy Volvóval áll majd a grófnő rendelkezésére. - Ez okos ötlet volt! - füttyentett Dillon. - Nem okos, hanem briliáns - helyesbített Roper. - Emlékszel, amikor tavaly Kate Rashid Írországba ment? Az IRA akkori frontemberével, Aidan Bell-lel találkozott. És hol? Az IRA-paradicsomban, Drumcreeben. - Jézusom! - nyögte Dillon. - Csak nem azt akarod mondani, hogy... - Pontosan azt akarom mondani. Péntek reggel kilenc-harmincra rendelték Hennessyt és a Volvót az Európa elé, pontosan megjelölve az úti célt: Drumcree, Royal George Hotel. Sosem gondoltam volna, hogy a legnagyobb IRA-bázisnak tartott városban ilyen nevet visel egy szálloda... - Én nem tartom furcsának. Down megyében, ahonnan származom, ugyancsak erős történelmi tudattal rendelkeznek az emberek. A szállodát egyébként már akkor is Royal George-nak hívták, amikor még egy régebbi épület állt a helyén. Van még valami? - Természetesen. Biztosan emlékszel arra, hogy Drumcree eredetileg Aidan Bell felségterülete volt, mindaddig, amíg a pribékjeivel, Tommy Brosnannal és Jade O’Harával együtt ki nem vontad a forgalomból.
- Hogy pontosak legyünk, én csak Aidant és Jacket hatástalanítottam. Brosnant Billy Salter intézte el. -Rendben. Akárhogy is volt, úgy gondoltam, nem árt, ha belépek a RUC és a lisbumí katonai hírszerzés aktáiba, hátha sikerül megtudnom hogy alakult a helyzet Aidan halála után. Quin, aki eddig csak hallgatott, most döbbenten kérdezte: - Ezt is meg tudja csinálni? Roper elmosolyodott. - Ért bárhová be tudok jutni, szenátor. Még a Fehér Ház nyilvántartásaiba is. - Elég a hencegésból! - mondta Dillon - Térjünk vissza Drumcreehez! - Máris. A lisbumiak szerint most egy Barry Keenan nevű fickó a főnök odaát. Ismered? - Mint a rossz pénzt. Aidan Bell unokaöccse. - Két gorillával intézteti a dolgait, bizonyos Sean Caseyvel és Jack KellyveL Amióta kiléptek az IRA ideiglenes szárnyából, az IRA hivatalos szárnyára hivatkozva hajtják végre a gaztetteiket. - Barryt a robbanóanyagok szakértőjeként ismerték már a régi időkben is morfondírozott Dillon —, és meg keH mondjam, bombában tényleg a legjobbak közé tartozik. Ez azt jelenti, hogy Kate Rashid megint gonosz terveken töri a fejét. - Nem tudna kissé pontosabban fogalmazni? — kérdezte Quinn. - Egy olyan akcióhoz szeretné megnyerni Keenant, amiben 6 a legjobb, tehát fel akar robbantani valamit- Természetesen nem valami régi fészert, hiszen ahhoz nem kellene az IRA közremő-ködése. - Hogyan tudhatnánk meg, mi lesz a célpont? — kérdezte Quinn. - Ha Kaié a korábbi gyakorlatot köven, akkor a Kovai George hátsó szalonjában lesz a találkozó A bárban mégsem beszélhetik meg a robbantás részleteit... magyarázta Dillon már Roperhez fordulva. — Egy hangrögzítővel ellátott lehallgatókészülékre lenne szűkségünk. Olyanra, amit feltűnés nélkül el lehet helyezni egy alkalmas helyen. - Lesz erre időnk? - aggodalmaskodott Quinn. - A rendelkezésünkre álló adatok alapján tizenegyre kell odaérniük. Ha mi fél nyolckor elindulunk, akkor kilencre ott lehetünk. A Royal George-ban remek reggeliket adnak. Eszünk egy jót, és közben valamelyikünk elhelyezi a hangrögzítőt a szalonban. A kérdés már csak az, hogy Roper tud-e ilyen szerkezetet készíteni. - Olyan készülékre van szükségetek, amelyen viszonylag hosz-szú beszélgetés is rögzíthető. Mázlid van, barátom, mert éppen van a birtokomban egy ilyen. Kétórás felvételt lehet vele készíteni. - Azzal megemelt egy tenyér nagyságú, ezüstbevonatú herkentyűt, és élvezettel megforgatta tátott szájjal bámuló vendégei előtt. - Mikortól? - A bekapcsolás pillanatától - felelte Roper, majd előhúzott egy piros gombbal ellátott fekete műanyag dobozt. - Távirányító - magyarázta. - Nem kell mást tenned, mint megnyomni a gombot a grófnő érkezésekor. - Biztos, hogy működni fog? - Arra mérget vehetsz. - A kérdés, hogy utána vissza tudjuk-e szerezni - vetette fel az újabb problémát Quinn. - Miért ne tudnánk? Visszamegyünk érte, és zsebre tesszük, így, ni - mondta Dillon, miközben elvette, és a zakója zsebébe csúsztatta az eszközöket. - Van még valami, amiről nem feledkezhetsz meg, Sean - szólalt meg a mindenre odafigyelő Roper. - Az arcod, hogy finom legyek, nem ismeretlen az IRA előtt, abban meg, hogy Drumcreeben fel fognak ismerni, teljesen biztos vagyok. - Ugyan! A brit hadsereg is ismerte az arcomat, mégsem tudott elfogni, pedig majdnem harminc éven át próbálkozott vele. Tudja - fordult Quinnhez - eredetileg színésznek készültem. Csak később álltam a dicső ügy szolgálatába. Felnevetett. -Egyszer koldusasszonynak öltözve mentem végig a Falls Streeten, és senki sem gyanakodott. Most is kitalálok majd valamit. - A Gulfstreammel mentek? - érdeklődött Roper. - Nem. Bérelt géppel. Én vezetek. Roper kérdő tekintettel válaszolt.
- Majd később elmesélem, hogy miért, öregfiú - nyugtatta Dillon. - Most menjünk, Daniel. Kentben, Brancesterben van egy remek kis repülős klub. Néhányszor kibéreltem már az egyik Beechcraftjukat - Nem lesznek problémáink? - Nem. Még mindig teljes elsőbbséget élvezek. Ezt elfelejtette megvonni tőlem Ferguson. - Majd eszébe jut... - Ne aggódjon a tábornok miatt. A teljes elhatárolódás nála csak eszköz. Hogy szükség esetén tagadhasson. Az eredményekről azonban nem mondana le soha. - Biztos ebben? - Biztosabb nem is lehetnék. De most menjük, és foglaljuk le azt a repülőt. A géppel nem volt baj, de az indulási idővel igen. A légifolyosó nagy forgalma miatt csak másnap délutánra tudtak nekik felszállási engedélyt biztosílani, tehát jóval később, mint ahogy Dillon szerette volna. Mivel más lehetőségük nem volt, elfogadták, és elindultak vissza, London felé. Egy út menti étteremben ettek valamit, aztán Luke hazavitte Dillont a Sable News-i házba. Dillon kiment a konyhába, öntött magának egy pohár Bushmilst, aztán leült az asztalhoz, és kortyolgatni kezdte az italt Érezte, mozgásba lendültek a dolgok Azt, hogy pontosan mire készül Rashid nem tudta volna megmondani, de abban biztos volt, hogy a várakozási idő lejárt, és ennek határozottan örült Csak egyetlen dolog zavarta: hogy Írország minden enyhülés ellenére is csak Írország maradt Attól félt ha kicsúsznak a kezükből a dolgok, Quinn nem tesz képes megtenni azt, amit meg kell tennie. Például begörcsöl, ha meg kell húzni a ravaszt Eddig ugyan keményen áfflia a sarat, de más dolog szétverni néhány utcai támadót, és megint más szétloccsantani valakinek az agyvelejét Dillon felsóhajtott Szüksége volt egy olyan emberre, aki nem volt habozás fajta, de bárhogy törte a fejét, nem jutott több név az eszébe, csak egy. Némi gondolkodás után beült az autójába, a Fark Place-re hajtott és becsengetett Quinn ajtaján. - Meg kell látogatnom néhány barátomat Kísérjen el, hátha tanul tőlük valami hasznosíthatót Quinn ellenkezés nélkül elfogadta az ajánlatot, így hamarosan bekanyarodhattak a wappingi főutcára. A Fekete Gengszter teljesen üres volt. A pult mögött serénykedő Dóra a poharakat fényesítette, és anélkül, hogy felnézett volna, közölte Dillonnal: - Odalenn vannak, a hajón. Dillon és Quinn a partra sietett. Mire a mólóhoz értek, szemerkélni kezdett az eső, de ez egyiküket sem zavarta különösebben. - Harrynek az egyéb vállalkozásai mellett van néhány folyami hajója is. Az egyiket, a viszonylag kicsi Lynda Jonest felújíttatta, és most azon tölti minden idejét. Meglátja, nem ok nélkül büszke rá. A folyó elhagyatottnak tűnt ebben a napszakban, ugyanakkor ellenállhatatlanul szépnek, és ezen még a két félig elsüllyedt bárka és a néhány szétesőfélben lévő hajótest látványa sem tudott rontani. Sőt, kifejezetten fokozták a helyszín romantikus hangulatát. A Lynda Jones az utolsó helyen állt a kikötőben sorakozó hajók között. Egy keskeny pallón lehetett feljutni a fedélzetére. Baxter és Hall az orr részben festett valamit, Harry és Billy a farban felállított asztal mellett olvasott. Harry eg/újságba, Billy egy könyvbe mélyedt bele teljesen. - Filozófia, Billy? - kérdezte Dillon, amire nem csak a fiú kapta fel a fejét, hanem Harry is. - Nicsak, mit hozott erre a szél - dünnyögte Harry. - Nem mit, hanem kit - javította ki Dillon. - Szeretném bemutatni nektek a barátomat, Quinn szenátort. Harry egy pillanatra elkomorodott, majd felállt, és kezet nyújtott. - Mindent tudunk, szenátor. Kérem, foglaljon helyet - aztán Dillonhoz fordult: Gondolom, nem társasági eseménynek szántátok a látogatást. Történt valami? - Mindjárt, Harry, mindjárt - nyugtatta Dillon. - Először szeretném megnézni a szalon új burkolatát. Megmutatnád, Billy? Billy természetesen megmutatta, így Harry és Quinn egyedül maradt a fedélzeten. A szalonba érve Dillon behúzta maguk mögött az ajtót. - Miről van szó? - kérdezte Billy.
- Nem miről, hanem kiről. Kate Rashidról. Belfastba megy, és mivel meg kell tudnom, mit akar, nekem sem marad más választásom. Quinn eljön velem, mert bosszút esküdött a lánya miatt, és meg akar ragadni minden alkalmat, amit csak lehet. - Akkor hogy szerzünk felszerelést? Mert azt te is tudod, hogy Belfastba nem vihetsz be fegyvereket - aggodalmaskodott továbbra is Harry. - Hát, azért megvannak még a kapcsolataim. Egy telefonhívásba kerül az egész. - Nos, akkor csak egyet kérek. Ha lehet, egy darabban hozd vissza ezt a kis semmirekellőt. Nehezemre esik még kimondani is... mióta megismertünk, Dillon, rákapott az efféle dolgokra, és én mindig attól rettegek, hogy éri valami. Billy Salter, a gengszter, aki zsenge kora ellenére már négyszer volt börtönben, aki, ha kellett, habozás nélkül gyilkolt, és aki mindemellett a morális filozófia szerelmese volt, nem tett mást, csak hűvösen elmosolyodott bácsikája szavain. - Nos, tudjátok, mit mondott Heidegger: „Ahhoz, hogy az életünknek igazi értelme legyen, időnként szembesülnünk kell a halállal is". - Biztosan gyagyás volt egy kicsit - jegyezte meg Harry - és ha hiszel neki, te is az vagy, fiam. - Miért? Azért, mert jobban tudom, hogyan kell viselkedni Belfastban, mint a Flamingó bárban szombat éjszaka? Huszonnégy órával később Joe Baxter a Brancaster Repülőklubhoz szállította Harryt és Billy Saltert. Billy fekete bomberdzsekit viselt. Kiszállt a Jaguárból, és a repülőtér szélét jelölő korlátnak támaszkodva végigpillantott a repülőgépeken. - Vajon melyik a miénk? - tűnődött Harry. Nem messze tőle egy alacsony férfi támasztotta a korlátot. A lába melletti táska csaknem akkora volt, mint ő maga. Szintén bomberdzseki volt rajta, és nemezkalap, amely alól fekete tincsek kandikáltak elő. Szemét foncsorozott szemüveg takarta, sűrű, fekete bajusza volt, és amikor megszólalt, a felső tízezer akcentusával beszélt. - Az a maguké, öregfiú. Az a Beechcraft. Elragadó masina. - Nekem is tetszik - válaszolta Harry. - Hát, ennek igazán örülök - szólalt meg immár Dillon hangján a férfi, majd az épp akkor érkező Danielhez fordult. - Jó reggelt, szenátor. Ha készen áll, máris indulhatunk - azzal felkapta a táskáját, és a jelenlévők legnagyobb csodálata közepette elindult a gép felé. A Belfast peremén elnyúló Aldergrove repülőtérig sima, eseménytelen volt az út. A vámvizsgálaton és a biztonsági ellenőrzésen ugyancsak gond nélkül átjutottak, és ezt követően már nem kellett mást tenniük, csak megkeresni a Dillon által megrendelt autót. - Négyajtós, sötétzöld Shogun - mondta a parkolóházhoz érve, és közölte velük a rendszámot is. - Valahol a negyedik emeleten kell lennie. Végül Billy volt az, aki észrevette. Dillon benyúlt a csomagtartó alá, előhúzott egy mágneses kulcstartót, és a rajta lévő kulccsal felnyitotta a csomagtartó tetejét. Ezt követően felhajtotta a csomagtér alatti mélyedés fedelét, ahol normális esetben a szerszámokat vagy a pótkereket szokták tartani. A mélyedésben azonban most egy bádogdoboz feküdt, amely, mint kiderült, három, Carswell hangtompítóval ellátott Walther PPK-t rejtett, és mindegyik fegyverhez egy-egy tartalék tárat. Volt még benne egy egészségügyi ládika, a tetején azzal az emblémával, amelyet a Királyi Hadsereg egészségügyi százada használt. Dillon kiemelte az egyik Walthert, aztán a társaihoz fordult: - Szolgálják ki magukat, uraim. Billy azonnal felkapta az egyiket, és kipróbált rajta néhány fogást. Ugyanezt tette Daniel is. - Jó érzés, ugye, szenátor? - kérdezte a fiú. - Inkább különös, Billy - felelte Quinn. - Nagyon különös. - Hol lesz a szállásunk? - érdeklődött tovább Billy. Dillon elmosolyodott. - Nos, nem az Európában. Van a közelében egy kisebb, jóval szerényebb szálloda, a Townley. Letesszük a holminkat, aztán sétálunk egy kicsit. Ne feledje, szenátor, maga egy tudatlan, amerikai turista. Te meg Billy, lehetőség szerint ne nagyon nyitogasd a szádat. Errefelé nem szeretik az angolokat.
- Jól ismeri a várost? - kérdezte Daniel. - Elég jól - biccentett Dillon. - Főleg a csatornahálózatát. Többet bújócskáztam benne a brit ejtőernyősökkel, mint gyerekkoromban a pajtásaimmal. - És amint látja, nem találták meg soha - állapította meg tömören Billy. Később, az egyik mellékutcában felfedeztek egy barátságos éttermet, ott ettek valamit, aztán beugrottak néhány bárba, végül úgy döntöttek, hogy még egyszer körbejárják a várost. Dillon szívesen játszotta az idegenvezető szerepét. - Ez lenne a híres Falls Road? - kérdezte csodálkozva Quinn. - Nem látok benne semmi különöset. Olyan, mint a többi utca... - Ma Talán igen, de volt idő, amikor szennyvíz helyett vér csordogált a csatornáiban - felelte komoran Dillon. - Nem volt olyan nap, hogy ne estünk volna egymásnak az angolokkal. Nem kívánok senkinek ilyen életet... - Akkor miért csinálta? - kérdezte Quinn szelíden. - Miért? Dillon cigarettára gyújtott, de nem válaszolt. - Ne erőltesse, szenátor - kérte Billy, majd látva, hogy Daniel nem hagyja annyiban a dolgot, így folytatta: - Képzelje el, hogy az egyik legjobb londoni színházban játszik, és egy szépnek ígérkező napon, előadás előtt, kap egy telefont, hogy meghalt az apja. Ártatlan utcai járókelőként egy angol-ír összecsapás áldozata lett. Mit tesz az ember ilyen helyzetben? Hazamegy, tisztességgel eltemeti az öregét, aztán a dicső ügy szolgálatába áll. Az, hogy más lehetőség is létezik, tizenkilenc évesen eszébe se jut. - Sajnálom, hogy... - kezdte Quinn, de mielőtt befejezhette volna a mondatát, Dillon zsebében csörögni kezdett a telefon. - Ki az? - kérdezte ingerültebben, mint szerette volna. - Ferguson. Ropertól tudom, hogy Belfastban vagytok. Gondolom, nem ok nélkül tudatta velem a hírt. Merre jártok? A Falls Roadon sétálunk. - Éppen neked való hely - közölte epésen Ferguson. - Remélem, elemedben érzed magad. Azért ha megtudod, mire készül Rashid, hívj fel, légy szíves. - Nem értelek, Charles. Azt hittem, ki vagyok rúgva. Mintha ilyesmivel fenyegettél volna, vagy tévedek? - Ne játszd a hülyét, Dillon. Pontosan tudod, miről van szó. Nem kellene kiforgatnod a szavaimat. - És ha most én mondom azt, hogy elég? Hogy többé nem dolgozom neked? - Ugyan, hová mennél? - kérdezte Ferguson, és letette a telefont. - Ferguson volt? - érdeklődött Billy. - Miért telefonált? - Csak üdvözölni akart a fedélzeten. - Képmutató gazember! - Ugyan, Billy, csak fedezni akarja magát. Mindenesetre, ez megérdemel még egy pohár italt. Van itt a közelben egy igazi ír kocsma. Beugrunk, legurítunk valamit, aztán visszamegyünk a szállodába. Holnap korán kelünk. Drumcree tipikus tengerparti falucska volt Down megyében. Kicsike kikötőjét szürke kőházak ölelték körül, a part mentén apró halászbárkák ringatóztak a sötét vízen. A zöld Shogun lassan begördült a frissen átépített Royal George elé. A tizennyolcadik századi fogadó cégérén III. György király felújított portréja virított. - Mindjárt éhen halok - közölte Dillon, miközben kiszállt, és laza léptekkel elindult a bejárat felé. - Aztán ne feledje a „jenki külföldön" szerepét! súgta oda Quinn-nek, mielőtt belépett volna a fogadó ajtaján. A vendégek érkezését csilingelés jelezte odabenn. Az egyik ablak melletti asztalnál három fiatalember ült - az egyik matrózruhát, a másik kettő overallt viselt. Bár elég nagydarabok voltak, elképzelhetetlennek tűnt, hogy meg tudnak birkózni az előttük gőzölgő, hatalmas adag reggelivel. Pincérnek azonban nyoma sem volt a helyiségben. Dillon gondolatban felidézte a déli országrészben lakó írek jellegzetes akcentusát, majd derűsen elkurjantotta magát: - Bármit esztek is, pazarul néz ki, fiúk. Kinél rendeltétek? A három férfi abbahagyta a beszélgetést, és az egyikük, Talán a legkeményebb arcú, megvető pillantással mérte végig Diliont és társait. Nemcsak a szeme szórt villámokat, hanem rövidre nyírt, vörös haja is. - Turisták?
- Eltaláltad - felelte vidáman. - A barátom - intett Quinn felé - amerikai, de a nagypapája még Belfastban született. Szinte gyerek volt, amikor kivándorolt. - Gondolom, nem bánta meg - dünnyögte a férfi. - Ha enni akartok, nyomd meg a bárpulton a csengőt. Dillon megtette, mire a pult mögötti teret lezáró csapóajtó mögül előlépett a megtermett csapos. Dillon, aki régebben többször járt a fogadóban, még a nevére is emlékezett. Patrick Murphynek hívták. A férfi nem ismerte fel Diliont, de arca és tekintete meglepettségről árulkodott. - Segíthetek? - De még mennyire! - válaszolta a szóvivő szerepét magára vállaló Dillon. - Egy dupla Bushmillst kérünk, egy nagy korsó Guinnesst és egy narancslevet. Az asztalnál ülő férfiak egyike, egy harcsabajuszú, gúnyosan felkacagott: - Narancslé! Errefelé csak a csecsemők isznak narancslevet! Dillon nyugtatóan megfogta Billy karját, ő maga úgy tett, mintha a megjegyzést nem is hallotta volna meg. - Még valamit? - kérdezte a csapos, miközben kitette a pultra az italokat. - Igen - mondta Dillon. - Szeretnénk reggelizni. És... hol van a mellékhelyiség? - A folyosó végén, balra. Dillon pontosan tudta, mi hol található a fogadóban, de - hogy el ne árulja magát - tájékozatlan turista módjára viselkedett. A pulthoz lépett, elvette az italokat, aztán, miután letette őket az asztalra, jó hangosan bejelentette: - Vécére kell mennem. Végigsétált a viszonylag hosszú folyosón. A vécéajtóhoz érve megállt, és hallgatózott egy picit. Amikor a konyhából kiszűrődő hangok alapján meggyőződött arról, hogy odabenn mindenki a reggelikészítéssel van elfoglalva, gyorsan továbblépett, és lenyomta a hátsó szalonba vezető ajtó kilincsét. Odabenn, a nyitott kandallóban vidáman pattogott a tűz. A kandalló előtt álló asztalból és a körülötte elhelyezett székekből frissen felkent bútorfény illata áradt. Mindez az álTalános tisztasággal együtt arra utalt, hogy Murphy különleges vendégek számára készítette elő a helyiséget. Dillon körülnézett, aztán egy gyors mozdulattal az ablakpárkányon sorakozó könyvek mögé rejtette a magnetofont. A felszolgált reggeli minden várakozásukat felülmúlta. - Hát ez igazán remek volt - paskolta a hasát elégedetten Dillon. Quinn egyetértően bólogatott. - Tényleg érdemes volt ide beugrani. Ekkor Murphy egy nagy kancsó teával, tejjel és három csészével ismét megjelent az asztaluk mellett. - Fantasztikus! - lelkesedett Dillon. - Mondja, érdemes megnézni valamit errefelé? Láttam, hogy van egy vár a hegyen... - Hát, ott nincs sok látnivaló - felelte Murphy. - Sokkal érdekesebb... például a Drumcree House. Körülbelül 800 méternyire van innen. Szerintem tetszene maguknak. A turisták általában szeretik az ilyen dolgokat. - Köszönjük a tippet. Mondja, ebédet is készítenek? - Igen. - Nos, akkor teszünk egy tiszteletkört, megnézzük a látnivalókat, aztán, ha nincs ellene kifogása, visszajövünk. Az ablak melletti asztalnál ülő három férfi összesúgott, majd hirtelen mozdulattal felálltak. A harcsabajuszú kifizette a reggelit, és a többiekkel együtt kiment. - Nem túl barátságosak - jegyezte meg Quinn. Dillon megvonta a vállát. - Semmi okuk sincs rá, hogy azok legyenek. Olyan országban élnek, ahol mindenki gyanús. Főleg az idegenek. Ezért olyan fontos kihangsúlyozni, hogy ön amerikai. Na megyek, fizetek, aztán próbáljunk úgy viselkedni, ahogy az egy igazi turistától elvárható. Mindent megnéztek a faluban, amit csak lehetett, aztán, amikor végeztek, a Shogunnál is elidőztek egy kicsit. Dillon elővett a kesztyűtartóból egy látcsövet, és a meredek partról nézegetni kezdték a vízen ringó halászhajókat. Végül, amikor már tényleg nem maradt más tennivalójuk, mégiscsak felkapaszkodtak a várhoz. Murphynek igaza volt - nem sokat ért, ám a kilátás kárpótolta őket a fáradságos útért. Egyszer csak meglátták azt, amire vártak - a falu végén feltűnt egy Volvo, végigment a főutcán, majd bekanyarodott a Royal George elé.
- Milyen pontosan érkeztek - jegyezte meg Dillon, amint Hennessy kiszállt, és kinyitotta az ajtót Kate Rashid előtt. Ugyanekkor Rupert Dauncey is előbukkant az autó másik oldalán. - Most mi lesz? - szaladt ki a kérdés Billyből. - Várunk. Még Keenannek is meg kell érkeznie. - Még végig sem mondta a mondatot, amikor egy öreg Ford furgon kanyarodott a Volvo mögé. Dillon megpróbálta élesebbre állítani a távcsövet. - Hát itt vannak - dünnyögte. - Barry Keenan, Sean Casey és Jack Kelly. Végignézték, ahogy a három férfi bevonul az étterembe. - Most már tényleg szeretném tudni, hogy mi következik - makacskodott Billy. - Egy darabig biztosan bent lesznek - mondta Dillon. – Az lesz a legjobb, ha addig járunk egyet, és megnézzük azt a nyavalyás Drumcree House-t. Aztán, ha elmentek, visszamegyünk a magnetofonért. A tweedöltönyt viselő, őszes hajú, középmagas Barry Keenan inkább látszott tudósnak, mint bármi másnak, pedig nem egy ember élete száradt a lelkén. Kelly és Casey pontosan úgy festett, mint a legtöbb építőiparból vagy mezőgazdaságból toborzott IRA-közlegény. Kate és Rupert már a szalonban üldögélt, amikor a három férfi megérkezett. Dillon közben a Shogun felé terelte társait. Az autóhoz érve megnyomta a távirányító gombját. Egy apró, vörös lámpa jelezte, hogy működésbe lépett a szerkezet. - A kocka el van vetve - mondta. - Most már nincs más teendőnk, mint kivárni a megfelelő pillanatot. - Örülök, hogy megismerhetem - kezdte Keenan a beszélgetést. - Hogy szólíthatom? - Gondolom, a grófnő mindenkinek megfelel - válaszolta Kate kissé gőgösen. - Természetesen. Nem mutatja be a barátját? - Ő nem a barátom, hanem az unokafivérem, Rupert Dauncey. - Rendben, grófnő, akkor térjünk a tárgyra. Miben lehetek a szolgálatára? - Először tudni szeretném, hogy mit mondott önnek Colum. - Csak annyit, hogy önnek szüksége van egy bombaszakértőre, egy Hazarban tervezett akció végrehajtásához. És hogy jövedelmező lesz a vállalkozás. - így igaz - bólogatott Kate Rashid. - Jól megfizetem - azzal az asztalra helyezte a magával hozott bőröndöt. - Százezer font van benne. Keenan felnyitotta a bőrönd tetejét, felfedve a takaros kötegekbe rendezett bankjegyeket. - Jézus! - suttogta Sean Casey. Keenan arca rezzenéstelen maradt. - Ez csak az előleg abból az egymillióból, ami az akció sikeres végrehajtása után üti a markukat - folytatta Kate. Kelly döbbent szemeket meresztett Caseyre. - És mit kell tennem ezért a rengeteg pénzért? - kérdezte Keenan. - Fel kell robbantania egy hidat. - Hazarban? - Nem. Az „üres negyed"-ben. Pontosabban az északi szegletében. Vitatott terület, így még ha véletlenül el is kapnák, nem állíthatnák bíróság elé. Ez gondolom, olyan tény, amely megkönnyít bizonyos tevékenységeket. - Ismerem a helyet - vetette oda Keenan. - Tudom, hogy ön és az egyik fivére tavaly fel akart robbantatni valamit a nagybátyámmal, Aidan Bell-lel, de dugába dőlt a terv, sőt a nagybátyám elvesztette három emberét. Az a hitszegő Sean Dillon ölte meg őket, a csirkeforgó Ferguson parancsára. - Micsoda szemét alak ez a Sean - dünnyögte Kelly. - Rohadt áruló, mint mindenki, aki a britek oldalára állt. - Azt viszont nem tudom, hogy Aidannel mi történt - folytatta Keenan. - Egy ideig még hallottam felőle, de aztán nyoma veszett. Nem tudja, hova lett? - Oda, ahová az emberei, Mr. Keenan. Dillon lelőtte. - Arról hallottunk volna - állította Kelly. - Nem feltétlenül. Fergusonnak van egy likvidáló osztaga. Úgy elhamvasztják az áldozataikat, hogy nyomuk sem marad. Ezért kapják a fizetésüket. Bár Keenan arcán megfeszült a bőr, és a tekintete is elsötétült, a nyugalma, legalábbis látszólag, megmaradt. - Ha van még jó híre, grófnő, ki vele!
- Sean Dillonnal kapcsolatban? Hogyne lenne! A fivéreimet is meggyilkolta. Mind a hármat - mondta Kate keserűen. Bejelentését hosszú csend követte. - Vajon most is megpróbál keresztbe tenni nekünk? - tűnődött hangosan Keenan. - Nem tudok róla. Befolyásolná a döntésüket? Keenan megrázta a fejét. - Nem. Mindenképpen le akarok számolni vele, de előbb megteszem, amit kíván. Mondja el a részleteket! Kate ismét kinyitotta a bőröndjét, és előhúzott a fedél titkos rekeszéből egy dossziét. - Ebben minden benne van - mondta. - A híd fotókkal és műszaki rajzokkal dokumentált tulajdonságaitól kezdve minden olyan információ, amire szüksége lehet. - Majd később megnézem. Most, ha vannak, a szóbeli kiegészítéseket szeretném hallani. - A bacui híd egy százötven méter hosszú szakadék felett ível át. Majdnem négy méter széles. A II. világháború alatt katonai célokra építették, de végül mégsem volt rá szükség. Egyetlen sínpár halad keresztül rajta, amelyen ódivatú, gőzvontatású szerelvények közlekednek. - Még valami? - Az oldAlan futnak azok az olajvezetékek, amelyek Szaúd-Arábiát kötik össze a tengerparttal. A cégem tulajdonában van valamennyi. Ezt az amerikaiakkal és az oroszokkal kötött szerződés is elismeri. Szóval az én vezetékeim, és ami a lényeg, rajtuk áramlik át a világ olajtermelésének egyharmada. Ha felrobbantom a hidat, levegőbe repülnek a vezetékek is, példátlan káoszt okozva az olajpiacon. A műszaki jelentések szerint legalább két évet venne igénybe az újjáépítés, ami csak fokozná a kialakult zűrzavart. - De miért akarja valaki felrobbantani a saját vezetékeit? -kérdezte értetlenül Keenan. Mondtam már: káoszt akarok. Fejetlen kapkodást. Mr. Keenan, próbáljon megérteni. Több pénzem van, mint amennyit az életem végéig el tudok költeni. Ugyanakkor elvesztettem az anyámat és a három fivéremet. Ki felelős mindezért? Dillon, Ferguson és néhány cimborájuk, de mindenekelőtt az Egyesült Államok elnöke. Rajta akarok bosszút állni. Ha meg nem is ölöm, olyan gazdasági regresszióba taszítom Amerikát, amilyenben nem volt része soha. Mint elnököt akarom megbuktatni Cazaletet. Hogy úgy vonuljon be az Egyesült Államok történetébe, mint a világegyetem legnagyobb csődtömege. Ez, egy olyan ember számára, mint Cazalet, nagyobb büntetés lenne, mint a halál. És olyan bosszú, ami kielégítene engem is. Megcsinálja, Mr. Keenan? Felrobbantja nekem azt a hidat? Keenan hangosan füttyentett egyet. - Fel, grófnő, de ígérje meg, hogy szól, ha valamivel akaratomon kívül magamra haragítanám. Nem szeretnék az ellensége lenni semmilyen körülmények között. Kelly, aki eddig csak a szemét meresztgette, most bizonyTalánul megszólalt: - Jól meggondoltad, Barry? Nehéz dió lesz, azt hiszem. - No és? Mikor futottunk meg a nehéz feladatok elől? Mégis mik vagyunk? Egy vénasszonyokból álló siratókórus, akik jajveszékelve rohannak szerteszét, ha valaki rájuk pirít? Ne tüntess fel bennünket gyáva nyulakként, oké? - Gyors cselekvésre van szükség - vette vissza a szót Kate. - Ott tudnának lenni holnap kilenckor a dublini repülőtéren? Küldök magukért egy gépet, amely egyenesen Hazarba viszi magát és az embereit. - Magasságos isten, maga aztán nem aprózza el a dolgokat! - Én így szeretek dolgozni. Ám a sietségnek nem ez az egyetlen oka. Ennél sokkal fontosabb, hogy a napokban fontos rakomány indul útnak Al Mukalliból. Az „üres negyed" a végcél, ahová a bacui hídon keresztül vezet az út. És tudja, mi az egészben a legszebb? Az, hogy a szerelvény két vagonjában elhelyeznek vagy negyventonnányi, nagy hatékonyságú robbanóanyagot, az amerikai olajmezők feltárási és előkészítési munkálataihoz. Keenan nagy levegőt vett. - Jézus! Annak lesz ám hangja! Főleg, ha néhány köteg Semtexszel is ráerősítünk. Mikor indul a vonat? - Három nap múlva, hetedikén. Két egész napjuk lesz Hazarban, hogy felkészüljenek. Aztán, ha mindennel készen állnak, a helikopterem leviszi
magukat Al Mukalliba, hogy már ott felszállhassanak a szerelvényre. Hajnali négykor indítják, és négy óra múlva, reggel nyolckor éri el a bacui hidat. Ennyi idő biztosan elegendő ahhoz, hogy megtegyék a robbantáshoz szükséges előkészületeket. A vonaton nem lesz más, csak egy mozdonyvezető meg egy fűtő, illetve a szerelvény végén egy biztonsági őr. A robbantás után felveszem magukat a helikopteremre, és mielőtt bárki észbe kapna, mi már messze leszünk. - Nekem tetszik a terv - jegyezte meg elismerően Keenan. -Végigolvasom a dossziét, és készítek egy listát arról, amire szükségünk lehet. Akkor - fordult az embereihez - holnap reggel a dublini reptéren. Remélem, nem gondoljátok meg magatokat. A grófnő méltóságteljes mozdulattal felállt. - Mi már ma délután visszarepülünk Londonba. Megtankolunk, és rögtön továbbmegyünk Hazarba. Ott várjuk magukat holnap. A kódolt mobilom számát megtalálja a dossziéban, de ne használja, csak végszükség esetén. - Számomra kész szenzáció volt ez a beszélgetés, grófnő - mondta búcsúzóul Keenan. - Hazarban találkozunk. Odakinn az embereivel együtt megvárta, hogy a Volvo eltűnjön a szemük elől. - Micsoda teste van ennek a nőnek! - sóhajtotta vágyakozva Casey. - Szívesen megismerném közelebbről is. - Tudod, mi a baj veled, Sean? - kérdezte Keenan. - Nem tudsz különbséget tenni hölgy és kurva között. - Azzal jól sípcsonton rúgta a társát, és Kellyvel együtt az ütött-kopott Ford felé terelte. - Inkább a melón járjon az eszed! Mire a „turisták" a kocsmához értek, mindkét autó elment. - Menjünk be javasolta Dillon - és ha nem is eszünk, gurítsunk le egy pohár italt. Az egyik sarokban, egy-egy Guinness társaságában négy idős férfi nevetgélt. A vörös hajú fickó, akit reggel is láttak, időközben visszatért az ablak melletti asztalhoz, és egy korsó Guinness mellett újságot olvasgatott. Murphy ezúttal ott állt a pult mögött. - Mit parancsolnak, uraim? - kérdezte nyájasan. - Ugyanazt, amit reggel - vetette oda Dillon. - Egy perc, és itt vagyok. Végigment a folyosón, kinyitotta a szalon ajtaját, gyorsan belépett, és néhány perc múlva már ismét ott állt a pult előtt. Leültek egy asztalhoz, és Murphy felszolgálta nekik az italokat. - Parancsolnak ebédet is? - Nem, köszönjük - válaszolta Dillon. - Mégis visszamegyünk Belfastba. Majd ott eszünk. A vörös hajú fiú kihörpintette a maradék Guinnessét, és elment. - Megvan a magnetofon? - kérdezte halkan Quinn. - Meg. Minden rendben. - Nagyszerű. A Shogunban meg is hallgathatjuk. - Ha lesz rá lehetőségünk - jegyezte meg sokat sejtetően az ír. Billy gyanakodva felkapta a fejét. - Hogy érted? - Úgy, hogy hasznos lenne készenlétben tartani a csúzlidat. Magának is, szenátor. Na, igyuk meg, aztán indulás! Dillon a pulthoz lépett, kifizette a számlát, aztán megköszönte Murphynek a vendéglátást: - Kösz, öregfiú. Remélem, még találkozunk. Miután elfoglalták helyüket az autóban, Billy megkérdezte: - Miből gondolod, hogy bajba kerülhetünk? - Nem gondolom, inkább érzem - válaszolta Dillon. - Nem tetszett az a három fickó a reggelinél. Lehet, hogy tévedek, de mint korábban is mondtam, ellenséges területen vagyunk. Az autóban Billy ült a sofőr szerepét ellátó Dillon mellett, míg Quinn a hátsó ülésen foglalt helyet. - Mégis, mire kell számítanunk? - kérdezte aggódó hangon. - Arra, hogy esetleg megállítanak bennünket - felelte Dillon. - Ha erre tényleg sor kerül, úgy kell tennünk, mintha semmit sem sejtenénk. Én például nem fogom elengedni a kormányt, nehogy gyanút fogjanak. Maguk azonban nyugodtan tartsák a kezüket a zakójuk alá rejtett fegyvereken. Ez kívülről nem fog feltűnni
senkinek. Aztán, amikor megállunk, szépen kiszállnak az autóból, ügyelve arra, hogy a Shogun önök és a támadók között legyen. Még be sem fejezte a mondatát, amikor feltűnt mögöttük egy öreg, fekete Ford. A vörös hajú fiú ült a kormánya mögött. - Hogy miért van mindig igazam?! - csóválta meg Dillon a fejét. Ebben a pillanatban egy piros Toyota kanyarodott eléjük a főutat keresztező földútról, megállásra kényszerítve a Shogunt. Dillon szándékosan az utolsó pillanatban fékezett, nem kis ijedelmet ébresztve a Toyota kormányánál ülő férfiban. A reggelinél látott szakállas fickóra ismertek benne, a 38-as Smith & Wessont lengető utasában pedig a durva arcú, matrózkabátos férfira. - Segíthetünk? - kérdezte Dillon, miután leengedte az elektromos ablakot. - Aha... - És ha szabad tudnom, mivel? Leginkább azzal, hogy kifordítjátok a zsebeiteket és átadjátok a pénztárcáitokat. - Mégis miért tennénk ilyet? - folytatta a kérdezősködést ártatlan képpel Dillon. - Azért, tökfej, mert az IRA hivatalos szárnyának területén jártok, és mi nagy balfácánok lennénk, ha lemondanánk azokról az összegekről, amelyekkel, feltételezésünk szerint, támogatni tudjátok az ügyet. - Ez szerintem sima útonállás - dünnyögte Dillon. - Pontosan! Úgyhogy kiszállás! Mindenkinek! A vörös hajú fickó szintén kiszállt a Ford kormánykereke mögül, és előhúzott a zsebéből egy öreg Webleyt. - Nem hallottátok? Kifelé! - kiáltotta türelmetlenül. Billy és Quinn, kabátjuk alá rejtett kezekkel, kiszálltak, pontosan úgy, ahogy azt néhány perccel korábban megbeszélték, így a Shogun fedezékéből várhatták a folytatást. - Kezeket tarkóra! - harsogta a szakállas férfi. - Most! - mondta halkan Dillon, és ahelyett, hogy a tarkójára tette volna a kezét, előhúzta a kabátja alá rejtett Walthert, majd a szakállas fülcimpájához szorította és elsütötte. Ugyanebben a pillanatban Billy is előrenyújtotta a kezét, és a matrózkabátos férfi bal kezébe lőtt. A férfi felsikoltott, ujjai elengedték a Smith & Wessont, amely hangos csattanással a földre esett. A vörös hajú útonálló, akit Quinn tartott sakkban, döbbenten lépett hátra, automatikusan leengedve viharvert fegyverét. Quinn, akinek a kezében erősen remegett a Walther, azt fontolgatta, mit tegyen. A vörös észrevette ellenfele habozását, célba vette, és a jobb vállába lőtt. Quinnt kibillentette egyensúlyából a golyó. Megtántorodott, és ha ép bal kezével nem kapaszkodik meg a Shogunban, valószínűleg el is esik. Billy gondolkodás és minden különösebb célzás nélkül a vörös hajú combjába lőtt. A férfit hanyatt dobta a lövés ereje. Dillon csak ekkor mászott ki a kormány mögül. A Shogun mögé lépett, felkapta és a zsebébe süllyesztette a földön heverő Walthert, majd átkarolta a verejtékező Quinnt. - Vedd át a helyemet, Billy - mondta. - Én ellátom a szenátor sebét. Felnyitotta a csomagtartót, megkereste az egészségügyi ládát és a hátsó ülésre tette Quinn mellé, aki a tenyerével próbálta a vállából szivárgó vér útját elszorítani. Aztán a szétroncsolt arcú, agóniában vonagló szakállas fölé hajolt. - Úgy látom, öregfiú, orvosra lenne szükségetek - mormogta, fenntartva amerikai akcentusát. - Ha gondolod, kihívom a mentőt... Vagy szóljak inkább a RUC-nak? Ők biztosan gondoskodnának rólatok. A szakállas csak egy gyötrelmes hörgéssel válaszolt, ám Dillon nem sokat törődött vele. Beszállt a Shogun hátsó ülésére. Billy tudta, mi a teendője. Elfordította az indítókulcsot, és a terepjáró folytatta útját a reptér felé. Dillon közben lefejtette Quinn vérző karjáról a dzsekit, majd kigombolta az ingét, és óvatosan szabaddá tette a sebesült vállat. - Mi a helyzet? - kérdezte Quinn, a fogai közt szűrve a szavakat. - Ha jól látom, bent van a golyó - dünnyögte Dillon, miközben alaposan szemügyre vette a sebet. - Szerencsére nem végzett nagy roncsolást. Ne aggódjon, minden van a dobozban, amire egy lőtt seb ellátásához szükség lehet.
- Amire szüksége van, az nem egy szar géztekercs, hanem egy kibaszott kórház sziszegte Billy. - Tévedsz. A szenátornak, velünk együtt, leginkább arra van szüksége, hogy kikerüljön Észak-Írországból - helyesbített Dillon.. majd még hozzátette: Amilyen gyorsan csak lehet. A dobozban talált szikével levágta az ing ujját. Nagy vérveszteségre számított, de a viszonylag kicsike lyukból csak szivárogtak a vörös cseppek. Fogott egy antibiotikumos ampullát. A tartalmát belediktálta Danielbe, és ugyanezt tette egy adag morfiummal is. Ezután nyomókötést helyezett a sebre, amit steril pólyával rögzített. Végül lehúzta Quinnről ingje maradékát, közben magában hálát adott az istennek, amiért már reggel kijelentkeztek a szállodából, így legalább arra nem kellett időt vesztegetniük, és kéznél volt Quinn utazótáskája is. Talált benne egy kockás flanelinget, amibe nagy nehezen belesegítette a kábult férfit, és ismét szemügyre vette a doboz tartalmát. Rövid keresgélés után előhúzta belőle azt, amire szüksége volt még - egy karfelkötő hurkot. Quinn nyakába akasztotta, óvatosan belebújtatta a jobb kezét, végül a vállára terítette a korábban félredobott dzsekit. A vastag anyag alatt alig látszott a felkötött kéz okozta dudor, így nem kellett attól tartaniuk, hogy a repülőtéren feltűnést keltenek. - Jól van, szenátor? - kérdezte, miközben azon volt, hogy minél kényelmesebb helyet alakítson ki a sérült férfinak. - Cserbenhagytam magukat - motyogta Quinn gyenge hangon. - Képtelen vagyok elhinni, de nem tudtam meghúzni azt az átkozott ravaszt. Nem is értem... Korábban nem okozott gondot az ilyen... - Mondtam már, szenátor. Vietnam, hála istennek, régen volt, és remélem, nem is ismétlődik meg soha. A lényeg, hogy megúszta ennyivel. Most pihenjen, ha tud. Ő maga előhúzta a zsebéből a Codexét, és felhívta Fergusont. - Hátborzongató dolgok történtek, tábornokom. - Részleteznéd? - kérdezte Ferguson, mire Dillon, a puszta tényekre hagyatkozva, vázolta a helyzetet. - Mégis mit akarsz, mit tegyek? - Intézd el, hogy haladékTalánul felszállhassunk Aldergrove-ból. Körülbelül egy óra múlva érünk oda. Jó lenne, ha addigra útra készen állna a Beechcraft. Mivel Brancasterben béreltem, oda kell visszavinnem, ami hozzávetőlegesen kétórás utat jelent. Ha addigra odaállítanál egy mentőautót, akkor haladéktalanul a Rosedenebe vihetnénk Danielt, aminek akkor volna igazán értelme, ha közben beszélnél Henry Bellamyvel is. - Rendben. Meglátom, mit tehetek, aztán visszahívlak. - Mi az a Rosedene? - kérdezte Quinn, miután Dillon a zsebébe csúsztatta a telefont. - Egy kórház. - És ki az a Henry Bellamy? - A Guy's klinika professzora, és Anglia legjobb sebésze. Ezt a maga Johnson barátja is megerősítené, ha itt lenne velünk. Quinn erőtlenül lehunyta a szemét, de egy pillanat múlva újra felnyitotta. - Mi van a felvétellel? Dillon elmosolyodott. - Meg is feledkeztem róla. Meghallgatjuk, ha van hozzá ereje. Azzal előhúzta a zsebéből az aprócska készüléket, megnyomta rajta az indítógombot, és néhány pillanatnyi várakozás után meghallották Keenan tisztán csengő hangját: „Örülök, hogy megismerhetem. Hogy szólíthatom?..." - Ez a nő tényleg őrült - mondta Quinn gyenge hangon. - Vagy holdkóros - toldotta meg Billy - de hogy komoly baja van, abban biztos vagyok. Dillon egyetértően bólogatott. - Mindig is ilyen volt, Billy... - de mielőtt bármi mást mondhatott volna, megszólalt a telefonja. Ferguson volt. - Elintéztem a felszállási engedélyeteket, és a mentő is ott lesz Brancasterben. Sőt, Henry Bellamyt is sikerült mozgósítanom. Biztos vagy benne, hogy a szenátor bírni fogja az utat? - Nincs más választása. Ha beviszem a belfasti Viktória Királynő Kórházba, rögtön vallatóra fogja a RUC. Szüksége van efféle publicitásra? Nem hiszem. Az a
három súlyos sérült, akit a drumcree-i országúton hagytunk, sokkal rosszabb állapotban volt, mint Daniel, a szóvivőjük mégis elutasította a RUC kihívására vonatkozó ajánlatunkat... - Rendben. Feltételezem, meg tudod ítélni a helyzetet. Szóval, Kate Rashid és Barry Keenan között valóban létrejött a találkozó. Hogy szimatoltad ki? - Roper derítette ki a számítógépes kalandozásai során. Nem untatlak a részletekkel. A lényeg, hogy tudomást szereztünk róla, es hala Ropernek, ezúttal sikerült megelőznünk Kate Rashidot. Szenzációs ez a Roper! Minden úgy történt, ahogy megjósolta. Kate az Európában töltötte az éjszakát, és csak ma délelőtt érkezett Drumcreebe, úgy, ahogy Barry Keenan is. Mit Gondolsz, mire készülnek? - Ugye, nem arra, amire gondolok? - Mi másra? Elhelyeztünk egy magnetofont a Royal George szalonjában, és később visszamentünk érte. Majd meghallgathatod a beszélgetést, de most, ha nem haragszol, le kell tennem a telefont. Mindjárt Aldergrove-ba érkezünk. - Még a célpontot azért áruld el, légy szíves! - A bacui vasúti híd az „üres negyed"-ben. Egy hatalmas szakadékot ível át. Egyetlen sínpár fut rajta, és néhány elsődleges fontosságú olajvezeték. Ezt kellene Keenannek felrobbantania. Ferguson megdöbbent. - Ha ezt megteszi, összeomlik a világ olajpiaca. - Szerintem Kate éppen ezt akarja elérni, Charles. A repülőút problémamentes volt. A morfiumtól elkábult Quinn szinte az egészet végigaludta, és akkor sem ébredt fel, amikor Brancasterben átemelték a Ferguson által kirendelt mentőautóba. Dillon és Billy beült mellé. A Rosedene recepcióján maga Henry Bellamy várta a sebesültet. Egy kellemes külsejű, középkorú nővérrel teázott. Az asszony mosolyogva felállt, amikor megpillantotta az érkezőket. Dillonhoz lépett és arcon csókolta. Amikor megszólalt, erős ulsteri akcentusa volt. - Szörnyen néz ki a haja. Gondolom, megint szórakozni volt a barátaival. - Eltalálta, Martha. Időközben a két mentős is megérkezett, maguk előtt tolva a gurulóágyon fekvő Quinnt. - Bánjon vele jól, professzor - kérte Dillon Bellamyt. - Váll-lövést kapott körülbelül négy órával ezelőtt. - És milyen kezelésben részesült? - érdeklődött Bellamy, majd egyetértő bólintással nyugtázta Dillon beszámolóját. - Készítse elő a műtőt, nővér - fordult Martha felé. - Maga pedig - nézett Dillonra - nyugodtan menjen haza, és mossa meg a haját, ha lehet. Mire visszaér, Talán tudok mondani valamit. Taxival mentek Dillon lakására. - Meg kell állítani Kate-et, nem gondolod? - kérdezte Billy. - Bizony. - De kinek? Nekünk? - Azt hiszem, igen, Billy, ha benne vagy. - Tudod, hogy igen, Dillon. De Harryt nem akarom beavatni, amíg nem muszáj: csak aggodalmaskodna. Mit gondolsz, mikor kell akcióba lépnünk? - Hallhattad magad is. Keenannek és az embereinek holnap reggel kell Dublinban lenniük. Magát a melót három nap múlva kell végrehajtaniuk. - Az jó - bólintott Billy - szeretnék mielőbb túl lenni rajta. Nem sokkal később a taxi bekanyarodott Dillon háza elé. - Én a helyedben - kezdte Dillon, miután kivette a csomagját - azt sem mondanám meg Harrynek, hogy elsült a kezedben a stukker, hacsak nem akarsz újabb aggodalmat okozni neki. - Rá fog jönni - felelte Billy komoran. Néhány perc múlva Dillon beállt a zuhany alá, és erőteljesen samponozni kezdte a haját. Csak akkor lépett ki a vízsugár alól, amikor a szőke tincsekből sikerült kimosnia az utolsó csepp fekete festéket is. Megtörölközött, fekete kordnadrágot és szintén fekete Armani inget húzott, belebújt régi dzsekijébe, és egy fésülködés erejéig megállt a tükör előtt. - Egész jól festesz, öreg csótány - jegyezte meg halkan, éppen akkor, amikor megszólalt a mindig keze ügyében levő Codex.
- Hol vagy? - kérdezte Ferguson. - Stable Mewsban. Mindjárt indulok. - Akkor Roperhez menj. Ott találkozunk. Megkértem, hogy nézzen utána ennek a Bacu nevű helynek. Ja, és otthon ne felejtsd a magnetofont! Dillon a zsebébe csúsztatta az apró szerkezetet, aztán elsétált az utca végére, ahol leintett egy taxit. Dillon a számítógép előtt találta Ropert, de Fergusonnak még nyoma sem volt. Az őrnagy ujjai a megszokott gyorsasággal csapkodták a billentyűket, és azt dünnyögte, hogy éppen letölt valamilyen anyagot. Egyszer csak abbahagyta a gépelést, és türelmesen várakozó vendégéhez fordult. - Remekül nézel ki. Úgy látszik, jót tesz neked a puskapor, meg a vele járó izgalom és szenvedély. Ferguson mindenről beszámolt. Mi van Quinn-nel? - Most operálja a Rosedene-ben Henry Bellamy. A jobb vállába kapott egy golyót egy ódivatú, 38-as kaliberű Webleyből. - Webleyből? Magasságos isten, csodálom, hogy az az öreg mordály elsült egyáltalán. Mi történt? - Csak az, amire számítottam. Quinn begörcsölt, amikor meg kellett volna húznia a ravaszt. Pedig a fickó a kezében volt, mégis Billynek kellett cselekednie. - Gondolom, restellte magát. - Szörnyen. Főleg azért, mert a fickók nem is jelentettek igazi kihívást. Hárman voltak, mint mi, de nem viselkedtek profiként. Billy kettőt tett harcképtelenné, én meg egyet. Egy időre kivontuk őket a forgalomból, azt hiszem. - Szóval, sikeres volt a vállalkozás. - Hála neked - jegyezte meg Dillon, miközben előhúzta zsebéből a magnetofont. Kate Rashid és Barry Keenan egész beszélgetése rajta van. 242 - Alig várom, hogy halljam - lelkesedett Roper. - Ferguson már megmondta, mi a célpont, így bekukkantottam a Rashid Művek Hazarra és az „üres negyed"-re vonatkozó projektjeibe. Megszólalt a csengő, mire Roper megnyomta az aszTalán heverő távirányítót. - Hát megjöttél - jegyezte meg elégedetten a tábornok, amikor meglátta Diliont. - Mi ebben a furcsa? - kérdezte Dillon, és mosolyogva arcon csókolta a tábornok után benyomuló Hannah-t, aki ettől alaposan zavarba jött. - Isten hozta, főfelügyelő. - Látom, megint háborúzott, Sean. - Jó ügy érdekében tettem, Hannah. Be is bizonyítom. Akarod hallani, Charles? kérdezte, miközben egy színpadias mozdulattal átnyújtotta Ropernek a miniatűr magnetofont. - Micsoda kérdés? Persze, hogy akarom. Ferguson leült, Roper pedig elindította a felvételt. - Rosszabb a helyzet, mint gondoltam - mormogta Ferguson, miután végighallgatták a döbbenetes beszélgetést. - Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nincs valami ötleted? - Hívd fel - mondta vidáman Dillon. - Aztán mit mondjak neki? - Azt, hogy: „Hello, grófnő, a birtokomban van egy roppant érdekes beszélgetést tartalmazó magnószalag. Az ön hangját vélem felismerni rajta, és egy jól ismert IRA-félnótásét. Tudom, mire készül..." - Na mire? - vágott közbe váratlanul Roper. - Egy vasúti híd felrobbantására, ami történetesen az ő tulajdonában van egy olyan területen, ahol lehetetlen érvényesíteni a nemzetközi jogot. És nem csak a híd az övé, hanem az a csővezeték is, amely a szaúdi olajmezőket Ománnal és a tengerparttal összeköti. Meg a hídon áthaladó összes szerelvény, a rakományokkal együtt... Folytassam? - Milyen per lehetne ebből, főfelügyelő? - nézett Hannahra Ferguson. - Őszinte legyek? Semmilyen. Akkor is nehéz helyzetben lennénk, ha az „üres negyed" vonatkozásban érvényesek lennének a nemzetközi jog szabályai. Ám így... Esély sincs a jogszerű rendezésre. - Akkor ne is hívd fel, tábornok. Egyébként sem tudnád elérni, mert ha hinni lehet a magnószalagnak, már úton van Hazar felé, hogy holnap személyesen fogadhassa Keenant és csapatát. A bomba hetedikén robban, ami többek között azt jelenti, hogy sem a SAS, sem a haditengerészet mozgósítására nem maradt időnk.
- Akkor mi a megoldás? - kérdezte kétségbeesetten Ferguson. - Ezen tűnődöm magam is - válaszolta Dillon, majd hirtelen ötlettől vezérelve Roperhez fordult. - Láthatnám, amit letöltöttél? - Csak a képernyőn. Még nem volt időm kinyomtatni - mentegetőzött Roper. Dillon tehát Roper mögé állt, és figyelmesen végignézte a képernyőn megjelenő anyagokat. Bacutól jó huszonöt kilométernyire felfedezett valamit, amit érdekesnek talált. - Ötös számú tartály - dünnyögte. - Vajon mi lehet? Van mellette egy kicsi jel, de nem tudom kivenni, mi az. - Én sejtem. Ahogy azt a drágalátos Kate Rashidtól tudjuk, gőz-vontatású szerelvények járnak arrafelé. A gőzfejlesztés pedig sok vizet igényel. Jóval többet, mint amennyit a szerelvény egyszerre fel tud venni, így bizonyos időközönként meg kell állítani, hogy pótolhassák az elhasznált mennyiséget. Ami gondolom, jelentősen megugrik a hídhoz vezető különösen meredek szakaszon. - Igazad lehet - bólogatott elégedetten Dillon. - Itt biztosan megáll a vonat, és némi szerencsével feltűnés nélkül felszállhatunk. - Kik? - kérdezte őszinte kíváncsisággal Ferguson. - Először is én. Ha már feljutottam, ártalmatlanná teszem Keenant meg az embereit. - Egyedül? Azt hiszem, elment az eszed. - Az igazság az, hogy Billy már felajánlotta a szolgálatait -folytatta könnyedén Dillon. - És persze arra számítok, hogy ez egyszer ti is megmozdítjátok a feneketeket. Mielőbb szólni kellene például Laceynek és Parrynek, hogy készítsék elő a gépet. Nem késlekedhetünk. - Dillon - szólt közbe Roper - mégis, hogy akarsz eljutni az ötös számú tartályhoz? Számoltál egyálTalán a Rashidok beduinjaival? Minden kecskepásztor, földműves és olajmunkás az ő emberük. Véged, ha meglátnak, ebben biztos lehetsz. - Hallottál már az ejtőernyőről? - kérdezte gúnyosan Dillon. - Laceyék kidobnak bennünket, és kész. A hajnali félhomályban, ha sötét ernyővel ugrunk, nem fogunk feltűnni senkinek. - Biztos, hogy nincs más megoldás, Sean? - aggodalmaskodott Hannah. - Ha lenne is, nincs rá időnk, és ezt is elmulasztjuk, ha nem sietünk. Tegyen meg nekem egy szívességet, kislány. Hívja fel Laceyt és Parryt, és ha lehet, Farley Field parancsnokát. Mondja meg neki, hogy mire készülök, és kérje meg, hogy készítsék ösz-sze a szokásos felszerelést. - Uram? - fordult Fergusonhoz Hannah. - Intézkedjen, főfelügyelő - mondta összeszorított szájjal Ferguson. - Remek - lelkendezett Dillon - de eszembe jutott még valami, Charles, felhívhatnád Tony Villierst is. Úgy vélem, sokat tudna segíteni. Most megyek és összecsomagolok. - Roperre vigyorgott. - Ha szükségem lesz rád, jelentkezem. - Várj, elviszlek - szólt utána Ferguson, és Hannah-val együtt Dillon nyomába eredt. Billy a megszokott helyén ült a Fekete Gengszterben, amikor csörögni kezdett a telefonja. - Ne mondj semmit, csak figyelj - kezdte Dillon, majd részletesen beavatta Billyt a terveibe. Végül megkérdezte: - Jössz vagy maradsz? - Nincs időm ostoba kérdésekre, Dillon - felelte Billy. - Csomagolnom kell. Farley Fielden találkozunk. - Csomagolás? Fairley Field? Dillon? - Harry hangjába gyanakvás vegyült. Elmondanád, hogy mi folyik itt, fiam? Billy elmondta neki. Hazarban Tony Villiers az El Hajiz-oázisban állomásozott öt Land Roverével és tizenkilenc emberével, ugyanazon a helyen, ahol Bobby Hawkot meggyilkolták. Alig másfél kilométernyire volt tőlük a határvonal, amit Villiersnek a sötétedés beálltával eltökélt szándéka volt átlépni. Ahmed, aki kitűnő őrmesternek bizonyult, önként vállalta, hogy vele megy. Egy nagy köteg Semtex és egy időzítőszerkezet segítségével Kate Rashid fuadi fegyver- és lőszerraktárát akarták felrobbantani. Éppen a tennivalókon tűnődött, amikor csörögni kezdett a zsebében a telefon. Ferguson volt. - Charles, mit tehetek érted? 24> - Először is hallgass végig! - Ferguson részletesen beszámolt a történtekről.
- Mégis, mivel segíthetnék? - ismételte meg a kérdését Villiers, amikor a tábornok elhallgatott. - Bármivel, amit hasznosnak találsz. Hanem nem tűnsz meglepettnek. - Engem Kate Rashid már nem tud meglepni semmivel. Egyébként Dillon jól okoskodott. Az ötös tartályt tényleg ejtőernyővel lehet a legkönnyebben és a legkisebb feltűnéssel megközelíteni. Egy ilyen gyakorlott ejtőernyősnek, mint Dillon, élmény lesz földet érni a homokban, és ha jól tudom, az ifjú Salter is túl van már az első ugrásokon. Biztosra veszem, hogy működni fog a dolog. Ám van valami, amit a legsikeresebb végrehajtás után is nehéz lesz megoldani... - Mire gondolsz? - Arra, amit nektek is számításba kellett volna vennetek. Tegyük fel, hogy Dillon és Billy maradéktalanul elvégzi a feladatot, de mi lesz utána? Hogy intézitek el, hogy egy darabban maradjanak? Ellenséges területen lesznek, beduin földön, ahol az emberek istennőnek tekintik Kate Rashidot, akinek a helikoptere, feltételezem, ott fog körözni a híd felett, hogy a tervezett akció végeztével Keenant és az embereit felvegye. - Nincs valamilyen javaslatod? - Legfeljebb az, hogy én magam megyek el Dillonért és Billyért. Egyébként, a lehető legjobbkor jött a hívásod, Charles. - Miért? - Éppen most indultam volna Fuadba az őrmesteremmel, hogy a sötétség leple alatt felrobbantsuk a Rashidok fegyver- és lőszerraktárát. Ezt most úgy tűnik, el kell halasztanunk. A végén még gyanút fogna Kate. - Szerintem is. - Ehelyett inkább szemmel tartom, ha te is egyetértesz vele. A múltkori fiaskó után ugyanis jó esély van arra, hogy a beduinok felismerik Billyt és Diliont, és ha ez bekövetkezik, haladéktalanul értesíteni fogják az istennőjüket. Főleg, ha megtudják, hogy itt van a helyszínen. Persze az is előfordulhat, hogy éppen az ország másik felében jár valahol. Hatalmas birodalma van. - Na és ha nem? - Akkor sem lehet baj. Mint tudod, a repülőtéren van egy RAF-különítmény, tehát ha RAF-jelzésekkel és egyenruhás legénységgel ellátott géppel érkezik Billy és Dillon, nem fognak feltűnést kelteni. Főleg, ha átöltöznek. Arab öltözékben, kendő mögé rejtett arccal úgy fognak kinézni, mint az egységem bármelyik tagja, és nálunk az utóbbi időben elég megszokottá vált, hogy frissítés érkezik. Te is jönni akarsz? - Ezen még nem gondolkodtam. - Csak a ruhaméret miatt kérdezem. Később felhívlak, Charles, de ha történik valami, amiről tudnom kell, te is értesíts. Addig is mondd meg Dillonnak, hogy várom. Készítsd fel rá, hogy beduin ruhába kell bújnia. Dillon éppen akkor érkezett meg Farley Fieldre, amikor a Gulfstream megállt a kifutópálya végén, így rögtön észrevette rajta a RAF-jelzéseket. A következő pillanatban elhalt a motorok zúgása, kinyílt a gép ajtaja és a leereszkedő lépcső tetején megjelent az ugyancsak RAF-egyenruhát viselő Pound őrmester, aki már több akcióban is segítette Diliont. - Mr. Dillon! Üdvözlöm, uram! Úgy hallom, távoli vidékre megyünk. - Ráadásul a forró éghajlati övbe - válaszolta Dillon, éppen akkor, amikor Lacey egyenruhás alakja jelent meg az ajtónyílásban. -Nagyon elegáns! - dicsérte Dillon. - Ez az első alkalom, hogy ezt a csinos kitüntetést láthatom - mutatott a Légierő Keresztjére, amelyet nemzeti színű szalag tartott a tiszti uniformison. - A tábornok hivatalos színezetet akar adni a hazari útnak, úgyhogy magát és Billyt mielőbb el kell tüntetnünk a kíváncsi tekintetek elől. Csak Hazarban bújhatnak újra elő, ott is csak akkor, ha magukra öltötték az arab szerelést, amelyről Tony Villiers gondoskodik. - Mr. Dillon! - szólalt meg egy hang a férfiak háta mögött, és amikor Dillon megfordult, az adminisztratív blokkból kilépő raktárvezetővel találta szemben magát. - Előkészítettük a holmiját. Dillon követte a férfit a raktárba, hogy szemlét tartson. Egy háromlábú asztalra készítették ki mindazt, amire szüksége volt: két hangtompítóval ellátott AK-47-
est, két Carswell hangtompítóval felszerelt Browningot és két titániumbevonatú golyóálló mellényt. Végül, de nem utolsósorban, a két ejtőernyőt. - Kihagytunk valamit, uram? - kérdezte a raktárfőnök, látva Dillon kutató tekintetét. - Nem, dehogy. Ez a kis arzenál elegendő lenne a III. világháború kirobbantásához is. A raktárfőnök odaszólt Poundnak: - Őrmester, segítsen, legyen szíves. A két férfi mindent berakott a RAF-jelzésekkel ellátott katonai zsákokba, és a gép fedélzetére vitték a felszerelést. Dillon, cigarettával a szájában, maga is be akart szállni, amikor a kifutópálya szélén megállt egy ismerős Daimler. Ferguson kászálódott ki belőle, majd a sofőrje, aki egy kisebb utazótáskát tartott a kezében. - Tegye a gépre - utasította Ferguson. - Mit jelentsen ez? - tudakolta Dillon. - Azt, hogy én is veletek megyek. Semmi apelláta! Dillon szélesen elvigyorodott. - Remekül fogsz festeni burnuszban, tábornokom. Ebben a pillanatban újabb autó fékezett a Daimler mögött -Harry Salter Jaguárja hozta Harryt és Billyt. A sofőr szerepét betöltő Baxter kiszállt a kormány mögül, a csomagtartóhoz lépett, majd kivett belőle két utazótáskát. - Az ördögbe, Dillon, csak nem képzelted, hogy magára hagyom Billyt? - dörögte Harry, látva Dillon kérdő tekintetét. Dillon nevetve fordult Fergusonhoz: - Semmi apelláta? - Uramatyám, más sem hiányzott, csak ez a vén bandita! Szálljatok fel gyorsan, aztán indulás! Mire mindenki elhelyezkedett a fedélzeten, Lacey is Parry is elfoglalta a helyét a pilótafülkében. Pound bezárta az ajtót, a gép nekilódult, és hamarosan a levegőbe emelkedett. - Beszéltem Tonyval - szólalt meg Ferguson, már tizenegyezer méteres magasságban. - Jó tudni, hogy számíthatunk rá - dünnyögte Dillon. - Fokozza a biztonságérzetemet. Hogy van Daniel? - Ó, nemsokára jobban lesz. Az már biztos, hogy nem fog belehalni a sérülésbe, de Bellamy szerint egy ideig még ágyban kell maradnia. Felhívtam a Fehér Házat, de ott azt mondták, hogy az elnök hivatalos látogatáson van Argentínában, így csak Blake Johnsonnal beszélhettem. Mondhatom, a torkára fagyott a szó, amikor elmeséltem, mi történt Quinn-nel, és ismertettem vele Kate Rashid terveit. - Mit mondott? - Azt, hogy tájékoztatni fogja az elnököt. - Képes volt átérezni a veszélyt? - Nem tudom. Mindenesetre azt javasolta, hogy bízzam Dillonra és Billyre a dolgot, ők néhány seggbe rúgással mindent meg fognak oldani. - Hallod, Billy? Ez aztán a bók! Azért nem bánnám, ha az életben egyszer más rugdosná azokat a seggeket... - Én sem. Miért mindig nekünk kell megmenteni a világot, nem tudod? - Mert mi képesek vagyunk rá, Billy. A baj az, hogy ezt mások is tudják. Pound őrmester, hozzon egy pohár Bushmillst, legyen szíves! - tette még hozzá Dillon. HAZAR 15. Amikor Kate Rashid gépe leszállt a Hazar melletti repülőtéren, a helikopter, Ben Carverrel a pilótafülkében, már indulásra készen várakozott. Kate, Rupert és a három ír felkapaszkodott rá, majd miután a csomagok is felkerültek a fedélzetre, a levegőbe emelkedett. Csupán egy óra kellett ahhoz, hogy az esti szürkület jótékony leple alatt Fuadban ismét földet érjenek. A kicsi repülőtéren a már megszokottnak számító gyülekezet várta őket - örömteli hangon kiáltozó asszonyok, gyerekek és hordárok csoportja. A szemekben kíváncsiság ragyogott, senki sem akart lemaradni semmiről. A tömeg élén álló
Colum McGee mosolyogva üdvözölte az érkezőket. Elsőként Keenan kezeit ragadta meg. - Örülök, hogy újra látlak, Barry! - Én is, te vén csirkefogó! - Krisztusom, nagy bajban lehettek, ha nem tudtál jobb embereket keríteni biccentett McGee Casey és Kelly felé. - Dugulás! - mormogta fenyegetően Casey, és McGee, hogy elejét vegye az ellenségeskedésnek, Kate elé lépett. - Üdvözlöm grófnő. Kész a vacsora. - Maguk csak menjenek előre, én még szeretnék Bennel néhány szót váltani. A négy ír elindult a sátor felé, Kate pedig a pilótához lépett, hogy megadja neki a szükséges utasításokat. - Maga most hazamegy, de holnap este visszajön, és elviszi az ír barátainkat Al Mukalliba. Mennyi idő alatt lehet megtenni az utat? - Egy és negyed óra alatt. - Jó. Akkor holnap este, ha megérkezik, pihen egy kicsit, aztán hajnali fél kettőkor elindulnak. Az Al Mukalli áruraktárnál kiteszi az íreket, visszajön, és az őrnaggyal meg három emberrel együtt elvisz engem a bacui hídhoz, hogy ott felvegyük Mr. Keenant és a barátait. Erre mennyi időt kell számítanunk? - Körülbelül ugyanannyit, mint a másik útra. A különbség csak annyi, hogy az ellenkező irányba megyünk. - Jó. Akkor fél hétkor indulunk. - Nem lesz gond az üzemanyaggal? - aggodalmaskodott Carver. - Nem. Ami a marmonkannákban van, az elegendő lenne egy gépparknak is. Ez azonban nem nyugtatta meg az egyébként is izzadásra hajlamos, izgulós, ugyanakkor roppant kapzsi Carvert. Az a tevékenység, amellyel általában megbízta a grófnő, nem nyugTalánította különösebben, de a három ír jelenléte nem tetszett neki. - Mondja - kérdezte némi habozás után. - Nem keveredek valami olyasmibe, amiből jobb lenne kimaradnom? - De igen - felelte kimért hangon Kate - ám azt hiszem, mindig rendesen megfizettem a szolgálatait. Persze, ha úgy látja, hogy a mostani feladat meghaladja az erejét, nyugodtan mondja meg. Egy szavamba kerül, és a Carver vállalattól visszavonják a hazari működési engedélyt. Akkor kereshet magának olyan helyet, ahol kevesebb izgalommal jár egy-egy megbízatás. - Ezt akarja, barátom? - kérdezte Rupert majdhogynem kedvesen. - Dehogy - tiltakozott Carver erőtlenül. - Már kérdezni sem szabad? - Remélem, megkapta a megfelelő választ, Ben. Most menjen. Holnap a megbeszéltek szerint találkozunk - mondta Kate, és Ruperttel az oldalán elindult az ünnepi sátor felé. Carver letörölte homlokáról az izzadságcseppeket. - Azt hiszem, öregszem - mormogta halkan, majd visszamászott a műszerfal mögé, és a levegőbe emelte a helikoptert. Mire Kate Rashid és az unokafivére a sátorba ért, a többiek már törökülésben fogyasztották a feltálalt ételeket. Ezúttal csak hatan ültek a sátor aljában szétszórt párnákon. A kecskepörköltet, a kovásztalan kenyeret, a datolyát és a többi gyümölcsféleséget egy helyi öltözéket viselő asszony szolgálta fel. Casey és Kelly gyanakvó pillantásokkal méregette a kecskehúst. - Mi ez? - kérdezte végül Casey ellenségesen. - Ennivaló - felelte Keenan. - Lássatok neki. - De hol van a kés meg a villa? - Sehol. Errefelé mindenki kézzel eszik - mondta McGee, és hogy példát mutasson, a sűrű főzetbe mártott egy darab kenyeret. - Sikerült teljesíteni Mr. Keenan kéréseit? - kérdezte Kate Rashid. - Természetesen. Megvan minden, ami a listáján szerepelt. Rengeteg Semtex, időzítőszerkezetek, gyújtózsinór. Ha mindehhez hozzávesszük azt a negyventonnányi robbanóanyagot, amit a szerelvény szállítani fog... Bécsben is hallani fogják a robbanást, azt hiszem. - Kitűnő. Mit szólsz, Rupert? - Nekem legjobban az az egyszerűség tetszik, amellyel ezt az egészet megszervezted - válaszolta Dauncey.
Kate elmosolyodott. - Tudod, hogy szeretek mindent a lehető legegyszerűbben megoldani. - Van még valami, amit tudni szeretnék, grófnő - szólt közbe Keenan. - Milyen magyarázatot ad majd a robbantásra? - Ugyan, Mr. Keenan. Ki tehet felelőssé azért, hogy néhány arab terrorista felrobbantotta a saját vasúti hidamat? - Hogy erre nem gondoltam! - csapott a homlokára Keenan, és vidáman felnevetett. Amikor a RAF-jelzésű Gulfstream körülbelül félúton volt Hazar felé, Ferguson elővette a Codexét és felhívta Villierst. - Harryvel együtt úgy döntöttünk, hogy mi is csatlakozunk a többiekhez magyarázta - ami azt jelenti, hogy most négyen vagyunk. Nem baj? - Nekem nem - felelte Villiers. - Kate Rashid, Dauncey és a három ír már megérkezett. Az egyik emberem ott volt a repülőtéren és látta, amikor átszálltak a helikopterbe. Ben Carver volt a pilóta, természetesen. - És hová mentek? Shabwába? - Szerintem inkább Fuadba, hogy Keenan megkaphassa az akcióhoz szükséges muníciót. - Ez azt jelenti, hogy lakhatunk az Excelsiorban? - Azt azért nem javasolnám. Ott a csapostól az igazgatóig mindenkit Kate fizet. Kivételesen én magam is a városon kívül ütöttem tábort, nehogy feltűnjek nekik. A RAF-bázison várlak benneteket. Az öltözékek miatt ne aggódjatok. - Mit mondott Tony? - kérdezte Dillon, miután Ferguson kikapcsolta a telefont. A beszámoló hallatán Harry Salter hangosan felkacagott: - Úgy fogunk kinézni, mintha az Ali baba és a negyven rabló színpadi változatából léptünk volna elő. - Meglátod, Harry, imádni fogod a helyzetet. Képzeld csak el, amint a száraz teveszarból rakott tűz körül ülsz Tony embereivel, és a tábornok történeteit hallgatva merülsz álomba a sivatagi éjszaka csillagos égboltja alatt... - Lehet, hogy te imádni fogod, Dillon, én viszont megpróbálom majd kibírni valahogy. Lacey olyan ügyesen tette le a Gulfstreamet, hogy észre sem vették megérkeztek. A gép azonban nem állt meg a kifutópályán, hanem egyenesen a hangárba gurult, amely mellett, két Land Rover társaságában, a cigarettázó Tony Villiers várakozott. Az egyiket ő maga vezette, a másikat Ahmed, az őrmestere. - Isten hozott benneteket - mondta, miközben mindenkivel kezet fogott. - Micsoda remek színe van, ezredes - dicsérte Billy. - Talán nyaralni volt? - Arcátlan, pimasz kölyök! - torkollta le Villiers. - A csomagtartóban van néhány öltözet ruha. Mindenki válassza ki a ráillőt, aztán indulás! - Jézus! Én is olyan otrombán festek, mint a tábornok? - kérdezte Harry, miután átöltözött. - Igen, Harry - bólogatott buzgón Dillon. - Gyerekeket lehetne ijesztgetni veletek. - Te és Harry velem jöttök - vágta el az évődést Villiers. - Ti pedig szálljatok be Ahmed mögé. Villiers különös gonddal megválasztott táborhelyét három oldalról sziklák vették körül, míg a negyediken egy medencévé szélesedő forrás szegélyezte, amelynek a szélén néhány pálmafa árválkodott. Az öt Land Rovernyi ember a pattogó tűz mellett felállított sátrakban pihent, míg néhányan a szerény, főleg konzervbabból és újkrumpliból álló vacsorát készítették elő, amit a helyiek által készített kovászTalán kenyérrel fogyasztottak el. Billy az utolsó darabbal kitörölte a tányérját, majd megnyalta a szája szélét. - Ez jólesett - mondta elégedetten. - Már attól féltem, kecskehússal akar jóllakatni minket. - Ez eszembe sem jutott, Billy - mondta Villiers, miközben magához intette Ahmedet. - Hozz ide egy üveg whiskyt meg annyi bádogpoharat, ahányan vagyunk. Sajnos, csak Scotch -fordult Dillon felé - de remélem, azért nem akad meg a torkán. - Attól nem kell tartania, ezredes - válaszolta mosolyogva Dillon. Amikor a palack megérkezett, Villiers lecsavarta a kupakját és teletöltötte a poharakat. Billy, mint általában, most is elutasította az alkoholt. Az ezredes nem erőltette. Visszaadta a palackot Ahmednek, közben a fülébe súgta:
- Ha egy korttyal enyhíteni akarod az éjszaka hidegét, a sátramban tedd, hogy a többiek ne lássák. - Maga nem csak előrelátó, hanem kegyes is, sahib - hálálkodott Ahmed. - Allah áldja meg! - azzal nesztelenül besurrant Villiers sátrába, ahol minden bizonnyal alaposan meghúzta a whiskysüveget. - Itt az ideje, hogy még egyszer átbeszéljük a helyzetet -mondta Villiers, amikor magukra maradtak. - Ha jól értettem, Barry Keenan és két munkatársa, Kelly és Casey holnap hajnali négykor érkezik Al Mukalliba, ahol felszállnak egy robbanóanyagot szállító szerelvényre. A vonat körülbelül négy óra múlva, azaz reggel nyolc körül éri el az „üres negyed" északi csücskében található bacui hidat, ami azt jelenti, hogy addigra minden elő lesz készítve a robbantáshoz. - Én is így gondolom - bólogatott Dillon. - Maga és Billy az ötös számú víztartálynál száll fel a szerelvényre, így mindössze huszonöt kilométernyi idejük marad arra, hogy hatástalanítsák a Keenan által elhelyezett robbanószerkezeteket. Ha ez sikerül, a vonat háborítatlanul átmegy az épségben maradt hídon, ugyanakkor Kate Rashid helikoptere ott fog körözni a fejük felett, hogy mielőbb felvehesse Keenant és társait. - A környéken hemzsegni fognak a Rashidok beduinjai - fűzte hozzá lakonikusan Dillon. - Én viszont ott leszek az embereimmel, részben azért, hogy semlegesítsem a beduinokat, részben azért, hogy az akció után felvehessem magukat. Remélem, időben odaérünk. Négyórás utat kell megtennünk egy olyan szakaszon, ami a pokollal is felér. - Legalább lesz miért izgulnunk, Billy - vetette oda Dillon könnyedén. Londonban Hannah Bernstein a Rosedene recepcióján teázott Marthával. Igazából Henry Bellamyt várta, aki némi késéssel meg is érkezett. - Hogy van a betegünk? - kérdezte Hannah. - Rosszul. Lázas, és az állapotán sokat ront a szemmel láthatóan rossz lelkiismeret. Nézze, én nem tudom, hogy mi történt pontosan, és hogy őszinte legyek, nem is szeretném megismerni a részieteket. Az azonban egyértelmű, hogy Mr. Quinn mély depresszióba esett. - Láthatnám? - Természetesen, de kérem, ne fárassza ki. Quinn magasan felpolcolt párnákon, lehunyt szemmel feküdt az egyágyas kórteremben, de szemhéja rögtön felpattant, amikor megérezte, látogatója érkezett. - Főfelügyelő - mondta gyenge hangon. - Igazán kedves, hogy szakított rám időt. - Ez már csak természetes. Hogy érzi magát? - Feleslegesen. - Ez érthető. Én már háromszor éltem át ugyanezt. Rosszabb, mint maga a pokol, de idővel elmúlik. - A fájdalom Talán igen, de a tudat, hogy cserbenhagytam Billyt és Diliont, soha. Megláttam azt a fickót, és megbénult a kezem. Egyszerűen nem tudtam meghúzni a ravaszt. Ha Billy nem siet a segítségemre, most valószínűleg egy krematórium-ban várnám, hogy elhamvasszanak. - Nos, Billy azt tette, amit a természete diktált. Bizonyos vonatkozásban ugyanolyan, mint Dillon. Mindketten született gyilkosok. Akkor sem hasonlíthatnának jobban, ha testvérek lennének. Nem véletlen, hogy Billy a bátyjának tekinti Diliont. - És én? - kérdezte kétségbeesetten Daniel. - Én is gyilkoltam már, nem is keveset. - Maga háborúban ölt szenátor, azért, hogy megmentsen másokat. Nem tett semmi olyat, amiért szégyenkeznie kellene. - Hol van Dillon? Nem láttam, mióta visszajöttünk. Gondolja, hogy meglátogat? - Most biztosan nem - felelte Hannah. - Rajtam kívül mindenki Hazarba repült. - Az ördögbe! Nekem is ott lenne a helyem! - csapott a paplanjára dühösen Daniel. Fuadban Keenan és az emberei aprólékosan ellenőrizték mindazt, amit Colum McGee előkészített a robbantáshoz. Keenan többször is kibontatta a különféle kellékeket tartalmazó dobozokat, hogy újra és újra szemügyre vegye a tartalmukat.
- Tényleg szükség van erre, Barry? - méltatlankodott Casey a sokadik átnézés után. - Igen, de csak azért, hogy elfoglaltnak tűnjünk a szemükben. Hadd higgye a grófnő, hogy megdolgozunk a pénzért, amit fizet. Ellenőriztem a híd tulajdonságait, és arra a következtetésre jutottam, hogy a rajta áthaladó robbanóanyagot is figyelembe véve már egyetlen köteg Semtexszel is fel lehetne robbantani. - A hagyományos módon? - kérdezte Kelly. - A leghagyományosabb, legegyszerűbb módon - hagyta helyben mosolyogva Keenan. Ami egyben a leghatásosabb, és amit én, személy szerint, a legjobban szeretek. Villiers táborában még csak kora este volt. Az ezredes Laceyvel és Parryvel tárgyalt, a többiek a tűz körül múlatták az időt. - Kiszámítottarn, hogy harminc perc alatt érhetjük el az ötös tartályt - mondta Lacey, amikor csatlakoztak. - Ez azt jelenti, hogy hatkor kellene elindulnunk. így marad idejük arra is, hogy felderítsék a terepet. - Nekem megfelel - válaszolta Dillon. - A baj az, hogy nekem már fél négy körül el kell indulnom az embereimmel vetette közbe Villiers. - Ha gondolják, kitesz-szük magukat a RAF-bázison, ahol ennél biztonságosabb körülmények között várakozhatnak hatig. - Akkor ott találkozunk - fordult Dillon Laceyhez. - Velem is - jelentette be Ferguson. - Ami azt jelenti, parancsnok, hogy Dillonon és Billyn kívül még két utasa lesz. Lacey elmosolyodott. - Állok elébe, tábornok - azzal bepattant Villiers Land Roverébe, aki a RAFbázisra hajtott vele, előkészíteni a repülőt a hajnali bevetésre. Fuadban, nem sokkal éjfél után, Carver még egyszer átvizsgálta a helikoptert és a marmonkannákból néhány beduin segítségével, feltöltötte a tankot. Amikor mindennel végzett, Keenan emberei felpakolták a fedélzetre a Semtex-kötegekkel, gyújtózsinórral és egyéb szerkezetekkel megpakolt zsákokat, aztán még egyszer visszasétáltak abba a kóépületbe, amely a fegyverek és a muníció tárolására szolgált. - Mit parancsolnak? - kérdezte Colum McGee. Keenan szemügyre vette a fegyvertárolókat. - Mindhárman kérünk egy-egy AK-47-est, és egy-egy hozzá náhány tárat. - Pisztolyra nem lesz szükségük? - Hát, adhat három Browningot, ha van. McGee az asztalra helyezte a kért darabokat. A férfiak felfegyverkeztek, aztán visszatértek az indulásra kész helikopterhez. Nem sokkal később Kate Rashid és Rupert Dauncey is megérkezett. Kate néhány szót váltott Carverrel, aztán ellenőrizték az óráikat. - Tíz perccel múlt egy - mondta Carver. - Ha gondolja, grófnő, elindulhatunk. Ami az időjárást illeti, jók a kilátásaink. A jelentés még szellőt sem említett. Sima utunk lesz, erről biztosíthatom. - Akkor mire várnak? - kiáltotta Kate. - Menjenek, hogy új fejezettel gazdagíthassák a történelemkönyvek hasábjait. - Abból köszönöm, nem kérek - válaszolta Keenan. – Elég történelmet írtam már Írországban is. Most inkább a házipénztáramat szeretném gazdagítani. Bacuban találkozunk! Carver már a műszerfal mögött ült, amikor a három ír helyet foglalt a fedélzeten. Az utolsóként felkapaszkodó Kelly behúzta az ajtót, és a gép a levegőbe emelkedett. A helikopternek valóban sima útja volt, ahogy Carver azt előre megjósolta. Az égen úgy ragyogtak a csillagok, mint szétszórt gyémántgyöngyök a fekete bársonyon, megsokszorozva a holdsarló sápadt sugarait. A településként jelentéktelen Al Mukallit nem jelezte más, csak egy-egy halványan pislákoló fényforrás. A valóságban alig volt több egy ódivatú bakterháznál, ahol a baktert vonatfütty figyelmeztette arra, hogy a két, egymást keresztező sínpár valamelyikén vonat közeledik. A sínek mellett sorakozott ugyan néhány lapos tetejű épület, és a mögöttük húzódó vakvágányon is állt néhány nyitott vagon, de ez csak fokozta a tájból áradó elhagyatottságot.
Amikor a gép ereszkedni kezdett, az állomásépület előtt álló szerelvényről két férfi ugrott a földre, majd az utolsó vagon mellett megjelent egy harmadik is az őr, akiről Kate Rashid beszélt. A gép földet ért, Keenan kinyitotta az ajtaját, majd Caseyvel együtt kiszállt, hogy Kelly leadogathassa nekik a tömött zsákokat és a fegyvereket. - Elmentem! - kiáltotta Carver, amikor Kelly is leugrott a gépről. - A bacui hídnál találkozunk! - A helikopter hangos zúgással a levegőbe emelkedett, majd eltűnt a csillagos éjszakában. A három arab mozdulatlanul várta, hogy az írek a közelükbe érjenek. A helyi szokásoknak megfelelően kendőt csavartak a fejük köré, de burnuszt csak az egyikük viselt. A másik kettő eredetileg fehér, olajfoltokkal teli overallba öltözött. - Látom, számítottak ránk - állapította meg Keenan. - Igen, sahib - mondta tiszteletteljes hangon a köpenyes. - Én Juszuf vagyok, az őr. Ő pedig - mutatott az idősebb, szakállas férfira - Ali, a mozdonyvezető. Elfogadható angolsággal beszélt, aminek Keenan kifejezetten örült. - Ő kicsoda? - mutatott az erős felépítésű, duzzadó izmú fiatal férfira. - Ő Halim, a fűtő. Egyikük sem beszél angolul. - Ha jól tudom, mindhárman a Rashidok szolgálatában álltok. Juszuf tekintetében büszkeség csillant. - Igen, sahib. Mindnyájan a klánhoz tartozunk. - Es ki nektek a grófnő? - A vezérünk és a jótevőnk. Allah áldja meg! - Azt is tudjátok, miért vagyunk most itt, és nektek mit kell tennetek? - Igen, sahib, pontos tájékoztatást kaptunk mindenről. - Akkor jó. - Keenan minden további szó nélkül a mozdonyhoz sétált, és beleszippantott az olajszaggal átitatott, sistergő gőzbe. - A nagyapám ugyanilyet vezetett odahaza - mondta ellágyuló hangon. - Gyerekkoromban mindig felültetett a dobogóra, onnan figyeltem, miként lapátolja a fűtő a kazánba a szenet. - Közben nyakig olajos lettél, gondolom - jegyezte meg gúnyosan Kelly. - Benned aztán semmi költői nincs - válaszolta megvetően Keenan, majd Juszufhoz fordult: - Vezess bennünket az őrfülkéhez! Juszuf az utolsó vagonhoz vezette az íreket. Ott felkapaszkodott a vaslépcsőn, kinyitott egy ajtót, és egy viszonylag komfortos helyiségbe terelte a vendégeket. A mennyezetről lógó két olajlámpa lángja táncoló árnyékokat vetett a két hosszú, bőrrel borított padra és az előttük elnyúló asztalra. A kocsi sarkában duruzsoló vaskályhán éppen fütyülni kezdett a teáskanna. A másik sarokban, egy WC feliratú ajtó mellett állt a kézmosó, közvetlenül mellette pedig a vagonok közötti közlekedést szolgáló ajtó, amely most csukva volt. Casey és Kelly az olajos padlóra dobta a felszerelésüket tartalmazó zsákokat. - Van itt valami ennivaló? - érdeklődött udvariatlanul Casey. - Csak egy kis datolya, sahib, némi szárított hús, meg egy kis kovásztalan kenyér. - Jézus! - nyögte Casey. - És teát is tudok készíteni, sahib, igazi angol teát. Kelly közben előhúzott az egyik zsákból egy fél üveg whiskyt. - Abból én is kérek! - szólalt meg lelkesen Keenan. Kelly letekerte a kupakot, majd főnöke felé nyújtotta az üveget. Keenan nagyot húzott az erős italból, aztán visszaadta, majd Juszufhoz fordult: - Biztos, hogy négykor elindulunk? - Igen, sahib. Keenan az órájára nézett. - Akkor negyvenöt percünk van. Remek. Ellenőrizzük a tehervagonokat, közben mutasd meg, hol van a robbanóanyag. A nyitott vagonokban olajvezeték építéséhez szükséges csövek voltak. A dobozokba rakott robbanóanyag a szerelvény közepén lévő, zárt vagonokban került elhelyezésre. A vagonok mindkét végén létra vezetett a vagonok tetejére, ahonnan csapóajtón át lehetett lejutni a belső térbe. - Nagyszerű - mondta Keenan. - Könnyűszerrel bejuthatok akkor is, ha megy a vonat. Mondd, barátom - fordult ismét Juszufhoz - mi lesz veletek a robbantás után?
- Nekünk mindenütt vannak barátaink, sahib. Mi biztonságban leszünk. - Az jó. Most menjünk vissza, és ha még áll a javaslatod, megkóstoljuk azt az igazi angol teát. Reggel hatkor Dillon és Billy fekete ejtőernyős szerelésben, titániumbevonatú páncélmellényben várta, hogy a Gulfstream kigördüljön a hangárból a kifutópályára. Az ejtőernyőket és a fegyvereiket az ajtó mellett helyezte el Parry, majd amikor mindenki beszállt, bezárta az ajtót, és visszatért a pilótafülkébe. Dillon és Billy éppen akkor huppant le a Harryvel és Fergusonnal szemközti székre, amikor a Gulfstream elfordult a kifutópálya végén és a levegőbe emelkedett. Már nem volt egészen sötét, de még jól látszott a sarló alakú hold. Harry a szokásosnál jóval feszültebbnek látszott. - Te őrült spanyol! - korholta Billyt, persze teljesen haszTalán. - Mi a fenének vállalsz ilyen ostoba ugrásokat?! Öngyilkos akarsz lenni? - Egyszer már túléltem, bácsikám. Cornwallban, két évvel ezelőtt - Billy olyan hangon beszélt, mintha egy kisgyerekkel akarna megértetni valamit. - Az volt az első ugrásom, és nem lett semmi baj. Most se lesz. Feleslegesen izgulod halálra magad. A helikopter hat harminckor érkezett meg az AK-kal felszerelkezett Kate Rashidért, Rupertét, Abuért és a kíséretükben lévő két beduinért. - Megváltozott az idő - szólt ki Carver a pilótafülkéből, amikor mindenki beszállt. - Felerősödött a szembeszél, így lehet, hogy a tervezettnél tovább fog tartani az út. - Akkor mire várunk? - kérdezte türelmetlenül Rupert. - Indulás! Nos, nővérkém fordult Kate Rashidhoz - ez a nap is elérkezett. Mit is mondtál, mit fogunk csinálni? Új fejezetet nyitunk a történelemkönyvek hasábjain? Kate fekete ejtőernyős ruhát és burnuszt viselt. - Mindent megteszek, drágám, hogy tényleg így legyen. Főleg, ha megkínálsz egy cigivel. A férfi meggyújtott két cigarettát, az egyiket átnyújtotta Kate-nek, a másikból pedig szippantott egy nagyot. Úgy érezte, semmi baj nem lehet. Amikor a Gulfstream megközelítette a célpontot, Parry, kissé félrecsúsztatott fülhallgatóval a fején, kilépett a pilótafülkéből és fojtott hangon csak ennyit közölt: - Még hét perc, uraim. Dillon és Billy felállt. Felhúzták az ejtőernyőiket, az AK-k szíját átvetették a vállukon úgy, hogy a fegyverek a mellkasukon legyenek, Dillon még egy Nightstalkers távcsövet is akasztott a nyakába. Ilyen szerelésben már szó sem lehetett arról, hogy leüljenek, így állva várták az ugrás pillanatát. Egyszer csak érezhetően csökkent a gép sebessége. - Kinyithatod az ajtót! - szólt ki Lacey Parrynek. Parry szó nélkül végrehajtotta az utasítást. Az ajtónyitás hatására erős légáram nyomult a gép belsejébe. A Gulfstream szinte állt a levegőben, amikor Lacey elkiáltotta magát: - Most! Dillon kilépett a legfelső lépcsőre és kiugrott. Pár másodperc múlva ugyanezt tette Billy is. Parry birkózni kezdett az ajtóval, de az erős szélben csak Ferguson segítségével sikerült becsuknia. Lacey azonnal fokozni kezdte a sebességet. A gép hamarosan elfordult, és elindult vissza, Hazar felé. Ferguson visszaült a helyére. Harry ráemelte kétségbeesett tekintetét. - Isten legyen velük! A holdsarló sápadt fényét kezdték háttérbe szorítani a horizonton előbukkanó nap vöröses sugarai. Odalenn jól láthatóvá váltak a sivatagi dűnék, egyértelműen kirajzolódott a híd felé tartó vasútvonal, és kissé távolabb a híd két oldAlan húzódó, hatalmas olajvezeték. Dillon érezte, hogyan sodródik az egyre erősödő szélben, de szerencsére, kissé magasabban ugyan, vele együtt sodródott Billy is. Dillon a szeme elé emelte a távcsövét, először jobbra nézett, de ott nem látott semmi különöset. Ám amikor balra fordult, felfedezte azt, amit keresett: a víztartályt, tőlük körülbelül nyolcszáz méternyire. Csupán egy épület állt a közelében: egy kocka alakú háztömb és egy roskatag állványzat.
A föld gyorsan közeledett, és Dillon néhány perc múlva meg is hemperedett egy puha homokdűnén. Kibontotta magát az ernyőjéből, és elkezdte összeszedni, amikor a nevén szólították. Megfordult, és egy homokdűne oldalában megpillantotta az ernyőjébe gabalyodott Billyt. A puha homokban nem jelentett különösebb gondot az ernyők eltüntetése. Amikor végeztek, Dillon cigarettára gyújtott és körülnézett. - Ez simán ment - mondta Billy - de a célpontot nem láttam sehol. - Én viszont igen, hála a távcsövemnek. Körülbelül nyolcszáz métert kell megtennünk arrafelé - nyújtotta ki a megfelelő irányba a kezét, aztán az órájára nézett. - Háromnegyed hét. Jobb lesz, ha sietünk. - Azzal szapora léptekkel elindult a víztartály felé. Szinte teljesen kivilágosodott, amikor az ötös számú tartályhoz értek. Mivel a puha homokban nehéz volt a járás, majdnem fél óráig tartott az út. A szél ráadásul fel-felkapta a homokot, ami ugyancsak megnehezítette számukra a továbbhaladást. A háztömbről, amikor a közelébe értek, kiderült, hogy egy blokktéglákból emelt, roskatag épület. Ablakainak már régen eltávolították a kereteit, így most üres lyukak tátongtak a helyükön. Félig nyitott ajtajába időnként belekapott a szél, megcsikorgatva a rozsdás zsanérokat. Az épület belsejében álló szivattyú vasszerkezete ugyancsak elrozsdásodott az elhagyatottság hosszú évtizedei alatt. - Ez évek óta nem működik - állapította meg a belépő Dillon - de akkor honnan kapják a vizet? Lehet, hogy tévedtünk? - tűnődött gondterhelten. - Lehet, hogy itt meg sem áll a vonat? Kimentek, hogy a rozsdás vaslábakon álló víztartályt is szemügyre vegyék. Elnyűtt vászoncső lógott az oldAlan, olyan, amilyet tűzoltáshoz használnak a lánglovagok, a végén erősen megkopott rézilleszték fityegett. - Ez nedves - állapította meg Dillon - és itt, a tartály oldAlan, szivárgás nyomait látom. Megnézem. Felmászott a tartály oldalára függesztett létrán, és megemelte a kémlelőnyílás fedelét. Amikor belenézett, látta, hogy csaknem a tartály pereméig ér a víz. Lemászott. - Tele van - közölte elégedetten Billyvel. - Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a szivattyú nem működik. Lehet, hogy kiszáradt alatta a kút. Valószínűleg máshonnan szállítják ide a vizet, tartályokban. - Akkor Talán nem hiába jöttünk - mondta Billy. - Most mi lesz? - Először is felhívom Tony Villierst. Tony szinte a padlóig nyomta az első Land Rover gázpedálját. Olyan tempót diktált, amit a másik négy, viharedzett sofőr csak nagy nehézségek árán tudott tartani. Kisebb homokvihar akadályozta őket, aminél láttak már rosszabbat is, de most szívesen lemondott volna róla Villiers. Be kellett takarni az arcát, így alig hallotta meg a zsebében megszólaló Codex csilingelő hangját. Az erős szélben még az is gondot okozott számára, hogy a telefont elővegye, és a füléhez tartsa, mégsem állította le a motort. - Halló, itt Dillon - hallotta az ismerős hangot. - Csak tudatni újváriam, hogy Billyvel együtt a víztartálynál vagyunk. Maguk merre járnak, ezredes? - Fél kilencre Talán elérjük Bacut, de nem garantálhatom. Kisebb homokviharba kerültünk. - Mi is érezzük a szelét - válaszolta Dillon. - Azért tegyenek meg mindent, amit lehet. Ha megérkezett a vonat, ismét felhívom. - Jó vadászatot! - búcsúzott Villiers. Ezt követően Dillon megpróbálta felhívni Fergusont, de a telefonja nem válaszolt. Mindezt a roskatag szivattyúház falai között bonyolította, miközben Billyvel együtt a vonat érkezésére várt. - Mit csinálunk, ha megérkezik a vonat? - kérdezte Billy. - Továbbra is itt maradunk? - Nem. Valakinek eszébe juthat, hogy körülnéz idebenn. Ennél jobb fedezékre van szükségünk. - Dillon kiment, hogy megvizsgálja a víztorony mögötti területet. Itt fogunk elbújni -mutatott a torony mögött húzódó meredélyt lezáró sziklavonulatra, amely elé alacsony gátat épített a homok. - így a háztömb és a torony fedezékéből közelíthetjük meg a vonatot. - Nagyon gyorsnak kell lennünk, ha fel akarunk jutni - állapította meg Billy. Innen ugyanis elég messze van a sín. Egyébként, hol próbálkozunk?
- Az órkocsinál. - És mi lesz, ha ehhez a szerelvényhez nem csatoltak őrkocsit? - Mindegyikhez csatolnak, Billy - mondta Dillon, miközben az órájára nézett. Háromnegyed nyolc. Közeledik az igazság pillanata. Mintegy rendelésre, a távolban felhangzott egy elnyújtott vonatfütty. - Jön, Billy. Fedezékbe! - Azzal berohantak a dűne mögé, és beásták magukat a homokba. Az őrkocsit egy fémperem kötötte össze a következő, csővezetékekkel megrakott nyitott vagonnal. Erre a peremre nyílott az az ajtó, amely mellett a kézmosó állt odabenn. A következő négy kocsit hosszú palló hidalta át, amely a kísérőszemélyzet számára menet közben is lehetővé tette a vonaton való közlekedést. A nyitott vagonokat a robbanóanyagot szállító zárt kocsik követték. Mindegyiknek létra vezetett a tetejére, és egy-egy ajtó zárta le a végét. Közvetlenül a mozdony mögött volt egy szénszállító, mögötte egy tartályvagon ezt kellett az egyes állomásokon feltölteni. A mozdonyhoz tehát viszonylag könnyen el lehetett jutni a szerelvény végét jelentő őrkocsiból is. Ez az elrendezés mindenképpen kedvezett Keenan terveinek. Miután a szerelvény kigördült Ál Mukalliból, Caseyvel és Kellyvel együtt munkához látott. Az első vagonban elhelyeztek egy köteg Semtexet. A két középső, robbanóanyagot szállító vagon egymásra néző ajtóit kinyitották, a Semtex-kötegtől húzott gyújtózsinórt átvezették rajtuk, és áttekerték azokon a gyutacsokon, amelyeket Keenan helyezett el több robbanóanyagos dobozon. Nem sokkal később minden a helyén volt, beleértve az időzítőszerkezeteket is. Úgy tűnt, semmi sem akadályozhatja meg a robbanást. A következő egy órában Keenan jobban érezte magát, mint az elmúlt évek alatt bármikor. Casey és Kelly visszatért az őrkocsihoz meg a whiskysüveghez, Keenan pedig előretornászta magát a mozdonyhoz, és leült a dobogóra. Egy darabig csak figyelt, majd megkérte Alit, hogy hadd vezesse a vonatot. A beduin megengedte. Keenanen azonnal átcsaptak az emlékezés hullámai. Újra gyereknek érezte magát a nagyapja mellett, és élvezettel adta át magát a langyos reggeli szél puha simogatásának. Csodálatosnak találta még a gőz illatát is, és amikor a szerelvény nekilódult az ötös számú víztartály előtt emelkedő, utolsó dombnak, megnyomta a kürtöt. Juszuf már korábban elmagyarázta, hogy itt meg kell majd állniuk, mégis vonakodva adta vissza Alinak a helyét. A vonat lassítani kezdett, és mire a víztartályhoz értek, meg is állt. A sziklák mögött gubbasztó Dillon és Billy türelmesen várt. Már hallották a vonat zakatolását, amikor Dillon zsebében csörögni kezdett a Codex. Gyorsan a füléhez kapta. -Ki az? - Ferguson. Csak tudni akartam, mi van veletek. - A víztartálynál vagyunk, és jön a vonat, úgyhogy megkérlek, tedd le a telefont - felelte Dillon. A szerelvény néhány pillanat múlva hangos sistergés közepette megállt. Ali és Halim leugrott a mozdonyról, és Keenan is követte őket. - Odanézz, Billy! - súgta Dillon. - Ez maga Barry Keenan! Teljes életnagyságban! És ott van Kelly meg Casey is - mutatott a szerelvény vége felől közeledő két férfira. Mindkettőnek AK lógott a vállán, amitől úgy tűnt, roppant biztonságban érezték magukat. Juszuf is leszállt a vonatról, de ő kis lemaradással követte csak a többieket. Dillonhoz és Billyhez csak elfojtott foszlányokban jutott el a hang, de azt jól látták, hogy Halim a tartálykocsi csapjára illeszti a vászoncsövet, és egy kézi pumpa segítségével elkezdi a feltöltést. Dillon fején átfutott, hogy fel kellene hívnia Villierst, de aztán mégis elvetette az ötletet. Úgy döntött, erre akkor is lesz ideje, ha sikerült feljutniuk a szerelvényre. Hallották, hogy Kelly és Casey hangosan nevet valamin. - Már most elbánhatnánk velük - súgta Billy. - Mire várunk? - Semmire, de nem tudhatjuk, hogy Keenan mit művelt eddig a vonaton. Valószínűleg mindent előkészített, és szinte biztos, hogy időzítőkkel dolgozik. Azt is gyanítom, hogy a robbanóanyag a zárt vagonokban van, de szükségünk van az egyik gazfickóra, hogy mindent pontosan megmutasson nekünk. - Értem.
A következő pillanatban Halim lepattintotta a csapról a vászoncső illesztékét. Keenan felkapaszkodott a mozdonyra, Kelly az első kocsi tetejére, és menetirányba helyezkedve leült. Casey ugyanezt tette a következő vagon tetején. Ali és Halim követte Keenant a mozdonyba, és Juszuf is visszamászott az őrkocsiba. - A biztonsági őr - biccentett felé Dillon. Juszuf becsukta az ajtót, Keenan pedig, Ali felügyelete mellett, elindította a vonatot. Hosszan megnyomta a dudát, mire a szerelvény megugrott, és okádni kezdte a gőzt. - Mozgás, Billy - súgta Dillon, és már csúszott is le a homokdűne szivattyúháztól védett oldAlan. Feszülten figyelték a zakatoló szerelvényt, és amikor látták, hogy már csak két vagon van hátra, a sínekhez rohantak, és egyetlen lendületes mozdulattal felkapaszkodtak az őrkocsira. Keenan még mindig dudált, ők pedig, mint csínytevő gyerekek, vigyorogva markolták az ajtó melletti kapaszkodót. Dillon elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy felhívja Villierst. - Maga az, Dillon? - szólt bele a telefonba az ezredes. - Ki más lenne? Billyvel együtt itt lógunk az őrkocsi peremén. Feltöltötték a tartályt, és most teljes sebességgel robogunk a híd felé. Hívja fel, legyen szíves, Fergusont, aztán álljon készenlétbe. Valami azt súgja, hogy nagy szükségünk lesz magukra, Tony. Visszatette a zsebébe a készüléket, aztán széles vigyorral Billyre nézett. - Én vagyok az öregebb, de szívesen átadom az elsőséget! - Gazember! - sziszegte Billy. Dillon elfordította a kilincset, egy lendületes mozdulattal kinyitotta az ajtót, és az AK-ját készenlétben tartó Billy már bent is volt a vagonban. A gyanútlan Juszuf riadtan kapta fel a fejét, és csaknem felkiáltott, amikor meglátta a két feketébe öltözött démont. Billy rögtön az álla alá dugta a fegyvert, így fojtva belé a szót. - Egyetlen hang, és megöl - mondta Dillon arabul. - Látod a hangtompítót? Senki sem fogja meghallani. Juszuf szemébe kiült a rémület. - Kérem, sahib, ne tegye. - Beszélsz angolul? - Igen. - Akkor használd a tudásodat, a társam ugyanis nem ért arabul. Ha rendesen megfelelsz a kérdéseimre, életben hagyunk. Ha viszont hazugságon foglak, véged, megértetted? Juszuf csak bólintani mert. - Hol van a robbanóanyag, amit szállítotok? - A két zárt kocsiban, a szerelvény közepén. - És mit csinált a három ír, aki felszállt Al Mukalliban, mióta elindultatok? - Nem tudom, sahib. - Hazudsz! Öld meg, Billy! Billy hátralépett, és célba vette Juszuf fejét, aki rémülten felkiáltott. - Nem, sahib. Az igazat mondom, esküszöm! - Én meg azt mondom, hogy hazudsz. Beduin vagy, és a Rashidok szolgálatában állsz, mint a fűtő meg a mozdonyvezető. Ezzel maga a grófnő dicsekedett, és ha nem hazudott, akkor tudnod kell, hogy a szerelvény megáll a bacui hídon, ahol az írek fel fogják robbantani. így van? - Igen, sahib. - Akkor mondd meg az igazat! Mit csináltak, mióta felszálltak Al Mukalliban? Juszufon egyre jobban eluralkodott a kétségbeesés. - Csak annyit tudok, hogy a robbanóanyagot szállító vagonokban töltötték az idő nagy részét, de én azt az utasítást kaptam, hogy maradjak itt, sahib. Nem láttam, hogy mit csináltak, esküszöm. Ez már elég hihetőnek hangzott, így Dillon meggyújtott egy cigarettát, és átadta neki. - Könnyű megközelíteni azokat a kocsikat? - Igen, sahib. Ha kimegy ezen az ajtón, látni fogja, hogy a nyitott vagonokon át vezet egy palló. Azokon lehet közlekedni.
- Egészen a mozdonyig eljuthatsz anélkül, hogy megállna a vonat? - Igen, sahib. - Van valami, amit elhallgattál? - kérdezte fenyegetően Dillon. - A legidősebb fiam életére esküszöm, hogy nincs. - Az arab arcán ekkor már patakokban csorgott a víz. - Az írek körülbelül másfél órát töltöttek a vagonokban, aztán ketten visszajöttek, és whiskyivással próbálták elütni az időt. A vezetőjük meg csatlakozott Alihoz és Halimhoz a mozdonyon. Ő vezeti a vonatot. - Vezeti ? - Igen, sahib. Ali azt mondta a vízfelvételnél, hogy úgy viselkedik, mint egy gyerek. Teljesen odavan a vonatokért. - Ezt ő maga mondta Alinak? - Nem, sahib. Az ír nem beszél arabul, Ali meg nem beszél angolul. De a viselkedése mindent elárul, sahib. - Miért olyan érdekes ez, Dillon? - kérdezte kissé türelmetlenül Billy. - Azért, Billy, mert azt jelenti, hogy semmi mással nem foglalkozik, és ezzel a mi malmunkra hajtja a vizet - magyarázta türelmesen Dillon, miközben a karjánál fogva a kocsi végéhez taszigálta Juszufot. - Látod, én megtartom a szavam mondta Juszufnak. - Azt ígértem, ha megmondod az igazat, meghagyom az életed kinyitotta az ajtót. - De sahib, én... - Ne sahibozz már annyit! - reccsent rá Dillon. - Ugorj, és Talán életben maradsz! Juszuf kilépett a fémlépcsőre, és a sínek mellé vetette magát, egy olyan helyre, ahol - szerencséjére - vastag homokréteg borította az olajvezetékeket. Néhányszor átgördült a hátán, aztán - mivel a vonat is elkanyarodott - eltűnt a szemük elől. - Most mi lesz? - kérdezte Billy. - Most szükségünk lesz Kellyre vagy Caseyre. Bármelyik megteszi. Ezért jó, hogy Keenan el van foglalva a mozdonyon. Gyerünk! Kinyitotta az ajtót, és a nyitott vagonok tetején meglátta az íreket. A vonat egykedvű zakatolással haladt, homok- és füstfelhőt hagyva maga mögött. - És most? - folytatta a kérdezősködést Billy. - Én előremegyek a második zárt kocsihoz. Amint odaérek, lődd fejbe Caseyt, aztán rúgd le a vonat tetejéről. Kelly nem fogja észrevenni, mert a másik irányba néz. - Aztán? - Megpróbálom lecsalogatni Kellyt. Remélem, úgy fog viselkedni, ahogy elképzelem. Ha nem, akkor is vállalnunk kell a kockázatot. - Oké, te vagy a főnök - vont vállat Billy. - Biztosan tudod, mit csinálsz. Dillon kilépett a pallóra, és az erősen ringó kocsik tetején a robbanóanyagot szállító vagonhoz szaladt. Felfutott a végére erősített létrán, aztán intett Billynek. Casey, a térdére fektetett AK-val, nyugodtan ült a vagon tetején. Éppen cigarettára akart gyújtani. Billy célzott, és fejbe lőtte. Az AK letompított hangját teljesen elnyelte a zakatolás. Caseyt felborította a lövés ereje. Élettelen teste az enyhén lehajló tető szélére csúszott, aztán fegyverestől-mindenestől a sínek mellé zuhant. Dillon vetett egy pillantást a földön heverő testre, aztán megvárta, hogy a szerelvény maga mögött hagyjon egy kanyart. Ekkor felkapaszkodott a létrán, majd amikor látta, hogy Kelly továbbra is gyanútlanul ül a helyén, elégedetten hozzálátott terve megvalósításához. Billy közben, hogy ne legyen szem előtt, visszalépett az őrkocsiba, Dillon meg két lépcsőfokkal lejjebb ereszkedett, és halk, fájdalmas hangon nyöszörögni kezdett: - Kelly, gyere, segíts! - Aztán visszament a legalsó fokig, és lövésre emelte fegyverrel várta az írt. A segélykérésből a vonat zakatolása miatt csak foszlányok jutottak el Kellyhez, aki először csak fülelni kezdett. Billy feszülten figyelte minden mozdulatát, készen arra, hogy beavatkozhasson, ha kell. Kelly felállt, a vállára vette térdén nyugvó fegyverét, és az első kocsiról a második tetejére lendítette magát. Ott egy pillanatra megállt, majd inogva továbbindult.
- Hol vagy, Casey? - kiáltotta el magát, amikor a vagon pereméhez ért. - Ő holtan fekszik a vágányok mellett, de itt van helyette a régi barát, Sean Dillon! Mássz le - intett Dillon az AK-jával - vagy halott ember vagy te is! Ha nekem nem sikerül lelőnöm, majd megteszi a haverom - mondta, mire Billy előlépett az őrkocsi ajtaján. - Szentséges Szűzanyám, ez tényleg Dillon! Hogy kerülsz ide? - kérdezte döbbenten az ír. - Ne kíváncsiskodj, hanem mássz le, különben kilyukasztom a talpadat! Kelly nem kérette magát tovább. Amikor az alsó lépcsőre ért, Dillon elvette tőle az AK-t, és elhajította, amilyen messzire csak bírta. Ezután kinyitotta a kocsi végét lezáró ajtót, és oldalba lökte Kellyt: - Befelé! - Billy közben a szemközti ajtót is kinyitotta, így világosság áradt az egyébként sötét helyiségbe. - Most mutasd meg, mit csinált Keenan utasította Dillon a foglyot, és mivel úgy látta, vonakodik, megfenyegette az AKval is. - Jézus, Keenan, meg fog ölni, ha megteszem. - Az adott helyzetben ennél ostobább dolgot nem is mondhatott volna. Dillon majdnem felnevetett. Billy ebben a pillanatban döntött úgy, hogy átveszi a rosszfiú szerepét. - Ugyan, Dillon, mit vacakolsz vele? - kérdezte nyersen. -Kidobom, és kész. - Akkor kitöri a nyakát - dünnyögte színlelt sajnálkozással Dillon, majd még hozzá tette: - Ekkora sebességnél... - Kit érdekel? - vetette oda hányavetin Billy, és hogy szavainak nyomatékot adjon, a nyitott ajtóhoz kényszerítette a döbbenten hátráló Kellyt. Az ír nem bírta tovább idegekkel. - Ne engedd, hogy kidobjon, Dillon! Inkább mindent megmutatok! - Akkor gyere! Ne vesztegessük az időt! Kelly először a robbanószeres ládákra helyezett gyutacsokat mutatta meg. - Ezeket Barry tette ide. Gyújtózsinórt tekert köréjük, amit aztán átvezetett a másik kocsiba. - Miért? Mi van ott? - Semtex... és néhány időzítőszerkezet. - Pompás. Most ragadd meg szépen azt a zsinórt, és szabadítsd ki a gyutacsokat. - Kelly engedelmeskedett. - Látod? Nem is volt olyan nehéz - jegyezte meg elégedetten Dillon. - Most átmegyünk a másik vagonba, hogy hatásTaláníthasd az időzítőket is. Valamikor ekkor történt, hogy Keenan visszafordult, és legnagyobb meglepetésére sehol sem látta az embereit. Már nagyon közel volt a híd, körülbelül másfél kilométernyire. Mérgesen, hogy ott kell hagynia a kormányt, felkapaszkodott a szeneskocsit áthidaló pallóra, majd a víztartályon áthaladva az első zárt vagon tetejére lépett. A tető közepén nyitva volt a csapóajtó, ami önmagában nem lett volna meglepő. Ő maga hagyta így, hogy csökkentse bent a hőt. Erre a Semtex miatt volt szükség, amely megbízhatatlanná vált szélsőségesen magas hőmérsékleten. Az ajtóhoz lépett, és lenézett. Billy a nyitott ajtóban állt, és Kelly, aki addigra már megszabadította a gyutacsokat a gyújtózsinórtól, éppen a Semtex-köteghez kapcsolt időzítőszerkezet hatásTalánításán és eltávolításán munkálkodott. Éppen ki akarta dobni az ajtón. Keenant éktelen harag fogta el. Előkapta a zsebéből a Browningját, és kibiztosította. - Te szerencsétlen marha! - üvöltötte, és meghúzta a ravaszt. Két golyót eresztett Kelly hátába, aki megtántorodott, és a nyitott ajtón át a sínekre zuhant. Billy azonnal a csapóajtó felé irányította a nyakában lógó AK-t, és tüzelni kezdett, Keenan azonban gyorsan hátralépett, így egyetlen golyó sem találta el. - Tüzelj csak, Billy! - biztatta Dillon, miközben ő maga megindult a létrán felfelé. A vonat erősen döcögött a meredek kaptatón, így Keenannek nehezére esett már az is, hogy megálljon a lábán. Ennek ellenére célba vette a tetőre felkapaszkodó alakot, de nem találta el. Újból célzott, ám a felismerés okozta sokk megbénította - nem tudta meghúzni a ravaszt. - Krisztusom, Dillon! - kiáltotta. - Tényleg te vagy az?
- Isten áldjon, Barry! - mormogta Dillon, és automatára állított fegyveréből ráeresztett egy rövid sorozatot. Keenan teste a tető peremére gurult, majd egy újabb döccenésnél a zakatoló kerekek közé csúszott. - Dillon, megcsináltuk! - lépett a tetőre ujjongva Billy. - Igen! Újra megmentettük a világot. Dillon előhúzta a zsebéből a Codexet, és benyomta Villiers számát. - Teljesítettük a küldetést, Tony. Keenant és a társait visszaadtuk a teremtőnek, a robbanószerkezeteket hatásTalánítottuk. Mindjárt a hídhoz érünk. Maguk merre járnak? - Három kilométernyire a másik oldaltól, de azt javaslom, ne szálljanak le a híd után. Rashid helikoptere most repült el a fejünk felett. - Valóban? Kösz a figyelmeztetést. Talán tényleg az lesz a legjobb, ha később állítjuk meg a vonatot. Hamarosan találkozunk. - Mi újság? - kérdezte Billy, aki Dillon válaszai alapján új bonyodalomra gyanakodott. - Tony azt mondja, épp most látta a Rashidok helikopterét. Szerinte nem kellene leszállnunk a hídnál. Azt mondja, menjünk tovább. Ők jó három kilométernyire vannak a másik hídfőtől. Ráérünk ott elhagyni a vonatot. Ezt persze tudatni kellene a mozdonyvezetővel is. Menj le, tartsd őket sakkban, én meg majd beszélek velük. Billy végrehajtotta az utasítást. Megjelenése félelemmel töltötte el Alit és Halimot. - Mindenki halott - kiáltott oda nekik az ajtóban kapaszkodó Dillon arabul. - Ha élni akartok, tegyétek azt, amit mondunk. Máskülönben a barátom lelő benneteket. Ali gyáván behúzta a nyakát, Halim azonban dühösnek látszott. Dillon ennek ellenére visszamászott az első vagon tetejére, hogy felhívja Fergusont. A tábornok szinte azonnal válaszolt. - Ferguson. - Dillon. Egy vonat tetején állok, amely hamarosan át fog haladni a bacui hídon. Mivel az előrejelzések ellenére nem történik semmiféle robbanás, az olaj békésen csordogálhat továbbra is a hálátlan világ tartályai felé. A katasztrófa ismét elmaradt, tábornokom. - És Keenan? - A társaival együtt az IRA örök harcmezőin pihen. - Megdöbbentesz, mint mindig. - Néha magamat is megdöbbentem, Charles. Most mennem kell. A hangok alapján arra következtetek, hogy Kate helikoptere éppen erre tart. Isten legyen továbbra is velünk. Már majdnem a hídon volt a vonat, amikor a kétszáz méter magasságban lebegő gépben Rupert Dauncey észrevette a sínek mellett haladó Land Rover-oszlopot. Figyelmeztetésére Kate Rashid felkapta a keze ügyében lévő távcsövet, és a terepjáróra irányította. - Tony Villiers! - kiáltotta mérgesen. - Mit keres ez itt? - Ami ennél is fontosabb, honnan tudta, hogy ide kell jönnie? - tette fel a költői kérdést Rupert. A mozdony kerekei ekkor gördültek rá a hídra úgy, hogy a szerelvény még csak nem is lassított. 175 - Mi az ördög történik odalenn? - üvöltötte Kate. - Meg kellene állnia! Dauncey kivette unokanővére kezéből a távcsövet, majd vissza is adta, amint belenézett. - Nem tudod - kérdezte vontatottan - hogy kerülhetett egy régi barátod a vonat tetejére? Tetőtől talpig kommandós szerelésben van, és igen fenyegetően fest, mondhatom. Addigra már Kate is a szerelvényt pásztázta. - Dillon! - kiáltotta fojtottan. - Magasságos isten! Hogy lehet? Dillon vidám integetésbe kezdett, amikor elrepült felette a helikopter. - Dögölj meg! - sziszegte Kate. A vonat már áthaladt a hídon, de Dillon még mindig integetett. - Lődd le, Abu! - parancsolta a grófnő. - Ugyan, szívem, ne fecséreld piti bosszúra az időt - vélekedett Rupert. Vegyük tudomásul, hogy elfuseráltuk, és húzzuk el a csíkot, amíg lehet.
Abu ennek ellenére kinyitotta az ajtót, de hiába célzott gondosan - az éppen fordulni készülő helikopter megbillent alatta, és ha nem engedi el a fegyverét, hogy megkapaszkodhasson egy biztonsági övben, ki is esik. A mozdonyban álló Billy felnézett a lövésre. Halim, mintha csak erre a pillanatra várt volna, megragadta a nyakában lógó AK-t, és felfelé irányította a csövét. Billy, hogy figyelmeztesse Diliont, meghúzta a ravaszt. A nagydarab fűtőt azonban már nem lehetett visszatartani. Billyre vetette magát, és kilökte a száguldó mozdonyból. Miközben Dillon, tetemes késéssel, hátba lőtte Halimot, Dauncey odafenn ismét a szeméhez illesztette a távcsövet. - Ni csak, kit látok! Az ifjú Saltert! - Tegye már le ezt az átkozott gépet! - kiáltott Kate Carverre. - Hallja? Tegye, amit mondtam, vagy szétlövöm azt a kivörösödött fejét! Te meg add ide a Waltheredet! - fordult türelmetlenül Rupert felé. - Ne, Kate - figyelmeztette a férfi. - Villiers bármely pillanatban megérkezhet az embereivel... Kate Rashid ítélőképességét azonban elhomályosította a szívét elárasztó féktelen harag. - Add ide a Waltheredet! - ismételte makacsul. Abu figyelmeztetően Dauncey felé fordította a nyakában lógó AK csövét. - Rendben, kuzin - mondta Dauncey vontatottan - legyen, ahogy akarod. Carver, aki nem szeretett volna golyót a fejébe, késedelem nélkül letette a gépet. Dillon sem vesztegette tovább az időt. Egyetlen lendítéssel Ali mellett termett, és az oldalához nyomta az AK-ja csövét. - Állítsd meg a vonatot! - utasította arabul. - Most! Ali engedelmeskedett. A vonat még meg sem állt egészen, amikor Dillon a földre vetette magát, majd felpattant, és rohanni kezdett arrafelé, ahol Billy a földre zuhant. Az eséstől félájult Billyt Abu vezérletével két beduin rángatta talpra. A fiú arcán tátongó vágásból patakokban folyt a vér, de ez a jelenlévők közül senkit sem izgatott különösebben. - Te gazember! - sziszegte Kate Rashid. - Te disznóudvarban nevelkedett paraszt! Megmondtam, hogy mindnyájan meg fogtok dögleni, és el sem mondhatom, mennyire örülök, hogy eljött a pillanat. A perceid meg vannak számlálva, de adok egy utolsó esélyt. Fuss az életedért, ha tudsz! Mire vársz? Látni akarom a patkányt, hogy menekül - fordult Abuhoz arabul. Abu hatalmasat taszított Billyn, aki csak vonszolni tudta magát, ám ez nem különösebben zavarta Kate-et. Többször belelőtt, de golyói többségét felfogta a titániumbevonatú mellény, amit Billy a kommandós öltözék alatt viselt. Két lövedék azonban befurakodott a combjába, egy pedig keresztülsüvített a nyaka bal oldAlan. A helyszínre érkező Dillon fél térdre ereszkedve tüzelni kezdett. Az egyik beduin azonnal elterült, és Kate Rashidot is csak az mentette meg, hogy Rupert visszarántotta a gépbe. A neki szánt golyót így Abu kapta, pontosan a homloka közepébe, miközben megpróbált felkapaszkodni a helikopterre. A másik beduin, kihasználva a zűrzavart, egyszerűen elfutott, és hamarosan el is tűnt a dűnék között. Dillon nem törődött a felfelé emelkedő géppel. Odarohant Billyhez, letérdelt mellé, és éppen azon tűnődött, mit tegyen, amikor közvetlenül mögötte lefékezett Tony Villiers Land Roveré. Az egyik Land Rover hátsó ülésére fektették a félig ájult Billyt, hogy a tapasztalt Tony Villiers, miután elővetette a csomagtartóból az elsősegélynyújtó dobozt, szemügyre vehesse a sérüléseit. Először is a négy golyót felfogó, súlyos páncélmellénytől akarták megszabadítani. - Túléli? - kérdezte aggódó hangon Dillon. - Nos, nem vagyok orvos, de sok lőtt sebet láttam életemben - felelte megfontoltan Villiers. - A legveszélyesebbnek a nyaksérülés látszik, bár a golyó, szerencsére, nem károsította az artériát. Ha azon megy keresztül, akkor most spriccelne a vér, és nem tehetnénk semmit. Ezt a szivárgást azonban meg tudjuk állítani, legalábbis időlegesen. Kérek egy nyomókötést!
Az egyik embere a kezébe adta a kért darabot, ő pedig meglepő gyorsasággal bekötözte a halkan nyögdécselő Billy nyakát. - Hálát adok az istennek a titániumért! - dünnyögte Dillon. - Hálát adhat - felelte Villiers - bár a combját nem tudta megvédeni. Kétszer is átlőtték - állapította meg, miközben szemügyre vette az ernyedten csüngő jobb végtagot. Aztán kiemelt a készletből egy szikét, és gyakorlott kézzel felhasította Billy combján a nadrágot, feltárva a két, golyótól származó sebet. A meglepően kevés vér láttán óvatosan körbetapogatta Billy combját, de egyetlen kimenetet sem talált. - Még mindig bent vannak - dünnyögte - és csak a jó isten tudja, mennyi kárt tettek odabenn. Bekötözöm és adok neki egy kis morfiumot. Ja, és minden Land Rover egészségügyi ládájában van egy infúziós tasak. Összeszedjük őket, aztán valakit ideültetünk Billy mellé, hogy menet közben is megfelelően adagolhassa neki az oldatot. - Az a valaki én leszek - jelentette ki határozottan Dillon. Ülőhelyzetbe segítette Billyt, hogy Villiers jobban rögzíthesse a csípőjén a combjára helyezett nyomókötést. Tony utoljára a fiú arcán tátongó vágást látta el, majd óvatosan bevezette Billy bal karjába az első adag infúziót. A beduin harcosok szenvtelen arccal nézték a jelenetet, aztán Ahmed előrelépett, és megmutatta Dillonnak, milyen magasra kell tartani a műanyag tasakot. - Ezen az úton négy óra Hazarig. Kibírja? - kérdezte Dillon. - Nem tudom - felelte Villiers - de javíthatunk az esélyein. Felhívom Fergusont. A tábornok már az Excelsior kényelmét élvezte, amikor megszólalt a zsebében a telefon. Mint mondta, azért költözött be a pazar szállodába, mert jelenlétét felesleges lett volna továbbra is titokban tartania. Ennek ellenére lelkiismeret-furdalást érzett a hír hallatán. - Hol vagy, Charles? - kérdezte Villiers. - Az Excelsior bárjában ünnepelünk Harryvel. Beszéltem Blake Johnsonnal, gondolom, a fellegekben jár azóta is. - Attól tartok, Charles, hogy ünneprontó leszek. Billy megsebesült. Kate Rashid többször is hátba lőtte. - Magasságos isten! - A hazari kórházba kell vinnünk, amilyen gyorsan csak lehet. A vonat nem jöhet számításba. Innen csak az „üres negyed" északi részébe vezet vasút, így egyetlen lehetőségünk marad, ami viszont négyórás utazást jelent, közismerten mostoha körülmények között. - Kibírja szegény kölyök? - Nagyot javítana az esélyein, ha elindítanátok elénk egy mentőt. A kórház sebész főorvosát Daznak hívják. Indián. Sok szívességet tett már nekem eddig is, és mondhatom, roppant megbízható. Lépjetek kapcsolatba vele. Segíteni fog. Igyekezzetek. - Hogy találunk meg benneteket? - Könnyen. Egyetlen út vezet errefelé, nem lehet eltéveszteni. - Rendben. Máris intézkedem - búcsúzott Ferguson. - Készen állunk az indulásra? - kérdezte Villiers, miután letette a telefont. Dillon, üljön be Billyhez. Én majd előre ülök, Ahmed mellé. A fiúk meg megosztoznak a maradék helyeken. Indulás! - adta ki a parancsot arabul. - Irány Hazar, amilyen gyorsan csak lehet. Kate Rashid a helikopterből felhívta a repülőtéren várakozó Black kapitányt. - Grófnő! Miben segíthetek? - Körülbelül egy óra múlva szállunk le, és azon nyomban szeretnék tovább repülni London felé. Kérem, intézkedjen. - Ahogy parancsolja, grófnő. Egyébként jó, hogy felhívott, mert így átadhatom a komornyikja üzenetét. Azt mondta, fontos, és a lelkemre kötötte, hogy ne felejtsem el. - Akkor ki vele! - A komornyikja úgy hallotta, hogy Ferguson tábornok és Mr. Salter beköltözött az Excelsiorba. - Köszönöm - felelte Kate szárazon, aztán kikapcsolta a telefonját, és továbbította Daunceynak az információt. - Jó, hogy felrakattam a repülőre a poggyászunkat. így rögtön indulhatunk - tette hozzá fásultan. - Csak nem menekülünk, Kate?
- Ugyan! Ne légy ostoba! A bacui híd még mindig egy darabban van, ugyanúgy, mint az olajvezeték és a robbanóanyagot szállító vonat. Akik tudtak a tervről, halottak. Fergusonék meg semmit sem tudnak bizonyítani. - Mindenesetre, érdekes a jelenlétük. Vajon honnan tudhatták, hogy mire készülünk? - Dillon lehet a háttérben, mint mindig - mondta Kate. - Az isten tudja, kitől szerezte az információt. Bár, most már nem számít. A lényeg, hogy legalább az egyikükkel leszámolhattam. - De nem Dillonnal. - Ami késik, nem múlik, kedvesem. Előbb-utóbb Dillon is a horgomra akad. Másfél órával azután, hogy elindultak a hídtól, Daz doktor felhívta Villierst. - Üdv, Tony. A tábornok továbbította a kérését. Ismertetné a fiatalember tüneteit? - Villiers gyorsan ecsetelte, mi történt, és azt is, hogy milyen kezelést alkalmazott. - Most hogy van a beteg? - kérdezte a sebész. - Eszméletlen, de él. Ilyen zötyögős, rossz úton már ez is kész csoda. - Valóban, de nyugodjon meg, ezredes, mindjárt ott vagyunk. Talán megkönnyebbül, ha elárulom, hogy én magam is itt ülök az autóban. - Hála istennek! - sóhajtott fel Villiers, aztán kikapcsolta a telefonját, és megosztotta Dillonnal a hírt. - Remélem, addig nem száll ki belőle az élet - dünnyögte Dillon. - Olyan fehér, mint a fal. - Bizakodjunk - mondta Tony. - Ennél többet nem tehetünk. Ismét feltámadt a szél, felkavarva a finom sivatagi homokot. Dillon Billy fölé hajolt. A testével próbálta megvédeni az alattomos szemcsékkel szemben, és közben egyre jobban erőt vett rajta a kétségbeesés. A testvéröcsémnek tekintette magát, gondolta keserűen. Nem lehet, hogy meghaljon egy kegyetlen nő aljas bosszúvágya miatt... - Az isten verjen meg, Kate! - szitkozódott halkan. - Ha Billy meghal, neked is véged! Nincs a földön olyan hely, ahová elrejtőzhetnél a haragom elől. A következő pillanatban egy hatalmas, fehér mentőautó körvonalai rajzolódtak ki a kavargó homokból. Az indián származása ellenére feltűnően sápadt arcú Daz ösztövér, burnuszos alakja kísértetiesnek tűnt, amint nyomában a hordágyat cipelő ápolókkal megindult az első Land Rover felé. Egy percre sem volt szükség, és Billy már a hordágyon feküdt. - Máris indulunk - közölte Daz. - Minden eltékozolt perc végzetes lehet. Villiers Dillonhoz fordult: - Menjen maga is, barátom. Majd később találkozunk. Dillon habozás nélkül Daz után eredt, és felkapaszkodott a mentőautó hátuljába. Hirtelen egy nyugodt, rendezett világ közepén találta magát, ahol távolinak tűnt még a kívül tomboló homokvihar is. Ahogy a „kisöccsén" segíteni próbáló orvost és az ápolókat nézte, azon kapta magát, hogy imádkozik. Három órával később Dillon és Harry a kórházi váróteremben ült, és az Excelsior bárjából származó whiskyt kortyolgatta. - Rohadt szipirtyó! - sziszegte Harry. - A saját kezemmel szorítom ki belőle a szuszt! - El sem tudod képzelni, mennyire sajnálom, ami történt -felelte buzgó bólogatás közepette Dillon. - De, Dillon, nagyon is el tudom képzelni. Egyébként nem a te hibád. - Szomorúan megcsóválta a fejét. - Akkor sem szerethetném jobban ezt a kölyköt, ha a sajátom lenne. Adj még egy kortyot - tolta Dillon elé megürült papírpoharát. - Lehet, hogy meghal, Dillon - mondta remegő hangon. - Az a sátáni nőszemély, ha csak részben is, beváltotta az ígéretét. - Azt mondják, a hatalom és a pénz eltorzítja az embert - tűnődött hangosan Dillon. - Azt az érzést kelti egyesekben, hogy mindent megtehetnek, amire kedvük kerekedik. Kate Rashid is ilyen. Azt hiszi, istenként ítélkezhet mások felett. Az ilyen ember nem bírja elviselni a kudarcot. Addig próbálkozik, amíg bele nem őrül, nem törődve azzal, hogy közben őrületbe kerget másokat is. - Hát, hogy Kate Rashid nem normális, abban biztos vagyok. - Csak kaparintsam a kezem közé! - Harry nem tudta elmondani, mit tenne vele, mert megérkezett Villiers és Ferguson.
- Van valami hír? - kérdezte a tábornok. Dillon megrázta a fejét. - Egyelőre semmi. - Nos, nekem van. Most beszéltem Laceyvel. Azt mondta, jó két órával ezelőtt látta gépre szállni Daunceyt és Kate Rashidot. - Meglógtak a disznók! - fakadt ki Dillon. - így is mondhatjuk - hagyta rá Ferguson - de ha arra gondolsz, hogy úgysem tudtunk volna vádat emelni ellenük... A bacui híd még mindig áll, ami meg Billyvel történt... bármilyen sajnálatos is, semmit sem tudnánk rájuk bizonyítani. Nem beszélve arról, hogy Kate a Rashid beduinok törzsfőnökeként Szaúd-Arábia egyik legbefolyásosabb személyisége még ma is. - Na és a magnószalag? Nem lehet felhasználni ellene? - Mivel semmi sem történt meg abból, amit elterveztek, nem igazán. Gondolj bele... Mit mondanánk a főügyésznek? Fantáziálásnak tekintené. Miért akarna a világ leggazdagabb asszonya egy vasúti hidat felrobbantani? Nem, az ügyészi hivatal a kisujját sem mozdítaná, vagy ha mégis, fasírtot csinálnának belőle a beduin gengszternő magas pozíciókat betöltő pribékjei. - Akkor tehát ezt is meg fogja úszni? - kérdezte Harry. Mielőtt Ferguson válaszolhatott volna, Daz lépett a váróterembe. Annyira sietett, hogy még a műtősruhát sem vetette le. - Hogy van? - ugrott talpra korát és súlyát meghazudtolva Salter. - Minden tőlem telhetőt megtettem - kezdte az orvos. -A fiúnak nagy szerencséje volt, hogy a nyakát keresztülfúró golyó elkerülte az artériát, máskülönben elvérzett volna a helyszínen. Az arcát átszelő, tizennyolc öltéssel összevarrt sebből még szexepil is lehet. A comblövés azonban keményebb dió. Mindkét lövedék roncsolta a medencecsontot. Ha szállítható állapotban lesz a fiú, Londonba visszük. Nem ártana, ha addig keresnének egy jó ortopédsebészt. Mindent összegezve az a véleményem, hogy jó esélye van a teljes gyógyulásra. - Hol van most? - kérdezte Harry. - Láthatom? - Nem javasolnám, hogy bemenjen hozzá. Az intenzív osztályra vittük, és nem véletlenül. Én az ön helyében holnap reggelre halasztanám a látogatást. - És mikor lesz megfelelő állapotban ahhoz, hogy Londonba vigyük? - tette fel a fontos kérdést Ferguson. - Talán négy nap múlva, ha szövődménymentes marad. - Kitűnő - mondta Ferguson, majd Harryhez fordult. - Gondolom, te itt akarsz maradni vele. - Eltaláltad. - Jó. Nekem vissza kell mennem Londonba, de kapcsolatban maradunk. Négy nap múlva ideküldöm értetek a Gulfstreamet, addig megbeszélem Henry Bellamyval a teendőket. Ha valaki, ő tudni fogja, ki Londonban a legjobb ortopédsebész. - Remek! - lelkendezett Harry. - Holnap hajnalban indulunk, Dillon - folytatta Ferguson. -Hacsak nem akarsz inkább itt maradni Harryvel. - Nem - felelte habozás nélkül Dillon. - Inkább visszamegyek. Van egy kis elintéznivalóm. Ferguson egyetértően bólintott. - Akkor ezt megbeszéltük. Most mit szólnátok egy vacsorához az Excelsior éttermében? Mindenkit meghívok. Velünk tartasz, Tony? - Nem, Charles, köszönöm. Nekem is van még tennivalóm. Másnap reggel, mielőtt elindultak volna, Ferguson és Dillon beszaladt a kórházba megnézni Billyt. Harryt a váróteremben találták, mint kiderült, a kórház egyik vendégszobájában töltötte az éjszakát. Az egyik nővér bement megkérdezni, hogy nem árt-e Billynek a látogatás. Közben Tony Villiers is megérkezett. Feje köré fehér kendőt csavart, trópusi egyenruhája övében fenyegetően fityegett a Browning. Fáradtnak tűnt. Arcán filmszerű bevonatot képezett a homok, és piszokfoltok éktelenkedtek az egyébként csinos uniformison is. - Jézusom, Tony! - szaladt ki Ferguson száján. - Mi történt? - Az éjjel volt egy kis csetepaté. Jártatok már Billynél? - Arra várunk, hogy bemenessünk. Elsőként Salter lépett a kórterembe. Billy magasan felpolcolt párnáknak dőlve fogadta őket. Lábait hatalmas kötések borították, csövek lógtak belőle
mindenütt. Bár szemmel láthatóan gyenge volt, sikerült elmosolyodnia. Salter fölé hajolt, és megcsókolta a homlokát. - A pokolba - dünnyögte elérzékenyülten Billy. - Mi ütött beléd? - tekintete azonban már Diliont kereste. - Jól elbántunk velük, igaz? Hiába próbált, nem tudott megölni a bige. - Hála a Wilkinson gyárnak meg a titániumbevonatú mellényeinek. - Úgy van! Ha van befektetni való pénzed, Harry, szerezz be néhány tartalék darabot. - Visszament Londonba, Billy - vágott közbe Dillon. - Patkány módjára elmenekültek, ő is és Dauncey is. - Gyáva kukacok - mondta erőtlenül Billy. - Szard le őket, Dillon. Nem érdemlik meg, hogy foglalkozz velük. Az ápolónő, aki eddig udvariasan visszahúzódott, most határozottan előrelépett. - Ideje, hogy távozzanak, uraim. - Még egy pillanat - szólalt meg Villiers, és az ágy fölé hajolt. - Meglepetésem van számodra, Billy. - Tényleg? Mi lenne az? - Tegnap este lemaradtam a vacsoráról, de csak azért, hogy elintézhessek valamit. Az embereimmel együtt visszamentem El Hajizba. Ott magamhoz vettem pár köteg Semtexet, és Ahmeddel, az őrmesteremmel átmentem az „üres negyed"-be. Még a homokvihar sem akadályozhatott meg abban, hogy rajtaüssek Kate Rashid fuadi kiképzőtáborán. Itt-ott elhelyeztem egy köteg Semtexet, és a pokolba repítettem az egész bagázst... autókat, fegyvereket, robbanóanyag-raktárt, mindent... - Tudja, mi maga? - kérdezte vigyorogva Billy. - Egy vén csirkefogó! A legszívesebben nevetnék, de akkor elpattannának az öltéseim! Azt hiszem, őnagyságának megint lesz min gondolkodnia. Később, úgy tizenötezer méteres magasságnál, Dillon arra kérte Pound hadnagyot, hogy készítsen neki egy csésze teát. Egy darabig némán kavargatta. Végül Ferguson törte meg a csendet. - Száz százalékig igazad volt, Dillon. - Miben? - Tényleg nem volt idő arra, hogy mozgósítsuk a haditengerészetet, vagy a SAS-t. Csak egy Dillon-féle hadművelettel lehetett megoldani az ügyet. - Igen, ha szerencsével is, bejött a terv. Lehet, hogy legközelebb én is becsődölök. - Ugyan, Sean, ez nem fordulhat elő. Lenne egy kérésem. - Nem jó jel, hogy Seannak szólítottál, de ki vele. Mit akarsz? - Azt, hogy zárd le magadban az ügyet. Figyeltelek, amikor ott voltunk Billynél. Nem hagynál fel ezzel a bosszúmarhasággal? Egy ilyen vállalkozás nem lehet jövedelmező. - Rébuszokban beszélsz, tábornok. Elfelejted, hogy én csak egy együgyű ír vagyok. Hozzon egy pohár Bushmillst, hadnagy! - szólt oda Poundnak. Amikor megkapta, csak annyit mondott: - A poklok királynőjére! Fergusonnak, bármit akart is mondani, a torkára fagyott szó. London Dauncey Place 16. A Gulfstream londoni idő szerint este hétkor szállt le Farley Fielden, ahol a Daimler várta az érkezőket. Dillon és Ferguson elköszönt Laceytől és Parrytől, majd beszálltak. - Haza vigyünk? - kérdezte Ferguson Diliont. - Igen. Aztán szeretném meglátogatni Daniel Quinnt. - Rendben. Ott találkozunk. Addig én szólok Hannah-nak, hogy itt vagyunk. Dillon az órájára nézett. - Mit szólnál a kilenchez? - Nekem megfelel. Dillon kiszállt a háza előtt. Miközben kinyitotta a bejárati ajtót, körülnézett, és észrevette, hogy a Telecom autója a közelben parkol. Megkereste a távcsövét, felment az emeleti a hálószobába és a furgon szélvédőjére irányította a lencséket, karnyújtásnyira hozva a sofőrfülkében várakozó Newtont és Cookot.
- Ezek sohasem tanulnak? Kate, nem adod fel soha? Kate Rashid telefonon értesült a fuadi támadásról és Fergusonék indulásáról is. Azonnal magához hívatta Daunceyt, aki figyelmesen végighallgatta a kívánságait. - Biztos, hogy ezt akarod? Nem gondolod, hogy jobb lenne jegelni a dolgokat? - Épp ellenkezőleg. Megöltem Billy Saltert, és Dillon látta ezt. Előbb vagy utóbb tehát a nyomomba ered, és én jobb szeretném, ha én tehetném meg az első lépéseket. Ha rögtön az érkezésekor lecsapunk rá, meglephetjük. - Kit? Diliont? - Dauncey hangosan elnevette magát. - Az lesz ám a nap! Kate dühös volt. Nem mintha ez meglepte volna Daunceyt, hiszen maga is látta, hogy a hídnál bekövetkezett események után gyökeresen megváltozott. Nem volt olyan fegyelmezett, mint régen, megszokott, jéghideg nyugalmát vad, csillogó szemű izgatottság váltotta fel. Mindez nyugtalansággal töltötte el Daunceyt. - Segítesz, vagy nem? - szakította ki gondolataiból Kate Rashid. - Micsoda kérdés ez, szívem? Hát persze, hogy segítek. Én is holtan akarom látni azt férget, ugyanúgy, mint te. - Eltaláltad. Holtan akarom látni, de csak abban az esetben, ha én magam szoríthatom ki belőle a szuszt. Megölte a fivéreimet. Tönkretett mindent, ami valaha fontos volt nekem. Ideje megfizetni neki. Ma este lemegyünk Daunceyba, csak te meg én. Te vezethetsz. Odatelefonálok, és kimenőt adok az egész személyzetnek. Az a két balfácán, akiről azt állítottad, hogy a SAS-nál szolgáltak... - Mi van velük? - Gondolod, hogy képesek végrehajtani egy egyszerű emberrablást? - Hát... a Hyde Parkban eléggé leszerepeltek... Kate tekintetében szinte lángolt a harag. - Nos, mondd meg nekik, hogy ezúttal legyenek jobbak, különben megbánják azt is, hogy a világra jöttek. Érted? Az életben nem kapnak több munkát, senkitől! Megvan a hatalmam ahhoz, hogy ezt megtegyem, és ezt te is tudod, ugye, Rupert? Úgy tűnt, a nőnek valamilyen oknál fogva fontos a férfi válasza, aki ezért nem is késlekedett. - Hogyne tudnám, Kate. Rögtön intézkedem. - Előtte még hozz nekem egy italt, légy szíves. Dillon lezuhanyozott és átöltözött. Fekete kordnadrágot és hozzá illő inget húzott, végül felvette a régi bomberdzsekijét és egy pár magas szárú sportcipőt. A jobb cipő szárába egy három hüvelyk hosszúságú kést dugott, majd még egyszer előhúzta, és ellenőrizte a pengéjét. Mindkét oldalán éles volt, akár a borotva. Lement az előszobába, ott egyetlen érintéssel kinyitotta a lépcső alatt elhelyezett titkos ajtót, amely különféle kézifegyvereket rejtett: egy Browningot, két Walthert, egy 25-ös kaliberű, rövid csövű Coltot és egy bokára erősíthető fegyvertokot. Kivette az egyik Walthert, azt, amelyiknek a végére hangtompító volt szerelve, és becsúsztatta a bal karja alatt kialakított, speciális tokba. Ezután a konyhából nyíló belső ajtón át lement a garázsba, beszállt a Mini Cooperjébe, egy távirányítóval kinyitotta a garázsajtót és elrobogott. A garázsajtót vezérlő automata akkor is becsukta az ajtót, ha az véletlenül nyitva maradt, így Dilonnak nem kellett kiszállnia. Észrevette, hogy a Telecomos furgon fényei kigyúlnak mögötte, ennek ellenére minden idegszálával arra koncentrált, hogy elkerülje az azonnali konfrontációt. Arra csak később kerülhet sor, gondolta. Akkor, amikor ő akarja, nem akkor, amikor ez a két csődtömeg. Ferguson és Hannah már a Rosedene recepcióján beszélgetett Marthával, amikor Dillon megérkezett. - Hogy érzi magát? - kérdezte Danielre utalva Dillon. - Nem túl jól. Valamilyen fertőzést kapott, ami sokat rontott az állapotán. - Amikor bent voltam nála ma reggel - folytatta Hannah - leginkább a hazautazásról beszélt. - Tudja, hogy mi történt Bacuban? - Még nem. A tábornok nekem sem számolt be róla. Mondta, hogy később bejön a szenátorhoz, így gondoltam, magát illeti a megtiszteltetés. - Menjünk be. Quinn felkötött karral ült az ágyban, és olvasott.
- Hát visszajöttek - tette le a könyvet. - Mi történt? Remélem, jó híreket hoztak. - Jót is és rosszat is - felelte Dillon, és részletes beszámolót tartott az események alakulásáról. - Sajnálom szegény Billyt - mondta Quinn - de ami Kate Rashidot illeti, jól elbántak vele. Gondolom, magánkívül van a haragtól. - Én is így képzelem. Jó nagyot köptünk a levesébe. És maga? Hogy van? - vette át a kérdezősködést Dillon. - A testi jólétem érdekli, vagy a lelki? - Mindkettő - vágott közbe Ferguson. - Bellamy ragyogó sebész. Meg fogok gyógyulni, ebben biztos vagyok. Ám sokat gondolkodtam, mióta itt fekszem, és komoly döntésre jutottam. A kemény fellépés már nem nekem való. - No és mi lesz a bosszúval? - szaladt ki Dillon száján a mindenkit érdeklő kérdés. Quinn megrázta a fejét. - Én is feltettem magamnak ugyanezt a kérdést, de aztán arra gondoltam, hogy Helen nem értene egyet vele. Nem lenne méltó sem hozzá, sem az emlékéhez. így hát lemondtam róla. - Hát már nem érdekli, mi lesz Kate Rashiddal meg Rupert Daunceyval? - szólalt meg egész halkan Hannah. -Ó, ők meg fogják kapni a magukét. Amint hallom, egy jó adag ízelítő már kijutott nekik. Elindultak a lejtőn, és ha így folytatják, ők maguk fogják tönkretenni magukat. A bosszúvágy olyan, mint a méreg. Halálos, bár néha csak lassan öl. - Örülök, hogy így gondolja - dünnyögte Ferguson. - Most próbáljon pihenni egy kicsit. - Még valami. Nem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy szívességet tesz nekem, ha továbbviszi a dolgokat. Egyenesen Dillonra nézett, aki ebből megértette, hogy a megjegyzés neki szól. - Hát ilyen fickónak látszom én? - kérdezte döbbenten. -Másrészt, Kate Rashid hét golyót eresztett Billybe. Ha nincs a golyóálló mellény, már el is temethettük volna szegény fiút. - Szóval mégsem áll el a bosszútól? - Hogy tehetném, amikor Kate engem is halálra ítélt? Akárcsak Harry Saltert, meg a tábornokot. Mégsem járhatok az életem végéig titániummellényben, Daniel. A végén még gerincsérvet kapnék... Magának viszont pihennie kell. Később még meglátogatom. - Sean, ugye nem követ el semmi őrültséget? - kérdezte Hannah, már a folyosón. - Így ismer engem? Na, menjenek, tegyék a dolgukat. A tábornoknak biztosan sok aláírnivalója gyűlt fel a távolléte alatt. - Ahogy mondod. Reggel kilenckor várlak az irodámban. Addig semmi különmunka, megértetted? Ez parancs - tette hozzá nyomatékosan. - Mit gondol, miért csinálja? - kérdezte Ferguson Dillonra célozva, útban a Daimler felé. - Mintha szándékosan keresné a halált. - Nem uram, szó sincs ilyesmiről. Az igazság az, hogy Diliont egyálTalán nem érdekli, mi lesz vele. Élni sem akar különösebben, és a haláltól sem fél. - Akkor az Isten vigyázzon rá! - fohászkodott Ferguson, és beült a járműbe. Dillon a felső lépcsőfokról nézte a távolodó párost, majd egy pillantást vetett az utca másik oldAlan parkoló Telecom furgon felé. Aztán leszaladt a lépcsőn, beült a Mini Cooperjébe, és gyorsan elhajtott. A Telecom kormánya mögött Cook ült, míg Newton az anyósülésről figyelte az eseményeket. Most előhúzott az ülése alól egy fűrészelt csövű puskát, ellenőrizte a töltényeit, majd elégedetten lecsapta a tárat. - Mikor intézzük el? - kérdezte Cook. - Előbb vagy utóbb haza kell mennie. Megpróbáljuk akkor elkapni, amikor kiszáll az autóból. - Megpaskolta az ölében nyugvó fegyvert. - Lehet, hogy nagymenő, de ha ezzel célba veszem egyszer a homlokát, nem fog ellenkezni. Akkor kiderül, ki az igazi férfi... A Stable Mews közelében volt Dillon egyik törzshelye, a Fekete Ló. Aznap este szokatlanul sok autó állt előtte. Dillon leparkolt az egyik autósor végén és
bement. Nem rendelt semmit, csak beállt az egyik ablak mellé, és figyelte, amint a Telecom járműve betolat egy megüresedett parkolóhelyre. A bárból átment a zsúfolásig megtelt söntésbe, ahonnan egy hátsó ajtó vezetett az udvar felé. Lehajolva elsuhant a parkoló autók mellett, és óvatosan a furgon mögé osont. Newton a leeresztett ablak mellett cigarettázott. - Lehet, hogy egyikünknek be kellene menni, megnézni, mit csinál - javasolta Cook. - Ne légy ostoba! Rögtön felismerne. - Isten őrizz! - szólalt meg Dillon, miközben Newton álla alá nyomta a Waltherét. - Éppen arra készül, hogy szétlője azt az ellágyult agyadat. Hangtompítóval persze, nehogy meghallja valaki. Elég sokáig itt ülhetnétek, mielőtt bárki észrevenné, hogy egy gyilkos golyó elfújta az életetek lángját. Költőien fejeztem ki magam, ugye, de nem csoda, hiszen ír vagyok... - Mit akar? - Newton hangját rekedté tette a félelem. - Először is ezt. - Dillon benyúlt a járműbe, kihúzta Newton öléből a puskát és a tetőre tette. - Most a tiédet! - mondta Cooknak. - Ne akard elhitetni velem, hogy nincs nálad legalább egy csúzli... - Cook habozott, aztán mégis a belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy 38-as kaliberű Smith & Wessont. - Érdekes, hogy az emberek mindig szó nélkül átadják nekem a fegyvereiket - jegyezte meg szórakozottan Dillon. - Most elmehetünk? - kérdezte Newton. - Nem, amíg meg nem mondjátok, mire készül Dauncey. Milyen sorsot szánt, például nekem? Golyót a fejembe, aztán bedobni a Temzébe, haleledelnek? - Nem, ez szóba sem került. Dillon egyetlen rántással kinyitotta a furgon ajtaját, és a változatosság kedvéért Newton térdkalácsához szorította a Walther csövét. - Mint említettem, hangtompítós, így senki sem fogja meghallani, ha szétlövöm azt a köszvényes térdedet. Biztos hallottad, hogy évekig az IRA-nak dolgoztam. Sokan köszönhetik nekem, hogy tolószékhez vagy ágyhoz kötve élik a nyavalyás életüket. - De hát tényleg nem kellett volna megölnünk - tiltakozott erőtlenül Newton. Dauncey és a grófnő azt akarta, hogy raboljuk el. Dobjuk be a furgon hátuljába, és vigyük el Dauncey Place-be. A grófnő külön kihangsúlyozta, hogy élve, egy darabban akarja magát. - Nahát... miért nem tudtad ezt mindjárt elmondani? Nem lehetett annyira nehéz. - Dillon becsapta az ajtót. - Ha ilyen emberek szolgálnak a SAS-nál, akkor isten óvja Angliát. Bár lehet, hogy csak ti nem ütöttétek meg a mércét. Én majd gondoskodom róla, hogy a képességeiteknek megfelelő munkátok legyen. - Azzal szétlőtte az első kereket. Az autó nagy zökkenéssel az oldalára billent. Remélem, ezt ki tudjátok cserélni. Nem venném a szívemre, ha túlbecsültelek volna benneteket. Ha végeztetek, adjátok át jókívánságaimat Daunceynak, és mondjátok meg neki, hogy hamarosan meglátogatom. Levette a puskát és a revolvert a furgon tetejéről, és laza léptekkel visszasétált a Mini Cooperéhez. Newton csak akkor mert kiszállni, amikor a jármű már eltűnt a szemük elől. - Lássunk neki. Cseréljük ki ezt a kurva kereket! - És mi lesz Daunceyval? - Kit érdekel? Le van szarva! Vagy tudod, mit? Mégis felhívom. Ha felkészül ennek a bérgyilkosnak a látogatására, Talán el tud bánni vele. - Aztán? Mit teszünk? - Azt, amit Dillon javasolt. Más munkát keresünk. Dillon leparkolta a Minit a háza előtt, aztán felszaladt az emeletre. Nem volt mérges, sőt ellenkezőleg. Olyan jéghideg nyugalom áradt belőle, mint korábban soha. Nem érdekelte, mit mond Ferguson. Még az sem, hogy Billy mit szeretne. Csak az érdekelte, amiben halálosan biztos volt, hogy Kate Rashid soha sem adja fel. Fáradt volt, az utolsó napok izgalmai most jöttek ki rajta, és tudta, ilyen állapotban nem állhat Kate elé. Ahhoz, amire készült, a legjobb formájára volt szüksége, amitől nagyon, de nagyon messze volt. Az ajtóhoz ment, beütötte a riasztóberendezés kombinációját, aztán felment a hálószobájába és levetkőzött. A hangtompítós Walthert az éjjeliszekrényre tette, és végigdőlt az ágyon. Még a
villanyt sem kapcsolta le, ennek ellenére perceken belül mély, pihentető álomba merült. Fél négy volt, amikor felébredt. A feje kitisztult, és frissebbnek érezte magát, mint az utóbbi időben bármikor. Kipattant az ágyból, belebújt a fekete kordnadrágba, magára öltötte a titániumbevonatú mellényt, föléhúzta a fekete inget és a bom-berdzsekit. Végül megkereste régi, kabAlanak is beillő hófehér kendőjét, a nyaka köré tekerte, leszaladt a lépcsőn, és ismét kinyitotta a rejtett ajtót. Ezúttal a 25-ös Coltra esett a választása. Kivette, ellenőrizte a tárat. Az egyébként könnyű fegyver súlyát megsokszorozták a tárban elhelyezett tűhegyes golyók. Dillon a bokára erősíthető tartóba csúsztatta a fegyvert, aztán mindenestől felcsatolta a bal lábára úgy, hogy a tok vége megtámaszkodhasson a magas szárú cipő peremén. A hangtompítós Walther már a bal karja alatt pihent, ennek ellenére a másik Walthert is kivette, és egy határozott mozdulattal bedugta a gerincétől kissé elálló nadrágszíj mögé. Ezután előkereste csak különleges alkalmakkor hordott ezüst cigarettatárcáját, feltöltötte az egyik dobozból, és a jobb belső zsebébe dugta, a hozzá illő Zippo öngyújtóval együtt. Módszeresen, hűvös nyugalommal tette mindezt, mint aki háborúba készül, és nem szeretné, hogy a kapkodás miatt otthon felejtsen valami fontosat. Az előszobában, az ajtó mellett volt egy tükör. Megállt előtte, kivett az ezüst tartóból egy cigarettát, a szájába dugta, meggyújtotta és elmosolyodott. - Hát akkor indulás, öregfiú! Kate Rashid a Dauncey Place-i ház könyvtárában ült a kandalló előtt. A széke mellett leterített szőnyegen Carl nevű fekete dobermanja hevert. A tűzben vidáman pattogtak a hasábok, a táncoló lángok szikrát vetettek Kate koromfekete ejtőernyős ruháját díszítő gyémántjain. Sem ő, sem Rupert nem feküdt le -mintha vártak volna valakit. Az éjféli látogató azonban késett. Hamarosan kinyílt az ajtó. Rupert lépett a szobába, kávéscsészékkel és kávéízesítőkkel megpakolt ezüsttálcával, amit óvatosan a kandalló mellett álló asztalra helyezett. - Nem hiszem, hogy eljön, szívem. - Az embered, az a balfácán Newman azt mondta, hogy meglátogat - ellenkezett Kate, miközben kávét töltött a porceláncsészékbe. - Na igen. Dillon tényleg azt üzente, hogy a tiszteletét teszi, de nem ma éjszaka, hanem hamarosan - hangsúlyozta ki az utolsó szót Rupert. - Te viszont a fejedbe vetted, hogy a látogatás ma éjszaka lesz, bár fel sem tudom fogni, hogy miért. - Azért, mert jobban ismerem Diliont, mint bárki más - felelte Kate. - Még ma ideér, ebben biztos vagyok. - És akkor mi lesz? Talán meghívod reggelire? Dauncey egy asztalhoz lépett, és szemügyre vette a rajta álló üvegeket. Végül egy Rémy Martinra esett a választása, amit felmutatott. - Nekem nincs szükségem rá - felelte Kate - de te csak igyál. - Rossz vagy, kislány. Nem ezt érdemlem tőled - dünnyögte Rupert, majd kitöltött magának egy hatalmas adagot. Egy részét kiitta, aztán a kávéstálcához lépett, és a kávéjához öntötte, ami a pohárban maradt. - Csodálatosak a gyémántjaid. Van valami különös oka, hogy felvetted őket? - Természetesen. Nem szeretném, ha kiábrándulna belőlem Dillon - felelte mosolyogva Kate, és a szemében gyúló fények ugyanolyan szikrákat vetettek, mint a nyakában lógó ékszerek. Istenem, ez tényleg őrült, futott át Dauncey agyán a gondolat. Kiitta konyakos kávéját, aztán az órájára nézett. - Mindjárt hat óra. Ha el is jön, nem kapkodja el. A franciaablakhoz lépett, kinyitotta, és kinézett a mellvéd előtt tornyosuló fákra. Még sötét volt, de az esőfüggöny mögött már ott kopogtatott a sápadt fényű hajnal. - Rohadt egy idő van - állapította meg Rupert, majd cigarettára gyújtott, és visszaült a kandalló elé. Dillonnak alig több mint két órára volt szüksége ahhoz, hogy elérje a falut. Nem sokkal később áthajtott a Dauncey-birtok sarkig nyitva álló, masszív kapuján, és leparkolt az úttól körülbelül négyszáz méternyire emelkedő templom melletti
téren. Már vagy tucatnyi jármű állt az épület körül, valószínűleg a közelben lakó falusiak autói. Dillon kivett a csomagtartóból egy öreg vízálló kabátot, a fejébe nyomta a hozzáillő kalapot és nekivágott a hajnali esőnek. Nem volt fix terve. Egyszerűen érezte, hogy a levegőben cikázó, láthatatlan erővonalak mentén mozgásba lendült valami, és hagyta, hogy sodorja az ár. Megint eszébe jutott a Heidegger-idézet: „Ahhoz, hogy az életünknek igazi értelme legyen, időnként szembesülnünk kell a halállal is". Tényleg erről szólna az élet? Egy őrült játék részei lennénk, amelynek lényege az örökös halálkeresés? Mintha egyszer egy gyepes agyú pszichiáter is valami ilyesmit mondott volna neki... hogy az élet szükségszerű velejárója a halál. A következő kapun befordult, és folytatta útját az emelkedőn. Szemmel láthatóan világosodott, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az autófelhajtó felénél, az úttól jobbra, észrevett valamit a fák alatt. Valamit, amit nagyon meglepőnek talált. Odament, hogy megbizonyosodjon arról, amit sejtett. A lombok alatt nem más csillogott, mint a Black Eagle, az, amit egyszer már a Dauncey Repülős Klub gyepén is megcsodált. - Ez igazán érdekes - mormogta halkan, aztán folytatta útját a ház felé. Ahogy közeledett, észrevette a könyvtárablakban a világosságot. Automatikusan lelépett az útról, és a fák fedezékében lopakodott tovább. Az épület körül zöldellő pázsit peremén azonban megállt, hogy végiggondolja, mit tegyen. Látta, hogy Rupert kinyitja a franciaablakot, majd néhány percnyi nézelődés után visszalép a ház biztonságába. Amikor eltűnt, Dillon újra nekiiramodott. A könyvtárszobában heverésző Carl vinnyogni kezdett Kate Rashid lábánál, majd fenyegetően fel is mordult. - Keresd, öregfiú! Keresd meg, és hozd ide! - biztatta Kate, mire a kutya eltűnt a franciaablakon át. - Tudod, mi a teendő - fordult Ruperthez, aki bólintott, majd elővett egy Walthert, aztán elhúzta a kandalló mellett lógó nehéz kárpitfüggönyt, és a mögötte rejlő ajtón át, anélkül, hogy teljesen becsukta volna, a vécéhelyiségbe lépett. A függönyt a súlya visszahúzta a helyére, így teljes biztonságban érezhette magát odabent. A dobermann dühös csaholással keresztülrohant a pázsiton. Dillon furcsa, kísérteties füttyszót hallatott, mire a kutya megállt. Dillon még egyet füttyentett. A világ összes magányosságát átszivárogtatta az elnyújtott hangba, magához csalogatva a halkan vinnyogó ebet. - Látod, a szíved mélyén te is csak egy kiscica vagy - simogatta meg az engedelmes ölebbé szelídülő vad kutya nyakát. - Nem sejtetted, ugye, hogy aki a kertben bujkál, ilyen adottsággal rendelkezik? Nem baj. Az úrnőd nagyon tájékozott, de erről ő sem tudott. Most legyél jó fiú, és vezess oda hozzá, oké? - azzal a kutyával együtt megindult a nedves pázsiton. A vécében rejtőzködő Rupert halk, fojtott hangja türelmetlenségről árulkodott. - Mi a fene történt Carllal? - Nem tudom - felelte Kate. Ekkor megmozdult a franciaablak előtti függöny, és Dillon, a békés dobermannal együtt, a szobába lépett. - Isten áldjon mindenkit! - köszönt hangosan. - Cudar idő van odakinn. - Lerázta magáról az esőkabátot, levette fejéről az átázott kalapot és megsimogatta a kutya fejét. - Mi a neve? - Carl - felelte nyugodt hangon Kate Rashid. - Ne hibáztassa, Kate. Kölyökkorom óta jó kapcsolatban vagyok a kutyákkal. Valahogy... értem a nyelvüket. Nem akar megkínálni valamivel? - A pohárszékben van némi ital, de ír whiskyvel sajnos nem szolgálhatok. - Nem baj. Biztosan találok valamit, ami megfelel. - Dillon végül a skót whisky mellett döntött. Mire töltött magának, Carl a lába elé kuporodott. - Elképesztő - dünnyögte Kate. - Eddig azt hittem, a doberman a legfélelmetesebb házőrző a világon. Dillon megvonta a vállát. - Biztos van valami a modoromban, amit lefegyverzőnek talál. De hol van a kedves unokafivére? - Itt van valahol - felelte Kate bizonytalanul. - Borzasztó rosszul választja meg az embereit. Itt van ez a két balfácán... Hogy is hívják őket? Cook és Newton... Egyik nagyobb csődtömeg, mint a másik...
- Egyetértek. - Láttam, hogy idehozatta az Eagle-t. - Hát tud róla? - szaladt ki Kate száján a döbbenet. - Persze. Tudom, hogy általában a Dauncey Repülős Klubban tartja, a birtoktól tíz kilométernyire, de gyakran használja a ház melletti felszállópályát, ha úgy hozza a sors. - Igen, ezért kértem meg a klub egyik alkalmazottját, hogy hozza ide nekem. - Ezúttal hová készül? Megint át akar ugrani a Wight-szigetre? - Van valami, amiről nincs tudomása? - kérdezte Kate. - Szerintem azt is tudja, hol van most Rupert. - Nem, de hamarosan ki fog derülni, ebben biztos vagyok. A falon megmozdult a függöny, és lövésre tartott fegyverrel előlépett Rupert. - Eltalálta. Carl négy lábra állt Dillon mellett, és fenyegető hangokat hallatott. Dauncey rögtön célba vette, Dillon azonban tiltakozásra emelte a kezét. - Ha megöli, lelövöm. - Hagyd, Rupert - mondta Kate. Dillon megsimogatta Carl fejét. - Rendes fiú vagy. - Carl válaszként a férfi lábához dörzsölte az orrát. - Most menj oda a gazdádhoz - mutatott Dillon Kate-re, és a kutya engedelmesen elnyúlt a szőnyegén. - Milyen tervei vannak? - kérdezte társalgó hangnemben Dillon. Kate elmosolyodott. - Különlegesek. A lövöldözést a Billy Salter-féle gengsztereknek tartogatom. Maga ennél többet érdemel, Dillon. - Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, Kate, de Billy él, mi több, hamarosan fel is gyógyul. Látja, ez sem sikerült. Talán majd legközelebb. A nő szeme vadul megvillant, de csak egy pillanatra. - Pontosan. Ha most nem sikerült végeznem vele, majd máskor lövöm le. Közben a kanapé és a sarkában lévő párna közé csúsztatta a kezét, és előhúzott egy régi német Lugert. - Az első világháború óta van a családom birtokában -mondta. - Még egész kicsi voltam, amikor Paul elvitt az erdőbe, és megtanított a használatára. Dillon csípőre tett kezekkel hallgatta a visszaemlékezést. Tudta, hogy egy másodperc alatt végezhetne Ruperttel, és Kate-tel is, csak elő kellene venni a Waltherét. Kate fegyvere ugyanis nem volt kibiztosítva, és tisztában volt azzal, hogy egy régi mordálynál tekintélyes időt vesz igénybe az egyébként egyszerű mozdulat. Valami mégis visszatartotta attól, hogy ezt megtegye. Mintha elvarázsolta volna az a tény, hogy ennyire kiegyensúlyozatlannak és bizonyTalánnak látja a világ Talán legszebb és egyben legveszélyesebb asszonyát. Nem beszélve arról, hogy - bármilyen rossznak is találta - el kellett játszania a sors által ráosztott szerepet. - Maga az adósom, Dillon - szólalt meg újra a nő. - Három fivérrel tartozik nekem. - Ne aggódjon. Én mindig visszafizetem az adósságomat. - Érezte, hogy az ő agyán is eluralkodik valamiféle őrület. - Ugye, tudja, hogy nincs kibiztosítva a fegyvere? - A nő a kezében tartott Lugerre nézett, és gyorsan orvosolta a hibát. - így már jobb, ugye? - kérdezte Dillon kedvesen. - Jobb, de nem elég jó - felelte keményen Kate Rashid. -Rupert? A nő Dillonra fordította a pisztolyt, mire Rupert letette a sajátját az egyik asztalra, kihúzott egy fiókot és elővett belőle egy nagy tekercs ragasztószalagot. - Forduljon meg! Dillon megtette, amit mondtak neki. Rupert egy villámgyors mozdulattal a háta mögé lépett, és az erős ragasztószalaggal egymáshoz kötözte a kezeit. - Vedd el a fegyverét - adta ki a következő utasítani Kate Rashid. Rupert némi tapogatózás után előhúzta Dillon bal karja alól a Walthert, és az asztalra tette. - Most már sokkal jobb - dünnyögte Kate. - Nem, ha még egy van nála - felelte Rupert. - Elhiszed, hogy tudom, hol hordja a másikat? - Azzal Dillon háta mögé nyúlt, és diadalmasan előhúzta a derékszíjba akasztott Walthert. - Meg is van, szivi. - És most? - kérdezte őszinte érdeklődéssel Dillon.
- Elviszem egy kis sétarepülésre - válaszolta Kate. - Szeretném megmutatni, hogy milyen jó pilóta vagyok. - Ez ígéretesnek hangzik - biccentett Dillon. - Engem is jó pilótának tartanak, de mindig szívesen tanulok. Remélhetem, hogy Franciaországban ebédelünk? - Én és Rupert Talán, de magának valamivel rövidebb lesz az út. - Szóval így áll a helyzet... - bólogatott szórakozottan Dillon. - Örülök, hogy felfogta - válaszolta Kate, majd kiadta a jelszót: - Indulás! Bizonyára nem volt szüksége a Lugerre, mert az asztalon hagyta. Rupert nagyot taszított Dillon hátán, és sátáni hangon a fülébe súgta: - Ha azt teszi, amit mondunk, ígérem, fájdalommentes halála lesz. Amikor kimentek, Kate Rashid magára terítette Dillon esőkabátját, sőt a sapkát is a fejébe húzta, és mit sem törődve az odabent rekedt Carl vinnyogásával, bezárta a franciaablakot. Komor, összefüggő felhőtakaró fedte az égboltot, így hiába hajnalodott, egyre rosszabbá váltak a látási viszonyok. Az eső vigaszTalánul ömlött, a szél elkeseredetten cibálta a bükkfák ágait. Már majdnem a repülőgépnél jártak, amikor Dillon megszólalt: - Nem kifejezetten repülésre való idő. Biztos, hogy fel akar szállni, Kate? - Ó, igen - bólogatott a nő, és nyomatékul a zsebébe nyúlt, majd előhúzta a gép kulcsait. A zárba illesztette, és az ajtónyílással párhuzamosan a lépcső is leereszkedett. Elsőként Kate szaladt fel rajta, majd Rupert taszítását követően Dillon következett. A süvítő szélben, hátrakötött kezekkel, nem is volt olyan egyszerű a fedélzetre jutás. Rupert lökései tulajdonképpen megkönnyítették a helyzetét. A férfi az egyik hátsó üléshez taszigálta, és ott lenyomta az ablak mellé. Mögötte nem volt már más, csak egy vécé, egy kicsi csomagtér és egy felfújható mentőcsónak. - Most aztán viselkedjen rendesen! - figyelmeztette Rupert, majd anélkül, hogy a szemét és a fegyverét levette volna Díllon-ról, az ajtóhoz lépett és becsukta. Ugyanebben a pillanatban zümmögni kezdett a motor. A gép előrelendült. Egy darabig gurult, majd, ahogy Kate Rashid fokozta a sebességet, a levegőbe emelkedett. A felszállópálya végénél már vagy tizenöt méterrel a parkban nyögdécselő fák felett járt. Pillanatok alatt elérték az ezerméteres magasságot. Szürke felhők úsztak alattuk, sőt olyan helyek is voltak, ahol teljesen elfeketedett a gép alatt elterülő, erősen lápos terület. Azt azonban, hogy a tenger felé tartanak, még így is meg tudta állapítani Dillon, aki miközben látszólag a mellettük elsuhanó felhőket bámulta, azon mesterkedett, hogy a jobb cipője szárából előhúzza a kést. Amikor sikerült megfognia a nyelét, úgy állította, hogy a borotvaéles penge egyetlen mozdulatra átvágta a két csuklóját összefogó, erős szalagot. Egy perc sem kellett hozzá, és a kés újra a jobb cipőszárban pihent. Türelmes várakozását Kate hangja szakította félbe. - Most, Rupert - szólt hátra az asszony a válla felett. A repülési magasság és a sebesség érezhetően csökkenni kezdett. Rupert kivárta a legmegfelelőbbnek tűnő pillanatot, aztán az ajtóhoz lépett, amit csak némi birkózás árán sikerült eltolnia. Hűvös levegő áradt a gép belsejébe. Rupert jobb kezéből a balba tette át a Walthert, aztán előrehajolt, és egyetlen mozdulattal talpra rántotta a vonakodó Diliont. - Remélem, Sean, szeretni fogják a halak - fordult hátra nevetve Kate Rashid. - Az isten szerelmére, ezt nem tehetik velem - fogta könyörgőre Dillon, és hogy tovább nehezítse Rupert dolgát, a padlóra csúszott. - Ugyan, öregfíú, ne viselkedjen úgy, mint egy gyerek - dorgálta a férfi. - Csak megnehezíti a halálát. Álljon fel szépen, oké? - Dillon meg is tette, de közben előhúzta a nadrágja szárából a bokájára erősített Coltot, Rupert Dauncey homlokához nyomta a csövét, és meghúzta a ravaszt. Amikor megfordult, látta, hogy Kate Rashid automatára állította az Eagle-t, és a táskájába nyúl. Egy kicsi pisztoly volt a kezében, amikor előhúzta, de el már nem süthette. Dillon ugyanis villámgyorsan előrelendült, elkapta az asszony csuklóját és megszorította. Kate ujjai azonnal elengedték a fegyvert, amit Dillon a gép végébe rúgott. A nő hisztérikusan csapkodni kezdett Dillon felé, a
férfi azonban kitért a hegyes körmök elől, mi több, csattanós pofont mért a haragtól kipirult arcra. - Elég legyen, Kate! Hagyja abba! Ismerje be a vereségét, aztán menjünk szépen haza! - A nő a kétkormányos gép bal oldali ülését foglalta el, és minden erejével azon volt, hogy a jobb oldali kormány mögé igyekvő Diliont az utastérben tartsa. Igyekezete azonban kudarcba fulladt. Dillon beküzdötte magát a jobb oldali székbe, és a nő őrülettől fénylő szemébe nézett. -Menjünk vissza, Kate - ismételte majdhogynem szelíden. - Innen legfeljebb csak a pokolba mehet! - rikácsolta a nő. - Rendben. Én majd visszaviszem a gépet - felelte nyugodtan Dillon, és kézi irányításra kapcsolt. A gép kissé megdőlt, és engedelmesen elindult a 3-4 kilométernyire sötétlő part felé. A legtöbb sportrepülővel ellentétben az Eagle indítókulccsal működött, amit a nő villámgyorsan elfordított, majd ki is húzott a helyéről. A motor azonnal leállt. Mindez nem volt elég Kate-nek - elhúzta a pilótafülke sarokablakát, és kihajította rajta a kulcsot. - Mondtam, hogy innen csak a pokolba mehet, Dillon - jegyezte meg kárörvendő hangon. - Igaz, így nekem is el kell kísérnem, de tudja, mit? Nem érdekel. - Ostobaságot csinált, Kate, de tudja, meglepően nagy távolságokat lehet megtenni ezekkel a kis mütyürökkel úgy, hogy ki van kapcsolva a motor. A nő először a tenger irányába nézett, az egyre sűrűsödő ködbe, aztán megkereste tekintetével a távolinak tűnő partot. - Sohasem fogja megcsinálni. Mielőtt partot érnénk, lezuhanunk. Mit gondol, ekkora hullámok mellett meddig bírja ki ez a könnyű kis szerkezet? Két, esetleg három percig? - Körülbelül. Ám attól ne féljen, hogy lezuhanunk. Véletlenül tudom, hogyan kell vízre tenni egy ilyen gépet. Maga is tudja, Kate? - Vigye el az ördög, Dillon! - Ha akarja, megmutatom, mi a teendő ilyenkor - szólalt meg úgy kétszáz méter magasságnál Dillon. - Az első szabály, hogy nem engedjük ki a kerekeket. Enyhe szél és kis hullámzás esetén szélirányba tesszük le a gépet. Erős szélben, nagy hullámzásnál a hullámokkal szemben. A víz fölé érve kiderült, hogy nem is olyan erős a hullámzás, így Dillon szélirányba fordította a gép orrát. A víztükröt érintő géptest keresztülbukdácsolt néhány hullámon, aztán lebegve megállt. - Jöjjön! - mondta Dillon, miközben kimászott az ülésből, és az utastér végébe dobott mentőcsónak mellé küzdötte magát. Kilökte az ajtón. A csónak automatikusan felfújódott, amikor vizet ért. Dillon visszafordult, hogy megsürgesse Kate Rashidot, de a meglepetéstől magasba szaladt a szemöldöke. A nő a pilótaülésen áthajolva Rupert Dauncey Waltherét kaparintotta meg éppen. A fegyver akkor csúszhatott előre, amikor Dillon szélirányba fordította a repülőt. - Mondtam, hogy a pokolba juttatom! - harsogta túl Kate a hullámokat, és ugyanabban a pillanatban meghúzta ravaszt. Dillon egy villámgyors mozdulattal megpróbált kitérni a golyó elől, amely így csak a dzsekije ujját ütötte át. Aztán gondolkodás nélkül a jéghideg vízbe vetette magát, és egy ügyes mozdulattal elkapta a mentőcsónak kötelét. A gép orra addigra elmerült, és a parthoz közelebb eső szárnya is. Aztán jött egy nagyobbacska hullám, és az Eagle-t elnyelte a mély. Dillonnak addigra a kötélbe kapaszkodva sikerült eljutnia a teljesen felfújódott mentőcsónakig. Megkapaszkodott a peremében, és izmait megfeszítve feltolta magát a fedélzetre. A csónak belsejéhez erősítve felfedezte a két evezőt, és amint körülnézett, észrevett néhány túlélő ládikát, de egyiket sem bontotta ki. Megragadta az evezőket, bedugta a villákba, és erőteljes csapásokkal elindult a part felé. Egyetlen dolgot tudott, hogy élni akar, jobban, mint korábban bármikor. A part nagyon távolinak tűnt a zuhogó esőben, de vigasztaló volt a tudat, hogy Kate Rashidnak ennél jóval hosszabb utat kellett megtennie.