A Puszta 2000. 1/17, pp. 170-180.
A VADGAZDÁLKODÁS, VADVÉDELEM ÉS A TERMÉSZETVÉDELMI KEZELÉS ÖSSZEFÜGGÉSEI A CSEREBÖKÉNYI PUSZTÁK TERÜLETÉN TÓTH TAMÁS KÖRÖS-MAROS NEMZETI PARK IGAZGATÓSÁG, SZARVAS „NIMFEA” TERMÉSZETVÉDELMI EGYESÜLET, SZARVAS 1999.
Bevezető E helyen nem tekinthetek el attól, hogy foglalkozzam azzal a ma már „ősinek” mondható viszállyal, ellenségeskedéssel, mely vadászok és természetvédők között dúl. Minden vitának akkor van értelme, ha van valamilyen közösen elfogadott vitaalap, és akkor mondható építőjellegűnek, ha valamilyen megegyezés, legjobb esetben közös cél elérése érdekében folytatják. Mi lehet a két tábor számára vitaalap és közös cél? A válasz megadásához két idézetet hívok segítségül. Az első gondolat Sterbetz István, tudós vadásztermészetvédelmi szakírónk tollából származik. Elnézést kérek, hogy másodjára, az érthetőség kedvéért a megszokottnál egy kissé hosszabban citálok Desmond Morris magyarul is megjelent, „A Csupasz majom” című könyvéből. Íme az idézetek: „A zsákmányolás vágya emberré válásunkkal egyidős. Ezek a vágyak a természethez közelálló emberben évmilliók óta újra meg újra fellobbannak. Még akkor is, amikor a vad és a hal már nem biztosítéka létfenntarásunknak. A vágy él. Ennek létezését gyáván letagadhatjuk, vagy nemtörődöm módon visszaélhetünk vele, de jogosultságát igazolhatjuk a zsákmányszerzés magas erkölcsi szintű művelésével, abban a magasságban, ahol a vadász, halász, a horgász és a természetvédelem hivatalos mívelője közös célok érdekében munkálkodik.” „...a modern mezőgazdaság tökéletesedett táplálékgyűjtő technikái a felnőtt hímek többségét megfosztották vadászszerepüktől. ...Munka váltotta fel a vadászatot, de ennek számos alapvető sajátságát megőrizte. Szabályosan ismétlődik az utazás az otthon támaszpontjáról a „vadászterületre”. Túlnyomórészt hímfoglalatosság, hímek között ad teret a csoportos tevékenységnek és kölcsönhatásainak. Kockázattal jár, tervezői stratégiákat igényel. Kikapcsolódásként a mai álvadász férfiklubokba jár, ahová nőstény be sem teheti a
lábát. ...Elsősorban az ősi, kooperatív vadászcsoport férfiösszetartását ébresztgetik ma is. ...A faj ősidők óta munkáló, hímeket összekovácsoló vadászhajlamával van dolgunk. ...Mindig velünk marad, hacsak arcolatunkban be nem következik valami új, jelentős, genetikai változás. ...A munka ugyan jórészt felváltotta a vadászatot, a vadászhajlam primitívebb formáinak kifejlődését nem törölte el. A vadásztevékenység legváltozatosabb formái még akkor is megnyilatkoznak, mikor nincs gazdasági indok, hogy állatokat vegyünk üldözőbe. Mai társadalmunk osztályszerkezete azt tanúsítja, hogy sportszerű vadászat és szerencsejátékok inkább dívnak az alsóbb és felsőbb osztályokban, mint a középosztályokban, és ha elfogadjuk, hogy az ősi vadászhajlam megnyilatkozásai, erre nagyon nyomós okot találunk. Korábban kifejtettem, hogy az ősi vadászatot főként a munka helyettesíti, és a munka, mint ilyen, leginkább a középosztályt elégíti ki. Az alsóbb osztályok átlagos hímje olyan munka végzésére kényszerül, mely a vadászhajlam követelményeinek nem felel meg. Túlságosan egyhangú és érdektelen. Hiányoznak belőle az izgalom, a szerencse és a kockázat elemei, amelyek pedig oly fontosak vadászat közben a hímnek. Ez az oka, hogy az alsóbb osztályok hímjei egy nevezőre kerülnek a dologtalan, felsőbb osztálybeli hímekkel, amennyiben mindnyájan nagyobb szükségét érzik, hogy levezessék vadászhajlamaikat, mint a középosztály hímjei, akiknek munkája vadászatot pótló tevékenységként jobban beválik.” A vita közös nevezője tehát az, hogy a vadászathoz kapcsoló ősi ösztönünket nem kell - és nem is lehet- megtagadnunk, de többségünknek azt kreatív, izgalmas, kihívásokkal teli, elsősorban közösségi érdekű, csoportosan végrehajtott feladatok szolgálatába kell állítani, azok végzésben kell kiélni, vagy jobb szóval megélni. A kérdés az, hogy a mai fogyasztói társadalom egyéni és kisközösségi léptéket figyelmen kívül hagyó struktúrája, egymástól elidegenítő személytelen mechanizmusai, anyagias értékszemlélete, felgyorsult folyamatai mennyiben teszik ezt számunkra lehetővé. A probléma túlmutat dolgozatom szerény keretein. Visszatérve. Mi legyen azokkal, akik mindezek ellenére a vadászat szenvedélyének, az eredeti, ősi módon akarnak hódolni ? A vitában itt lép be a megegyezés, a közös cél fogalomköre. Az emberré válás hosszú folyamatában a vadászat, mint táplálékszerző tevékenység sokáig nem gyakorolt más hatást az életközösségekre, mint a többi ragadozó zsákmányszerzése, mivel szükségszerűen maguk az embercsoportok is a természetes szabályzórendszerek hatásai alatt álltak. A kialakuló korai társadalmak a vadászat együttműködési-eszközi feltételeinek fejlődésével, már lokálisan megváltoztathatták környezetüket. A beavatkozásnak mindaddig nem mutatkoztak drasztikus nyomai, míg a vadászat a táplálékszerzésnek, s így a fajfenntartásnak is alapvető eszköze volt. Ez érthető, hiszen az emberi közösségeknek közvetlen létérdekük volt az ökoszisztémák egészséges működésének fenntartása, az életközösségek újratermelődő képességének megőrzése. Erre mutatnak példát a még mai is létező primitív törzsek. Ma az ilyen életmódot folytató közösségek az arra alkalmas érintetlen élőhelyekkel együtt lassan eltűnnek. Az egyre kiterjedtebb emberi tevékenység az idők folyamán a természetes élőhelyeket olyannyira átalakította, működőképességüket olybá befolyásolja, gátolja, sok esetben veszélyezteti, hogy ma már globális működési zavarokkal kell szembenéznünk. A figyelmeztető jelekről sokáig nem vettünk tudomást. A problémák mostanra, - bár az egyes emberi közösségek számára különböző mértékben és sokszor áttételesen, - az egész emberiség számára kézzel foghatóvá váltak. Felértékelődtek a természetvédelem nemzetközi célkitűzései. Nyilvánvalóvá vált, hogy a természetes állapotú ökoszisztémák fenntartása, a befolyásoltak állapotának, működésének az eredetihez való közelítése, elengedhetetlen feltétele a „gyógyulásnak”. És itt találkozik mondandóm „Sterbetz Pista bácsinak” a vadászat-vadgazdálkodás megváltozott szerepkörére, „a zsákmányszerzés magas erkölcsi szintű művelésére”, vonatkozó gondolatával. Az eddig leírtakat értelmezve úgy gondolom, ez a közeljövő vadászati tevékenységrendszerében nem jelenthet mást,
mint a még épp ökoszisztémákban az esetenként szükséges szabályozást, a már átalakítottaknál pedig a terület jelenlegi eltartóképességét figyelembevevő, azt csak természetes élőhelyek rehabilitációjával és rekonstrukciójával fokozó, ezáltal a valamikori természetes állapotok elérésére törekvő vadgazdálkodást. S hogy válaszoljak a konkrét kérdésre is: Az egyéni érdekeket ennek erőterében kell elhelyezni. Az alábbiakban a vázoltak példázataként szeretném bemutatni a Körös-Maros Nemzeti Park területegységei közé tartozó Cserebökényi puszta és környékének vadászati múltját, a vadgazdálkodás természetvédelemmel közös jelenét és lehetséges jövőjét.
A vadászat szerepe a történelmi-élőhelyi változások tükrében a Körösszög emberi közösségeinek életében A Hármas-Körös déli süllyedékének előterében, a Körösszögben elhelyezkedő Cserebökénynek, vagy valamikori nevén Királyság-pusztának, ennek a szabályozásokig erekkel szabdalt, elmocsarasodott tájrésznek, vadászati múltjáról keveset tudunk. Mivel azonban része egy nagyobb térségnek, a Körösvidéknek, úgy gondolom az erről felelhető régészeti és írásos emlékek alapján, általánosíthatunk. Eszerint a következő nagy korszakokra oszthatjuk fel a vadászat történelmi szerepét, e vidék emberi közösségeinek életben:
Prehistórikus idők Bár a Körösvidéken a legkorábbi településnyomok mint egy 8 ezer évesek, nehezen hihető, hogy emberi megtelepedésre, vadászatra, halászatra kiválóan alkalmas folyóvölgyi síkságokon, hátakon ezt megelőzően ne éltek volna embercsoportok. Ezek táplálékszerzése, a mai primitív törzsekéhez hasonlóan szinte teljes mértékben a gyűjtögetésen, vadászaton keresztül a természetes állapotokhoz kötődött.
A kora neolitikum Az első e korból ismert ún. Körös-kultúra csoportjai az állattartás mellett már kezdetleges földművelést is folytattak, de a feltárt települések felépítése és elhelyezkedése egyértelműen arra utal, hogy életükben meghatározó szerepe volt a víznek, elsősorban a halászaton és vadászaton keresztül. E korban az emberi közösségek tevékenységeikkel, az ártéri területeken még kisebb mértékben tudták megváltoztatni természetes környezetüket, mivel nagymértékben függtek attól /halászat, vadászat, gyűjtögetés, vándorló életmód/. A későbbiekben is kevésbé közvetlenül a fauna összetételében, mint inkább a vegetációban, s így az élőhelyek arányában, mintázatában okoztak maradandó változást. /hátakon az erdők írtása, ártéri rétek kialakítása, legeltetés stb./
A késő neolitikumtól a honfoglalásig Ebben az időszakban a vadászat a földműveléssel és az állattenyésztéssel szemben elveszíti elsődleges szerepét a közösségek élelmezésében. Honfoglaló őseink, - majd később Cserebökény vidékére nagy számban érkező kunok - letelepedésének legfontosabb térszínei szintén az ártér és az ármentes területek határzónája, mivel ez felelt meg sajátos életritmusuknak. Az érkezőket erekkel behálózott, halban-vadban gazdag mocsaras-nádas vidék fogadta. Kisebb erdőfoltok, csak a vizekből kiemelkedő hátakon voltak. Külterjes állattenyésztésük, extenzív földművelésük elenyésző változásokat okozott a hatalmas kiterjedésű árterületen, s így a faunában is. Ugyanez mondható el a halászatról és a vadászatról is, bár mindkét tevékenységnek sok faj volt a célpontja. A rendszeres halászat és vadászat ellenére a hatalmas kiterjedésű, háborítatlan élő- és szaporodóhelyeken a vadászott fajok állományai megmaradhattak. Ez annak volt köszönhető, hogy a Tisza áradásai a vegetációs időszak nagyrészében visszaduzzasztották a Hármas-Körös vizét, s Cserebökényt a pleisztocén magas hátakat áttörő ereken keresztül, szinte folyamatosan elborították az összetorlódott árvizek.
3
Az Árpádkortól a török hódítás kezdetéig Az Árpádkor vége felé a régészeti leletek kiterjedt és virágzó, sűrű aprófalvas településrendszert mutatnak, melyeket művelt földek szegélyeztek. Ezek azonban szigetekként állottak a pusztamezők és mocsárerdők tengerében (BULLA 1940). Valószínűleg az erdők irtása az építkezésekhez szükséges faanyag és a gazdálkodáshoz szükséges termőföld nyerése miatt felgyorsult. Először beszélhetünk állandósult kultúrtájról. A gazdálkodás hatására kialakuló változatos tájmintázat egyszersmint új, emberszabályozta ritmusú élőhelyek megjelenését is jelenti az állatvilág számára. Ez néhány ártereken elterjedt fajnál, köztük több szivesen vadászott fajnál tőkés réce (Anas platyrhynchos) és más récefajok, nyest (Martes foina), vaddisznó (Sus scrofa), őz (Capriolus capriolus), egyes rágcsálók (Muridae, Cricetidae) új életstratégiák kialakulásához, a gólyánál (Ciconia ciconia) rögzüléséhez is vezetett. A vadászatnak az élelemszerzés mellett a gazdasági-kereskedelmi, sőt politikai szerepe tovább nőtt. Krónikák bizonyítják, hogy árpádházi királyaink többsége szenvedélyes vadász volt. III. Béla már külföldi uralkodót is, - nevezetesen I. Frigyes német császárt - is vendégül látott magyarországi vadászaton. (DÉKÁN 1972) A prémek valóságosan valutaszámba mentek. Az 1255. évi budavári és az 1288. évi esztergomi vámtarifa egyképpen megemlékezik a vadbőröket, gereznákat szállító szekerekről (NAGY; 1978). A koraközépkori időszaktól kezdődően, a népi élelmezésben betöltött szerepe mellett, a felsőbb osztályok életében egyre nagyobb teret hódítanak a vadászat különböző passzióból űzött válfajai. Kergetik a vadat gyalog és lóhátról, íjjal és dárdával, hajtókkal, kutyákkal és vadászmadarakkal. Jellemző a veszélykeresés, a virtus, a versengés a lelőtt vadak számában. A ritkuló szőrmés ragadozók gereznái a gazdaság, a jómód jelképeivé válnak. A történetírók megemlítik, hogy II. Endre nagyméretű vadászatait már a nemesség is megsokallta. Egyrészt azért, mert a király e miatt az országos ügyeket is elhanyagolta, másrészt azért, mert a birtokaikra, falvaikba érkező népes királyi vadászkompániát nekik kellett eltartaniuk. Az urak - e kiváltságok megszüntetésére vonatkozó - rendelkezés kiadására kötelezték II. Endrét. A vadászat felértékelődésének köszönhetően hamar, már 1092-ben megszületik az első vadászati törvény is, mely ünnepnapokon tiltotta meg a vadászatot. A XII. századtól nagyobb mértéket öltött a királyi birtokok adományozása. Ez jelentősen megnövelte az egyházi és a világi birtokok területét. Először a királyok hozták létre erdőóvó és vadász szervezeteiket, később – a királyokat utánozva – az egyes egyházi és világi hatalmasságok is. Hogy ezeken a területeken nem vadászhatott bárki, erről sok okmány tanúskodik. (DÉKÁN; 1972) Ennek ellenére a vadászatnak a középkorban kevés a korlátja, a vadat uratlan jószágnak tekintették. A hűbéres társadalom hanyatlása, a szegények elnyomatásának fokozódása magával hozza a jobbágyok vadászati jogainak kurtítását, majd végleges eltörlését. Nagy határú, sűrűn lakott központú, mai értelemben vett falvak kialakulása a XIV. század második felére tehető. Érdekességként megemlíthető, hogy e vizsgált tájrészen két kisebb középkori falvat - Királyságot és Donáttornyát - a margitszigeti apácarend kapja meg királyi adományként. Az apácák birtokán virágzó őstermelés folyt. Az okiratok híresként említik a falvak lótenyésztését. E településekben láthatjuk a későbbi mezővárosok csíráit. Az építkezésekhez a fát újfent a keményfás ligeterdők állományai szolgáltatták. A cserebökényi tájképet ekkor mocsarak, ligetes ártéri rétek, az ármentes térszíneken száraz puszták és szántók alkották. A löszhátak erdőfoltjainak eltűnésével a közeli ártéri ligeterdők váltak utolsó menedékeivé az összefüggő erdőségekhez ragaszkodó nagyvadaknak.
A török idők és a 15 éves háború időszaka A történelmi időszakot a települések elnéptelenedése, a harci stratégiákból fakadó további elmocsarasodás, illetve a gazdálkodás felhagyása miatt egy másodlagos vegetációjú sztyepptáj kialakulása jellemezte. Ezidőtájt a viszonylag új technikát, a lőfegyvert szinte minden társadalmi osztály nemcsak a harcokban, de a vadak elejtésére is rendszeresen használta. A történelmi kényszer és a hatására kialakuló természeti változások az okai, hogy a lakosság nagy részének az otthona a mocsárvilág lesz. Cserebökény sokszor cserél gazdát, a középkorban több jelentős család is birtokolja (Hunyadi, Maróthy, Török, Mágocsi családok). E nemesek a vadászati előjogaikat e zűrzavaros időkben képtelenek voltak betartatni, így a népnek a
mindennapi betevőt a vadászaton, halászaton keresztül ismét az őstermészet adja. A Hármas-Körös keményfás ligeterdeinek a hódoltság idején történő további, szinte teljes pusztulása, egyes erdőlakó gerinces fajok, pl. a hód (Castor fiber), hiúz (Lynx lynx), kis szörmés ragadozók (Mustelidae), fekete gólya (Ciconia nigra), rétisas (Haliaeetus albicilla) számára élőhelyvesztést jelentett. Mások, pl. vízi madarak (récék, libák), vagy a vaddisznó, ezzel szemben a mocsárvilág kiterjedésével tömegessé váltak. Ezzel nem állhatott arányban, még a fentemlített kényszerű életmódváltás ellenére sem a halászat és vadászat mértéke.
A törökök kiűzésétől a folyószabályozásokig A török kiűzése után évtizedekig szinte teljesen lakatlan a táj. A XIX. század közepéig a környező falvak (Fábiánsebestyén, Újváros, Szentlászló, Ecser, Veresegyháza stb.) puszta területek. A század végére a betelepítések hatására a lakosság száma fokozatosan nőtt. A helyreálló rendben új földbirtokosok tűnnek fel (Harruckern), akik újból érvényt szereznek vadászati privilégiumaiknak. Cserebökény nagy részét időszakos és állandó mocsarak borították, melyeket széles sávban szegélyeztek legelők, illetve kaszálók. Szántók csupán a legmagasabb, ármentes hátakon voltak, például a Pankotai-halom környékén és a Veker-zugban. A földeket a térkép tanúsága és az akkori szokások szerint valószínűleg nyomásos vagy ugarhagyásos módon művelték. A fejlődés visszáságaira utal, hogy a megtermelt gabona őrlését végző körösi vízi malmok - gátjaikkal - fokozták az áradások pusztítását a megművelt területeken. Tehát a vad vízivilág, amely a háborúskodások közepette a túlélését jelentette e vidék lakóinak, most a továbblépés, a gazdasági és társadalmi fejlődés gátjává vált. A szűktűrésű (sztenők) fajok folyamatosan vesztették el élőhelyeiket a tájátalakítás során. Mindez kis hatással lehetett addig, míg fennmaradásukat a nagy kiterjedésű, természetes élőhelyeken élő populációk biztosították. A fordulópontot a XVIII. század végétől meginduló belvíz- és folyószabályozások jelentették. A vadászat szabályozásában fontos lépés volt az 1729-ben alkotott első olyan vadászati törvény, amely az addigi rendezetlen joggyakorlatot kívánta megszüntetni. Azonban ez a törvény is csak minimális vadvédelmi előírásokat, - pl. egyes fajokra vonatkozó kíméleti időszakok kijelölése – tartalmazott.
A szabályozásoktól az I. világháborúig A 19. század elején már egyre sürgetővé vált a folyók szabályozása. A szentesi megyei urak a Körösök kanyarulatainak átvágásával akadályozták meg az árvizek kiöntését. A Kákafokot elzárták. Ezzel a területet elvágták az évenkénti elöntésektől, ami a mocsarak gyors kiszáradását hozta magával. A század közepén élednek újra a környék kisebb falvai, és ezzel megindul a legelők szántókká alakítása. Ez egyben azt is jelentette, hogy bizonyos élőhelyek teljesen eltűntek (löszgyepek), míg mások nagyrészt fennmaradtak (szikesek). A századforduló környékére a táj már teljesen átalakult. Ez a folyamat az élőhelyek tájmintázatának átrendeződéséhez, és emiatt egyes fajok eltűnéséhez, mások állományának csökkenéséhez vezetett. A változás néhány az új agrárviszonyokhoz alkalmazkodni képes, főként száraz élőhelyekre jellemző, vadászat tárgyát képező fajnak /fogoly (Perdix perdix), fürj (Coturnix coturnix), túzok (Otis tarda), mezei nyúl (Lepus europeus), őz (Capriolus capriolus), vaddisznó (Sus scrofa) és nyest (Martes foina)/ kedvezett. Az átalakítás vesztesei a vizes élőhelyek fajai, mivel a század eleji halastó-létesítési hullám és a rizstermesztési kísérletek csak enyhítették, de emberszabta dinamikájuk miatt nem pótolhatták az eltűnt, természetes vizes élőhelyek hiányát. Változások következtek be a vadászatban is, hiszen a kapitalizálódó országban új szabályozásra volt szükség. Az 1883-as évben kiadott törvény a vadászat jogát bizonyos megkötésekkel a földtulajdonjoghoz kötötte. Ez a középosztályig szélesítette ki a vadászatra jogosultak körét. Cserebökényben a legjelentősebb nagybirtok a Károlyi grófi családé volt, de a legjellemzőbb középbirtokok uralták a legnagyobb területet. A birtokrendszerből kifolyólag a pusztán nem voltak vadásztársaságok. A vadgazdálkodást és a vadászatot az uradalom és a középbirtokosok saját erejükből végezték. Egységes vadgazdálkodási és vadvédelmi koncepció még nem létezett.
A két világháború közti időszak
5
Az I. világháború utáni földreform során már olyan legelőket is kiosztottak és felszántottak, amelyeken szántóföldi művelést nem érdemes folytatni. A valamikori ártér véglegesen kultúrsztyeppé vált. A gyors kapitalizálódás hatására, a II. világháborúig a mezőgazdasági technika és a termésszerkezet korszerűsödött, folytatódott a belvízrendezés, a gazdálkodás a nagybirtokokon intenzívvé vált. A művelési ágak arányai stabilizálódtak (FRISNYÁK; 1990), a maitól alig eltérőek. Ennek ellenére a két háború közti időt az apróvadvadászat aranykoraként emlegetik, minek okai a következők voltak: A nagybirtokosok felismerték, hogy a jó vadgazdálkodás nemcsak az úri passzió kielégítésére szolgálhat, hanem egyben jövedelmező gazdálkodási ágazat is lehet. Megindult a törekvés a rekord eredmények elérésére - egy-egy uradalom kiemelkedő eredménye közfogalommá vált - mely a többieket is jobb eredmények elérésére sarkallta, annál is inkább, mert a harmincas évek elején bekövetkezett gazdasági válság idején a vadászat eredményes ágazat maradt. (MÜLLER; 1983) A vadgazdálkodás szinterei egyre nagyobb arányban az emberi monokultúrák, de a táblák méretei kisebbek voltak, s a táj a maihoz képest vadbúvókban, útszéli csenderesekben jóval gazdagabb volt. A gépesítést csak a traktor jelentette. Kemikáliákat alig használtak.
A szocialista tervgazdaság korszaka A II. világháború után a gazdálkodás időlegesen extenzív volta, a 40-es évek végi újabb tanyásodás, valamint az 50-es évek elejétől meginduló öntözéses gyepgazdálkodás, az újabb nagyterületű halastó- és rizsföldlétesítések az élőhely-diverzitás és az élőhelyminőség növekedését okozták. Az ártéri területekre jellemző fajok magpopulációi elsősorban a hullámtéri élőhelyekről, illetve azokon keresztül a balkáni és erdélyi területekről érkezve foglalták el az új élettereket. Különösen a madaraknál volt érzékelhető ez a folyamat. Állománynövekedés mutatkozott többek között a récéknél (Anatidae) is. A szocialista rendszerben a vad és a vadászati jog az államé volt. A népgazdasági tervekben meghatározott vadgazdálkodási terveket kellett teljesíteni. A terület haszonbérletén két vadásztársaság osztozott. Gazdálkodási szemléletüket, a „hagyományos” mennyiségelvűség jellemezte. A 60-as évektől a szocialista nagyüzemi gazdálkodás felgyorsította a megmaradt természetes élőhelyek pusztulását. Az egyre növekvő vadásztársadalom igényeit már csak a mesterséges szaporítású szárnyas apróvad kihelyezésekkel lehetett kielégíteni. A mezőgazdasági területeken a vad szabadon táplálkozhatott. Akkoriban a vadkár fogalma alig létezett. Emellett egyre gyakoribbá vált a vad etetése is. Mindez csak azért volt lehetséges, mert a vadásztársaságok megalakításában a helyi állami gazdaság és a termelőszövetkezetek tevékenyen részt vettek. A valamikori ártéri élőhelyek fajai a hullámtéren és a megmaradt néhány refugiumon kívül véglegesen mesterséges dinamikájú, ember alkotta vizes létesítmények területére szorultak vissza, vagy a környezetváltozásokat, az izolálódást nem tudván elviselni, eltűntek a Körösvidékről.
A 90-es évek avagy természetvédelem és vadászat találkozása Cserebökényben A szárazodás /aszály, belvízrendszer/ mellett a 80-as évektől a mezőgazdasági termelés fokozatos hanyatlása, majd a rendszerváltással /1989-90/ járó bizonytalan tulajdonviszonyok és a mezőgazdaság elhúzódó szerkezeti átalakulása hasznosítási hiátust okozott Cserebökényen és környékén is. Csökkent a gépi művelés, a vegyszerhasználat, az öntözött gyepek, beművelt rizsföldek, halastavak területnagysága, a vízzel telt öntözőcsatornák és tározók száma. Csökkent az állatállomány létszáma is, s ezáltal a legelőkre és kaszálókra nehezedő hasznosítási „nyomás” is. Sokhelyütt kaszálatlanul maradtak, a területek másodrendű aszfalt- és mezőgazdasági földútjait kísérő árokpartok, mezsgyék. Ugyanakkor növekedett a parlagföldek aránya a beműveltekével szemben. Mindez a száraz élőhelyek gerinces csoportjai -köztük a szárnyas apróvad fajok (fürj, fogoly, fácán), kisragadozók - számára élőhelyjavulást jelentett. Eközben a vizes élőhelyek életközösségei, köztük a vadászat szempontjából récefélék is folytatólagosan teret vesztettek. A táj történetében, 1992-ben új fejezet nyílt. Ekkor alakult meg 4556 hektáron a Tájvédelmi Körzet, mely 1997-től a Körös-Maros Nemzeti Park területi egysége. A védett pusztarész a Hármas-Körös süllyedék déli előtere legértékesebb gyepterületeinek és vizes élőhelyeinek egy részét foglalja magában. Mit találunk ma a vizsgált tájrészleten? A két eltérő tájtípus találkozik itt, a kiszáradt ártér és a szikes puszta. Jól érzékelhető ez a védett területen. Az északi rész még sok tekintetben őrzi az egykori ártéri jelle-
get. Hosszan elnyúló mocsarai egykori ártéri ereket jeleznek. Közöttük kiszáradt ártéri réteket és cickóróscsenkeszes legelőket találunk. Sem mocsarai, sem kiszáradt ártéri rétjei, gyepjei nem szikesek. Ezzel szemben a déli rész már a lecsapolások előtt is kissé szikes lehetett, ami a lecsapolások után fokozódott. Itt nincsenek ártéri erek, hanem egy nagy medence. Ártéri jellegét teljesen elvesztette, jellemzők a nagy kiterjedésű szikes ecsetpázsitosok és szikes mocsarak. A padkás szikesek, szikfokok, vakszikek és ürmöspuszták azonban még gyengén fejlettek. A legértékesebb élőhelyek a mocsarak, melyek fajgazda mocsári flórát őríznek. Kiemelt természeti értéket képviselnek a fészkelő- és átvonuló madárfajok. A madárvilág a drasztikus tájátalakulás ellenére, szemben a degradáltabb növénytársulásokkal, ma is relatíve gazdag. Eddig 231 faj előfordulása bizonyított. A védett területen és a puffereken 1992 és 1999 között 22 fokozottan védett faj fészkelt (kövéren szedett) és további 27 vonult át, nyaralt vagy telelt. A védett terület és a körülötte még megmaradt pusztarészeken eddig, mintegy 87 értékesebb növényfaj került elő. Ezek közül 20 faj jelenleg is törvényes védelmet élvez.
A természetvédelmi kezelés alapjai, jelenlegi és jövőbeni felad atai A védetté nyilvánítás óta eltelt években, ideiglenes kezelési szabályzat szerint működött a tájvédelmi körzet. Az állapotfelmérés botanikai-ökológiai-madártani alapozású első szakasza 1995-re lezárult. Ennek eredményei, javaslatai és az azóta is folyamatosan folyó florisztikai és faunisztikai adatgyűjtés alapján fog elkészülni a hosszú távú, Eurosite formátumú kezelési terv. A Cserebökényi-pusztáknak a többi dél-alföldi szikes pusztához képest különösen jó adottságai vannak mocsarak rehabilitációjához. A pusztai mocsárfoltokban és az állandóbb vízű csatornákban túlélt mocsári flóra lehetővé teszi, hogy az egykori fajgazdag mocsárvilág apró foltjai újjáéledhessenek. A csatornák azt is lehetővé teszik, hogy a Körösök tavaszi vizei a területre jussanak, mely egyfajta mesterséges áradás szerepét töltené be. A kialakítandó vizes élőhelyek egyben fontos madárélőhelyek is lennének. Ezért az élőhely rekonstrukciós munkák fő vázát a mocsárrehabilitációs tevékenységeknek kell adniuk, melyek során a rekonstrukcióba bevont területek vízszabályozások előtti, az akkori élővizek és természetes domborzat által alakított vízháztartásának dinamikáját lenne ideális megközelíteni. A víz a tehát legfontosabb ökológiai tényező a területen. Hiányában a terület ártéri jellegének rehabilitációja, ősi képének bemutathatósága, a vizes élőhelyek és életközösségeik, fenntartása hiúsul meg. Mivel a terület állapotát, jövőjét alapvetően meghatározó kezelési célkitűzésről van szó, a megvalósulása nagyban befolyásolja a természetvédelem hatékonyságáról, potenciáljáról kialakuló helyi-és össztársadalmi képet. A természetvédelmi kezelés és vadgazdálkodás kapcsolata 1992-1999. között Az eltelt több mint 7 év tapasztalatait a természetvédelmi kezelés és a vadgazdálkodás közötti kapcsolatról az alábbiakban tudom összefoglalni: A természetvédelmi kezelés és törvényi szabályozás vadgazdálkodásra, vadászatra nézve pozitív hatásai: • fokozott területellenőrzés • információnyújtás vadorzásról, a vadállomány helyzetéről a természetvédelmi őrszolgálat részéről • a védett terület vadkamra szerepének spontán kialakulása, az élőhelyek állapotjavulásának, nyugalmának fokozódásával (vízügyi rehabilitáció, mezőgazdasági használat és technológiák valamint a közlekedés térben-időben történő korlátozása), ez által a vadfajok természetes szaporulaton alapuló, egészséges populációi jöhetnek létre A természetvédelmi kezelés és törvényi szabályozás vadgazdálkodásra, vadászatra nézve negatív hatásai: • a vadászat időbeni-térbeni korlátozása • a gépkocsik /terepjáró/ használatának utakon kívüli használatának korlátozása
7
• mérgezett tojás kihelyezés betiltása, fácánnevelő védett területen kívül helyezése, etetők elhelyezésének behatárolása, A vadászat, vadgazdálkodás természetvédelmi kezelésre nézve pozitív hatásai: • fokozott területellenőrzés a hivatásos vadászok részéről • információnyújtás: faunisztikai megfigyelések, természeti változások észlelése a hivatásos és sportvadászok részéről • szakszerű dúvadirtás A vadászat, vadgazdálkodás természetvédelmi kezelésre nézve negatív hatásai: • a területen való folyamatos mozgás, zavarás • gépkocsik /terepjáró/ utakon kívüli használata /gyepkárosítás/, • vadászat /szakszerűtlen dúvadirtás, az apróvad természetes ellenségeinek szelektálatlan lelövése, vízivadvadászat, téli körvadászatok/ • fácánnevelő telepek működtetése, nevelt fácánok kihelyezése, • túltartott vadállomány • vadföldlétesítések gyepesedő parlagokból • etetés természetes élőhelyeken, gyomosodás előidézése gyepeken • természetszennyezés
A természetvédelmi kezelés és vadgazdálkodás közös jövője Az előző alfejezetet elemezve szeretnék a természetvédelem és a vadgazdálkodás közös jövőjéről beszélni. A mai realitásokból kiindulva a két félnek a közös érdekeket kell megkeresni, és nem az ellentéteket szélesíteni. A természetvédelmi kezelést végző Körös-Maros Nemzeti Park a legtöbb tevékenység, hasznosítás korlátozásában, átalakításában, - így a vadgazdálkodás-vadászat tevékenységrendszerével kapcsolatban is a fokozatosság és a pozitív diszkrimináció elvét kívánja követni. A vadgazdáknak el kell fogadniuk, hogy Cserebökényben, a védett területen a természetvédelmi kezelés elképzelései prioritásokat élveznek a vadgazdálkodással /és más hasznosításokkal/ szemben. Ez azonban nem szükséges, hogy feszültséget okozzon, ha a védett terület már az előzőekben említett spontán vadkamra szereppé, a vadgazdálkodási tervekben tudatosan beépített elemmé válik. A legfőbb természetvédelmi célkitűzés, vagyis a természetesen diverz élőhelyek hálózatszerű kapcsolatrendszerben történő fenntartása, előfeltétele egy életképes természetes szaporulaton alapuló, a helyi életközösségek részét képező vadállomány kialakulásának. Természetesen ahhoz, hogy a vadásztársadalom ezt felfedezze, részükről paradigmaváltásra van szükség. Ez nem más, mint hogy a továbbiakban nem azt a stratégiát kell folytatniuk, hogy az ember által erősen befolyásolt mezőgazdasági területeken, tenyésztett, etetett, túltartott vadállományban gondolkoznak, hanem hogy a természetvédelemmel összefogva, a természetes élőhelyek hálózatának kialakításában, fenntartásában munkálkodnak. Miért kifizetődőbb ez vadász szemmel? Azért, mert a jelenleg mesterségesen csak nagy nehézségek, magas költségek árán fenntartott vadállomány helyett, a jövőben a természetes élőhelyek, ökológia folyosók védelmével, azok vadkamra szerepének felhasználásával egy nagy részt önfenntartó vadállomány jöhet létre. A vadászatnak ezután kettős funkciója lehet: 1.) A természetközeli, vadkamra szerepű területeken csak egy, a természeti rendszerek működését szem előtt tartó, elősegítő szelekciós szabályozás. 2.) Az ember által mesterségesen fenntartott vagy erősen szabályozott mezőgazdasági területeken, ahová a természetes élőhelyekről a vadszaporulat mintegy „kisugároz”, a „mezőgazdálkodás” részének
tekinthető „hagyományos vadgazdálkodás” fenntartható vagy építhető ki. Természetesen itt is szükséges a természetvédelmi törvények betartása. Az előbbiek mintajellegű működtetésére, jó lehetőség mutatkozik a Körös-szögben, ahol még viszonylag sok, - igaz izolált - természetes élőhely maradt fenn. A kistájat behálózó egykori erek (Kurca, Veker, Kórogy, Tőkei, Mágocs, Ludas stb.) és partisávjaik eredeti, „zöld folyosó” szerepkörének felélesztésével, a nagyobb méretű természeti területek kapcsolatrendszere alakítható ki, s így kedvező, az életközösségek értékeinek fennmaradását elősegítő ökológiai folyamatok indulhatnak be. A térségben centrális helyet elfoglaló védett Cserebökényi-puszta pedig lehetőséget biztosíthat vadkamara szerep hasznosságának kísérleti vizsgálatára. Emellett, mivel egyre több olyan (nem csak külföldi) vadász van, aki a vad elejtése mellett, szeretne megismerkedni az adott táj természeti értékeivel, a hagyományos kultúra emlékeivel, a védett terület sajátos vonzerőt, s így nem utolsósorban, áttételesen bevételi forrást jelenthet a közelében gazdálkodó vadásztársaságok számára.
Bibliográfia és vonatkozó irodalom BÁLDI A.-CSORBA G.-KORSÓS Z. (1995): Magyarország szárazföldi gerinceseinek természetvédelmi szempontú értékelési rendszere, Magyar Természettudományi Múzeum Bp. BÍRÓ M.-TÓTH T. (1998): A 18-19. század vegetációjának rekonstrukciója az elmúlt ezer év tájhasználatának tükrében a Hármas-Körös mentén. Crisicum 1. pp. 18-34. Szarvas BAZOVICH L. (1985): A Körös-Tisza-Maros Köz középkori településrendje, Dél-alföldi Századok, Szeged. BODROGKÖZY Gy. (1980): Szikes puszták és növénytakarójuk. - A Békés Megyei Múz. Közl. 6: 29-49. BORHIDI A.-SÁNTHA A. (1999): Vörös könyv I.-II. Magyarország növénytársulásairól Természetbúvár K. Bp. CSÍKVÁRI A. (1938): Csongrád vármegye, Bp. DÉKÁN, I. (1972): Kalandozás a vadászat történetében Magvető K., Bp. DOBROSI D.-HARASZTHY L.-SZABÓ G. (1993): Magyarországi árterek természetvédelmi problémái, WWF, Bp. DÓZSA J. (1978): Az ember és a vadászat in: Vadgazdálkodás és természetvédelem 82.-89. Békéscsaba ELEK P. (1937): Gazdaságföldrajzi kutatások Szarvas és Szentes vidékén. 16. pp. Bp. ELEK P. (1938): A rét és legelő kérdése a Szarvas és Szentes közti területen, M.Gazd.Szléje, 42: 434-437. FARAGÓ S. (1995): Vadon élő állatfajok fennmaradásának lehetőségei mezőgazdasági környezetben WWF-füzetek 4. FARKAS S. (Szerk. 1999): Magyarország védett növényei Mezőgazda K. Bp. HARASZTHY L. (1995): Biológiai sokféleség megőrzésének lehetőségei Magyarországon WWF.-füzetek 8. HARASZTHY L. (1999): Természeti értékeink megőrzésének lehetőségei az Európai Unióban WWF.füzetek 14. HARASZTHY L. (szerk.) (1998): Magyarország madarai, Mezőgazda K. Bp. HEINZEL, H.-FITTER, R.-PARSLOW, J. (2000): Európa Madarai Panem K. Bp. HUSZÁR M. (1985): A Körösvidékről, Gyula. IHRIG D. (szerk) (1973): A magyar vízszabályozás története OVH kiadás, Bp. KARÁCSONY J. (1896): Békésvármegye története, II. kötet, Békéscsaba. KERTÉSZ É. (1993): Javasolt területbővítések - Cserebökényi TK, Kézirat, Békéscsabai Munkácsy M. Múzeum Kézirattára. KEVE A. (1984): Magyarország madarainak névjegyzéke. 2. kiad. Akadémiai Kiad. Bp. MÁRKUS F. (1994): Extenzív mezőgazdaság és természetvédelmi jelentősége Magyarországon WWFfüzetek 6.
9
MÁRKUS F. (1995): A hagyományos mezőgazdasági művelés szerepe az Alföld természeti képének kialakulásában in: Alföldi mozaik KTM tanulmánykötetei 2. Bp. MENDÖL T. (1928): Szarvas földrajza, Debr.Tud. Egy. Honism. Kiadv. 12.F.80. tájrajza” című cikkéMENDÖL T. (1937): Megjegyzések Elek P. “ A Szentes és Szarvas közti terület hez, Földr. Közl. 225-227. MOLNÁR Zs. (1992): A Pitvarosi-puszták növényvilága különös tekintettel a löszpusztagyepekre. Botanikai Közlemények 79: 19-27. Bp. MOLNÁR Zs. (1995): A Pitvarosi-puszták vegetáció- és a tájtörténete az Árpád-kortól napjainkig, in: Natura Bekesiensis 65-102. Békéscsaba MOLNÁR Zs.-BIRÓ M.-TÓTH T. (1995): A Cserebökényi-puszták Tájvédelmi Körzet kezelési-fentartási tervet megalapozó botanikai, madártani és általános természetvédelmi értékelése Vácrátót MORRIS, D. (1989): A csupasz majom 131-138. Bp. MÜLLER G. (1983): Nagy vadászatok a békési uradalomban a két háború között in: Környezet-és természetvédelmi évkönyv-5. 145-153. Békéscsaba NAGY I. (szerk.) (1928): Szentes, Bp. NAGY Z. (1978): Vadak, vadászatok,vadászok, Vadgazdálkodás és természetvédelem 126-140.p. Békéscsaba PALÁDI-KOVÁCS A. (1979): A Magyar parasztság rétgazdálkodása, Akadémiai K. 1979 Bp. PALUGYAI I. (1855): Békés-Csanád, Csongrád és Hont vármegyék leírása, Pest. RAKONCZAY Z. (szerk.) (1989): Vörös könyv Akadémiai K., Bp. RÁDAI Ö. (1995) (kord.): Élővíz-folyosók Magyarországon IUCN, Bp. RÓZSA G. (1991): Széchenyi István Tiszavölgyi működésének hatása, Szentes SIMA L. (1914): Szentes város története. I. kötet 108-114, 301-309 p. Kiadja a város közönsége, Szentes. SOMOGYI S. (1965): A szikesek elterjedésének időbeli változásai Magyarországon, Földrajzi Közlemények 41-55. SOMOGYI S. (1969): Körösvidék, In: Magyarország Tájföldrajza. II. A tiszai Alföld, Akadémiai K., Bp. SOÓ R.-MÁTHÉ I. (1938): A Tiszántúl flórája, Debrecen. STERBETZ I. (1958): A hódmezővásárhelyi szikesek madárvilága Aquila 31-47. Bp. STERBETZ I. (1978): Vadászat-halászat-természetvédelem in: Vadgazdálkodás és természetvédelem 7.-12. Békéscsaba SZABOLCS I. (1961): A vízrendezések és az öntözések hatása a tiszántúli talajképzõdési folyamatokra. Akadémiai K. Bp. TÓTH T. (1992-95): Kéziratok a TK természeti értékeiről és kezelési elképzeléseiről, Körös-Maros vidéki Természetvédelmi Igazgatóság Irattára. TÓTH T. (1993): A Cserebökényi puszta és környékének madárvilága, Kézirat, Szarvas TÓTH T.-MOLNÁR Zs.-BÍRÓ M.-FORGÁCH B. (1996): A Körösvölgyi Természetvédelmi Terület tájtörténeti, zoológiai és botanikai felmérése és értékelése, Vácrátót TUCKER, G. M.-HEATH, M. F. (1994): Birds in Europe Their Conservation Status, Cambride, U.K.: BirdLife International (BirdLife Conservation Series no. 3.) UDVARDY M. (1983): Dinamikus állatföldrajz, Tankönyvkiad. Bp. ÚJHELYI P. (1994): A magyarországi vadonélő emlősállatok határozója MMTE, Bp. ZALOTAY E. (1934): Szentes tájai és felszínalakulása, Szentes ZALOTAY E.(193?) Petrák Ferenc krónikája, Szentes területére vonatkozó földrajzi irodalom és térképek, Szentes. ZÓLYOMI B. (1969): A Tiszai Alföld természetes növényzete. - in: Magyarország Tájföldrajza. II. A tiszai Alföld, Bp. Akadémiai K., Bp. ZSÍROS K. (1990): Szentes földrajzi nevei, Tanulmányok Csongrád Megye történetéből XVI: Szentes.
