A természeti veszélyekrıl és katasztrófákról - áttekintés a környezetvédelem szempontjából - - vizsgai segédanyag -

Szabó József:

A természeti veszélyekrıl és katasztrófákról - áttekintés a környezetvédelem szempontjából - vizsgai segédanyag 1. Fogalommagyarázat 1.1. Bevezetés Talán nem felesleges felidézni, hogy a környezetvédelem alapproblémája abból adódik, hogy a társadalom (az ember) és környezete (mindenekelıtt természeti környezete) között olyan szükségszerő anyagcsere folyik, amely mindkét oldalra hatást gyakorol, tehát bennük változásokat okoz. Az anyagcsere mértéke (volumene) nyílván alapvetı a tekintetben, hogy a bekövetkezı változások valamelyik oldalon nem vezetnek-e olyan eredményre, hogy annak korábban létezett belsı egyensúlya lényegesen, tartósan, esetleg visszafordíthatatlanul megbomlik. A környezetvédelem keretében általában elsısorban azokat a hatásokat hangsúlyozzuk, amelyek az ember felıl indulnak ki, és pl. a természetben okoznak olyan változásokat, amelyek nemcsak azért veszélyesek, mert úgy általában a „korábbi rend” felborulásával fenyegetnek, hanem azért is, mert konkrétan a hatást kiváltó ember számára is veszélyt jelentenek. A természeti folyamatok és hatásmechanizmusaik ugyanis oly módon változhatnak meg, hogy azáltal a társadalom további mőködése is megnehezül, veszélybe kerül, vagy éppen lehetetlenné válik. Egyszerően belátható, hogy ha az ember ezt el akarja kerülni, tevékenységét - fıként a rendelkezésére álló energiák robbanásszerő bıvülése miatt - mindinkább úgy kell szabályoznia és terveznie, hogy annak hatását lehetıség szerint pontosan és elıre felmérve, a kedvezıtlen visszahatások fellépésének lehetıségét eleve csökkentse, vagy zárja ki. Ez az alapjában nagyon egyszerő, szinte magától értetıdı logikai rend kissé bonyolultabbá válik, ha jobban a részletekbe nézünk. A természetben élı ember amellett, hogy folyamatosan beavatkozott annak folyamataiba, már a kezdetektıl fogva - sıt akkoriban fokozottan - ki volt téve a természeti folyamatok hatásainak. Ezek egy - történelmileg változó - része pedig éppenséggel az ember számára volt veszélyes, tehát védekeznie kellett ellenük. Ennek sokféle módja volt. - Esetenként a legegyszerőbb a katasztrófákkal is fenyegetı veszélyek elıl elmenekülni (passzív védekezés). - Ennél „fejlettebb” változat az adott természeti folyamat hatásának lokalizálása vagy éppen semlegesítése. - Végül arra is sor kerülhet, hogy magának a folyamatnak a megjelenését kialakulását akadályozzuk meg. A két utóbbi - aktív - védekezési mód azonban mindenképpen a természetbe való beavatkozással jár. Így a veszély ill. a katasztrófa elhárítása - elvben - önmagában is okozhat környezeti károkat. Mire gondolunk? 1. Egyrészt a katasztrófák idején sokszor adódik olyan szükséghelyzet, amikor a védekezés távolabbi következményeit nincs vagy alig van lehetıség felmérni. Ilyenkor nyilvánvalóan csökken a környezeti károk elkerülésének esélye. Mindenesetre ez a veszély csökkenthetı megfelelı és tudatos elıtervezéssel. 2. Ennél az ugyancsak nem elhanyagolható problémánál feltétlenül nagyobb annak a jelentısége, hogy hogyan tervezzük meg a katasztrófák elleni preventív védekezési módokat és eljárásokat. Hiszen az ezek keretében végzendı (vagy végzett) környezeti beavatkozások ma már a katasztrófavédelemben a katasztrófatípusok többségénél sokkal jelentı-

1

sebb részarányt képviselnek, mint a katasztrófa pillanatában esetleg szükségessé váló rögtönzések. Nem mindegy tehát, hogy pl. hogyan tervezzük meg és építjük ki az árvízvédelmet, vagy hogy milyen megelızı intézkedésekkel próbáljuk elkerülni a lejtık állékonyságának csökkenésébıl adódó katasztrófákat. A katasztrófák és a környezetvédelem kapcsolatát boncolgatva arra is gondolni kell, hogy napjainkban egyre inkább szaporodnak azok a természeti veszélyek és belılük származó katasztrófák, amelyek a társadalom tevékenysége nélkül vagy be sem következtek volna, vagy ha mégis, úgy minden bizonnyal jóval kisebb kártétellel. A természeti katasztrófák nem jelentéktelen hányada tehát csak megjelenésében, lefolyásában természeti jellegő, de okaik között sokszor domináns szerepet játszik a társadalom. Az ilyen - joggal szemiantropogénnek nevezhetı - katasztrófákat az esetek jó részében éppen a társadalom környezet-átalakító, még inkább azt romboló tevékenysége idézi elı. Máskor azt tapasztalhatjuk, hogy a katasztrófa méretei, jóval kisebbek lennének, ha az ember nem erısített volna fel számára végül is negatív hatású folyamatokat. Ilyen eseteket valószínőleg ön is könnyen fel tud idézni emlékezetébıl. Elég nyilvánvaló tehát, hogy a környezetvédelemnek a természeti veszélyek és katasztrófák kapcsán is vannak feladatai. Sıt azt mondhatjuk, hogy a környezetvédelem átgondolt fejlesztése a természeti katasztrófák megelızésében és eredményes kezelésében a jövıben növekvı szerepet kaphat, és bizonnyal kapni is fog. Ez természetesen csak úgy lehetséges, ha a környezetvédelmi szakemberek ebben a vonatkozásban is megfelelı alapismeretekkel rendelkeznek.
Egyrészt legyen megfelelı áttekintésük a természeti veszélyek és katasztrófák okairól, típusairól, lefolyásukról, kártételeik jellegérıl - különös tekintettel a szőkebb környezetünkben elıfordulókra.
Másrészt ismerjék meg a védekezés lehetıségeit, a védelem már kiépített és funkcionáló rendszerét, valamint azokat a jogi kereteket, amelyek között ez a munka végezhetı ill. végzendı. Az anyag nem tárgyalja a nem természeti katasztrófákat, vagyis azokat, amelyek az ember valamilyen tevékenységének átgondolt vagy véletlen, de közvetlen következményei. (Ezt tágabban úgy kell értelmeznünk, hogy a tevékenység elmaradása - pl. hanyagságból - is katasztrófa közvetlen kiváltója lehet). Bár a fentiekbıl már logikusan következik, azért külön is hangsúlyozzuk, hogy a nagyon is tudatosan elıidézett, és az embert és egész környezetét érintı háborús katasztrófák sem kerülnek tárgyalásra. Ez a figyelemfelkeltés azért nem felesleges, mert a ma nálunk (Magyarországon) mőködı katasztrófavédelem sok más országhoz hasonlóan alapvetıen a háborús katasztrófákhoz kapcsolódó polgári védelembıl (még korábban az un. „légóból”) fejlıdött ki, és szervezetileg attól mereven ma sem különül el.

1.2. A jegyzetben használt néhány fontosabb fogalom Katasztrófa (disaster) A köznapi gondolkozás szerint olyan - általában - nem túl hosszan tartó esemény vagy eseménysor, amely az embernek (a társadalomnak, vagy valamely részének) kárt, veszteséget okoz. A katasztrófa tehát sohasem független az embertıl. Különbözı természeti vagy társadalmi események csak akkor öltenek katasztrófa-jelleget, ha az ember szempontjából megítélhetı károkat okoznak. Az ember nélküli természetben az embertıl függetlenül fellépı, esetleg igen hirtelen átalakulást (pusztulást) okozó jelenségek valójában nem katasztrófák, mert a természet rendjéhez tartoznak.

2

Amikor a közelmúltban az amerikai Yellowstone Nemzeti Parkban az ott idınként természetes okokból fellépı tüzek egyike a csodálatos természeti értéket jelentı erdıállomány megdöbbentı pusztulását okozta, és így a megragadó tájképet (látogatói mérce szerint) tönkretette, nagy vita bontakozott ki arról, hogy helyes-e az oltást megkezdeni. Hiszen amíg az ember nem jelent meg, erdıtüzek akkor is voltak, de a pusztulás után a faállomány késıbb regenerálódott. Sıt a tüzek a park sajátos természeti egyensúlyának fennmaradását is segítik. Az természetesen más eset, ha a tőz lakott területeket is veszélyeztet. A katasztrófa szót használva többnyire arra is gondolunk, hogy az elég hirtelen (váratlanul) jön, hiszen egyébként fel tudnánk rá (legalább valamennyire) készülni, kedvezıtlen hatásait kivédhetnénk, vagy csökkenthetnénk. Persze ha ez sikerülne, akkor már voltaképpen nem is lenne katasztrófa. Az elırejelezhetıség mértéke tehát valamely esemény katasztrófajellegének egyik legfıbb meghatározója. Érdemes a már idézett törvény (1999/LXXIV) katasztrófa definícióját is megismerni, amit az értelmezı rendelkezések címszó alatt ad meg. A jogszabály a katasztrófa állapotjellegét hangsúlyozza, és gyakorlatias szemlélettel azt írja le, hogy egy veszélyeket jelentı, vagy különbözı károkat okozó helyzet mikor tekinthetı katasztrófának. A törvény szerint abban az esetben, ha a megelızés, az elhárítás vagy a következmények felszámolása „meghaladja az erre rendelt szervezetek elıírt együttmőködési rendben történı védekezési lehetıségeit és különleges intézkedések bevezetését, valamint az önkormányzatok és az állami szervek folyamatos és szigorúan összehangolt együttmőködését, illetve nemzetközi segítség igénybevételét igényli”. Ez világossá teszi, hogy a katasztrófák hatásainak csökkentése, vagy éppen elkerülése, ill. a károk felszámolása olyan összetett feladat, amit nem lehet ösztönösen, rögtönözve végezni. Erre az emberi társadalom már fejlıdése korai szakaszában ráébredt, és erıi tudatos, többnyire a helyi lehetıségeket meghaladó központi (állami) összefogásán alapuló, védekezési szervezeteit az adott fejlettségi foknak megfelelı szinten már az ókortól kezdve igyekezett kiépíteni. Ennek érdekében mindig jelentıs anyagi áldozatot is hozott, és napjainkban a veszélyhelyzetek és a katasztrófák bonyolultsági fokának növekedése miatt különösképpen szükség van erre. A katasztrófák bonyolultságát jelzi, hogy azok (sajnos) gyakran összekapcsolódhatnak egymással. Egy katasztrófát okozó természeti esemény olyan változásokkal járhat, amelyek más - az ember szempontjából - ugyancsak katasztrófális folyamatokat indíthatnak el. Így akár egész katasztrófasorozat alakulhat ki. A dominóhatás megjelenése megsokszorozhatja a katasztrófák kártételét. Gondoljunk pl. arra, hogy egy vulkánkitörés - bár ez bennünket szerencsére nem fenyeget - gyakorta földrengéssel jár, a földrengések pedig olyan földcsuszamlásokat vagy törmelékfolyásokat indíthatnak el, amelyek esetleg az eredeti katasztrófánál is nagyobb károkat okoznak. Az is elıfordulhat, hogy egyetlen extrém mérető természeti jelenség különbözı területeken eltérı hatású katasztrófális következményekkel jár. A közelmúltból konkrét hazai példák is hozhatók. 1998 és 1999 hosszabb száraz periódus után következı igen csapadékos telei az ország egy részén kivételesen nagy belvizeket, a folyók mentén kiugróan nagy árvízveszélyt, több területen jelentıs károkkal járó földcsuszamlásokat okoztak. Bár tananyagunk alapvetıen a természeti katasztrófákra koncentrál, a katasztrófák bonyolultságáról, összekapcsolódási lehetıségérıl beszélve nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a fentebb már említett tényt, hogy egy természeti katasztrófa nemcsak másik természeti jellegőt válthat ki, hanem egy-egy, tipikusan az emberi tevékenységgel összefüggı katasztrófális eseménysort is megindíthat. Nem is szólva azokról az esetekrıl, amikor már az alapkatasztrófa sem egyértelmően természeti jellegő (vö. szemiantropogén katasztrófák). Ilyenekre gondolva különösen magától értetıdı annak a jelentısége, ha a társadalom egészé-

3

ben, és benne a katasztrófavédelem szervezetében és mőködésében alapvetıen a környezetvédelmi szemlélet érvényesül. Gondoljunk arra a közelmúltban lezajlott nagy erdıtőzre, amely az amerikai nukleáris kutatóközpontot, Los Alamost fenyegette, vagy pl. olyan földrengésekre, amelyek katasztrófahatását az iparban használt veszélyes anyagok kiszabadulása tetézte. Veszély (természeti veszély) - hazard A veszély értelmezésének ma már egész irodalma van. Magyarul is olvasható pl. az az összeállítás, amelyet Dormány G. készített (2000). A rövid áttekintés tucatnyi értelmezést közöl az angolszász irodalomból. A veszély szó vonatkozhat valamilyen jelenségre vagy folyamatra, de jelenthet állapotot is, ám mindenképpen a fenyegetettség a legfontosabb tartalmi jegye. 1. Elıbbi esetben arra kell gondolnunk, hogy egy (természeti) folyamat akkor jelenthet veszélyt, ha az ember annak hatókörébe kerül (a Rajna árvize pl. nem jelent veszélyt Magyarországon), vagy ha az adott folyamat szokatlan méretővé válik (a Duna rendszeres évi vízhozamingadozása még a folyó közvetlen közelében sem veszélyes, de extrém méretei már katasztrófával fenyegetnek). Mivel a természeti jelenségek általában rapszódikusan ingadozó méretben jelenhetnek meg, ezért jelentıs részük - hasznosításuk vagy hasznosíthatóságuk ellenére - potenciális veszélyforrás. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a társadalom sohasem szabadulhat meg teljes mértékben a természeti veszélyektıl, s ezért az ilyen katasztrófák bekövetkezésének is mindig megmarad az elvi lehetısége. 2. A veszély mint helyzet vagy állapot azt jelenti, hogy a katasztrófa bekövetkezése már közvetlenül fenyeget, szinte küszöbön áll. Ha a Tisza a gátak koronamagasságában folyik, akkor nyilvánvaló, hogy az egy veszélyes helyzet. Sajnos bizonyos katasztrófákat megelızıen nem lehet ilyen veszélyhelyzetet jelezni. A nem prognosztizálható, meglepetésszerő katasztrófák esetén ez nem mőködik. Ilyenek pl. napjainkban is a földrengések. Ismét idézzük a katasztrófavédelmi törvényt, ami nemcsak a természeti katasztrófákra vonatkozik, de fontos, hogy ma már azokra is kiterjed. Eszerint „a veszély valamely anyag természetes tulajdonsága vagy olyan körülmény, amely káros hatással lehet az emberi egészségre vagy a környezetre”. Ez a meghatározás az eddig mondottakat azzal tágítja, hogy az anyagokat is besorolja a veszélyforrások közé. Bár a természeti (természetes) anyagok ritkábban tekinthetık katasztrófával fenyegetı veszélyforrásnak, mint pl. az ember által „termelt” veszélyes hulladék, de ez is elıfordul. Bizonyos vulkáni kigızölgések pl. lokálisan és idılegesen életveszélyt jelenthetnek. Alföldi ivóvizeink egy részének arzéntartalma is gondokat okoz. Máskor éppenséggel valamely anyag hiánya lehet veszélyes (alföldi ivóvizek egy része pl. a szervezet egészséges mőködéséhez szükséges elemekben - jód, fluor, stb. szőkölködik). Kockázat (risk) Valamely nem kívánatos esemény bekövetkeztének esélye adott helyen és idıben. A katasztrófa-problematika egyik kulcsfogalma ez, hiszen ha az esemény bekövetkeztének valószínősége egy - ugyancsak a konkrét szituációtól függı - határérték alatt marad (vagyis kicsi a rizikó!), akkor azt már nem is tekintjük igazából veszélynek, és az ellene való védekezésre sem gondolunk. Szélsıséges példával: kinek jutna eszébe nálunk, hogy egy vulkánkitörés ellen védekezzen? Pedig az ország területének jelentıs részén vannak nem kis számban egykor mőködött tőzhányók. Reálisabb megközelítéssel: Magyarországon szükségtelennek ítéljük a tornádók elleni védekezést is, pedig ilyen forgószél meteorológiai kuriózumként nálunk is elıfordult már szerényebb kifejlıdésben. Észak-Amerikában, közel hasonló föld4

rajzi szélességen viszont komoly katasztrófavédelmi rendszert és szolgálatot kell fenntartani ezen évente többször megjelenı természeti csapások káros hatásának csökkentése érdekében. Természetesen azonos valószínőséggel bekövetkezı két esemény nem feltétlenül jelent azonos katasztrófa-kockázatot. Az események (folyamatok) számos más jellemzıjét is tekintetbe kell venni ennek megítélésénél. Ha nagyságuk - a bennük lévı energia mennyisége, annak idıbeli és térbeli eloszlása - jelentısen eltér, úgy a katasztrófává válás esélye is különbözı. Ennek egy szegmensét mutatja K. Smith (1996) ábrája (1/1. ábra).

gyakori Gyakoriság ritka kicsi

Nagyság

nagy

1/1. ábra. A nagyság és a gyakoriság összefüggésének egyszerősített ábrázolása katasztrofális természeti jelenségek esetén Ez lényegében azt az általános tapasztalatot szemlélteti, hogy a nagyobb katasztrófák ritkábban fordulnak elı, tehát bekövetkezésük kockázata kisebb. A „nagyobb mérető” folyamat ennek ellenére - mint veszély - mégis jelentısebb. A természeti folyamatok katasztrófaveszélyességét számos faktor együttes figyelembevételével lehet megítélni. Ennek pontos meghatározása meglehetısen bonyolult, és sok vonatkozásban vitatott is. Legnyilvánvalóbb a fizikai jellemzık szerepe, és azok mérése is viszonylag a legegyértelmőbb. Ezekrıl ad áttekintést a Burton et al. (1993) alapján készített alábbi összeállítás (1/1. táblázat). 1/1. táblázat. A természeti jelenségek katasztrófaveszélyességének megítélését segítı fizikai paraméterek A folyamat fizikai jellemzıje A szélsı értékek jellege Nagyság (a folyamat energiája) kicsi -----------> nagy Sebessége lassú ----------->gyors Gyakorisága ritka ----------->gyakori Idıtartama rövid ---------> hosszú Periodicitása szabályos ------> szabálytalan Térbeli kiterjedése korlátozott ---------->jelentıs Térbeli koncentrációja diffúz ------- >koncentrált Az egyes faktorok ugyan elég világosan értelmezhetık, de sok esetben mégis viszonylagosak, és önmagukban még nem biztos, hogy teljesen egyértelmően adják meg a veszély mértékét. Azonos típusú katasztrófákon belül is árnyaltan kell vizsgálni pl. az energia nagyságot. Adott folyó árvízkatasztrófája is igen eltérı nagyságú lehet pl. a lezúduló víztömegtıl függıen, de a folyók közti különbség is nyilvánvaló. A Tisza és a Kraszna azonos vízmenynyiség (energianagyság) esetén is más katasztrófa kockázatot jelentenek. A Kraszna katasztrófával fenyegetı vízhozama a Tisza esetében átlagosnak tekinthetı.

5

A sebesség kapcsán elsısorban a folyamat sebességére kell gondolni, ami nyilvánvalóan befolyásolja az adott esetben használható védekezési technikákat. Itt is lehet és kell azonban különbségeket tenni. A nálunk gyakori árvizekre gondolva pl. más sebesség tartomány jellemzı egy gátszakadáson kizúduló víz - ami a katasztrófa legfıbb faktora) és az árhullám folyón belüli levonulása esetén. Ez utóbbi a sikeres védekezés esélynövelése szempontjából lényeges. Vásárosnamény és Szeged között az árhullám pl. átlagosan mintegy két hét alatt fut végig, ami az alsó szakaszon javítja a sikeres védekezés lehetıségét. (Áttételesen kapcsolódik ide az az egyébként számunkra nagyon nem mellékes körülmény, hogy a lefelé mozgó árhullám megjelenésének idıbeli késésébıl adódó esélyek földrajzi helyzetünk miatt nemzetközi együttmőködés hiányában teljesen elveszhetnek.) A gyakorisággal összefüggı problémákra K. Smith ábráját (1/1. ábra) elemezve már utaltunk. Az idıtartam kérdése kapcsán azt emeljük ki, hogy annak hatása nagyon viszonylagos. A rövid ideig tartó katasztrófa ugyan látványosan elborzasztó következményekkel járhat (földrengés), de a hosszan tartó végeredménye is nagyon súlyos lehet. A hosszan tartó katasztrófák olykor szinte lappangva alakulnak ki, és megtörténhet, hogy sokszor nem is érzékeljük katasztrófa-jellegüket, holott károkozásuk óriási. Ilyen pl. az évtizedes hosszúságban elhúzódó szárazság a Száhel övezetben, vagy még inkább a globális felmelegedés most körvonalazódó problémaköre. Fontos a periodicitás kérdése. A szabályos idıközökben megjelenı folyamatokra kellı tapasztalat és ráfordítás alapján úgy fel lehet készülni, hogy - bár az adott folyamat más ismérvei szerint nagyon is jelentıs veszélyt hordoz - egészében véve akár hasznosítható is. Klasszikus példát jelenthetnek a Nílus áradásai, amelyek nagyfokú szabályossága már nagyon szerény tudományos háttérrel, 5000 évvel ezelıtt is lehetıvé tette a katasztrófából „áldássá” alakítást (ott éppenséggel a periódus „sérülése” fenyegetett katasztrófával). A leginkább tragikus következménnyel járó katasztrófatípusok a szabálytalanul (és nehezen elırejelezhetıen) megjelenık. A kiterjedés nagyságának nemcsak közvetlen szerepe lehet (hogy ti. nagyobb területen általában több anyagi érték vagy éppen emberélet kerülhet veszélybe). Áttételes hatásáról sem szabad elfelejtkezni. Nagy kiterjedés esetén ugyanis elvileg csökken az országon belül mozgósítható segítség nagysága, ráadásul azt nagyobb területre kell szétosztani. A katasztrófavédelem országhatáron túl nyúló vonatkozásai itt különösen jól érzékelhetık. A térbeli koncentráció mértéke azért lényeges, mert ha az egységnyi területre vetítve jutó energiamennyiség nagyon alacsony (eloszlása diffúz jellegő), az akkor sem okoz katasztrófát, ha összmennyisége igen nagy. Hatásai „normális” körülmények között - a katasztrófaelhárítási rendszer igénybevétele nélkül is kivédhetık. Természetesen az itt bemutatott közelítés csak egy, a veszély - katasztrófa - kockázat kérdéskörben a lehetséges becslések viszonylag elfogadható elvégzésére. Más közelítések és felosztások is ismeretesek. Az eddig bemutatott legfontosabb alapfogalmak mellett célszerő néhány olyan további fogalmat is felidézni, amelyek a katasztrófavédelem- és elhárítás kapcsán széles körben, így a jogalkotásban is használatosak. Katasztrófahelyzet: „Olyan mértékő katasztrófaveszély, illetıleg bekövetkezett katasztrófa, amikor az arra felhatalmazott állami szerv vezetıje a katasztrófa veszélyének, bekövetkezésének tényét megállapította, és a szükséges intézkedéseket elrendelte.”(1999/LXXIV. törvény) Fontos tehát tudni, hogy bár a természeti erık által elıidézett katasztrófahelyzetnek vannak meglehetısen nyilvánvaló jelei, de jogilag csak annak hivatalos elrendelése esetén

6

„áll be”. Ehhez hasonlóan katasztrófa sújtotta területté is csak az a károsított terület válik, amelyet a Kormány azzá nyilvánít. Megelızés: „Minden olyan tevékenység vagy rendszabály alkalmazása, amely a katasztrófát elıidézı okokat megszünteti vagy minimálisra csökkenti, a károsító hatás valószínőségét a lehetı legkisebbre korlátozza”. A „minden olyan tevékenység” körébe nemcsak a hatóságok által végzendı teendık tartoznak, hanem a természeti katasztrófák esetén hangsúlyozottan az a kutatómunka is, amelyek a katasztrófát elıidézı folyamatok sajátosságait vizsgálja. Az ilyen alapkutatás azért is fontos, mert eredményei a leginkább környezetkímélı védekezési módok kidolgozásához is segítséget nyújtanak. Védelmi terv (külsı, belsı): Külsı: „a veszélyes létesítmény környezetében élı lakosság mentése, az anyagi javakban, a környezetben bekövetkezı károk enyhítése érdekében a végrehajtandó rendszabályok bevezetésére, a végrehajtó szervezetre, a vezetésre, az adatszolgáltatásra vonatkozó terv”. Belsı: „katasztrófahelyzetek vagy a bekövetkezett katasztrófák esetén a létesítményeken belüli élet- és vagyonmentésre, a kimenekítésre valamint a károk enyhítésére vonatkozó terv”. Mindkét törvényi magyarázat azt érezteti, hogy a törvényalkotóban még mindig az emberi tevékenység által kiváltott katasztrófák elleni védelem áll a szemlélet középpontjában. Nyilvánvaló azonban, hogy a természeti csapásokra is fel kell készülni, és ez esetben nem egy „létesítmény”, hanem valamilyen természeti „objektum” (pl. egy folyó vagy akár egy instabil lejtırészlet) áll a központban. Természetesen ilyen tervek is léteznek, hiszen pl. az árvízvédelem hazánkban igen jól kiépített, s annak létrehozása és tökéletesítése folyóink természetének kutatása alapján történt ill. történik. Kétségtelen, hogy abban mindinkább a környezetvédelem szempontjainak is érvényesülnie kell.

2. A természeti katasztrófák típusai és jellemzésük Aligha hihetı, hogy egy Magyarországon mőködı környezetvédelmi szakember - pl. egy környezetvédelmi referens - valamennyi természeti katasztrófa-típussal találkozni fog munkája során. Sıt az lenne az ideális, ha minél kevesebbel (és azok következményeivel) kellene közvetlen kapcsolatba kerülnie. De még ha az ki is zárható, hogy nálunk a belátható jövıben vulkánkitörés következik be, a földrengésekkel kapcsolatban ez már bizonyosan nem mondható el, és egész sor olyan természeti veszély fenyeget bennünket, amelyek bekövetkezésének elég nagy a valószínősége. Az utóbbi évek pl. elég határozottan figyelmeztettek arra, hogy az árvízvédelem kérdését ne tekinthessük lezárt problémának hazánkban. Mint látni fogjuk, szép számmal vannak olyan természeti veszélyek környezetünkben, amelyekkel kapcsolatban sem a preventív védekezés kiépítésérıl, sem az esetleges katasztrófahelyzetekben szükséges teendık alapos megtervezésérıl nem mondhatunk le. Ezekben pedig a környezetvédelmi referensnek szerepet kell kapni. Munkája eredményes végzéséhez áttekintéssel kell rendelkeznie a különbözı veszélytípusokról és alaposabb ismereteket kell szereznie azokról, amelyek Magyarországon is katasztrófát okozhatnak.

7

Ennek a fejezetnek az anyaga a fentiek figyelembevételével úgy került összeállításra, hogy abban a számunkra fontosabb katasztrófatípusok már eleve nagyobb teret kaptak. A természeti katasztrófák rendszere Valószínőleg a természeti veszélyek és katasztrófák iránt az utóbbi idıben megnövekedett érdeklıdés az egyik oka annak, hogy tipizálásuk meglehetısen sokféle. Szinte minden ezzel a témával foglalkozó átfogó munka saját, a többitıl többé-kevésbé eltérı osztályozást alkalmaz. Az eltérések jelentıs része az osztályozási szempont(ok) különbözıségébıl adódik, és így érthetı. A kisebb-nagyobb különbségek a számunkra itt áttekintendı problémák vonatkozásában nem okoznak zavart. Azt azonban mindenképpen ki kell emelni, hogy bármilyen osztályozásból indulunk is ki, mindig lesznek olyan veszély- vagy katasztrófatípusok, amelyek besorolása nem teljesen egyértelmő. Az alábbi bemutatás sőrített összefoglalása lényegében megtalálható a 2/1. táblázatban, de megértése bizonyosan könnyebb lesz, ha annak tartalmát összevetjük a szöveges magyarázattal. Arra már elızetesen is felhívjuk a figyelmet, hogy a 2/1. táblázatban az egyes veszélytípusokat négy olyan jellemzı vonásuk szerint soroltuk öt fokozatba (1 - 5), amelyek különösen lényegesek az általuk elıidézett katasztrófák jellegének megítélése szempontjából. * A katasztrófák jellege a táblázat tartalmi mezıjének elsı négy oszlopában (a jelenség idıtartama, területi hatása, váratlansága és a hozzá kapcsolódó egyéb veszélyek gyakorisága) látható. * A katasztrófák hatásait három további oszlop differenciáltan mutatja (emberveszteség, gazdasági kár, szociális hatás). * Mindezek alapján az egyes katasztrófatípusok általános súlyossági foka is megbecsülhetı (utolsó oszlop). Tananyagunk az osztályozás fı szempontjának azt tekinti, hogy az egyes katasztrófális méretővé váló folyamatok alapvetıen melyik földi szférában alakulnak ki és mennek végbe. Ezen belül a kialakító erıhatásokra, azok közvetlen, vagy közvetett jellegére is rámutatunk. 2.1. Litoszférikus katasztrófák A veszélyes természeti folyamatok elsı nagy csoportja elszakíthatatlan a Föld kızetburkától. Legtöbbször annak anya gában történnek olyan változások, többnyire olyan anyag-áthelyezıdések, amelyek a felszín erıteljes átalakulásával járnak. A felszín nagymértékő, jobbára gyors és feltartóztathatatlan megváltozása pedig a társadalom szempontjából rendszerint katasztrófális hatású. Mivel a védekezés lehetıségeit alapvetıen befolyásolja, hogy a változás milyen jellegő természeti erık következménye, ezért célszerő a kérdést az erıhatások oldaláról vizsgálni.

8

9

2.1.1. A belsı erık által okozott katasztrófák Azt kell mondjuk, hogy amennyiben a katasztrófát okozó erık a Föld belsı szerkezetével kapcsolatosak (un. endogén erık), akkor a védekezés azon típusa, amely magának a folyamatnak a megindulását igyekszik meggátolni, tulajdonképpen mindmáig esélytelen. A vulkánkitöréseket, a föld- és tengerrengéseket (1/A/a, 1/A/b, 1/A/c - 2/1. táblázat) a társadalom nem képes meggátolni. Mivel e folyamatokat nem tudjuk szabályozni, velük kapcsolatban a preventív védekezés csak a káros következmények csökkentését jelentheti. A történelem azt mutatja, hogy az ember általában ritkán választotta azt a kézenfekvı lehetıséget, hogy a kárt az adott folyamatok hatásterületének elkerülésével elızze meg. Ebben a katasztrófa-típusban bennünket csak a földrengések érintenek. A tengeralatti rengések, amelyek általában az általuk kiváltott nagymérető hullámok – cúnami – révén pusztítanak, nálunk természetszerőleg nem okoznak problémát. A Föld számos területén viszont a legveszélyesebb katasztrófák közé tartoznak. A Japán-partokon pl. átlagosan 15 évenként jegyeznek fel 7,5 m.-t meghaladó, pusztító cúnamikat. Vulkánkitörésektıl sem kell tartanunk annak ellenére, hogy hazánk területén az Északi középhegységben a földtörténeti harmadkor egyik legaktívabb tőzhányó-sorozata húzódik. E valaha a maiaknál is félelmetesebb vulkánok azonban már az ember megjelenése elıtt befejezték mőködésüket. A földrengések azonban elıfordulnak, és velük kapcsolatban - az elméleti kérdések részletezése nélkül - néhány, a továbbiak szempontjából lényeges fogalmat tisztáznunk kell. 1. A gyors természeti folyamatok között a Földön a legnagyobb energiamennyiség a földrengésekben szabadul fel. A legnagyobb földrengésekben felszabaduló energia (néhány perc alatt!!) az emberiség által 1950-ben megtermelt energia össz-mennyiségéhez mérhetı, és mindössze két nagyságrenddel kisebb, mint a Földre naponta érkezı napenergia értéke (tehát annak kb. század része). 2. Az energia felszabadulása (ami szempontunkból lényegileg a katasztrófa megvalósulását vagy annak legfıbb részét jelenti) ma még egyértelmően nem azonosítható elıjelek után következik be. Vagyis a földrengéseket tulajdonképpen nem tudjuk elıre jelezni. A rengések bekövetkeztére vonatkozó prognózisok annyira általánosak és bizonytalanok, hogy azok alapján a lehetséges és célravezetı védekezési módok köre erısen leszőkül. Azt ugyan meg tudjuk mondani, hogy valamely kisebb-nagyobb terület milyen fokig földrengésveszélyes, mert az általános földszerkezeti ismeretekbıl ez ma már megbízhatóan kikövetkeztethetı, és az adott terület korábbi „rengéstörténete” is segít ebben, de hogy egy adott mérető rengés mikor pattan ki, arra a válasz szerfelett bizonytalan. Bár a szeizmológusok egyre több olyan jelenséget figyelnek meg, amelyek bekövetkezése földrengés elızményeként (is) felfogható, de ezek értékelése még nem jutott olyan fokra, hogy annak alapján mondjuk földrengés-riadót lehetne elrendelni. Ezek között a „jelek” között említhetık pl. bizonyos kızetelváltozások, hirtelen talajvízszint-csökkenés, a radongáz mennyiségének emelkedése a talajvízben, vagy az un. „szeizmikus hézagok” megjelenése, sıt bizonyos állatok régóta megfigyelt és sokat vitatott különleges viselkedése, stb. 3. Mindenképpen fontos ismerni a földrengések „erısségét” jelzı, a médiákban is lépten-nyomon (sokszor helytelenül) idézett skálákat. Igazából két fontos skáláról van szó: a., A Mercalli féle eredeti beosztást (1902) többször módosítva ma többnyire Cancani és Sieberg nevével kiegészítve használják. Ez némi egyszerősítéssel a földrengések erısségét az okozott hatások (pl. pusztítás) alapján sorolja 12 fokozatba (2/2. táblázat). Számunkra az a legfontosabb elvi jellemzıje, hogy mivel ugyanazt a rengést a fel-

10

színi központtól (epicentrum) különbözı távolságokban eltérı erısségőnek érezzük, a rengés tényleges erısségét az epicentrumban mért értékekkel lehet egyértelmően jellemezni. Az epicentrum helye pedig - értelemszerően - a legnagyobb pusztítás alapján jelölhetı ki. (Az epicentrum elvileg a rengés földalatti kipattanási helyéhez - hipocentrum - legközelebbi földfelszíni pont.)

b., Richter skálája (1935) a rengéskor felszabaduló energiát igyekszik megragadni. Magnitudónak nevezett fokozatai exponenciális rendben következnek egymás után (fölött), tehát az egyes magnitudók között felfelé haladva rohamosan nınek a különbségek (a szomszédos magnitudók között mintegy 30 szoros energiadifferencia van). A skála a felsı végén elvileg nyitott (szemben a 12 fokú Mercalli féle beosztással), de a Földön eddig megfigyelt rengések egyike sem érte el a 9-es magnitudót. A pusztítás mértéke azonban nemcsak

11

a felszabaduló energia nagyságától, hanem a lokális körülményektıl is függ. Az 1988-as örményországi földrengés pl. a Richter skála szerint 6,8-as erısségő volt, és mintegy 25 000 emberéletet követelt, ezzel szemben Loma Prietában, a SanFranciscói-öböl mellékén 1989-ben csak 62 haláleset történt, pedig a rengést 7,1 magnitudójúként határozták meg. 4. A földrengések igen gyakran összekapcsolódnak más természeti katasztrófákkal. Káros hatásukat ez tovább növelheti. Vulkánkitöréseket, sıt nagymérető földcsuszamlásokat is kísérhetnek rengések, de különösen veszélyesek a földrengések által kiváltott különbözı tömegmozgások (pl. omlások, csuszamlások, lavinák, stb.). Számos nagymérető földrengés-katasztrófa esetén elıfordult, hogy a pusztulás nagyobb részt a csatlakozó folyamatok következménye volt. Ez történt pl. a rettenetes liszaboni földrengés (1755) alkalmával, amikor a 60 000-nyi haláleset nagyobb részét a rengés által kiváltott cúnami okozta. Az utóbbi évszázadban rohamosan nıtt a földrengések által kiváltott nem természeti katasztrófák gyakorisága és súlyossága. Ezek egyrészt a mind fejlettebb települési infrastruktúra (pl. villany- vagy gázvezetékek) sérüléseibıl adódhatnak, vagy sok esetben ipari üzemekbıl kiszabaduló mérgezı anyagok következményei. A természeti katasztrófák így igen súlyos környezeti katasztrófákká változhatnak. A földrengések a belsı erık által kiváltott többi katasztrófával együtt általában a legsúlyosabb károkat okozzák (vö. 2/1. táblázat). A gyakorta óriási emberveszteség és a gazdasági károk jól ismertek. Kevesebb szó esik arról, hogy e katasztrófák szociális (társadalmi) hatása is rendkívüli lehet. A történelem korai szakaszában többször elıfordult, hogy ilyen típusú katasztrófák nyomán egész civilizációk megrendültek, vagy éppen hanyatló civilizációk teljes összeomlásához járultak hozzá. A rohamosan növekvı értékeket felhalmozó, mind bonyolultabb technikán alapuló és így egyre sebezhetıbb társadalmaknak elemi érdeke, hogy fokozottan figyeljen ezekre az emberi erıvel még elháríthatatlan természeti fenyegetésekre. Erre még azokban az országokban is szükség van, amelyek „jó szerencséjüknek” köszönhetıen nem tartoznak a leginkább veszélyeztetettek közé. Magyarország pl. helyzete miatt viszonylag szerény anyagi áldozattal elkerülheti az esetleges földrengéskárok jó részét. Ezt az áldozatot meg kell hozni - érdemes! 2.1.2. Külsı erık által okozott katasztrófák Ebbe a csoportba elsısorban a geomorfológia által tömegmozgásoknak nevezett folyamatok ill. azok hatásai tartoznak (a 2. táblázat 1/B/a, 1/B/b, 1/B/c, 1/B/d, 1/B/e típusai). Bár pusztító hatásuk általában (szerencsére!) nem ér fel egy-egy nagy földrengésével, de a XX: század néhány jelentékeny „földmozgásos” katasztrófája (2/3. táblázat) elég beszédesen vall természeti csapások e típusának „eredményeirıl”. Többségük (a-d) a különbözı lejtık stabilitásának csökkenése esetén „oldódik ki”. A stabilitást * vagy a lejtı alakjának (meredekségének, magasságának), * vagy anyagának megváltozása csökkentheti. Mivel mindkettı nemcsak természeti, hanem antropogén hatásra is bekövetkezhet, ezért ez egy olyan katasztrófacsoport, amelyben különösen nagy lehet a társadalom felelıssége. A kiemelt felelısség azt jelenti, hogy az embernek az esetek jelentıs részében itt (szemben a belsı erık hatására meginduló és a következı részben tárgyalandó folyamatok többségével) módja van (vagy lenne) a katasztrófális jelenség kialakulását megakadályozni, ezzel szemben sokszor éppen maga segíti elı bekövetkezését. A lejtık alakváltozása által kiváltott tömegmozgások:

12

A lejtık viszonylag gyors természetes alakváltozása többnyire meredekség-növekedést jelent, és csak ritkábban jelenti a magasság megnövekedését. A meredekség növekedésére jó példákat láthatunk a folyó menti magaspartokon, nálunk pl. a Duna, vagy a Hernád több szakaszán. A magasság növekedése általában olyan lassú, hogy az nem önmagában, hanem csak más tényezıkkel együttesen eredményezhet pusztító mérető tömegmozgásokat.(A magasság növekedése elsısorban az általa bekövetkezı súlygyarapodás révén csökkenti a lejtık állékonyságát.) 2/3. táblázat: Néhány jelentıs tömegmozgás katasztrófa a XX. században (D.K.C. Jones - 1995 - után) Halálos áldozatok száma

Hely

Idı

Típus

Jáva

1919

Törmelékfolyás

Kansu (Kina)

1920 dec. Löszfolyás

Kalifornia

1934

Törmelékfolyás

Kure (Japán)

1945

Törmelékfolyás

Tokyo Ranrachirca (Pen)

1958

Törmelékfolyás

1100

1962

Jég és sziklalavina

3500

1963

Sziklacsuszamlás

2600

1966

Folyásos csuszamlás

144

1966,196 7

Csuszamlás

2700

Virginia (USA)

1969

Törmelékfolyás

150

Japán

1969-72

Összetett

519

Yungay (peru)

1970

Szikla lavina és folyás

Hong Kong

1972

Összetett

138

Mayunmarca (Peru)

1974

Törmelékfolyás

451

Mantaro-völgy (Peru)

1974

Törtmelékfolyás

450

5100 200000!! 40 1154

Vaiont (Olaszo.) Aberfan ( Wales)

Rio de Janeiro

25000

13

Yacitan (Peru)

1983

Törmelékfolyás

233

Nepál

1983

Törmelékfolyás

186

Armero (Kolumbia)

1985

Lahar*

Catak (Törökor1988 Csuszamlás szág) • vízzel átitatott vulkáni hamu és törmelék folyása

22000

66

Korunkban a társadalom mindennapos tevékenységéhez tartozik omlás- vagy csuszamlásveszélyes lejtık kialakítása. Az ilyen tevékenység pedig nemcsak természeti (ill. szemiantropogén) katasztrófák-veszélyét idézi fel, hanem egyúttal rendszerint a természeti környezetet is fenyegeti (egy meredek útbevágás pl. nem „csak” csuszamlásveszélyes lehet, hanem a vegetáció vagy éppen a tájkép alig jóvátehetı sérülését okozhatja). Tömegmozgások a lejtık anyagváltozása miatt. A tömegmozgásos katasztrófák másik elıidézıje - mint említettük - a lejtık anyagának megváltozása is lehet. Ez jelenthet olyan lassú anyag átalakulást (pl. a kızetek mállását), ami rövid idıtávlatban ritkán vezet katasztrófához. Viszont nagyon is gyakori, hogy a lejtık anyagának víztartalma változik meg. A vízfelvétel viszonylag gyors, és a növekvı víztartalom könnyen konzisztencia változást eredményez (pl. az addig kemény, merev lejtıanyag plasztikussá, sıt folyóssá válhat). Így a kisebb víztartalom mellett még stabil lejtı elveszti állékonyságát, és anyaga lecsúszik vagy lefolyik. Természetes, hogy ilyen katasztrófák (2/B/b, 2/B/c, 2/B/d - 2/1. táblázat) fıleg a vízfelvételre hajlamos kızetekbıl (pl. laza agyagos-homokos üledékekbıl) álló lejtıkön gyakoriak, és különösen alattomos veszélyforrásként jelennek meg ott, ahol kemény sziklakızet belsejében vannak vízfelvételre és duzzadásra hajlamos rétegek. Magyarországon mindkét eset elıfordul a hegységi és dombvidéki tájakon.

A tömegmozgásos katasztrófák fı típusai: 1/B/a - omlások: laza vagy kemény kızetbıl épült meredek és magas falak általánosan elterjedt jelenségei. Romboló hatásuk elsısorban a szabadesés révén felgyorsult (nagy) anyagtömegek ütközési energiájából származik. Egyes esetekben azonban nemcsak a falak elıterében lévı, hanem magukra a falakra épült létesítmények is veszélyben vannak. Megindulásuk gyakorta valamilyen külsı hatás (földrengés, villámcsapás, zaj, stb.) következménye. 1/B/b - csuszamlások: a lejtık anyagának kisebb-nagyobb része egységes tömbként vagy nagyobb darabokra tagolódva határozott felszín (csúszópálya, csúszási felszín) mentén hirtelen mozdul el. A csuszamlások megindulásában döntı szerepet játszik a lejtı anyagának - vagy valamely rétegének - jelentıs vízfelvétele. A vízfelvétel egyrészt súlynövekedést, másrészt az anyagban állékonyság csökkenést okoz. 1/B/c - Kı- és törmeléklavinák: többnyire laza törmelékanyaggal fedett lejtık hirtelen és gyors mozgásai. Pusztításuk fıleg elsodró hatásuk következménye. A bizonytalan egyensúlyi helyzetben lévı törmeléktömegek lezúdulását fıleg véletlenszerő külsı hatások indíthatják meg.

14

1/B/d - törmelék- és sárfolyások: az elızıekkel rokon folyamatok, amelyek általában a lejtık anyagának teljes elázása (vízzel való telítıdése) esetén következnek be. Lassú, alattomos megjelenés esetén is nehéz a feltartóztatásuk, de meredekebb lejtıkön olykor annyira felgyorsulnak, hogy megérkezésük elıtt „felocsúdni” sincs idı. 1/B/e - talajsüllyedések: legtöbbször földalatti (olykor mesterséges) üregek, járatok beszakadásának következményei, de felszínalatti vízáramlás kimosó tevékenysége, laza üledékrétegek lassú tömörödése, sıt még tektonikus mozgások hatása is okozhat veszélyes talajsüllyedést. Az utóbbiak ritkán okoznak hirtelen katasztrófát, de elhúzódó jelenlétük kártétele tekintélyes lehet (fıleg anyagiak tekintetében). Sajátos jellemzıjük, hogy általában nem a lejtıkön jönnek létre, hanem fordítva, éppen a süllyedés hozza létre a lejtıt, ami azután esetleg lecsúszhat. 1/B/f - tengerszint emelkedés: hazai következményeivel nem kell számolni, de számos földi körzetben komoly fenyegetést jelenthet. Gondoljunk pl. az un. globális felmelegedés jégolvasztó hatásából következı tengerszint emelkedésre. A felsorolt tömegmozgás-típusok egy része nálunk nem vagy alig fordul elı (gondoljunk pl. a kı- vagy hólavinákra, nagymérető törmelékfolyásokra, stb.). Ezeket modulunk a következıkben nem tárgyalja, mert bár a világ számos területén a legkomolyabb természeti veszélyek közé tartoznak, a gyakorlati szempontú magyar környezetvédelmi referensképzésben jelentıségük alárendelt.

2.2. A légköri folyamatok által generált katasztrófák Az atmoszférikus eredető csapások meglehetısen sokfélék. Áttekintésüket (2/1. táblázat) megkönnyíti, ha külön vizsgáljuk: * a légkör közvetlen hatásaiból adódó katasztrófatípusokat (2/A), * az atmoszféra víztartalmával összefüggı, és alapvetıen a különbözı halmazállapotú légköri víz hirtelen és nagytömegő felszínre jutása révén pusztító jelenségeket(2/B), valamint * az atmoszférából származó, de tartósan a felszínen mozgó víz által okozott természeti csapásokat (2/C). 2.2.1. Katasztrófák közvetlen légköri hatásra - A 2/1. táblázat 2/A csoportjának típusai többségükben a levegı mozgásával kapcsolatosak, és kialakulásukban döntı szerepe van az áramló levegı mechanikai hatásainak - pl. a hirtelen nagy nyomásnak (2/A/a, 2/A/b, 2/A/c). - Tipikus közvetlen légköri katasztrófatípusnak tekinthetık a természetben keletkezı tüzek (2/12.kép), amelyeket gyakran villámcsapások okoznak, de maga a villámcsapás közvetlenül is jelenthet (rendszerint pontszerően ható) katasztrófát (2/A/d, 2/A/e). - A közvetlen légköri gyakorta nem önmagukban, hanem más, fıleg a 2/1. táblázat 2/B és 2/C csoportjában megjelenı csapásokkal együtt pusztítanak (a trópusi ciklonokban pl. szerepe van a felhıszakadás-szerő esıknek (2/A/a+2/B/c), a természetes tüzek pedig nagy szárazságok idején gyakoriak (2/A/e+2/C/e). Magyarországon a legfélelmetesebb csapások közé sorolt trópusi ciklonok (2/A/a) szerencsére nem fordulnak elı, és tornádó (2/A/b) jellegő jelenségeket is csak a meteorológiai kuriózumok között tartanak nyílván. A porviharok (2/A/c) viszont néha és helyenként jelentıs károkat okoznak. Gondoljunk csak a futóhomok vidékeken rendszeresen elıforduló homokverésekre.

15

Nagy anyagi veszteséggel járó, olykor emberéletet is veszélyeztetı, sıt követelı tőzesetekre (2/A/e) is gyakorta vannak példák (pl. erdıtüzek), de ezek egy részérıl kideríthetı, hogy emberi hanyagság (rosszabb esetben szándékosság) áll a hátterükben (ezért szemiantropogén, sıt kifejezetten antropogén katasztrófáknak tekinthetık).

2.2.2. Víz útján ható (közvetett) légköri katasztrófák Az ilyen típusú (2/B) katasztrófák (jégesı, hóvihar, felhıszakadás) annyira közismertek, hogy értelmezésükkel fölösleges foglalkozni. A 2/1. táblázat megfelelı soraira tekintve feltőnhet, hogy megjelenésükben és hatásukban a legegységesebb katasztrófa-csoportot képezik (mindhárom esetében csaknem teljesen azonos jellegszámok szerepelnek). Kialakulásukban erıs szezonalitás érvényesül, nálunk pl. a leginkább évszakfüggı katasztrófacsoportot alkotják. Közülük a felhıszakadások a legáltalánosabban elterjedtek, hiszen csaknem minden éghajlati területen elıfordulnak. A hóviharok viszont a közepes szélességek és az egyenlítı közti területeken csak nagy tengerszint feletti magasságokban alakulnak ki. 2.2.3. Vízhez kapcsolódó felszíni katasztrófák A 2/1. táblázat 2/C csoportjának katasztrófatípusai közül nálunk csak az a és c jelent komoly veszélyt, azok viszont tradicionálisan a legnagyobb pusztítást okozzák. 2.2.3.1. Árvizek (2/C/a) Árvizek alatt Magyarországon általában a felszínen lefolyó (folyó)vizek pusztításait értjük, A pusztítást egyrészt a hirtelen, magas és olykor tartós vízborítás, másrészt a víz elsodró hatása okozza. Az árvíz azonban valójában ennél szélesebb fogalom, hiszen pl. a tengereknek, sıt olykor a tavaknak is van árvize. A nyílttengerek vagy óceánok partjain a Földön gyakoriak az atmoszférikus hatásokra bekövetkezı tengeri áradások. Gondoljunk csak a szökıárakra és vihardagályokra, és pl. Hollandia esetére. De zárt beltengerekben is elıfordulnak nagyon veszélyes helyek és helyzetek. Pétervár háromszáz éves történetének legnagyobb árkatasztrófái pl. a Balti-tenger (Finnöböl) nyugati szelek által a városba torlaszolt vizének következményei voltak, és a védekezés ott a tenger benyomulását akadályozó gáttal érhetı el. Másik jól ismert példa lehet Velence esete. Bizonyára sokan láttak már a napi sajtóban olykor az egész világot bejáró képeket Velence híres terének, a Szent-Márk térnek árvízi elöntéseirıl. A lagunák városának - fıleg a partmenti nagyarányú vízkitermelés miatt - lassan süllyedı részeit idınként elborító Adriaitenger ugyan eddig nem okozott jóvátehetetlen katasztrófát, de ilyenek bekövetkezésének veszélye mindinkább növekszik. A tengerparti példákat hosszan lehetne tovább sorolni, de ezekkel terjedelmi okokból sem foglalkozhatunk. Viszont a szárazföldek belsejében is elıfordulnak olyan áradások, amelyek nem folyókhoz kapcsolódnak. Nem „igazi” folyóvízi árvízre hozható különleges magyarországi példa lehet a bıviző Jósva-forrás (az aggteleki Baradla-barlang patakjának felszínre bukkanási helye), amely hirtelen megnıtt vízhozamával idınként komoly károkat okozott a szomszédos Jósvafın („forrásárvíz”). A folyók által kiváltott „igazi” árvizek a közvélekedés szerint fıleg a széles alföldi területeken jelentenek veszélyt, e tekintetben pedig hazánk „ideális” helyzetben van. Nem szabad azonban elfelejtkezni a hegyvidéki vagy dombsági völgyek olykor ugyancsak nagy pusztítást okozó árvizeirıl sem. Ezeken a területeken - szemben a síkvidékekkel - az ember-

16

nek ugyan többnyire módjában áll a völgyfenék feletti magasabb szintekre (teraszokra) telepednie, és gazdasági tevékenysége súlypontját is oda koncentrálnia, de a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ezzel a lehetıséggel az ember nem mindig és nem mindenütt élt, vagy él. A széles völgytalpak „normális körülmények között” biztonságosnak tőnı térszínei gyakorta letelepedésre, vagy valamilyen termelıtevékenység kiépítésére csábították a hegyvidékeken többnyire helyszőkével küszködı embert. Az ilyen helyek árvízvédelmét pedig különösen nehezíti, hogy az árvízveszély általában hirtelen következik be, így konkrét elırejelzésére rosszak a lehetıségek. Legfıképpen a rendelkezésre álló felkészülési idı rövid, és e tekintetben a hegyektıl távolabbi síkvidékek kedvezıbb helyzetben vannak. Az elırejelezhetıség problémájának jobb megértéséhez a folyók vízszállításával kapcsolatban célszerő néhány fogalmat tisztázni. Árvizek és vízjárás A folyók vízszint- és vízhozam-ingadozása természetes jelenség, ami elsı közelítésben véletlenszerő idıpontokban, gyakorisággal és méretben jelentkezik. A folyók élete tulajdonképpen egymást követı árhullámok sorozata. A hosszabb megfigyelések alapján azonban szabályszerőség is kimutatható bennük. Az így meghatározott vízjárás ismerete a sikeres árvízvédelem alapvetı elıfeltétele. A vízjárás általános ismerete ugyan általában nem elegendı egy konkrét árvíz idıpontjának és nagyságának meghatározásához, de az árvizek kialakulásának jellegzetes idıszaka, sıt adott folyókon a várható legnagyobb vízszintemelkedés hozzávetıleges mértéke azért mégis prognosztizálható. Ez még a viszonylag szeszélyes vízjárású magyarországi folyókon (vagy általánosabban fogalmazva a mérsékeltövi kontinentális éghajlatú területek folyóin) is így van, de a Föld számos régiójában a mieinknél „jobban kiszámítható” folyók is vannak. Gondoljunk pl. a Nílusra, amelynek árvizeit már 5000 évvel ezelıtt olyan pontosan ki tudták számítani, hogy azok nem katasztrófát, hanem éppenséggel áldást jelentettek. Amint a 2/1. táblázat is mutatja, az árvizek általában hosszantartó és viszonylag nagy területet érintı vagy fenyegetı katasztrófák. Károkozásuk olykor megdöbbentı mérető (v.ö. 2/4. táblázat - Kovach), és ez azért is nagyon fájdalmas, mert az árvizeket nemcsak az általánosság szintjén lehet prognosztizálni a vízjárás ismeretében, hanem az esetek jelentıs részében elvileg konkrét elırejelzés is adható. Az folyókon lefelé tartó árhullámról a technika - a távközlés - mai (sıt „tegnapi”) színvonalán az alsóbb szakaszon lévı területeket legalábbis riasztani lehet. Hosszabb folyók árhullámai ugyanis olykor csak hetek alatt érik el az alsó szakaszokat. Ez az idı pl. a magyarországi Tisza mentén Tiszabecstıl Szegedig 10-14 nap, mert az árhullám tetızése naponta mintegy 40 km-t halad a folyón lefelé. (Ha a védırendszer elızetesen nem épült ki, akkor természetesen ez az idı általában nem elegendı a sikeres védelem megszervezésére, de az életmentı evakuálás lehetısége mindenesetre nem lehetetlen, szemben a meglepetésszerően támadó földrengésekkel.) Mégis - mint láttuk - a fejlıdı országok területén pl. a legutóbbi idıkig óriási volt az emberáldozatok száma. Az elırejelezhetıséggel kapcsolatban itt az általános részben is fel kell vetni azt a Magyarországot erıteljesen érintı problémát, hogy az árvízveszélyt nagy mértékben fokozza, ha a folyók mentén a technikai lehetıségek ellenére sem mőködik (vagy nem megfelelıen) a szükséges tájékoztató szolgálat. Több országot érintı folyók esetében nemzetközi együttmőködésre van szükség.

17

2/4. táblázat: Nagy árvízkatasztrófák a XX. században (R.L. Kovach - 1995-után)

Idı

Hely

Halálos áldozatok hozzávetıleges száma

1911

Kina

100 000

1928

USA(hurrikánnal)

6000

1945

Japán (földcsuszamlással)

1200

1949

Kina

57000

1953

Hollandia (vihardagály)

1800

1954

Kina

40000

1964

Vietnam

8000

1987

Baglades

1800

1987

Nepál

400

1988

Banglades

3000

1992

Pakisztán

2000

A folyók árvizei közvetlenül természeti veszélyként vagy csapásként jelentkeznek. A hirtelen megnövekvı felszíni lefolyást elıidézı nagy csapadékokat a társadalom nem tudja megakadályozni. Ezért is van az, hogy az árvízveszély fıleg olyan területeken súlyos, ahol az éghajlat jellemzı vonása a gyakori intenzív, nagy csapadék. Nem véletlen, hogy a 2/5. táblázat katasztrófa-területei közt többségében DK-ázsiai monszun területek vannak. A nyári monszun többnyire felhıszakadás-szerő esıket hoz. Ennek ellenére hangsúlyozni kell, hogy az árvizek azon katasztrófák közé tartoznak, amelyek elıidézésében a társadalomnak jelentıs, sıt növekvı szerepe van. Mert ha az ember a felszínre jutó vízmennyiséget nem is tudja szabályozni, de annak a lefolyásra jutó hányadát érdemben képes befolyásolni. Közismert pl. a hegyvidéki erdıirtások lefolyásnövelı hatása. Ritkábban gondolunk arra, hogy a településeken a szilárd útburkolatok gyors ütemben növekvı aránya hasonló következményekkel jár. És ezek csak kiragadott példák. Ezeknek a körülményeknek jelentıs szerepe van abban, hogy világszerte sokfelé megfigyelhetı az árvizek tetızı vízállásainak az emelkedése. Általánosságban elmondható, hogy az árvízveszélyt növelı emberi tevékenység egyúttal a környezet drasztikus, veszélyes megváltoztatásával jár, tehát az árvízveszély és a környezetvé-

18

delem nagyon szorosan összetartozó problémák. A környezet védelmét konzekvensen szem elıtt tartó társadalmi tevékenység ezért egyszersmind az árvízveszély csökkentését is szolgálja. Az árvizek kapcsán emellett arra is gondolni kell, hogy bár a Föld sok országában igen nagy anyagi áldozatokat hoztak az árvízvédelem kiépítésére, az árvízveszély nem, vagy nem mindenütt csökkent az elvárt mértékben. Számos helyen megfigyelhetı, hogy a tényleges árkatasztrófák ritkultak ugyan, de a veszély nem múlt el, sıt annak újabb, a korábbiaknál is fenyegetıbb típusai jelentek meg. Mindez arra utal, hogy a védelmi rendszerek kiépítése nemcsak drága, de meglehetısen bonyolult folyamat is, és adott esetben veszélyfokozó mellékhatásai is vannak. Az árvizek kapcsán szólni kell még a velük rokon természető belvíz-katasztrófákról is. A belvizek a rossz lefolyású, általában sík, vagy igen enyhe lejtéső területek tipikus jellemzıi. Többféle módon kialakulhatnak: • Ha a csapadékvíz a lejtési viszonyok miatt nehezen talál magának utat a lefolyáshoz, és csak a párolgás, valamint a (rossz) beszivárgás apasztja, akkor jelentıs területeket heteken esetleg hónapokon át elborít. • Elıbbivel rokon eset, ha a lefolyást az elızetesen kiépített árvízvédelmi rendszerek (gátak) akadályozzák. Így a mentesített ártereken gyakorta felhalmozódhatnak. • Az is elıfordulhat, hogy az átlagosnál nedvesebb idıszakokban a talajvíz szintje a felszínig emelkedik, és az jelenik meg belvízként. Mivel bizonyos területeken a belvíz megjelenése szinte a táj adottságaiból következı „törvényszerő” esemény, ezért katasztrófává csak akkor válik, ha kiterjedése és idıtartama miatt az adott területen megszokott gazdálkodást tartósan nehezíti ill. lehetetlenné teszi. Legfıképpen a mezıgazdasági károkozása lehet nagyarányú (bár településeken is okozhat súlyos gondokat), olykor adott év termését teljesen „elviszi”. Kártétele kevésbé látványos, mint az árvizeké, de nagysága esetenként azokénál nagyobb is lehet. Magyarországon pl. a súlyos belvízkárairól elhíresült 1940-42-es években az árvízi elöntések a belvizes területeknek csak 2-8%-át tették ki. 2.2.3.2. Szárazság (2/C/e) A szárazság sajátos katasztrófa-típus. Az elsı fejezetben adott meghatározást szigorúan véve nem is lenne a természeti katasztrófák közé sorolható, hiszen nem hirtelen következik be, sokkal inkább lassú, alattomos kifejlıdéső, amely katasztrofális hatásait csak hosszabb idı után és fokozatosan fejti ki. E tekintetben leginkább a tengerszint emelkedéshez hasonlítható. Abban is egyedi a természeti katasztrófák között, hogy a pusztító hatást itt nem valamilyen anyag, hanem éppenséggel annak (ti. a víznek) a tartós hiánya okozza. Megjelenésének több alapformája van: * A föld számos területén jellemzı olyan éghajlat, amelynek alapsajátossága a viszonylag hosszú száraz idıszakok rendszeres fellépése. A mediterrán nyarak, a monszun területek csapadékmentes telei, vagy a belsı trópusi szavanna-vidékek némi képzavarral idınként télnek nevezett száraz évszakai törvényszerő jelenségek. Bekövetkezésükre lehet számítani, tehát a természet akár évmilliók és a társadalom évezredek óta úgy alakította életét, hogy pl. a Földközi-tenger mellékén a száraz nyarak nem okoznak katasztrófát. A szárazság ezeken a vidékeken csak akkor ölt katasztrófa jelleget, ha a száraz idıszak az elvártnál jóval hosszabbra nyúlik (pl. Indiában „késik a monszun”). Ilyenkor mind a természet, mind a társadalom víztartalékai annyira kimerülhetnek, hogy nemcsak a termés csökkenése (vagy annak esetleg a teljes elmaradása) okoz fokozatosan „eszkalálódó” tragédiát, hanem esetenként még a mindennapok vízigényének (pl. ivóvíz!!) rövid távon sem halasztható kielégítése is lehetet-

19

lenné válik (folyók, kutak teljes kiszáradása). A nagyobb katasztrófa elkerülése ezekben az esetekben csak külsı - a szárazságtól mentes - területekrıl érkezı segítséggel lehetséges (hacsak a társadalomnak nincsenek az ilyen esetekre jó elıre felhalmozott víz- vagy élelmiszer-tartalékai). Ma már a világ egyre szőkülı területein van arra lehetıség, hogy ilyen helyzetekben maga a lakosság hagyja el a szárazságtól sújtott övezetet. * A szárazság mint katasztrófa olyan vidékeken is jelentkezhet, ahol a csapadék - és általában a vízutánpótlás - ugyan rendszeres, nincs kifejezetten száraz évszak, de az idıjárás szeszélye folytán hosszabb csapadékmentes periódusok is elıfordulhatnak. A magyar nyelvben elsısorban erre használjuk az aszály kifejezést. Az aszály elsısorban olyan területeken fenyegetı természeti csapás, ahol a csapadék átlagos mennyisége éppen csak elegendı, és az átlagtól való viszonylag kisebb mértékő negatív eltérés is problémákat okoz. Magyarország nagy része tipikusan ilyen terület. Csapadékjárásunk hosszabb távú jellemzıje, hogy az átlagos csapadék a viszonylag gyakori szárazságra hajló és a jóval ritkább, de az átlagot messze meghaladó csapadékú évek csapadékának középértékeként alakul. A szárazabb években pedig gyakorta elıadódhat a terméseredményeket súlyosan veszélyeztetı csapadékmentes periódus (aszály). Viszont éppen az utóbbi évtized szolgáltathat arra is jó példát, hogy az aszály nemcsak egy-egy éven belül, hanem több egymást követı száraz év csapadékhiányának halmozódásából is felléphet. • A szárazság mint katasztrófa bekövetkezésének harmadik lehetısége az éghajlat tartós egyirányú megváltozása. Ez a forma fejti ki leglassabban, de a legkevésbé kivédhetıen a hatását. Egyszersmind hosszútávon talán a legsúlyosabb katasztrófatípus. A fı gondot az okozza, hogy az éghajlatváltozás felismerése (megfelelı hosszúságú adatsorral való egyértelmő kimutatása) meglehetısen nehéz. Elég a napjainkban divatos „globális klimaváltozás” kérdéskörére, és az azzal kapcsolatos heves tudományos vitákra gondolnunk. A Föld éghajlatának változására egyre több jelbıl lehet következtetni. De az általános éghajlatváltozás (melegedés) regionálisan nagyon eltérı hatású lehet. A legtöbb un. szcenárió Magyarország esetében szárazodást (az ariditás növekedését) prognosztizálja, ami elsısorban a nyári félév csapadékcsökkenésébıl adódhat, mert a telek csapadéka még valamelyest nıhet is (mediterrán jelleg). Azt ma még nem lehet megítélni, hogy a kirajzolódó éghajlatváltozások olyan mértékőek lesznek-e, hogy a következményeik már katasztrófát eredményeznek, és fıleg nehéz azt megmondani, hogy regionálisan hol kell katasztrofális hatásokkal számolni. Bizonyos mértékő éghajlatváltozás negatív hatásai ugyanis tudatos felkészüléssel kivédhetık, ill. csökkenthetık. E kérdéskör kapcsán - a bizonytalanságok érzékeltetése mellett - feltétlenül fel kell azonban hívni a figyelmet arra a napjainkban egyre erısödı (és sokszor a médiák által is felerısített) helytelen nézetre, ami a lassú, egyirányú éghajlatváltozást úgy értelmezi, hogy most már pl. nálunk mindig enyhe telek vagy száraz évek következnek (ad abszurdum: minden egyes hımérsékleti vagy más jellegő idıjárási rekord ennek a változásnak a számlájára írható). Ez a nézet roppant káros. További tápot ad ugyanis annak - az emberi mentalitástól nem idegen, és sokszor nagyon súlyos árat követelı - szemléletnek, hogy az általános változási tendenciához látszólag nem illeszkedı idıjárási eseményekre és azok katasztrofális következményeire felesleges különösebben készülni. Idıjárási extrémitások - bármilyen változási tendencia esetén - a jövıben is lesznek, és ezek katasztrófákat okozhatnak. Az esetleges szárazodás ellenére lesznek tehát árvizek, sıt más olyan katasztrófák is, amelyek a vízhez kapcsolódnak (pl. felhıszakadások, hóviharok, stb., de még a földcsuszamlások veszélye sem fog megszőnni). Ezt, a környezet változásait a védelem szemszögébıl figyelı, és a kedvezıt-

20

len hatások kivédésére tudatosan készülı környezetvédelmi szakembernek talán mindenki másnál jobban kell tudnia, munkájában alkalmaznia, sıt másokban is tudatosítania. A 2/C/b, c, és d típusú katasztrófák bennünket közvetlenül érdemben nem fenyegetnek. Közülük talán a hullámzás hatására feltorlódó parti jég télvégeken jelentkezı kedvezıtlen balatoni hatásait lehetne említeni. A tó felolvadó jégpáncéljának tábláit az északias szelek gyakorta feltorlaszolják a sekély viző déli partokon, és ezek az olykor több méter magas jégtorlaszok jelentıs károkat okozhatnak a kikötı-berendezésekben, vagy a tó partján - sokszor a tó- és környezetvédelem szempontjait egyébként teljesen figyelmen kívül hagyva - épült egyéb létesítményekben. 2.3. Biológiai katasztrófák A társadalmat veszélyeztetı természeti katasztrófáknak a bioszféra is lehet a kiindulópontja. Bár a modul ennek a - védekezés szempontjából is sajátos - katasztrófatípusnak az elemzésével részleteiben nem foglalkozik, a rendszerben elfoglalt helyét röviden bemutatjuk. A biológiai eredető veszélyek nagy többsége két tırıl fakad. 1. A társadalmat környezı élıvilágban olyan folyamatok indulnak meg, amelyek kiteljesedve a társadalomra (is) veszélyessé válnak. Ilyen pl. valamilyen faj túlszaporodása. Fıleg a társadalmi fejlıdés korai szakaszaiban gyakran megtörtént, hogy a túlszaporodott faj kisebb emberi közösségek létbiztonságát veszélyeztette - pl. vadállatok támadása révén (közvetlen veszély). Máskor nem közvetlenül az ember, hanem a társadalom tápláléka esett áldozatul (sáskajárás, a burgonyabogár terjedése). A következmény ez esetben sokszor még katasztrófálisabb volt (közvetett veszély). 2. Napjainkig sem szőnt meg az élıvilág részérıl fenyegetı másik veszély, a járványok kialakulása. (Végsı soron a járványok is visszavezethetık a fertızést okozó fajok - baktériumok, stb.- túlszaporodására.) A járványveszély is kettıs természető: * közvetett, ha a kórokozó nem az embert, hanem annak táplálkozásában lényeges növényeket, állatokat fertız meg, és pusztít el, és ezáltal okoz katasztrófát (pl. száj-és körömfájás a háziállatok között). * közvetlen, ha a járvány a társadalomban üti fel a fejét. A járványok a történelem legpusztítóbb katasztrófái közé tartoznak (pestis, kolera, tífusz, stb.) A bioszférikus eredető veszélyek, fıleg a járványok leküzdése a mai társadalmakat is komoly, rendszeresen visszatérı próbatétel elé állítja. Mivel ennek a bonyolult problémának a tárgyalása szétfeszítené modulunk kereteit, csak azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy a kérdéssel való alapos szembenézés a környezetvédı számára is fontos, hiszen az alkalmazott védekezési módszerek környezeti hatásai sokszor nagyon is jelentısek lehetnek. Adott esetben a megfelelı - a környezet szempontjából is megfelelı - módszer kiválasztásánál a környezetvédı véleménye döntı is lehet.

3. Természeti katasztrófák Magyarországon A természeti katasztrófatípusok általános áttekintése után részletesebben foglalkozunk azokkal, amelyek hazánkban gyakoriak, és rövid történelmi visszapillantással összefoglaljuk magyarországi hatásukat. A 3/1. táblázatban ismét bemutatjuk a 2/1. táblázatból már ismert katasztrófatípusokat, de most magyarországi szerepük szerint. Az írásmód eltérései a hazai szempontból megítélhetı jelentıségi differenciákat tükrözik.

21

A négy osztály elsı csoportjába (FÉLKÖVÉR NAGYBETŐKKEL) a legsúlyosabb, és viszonylag gyakran jelentkezı katasztrófatípusok (árvizek, szárazság, földcsuszamlások) tartoznak. A második csoport jelenségei (félkövér kisbetőkkel) vagy ritkábban fordulnak elı, vagy kisebb pusztítással járnak (földrengések, tüzek, jégesı). A harmadik csoport típusai (VÉKONY NAGYBETŐKKEL) nem ismeretlenek ugyan, de hatásuk nálunk ritkán katasztrófa mérető. A negyedik csoport típusait (vékony kisbetőkkel) szerencsére inkább csak hírbıl ismerjük, nálunk nem fordulnak elı. 3.1. Árvizek Történelmünkben, elsısorban annak is utóbbi két évszázadában az árvizek jelentették a leggyakoribb, legközismertebb fenyegetést, és a társadalom talán ezek megelızésére, elhárítására és az okozott károk helyreállítására áldozta a legtöbbet. Az árkatasztrófák nálunk elsısorban nem emberéleteket követeltek, bár ilyen esetek is szép számmal voltak, hanem a nemzeti vagyont károsították. Az árvizek elleni védelem azonban nemcsak közvetlenül a fenyegetı pusztítás megelızését célozta, hanem legalább ilyen mértékben arra is szolgált, hogy a biztonságos termıterületek kiterjesztésével többletterméket lehessen elıállítani, és a modern árutermelı - fıleg (mezı) - gazdaságot megteremtve, a tıkés fejlıdést segítse. Ezért az árvízvédelem hazánkban szorosan összekapcsolódott a folyószabályozásokkal. 3/1. táblázat: A természeti katasztrófák áttekintı rendszere Magyarországi hatásuk alapján

A kialakulás és a hatás körülményei szerint

1 Litoszféra

A Belsı Erık

B Külsı Erık

A Közvetlen

Vulkánkitörés Földrengés Tengerrengés (cunami) (Szikla)omlás (FÖLD,HEGY)CSUSZAMLÁS Kı-és törmeléklavina Törmelék és sárfolyás Talajsüllyedés Tengerszintemelkedés Trópusi ciklon ( pl. tájfun) Tornádó Villámcsapás Természetes tőzek

2 Atmoszféra B Közvetett (vízzel a levegıben)

Jégesı Hóvihar Felhıszakadás

22

C Közvetett (vízzel a felszínen)

3 Bioszféra

ÁRVÍZ Jéghegy Parti jég Hullámzás SZÁRAZSÁG (ASZÁLY)

Részletezés nélkül

Árvizek nyilvánvalóan történelmünk kezdete óta mindig voltak. A természetes hidrometeorológiai viszonyok ezek kialakulását törvényszerővé tették. A lakosság azonban elsısorban az Alföld (általában) ármentes térszíneire települt, és a síkvidék rendszeresen elöntött alacsonyabb területei inkább a vizekhez kötött gazdálkodását szolgálták. Ez a „munkamegosztás”, ha külsı - pl. háborús - körülmények nem zavarták, az adott technikaigazdasági szinten hosszú idın át viszonylag jól funkcionált. Kialakult egyfajta egyensúly. A nagy területekre szétfolyó árvizek, amelyek szétterülésének legfeljebb a természetes domborzat szabott határt, ritkán okozhattak katasztrófát, hiszen az emberi telephelyekkel alig kerültek közvetlen „érintkezésbe”. A települések jelentıs része az un. folyóhátakra, a folyómedreket kísérı, 1-2 m-rel azok szintje fölé emelkedı természetes magaslatokra épült. Ezekre már a legnagyobb áradások vize is csak elvétve jutott fel, tehát jobbára biztonságban voltak. (Jellegzetesek a folyóháti települések pl. az egyébként igen mélyfekvéső Szatmári és Beregi-síkon, vagy a Sárrétek vidékén.) Nyilván ez a fı oka annak, hogy történelmünk korai századaiból olyan szórványosak az árvízi feljegyzések. Ezek száma csak a XVIII. század második felétıl szaporodik, amikor a társadalom kezd belenyúlni a folyók életébe. Azért ezt megelızıen is vannak már bizonytalan adataink arra, hogy a Kárpát-medence hegységkeretén megindult erdıírtások a lefolyási viszonyokat kezdték megváltoztatni, és ez befolyásolta az áradások jellegét (mértékét) és gyakoriságát is. Az erdıírtások elırehaladása és a rendszertelenül megindult védvonal építés, valamint a már mentesítettnek gondolt területek intenzív használatba vétele fokozta az árvizek katasztrófa jellegét. A „foghíjasan” emelt gátak közé szorított áradások a gátak nélküli részeken a korábbiaknál nagyobb bajokat okoztak. Az ilyen típusú árvizek jellemezték elsısorban a Tisza mellékét a reformkortól a XIX. század utolsó negyedéig. Ezek közé sorolható még az 1879-es nagy szegedi árvíz is. A helyzet a gátak teljes, ha nem is mai mérető kiépülésével változott meg jelentısen. A korábban árvizek látogatta mintegy 26 000km2-es terület a gátak közti hullámtérre, a korábbinak mintegy huszadára (1500 km2) csökkent. A mentesített területeken a szinte évi rendszerességő elöntések elmaradásával megkezdıdhetett az intenzívebb, és jelentıs mértékben árutermelı mezıgazdasági hasznosítás. A termelés nagyobb biztonságban, de azért nem veszély nélkül folyhatott, és az egykori ártereken sok új település is keletkezett. Az ármentesítések sokoldalú hasznáról és újabban gyakrabban emlegetett negatív hatásairól itt nincs módunk részletesebben szólni. Annyi azonban feltétlenül idetartozik, hogy a XIX. század vége óta az árvízi csúcsok állandóan emelkednek, visszatartásukra mind nagyobb anyagi áldozatra van szükség, és pusztító megjelenésük így sincs kizárva. Igaz 1888 óta e sorok írásáig a magyarországi Tisza mentén csak egyszer (1947. Szilveszter - Tivadar) volt tényleges gátszakadás, de fı folyóink mellékvizein ilyenek szép számmal fordultak elı. Az árvizek egy része pedig a határokon átfolyva érkezett magyar területre. Ha csak az utóbbi évtizedek három, minden korábbit meghaladó tiszai áradására gondolunk (1970. május, 1998. november, 2000. tavasz), szinte saját tapasztalatainkból is érzékelhettük, hogy mekkora, össztársadalmi

23

összefogásra és erıfeszítésre volt szükség, hogy a veszély igazi katasztrófává terebélyesedését megakadályozzuk. (Ráadásul 1970-ben a Szamos és a Túr mentén ez nem is sikerült.) A fentieket szinte megerısítendı zúdult le 2001 március elsı napjaiban a Felsı-Tiszán egy újabb óriási árhullám, amely talán a korábbiaknál is hirtelenebbül tört elıbb Kárpátaljára, majd a magyarországi Felsı-Tisza mentére. Sajnos Tarpánál a gát is átszakadt. A Tisza menti árvizek többnyire kora tavasszal (fıleg a hóolvadás miatt) és késıbb, a tavasz végi - nyár eleji esık következtében (zöldár) lépnek fel, de szinte nincs olyan évszak, amelyik nagy biztonsággal áradásmentes lenne. A 1998. ıszvégi pl. jellegzetesen „atipikus” volt, és ez külön növelte veszélyességét. A nyár eleji árvizek a Duna mentén rendszerint késıbb jelentkeznek mint a Tiszán, inkább már a nyár közepén. Ennek az Alpokban késıbb beálló csapadékmaximum mellett az ott eljegesedett területek nyári olvadása az oka. Az árvizek különösen veszélyes típusát jelentik - szerencsére nálunk csökkenı mértékben - az un. jeges árvizek. Jégtorlaszolta árvizek kialakulásának a Dunán nagyobb a valószínősége. A Duna mentén ugyanis az olvadás ÉNY-on indul, és a még jégfedte alsó (DK-i) szakaszon ilyenkor áll fenn a jégtáblák torlódásának veszélye. (A Tisza általában az alsóbb szakaszon válik korábban jégmentessé, és a torlódásveszély így kisebb.) A különbséghez a Tisza-meder mélyebb beágyazódása is hozzájárul (nehezebb a jég felakadás). A kis- és középvízi meder szabályozása mellett a jeges árak veszélyének csökkenését folyóink befagyási idıtartamának a rövidülése is elısegíti. Ez nemcsak az éghajlat melegedésének a következménye, nagyban hozzájárul ahhoz a gazdaság „hulladékhıjének” növekvı mértékő folyóba kerülése. (Budapesten a Duna ma már csak kivételes alkalmakkor áll be. A Duna-jegén történı királyválasztás így manapság már csak ezért is nehézségekbe ütközne.) A jégdugulásos árkatasztrófák a múlt században még szinte rendszeresek voltak. Ilyen jellegő volt a Duna mindmáig legpusztítóbb, 1838-as árvize is. Jelentıs dunai árvizek a XX. században is elıfordultak. A pusztításnak és a védık hısiességének az emlékei máig élnek pl. a Szigetközben 1954 nyarán bekövetkezett, majd másfél évvel késıbb (1956 tele) a Duna alsó szakaszán, fıleg Mohács környékén kialakult utolsó nagy jeges árvízzel kapcsolatban. A magyarországi árvízveszély és katasztrófák kapcsán hangsúlyozottan kell említeni, hogy a veszély felidézésében és növekedésében a társadalomnak nagyon fontos szerepe (felelıssége) van. Melyek ennek a legfontosabb - utalásszerően már említett összetevıi? * A lefolyási viszonyok megváltoztatása. Ezt leginkább a minden bizonnyal napjainkig tartó kárpáti erdıirtások befolyásolják. Adataink e tekintetben kissé hiányosak, és jelenleg egyik fontos kutatási feladataként is megjelölhetı e kérdés egyértelmő eldöntése. Erre elsısorban az őrfelvételek elemzése adhat eddig nem remélt lehetıségeket, csak élni kellene vele! A lefolyási tényezı növekedését segíti, és így a hirtelen, magas árhullámok kialakulása irányába hat - fıleg a településeken - a növekvı, a beszivárgást akadályozó burkolt felszínek gyorsütemő gyarapodása is. * A gátak közt ma levonuló árhullámok sokkal kisebb területre szorulnak össze, mint a szabályozások elıtt, tehát szintmagasságuk emelkedése - magától értetıdı dolog. A védıvonalak között a „fejünk fölé” emeltük a vízszintet. Esetleges kitörése sokkal nagyobb (hirtelen) pusztítást okozhat, mint hajdan a mederbıl elıbb a folyómenti fokoknál (a folyóhátak közötti természetes nyílásokon át), majd egyszerően a mederperem meghágásával kilépı, és lassabban szétáradó víz. * Nemcsak a fejünk fölé emeltük a folyók magasvizét, hanem a szó szoros értelmében „alá költöztünk”. Települések sokasága jött létre a mentesített ártéren (ma ott mintegy 360 ezer lakóház van), és a védett ártér 73%-a szántó, 4%-a kert, szılı és gyümölcsös (mindössze 17% a rét és a legelı, s csak 3%-át fedi erdı). És akkor még nem is szóltunk a különbözı ipari üzemekrıl, a közlekedési vonalakról és más infrastrukturális létesítmények-

24

rıl. Tehát a veszély azáltal is nıtt, hogy sokkal nagyobb nemzeti érték van az árvizeknek potenciálisan kitett helyeken. Ilyen helyzetben tehát pl. egy gátszakadás, és annak a következménye - jóllehet közvetlenül egy természeti elem ill. természeti folyamat okozza, a mi felelısségünk is. Az más dolog, hogy ezt a veszélyt általában és tudatosan ennek ellenére fel kell vállalnunk (mert a mai társadalmak létezése elképzelhetetlen egy érintetlen természeti környezetben). De nem mindenütt és nem bármi áron! Ennek konkrét eldöntésében pedig mindenekelıtt azoknak lehet érdemleges szava és döntı véleménye, akik a társadalom jövıjét - már csak foglalkozásuk vagy hívatásuk okán is - csak környezetünk beható ismerete alapján és a természeti környezetünkre való folytonos figyeléssel tudják elképzelni és tervezni. Alföldünk széles térségei az árvizek mellett gyakorta a belvizektıl is szenvednek. A belvizekkel kapcsolatos problémák az ármentesítések óta növekedtek, mert az új gátak akadályozták a belvizeknek a folyók irányába történı természetes lefolyását. Mivel a nagy belvízelöntések általában a nedves, nagy hócsapadékú telek után jelentkeznek, ezért az ár- és belvizes esztendık sokszor együttesen jelentkeznek. A szabályozások után 1878-81 és 191619 között jegyeztek fel súlyos belvizes idıszakot, de a pontos adatokkal is jellemzett legnagyobb belvízkatasztrófa 1940-42-ben volt. A mai országterületre számított elöntés 1942-ben a 600 000 ha-t is meghaladta, de a két elızı esztendıben csaknem ugyanekkora volt a belvizes területek kiterjedése, idıtartamuk pedig mindegyik esetben több hónapot tett ki. (3/3. ábra). Komoly katasztrófaveszély 200 000 ha feletti terület tartós elöntésénél jelentkezik, és a 3/3 ábráról az is leolvasható, hogy ilyen idıszak volt a 60-as évek közepén és 1999-ben is. Egészében véve azt mondhatjuk, hogy a súlyos belvizes idıszakok kereken 30 évenként tértek vissza. 3.2. Szárazság (aszály) Az idıjárási feljegyzéseknek igen hosszú listája áll rendelkezésünkre. Ezek legalaposabb győjtıje Réthly Antal több kötetes munkában (Réthly: 1998) tette közzé az erre vonatkozó adatokat, s a győjteménybıl nyilvánvaló, hogy tragikus fejleményő száraz idıszakok már az elızı századokban is sokszor elıfordultak. Azt kell mondjuk, szemben az árvizeknél írtakkal, hogy a korábbi aszályok nyilvánvalóan súlyosabb közvetlen következményekkel jártak, mint az újabbak. A táradalomnak ugyanis sokkal kisebb tartalékai voltak a szárazság átvészelésére, mint ma. Az idı teltével nyilvánvalóan csökkent a halálos áldozatok száma, de nem nagyon mérséklıdhettek az általános gazdasági, sıt társadalmi károk és hatások. Szükségtelen lenne e helyen a magyarországi aszályok részletes kronológiáját adni, de néhányat konkrétan is említünk méreteik és hatásuk érzékeltetésére. A múlt századból az 1863-as esztendıt emlegetik a leggyakrabban, amikor a szárazság olyan mértékő volt, hogy a Fertı-tó teljesen kiszáradt, feneke egy részét fel is szántották, és sós fenéküledékének porát a szelek Bécsig szállították. A nagy aszályok jellemzésére érdemes megemlíteni egyebek között az 1904-es esztendıt, amikor pl. júniustól augusztusig Kalocsán 40, Budapesten 45 napig nem volt csapadék. Az 1930-as évek közepe - kivált 1935 - ugyancsak rendkívül száraz volt. Debrecenben a nyár folyamán pl. 48 napos csapadékszünetet jegyeztek fel (ez már közel áll az országos abszolút rekordhoz: Gyula, 1897, 52 nap). Az 1935-ben kiteljesedı aszály miatti terméskiesést kereken 200 millió pengıre tették (összehasonlításul a Darányi-kormány híres gyıri programja, a „milliárdos program” 1938-ban kereken 1 milliárd pengıt tervezett a magyar gazdaság általános fellendítését - de különösen a háborús felkészülést - szolgáló célokra). Mind ezek, mind az 50-es évek késıbbi hírhedt aszályai általában azzal a távlatilag hasznos következményekkel is jártak, hogy utánuk mindig fellendült a mezıgazdasági vízellátást segítı

25

vízépítési munkák üteme. Jelentıs szerepe volt pl. az 1904-es aszálynak abban, hogy megkezdıdött a Körös-völgyi öntözırendszer kiépítése (elsı létesítménye a bökényi duzzasztó 1904-07). Az 1930-as évek szárazsága pedig döntıen befolyásolta az Öntözési törvény (1937:XX. tc.) meghozatalát, és elsıként a békésszentandrási duzzasztó megépítését (193742). Az említett öntözési törvény volt tulajdonképpen a kiindulópontja az egész Tisza-vidéki öntözırendszer kiépítésének, ami azután jórészt már a második világháború után kapta meg legfontosabb létesítményeit (Tiszalök - 1954, Keleti-fıcsatorna - 1958, stb.).

3.3. Tömegmozgások (földcsuszamlások) Hazánk mai területén lejátszódott földmozgásról (csuszamlásról) Inkey B. írt elsı ízben tudományos igényő tanulmányt (1877 - Döröcske - Somogy megye). A tetemes károkkal is járó ilyen jellegő természetes mozgások Magyarországon két tájtípusban fordulnak elı mondhatjuk - rendszeresen. * Egyrészt azokon a dombvidékeken, sıt hegységek belsejében is, amelyek fiatal, fıleg pannoniai korú laza (agyagos-iszapos-homokos) üledékekbıl épültek fel. Ezeken a területeken (pl. Somogy, Tolna, Zala vidékén, de az Északi középhegységben elterülı dombságokon is) a sokszor nem is túlságosan meredek lejtık stabilitása meglehetısen kicsi, és jelentısebb fıleg a téli, kora tavaszi idıszakban bekövetkezı - elsısorban a lassan olvadó hócsapadék hatására anyaguk annyira átázik, hogy állékonyságát vesztve „megszakad” vagy éppen „leszánkázik” a völgyoldalakon (3/3-5. kép). Bár emberáldozatokkal is járó konkrét esetekrıl nem tudunk, de gazdasági kárt okozók nagy számban ismertek. Sokfelé mezıgazdasági területeket tesznek tönkre, utak rongálódnak meg, de települések házaiban is kárt okoznak(tak). Méretük szerencsére általában nem túl nagy, így egy-egy mozgásról inkább csak a közvetlen környék lakói tudnak. Az utóbbi idıben e típusba tartozó mozgások közül országos publicitást is kaptak a hollóházai csuszamlások, amelyek a faluban három különbözı helyen lakóházak tucatjait rongálták meg, vagy veszélyeztették (3/4. ábra, 3/6-7.kép). Ebbe a kategóriába tartoznak a Budai-hegység peremén az un. kiscelli agyag és a budai márga csuszamlásai. Budapest területén, elsısorban a Várhegy oldalában és a Hármashatár-hegy csoport külsı (Duna felé nézı) lejtıin a század eleje óta számos esetben keletkeztek jelentékeny épületkárok. A fentebb említett dombvidékeken másfelé is gyakorta fordulnak elı lokális károkat okozó földmozgások. * A második típusba a folyó és tó menti magaspartok csuszamlásai tartoznak. a., A legjelentısebbek a Duna mentén, Budapesttıl délre, a pannóniai üledékekbıl álló és lösszel fedett 20-50 m. magas falakon fordulnak elı (3/5. ábra). Ezek, a Duna vízállás-változásaival is összefüggı mozgások rendszeresen kiújulnak, és rendszerint komoly károkat okoznak. Ilyen volt pl. 1954-ben a dunaújvárosi kikötıt megrongáló, majd egyebek között 1970-ben a Dunaföldváron bekövetkezett szakadás (3/8. kép), hogy csak az ismertebbeket említsük. Legújabban (1999) Ercsiben rongáltak meg a csuszamlások lakóházakat. b., Másik, ilyen jellegő veszélyeket hordozó magaspart a Hernád mentén húzódik több mint 30 km hosszúságban. Gyakorlarilag minden évben megmozdul a föld (3/9. kép), de különösen sok kár keletkezett az 1975-77-es években pl. Gibárt határában, Felsıdobszán, vagy Szentistvánbaksán. Az Állami Biztosító több milliós kártérítést fizetett a biztosítással egyéb ként csak elvétve rendelkezı háztulajdonosoknak. Legalább ilyen mérvő volt a kertekben keletkezett kár is.

26

c., Jól ismertek a Balaton menti magaspartok omlásai és csuszamlásai is (3/6. ábra). Egyrészt Aliga, Akarattya és Főzfı között, másrészt a déli magas parton, pl. Balatonföldvárnál, sıt Tihanyban is. A messzirıl is feltőnıen sárgálló kenesei magaspart a századforduló óta többször megcsúszott, alatta a vasútvonalat is elvitte, amit idırıl- idıre a parttól távolabb kellett újra építeni (jelenleg már hosszabb szakaszon a tó medrében húzódik). d., Kevésbé ismertek, de a helybelieknek sok kárt okoznak a Fertı-tó magaspartjának csuszamlásai Fertıboz és Hidegség között. Az eddig említett, jórészt természetes eredető csuszamlások mellett nı az antropogén hatásra meginduló mozgások jelentısége. Ez egyrészt a bányászattal függ össze. A felhagyott bányajáratok beszakadása, vagy olykor csak a tömedékelı anyag tömörödése a felszínen veszélyes folyamatokat válthat ki. Voltaképpen erre vezethetı vissza az Ózd szomszédságában gyakori mozgások többsége is (így keletkezett pl. az Arlói-tó (3/10-11.kép) , amit egy csuszamlás lezúduló földtömege zárt el - utoljára az 1920-as években). Ilyen típusú jelenségek más bányavidékeken is vannak (pl. Komló környékén). A közlekedési vonalak építésénél készülı bevágások lejtıi is gyakran mozgásveszélyesek. Elég itt utalnunk a Budapest-Pécs fı vasútvonal Mecsek-hegységet keresztezı szakaszára, ahol a rézsücsúszások miatt többször a le kellett már állítani a forgalmat. A települések terjeszkedése, nagy tömegő súlyos épületek bizonytalan lejtıkre történt építése is gyakori veszélyforrás (Miskolc - Avasi-lakótelep). 3.4. Földrengések Magyarországi szerepükrıl jó áttekintést ad a Réthly A. (1952) könyve alapján készült összeállítás (3.2. táblázat). Ebbıl nyilvánvaló, hogy hazánkban ugyan nem pusztít gyakran ez a katasztrófatípus, de azért néhány emlékezetes elıfordulása figyelmeztetı jel alábecsülésével szemben. Mindez annak a következménye, hogy az ország területe nem esik ugyan közvetlenül a földrengési hipocentrumok legfontosabb európai zónáiba (pl. Balkáni övezet, DK-i Kárpát-kanyar), de azok egy része nincs is tılünk túlságosan távol. Fontos tektonikai törésvonalak (DNY-ÉK-i - és az arra merıleges ÉNY-DK-i - vonalak, pl. Rába-vonal, Balatonvonal, Zágráb-Zemplén-vonal) pedig hazánkon is átfutnak, és azok mentén rengéseket kiváltó szerkezeti mozgások is lehetségesek. Ez tükrözıdik a magyarországi és a Kárpát-medencei földrengések területi eloszlását mutató térképrıl is A legkorábbi följegyzés még a római Pannóniából származik. A birodalom végnapjaiban Savaria (Szombathely) városát úgy összedöntötte egy földrengés (455), hogy utána - késıbbi német nevét (Steinamanger) is megihletve - csak kövek maradtak a pusztában. A bizonytalan adatok miatt a régi rengések intenzitása többnyire csak elég nagy pontatlansággal becsülhetı, de valószínőnek látszik, hogy a mai országterület rengései közül az 1763-as komáromi katasztrófa volt a legnagyobb (9. fokozat - itt és a következıkben a Mercalli skála szerint). A levéltári adatok szerint a halálos áldozatok száma 63, a sebesülteké 102 volt. Összedılt 279, erısen megsérült 785 épület. Ezt az 1810-es móri, az 1839-es érmelléki és az 1911-es kecskeméti követte (valamennyi 8-as fokozattal). A viszonylag gyakran emlegetett kecskeméti rengés hatásait mintegy 70 000 km2 területen lehetett érezni, a mőszerek pedig 5 millió km2en jelezték. Ilyen erıssé- gő lehetett az 1444-es szegedi és az 1561-es pest-budai is. Az elsı világháborút követı idıszak legjelentısebb földrengéseirıl a 3/3. táblázat nyújt áttekintést.

3/2. táblázat. A Kárpát-medence és Magyarország földrengéseinek megoszlása a történelmi idıkben( Réthly A. adatai alapján) 27

Idı

Kárpát-medence

Mai Magyarország

Összes rengés

Súlyos rengés

Összes rengés

Súlyos rengés

1000 elıtt

3

9

1

-

XI. század

3

1

1

1

XII. század

2

-

1

-

XIII. század

5

1

1

-

XIV. század

3

1

1

1

XV. század

6

3

1

1

XVI. század

60

8

14

1

XVII. század

65

9

3

1

XVIII. század 116

23

39

10

XIX. század

346

29

143

9

XX. század

206

7

72

2

3/3. táblázat A XX. század legerısebb földrengései Magyarországon (Szeidovitz Gy. - Mónus P. 1993 után) Idıpont Hely Erısség 1925: Eger-Ostoros 7,5 1942: Tápiósüly 6,0 1951 Tereske 6,5 1953 Ukk 6,5 1956 Dunaharaszti 8 1968 Jászberény 7,5 1978 Békés 6 1985 Berhida 6,5

3.5. Tüzek a természetben A természetben nálunk pusztító tőzesetek nagy többsége emberi eredető. Ha nem is szándékosság, de mindenesetre nagyfokú gondatlanság következményei. A természetes okok között a villámcsapás vezet. A keletkezı tüzek lokalizálása, tovaterjedésének megakadályozása megfelelı odafigyeléssel általában lehetséges. A villámgyújtotta tüzek fıleg embe-

28

ri létesítményeket (épületeket) károsítanak, hiszen pl. az erdıtüzek a jelentıs csapadékot adó zivatarok közben eleve nehezebben keletkeznek. Utóbbiak kialakulására fıleg a száraz (aszályos) idıszakok kedveznek, ezekért viszont általában nem a villámlás a felelıs... A természetben pusztító természetes tüzek nálunk elvétve követelnek emberáldozatot, mert a menekülés általában lehetséges. A károk inkább anyagi természetőek. Erdık esetében ez nemcsak a faanyag-veszteséget jelenti, hanem esetenként jelentıs természeti értékek pusztulását is (pl. a kiskunsági ısborókás, vagy a hortobágyi ısgyep 2000-ben). Gyakori a könynyen éghetı anyagokból épült istállókban bekövetkezı állatpusztulás, mert a nagyszámú, összezsúfolt állat kimenekítésére esetenként kevés az idı. 3.6. Jégesı Hazánkban leggyakrabban a nyár elsı felében alakul ki, ha a zivatarfelhıkben különösen heves a levegı levegıfeláramlása. Ilyenkor a magasban képzıdött jégszemek akár néhány cm-es nagyságban érik el a felszínt. Viszonylag gyakran, adott helyen évente akár többször is megjelenhet. A katasztrófa-szintet általában olyan esetekben éri el, ha esı nélkül érkezik a nagyszemő jég. Leggyakoribb kártétele a mezıgazdaságot sújtja, de az épületekben (fıleg az üvegfelületeken) is okozhat károkat. A néha csak hektár-nagyságú foltokat vagy sávokat érintı jégesık egyedi eseteinek számontartása inkább csak érdekesség, de összkártételük évente - pl. a biztosítótársaságok adatai alapján - nemzetgazdasági szinten sem elhanyagolható. A jégverések hazai méreteit és kártételeit jól jellemzik az Állami Biztosító adatai (Ádám-Marosi-Szilárd 1981), amelyek egy hosszabb (12 éves - 1962-73) idıszakot ölelnek fel. A biztosított területek kiterjedése ezekben az években kereken 3,58 millió ha (az ország összterületének 38,5%-a) volt. A károsodott terület mintegy 190 600 ha-t tett ki, tehát a biztosított területek 5,3%-án pusztított jégverés. Legnagyobb arányú károsodás Baranya megyében volt (10,1%), közvetlen utána a szomszédos Bács-Kiskun megye következett (9,6%). A legszerencsésebbnek viszont Gyır-Sopron megye mondhatta magát 1,4%-os káraránnyal (Di szomszédja Vas megye állt a második helyen 2,2%-kal). A védekezési módszerek kidolgozására és a védekezés megszervezésére való, idırılidıre felújuló törekvések a fentiek alapján érthetıek. 3.7. Egyéb magyarországi katasztrófák Amint a 7. táblázat mutatja, a fentieken kívül is fordulnak elı nálunk katasztrófák, de azok jelentısége mindent összevéve elmarad az elızıeké mögött. A tömegmozgások körébe tartozók (a csuszamlások kivételével) egyrészt ritkán fordulnak elı, másrészt energiamennyiségük is többnyire elégtelen katasztrófikus változás elıidézéséhez. Még leginkább a talajsüllyedések járhatnak ilyen következményekkel, de azok rendszerint nagyon erısen emberi kötıdésőek, még a szemiantropogén folyamatok között is az emberhez legközelebb állók közé tartoznak. Gyakori formájuk a felhagyott bányajáratok beszakadásával függ össze, és ilyenkor a felelıtlenül - vagy a helyzet megfelelı ismerete nélkül - jóhiszemően föléjük emelt épületek mennek tönkre. Fıleg szénbányaterületeken (Borsod, Nógrád, Mecsek-vidék) fordulnak elı. Másik elég jól ismert fajtájuk középkori pincerendszerek beszakadásával függ össze (Eger, Pécs). Az atmoszférikus típusok viszont inkább gyakoriságukkal tünnek ki. Több-kevesebb kárt minden megjelenésük okoz, de végül is nem minden hóvihar vagy felhıszakadás éri el a katasztrófális szintet. Az igazán nagy intenzitású esık nálunk elvétve fordulnak elı, és inkább csak mint meteorológiai rekordot tartjuk számon pl. a Dadon 1953 június 9-én 24 óra alatt lehullott 260

29

mm-es esıt. A tapasztalatokon nyugvó valószínőségi számítások szerint nálunk öt évente egyszer kell számolni olyan esıvel, amely két óra alatt 35 mm, tíz évente egyszer olyannal, amely 42 mm és húsz évenként olyannal, amely 52 mm esıt ad. (Összehasonlításul: a valóban katasztrófát okozó világcsúcs 24 órás esı esetén 1870mm, két óra alatt pedig 480mm.) A hirtelen lehulló nagymennyiségő hó is okozhat károkat vagy baleseteket (pl. hegységi erdeinkben idınként elég sok fa roppan össze a hó súly alatt), de a nagyobb bajokat az erıs széllel érkezı havazások jelentik. A hófúvások ugyan évente néhányszor pár órára vagy napra megbéníthatják a közlekedést, de a gépesített takarítóeszközök kapacitása általában még normál készültségi fok mellett is elegendı annak megindítására egy katasztrófa-helyzet kialakulása elıtt. A veszélyes helyzetek ugyan bárhol elıállhatnak, de a tipikusan erıs légáramlású, és a szél hófelhalmozó hatását domborzatukkal is felerısítı vidékekrıl (Bakony, Hernád-völgy, stb.) gyakrabban érkeznek hírek idıszakos hóakadályokról. Az erıs szelek önmagukban, mechanikai energiájuk révén is gyakran okoznak károkat az országban. A viharkárok mértékének érzékeltetésére az Állami Biztosító 1968-73 közötti adataiból (Ádám-Marosi-Szilárd 1981) idézünk. Ebben az öt évben az ország területének 17,5%-a volt biztosítva. Viharkárt a biztosított terület 4,8%-a szenvedett. Legtöbb kár az ország északi részének középsı megyéiben (Pest, Komárom, Heves) volt - 10% feletti arányokkal, a legkevesebb pedig a Tiszántúlon (Csongrád és Hajdú-Bihar 2% alatt). Az értékek területenként és idıszakonként meglehetısen szélsıséges határok közt ingadoznak.

4. A TERMÉSZETI KATASZTRÓFÁK ELLENI VÉDEKEZÉS Áttekintve a természeti katasztrófák és veszélyek általános rendszerét, valamint azok magyarországi elıfordulásait és szerepét, most már szembe kell néznünk a védelem, a védekezés problémájával . Milyen általános lehetıségei vannak a társadalomnak az egyes veszélytípusok által kiváltott katasztrófák megelızésére, elhárítására, vagy legalább a hatások csökkentésére? A fejezet a védekezési lehetıségeket két nagy csoportra bontva tárgyalja. Beszélhetünk passzív és aktív védekezési módokról. Mindent összevéve nyilvánvaló, hogy ahol csak lehet, az aktív védekezést kell elınybe részesíteni, és már csak ezért is részletesebben mutatjuk be annak lehetıségeit. A logikai sorrendnek megfelelıen: • elıször a megelızés kérdésérıl szólunk, • majd a prognosztizálás lehetıségeit és módozatait tekintjük át. • Külön csoportba soroltuk azokat a kármérséklı eljárásokat, amelyek alkalmazására a kibontakozó katasztrófa idején vagy éppen annak lejátszódása után kerül sor. • Végül a katasztrófa-elhárító szervezetek kiépítésérıl is beszélünk, hiszen azok hiányában az egyébként esetleg eredményes, jó védekezési módszerek sem lehetnek megfelelıen hatékonyak. A védekezést fıleg a Magyarországot is sújtó katasztrófa-típusok vonatkozásában vizsgáljuk behatóbban.

4.1. Passzív védekezési módok 4.1.1. Menekülés

30

A passzív védekezés legegyszerőbb, primitív, egyszersmind magától értetıdı formája, ha az ember a fenyegetı katasztrófa jeleit érzékeli, elmenekül, vagy legalábbis megkísérli a menekülést. A történelemben gyakorta fordult elı, hogy kisebb-nagyobb embercsoportok ilyen módon próbálták megóvni magukat és javaikat. Nagyon jó példákkal szolgálnak a nálunk egyébként nem fenyegetı vulkánkitörések Pompeitıl (Kr. u. 79) napjainkig. A szárazság sokszor késztette menekülésre elsısorban a nomád állattartó népeket. Ez a jelenség a Nagy Népvándorlás mozgatórugói között is szerepelt. Az áradások is akárhányszor menekülésre késztettek - legalább ideiglenesen - embercsoportokat. A menekülések esetenként csak az élet megóvására adnak esélyt, de néha a javak is biztonságba helyezhetık. Az ilyen jellegő menekülések tartós áttelepedésre is vezethetnek, s olykor a társadalmi fejlıdés spontán megváltoztatói, esetleg felgyorsítói voltak. A magyarság Kárpát-medencei megtelepedése óta az ilyen jellegő, áttelepedéssel járó meneküléseket nem gyakorolhatta, de az országon belül idınként sor kerülhetett rá. Ezt elsısorban az áradások kényszerítették ki, és településhelyeinek kialakításában a lakosság hamarosan tartósan is alkalmazkodott ezekhez a körülményekhez (völgyekben a teraszokra, az Alföldön az ártéri folyóhátakra költözött). A katasztrófák elıli menekülés modern változatának tekinthetık a kitelepítések az árvizek közvetlen fenyegetése (gátszakadás vagy a gátak víz általi meghágásának veszélye) idején. Ezekre a legutóbbi idıkben is és nálunk is sor került. Talán a legemlékezetesebb és legnagyobb embertömeget mozgató ilyen akció Makó város csaknem, 30 000 lakosának kitelepítése volt az 1970-es árvíz idején. De alkalmazni kellett a Tisza mentén korlátozottabb mértékben 2000-ben is. 2001. márciusában a beregi falvak egész sorát telepítették ki, és a kitelepítettek száma 20 000 körül volt. A kitelepítések ugyan az eredetileg leginkább spontán védekezés megfelelıi, de manapság valószínőleg éppen ellenkezıleg, ez a védekezési mód kívánja meg a legkörültekintıbb szervezést, a leginkább összehangolt munkát. Fegyelmezett és zökkenımentes kivitelezése elképzelhetetlen elızetesen kialakított, átgondolt tervek nélkül. 4.1.2. Mőveléselhagyás A meneküléssel némileg rokon védekezési forma. Itt azonban nem kerül sor feltétlenül a lakosság helyváltoztatására, csak a mővelt (vagy általánosabban: a hasznosított) terület áthelyezésére. Ez hosszabb távon is alkalmazva már nem passzív védekezés, mert a gyakran veszélyeztetett területek mővelésének felhagyásával valójában a katasztrófaveszély kialakulása is megelızhetı. „Klasszikus” esetben azonban inkább az történik, hogy az ember a katasztrófa kibontakozása idıszakában mintegy félbehagyja addigi tevékenységét a veszélyeztetett területen, akárhányszor lemondva az ott remélt hasznáról is. Tehát éppenséggel nem elıre megtervezett folyamatról, hanem kényszercselekvésrıl van szó. Ennek egy sajátos változata nálunk a hullámtéri mezıgazdálkodás, elsısorban a szántóföldi mővelés esete. Az ott termelı ember elvileg tisztában van a kockázattal, ezért is építette a hullámterekbe a kisebb áradásokat feltartóztató nyári gátak rendszerét. A nagyobb áradások idején kényszerően feladja a nyári gátak bizonytalan védelmében mővelt területét, amelynek hasznától is elesik. Az utóbbi években mindinkább felizzanak az indulatok e sajátos probléma körül. Az ilyenkor bekövetkezı veszteség ugyanis a felelısség kérdését is felveti. Ki viselje a felmerülı költségeket, elvárható-e valakitıl a kár megtérítése (az árvízvédelem, a biztosító vagy az egyén)? A nyári gátak kérdésköre is alkalmas arra, hogy rámutassunk a védekezési eljárások alkalmazhatóságának sokszor szerfelett bonyolult, ellentmondásos voltára. Mint láttuk, a

31

nyári gátak rendszere bizonyos korlátok között lehetıvé teszi a mővelt területek kiterjesztését. Tehát az árvízvédelmi gátak kiépítése után hamarosan nemcsak a mentesített ártereken, hanem a hullámtéren is intenzív gazdálkodás kezdıdött. Így a természeteshez közeli tájállapotok nemcsak a gátakon kívül, hanem azok között is eltőnıben vannak. Az erdık és vizes élıhelyek tere is mind jobban szőkül, s ahol vannak is még erdık, azok faösszetétele is alapvetıen megváltozott, faji sokszínőségük jórészt eltőnt. A keményfás ligeterdıket felváltották az értéktelenebb puhafás ültetett erdık. A gátakon belüli, sokszor rövidlátóan csak praktikussági szempontokat követı vízkormányzás miatt pusztulnak a morotvák, és eltőnıben van az egykori gazdag vízi élıvilág. A hullámterek így elvesztik azt a napjainkban mind nagyobb értékként számontartható funkciójukat, hogy valóságos zöld folyosóként szolgálhassanak a Kárpát-medencei (sıt azon túli) különbözı természeti tájak között. A mőveléselhagyás kérdése tehát itt nagyon fontos környezet- és természetvédelmi problémákkal kapcsolódik össze. A menekülés és a felhagyás - mint katasztrófavédelmi eljárások - kapcsán érdemes felvetni még egy gondolatot. Úgy tőnik, az ember szinte veszélytípustól és a veszély fokától függetlenül nem nyugszik bele még a katasztrófáktól sőrőn látogatott területek végleges feladásába sem. Visszaköltözik a vulkán lejtıjére, felépíti (ugyanott!!) földrengéssel sújtott városát, hamarosan házat emel a csuszamlásos földtömeg tetején, stb. Szinte nincs a világnak olyan szöglete, amelyet még olyan súlyos katasztrófák után is végleg feladott volna. Talán csak a tengerelöntések és a jégtakaró kiterjedése kényszerítették végleges meghátrálásra. Tárgyunk szempontjából ez azért látszik nagyjelentıségőnek, mert mintegy elırevetíti, hogy már csak ilyen okokból sem várható a természeti katasztrófák megszőnése. Az ember a jövıben is élni és dolgozni fog a természeti katasztrófák által erısen fenyegetett helyeken. A védekezés egyéb módozataira már csak ezért is szükség van ill. lesz. Ha azonban egy katasztrófaveszélyes terület hasznosításának teljes feladása ritka esetben is látszik reális jövıképnek, arról azért nem mondhatunk le, hogy megfelelı felvilágosítással, meggyızéssel, adott esetben pedig akár jogszabályi és adminisztratív eszközökkel ne késztessünk a helyes hasznosításra. Aligha lehet belenyugodni abba - és itt ismét gondolhatunk akár a környezetvédelmi referensek felelısségére is - ha azt látjuk, hogy az ember életét a természeti veszélyekkel nyilvánvalóan nem törıdve, (esetleg a megfelelı ismeretekkel nem is rendelkezve) felelıtlen módon próbálja irányítani. Közelmúltbeli magyar példákkal: * A már említett Hollóházán korábbi földtani és lejtıstabilitási vizsgálatok ellenére épült a falu egy jelentıs új része csuszamlásveszélyes lejtıkre. Ennek nagy szerepe volt az 1999-2000-es földcsuszamlások jelentıs kártételében. * Aki akár csak a TV-ben is látta a Dunai-magaspart peremére Ercsiben épített házakat, nem gondolhatja azt, hogy a dolgok ott helyesen történtek. Az ilyen, és ezekhez hasonló katasztrófák felidézésében nem tagadható az ember saját felelıssége. 4.1.3. Utólagos kárfelszámolás Bizonyos értelemben ez is passzív védekezés, fıleg ha nem aktív védekezési módok kiegészítéseként alkalmazzák. Az ember tönkrement javait újra létrehozza, a megrongáltakat kijavítja, s ezzel mintegy semlegesíteni próbálja a katasztrófa hatásait. Tehát úgy védekezik, hogy próbálja folytatni megszokott életét. Így persze a dolog nem életszerő. Hiszen aligha hihetı, hogy a katasztrófát követıen minden a korábbi módon történjék. A tanulságok levonásra kerülnek, és a katasztrófa utáni helyzetben mindenképpen megjelenik az újabb veszély elhárítását vagy megelızését szolgáló aktív védelem valamely eleme. Ezzel el is érkeztünk az aktív védekezési módokhoz.

32

4.2. Aktív védelem 4.2.1. Megelızés Elvileg a katasztrófa két módon elızhetı meg:
A katasztrófával fenyegetı folyamat kialakulásának vagy katasztrófává növekedésének megakadályozásával (gátlás)
Csapásálló létesítmények (védmővek) létesítésével 4.2.1.1. A folyamat kialakulásának gátlása A Magyarország vonatkozásában vizsgált katasztrófatípusokról e tekintetben a következık mondhatók: a., Földrengések, az aszály, a felhıszakadások és tulajdonképpen a hóviharok, valamint a villámlás keltette tüzek esetében ez az eljárás gyakorlatilag kizárható. (A földrengések kapcsán talán azt a kezdeti próbálkozást lehetne megemlíteni, hogy ha felismerik valahol a Föld belsejében a feszültségek növekedését, akkor robbantásokkal idejekorán apróbb rengéseket próbálnak kiváltani a nagyobb elkerülésére.) b., Az atmoszférikus jelenségek között kezdeti eredmények már vannak a jégesı elhárítással kapcsolatban. Elvi megoldás az, ha a jégesı-csírák számát mesterségesen növeljük a felhıben, és ezzel megnehezítjük a nagyobb, a felszínig is jégként érkezı szemcsék kialakulását. A gyakorlati kivitelezés során jégképzı anyagot (jobbára ezüstjodidot vagy ólomjodidot) juttatnak a felhıbe (pl. rakétával), amely szétszóródva ott fejti ki hatását. Ilyen rendszer már Magyarországon is mőködött az 1970-es évek közepétıl (a Tenkes-hegyen a Villányi-hegységben), és mőködése idején számos kedvezı értékelést lehetett róla olvasni. Megszüntetése azonban arra enged következtetni, hogy részsikerei ellenére anyagilag nem volt rentábilis. c., Tömegmozgások esetében a megelızés esélyei jobbak. Mivel kipattanásuk alapvetıen vagy a lejtı, vagy az azt felépítı anyag tulajdonságaitól függ, ezért valamelyik feltétel módosításával kell megakadályozni a veszélyes állapot kialakulását: - Az egyik lehetıség a túl magas és túl meredek lejtık átalakítása. Mivel a magasság növekedése elsısorban a súlynövekedés miatt veszélyes, ezért óvakodni kell a lejtık túlzott megterhelésétıl (súlyos épületek a lejtıkön!!!). Eredményes védekezési eljárás lehet a lejtık lábának a megtámasztása, ami egyrészt ellensúlyt jelent, másrészt voltaképpen a lejtı egészének lejtıszögét is csökkenti. - A másik alaplehetıség, ha a vízfelvétel révén konzisztencia változásra hajlamos (plasztikussá, és így instabillá váló) anyagok erıs vízfelvételét megakadályozzuk. * Ez utóbbi feladatot fıleg a háttérbıl érkezı vizek elvezetésével lehet megoldani (pl. övárokkal). Ilyenkor a lejtı magasabb részérıl érkezı vizeket mintegy eltereljük a veszélyeztetett területrıl, tehát annak vízbevételét csökkentjük. Ezzel kapcsolatos sajátos problémát (dilemmát!!) vet a dombvidékek lejtıinek szántómővelése. Ha az olykor katasztrófális jelenségként is értelmezhetı talajerózió csökkentésére a szintvonalakkal párhuzamosan - tehát a lejtıirányra merılegesen - szántanak, akkor egyrészrıl lassítják és csökkentik a víz lejtıirányú, esetenként a talajrészecskéket elsodró erejő mozgását, másrészt ezzel egyúttal segítik a víz lejtıbe szivárgását, növelik annak víztartalmát, és így csökken a lejtı stabilitása (ugyanakkor természetesen javul a növények vízellátása). A dilemma igazi megoldása ezért az, ha bizonyos - általában 17%-nál meredekebb - lejtıkön nem folytatnak szántómővelést. • Ha a víz már benne van a lejtı anyagában lehetıvé kell tenni, hogy onnan minél gyorsabban távozhasson - pl. a víz kiszivattyúzásával sőrő kúthálózat révén (csá-

33

pos kutak), a lejtıkön fakadó források gondozásával, általában a víz útjának nyitvatartásával, stb.). • A lejtıanyag tulajdonságai is megváltoztathatók - pl. szilárdító betoninjekciókkal. Mechanikus úton is növelhetı az anyag összetartása cölöpök beverésével, sıt bizonyos lejtık „abroncsba fogásával”. Tágabb értelemben idetartozik a lejtık hálóval történı lefedése is sziklahullások, kisebb omlások megakadályozására. • A földtani felépítéstıl függıen sokszor stabilizáló hatású az erdısítés is. A gyökerek összetartó erejével szemben azonban a mozgásokat elısegítı hatás is felléphet. A fejlett erdı ugyanis tömegével tekintélyes „plusz” súlyt jelent a lejtın. Ha a csuszamlások potenciális csúszópályái mélyen - a gyökérzóna alatt - vannak, akkor nem az erdı fogja meg a lejtıt, hanem a lejtı viszi el az erdıt! d., Az árvizek esetén is vannak lehetıségek a megelızésre, vagy legalábbis a méretcsökkentésre. Az árvizek - amint arra már utaltunk - a lefolyás visszafogásával, a lefolyási tényezı csökkentésével mérsékelhetık. Mivel a csapadék mennyisége adott, azt kell elérni, hogy a lejtıkön lefolyó víz lassan jusson el a folyókba. Erre a zárt növényzet - elsısorban az erdı - a legalkalmasabb. Mivel katasztrófaveszélyt jelentı nagy folyóink vízgyőjtıterületének döntı része a határainkon túl van, ezt csak szomszédainkkal együttmőködve lehet elérni. Megvalósulásának realitását az egyes országok nemzetközi normákhoz alkalmazkodó józan belátásán túl az is növeli, hogy az erdısítés napjainkban alapvetıen gazdaságilag is (igaz jobbára hosszú távon) hasznot hozó tevékenység. Másrészt az erdısítés korunk természetátalakításának egyik olyan típusa, ami egészében véve a leginkább környezetbarát tevékenységnek tekinthetı, tehát ez is mellette szól. Kevéssé tőnik reménytkeltınek a megoldás, ha arra gondolunk, hogy a szomszéd országok infrastruktúrájuk kiépítését jelenleg is nagy ütemben végzik, és ez a tevékenység - már ugyancsak említettük - alapvetıen a lefolyás mértékének növekedéséhez vezet. Rövid távon tehát arra kell készülnünk, hogy az árvizek mértéke és gyakorisága bizonyosan nem csökken, ezért nem mondhatunk le a védekezés egyéb formáiról. 4.2.1.2. Csapásálló létesítmények (védmővek) létesítése Csökkenthetı a csapással fenyegetı folyamat hatása, ha kellıképpen megerısíthetık a veszélyeztetett létesítmények. Amennyire logikus ez a lehetıség, annyira természetes az is, hogy csak korlátozottan alkalmazható. Nem minden csapás ellen lehet ugyanis megvédeni minden létesítményt. De nem is mindig érdemes. - A költség-haszon elemzés döntheti el, hogy mi az a még vállalható anyagi áldozat, amellyel a biztonság nagyvalószínőséggel garantálható. - Az is felmerül azonban, hogy ha valamely katasztrófa-típus általi fenyegetettség nem ér el egy küszöbértéket, akkor kell-e egyáltalán speciális létesítményekben gondolkozni? Végsı soron ez is rentábilitási kérdés. - A rentábilitásnak azonban esetünkben van még egy eléggé nem hangsúlyozható további vonatkozása is. Aki a környezetvédelemmel foglalkozik, annak másokhoz képest is kiemelt kötelessége arra is gondolkozni, hogy bizonyos védelem megteremtése milyen környezeti következményekkel jár. Kétségtelen, hogy konkrét esetekben sokszor nehéz a döntés. 1. Földrengések A (bizonyos mértékig) rengésálló építmények emelése ısi védekezési módszer a földrengésektıl erısen veszélyeztetett területeken. Ezt a célt az építıanyagok és az építési tech-

34

nika sajátos megválasztásával érik el. A rengéskárokat nagymértékben befolyásolja az alapkızet jellege is (a litológiai ill. szerkezeti viszonyok). A földrengések esetén a rengésálló építkezés a védekezés legfontosabb módszere. Nálunk a mérsékelt rengésveszély miatt általában nincsenek szigorú elıírások, de az építkezések elıtti statikai vizsgálatok értelemszerően mindenféle rázkódás elleni védelmet is szolgálnak. Az is természetes, hogy a nagyobb (magasabb) épületek, jelentıs ipari üzemek és kiváltképpen földalatti létesítmények esetén a szabályozás szigorúbb. Különösen fontos a rengésállóság a veszélyes üzemnek minısülı (veszélyes vegyi vagy rádioaktív anyagot gyártó, használó) létesítmények esetén. Jó példa erre a Paksi Atomerımő földrengésbiztonságának meghatározása. Több mint egy évtizeden át, több tucatnyi, különbözı földtudományokat (földtan, tektonika, geofizika, szeizmológia, geomorfológia) mővelı magyar szakember végzett sokoldalú vizsgálatokat az erımő rengésbiztonságának hiteles meghatározására. A vizsgálatokat nemzetközi szervezetek (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, Atomerımőveket Üzemeltetık Világszövetsége) is ellenırizték, így ma bizonyosan állítható, hogy • Paks körzetében kizárható a felszínig nyúló, a legfiatalabb üledékeket is harántoló törés, • az erımő méretezése kielégíti a körzetben 100 év alatt bekövetkezhetı legnagyobb rengéssel szembeni stabilitási igényeket, • az erımőben elvégezhetık azok a megerısítések, amelyek a 10 000 éven belül bekövetkezhetı legnagyobb rengések ellen is biztosítékokat nyújtanak, • az erımőben kiépült és folyamatosan regisztrál egy olyan szeizmológiai monitoring rendszer, melynek segítségével a rengések tekintetében a jövıre nézve további pontosítások lehetségesek. (Marosi S. - Meskó A. szerk. A Paksi Atomerımő földrengésbiztonsága, Bp. 1997.) 2. Atmoszférikus katasztrófák Az atmoszférikus katasztrófák esetén a védekezésnek nem tipikus módja a csapásálló létesítmények emelése. A jégverés, szélvihar, felhıszakadás, stb. ellen nem szükséges az általános stabilitást és szilárdságot meghaladó építkezés. Ezek extrém erejő fellépései nálunk olyan ritkák, hogy a védekezésben az alacsony kockázati tényezı a meghatározó faktor. (Más a helyzet pl. a tornádók látogatta amerikai Közép-Nyugaton, vagy a hurrikánok és tájfunok által veszélyeztetett tájakon.) Villámcsapások ellen csak konkrét létesítményeket lehet védeni, egész erdıket pl. nyilvánvalóan nem.

3. Tömegmozgások A tömegmozgásos katasztrófákat sem elsısorban azzal védhetjük ki, ha sziklaomlásokat elviselı, vagy a lecsúszó földtömegnek is ellenállni képes építményeket emelünk. Utóbbi esetben ez annál inkább így van, mert a katasztrófális mérető mozgások vagy elsodorják az épületeket, vagy pedig maga az építmények alatti földtömeg mozdul el, és viszi magával a felszíni létesítményeket. Az is természetes azonban, hogy a mélyebb és erısebb alapozás, a szilárdabb építıanyag kisebb erejő mozgásoknál jelenthet védelmet, és a kár így csökkenthetı. Ilyen típusú védekezésnek tekinthetı az a nálunk a természeti adottságok miatt ritkán alkalmazott eljárás, hogy bizonyos felszíni tömegmozgások (pl. hó- vagy sziklalavinák) feltartóztatására felfogó- és terelıgátakat emelnek. 4. Árvízvédelem 35

Az elızıekkel szemben az árvízvédelemnek a védmővek létesítése a leggyakoribb és leghatásosabb módja. Magyarország árvízvédelmi létesítményei nemzetközi szinten is kiemelkedıek. A XVIII. századig csak lokálisan és hézagosan folytatott gátépítés a Tisza és a Duna vízrendszerében az 1830-as évek elıkészítı felmérései után vált rendszeressé. A XIX. század közepéig a gátépítés azonban nem volt kormányszinten összehangolt, és azt a különbözı helyi ármentesítı társulatok végezték saját területeik védelmében, és a rendelkezésre álló pénzügyi eszközöktıl függı ütemben. Ez az 1880-as évekig - mint már láttuk - számos katasztrófát okozott. Gyakorta elıfordult ugyanis, hogy a felsıbb szakaszokon a kanyarulatok levágásával meggyorsított árvíz ráfutott a még szabályozatlan és csak hiányosan begátolt alsóbb szakaszra, sıt esetenként egyszerően kikerülte a gátakat. A század végére azonban a munkák dandárja befejezıdött, és a XX. századra már csak a Tisza-Szamos-köz, a Borsodi-nyílt-ártér, a Hernád, Sajó, Zagyva, Tarna, valamint az Ipoly, a Mura és a Lajta-völgy egy részének ármentesítése maradt. Az ármentesítés fejlıdését és arányait (nemzetközi összehasonlításban is) a 4/1. és a 4/2. táblázat adatai mutatják. A gátépítések (a kanyarulat átvágásokkal együtt) az Alföld természeti képének területi hasznosításának legnagyobb arányú megváltozását hozták. A hullámtér és a mentesített ártér így kialakult kettısségérıl, s annak néhány következményérıl már szó volt. A védekezés környezetátalakító és környezetvédelmi szempontból fontos néhány további jellemzıjére és következményére azonban még fel kell hívni a figyelmet. * Az árvizeiket gyorsabban levezetı folyók kis- és középvízi medreiket mélyebbre vágták, a kisvizek szintje csökkent. * A kisvízszintek alászállása széles alföldi területeken a talajvízszint csökkenését vonta maga után, ami már egy évszázad elteltével talajátalakulást is eredményezett. Ez számos helyi tényezıtıl függıen pozitív vagy negatív irányú is lehetett. * A talajvíz süllyedése valamint a rendszeres évi kiöntések elmaradása a mentesített ártéren szárazodást okozott. A fellendülı mezıgazdaság számára ezért egyre sürgetıbbé vált az öntözés megindítása és az öntözı rendszerek kiépítése. Az árvízvédelem és a folyószabályozás kérdése ezen a ponton szorosan összekapcsolódik az aszály problémájával. Az aszály a fentiek miatt a csapadékmennyiség változatlansága esetén is gyakoribbá és fenyegetıbbé vált. Az öntözés kiterjesztésével - legalábbis lokálisan - talajvíz emelkedés is bekövetkezett. Másrészt a koratavaszi idıszak csapadéka és hóolvadása rövidebb, de a mezıgazdaság számára nagyon lényeges periódusokban feleslegesen sok káros vizet eredményezett (belvizek), amelyek gyors elvezetése ugyancsak szükségessé vált. E célból az öntözıcsatornáktól jórészt független másik, belvízlevezetı csatornarendszert is ki kellett építeni. A belvizek elleni védekezésnek a csatornahálózat csak az egyik technikai eleme. Mivel a belvizes idıszakokban rendszerint a folyók vízállása sem alacsony, másrészt a mentesített árteret a gátak elválasztják a hullámtértıl, ezért a belvíz általában csak szivattyúzással vezethetı el. Már a múlt század nyolcvanas éveiben megépültek az elsı szivattyúk. A szivattyúkapacitás azóta szinte folyamatosan emelkedett, mert a belvíz elöntés idıtartama elsısorban a gyors vízlevezetéssel csökkenthetı. Az 50-es évek elejéig a szivattyúkapacitás évi növekedése mintegy 9m3/s volt, ha az ország gazdaságát válságok vagy háborúk éppen nem sújtották. Itt említjük meg azt is, hogy az utóbbi idıben sokszor jelentıs károkat okozott a belvíz levezetı csatornák állagának elhanyagolása. A kellıen nem gondozott csatornák vízvezetı képessége ugyanis jelentısen lecsökken, és így nem tölthetik be kívánatos funkciójukat. A jövıben ezt a problémát nagyon komolyan kell venni! 4/1. táblázat

36

Néhány európai ország fontosabb árvízvédelmi adatai Ország

Franciaország

Árvízvédelmi vonalak hossza (km)

Mentesített terület millió ha

480 3300

0,1

Hollandia

1,5

Lengyelország

3000

0,9

Magyarország

4200

2,4

NDK

3000

0,5

NSZK

2760

-

Olaszország

1000

0,7

4.2. táblázat Az ármentesítés fejlıdése Magyarországon Év

1850 1860 1870 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1940 1950 1960 1970

Mentesített terület 1000 ha 800 1540 1490 2140 3020 3520 2170 2170 2220 2350 2360 2400

Árvédelmi vonalak hossza km

1300 2490 3340 4360 4360 6340 6990 3360 3580 3750 3830 3960 4200

Mindezek együttesen az Alföld természeti képét alapvetıen megváltoztatták, s az Alföld egyfajta „kultursztyeppé” vált. A katasztrófavédelem tehát ebben a vonatkozásban jelen-

37

tıs mértékben hozzájárult ahhoz, hogy új típusú - már az elızı fejezetben is tárgyalt - ökológiai problémák léptek fel, és az antropogén környezetterhelés mind súlyosabb gondjai bontakoztak (bontakoznak) ki. A jövıben ezek eddig nem ismert - ökológiai - krízishelyzetek kialakulásához vezethetnek, és arra hívják fel a figyelmet, hogy még a természeti katasztrófák elleni védekezés során is figyelnünk kell a környezet megváltozásából adódó távlati hatásokra. A folyómenti védımővek építése nem lezárult folyamat. A már korábban írtak szerint megnövekedett árvízi szintmagasságok a gátak folyamatos erısítését és magasítását kívánják. A mai tiszai gátak már alig vethetık össze a Széchenyi-Vásárhelyi korabeliekkel. A veszély ennek ellenére sem szőnt meg, és mindinkább felvetıdik a kérdés, hogy védmőveink rendszerével kapcsolatban nincs-e szükség koncepcióváltásra? Vajon a mai gátak további folyamatos és nagyon drága erısítése a jövı árvízvédelmének a legracionálisabb módja? Nem lenne-e helyesebb egy részüket (természetesen csak részletes elıvizsgálatok alapján) a folyótól távolabbra helyezni, és így is, valamint nagyobb tárolóterek kialakításával csökkenteni a veszélyt? Egy ilyen átalakítás az Alföld számos körzetében, fıleg a zöldfolyosó szerepre kiválóan alkalmas közvetlen folyómenti sávokban, a korunkban egyre nagyobb értéket jelentı (sıt esetleg tényleges anyagi hasznot is hozó) természetközelibb állapotok visszaállítását segíthetné, és általános környezetvédelmi szemponból is nagy jelentıségő lenne. Aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a fentieket talán mindenkinél inkább a környezetvédelmi szakembernek kell mérlegelnie, és alapos, konkrét tájékozódás után, a szaktudományok, a természetvédelem érveit is figyelembe véve, a gazdasági és társadalmi érdekeket is szem elıtt tartva, területileg és idıben is differenciáltan alakítani ki felelıs állásfoglalását, és azért bátran kiállni.

4.2.2. A prognosztizálás szerepe a katasztrófavédelemben A természeti katasztrófák elırejelzése kétféleképpen értelmezhetı. * Az egyik lehetıség, ha valamely terület természeti adottságainak alapos ismeretében meg tudjuk mondani, hogy ott milyen típusú és hozzávetılegesen milyen mérető és gyakoriságú veszélyekkel kell számolni. A prognózisnak ez a típusa lehetıvé teszi, hogy az adott területen jó elıre fel lehessen készülni a bekövetkezı katasztrófára, ami a megfelelı védmővek kiépítését is magába foglalja. Magyarországon pl. már elég jól ismerjük folyóink vízjárását (sıt arról már a múlt század elsı felében is volt annyi ismeretünk), hogy a várható árhullámokhoz igazítva gátakat építsünk (pl. a 100 évenként várható max. vízállást 80 cm-rel meghaladó gátmagassággal). Az ilyen elırelátással kiépített és megszervezett védekezés voltaképpen magát a katasztrófaveszélyt csökkenti, vagyis sokkal nagyobb élet- és vagyonbiztonságot teremt. Szélsıségesen kedvezı esetben akár elkerülhetıvé is teszi a katasztrófát. Sokkal általánosabb azonban, hogy a megfelelı ismeretek ellenére sem lehet tökéletes biztonságot teremteni. Hiába tudják Japánban vagy Kaliforniában, hogy erıs földrengésekre is számítani kell, hiába építenek a magyarországinál rengésállóbb épületeket, egy-egy nagy rengés mégis károkat, sıt katasztrófát okoz. Mivel a teljes preventív védelem általában megvalósíthatatlan, ezért nı meg a pontos prognózisok jelentısége, amelyek révén közvetlenül a katasztrófikus folyamatok megindulása elıtt lehet szükségintézkedéseket hozni. * Így jutunk el az elırejelzések második típusához. Ide tehát a nagyon pontos (nap, vagy éppen óra pontosságú) prognózisok tartoznak. A Felsı-Tiszán meginduló árhullámról pl. ilyen pontossággal megmondható annak Szolnokra vagy Szegedre érkezése. Ilyen természető elırejelzések az idıjárási prognózisok is. Egy-egy nagy felhıszakadásra vagy hóviharra ma már fel lehet készülni.

38

Az Egyesült Államokban ilyen pontossággal mőködik a tornádó vagy a hurrikán elırejelzés. E légörvények várható útvonalát, az érintett sáv szélességét, a várható elérési idıpontokat mind a lakossággal, mind a katasztrófaelhárító szervezetekkel rövid idıközönként közlik, hogy az elızetes óvóintézkedéseket minél célszerőbben lehessen megtenni. Hollandiában a vihardagályok támadása elıtt a rádió megszakítja mősorát, hogy a küszöbönálló veszélyre felhívja a figyelmet. Vannak azonban olyan veszélytípusok, amelyek esetében ez a fajta prognózis nem mőködik. Ilyen pl. a földrengés. Bár ma már egyre több olyan elıjelet tartunk számon, amelyek közeli veszélyes rengésre utalhatnak (pl. kızetelváltozások, mini repedések megjelenése, feszültségemelkedés a törési zónákban, hirtelen talajvízszint-csökkenés, a radongáz mennyiségének növekedése a talajvízben, stb.), ezek azonban eddig sohasem tették lehetıvé, hogy pl. egy riadó elrendelésével legalább az emberek elızetes kimenekítése megoldható legyen. Úgy tőnik e tekintetben még nagyon messze vagyunk a sikertıl. (Nehéz is lenne elképzelni, hogy egy milliós nagyváros élete bizonytalan elıjelzések alapján - esetleg rövid idıközönként többször - megbénítható legyen!) Valamivel jobb a helyzet a tömegmozgások vonatkozásában. Ezekrıl nemcsak azt tudjuk, hogy általában milyen típusú területeket fenyegetnek, hanem azt is, hogy - az árvizekhez hasonlóan, bár közel sem olyan egyértelmően - melyek azok a konkrét helyzetek (pl. idıjárási szituációk), amikor bekövetkezésük valószínősége különösen megnı. Hosszabb csapadékos periódus idején, nagytömegő hó fokozatos elolvadása esetén, vagy a Duna mentén pl. magas vízállások hirtelen lecsökkenése alkalmával nagy a csuszamlások kioldódásának valószínősége. Azt azonban, hogy tényleg megcsúszik-e a part, hogy a csuszamlás melyik szakaszon, és mikor indul meg, azt nem lehet biztonsággal elıre jelezni. Az 1975/77-es Hernád-parti csuszamlásos periódusra is lehetett számítani, de, hogy melyik falu melyik utcájában, melyik házak kerülnek annyira konkrét veszélybe, hogy azok elızetes kiürítésére is gondolni kellene, azt még az ott rendelkezésre állónál sokkal alaposabb elıismeretek birtokában is nehéz lett volna megmondani. (Inkább azt kell hangsúlyozni, hogy a csuszamlásveszélyesként ismert helyeken az építkezés eleve helytelen!) A prognózis alapján történı közvetlen veszélyelhárítás esélyei általában az árvizek esetén a legjobbak. A monitoring rendszerek (pl. a vízállásra vonatkozóan) - még ha a nemzetközi kapcsolatok jellege miatt az elmúlt évtizedekben szomszédságunkban meglehetısen akadozva mőködtek is - azt azért lehetıvé tették, hogy legalább az élet, és részben a vagyon mentésére elegendı idı legyen. Ugyanakkor az érdemi védekezési munkák megindítása már sokszor nem volt reális esély. Egy gátszakadás prognosztizálása általában nem lehetséges, de az, hogy az érkezı ár meghágja-e a gátkoronát, legalábbis a nagyobb folyókon már esetleg 24 órával korábban is látható. 4.2.3. Kármérséklı eljárások katasztrófa idején E védekezési móddal kapcsolatban két dologra kell gondolni. 1. A katasztrófák jelentıs része nem „egy pillanat” alatt következik be, hanem van bizonyos kifejlıdési ideje. Ilyen esetekben a csapás ereje átgondolt szervezett munkával jelentısen mérsékelhetı. A 2001. márciusi tiszai árvíznél a tarpai gátszakadás pillanatában már nyilvánvaló volt, hogy Bereg déli részének falvait órák alatt el fogja önteni a feltartóztathatatlan ár. A katasztrófa már a településeken kívüli részek elöntésével is bekövetkezett, de további növekedését érdemben befolyásolta, hogy a falvakban sikerül-e szervezett munkával, egységes irányítással valamely - magasabb - településrészt legalább részlegesen megóvni, vagy a lakosságot, az állatokat, s az anyagi javak egy részét a körbezáródás elıtt biztonságos helyre menekíteni? Ez a fajta kárelhárítás a veszély óráiban egyébként gyakorta megnyilvánuló példás embe-

39

ri bátorság és önfeláldozás ellenére sem lehet igazán sikeres, ha mind a veszélyeztetett körzetben, mind annak tágabb háttér környezetében nem mőködik egy, már a „békeidıben” jó elıre megszervezett katasztrófavédelmi szolgálat. 2. A hirtelen bekövetkezett természeti csapás arányait is lehet mérsékelni. Például azáltal, ha szakszerő fellépéssel sikerül megakadályozni a csatlakozó katasztrófák kialakulását, vagy érzékelve azok küszöbön álló bekövetkeztét, még ellenintézkedések tehetık. A csatlakozó katasztrófák a legtöbbször antropogén (civilizációs) jellegőek - pl. az infrastruktúra sérüléseibıl következnek. Ilyen lehet a gázömlés, általában mérgezı anyagok kiszabadulása, áramütés, stb. A katasztrófák története világszerte azt mutatja, hogy az esetek jelentıs részében nem is az eredeti, hanem a csatlakozó katasztrófa okozta a nagyobb arányú pusztulást. (Sokat idézett eset pl. az 1924-es tokyoi földrengés, ahol az emberek többsége a rengést követı tőzvészben vesztette életét.) A katasztrófák „kiteljesedéséhez” olykor nem is kell újabb természeti vagy civilizációs csapásnak csatlakozni. Elég, ha a váratlanul fellépı, már-már kilátástalan helyzet az érintettekben pánikot kelt. Petıfi szavaival: „Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék” - ennek leszerelése a katasztrófa pillanataiban nehezen túlbecsülhetı jelentıségő. Mindkét bemutatott esetbıl világosan következik, hogy a természeti csapások elhárítása szempontjából milyen kardinális jelentıségő a katasztrófavédelmi és elhárító szervezetek rendszerének kiépítése. Ennek rövid bemutatása elıtt a fentebbiekhez még annyit kell hozzáfőznünk, hogy természetszerőleg a katasztrófa „pillanataiban” foganatosított intézkedések minden másnál elıbbre való elve, az emberi élet biztosítása. Nyugodtan kimondható, hogy tulajdonképpen bármi áron. Tehát amennyire fontos, hogy a környezetvédelmi szakember a védekezés különbözı fázisaiban, pl. a védekezı rendszerek kiépítése idején, hallassa a hangját, hogy mindent tegyen meg azért, hogy a szóba jöhetı védmő építések a környezet minél teljesebb megóvása mellett történjenek, annyira természetes, hogy ezekben a pillanatokban ı maga is a közvetlen védelmet segítse. Ám, ha elızetesen tudta a környezet- és természetvédelem szempontjainak érvényesülését segíteni (pl. az árvízvédelem elveinek kidolgozásában és azok gyakorlati megvalósításában), azzal bizonyosan jó elıre ahhoz is hozzájárult, hogy a katasztrófaveszély csökkenjen, és válságos pillanatok gyakorisága és súlyossága is mérséklıdjék. 4.2.4. A katasztrófa-elhárító szervezetek kiépítése Elmondható, hogy a katasztrófavédelem kezdetleges formái már a elsı civilizált államokban megjelentek, de a védekezés szisztematikus kiépítése csak a polgári fejlıdés megerısödésével indult meg. A védelem egy része - az utolsó évszázadban döntı része - a háborús katasztrófák elleni un. polgári védelmet jelentette. Ennek jelentısége fıleg azt követıen nıtt meg, amikor a haditechnika fejlıdése (nagy hatótávolságú tüzérség, de fıleg a légi hadviselés megjelenése) miatt a fronttól távoli hátországok is az ellenség csapásainak hatósugarába kerültek. Emellett az ipari forradalom óta a civilizációs eredető katasztrófák elleni védelem is szükségessé vált (vö. pl. bányamentés). De a sajátos természeti veszélyek elleni , sokszor igen fejlett védelemrıl is sok adatot lehetne sorolni. Svájcban pl. a lavinaveszély elleni védekezés számos módszerét már a XVI. században részletesen leírták. A természeti katasztrófák elleni védekezés szempontjából a polgári védelem azért is fontos, mert a nemzetközi helyzet alakulásától függıen annak szervezete többé-kevésbé a természeti (és polgári-civilizációs) katasztrófavédelmet is felölelte, és belıle fejlıdhetett ki a

40

szorosabb értelemben vett katasztrófavédelem. Ez azt is jelenti, hogy így benne megjelenhettek a természeti veszélyek szempontjából alapvetı fontosságú nemzetközi elemek is. Ennek fontos korai állomása volt a Népszövetség keretében Genfben 1925-ben elfogadott jegyzıkönyv a mérgesgázok és a bakteriológiai fegyverek tilalmáról. A második világháború utáni jelentısebb elırelépések: 1949: Genfi egyezmény a háború áldozatainak védelmérıl, 1954: Hágai konferencia a kulturális javak védelmérıl nemzetközi konfliktusok esetén, 1977: Berni jegyzıkönyvek rendelkeztek a polgári védelem alapvetı feladatairól. Ezekkel párhuzamosan a fejlett országokban színvonalas katasztrófavédelmi szervezetek alakultak ki. Kiemelt példaként szokták említeni az észak-európai országok területileg mélyen tagolt, a tartományi és a katonai közigazgatással analóg rendszerét. Ott a katasztrófavédelmet rendszerint három szakterületre bontják:
általános polgári védelem,
a lakosság önvédelme,
az ipar és az üzemek önvédelme, és a védelem több lépcsıben valósul meg:
megelızés (ebben a polgári védelem szakhatóságként lép fel, és érvényesíti a vonatkozó jogszabályokat,
felkészülés - helyi szinten önkéntes önvédelmi erıkre alapozva - tartományi szinten fıfoglalkozású szakemberek irányításával
alkalmazás - elsıdlegesen helyi erıkkel. Különleges a dán polgári védelmi segélyszervezet, amelynek alapelemei a mobil polgárvédelmi osztagok. Ez egy uniformizált nemzeti hadtest, amelyet háborúban és békeidıben a katasztrófa sújtotta területen segélynyújtáshoz és a helyi polgárvédelem támogatására kívánnak használni. Svájc és Ausztria polgári védelmi rendszere is igen fejlett. Nagy-Britanniában sajátos szervezet az 1953-as alapítása óta némileg átalakult SIESO, (Ipari Veszélyhelyzeti Szolgálatok Szakembereinek Társasága). Ez tulajdonképpen egy öntevékeny, szélesen kiépített hálózattal rendelkezı szervezet, amely ugyan neve szerint is az ipari veszélyhelyzetekre koncentrálja figyelmét, de szoros kapcsolatot, tapasztalatcserét tart ill. folytat a katasztrófaelhárító hivatalos állami szervekkel. Az Amerikai Egyesült Államok katasztrófavédelmébe jó betekintést nyújt a BM. Polgári Védelmi Országos Parancsnokság által lefordított és kiadott ismertetı (Útmutató a minden veszélyhelyzetre kiterjedı veszélyhelyzeti mőveleti tervezéshez - Budapest, 1998.).

5. Katasztrófavédelem Magyarországon 5.1. Katasztrófavédelmünk fejlıdése Nincs módunk e helyen részletes történeti visszapillantást nyújtani, ezért csak a fejlıdés fı vonalára mutatunk rá. Kétségtelen, hogy hazánkban a természeti katasztrófák elleni védelem döntıen az ár- és (késıbb részben) a belvízvédelemhez kapcsolódott. Nem véletlen, hogy már a XIII. századból is maradtak fenn az árvédelmi töltésekre való okleveles utalások, 41

sıt Werbıczy Tripartitumában is vannak az árvízveszéllyel kapcsolatos megjegyzések. Komolyabb árvízvédelmet azonban csak a XVIII. század végi elsı jelentısebb gátépítéseket követı reformkori erıfeszítések jelentettek. A korábbi fejezetekben már olvasott a tisztelt hallgató ezen munkálatok kezdeti részsikereirıl, amelyek fıleg az egyes ármentesítı társulatok nem eléggé összehangolt munkájának következményei voltak. Komoly elırelépés csak a kiegyezés után, az államilag koordinált munkálatok megerısödésével következett be. Fontos lépés volt ebben a folyamatban, hogy Baross Gábor közmunka és közlekedési minisztersége idején a minisztérium keretében megalakult a Vízrajzi Osztály (1886), a késıbbi Vízrajzi Intézet (1929-tıl) elıdje. Kezdeti eredményei közül kiemelkedik a Vízjelzı Szolgálat és az Árvízelırejelzés megszervezése (1889-tıl).

5.2. Katasztrófavédelmünk jelenlegi helyzete 5.2.1. Jogszabályi háttér és általános felépítés 5.2.1.1. Jogszabályok A polgári védelemtıl önállósuló katasztrófavédelmünk, amely a természeti és civilizációs katasztrófákkal egyaránt foglalkozik, mőködésének jogi kereteit, felépítésének új rendjét a közelmúlt új jogszabályainak köszönheti. E jogszabályok közül a legfontosabbak: * az 1999. évi LXXIV. törvény a katasztrófák elleni védekezés irányításáról, szervezetérıl és a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni védekezésrıl, * a 179/1999. (XII.10.) sz. kormányrendelet a fentebbi törvény végrehajtásáról, * a 48/1999. (XII. 15.) BM rendelet a belügyminiszter irányítása alá tartozó szervek katasztrófavédelmi feladatairól és a védekezés végrehajtásának rendjérıl, valamint e szervek irányítási és mőködési rendjérıl . A fentieket már csak az elızmények miatt is célszerő összevetni a polgári védelemre vonatkozó legalapvetıbb jogszabállyal: * 1996. évi XXXVII. törvény a polgári védelemrıl Ez a törvény bemutatja a polgári védelem szervezetét, amely számos katasztrófatípus esetén sokszor összekapcsolódik a katasztrófavédelemmel. Magyarországi kiemelt szerepe és a modulban elfoglalt lényeges helye miatt mindenképpen ismerni kell az ár- és belvíz elleni védekezés kérdéseit rögz1ítı jogszabályokat is. Ezek hátterét * az 1995. évi LVII. törvény a vízgazdálkodásról mutatja be. A részletek tekintetében pedig eligazít * a 232/1996. (XII. 26.) kormányrendelet és * a 10/1997. (VII. 17.) Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztériumi rendelet. Kiindulásul a katasztrófavédelmi törvény (LXXIV/1999.) néhány alapmegállapításának lényegét kell idézni. A törvény szerint a katasztrófák megelızése és a védekezés nemzeti ügy, a védekezés egységes irányítása pedig állami feladat - 1.§(1). Milyen szervezetekre és intézményekre, ill. résztvevıkre lehet a katasztrófavédelemben számítani?

42

„ A védekezést és a következmények felszámolását az erre a célra létrehozott szervek és a különbözı védekezési rendszerek mőködésének összehangolásával, valamint a polgári védelemrıl szóló 1996. évi XXXVII. törvény alapján létrehozott polgári védelmi szervezetek, a hivatásos katasztrófavédelmi szervek, a hivatásos önkormányzati tőzoltóság, a gazdálkodó szervezetek, a Magyar Honvédség, a Határırség, a rendvédelmi szervekés az állampolgárok, továbbá az Országos Meteorológiai Szolgálat, az Országos Mentıszolgálat, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat, az önkéntesen résztvevı társadalmi szervezetek, valamint a civil és az erre a célra létrehozott köztestületek, továbbá nem természeti katasztrófák esetén annak okozója és elıidézıje, az állami szervek és az önkormányzatok bevonásával, illetve közremőködésével kell biztosítani.” 2.§(1).

A fentiek alapján logikus, hogy a kormány hozza létre azt a szervezetet, amelynek különbözı lépcsıfokain mőködı szervezeti egységek egymásba kapcsolódó munkája oldja meg a védekezéssel kapcsolatos feladatokat. 5.2.1.2. A katasztrófavédelem általános szervezete A szervezeti felépítés váza:

1. Kormányzati Koordinációs Bizottság (KKB) Ez a legfelsıbb szerv, amely alapvetıen a minisztériumok közötti koordinációt biztosítja. Elnöke: a belügyminiszter Tagjai:
7 minisztérium közigazgatási államtitkára,
az Országos Atomenergia Hivatal fıigazgatója,
a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat irányító miniszter által kijelölt vezetı Tanácskozási jogú meghívottak: • BM Országos Katasztrófavédelmi Fıigazgatóság fıigazgatója, • Magyar Honvédség parancsnoka, vezérkari fınök, • országos rendırkapitány, • Országos Meteorológiai Szolgálat elnöke, • Határırség országos parancsnoka, • országos tiszti fıorvos, • Országos Mentıszolgálat fıigazgatója, • Országos Vízügyi Fıigazgatóság fıigazgatója, • Közlekedési Fıfelügyelet fıigazgatója, • Hírközlési felügyelet elnöke, Büntetés-végrehajtás országos parancsnoka, • valamint a KKB elnöke által meghívott szakemberek és az érintett megyei védelmi bizottsági elnökök. Feladatai megoldásához a KKB különbözı szerveket mőködtet: a., Titkárság: a KKB számára elıkészít, tájékoztat nyilvántart. b., Veszélyhelyzeti Központ: ügyeleti szolgálatot tart, és információkat győjt. Mőködteti a Katasztrófavédelmi Információs Rendszert. c., Operatív Törzs: veszélyhelyzetben a védekezési munkabizottság (lásd alább!) megalakulásáig a katasztrófa következményeinek elhárítására operatív döntéseket hoz. d., Tudományos Tanács: a megalapozottabb döntés-elıkészítést segíti. Tagjait a tudományos intézetek vezetıi közül a miniszterelnök kéri fel.

43

e., Védekezési Munkabizottság: az érintett tárca katasztrófahelyzetben ellátandó szakmai feladatainak koordinálására döntéselıkészítı szervként hozza létre a KKB a leginkább érintett minisztériumban.

2. Megyei, fıvárosi védelmi bizottságok Ezek jelentik a második szintet. Vezetıik (elnökként) a megyei közgyőlések elnökei ill. Budapest fıpolgármestere.

3. Helyi védelmi bizottságok Ezek a harmadik szintet alkotják, és vezetıjük a polgármester. A fenti katasztrófaelhárítási hierarchia egyes lépcsıfokain mőködı szervek feladatkörének részletes ismertetésére itt nincs lehetıség. Áttekintését megkönnyíti, ha a tevékenységi köröket minden szinten az elıkészítés, a védekezés és a helyreállítás szerint tagoljuk. A katasztrófavédelem általános szervezeti felépítésének át tekintése után meg kell ismerkedni a katasztrófavédelem szakmai irányításának rendjével. Ennek fı letéteményese a Belügyminisztérium. „A katasztrófavédelem egységes szakmai irányítását országos szinten a Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Fıigazgatóság (BM. OKF.) , megyei szinten a megyei katasztrófavédelmi igazgatóság, Budapest területén a Fıvárosi Polgárvédelmi Igazgatóság végzi.” - 48/1999. BM. rendelet 2§(1). Ezek a szervek, szemben a rendszer általános felépítésének bemutatásánál szereplıkkel, állandóan mőködnek (általában hivatásos alkalmazottakkal), míg az elızıek csak idıszakosan. A BM. OKF. fıigazgatója vezetésével mőködteti pl. a KKB ideiglenes szerveit, javaslatot készít elı annak tevékenységéhez, végrehajtja - és ellenırzi - a KKB intézkedéseit, stb. A szakmai irányításban is háromfokozatú hierarchia érvényesül: * a BM OKF alatt - mint láttuk * a megyei szintő szervek következnek, és igazgató vezetésével mőködnek. * A harmadik, helyi szintet a polgárvédelmi kirendeltségek képezik. A helyi szintő védekezés irányításában központi szerepet játszik a polgármester. Általában a katasztrófák bekövetkezését követıen a felsıbb szintek felé is a polgármestertıl indulnak a jelzések, kérések, stb. Így van ez a katasztrófa sújtotta területté nyilvánítás esetében is. A katasztrófa sújtotta területté nyilvánítást egy településre vonatkozóan a polgármester kezdeményezi, ha ott a lakosság részére az önfenntartás feltételei több napon át nem biztosíthatók. Ugyanez egy nagyobb terület, pl. megye esetén (ha ott a katasztrófa a megye területének túlnyomó részét érinti, vagy egy hétnél hosszabbidın át veszélyezteti a lakosság élet- és vagyonbiztonságát) a megyei védelmi bizottság elnökének a feladata ill. lehetısége, és azt a kormány rendeli el. A katasztrófavédelem központi védekezési költségeit az állam viseli. Azokat a központi költségvetésben a Belügyminisztérium, ill. a minisztériumok és országos hatáskörő szervek fejezeteiben Katasztrófavédelem cím alatt irányozzák elı. Emellett a hazai és nemzetközi segítségnyújtásra fordítható elıirányzat is a központi költségvetésben kerül jóváhagyásra. Ez az un. „vis maior” alap. 5.2.1.3. Árvízvédelmünk rendszere

44

Mint láttuk, árvízvédelmünk szervezete hosszú fejlıdés eredményeként alakult ki. Hazánk adottságai is hozzájárultak ahhoz, hogy a katasztrófavédelmen belül fıleg az ár- és belvizek elleni védekezés kapott döntı súlyt, és rendszere már egy hagyományosan jól funkcionáló rendszerként írható le. Az 1970-es években készült organogramját (5/1. ábra) azért érdemes áttekinteni, mert a legújabb , a 90-es évek második felének törvénykezési periódusa, ha hozott is bizonyos szervezeti, helyenként névváltoztatást, annak szerkezete alapvetıen megtartotta a hosszú szerves fejlıdés eredményeit. Az ár- és belvízvédelmet a védelmi szakaszokra osztott védvonalakon és a belvízrendszerekben kell ellátni . Legfelsı összehangoló és rendelkezı szerve az Országos Vízügyi Fıigazgatóság (OVF), élén a fıigazgatóval. A védekezés tervezése és szervezése itt és a 12 Vízügyi Igazgatóságon ill. azok védelmi szakaszain folyik. Az OVF mellett a védelem anyagi készleteit az ÁBKSZ (Árvízvédelmi és Belvízvédelmi Központi Szervezet Közhasznú Társaság) kezeli, de készletek a vízügyi igazgatóságokon is vannak. A konkrét védekezési szituációkban az operatív felsı vezetés az OVF melletti Országos Mőszaki Irányító Törzs feladata. A védekezésre kötelezetteknek a felkészülés keretében az alábbi terveket kell elkészíteniük: * árvízvédekezési * jeges árvíz elleni védekezési * lokalizációs, * belvízvédekezési, * szomszédos államokkal kötött egyezmények alapján készített védekezési, együttmőködési szabályzatot és tervet. A védekezés azután a részletesen kidolgozott tervek szerint történik különbözı szintő készültségi fokozatok keretében. Az I., II. és III. fokozat elrendelésére pontosan körvonalazott elıfeltételek fennállása esetén kerül sor, és az egyes fokozatok - itt nem részletezhetı tényleges feladatai is elıre meghatározottak. A III. fokozaton túl lehetıség van az un. rendkívüli készültség elrendelésére is. „Abban az esetben, ha az áradó víz az eddig észlelt legmagasabb vízállást megközelíti és további jelentıs áradás várható, ha elháríthatatlan jégtorlasz keletkezett, ha töltésszakadás fenyeget vagy az bekövetkezett, a vízügyi igazgató - a védelmi bizottság egyidejő tájékoztatásával - a Törzs vezetıje útján haladéktalanul köteles a miniszternek javaslatot tenni a rendkívüli készültségelrendelésének kezdeményezésére”.

FELHASZNÁLT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM Idegennyelvő: Bryant, E: 1993, Natural hazards Cambridge University Press, p. 293. Burton, J.- Kates R. W.- White, G. F.: 1993, The Evironment as Hazard The Guiford Press, New York/London p. 290. Coch, N. K.: 1995, Geohazards Prentice Hall, Englewood Cliffs, New Jersey , p. 481. Goudie, A.: 1994, Environmental Change Clarendon Press, Oxford, p. 329. Goudie, A.: 1996, The nature of the Environment Blackwell, Oxford/Cambridge p.397. Kovach, R. L. : 1995, Earth’s Fury Prentice hall, p. 213. Smith, K.: 1996, Environmental hazards Routledge, London/New York, p. 389. Tobin, G. A.- Montz, B. E.: 1997, Natural Hazards The Guilford Press, New York/London, p. 388.

45

Magyarnyelvő: Ádám L. - Marosi S. - Szilárd J. szerk. 1981: A Dunántúli-dombság (Dél-Dunántúl) Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 704. Alföldi L.: 1999, A vízgazdálkodás jelenének, jövıjének kérdıjelei Ezredforduló, 1999/1, pp. 3-8. Bendeffy L. 1972: A dunaföldvári partcsuszamlás Földrajzi Közlemények 96. pp. 1-17. BM. Polgári Védelmi Országos Parancsnokság: 1998, Útmutató a minden veszélyre kiterjedı veszélyhelyzeti mőveleti tervezéshez BM. PVOP. Bp. p.312. Borsy Z. (szerk.): 1993, Általános természetföldrajz Nemzeti tankönyvkiadó, Bp. p. 832. Dunka S. - Fejér L. - Vágás I.: 1996, Verítékes honfoglalás Budapest, p. 215. Juhász Á.: 1999, A klimatikus hatások szerepe a magaspartok fejlıdésében Földtani Kutatás, XXXVI/3 pp. 14-20. Juhász Á. - Schweitzer F.: 1989, A Balatonkenese és Balatonvilágos közötti magaspartok felszínmozgásos típusai Földrajzi Értesítı XXXVIII. pp. 305-318. Kovács D. (fıszerk): 1979, Árvízvédelem, folyó- és tószabályozás, víziutak magyarországon OVH. Bp. p. 733. Marosi S. - Meskó A. : 1997, A Paksi atomerımő földrengésbiztonsága Akadémiai Kiadó Bp. p. 178. Magyar köztársaság - Polgári védelem: é.n., Polgári védelem - katasztrófavédelem CEDIT Információtechnikai Kft. Bp. p.285. Molnár G.: 1991, Katasztrófák Szöv. Szerv. Iroda, Bp. p.191. Nagy L. (felelıs szerk.): é.n. A vízgazdálkodás jövıje TIT, Vízdok. Bp. p.877. Péczely Gy.: 1979 Éghajlattan Tankönyvkiadó, Bp. p. 336. Réthly A.: 1952, A Kárpátmedencék földrengései (455-1918) Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 510. Réthly A.: 1998, Idıjárási események és elemi csapások Magyarországon 1801-1900-ig I-II.k. Budapest, p. 1369. Somogyi S.: 2000, A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Bp. p.302. Somlyódy L.: 2000, A magyar vízgazdálkodás fıbb stratégiai kérdései Ezredfordoló, 2000/4, pp. 3-10. Szabó J.: 1996, A csuszamlásos folyamatok szerepe a magyarországi tájak geomorfológiai fejlıdésében Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, p. 223. Vágás I. : 2000, Belvizeinkrıl ismét – aligha utoljára Magyar Tudomány, 2000/6, pp. 688-698.

46

Szabó József – Lóki József – Tóth Csaba – Szabó Gergely: Természeti veszélyek Magyarországon* 1. Bevezetés, célkitőzés A veszélyes természeti folyamatokból adódó katasztrófák hozzátartoznak mindennapjainkhoz. Legalábbis a modern kommunikációs technikának és az azt hasznosító médiáknak köszönhetıen. Így, ha szőkebb környezetünkben (szerencsére) nem is kell napjában természeti katasztrófákkal szembesülni, a világ legtávolabbi sarkából is elhozza azokat hozzánk elborzasztó látvány formájában - úgyszólván egyenes adásban – az elektronikus hírláncolat. Ez az egyik alapvetı oka annak, hogy a hétköznapok embere a sokkoló hatású képektıl és a róluk elhangzó, néha valóban szinte elképesztı mérető káradatoktól joggal úgy érzi, hogy az életünk alapját jelentı természet egyre nagyobb fenyegetést is jelent számunkra. A XX. század néhány elborzasztó természeti katasztrófáját felidézı összeállítás azt mutatja, hogy a modern idıkben exponenciálisan növekvı energiamennyiségek felett rendelkezı ember ma is kiszolgáltatott a természet még nagyobb erıinek. A természeti katasztrófák pusztításait bemutató különbözı (tudományos igényő) összeállítások ugyan meglehetısen pontatlanok mind a halálos áldozatok számát, még inkább a pénzben kifejezhetı veszteségeket illetıen, de a nagyságrendek és a tendenciák kimutatására azért alkalmasak. Így pl. Tobin, G. A. – Montz, B. E. (1997) összefoglaló táblázata is, amely mintegy válogatást közöl (nem is törekszik teljességre!) a XX. század jelentıs emberáldozatot követelı természeti katasztrófáiról, hasznos tanulságul szolgálhat e vonatkozásban. Az összeállításban néhány kivételtıl eltekintve az 1000 fınél lényegesen nagyobb számú áldozatot követelı tragédiák szerepelnek. Az adatok sajátos csoportosításával az alábbi képet láthatjuk (1. táblázat): 1. táblázat Válogatott XX. századi természeti katasztrófák halálos áldozatainak száma negyedszázados idıbeli és kontinensenkénti területi bontásban - Tobin, G. A. & Montz, B. E. (1997) adataiból szerk. Szabó J.) 1900-25 1925-50 1950-75 1975-95 Összesen Idıszak Esemény szám

Földrész Európa Ázsia Afrika É. Amerika Latin-Amerika Egyéb Összesen

3 6 1 2 0 12

Áldozat szám

115000 365000 2500 35000 517500

Esemény szám

9 2 1 12

Áldozat szám

313000 2600 30000 345600

Esemény szám

3 13 1 3 1 21

Áldozat szám

4000 477000 12000 81000 2900 576900

Esemény szám

2 9 2 6 19

Áldozat szám

2200 765000 107 59000 826107

Esemény szám

8 37 1 5 12 1 64

Áldozat szám

121200 1920000 12000 5207 205000 2900 2266106

Megállapítható, hogy • a természeti katasztrófák számában nincs érdemleges változás. Csökkenés semmiképpen. Az áldozatok száma pedig határozottan emelkedı. • a katasztrófák területi megoszlása szélsıségesen egyenlıtlen. Mind az esemény, mind az áldozatszám vonatkozásában kiemelkedı Ázsia és LatinAmerika részesedése. A finomabb bontás még azt is mutatná, hogy a Föld legveszélyesebb régiói a cirkumpacifikus öv és a monszun területek. *

A tanulmány az OTKA támogatásával készült a T 042645 számú pályázat keretében

47

Észak-Amerika és Európa együttesen is csak a számításba vett tragédiák kevesebb, mint 20%-ával szerepel, a halálos áldozatok között pedig mindössze 5% az arányuk (ennek is több, mint a fele az 1908-as messinai földrengés következménye). Az adatsorból még az is kiviláglik, hogy ezek a természeti katasztrófákkal sújtott természeti régiók és a Föld un. fejlıdı, ténylegesen a legszegényebb országai a XX. század során (egy-két kivételtıl eltekintve) területileg jórészt egybeestek Az adatok tükrében válik érthetıvé az a környezetünkben ugyancsak jól érzékelhetı, az elıbbivel kissé szembenálló vélemény, hogy a természeti katasztrófák csak a távoli vidékek lakóit sújtják, s ha rémisztı is látni az ottani pusztulást, az velünk igazából nem is történhet meg. Nálunk a természeti veszélyek nem jelentısek, nem érdemes különösebben foglalkozni velük. Ha azután történik egy ilyen szempontból teljességgel váratlan esemény – pl. a Tisza ezredfordulói négy rekordmérető árvize – akkor hirtelen megfordul a közvélekedés, és valósággal pánikszerően reagálunk az eseményekre – még azok is, akiket ezek az árvizek közvetlenül nem érintettek. Rögtön napirendre kerültek árvízvédelmünk hiátusai, a szükséges, sok vonatkozásban új elvek alapján történı fejlesztések, és azok pénzügyi vonzatai. A társadalom viszonylag széles rétegei váltak a maguk módján hirtelen árvízi „szakértıvé”. Emberileg érthetı dologról van szó. A pillanat, a konkrét szituáció ilyenkor túlzott reagálásokat is kivált belılünk. Gondoljuk meg: elég az enyhe tél egyetlen hideghulláma ahhoz, hogy némi kajánsággal kezdjünk beszélni az elızıleg még nagyon is komolyan vett globális felmelegedésrıl! Vagyis a biztos eligazodás és a helyes döntések érdekében sokszor a gyorsan változó, nemegyszer szélsıséges vélemények között kell higgadtan és a tudományos kutatások eredményeinek minél szélesebb körére támaszkodva objektíven közelíteni ezt a nagyon is „húsbavágó” kérdést. Tanulmányunk alapvetı célja, hogy Magyarország területét vizsgáljuk meg a természeti veszélyek szempontjából, hogy az e tekintetben legfontosabb természeti alapfolyamatok áttekintésével segítsük a tárgyilagos véleményalkotást és az indokoltan megteendı intézkedések megvalósítását. Mielıtt sorra vesszük a legfontosabb, bennünket fenyegetı veszélytípusokat, még azt tartjuk szükségesnek hangsúlyozni, hogy álláspontunk szerint a természeti katasztrófák problémaköre nem oldható meg egyoldalúan, csak a természeti folyamatok vizsgálatával. Már a fenti rövid áttekintı statisztika is sugallja, hogy a természeti katasztrófák kockázata a társadalom sebezhetıségétıl is függ. Veszélyes folyamat nélkül ugyan magától értetıdıen nem lesz katasztrófa, de megjelenése esetén hatásait a társadalom ellenállóképessége döntıen befolyásolja. A társadalmi sebezhetıség bonyolult feltételrendszerének elemzését külön tanulmányok és egész kötetek végzik részletesen (pl.. Blaikie, P. et al. – 1994, Szabó J. in print). Itteni mellızésüket némiképpen az indokolja, hogy célunk most egy viszonylag kismérető államterület vizsgálata, amelyen belül a társadalom területi differenciái ugyan természetszerőleg léteznek, és a veszélyekbıl kibontakozó katasztrófák méreteit és területileg eltérı hatásait is befolyásolják, de azért messze nem olyan mértékben, ahogyan globális földi viszonylatokban. Analízisünk tehát most a katasztrófák természeti alapjaira koncentrál, és azokat igyekszik a természeti kistájak szintjén áttekinteni. Ez a célkitőzés azt is jelenti, hogy csak érintılegesen foglalkozunk azokkal a napjainkban egyre nagyobb szerephez jutó veszélytípusokkal, amelyek katasztrófaként ugyan alapvetıen természeti köntösben jelennek meg, de felidézésükben kisebbnagyobb szerepe a társadalomnak is van (szemiantropogén, vagy természeti-antropogén veszélyek).

48

2. A természeti veszélyek rendszere A természeti veszélyeket sokféleségükbıl adódóan egyrészt könnyebb áttekinthetıségük érdekében, másrészt hatásmechanizmusaik és hatásterületük tisztázása céljából is célszerő tipizálni. Ilyen rendszerezések az utóbbi másfél évtizedben szépszámmal láttak napvilágot (pl. Bryant, E. 1991, Kovach R. L. 1995, Coch, N. K. 1996, Smith, K. (1996), Tobin, G. A. & Montz , B. E. (1997), Szabó J. 2001, stb.), s bár közöttük természetszerőleg jelentıs a hasonlóság, a szemléletmódok különbsége is érzékelhetı. Alábbi áttekintésünk (2. táblázat) egy olyan rendszer, amely a veszélyes folyamatok fı csoportjait a földi szférák szerinti kioldódási helyük alapján különíti el (lito,-, atmo-, hidro-, bioszféra), a következı szinten pedig az erıhatásokat és azok közvetlen vagy áttételes érvényesülését vizsgálja. Mint minden tipizálás már csak a természet összetett jellegébıl adódóan is – ez sem mentes bizonyos átfedésektıl, átmeneti típusok is megjelenhetnek, és fıként az egyes típusok hatásai akár többszörösen is összekapcsolódhatnak. Ezért a logikus felosztást szükségesnek tartjuk ugyan, de nem gondoljuk célravezetınek a rendszerezés legapróbb részletei feletti – olykor meddı - vitát, hanem sokkal inkább olyan elvi következetességet várunk tıle, amely a gyakorlati felhasználást is segíti. 3. A feldolgozás adatbázisai és módszere Mivel fı célunk a természeti veszélyesség területfüggı jellemzıinek bemutatása és értékelése, ezért vizsgálatunk alapjául Magyarország természeti tájait választottuk. A ma elérhetı adatbázisok alapján az elemzések és értékelések viszonylag megbízhatóan a kistájak szintjéig végezhetık el. Az ország kistájbeosztását a Magyarország kistájainak katasztere (Marosi S. – Somogyi S 1990) címő, napjainkban általánosan használt összefoglaló munkából vettük át, így adatainkat az abban szereplı 230 kistájra bontottuk le. A természeti veszélyek rendszerét bemutató 2. táblázatban a tanulmányunkban nem vizsgált bioszférikus veszélyektıl eltekintve 23 veszélytípus szerepel. Közülük hazánkban 16 elıfordulásával számolhatunk. Mivel a litoszférikus veszélyek külsı erıinek csoportjában látható 5 altípus (omlások, csuszamlások, kı- és törmeléklavinák, törmelék- és sárfolyások, talajsüllyedések) lényegében a geomorfológiában használatos nevezéktan szerinti tömegmozgásokat jelenti, s azokra vonatkozóan összevont adatok álltak rendelkezésünkre, így lényegében 12 altípusról beszélhetünk. Közülük 7-et választottunk ki a vizsgálatok céljára. A kiválasztásnál az adatok elérhetısége mellett döntı szerepet játszott, hogy megítélésünk szerint Magyarországon elsısorban ezek a folyamatok a legveszélyesebbek. Elemzésünk annyiban finomítja is a beosztást, hogy sajátos természeti adottságainknak megfelelıen szétválasztottuk és külön vizsgáltuk a táblázat azonos sorában szereplı árvizeket és belvizeket. Tehát a vizsgálat tárgyát végül is a földrengések, tömeg- (vagy felszín)mozgások, homokverések (szélerózió), felhıszakadások, árvizek, belvizek és az aszályok (szárazság) képezték. Vizsgálataink eredményeit valamennyi tényezı esetében Magyarország kistájbeosztású térképére vetítettük (1-9. térképek). Az egyes veszélytípusok kistáji megjelenését (kockázatát) 4 (0, 1, 2, 3) fokozatba soroltuk (jelentéktelen (0), kismértékő (1), közepes (2), súlyos (3)). Mivel a kistájak között szép számmal vannak olyanok, amelyek egyes veszélytípusok vonatkozásában nem tekinthetık egyveretőnek, lehetıségek szerint ezt az inhomogenitást is meg kívántuk jeleníteni. Mirıl is van szó? Néhány példa: • Egy, területének nagy részében alacsonyfekvéső (pl. alacsony ártéri szintbe tartozó) alföldi kistájban gyakorta, és nem jelentéktelen kiterjedésben fordulnak elı az alapszintbıl kiemelkedı felszínek. Az alapszint nagyfokú árvízveszélyessége nyilvánvaló,

49

•

de a magasabb részek (pl. folyóhátak, magas ártéri szintek, teraszszigetek, stb) árvízi fenyegetettsége sokkal kisebb, esetleg elhanyagolható. Döntı, vagy legalábbis jelentékeny részének árvízveszélyességét a táj egészére helytelen lenne extrapolálni. Ezért ilyen esetekben kiegészítı jelzéseket alkalmaztunk. A táj fı jellemzıjeként megadott veszélyességi fokozat alapszínére ilyen esetekben egy második layer alkalmazásával figyelemfelkeltı sraffozás került. Ha az alapszinttıl eltérı területek kiterjedése 25% körüli, úgy pontozást láthatunk. Mintegy 50%-os aránynál vonalkázást, 75% esetén pedig keresztcsíkozást alkalmaztunk. Így a kép lényegesen differenciáltabb lett. Fordított esetben az adott táj nagy részén nem, vagy alig jelenik meg egy veszélyes folyamat, de vannak olyan, esetenként nem is jelentıs kiterjedéső foltjai, sávjai, ahol a szóbanforgó veszélytípus kiugróan nagy kockázatot jelent. Ennek kartogram szerő ábrázolása ugyan nehezen oldható meg, de a lokálisan fenyegetı veszélyre mindenképpen fel kell hívni a figyelmet. Ezt térképeinken az adott tájba illesztett, a veszélyre utaló „V” jellel oldottuk meg. Tipikus eset pl. a Mezıföld néhány relatíve terjedelmes, alacsony reliefenergiájú kistája, ahol a felszínmozgásos folyamatok nem jelentısek, de a Dunát kísérı, egyébként jelentéktelen területi kiterjedéső magasparti sávban gyakori komoly katasztrófák okozói.

A fenti elvek szerint készült kistájbontású veszélyességi térképek az eddigieknél alaposabban jellemzik a különbözı mérető és kockázatú természeti katasztrófákkal fenyegetett magyarországi tájakat. Vizsgálataink befejezı lépéseként egyfajta veszélyességi összegzést is megkíséreltünk. Ennek során az egyes kistájak egy általános veszélyességi pontszámot kaptak. Az összegzı pontszámokat két módon is meghatároztuk. Az általános helyzet jobb áttekinthetısége érdekében a szubjektív hibák lehetıségét mindkét összegzés esetében tudatosan vállaltuk. Az egyszerő összegzés sémája: V=A+B+S+T+E+R+F ahol V= általános veszélyesség, A = árvízveszély, B = belvízveszély, S = szárazság, T = tömegmozgás, E = eolikus (szél)erózió), R = földrengés, F = felhıszakadás (valamennyi tényezı a veszélyességi fokozattól függıen 0-3 közötti értéket kaphat). Az „a” „b” és „c” jelek esetén az adott táj veszélyességi fokozatának számértékét az egyes betőknek megfelelıen 0,25, 0,5 illetve 0,75 –dal csökkentettük. A súlyozott összegzés algoritmusa: Vs = 2A + 2B + 2S + T + E + R + F ahol Vs = súlyozott veszélyesség, A,B,S,T,E,R,F = ugyanaz mint az egyszerő összegzés esetén. (Az „a”, „b”, és „c” jelzések alkalmazásakor itt is megtörtént az alapértékek 0,25, 0,5 és 0,75os csökkentése.) A súlyozott összegzés tehát azt jelenti, hogy a természeti veszélyek közül hármat kiemeltünk, mint a Magyarországon legsúlyosabbakat, és azokat kettes súlyfaktorral számoltuk. Az aligha kétséges, hogy a legtöbb kár ezekbıl származik, de hogy hatásuk a többieknek éppen kétszeres-e, és a többi pedig egymással egyenrangú-e, az természetesen vitatható. Mindenesetre úgy

50

véljük, hogy ismereteink és adatbázisaink jelenlegi szintjén a szubjektív súlyozás vagy annak elmaradása ellenére a legszembeszökıbb területi különbségek megmutatkoznak. Az egyes veszélytípusok fokozatának meghatározásánál több tényezıt kellett figyelembe venni: • A földrengések, felhıszakadások az aszályok és az eolikus folyamatok kialakulásának esélyét a társadalom és annak gazdasági fejlıdése nem változtatta meg. A tényleges károkozásuk természetesen átalakult, hiszen a védekezés valamilyen formája valamennyi esetben megvalósult (biztonságosabb építkezés, erdısítés, öntözés, stb.). Az eolikus folyamatok (vagyis a szélerózió) annyiban sajátos, hogy a többé-kevésbé eredményes védekezési eljárások mellett a földhasznosítási módok változása (erdıirtás, bizonyos szántóföldi kultúrák) számos területen azonos szélviszonyok mellett is növelte veszélyességüket. Tehát a szélerózió kapcsán jogosan használható a „potenciális” megjelölés, és értékelésénél erre tekintettel kell lenni. • A többi vizsgált veszély esetében a veszélyes folyamatnak a kioldódása is sikeresen gátolható, vagy pusztító energiája legalább csökkenthetı. Az árhullámok méretét, a belvízborítás nagyságát és fıleg idıtartamát, a felszínmozgások megindulását jelentıs mértékben visszaszoríthatjuk. A potenciális katasztrófák tehát nem minden esetben valósulnak meg. Annál is inkább, mert velük kapcsolatban a védekezés technikája is sokat fejlıdött. Ezzel együtt azt kell mondanunk, hogy visszaszorulásuk nem egyértelmő.  Egyrészt sokszor maga a védekezés változtatja meg - esetenként kockázatukat is növelve - veszélyességük jellegét (a gátak közé szorított folyók árhullámmagassága pl. már csak a beszőkült keresztmetszet miatt is nıtt, az árvízvédelmi gátrendszerek kiépítése következtében fokozódtak a belvíz gondok, a lejtıs felszínek víztartalékának biztosításával erısödött a csuszamlásveszély).  Másrészt a társadalom (sokszor felelıtlen) mőködése több típusuk veszélyességét még növelte is. A hegyvidéki erdıirtások – ha vitatott mértékben is -, de növelték vagy növelik az árvízveszélyt, a lejtıs felszínek átalakítása, vagy éppen alábányászása emeli a tömegmozgások kockázatát, stb. A fentiek miatt a vizsgálataink és a rendelkezésre állt adatok alapján készült térképek • a földrengések, felhıszakadások és aszályok estében korábbi idıszakok mérési adataiból kalkulálható természetes veszélyességet rögzítik, • a szélerózió kapcsán a potenciális veszélyt jelzik, • az árvizek vonatkozásában a védmővek hatástalansága esetén várható veszély mértékét adják meg, • a tömegmozgásoknál és a belvizeknél pedig egyrészt a felszíni adottságokból valószínősíthetı és – az elsı csoportba tartozókhoz hasonlóan – a tapasztalati tények alapján készült felvételekbıl leszőrhetı veszélyességi fokozatokat jelenítik meg. 4. Eredmények A vizsgált 7 veszélytípus kistájak szerint becsült veszélyességi fokozatairól a 3. táblázat nyújt összesített statisztikai áttekintést. Mivel a kistájak területi kiterjedése között jelentékeny eltérések vannak, ezért a táblázat százalékos adatai egy-egy veszélytípus esetében nem azonosak az adott veszélytípus egyes veszélyességi fokozatainak országos területi részesedésével. Azzal csupán laza összefüggésben vannak. A nagyfokban belvizes, aszályos és szélerózióval veszélyeztetett felszínek területi aránya pl. mintegy duplája az ilyen típusú kistájak számszerő ará51

nyának. A tömegmozgások esetében viszont fordított a helyzet. Az erısebben tagolt domborzatú kistájak viszonylag szerényebb kiterjedésőek, ezért számarányuk lényegesen nagyobb, mint területi részesedésük. A táblázat fejlécének részletesebb leírása és magyarázata az elızı (3.) módszertani fejezetrészben olvasható. Az egyes veszélytípusok egyenkénti bemutatása pedig az alábbiakban következik 3. táblázat A különbözı veszélyességi fokozatokba sorolt kistájak számszerő és területi aránya Magyarországon az összes kistájhoz (A) és a teljes országterülethez (B) viszonyítva (%-ban) Fokozat NagyKözeEnyhe Jelen- Lokálisan A veszélyesség fokú pes téknagy szempontjából (3) (2) (1) telen veszély egyverető tájak* (0) (V) Veszélytípus A B A B A B A B A A ÁRVÍZ 17 19 6 11 38 9 15 22 62 50 BELVÍZ 17 37 5 7 10 71 46 6 5 7 ASZÁLY 21 44 19 18 29 19 31 19 >80 SZÉLERÓZIÓ 7 17 7 7 49 48 37 28 FELSZÍNMOZGÁS 4 8 9 n.a. 2 6 27 15 61 77 FÖLDRENGÉS 7 25 67 1 20 5 29 61 5 FELHİSZAKADÁS 0 0 ~ 100 0 14 15 86 85 0 A számértékek a legmagasabb veszélyességi fokozatba sorolt kistájak %-ában értendık 4.1. Árvizek Az árvízveszélyesség megítélésénél, mint fentebb már említettük, arra alapoztunk, hogy az adott területet a közeli vízfolyások árvizei mennyire érintették ill. érinthetnék árvízvédelmi mővek hiányában, illetve azok sérülése esetén. A becsléseknél az adott kistáj domborzati és geomorfológiai helyzetébıl indultunk ki. Ehhez Magyarország 1:50 000 méretarányú Topo Explorer térképeit (2006), több korábbi árvízelöntési térképet, köztük elsısorban a Magyar Kir. Földmővelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézetében Rónai András által szerkesztett: A Kárpát-medence vízborította és árvízjárta területei az ármentesítı és lecsapoló munkálatok megkezdése elıtt (1938) c. térképét használtuk. A kistájak jellemzésénél alapmunka volt a Marosi S. – Somogyi S. (1990) szerkesztette Magyarország kistájainak katasztere. Bár az árvízveszélyességi térkép (1. térkép) négyfokozatú beosztása az országos különbségeket tükrözi, mivel azonban árvízveszélyességünk természeti alapjai országunkat nemzetközi összehasonlításban is a kiemelten veszélyes területek közé sorolják, így a térképen jelzett legmagasabb fokozat nemcsak hazai viszonylatban jelez kiemelkedı veszélyességet. A védelmi mővek természetesen komoly visszatartó erıt jelentenek. Közvetlenül a Tisza és a Duna mentén az utolsó száz évben pl. csak két-két ízben – a Tiszánál 1947/48-ban és 2001-ben, a Dunánál 1954-ben és 1956-ban – volt gátszakadásos árvíz. Viszont árvízi szükségtározókba sokszor be kellett engedni az árhullámok vizének egy részét, és a mellékfolyók gyengébb védvonalai többször is megsérültek. Emellett számos alkalommal kaptunk árvizeket a szomszéd országokból a „zöldhatáron” át (mint pl. 1970-ben a Szamos és a Túr esetében). Tekintettel a védett ártereinken felhalmozódott hatalmas nemzeti vagyonra, és a védelem idınként mégiscsak megnyilvánuló hiányosságaira, úgy ítéljük meg, hogy kis- és nagyalföldi kistájaink tekintélyes részén a potenciális árvízveszély továbbra sem negligálható, sıt azt a legmagasabb fokozatúnak kell minısíteni. Alátámasztásul említhetık nagyobb folyóink tekintélyes pusztí-

52

tást, és már csak a védekezés miatt is hatalmas költséget jelentı áradásai az utolsó évtizedbıl: Tisza: 1998, 1999, 2000, 2001, 2006, Duna: 2002, 2006, Hernád, 2004, 2006). Az 1. térképnek a 3. táblázatban összefoglalt statisztikai adatain túlmenıen azt is hangsúlyozni kell, hogy az árvízveszély teljes „mélységében” még kistáj szintő bontásban sem tárható fel. Elsısorban nem-alföldi területeink jelentıs részén helyileg korlátozottan (pl. viszonylag szők völgyekben) léphetnek fel kiterjedésüket tekintve nem jelentıs, de kártételeik alapján feltétlenül katasztrófikus hatású, többnyire rövid idıtartamú árvizek. Ezek érzékeltetésére, de nem teljeskörően alkalmaztuk a „V” jeleket. Az ilyen árvizek egy része nem tükrözıdhet teljesen a kistájszintő ábrázolásban. Gondoljunk vissza pl. a XXI. század néhány elsı évében kialakult, tipikusan ebbe a típusba sorolható árvízre (4. táblázat). 4. táblázat Néhány jelentısebb hegy- és dombvidéki árvíz a XXI. század elsı éveiben (Forrás: Katasztrófavédelem (2002-2006): • 2002. aug 9-13: számos Borsod-Abaúj-Zemplén megyei vízfolyás nagy esıket követı, 49 ingatlant megrongáló árvizei, • 2003. nov. 1: halastó gátszakadása a Bárna–patakon (500 000m3 víz ömlött Mátranovákon át), • 2005. április 18: felhıszakadás miatti árvíz Mátrakeresztesen • 2005. május 4. felhıszakadás utáni áradások (Mád, Bodrogkeresztur, Bodrogszegi, Szegilong, Tállya) • 2005. május 24: árvíz a Vasoncán és a Fancsali-patakon (Cserehát), • 2005 július 9. Ördög-patak áradása Boldván (50 ház veszélyben) • 2005. augusztus 15-17: felhıszakadás miatti áradások Szikszón és 17 szomszéd településen, • 2006. május 29: áradás Mátraszelén, • 2006 június 23: felhıszakadást követı árvizek Nógrádban (Sóshartyán-Salgótarján)

4.2. Belvizek: A belvíz mint természeti veszélyforrás többnyire a folyószabályozások egyik káros következményének tekinthetı. A XIX. század második felétıl csak a Tisza-völgyében összesen 2940 km árvízvédelmi töltés épült, ezzel 15 500 km2 terület vált árvízmentessé (Dunka S. – Fejér L. – Vágás I. 1996). Az ármentessé vált egykori állandóan vagy idıszakosan vízzel elöntött ártéri területeken a nem éppen kedvezı talajtani és vízrajzi adottságokat figyelmen kívül hagyva megindult a szántóföldi mővelés, sıt a növekvı települések is mind inkább birtokba vették azokat. A felszínhez közeli talajvíz azonban különösen a hóolvadásokkal egybeesı csapadékos idıszakokban gyakran a felszínre bukkan, és levezetése még a kiépített belvízi csatornahálózat esetén is heteket vesz igénybe. A belvízkárokat más évszakok nagy esıit követı, olykor ugyancsak hosszadalmas vízborítások, a települések szennyvízcsatornázásának hiányosságai miatt kialakuló szennyezett „talajvízdombok” és - korlátozott kiterjedésben - a nagyobb folyóinkon létesített duzzasztómővek talajvízemelı hatása is növelik. A belvíz sajátos jellemzıje a viszonylag nagy kiterjedés és a tartós vízborítás. Ez utóbbi - néhány súlyos gátszakadástól eltekintve - országosan a többszöröse is lehet az árvizek által elöntött területeknek A kistáji szintő belvíz-veszélyeztetettségi térképet (2. térkép) az Országos Vízügyi Fıigazgatóság térképi adatbázisa (Pálfai I. 2001) és Magyarország kistájainak katasztere (Marosi S. – Somogyi S. 1990) alapján állítottuk össze. A belvíz-veszélyeztetettségnél elsısorban a kistájak földtani, domborzati és vízrajzi (talajvíz mélység) adatait vettük figyelembe.

53

A 2. térkép szerint a belvíz probléma csaknem a teljes Tiszai Alföldön jelentkezik, különösen a folyókhoz közel fekvı alacsony ártéri szintő kistájainkon. A változatosabb reliefő futóhomokos hordalékkúpi területeken mérsékeltebb a belvíz fenyegetettség, de ezeken a tájainkon sem ismeretlen. A Duna menti alacsonyabb veszélyfokozatoknak elsısorban domborzati és vízrajzi okai vannak. Összességében megállapíthatjuk, hogy hazánk 230 kistája közül 82 esetében, az ország területének csaknem a felén valamilyen mértékben felmerül a belvíz-veszélyeztetettség. Az árvíz mellett a belvíz számít Magyarország egyik legsúlyosabb, legtöbb kárt okozó veszélyforrásának. Emiatt éreztük indokoltnak a kistájak általános veszélyességi pontszámainak számításánál a kettes súlyfaktor alkalmazását. !.3. Aszály: A szárazság mint természeti veszély három alaptípusa • száraz évszak nélküli éghajlatok extrém hosszúságú csapadékmentes periódusai, • évszakonként váltakozóan nedves éghajlatokon az esıs évszak jelentıs késése, • az éghajlat tartós szárazabbá válása közül Magyarországon az elsı jelentkezik. Mivel jelentkezése rapszódikus, az aszálykárok fellépése is rendszertelen. Mindenesetre sokévi megfigyelések alapján a szemihumid – szemiarid klímák határsávjába tartozó országunkban (az ariditási index (H) = 1 értéke a Dunántúl K-i felén fut, nagyjából É-D-i irányban) az aszályfenyegetés az átlagosan is legcsapadékszegényebb területeken jelentkezik a legerıteljesebben. Az ezt tükrözı 3. térkép összeállításához két fı forrást használtunk. Egyrészt a Magyarország kistájkatasztere (Marosi S. – Somogyi S. 1990) által kistájanként megadott ariditási index értékekre alapoztunk, másrészt Magyarország zonális aszályossági térképére (Szerk. Pálfai I. 2001) vetítettük az ország kistájhatárait, és így állapítottuk meg az egyes kistájakat alapvetıen jellemzı PAI indexeket. Aszályveszély térképünk sajátossága, hogy az Alföld túlnyomó részét kitevı, de a kistájak között számszerően csak 21%-kal jelentkezı nagyfokú aszályveszéllyel jellemezhetı területek az aszály szempontjából nagyrészt homogénnek tekinthetık. Viszonylag kis számban, az öszszes ilyen táj kevesebb, mint 20%-ában fordulnak elı olyan tájak, amelyek átmeneti helyzetüknél fogva egyes részleteikben már „kilógnak” a maximális aszályveszély zónájából. Ez a jelenség a csapadék mint éghajlati elem sajátos viselkedésébıl következik (viszonylag ritkán fordul ugyanis elı, hogy a csapadék sokévi átlagai egy kistájmérető terület különbözı részein nagyon eltérıek legyenek). A természeti veszélyek vizsgálatánál magától értetıdınek tekinthetı, hogy bár a legaszályosabb területeinken sem minden évben van jelentıs kárt okozó szárazság, ezek a tájak éppen e tulajdonságuk miatt nevezhetık kiemelten katasztrófaveszélyeseknek. Eléggé közismert, hogy országunk aszályosságra hajlamos nagy részén éppenséggel az aszály rapszódikus megjelenése teszi különösen problematikussá a sikeres védekezést. A szárazság hatásait mérséklı öntözıberendezések kiépítése és karbantartása ugyanis szerfelett drága, kihasználtságuk pedig az olykor sorozatban következı csapadékos évjáratok idején meglehetısen kismértékő. A költség-haszon elv alapján tehát sokszor nem könnyő döntést hozni bizonyos öntözırendszerek kiépítésérıl és mőködtetésérıl.

54

4.4. Szélerózió A szél felszínalakító tevékenysége ott jelentkezik, ahol nem védi megfelelı növényzet a felszínt és a szél energiája elegendı a felszíni kızet- és talajszemcsék elmozdításához. Ezeken a területeken a különbözı eolikus folyamatok gyorsan beindulnak. Korábban úgy gondolták, hogy a szélerózió a homokterületeken jelentkezik és a védekezések (pl. erdısítés) is azokra korlátozódtak. Napjainkban már közismert, hogy a szélerózió nemcsak ezeken a területeken érezteti hatását, hanem a kötöttebb talajú felszíneken is komoly károkat idéz elı. A szél felszínalakító tevékenysége során elsısorban a talaj, mint az egyik legfontosabb természeti erıforrás károsodik, de a levegıbe kerülı kızetszemcsék az élıvilágra is hatással vannak. A deflációs területeken a növények gyökerének felszínre kerülése, az akkumulációs területeken a becsapódó (homokverés) és felhalmozódó szemcsék a növényzet pusztulásához vezetnek. A szélerózióból származó por rontja a levegı minıségét és ezáltal káros hatással van az emberi egészségre. A jelenlegi éghajlati körülmények között hazánkban a szélerózió veszélyével csak a növényzettel kellıen nem védett száraz felszíneken kell számolni. Ez elsısorban tavasszal, a vegetációs idıszak kezdetén fordul elı, amikor a szél ereje a száraz felszín közelében meghaladja a kritikus indító sebességet. Szélerózió az ıszi idıszakban is megfigyelhetı, de a jelentısége illetve kártétele a tavaszi idıszakéhoz viszonyítva elhanyagolható. Télen, ha nem védi vastag hótakaró a felszínt, az ısszel felszántott parcellákon jelentıs széleróziós károk várhatók (Lóki J. 1985). A szélerózió kialakulása és kártételének mértéke számos tényezıtıl (pl. talaj textúrája, éghajlat, növényzet, antropogén hatások, stb.) függ. A potenciális széleróziós térkép megszerkesztésénél a különbözı textúrájú talajok indításához szükséges kritikus szélsebességet és az erodálhatóságuk mértékét (14 m/s szélsebességen 5 perc alatt szállított anyagmennyiség) vettük figyelembe. A szélcsatornában végzett kísérletek mérési átlageredményei alapján soroltuk a talajokat különbözı veszélyességi kategóriákba, az alábbiak szerint: • Jelentéktelen (0) a szélerózió az iszapos agyagos vályog, valamint az iszapos agyag és az agyag talajú területeken. Ezeknek a talajoknak az indításához 10,5 m/s-ot meghaladó szélsebesség szükséges, és az erodált anyag mennyisége nem érte el az 1 kgot. • Kismértékőnek (1) tekintettük a széleróziót akkor, ha a talajoknak kritikus indítósebessége 8,6 – 10,5 m/s között változott, és az elszállított anyag mennyisége az elızınek mintegy kétszerese volt. Ebbe a kategóriába a vályog és iszapos vályogtalajokat soroltuk. • Közepes (2) a veszély a homokos vályog talajokon. Az ilyen talajú területeken a szélerózió 6,5 – 8,5 m/s szélsebességnél kezdıdik, és az elszállított talaj mennyisége az elsınek a háromszorosát is elérte. • A súlyos (3 ) kategóriába a homok és vályogos homoktalajokat, továbbá a sok szerves anyagot tartalmazó kotut és tızeget soroltuk. Ezeket a talajokat már a 6,5 m/snál kisebb sebességő szelek is mozgásba tudnak hozni, és az elszállított talaj menynyisége meghaladta az elsı háromszorosát. A különbözı súlyosságú szélerózióval veszélyeztetett hazai területek fentiek figyelembe vételével becsült arányát az 5. táblázat, területi elhelyezkedésüket pedig a 4. térkép mutatja.. 5. táblázat

55

A talaj textúra alapján számított potenciális széleróziós veszélyeztetettség mértéke Magyarországon (Lóki J. 2003)

Veszélyeztetettségi kategória

ha

%

Jelentéktelen (0)

2804168

30,2

Kismértékő (1)

4039407

43,3

Közepes (2)

873898

9,4

súlyos (3 )

1589026

17,1

Összesen

9306499

100

4.5. Tömeg(felszín)mozgások A tömegmozgásokból eredı természeti veszélyek az árvízhez és belvízhez viszonyítva nagyjából fordított területi elrendezıdést mutatnak. Ennek az általános geomorfológiai elvek alapján is kimondható szabályszerőségnek a kvantitatív adatokkal való megerısítését országos viszonylatban elıször az 1970-es évek derekán a Központi Földtani Hivatal (KFH) koordinálásában kezdett felszínmozgás kataszterezési program tette lehetıvé. E folyamatok kistájbontású veszélyességi térképét (5. térkép) a komoly eredményeket felmutató, de anyagiak hiányában a teljes befejezés és fıképpen a monitorozás folyamatos biztosítása elıtt „elaludt” projekt irattári adatainak felhasználásával készült összefoglaló munkák (Fodor T-né 1985, Fodor T-né - Kleb B. 1986, Farkas J. 1992, Szabó J. 1995, 1996/a, 1996/b) alapján, valamint saját részletes terepi tapasztalataink felhasználásával szerkesztettük. Mivel tanulmányunk e folyamatok veszélyességét mutatja be, így az egyes kistájak veszélyességi besorolása nem minden esetben tükrözi a tömegmozgásoknak az adott tájak geomorfológiai fejlıdésében és mai geomorfológiai képében játszott szerepét. Ezért számos olyan kistáj (fıleg a vulkánikus származású hegyvidékeken) kapott feltőnıen alacsony veszélyességi fokozatot, amelyekben ezek a jelenségek a felszínfejlıdés érdemi alakítói voltak, de mai aktivitásuk minimális (pl. a Dunazug-hegység, Börzsöny, Mátra, vagy a bazaltterületek, stb.). Ez az egyik oka annak, hogy a felszínmozgásokkal érintett - korábbi munkáinkban 0-tól eltérı db/km2 sőrőségőnek jelzett - kistájak egy része mostani térképünkön a „jelentéktelen” fokozatba került. További fontos körülmény, amire a térkép szemléleténél fontos figyelni, hogy a felszínmozgásos folyamatok jellegébıl adódóan azok elterjedésének térképi jelzése sajátos kérdéseket vet fel. • Egyrészt gyakori jelenség az, hogy egy viszonylag alacsony relatív relief értékekkel jellemezhetı tájban, ahol a veszélyes meredekségő lejtıs területek aránya kicsi, bizonyos, területi kiterjedésüket tekintve alacsony, majdhogynem jelentéktelen részarányú keskeny sávokban feltőnıen nagy tömegmozgás veszély jelentkezik. Hazánkban ez mindenekelıtt folyók és tavak menti magaspartok övezetében jellemzı. A Duna vagy a Hernád mentén ezek a magasparti sávok olyan kistájakhoz tartoznak, amelyeknek ezektıl eltekintve kicsi a tömegmozgás veszélyessége. A térképen ezért többségük a legalacsonyabb veszélyességi fokozatba nyert besorolást. Veszélyes zónáikra a több térképünkön is használt „V” jelzés hívja fel a figyelmet. Ezek a jelzések a felszínmozgás veszélyességi térképeken különösen fontosak. • Másrészt figyelemmel kell lenni arra is, hogy a tömegmozgások valamely tájban (az elızı bekezdésben tárgyalt kivételektıl eltekintve) többnyire a táj természeti adottságaiból (földtani felépítés, lejtıviszonyok, vízellátottsági jellemzık) adódóan általánosságban tekinthetık valamilyen fokon veszélyesnek. Egy viszonylag magas

56

veszélyességő tájban nehéz (egy kevéssé részletes térképen. csaknem lehetetlen) a kisebb veszélyességő körzetek (pl. völgytalpak) elkülönítése. Ezért az 5. térképen nem alkalmaztuk az alaptónusok „felülsraffozását”. Az 5. térkép helyes értelmezéséhez még azt is figyelembe kell venni, hogy a Magyarországon kataszterezett felszínmozgások tekintélyes hányada - az Északi középhegységben 29 %-a tisztán társadalmi hatásra oldódott ki. Ott még a vegyes eredető mozgások is 15%-ot képviselnek. Kistájaink jelentıs részében a folyamatos humán felszínalakítás miatt ezért nem egyszerő a tisztán természetes adottságokból adódó potenciális tömegmozgás-veszély meghatározása. Amint az a térképrıl látható, kistájaink többségében ez a veszélytípus elhanyagolható. Ahol viszont ezek a mozgások regisztrálhatók, ott a felvételek szerint nagy részük jelenleg is valamilyen szintő aktivitást mutat. A KFH felvételek alapján az Északi középhegységben a kataszterezett mozgásoknak kevesebb, mint 20 %-a tartozott a „lezárt mozgás” kategóriába. Vagyis a régebbiek kiújulására és újak keletkezésére egyaránt van esély. Ezért hiba lenne, ha alapvetıen síkvidéki országunkban alábecsülnénk a természeti veszélyeknek ezt a típusát. 4.6. Földrengések A Kárpát-medence nem tartozik a Föld jelentıs szeizmicitású területei közé, és a medence belsejében a peremvidékekhez (Bécsi-medence, Kárpátalja, DK-i Kárpát-kanyar, Dinaridák) képest is kisebb a jelentıs kárt okozó földrengések veszélye. Ennek mértékét jellemzi, hogy a földrengések elleni védekezés jelenlegi leghatékonyabb eszköze, a rengésálló építmények emelése tekintetében nincsenek általános jogszabályi elıírások. Csupán az atomerımővek és a rádioaktív hulladék elhelyezését szolgáló létesítmények építését megelızıen kötelezıek a szeizmicitási vizsgálatok. Károkat okozó rengések ugyan elıfordulnak, de a komoly veszteséget okozóak meglehetısen ritkák. A XX. században pl. összesen négy alkalommal fordult elı az 12 fokozatú EMS skálán (a Mercalli-Cancani-Sieberg féle skála ma használt tökéletesített változata) VII. ill. VIII. intenzitási fokot elérı földmozgás (Kecskemét 1911, Eger 1925, Dunaharaszti 1956, Berhida 1985). Mivel ilyenek a korábbi századokban is voltak (Komáromban 1763-ban pl. IX. fokozatú, több mint 60 halálos áldozattal), a potenciális földrengésveszélyeztetettség meghatározása nem felesleges. A 6.térképen látható négy veszélyességi fokozatot feltüntetı kistájszintő besorolás alapját Réthly A (1952) 1918-ig terjedı adatgyőjteménye, az azt a késıbbi idıszakokra mérési adatok alapján kiegészítı, a Geo Risk Földrengéskutató Intézetben készült veszélyeztettségi térkép (szerk. MónusP -Tóth L. – Zsíros T.), valamint a Magyarország kistájkataszterében (Marosi S. – Somogyi S. 1990) a kistájak többségére megadott szeizmicitási adatok képezték. A kistájhatáros térkép az összefoglaló térképeknek megfelelıen azt mutatja, hogy jelentısebb földrengéskockázattal az ország fı tektonikai tengelyét jelentı Zágráb-Kulcs-Hernád vonal tágabb körzetében, elsısorban az ezt keresztezı egyéb törésvonalak szomszédságában kell számolni. A legmagasabb veszélyességi fokozatba sorolható kistájak többsége (17-bıl 11) a Balaton ÉK-i szomszédságától É felé, Komárom irányában helyezkedik el. A többiek az ország Ny-i peremvidékén vannak. Egy harmadik, de az elızıeknél valamivel alacsonyabb maximum - a legmagasabb fokozatba tartozó kistájak nélkül - Budapesttıl K-re látható. 4.7. Felhıszakadások. A közvetett, víz útján ható atmoszférikus katasztrófák közül egészében véve a felhıszakadások jelentik a legnagyobb veszélyt. Ezek ugyanis általában árvizeket is elıidéznek, és az intenzív csapadékhullás által okozott mechanikai károk mellett, az összegyülekezı vizek révén

57

lényegesen nınek a károk (vö. 4. táblázat). Az atmoszférikus veszélyek közül ezért ezek kockázatát tüntettük fel a 7. térképen. Mivel az alapul szolgáló adatok szerint az ország területén a rendszerint nyáron bekövetkezı nagy felhıszakadások gyakorisága és mérete között nincsenek nagyon karakterisztikus különbségek, ezen a térképen csak két fokozatot különítettünk el. Az elkülönítés alapját Magyarország Éghajlati Atlaszának (2003) az 1961-1990 között 24 óra alatt lehullott csapadék abszolút maximumait bemutató térképlapja adta. Amint az atlasz, úgy mi is kizártuk az elemzésbıl az 1963 szeptember 8-i felhıszakadást, mert ezen egyetlen extrém alkalommal Pest megye É-i részén az egész adatsort erısen torzító, 150 mm feletti csapadék hullott. A kétfokozatú beosztást az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) adattárából, valamint honlapjáról (www.omsz.hu) vett néhány adat is alátámasztotta. Ezek is azt mutatják, hogy a nagyobb felhıszakadás-veszély az ország Ny-i felén jellemzı. Összesen négy mérıállomás napi csapadékadatait vizsgáltuk meg három ötéves idıintervallumra (1951-55, 1991-95 2001-2005), s közülük kiválasztottuk a rendszerint jelentıs kárt okozó 50 mm feletti napi értékeket. Ennek összefoglaló eredményeit mutatja a 6. táblázat. 6. táblázat Néhány kiválasztott csapadékmérı-állomáson az 50 mm/nap értéket meghaladó felhıszakadások száma (OMSZ adatok alapján) Állomás Lenti Nagykanizsa Budapest Rudabánya Idıszak 1951-55 2 3 2 1 1991-95 4 6 1 2001-2005 2 1 n.a. 1 Összesen 8 10 ? 2 Bár a táblázat esetszáma meglehetısen alacsony, de nem mond ellent az országos térkép kistájakra transzformált adatainak. 5. Következtetések, összegzés Amint azt a módszereket bemutató fejezetben már jeleztük, a hét vizsgált veszélytípus területi jellemzıinek értékszámait összegezve megszerkesztettük az ország kistájbontású természeti veszélyeztetettségi térképét. Az egyszerő és a súlyozott összegzéssel kapott értékek kategóriákba sorolásával a 8. és 9. térképen látható eredményhez jutottunk. Néhány következtetés: • A feldolgozott hét veszélytípus súlyosságának kistájak szerinti megoszlását a hivatkozott pontozási rendszerben mind az egyszerő, mind a súlyozott összesítés szerint ábrázolva elsı közelítésben megállapíthatjuk, hogy  az ország egy magasabb fenyegetettségő DK-i és egy kisebb veszélyességő ÉNy-i részre bontható. A két rész közötti határ nagyjából a magyarországi középhegységek D-i peremi zónájában fut, tehát a területi megoszlás nem szimmetrikus.  Dunántúlon a választóvonal kevésbé határozott, DNy-on (a Zalai- és a Somogyi-dombság érintkezési sávjában) egy relatíve kisebb veszélyeztetettségő terület van, viszont É-on (nagyjából a Kisalföldön) valamivel magasabb veszélyeztetettségi fokozat mutatkozik. • A részletezıbb elemzés azt mutatja, hogy (az egyszerő összegzés három kistájától Szigetköz, Kis-Balaton, Nagyberek) eltekintve a legmagasabb veszélyességi fokoza-

58

•

tok az Alföldön vannak. Az egyszerő összegzés szerint a legnagyobb veszélyeztetettség a legmélyebben fekvı és a csak kissé magasabb, jobbára potenciális szélerózióval is fenyegetett tájakon becsülhetı. A súlyozott összesítés az árvizek, belvizek és az aszály dupla pontértéke következtében a veszélyeztetettség súlypontját a Duna és a Tisza természetes ártéri zónájára valamint a Körösök vidékére helyezi. A legalacsonyabb veszélyeztetettség elsısorban a karbonátos kızető hegységi tájainkat jellemzi, bár az Északi-középhegység néhány vulkánikus tagja is ebbe a csoportba került. Ilyen alacsony veszélyességi fokozatok az Alpokalja egyes, az árvizek szintje fölé emelkedı kistájain is feltőnnek.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy az eredmények pontozásos összegzése ugyan bizonyosan szubjektív hibákkal is terhelt, és ez a súlyozás alkalmazása miatt még inkább joggal felvethetı, de az a tény, hogy a legkisebb és legnagyobb pontértékek között mindkét térképen kereken tízszeres, tehát nagyságrendi különbség van, azt mutatja, hogy a differenciáknak mindenképpen határozott objektív alapja van. Megítélésünk szerint a súlyozás szükséges, az a különbségeket nem torzítja, hanem árnyalja. Ezt mutatja az is, hogy a legmagasabb és a legalacsonyabb veszélyességi értékszámot kapott 23 kistáj (a 230 kistáj 10 -10%-a) a két térképen döntı többségében megegyezı. A legmagasabb értékeknél a 23-ból 17 kistáj mindkét térképen megjelenik. Az eltérés egyértelmően abban mutatkozik, hogy a súlyozás következtében a legmagasabb fokozatba kerülnek erısen ár- és belvízveszélyes, egyszersmind az aszálylyal leginkább fenyegetett tájak, viszont kikerülnek onnan azok, ahol ezek a veszélyek kevésbé érvényesülnek. Meggyızıdésünk, hogy az ország természeti veszélyek általi fenyegetettségének ez az elsı viszonylag nagyfelbontású vizsgálata önmagában is figyelemfelkeltı lehet a tekintetben, hogy e veszélyeket helyükön és értékükön kezeljük. Az eredményes, de ugyanakkor rentábilis védekezés stratégiájának kidolgozásánál ezekre a tényekre figyelemmel kell lenni. Természetesen a részletesebb tervezés még nagyobb felbontást, az viszont a veszélyek többsége esetén még további, pontosabb adatokat szolgáltató feltáró vizsgálatokat igényel. Nézetünk szerint a jövıben erre mindenképpen szükség lesz!

Idézett irodalom Blaikie, P. et al. 1994: At risk: Natural Hazards, People’s Vulnerability and Disasters London – New York: Routledge, Bryant, E. 1993: Natural hazards Cambridge University Press, p. 293. Burton, J.- Kates R. W.- White, G. F. 1993: The Evironment as Hazard The Guiford Press, New York/London p. 290. Coch, N. K. 1995: Geohazards Prentice Hall, Englewood Cliffs, New Jersey , p. 481. Dunka S. - Fejér L. - Vágás I. 1996: Verítékes honfoglalás Budapest, p. 215. Farkas J. 1992: Felszínmozgások geotechnikai kérdései

59

MTA doktori értekezés, Budapest, kézirat, p. 308 Fodor T-né 1985: Észak-Magyarország nyugati részének felszínmozgásai Mérnökgeológiai Szemle 34. pp. 31-44 Fodor T.-né - Kleb B. 1986: Magyarország mérnökgeológiai áttekintése Budapest, p.199. Goudie, A. 1994: Environmental Change Clarendon Press, Oxford, p. 329. Goudie, A. 1996: The nature of the Environment Blackwell, Oxford/Cambridge p.397. Kovach, R. L. 1995: Earth’s Fury Prentice hall, p. 213. Katasztrófavédelem – folyóirat: 2002-2006. évfolyamok Lóki J. 1985: A téli nyírségi szélerózióról Acta Academiae Paedagogicae Nyíregyháziensis Tom. 10/H Nyíregyháza pp. 35-41. Lóki J. 2003: A szélerózió mechanizmusa és magyarországi hatásai. MTA doktori értekezés Debrecen p. 265 + Mellékletek Magyarország Digitális topográfiai térkép (RTA 50) Topo Explorer 1.0, Budapest, 2006 Magyarország Éghajlati Atlasza Országos Meteorológiai Szolgálat, (2003) Marosi S. – Somogyi S. (szerk.) 1990: Magyarország kistájainak katasztere I.-II. Budapest, MTA Földrajztudományi Kutató Intézet, p. 1023 . Mónus P. -Tóth L. – Zsíros T.(szerk.) Magyarország földrengés-veszélyeztetettségi térképe Geo Risk Földrengéskutató Intézet, www.georisk.hu Pálfai I. (szerk.) 2001: Magyarország belvíz-veszélyeztetettségi térképe. M=1:500 000 Országos Vízügyi Fıigazgatóság, Budapest Pálfai I. (szerk.) 2001: Magyarország zonális aszályossági térképe, M=1:500 000 Országos Vízügyi Fıigazgatóság, Budapest Réthly A. 1952: A Kárpátmedencék földrengései (455-1918) Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 510. Rónai A. (szerk.) 1938: A Kárpát-medence vízborította és árvízjárta területei az ármentesítı és lecsapoló munkálatok megkezdése elıtt (M = 1:600 000) 60

Magyar Kir. Földmővelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete, Budapest Smith, K. 1996: Environmental hazards Routledge, London/New York, p. 389. Szabó J. 1995: A felszínmozgások (csuszamlások) elterjedése Magyarországon - a kataszteri felvételek tükrében. Acta Geographica Debrecina pp. 77-91. Szabó J. 1996/a: Csuszamlásos folyamatok szerepe a magyarországi tájak geomorfológiai fejlıdésében. Kossuth Egyetemi Kiadó. Debrecen. 1996. p. 223 +12 old. színes melléklet Szabó J. 1996/b: Results and problems of cadastral survey of slides in Hungary. In: Landslides Eds. Chacón, Irigary and Fernández A. A. Balkema/ Rotterdam/ Brookfield l996 pp. 63-78. Szabó J. 2001: Természeti katasztrófák és elhárításuk Távoktatási tananyag PHARE környezetvédelmi referensképzés számára, Debrecen, 2001. p.115. Szabó J. in print: Veszélyes természet(?) Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen Tobin, G. A.- Montz, B. E.: 1997: Natural Hazards The Guilford Press, New York/London, p. 388.

Térképmagyarázatok 1. térkép: Az árvízveszély mértéke Magyarország kistájaiban Jelzések: 1 = az árvízveszély jelentéktelen, 2 = kismértékő árvízveszély, 3 = közepes árvízveszély, 4 = súlyos árvízveszély, 5 = a kistáj mintegy 25%-a alacsonyabb árvízveszélyességi fokozatba tartozik, 6 = a kistáj mintegy fele alacsonyabb árvízveszélyességi fokozatba tartozik, 7 = a kistáj mintegy 75%-a alacsonyabb árvízveszélyességi fokozatba tartozik, 8 = a kistáj egyes részeit az átlagosnál lényegesen nagyobb árvízveszély fenyegeti. 2. térkép: A belvízveszély mértéke Magyarország kistájaiban Jelzések: 1 = a belvízveszély jelentéktelen, 2 = kismértékő belvízveszély, 3 = közepes belvízveszély, 4 = súlyos belvízveszély, 5 = a kistáj mintegy 25%-a alacsonyabb belvízveszélyességi fokozatba tartozik, 6 = a kistáj mintegy fele alacsonyabb belvízveszélyességi fokozatba tartozik, 7 = a kistáj mintegy 75%-a alacsonyabb belvízveszélyességi fokozatba tartozik, 8 = a kistáj egyes részeit az átlagosnál lényegesen nagyobb belvízveszély fenyegeti.

3. térkép: Az aszályveszély mértéke Magyarország kistájaiban

61

Jelzések: 1 = az aszályveszély jelentéktelen, 2 = kismértékő aszályveszély, 3 = közepes aszályveszély, 4 = súlyos aszályveszély, 5 = a kistáj mintegy 25%-a alacsonyabb aszályveszélyességi fokozatba tartozik, 6 = a kistáj mintegy fele alacsonyabb aszályveszélyességi fokozatba tartozik, 7 = a kistáj mintegy 75%-a alacsonyabb aszályveszélyességi fokozatba tartozik, 8 = a kistáj egyes részeit az átlagosnál lényegesen nagyobb aszályveszély fenyegeti. 4. térkép: A szélerózió veszélye Magyarország kistájaiban Jelzések: 1 = a szélerózió veszélye jelentéktelen, 2 = kismértékő szélerózió-veszély, 3 = közepes szélerózió-veszély, 4 = súlyos szélerózió-veszély, 5 = a kistáj mintegy 25%-a alacsonyabb szélerózió-veszélyességi fokozatba tartozik, 6 = a kistáj mintegy fele alacsonyabb szélerózió-veszélyességi fokozatba tartozik, 7 = a kistáj mintegy 75%-a alacsonyabb szélerózió-veszélyességi fokozatba tartozik, 8 = a kistáj egyes részeit az átlagosnál lényegesen nagyobb szélerózió-veszély fenyegeti. 5. térkép: A felszínmozgások veszélye Magyarország kistájaiban Jelzések: 1 = a felszínmozgások veszélye jelentéktelen, 2 = kismértékő felszínmozgásveszély, 3 = közepes felszínmozgás-veszély, 4 = súlyos felszínmozgás-veszély, 5 = a kistáj egyes részeit az átlagosnál lényegesen nagyobb felszínmozgás-veszély fenyegeti. 6. térkép: A földrengések veszélye Magyarország kistájaiban Jelzések: 1 = a földrengések veszélye jelentéktelen, 2 = kismértékő földrengés-veszély, 3 = közepes földrengés-veszély, 4 = súlyos földrengés-veszély, 5 = a kistáj mintegy 25%-a alacsonyabb földrengés-veszélyességi fokozatba tartozik, 6 = a kistáj mintegy fele alacsonyabb földrengés-veszélyességi fokozatba tartozik, 7 = a kistáj mintegy 75%-a alacsonyabb földrengés-veszélyességi fokozatba tartozik 7. térkép: A felhıszakadások veszélye Magyarország kistájaiban Jelzések: 1 = kismértékő felhıszakadás-veszély, 2 = közepes felhıszakadás-veszély 8. térkép: Természeti veszélyek Magyarországon kistájak szerinti bontásban -1 (A térkép az 1-7. térképeken szereplı veszélytípusok - árvíz, belvíz, aszály, szélerózió, felszínmozgások, földrengés, felhıszakadások - fokozati pontértékeinek egyszerő összegzésével készült. Részletesebb magyarázat a szövegben. A 6 fokozat elkülönítése a szoftver által felajánlott, megítélésünk szerint is reális beosztás alapján történt. ) Jelzések: 1 = a természeti veszélyek megjelenése kivételes, 2 = kismértékő természeti veszélyeztetettség, 3 = gyengén közepes természeti veszélyeztetettség, 4 = közepes természeti veszélyeztetettség, 5 = jelentıs természeti veszélyeztetettség, 6 = súlyos természeti veszélyeztetettség. 9. térkép: Természeti veszélyek Magyarországon kistájak szerinti bontásban -2 (A térkép az 1-7. térképeken szereplı veszélytípusok - árvíz, belvíz, aszály, szélerózió, felszínmozgások, földrengés, felhıszakadások - fokozati pontértékeinek súlyozott összegzésével készült. Részletesebb magyarázat a szövegben. A 6 fokozat elkülönítése a szoftver által felajánlott, megítélésünk szerint is reális beosztás alapján történt.) Jelzések: 1 = a természeti veszélyek megjelenése kivételes, 2 = kismértékő természeti veszélyeztetettség, 3 = gyengén közepes természeti veszélyeztetettség, 4 = közepes természeti veszélyeztetettség, 5 = jelentıs természeti veszélyeztetettség, 6 = súlyos természeti veszélyeztetettség.

62

1.kép

2.kép

63

3.kép

4.kép

64

5.kép

6.kép

65

7.kép

8.kép

66

9.kép

67

Dr. Szabó József Természeti érték kontra természeti veszély

Összefoglalás A dolgozat alapgondolata azt a mind gyakrabban felmerülı ellentmondásos helyzetet járja körül, hogy a napjainkban felértékelıdı természet nemcsak értéket jelent számunkra, hanem egyúttal az embert, a társadalmat fenyegetı veszélyeket is hordoz. Hogyan lehet az „érték – veszély – ember” háromszög problémájára olyan megoldást találni, hogy a számunkra elsı megközelítésben veszélyt is jelentı természeti értékeket megırizzük? Vane ennek reális megoldása? A konkrét helyzetelemzésekkel megoldható dilemmák közvetlen környezetünkben is fennállnak. A dolgozat a folyóvízi felszínalakítás (fıleg az árvízvédelem) és a tömegmozgások témakörébıl mutat be olyan hazai problémákat, amelyek megoldása más esetekre is tanulságokat hordozhat, sıt példaértékő lehet.

Bevezetés A cím lényegében annak az elsı pillanatra meghökkentı felvetésnek kissé blikkfangos megfogalmazása, hogy lehet-e a veszély: érték? Vagy másképpen: lehet értékes az, ami veszélyes? Ma amikor mind többet beszélünk a természet (védendı) értékeirıl, és divatos a természeti veszélyek kérdéskörének elemzése is, csaknem magától értetıdı, ha a két problémakör valamilyen módon egymással is összekapcsolódik. Mivel mindkét kategória – érték és veszély – emberközpontú, kapcsolódásuk is fıként az emberen, és annak tevékenységén keresztül történhet meg. A természet értékei annál nyilvánvalóbbak számunkra, minél erıteljesebben avatkozunk be a természetbe, minél jobban átalakítjuk azt. Bár a természet fokozódó mérvő átalakítása nem független annak egyre mélyebb megismerésétıl, és a társadalom rendelkezésére álló energiák növekedésétıl, a társadalom természet általi fenyegetettsége mégsem mutat csökkenı tendenciát, sıt sok statisztikai összeállítás annak éppen az ellenkezıjét igazolja (pl. D.K.C. JONES 1995, I. BURTON - R.W. KATES - G.F. WHITE 1993, K. SMITH 1996, J.N. ABRAMOVITZ 2001, G. BERZ 2002, stb.). Tehát joggal mondható, hogy a természet felértékelıdése együtt jár veszélyességének fokozódásával! Érték és veszély egyszerre - legalábbis egészében tekintve. A következıkben elsısorban arról lesz szó, hogy hogyan jelenik meg ez a kapcsolat a részletekben. Ez a gondolat sem új, de néhány vonatkozásának hangsúlyozása bizonyosan nem idegen egy olyan kötettıl, amelynek tanulmányai egy olyan kollégát köszöntenek, akinek életmőve jelentıs részben a környezetvédelem kérdésköréhez kapcsolódik. Természeti értékek – földtudományi értékek Közkelető evidencia, hogy a természet legtágabb értelemben, mint létezésünk alapja, teljes egészében érték. Részleteiben is érték minden objektuma a maga változásában. Amikor a természetet védjük, lényegében szabad, embertıl nem, vagy kevéssé befolyásolt mőködését kívánjuk biztosítani. Tehát nem adott állapotát akarjuk egyszer s mindenkorra rögzíteni. A természet védelme nem egyszerő konzerváció. Ez magától értetıdıen azzal jár, hogy értékesnek tekintett objektumai a természet öntörvényő változásai miatt maguk is megváltoznak, esetleg olyan mértékben, hogy korábbi állapotukhoz képest pusztulásukról is beszélhetünk. Ez így van a természet valamennyi nagy „országában”. Az élıvilág mint a természet változásainak legérzékenyebb indikátora, különösen gyorsan változik, fejlıdik, pusztul. Már csak ezért sem véletlen, hogy a természetvédelem mindenekelıtt mint az élıvilág védelme fejlıdött, és súlypontját ma is az élıvilág védelme jelenti. Az élettelen természet inkább csak mint az élıvilág

68

„élıhelye” került szóba, és máig alig ment át a köztudatba, hogy a természet védelmébe az élettelen természeti objektumok élıvilágtól többé-kevésbé független védelmének is bele kell tartoznia, mert az élettelen természet a maga sajátos változásaiban és a változások idıleges következményeiben maga is érték. Igaz a természetvédelmi törvény (LIII/1996) nyomán már nálunk is készült olyan elıírás (Mőszaki Szabvány 20 381/1999), amely az élettelen természet értékeirıl is tudomást vesz, sıt viszonylag aprólékos – és egyben erısen vitatható – rendszerezésüket is adja „Földrajztudományi értékek” néven. Ha az élettelen természet értékeit az élı természettıl elkülönítve vizsgáljuk (és azokat leghelyesebben földtudományi értékekként jelöljük), akkor e szőkebb körre is feltehetjük a „miért értékes?” kérdést. Természetesen az érték itt sem elsısorban használati értékként értendı. Az élettelen természeti objektum értékét mindenekelıtt az adja meg, hogy betekintést nyújt a természet rendjébe, mőködésébe, valamilyen módon annak lenyomatát jelenti. (Ha ezen túlmenıen még hasznos is, az tovább növelheti értékét, igaz, egyúttal általában a társadalom általi veszélyeztetettségét is.) De hogyan tükrözıdhet egy élettelen természeti objektumban a természet mőködése? A természet milyen jelenségeiben „testesülhet meg” az érték? Elvileg a jelenségek három csoportja jöhet szóba. Egyrészt a természet anyagai, amelyek összetételükben, szerkezetükben, stb. utalnak kialakulásuk körülményeire, de maguknak a változásoknak a jellegére is. Másrészt a különbözı anyagok megjelenési formái (többségükben felszíni formák), amelyek többé-kevésbé idıtállóan vallanak a létrehozó folyamatokról, mintegy rekonstruálhatóvá teszik azokat. Harmadrészt pedig maguk az anyagot formába rendezı folyamatok. Az aktív folyamatok különös jelentısége, hogy követhetıvé (láthatóvá) teszik a természet változásait, tehát „látványosan” segítik a természeti törvények feltárását. Emellett mindhárom csoport valamilyen szinten hatással van az élıvilágra is, tehát értéke az élıvilág révén is érvényesülhet, amit aztán társadalmi hasznossága még tovább növelhet. E jelenség- vagy objektumcsoportok természeti érték jellegét a társadalom valamilyen szinten - és jobbára korlátozott keretek között - már évtizedekkel ezelıtt felismerte. A legfeltőnıbb, olykor rendkívül attraktív elıfordulásukat, fıleg mint természeti kuriózumokat, pedig már sokkal korábban számon tartotta. Sajátos kızettípusok vagy ásványféleségek, különleges földtani szerkezetek ismertetı táblával ellátott feltárásait - fıleg a 80-as évektıl - növekvı (ha nem is elegendı) számban már nálunk is lehetett látni. Legfeljebb a feltárás és a magyarázó tábla gondozása hagyott kívánnivalót maga után. Hasonló volt a helyzet néhány különleges forma (pl. sziklaformáció) esetén is – olykor az útikönyvek is tudtak róluk, legfeljebb a táblák hiányoztak mellılük. Az 1996-os természetvédelmi törvény néhány formatípust (barlang, víznyelı) pedig már nevesítve említett a természeti értékek között. Némileg másként áll a dolog a folyamatokkal. Igaz egyesek (pl. vízesések) látványukkal felhívták magukra a figyelmet, de az aktív folyamatok értékelvő közelítése sokkal kevésbé volt általános. Ennek egyebek közt egyik legfontosabb, bár alig hangoztatott oka az volt, hogy az élettelen természet folyamatai gyakorta nemhogy nem hasznosak számunkra, hanem jellegük, és fıleg volumenük miatt kifejezett fenyegetést, veszélyt jelentenek, amelyek elkerülése (tehát a folyamatok megindulásának megakadályozása) a társadalom elemi érdeke. Hogyan lehetne értéknek tekinteni egy, esetleg katasztrófával fenyegetı természeti folyamatot?

69

Természeti veszélyek A természeti veszélyeket és katasztrófákat az értékekhez hasonlóan antropo- vagy szociocentrikusan ítéljük meg. A természet alapjellemzıje az ingadozó nagyságú, szüntelen változás. A változást okozó folyamatok a természet normális mőködési rendjéhez tartoznak, veszélyeket nem magára a természetre nézve, hanem annak valamely alkotórésze számára hordoznak. Ez az alkotórész lehet az élıvilág, vagy annak valamely része és természetesen az ember ill. a társadalom is. Az ember a változó intenzitású és mérető természeti folyamatok között él. Azok és hatásaik többségükben szükségesek számára, sıt akár létfeltételét jelentik. Veszéllyé akkor válnak, ha paramétereik átlépnek bizonyos küszöbértéket, katasztrófát pedig akkor okoznak, ha a küszöbértéket átlépı folyamatok hatásterülete belemetsz a társadalom valamely részének életterébe. Mivel a természeti folyamatok küszöbátlépése meglehetısen gyakori, hatásterületük és az ember találkozásának gyakorisága pedig a társadalom térbeli expanziójával még növekszik is, az ellenük való védekezés kidolgozása szükséges és természetes. A védekezés elvi és megvalósítási lehetıségei sokfélék. Az eljárások egy része a folyamatokra kíván hatást gyakorolni. Ez jelentheti azok veszélyes méretővé növekedésének akadályozását, hatásterületük megváltoztatását, de akár kibontakozásuk teljes gátlását is. A módszerek között olyanok is megjelennek, amelyek egy másik természeti folyamat megindításával vagy már ható folyamat méretének megnövelésével igyekszenek a (nagyobb) veszéllyel fenyegetıt elhárítani (folyamat gátol folyamatot – pl. a robbantással kiváltott, irányított földmozgások esete). A természeti veszélyek tehát alapvetıen folyamatokhoz kötıdnek (sok esetben még elhárításuk is folyamat jellegő). Viszont a természeti rendszer részeiként elvontan, de esetleg konkrétan is (pl. hasznosságuk révén) egyúttal természeti értékek is. A természeti értékek, veszélyek és az ember háromszöge A háromszög egyik lehetséges - tulajdonképpeni alapvetı - felfogásáról, hogy ti. mind az értékek, mind a veszélyek emberközpontú fogalmak, már volt szó. Most a kérdés egy másik, a fentebbiekben még szinte csak utalásszerően felvetett vonatkozását emeljük ki. E gondolatnak két lényeges eleme van: - Egyrészt az, hogy a veszélyek elleni védekezés során a folyamatok gátolásával gyakorta természeti értékeket semmisítünk meg, vagy legalábbis ezen értékek kibontakozását, „napvilágra kerülését” akadályozzuk meg. - Másrészt a védekezés során mi magunk indítunk el, vagy erısítünk fel természeti értékeket teremtı folyamatokat. Ez utóbbi folyamatok természetes jellege azonban valamilyen szintő társadalmi indíttatásuk miatt némileg „sérül”. Jelentıs részük - akár az emberi hatás kis mértéke vagy éppen a sok áttétel miatt - mégsem zárható ki egyszerően a természeti folyamatok körébıl (vö. pl. a szemiantropogén, természeti- antropogén folyamatok – vö. ERDİSI F. 1986, SZABÓ J: 2001/a, 2001/b). Ilyen folyamatok természetesen nemcsak a veszélyek elleni védekezés kapcsán indulhatnak meg. Közönségesebb eset az, amikor az ember termelı vagy „normál” gazdasági tevékenységéhez kapcsolódnak. Közös jellemzıjük, hogy kiváltásukban szerepe van ugyan az embernek, de mőködésük teljesen a természeti törvények szerint történik, tehát ilyen értelemben természeti folyamatok, és így - legalább részben - következményeik, eredményeik

70

is a természet részét képezik. Ez pedig azt is jelenti, hogy adott esetben természeti értékek feltárói vagy éppen létrehozói lehetnek (egy mélyszintő bányajárat beomlását követı földcsuszamlás, esetleg egy eredeti futásvonalától eltérített folyó meginduló kanyargása révén keletkezı szakadásfal vagy szakadó part különleges értékő földtani profilt tárhat fel). Hasonló példák ugyan még nagyszámban idézhetık, de egyoldalú lenne a közelítés, ha az ember közbejöttével bekövetkezı folyamatoknak csak az értékteremtı oldalát emelnénk ki. Többségük ellenkezıleg, a természeti értékek tönkretételével tőnik ki. Mind ezért, mind pedig a felidézésükben közremőködı társadalomra való veszélyességük miatt, egészében véve sokkal inkább visszaszorításukra kell törekednünk. Természeti érték-összefüggésben pedig általában csak múlt idıben kerülhetnek szóba. Ha a folyamat esetleg minden elıvigyázatosságunk ellenére bekövetkezett, és kárt, sıt katasztrófát okozott, a károk felszámolásánál - akár a racionális helyreállítás szempontjait is érvényesítve – gondolhatunk a következmények valamely szegmensének értékelvő vizsgálatára és esetleg megóvására, vagy védelmére. Fordítsuk most figyelmünket a kifejezetten természeti folyamatok csoportjára! Természeti érték-közelítésben kétségtelenül ezek a legfontosabbak, jóllehet káros következményeik tekintetében esetenként semmiben nem különböznek az elızıektıl. Általánosságban mégis lehetnek köztük differenciák. Egyrészt a legnagyobb mérető (a legnagyobb, bár nem feltétlenül a legrövidebb idejő energia felszabadulással járó), és a társadalom számára legnagyobb veszteséget1 okozó folyamatok ebbıl a körbıl kerülnek ki (földrengések, vulkánkitörések, áradások, aszályok, stb). Másrészt a természeti veszélyek és katasztrófák egy részénél (általában a legsúlyosabbaknál) ma még nincs reális esélyünk a folyamatgátló védekezési módszerek alkalmazására. Ezek esetében az érték-veszély összefüggés boncolgatása teljesen felesleges. A dilemma reálisan ott jelenik meg, ahol az ember választási helyzetben van. Itt viszont a dilemmát komolyan, sıt egyre komolyabban kell vennünk. Amilyen nyilvánvaló, hogy nem nézhetünk minden, kataszrófával fenyegetı természeti veszélyt tétlenül, csak azért, mert a természet részeként lezajló folyamatként értéknek is tekinthetı, annyira nem egyértelmő, mely esetekben próbáljunk ezen értékhordozó, de veszélyes folyamatok esetén beavatkozni. Milyen szempontok motiválhatják döntésünket? 1. Mindenekelıtt az, hogy létezik-e viszonylag jó hatásfokú eljárás a veszély megszüntetésére vagy csökkentésére? 2. Ha ilyen nincs, a folyamat tudományos ismerete és a technikai lehetıségek alapján kidolgozható-e? 3. Mekkora anyagi forrásokat igényel a védelem? 4. Mi lesz a védekezés eredménye a veszély csökkentésén vagy megszüntetésén túlmenıen? Hoz-e a társadalomnak (vagy valamely csoportjának) érdemleges elınyöket (pl. anyagi hasznot)? Tehát lényegében egy költség hatékonysági számításra is szükség van. 5. A hatékonysági számításokat azonban más szempontból is el kell végezni. Azt is meg kell becsülni, hogy a veszélyes folyamat megszüntetésével mekkora lesz a természeti értékveszteség, vagy fordítva: az érték megmentése (a védekezési költségek megtakarítása) mekkora biztonsági kockázatot jelent? (Igaz1

Szabályerısítı kivételt képeznek az ember által a tervszerő, célzott pusztítás érdekében megvalósított folyamatok (háborús bombatámadás, terrorakciók, stb), amelyek azonban semmiféle érték-tárgyalásnak nem lehetnek részei.

71

ság szerint ennek abszolút nagysága - pl. Ft-ban - ma még az esetek jelentıs részében nem adható meg. A természeti értékek „eszmei” nagyságának meghatározása felettébb hiányos. Az élettelen természeti értékek esetén legfeljebb kísérletekrıl beszélhetünk (pl. KOZÁK M.-PÜSPÖKI Z.-MAJOROS Zs. 1998)). És ne hagyjuk figyelmen kívül azt az ideálisnak mondható, ám semmiképpen sem illuzórikus esetet, amikor a veszélycsökkentés és az értékmentés együttjár! Nyilvánvaló, hogy minden, veszéllyel társuló érték nem menthetı meg. A legalább viszonylag megnyugtató választás csak a konkrét körülmények mélyreható - kutatási szintő – elemzése és más hasonló jelenségekkel való összehasonlító vizsgálat alapján lehetséges. A hazánkban közönséges, veszélyek és értékek hordozására egyaránt alkalmas folyamatok közül a felszínen lefolyó víz (nemcsak a vízfolyások) munkája és a tömegmozgásos (fıleg csuszamlásos) folyamatok szolgáltathatnak különösen nagyszámú problémát a fentebb felvetett dilemma megválaszolására. A választás sok esetben, akár a dilemma tudatosodása nélkül, már megtörtént. De a jelen is sok kérdést vet fel, amelyeket részint közvetlen környezetünk természeti értékeinek sorsa, részint - azoktól nem függetlenül - saját jövınk alakulása vagy alakítása szempontjából meg kell válaszolni. Vizeink mint értékek és veszélyek A kérdés kimerítı tárgyalása itt nem lehetséges. Csak néhány, napjainkban különlegesen problematikus vonatkozását említjük. Arról a dilemmáról, hogy a Kárpát-medence alföldjein nem utolsósorban a sajátos folyóhálózat révén kialakult természetes tájakat mint természeti értékeket fenn lehet-e tartani a maguk természetességében, a betelepülı ember már igen régen – jórészt a dilemma tudatosodása nélkül – meghozta az elsı döntést. Beavatkozásaival (vízimalmok létesítésével, védelmi célú folyóelterelésekkel, stb.) lokálisan sokat változtatott ugyan a vízfolyások eredeti jellegén, de azok és környezetük a XVIII. század végéig mégis inkább egy természeti táj vonásait hordozták. A folyószabályozások és az árvízvédelem megvalósításával (második döntés!) ez a kép jórészt eltőnt, és a folyók tevékenységéhez kapcsolódóan kialakuló és létezı természeti értékek jelentékeny része csökkenı területen és legfeljebb reliktum formájában maradhatott meg. A változó gazdasági helyzet és érdekek folyók általi fenyegetettsége miatt az akkori, sok természeti érték elvesztésével járó döntés helyességét, alapvetıen ma sem kérdıjelezzük meg. Az értékmegırzés és a veszélyelhárítás konfliktusa manapság fıleg két vonalon jelentkezik. - Egyrészt a gátak közötti hullámterek kapcsán. Ezeken a területsávokon a folyóvizek felszínformáló tevékenysége viszonylag szabadon érvényesülhet, és annak az élıvilágra is kiható formai következményei is megjelenhetnek. Jóllehet a folyók megváltoztatott futásvonala miatt az eredeti folyási tulajdonságok sok helyen módosultak, a hullámterek pedig túl keskenyek ahhoz, hogy ott a folyó szabad partformáló tevékenysége tartósan fennmaradhasson, mégis azt kell mondanunk, hogy ezek a folyómenti folyosók a mai körülmények között a (nemcsak élettelen) természeti folyamatok legértékesebb hatásterületei lehetnek. Ennek érdekében nemcsak a különbözı gazdasági célokra való igénybevételüket kell nagyon alaposan átgondolni (kvázi tiltani), hanem még az ott szükségszerően bonyolított árvízvédelmi tevékenységet is csak a természeti értékek védelmének szem elıtt tartásával szabad végezni. Nem kérdıje-

72

-

lezem meg ugyan az árvízvédelem érdekeinek hullámtéri prioritását, de mindenképpen ellenzem azok kizárólagosságát. A másik, nézetem szerint hosszabb távon ugyancsak feloldható konfliktus is az árvízvédelem kapcsán jelentkezik. Csak utalok változó árvízvédelmi stratégiánk azon pontjára, amely a Tisza menti jövıbeni eredményes védekezés egyik sarkalatos pontjának a nagy árvizek idején elöntésre kijelölt vésztározók létesítését tartja. Ez az elgondolás implicite azt is jelenti, hogy a veszély csökkentésének egyik útja, ha a folyónak a jelenleginél nagyobb területeket adunk vissza. A tervek „vésztározó” megjelölése arra utal, hogy a visszaadás csak végsı esetben történne meg. A jelenlegi, a szabályozások idıszakától gyökeresen eltérı gazdasági érdekek azonban azt sem zárnák ki, hogy a visszaadás teljes legyen. Az intenzív mőveléső mezıgazdasági területek csökkenthetık, sıt csökkentendık (vö. pl. EU direktívák). Alföldünkön viszonylag jelentıs területek (árvízi öblözetek) jelölhetık ki, ahol a természetes folyófejlıdés lehetıségének megteremtése globálisan sem az árvízvédelem, sem a gazdaság érdekeit nem sérti. A részletekben - pl. a tulajdonviszonyok vonatkozásában természetesen sértheti, de nézetem szerint érdekünk, hogy dolgozzunk ezek megoldásán. Egy tipikusan olyan probléma ez, amelynek megoldása a természeti érték – természeti veszély – gazdasági érdek háromszögének dilemmájára általános érvényő tanulságokat is hozhat.

Értékek és veszélyek összekapcsolási lehetısége tömegmozgásoknál. A tömegmozgások azon felszínalakító folyamatok közé tartoznak, amelyek pozitív gazdasági hatásairól gyakorlatilag nem lehet beszélni. Elvont természeti értékeik megóvása és veszélyességük között olyan nyilvánvaló ellentmondás feszül, ami szinte ideális formában testesíti meg a dolgozat címébe foglalt dilemmát. Mégis lehetnek esetek, amikor felvethetı a megoldás. Magyarországon több olyan tájtípus van, ahol a tömegmozgások (fıként a csuszamlásos folyamatok) elég gyakoriak, és elég nagy méretőek ahhoz, hogy a felszín formai jellegének megváltoztatásán túl a társadalmi tevékenység valamely szeletére is érdemi veszélyt jelentsenek. Több dombvidékünk mellett különösen így van ez számos folyó- és tómenti magasparti sáv esetében. A dunai és balatoni magaspartok ilyen típusú veszélyei, katasztrófái és a védekezés különbözı megoldásai igen jól ismertek, e helyen a velük kapcsolatos irodalom idézése is megoldhatatlan. Ezeken a számos gazdasági ág által régóta és igen intenzíven hasznosított területeken mindenképpen törekedni kell a földmozgások megállítására, vagy legalábbis viszszaszorítására. A probléma ismételt jelentkezése mutatja, hogy az ideális megoldások a jelentıs befektetések ellenére még nem születtek meg. További részletes helyszíni vizsgálatok és anyagi áldozatok szükségesek ahhoz, hogy helyileg differenciáltan a legjobb döntések születhessenek a jövıbeni teendıkrıl. Ezek között nyilván olyanok is lesznek, amelyek egyes körzetekben a hasznosítás megváltoztatását, esetleg feladását írják elı. Bizonyos területeken ugyanis a tömegmozgások feltételei ésszerő anyagi áldozatokkal nem szüntethetık meg. Ezekben az esetekben komolyan megfontolandó, hogy a tömegmozgásoknak szabad folyást engedve, a szükségbıl erényt kovácsolva, azokat mint értékes természeti folyamatokat tekintsük, és tegyük ıket tanulmányozhatóvá és bemutathatóvá. Korábbi, közel kétévtizedes geomorfológiai vizsgálataim alapján ilyen jellegő területnek tartom a Hernád magaspartjának néhány magyarországi szakaszát. Vizsgálataim (pl. SZABÓ J.

73

1997) azt mutatják, hogy Magyarországon a legintenzívebb, teljesen természetes eredető lejtıs tömegmozgások a Hernád magaspartjának Gibárt-Gesztely közötti részén mőködnek. Ezek megfékezése még a magyarországi viszonylatban medrét viszonylag igen nagy szabadsággal formáló, tehát egy sajátos természeti értékcsoportot folyamatosan és rendkívül látványosan alkotó folyó szabályozásával sem lenne várható belátható idın belül. Az intenzív mozgások miatt a part hasznosítása több szakaszon igen visszafogott és csökkenı mértékő, tehát a veszély mérséklése a természeti folyamatok korlátozása nélkül is kézenfekvı lehetıség. E látványos folyamatok és klasszikusan szép formáik hivatalos, természetvédelmi intézményekkel is támogatott megırzésére a magaspart néhány szakaszán (Csanálos - Sóstófalva Alsódobsza - Szentistvánbaksa között ill. Pere szomszédságában) már korábban is tettem javaslatot. Bíztató fordulat a jövıre nézve, hogy a gondolatot a Bükki Nemzeti Park is magáévá tette, és a Hernád-völgy sok természeti értékének – köztük a folyó nagyszerő meanderformálásának és a magasparti csuszamlásos folyamatoknak – védelmére több szakterületet összefogó program indult meg. Fontosabb következtetések 1. Az élettelen természet fı jelenségcsoportjai (anyagok, folyamatok, formák) között elsısorban a folyamatok lehetnek a társadalomra veszélyt jelentı értékhordozók. 2. A veszélyes természeti folyamatok elleni védekezés során az ember is megindíthat olyan szemiantropogén folyamatokat, amelyek esetleg további természeti értékeket semmisíthetnek meg, de esetenként újabb értékek feltárói is lehetnek. 3. A tisztán természeti folyamatok elleni védekezés során részletes költséghaszon számításokra van szükség annak kimutatására, hogy egyrészt a védekezéssel mekkora biztonság teremthetı, másrészt, hogy a veszélyes folyamat megszüntetésével mekkora lesz a természeti értékveszteség, vagy fordítva: az érték megmentése (a védekezési költségek jelentıs részének megtakarítása) mekkora biztonsági kockázatot jelent? 4. Magyarországon az árvízvédelem sikeres jövıbeni megoldásához mind a hullámterek kezelésénél, mind az új tározóterek létesítése esetén figyelembe kell venni, hogy ezek kapcsán mód van természeti értékek megóvására, sıt hajdan volt természeti értékek helyreállítására. 5. Ritka kivételként az emberre és alkotásaira egyértelmően veszélyes, de ugyanakkor a természet mőködésének részeként értékként is megjelenı tömegmozgásos folyamatok is megırizhetık, tanulmányozhatók és bemutathatók. Hazánkban ilyen példa lehet a Hernád folyó magaspartjának több intenzív partcsuszamlások révén fejlıdı szakasza.

Idézett munkák: Abramovitz, J. N.: 2001, Természetellenes katasztrófák elhárítása In: A világ helyzete 2001 – Föld Napja Alapítvány, Budapest, pp.146-170. Berz, G: 2002, Naturkatastrophen im 21.Jahrhundert Geographische Rundschau, 54/1 pp.9-14. Burton, J.- Kates R. W.- White, G. F.: 1993, The Evironment as Hazard The Guiford Press, New York/London p. 290.

74

Erdısi F.: 1987, A társadalom hatása a felszínre, a vizekre és az éghajlatra a Mecsek tágabb környezetében Budapest, p. 228. Jones, D.K.C.: 1995, The Relevance of Landslide Hazard to the International Decade for Natural Disaster Reduction In: Landslide Hazard Mitigation – Proceedings of a Conference, The Royal Academy of Engineering, London, pp.19-33. Kozák M.-Püspöki Z.-Majoros Zs.: 1998, Földtani értékek minısítése Acta Geographica ac Geologica et Meteorologica Debrecina, XXXIV, pp. 327-339. Smith, K.: 1996, Environmental hazards Routledge, London/New York, p. 389 Szabó, J.: 1997, Magaspartok csuszamlásos lejtıfejlıdése a Hernád-völgyben. Földr. Közl. 1997/1-2. CXXI.(XLV.) kötet pp.17-46. Szabó J.: 2001/a, A természeti veszélyek és katasztrófák földrajzi vonatkozásai In: A földrajz eredményei az új évezred küszöbén, Szerk. Dormány G. et al. A Magyar Földrajzi Konferencia CD kiadványa, Szeged, 2001. p.12. Szabó J.: 2001/b Természeti katasztrófák és elhárításuk Távoktatási tananyag PHARE környezetvédelmi referensképzés számára Debrecen, p.115.

75

Szabó József (Debreceni Egyetem): A hollóházai földcsuszamlások (1999) az idıjárás és a társadalmi felelısség tükrében2 Bevezetés A csuszamlásos folyamatok a természeti tájak felszínfejlıdésének meglehetısen sajátos tényezıi. Feltőnı jellemzıjük a tér- és idıbeli diszkontinuitás. Azokban a tájakban, ahol megjelenésük feltételei - a megfelelı domborzati és litológiai adottságok - jelen vannak, idınkénti kioldódásuk törvényszerő, legfeljebb a mozgások konkrét helye és ideje jelenthet meglepetést. A tapasztalatok szerint e "kellemetlen meglepetések" fellépését a társadalom felszínformáló tevékenysége gyakran maga is elısegíti, ezért a katasztrófát okozó csuszamlásokért idınként a társadalom felelıssége is felvethetı. Ennek csak az egyik lehetséges esete az, amikor a természeti okok és a nem elég felelısen megtervezett és kivitelezett emberi felszínformálás együttesen váltja ki a tetemes anyagi károkat, sıt tragédiákat is okozó csuszamlásos katasztrófákat. Napjainkban mind sőrőbben fordul elı az a másik variáció, ahol a mozgások alapvetıen természetes eredetőek ugyan, de a keletkezı károkat jelentısen növeli, hogy az ember a csuszamlások által veszélyeztetett területen végez (esetleg tudatosan!!) olyan gazdasági tevékenységet, amelynek objektumait azután a csuszamlások megrongálják, vagy tönkreteszik. Jó példa lehet a fentiekre, és (legalább utólag) hasznos tanulságokkal szolgálhat az a csuszamlássorozat, amely 1999 tavaszán Magyarország legészakibb településén, Hollóházán pusztított. A mozgások kioldódásának körülményeit, lefolyásukat, a stabilizálás lehetséges módozatait és a biztonság növelése érdekében szükséges intézkedéseket helyi vizsgálatok alapján számos összefoglaló tanulmány mutatta be (KEVITERV PLUSZ 1999, ZELENKA T - TRAUER N. 1999, SZABÓ J: 2000). Jelen rövid összefoglalásunkban fıleg arra kívánunk rámutatni, hogy az extrém idıjárási helyzet kiváltotta mozgások veszélyességét és konkrét kártételét - 22 épületben esett jelentıs kár, és mintegy 70 ház került veszélyes helyzetbe - hogyan növelték meg a megelızı, viszonylag hosszú száraz idıszakban kellı átgondoltság nélkül megvalósított építkezések. A mozgások környezete Hollóháza a Zempléni-hegység északi részén egy ÉÉNY-DDK-i irányú völgyben (Törökpatak völgye) fekszik. Völgymentében mintegy 2,5 km hosszan nyúlik el, szélessége azonban csak néhány száz méter. A völgytalp a falu területén 360-ról 280m-re csökken, a környezı tetık 450-520m magasak. A földtani vizsgálatok (ZELENKA T. - TRAUER N. 1999) szerint a falu körüli vízválasztók tulajdonképpen egy miocén korú kaldera sáncai, vagyis Hollóháza annak természetes katlanában helyezkedik el, ahol „a fekü andezitre különbözı vastagságú riolittufa és agyagos tengeri üledékek települnek”. Ezek rétegei a völgy irányába dılnek, így természetes vízvezetıként jelennek meg. Másik fontos jellemzıjük, hogy a többnyire bentonitosodott riolittufa , de az agyagok is kiemelkedıen magas (40-50%) montmorillonit-tartalmúak. Az egymás fölött többször ismétlıdı, duzzadóképes tufa- és agyagrétegek felsı részükön többnyire a lávakızetekbıl álló meredek hegylejtıkre támaszkodnak, és víztartalmuk jelentıs részét a felszíni érintkezési vonalon kapják. A település és közvetlen környezete domborzati és földtani viszonyai alapján több körzetében kifejezetten csuszamlásveszélyesnek mondható.

2

A tanulmány az OTKA támogatásával készült a T 042645 sz. pályázat keretében.

76

A mozgások lefolyása és jellege Az földmozgások 1999. márciusában kezdıdtek. Elıször a falu északi szélén, majd áprilisig a középsı részén (a templom szomszédságában) és délen (az óvoda környékén ) okoztak épület- és útkárokat. A mozgások zöme rövid néhány nap alatt játszódott le, de az utómozgások a tavasz derekáig tartottak. Áprilistól szárazabbra fordult az idıjárás, és a stabilizálódás jelei mutatkoztak, de a nedves július ismét mozgásokat okozott, ezúttal fıleg a lejtık alsóbb, a patakhoz közeli részein. Az 1999-2000. évi nedves telet követıen újraindult a mozgások egy része, fıleg a középsı és a déli területeken. Olyan épületekben is keletkeztek károk, amelyeket az elızı évi folyamatok nem, vagy alig érintettek. A csuszamlások többsége rétegcsuszamlásként értelmezhetı (KEVITERV 1999), de néhány suvadás is történt. A csúszási felszínek elsısorban az agyag és riolittufa réteghatárokhoz köthetık, és egy-egy csuszamlásos körzeten belül több csúszási felszín is kialakult. A hidrogeológiai vizsgálatok feltárták, hogy a csuszamlások konkrét helyét fıleg a lejtıirányba mozgó, felszínalatti vízerek jelölik ki.

A csuszamlások az elızmények és a geomorfológiai helyzet tükrében Az 1999/2000-es hollóházai csuszamlások nem elızmény nélküliek. A korábbi csuszamlásokra vonatkozó adatok közül kiemeljük a 70-es években végzett magyarországi felszínmozgás-kataszterezı felvételek egyik adatlapjának részletét (1. ábra), amely jelzi a község csuszamlásos ill. csuszásveszélyes területeit. Az ábra a falu nyugati oldalán az Ördögvár keleti lejtıit végig csuszamlásosként ábrázolja, jelezve, hogy azon több helyen fordulnak elı gyors csuszások. Ezért beépítésre alkalmatlannak minısíti. Ezt követıen azonban a lejtı alsó felének nagyobb része beépült, és a 1999/2000-es mozgások jelentıs része a templom és az óvoda szomszédságában éppen ezeket az épülteket károsította. A tudomány tehát itt egyértelmő elıjelzést adott, a beépítés mégis megtörtént.

1. ábra: Csuszamlásos és csuszamlás-veszélyes területek Hollóházán az UVATERV (Miskolc) 1970-es években készült felvétele szerint (kivágat a kataszteri lapról).

A község nyugati oldalának középsı részérıl, az óvodai és a templom melletti csuszamlásos szakasz közötti - a jelenlegi mozgásoktól nem érintett - területrıl részletes (1:2000) geomorfológiai felvételeket készítettünk (2. ábra). Ezek azt mutatják, hogy a falunak 77

ez a sávja is korábbi csuszamlások markáns formaelemeire épült, tehát a lejtı stabilitása ott is megkérdıjelezhetı. Az Ördögvár keleti lejtıjének lézerteodolitos felmérése szerint ugyanis egyértelmő, hogy a sportpálya feletti, összefüggı erdıvel borított, a legrészletesebb topográfiai térképeken is egyenletesen meredek lejtıjőnek ábrázolt lejtın kifejezett képcsık vannak, amelyek egy részének felszíne elleneséső, közepén részben zárt mélyedéssel. A háttér az Ördögvár ívesen hajló meredek sziklafala. Mindez együttesen a vulkáni anyagban lezajlott egykori csuszamlás tipikus formacsoportja. Ilyen jellegő stabilizálódott (részben fosszilis) csuszamlásokat más magyarországi vulkánikus hegységek rekonstruált kalderáinak belsı oldalain is szép számban felvételeztünk (Börzsöny, Dunazug hg. - SZABÓ J. 1996). Az Ördögvártól északra, annak közvetlen folytatásaként emelkedı névtelen kettıs csúcs (északi magasabb része 439m) keleti oldala ugyancsak klasszikus formájú szakadásfal. Elıterében a térképen is jelzett, és távolról is jól látható aszimmetrikus lávakúp (392m) két zárt, egykor mocsaras, idınként ma is vízállásos mélyedést zár el. Együttesen egy korábbi hegycsuszamlás pregnáns formaegyüttesét képezik. A kúp keleti lejtıjét (a Rákóczi u. mindkét oldalán) a terület délebbi részén ma is mozgó csuszamlások lépcsıihez hasonló, velük nagyjából azonos magasságú lépcsık jellemzik. Az utca keleti oldalán a lépcsı tövében É-D irányú forrásvonal húzódik, legalább féltucat ma is mőködı, jól azonosítható forrással. Ez a forrássor a lépcsı alatti rétegek vízvezetésében mutatkozó hirtelen változást tanúsítja, ami a csuszamlások esetén tipikus jelenség. Ennek a lépcsıfelszínnek sajátos helye az a lépcsıfelszínbıl pár méterrel kiemelkedı, a patak felé pedig meredek fallal leszakadó, nagy lávatömbökbıl álló, ugyancsak aszimmetrikus „kúp”, amely az oldal egészének formarendszerében jellegzetes csuszamlástömbnek tekinthetı. A fentiek alapján az a véleményem, hogy ez a lejtıszakasz napjainkban ugyan relative (környezetéhez képest) valóban stabil, de stabilitását éppenséggel korábbi csuszamlásoknak köszönheti, és egyes részeken a mozgások alkalmas idıjárási körülmények között még kiújulhatnak. Az elmúlt évtizedek mozgásaira utaló adatok ugyan komoly figyelmeztetést jelentenek a kiújulás lehetıségét illetıen, de Hollóházán is az történt, ami másutt is gyakran elıfordul a szakaszosan jelentkezı geomorfológiai veszélytípusok esetében, hogy a mőködés „természetes” szünetei csökkentik a veszélyekkel szembeni éberséget. Jól illusztrálják ezt a gondolatot Hollóháza csapadékadatainak részletes vizsgálatából levonható következtetések. A csuszamlások és az idıjárás Hollóházán ugyan nincs csapadékmérı állomás, de a földmozgások helyétıl mindössze 2,5 km-re, Füzérkomlóson (230m tengerszint feletti magasságban - 1. táblázat) és 5 km-re északra László-tanyán(665m) hosszabb párhuzamos adatsorok állnak rendelkezésre. A két állomás adatsoraiból interpolálással viszonylag pontosan megállapíthatók Hollóháza csapadékviszonyai is. A község átlagmagasságát 350 m-nek véve, az 1975-89 közötti15 év (a két szomszédos állomásról erre az idıszakra vannak

78

2. ábra: Geomorfológiai térkép Hollóháza Ny-i oldalának középsı részérıl Jelek: 1 = csuszamlások szakadásfala, 2 = csuszamláslépcsık pereme, 3 = zárt csuszamlásos mélyedések (a relatív mélység m-ben), 4 =aktívan mozgó csuszamlásos felszínek, 5 = fı lejtıirányok, 6 = eróziós völgyek, vízmosások, 7 = mesterséges falak, és lépcsıperemek, 8 = épületek (üres négyszög: megsemmisült épület) - az épületek alaprajza nem alak- és mérethelyes, 9 = magassági pontok, 10 = vízállásos, mocsaras részek, 11 = mesterséges tavak, 12 = források, 13 = utak, utcák. A fehéren hagyott részek sík vagy alig hullámos felszínek.

párhuzamos adatsorok) átlagos évi csapadéka 665 mm-re tehetı (5%-kal több mint Füzérkomlóson). Ez az érték nem állhat távol a hosszabb idıintervallumra érvényes adatoktól sem, hiszen pl. Füzérkomlós 70 éves átlaga (634 mm) gyakorlatilag megegyezik a 15 évessel. Feltőnı ezért a 9o-es évek elsı felében (1990-94) fellépett száraz idıszak, amikor a csapadékmennyiség a sokévi átlagnak mindössze 86%-át (544 mm) érte el. A csuszamlásos folyamatok szempontjából különösen fontos téli csapadék aránya pedig még az alacsonyabb összértéken belül is csökkent (17%-ról 14,5%-ra). A hollóházai tendenciák nyilvánvalóan a fentiekkel megegyezık, és így egyáltalán nem csoda, hogy ebben az idıszakban a

79

tömegmozgások stabilizálódása volt a jellemzı. Mivel a csapadékértékek 1995-97-ben is az átlag alatt maradtak (626 mm), sıt a téli csapadék csak a 15 éves átlag 77%-a volt, érthetı, hogy a csuszamlásveszély a lakosság számára nem volt központi kérdés. Így szó sem lehetett olyan, a megelızést szolgáló beruházásokról, amelyekre még a katasztrófák bekövetkezte után sem sikerült fedezetet teremteni.

1. táblázat Idıszak: hónap, évek 1975 - 89 1990 - 94 1995 1996 1997 1998 1999

I

II

III

Füzérkomlós csapadékadatai (1975 - 1999) IV V VI VII VIII IX X XI

XII

Total

39 12 17 22 16 17 17

28 29 45 24 17 3 76

43 24 30 28 6 12 30

47 57 56 51 40 87 62

40 38 40 43 41 27 44

633 544 648 649 582 778 647

74 61 30 55 100 95 45

90 58 116 29 121 84 60

74 59 20 88 88 150 97

73 44 152 87 36 69 100

46 46 101 146 16 71 24

36 79 10 55 24 87 27

42 41 32 21 78 76 65

A változások 1998-ban kezdıdtek. A füzérkomlósi adatok szerint az év elsı fele ugyan kifejezetten száraz volt, hiszen az elsı félévben csak 280 mm csapadékot mértek (a 15 éves átlag 86%-át), de júliustól megfordult az idıjárás. A második félévben ugyanis az átlagosnál 51%-kal több csapadék hullott, és a tél is szokatlanul nedves volt. Ez a viszonylag hirtelen bekövetkezett, és 1999-ben tovább folytatódó csapadékos periódus váltotta ki az elsı mozgásokat, majd a tavaszi talajzsugorodással járó kiszáradást követı nyári esık a mozgásra hajlamos rétegek újabb megduzzadása és állékonyságcsökkenése miatt a júliusi mozgásokat. 1999/2000 fordulóján ugyanez ismétlıdött meg, és ezért keletkeztek újabb károk. Összefoglalás - következtetések A hollóházai földcsuszamlásoknak nyilvánvalóan nem 1999/2000-ben írtuk az utolsó fejezetét. A mozgások újabb jelentkezésére akkor is számítani kell, ha a közeljövıben esetleg szárazabb periódus következik, ami egy átmeneti stabilizálódást eredményezhet. Viszont az utóbbi csuszamlásos éveknél nedvesebb szakaszok sem kizártak, amikor a jelenleginél is nagyobb területeken válhatnak instabillá a lejtık. Akár a község nyugati oldalának most fixálódott csuszamlásos formáinak megmozdulása sem zárható ki. Mindez azoknak a napjainkban igen divatos - és nem alap nélküli - véleményeknek a tükrében sem irreális prognózis, amelyek szerint a globális éghajlatváltozás hazánkban a klíma szárazabbá válását és mediterrán irányú eltolódását eredményezheti. Az átmeneti szakaszokban ugyanis általában növekszik az extrém idıjárási helyzetek gyakorisága, és egyáltalán nem mellesleg a mediterrán jellegő területeken a földcsuszamlások aktivitása szempontjából döntı jelentıségő téli csapadék a meghatározó. Nézetem szerint a csuszamlásos folyamatokkal szemben a társadalom akkor foglal el felelıs álláspontot,
ha tudatosan áldozatot vállal olyan kutatások támogatására, amelyektıl viszonylag nagy biztonsággal várhatja a különbözı csuszamlásveszélyességi fokozatba tartozó területek kijelölését,
ha ezen kutatások eredményeit a megfelelı önkormányzati, közigazgatási, stb. szervek ismerik, számontartják és alkalmazzák,

80


ha a veszélyeztetett területek preventiv csuszamlásvédelmét akkor is biztosítják (karban tartják), amikor nincs közvetlen veszély,
ha a területhasználat és hasznosítás jövıbeni tervezésénél számolunk a rizikófaktor nagyságával, és a veszély fokának ismeretében döntünk a még rentábilisnak tekinthetı hasznosítási módokról. A csuszamlások elleni védekezés rendkívül drága, és nem várható el, hogy a társadalom viszonylag szerény értékek védelmére irreálisan nagy áldozatot hozzon. Idézett irodalom KEVITERV PLUSSZ kft 1999: Jelentés a hollóházai földcsuszamlásokról Manuscript - Miskolc SZABÓ, J. 1996: Csuszamlásos folyamatok szerepe a magyarországi tájak geomorfológiai fejlıdésében (The role of landslides in the geomorphological evolution of hungarian landscapes) Kossuth Egyetemi Kiadó - Debrecen p. 223. SZABÓ J. 2000: Problems of reactivated landslides (on the example of a Hungarian case study) In: Anthropogenic aspects of landscape transformations, Ed: J. Lóki and J. Szabó, Debrecen, pp. 68-76. ZELENKA T. - TRAUER N. 1999: A hollóházai földmozgások földtani okai Földtani Kutatás XXXVI./3. pp. 27-33.

81

Szabó József: Az árvízvédelem néhány aktuális kérdése Magyarországon - a Tisza példáján Bevezetés Az árvízvédelem és a folyószabályozások kérdése az utóbbi években mind a tudományban, mind a közvélemény számára ismét „divatba jött” Magyarországon. Szinte az árvízvédelem reneszánszáról beszélhetünk. Ebben döntı szerepe volt annak, hogy a legnagyobb magyarországi folyókon, a Dunán (2002) és a Tiszán (1998, 1999, 2000, 2001) új vízállási rekordokat hozó árvizek voltak, sıt a Tiszán több mint 50 év után gátszakadás is történt. Az árhullámok napjainak izgalmas eseményei, a hatalmas gazdasági károk, a helyreállítás nehézségei valósággal sokkolták a közvéleményt. A 19. század közepén nagy lendülettel megindult folyószabályozások eredményeit és a kiépített hatalmas árvízvédelmi mőveket - amelyek európai viszonylatban is kiemelkedıek – Magyarországon valóságos nemzeti büszkeség övezte. Ezek a védmővek a 20. század nagy árvizei idején általában jól vizsgáztak, az ezredforduló árvizei azonban számos, korábban csak lappangó kérdés éles megfogalmazását eredményezték. Ilyenek pl: • Mi az oka az árhullámok növekvı tendenciájának és növekvı gyakoriságának? • Hogyan lehet a védekezés eredményes a jövıben, ha az árhullámok tovább nınek? • Helyesek-e árvízvédelmünk elvi alapjai? (szinte minden területet minden áron védeni!) • Hogyan lehet összeegyeztetni az árvízvédelem, a folyószabályozások, valamint a környezet- és természetvédelem érdekeit és céljait? Ezekrıl és hasonló kérdésekrıl intenzív viták kezdıdtek. A viták egy része kifejezetten szaktudományi jellegő, más esetekben az árvízvédelem problematikáját mindenekelıtt a gazdaság és a gazdaságosság szempontjából közelítik, de növekvı szerepet kap bennük a környezet- és természetvédelem álláspontja is (vö. pl. ALFÖLDY L. 1999, SOMLYÓDY L. 2000, GLATZ F. 2003, vagy a Magyar Tudomány 2000/6 számában az Éltetı és pusztító vizeink címen olvasható tanulmánycsoportot: SOMLYÓDY L., ALFÖLDY L., VÁGÁS I., CSELİTEI I., ANDRÁSFALVY B. tollából, ill. a SOMLYÓDY L. szerkesztésében megjelent, A hazai vízgazdálkodás stratégiai kérdései c. győjteményes kötetet - 2002 ). Eléggé nyilvánvaló, hogy az árvízvédelem sikeres jövıbeni alakításánál a döntéshozó politikának valamilyen szinten mindegyik szempontot figyelembe kell vennie. Az sem kétséges, hogy a célravezetı megoldást (megoldásokat) nem lehet az ország mai politikai határai között gondolkodva és cselekedve elérni. Mivel a szükséges nemzetközi együttmőködés hátterét ugyancsak elsısorban a politika biztosíthatja, így a felelısség oroszlánrészét is hordoznia kell... Az árvízvédelem sokszorosan összetett jellege, valamint különösen széles hatóköre miatt nyugodtan tekinthetı össznemzeti kérdésnek. Indokolt és természetes, ha sikeres megoldása érdekében a legkülönbözıbb szakterületek mondják el véleményüket. Az alábbi összefoglalás érveit egyebek mellett elsısorban földrajzi szempontok motiválják.

82

1. A folyószabályozások földrajzi alapjai és háttere

Néhány alapvetı jellemzı a Kárpát-medence folyóhálózatáról: -

-

-

Centripetális rajzolat : a folyók a Kárpátok hegységkeretérıl a medence centruma felé tartanak A peremi részeken az esés nagy, a medence belsı részén extrém kicsi (a Tisza esetében pl. jórészt <5cm/km). A medenceperem nagy lefolyási értékeit az Alföldön igen kis értékek váltják fel (a lefolyási tényezı (α )az ÉK-i Kárpátokban 0,4-0,6, az Alföld nagy részén csak 0,03). Az elsı világháború után a medence középsı részére szorult Magyarország felszíni vizeinek 95%-a a határokon túlról érkezik. Az "endogén víz" csak 5% (kb. 6km3/év). A beérkezı víz 77%-át a Duna, 23%-át a Tisza hozza. A Kárpát-medencei folyók többségének évente két jellegzetes árvize van: tél végén-kora tavasszal az olvadással párosuló csapadék miatt, késı tavasszal-nyár elején az évi csapadékmaximum hatására (zöld ár). Kisebb gyakorisággal és kevéssé határozottan jelenik meg egy késı ıszi árhullám a mediterrán csapadék hatására. A Tisza mentén ez elég ritka, de pl. az 1998-as árhullám ebbe a típusba tartozott. Emellett elıfordultak még - inkább a hosszú szakaszán egyenes futású és mellékfolyó nélküli Budapest alatti Duna-szakaszon - jégtorlaszok okozta árvizek is A Kárpát-medencében a legnagyobb egységes folyórendszer, a Tisza rendszere. Néhány fontosabb jellemzıjét az 1. táblázat és az 1., 2. ábrák mutatják (LÁSZLÓFFY W. 1982, SZABÓ J. 2002). A Tisza vízhozama a mellékfolyók révén Magyarországon erıteljesen emelkedik: Szegednél mintegy négyszerte nagyobb víztömeg hagyja el az országot, mint amennyi ÉK-en (Tiszabecsnél) beérkezik. A Duna jellege más: a beérkezı és a távozó vízhozam különbsége mindössze 5%!!) A Tisza vízgyőjtı csapadék- és erdısültségi térképei (1., 2. térkép) jól mutatja a folyó hegyvidéki és alföldi szakaszán a természetföldrajzi különbségeket.

1. táblázat A magyar árvízvédelem fejlıdése számokban Év Az árvízvédelmi gátak hossza (km-ben) 1850 1300 1900* 6300 1950 3800 1970 4200** Összehasonlításul: Franciaország 480 Lengyelország 3000 Olaszország 1000 Hollandia 3300 * A történelmi Magyarországon ** ebbıl 71% a Tisza vízgyőjtıterületén

A védett területek nagysága (millió hektárban) 0,8 3,5 2,35 2,4 0,1 0,9 0,7 1,5

Fontos kiemelni, hogy a Tisza a szabályozások kezdetén (18. század vége) már nem természetes állapotú, hanem inkább „elvadult” folyó volt. Állapotáról viszonylag jó képet adnak a 83

1. ábra: A Tisza vízgyőjtıterületének felépítése (Lászlóffy W. - 1982 - után). A háromszögek alapvonalainak hossza a mellékfolyók vízgyőjtıterületének kiterjedését mutatja

2. ábra: A Tisza mellékfolyóinak átlagos vízhozama a torkolatnál (Szabó J. 2003)

84

Habsburg birodalom Mária Terézia által elrendelt I. katonai térképfelmérésének (1767-87 1:28800) lapjai. A folyó és az elöntések által látogatott széles árterei (3. térkép), ahol az árvíz olykor hónapokig stagnált, már az emberi beavatkozás számos következményét mutatták (LÁSZLÓFFY W. 1982, SOMOGYI S. 1994, ANDRÁSFALVY B. 2000). A középkorban a malmok építése, a török háborúk idején viszont fıleg a védelmi célú víz elvezetés (elárasztás, elmocsarasítás) változtatta meg az alföldi folyók jellegét. A legfontosabb változásokat valószínőleg a Tisza menti gazdálkodás egyik jellegzetes típusa az un. „fokgazdálkodás” okozta. A fokgazdálkodás alapját a folyó medre mellett épült természetes hátak (folyóhátak), kapui adták. Mivel a folyóhátak magassága helyrıl-helyre változott, a legalacsonyabb szakaszokon („fok”) az árvizek könnyen kitörtek a folyóhát mögötti területre, késıbb pedig ott folytak lassanként vissza (vagy az ártéren lassan elpárologtak). A víz kitörését és visszafolyását az ember felhasználta, részben szabályozta is, és így a folyótól viszonylag távoli (több 10 km-re lévı) területeken is sajátos, vízre alapított gazdálkodást folytathatott (fokgazdálkodás). A fokokon kiáramló víz természetesen nagy területeken akadályozta a biztonságos szántóföldi, és általában az intenzívebb gazdálkodást. Amikor a növekvı népesség és a javuló mezıgazdasági export lehetıségek miatt a 18. század végén szükségessé vált a szántóföldek kiterjesztése, annak legnagyobb akadályát éppen a fokok, képezték. Ezért az elsı szabályozási munkák elsısorban a fokok elzárására irányultak. (4. térkép). 2. A szabályozások indítékai, céljai és kivitelezése Indítékok: - A mezıgazdasági területek kiterjesztésének igénye. Ezt a 18. század hosszú békés gazdasági fejlıdése Magyarországon, és a Ny-európai agrárpiacok kiszélesedése (fıleg a napoleoni háborúk idején) indokolta. - A növekvı népesség miatt növekedtek a települések, de az Alföldön kevés volt számukra az árvizektıl nem veszélyeztetett terület. Ezek jelentıs részét pedig már korábban elfoglalták a települések (pl. a folyóhátakon). - A fellendülı gazdaság a közlekedési lehetıségek javítását igényelte. Ez nemcsak a hajózásra vonatkozott, amit az elvadult folyók nehezítettek vagy akadályoztak, hanem a biztonságos szárazföldi közlekedés megteremtésére is szükség volt. A 19. század közepétıl a vasúthálózat kiépítése mint új lendítıerı kapott szerepet. Az árvizek látogatta széles árterek a biztonságos közlekedést is akadályozták. A szabályozások szükségességérıl elsısorban a XIX. század elsı harmadában megélénkült viták során születtek meg az árvízvédelmet és a szabályozást egyaránt szolgáló, átfogó tervek. Közismert, hogy ezek elsı számú iniciátora Széchenyi István volt, aki a Tisza szabályozás tervének elkészítésére Vásárhelyi Pál mérnököt kérte fel. A kiváló mérnök a Tisza-völgy „mappációját” követıen 1846-ra készítette el tervét. Vásárhelyi tervének alapgondolata: • Egyrészt a Tisza árvizeinek szintjét le kell csökkenteni, idıtartamukat pedig le kell rövidíteni. Ezt kanyarulatainak átvágása (102 db.) révén megnövelt esése útján lehet elérni. • Másrészt gátépítéssel korlátozni kell az árvizek szétterjedését.

85

A Vásárhelyi tervének opponálására felkért velencei vízügyigazgató - a Po szabályozását irányító Pietro Paleocapa - úgy vélte, hogy a szabályozás kevesebb (21) átvágással is megoldha-

tó, a gátakat viszont a folyótól a Vásárhelyi által tervezettnél távolabbra kell építeni. Az így . 1. térkép: A Tisza vízgyőjtıterületének csapadéktérképe (Lászlóffy W. - 1982 –után)

86

2. térkép: A Tisza vízgyőjtıterületének erdısültségi térképe (Lászlóffy W. - 1982 -után) Bp = Budapest, D = Debrecen, Sz = Szeged, K = Kolozsvár

87

3. térkép Az Alföld idıszakosan és állandóan vízzel borított területei (Botár I. – Károlyi Zs. 1971 - után). Sőrő vonalkázás: tartósan vízzel borított területek, ritka vonalkázás: idınként vízzel borított területek kialakuló szélesebb hullámterek nagyobb vízmennyiség tározására képesek, tehát árhullámok esetén a gátakon kívüli területek védelme gyengébb (alacsonyabb) gátakkal is biztosítható Azzal azonban nem számolt, hogy a széles ártereken erıs akkumuláció kezdıdik, ami késıbb a gátak magasítását kívánja (a Tiszánál hordalékban gazdagabb Pó esetében ez korán be is következett). A hivatalosan 1846 nyarán megindult szabályozási és árvízvédelmi munkák fı idıszaka a 19. század végéig tartott (részletesen lásd pl. KOVÁCS D. szerk. 1979, DUNKA S. - FEJÉR L. VÁGÁS I. 1996), bár egyes szakaszokon a gátak csak a II. világháború után készültek el. A munkákat végül alapvetıen Vásárhelyi szellemében végezték. Néhány lényeges adatot a 2. táblázat foglal össze. A számok világosan jelzik, hogy a legjelentısebb változásokra a Tisza mentén került sor.

88

4. térkép: Egy híres ("hírhedt") fok, a Mirhó-fok a Közép-Tisza mentén - a Mappa fluvii Tibisci ad Mirhofok (1780) alapján. Vízszintes vonalkázás: idınként vízzel borított területek, ferde vonalkázás: települések, pontozott vonalak: fıbb utak

89

2. táblázat A Tisza szabályozás fontosabb adatai (néhány összehasonlítással) - SOMOGYI S. 2000. Folyó Tisza Duna Rajna A folyó teljes hossza a szabályozás elıtt 1419 km A folyó hossza a szabályozás után A folyó átlagos esése a szabályozások elıtt (a szabályozott szakaszon) A folyó átlagos esése a szabályozások után (a szabályozott szakaszon) Az átvágások száma Eredeti árterület Védett árterület Védett árterület a mai Magyarországon A gátak közötti hullámtér nagysága

966 km 3,7 cm/km

2842 km

6 cm/km

6,9 cm/km (BudapestBaja) 23 12 650 km2 12 200 km2 5 500 km2 450 km2

114 25 800 km2 24 500 km2 16 500 km2 1 050 km2

1236 km 35 cm/km (Basel Rees) 8,6 cm/km (BaselBingen) ?? 1 500 km2 cca. 1000 km2 cca. 500 km2

3. Eredmények és következmények •

Változások a vízjárásban A változás kétirányú volt. A megrövidült, és így nagyobb eséső folyóban a lefolyás valóban meggyorsult, és a magasvizek idıtartama csökkent, viszont szintjük növekedett (3. ábra). A folyó medre bevágódott, a kisvizek szintje jelentısen (100 év alatt helyenként 3 m-rel) csökkent,. Ezek a változások árvízvédelmi szempontból a magasvizek esetében jelentenek súlyos gondokat. Mivel magyarázható az árvízi szintek tartós, az utóbbi években is észlelt növekedése?  Lecsökkent a tárolótér. A gátak közötti terület ma a korábbi nyílt ártér kiterjedésének csak mintegy 6%-a (2. táblázat).  A vízgyőjtıterület felsı részén (a mai magyar határokon kívül) jelentékeny erdıirtások történtek, és talán mindmáig történnek. Az erdıirtások kérdése napjainkban neuralgikus probléma. Az erdıterületek csökkenése miatt a lefolyási tényezı nı, a lefolyás gyorsul, és így az árhullámok hevessége és szintje is növekszik. Az erdıirtások mértékének pontos meghatározása azonban a több országhoz (Szlovákia, Ukrajna, Románia) tartozó felsı vízgyőjtın a „parciális” érdekek miatt igen nehéz. E tekintetben sokszor igen végletes, de objektív bizonyítékokkal kevéssé alátámasztott vélemények sokaságával lehet találkozni. A kérdés tárgyilagos megválaszolását az erdıterületek változásának pontos (különbözı érdekektıl nem befolyásolt) követése segítheti. Erre ma már igen jó lehetıséget ad a mőhold-felvételek elemzése. Ezek jól kiegészítik a korábbi topográfiai térkép felvételezések eredményeit, és segítségükkel az utóbbi húsz évben már szinte tetszıleges idıközökben lehet megrajzolni az erdık területés állapotváltozását. Erre nézve jelenleg részletes vizsgálatokat folytatunk egy, a Nemzeti Kutatási Fejlesztési Program (Széchenyi program) keretében elnyert, a Felsı-Tisza ökológiai viszonyait elemzı és értékelı pályázat anyagi

90

támogatásával.3 (Mindenesetre azt is meg kell említeni, hogy az erdık lefolyásmérséklı hatása a legnagyobb árvizekkel fenyegetı extrém nagy csapadékok esetén viszonylag kisebb mértékő, mert az ilyenkor lezúduló hatalmas víztömegeket az erdı sem tudja visszatartani.)  A lefolyási tényezı növekedését eredményezte és eredményezi a burkolt felületek növekedése is, ami a települési infrastruktura és az úthálózat gyorsuló kiépülésével kapcsolatos, és növeli az árhullámok hevességét.  Az árvizek növekedését éghajlatváltozás is okozhatja. A meteorológiai adatok szerint azonban a szabályozások óta eltelt több mint 100 év alatt az árvizeket érdemben befolyásoló éghajlati változások (pl. csapadéknövekedés) nem történtek (ANTAL E. 1997) . A globális klimaváltozás „árnyékában” természetesen ez a jövıre nézve nem jelent semmi garanciát, és ha azt a nálunk gyakran idézett éghajlatváltozási scenariót vesszük alapul, hogy a Kárpát-medence éghajlatában a mediterrán jelleg erısödhet, akkor a téli árhullámcsúcsok növekedésére kell számítani. •

A gátak változása A növekvı árhullámok már a 19. században arra kényszerítették az árvízvédelem kivitelezıit, hogy a gátakat idırıl-idıre erısítsék és magasítsák (4. ábra). Ez a munka a 20. században is folytatódott, de éppen a legutóbbi árvizek mutatják, hogy tovább kell folytatni. De meddig?? Egyrészt a magasabb gátak mögötti magasabb vízszint potenciálisan egyre nagyobb fenyegetést jelent, másrészt a gáterısítés rendkívül drága. Ezt jelzi az, hogy a jelenlegi gátméretek mellett 1 m-es koronaemelés a gátak térfogatát

3. ábra: A maximális árvízszintek alakulása a Tiszán (Szlávik L. - 2002 - után)

3

Dévai György (koordinátor): A Tisza és a Felsı-Tisza-vidék hidroökológiája c. NKFP. Pályázat 2003-2006..

91

4. ábra: A tiszai gátak méretének növekedése - csongrádi keresztmetszet (Kovács D. - 1979 után) 41%-kal növeli, vagyis a kivitelezési munkák nagyságrendjét az eddigi teljes gátépítési munkákéhoz lehet hasonlítani. • Változások a hullámtereken - Feltöltıdés: bár a gátakat a mederhez viszonylag közel építették (550-1900 m), a hullámtér számos részén mégis jelentékeny akkumuláció történt. A gátak közötti területet elöntı árvíz ugyanis igen lassan mozog. Szegedi mérések szerint 1970ben pl. a csúcshozam 87%-a a középvízi mederben folyt le, miközben a vízszint csaknem átcsapott a gát koronáján. A feltöltés pontos mértéke még nem ismert, erre vonatkozóan jelenleg egyre több mérés van folyamatban. - Változás a földhasznosításban: A hullámtereken az eredeti tervektıl eltérıen sok helyen viszonylag intenzív mezıgazdasági hasznosítás kezdıdött, sıt (részben) engedély nélküli építkezések is történtek. A földek és az épületek védelmére un. nyári gátak épültek, amelyek általában a 3-4 éves gyakorisággal érkezı árhullámok visszatartására alkalmasak. Nagy árvizek idején viszont az ár szabad lefutását nehezítik, tehát veszélyforrások. - A biodiverzitás csökkenése: A gátak között kibontakozó földhasznosítás és a hullámterek vegetációjának megváltoztatása a korábban természetközeli állapotú hullámtereken az ökológiai viszonyokat primitívebbé tette, és ma már a hullámtereken is veszélyben van az élıvilág sokszínősége. •

Változások a védett ártéren

92

- A földhasznosítás megváltozása: A Kárpát-medencei tájak legdrasztikusabb átalakulása a védett ártereken ment végbe. A szabályozások elıtti idıszak gazdálkodásában a szántóföldi termelés alárendelt szerepet játszott, a fı helyet az állattenyésztés, halászat, és általában a gyakori tartós vízelöntésekkel számoló hasznosítási módok foglalták el. Bár az erdıirtások már korábban is jelentısen átformálták az alföldi tájakat, az Alföld a szabályozások után vált tipikus „kultúrsztyeppé”. A védett ártér jelenlegi földhasznosítását az alábbi adatok jellemzik: Szántó 73% Rét-legelı 17% Erdı 3% Kert, szılı, gyümölcsös 4% Egyéb 3% Az elmúlt évszázad során olyan területeken is szántóföldek keletkeztek, ahol a talajviszonyok ezt a hasznosítási módot egyáltalán nem indokolják. - Változások a vízháztartásban: A gátak megépítése után lecsökkent a mentesített területek vízbevétele. Nem a csapadék mennyisége lett kevesebb, hanem elmaradtak az évi rendszeres áradások, és a talajvíz szintje nagy területeken csökkent ( az alacsony kisvizek leszívó hatást gyakorolnak a talajvízre). Ez a mezıgazdasági termelést hátrányosan érintette, és az egyébként is aszályra hajló Alföldön már a 20. század elején lépéseket kellett tenni a szükséges vízmenynyiség öntözés útján való pótlására. A drága öntözımővek kiépítése még nem fejezıdött be, de az öntözéses mezıgazdaság eredményességét más körülmények is nehezítik. Az öntözési rendszerek kiépítése a gazdaságoknak drága, maga az öntözıvíz szintén, és az öntözımővek a nedvesebb idıszakokban hosszabb idın át alig vannak kihasználva. A vízháztartás változásának egy másik ellentmondásos jellemzıje, hogy a hóolvadások vize a gátak miatt nehezen tud a folyók irányába lefolyni, stagnálása azonban nehezíti a mezıgazdasági munkákat, ezért az Alföld jelentıs részén egy újabb csatornarendszert kellett építeni az un. belvizek levezetésére (5. térkép). A tavasz folyamán a belvíz gyorsütemő elvezetése viszont csökkenti a talaj lehetséges vízbevételét, és hozzájárul a nyári vízhiányhoz. Ez még inkább növeli az öntözés iránti igényt. - A talajok megváltozása: A vízháztartás megváltozása a talajviszonyokra is hatással volt. A legjellemzıbb folyamat a szikesedés felerısödése. Szikes talajok az Alföldön már a szabályozások elıtt is voltak, fıleg olyan területeken, ahol a talajvíz közel volt a felszínhez. A csaknem állandóan, vagy igen gyakran vízzel fedett részeken a lassan mozgó vizek kimosták a sókat a talajból, így ott kisebb volt a szikesek kialakulásának valószínősége. A szabályozások után azonban nagy területeken megszőnt ez a kiöblítés, és megindult a (Na) sók felhalmozódása. (Ezzel ellentétes tendencia érvényesült azokon a szikes területeken, ahol csökkent a talajvíz szintje. Ott a sók a mélyebb talajszintek felé vándoroltak, és a szikesedés mértéke csökkent.) Sajátos változások kezdıdtek a tartós öntözések területén: a megemelkedı talajvíz sok helyen másodlagos szikesedést indított el.

93

4. Kérdıjelek •

•

•

Az utóbbi évek katasztrofális árvizei világossá tették, hogy a magyar árvízvédelem rendszere nem hibátlan. Benne sajátos „biztonsági hézagok” vannak. A biztonsági hiányok legfıbb oka, hogy mind magasabb árhullámok érkeznek. A korábbi vízállási rekordok az utóbbi öt évben a Tisza minden szakszán (helyenként többször) megdıltek, tehát az emelkedés tendenciája ma gyorsulónak tőnik. A gátépítés ill. erısítés és magasítás ebben az idıszakban nem tudott lépést tartani a növekvı vízállásokkal. Jellemzı, hogy 2001-ben a gátszakadás egy olyan helyen történt, amelynek közvetlen szomszédságában maradt abba az elızı évi a gáterısítés financiális okokból. Ma úgy tőnik, hogy csak a gátak karbantartásával és erısítésével az újabb katasztrófákat nem lehet biztonsággal kivédeni. Ez mind technikailag, mind pénzügyileg kérdéses megoldás lenne. Már a korábbi árvizeknél is megmutatkozott (igen pregnánsan 1970-ben), hogy jobb prognózisokkal lényegesen jobb eredménnyel lehetne védekezni. A jobb prognózisoknak viszont alapvetı feltétele, hogy a szomszédos országokból megfelelı idıben és megfelelı pontossággal kapjunk adatokat az érkezı árhullámról. Ez nem egyszerő követelmény, ha arra gondolunk, hogy a Felsı-Tisza ukrajnai vízgyőjtıjén - a Tarac, Talabor, Nagyág vízvidékén - kialakuló árhullámok (általában ezek a legveszélyesebbek!) 12-36 óra alatt a magyar határra érkeznek. Ezek észlelésére Ukrajnában eddig nem volt megfelelıen kiépített mérırendszer, de a kommunikáció is sok kívánnivalót hagyott maga után mind ukrajnai, mind romániai viszonylatban. A kérdıjelek másik csoportja ökológiai jellegő. Mint láttuk, a Tisza magyarországi védett ártere ma már gyakorlatilag kultúrsztyepp. A táj ilyen átalakulása elsısorban a szabályozások eredménye. A védett árterek mezıgazdasági (szántóföldi) termésmenynyiségére szükség volt mind a hazai fogyasztás számára, mind az export érdekében. Ez a szükséglet hozta magával, hogy az intenzív mezıgazdasági kultúrák az arra kevéssé alkalmas területeket is meghódították, így a termelés sok helyen nem volt (és ma sem) rentábilis. Joggal merül fel a kérdés, hogy a védett árterek jelentıs részén ma mi indokolja a természeti táj jellegét és ökológiai viszonyait teljesen negligáló intenzív termelést? (Ha a gazdaságossági indokok nem elég erısek, akkor az is fölvethetı, hogy szükséges-e egyáltalán a gátakon kívüli teljes terület totális védelme?) Még inkább feltehetı a kérdés a hullámterek esetében, ahol a gazdálkodás nemcsak az árvízvédelem esélyeit rontja, hanem a biodiverzitás csökkentésével e természetközeli területeknek a „zöld folyosó” jellegét is kétségessé teszi. Azt sem hallgathatjuk el, hogy az ökológiai zöld folyosó elv és az árvízvédelem jelenlegi koncepciója között sincs teljes összhang, és ez a tény is alátámasztja azt a törekvést, hogy árvízvédelmünk elveit újragondoljuk. 5. Megoldási lehetıségek, perspektívák

A folyószabályozások története és az árvízvédelem jelenlegi helyzete világossá teszi, hogy a felmerült problémák igen összetettek, és megoldásuk, a kérdıjelek eltüntetése csak úgy lehetséges, ha pontosan látjuk azokat a különbözı érdekeket (árvízvédelem, ökológia, gazdaság, politika), amelyek látensen, vagy kimondva jelen vannak. A cél nem lehet más, mint a különbözı érdekek összhangba hozása.

94

5. térkép: A belvízlevezetı csatornák hálózata az Alföldön (Babos-Mayer - 1939 után) •

Árvízvédelem

Az árvízvédelem természetszerőleg a védelem bizonytalanságainak megszüntetésére törekszik. A nagy árvizek hatására elkészült az „Új Vásárhelyi Terv”. Ennek talán legfontosabb újszerő gondolata a differenciált biztonság elve. Mivel csak a gátak erısítésével nem érhetı el a teljes biztonság, nagy árhullámok idején a víz egy részét vésztározókba kell kiengedni. A vésztározók létesítésérıl még viták folynak. A viták egy része szakmai jellegő (pl. elegendı lesz-e a vésztározók térfogata a katasztrófális árhullámok szintjének kívánatos csökkentésére?), de súlyosak azok a lakossági tiltakozások is, amelyek a vésztározók területén várhatóan bekövetkezı termés- és földárcsökkenés miatt bontakoznak ki. •

Ökológia

Az alapelv: a természetközeli területek megırzése és növelése. Ennek megvalósítása mindenekelıtt a hullámterek földhasznosításának erıteljes visszaszorításával, az ottani élıvilág szabad fejlıdésének biztosításával (pl. a holtmedrek akadálytalan vízmozgásának elısegítésével, ıshonos fajok terjedésének támogatásával, stb.) lehetséges. Ez biztosíthatja, hogy e több száz km hosszú keskeny területsávokon megmaradjon, vagy erısödjön az élıvilág diverzitása, és hogy a hullámterek távoli (kárpáti-dinári) területeket összekötı

95

valódi zöld folyosóként funkcionáljanak. Világosan érzékelhetı, hogy a hullámterek kezelése tekintetében az ökológiai és árvízvédelmi célok csak részben esnek egybe. A jelenlegi hullámtéri hasznosítás számos típusát ugyan az árvízvédelem sem fogadja el, de a hullámterek teljesen "szabad" fejlıdése esetén is - nem egészen alaptalanul - a védekezés lehetıségeinek csorbulására figyelmeztet. Az ökológia a hullámtereken kívül is mind nagyobb területeken kívánja biztosítani a tájak természetközeli jellegét. Ez nemcsak a védett ártereken még létezı ilyen foltok megırzését, jelenti, hanem azt is, hogy a gátakon kívüli területek egy részén is lépéseket kell tenni a természetközeli állapotok visszaállítására. Ennek egyik lehetséges módja a fı védıvonalak térbeli áthelyezése a folyótól a jelenleginél lényegesen nagyobb távolságra. Ezzel tulajdonképpen a hullámtér növekedne meg, tehát a gondolat elsı pillantásra rokon az árvízvédelem vésztározó programjával. Az ökológiai koncepció azonban lényegesen túllép azon. A folyó ugyanis a megnövekedett hullámtereket nemcsak a különlegesen kritikus idıkben, "vész idején" kapná vissza, hanem ott a kisebb áradásoknak is szabad mozgása lenne. A helyzet ezeken a kibıvült hullámtereken tehát némileg hasonlóvá válhatna a szabályozások elıttihez. A két koncepció jelenleg nemcsak egymással vitázik, hanem látszólag mindkettı szemben áll a földhasznosítás jelenlegi rendjét fenntartani akaró gazdasági és tulajdonosi érdekekkel. •

Gazdaság

A gazdasági célok és perspektívák változóban vannak. A nagyobb gazdasági haszon érdekében ugyanis napjainkban már nem kell feltétlenül az árvízvédelem által biztosított termıterületeket növelni. Ellenkezıleg mindinkább világossá válik, hogy az intenzív mezıgazdasági hasznosítás számos területen ma kifejezetten ráfizetéses. Az ilyen területeken a mővelésági váltás, a kevésbé intenzív hasznosítás tehát nem jelent feltétlenül anyagi veszteséget. Sıt, a gyenge talajú, mélyfekvéső, belvízveszélyes, stb. területek mővelésbıl való kivonása (a védıvonalak áthelyezésével a folyónak való visszaadása) még hasznot is hozhat - nemcsak a természetvédelem számára, hanem a gazdaságnak is. A természetközeli jellegővé visszaalakuló területek ugyanis megfelelı kezeléssel az ökoturizmus iránt mind jobban érdeklıdı, (és egyúttal fizetıképes!) Ny. Európa számára is vonzó célpontot jelentenek. Az ebbıl származó bevételek nem túl hosszú távon is lényegesen meghaladhatják a jelenlegit. A gazdálkodás ilyen jellegő megváltozását a politika is támogatja: a jelenlegi EU direktívák ugyanis Magyarországtól a mezıgazdasági (szántó)területek csökkentését várják Azt sem szabad azonban elhallgatni, hogy a gazdálkodás ilyen jellegő megváltoztatása is jelentıs beruházásokat és tetemes állami segítséget igényel. Az "ökogazdálkodás", az ökoturizmus sem lehet azonnal, és megfelelı tıkebevonás nélkül rentábilis. Pénz tehát ahhoz is kell, viszont távlati perspektívái kétségtelenül jól illeszkednek átalakuló természet- és világszemléletünk alapvetı céljaihoz. Politika A politika szerepe kettıs:  Egyrészt segítheti a felsorolt három terület (árvízvédelem, gazdaság, ökológia) érdekei közti összhang megteremtését.  Másrészt intézkedéseivel biztosíthatja az összehangolt elvek megvalósítását. Mivel a Tisza vízgyőjtıterülete ma öt államhoz tartozik, az eredményes árvízvédelem csak a határokon átnyúló kooperáció esetén lehetséges. Ennek a szükséges együttmőködésnek a nyugodt, eredményeket hozó hátterét mindenekelıtt a politikának kell biztosítania. A Kárpát-medence közepén fekvı Magyarország számára ez kétszeresen igaz!

96

A hegységkeret felıl a medencébe ugyanis nemcsak a vizek futnak le, hanem hordalékuk jelentıs részét is itt akkumulálják. Sem a víz mennyisége és idıbeli megoszlása, sem a hordalék minısége nem közömbös. Nemcsak az árvíz, a szennyezés sem ismer országhatárokat. Az árvízvédelem mint egy természeti veszély (az árvíz) elleni védelem ezen a szálon is kapcsolódik a természet és a környezet védelméhez.

Irodalom

Alföldi L. 2000: Árvíz, belvíz, talajvíz Magyar Tudomány, CVII. évf. pp.673-687. Andrásfalvy B. 2000: A vízhaszonvétel és az árvízvédelem hagyománya Magyarországon Magyar Tudomány, CVII. évf. pp.709-719. Antal E. 1997: A Tisza szabályozásának éghajlatmódosító szerepe Vízügyi Közlemények LXXIX. évf. pp. 26-47. Babos, Z.-Mayer, L. 1939: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlıdése Magyarországon

Vízügyi közlemények pp. 32-91 és 227-287.

Botár I. – Károlyi Zs. 1971: A Tisza szabályozása I-II. Vízügyi Történeti Füzetek, Budapest, p.75, és p.85.

Cselıtei I. 2000: Vízgazdálkodás - mezıgazdasági vízgazdálkodás - öntözés Magyar Tudomány, CVII. évf. pp.699-708

Dunka, S-Fejér, L.-Vágás, I. 1996: A verítékes honfoglalás Budapest, p. 215. Kovács, D. (ed) 1979: Árvízvédelem, folyó- és tószabályozás, víziutak Magyarországon

OVH. Budapest, p. 734. Lászlóffy, W. 1982: A Tisza Akadémiai Kiadó, Budapest, p.610. 97

Somlyódy L. 2000: A magyar vízgazdálkodás fıbb stratégiai kérdései Ezredforduló, pp. 3-10. Somlyódy L. 2000/a: A magyar vízgazdálkodás Magyar Tudomány, CVII. évf. pp.657-672. Somlyódy L. (szerk.) 2002: A hazai vízgazdálkodás stratégiai kérdései In: Magyarország az ezredfordulón, MTA. Budapest, p. 402. Somogyi, S. 1994: Az Alföld földrajzi képe a honfoglalás és a magyar középkor idıszakában Észak- és Kelet-Magyarországi Földrajzi Évkönyv, Nyíregyháza, pp. 61-75. Somogyi, S. (ed). 2000: A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, p.302.

Szabó, J. 2003: Das Hochwasser wie Naturgefahr - Ergebnisse, Sorgen und Perspektiven der Fluβregulierung - (am Beispiel der Theiβ) In: Landscapes under the European Transformation, Ed. Csorba P. Debrecen, pp.45-63.

Szlávik, L. 2002: Árvízvédelem In: A hazai vízgazdálkodás stratégiai kérdései Ed. Somlyódi, L. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, pp. 205-244.

98

Szabó József: Veszélyes (?) Föld4 - a természeti veszélyek, a sebezhetıség és a védekezés kapcsolatai Bevezetés A fenti cím már-már provokálónak is mondható, különösen a Föld Bolygó Nemzetközi Éve alkalmából, amikor a tudományos világ teljes joggal éppenséggel a Földnek, az emberiség életterének szükségszerő védelmére hívja fel a figyelmet. Aligha tagadható ugyanis, hogy a társadalom ma már fıleg a tudománynak köszönhetıen akkora energiák fölött rendelkezik, amelyek révén számos földi természeti folyamatot és annak hatásait érdemben befolyásolhatja. Ezt növekvı mértékben meg is teszi – többnyire rövidtávú érdekeitıl sarkallva, s ezáltal mind több területen – mind földrajzilag, mind a folyamatok típusait illetıen – úgy borítja fel a korábbi természeti egyensúlyokat, hogy azzal végsı soron magának a társadalomnak a jövıjét is veszélyezteti. Már csak ezért is logikus a földi természetbe való társadalmi beavatkozás felelısségének felvetése és mind erıteljesebb hangoztatása. Ám amennyire fontos a földi természeti rendszer ilyen indíttatású védelme, legalább annyira álságos, ha e jogos védelmi igény általános ernyıje alatt, de a napjainkban elvárható tudományos szakértelem hiányában a természetet is érintı legkülönfélébb társadalmi törekvések folyamatos gáncsolóivá válunk. Az ugyanis ugyancsak magától értetıdı, hogy a létét a természettel folytatott állandó anyagcseréjének köszönhetı társadalom - mint korábban, úgy a jövıben is - kutatni és használni (hasznosítani) fogja a természet számára értékként megjelenı adottságait, s ennek folytán belenyúl annak nélküle kialakult rendjébe. Ez, sıt ennek növekedése elkerülhetetlen. A tiltakozásnak ezért nem ez ellen kell szólnia, hanem a több ember és a fejlettebb technika által meghatározott feltételrendszerben a szükséges és lehetséges beavatkozások optimális módjának és mértékének megtalálását kell elısegítenie. A hosszú távon élhetı Föld biztosítását segítı emberi tevékenység fent leírt általános keretei viszonylag könnyen átláthatók. Ha azonban a kérdést részleteiben is nézzük, akkor több, eddig nem említett, az eredményes megoldáshoz vezetı utat bonyolító tényezı is felmerül. Közülük most lényegében csak egyet emelünk ki. Arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy bár a térben és idıben ingadozó erısségő természeti folyamatok változásai többnyire a társadalmat nem, vagy alig zavaró értékhatárok között maradnak, de a természet történetét olyan jelenségek is végigkísérik, amelyek nagysága, intenzitása erıteljesen kilóg a „normális” sávból, és fellépésükkor környezetüket alapvetıen megváltoztatják. Az ilyen katasztrófális események az ember elıtti természetben is megrázkódtatásokat okoztak, de elıfordulásuk napjainkig jellemzı, és hatásaik a társadalmat is csapás-szerően érint(het)ik. Méretükre és következményeikre jól rávilágítanak az utolsó évszázad természeti katasztrófáiról készült statisztikus összeállítások (1., 2. ábra). Magától értetıdı tehát, ha e jelenségek fellépését meg kívánjuk akadályozni, vagy legalább kedvezıtlen hatásaikat próbáljuk csökkenteni. Ez a tevékenység, a természet veszélyei elleni védekezés is a társadalom alapfunkciói közé sorolható, és a létfenntartást, vagy a jobb életminıséget szolgáló anyagi termeléshez hasonlóan a természet anyagainak, formáinak és folyamatainak a módosításával jár, tehát valamilyen szinten maga a veszélyek elleni védekezés is „zavarja” a természet belsı egyensúlyát (rendjét), sıt abban további, nem mindig belátható következményő változásokat is generál(hat). A természetnek a védekezésbıl eredı zavarása (veszélyeztetése) idıben több okból is növekvı:

4

A tanulmány az OTKA támogatásával készült a T042645 számú pályázat keretében

99

1. ábra: A több mint 100 halálos áldozatot követelı természeti katasztrófák évi száma 1900-1990 között (Burton-Kates-és White – 1993 – után)

a magas oszlopok a teljes, a belsı világosabbak a biztosított anyagi kárt jelzik

2. ábra: A nagy természeti katasztrófák becsült évi kárai milliárd dollárban 1950-2000 között (Berz – 2002 – után) • A civilizáció térbeli terjeszkedése (az oikumené tágulása) miatt a veszélyes természeti jelenségek és a társadalom térbeli metszéspontjai (területei) mind gyakoribbá és általánosabbá váltak, a veszélyek elleni védelem is mind nagyobb területeket érint, sıt hatásaival ma már az egész Földön számolni kell. • A társadalom gyorsuló technikai fejlıdése miatt nemcsak mind nagyobb, hanem egyszersmind egyre összetettebb (high-tech) materiális vagyont halmoz fel, aminek a külsı hatásokkal szembeni sérülékenysége is növekvı. Mőködésének biztosítására a védelemnek is fejlıdnie kell. A fejlıdı védekezés bizonyos szegmensei pedig a természetre is hatással vannak, tehát hozzájárulhatnak addigi rendjének megváltoztatásához. • A természeti veszélyek elleni védekezéssel a társadalom nemcsak a materiális alapját, hanem mind bonyolultabbá váló belsı struktúráját, kohézióját is óvja. Mivel a ki-

100

egyensúlyozottan fejlıdı, és magát viszonylagos anyagi biztonságban tudó „egészséges” szerkezető társadalom körültekintıbben képes környezetére figyelni, önvédelmének tökéletesítése egyúttal a természet védelmét is segíti. • A társadalom alapfunkciói gyakorlása (esetenként helytelen gyakorlása) közben olyan, a természeti törvények szerint lejátszódó folyamatokat is elindít, vagy felerısít, amelyek nélküle nem lépnének (vagy nem úgy lépnének) fel - szemiantropogén veszélyek. Az ilyen jellegő veszélyek aránya az idık során növekvı, sıt az utóbbi negyed évezredben szinte exponenciálisan gyorsuló. Növekvı jelenlétük hasonló arányban bıvíti a védekezés volumenét, szélesíti palettáját, ami még inkább fokozza a természeti környezetbe való emberi beavatkozást. A természeti veszélyek és a társadalom többszintő kapcsolódása nyilvánvalóvá teszi, hogy a természeti veszélyek még akkor sem függetlenek a társadalomtól, ha az adott geofizikai folyamatok vagy biológiai jelenségek mint veszélyforrások kialakulásában az embernek nincs is szerepe. A hagyományos megközelítés azonban a természeti veszélyeket az embertıl független geofizikai világhoz kötötte. Még BURTON ÉS KATES (1964) neves munkájának definiciója is ezt fejezi ki, amikor a természeti veszélyeket fizikai világ olyan elemeként határozza meg, amelyek különleges erejüknél fogva okoznak kárt az embernek. Az Amerikai Geológiai Intézet 1984-es meghatározása hasonló szellemő, bár már érzékelhetı benne némi elmozdulás a humán oldal felé. Eszerint a természeti veszély egy olyan természetadta vagy ember által létrehozott geológiai feltétel vagy jelenség, amely potenciális veszély az emberre és tulajdonára. A 80-as években már a kutatók jó része hajlott arra, hogy a természeti veszélyeket a fizikai és emberi erık kölcsönhatásának tulajdonítsák. Lényegében ide sorolható SMITH (1992) megfogalmazása, amely szerint a természeti veszélyek a geofizikai folyamatok és az ember konfliktusának következményei. Számos szerzı (pl. BLAIKIE ET AL. -1994) a természeti veszélyekért kifejezetten a társadalom szerkezetét teszi felelıssé. Szerintük a veszteségeket pl. nem kizárólag a geofizikai folyamatok okozzák, hanem a társadalom felépítése és a fizikai folyamatokra való reagálása. A marginalizált csoportok pl. sokkal erısebben ki vannak téve a veszélyes jelenségeknek. A társadalom jellege pedig nemcsak magukra a veszélyes jelenségekre, hanem azok hosszútávú hatásaira való reagálást is meghatározza.. A humán oldal fontosságának hangsúlyozása olykor odáig megy, hogy abban a geofizikai folyamatok csaknem elvesznek (TAYLOR 1989). A magunk részérıl ezt túlzásnak tartjuk, s az a meggyızıdésünk, hogy bár a természeti veszélyek témaköre valóban csak a társadalommal való folyamatos szembesítés módszerével tárgyalható, de e veszélyek elsıdleges alapját mégiscsak a természeti jelenségek adják, amelyek találkozva a valamilyen szinten sérülékeny társadalommal, katasztrófákként realizálódhatnak. A fentiek fényében tehát nagyon nem mindegy, hogy hogyan védekezünk. A védekezés akkor igazán eredményes, ha úgy óv meg bennünket, hogy egyidejőleg nem rontja a természet eredményes hasznosításának jövıbeni esélyét. Ehhez egyrészrıl a veszélyek természetének, és a társadalom sebezhetıségének analizálása, másrészrıl a védekezés lehetséges módjainak differenciált értékelése szükséges. A természeti jelenségek veszélyességének összetevıirıl A természeti jelenségek veszélyessége több fizikai jellemzı alapján ítélhetı meg. Ezekrıl BURTON ET AL. (1993) alapján az 1. táblázat ad áttekintést. Egy jelenség tényleges veszélyességét ugyan paramétereinek összhatása dönti el, azok egyenkénti („didaktikus”) áttekintése és értelmezése már csak a szóbajöhetı védekezési lehetıségek megtervezése érdekében is indokolt.

101

1. táblázat. A természeti jelenségek katasztrófaveszélyességének megítélését segítı fizikai paraméterek (BURTON ET AL. (1993) alapján) A folyamat fizikai jellemzıje A szélsı értékek jellege Nagyság (a folyamat energiája) kicsi -----------> nagy Sebessége lassú ----------->gyors Gyakorisága ritka ----------->gyakori Idıtartama rövid ---------> hosszú Periodicitása szabályos ------> szabálytalan Térbeli kiterjedése korlátozott ---------->jelentıs Térbeli koncentrációja diffúz ------- >koncentrált 1. Méretek: Természeti jelenségek esetén leginkább a folyamat energiája lehet a méret („nagyság”) legegzaktabb fokmérıje. Ám az energia sokszor olyan sok áttételen keresztül érvényesül, hogy annak akár még a számszerő ismerete sem segít a gyakorlati eligazodásban. Gondoljunk pl. arra, hogy árvizek esetén mindenekelıtt a vízállás magasságában jelenik meg a fenyegetés mértéke. Az ugyan általában nem független az adott árhullám energiatartalmától, de utóbbit egyrészt elég nehéz lenne meghatározni, másrészt a veszély nagyságáról kevés gyakorlatilag hasznosítható információt adna. Más esetekben – pl. földrengések – viszont jó alapadat a jelenség veszélyességét illetıen. Legalább ekkora probléma a viszonylagosság. Azt általában elfogadhatjuk, hogy rendszerint azok a természeti folyamatok veszélyesek, amelyek mérete (többnyire lényegesen) eltér a szokványostól, hiszen az átlagos méretőekkel a társadalmak jórészt együtt élnek, általában számítanak rájuk, sıt hasznosítják azokat. Egy néhány m3/s átlagos vízhozamú hegyi patak 100 m3/s nagyságrendő árvizével pl. egész falvakat sodorhat el (lásd pl. a mátrakeresztesi Kövicses-patak 2005. évi nyári árvizét). De hol van még ez az árvíznagyság akár a Tisza közepes vízhozamától, amelynek már 4000 m3/s-os vízhozamát is sikerült – igaz nem kis erıfeszítéssel - a gátak között tartani. Ám még ezek a tiszai csúcs-vízhozamok is több mint egy nagyságrenddel maradnak el a Föld óriásfolyamainak közepes vízszállításától. Az abszolút adatokkal meghatározott nagyság tehát csak lokálisan igazíthat el a veszély méretét illetıen. A fentiek mellett azt is látni kell, hogy hasonló mérető, azonos típusú jelenségek veszélyessége is igen eltérı lehet. Mint arra már utaltunk, ez elsısorban a folyamat hatóterében lévı társadalom ellenállóképességétıl (pl. a megelızı védelmi rendszerek kiépítettségétıl) függ. Térben és idıben egyaránt. A Duna budapesti szakaszának az 1870-es években megvalósított szabályozásával lényegesen megemelkedett a városra közvetlen veszélyt jelentı dunai vízállások szintje. Ugyanakkor egy, a Kárpát-medencében nagyobb bajt nem okozó árhullám az Al-Duna hosszabb szakaszán ma is komoly fenyegetést jelent.

A méretek és a veszélyesség kapcsolatát még az is bonyolítja, hogy olykor bizonyos természeti folyamatok nagyságának a szokványostól való elmaradása lehet veszélyes. Ha a váltakozóan nedves-száraz monszun- vagy szavannaterületek esıs évszakának csapadékértéke jelentısen az átlag alatt marad, az ott legalább akkora veszélyt jelent, mint a szokottnál nagyobb mérető felhıszakadások. A Nílus áradásainak mérete már az ókor óta mindkét irányú kilengés esetén komoly veszélyt jelentett egész Egyiptomban, stb. 2. Gyakoriság: A gyakoriság és a méret szoros kapcsolatban van, szinte elválaszthatatlanok. Az átlagosnál lényegesen nagyobb mérető folyamatok gyakorisága ugyanis rendszerint kicsi. Szinte általános szabályként érvényes a „minél nagyobb, annál ritkább”. Ha a gyakoriságot önmagában nézzük, azt látjuk, hogy annak mindkét irányú változása veszélyesség-csökkentı. A túl nagy gyakoriságú események károkozásuk ellenére megszokottá válhatnak. Az ember felkészülhet megjelenésükre, és életét úgy rendezi be, hogy károkozásukat minimalizálja, s így egy idı után már nem is tekinti különösebben veszélyesnek ıket. A mindennapos esık övének nagy intenzitású felhıszakadásai – jóllehet nálunk ko102

moly problémákat okoznának – ott a hozzájuk alkalmazkodott társadalom életét alig zavarják. Viszont egy nagyarányú meteorbecsapódás veszélye, ami még akár magára a földi életre is döntı hatással lehet(ne), legfeljebb csak afféle elvont Damoklész kardként függ a társadalom feje felett. Pedig megismétlıdése elvileg nem zárható ki. Sıt az ilyen kozmikus „találkozásokra” vonatkozó felvetések az észlelımőszerek teljesítményének ugrásszerő javulása, a pályaszámítások gyorsulása és pontosságának növekedése miatt a média mindinkább népszerő témái közé tartoznak. Mégis az mondható, hogy az esetleges hatásaihoz mérhetı komoly veszélyérzetünk nincs 3. Periodicitás: Az emberi mérce szerint ritkán, úgyszólván epizódszerően elıforduló jelenségek esetén nehéz a várható megismétlıdés idıpontjának akár hozzávetıleges meghatározása is. Azoknál, amelyek ismétlıdési ideje kisebb, viszonylag rövid idı alatt öszszegyőlhet olyan mennyiségő megfigyelési anyag, amelybıl erre több-kevesebb pontossággal következtethetünk. Elsısorban akkor, ha kiderül, hogy az ismétlıdés viszonylag szabályos idıközökben (pl. évszakosan, napszakosan) következik be. A szabályos periódusú természeti folyamatok - még ha egyéb jellemzıik miatt esetleg veszélyesek is - kiszámíthatók, és felkészülhetünk rájuk. Ha a felkészülı védekezés eredményes, akkor veszély-jellegük lényegesen csökken, akár meg is szőnhet. Amikor az egyiptomi papok megfigyelései alapján világossá vált, hogy a Nílus árhulláma a Sirius heliákus keléséhez viszonyítva általában mikor éri el Felsı-Egyiptomot, s az árvíz idıpontja ezáltal kiszámíthatóvá lett, az éltetı víz célszerő felhasználására és elosztására olyan intézkedéseket lehetett tenni, amelyeknek köszönhetıen Egyiptom valóban a Nílus ajándéka lett. Ahol viszont a jelenségek kiszámított periódusa sérül (a monszun pl. késik Indiában), azzal ott lényegében egy újabb veszély jelenik meg. A természeti folyamatok között a periodicitás tekintetében a szabálytalan periódusú vagy az epizódikus jellegőek jelentik a legnagyobb veszélyt. Érthetı, hogy a társadalom mindig sokat tett prognosztizálhatóságuk megvalósítása érdekében. A veszélyek elleni védekezések történetében a sikeres elırejelzések kiemelt jelentıséget kaptak. Gondoljunk a meteorológiai prognózisok szerepére, az árvízi elırejelzésekre, vagy a kifejezetten szabálytalan periódusú vulkáni aktivitás körülbelüli idejének meghatározására. 4. Sebesség: A folyamatok sebessége alapvetıen meghatározza az alkalmazható védekezési módszereket és azok hatásosságát. Minél nagyobb a sebesség, annál inkább lehetséges a veszély meglepetésszerő megjelenése, és ha nincsenek elızetesen kidolgozott védekezési technikák, sıt gyorsan bevethetı elıkészített védelmi eszközök, úgy a veszélyesség mértéke hatványozottan nı. Egyes veszélytípusoknál a folyamat sebessége olyan nagy (földrengés), hogy a meglepetésszerő megjelenés pillanatában gyakorlatilag már semmiféle védelmi cselekvésre nincs lehetıség. A veszélyek egy részénél a viszonylag kisebb sebesség mellett a térbeli áthelyezıdéssel együttjáró, idıbe némileg elhúzódó kibontakozás is ad esélyt a veszély csökkentésére. Jól példázza ezt a nálunk talán legjelentısebb veszélytípus, az árvíz. Bár az árvíz terjedési sebessége nem lebecsülhetı, de közvetlen elıjelei (pl. tartós esızés) és a kialakulása közötti idı lehetıséget ad néhány védelmi lépésre. Ezek annál szerényebb méretőek, minél közelebb vagyunk az árhullám kialakulási magterületéhez. A Tisza árhulláma pl. az ÉK-i Kárpátokból 12-36 óra alatt elér ugyan Tiszabecsre, de onnan Szegedig közel két hét alatt jut el. A Duna mentén a felsı és alsó szakasz között még nagyobb a tetızés idıkülönbsége. Ez a veszélycsökkentı idı természetesen csak akkor hasznosítható, ha a folyók felsı és alsó szakasza között biztonságos és élı információs kapcsolat van. A viszonylag kis területő államokra tagolt Európában, amelynek nagyobb folyói több országhatárt is átlépnek vagy érintenek, a nemzetközi információ fontossága különösen nagy. A kisebb sebességgel terjedı veszélyek azonban nem mindig jelentenek egyúttal kisebb gondot. Tehát nem mindig érvényes a „nagyobb sebesség – nagyobb veszély” összefüggés. Extrém kis terjedési sebességek és a veszély lassú kialakulása esetén fennáll az észrevétlenül maradás lehetısége. A lassan terjedı veszélyek alattomosak. Mire felismerhetık,

103

akkorra már lényegesen csökken a védekezés esélye. Ebbe a kategóriába tartoznak pl. az éghajlatváltozások, vagy a tengerszintváltozások. 5. Idıtartam: Az idıtartam és a sebesség között különösen szoros kapcsolat van. Legtöbbször a legnagyobb sebességő veszélyek tartanak a legrövidebb ideig. Katasztrófaként megjelenve pusztító hatásukat pillanatok alatt fejtik ki. Ha a természeti veszély forrása valamilyen folyamat, akkor annak idıtartama általában rövidebb, mint ha a veszély valamilyen anyaghoz vagy felszíni formához kötıdik. Ám, ha egy veszélyes folyamat önmagában nem is túl hosszú élető (egy vulkánkitörés, vagy egy árhullám, a földrengésekrıl vagy a földcsuszamlásokról nem is szólva), az érintett térséget ismételten veszélyeztetheti, tehát a veszélyes állapot valamilyen mértékig továbbra is fennáll. Az így számított idı alatt természetesen a veszélyesség mértéke nem azonos. Egy földrengés révén kioldódó feszültségek újraképzıdéséhez bizonyos idıre van szükség, tehát az eseményt követıen a veszélyesség foka csökken. De fordított eset is bekövetkezhet. A földcsuszamlással fenyegetett területeken sokszor tapasztalják, hogy kisebb arányú lejtımozgások – köztük pl. az un. progresszív kúszások – teremtik meg vagy „javítják” egy nagyobb csuszamlás feltételeit. Valamely terület bizonyos természeti veszély általi fenyegetettségének alapos ismeretében a viszonylag kevésé veszélyes idıszakokban lehetıség van a preventív védekezés megszervezésére, de legalábbis a veszélytudat fenntartására, ami már önmagában is bizonyos óvatosságra int, és jobb lehetıséget nyújt egy nagyobb katasztrófa elkerülésére. Mindenesetre arra is érdemes gondolni, hogy bár a gyorsan kialakuló és rövid idıtartamú veszélyek nem sok esélyt adnak az eredményes védekezésre, a tartósan fennálló veszélyhelyzet viszont a társadalomtól huzamos áldozatvállalást kíván. Egy árvízveszély miatti kitelepítés költségei erısen függenek annak idıtartamától, vagyis a tartós veszélyhelyzet a társadalom tartalékainak felhasználását kívánja, és ezzel hozzájárulhat a tartalékok kimerüléséhez, ami még inkább fokozza a helyzet veszélyességét. 6. Térbeli kiterjedés: Eléggé magától értetıdı, hogy a minél nagyobb a veszélyes folyamat hatásterülete, minél szélesebb körzetben áll fenn a veszélyhelyzet, annál komolyabb a fenyegetés, hiszen elvileg annál több embert érinthet. Ez természetes, de azt is látni kell, hogy nem mindegy, milyen jellegő a veszélyes terület. Egy szubarktikus vidéken fenyegetı árvíz társadalmi veszélyessége általában sokkal kisebb, mint a sőrőn benépesült földi tájakon. Észak-Szibéria É felé tartó folyamóriásainak évente ismétlıdı, s a mi mércénk szerint félországnyi területeket elöntı jégduzzasztotta árvizei a szubarktikus régióban kisebb fenyegetést jelentenek, mint mondjuk az Arno áradása Firenzében (vö. az 1966-os árvízzel). Ha az egyéb körülmények hasonlóak, akkor a veszély nagyobb térbeli kiterjedése azért is komolyabb probléma, mert nagy régiók fenyegetettsége esetén kisebb az a terület (és értelemszerően távolabb van), ahonnan a veszély csökkentésére segítség érkezhet. Mivel a veszélyes helyzet sokszor országhatárokon is átterjed, így ez a probléma gyakran nemzetközi figyelmet és cselekvést igényel (vö, pl. a Száhel övezet aszályfenyegetettségét) A veszélyek térbeli kiterjedésének egy másik értelmezése szerint azt vizsgáljuk, hogy bizonyos veszélytípusnak milyen a földrajzi megoszlása. Milyen mérető és milyen földrajzi helyzető területeket fenyeget? A különbözı veszélytípusok által eltérı mértékben veszélyeztetett körzetek térképi ábrázolása hozzásegít a Föld egészén vagy valamely kisebbnagyobb régióban a természeti veszélyeztetettség mértékének meghatározásához, de legalábbis annak felbecsléséhez (SZABÓ ET AL. 2007). 7. Térbeli koncentráció: A térbeli koncentráció lényegileg az energia területegységre esı nagyságát jelenti, ezért a veszélyes jelenség nagyságával áll a legszorosabb kapcsolatban. Arról van szó, hogy ha egy jelenség a térben erısen eloszlik (diffúz), úgy hatása lecsökken, esetleg annyira, hogy már nem fenyeget kedvezıtlen következményekkel, illetve azok „normális” körülmények között különösebb plusz ráfordítás (pl. a katasztrófaelhárítási rendszer eszközeinek igénybevétele) nélkül kivédhetık. Tehát megszőnik veszélyes jellege. Egy tengerrengés miatt elinduló cunami ereje, az általa kiváltott hullám mérete a távolság

104

növekedésével csökken. Mivel az energia szétoszlása útközben történik, ezért a távolabbi területeken kifejtett hatást a terjedés sebessége is befolyásolja, hiszen a kisebb energiával szembeni védelemre több idı állhat rendelkezésre. Jól megfigyelhetı a diffúzió jelensége a különbözı mérgezı anyagok kiszabadulásából következı szemiantropogén vagy teljesen antropogén veszélyek esetén (pl. a 2000. évi ciánszennyezés a Tiszán). A társadalom sebezhetıségérıl A Vörös Kereszt és Vörös Félhold Társaságok Nemzetközi Szövetsége a humán oldal sebezhetıségének három komponensét különíti el: az anyagi, a szervezeti és a pszichológiai oldalakat. 1. Az anyagi oldal sérülékenysége elsısorban az ember technikai alkotásainak a sérülékenységét jelenti az építményektıl a termelés eszközállományán át az objektivizált vagy éppen virtuális szellemi termékekig. A társadalom ezeket mindig is úgy alkotta meg, hogy a természet átlagos vagy attól nem nagyon eltérı energiájú folyamatai ne tegyenek kárt bennük. A háztetıket normál csapadék nem károsítja, a hidak még a nagyobb áradásokat is kibírják, stb. A technika ellenállóképessége azonban korlátozott. Nemcsak azért, mert bizonyos hatások ellen gyakorlatilag lehetetlen a teljes védelem – a lávafolyam mindent magába olvaszt -, hanem azért is, mert a sebezhetıség teljes redukálása már nem költséghatékony. Esetenként többe kerülhet, mint a védendı érték, s itt a kockázat problémájához jutunk. Az ember egy ilyen helyzet megoldására hozott döntésével kockázatot teremt. Ha az épületet hetes erısségő földrengés elviselésére, a gátat 10 méter magas vízállás visszatartására építjük, úgy kockáztatjuk hogy az ezeknél erısebb hatások kárt, esetleg katasztrófát okoznak. A kockázat a sebezhetıség felıl nézve valamilyen szinten mindig fennmarad, tehát a baj bekövetkezhet. Ezt fejezi ki tulajdonképpen TOBIN & MONTZ (1997) megállapítása, hogy a sebezhetıség a kockázat és a reagálás kombinációja. Mivel a társadalom technikai és más jellegő sebezhetısége teljesen nem szüntethetı meg, így a természeti veszélyek elleni védekezés leghelyesebb célja a károk csökkentése, lehetıleg minimalizálása. Ezt fejezi ki annak a nemzetközi tudományos programnak a neve, amelyet az USA Tudományos Akadémiája elnökének, Dr. Frank Pressnek 1984-es javaslatára szerveztek az 1990-es évtizedben: International Decade for Natural Disaster Reduction (IDNDR). 2. A társadalom szervezeti rendjébıl eredı sebezhetısége az okok három jól elkülöníthetı szintjén ragadható meg. Ezek részletesebb bontását mutatja be a 2. táblázat. • Az alapvetı okok a társadalmakban széles körben jelenlévı gazdasági, demográfiai és politikai folyamatokból erednek. Ha azok következtében széles csoportok számára válik lehetetlenné vagy korlátozottá a hozzáférés hatalomhoz, forrásokhoz - akár marginális társadalmi, akár földrajzilag izolált helyzetük miatt - úgy nemcsak azok, hanem rajtuk keresztül a társadalom egészének sebezhetısége nıni fog. Az ilyen társadalmak ezen csoportjai számára a sebezhetıség kétszeresen is nagyfokú: egyrészt mert hiányos „ellátottságuk” miatt jobban ki vannak téve a veszélyeknek, és ellenállóképességük is kicsi, másrészt azért, mert a veszélyek vagy katasztrófák mérséklésére irányuló központi gondoskodásból is rendszerint ık maradnak ki leginkább. • Dinamikus feszültségek. Ezek vagy bizonyos hiányokból, vagy éppenséggel jelenlévı folyamatokból származnak. A 2. táblázat több ilyet említ. Elég magától értetıdı, hogy a felsorolt gazdasági, politikai szellemi hiányok csökkentik egy társadalom ellenállóképességét a veszélyes természeti jelenségekkel szemben. Ha e súlyos hiányok mellett a második csoport folyamatai (népességrobbanás, erdıirtás, stb.) viszont jelentısek, úgy az ellenállás annyira lecsökkenhet, hogy a társadalom

105

további mőködése is kérdésessé válhat. Katasztrófa esetén pedig minimális az esély a védekezésre és a rehabilitációra. 2. táblázat A társadalom sebezhetıségét elıidézı fıbb okcsoportok (BLAIKIE ET AL /1994/ után módosítva) ALAPVETİ OKOK DINAMIKUS FESZÜLTVESZÉLYES KÖRÜLMÉSÉGEK NYEK Korlátozott hozzáférés: Hiányok: Sérülékeny fizikai környezet: • a hatalomhoz • helyi szervezetek • veszélyes fekvés • szervezetekhez • oktatás • védtelen épületek és infrastruktura • forrásokhoz • megfelelı képzés • helyi befektetések • helyi piac • sajtószabadság • etikai normák a közéletben Ideológiák: Jelenlévı folyamatok (makro- Sérülékeny helyi gazdaság: • megélhetés veszélye • politikai rendsze- erık): rek • népességrobbanás • alacsony kereset • gyors városiasodás • gazdasági rendszerek • fegyverkezés • adósság spirál • erdıirtás • talajleromlás Sérülékeny társadalom: • veszélyeztetett társadalmi csoportok • helyi (civil) szervezetek hiánya „Közös megmozdulások” • a katasztrófára való felkészülés hiánya • helyi járványok gyakorisága • Veszélyes körülmények Ha az elsı két okcsoport, vagy azok jelentıs része fennáll, úgy tılük legalább részben független veszélyes körülmények tehetik teljessé a társadalom sebezhetıségét. A 2. táblázat harmadik oszlopából mindössze egyetlen körülményt és példát kiragadva. A sérülékeny fizikai környezet nagyon eltérı sebezhetıséget jelent pl. Hollandiában vagy Bangledesben a vihardagályok és az áradások vonatkozásában. Ilyen tragédiákkal a holland történelem is tele van, de az alapvetı okok és a dinamikai feszültségek kedvezı alakulása mindinkább lehetıvé tette a veszélyes körülmények ellensúlyozását. A legutolsó ilyen a Seeland tartományt elsöprı 1953-as Ignác-napi ár dagályhulláma a 150 km/óra sebességgel érkezı ÉNy-i orkántól hajtva , mintegy 1800 áldozatot követelt Európa legsőrőbben lakott országában. A Bengáli-öböl hasonló erejő trópusi ciklonja (1970 november 12.) 5-6 m-es hullámok alá temette a Gangesz-delta jelentıs részét. A halálos áldozatok számát 100 000 és 700 000 közé becsülik. Ha nem is lehet teljes egyenlıségjelet tenni a két vihardagály pontos erejét és a két terület fizikai környezetének sérülékenységét illetıen (bár a természeti adottságok sokban hasonlítanak), a veszteségek különbsége annyira szembeszökı, hogy a tragédia ellenére is ad némi alapot az optimizmusra arra nézve, hogy a társadalom sérülékenységének csökkenése valóban érdemben rövidítheti a természeti katasztrófák veszteséglistáit

3. A társadalom sebezhetıségét meghatározó tényezık közül a szociálpszichológiai típusúak ragadhatók meg a legnehezebben, bár az egyértelmő, hogy a társadalom sebez-

106

hetıségét tagjainak egyénisége is befolyásolja. A katasztrófákkal és az azokhoz kapcsolódó stresszel való megküzdés eredményességének pszichológiai oldala is van. Ebben szerepet játszik a társadalom általános mentális egészsége, ami nem független a sebezhetıség társadalmi alapokaitól és a társadalomban meglévı feszültségektıl. A katasztrófa veszteségeit azonban az is befolyásolja, hogy az egyének a katasztrófális esemény kiváltotta stressz hatására mennyire képesek leküzdeni a pánik reflexiót, és racionális döntést hozni. Ez nemcsak az egyén szorosabban vett pszichéjétıl függ, hanem számos külsı körülménytıl is. Pl. attól, hogy volt-e elıtte valamilyen „katasztrófatudata” (a nyilvánvalóan veszélyes területen élık esetében ez többé-kevésbé adott), hogy mennyire lehetett lelkileg felkészülve egy bekövetkezhetı természeti csapásra (ez a társadalom általános felkészültségi fokával szoros összefüggésben van), vagy hogy mennyire közelrıl érintette az adott katasztrófa (TAYLOR 1989). A védekezésrıl A természeti veszélyek elleni védekezésnek elvileg két alapvetı lehetısége van. Védekezésünk koncentrálhat magára a természeti folyamatra, vagy lehet kifejezetten társadalmi irányultságú is. Utóbbi esetben a cél a humán oldal valamely szegmense ellenállóképességének fokozása, a társadalom sebezhetıségének csökkentése. Mindkét alapvetı eljárás sikeressége döntı mértékben függ attól, hogy kivitelezésükre a társadalom mennyire átgondolt és felelısségteljes elıretervezése nyomán kerül sor. Ez esetben aktív védekezési módoknak nevezhetık. Ám bármennyire is felelısen gondolkozik és cselekszik egy társadalom, a természeti katasztrófákat teljes mértékben nem kerülheti el. Mindig adódnak majd olyan helyzetek, amikor a küszöbön álló tragédia csak az utolsó pillanatokban foganatosított intézkedésekkel, szinte ad hoc jellegő cselekvésekkel mérsékelhetı. Ezeket a védekezési módokat passzív eljárásoknak nevezzük. A védekezési módszerekrıl a 3. táblázat nyújt összefoglaló áttekintést. A kiváltó folyamatokra irányuló aktív védekezési módok: 1. Megelızés. Nyilvánvalóan ennek sikeres megvalósítása lenne az ideális védekezési módszer, hiszen a veszélyes folyamatok kioldódásának megakadályozásával tulajdonképpen eltőnne a természeti katasztrófák lehetısége. Erre természetesen nincs mód. Vannak olyan veszélytípusok5, amelyek esetében erre még a távoli jövıben sem lesz lehetıség. A Föld belsı erıi által gerjesztett folyamatok (földrengések, vulkánkitörések, cunamik) és a társadalom rendelkezésére álló energiák közötti több nagyságrendnyi differencia ezt elvileg is kizárja. Alig állunk jobban a közvetlen és közvetett légköri veszélyek többsége esetében, hiszen a csapadékképzıdés alapvetı okait csak néhány esetben tudjuk több-kevesebb sikerrel megszüntetni. (pl. jégesı). Lényegében ez a helyzet a közvetett hidroszférikus veszélyek (szárazság, hullámzás) vonatkozásában is. Valamivel jobban állunk a közvetlen hidroszférikus veszélyek legtöbb kárt okozó típusával, az árvizekkel szemben. Ez annak ellenére is elmondható, hogy mindmáig valamennyi természeti veszély közül talán éppen az árvizek jelentik a legközönségesebb, ugyanakkor az egyik legpusztítóbb típust. Nálunk Magyarországon ez hatványozottan igaz. A folyók árhullámai természetesen nem szüntethetık meg, hiszen alapvetı okaik a légkörben, a csapadékviszonyokban keresendık. De megszüntetésükre nem is kell törekedni (hiszen sokszor még hasznuk is van). Árvíz ügyben a joggal elvárható eredmény az extrém árvízcsúcsok „megvágása” – esetleg csak néhány dm-rel. Mivel ehhez a felszíni lefolyás szabályozása (akár a medren kívüli lejtıkön, akár a mederbeli vagy ártéri tározás útján) érdemi segítséget nyújthat, a társadalomnak ebben komoly esélyei vannak. Annál is inkább, 5

A természeti veszélyek rendszerének áttekintését egyebek közt lásd a Földrajzi Értesítı 2007/1-2 számának 18. oldalán (SZABÓ J. ET AL: Természeti veszélyek Magyarországon c. tanulmányban )

107

mert az árvízveszély növelésében a világ több táján az embernek is része (adott esetekben „bőne”) van, s pl. a jelenlegi földhasznosítás megváltoztatásával (pl. erdısítés) sokszor csak e ”bőnök jóvátételérıl” van szó. A litoszféra külsı erıi közül a tömegmozgások több típusánál ugyancsak van esély a folyamatgátlásra. Kétségtelen azonban, hogy az esetek többségében itt is olyan folyamatok (pl. földcsuszamlások, törmelék- és talajfolyások) kioldódását akadályozhatjuk meg, amelyek feltételeit jelentıs részben mi magunk teremtettük meg a lejtık geometriai jellemzıinek vagy anyaguk állékonyságának megváltoztatásával (lejtı bemetszésekkel, túlzott vízbevitellel, stb.). 3. táblázat A természeti katasztrófák elleni védekezés legfontosabb módszereinek áttekintése A védelmi eljárás

jellege

AKTÍV

PASSZÍV

A védelmi eljárás

iránya •

A kiváltó természeti folyamatokra irányuló tevékenység

Megelızés (folyamatgátlás) • Prognosztizálás - statisztikai alapon (közelítıen) - nagypontosságú (a kibontakozó folyamat alapján) • Természet- és környezetvédelem

•

Humán irányú védelmi törekvések

•

• •

Technikai fejlesztés (csapásálló létesítmény) Társadalomszerkezeti változások (pauperizálódás elleni fellépés, szociális háló, demográfiai programok, stb.) Szociálpszichológiai és mentális prevenció Katasztrófa elhárító szervezetek kiépítése

•

Már megindult folyamat blokkolása, terelése (pl. gát vagy torlaszrobbantás, lokalizációs vonal építése)

•

Menekülés

•

Mővelés elhagyás

•

Utólagos kárfelszámolás: - rövid távú - hosszú távú

A megelızés sajátos esete, amikor egy veszélyes folyamat megindulását éppenséggel nem gátolni, hanem kiváltani törekszünk. E védekezési mód elvi alapja az, hogy ha valamely katasztrófával fenyegetı folyamat kioldódásának megakadályozására nincsenek használható módszereink, akkor annak egy elıre meghatározott idıben való megindításával megnı a lehetıségünk a felkészülésre, tehát a folyamat káros hatásának megszüntetésére,

108

vagy legalább csökkentésére. Ez sok esetben úgy érhetı el, ha egy már ható folyamat méretének megnövelésével vagy egy új folyamat megindításával „aktivizáljuk” a sokkal veszélyesebbet. Ilyenkor arra is van esély, hogy a katasztrófával fenyegetı folyamatot mintegy „kanalizáljuk”, vagyis hatásának irányát és kiterjedését módosítsuk (pl. lavinák kiváltása mesterséges rengések útján 2. Prognosztizálás. Joggal mondhatjuk, hogy ha már kizárni nem vagyunk képesek, legalább azt tudjuk, hogy mikor és hol várható a csapás. Ahhoz, hogy egy veszélyes természeti folyamat megjelenési helyére, idejére, méreteire nézve érdemi elıjelzést adhassunk, mindenekelıtt annak jellegét, hatásmechanizmusát, múltbeli megjelenésének jellegzetes idejét (idıszakait), földrajzi elterjedésének jellemzıit kell ismernünk. Ehhez az adott folyamatot vizsgáló természettudományi (geofizikai, meteorológiai, földrajzi, stb.) kutatások adhatnak hasznosítható támpontokat. Ezért a védekezés módszerei között e vonatkozásban legdöntıbb az alaptudományok jelentısége. A különbözı folyamatok eltérı szabályosságú periodicitása lényegesen befolyásolja az elırejelzés lehetıségét és pontosságát. Lényeges segítség a prognózisalkotásban a földrajzi elterjedés ismerete. Mondhatni, hogy az minden folyamat prognosztizálásának szükséges, de nem elégséges része! Egészében véve azt mondhatjuk, hogy a folyamatok megindulásukat megelızı, elfogadhatóan pontos prognosztizálása elıtt, ha nem is elvi, de a gyakorlatban többnyire még nehezen leküzdhetı akadályok vannak. Az un. nagypontosságú (napra, órára szóló) prognózisok csak ritkán adhatók meg a jelenség kialakulása elıtt. Bár az idıjárás elırejelzés ma már többnyire ezen a szinten mozog, de az esetek jelentıs részében ott is arról van szó, hogy egy már létrejött jelenség - pl. egy ciklonhoz kapcsolódó front - mozgási sebességének és fejlıdési tendenciájának ismeretében jelölhetı meg a fenyegetı mérető megjelenés pontos ideje. Az európai földrész feletti ciklonmozgás alapján hazánkban néhány napos viszonylag pontos prognózisra van lehetıség, de a helyi eredető zivatarok esetében ez az idı jóval rövidebb, s esetenként már arra sem elegendı, hogy a szükséges óvintézkedések eredményesen megtehetık legyenek (lásd pl. a 2006. augusztus 20-i budapesti felhıszakadást). A prognosztizálással kapcsolatos legáltalánosabb probléma, hogy a nagypontosságú elırejelzések a kiterjedt, sikeres védekezés szempontjából rendszerint túl késın fogalmazhatók meg, az idıben kiadottaknak viszont nem elég nagy az idı- és térbeli biztonsága. Ha azonban némileg történeti perspektívában nézzük a kérdést, úgy egyértelmően látszik, hogy a veszélyes folyamatok elırejelzésének biztonsága a legtöbb típus esetén rohamosan javul 3. A környezet- és természetvédelem elveinek helyes alkalmazása is gyakorta jelentékeny segítséget adhat a preventív katasztrófavédelemnek. Ez elsı pillantásra meglepı is lehet, hiszen a mindennapok embere inkább arról hall, hogy a „zöldek” itt is-ott is tiltakoznak egy-egy olyan létesítmény megvalósítása ellen, amely egyéb céljai mellett a természeti veszélyek elleni védelmet is szolgálhatja (pl. a vízilépcsık egyenletesebbé teszik a folyók vízjárását). A védelem azonban ilyenkor többnyire más módokon is elérhetı. A számtalan említhetı példaeset azt mutatja, hogy a környezetvédelem a legnagyobb idıbeli távlatú, ezért a jelenben cselekvési szinten a legnehezebben akceptálható veszélymegelızés szószólója. A kiváltó folyamatokra irányuló passzív védekezés Sok esetben a katasztrófavédelemnek ez az úgyszólván kétségbeesett módja sem mellızhetı. Általános emberi tulajdonság, hogy a már küszöbön álló katasztrófa pillanataiban képesek vagyunk erıfeszítéseink valóságos megsokszorozására, hogy a már majdnem biztos tragédiát elkerüljük. Ilyenkor csökken a tervszerőség, de a legkritikusabb pontokon még mindig épül a nyúlgát, vagy a biztos gátszakadás tudatában az újabb védıvonal. Természetesen e védekezési módnak fıleg nagyfokú spontaneitásából adódóan jelentıs árnyoldalai is vannak. Mivel alkalmazása teljességgel a jövıben sem kerülhetı el, ezért tudnunk kell, hogy jellegébıl adódóan a legnagyobb környezeti kockázatú védekezési módok egyike.

109

Humán irányú aktív védelmi törekvések 1. A technika fejlıdésével nı a lehetıség a természeti folyamatoknak jobban ellenálló eszközök, gépek, épületek, stb. konstruálására. Ez nemcsak azért növelheti tartósságukat, mert rezisztensebbek a természet szokványos hatásaival (hıingadozás, korrózió, stb.) szemben, hanem mert a hirtelen megnövekvı mechanikai igénybevételt is jobban bírják. Azt mondhatjuk, hogy csapásállóbbak. De meddig fokozzuk a csapásállóságot? Meddig emeljük és erısítsük az árvízvédelmi gátakat, mennyire erısítsük a falakat a lezúduló lavinák ellen? Kivitelezésük esetenként többe kerül, mint az így megmenthetı érték. Arról nem is szólva, hogy nem költözhetünk tartósan betonbunkerekbe. Tehát felmerül a költség-haszon kérdése. Van amikor nem lehet, és van amikor nem érdemes így védekezni! Mi hát akkor a megoldás? Ezekben az esetekben nincs más út, mint a társadalom ideiglenes vagy tartós visszavonulása. A társadalomnak be kell látnia, hogy ha biztonságban akarja érezni magát bizonyos területeket fel kell adnia. 2. A társadalom természeti veszélyekkel szembeni sebezhetıségének csökkentése leginkább maguknak a társadalmi viszonyoknak, a társadalom belsı és külsı kapcsolatrendszereinek a megváltoz(tat)ásával érhetı el. A természeti katasztrófák azokra a földrajzi régiókra koncentrálódnak, ahol a veszélytípusok könnyen sebezhetı szegény társadalmakat érintenek. Hangsúlyozni kell, hogy az alacsony életszínvonal ugyan általánosságban is csökkenti a sebezhetıséget, de hosszan elhúzódó negatív következményeinek többsége elsısorban a katasztrófák bekövetkezte után jelentkezik. Mert nemcsak arról van szó, hogy a gazdag ember jól megépített háza ellenállóbb mint a szegény viskója, hogy a gazdag ember nagyobb mozgékonyságának köszönhetıen akár el is menekülhet bizonyos katasztrófák elıl, tehát a fizikai behatásokkal szemben is kétségtelenül jobbak a túlélési esélyei, hanem arról is, hogy a gazdagabb társadalmak többet tudnak áldozni, és rendszerint többet is áldoznak a katasztrófa prevencióra és a helyreállításra. Így az igazán nagy sebezhetıségi különbségek az egyes társadalmak között és azokon belül elsısorban az eseményt követıen válnak meghatározóvá. A társadalmak belsı feszültségeinek jó része már a katasztrófa elıtt is fennáll, és sok következményük részint a katasztrófa pillanataiban részint utána is (egyenlıtlenül!) hat. A védelem szempontjából tehát mindazok a lépések, amelyek ezeknek a feszültségeknek a csökkentését szolgálják, egyúttal mintegy mellékesen a katasztrófavédelmet is segítik. Egy viszonylag stabil anyagi alapokkal rendelkezı egészséges belsı struktúrájú társadalom nemcsak tartalékokkal rendelkezik, amelyekkel a katasztrófasújtotta régiót támogathatja, hanem a támogatás (segély) eljuttatásához és elosztásához is megvannak a lehetıségei (megfelelı infrastruktúra, belsı szervezettség). Létezik az az intézményrendszer (pl. a szociális hálót is mőködtetı közigazgatási apparátus), amely katasztrófa idején e célra is bevethetı. Maga a katasztrófák esetén felhasználható tartalék képzése is a társadalom önvédelmét szolgálja. 3. A társadalom mentális felkészítése egy lehetséges katasztrófára ugyancsak az aktív védelem része. Fontos eleme ennek az a felvilágosító munka, amely egyrészrıl a társadalom hamis biztonságérzetének kialakulása ellen hat, másrészt olyan módon készít fel a katasztrófahelyzetre, hogy annak bekövetkezte lehetıleg ne váltson ki pánikot. A két dolog öszszefügg: a szükséges éberség elaltatása éppúgy növeli a pánikveszélyt, mint a veszélyérzet állandó, szükségtelen sulykolása. Napjaink médiára hangolt világában mindkét véglet könynyen kialakulhat, s ebben igen nagy a média felelıssége. Egyfajta pánikhangulat katasztrófa nélkül, vagy katasztrófa elıtt is kialakítható (jön a globális felmelegedés vagy éppen a jégkorszak!) A helyes arány megtalálása nem könnyő. Manapság a természeti veszélyek kapcsán inkább azok fenyegetı jellegének túlbecsülése a jellemzı. A médiából áradó katasztrófadömping a közvéleményt alapvetıen ebbe az irányba befolyásolja. A veszélyérzet ébrentartása önmagában nem baj. A problémát az okozza, ha ez szenzációhajhász tudománytalan köntösben jelenik meg, és ha egyidejőleg nem serkent felelıs gondolkozásra és cselekvésre. A

110

társadalmat tehát olyan pszichés állapotba kell hozni, hogy ha a megfelelı objektivitással tudományos alapon kimutatott veszélyeket racionálisan elfogadja, akkor tegye meg az ebbıl logikusan következı lépéseket a fenyegetı katasztrófa elkerülésére, vagy legalább mérséklésére. Ezen a ponton újabb probléma jelentkezik. Az egész katasztrófavédelem egyik legnehezebben megoldható kérdése. Szélesebb értelmezésben azonban messze túlmutat azon. Tudunk-e az észérvekkel alátámasztott szükségszerőség szellemében cselekedni, ha rövidtávú érdekeink annak ellentmondanak? Hogy ne építkezzünk tudományos vizsgálatokkal igazoltan csuszamlásveszélyes lejtıre, hogy vetésünk védelmében ne emeljünk - akár engedély nélkül – nyári gátakat a folyami hullámtérbe, hogy saját hatáskörünkben ne növeljük meggondolatlanul a globális felmelegedést fokozó széndioxid kibocsátást…Társadalmi pszichét emlegetünk, jóllehet az adott döntést valahol többnyire az egyén hozza meg - de a társadalmi közhangulattól nem függetlenül. Nehéz dönteni a társadalmi közhangulattal szemben. Lehet természetesen, de az a társadalom vagy a szőkebb környezet (akár büntetıjogi) ítéletével fog találkozni. Sıt a dimenzió bıvíthetı is. Az országhatárokat nem ismerı természeti veszélyek esetén különösen. Az akaratunktól függetlenül globálissá váló problémákról dönteni is globálisan, nemzetközi szinten kell, és akárhányszor, a jövıben mind gyakrabban, a nemzetközi közösségnek kell kikényszerítenie a részérdekeiktıl motivált kisebb (nemzeti vagy éppen üzleti) közösségekkel szemben a természeti katasztrófák elleni védelmet szolgáló döntéseket. 4. A katasztrófa-elhárító szervezetek kiépítése. E védekezési mód jelentısége is nyilvánvaló. Minél több gondot fordít egy emberi közösség a katasztrófavédelem elızetes megszervezésére, annál nagyobb az esélye, hogy a katasztrófa bekövetkeztekor átgondoltan és sikeresen léphet fel. Maga a csapás idején folyó mentés ugyan a passzív védekezés körébe tartozó eljárás, de alkalmazása csak megfelelı anyagi áldozattal tervszerően kialakított hierarchikus szervezeti tagolással és információs rendszerrel rendelkezı szervezet megléte esetén lehetséges. A katasztrófavédelmi szervezetek mentı és védıeszközökkel megfelelıen felszerelt és kiképzett munkatársainak megjelenése és összehangolt munkája a katasztrófa helyszínén nemcsak a már bekövetkezett károk mérséklésére alkalmas, hanem a legnagyobb veszélyt jelentı pánik megelızésére is. Ilyen értelemben e szervezeteknek nemcsak a létrehozása, hanem a katasztrófahelyzetekben való fellépése is magábafoglalja az aktív megelızés mozzanatát. Humán irányú passzív védelmi eljárások 1. Menekülés: Alighanem ez az ember legısibb ösztönös védekezése a természeti veszélyek ellen. A természet titkait nem ismerı, gyenge, úgyszólván csak a saját izomerejére támaszkodó ember számára alig volt más választás, mint a hirtelen rátörı veszélyes folyamat hatóterének minél gyorsabb elhagyása. Megtette ezt az egyén, és megtették a nagyobb emberi közösségek is. Fıleg ez utóbbi esetben a menekülés olykor a tervszerő elemeket sem nélkülözte, de mindig a kibontakozó fenyegetı jelenség árnyékában került rá sor. A történelem korábbi szakaszaiban, a Föld alacsonyabb benépesültsége idején (Európában csaknem a középkor derekáig) többször elıfordultak nagymérető és egyirányú menekülésjellegő népmozgások. Ezeknek a nagy területeket érintı népvándorlásoknak gyakorta az éghajlatváltozásokban kereshetık az alapvetı okai. Bizonyosan sor került erre már a pleisztocén jégtakaró D-re nyomulása idején is, a népesség meridionális irányú vándorlásával, és fıként éghajlatváltozások miatt hagyták el otthonaikat a terjeszkedı sivatagok peremvidékeinek lakói a Szaharától Belsı-Ázsiáig. Az utolsó, de minden bizonnyal a legnagyobb embertömeget megmozgató ilyen jellegő esemény a Nagy Népvándorlás volt, amely a Római-birodalom összeomlásától egészen a magyar honfoglalásig (részben a XIII. századi mongol hódításokig) tartott. Bár az események krónikáját lapozva az látszik, hogy Ázsia belsı sztyeppvidékeinek népei sorozatos támadásokkal szorították egymást nyugat felé, de az egyirányú népmozgás alapvetı okát a kiszáradó (?), és a növekvı nomád állattartó népességet eltartani egyre kevésbé képes puszták jelentették.

A menekülés modern idıkben szervezetten végrehajtott formája a kitelepítés. Nem a háborús viszonyok között vagy a politikai okokból elrendelt ilyen akciókra gondolunk, hanem a természeti (vagy szemiantropogén) katasztrófák fellépésekor elrendeltekre. A kitelepí111

téseknél az aktív és passzív katasztrófavédelem szorosan összefonódik. A napjainkban megvalósuló kitelepítések sikerességét lényegesen növeli, ha az az elızetesen létrehozott és funkcionáló katasztrófavédelmi szervezetek állományának szakértı részvételével bonyolítható. 2. Mőveléselhagyás. A kifejezés tágabban értelmezve minden olyan esetre vonatkozik, amikor az ember a jövıben erısen valószínősíthetı nagyobb károk elkerülésére vagy a bekövetkezett katasztrófa kényszerítı hatására bizonyos földterületek hasznosítását megszünteti, esetleg más, extenzívebb mővelési módra tér át. Bár itt elsısorban a mezıgazdasági jellegő területek felhagyásáról van szó, de az is elıfordul, hogy egyéb gazdasági ágak (bányászat, ipar) további fenntartása válik értelmetlenné. Már maga a visszavonulás ténye is sugallja, hogy itt a védekezés passzív módjáról van szó, amit még az is hangsúlyoz, hogy a mőveléselhagyás többnyire nem egy elızetesen átgondolt stratégia része, hanem a természeti veszély kényszerő következménye. A mőveléselhagyás lehet idıleges, vagy tartós (esetenként úgyszólván végleges). Az idıleges elhagyás szinte alapesetének tekinthetı, ha pl. kiterjedt árvízi elöntés miatt válik lehetetlenné a mővelés, legalábbis a víz visszahúzódásáig. Hazánkban ennek komoly történelmi tradíciója van. Sor került rá már az árvízvédelmi rendszer megépítése elıtt is, de viszonylag rendszeresen történik napjainkban is a hullámtereken belüli nyári gátakkal védett (árvízvédelmi szempontból sokszor nagyon is aggályos) gazdálkodás esetén. A mővelés tartós vagy végleges felhagyása általában a természeti viszonyok egyirányú változásának következménye. 3. Utólagos kárfelszámolás: Többjelentéső eljárás. Jelenti a tragédiát követı azonnali élet- és vagyonmentést (pl. földrengések esetén akár percekkel a rázkódás után), és jelenti a romok, a pusztulás következményeinek eltakarítását, majd késıbb a helyreállítást és az újjáépítést is. Az elsı szakaszt még zömmel ad hoc jellegő munkák jellemzik – eseteként további károkkal és áldozatokkal. A késıbbi, egyre hosszabbodó periódusok mind rendezettebbé váló és mind inkább tervezett munkálatai viszont már egy esetleges újabb katasztrófát megelızı aktív védekezés részeként is felfoghatók, hiszen a helyreállítás és az újjáépítés az elızı események tapasztalatait felhasználva történik. Egészében véve azt mondhatjuk, hogy az utólagos kárfelszámolás annál eredményesebb lehet, minél inkább készült az adott közösség egy késıbbi esetleges katasztrófa kivédésére, kárainak csökkentésére. Egy jól kiépített katasztrófavédelmi szervezet, amely a tragédiát követıen gyorsan és szakszerően mőködésbe lép, e passzív védekezési periódus eredményességét megsokszorozhatja. Más oldalról (sajnálatosan) az is igaz, hogy egy katasztrófa utáni kényszerhelyzetben felkészületlenség esetén a mentés és romeltakarítás mintegy automatikusan kényszeríti ki a mind hatékonyabb munkálatokat, és így esetenként éppen ez a tragikus helyzet ad döntı lökést egy védelmi szervezet kialakításához, vagy okszerő fejlesztéséhez. Ilyenkor a közösségben nagyobb az elszánás olyan anyagi áldozat meghozatalára, amire a tragédiát megelızıen esetleg semmi hajlandóságot sem mutatott. Ennek bemutatására sok hazai példa hozható. Nem véletlen idıbeli egybeesés az, hogy nálunk általában a súlyos aszályos periódusok után lendült fel a mezıgazdasági vízellátást segítı vízépítési munkák üteme. Jelentıs szerepe volt pl. az 1904-es aszálynak (július-augusztusban Kalocsán 40, Budapesten 45 napig nem volt csapadék) abban, hogy megkezdıdött a Körös-völgyi öntözırendszer kiépítése (elsı létesítménye, a bökényi duzzasztó 1904-07 között épült). Az 1930-as évek közepének száraz periódusa (1934-ben és 1935-ben az ország területének több mint a fele tartozott a Köppen féle éghajlati rendszer száraz kategóriájába - BERÉNYI (1943) ) pedig döntıen befolyásolta az öntözési törvény meghozatalát (1937 XX. tc.), majd a békésszentandrási duzzasztó megépítését (1937-42). Az pedig a meg úgyszólván napjaink eseménye, hogy a Tisza menti sorozatos rekordmérető árvizek (1998, 1999, 2000, 2001) után hogyan került az árvízprobléma mind a tudományos, mind a laikus közvélemény figyelmének középpontjába, és indított el vagy gyorsított fel olyan árvízvédelmi beruházásokat, amelyek ezek nélkül nyilvánvalóan jóval késıbb valósultak volna meg.

112

Összegzés Az emberi társadalom létalapját jelentı földi természetbıl származó veszélyek elleni védekezés éppúgy a természet rendjébe való beavatkozással jár, mint maga a termelı tevékenység. Egyik sem szüntethetı meg, bár mindkettınek vannak a természetre nézve veszélyes következményei. A jövı (a Föld és a társadalom jövıje) érdekében a különbözı jellegő és hatású védekezési eljárásokat csak átgondolt felelısséggel lehet alkalmazni. Ehhez ismerni kell mind a veszélyeket hordozó jelenségek alapvetı jellemzıit, mind a fenyegetett társadalom sérülékenységének összetevıit. A szóbajöhetı védekezési módok hosszú távon is sikeres alkalmazása csak így lehetséges. A tanulmány ezek általános áttekintése során explicite kevés helyen emelte ki a geográfia lehetıségeit és feladatait. Ugyanakkor implicite nyilvánvalóvá teszi a szerzınek más korábbi publikációiban (SZABÓ 2001, 2003, 2007) már határozottan kifejtett állásfoglalását, hogy mind a veszélyek, mind a társadalom sérülékenységének analizálása, mind az alkalmazható védekezési módok értékelése igen jelentıs részben geográfiai közelítéssel megoldható probléma. Tekintettel a kérdéskör nagy társadalmi jelentıségére, annak vizsgálata a geográfia természeti és társadalmi oldala számára egyaránt kiemelt fontosságú és igen eredményesen mővelhetı tudományos programot jelent. Irodalom Berényi D. 1943. Az éghajlathatárok és állandóságuk Földrajzi Közlemények, pp. 231-248 Berz, G. 2002. Naturkatastrophen im 21. Jahrhundert Geographische Rundschau, H3211, pp. 9-14 Blaikie, P. et al. 1994. At Risk (Natural Hazards, People’s Vulnerability and Disasters) London/ New York, Routledge p. 284 Burton, I and Kates, R. W. 1964. The Perception of Natural Hazards in Resource Management Natural Resources Journal, 3, pp. 412-441 Burton, J.- Kates, R. W.- White, G. F. 1993, The Evironment as Hazard The Guiford Press, New York/London p. 290. Smith, K. (1992) Environmental hazards Routledge, London/New York, p. 389. Szabó J. 2001.Természeti katasztrófák és elhárításuk Távoktatási tananyag PHARE környezetvédelmi referensképzés számára, Debrecen, p.115. Szabó J. 2003. Természeti érték kontra természeti veszély In: Környezetvédelmi mozaikok – Tiszteletkötet Kerényi Attila 60. születésnapjára Szerk. Csorba P. Debrecen, pp. 363-371 Szabó J. 2007. A természeti veszélyek és katasztrófák elleni védekezés In: Kedvezı széllel Kunhegyestıl Debrecenig Szerk. Tóth T – Bíróné Kircsi A., Debrecen, pp.279-290 Szabó J. – Lóki J. – Tóth Cs. – Szabó G. 2007. Természeti veszélyek Magyarországon Földrajzi Értesítı LVI. évf. 1-2, pp 15-37 Taylor, A. J. W. 1989.Disasters and disaster stress Stress in Modern Society Series, No. 10 New York: AMS Press Tobin, G. A.- Montz, B. E. 1997. Natural Hazards The Guilford Press, New York/London, p. 388.

113