Tony Blair haragszik Tony Blairnek rossz estéje volt. Indulatait nem tudta magába fojtani, ezért telefonon felhívta Joachim Milberget, s egy 15 perces beszélgetésben ráöntötte valamennyi haragját és csalódását. Joachim Milberg nem a brit kormányfı pszichoanalitikusa, hanem a BMW elnöke, s ebbéli minıségében közvetlen szerepe volt Blair rossz lelkiállapotának létrejöttében. A német autógyár megelégelte a tulajdonában lévı Rover veszteségeit, ezért odaígérte a patinás márkát egy kockázatitıke-befektetı csoportnak. Az ügyletben egyedül nem érintett Land Rover sem kerülheti el a sorsát, a kedvelt terepjárómárkára feltehetıen az amerikai Ford autógyár teszi rá a kezét. A politikusok még csak nem is sejtették a háttérben zajló tárgyalásokat, az üzletemberek nyilván azt gondolták, hogy nincs okuk az elızetes tájékoztatásra, vagy az egyeztetésre. Ha csak a történet végeredményét nézzük, akkor igazuk van, hiszen amit tettek, ahhoz joguk is, erejük is volt. Tony Blairnek rossz estéje volt. Indulatait nem tudta magába fojtani, ezért telefonon felhívta Joachim Milberget, s egy 15 perces beszélgetésben ráöntötte valamennyi haragját és csalódását. Joachim Milberg nem a brit kormányfı pszichoanalitikusa, hanem a BMW elnöke, s ebbéli minıségében közvetlen szerepe volt Blair rossz lelkiállapotának létrejöttében. A német autógyár megelégelte a tulajdonában lévı Rover veszteségeit, ezért odaígérte a patinás márkát egy kockázatitıke-befektetı csoportnak. Az ügyletben egyedül nem érintett Land Rover sem kerülheti el a sorsát, a kedvelt terepjárómárkára feltehetıen az amerikai Ford autógyár teszi rá a kezét. A politikusok még csak nem is sejtették a háttérben zajló tárgyalásokat, az üzletemberek nyilván azt gondolták, hogy nincs okuk az elızetes tájékoztatásra, vagy az egyeztetésre. Ha csak a történet végeredményét nézzük, akkor igazuk van, hiszen amit tettek, ahhoz joguk is, erejük is volt. Schröder német kancellár ennél látszólag jobb helyzetben volt, hiszen a brit Vodafone nyilvánosan tett ajánlatot a német Mannesmann részvényeire. A kancellár mindent megtett annak érdekében, hogy az ügylet meghiúsuljon, de hiába. A tıke - vagy sokkal inkább a felvásárló cég vezetésének és tanácsadóinak - érdeke erısebb volt a politikai befolyásnál. A politikusok mindkét fenti esetben a nemzeti érdekek védelmére hivatkozva léptek fel, de függetlenül a hivatkozás megalapozottságától - ez nem volt elég. Két nagyhatalmú ország, két elismert, vitathatatlan nemzetközi befolyású, országuk vállalataival és azok vezetıivel kitüntetıen jó viszonyt ápoló kormányfı fiaskója ez. Meghátrálni kényszerültek. Csodálkozhatunk-e akkor azon, hogy az emberek többsége úgy érzi, kiszolgáltatottja a globális tıke befolyásszerzésének- Aligha. Azt hihetnénk, hogy csak a kevéssé fejlett, vagy a kis országok érzik magukat bizonytalanságban. Ez nem így van. A bizonytalanság annyira általános, hogy az angolszász világ már fogalmat is talált a jelenség leírására: globaphobe, azaz globafóbia. Nincs általánosan elfogadott definíciója a globalizáció fogalmának. Szívesen ajánlom figyelmébe mindenkinek Riccardo Patrella meghatározását (Globalization and Internationalization, in: States against Markets; Routledge, 1996.), amely a globalizáció hét aspektusát és az ehhez tartozó fı alkotókat és folyamatokat győjti össze. Eszerint a globalizáció kiterjed a pénzügyekre és a tıketulajdonra; a piacokra, a stratégiákra és a versenyre; a technológiákra, a kutatás-fejlesztésre és a tudásra; az életmód- és fogyasztási szokásokra, valamint a kultúrára; a jogi szabályozásra és a kormányzásra; ezen túlmenıen
magában foglalja a világ politikai egységesülését, továbbá a várakozások és tudatos polgári magatartásformák hasonulását. Az utolsó biztos pont az életünkben a bizonytalanság. Errıl szól a globafóbia. Van, aki azt mondja, hogy nincs mitıl tartani, hiszen a gazdasági kapcsolatok az ısidıktıl fogva "külkapcsolatok" is, és mai félelmünk az ismeretlentıl nem más, mint az újtól való ösztönös emberi idegenkedés. Igaz ez az állítás? Aligha. Különállók A globalizmus nemzetközi cége nem azonos elıdjével. Míg a századközép transznacionális vállalata - tipikus esetben - a befogadó ország társadalmi-gazdasági környezetébe asszimilálódó, a fejlesztéstıl a gyártáson át az értékesítésig valamennyi funkciót magában foglaló önálló vállalatok láncolata, addig a globális vállalat megırzi különállását, a csoportot nagyfokú munkamegosztás, a termelés kihelyezése és a stratégiai funkciók központosítása, az anyaország üzleti kultúrájának tartós fennmaradása jellemzi. A globális vállalat számára a nemzetközi tér szinte semmiben nem különbözik a lokális vállalatok belsı, nemzeti világától. Megteheti, hiszen a fejlett világ kultúrája homogenizálódott, azonos egyetemekre jártunk, azonos nyelvet beszélünk, a szállítás és a kommunikáció hatékonyan köt össze egymástól több ezer kilométerre lévı üzemeket, a folyamatok szabványosítottak, a pénzügyek és a kereskedelem liberalizálásával az országhatárok jelentıségüket vesztették. Ez egy új kor, amely alig emlékeztet a kínai selyemmel foglalkozó velencei kalmár világára. A globalizáció hátterét - az olajválságokról, a szállítási és kommunikációs forradalomról, s még egyebekrıl itt nem beszélve - a Bretton Woods-i pénzrendszer 1973-as felbomlását követı liberalizációs hullám teremtette meg. A nemzeti kormányok egymás után bontották le a tıke, a tudás, a munkaerı útjában álló akadályokat, a piacokat védı korlátokat. A neokonzervatív piacszabályozás élénkítette a versenyt, hozzájárult a modern technológiai megoldások elterjedéséhez, kedvezı viszonyokat teremtett nagy nemzetközi korporációk létrejöttéhez. A korábban részben zárt, demokratikus politikai kontroll mellett mőködı nemzetgazdaságok kinyíltak, s az állam nem volt többé képes hatékonyan szabályozni, befolyásolni a piacot és a versenyt. Az 1929-1933-as válságot, majd különösen a II. világháborút követı idıszak gazdasági, társadalmi intézményrendszerét a különbözı szereplık (állam, vállalkozások, lakosság, szakszervezetek, kamarák, egyházak, civil szervezetek) közötti stratégiai kompromisszum jellemezte. A nemzetállamok politikai, társadalmi, gazdasági intézményrendszere alapvetıen illeszkedett egymáshoz, s kölcsönös ellensúlyokkal egyensúlyt képeztek. A globális korban ez az egyensúly felbomlott. Az üzleti vállalkozások kiteljesedı szabadsága együtt járt a kormányok és intézményeik mozgásterének csökkenésével, a lakosság, az alkalmazottak növekvı kiszolgáltatottságával. Növekvı egyenlıtlenségek Kik hát a vesztesek? Elsısorban azok, akiknek semmijük sincs, amit eladhatnának a piacon. Nem kell senkinek például az aluliskolázott többszázezres cigányság vagy a török vendégmunkások, illetve a gazdasági potenciállal már nem rendelkezı nyugdíjasok milliós tábora, a különbözı fogyatékosságban szenvedık - szóval mindazok, akiknek nincs valamilyen tıkéjük. Pénz, tudás, kapcsolati/kulturális tıke vagy bármi. Ha piacelvővé válik a társadalom, akkor a piaci hasznosság jelöli ki az emberek helyét a társadalomban. Sokak félelme és tiltakozása ellenére ez a folyamat játszódik le az utóbbi évtizedekben. Érdemes
böngészni a statisztikákat. A GDP-ben mért gazdasági növekedés a fejlett országok többségében nem járt együtt a reáljövedelmek hasonló arányú bıvülésével, sıt az átlagos életszínvonal enyhe emelkedése mögött a társadalmi egyenlıtlenségek jelentıs növekedése húzódik meg. A gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lettek. De ne higgyük, hogy amikor növekvı egyenlıtlenségekrıl beszélünk, akkor csak a lakosságra kell gondolni. A differenciálódás hasonlóképpen zajlik a vállalatok világában. A vállalati felvásárlások soha nem látott ütemben zajlanak, a mőködıtıke-befektetések csúcsokat döntenek. Az évtized elején mért csaknem 200 milliárd dollár nagyságú mőködıtıke-export 1997-re megduplázódott. Az elızı évtizedhez képest új elem, hogy ennek az összegnek nagyjából fele, mintegy 160 milliárd dollár a fejıdı országokat, és köztük az úgynevezett tranzíciós gazdaságokat célozta meg. A nemzetközi tıkekoncentráció végletesen átalakította a piac kínálati oldalának szerkezetét. A tartós fogyasztási cikkektıl az elektronikán át az acéliparig a világ öt legnagyobb vállalatának részesedése a világpiac teljes értékesítésébıl meghaladja az 50 százalékot. De tudunk hozni közelebbi példát is. A Heves megyei vállalkozások termelési értékének 60 százalékát hat vállalat adja, és ezek többsége külföldi tulajdonban van. A csak nemzeti keretekben gondolkodó kis- és középvállalatok egyre nehezebben állják a versenyt. Megkérdezhetnénk, lett volna-e más út a világgazdaság számára. A fıáramlatot követı közgazdák, társadalomtudósok bizonyára azt mondják, hogy nem. Az önmagát egyszerően csak alternatívnak nevezı sokszínő tudományos kisebbség ezzel nyilván nem ért egyet. Kétségtelen ugyanakkor, hogy megkezdıdött a neoliberális, neokonzervatív gazdaságpolitikai, társadalmi doktrína lassú, óvatos felülvizsgálata. Gondoljunk csak az IMF elmúlt tíz évben játszott szerepének egyre hangosabb kritikájára, a "washingtoni konszenzus" lassú átértékelésére, a "poszt-washingtoni konszenzus" megjelenésére. Valami változik, de vajon Magyarország is megteszi-e magáét? Idejét múlt szerepek Visszatekintve az elmúlt tíz évre, azt látom, hogy a magyar politikai elit idejétmúlt szerepek foglya. Úgy viselkedik, mintha kizárólagos feladata volna az ország képviselete, mintha elhinné, hogy politikusok egymás közt megállapodhatnak a világ sorsáról. A politikának elvitathatatlan szerepe a szabályok megfogalmazása, a mozgástér meghatározása, az ellenırzés és a felügyelet. Mivel manapság kedveltek a politikában a futballhasonlatok, hadd használjak hát egyet én is. Ötven évvel ezelıtt a kormányok egyidejőleg alakíthatták a szabályokat meghatározó sportszövetség, az infrastruktúrát biztosító klubok, a játékot vezetı bíró szerepét, és ezzel egy idıben a pályára lépı csapat túlnyomó részét is ık adták. Mára megváltozott a helyzet. A kormányok szabályalkotó és játékvezetı szerepét kontrollálják az érdekeik védelmében fellépı legkülönfélébb csoportok, a pénzükért játékot látni akaró szurkolók, a nemzetközi intézmények. De ami a legfontosabb: a csapatot nem a kormányok állítják össze, és ha adnak is játékosokat, azok nem a csatársorba, hanem a védelembe kerülnek. A globalizáció ırült tempójú mérkızés, ahol gólokat kell rúgni. A csak védıkkel felálló csapat akkor is vesztes lesz, ha egyébként a világválogatottnak képzeli magát. Azok tudnak csak nyeri, ahol a kormány, az üzleti szereplık és a különbözı társadalmi szervezıdések egy csapatban játszanak. Magyarországon ez nincs így. Anekdotaként kering a történet, miszerint a rendszerváltást követı egyik miniszterelnökünk neve a történet szempontjából nem fontos - "nem vagyok én szatócs" megjegyzéssel hárította
el gazdasági miniszterének kérését, hogy soron következı németországi látogatása során lépjen fel Kohl kancellárnál egy bizonyos magyar vállalat érdekében. Nem áll-e ez a gondolkodás éles ellentétben azzal a gyakorlattal, amelyet a nyugati diplomácia folytatNagykövetek, elsı beosztottak és kereskedelmi titkárok naponta interveniálnak a legkülönbözıbb minisztériumokban nemzeti vállalataik képviseletében. A magyar külképviseletek csak szórványosan tekintik ugyanezt saját feladatuknak. A magyar üzleti élet és a politikai hivatalosság között kevés intézményes kapcsolat van. A politikusok és az üzletemberek - kiismerhetetlenül összegabalyodva, nem egyszer a tisztességtelenség látszatát (?) keltve - sokkal inkább használni kívánják egymást, semmint együttmőködni konkrét, és átfogó programok közös megvalósítása érdekében. A jelenlegi gazdasági miniszter - egyébként nagyon helyesen - a verseny erısítésérıl beszél. A verseny egyik feltétele az információs monopóliumok megtörése. Ebben pedig nem csak egyszerően szabályzó szerepe van a kormánynak, hanem mint az információ legnagyobb elıállítójának és tulajdonosának közvetlen felelıssége is van abban, hogy ezt megteszi-e. Az új vállalkozások piacra jutásának legfıbb akadálya ma nem a tıke, hanem a piacról, a piaci szereplıkrıl szóló elégséges információk hiánya. A vállalatok nem kötelezettek részletes pénzügyi, gazdasági adatok nyilvánosságra hozatalára, a cégbíróságra beadott mérlegek érdemi elemzésre alkalmatlanok. Teljesen hiányzik a naturális adatok nyilvánossága, csak alapos kutatással tárhatók fel a tulajdonosi és a vezetésen keresztül megvalósuló cégkapcsolatok. A nemzeti jövedelem több mint 40 százalékát központosító és újraelosztó államháztartás pontos kiadási tételei csak lehangolóan idıigényes utánjárással ismerhetık meg, s ha még vállalkozik is erre valaki, komoly politikai és/vagy szakmai ajánlólevél kell, hogy bebocsátást nyerhessen a minisztériumokba vagy az államkincstárba. Nagy szükség lenne egy átfogó, a társadalmi szereplık információadási kötelezettségeit kiterjesztı és információs jogait szabályzó információs törvényre és egy nemzeti információs központra, hogy ne csak jogunk, hanem egyszerő és olcsó (ingyenes?) lehetıségünk is legyen hozzáférni ezekhez az információkhoz. Családi program Matolcsy miniszter fontosnak tartja, hogy "elıbb-utóbb minden család otthonába bekerüljön a számítógép". Ez jó. De neki azért ennél több dolga van. Meg kell mondania, hogy mi ennek a módja, és mit tesz ennek érdekében a kormány. Az Atlanti-óceán túlpartján a Georgia államban található La Grange város önkormányzata ingyenes internet-hozzáférést biztosít a teljes lakosságnak. Ez év decemberében a helyiek 80 százalékának már elegendı lesz bekapcsolni a televíziót (!), hogy rákapcsolódjon a világhálóra. De ha valaki nem akar ilyen messzire tekinteni, akkor tanulmányozhatja a hamburgi példát, vagy a brit kormány gyakorlatát. Ez utóbbi szerint a kisjövedelmő családok között százezer felújított számítógépet osztanak szét, a tanárok vissza nem térítendı támogatást kapnak a gépvásárláshoz, a költségvetés 80 százalékban vállalja az alapfokú informatikai tanfolyamok tandíjait. Nálunk leállították a Sulinet programot. Ahhoz pedig, hogy rászoruló 10 éves gyerekek kedvezményesen számítógépet kapjanak, évente 10 milliárd forint kellene. Sok ez a pénz vagy kevés? A remélt 5 százalékos gazdasági növekedésbıl az államháztartás - változatlan redisztribúciós hányad mellett - több mint 200 milliárd forint pótlólagos forráshoz jut. El kellene dönteni, mi a fontos, mire költünk! Az elmúlt hetekben jelent meg a kormány Széchenyi-terve. Tanulságos a programot
összehasonlítani az Európai Unió tagországai miniszterelnökeinek részvételével tartott lisszaboni csúcsértekezlet záródokumentumával. Az elıbbi az alapvetı fizikai infrastruktúra kiépítését, a Régi gazdaság mőködési feltételeinek megteremtését hangsúlyozza. Az Európai Unió dokumentuma a sokat hangoztatott Új gazdaság körülményei között keresi a kormányok helyét és feladatát; tudásról, információról, tanulásról ír, és világossá teszi, hogy a gazdasági modernizációt össze kell kötni a társadalmi kirekesztés elleni konkrét programmal. Félı, hogy a magyar gazdaság felzárkózását segíteni kívánó Széchenyi-program - jelenlegi tartalmával a történelmi leszakadás konzerválódását idézi elı. A globalizáció nemcsak gazdasági kérdés. Errıl nem beszél Matolcsy György. Jó oka van rá, hiszen például a magyar kormány család- és lakástámogatás csomagja - függetlenül a politikai propagandától - a magasabb jövedelmő társadalmi csoportoknak kedvez. A munkanélküli-segély és a családi pótlék feltételeinek átalakítása még nehezebb helyzetbe hozta a társadalom peremén élıket. Kár lenne azt hinni, hogy ez csak szociális kérdés. Almási Miklós egy pár évvel ezelıtt megjelent könyvében (Napóra a Time Square-en; T-TWINS Kiadó, 1995.) idézi az Institute for Inequality nevő intézet nemzetközi felmérésén alapuló tanulmányát. Eszerint ahol nagyok a társadalmi különbségek, ahol szélsıségesek a jövedelemkülönbségek, ott lassabban fejlıdik a termelékenység, és általában rosszabbak a gazdasági mutatók. Az utóbbi évek robusztus amerikai növekedése árnyalhatja e megfigyelés érvényességét, de egyelıre nem kérdıjelezi azt meg. Végzetes tévedés lenne, ha azt hinnénk, hogy milliós nagyságú leszakadó társadalmi csoportok hátán gyalogolva gyorsabb az út a globális világ felé. Márpedig a jelenlegi kormány politikája mintha ezt a véleményt tükrözné. Ha így van, akkor ez nagy hiba.
Szerzı Gyurcsány Ferenc, az Altus Befektetési Rt. vezérigazgatója
2000-04-27 12:05 Figyelı
