AZ 1941-ES DEPORTÁLÁSOK ÉS CSATÁRY LÁSZLÓ

1

GELLÉRT ÁDÁM–GELLÉRT JÁNOS1

AZ 1941-ES DEPORTÁLÁSOK ÉS CSATÁRY LÁSZLÓ A cikk az Élet és Irodalom, 2012. augusztus 31-i számában jelent meg (LVI. évfolyam, 35. szám). A cikket az Élet és Irodalom engedélyével közöljük.2

DEPORTÁLÁSOK MAGYARORSZÁGRÓL 1941-BEN

1941. július 15. és augusztus 12. között a magyar állam szervei 19.426 személyt deportáltak a magyar honvédség által frissen megszállt ukrajnai területekre. A deportálások tervét a vezérkari főnökség 1. számú hadműveleti osztályán dolgozták ki. Siménfalvy Sándor, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) vezetője szerint Bartha Károly honvédelmi miniszter és Werth Henrik vezérkari főnök eredeti terve alapján „a zsidókérdés rendezése kapcsán az össz-zsidóságot ki akarták telepíteni”.3 A honvédelmi miniszter Bárdossy Lászlóval és Kozma Miklóssal, a Kárpátaljai Területek Kormányzói Biztosával folytatott megbeszélései után a minisztertanács 1941. július 1-i ülésén terjesztette elő a deportálások tervét.4 Az ülésen a honvédelmi miniszter azt az ígéretet tette, hogy a kitelepítettek megkapják az üresen maradt ukrán házakat, mezőgazdasági felszereléseket. A Minisztertanács végül a KEOKH által regisztrált, pár ezer orosz és lengyel állampolgárságú zsidó kitoloncolását hagyta jóvá. A Belügyminisztérium és a Kárpátaljai Területek Kormányzói Biztosának bizalmas rendeletei, valamint a végrehajtó közegek azonban ennél jóval tovább mentek. A deportáltak kétharmada Kárpátaljáról származott, innen néha egész falvak teljes zsidóságát deportálták. Ahogy Meskó Arisztid rendőrtanácsos, a kárpátaljai deportálásokért felelős személy fogalmazott: „tisztogatási akciót” folytattak.5 Itt ugyanis azok,

1

A szerzők a Kőrösmező 1941 kutatócsoport (Holokauszt Emlékközpont) kutatói (http://hdke.hu/kutatas/korosmezo-1941). 2 http://www.es.hu/gellert_adam8211;gellert_janos;az_1941-es_deportalasok_es_csatary_laszlo;2012-0829.html 3 Budapest Főváros Levéltára (továbbiakban: BFL), B-2890/1951, Kihallgatási jegyzőkönyv, 1948. március 24, 40-41. o. 4 Gellért Ádám – Gellért János: Az 1941. évi kőrösmezői deportálások - A kitoloncolásokat jóváhagyó minisztertanácsi döntés háttere. Betekintő, 2012/2. szám, www.betekinto.hu. 5 Majsai Tamás: Iratok a kőrösmezői zsidódeportálás történetéhez 1941. Ráday-gyűjtemény évkönyve, IV–V. 1986. Úti beszámoló a kárpátaljai deportálások körülményeiről. Gróf Apponyi György, Slachta Margit, dr. Szabó Imre és Gróf Szapáry Erzsébet. Budapest, 1941. augusztus 20. 225. o. Az iratok letölthetőek innen: http://korosmezokam.atw.hu/files/MT_A_korosmezei_zsdep_DOK_MT.PDF

Gellért Ádám–Gellért János: Az 1941-es deportálások és Csatáry László, Élet és Irodalom, 2012. augusztus 31-i szám

2

akik a hatóságok törvényellenes és önkényes módon megszabott feltételeinek nem tudtak megfelelni, néhány órán belül a marhavagonokban találták magukat.

Az 1941-es deportálások végrehajtásának módja rendkívül hasonlított a három évvel későbbi eseményekre. A kitoloncolandókat marhavagonokban Kőrösmezőre, majd onnan egy havasaljai katonai gyűjtőtáborba szállították. A Slachta Margit vezette tényfeltáró bizottság leírása alapján „a tábornak csúfolt karám egy léckerítéssel elkerített, kb. 1 kat. hold nagyságú sáros, agyagos terület, a közepén egy nagy, 5–600 embert befogadó fészerrel. Volt olyan idő is, amikor 3000-en voltak a kerítésen belül, […] nagyrészük az állandó esőben a sáros nyílt területen volt kénytelen tanyázni és már átázva-fázva indult útnak a nyitott katonai teherautókon a valószínű éhenhalás felé”.6

A táborba érkezést megelőzően egyetlen KEOKH-os rendőrfogalmazó, Batizfalvy Nándor ellenőrizte, hogy valóban a rendeleteknek megfelelően történtek-e a kitoloncolások. Ennek ellenére ezrével deportáltak olyanokat, akik a fennálló magyar törvények értelmében magyar állampolgárok voltak, vagy azt valószínűsíteni tudták.7 Amint azt a Slachta-jelentés is megjegyezte: „senkivel, aki valamelyest ismeri a helyzetet, nem lehet elhitetni, hogy ezeknek több mint egy kis töredéke volt galíciai vagy oroszországi”.8 Azokat, akiket Batizfalvy átvizsgált, „mint valami nyájat terelik a táborba, amelynek kapujára bátran ki lehetne írni: »Lasciate ogni speranza«”.9

A deportáltakat a magyar királyi honvédség teherautóival szállították Ukrajnába, ahol a határtól 90-150 kilométerre levő területeken egyszerűen szélnek eresztették őket. Férfiak, nők, öregek és gyermekek ezrei vándoroltak céltalanul, élelem és szállás nélkül a háború által pusztított területen. Az erdőkben, falvakban és az utak mentén menetelő csoportokat felfegyverkezett ukrán bandák fosztogatták és gyilkolták. Ezek a körülmények már július végére nyilvánvalóvá váltak a hatóságok számára, ám a kárpátaljai deportálásokat végző Meskó Arisztid mindezek ellenére kijelentette, hogy „egyéni tragédiák őt nem érdeklik, a fontos a kitűzött cél. Ezt pedig ő minden erejével meg fogja valósítani”.10 A deportálásokat a 6

Majsai, 1986: 221. o. Lásd például Stern Samu 1941. július 17-i (!) levelét. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL), K-149Res, 1941. 6. tétel, 105. doboz, 12.103. sz. akta, 780-781. o. 8 Majsai, 1986: 222. o. 9 Majsai, 1986: 222. o. 10 Majsai, 1986: 226. o. 7


3

folyamatos német tiltakozás miatt ugyan hivatalosan augusztus 9-én leállították, ám Kárpátalján egészen augusztus 15-ig folytatták azt.

A KAMENYEC-PODOLSZKIJI TÖMEGGYILKOSSÁG

1941. augusztus 1-vel a magyarok által megszáll terület feletti ellenőrzést a német katonaság vette át. A nyár folyamán magyar és román oldalról egyaránt több tízezer zsidót dobtak át a határon. A német hadsereg felvonulási területén megjelent tömeg a német katonai vezetők megítélése szerint komoly élelmezési és biztonsági problémát okozott. Friedrich Jeckeln, a dél-oroszországi terület teljhatalmú SS- és rendőri vezetője (Höherer SS- und Polizeiführer) „vállalta”, hogy megoldja a helyzetet és likvidálja az időközben KamenyecPodolszkijban összegyűjtött magyar és más nemzetiségű zsidókat. Az embereket a város északi részén található repülőtéren, a négy földalatti lőszerraktár helyén keletkezett kráterben lőtték agyon. Az áldozatok hosszú, kígyózó sorokban vonultak a várostól több kilométerre található vesztőhelyig. Azért, hogy megelőzzék a pánikot, azt hazudták nekik, hogy egy másik ukrán helységbe telepítik át őket. A tömeges kivégzések három napon át, 1941. augusztus 2628 között, reggeltől kora estig folytak.

Az első napon az egyik tiszt kora délután észlelte, hogy nem lesznek képesek teljesíteni az aznapi kvótát, így futárt küldött a város szélén várakozó zsidókhoz, hogy menjenek vissza a városba. Amikor az út mentén várakozó ötszáz–ezer ember megtudta, hogy hazamehetnek, annyira meghatódtak az örömtől, hogy kezet akartak csókolni a hírt hozó futárnak.11 Másnap azonban őket is elérte a végzet. Az embereket egy rendőrsorfalon keresztül a több méter mély kráter aljára kísérték. Ott a korábban meggyilkoltakra kellett feküdniük úgy, hogy a fejük a tetemek lábai között legyen. A németek ezt a kegyetlen kivégzési formát „szardíniadobozolásnak” (Sardinienpackung) keresztelték el. A gödörben, a már meggyilkoltakon egy három–négyfős kivégzőosztag állt. „Ők a tarkóra vagy a fej hátsó részére irányzott lövéssel öltek” – mondta a háború után a német ügyészségen a kivégzéseket biztosító 320. német rendőrzászlóalj egyik tagja.12

11 12

Bundesarchiv-Ludwigsburg, AR-Z 13/60, 162/1564, K. H. 1960.december 8-i vallomása, 4. o. Bundesarchiv-Ludwigsburg, AR-Z 13/60, 162/1564, H. S. 1960. november 11-i vallomása, 5. o.


4

A tömeggyilkosság áldozatainak közel fele Magyarországról deportált személy volt. A többi kelet-galíciai városban szétszóródott deportáltakat a nyár és kora ősz folyamán három nagyobb hullámban, az ukrajnai Nadvornán, Sztaniszlauban és Kolomeában ölték meg. Mindezeket túlélve körülbelül kétezer embernek mégis sikerült visszaszöknie Magyarországra óriási megpróbáltatások árán, zsidó munkaszolgálatos sofőrök és a magyar honvédség katonáinak segítségével.

EFRAIM ZUROFF FELJELENTÉSE ÉS AZ ÜGYÉSZSÉG HATÁROZATA

2012. július 11-én Efraim Zuroff egy sajtótájékoztatón jelentette be, hogy az ügyészség tudomására hozta annak az Ausztráliában élő idős hölgy elérhetőségét, aki szerint Csatáry László hívta vissza négy rokonát 1941 nyarán a munkaszolgálatból, majd deportáltatta őket Ukrajnába. A Fővárosi Főügyészség szóvivője augusztus 6-án arról számolt be, hogy a feljelentést a beszerzett szaktanácsadói vélemény alapján alaptalannak találták.13 Az ügyészség szerint Csatáry László az 1941-es deportálások idején nem Kassán, hanem Kecskeméten szolgált. Továbbá, mivel az akkor hatályos jogszabályok alapján hontalan zsidókat nem küldhettek munkaszolgálatra, Csatáry sem hívhatta őket vissza. Az ügyészség a rádiónyilatkozatban elhangzottakon kívül semmilyen más információt nem osztott meg a sajtóval; a szaktanácsadói vélemény és a nyomozást megszüntető határozat pedig nem nyilvános. Efraim Zuroff – hasonlóan a Képíró-ügyhöz – most sem hozta nyilvánosságra a feljelentés szövegét vagy a feljelentés alapjául szolgáló iratokat. Annyit közölt, hogy az ügyészség még csak meg sem kereste az általa felkutatott tanút. Az ügy itt le is zárult. Zuroff feljelentőként nem élhet az eddig törvényben biztosított panasztételi jogával. A büntetőeljárásról szóló törvény előző évi módosítása alapján ugyanis a nem sértett feljelentő – 1953 óta először – nem élhet panasszal a feljelentés elutasítása miatt (Be. 195. § (2) bekezdés).

MUNKASZOLGÁLATOSOK ÉS CSALÁDTAGJAIK DEPORTÁLÁSA 1941-BEN

Az

ügyészség

megállapításaival

szemben

azonban

igenis

deportáltak

munkaszolgálatosokat 1941-ben. Az 1939. évi II. törvény 230. § alapján valóban csak „magyar állampolgár ifjút” lehetett behívni közérdekű munkaszolgálatra. Láthattuk azonban, 13

Kossuth Rádió, Esti Krónika, 2012. augusztus 6.


5

hogy a deportálásokat önkényesen, a hatályos állampolgársági törvényeket felrúgva hajtották végre Kárpátalján. A törvény betűje így legfeljebb kiindulási pont lehetett volna egy nyomozásnál. A korabeli dokumentumok pedig perdöntő bizonyítékokat szolgáltatnak. 1941. július 15-én Kozma Miklós a következőket írta a kassai VIII. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokságnak: „Szombathelyi Ferenc altábornagy úr Őnagyméltóságával a Kárpát-csoport

parancsnokával

történt

megállapodásom

alapján

a

nem

magyar

állampolgárságú és állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók Kárpátalja területéről ki lettek utasítva, és kitoloncolásuk folyamatban van. Ez alkalommal megállapítást nyert, hogy egyes idegen állampolgárságú zsidók, akik kiutasítása elrendeltetett, jelenleg közérdekű munkaszolgálatot teljesítenek. Kérem a kerületi parancsnokság szíves intézkedését, hogy a kiutasított munkaszolgálatot teljesítő zsidókat a VIII. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokság haladéktalanul szerelje le”.14 Az utasítás szerint a leszerelés után a kiutasított zsidókat a kassai csendőrparancsnokságnak kellett átadni. A leszereléssel egyidejűleg az illetékes csendőrőrsnek a leszerelt munkaszolgálatos családját szintén össze kellett gyűjtenie. Kozma utasítása alapján a m. kir. kassai VIII. honvédkerületi parancsnokság július 23-án ki is adta a leszerelésre és a kiutasítás végrehajtására vonatkozó parancsot.15 Mivel azonban a deportálásokat augusztus 9-én leállították, nem maradt elég idő a parancs teljes végrehajtására.16 A fennmaradt iratok alapján legalább száz esetben előfordult, hogy míg a munkaszolgálatos egész családját deportálták, addig őt újból berendelték munkaszolgálatra.17 A „kiutasított”, de az országban maradt munkaszolgálatosok ügye még 1942 januárjában is terítéken volt. A vezérkari főnökség 2. osztálya szerint „ezeknek az egyéneknek itt tartózkodása nemzetvédelmi szempontból semmi esetre sem előnyös, ezek mindegyike csak ellensége az országnak, egy-egy láncszeme az ellenséges hírszerzésnek, s mint ilyenek, azok részére dolgoznak, ezen felül az ellenséges propaganda céljait szolgálják, ha nem is teljesen nyíltan, de legalábbis sugdosó formában”.18 A Belügyminisztérium ellenkezése folytán azonban további széles körű deportálásokra már nem került sor.

SZIRTES ZOLTÁN MÚLTFELTÁRÁSA ÉS EGY IRATMEGSEMMISÍTÉS 14

646/41. eln. sz. irat, MOL, K-774 (Kárpátaljai Terület Kormányzói Biztosának Hivatala), 1941, 2. o. 15.589/1941. sz . irat, MOL, K-774, 1941, 37. o. 16 A 17.645/1941. sz. irat alapján 1941. augusztus 27-én leállították a munkaszolgálatosok leszerelését. MOL, K774, 1941, 38. o 17 804/41.eln. 1941. szeptember 1. MOL, K-774, 1941, 39. o. Lásd még Adatok bejelentése azon zsidókról, akiknek hozzátartozóit kitelepítették, Hadtörténelmi Levéltár (továbbiakban:. HIL), 1941, 10. osztály, eln. sorozat, 4279. csomó, 79.498, 7-60. o. 18 Uo. 2-5. o. 15


6

Az ezeket bizonyító korabeli dokumentumokra a Fővárosi Főügyészség által 1993 és 1998 között lefolytatott nyomozás még meg nem semmisített iratai között is találhatunk utalást. Az 1941-es deportálások végrehajtóinak felelősségre vonását ugyanis Szirtes Zoltán már a kilencvenes évek elején kezdeményezte.19 Dacolva az ügyészség sorozatos nyomozást megtagadó határozataival, nem nyugodott addig, amíg rá nem kényszerítette a hatóságokat, hogy tisztességes nyomozást folytassanak le. Érdemes felidézni azt az egykori 1994-es legfőbb ügyészségi határozatot, amely helyt adott Szirtes egyik panaszának: „a Fővárosi Főügyészség anélkül foglalt állást, hogy akár egyetlen dokumentumot is beszerzett volna, csupán a feljelentő birtokában lévő egyik történeti kiadványról készített egy hat lap terjedelmű fénymásolatot”.20 Másfél évvel később egy még keményebb hangvételű határozat született. E szerint a feljelentőt még csak ki sem hallgatták, s nem szerezték be a kulcsfontosságú népbírósági iratokat. A Legfőbb Ügyészség megjegyezte, hogy „az ún. historizáló okfejtés nem helyettesítheti” a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázását.21 Szirtes Zoltán azonban már nem élhette meg a nyomozást lezáró 1998-as határozatot; a múlt minél alaposabb feltárásán dolgozva hunyt el.

A Fővárosi Főügyészség ún. házi iratai között található Karsai László történész 1997ben készült szakvéleménye, amelyben – hivatkozva a fenti irat-együttesre – az olvasható, hogy „az illetékes katonai vezetők még egyes munkaszolgálatos zsidók leszerelését és kiutasítását is készségesen végrehajtották”.22 Sajnálatos, hogy a Szirtes Zoltán által kezdeményezett nyomozás több ezer oldalra rugó nyomozati iratanyaga ma már nem állhat az ügyészség és a történészek rendelkezésére. Több hónapos levelezés árán sikerült kideríteni, hogy a Nemzeti Nyomozó Iroda egy téves irattári jelzet miatt – a Magyar Országos Levéltár jóváhagyásával – 2009-ben megsemmisítette a teljes nyomozati iratanyagot.

A KI NEM HALLGATOTT TANÚ

Az ügyészség vélhetően Magyarország tiszti cím- és névtára és a Rendőrségi zsebkönyv évente (!) összeállított kötetei alapján állapította meg, hogy Csatáry László 1941-

19

Szirtes Zoltán: Temetetlen halottaink, 1941. Budapest, 1996. Legfőbb Ügyészség határozata, dr. Gáspár Katalin, 1994. december 13, NF 3726/1994/6-I, 2. o. 21 Legfőbb Ügyészség határozata, dr. Láng László, 1996. február 27, NF 3726/1994/12-I, 3. o. 22 Szakértői vélemény, Karsai László, 1997. augusztus 26. 2/1995. bü. sz. ügy. 20


7

ben rendőrfogalmazó gyakornokként Kecskeméten dolgozott. Ez a fokozat az ún. fogalmazói szakon belül a lehető legalacsonyabb volt. Ez alapján Csatáry még véglegesítve sem volt a magyar királyi rendőrség állományában.

Zuroff a Csatáryval szemben megfogalmazott vádakat egy Sydneyben élő idős kassai túlélő elbeszélésére alapozta. Külföldi híradások szerint az akkor tizenhárom éves kislányt egy forró augusztusi éjszakán kiabálás ébresztette Kassán, a Horthy Miklós tér 23 alatti házukban. A kislány édesanyjának Martinovics utcában lakó családját (unokatestvéreit és nagynénjeit), a hetven év fölötti nagymama kivételével, egytől-egyig elhurcolták, mert nem tudták kellően igazolni magyar állampolgárságukat. A szerzők telefonon beszéltek a túlélővel, aki megerősítette, hogy édesapjától értesült arról, hogy nagybátyjait Csatáry László hívatta vissza

a

munkaszolgálatból

és

deportáltatta

Ukrajnába.23

Az

események

leírása

általánosságban és a korabeli dokumentumok fényében életszerűnek tűnik. Az ügyészség – a híradások szerint – formalisztikus és a történeti tényeknek ellentmondó döntésében azonban nem vizsgálta a konkrét esetet. Ahhoz, hogy megnyugtatóan lehessen tisztázni, hogy hol tartózkodott Csatáry 1941 nyarán, és hogy köze lehetett-e az 1941-es deportálásokhoz, mindenképp szükséges lenne meghallgatni a tanút. Amíg ez nem történik meg, addig marad „a historizáló okfejtés”.

23

http://www.jta.org/news/article/2012/08/14/3103926/partial-clearing-of-hungarian-war-criminals-record-rilesaccusers


AZ 1941-ES DEPORTÁLÁSOK ÉS CSATÁRY LÁSZLÓ

Recommend Documents