„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
Augusztinovics Mária: a legnagyobb kihívás a munkaerőpiac, avagy mi fenyegeti a nyugdíjrendszereket? A nyugdíjrendszer szempontjából szeretnék az öregedés egy-két létező vagy nem létező következményével foglalkozni. Ezzel kapcsolatban a fő kérdés az, hogy a népesség öregedése valóban összeomlással fenyegeti-e a nyugdíjrendszereket. Véleményem szerint nem. Demográfiai függőségi ráták
Y fiatalkori O időskori T teljes
0-15 / 16-61 62+ / 16-61 Y + O
A grafikon a demográfiai függőségi rátákat ábrázolja 1970-től 2020-ig. (2020 öregedési szempontból nagyon fontos időpont, mert a Ratkó-korosztályok addigra már nyugdíjas korúak lesznek.) Azt láthatjuk, hogy a fiatalkori függőségi ráta csökken, az időskoriaké növekszik. A kettő összege, a teljes függőségi ráta 1990-től 2010-ig csökken, 2010 után veszi csak fel az időskori függőségi ráta növekvő tendenciáját. Mi ennek az oka? Megfigyelhetjük, hogy még így is 2020-ban a teljes függőségi rátát tekintve (tehát fiatalok és öregek együtt) hányan jutnak a keresőkre. Ez a szám csak öt százalékponttal nagyobb, mint 1970-ben volt, az időskori ráta 2007-ig 30% alatt marad. 1990 és 2010 között egy demográfiai szempontból rendkívül kedvező helyzet van, mert ebben az időszakban mind a Ratkókorosztály, mind pedig az ő, a hetvenes évek második felében ugyancsak nagy létszámban született gyermekeik keresőképes korban vannak. Tehát a jelenlegi helyzet jó, sok kereső jut viszonylag kevés eltartottra.
1
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
Demográfiai- és rendszerfüggőség
O időskori demográfiai ráta R1 nyugdíjasok / aktív keresők R2 nyugdíjasok / foglalkoztatottak Mégis mi a helyzet? A következő ábrán a rendszerfüggőségi rátát láthatjuk, amely nem azt mutatja meg, hogy hány időskorú ember jut a középkorú emberekre, hanem azt, hogy hány nyugdíjas jut a járulékfizetőkre. A különbség világos: nem mindenki nyugdíjas, aki nyugdíjas korú; és nem mindenki dolgozik, aki keresőképes korú. (A kétféle rendszerfüggőségi ráta létének oka, mert 1990-től kezdve nincsenek „aktív keresők”, viszont 1980 előtt nem voltak „foglalkoztatottak”.) Láthatjuk, hogy 1990-től a foglalkoztatottakra jutó nyugdíjasok száma ugrásszerűen megemelkedik, annak ellenére, hogy ez az időszak demográfiailag jó.
Miért? 1980
1990
2001
1 Népesség 16-61 efő 2 Foglalkoztatott efő 3 Aktívitási ráta (2/1)%
6586 5458 82.9
6341 4880 77.0
6522 3859 59.2
4 Népesség 62+ efő 5 Nyugdíjas1 efő 6 Nyugd.ráta (5/4)%
1654 1342 81.1
1721 1704 99.0
1853 1866 100.7
7 Demog.ráta (4/1)% 8 Rendszerfüggős.(5/2)%
25.1 24.6
27.1 34.9
28.4 48.4
1
saját jogú öregségi + özvegyi (rokkant nélkül)
2
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
Miért lehetséges ez? A 16-61 évesek létszáma 1980-tól 2001-ig gyakorlatilag nem változott, a foglalkoztatottak száma azonban 1,5 millióval csökkent. Ennek következtében az aktív korúakból a foglalkoztatottak százalékos aránya 83%-ról 63% alá csökkent. Ez azt jelenti, hogy az általunk aktív korúnak minősítettek 60%-a foglalkoztatott, a másik 40% nem. Ugyanakkor a 62, és annál idősebbek – a nyugdíjaskorú népesség – létszáma valamelyest – kb. 200 ezer fővel – nőtt. A nyugdíjasok létszáma azonban több, mint 500 ezerrel emelkedett. A kilencvenes években tehát azt láthatjuk, hogy a nyugdíjasok létszáma gyakorlatilag azonos a nyugdíjas korúak létszámával. (Amely természetesen nem jelent „egy az egyben” azonosságot, mert vannak, akik a nyugdíjas kor után is tovább dolgoznak, vagy nem jogosultak még nyugdíjra, és vannak, akik viszonylag hamarabb mennek nyugdíjba.) Ebből adódik, hogy a demográfiai ráta ezalatt a húsz év alatt 3,3 százalékponttal emelkedett, a rendszerfüggőségi ráta viszont gyakorlatilag megduplázódott.
Hová lettek? Emeljük a korhatárt? 1980
1990
2001
15-24 fogl tanul,nyugd1,Gyes egyéb ? Összesen
65 30 5 100
55 38 7 100
37 47 16 100
25-51 fogl tanul,nyugd1,Gyes egyéb ? Összesen
86 7 7 100
86 8 6 100
75 14 11 100
1
Itt rokkant nyugdíjasokkal együtt
Hová lettek azok, akik kiszorultak a munkaerő-piacról? Emeljük a korhatárt? Ez a két kérdés azért függ össze, mert ha megnézzük, hogy mi történt a nem-foglalkoztatottakkal, akkor választ kapunk arra is, hogy segíthet-e bármin is a korhatár emelése. A táblázatban a 15-24 évesek, valamint a 25-51 évesekkel kapcsolatban láthatunk adatokat. Az második sorban szerepelnek mindazok, akik a „lehetséges legitim, munkaerőpiacról történő menekülési útvonalak” valamelyikét választották. A harmadik sorban vannak azok, akikről nem tudunk semmit, nem tudjuk, hogy mit csinálnak. 2001-ben ebbe a kategóriába a 16-24 évesek 16%, a 25-51 éveseknek pedig 11%-a tartozott. Ezen semmiféle nyugdíjkorhatár-emeléssel nem lehet segíteni. Ezért azt állítom, hogy nem a népesség öregedése teszi tönkre a nyugdíjrendszert. Itt vagyunk egy demográfiailag nagyszerű korszakban, amikor nagyon sok aktív korú ember él, akiknek a 60%-a foglalkoztatott, és 40%-a nem. Ebből kb. 13-14 százalékot tesznek ki azok, akinek még menekülési útvonal sem jutott, akikről nem tudjuk, hogy miből élnek. Ennek semmi köze a népesség öregedéséhez, és a demográfiai helyzethez.
3
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
Mit várjunk? Egy pesszimista gondolatkísérlet: 2001
2010
2020
1 Népesség 16-61 efő 2 Foglalkoztatott efő 3 Aktívitási ráta (2/1)%
6522 3859 59.2
6427 3803 59.2
5924 3505 59.2
1853 1866 100.7
1979 1979 100.0
2304 2304 100.0
28.4 48.4
30.8 52.0
38.9 65.7
4 Népesség 62+ efő 5 Nyugdíjas1 efő 6 Nyugd.ráta (5/4)% 7 Demog.ráta (4/1)% 8 Rendszerfüggős.(5/2)% 1
saját jogú öregségi + özvegyi (rokkant nélkül)
Mit várunk a jövőtől? A következő táblázat egy pesszimista gondolatkísérletet mutat be. (A népesség 16-61 éves korosztályának, valamint a 62, és annál idősebbek száma Hablicsek László közepes előrejelzéséből származik.) Ha a 16-61 évesek 2001-es 59,2%-os foglalkoztatottsági rátáját változatlan marad, akkor a foglalkoztatottak száma további 300 ezerrel csökken a következő húsz év alatt. Az egyszerűség kedvéért feltételeztem, hogy a nyugdíjasok éppen annyian lesznek, mint a nyugdíjas korúak. Ebből az adódik, hogy a demográfiai ráta hasonló marad, mint eddig, a rendszerfüggőségi ráta viszont 48-ról 66%-ra emelkedik. Vagyis 100 foglalkoztatottra 66 nyugdíjas jut (öregségi és özvegyi nyugdíjas). Ez az eredmény nem azt mutatja, amivel sokan riogatnak, pl. hogy kétszer annyi nyugdíjas lesz, mint kereső, de azért a 66%-os rendszerfüggőségi ráta nehéz helyzetet teremt.
4
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
Egy optimista gondolatkísérlet: 1980
2001
2010
2020
1 Népesség 16-61 efő 2 Foglalkoztatott efő 3 Aktívitási ráta (2/1)%
6586 5458 82.8
6522 3859 59.2
6427 4094 63.7
5924 4766 80.4
4 Népesség 62+ efő 5 Nyugdíjas1 efő 6 Nyugd.ráta (5/4)%
1654 1853 1979 2304 1342 1866 1979 2304 81.1 100.7 100.0 100.0
7 Demog.ráta (4/1)% 8 Rendszerfüggős.(5/2)%
25.1 24.6
1
28.4 48.4
30.8 48.4
38.9 48.4
saját jogú öregségi + özvegyi (rokkant nélkül)
Egy optimista gondolatkísérletben a népesség mind a két korkategóriában ugyanannyi, mint az előzőekben volt, de a foglalkoztatottak száma 2001-től 2020-ig kb. 900 ezer fővel megnövekszik. A foglalkoztatottsági ráta ennek következtében 80%-ra nő. A nyugdíjasok ugyanannyian vannak, mint az előző gondolatkísérletben, és ugyanúgy éppen annyian, mint a nyugdíjas korúak. A számítás alapja itt az volt, hogy a 2001-es rendszerfüggőségi rátát tartottam változatlannak, abból számoltam ki, hogy a nyugdíjasok számához viszonyítva hány foglalkoztatott kell ahhoz, hogy a rendszerfüggőségi ráta változatlan maradjon. Lehetetlen ez? Elvileg nem: 2020-ban még mindig csak 4,8 millió foglalkoztatott lenne, szemben az 1980-as 5,5 millióval, és a foglalkoztatottsági ráta alacsonyabb lenne, mint 1980ban volt. (Kell is, hogy alacsonyabb legyen valamennyivel, mert a 16-22 évesek is benne vannak, akik közül sokkal többen járnak középiskolába és egyetemre, mint akkor. Az a különbség, ami a 82,8 és 80,4%-os foglalkoztatottsági ráta között van, pontosan az a 150 ezer fő, amennyivel nagyobb a tanulók aránya a 2020-beli tanulókorúak között.) Véleményem szerint tehát ez demográfiailag lehetséges: 4,8 millió foglalkoztatott lenne 5,9 millió aktív korú emberből. Következtetésem ebből az, hogy a rendszerfüggőségi ráta sokkal kevésbé függ az öregedéstől és a demográfiai tényezőktől – legalábbis ezen az időtávon –, mint a foglalkoztatottságtól, tehát a munkaerőpiac helyzetétől. A ráta szinten tartása 2020-ig 900 ezer új munkahelyet kívánna, ami demográfiailag lehetséges. Abban, hogy gazdaságilag ez lehetséges-e, már nem annyira biztos, mert a munkaerő-piac jelenleg sokkal inkább „munkahely-leépítő”, mint „munkahely-teremtő” tendenciát mutat. Bármi lesz is azonban, az nem az öregedéstől fog függeni. Tehát akkor a nyugdíjrendszerrel, az öregedéssel kapcsolatosan semmilyen teendő nincs? Természetesen kell. Először is vannak olyan teendők, amelyek függetlenek az öregedéstől: rendbe kellene tenni a biztosítás és szolidaritás átláthatatlan keverékét képező TB-pillért. A magánnyugdíj-pénztárakban fogy a tagok pénze, amelyet a pénztárak nem vallanak be, mert a
5
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
befektetett tőke bruttó hozamát közlik, nem pedig a tagdíjbefizetésre jutó nettó hozamot, amely negatív reál-megtérülést mutat. Ezen kívül a két pillér nincs is koordinálva egymással. Egy szerencsés átlagférfi pályája : kereső nyugdíjas az szakasz szakasz özvegy Évek száma 40 15 5 Pont/év 1 0.6 0.12 Összes pont 40 9 0.6 40 9.6 9.6 / 40 = 24 százalék Plusz 1 év Összes pont
40 40
16 9.6
5 0.6 10.2
10.2 / 40 = 25.5 százalék vagy: 60 helyett 56 % relatív nyugdíj
Egy dolog azonban nagyon is összefügg az öregedéssel: a járulék. A következő táblázat hosszmetszetet, azaz életpályát vizsgál (vagyis nem a keresztmetszetet, hogy egy adott időpontban hány nyugdíjas és hány kereső van). Egy szerencsés átlagférfit vizsgálva (aki 40 évig folyamatosan keresőképes) egy egyszerű számítást végeztem (inflációtól, gazdasági növekedéstől ebben a példában eltekinthetünk). Aki egy évig átlagkereset mellett foglalkoztatott, egy pontot kap. 40 éves munkaviszony után, 62 éves kori várható élettartam mellett várhatóan 15 évig fog még élni, és évenként 0,6 pontja lesz. (Ez ma Magyarországon az átlagos nyugdíj az átlagos kereset kb. 60%-a.) Ezután még 5 évig él az özvegye, az ő pontszáma évenként 0,12 (Jelenleg a nyugdíj 20%-a az özvegyi nyugdíj.). Tehát a foglalkoztatotti évek alatt összegyűjtött 40 pontból nyugdíjas korában ő, és majd az özvegye összesen 9,6 pontot költ el, amelyet az előbb említett 40-ből kell megtakarítani, bármilyen (felosztó-kirovó, tőkésített) rendszert tekintünk. A 9,6 pont a 40 pont 24 százalékát teszi ki. Ha megvizsgáljuk azt, mi lenne, ha mindketten egy évvel tovább élnének, a nyugdíjas szakaszra 10,2 pont, a keresőkori jövedelem 25,5%-a jut. Tehát egyetlen év élettartamhosszabbodás 1,5 százalékponttal megnöveli azt, amit a keresőkori jövedelemből meg kell takarítani, vagy, ha ezt változatlannak akarjuk tekinteni, a nyugdíj az átlagos keresetnek már nem 60, csak 56%-a lesz. A számítást tovább is lehetne folytatni, mert az előttünk álló években nem 1 évnyi várható élettartam-növekedésre számítunk.
6
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
Ezzel szemben: 1992
1999
2003
100 24.5 124.5
100 22 122
100 18 118
4 Munkavállalói ny. járulék 5 Összes ny.járulék (2+4)
6 30.5
8 30
8.5 26.5
6 "Valódi" j.kulcs (5/3)%
24.5
24.5
22.5
7 Munkavállalói rész %
19.7
26.7
32.1
1 "Bruttó" bér 2 Munkáltatói ny.járulék 3 "Pályabér" (1+2)
Ezzel szemben a járulékkulcsot tekintve: a munkáltató jelenleg az 1992-es 24,5% helyett 18%-os nyugdíjjárulékot („pályabért”) fizet, ezt kell annak a bérnek tekinteni, amelyet az előző példában szereplő átlagférfi évenként 1 pontban megkapott. A munkavállaló pedig a bruttó bérből a tíz évvel ezelőtti 6 helyett 8,5 százalékos nyugdíjjárulékot fizet. Tehát munkáltató és munkavállaló összesen 30 helyett 26,5%-nyi nyugdíjjárulékot fizetnek, de ezt nem a bruttó bérhez, hanem a pályabérhez kell viszonyítani, tehát a „valódi” járulékkulcs tíz év alatt 24,5 százalékról 22,5 százalékra csökkent, ahelyett, hogy emelkedett volna a várható élettartam növekedése miatt. Azt állítom tehát, hogy emelkednie kell a nyugdíjjáruléknak, és nem azért, mert sokan vannak/lesznek az öregek (most még nincsenek is sokan), hanem azért, mert azok, akik jelenleg keresők, tovább fognak élni. A saját életükre hosszabb nyugdíjas szakasz jut majd, hacsak nem emelkedik a nyugdíjkorhatár a várható élettartammal, amely gazdasági okok miatt is teljesen valószínűtlen. Az már csak hab a tortán, hogy ez alatt a tíz év alatt az összes járulékból a munkavállaló részesedése 20%-ról 32%-ra nőtt. Nem azt állítom, hogy pont 24%-nak kellene lennie a nyugdíjjáruléknak, csak azt, hogy nem a rövid távú versenyképesség célja alá rendelve kell meghatározni ennek arányát. Szakmailag megalapozott aktuáriusi számítások alapján kellene azt kidolgozni, hogy adott várható élettartamok, adott foglalkoztatottsági lehetőségek mellett mi az a nyugdíjjárulék, amelyet idős korra félre kell tenni.
7
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
Dr. Hoóz István: A nemzetközi vándormozgalom és a nemzetiségi struktúra 1. A népesség száma a trianoni Magyarországon 1980-ig folyamatosan emelkedett, Amikor elérte a 10 709 643 főt. E növekedési tendencia aránya és mértéke változott ugyan, de mindvégig a természetes szaporodás biztosította. Ezt követően folyamatos, de változó ütemű csökkenés következett be, mert megszűnt a születések többlete. Ennek maximális mértéke; 1999-ben alakult ki, amikor mértéke meghaladta a 48 000 főt (48 565). Azóta némileg csökkent, de még 2001-ben is meghaladta egy közepes város lakosságszámát (35 136). A természetes fogyást a nemzetközi vándormozgalom többlete sem tudta pótolni. A népesség száma mindezek eredményeként ( 1980 és 2001 között) több mint fél millióval (10 709 643ról 10 198 315-re) csökkent. Ez több mint pl. egy közepes nagyságú megye mai népességszáma, vagy mint a trianoni békeszerződés alapján Ausztriához csatolt területen élő lakosságé (358 000). A hosszan tartó természetes fogyás következtében jelentősen módosult a népesség struktúrája is. Növekedett az időskorúak és csökkent a gyermekkorúak száma, romlott a kereső-eltartott arány, nagyszámú kisebb település életképtelenné vált stb. Mivel a népszaporodás alakulása nemcsak demográfiai, hanem egyben politikai következményekkel is járó folyamat, e tendenciák értékelése megkerülhetetlen problémává vált. E területen a megoldási lehetőségek a következőkben foglalhatóak össze: •
együtt élni a népesség számágak csökkenésével és a romló népességstruktúrával;
•
a termékenység növekedésének elősegítése egészen a kívánatos szintig;
•
pozitív nemzetközi vándor-mozgalom szorgalmazása a kívánatos népességszám és az optimális népességstruktúra elvrése érdekében.
Mivel az első két változattal más szekciók foglalkoznak, csak a vándormozgalommal kapcsolatos néhány problémára utalnék. 2. A történelmi Magyarország feldarabolása következtében kialakult vagy megnagyobbodott utódállamok politikai célkitűzése már kezdetben is a nemzetiségileg homogén lakosságú államok kialakítása volt és maradt máig. Ez azt jelentette, hogy a lakosság számának növelésével fontosabbnak tartották az államalkotó nemzet számának és arányának növelését. E célok megvalósítása érdekében a kisebbségi lakosság számát nemcsak nyelvi asszimilációval, hanem kitelepítéssel, kiűzéssel és lakosságcserével is igyekeztek csökkenteni. Ezeket az eljárásokat nemcsak a magyar, hanem más, a többi nemzeti kisebbség tagjaival szemben is alkalmazták. Vázlatos ismertetésünk során csak a magyar nemzetiségűekkel kapcsolatos intézkedések számszerű következményeit elemezzük. 3. A Csehszlovákiához csatolt területen élő magyarok száma 1910-ben megközelítette a 900 000 főt (885 000). Mivel elbocsátották a magyar állami alkalmazottak zömét, és megtagadták a nyugdíjak folyósítását 1918 és 1924 között 106 841 személynek el kellett hagynia otthonát és a trianoni Magyarországra költözni (Thirsing 196, 357.0.). Az Erdélyben 1910 élő 1. 662. 000 magyar anyanyelvűből az előbb említett okokból 197 033 személy kényszerült a mai ország területre költözni. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban élő 417.000 magyar 8
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
anyanyelvűből 44.903 menekült Magyarországra. De még Burgenlandot is kénytelen volt elhagyni 1221 fő. A háborút követő években tehát mintegy 350 000 magyar anyanyelvű, többségében szellemi foglalkozású vagy családtagja volt kénytelen politikai okból elhagyni lakóhelyét. Helyükre Csehországból, Romániából és Szerbiából érkeztek cseh, román vagy szerb nemzetiségű és anyanyelvű tisztviselők, vasutasok, tanítók. De érkeztek nagy számban parasztok is, akik többségét – főleg az országhatárok mentén – a tiszta magyar környezetbe telepített falvak, felszerelt, felépített gazdaságok, iskolák várták mindezt annak érdekében, hogy a politikai határokat etnikai határokká változtassák. A Kárpát-medencében még nagyobb arányú vándormozgalom zajlott le a II. világháború körüli években. Már a II. világháború kitörése előtt megkezdődött és legalább egy évtizedig folytatódott egy nagyarányú nemzetközi migráció, főleg a Közép és a kelet-Európai országok nacionalista törekvéseinek megvalósítása érdekében. Románia és Magyarország a II. bécsi döntés kapcsán „megállapodott abban, hogy az ÉszakErdélyben élő románság a magyar közigazgatás bevezetése után még fél évig áttelepülhetett Romániába. A dél-erdélyi magyarság ugyancsak megkapta a szabad áttelepülésjogát a magyar területekre." (Stark. 2001 3939.). Erdély kettéosztása után Észak-Erdélyből a hivatalos román adatok szerint 1940 és 1943 között 205 193 fő érkezett Romániába (Jakabffy 1994. 40.0. ). Másrészt 1938. jan. 1. és 1944. februárja között 190 132 személy lépte át a magyar határt és erek közül 106 000 fő ÉszakErdélyben telepedett le, míg a többi a trianoni országterületen keresett magának új otthont. (Stat. Szemle, 1944. 9-10) sz. 397.o.) Már itt utalni kell arra, hogy a II. világháború alatt Romániában részletes tervet készítettek az etnikailag homogén népességű ország megteremtésére. E szerint a 6,2 millió nem román nemzetiségű lakosságot ki kell telepíteni lakóhelyéről. A tervezett szerint a harmadik fázisban kerülne sor az Észak-Erdélyben élő magyarok áttelepítésére. A román nemzetállam megteremtése tudatos politikai célként fogalmazódott meg a politikusok között már a múltban is és ez nem változott meg a kommunista fordulatot követő évtizedekben sem. (Szász Zoltán: Térutak keresése = Historia, 1999. 17-20.o.) (1910 és 1992 között az erdélyi németek száma 565 ezerről 129 ezerre, a szerbeké 52 000-ről 27 000-re csökkent, a zsidóság pedig szinte teljesen eltűnt.) Amíg ez a népesség-mozgás a Kárpát-medencén belül zajlott le, a 13 198 bukovinai székely hazatelepítése már a nemzetközi vándormozgalom részének tekinthető. Velük vagy később bevándorolt mintegy 4500 moldvai csángó is (Stark. 2001, 393.o.) A visszatért Felvidék területéről – még a magyar katonaság bevonulása előtt – a Hlinka-gárda tagjai mintegy 120 000 cseh telepest és közalkalmazottat távolítottak el (Stark, 2001, 3939.o.) Később a magyar hatóságok mindössze 500 személyt utasítottak ki (Janics K. 1979. 188 o.) A Délvidékről távozó, vagy onnan kiutasított szerb és horvát tisztviselők, telepesek (dobrovoljácok), pedagógusok stb. pontos számát nem ismerjük, de magyar források szerint (Csima J, 1961, 51.o.) kb. 15 ezren lehettek. A trianoni Magyarországhoz 1938 után visszatért területekre magyar állam közigazgatási tisztviselőket, vasutasokat, pedagógusokat küldött. Az Ideiglenes Magyar Kormány és a szövetségesek között 1945. jún. 20-án Moszkvában megállapodás jött létre, amelynek értelmében Csehszlovákiából kitelepíthették mindazokat, akik az első bécsi döntés után költöztek az országba. E megállapodás talán a többi környező országra is vonatkozott. Számukat nem ismerjük, csak azt, hogy 1944-ben és 1945-ben 16 468 személy tért vissza a 9
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
Felvidékről, 4371 fő a Kárpátaljáról, 15 486 Erdélyből és 12 999 a Délvidékről (ismerteti Stark T. 2001. 392.o.) Az elcsatolt területekről az 1938 és 1948 közötti időszakban az ország területére átköltözött, elüldözött és menekült magyarok összesített száma mintegy 350 000 lehetett. A Felvidékről 130 000, a Kárpátaljáról közel 15 000, Romániából mintegy 100 000 és Jugoszláviából is közel ennyien kerültek a háború vesztesei köré sodródott országba. Amint az egyes országok újra birtokba vették a trianoni területeket, a magyar kisebbség ellen valamilyen soha el nem követett bűnök miatt, megtorló akciókba kezdtek. Megindultak az államilag irányított internálások, erőszakos telepítések, részleges vagy helyenként teljes körű etnikai tisztogatások az etnikailag homogén nemzetállamok kialakítása érdekében. Csehszlovákiában ezeknek a kisebbségellenes intézkedéseknek alapját az 1945. ápr. 5-én meghirdetett és azóta hírhedtté vált Kassai Kormányprogram jelentette. Az államelnök 1945/88. számú, 1945 okt. 1-én kelt dekrétuma kényszertelepítést rendelt el, amelynek alapján Csehországba deportáltak szlovák adatok szerint – 44 129 magyar nemzetiségű lakost. Ez a fenyegetettség szinte az egész régióra kiterjedt, hisz ezeket a száműzötteket nagyon sok településről szedték össze. (Zvara, 1965 ). A magyar szerzők által közölt adatok szerint ez az intézkedés 9610 család deportálását okozta és 2154 család volt kénytelen „önként” elhagyni szülőhelyét. (Új Szó 1968. okt 27. sz. 3-4.0.) A két szomszédos ország 1946. febr. 27-én magyar-szlovák lakosságcsere egyezményt írt alá. Ennek végrehajtása során Szlovákiából mintegy 87-88 ezer személyt telepítettek át Magyarországra, ahonnan 70-71 ezer szlovák nemzetiségű kívánt Szlovákiában letelepedni. (Miltényi, 1959.) A lakosságcsere lebonyolítását is szolgálta a belügyi szlovák kormánybiztos 1946. jún.17-én kelt rendelete a reszlovakizálásról (Zvara, 1969). „Két héten belül, azaz 1946. júl.1-ig 135 317 magyar családfő nyilváníttatta magát szlováknak és tagadta meg nemzetét, hogy családját megmentese a szörnyű üldöztetéstől és az esetleges megsemmisítéstől. Ezzel összesen 410 820 magyar vesztette el nemzetiségét.” (Új Szó, 1968. 10.27. 3-4.o.). (A Szlovák Kommunista Párt KB 1954 ápr. 8-án érvénytelennek nyilvánította a reszlovakizációt. ) Ezekben az években azonban kiűztek Csehszlovákiából csaknem 3 millió németet is. E tisztogatások következtében a lakosság 1938. évi 14,6 milliós száma 1946 végére kb. 12,0 millióra csökkent. (Ezen belül Szlovákia lakossága 3,6-ról 3,4-re mérséklődött. ) Az 1938. évi lakosságszámot ismét csak az 1960-as évek végére érték el. (Statisticky Zpravodoj, 1941/1.) Ezt a hatalmas népveszteséget és annak súlyos gazdasági következményeit jelentéktelennek érezték ahhoz a nyereséghez képest, hogy a csehek és a szlovákok aránya 60 %-ról 94 %-ra nőtt, Szlovákiában pedig 72,1 %-ról 86,6 %-ra. A kitelepítésen és a lakosságcserén kívül e változásban a nyelvi asszimilációnak is jelentős szerepe lehetett. Kárpátalja a II. világháború befejezéséig Csehszlovákia része volt, csakúgy mint Szlovákia. Így a két világháború közötti időszakban ugyanaz a politika érvényesült mindkét országrészben. Miután a Vörös hadsereg egységei 1944. okt. 29-én elfoglalták az egész Kárpátalját e térség magyar lakossága számára is egy sok-sok szenvedéssel járó időszak kezdődött.
10
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
A visszavonuló magyar hadsereggel együtt, azt követve mintegy 15 000 magyar menekült Magyarországra. A hatalomváltás után nyomban a magyarság kíméletlen elnyomása, üldözése kezdődött meg vélt történelmi sérelmekért.”... 1944. nov.17-19. között... a magyarságból 80 000-et, 18 és 55 év körötti polgárokat, a Szovjetunió belsejében lévő kényszermunkatáborokba hurcoltak. Ezeknek a magyaroknak túlnyomó része soha nem fog visszatérni, elpusztultak a lágerekben.” (Botlik-Dupka, 1991. 50.o.) De számos utalást olvashattunk arról is, hogy – egészen Sztálin haláláig – a magyarság egészét a kitelepítés veszélye fenyegette. Kárpátalja népességszáma a II. világháború után dinamikusan fejlődött esősorban a nagyarányú betelepítés következtében. Az első évtizedeket 2-3 %-os bevándorlás (betelepítés) jellemezte, amikor erre a vidékre is főleg oroszokat telepítettek. Már utaltunk arra, hogy az I. és a II. világháború után többszázezer magyar anyanyelvű volt kénytelen Romániából, ill. Erdélyből a trianoni országterületre menekülni. Helyükre zömmel Ó-Romániából telepítettek tisztviselőket, szakmunkásokat és parasztokat. E vándormozgalom következtében Erdély népességszáma az 1910. évi 5,3 millióról 1930-ig 5,5 millióra, majd 1992-re 7,7 millióra emelkedett. Látható, hogy a betelepítések mértéke a II. világháború után még nagyobb méreteket öltött, mint előtte. Mivel a betelepültek és az áttelepítettek Erdélyben született utódai már erdélyi lakosként szerepelnek a nyilvántartásokban, a bevándorlók és utódaik számát a szakemberek 1.5-2,0 millióra becsülik (Vécsei K. 1993) (Mivel 1992-ben Erdélyben 5,7 millió román élt, 26-35 %-uk bevándoroltnak vagy bevándorolt utódjának tekinthető). Ez alatt az évtizedek alatt a magyarság száma 1,7 millióról 1,6 millióra csökkent, vagyis nemcsak 80 év természetes szaporulatát vesztette el, hanem induló létszáma is csökkent. A nagyarányú román betelepítés és nyelvi asszimiláció következtében aránya 31,6-ról 20,7 százalékra mérséklődött. Erdélyből azonban mindig nagyszámú magyar anyanyelvű vándorolt Ó-Románia különböző tartományaiba is, főleg Bukarestbe, ipari munkásnak, cselédnek, de – főleg a II. világháború után – szellemi munkára is. E tartományok azonban a magyarság temetőivé váltak, hisz identitásukat gyakran már az első generáció tagjai elvesztették. Ezért tartjuk nagyon alacsonynak azt a számot (19261), amelyet az ott élőkről az 1977. évi népszámlálás alapján közöltek. Úgy tűnik tehát, hogy a kivándorlók többsége elveszett a magyarság számára. Ez azért feltűnő, mert az Erdélybe bevándorló románok egész történelmük alatt mindig növelték nemcsak létszámukat, hanem az ott lévők nemzeti, nemzetiségi öntudatát is. A régi Jugoszláviában a magyarok túlnyomó többsége a Vajdaságban élt, ill. él. Számuk 1910-ben még 417 000 volt és ez a száma 1961-ig némileg emelkedett is (443 000), azóta azonban rohamosan csökkent (1991: 341 000 fő). Arányszámuk viszont az 1910. évi 31,5 százalékról 16,9 százalékra csökkent. A szerb politikusok – a nagyszerb eszme megvalósítása érdekében – mindig a észak felé való vándorlást szorgalmazták. Ennek érdekében már SzerbHorvát-Szlovén királyság idején nagyarányú belső telepítésbe kezdtek a magyarok lakta országrészekben is. Az I. világháború után a magyar közalkalmazottaknak innen is menekülniük kellett. Helyükre főleg szerb nemzetiségűeket telepítettek, de – a földreform keretében is – számos falut létesítettek az országhatár mentén a magyar lakta régiókban szerb földművesek részére. A szerbek és a horvátok száma 1910-ben 483 000 volt, 1940-ben pedig már 671 000. A II. világháború utáni Jugoszlávia még nagyobb külső és belső vándormozgalmat indított.
11
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
A háború befejezése után több, mint 100 000 magyar hagyta el az országot. Az 1940-es évek elején a németek száma meghaladta a félmillió főt. Ennek jelentős része elpusztult a háború alatt (121 000), kb. 40 000 főt deportáltak a Szovjetunióba, és elmenekültek sokezren a visszavonuló német hadsereggel. 1942 és 1968 között 367 000 fő emigrált az NSZK területére. Ennek következtében számos olyan város néptelenedett el, amelyekben nagyszámú magyar is élt. Helyükre főleg szerbeket telepítettek. Pl. a Vajdaságba 1945-48-ban beköltözött 226 000 telepes 68,6 %-a került ki a szerbek közül. De utaltunk már arra is, hogy 140 000 olasz volt kénytelen elhagyni az országot, aminek következtében Szlovénia nemzetiségileg csaknem homogén állammá válhatott. A Vajdaságban élő horvátok száma 1910 és 1991 között 4000-ről 74 ezerre, a szerbeké pedig 379 ezerről 1,2 millióra nőtt, főleg az állami eszközökkel is támogatott betelepítési folyamatnak a következtében. A Vajdasági 1971. évi népességének 23,8 %-a (464 803 fő) volt betelepült (Vogelnik, 1978. 153. o.) al 1981. évinek pedig 20 %-a (409 000 fő) nem ebben a régióban született. (Magyar Szó, 1990. márc. Tematikai különkiadás, 3.0.) Szabadkára pl. 54 143 személy költözött és ebből 13 751 érkezett a Vajdaságon kívülről.) Ugyancsak Vogelnik utal arra is, hogy „a magyar alacsony arányú területi mozgású nemzetiség”, hisz az 1971. évi népességének 64,3 %-a szülőhelyén lakott (Jugoszlávia egész népességének csak 59,9 %-a tartozott ezek közé). A Vajdaságban élő 424 000 magyarnak 66,7 %-a, a horvátországi magyaroknak (kb. 35 000) 46,9 %-a, a Szlovéniában élőknek (kb. 10 000) padig 65,4 %-a lakott szülőhelyén. A magyarlakta vidékek nemzetiségi struktúrájának átalakulása tehát sokkal inkább a szerbek és a horvátok bevándorlásának, mint a magyarok elköltözésének következménye. Az elcsatolt területeken élt zsidóságot ért veszteséget egyben a magyar kisebbség veszteségei is voltak, hisz túlnyomó többségük magyar anyanyelvűnek és magyar érzelműnek vallotta magát. De azért is, mert eltávolításuk (eltávozásuk) után megnyílt annak lehetősége, hogy helyükre szlovákok, ukránok, románok vagy szerbek települjenek. Mint láttuk, a környező országok politikusait mindig jobban érdekelték a nemzetiségi kérdések, országuk nemzetiségi struktúrájának alakítása, mint a népesség nagyobb számához fűződő gazdasági érdekek. Ha alkalmaztak népesedéspolitikai eszközöket a termékenység növelése érdekében, a feladat akkori homogén nemzetállam megteremtése volt. ( Pl. miközben drasztikus intézkedéseket hoztak Romániában a 25 milliós népesség. elérése érdekében, támogatták a németek és a zsidók elvándorlását. ) 4. Visszatérve a magyarországi népmozgalomra, azt látjuk, hogy 1980-tól a termékenység alakulása már nem biztosítja a népesség szármának folyamatos emelkedését. Növeli e probléma súlyát az is, hogy 1981 és 1990 között mintegy 200 000 fővel meghaladta a kivándorlók száma a bevándorlókét. (Hablicsek-Tóth, Demográfia 2000. l.sz. 15.o.) A következő évtizedben (1990 és 2000 között) pedig már a bevándorlók száma haladta meg 206 777 fővel a kivándorlókét (Demográfia Évkönyv 2001. 439.o.) Népszámlálási adatok szerint 1990 és 2001 között a nemzetközi vándorlási többlet 196 354 fő volt (Népszámlálás 2001. 6. köt. 46.o. ). A különböző forrásokból rendelkezésre álló adatok szerint a bevándorlóknak mintegy 70 százaléka a 7 szomszédos országból érkezett. Így feltételezhető, hogy nemzetközi vándormozgalmunk (külső vándorlásunk) a Kárpát-medence szempontjából belső vándormozgalomnak tekinthető. Az itt tartózkodó külföldiek a népességnek 1-2 %-át alkotják. Ez az arányszám alacsonynak számít, hisz Hollandiában 5, Németországban 8,7 százalék, de néhány országban ennél is fényegesen nagyobb. 12
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
A közölt adatokból kitűnik, hogy Magyarország is csak a bevándoroltatás révén lenne képes a népesség számának növelését, sőt stagnálását is biztosítani csakúgy, mint több Nyugateurópai országban. De kitűnt az adatokból ez is, hogy bevándorlók éves átlagos száma még nem volt képes a természetes fogyásból adódó veszteségeket pótolni. A népesség számának folyamatos csökkenése, valamint a külső vándorlás nagyarányú hullámzása a vándormozgalom szerepének újragondolását tette szükségessé. A vándormozgalommal kapcsolatban általában a következő kérdések merülnek fel: a) Mennyien és kik vándorolnak; b) Az elvándorlás milyen következményekkel jár a kibocsátó országokban; c) A bevándorlás következményei a befogadó országokban. ad a) A már idézett tanulmányhól (Hablicsek-Tóth 17-19.o.) is kitűnik, hogy a belépők 72 %-a a szomszédos hét országból érkezett, és talán feltételezhető, hogy többségük magyar anyanyelvű. Magyarország még az átmeneti gazdasági visszaesés idején is az „ígéret földjének” számít egyes szomszédos országok elvándorolni szándékozó százezrei számára. Nyelvismeretük és esetleges rokoni kapcsolataik, helyi ismeretük előnyt jelent számukra. A nem szomszéd országok körül a legnagyobb számban Kínából, Németországból, az USA-ból és Izraelből érkeztek. A bevándorlók néhány demográfiai adatát ismerjük. Többségük (53-57 %) férfi. Kormegoszlásuk némileg fiatalítja az ország népességét, hisz alacsony közöttük a 60 éven felüliek és magas a 25-39 évesek aránya. Ez a korösszetétel javíthatja a kereső-eltartott arányt. A házasok aránya kb. 44 %, nőtlen családi állapotú a bevándorlóknak csaknem fele. Az alacsony gyermekszám arra utal, hogy a bevándorlók nagy hányada gyermektelen, vagy egyedülállóként érkezett. Ez egyben egyedülállóként érkezett. Ez egyben talán arra is utal, hogy itt kívánnak családot alapítani, vagy gyermeket vállalni. A 2000-ben bevándorlók nagy része (39-40%) hazájában munkanélküli, vagy eltartott volt. Jelentős hányaduk irodai, ügyviteli vagy felsőfokú végzettséget igénylő munkakörben dolgozott. A fizikai munkások zömét az iparban és az építőiparban foglalkoztatták. A 2002-ben az itt tartózkodó bevándoroltak a lakosság 11,4 ezrelékét jelentették. Mint a lakosság számához viszonyított arányszámokból kitűnik, területi megoszlásuk meglehetősen egyenetlen. Arányuk Budapesten a legnagyobb (25,2 ‰), de viszonylag magas a határ melletti megyékben (pl. Csongrád megyében 18,9‰%; Szabolcs-Szatmár megyében 11,9‰, Komárom-Esztergom megyében 10,1‰). Pest megye magas arányszámát (12,0 ‰) Budapest közelsége indokolja. A bevándorlók jelentős hányada tehát az országhatár mentén, vagy Budapesten igyekszik munkát és lakhelyet találni. Amíg a vidéki városokban otthonra találók aránya 9,7, a községekben letelepültek aránya csak 7.1‰. A rendszerváltást követő menekülthullám gazdasági indíttatású lehetett, de irányát nemzetiségét, nyelvtudási, földrajzi stb. szempontok is befolyásolhatták. A probléma az, hogy azoknak akik el akarják hagyni szülőföldjüket, tulajdonképpen 3 lehetőség között választhatnak: • kivándorolhatnak Magyarországra;
13
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
• •
elvándorolhatnak országuk régi, többségi nyelvű területeire; harmadik országban kereshetnek munkaalkalmat.
Ha megtiltják (megnehezítik) a Magyarországra való bevándorlást, annak az lehet a következménye, hogy nemcsak veszít Magyarország egy bevándorlót, hanem az összmagyarság is veszít egy magyart, hisz kikerül a Kárpát medencéből. A bevándorlás, ill. befogadás szabályozása, tehát létfontosságú az összmagyarság, és Magyarország népességszámának alakulása szempontjából. A vándorolni akaróknak tehát több választási lehetőségük is van. A nemzetiségi politikának a között kell választania, hogy elvándorolni szándékozó, kisebbségben élő magyarokat helyben maradásra biztassa-e, vagy Magyarországra vándorlásukat segítse-e elő? A helyben marasztalás is egyre problematikusabb lesz. Ha elősegítjük, vagy növeljük az iskolázottak számát-arányát, akkor automatikusan növeljük azoknak a számát is, akiknek jelenlegi lakóhelyüket el kell hagyniuk azért, hogy állást vállalhassanak. Minden országban az iskolázottak mobilitása a legnagyobb, hisz falun (szülőhelyükön) a szakképzetteknek alig van munkaalkalma. A falu (kisváros) lényegesen több szakképzettet képez (nevel), mint amennyit foglalkoztatni tud. Így azok vagy elköltözni, vagy ingázni kénytelenek. Mindkét esetben hátrányosabb helyzetben vannak, mint a nagyobb városban élők. A kisebbségi magyarság túlnyomó többsége pedig falun, illetőleg kisebb településen él. A másik lehetőség azt jelenti, hogy az elvándorló többségi nyelvű környezetbe kerül az országon belül. És e közben kikerül a Kárpát medencéből, Erdélyből pl. évszázadok óta vándorolnak magyarok is Ó-Romániába ipari munkásnak, cselédnek és az utóbbi évtizedekben magasabb iskolázottságot igénylő munkakörökbe is. De Szlovákiából is a magyarok ezrein vállaltak munkát Csehországban. Kárpátaljáról nemcsak Magyarországra jönnek értelmiségi foglalkozásúak, hanem – különösen az elmúlt évtizedekben Ukrajnában, vagy a Szovjetunióban igyekeztek tudásukat hasznosítani. A Vajdaságból sokan vándoroltak a tengerpartra, ahol főleg a vendéglátóiparban próbáltak elhelyezkedni. Amikor tehát a nemzetiségi politika arra törekszik, hogy a szakképzett és vállalkozó kedvű fiatalokat szülőhelyükön (kisebbségi környezetben) tartsa; nehéz feladatra vállalkozik. Ha ez nem sikerül valamilyen okból, az egyén és az összmagyarság szempontjából is előnyösebb a Magyarországra történő költözés engedélyezése, mint tiltsa. Ez a döntés hozzájárulhat a tömbben élő magyarság számának növeléséhez, csakúgy, mint a szórványmagyarság nyelvi asszimilációjának megelőzéséhez, megakadályozásához. A bevándorlóknak egy része nem magyar anyanyelvű, vagy nemzetiségű. Egy tanulmány behatóan foglalkozik azzal, hogy a közvélemény hogyan fogadja a környezetébe érkező külföldieket. A legkevesebb ellenállás a magyarokkal kapcsolatban nyilvánul meg. A más nemzetiségűek, vagy anyanyelvűek differenciáltan jelenthetnek több vagy kevesebb problémát lakóhelyükön vagy munkahelyükön. Mindenesetre megfontolandó, hogy a magyarországi nemzetiségek számát, arányát milyen mértékben lehet – nagyobb társadalmi hátrányok nélkül növelni. Úgy vélem, szem előtt kell tartani azt a történelmi tapasztalatunkat is, hogy az ország peremvidékén letelepülő, oda beszivárgó nemzetiségek anyaországokhoz kívánták csatolni azt a területet, amelyet nem is olyan régen mint betelepülők foglaltak el. A nagyszerb ideológia a szerbek északra vonulásának szükségességét hirdette (és a 20. században meg is valósította).
14
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
De Magyarországgal szembeni további igényeiket ma is hangoztatják nemcsak a román hanem a szlovák nacionalisták is. ad b) A második kérdés amit feltettünk magunknak az volt, hogy az elvándorlás milyen változásokat idéz elő az elbocsátó ország népességében. Vannak olyan országok, mint láttuk, amelyek a kivándorlást kívánatosnak tartják politikai vagy gazdasági okokból. A környező országok etnikai homogenitásra törekvő politikusai a kisebbségek kivándorlását (kitelepítését, kiűzését) kívánatosnak tartották még akkor is, ha az ország népességszáma csökkent, mert ennek káros gazdasági következményeit politikai előnyei pótolják. Más országok pedig foglalkoztatási gondjaikat kívánják megoldani azzal, hogy felesleges munkaerejüket külföldön foglalkoztatják átmenetileg vagy ideiglenesen. Ezeken az általánosnak tekinthető következményeken kívül a kisebbségi vándormozgalomnak járulékos következményei is lehetnek. Ha egy településről elmegy az orvos. azt másikkal pótolják. De ha ez az orvos nemzetiségi volt, rendszerint többségivel pótolják. A kisebbségek számára ez a változás igen sok hátránnyal jár, hisz az új orvos esetleg nem ismeri nyelvüket, így a más nyelven beszélő orvos és beteg között konfliktus keletkezhet, vagy nehezen alakítható ki harmonikus, eredményes kapcsolat. De előállhat a kivándorlások következtében egy településen olyan helyet is, hogy ezáltal veszíti el a kisebbségi nyelvhasználathoz való jogát, nemzetiségi nyelvű iskoláját stb. Egy-egy kisebbség szempontjából az is káros, ha egy másik kisebbséghez tartozók száma csökken, mert ezáltal pl. a településükön relatív többségű államalkotó nemzet tagjai abszolút többségbe kerülnek. Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy a kivándorlás lehetősége reményt adhat a maradóknak. Úgy érezhetik, hogy érzelmi, gazdasági vagy egyéb problémáik megoldásának végső eszköze a szülőföld elhagyása lehet, mert életüket máshol újjászervezhetik, hogy idegen környezetben is számíthatnak ismerőseik, rokonaik, vagy anyaországuk, nyelvnemzetük segítségére, támogatására. ad c) Végül a harmadik kérdésünk az volt, hogy a vándormozgalom milyen következményekkel jár a befogadó országok népességénél. Mivel a legtöbb ország szabályozza a nemzetközi vándormozgalmat, a bevándoroltató országoknak is ezzel valamilyen céljuk van. A háború utáni években jórészt nemzetközi határozatok, vagy kétoldalú egyezmények alapján voltak kénytelenek a máshonnan elűzött, kitelepített állampolgáraikat, etnikumukhoz tartozókat, vagy hittestvéreiket befogadni. Amikor a telepítés vagy befogadás a nemzetiségi politika szellemében történt, a gazdasági következmények másodlagosnak tűntek. Más a helyzet a gazdasági célú vándormozgalom esetén, hisz akkor a befogadó országok valamilyen igényét munkaerő szükségletét kell kielégíteni, ill. a migráns jövedelmének maximalizálására törekszik. Számos országban (pl. Németországban, Olaszországban) a népesség számának fenntartását csak a bevándorlás biztosítja. Demográfiai szempontból a vándormozgalom közvetlen hatása
15
„Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. század elején" Népesedési Kormánybizottság – Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2003. szeptember 25-26.
a létszámváltozás, közvetett (tovagyűrűző) hatása pedig a születések vagy a halálozások számának befolyásolása. Vagyis, ha a bevándorlót pl. propagatív korúak, növelhetik a születések számát, hisz termékeny életkorban váltottak hazát. A nagyarányú nemzetközi vándormozgalom következtében számos ország egyre inkább sok nemzetiségűvé válik. Így szinte minden ilyen országban felmerül az a probléma, hogy az ország népessége hogyan fogadja a bevándorlókat. Növeli az ellenérzést azoknál, akik munkahelyük elvesztésétől félnek, vagy akik ellenséges nemzet tagjai. A rokonszenv vagy a nyelvtudás megkönnyítheti, elősegítheti a bevándorlók beilleszkedését, integrációját. Mivel hozzánk zömmel magyarok jönnek, figyelemmel kell lenni az otthon maradottakra is, hisz sorsuk érdekes lehet, ha az összmagyarságra gondolunk. Illés Sándor tanulmányában erről a következőket olvashattuk: „A jelenlegi határaink körül élő magyar nemzetiségűek köréből aktív bevándorlást ösztönző politikával rövid idő alatt akár százezres tömegeket lehetne „megmozgatni”, azonban nyilvánvaló, hogy a népességi válság ilyen módon történő megoldásával más típusú problémák generálódnának az országon belül és kívül is (munkanélküliség, idegengyűlölet: a magyar nemzetiség arányának eltörpülése... ). Úgy tűnik, Magyarország migrációs politikájának kialakítása sokkal inkább gyermekcipőben jár, mint a népesedéspolitika és a hozzá kapcsolódó részpolitikák.” (Illés S. Demográfia 1999. 3-4.sz. 260.0.) A modern kommunikációs és közlekedési rendszerek segítséget nyújthatnak ahhoz, hogy a migráció időleges legyen, javítják a folyamatos kapcsolattartás lehetőségét, hisz a vándorlóknak nem kell véglegesen elhagyniuk barátaikat, rokonaikat. Elköltözhetnek szülőföldjükről, egy ideig más országban élhetnek, majd hazatérhetnek, amikor akarnak. Ez a fajta migráció olyan új gazdasági és társadalmi kapcsolatokat alakíthat ki a kisebbségben élők és az anyaországi magyarság között, amely befolyást gyakorol a fogadó országok népességére csakúgy, mint a kibocsátó államokéra. Elemzésünkből kitűnhet, hogy a vándormozgalom tanulmányozása nemcsak a demográfia és nemcsak a közgazdaságtan problémája, hanem megismeréséhet többféle tudományág ismeretanyagát és módszertanát kell felhasználni. Ebben segítségünkre lehet ez a konferencia is, ill. az itt elhangzott előadások.
16