Harcz László
A legnagyobb virtus avagy
A hamis önbecsülésről Az önbecsülési kényszer elmélete Erkölcsfilozófiai tanulmány
A legnagyobb virtus c. tanulmány második, javított kiadása
Keresőfogalmak: filozófia, gyarlóság, önámítás, képmutatás, erkölcsfilozófia, erkölcsi jó és rossz, erkölcsi környezetvédelem, globalizmus, globális értékrend, emberi megismerés, emberi természet, létfenntartó ösztönök.
TARTALOM Dióhéjban az önbecsülési kényszer elméletéről A megmaradás 14 pontja Előszó A bűnbak-képzésről Az alaptétel A nevelés és az önámítás A vallás és az önámítás A filozófia és az önámítás A művészet és az önámítás Az orvoslás és az önámítás A környezetvédelem és az önámítás Utószó Úgyszólván igaz
2
Az önbecsülési kényszer elmélete könnyebb és gyorsabb megismerése érdekében az elmélet eredeti kezdő fejezete, az Előszó elé beiktattam két tömör és rövid ismertetőt (A Dióhéjban... kezdetű és a Megmaradás 14 pontja címűt), melyek valamelyikét elolvasva a T. Olvasó már körülbelüli képet alkothat magának az elméletem mibenlétéről, irányultságáról, mondanivalójáról. Íme az egyik rövid ismertető:
Dióhéjban az önbecsülési kényszer elméletéről A Földön immár évezredek óta az ember a meghatározó faj. Az embernek pedig kétségtelenül az erkölcsei szabják meg az értékét, ezek határozzák meg értékrendjét, az pedig a cselekedeteit. Az erkölcs két alapfogalomhoz, a jóhoz és a rosszhoz való viszony kérdése, ezeket viszont szerintem az ún. eredendő, áteredő vagy eredeti bűn /itt: a hamis önbecsülés v. önbecsülési kényszer/ és az ún. gyarlóság /itt: az önámítás-képmutatás/ mibenlétének a megértése révén tudjuk meghatározni. Bár ezek az elnevezések csak egyetlen eszmerendszer fogalom-rendszeréhez, a kereszténység szókészletéhez kötődnek, mégis talán a legalkalmasabbak a céljainkra, hiszen mindenki által ismert fogalmak, és a köznyelvben e jelenségekkel kapcsolatban talán a legelterjedtebbek. Az ember, az emberi természet legárulkodóbb ismérve az, hogy hogyan viszonyul a bűnhöz. Kant szerint „az erkölcsi személyiséghez az út a bűnösség vállalásán át vezet”. Mostanáig a bűn, s vele együtt az erkölcs, a jó és a rossz fogalmát, az etika és az emberség legmeghatározóbb fogalmait csak transzcendens, anyagon túli, vallásos, tehát a hiten alapuló, a materialisták számára mindenképpen elfogadhatatlan érvek, fogalmak, megállapítások bevonásával lehetett csak megadni, ezen kívül ezeket a fogalmakat eddig hétköznapi nyelven és valóban érthetően senki nem magyarázta meg. Én mindenesetre most megkísérlem ezt. Nyílt titok, hogy mind a közerkölcs, mind (ezek után nem túl meglepő módon) a (morál)filozófia válságban van. Nem olyan régóta, az előbbi azóta, hogy az előemberből ember lett, az utóbbi valamivel kevesebb ideje. Az agykutatás ugyan már több évtizede fölfedezett egy olyan tényt, amiből az erkölcsfilozófiát a fundamentumától kezdve teljesen újjá lehetne építeni, sőt még vakolni sem kellene, mert, ahogy Seneca mondja, az igazság úgyis nyers és cicomátlan; érdekes módon ezzel a lehetőséggel senki nem élt, pedig ha most nem tesszük, hamarosan nem lesz, aki éljen vele. Ez az újdonság a népszerű nevén „boldogság-chip”-ként (vagy tudományosabb néven: jutalmazási-, öröm- vagy döntési központként) emlegetett agy-központ ill. annak elképesztő mértékű kényszerítő ereje. Röviden: minden fejlettebb élőlény agyában van egy idegközpont, amely az életműködés legfőbb irányító szerve. Ez az agy döntései alapján kibocsájtja azokat a jeleket, amelyekkel kikényszeríti, hogy a szervezetünk a döntésnek engedelmeskedve a kívánt irányban és módon cselekedjék ill. működjék. Ez azt jelenti, hogy minden olyan történést vagy cselekvést, amely az illető egyed túlélése szempontjából kedvező, a kéj- ill. öröm vagy boldogság-érzéssel jutalmaz, míg a hátrányosakat a fájdalom vagy a szorongás megfelelő erősségű változatával bünteti, ösztönözve az élőlényt annak mielőbbi abbahagyására.
3
Az embernél szerintem nemcsak az élettani (a „vegetatív”), hanem az érzelmi-lelki folyamatokat is ez az idegközpont irányítja, hiszen az embernek, mint korábban is társadalomban (falkában) élő lénynek nemcsak a testén belüli ill. a test és a természeti környezet közti, hanem az egyed és a társadalom közt fennálló kapcsolat is létfontosságú, hiszen már az ősemberi falkában is, de a mai társadalomban ugyanígy, lényegében a rangsorban elfoglalt helyünk alapján részesedünk a „zsákmányból” vagyis a létfontosságú erőforrásokból, ill. jutunk megélhetéshez, tehát a túlélés esélye ezzel a bizonyos rangsorbéli helyezéssel arányos. Ezért fejlődött ki szerintem az „önbecsülési kényszer” vagy rangsor-kényszer, vagy ismertebb nevén a hamis önbecsülés, mint a társadalmi rangsorban, az erősorrendben elfoglalt hely javítására ösztönző érzés, mint szerintem az egyik legfőbb emberi hajtóerő. Az öröm- ill. boldogságközpont erejét az egyed gyakorlatilag szinte legyőzni sem képes, az innen kiadott kéj-, öröm- (vegetatív, testi viszonylatban) ill. a boldogság-érzés elérése (lelkitudati síkon) számára mindennél fontosabb, ezt a klasszikus patkánykísérlet ill. emberi viszonylatban az alkoholisták, kábítószeresek stb. példája egyértelműen bizonyítja. Ezen nincs mit csodálkozni, elvégre az életműködésünk központi irányítása, a létünk függ attól, hogy ez a jutalmazás illetve büntetés valóban hatékony legyen a „hétköznapi, rendeltetésszerű” működésmód során. A gond abból származik, hogy a jutalom-érzések, amelyeket ez az idegközpont képes agyunkban szétárasztani, lényegében életünk legkellemesebb érzései, így, mi tagadás, ezeknek a határtalan élvezeteknek a minél többszöri megszerzése, átélése öncéllá válik. Az egyénnek természetesen az élvezeti érzés megszerzésével azonos fontosságú az is, hogy ne kelljen a büntető jellegű érzéseket, a fájdalmat (testi síkon) ill. a szorongást (lelki viszonylatban) elszenvednie. Minél több élvezet és boldogság, és minél kevesebb fájdalom és szorongás – a leghétköznapibb gondolkodással is érthető, ösztönös törekvések, de a gyakorlatban ezek kényszerítő erősségű hatások, tehát kényszerek. Számtalan bizonyíték igazolja az előbbi állításokat, de még így sem óhajt tudomást venni az emberiség (az ember) a végső soron rosszra vivő létfenntartó kényszereiről, amely a legtöbb emberi helytelenség okozója, végső oka, az emberi természet alapja. Azt, hogy lényegében nem vagyunk képesek szembeszállni a jutalmazási /öröm- ill. boldogság-/ központ által nyújtott élvezetek erejével, szerintem nem kell szégyellnünk, mert ez (tulajdonképpen ez az „eredendő bűn”!) ezek szerint örökletes testi adottság, és ez minden emberre érvényes! Annál inkább szégyellhetjük azt, ha hatása ellen nem küzdünk! Eredendő rosszaságunk oka tehát az az önbecsülési kényszer, amelyet az önbecsülési kényszerünk elemi ereje hoz létre. Ez az erő, ez a kényszer úgy működik, hogy az egyén mindent elkövet, ill. minden olyant hagy megtörténni, amely révén az önértékelése azt az eredményt adja, hogy ő milyen okos, erős, szép s főleg jó. Vagyis hogy sikeres tagja a társadalomnak, és az erősorrendben jó helyen áll. Ennek érdekében az agyunk folyamatosan meghamisítja észleléseinket, gondolatainkat, még a szemünknek sem hiszünk, ha a hamis önbecsülésünk, az önbecsülés(i kényszer)ünk ezt úgy kívánja! Itt jut szerephez az önámítás. Ez végzi el a „piszkos munkát”, és generál-kivitelezőként mindent úgy intéz, hogy az önbecsülési- vagy rangsor-kényszerünk /köznapi nyelven: a hamis önbecsülésünk/ kielégüljön. Az öröm- ill. boldogságközpont által kibocsájtott öröm- ill. boldogság-érzés megszerzésének az öncéllá válása tehát az „eredendő bűn” vagyis az örömszerzési-önbecsülési kényszer, míg az a hamisítás, amelyre az agyunk vetemedik, hogy kielégítse az önbecsülési kényszerünket, az maga az önámítás vagy önáltatás. És ezt nevezzük a köznyelvben /a Biblia, az Új Szövet-
4
ség nyomán/ gyarlóságnak. Már ott is jó homályosan, nehogy érthető legyen, és így lelepleződjék az emberi természet, az emberiség valódi arca. S azóta mennyit „fejlődött” az emberiség (valójában csak a képmutatás és az önámítás), a filozófia segítségével! Csoda, hogy nem avatnak mindenkit szentté, hiszen a filozófia nem erkölcsi példakép, hanem az emberi(ségi) igények legmagasabb szintű kiszolgálója, a lelkiismeret legfőbb (ki)játszótársa! Persze, az összes humán tudomány ilyen (hiszen mindet emberek művelik, őket meg az általános és aljas emberi természet vezérli...), de erről majd később. Az önámítás a külvilág felé hazugságként, képmutatásként jelentkezik és akár csalással, hamissággal is, de eléri a kedvezőbb külső megítéltetést, kiszolgálván önbecsülési kényszerünket. Az önámítással kapcsolatban a tanulmány további igen fontos megállapításokat tesz: az önámítás lényegében minden bűnünkben, hibánkban, gyengeségünkben, mindenfajta emberi rosszaságunkban bűnrészes! Megjegyzem még, mert fontos, hogy mind az eredendő bűn (tehát az örömszerzési-önbecsülési kényszer), mind a gyarlóság (tehát az önámítás-képmutatás) ösztönös, nem tudatos jelenség. Amikor azonban a lelkiismeret szembeszegül ezekkel, az már igenis a tudatunkban zajlik, tudatosan engedelmeskedünk nagy nehezen a lelkiismeretünknek, vagy tagadjuk meg kisebb-nagyobb lelkiismeret-furdalás árán a helyes út felé terelő belső szózatot. Tehát akár az önámítást is tekinthetjük tudatosan átélt folyamatnak, hiszen a lelkiismeret igen kis késéssel máris tudatosítja bennünk az ösztönösen elkövetett csintalanságokat. Igen fontos hozzátenni az eddigiekhez, hogy a létfenntartó ösztöneink nemcsak az önbecsülési kényszerben csúcsosodnak ki, létezik még egy, szinte ugyanilyen erősségű késztetésünk, amely az ősi falka-ösztönön alapszik (még legkorábbi majom-korunkra visszavezethetően, hasonlóan az önbecsülési- vagy rangsor-kényszerhez), amelyet én a közösséghez tartozás vagy közösségépítés kényszere néven neveztem el, de egye fene, a falka-ösztön elnevezés sem rossz... Ez szerintem onnan származik, azzal függ össze, hogy az ember (és már a majom is!) falkában, hordában, tehát elég nagylétszámú közösségben élt, nyilvánvalóan a hatékonyabb önvédelem és vadászat érdekében. Tehát elemi létérdeke (volt és ma is az!), hogy erős közösséghez tartozzék, amely befogadja, védi, oltalmazza őt és utódait. A továbbiakban, inkább csak témavázlat-szerűen, jelzek néhány alapvető következményt az új alapra fektetett, teljesen újszerű nézetrendszer előnyeiből, lehetőségeiből: – Minthogy a sokféle bűn okát sikerült egyetlen okra visszavezetni, sokkal könnyebben elképzelhető és belátható, hogyan működik a lelkiismeret, t. i. szerintem úgy, hogy egyensúlyt tart az önámítással, de legalábbis ellene szegül. E mostani működési modell alapján, úgy gondolom, akár az önámítás agy-élettani megvalósulását is sokkal könnyebb elképzelni: két hatás feszül egymásnak, és igyekszik a másik vegyi, elektromos vagy egyéb fizikai alakban megjelenő potenciálja fölé kerekedni. Szerintem a legnehezebb és legszebb feladat az agykutatók számára azt a helyet és azt a módot megkeresni az agyban, ahol és ahogyan ez a küzdelem a lelkiismeret és az önámítás között zajlik. – A fentiek alapján az agyban, a lélekben zajló, eddig is ismert és emlegetett ún. „kompenzációs” működésmód, a „terelés”, a „kihelyezés” stb. szinte kitapinthatóvá és az önámítás formájában könnyen értelmezhetővé válik. – A bűnbak-képzés mechanizmusa is rendkívül egyszerűen megérthető az előbbiek alapján. A bíráló (vagy sokszor: az uszító) a hallgatósága hamis önbecsülését, önbecsülési kényszerét használja ki, pontosabban azzal él vissza, amikor egy eszmét, személyt vagy csoportot vesz a szájára; a bírálat által a földbe döngölt, porszemnyivé és erkölcsi nullává zsugorított célszemélyhez v. csoporthoz képest a hallgató(ság) sokkal többnek, különbnek érzi magát, és persze, a bírálót (uszítót) is félisteni magasságokba látja emelkedni. Mondhatnánk, az új
5
szemlélet kitágítja, de egyben egyszerűsíti a politológia vizsgálati lehetőségeit, és az élet számtalan területével kapcsolatban ugyanezeket el lehet mondani. Egyébként a fasizmus, a kommunizmus és az összes diktatúra is mindig a legnagyobb bőségben alkalmazza a bűnbakképzést. Mondhatni, a fasizmus általában bűnbakképzéssel kezdődik... „A hamis önbecsülés, az önbecsülési kényszer elmélete” című tanulmányomban persze megfelelő részletességgel és indoklással tárgyalom mindezt. Végül ízelítőül megadom néhány fogalom meghatározását az én elképzelésem szerint, a tanulmányomból idézve: Szerintem: – Az örömszerzési kényszer a jutalmazási- vagy örömközpontnak a vegetatív életműködésre gyakorolt hatása. A öröm-központ a kellemes (kéj) vagy kellemetlen (fájdalom) érzés kibocsájtásával irányítja a vegetatív idegrendszert, így késztetvén a szervezetet egy cselekvés vagy folyamat folytatására (kéj) vagy abbahagyására (fájdalom). A kéj-érzet a szervezetünk számára előnyös változásokhoz, folyamatokhoz kötődik, ezért ennek az érzésnek a megjelenése ösztönösen azt a benyomást kelti, hogy amit éppen teszünk, az számunkra előnyös és szükséges. Így aztán még könnyebben esünk túlzásba a kéj hajszolásában... – Az önbecsülési kényszer az öröm- ill. boldogságközpontunknak a lelki-érzelmi életünkkel fönnálló kölcsönhatása. Szerintem a legerősebb lelki-érzelmi késztetésünk. Ezt az is bizonyítja, hogy az önbecsülés nagymértékű sérülése, kielégítetlensége ellensúlyozása végett alkalmazott kéj-szerző módszerek, anyagok (alkohol, kábítószer, stb.) szedése, fogyasztása az esetek jelentős részében halálhoz, gyakran elmezavarhoz vezet, és mégis egészen a halálig ill. az elmezavarig folytatjuk ezeket a tevékenységeket. – Az ember veleszületett tulajdonsága a rosszra való hajlam, bibliai nevén az eredendő bűn, de talán érthetőbb, ha örömszerzési-önbecsülési kényszernek nevezzük. – Az (önszépítő) önámítás fogalma: az önámítás a lelkiismeret szavát igyekszik elnyomni, ugyanakkor minden erővel kiszolgálja a hamis önbecsülésünket vagyis az önbecsülési kényszerünket. Hiányosságaink, bűneink tudatát igyekszik csökkenteni, ugyanakkor mindenáron arra törekszik, hogy szerepünket, megítéltetésünket saját magunk szebbnek, jobbnak lássuk, láthassuk. – A képmutatás fogalma: a képmutatás az önámítás kifelé irányuló vetülete, az őszinte gesztusok (a „metakommunikáció”) elkendőzése „őszinte” hazugságok és megtévesztő gesztusok segítségével. A képmutatás segítségével (ösztönösen!) arra törekszünk, hogy külső megítéltetésünk minél kedvezőbb, a társadalmi rangsorban elfoglalt helyünk minél előnyösebb legyen. – A rossz ember az, aki nem ismeri el a benne is meglévő, a rosszra csábító kényszer létezését, és persze küzdeni sem hajlandó ellene. A legrosszabb ember szerintem az, aki kihasználja a másik ember rosszra való hajlamait (populista demagógok stb.). Ez egyben azt is jelenti, hogy a rossz ember mindenképpen önámító, hiszen az ember vagy a lelkiismeretére hallgat, vagy utat enged önámításának, más néven: gyarlóságának. A rossz ember ezt az utóbbit teszi. Általánosságban a rossz tehát az a cselekedet, szándék vagy történés, amely nem igyekszik gátat szabni a rosszra vivő kényszereinknek, sőt, esetleg másokban még ki is használja azt. – A jó ember az, aki elismeri, hogy a rosszra való hajlam, mint mindenkiben, benne is megvan, és küzd is ellene. Amilyen mértékben küzd ez ellen, olyan mértékben jó ember ő. – Az általános értelemben vett jó pedig az a cselekedet, szándék vagy történés, ami a rosszra való hajlamunk és annak következményei leküzdésére irányul. ********************************************************* 6
És a másik előzetes ismertető írás:
A megmaradás 14 pontja Bizonyára minden tájékozott, épelméjű és ép erkölcsű ember egyetért velem a következőkben: Az élet a Föld nevű bolygón végveszélybe került, az emberi faj önző és kártékony tevékenysége következtében. Minthogy az emberi faj tevékenysége a faj „tudományos”-műszaki fejlettsége miatt döntő befolyást gyakorol a bolygó eseményeire, az ember viselkedését, cselekedeteit pedig nyilvánvalóan az emberi természet határozza meg, emiatt a fajunk és a földi élet túlélése szempontjából a legfontosabb és legsürgősebb feladat szerintem az emberi természet minél gyorsabb, mélyebb és alaposabb föltérképezése. (Nem pedig újabb és újabb tudományos és műszaki találmányok hajszolása, amelyek előbb-utóbb úgyis csak a fényűzést és a haditechnikát, az erkölcsi és a fizikai rombolást segítik majd.) Az ember élőlény, ezért a legfontosabb mozgatórúgóink fölkutatásához magát az életet, az emberi fajt is létrehozó természeti jelenséget kell szerintem megvizsgálnunk. Az alábbi „14 pont” hétköznapi nyelven, a józan paraszti ész által kínált vezérfonalon haladva tekinti át a kérdéskört. Kérem, jelezze, mely pontokkal nem ért velem egyet, az alul található e-mailcímemre küldött üzenetében, és örülnék, ha érveit is leírná. 1. Az alkalmazkodás minden élőlény (és faj) fennmaradásához nélkülözhetetlen. 2. Az alkalmazkodáshoz elengedhetetlen a külső körülmények és a belső lehetőségeink, tulajdonságaink állandó összevetése, mérlegelése. 3. Ehhez pedig szükséges mind a külső körülmények, mind a belső adottságaink valósághű, tehát torzítás, részrehajlás nélküli értékelése. 4. Nyilvánvaló tény, hogy minden ember képmutató, de nemcsak kifelé csal, hazudik, hanem befelé, saját magának is. Ez a jelenség az öncsalás vagy másképpen önáltatás, önámítás, önszépítés, a biblia szavával gyarlóság, de nevezhetnénk „az agyunk önigazoló mechanizmusának” is. 5. Aki képes, sőt kényszeresen hajlamos arra, hogy jobb (hamis) közérzete érdekében becsapja magát, tehát nem képes szembenézni saját hátrányos tulajdonságaival, az egészen biztosan nem képes arra sem, hogy részrehajlás nélkül, önkritikusan ítélje meg saját magát olyan szempontból, hogy vajon ő a környezethez való alkalmazkodás igényeihez viszonyítva megfelel-e a követelményeknek, így tehát képtelen arra, hogy hatékonyan alkalmazkodjék a környezetéhez. 6. Ugyan nem tudatosan, hanem „csak” ösztönösen, de az ember (az emberi faj minden egyede) veleszületett kényszerei miatt eleve önámító valamilyen mértékben. (Erről bővebben a tanulmányomban.) 7. Az emberiség egységes, hiszen egyetlen faj, és így ez a tulajdonsága, az önámítás a faj minden egyedénél, tehát minden embernél érvényesül. Jelenlegi állapotában így az emberi faj alkalmatlan arra, hogy hatékonyan alkalmazkodjék környezetéhez a fennmaradása érdekében. Ezt sajnos jól mutatja a lassan mindent tönkretévő környezet-szennyezés is. 8. Minthogy az erkölcsi színvonal úgy is megfogalmazható, mint az önkritika és az önismeret színvonala, a külső és a belső körülmények megítéléséhez szükséges pártatlan véleményalkotás nyilvánvalóan csak megfelelően magas erkölcsi színvonalon lehetséges.
7
9. Más megfontolások alapján (lásd a tanulmányban) az is nyilvánvaló, hogy az emberiség minden erkölcsi gyengeségéért ez a velünk-született tulajdonságunk, az önámítás a felelős, mivel az erkölcs egy és oszthatatlan, mert egyetlen mércével mérhető: a rosszra vivő, önámító-képmutató természetünk elleni küzdelmünk eredményességével. 10. A kiutat tehát csakis az jelentheti, ha szembenézünk ezzel az adottságunkkal és elismerjük a meglétét, majd megkezdjük a következmények számbavételét és később ezek fokozatos felszámolását. 11. Javulást a környezethez való alkalmazkodásunkban nyilván csak akkor lehet elérni, ha az emberiség egységesen cselekszik, ehhez pedig egységes alapról kiindulva kell gondolkodnia. Ehhez azonban (valóban!) mindenütt érvényre kellene jutnia annak a felismerésnek, hogy az emberiség egyetlen, egységes faj, tehát alapvető tulajdonságai is egységesen öröklődnek, beleértve az önbecsülési kényszert (a hamis önbecsülés kényszerét) és az önámítási ösztönt is, melyek együtt az emberi természet rosszra hajló mivoltát eredményezik minden emberi egyednél. 12. Mindennek a megtörténtéhez föl kellene ismernünk, hogy azért létezik annyiféle vallás, mert az önámítás konkrét megvalósulása végtelen sokféle lehet, akár emberenként is más és más. Mindenesetre ahány vallás, annyi főbb önámítás-képmutatási változat-együttes létezik a lelkiismeret megnyugtatására. Márpedig a jövőbe csak úgy jutunk el, ha valamiféle egységes nézetrendszer, ha úgy tetszik, globálisan egységes értékrend jön létre. Az ehhez szükséges ismeretanyag-terjesztési- és kapcsolat-tartási anyagi-műszaki feltételek ma már a „tudományos fejlődés” és a világméretű egységesülés (a globalizáció) révén lényegében adottak. 13. Ez az új, globális világnézet a fentiek értelmében szükségszerűen döntően anyagelvű lesz (bár a lelkiismeret, mint transzcendens jelenség fogalma itt is fölmerül), de ehhez a természetünkkel való globális, világméretű szembenézésre van szükség. A kiinduló lépés talán az emberi természet hátrányos vonásai elismerése lehetne, de mindenképpen elengedhetetlen az emberi természetnek az eddiginél sokkal mélyebb megismerése, a hibáinkkal való szembenézés. 14. Ehhez ajánlom a Tisztelt Olvasó szíves figyelmébe „A hamis önbecsülésről, Az önbecsülési kényszer elmélete” című dolgozatomat, amelyből kiderül szilárd véleményem: az emberi világot az erkölcsnek kell irányítania, mert máskülönben elveszünk. A dolgozatomban az emberi természetnek, a velünk született kényszereinknek az általam vélt élettani okait is megnevezem, ami szintén elsőként történik meg, ha jól tudom /és mindenfajta félreértést megelőzendő, meg is nevezem ezeket az „élettani okok”-at: itt alapvetően a genetikailag öröklődő túlélési ösztönökről és az ezekkel szorosan összefonódó önámításiképmutatási jelenségről van szó/. Összegezve tehát mindazt, ami a fenti nézetrendszerben újdonság, és amit valójában sok ember (nyíltan vagy alattomban) mereven tagad: a. Az emberi faj egyetlen, egységes faj! – A fajgyűlölők, a rasszisták, de akár csak a nacionalisták is tehát legalábbis ostobán tájékozatlanok, de ezenfelül aljasan gőgösek is, hiszen ők /erkölcsi szempontból fennálló/ kisebbségi érzésük és más, többségében aljas indítékok miatt létrejövő „faji” felsőbbrendűségi érzésük következtében nyilvánvalóan nem fogadják el az a. pont címében szereplő állítást, még ha ezt képmutató módon nem ismerik is el! b. Az embernek (minden embernek!) veleszületett, faji sajátsága az önámítási ösztön, amely bensőnkben munkálkodik elemi erővel, és ennek a kifelé irányuló, külsőleg megnyilvánuló vetülete a képmutatás. Ezt a tulajdonságunkat /lényegében a gyarlóságunkat/ szerintem olyan erővel tagadjuk és igyekszünk meglétét álcázni, amely minden egyéb igyekezetet felülmúl. Ezt igazolja a sok-sok mondás is, amely az igazmondó, őszinte
8
embert bolondnak állítja be – s így, a képtelenséget védve s az igaz embereket otrombán támadva árulja csak el igazán magát a képmutató emberiség... c. Az emberi természet, a fent említett kedvezőtlen faji tulajdonságunk, az önbecsülési kényszerünk (hamis önbecsülésünk) és az önámítás-képmutatásunk következtében nyilvánvalóan rosszra hajlik. (Az emberi természet eleve rosszra vivő mivoltának élettani okai vannak, és ezt szerintem nem is lehet vitatni. A túlélési ösztönök szerepe ugyanis ma már /amikor az ember vált az egyeduralkodó fajjá, csúcs-ragadozóvá/ zömmel elavult, de az agyunk, a személyiségünk mégis ezeknek akar megfelelni az önámítás, a gyarlóságunk révén, amelyről bizonyított, elfogadott vélemény, hogy rosszravivő hatású természetesen. Mindezt részletesebben leírom a lent említett elméletemben.) Ha a fentieket elfogadjuk, akkor a társadalmi jelenségek, folyamatok területéről, lényegében a teljes emberi világ minden lényeges vonatkozásában alapvetően új, más, de mindenképpen a megmaradás, az erkölcsi javulás irányába ható értelmezésekre, nézetekre, megállapításokra nyílik lehetőség. – A globalizációról kiderül, hogy az következménye és nem oka az emberiség műszakitudományos fejlődésének, az emberi természet változásának. Az emberi természet hátrányos vonásaihoz pedig semmi köze, mert ezek nem a globalizáció miatt jöttek létre, hanem az emberi törzsfejlődés eredményeképpen. A globalizáció társadalmi következmény, nem pedig ok. – A globalizáció is bizonyítja, mennyire egységesen, hasonlóan válaszol minden ember bármely külső behatásra. Ez és sok más megcáfolhatatlan érv és tény is bizonyítja, hogy az emberiség egyetlen és oszthatatlan faj. – A bal- és a jobboldal kérdésében rá kell döbbennünk, hogy az erkölcsi értékesség szempontjából semmiféle különbség nincs köztük, legföljebb az, hogy a baloldali nézetek társadalmi bázisát képező tömegek (természetesen!) másfajta önámítással kezelik ugyanazokat a körülményeket, mint a jobboldali polgári, szerencsésebb (mert módosabb) születésű rétegek. A két oldal között az eredendő bűn, általában véve a bűnösség kérdésében alapvető nézeteltérés áll fenn. Valójában már az ún. rosszrahajló természetünk (amely a bűnösségünk, a bibliai „eredendő bűn” és a gyarlóság hatásának a hétköznapi megfogalmazása) létezését is igen kevesen fogadják el, saját magára pedig csak elenyésző kisebbség tartja érvényesnek e tulajdonságunkat, de e tekintetben a „két oldal” közt semmi különbség sincsen. Ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen (ugyanolyan) emberek vannak mindkét oldalon, bármennyire érezhetően lenézi is a jobboldal a baloldalt. Ez persze még akkor sem jogos, ha a baloldali eszmék és a baloldali tömegek is szükségszerűen nemzetköziek (is) a nemzeti mivoltuk mellett, hiszen a szegény mindenkor, minden nemzetből tulajdonképpen ki van rekesztve, hiszen aki éhezik vagy egyéb alapvető szükségletei hiányt szenved, az nem azt érzi, hogy őt megbecsülik és befogadják a nemzetbe... Igen fontos itt megjegyeznünk, hogy az ebben az írásban ismertetett szemléletmód megteremti a feltételeket egy világméretekben egységes világnézet létrejöttéhez (persze, ha elfogadjuk a fentieket), azáltal, hogy közös nevezőt hoz létre az emberi természet megítélése tekintetében, s ez elengedhetetlen a valóban hatásos együtt-gondolkodás és a közös cselekvés létrehozatalához, mint ahogy az is, hogy fölismerjük végre: egyedül az erkölcs az, ami megmenthet minket, ez az egyetlen lehetséges vezér-elv. (Itt fontos hangsúlyozni, hogy ez az új, közös világnézet jól megfér az összes létező vallással sőt a vallástalansággal is, minthogy lényegében csak valóságos elemekre épül; az emberi lény élettani sajátosságain és a törzsfejlődés ismert elvein alapszik, és nem tartalmaz nem-valós, „transzcendens”, tehát képzelt összetevőket, amelyek vakhitet igényelnek.) ************************************************* 9
A két rövid ismertető után pedig következzék a részletes tanulmány:
Előszó Azt hiszem, a Tisztelt Olvasó is egyetért velem abban, hogy a képmutatás az emberi természet árnyoldalán a legnagyobb jelentőségű jelenség illetve fogalom. A képmutatás szerintem minden emberre többé-kevésbé jellemző, mértéke fordítottan arányos az illető egyén erkölcsi színvonalával, becsületes embernél alig tapasztaljuk, gyengébb jellemű ember sűrűbben él vele. A képmutatáshoz való viszony alapján az emberi társadalom szinte minden képződményét jól meg lehet ítélni, így például a vallásokat is. Hogy mindjárt a keresztény Biblia egyik legsűrűbben használt szavát, a „gyarlóság”-ot említsem, ez a fogalom sehol nincs pontosan meghatározva, csekélységem legalábbis nem találkozott vele, pedig az Írás számtalan helyen úgy hivatkozik reá, mint valamely mindenki által pontosan és egyöntetűen értelmezett fogalomra, amikor az emberi esendőségről, az emberi (erkölcsi) gyengeségről van szó. Az pedig végképp nem derül ki sehonnan, hogy vajon mi is lehet az oka gyarlóságunknak, gyengeségünknek, esendőségünknek. Ha röviden szeretném vázolni, mivel foglalkozik ez a munka, e fogalom környékét jelölném meg ilyenként. A képmutatáshoz hozzá fogok kapcsolni még néhány más, szerintem alapvetően fontos fogalmat, s végül meg fogom kísérelni, hogy meghatározzam az emberi természet legfontosabb mozgatórúgóit (szándékom szerint legalábbis) világi, minden „anyagi valóságon túli” („transzcendens”) segítség igénybevétele nélkül. Ráadásul mindezt úgy, hogy a vallásos embereket hitükben, elképzeléseikben ne sértsem meg. Az így a „földre lehozott”, földönjáróvá tett fogalmak, gondolatok, érvek segítségével szerintem sokkal hatékonyabb párbeszédet lehet folytatni a nyilvánvalóan földönjáró anyagelvű („materialista”) nézetek követőivel, ezenkívül egyszerűbb lesz az emberi társadalomban fölmerülő legfontosabb kérdésekben való eligazodás, de könnyebbé válik a másik ember mozgatórúgói, szándékai megértése is, ezáltal türelmesebben és könnyebben el tudjuk fogadni őt és az általa képviselt minden, a miénktől esetleg különböző tulajdonságot. Ha csak arról volna szó, hogy támadt néhány gondolatom, amellyel érzésem szerint új megvilágításban lehet látni a szóbanforgó kérdéseket, nem venném a bátorságot, hogy az emberi világ legfontosabb kérdéseiben a szavamat hallassam. Nemrég azonban olyan agykutatási eredményekről olvastam, amelyek fényében – mintegy villámcsapásra – egészen máshogyan, a régitől teljesen különböző módon kezdtem látni a világot és az emberi természetet. E látásmód lényegét kíséreltem meg leírni az itt következő munkában. Bizonyára a Tisztelt Olvasó is elgondolkodott már azon, mi az, ami miatt az életünk egyre nehezebb a Földön. Azt hiszem, sokan jutottak arra az eredményre, mint jómagam. Éspedig az erkölcs folyamatos, évszázadok óta tartó romlására. Ez az, ami egyre elviselhetetlenebbé teszi földi létünket. A közerkölcsök annyira összeomlottak, hogy lassan már egyre nagyobb veszélyben él az, aki jó! (Tulajdonképpen mindig is veszélyben élt az, aki jó volt...) Ráadásul az emberi környezeten – a társadalmon – kívül a természeti környezet is – természetesen az ember garázdálkodása következtében – erősen károsodott, közeledik ahhoz a ponthoz, ahonnan a folyamat már visszafordíthatatlan.
10
Nincs hát túl sok időnk arra, hogy tegyünk mindezek ellen. Engedje meg a Tisztelt Olvasó, hogy megosszam véle fölfedezéseimet. Hogyan lehetne az események folyását jobb, reménytelibb irányba fordítani? Vagyis: hogyan lehetne az embereket jobb belátásra bírni, gondolkodásukat megváltoztatni? Szerény véleményem szerint csakis úgy, hogy érzelmileg érdekeltté tesszük őket. Egyedül és kizárólag úgy, ha sikerül a helyes viselkedést, az erkölcsös gondolkodást, a jóságot olyan teljesítményként elfogadtatni és beilleszteni az értékrendünkbe, amelyre bárki, aki ezt fölmutatja, a legbüszkébb lehet, mert egyértelműen ez lesz a legnagyobb virtus, a jóság lesz a legnagyobb virtus. Azonnal adódik az ellenvetés: de hiszen a jóérzésű ember számára ma is így van ez, és eszerint él. Igen. De a világ folyása azt bizonyítja, hogy nincsenek elegen, vagy ha igen, a befolyásuk végső soron nem elegendő ahhoz, hogy a katasztrófát elkerüljük. A rossz „van nyerésben”, a rossznál van az előny. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk a történelmet, sajnos, azt kell megállapítanunk, hogy (nyilván a közerkölcs folyamatos hanyatlása következtében) a társadalmi fölépítmény intézményei (állam, jog, stb.) s a lélek és a tudat intézményei (vallás, kultúra, népművészet stb.) egyre csak veszítenek emelkedettségükből, és a földhözragadt haszonelvűség, gyakorlatias szemlélet térhódításának vagyunk tehetetlen szemlélői és elszenvedői. Nincs más megoldás tehát, a jó, a jóság mibenlétét kell megvizsgálni, és világosabbá, érthetőbbé s főként vonzóbbá kell tenni. Ehhez előbb a rossz, a rosszaság fogalmát, eredetét szeretném az én fölfedezéseim alapján kifejteni, mert az megfoghatóbb, míg a jóság csak a rosszaság által, azzal mintegy kölcsönhatásban értelmezhető szerintem, s ezek fényében megvilágítani a jó, a jóság természetét. „Amilyen a nyáj, olyan a pásztor”, tehát ha az emberek éppen ilyen „felelősöket” (politikusokat, közszereplőket, stb.) tartanak méltónak s választanak meg, neveznek ki ezekre a posztokra, akkor azt kell mondanunk: a felelősség közös, mindannyiunké. Ha ezeket az embereket és az általuk képviselt erkölcsi romlottságot akarja a közvélemény, kapják hát ezeket... Be kell látnunk: egyetemes, az egész emberiséget érintő erkölcsi kérdésről van szó. Az emberi társadalomban végül is előbb-utóbb érvényre jut a nagy többség akarata, s mivel az embert az erkölcsei vezérlik, így a világ állapota valójában az erkölcsi színvonalunkat tükrözi. Az erkölcsi értékrendet az ún. paradigma, az uralkodó, az érvényben lévő nézet-rendszer határozza meg. Az érvényes nézet-rendszer pedig úgy látszik, ennyire képes, csak ennyire, nem többre. Márpedig ez kevés a túléléshez. Ezen változtatni kellene. A „paradigma-váltásról”, annak szükségességéről évtizedek óta sokat hallhatunk. Aztán beszélnek még bizonyos „konvergenciáról” is, a Nyugat és a Kelet (társadalmi) egyirányba-tartásáról is. Mindkét megfogalmazás igen szemérmes, visszafogott, valójában persze egyszerűen ködösítő. Az egyirányba-tartás /a „konvergencia”/ a legtermészetesebb, hiszen ugyanaz az emberfaj él Keleten és Nyugaton, ugyanazokkal a létfenntartó ösztönökkel, amelyek ugyanazokat a késztetéseket hozzák. S minthogy ugyanarról a(z ember)fajról van szó, a késztetésekre adott válasz is hasonló. A paradigma-váltás pedig szerintem azt kell hogy jelentse, hogy még mélyebbre kell ásni az emberi lélek, az emberi mozgatórúgók szövevényében, és általánosabb összefüggéseket kell keresni, melyek segítségével egységesebben, egyszerűbben, jobban megérthetjük lelkünket, vagyis magunkat, s vonzóvá tehetjük végre a jót, és szégyenletessé a rosszat. Nem véletlen, hogy a delphi jósda homlokzatára éppen ezt írták: „Ismerd meg önmagad!”
11
Néhány kiragadott példával, gondolattal szeretném érzékeltetni, hogy melyek azok a területek, amelyeken munkám talán előrelépést jelent az eddigi szemlélethez képest, és hogy tételeim elfogadása és alkalmazása hogyan és mennyiben jelenthet előnyt vagy könnyebbséget az emberi környezet, az emberi viszonyok, kapcsolatok későbbi alakulásában. Nagy előnye ennek az új elméletnek (szemléletnek), hogy egyetlen jelenségre, összesen kettő vagy három fogalomra vezeti vissza, vagy ezektől eredezteti az erkölcsi színvonalat, magát az erkölcsöt. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a bűn fogalma nem aprózódik föl, és a fölismerése, megnevezése, s az ellene való küzdelem is sokkal könnyebbé válik ezután. Tehát pl. a hiúság, a büszkeség, a túlzott önérzet és a gőg stb., amely mind az önbecsülési kényszer – a szerintem létező legerősebb lelki késztetésünk – hatására jön létre az önámítás (önfelmentés, önszépítés, öncsalás, önvigasztalás, hamis tudat, „önszépítő kompenzáció”) cinkos közreműködésével, csak az alkalmazott gyarló önámítás mértékében és fajtájában különbözik egymástól, tehát egyetlen ok húzódik meg mindegyik mögött, még ha hatása, mértéke esetenként más-más is. Így összehasonlíthatatlanul egyszerűbb, könnyebben kezelhető és átláthatóbb rendszer jött létre. Az, hogy egyetlen ok, egyetlen mérce létezik csupán a bűnnel, az erkölccsel, a jellemmel kapcsolatban, teljesen új lehetőségeket nyit meg számunkra a rossz elleni küzdelemben. A közgondolkodás annyit azért eddig is elismert az erkölcs, a jellem és persze a bűn egységéről, amennyi a „nagy közös titokról” (a gyarló önámításról) még nem rántotta le a leplet: „Aki csal, az hazudik is, aki hazudik, az lop is.” Az erkölcsi kérdések e munka által kínált egyszerűbb megközelítése és értékelése azonban szinte az összes, az emberrel kapcsolatos dologban megkönnyíti a helyes és a helytelen megkülönböztetését, megítélését, mert lerántja a leplet a képmutatásról és leleplezi a minden emberi szándékot befolyásoló jelenséget, az önámítást. Remélem, e munka nyomán bizonyossá válik, hogy a fent idézett közmondás mennyire igaz, hogy a jellem mennyire egységes. Hiszen minden bűn mögött egy és ugyanaz a közös ok húzódik meg, az önbecsülési kényszer és a miatta (állandóan!) létező gyarló önámítás. És aki az egyik helyzetben nem tud uralkodni az (önbecsülési kényszerén és az) önámításán, az nagy valószínűséggel a másikban sem. A valódi, álszentségtől és bigott képmutatástól mentes megértés és irgalom foganhat meg annak az embernek a szívében, aki megérti és magáévá teszi e munka egyik legfontosabb hozadékát: a bűn újfajta, emberségesebb kezelését. A bűn eszerint azért jön létre, mert az érintett ember a valódi, a jogos önbecsülést nem képes valami miatt megszerezni magának, enged önbecsülési kényszerének, és a gyarló önámítás segítségével juttatja magát (hamis) önbecsüléshez. Minél inkább elkényeztetett, gyenge jellemű valaki, annál nagyobb önámítást fog alkalmazni, de ugyanígy tesz az az egyén vagy csoport is, akit ill. amelyet nem szeretnek, bűnbaknak állítanak (pl. irigység vagy más ok miatt), vagy az, aki valamilyen testi fogyatékossággal kénytelen élni és nem utolsósorban az, akit szélsőséges uszítók a gyűlölködés irányába taszítanak. Összefoglalóan tehát mindazok engednek az önámításnak, akik nem kapják meg a környezetüktől azt a megbecsülést, amelyet elvárnának (tehát a legtöbb ember); akár azért, mert az ő igényeik rendellenesen nagyok (pl. az elkényeztetettségük miatt), akár azért, mert a környezet bánik velük igazságtalanul (valamilyen „másság”, pl. bőrszín, vallás, erősen eltérő kulturális hagyományok, vagy ne adj’ Isten amiatt, mert valamelyik kitűnő uszító, bocsánat, bíráló ellenük hangolta a közvéleményt, vagy esetleg valamiben különbek, mint a környezetük, tehát az irigység miatt). Itt könnyen fölvethetné valaki: de hiszen a bűn igen sokféle, például mi köze az önámításhoz a lopásnak, a betörésnek, a gyilkosságnak? Nos, nincs olyan nyilvánvalóan köze, mint a jellemhibákhoz: a gonoszsághoz, a gőghöz, vagy akár csak a pletykához, a rágalmazáshoz, amelyeknél az önámítás szerepe, jelenléte kézenfekvő. Köze van viszont ezen cselekedetek 12
okaihoz, mozgatórúgóihoz, ahhoz, hogy valaki annak ellenére megteszi ezeket, hogy tisztában van vele: ezek bűnök. Fölmenti magát az erkölcsi parancsolatok hatálya alól, mondván: nekem és családomnak ennem kell, vagy más efféle nyomós indokokat előadva. Legtöbbször a körülmények balszerencsés alakulásával mentegeti magát – és itt lép be az önámítás (vagy önszépítés): a valódi okot, tehát azt, hogy bizonyára lustasága, képzetlensége stb., tehát zömmel saját hibája miatt került abba a helyzetbe, hogy törvényes úton-módon nem képes megszerezni a mindennapi betévő falatot. Így tehát a helyzete szorultsága valódi okát és az erkölcsi fönntartásokat az önámítás egyszerűen kiűzi a fejéből. Az előbb említett tevőleges bűnök (betörés, stb.) megtörténtének másik fő ok-csoportjánál a szenvedély-betegségekben szenvedők, a bódítószer-használók (alkoholisták, kábítószeresek, stb.) a vétkesek. Ők leggyakrabban azért bűnöznek, hogy a bódítószer (tetemes) árához hozzájussanak. Ehhez nincs nagyon mit hozzátenni: a bódítószer-használók léte a legmeggyőzőbb bizonyíték arra, hogy az önbecsülési kényszer a legerősebb késztetésünk. Hiszen ezek az emberek inkább belehalnak, de nem képesek abbahagyni az önkábítást, mert nem képesek szembenézni sikertelenségükkel, jellemgyengeségükkel, hiányosságaikkal, önbecsülésük tátongó réseivel vagy gyakran a jogos önbecsülés teljes hiányával. Mindezenközben ma még igen eretneknek számító, de szerintem mindenképpen igaz következtetéseket lehet levonni, ha az eddigi megállapítások igazak. Pl. azt, hogy a gyermekét elkényeztető anya nem különb a szélsőséges uszítónál. Sőt, még nála is sokkal aljasabb, hiszen az agitátor, a szélsőséges szónok cselekvőképes, döntésre érett felnőtt emberekhez szól, őket próbálja meg elszédíteni, de az anya a naiv, tudatlan, hiszékeny, szellemileg és érzelmileg egyaránt kiszolgáltatott, esendő kis lény végtelen bizalmát használja ki, és „rontja el” őt a kényeztetéssel. Mindkettő azzal él vissza, hogy az önámításról nem vagyunk hajlandók tudomást venni. Nos, ők viszont alaposan kihasználják azt, hogy mindannyian önámítók és képmutatók vagyunk. Végül is mindkettőjük, tehát a demagóg és a gyermekét elkényeztető anya is súlyosan félrevezeti (s ezzel boldogtalanná és életképtelenné teszi) „áldozatát”, saját önző érdekeit követve; az uszító egy emberrel vagy legföljebb egy kisebb-nagyobb csoporttal állítja szembe gyűlöletkeltés útján a híveit, a kényeztető anya viszont az egész világra haragítja rá szinte kibékíthetetlenül a szerencsétlen gyermeket. Hiszen ugyan ki volna hajlandó a kényeztetés terén fölülmúlni az anyát?! Márpedig, aki nem adja meg ugyanazt a (de lehetőleg még annál is nagyobb) kényeztetést, mint amit az anya nyújtott, azt a gyermek nem fogja szeretni, (sőt haragudni fog rá) – s máris látható, létrejött a szilárd szembenállás az egész világgal! Ezzel szemben azt a (valóban humánus ember számára persze nem meglepő) kijelentést is megkockáztatom, hogy minél nagyobb gyarló önámítást tapasztalunk valakinél, tehát minél nagyobb bűnt követ el valaki, annál nagyobb irgalomban, segítségben kell őt részesítenünk, mert az elkövetett bűn illetve az alkalmazott önámítás nagysága egyben azt is megmutatja, mekkora bajban van valaki, mennyire szorul rá a segítségre, hogy emberhez méltó módon, valódi, megszolgált, jogos önbecsüléshez juthasson végül. (Kicsit előreugorva: a későbbiekben szó lesz arról, hogy így gyógyít a sámán: az előbbieket figyelembe véve, a szeretet- és önbecsülési igényt mintegy kielégítve; a törzsből minden elérhető embert odagyűjt a beteghez, akik biztosítják szeretetükről, nagyrabecsülésükről). Persze meg kell említeni a bűnbánat fogalmát is: a gyakorlatban sem a mai, sem az akár a jelenleginél sokkal irgalmasabb emberiségről nem lehet föltételezni, hogy ne az őszinte megbánás mértékével körülbelül arányosan mérje a bűnös számára az irgalmat, a megbocsátást. Egy szentnél nem így volna, de az átlagember nem szent, és arcátlan képmutató az, aki a szentekhez mért erkölcsi követelményeket támaszt az egyszerű emberekkel szemben. És ez, ha jól meggondoljuk, teljesen jogos és ésszerű is. Ésszerű, mert a társadalom rendjét erősen zavarná, ha bűnüket meg nem bánt
13
egyéneket oldoznánk föl, és jogos, mert nem volna igazságos, ha a bűnbánatot nem tanúsító egyén föloldozást nyerne. Az, hogy mennyiben a „körülmények” és mennyiben az illető saját maga a felelős a kialakult rossz helyzetért és a bűnökért, képezheti és biztosan képezni is fogja vita tárgyát, de szerintem nem ez a dolog lényege. A legfontosabb az, hogy megváltozzék a szemléletünk (a rossz és a jó, a bűn és a megbocsátás, a képmutatás és az igazság, a szabadság, az önismeret stb. kérdésében). Ha valóban belátjuk végre, hogy az emberiségnek közös és oszthatatlan a felelőssége, akkor nincs értelme valakit mértéktelenül büntetni vétkéért, mint ahogyan a karunkat sem vágjuk le egy ügyetlen és káros mozdulatért, hanem addig gyakorolunk vele, addig ügyesítjük, amíg a helyes mozdulatot végre nem tudja hajtani. Mint ahogy a bal- és a jobboldali nézeteket követők egyaránt az emberiség részei. Amikor ezek küzdenek a politikai (és sajnos gyakran a had-) színtéren, az lényegében olyan, mintha a jobb kezünkkel szúrnánkvágnánk a balt, mert az esetleg ügyetlenebb... Mert az a kar a mi karunk, és a felelősség a karunk ügyetlenségéért is a miénk, saját magunké. Az (egyes) ember is ugyanígy a része az emberiségnek, és akár tetszik, akár nem, mindannyian felelünk egymásért, hiszen testben és arcban talán különbözünk egymástól, de a lényegünk, a lelkünk ugyanúgy működik mindenkiben, s mivel a késztetéseink, a lehetőségeink, adottságaink, a tehetségünk hasonló, így a felelősségünk is közös, mindenben! Azt az egyre szűkebb teret, amelyet bolygónk biztosít számunkra és a természetet, amely életünket lehetővé teszi, nem pusztíthatjuk el, ezért mindenkinek segítenünk kell, aki bajban van. Mert – és itt egy hidegen-rideg, minden magasztosságot és fennköltséget nélkülöző, de mindenképpen józan és kőkemény érvet hoznék föl –: abban a bajban lévő emberben is ugyanaz az emberi agy, ész, tehetség lakik, mint a többi emberben. Ha úgy érzi, hogy méltatlanul bánnak vele, megalázzák, megkárosítják, büntetik irgalom nélkül, akkor már –„minden mindegy” alapon – végső kétségbeesésében, kínjában (s főleg megalázottságában) a tehetségét rombolásra fogja használni. A „terrorizmus”-nak igen gyakran ez a kiváltó oka. A képlet rendkívül egyszerű: ha te kihasználod a szerencsédet, azt, hogy gazdag országban, családban stb. láttad meg a napvilágot, sőt gazdasági erőfölényed segítségével még azt a keveset is elrabolod tőlem, ami nekem jutott, s mindennek tetejébe még erkölcsi téren is kioktatsz engem arról, hogy mi a helyes, tehát meg is alázol – hát akkor én megmutatom neked, hogy vagyok olyan, mint te, sőt talán még különb is. S ha másképp ezt nem látod be, hát elpusztítom a vagyonodat, gazdagságodat, mindent lerombolok, az egész világot fölrobbantom, veled együtt, s akkor nem tudsz tovább alázni, s még az sem érdekel, ha meghalok közben én is, hiszen talán szegényen lehetne élni, de megalázottan semmiképp (és ez is jól bizonyítja, hogy az önbecsülési kényszer a legerősebb késztetésünk)... A ma már rendelkezésre álló pusztító eszközökkel a Földet kő-sivataggá lehet változtatni, hála annak, hogy a tudomány „fejlődése” messze lehagyta az erkölcsét, a felelőtlen kisgyermek kezébe tömegpusztító fegyvereket adva... Tehát ha valaki olyan szerencsés, hogy az átlagosnál nagyobb tehetséggel született valamilyen szempontból, akkor nem használhatja azt kizárólag a saját hasznára, hanem köteles tehetségét a köz javára kamatoztatni. Háború- és terrorizmus-mentes, elviselhető társadalomhoz kielégítő közérzetű, meg nem alázott, el nem nyomott, meg nem nyomorított emberek kellenek. Ehhez persze vissza kellene hozni az ősközösségi társadalom őszinteségét a bíróságok helyett (ahol általában a jog és nem a tisztesség alapján ítélkeznek, a társadalmi csoportok közt éppen fennálló hatalom-megoszlást követve), a kis életközösségekben mindenki által ismert, elismert és főként a nagy többség által tisztelt bírók „tennének igazságot”. Már a név is árulkodó: a „jog” nem foglalja magában a tisztességet (vagyis az erkölcsöt), míg az igazság igen. A „jog-szolgáltatás” erkölcsisége fényévekkel marad el az „igazságot tévő” valahai falubírók működése becsületességétől!...
14
Érdekes és fontos kérdés, hogy vajon miért nem fedezték föl előbb ezt az „egyszerűsítési”, szemlélet-javítási lehetőséget, tehát azt, hogy minden emberben ott van az a bizonyos örömszerzési-önbecsülési kényszer (amely szerepét tekintve hasonlít a Kant által leírt „boldogság-igényre”, csak szerintem nála az ebbe beleértett tartalom, vagyis a fogalom súlya a rendszerében nem oly alapvető, mint nálam az örömszerzési-önbecsülési kényszeré), mely olyan hihetetlen mértékben uralja érzésvilágunkat. Szerény véleményem szerint azért, mert ez a lépés az emberiség, az ember számára eddigi történetének talán legnehezebb lépése (lesz), mert saját természete, jelleme, saját (emberi) mivolta, embersége olyan „szégyenfoltjának” elismerése (lesz) ez a jelenlegi értékrend szerint érző és gondolkodó emberek számára, amelyet közülünk szinte senki nem (lesz) hajlandó fölvállalni. Ezért kellene az általános szemléletmódot megváltoztatni. Itt természetesen adódik a kérdés: hát a vallások? A vallások miért nem hatnak oda, miért nem tudták azt elérni, hogy ez megtörténjék? Minden bizonnyal azért, mert az ennek a lépésnek a megtételéhez szükséges meggondolás, fölismerés, tisztánlátás még ki sem alakult, vagy nem kapta meg (ezek szerint eddig egyetlen vallásban sem) azt a világos megfogalmazást és azt a (vélemény-) szótöbbséget, amely átbillentette volna az illető vallás (meghirdetett) nézeteiben a megítélést. A kereszténységben például, amelyet a legjobban ismerek, léteznek a csekélységem által is szerepeltetett főfogalmak, de ezek már megnevezésükben is ködösek, hát még használatukban! Az ún. eredendő vagy áteredő bűnnek e munkában az „örömszerzési-önbecsülési kényszer” felel meg, a gyarlóságnak pedig az önámítás. Az új fogalmak sokkal szemléletesebbek és érthetőbbek, úgy gondolom. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a vallások filozófusai és vezetői különösebben hibásak volnának mindabban, amit a vallásoknak fölróni bátorkodtam. Őket amiatt lehetne inkább elmarasztalni, hogy erkölcsi kérdésekben illetékesnek, sőt csalhatatlannak mutatkoznak, ugyanakkor még az eddigi alapfogalmak, az eredendő bűn és a gyarlóság fogalmát sem képesek igazán közérthetően megmagyarázni... Talán nem is csoda, hiszen a vallások sem tehetnek mást, mint hogy engednek a velük vaskeményen szembeszegezett társadalmi igényeknek; és ebben túlnyomórészt a bűn elkövetése utáni lelkiismeret-megnyugtatás vágya szerepel, a bűn elkövetése előtti, a bűn elkerülésére irányuló szakasz, hallatlan magas erkölcsi követelményeivel nem kifejezetten az átlagember álmai tárgya, hiszen tudjuk, hogy ez a legnagyobb nehézségekkel járna, s ugyan ki akarná ezt magának? „Rossznak lenni jó” – mondta egyszer korholás közben az akkor kb. ötéves kisfiunk, s azóta rá kellett jönnöm, mennyire az erkölcs gyakorlati megközelítése lényegét mondta ki ez az okos kisgyermek... Az élet összes megnyilvánulása az egyszerűbb, könnyebb megoldást választja. Sajnos, az ember is. Ennek a helyzetnek a megváltoztatásához a társadalmi igényeket, tehát az emberi erkölcsöt, az emberi gondolkodást és értékrendet kell megváltoztatni.
15
A bűnbak-képzésről A bűnbak-képzés az egyik legfontosabb következménye a gyarlóságnak, az önámításnak, annyira jellegzetes és oly gyakran alkalmazott példája, hogy mindenképpen külön fejezetet érdemel, már itt az Előszóban. Gyakran egyéneket vagy csoportokat (illetve eszméket, de ezek bírálata révén, általában tudatosan meghatározott csoportokat) hibáztatnak egyedi vagy általános jelenségekért. Ennek ürügye általában az, hogy a jelenségből a bírált egyén vagy csoport húz leginkább hasznot, „tehát nyilván” ő (ők) a főbűnös(ők). Oka, valódi oka azonban szerintem egészen más. Mindkét általam talált ok jellemző tárgya jelen munkának, s mindkettő a bírálót minősíti igen hátrányosan, bár meg kell jegyeznem ismét, hogy az emberi világban bármi csak úgy létezhet, ha a társadalom többsége ezt eltűri. Tehát pl. a liberalizmust szokás jobboldalról bírálni, de hát ez a legnagyobb képmutatás. A liberalizmus nem jött volna létre és nem maradt volna fönn, ha az emberiség ez ellen annyira tiltakozott volna, s ha ezek az eszmék annyira a közerkölcsbe ütközők (lettek volna). A(z akár jobboldali) bíráló a liberalizmus nevében fellépőkre akarja hárítani a felelősséget amiatt, hogy ez az eszme létezik, és nem ismeri (f)el, hogy közös a felelősségünk ebben az ügyben (is), és mindenért, ami a világon létezik. Persze, mindezzel nem kívánom egy pillanatig sem mentegetni a liberalizmust, az általa képviselt nézeteket. Annál is inkább, mert szerintem a liberalizmus a három fő eszmei irányzat, a konzervativizmus a baloldal és a liberalizmus hármasából nyilvánvalóan sokkal inkább középen van, mint a másik kettő, és mivel az emberiség jobbik fele és a népesség túlnyomó része eleve középen van, mert tömegénél fogva az emberiség többsége határozza meg, mi a közép: maga az emberiség... Mindössze tehát szelíden azt hangsúlyozom mindezzel, amit elmondtam: a liberalizmus mi vagyunk. De mi vagyunk a fasizmus, a kommunizmus, és mi vagyunk közösen minden rossz és jó, ami az emberi világban létezik, mert a többség felelőssége is, hogy eltűri a helytelen eszméket, bár az ezeket megfogalmazó (általában) kisebbségé a fő szégyen, amiért éleszti, gerjeszti fennmaradásukat. A rossz, a szégyenletes megnyilvánulásokat (megnyilvánulásainkat!) vagy ami ugyanaz, azokat az egyéneket vagy csoportokat bírálni, különösen „fölülről”, akiken keresztül ezek megtestesülnek, arcátlan képmutatás, de legalábbis tudatlanság. Még akkor is, ha az említett rettenetes eszmék hirdetői, „élharcosai” szinte mindig egyúttal a legfőbb haszonélvezői is (voltak) „az ügynek”, és aljas módon egyszerűen visszaéltek az emberi természet azon árnyoldalaival, amelyek révén „eszméjük” létrejöhetett és virágozhatott... (Gondoljunk csak arra, milyen hatalmas magánvagyont szereztek a kommunista nomenklatúra tagjai, a kommunizmus, a „közösségi társadalom” legfőbb haszonélvezői, vagy éppen a fasiszta diktatúrák népvezérei!) No de vissza a „bírálókhoz”! Az egyik ok, ami a bírálót szerintem ösztönzi az, hogy a bírálat tárgyát képező jelenség léte rossz fényt vet a bíráltakra vagy társadalmi csoportjukra, így a bíráló hallgatósága, a hívek többnek érezhetik magukat, mint amennyit valójában érnek, de mindenesetre különbnek, mint a megbíráltak. A bíráló a demagóg rágalmazás segítségével legyezgeti hívei hiúságát, így udvarolgat nekik. A másik pedig az, hogy a bíráló így kísérli meg, hogy ő maga a bölcs pózában tetszeleghessen, más kárára akar okosnak látszani, kitűnni; a bírált jelenség kárvallottjai ill. a velük rokonszenvezők körében így akar népszerűséget szerezni. A bírálat harmadik és legfőbb oka pedig szerintem a figyelem elterelése arról a tényről, hogy a bírált jelenség (hiányosság, jellemhiba, stb.) mindenkiben megvan, tehát bennünk is, sőt (és legfőképpen!) a mélyen tisztelt uszító nagyrabecsült híveiben is! Erkölcsi felelőssége szerintem főként azoknak van, akik erkölcsi kérdésekben nyilatkoznak, ill. a társadalmi-közéleti szerepet betöltő személyeknek. Bár teljesen nyilvánvaló, hogy az 16
erkölcsi felelősség minden embert terhel, hiszen a világban zajló eseményekre mindenkinek van valami ráhatása. Durva egyszerűsítéssel azt mondanám, hogy mindenkinek akkora az erkölcsi felelőssége, amekkora befolyással rendelkezik a dolgok menetére. Az egyetlen védekezés a most már szinte egységesen alacsony erkölcsi színvonal emelése, saját hibáink kijavítása, gyenge pontjaink megszűntetése, az, hogyha az emberiség végre egységes fajként viselkedik, mindenki azonos normák szerint, s ez a rendezőelv csakis az erkölcs lehet! Mindaddig, amíg hibáink fönnállnak, mindig lesz valaki, aki kihasználja őket. Tehát a bíráló (az uszító!), ill. a közerkölcsöket tudatosan romboló bármilyen közszereplő okozza a legnagyobb kárt, azzal, hogyha megtéveszt minket a bajok, a bírált jelenség valódi okait illetően, mert az önvédelem lépései közül mindjárt az elsőt, az önkritikát, s ezáltal a tisztánlátást, amely az alkalmazkodás és a túlélés nélkülözhetetlen föltétele, lehetetlenné teszi. Pedig saját hibáink fölismerése nélkül nincs esélyünk! S végül még a vigaszról engedje meg a Tisztelt Olvasó néhány szót szólnom. Azáltal, hogy a jó és a rossz mibenléte az e munkában lefektetettek alapján (remélem) sokkal nyilvánvalóbbá válik, úgy vélem, az is egyértelmű lesz, hogy az ember minősége, értéke a benne lévő „rossz” legyőzésének a mértékétől, ennek a küzdelemnek az eredményességétől függ. Tehát ha valaki ebben a küzdelemben, amely tudjuk, hogy a legnehezebb a világon, sikereket tud elérni, jogosan ébredhet benne önbecsülés, ez pedig már közel jár a boldogsághoz... S ha valaki számára a jóság fontossá, virtussá válik, akkor bármikor, bárhol boldog lehet, hiszen ez a küzdelem magunkban, belül zajlik, bármilyen külső körülménytől függetlenül, s ha eredményes, megszereztük a boldogságot, a nyugodt és tiszta lelkiismeretet. A király meztelen, ahogy az ismert meséből is tudjuk. De addig, amíg az egyik legnépszerűbb közmondás olyat állít, hogy „bolond, aki kimondja az igazat”, s amíg az igazmondó, őszinte embert kiközösítik, addig a király meztelenségét, s általában az igazságot nem ajánlatos kimondani. Éljen tehát a szent és sérthetetlen képmutatás és ikertestvére, a titokzatos és megnevezhetetlen önámítás! Éljen a bárki által ingyen megszerezhető és (látszólag) észrevétlenül használható (mert világméretű összekacsintással, fapofájú cinizmussal és cinkossággal engedélyezett) kábítószer, az önámítás, és virágozzék sokáig világméretű kocsmánk, ahol mindenki „szinte ingyen” bódíthatja magát! Ha sikerült fölkelteni a Tisztelt Olvasó érdeklődését munkám iránt, kérem, tartson velem, sőt, legyen szerzőtársam, köszönettel fogadok minden észrevételt, gondolatot (az ellenvéleményt is!) a dolgozatommal kapcsolatban, sőt azon túl is.
Az „izmusok” megszemélyesítéséről és a társadalmi bűnbakképzésről Létezik a bűnbakképzésnek egy igen káros fajtája, a társadalmi bűnbakképzés. Ez attól „társadalmi”, hogy közösen követjük el és közös emberi vonásokon alapul. Esetünkben ez a képmutatás-önámítás. A (társadalmi) bűnbakképzés fő oka tehát szerintem a (társadalmi) képmutatás, amelynek az „izmus-megszemélyesítés” az egyik legjellemzőbb és legkárosabb megjelenési formája. Mint pl.: „a kommunizmus bűnei”, „a kapitalizmus kegyetlensége”, „a liberalizmus gátlástalansága”, a „fasizmus embertelensége”, a „konzervativizmus gőgje”, stb. Ahhoz, hogy egy eszmét bűnbakként lehessen használni, először is azt a benyomást kell kelteni, mintha önálló, cselekvőképes valaki volna. Ez annál is inkább valószerűvé tehető, mert minden eszme valamilyen társadalmi csoporthoz kötődik, és leginkább e csoport tevékeny17
sége által valósul meg eszmei tartalma stb., és amikor ezt a bizonyos „izmust” említi valaki, a közönség önkéntelenül erre az ember-csoportra gondol, és még könnyebben működik a megszemélyesítés. Az így élővé varázsolt testetlen gondolat azután már bőségesen kárhoztatható, elmarasztalható (akár jóízűen gyalázható is). Ez az eljárás két óriási veszéllyel jár. Az egyik veszély az, hogy a bűnbaknak állított „izmus”-ra ráharagított embereknek súlyosan károsodnak a védekező és az érdek-érvényesítési lehetőségei, ugyanis a hallgatóság számára úgy tűnik, mintha a bűnbak-képző valami előremutató, valós megoldást adna, és a vélt bűnöst megnevezve már alig volna egyéb dolgunk, mint a „bűnöst” meggátolni káros tevékenysége folytatásában. S mivel ez óriási tévedés (vagy inkább csalás), a bíráló (a bűnbakképző) óriási, gyakran helyrehozhatatlan kárt okoz mindnyájunknak, mert azt a benyomást kelti, mintha a jó úton járnánk, pedig eközben a szakadék felé menetelünk... A másik veszély abból adódik, hogy a felületesebben gondolkodó vagy eleve valami miatt indulati töltéssel közelítő hallgatót a bíráló az említett (a szóbanforgó izmust megvalósító) mögöttes-csoportra uszítja, akaratlanul (?!) is. Már ez önmagában is arra kell késztessen mindenkit, hogy ezerszer gondoljon át minden bírálatot, nehogy embereknek, csoportoknak bajt zúdítson a fejére. Az emberi természet könnyen gyűlölködésbe taszítható, a bírálónak óriási az erkölcsi felelőssége. Az emberi társadalom gondjait kizárólag az erkölcs, az igazságosság alapján lehet(ne) megoldani, és minden méltánytalanság csak elodázza az igazi békét, erőszak csak erőszakot szül. Aki a nemzete egységét akarja erősíteni, annak mindenképpen a feszültségek csökkentésére kell törekednie. Ez főként akkor valósítható meg, ha az általános emberi tulajdonságok, tehát valamiféle közös nevező irányába tapogatózunk. A gőgös, fölényes, tudálékos, álszentséggel fűszerezetten képmutató hozzáállás bármely társadalmi csoporthoz vagy réteghez nem egységet, inkább kirekesztést és békétlenséget eredményez. A bűnbakképzés oka a képmutatás, ez pedig az önámítás eredménye, amelyet viszont a létfenntartó ösztönök által keltett késztetések együttese kényszerít ki belőlünk. Visszaállítva a fejéről a talpára a sort: a létfenntartó ösztönök késztetései > önámítás > képmutatás > bűnbakképzés! Az eredendő vagy áteredő bűn /amelyet én „létfenntartási ösztönök késztetései”-nek nevezek/ a teológiában a bűnbeesést, az Istentől való elfordulást jelenti. Ez a bűn eredendő okát a transzcendens régiókba helyezi át. Ennek szerintem az az oka, hogy a bűnt végül is kikényszerítő anyagi, élettani (biológiai) okokat leíró tudományos eredmények korábban nem voltak ismertek ill. nem léteztek még. Ma már ugyan ezek az ismeretek külön-külön léteznek, de az ebben a dolgozatban történt csoportosításukat és összekapcsolásukat nem végezte el senki a tudomásom szerint. Pedig – számomra legalábbis – annyira nyilvánvalóak... A talán legfőbb élettani, kézzelfogható ok, amely nélkülözhetetlen szerepet tölt be az örömszerzési-önbecsülési kényszer és az önámítás működésében, az ún. jutalmazási központ, vagy öröm- ill. boldogság-központ működése. Ez az idegcsomó minden történést vagy cselekvést kéj- vagy boldogság-érzéssel jutalmaz, amely az illető egyed túlélése szempontjából kedvező, míg a hátrányosakat a fájdalom és a szorongás megfelelő erősségű változatával bünteti, ösztönözve az élőlényt annak mielőbbi abbahagyására. Szerintem azonban nemcsak az élettani (a „vegetatív”), hanem az érzelmi-lelki folyamatokat is ez az idegközpont irányítja, hiszen az embernek, mint korábban is társadalomban (falkában) élő lénynek nemcsak a testén belüli ill. a test és a természeti környezet közti, hanem az egyed és a társadalom közt fennálló kapcsolatai is létfontosságúak, hiszen már a falkában is, de a társadalomban ugyanígy, lényegében a rangsorban elfoglalt helyünk alapján részesedünk a „zsákmányból”, jutunk megélhetéshez. Ezért fejlődött ki szerintem az „önbecsülési kényszer”, mint a társadalmi rangsorban, az erősorrendben elfoglalt helyezés javítására ösztönző érzés, mint az egyik legfőbb emberi hajtóerő. 18
A jutalmazási központ erejét az egyed gyakorlatilag szinte legyőzni sem képes, a központ által kiadott kéj-, öröm- ill. boldogság-érzés elérése számára mindennél fontosabb, ezt a klasszikus patkánykísérlet ill. emberi viszonylatban az alkoholisták, kábítószeresek stb. példája egyértelműen bizonyítja. Azt, hogy lényegében nem vagyunk képesek szembeszállni a jutalmazási központunk erejével, szerintem nem kell szégyellnünk, mert ez (az „eredendő bűn”) ezek szerint örökletes testi adottság! Annál inkább szégyellhetjük viszont azt, ha hatása ellen nem küzdünk! Ennek a kimondása szerintem igen nagy jelentőségű, mert az emberi természet és jellem megítélésében új alapokra helyezi a gondolkodásunkat, sőt, remélem, az érzésvilágunkat is. Eredendő rosszaságunk oka tehát az az örömszerzési-önbecsülési kényszer, amelyet a jutalmazási-központ vadállati ereje hoz létre; ez az erő, ez a kényszer az általa keltett kéj- ill. boldogság-érzés iránti mértéktelen vágy kihasználásával azt akarja elérni, hogy az önértékelésünk mindig azt az eredményt adja, hogy milyen okosak, erősek, szépek s főleg jók vagyunk. Vagyis sikeres tagjai a társadalomnak, és az erősorrendben jó helyen állunk. És ennek érdekében, ettől a vágytól hajtva az önámítás az, amely folyamatosan meghamisítja észleléseinket, gondolatainkat, még a szemünknek sem hiszünk, ha az öröm- ill. boldogságközpontunk (által az örömszerzési-önbecsülési kényszerünk) ezt úgy kívánja! Így áll össze az örömszerzési kényszer és az önbecsülési kényszer. Az örömszerzési kényszer tehát az élettani (a „vegetatív”), az állati /a testi/, míg az önbecsülési kényszer az emberi /az érzelmi-lelki/ folyamatainkat irányítja. Az örömszerzési-önbecsülési kényszer által okozott önámítás a külvilág felé hazugságként, képmutatásként jelentkezik, így akarván akár csalással, hamissággal is elérni a kedvezőbb megítéltetést, ezáltal magasabb rangot a közösségben, ami viszont javítja a túlélési esélyeinket. Az okozat-sor tehát ismét leírva: örömszerzési-önbecsülési kényszer (=eredendő bűn) > önámítás (= gyarlóság) > képmutatás > bűnbakképzés! A bűnbakképzés oka és lehetősége, létrejötte ezek után már szinte magától adódik. Oka az, hogy a bíráló (gyakran az uszító) híveket (szavazatokat..., mondanom sem kell) akar szerezni. Ezt úgy tudja elérni, hogy a közönsége önbecsülési kényszerét kielégíti, hiúságát legyezgeti, azáltal, hogy a megbírált eszmét, társadalmi csoportot porszemnyivé zsugorítja, a földbe tiporja, s így a hallgatóság sokkal többnek érezheti magát (a megbíráltnál), a bírálót (az uszítót) pedig félisteni magasságokba látja emelkedni, hiszen az uszító szónok néhány szóval az egész hallgatóságot senkiből valakivé emelte... Mindehhez a lehetőséget az örömszerzési-önbecsülési kényszerünk és az azt szolgaian kiszolgáló önámítás /a gyarlóság/ meglovagolása biztosítja a bíráló (az uszító) számára. Íme egy igen gyakori eset a bűnbakképzés oka érthető föltárására. S a népek, társadalmak ahelyett, hogy kialakítanának valami megértést egymás között, nemzeti szinten, inkább hagyják, hogy helyi despotáik, szélsőséges vagy szélsőségre hajló önjelölt megváltóik természetünk rosszabbik felére hatva megosszák őket. Pedig a fentiekből (remélem,) kitűnik: minden ember küzd a rosszra vivő természete ellen, amelyet nevezzünk eredendő bűnnek, örömszerzési kényszernek vagy önbecsülési kényszernek, mindegy. Az egymás iránti együttérzés, a megértés, az irgalom, a(z uram, bocsá’!) szeretet, a türelem nélkül elveszünk. A fentiek szerint minden bűnt csak jobb híján, nyomorunkban követünk el, és amíg a bűnről csak elítélően tudunk beszélni és érezni, addig csak tovább romlik a helyzet. A bűn persze nem dicséretet érdemel, de sokkal jobban mögé kellene látnunk, megérteni a jelzést, amit az elkövető ezáltal is sugároz a környezet felé. 19
Végül az emberi felelősségről. Ahogyan a bölcs Salamon királyról szóló megrázó történetben az igazi anya inkább lemond a kisdedről, nehogy baja essék, úgy kellene mindannyiunknak lemondani a hiúság kisebbnagyobb győzelmeiről, hogy a nemzet, a világ sértetlenül megmaradjon. Egy önzőn darabokra szaggatott nemzet csak a részvétlen körülállóknak kedvezne, egy darabjaira hullott világgal pedig még a leghatalmasabb hadvezér, a legkitűnőbb államférfi sem tudna mit kezdeni, legföljebb a patkányok. Azok jól bírják akár a radioaktív sugárzást, akár az új-barbarizmus eljövetelét megelőző irgalmatlan küzdelem egyéb háborús következményeit s alaposan jóllaknak a hullákból...
20
Az alaptétel (Az emberiség története az önámítás története) Minden élő faj azáltal marad fönn, hogy egyedei képesek alkalmazkodni környezetükhöz. Ez az emberre is igaz, illetve annak kellene lennie. Az ember azonban, talán egyedülállóan az élővilágban, képes saját magát is becsapni. Márpedig hogyan tudna sikeresen alkalmazkodni környezetéhez az, aki önmagát is félrevezeti? Ez az egyik említésre méltó kérdés. A válasz: szerintem sehogyan, vagy legalábbis nem elégségesen. Az alkalmazkodás ugyanis mindig a külvilág állapota és saját tulajdonságaink, állapotunk valósághű megítélésével kezdődik, s az elemzés elvégzése után valamilyen döntés meghozatalával jár. A külvilágot és saját magunkat állandóan figyeljük, s ha valami megváltozik (kívül vagy belül), meghozzuk az új helyzetnek megfelelő döntést (s azt végrehajtjuk). Azt, hogy az emberiség alkalmazkodásával valami ősi, nagy baj van, meggyőzően bizonyítja az emberiség története és a jelenlegi helyzet. Háború, viszály, rombolás, gyűlölet, öldöklés, a környezet már csaknem visszafordíthatatlan elrontása. Megöllek, ha elveszed, ami az enyém, de főként, ha kimondod rólam, hogyha valamilyen nagy hibám, bűnöm van. Ostobának, pipogyának, együgyűnek nevezlek, ha őszinte ember vagy, és bolondnak, ha rólam is ki merészeled mondani az igazat! (S esetleg meg is öllek...). De miért van ez így? Miért csapjuk be magunkat, s persze másokat is? Mi van itt a háttérben, ami olyan elemi erővel hat ránk, hogy lopunk, csalunk, hazudunk, rágalmazunk, ölünk, s akár népeket is kiírtanánk dühünkben? Alaposan átgondolva a dolgot, abban talán egyetért velem a Tisztelt Olvasó, hogy ez az elemi erő olyan makacs, időtől, korszaktól, sőt személytől is függetlenül, hogy kényszernek is nevezhetjük nyugodtan, és az összes emberre érvényes, mert velünk született, élettani adottságról van szó! Egyelőre talán maradjunk is ennyiben, és hogy miféle kényszerről van vajon szó, az – remélem, meggyőzően – szándékom szerint a következőkben kiderül. Nemrég ismertetőt olvastam egy tudományos kísérletről, amelyben patkányok agyába hajszálvékony, nemesfém ötvözetből készült villamos vezetéket vezettek be, egyenesen az ún. örömvagy kéj-központba (ez tulajdonképpen egy „ideg-csomó”, idegsejtek nagyobb csoportja, amiről már sokat tudnak, és ismert, hogy a legegyszerűbb állatokban is már meglévő ún. döntési központ fejlettebb változata, annak mintegy továbbfejlődött utódja). A patkány több nyomógomb közül választhatott: az egyiket megnyomva ételt adott be számára az automata, a másik gomb segítségével vizet kaphatott, de volt egy olyan gomb is, amelyik segítségével az agya kéjközpontjába bevezetett vezetéken át meghatározott áramlökést („impulzust”) kapott, és ez kéj-érzéssel töltötte el az állatot. És most jön a legérdekesebb: az állatok szinte kizárólag csak a kéj-kiváltó nyomógombot nyomogatták, nem ettek, nem ittak, és döntő többségükben elpusztultak! Az életet jelentő eleség s innivaló nem volt már többé fontos, csak a kéj... A patkány-agy a tudati működés feladatkörét leszámítva alapjaiban hasonlóan működik, mint az emberi agy, gondoltam, s a hasonlóságokat keresve arra a következtetésre jutottam, hogy az emberi faj viselkedése, ameddig csak vissza tudunk tekinteni a múltba, ugyanilyen kényszeres jelleget mutat: valamilyen hatalmas, titokzatos erő minduntalan eltérít minket a tisztességes viselkedéstől. Az igazság azt jelenti, hogy a miénk mellett a másik fél érdekeit is figyelembe vesszük – de ezt általában csak feltételes módban mondhatjuk: jelentené... 21
Arra már nem emlékszem, hogy ugyanebben a cikkben vagy másutt, de úgy tűnik, ekkortájt értesültem arról, hogy az emberi agyban is megtalálták, körülhatárolták ezt a bizonyos kéjközpontot. Ekkor már sejtettem, hogy ez az idegközpont a felelős valamiképpen a megátalkodott rosszaságunkért. De hát ez az idegcsomó csak a vegetatív, mondhatnánk az állati lényünk része, vajon milyen úton-módon szólhat bele a tudatunk működésébe? Azóta erre is van feltevésem. Ahogyan az állatoknál is, a döntési központ szerepe az embernél is bizonyára az életműködés, a szervek, szerv-rendszerek működése irányítása, a legfőbb cél elérése érdekében: hogy a fennhatósága alá tartozó élőlény minél hatékonyabban tudjon alkalmazkodni a külső körülményekhez a fönnmaradásért vívott folyamatos küzdelemben. Ha akár a giliszta, mint nagyon egyszerű, vagy akár a majom, mint az ember után a legbonyolultabb agyú élőlény olyan cselekvésbe, cselekvés-sorozatba kezd, amely a törzsfejlődés során beidegzett tapasztalatok alapján káros az élőlényre, akkor a döntési-jutalmazási központ tiltó jelet (kellemetlen érzés, fájdalom, stb.) küld ill. társít a folyamatban lévő mozgáshoz, tevékenységhez, és az azonnal befejeződik. Ha azonban valamilyen tevékenység vagy folyamat kedvező az egyed szempontjából, ezt a döntési-jutalmazási központ kellemes érzés, s ha nagyon kedvező, akkor nagyon kellemes érzés, kéj előidézésével jutalmazza (talán ezért nevezik jutalmazási központnak is). A kísérletbe bevont patkányok tehát „jogosan” nyomogatták a kéj-nyomógombot, a döntési központjuk a legmagasabb-szintű bátorító jelzéssel: a kéj-érzés kiadásával buzdította őket a mozdulat ismételgetésére. Ők egyszerűen úgy érezték a kapott jelzés alapján, hogy a lehető legjobbat cselekszik saját maguk számára. Az ember egészen a legutóbbi néhány ezer évig csoportban (falkában, majd hordában, nemzetségben, törzsben, végül nemzetben) élő faj. Az agyunk szerkezete, úgy tudom – testünkhöz hasonlóan – nem változott az utóbbi pár-ezer évben lényegesen, így, gondolom, lényeges tulajdonságait tekintve ma is úgy működik, mint amikor hordában éltünk. A hordában pedig a zsákmányból mindenki a rangsorban betöltött helye alapján részesedett; a magasabb rang ezáltal az életben-maradásra is nagyobb esélyt adott. Ez a tény minden bizonnyal mélyen, ösztön-szinten rögződött (évmilliók alatt) a tudatban, a génjeinkben. A rangsorbéli hely javítása tehát létszükségletté vált, és a döntési központnak ezt is, hasonlóan az élettani ingerekhez, értékelnie illetve ösztönöznie, jutalmaznia kellett. Szerintem így jött létre az önbecsülés érzése, amely valószínűleg többé-kevésbé még tükrözte is a rangsorban valóban betöltött helyet. És – érthető módon, mivel az életbenmaradási esélyeinkkel legszorosabb kapcsolatban van – a legerősebb, a magatartásunkra leginkább ható érzésünkké, kényszerré vált, és maradt szerintem azóta is, hiszen, ugye, az emberi lény az utóbbi néhány ezer évben lényegében nem változott. S ha mégis, akkor ez a kényszer talán csak még inkább elmélyült, hiszen az ún. társadalomban a hordabéli rangsornak megfelelő „hatalom”, a befolyás ugyanúgy növeli a túlélési-életbenmaradási-szaporodási esélyeket, mint a hordában a rangsorbéli elsőbbség. (Hogy ez mennyire így van, mutatja a mondás is: „A hatalom, a vagyon férfiassá tesz!” – persze, hiszen növeli a közös utódok élet-esélyeit!). A szóbanforgó késztetést tehát akár „rangsor-kényszernek” is nevezhetnénk. Hát, valahogy így jött létre szerintem az ember önbecsülési kényszere, és így társult az állatok döntési központjából eredő örömszerzési kényszer mellé az emberi tudatban az önbecsülési kényszer. A döntési vagy jutalmazási központunkat tehát – ha helytálló az előbbi gondolatmenetem – a tudatunkon keresztül is éri hatás, ennek a hatásnak adtam az „önbecsülési kényszer” nevet.
22
Vannak azonban még más szempontok is, melyek alátámasztják a fentieket az önbecsülési kényszer eredetével kapcsolatban, sőt egy másik alapfogalmat illetve alapjelenséget bevonva e kérdéskör jelentősége messze kitágul, egyetemes jelleget kap. Ezek gyökerei is visszanyúlnak létünk állati korszakára. Szerintem minden embernek van lelkiismerete. Lehet, hogy a lelkiismeretnek is van anyagelvű magyarázata: a lelkünk vagy ha úgy tetszik, a tudatunk legalsó, egy emberélet alatt nem átírható, nem fölülírható rétegében, az ösztönszinten, ahol a valóság képeződik le önámítás és egyéb torzítás, hamisítás nélkül, szerintem (éppen a leképezés valósághű mivolta révén) „be van égetve” az az elv, az a bizonyosság, hogy a természet rendje az erkölcsön, az igazságon alapszik. Lehet, hogy a lelkiismeret valójában emberi létünk kezdete óta magunkkal hordozott, évmilliók alatt kialakult ösztön, mely éppen azért kiírthatatlan, mert a legfontosabb és legáltalánosabb rendezőelv hordozója az emberi világban, és oly fölfoghatatlanul hosszú idő alatt vésődött belénk. (Félő, hogy ha sokáig tart az embernek ez a korszaka, midőn erkölcstelen, önámító, agresszív viselkedéssel is életben lehet maradni, sőt, ez az igazán előnyös a túlélés és a társadalmi előmenetel szempontjából, a lelkiismeret működési mechanizmusa, tehát mai értelemben vett léte és értelme megszűnik, de ez már egy másik tudományág, egy másik tanulmány tárgyát képezné, azt hiszem (ez talán az agy-kutatás tárgya lehetne). Bár erre az átalakulásra egészen biztosan nem maradna elég idő, hiszen az ehhez szükséges időtartam parányad része alatt elpusztul az élet a Földön, ha a társadalmi folyamatok iránya és lényege nem változik meg, ha az ember hozzáállása és a megismerés jelenlegi „paradigmája” nem képes megújulni – ha nem leszünk képesek gyökeresen megváltozni. Fajunk és így az egyedek létfenntartását is döntően meghatározza alkalmazkodó-képességünk, ezen, azt hiszem, nincs mit vitatkozni. Ehhez pedig a külső körülményeket és a saját tulajdonságainkat is egyaránt valósan, részrehajlás nélkül kell tudnunk megítélni. Itt tehát a tárgyszerűség, a lehetőleg minél kevesebb önámítás, vagyis a minél magasabb erkölcsi színvonal jelenti az értéket, az igazi alkalmazkodó-készséget, tehát a valódi esélyt a túlélésért folyó versenyben. Ennek meglétét ill. mértékét a lelkiismeret mindenkivel közli, és így állandóan tisztában vagyunk azzal, hogy milyen mértékben lehetünk pillanatnyilag büszkék magunkra, mekkora lehet az önbecsülésünk. S mivel ez a mérték egyben életképességünk mértéke is, így ez ösztönszerűen kényszerré vált az idők folyamán. Önbecsülési kényszerré. Az egyik legfontosabb létfenntartó kényszerünkké. Az önbecsülést valós eredményekkel, erőfeszítésekkel igen nehéz kielégíteni. Annak érdekében azonban, hogy ne legyünk állandóan lelkibetegek, létezik a hamis önbecsülés, amely ideig-óráig elrejti saját magunk elől is a kellemetlen igazságot a saját hibáinkkal, alkalmatlanságunkkal, erkölcsi gyengeségünkkel kapcsolatban. Ez úgy lehetséges, hogy az agyunk egyfajta önbecsapást, öncsalást, önámítást alkalmaz, önműködően, folyamatosan, mindig és mindennel kapcsolatban, ahol eltérés van az önbecsülési kényszer által kívánt magas emberihatékonysági színvonal és a saját magunk valósága között. Márpedig szinte sehol nem érezhetünk valódi önbecsülést a saját milyenségünk, tulajdonságaink miatt, kisebb-nagyobb hibánk, lemaradásunk mindig és mindenben létezik, mindannyiunknak, sajnos. A hamis önbecsülés tehát az önbecsülési kényszer hatására, az önámításunk segítségével valósul meg. Hétköznapi szóhasználattal az önámítást szoktuk gyarlóságnak nevezni. A lelkiismeret és az önámítás egymással tökéletesen ellentétes hatású, egyszerre csak az egyik működhet ill. fejtheti ki hatását. Amikor az előbbi van fölényben, az utóbbi káros befolyása nem hat tudatunkra. Csak remélni tudom, hogy a lelkiismeret és az önámítás mégsem egyetlen jól körülhatárolható helyhez vagy mérhető jelenséghez kötődik agyunkban, mert gyarlóságunkat ismerve ez beláthatatlan következményekkel járna... Előbb-utóbb eljutnánk odáig, hogy 23
csak beveszek egy lelkiismeret-gátló tablettát, és már meg is nyugszom, még ha édesanyámat öltem is meg az imént... Ami az egyetemességet illeti, azt a következőképpen értem. Abban a Tisztelt Olvasó nyilván egyetért velem, amit az alkalmazkodó-képességről, a tárgyszerű megítélés szükségességéről, tehát arról írtam, hogy az emberi faj alkalmazkodó-képessége egyedi (és így faji !) szinten az erkölcsi színvonalunktól függ. A versenyben csak a valódi képességek, erények számítanak, a természetnek, az életnek az az érdeke, hogy a jobb, az alkalmasabb faj, egyed vigye tovább a stafétabotot, s mérkőzzék meg a következő ellenféllel. Nos, a lelkiismeret ennek az alapelvnek az érvényesülését biztosítja emberi viszonylatban, az emberi világban azzal, hogy a részrehajlás, csalás, önámítás nélküli igazságot állandóan közli velünk. A lelkiismeret biztosítja, ha úgy tetszik, az ember egyetemes (kozmikus) iránytartását. Charles Darwin elmélete a fajok versenyéről, a törzsfejlődés ésszerű leírásáról szól. Ez a mostani munka – és itt sajnos csak ellenszenves fellengzősséggel tudom kifejezni magamat – híd szeretne lenni az „istentagadó” darwini modell által leírt élővilág és a vallásos emberek nézetei, sőt hite között. De a tudaton keresztül létrejött közvetett összeköttetésen kívül létezik a közvetlen kapcsolat is a szervezetünk és a döntési központ között, erre igen egyszerű és szemléletes bizonyítékok vannak: az éhség – jóllakottság-érzés, a jó közérzet – fájdalomérzet, stb., hiszen a „vegetatív”, az állati részünket továbbra is ugyanaz az idegrendszer irányítja, ami gerinces főemlős korunkra kifejlődött, mert a tudatunkat és a valamivel nagyobb agytömegünket nem számítva ugyanolyanok vagyunk, mint egy majom, mint egy alaposan elkorcsosult, elpuhult, élvhajhász majom (persze, egy ilyen majom nem sokáig maradna életben...). Így még bőségesebb módunk nyílik arra, hogy a döntési központunkat, – magunkat – becsapjuk! Ha netán a tudati kapcsolaton át nem túl kedvező behatások érik a főnöki csomópontot, hát kárpótolja magát az állati lehetőségek segítségével: jó közérzetet teremtünk magunknak egy kis torkoskodással, csemegézéssel vagy egyéb élvezetekkel (ezért minősül a józan ember szemében az, aki a nemi, általában a testi örömöket habzsolja, megbízhatatlannak, gyenge jelleműnek – hiszen láthatóan nem képes uralkodni örömszerzési kényszerén!); de az ellenkező értelmű „kárpótlás” is lehetséges: ha testi mivoltunkban nem leljük örömünket, tudatunk segítségével juttatunk (valós, jogos – vagy hamis, jogtalan) örömöt az ezt követelő, koponyánkban lakó kis diktátornak: emlékezetünkbe idézünk örömteli vagy büszkeségre jogosító emlékeket, vagy ha ilyenben nem dúskálunk, akkor hamisítunk magunknak. Hogy hogyan? Ismét helyben vagyunk: hát az önámítás segítségével! Persze ehhez kapcsolódóan a teljesség kedvéért meg kell említeni azt a lehetőséget is, amikor nem hamisítással igyekszünk kikeveredni ebből az örömtelen helyzetből, hanem még jobban rákapcsolunk, és megkíséreljük alkotó módon, érték létrehozásával, méltóságteljes módon javítani közérzetünket. Ennek a föltételei azonban egyre nehezebbé válnak, úgy gondolom. Az erkölcs helyzete egyre inkább hasonlít a dugóhúzóba került repülőgépéhez. Az emberiség úgy viselkedik, mint ama patkányok abban a nevezetes kéj-központos-nyomógombos kísérletben, mert ugyanúgy nem tudunk ellenállni a kéj-központunk által kínált gyönyörnek, és ez persze ugyanúgy a semmibe vezet, mint a patkányok esetében. A különbség csak annyi, hogy mi az agyunkat (kéj-központunkat) nem az agyunkba bevezetett villamos vezeték segítségével, hanem a közvetlen (a vegetatív) és a közvetett (a tudatból eredő) hatások révén ingereljük, a fő az, hogy a közérzetünk kellemes legyen, mindegy, milyen (erkölcsi) engedmények révén... Az emberiség többsége évszázadok óta, de talán egész története során úgy viselkedik, mint egy gazdag, jellemtelen vén kéjenc; mindent az élvezetek érdekében tesz. Az emberiség többsége számára ezenkívül egyetlen dolog a fontos, amiért mindent meg is tesz: hogy a hazug 24
természete, a gyarlósága, az önámító mivolta ki ne derüljön. Érthető, hiszen az önbecsülési kényszer kielégülését (a valódi és tartós társadalmi megbecsülést) csak a valóban tisztességes magatartás hozza meg, mert a látszattal ellentétben a közmegítélés igenis tudatában van e jelenség mibenlétének és fontosságának, és önkéntelenül is figyeli az egyén viselkedését és önámítását, jellemünk e rejtetten megnyilvánuló vetületét is! Az a bibliai mondás, miszerint a képesség kötelez (a jóra), mindenkire vonatkoznék, tehát a gonoszok, kényeztetők erkölcsi felelőssége fönnáll, de mi is felelősek vagyunk; nemcsak abban, hogy elfogadjuk a kényeztetést, engedünk a csábításoknak, hanem amiatt is, hogy egyesek a pénz, a hatalom, a gonoszság pót-siker-élményére kénytelenek fanyalodni – mert méltatlanul bánunk velük – és arra kényszerülnek, hogy kihasználják gyarlóságunkat, élvhajhász mivoltunkat, hogy porba tiport büszkeségüket valahogyan gyógyítgassák. (Ha létezik önámítás egyénenként, akkor nyilván létezik „társadalmi önámítás” is, hiszen a mindenkiben meglévő tulajdonságok alapjában véve mindig, mindenütt, mindenkinél ugyanolyan módon hatnak, tehát társadalmi szinten összegeződnek! Ezt alátámasztja, hogy mindig vannak egyének és csoportok, akiket megaláznak, kiközösítenek, legtöbbször az uszítók aljas tevékenysége következtében). E megbántottak a gazdagság, a hatalom által kínált öröm-pótlékokhoz fordulnak kiközösítettségükben, megalázottságukban, azért, mert nem szeretjük őket eléggé. Vagyis nem fogadjuk el őket hibáikkal együtt, minden bizonnyal azért, mert nem ismerjük el, hogy azok a hibák bennünk is megvannak. Másokban mindig azokat a tulajdonságokat gyűlöljük és üldözzük, amelyeket saját magunkban is a legjobban szégyellünk. Így próbáljuk azt a benyomást kelteni, mintha mi magunk mentesek lennénk e hibáktól, mintha mi különbek lennénk. És az út ismét ide vezetett az önbecsüléshez (és a hamis önbecsüléshez) ill. az önámítás-képmutatáshoz mint legfőbb hajtóerőhöz, mint legfőbb kényszerhez, és az emberiség közös erkölcsi felelősségéhez, mint – talán legfontosabb – elérendő célunkhoz. A következőkben néhány fejezetben, egyes kiragadott jelenségek és fogalmak példáján szeretném szemléltetni az általam kínált új szemlélet hatását, újszerűségét, jelentőségét.
25
A nevelés és az önámítás A nevelés célja általában a szülők (tágabb értelemben a fölnevelő közösség) értékrendjének az elsajátíttatása, átadása (vagy éppen ráerőszakolása) a gyermekre. A jó értelemben vett nevelés célja szerintem az, hogy a lehető leghosszabbra nyújtsuk azt az időt, amelyet a gyermek a teljesítmény kifejtése után a sikerélmény, az elismerés elnyeréséig el tud viselni. Így nagyobb erővel lesz képes ellenállni örömszerzési-önbecsülési kényszerének, az önámítása kínálta csábításoknak, s a siker esélyével tud elindulni azon a hosszú úton, amelyen a kisgyermekkori teljes (és ekkor még jogos) önzéstől el kell jutnia az időskori teljes (és akkor már kötelező) önzetlenségig. Ez egyben az emberi életút lényege is, az én értelmezésemben. El kell (kellene) jutnunk a „jó”-ságig, minél fiatalabb korban, annál jobb. A valamirevaló ember nem vár az öregkorig, hanem már felnőtt-korában megközelíti az eszményi, a teljes önzetlenséget. Bizonyos mértékben, persze, hiszen csak egy szent képes valamennyi csábításnak ellenállni. Szerintem részben ezért is hoztuk létre a szentek intézményét. Hogy a felelősség alól ilyen frappáns egyszerűséggel kibújhassunk. Hogy mondhassuk: nem vagyok én szent, ne várd tőlem, hogy ezt meg azt ne kövessem el... A szentek rengeteg gondot, felelősséget levesznek a vállunkról... Milyen érdekes véletlen, ugye, hogy léteznek szentek... A látszólag láthatatlan, de szerintem nagyon is érzékelhető önámítás-képmutatás sok, idáig nehezen érthető társadalmi jelenséget is megmagyaráz. Ezekben az a közös és egyben elszomorító, hogy a látható, kézzelfogható jelenséget illetve az azt megvalósító társadalmi csoportot teszik felelőssé, szidják-szapulják, holott ők csak az áldozatai a jelenséget okozó valamelyik emberi (de emberiségi méretben megvalósuló) hiányosságunknak és az azt természetesen eltitkolni igyekvő képmutatásunknak. Itt vannak például a serdülő-korú (és a gyermekkorú!) bandák. Az ezekben résztvevők még őrzik magukban a gyermekkor őszinteségét, de már megtapasztalták a felnőttek világa hazug mivoltát is, amellyel szemben döbbenten állnak, és undorodvazavarodottan téblábolnak a kilátástalan jövőbe átvezető kapu előtt: tudják-érzik, hogy ha élni akarnak, el kell aljasodniuk, ez az ára annak, ha meg akarják érni az öregkort. Természetes válaszuk, hogy érzelmileg elvesztve a talajt lábuk alól kapálódznak, eltúlzott érzelmi – és így viselkedésbéli – tünetekkel, és nagyon sok esetben bűnözéssel fejezik ki belső vívódásukat, tanácstalanságukat és fölháborodásukat. Önbecsülési kényszerük – más lehetőségük nem nagyon lévén – „negatív hatalom” szerzésére, a terrorizmusig menő erőszakos cselekedetekre veszi rá őket. Ez így ésszerűnek, hitelesnek, elképzelhetőnek tűnik, ugye? Hát akkor vajon miért nem így magyarázzák ezeknek a bandáknak az érthetetlen túlzásait (kegyetlenségüket, megátalkodottságukat stb.)? Gondolom azért, mert ehhez el kellene ismernie a felnőttek társadalmának, hogy úgy hazug az egész világ, ahogy van. Ehhez a mindent átható, penetráns önámítási-képmutatási jelenség meglétét be kellene vallanunk. Ezt pedig az emberiség soha... Mondjam vagy mutassam...? Hát a gyerekek mondják is, mutatják is! Nem az ún. fiatalkorú bűnözés ellen kellene harcolnunk, hanem a saját képmutatásunk, hazug, önámító természetünk ellen, amely egész egyszerűen léténél fogva kínozza gyermekeinket, hiszen ők még sokkal inkább kiszolgáltatottabbak, mert (eleinte) még őszintébbek, és így sebezhetőbbek nálunk. Ez a legáltalánosabb értelemben vett bűnbak-képzés, talán nevezhetnénk „társadalmi bűnbak-képzésnek” is.
26
A család intézménye (lenne) egyedül, amely a szeretet erejével meg tudná, erkölcsös családban meg is tudja oldani a serdülők gondjait. Otthon, az őszinteség légkörében a szülők sem annyira képmutatók, és a szeretetüket érezve, tehát azt, hogy őt hibáival együtt is elfogadják, mert szeretik, a serdülő is elfogadja a tapintatos bírálatot, és így személyisége viszonylag zavartalanul fejlődik. A nevelés, akármilyen erőszakos, semmit nem ér a személyes példamutatás nélkül. Sőt. Abban, amit a gyermek a felnőttektől átvesz, vajmi kis arányban érvényesül az ún. „nevelés” hatása, ahhoz képest, amit a maga előtt, a maga körül látható minták alapján személyiségébe beépít. A felnőttek viselkedése az általuk ténylegesen követett értékrend szerint zajlik. Fontos hangsúlyozni, hogy a ténylegesen követett, és nem a szavakban, intelmekben, nyilatkozatokban kinyilvánított értékrend érvényesül a viselkedésben! Az ún. metakommunikáció, amit magyarul talán önkéntelen vagy őszinte megnyilvánulásoknak, gesztusoknak nevezhetnénk, pontosan megmutatja a gyermekek számára, milyenek is vagyunk mi, felnőttek. A gyermek eleinte csak az ún. közvetlen jelzőrendszer, vagyis a látáshallás útján szerzi értesüléseit a környezetéről, így rólunk is, és az összehasonlíthatatlanul bonyolultabb beszéd és a legbonyolultabb rendszer, a fogalmi gondolkodás birtokába csak jó pár éves korára jut, mégis pontosan föl tud mérni minket, felnőtteket, érzelmi, de erkölcsi szempontból is! A gyermek pontosan érzékeli a két értékrend közti (sokszor óriási) különbséget. Ezt a különbséget nevezzük tulajdonképpen képmutatásnak... A gyermek a mintát igen hamar megtanulja, és úgy érzi, egyben fölhatalmazást is nyer arra, hogy a kimondott szónak nem mindig kell egyeznie azzal, amit gondol, sőt, esetenként még az igazsággal sem; ahhoz azonban mindig a lehető legjobban igazodnia kell, amit „hallani szeretnének” tőle... Vagyis: szép lassan, de halálbiztosan rájön, hogy hogyan „használja”, milyen módon és milyen határok között engedheti érvényesülni ezt a mindig kéznél lévő, magát szinte kínálgató „jótévőt”, az önámítás-képmutatást. Itt talán úgy is fogalmazhatnánk: megtanulja, „meddig mehet el” az önámításban, vagyis mennyire engedheti magát el erkölcsileg. „Szépen”, fokozatosan beletanul a „társadalmi képmutatásba”, de mondjuk csak meg őszintén: a hazugságba. Az élet, a társadalom egyes helyszínein, egyes csoportjaival, a hatalom különböző képviselőivel kapcsolatba kerülve mindig más viselkedést kell tanúsítani, vagyis mindig más-más képmutatást kell alkalmaznia otthon, az iskolában, sőt, esetleg minden tanár esetében mást és mást, a boltban, a barátaival, az ő szüleikkel, a rendőrrel szemben, stb. Ez a hétköznapi empátia, a „beleérzési kényszer!”... Ez, ha állandóan így megy, igen nehéz feladat, rengeteg feszültséggel jár, és esetenként lelkileg, érzelmileg akkora terhelést jelenthet, amely már kívül esik a gyermek lelki teherbíró-képessége rugalmassági határán, és enyhébb vagy súlyosabb szorongásban és más viselkedési rendellenességekben nyilvánulhat meg. Erről, tehát a szorongás fenti, szerintem legfontosabb okáról nem olvastam még... Ennek két oka lehet. Vagy én vagyok tájékozatlan, vagy pedig erről még eddig nem beszéltek a szakemberek... Így, a viselkedést az önámítás-képmutatás fogalmán és jelenségén át nézve, szinte tapinthatóvá, hallatlanul egyszerűen megérthetővé, átélhetővé válik, hogyan alakul ki a gyermekekben – és a felnőttekben! – a szorongás. Akármilyen gyermetegen (sőt őrülten) hangzik, szerintem vissza kell jutnunk abba az állapotba, amikor még őszinték voltunk, tehát a törzsfejlődésben megítélésem szerint az előemberi legvégső – vagy az emberinek számító legkorábbi „fejlődési” szakaszunkba. Vagy legalább 27
abba a kb. ezer évvel ezelőtti állapotba, amikor a fejedelem még egyszerűen odaült valamelyik nemzetség vagy nagycsalád nagy, közös tábortüze mellé, és szót tudott érteni (minden értelemben!) népe bármelyik tagjával, s bárki őszintén megmondhatta a véleményét... Ha ezt, vagy egy ezzel egyenértékű helyzetet nem leszünk képesek békés úton – pl. a jobb, őszintébb értékrend társadalmi elfogadtatásával – elérni, akkor az igazmondás, az igazságos értékrend majd természetes, de korántsem békés úton jön létre, „saját magától”. Az új barbarizmus bekövetkezte, a jogállam szétesése idején, amikor ismét őszintén fognak megnyilvánulni az érdekek. Akkor, amikor fegyveres bandák vezérei fogják uralni a tájat és az erőforrásokat, és az erősebb kutya igazsága érvényesül a vitákban. Őszinteség akkor is lesz, de erőszaktól kísérve. Az a gyanúm, hogy az még mindig emberibb társadalom lesz, mint ez a mostani, amely egyetlen vonatkozásban alkotott csak tökéleteset: a hazugságban, a képmutatásban. Hiszen a mostani társadalomban – világrendben – is az erősebb fél érdekei érvényesülnek, de az ún. demokráciában ezt mindig valamilyen „izmus”, valamilyen hazugságépítmény mögött bújtatják el. A tisztelt társadalom azonban ezt nem bánja, mert semmit nem bán, amíg hagyják, hogy ebben a világméretű kocsmában annyit kábítsa magát az önámítás nevű ingyenes szerrel, amennyit csak akarja, és annyit ügyeskedjen, annyit kerülgesse a törvényt, amennyit csak akar. A jogállamra épülő társadalom összeomlása azonban valószínűleg világméretű fegyveres harcot von magával, amelynek során nem kizárt atomfegyverek vagy még ennél is borzalmasabb hatású bakteriológiai és vegyi fegyverek alkalmazása sem, ezért talán jobb lenne ezt a változatot elkerülni! Jó-jó, de mitől omlana össze a mostani világrend? Hát mindattól, amit művelünk. A végtelenségig folytathatnánk gyermeteg vagy inkább sunyi játékainkat, képmutatásunkat képmutató módon titkolva, közömbösen hagyva, hogy a haszonszerző érdekek az erkölcstelenségünket kihasználva tönkretegyék a természeti környezetet (bármit hagyunk, csak az ki ne derüljön, mi is az igazság az igazi természetünk körül) – ha a belakható, birtokba vehető, számunkra elérhető világ végtelen nagy lenne, és mindenféle fajtájú és mértékű terhelést elviselne... De sajnos, nem az... A társadalmi képmutatás másik jellegzetes példája a „kábítószer elleni küzdelem”. A kábítószerfüggés vagy az alkoholizmus ugyanolyan betegség, mint pl. a szív- vagy a cukorbetegség. (Csak az ebben szenvedőknek nem a testük, hanem a lelkük gyenge, beteg.) A kábítószerfogyasztás „ellen” azonban szerintem más ok miatt is „küzdenek”, és ugyanebbe a sorba tartozik a serdülőkorúak bandái esete is! Azok ellen a tömeges társadalmi jelenségek ellen, amelyeknek nincs, vagy nem ilyen szoros a kapcsolata a társadalmi képmutatással (mint pl. a cukorbetegség), nem szükséges annyira „küzdeni”, ezek veszélytelenek a képmutatás lelepleződése szempontjából. A serdülők és a kábítószeresek azonban kifejezetten a társadalom romlottsága, hazug képmutatása miatt kerülnek abba a nyomorult helyzetbe, amiről nevezetessé is váltak. És mint „bűnjel”, ezek a „nevezetességek” nemkívánatosak és gyűlöletesek. Hát ezért „küzdenek” annyira ellenük. Bűnbaknak mindenesetre kitűnően alkalmasak a szegény serdülők és a nyomorult kábítószeresek. Úgy gondolom, általánosságban is kijelenthetjük, hogy minden olyan jelenséget kikiáltunk bűnbaknak, amely az önámítás-képmutatás következménye. Így állít fel „szégyenében” a társadalmi tudat úttorlaszokat a valódi emberi természet megismerése útjába. Az emberiség talán semmire nem pazarolt el annyi erőfeszítést, mint a képmutatásunk eltitkolására, ill. arra, hogy az önámításunk megléte soha ki ne derüljön. Ez „érthető”, hiszen az emberek alapvető egyezése miatt azonnal az is nyilvánvalóvá válnék, hogy nemcsak mi mindannyian, hanem ő, te, sőt, akármilyen botrányos, ÉN, a mindenkori ÉN is önámító s esetleg gyenge jellemű vagyok.
28
A vallás és az önámítás Számomra ez a fejezet a legkényesebb. A legalapvetőbb kérdésekben véleményt mondani, mindez gyötrelmesen nehéz. Az egyedüli megoldás szerintem az lehet, hogy az emberiség közös, az egész emberiségre érvényes értékrendet alakít ki (amely könnyű lesz, ha fölvesszük az első pillanatban reménytelennek tűnő küzdelmet az önámítás-képmutatás szokásával, illetve első lépésként legalább leleplezzük a jelenséget, s elismerjük, hogy létezik, csakúgy, mint az örömszerzési-önbecsülési kényszer), s az igazság talaján álló önismerettel fölvértezve végre elindulhatunk előre, fölfelé. Erre persze kapásból rá lehet vágni, hogy ugyan, kérem, nincs az a kozmikus méretű traktor, amivel az elkényeztetett emberiséget ebből a kisgyermekes, elképesztő erejű önzésből, ebből a már nevetséges, élvezet-hajszoló tobzódásból ki lehetne vonszolni. A válaszom az, hogy ez szerintem igenis lehetséges, pontosan a bajt, ezt a rossz helyzetet előidéző tulajdonságunk, az örömszerzési-önbecsülési kényszer hihetetlen erejét kihasználva, de az ellenkező irányban: ha a legmegbecsültebb, leginkább köztiszteletben álló személyiségek végre a legmagasabb erkölcsi színvonalra emelkednének, és föl tudnák mutatni a legnagyobb erények egyikét: a szerénységet, és elismernék mások (ha azok valóban erkölcsös, értékes emberek) kiválóságát, és így kialakulna egy igazi példaképeket fölsorakoztató csapat, amely igen hamar úgy kiterebélyesedne, hogy megfordíthatná a világ sorsát. Ugyanis szerintem az ember önbecsülési kényszere működésbe lép, ha valódi nagyságot, magas emberi színvonalat tapasztal meg, mert ő maga akar a különb lenni, és igyekszik ő is olyan magatartást tanúsítani, amely meghozhatja számára is a legfontosabbat: a valódi megbecsülést, a jogos önbecsülést! A nyilvánvaló, kétségbevonhatatlan erkölcsiség ugyanis (a bemocskolás, a lerombolás esélyének az elenyésző mivolta miatt) nem az önámítást, hanem a követésre való ösztönzést mozgósítja bennünk. A hiúság, ha valódi értékkel találja szemben magát, termelhet bennünk valódi értéket is (bár már ehhez is nagy emelkedettség, erkölcsi tartás szükséges, hogy a nálunk jobb embert ne rágalmazni, hanem követni kezdjük...). A kétségbe-vonhatatlanul jó példa hatalmas erőt, vonzást jelent tehát, mert itt is működik az önbecsülési kényszer, de mivel jó példa csak igen ritkán akad, ezért ezt a jelenséget megtapasztalni is csak igen ritkán van módunk. Szerintem a bal- és a jobboldali nézetek (követői) közt az egyet-nem-értés ott kezdődik – és ez egyben a legalapvetőbb, bár nem látványos különbség is –, hogy az eredendő vagy áteredő bűn – e munka szóhasználatával: az önbecsülési kényszer – létezését elismerik-e. Már Kant is, a saját kora szóhasználatával ugyan, de kifejezte azt a véleményét, hogy „az erkölcsi személyiséghez a bűnösség vállalásán keresztül vezet az út”! Baloldali gondolkodású ismerőseim ezt – mindenki másként, mindenki a maga módján, tehát ezerféleképpen – szinte egyöntetűen megtagadták. Most persze azt várhatnánk folytatásként, hogy a jobboldaliak viszont nem. Pedig erről egyáltalán nincs szó! Sokan talán csak tájékozatlanságból, mások azért, mert lusták gondolkodni, de végeredményben számosan a magukat egyértelműen a jobboldalon elhelyezők közül is fölháborodottan tiltakoztak az ellen, hogy ők bármiben is eleve bűnösek lennének. Ezt a példát annak szemléltetésére hoztam föl, hogy ugyanaz az ember, ugyanannak az emberi fajnak az egyedei alkotják mindkét politikai oldal táborát, és egyik oldal sem különb és nem is alávalóbb a másiknál; és persze annak a bemutatására, hogy mennyire nem érthetőek a vallási szövegek, fogalmak, még az alapfogalmakra is igaz ez. Bár az Előszóban már elég részletesen volt szó mindezekről, sőt az okát, ill. a véleményem szerinti okát is elmondtam ennek: t. i. hogy azért nem tették világosabbá eleink ezeket a fogalmakat, mert akkor esetleg kiderült 29
volna, hogy mindannyian (köztük ők is...) többé-kevésbé önámítók, tehát ha úgy tetszik, hazugok vagyunk, és a hétköznapi hazugságok, a hétköznapi kis (kis?) gonoszságok lelepleződtek volna, és a társadalom ezt akkor is elutasította, és most is csírájában fojt el minden kezdeményezést, gondolatot, amelyről gyanítható, hogy ilyen irányba tart. (Szerintem a vallás is a legsajnálatosabb módon behódolt az emberi igények, a gyarlóság előtt, és egyfajta ájtatos köntösbe bújtatott szolgáltatást nyújt lelkünk megnyugtatására – nyilván mert erre van igény). A kereszténység az azt megelőző összes vallással ellentétben érzésem szerint eredeti tanaiban nyíltan, érthetően kimondta (s példabeszédes formában, virágnyelven még most is) tudtunkra adja, hogy minden bajunk az „eredendő bűnünk”-ből és a „gyarlóságunk”-ból származik. Éppen ebben rejlett (Jézus idején) és rejlik ma is sikere és diadalmas világhódítása oka. A lelkiismeret megnyugtatásának a vágya erős mindenkiben, és e vallás, e tanok azáltal, hogy ha (ma már) burkoltan is, de foglalkoznak az említett alap-hiányosságainkkal, és ha nem magunkra vonatkoztatva is, hanem csupán a példabeszédek szereplőit, „bűnöseit” kellemesen megbírálgatva, de föloldjuk az önámítás-képmutatás következtében létrejövő bűneink (a gonoszság, hiúság, irigység, gőg stb.) miatt érzett lelkiismeret-furdalásunkat, alapjában véve megnyugtatják a lelkiismeretünket, és az így folyamatosan fönnálló lelki egészségünk biztosítja testi egészségünket. Így aztán mi sem természetesebb, mint hogy az emberiség egyik fele (a fele?, vagy talán inkább a túlnyomó része?!) kapva-kap az alkalmon, és kihasználja a képmutatást a saját haszonszerzése, a hazugságai elkendőzésére, egész bűnös élete látszatának a megszépítésére. Mert a hiú embert könnyű az orránál fogva vezetni, a hazugot és a bűnöst pedig bármilyen aljasságba bele lehet rángatni, cinkosságra lehet kényszeríteni vagy csábítani. A lelkiismeret, bár szintén nem anyagelvű meghatározás, az Isten fogalmánál szerintem sokkal érthetőbb. A Bibliában, a teremtésre vonatkozó részek kivételével, ha az „Isten” szó helyébe a lelkiismeret szót helyettesítjük, a mondat, az írás értelmes marad, sőt, szerintem még szemléletesebb, érthetőbb lesz, nem véletlenül. Hiszen Isten a lelkiismeretünkön keresztül gyakorol befolyást reánk és a világ dolgaira (ezért dőreség és persze képmutatás számon kérni Istenen a világ szörnyűségeit: Ő nem tehet arról, ha mi nem fogadjuk meg, amit a lelkiismeretünkön keresztül üzen...). A két fogalom a gyakorlatban teljesen egybeolvad, mert értelmük, lényegük, céljuk, működési- és hatóterületük egy és ugyanaz. A vallástól magát függetlennek tartó világi hatalom már sok-sok éve létezik, tehát a biblia-magyarázóknak szigorú megtorlástól már régóta nem kell tartaniok, arra sajnálatos módon mégsem voltak képesek (talán, mert a tömeges igény éppen ellenkező irányú volt!...), hogy a vallási szövegeket érthetőbbé tegyék, például azzal, hogy számos helyen a „lelkiismeret” fogalmat használják inkább, hiszen szerintem ezt a legtöbb esetben meg lehetne tenni, anélkül, hogy a szöveg értelme, vagy akár fennköltsége, szentsége csorbát szenvedne. A teológusok sejtésem szerint eléggé nehezen birkóznak meg a „Darwin utáni” helyzettel. Meglehetősen nehéz magyarázni a teremtés bizonyos kései szakaszait a törzsfejlődés ésszerű és gyakorlatilag megcáfolhatatlan darwini leírása után. Viszont a világ, az anyag teremtése józan ésszel nem fölfogható, és így ez szerintem, és gondolom, minden vallásos ember szerint, csak Isten műve lehet. Mint ahogy Isten segítsége kell ahhoz is, most és talán mindörökre, hogy az élettanilag belénk rejtjelezett („kódolt”) késztetéseinket, az örömszerzési kényszerünket és az önbecsülési kényszerünket le tudjuk győzni, hiszen számtalan jel mutatja, hogy ezek erősebbek az életösztönünknél is, ill. ők maguk az ún. élet-ösztön. Így például a kábítószerezést, az alkoholfogyasztást egyre többen folytatják egészen a halálig, nem tudnak szembenézni hibáikkal, bűneikkel, sikertelenségükkel.
30
Előre csakis az erkölcsi fejlődés visz. S ha ezt elfogadjuk, akkor máris nyilvánvalóvá válik, hogy a tudomány fejlődése az emberiség számára így (,hogy közben viszont az erkölcs semmit sem fejlődött,) inkább visszafejlődést hozott, hiszen ezalatt a tudomány „fejlettsége” miatt megvalósulható káros és veszélyes tevékenység, amely rombolta a környezetet, nem szünetelt egy pillanatra sem. Ugyanis szerintem, ha az erkölcs legalább a tudományéval azonos iramban fejlődött volna, akkor már bizonyára elégséges visszatartó erőt tudott volna kifejteni a környezet-rombolás ellen. A tudománynak az utóbbi évtizedekben tapasztalható „tündöklése” pedig szerintem arra utal, hogy az erkölcsöt az emberiség a sorsa alakításából megkísérli kihagyni, és ennek is arra kell késztetnie mindenkit, hogy megvizsgálja, mit tud tenni a „jó” terjesztése érdekében. Az embernek a tudomány fejlesztésében kifejtett tevékenysége szerintem a legkárosabb pótcselekvés. Csekélységem rebellis véleménye szerint az egyetlen, a leghosszabb távon is fenntartható társadalmi berendezkedés az ősközösség, műszaki (tudományos, civilizációs) szempontból pedig minden olyan „vívmányt”, eredményt, találmányt mellőzni kellene, amely a környezetre (a legcsekélyebb mértékben is) káros, illetve károssá, veszélyessé válhat. Szinte minden tudományos eredmény, amelyet a modern kor embere elért, fölösleges és káros. Hogy miért? Hát azért, mert az ösztönöztetés (a „motiváció”), amelynek hatására ezek az eredmények létrejöttek, nem a közösség (az egész emberiség), és főként nem a természet (az egész élővilág), hanem csupán az egyes ember ill. egyes csoportok javára történő előny ill. haszonszerzés, dicsőség-hajszolás (volt). A tisztán tudományos eredmények, tehát pl. az ún. elméleti alapkutatások eredményei is csak az egyes tudósok és kutatócsoportok dicsőségét és az őket megbízó érdekcsoportok (pl. kormányok, nagyvállalatok) hasznát és kedvezőbb megítélését szolgálják, ha közelebbről megnézzük a dolgot. A dicsőség, a haszon, a hatalomvágy és a kényelemszeretet; e négy szempont volt talán a leghangsúlyosabb az ösztönzők közül. Tehát: az örömszerzési és az önbecsülési kényszer akadt ismét az utunkba, nem véletlenül. Összefoglalóan tehát azt mondanám, hogy az összes tudományos-technikai „vívmány”, melyet az emberiség erkölcsi romlása kezdete óta létrehoztak, fölösleges és káros. Amilyen a nyáj, olyan a pásztor, tehát a társadalom erkölcsei határozzák meg a világ dolgait, a „fölépítményt”, többek között a vezetők emberi (erkölcsi) színvonalát is. A (politikai, vagyoni, kulturális, vallási stb.) vezetőknek, tehát a közszereplőknek még akkor is van erkölcsi felelősségük, ha az a választói tömeg, amely megválasztotta, hatalomra segítette őket, netán nem a legerkölcsösebb. S ez a felelősség a birtokolt hatalommal, vagyonnal, befolyással arányos. Mondanom sem kell, ugye, hogy jelenleg a legritkább esetben „nő föl” valaki az ő közszerepében elvárható erkölcsi színvonalhoz. Persze, hiszen a tömeg, amely a választók többségét alkotja, nemhogy nem várja el az illető közszereplőtől a magasabb színvonalat, hanem azonnal (a legközelebbi választáson) lerúgná magas polcáról azt a „fölháborító alakot”, aki arra vetemednék, hogy az általa fölmutatott emberi színvonallal kényszeríti a tisztelt (választó-)polgárokat tisztességre, hiszen tudjuk, hogy ez mennyi üggyel-bajjal jár... Így aztán marad a valódi haladás számára az a néhány üdítő kivétel, aki számára a tisztesség fontosabb, mint az, hogy megmaradhassék hatalmi pozíciójában. Ezek a kivételek szerintem legtöbbnyire a közélet kulturális tartományaiból valók, a gazdasági és a politikai területeken csaknem olyan ritkák, mint a fehér holló. Pedig amíg ez így marad, addig nem fog javulni a helyzet, rohanunk tovább a szakadék felé. Szokás „jobb körökben” okolni a tömegtájékoztatási eszközöket, mondván, hogy ezek mennyire rombolják a közerkölcsöket. Ez a bírálat ismét jogtalan, mert képmutató és hazug. 31
Hát „el tudná adni” a tájékoztatási ipar a lapjait, műsorait, ha a tömeg azokra „nem volna vevő”? Inkább pontosan arról van szó, hogy a tisztelt publikum ezt igényli, ezt kéri, a silány, a könnyű, a fajsúlytalan kell, mert ezt könnyű emészteni, ez, ugyebár, nem okoz katarzist... És mert (a nagyközönség szempontjából nézve) „rossznak lenni jó”, ahogy korábban már idéztem gyermekünk egyik ötéves-kori nyilatkozatát. De a hiba a legmélyebben tisztelt közvéleményben, magában az emberi társadalomban, az emberi természet rosszra-kaphatóságában van! Ahhoz, hogy a világ a jó irányba elinduljon végre, ahogyan az Előszóban már érintettem, szerintem két dolog mindenképpen szükséges: egyrészt olyan értékrendet kell kialakítani, amely érthető és elfogadható mindenki számára és a jóra bíztat s azt teszi a legnagyobb értékké és büszkeséggé; másrészt ezt el kell ismernie a világ összes vallásának és eszmetanának. Tehát gyakorlatilag egy új világvallást kell létrehozni, bármilyen elképesztően hangzik is ez így. Más megoldás szerintem nincs. Hiszen, ha közelebbről megnézzük: minden vallás csak a saját híveit szolgálja, az őrájuk jellemző jellemvonások („mentalitás”) által meghatározott módon (tehát az ezen tulajdonságok alapján létrejött vallás által követelt módon) közeledve és gondolkodva az ő lelkiismeretüket nyugtatja meg. A saját hívei számára végez testre (csoportra)-szabott lelki egyensúly-fönntartó szolgáltatást. Ha azonban olyan „vallást”, olyan értékrendet, olyan nézetrendszert hozunk létre, amely nem a bűnbe bizonyos mértékben belenyugvó kiszolgálást végez, hanem mindenkivel, a bolygó összes emberével szembesíti a saját valódi természetét, tökéletesen szókimondó, de az eddig megismerhető teljes igazságot mondja ki, részrehajlás nélkül – akkor van még esélyünk. Persze, mindez pokolian nehéz, de más megoldás nincs, ha hosszú távon gondolkodunk. Véleményem szerint egy olyan nézetrendszer, mely elismeri és megnevezi az önbecsülési kényszer és az önámítás meglétét és jelentőségét, közérthető nyelvezettel, mindenki által érthető módon fogalmazva, a jelenleg ismert nézetrendszerek közül a leginkább alkalmas arra, hogy alapját képezze az új, közös értékrendnek. De hát ép ésszel hinni lehet-e abban, hogy a vallási vezetők és eszmetani szakemberek mind föladják befolyásukat, ráadásul egy „világi” eszme kedvéért? Ugye, nem? Látszik tehát, hogy ez az út nehezen járható, bár a jelenlegi helyzet még ennyi gyakorlati sikerrel sem kecsegtet, mondhatnám, teljesen kilátástalan. Hiszen, ugyanezekre a vallási vezetőkre gondolva megkérdezem: „behódolna-e” a többi (bármelyik) vallás előtt akár egyetlen vallási vezető is (egy-két üdítő kivételtől eltekintve...)? Elismerné-e ama másik vallásról, hogy az jobb, vagy akár csak azt, hogy éppen olyan jó, mint az, amelyiknek a hívei őt tisztelik (és mellesleg eltartják...)? Vagy ami még szomorúbb, de szintén igen nagy valószínűséggel meg fog történni: a hétköznapi ember nem fogja-e elutasítani e munka mondanivalóját; hiszen attól, hogy az eddigieknél esetleg sokkal érthetőbben fogalmazódik meg, hogy mi az erkölcsi kötelességünk, az még „nemszeretem” kötelesség marad. Ami a szakembereket illeti: szerintem egy rendszer megújulása törvényszerűen mindig kívülről jön. Hiszen a rendszerben benne lévő, abban társadalmi rangot („presztízst”) szerzett, a rendszerből (pompásan!) élő politikai-szakmai vezető rétegtől „lefelé” egészen a legegyszerűbb emberekig (akiknek, ha más hasznuk nincs is a viszonyok változatlanul maradásából, de legalább tovább élhetik kényelmesen-gyarló életüket) – tehát az egész társadalomnak – nem érdeke a változás, mert az csak nehézségekkel járna. Hát az emberiség jelentős hányadát kitevő baloldali, a vallástól eltávolodott embertömeg és a más vallást követő milliárdok (így együttesen az emberiség túlnyomó része) megnyerésének az esélye nem ér meg annyit, hogy megkíséreljük a lélek működését világi, uram bocsá’, anyagelvű kicsengésű, de az eddigieknél szerintem sokkal érthetőbb fogalmakkal leírni, s
32
vállalni annak a kockázatát, hogy a vezető vallási körök várható ellenállása miatt bizonyos zűrzavar támad átmenetileg!? Egyre nyilvánvalóbb, hogy a megfoghatatlan, anyagon túli (transzcendens, metafizikai) megközelítéseket éppen azért találták ki és éppen azért nem engedik fölváltani közérthető és mindenkit meggyőzni képes anyagelvű, evilági fogalmakkal és érvekkel, hogy a valóságot, az igazságot, vagyis a rossz hírt, hogy az emberi természet velünk-születetten rosszra hajlamos, tehát eleve rossz, ne kelljen a nagyrabecsült hívek szemébe mondani?! Mondani most is mondják, de kellően homályosan, az értelmezhetetlen „gyarlóság”-ot és a még kevésbé érthető „eredendő bűn”-t emlegetik, amit senki nem ért, és így legföljebb a szomszédra érvényes, de RÁM?!!! Marad tehát az egyéni példamutatás, amely az (egyéni) áldozatvállaláson alapszik, hacsak nem jön ismét egy új Megváltó, akinek (talán!...) hinnének az emberek. Az áldozatvállalás egyedül, ami segít. Erre van szükség a saját magunkban lévő „rossz” leküzdésére befelé; és kifelé is, hiszen valakinek engednie is kell a nagy huzavonában. Sok jó ember kis helyen is elfér, de az emberiségnek már az egész földgolyó is szűk. A közerkölcsök fejlődése valódi példaképek nélkül szerintem nem lehetséges, de csakis az áldozatvállalás árán válhat valakiből követésre méltó példakép. Aki az áldozathozatalra képes, előbb-utóbb kiemelkedik, s olyan magasra, amilyen mértékű az áldozatvállalása (Persze, itt a formális, a hamis áldozatvállalás nem ér semmit. A mostani hazug, képmutató világban a legmagasabb polcra is el lehet jutni a képmutatás segítségével. A hazug világ hazug vezetőt kíván, hiszen csak így biztosított számunkra az, hogy folytathassuk nemtelen, dicstelen életünket.). A példakép csak így hiteles, csak így hatásos. Az nem elég, ha valaki szépen öltözik, mindenben rettentő pedáns, és szinte erőszakolja magát példaképül. De az út szélén eszméletlenül heverő „részeget” bezzeg föl nem venné a luxus-kocsijába. Egyedül van az éjszakában az úton, nem látja senki, minek is segítene... Ezt majd megteszi az őutána hajtó kivénhedt, rozsdás autó kopott ruhás vezetője, aki mindenképpen megáll, mert hátha kómában fekvő cukorbeteg az illető, de ha kiderül, hogy csak részeg, akkor sem hagyja ott kihűlni az árok szélén a téli fagyban.
33
A filozófia és az önámítás Az Előszóban azt ígértem, meg fogom adni a „jó” és a „rossz” fogalmának az én értelmezésem szerinti meghatározását. Ehhez meg kell határozni előbb az örömszerzési kényszer, az önbecsülési kényszer és persze az önámítás és a képmutatás fogalmát. Bár az Alaptétel c. fejezetben már egyértelműen megadtam az előző mondatbéli fogalmak jelentését, most megkísérlem leírni tömören ezek meghatározását. Szerintem: Az örömszerzési kényszer és az önbecsülési kényszer a bibliai eredendő- vagy áteredő bűn világi megfelelője. Mindkettőt az ún. jutalmazási- vagy örömközpont nevű idegcsomó hatása okozza, a létfenntartó kényszerek nyomására. Az örömszerzési kényszer az örömközpontnak a vegetatív életműködésre gyakorolt hatása. Az örömközpont a kellemes (kéj) vagy kellemetlen (fájdalom) érzés kibocsátásával irányítja a vegetatív idegrendszert, így késztetvén a szervezetet egy cselekvés vagy folyamat folytatására (kéj) vagy abbahagyására (fájdalom). Az öröm (kéj)-érzet a szervezetünk számára előnyös változásokhoz, folyamatokhoz kötődik, ezért az öröm-érzet előidéződése ösztönösen azt a benyomást kelti, hogy amit éppen teszünk, az számunkra előnyös és kívánatos. Talán ezért esünk túlzásba a kéj hajszolásában. Bár az örömszerzési kényszer élettani (vegetatív, tehát testi) jellegű hatás, bizonyos mértékű kéj-érzet a kielégítetlen önbecsülés-okozta szenvedést, tehát lelki hatást is képes ellensúlyozni. Az önbecsülési kényszer az örömközpontunknak a lelki-érzelmi életünkkel fönnálló kölcsönhatása. A legerősebb (lelki) késztetésünk. Ezt az is bizonyítja, hogy az önbecsülés nagymértékű sérülése, kielégítetlensége ellensúlyozása végett alkalmazott kéj-szerző módszerek, anyagok (alkohol, kábítószer, tehát a bódító-szerek) az esetek jelentős hányadában halálhoz, néha elmezavarhoz vezetnek. Úgy is mondhatjuk, hogy az önbecsülési kényszer erősebb bennünk az élet-ösztönnél is. Meg kell jegyeznem, hogy a bódító-szerek nem mindig közvetlenül okoznak kéjt, hanem sokszor azáltal, hogy az önbecsülés deficitjét, a lelki szenvedést okozó érzések és gondolatok érvényesülését megakadályozzák a kábulat előidézésével, illetve bizonyos együttes, a közösségben való feloldódás által beteljesedő fölszabadultság, sőt „engem itt szeretnek, ez csodálatos”-élmény bekövetkezte révén, tehát lényegében az önbecsülési kényszer valamilyen szintű kielégítése révén, amelyet ez a kitűnő kábítószeres közösség nyújt. Nyilván a kocsmában is ugyanez történik, oda sem csak a közvetlen kábulatért járnak, hanem az egymástól kapható megbecsülésért... Az (önszépítő) önámítás fogalma: az önámítás a lelkiismeret szavát igyekszik elnyomni, belső használatra, ugyanakkor minden erővel igyekszik kiszolgálni önbecsülési kényszerünket. Hiányosságaink, bűneink tudatát igyekszik csökkenteni, ugyanakkor mindenáron arra törekszik, hogy szerepünket, megítéltetésünket saját magunk szebbnek, jobbnak lássuk, láthassuk. A képmutatás fogalma: a képmutatás az önámítás kifelé irányuló vetülete, az őszinte gesztusok (a „metakommunikáció”) elkendőzése „őszinte hazugságok” és megtévesztő gesztusok segítségével. A képmutatás segítségével (ösztönösen!) arra törekszünk, hogy külső megítéltetésünk minél kedvezőbb, a társadalmi rangsorban elfoglalt helyünk minél előnyösebb legyen.
34
Az örömszerzési-önbecsülési kényszer, ha elfogadjuk eddigi állításaimat, mindenkiben adott, ennek segítségével tehát nem tudunk különbséget tenni a jó és a rossz között. Hogy erre a kényszerre hogyan válaszolunk, hatására hogyan viselkedünk, aszerint viszont már igen. Tehát szerintem: „Az ember veleszületett tulajdonsága a rosszra való hajlam, bibliai nevén az eredendő bűn, de talán érthetőbb, ha örömszerzési-önbecsülési kényszernek nevezzük. A rossz ember az, aki nem ismeri el a benne is meglévő, a rosszra csábító kényszer létezését, és persze küzdeni sem hajlandó ellene. A legrosszabb ember az, aki kihasználja a másik ember rosszra való hajlamait. Ez egyben e munka szellemében fogalmazva azt is jelenti, hogy a rossz ember mindenképpen önámító, hiszen az ember vagy a lelkiismeretére hallgat, vagy utat enged gyarlóságának, vagyis önámításának. Általánosságban a rossz tehát az (a cselekedet vagy történés), amely nem igyekszik gátat szabni a rosszra vivő kényszereinknek, sőt, esetleg még ki is használja az emberi gyengeséget. A jó ember az, aki elismeri, hogy a rosszra való hajlam, mint mindenkiben, benne is ott van, és küzd is ellene. Amilyen mértékben elismeri a rosszra vivő kényszerek erejét és amilyen mértékben küzd ezek hatása ellen, olyan mértékben jó ember ő. Az általános értelemben vett jó pedig az (a cselekedet vagy történés), ami a rosszra való hajlamunk és annak következményei leküzdésére irányul.” Azonnal hozzáteszem, hogy a rosszat én nem ítélem el, hanem sajnálom, együttérzek azzal, aki elköveti, mert a rossz ember soha nem lehet boldog, belülről a lelkiismerete kínozza, kívülről az emberek rosszallása kíséri életét, jogos önbecsülése soha, egy pillanatra sem elégül ki. Természetesen ezt az irgalmas hozzáállást nyíltan kimutatni nem lehet, mert egyrészt az illető azonnal megsértődik, másrészt nagy az esély arra, hogy visszaél ezzel az (együtt)érzéssel, és kihasználja valamilyen módon, megkárosítja a hozzá irgalommal közeledőt. De az a legkevesebb, hogy legalább nem mutatom ki rosszallásomat, különösen megalázó módon nem. Ezt a kérdést rugalmasan kell kezelni, szerintem nem cselekszünk helytelenül, ha a segítőkészséget a megtéréssel, a megbánással, az önkritika ébredésével arányosan adagoljuk. Senkitől nem lehet elvárni, hogy javait és életét föltétel nélkül a rosszak prédájául vesse. Bigott, gyalázatos képmutatás, ha azt sugallja valaki, hogy ilyent tegyünk. Eszményi esetben, meg valóságos szentek esetében, akkor igen, de hétköznapi ember esetében teljesen reménytelen ilyent várni. Aki azt sugallja, hogy olyan áldozatokat hozzunk, amelyeket tulajdonképpen csak a szentektől lehet elvárni, az csak a saját dicsfényét akarja fényesíteni, az csak azt fitogtatja, hogy ő mennyire tisztában van a jóság mibenlétével, és hogy ő aztán az erkölcsiség csúcsán áll. Meg persze lejáratja az erkölcs fogalmát, hiszen az erkölcsről prédikál, ezzel szemben a tömény képmutatást valósítja meg azáltal, hogy igen nehezen teljesíthető követelményeket támaszt a hallgatósággal szemben, de azt a benyomást kelti, mintha ez olyan egyszerű volna. Mutasson inkább példát az áldozathozatal terén saját maga! A jó erkölcs az alapja nemcsak az egyén, de a nemzetek előrehaladásának is. Az a nemzet, amely szokásaiban az erkölcsöt a többi nemzeténél jobban érvényesíti, biztosan alkalmazkodóképesebb, egységesebb, tehát sikeresebb lesz. Ez a lehetőség bármelyik nemzet, még a legkisebb, a legszerencsétlenebb sorsú számára is fennáll, az „utolsóból” is lehet első, ha valóban föl tudja mutatni az emberi minőség legmagasabb szintjét, az erkölcsöt. A gyakorlatban ez többek közt azt jelenti, hogy az illető nemzet tagjai olyan mértékben őszinték és szerények, hogy elismerik a másik ember, mondjuk egy közéleti személyiség rátermettségét, szellemi, szakmai, sőt emberi alkalmasságát, így annak vezetői jogosultságát, s ezáltal
35
képesek utat nyitni a valódi, hatásos (nemzeti) cselekvési egység felé. Ettől kezdve már csak idő kérdése, hogy e nép élete látványosan jobbá váljék. Jómagam, mint magyar ember, bizakodó vagyok, s az előbbiektől függetlenül nyugodt lelkiismerettel ajánlom összes honfitársamnak, bízzék a jövőben. Hogy mire alapozom ezt a derűlátást? Nos, azt tudjuk, hogy a nyelv tökéletesen tükrözi megalkotója, a nép, a nemzet gondolkodásmódját, szellemi és erkölcsi téren elért színvonalát. Márpedig a magyar nyelv olyan gazdagon kifejező és árnyalt, olyannyira képes visszaadni bármely érzést, gondolatot, hogy azt mondhatjuk, elfogultság nélkül, hogy az egyik legtökéletesebb nyelv. A nyelvet azonban gondolatainknak nemcsak közlésére használjuk, hanem már azok megalkotásakor is (tehát amikor gondolkodunk) a nyelv kínálta választékból (fogalmakból, kifejezésekből) „válogatunk”. A nyelv ezáltal nemcsak nyersanyaga a gondolatainknak, hanem irányt szab a bennünk rejlő érzéseknek, szándékoknak. A nyelvet őseink hozták létre, általa (a sajátosságainál, életünkben betöltött szerepénél fogva) ők ma is fogják a kezünket, segítenek nehéz döntéseink meghozatalában. A nyelv a nemzet eddigi életének, történetének teljes lenyomata. Olyan szellemi-erkölcsi építmény, amelybe ha bejutunk, mindenben eligazít minket, ő a legtökéletesebb iskola. A bejutás kulcsa az, hogy a nyelvet jól meg kell tanulni. Ha jót cselekszünk, honfitársaink, kortársaink az őseink által alkotott szavakkal, szép kifejezésekkel dicsérnek meg minket, ha rosszat, akkor azokkal a szavakkal illetnek, amelyekkel már az elődök rossz kedve, kudarcai is megfogalmazódtak. Ki az, aki nem (esetleg már nem is élő) édesanyja hangján hallaná a dicséretet, ha úgy érzi, hogy az megérdemelt, és ne édesapja hangján, az általa ilyen helyzetben használt szavakkal hallaná a lelkiismerete által szükségesnek ítélt korholást? A nyelvben gyökerező bölcsesség az őseink által létrehozott kincs. A magyar nyelvben olyan hatalmas kincs rejtőzik, olyan teljeskörű bölcsesség lakik, hogy nagyon szerencsés az, aki magyarnak született. Ahhoz, hogy valaki ezt a hatalmas kincset megszerezze, a magáévá tegye, nem kell lopnia vagy betörnie. Csak annyit kell tennie – és erre bárki képes –, hogy tisztességesen megtanulja az anyanyelvét, olvassa remekíróinkat, és máris birtokában van az erkölcsi fejlődés és a bölccsé válás teljes lehetőségének. Azután már csak egyéni erkölcsi színvonala, jelleme és kitartása korlátozza abban, hogy akár a tisztesség, a bölcsesség csúcsára eljuthasson, s boldog legyen egyéni és nemzeti szinten egyaránt. Azért idekívánkozik még valami. A nemzeti érzés, ha mértéktartással párosul és nem visszük túlzásba (pl. nacionalizmus, sovinizmus, fasizmus stb.), a legemelkedettebb dolgok közé tartozik. Ma már azonban nem elég pusztán a nemzethez kötődni, a nemzetünkért áldozatot hozni. Egy nemzet önmagában bármilyen kiváló, semmit nem ér, ha közben a teljes emberiség a szakadék szélén táncol. A mai műszaki-haditechnikai eszközökkel ugyanis bármikor meg lehetne semmisíteni a teljes földi életet, a mégoly gazdagnak és sikeresnek tűnő nemzetekkel együtt is. De ha a jövő e borzalmas változatát el tudjuk is kerülni nagy üggyel-bajjal, még mindig ott van a környezet-rombolás, amely lassabban ugyan, de halál-biztosan elpusztítja az életet a bolygónkon. A népesség túlszaporodását és a környezetromboló tudományos-műszaki lehetőségeket figyelembe véve a közeli évtizedekre teszik a felelősen gondolkodó tudósok azt a fordulópontot, ahonnan már nincs visszaút, és csak viszonylag rövid idő kérdése, hogy borzalmas kínhalál mellett kipusztuljon az élet minden esélye. Az önámítási jelenség hatása egyes következményeit természetesen eddig is ismerték, és „szaknyelven” (persze, idegen szóval, nehogy értse az átlagember!) „kompenzációnak” 36
nevezik. Ez magyarul azt jelenti, ellensúlyozás, ellentételezés, kiegyenlítés. Például: „X. Y. a kisebbségi érzését gúnyolódással, nagyzolással, agresszióval stb. kompenzálja”. Azt, hogy az agyunk bizonyosfajta ellensúlyozó, önműködően szabályozó tevékenységet végez érzelmi síkon, azt felismerték már eddig is. De ennek a hatásnak a mibenlétére és egyetemességére eddig (tudomásom szerint) nem mutatott rá senki sem. Pedig nagyon érdekes dolgok válnának egészen nyilvánvalóvá. Azt, hogy kiegyensúlyozott embernek nincs szüksége öröm-pótlékokra, ún. „pót-sikerélményekre”, azt eddig is megfogalmazták, anélkül azonban, hogy a mélyben rejlő okokat kellő mélységben föltárták, megnevezték volna. Azt sem árulták el, hogy a kiegyensúlyozatlannak viszont miért van szüksége ezekre a pótlékokra. Nos, szerintem ez a munka egyértelmű választ ad erre a kérdésre is (maga a kiindulópont, az „Alaptétel” című fejezet). Az előbbiek alapján nagyon tanulságos és szórakoztató következtetéseket lehet levonni a gúnyolódó emberekről, s ez az őszinte, jószándékú emberek számára egyben igen nagy elégtétel is; talán a legtömörebben aforizma-alakban tudnám közölni ezeket: „Gúnyolódni olyanokon szoktak, akiknek van tekintélyük. Pontosan olyanok, akiknek nincs, viszont van (jogos!) kisebbségi érzésük.” És: „Gúnyolódni a senkik szoktak a valakikkel, de a senkik ettől még senkik maradnak.” A társadalmi értékrend a gúny, a gúnyolódás megítélésében igen enyhe, de leginkább torznak nevezném. Szerintem éppen azért, mert a gúny az önámítás egyik legfőbb (ösztönös) eszköze, szinte mindenki él vele. Talán ezért igyekszik mindannyiunk agya a gúnyt elfogadható, „szalonképes” módszerként föltűntetni. Holott ha belegondolunk, minél inkább él ezzel a módszerrel valaki, annál rosszabb bizonyítványt állít ki magáról, annál inkább leleplezi, hogy valami miatt rászorul erre a gonosz pótszerre, kihirdeti, mekkora a nyomor a lelkében. Az önámítás, a társadalmi képmutatás tekintetében úgy gondolom, egyfajta róka-fogta-csukahelyzetben vagyunk. „Te nem mondod ki, hogy milyen sokat szoktam hazudni, és akkor én is mindig hallgatni fogok arról, hogy te mennyit hazudsz.” A „jólneveltség” fogalma is szerintem többnyire valójában azt takarja, hogy az illető milyen mértékben hajlandó beilleszkedni a saját társadalmi csoportjában „kötelező” társadalmi képmutatásba. Aki teljesen vaknak tetteti magát a környezetében élők aljasságaival, hazugságaival, egyszóval, képmutatásával kapcsolatban, arra azt mondják: nagyon jólnevelt ember!... Bárkinek bíztatást és erőt adhat a következő állítás: az ember értékét mindenekelőtt erkölcsi színvonala adja. Az erkölcsi színvonal az alkalmazott önámítás mértékétől függ, azzal fordítottan arányos. Az önámításunk elleni küzdelemben csak saját magunkon múlik, mekkora ellenállást vagyunk hajlandók (vagy képesek) tanúsítani. Így tehát bárki, bármilyen külső körülménytől függetlenül az erkölcs, és így az önbecsülés, ezen át pedig a boldogság legmagasabb fokát is elérheti, ezen a téren a lehetőségeinket csak a lelkierőnk nagysága korlátozza. A jelenlegi szemlélet szerint megközelítve a dolgokat, persze adódhatnak (látszólagos) ellentmondások. Vannak például nyomorult, gonosz emberek, akik tudatában vannak a gonoszságuknak, tehát (látszólag) nem önámítók, ugyanakkor tagadhatatlanul gonoszok. Itt tehát (látszólag) ellentmondás van. De nézzük, mi a valós helyzet! Ha valaki gonosz, annak szerintem az az oka, hogy erkölcsös úton nem képes kielégíteni az önbecsülési kényszerét, tehát ösztönösen pótlékot képez, így jön létre a gonoszsága. Úgy is mondhatjuk, ha saját maga nem képes egy bizonyos erkölcsi színvonalat elérni, akkor igyekszik mindenki mást ez alá a színvonal alá gyömöszölni, ehhez mindenkit, aki nála erkölcsileg
37
különb, be kell feketítenie, mocskolnia, hogy (látszólag) nála alantasabbá váljék. (Akár meg is öli a nálánál sokkal különbet, ha semmiképp nem tud, legalább látszólag, fölébe kerekedni...) Ez az önámítás segítségével valósul meg, mert ennek az önbecsapó hatása miatt hiszi el a másik emberről a saját maga által gyártott rágalmakat, és azután magáról már azt, hogy ő most már különb a másiknál. Önkiszolgáló boldogság gombnyomásra. Hangsúlyozom, az önámítás szerintem egyértelműen ösztönös, nem tudatos hatás. Lehetne a jelenségnek ezt az ösztönös részét máshogyan is nevezni, például önszépítő vagy önfelmentő mechanizmusnak, hamis önbecsülést létrehozó folyamatnak, de szerintem az önámítás teljes egészében kifejezi azt, amiről szó van, és egyszavas, tömör fogalom-meghatározás. Talán az „önszépítés” szó illetve fogalom jöhetne még szóba, de az „önámítás” átfogóbb fogalomnak tűnik, tehát alkalmasabbnak. Az a fajta hamisítás, amelyet tudatosan követünk el, az éppenséggel a hazugság, amely szándékos vétek, ezt nem szabad összetéveszteni az önámítással, amely ösztönös, nem akaratlagos. Aztán az, hogy rövidebb-hosszabb idő után a lelkiismeret tudatosítja a gonoszságot az „elkövetőben”, az megint más kérdés, és nagyon jó, hogy így van. Nos tehát, az előbbiek alapján az (a gonosz) is önámító, aki (ugyan lelkiismerete hatására, de) tisztában van azzal, hogy gonosz. Az is sokakat vigasztalhat, hogy (állításom szerint) az ész és a jellem független egymástól, az ész nem érdem, a butaság nem szégyen. Ez utóbbiak adottságok, velünk születnek, meglétük vagy hiányuk akaratunktól független. A jellem, más szóval az erkölcsi színvonal viszont szinte teljes mértékben magunktól függ, ezt a legkeményebb küzdelemben érjük el, ezért ennek megléte már igenis dicséri az embert. Az okos ember is lehet aljas, és a kevésbé szellemes is lehet jellemes, tehát értékes, attól függően, hogy ki mennyire küzd a benne lévő rossz ellen. Amikor a haza védelmében, a végvár bástyafokán a hős vitéz magával rántja a mélybe a pogány martalócot az ellenség zászlajával, teljesen mindegy, hogy egyszerű állatgondozó, vagy a tudományok doktora. Aki életét adja a hazáért, ezerszer különb a többinél. Igaz barátot sem lehet kapni semmi másért, csak emberi értékért, áldozatvállalásért cserébe. Az igazság fogalmát szerintem nagyon tanulságos összefüggésbe lehet (sőt kell) hozni az erkölcs és az önkritika-önismeret fogalmával. Abban, gondolom, egyetért velem a Tisztelt Olvasó, amit az élővilág és az emberiség fönnmaradásáról és az önkritikáról korábban írtam. Tehát arról, hogy a fönnmaradáshoz alkalmazkodni kell, ehhez pedig (legalább magunkhoz) őszintének kell lennünk, mert csak így lehetséges a külső és belső körülmények valósághű fölmérése és ezáltal a hatékony alkalmazkodás. Önkritikusnak, önámítástól mentesnek kell lennünk, másképp szólva erkölcsösnek, ami azt jelenti, hogy mindig igazat kell(ene) mondanunk, külső és belső használatra egyaránt. Igen, de az, aki mindig őszinte lenne, igen hamar elpusztulna a mostani társadalmi (tudatierkölcsi) viszonyok közepette. Tisztelt embertársaink egyszerűen kiírtanák. Mi következik ebből? Két dolog. Az egyik az, hogy az erkölcs és az igazság ugyanannak a jelenségnek a kétféle megnyilvánulása. Az igazság az, ha a másik fél érdekeit is figyelembe vesszük, a teljes igazság az, ha mindenkiét; ha valami (vagy valaki) igazságos, akkor azon azt értjük, hogy mindenki számára jó és hasznos. Az erkölcs pedig azt mutatja meg, hogy valaki mennyire képes igazságos lenni, mennyire ragaszkodik a valósághoz, szavai, cselekedetei mennyire igazak a szó gazdagon árnyalt, nemes értelmében.
38
Nagyon sajnálatos és egyben baljóslatú is, hogy az ember(iség) mennyire önámító, és ez mennyire elválaszthatatlan a lényétől. Az emberiség története lényegében az önámítás és a képmutatás fejlődése története. Ez szerintem mindenkire és minden emberi megnyilvánulásra nézve igaz, de különösen a filozófiára. A filozófia a tudományok atyja, azt mondják. Hát, lehet, hogy a tudományoknak igen, de nem valami jó atyja volt az emberiségnek, ha mégis ilyen helyzetbe került... (Az előbbi gondolatmenet is alátámasztja talán azt a vélekedést, miszerint a tudományok – s leginkább a legálságosabb, a filozófia – nélkül előbbre tartanánk a boldogság felé vezető úton.) A filozófiával foglalkozó fejezet végén illik valamilyen vég-következtetést levonni. Két dolgot mindenképpen meg kell állapítani. Semmi mást nem tehet az ember, mint igyekszik helyesen élni, és így (a szükséges) példát (föl)mutatni. Ennél többet nem helyes és nem is célszerű tenni (már ez is meghaladja legtöbb ember teljesítőképességét). Itt arra gondolok, hogy másokat kioktatni és nevelni nem helyes, mert ez sértő és megalázó, és értelme sincs, mert (jogosan) úgyis visszautasítanák. A másik: a kis életközösségek fölbomlása óta (illetve ott, ahol ezek már fölbomlottak) az az ember, aki helyesen él, ne számítson megbecsülésre, hanem ennek pontosan az ellenkezőjére. A nagy írók műveiben kitűnően nyomon követhető az a folyamat, ahogyan az emberi közösségből, a faluból a városba kerülő ember (utódaiban) egy-két generáció után elaljasul, illetve szemléletesen megmutatkozik a kis és a nagy településen élő emberek közt meglévő nagy erkölcsi színvonalbéli különbség. Az önámítás szerintem mindenfajta megismerés elé ködfalat emel, meghamisítja azt. Értelmetlen dolog szerintem bármivel is foglalkozni a megismerésben és általában a filozófiában (sőt, igazából bármilyen tudományágban), amíg az önámítás jelenségét, mibenlétét, hatását a kellő mélységben és szélességben föl nem derítettük. Sőt, azt is nyugodtan kijelentem: amíg az emberi természetben az önámítást nem tudjuk hatékonyan kezelni, visszaszorítani, addig folyamatosan és egyre rohamosabban csökken az esélyünk a hosszútávú életbenmaradásra... Nos, az előbbiek alapján úgy tűnhet, mintha a gyakorlatban úgysem volna esélye az erkölcsnek, az erkölcsös embernek, vagy például az ebben a tanulmányban föltárt újdonságoknak arra, hogy hatást gyakoroljanak a dolgaink menetére, mert annyira elvetemülten gonosz a világ. Bár ez az utóbbi megállapítás amennyire ijesztő, annyira igaz is szerintem, mégsem szabad elkeserednünk. Meggyőződésem ugyanis, hogy az igazság kimondásának mindenképpen van valami hatása. A bennünk lakó lelkiismeret az igazságot mindenképpen közli velünk. Olyan mértékben, amennyire engedjük őt – a lelkiismeretünket – érvényesülni! Ha nem engedjük, akkor menthetetlenek vagyunk. Ha engedjük, van némi esélyünk. Az esélyt nagyban növeli, ha minél érthetőbben fogalmazzuk meg az igazságot a lényeges kérdésekről, mert nincs mindenki abban a helyzetben, hogy olyan tisztán lásson a fontos kérdésekben, amennyire ez szükséges volna. Ha viszont valaki, aki érzékenységénél fogva vagy egyéb szerencsés körülmények (vagy a véletlen folytán, mint pl. én...) egy lépéssel előbbre jut a fölismerésben, mint a többi ember, kimondja, közzéteszi az igazságot, az addiginál mélyebbre hatolva valamely kérdéskör megismerésében, az nagymértékben előre viheti az erkölcsi tisztánlátás szekerét, és ezáltal javíthatja az ember(iség) esélyeit a megmaradásra, a túlélésre. Hiszen az alkalmazkodás, mint ezt már valahol ebben a munkában is leírtam, csak olyan mértékben lehetséges, amennyire erkölcsösek, tehát önkritikusak vagyunk.
39
A művészet és az önámítás A művészet az érzelmeinkre hat, és már azáltal, hogy önnön lényegét megjeleníti, jobbá teszi a lelkünket. Jó példát mutat föl a jóságra, a szépségre, mindarra, ami az életünkben fölemelő. Mert mi is a művészet? A művészet maga az őszinteség, a jóság, az igazságosság és persze a szépség. E dolgozat fogalomkörében maradva, ennek a szóhasználatával élve: tulajdonképpen mindaz, amiből hiányzik az önámítás. A tökéletes erkölcsöt jeleníti meg, oly módon, hogy azt a legsandább szándék sem tudja megkérdőjelezni, s így mindaz, ami szép és jó, lassacskán beszivárog a lelkünkbe a művészet segítségével, mert a szívünkre és nem az értelmünkre hat, és ilyenkor egy kicsit jobbá válunk, jobb emberré. Az ember a mindennapi életben igyekszik a gyarlóságáról (önámításáról) elfeledkezni, sőt, kifejezetten palástolja annak létezését. A művészet, a művész az, aki újra és újra leleplezi ezt és ráirányítja a figyelmet erre a kellemetlen (és valóban szégyenletes) tulajdonságunkra. Minden művészeti alkotás erről szól, a hazug képmutatás betonnál sűrűbb falát igyekszik legalább egy kis résnyire, legalább egy pillanatra áttörni, hogy az igazság és a jóság verőfénye áthatolhasson rajta. No persze, mi tagadás, szokás a költőt (a művészt) a bolonddal egy kalap alá venni („költőnek, bolondnak mindent szabad”), hiszen aki mentes az önámítás-képmutatástól, az gyanús (és hallatlan veszélyes!), azt nem lehet szó nélkül hagyni, azt azonnal be kell szennyezni, – s meg is kapták mindketten a gúnyos-lekicsinylő besorolást. Viszont igaz, ami igaz, azt is elismeri a közmondás, hogy „az arc a lélek tükre!”, és az ebben a mondásban rejlő igen fontos mondanivalót szeretném egy kicsit az új szemléletünkkel megközelíteni. Ez a szólás azon kevesek közül való, amelyek az erkölcshöz nem gúnyosan vagy egyenest elutasítóan közelítenek. Tagadhatatlan, hogy egyes embereket bizonyos társaságba bekerülve azonnal ellenszenv vesz körül, egy másikban azonban mindjárt általános rokonszenvvel fogadnak. Vajon miért van ez? Hát azért, mondhatjuk erre, mert az „arc a lélek tükre”, és az egyik társaság hozzá hasonló emberekből állt, a másiknak a résztvevői pedig véletlenül másfajta beállítottságú-lelkiségű emberek voltak, és az arca, arcmozgása alapján hamar kialakult a rokon- vagy az ellenszenv. Igen, de vajon mi az, milyen tulajdonság az, amit az arc ilyen gyorsan és egyértelműen a környezet tudomására képes hozni? Nos, hát szerintem nem más, mint maga az önámítás, illetve annak mértéke, fajtája. Mire gondolok? Mint korábban már bátorkodtam kifejteni, szerintem az önbecsülési kényszer hatására az agyunk állandóan egy bizonyos mértékű önámítással ellensúlyozza az önbecsülésünket hátrányosan érintő hatásokat: hibáink, bűneink, kudarcaink hatását. Vannak, akik kevésbé, de vannak, akik nagyobb mértékben rászorulnak az önámítás „jótékony” hatására. Akit a kedves édesanyja elkényeztetett, és nem volt ereje az életben, hogy ebből kikecmeregjen, haláláig is rászorulhat a nagymértékű önámításra. Tehát többé-kevésbé mindenkire jellemző egy bizonyos önámítási szint. És ez, ha tetszik, ha nem, megjelenik az arcon! Óriási különbség van egy szerény és egy – úgymond – elvetemült ember arckifejezése között! A szerény ember arcán egyszerű, őszinte, megnyugtató, bizalom-gerjesztő, már-már derűs kifejezés ül, mondhatni, nyugalmi állapotban van; míg az „elvetemült” ember arcán állandóan feszültség, indulat látható, egyfajta jellegzetesen gúnyos arckifejezés jellemzi az ábrázatát. Mintha állandóan azt mondaná magában: történhet akármi, akkor sem vagyok hajlandó elis-
40
merni semmilyen hibámat, ti tehettek bármit, én akkor is különb vagyok nálatok! Legalábbis szegénynek ezt a hazugságot kell elhitetnie magával, hogy valamiféle önbecsülés-pótlékhoz jusson, és a lelki egyensúlya legalább ilyen módon megteremtődjék. Az eddigi paradigmában az arcunkon, arckifejezésünkben (a „mimikánkban: már a szó is rejtőzést, álcázást, megtévesztést jelent, nagyon jellemző és egyben árulkodó...) és persze mozdulatainkban megjelenő öntudatlan (őszinte!...) jelzéseinket „metakommunikációnak” nevezték, gondosan elkerülve minden olyan utalást, amely az önámításra, képmutatásra enged következtetni. Pedig egy emberi megnyilvánulás csak kétféle lehet: őszinte vagy képmutató. Az „őszinte” kifejezés magáért beszél, de a „képmutató” is, amely tehát azt jelenti, hogy kifelé hazug, nem őszinte, és ami az eredetét, létrejötte okát, a belső késztetést illeti, az maga az önámítás, az önszépítés. Tehát a jelenlegi paradigma alapján megnyilatkozó szakemberek is önkéntelenül elismerik az emberi önámítás létezését, még ha burkoltan, közvetett módon is, az ember akaratlanul őszinte megnyilvánulásai, az ún. „metakommunikáció” leírásával. Nagyon okos és nagyon elvetemült ember (pl. politikus) bizonyos ideig és bizonyos mértékben be tudja csapni a világot az arckifejezésével és a szavaival, de sokáig ez nem szokott sikerülni. „A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát”.
41
Az orvoslás és az önámítás Ha az örömszerzési-önbecsülési kényszer és az önámítás által meghatározott jelenséget elismerjük viselkedésünk alap-okaként, az a gyógyításban is alapvetően megváltoztatja a lehetőségeinket. Könnyebb meghatározni és meggyógyítani valakinek a betegségét, ha mélyebben, egységesebben, egyszerűbben látjuk a tünetek mögött rejlő okokat. A sámánok gyógyító tevékenységében köztudottan igen nagy szerepe volt (és szerencsére néhány egyszerű, természeti népnél ez még ma is közvetlen, eredeti, archaikus formájában megfigyelhető) a lelki, érzelmi tényezőknek, a szakszerű tüneti kezelés (a mai értelemben vett gyógyítás) mellett. Az ún. „oki”, vagyis az érdemi gyógyítás náluk úgy zajlott (és zajlik ma is), hogy a rokonokat és ismerősöket minél nagyobb számban odagyűjtve (gyakorlatilag lehetőleg az egész törzset odahíva) a legnagyobb szeretettel és kedvességgel fordult mindenki a beteg felé, és ez elképesztő gyorsan és eredményesen meg is gyógyította őt. Tulajdonképpen a legnemesebb „ámítást” alkalmazták vele kapcsolatban, hiszen azáltal, hogy mindenki a legteljesebb szeretetéről és megbecsüléséről biztosította őt, tökéletesen kielégítették önbecsülését, amely szerintem (és ezt az „Alaptétel” c. fejezetben részletesen le is írtam) lényegében a társadalmi rangsorban elfoglalt helyzettől, a társadalmi tekintélytől függ, amelynek alapján a megtermelt és megszerzett javakból a törzs tagjai részesedtek, s amely így a megélhetéssel, a túléléssel nyilvánvaló és szoros kapcsolatban volt, s ez pontosan így van a mai társadalomban is. A jogos önbecsülés hiánya, a meggyengült társadalmi tekintély („presztízs”) csökkentette a túlélés esélyét, ez lelki feszültséget, szorongást okozott az érintettben, ez pedig testi-lelki betegség-tünetekhez vezetett, s fog is vezetni mindig is, amíg az ember és az emberi társadalom ilyen marad. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a magyar nemzet köztudottan egyedülállóan tragikus halálozási, öngyilkossági, népesség-fogyási helyzete vajon milyen összefüggésben van a XX. században elszenvedett példátlan területi- és presztízs-veszteségekkel. Ma már nem képezi vita tárgyát, hogy a betegségek mögött főként érzelmi, lelki tényezők húzódnak meg. Ezek pedig nagyban enyhíthetők, ha a mostanában bevett erőszakos (mert a kötelességeket nem említő, hanem csak a jogok követelését sulykoló), így eleve nem kielégíthető, kizárólag külső összeütközéseket és erős belső feszültségeket eredményező életszemlélet helyett olyan világlátást tudnánk (ismét) fölkínálni az embereknek, amely hosszabb távon belső békét hozhat. A külső béke, a béke azután már nem sokáig váratna magára. Nem mindegy azonban, hogy milyen alapon békülünk meg. Az emberi természethez és az igazsághoz valóban közelálló magyarázat, vagy csak egy általában emberségesnek tűnő, tetszetős, jól kialakított („kognitív”...) szemlélet hatására, ami végül is azt jelenti, hogy csak belenyugszunk a sorsunkba, sikerül azzal megbékélnünk. A lelkiismeretünk közli velünk az igazságot. Az igazság azt jelenti, hogy a másik fél érdekeit is figyelembe vesszük. A tökéletes igazság ezek szerint az, ha mindenki – „az összes fél” – érdekeit figyelembe vesszük. Ez pedig szerintem akkor valósul meg leginkább, ha a létező legáltalánosabb rendező-elvek alapján építkezünk, ha a mindenki létezését biztosító természet működését szabályozó, minél egyetemesebb érvényű elvekre alapozzuk gondolkodásunkat. Valahol mélyen, a lelkiismeretünkben, tudjuk, hogy béke csak úgy létezhet, ha mindenki érdekeit figyelembe vesszük, ha döntéseink meghozatalánál nem egyéni szempontjainkat, hanem a teljes közösség érdekeit nézzük. Tehát ha ilyen szempontok alapján igyekszünk háborgó lelkű embertársunkra hatni, lelke hamarabb, könnyebben megnyugszik. A legtelje42
sebb, a minden ember érdekeit szem előtt tartó követelmény-rendszer pedig nem más, mint az erkölcs. Az önámításunk mértéke és az erkölcsi színvonal szerintem minden erkölcsi megítélés alapja (ezek éppen fordított arányban állnak egymással), így az önámítással egyrészt jellemezni lehet minket, másrészt megléte ill. fölfedezése révén nyilvánvalóan létrejött az az egyetemes fogalom és megnevezés, amelynek tartalma ellen már valóban érdemes küzdeni, mert ez nem valamiféle következmény (ill. az önbecsülési kényszernek ez az „egyetlen”, jóllehet általános, egyetemes és rettenetes következménye), hanem maga az ok, ami minden további rossz mögött áll. A legáltalánosabb közösségi érdek – a természet és így az emberiség érdekei – szempontjából tehát előrelépést jelent, ha egy olyan újabb összefüggést fedezünk föl, amely mélyebb, általánosabb kapcsolatot létesít lelkünk mozgatórúgói közt, amely segít az eddigieknél jobban megérteni, mit miért is teszünk, mely ösztöneink hatására. Az az ösztön, amelynek hatását tudatosítottuk, nem csupán ösztön többé, hanem tudatosan kezelhető hatás, amelynek már nem vagyunk annyira kiszolgáltatva, védekezni tudunk esetleges kártétele ellen. Ezenkívül (remélhetőleg) a most „fölfedezett” és elfogadott jelenség előbbutóbb beépül az összes tudományba, s ezeken belül az összes fogalomnak, amelyhez az „új” fogalomnak egyáltalán köze lehet, módosul (mélyül és szélesedik) a jelentés-tartománya s így elmélyül a tudásunk és az önismeretünk, bővülnek lehetőségeink. Az örömszerzési kényszer-önbecsülési kényszer-önámítás jelenségcsoportja tudatosítása azt hiszem, új szakaszt jelent az orvoslásban is, persze csak azután, ha majd a szakmai közvélemény is úgy gondolja majd, hogy ez valóban újdonságot testesít meg, mert átfogóbb szemléletet, hatékonyabb helyzetfölmérést tesz lehetővé. Az új szemlélet kínálta lehetőségek példájaként megemlítem a beleérző képesség, az ún. empátia esetét. A lélektan tudománya legkitűnőbb elméi foglalkoztak már ezzel, hiszen a másik ember megközelítése talán legfontosabb fogalmáról van szó. A régi, az eddigi „paradigma” keretein, fogalmi viszonyain, lehetőségein belül a beleérző képesség fogalmi meghatározása még a legkitűnőbb szerzőnél is csaknem fél oldalt vesz igénybe. Az empátia, a beleérző képesség az én meghatározásom szerint: az egyén önámítási módszerei összességébe, az önámítási rendszerébe való beleilleszkedés képessége. Tehát tulajdonképpen azt kell kipuhatolni, hogyan elégíti ki az önbecsülési kényszerét, az önámítás mely formáival és módszereivel (vagyis: milyen a valódi személyisége, hiszen a személyiség szerintem az igény- vagy szükségleti sorrendnek az egyénre jellemző összetétele és főként az a csak ránk jellemző mód, ahogyan „önámítjuk” magunkat), amihez alkalmazkodva aztán megnyerhetjük a bizalmát, mert olyan módon nyilvánulhatunk meg, amely az ő gondolkodásmódjához közel áll; s így már sokkal könnyebben segíthetünk rajta.
Az ún. „kompenzáció”-ról Érzelmi-lelki működésünkkel kapcsolatban már eddig is ismerték a lélek-gyógyászok (a „pszichiáterek” és a „pszichológusok”) a „kompenzációs” működés fogalmát. A szó ellensúlyozást, kiegyenlítést jelent, és az automatikában, a szabályozástechnikában az egyik legfontosabb jelenségként merül föl. A lélektanban olyan esetekben beszélünk róla, amikor azt akarjuk kifejezni, hogy a szóbanforgó személy valamilyen képességbéli hiányossága elkeserítő tudatát egy másik tevékenységgel ellensúlyozza, olyannal, amiben teljesítményével joggal (vagy éppen csak képzeli, hogy joggal!) büszkélkedhet. A szó maga, „kompenzáció”, nem fejez ki erkölcsi ítéletet, tehát nem tesz különbséget a jogos és a csak képzelten jogos 43
ellensúlyozás között. Ez a lélekkel, tehát erkölcsi életünk központjával foglalkozó tudománynál szerintem megengedhetetlen, és egyben választ is ad a kínálkozó, igen érdekes kérdésre: miért nem az „önámítás”-t vagy valamelyik hasonló értelmű fogalmat használják az agynak erre az ellensúlyozó tevékenységére, holott láthatóan ugyanazt a jelenséget jelöli mindkettőjük?! Egyazon ok miatt: hogy a lélek szót és emelkedett, az anyagon túli jelentéstartománnyal rendelkező fogalmát és „munka-területét”, és ezáltal az egyén állandó és kikerülhetetlen erkölcsi felelősségét kiiktathassák, tagadhassák, megsemmisíthessék. Pedig, mivel szerintem sohasem (vagy legalábbis belátható időn belül nem) tudjuk az emberi (erkölcsi) személyiség, az emberi természet minden titkát kizárólag anyagi, földönjáró érvekkel megmagyarázni, így a lélek fogalmát nem célszerű, sőt nagy otrombaság a lélektanból teljesen száműzni. Az „önámítás” fogalma az „ámítás” (áltatás, hamisítás, csalás, becsapás stb.) szó használatával, amely mindenképpen kifejezi, hogy a valóság helyett annak csak pótlékáról van itt szó, egyértelműen utal a megjelölt tevékenység v. történés erkölcsileg kétes mivoltára. A Szondy-tesztről nyilatkozta a híres pszichiáter egyik volt tanítványa és munkatársa nemrég a mesteréről készített emlékműsorban: „Nem tudjuk, mitől és hogyan, de működik”. Nos, szerintem meg kellene kísérelni az önámítás és annak az emberi arcon való megjelenése felől (az ún. metakommunikáció leglényegesebb területe, az arc, a mimika felől) közeledni a teszthez, és talán érthetőbbé és nevesíthetőbbé válnék a teszt eredményessége oka. Mert gondolom, az az ember (ill. a fényképe) rokonszenves nekünk, akinek hasonló a jelleme (tehát az önámítása), mint a miénk...
44
A környezetvédelem és az önámítás A természeti környezet romlása az ember „műve”. Ha meg akarjuk védeni a természetet a további pusztulástól, akkor lényegében az embertől kell megvédenünk. Ez messze a legsürgősebb feladat, de a tényszerű védelmi intézkedések megtétele mellett az emberi természet őszinte föltérképezését is azonnal meg kellene kezdenünk. A környezetvédelem legfontosabb föltétele szerintem az emberi természet őszinte megismerése, az emberi erkölcsök megjavítása. Az ember, az emberiség viselkedése a természettel szemben a hatalmat gyakorlók döntései által valósul meg, őket pedig a választók, a közvélemény befolyásolja, az pedig végső soron a közerkölcs függvénye. Maguk a döntéshozók hatalmuk megtartása – a népszerűtlen, kényelemkorlátozó, fényűzés-csökkentő intézkedések elkerülése érdekében, illetve a pénz-hatalommal rendelkezők a haszonszerzési érdekeik miatt, sajnos, nyilvánvalóan nem a természetvédelem őszinte hívei. Azt már az Előszóban érintettem, hogy szerintem értelmetlen és képmutató dolog egyes személyeket vagy csoportokat hibáztatni olyan ügyekben, amelyek végső soron a közerkölcstől függnek. Hát ez a kérdéskör is oda tartozik, mint minden bolygó-méretű ügy. A minap hallottam a rádióban Balogh János akadémikust, a magyar környezetvédők doyenjét, a világ lelkiismerete egyik jelentős személyiségét. Arról beszélt, hogy a termőtalajt csak annyira lenne szabad terhelni, hogy annak élő-ereje tartósan ne csökkenjen, lényegében az ún. „bio-gazdálkodásra” volna szükség föltétlenül, minél nagyobb mértékben. Igen ám, de a haszon-szerzés kényszere ennek ellene hat, s ma már a talaj a túlzott műtrágyázás következtében elsavanyodott, s végeredményben humusz-tartalma is lényegesen csökkent. Hazánk, a szépséges Magyarország egyébként élen jár a humusz-tartalom megőrzése terén. Balogh akadémikus nem beszél az erkölcsről, de mondanivalóját, egész lényét a tisztesség szelleme lengi körül, hiszen szavai a köz javát szolgálják. A közerkölcs, a közgondolkodás megváltoztatására van szükség ahhoz, hogy a Földet megvédjük – saját magunktól... Ez a legfontosabb tennivalónk. Amennyit a „Római Klubról” és utódairól a hírközlő eszközökből tudni lehet, úgy tűnik, nem hatoltak le ilyen mélyen. Nem a fő okból, rossz erkölcseinkből indulnak ki a megállapításaikban, hanem következmény-jellegű tények és jelenségek ellen hadakoznak. Ez sajnálatos. A hazánk egyik nemzetközi hírű tudósával, a legfrissebb „klub” résztvevőjével készített rádió-beszélgetést hallgattam végig néhány hete. Erkölcsi megfontolásokról, arról, hogy az emberi erkölcs elégtelensége áll a környezetrombolás mögött, egyetlen szó sem esett. Ez is sajnálatos, és nagyon baljóslatú.
45
Utószó Arra természetesen sem tehetségem, sem tudásom, sem lehetőségem nincsen, hogy az összes tudományág és az élet minden fontos területét megvizsgáljam a tanulmányomban közölt új szemléletmód lehetséges hatásait kutatva. Ebben a munkában csak szemelvényekről lehetett szó, csak arra volt mód, hogy egyes példákon szemléltessem mondanivalómat, és csak néhány fontos területen. De mint cseppben a tenger, ezekben az esetekben is világosan megmutatkozott az általam leírt jelenség fontossága és általános érvénye, és az, hogy olyan általános összefüggésekről beszélek, amelyekre idáig talán nem mutatott rá senki sem. A korábbiakban már eljutottunk odáig, hogy belát(hat)tuk, mi magunk vagyunk nemcsak a mértékletesség és a szeretet, hanem a barbárság és az inkvizíció, a boszorkányüldözők, a vallásháborúkat folytatók is; az újabb korra áttérve pedig elmondhatjuk (el kell mondanunk), hogy mibelőlünk, saját magunkból áll a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a jobboldal minden árnyalata, de mi alkotjuk a kommunista, a liberális, a szociáldemokrata irányzatokat, az egész baloldalt is; és sajnos, a fasizmust is, ha bajba jutunk, és első pillanatban az állati ösztöneinkre hallgatunk, s mellőzzük a megértést, az ebből eredő irgalmat, s az ennek nyomán fakadó szeretetet. Ezek a nézetek mind embereken keresztül valósulnak meg, ezek mind emberi igények alapján jönnek létre, ezek alkotják összességükben az emberi természetet. Szemléletesen megmutatják, milyenek is vagyunk mi, emberek. Amikor adakozunk, segítünk a rászorultakon, emberi mivoltunkból a szeretet, az együttérzés, az irgalom nyilvánul meg, midőn álszent módon elítéljük a „parázna” szomszédasszonyt, Savonarola kél életre általunk olyasmiért, amit mi magunk is milyen szívesen elkövetnénk (s talán olykor meg is tettünk, még ha csak gondolatban is), a más vallásúakon ugyan melyikünk nem kérte már számon (még ha csak magában is), hogy jön ahhoz, hogy más az istene és máshogyan fejezi ki lelke szándékait és üzeneteit? Ez a világnézetbéli sokféleség csak azt jelenti véleményem szerint, hogy ilyen sokféle módon közelítjük meg s dolgozzuk fel a valóságot, de – hogy hű maradjak munkám szelleméhez – ez csak azt mutatja meg, milyen sokféle is az önámításunk. Pedig ezek csak a fő irányzatok („izmusok”), igazából ahány ember, annyiféle megközelítés, annyiféle fajtájú és mértékű önámítás. Az ok azonban, amiért ez az egész színjáték zajlik, ugyanaz. Az önámítás ily sokféle megnyilvánulása, az e tárgyban kifejtett ilyen óriási, minden más emberi tevékenységet fölülmúló cselekvőkészség és változatosság is bizonyítja, hogy az ember(iség) legnagyobb gondjáról van szó. És – sajnálatos módon, de nyilván nem véletlenül – épp ezt szeretnénk a szőnyeg alá söpörni, és lehetőleg az idők végeztéig ott tartani... Pedig ennek az egész hatalmas igyekezetnek mind csak arra kellene ösztökélnie minket, hogy észrevegyük, fölfogjuk és megértéssel, (egymás iránti) irgalommal közelítsük meg e kérdéshalmazt. Hogy végre elfogadjuk, hogy mindez a sokféleség mindannyiunkban megvan, csak más-más mértékben (és ugyanaz ellen a dolog ellen küzdünk, de más-más tehetséggel), és ha valakiben nincs meg az erő, hogy szembeszálljon a saját gyengeségével, akkor nem büntetni, hanem segíteni kell őt. Úgy is fogalmazhatnék, vállalnunk kellene végre a közösséget egymással, mindenki mindenkivel, s ez egyben azt is jelenti, hogy el kellene ismernünk végre a teljes igazságot magunkról, a rossz tulajdonságainkat is, és ezen az alapon teljes egészében vállalni tudnánk egymást, el tudnánk fogadni egymást – ezt pedig, ha jobban megnézzük, akár szeretetnek is nevezhetjük...
46
A tét itt most már nem kisebb, mint a fennmaradásunk. Ha nem vagyunk képesek egységes és egészséges, alkalmazkodóképes fajként viselkedni, eltűnünk, letűnünk, esetleg magunkkal rántva az egész földi élővilágot, s – ki tudja? – talán ősrobbanás-ciklusok végtelenje kell ismét, hogy értelmes élet fakadjon az élettelen mindenségből. Ez a munka nem nagy terjedelmű. A mondanivalóm lényegét mégis tartalmazza. Aki akarja, megérti. Aki nem akarja, annak írhatnék én ezer oldalt is, akkor sem lenne hajlandó megérteni. Ha igaz, amit írtam, akkor – kezdetnek – ennyi is elég róla. Lehet, hogy csak képzelem, hogy az itt leírtak újat képviselnek, én mindenesetre ilyennek látom az embert. Megbántani senkit nem akartam. Minden rossz, amit előhoztam, magamra is vonatkozik, hiszen én is csak gyarló ember vagyok, mint mindenki ezen a világon. 2000. 03. 10. Harcz László
47
Úgyszólván igaz Aforizmák (Akinek nem inge, ne vegye magára!) Amíg a gondolat-gerendákat faragtam, kisebb halom keletkezett a lefaragott, félresöpört töredékekből. Ez egyesek (a közönyösök) számára csak egy kupac tűzrevaló forgács, mások (az érintettek és a más véleményen lévők) szemében inkább szálkaként jelennek meg ezek a hulladék-darabkák, sőt nem kizárt, hogy némelyek süvítő repeszként fogják minősíteni ezeket a szilánkokat. Ezt nagyon sajnálnám, mentségemre szolgáljon, hogy címzett, név és cím sehol nem szerepel – akinek nem inge, ne vegye magára! 1.
A társadalmi elidegenedés okozta magány egyfajta jól megérdemelt magánzárka: minél önzőbb (emberekből áll) a társadalom, tagjai annál inkább elszigetelődnek egymástól.
2.
Az emberiség története az önámítás és a képmutatás „fejlődése” története.
3.
A legkifizetődőbb szolgáltatás a hamis önbecsülés (pl. a hiúság) kielégítése.
4.
Ha valaki betartja az ún. „társadalmi normákat”, már eleve rendes embernek minősül, ez érthető, hiszen a rendezőelveket a nagy többség határozza meg. Így tehát teljesen érthetetlen, hogy a világ miért került a szakadék szélére, hiszen annyi rendes, normális ember van...
5.
A törpe akkor is törpe marad, ha a világ összes nála magasabb emberét lelövi. Legföljebb attól kezdve ő lesz a legmagasabb törpe.
6.
Az ostoba akkor is ostoba marad, ha a világ összes, nála okosabb emberét kiirtja. Legfeljebb attól kezdve ő lesz a legokosabb hülye.
7.
A gonosz, ha a világ összes, nálánál jobb emberét elteszi láb alól, nagy karriert fut be, mert mint a világ legnagyobb tömeggyilkosa, ő lesz ezután a leggonoszabb ember a világon.
8.
A gonoszok nagy tévedése, hogy azt hiszik, minél több embert feketítenek be, ők maguk annál jobb embernek tűnnek a rangsorban. Pedig ez éppen fordítva van, mert annál gonoszabbnak számítanak azután.
9.
Összességében tehát az a helyzet, hogy az ember mások kicsinyítésével, rágalmazásával, különösen a kiirtásával, nem lesz rangosabb, legfeljebb átmenetileg annak látszik. Amint azonban az igazság kiderül, annál alávalóbbnak és nyomorultabbnak fog számítani. Rangosabbá csak magunk javítása árán válhatunk.
10.
Nagy bajban lennénk a szentek nélkül, mert akkor nem mondhatnánk: mit vársz tőlem, nem vagyok én szent!...
11.
A szentek rengeteg erkölcsi felelősséget levesznek a vállunkról..., amíg távol élnek, de nincs bosszantóbb, mint egy elérhető közelségben lévő szent...
12.
Mindenki tudja, hogy csak a szeretet, az önzetlenség válthatja meg a világot. Jó-jó, de miért pont én kezdjem!?
13.
Aki rossz, azt a lelkiismerete kínozza, aki jó, azt embertársai.
14.
A rosszaság mindig pótcselekvés, előre csak a jóság visz. 48
15.
A szélsőségesek figyelmébe ajánlom: bírálni a rossz emberek is tudnak; segíteni csak a jó emberek szoktak.
16.
Az, hogy a rosszak érvényesülni tudnak, főként a társadalom, az emberiség – az ember! – szégyene!
17.
Erkölcsről beszélni körülbelül annyira érdemes, mint a kocsmában az alkohol káros hatásait ecsetelni.
18.
Az alkohol és a kábítószer nem ok, hanem okozat, következmény. Viszont kitűnően alkalmas bűnbaknak, arra, hogy a valódi okot – a könyörtelen önbecsülési kényszerünket, a velünk-született rossz hajlamunkat és képmutatásunkat – elrejtsük mögéjük.
19.
A hatalom mindig és mindenütt csak annyit engedhet meg magának, amennyit a közerkölcs (a „társadalom”) engedélyez a számára, ezért a legnagyobb hazugság és képmutatás mindenért a hatalmat felelőssé tenni. Mi magunk vagyunk a felelősök mindenért!
20.
Az az anya, aki elkényezteti gyermekét, nem kisebb szenvedésre ítéli őt, mint amilyenre Jézust a csőcselék, amely a keresztfára juttatta a Megváltót.
21.
A csőcselék a nép (túlsúlyos) alteste. A csőcselékben énünk rosszabbik fele szokott szóhoz (ordításhoz) jutni.
22.
Az érvényesülés pofonegyszerű, ha az erkölcsi elveket sikerül figyelmen kívül hagyni.
23.
A tehetség magánügy. A szolgálat közügy.
24.
Egyszerűbb bűnbakot állítani, mint a hibáinkat kijavítani.
25.
Mindig, mindenfajta fasizmus a bűnbak-képzéssel kezdődik.
26.
A rendes ember magán uralkodik, a rossz ember másokon.
27.
Nem is rendes ember, akit a kocsmai csőcselék legalább egyszer a szájára nem vesz.
28.
Arról, hogy másoknak mi a tennivalójuk, sokan nyilatkoznak. Igen kevés olyan nyilatkozatot lehet olvasni, amelyben valaki a saját kötelességeit sorolja.
29.
A tudomány többnyire a legfontosabbat, az erkölcsöt egy fikarcnyit sem erősítette, kiszolgálja viszont az összes, nyilvánvalóan erkölcstelen igényünket: a lustaságot, a fényűzést, a hatalom-vágyat stb.
30.
Sokak számára az erkölcs a legkirekesztőbb, a legbosszantóbb intézmény.
31.
A szélsőségesekről szóló aforizmákon tapasztalataim szerint a legjobban a szélsőségesek mulatnak. Ennyit az önkritikáról és arról, hogy van-e értelme a bírálatnak.
32.
Gúnyolódni többnyire olyanokon szoktak, akiknek van tekintélyük. Pontosan olyanok, akiknek nincs, viszont van kisebbségi érzésük.
33.
Gúnyolódni a senkik szoktak a valakikkel, de a senkik ettől még senkik maradnak.
34.
Inkább legyek a kabaréban kifigurázott, mint kifigurázó.
35.
Rossznak lenni jó, mondta az akkor ötéves kisfiunk. És sajnos, anyagilag is megéri, teszem hozzá most, az öregkor kezdetén, egyesek gazdagságát látva, bár nem irigyelve.
36.
A púpos egyszerűen nem tetszik, a leprástól csak undorodnak, de az őszintét megvetik és meg is ölik...
37.
A gyűlölködőnek nincs szüksége valódi ellenségre; gyárt magának...
49
38.
A gonoszok képtelenek megbocsátani neki, hogy őt kínozták a legtöbbet, és mégsem vált gonosszá, meg tudott maradni jónak.
39.
A gonoszság mindig a kisebbségi érzésből ered.
40.
Ahelyett, hogy végre szembenéznénk képmutatásunkkal és általában rosszra vivő természetünkkel, bűnbakok végtelen sorát alkotjuk meg, mint a különböző izmusok vagy bizonyos népek, embercsoportok, melyek ezeket az izmusokat megvalósítják.
41.
Ha a képmutatást támadod, azonnal rád sütik, hogy istentelen vagy!...
42.
A filozófia az ész bújócskája az erkölcs elől!
50