Ingrid Perl VELETEK ÉLEK – MI PEDIG VELED
A mi, 2. osztályunkban 23 gyermek, közülük 5 fogyatékkal élő, 1 gondozó (Stephan) és 2 tanítónő (Barbara és Ingrid) van. Roland 9 éves. A 2006/2007-es tanévtől jár iskolánkba - a Weiz II. Volksschule-ba, miután 4 évet töltött egy gyógypedagógiai óvodában. Roland szülei úgy döntöttek, hogy fiúk integrált osztályban kezdje az iskolát. Néhány diáktársát Roland már az oviból ismerte. Roland, a szakirodalom szerint „súlyosan” fogyatékos. Az ő szükségletei, igényei teljesen eltérnek társaiétól. Minket, tanítókat új kihívások elé állított. A súlyos fogyatékosság definíciója (Haupt/Fröhlich 1982): „Azon gyerekeket tartjuk testi fogyatékosnak, akik a fejlődés (pszichomotoros, emocionális, kommunikatív, szociális, kognitív) minden fő területén extrém fejlődési károsodást mutatnak.” Rolandnak segítségre van szüksége ahhoz, hogy - megmozduljon - helyzetet változtasson - étkezzen - valakivel kapcsolatot vegyen fel - fel- és levetkőzzön - tevékenységeket tapasztaljon meg - szavak nélkül megértesse magát - megérezze a testi közelséget és melegséget - megismerje a világot maga körül - a saját testét jobban érzékelje - magát és másokat érzékeljen.
Egy nap az iskolában Roland nézőpontjából Napirendem: Taxival utazom otthonról az iskolába. Az iskolaudvaron már vár rám Stephan, ő visz fel engem az osztályba az első emeletre. Néhanapján, ha a lift elromlik, akkor kénytelenek kézben felcipelni engem. A társaim már a folyosón szeretetteljesen üdvözölnek; néhányan puszival, néhányan simogatással. Ezek az örömteli megnyilvánulások feletetik velem a korai felkelést. Általában Stephan öltöztet át, de néha a barátaim vállalják helyette. Vastag zoknira van szükségem, mert a lábujjaim gyakran jéghidegek. A hideg évszak nem a kedvencem, mert a kabát le- és felvételét egyáltalán nem szeretem. A sapka kifejezetten az ellenségem, mert folyton a szememre csúszik.
Átöltözés után betolnak a terembe, ott társaimmal játszom. Ilyenkor a többiek legszívesebben a számítógép-sarokban tartózkodnak. Kedvencük a „Mambaverseny”, izgatottan figyelem őket. Manuel kiabál a leghangosabban, amikor sikerül a következő szintre túljutnia. Időközben újra hozzászoktam a lármához, ami szünet után nagyon kimerítő volt számomra. Amikor csengetnek, mindenki a helyére fut. Stephan lefektet a matracomra, ekkor kezdődik a napi köszöntőrituálém. Hogy az izmaim is felébredjenek, Stephan tetőtől talpig átmasszíroz, a gyakorlatokat a fizioterapeutám javasolta. Néha ének vagy lazító zene is jár a gyakorlatokhoz.
Roland gondozójával, Stephannal A többiek már elcsendesedtek, és következnek a napi „liftszavak”, aztán barátaim már írják is gyakorló mondataikat. Az írásgyakorlat az én masszírozásom végéig tart. A masszázs, amit masszírozó labdával, kézzel vagy gépekkel végeznek, nagyon tetszik nekem; közben nevetek, elismerő hangokat adok ki. Ezek után a kocsimba ültetnek, (nem tudok segítség nélkül ülni) beszíjaznak, hogy ki ne essek. Most kezdődik a nyitott tanulási szakasz (Dalton-fázis); izgatottan várom, ki visz magával az állomásokra/szaksarkokba a munkájához. Társaim maguk mellé vesznek tanulásuk során, beszélnek hozzám, simogatnak, kérdéseket tesznek fel, amiket aztán meg is válaszolnak. Mostanában az egyszeregyet mondják fel nekem. Ekkor elérkezik el az uzsonnám ideje is. Nekem sokkal több időre van szükségem a táplálkozásra, mint a többieknek. Izgatottan várom, hogy ma ki adja nekem az uzsonnát. Amint az ülésemben vagyok, megterítik az asztalt, és elkezdődik az étkezés:
A tízóraim nem mindig ízlik, és ha éppen nem vagyok éhes, az étkezésem elég kimerítő mindenki számára. Lehajtom a fejem, úgy, hogy a számat eldugjam, de sajnos már mindenki ismeri a trükkömet. Fejemet megemelik, és ha egy bizonyos pontot az államon megnyomnak, megadom magam és kinyitom a szám és máris a nyelvemen található egy kicsike tízórai. Az uzsonnát mindig kanállal kapom, közben egy korty teát iszom. A gondozóim mind azt mondják, hogy már sokkal jobban, és gyorsabban eszem. A napi étkezési rituálém közben a barátaim beszélnek hozzám, elmesélik mit eszem, mit készítettek a szüleim, milyen ügyesen rágok, és nyelek. Előfordul, hogy gondozóim szigorúak velem, amiért az ételt visszaköpöm, vagy a nyelést elodázom, amíg csak lehet. Azt mondják ilyenkor, hogy mindjárt kezdődik a testnevelés óra, és a piszmogásom miatt később fogok leérni, mint a többiek. A tesi nem csak a barátaim kedvenc órája, hanem az enyém is. Eddig még mindig sikerült nekem is odaérni. Az uzsonna után azonnal pihenésre van szükségem. Lefektetnek a matracomra, a „kis kuckóban”. A pihenés jó tesz nekem. Az ellen viszont tiltakozom, ha ott teljesen egyedül hagynak! Sajnos ez nem mindig hatásos. A gyerekek hamarabb reagálnak a hívásomra, mint a felnőttek. Azonnal szaladnak hozzám, társaságot jelentenek nekem; olvasnak, énekelnek, vagy csak a közelemben készítik el feladataikat. A nap végén Stephan visz újra a taxihoz, és utazom haza.
A terem berendezése Olyan tanulási környezetet alakítottuk ki, amely minden tanulónak megfelelő tanulási- és munkakörülményeket biztosít. Minden gyermeknek lehetőséget kell biztosítani a saját, egyéni képességei szerinti, örömszerző tanulásra. Rolandnak olyan speciális bútorok beszerzésére volt szükség, amelyek fejlesztését szolgálják. A „kis kuckó” berendezése megmutatta, hogy ez a társaival való kommunikációt is felerősíti.
A „kis kuckó”
A „kis kuckót” eredetileg látássérült gyerekeknek fejlesztették (Lilli Nielsen: Én és a terem), de beigazolódott, hogy Roland számára is kitűnő. A mi „kis kuckónk” 3 falemezből (90cmX90cm) áll, amik Roland matracát ölelik körbe. A teteje farács, amire különböző tárgyakat lehet felakasztani (papírcsíkokat, csillogó dolgokat, nyakkendőt, harangokat, csengettyűket stb.). A színes kínálat segítségével szerettünk volna Roland öntevékenységére hatni, és fejleszteni. Meg kell tanulnia egyedül elfoglalnia magát. Eleinte a kapcsolat Roland és a tárgyak között véletlenszerű volt. Rövid idő múlva magasabb aktivitást, határozott, célzott mozdulatokat figyelhettünk meg nála. A „kis kuckó” iránti növekvő érdeklődését lelkesedéssel mutatta ki; a hangok formálása sokrétűvé vált, többet nevetett, és jobban artikulált. A tárgyak érintése és fogása általában még a véletlennek köszönhető. A „kis kuckó” szolgálja a diákokkal való intenzív kommunikációt. Odaülnek, odafekszenek hozzá, történeket olvasnak neki, felmondják neki az egyszeregyet. Roland különösen élvezi társai érintését.
A gyerekek szívesen vannak Roland közelében, és barátságosan gondoskodnak róla. Nekik is igényük van arra, hogy a „kis kuckó” világába egyedül visszahúzódjanak, hogy ebben a védettségben, színes tárgyak között foglalkozzanak feladataikkal vagy csak úgy gondolataiknak szabad folyást engedjenek.
A kis kuckó körül az osztály, Roland társa ölében ül.
Alapvető napi, stimuláló gyakorlatok „A praktikus élet gyakorlatai” Maria Montessori nyomán Segédanyagok megtapasztalása - gyakorlatokkal Kézfunkciók; a fogás gyakorlása Kombinációk: fogás – tartás – elengedés gyakorlása Mozgó tárgy megfogása A kézbe helyezett tárgy megfogása Hangok megélése Ingamozgások követése szemmel A kezek és lábak terhelése különböző anyagokkal, a figyelem végtagokra irányítása, ezen keresztül a test érzékelése Kezek, lábak különböző anyagokba merítése (víz, homok, lencse,…) Tapasztalatszerzés a saját testtartásról (pl. bekötés nélkül ülni a tolókocsiban) Forgási gyakorlatok
Jó lesz így?
A gyermekek véleménye „Szeretjük Rolandot, mert jól lehet vele játszani.” „A tornateremben jól lehet őt görgődeszkán tolni” „Roland ritkán nevet.” „Az osztályban van, azért hogy megismerkedjünk, tanuljunk, játsszunk.” „Jó érzés, hogy ilyen barátom van.” „Ő a mi legjobb barátunk.” „Gyakran játszunk vele, olvasunk, éneklünk neki valamit, és ő válaszol nekünk.” „Felmondom neki az egyszeregyet, mindig meghallgat.” „Simogatjuk egymást.” „Jó vele összebújni.” „Vele jól tudok homokkal és vízzel dolgozni.” „It’s no longer school, it’s life” – Helen Parkhurst (in Education on the Dalton Plan, New York 1922) Ezt a mondatot próbáljuk mi is a hétköznapokban megvalósítani. Fontos nekünk, hogy ez a gondolat ne csak „hangzatos oktatáspolitikai jelmondat” legyen, hanem szeretnénk, egy - demokratikus (mindenkinek szabad mindent tanulni) - emberséges (mindenki a saját módján) - szolidáris (mindenki megkapja a neki szükséges/megfelelő segítséget) iskolát megvalósítani.
Felhasznált irodalom: Feuser, Georg: Behinderte Kinder und Jugendliche. Zwischen Integration und Aussonderung. Wissenschaftliche Buchgesellschaft. Darmstadt 1995 Haupt, Ursula; Fröhlich, Andreas: Entwicklungsförderung schwerstbehinderter Kinder. Mainz 1982 Nielsen, Lilli: Das Ich und der Raum: Aktives Lernen im Kleinen Raum 1993 Theilen, Ulrike: Mach doch mit! Lebendiges Lernen mit schwerstbehinderten Kindern. Ernst Reinhardt Verlag. München 1999 Rödler, Peter; Berger, Ernst; Jantzen, Wolfgang: Es gibt keinen Rest – Basale Pädagogik für Menschen mit schwersten Beeinträchtigungen. Luchterhand. Darmstadt 2001
Szerző Ingrid Perl - tanítónő - 20 éve tanít Weizben integrált osztályokban, - Grazban a Pedagógiai Főiskola tanára (Montessori -, Dalton -, és Integrált – pedagógia)
