a regényvégi csavar valami egészen elképeszt, teljesen leesett azt állam tőle! (ivybookbindings.blogspot.com)

„Dan Krokos regénye egy kitűnően időzített, eredeti fordulatokban bővelkedő, pörgős thriller, a történet pedig egyszerre nagy ívű és emberközeli, teli feledhetetlen karakterekkel. Ne bízz senkiben. Ne higgy el semmit. És készülj fel rá, hogy az egész könyvet egy ültő helyedben fogod elolvasni, mivel ezt a bemutatkozó regényt egyszerűen nem lehet abbahagyni.” (Julié Cross, a Tempest írója) „Dan Krokos első regénye egyszerűen kihagyhatatlan! A Hamis emlékek teli van akcióval, rejtélyekkel, intrikával, szerelemmel és árulással. Ez a könyv már az első oldalon magával ragad, az utolsó lapok után pedig alig várod majd a folytatást. A Hamis emlékek 2012 egyik kötelező olvasmánya. Azt hiszem, bizton állíthatom, hogy ez lesz az idei egyik kedvenc könyvem, a második részt pedig a jövő év egyik legjobban várt megjelenése. (katiesbookblog.com) „Hűha! Őszintén szólva egészen megdöbbentem, amikor befejeztem a regényt! Amikor belekezdtem, fogalmam sem volt, mire számítsak, de a történet azonnal magába szippantott. A regény egy elképesztően nagy dobással kezdődött, ami általában sok jót ígér. Dan Krokos esetében pedig eszméletlenül szuper dolgokat ígért! Nehezen találom a szavakat arra, mennyire elképesztően jó Dan Krokos bemutatkozó regénye. Krokos a lehető

legjobb elemeket kombinálta össze a történetben, így alig várom a Hamis emlékek sorozat következő részét. Rettentően kíváncsi vagyok, mi történik a folytatásban! Dan Krokos, teljesen a regényed rabja lettem! Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, kihagyhatatlan.” (sithereandread.com) „Ha tetszett a Maximum Ride (vagy a génmódosított tinédzserek témája), akkor a Hamis emlékek lesz az új kedvenc könyved. Velem legalábbis így történt. Krokos olyan szinten ragadja meg a figyelmed, mintha legalábbis az emlékeid függenének tőle. A történet tele van váratlan és meglepő fordulatokkal. Jobban örültem volna, ha a regénybeli világ részletesebben ki van dolgozva, de ez az akciók és a pörgős cselekmény rovására mehetett volna.” (darkfaerietales.com ) „… a regényvégi csavar valami egészen elképeszt, teljesen leesett azt állam tőle!” (ivybookbindings.blogspot.com) „Hamis emlékek – honnan is kezdjem? A történet pörgős, akciódús, telis-teli van eszméletlen karakterekkel. De a lényeg, hogy a legjobb könyv, amit valaha is olvastam. A Hamis emlékek Dan Krokos zseniális bemutatkozó regénye, én pedig máris számolom a napokat a folytatás megjelenéséig.” (thebookcellarx.com) A történet nyaktörő sebességgel száguld előre, az alapkoncepció teljesen bomlott, és öt másodpercenként azt éreztem, hogy kirántják a talajt a lábam alól.”

(inthebestworlds.blogspot.com) „A Hamis emlékek cselekménye szinte egy pillanatra sem áll meg, a történet és a párbeszédek pedig rendkívül szellemesen vannak megírva. Miranda hangja hiteles, szórakoztató olvasni, a könyv eleji zavarodottsága pedig szinte kézzelfogható. A romantikus elemek mennyisége pont megfelelő, hogy megtörjék a feszült cselekményvonalat, de a szerelmi szál üdítő módon nem telepszik rá a történetre. Fel kell készülni némi erőszakra – méghozzá élethűen ábrázolt és megkoreografált erőszakra ‒, ami miatt a Hamis emlékek még feszültségtelibb és letehetetlenebb.” (hewitchedbookworms.com) „Ebben a történetben megjelenik az összes olyan elem, amelyet annyira szerettem A Bourne-rejtélyben: a történet sebessége, az identitás kiderítésének rejtélye és a lenyűgöző akciójelenetek – méghozzá elképesztő sci-fi elemekkel kombinálva.” (alicemarvels.com) A zseniális és tekervényes Hamis emlékek az a fajta könyv, ami már a kezdet kezdetén magába szippant, nem enged el, közben pedig majd’ megőrjít. A nagy pofonok és hihetetlen fordulatok miatt lehetetlen letenni. A feszültségteli kaland és az erőteljes csúcspont ellenére Krokos könnyedén – és az olvasó megelégedésére – varjja el a történet szálait. A regény cselekménye egészen elképesztő, teli fordulatokkal, amelyeken az olvasó végig törheti a fejét. A változatos és hitelesen leírt csavarok, a könyv nagyobb fordulópontjai még a regény befejezése

után is megragadnak az olvasóban. Erőteljes szöveg, élénk leírásokkal.” (agoodaddiction.blogspot. com) Olyan könyvet keresel, ami akciódús és végig feszültségben tart? Hát tessék Dan Krokos első ifjúsági regénye hozza a beígért kalandokat.” (sashandem.com)

DAN KROKOS

HAMIS EMLÉKEK

FALSE MEMORY Written by Dan Krokos Text © Dan Krokos, 2012 Hungarian translation © dr. Sámi László, 2012 A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dan Krokos: False Memory Hyperion, 2012 Fordította: dr. Sámi László

Ezen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, nem tehető át semmilyen formátumba, sem elektronikus, sem mechanikus, sem fénymásolt, sem más fotóeljárással rögzített formában a jogtulajdonos és a kiadó írásos engedélye nélkül.

ISBN 98 963 05142 5

Főnix Könyvműhely Felelős kiadó: Farkas Zoltán Főmunkatárs: Hudácskó Brigitta Szervezés: Reményi-Fekete Mária Korrektor: Balázs-Földi Emese Borító: Juhász Béla, Duograf Bt.

Nyomta és kötötte: Kapitális Nyomda, Debrecen Felelős vezető: ifj. Kapusi József

Adam Lastonának ajánlva „Rosszfiúk egy életen át”

Az

étkezdében meglátok egy oszlopnak támaszkodó

fiatal plázarendőrt. A tekintete az asztalokat pásztázza, ujjait úgy mozgatja a szegycsontja előtt, mintha furulyázna. Baljával ritmust dobol a combján. C. Lyle, a névtáblája szerint. Odamegyek hozzá. Öt másodpercbe telik, míg rám néz. – Helló! – köszönök neki. – Elvesztettem az emlékezetem. Tudnál segíteni? – Elvesztetted az emlékezeted? – ismétli. Nem tudom, miért. Nyilvánvaló, hogy elsőre is tökéletesen hallotta, amit mondtam. – Ja. Nem tudom, hol kellene lennem – felelem. Erre kihúzza magát, és ívben megfeszítve a hátát, ellöki magát az oszloptól. Pelyhes, szőke borosta borítja az arcát, a homlokát pedig pattanások tarkítják – a jelek szerint nem sikerült még teljesen túljutnia a pubertáson. – Mi a neved? – kérdi. – Miranda North. – És hány éves vagy? – Tizenhét. A szája egyik sarka fölfelé görbül, és tudom, hogy csak megjátssza, mert senki nem mosolyog így természetes módon. Erre valahogy emlékszem.

– Hát, nem úgy tűnik, hogy olyan sok mindent elfelejtettél volna. Például tudod, hogy ki vagy. Ez félig-meddig igaz. Emlékszem a nevemre és a koromra. Emlékszem rá, mi az a plázarendőr. Viszont nem emlékszem semmi egyébre az életemből. De van rá némi remény, hogy az amnéziások esetében ez normális lehet. Közelebb kell lépnem C. Lyle-hoz, a tömeg zsongva lüktet a hátam mögött. Próbálom kizárni őket; attól, hogy így a nyílt terepen vagyok, fedezék nélkül, valósággal viszketni kezd a bőröm; nem tudom, miért. – Nem emlékszem semmi másra – felelem. Ez az igazság. Ma reggel egy padon ébredtem – arra, hogy a Terminál Tower-t bámulom. Tudom, hogy az Clevelandben van, és az első gondolat, ami átvillant a fejemen, hogy micsoda pech Clevelandben ébredni emlékek nélkül. Nem San Diegóban, vagy Dallasban, vagy egy olyan helyen, ahol a nap többször is kisüt évi három napnál. A logikus következtetés, hogy azért vagyok itt, mert Cleveland az otthonom. Tudom, hogy a nevem Miranda North, és tudom, hogy elmúltam tizenhét és fél éves. Négyszáz dollárnyi kápé van a zsebemben. – Miért hazudnék? – kérdem. – Mert még kölyök vagy, és a kölykök imádnak szórakozni a biztonsági őrökkel. El nem tudom képzelni, miért. De ha azt akarja, hogy addig álljak itt előtte, amíg kénytelen lesz foglalkozni velem, ám legyen: felőlem játszhatjuk ezt a játékot is. Miután kószáltam egy keveset a városban, találtam egy tükröt egy nyilvános mosdóban, és amikor belenéztem, nem ismertem fel a lányt, aki visszabámult

rám. Mármint, igen, persze, tudtam, hogy én vagyok az. Nyilvánvalóan. De ha azelőtt megkérdeztél volna, milyen színű a hajam, képtelen lettem volna megmondani. Egyébként vörösesbarna, egyenes szálú, vállig érő. Izmos vagyok, mintha rendszeresen edzenék. A hasizmom kockái minden hajlítás nélkül is szépen kirajzolódnak. Nem vagyok nagydarab, de nincs bennem semmi puhányság. Talán valami tornász lehetek, vagy ilyesmi. A szemem ugyanolyan színű, mint a hajam, ami elég furának tűnik. Azután besodródtam a plázába. Először jól éreztem magam – nem féltem, mert nem tudtam, mitől kéne félnem. Ez az emlékezetkiesés lehet átmeneti dolog is. Azután észrevettem, hogy a tekintetem mindenütt automatikusan fedezék után kutat: rejtekhely után, ahol elbújhatok. Rádöbbentem: ösztönösen, fürkészően pásztázom az emberek arcát, igyekezve megítélni, hogy az arckifejezésük barátságos vagy fenyegető. Figyelem, ahogy mozognak, készen arra, hogy esetleg nekem akarnak támadni. De persze senki nem akart. Paranoia – gondoltam. Küszködve próbáltam nyugodtnak látszani a felszínen. Belül azonban lázasan fölajzott voltam, szinte pattanásig feszült, a tekintetem ide-oda villant, mindent fölmérve, és kétségbeesetten igyekeztem nyugodt gondolatokat találni. Végül aztán nem bírtam tovább. Muszáj volt segítséget kérnem valakitől. Mozgólépcsőn fölmentem a második emeletre. Találtam egy üres asztalt a sarokban, és leültem pihenni meg gondolkodni. Azután megláttam az oszlopnak támaszkodó C. Lyle biztonsági őrt.

– Csak… hadd telefonáljak egyet, vagy ilyesmi. – Gondoltam: talán ha kézbe veszek egy telefont, az ujjaim emlékezni fognak egy számra, amire az agyam pillanatnyilag nem. C. Lyle most először végre igazán tanulmányozni kezd. Úgy fest, mintha a szemöldökei csókolózni próbálnának a szemei között. – Te most szórakozol velem? Próbálok nyugodt és ésszerű maradni, de ez az üresség a mellkasomban egyre csak tágul: ez a gyötrő félelem, hogy talán soha többé nem fogok visszaemlékezni arra, ki is vagyok. Ettől a szörnyű gondolattól sajogni kezd a szemem, mintha másodpercekig a Napba néztem volna. A kezdeti görcs hamarosan igazi fejfájásként terjed szét az egész agyamban; mi tagadás, per pillanat nagyon jól meglennék nélküle. Pislogok párat. A hátam mögött hosszú sor kígyózik a Charley’s pultjától. – Nem! – felelem. – Egyáltalán nem. Csak azt remélem, attól visszatér az emlékezetem, mint az olyan izé, átmeneti amnéziák esetében. De nem. Tudom, hogy nem. Tényleg szükségem van a segítségedre! A kezemben tartott táskára mutat. – Elvesztetted az emlékeidet, de volt időd vásárolgatni? Én is ránézek a táskára. – Volt egy kis kápém, és gondoltam, veszek pár dolgot. – Shoppingolni a plázában. Normálisnak látszani. Közben azon igyekezni, hogy ne rókázzak bele a legközelebbi kukába. A padlóra mutat. – Tedd le!

Engedelmeskedem. Leguggol, és kinyitja a táskát, majd felvonja a szemöldökét. – Van bármi ezek között, amivel árthatnál nekem? – Micsoda? Nem, dehogyis! – Attól, hogy úgy méreget, mintha valami bűnöző volnék, bizseregni kezd a bőröm. – Biztos vagy benne? A szemeim mögötti sajgás égető nyilallássá erősödik, mintha egy tüzes lándzsahegy fúródna egyenesen az orrnyergemig. Nem olyan érzés, mint egy átlagos fejfájás, de talán nem jól emlékszem, milyen egy „normális” migrén. Óvatosan levegőt veszek, és megdörzsölöm a szemem, miközben C. Lyle tovább turkál a táskámban. Kisvártatva előhúz egy vörös melltartót, amire negyven dollárt költöttem. – Elvesztetted az emlékeidet, de arra volt időd, hogy ilyen drága melltartót vegyél? – firtatja. Valaki hátulról nekem ütközik. Előrébb lépek ahelyett, hogy – ami valami miatt az első, ösztönös reakcióm volna – könyökkel felé sújtanék. C. Lyle nem igazán rám néz; pontosabban nem a szemembe, hanem a világos foltra a bőrömön, a fekete trikóm vállpántjai között. – Rengeteg időm van – jegyzem meg. – Mint mondtam, nem tudom, hol kellene lennem. – Megelégednék egy kegyes hazugsággal, néhány megnyugtató, vigasztaló szóval. Minden rendben lesz, Miranda. Ne aggódj! Látja, hogy a többi cuccom is mind ruha; azért vettem őket, hogy legyen mibe átöltöznöm. Ha kamu shoppingoló akarok lenni, ilyen erővel akár vehetek egy új farmert is. Fölegyenesedik, és úgy porolja le a kezét, mintha összekoszolta volna.

– Na, húzzál innen! Nem azért vagyok itt, hogy veled játszadozzak! De ha gondolod, el is vezethetlek. A szájam résnyire nyílik. Nem értem. Hisz épp az imént mondtam neki, hogy nem emlékszem az égvilágon semmire, ő meg el akar hessegetni, mintha valami fontosabb dolga volna?! – Kérlek! – próbálkozom ismét. – Értsd meg, nem tudom, mi történt velem. – Ha tudnám, talán minden rendben volna. Talán az a tudás legalább részben megtöltené a mellkasomban érzett űrt. Vagy talán megszűnne ez a hasogató fejfájás. A vállamra ejti a kezét. És megszorítja. Mintha egy zongorahúr futna végig a fejem búbjától a talpamig. És ez a húr most elpattan. Mindkét kezemmel rákulcsolok a karjára, és a mellkasomhoz szorítom. Fekete bakancsom megcsikordul a járólapon, ahogy (továbbra is szorítva a karját) körbefordulok, és a testének vetem a hátam. Előrerántom a karját, és a combjának lököm a csípőm. Erre átrepü1 a vállam fölött: közben úgy rúgkapál a lábával, mintha fejjel lefelé biciklizne a levegőben. C. Lyle keményen a hátára puffan, és nyálpermetes, hangos nyögéssel robban ki belőle a levegő. Kővé meredten állok fölötte. Egyetlen gondolat villog bennem, mint valami neonreklám – Bajban vagyok. Az arckifejezése híven tükrözi az enyémet. A közvetlen környezetünket leszámítva, az étkezde szintjén zajlik tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Egyre nagyobb a sor a Charley’s előtt. Egy srác kiborítja az italát, az anyja pedig fenyegetően megrázza az arca előtt az ujját, és rákiabál. Valaki gombóccá gyúr egy

csomagoló papírt, és a kuka felé dobja, de elhibázza, majd otthagyja a szemetet a padlón. C. Lyle a kábítópisztolya szíjával matat: próbálja kicsatolni. Meg kell állítanom. Meg kell mutatnom neki, hogy nem úgy gondoltam. Mert ez az igazság; lövésem sincs, hogy miért tettem ezt az imént. De közben sikerül kiszabadítania a pisztolyát, és az ujjai a markolat köré zárulnak. Abbahagyom a gondolkodást. Nyitott tenyérrel előrelendítem a kezem. „Várj!” És miközben ezt kiáltom, visszatér a szemem mögött a hasogató kín, erősebben, mint eddig bármikor. Összeszorítom a szemem, de csak nem akarja abbahagyni. Az agyam helyén egyetlen hatalmas, izzó széndarab van. És valamiképp ez a fájdalom és hőség kisugárzik a fejemen kívülre. Érzem, ahogy szétterjed körülöttem, nagy hullámokban árad kifelé belőlem, noha az egész teljes képtelenség. C. Lyle – továbbra is szorosan markolva a kábítópisztolyt – mozdulatlanná dermed a padlón. A szeme kidülled, és az egész teste reszketni kezd. Szerencsére a keze túl hevesen görcsöl ahhoz, hogy meg bírja húzni a ravaszt. Az emberek körülötte inkább elhátrálnak, ahelyett, hogy segítenének, majd ők is megdermednek. Azután rohanni kezdenek. C. Lyle a hasára fordul. Maga alá húzza az egyik lábát, és megpróbál talpra kecmeregni, de megcsúszik, és újra elterül. A tűz a fejemben továbbra is egyre csak terjed, és minden lüktetéssel enyhül bennem valamelyest a nyomás, minden egyes múló másodperccel egy kis megkönnyebbülést hozva a számomra.

Az emberek menekülnek tőlem, tőlünk. A dübögő lábak zaja a dobhártyámban rezeg. A kín könnyei elhomályosítják a látásom, ám a tekintetem automatikusan és teljesen önállóan a kiutat keresi. Nem látok menekülési útvonalat, csupán eltátott szájú és elkerekedett szemű arcokat ‒ pánikba esett őzek tekinteteit. Félnek. Rettegnek. De mitől? Körbeperdülök, próbálok legalább egy épeszű embert találni: valakit, aki azt mondja nekem, hogy ne aggódjak, minden rendben van. Ehelyett egy rohanó férfit látok, aki hátrafelé fordított fejjel rohan, és nem veszi észre a krómozott korlátot maga előtt. Nekicsattan. A lába a magasba lendül, ahogy átbukik rajta. A cipője fejjel lefelé áll, a talpa a mennyezet felé mutat, ahogy zuhanni kezd. A sikolyok sem tudják elfojtani a teste hangos csattanását, ahogy odalent földet ér. A szám elé kapom a kezem. Újra megtörténik. Ezúttal egy nő bukik át a korláton. Bézs színű pénztárcája pörögve a levegőbe röppen, pénzérmék és kulcsok szóródnak szét belőle, megcsillannak az éles neonfényben. Arra összpontosítom a figyelmem, a levegőben pörgő tárcára. Figyelem, ahogy cigánykereket hányva átível a korlát fölött. Figyelem, ahogy eltűnik a padlóburkolat pereme alatt. További emberek zuhannak alá, így inkább a ragyogó kék eget keretező mennyezeti világításra szegezem a tekintetem. Egy kisfiú az anyukája után sír. A hangja valósággal belém hasít, és visszairányítja a figyelmemet a tömeghisztériára. Újra felkiált: – Anyu! ANYU! – De túl nagy a zaj, túl sok test kavarog körülöttem ahhoz, hogy megtaláljam.

Gémberedett lábam elvonszol a korlátig, ahol ujjaim rákulcsolódnak a hideg fémcsőre, aminek elvileg az volna a dolga, hogy megvédje az embereket a leeséstől. Odalent a mélyben azonban kicsavarodott pózban szétterült, mozdulatlan testek hevernek mindenfelé. Eltolom magam a korláttól, és visszafordulok a csarnok felé, miközben nagyot nyelve igyekszem leküzdeni a reflexszerűen feltörő émelygést. Még azok az emberek is fejvesztve rohannak előlem, akik nem látták, hogy a földhöz vágtam C. Lyle-t. Mint valami egyre jobban szétterjedő hullám, ami a fejemből indul ki: a tőlem legtávolabb eső emberek megdermednek, majd hanyatt-homlok menekülni kezdenek, véletlenszerű irányban. Közülük sokan ordítanak vagy sikítanak. Néhányan (hozzám hasonlóan) a szájukra tapasztják a kezüket, hogy visszatartsák a feltörni készülő sikolyt. Csak néhány szófoszlányukat sikerül elcsípnem – segítség, mi ez, Anyu, merre vagy, kérem, kérem, valaki! C. Lyle talpra támolyog, mint valami részeg; lógó öve csörömpölő zajt kelt, ahogy tántorogva a lift felé indul. Csaknem keresztülbukik két férfin, akik a padlón fetrengenek, egymásba gabalyodva. Ők az utolsók az emeleten. Figyelem, ahogyan végül szétválnak, és elgurulnak egymás mellől. Zihálva kapkodják a levegőt. Az egyikük feltápászkodik, és a lift felé iramodik. A másik csak kúszik, erősen húzza a jobb lábát. Az utolsó képem róla az, ahogyan a cipője talpa végighorzsolódik a legfelső lépcsőfok peremén. Valahol az étkezőszinten csörömpölve a földre hull egy fém tálca. Egy pohár üdítő szétfröccsen a padlón.

Első pillantásra minden elnéptelenedett: az egész terület üresnek tűnik, leszámítva az emberek által hátrahagyott táskákat, éttermi tálcákat és poharakat. De mégsem vagyok egyedül.

A helyiség közepén, a felborogatott asztalok és szétszórt székek között egy nagyjából velem egykorú srác ül. Előtte egy tálcán Ruby Thai mangós csirkefalatkák illatoznak. Az alkata karcsú, az arcán pedig a legintenzívebb, legéberebb kifejezés ül, amit eddig bárkinél láttam. Szobormereven néz, rezzenéstelen a tekintete. Fekete haja sűrű, lelógó, a nyakánál enyhén hullámos. Fehér pólója egy gyönyörűen kidolgozott, csupa izom testre feszül. Egy gramm felesleg sincs rajta. Odainteget nekem, mintha minden a legnagyobb rendben volna. A döbbenettől dermedten állok egy pillanatig. Végül körbefordítja a kezét, és tesz egy hívogató mozdulatot. Tudja, ki vagyok. Tudnia kell. Semmi más oka nem lehet annak, hogy itt ül, ahelyett, hogy ő is fejvesztve elmenekült volna, mint mindenki más. Ő talán tudja, miért nem emlékszem semmire; tudja, mi a fene történt az imént: tudja, miért zuhantak le és (valószínűleg) miért haltak szörnyet azok az emberek. Talán tudja, az én hibám-e ez az egész. Odamegyek hozzá, könnyed, óvatos léptekkel kerülgetve a felfordítva meredező, felborogatott székeket. Énem egy része azt fontolgatja, nem az ellenkező irányba kellene-e indulnom. A tekintetem egyre ide-oda cikázik

rajta: fürkészem, meregetem, és bizonyára ezért történhet meg, hogy véletlenül belelépek egy kólatócsába. Ezután a jobb cipőm minden lépésnél fura, szörcsögő hangot ad, amíg oda nem érek végre az asztalához. Lehuppanok a vele szemközti székbe. – Hello! – köszönök oda, próbálva lazára venni a figurát. Nem tudom, mitől tartok jobban – attól, hogy mindjárt sikerül kiderítenem az igazságot, vagy attól, hogy nem. Összekulcsolom két kezem az ölemben, hogy megállítsam a reszketésüket. Mögöttem és alattam, a pláza alsóbb emeletén az emberek még mindig rohangásznak és kiáltoznak. A pánikjuk zaja visszhangozva visszaverődik a mennyezetről. – Helló! – köszön ő is. Elképesztően kék a szeme. Mármár lehetetlenül kék. Mint valami ragyogó, fényes azúrkék festék. Ekkor megérzem az illatát: veríték és szappan, de még valami más is. Virág? Nem, nem csupán virág – rózsa. Most, hogy sikerül fölismernem az illatot, egyszerre ráébredek, hogy azóta érzem, amióta fájni kezdett a fejem. – Parfümöt használsz? – kérdem. – Ez a pszichikus energia hatása. Megkavarja kissé a limbikus rendszert, ezért van, hogy valami miatt rózsaillatot érzel. Nem felelek. Szemlátomást vár tőlem valami reakciót, de lövésem sincs, mit mondhatnék. A pszichikus energiánál elvesztettem a fonalat. – Az van, hogy… mi is érezzük, meg ők is: azok az emberek, akikre hatással van ez az energia. Az egész csak egy fura mellékhatás. Hogy van a fejed? – Mintha tüzes vassal szurkálnák – felelem.

– Ja, elég forróvá tud válni odabent – biccent. Csak üldögélünk ott. Mintha semmi gond nem volna. Valahol betörik egy kirakat, és csörömpölve a padlóra zuhognak az üvegcserepek. A srác élénken vizslat engem fekete szemöldöke alól, amely nem kimondottan sűrű, de nem is ritkás. Mintha két arca volna – az orrától lefelé mulatni látszik, a tekintete azonban komoran, fürkészőn méreget. – Viccesnek találsz valamit? – kérdezem. Összehúzza a szemöldökét. – Ennél kevésbé mulatságos dolgot el se tudnék képzelni – feleli. Mardos az éhség, és tennem kell valamit a kezeimmel, így aztán szakítok egy falatkát a mangós csirkéjéből. Hamu íze van. Most először komolyan azon kezdek tűnődni, hogy valóságos-e bármi ebből az egészből. Ha most idesétálna egy fehér köpenyes doki, és azt mondaná, hogy épp pszichotikus idegösszeroppanást élek át, valószínűleg hinnék neki. – Mondd el, mi történt! – kérem. – Azt reméltem, hogy ezt te fogod elmesélni nekem. – Gőzöm sincs. – Újra látom magam előtt az egészet – a dobogó lábakat, az összevissza hadonászó karokat. A korláton átbukó és lezuhanó alakokat. A nő pénztárcáját a levegőben. – Azok az emberek… Lassan megrázza a fejét. – Ez nem a te hibád volt. – Ám az arca mást üzen. A tekintete szerint igenis az én hibám. Nyugodtnak tűnik, de a szája pengevékony, mosolytalan. Próbálja elrejteni előlem az iszonyatot, amit magában érez, ennyi világos. Egészen bizonyosan tudom, hogy a pánikot én keltettem. Az egészet. Valahogy…

– Nem a te hibád volt – ismétli meg, mintha csak önmagát próbálná győzködni. – Nem? – Az arcom már nedves. Az ujjam hegyével szétmaszatolom a könnyeimet. A srác előrehajol, és maga felé húzza a tálcáját, mielőtt újabb falat csirkét ehetnék. – Mi a helyzet a memóriáddal? Tudja. De hogyan? A küszöbön álló válasz gondolatára végigsöpör rajtam az izgatottság hulláma, és egy pillanatra eltompítja az összes belső nyugtalanságot. – Annak annyi – felelem, papírszáraz hangon. Beszívom a levegőt, és benn is tartom, miközben akarattal igyekszem leállítani a kezem remegését. – Sejtettem. – Valóban? Ücsörgűnk még egy kicsit. A pláza mostanra teljesen elnémult. Szinte síron túli a csönd. – Van neved? – kérdem aztán, kissé nyersen és ingerülten, mivel a jelek szerint magától nem hajlandó semmilyen információt nyújtani. – Peter. – Peter, ki…? – Egyelőre csak Peter – hárítja el a választ. Csak most kezd igazán tudatosulni bennem a helyzet teljes abszurditása és őrült mivolta. Nem az iménti kaotikus téboly, hanem az, ahogyan itt ülök most, ezzel a „Peter” nevű alakkal, aki emlékezetvesztésről meg pszichikus energiákról süketel nekem. Érzem, hogy valami szörnyű csomó keletkezik a gyomromban az idegtől. Karnyújtásnyira tőlem az igazság, és én nem tudom, készen állok-e rá.

– Az én nevem Miranda – felelem végül. A combomra helyezem a kezem, és megszorítom, hogy az ujjaim ne izegjenek-mozogjanak. – Tudom. – Szóval, mi történt az imént? – kérdem. A tenyerével megdörzsöli az arcát, és az egyik kezével beletúr a hajába, majd hátra dől a székében. – Kibocsátottál magadból egy nagy adag pszichikum energiát, ami a plázában mindenkinek befolyásolta az agyát, különösen az amygdalájukat és a prefrontális agykérgüket. Ez az energia heves, elemi szintű pánikot keltett mindenki elméjében, és lefagyasztott minden egyéb mentális funkciót, amíg végül csak a színtiszta rettegés maradt a tudatukban. Korábban, mielőtt elfelejtetted volna, hogyan kell, képes voltál irányítani ezt az energiát. Így most, amikor fenyegetve érezted magad a plázarendőrtől a válaszreakciód teljesen automatikus volt. – Hazudsz! – bukik ki belőlem. Ennél abszurdabb magyarázatot el sem tudnék képzelni. Még csak nem is értem, amit az imént mondott. Ám tudom: ha tényleg nem hinnék neki, most nem ülnék itt, ebben a műanyag székben mozdulatlanná dermedve. Ha Bostonban ébredtem volna, nem lennék itt, és nem hallgatnám ezt az őrült srácot, aki mindenféle őrültségről zagyvál nekem. Türelmes pillantást vet rám. – Később majd mindent elmagyarázok, de most mennünk kell. Úgy értem, most, azonnal. Felegyenesedek; a szék csikorogva hátratolódik alattam, túl nagy zajt keltve a hatalmas, üres térségben. – Miért nem emlékszem semmire?

– Mert nem lőtted be a szérumodat. Vagyis, amit belőttél, valójában nem a szérumod volt. Amit belőttem, valójában nem a szérumom volt. A Peter nevű, rózsaillatú fiú az asztalt megkerülve odalép hozzám, és karon fog. Lerázom magamról a kezét, és zsigerből majdnem mellkason vágom, de az utolsó pillanatban sikerül visszafognom magam. A testem ismét mintha zümmögne; ugyanazt érzem, mint egy másodperccel azelőtt, hogy földhöz vágtam volna azt a biztonsági őrt. Szilárdan állja a tekintetem, amíg végül én fordítom el a fejem. – Nyugi! – mondja. – Barátok vagyunk. – Honnét kéne tudnom? Elvesztettem az emlékeimet, te meg csak úgy itt vártál rám, egy tál mangós csirke mellett tűnődve? Vállat von, mintha az egész mit sem számítana. Majd sarkon fordul, nekiindul, és hátra sem nézve odaszól nekem: – Miranda, indulunk! – A rózsaillat halványodni kezd, mintha csak őbelőle eredne. Még egy jó másodpercig ott állok, mozdulatlanul. És azon tűnődök, vajon megbízhatok-e benne, amikor tulajdonképpen még saját magamban sem bízhatok. De itt tényleg nem maradhatok. Ha többet tud rólam, akkor csak egy lehetőségem van. – Ha veled megyek, elmondod, mi történt? – Mindent elmondok – ígéri meg ismét. Majd rálép a mozgólépcsőre, és alásüllyedve eltűnik a látóteremből. Itt maradhatok, és nem kapok semmilyen választ; vagy adhatok egy esélyt ennek az eszement, szemlátomást félelem nélküli srácnak.

Nem valami nagy a választék.

Ahogy

a mozgólépcső leereszkedik velünk, beúsznak a

látóterünkbe a földön heverő testek. Öten vannak, egyenletesen szétterülve a padlón. A nő bézs pénztárcája a feje mellett pihen, az őt glóriaként övező vértócsa kellős közepében. Az első férfinak, aki lezuhant, a teste alá van csavarodva a karja: lehorzsolt arca a járólaphoz préselődik. Egyik test sem mozdul. A mozgólépcső a sarkamnak nyomódik, de még nem akarok mozdulni. Nem, amíg el nem múlik a hirtelen rám törő szédülés. A heves pislogás nem szünteti meg. Peter megállás nélkül tovább halad, és közben ugyanúgy pásztázza a környezetet, ahogy én tettem, amikor először idejöttem. – Csak úgy itt hagyjuk őket…? – teszem fel a kérdést, inkább magamnak, mint neki. Peter észreveszi, hogy megtorpantam. Visszajön, és gyengéden megfogja a karomat. Kirántom magam a kezéből, és megindulok a holttestek felé. Újra megragadja a karom, és a magasba emeli. – Nem segíthetsz rajtuk! – Fölfelé csavarja a könyököm, amivel a helyemen tart. Eközben védtelenül feltárul a törzse; simán letaglózhatnám, és kiszabadulhatnék a szorításából.

Egy másodperc töredékéig lehull róla az ádáz fegyelmezettség álarca. Ráncba szalad a homloka, és összeszorítja a szemét, mintha valóságos fizikai fájdalmat okozna neki az ötlet, hogy itt kell hagynunk ezeket az embereket. Amikor aztán újra kinyitja a szemét, az arca már ismét kisimult. Az egész érzelmi megingás olyan villanásszerű, hogy azon tűnődöm, érezte-e egyáltalán. – Sajnálom, de mennünk kell. Némán biccentek, képtelen vagyok megszólalni. Énem egyik része, a gyávábbik, tulajdonképpen örül és hálás, amiért elrángat a helyszínről. A másik részem viszont gyűlöli őt ezért. Gyors léptekkel átvágunk a kiürült plázán. – Tehát, Peter, egész pontosan ki is vagy te? – Próbálom ismét könnyedre venni a figurát, ám a hangom csaknem elcsuklik. – Egy barát. – Ja, bocs, ha ezt nem vettem be egyből! Könnyed kocogásra váltunk. – Szerintem meg de – feleli. – Miért is? Előretör. – Hiszen követsz engem, nem? Sebesen fut, de könnyen tartom a tempót. Elsuhannak mellettünk a boltok kirakatai – némelyikük üres, mások mögött menekültek lapulnak ijedten összebújva. Tekintetem elkap egy-egy összehorzsolt arcot. Elfojtott nyöszörgést és hüppögést hallok. Lelassítok, oda akarok menni hozzájuk, de Peter újból karon ragad. Belém nyilall a kínzó bűntudat – bárcsak azt mondhatnám nekik, hogy ne féljenek, minden

rendben van! Hogy már vége az egésznek. Eloszlott az az ártó és gonosz pszichikus energia. Megkerülök egy kamasz srácot, aki az oldalán fekszik, és nyöszörögve a karját markolja. – Hová megyünk? – kérdem, mivel az első kérdésemre háromszavas választ kaptam. – Először is el innen. Mindent a maga idejében! Abbahagyom a futást. Ő tesz még néhány lépést, mielőtt észreveszi; megfordul, és a magasba veti a kezét. – Mi van már megint? – kérdi bosszúsan. – Nem várhatod el, hogy csak úgy kövesselek! Mondd meg, hová megyünk, különben tapodtat sem mozdulok! – Hazamegyünk, Miranda. Emlékszel még, merre van? – Nem… – Mindjárt gondoltam. Na, gyerünk! Nem mintha a hátramaradás, mint opció valóban játszana. Nagyot sóhajtok, és újra nekiiramodok, hogy utolérjem. Egy sportszerbolton át hagyjuk el az épületet. Alighogy kilépünk a délutáni nap rohamosan gyengülő fényébe, csikorgó kerekekkel befordul a sarkon egy rendőrautó, és egyenesen felénk tart. A parkolóban szétszóródva ugyanerre menekülő embereket látunk; pánikszerűen igyekeznek utat törni maguknak az álló kocsik között. A hozzánk legközelebbi férfi hevesen pislog, és az égre hunyorogva megdörgöli a szemét. A többiek is úgy festenek, mintha épp most ébredtek volna valami rettenetes rémálomból, szörnyen másnaposan. A rendőr alig pár méternyire tőlünk padlófékkel, csikorogva megáll. Hát persze, hogy kiszemel magának,

és velünk akar beszélni! De talán annak is köze lehet ehhez, hogy közvetlenül a bejárat mellett állunk. Peter felém fordul, arcán azzal az egyszerre derülő és lekicsinylő kifejezéssel: – Szép munka, North! – A te ötleted volt, hogy erre jöjjünk! – vágok vissza. A zsaru felrántja az ajtót, és kiugrik a járgányból. Feltételezem, a beérkező segélyhívás nem sok részletet közölt, így hát nem tudhatja, hogy én vagyok a tettes. Mégis, a kezét a fegyverén tartja, kihúzza a hátát, és szilárdan megveti a lábát. – Maradjanak ott! – utasít minket, noha meg se mozdultunk, amióta megláttuk. Emlékeztet a régi haveromra, C. Lyle-ra. – Mi történt? – kérdezi. Egy valóságos rémálom. Ám ehelyett azt mondom: – Nem tudom. Egyszer csak mindenki bepánikolt, és rohangászni kezdett. Azt hiszem, páran még mindig odabent vannak. – Megsérült valaki? – kérdezi. Igen. Miattam. És nem csupán megsérült: meghalt. Gyötrelmes a gondolat, ám az arcom rezzenéstelen marad. Ha Peter képes uralkodni magán, akkor én is. – Nem tudom – feleli helyettem Peter. – Mi elrejtőztünk, amíg tiszta nem lett a levegő. Nem tudjuk, mi történt. A járőr bólint párszor, a szája vékony, kemény vonallá keskenyedik. – Oké. Azt akarom, hogy várjanak meg itt. Várakozzanak a kocsim mellett! Bemegyek, és körülnézek.

– Nem probléma – biccent Peter. A zsaru megkerül minket, és benyomul az épületbe. Az ajtó becsukódik mögötte. A távolban rendőrszirénák vijjognak, és egyre erősödik a hangjuk. Legfeljebb húsz másodpercünk, ha maradt, amíg ideérnek. Nem igazán volna indokolt, hogy egy járőrkocsi csak úgy eltávozzon egy színhelyről, ahová épp most rendeltek egy másikat. Ám megpróbálni gyalogosan távozni még kockázatosabb lenne; annak függvényében, hogy pontosan mi szerepelt a bejelentésben, esetleg meg akarhatnának állítani minket. – Akarsz vezetni? – kérdezi Peter. – Persze, miért ne? – bólintok. A jelek szerint egy csöppet sem aggódik, ezért hát úgy teszek, mintha én se paráznék. Kétfelől odalépünk a még mindig járó motorú járőr kocsihoz, és beszállunk. Peter lecsukja a műszerfalra szerelt laptop fedelét, és kihúzza a hátuljából a kábeleket. Az utastérben poshadt kávé és izzadság szaga terjeng. Sebességbe teszem a váltót; nem vagyok benne biztos, hogy emlékszem, hogyan kell vezetni, amíg el nem kezdem. Rálépek a gázpedálra. Gond nélkül elhajtunk onnan, nagy ívben megkerüljük a plázát, és messziről elhúzunk a többi rendőrautó mellett. Hála az égnek, egyik sem fordul utánunk szirénázva. – A parkolóból fordulj ki jobbra! – kéri Peter, én pedig teszem, amit mond. Délnek tartunk, kifelé a városból; épp valami külvárosi negyeden hajtunk át. Próbálom magamban

felidézni, hogyan járok ide a belvárosból, de egyszerűen nem megy. A rövid távú memóriám nem változik át hosszú távúvá; a dolgok mintha csak körbelebegnének egy kicsit az elmémben, majd lassan, fokozatosan elenyésznek. Peter minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak átnyúl hozzám, belém döf egy injekciós tűt, és ugyanazzal a lendülettel félig benyomja a fecskendő dugattyúját. Miközben én gyanútlanul vezetek. – Áú! A balommal elengedem a kormányt, és jól orrba vágom, majd lenyúlok, és kirántom a tűt a karomból. Egy teljes másodpercnyi figyelmet szentelek a fecskendőben lévő limonádé színű folyadéknak. A következő pillanatban belevágom a tűt az ő combjába, és tövig nyomom a dugattyút. Miközben a térdemmel egyenesben tartom a kormányt, és a gázpedálról sem veszem le a lábam. – Hé! Én már belőttem a magam adagját! – mondja, az orra köré szorítva a tenyerét. – Miféle adagot? – A hangom megbicsaklik. Az ő akciójánál is jobban sokkol az, ahogy válaszul szinte zsigerből beledöftem a tűt vezetés közben. Lövésem sincs, honnan jött ez a reakció. Ez ismét egy számomra idegen cselekvési minta, hasonlóan ahhoz, mint amikor automatikusan felmértem a terepet a plázában, menekülési útvonalak és ellenségek után kutatva. Nem gondolkoztam, csak mozdultam, ami – ha jobban belegondolok – elég rémisztő. Nem tudom, mit jelent, és egyáltalán, hogyan lehetséges mindez. Vagy ami azt illeti, hogy mi a fene lehetett abban az injekciós tűben. Peter csuklóján vér csorog.

– Nem törted el az orrom – állapítja meg. – Milyen kár! – Nem, valójában éppen hogy jó! – helyesbít. – Mert akkor én is eltörtem volna a tiédet. – Te megütnél egy lányt? – Mi állandóan harcolunk. – Peter a combomba törli a véres tenyerét, majd letekeri az ablakot, és kiköp a nyíláson egy véres nyálcsomót, ami ívben kirepül, és villámgyorsan hátralövell. – Mielőbb be akartam neked adni a szérumot, és lehetőleg vita nélkül. Mert vitatkoztál volna, az tuti. És italba keverve rettenetes az íze. – Újra megtörli az orrát. – Miféle szérumot? – kérdem, és kissé cudarul érzem magam, amiért így megütöttem. Jobbra kanyarodok; nem tudom biztosan, miért. A forgalom gyér, az ég pedig ragyogó kék. Emlékeztet a plázában látott mennyezeti világításra, amiről viszont újra eszembe jutnak a korláton átbukó emberek, meg a kisfiú hangja, ahogy az anyukáját hívja. Hát inkább a dupla, sárga aszfaltcsíkra összpontosítok. – Olyat, ami segít nekünk emlékezni. Én is olyan vagyok, mint te, Miranda. Egyformák vagyunk. Hinni akarok neki, de még mindig nem tudom, mit jelent ez az egész. Pár percnyi néma vezetés után Peter rámutat az ütöttkopott, viharvert épületek között nyíló egyik sikátorra. Az utcaszinten a fali téglák már csúnyán elszíneződtek az évek sora alatt. – Ott jó lesz – jelenti ki. – Mi lesz jó? – Oda leparkolhatsz.

Befordulok a járőr kocsival a szűk mellékutcába, közben a jobb első kerékkel összezúzok egy nyirkos kartondobozt. Remélem, nem valami hajléktalan háza volt. Megállunk, kiszállunk. Az ajtók végighorzsolják a téglafalat. Peter odasétál egy falhoz hegesztett rozsdás tűzlétrához. – És most? Hogyan tovább? – kérdem. – Felmászunk, mielőtt valaki meglátna minket. Majd azután beszélünk, ígérem. Amikor nem mozdulok tüstént, felnyúl, és megragadja az egyik létrafokot. – Kérlek! Ha nem tetszik, amit mondani fogok, akkor egyszerűen lemászunk, és mindenki megy a maga útján. Áll az alku? Korrekt ajánlat. De amúgy sem hinném, hogy a kíváncsiságom engedné, csak úgy odébb álljak, még ha akarnám, akkor sem. Már ha nevezhető kíváncsiságnak az égető szükség, hogy tudnom kell, ki vagyok. Csatlakozom hozzá a létra aljánál. Miközben fölfelé mászok, a fejemben csak úgy tolonganak a kérdések, azon versengve, hogy melyiket tegyem föl elsőként, de még egy picit azért tudok várni. A tetőt zúzott kavicsréteg borítja. Mindenfelé szellőzőnyílások meg kivezető csövek meredeznek rajta. Beárnyékolom a szemem, és észak felé kémlelek: látom a várost a távolban, és mögötte a tavat. Most, az akció helyszínétől ilyen messze, megszáll valami ismerős nyugalom. Idefönt biztonságban érzem magam, noha még mindig nem bízom egészen Péterben. A hátam mögött megcsikordul a kavics. Peter leül velem szemben; a csuklóját a térdén pihenteti, a hátát nekiveti a majd’ méter magas peremnek. A fél arca vörösen izzik a lenyugvó nap fényében, a másik fele

árnyékban marad. Jobbjával megpaskolja maga mellett a tetőt. A testtartása most kissé megereszkedik, mintha csak addig tartotta volna magát, amíg kijuttat minket onnan, és elhoz idáig, most azonban kezdené hatalmába keríteni a plázában történtek szörnyű realitása. Bal ökle első két bütykét nekinyomja az orrnyergének a szemei között, majd pislog párat, és megpróbál rám mosolyogni. Mintha egy sajgó, gyulladt foggal a szájában igyekezne vidámságot színlelni. Megborzongok, és megdörgölöm a csupasz karom, ahogy hideg szél söpör át a tető fölött. Lejjebb húzom az ujjatlan pólómat, és odamegyek hozzá. Amikor letelepszek mellé, sikerül kicsit közelebb ülnöm hozzá, mint eredetileg szándékoztam. Érzem a belőle áradó meleget magam mellett, pedig nem is érünk egymáshoz. Nem tudom, hogyan és miért, de még mindig rózsaillatot érzek a közelében. – Mi vagyok én? – kezdem. Nem próbálja cukormázzal szépíteni a dolgot. – Az agyadat úgy tervezték meg, hogy képes legyen bizonyos energiahullámokat kibocsátani; elég erőseket ahhoz, hogy befolyásolni tudják a körülötted lévő emberek elméjét. Pontosabban, a félelem irányításáért valamint az arra való reakciókért felelős agyi központjaikat. Úgy is mondhatnám, hogy te a tömegkontroll egy spéci, high-tech változata vagy. Kétéves korodban egy doktor vért vett tőled. A tesztekből kiderült, hogy olyan szokatlan rendellenességgel bírsz, ami lehetővé teszi, hogy túléld a Rózsává váláshoz szükséges génterápiát. Rózsák: így nevezzük magunkat, mert nincs igazi nevünk.

Most ismét remeg a kezem. Összefonom az ujjaimat, és összeszorítom őket, de mit sem használ. Peter szavai ide-oda visszhangzanak a fejemben – energiahullámok, tömegkontroll génterápia. A plázában kellett volna maradnom; hagynom kellett volna, hogy a rendőrség letartóztasson. Börtöncellában volna a helyem, vagy még inkább, valami föld alatti tömlöcben. Egy olyan biztos helyen, ahol soha többé nem bánthatok senkit. Nem is tudom, mit vártam, mit fogok hallani, de az biztos, hogy nem ezt. Peter két kézzel kinyúl, és megfogja a balomat; a tenyere meleg, száraz és kissé érdes. A bőrkeményedései csiklandoznak, és borzongás fut végig rajtam; fel a karomon, és le egészen a gyomromig. Nyugodt hangon folytatja a mondandóját, időt hagyva nekem, hogy megemésszek minden egyes információt, noha képtelen vagyok rá. Legalábbis nem tudom úgy fogadni, ahogy szeretném. Próbálok tényként elfogadni minden adatot, de minden újabbnál legszívesebben felpattannék, és azt sikoltanám: NEM! – A terápia egyik mellékhatása a memóriavesztés. A mi agyunkban sokkal, de sokkal több a neuronkapcsolódás, és az axonjaink is vastagabbak a normálisnál. Ez egyszerűbben fogalmazva azt jelenti, hogy nagyobb hőfokon üzemelünk, mint az átlagemberek; legalább három Celsius-fokkal magasabb a testhőmérsékletünk, nyugalomban is kábé negyven. Hogy ne károsodjanak az emlékeink, rendszeresen injekciózzuk magunkat. A befecskendezett szérum megvédi az agyvelőnket, mielőtt ez a sok bennünk keringő extra energia megsütné azt. Most, hogy újra

bekerült a véredbe, már képes leszel megőrizni az új emlékeidet. Hagyja, hadd ülepedjenek kicsit az elhangzottak. A szavai összevissza kavarognak a fejemben, és egyre újabbak kerülnek a máris jókora, kaotikus kupacra. Axonok. Agyvelő. – Visszakapom valaha a régi emlékeimet? – kérdem halkan. Egy pillanatig némán hallgat. – Nem tudom. Azt hiszem, a kategorikus NEM-nél ez azért valamivel jobb, mégis, súlyos érzés nehezedik a mellkasomra. Újabb hosszúra nyúló hallgatás következik. Szinte hallom, ahogy magában azon morfondírozik, elbírok-e még többet. – Valaki nemrég megbabrálta a szérumadagjaidat. Tudjuk is, hogy ki tette. Ketten közülünk, két társunk és barátunk, meglépett. Elmenekültek. Azt nem tudjuk, miért tették. Most hűlt helyük. Dr. Tycast azt hitte, te is velük mentél, de én nem hittem neki. Tudom a módját, hogyan nyomozzam ki a holléted, és így is tettem. Egyszeriben túl sok nekem ez az egész – Génterápia? Memóriavédő szérum? Menekülő barátok, akiket még csak nem is ismerek, akik arcát képtelen vagyok felidézni? -, és muszáj felállnom. Kirántom a kezem Peter tenyerei közül. – Ki az a mi? – kérdem. – Ki az a Dr. Tycast? – Jócskán vannak még kérdéseim, de úgy ítélem, most az ezekre kapott válaszokat lesz a legkönnyebb megemésztenem.

– Mi… négyen vagyunk. Én és te, Noah és Olive. És persze azok az emberek, akik oktatnak és kiképeznek minket. Hát ez a mi. – Tudod, hogy ez az égvilágon semmit sem jelent nekem – felelem. Nemrég, a plázában, még mindenáron válaszokat akartam. Most viszont már nem vagyok benne olyan biztos, hogy még mindig erre vágyom. Odalent, alattunk az utcán, a sikátor bejáratában csikorogva lefékez néhány autó. Ajtók nyílnak és csapódnak. A zsaruk valószínűleg GPS segítségével követték nyomon a lopott járőr kocsit. De úgy érzem, idefönt mégis teljes biztonságban vagyunk. Feltételezem, nem számítanak rá, hogy a kocsitolvajok közvetlenül a lopott jármű mellett másztak fel az épület tetejére. A lenti felbolydulás távolivá, jelentéktelenné csitul. – Mi a célja? – kérdezem. – Ennek az egésznek, amiről beszélsz. Nekünk. Peter lehunyja a szemét, mintha gondosan fontolóra venne minden egyes szót, mielőtt kimondja. – Képzeld csak el, hogy ledobnak minket egy háborús övezet kellős közepére, mi pedig szépen úgy ráijesztünk mindenkire, hogy rémületükben megadják magukat! Nincs vérontás. Nincs halál. Nincsenek veszteségek. Ha elegen vagyunk, egy egész várost pillanatok alatt térdre kényszeríthetünk. – A jelek szerint őt is felkavarják a saját szavai; mintha valaki mástól hallotta volna őket, és csak most ébredne rá, milyen hamisan is csengenek. Nincs vérontás? Nincs halál? Csípőre tett kézzel, tőle elfordulva állok; ugyanaz a hűvös szellő borzolja karomon a pihéket. Az egésznek semmi értelme. A saját szememmel láttam a plázában

kitört pánikot. Ugyanez nagyobb léptékben? Nagyon is vérontás és halál! A hatalmam alternatívái a bombák és puskagolyók. Vajon melyik a rosszabb?

Odalent

egymásnak

kiáltoznak

a

zsaruk.

Léptek

dobognak az aszfalton. – Hol vannak a szüleim? – kérdem. Peter megnyalja az ajkát, és a lába körüli kavicsot bámulja. – Lemondtak rólad. A nagyobb jó érdekében, gondolom. Az enyéim úgyszintén. – Ismertem őket? – Nem. Túl fiatal voltál. A nagyobb jó érdekében. Elképzelem az arctalan szüleimet, ahogy átadnak engem valami génterápiára. Mint eddig szinte semminek, úgy ennek sem látom sok értelmét. Újra visszatér a mellkasomba az üresség érzete. – Honnan tudod, hogy ezek az emberek nem egyszerűen csak magukkal vittek? Akár el is rabolhattak. – Korábban már tudtál erről, és elfogadtad. Újra ezt kell tenned. Nem hinném, hogy bármit is kellene tennem; és nyilvánvaló, hogy bárkinek – még Peternek is – komoly nehézségekbe ütközne, hogy rákényszerítsen olyasmire, amit nem akarok. – Mi vagyunk a te családod – folytatja. – Már hosszú évek óta. Kölyökkorunk óta.

Mi. Mi négyen. Azt mondja, egy család vagyunk. Az ember nem felejti el a családját. Elfordulok. A szempillámon legördül egy könnycsepp; pislogok, hagyom, hogy aláhulljon. A hasizmaim megfeszülnek. Rájuk helyezem a kezem, próbálok ellazulni; a számon át lélegzek lassan, mélyen. Beletelik pár percbe, de végül sikerül visszarángatnom magam a földre. El kell fogadnom a hallottakat, mint igazságot, mert láttam és első kézből tapasztaltam a bizonyítékukat. Láttam, ahogy kiürül az a pláza. És nem lehet véletlen egybeesés csupán, amit közben a fejemben éreztem. – Visszakapom valaha az emlékeimet? – kérdem újra. Peter nem felel semmit. Megfordulok, hogy az arcáról olvassam le a választ. Próbálom elbagatellizálni, mintha nem volna nagy dolog; azonban az üresség tovább nő a mellkasomban, és már azzal fenyeget, hogy magába nyel. – Felteszem, nem tudom, mit hagyok ki, ugye? – Minden rendben lesz, Miranda. Nemrég hajszálpontosan ezt akartam hallani. Bárcsak el is tudnám hinni! Az arcán nem látok semmiféle csalást vagy megtévesztést; semmi árulkodó jelet, ami arra utalna, hogy akár ő, akár én, vagy esetleg mind a ketten bolondok lennénk. Csak ezt a nyugodt, szilárd, összeszedett készenlétet, ezt a rezzenéstelen tekintetet. – Hazajössz velem? Tehát megkér rá. Ám a korábbiakhoz hasonlóan, most se nagyon van választásom. Legalábbis akkor, ha többet akarok megtudni.

Amit ezután mond, azt egyszerre hiszem is, meg nem is. – Egyik tetőről a másikra fogunk ugrálni. Elhiszem, mert nem látok innen semmi egyéb kiutat, és azért is, mert fizikailag meglehetősen képesnek tűnök akár ilyen mutatványokra is ‒ ugyanakkor azonban nem hiszem, mert… nos… kész őrültség. A nyugtalanságom láttán elmosolyodik. – Jó. Akkor majd én megyek előre. Így is tesz. Odafut a tető széléhez, egyik lábát megveti a peremen, majd elrugaszkodik, és átrepül a sikátor fölött. Csúszik egykét méternyit a szomszédos tetőn, majd visszafordul felém, és int, hogy én következem. Az ő előadásában az egész pofonegyszerűnek tűnik; nem nehezebb, mint átszökellni egy pocsolya fölött. Bármire, amit ő meg tud tenni, én is képes vagyok, csak még jobban. Legalábbis azt remélem. Az egyetlen módja, hogy kiderítsem, mi következik most, ha elengedem magam. Nagyot nyelek, félretolom a félelmet és a józan észt, majd a tető széléhez sprintelek és elrugaszkodok. Egyenesen előre szegezem a tekintetem, a lábam egy láthatatlan tó befagyott tükrén korcsolyázik, a szél a fülemben süvít, majd a következő pillanatban már le is érkezem; a lábam szilárdan megvetem a következő tetőn. Nem állok meg. Futunk; teljesen megnyitjuk és átadjuk magunkat az élménynek. Könnyűnek találom a dolgot, erőfeszítésmentesnek. Tetőről tetőre szökkenünk, felváltva vesszük át a vezetést, és olyan irányba tartunk, amit a jelek szerint mind a ketten jól ismerünk. Ha volt is bennem korábban bármi félelem és kétség, az mostanra csak egy erősen halványuló emlék.

Mire Peter lassítani kezd, már a szememben és fülemben is érzem a szívverésem. A léptei által felrúgott zúzott kavicstörmelék egy része a lábszáramnak csapódik. Csúszva lefékez és megáll; én pedig csaknem beleütközök. A hátának támasztom a tenyerem, így próbálom visszanyerni az egyensúlyom. Abban a pillanatban el akarom kapni a kezem, ő azonban úgy tesz, mintha nem venné észre a mozdulatot, én pedig nem akarok kínos jelenetet. – Itt volnánk – jelenti ki. Időközben lassan bealkonyodott, a lila égboltot tejszerű felhőfoszlányok tarkítják. Áthajolok a tetőperemen, és lekémlelek az alattunk húzódó sikátorra. Mélyen, mélyen alattunk van a talajszint. A feltornyozott fekete szemeteszsákok halma ideföntről maroknyi gusztustalan M&Ms cukorkának tűnik. – Fog menni? – kérdi. – Hogy érted? Válaszként elrugaszkodik. Átlendül a szegélyen, és jó ötlábnyival lejjebb éri el a szemközti téglafalat. Az ujjaival és lábujjaival megérinti a felületet, majd a következő pillanatban eltolja magát, és visszaugrik annak az épületnek a falára, aminek a tetején állok. Alig érintkezik a fallal, amikor újra megismétli az előző mozdulatsort: elrugaszkodik, és ismét pár lábnyival lejjebb pattan vissza a szemközti falra. Figyelem, ahogy folytatja az ide-oda szökellést, miközben egyre kisebbé válik. Végül leér, és belehuppan az épület tövében tornyosuló szemeteszsák halomba. Legördül róluk; az egyik kiszakad, és elárasztja szeméttel a sikátort. Még ilyen messziről is látom a srác fehéren villogó vigyorát.

– Te jössz! – kiált föl nekem, a kezéből tölcsért formálva a szája előtt. Felsóhajtok. Visszatért belém a félelem, de úgy saccolom, majd úgyis elenyészik, amint nekikezdek. Ezen kívül, az önmagámban kételkedés mellett megjelenik egy másik érzés is – egy különös és örömteli egyensúly-érzet a zsigereimben. Tetszik a dolog. Nem tudom, ki vagyok, de könnyen lehet, hogy valami nagyon spéci fenegyerek vagy nindzsalány, vagy mi a szösz. Nekitámasztom a tenyerem a peremnek, és átlendülök rajta. Úgy érkezem a szemközti falhoz, ahogy az imént Peter; egy pillanatra megérintem, majd ellököm magam, és már repülök is vissza a sikátor fölött a „saját” épületemhez. Ám rosszul ítélem meg a távolságot. Túl gyorsan esek, és a szívem a torkomba tolul. Peter odakiált valamit. Nekicsapódok a falnak, kézzel-lábbal küszködök fogást találni a téglafelületen. A szél süvítve zúg el arcom mellett, én pedig nekicsapom a kezem egy kiugró kőpárkánynak és olyan erősen megragadom, hogy az ujjaim vérezni kezdenek. Egy másodpercig lángoló ujjhegyekkel csimpaszkodom az épület falába. – Ügyes mentés! – kiált fel Peter odalentről. Megkockáztatok egy gyors lepillantást. Még mindig szörnyen magasan vagyok. – Hé, itt egy létra! – kiált újra Peter. – Tényleg? – kérdem megkönnyebbülten. Erre fölnevet. – Nem. Gyerünk, folytasd! Így hát folytatom. Nagyot nyelve leküzdöm a tüdőmben feszülő kételyt, és újra mélyeket lélegzek.

– Rajta, meg tudom csinálni! – suttogom, majd eltaszítom magam a faltól, és körbeperdülök. Megragadom a következő lenti ablakot, majd a következőt… Rövidesen leérek a fal aljára. Ugyanazokra a szemeteszsákokra esek, mint Peter, majd kigurulok közülük, és felállok. Nyoma sincs a tekintetében aggodalomnak – szemlátomást teljes bizonyossággal hitte, hogy gond nélkül le tudok majd jönni. – Hogy csináltam ezt? – pihegem. – Vagy, ami még fontosabb, miért vagyok képes ilyesmire? Peter megrántja a vállát, mintha ez teljesen magától értetődő és természetes volna. – Azt akarják, hogy nagyon pengék legyünk. Nem elég, hogy elláttak ezzel a pszichikai hatalommal; arra is képesnek kell lennünk, hogy megóvjuk a testi épségünket egy ellenséges környezetben. – Ők. Úgy érted, a tanáraink. Lassan, megfontoltan bólint. – Igen. A tanáraink. Többet akarok – valami magyarázatot a létezésemre, valami támpontot a múltamat illetően. Újra elémelyedek, ahogy eszembe jutnak a történtek, és egyszeriben hálás vagyok ezért a sok futásért meg ugrálásért. Nehéz valami rettenetes dolgon forgatnod magad, amikor minden idegszáladdal a mozgásra és a mozdulataid pontosságára kell koncentrálnod. Peter nyilván olvas az arckifejezésemből; a mosolya a lenyugvó nap fényével együtt foszlik semmivé. Átkarolja a vállamat, majd szorosan maga mellett tartva kivezet a sikátorból. – Gyerünk, Miranda. Menjünk haza!

Bár tudnám, hol az a „haza”! Vajon merre van az otthonom? Nos, ez igen hamar kiderül – az „otthon” az erdő. Találunk egy Cavaliert, amiben benne hagyták a slusszkulcsot. Peter szerint jó Cavaliert lopni, mert annyira közönséges járgány, hogy senkinek nem szúr szemet. Egy pillanatra megtorpanok, amikor ráébredek, hogy egy autó elcsenésének a gondolata egyáltalán semmilyen morális aggályt vagy ellenérzést nem vált ki belőlem. A kocsiban meg is kérdezem Petert, miért nincs lelkiismeret-furdalásom. – A kiképzésed során megtanultad, hogy elvedd, amire csak szükséged van, hogy sikeresen teljesíthesd a küldetésed. A mi küldetésünk most az, hogy biztonságosan hazaéljünk. Akkor hát ez lehet az oka, gondolom. Délnek indulunk, ki a városból, amíg az út elkeskenyedik, és viharvert épületek helyett immár fák szegélyezik. Elhajtunk pár tehén és néhány kukoricatábla mellett. A fák hamarosan megsűrűsödnek, és szinte elvész köztük az út. Újabb tíz perc után Peter előrehajol, és belekémlel a sűrűbe. – Ott! – mondja végül, amikor meglátunk egy csaknem észrevehetetlen, poros kis földutat, amely bevezet az erdő mélyébe. A Cavalier köveken, kátyúkon és gödrökön zötykölődik egy jó mérföldön át. A gyalogút végén az erdő teljesen érintetlennek tűnik. De nem az. Peter megkerüli a kocsival az illuzórikus természeti képet, és ráhajt egy sötétebb ösvényre, amin újabb mérföldnyit haladunk. Közben nem sokat beszélünk – némán bámulok ki az ablakon, és csak nézem a fákat.

Egészen addig, amíg a keze le nem téved a sebváltóról, és véletlenül meg nem simítja a combomat. Úgy összerándulok, mint akit darázs csípett. – Ijedősek vagyunk? – vigyorog rám, és tudom, hogy így próbálja oldani és jelentéktelennek feltüntetni az egész szituációt. – Csak picit ideges, azt hiszem – felelem. És valóban az is vagyok így, hogy nincs semmi, ami alátámasztaná a szavait. Hiszen az egész lehet csapda is. Hogy miért, azt nem tudom. De Peter nem adja semmi jelét, hogy hazudna. Nem villan ide-oda a tekintete, nem matatnak feszülten az ujjai. Ez persze nem jelenti azt, hogy bízok benne, de ahhoz mindenesetre elég, hogy a kocsiban maradjak. Mint kiderül, az otthonunk egy lapos tetejű, egyszintes betonépület, amit terepszínűre festettek, hogy beolvadjon az erdei környezetbe. A tetejét élőnövényzet borítja, hogy rejtve maradjon a repülőgépes vagy helikopteres légifelderítés elől. Peter megkerüli az épületet, és látom, hogy az valójában egy garázs, benne néhány parkoló autóval és motorral. A tetőn egy automata gépágyú követi a mozdulatainkat; hallom, ahogy apró szervómotorok berregnek benne. A duplacsövű fegyver elég komolynak tűnik ahhoz, hogy szétszaggasson minket, a Cavalier-t is beleértve. – A föld alatt élünk – mondja. – Ó! Én meg már azt hittem, hogy a kocsiban alszunk. Még csak udvarias nevetést sem kapok a gyenge poénra, és érzem, ahogy elönti a nyakam a forró pír. Pedig nem volna szabad, hogy így zavarba tudjon hozni. – Ez vicc akart lenni! – mondom kínomban.

– Tudom. De már hallottam elégszer. Gyanítom, hogy újra végig kell majd hallgatnom az összest. Ez telibe talál, és fáj. Bizonyára ő is észreveszi, mert aztán engesztelőén hozzáteszi még: – Nem mintha bánnám. Rálépünk a fémpadlóba vágott négyszögletes lapra. – Vannak rosszabb dolgok is – jegyzem meg epésen. – Tudom – biccent, miközben fehér izzók gyulladnak fel a négyszögletes területen. – Vigyázz a kezedre, maradj a vonalon belül! A tepsi simán, olajozottan süllyedni kezd velünk. Amint körbevesznek a falak, Peter felém fordul, és tölcsért formálva a kezéből, tarkón ragad. Hátrabillenti a fejem, hogy egyenesen a szemébe kelljen néznem. – Nem tudom, mi fog odalent történni – ismeri be. Az ujjai szinte égetik a bőrömet. Egyszerre akarok elhúzódni tőle, és még jobban belesimulni a markába. Nem tudom, miért. Azon tűnődöm, vajon egyáltalán képes volnék-e kiszabadulni a fogásából, ha olyan erős vagyok, mint ő. – Miért, mi történhet? – kérdem. – Passz. Lementél a térképről. Egy a bőröd alá ültetett mikrochip segítségével nyomoztam ki, merre vagy. Mikrochip a bőröm alatt? Kétlem, hogy ehhez valaha is hozzájárultam volna. Lehet, hogy nem ismerem magam, de nem tűnök olyan típusnak, aki önként beleegyezik, hogy szemmel tartsák. Mindazonáltal, Peter rám talált, és ez a lényeg. Máskülönben talán még mindig abban a plázában bolyonganék, és tovább ártanék az embereknek. A lift tovább ereszkedik velünk. Mostanra már több emelet mélyen lehetünk.

Peter végigsimítja a hüvelykujjával a fülcimpámat, és elenged. A tarkómon izzadság csorog; talán nem épp a legjobb ötlet volt hagynom magam így bedugni egy ilyen lyukba. – Hamarabb is elmondhattad volna – jegyzem meg. – Akkor is velem jöttél volna? Jó kérdés. – Igen. Nem tudom. – Azok után, ahogyan Noah és Olive távoztak, Tycast talán rád is gyanakszik. Maradj nyugodt és összeszedett! Végig itt leszek melletted. – Peter megereszt egy halvány, biztató mosolyt, de világos, mint a nap, hogy ő is aggódik. A lift lassan megérkezik egy vastag fémajtóhoz, majd megáll. A lélegzetünk visszhangot ver körülöttünk. Most már túl késő visszafordulni. A felszín csupán egy homályos négyszög magasan a fejünk fölött. Az ajtó megkondul, amit két másodpercnyi fémesen csikorgó hang követ. Majd újabb kondulás. Az ajtó jobbról balra csusszanva kitárul, és mögötte sok – túl sok ‒ fegyver csöve mered egyenesen ránk.

Abban

a pillanatban az agyam ijesztőbb része veszi át

az irányítást. Az a része, amelynek köszönhetően rendszerint előbb a testem reagál, és csak utána kezdek

gondolkodni. Mert nem látok mást, csak a fenyegető veszélyt… Négy alak, mind talpig feketében, páncélozott mellényben és fémsisakban. Amennyire tudhatom, ez alapján akár robotok is lehetnek. A sisakjuk a motoros bukósisakokra emlékeztet, csak kisebb, és nincs úgy kipárnázva. A szemüket fekete vizorok takarják. Mindegyiküknél lőfegyver; tüstént felismerem, ezek H&K UMP-k – ocsmány, zömök, univerzális géppisztolyok. A tény, hogy ismerem a modellt, megrémít. – Peter, emlékszem valamire. Oldalról elém lép, a testével eltakarva engem a lővonaluk útjából. A négy sisakos alak között egy öregember áll. Ő nem visel se testpáncélt, se sisakot. Ehelyett fehér laborköpeny van rajta, a zsebeit lehúzza súlyos tartalmuk, meghullámosítva a ruhaszövetet. Ősz haja finom szálú, ritkás, homlokáról gondosan hátrafésült. Vékony fejpántot visel, olyasmit, mint az edzőtermekben szokás, ez azonban textil helyett fekete műanyagból készült. Nem ismerem ezt az embert, de hirtelen gyengéd érzelmek árasztanak el iránta. – Mi ez az egész? – kérdi Peter határozottan. – Doktor, ez itt Miranda. A doktor mentegetőzve feltartja mindkét tenyerét. Az emberei körülötte mozdulatlanok, ilyen erővel akár szobrok is lehetnének. – Elhagyta a rezervációs területet, Peter. Ez csak óvintézkedés. Biztos vagyok benne, hogy magad is számítottál rá. Peter egy pillanatig mereven áll, majd lassan bólint. Visszalép mellém, és újra a vállamnak veti a sajátját. A doktor belép a liftbe. – Miranda, a nevem Dr. Tycast. Erre emlékszel?

– Nem. Biccent. – Őrizetbe kell vennünk téged. Hajlandó vagy békésen velünk jönni? – Igen – felelem. Mégis, mi más választásom van? Mindenesetre kétlem, hogy ezen a ponton még képes volnék megszökni. Fölemeli két ujját, mire az emberei közül kettő hátralép és távozik. Lépteik zaja döngve végigvisszhangzik a folyosón. Dr. Tycast Peter vállára ejti a kezét. – Köszönöm, hogy visszahoztad őt! Most menj a szobádba, hamarosan én is ott leszek. – Uram – kezdi Peter -, minden tiszteletem az öné, de maradok. Dr. Tycast szeme körül összefutnak a ráncok, ahogy elmosolyodik. – Minden tiszteleted az enyém? Peter még pár másodpercig állja a tekintetét. – Uram… – Jó éjt, Peter! Peter felsóhajt, és kilép a liftből. Bal keze ökölbe szorítva. Hevesen ver a szívem. Még ha eddig nem is igazán bíztam benne, akkor is sokkal inkább bízok őbenne, mint bárki másban idelent. Nélküle valahogy meztelennek érzem magam. Dr. Tycast szemlátomást pontosan tudja, mi zajlik bennem. – Nyugalom! Hamarosan újra látjátok egymást. Most talán nem hiszed ezt, de alig pár napja még fenntartás nélkül megbíztál bennem. Kérlek, jöjj velem!

Karon fog, és elvezet a felvonó mellől. A géppisztolyos és hátborzongató sisakos őrök némán mögénk szegődnek. A folyosó szűk, jellegtelen, és szürke; a padlóba süllyesztett kicsiny lámpák világítanak nekünk, mutatva az utat, bármerre is tartunk. A keskeny mennyezet egésze egyetlen hosszú, világító panel, amely egységesen beragyogja a szűkös tér minden egyes négyzetcentiméterét. Az első forduló jobbra az én magáncellám. Cella, mert amint belépünk, azonnal bezáródik mögöttünk. A nagy fémajtó döngve becsukódik, és helyére kattan egy zárnyelv, amit egy túl hangos berregés követ. Dr. Tycast kihúzza a fémasztal mellett álló két szék egyikét. – Ülj le! – utasít. Várok, épp csak annyit, hogy éreztessem: nem ugrok vakon minden parancsszavára, még ha eddig így szoktam is. Majd helyet foglalok. Mögöttem az egész falat beborítja egy hosszú tükör, és lehetetlen nem azt érezni, hogy minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelik. Őmögötte pedig egy olyan fal van, amely különbözik az összes többitől; mintha valami finom filmréteg borítaná. Összekulcsolja a kezét, és az asztal túloldaláról méreget. A szék hideg, szinte kiszívja a lábamból és a fenekemből a hőt. – Levehetem ezt a fejpántot? – kérdezi. – Persze. Nem valami divatos. Az orrán keresztül kifújva a levegőt, szusszanva felnevet. – Te nem az a fajta vagy, aki poénkodik, amikor feszeng, Miranda.

– Nos, azt hiszem, ezt nem tudhatom. – Felülkerekedik bennem a kíváncsiság. – Mire való a fejpánt? – kérdem, noha közben úgy érzem, máris tudom a választ. – Blokkolja a pszichikus energiát, amit kibocsátasz. Nem olyan jól, mint a sisakok, de azért elég jól. Az ember idővel szert tesz némi immunitásra, miután oly sokszor lett kitéve a hatásának. Ám azok számára, akik nincsenek hozzászokva, pusztán egy Rózsa jelenlétében lenni is elég kényelmetlenné válhat, ha elég időt töltenek a közelében. Reziduális energiák, és hasonlók. De te ugye nem fogod felhasználni ellenem a pszichikus erődet? ‒ Nem. – Helyes. – Leveszi a fejéről a pántot, és az asztalra helyezi. Az tüstént összeugrik egy kis, zsebben elférő gyűrűvé. A doktor továbbra is azzal az ismerős, megnyugtató mosolyával tekint rám. A vállam elernyed valamelyest. A fejpánt levétele a bizalom gesztusa. Most már ő is sebezhető. – Mire emlékszel? – kérdi. Hogy mire emlékszem? Hm, jó kérdés. Emlékszem, hogy felébredtem a nyilvános padon. Emlékszem a találkozásomra Peterrel, aki mellett biztonságban érzem magam, noha nyilvánvaló, hogy épp eléggé tudok magamra vigyázni. Emlékszem a plázára. Az emberekre, a rémült sikolyaikra. A kisfiú hangára. A férfira, aki lezuhant. A vérre és a törött végtagokra. Vajon mivel magyarázzák majd mindezt a túlélők? Amikor megnyugszanak, és újra önmaguk lesznek, mégis, mit fognak mondani? Ki fog beszélni az elhunytak hozzátartozóival?

Újra nagyot nyelek, igyekszem leküzdeni a feltoluló hányingert. Nem akarok beszélni arról, amire emlékszem. – Hadd segítsek! – mondja Dr. Tycast. Mögötte a fal villogva életre kel. Á, szóval egy képernyő az! Egy hatalmas képernyő, ami most lejátszik egy videó felvételt. Egy szobát látok: a helyiség keskeny, ám hosszú. A túlsó végében nagy acélajtó. A szoba közepén, a falak mentén mindkét oldalon egy-egy emeletes ágy áll. Az ágyak lábánál pedig két kis fatönk, afféle zsámolyok. Az ágyak között nyílt terület húzódik, ám az ajtótól távolabb, a kamerához közelebb egy nagy asztal áll, körülötte székekkel. Ahhoz képest, hogy elvileg biztonsági kamera felvétele, a videó képe tökéletesen tiszta. Várom, hogy valami beugorjon a képről, legalább valami részlet derengeni kezdjen. De ez csak egy szoba. Az ágyak között barna szőnyeg borítja a padlót. Reggelente bizonyára ezt érintette először a talpam. Nem tudom, durva-e az anyaga. Sem azt, hogy meztelen talppal értem hozzá, vagy zokniban szoktam aludni. A felvételen, az oldalamon fekszem, a bal oldali ágy alsó szintjén. Mellettem egy fiú térdel. Először azt hiszem, Peter az, de nem, ahhoz túl vékony. Nem alacsonyabb, csak karcsúbb. És a haja éjfekete helyett búzaszínű, és egészen rövidre nyírt. Az egyik keze megsimítja az arcomat. Fölemelem a saját kezemet, és az ujjhegyemmel az orra hegyére koppintok. Előrehajol, az ajkai alig egy centire állnak meg az enyéimtől. Így lebeg fölöttem egy darabig, majd végül elmosolyodik, és én is előrehajolok, hogy adjak neki egy futó puszit. Mind a ketten némán nevetünk, mert az

ágyam emeletén és a szemközti ágyban is mozdulatlan alakok fekszenek. Azután igaziból csókolózunk, és a szája elvándorol az ajkamról, előbb az arcomra, majd lejjebb, végig a torkomon, le egészen a kulcscsontjaim közötti mélyedésig. Nagyot nyelve nézem, és érzem, ahogy forróság támad a gyomromban, és szétárad a testemben. A fiú ad még egy búcsúcsókot, majd visszaoson a saját ágyához, felmászik az emeletre, és bebújik a takarója alá. A képernyőn látható énem fészkelődik egy keveset, és nyakig felhúzza a takaróját. A videó ezután gyors előretekerésre vált, csak a mozdulatlan testünket mutatva, amíg (a felvétel szerint jó négy órával később) a fiú lassan lemászik az emeletes ágyáról. Odalopózik hozzám. Finoman az arcomhoz érinti a kezét, mire kinyitom a szemem. – Ki vagy te? – kérdezem a videón. Az ajkához emeli az ujját. – Pszt! Miranda, én vagyok az! Nézd az arcomat! Pár másodpercig némán rámeredek, majd lassan megrázom a fejem. – Hol vagyok? – Azt akarom, hogy gyere velem – mondja, miközben kisegít az ágyból. Kivezet a szobából. Pár perccel később egy fekete hajú lány lemászik az ágyam emeletéről, és lábujjhegyen odalopózik ahhoz a mozdulatlan alakhoz, aki ezek után csak Peter lehet. Beleszúr valamit a nyakába, ő pedig abban a pillanatban felpattan, mintha rugóra járnának az izmai, de tüstént vissza is hanyatlik a matracra. A lány megpuszilja az ujjhegyeit, és Peter homlokának nyomja. Majd távozik, és a helyiségben nem marad senki más, csak a mozdulatlan Peter.

A videó megáll. – Emlékszel arra, ahogy Noah-val távoztál? – kérdi Dr. Tycast. Noah. A srác, aki megcsókolt. Lelki szemeim előtt újrajátszom a képet, amint a fejem hátrabillentem, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz. Nem tudom, mit gondoljak. Ebből az egészből semmire sem emlékszem. Nem tudom felidézni, milyen érzés az ajkai érintése, vagy milyen a bőre illata. Vagy, hogy mit érzek, amikor találkozik a tekintetünk. – Miranda? – ismétli Dr. Tycast. – Bocsánat! Nem. Semmire. Leveszi a szemüvegét, és olyan erővel dörgöli meg a szemét, hogy összerezzenek. – Ez azért van, mert több napon át megváltoztatta a memória-injekciód szérumadagját. Feltételezem, hogy Peter már tájékoztatott minderről. – Igen. – Igen. Nos… Most, hogy újra kapod a rendes adagod, ismét képes leszel megtartani az emlékeidet; az újakat legalábbis. És bár nem lehetek biztos benne, attól tartok, ami kiesett, azt már örökre elvesztetted. – Nem számít – felelem. Elkerekedik a szeme. – Nem? Miért nem? – Mert nem tudom megváltoztatni azt, ami már megtörtént. – Nem tudom, komolyan is gondolom-e, amit mondok; a szavak automatikusan tolulnak a számra. Azonban hallom a bennük rejlő igazságot, legyen bármilyen nehéz is elfogadni azt. Nem kaphatom vissza az emlékeimet. Ettől teljesen ledermedek és elgyengülök: tehetetlennek és kétségbeesettnek érzem magam.

Megajándékoz egy fáradt mosollyal. Egy apa mosolyával. – Nagyon igaz! Mindig is te voltál az, aki a legjobban tudta kezelni a változásokat. A többiek meg inkább ragaszkodnak ahhoz, ami volt, ahelyett, hogy elfogadnák azt, ami van, és együttműködnének vele. Ezt jól az eszembe vésem, és igyekszem némi bepillantást nyerni belőle a korábbi énemre. – Doktor, miért van az, hogy néhány dolgot fel tudok idézni, másokat pedig nem. Miért tudom például, hogy mi az a biztonsági őr, miközben nem ismerem fel a saját arcomat a tükörben? Dr. Tycast bólogatva válaszol. – Többféle memória létezik, Miranda. A memória injekciók, amiket kapsz, ellene dolgoznak a hosszú távú memóriád bizonyos részei leépülésének. Emlékszel a nevedre, de nem emlékszel, hogyan ünnepelték a többiek a tizennegyedik születésnapodat. És nem emlékszel arra sem, amikor először sikerült két vállra fektetned a harcművészeti oktatódat. Erre végképp nem tudok mit mondani. Csendben ülünk egy darabig, ami akár szívélyes és baráti hangulatú is lehetne, más körülmények között legalábbis. Dr. Tycast visszahelyezi a szemüveget az orrára. – Noah és Olive vittek el itthonról. Emiatt az egyik emberem most kómában fekszik. Ha fel tudsz idézni bármit, szeretném, ha elmondanád nekem, itt és most. – Sajnos semmire nem emlékszem. Bár ne így volna. – Noah a barátod volt. Úgy értem, a szerelmed – jelenti ki. – Igen? – suttogom. Nem akarom elhinni.

A fali képernyő egy villanással újból megelevenedik. A videó-énem egy asztalnál ül: épp belebámulok valamibe, feltehetőleg a laptopomra szerelt webkamerába. Az ujjaim fürge táncot járnak a billentyűzeten, majd felemelkednek, és tépkedni kezdik az alsó ajkamat. Mögöttem Noah átnyúl a hónom alatt, és lehúzza a kezem. – Hagyd ezt abba! – kéri. Észvesztőén gyönyörű pasi. A tekintetem végigköveti a kemény, markáns állvonalát, egészen a szájáig. Próbálom felidézni, milyen érzés lehet, amikor csókolózunk, de ismét csak: semmi. Belenéz a kamerába, mintha egyenesen rám meredne, ahogy itt ülök, ebben a cellában, ezen a hideg széken. – Ez itt Miranda és Noah, és épp egy küldetés utáni közös naplóbejegyzést készítünk – jelenti ki Noah. – Igen – veszem át a szót a képernyőn -, mert túl lusták vagyunk, hogy külön-külön írjuk meg. – Ezért hát összekombináljuk őket – vigyorog Noah. Szövegelünk valami gyakorló küldetésről, ahol két csoportra váltunk, és meg kellett találnunk egy hógömböt, a városban mindenfelé elrejtett nyomravezető jelek alapján. Hallhatólag egyikünket sem nyűgözte le a dolog. Noah, a csoportvezetőnk elereszt pár poént Peter, az ellenfél csapat vezetőjének rovására. Egy csapat csupán két főből áll, és ezen is viccelődünk egy sort. Legyőzzük Peter csapatát. Noah közben megemlíti a fekete hajú lány nevét – Olive. Nem tudom, hogy létezhet, hogy nem emlékszem erre a srácra. A videó minden átmenet nélkül váratlanul véget ér, mire összerezzenek.

– Úgy hisszük, megpróbált biztonságban tartani valahogy. Magával vitte Olive-t, téged azonban nem avatott be a terveibe, akármire irányulnak is. Úgy hiszi, valami készül. – Mi készül? – kérdem. Dr. Tycast megvonja a vállát. – Nos, épp ez a ti küldetésetek. Hogy kiderítsétek. Menj, beszélj Peterrel! Holnap reggel mindkettőtöknek tartok egy kis eligazítást. – Széttárt ujjakkal az asztalra helyezi mindkét nyitott tenyerét. – Ami a plázában történt, nem a te hibád volt. Azt szeretném, ha most nem foglalkoznál vele. Majd mi gondoskodunk az érintettek családjairól. Megértetted? Az, hogy hallom a szavait, nem sokat segít, mégis bólintok. Dr. Tycast kezd feltápászkodni. – Várjon! – szólok rá. – Kérem, mondja meg, mi ez az egész hely! Árulja el, miért vagyok ilyen! Mi célja a létemnek? De tényleg! Gondosan tanulmányoz, miközben a választ fontolgatja. – Te egy kísérlet része vagy, amelynek célja a béke elérése átmeneti káosz révén. Te vagy a megtestesült remény egy szebb holnapra. – Ez elég klisésen hangzik, doktor. Biccent. – Nagyon. Ám ez is egyike az általunk hozott áldozatoknak. Azzal távozik a cellából, ami immár csupán egy szoba. Az ajtó nyitva marad.

Esik.

Nem is, szakad. Rengeteg víz. Egy sötét sikátor.

Mögöttem éles, pendülő hang hallatszik. A földre vetem magam, és érzem, ahogy valami elsuhan fölöttem, megsúrolva a hajamat. Tőlem húszlábnyira a téglafalnak csapódik egy tapadós szélű, acéldrótból szőtt pókháló. Ezek hálókkal lőnek rám! Újra talpon termek, rohanok tovább. Újabb pendülés. Balra vetődöm. A háló elrepül mellettem, még mindig összetekerve. Félúton kigöngyölödve szétnyílik, és telibe kap egy ablakot. Az üveg betörik, üvegszilánkok zuhognak a ruhámra. Kinyitom a szemem. A sikátor semmivé foszlik, a helyét felváltja egy földalatti folyosó. Előttem nyílik a saját lakónegyedünk ajtaja. Egy pillanatig csak állok ott, kinyújtott ujjakkal nekitámaszkodom a falnak. Újabb emlék? Tycast nem mondta, hogy lehetetlen a visszatérésük. Szinte dühös vagyok, amiért nem lehetett egy csendesebb pillanat emléke, az életem részét képező emberekről. Muszáj volt megint valami hülye gyakorló küldetésről szólnia? A gyakorló küldetés mindenesetre elég valóságosnak tetszett. Legalábbis a félelem bennem nagyon is

valóságos volt. De feltételezem, épp ez a lényege a tréningnek. Az imént látott emlékképek megfakulnak, mire odaérek a nagy acélajtóhoz, amelyre egy jókora, teljes négy láb magas rózsa van festve. Az alján Olive kézírásos neve díszeleg, cikornyásan kanyargó betűkkel. Kitárom az ajtót, és a videón látott szobában találom magam. A nagy, kerek asztalon egy sakktábla áll; a fehér bábuk felborítva, máskülönben azonban minden ugyanolyan, csak fordított szemszögből. A helyiség távolabbi végében egy hűtő és négy kicsiny öltözőszekrény áll, és nyílik mellettük egy ajtó is, ami – úgy sejtem – a mosdóba vezet. A kamera magasan a hűtő fölé van fölszerelve, és egyenesen rám szegeződik. Csak most esik le igazán, hogy felvették, amint Noah és én csókolóztunk. Vagy smároltunk, vagy ilyesmi. Azt hiszem, mi egyszerűen csak… nem törődtünk vele. A bal oldali ágy alsó szintjén Peter fekszik kiájulva; az egyik karjával eltakarja a szemét. Egy darabig nézem őt, és közben érzem a szőnyeget a talpam alatt. Sima az anyaga, nem érdes. Peternek van egy apró forradás az arcán, egy vékony fehér vonal. Legszívesebben odanyúlnék, hogy megérintsem, de megállítom magam. Énem egy része föl akarja ébreszteni, hogy a hálókról, a sötét sikátorról meg a zuhogó esőről faggassa. Megrázom a fejem, és bebújok az övétől alig pár lépésnyire álló saját ágyamba. Az arcomra húzom a takarót, és várom, hogy elaludjak. Amikor végül elszenderedek, álmodok. Noah ott fekszik mellettem az ágyamon; csendben vagyunk, mert a többiek alszanak, és mindketten tisztában vagyunk

vele, hogy amit teszünk, az szabályellenes. Érzem, ahogy az ujjaival lusta köröket rajzol a hátam csupasz bőrére. A lehelete forró a fülemben, ahogy súgva megkérdi, lehet-e; de persze a válaszom határozott nem. Csalódottan felnyög, és finom puszit nyom a fülem mögötti puha pontra. – Meddig akarsz még váratni? – reklamál. A helyiség megváltozik, mielőtt még válaszolhatnék. Most Olive-val sakkozom. A saját egyik bábuja fölé hajol, és töprengve beharapja az ajkát. Noah és Peter minden lelkesedés nélkül, egykedvűen bokszolnak egymással az ágyaink közötti üres területen. – Ne aggódj miatta! – mondom Olive-nak. Noha nem tudom, konkrétan mire célzok. – Ostoba hiba volt – ismeri be Olive. – Nem csoda, hogy mindig én vagyok a negyedik helyezett. – Hé, én meg mindig harmadik vagyok! Az csak eggyel jobb, mint a négy. Olive vág egy grimaszt. – Te mindig második vagy. Ne tégy úgy, mintha Noah gyorsabb volna nálad! Vagy épp okosabb. Vigyorogva átlépek a futómmal az ő térfelére. – Nos, ha nem hagyom győzni, úgy nyafog, mint egy kisfiú. – Hallom ám! – szól oda Noah, miközben lebukik Peter egyik rúgása elől. – És természetesen a mi mesés vezetőnknek kell a legjobbnak lenni az égvilágon mindenben. – Persze, csak tréfál, de azért némi éllel a hangjában. Mintha burkolt vád csengene ki a szavaiból. Peter felkuncog. A szoba ismét megváltozik, átalakul az egyik kőfolyosóvá. Mi négyen befordulunk egy sarkon, és hirtelen megtorpanunk. Phil áll ott, hordónyi

mellkasa előtt összefont karral. Vörös kecskeszakállat visel, de a feje fényes és sima. – Hová-hová? – kérdi. Olive előre lép. Mindig is ő volt a legjobb viszonyban Philel. Nem ő a legerősebb harcos, de egyértelműen ő a legjobb hallgatóság. – Csak szeretnénk sétálni egyet, Sifu. – Egyedül Olive hívja őt rendszeresen Sifunak. Kínaiul azt jelenti, mester, vagy tanító. – Éjfél van – feleli Phil. – Csak kimennénk, szívni egy kis friss levegőt – feleli Olive, miközben felvillantja a legelragadóbb mosolyát. Phil próbálja megőrizni a szigor látszatát, de oldalra lép. – Nem bánom. De napfelkeltére éljetek vissza, különben Tycast szétrúgja a seggem. – Phil mindig ezt a kifejezést használja, ami nyugtalanító mentális képeket idéz bennem. – Holnap reggel küldetésre megyünk, úgyhogy nem akarok álmos arcokat látni! A küldetés szó hallatán egyhangúlag felnyögünk, valójában azonban izgatottan várjuk. Megállás nélkül edzünk, vagy órákon ülünk, de olykor Phil utasítására portyázni indulunk a városba vagy a környékére. Szeretek néha kimozdulni, kinyújtóztatni a lábam, megcsodálni az eget. Noah megpaskolja Phil mellkasát. – Csak azt ne mondd, hogy félsz a jó öreg Dr. Tycasttól! Phil megrázza a fejét, és elvigyorodik. – Az az ember több mint félelmetes. Megváltozik a folyosó. Egy vasúti pályaszakasz mellett vagyunk (később, de még ugyanazon az éjjelen), és egy

mozgó vonat mellett futunk. Felugrunk az utolsó kocsi végébe, majd felmászunk a szerelvény tetejére, aztán csak vitetjük magunkat a sötét, fülledt éjszakában, amit egyedül a hold fakó, ezüstfehér fénye világít meg. Színtiszta gyönyörűség. Ismét vált a helyszín. Egy osztályteremben vagyok. Mind a négyen tanulunk számtant, azután történelmet, majd közgazdaságtant. Phil a tanárunk. A helyiségben mindössze négy szék van, négy asztal és négy diák. Mindig így megy ez. Az óra lényege az anyag minél gyorsabb és hatékonyabb elsajátítása, hogy mielőbb visszamehessünk a tornaterembe, és folytathassuk a fizikai edzést. Nincs beszélgetés, csak az előadások és a felmérő tesztek. Phil valósággal elborzaszt minket, amikor elmondja, hogy a civilek napi több mint hét órát töltenek az iskolában, és mégis sokkal kevesebbet tanulnak nálunk. Mi az egészet letudjuk három óra alatt. Váratlanul az edzőteremben találom magam. Phil bemutat egy válldobást Olive-on, majd egymáson gyakoroljuk a cselt, amíg ki nem fogyunk a szuszból. Újabb váltás. Egy egész éjjel nyitva tartó vacsorázóban vagyok. Vagyis mind a négyen ott ülünk egy boxban. Noah és én az asztal alatt megfogjuk egymás kezét. Ugyanazon az éjszakán történik ez, amikor csak úgy, a móka kedvéért felmásztunk a vonatra. A velünk szemközti fülkében néhány srác hamburgert és sült krumplit majszol. Az egyik elsuttog valami poént, mire mindannyian fölnevetnek, és lopva pillantásokat vetnek felénk – amíg az egyikkel nyíltan fel nem veszem a szemkontaktust. Erre abbahagyják.

– Kívántad valaha is, hogy bárcsak normális lennél? – kérdi Olive, bedobva egy szem sült krumplit a szájába. – Az attól függ. Mit jelent az, hogy normális? – kérdezek vissza. Olive megrántja a vállát, és belekönyököl Peter bordáiba. – Mi az, hogy normális, ó, Félelem Nélküli Vezetőnk? Peter fölnevet, és megcsóválja a fejét. – Srácok, jó lenne, ha végre nem szólítanátok így. Én sosem kértem semmi ilyesmit. Noah némán iszik, amíg fenékig nem üríti a poharát. – Nem, csak épp muszáj mindig a legerősebbnek és leggyorsabbnak lenned közülünk. Peter elvigyorodik. – Tán szeretnél megint szkanderozni? Noah mély hangon felhördül, és megdörzsöli a karját. – Kösz, nem! A múltkoritól még mindig fáj a vállam. Még csak nem is vicces, de mindannyian kótyagosak vagyunk kissé a tiltott kisurranás izgalmától, hát fölnevetünk. Habár, Phil rajtakapott minket, ezért a kis kalandunk tulajdonképpen nem is számít hivatalos kisurranásnak. Noah megszorítja a combom az asztal alatt. – Na, srácok, készen álltok? Indulhatunk haza? – kérdi Peter. – Mindjárt hajnalodik. – Talán maradhatnánk még egy kicsit – felelem. Nem látom, mi jön ezután. Amikor fölébredek, egyszerre érzem magam üresnek és telítettnek; az álombéli emlékek halványulnak ugyan, de bennem maradnak. A múltam felvillanó epizódjaitól pedig csak azt érzem, hogy még többet akarok belőlük. Így aztán újra megragadok egyet, az utolsó

emlékfoszlányt a kajáldában. Gondolatban ismét ott ülök velük a fülkében, de nem tudom felidézni, hogy éreztem magam. Látom Noah-t, Petert és Olive-ot, de ők csak emberek. Noah fogja a kezem; azt hiszem, az tetszett. Igen, biztos vagyok benne, hogy az jól esett. Mindez nem válaszolja meg ugyan a kérdést, hogy ki vagyok én, de legalább kezd némi halvány elképzelésem lenni a dologról. És úgy hiszem, az is valami. Ám ugyanakkor a semminél is kevesebb. Hiszen az emlékfoszlányok felidéződésével nem sikerült megértenem a bennük szereplő embereket. Csak jöttek és mentek, túl gyorsan ahhoz, hogy igazán megtapasztalhassam, vagy igazán sajátomként megőrizhessem őket. Inkább csak olyan volt az egész, mint egy film kiragadott jelenetei valaki más életéből. És vajon mennyit tudhatok meg pár felvillanó képkockából? Idővel talán, ha a kirakónak több darabkája lesz a birtokomban, jobban összeáll majd a kép. Ha elég részlet bevillan, talán képes leszek megragadni és megtartani őket. Felsóhajtok, ledobom magamról a takarót, és felülök az ágyamban. Néhány emlékem visszaszerzése elvileg mindent jobbá kellett volna, hogy tegyen, ám valójában mindössze annyi történt, hogy megerősítette: egyértelműen ide köt a múltam: itt zajlott az élet, ami egykor hozzám tartozott, amit a sajátomnak tudtam. Izzadt pólóm nyirkosán tapad a hasamra és a hátamra. Kisöprök néhány hajtincset az arcomból, és laza csurkába kötöm, majd hirtelen ráeszmélek, hogy menten szomjan halok. Mire kiosonok a fürdőszobába, a szemem alkalmazkodik a sötéthez.

Felvillan egy lámpa. Peter az, egy ajtófélfának támaszkodva; egy szál farmeron kívül nincs rajta semmi. Megijeszt a váratlan felbukkanása, így kissé számonkérően szegezem neki a kérdést: – Hát te mit csinálsz itt? Vállat von, ami kissé sután hat így, a falnak támaszkodva. – Csak merengsz a sötétben? – teszem hozzá. – Nem tudtam aludni. Nagyon igyekszik, de nem tudja megállni: a tekintete végigszalad a meztelen combomon, mielőtt újra megállapodna az arcomon. Nagyobb akaraterőmnek hála, én képes vagyok a szemén tartani a pillantásom, és nem kalandozok el a farmerja derékszíja alatt eltűnő csípővonalai felé. Fél kézzel beletúr fekete hajába. Próbálom felidézni, hogyan néztem rá álmomban, és éreztem-e közben bármit az irányában, de nem megy. – Volt egy álmom. Egy homályos emlékkép Noah-ról… mind a négyünkről. Valódi emléknek tűnt. – Egy fantom – helyesbít. – Jöhet még pár hasonló. – Lehetséges, hogy tisztábban idéződjenek föl? Félrefordítja a tekintetét. ‒ Nem. – De hisz nemrég még te magad is azt mondtad, nem tudod biztosan. Vállat von. – Igazad van. Tényleg nem tudom. – Akkor meg miért… – Nézd, én csak nem akarom, hogy túlzott reményeket táplálj. – Valahogy sántít, amit és ahogy mond. Mintha elhallgatna előlem valamit.

Talán jönnek majd további képek is. Idővel. És talán nem kell kölcsönvett érzéseket kapcsolnom hozzájuk. Talán. Mezítláb állunk a hideg csempén. Egyikünk sem tudja, mit is mondjon. Próbálom megtörni valahogy a beállt csendet. – Te csak ne aggódj az én reményeim miatt! – Rövid szünetet tartok. – Vagy szétrúgom a segged! Peternek leesik az álla. – Emlékszel Philre! Bólintok. – Egy kicsit. – Itt van valahol. Nem tudom, miért nem jött még, hogy megnézzen. – Talán attól tart, hogy nem fogom felismerni. – Poénnak szánom, de aztán belegondolok, milyen érzés lehet ez mindenki másnak. Hiszen ők ismernek engem, még ha én nem is őket. Összefonom a mellkasom előtt a karom. Kínosan érzem magam így, a fürdőszoba közepén állva, hát inkább odalépek a falhoz, és én is nekitámaszkodom. – Tényleg csak álldogáltál itt a sötétben? – Nyújtottam. Segít elaludnom, amikor rémálmaim vannak. – Miféle rémálmok? A csaphoz megy, és tudomást se véve rólam, megtölt vízzel egy poharat. Egymás mellett két csap, két tükör, négy fogkefe. A hátát fordítja felém. A vállai között vízszintesen egy vastag, vörös heg húzódik; kidomborodik, amikor fölemeli a karját, hogy igyon. Kíváncsi vagyok, hogyan szerezte, majd ráébredek, hogy

valószínűleg pontosan tudtam. Alig pár nappal korábban még én is tudtam. Oké. A rémálmok kényes téma. Pipa. Akkor valami mással próbálkozom. – Egész jól kezelem ezt az egészet, nem gondolod? – Vagy legalábbis ügyesen színlelem. Mert valójában még mindig úgy érzem, bármelyik pillanatban széthullhatok; mintha valami gyenge ragasztó tartana össze. – Mint mondtam, jó kiképzést kaptál. Alkalmazkodsz. És bármennyit felejtettél is, még mindig emlékszel arra, hogyan élünk mi. Évek óta itt vagyunk, itt edzünk és tanulunk. Múlt héten sakkoztunk odakint, te meg én. Győztem, de szerintem csak azért, mert hagytad. És te soha senkit nem hagysz győzni. Amikor körbefordul, a szemei vörösek. Biztos csak a világítás miatt: a hangja egyáltalán nem tűnik feldúltnak. – Már régóta barátok vagyunk – teszi hozzá. – Sajnálom, hogy nem emlékszem. Vállat von, mintha nem számítana a dolog, de igenis számít, és ezt mind a ketten tudjuk. – Majd szerzünk új közös emlékeket. Figyelem, ahogy távozik, és azt kívánom, bárcsak mondhatnék neki valami jobbat; valamit, ami megmutatja, hogy még mindig ugyanaz a csaj vagyok, aki az emlékeiben él, még ha én nem is emlékszem a korábbi önmagámra. A pulton hagyta a félig teli poharát. Megiszom a maradékot, és én is visszamegyek aludni.

Arra

ébredünk, hogy valaki kopog az ajtónkon. Dr.

Tycast érkezik, egy kis zsúrkocsit tolva maga előtt. A tetején két tálca, a reggelinkkel – egy-egy márka nélküli proteinszelet, tojásfehérje és narancslé. És két fecskendő, teli azzal a sárgás folyadékkal. – Arra gondoltam, itt helyben tartok nektek eligazítást, hogy rögtön indulhassatok, amint befejeztétek a reggelit – kezdi Dr. Tycast. A nagy asztalhoz ülünk, ott a sakktábla köztünk meg a doktor között. Tudtam még egy keveset aludni, így most már jobban érzem magam. Az ágy tapintása és illata egészen ismerősnek tűnt. Noha nem ismerem fel az engem körülvevő dolgokat, mégis, valahogy minden helyesnek érződik, és pillanatnyilag ez is megteszi. Dr. Tycast összefonja a kezét, és az asztalra támaszkodik. – Kevés az időnk. Nem szokásom bármit is eltitkolni előletek, de tekintettel a Mirandával nemrég történt, ööö… – Nevezzük egyszerűen incidensnek – indítványozza Peter, és oldalba bök a könyökével. Elönti a tarkómat a forróság; hogy képes tréfálkozni azzal a tragédiával? De aztán ráébredek: hiszen csak nekem próbál segíteni, hogy könnyebben érezzem magam; nyilván igyekszik úgy

viselkedni, ahogy régen tehettük. Felteszem, állandóan poénkodtunk és ugrattuk egymást. Dr. Tycast látja, hogy nem reagálok negatívan. – Jól van, legyen hát incidens. Mint mondtam… – Leveszi a szemüvegét, és megdörzsöli az orrnyergét. Még mindig táskás a szeme alja a kialvatlanságtól. – Tudom, hogy vannak titkaid, Peter. Tudom, hogy Sifu Phil másféle kiképzést adott neked, mint a csapat vezetőjének. Ő most nincs itt, de ha van rá módod, hogy kinyomozd Noah és Olive hollétét, azt szeretném, hogy haladéktalanul tedd meg. Képes vagy rá? – Igen – bólint Peter egy falat proteinszeletet rágcsálva. Mialatt Tycast beszél, Peter leveszi a kupakot mind a két fecskendőtűről, és gyors, olajozott mozdulattal beadja nekem az injekciót. Semmi alkoholos fertőtlenítés, csak egy apró csípés a karomban, és már kész is. Nem reklamálok, mert nem akarok úgy tűnni, mint egy nyafka kislány. A másik tűt a saját alkarjába döfi, tövig nyomja a dugattyút, majd visszateszi mindkét fecskendőt a tálcára, és újra kézbe veszi a proteinszeletét. Az egész művelet összesen alig hat másodpercet vesz igénybe. – Akkor találd meg őket! – bólint Tycast. – És fogd rövid pórázra Mirandát! – Hé! – méltatlankodók. Mintegy mellékesen jegyezte meg, de ez akkor sem jelenti azt, hogy nyűgként és koloncként akarok magamra gondolni. Ezen kívül, nem vagyok kutya. Dr. Tycast mentegetőzve feltartja a kezét. – Ha önmagad volnál, ifjú hölgy, hidd el, te is egyet értenél velem. Te jelenleg… nos, megbízhatatlan vagy.

Egyelőre legalábbis. Ám ennek ellenére játékban tartalak, mert szükségünk van rád. Értve vagyok? – És mi a helyzet azokkal a fegyveres pasikkal? – kérdem. Ők tényleg elég megbízhatónak tűnnek. Elmosolyodik. – Ők nem töltöttek egy egész évtizedet Peter mellett edzve. Peter jól ismer téged. És nem mellékesen, látnunk kell, jelen állapotodban mire vagy képes, és mire nem. Így hát te mész. – Igen, uram – felelem automatikusan, minden szarkasztikus felhang nélkül. Összecsapja a tenyerét, a tekintete rólam Peterre villan, majd vissza rám. – Rendben. Fantasztikus! Kérlek, hozzátok haza őket, lehetőleg épségben! És ne gyertek vissza, amíg sikerrel nem jártok. Azzal egyedül hagy minket. Az ajtó becsukódik mögötte, miközben bekapom az utolsó falatot. Peter feláll, és sietve megtörli a szája sarkát. Láthatólag csupa tettre kész ügybuzgalom. – Gyerünk! Öltözz fel! Először zavarba jövök, mert már van rajtam ruha. Azután kinyitom az öltözőszekrényemet, és rögtön leesik, mire céloz. Az egyenruhám két részből áll. Az első réteg a testpáncél. Fekete, egyrészes darab, ami emlékeztet egyfajta pikkelyes búvárruhára. Az anyagába beleszőttek valamit, aminek a mibenlétét Peter szemlátomást nem kívánja részletesen kifejteni. Csak azt akarja, hogy öltsem magamra, hogy máris indulhassunk. Így is teszek. A fürdőszobában. Belecsúsztatom a lábam a merev, mégis hajlékony szövetbe, némileg úgy érezve

magam, mint valami kiborg. Teljesen beborítja a lábfejem, és a nyakam tetején végződik; a kézfejem és arcom így fedetlen marad. Az öltözék enyhén összehúzódik rajtam, ráfeszül a meztelen bőrömre. Ez az első réteg. A második egy szokványos farmer, és egy fekete, hosszú ujjú póló. Amint felveszem őket, lehetetlen észrevenni az alattuk húzódó védőruhát. Az ágyam alatt találok egy pár puha, fekete bőrből készült, sportos bakancsot, benne zoknival. Belebújtatom páncélozott lábam, miközben Peter felkap egy az enyémhez nagyon hasonló, csak épp sötétkék pólót. – Fegyverek? – Megtorpanok. Azzal, hogy magamra öltöttem a testpáncélt, a gondolataim automatikusan erre irányulnak. Egyszerre izgatni kezdik a fantáziámat a fegyverek. Peter vigyorogva bújik bele a pólójába. – Csak nem rémlik valami? – Nem, én csak… Hm, ez furcsa. – Jó értelemben furcsa? – Az ágyára ül, és befűzi a bakancsát. – Azt hiszem. ‒ Csak várj!--mondja. Kilépünk a folyosóra, és követjük a világító mennyezetet, vissza egészen a felvonóig. Út közben nem találkozunk senkivel. Az egész hely üresnek, elhagyatottnak hat, mint valami kripta. Mire a lifthez érünk, egészen megkergülök. Nem tudom, mi következik most, és ez heves izgalommal tölt el. Úgy érzem, ez egyenesen nekem lett kitalálva. – Remélem, emlékszel még, hogyan kell motort vezetni – jegyzi meg Peter, amint feljutunk a garázsszintre.

A sarokban két motorbicikli rejtőzik egy masszív, olaj zöld Humvee mögött. Ugyanazt a fekete motívumot követik. A márkajelzéseiket eltávolították, de valahogy mégis tudom, hogy Ducati Superbike-ok. Leküzdöm a késztetést, hogy lelkendezve megosszam Peterrel, valahányszor sikerül felidéznem valamit. A motorok mellett halvány guminyomok tarkítják a betont. Kettő hiányzik. Peter átnyújt egy bukósisakot. – Ha nem, még mindig bármikor felszállhatsz mögém. – Nem néz rám, miközben megteszi ezt az ajánlatát. – Biztos vagyok benne, hogy emlékszem – felelem. Nem mintha annyira nagyon taszítana az ötlet, hogy mögötte utazzak; egyáltalán nem, sőt! Csak épp… Nem is tudom. Azt hiszem, el tudom vezetni a saját motoromat. Hátrakötöm gyors kontyba a hajam, és a fejembe nyomom a sisakot. Peter beindítja a saját járgányát, és egyszerre berregő motorzúgás tölti be a kicsiny épületet. Előhúz a zsebéből egy vaskos karórát, és felcsatolja a bal csuklójára, majd egy darabig babrál vele, miközben a motorok a fojtó kipufogógáz csípős bűzével töltik meg a garázs légterét. Végül sebességbe kapcsol, én pedig utánzom. Követem őt a szürke reggeli fényben, végig a rázós kis földúton, vissza közvetlenül a főútra. A talaj egyenetlen, de könnyedén kikerülöm a nagyobb kátyúkat; a jelek szerint ebben is egész ügyes lehettem. Peter jobbra fordul, dél felé. A sisakomba szerelt mini hangszórón át kommunikál velem. – Kinyomoztam, merre van Noah és Olive. Egy darabig nyugatnak tartottak, Indiana felé, de aztán

Indianapolisban megálltak. Alig öt órába telik, hogy odaérjünk. – Miért? A hangja recsegve újra megszólal a fülemben. – Miért álltak meg? Ki tudja? Talán elfáradtak. Vagy az is lehet, hogy megtalálták a nyomkövető berendezést, amit beléjük ültettem, és kiszedték őket. Nagy ívben kikerülve megelőz egy Mustangot, és még időben visszasorol a saját sávúnkba, mielőtt egy szembejövő kamion kilapíthatná. Könnyen tartom a tempót; nagyon élvezem, ahogy a szél elsüvít mellettem, és azt, ahogy a motor követi testem minden egyes apró, korrigáló mozdulatát. – Ugyanolyan helyzetjelzőik vannak, mint nekem? Miért használsz nyomkövetőt ellenünk? A válla fölött felém pillant, de a sisakja vizorán át nem látom az arckifejezését. – Arra az esetre, ha netán eltévednél egy plázában. Továbbhajtunk; csak tankolni állunk meg, és hogy bekapjunk egy szendvicset. Az ötórás út egyre inkább négyre zsugorodik; nem tehetünk róla, muszáj versenyeznünk, amikor tiszta és egyenes az autópálya. Ahogy közeledünk Indianapolis felé, újra csend telepszik közénk. Tudom, arra gondol, vajon mi vár ránk a városban. Így hát egyedül maradok a saját gondolataimmal, és rájövök, hogy különösképpen egyvalami van, ami sehogy sem stimmel mindazzal, amit eddig mondtak nekem. A következő benzinkútnál a pumpa mellé ülök, és elmajszolok egy hot-dogot. Peter a motorok mellett áll, és úgy figyeli az országutat, mint aki társaságra számít. – Peter?

Továbbra is az aszfaltot nézi. – Hmm? – Nemrég azt mondtad, hogy jó céllal hoztak létre minket; azért, hogy vérontás nélkül vessünk véget a fegyveres konfliktusoknak. Betömi a szájába hot-dogja utolsó falatját, majd a farmerjába törli a kezét. – Ja! – bólint teli szájjal. – Úgy értem, én nem vagyok szakértő, vagy ilyesmi, de az a pláza elég kaotikusan festett. És igenis megsérültek az emberek. – A torkom száraz, poros. – Sőt: többen meghaltak. – Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy miattam. – Jobb, mint a puskagolyók, nem? Fölegyenesedek. – Ja, asszem. De mondd, honnan tudjuk, hogy valóban jó célra fognak minket használni? – Ez a kérdés minden másra is érvényes. Bármit használhatsz gonosz célra. Egy fegyverrel gyilkolni is lehet, de a megfelelő kézben védelmezhet is. Felülök a Ducatimra; érzem, ahogy a motor hője átszivárog a combomba. A hátam sajog a sok előre hajolástól. – Persze, tudom. Csak… Úgy érzem magam, mint valami eleven fegyver. Peter a vállamra ejti a kezét. – Én bízom Dr. Tycastben. Ő sosem engedné, hogy bárki alantas célokra használjon minket. Akármire készül is Noah és Olive, hamarosan mi is megtudjuk. Ennyi elég is, hogy megnyugodjak. Ismét azért vagyok nyugodt, mert ő is az. De kétlem, hogy bármi képes

volna teljesen eltörölni bennem a bőrömet megborzongató aggodalmat. Beindítjuk a motorokat, és visszakanyarodunk a főútra. Rövidesen feltűnik előttünk Indianapolis. Amint beérünk a városba, Peter szigorúbban betartja a közlekedési szabályokat. Nem lépjük át a megengedett sebességet. Megkerülünk egy építkezési területet. A közlekedést irányító rendőr végig árgus szemekkel figyel. Fölemelem a szemvédőmet, és rámosolygok. Egy másodperc múlva visszamosolyog, és visszafordítja a figyelmét az autókra. Peter is fölhajtja a vizorát, csak hogy lássam, ahogy forgatja a szemét. A jel egy Holiday Innhez vezet minket a belváros szélén. A hotel négyszintes téglaépület, sápatag színű, unalmas; úgy ítélem, tökéletes búvóhely. Nem túl olcsó, és nem túl drága. A hátsó udvaron két, a miénkkel egyforma kinézetű motor áll. Leparkolunk melléjük, egy hatalmas teherautó mögé rejtve a járműveinket, arra az esetre, ha Noah és Olive szemmel tartanák egy ablakból a saját moteljukat. Peter leemeli a járgányáról az ülést, és előhúz alóla két kisméretű félautomata pisztolyt – két Walther PPK-t. Az egyiket felém hajítja; röptében elkapom, és bedugom hátul a nadrágomba. Majd ráhúzom a pólómat. – Töltve vannak! – figyelmeztet. – Remélem, még emlékszel, hogyan kell lőni velük. – Én is remélem. – Az önbizalmam hiányzik hozzá, legalábbis egyelőre. Mindig csak abban a másodpercben érkezik, amikor fölfedezem, hogy képes vagyok megtenni valamit.

Úgy lépünk be a hotelba, mintha oda tartoznánk; tudomást sem veszünk a recepciósról. Én valójában csupán Peter példáját követem; másra se tudok gondolni, csak a hátul a gerincemnek nyomódó fémdarabra. A kilátástalan helyzet ellenére is remélem, hogy nem kell majd használnom. A liftben Peter újra ellenőrzi a karóráját, amit nyilvánvalóan az ő nyomon követésükre használ. Remeg a kezem. Nem tudom, félek-e, vagy ideges vagyok-e a Noah-val és Olive-val való közelgő találkozás miatt. A haragom mindenesetre elég valóságos, hála Noah-nak. Még mindig nem tudom elhinni, hogy a srác, akivel a videón csókolóztam, ugyanaz, aki szándékosan elvette tőlem az emlékeimet. Peter a 496-os szobához vezet, és még egyszer, utoljára ellenőrzi a karóráját. Oldalra lép, a combjához szorítja a pisztolyát, majd az ajtó másik oldala felé biccent. Hasonló pozíciót veszek fel vele átellenben, és a fülemben dübörgő pulzusomon át feszülten hallgatózva próbálom észlelni az élet bármi jelét. Peter hármat kopog az ajtón.

Semmi. Nincs válasz. Peter még háromszor kopog. – Szobaszerviz! – mondja hangosan. A helyzet ellenére egymásra vigyorgunk. – Ugyan már! Noah, Olive, nyissátok ki az ajtót! – Pár másodperc múlva Peter felsóhajt. – Na jó, bemegyek. Ne lőjetek! Egyikünknek sincs mágneskártya kulcsa, így hát Peter fölemeli a lábát, és az ajtó kilincsgombja fölé rúg. A csattanás akkorát szól, mint egy puskalövés. Az ajtó beszakad, és nekicsapódik a benti falnak, majd visszapattan felénk. Ám Peter vállal előre már be is nyomul a helyiségbe, pattanásig feszült izmokkal, maga elé tartott fegyverrel. Szorosan a nyomában maradok, és egyetlen pillantással fölmérem az egész szobát… Ágy. Apró asztal. Domború üvegű, ócska, képcsöves tévé. Fa öltöző-szekrény az átellenes fal mellett. A belváros egyik szegmensére néző ablak. A balomon a fürdőszobába vezető sötét ajtónyílás. Peter a bal halántékának szegezett pisztollyal áll, mozdulatlanná dermedve. – Dobd el! – parancsolja a fegyvert tartó személy. Rögvest felismerem a videóról. Noah. A srác, akivel csókolóztam. Felém villan a tekintete. – Miranda?

Ebben a pillanatban, ahogy először nézek a szemébe, magasra csapnak bennem a fehéren izzó harag lángjai. Peter fürgén mozdul. Megpróbálja bal kézzel félrelökni a pisztolyt, és ugyanazzal a lendülettel bevinni neki egy jobb horgot, ám Noah túl gyors. Meglendíti a fegyverét, és lesújt vele Peter homlokára. Peter megtántorodik, előre botladozik egy méternyit; a csípője nekicsapódik az asztal sarkának, miközben a kezét a szemöldöke fölé szorítja. Vér patakzik végig az arcán, és az álla hegyén lecsöpög. – Meg se próbáld! – figyelmezteti Noah Petert. – Kösz a tanácsot! – mondja Peter, és a falnak dől. A puszta akaraterőmnek köszönhetően még mindig magam elé emelve tartom a fegyverem, és most egyenesen Noah-ra szegezem. Nem mintha nehéz volna, csak épp, tudom, hogy nem kellene megcéloznom vele épp őt. Akárhogy is nézem, ez az egész szitu helytelen. Nekünk egy csapatnak kéne lennünk. Elkerekedik a szeme; tudom, hogy legszívesebben felém lendítené a pisztolyát Peterről. De nem teszi. És már tudom is, hogy miért. A szemem sarkából mozgást érzékelek balról, a fürdőszoba sötét ajtaja felől. Mielőtt még feldolgozhatnám a jelet, és eldönthetném, célpontot váltsak-e, máris pisztolycső nyomódik a hajamba. – Dobd el! – utasít egy fiatal női hang. A hátam mögött becsukódik a bejárati ajtó, elzárva minket a kinti folyosótól. – Ugye csak viccelsz? – mondom. – Ne dobd el! – szól rám Peter. – Nem fog lőni. – Fogd be! – kiáltja egyszerre Noah és a lány.

Biztosan Olive az. A perifériás látóterem szegélyén táncol alakja, a sötétség és világosság határán. Az egyetlen részlet, amit így, ebből a szögből ki tudok venni rajta, az a hosszú, fekete haja. Így állunk vagy harminc másodpercig – én Noah-ra célzok, Olive rám, Noah Peterre, Peter pedig valójában csak a saját fejét fogja. Végezetül Peter pislog párat, és Olive-ra emeli a fegyverét. – Azt hiszem, ezzel teljessé tettem a nyolcas figurát – jelenti ki. – Ereszd le a fegyvered! – utasítja Noah nyugodt hangon. Peter megrázza a fejét. – Srácok, figyeljetek! Csak egy percre! Várakozik. Nem mozdulunk. A célkeresztbe fogott Noah-t tanulmányozom. Magasabb, mint amilyennek a videón látszott, csaknem ugyanolyan magas, mint Peter. A homlokán veríték gyöngyözik, és megint az a jellegzetes kifejezés ül az arcán. Fölismerem. Gyanakvás. Azt gondolja, mi vagyunk azok, akik rosszban sántikálnak. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne kezdjek el vihogni, mint valami idióta. És nem is szimplán a ha-ha nevetéssel. Hanem határozottan a Vigyétek gyorsan ezt a csajt a diliházba! típusú kuncogással. Csak nézem ezt a srácot, aki egykor a barátom volt, és valamit tényleg határozottan érzek. Talán az elmúlt érzelmek szellemét. Ám az ötlet, hogy ő gyanakszik ránk, azok után, hogy ő távozott a menedékhelyről, méghozzá úgy, ahogyan… Nos, ez olyannyira nevetséges, hogy mindent kétségbe kell vonnom, amit eddig sikerült megtudnom magamról.

Elhiszem, hogy együtt voltunk; egyszerűen csak nem értem, hogyan volt lehetséges. Plusz, ez az egész epizód, ahol épp fegyvert szegezek rá, szintén nem teszi világosabbá a dolgot, egy jottányit sem. – Ha van valami mondanivalótok, csak rajta, ki vele! – mondja Noah. A szeme egyre engem vizslat, mintha kutatna valamit. Felismerést? Hát, azt hiába várja. Talán ha nem változtatta volna meg az injekcióim tartalmát, vagy mi a franc volt, amit művelt… A harag, amit először éreztem, időközben némileg enyhült, mint amikor visszább veszem a sütőben a láng fokozatát. Nem ér fel a mellkasomban tátongó ürességgel, amely mintha mindent mohón magába nyelne alig egy pillanattal azután, hogy átélem. Peter vesz egy mély lélegzetet. – Néhány nappal ezelőtt még ugyanabban a szobában aludtunk, együtt étkeztünk, és felváltva használtuk a zuhanyzót. Együtt edzettünk. Együtt jártunk órákra. Ugye ti is emlékeztek minderre? Mármint, Mirandát kivéve. Rám villantja a mosolyát – azt a ragyogó mosolyt, amit szabadalmaztatnia kéne. Noah a jelek szerint undorodik, de hogy vajon miattam vagy maga miatt, nem világos a számomra. – Én emlékszem – bólint aztán Noah. – Én is – feleli Olive az árnyak közül. – Jól van – folytatja Peter. – Akkor hát nem volna ésszerű fegyverek nélkül folytatni ezt a beszélgetést? – De igen – ismeri el Olive. – Fogd be, Olive! – szól rá Noah.

‒ Te fogd be! – vág vissza a lány. – Ki mondta, hogy te vagy a főnök? ‒ Te, azzal, amikor követtél. Odakint, a folyosón valaki kinyit majd visszazár egy bejárati ajtót. Ennek az ajtónak a berúgása nem volt épp csendes akció, és azon tűnődöm, lehet, hogy hamarosan társaságot kapunk. Egyikünk sem akarja megtenni az első lépést, ennyi teljesen világos. Rendben. Akkor hát mutassa meg a lány, akinek egyébként a legkevesebb oka van rá, hogy megbízzon bármelyikükben, hogy hajlandó engedni. – Oké! – mondom. Lassan leeresztem a fegyverem, amíg végül újra a combom mellett csüng. A markolata csúszik az izzadságtól. – Ez az én csajom! – mondja Noah. – Első pont: NEM vagyok a csajod! Szélesedő vigyora erre úgy hervad le az arcáról, mintha soha nem is lett volna ott. Továbbra is Peterre szegezi a fegyverét, aki Olive-ra céloz, aki pedig még mindig rám emeli a sajátját. – Hé, srácok! – méltatlankodok. – Ha nem vettétek volna észre, az imént leeresztettem a pisztolyom. Gyerünk, mutassatok egy kis jóhiszeműséget! Peter is elkezdi lassan leereszteni a sajátját. Noah és Olive nem mozdulnak. – Na, most már nálatok van minden előny – állapítom meg. – Miért nem áruljátok el, miért jöttetek el? Miért nem mondod el – és itt már egyenesen Noah-nak intézem a szavaim -, hogy miért nem emlékszem egyetlen istenverte dologra sem?

Noah nagyot nyel; nézem, ahogy az ádámcsutkája fölemelkedik, majd visszasüllyed. – Láttam valamit – mondja aztán, továbbra is Peterre szegezve a pisztolyát. – Mit? – kérdi Peter. – Ne játszd itt a hülyét! Pontosan tudod, hogy miről beszélek! Peternek megfeszül az állkapcsa. Szembefordul Noahval. Noah erre nem is tudom, valahogy keményebben céloz Peterre. Mielőtt még megállíthatnám magam, előrelépek. Ha Noah nem áll le, és továbbra is a társamra szegezi a pisztolyát, talán majd abbahagyja, ha én kerülök a célkeresztjébe. Az ember mindig remél. A nadrágomba csúsztatom a saját pisztolyom, majd kinyúlok feléjük, és békítőén ráteszem a tenyerem mindkettejük mellkasára. Mindkettő meleget áraszt. Érzem a testpáncéljuk pikkelyeit a ruhájuk szövete alatt. A páncélon át elvileg nem volna lehetséges, mégis: a tenyeremen érzékelem a heves szívverésüket. Próbálok a lehető legnyugodtabb hangon szólni. – Vagy beszélünk egymással, vagy lelőjük egymást. Válasszatok! Nekem is ezt kellett volna tennem már a legelején.

Noah elmond nekünk egy történetet. Múlt héten körbeszimatolt Dr. Tycast irodájában, valami fájdalomcsillapító pirulák után kutatva. Az egyik gyakorló küldetés során ugyanis megsérült a háta. A jelek szerint miattam. Az előírások értelmében csak adott mennyiségű szérumot kaphatott, de a fájdalom egyre jobban gyötörte, így aztán beosont, hogy megnézze, mit őriz a doktor az asztalfiókjában. Rászólunk, hogy térjen már a lényegre. Noah lehunyja a szemét, és a jelek szerint valamiféle transzba esik. – Csak… figyeljetek rám – mondja lassan. – Ez történt… Két másodperccel azután, hogy rátalált a pirulákra, meghallotta Dr. Tycastot a folyosón közeledni, és jobb híján gyorsan besurrant a kicsiny szekrénybe, amelyben Tycast néhány személyes holmiját tartja. Már elég későre járt, és úgy kalkulált, hogy a doktor csak jön és megy. Ehelyett azonban Dr. Tycast leült, és valami vibrálni kezdett az asztalán; mint valami mobiltelefon. Dr. Tycast hangosan azt mondta: „Képernyő”, mire a szoba távoli falán megjelent egy videó, hasonlóan ahhoz a cellához, amelyben engem őriztek. Noah nem látta, ki jelent meg a képernyőn – a szekrény ajtaja szorosan be volt zárva, csak egy nagyon

keskeny fénycsík szűrődött át a résen. A hangokat azonban tisztán hallotta. ‒ Egyedül vagy? – kérdezte egy ismerős női hang. – Hát nem így van mindig? – kérdezett vissza Dr. Tycast. ‒ Úgy értem, fizikailag, Brett. – Igen, hogyne. Folytasd! – A próbabevetéssel folytatjuk a projektet. ‒ Tudom. – Nem, úgy értem, most. Két héten belül. – Máris? De hiszen azt mondtad, van még egy teljes évem velük! – Így volt. – Megmondtam, hogy csak akkor érik el a teljes potenciáljukat. – Igen, megmondtad. – Akkor hát miért akarjátok máris tesztelni őket? – Mert a vevőink most kérik őket, és kézzelfogható eredményeket szeretnének látni. – Kik a vevőitek? – Ezt nem áll módomban elárulni. – Miért van egy olyan érzésem, hogy nem a mi kormányunk az? – Mert nem is az, Brett. – Már megint megszegték az ígéretüket! – Igen, meg. – Tudnak a gyerekekről? – Nem, nem tudnak. Ezután hosszú szünet következett, mintha Tycast erősen törte volna a fejét valamin. – Amikor bevetési tesztről beszélsz, úgy érted, hogy…

– Amiről már beszéltünk, Doktor. Azt mondtad, részedről rendben van a dolog. – Azt mondtam, esetleg beszélhetünk róla. Elvileg egy egész évünk volt erre a beszélgetésre. – Most pedig már nincs egy évünk. A Béta csapat beköltözik a bázisra, és velük megkaphatod az extra évedet. Ők is részt vesznek majd a próbabevetésben, hogy kipótolják az erőt, ami még hiányzik az Alfákból. Minél tovább várunk, annál nagyobb a kockázat, hogy egyetlen centet sem sikerül visszakapnunk ebből a projektből. Újabb szünet. Végül Dr. Tycast így szól: – Több százan meghalhatnak. Ezrek. Nem tudjuk, milyen kiterjedt lesz a hatás. – Épp ezért kell a teszt, Brett. – Zárt ajtók mögött is elvégezhetjük ezt. Szimulálhatnánk egy… – Értsd meg, van egy VTP-vásárlónk. Komoly előleget helyezett letétbe. De valós, nem szimulált demonstrációt akar. Ma szavaztunk erről, és egyhangú döntés született. – Ezek itt jó gyerekek. Nem fognak belemenni. Ezt te is tudod. – Megvannak az eszközeink, hogy meggyőzzük őket. Tudod, hogy nem adjuk át őket a vevőinknek bizonyos biztonsági óvintézkedések nélkül. – Á, a biztonsági óvintézkedések – mondta Dr. Tycast. – A tetoválások, ugye? – Igen, a tetoválások. Te is benne vagy a bizottságban, Doktor. – Kérsz, vagy utasítasz? – Kérlek. Ugyan már, Brett!

– Tudni akarom, hová kerülnek majd. A próbabevetés után. Tudni akarom. – Természetesen. Ők legalább annyira a te gyerekeid, mint az enyémek. ‒ Így van. Noah itt egy pillanatra elhallgat. Mindkét tenyerét a halántékához szorítja. Azt mondja, szeretne pontosan fogalmazni. Mert fontos, hogy a lehető leghelyesebben adja vissza a szavakat. Azok miatt van most itt. Miattuk tette, amit tett. – Van még valami, Doktor – folytatta a nő. – Igen? – A Renegát. – Megtaláltátok. – Nem. Még nem. Az utolsó nyomok Indianapolisba vezetnek, de ott elvesztettük szem elől. Lehetséges, hogy még mindig ott rejtőzik valahol. Vagy az is lehet, hogy visszatért a városba. – Úgy hiszed, Rhys meg fogja ismételni, amit tett. – Nem látom be, miért ne tenné. Te is tisztában vagy a szökése következményeivel. Négy halott Rózsa, alig pár perc alatt. – Hagynotok kellett volna, hogy Rhys szabadon távozzon! Pontosan tudtátok, hogy erősebb a többieknél. – Igen, nos, megpróbáltuk távol tartani őt a csapatoktól. Vagy végezne velük, vagy megpróbálná ellenünk fordítani és felhasználni őket. Ez esetben remélem, az előbbit választja majd. Már ha érted, mire célzok. ‒ Ide nem juthat be. ‒ Remélem, biztos vagy ebben. – Teljesen.

– Akkor hát, jó éjt, Doktor! – Jó éjt! Azzal elsötétült a képernyő. Dr. Tycast öklével az asztalra csapott, és halkan szitkozódott, mintha megsérült volna. Egy perc múlva Noah hallotta, hogy sír. Az öreg jó öt percig zokogott, mielőtt sikerült újra összeszednie magát, és nagy szipogva elállítani a könnyeit. Végül távozott. Noah az asztalához ment, és megpróbálta előkeresni a videót a fájljai közül, de nem találta sehol. Nem tudta, pontosan mi a helyzet, de épp eleget hallott. Arra készültek, hogy eladjanak minket, és arra kényszerítsenek, hogy embereket bántsunk. Sok embert. – Biztonságban akartalak tudni – ismeri be Noah. – Kicseréltem a memória injekcióidat, amíg a szérum teljesen ki nem ürült a szervezetedből. Biztonságban akart tudni. Azok az emberek azért haltak meg a plázában, mert ő biztonságban akart tudni engem! – Magammal vittelek, és… Tudom, hogy amit tettem, arra nincs mentség. De egyszerűen muszáj volt, hogy biztonságban tudhassalak. Mindenki engem néz. Fél kézzel végigsimít tüskefrizuráján. – Aztán mentem, hogy megkeressem ezt a Renegátat. Ezt a Rhust, akiről beszéltek. Ő mindent megváltoztathat. Ő segíthet nekünk. – Vagy ugyanúgy végezhet is velünk – teszi hozzá Peter. – A szavaid alapján abból él, hogy magunkfajta Rózsákat tesz el láb alól. Noah fölemeli és széttárja a karját.

– Igen. Rózsákat. Többes számban. Más, hozzánk hasonló embereket. Tudnom kellett, igaz-e ez. És tudtam, ha megtalálom ezt az alakot, jó eséllyel tüstént megpróbál kinyírni, és Mirandát is, ha magammal hozom. Vagyis, ha otthon hagy, eladnak eleven fegyvernek. Ha pedig magával visz, a halálomat kockáztatja olyasvalaki keze által, aki máris végzett négy másik Rózsával. Áh, már kezdem érteni a dolgot. De akkor is: ennél helytelenebbet, mint amit tett, el se tudnék képzelni. Elvette tőlem a szabad választás lehetőségét. Ja, és egy ponton erősen sántít az érvelése. – De az rendben volt, hogy Olive életét kockára tedd? – kérdem. Olive állja a tekintetem. – Nem értek egyet azzal, amit tett, de az én bőrömet senki nem vitte vásárra. Eljöttem, mert úgy éreztem, tennem kell valamit. – Megnyalja az ajkát, és felsóhajt. – És mire megtudtam, mit tervez Noah, már túl késő volt, hogy megállítsam. – És mondd, megtaláltátok végül ezt a rejtélyes Renegátot? – fordulok Noah felé. Szóra nyitja a száját, ám végül némán becsukja. Lassan megrázza a fejét. – Nem volt hozzá jogod – mondom, újra inkább ürességet érezve magamban, mint haragot. Fárasztó ez a sok erőfeszítés, ahogy próbálom megérteni az indokait. – Miért hagytál úgy ott a belvárosban, ha azt akartad, hogy biztonságban legyek? – Dr. Tycast árulását meg végképp fel se bírom fogni. Ha valóban valami ilyesmire készült, az azt jelenti, hogy egy árva szót sem hihetek el abból, amit múlt éjjel mondott nekem.

Olive és én az ágy lábához ülünk. Peter a mellkasa előtt összefont karral, a falnak támaszkodva néz kifelé az ablakon, egy vérfoltos törölközőt szorítva a homlokához. Noah fel-alá járkál, miközben néha fölnyúl, és a tarkója mögött összefonja az ujjait. – Nem hagytalak ott a belvárosban. Elvittelek Columbushoz – mondja végül. – Hát, én pedig Clevelandben ébredtem. – Bizonyára utaztam, és út közben mindent elfelejtettem. Hazafelé tarthattam, még ha ezzel tudatosan nem is voltam tisztában. De mégis: ez túlságosan nagy távolság ahhoz, hogy ennyire ne tudjak róla elszámolni. Megrázza a fejét. Tovább rója a köröket. – Seggfej vagy – mondom neki. Megtorpan. – Tudom. Miranda, azért tettem, mert én… – Állj! Ki ne mondd! Nem akarom hallani, ahogy kimondod! Megértetted? – De ki kell mondanom – feleli Noah. ‒ Nem, nem kell! – Ha meghallom a szájából a szeretlek szót, hát én tudom, mit teszek. Még megvan a fegyverem. Egy nap talán majd képes leszek megbocsátani neki, de ennek minden esélye azonnal megy a levesbe, ha ki meri jelenteni, hogy amit tett, szeretetből tette. Mert ha szeretsz valakit, akkor elvileg eléggé tiszteled is őt ahhoz, hogy megbízz benne. És nem veszed el tőle a szabadságát. Az egész életét. Ráadásul, ha kimondja, azzal egy egész sor új kérdést vet fel. Mint például: „Akkor mégis, miért vagy ebben a hotelszobában ezzel a csajjal, én-helyettem? Ha valóban engem szeretsz, akkor miért őt hoztad magaddal?” Noah megcsóválja a fejét, és kerüli a pillantásom.

– Amit tettem, hiba volt. Tudom. Én hibáztam. Nem tudom, mi mást mondhatnék még. Milliószor elismételhetem, mennyire sajnálom. – Jó, tehát hibáztál – felelem. – De miért nem hagytad, hogy segítsek? Azt hiszed, ennyire idióta vagyok? – Nem, dehogy! Persze, hogy nem hiszem azt! Egyszerűen csak nem kockáztathattam a biztonságodat. Akármilyen lúzerül is hangzik így, utólag, az egész erről szólt. Miután sikerült többet megtudnunk, miután kiderítettük, hogy kiben bízhatunk meg, én… én igenis vissza akartam menni érted. – Vagy úgy! Tehát csak valami zavaró tényező voltam, amit átmenetileg el kellett rejtened, amíg nem volt időd velem is foglalkozni. Nem felel, mert nem tud mit mondani. – Bármi mást tehettél volna. Bármit, csak ezt nem, hogy elveszed tőlem az emlékeimet. – Érzem, ahogy felgyorsul a pulzusom, valósággal vibrálni kezdek. Tompa hő árad szét a bőröm alatt. A szoba nagyon elcsendesedik. Hallom, ahogy a ventilátor lapátjai surrogva szelik a levegőt, és hallom a tévé elektromos zúgását, noha a készülék ki van kapcsolva. – Nem várom, hogy máris megértsd – mondja Noah. – És tudom, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel nem tehetem jóvá a dolgot. – De miért Petert? – kérdem. – Őt miért hagytad hátra? Noah abbahagyja a járkálást, és Peter felé fordul, aki kérdően fölvonja a szemöldökét, mintha csak azt mondaná: „Nos? Tényleg, miért?”

– Nem lehettem biztos benne – ismeri be Noah. – Mindig is ő volt Tycast kedvence, arról nem is beszélve, hogy ő a vezetőnk. Ha tudott a dologról, pláne, ha ő is benne volt, akkor ha hozzá fordultam volna, azzal csak leleplezem magam. – Nem hibáztatlak – feleli Peter. – Hiszen mindvégig benne voltam. Egy röpke pillanatra megfordul velem a szoba. Majd kapcsolok. Noah-nak kell még egy másodperc, mire leesik neki, amit hallott. Lassan megrázza a fejét. – Rossz poén – mondom, tudván, hogy Peter nem akart kiakasztani minket. Jelenleg minden irritációt, amit érzek, teljesen elhalványít Noah és az ő tettei. Noah savanyú ábrázatát látva Peter fölnevet. – Csak viccelek, te pöcs! De ja, vágom. Amit viszont nem tudok megbocsátani, az az, amit Mirandával tettél. – Találkozik a tekintetünk. A pláza óta most először úgy érzem, hogy talán mégsem vagyok teljesen egyedül Ismét mindenki engem néz, feltehetően várnak tőlem valami reakciót. Hát, arra várhatnak. Lehet, hogy belül egy szétcsúszott, labilis romhalmaz vagyok, de az arcom nyugodt, összeszedett. Nem adok Noah-nak semmit, mert nem is érdemel semmit. – Sajnálom! – mondja Noah Peternek is. – Bíznom kellett volna benned. Csak hát, nem tudtam, mit találok. És azt se, mit fog tenni Rhys, ha és amikor megtalálom. Nem gondolkoztam tiszta fejjel. Én… Peter föltartja a kezét. – Ne aggódj emiatt! Viszont te! – mutat Olive-ra. – Tőled többet vártam.

Fölnevet, és Olive vele derül. Noah is megkockáztat egy óvatos mosolyt, miközben a földre szegezi a tekintetét. Mintha azt nézném, ahogy szépen újra összerázódik a csapat; de hogy pontosan hol illek bele a képbe, azt nem tudom biztosan. Olive hirtelen felém fordul, átkarolja a mellkasomat, és szorosan megölel. Miután elmúlik a kezdeti döbbenetem, visszaölelem. Közben átvillan rajtam egy gondolat, ami belülről éget ‒ egy idegent ölelek. – Nem akartam, hogy ezt tegye veled – vallja be. – Nem is tudtam az egészről, számomra csak utólag derült ki. A hátam mögött megszólal Noah: – Jaj, kérlek, Olive, muszáj, hogy még jobban megutáltass vele? Olive hátrébb húzódik, és látom, hogy könny áztatja az arcát. – Igaz. Csak azért követtelek, mert… – Mert? Miért? – kérdi Noah. Olive megrázza a fejét, és félrefordul. Nem tudok haragos tekintet nélkül nézni Noah-ra. Talán fizikailag lehetetlen volna. Hogy mi ketten… együtt? Akár még szerelmesen is? Na persze. Talán egy másik életben. Ám mielőtt kitalálhatnám, mit mondhatnék, valaki dörömbölni kezd az ajtón. – Rendőrség! Minden rendben van odabent?

– Igen,

minden rendben! – felelem automatikusan.

Miközben Noah előadta nekünk a kis történetét, én visszaillesztettem a betört ajtót a keretébe. A zsarunak elég lenne egy picit erősebben megnyomnia, hogy kinyíljon. Kívülről ezek szerint bizonyára nem tűnik rongáltnak. A rendőr hangja tompítva hallatszik odakintről. – Hölgyem? Kérem, nyissa ki az ajtót! – Nincs rajtam ruha. Tudna adni egy percet, biztos úr? – Nem bántjuk a fakabátot! – suttogja Peter. – Adhatok neki egy apró löketet? – érdeklődik Olive. Noah az ablakhoz lép; túl magasan vagyunk ahhoz, hogy simán leugorjunk, és nincsenek erkélyek, amiken leszökellhetnénk. Itt a tökéletes lehetőség, hogy lássam, milyen az, amikor szándékosan félelmet akarok kelteni valakiben. Ha a gerjesztett félelem nem áll a teljes irányításom alatt, akkor muszáj, hogy változtassak ezen. Nem hagyhatom, hogy ismét készületlenül érjen. Remélhetőleg, a zsaru is inkább egy löket rettegést választana, mint hogy valamelyikünk kiszorítsa belőle a szuszt.

– Majd én megteszem! – mondom. Az ötlettől kiver a hideg veríték, de akkor is, úgy érzem, ez a legjobb módja. Remélem legalábbis. Noah megrázza a fejét. ‒ Várj! Nem várok. Vagy valamelyikünktől kap egy félelemlöketet, vagy azt kockáztatjuk, hogy mindjárt fizikálisán kell bántanunk. Kikukucskálok a kémlelőnyíláson, és egyetlen férfi torz képét látom – kék egyenruha, jelvény, fegyver, gumibot, a szokásos -, de könnyen lehet, hogy az ajtó két oldalán erősítés rejtőzik. Olive aprót biccent felém. Lehunyom a szemem, és arccal a bejárat felé fordulok. Azonnal eláraszt a hő, hatalmas szirmokként nyílik szét a koponyámban. Egyre szűkül, egy helyre összpontosul; újra megnő a nyomás a szemem mögött… Aztán kieresztem. Ne kérdezd, hogy csinálom. Olyan érzés, mint amikor a hüvelykujjaddal befogsz egy műanyag öntözőcsövet, majd kiengedsz egy vékony, ám erős vízsugarat. Egy nyugtató, mély lélegzetvétel után úgy érzem, csökkenni kezd a fejemben a nyomás, de nem szűnik meg teljesen. Az ajtó túloldaláról a rendőr fuldokló kiáltást hallat. A többiek feszültté válnak mögöttem, amit nem látok, inkább érzek. Úgy tűnik, a fejemben hömpölygő energiától az érzékeim is kiélesednek. Esküszöm, szinte hallom, ahogy a szőnyeg benyomódik Noah talpa alatt, amikor felém lép. Vagy talán csak a képzeletem és a már jól ismert fejfájás űz tréfát az elmémmel? Az ajtó által letompított, bizonytalan léptek zaja gyengülni kezd, ahogy a rendőr balra eltántorog. Nem hallom, hogy volnának társai.

– Mekkora volt a hullám? – kérdi Noah aggódva. Belülről beharapom az arcom; aggodalmasan azt latolgatom, hogy talán elég erősre sikeredett ahhoz, hogy a hotel vendégei közül másokra is hatással legyen. – Nem túl nagy – mondom aztán. Hát ezért akart hátrahagyni? Mert féktelen és meggondolatlan vagyok? Valóban vigyázatlan volnék? Megcsóválja a fejét, és megpróbál ellépni mellettem, de megelőzöm, és én nyitom ki hamarabb az ajtót. A zsarunak hűlt helye. A rádiója a földön hever. Peter mindkét irányban végigkémlel a folyosón – egyedül vagyunk. ‒ Ideje mennünk – állapítja meg Olive, és hátradobja a haját a vállára. Négyfős csapatunk végigvonul a folyosón; beszállunk a liftbe. – Hová megyünk? – kérdi Noah, akinek valahogy sikerül még a liftben is fel-alá járkálnia, miután mind a négyen bezsúfolódunk a szűk helyre. – Még mindig megtalálhatjuk ezt a Rhys gyereket. Most is őt kellene keresnünk. Lehet, hogy ő tudja az igazságot. És segíthetne nekünk. Peter felsóhajt, ahogy bezárulnak az ajtók. ‒ Visszamegyünk a bázisra, Noah. Biztos vagyok benne, hogy Tycast meg akar korbácsoltatni. Amikor odaérünk, majd beszélhetünk vele arról, amit hallottál. Ha nem tetszik a válasza, együtt távozunk. Rendben? – Peter sorra mindegyikünk szemébe néz. „Együtt.” – Korbács? – hüledezik Noah. – Aha. Annyira ki van akadva rád. Olive felhorkan, és eltakarja a száját. Önkéntelenül is elmosolyodok, ő pedig hangosan nevetni kezd. Csinos

lány, mandulavágású szemekkel, és szép, barna bőrrel. Erre Peter is elneveti magát, és már csak Noah próbál komor képet vágni. De mire leérünk a földszintre, már mindannyian felszabadultan kacagunk. Talán nem emlékszem a barátaimra, de ebben a pillanatban belelátok a múltba… A lift megváltozik. Egy fehér szobában találom magam, a mennyezeten nagy ventilátorok. Masszív lapátok forognak bennük, azok keringtetik a levegőt. Olive, Noah és Peter is velem van a helyiségben. Fiatalabbnak tűnnek, talán tizennégy vagy tizenöt évesek lehetnek. Dr. Tycast épp azt magyarázza nekünk, hogyan irányítsuk a félelmet. Félreáll a fal mellé, homlokán a fejpánttal, és éberen figyel minket. – Amikor befelé fordultok, mit láttok? Noah fölemeli a kezét. – Nem tudom, mit jelent ez. Olive kancsítani kezd. – Én látom az agyamat. Tycast fölvonja a szemöldökét; ez a kis gesztus elegendő ahhoz, hogy mindannyian azonnal elnémuljunk. – Képzeljétek azt, hogy egy apró láng lobog az agyatok középpontjában! És mint egy sütőben, egy hőfokszabályozó gomb elcsavarásával képesek vagytok fokozni, vagy csökkenteni a tűz intenzitását. Ti irányítjátok az erősségét. Pár percet azzal töltünk, hogy megpróbálunk arra a belső hőre összpontosítani. A szoba megtelik sűrű rózsaillattal.

– Az a virágillat csak a ti fejetekben létezik – magyarázza Tycast. – Ne törődjetek vele! – Erősen izzad; folyton igazgatja a fejpántját. – A fájdalommal se törődjetek! Olyan érzés, mint valami nagy belső nyomás, de az injekciók, amiket kaptok, megvédenék titeket. Nem forogtok veszélyben. Rendben van, ennyi most elég is lesz. Hagyom, hogy elenyésszen a szemem mögött a nyomás, és elernyedek, ahogy fokozatosan kiürül belőlem. Tycast homlokráncolva néz minket. – Ne feledjétek az önuralmat! Az erőtök veszélyes. Nem kelthettek csak úgy félelmet vagy pánikot! Ha elég erős hatás éri, egy átlagos személy meg is tébolyodhat ilyenkor. Mindent eláraszt benne a harag. Az őrület. Tehát, ezzel nem szabad felelőtlenül játszanotok, értitek? Ez veszélyesebb egy kiélesített fegyvernél. Fölemelem a kezem. Tycast felém bólint. – Igen, Miranda? – Miért vagyunk képesek erre? – kérdezem. Tycast megnyalja az ajkát. – Egyszerűen csak képesek vagytok rá. És ennyi most épp elég, ugye? Peter bólint. – Igen, uram. Alfa csapat, sorakozó! Vonalba rendeződünk, és pihenjben állunk. Jó érzés így alakzatba ugrani. Mi négyen, egy teljes, kerek egész részei vagyunk. Egy egység. Együtt megállíthatatlanok vagyunk. Igaz, hogy a felnőttek elég ködösen fogalmaznak a célunkat és feladatunkat illetően, ám azt éreztetik velünk, hogy különlegesek vagyunk. Fontosak. És sosem választanak el minket egymástól. De Tycast szavai ott visszhangzanak az elmémben…

Az erőtök veszélyes. Mindent eláraszt a harag. Ez veszélyesebb egy kiélesített fegyvernél A fehér szoba visszaváltozik a felvonóvá. – A doktor valószínűleg még dühösebb lesz, amikor szembesítjük őt ‒ jegyzi meg Noah. – El kellene érnünk valahogy, hogy Tycast jöjjön el hozzánk. Nem fogja hagyni, hogy távozzunk a bázisról, főleg miután eláruljuk neki, hogy tudunk a próbabevetésről, és a szándékáról, hogy eladjon minket. Hogyan is hagyhatná? A jókedvem egyszeriben elszivárog a cipőm talpán át. Az emlékek, amik kiváltották – amiktől így, ilyen felszabadultan tudtunk együtt nevetni… ahogy egy feszült pillanat egyszeriben átcsapott tőlük valami könnyed és vidám dologgá – soha többé nem lesznek az enyémek. Mert miközben ezeket az új emlékeket szerzem, többé már semmi nem maradhat ugyanolyan, mint azelőtt. Akárhogy is nézzük, most én vagyok az új lány a csapatban. Ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Az agyamban most nem a pszichikus energia, hanem a harag miatt lüktet a hő. Nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb. Mielőtt észbe kapnék, szájba vágom Noah-t. Peter meg Olive együttes erővel lefognak és hátrahúznak. Így hát rúgok. De azért ő se teljesen védtelen. Ökölbe szorítja a kezét, mintha meg akarna ütni, ám végül visszafogja magát. – Rajta! – mondom. – Üss meg!

– Mi a fene ütött beléd? – kérdezi Noah. Peter még mindig hátracsavarva tartja a jobb karomat, Olive pedig a saját lábával blokkolja az enyémet. – Nem tudom, hogy ki vagyok, te barom! – sikítom, és ez baromi jól esik. Az indulat még mindig ott feszül a mellkasomban, de most legalább végre hangosan is kimondtam. A lift ajtaja kinyílik, és feltűnik mögötte egy rendőr. Rádiót tart az ajkához. Amikor meglát, ahogy kivörösödött arccal, dühösen fújtatok, miközben a többiek lefogják a karomat, döbbenten leereszti a rádióját. – Mi folyik itt? – kérdezi. Ó, semmi, csak egy kis családi perpatvar. Legutóbb, amikor azt mondtam egy rendőrnek, hogy nem emlékszem, ki vagyok, véletlenül sikerült tömeghisztériát kiváltanom, ami miatt többen megsérültek. Meghaltak. Azon agyalok épp, mit is felelhetnék, amikor Peter előreugrik a hátam mögül, és megragadja a zsaru vállát. Amaz megpróbál kiszabadulni a szorításából, de aztán mozdulatlanná dermed, és közben újra felerősödik körülöttünk a rózsaillat. – Gyerünk, nem tart sokáig! – szól ránk Peter. Noah még mindig morcos. Olive fáradtnak tűnik. Peter odavezet minket a sarokban leparkolt motorokhoz. Noah pattan fel elsőként a sajátjára, és kifarol vele a helyéről. Majd elfordítja a slusszkulcsot. A jármű bőgve életre kel. – Hiányoztatok, srácok, tényleg. És sajnálom. Őszintén. Talán igazatok van mindenben. – Lenyomja a bal lábát, és sebességbe rakja a motort. – De még nem megyek vissza. Addig nem, amíg meg nem találom a

Renegátot. – Megcsavarja a gázkart, fölengedi a kuplungot, és rakétaként kilő a kijárat felé; az első kereke kissé fölemelkedik a talajról. – A rohadék… – szitkozódik Peter, miközben én ugrok, és máris beindítom a saját motoromat. Sebességbe rakom, a tekintetemet elönti a vörös köd. Ha Noah azt hiszi, csak úgy megteheti, amit tett, és tovább menekülhet előlünk, hát nagyon téved. Utánarepesztek; a szél hangosan süvít a fülemben és vadul belekap a hajamba. Kivágódok az utcára, élesen jobbra dőlök, a térdem csaknem súrolja az aszfaltot. Egy autó vadul rám dudál, de alig hallom. Noah ott száguld előttem. A válla mögött hátrapillantva meglát, és bevágódva néhány szembejövő autó elé, balra befordul egy sikátorba. A kocsik elsuhannak mellettünk; újabb dudák harsannak. Befordulok utána a kis utcába, és tövig csavarom a gázkart, amíg a motor már valósággal visít alattam; bőgése fülsiketítően visszhangzik a sikátor keskeny falai között. Azt hiszem, akár meg is lehetnék lepődve, milyen természetesen és félelemmentesen mozgok a motoron, de hát pont olyan érzés rajta ülni – természetes. A kerekeim összezúzzák az aszfalton szétszórva heverő nyirkos kartonpapírt és újságokat. Zúgva kikerülök egy kukát, és sikerül utolérnem Noah-t, akinek fékeznie kell a következő utca előtt. Utolsó csavarás a gázkaron, és előrerugaszkodok: első kerekem nekiütődik az ő hátsójának. A motorja meginog, a kerekei ciripelve küzdenek, hogy pályán maradjanak, majd nekicsapódik a bal oldali falnak, és felborul. A jármű jó négyméternyit csúszik tovább narancssárga szikraesőt szórva, őt pedig utánasodorja a lendület.

Amikor tövig nyomom a kéziféket, a hátsóm fölemelkedik az aszfaltról, és előrebillenek. A fekete, kavicsos talaj elsuhan alattam. A hátsó kerék nagy dübbenéssel zökken vissza az útra. Lehajtom a kitámasztót, leállítom a motort. Leugrok róla, és Noah felé rohanok, aki közben máris kezd feltápászkodni. Az egyik lába még a teste alatt van, de egy ökölcsapással visszaküldöm a földre. Nekizuhan a sikátor falának, az arcához kapja a kezét, és sértett tekintettel néz föl rám. A sikátor másik végében máris felhangzik Peter és Olive motorjának kettős bőgése, ahogy beérnek minket. – Jézusom, Miranda… Megmarkolom a pólóját, és felrángatom a földről; egyenesen a szemébe meredek. A szavaim közvetlen közelről, sziszegve suttogom a képébe. – Te tetted ezt velem, velünk. Most pedig szépen vállalod érte a felelősséget! Visszajössz velünk, és punktum. Talán igazad van a Renegát megkeresését illetően, és talán minden másban is, nem tudom. De azt tudom, hogy Tycast ismeri a válaszokat, és azt legalább tudjuk, hogy ő hol van. Hát ne vesztegessük tovább az időt, hanem menjünk és szerezzük meg őket tőle! – Ha visszamegyünk, Tycast nem fogja hagyni, hogy újra elhagyjuk a bázist – szögezi le Noah kereken. – Mintha bármi meg tudna minket állítani! – vágok vissza nagyobb hévvel, mint amit valójában érzek. Egymagamban talán nincs meg bennem a kellő önbizalom, de lefogadom, hogy ha így, négyen összefogunk, az már egészen más tészta. Ha le akarunk lépni, majd úgyis megtaláljuk a módját a távozásnak. Muszáj ezt hinnem, máskülönben Noah-nak lenne igaza, és mi volnánk sült bolondok.

Peter és Olive megállnak ott, ahol a motoromat hagytam. Talán hárman együtt rá tudjuk bírni Noah-t az együttműködésre, vagy legalábbis arra, hogy ne meneküljön. Vidáman dörgöli az egyre nagyobbra növő zúzódást az arcán. – Hát, ha szerinted így áll a dolog… – vigyorog. Majd olyat tesz, amire a legkevésbé sem számítok. Fölegyenesedik, és a számra tapasztja az ajkát. Egy teljes másodpercig érzem és élvezem a csókját, mielőtt ellököm magamtól és képen törlöm. Újra a falnak csapódik, de akármit is érez, minden fájdalmán átragyog a mosolya. Megpróbálok valami csípősét és sértőt visszavágni, de semmi nem jut az eszembe. Csak valami különös émelygés fog el, és árad szét bennem: valahogy nem tudom, mit kellene éreznem. Haragot? Nem egészen. Bosszúságot? Határozottan. De mégis, van valami ismerős abban, ahogy az ajka az enyémhez ért; van benne valami helyénvaló. Az érzés abban a pillanatban elenyészik, ahogy eszembe jut mindaz, amit velem tett. Ügyelek rá, hogy az arcom ne árulkodjon semmiféle átmeneti megingásról; ne lásson semmilyen rést a pajzsomon, ami azt üzenhetné, hogy újra áttörhet hozzám. Remélem, nem vette észre a „valami helyénvaló” részt. Peter és Olive már ott állnak mellettünk, és lenéznek Noah-ra, aki viszont minket méreget. Mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és most azt latolgatja, vajon melyik szülő lesz vele a legelnézőbb. – Mi van? – kérdezi.

Peter visszasétál a motorjához, és bosszúsan a magasba veti a karját. Olive felsóhajt. – Gyere vissza velünk! A Renegát felkutatása nem rossz ötlet, de nem tudjuk, hogyan találjuk meg. Menjünk inkább haza, és szerezzük meg a válaszokat, amiket már kezdettől fogva ismernünk kellett volna. Legyünk újra egy csapat! Ügyes. El kell ismernem, tudja a módját, hogyan fogalmazzon megnyerőén. Olive és én egyszerre nyújtjuk felé a kezünket; Noah elfogadja, és felhúzzuk magunk mellé. Az első alkalommal, amikor megállunk tankolni, Noah újra végig akar menni az érveken és ellenérveken. Egy pumpa köré gyűlünk, és szétterpesztett lábbal ülünk a motorjainkon. – Egy kissé kényszerítve érzem magam – ismeri be Noah, miközben befejezi az összekarcolt benzintankja feltöltését. – Lehet, hogy most hagyjuk ki a legjobb esélyünket. – Te talán nem akarod tudni az igazságot? – kérdezi Peter. – Persze, hogy mind tudni akarjuk – hagyja helyben Olive. – Noah csak azt próbálja mondani, hogy aggasztja az a lehetőség, hogy úgy menjünk haza, mintha soha el se jöttünk volna. – Ki mondta, hogy azt fogjuk tenni? – kérdi Peter. – Hazamegyünk, de óvatosan, körültekintően, és magától Tycasttól fogjuk megtudni az igazságot. Ahogy azt először is tennünk kellett volna.

Noah megérinti a horzsolást az arcán, majd gyorsan leereszti a kezét. Nagy érdeklődéssel tanulmányozza a kormánya fölötti műszerfal kijelzőit. – Csak azt mondom, mi van, ha hibát követünk el? – mormogja. – Oké – bólintok. – Világos, hogy Tycast kiakadt a szitu miatt. De az is lehetséges, hogy segíteni fog nekünk, amint rájön, hogy tudjuk, mi a helyzet. Egyébként is, hogy akartad megtalálni ezt a Renegátot? Olive lerázza a tankoló csőr végéről az utolsó cseppeket, és átnyújtja a csövet Peternek. – Erről már beszéltünk – veszi át a szót. – Sorra ellenőriznénk azokat a helyeket, ahol mi elrejtőznénk. Ha ő is Rózsa, elvileg ugyanúgy gondolkodik, ahogy mi. – Ígéretesen hangzik – ismerem el, némi éllel. – Menjünk, kutassunk fel egy fickót, aki Rózsákat öl, arra a csekély eshetőségre számítva, hátha segíteni fog nekünk. Ugyanakkor azonban nem tehetek róla, engem is aggaszt az eshetőség, hogy mégis Noah-nak van igaza. Peter talán egy kissé túlságosan is megbízik Tycastban. Peter feltartja a kezét. – Rendben, akkor mondom, mit fogunk tenni. Visszamegyünk, és szépen elmagyarázzuk, hogy nem lett belőled csavargó. Elmondjuk neki, amit hallottál, és nem lesz más választása, mint hogy őszintén kiteregesse a lapjait. Még csak be se kell mennünk a bázisra, úgy senki nem kényszeríthet minket a maradásra, amennyiben nem kapunk válaszokat. És a legelső kérdés, amit neki szegezünk majd, hogy mi akar lenni ez a próbabevetés. Ez így elég korrekt?

Noah beindítja a motorját. Mind így teszünk. A dugattyúk összegződő moraja végigvisszhangzik a szűk falak között. – Ha Tycast megpróbál palira venni minket, én nyomban lelépek. Egyedül is megtalálom azt a Renegátat, ha kell – mondja Noah. Peter komolyan bólint. – Ha Tycast sunnyogni fog, veled megyünk. – Elhallgat, majd szinte elmosolyodik, ahogy eszébe jut valami. – Mondd csak, pontosan hány memóriaadagot hoztatok magatokkal? Noah mélyen elvörösödik. Még ha egy rakás injekciót hoztak is, akkor is kétlem, hogy a készletük automatikusan utántöltené magát. Olive szája sarka fölfelé görbül. – Nos, eléggé… fogytán vagyunk. Hamarosan amúgy is mindenképpen vissza kellene térnünk egy új adagért. Peter elneveti magát. – Hát, akkor ezt megbeszéltük. Noah biccent. – Egyelőre. A lábfejemmel egyesbe pöckölöm a váltót, és kikanyarodok az utcára; a többiek a csoportos motorzúgás trillázó harmóniájában követnek. Egész visszaúton alig pár szót váltunk. Azt hiszem, egy kicsit mind tartunk attól, hogy mi vár minket otthon.

A

bázis nem olyan állapotban fogad minket, ahogyan

otthagytuk. Már egy mérföldről megérzem a füstöt. Nem is szokványos füst. A talaj szintjén valami vegyi bűz terjeng. Peter jelt ad, és mind lehúzódunk az útról, még jóval az erdei bekötőút előtt. – Ez az, amire gondolok? – kérdi Noah. Peter beleszimatol a levegőbe. ‒ A szag alapján H9. Méghozzá jó sok. – H9? – kérdem. Hirtelen bevillan egy emlékkép; egy fehér, téglaszerű anyag, ami a szemem láttára olvad szét bugyborékolva és pezsegve, narancsos izzással. Majd mindent felemésztő tűzzé terjed szét. Peter újra beleszippant a levegőbe. – Emlékszel? – Ja, már rémlik. Mint valami plasztik bomba, ami… – Ismét felidézem magamban a képet, újabb narancsszínű villanást látok. – Mindenen keresztülégeti magát. Peter bólint. Úgy tűnik, örül, hogy sikerül visszaemlékeznem valamire, még ha olyan rettenetes dologra is, mint a H9. Noah leszáll a motorjáról, és a tarkója mögött összefonja az ujjait. – Nem tetszik ez nekem. Olive megrázza a fejét. – Gondolod, hogy nekünk igen? Noah berúg egy kavicsot a fák közé, de nem válaszol.

Peter újra beindítja a motorját, és megtekeri néhányszor a gázkart; hangosan felbőgeti a motort. Felgyorsul a pulzusom. Amikor megéreztem a füstöt, mintha lenyeltem volna egy apró félelemtablettát; most úgy érzem magam, mint akit jól begyógyszereztek. Mintha az egész életem készülne ismét a feje tetejére állni. – Akkor is szükségünk van újabb memóriaadagokra – von vállat Olive. – Oda kell mennünk, akármi legyen is. – Ez egyértelműen H9 – szögezi le Peter. – Csak bemegyünk és kijövünk. Ha megtaláljuk közben Tycastot, csak annál jobb. Megegyeztünk? – Igen – bólintok egyszerre Olive-val. – Végre egy normális terv! – ért egyet Noah, és átlendíti a lábát a motorján. Peter elhúz, és mi követjük őt; Noah is igyekszik utolérni minket. Kisvártatva ráfordulunk a keskeny, zöld erdei ösvényre. Egyre sűrűsödik a bűz. Látom a feszültséget Peter testében; nyilvánvalóan meg van rémülve, ami viszont engem ijeszt meg. A tisztás előtt megállunk, leszállunk a motorokról, és lekuporodunk az aljnövényzetbe. Ahol eddig a garázs állt, most minden lángol. Csak épp ezek a lángok a föld alól törnek elő, többlábnyi magasságba. Mintha az egész épület eltűnt volna. Közelebb lépünk, és meglátjuk az üregben az olvadt fémet és beomlott betont. – Mondd, hogy van másik kijárat is! – nyögöm. Peter súlyosan zihál. – Nincs másik. – A homlokához szorítja a tenyerét. Noah Olive mellett kiront az irtásra. Peter és én követjük

őket, óvatosan megközelítjük a négyszögletes épület masszív, összeroskadt maradványát. A tűz olyan forrón égeti az arcom, hogy végül kénytelen vagyok hátrébb lépni. Noah tölcsért formál a szája előtt a kezéből. – TYCAST! Peter ráveti magát, de még mielőtt elérné, Noah újra felordít: – DR. TYCAST! – Noah ellöki a támadóját, és Peter lába megcsúszik az avarban. Olive megragadja Peter karját, hogy visszatartsa. – Hadd kiáltozzon, Peter! Mindenki meghalt. Könny csillog a szemében. – Mit érdekel az titeket? – csattan föl Peter. – De Peter! – szólok rá. Most aztán tényleg nem mutogathatunk egy másra. Ez a helyzet mindent megváltoztat. Megrázza a fejét. – Bocs, nem gondoltam komolyan. – Tudom – bólint Olive. Noah újra felkiált, ezúttal Philt szólongatja. Vesz egy nagy levegőt, és elbődül: – SIFU PHIL! PHILLIP! Olive némán lehorgasztja a fejét. Nem tudom megállapítani, hogy sír-e. Azt sem tudom eldönteni, nekem kellene-e sírnom. A családias pillanat, amit a liftben átéltünk, semmivé enyészik. Bármilyen kiképzést is kaptam, abban tutira nem szerepelt egy ilyen helyzet megfelelő kezelése. És még mindig leshet ránk veszély a közelben. Képtelen vagyok levenni a szemem a vadul nyaldosó lángokról. Az a tátongó lyuk úgy fest, mintha egyenesen a pokolba vezetne. – Nem gondoljátok, hogy legalábbis furcsa az időzítés?

Noah felénk fordul. – Mire célzol? Nagyot nyelek, az arcomhoz emelem az ujjam, és elmorzsolok rajta egy hideg könnycseppet. Lám, végül mégiscsak sírok. Ugyanakkor mégis örömmel fogadom az ürességen és haragon kívüli új érzést. – Hát arra, hogy épp akkor történt mindez, amíg mi oda voltunk. Tudom, még új vagyok a csapatban, de akkor is: senki nem találja gyanúsnak a dolgot? Akár odabent is lehettünk volna. Peter Olive-ra néz. – Vannak fegyvereink? Olive némán biccent, és belopózik a fák közé. Próbálom elképzelni, mi oka lehetett bárkinek, hogy ezt tegye, és csak egy dologra tudok gondolni. – Hát nem látjátok? – kérdem, és most Peter teljes figyelmével felém fordul. – Mi van akkor, ha Dr. Tycast úgy döntött, nem működik együtt az irodájában hallott hanggal? Elég feldúltnak tűnt, nem igaz? – Igen, percekig zokogott – feleli Noah. – Az itteni emberek hűségesek voltak Tycasthoz? – kérdem mindkettejüktől. – Mindenki az volt – felelik egyhangúlag. Peter a mögöttem húzódó fákat vizslatja. – Nem tudjuk, meghalt-e bárki. Akárki is tette ezt, talán csak felégette a bázist, és elhúzott innen. Megrázom a fejem. – Ma reggel beszéltünk Tycasttal. Miért tettek volna ilyet? Mi okuk lett volna rá? ‒ Először is, tisztázzuk, ki az az „ők”! – mondja Noah.

– Akinek a Tycasttal folytatott párbeszédét kihallgattad, akárki volt is ‒ felelem. – Nyilvánvaló, hogy az a nő nincs egyedül. Vannak társai. – Semmi nem nyilvánvaló – ellenkezik Noah. – A doktor ugyanúgy egyedül is tehette, vagy segíthetett nekik. Vissza akarok vágni valamivel, de jobban belegondolva, igaza van. Pillanatnyilag semmiben sem lehetünk biztosak. A tűz időközben alábbhagy; már csak a mocskos falakon tükröződik a narancsos izzása. A föld még a bakancsom talpán keresztül is meleget sugároz. Leguggolok, és a fűbe nyomom a tenyerem. Amikor fölnézek, Peter áll előttem. – Vedd le a cipődet! – kéri. A szemét elhomályosítják a könnyek, de talán csak a sűrűn gomolygó füst miatt. – Miért? Letérdel. Megragadja, és húzgálni kezdi a cipőfűzőimet. – Mi a baj? – kérdezem. – Igazad van azzal kapcsolatban, ami itt történt – feleli. – Nem vagyunk biztonságban. És nem is leszünk, amíg bárki bemérhet minket. Noah odalép mellé. – Mit művelsz? – Eltávolítom a jeladóját. – Miféle jeladót? Peter lehúzza a zoknimat, és a hüvelykujjával megtalálja a varrást a testpáncélomon. A lábfejem mentén szétnyitja, és félig felhajtogatja a lábszáramra. Közben száraz tenyerébe veszi a talpam. A lábkörmeim égővörös színűek, a hajamhoz hasonlóan. Nem

emlékszem, hogy kifestettem volna őket; nem úgy tűnik, mintha törődnék az ilyesmivel. A csupasz lábfejemmel a kezében kissé védtelennek érzem magam, és nem tudom, miért. Majd Peter előhúz egy kést. Látok valamit a tekintetében. Kínt? Bánatot? De nem a lángoló otthonunk miatt. Hanem mert mindjárt fájdalmat fog okozni? Beharapom az ajkam. – Ez nem lesz túl kellemes – figyelmeztet. Noah lenyúl, és csuklón ragadja a kést markoló kezét, de Peter a mellkasába könyököl és ellöki. – Húzzál már innen! – szól rá. – Épp próbálom megmenteni az életünket. – Majd felém fordul, és azt mondja; – Ide ültettem be a kapszulát. Eddig azt hittem, egyedül én tudom használni, de most már nem vagyok benne biztos. Bólintok. A kés a következő pillanatban behatol a bőröm alá, közvetlenül a bokám mögött. Erősebben ráharapok az ajkamra, hogy föl ne sikoltsak. Fordít egyet a pengén, és egy apró, piros golyócska pottyan ki belőlem a fűre. Vér ízét érzem a számban, és könnyeket pislogva igyekszem visszanyerni a látásom tisztaságát. – Elvileg képesnek kell lenned ráállni – mondja Peter. Olive visszatér, és négy hosszú pálcát hoz a karjai között. Vékony harci botok. Az orromat megcsapja az edzőtermi matrac verítékszaga, és hallom a csupasz bőrön csattanó pálca zaját. Újabb bevillanó fantom, ezúttal kísérőképek nélkül. Megrázom a fejem, hogy megszabaduljak az érzékcsalódástól. – Semmi lőfegyver? – kérdi Noah. Peter egy ereszcsatornába rejtette a két Walther géppisztolyát,

mielőtt elindultunk Indianába. Nem akarta megkockáztatni, hogy emiatt meszeljenek le minket. Némi zsörtölődés után végül Noah és Olive is követték a példáját. Olive megrázza a fejét. Időközben korommal bekente az arcát és homlokát, így, a fekete hajával és öltözékével tökéletesen beleolvad a sötét fatörzsek alkotta árnyas környezetbe. Hozzá képest, a sápadt bőrömmel és tűzpiros hajammal úgy érzem magam, mint valami villogó neonreklám. Peter beletörli a pengét a pólójába, elkenve rajta a vérem. – Ki következik? – kérdi. Visszahajtogatja a testpáncélt a lábamon, és összenyomja a varrást a szegélyek mentén. A fájdalom egy pillanat múlva elenyészik, ahogy a szövet, mint valami kötszer, védelmezőn a seb köré zárul. Visszahúzom a lábamra a zoknit és bakancsot, miközben Peter Noah és Olive bokájából is eltávolítja a helyzetjelzőket. Noah seggfejnek nevezi, amiért a tudtán kívül tartotta szemmel, Olive azonban csak megvonja a vállát, mintha az egész teljesen logikus és magától értetődő volna. Én is vágom, miért tette – most nem lennénk itt, együtt, ha nem így tett volna, de nem vagyok biztos abban, hogy tetszik, hogy meg se kérdezett minket. Mégis, azon kevés infó alapján, amit jelenleg tudok róla, úgy érzem, döntését helyes indokok vezérelték, és nem egyszerűen kémkedni akart utánunk. A jelen helyzetünk pedig bizonyos szempontból teljes mértékben őt igazolja. Óvatosan lépkedni próbálok. A bokám kissé érzékeny, de úgy tűnik, mintha máris gyógyulásnak indult volna –

már ha ez lehetséges egyáltalán. A H9 okozta lángok közben még jobban lelohadtak. Most már csak egy füstölgő verem tátong az irtás közepén, és egyikünk sem néz oda. Tudjuk jól, hogy nem nagyon kéne itt időznünk a közelben, de azt hiszem, valahol mindannyian félünk hátrahagyni ezt a helyet. Végtére is, ez (legalábbis ez volt) az otthonunk. Az, hogy nem emlékszem rá, még nem változtat a tényen. Olive átnyújt egy botot, én pedig elfogadom, és próbaképpen megpörgetem. Úgy rááll a kezem, mintha egész életemben mazsorett botokat forgattam volna – és ez valószínűleg így is volt. Amikor Olive elfordul, vállon koppintom a pálcámmal. – Milyen jó voltam ezekkel? – Csaknem olyan jó, mint én. A szeme kivörösödött és nedvesen csillog; csakúgy, mint Peternek és Noah-nak. Próbálok előhalászni valami emléket az otthonomról, valami fantomot, de nem sikerül. Abból, amit elvesztettem, semmit nem tudok úgy visszaidézni magamban, ahogyan ők. És ez önmagában is csaknem elég ahhoz, hogy visszatérjenek a könnyeim. Azon kapom magam, hogy újra Noah-ra meredek, és ezt azonnal észre is veszi. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, ám ebben a pillanatban meghalljuk a helikoptert.

Mind

megdermedünk, de csak egy futó másodpercre.

Egyszerre eszmélünk, és gyorsan a fák közé sprintelünk a botjainkkal. Peter vezeti a sort, őt Olive követi, majd Noah, végül én. Pár másodpercenként visszapillantok a vállam fölött a fák között a magasba kanyargó vékony füstoszlop irányába. A lombok susogni kezdenek, ahogy a helikopter elhúz a fejünk fölött. Továbbfutunk. A fák megsűrűsödnek, míg végül egy nyirkos avar és gyökerek borította, szűk ösvényhez érünk. Csúszva lefékezek. A többiek némán futnak tovább, és egyre kisebbé zsugorodnak. Noah veszi észre elsőként, hogy lemaradtam, és felkiált: – Várjatok! Peter és Olive előrébb az úton megtorpannak. Visszafutnak hozzám, de én nem őket nézem. Hanem az egyik fatörzsnek támaszkodó Dr. Tycastot. A fehér köpenye elöl véres és szét van szaggatva. A szemüvege lencséi összetörtek. Ajkát és orrát rászáradt vér borítja. – Miranda… – nyögi. Leguggolok mellé, és finoman megérintem az arcát, attól tartva, nehogy még több fájdalmat okozzak neki. Sikerül kierőltetnie magából egy gyenge, reszketeg mosolyt; a fogai is véresek. – Mi történt? – kérdezem.

– Mennetek kell. A Béta csapat… még mindig itt van. Ők… nem a barátaitok. – A hangja olyan erőtlen, és szörcsögős. Hallom, hogy mögém gyűlnek a többiek. Peter lekuporodik, és a vállamra tett kézzel egyensúlyoz. – Nem hagyhatjuk itt. Magunkkal tudjuk vinni. Doktor, sikerült másnak is elmenekülnie? – fordul az öreg felé. Tycast megrázza a fejét. – Épp a garázsban voltam, amikor ledobták a H9-et. Az egész épük beomlott, én is alig tudtam kijutni. – Felnéz, észreveszi a mögöttem és Peter mögött ácsorgó Noah-t. – Igazad volt, hogy elmenekültél. Jól tetted. – Az arca eltorzul, és néhány másodpercig kínlódva köhög. – Honnan tudtad? Noah lágy hangon feleli: – Bent voltam az irodájában. Hallottam, amikor felhívta egy női hang. Önök… ő valami vevőkről és próbabevetésekről beszélt. – Gondolom, ez kissé… összezavart. – Igen, uram – ismeri be Noah. – Ki az a nő? – kérdem. – Azon emberek egyike, akik emögött az egész mögött állnak. Ők irányítanak mindent. Ők hozták létre ezt a projektet. – Tycast tekintete végigvándorol rajtunk, és újra elmosolyodik, ezúttal vidámabban. A bennem sajgó űr egyszerre megtelik, talán csak átmenetileg, ám ez is elég ahhoz, hogy fájni kezdjen tőle a szemem. Újabb helikopter – vagy ez még ugyanaz lenne? – zúg el fölöttünk. Hajladozni kezdenek az ágak, és zöld levelek pörögnek alá a magasból. Tycast vesz egy mély lélegzetet.

– Most már egymáshoz tartoztok. De vadászni fognak rátok. Készen kell állnotok. Együtt… együtt kell maradnotok. Egy adott célból neveltek fel titeket. Mindannyiótokat. Tycast oldalra billen, a háta kezd lecsúszni a fatörzsről. Peter odanyúl, hogy a helyén tartsa. – Mi ez a cél? – kérdi. – Mind tudatában vagytok a hatalmatoknak – feleli Tycast. – Vannak emberek ezen a világon… akik bármit megtennének, hogy a birtokukba kerüljetek. Hogy ők irányítsanak titeket. Azok, akik megalkottak titeket olyannak, amilyenek vagytok, azt akarják, hogy… – Mit akarnak? – kérdezi Noah. – Tesztelni az erőtöket. A városban. Egy próbabevetést akarnak, hogy bebizonyítsátok, mennyit értek. Arra akarnak felhasználni titeket, hogy megbénítsa a várost a félelem, míg az végül már nem képes tovább működni; az emberek elmenekülnek, és semmi nem marad ott, csak a kiürült épületek és utcák. – Meg azok, akik menekülés közben az életüket vesztik – teszem hozzá. Tycast bólint. – Sajnálom. Őszintén. Azt reméltem, rá tudom venni őket, hogy meggondolják magukat. De még ha sikerül is elkerülnötök, hogy foglyul ejtsenek titeket, még mindig felhasználhatják a többi Rózsát. – Végig tudta, hogy el akarnak majd adni… Tudta! – mondja Peter csalódottan. Összeszorítja az állkapcsát. Úgy fest, mintha küzdene a késztetés ellen, hogy elárultnak és becsapottnak érezze

magát. Mind így érzünk. Tycast arcán azonban őszinte szeretet tükröződik, még ha nem is emlékszem rá. Tiszta tekintettel küzd a fájdalmai ellen. – Igen. Tudtam. De nem akartalak átadni nekik titeket. Most pedig nélkülem zajlik az egész… – Ezt hallottam. Épp ezért távoztunk – mondja Noah. – Nekem kellett volna elküldenem titeket. Már sokkal hamarabb. Gyáva voltam – ismeri be Tycast zihálva. – Nem állítottam meg őket. – Egészen mostanáig – mondja Olive a hátam mögül. – Túl késő, kedvesem – feleli Tycast. – Azt mondtam, ebben nem veszek részt, ezért elpusztították az egész életművem… az otthonunkat. Tudniuk kellett, hogy odakint vagytok valahol. Még mindig fel akarnak titeket használni. Olyan nagyon sokat értek. Peter megrázza a fejét. – Még ha el is kapnak, nem tudnak rávenni, hogy együttműködjünk velük. Nem tudnak megtörni. Tycast meglepetten felvonja a fehér szemöldökét. – Mindössze annyit kell tenniük, hogy megvonják a memória injekcióitokat. Azután rövidesen nem fogtok emlékezni, kinek az oldalán is harcoltok. És vannak egyéb módszereik is. Egy dermesztő kéz nyúl belém, és marokra fogja a gyomrom. Olive döbbenten tátog. Feltételezem, a jövőbeli szérumadagok kérdésébe eddig még egyikünk sem gondolt bele igazán, engem is beleértve. Most Noah is lekuporodik mellém és Peter mellé. – Doktor, hol szerezhetünk még ilyen szérumot? – Van egy hely – feleli Tycast. – Csináltam egy titkos raktárt, vészhelyzet esetére. Elsüllyesztettem a tóban. A harmadik mólónál, a belvárosban. Vörös festék.

Harmadik móló. Sajnálom. Cserbenhagytalak titeket. De ott van elég, hogy kitartson. Menjetek érte, és rejtsétek el! Ne szálljatok szembe velük! Ne… Kezd elsodródni. Megszorítom a vállát, próbálva itt tartani a figyelmét. Talán sikerül kitartania. De miközben ezt gondolom, valahol mélyen tudom, hogy ezek az utolsó pillanatai. – Ez a Béta csapat – kérdem. – Kik ők? Tycast vág egy grimaszt, és nem a fizikai fájdalomtól. A jelek szerint inkább az undortól, vagy a szégyentől. – Ők is… olyanok, mint ti – mondja aztán. Olyanok, mint mi. Noah föltesz még egy kérdést. – Rhys. A Renegát. Ki ő? Fog tudni segíteni nekünk? Noah kérdez még valami mást is, de nem hallom. Lefoglal, ahogy figyelem, hogyan huny ki lassan a fény Dr. Tycast szemében. A szemhéja félig lezáródik, de még megrebben; mintha lassan ébredezne egy délutáni szunyókálásból, és most próbálna alkalmazkodni a fényviszonyokhoz.

Néhány pillanatig egyikünk sem mozdul, és nem szólal meg. Nem tudok olvasni a többiek fejében, de feltételezem, mind ugyanazon a kérdésen töprengünk – vajon elárult minket Tycast? A jelek szerint tisztában volt vele, mi következik. De ez nem jelenti azt, hogy nem volt elég ereje megállítani őket. Hinni akarom, hogy komolyan gondolta, amit mondott, hogy nem hagy minket magunkra, és nem hagyja, hogy kihasználjanak. Tudom, hogy a többiek is így éreznek. Ám mint általában, most sem tudom, mit gondoljak.

Végezetül Peter fölegyenesedik, és ellép tőlünk. A tenyerébe fogja a homlokát. Mi, többiek némán figyeljük, gondolom, valami utasításra várunk. Mozdulnunk kellene. Attól, hogy itt tétlenül ácsorgunk, bizseregni kezd a talpam. Vagy talán csak a bokámból szivárgó vér csiklandoz, ahogy apró tócsába gyűlik a cipőmben. Noah csípőre teszi a kezét. Veríték csillog rövidre nyírt, világosbarna hajában. – Muszáj lesz megszereznünk azt a szérumkészletet – mondja Peternek. Peter nem fordul felénk. – Szerinted én nem tudom? – Akkor meg mi a fenére várunk még? – kérdi Olive. Nagyon csendes, de a jelenléte egészen megnyugtató. Talán épp azért, mert nem hangoskodik annyit. Mintha homlokegyenest az ellentéte volna Noah-nak. Különösen így, hogy piszkos az arca, és hogy hátramaradni látszik pár lépéssel; mintha részvétel helyett inkább csak kívülállóként figyelne minket. Van Olive-ban valami vad és állatias. Különös fény csillog a tekintetében, ami emberen túlinak hat. Meg akarom ismerni őt. Nagyon érdekel, hogy vajon mit felejtettem el vele kapcsolatban. Peter végül felénk fordul. A háta mögött egy mókus iszkol át a földúton, és fölszalad egy fára. A háttérben még mindig ott zúgnak a helikopterek, messze tőlünk. – Meg kell akadályoznunk ezt a próbabevetést – jelenti ki Peter. – Ha igaz, amit a doktor mondott… Mindannyian tudjuk, hogy igaz. Körbeforgatom a botomat, és a hátam mögé tartom.

– Pillanatnyilag nem ez a fő prioritásunk – veti ellen Noah. – Most az a legfontosabb, hogy gondoskodjunk róla, hogy ne veszítsük el az emlékeinket. – Ahogy én? – bukik ki belőlem epésen. Ott lebeg köztünk a feszült kérdés a levegőben: az ostoba és önkéntelen emlékeztetőm, hogy még mindig én vagyok itt a kakukktojás. – Miranda… – kezdi Noah. Megrázom a fejem. – Szerintem ugyanilyen fontos a bevetési teszt is. Tudod, mire vagyunk képesek; képzeld el, amint egy egész várossal történik ugyanaz! Te nem voltál ott velem a plázában. Amikor az emberek nem tudtak elég gyorsan félreállni az útból. – Nagyot nyelek, és azt kívánom, bárcsak azok a jelenetek is az emlékezetem elveszett részéhez tartozhatnának. – Megszerezzük azokat a szérumokat is, de meg kell állítanunk őket. Őket. Ha legalább valamivel pontosabb képünk volna arról, ki az ellenség! Nehéz az ellen küzdeni, amit nem is ismersz. Újra beharapom az arcomat, érzem a nyelvemmel a kisebesedett, érdes húst. Újabb levelek szállingóznak alá, ahogy az egyik helikopter ismét elhúz fölöttünk. A vér ízére összpontosítok a számban, hogy legalább valamire odafigyeljek. Peter megdörzsöli a homlokán éktelenkedő horzsolást. – Tycast egyszer azt mondta nekem, hogy csak tizenévesen tudjuk létrehozni a félelemhullámokat. Bizonyos idő elteltével az agyaink sűrűsége lecsökken, míg végül teljesen olyanná válik, mint az átlagembereké. Ezért tart a kiképzésünk már egészen kölyökkorunk óta.

– Ezt nekem is említette egyszer – erősíti meg Olive. – Akkor hát, vagy mostanában lesz ránk szükségük, vagy egyáltalán sosem. Peter bólint. – Pontosan. – Akkor is szükségünk lesz még a memória szérumra? – kérdem. -Miután elenyészik a pszichikai erőnk? Peter megvonja a vállát. – Nem hinném, de nem tudhatom biztosan. Tycast csak ennyit árult el nekem. Noah feltartott kézzel közém és Peter közé lép. – Remek dolog a jövőnket tervezgetni, de most inkább a jelennel kellene foglalkoznunk. Menjünk el ahhoz a titkos szérumraktárhoz, amíg még nem késő! Noah még mondaná tovább, de aztán hirtelen elhallgat, és furcsán mered Peterre. A következő pillanatban én is meglátom: valami kiáll Peter nyakából. Peter odakapja a kezét, hogy megérintse, majd a szemgolyója visszafordul a koponyájába, és a hátára zuhan. A feje puffanva ér földet az erdő talaján. – Fedezékbe! – kiáltja Noah. Abban a pillanatban reagálok: a botom az oldalam mellett tartva, görnyedten behátrálok egy fa mögé, és lekuporodok. Noah-t és Olive-ot mintha a föld nyelte volna el. Lassan lélegzek, az orromon át, és tekintetemmel módszeresen végigpásztázom a környező fákat, veszélyforrás után kutatva. A pillantásom folyton visszatéved Dr. Tycast tőlem alig pár méternyire, egy fatörzsnek támaszkodó testére. És Peter… jaj, istenem! A kezdeti, ösztönös védekező reflex elenyészik, és most már tisztán látom őt, a nyakából kiálló dobónyíllal. Lehet, hogy mérgezett volt a

hegye; lehet, hogy Peter már nem él. Küszködve igyekszem egyenletesen tartani a légzésem. Most nem veszíthetem el a lélekjelenlétem; most nem csúszhatok szét; nem itt és nem most, amikor mindannyian támadás alatt állunk. Ám akárhogy kémlelem a fákat, csak leveleket és újabb leveleket látok. Noah felmordul. Majd meghallom a fának csapódó fa éles, reccsenő hangját. Előtörök addigi rejtekhelyemről, és a botom szorosan magam mellett tartva rálépek az erdei ösvényre. Noah tőlem jó háromméternyire áll. Előtte pedig, kettőnk között, egy a miénkkel az utolsó pikkelyig minden részletében teljesen megegyező, fekete testpáncélt viselő idegen lány. A fejét csuklya fedi. Csak a teste körvonalai alapján tudom megállapítani a nemét. Noah mögött feltűnik az első feketeruhás támadó pontos klónja, egy fiú; mivel ő velem szemben áll, látom, hogy pikkelyes arca minden egyéni vonást nélkülöz, a szemét eltakaró, sötétített üvegű védőszemüveget leszámítva. Mindkét idegen a Noah-éhoz hasonló botot forgat, csak épp az övék pengében végződik. Nekünk miért csak az olcsóbb modell jutott? Noah elhárít egy frontális támadást a lánytól, majd a hátára kap egy védhetetlen ütést a sráctól. Felnyög, és előretántorodik. A fák közül ekkor előrobban Olive, a botja egyetlen suhogva pörgő, elmosódott folt. Nekirontok a mindvégig nekem háttal álló feketeruhás lánynak. A botom lesújt a feje búbjára, és hallom, ahogy a maszkja mögött felsikolt. Ám az alattomos ütésem a jelek szerint nem lassítja le, mert a következő pillanatban máris felém perdül, és alacsony, söprő mozdulatot tesz a botjával, hogy kiüsse

alólam a lábaimat. Felugrok; a pálca elsuhan alattam. És ha már úgyis a levegőben vagyok, egyúttal beviszek egy közepesen kemény rúgást a mellkasára. Ettől hátratántorodik, és nekiütközik Noah-nak, aki Olive-val vállvetve épp a másik feketeruhással viaskodik. Botjaik folyamatos összecsattanása és recsegése olyan, mint valami vad dobpergés. A lány felbotlik Noah lábában, és esetlen bukfencbe hemperedik. Ha ez a Béta csapat, akkor miért csak ketten vannak? Figyelem, ahogy Olive a botja végével a srác mellkasára sújt; az vad hörrenéssel összeroskad. A lánynak egy teljes másodpercébe telik, mire a felbukása után sikerül ismét talpra állnia. De hármunk összehangolt támadása ellen semmi esélye. Fel akarok nevetni, de valami nem stimmel. Nem lehet, hogy ilyen könnyű legyen. A vállam fölött hátrapillantok, hogy ellenőrizzem Petert, és látom, hogy valóban nem ilyen könnyű. Két másik feketeruhás áll fölötte, ismét egy fiú és egy lány. Egy pillanatra elkapom a srác tekintetét, mielőtt a szemvédője elsötétedik. Emlékszem erre a szempárra. Világoskék, túlságosan is kék… szinte már utánzat. Ám mielőtt bármi másra emlékezhetnék, máris rám rontanak mind a ketten. Ide-oda csépelek a botommal, sorra hárítva a döféseiket és csapásaikat, de ők legalább olyan gyorsak, mint én. Az egyikük előrenyúl, ugyanolyan dobónyilat tart a kezében, mint amelyik Peter nyakából meredezik. Hátrakapom a fejem, mielőtt még megszúrhatna vele, ám a hirtelen mozdulattól elvesztem az egyensúlyom. Egy penge keresztülvág a farmeromon, és megkarcolja a térdem oldalát. Megtántorodok és elterülök.

Noah elkap. Nem tart sokáig, épp csak annyi ideig, hogy megtörje az esésem lendületét. Majd ismételten ideoda csapkod, és elhajtja mellőlem a feketeruhásokat. Olive beoson mögéjük, és fölnyalábolja Petert. Nagy nehezen felküzdi őt a vállára, fölegyenesedik, és besurran vele a fák közé. Mögöttem az első két feketeruhás tántorogva talpra kecmereg. A lány a fejét szorítja. – Noah, gyerünk! – Nem várok, csak bevetem magam a fák közé a sűrűbe, és csak futok és futok és futok. Hallom, ahogy mögöttem ütemesen dobban Noah lába az erdei talajon. Az egyetlen esélyünk az, ha lehagyjuk őket. Két méterrel előttem egy dobónyíl fúródik egy fatörzsbe. Ívben megkerülöm a törzset, anélkül, hogy veszítenék a sebességemből. Az erdő egyetlen zöld folttá mosódik a szemem előtt, és az egyetlen zaj, amit hallok, a lábunk dobbanása a száraz leveleken és a puha, humuszos földön. Cikk-cakkban futok, és Noah tartja a tempót; jól tudom, hogy együtt kell menekülnünk. Azt hiszem, lassan kezdjük lehagyni őket. Még néhány kanyar. Bármi vagyok is, és bármi legyen is a feladatunk, nem fog itt végződni, ebben az erdőben, annyi szent. Nem végződhet itt. Előttünk folyó zúg, és én előcsalok még egy kis tartalékot az izmaimból. Még csak nem is nagyon zihálok. Énem egy részét idegennek érzem, mert nem tudom, meddig terjednek a képességeim. Ám a testem a jelek szerint saját memóriával rendelkezik, olyannal, amely szerencsére még teljesen ép. A nagy hajrá lendületében áttörök az ágak kusza hálóján, és kijutok egy nyílt területre, amely egy szürkésbarnás, jobbról balra hömpölygő folyóban ér

véget. A következő lépéssel elrugaszkodok a parttól, és máris a folyó fölött úszom a levegőben; kiegyenesítem a testem, felkészülve a becsapódásra, és előrelendítem a kezein arra az esetre, ha a sötéten kavargó víz sekély volna. Belehasítok a sebes áramlatba, és alámerülök. Szerencsém van – nem érek le az aljáig. A sodrás próbál visszanyomni a felszínre, de én kézzel-lábbal tempózni kezdek, és küszködve igyekszem a víz alatt maradni. A hideg folyadék csípni kezdi a szemem és orrom: semmit nem látok, csak iszapbarna kavargást. Egy erős kéz kulcsolódik a csuklóm köré. Próbálom kirántani magam a szorításából, majd meglátok egy pólót a homályos vízben. Noah az. Kifújom a levegőm, hogy ne emelkedjek föl automatikusan a felszínre, felfedve helyzetünket az üldözőink előtt. Noah szorosan ráfog a csuklómra. Buborékok kavarognak körülöttem. A mellkasom kezd egyre jobban elszorulni. Sokkal nehezebb visszatartani a lélegzetem, amikor valójában nincs is levegőm, amit visszatarthatnék. Noah mellém igazodik, és együtt súroljuk a folyómedret. Kinyitom a szemem, és meglátom őt a koszos víz opálos derengésén át. Föl kell jutnom. Muszáj a felszínre úsznom, hogy megtölthessem a tüdőmet. De nem tudom, mekkora távot sikerült megtennünk a víz alatt. Talán alig haladtunk valamennyit. Ha most kidugom a fejem, megláthatják, hogy nem úsztunk át a túlsó partra. Inkább futnom kellett volna tovább.

Rángatózni kezdek Noah karjában. Tisztában vagyok vele, hogy fuldoklom. Nem tudom tovább visszatartani a levegőt. Ki kell szabadulnom a szorításából: karmolok, rúgok, bármit, csak engedjen már el! Muszáj elérnem a felszínt. Ám a keze szorosan tart, és egyetlen morbid pillanatig felvillan bennem, hogy talán meg akar ölni. A fenéken egy kő keményen meghorzsolja a nyakam. Nem bírom tovább. Ám ahogy levegő után kapkodva épp nyitnám a számat, Noah az ajkamra tapasztja az ajkát. Pont akkor fújja bele a számba a tüdejéből a forró levegőt, amikor elkezdek belélegezni. Épp idejében. A tüdőm még mindig ég, de már nem olyan vészes, ezt már kibírom. Odalent, egy folyó kavicsos medre fölött sodródva, ajkammal az egykori pasim ajkán, aki épp nekem adta a levegőjét, egyszerre elönt a felismerés, hogy mégsem fogok megfulladni, egyelőre legalábbis. A szánk továbbra is egymásra tapad, lehetővé téve, hogy egy keveset visszaadjak az ajándékából. Azután nem egyszerűen rám tapasztja, hanem mozgatni kezdi az ajkát. Megcsókol. Es én visszacsókolom. Megfeledkezünk a légzésről.

Felvillan bennem egy fantom emlék… A priccsemen ülök, és kikötöm a cipőmet. Épp az imént fejeztük be az edzést: futottunk egy nagyot, majd jó fél órát bokszoltunk. Hideg veríték borítja a testem. Noah félmeztelenül nyújt előttem a padlón. Az izmai karcsúak, szálkásak, kemények: feszesebbek, mint Peternek. Kockás hasa barázdái élesen kirajzolódnak. A fűzőmet rángatom, amikor Noah váratlanul megragadja a lábam, és lehúz az ágyról maga mellé. A

kezemmel elkapom magam, mielőtt a fenekem a földre huppanna. Magára húz. – Csupa veríték vagy! – mondom. Az arcán horzsolás éktelenkedik; egy rosszul kivitelezett ütésem nyoma. Peter és Olive mindjárt itt lesznek. A kapcsolatunk még mindig titkos. Elrejtjük előlük, mert mindent, amit mi négyen teszünk, együtt tesszük. És még nem állunk rá készen, hogy változtassunk ezen. Noah türelmes. Feszültség keletkezik bennünk, mert Peter és Olive bármelyik pillanatban megjelenhetnek. Magához húz, hogy megcsókoljon, és megízlelem a felső ajka sós verítékét. – El akartam mondani neked valamit – kezdi. – Igazán? Na és mit? – Szerelmes vagyok beléd. Szeretlek, Miranda. Egy pillanatig döbbenten meredek rá – a srácra, aki velem együtt nőtt fel, és olyan, mintha a bátyám volna. Figyeltük egymást, ahogy eleven fegyverré válunk, olyan veszélyes valamivé, hogy lassan mi is félni kezdünk mindattól, amire a testünk képes. Életem minden egyes pillanatát, amire érdemes emlékezni, vele töltöttem. Most pedig azt mondja, szeret, és tudom, hogy én is szeretem őt. Hát kimondom. – Én is szeretlek.

Az

emlékkép gyorsabban enyészik el, mint ahogy jött,

és visszazökkenek a jelenbe: még mindig a víz alatt vagyunk. Még így is, miközben az a veszély fenyeget, hogy teljesen eluralkodik rajtam a pánik, jut rá időm, hogy átérezzem a veszteség fájdalmát. A szerelem, amit a fantomjelenetben éreztem, velem marad. Valóságos. És mégis…

Ő elvette tőlem. Eldobta. Akkor hát miért nem vagyok képes túllépni az érzésen? Ez az első olyan emlékem, amit igazán a sajátomnak érzek. Igaznak fogadtam el a többi fantomot is, de ez most valami más. Valahogy sokkal súlyosabb. A levegőnk teljesen a végét járja: elég elszökött belőle ahhoz, hogy most a fuldoklás határán csimpaszkodjunk egymásba. Elönt az esztelen pánik. Muszáj kiszabadulnom! Kitépem magam a karjaiból – ezúttal elenged és a felszín felé rúgok. Hideg levegő csapja meg az arcom, és a következő pillanatban Noah is felbukkan mellettem. Körbepördülök, nagy kortyokban, zihálva nyelem az édes, életmentő levegőt, miközben lefelé sodor a víz. A part tisztának tűnik, nyomát sem látjuk a feketeruhásoknak. De Peternek és Olive-nak sem. Lejjebb süllyedek, elrejtem mindazon részemet, ami nem lélegzik. Egyszerre érzem a számban a koszos víz ízét, Noah lélegzetét és csókját. Félek ránézni. Sodródunk. Egyikünk sem szól egy szót sem. Úgy teszünk, mintha óvatosságból hallgatnánk, arra az esetre, ha a feketeruhások még mindig itt volnának a közelben.

Akkor

sem szólalunk meg, amikor végül kijutunk a

vízből. Legalábbis nem azonnal. A parton vagyunk, egy jókora kiugró szikla takarásában. Egyfajta védett barlangnak tűnik, aminek az ég felé nyílik a szája. Lehámozom magamról a csurom vizes hosszú ujjú felsőmet, és dideregve kifacsarom. A nap kisvártatva felmelegít a testpáncélomon keresztül. A víz-cseppek fénylő gyöngyökként csillognak a pikkelyeken. Noah a sziklapárkány szélén áll, és úgy tesz, mintha fölfelé kémlelne a folyóparton. Mielőtt megálljt parancsolhatnék magamnak, kicsúszik a számon: – Tudod, ha nem loptál volna el mindent, aki vagyok, még mindig együtt lennénk. Noah megmerevedik, de nem szól semmit. Figyelem, ahogy az izmok megfeszülnek az állkapcsán. Nem tudom, miért mondtam ezt az imént; nem kellene még nekem is büntetnem. Ugyanakkor, jó érzés látni a megbánását. A vívódásait. Nem teheti meg nem történtté, amit tett. Akkor hát, mi egy kis sértett önérzet az én elvesztett emlékeimhez képest? – Te még mindig te vagy – mondja aztán, ezúttal a másik irányban kémlelve a folyót. – Ugyanaz a régi Miranda. Nem az emlékeid tesznek azzá, aki vagy.

Valami frappáns visszavágáson töprengek, de végül csak csendben ülök, mellkasig felhúzott lábbal. Hátranyúlok, és kifacsarom a hajamból a vizet. A tapintása egyszerre érdes az apró kavicsoktól, és csúszós a beleragadt folyami iszaptól. A gondolataim folyton visszakalandoznak ahhoz, hogy milyen ismerős érzést keltett az ajkai érintése; hogy tüstént felismertem a csókját. És nem tudok nem eltöprengeni azon, ő vajon mennyire közelről ismer engem. Nem tudom, milyen lehetett folyton együtt lenni vele, és miket csináltunk együtt. A csókja nem kavart fel régi, elfeledett emlékeket róla; de eddig még szinte mindenki szerint együtt voltunk egy héttel ezelőtt. Ami valószínűleg normálisnak tűnt a számára. Azon kapom magam, hogy féltékeny vagyok rá, mert megvan ez az előnye velem szemben: ő mindent tudhat a közös múltunkról, nekem pedig csak kósza felvillanások jutnak. Így hát nekiszegezem a kérdést, mielőtt még inamba szállna a bátorságom: – Volt köztünk szex? Nem felel. Ahogy telnek a másodpercek, érzem, hogy elvörösödök. Végül önelégülten elvigyorodik. Pillanatnyilag nem éppen ilyen reakciót akarok látni tőle. – Nem. Phil azt mondta, tilos. Egyszerre eszembe jut az álom-emlékem Noah-ról az ágyamban. Azt tudom, hogy nemet mondtam neki, de nem emlékszem, miért. Noah egy pillanatra szenvedni látszik, valahogy úgy, ahogyan Peter is gyötrődött, mielőtt kiműtötte volna belőlem a helyzetjelzőt. Peter! Mi itt szurkapiszkáljuk

egymást, ahelyett, hogy Peter és Olive keresésére indulnánk. Noah leguggol, a tekintetét az erdőhatáron tartja, a folyó felső folyásánál. Halk hangon szól. – Phil tanította meg nekünk a közelharcban való jártasságunk legjavát, és némi kardforgatást. Azt mondta, az erőnk belülről fakad, valamint hogy a szex csak elapasztaná azt, ráadásul tönkretenné a csoporton belüli személyes kapcsolatainkat is. A Shaolin szerzetesek már réges-régen megfejtették ezt az erődolgot. Valószínűleg csak azért mondta ezt, hogy kordában tartson minket, de túlságosan nagy volt köztünk a versenyszellem ahhoz, hogy kockáztassunk. – Szünetet tart. Tesz egy negyed fordulatot a sarkán, így az arca már félig felém fordul. – Nem mintha te nem akartad volna. A nyakam bizsereg a verítéktől. Félrefordítom a tekintetem. – Hát, most nem akarom. – Emlékeztél – állapítja meg. – Az imént, amikor megcsókoltalak a víz alatt, egy kicsit igenis visszaemlékeztél arra, hogy milyen volt velem lenni. Éreztem az ajkaidon. – Hogy mit éreztem, az mit sem számít. – De igen, nagyon is. – Nem, mert bármi volt is köztünk eddig, az kitörlődött. Nem ismerlek téged. – Fölegyenesedek, igyekszem nem fölemelni a hangom. – Miért tetted, Noah? Honnan vetted, hogy jogod van hozzá? Együtt nőttünk fel. Tudtad, hogy tudok vigyázni magamra. Tudtad, hogy ki akarok állni mellettetek, hogy együtt találjuk meg a válaszokat. – Csak feltételezhetem, hogy

ez az utolsó rész is igaz. Hogy amennyiben most így érzek, akkor feltehetőleg azelőtt is így éreztem. Akartam volna azt az esélyt: a döntés lehetőségét, hogy együtt harcolhassak velük. A talpunk alatti sziklára mered, révülő tekintettel, mintha erősen töprengene, és próbálna valamiben döntésre jutni. Majd fölegyenesedik, és odalép hozzám. – Mi az? – kérdem végül. – Mi lenne, ha azt mondanám… hogy megadtad rá az engedélyt? Mi lenne, ha kiderülne, hogy megkérdeztelek, és te igent mondtál? – Igent mondtam arra, hogy kitöröld az emlékeimet? – Nem! Az teljességgel kizárt! Hazudik. Megfogja a kezem, és a hüvelykujjával megdörgöli az ujjízületeimet. El akarom húzni a kezem, de nem teszem. Most még közelebb van, arca alig kétarasznyira lehet az enyémtől. – Emlékszel? – kérdezi. – Emlékezned kell! Próbálj meg visszaemlékezni! A vonaton ültünk. Rémlik legalább a vonat? Elképzelek egy vonatot a lelki szemeim előtt; azt, amelyiken akkor éjjel potyáztunk. Semmi más nem ugrik be. Akarom, hogy igaza legyen, de nem látom. – Akkor föltettem neked egy kérdést. Hogyha tennem kellene valamit, valami olyat, ami neked nem tetszene, amivel nem értenél egyet, de amiről hiszem, hogy biztonságban tartana téged, és engem is; minket, hogy együtt maradhassunk. Megkérdeztelek, hogy akkor is bíznál bennem? Végül, a tekintetétől megigézve, felbukkan az emlék. Egy vasúti telepen vagyunk, egy rozsdásodó, a sínek mellé félreállított szerelvény tetején. Újra kiosontunk.

Jobbra tőlünk eldübörög egy vonat, a kerekei csikorogva csiszolják végig a síneket. Vibrál alattunk a fémkaszni. Befészkeltem magam Noah karjába; a hátunkon fekszünk, és nézzük a csillagokat. Ma éjjel olyan távoli, szórakozott. Mintha máshol járna. Még jobban felé fordulok, átvetem a karom a mellkasán. Ujjaival a hajamat cirógatja, és finom vonalakat rajzol a fülem köré. – Mi a baj? – kérdem végül. – Semmi. – Noah! – szólok rá. Egy idő múltán felsóhajt. – Van valami, amit meg kell tennem. – Mi az? – A jobb fülem a mellkasán pihen, a szíve fölött. Hallom, hogy kicsit gyorsabban kezd verni. – Valami szörnyű és helytelen és önző dolog. De azt hiszem, talán mégis ez a helyes. Mármint kettőnknek. – Oké. Mondd el! – Nem mondhatom el. Egyszerűen nem lehet. Felkönyökölök, és lenézek rá. Felém billenti a fejét. Lehajolok hozzá, és adok neki három lassú, érzéki csókot. – Bármit elmondhatsz nekem – súgom. – Ezt nem – feleli. – De muszáj, hogy bízz bennem! Tudnom kell, megbízol-e bennem annyira, hogy nélküled hozzak meg egy komoly döntést. Egy nagyon nehezet. Azt hiszem, arra akarok kilyukadni, hogy bíznál-e bennem így is. Újra megcsókolom. A vonat eltűnik a távolban. Vele együtt elenyészik a dübörgés. – Bízom benned – felelem.

Visszatérek a jelenbe, és könny áztatja az arcom. – Ha tudtam volna… – mondom. Az emlék hirtelen ért véget. Fogalmam sincs, mi történt azután. Hogy vajon egyszerűen beleegyeztem, vagy kíváncsian további részletek után faggatóztam… Vagy valóban bíztam benne, pontosan úgy, ahogy mondtam neki. – Bíztál bennem – feleli Noah. Biztosra veszem, hogy szeretné megkapni tőlem a megbocsátás vagy legalább a megértés valami apró jelét. És énem egy része meg is akarja adni neki. Egyszerűen csak nem hiszem, hogy máris képes volnék rá, és hogy amikor végül megkapja tőlem, az mit is fog jelenteni. Elmaszatolom a könnyeimet. Most nem tehetjük ezt. Odakint vannak a barátaink, ki tudja, hol, és szükségük van ránk. Azzal, hogy az emlékek között időzünk, még nem szűnnek meg a jelenlegi problémáink. – Nos, meghoztad a döntést – jelentem ki olyan megfellebbezhetetlenül és ellentmondást nem tűrően, amennyire csak telik tőlem. És igazam van. Bizalom ide, vagy oda, abba soha nem egyeztem volna bele, hogy megfosszon a személyazonosságomtól. Mindenesetre így, visszaemlékezve a történtekre, már sokkal nehezebb haragudnom rá. Ismét fölfelé kémlel a folyón. A parton még mindig mindkét oldalon tiszta a levegő, és nekem elegem van abból, hogy azt várjam, mikor találnak ránk. Odafutok a szikla széléhez, és leugrom a fövenyre, a nyirkos pólómat átvetve a vállamon. A farmerom mindenesetre magamon hagyom, amennyiben sikerülne valahogy visszatérnünk a civilizációba.

A kövek túl hangosan csúszkálnak és csattognak a talpam alatt. Óvatosan lépkedek a part mentén, azt remélve, hogy sikerül rátalálnom a barátaimra még naplemente előtt. – Az emberek ezt teszik, amikor szerelmesek! – kiált utánam Noah. – Örült döntéseket hoznak. Azt teszik, amit a leghelyesebbnek vélnek, és utólag néha kiderül, hogy tévednek. Miranda! Megállok. És megfordulok. Ott áll a sziklán, fölébem magasodva. – Kérlek! Csak annyit mondj, hogy nem fogsz örökké utálni! Mondd, hogy nincs vége mindennek kettőnk között! Ki akarom mondani. Gondolatban még ki is mondom. Vége. Mert hát hogy is lehetne másképp? De hangosan csak annyit bírok kinyögni: – Nem tudom. Kérlek! – Majd újra megindulok a part mentén fölfelé, folyásiránnyal szemben. A bánat ismét a mellkasomra nehezedik, és nem tehetek egyebet, mint hogy tovább lépkedek. Besurranok a fák közé, hogy takarásban legyek. Végül Noah utolér, és onnantól csendben megyünk tovább egymás mellett. Egy idő múlva talál valami más beszédtémát. Valami kézenfekvőt. Valamit, ami megkímél minket, hogy tovább feszegessük az emlékek és a bizalmat szavazó kijelentések kényes kérdését. – Tudod, nem sok időnk maradt a szérum nélkül. – Hallottam – felelem. – Nem csentél el véletlenül néhányat, amikor először leléptél? Mert az most igencsak kapóra jönne. ‒ De igen…

Újabb tíz lépést teszünk anélkül, hogy további részletekkel szolgálna. Lehajolok egy alacsony ág előtt, és átbújok alatta. – De igen, csak…? – nógatom. – Csak… elvesztettem őket a menekülésünk közben. Meg kellett küzdenünk Tycast egyik biztonsági emberével. A táskám… nos, kiszakadt, és… Tátva marad a szám. – Tehát, ha Peter nem talált volna rátok, akkor rövidesen ti is elvesztettétek volna az emlékeiteket?! Noah karja súrolja az enyémet, miközben előrelendül, de nem tudom eldönteni, szándékosan-e, vagy véletlenül. – Még azelőtt visszajöttünk volna. De az adagok, amiket elhoztunk, időt nyertek nekünk. – És azért nem hívtátok magatokkal Petert, mert…? – Már elmondtam, miért. – De most bízol benne? Olyan érzés, mintha cél nélkül, vakon kóborolnánk, de valójában nem ez a helyzet. Kerülőutat teszünk, visszakanyarodva arra, amerről jöttünk; tekintetbe véve, mennyi időt töltöttünk a vízben, tudjuk, hogy Olive-nak és Peternek valahol ebben az irányban kell lennie. Miközben várom Noah válaszát, a tekintetem ide-oda villan a fák között. Az erdő talaját száraz levelek borítják, amik recsegnek és hangosan zizegnek a talpunk alatt. – Noah! – Ja. Bízom benne. Ránézek. Megtorpan, és én is megállok. A szája széle kényszeredett vigyorba húzódik. Majd összeszűkül a szeme, és a következő pillanatban én is megérzem.

Egy félelemhullám. Elég gyenge, de a mostanra már oly ismerős rózsaillat kíséri. És úgy tűnik, mintha valahogy érzékelném, melyik irányból jön. – Közel vannak – állapítom meg, és meggyorsítom a lépteimet. – Honnan tudjuk, hogy nem a másik csapat az? – Sehonnan. – Csapda is lehet. Megpróbálhatnak tőrbe csalni – mondja. – Akkor majd óvatosak leszünk. Csaknem futva vágok neki, próbálva nem ropogtatni a leveleket a talpam alatt. Az illat mintha töményebbé válna, azaz vagy az erősödik, vagy mi közeledünk a forrásához. Ágak csapódnak fedetlen arcomnak, megkarcolják a testpáncélomat, és beletépnek a hajamba. Tudom, hogy Peter és Olive az, érzem. – Lassíts! – sziszeg mögöttem Noah. Az egyik ág puskalövésszerű durranással pattan el a talpa alatt. Előttünk nem messze meglátok egy rést a fák között. És egy személyt, csurkába fogott hosszú, fekete hajjal. Keresztültörök, és fölemelt kézzel megállok. Olive az, és egyenesen az arcomba tartja a botja végét. Mögöttem Noah dübörögve lefékez. – Olive, mit művelsz? – kérdi. Olive lábánál ott fekszik Peter, még mindig eszméletlenül. Olive összeszorított foggal, erősen zihál. Nem veszi le rólam a tekintetét, csak egy gyors pillantást vet Noah-ra. Az orrom előtt hadonászó bottól kancsítani kezdek. – Bizonyítsd be, hogy te vagy az! – csattan fel Olive. Annyira össze vagyok zavarodva, hogy teszek egy lépést előre, ő pedig keményen mellkason vág. A páncélom

elnyeli az ütés jó részét, de még így is elveszítem az egyensúlyomat. Noah fél kézzel megtámaszt. – Azt mondtam, bizonyítsd be, hogy te vagy az! – Nézd meg a ruhánkat! – mondom. – A többieknek nem volt ilyenjük. – El is vehettétek tőlük – veti ellen Olive, de kihallom a hangjából a bizonytalanságot. Jobb arcán egy fényes, vörös vágás szeli ketté a rászáradt sarat. – Olive, mi vagyunk azok – mondja Noah. – Mi ütött beléd? – Figyelem, ahogy Olive gyanakodva tanulmányozza őt, miközben beszél. Lassan leereszti a botját az arcom elől, és az oldala mellé engedi. – Mi a fene történt? – kérdem. Olive lepillant Peterre, aki álmában megrándul. Az apró seb a nyakán égővörös. – Az egyikük utolért minket. Az egyik lány. Egyedül volt. Én… megküzdöttem vele. Ledobtam Petert a vállamról, harcoltam és győztem. Kiütöttem őt. Nekiesett egy fának, és elvesztette az eszméletét. Már épp fel akartam emelni Petert, hogy fussak tovább, de aztán meggondoltam magam; tudnom kellett, kik a támadóink. Ugyanolyan védőöltözéket viselnek, mint mi. Pontosan ugyanolyat. És arra gondoltam, amit Tycast mondott… Nagyot nyelek; még mindig érzem a számban a folyó ízét. – Tudjátok, arról, hogy a Béta csapat pont olyan, mint mi. Olive rám szegezi a tekintetét, és egy kicsit elkerekedik a szeme… – Ők mi vagyunk – folytatja. – A lány a maszk alatt, ugyanolyan volt, mint én. De hajszálra ugyanolyan,

mintha az ikertestvérem vagy a klónom lenne, vagy ilyesmi. Mi vagyunk ők. – Lehetetlen! – nyögi Noah. Most már mellettem áll, vállvetve az én valamivel alacsonyabb vállam mellett. – Igazán? – kérdi Olive. A hangja megbicsaklik; láthatólag minden tőle telhetőt megtesz, hogy nyugodt maradjon. Én úgyszintén. – Mert én tudom, mit láttam. Még a szemhéját is felhúztam, és a szemei is ugyanolyanok. Még a fogai is, Noah! Istenem! Négyen voltak, igaz? Mi is négyen vagyunk. Két egyforma csapat. Újra visszagondolok a plázára. A vérontásra, amit egyedül okoztam. Adj hozzá még hetet, és ismételd meg az akciót egy nagyvárosban! Istenem! Nem kaphatnak el minket. Odamegyek Peterhez; lassan, arra az esetre, ha Olivenak megint kedve támadna hadonászni a botjával, majd leguggolok mellé, és az ujjaimmal kitapintom erős pulzusát. Szinte éget a bőre. A fák között föltámad a szél, megzizegteti a leveleket. Mozdulatlanná dermedve fülelünk. Ezúttal azonban nem helikopter az. Olive a földre ejti a botját. – Aztán eleresztettél egy hullámot, hogy megtalálhassunk – állapítom meg. Bólint, és mosolyogni próbál. – Ezt a kockázatot vállalnom kellett. Együtt kell maradnunk, ahogy a doktor is mondta. Ahogy Peter mondta. Noah teljesen körbefordul, és végigpásztázza a fákat. – Akkor indulnunk kell. Ha mi képesek voltunk bemérni téged, mi állítaná meg a másik csapatot? Olive megrázza a fejét.

– A távolság. Fél mérföldön át cipeltem Petert, a Béták pedig az ellenkező irányban kezdték átfésülni az erdőt. Hallottam őket egyre távolodni, miután kiütöttem a… lányt. – Bármibe lefogadnád? – kérdezi Noah. A hullám tényleg gyengének hatott. Valószínűleg rövid hatósugarú volt. De akkor is, valóban nem tanácsos sokat késlekednünk. Fölegyenesedek, és óvatosan, próbaképpen a vállára teszem a kezem, ahogy egy rémült, kis állattal tenném, hogy megnyugtassam. Elernyed az érintésem alatt. Lassan közelebb vonom, és magamhoz ölelem, ő pedig körém kulcsolja a karját. Fura érzés, mert nem igazán ismerem ezt a lányt. Egyszerűen csak bíznom kell a múltamban, és abban, hogy egykor közel álltunk egymáshoz. Amikor meglátott engem a hotelban, olyan megkönnyebbültnek tűnt, de ez rnég nem jelenti azt, hogy barátokként nőttünk fel. Csapattársak vagyunk, kétségtelenül, de a kettő nem ugyanaz. Bárcsak ismernélek, gondolom. Bárcsak olyan lenne minden, mint azelőtt, amikor még egy család voltunk, és nem léteztek külső problémák; amikor még nem kellett önmagunk elől menekülnünk. Szó szerint. A másik Miranda, a másik Peter és Noah. Azon tűnődök, vajon a nevük is ugyanaz-e, mint nekünk. Hogy valóban olyanok-e, mint mi, vagy a pontos ellentéteink, vagy valahol a kettő között. – Jól vagyok, tényleg! – lép hátra végül Olive, furcsa, feszengő kifejezéssel az arcán. Mintha meglepte volna az, hogy megöleltem. Elismerem, a jelek szerint tényleg nem vagyok az az ölelkezős fajta. Bólintok, és nem mondok semmi többet.

Újra leguggolok, és átvetem Peter petyhüdt karját a vállamon. – Hé, srácok, esetleg segítenétek? – kérdem, és rájuk vigyorgok. Legalább van valami vigyorogni valóm: hiszen még mindig élünk. Olive visszamosolyog, megtörli az orrát, és egy pillanat múlva Noah is elmosolyodik; csak a tekintete marad komoly. Mindhárman megragadjuk Petert, hogy kicipeljük az erdőből.

Néhány mérföldön át délnek tartunk az erdőben, majd a fák takarását feladva kimegyünk a betonútra. Személykocsik húznak el mellettünk, és olykor egy-egy kamion, de nekünk valami olyan jármű kellene, amelyik el tud vinni minket, egyszersmind képes elrejteni a vizslató tekintetek elől. Egy teljes órába telik, mire találunk ilyet. Az egyik kanyarban megjelenik egy fehér teherautó, én pedig előlépek a fák közül, és integetni kezdek a kezemmel. Közben résen vagyok, éberen figyelem, nem mutatkoznak-e a Béták, habár elég valószínűtlen, hogy idáig követtek volna minket. Újra rajtam van a fekete, hosszú ujjú pólóm. Még nyirkos ugyan, de akkor is, kevésbé feltűnő, mint a pikkelyes páncélruha lenne. A teherautó lelassít, én pedig felvillantom a legmegnyerőbb mosolyomat. Azzal, hogy Peter még mindig nem tért magához, először aggasztott a lehetőség, hogy megbízzak bárkiben, aki megáll nekünk; no de így, hogy hárman vagyunk? Nem lesz semmi gond. A járgány enyhén lehúzódik az útról, csikorogva morzsolódik szét kerekei alatt a repedező aszfalt. A matrica az oldalán fennen hirdeti: „Morton festékek”. A sofőr letekeri az utas felőli ablakot. Az ablakkeretre helyezem a kezem, és egyenesen rámosolygok. – Helló!

– Szia! – köszön vissza vigyorogva. – Mizújs? Látványosan, színészkedve hátrapillantok a vállam fölött, majd vissza őrá. – Én és a barátaim túráztunk, és az egyikük elesett. Nincs semmi baja, nem vérzik, vagy ilyesmi, de elvesztette az eszméletét. Kellene egy fuvar. Tudna segíteni? Megint helikoptert hallok, vagy csak a szél zúg? Hátralépek az ajtótól, és felpillantok az út fölött a fáktól szegélyezett keskeny égcsíkra. Rövidesen alkonyodik; az ég szelete jobbra liláskék, balra narancsvörösben pompázik. Megkordul a gyomrom, és egyszerre ráébredek, hogy farkaséhes vagyok. Az a sok küzdelem, rohanás, úszás és kutyagolás kezdi éreztetni a hatását. – Jól vagy? – kérdi a férfi a volán mögül. A festékcsíkos pólóján fityegő névtábla szerint Michaelnek hívják. – Persze, minden rendben. Akkor, el tud vinni minket? Tudunk érte fizetni. – Fogalmam sincs, hogy tényleg tudunk-e, és ha igen, mennyi pénzünk van. Noah bukkan fel a balomon; még csak nem is hallottam, hogy jön. – Helló! – köszön élénken. – Csak négyen vagyunk. És az egyikünk kiütötte magát. Úgy fest, kissé többet ivott a kelleténél. Először bosszankodni kezdek, és azt gondolom, mekkora idióta, hogy megváltoztatja a fedősztorimat. De aztán rájövök, hogy tulajdonképpen tökéletes, amit csinál. Ezzel most úgy fest, mintha megpróbáltam volna falazni Peternek a kiájulása miatt, Noah pedig nem fél bevallani, hogy a barátunk felöntött a garatra és nincs magánál. Csak néhány marháskodó kölyök, ennyinek

látszunk. Nyilván mindkét magyarázat szerencsésebb, mint a „Meglőtték egy mérgezett dobónyíllal” verzió. Michael összevont szemöldökkel méreget minket egy darabig, de aztán bizonyára úgy dönt, hogy tetszik neki, amit lát. Belekortyol a málnaszörpös üvegébe. – Na, pattanjatok fel! Remélem, nem bánjátok, hogy festékes kannák között kell utaznotok! Mind a négyen beszállunk – Petert voltaképp csak felhajítjuk a raktérbe ‒, és Noah egy olyan címet mond Michaelnek, ami ismeretlenül cseng a számomra. Ez persze nem igazán lep meg. Nem tudom, korábban vajon jártam-e már ott, vagy sem. Michael útközben néha föltesz egy-egy kérdést, és olykor a visszapillantó tükrén át hátrasandít ránk, a létrák és egyéb festő kellékek között elterpeszkedő rendhagyó utasaira. Igyekszem a tőlem telhető legjobb válaszokat adni: barátságos vagyok, de nem árulok el semmi konkrétumot. A nap már csaknem teljesen lenyugszik, mire a teherautó megáll egy ház előtt. Noah odanyújt Michaelnek egy kis pénzt, de ő hárítólag integet, amíg végül Noah egy kézfogás kíséretében a markába nyomja. – Igazi életmentő volt a segítsége! – teszi hozzá. Mielőtt kiszállunk, én is rámosolygok Michaelre. A tragacs pöfékelve elhajt az útpadka mellől. A ház, amely előtt állunk egy kétszintes, szürke téglaépület, egy Mercedesszel a kocsifelhajtón. A környék kulturált, a szomszédság szemlátomást a felső osztályhoz tartozik – bőven van hely a házak között, előttük jókora területeken elterpeszkedő, szépen ápolt gyep, és rengeteg sűrű, lombos fa, amelyek remek fedezéket nyújthatnak, ha visszatérnének a helikopterek.

– Hol vagyunk? – kérdem, miközben együttes erővel felcipeljük Petert a felhajtón. Peter karja a nyakam köré kulcsolódik, a lelógó feje összekoppan az enyémmel. Megvonaglik az arcom a fájdalomtól. Ajánlom, hogy ez a cucc, amit a szervezetébe juttattak, gyorsan kitisztuljon belőle! – Majd én beszélek! – mondja Noah. – Dr. Tycast mindannyiunkat megbízott azzal, hogy szerezzünk kapcsolatokat a városban, és találjunk olyan búvóhelyeket, ahová visszavonulhatunk, ha úgy adódik, és ahol meghúzhatjuk magunkat. Talán előre látta, hogy egy nap szükségünk lehet rájuk. Ez a ház egy olyan lányé, akinek a szülei sosincsenek itthon, és aki nem fog sokat kérdezősködni. – Egy lány? – kérdem, és igyekszem figyelmen kívül hagyni, ahogy görcsbe rándul a gyomrom. Tényleg igyekszem. Noah hátrapillant a válla fölött. Bal kézzel átkarolja Peter lábait. ‒ Ja. Nem teszek fel több kérdést. A bejárati ajtóhoz megyünk, és Noah becsönget. Tízig számolok, mire kinyílik az ajtó. A bejáratnál egy szőke bombázó csaj áll. Nem is lány – határozottan idősebb nálunk, talán a húszas évei közepén járhat. Fehér ujjatlan pólót és barackvirág színű rövidnadrágot visel, ami alig fed el valamit hosszú, napbarnított combjaiból. Valami szúrni kezd a mellcsontom alatt; féltékenység hasít belém. Leesik az állam a döbbenettől. Még csak nem is tudom, mire vagyok féltékeny. Hiszen ez csak egy csaj, akit Noah régebbről ismer – nem nagy ügy!

– Noah East! – mondja csodálkozva. – Mit csinálsz te itt? Noah East? Ekkor döbbenek rá, hogy egyikőjük vezetéknevét sem ismerem. Sem Peterét, sem Olive-ét. Egyelőre félretolom a kérdést egy kevésbé kínos pillanatra. – Szia, Elena! Én is örülök, hogy látlak! – Mit csinálsz te itt? – kérdi Elena ismét. – A segítségedre van szükségem – feleli Noah. Felénk fordul, és hagyja, hogy az egész lestrapált csapatunk megjelenjen a tornácon. Mindannyiunknak szüksége van a segítségedre. Nyilvánvalóan. Elena nem tárja egyből sarkig az ajtót. A tekintete Noah-ról Peterre villan, majd tovább Olive-ra, aki ijesztő, halálosan komoly képet vág. Próbálom az ő helyébe képzelni magam – vajon milyen érzés lehet, hogy a saját hasonmásommal kellett szembesülnöm és megverekednem de nem megy. – Ő jól van? – kérdi Elena, állával Peter felé bökve. – Jól lesz – feleli Noah. – Csak hadd menjünk be, mielőtt valaki meglát minket! Elena oldalra lép, és mi becipeljük Petert a házba. Odabent minden hamisnak tűnik; mintha senki nem élne itt, és mintha az egész helynek az volna az egyetlen célja, hogy reklámkatalógusba illően tökéletes legyen. Noah a lépcsőre mutat. – Van odafönt egy szabad hálószoba. Vigyétek föl és fektessétek le! Nekem előbb beszélnem kell Elenával. – Próbál velem szemkontaktust teremteni, de félrefordulok, és segítek Olive-nak fölcipelni Petert az emeletre.

– Hé, vigyázzatok a sárra! – figyelmeztet minket Elena. Peter ruhája nagy foltokban össze van kenve. Nem törődöm vele. A háló épp olyan, mint a ház többi része – tiszta, gondozott, de érintetlen. Ágyba fektetjük Petert, és elrendezzük a tagjait a takarón. A fején átbújtatva óvatosan lehúzom róla a piszkos pólóját, külön ügyelve a füleinél. – Jól vagy? – kérdem Olive-t, és behajítom a koszos pólót a szomszédos fürdőszobába. Olive Peter farmerjával ügyködik, majd együttes erővel lehámozzuk a testpáncélját. Megérintem szabaddá váló kézfejét, és érzem a belőle áradó száraz hőt. – Nem! – mondja a lány. Nem takarom be Petert, hosszú, fekete hajának egy tincse nedvesen az arcára tapad. Félresöpröm a hüvelykujjammal. Az arca valósággal éget az ujjbegyem alatt. Elképzelek egy olyan jövőt, amelyben nem javul az állapota. Valószínűleg magunk is meg tudnánk szerezni azokat a memória szérumokat, a tesztbevetés megállításához azonban mindenképpen szükségünk van Peterre. Neki biztos lesz egy jó terve. Azt nem tudom, Olive-nak mi az álláspontja, de Peter tisztában van vele, hogy ez a mi felelősségünk. Noah azt mondja, meg akarja találni ezt a Renegátot, vagy legalábbis először meg akarja szerezni a titkos szérumtartalékot, azt azonban kétlem, hogy nagyon lelkesedne a közvetlen visszatámadás ötletéért. Mert ha elkapnak minket, akkor vége a dalnak. Mielőtt megfosztanának az emlékeinktől, azt kívánjuk majd, bárcsak inkább elmenekültünk és elrejtőztünk volna.

Hogy melyik a helyes út, nem tudom. De azzal tisztában vagyok, hogy nem ülhetünk tétlenül, ölbe tett kézzel. Újra felidézem magamban a plázában történteket, a vak pánikot, ami a maga módján kicsiben felért egy egyszemélyes próbabevetéssel. Az emberek semmi mással nem törődtek, csak a meneküléssel, és nem számított nekik, ki sérül meg közben. Még többen fognak meghalni, ha nem teszünk semmit. Olive ellép mellőlem; összefonja a karját, szinte átöleli magát, az ujjai a bicepszei köré kulcsolódnak. Föl-alá járkál. Leülök az ágyra Peter mellé, és figyelem a lányt. Izgatottnak tűnik, feszült az arca, noha itt elvileg teljes biztonságban vagyunk. Az arcára kent piszok mostanra lepergett. A vágott seb az ábrázatán máris hegesedni látszik. – Mondd, jól vagy? – kérdem ismét, mielőtt még engem is megfertőzne a nyugtalansága. – Nem tudom, kik vagyunk – feleli Olive. – Kölyökkorunk óta egyikünknek sem jutott eszébe megkérdezni. Elfogadtuk azt, ahogyan éltünk, mert csak azt ismertük, semmi mást, érted? Együtt voltunk, mindannyian, a szüleinkkel… – A szüleinkkel? – ismétlem, mint aki nem jól hall. – Igen – bólint. – Emlékszem rá, legalábbis azt hiszem. Ott volt velünk az anyukád, és Peter apukája is. Talpon termek. – Hol, Olive? Hol voltunk? Egy pillanatra kifejezéstelen arccal mered maga elé, majd megrázza a fejét. – Nem tudom. Nem emlékszem. – Akkor az is lehet, hogy tévesen emlékszel a szüleinkre. Hogy lehetnél biztos benne?

– Sehogy. – Újra megrázza a fejét, és a homlokához szorítja az ujjait. – Nem tudom. Le kell feküdnöm. Aztán készül még valamit mondani, de végül elhallgat. – Mi az? – faggatom… – Csak… jó látni téged, Mir. Amit Noah tett… amit mi tettünk, nem volt helyes. De hidd el, nem tudtam, mit művel, csak amikor már túl késő volt. – Te miért nem bíztál meg Peterben? – kérdem. Olive eltöpreng a válaszon. Egy idő múltán vállat von. – Nem tudom. Hagytam, hogy Noah meggyőzzön, hogy nem kockáztathatjuk meg. De mindig is azt terveztük, hogy felvesszük vele a kapcsolatot, amint biztonságos távolba jutunk, mert úgy, ha nem is áll a mi oldalunkon, akkor sem tehetett volna túl sok mindent. Vagy legalábbis akkor így hittük. – Óvatosan hajlítgatni kezdi a bokáját, amibe be volt ültetve a jeladója. – Amikor megérkeztünk ide, az a csaj azt mondta, ‘Noah East.’ Az East a vezetékneve? Olive lassan bólint. – És a tiéd micsoda? – kérdem. – Én Olive South vagyok. Nem értem. Ezek nem a mi valódi neveink, csak a négy égtáj elnevezései angolul. Ezt nyilván nekik is tudniuk kell. – Peter pedig… – folytatja Olive. – …Peter West – fejezem be helyette. Ismét bólint. – Egyikőtök sem furcsállotta a dolgot? – kérdem. – Azt hiszem, nem. Valójában, soha nem gondoltunk bele igazán. Ez is csak egy normális, magától értetődő

dolog volt a számunkra. – Azzal hátat fordít, hogy távozzon. – Várj! – szólok utána. Mozdulatlanná dermed az ajtókeretben, mintha csak rajtakaptam volna valamin. De hogy micsodán, abban nem vagyok biztos. Talán azért, mert egyszerűen nem veszem be, hogy Noah nagyobb befolyással bír fölötte, mint Peter. Vagy lehet, hogy valami másról van szó, egy régi emlék vagy egy futó megérzés. Ám ezután fölteszek egy olyan kérdést, amivel sikerül önmagamat is meglepnem, ahogy kimondom. – Volt valami közted és Noah között? Ezért mentél vele? Hosszú pillanatokig némán mered a padlóra. ‒ Noah mindig is a tiéd volt. Én soha nem álltam a kettőtök útjába, ahogy Peter sem. – Amikor végül rám emeli a tekintetét, a szeme összeszűkül a fájdalomtól. – Azért mentél Noah-val, mert vele akartál menni. Ismét lesüti a szemét. Másodpercek telnek el így. – Szereted őt? – kérdem. Végre ismét találkozik a pillantásunk. – Igen. Olyan érzés, mintha valaki pöröllyel a mellkasomra sújtana. Kinyitom a számat; egyetlen hang se jön ki rajta. Felsóhajt. – Nem hibáztatlak, és nem gyűlöllek ezért, Mir. Képtelen vagyok rá. Olyan vagy nekem, mintha a nővérem volnál. De amikor Noah odajött hozzám, és elmondta, amit tudott, vele kellett mennem. Muszáj volt.

– Ellopta az emlékeimet – felelem, mintha ő nem tudná. Nem említem a vonatos emlékemet, amikor azt mondtam neki, hogy megbízok benne, és beleegyeztem, hogy tegye azt, amit helyesnek ítél. A fényben megcsillan egy könnycsepp a szempilláján. Gyors mozdulattal letörli. – Tudom. Önző dolog volt tőle. És éntőlem is, hogy mégis követtem őt. De bíztam benne, és az a helyzet, hogy még most is bízok. – A tekintete az ágyon fekvő Peterre téved. – Peter a vezetőnk, amióta az eszünket tudjuk. Ettől mindig is más volt a viszony közte meg köztünk. Téged is beleértve. – Ismét rám néz. – Ő nem viselkedhetett velünk úgy, ahogyan Noah. Tycast és Sifu Phil nem engedte neki. Tudom, hogy belesulykolták a fejébe, hogy a csapat érdeke mindig fontosabb az egyes tagokénál. Ne érts félre, Peter kétségtelenül közénk tartozik, de… akkor is, mindig Noah-t választanám elsőként. És téged. – Megértem. Összeszorítja a két kezét. – Meg tudsz nekem bocsátani? Bólintok; képtelen vagyok megszólalni. – De ugye Noah-nak egy szót sem szólsz erről? Megrázom a fejem, noha valójában énem egy része szeretné elmondani neki. Nem érzek haragot Olive iránt. Inkább valami mást. Most nyilván fel van dúlva Noah és az egész helyzet miatt, de közben mégis emlékszik rá, és tisztában van vele, hogy ki ő. Akkor hát, irigység. Igen, irigylem, amiért neki megvan a személyazonossága, én pedig csak egy emlékfoszlányokból összefércelt, töredékes személy vagyok.

– Tudom, most mire gondolsz – mondja. Hát, ez igazán ügyes trükk volna, ugyanis én magam sem tudom, mit gondoljak. – Azt hiszed, örülök neki, hogy Noah lemondott rólad. Próbálok nevetni; ám ami elhagyja a torkom, inkább elcsukló zokogásnak hat. – És igaz ez? Rezzenéstelenül állja a tekintetem. – Nem. Mert még azután is, hogy megtette, tudtam jól, hogy a szíve mindig a tiéd marad. Akkor azt gondolta, hogy helyes, amit tesz, még ha most már örökké bánni fogja is. – Azt kívánom, bárcsak megállítottad volna! – szalad ki a számon, és egyszeriben nagyon fáradtnak érzem magam. – Igen, én is! – bólint, és én hiszek neki. Azzal távozik, mielőtt még bármi egyebet mondhatnék. Visszaülök az ágyra Peter mellé. Sötét haja néhány tincse a tarkójára kunkorodik. Lenyúlok, hogy megtapintsam, titkon azt remélve, hogy ettől majd felébred, ugyanakkor nem szeretném háborgatni, csupán csak meg akarom érinteni a haját. A légzése egyenletes és lassú, a bőre pedig hűvösebb, mint eddig. Az arcán és nyakán sárfoltok éktelenkednek. Sokáig nézem, és közben próbálok megemészteni mindent. Olive és Noah. Azon tűnődök, vajon Noah tudja-e, és ha igen, ugyanúgy érez-e. Azon tűnődök, érdekel-e egyáltalán a dolog. Peter arcához nyomom a tenyerem. Az ajkai résnyire szétnyílnak. Emlékszem, milyen érzés volt Noah ajkainak érintése, de ugyanúgy emlékszem a folyó ízére, és a fájdalomra is a mellkasomban, ahogy

kétségbeesetten küzdöttem levegő után a víz alatt töltött utolsó pillanatokban. Most, Petert nézve az egész élmény valahogy eltompul és erejét veszti. Végighúzom a hüvelykujjamat az arcán húzódó fehér hegen. Felpattan a szemhéja. Abban a pillanatban felül, mintha rugóra járna, és ökölbe szorítja a kezét. Fölkapom a karomat, hogy hárítsam az ösztönös ütését. Újra próbálkozik, de megragadom mindkét csuklóját, és az ágyhoz szögezem. Hevesen pislog, amíg végül sikerül a tekintetét az arcomra fókuszálnia. – Miranda! – ismer fel. Arckifejezése egyenlő arányban tükröz rémületet és megkönnyebbülést. – Jól vagy? Nem akartalak… – Semmiség. – Lazítok a szorításomon a csuklóján, hogy ne legyen véraláfutásos, de továbbra is lefogom. Az arcom közel van az övéhez, a mellkasunk egymáshoz préselődik. – Noah és Olive? – kérdi. – Jól vannak. Mindenki jól van. – Néhány hajtincsem előrecsusszan a nyakam mögül, és végigsimít az arcán. Peter hirtelen csavarint egyet a bal csuklóján, és máris kiszabadul a szorításomból. Meleg ujjai a nyakam köré csusszannak, és belefúródnak a hajamba, amitől eláll a lélegzetem. Az egész mozdulatsor fél másodpercébe sem telt. Közelebb sodródom; nem húz magához, csak finoman irányít. Ám közvetlenül mielőtt lehunynám a szemem, észreveszem, hogy az övé elkerekedik. Hátrahúzódom. – Mi a baj? – kérdem. – Mindjárt rosszul leszek. – Elereszti a tarkóm, és az ujjai meleg lenyomata elenyészik a bőrömön. Borzongás fut végig a vállamon. Nem értem, mire céloz, mert még

mindig az ajkai finom vonalára gondolok, és azon tűnődök, vajon korábban is észrevettem-e, és gyönyörködtem-e benne, amikor még önmagam voltam. Majd hirtelen lehemperedik az ágyról, berohan a fürdőszobába, és bevágja maga mögött az ajtót. Óh! Szóval hányingere van! Az ágy szélére ülök, és csaknem fölnevetek. Egészen biztos vagyok benne, hogy majdnem megcsókoltam az imént. Igen, meg akartam csókolni. Talán mindkettőnket megmentett ettől. Érdes tenyeremmel megdörgölöm az arcom. – Szedd össze magad, Miranda! Különösen így, hogy alig pár órája még Noah-val csókolóztam. Igen, nos, őt nem szándékosan csókoltam meg, abból inkább csak menet közben lett valami smárolás-féle. És igen, csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy Petert viszont szándékosan készültem megcsókolni. De mégis… A legkevésbé sem szeretném mindkettejüket összezavarni; én hármunk helyett is épp eléggé össze vagyok zavarodva. De nem az én hibám – Peter volt az, aki úgy megragadta a tarkómat. Én csak a helyén tartottam őt, nem terveztem semmiféle ajakérintkezést. Igen! Az egész az ő hibája. Ami persze nem magyarázza meg, miért kell annyira erőlködnöm, hogy ne érjen fülig a szám. Peter kinyitja az ajtót, amivel félbeszakítja a gondolataimat. Úgy fest, mint aki kísértetet látott. Tétován ácsorog a fürdőszobaajtóban. – Soha ne hagyd, hogy megszóljanak azzal az akármivel… ne engedd, hogy beléd állítsanak semmilyen dobónyilat! Oké? – Igenis, uram – tisztelgek esetlenül.

– Ne szólíts így! – kéri. Visszavánszorog az ágyba, és nyöszörögve a fejére húzza a takarót. – Másnaposnak érzem magam. Bevillan egy emlék… Mi négyen a szobámban, az asztal körül. Egy csaknem teljesen kiürült üveg, benne valami Jameson nevű pia. Kegyetlenül égeti a torkunk, de túl részegek vagyunk, hogy törődjünk vele. Monopoly-t játszunk, de csak azért, mert nincs kedvünk újra kiszökni. Olive-nak van egy csomó hotelja. Noah le van égve. Csak nevetünk és nevetünk, azután hirtelen felpattanok, és kiszaladok a fürdőszobába. Még épp időben sikerül felhajtanom a vécé fedelét, és rókázni kezdek. Majd visszatántorgok a szobába, és nekitámaszkodom az ajtófélfának. – Jobb lett volna, ha inkább maradsz a rostos lénél – vigyorog Olive. Peter fölnevet. – Vagy legfeljebb az alkoholmentes sörnél. Mindkettejüknek beintek, az ágyamhoz támolygok, és belezuhanok. Egy villanás a másnap reggelből…

– Ja

–

bólintok,

visszakerülve

a

jelenbe

másnaposan… A fürdőszobában vizet fröcskölök az arcomra. A folyónál átélt kis kalandunk után úgy érzem, egy életre elég vizet láttam. De a fürdőkád mégis hívogatóan fest. Mindenféle drága olajok és szappanok sorakoznak fölötte egy kispolcon. Kik ezek az emberek? Röviden felvillan lelki szemeim előtt a fém zuhanytálcák képe, amiket a

bázison használtunk. Könnyen lehet, hogy soha életemben nem is vettem még forró fürdőt. Kiveszek egy mosdószivacsot a kádból, és megnedvesítem a csapnál, majd kifacsarom. Rámeredek a tükörben a képmásomra, és a nyakamhoz emelem a nedves anyagot. Az ajkam cserepes, csaknem ki van repedezve. A jobb szemem alatt lila monokli éktelenkedik. Vizet csorgatok a tenyerembe, és megpróbálom kisimítani a hajamból a gubancokat meg a koszt, majd gyors csurkába fogom és hátrakötöm a tincseimet. Mindenem olyan szagot áraszt, mint a folyó. A szemem valahogy világosabbnak tűnik így, a tükörben. Korábban… Nem tudom, azelőtt milyen színű volt, de most… talán rózsaszín? Közelebb hajolok. A szemem fehérje tökéletesen hófehér, de az íriszem vöröses rózsaszín. Oldalra billentem a fejem és a hatás megváltozik: a szembogaram zöldes árnyalatot ölt. Biztos csak a fény miatt. Félrefordítom a tekintetem; még mindig nem ismerem föl a saját arcom, sem a sima, vöröses hajamat. Kimosok egy másik fürdőszivacsot Peternek, és beviszem a hálószobába. A szeme le van hunyva, de amint leülök az ágyra, kinyitja. – Hogy menekültünk meg? – kérdezi. – Végig Olive cipelt a hátán. Neki köszönheted. Bólint. – Mi történt? Részletesen elmondok neki szinte mindent. Beszélek arról is, ahogy Olive szembetalálkozott a hasonmásával. Peter némán hallgat, nem jut eszébe semmi értelmes válasz. Kihagyom azt a részt, amikor én és Noah a víz alatt levegőt cseréltünk. Figyelmesen végighallgat,

miközben a nedves szivaccsal végigtörölgetem az arcát és nyakát, letisztítva róla a kosz nagyját. Egy adott ponton megfogja a kezem, és összefonja az ujjait az ujjaimmal. Mindketten az összekulcsolt kezünket nézzük. – Peter… – kezdem, noha fogalmam sincs, mit akarok mondani. Mozgást érzékelek a bal oldalamon. Tudom, hogy többé-kevésbé teljes biztonságban vagyok ebben a házban, de ez sem akadályozza meg, hogy hirtelen felgyorsuljon a szívverésem. Noah áll az ajtóban; előredől, ujjai kétoldalt az ajtófélfát markolják. Nem minket néz, hanem a Peter kezében pihenő kezemet. – Helló, srácok! – nyögi. – Helló! – köszönti Peter. Noah belép a szobába, föltartja a csuklóját, és megütögeti, mintha karórát viselne. – Készen álltok visszaszerezni azokat a szérumokat? Senkit nem akarok sürgetni, de ketyeg az óra.

A

konyhaasztalt egy halom Taco Belles zacskó borítja.

Leülünk, és nekiesünk a kajának, amit Elena volt olyan kedves, és elhozott nekünk. Noah és én egyik tacót faljuk a másik után, Peter azonban csak egyet bír elmajszolni, Olive pedig egészen kábának tűnik. Kíváncsi vagyok, ő vajon hogy érez Noah rejtélyes, szőke üdvöskéjével kapcsolatban. Tekintve, hogy Peter kissé még bizonytalan, a jelek szerint automatikusan Noah veszi át tőle a vezetői feladatokat. Azon tűnődöm, vajon mindig így volt-e ez, hogy Peter és Noah a hangadó, míg mi Olive-val a háttérbe szorulunk. De valahogy normálisnak és magától értetődőnek tűnik a dolog. Noah tacóval a kézben fel-alá járkál az asztal mellett. Elena nem mutatkozik, ami azt jelenti, hogy Noah valószínűleg megkérte, hogy szívódjon fel egy időre. Hogy milyen a viszony közöttük, továbbra is rejtély. – Elvileg pofonegyszerű a dolgunk – magyarázza épp Noah. – Tycast semmivel nem utalt rá, hogy a másik csapat is tudna a titkos készletről. Vagyis megyünk, és leellenőrizzük azt a mólót. Ha sikerül megerősítenünk, hogy nem figyelik a helyet, akkor megszerezzük a szajrét. – És mi történik, ha az is elfogy, és újabb adagra lesz szükségünk? ‒ kérdem.

Noah megvakarja a fejét. – Azon majd ráérünk akkor aggódni. Előbb éljük túl az elkövetkező néhány napot! De elvileg elegendőnek kell ott lennie, hogy egy jó darabig kitartson. Elvégre, mi értelme lett volna, ha Tycast egy semmire sem elég minitartalékot rejt el nekünk? – És amikor az erőnk néhány év múlva elenyészik, elvileg a memóriavesztés kockázata is eltűnik vele együtt – teszi hozzá Olive. Emlékszem, hogy ezt korábban is említették már, most azonban a téma felidéz bennem egy fantomot. Mostanra már kezd ismerőssé válni az érzés, ahogy a kép a szemem előtt átfolyik valami új jelenetbe. Fura. Ahhoz képest, hogy olyan csaj vagyok, akinek elvileg egyszer s mindenkorra elvesztek az emlékei, mostanában elég sok minden bevillan. Bárcsak megválogathatnám, mi az, ami ilyenkor felbukkan! A szívem hevesebben kezd verni a várakozás izgalmában, hogy hamarosan újabb emléket szerezhetek a többiekről; azonban csupán egy hideg, hófehér szobát látok. Dr. Tycast ott áll mellettem. A kezében egy injekciós tűt tart, benne az ismerős, limonádé színű folyadékkal. – Meddig kell még kapnom ezeket? – kérdezem. Nem szeretem az injekciókat. Nem azért, mert fájnak (bár nyilván nem kellemesek), hanem, mert túl gyakran kell beadni őket. Sajog tőlük a könyökhajlatom. Noah olykor inkább belekeveri az adagomat egy italba, hogy megússzam a tűszúrást, de úgy sajnos nem olyan hatásos a szer.

Tycast feltartja a fecskendőt a fénybe, és megfricskázza az ujjával. – Már nem sokáig. – Lemosolyog rám, és gyöngéden a meleg, száraz kezébe veszi a karomat. – Amikor teljesen felnőtté érsz, az agyad vissza fog sorvadni a normális szintre. De talán nem is a sorvadás a megfelelő szó. Mondjuk inkább úgy, hogy megritkul. Na most, amikor ez bekövetkezik, megszűnik a feszültség az agyvelődben, és gyógyulásnak indulnak a szövetek. Attól kezdve, minden tekintetben olyan leszel, mint egy átlagos, mindennapi nő. – És azután mi történik velünk? – kérdem. Nem akarom, hogy megritkuljon az agyam. Némán tanulmányozza a karomat, próbálja a hüvelykujjával kitapintani a vénámat. Figyelem, és várom, hogy feleljen, de nem kapok választ. Pislogni kezdek. – Jól vagy? – kérdi Peter. Kezd némi szín visszatérni az arcába. Pislogok még párat, és megrázom a fejem, hogy kitisztuljon. – Igen, minden rendben. – Nem tűnik meggyőzöttnek, ezért megpróbálkozom a legjobb mosolyommal. Olyan érzés, mintha grimaszolnék. Olive benyom még egy tacót. – Mennyi időnk van? Mielőtt elkezdődne a memóriavesztés? Noah felém fordul, és szóra nyitja a száját. Ám végül becsukja. – Gyerünk! – mondom, immár teljesen visszatérve a jelenbe. – Ki vele! Megdörgöli az orrát. – Hát, Mirandát alapul véve. még jó néhány óránk lehet, mielőtt észlelni kezdenénk, hogy

valami nem stimmel. Legalábbis ami engem és téged illet, Olive. Azt nem tudom, hogy Peter és Mir mikor lőtték be maguknak utoljára az adagjukat. Peter az utolsó taco után nyúl. – Jobb lesz, ha mielőbb indulunk. Átnézzük a házat, hátha sikerül bármi használhatóra akadnunk. Olive talál egy messzelátót. Amikor Elena visszaérkezik, bárhol is járt, Noah ráveszi őt, hogy kölcsönadja nekünk a kocsiját. Keresgélés közben kibökök egy kérdést, csak úgy találomra. – Szóval, ez a próbabevetés. Miért nem tesztelnek minket kontrollált környezetben, egyszerre csak egy-két emberen? Miért akarnak leleplezni minket a világ előtt? Olive abbahagyja a leltározást az egyik beépített szekrény felső polcain. – Emlékszel, mit mondott az a nő Tycast irodájában? Arról, hogy van egy vevőjük, aki komoly ajánlatot tett? Lefogadom, hogy látni akarják, mire vagyunk képesek valójában. Mint amikor egy fegyvert először a lőtéren próbálnak ki, azután élesben, terepen. Noah a garázsajtóban áll; az imént nézte át a Mercit. – Ott a pont – mondja. – Ha akkora pénzekről van szó, amikre Tycast célzott, a vevők nyilván szeretnének valami garanciát, hogy tényleg működőképesek vagyunk. – Nem hagyhatjuk, hogy ők győzzenek – jelenti ki Olive eltökélten. Noah nagyobb bizonyossággal mosolyog, mint amennyit én magamban érzek. – Nem is fogjuk. Valami mintha átvillanna közöttük, de nem tudom, mi. Mindenesetre elég személyesnek tűnik; elegendőnek ahhoz, hogy elvörösödjek. Nem mintha bármiféle alapom

volna a féltékenységre, még ha akarnék is féltékenykedni, amikor alig fél órája majdnem megcsókoltam Petert. Noah határozottan zavarban van; kitér Olive pillantása elől, és visszalép a garázsba. Elfordulok, mielőtt még Olive észrevehetné, hogy megláttam, mi zajlik közöttük, és találok két fényezett katanát a tűzhely fölötti kandallópárkányon. Tekintetem végigköveti a pengék tökéletes ívét, és megmoccan bennem valami nagyon ősi. Érezni akarom a markolatukat a kezemben. Odahúzom Elenát, és a kardokra mutatok. – Azok igaziak? Csodálkozva rám mered. – Igen. Apu szereti gyűjteni a japán cuccokat. Miért? – Nem bánnád, ha kölcsönkérném őket? – Ööö… – Király! Ígérem, épségben visszahozom őket! – Odalépek a kandallópárkányhoz, és leemelem róla a kardokat. Hallom, ahogy Elena lemondóan felsóhajt a hátam mögött, és odébbáll. Amikor megfordulok, Noah áll előttem. – Megijesztettél! – mondom neki. – Kötve hiszem. Átnyújtom neki az egyik kardot. – Tudod, hogyan kell forgatni egy ilyet? – Nem olyan jól, mint te. Próbaképpen a vállam fölé emelem a kardot, és hagyom, hogy a hegye a hátam mögött lefelé szegeződjön. A pólómon keresztül azonnal hozzátapad a testpáncélomhoz. Ezek szerint a hátamon mágnesesek a pikkelyek.

– Nem rossz tulajdonság, mi? – kérdi Noah. Próbál kedves lenni, vagy ilyesmi. – Izé, ami Elenát illeti… – Nem érdekel, Noah. – A válaszom automatikus, és talán nem teljesen igaz. ‒ Mi? Előhúzom a gerincemnek tapadó pengét, egy gyors forgatással tesztelem a súlyeloszlását, majd visszarakom a helyére. – Nem érdekel, honnan ismered. – Dehogynem érdekel. De csak egy barát, ennyi. Ezeket a kapcsolatokat még azelőtt építettem ki, hogy mi együtt lettünk volna. – Azt mondtam, nem érdekel. Eddig úgy tűnik, nagyon segítőkész lány. – Igen, az – emeli föl Noah a vendéglátónk Mercijének slusszkulcsát.

Este

tízkor hajtunk be a városba. A memóriavesztés

fenyegető rémképe ott lebeg mindannyiunk lelki szemei előtt. Először azt hiszem, nekem igazából már nincs sok vesztenivalóm. Kétnapnyi emléktöredék? Ugyan! Ám ahogy jobban belegondolok, rá kell jönnöm, hogy tévedek. Nagyon is sok veszítenivalóm van. Mindent elveszíthetek. Most újra együtt vagyok a barátaimmal, a családommal, és van egy közös célunk. Minden egyes pillanattal egyre közelebb jutok ahhoz, hogy kiderítsem, ki is vagyok valójában. Ami viszont a többieket illeti, nekik át kellene esniük ugyanazon a zavarodottságon és kétségbeesésen, mint nekem. Először persze nem tűnik olyan vészesnek a helyzet, amíg rá nem eszmélünk igazán, hogy mi

hiányzik. Minél többet tudunk meg, életünk annál nagyobb részét látjuk elveszettnek. A legrosszabb pedig az, hogy amennyiben mind elveszítjük az emlékeinket, nem lesz senki, aki elmagyarázhatná nekünk, mi történt velünk. Az autóban átvesszük a terv részleteit, miközben Noah vezet. Peter és én, mi ketten fogjuk figyelni a mólót. Amint megadjuk a „minden tiszta” jelet, Noah és Olive behatol, és átkutatja a víz alatti területet. Elég szimpla feladatnak tűnik. Beérkezünk Cleveland belvárosába; az ablaküvegnek támaszkodva nézem az embereket, a fényeket, az autókat. Elképzelem, ahogy alámerülnek a láthatatlan rettegésben, és menekülni kezdenek az elméjük produkálta horrorisztikus képek elől, akármik legyenek is azok. Elképzelem a felborogatott autókat, a bennük csapdába esett embereket, a dühöngve pusztító tüzeket. Szirénaszót hallok; először azt hiszem, csak a fejemben, ám azután villogva szembejön velünk egy rohammentő, és elhúz mellettünk. Noah egy málladozó falú, betört ablakú téglaépület mellett áll meg. A távolban meglátom a tó fekete foltját. Erővel lerázom magamról az elképzelt pusztulás és tömegkatasztrófa rémképeit; most itt vagyunk, és a szérumunk nélkül senkinek nem fogunk tudni segíteni. Noah átnyújt nekem egy apró adóvevőt, amit bizonyára még Elena házában talált. Megpróbálom elvenni tőle, de nem ereszti, amíg nem találkozik a tekintetünk. – Elrejtőzünk, és várjuk, hogy jelt adjatok. Amikor minden tisztának látszik, ezen szóljatok! Kettes csatorna.

Átveszem a rádiót, ő pedig megragadja a csuklómat. Peter már az imént kiszállt a kocsiból. Á mennyezetvilágítás halvány fényében Noah arca kísértetiesen sápadtnak tűnik. – Legyetek óvatosak! – kéri. – És ügyeljetek erre a Rhys gyerekre! Bárhol lehet. A Renegát nevének hallatán megborzongok. Nagy előnyt jelentene, ha a mi oldalunkon tudhatnánk őt. Ám amíg nem tudunk többet róla, egyértelműen veszélyesnek és potenciális ellenfélnek kell tekintenünk. Hátulról megszólal Olive: – Noah, nem lesz semmi baja! Nyugi, mindannyian rendben leszünk! Elengedi a csuklómat. – Bocs! Nem akartalak megszorítani. – Ne is törődj vele! – Még mindig érzem az ujjai nyomát, a páncélomon át is. Nem volt épp gyengéd mozdulat, de annak még jobban örültem volna, ha egyáltalán nem érint meg; semmi szükségem rá, hogy még jobban összezavarodjak amiatt, ami volt, és ami most van közöttünk. Noah felnyitja a csomagtartót, és meggyőződöm róla, hogy egyedül vagyunk, mielőtt előhúzom a kardot. Egy feltámadó fuvallat felénk sodorja a tó döglött hal bűzét. Az utca végében kezdődő mólók mélyen benyúlnak a vízbe. A part közelében minden békés, sötét és csendes. Noah odébb hajt, és elrejti valahol az autót szem elől, mielőtt odalopózna a mólóhoz. A hátam mögött Peter a vállamra teszi a kezét. Ijedtemben ugrok egyet. – Nyugi! – mondja. – Nyugodt vagyok.

Rám mosolyog a sötétben, és hátrabillenti a fejét, hogy szemügyre vegye az egész épületet. – Gondolod, hogy működik még a lift?

Gyalog

megyünk föl az egykori raktárház hetedik,

legfelső emeletére. Cipőnk talpa alatt meg-megcsikordul a por és a sok szemét, amit még azok hagytak hátra, akik utoljára otthonuknak tekintették ezt a lepukkant helyet. Csaknem teljesen koromsötét van odabent – a törött és bedeszkázott ablakok résein beszivárgó halvány sugarak szolgálnak egyedüli fényforrásként. A legfelső emeleten nekivetem a vállam a rozsdás ajtónak, az pedig nyikorogva megadja magát, és kinyílik. A tó fölött fekete az ég. Innen, föntről tökéletes rálátásom nyílik a mólókra. A harmadik, amelyikről Tycast beszélt nekünk, a legközelebbi. Vörös festékcsíkok díszítik, épp úgy, ahogy mondta. Ki van kötve mellé egy kicsi, fekete csónak. Peter a tető szélénél hasra fekszik, én pedig mellé telepedek. Egy kicsit közelebb, mint eredetileg szándékozom. A távcsövön keresztül tisztán kivehetem a mólót alkotó minden egyes fadeszka egyenetlenségeit. Peter bekapcsolja a rádiót. – Eddig minden tiszta. Mit szeretnétek, meddig váljunk? Noah hangja recsegve szólal meg az apró hangszóróban: – Nem túl sokáig. A rosszfiúk vagy máris tudnak erről a helyről, vagy egyáltalán nem. Furcsa, feszült csend ereszkedik ránk. A szemünk a mólóra szegeződik, de nem tudom nem észrevenni, ahogy Peter válla hozzáér az enyémhez. Kínos és esetlen

dolog volna most elhúzódni, de az, hogy nem mozdulok, szintén egyértelműen üzen valamit. Olyan érzés, mintha félbe lenne vágva az elmém – most, amikor igazán szükségem volna az egészre. Peter megköszörüli a torkát. – Izé, akkor most te és Noah újra visszazökkentetek a régi kerékvágásba? – Nem tudom, mire célzol. – Tudod, na… – mondja, és átveszi tőlem a távcsövet. – Hogy újra együtt vagytok. Vagy ilyesmi. – Nem – felelem. – Nem? – Nem. Miért? – Kidugom az állam a tető peremén, és lenézek. Emlékszem, ahogy a háztetőkön ugráltunk Peterrel, ahogy félelem nélkül rugaszkodtunk el a levegőbe a mélység fölött. Már a puszta gondolattól hevesebben kezd verni a szívem. Az oldalamra fordulok, hogy szembenézzek vele. A városból ideszüremlő gyenge fény tükröződve megcsillan valószínűtlenül kék szemében, olyan hatást keltve, mintha az belülről világítana. Visszanéz rám, lassan leereszti a messzelátót az arca elől. – Nem. Miért? – kérdem újra. A kezemben recsegve megszólal a rádió. – Srácok! Srácok, elindult – halljuk Olive hangját. A mólón feltűnik Noah, és csípőre tett kézzel körülnéz. Az utca túloldalán ott áll Olive, kezében a rádióval és a karddal. Átvág a másik oldalra, és megáll Noah előtt. Szemlátomást vitatkoznak valamin, de nem hallatszik idáig a hangjuk. – Idióta – mormolja Peter.

– Felvág – állapítom meg. De úgy tűnik, tiszta a levegő, én pedig készen állok; intézzük már el a dolgot mielőbb, és hadd aludjunk végre! Noah elfordul Olive-tól, és a móló végéhez sétál. Olive a háta mögé rejtett karddal a kézben, éberen figyeli az utcát. Az ajkához emeli a rádiót, és belesuttog: – Micsoda egy idióta! Noah a móló végén becsusszan a vízbe, és alámerül; szinte nem is vet fodrot a tófelszín. Peter az enyémre helyezi a kezét, és rányomja az ujjamat a rádióra, majd közelebb hajol hozzá. – Lehet, hogy szüksége lesz a segítségedre, ha túl nagy a csomag, és nem tudja egyedül felhúzni. – Remélem is, hogy van akkora – feleli Olive. Múlik az idő. Olive fel-alá járkál a mólón. Majd körbeperdül, és mozdulatlanná dermedve a csónakra szegezi a tekintetét. – Mi történt? – szólok bele a rádióba. Olive pár másodperc múlva az ajkához emeli a sajátját. – Semmi. Csak azt hittem, hallok valamit. A gondolataim egyből a Renegátra terelődnek, de persze bármi lehetett, amit hallani vélt. Visszaveszem a távcsövet Petertől, és a vizet kémlelem. – Mostanra már fel kellett volna bukkannia, nem? – kérdem nyugtalanul. – Sráckorunkban folyton versengtünk – mondja Peter. – Igen? – Ja. Azt néztük, ki tudja tovább visszatartani a lélegzetét. Mindig Noah győzött. Emlékszem, egyszer még el is ájultam, miközben próbáltam túlszárnyalni őt. Nyugi, nincs semmi gond.

De nekem nagyon nem úgy fest a dolog. Olive továbbra is a csónakra mered. És ha Noah alaposan át is kutatja a tófeneket, az még nem jelenti azt, hogy nem jöhet föl közben levegőért. Hacsak nem akar lenyűgözni minket azzal, hogy milyen sokáig bírja odalent. Megrándul a szemem. Veszek egy nagy levegőt, és visszatartva, számolni kezdek. Olive fölemeli a kardját. Ilyen messziről is hallom, ahogy odakiált a sötét csónak felé: „Gyere elő! Mutasd magad!” A vízben nagy buborékok törnek föl a felszínre. A francba! Peter és én egyszerre termünk talpon. Sarkon perdülünk, és máris sprintelni kezdenénk a tetőtéri ajtó felé… Amely most csukva van. Előtte pedig két pikkelyes, fekete ruhába öltözött alak áll. A másik Peter és Miranda.

Mindketten csillogva vibráló, ezüstös botokat tartanak. Vibrálnak, mert az egész hosszukon apró elektromos kisülések futkosnak fel-alá, mint bizarr csápocskák. Egyszeriben visszasírom az erdőben látott, pengében végződő modellt. Ugyanakkor, az elektromosságot látva az agyam sikoltva jelzi: VESZÉLY! Ez segít összpontosítanom, és átmenetileg kizárja elmémből annak döbbenetét, hogy saját képmásommal kell farkasszemet néznem. A koncentrációra pedig most határozottan szükségem lesz. A másik verzióm mosolyogva rádől kissé a botjára. Olyan mosoly ez, amit akkor villantasz fel, ha örülsz a találkozásnak, talán épp olyasvalakivel, akivel már rég nem láttátok egymást. Szemügyre veszem őket. Még a hajuk is pontosan ugyanolyan, mint a miénk; a srácé megegyezik Peter hosszú, hullámos tincseivel, a lány vörösesbarna frizurája pedig pontosan olyan hosszúra és azonos fazonúra van vágva, mint az enyém. – Grace vagyok – mutatkozik be. Majd megérinti a másik Peter vállát. – Ő pedig itt a csapattársam, Tobias. Grace és Tobias. Én meg azt hittem, ugyanúgy hívják őket, mint minket – de jobban belegondolva, annak nem volna semmi értelme. Csaknem elmosolyodok az ötlettől; de nem mondok semmit, mert nincsenek szavaim.

Csaknem úgy érzem magam most, mintha újra átélném, amikor először megpillantottam az arcomat egy tükörben, még a pláza mosdójában. Bizonyára ugyanolyan meglepett képet vágok, mint akkor. Biztos még a hangom is olyan, mint az övé. – Mi olyan vicces? – kérdi Grace. Balra lép, Tobias pedig jobbra. Megnő közöttük a távolság, de tudom, így is lehetetlen lesz harc nélkül átjutnunk közöttük. Újabb lépést tesznek felénk, tovább tágítva a kört, hogy beljebb jussanak. Fölnyúlok, ujjaim összezáródnak a jobb vállam fölött előmeredő kardmarkolaton. A katana könnyen elválik a hátamtól. Megsuhogtatom, majd magam elé emelem. – Add ide a kardot, Miranda! – kéri Peter mellettem. Közben egy pillanatra se veszem le a szemem az ikerpárjainkról. – Engem nem kell megvédened, Peter. – Nem is teszem. Csak előbb hadd próbáljam meg én! Tobias és Grace folytatják a lassú körözést felénk. – Jobb vagy nálam a karddal? – kérdem. – Hát, nem mondanám, de… – Akkor bízd csak rám! – Fölemelem kissé a hangom, hogy Grace és Tobias is hallja. – Nem tűntök meglepettnek, hogy találkozunk. Mi viszont csak most szereztünk tudomást rólatok. Pillantást váltanak. Tobias – akit olyan sötét és fenyegető aura övez, ami Peterből hiányzik – különös pisztolyféleséget visel az oldalán; egy tekercs kábel van hozzácsatlakoztatva. – Tudjátok, mire akarnak rávenni minket? Hogy mit várnak tőlünk? – érdeklődöm.

Peter odébb lép mellőlem, áthelyezi a súlypontját a kavicson. A Béták abbahagyják a közeledést, és szinte átjárót kínálnak, amin át elmenekülhetünk közöttük. Kétségtelenül azt remélik, hogy megkockáztatjuk a dolgot, és miért is ne próbálkoznánk, amikor nekik ott vannak az elektromos botok, nekünk pedig csak ez a kard. Az ajtó teljesen be van csukva mögöttük. Emlékszem, mekkora erőfeszítés kellett hozzá, hogy belülről tolva kinyissam; gondolom, kívülről is legalább olyan nehéz lesz kirántani. Nagyon csábít, hogy rohanni kezdjek, de nem bízhatok benne, hogy Peter követne. – Nagyon sok ember meg fog halni – folytatom. – Tisztában vagytok ezzel? Grace megrázza a fejét, félig összezavarodva. – Nem a mi tisztünk, hogy kérdéseket tegyünk fel. Ekkor jövök rá, hogy valami nagyon nem stimmel velük. A katanám hegyével a hátam mögé mutatok, vissza a város felé. – Nézzétek odalent azokat az embereket! Nézzétek, mennyi épület van tele velük! Képzeljétek el, ahogy kitör a tömeghisztéria, és pánikszerűen menekülni kezdenek! Képzeljétek el, mekkora káosz keletkezne! Mindezt csak azért, hogy bebizonyosodjon, milyen értékesek vagyunk. Hogy a legnagyobb összeget ígérő vevőnek adjanak el minket. Grace szemhéja megrándul. A szeme ragyogó zöld, az én vörösesbarna íriszemmel ellentétben. – Nem számít – feleli. Nagyon úgy hangzik, mint valami lélektelen, automatikus válasz. Mintha nem fogná fel teljesen az elhangzottakat. Mintha az egyetlen célja az volna, hogy elkapjon és leszállítson minket, függetlenül attól, hogy mit mondunk vagy teszünk.

Tobias Peter felé biccent az állával, és lassan guggoló helyzetbe ereszkedik, sétapálcaként támaszkodva elektromos botjára. – Hogy van a nyakad? – érdeklődik. – Jól! – bólint Peter. – Köszönöm kérdésed. – Érzékelem, ahogy a látómezőm szélén felém fordítja a fejét. – Nincs semmilyen fegyverem, Mir. – Tudom – suttogom. – Csak fuss! Győződj meg róla, hogy Noah és Olive jól vannak. – Azt nem hinném – sziszegi vissza. Grace azt mondta, nem számít. Ezek ketten nem hihetik azt! Ha van bennük bármennyi is belőlünk, akkor egyszerűen nem működhetnek együtt ezzel a tervvel. Csaknem olyan, mintha lélektelen robotok volnának… mintha be lennének programozva. Ha mi ugyanannak a csapatnak vagyunk a két része – az Alfák és a Béták -, akkor mégis hogyan különbözhetünk tőlük ennyire? Azután eszembe jut létezésünk célja, és felmerül a legkézenfekvőbb kérdés – hogy létezhet, hogy valaki képes megvenni és teljesen az irányítása alatt tartani minket? Nyilván kell lennie valamiféle mechanizmusnak, vagy agymosásnak, vagy valaminek, amivel kordában lehet tartani egy Rózsát. Valami, amivel rákényszeríthetnek minket, hogy vakon kövessük a parancsaikat. Máskülönben teljesen megbízhatatlanok és fölöttébb veszélyesek volnánk. – Ikrek vagyunk? – kérdezem Grace-től. Vállat von. Akárkivel van is dolgom a személyében, ő tutira nem olyan, mint én. Már nem félek tőle. Egyedül csak azt sajnálom, hogy nem kockáztathatom meg, hogy lepillantsak a mólóra a hátam mögött, hogy lássam, minden rendben van-e Olive-val és Noah-val. Grace hirtelen támadásba lendül.

A botjának két vége van, a kardomnak pedig csak egy pengéje. Olyan gyorsan hárítok, ahogy csak bírok, jobbra-balra csapkodva, miközben ő felváltva próbál rám sújtani fegyverének hol az egyik, hol a másik végével. Vele szemben, az én kezemen nincs kesztyű; az ütései sokkja végigszalad a kardomon, és tovább, fel a zsibongó karomon. Minden egyes ütésével majdnem kicsúszik a markolat a szorításomból. Grace tesz egy söprő mozdulatot felfelé a lábaim között, de lefelé csapok, és még időben megakasztom; felnyögök a karomba hasító fájdalomtól. A penge felszikrázik a boton. Grace irányt vált, és most felülről próbál lesújtani a fegyvere másik végével. Kilépek oldalra, a sercegő bot pedig fehér szikraesőt szórva csattan bele a kavicsos tetőbe. Nincs időm ellentámadásra. Peter mellettem terem; térdre zuhan a mellére mért kemény ütéstől, amit az imént az alkarjával próbált hárítani. – Fuss! – kiált rám. Talán a kialvatlanságom, vagy a meglepetés sokkja miatt történhet. De bármi legyen is az oka, Grace mindenesetre gyorsabb nálam. Egymás után háromszor üt a bordáim közé, olyan sebesen, hogy a botja egyetlen fehér, sercegő folttá mosódik. Hátratántorodok – egy lépést, majd még egyet. És egy harmadikat. Most már túl közel vagyok a tető széléhez. Megcsúszik a lábam, és szélmalomként kezdek hadonászni a karommal, ami egy további másodpercig a helyemen tart. Grace ott terem előttem, és kinyúl, hogy megragadja a nyakam. Hogy megmentsen, vagy, hogy egy végső lökéssel a mélybe taszítson? Nem tudom. A karja után kapok, és sikerül megragadnom; neki viszont nem sikerül elég erősen megvetnie a lábát. Megcsúszik a kavicsos talajon, én

pedig megpillantom a csillagos eget. Milyen különös vég, gondolom: hétemeletnyi zuhanás a saját hasonmásommal. Képek villannak át a fejemen, újabb emlékfantomok – túl gyorsak ahhoz, hogy felfogjam és megfejtsem őket. Főként arcok – Noah, Peter, Olive, Tycast. És még valaki más. Valaki, aki úgy néz ki, mint én, de jóval idősebb nálam. Lehet, hogy az édesanyám az? Egy végső bevillanás…

Gyermek vagyok, még nem érek fel az anyám derekáig. Letérdel, és a szemembe néz. Ugyanolyan vörösesbarna a hajunk, és egyforma az orrunk, az ajkunk. – Most mennem kell, édesem. – Egy férfi áll mögötte. Vörös kecskeszakálla van, és kedves tekintete. – Ez itt Phillip. Ó fog tanítani téged, rendben? – Hová mész? – kérdem. Nem kapok választ. Pislogok, és az asszony arca hirtelen átváltozik Grace-évé, aki belém kapaszkodik, miközben sorra elzúgnak mellettünk az emeletek. Megpróbálom számolni őket, de túl gyorsan zuhanunk. Megfeszül a testem, görcsösen vonaglik, ahogy kétségbeesetten tekeregve igyekszem kiszabadulni a szorításából. Ha legalább sikerülne megfelelő helyzetbe betájolnom magam, és a helyes irányba tartani a lábam! Ám a következő pillanatban elvesztem minden hirtelen feltámadt reményemet. Tudom: akármilyen pózban is landolunk, annak nem lesz jó vége. A fülemben vadul süvít a szél. Összeszorítom a szemem, megfeszítem magam, és várom a halálos becsapódást. Aztán hirtelen abbamarad a szélzúgás.

Olyan heveset ránt rajtam valami, hogy egy rettenetes másodpercig azt hiszem, eltört a nyakam. Valami keményen összeszorítja a gyomrom, hogy nem kapok levegőt. Arra eszmélek, hogy fejjel lefelé csüngök, és az épület melletti járda fölött jó három méterre himbálózok a levegőben. Ide-oda lengek. Fölnézek, és egy hosszú, fekete kábelt látok Grace lábához erősítve. Grace karjai szorosan átölelik a testemet a derekam fölött, az ujjai a könyöke köré kulcsolódnak. Ezért nem kapok hát levegőt! Furcsán nyugodtnak érzem magam. A kábel egy lábnyit fölfelé rándul. Grace győztesen rám vigyorog. – Ez közel volt – állapítja meg. – Ja – bólintok, és ököllel a képébe sújtok. Felhördül, és egy pillanatra meggyengül a szorítása. Hátra szaltózva kiszabadítom magam a karjai közül. A lábam lefelé lendül, és guggoló pózban, talpra érkezek alatta a járdára. Arccal felfelé összegömbölyödik, mintha függőleges felülést végezne. Tobias nem áll ott a tető szélén; biztos támasztékként használja a párkányt. – Engedj le! – kiált fel neki Grace. Gyors pillantást vetek a mólóra – Olive-nak és Noahnak hűlt helye, és Peter egyedül van odafent. Keresztülsprintelek az ajtón, amin át bejutottunk Peterrel az épületbe. A látásom elsötétedik, és kissé megszédülök, ahogy a vér kiáramlik a fejemből, de keményen tartom magam. Kettesével veszem a lépcsőfokokat fölfelé, míg végül – egy örökkévalóságnak tűnő idő után – fölérek végre a tetőre, és keresztülrontok a zárt ajtón.

Majd csúszva lefékezek, mély barázdákat szántva a kavicsba. Peter a földön térdel. A homlokán az orrtövéig húzódó vágásból vér patakzik az arcára. Tobias ott áll mellette, egyik kezében a botja, másikban a katana. A kard hegye Peter álla alá szegeződik. – El kellett volna menekülnöd – mondja Peter. A válla csüggedten megroskad. – Csak hármótokra van szükségünk a próbabevetéshez – jelenti be Tobias. – Simán megölhetem őt, azzal még nem szegek meg semmilyen parancsot. – Hát ezért vigyázott rám Grace; arra az esetre, ha Tobias máris végzett volna Peterrel! Hallom, hogy mögöttem kilép az ajtón Grace, de arra se veszem a fáradságot, hogy megforduljak. Hátulról megrogyasztja az egyik térdem; előrebukok, a földre zuhanok, és fölsértem a tenyerem az éles kavicson. Térdelő helyzetbe tápászkodok, és a tarkómra teszem a kezem. Peter úgy mered rám, mint aki dühös, amiért nem mentettem az irhám. Flegmán megrántom a vállam. Virtuskodásom azonban színlelt és hamis; belül borzongok és reszketek. Kudarcot vallottunk. Fogalmam sincs, mi lesz most velünk, és azt sem tudom, legalább Noah-nak és Olive-nak sikerült-e elmenekülniük. És mivel kizárt, hogy együttműködjünk velük, nyilván meg fogják tagadni tőlünk a memória szérumunkat, kitörölve ezzel minden friss emlékemet, amit mostanában szereztem. Ez az egyetlen lehetőségük. Peter rám mosolyog, és megcsóválja a fejét. De látom rajta, hogy a mosoly mögött ő is ugyanúgy meg van rémülve, mint én. Vér csöpög az ajkára. – Sosem követted a parancsaimat – jegyzi meg.

Visszamosolygok rá. – Mi az, nem örülsz, hogy legalább van társaságod?

Megbilincselnek minket. Mire leérünk az első emeletre, már nem érzem az ujjaim. Az egész valószerűtlennek tűnik. Nem azért jutottunk el egészen idáig, hogy most néhány idióta foglyul ejtsen minket. Odalent egy furgon vár ránk, nyitott hátsó ajtókkal. A vállam a Peteréhez dörgölődik, ahogy a járműhöz vezetnek minket. – Rá fognak venni, hogy kedveljük őket, Miranda – mondja Peter. Kerüli a tekintetem. Odabent meglátom Noah-t és Olive-ot, hasonlóképpen megbilincselve, és újra kapok levegőt. Egyszerre érzek megkönnyebbülést, amiért látom, hogy épségben vannak, és rémületet, mert velünk együtt őket is foglyul ejtették. – Az mit jelent? – kérdem. De pontosan tudom, mire céloz. Az vár ránk, amit Grace-szel és Tobias-szal is tettek. A puszta gondolattól, hogy még jobban megváltoztatnak, elszorul a torkom. Lehunyom a szemem, és megpróbálom elképzelni, hogyan teszik majd. Gyógyszerekkel? Agymosással? – Azt jelenti, hogy csinálnak velünk valamit, amitől majd együttműködünk. Nem fogunk tudni önállóan gondolkodni. Nem leszünk többé önmagunk. Vonakodva rám emeli a tekintetét. – Ha ez megtörténne, azt akarom, hogy… – Mit akarsz?

A furgon hátuljában vagyunk; megrázza a fejét. Beljebb lépek, és leülök egy lócára Olive mellé. Erőtlenül rám mosolyog. Peter Noah mellett foglal helyet, velünk szemben. Noah csurom víz, rövid haját csillogó cseppek díszítik. Grace ránk zárja az ajtót, és már csak az apró mennyezeti izzó az egyetlen fémforrásunk. – Hé! – szólít meg Noah. – Hát itt vagy! – Ugyanolyan rosszul fest, ahogyan Peter, és ahogyan én érzem magam. Tudja, hogy kudarcot vallottunk; hogy most már nincs semmi, ami megvédhetné a várost. Vagy minket. – Vettem észre – mondom. Közöttünk és a furgon eleje között van egy leválasztott fülke. Hallom, ahogy nyílnak és csukódnak az ajtók. Beindul a motor. Megbillenünk a helyünkön, ahogy a furgon elindul, és elhajt az épület mellől. – Tehát? Mi történt odafönt? – kérdi Noah a mennyezetre pillantva. Kissé összefolynak a szavai, mintha megduzzadt volna a nyelve, vagy ilyesmi. Lehet, hogy valaki szájba vágta. – Jobbak voltak a fegyvereik – mondja Peter kertelés nélkül. Noah bólint. – Oké, jogos, de most komolyan! – Komolyan mit, Noah? – fakadok ki. Előrehajol. – Komolyan, Mir. Hogy. Történhetett. Ez. Olive térden rúgja. – Lemerültél, mielőtt eldöntöttük volna, hogy tiszta a levegő! – Ja! – értek egyet. – A te hibád. Noah fölnevet. – Már vártak rám odalent. Viszont megtaláltam a titkos készletet, vagyis Tycast nem

hazudott. – A gyenge fényben látom, hogy megmozdít valamit a szájában. – Persze, hogy nem! – mondja Peter. – Mi van, ha nem adnak nekünk memória szérumot? – kérdi Olive. – Hát, abban az esetben örülök, srácok, hogy ismerhettelek titeket! ‒ feleli Noah. Most nem úgy fest, mint aki nagyon aggódna. Izzik a bőröm a haragtól, aminek valójában örülök, mert sokkal inkább érezzem magam dühösnek, mint magatehetetlennek… Azután leesik, hogy Noah némán a „Csendet!” szót suttogja. Kinyitja a száját. Négy apró, limonádé színű folyadékkal teli ampullát látok benne.

Miközben némán, ténylegesen kimondott szavak nélkül beszélgetünk, próbálok odafigyelni, hogy merre megyünk. Számolom a fordulókat és a megállókat, és próbálok térképet rajzolni az útvonalról a fejemben. Végül azonban elvesztem a fonalat, és a többiek is. A hangok alapján sokáig autópályán haladunk. Azután újabb közlekedési lámpák következnek. Befordulunk, és a furgon lefelé billen, mintha épp most hajtottunk volna be egy földalatti parkolóházba. Pillantásokat váltunk egymással, és lélekben felkészülünk az elkövetkezőkre, bármi is az, ami ránk vár. Az autó megáll, nyílik és csukódik az első ajtó. A következő másodpercben Grace kinyitja a hátsó ajtókat, mi meg pislogva hunyorgunk az éles fényben. Valóban egy földalatti parkolóban vagyunk; üres, de jól kivilágított. – Kifelé! – int nekünk Grace.

– Szóval, akkor te ki vagy? – kérdi Noah, és úgy vigyorog Grace-re, mint egy idióta. ‒Miranda 2.0? Vannak még felsőbb kategóriás változataid is? Grace gyomorszájon vágja Noah-t, ő pedig hörögve összegörnyed. Nem tudja megtámasztani magát, mert a keze hátra van bilincselve, így az egyik vállára esik, és oldalra hemperedik. – A humorérzéketek mindenesetre ugyanolyan – nyögi, mihelyst sikerül lélegzethez jutnia. Zsákot húznak a fejünkre, ami totál fölösleges, hiszen mindig visszatalálunk bárhonnan – a mozgó jármű egy dolog, de a saját lábamon állva már egészen magabiztos vagyok. A zsák anyaga szúrós, és forrón nyirkossá válik benne a lélegzetem. – Az Alfa csapat jobb minőségű zsákokat szokott az emberek fejére húzni – jegyzi meg Noah. Hallom, ahogy Grace, vagy valaki más, újra megüti.

Mind

a

négyen

egy

csupasz,

ajtó

nélküli

cella

betonpadlóján ülünk. Az egyik fal sötétített füstüveg ablak, a másik három hófehér. Csak azután vették le a fejünkről a zsákot, hogy betessékeltek a cellába. Útközben liftbe szálltunk, ami sokemeletnyit emelkedett velünk, majd áthaladtunk néhány rövid folyosón. Ezt leszámítva fogalmam sincs, hol lehetünk. Az első, amit mindannyian teszünk, hogy leülünk és átbújtatjuk a lábunk alatt az összebilincselt kezünket, hogy a testünk elé kerüljön. – Legalább együtt vagyunk – jegyzi meg Olive, az egyik körmével kapargatva a felhólyagzott padlót. Velem átellenben ül, Noah mellett. Nincs sok helyünk, így a lába az enyémen pihen.

Noah a feje fölé nyújtja a karját. – Talán. Ki tudja, meddig. – Bizonyára átrendezte a szájában az ampullákat, mert most már alig lehet észrevenni, hogy nem olyan a hangja, mint eddig. – Te mindig olyan negatív vagy – jegyzi meg Peter. – Hé, gyerünk, vezérem! Vezess ki minket innen! – Noah! – figyelmeztetem. Noah mentegetőzve föltartja összebilincselt kezét. – Igazad van, bocs! – Azzal az ajkához emeli az ujját, és úgy tesz, mintha megvakarná az orrát. Attól tart, hogy figyelnek minket, és nyilván így is van. Noah kinyitja a száját, mintha ásítana, és Peter meglátja az ampullákat. Olive biztosan tud a dologról, mert sunyin rám vigyorog. A füstüveg borította fal oldalra csusszan. Négy feketepáncélos katona fegyvert szegez ránk. Ugyanolyan vékony fémsisakot viselnek, mint a testőrök a mi egykori bázisunkon, ugyanolyan hátborzongató, szűk vizorokkal. Ketten közülük belépnek, és fölemelnek a padlóról. Nem állok ellen. Peter igen. Megpróbál felállni, de az egyik katona mellbe vágja. – Én vagyok a vezetőjük. Engem vigyetek! – mondja Peter. Rá se hederítnek. – Semmi gond, srácok! – mondom. – Egy perc, és itt vagyok. – Nagyon akarom, hogy így legyen, noha úgy érzem, soha többé nem látom őket. A csapattársaim kifejezéstelen tekintettel merednek rám. Az üvegfal visszacsusszan a helyére. A katonák végigmasíroznak velem egy folyosón. Fontolóra veszem, hogy megpróbálok fölépíteni egy félelemhullámot, de azzal valószínűleg nem sokat érnék el, csak jól megfájdulna a fejem. Vagy kiégetne, mivel kezdi a végét járni a memóriaadagunk. Ha elmúlt éjfél,

akkor az azt jelenti, hogy tegnap reggel kaptam az utolsó belövést, mielőtt motorra szálltam Peterrel. És fogalmam sincs, meddig hat még a szer, mivel azóta már elhasználtam egy félelemhullámot. Az első ajtó jobbra egy apró irodába vezet, benne egy asztal és néhány könyvespolc. Grace egy asztal mögött ül; megdöbbentő újra látnom az arcát. Az asztal előtti székre mutat, a katonák pedig erővel leültetnek rá. De legalább kényelmes. Odabiccent a katonáknak, azok pedig távoznak, és becsukják maguk mögött az ajtót. Egymásra meredünk. – Ezek a bilincsek kissé szorosak – mondom. Csak ugratom, hogy elleplezzem vele a szorongásom, a torkomba kúszó, bénító félelmet. Nagy lehet a szánk, persze, hőzönghetünk, de nem hinném, hogy bármelyikünk is komolyan azt reméli, hogy ugyanúgy hagyjuk el ezt a helyét, ahogy idehoztak minket. Egyelőre el kell játszanom, hogy töretlen az önbizalmam, még akkor is, ha alig bírok emelt fővel ülni. Meg kell mutatnom Grace-nek, hogy nem félek. – Tudod, innen lehetetlen megszökni – kezdi Grace. – Túl sok az ajtó, és túl sok fegyver mellett kellene elhaladnotok. – Az én otthonom is kábé ilyen volt. Grace körbejön, és leveszi rólam a bilincset. Az asztalra löki, majd visszaül a helyére. – Ki itt a góré? – kérdem. – Én vagyok. – Úgy értem, ki a ti Dr. Tycastotok? Grace elmosolyodik. – Dr. Conlin. Janet Conlin.

Megdörzsölöm kivörösödött csuklómat. – Akkor miért veled beszélgetek? – Mert Conlin úgy vélte, én tudok a legkönnyebben a közeledbe férkőzni, tekintve, hogy ugyanolyan a DNSünk. Felnézek a csuklómról. – Ja, igen, az. Akkor tehát, a… klónom vagy? – Ki mondja, hogy nem te vagy az enyém? – Senki – ismerem el. – Valójában egyik sem igaz. Nyelek egyet, és azon tűnődök, vajon elhihetek-e bármit, amit mond. Hagyjam, hogy tényként épüljenek be a szavai, vagy tovább küzdjek ellenük? – Akkor mi az igazság? – Tudom, hogy először nehéz elfogadni – jelenti ki Grace, figyelmen hagyva a kérdésem. És mi az most az arcán? Úgy tűnik, őszinte együttérzés és megértés. – Először én is ugyanolyan voltam, mint te. Nem akartam elfogadni az igazságot. És nem is fogadtam el. De ezen segítettek. – Hogyan? Összeszalad a szemöldöke. A vállam mögé mered, egy láthatatlan pontra. – Nem emlékszem. – Dehogynem! Mit tettek veled, mondd? Grace megrázza a fejét. – Hogy kontrollálnak téged? – kérdem. – Nem számít – feleli Grace, és egyetlen őrült másodpercig azt hiszem, mindjárt elsírja magát. – Egyszerűen csak irányítanak, és kész. – Ki az a Rhys? – kérdem. Ha így ki van billenve az egyensúlyából, talán tovább üthetem a vasat. Addig

ostromolhatom a kérdéseimmel, amíg meg nem törik, és el nem árul nekem valami használhatót. – Nem ismerem ezt a nevet – jelenti ki. – Szereted, hogy ők irányítanak téged? Figyelem, ahogy az arca hideg, számító kifejezést ölt. Mint valami robot. Hát ezt fogják tenni velem is. Elérik, hogy ne tudjak önállóan érezni és gondolkozni. Kénytelenek lesznek, ha élesben akarnak tesztelni minket a városban. Felidézem lelki szemeim előtt a kicsiny ampullákat Noah szájában. Még mindig van remény, bármilyen halvány is. Grace az asztallapra fekteti a tenyerét. – Nem bánom – feleli. – Csak megkönnyíti a munkám. És a tiedet is meg fogja. Be van ültetve egy mini komputer a bőröm alá, Miranda. Valahányszor tiltott gondolatom vagy vágyam támad, a tetoválásom kitisztítja belőlem. Idővel felhagysz a küzdelemmel ellene. Tetoválás… Emlékszem, Noah is említette ezt a szót, amikor felidézte a Tycast irodájában kihallgatott párbeszédet. Mielőtt megkérdezhetném, mire céloz, Grace fogja a haját, félrehúzza a tarkójáról, és megfordul, hogy megmutassa a koponyája tövében a bőre alá ültetett mikro-áramkört. Úgy néz ki, mint egy áramkör kidomborodó tetkója, csak épp, a bőre alatt. Hát ezért különböznek tőlünk ennyire a Béták! És emiatt leszünk hamarosan mi is olyanok, mint ők. Túlságosan száraz a torkom, hogy nyelni tudjak. – És ezt akarod tenni velünk is? Grace bólint. – Conlin maga dolgozta ki a tetoválást, és mi voltunk az elsők, akik megkaptuk. Nem szégyellem

beismerni, hogy azért kaptak elsőként a Béták, hogy meggyőződjenek róla, nem fog végezni veled. – Velem? – kérdem. – Veletek. Az Alfa csapattal. A Rózsa Projekt üdvöskéivel. Mindig is a ti csapatotok volt a teremtőink kedvence, ez nyílt titok, mindenki tudja. Előredőlök, mire Grace teste megfeszül. – Teremtőink? Hát többen vannak? – Azt hiszem, valahol már magam is tudtam ezt. Az a női hang Tycast irodájában úgy fogalmazott: „A próbabevetéssel folytatjuk” így, többes számban. Amikor látja, hogy nem mozdulok közelebb, némileg elernyed a válla. – Hát, valakinek létre kellett hoznia minket, nem igaz? És igen, többen vannak. Létrehoztak minket. Kifejezéstelenül meredek rá. – Felnövesztettek minket, Miranda – mondja Grace. – Felnövesztettek. – Igen. Istenem! El sem hiszem, hogy rokonok vagyunk. Mindketten klónok vagyunk, Miranda. Klónok. Egyetlen személyből készített másolatok. Nincs anyánk. Sem apánk. Érted, amit mondok? Értem. Azt hiszem, valahol, a tudatom egyik sötét zugába mélyen elrejtve mindvégig tisztában voltam vele, hogy többről van szó velünk kapcsolatban egyszerű génterápiánál. Talán innen ered az az üresség a mellkasomban – nem az emlékek hiánya miatt, hanem mert kezdettől fogva üres vagyok. Nem egy igazi személy. Ugyanakkor azonban tudom, hogy ez nem igaz, mert az ember nem származhat a semmiből. A barátaim valóságosak. Ők igenis számítanak.

De amit mond, és amit én hiszek… mindez azt jelentené, hogy sohasem születtünk. Soha nem is voltak szüléink, akik lemondtak volna rólunk. Soha nem hagytuk magunk mögött a régi életünket. Mindig is ez volt a mi valóságunk, az első szívdobbanásunktól fogva. De nem most van itt az ideje az érzéseim boncolgatásának. Fókuszáltnak kell maradnom, készen kell állnom arra a halvány esélyre, hogy Noah-nak sikerül átadnia nekünk azokat az ampullákat. Talán sikerülhet színlelnünk. – Miért mondod el nekem mindezt? – kérdem. Zsibbadás terjed szét a karomban és a lábamban, egészen az ujjaim hegyéig. Kimondatlanul is tudom a választ. – Mert néhány órán belül már semmire sem fogsz emlékezni. Ha csak nem egyezel bele önként, hogy csatlakozz hozzánk. Dr. Conlint utasították, hogy haladéktalanul indítsa el a próbabevetést. Így, hogy már elegen vagyunk, olyan erődemonstrációt tudunk nyújtani a világnak, amit soha nem fognak elfelejteni. Az ideális létszám nyolc Rózsa volna, de héttel is elboldogulunk. – Készen állsz rá, hogy eladjanak, mint fegyvert? – kérdem. – Elfogadom, mert el kell fogadnom. Az Alfák tetoválásai még nincsenek készen, és egy darabig még nem is lesznek. Így hát vagy elvesszük az emlékeiteket, vagy a tetkók nélkül jelentkeztek a feladatra. Conlin lehetőleg szeretné elkerülni, hogy erővel fosszunk meg titeket az emlékeitektől, mert azzal a tapasztalataitok jó része is odaveszne. Ami jelentősen csökkentené az értéketeket.

– Arról ne is álmodj! – mondom meg kereken. – Sosem fogunk önszántunkból segíteni nektek. Grace bólint. – Ebben az esetben azt az utasítást kaptam, hogy győzzelek meg titeket. Kinyílik az irodájába vezető ajtó, és félig megperdülök a székemben. Peter és Noah masírozik be, két katona rájuk szegeződő fegyverének csövétől nógatva. A katonák keményen vállon taszítják őket a puskatussal, míg térdre nem ereszkednek. Noah kissé előrebukik, és lógatja a fejét. Arcán friss horzsolás éktelenkedik. Amikor visszafordulok az asztal felé, Grace rám mosolyog. – Bármennyire is különbözőnek tartasz minket, én megkockáztatom, hogy mégis van bennünk némi hasonlóság. Szólj, ha tévednék, de mindig is kettejük között ingadoztál, nem igaz? Elhallgat, és élvezettel beissza az arckifejezésem látványát. – Most pedig, választanod kell közülük.

Választanom kell. A szoba megbillen velem, de elszántan kapaszkodom a szék karfájába. Ami a meggyőzési taktikáját illeti, ez elég övön aluli. Világossá tettem a számára, hogy nem segítünk neki, bármit is tegyen velünk. Ha együttműködést akarnak, ahhoz előbb ki kell törölniük az emlékezetünket, vagy be kell ültetniük azokat a furcsa tetoválásokat. De ha nem hinném, hogy Grace tényleg képes lenne végezni az egyikükkel, akkor nem verne ilyen hevesen a szívem. A szám nem volna ilyen száraz, és nem érezném magam úgy, mintha az én fejemhez nyomtak volna pisztolyt. Grace azt mondta, csak hét főre van szükségük. De ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy elpusztítanának egy olyan értékes személyt, mint egy Rózsa. Ezt kell hinnem. Föláll a székéből, és ujjait az asztallaphoz érintve, előrehajol. – Egyezz bele, hogy segítesz nekünk! És nem, nem elég, ha a szavadat adod. Lesznek edzőtársaid. De ha együttműködsz, mindkettejük életét megkímélem. – Ne egyezz bele semmibe! – mondja Peter. Grace figyelmen kívül hagyja. – Állj fel, Miranda! Nézz rájuk!

Egy hosszú másodpercig rezzenéstelenül állom Grace tekintetét, olyan hosszan, amennyire csak merem, majd feltolom magam a székből, és körbefordulok. Peter és Noah a földön térdelnek, a tarkójuknak puskacső szegeződik. Mindkettőjüknek sikerül küldeniük felém egy halvány mosolyt. Ez erővel tölt el, és még valami mással… valami meleggel. Segít talpon maradnom. – Engem válassz feláldozhatónak! – kéri Noah. – Peternek szüksége van rá, hogy vezessen minket. – Könnyedén mondja, mintha csak arról kellene döntenem, milyen italt kérek, nem arról, hogy kit öljenek meg. – Ugyan, kérlek! – veszi át a szót Peter, ugyanebben a laza, könnyelmű hangnemben. – Te szereted Noah-t. Ha úgy döntesz, hogy őt nyírják ki, egész hátralévő életedben bánni fogod. Noah felhorkan. – Te most viccelsz? Láttam, ahogy fogdostátok egymás kezét! Mindent láttam, bakker! Gyűlöl engem azért, amit vele tettem. – Nem gyűlöllek! – tiltakozom. Nem vagyok benne biztos, hogy mit is érzek iránta, de biztosan nem gyűlöletet. Mögöttük a két sisakos katona olyan, mint két szobor. Feléjük fordulok, és azt mondom: – Megjegyeztelek magamnak titeket, még ha nem is látom a képeteket! – A Peter mögött álló félrebillenti a fejét, mint egy kutya. – Még öt másodperced van – jelenti ki Grace. Megfordulok. – Ó, annál biztos, hogy több. Nem fogsz megöletni minket. Peter és Noah elrejtették a félelmüket, hát nekem is azt kell tennem. Józan gondolkodással el tudom fojtani. A teremtőink semmit nem nyernének azzal, ha

végeznének velünk. Ehelyett hamarosan négy „üres lapot” kapnak. Ez csak logikus. Nem dobnak csak úgy el egy ilyen értékes fegyvert, csak hogy megszerezzék valaki együttműködését. Vannak más módszereik is. És mégis… Grace szemében őrült fény ragyog; mintha a téboly csillogna benne. Tévedtem. Mégis meg fogja tenni. Őket nem érdekli, ki marad életben, és ki hal meg, mindaddig, amíg megvan nekik a hétfős létszám a próbabevetéshez. Peter és Noah arca nem tört meg, ám ezúttal ez egyáltalán nem vigasztal. Adjatok egy jelet! – gondolom. Hadd tudjam, hogy a helyes dolgot teszem. Hogy minden rendben lesz. Ne akarjátok, hogy nekem kelljen választanom! – Oké, akkor majd én választok! – mondja Grace mögöttem. – Öljétek meg Petert! Peter lehunyja a szemét. Noah újra lehorgasztja a fejét. Körbeperdülök, készen arra, hogy Grace asztala felé rugaszkodjak, de számít rá, és pisztolyt szegez az arcomba. A hátam mögött az egyik katona tüzel. Iszonyú hangos a lövés a kicsiny irodában. A bensőmben egy pillanat alatt minden meghal és bomlásnak indul. Nekem kellett volna választanom! Én választottam volna. Kit választottam volna? – Bárcsak emlékeznél erre a pillanatra! – mondja Grace. Állával odabiccent a mögöttem álló katonáknak. Megfordulok, és meglátom Petert. Le van hunyva a

szeme, a feje körül lőporfüst gomolyog. A padlón, a térde mellett, füstölgő, golyó ütötte lyuk. Nem ölték meg! Eláraszt a megkönnyebbülés, amitől most még nehezebb talpon maradnom, mint eddig bármikor. Kinyúlok, és támaszt keresve megkapaszkodók a székem háttámlájában. Peter kinyitja a szemét: a tekintete könnytelen, ádáz; pillanatnyi betekintést enged valódi énjébe. A színtiszta, állatias erőbe. Ráeszmélek: egyáltalán nem is volt benne semmi félelem, amit el kellett volna rejtenie. – Vigyétek vissza őket a cellájukba! – hangzik Grace utasítása. A katonák talpra rángatják Petert és Noah-t, majd durván kilökdösik őket a folyosóra. Grace sóhajt egy nagyot, és lerogy a székébe. – Most pedig várunk. A katonák pár másodperc múlva engem is kirángatnak a szobából, de a tekintetünk egybefonódik, miközben Grace hátradől a székében, és nagy szemeket meresztve vigyorog rám. Az őrülete nyilvánvalóan nem múlt el. Nem veszem le róla a szemem, amíg az ajtó be nem zárul. Tetoválás vagy sem, magamban némán megfogadom, hogy megölöm őt, mielőtt ez az egész véget ér. Visszalökdösnek minket a cellánkba. A sarokban állok, a többiektől távol, és hallgatom, ahogy a pulzusom lassan visszaáll az eredeti tempójára. A puskalövés újra meg újra eldördül a fejemben. A fülem sajog, és mintha telepakolták volna betonnal. Noah mögém lép. Megragadja a vállam, és körbefordít. Az ujjai közé veszi az állam, és felbillenti a fejem. Kinyitom a szemem.

– A helyes dolgot tetted – mondja. – Sosem végeztek volna velünk. ‒ Felém hajol, amíg az ajkaink csaknem összeérnek. Megcsókolom. Tudom, hogy épp most semmi más okból nem csókolna meg. A szám kinyílik, és érzem, hogy a nyelve becsusszan az enyém mellé, és áttol két apró ampullát a számba. Majd hátrahúzódik, és zárt szájjal mosolyogva a hüvelykujjával kisöpör néhány tincset a szememből. Peter a sarokban áll, és minket néz. Az egyik ampullát odébb csúsztatom a nyelvem alatt, és megvillantom neki a másikat, benne a sárgás folyadékkal. Majd kitárom felé a karom, mintha egy baráti ölelésre volna szükségem. Valaki figyel minket és hallgatózik. Furcsa lesz így, közvetlenül Noah után most Petert is megcsókolni, de ez az egyetlen módja a szérum átadásának úgy, hogy közben ne kerüljön szem elé. És inkább tűnjön furcsának a dolog, mint nyilvánvalónak. Peter előttem áll. A válla olyan széles, hogy nem látom mögötte Noah-t és Olive-ot. – Én jól vagyok – mondja. A mellkasára helyezem a tenyerem. – Tudom. Gyere ide! – A tarkója köré kulcsolom a kezem, és lehúzom magam mellé. Ő lágyabban csókol, mint Noah. A karom lúdbőrözni kezd. Kinyitja a száját, és a nyelvemmel átpasszolom neki az egyik ampullát. Abban a másodpercben, ahogy megkapja, visszakozna, én viszont azon kapom magam, hogy vonakodok elengedni, és előre mozdulok, hogy a szánk még egy kicsit összetapadjon. Végül különválunk; az ajkaim forrón izzanak, a nyelvem alatt biztonságban ott lapul az ampullám. Ugyanolyan összezavarodottnak néz ki, ahogy most én érzem magam.

Még

mindig vár ránk egy fontos feladat. Leharapom a

fiola kupakját, és hagyom, hogy a keserű folyadék lecsorogjon a torkomon. Majd lenyelem a pirula méretű műanyag tartályt is. Eszembe villan a fantom Tycastról ‒ emlékszem, hogy Noah olykor italba keverte a saját szérumadagjait, de azzal csökkent a hatékonyságuk. Bárcsak volna egy injekciós tűnk! Figyelem, ahogy Noah ad Olive-nek egy „búcsúcsókot”, és azon tűnődök, vajon mi játszódhat le a lány fejében. És Noah-éban. Vajon érzi-e a lány szeretetét abban a csókban? Amikor szétválnak, egy hosszú pillanatig egymásba mélyed a tekintetük. Noah arcán egy másodperc töredékéig átvillan a tanácstalan zavarodottság. Hogy miért, nem tudom. Vagy érzett valamit Olive csókjában, vagy iránta érzett valamit. Elég! Csak spekulálok. Az ember nem érezhet dolgokat csók közben! – ám még végig sem gondolom, rögtön tudom, hogy ez nem igaz. Noah elfordul a lánytól, Peter felé. Olive az ujjhegyével megérinti az ajkát, még érezve a csók emlékét. Majd észreveszi, hogy nézem, és gyorsan leereszti a kezét. El akarom mondani neki, hogy bizonyos szempontból nincs semmi baj, de nem tudom, hogyan. Peter megöleli Noah-t, de látom, hogy csak azért teszi, hogy a fülébe súghasson valamit. Noah szinte észrevehetetlenül biccent, és felém indul. Hogy az ampullák tartalma meddig fog kitartani, rejtély. Rendben. De akkor sem érhetem be a puszta reménnyel, hogy elég sokáig. Tennem kell valamit.

Noah átkarol, és a fülembe súgja: – Úgy teszünk, mintha elvesztenénk az emlékezetünket. Menj aludni! Ha sikerül elhitetnünk velük, hogy mindent elfelejtettünk, újra adnak majd injekciót. Légy meggyőző! Most pedig kezdj el sírni! Noah mögött Peter hasonlóképpen suttog Olive-nak. Olyan erősen összeszorítom a szemem, hogy könnyezni kezd, majd pislogok párat, hogy kicsorduljanak a könnyek. Hallgatom, amit mond, de irtó nehéz összpontosítanom, amikor így átkarol. Azok után, hogy épp az imént csókoltam meg Petert, ez az egész túl sok nekem. Egyikükre sem akarok ránézni. – Mondd, hogy sajnálod! – suttogja Noah. – Sajnálom! Noah, sajnálom! – Psszt! Hagyd abba! Nem a te hibád! – mondja, ezúttal a normális hangján. Elenged, és megdörzsöli a szemeit, de azok szárazak. Kinyílik a cella ajtaja. Tobias áll ott, két katonával a háta mögött. Vállon paskolja Petert, mintha csak régi pajtások volnának. – Nyisd ki a szád! – mondja Tobias. Peter engedelmeskedik. Tobias bevilágít egy zseblámpával a szájüregébe, amitől Peter arca vörösen fölizzik. Megdermedek a rémülettől; remélem, mindenkinek sikerült elég gyorsan megszabadulnia az ampullájától. Rám mutat. – Kinyitni! – Követem az utasítását. Nem talál semmit. Ugyanezt megismétli Olive-val és Noah-val, és fölemelteti velük a nyelvüket. Noah beleköhög a képébe. Tobias szó nélkül, visszakézből szájon üti, Noah pedig nekicsapódik a

falnak, és kuncogni kezd, amíg Tobias föl nem emeli az öklét. Noah erre elhallgat, Tobias pedig hátralép az ajtóhoz. Egyesével végigmér minket. – Ti aztán elég furák vagytok – jelenti ki. – Fogalmad sincs, mennyire! – mondja Noah. – Reméljük, ez is odalesz, amikor elvesztitek az emlékeiteket. – Azt kétlem – feleli Olive. Tobias undorodva megrázza a fejét, és távozik a cellából. Az ajtó a helyére csusszan, és az üveg újra elsötétedik. Várunk.

A

vágy, hogy szóljak hozzájuk, úgy mardos, mint az

éhség. Nem ülhetünk így itt, tétlenül várakozva; el kell aludnunk, és megváltozva felébrednünk, ha valaha is szeretnénk meggyőzni ezeket az embereket. Velem így történt. Peter megdörgöli a homlokát, és sikerül szomorú képet vágnia. Emlékeztetnem kell magam, hogy csak színészkedünk, hogy van egy tervünk. – Sajnálom! – mondja. – Mit? – kérdi Noah. – Cserbenhagytalak titeket. – Állj! – szól rá Olive. – Ne vedd az egészet magadra! Nem kell ezt tenned! Peter megrázza a fejét, és üveges tekintettel mered maga elé. – Tényleg ki fogják törölni a személyiségünket! – Megtesznek mindent, kerül, amibe kerül – jegyzem meg. Újra elhallgatunk. Én töröm meg a csendet. – Nézzétek, nem kell ezt a végletekig nyújtanunk! Már amúgy sem tart sokáig. Megyek, lefekszem. Elalszom, és amikor fölébredek, már úgysem érdekel majd az egész. Majd úgyis szerzek új emlékeket.

Noah nagyon erőlködik, hogy ne vigyorogja el magát. Mindegyikükhöz sorra odalépek – Peterhez, Olive-hoz, majd Noah-hoz -, és nyomok egy-egy puszit az arcukra. Majd átsétálok a cella másik végébe. Arccal a fal felé fordulva lefekszem, és felhúzom a térdem a mellkasomhoz. És ki gondolná? Tényleg elalszom… A cellaajtó kinyílása ébreszt föl. Az oldalamra gördülök, és olyan álomittasan hunyorgok az éles, fluoreszcens fényben, amennyire csak tudok, miközben fél könyökömre föltámaszkodok. Nem kell hozzá túl sokat színészkednem. A cellán nincsenek ablakok, de valahogy olyan érzésem van, mintha az éjszaka közepén járnánk. A cellaajtó nyitva áll, de senki nem áll ott. Ideje mindenkit meggyőznöm, hogy semmire sem emlékszem. Nem könnyű a dolog, figyelembe véve a bensőmben kavargó, túláradó érzelmeket. Annyi mindent kell tekintetbe vennem, oly sok dolog miatt aggódhatok, közben pedig el kell játszanom, hogy az égvilágon semmi nem izgat. Lassan, apránként kitisztul az elmém. Arra gondolok, hogy itt rekedtünk, ellenséges vonalak mögött, és az egészet félretolom. Az emberekre gondolok a városban, a színtiszta terrorra, amit hamarosan meg kell tapasztalniuk, és azt is kitörlöm a fejemből. Peterre gondolok, és Noah-ra. Arra, hogy mit éreznek irántam, és én mit érzek irántuk. Félresöpröm. A barátságomra Olive-val, és hogy valaha is újraépíthetem-e. Eldugom egy titkos rekeszbe. Természetesen, ezek a gondolatok nem tűnnek el teljesen. Hogy is tűnhetnének? Ehelyett ott

motoszkálnak a háttérben, halkan zsongva, és azzal fenyegetve, hogy áttörnek a belső védelmi rendszeremen, és kisöprik alólam a lábamat. Pillanatnyilag azonban képes vagyok eljátszani a szerepem. És – minő szerencse – pontosan tudom, milyen érzés nem emlékezni semmire. Hagyom, hogy a tekintetem körbevándoroljon a cellán; magamba iszom a többiek látványát, miközben próbálok minél kifejezéstelenebb arcot vágni. Enyhén összeráncolom a szemöldököm, mintha töprengve próbálnék megoldani egy rejtvényt. A folyosón végigvisszhangzik egy magas sarkú cipő kopogó zaja. Majd belép egy alacsony, fekete bubifrizurás, fekete keretes szemüveget viselő ázsiai asszony. Ugyanolyan fehér köpenyt visel, mint egykor Dr. Tycast. Felülök. – Hol vagyok? A nő elmosolyodik. – Helló, Miranda! A nevem Dr. Conlin. Mindannyian balesetet szenvedtetek. Emlékszel rá? – Milyen balesetet? – kérdem. Peter és Noah úgy néznek rám, mintha még sosem láttak volna. Olive álmosan dörzsölni kezdi a szemét. – Honnan tudja a nevem? – kérdem. Dr. Conlin megnyalja az ajkát. Nem kísérik katonák. A többiek a tőlük telhető legelképedtebb, és némiképp összezavarodott képet vágnak. Noah a falnak támaszkodva feltápászkodik. – Hol vagyunk? Conlin nyugtatólag föltartja a kezét. – Nyugalom! A maga idejében mindent elmagyarázok. Kezdjük azzal, hogy mondjátok el, mire emlékeztek!

Lehunyom a szemem. Majd kinyitom. Lassan megrázom a fejem. ‒ Semmire – mondom. Conlin biccent egyet, majd kinyújtja felém a kezét. – Jöjj velem! Óvatosan eloldalazok a többiek mellett, mintha attól tartanék, hogy az egyikük nekem támad. A cellaajtó a helyére csusszan mögöttünk, és az egész testemet kiveri a veríték. Nélkülük annyira egyedül érzem magam. Meztelennek és kiszolgáltatottnak. – Hová megyünk? – kérdem. Próbálom fölidézni magamban azokat a kezdeti érzéseket a plázában, de a fejemben egybefolynak az emlékek. Rémlik, hogy volt bennem zavarodottság, de ugyanakkor elfogadás is. Rendben, ezt ugyanúgy most is tudom színlelni. Conlin visszavezet az irodába, ahol nem is olyan régen még a barátaim térdeltek. A lőporfüst kesernyés illata még mindig ott terjeng a levegőben. Conlin rámutat az asztal előtt álló székre, én pedig leülök, és az ölembe ejtem és tördelni kezdem a kezem. Majd abbahagyom – ez talán túlságosan klisés gesztus. Nem akarok olyan idegesnek tűnni, ami már fölkelthetné bárki figyelmét. Conlin helyet foglal az asztal mögött, és az asztallapon összekulcsolja az ujjait. – Elszenvedtetek egy traumatikus incidenst, Miranda. Te és a barátaid. – Mi történt? – Mind a négyen egy speciális kezelésben részesültök ebben a létesítményben. Van egy nagyon ritka memóriazavarotok, és nekünk sikerült megoldást találnunk rá egy napi rendszerességgel beadott szérum formájában. Megpróbáltuk fokozni az adagotok potenciálját, de az a kísérlet során kudarcot vallott. Az

emlékeitek átmenetileg elvesztek, de úgy hisszük, hamarosan visszatérnek majd, mihelyst visszaállítunk titeket az eredeti dózisra. Oké, mi lenne a következő dolog, amire kíváncsi vagyok? Hátrapillantok a vállam fölött az ajtóra, amelyen át bejöttünk. – Szóval, ismerem azokat az embereket? A két srácot meg a csajt? Conlin bólint. Nagyon komolyan, szemlátomást igyekezve úgy megetetni engem, ahogy én próbálom őt. – Igen. Ők a barátaid. De most azt szeretném, ha megőriznéd a nyugalmad! Majd minden szépen tisztázódik. Le vagyok döbbenve azon, hogy milyen könnyen és folyékonyan hazudik. Teljesen erőfeszítés-mentes, mintha ő maga is elhinné, amit mond. Olyan nagyon hitelesnek tűnik, hogy kissé zavarba is jövök tőle. Az egyetlen, ami hiányzik, az egy kis melegség a tekintetében. Veszek egy mély levegőt. – Nyugodt vagyok. – Oké, tehát ők a barátaim, de vajon nem kellene itt lennie a szüleimnek? Töprengve lesütöm a szemem, majd felragyog a tekintetem, mintha épp most jutott volna az eszembe valami. – Hol vannak a szüleim? Dr. Conlin felsóhajt. – Attól tartok, elhunytak, még kislány korodban. Röviddel az után alakult ki benned ez a ritka memóriazavar. Nagyon sajnálom. – Semmi… semmi baj. Amúgy is, nem mintha emlékeznék rájuk. ‒ Mocorogni kezdek a székemben; érzem, ahogy a testpáncélom együtt hajlik velem. – Nem. Még nem.

Fölhúzom a pólómat, felfedve az alatta lévő páncélruhát. – Mi a fene ez? – Ököllel a hasamra csapok. – Ez valami páncél? Conlin szemlátomást erre is fel van készülve, – Nem egészen. Ez egy különleges védőruha-féleség, amely apró elektromos töltéseket generál, hogy serkentse az agyi funkcióitokat. Így működik az agy – olyan, mint egy szerves komputer, aminek áramra van szüksége. De ahelyett, hogy valami ormótlan sisakot viselnénk, ezt az öltözéket használjuk vezetőként. Ez lehetővé teszi, hogy alacsonyan tartsuk a töltést. Gondolj rá úgy, mint valami memóriafokozó eszközre! Meglepetést színlelek. – Ejha! Elég modern cuccnak tűnik! – Az is – bólint Conlin, azon mosolyogva, hogy megint bevettem egy hazugságát. – Mi legalább annyira szeretnénk, hogy mindenre visszaemlékezz, ahogy te. Hagyom a tekintetem elkalandozni a könyvespolcokon. Majd vissza az asztalán álló kis zöld növénykére. – És most mi lesz? – kérdem. Conlin összeüti a tenyerét, és hátradől a székében. – Most beszélek a barátaiddal, és nekik is elmagyarázom a helyzetet. Van egy másik tesztünk, amit szeretnénk rajtatok elvégezni, hogy lássuk, sikerül-e visszakapcsolnunk a memóriátokat. – Miféle teszt? – kérdem. A próbabevetés. Hát persze! Mi más is lehetne? Mást nem bánom, hogy fel akarnak használni a kis tesztjükben; ha a Béták közelébe engednek minket, képesek leszünk megállítani őket, mielőtt még bárkinek baja esne. Próbálom letörölni az

arcomról az izgatott várakozást, a lelkes buzgalmamat aziránt, hogy levessem az álarcot, és küzdjek. Conlin előhúz egy fecskendőt az egyik asztalfiókból. Tele van limonádé színű folyadékkal. Soha életemben nem örültem így injekciós tű látványának – ez az első gondolat, ami átvillan rajtam. Azután azon kezdek töprengeni, hogy talán csak úgy fest, mintha a memória szérum volna. Lehet, hogy valójában ez az első lépés a megváltoztatásomhoz, hogy én is olyanná váljak, mint Grace. Könnyen lehet, hogy Conlin egyáltalán nem vette be az én kis magánelőadásomat. – Kissé bonyolult a dolog – feleli. – Holnap reggel még majd beszélünk róla. Most be kell, hogy adjam neked ezt az injekciót. – Az mire való? – Amennyire én tudom, ki is üthet. Elég időre ahhoz, hogy a tarkómba beültetett tetkóval ébredjek. De ezt a kockázatot vállalnom kell, ha folytatni akarom a játékot. – Ez egy kilökődést gátló ágens, ahhoz a vegyülethez, amit használunk. Egy picit száraz és technikai a magyarázat. – Oké. Conlin megkerüli az asztalát, megdörzsöli a karomat, és belém döfi a tűt. Érzem a szúrást, majd a nyomást, ahogy a vénámba nyomja a folyadékot. Várom, hogy elveszítsem az eszméletem, de semmi ilyesmi nem történik. Előhúz egy vattacsomót a köpenye zsebéből, és kéri, hogy szorítsam a szúrás helyére. – Így! – bólint. – Most pedig, menj végig ezen a folyosón! Az utolsó ajtó jobbra. Néhány óra múlva találkozunk, napfelkeltekor.

Fölállok, és az ajtóhoz lépek. Nem érzem, hogy bármi más lenne, mint eddig. Csak a már megszokott aggodalmak kavarognak bennem, azzal fenyegetve, hogy lelepleznek, és elárulják Conlinnak az igazságot. – Miranda? – szól utánam Conlin. Megfordulok. – Igen? Az asztala szélén ül, kezében az üres fecskendővel. – Emlékszel a vezetéknevedre? – North – felelem. Elmosolyodik. – Tökéletes! Jó éjt, Miranda! Végigmegyek a hosszú, fehér folyosón. Lassan. Talán kicsit összezavarodva és egyensúlyt vesztve. Egy friss amnéziás nem lépkedhet céltudatosan és magabiztosan. Mindkét oldalon ajtók nyílnak. Erős bennem a vágy, hogy kiderítsem, mi rejlik mögöttük, de leküzdöm a késztetést, és tovább megyek. Hallom, ahogy Conlin távozik az irodájából, és újra kinyitja a cellánk ajtaját, hogy szólítsa, akárki is következik. Nem nézek vissza, attól tartva, hogy az arckifejezésem leleplezne. Kinyitom az utolsó ajtót jobbra, arra számítva, hogy Grace és Tobias fogad, vagy talán Noah és Olive egy alternatív verziója. Még csak nem is tudom, a mi Noahnkat és Olive-unkat hogyan kapták el, vagy, hogy Noahnak hogy sikerült elrejtenie azokat az ampullákat a szájában. És ki tudja, mikor leszünk ismét egyedül, távol a minden mozdulatunkat, minden hangunkat éberen figyelő tekintetektől és fülektől. Nem adnak rá esélyt, hogy színleljünk. Végig a nyakunkon lesznek, amíg szabaddá nem válunk. Ám Grace és Tobias helyett egy olyan szobában találom magam, ami teljesen megegyezik azzal, amit az

otthonomnak hívtam. Mindkét oldalon emeletes ágyak, középen asztal. Rajta sakktábla helyett dámajáték. A hátsó falnál hűtő, és néhány öltözőszekrény. Ha van is kamera, el van rejtve. Megállok a szoba közepén, és teljesen idegennek érzem magam. Ami tökéletes – ha bárki figyel, azt gondolja majd, amiatt vagyok összezavarodva, hogy melyik az én ágyam. A bal alsó ágyon van egy pár bokszeralsó, így azt kihagyom a számításból. Odahaza a jobb alsó fekvőhely volt az enyém. Lerúgom a cipőmet, és ráhemperedek. Az ajtót nézem, arra számítva, hogy Grace beront, és ordítani kezd velem, amiért az ágyán fekszem. Felötlik bennem, hogy gőzöm sincs, hol lehet épp a többi klón. Talán épp engem néznek. A gondolattól bizseregni kezd a bőröm. Így hát inkább a saját csapatomra gondolok, akik talán épp most hallgatják végig Conlin kis szónoklatát. Bólintanak a hazugságaira, és tényként fogadják el a szavait. Megnyalom az ajkam, amiről eszembe jut, ahogy megcsókoltam Petert és Noah-t a cellában. Meg az, hogy mit éreztem közben. Az igazság az, hogy nem nagyon van most időm az érzésekre; addig nincs, amíg ki nem szabadulunk. Még nem állítottuk meg a próbabevetést. Sőt: be van ütemezve, hogy minket is felhasználnak azon az erődemonstráción. Sajnos azonban, ezek a tények sem akadályoznak meg abban, hogy megpróbáljam megfejteni, mit jelentett, ahogyan Peter és Noah rám néztek. Meghúzom a hajam, átfordulok a másik oldalamra, és olyan erősen megszorítom a párnámat, hogy sajogni kezdenek az ujjaim.

Noah csókja. Peter csókja. Nem volna szabad ezen agyalnom, amikor ilyen mélyen bent vagyunk az ellenség táborában. Koncentrálj, North! Mélyeket lélegzem, és hagyom, hogy az elmém elcsendesedjen. Amikor már kezdek egy kényelmes pontra jutni, Noah kinyitja az ajtót. Megáll a bejáratnál, és ugyanúgy szemügyre veszi a terepet, ahogyan én tettem az imént. – Hát ez remek! – mondja. – Melyik ágy az enyém? – Nem tudom. Talán az ott! – mutatok a velem szembeni ágy felső emeletére. Odahaza Peter aludt lent, és azt az elméletet követem, hogy néhány dolog itt is hasonlóképpen van kialakítva. Noah elmegy mellettem, odasétál az öltözőszekrényekhez, és kezdi átkutatni a fiókokat. – Hé, ezt nézd! – mondja. Kimászom az ágyból, és odamegyek mögé. Átnyújt nekem néhány fényképet. Az elsőn Grace kosarazik Tobias-szal, megpróbálva a magas alakja fölött átdobni a labdát. Idegesen fölnevetek: – Ezek szerint szeretek kosarazni, hm? – Úgy fest – von vállat Noah. A következő képen a Noah-változat épp szájon csókolja Olive-változatot. Pontosan úgy néznek ki, mint a mi Noah-nk és Olive-unk, azt leszámítva, hogy ennek a másik Noah-nak picivel hosszabb a haja, nincs koponyáig lenyírva. – A jelek szerint van egy csajod – állapítom meg. Noah kiragadja a kezemből a képet, és rámered. – Uh! Nem tudom eldönteni, vajon kamu fotó, vagy a másik Noah tényleg együtt van a másik Olive-val.

A következő képen mind a négy Béta csapattag szerepel; egymás mellett állnak, átkarolva egymás vállát. – Tehát barátok vagyunk – állapítja meg Noah, majd átnyújtja nekem a képet. – Nagyon úgy fest. – Remek! Mosolygunk. Az jó jel. – Felkuncog, és visszafordul a saját priccse felé. – Már kezdtem magam úgy érezni, mint valami fogoly.

Következőként

Peter érkezik, majd Olive követi őt.

Szédületes, milyen jól játssza mindenki a szerepét, különösen Olive, aki olyan zavarodott arckifejezéssel ül az ágyán, amire nem tudok versenyre kelni. A tekintete egyre ide-oda villan közöttünk. Noah fél karjával az ágya peremébe kapaszkodik. – Tehát, mihez kezdjünk most? Peter vállat von. – Nem tudom. Mit szoktunk tenni minden éjjel? Noah rámutat az asztalon álló játéktáblára. – Úgy fest, valaki szeret dámázni. Van vállalkozó? – Esetleg bemutatkozhatnánk – javaslom. – Én Miranda North vagyok. Noah fölnevet. – Én meg Noah East, na ehhez mit szóltok? Peter összeráncolja az orrát. – Peter West. Égtájak? Ez nem lehet véletlen. A srácok egyszerre merednek a felső ágyon fekvő Olive-ra. – Én… Olive South vagyok. – Ezek talán valami kódok – veti fel Peter. – Lehet, hogy nem ez az igazi vezetéknevünk. Dr. Conlin elmondta, hogy ez egy kísérleti létesítmény. – Mindegy – von vállat Noah. – Nekem ez túl sok egy napra.

– Egyetértek. Megyek vissza aludni – jelentem ki. Conlin említette, hogy még van néhány óránk hajnalig. – Már mindjárt reggel van, és holnap el kell végeznünk azt a tesztet, vagy kísérletet, vagy mit. – Attól, hogy kísérletnek állítom be a tömeges pánikot, összeszorul a gyomrom. Leveszem a felső ruhámat, hogy csak a pikkelyes öltözet marad rajtam, vagy, ahogy Conlin mondta, a memóriafokozó eszköz. – Mellesleg, örülök, hogy újra találkoztunk, srácok! – Senki nem gondolja, hogy valami nincs rendjén ezzel az egésszel? ‒ kérdi Olive. – Hogy egyszerre csak együtt ébredtünk abban az apró szobában? Először arra gondolok, hogy túljátssza a szerepét, de aztán ráébredek, hogy egyszerűen csak jobb színész mindannyiunknál. Az a kis ránc a homlokán; ahogy összevonja a szemöldökét; úgy fest, mint aki bármelyik pillanatban könnyek között törhet ki. Noah az ujjperceivel ütemet ver a páncélján. – Én azt mondom, igen, valami tényleg gyanús. Nézzétek, milyen pöpec ruha van rajtam! Olive nem felel. Csak maga alá húzza a lábait az ágyán, és a tenyerébe temeti az arcát. – Jól vagy? – kérdi tőle Peter. – A doktor azt mondta, talán már holnap visszatérhetnek az emlékeink. Bólint, továbbra is eltakart arccal. – Igen, csak adjatok egy percet! – Most már tényleg aludnunk kellene! – mondom. Erre hirtelen hanyatt vágja magát, és hátat fordít nekünk. Egy pillanatra azt hiszem, dühös, amiért megcsókoltam Noah-t. De nem, Olive értelmesebb ennél. Tudnia kell, hogy ez volt az egyetlen lehetséges módja az ampulla észrevétlen átadásának.

– Ja – bólint Peter. – Aludjunk! – Ő is leveszi a ruháját, de nem tesz említést a páncéljáról. Feltételezem, mind ugyanazt a magyarázatot kaptuk rá. Noah lopva rám pillant, és mintha azt kérdezné, jól van-e Olive, de nem akarom megkockáztatni a választ, ezért úgy teszek, mintha nem venném észre. Ágyba bújok, és nyakig betakarózok. Peter arccal felém fekszik a szemközti alsó ágyon. A következő húsz percben némán nézem a nyitott szemét a sötétben. Engedem, hogy a tekintetem visszaadjon valamennyit magamból, amikor visszanézek rá – az igazi énemből, nem az úgy-teszek-mintha-amnéziás-volnék énből. Ő ugyanezt teszi, de ez nem elég. Noah odafönt horkol. Olive hang nélkül fekszik. Ez a csend és ez a várakozás kikészít; nem bírok csak így itt feküdni. Pár perccel később úgy teszek, mintha most ébrednék. Halkan lerakom a lábam, és lábujjhegyen kiosonok a fürdőszobába. Azt mondom magamnak, azért teszem, hogy egyedül legyek, hogy igyak egyet, hogy nyújtsak: de valójában tudom, hogy azért, mert Peter utánam fog jönni. Hülyeség ilyen kockázatot vállalni, csak azért, hogy válthassak vele pár szót. De akkor is, muszáj. Talán vakmerőnek és meggondolatlannak nevez majd. Lehet, hogy egyáltalán nem nyújt semmilyen vigaszt. Nem is volna rá szükségem, ha olyan erős volnék, mint ők. Elvileg így kellene lennie. A jobb oldali fal mellett több toalett sorakozik. Belépek a legtávolabbi fülkébe, közvetlenül a zuhanyzók mellett. Eltelik pár perc. A halvány derengésben alig látom a vizet a vécécsészében. Olyan mély a csönd, hogy hallom a saját pulzusom. Majd megfordulok, és egyszerre ott áll előttem Peter a fülkében.

– Mit művelsz? – suttogom. – Valószínűleg meglátták, hogy utánam jöttél. – De mégis, azért jöttem be ide, mert tudtam, hogy követni fog. – Nem érdekel – feleli. Egymást nézzük. Kinyúlok a sötétben, és a vállára teszem a kezem. ‒ Félek, Peter. Félek, hogy nem tudjuk megállítani őket. Nem kínál vigasztaló szavakat. Ehelyett magához húz. A mellkasára fektetem a fejem, és szorosan átkarolom, ő pedig a fejem tetején nyugtatja az állát. Így tart egy ideig, mozdulatlanul átölelve. – Mi lesz, ha kudarcot vallunk? – kérdem. – Nem fogunk. – A hangjától az egész mellkasa megrezeg. Elhajolok, hogy lássam az arcát, de a karjával még mindig szorosan átölel, egymáshoz préselve az altestünket. Lehetséges, hogy ma éjjel van utoljára lehetőségem így beszélni vele. Egyedül lenni vele. Ki tudja, mit hoz a holnap; hogy egyáltalán sikerül-e ép bőrrel megúsznunk. Hiszen még azt sem tudjuk, ki az igazi ellenségünk. – Miranda – kezdi, de megcsókolom, mielőtt befejezhetné az utolsó szótagot. A szája elnyílik a csókomtól, és amit a legutóbb mondtam róla ‒ hogy milyen finoman és gyengéden csókol ‒, most nem érvényes. Az egyik kezét a hajamba temeti, hogy közelebb vonjon magához, a másikat a derekamnak szorítja. A nyaka köré kulcsolom mindkét karom. Egy másodpercre elhúzódok, hogy levegőt is kapjak, de a szája tüstént visszatapad az enyémre. Ujjai megtalálják a varratot a páncélöltözékemen; a gerincem mentén egy mozdulattal szétnyílik. Elszakítja az ajkait az ajkaimról, és végigcsókolja az állcsontomat, le egészen az arcom

alatti puha területig. Majd tovább, le a torkomon. Lehámozza rólam a páncél egy részét; fedetlenné válik a bal kulcscsontom, amit végigcsókol egészen a vállamig. Bőröm minden egyes négyzetcentimétere lángol, mintha izzó szenet nyeltem volna, ami most a gyomrom aljában égne. Peter visszatér az ajkaimhoz, és ezúttal lágyan, hosszan, érzékien csókol. Hirtelen elönt a bűntudat hulláma, csaknem fizikai fájdalmat okozva; hátralépek tőle. Bűntudatom van, Noah miatt. Ami, tudom, teljesen abszurd. A folyóban szükségből csókolóztunk. Ami még nem jelenti azt, hogy a lekötelezettje vagyok. Peter állja a pillantásom. – Még mindig szereted őt. – Nem – suttogom. – De igen. Látom rajtad. – Nem, Peter. Hogy szerethetném? Hiszen még megbocsátani sem vagyok képes neki! – Dehogynem. Hiszen itt és most történik, a szemem előtt. A vállára helyezem mindkét kezem, és hagyom, hogy két oldalt felvándoroljanak a nyakán. – Peter, nem emlékszem, érted? Akármi volt is köztünk, annak vége. Kész, elmúlt. – Azzal, hogy kimondom a szavakat, még nem válnak igazzá, ahogy reméltem. Nem múlt el, csak valahogy… más lett. Vajon eléggé más Peter számára? Vagy ez a dolog mindig itt lebeg majd közöttünk a levegőben? Hagyja, hogy ülepedjenek a szavaim. – Meglátjuk. Tycast azt mondta, nem valószínű, hogy mindent el tudnál felejteni, függetlenül attól, milyen sokáig nem kapsz szérumot. Idővel aztán visszatérhetnek éned azon részei, amelyek még mindig szeretik őt.

Ismét tiltakozni akarok, de képtelen vagyok rá. A harag ellenére, amit Noah iránt érzek, még mindig van bennem valami, ami mindig megszólal bennem, valahányszor megpillantom őt. Valahogy úgy, mintha egy régi fotót néznék, és emlékeznék még az illatra és a hangokra is, noha a pillanat pontos emléke azóta már elmosódott. Talán ezért mondott Peter nemet, amikor először megkérdeztem az emlékeim visszatérésének lehetőségéről. Mert nem akarja, hogy emlékezzek, miként éreztem Noah iránt. Azt mondta, nem akarja, hogy hamis reményekkel áltassam magam, de lehet, hogy több van a dolog mögött ennél. Vagy, ami még valószínűbb, már megint mindent túlagyalok. A szíve hevesen ver a tenyerem alatt. – Volt valaha is… köztünk… volt bármi? – kérdem. Megrázza a fejét. – Csak számomra. De te mindig is Noah-é voltál. – De én nem akarok az övé lenni. Nem válaszol. Visszabújok Peter karjaiba, ő pedig homlokon puszil. – Ne hagyd, hogy ez elterelje a figyelmed! – kéri. – Szükségünk lesz rá, hogy készen állj holnap. ‒ Úgy lesz – felelem. – Nem kellett volna utánad jönnöm. – Nem, Peter, ne csináld ezt…! – Mit? De nem tudok mit felelni. – Aludnunk kellene – mondja. ‒ Tudom.

Azzal eltűnik. Az üres térben magam körül még mindig az ő illatát érzem. És az ajkai érintését a torkomon. Leülök a vécére, és próbálom elképzelni a lányt, aki alig pár napja voltam.

Dr. Conlin pár óra múlva fölébreszt minket. Addig ideoda sodródok az álom és ébrenlét között; ébren álmodok Noah ajkairól a víz alatt. Majd arról, ahogy Peter keze a csupasz bőrömön kalandozik. Egy lángoló városról, ahogy szétmorzsolódik, felemészti a pánik. Ahogy haldoklik. Énem egy része szégyelli magát, amiért hagyom, hogy elterelődjön a figyelmem. Memóriavesztés ide vagy oda, tisztában vagyok vele, hogy ennél azért jobb kiképzést kaptam. Conlin az asztalhoz ültet minket, miközben kipislogjuk az álmot a szemünkből. A többiek pocsékul festenek; mintha birkózással, és nem alvással töltötték volna az éjszakát. Olive látszatra semmiben sem különbözik Petertől és Noah-tól, talán csak szomorúbb kissé. Nem tudom, még meddig vagyok képes színlelni; valósággal viszketek tőle, mintha férgek tekeregnének a bőröm alatt. De addig nem léphetünk, amíg ki nem jutunk ebből az épületből, és ki nem derítjük a Béták helyzetét. Conlin az orrára csúsztatja a szemüvegét. – Most pedig, szeretnék elvégezni rajtatok egy kis tesztet, mielőtt rátérhetnénk magára a kísérletre. Valószínű, hogy ez majd visszahozza az emlékeiteket, vagy legalábbis egy részüket, és tudom, hogy már alig várjátok ezt, de most akkor is összpontosítanunk kell.

Legszívesebben megsemmisítő pillantást vetnék rá, amikor egyszerű kísérletként utal a próbabevetésre, de ügyelek rá, hogy rezzenéstelen maradjon az arcom. Lelki szemeim előtt újra felbukkannak a rémálmomban látott képek, morbid háttérként szolgálva Conlin kimért testtartásához és arcához. A háta mögött emberek rohannak, sikoltoznak és halnak meg. A tesztje darabkái sorra a helyükre kerülnek, miközben beszélünk, de közben tehetetlenül ülünk, itt rekedve. Várakozva. Pislogva igyekszem eltüntetni a látomás képeit. – Jól esne egy kis kávé – jegyzi meg Noah. Conlin udvariasan rámosolyog. – Már úton a reggelitek. De először is, azt szeretném, hogy összpontosítsatok a közvetlenül a szemetek mögötti térre. Meg tudjátok tenni? Igyekszem nem hagyni, hogy kiüljön az arcomra a riadókészültség; Conlin nem visel se fejpántot, se sisakot. Ami azt jelenti, hogy megtanulta tolerálni az általunk keltett félelemhullámokat, ahogy a jelek szerint Tycast is, bizonyos fokig. Peter és Noah óvatosak, kifejezéstelen arcot vágnak. Olive zavarodottan ráncolja a homlokát. – Fókuszáljatok arra a területre! – mondja Conlin ‒, és képzeljétek el, ahogy elernyed! Majd képzeljétek el, hogy felforrósodik, és kitágul! Képesek vagytok rá? Aztán hadd táguljon még tovább! Töltse be az egész szobát! Lehet, hogy közben kissé megfájdul a fejetek, de biztosíthatlak titeket, ez teljesen normális jelenség. Teszem, amit mond. Érzem, ahogy a hullámok felépülnek a fejemben. Visszatér belém a már ismerős fájdalom, majd összeszűkül, és végül áthatol a koponyámon: kilép, és tágulni kezd. Azonnal megjelenik

a rózsaillat. Conlin összeszorított ajakkal mosolyog – világos, hogy kényelmetlenül érzi magát. Ám a jelek szerint biztosra kell venniük, hogy képesek vagyunk félelemhullámokat kelteni, mielőtt kivisznek minket a terepre. Olive a homlokához szorítja az ujjait. – Mi ez? Nagyon fáj! – Ennyi elég lesz! – mondja Conlin. – Sajnálom, most már abbahagyhatjátok. – Pislog párat, és megnyalja az ajkát. – Nagyon jó! Rendben. Most nyugodtan tisztálkodjatok és reggelizzetek meg, azután pedig megkezdjük a kísérletet. – Izé, doktornő? – szól Noah. – Igen, Noah? – Mi a fene történt az imént? Miért érzek… virágillatot? Conlin ránéz egy csiptetős dossziéra. – Mindannyian nagyon türelmesen viselkedtetek idáig. Megértem, hogy ez most egy nehéz és felkavaró időszak a számotokra. De kérlek, legyetek még egy icipicit türelemmel! Megteszitek a kedvemért? Conlinnak csak a mai napon kell felsorakoztatnia minket. Miután demonstrálja a képességeinket a vevőknek, nyugodtan bezárathat egy cellába, amíg el nem készülnek a tetoválásaink, ami után mi is pont olyanok leszünk, mint a Béták. Készek az átadásra. Hogy felhasználjanak valami elvetemült, gyalázatos célra. Teljes irányítás alatt. – Hogyne, doki, nem probléma! – bólint Noah. A doktornő szélesen elmosolyodik.

– Remek! A kísérlet is épp ilyen lesz, csak nagyobb szabású. Gondolkozzatok nagyban! Minél jobban nyomjátok, és minél inkább hagyjátok áramlani, annál nagyobb az esélye, hogy visszatérnek az emlékeitek. Ezért hát, amikor eljön az ideje, engedjétek szabadjára az energiát! Gondolkozzunk nagyban, azt mondja. Engedjük szabadjára. Conlin távozik. Felváltva használjuk a két zuhanyfülkét. Miután megtörülközöm, a zuhanyzóban várakozók, amíg Olive be nem jön. – Ó, bocs! – mondja. – Semmi gond! – felelem. Majd némán formálva a szavakat, megkérdem: Jól vagy? Mozdulatlanná dermed. Szólásra nyitja a száját, de én az ajkamra teszem az ujjam. Olive vállat von. Majd elmegy mellettem, és belép a zuhany alá. Egy teljes percig állok ott, egy szál törülközőben, és azon agyalok, vajon miért nem kacsintott, vagy biccentett, vagy jelzett valahogy. Bármit. Azután felöltök egy friss fekete testpáncélt, ami semmit nem segít a dermesztő érzéseim felmelegítésében. Nem tudom biztosan, hogy mit tettem, ami miatt ilyen különösen viselkedik, de jelen pillanatban az égvilágon semmit nem tehetek ellene. Jobbára teljes csendben fogyasztjuk el a reggelinket, nem akarva megkockáztatni, hogy akár véletlenül is elszóljuk magunkat, amíg megfigyelés alatt állunk. Mialatt Olive zuhanyozik, megpróbálom jelezni Peternek, hogy valami nincs rendben vele, de pusztán a tekintetemmel nem tudom közölni a dolgot. Az pedig, ha

leírnám egy papírra, bárkinél, aki nézi a videónkat, megszólaltatná a vészharangot. A levegőben egy re nő a feszültség. Legszívesebben felsikítanék, és hagymám a fenébe az egész színészkedést. Még mindig nem tudom elhinni, hogy direkt azért mentem be a fürdőszobába, hogy magam után csaljam Petert. Könnyen újra a cellánkban találhattuk volna magunkat, úgy, hogy ezúttal valóban megtagadják tőlünk a memória szérumot. Ráadásul, még mindig nincs semmilyen igazi tervünk arra, hogy hogyan akadályozzuk meg a „kísérlet” végrehajtását. Mert nem tudhatjuk előre, milyen helyzetben találjuk majd magunkat. Mindannyiunkat bevetnek, ezért hát az első célunk az kell, hogy legyen, hogy összegyűljünk egy helyen. Lehetetlen előre megmondani, egymástól milyen távolságra helyeznek majd ki minket, mert nem ismerem a félelemhullámaink tényleges hatósugarát. Így aztán az lesz a legtrükkösebb, hogy sikerüljön egy adott ponton találkoznunk és ismét összeállnunk egy csapattá. Amint újra együtt vagyunk, majd megtaláljuk a módját, hogy felkutassuk és levadásszuk a Béta csapatot. Hacsak… hacsak nem lesz túl késő addigra. A Béták kibocsátotta félelemhullámok teljesen a birtokukba vehetik a várost, mire sikerül összegyűlnünk. Emlékszem, Tycast említette a tébolyt; azt, hogy ez az energia végső soron szó szerint megőrjíti az embereket… vajon mennyi idő kell hozzá? Beharapom a máris elevenre rágcsált, érdes belső felületű arcomat, és vér ízét érzem a nyelvem oldalán. Fogok egy ceruzát, és gyorsan ráfirkantom egy papír fecnire: „Találjátok meg a módját, hogyan gyűljünk

össze! Az ujjammal megütögetem, és Noah észreveszi. Peter is odajön, és rápillant. Noah felveszi a ceruzát, és… Conlin visszajön. A fehér köpenye eltűnt, helyette most sokkal hétköznapibb öltözéket visel. Ránk mosolyog, igyekszik olyan őszintének látszani, amennyire csak tud. – Hogy érzitek magatokat? – kérdi, miközben én a tenyeremmel lesöpröm a cédulát az asztalról, és apró galacsinná gyűröm. Azt kérdi, hogy érezzük magunk. Kívül márványkemények vagyunk, belül azonban… – Remekül – feleli Peter. – Remek! Készen álltok az indulásra? – Én igen – bólint Noah. A tekintetében bujkáló szomorúság szíven üt. Egyszerre állunk fel, és Conlin kivezet minket a szobából.

Conlin

végigvezet

minket

a

folyosón

egy

liftig.

Elhaladunk az egykori cellánk mellett, de egyikünk sem pillant be a helyiségbe. A liftajtók a parkolóba nyílnak. A fluoreszcens fényben két furgon várakozik, nyitott hátsó ajtókkal. Conlin a bal oldalira mutat. – Miranda és Noah abba. – Majd a jobb oldalira: – Peter és Olive pedig ebbe. Rendben? Beszállok a furgonba, búcsút intek Peternek és Olivenak, és magamban némán megfogadom, hogy újra látom őket, mielőtt lemegy a nap. Conlin becsukja az ajtókat, és Noah rám mosolyog a gyér megvilágítású raktérben. – Szia, Mir! – Helló, Noah! Összesen ennyi hangzik el közöttünk. A furgon motorja életre kel, és a jármű sofőrje, akit nem látunk, kihajt az épület alól. Noah lehunyja a szemét, és egy idő múltán követem a példáját; átlépek egy csendes belső térbe. Könnyen lehet, hogy ez életem utolsó nyugodt néhány pillanata. Múlik az idő. A furgon megáll, és én visszazökkenek a valóságba: úgy érzem magam, mint egy élesített bomba. Nincsenek fegyvereim, de nincs is szükségem rájuk.

Noah úgy fest, mintha mondani szeretne valamit, de lélekben ő is ugyanazon a helyen van, mint én. – Bármi történjék is… – kezdi. – Hallgass! Majd később elmondod. Összevonja a szemöldökét, de aztán vigyorogni kezd; tudtam, hogy így lesz. A hátsó ajtó kinyílik, és ragyogó napfény tűz a szemembe. Bent vagyunk valahol a városban — mindenütt épületek és emberek. Két rendes utcai öltözéket viselő tag kitessékeli Noah-t a furgonból. Majd becsukják rám az ajtót, és én ott maradok a sötétben. Egy másodperccel később elindulunk az én kijelölt helyemre, bárhol legyen is az. Mint kiderül, nincs messze. Próbálom elképzelni, hová és hogyan helyeznek el minket, de nincs mire alapoznom. Újra könnyű meditációba süllyedek, és eltűnnek rólam a kétség és aggodalom súlyos láncai. Újra megáll a furgon; ugyanaz a pálya. Két fickó áll a jármű hátuljánál. – Gyere ki! – szól rám az egyik. A pasas elég barátságosnak tűnik, már persze amennyire meg tudom ítélni. Kilépek egy parkolóház tetőszintjére, valahol Cleveland belvárosának a közepén, alig pár lépésnyire a korláttól. Körülöttem mindenütt felhőkarcolók emelkednek, visszaverve az alattunk hömpölygő forgalom zaját. A Key Tower büszkén meredezik tőlünk keletre. Még mindig kora délelőtt van, talán kilenc óra lehet. – Mit keresünk itt? – kérdem. Az egyikük kézfogásra nyújtja felém a markát. – Szia, Bili vagyok. Dr. Conlin azt szeretné, ha ezen a helyen végeznéd el a kísérletet. Nekünk kell megfigyelnünk és

feljegyeznünk az eredményeket, majd hazaszállítanunk téged. A másik fickónak, aki nem Bili, kikandikál egy fegyvermarkolat a zakója alól; még csak nem is igyekszik elrejteni. – Vissza kell szállnunk az autóba, hogy nyugodtan összpontosíthass ‒ magyarázza Bili, majd a karórájára pillant. – Készen állsz? – kérdi aztán. – Igen. Hát maguk? – kérdem, és szabadjára engedem a legenyhébb félelemhullámot, ami csak telik tőlem. Ez valójában egész jól esik. A hatás azonnali. Bili és a másik pasas egyaránt megdermed, és elkerekedik a szemük. Mellkason rúgom Bilit, ő pedig hadonászó karral, a levegőt markolászva hátratántorodik. Combközéptájon nekiütődik a korlátnak, és átbukik rajta. Két másodperccel később ér földet; ugyanolyan hangot ad, mint azok a becsapódó testek a plázában. Ezúttal azonban egészen másként reagálok; valójában nehéz egyebet éreznem, mint szabadságot. Miután hosszú órákon át védtelennek és tehetetlennek kellett tettetnem magam, most végrevalahára ismét cselekedhetek. Olyan, mintha szárnyam nőne. A másik fickó a fegyvere után kap, de a félelem túlságosan lelassítja ahhoz, hogy izgasson. Miközben rám emeli, megragadom a pisztolya csövét majd meglendítem a jobbomat, és felütöm a fegyvert markoló kezének csuklóját. Az apró csontok meghajlanak, majd reccsenve eltörnek, ő pedig felordít. Kirántom a kezéből a pisztolyt, és a vállam mögött elhajítom. A férfi megpróbál a másik kezével megütni, de könnyedén hárítom, és beviszek egy rúgást a térde belső

oldalára. Nyögve eldől, és mindkét kézzel a lábát markolja. Fölé magasodok. – Hol vannak a többiek? A bakancsomra köp. Gyomron rúgom, főként azért, hogy letöröljem a nyálat. – Hol vannak a többiek? Nem kérdem többször. Leguggolok mellé, és átkutatom a zsebeit. Találok egy összehajtogatott papírt. A belváros térképe az, amire több helyen is neveket firkantottak – Peter, Noah, Grace, Tobias, Miranda, Olive, Joshua, Nicole. Feltételezem, hogy Joshua Noah másolata, Nicole pedig Olive-é. A nevektől nyilak mutatnak a térkép adott pontjaira. Megkeresem, hol vagyok én, majd meglátom, hogy a Grace felirat tőlem alig háromtömbnyire délre, és egytömbnyire keletre mutat. Zsebre vágom a térképet. A férfi a hátán lapul. – Kérlek, ne ölj meg! Már épp válaszolnék, amikor megérzem az illatot – rózsák! A legközelebbi Rózsa több háztömbnyire van tőlem, és mégis: az energiája elég erős ahhoz, hogy befolyásolja a szaglóérzékemet. Máris megkezdődött a próbabevetés. Otthagyom a fickót a tetőn, és bepattanok a furgon kormánya mögé. Beindítom a motort, és teljes gázzal lehajtok a rámpán; a hátsó ajtók döndülve csapódnak egymásnak, mert elfelejtettem bezárni őket. Nem számít; Grace itt van a közelben. Kirobbanok az utcára, és veszek egy éles balkanyart; a nyomomban kerekek csikorognak és dudák tülkölnek. Az emberek mozdulatlanná dermedve, zavarodottan állnak a járdán. Remélem, sikerül megúszniuk a rettegés oroszlánrészét, mivel létrehoztam egy hézagot a koncentrált félelemhullámok szabályos nyolcszögében.

Arcok suhannak el mellettem; csak emberek, akik próbálják élni az életüket. És nem tudják, mi fenyegeti az elméjüket. Még szorosabban rámarkolok a kormányra. Az előttem lévő kereszteződésen keresztülzúg egy rendőrautó, a nyomában egy másik. Lassítok, noha zöld a lámpa, majd keresztülhajtok, ahogy a rózsaillat erősödik. Veszek egy balkanyart, és követem a rendőrautókat kelet felé. A jobb sarkon egy üres, gazos parkoló áll felrepedezett aszfalttal, és egy málló vakolatú, roskadozó téglaépület, ami erősen hasonlít a mólónál emelkedő párjára, ám ez csak háromemeletes. Szinte minden ablaka ki van törve; az oldalán egy megfakult tábla díszeleg, amit ki se tudok olvasni. Behajtok a parkoló északi részére; a lengéscsillapítók tiltakozva nyiszorognak az egyenetlen burkolaton. Grace a mocskos téglafalnak támaszkodik. A kereszteződés előtte teljesen üres, leszámítva két hátrahagyott autót; az ajtajuk még mindig nyitva. A sofőrjeik bizonyára gyalog menekültek. Az utca túloldalán egy hajléktalan markolássza a falat; alumínium sörös doboz gyűjteménye szanaszét szóródott a lába körül egy kiszakadt reklámszatyorból. Szemlátomást nem bír rájönni, hogyan kellene megkerülnie az épületet. Grace odainteget nekem. Padlóig taposom a gázpedált; tudom, hogy ez ostoba ötlet, de muszáj valami fizikai levezetést találnom a bennem tomboló haragnak. A furgon rakétaként előrelendül, egyenesen Grace felé tartva; ő fölnevet, és ellép a faltól. Egyre nagyobbra nő a szélvédőmben, és leguggol. A létező legutolsó másodpercben egyenesen felugrik, és eltűnik a furgon

fölött, miközben én faltörő kosként nekicsapódok az épület északkeleti sarkának, és kitolok egy jókora darab málladozó téglát a falból. A furgon oldalra lendül, én pedig jól beverem a fejem a vezető felőli ablakba. A helyükről kiütött téglák kirepülnek az üres útra, és szétszóródnak a kövezeten. Lágy puffanást hallok, ahogy Grace a jármű tetején landol. Kinyitom az ajtót, és ott áll ő. Megragadja a pólómat, és kirángat a volán mögül – túlságosan kába vagyok ahhoz, hogy megállítsam. A rántásból dobás lesz. Próbálom a levegőben irányítani magam, de az oldalamra esek, és becsúszok a kereszteződésbe. Lehetséges, hogy nem a megfelelő módon közelítettem meg ezt a problémát. Fájdalom nyilall a lábaimba, a feltápászkodási kísérletem azzal végződik, hogy kétrét görnyedve támaszkodok a térdemre. A fejemben lüktet a vér; ha a saját hülyeségem miatt kaptam agyrázkódást… Tőlünk még keletebbre tucatnyi kocsi áll egymásnak ütközve; egész embertömeg özönlik az utcán, sikoltozva. Mennyi ember, mind halálra rettenve valamitől, amit még csak nem is lát. Sosem fogom megtudni, milyen, amikor így marokra szorítja őket a félelem; sosem fogom átélni ezt az érzést. De még nem segíthetek nekik, mert az én harcom itt vár, azt remélhetem, hogy biztonságban sikerül elmenekülniük, mielőtt még megtébolyodnának a rettegéstől. Grace könnyedén áll, lazán leengedett kézzel, és rám vár. Még így is, hogy az egész város figyelemért kiált, beleborzongok, amikor az arcába nézek, az én arcomba. – Megmondtam Dr. Conlinnak, hogy valószínűleg csak megjátsszatok magatok. Azt mondtam, nem lehetünk

biztosak benne, mikor kaptátok meg az utolsó adagotokat. Hogy csináltátok? Nem veszek róla tudomást: kibújok a pólómból, és feltűnik alatta a fekete pikkelyes páncélom. Többé már nem kell a ruhám alá rejtenem, és nem akarom megadni neki az esélyt, hogy még egyszer legyen minél fogva megragadnia. Az apró pikkelyek megcsillannak a napfényben. Kigombolom a nadrágomat, és hagyom, hogy a földre csusszanjon. Az utca végében, tőlünk északra, szirénázva elhúz két mentőautó. Az egyik oldalba kap egy telefonpóznát, és két kerékre billen. A fejünk fölött elzúg egy helikopter. majd ismét viszonylagos csend ereszkedik ránk. – Nem árulod el? – kérdezi Grace. – Noah volt – felelem, és félrerúgom a levetett ruhámat. – A szájába rejtett négy ampullát. Biztos sikerült azelőtt megtalálnia a titkos készletet, hogy ti elkaptátok volna. A nyúlós szövetpáncél befedi az egész lábfejem, ám elég vékony ahhoz, hogy érezzem, amint megreszket a talpam alatt az aszfalt, ahogy a távolban felrobban valami. Mögöttem jókora tűzlabda emelkedik az égbe, és fekete füstté válik. – Imádnivaló a srác – ismeri el Grace. – Sokkal jobb, mint Joshua. Már értem, miért kedveled őt annyira. Azt kívánom, bár volna valami fegyverem. Bármi. Csak mert úgy néz ki, mint én, az még nem jelenti azt, hogy nem lehet jobb, erősebb, vagy akár gyorsabb nálam. Sőt, lehet, hogy mindhárom. Lehet, hogy harcba szállnom vele felér egy öngyilkossággal. Az, hogy ott felejtettem a pisztolyt a parkolóház tetején, olyan hiba

volt, amin szeretném, ha egy nap még nagyokat nevethetnék. Grace hátralép, és a furgonnak támasztja a vállát. – Most meg kell küzdenem veled mondom. Kicsit szomorúnak tűnik, mintha nem volna választása. Gondolom, így is van. ‒ Tudom ‒ feleli. Feléje lendülök, ő pedig felvesz egy szimpla pózt: a lába kis terpeszben, a keze maga elé emelve. Közvetlenül mielőtt összeütköznénk, fölnyúl, és megragadja a furgon tetejének kiugró szegélyét, felhúzza a lábát, és hátraszaltózva guggolásba érkezik. Nekivetem a lábam a furgon oldalának, és – most már teljes sebességgel futva – függőlegesen elrúgom magam. Emelkedés közben kirúgok; X alakban keresztezett karral hárítja a lábamat. A talpam a jármű tetején huppan, a támadó lábam zsibong a blokkolása erejétől. A tető fémlemeze meghajlik és ropogva pattog alattunk. A mellettünk húzódó utcán egy üres rendőr járőrkocsi gurul nyitott ajtókkal. A szirénája villog, de nem vijjog. Újra Grace felé rúgok, miközben a rendőrautó nekikoccan egy telefonpóznának, és megállapodik. Grace ezúttal elkapja a lábamat, és nem is ereszti, hanem fölemel, és meglendít, hogy lelökjön a kocsitetőről az épület második emelete felé. Nem nyerő. Egy percen belül másodjára hajít el, ezúttal neki egy téglafalnak. Megfeszítem magam, és szorosan összezárom a szemem a közelgő becsapódás előtt… Az egyik törött ablaknak repülök, és átzúgok a fogazott szélű üvegszilánkokon. Az öltözékem megvédi a testem, de a szilánkok összevagdossák a nyakam és az

arcom. A vállam csapódik be elsőként a fapadlóba, és végigszánkázok a poros földön. Mostanában elég sokat csúszkálok. Még épp időben gurulok talpra, hogy bekapjak egy jókora ütést a mellkasomra. Amitől azután hadonászva hátratántorodok, amíg a sarkam neki nem ütközik egy lépcsősor aljának. Az egész hely poros és sötét, a néhány megmaradt ablak pedig túlságosan mocskos ahhoz, hogy elég fényt engedjen be. A törött ablaküvegek tompán derengő, sárgás fényfoltokat vetnek a padlóra, és nagy porfelhőket világítanak meg, amelyek vadul kavarognak, ahogy átvágunk rajtuk. Grace felrikolt, megpróbál az arcomba könyökölni, de mellkason taposom, hogy távol tartsam magamtól. Visszalököm, és hasra vágódok, négykézláb iszkolva felfelé a lépcsőn. A következő szint még sötétebb. A fal mentén régi asztalok sorakoznak, a tetejükre feltornyozott irattartó szekrényekkel. Szaladok. A vágások az arcomon most már erősen véreznek, de ez jó fájdalom, forró. Nem olyan megnyomorító, mint egy tompa, nyers trauma. – Nem győzhetsz! – kiált utánam. – A város máris elveszett. Engedd, hogy beléd ültessék a tetoválásod, és többé már nem is érdekel az egész! Ó, oké! Föl az utolsó lépcsőn. Grace félúton elkapja a lábam, és megpróbál visszahúzni. Egy rúgással kiszabadítom magam, és az út hátralévő részét kúszva teszem meg. A tetején az ajtó be van lakatolva, de az a lakat még a múlt században elrozsdásodott. Belerúgok. A zár és az ajtó egyszerre adja meg magát. A lépcsőt éles napfény árasztja el, engem is elvakítva egy

pillanatra. Grace valamelyik testrészével egyenesen a gerincemre sújt. Fél térdre zuhanok, majd fölfelé török, kétségbeesetten próbálva némi távolságot nyerni kettőnk között. Kijutok a tetőre. A keleti perem felé futok, de ő hátulról elgáncsol. Ismét térdre zuhanok; alig egyméternyire az utca fölötti üres semmitől. Még egy rúgás; elterülök. A kezem a perem után kap, de még ha el is érném, nem tudom, mit tehetnék. Túl magasan vagyunk ahhoz, hogy csonttörés nélkül megkockáztathatnám a leugrást. Pont idejében gördülök a hátamra ahhoz, hogy egyenesen rajtam landoljon. Az arcunk alig pár centire van egymástól, és ő kiszorítja belőlem a szuszt. Próbálom felrántani a térdem, de teljesen a földhöz szögez. A fejem viszont még szabad, így hát keményen belefejelek az orrába. Reccsenve betörik. Az arcomra vérpettyek fröccsennek. Ököllel szájba vág, és kireped az ajkam. A fogaim között ömleni kezd a vér, rá a nyelvemre. De megszédül, és láthatólag eltéveszti az irányt. Nekifeszítem a lábam, magam fölé emelem, és minden erőmet összeszedve átlendítem a fejemen, a hátam mögé. A páncélozott lába elsuhan a nap előtt. Hasra gördülök, és még épp látom, ahogy cséphadaróként hadonászik a levegőben, háromemeletnyi magasságban. Sima ívben zúg le a járdára. Becsapódáskor nagyot csattan az oldalán. A feje visszapattan a kövezetről. Nem mozdul többet, még csak meg se rándul. Lassan magam alá húzom a lábam. Csípőre tett kézzel, zihálva állok ki a párkányra; egy' kissé sokkol, hogy az elmúlt tíz percben már a második

embert lököm le a tetőről. A távolban két lökhajtásos vadászgép süvítve száguld alacsonyan az Erie-tó fölött, majd felhúzzák az orrukat, és felhasítanak a felhők közé. Közelebb, az én pozíciómtól délre egy tűzoltóautó hever az oldalára billenve az utca közepén, és félig elborítják a lángok. Ha tudnék, nevetnék a dolog iróniáján. Az utcák a körzetemben elnéptelenedtek; a lakosok mind elmenekültek. Ha kelet felé nézek, a belváros központja felé, embereket látok rohangászni. A közeli szirénák vijjogása elnyomja a legtöbb sikolyt. Az emberek mintha egyetlen, hatalmas tömegbe verődve hömpölyögnének az utcákon, mint valami gigantikus, tébolyult óriáskígyó. A lelki szemeimmel elképzelem a térképet – Peter valahol keletre van. Noah és Joshua azonban alig egy kőhajításnyira, tőlem délre. Grace nem mozdul, én pedig már így is épp elég időt elvesztegettem. Kiköpök egy nagy adag vért a számból, és a lüktetve sajgó ajkamhoz emelem a kezem. Ahogy elenyészik ereimben az adrenalin hullám, a testem úgy dönt, eljött az ideje, hogy átváltozzon egyetlen hatalmas, fájó zúzódássá. Hogy laza maradjak, leszaladok a lépcsőn a furgonhoz, és engedélyezek magamnak annyi pihenőt, hogy nekidőljek, miközben eldöntőm, melyik irányba induljak tovább. A kérdés az, hogy kinek van leginkább szüksége a segítségemre. Néhány hajtincsem rátapad véres arcomra, így aztán inkább összefogom a hajam, és gyorsan becsurkázom. Dél. Délnek fogok indulni. – Miranda. Sarkon perdülök. Noah áll ott, az elmaradhatatlan vigyorával. Az ő külső ruházata is odalett, csak fekete

pikkelyes páncélja csillog a napfényben. Átsöpör rajtam a megkönnyebbülés hulláma, és lehűti a vérem. Mióta újra megismertem, még sosem örültem ennyire, hogy látom. – Noah – mondom, és megindulok felé. Átölel a karjával, és megszorongat. Visszaszorítom, és hagyom, hogy átvegye a súlyom egy részét. ‒ Rettenetes, Noah. Hogy állítsuk meg? – Hol van Grace? Láttam őt a térképen. – Meghalt. – Megtartottam a fogadalmamat, hogy megölöm, mielőtt ennek az egésznek vége. Ha legalább jobban érezném magam ettől! Most már sosem tudom meg, Grace-ből mennyi volt betudható a tetoválásának, és mennyi volt önmaga. Harc közben még csak eszembe se jutott, hogy megpróbáljam megrongálni az áramkört a nyakában. Lehet, hogy szabaddá tehettem volna, és akár átállíthattam volna a mi oldalunkra. De miközben ezt gondolom, máris tudom, hogy az ilyen utólagos találgatással és önbírálattal jelenleg nem segítek magamnak, inkább ártok. Egyébként is, annyira gyorsan és keményen rontott nekem, hogy nem is nyílt rá lehetőségem, hogy tönkretegyem a tetoválását. Arról már nem is beszélve, hogy fegyvertelen vagy ok. Hirtelen megérzek valamit, ami nem tágít a tudatomból, amióta ez az egész elkezdődött, de a rózsaillat most erősebb Noah körül. És egyre fokozódik. Noah nem szól semmit. Az egyik karja megmozdul. Megpróbálok kibontakozni a szorításából, de erősen tart. – Noah! – szólok rá. Nagyon gyors. Ki akarom rántani magam a karjai közül, de máris a kezében a kés.

Ezüstös villanást látok, ahogy a penge oldalról felém lendül… Majd a hátamba mélyed. A fejem búbjáig eláraszt a hófehér kín; sokkal rosszabb, mint bármi, amit eddig éreztem. Felkiáltok. Elenged, én pedig pár lépést hátratántorodok. Hátranyúlok, és megtalálom a belőlem kiálló késmarkolatot. Nem hatolt be mélyen, csak amennyire az éppen megnyíló páncél engedte. Az ujjaim így is tiszta véresek, amikor visszahúzom őket. – Joshua! – sziszegem, ahogy felidézem magamban a térképet, és rajta a nevét. Rám vigyorog, ami jobban hasonlít egy farkas fogvicsorgatására. -Tényleg meghalt? Te hülye kurva! Tényleg meghalt? A gyenge térdem azzal fenyeget, hogy menten összecsuklik alattam. A lábam reszket, mint a kocsonya. Érzem a testemben a kést, a vérem forrón lükteti körül a pengét. De nem hatolt mélyre. Nem túl mély a seb. – Ledobtam a tetőről – felelem. – Ott van a sarkon túl. Menj, ellenőrizd le! – Gyenge és erőtlen a hangom. A többieknek szükségük van rám. Össze kell szednem magam. A páncélruha kötésként szolgál majd, mint amikor Peter kivágta a helyzetjelzőt a bokámból. Hacsak a kés nem ékelődött túlságosan bele az anyagba, és nem választotta túlságosan ketté. – Ezt nem kellett volna tenned! – Joshua szeme fátyolos lesz a könnyektől. – Grace tudta, hogy csak színleltek. De mi nem hittünk neki. Még mindig tele a szám vérrel Grace ütésétől, hát a lába elé köpök. A fejünk fölött hangosan elzúg egy helikopter. Miközben itt állok, és azon töprengek, vajon

látom-e még ebben az életben Petert, Noah-t és Olive-ot, Joshua tovább pumpálja az energiáját a városba. Érzem a félelemhullámokat, ahogy átcsapnak fölöttem. Ha az lesz az utolsó dolog, amit teszek, hogy megállítom őt, nos… Vannak sokkal rosszabb módjai is a halálnak. Joshua előhúz egy újabb kést a háta mögül. – Sajnálom! Nincs más választásom.

Joshua mögött megjelenik egy alak. Közben ő fölemeli a kését. – Örülök, hogy megismertelek, Miranda. Az alak közelebb nyomul. Nem nézek közvetlenül rá, mert attól tartok, azzal csak elárulnám. De látómezőm fókuszálatlan részében látom, ahogy Noah, az én Noahm az ajkához emeli az ujját. Megpróbálom kirántani a hátamból a kést, úgy döntve, hogy megkockáztatom a fokozott vérveszteséget, de egy újabb fájdalomhullám mozdulatlanná dermeszt. A kezem lehull a testem mellé. Vér csorog végig a lábamon, a páncélom belső oldalán. Joshua minden figyelmeztetés nélkül helyben tesz egy félfordulatot a sarkán, és ahogy a lába megcsavarodik, mint egy kettős spirál, lebukik, és ugyanazzal a mozdulattal előredöf a késével. De Noah készen áll. Oldalt lép a szúrás elől, és elsiklik mellette, mielőtt még Joshua visszanyerhetné az egyensúlyát. Kétfelől megragadja Joshua fejét, és csavarint rajta egy nagyot. Nem fordítom el a tekintetem. A reccsenést eltompítja a fülemben doboló vér. Joshua ernyedt kupaccá roskad össze, meg sem próbálva fékezni az esését; már azelőtt halott, hogy a földre zuhanna. Én csak a fájdalmat érzem. Noah zihálva fordul felém. – Jól vagy?

Kinyitom a számat, és teszek egy tétova lépést feléje. A föld felém száguld, vagy talán én a föld felé? Valószínűleg az utóbbi. Noah elkap, és lelassítja az esésem. Elakad a lélegzete, és van egy tippem, hogy miért. – Ó, basszus! – nyögi. – Oké, várj! – Nem rossz, ugye? – Nem. Egyáltalán nem vészes. Ki fogom húzni, oké? Nem várja meg a válaszom. Kirántja a kést, és én felsikoltok, amit az szakít félbe, hogy beletemetem az arcom a sima pikkelyekkel borított vállába. A sikoly nyöszörgéssé csitul a torkomban. Színtiszta feketeség szűkíti be a látásom, amíg már nem látok semmi mást, csak Noah arcát, amint a sebemet tanulmányozza. Azután fokozatosan visszavonulót fúj a sötétség. Nem vesztem el az eszméletem. – Megvagy! – mondja. – Látod? A páncél egyben tartja a sebedet. ‒ Most, hogy a kés kikerült a hátamból, érzem, ahogy a páncél szorosan rám feszül. Hátamat egy telefonpóznának vetve a furgon mellett, óvatosan felülök. Joshua ott fekszik holtan, tőlem pár lépésnyire. Már csak ketten maradtak a Béta csapatból, plusz Conlin, és a vevők, akárkik legyenek is, feltételezve persze, hogy ők is itt vannak a városban, hogy szemtanúi legyenek a hatásnak. Mintha egy teljes óra telt volna el a Grace-szel való küzdelmem óta, pedig valójában csak pár perc. Mégis, én itt vesztegetem az időt ezzel a szúrt sebbel – miközben Peter és Olive odakint vannak, valószínűleg egyedül. Föl kell kelnem. Amíg nem vérzek halálra, megtalálhatjuk őket. – Miranda? – Noah csettint az ujjával az arcom előtt.

‒ Ja, nyugi, jól vagyok. – És valóban úgy érzem; a fájdalom mintha… elcsitulna. Mellém guggol, és két tenyerébe fogja az arcomat. – A páncélodon rés keletkezett, de úgy-ahogy befoltoztam. Ki fog tartani, amíg normálisan elláthatlak. Fel tudsz állni? – Mennünk kell! – felelem. – Tudom, tudom. Próbálj meg fölállni! A vállának támaszkodok, ő pedig talpra segít. Megszédülök egy pillanatra, de aztán kitisztul a fejem. Furcsamód jól érzem magam. Noah elmosolyodik. – Ez a beszéd! A ruha bélésében fájdalomcsillapító van. Ha megsérülsz, elzsibbasztja a fájdalmas helyet. Klassz, mi? – Nagyon! – bólintok. A hátam zsibbadt és bizsereg. Noha a fájdalom most elcsitult, nem szabad megfeledkeznem róla, hogy még mindig tátong rajtam egy seb, amire majd oda kell figyelni. Noah szorosan mellettem áll. Megérintem az arcát, ő pedig felnyúl, és ott tartja a kezem. – Köszönöm! Megmentettél. – Ugyan! Totál ura voltál a helyzetnek! – Egy hosszú pillanatig rám mered, és kissé félrebillenti a fejét. – Mi az? – kérdem. – Semmi, csak… a szemed, valahogy olyan más. Jól érzed magad? – Semmi bajom. – Tudom, mire céloz, de most nincs időm ezen aggódni. Talán csak bevérzések, és nem az íriszem vöröses színárnyalatáról beszél. Majd ráérünk ezzel foglalkozni, amikor tudom, hogy Peter és Olive is biztonságban van. És amikor már nem hull darabjaira körülöttünk a város. A szélben vérfagyasztó sikolyok hallatszanak véletlenszerűen, baljós emlékeztetőként.

Vonakodva enged el, és elmegy az útkereszteződésig. A vadászgépek visszatértek, újra alacsonyan röpködnek a tó fölött. Az elhaladásuktól megremegnek az épületek ablakai. Hívóan felém int, és úgy találom, a fájdalomcsillapító eléggé elzsibbasztott ahhoz, hogy bicegés nélkül tudjak járni. Csatlakozom hozzá, közben végignézek mindegyik utcán – mindenütt hátrahagyott, üres járművek állnak szétszóródva. Némelyiküknek az ajtaja is nyitva. Másoknak összetört az orra; a szélvédők mögött ernyedt emberi testek buknak a kormányra. Az egyik ablakon belülről szétkenődött vér. Egy másik autó hátsó ülésén egy csapdába esett kutya szimatol kifelé egy ablak repedésén. Egy oldalára borult furgon, a futóművét lángok nyaldossák. Az úton egy kidöntött telefonpózna fekszik keresztben, az aszfalton leszakadt, szikrázó villamos vezetékek táncolnak sisteregve. Noah kelet felé mutat. – Peter arra van, közelebb, mint Olive. Ideje újraegyesülnünk, és lelépnünk, mielőtt bevetik a Nemzeti Gárdát! – De mi lesz ezzel a sok emberrel? – Nem tudom, Mir. Köztünk és Peter között még mindig rengetegen tolonganak az utcán. A tömeg lökdösődve nyomakszik, a főcsoportból le-leszakadva, majd visszaverődve a tülekedésbe; hadonászó végtagok mindenfelé. Egy férfi a hömpölygő emberi folyamon kívül ül, és reszketve tartja törött karját. Valaki háromszor tüzel egy pisztollyal, mire vad sikoltozás kél, elnyomva a lövések visszhangját. – Mi van, ha Peter már valahol máshol van? – kérdem elhaló hangon. Nehéz elhinnem, amit látok.

– Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Gyerünk! – Futni kezd az utcán. Elszakítom a tekintetem az egyre duzzadó tömegtől, hogy meggyőződjek róla, Grace és Joshua valóban halottak. Azok. Majd Noah után szaladok. Jó lenne a furgonba szállni, de félek újra leülni. pár méter után megtorpanok. – Noah! Megáll, és a magasba emeli a karját. – Mi az? Visszafutok a furgonhoz, és előkapom a térképet, amin meg vannak jelölve a pozícióink. Első alkalommal nem néztem meg elég alaposan. A gombóccá összegyűrt papír a gázpedál mellett hever. Széthajtogatom, hogy újra ellenőrizzem a neveinket, és meglátok még valamit, a térkép kellős közepén. Egy bekarikázott csillagot, felirat nélkül. Noah már itt áll mellettem, vadul zihálva. – Mutasd a térképed! – mondom. – Én, ööö… – Elpirul. – Te, ööö, micsoda? – Elfelejtettem elhozni. Csak annyi ideig tanulmányoztam, hogy téged megtaláljalak. Hülye. De ez azt jelenti, hogy értem jött elsőként. Ha nem így tett volna, mostanra halott lennék. A csillagra bökök, és közben memorizálom az egész térképet. – Szerintem Conlin és a drágalátos vevői itt vannak a városban, hogy első kézből legyenek szemtanúi a bevetésünknek. Pont itt! Közelebb, mint Peter. Noah kikapja a kezemből a papírt. – Ez a Főtér. Összehajtja a térképet, és a páncélja alá gyűri a nyakánál. Újra nekivágunk, és csak annyi időre torpanok meg, hogy magamhoz vegyem Joshua két kését. Az egyiket

odadobom Noah-nak, és az rögtön hozzátapad a páncéljához a jobb lapockája fölött. Hátranyúl, megtapogatja, és elmosolyodik. Együtt vágunk neki a rémálomnak, versenyt futva az idővel.

A Főtéren elszabadult a pokol; igazi Pandemonium. Az emberek vakon rohangásznak, egyesek csoportokba verődve. A félelem teljesen eluralkodott rajtuk, és így, közelről látva az egész még rettenetesebb. Hörgések, mély morranások törnek fel a torkuk mélyéről. Artikulátlan, állati hangok. Állati grimaszok. Ez hát az a téboly, amiről Tycast beszélt. Az egyik férfi arca tiszta merő vér. Egy nőben még épp marad annyi erő, hogy gázspray-t fújjon a tömegbe. Az emberek jajgatnak, az arcukat markolásszák, véletlenszerű irányban köpködnek, egymáson tapodnak, felbukva a földbe tiport testeken. Mostanra elült a szél, sűrű forróság üli meg a várost. A menekülők közül sokan dél felé szöknek, és megrohamozzák a főútvonalakat, akár autóval, akár gyalogosan. Noah és én árral szemben haladunk. Kiguvadó szemek merednek vissza rám. Próbálok a hullám forrására fókuszálni, de nem érzékelek semmit. A rózsaillat továbbra is ott terjeng a levegőben, de csak alig érezhetően, és mintha nem volna konkrét centruma. Lehetséges, hogy ezeket az embereket másutt érte el a félelemhullám a városban, és egyszerűen csak ebbe az irányba menekültek.

Egy férfi vadul reszket egy parki padon. Nyitva van a széldzsekije, és benyúlva a kabátjába, görcsösen öleli magát. – Uram! – szólítom meg. Rám emeli a tekintetét. – Kérem! Nem maradhat itt! Kövesse a többieket! Nagyot nyel és bólint, majd föláll, és merev léptekkel megindul a többiek felé. Furcsa, hogy mennyire különbözőképpen reagálnak az emberek a félelemre. Vannak, akiket mozdulatlanná dermeszt, mások futnak. Van, aki sikoltozik. És akad, aki némán reszket. Újabb holttesteket látok; előbb hármat, majd hatot. Aztán még tízet, akiket agyontiportak az utcán. A végtagjaik kicsavarodva, eltörve, az öltözékük megszaggatva, egész testük véres. Egy kificamodott bokájú kisfiú egy csatornafedélen ül, és sír. A nagy forgatagban egy pillanatra elvesztem őt szem elől, és mire újra rés nyílik a tömegen, már nyoma sincs. Mielőtt végiggondolhatnám, térdre hullok egy öregember mellett, aki elterülve fekszik egy busz előtt. Alig-alig mozog, de a szeme nyitva. – Uram! Hívunk önnek segítséget, csak maradjon nyugodt! Csak… ‒ Noah hátulról megragad, és talpra rángat. – Állj! Mit művelsz? – Küzdök a szorításában, amíg a szúrt sebemet újra elönti a forró fájdalom. – Nem segíthetünk neki, Mir! Az egyetlen, amit tehetünk, ha megállítjuk ezt az egészet. – Igaza van, és utálom őt érte. Hagyom, hogy magával húzzon; túl gyenge vagyok, hogy még egyszer az öregemberre pillantsak. Itt ez a sok erő, a képességeim, és mégis: képtelen vagyok megakadályozni, hogy a város szétszaggassa

önmagát. Följebb az úton észreveszek egy újabb összetört mentőautót. Mind a négy kereke lángol. A Terminál Tower nevű felhőkarcolóban az emberek az üvegnek nyomják az arcukat, úgy figyelik az alattuk dühöngő általános tébolyt. Szemlátomást nem állnak a félelemhullámok hatása alatt; mintha azok csupán az első emeletig érnének föl, vagy mintha maga az épület árnyékolná le őket valamiképp. Bizonyára úgy tűnhet a számukra, mintha itt volna a világvége. Odalent az üvegajtók belülről el vannak torlaszolva bútorokkal. De senki nem próbál betörni hozzájuk. Noah megragadja a karom, és én csaknem odaütök, puszta reflexből. – Mi az? – kérdem. Beránt egy félig a járdán parkoló platós teherautó mögé. Valaki könnyű kocogással, súlyosan zihálva elhalad mellettünk. ‒ Mit láttál? – Nézz ki a kocsi mögül! Ha az északi irány tizenkét óra, akkor tíz óránál. Változtatok a testhelyzetemen, magam alá húzom a lábam, majd lassan, óvatosan fölemelkedem, amíg a szemem előbukkan a teherautó motorháztetője mögül. Az utca túloldalán három ember áll egy kicsiny parkolóban, tőlünk talán hatvanméternyire. Nyugodt a testtartásuk, szemlátomást nem félnek. Ketten közülük a már ismerős fémsisakot viselik, a harmadik, egy fekete hajú nő, pedig fejpántot. Dr. Conlin. A két katona videó kamerát tart, és filmre veszik az eseményeket, mintha valamiféle torz és beteg híradót forgatnának. A testbeszédük azt sugallja, hogy nem vettek észre minket. – Mit akarsz tenni? – kérdi Noah. – Megküzdök velük.

– Ja, ennyit magamtól is sejtettem. De arra lennék kíváncsi, hogyan akarod kivitelezni a támadást. – Ököl, vagy kés? Válassz! – Lebukok a motorház rácsozata mögé, és a fejemben elraktározom Conlin helyzetét. Bizsereg a talpam a sürgető vágytól, hogy nekilóduljak. Viszket a tenyerem, hogy nekik támadjak. Az úton egy újabb adag embertömeg közeleg tántorogva. Átsprintelünk a túloldalra, mielőtt még elérnének minket, és fedezékként használjuk őket. Átlépek két véres, összetört test fölött. Elérjük a Towert, és már csak egy kis távolság, egy élő sövény, és egy kerítés választ el minket az ellenségeinktől. Zajtalan léptekkel futunk. A tömegből senki nem veszi a fáradtságot, hogy minket nézzen. A létező legutolsó pillanatban nekivetem a bal lábamat a falnak, és elrugaszkodom. A lábujjam elsuhan a bokrok és a kerítés fölött, szinte súrolva őket. A parkolóban érek földet, és némán fedezékbe gurulok, leszámítva a halk pendülést, amit a késem pengéje ad az aszfalton. Érzem, hogy Noah is itt van mögöttem. A katonák közvetlenül előttünk állnak, Dr. Conlin pedig valamivel őelőttük; némán, elégedetten figyeli, ahogy a téboly végighömpölyög a pánikszerűen kiürülő városon. A távolban egy robbanás moraja kél. Balra elrugaszkodom, és megragadom a legközelebbi katona sisakját, majd lerántom a fejéről. Egyetlen töredékmásodperc alatt megnő a nyomás a szemem mögött, majd kiengedem. A katona beszívja a levegőt, és gurgulázó, rettegéstől elfulladó hang tör elő a torkából; elejti a kameráját, és a fegyverét. Noah ugyanezt csinálja a másik katonával. Fölkapom a fegyvert a földről; egy lecsupaszított G36C modell – egy tömzsi gépfegyver, ami ismerősen simul a

tenyerembe. Biztos, hogy gyakorlatoztam ilyennel, noha nem tudom biztosan, mikor. Rendesen ez az a pont, ahol metsző pillantást szoktam vetni Noah-ra, mivel ő az oka annak, hogy nem emlékszem az ilyen részletekre, most viszont épp az imént mentette meg az életem. Dr. Conlin megfordul. A mellkasának szegezzük a fegyverünket. A háta mögött bicegve elrohan egy mindössze nyakkendőt viselő férfi. – Reklámvideót forgat, Dr. Conlin? – kérdem. – Pontosan, Miranda. – Lepillant pánikban fetrengő embereire. Valahogy robotokra számítottam az elsötétített vizorok mögött, de ők is csak egyszerű, halandó emberek, ugyanolyanok, mint akik behoztak a belvárosba a furgonnal. – Bár, úgy látom, épp most vonták ki a forgalomból az operatőrjeimet. ‒ Hol vannak a vevők? – szegezi neki Noah a kérdést. A doktornő gúnyosan rávigyorog, amiért gondolatban fejet hajtok a bátorsága előtt, tekintetbe véve, hogy mekkora tűzerővel néz farkasszemet. – Nincsenek itt, te idióta! De látják, hogy remekül funkcionáltok. ‒ A háta mögé int, az időközben csaknem teljesen kiürült utcára. – Ami azt illeti, az egész világ látja. A városra csönd ereszkedik, amit csupán egy-egy elszórt kiáltás, a helikopterek rajának háttérzaja, és a vadászrepülők hajtóműinek távoli zúgása tör meg. – Mind úgy teljesítettetek, ahogy azt vártuk – folytatja Conlin. – Grace és Joshua halott – jegyzem meg, mindenekelőtt azért, hogy fájdalmat okozzak neki. Ha csak megközelítőleg olyan szerepet játszott az életükben, mint Tycast a miénkben, akkor ez megtöri őt.

És így is van. A szemöldöke egy pillanatra összeszalad, majd újra kisimul. A szája pengévé vékonyodik. – Értem. – Nem, nem érti – mondja Noah. – Még nem. – Miért teszi ezt? – kérdem. Balra mozdulok, hogy Conlin háta mögé is lássak. Az egyik katonája feltápászkodik. Puskatussal az arcába sújtok, mire újra a földre roskad. – Ha nem tudnátok, sokkal nagyobb problémáitok vannak – jelenti ki Conlin. – Ja! – bólintok. – Hogy eladjon minket. Vágom. De miért? Miért vesz a nyakába ennyi fáradtságot? Pénzt sokkal könnyebben is lehet keresni. – Csak egy cinikus ember gondolhatja azt, hogy ez az egész egyedül a pénzről szól. A ti végső célotok mellékes volt a számomra. Ami igazán számít, az az, hogy megalkottalak titeket, a végső, tökéletes fegyvert. Nincs nagyobb kihívás egy tudós számára, mint hogy lássa az emberi potenciál határait, aztán teljesen lerombolja azokat. – Szent szar! – nyög fel Noah. – Egy igazi őrült tudós! Közelebb lépek. Conlin arcán lassan mosoly terül szét. Az utca a háta mögött most már teljesen kihalt. – Ezt nem veszem be – mondom. ‒ Nem igaz, hogy egyszerűen csak kísérleti alanyok vagyunk. – Nem, tényleg nem azok vagytok. – Akkor mik vagyunk mi? – Csak egy cinikus ember gondolhatja azt, hogy ez az egész egyedül a pénzről szól. Tudom jól, hogy több rejlik a létezésünk mögött. – Árulja el! – kiáltok rá. – Senki nem fog megvásárolni titeket, Miranda.

– De Tycast… – Tycast úgy hitte, mindvégig ez a terv; ez ellen küzdött, ezért halt meg. – Ha Tycast ismerte volna a létezésetek valódi célját, sikoltozva elrohant volna a nagy éjszakába. A létezésünk valódi célja. Dr. Conlin a köpenye zsebébe nyúl. – Vegye ki a kezét a zsebéből! – utasítom, és ujjam a ravaszhoz ér. – Sok szerencsét, mindkettőtöknek! – Azzal Conlin kihúzza a kezét, de nem lövök, mert először azt hiszem, hogy üres. Pedig nem az. Valamit a szájába vesz, és ráharap. – Ne! – üvölti Noah. Conlin összeesik, fehér hab bugyborékol elő az ajkai közül. Letérdelek mellé, miközben Noah fedez engem. Kinyitom a száját, de a méreg máris kifejtette a hatását; görcsösen rángani kezd. Nem tart sokáig a vonaglása. A szeme nyitva marad, üvegessé válik. Felpillantok Noah-ra; gőzöm sincs, hogyan tovább. A doktornő utolsó szavai túl homályosak voltak; csak éppen annyi burkolt célzást tett, hogy teljesen az őrületbe kergessen vele. Ha létezik még annál is rosszabb, mint hogy rá legyünk kényszerítve, hogy parancsra öljünk és keltsünk pánikot, hát én nem tudom, mi lehet az. Peter és Olive – plusz, a még megmaradt két Béta – mostanra már bárhol lehetnek. Vesztésre állunk. Vagy lehet, hogy máris vesztettünk. Megtörtént a kár, visszafordíthatatlanul. A frusztráció könnyei elhomályosítják a látásom; pislogva igyekszem újra fókuszba hozni Noah látványát.

Két figura áll mögötte; a sziluettjük kirajzolódik a napfényben. – Noah! Vigyázz! – kiáltom. Noah megpördül, de az első alak megragadja a fegyverét, és egyetlen szimpla mozdulattal kicsavarja a kezéből. Noah utána vetődik. A férfi olyan keményen könyököl Noah mellkasába, hogy a lábai fölemelkednek a földről. Mellém zuhan a hátára; a becsapódástól hangosan kirobban tüdejéből a levegő. Oldalra hemperedik, és lélegzet után kapkodva markolássza a mellkasát. Összekuporodok a földön, készen arra, hogy elrugaszkodjak, de az arcomnak szegeződő puskacső a helyemen tart. A fegyvert tartó férfi valójában csak egy fiú. Fehéres-szökés a haja, valahol félúton Noah tüskefrizurája és Peter hosszú, loncsos tincsei között. Az övén kard függ, és egy ezüst revolver. Az öltözéke eltéveszthetetlen – szorosan a testre simuló, fekete pikkelyes páncél. Az ismeretlen Rózsa rám vigyorog. – Akkor most nekem támadsz, vagy nem? Alig észrevehetően megrázom a fejem. Noah felül, még mindig a mellkasát tapogatva. – Helyes! – biccent a srác, és visszalöki a fegyvert Noah-nak. Noah értetlenül mered az ölében landoló puskára, majd felnéz az idegenre. Csak most sikerül szemügyre vennem a szőke ismeretlen kölyök mögötti alakot. Fekete ruha, fekete haj – Olive az! A látványára az ujjam begyéig eláraszt a melegség érzése. – Olive, jól vagy? – kérdi Noah.

Bólint. – Amennyire az lehetek, azt hiszem. – Az arca szobormerev. Az idegen összecsapja a tenyerét, és összedörzsöli, elszakítva a figyelmemet Olive-ról. – Nos tehát. Van itt egy sürgető probléma. Noah megvakarja a fejét. Vörös a képe, mintha szégyellné, hogy ez a kölyök így a fenekére ültette. – Bocs, de még egyszer, ki is vagy? Az idegen elvigyorodik. – Ja, igen. Bocs. A nevem Rhys. – Majd a háta mögé bök a hüvelykujjával. – És biztosra veszem, hogy őt már ismeritek. Rhys. A Renegát. Itt, az orrunk előtt. És nem vagyunk halottak, noha megvolt az esélye, hogy simán végezzen velünk. De visszaadta Noah-nak a puskát. Noah-t figyelem; kíváncsian várom, hogyan reagál, de a jelek szerint ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. Ami azt jelenti, hogy visszafordíthatom a figyelmem Olive-ra, aki kissé elveszettnek tűnik; mintha nem tudná, hova álljon, vagy mit mondjon. – Hé, Olive, biztos, hogy jól vagy? – kérdezem. Valamilyen oknál fogva nem tudom rávenni magam, hogy megkérdezzem: Emlékszel még rám? Végül felállok, és odanyújtom a kezem Noah-nak. A hátam mögé sandítok, hogy ellenőrizzem, nem készül-e valami félelemtől felőrölt polgár nekünk ugrani, majd odalépek Conlinhoz. Egy lépéssel közelebb a Renegáthoz. – Jól vagyok – ismétli Olive. – De még jobban lennék, ha tudnám, mi az ördög történt itt. – Nem úgy mondja ezt, mintha a helyzet tébolyultságát kommentálná; sokkal inkább úgy hangzik, mintha valóban nem értené az egészet. Hideg ujjak markolnak a zsigereimbe.

– Noah – szólok, és lenyúlok, hogy megragadjam a karját. – Köszi, boldogulok – súgja nekem, majd fölemeli a hangját. – Olive, miért mentünk el otthonról anélkül, hogy beszéltünk volna Peterrel? Olive egy pillanatra összeráncolt homlokkal mered Noah-ra. Rhys odabiccent neki, mintha engedélyt adna a válaszra. A szél feltámad a kicsiny parkolóban; a hajtincsei szálldosni kezdenek az arca körül. – Nem tudom, miről beszélsz – jelenti ki.

A szavai ott függnek a levegőben. Tudom, milyen érzés kimondani őket. Noah odaadta neki az ampullát. Annak elégnek kellett volna lennie. Talán túl sok idő telt el, mivel ő találkozott utoljára Conlinnal; lehet, hogy az anyagcseréje nagyobb hőfokon pörög; és az is lehet, hogy a félelemhullám, amit megeresztett az erdőben, hogy rátaláljunk, túl nagy áldozatot követelt tőle. – Őt hívatta utoljára Conlin – mondja Noah lágy hangon, és megcsóválja a fejét. – Ő kapott utoljára igazi memória szérumot. – De vajon mennyi ideig aludtunk? – kérdem. – És mennyi idő telt el a két utolsó adagja belövése között? – Nem tudom. Nem tudom. Szoros volt. Néha… – Néha micsoda? Megreszket az alsó ajka, és egy pillanatra azt hiszem, mindjárt elbőgi magát. De ehelyett csak összeszorítja az ajkait. – Néha Tycast adott neki egy kis extra adagot. Azt mondta, azért, mert az ő testhőmérséklete magasabb. Liftezni kezd a gyomrom; úgy érzem, menten kitaccsolok. Amikor azt hittem, milyen remekül színészkedik… hát nem így volt. Valóban nem volt lövése sem. És mélyen legbelül én is tudtam ezt, de elhitettem magammal, hogy csak a stressz miatt viselkedik olyan furcsán.

Emlékszem a tekintetére, amikor bevallotta nekem a Noah iránt érzett szerelmét… Mindez most semmivé enyészett. Nem ismer minket. Ugyanabba a helyzetbe került, amiben én voltam. Vagy talán még rosszabbá, mert nekem legalább ott volt Peter, hogy vezessen. Ez így nem fair. Mindössze ennyit érzek: ezt a mindent átható igazságtalanság-érzetet és sajnálatot. Iránta, és mindannyiunk iránt. Ugyanakkor, mi van, ha ez is csak egy újabb trükk? Az is lehet, hogy ez itt Nicole, vagyis Olive Béta csoportbeli verziója! Amint átvillan rajtam a lehetőség, abban a pillanatban megkeményedek. Ez annyival könnyebb, mint ténylegesen érezni valamit! Ujjamat szorosan a ravaszon tartom, a puskát pedig az oldalamnak támasztom, nem célzásra emelve, de nem is teljesen leeresztve. – Odaadtad neki az ampulláját, igaz? – kérdem Noaht. – Figyeltem, ahogy beveszi – feleli. Fegyvere csöve a földre szegeződik. Hanyagság. Rhys szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal előrántja a derékszíján függő pisztolyát. Felkészülök a lövésre, hogy csak egy milliméterrel jobban meghúzzam a ravaszt; de a pisztolya közém és Noah közé szegeződik. Egyetlen lövés dördül. Mögöttem az egyik sisakos katona arcra bukik az aszfalton. Mutatóujjam elernyed egy milliméternyit. – Esetleg némi figyelmeztetést legközelebb? – kérdem. Arról nem teszek említést, hogy kis híján lelőttem. – Bocs, folytasd, kérlek! – mondja Rhys.

– Ki vagy te? – kérdem. Énem egyik része meg akarja ölni, pusztán azért, mert először is ő az, aki ellen Noah próbált „megvédeni”, vagyis miatta történt minden. Másrészt, ha még nem végzett velünk, akkor talán a segítségünkre is lehet. – Hát, ez egy kissé komplikált. Egyelőre legyen elég annyi, hogy barát vagyok. Máskülönben már nem élnétek, nem igaz? De, igaz. Ám egyelőre akkor sem zárhatok ki teljesen valami nagyobb cselt. Nem tudhatom biztosan, hogy valóban ő-e az igazi Renegát, vagy szintén csak valamilyen változata. Ám az a sebesség, amivel az imént előkapta a fegyverét, nem hagy bennem kétséget afelől, hogy gyorsabb, mint én és Noah együttvéve. – Hol találtál rá? – kérdem, lelki szemeim elé vetítve a város térképét. – Két olyan testőrféle vigyázott rá a déli oldalon. A félelemhullámait használta, amíg le nem állítottam. – Rhys visszacsúsztatja a pisztolyát az övébe. Bal keze kardja markolatán pihen. Hát persze. Olive nem tudta, mit művel. Ő egyszerűen csak követte a kapott instrukciókat, és azt hitte, ez egy igazi kísérlet. Noah szeme könnyben ázik: immár egyikünk sem emlékszik rá. Ha csak nem maradt Olive-ban is elég fantom az iránta érzett szerelméről, ahogyan az én esetemben történt. A puszta gondolattól újra elszédülök és émelyegni kezdek. És mégis: továbbra is lehetséges, hogy Rhys csak hazudik, időre tudhatta például, hogy hol van Olive, és az ő hasonmása. Nem vehetem biztosra a dolgot, hacsak szándékosan elővigyázatlanná nem válok…

Teljesen leeresztem a fegyverem. Rhys és Olive nem tesznek semmilyen gyanús mozdulatot, ami nem teljesen meggyőző ugyan, ám egyelőre megteszi. – Figyeljetek! – szól Rhys. – Noha szeretnék rendesen bemutatkozni, jelenleg sürgősebb dolgunk is akad. Attól tartok, az egyik barátotok veszélyben forog. Peter. – Hol van? ‒ kérdem. A szédülés nyom nélkül elillan belőlem. Rhys jobbra billenti a lejét, dél felé. – Ebben a pillanatban is, ahogy beszélünk, épp Nicole és Tobias üldözi őt. Láttam, amint belépnek a baseball stadionba. Azért jöttem, hogy összeszedjelek titeket, látva, hogy épp… Nem hallom a többit, mert máris rohanok. A Főtértől délre ott az aréna és a stadion, majd az autópálya. Végigszáguldok a kihalt utcán, átugrálva az úton heverő holttesteket. Némelyikük egy csoportban fekszik, mintha együtt buktak volna fel. Várjunk! Az autópályára felvezető rámpán, előttünk jó negyed mérföldnyire, meglátok néhány túlélőt, akik elég nyugodtan állnak egymás közelében. Így, hogy Tobias és Nicole Petert üldözik, leitétfeltét6elezemelezem, hogy a félelemhullámok végre abbamaradtak. Most már csak gondoskodnunk kell róla, hogy ez így is maradjon. A jobbomon ott fut Noah, könnyedén tartva az iramot. Feljutunk a járdára, majd befordulunk egy sarkon, és máris a szemünk elé tarul a stadion. Pár másodperc múlva a kerítéshez érünk. Nekirugaszkodok és felhúzom magam, majd a tetejéről leugrok, és talpra érkezem. A lelátók bal oldali bejáratánál vagyunk, gyorsan a mellvédhez szaladok, és feltárul előttem az egész pálya; az időzítésem nem is lehelne rosszabb, csak arra tudok

gondolni, amit Rhys alig pár perce Peterről mondott, és hogy talán tudnék neki segíteni. Peter egyedül áll a dobódombon a pálya sarkában, két kézzel markolva egy botot. Előtte, a második bázishoz közelebb, Tobias, Peter mögött pedig Nicole áll, a lány, akivel Olive harcolt az erdőben. Ahogy Peter fölemeli a botját, úgy nyomulnak felé, mint két összezáródó állkapocs. Pörget és szúr és sújt, előre-hátra, de nyilvánvalóan túlerőben vannak ellene. Ők összesen négy botvéggel küzdenek, míg ö csupán kettővel. Nicole hátulról megüti a botjával Peter térdhajlatát, a porba kényszerítve őt. Majd Peternek alig sikerül kivédenie egy a fejét célzó, lefelé irányuló csapást. – Peter! – sikoltom. Mind a hárman felém fordítják a fejüket. Peter kihasználja a pillanatnyi figyelemelterelést, és Tobias nyakára sújt botja végével, ám Nicole eközben a lapockái közé üt. A bot kicsúszik Peter markából. Végigrohanok a padsorok közötti folyosón, felkészülve rá, hogy átugorjak a nézőtérről a pályára. Noah szorosan mellettem. Majd egyre hangosabbá válik egy helikopter már ismerős háttérzúgása, ahogy fölbukkan a stadion jobb oldali fala mögül. A fekete helikopter alacsonyan lebukik a fűre, és körbefordul, az oldalát mutatva nekünk. A nyitott ajtajában egy katona ül egy mini gépágyú mögött. Meglátom a narancsszínű villanást, és nekivetem magam a kilátó emelvény lábánál álló barikádnak. Mögöttem mindenütt szétforgácsolódó székek; szanaszét röpködő szilánkjaik megtöltik a levegőt forró műanyag porral és pozdorjával. Noah

keményen becsapódik mellém, a kezével takarva az arcát. – Jól vagy? – kiáltom. A miniágyú zaja fülsiketítő; rettenetes kerepelése megtölti az egész stadiont. – Jól vagyok! Látod Petert? – kiált vissza Noah. A golyózápor végigsöpör a lelátó standokon, tőlünk távolabb, így biztonságosan kikukucskálhatok a fedezékünk mögül egy pillanatra. A helikopter az első bázisnál ér földet. Peter ernyedten csüng Tobias és Nicole között, akik a vállukra emelve a várakozó helikopter felé cipelik. A lába a porban vonszolódik. Cseng a fülem. Fölegyenesedek, és teli tüdőből sikoltani kezdek. Tobias megfordul, mintha csak hallana, de az a rotor lapátok bömbölésében teljesen lehetetlen. Ide látom fehéren villogó vigyorát. Majd a következő pillanatban mindenki beszáll, a helikopter pedig fölemelkedik, elhúz a stadion fala fölött, és eltűnik a szemünk elől. Most az egész pálya furcsán elcsendesedik, csak a távoli szirénák tompa vijjogása szűrődik be a városból. A dobódombra meredek, és a barázdákra, amiket Peter lába vájt a poros földbe. Noah a vállamra ejti a kezét, amivel megrémít. – Visszaszerezzük – mondja. – Nos, ez igazán balszerencsés fordulat – hallom a hátam mögül. Megfordulok, és nagy léptekkel megindulok Rhys felé, aki komor képet vág, noha a hangja merő gúny és cinizmus. Megpróbálom megütni, de ő alkarjával könnyedén hárít, a másik kezével pedig torkon ragad, és hátralök. Noah elkap, mielőtt a fenekemre huppannék, majd talpra segít.

– Ez elég udvariatlan volt – jegyzi meg Rhys. Olive átszökken mögötte a kerítésen, és megindul felénk. Noah úgy mozdul, mint aki támadni készül, de megragadom a karját, ha semmi másért, hát azért, hogy megkíméljem őt egy kínos helyzettől. Édes, hogy így meg akarja védeni a becsületemet, de Rhys erősebb nálunk. Azon felül, még csak nem is ő az ellenségünk. Próbálok uralkodni a hangomon. – Miért nem szóltál azonnal? Ideérhettünk volna még a helikopter előtt. – Vagy, elkaphattak volna titeket a pályán, és simán lekaszálhatott volna titeket a gépágyú. Akárhogyan is, én mindenesetre örülök, hogy magukkal vitték. – Miért? – kérdi Noah. Rhys elmosolyodik, én meg ismét erős vágyat érzek, hogy egy ökölcsapással letöröljem az arcáról az önelégült vigyort. – Azért, mert tudom, hová tartanak. És most már közös a célunk.

– Miféle cél? – kérdem. Rhys elkezd átmászni a kerítésen. – Hogy végezzünk a teremtőkkel, és művükkel. Ha vissza akarjátok kapni ezt a ti Peter barátotokat, akkor segítsetek nekem elpusztítani őket! Többet is mondok, ha majd nem leszünk ennyire nyílt célpontok. Emlékeztetem magam, hogy ő a Renegát. A renegát, akiben nem szabad megbízni. Nem tudhatta, hogy elkapják majd Petert, és nem ölik meg. Részükről logikus a döntés, hogy életben tartják Petert, azonban Rhys nem lehetett biztos a dologban. – Miért kellene megbíznunk benned? – kérdem tőle. Rhys átlendíti magát a másik oldalra, és guggoló pózban ér földet. Úgy marad, és tekintetével végigpásztázza a kihalt utcát. – Mert szükségetek van rám, és nekem is rátok. – Ez nem elég nyomós indok. Honnan jöttél? Megfordul, a hátát mutatva az utca felé. – Én az eredeti Alfa csapatba tartozom. Azt mondtam, később beszéljük meg, oké? Az eredeti Alfa csapat. Ízlelgetem magamban a kifejezést. Tehát ő is Rózsa, csak épp nem másolata senkinek, legalábbis az általam ismert Alfák és Béták közül. Nem tudom, ez milyen kategóriába sorolja őt, amellett, hogy ő „a renegát".

– Bocsánat! – szól közbe Olive csípőre tett kézzel. – De nem vagyok hajlandó tovább követni titeket, amíg valaki el nem mondja, hogy mi a fene folyik itt. Senki nem szólal meg. – Tényleg? Hát, ez remek! Mert először felébredek egy műanyag kockában három idegen társaságában, azután ez a srác – itt Rhysre mutat - azt állítja, mind szuperkatonák vagyunk, akik képesek valamiféle pszichikus energiával félelmet gerjeszteni másokban. – Ja, nagyjából ez a helyzet – bólint Noah. Olive felvonja a szemöldökét. – Akkor, te is a pszicho-katonatársam lennél, vagy mi? Noah vállat von. Ám az arckifejezése nem áll összhangban a flegma gesztussal. – Így is mondhatod. Most pedig azok az emberek, akik fölneveltek minket, le akarnak igázni, és… nos, nem vagyunk benne egészen biztosak, hogy mit akarnak tenni velünk. A távolban két lövés visszhangzik végig az épületek között. Rhys megrázza a fejét, és elindul. – Rendben, maradjatok csak az utcán! Várjátok meg, amíg jönnek, és titeket is begyűjtenek egy helikopterrel! – Kövessük őt? – kérdi tőlem Noah. Olive-nak csak annyit mond: ‒ Velünk maradnál, kérlek? Ígérem, majd mindent elmagyarázok, de légy szíves, ne menj el! Olive nagyot nyel, és bólint. – Szavadon foglak! Könnyű kocogásra váltunk, és végigfutunk az üres utcákon. Útközben elhaladunk néhány támolygó alak mellett, akik túlságosan meg vannak zavarodva ahhoz, hogy nagyobb bajba keveredjenek. Csaknem minden földön heverő testet ellenőrzünk, hogy van-e még pulzusa, de ahogy távolodunk, egyre kevesebb és

kevesebb van közülük életben, és némelyiküket olyan súlyosan összetiporták, hogy első pillantásra is egyértelmű, hogy halottak. Lángoló autók és kiürült kirakatok mellett vezet az utunk. Az utcát mindenfelé szétszóródott üvegszilánkok borítják. A rózsaillat megszűnt, de ki tudja, mennyi időbe telik, mire visszatérnek az emberek? Azon töprengek, vajon mit érezhették, és mit láttak? Miféle iszonyatot vetített lelki szemeik elé az elméjük? Végig, egész úton futunk, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy elmosódjanak előttünk a halál és pusztulás megrázó képei.

Rhysnek

van egy luxus apartmanja Cleveland nyugati

részét ívben megkerülő Cuyahoga-folyónál. Az épület magas, és kék üvegacél borítja. Mire odaérünk, már erősen zihálok. – Hogy engedheted meg magadnak, hogy itt élj? ‒ kérdem, miközben megközelítjük a masszív üvegajtókat. A belváros sűrűje tőlünk jobbra húzódik. Némán és üresen. A város fölött két fekete helikopter köröz; ugyanolyanok, mint amelyikkel elvitték Petert. Úgy vélem, jó ötlet fedezéket keresni. – Bámulatos, mit bérelhet az ember egy kis foglalóval! – feleli Rhys. Idegeimre megy ez a laza, nemtörődöm attitűdje. Nyilván nem vak, és ő is látja a pusztulás nyomait körülöttünk; ám ha ő így kezeli a dolgot, nos… ez azért elárul róla egyet, s mást. De hogy pontosan mit, annak a végiggondolásához jelenleg túlságosan fáradt vagyok.

Kinyitja, és tartja nekünk az ajtót. Tudom, hogy egyikünk sem érzi jól magát attól, hogy be kell lépnünk az épületbe, de nincs sok választásunk. Beszállunk a sima, szürke folyóra néző liftbe. Rhys öröklakása a legfelső emeleten van. Bevezet minket a boltozatos mennyezetű, egyetlen szobává nyitott hatalmas nappalijába. A helyiség túlsó fala teljes egészében üvegből áll, hatalmas, széles és káprázatos kilátást biztosítva a folyóra és a városra. – Ne gondoljátok, hogy nagyzolásból szórom a pénzt! – mondta Rhys. – Azért választottam ezt a lakást, mert ez az utolsó hely, ahol a teremtőink keresnének. Valószínűleg igaza van. Az én ösztöneim mindenesetre azt súgnák, hogy lapuljak meg a föld alatt, és nem így, a nyílt tetőtérben telepedjek le. – Hol az orvosi elsősegélycsomagod? – kérdi Noah Rhyst. Rhys meglepetten felvonja az egyik szemöldökét. – Megsérültél? – Hol van? – A fürdőszobában, a csap alatt. A folyosó végén. Noah karon fog. Túl gyenge vagyok, hogy ellenkezzek, amikor bevezet a fürdőszobába, és bezárja mögöttünk az ajtót. A helyiségben mindent krémszínű márvány borít. És kissé túl éles a világítás. – Mit művelsz? – Nyisd szét a védőruhád! – kéri Noah, közben lehajol, hogy előkeresse az elsősegélydobozt. Azután eszembe jut. A késszúrás a hátamban! Hátat fordítok neki. és meghúzom a páncélt hátul a nyakánál. Az simán kettéválik, Noah pedig buzgón munkához lát. Gyengéden letolja az anyagot a vállamról, én pedig

keresztbe fonom a karom a mellkasom előtt. A tükörben nézem az arcát, ahogy elmélyülten tanulmányozza a hátamat. – Nem túl mély a seb. Összevarrhatom, de majd szükséged lesz egy tetanusz injekcióra és néhány antibiotikumra, hogy biztonságban légy. – Mindegy – vonom meg a vállam. Nem az ő hibája, hogy megsérültem: csak azt szeretném, hogy legyünk már túl rajta. – Tessék? Nem akarok megint vitába bonyolódni. Nem akarom látni a bánatos, megbántott kiskutyaszemeit, és hallani a bocsánatkéréseit. Peternek kellene itt lennie és összevarrnia a sebemet. Peternek kellene itt lennie; ő biztos megdorgálna, és jól letolna, amiért nem voltam elég óvatos. Mégis, ha Noah nem cserélte volna ki a szérumomat, ez most így teljesen helyénvaló volna. Ha akkor éjszaka, ott a vonaton azt mondtam volna Noah-nak, hogy nem bízom benne. Ha azt kértem volna, hogy felejtsen el minden őrült gondolatot, amit a fejében forgat. Vagy rávettem volna, hogy árulja el az igazat, mielőtt ilyen tisztázatlanul engedélyt adtam neki, hogy megváltoztassa a személyazonosságomat… Ekkor ébredek rá, hogy soha nem is szerettem igazán Noah-t. És ő sem szeretett soha engem. Ő valami másik Mirandába volt szerelmes, az előző énembe, akárki voltam is. És biztos vagyok benne, hogy az a Miranda tényleg szerette őt, én azonban már nem az a személy vagyok. Hanem valaki egészen más. Az iránta érzett szerelmemnek ezek a visszhangjai… ezek már nem igazán tartoznak ahhoz az új személyhez,

akivé azóta váltam. Önző dolog volna sajátomnak tulajdonítani őket, mert Noah nyilvánvalóan még mindig úgy gondol rám, mint az Azelőtti Lányra. És ki tudja, mit fog érezni, amikor ráébred, hogy az a lány már rég nem létezik. Ezeket mondogatom magamnak, hogy könnyebbé tegyem a dolgot; de sokat segítene, ha teljesen el is tudnám hinni, amit gondolok. Újra azon tűnődök, vajon Olive ugyanígy lesz-e ezzel; vajon őrá is az a sors vár-e, hogy az egykori szerelem árnyaival viaskodjon. Meg kell őriznem a titkát, feltételezve, hogy Noah-nak halvány sejtelme sincs az egészről. Mert hiszen mi haszna volna, ha azt mondanám neki: Ó, jut eszembe, mellesleg Olive fülig szerelmes volt beléd. Emiatt ment veled eredetileg. Gondoltam, jó, ha tudod. – Miranda! – szól rám. – Bocs! Nem úgy gondoltam. Csak varrd össze, kérlek. Letérdel, és érzem az ujjhegyeit a derekamon. Hallom, ahogy a dobozban kotorászik. Érzem egy tű éles szúrását. Majd újra. És újra. Beharapom a máris felrepedt és feldagadt alsó ajkamat. A tűszúrások ritmusa szétszórja a gondolataimat, és érzem, hogy ismét visszacsúszok a múltba. Az ember azt hihetné, mostanra már teljesen hozzászoktam ehhez…

Egy

őszi erdőben futok. Az ég búzavirágkék, a fák

koronája mintha lángolna. A lépteim fölkavarják mögöttem az avart – valaki üldöz. Előttem egy széles fának jó háromméternyi magasságban nőnek az alsó oldalágai, rajtuk vérvörös levelek. Egyenesen nekifutok, majd elrugaszkodok a fa törzséről, és felugrok; az ujjaim

megragadják az egyik ágat. Föllendítem magam. Megvetem a lábam. Följebb lépek a következő ágra. Mechanikus, de mégis kecses, így kellene jellemeznem a mozgásom. Gondolatban látom a következő mozdulatot, azután egyszerűen kivitelezem. Nekiütöm a sarkam a fának, hogy lerúgjak egy marék levelet az ágról. Továbbmászok. A szél megborzolja a lombkoronát, és egymáshoz üti a kisebb ágakat. Levelek ragadnak a hajamba, gallyak recsegnek a fülemben. Az üldözőm már közel jár. Hallom a légzését, a kérgen kaparászó cipőtalpát. Azután meglátom őt. A szomszédos fa narancsszínű, és legalább ugyanilyen nagy. Az ágai összeérnek az enyéimmel. Végigfutok a főágon – a talpam könnyen megtapad a durva kérgen -, majd átugrom a narancssárga levelű fára. Bal lábam megcsúszik a simább kérgen, és reccsenő hang hallatszik. Gondolkodás nélkül átkarolom jobbommal a legközelebbi ágat, hogy megtartsam magam. Túl lassan mozdulok. Körmeim belevájnak a kéregbe, majd a következő pillanatban a semmit markolják ujjaim. Zuhanok. Az ágak fogakként marnak belém; összekarmolnak és megszaggatják a ruhám. A vörös és narancs levelek fölfelé száguldanak a szemem előtt, mint valami filmszalag. Keményen nekicsapódok a földnek, először a jobb bokámmal érintve a talajt. Egy csont meghajlik, majd elpattan a lábamban. A fájdalom végignyilall a testemben, bokától a fejem búbjáig, majd le a jobb karomon. Nyöszörögve fekszem a szétszórt levelek között, és a bal oldalamon fekve

összegömbölyödök. A bokámnak mintha több mázsa lenne a súlya. Hallom, hogy a hátam mögött két bakancstalp huppan az erdei talajra. Tompa puffanások és recsegések zajának elegye kél a levelek között. Az üldözőm; jön, hogy végezzen velem. Peter mögém térdel, széles tenyerét a jobb karomra fekteti. Gyengéden a hátamra fordít. Levelek csiklandozzák a tarkóm alatt a bőrömet. Felnézek gleccserkék szemeibe, és észreveszem, hogy ugyanolyan árnyalatban játszanak, mint a feje mögött az ég. És most az aggodalomtól elkerekedve merednek rám. – Hol fáj? – kérdi. – Mindenhol. – Ne már, Miranda! – A bokám. Az eddig tompa fájdalom most tüzesen izzóvá válik, és fényesebben ragyog, mint a fák körülöttünk. Peter előhalászik valamit az egyik mellényzsebéből. – Nyisd ki! – mondja. Résnyire nyitom az ajkaim, ő pedig közéjük csúsztat egy pirulát. Lenyelem. A keze gyengéden végigtapogatja a lábam; az érintése egyre finomabb, ahogy a bokámhoz közelít. Alig érinti az ujjhegyével. Felnyögök. Szorosan összezárom a szemem. Hallom, ahogy kipattan a bicskája. Reccsenve szétváló szövet. Hűs levegő a lecsupaszított bokám körül. Meleg, finom ujjai a megdagadt bőrön. A gyógyszer máris hatni kezd, eltompítja a fájdalmat. – Fel kell, hogy emeljelek – mondja. Beszívom a levegőt. – De hisz több mérföldnyire vagyunk hazulról.

– Az én ötletem volt, hogy ilyen messzire elcsatangoljunk. Tycast meg fog ölni, amiért elhagytam a bázis körzetét. A pirula egyre erősebben hat. A fa törzsének támaszkodva feltornászom magam ülő helyzetbe. – Nem hagyom, hogy hazáig cipelj. Ez a sérülés az én hibám volt. Peter rám mosolyog, miközben beszélek. – Mi van? – kérdem. – Nem hiszem, hogy az a tabletta túl sok választást kínál. Leesik az állam. – Miért? Mi volt az? De máris tudom a választ. Érzem, ahogy elnehezül a szemhéjam. Elernyednek az izmaim. – Mondd, miért vagy ilyen jó hozzám, Peter? A fejem hátrabillen, neki a fa törzsének. A szemem egyszerre túl súlyossá válik ahhoz, hogy nyitva tartsam. Homályosan még érzem, ahogy a karja a testem alá csúszik, majd súlytalanságot érzek, ahogy fölemel, és nekitámaszt széles, erős mellkasának. Az álom határán még hallom, ahogy azt suttogja: – Azt csak én tudhatom, és te sosem fogsz rájönni.

Kinyitom

a szemem, és újra érzem a tűszúrást. A

bokám bizsereg. Az emlék lassan halványodik, és fájó űrt hagy maga után. Rosszabb pillanatot már nem is választhattam volna – nem akarok most arra gondolni, hogy elvesztettük Petert; inkább arra, hogy visszaszerezzük őt. Ha Noah észre is vette, hogy elkalandoztam, nem teszi szóvá.

– Hogy sikerült megszerezned azokat az ampullákat, ha tényleg ott vártak már rád? – teszem fel az első kérdést, ami az eszembe ötlik. Érzem, hogy megfeszül a bőr, ahogy meghúzza a varratokat. – Elég könnyen rátaláltam a ládára. Kinyitottam, és belemarkoltam a készletbe. Majd két kéz megragadta a vállamat, és visszahúzott. A fickók búvárfelszerelést viseltek. Sikerült az egyiket jól oldalba könyökölnöm, és egy pár pillanatig mindenütt buborékok szálltak; akkor tömtem őket a számba. Történetesen éppen négyet sikerült megmentenem. Négyet. De ez mégsem számított Olive-nak, aki elég balszerencsés volt ahhoz, hogy utolsóként kerüljön sorra Dr. Conlin irodájában a kis négyszemközti beszélgetésre. Ami elgondolkoztat, hogy nálunk, többieknél vajon mennyin múlt a dolog. Noah a vállamra teszi a kezét, és rám támaszkodva fölegyenesedik. ‒ Na! Készen is volnánk. – Köszönöm! – Visszabújtatom a karomat a páncélruhába, ő pedig összenyomja az önzáródó varrás két szélét. – Kissé másmilyen élmény volt, amikor legutóbb levettem a pólódat. – Muszáj volt mondanod valamit, igaz? – Érzem, hogy fülig elvörösödök. Vigyorog. Már megint ugyanaz a vigyor. Nem vagyok hajlandó együtt mosolyogni vele így, hogy Peter még mindig odakint van valahol, és az egész város katasztrófa sújtotta övezet. – Ja, azt hiszem – feleli.

Megpaskolom a mellkasát, majd kilépek a fürdőszobából. Érzem, ahogy az öltések feszítik a hátamon a bőrt. De legalább a mozgásomat nem akadályozzák, és ez a fő. A látvány mit sem változott a padlótól a mennyezetig érő panorámaablakban. Az égen továbbra is tucatnyi tűzből felszálló füst gomolyog. Kifordulok. Az egész szoba tágas, és túlságosan nyitott – balra bőrkanapék és egy nagy plazmatévé, a jobb oldalon egy masszív ebédlőasztal áll. Közöttük, hátrébb a helyiségben egy nyitott konyha, egy márvány szigettel. Az embernek le kell lépnie egy lépcsőn, hogy a kanapéhoz jusson. Nekitámasztom a kezem az egyik bőrfotelnak; nem akarok leülni. Rhys a szigeten áll, és épp valami harapnivalót készít. Noah leülteti Olive-ot egy fotelba, és halk, nyugodt hangon magyaráz neki; valószínűleg további részleteket mesél neki arról, hogy kik vagyunk – hasonlóan ahhoz, ahogyan Peter tette velem. Rhyst bámulom, amíg föl nem néz. – Most már itt vagyunk, biztonságban. Azt hiszem, megérdemlünk végre valami magyarázatfélét. Lenyalogat egy kis vörös szószt az ujjáról, és beletörli a kezét egy konyharuhába. – Igen. Mi az első kérdésed? – Otthagyja a konyhaszigetet, és odasétál hozzám. Az írisze vörösesbarna, és felötlik bennem az emlék, amikor tükörbe néztem Elena házában. Hogy mennyire kifényesedett a szemem a plázabeli incidens óta. – Ki vagy te? – kérdem. – Erre már válaszoltam. Mondtam, hogy az Alfa csapatból származom. – Oldalra billenti a fejét, és egyenesen a szemembe néz. – Gyere ide, hadd nézzelek

meg közelebbről! – Azzal finoman két tenyerébe fogja az arcomat, én pedig leküzdöm a késztetést, hogy elhúzódjak tőle. A szeme összeszűkül; az egyik ujja megérinti az arcomat. – Mikor használtad a gépet? – kérdi, egyáltalán nem kedvesen. – Miféle gépet? – Ne játszadozz velem! – Még mindig a kezében tartja az arcomat. Az egész lazasága semmivé foszlik. – A szemed színe zöldről vörösre változott, vagy tán nem vetted észre? – Engedd el! – szól rá Noah a kanapéról, erőltetett nyugalommal a hangjában. – Semmi baj – mondom. Rhys a nagy ablak felé fordítja a fejem, és gondosan tanulmányoz a jobb megvilágításban. – Mondd el! — szólít fel. Lassan elismétlem, mivel úgy látszik, elsőre nem fogta föl: – Fogalmam sincs, miről beszélsz! Noah föláll. – Öt másodperced van. Rhys ránéz, miközben még mindig a kezei közt tartja az arcomat – Ó, szóval ez zavar téged? – Igen. Engem is, de mégsem próbálok elhúzódni. Valami szemlátomást ledöbbentette. És én tudni akarom, hogy micsoda. Rhys újra felém fordítja az arcát, elég közel hozzám, hogy a bőrömön érezzem a leheletét. A hüvelykujjával megdörzsöli az állam. – Mondd, hogy ááá! Kinyitom a számat, ő pedig így szól: – Hm! Érdekes!

– Micsoda? – kérdem. – Kivételesen szépek a fogaid. – Ahogy Noah tesz felénk egy lépést, Rhys azt mondja neki: – Tudod, egy mozdulattal kitörhetem a nyakát. Egy csavarintás, és neki annyi. – Elég! – szólok rá. Nem hagyom, hogy rám ijesszen. Mozdulatlanul állok a kezei között, mint valami szobor. – Azt mondtad, tudod, hol van Peter. Áruld el nekem, most! – Azt hiszem, tényleg nem tudod, miért változott meg a szemed színe. Általában azonnal észreveszem, amikor valaki hazudik. – Ez már haladás – felelem. – Azt hiszem, ezzel most könnyebb dolgod lesz, mert korábban már csináltad. – Mit csináltam? – kérdem értetlenül. – Átültetted valaki más emlékeit a saját agyadba.

A szavainak először nincs semmi értelme. Gondolatban elismétlem őket. Valaki más. Emlékeit. Átültetted. Az agyadba. Az agyadba. – Nem – mondom végül. Mondhatnám, hogy Nem értem, vagy, hogy Mégis, miről beszélsz?, de csupán egy szimpla nemre futja tőlem. Noah mellettem áll. – Magyarázd el! – mondja. Rhys nyitott tenyérrel, hárítólag föltartja a kezét. – Hé, ne a hírhozóval végezzetek! Én csak azt mondom, hogy korábban már átesett a folyamaton. Azt nem mondtam, hogy ez mit jelent. ‒ Az iménti gyanakvásnak és fenyegető rosszindulatnak, ami akkor látszott rajta, amikor az arcomat fogta, egyelőre hűlt helye. – Akkor áruld el, hogy mit jelent! – követelem. – Azt nem tudom – feleli Rhys. Elfordul tőlem, és visszamegy a konyhaszigetre. – Ki éhes? – Hozzád beszélek! Körbefordul, és megadóan föltartja a kezét. – Mégis, mit mondjak? Szeretnéd, hogy kitaláljak valamit? – Ja, egy elmélet nem jönne rosszul. Az arca… óvatossá válik. Mintha megpróbálna elhallgatni valamit előlünk.

– Egy elmélet. Rendben, lássuk. Nos, nem hiszem, hogy az vagy, akinek hiszed magad. Ehhez mi szólsz? – Akkor hát ki vagyok én? Felvonja a szemöldökét, és visszafordul a konyhapulthoz. – Na látod, ez egy jó kérdés! Egy pillanatig csak ott állok, a padlóra szegezett tekintettel, és gondolkozok. Átültetett emlékek, elvesztett emlékek. Mi van, ha én nem az a Miranda vagyok, aki mellett felnőttek; Lehet, hogy ő most valami ketrecbe van zárva, valahol, egy eldugott helyen. Vagy holtan fekszik a föld alatt. Lehetek akár tégla is, akit azért építettek be a csoportba, hogy szabotálja azt. Valaki, akit nem holmi tetoválással, hanem valami más módon kontrollálnak. De nem, ennek így nincs semmi értelme – ha a saját Alfa csapatom ellen akartak volna felhasználni, akkor mostanra már megtették volna. Úgy kapaszkodok bele ebbe a gondolatmenetbe, mint valami mentőkötélbe. Olive és Noah komor képpel állnak előttem, és várnak. Az arcuk elmosódik, ahogy könny szökik a szemembe. – Te te vagy – mondja Noah. – Ismerlek téged. Becsszóra! Bólintok. Olive együttérző tekintetétől csak még inkább sírhatnékom támad. Ő nem emlékszik semmire, de mégis szán engem. De én nem érdemlem meg az ö sajnálatát. Letörlöm az arcomról a könnyeket, és a konyha felé indulok, miközben erőszakkal megkeményítem a hangomat:

– Akkor hát lehetséges, hogy nem Miranda North vagyok? Rhys megnyalja az ajkát. – Bármi lehetséges. – Lószart! – fakad ki Noah. – Ő Miranda. – Noah, kérlek! Hadd beszéljek vele! Noah összeszorítja a száját, és a nagy ablak felé fordul. Rhys felvonja a szemöldökét Noah viselkedésén. Majd visszafordul felém. – Nos tehát, mint mondtam… Valószínű-e, hogy valaki más vagy? Ki tudja? Szerintem hamarosan majd jönnek a válaszok, és azt hiszem, most inkább arra kellene összpontosítanod, ami ránk vár. – Próbaképpen óvatosan elmosolyodik. – Tudod, a küldetés, hogy kiszabadítsuk a barátodat, és elpusztítsuk a teremtőinket. No meg a kaja, amit készítek. Egy másodpercig meg sem bírok szólalni, majd a szavak halkan, jéghidegen törnek elő belőlem. – Nem érdekel a vacak kajád. Hagyd abba a játszadozást! Peter odakint van. A város romokban. Te pedig azt mondod, lehet, hogy nem is Miranda North vagyok, azután az egészet úgy állítod be, mintha nem volna nagy ügy. Rhys teljes öt másodpercig hallgat. Majd így szól: _ Gondolkozz logikusan! Talán előbb visszanyerhetnénk az erőnket, azután majd kitalálhatjuk, hogyan tudnánk a legnagyobb eséllyel visszaszerezni a barátodat, és igazságot szolgáltatni a gonosztevőknek. Ez így ugye elfogadható volna? Elfogadható? Nem. De ha ő ismeri a válaszokat, akkor az ő szabályai szerint kell játszanunk.

Tesz Noah felé egy gesztust, ami valami olyasmit üzen: „Nem igaz ez a csaj!” Noah semmivel nem viszonozza, még csak rá se néz. Rhys megvonja a vállát, és visszatér a konyhába.

A

sziget körül állunk, miközben Rhys befejezi az étel

elkészítését. Bazsalikomot és őrölt borsot szór egy fazéknyi vörös szószba a tűzhelyen. Mellette egy lábasban tészta fő. A testem éhes, de az ételnek már a látványától is rosszul vagyok; most mozognom kell, nem ennem. Rhys azt mondja: – Bocs, épp az ebédemet készítettem, amikor kinéztem az ablakon, és mit láttam? Ahogy az egész város a pokolba tart. És megéreztem az enyhe rózsaillatot. Ami, feltételezem, még mindig jobb, mint az olyan pszichikus energia, aminek olyan a szaga, mint egy bűzborznak. Senki nem nevet. – Bujkálok egy ideje – folytatja, miközben gombát szeletel egy vágódeszkán. – Mindenki szeme láttára, mondhatnátok. Amikor két évvel ezelőtt először megszöktem az eredeti Alfa bázisról, eleinte elhagyott épületekben rejtőztem el. Ott is maradtam volna, ha nem ott kezdik a keresésem. Noah-ra pillantok, aki tényleg keresni kezdte Rhyst. Biccent egyet. – Na igen, látjátok? Amióta csak elszöktem, szemmel tartom az Alfa és Béta csapatokat. Vannak képességeim, semmi kétség, de akkor is: segítségre van szükségem, ha be akarom vinni nekik a halálos ütést. – Kiknek? – kérdem. – Most, hogy Dr. Conlin halott, ki a mi ellenségünk?

– A teremtők. Azok az emberek, akik megalkottak minket. Náluk van a te Petered is. Akikből klónoztak minket. Amikor lezuhantam arról az épületről, bevillant egy fantom emlékem a teremtőmről, a nőről, aki átadott engem Philnek. Aki valójában nem is az anyám volt, csak saját magam egy idősebb verziója. Észreveszem, hogy Rhys még mindig viseli a derekán a kardját és a revolverét, mintha nem bízna eléggé bennünk ahhoz, hogy le merje venni őket. Nem hibáztatom érte. De nem is hiszem el a sztoriját, legalábbis amíg minden hézagot be nem tömünk. Először is, nem lehetséges, hogy az ő további verziói is szabadon futkároznak? Miért volt az eredeti Alfák között egy Rhys, és miért nincs az én alfáim – és a Béták – között? – Hol van Peter? – ismétlem meg a kérdést, nekidőlve a márványszigetnek. Noah a hűtőben kotorászik. Lehet, hogy most kérdezem utoljára, azután egyszerűen megyek, és ha kell, egyedül is megkeresem Petert. Rhys a mögöttem nyíló panorámaablak felé bök az állával. – Nem fog tetszeni a válasz. Az ablak alatt a belváros terül el. – Micsoda? – A legmagasabb épületben van – mondja Rhys. A legmagasabb a Key Tower. Szabványos, kőszürke felhőkarcoló egészen a tetejéig, ahol a csúcsa ezüstfehér színűre vált. – A régi otthonom, ahol éltem és edzettem… mindenem ott volt, abban az ezüst kupolában. – A hangja tompán cseng a régi emlékektől. Ismerem ezt az érzést.

A torony csúcsa fehérnek tűnik a ragyogó napfényben; sok-sok éles szög borítja. Emlékeztet valami fantázia szülte jégpalotára, amit lepottyantottak egy felhőkarcoló tetejére. Nem tudom levenni róla a tekintetem, és azon töprengek, vajon most is ott van-e Peter a falai mögött. És hogy vajon ott megtalálom-e a választ a kérdésre, amely kohóként izzik az elmémben. Ki vagyok én? Alig pihentünk még, de most innen, az ablaküveg biztonsága mögül, alattam a kiürült várossal, már tudom, mi hajt előre. Tudni akarom, hogy ki vagyok. Nem csak azt, hogy ki voltam és mit tettem, vagy kivé válhatok, hanem hogy ki vagyok én. Túl sokat kérek talán? Ennek semmi értelme – jelentem ki. – Miért vonnák így magukra a figyelmet? Miért nem egy olyan városban teszteltek minket, amelyben nincs főhadiszállásuk? – Figyelmet? ‒ kérdezi Rhys. – Szerinted mégis, hogyan és mennyi idő alatt hozná összefüggésbe a kormány azt, ami annak az épületnek az Ötvenhetedik emeletén folyik azzal, ami ma odalent történt? Egymillió év alatt se. Az élet végül úgyis visszazökken a rendes kerékvágásba. És nincs semmi bizonyíték. – A szájába dob egy szelet gombát. – Elrejtőznek nyíltan, mindenki orra előtt. Elvégzik a tesztet. A Rózsa-projekt teljes siker. Ennyi. Tányéron felszolgál a tésztából mindannyiunknak, és leülünk a konyha melletti sötét faasztala köré. Megiszok egy pohár vizet; eddig nem is tudatosult bennem, mennyire szomjas vagyok, csak most, hogy a számhoz érintem. Így üldögélni, és szép nyugodtan eszegetni; ezt valahogy helytelennek érzem. Peter odakint van valahol,

egyedül, talán megsérült és szenved, mi meg itt falatozunk? – Türelmetlen vagy, tudom – mondja Rhys. – De csak sötétben indulunk. Van egy tervem, ami elpusztítja a kupolát, és kiszabadítja a barátodat. – De vajon ez megállítja-e őket? – kérdi Olive. – Azokat az embereket, akik… a teremtőinket. Rhys összevonja a szemöldökét. – Talán, ha ők is ott vannak. De mindenképpen súlyos csapást mér rájuk, vagy legalábbis leleplezi őket a nagyvilág előtt. És talán ennyi is elég lesz nekünk ahhoz, hogy anélkül élhessük le életünk hátralévő részét, hogy folyton a hátunk mögé kelljen sandítanunk. Mindeközben, minden egyes másodpercben újra meg újra visszatér elmémbe egy kifejezés… Átültetett emlékek. Átültetett emlékek. Átültetett emlékek. Rhys mindenki másnál hamarabb végez az adagjával. – Tudni akartad, ki vagyok – mondja, majd előhúzza övéből a revolverét, és hangos koppanással az asztalra helyezi. – Így igaz – bólintok. – De szeretnék még többet hallani arról, miért változtatja a szemünk a színét. És egyáltalán, amit az emlékekről mondtál az imént. Rhys elmosolyodik. – Szerencsére mindkettőre egyszerre tudok felelni. De könnyen lehet, hogy nem fog tetszeni a válaszom. Sőt, ami azt illeti, garantálom. – Elbírom az igazságot! – Legalábbis azt hiszem. Megpróbálom felidézni, mikor aludtam utoljára. Volt az a rövid szundításom a cellában, azután még egy rövid pihenő a Béták szobájában, mielőtt behoztak volna minket a belvárosba. A szemhéjaim ólomsúlyúak.

Rápillantok a sütő digitális órájára – 12:04. Alig pár órával ezelőtt még nem történt semmi rossz. Még mind együtt voltunk. Akik mostanra halottak, még éltek. – Jól van hát – bólint Rhys, és eltolja magát az asztaltól. Noah szemmel láthatóan megfeszül a mozdulatra, de a karjára teszem a kezem, mire elernyed valamelyest. Rhys odalép egy szekrényhez az ajtó mellett, és kinyitja. Elővesz egy fejpántot. Csaknem ugyanolyat, mint amilyet Tycast és Conlin is viselt, hogy védekezzenek a hullámaink ellen, de ez vastagabb és merevebb – megtartja gyűrű alakját. Rhys a legközelebbi díványra mutat. – Feküdj oda, kérlek. Össze vagyok zavarodva, de úgy vélem, most jönnek a válaszok. Könnyű léptekkel odamegyek a kanapéhoz, és azt kívánom, bárcsak érezhetném a lábujjaimmal a plüss szőnyeget. Már olyan régóta viselem ezt a testpáncélt, hogy mit nem adnék, ha hűs levegő cirógatná a bőröm. Valamilyen oknál fogva állva maradok. Talán ösztönösen. Rhys odalép mellém, kezében a fejpánttal. A vastag anyag szénfekete színű, de furcsán tükröződik rajta a fény; színesen csillog az élei mentén. – Nemrég azt mondtam, beültetett emlékeid vannak. – Igen – bólintok. Föltartja a fejpántot. – így történt a dolog, egy ilyen szerkezet segítségével. A teremtőink kezdettől fogva azt tervezték, hogy több példányt készítenek belőlünk. A trükkös rész az, hogy hogyan nyerjék ki a tapasztalatainkat – az Alfa és Béta csapatokét ‒, és hogyan használják azt mintaként az újabb verzióink emlékbevéséséhez. Instant, készre gyártott tapasztalatok

a klónok számára, akiket továbbnöveszthetnek kedvükre. Ugyanannak a személynek tetszőleges számú másolatai, ugyanazokkal az emlékekkel. Voltaképpen, amiről itt szó van az egy korlátlan készlet… belőlünk. – Pontosan mibelőlünk – mondja Olive lágyan, és föláll az asztaltól. Ennek a realitása egy pillanatra súlyosan ránk nehezedik. Próbálom elképzelni, hogy további másolataim szaladgálnak odakint a világban, akik nem csupán testi értelemben, de az elmém és emlékeim szintjén is pontosan ugyanolyanok, mint én. – Ezt a Toronyból loptam, amikor eljöttem, magának Mrs. North-nak az irodájából. Rhys tekintetében immár nyoma sincs semmiféle humornak. Noah és Olive némán leülnek a másik díványra. – Mit jelent mindez? – kérdem. – Az én számomra. Rhys vállat von. – Bármit jelenthet. Jelentheti azt is, hogy máris elvették az emlékeidet, hogy átadják azokat a következő Mirandának, vagy akárhogy hívjanak is mostanában. Egykor ismertem én is egy Petert, egy Noah-t. – A kanapén ülő Noah-ra és Olive-ra néz. – Ismertem Olive-ot. Majd visszafordul hozzám. – És téged is, Miranda. Amikor elszöktem, lemásoltam az emlékeimet, abban a reményben, hogy találkozok majd emberekkel a többi csapatból. Tudtam, hogy… magyarázattal kell nekik szolgálnom, és meg kell tudnom mutatni nekik az igazságot. Az ember azt hiszi, amit lát. Egész nap beszélhetek itt neked, de úgysem hinnél nekem igazán, amíg nem látod a saját szemeddel. – Nem látom, mit? – kérdem.

– Azt, hogy miért kell megállítanunk őket. Hogy miért nem vallhatunk kudarcot. – Ha az eredeti Alfa csapat viselte a nevünket, akkor a Bétákat miért hívják másként? – kérdi Olive. Rhys újra vállat von. – Gondolom, egy idő után zavaróvá és nehézkessé vált több ugyanolyan nevű alanyt szemmel tartani. Ha mi kudarcot vallunk, és ők felnövesztenek egy újabb csapatot, mondjuk a Gamma csapatot, akkor lefogadom, hogy ők is új neveket kapnak – válaszolja, majd hozzám fordul: – Hidd el, ehhez jobb, ha lefekszel. Tényleg. Várakozva letelepedek a kanapéra. Tétovázni látszik. – Mi az? – kérdem. – Nem lesz kellemes érzés. – Kibírom. – Remélem legalábbis. Gyengéden megemeli a fejem, egészen más mozdulattal, mint amikor legutóbb hozzám ért, és finoman a homlokomra igazítja a fejpántot. Noah és Olive kikerül a látóteremből. A fémpánt először jéghideg, de azután gyorsan fölmelegszik a bőrömön. – Lazíts! – hallom Rhys nyugtató hangját. – Lazulj el, Miranda! ‒ mondja ismét, majd a következő pillanatban ezernyi kés hasít a koponyámba.

Kinyitom a szemem. Egy számítógép előtt ülök. A monitoron Cleveland háromdimenziós modellje látszik. Leütök pár billentyűt, és egy rózsaszínes-pirosas felhő terjed szét a városban. A kép alján a felirat szerint a szükséges rózsák száma: 1. A szám egyre nő, ahogy a felhő terjeszkedni kezd, amíg a hetest elérve már az egész belvárosi övezetet beteríti. A rettegés kardként hasít belém. A kezembe temetem az arcomat, és csak ekkor veszem észre, hogy a kezem valójában Rhysé. Én vagyok Rhys. Lehunyom a szemem. Amikor újra kinyitom, egy ugyanolyan szobában találom magam, amilyenben otthon laktam, és amilyen a Béták szobája is. Kétoldalt a fal mentén emeletes ágyak, de baloldalon van egy ötödik, szimpla priccs. Ott van Peter, és Noah is, a fölötte lévő ágyon. És ott van még Miranda is, Peterrel szemben, egy begörcsölődött cipőfűzővel birkózva. Én vagyok az, csak épp, mégsem. Ez itt az eredeti Alfa csapat… De hol vannak ők most? – Nem értitek! – mondom. Rhys hangja furcsán, másként hat így, hogy az én számból jön. Peter megrázza a fejét. – Mit nem értünk, Rhys?

– Be fognak vetni minket a város ellen. Láttam egy komputeres szimulációt. Tesztelni akarják a képességeinket. Élesben, itt Clevelandben. Miranda a képébe nevet. – Ez képtelenség! Ugye tudod, milyen lehetetlenül hangzik, amit mondasz? Bólintok. – Igen. Igen, tisztában vagyok vele. Olive leugrik a felső ágyról. – Nem kényszeríthetnek rá, hogy bármi olyat tegyünk, amit nem akarunk. Nézzétek, máris milyen erősek vagyunk! Noah szintén leugrik az ágyáról, majd nyújtani kezd a ma esti gyakorló küldetésünkhöz. – Szerintem lehet, hogy egy hangyányit túlreagálod a dolgot – mondja nekem. – Honnan tudod, mit láttál? Peter feltartja a kezét. – Srácok, elég legyen! Ha Rhys azt mondja, hogy látott valamit, akkor az úgy is volt. Én is felnyújtom a kezem. – Hallgassatok ide! Mit gondoltok, miért vagyunk itt? Úgy értem, mi az igazi feladatunk? Miranda fölegyenesedik. – Rhys, légy szíves, vegyél vissza a hangodból! – Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – vágok vissza. Miranda vállat von. – Rendben. Megyek, hívom anyut, majd ő megmondja neked, milyen őrültségeket beszélsz. A vállára teszem a kezem, hogy megállítsam. Lepillant rá, majd a szemembe néz. Miért viselkedik így? Remek terv – rajta, mondjuk csak el anyucinak, hogy találtam valami gyanúsat, miközben épp azt magyarázom, hogy az egész mögött anyuci áll. Ragyogó zöld szeme rezzenéstelenül állja a tekintetemet. – Ülj le, Miranda! – szólok rá.

Noah, aki a padlón nyújtja a lábát, fölkacag. – Mi az, már parancsokat osztogatsz? Peter az egyetlen, aki komolyan veszi, amit mondok. És talán még Olive, aki bizonytalan és csendes, mint mindig. Túlságosan gyanútlanok és bizakodóak. Mindig is azok voltak. Évek óta itt élünk, itt edzünk, tanuljuk, hogyan használjuk az erőnket, amit még mi magunk sem értünk igazán. Nem kellett volna ott lennem abban a szerverszobában, de ez még nem változtat azon, amit láttam. Még mindig pontosan emlékszem a főcímre…

RÓZSA PROJEKT KIBOCSÁTOTT HULLÁMMINTÁZAT A VÁROSBAN Minimum létszám: Négy (4) Rózsa Majd a képernyő alján… Két Rózsa hatékonyan bevethető a kisebb városokban. Javasolt a párokba rendezés. Az Egyes és Hármas Rózsa jól együttműködne. Nem javasolt a Hármas és Ötös összepárosítása. Nem javasolt két ugyanabba a klónvonalba tartozó alany egymás mellé rendelése. A Kettes és Négyes számú Rózsa bármilyen kombinációban felhasználható. Még egyszer, utoljára megpróbálok a barátaim lelkére beszélni. – Értsétek meg! Megszámoztak minket. A program kielemezte, milyen felállásban vagyunk a legideálisabban bevethetők. Azt írták: „kibocsátott hullámmintázat a

városban”. Döntsétek el ti, hogy ez mit jelenthet. Azt írták, klónok vagyunk! Olive csaknem fölnevet. – Klónok, mi? Na, én itt elvesztettem a fonalat. Noah végül talpra áll, a melle előtt keresztbe húzgálja a karját. – Esküszöl az égre, hogy nem kamuzol? – Rhys tréfái általában hihetők – jegyzi meg Peter. Veszek egy nagy levegőt. – Esküszöm. Esküszöm, hogy a saját szememmel láttam. – Akkor vizsgáljuk ki a dolgot! – bólint Noah. – Valószínűleg félreértettél valamit, de azért nézzünk utána! Aztán amikor kiderül, hogy milyen idióta vagy, te pucolhatod a fürdőszobát a következő fél évben. – Áll az alku – bólintok. Noah átpillant a vállam fölött, és megfordulok. Az ajtóban Miranda anyukája áll, és felvonja egyik tökéletesen formázott szemöldökét. Épp olyan gyönyörű, mint a lánya; még nincs negyven, és csak néhány alig észrevehető ránc árulkodik a koráról. Szürke, élre vasalt kosztümöt visel. – Mindenki kifelé! – mondja Mrs. North. – Szeretnék négyszemközt beszélni Rhysszel. – Nem is tudom, Mrs. North – feleli Noah. Mrs. North forgatni kezdi a szemét. – Valóban, Noah? Na, gyerünk, húzzatok innen! – Erre már tüstént ugranak, és elpucolnak. Bajban vagyok, és ők tudják ezt. Rájuk akarok ordítani, hogy maradjanak. Szemlátomást senki nem fogta fel a helyzet komolyságát, és az én hibám, hogy nem magyaráztam el eléggé érthetően. Arra fognak felhasználni minket, hogy ártatlan embereknek ártsunk. Na, ez milyen magyarázat volna?

De mégis hagyom, hadd menjenek. Megvárom, mivel magyarázza ki magát Mrs. North, azután majd eldöntöm, mi legyen a következő lépés. Olyan sokáig éltünk kényelemben, hogy nem hibáztatom őket, amiért ennyire vakok lettek az igazságra. Ha nem a saját szememmel láttam volna, valószínűleg én magam sem hinném el a dolgot. – Rhys! – kezdi Mrs. North. Az asztalra mutat, amin egy félig lejátszott Monopoly maradványai terpeszkednek. – Foglalj helyet! Leülök, szembe vele, közelebb az ajtóhoz és az ágyamba rejtett fegyveremhez. Mrs. North a mi harcművészeti oktatónk. Ő tanított meg bennünket, hogyan forgassuk a botot, a kardot, hogyan használjuk az ujjainkat és a lábunkat. Az asztalra könyököl, és egymásba fonja erős, ugyanakkor finom kezeit. Hányszor éreztem ezeket a kezeket! De sosem a gyengédségüket. Mindig csak az edzőtermi matracon, amikor túl lassú voltam, és becsúszott egy ütés vagy szúrás, és fejen csaptak, vagy épp nyakon. Mrs. North felsóhajt, és a hüvelykujjával odébb mozdítja az egyik hotel bábuját a táblán. – Úgy érzem, akármilyen magyarázattal állnék is elő, az nem volna neked elég jó. Megnyalom az ajkam. Bólint. – Igen, ezt látom. Mondd, mit kerestél, Rhys? – Valami nincs rendjén, amióta csak az eszemet tudom. Már a legkorábbi emlékeim is ide kötnek, ehhez a toronyhoz, és mindig is együtt éltünk itt. Te pedig soha nem magyaráztad el, hogy miért. Egyik szülő sem mondott semmit. A többiek… nyilván ők is érzik, hogy

valami nincs rendben, de félnek meglátni. Nem akarnak tisztán látni. – Mit kerestél, Rhys? – Az igazságot – felelem. Bólint. – És, megtaláltad? – Igen. Arra nevelnek, hogy eleven fegyverek legyünk. Félelmet tudunk létrehozni a semmiből, és lefogadom, hogy egyesek elég sok pénzt volnának hajlandóak kifizetni neked ezért a hatalomért. Te… ti másolatokat hoztatok létre belőlünk. – így, hangosan kimondva butaságnak hangzik, tudom; mégis kimondom: – Klónokat. A saját édesapám évekkel ezelőtt meghalt, de a többiek szülei itt maradtak, hogy segítsenek felnevelni minket. Mert mi különlegesek vagyunk, azt mondták. Egy család. – Tévedsz – mondja Mrs. North. – Nem, nem tévedek. – De igen – bólint. – Nem klónoztunk titeket. Ti vagytok a klónok – Micsoda? Nem! – De igen. Mindannyian. Miranda? Mit gondolsz, mi ő? Nézz rám! ‒ Mrs. North zöld szemében barna és arany pettyek játszanak. – Nézd meg az arcom, Rhys! Ki vagyok én? – Nem…! – tiltakozom. – De igen! Mi alkottunk meg titeket. És azt tehetünk veletek, amit csak akarunk. – Hagyja, hadd ülepedjenek kicsit az elhangzottak. – És most mi fog történni? Új feszültség támad Mrs. North vállában. Szemtől szemben, párviadalban még sosem voltam képes

legyőzni őt. És csak egy rövid ideje vagyok képes állni a sarat ellene. Mrs. North kigombolja a zakóját. – Magánőrizetbe veszlek, és megvonom tőled a memória szérumodat. Egy idő múlva elfelejted ezt az egészet, azután pedig visszahelyeztetlek a többiek közé. Sajnos velük is ugyanezt kell tennem. És ez mind a te hibád, Rhys. A te hibád. Ha olyasmibe ütöd az orrod, amibe nem kéne, akkor ilyesmi történik. Arra gondolok, hogy vissza fogok jutni ugyanoda, ahogy a dolgok eddig is mentek. Gőzöm se lesz semmiről. És ugyanaz lesz a végeredmény ‒ a végső fegyverként fognak minket felhasználni. Ezt nem hagyhatom. Nem engedhetem, hogy erővel elfeledtessék velem, amit már tudok! Mrs. North lecsatolja a csuklójáról vékony karóráját. – Nos. Velem jössz önként, vagy kényszerítenem kell rá? Egy hosszú szívdobbanásig egyikünk se mozdul. Mrs. North pislant egyet. Felpattanok a székemből, és az ágyam felé vetődök. A revolverem ott lapul, a párnám alatt. Nem volna szabad fegyvert tartanunk a szobánkban, de én titokban mégis azt teszem. Hallom, ahogy Mrs. North rálép az asztalra, és elrugaszkodik. Tudom: a következő másodpercben a nyakamon lesz. A párnám alá csúsztatom a kezem, megérzem a hideg acélt. Az ujjaim összezárulnak körülötte, és ugyanebben a pillanatban Mrs. North olyan keményen tarkón vág, hogy a látásom elhomályosul egy másodpercre. Hátulról átkarol, és úgy megcsavar, hogy átrepülök a szobán. A hátamon landolok, és a lendülettől továbbcsúszok; de nem látja, hogy a kezemben már ott a pisztoly. Célzok, és meghúzom a ravaszt.

A fegyver hátrarúg, neki pedig egy vörös lyuk nyílik a mellkasán. Tesz még egy lépést, majd térdre hull. Az egyik kezével odanyúl, és eltakarja a blúzán a véres foltot, majd összeesik. Nem vesztegetem az időt. Felpattanok a földről, összegyűjtöm, ami kevéske holmim van, és bedobálom mindet egy hátizsákba. Letérdelek Mrs North mellé, és ellenőrzőm a pulzusát. Még mindig ver. Elhibáztam a szívét. A homlokához nyomom a pisztolyt, és ott tartom. De képtelen vagyok megtenni. Nem tudom, miért. Talán mert a többieké mellett az én anyám is volt, oly sok éven át? Még ha olyan brutális volt is édesanyának, amilyet csak el lehet képzelni, mégis: valahol segített engem fölnevelni. Az egész hazugság volt, tudom, de akkor is: képtelen vagyok meghúzni a ravaszt. A fegyver csöve rózsaszínes, gyűrű alakú égett nyomot hagy a homlokán. Az ajtót berúgja egy fegyveres őr, támadásra készen. A szemei közé lövök. Összeesik a bejáratban, és kiékeli. Talpon termek, és vetek egy utolsó pillantást Mrs. Northra. Azután futni kezdek. További őrök esnek el előttem, arctalan alakok, akik egész életemben jelen voltak, ám akikkel soha egy árva szót se váltottam. Meghalnak. Mrs. North irodájában találok még muníciót, és egy különös fém fejpántot. Bekerülnek a zsákomba a többi cucc mellé. Találok egy ejtőernyőt az egyik szekrény aljába gyömöszölve, és egy köteg készpénzt. Több doboznyi memória szérumot. Az ajtót szemmel tartva, degeszre tömöm velük a táskámat. Bízzuk csak Mrs. North-ra, hogy gondoskodjon ejtőernyőről és egy rakás kápéról, arra az esetre, ha hirtelen kéne menekülnie. El ne felejtsem egy nap majd

megköszönni neki ezt az előrelátást – már ha életben marad egyáltalán. Lehunyom a szemem, és újra kinyitom.

Most egy a városra és a tóra néző nagy ablak előtt állok. Mögöttem puskaropogás zaja kél. Az ablak szilánkokra törik, én pedig kiugrom a nyílt levegőbe. Zuhanni kezdek, a szél belekap a hajamba… Vad rántást érzek, ahogy az ejtőernyő kinyílik. Rózsaillat. Lehunyom a szemem.

Miranda vagy, Nem Rhys. Miranda. Én Miranda vagyok. Miranda North. Ám ugyanakkor, Rhys is én vagyok. Miközben ismét kinyitom a szemem, elvesztem önmagam.

Egy

teljesen

erdőben vagyok. A Béta csapat bázisa itt van a

közelben – láttam, ahogy a társaim másik verziói gyakorlatoznak a fák között. Már csaknem ott járnak az edzésben, mint mi; legfeljebb talán egy évvel lehetnek lemaradva. Dr. Tycast elég rendes fazonnak tűnik. Azon tűnődök, vajon figyelmeztethetem-e a Béta csapatot anélkül, hogy közben megöletném magam. Ám a saját Alfa csapatom máris veszett ügy. Itt vannak ők is az erdőben, engem üldöznek; vakok az igazságra. Azt hiszik, megőrültem. A barátaim, akik egy hazugság miatt ellenem fordultak. Ki fogják használni őket. Eladják mindannyiukat, hogy gyilkoljanak. És nincs semmi, amit mondhatnék vagy tehetnék, hogy meggyőzzem őket az igazamról.

– Rhyyyyyys! – kiáltja valaki a nevemet. Szorosan a nyomomban vannak. Felugrom a legközelebbi fa egy alacsony ágára, és sebesen mászni kezdek. Nem számít, ha végeznek velem. Csak az a fontos, hogy velük mi történik, miután engem megöltek. Csak egy dolgot tehetek azért, hogy megmentsem őket. Egy órán át várakozok az ágak között. Talán még többet. Akaraterőmnek köszönhetően a lélegzetem lassú, felszínes; az izmaim lazák, de ugrásra készek. Majd meglátom Petert, ahogy a fa alatt guggol; nincs tudatában, hogy itt vagyok, közvetlenül a feje fölött. Tekintetével végigpásztáz néhány bokrot az ösvény mentén; nyugodt és rezzenéstelen, mint a tó tükre. Itt az esély! Olyan halkan csusszanok le az ágról, ahogy csak tudok, és szabadesésben előkapom a revolverem. Guggoló pózban érek földet a háta mögött, majd fölegyenesedek. Peter, aki talán hitt nekem. Peter, aki mindenkivel mindig korrekt volt. – Rhys – szólal meg anélkül, hogy megfordulna. Lassan fölemeli a kezét. Tarkón lövöm. A magas fű zizegni kezd körülöttem, ahogy a kis állatok rémülten iszkolnak a dörrenéstől. Újra szaladok. Az erdő sűrűbbé válik körülöttem, ágak akadnak a ruhámba. A haladásom olyan zajt kelt, mintha egy elefánt csörtetne a bozótban. Átugrom egy magas bokron, kiérek egy tisztásra. Az ég liláskék, és már csillagok pettyezik. Noah áll előttem, kivont karddal. – Kit lőttél le? – kérdi. Súlyosan zihál. – Petert. – Miért, Rhys? Miért?

– Mert nem hagyom, hogy szörnyetegeket csináljanak belőlünk, Mrs. North elfelejtetne velünk mindent. – Nem tenne ilyet. Bíznod kell benne. – Noah lecsatol egy golyószórót a válláról, és csővel lefelé tartva leereszti az oldala mellé. Célzásra emelem a revolverem. – Ne! – Megőrültél, Rhys? A doktornő azt mondta, elvesztetted a józan eszed. Hogy a tested kivetette a memória szérumot. – Hallod te, mit beszélsz? Memória szérum. Kik vagyunk mi, Noah? Miért vagyunk itt? – Megölted Petert. – Fölrántja a puskáját, de túl lassú. Mintha időt adott volna nekem, vagy talán csak félt lőni. Meghúzom a ravaszt, és fényes, vörös lyuk nyílik a homlokán; hátrazuhan, és eltűnik a magas fűben. A fák közül ekkor Olive ront ki az irtásra, magasba emelt karddal. Megperdülök, és elvesztem a pisztolyt, amikor a pengéje kiüti a kezemből. Majd felrúg, vékony sarka telibe kapja az ádámcsutkámat. A fűbe rogyok, sajgó torokkal kapkodok lélegzet után. Sikoltva rám veti magát, és a feje fölé emeli a kardját. Az én saját kardom az övemben megakad a combja alatt, így hát jobb híján a fenekébe térdelek, ő pedig előrebukik, és lebukfencezik rólam. Kardpengéje a fejem mellett áll bele a földbe. Megragadom a lábát, és csavarok egyet rajta, egyúttal közelebb rántva őt magamhoz. Az egyik karommal torkon ragadom, a másikkal a földhöz szögezem kardforgató karját. Gyors szorítás finom csontú, vékony csuklóján, és a kardmarkolat kicsúszik az ujjai közül. – Sajnálom! – suttogom, és addig szorítom a nyakát, amíg a szemében elpattannak az apró hajszálerek, és abbahagyja a tusakodást. Még egy kicsit tovább

szorongatom. Amíg el nem távozik belőle az élet. Sírni kezdek. Jókora, kövér könnycseppek hullnak Olive fekete páncéljára. De így legalább a barátaimat többé már nem lehet arra használni, hogy bárkinek is ártsanak. Senki nem törölheti ki erővel az emlékeiket. Még mindig sírva lecsusszanok róla, és a szerencsés véletlennek köszönhetően megtalálom a pisztolyom a magas fűben. Fölállok, és a szemem elé emelem az alkaromat. Akadozik a lélegzetem. Amikor kinyitom a szemem, Miranda áll a magas fű borította tisztás szélén. Az arca rezignált, szomorú. Azt kívánom, bár mondhatnék neki valamit, amivel helyrehozhatnám a dolgot. – Szeretlek – mondja. Újra elbőgöm magam, megnyúlt, sajgó arccal. De ennek ellenére továbbra is ráemelem a pisztolyom, akárhogy reszket is a kezem. – Ne tedd ezt! – kéri. – Szeretlek, Rhys! A testvérem vagy. Tényleg ezt mondja? Ez most valami fortélyos csel akar lenni? És egyáltalán, számít ez bármit is? Nem bízhatom benne. A többiekkel jött. – Mutasd a kezed, Miranda! Feltartja mindkét kezét, nyitott tenyérrel felém, és kilép a tisztásra. Meghallok egy távoli helikoptert, a lapátjai halk, ritmikus zúgását. – Ne gyere közelebb! – figyelmeztetem. Mivel ő Miranda, fittyet hány a kérésemre, és tovább lépked felém. Rövidesen ott áll közvetlenül előttem. Eltökéltségem semmivé enyészik, ahogy félretolja a pisztolyom, és a karjaiba zár. Érzem, hogy egész testében reszket.

Fél. – Gyere vissza velem! – kérlel. – Gyere haza! – Nem tehetem. – Sajnálom, Rhys. – Előhúzza a hátára tapasztott kését, ellök magától, és ugyanazzal a mozdulattal vízszintesen a torkom felé csap. A magam elé kapott alkarommal hárítom a gyilkos vágást; a penge áthatol a páncélon és húson, és megakad a csontomban. Tiszta, izzó fájdalom hasít belém. A mellkasának nyomom a pisztolyt, és meghúzom a ravaszt. Eltátja a száját. Kirántom a kést a karomból, és elkapom felém zuhanó testét. Egyenesen tartom, ő pedig üveges tekintettel a szemembe néz. – Remélem, igazad van – suttogja. – Nem hiszem, de remélem. Remélem, tudod, mit csinálsz… – Igen – bólintok. – Akkor öld meg mindet! – Azzal a mellkasomra billenti a fejét, és kileheli a lelkét. Most már igazán teljesen egyedül vagyok, de ez nem szomorít el. Nincsenek könnyeim, mert a bennem tomboló harag felforralta és elpárologtatta őket. Reszkető kézzel lefektetem őt a fűbe, az általam valaha ismert egyetlen család másik tagja mellé. Ők alkottak minket csúcsfegyverekké; hát most majd megmutatom nekik, mivel jár, ha valaki felelőtlenül bánik a fegyverével. Mindet meg fogom ölni, ahogy Miranda mondta. Lassan magam mögött hagyom az erdőt.

Kinyitom a szemem, és sírni kezdek. Az egész testemet rázza a zokogás. Rhys látványa fölkavar bennem valamit. Kinyújtom felé a kezem, és ő is felém nyúl. A vállába temetem az arcom, és csak sírok, és sírok, és sírok. És nem a fejemet hasogató szűnni nem akaró fájdalom miatt; nem a tűszúrások lüktető helyétől, ahol a fejpánt a bőrömhöz ért. Hanem mert az iszonyat, amit ő érzett és átélt, most már ugyanúgy az enyém is. Még mindig érzem a ravasz súlyát, a szívét dárdaként felnyársaló kínt, valahányszor végzett egy csapattagjával. Az ő vesztesége mellett eltörpül minden, amit eddig éreztem. Ez a fájdalom az egyedüli oka, amiért nem rohantam még ki sikoltozva a lakosztályából, amiért nem taszítom el magamtól undorodva. Tűnjék bármilyen lehetetlennek, teljesen megértem, amit tett, és azt is, miért tette. – Most már tudod hát – mondja. – Te ölted meg őket – felelem. – Igen, én. – Velünk is végeztél volna… – Ha nem találtatok volna rá magatoktól is az igazságra, vagy ha nem mutathattam volna meg neked időben… Az emlékei velem maradnak, de az élénk életszerűségük lassan, fokozatosan osztani kezd, míg

végül újra normálisan tudok lélegezni. Rhys végig a karjában tart. Meg akarom kérdezni, hol van Noah, de tudom, hogy nincs itt. Máskülönben már rég itt volna mellettem. Odakint a délből délután lett. Ellenőrzőm a sütő kijelzőjén – 15:4. Hosszú órákat töltöttem Rhys emlékei között, noha az egész alig pár percnek tűnt csupán. – Mi miért vagyunk mások? – kérdem. Miközben beszél, a lehelete csiklandozza a fülemet. – A te csapatod volt az első, amelyet a „szüleink” befolyása nélkül neveltek föl. Ti egy évvel utánunk következtetek, a jelenlegi Béta csapat pedig egy évvel tiutánatok. Talán a teremtőink befolyása akadályozta meg, hogy a társaim meglássák az igazságot, amiben nektek már sosem volt részetek, miközben felnőttetek. – Hátrébb húzódik. El akarom rejteni előle könnyáztatta, puffadt arcomat, de ő szilárd kézzel tartja az állam. – A te csapatod sosem ismert engem – mondja. – Ha léteznek belőlem másolatok, nekem nem sikerült rájuk akadnom. Talán különleges vagyok. Nem tudom. Vagy az is lehet, hogy az én klónomat törölték az emlékeitek közül. Elhallgat, és összevonja világosszőke szemöldökét. – De ez még nem magyarázza meg azt, hogy te miért használtad a memóriapántot, és a többiek miért nem… – Megrázza a fejét, és az orrán keresztül, hangos szusszanással fújja ki a levegőt. – Nem tudom. Amit viszont tudok, hogy a Béták tetoválásai röviddel azután készültek el, hogy én elszöktem. Es csak idő kérdése volt, hogy titeket is kontrollálni kezdjenek velük.

Beletörlöm az orromat a páncélos alkaromba, ami a vártnál is jobban beválik. – Azután pedig már nem lehetnénk itt, hogy szembeszálljunk velük. – Pontosan! – Megvárja, míg valamelyest összeszedem magam, és szipogva letörlöm a könnyeket az arcomról. – Gyűlölsz engem? – kérdi aztán. A kérdésé megdöbbent. – Nem, dehogy! – Átlendítem a lábam a kanapé oldalán. Ő föláll. ‒ Hol van Noah és Olive? – kérdem. ‒ Elküldtem okét, hogy szerezzek vissza a H9-es memória szérum készleteimet. Eleget elcsentem belőlük, hogy jó sokáig kitartsanak. ‒ H9? – ismétlem. ‒ Azzal fogjuk elpusztítani a laborjaikat. De te máris ismered, mire képes ez az anyag. A tűz, ami fölemésztette az otthonomat. Igen, már ismerem. Nem próbálja meg elrejteni a fájdalmat a tekintetében. Talán nem is törődik vele, hogy látom. El se tudom képzelni, milyen érzés lehet neki találkozni velünk, az eredeti csapattársai csaknem hajszálpontos másolataival. A csapattársaival, akiket inkább meggyilkolt, hogy megmentse őket a rájuk váró szörnyű sorstól. Föl nem foghatom a dolgot: biztosan kellett lennie valami más megoldásnak is. Az pedig teljesen magától értetődő volna, ha mivelünk is előbb végezne, mintsem hagyja, hogy elkapjanak minket. – Honnan szerezted a memóriapántot? – kérdezem, félretolva a rémisztő gondolataimat. – Elloptam. Magad is láthattad, Mrs. North irodájában. A memóriaszérum jó nagy adagjával együtt. Valamint, volt még ott némi fegyver, meg H9, még a Béta

csapat felszereléséből. Azóta figyellek titeket, mindkét csapatot; várva, hogy mikor lendülhetek akcióba, és azt nézve, kiben bízhatok. Bizalom. Az elképzelés furán hangzik így, visszájára fordítva. Az ösztöneim mindvégig azt súgták – vagyis inkább sikoltották -, hogy ne bízzak benne, egyszerűen azért, mert nem ismertem őt. Az meg se fordult a fejemben egy pillanatig se, hogy talán nekünk is ki kellene vívnunk az ő bizalmát. Küzdeni akarok ez ellen a különös lelki kapocs ellen, amit most iránta érzek. De nem hiszem, hogy bármivel is jobban sikerülhetne, mint az ellen küzdeni, aki valójában vagyok. Lényének egy részét immár önmagámban hordozom. Innen nincs visszaút, nem törölhetem ki a közös, általa megosztott emlékeinket. – Ne ijedj meg – figyelmeztet -, de a szemed vörös színe tovább mélyült. A masina úgy működik… – Hogyan? – Mikroszkopikus tűkkel szurkálja a koponyádat; szerintem túl vékonyakkal ahhoz, hogy szabad szemmel láthassuk. Amint ily módon becsatlakozik az egész agyadba, képes újra megalkotni az emléket, olyan élethűen, mintha ténylegesen most történne veled. Úgy tippelem, hogy ez a szemekre is vonatkozik. A gondolat, hogy apró tűkkel szurkálják a szememet, nem tesz túl jót a gyomromnak. – És azért készítették el, hogy újabb verziókat hozzanak létre belőlünk? Hogy elraktározzák a személyiségünket? – Nem tudom, mi egyébre lehetne még használni.

Ó, én biztos vagyok benne, hogy még egy sor gyalázatos dologra is alkalmas volna, olyanokra, amikre nem is gondolnánk. — Megmutatod ezt a többieknek is? Megrázza a fejet, és újra leül a kanapéra. — Nem. És nem is mondom el nekik. Nem, amíg ez az egész be nem fejeződik. – Csak mutasd meg nekik! Hiszen nekem is megmutattad. – Első alkalommal túlságosan fájdalmas. Úgy értem, fizikailag. Vagy legalábbis nekem az volt. És ha ma éjjel Peter után megyünk, akkor készen kell állniuk. És én nem akarom elvonni a figyelmüket a feladatról. Ők talán nem viselnék olyan jól a dolgot, ahogyan te. – Miért, én jól viselem? Megvonja a vállát. – Hiszen még mindig itt vagy. Bólintok. Hirtelen furcsa, kényelmetlen érzés itt ülni ezen a kanapén, egyedül. Rhys a másik Miranda iránt táplált érzései újra elárasztanak, ahogy felidézem őket. Hogy mennyire szerette őt és törődött vele; mintha a húga lett volna. Látnia kell, mi zajlik bennem. – Ne aggódj! – vigasztal. – Tudom, hogy te nem az a Miranda vagy, akit én ismertem. Tisztában vagyok vele, ne félj! – Oké! – bólintok. Majd hirtelen eszembe jut valami. – Mondd, mi a neved? – Rhys… – Úgy értem, a vezetékneved – pontosítok. A szája elvékonyodik. – Az édesapám vezetékneve Noble volt. Az a hülye égtájas elnevezés egy gyakorló küldetés során ragadt ránk, még gyerekkorunkban. Feltételezem, a te csapatod is megkapta ugyanezt a küldetést – tudod, amikor mindenki a térkép más-más

pontjáról indul. De én sosem kaptam égtájas becenevet, egyszerűen csak Rhys vagyok. Nem emlékszem erre a küldetésre. – És Mrs. North? Csaknem elmosolyodik. – így hívatták magukat velünk a teremtőink. Mrs. North, Mr. West. Gondolom, nem akarták ránk bízni az igazi nevüket. Nekem is csak azért sikerült megtudnom az édesapám valódi nevét, mert elárulta nekem az eltűnése előtti éjszakán. – Mi történt? – Reggelre hűlt helye volt. Egyszerűen nyoma veszett. Azt mondták nekünk, hogy meghalt. Semmilyen további magyarázatot nem kaptunk. Kinyílik a lakosztály ajtaja: Rhys kezében egy fél másodpercen belül ott terem a revolver. A pisztoly ismételt látványától felkavarodik a gyomrom. Én személyesen sosem érintettem meg, mégis, pontosan tudom, milyen érzés a kezemben tartani. Csupán Noah és Olive érkezik, hatalmas, fekete katonai zsákokat cipelve. Noah meglát, és a földre dobja a zsákját, miközben megindul felém. – Jól vagy? – kérdi, és megtorpan egy bizonyos távolságra tőlem. ‒ Nem akartalak magadra hagyni. – Semmi gond – felelem. – Jól vagyok. – De valójában nem. – Mit láttál? – kérdi Noah. Megrázom a fejem. – Később! Most koncentrálnom kell. – Miranda… – Kérlek, bízz bennem, Noah. Kérlek! Látom, hogy mondani akar még valamit, amikor Rhys összecsapja a tenyerét, és így szól: – Na, így mindjárt más! – Föláll, és visszamegy a konyhaasztalhoz, ahol

Olive kiszámolja a H9 téglákat. – Remélem, egyikőtöknek sem jelent gondot a mászás.

Mindannyian

beadunk magunknak még egy memória

szurit, és megbeszéljük, ki mit remél elérni az akcióval. Rhys porig akarja égetni az egész épületet, azt remélve, hogy ezzel végleg megszabadulunk a teremtőinktől. Olive nagyjából ugyanezt szeretné, hogy semmi efféle ne történhessen vele soha többé. Noah ki akarja szabadítani Petert, és további válaszokat szeretne azzal kapcsolatban, hogy honnan származunk, és mi célból terveztek minket, mivel Dr. Conlin úgy tüntette fel a dolgot, mintha olyan feladatokra is képesek volnánk, amik jelen pillanatban még nem nyilvánvalóak a számunkra. Én mindezt akarom. Szabad akarok lenni. De mindenekfölött, vissza akarom kapni Petert, hogy újra itt legyen közöttünk, ahová tartozik. Ha ennek az az ára, hogy a földdel kell egyenlővé tennünk egy felhőkarcolót, és meg kell ölnünk a teremtőinket, ám legyen! Peternek elvileg nem lesz semmi baja egész éjjel, ám abban mind egyetértünk, hogy valószínűleg megvonják tőle a memóriaadagját, hogy tisztára töröljék az emlékezetét, és újrahasznosítsák. Miközben Rhys és Noah a behatolási tervek fölött vitatkoznak, félrehúzom Olive-ot. – Hogy viseled ezt az egészet? – kérdem. Kiveszek egy palack vizet a hűtőből, és belekortyolok. Vállat von. – Azt hiszem, jól. Emlékszem néhány részletre. Például emlékszem rád. Noah is ismerősnek tűnik. Tudod, mi mást tehetnék, mint hogy elfogadom, és próbálok alkalmazkodni a dolgokhoz?

Elmosolyodok. – Igen, tudom. Kezdetben én is ugyanígy voltam ezzel. – Gondolom, azért nem olyan nehéz, mert nincs mihez hasonlítanom a dolgot. Ez így olyan… normálisnak tűnik. De egyre több részlet tér vissza. Talán azért, mert nem maradtam túl sokáig a szérum nélkül, tudod? Emlékszem Dr. Tycastra, és arra is, hogy fekete motorbiciklikkel száguldoztam veled egy kanyargós úton. Te emlékszel erre? – Hogyne! Az egy vidám nap volt. – Valójában azonban nem emlékszem, pedig annyira szeretnék, hogy az már fáj. Úgy tűnik, nem nagyon hisz nekem. – Majd újra megyünk egy kört, ha ennek itt vége, rendben? – Megegyeztünk. Visszamegyek az asztalhoz, ahol Noah épp a fejét rázza. – Kimerültek leszünk a mászás után. Kizárt, hogy képesek leszünk észrevétlenül betörni, elhelyezni a tölteteket, és kijutni. – Van valami egyéb ötleted? – kérdezi Rhys, miközben visszaül a székébe, és összefonja a karját a mellkasa előtt. – Ja! Bentről megyünk fel, és lyukat robbantunk magunknak. A lépcsőket használjuk, mint ahogy azt egy józan, épelméjű személy tenné. Rhys megrázza a fejét. – Te nem ismered úgy az ottani biztonságiakat, mint én. Vagy az épület falán mászunk fel, vagy akár egyáltalán el se induljunk! Nem kell egészen végig másznunk, Noah, csak elég magasra. Nyilvánvaló, hogy az előteret figyelik.

– Hát, sötétség ide vagy oda, nekem nem tetszik, hogy ilyen védtelenek leszünk, fedezék nélkül egy épület oldalán – veti ellen Noah. Rhys megrántja a vállát. – Persze, vannak máshol is bejáratok. És mindegyiket kamerákkal figyelik. Leülök az asztalhoz. – És hogyan jutunk ki? – kérdem. – Ejtőernyőkkel – feleli Rhys. Ilyen erővel azt is hozzátehette volna, hogy „Miért, mit gondoltál, te tökfej?” Noah azt kérdezi: – Honnan tudod, hogy ott végzik a klónozást? Arra lehet egy különálló létesítményük is. – Nem tudom – feleli Rhys. – De az anyák és az apák ott vannak, az biztos. Ott folynak a kutatásaik. És könnyen lehet, hogy további laboratóriumaik is vannak az alagsorban. Emlékszem, hogy lejárkáltak oda, még kissrác koromban. Nem kell elmagyaráznia – anyák és apák. A mi „szüleink”. – Nekem tetszik ugyan az ötlet, hogy pusztítsunk el, amit csak bírunk, miközben felkutatjuk Petert, de talán nem kéne utána is ott maradnunk és kísértenünk a szerencsénket. Mit csinál egy farkas? Megnyomorítja a zsákmányát, majd megvárja, amíg az legyengül, mielőtt végezne vele ‒ mondja Olive. – A farkasok így csinálják? – kérdi Noah. – Ami azt illeti, lehet, hogy ezt csak én találtam ki. A lényeg, hogy ha lerobbantjuk az épület tetejét, az kelt majd némi feltűnést. Ha túl mohók vagyunk, az végül visszafelé is elsülhet. – Vettem – bólint Rhys, és kézbe vesz egy filctollat. A tónusa azt sugallja, hogy nem megyünk sehová, amíg be nem fejezzük a melót, ami részemről teljesen oké. Odamegy a városra néző hatalmas panorámaablakhoz. A

távolban szirénákat látok villogni, és néhány álcázott Humvee katonai terepjárót, ahogy végiggurulnak az utakon. Rhys felrajzol egy vízszintes vonalat az üvegre, oda, ahol a felhőkarcoló tornya véget ér, és a csúcsi süvege kezdődik. – A bázis innen fölfelé található. Az első szint volt a lakóövezetünk. A második a kutatólaboroké. A harmadikon edzettünk. – Majd húz egy függőleges vonalat is, a csúcsától le egészen az épület aljáig. – És itt az alagsor. Nem tudom, mi folyik itt, de azt igen, hogy van egy gyorsliftjük, ami levisz egyenesen oda. Egy magánlift, amit az épület többi részéről nem használhatnak. – A H9-esek az egész épületet le tudják rombolni? – kérdem. Rhys visszanyomja a kupakot a filctollra, és az ajkához ütögeti. – Elvileg nem. De amúgy is az ingatlanos fedőcégüké az egész, szóval, ki nem szarja le? Ha jól csináljuk, csak a kupolát olvasztja le. Pokoli sokat kell majd utána takarítaniuk, az tuti, de az épület főszerkezete strukturálisan ép marad. Elmaszatolja a kezével az üvegre rajzolt vonalakat, és elfordul. A torony ott magasodik a messzeségben, a még mindig égő tüzek füstfelhőitől homályba burkolózva. És ránk vár.

Rhys

fegyverraktárából – ami valójában csak egy

beépített szekrény ‒ egy hosszú, egyenes pengéjű kardot választok, és néhány tartalék tárat a G36C géppuskához. Noah is a puskáját hozza, a mellkasán átvetett fegyverszíjba tűzdelt, egész készletnyi dobótőrrel. Rhys marad a jól bevált revolver-kard kombójánál. Noah átnyújt egy apró, fülbe illeszthető rádiót. Olive tanácstalanul mered a fegyverarzenálra. Markolattal előre odatartom neki a kardomat. – Szeretnéd kipróbálni? A kardra pillant, majd rám. Megvonja a vállát. – Mivel vagyok igazán jó? Elmosolyodom. – Szerintem egy kicsit mindennel. Benyúl a szekrénybe, és előhúz egy fém botot, majd két kézbe fogja, a súlyát méregetve. Próbaképpen sebesen megpörgeti. – Azt hiszem, ennél maradok – jelenti ki aztán. – Hát, eddig bevált neked. – Az ujjhegyemmel megütögetem a hátát. – Tapaszd ide! Rácsúsztatja a botot a mágneses páncéljára, majd előhúz két kézi automatát, és egy pisztolytáskával ellátott töltényövet. Visszavonulót fújok. Úgy érzem, ez egy személyes pillanat a számára. Most újra fölfedezi a fegyvereket, amelyekkel egész életében edzett. Az egyiket a fény felé tartja, hátratolja rajta a závárt, és bekukucskál a töltényűrbe. Leereszti a fegyvert. – Köszönöm. Hogy segítesz. – Tudom, milyen érzés. Miután fölfegyvereztük magunkat, kinyújtózunk a nappali padlóján. Nehéz abbahagyni a mozgást; úgy érzem, mintha a nap sosem akarna lenyugodni. Rhys

körbead némi rágcsálnivalót, és ivóvizet. Noah bekapcsolja a híreket, de Rhys pár perc múlva kikapcsolja. A világ azt hiszi, valami vegyi vagy biológiai jellegű légitámadás történt. Az egész város karanténba került, csak a katonaság és a járványügyiek számára engedélyezett a belépés, amíg újra biztonságosnak nem ítélik a terepet. Helikopterekről készített légi felvételeket mutatnak be az utcán hátrahagyott, összetört autókról, a fegyveres katonák sorfala mögötti blokádokról és a tőlük harmincméternyire ácsorgó lerongyolódott emberekről. Az emberek a városban rekedtek, csapdába estek. Megkönnyebbülök, amikor Rhys végül kirántja a téve csatlakozóját a konnektorból. A kék ég rövidesen lilává sötétül. A Key Tower látszólag üresen és sötéten meredezik, csupán egy-egy irodában ég a villany pár emeletenként. Az utcákon rohammentők és sárga járványügyi autók cirkálnak; az épületek között a szirénák vörösen villogó fényei imbolyognak. Pszichikus energiánk eloszlott, de a város magja ennek ellenére üres marad. A tervünk a legkevésbé sem ideális. Felmászni a toronyház oldalán, elég magasra, hogy láthatatlanok legyünk. Majd betörni, elhelyezni a H9 tölteteket, kiszabadítani Petert, és kijutni a rendelkezésünkre álló három ejtőernyő segítségével. Ami azt jelenti, hogy két valakinek közülünk a hosszabb úton kell lejutnia, vagy lemásznia, vagy ilyesmi. Egyszerűen nincs elég időnk további ejtőernyőket keresni. És ezzel nincs is semmi bajunk. Rózsák vagyunk, ráléptünk egy útra, és követni fogjuk. Egyelőre egy vékony ejtőernyőt csatolok a hátamra, és ugyanígy tesz Rhys és Olive is.

Amint odakint teljesen besötétedik, elhagyjuk a lakást, és gyalogosan átvágunk az üres utcákon. A fejünk fölött helikopterek röpködnek, reflektorfényük a talajt pásztázza, de könnyedén kikerüljük őket. Egyébként sem minket keresnek, legalábbis nem hinném. Az egyik utca végében megpillantok néhány fehér védőöltözetet viselő embert, amint kézi mérőműszerekkel tesztelik a levegőt. Meg kell lapulnunk egy sikátorban, amikor a sarkon bőgve befordul egy Humvee; hatalmas dízelmotorja ezernyi kalapácsként dübörög. A katonák a teljes arcot beborító gázmaszkot, és zöld műanyag köpenyt viselnek. Rövidesen elérünk a torony lábához. Hátrabillentem a fejem, és fölnézek a tetejéig. Rhys az ég felé céloz szigonypuskájával, és lő – éles pendülés hallatszik. A kampó és a vékony zsinór fölrepül a magasba, és belevész az éj sötétjébe. Nem hallom, és nem is látom, hogy beakadna egy párkányba, de Rhys ránt rajta párat. – Látod? Teljesen biztonságos – állapítja meg. Majd egyetlen további szó nélkül nekiveti a lábát az épület oldalának, és mászni kezd, egyik kezét a másik után rakva a kötélen. Hamar szem elől vesztem a sötétségben. Kitelik pár perc, majd recsegve megszólal a fülhallgatóm. – Jól van, North, te jössz. Veszek egy nagy levegőt, és megragadom a zsinórt. Nem félek a magasságtól, de azért van némi különbség aközött, amikor háztetők fölött ugrálok, és tudom, hogy gyerekjáték az egész, és aközött, hogy felmászok egy felhőkarcoló oldalán, egy szál kötélen függve, ami valami olyasmihez van rögzítve, amit nem is látok. Nekivetem a jobb lábamat a falnak. – Miranda – szól Noah.

– Mi az? Kinyitja a száját. Majd becsukja. – Légy óvatos! – Én mindig! – Ami meglehetősen furán hat, tekintetbe véve az elmúlt néhány napot. A kezeimre összpontosítok, ütemesen rakom egyiket a másik után. Fekete pikkelyes talpam szilárdan rátapad az ablakokra. Az alkarom és az ujjaim égnek a fájdalomtól, de nem törődöm velük. Nem nézek le. Hirtelen kinyúl egy kéz, és megragadja a csuklómat. Majdnem fölsikoltok, de csak Rhys az. Máris az első párkányon vagyok. Felhúz és átlendít a peremen. Szilárd talajt ér a lábam; átmegyek a másik oldalra, és végignézek a sötétbe burkolózó városon. Alig harmincméternyit emelkedtünk, talán még annyit se. Kattanás a fülhallgatómban: – Olive, te következel – mondja Rhys. Most már valóban nincs visszaút; nem mintha vissza akarnék fordulni. Mégis, a mászás kissé felborzolta az idegeimet. Amíg Olive és Noah utánunk másznak, úgy határozok, okosan kihasználom az időt, és magam alá húzott lábbal leülök, hogy meditáljak egyet. De nem nagyon jön össze; a vérem túlságosan fel van tüzelve. Rövidesen mind együtt vagyunk a párkányon. Rhys kivonja a kardját, és a legközelebbi ablak felé sújt. Az csörömpölve betörik, és fogazott szélű lyuk keletkezik rajta, elég nagy ahhoz, hogy keresztülcsusszanjunk rajta. Sötét irodába jutunk, megtaláljuk a lépcsőt, és elkezdjük a fölkapaszkodást.

Lassan

mozgunk, felváltva, a legkisebb neszre is

odafigyelve. Így csaknem két óránkba telik, mire fölérünk az ötvenhetedik emeletre. Rhys és én mindvégig

nyitva tartjuk a szemünket, biztonsági kamerák és hasonlók után kutatva, Olive és Noah pedig hátulról fedeznek minket. Az ötvenhetedik szintre nyíló ajtó nyomógombos panellel van lezárva. Rhys lemetsz egy vékony szelet H9et, és rátapasztja a billentyűzetre, majd belenyomja az egyik apró, golyó alakú detonátort a gyurmaszerű, képlékeny anyagba. Egy gyors villanással átég az egész panel. Az ajtó sóhajtva kinyílik, és máris bent vagyunk az irodában. Rhys a mennyezetre mutat. – Fölöttünk van az első szint. Az épületnek ebben a sarkában volt az alvóhelyünk. Elvileg most üres. – Elvileg? – kérdi Noah. – Hát, igen. Nincsenek röntgen szemeim, vagy igen? – Gondolom, nem – feleli Noah. – Srácok! – szólok rájuk. Rhys megrázza a fejét, és felugrik valaki asztalára, félrerúgva egy halom papírt. Eltávolítja a mennyezeti burkolópanelt, majd a hátitáskájából elővesz egy nagyobb szelet H9-et, és a helyére tapasztja. Még mindig könyékig a mennyezeti résben turkálva, lenéz ránk. – Jobb lesz, ha átmentek az iroda másik végébe! Szót fogadunk. Utánunk siet. Egy másodpercre azt hiszem, nem járt sikerrel, de azután szikrák kezdenek köpködni a mennyezetről, amiket nagy, olvadt acéldarabok követnek. Lepottyannak az asztalra, ami azonnal lángra is kap. Ezzel hivatalosan rést ütöttünk a Rózsa Projekt főhadiszállásán. – Bocsesz! – mondja Rhys, mintha az asztal tulajdonosa hallaná, amit mond. Noah lekap a falról egy tűzoltó készüléket, és fehér habot fúj az asztalra.

Összegyűlünk a lyuk alatt, és felbámulunk a sötétségbe. Az újonnan keletkezett nyílás megváltoztatja az iroda akusztikáját; szinte hallom a fölöttünk lévő üres szobát. – Jól van – bólint Rhys. – Akkor, ki lesz az első? – Várj! Ez így nem okés! – mondja Noah. Rhys a magasba veti a kezét. – Hát, ez remek! Most kezdenek kétségei támadni! – Ami azt illeti, mindvégig voltak kétségeim – feleli Noah ‒, de most csak azt akartam mondani, hogy szét kéne válnunk. Olive beakasztja a hüvelykujját a töltényövébe. – Ööö, miért is? Noah felé fordul a halvány derengésben. Mögötte, az ablakon át rálátok az Erie-tó hatalmas, sötét tükrére, ami némán csillog a holdfényben. – Csak gondolj bele! Mind a négyen szűk folyosókon? Így nem lehetünk túl hatékonyak. És egy mozdulattal leszedhetnek mindannyiunkat. Ha viszont szétválunk, és elhelyezzük a tölteteket az egymással átellenes oldalakon, majd találkozunk valahol, az úgy jobb lesz. És gyorsabb. – Nem! Együtt maradunk! – szögezem le. Noha jogos, amit mond, itt most túl nagy a kockázat, és túl sok az ismeretlen tényező. Nem hagyom, hogy valakit elfogjanak vagy sarokba szorítsanak, arra kényszerítve a többieket, hogy vagy kutatniuk kelljen utána, vagy hátra kelljen hagyniuk. Együtt fogunk nyerni, vagy mind meghalunk. Olive bólint. – Mirandára szavazok. – Igaza van – erősíti meg Rhys. – Csak én ismerem ki magam ezen a helyen: ti, srácok, csak eltévednétek.

Noah nem felel. Átvéve az irányítást, keresztülbújok a bukón. Ügyelek rá, hogy ne érjek hozzá a kezemmel a még mindig izzó. olvadt fémgyűrűhöz; ehelyett a lábamat használom, hogy elrugaszkodjak a résből, és bejussak a szobába. Attól, hogy egy másodpercre hozzáérek, máris megperzselődik a talpam; a levegőben égett szag terjeng. A helyiség túl sötét ahhoz, hogy jól kivehessem a részleteket, csupán az ágyak elnagyolt körvonalait látom. Majd hirtelen már nincs is olyan nagy sötétség, mert minden sarokból vörös irányfények villannak felém. Rettenetes szirénahang hasít a fülembe. Tudják, hogy jövünk.

Másodiknak

Rhys ugrik át a lyukon, és még a

levegőben előrántja a kardját és a pisztolyát. Majd Noah következik, aki guggoló helyzetbe érkezik, és lecsatolja válláról a fegyverét. Földöntúlinak látszunk ebben a stroboszkóp-szerű vöröses villogófényben. – Noah, fedezd az ajtót! – kiáltja Rhys, miközben előhúz egy H9 tömböt a hátizsákjából, továbbra is pisztolyt markolva. Noah a puskáját az ajtóra emeli, amit közben én is célba veszek. A szemem sarkából figyelem, ahogy Rhys újra levág egy szeletet a plasztik téglából, majd a mennyezetre tapasztja. Az ajtón két katona ront be; a földre zuhannak, ahogy tüzet nyitunk rájuk. Csak egy rövid sorozatot eresztek meg, hogy spóroljak a lőszerrel. Az idefönt rejlő célpontok száma ismeretlen – lehet akár tucatnyi katona is, vagy még többen, plusz a teremtőink, plusz Tobias és Nicole. A vészriadó vijjogásán át is hallom az olvadó fém köpködő sistergését, ahogy a H9 kezdi átrágni magát a mennyezeten. Az ajtónyíláson át egy apró gránát repül be pörögve a szobába. Rögtön fölismerem a villanóbombát – ez egy olyan gránát, ami repeszdarabok helyett zajjal és éles fénnyel dezorientálja a figyelmet. Pattan egyet a padlón, majd eltűnik a lyukban, amit az ötvenhetedik emelet mennyezetébe égettünk. A fehér

fényvillanás és dörrenés nem befolyásol minket. Mi viszont annál inkább befolyásoljuk az őrt, aki benyomul, abban a hiszemben, hogy vakok és süketek vagyunk. Az új lyuk, amit Rhys létrehozott, közvetlenül az első fölött nyílik, így az olvadt fém lecsöpög egészen az ötvenhetedikig, ahelyett, hogy itt, ezen a szinten gyülemlene föl. Pár másodperc múlva a nyílás a fejünk fölött abbahagyja az izzást. Noah fedez minket, miközben egyenesen fölugrunk a lyukon át, és tüstént oldalra gurulunk – ha visszahullnánk, az kétemeletnyi zuhanást jelentene egy félig kihűlt, fogazott szélű fémolvadék kupacra. Felpattanok, és magam elé emelem a fegyverem, készen várva a következő fenyegetést. De nem jön semmi. Ebben a szobában nincsenek villogó vörös lámpák, és nem szólal meg a riasztó, csak a lábunk alól szűrődik föl tompán a másik harsogása. Egy vezérlőteremben vagyunk, tele mindenféle kütyükkel, monitorokkal és fluoreszkáló fényekkel. A viszonylagos csend csaknem riasztó. A lenti lyukból fölszivárgó vörös fény véresre festi a mennyezetet. Csak az egyik ágy foglalt. Azonnal fölismerem a memóriapántot, amely vastag szemkötőként veszi körül egy lány fejét. Felismerem a füléhez szoruló vörösesbarna tincseket. Én vagyok az, jobban mondva, egy másik Miranda. Egy újabb klón. Odamegyek hozzá, a vállamra lendítve a fegyverem. Noah megáll mellettem, szemét és fegyverét az ajtón tartva. Lassan leemelem a lány fejéről a homlokpántot. A takaró alatt teljesen meztelen a teste.

– Miranda – szól rám Noah. – Megvan nekik a másolatom – állapítom meg. Tőlem jobbra Rhys egy egész téglát tapaszt a falra. Beállít mellette egy időzítőt. A számok vörösen villognak a kijelzőn, majd eltűnnek; láthatatlanul folyik a visszaszámlálás. Visszanézek a másik énemre. A lány szeme kinyílik. Felül, és hevesen beszívja a levegőt. Hátrébb lépek, és automatikusan tüzelésre emelem a fegyverem. Átkarolja mellkasát, ami fedetlen, mert lehullt róla a takaró. De nem szeméremből takargatja magát; inkább úgy fest, mintha fájdalmak gyötörnék. – Meglőttek. Minden csupa vér volt – mondja. Úgy mered rám, mintha két fejem volna. Majd a többieket is észreveszi. – Noah? Olive? Noah ránéz, majd rám. – Te jó isten! – nyögi. – Mennyire emlékszel? – kérdezi tőle Rhys. A szomszédos ágyon talál egy gombócba gyűrt köntöst. Széthajtogatja, átdugja rajta a lány fejét, és erővel átbújtatja a karjait is. Ő még mindig a mellkasát öleli. – Meglőttek. Noah, miért hagytál el engem? – Nem sír, de könnyes a szeme. Rhys lesegíti az ágyról. Noah tátott szájjal mered rá, olyasvalamire emlékezve, amire én nem. Elhagyott engem. De ő honnan tudhatta ezt? Ez valamiféle ocsmány trükk, hogy összezavarjanak? ‒ Noah! ‒ sikoltom. Két újabb katona ront be a szobába; a fejükön sisak, a kezükben golyókat köpködő géppuska. Egy lövedék lepattan Noah öltözékéről. Tüzet nyitok, és összegyűröm a bal oldali katona sisakját, miközben az még mindig a

fején van. Olive automata pisztolyai röviden fölkerepelnek, és megvillannak a jobbomon. Noah ellenőrzi a páncélját. – A francba! Ez nagyon fájt! – Majd újra a klónomra mered. A másik Miranda fölkel az ágyból; reszketve áll a vékony hálóköntösben. Olive kézen fogja, és hátrébb húzza az ajtó közeléből. – Majd én vigyázok rá! Mozogjunk! – mondja Rhysnek. A riasztó elhallgat. A fények abbahagyják a villódzást az alattunk lévő szinten. Rhys bólint, és a revolverét a keze ügyében tartva előkészíti a következő téglát. Magunk mögött hagyjuk a vezérlőtermet, egy Rózsával gyarapodva.

Átnyomulunk

a

következő

szobába,

majd

a

következőbe. Rhys nem mondja, mennyi időnk maradt. A helyiségek némelyike irodára emlékeztet, mások inkább laboratóriumra. Mindegyik kap egy egész H9 tömböt, nem csupán szeletkét. Az összes időzítője szinkronizálva van. Rhys a két utolsó téglát tartja a kezében. Az egyiket felém emeli – kéred? – Bólintok, ő pedig odadobja nekem. Begyömöszölöm a derekamra csatolt övtáskába, az ejtőernyőm alá. Egy dolog kezd teljesen világossá válni a számomra. Peter nincs itt. – Pár percünk van – mondja Rhys. Bizseregni kezd a bőröm; nem lehet ennyire sima a dolog. És nem is az. Egy folyosóról kiérve befordulunk a sarkon. A lift előtt Tobias és Nicole áll. Lebuktunk. Mozdulatlanná dermedünk az előtér bejáratánál. Meg se próbáljuk

magunk elé kapni a fegyverünket; tudjuk, nem adnának rá esélyt. Tobias és Nicole egyenesen ránk szögezik a fegyverüket. A látómezőm szélén észlelem, amint Noah lassan visszahátrál a folyosóra; mivel a sarkon megtorpantunk, ő szerencsére takarásban maradt. – Dobjátok el a fegyvereiteket! – parancsolja Tobias. Lassan letérdelek, átemelem a géppuskám vállszíját a fejem fölött, és a padlóra helyezem. Kíváncsi vagyok, vajon sejtik-e, hogy alig pár percünk maradt, mielőtt ez az egész épület átmegy tűzhányóba. Kivonom a kardomat, és azt is a padlóra dobom. Nicole elvigyorodik. Olyan rosszindulat villan a szemében, amit sosem láttam Olive-éban. Azon töprengek, vajon mit csinálhattak a Béta csapattal, hogy ennyire különböznek tőlünk? Nem lehet, hogy az egésznek csak a tetoválásuk az oka. Vagy talán ez a látványos rosszakarat csupán az öröm egy beteg formája – végtére is, ők győztek. – Hol van Peter? – kérdem olyan higgadtan, ahogy csak tudom. – Lent az alagsorban – feleli Tobias a puskacső mögül vigyorogva. ‒ Tudtuk, hogy érte fogtok jönni, így Mrs. North úgy döntött, hogy odalent őrzi. – Összeszűkül a szeme. – Hol van Noah? Épp most lopakodik mögétek. Noah az ajkára teszi az ujját. Biztos végigfutott valami párhuzamos folyosón, hogy így mögéjük tudott kerülni. – Egyszerűen csak végezz velük! – mondja Nicole. – Túl veszélyesek. – Ebben igazad van – felelem. Noah becsusszan Tobias mellé, és a mennyezet felé üti a puskáját. Előrevetődök, átbukfencezek a vállamon, és felkapom a saját

fegyverem. Rhys mindannyiunknál gyorsabb; megrúgja a fegyverét, ami egyenesen fölröppen. Elkapja a levegőben, miközben Noah egy olajozott mozdulattal kitöri Tobias nyakát, ahogy nemrég Joshuáét. Nicole tüzet nyit. A fegyvere torkolattüze elvakít. Rhys is lő, egyetlen egyet. Nicole a padlóra zuhan. Odaszaladok, és félrerúgom a fegyverét, noha máris halott. – Mennyi időnk maradt? – kérdem. Rhys az órájára pillant. – Hat perc. A másik Miranda sírni kezd a hátam mögött. Sarkon perdülök. Olive szétvetett karral, elterülve fekszik a hátán. Elég nagy körülötte a vértócsa, hogy rögtön tudjam: Nicole egyik golyója célba talált. Mégis, odamegyek Olivehoz, térdre hullok mellette, fölemelem, és magamhoz ölelem, miközben a többiek csüggedten és tanácstalanul ácsorognak körülöttünk. Nem tudnak mit tenni. Olive halott. Nem tudom, mennyi idő telik el így, amikor Rhys megmarkolja a vállam. – Mennünk kell! Az óra ketyeg. A könnyeim felszáradnak, és nem maradt bennem más, csak tűz. Azt hittem, tudom, mi az a harag, de tévedtem. Most igazi haragot érzek a teremtőink iránt. A klónváltozataink iránt. A mutáns agyunk iránt, ami ilyen különös és bizarr hatalmat biztosít a számunkra. Dühöngök, amiért fegyvernek szántak minket. Haragszom mindazokra, akik saját céljaikra akarnak felhasználni minket. Mindenre haragszom. Ez a tűz elárasztja minden sejtemet, és új erőt ad. Lefektetem Olive-ot a földre, és fölegyenesedek, lerázva a vállamról az ejtőernyőt.

– Mégis mit képzelsz, mit művelsz? – kérdi Noah. Rhys feltapasztja az utolsó H9 tégláját a falra. A menekülési útvonalunk. Az ő vészkijáratuk. Nem az enyém. – Lemegyek az alagsorba – jelentem ki eltökélten. Noah tekintete fellángol; azt hiszi, meg tud állítani. Feltartom a kezem, hogy belé fojtsam a szót, majd ölelésre tárom a karom. Nem tud ellenállni. Előrelép, miközben a H9-es lyukat éget a falon a külvilágba. Hirtelen megváltozik a légnyomás, és egy feltámadó szélfuvallat összeborzolja a hajamat. Megragadom Noah karját, és egy rántással kibillentem az egyensúlyából; mögé lépek, és a nyaka köré kulcsolom a karom. Először küzdeni próbál, de nem akar bántani. Addig szorítom, amíg eszméletét nem veszti; Rhys kifejezéstelen arccal figyeli a küzdelmet. Gyengéden lefektetem Olive mellé, majd megnyomom a lift hívógombját. Rhys engem néz; a háta mögött kirajzolódik a fogazott szélű nyílás. – Add rá az ernyőt, és ébreszd fel! Juttasd ki innen! Odakint találkozunk. Vitatkozni akar, de nincs időnk. Egyet bólint. Belépek a liftbe. – North! – szól utánam. Felpillantok az irányító panelről. Csak két gomb van rajta — egy B és egy R jelű. Odadobja nekem a revolverét. Röptében elkapom. Majd a kardja jön – a leggyönyörűbb fegyver, amit valaha a kezemben fogtam. Erős, könnyű, egyenes, épp elég holtjátékkal a pengén. – Jelzőfénynek hívom – bólint Rhys a kard felé.

Úgy érzem, mondanom kellene neki még valamit, valamiféle búcsúszavakat. Olyan kapcsolat van közöttünk, amit nem tudok szavakba önteni; az emlékei mindig jelen vannak a tudatomban. De nem is kell búcsút vennem tőle, hiszen még látom őket. Csak előbb megyek, és kiszabadítom Petert. – Vigyázz rájuk! – mondom. Majd megnyomom a B gombot. Rezzenéstelenül állom a tekintetét, amíg a liftajtó becsukódik közöttünk. A fülke ereszkedni kezd velem.

Ellenőrzöm a revolver forgódobját – hat golyó. Bizonyára újratöltötte, miután lelőtte Nicole-t, és elhúzott engem Olive mellől. A puska, amit ott hagytam, lehet, hogy spéci és modern, de súlyos és ormótlan. Értem, Rhys miért ezt a fegyverkombinációt választotta inkább; már pusztán kézbe venni őket is valahogy elegáns érzetet kelt. Talán, ha sikerül elég ideig életben maradnom, egyszer én is ilyet használok majd. A lift az átlagosnál gyorsabban süllyed. Érzem a gyomromban a lebegő érzést, és a két gomb fölötti apró kijelzőn látom, ahogy sorra elsuhanunk az emeletek mellett. Az ujjammal visszaengedem a revolver kakasát, és az ajtónak szögezem. A fülke hirtelen fékez, és elég kemény zökkenéssel áll meg ahhoz, hogy megrogyassza a térdem. Az ajtó szétcsusszan. Egy csaknem koromfekete alagút vezet el tőle egy furcsa, kékeszöld ragyogás felé. Kilépek a liftből, egyenesen magam elé emelt pisztollyal; a Jelzőfény markolatát alsófogásban tartom, a pengéjét a karomra fektetem. Az ajtók szisszenve a helyükre csúsznak mögöttem, és a tartókábelek megpendülnek, ahogy a fülke sebesen emelkedni kezd. Egész úton így lépkedek végig. Egy óvatos lépés, majd még egy; az egyedüli zajt könnyű lélegzetem, és a talpam

alatt halkan meg-megcsikorduló homokkő burkolat kelti. A pisztoly egyre jobban elnehezül a kezemben, de nem vészes, még bírom. Jó harminc méterrel előrébb eljutok egy terembe, amelynek fekete mennyezete akár háromszáz méter magas is lehet. A levegőt egyenletes zümmögés tölti be; megnyugtató, békés zsongás. A hang a helyiségben álló négy sor tartályból ered. Mindegyik egyforma, jó méterrel magasabb nálam. Semmi más nincs itt. Csak ez a négyszer tíz tartály. Mindegyik kékeszölden dereng. Fényük megvilágítja a bennük lebegő alakokat. Minden sorban más név van a tartályok tetejére írva… PETER NOAH MIRANDA OLIVE Rhys hiányzik. A Mirandák sora balról a harmadik. A tartályok közül kettő üres és sötét. Úgy tűnik, mindegyikben egy különböző korú klónunk lebeg. Van, amelyik még gyermek, és van, amelyik látszólag egykorú velem. Innen származom. Itt születtem én is. Ezen túl nincsenek gondolataim. Csak az általános értetlenség. Talán egy kérdés… Hogy lehetséges mindez? A tartálysorra meredve hagyom, hogy a pisztoly az oldalam mellé ereszkedjen. Majd egy pillanat alatt újra célzásra emelem, ahogy meglátok két alakot a helyiség túlsó végében, a második (NOAH) és harmadik (MIRANDA) sor között. Mrs. North az, a nemzőm, vagy megalkotóm, vagy bárminek hívjuk is. Peter mellette térdel, hátrakötözött kézzel; szája be van tömve egy fehér ruhadarabbal. A

szeme alatt sötét monokli, a kipeckelt szája körül alvadt vér. Nem vesztegetem az időt. Egyszerűen meghúzom a ravaszt, és a revolver nagyot rándul a kezemben, felsértve a bőrt a tenyeremen. A végtelen magas mennyezet elnyeli a dörrenés zaját. A csőből lőporfüst gomolyog elő, de Mrs. North-nak hűlt helye. Peter még mindig ott térdel, és valamit ordítani próbál betömött szájjal. Teszek pár lépést a nyílt terület felé: utálom, ahogy a tartályok hátborzongató, túlvilági fénnyel ragyogtatják fel a testpáncélomat. Tőlem jobbra fekete pikkelyek villannak a habok között. Újra tüzelek, és eltalálom az egyik tartályt. Hangosan elpattan a műanyag üveg, majd kékeszöld ragacs ömlik ki nagy sugárban a padlóra. Lépre akar csalni. Azt akarj, hogy addig tüzeljek vaktában, amíg kiürül a táram. Újabb mozgást észlelek, ezúttal közelebbről. Fölnézek – Mrs. North ott áll az egyik MIRANDA tartály tetején. Ugyanabban a pillanatban kapom a fejem fölé a Jelzőfényt, ahogy az ő pengéje süvítve lesújt. Azt akarta, hogy meglássam: egyszerűen a hátam mögött is lehuppanhatott volna. A teremtőm macska-egér játékot játszik velem. Átszökken a fejem fölött a NOAH-k sorára. Fölemelem a revolvert, ő pedig egy suhintással kiüti a kezemből, mielőtt még célba vehetném. Vaktában elsül, narancsfényű villanás kél közöttünk. Majd pörögve a földre hull, és végül megállapodik az egyre terjedő kékeszöld tócsában, Mrs. North leugrik mellém, én pedig forgószélként suhogtatva a pengémet, előrelendöülök Meg sem próbálja hárítani a csapásaimat, ehelyett visszahátrál a ragacsba, és lebukik, amikor kell. A lába

fröcskölve csobban a folyadékba, és én megállok. Pontosan ugyanúgy néz ki, mint én, csak idősebb kiadásban; finom szarkalábak futnak a szeme körül. Ugyanaz a vörösesbarna haj. Ugyanolyan vörös szemek a memóriapánttól. Egyenletesen, könnyen lélegzik. – Ügyesebb vagy, mint az utolsó Miranda. Le vagyok nyűgözve. A revolver kettőnk között hever, félig elsüllyedve a ragacsban. – Miranda az eredeti Alfa csapatból – mondom. – Az, akivel Rhys végzett… Mrs. North elneveti magát. Az én soromban áll, a két kiürült tartály mellett. Az egyik azé a Mirandáé, akit odafönt találtunk, a vezérlőteremben. A másik pedig… – Nem! – feleli Mrs. North. – Az, akit a te Noah-d ellopott, és ott hagyott Columbusban. Ujjaival gyors ritmust ver az üres tankon. – Gyerünk! Tudom, hogy emlékszel! Néhány emlékedet épen hagytam. Mélyen eltemetve, de sértetlenül. – Nem! – Megrázom a fejem, küszködve próbálok a jelenben maradni. Nem engedhetem meg, hogy elárasszon egy emlék! Most nem! – De igen. Emlékezz! – Lehalkítja a hangját, és elhadar egy számsort; túl gyorsan ahhoz, hogy egyesével megfejthessem a jelentésüket, de az, hogy hallom őket, aktiválja az agyamat. A kód a felszínre emel egy újabb, eddig mélyen eltemetett emléket. Aztán már nem tudok ellenállni többé. Emlékezem.

Nem

tudom, hol vagyok. Valami idegen városban.

Magas, ismeretlen épületek. Egy apró parkban találom

magam, egy olyan elhanyagolt kis zöld szögletben, amit beültetnek egy üres telekre, és amiről utána rendszerint megfeledkeznek. Egy fiatal srác áll előttem. A tekintetében látszó fájdalom szívszaggató. – Ezt még egy darabig nem fogod érteni – mondja épp. – Nem tudom, meddig. – Miért nem emlékszem semmire? – kérdem. Megfogja a kezem, és én hagyom, noha idegen a számomra. A hüvelykujjával megdörzsöli az ujjperceimet. – Remélem, egy nap majd meg tudsz nekem bocsátani. Próbállak biztonságban tartani. Ez a legönzetlenebb cselekedet, amit valaha tettem. – Rövid, kétségbeesett nevetést hallat. ‒ Visszavonnám, ha tehetném, de sajnos nem tehetem. A hátam mögött egy fekete hajú lány áll az utcán. Minket néz. – Noah, siess már! – sürgeti. Noah föltartja az egyik ujját. – Azért teszem ezt, mert szeretlek. Amikor sikerül kifundálnom, hogyan lehetnénk biztonságban, visszajövök érted. Megtalállak. Ügyes vagy és találékony. Ne keveredj bajba, Miranda, oké? Csak húzd meg magad. – Én miért nem mehetek veletek? – kérdem. – Mert nem hiszem, hogy győzhetünk. – Azzal átnyújt nekem egy összehajtogatott papírlapot. – Ezen találsz bizonyos instrukciókat. Ha még mindig egyedül lennél azon a napon, amit leírtam, akkor hívd föl ezt a számot! Kérd Petert! Itt megtalálod, mit kell mondanod neki. Átveszem tőle a papírt, nem igazán értve, amit mond. – De erre nemigen kerül sor – folytatja. – Esküszöm, hogy megtalállak. Hozzám hajol, és megcsókoljuk egymást. A mozdulat automatikus. Szoktam én rendes körülmények között

idegenekkel csókolózni? Mit is mondott arról, hogy szeret engem? Úgy érzem magam, mintha álmodnék. Leülök a parkban egy padra, és nézem, ahogy a srác meg a lány elmennek. Egyikük sem néz vissza.

Futok.

Nem tudom, hol vagyok. Valami városban,

magas épületek között, amiket nem ismerek fel. Esik, és a ruhám csurom víz. Leszállt az éj, és nem tudom, hová vagy mi elől futok. Várjunk! De, igen, tudom már! Emberek próbálnak hálókat lőni rám. Valami nincs rendben a fejemmel; túl forrónak érzem. Azt hiszem, lázam van. A szemeim mögött egyre fokozódik a nyomás. Befordulok a következő sikátorba, és elcsúszom egy nedves kartonlapon. A vállam nekiütődik a nyálkás téglafalnak, és előrebukok. Zsákutca. Megfordulok, és észreveszek egy nőt, aki tőlem pár méternyire áll. Élénkvörös haja van, és ragyogó zöld szemei. Úgy érzem, mintha ismerném őt. – Anyu? – kérdem. – Szia, édesem! Mit csinálsz? – Nem tudom. Azt hiszem, valakik üldöznek. Anyu magához int. – Gyere ide, drágám! Nem emlékszem, hogy kerültem ide. Csak futottam, és valami emberek üldöztek. A háta mögül előlép egy férfi. Rövid, barna hajában megcsillannak az esőcseppek. Ismerősnek tűnik, mint egy fiú, akit még korábban láttam. Igen, mint az a fiú; csak mintha közben felnőtt volna. Mintha hosszú ideig aludtam volna, és most, hogy felébredtem, rá kellene jönnöm, hogy már sokkal idősebb, mint volt.

Ez így nincs rendjén. Valaki azt mondta nekem, hogy meneküljek, és maradjak szabad. Ez itt nem az édesanyám. Nevek villannak fel és enyésznek el a fejemben – Peter, Noah, Olive ‒, és én lehajolok, hogy fölvegyek egy rozsdás csődarabot. Érdesen és keményen simul a tenyerembe. – Enged elmennem! – mondom. – Miranda, hadd vigyünk haza! – kéri a nő. – Te nem az anyám vagy. Tűnj az utamból! – Nem, Miranda! Tedd le azt a csövet! A fejem fölé emelem a csövet, és nekik támadok. Ugrok. Ledermednek a döbbenettől, és én meg fogom ütni őket. Ekkor valami sárga villan a sikátort szegélyező háztetők egyikén, és valami keményen mellbe vág. A földre zuhanok, és térden szánkázok egy darabon, mielőtt felbuknék. A cső belepottyan egy pocsolyába. – NEM! – rikolt a nő. – Ki lőtt? Ki lőtt? – Jézusom! – nyögi a mellette álló férfi. Felrecseg a rádiója; a szájához emeli, és beleszól: – Ez teljesen szükségtelen volt. A hasamon fekszem, és úgy érzem, hogy alattam a víz egyre forróbb, és terjed. Nem kapok levegőt. Nem tudok lélegezni. Anyu letérdel, és a hátamra fordít. A mellkasomból vér bugyog elő, és elkeveredik az esővel. Kisimítja a hajtincseket az arcomból. A szemébe nézek, és azt gondolom: Kérlek, vigasztalj meg! Kérlek, magyarázd el nekem, mit jelent ez az egész! – Nagyon fáj! – mondom. Vagy legalábbis mondani vélem. Lehet, hogy csak némán tátogom a szavakat. – Tudom. Sajnálom, kicsim! Baleset volt.

Az elmém lassan kapcsol. Az a villanás a tetőn puskalövés volt. Hát persze, hogy az volt! Lelőttek, és most vérzem. – Nem halsz meg örökre – mondja az anyukám. – Megígérem. Próbálok felelni valamit, de a szám nem működik. Fölnéz a férfira. Van egy másik testünk készenlétben? – Valójában, kettő is. Az egyik máris előkészítés alatt áll. – Sietnünk kell! – mondja anyu. Előrehajol, hogy puszit nyomjon a nedves homlokomra, de a szemem lezáródik, mielőtt még hozzám érne.

Kinyitom

a szemem. Éles, fehér fény ragyog fölöttem.

Valami egyenletesen pittyeg a háttérben. Fölemelem a fejem, és látom, hogy meztelen vagyok. Emlékszem a sikátorra, a vízre és a vérre, a nyomásra a mellkasomban. De nincsenek sérüléseim. Akkor csak valami rémálom lehetett. Felülök, magam után rántva az egész testemet elborító szenzorokat, kábeleket és tűket. Ki kell jutnom innen. Nem tudom, miért, csak azt, hogy ez az igazság. – Nyugalom! – hallok egy hangot. – Nyugi, Miranda! Csak lazán! Tőlem balra, a műtőasztalon egy vörösesbarna hajú lány fekszik. Ugyanúgy meztelen, mint én, csak az ő mellei között egy nagy vörös lyuk tátong. Közöttünk egy asztalon vastag, fekete fémabroncs, amiből drótok állnak ki, és egy üres fecskendő, vastag tűvel.

– Hogy érzed magad? – kérdi a hang. A sötétségből anyu lép elő. – Halott vagyok – mondom, nem tudva, mit jelent ez, csak azt, hogy ez az igazság. Anyu megáll a két asztal között. Egyik kezét a lábamra helyezi, a másikat a halott lány lábára. Rápillant a halott lány lábujjaira, és látja, hogy sötétvörösre vannak festve, csaknem ugyanolyan színűre, mint a haja. ‒ A fenébe! Ki kell lakkoznom a körmödet! – mondja magának. Rámutatok a holttestre. – Ez történt velem. Valami a mellkasomnak csapódott. Meghaltam. Anyu megrázza a fejét. – Épp ellenkezőleg, édesem. Most születtél meg. – Látja, hogy nem értem, amit mond. Felsóhajt. – Emlékszel bármire az otthonodból? Még csak azt sem tudom, hol van az az otthon. Átnyújt egy farmert és egy fekete ujjatlan pólót. – Tessék! Vedd fel ezeket! Erre itt nem fogsz emlékezni, de haza fogsz jutni. A középen álló forgóasztalról fölemeli az injekciós tűt. Ami nem üres. Van benne egy apró, kapszula alakú tárgy. Szilárdan tartja a lábam, és bedöfi a tűt a bokám mögötti puha húsba. Hallom, ahogy felszisszen a sűrített levegő a dugattyúban, és az apró kapszula eltűnik. Még csak nem is éreztem semmit. – Remélem, nem a semmiért történt mindez – mormolja magában, miközben megdörzsöli a bokámat. A hangja suttogássá halkul. – Remélem, haza tudsz menni, és nem kell közbeavatkoznunk! – Búcsúzóul még egyszer megszorítja a bokámat. Az arcomon könnyek folynak, de a légzésem normális. A másik asztalon kiterített halott lányra mutatok.

– Az én vagyok – mondom. Anyu rámered a holttestre. – Csak voltál – feleli.

Újra

kinyitom a szemem, és visszakerülök a jelenbe, a

Peterek, Olive-ok, Noah-k és Mirandák sorai közé. Nem tudom biztosan, mennyi idő telhetett el, mialatt újraéltem ezeket az emlékeket. Mrs. North nem mozdult a helyéről. Csak engem néz. Az üres tartály oldalára helyezi a tenyerét. – Ez volt a tiéd. Az ereimben ólommá sűrűsödik a vér. Én nem az a Miranda North vagyok, akivel a többiek felnőttek. Csupán egy üres héj vagyok, az ő néhány emlékfoszlányával feltöltve… Senki és semmi vagyok. Ám ugyanakkor, ez nem igaz. Peter még mindig ott térdel a sor végében, és a tekintete felforralja az ólmot az ereimben, amíg újra képes vagyok megmozdulni. A csapatom igenis törődik velem, és én nem fogom cserbenhagyni őket. Emlékszem, mit mondott nekem Peter a fürdőszobában. Azok a múltban kiejtett szavak itt és most erőt adnak nekem. Azt mondta, majd szerzünk új emlékeket. Mrs. North megpörgeti a kardját. – Te lettél a mi kezdő emlékmintánk, azon az éjszakán, amikor meghaltál. Az a töredékes személyazonosságod, amit az az idióta barátod hozott létre, amikor babrálni kezdett a memóriaszérumoddal. Amikor megölted Grace-t, lejöttem ide, és elkészítettem az első másolatodat. Még egyet belőled. Rövid szünetet tart; hagyja, hogy leülepedjenek a hallottak. – Hogy nevezzük a lányt odafönt? – kérdezi.

– Nem számít – felelem. – Már eltűnt. Ahogy az ötvenhetedik emelet fölött minden egyéb is. Ha ez meg is hökkenti, nem adja jelét. – Csak nézz körül ebben a teremben! Még rengeteg példányt készíthetünk belőled. A múlt nem az enyém. Az meghalt Mirandával, ott, abban a sikátorban. De a jövő még lehet az enyém. Mrs. North leguggol, hogy fölemelje Rhys revolverét, de én előre csúszok a nyálkás tócsában, és a tartályok közötti folyosón odarúgom Peternek. Keresztirányban lesújtok a Jelzőfénnyel, de Mrs. North előre vetődik, és a jobb oldalamon elcsúszik mellettem. Bukfencből talpon terem, ahogy feléje fordulok, és újra összecsapunk. Nehéz követni, hogy ki támad, és ki védekezik. Úgy tűnik, mintha előre tudná minden lépésemet, mielőtt egyáltalán mozdulnék. Az acélon csikorduló acél csengése szünet nélkül hallatszik. Lebukik egy haránt irányú csapás elől, majd visszakézből felém vág, és Jelzőfény belemélyed az egyik Noah feliratú tartályba. A kékeszöld ragacs vastag sugárban kizúdul, és mindkettőnket pillanatok alatt eláztat. Nincs szaga. Kiszabadítom a kardom, de ezzel elvesztegetek egy értékes másodpercet, ami épp elég Mrs. North-nak, hogy jó arasznyi vágást ejtsen a testpáncélomon, a köldököm fölött. Felkiáltok a fájdalomtól, és hátrafelé kontrázok a nyálkás pocsolyában. Előredöfök a torka felé, de Mrs. North hátraveti a fejét, a pengém pedig ártalmatlanul suhan el a nyaka és arca fölött. Teljes hátraszaltóban folytatja a mozdulatot, és a fellendülő lába alulról megrúgja a kardforgató kezemet. A kisujjam eltörik, és újra

felkiáltok. A vágástól kibillenve az egyensúlyomtól előrelépek, ő pedig tökéletesen kivitelezi a hátraszaltót, majd felém csap, és újabb vágást ejt, ezúttal az arcomon. Vér kezd patakzani az államon. Az egyik hajtincsem lassan aláhull a padlóra. Újra támad, egyenes döféssel. Pontosan azt teszem, amire nem számít; amire én magam se számítok. Eleresztem a Jelzőfényt, és mindkét kezemmel megragadom a csuklóját, miközben a testemmel elhajolok a kardja útjából. Körbefordulok, amíg végül nyújtott karral, vállvetve állunk, és mindketten a kardmarkolata megragadásáért küzdünk. Az arcom felé fordítja az arcát, én pedig belefejelek az orrába. Érzem, ahogy a szemeim között reccsenve összetörik, és hallom, ahogy mély nyögés morran fel a torkából. Eltaszítom magamtól. Hevesen pislog, kétségbeesetten igyekszik visszanyerni a látását. Beakasztom a lábam a sarka mögé, és egy mozdulattal kisöpröm alóla a lábát. A földre zuhan, gyakorlatilag a pocsolyában úszva, és a kardja végigcsúszik a tartályok közötti átjárón. Mire fölkapom a Jelzőfényt, és készülök pörölyként lesújtani rá, már el is löki magát az egyik tartálytól, és a saját fegyvere után rugaszkodik, széles nyomvonalat hagyva maga után a folyadékban. Üldözőbe vehetném, de előbb ki kell szabadítanom Petert, arra az esetre, ha lesújtana rám. Kizárt, hogy az ő irgalmára hagyjam a barátomat. Ez a lehetőség szóba se jöhet. Peter felé iramodok. Úgy látszik, nincs szerencséje a béklyóival. A hóna alá nyúlok, és talpra rántom, majd lehajolok, és fölkapom Rhys pisztolyát. Mrs. North-ra célzok, és egymás után háromszor rálövök, miközben

próbálja talpra küzdeni magát. A golyók kiütik alóla a jobb lábát, ő pedig kemény csattanással a hátára zuhan. – Gyerünk! – mondom, és kezdem végigvonszolni Petert egy párhuzamos átjárón. Peter nyögdécsel valamit a szájpecke mögül, és elkerekedő szemmel mered a derekamra. A pikkelyek közül szivárgó vér végigpatakzik a lábamon, és lent elkeveredik a zöldeskék folyadékkal. Alig érzem. Az arcom ellenben lángol a kíntól. – Mirandaaaaa! – rikoltja Mrs. North. Már a boltíves bejáratnál járunk. Mrs. North a tartályok közti folyosó közepén áll, véres lábon imbolyogva, és két kézzel markolja a kardját. Az inkubátorokból kifolyt nyálka az arcára tapasztja a haját. Hátborzongatóan fest a fénylő folyadék derengésében. – Az igazi földről nincs menekvés! – kiáltja. Bicegve tesz egy lépést előre. A jobb lába teljesen hasznavehetetlen. Fogalmam sincs, miről beszél; szemlátomást delíriumban van. – Nem futhattok el. Az övembe tűzöm a pisztolyt, és előhúzom a H9 téglát. Megnyomom a piros gombot az időzítőjén és tíz másodpercre állítom a visszaszámlálót. Végigpillantok a mögötte sorakozó tartályokon, az üres héjakon, amikből a saját másolataink válhattak volna, de már sosem fognak. – Ég önnel, Mrs. North! – Felugrok, és a boltív tetejére ragasztom a H9-et. – NEEE! – sikoltja. oo:o8 Futok a lift felé, Petert támogatva, félig-meddig magammal vonszolva őt, a fejemben számolva közben a hátralévő másodperceket. A vállam fölött visszapillantva

látom, hogy Mrs. North-nak sikerült megtennie pár lépést, mire az ív sisteregni és szikrázni kezd. Olvadt kődarabok hullnak alá, majd az egész tartószerkezet megroskad, és nagy morajlással kövek meg fémdarabok kezdenek recsegve-ropogva záporozni mindenütt a padlóra. A kisebb köveket sziklatömb méretűek követik. Néhány öklömnyi darab végigpattog a folyosón, és előttünk ér a lifthez. A tartályok csarnokát immár egy füstölgő sziklafal zárja el előlünk. Tompán kihallatszanak mögüle Mrs. North sikolyai és frusztrált kiáltásai. Leülök, nekivetem a hátam a hasznavehetetlen liftnek, és nyöszörögve tiltakozom az egész testemet elborító, izzó fájdalom ellen. A revolver a bordáim közé mélyed, úgyhogy kihúzom; csupa lucsok, és valószínűleg tönkrement. – Rhys mérges lesz a pisztolya miatt. Peter mellém ül. Rángatni kezdem a kötelet a csuklója körül. Valamit nyögdécsel, én pedig kihúzom a szájába tömött nedves rongyot, és félrelököm. – Rhys? – ez az első kérdése. – Ja, a renegát. Rá se ránts! – Úgy érzem, sok mindenből kimaradtam. – Jól érzed. – Miért nem szállunk be a liftbe? – Mert csak a legfelső emeletre vinne, az pedig most lángokban áll. ‒ Áh! A levegőben kőpor terjeng. Valószínűleg nem tesz jót, hogy belélegezzük, de ezen a ponton egyikünk sem törődik ilyesmivel. Nekitámasztom a homlokom a liftajtónak, és lehunyom a szemem.

– Nem árulom el senkinek – mondja Peter. Kinyitom a szemem. – Hallgatok róla. Hogy ki vagy valójában. Erről beszélt Mrs. North, igaz? Hogy a mi Mirandánk halott. A mi Mirandánk hallatán megsajdul a szívem, nem tagadom. – Ja – bólintok. – Ő meghalt. – Te vagy a mi Mirandánk! – folytatja Peter. – Ez semmin nem változtat. – Tévedsz. Mindent megváltoztat. – Nem tudok a szemébe nézni. Még nem. A karjai közé rejti a karomat, és némán hallgatjuk, ahogy a kődarabok pattogva és kattogva hűlnek. Ülünk; érzem keze biztos szorítását az ujjaim körül. Úgy érzem, el tudnék így ücsörögni egy jó darabig. – Számomra nem – mondja végül lágyan, egy órányinak tűnő hallgatás után. Nem felelek. Odahajolok, és finoman szájon csókolom. Azután túlságosan felerősödik a hasamban a fájdalom, és inkább újra hátradőlök, neki a liftnek. – Tudtam, hogy értem jössz – mondja. – Te ugyanezt tetted volna értem, és bármelyikünkért. Újabb percek telnek el; végül a kövek megállapodnak, és a zajuk is abbamarad. Majd Peter észreveszi a padlóba süllyesztett aknafedelet. – Úgy tűnik, megéljük, hogy még egy napot végigküzdhessünk. – Úgy tűnik. De közben mosolyog, és én is. Még egy nap nem is hangzik olyan rosszul. Különösen, ha vele tölthetem. Csendben vérzek a liftakna mellett, miközben ő Rhys üres revolverével fölfeszegeti az aknafedelet.

Rettenetes bűz tölti meg az apró, amúgy is fullasztó helyet. Hívhatjuk a szabadság illatának. Peter lekémlel a sötét lyukba, majd rám néz. – Hölgyeké az elsőbbség!

A

csatorna újabb rémálom, mégis örömmel fogadjuk.

Combközépig érő szennyvízben vánszorgunk a város alatt. Pár száz méter után végül találunk egy létrát, ami fölvezet a felszínre. A vállammal keresztülnyomakodom a nyíláson, majd lenyúlok, és a sebeim miatti fájdalomtól grimaszolva fölhúzom Petert. A torony mellett vagyunk. Hatalmas, masszív szülinapi gyertyára emlékeztet. Egy gigantikus fáklya az éjben, amely azt üzeni, biztonságos hazatérni. Egyedül vagyunk az utcán, de nem sokáig. Rhys érkezik Noah-val, és a felügyelete alatt álló másik Mirandával. Noah metsző pillantást vet rám, és nem is hibáztathatom érte, hiszen alig húsz perce kiszorítottam belőle a szuszt. Ugyanakkor azonban örül is, hogy életben talál. Rhys nem foglalkozik velünk, inkább a környéket figyeli. – Örülök, hogy látlak, Peter – köszönti Noah szárazon. Peter fölnevet, köszönetként biccent, majd átöleli Noah-t. – Pfuj! – nyögi Noah, és eltolja magától. – Szarszagod van. – Majd a másik Miranda vállára ejti a kezét. – Ööö, izé, szeretnék bemutatni neked valakit. Peter rámered a másik Mirandára.

– Hello, Peter! – köszön neki a lány. Picit félve. Megértem: én is félnék. ‒ Hol van Olive? – kérdezi Peter. A földre szegezem a tekintetem. Megint itt ez a bizsergés: a sürgető késztetés, hogy mozduljak, hogy belevessem magam a sötétségbe. – Nagyon rossz volt? – kérdi, és megtörli a szeme sarkát. ‒ Nem feleli a másik Miranda. – Gyorsan történt. Rhys kinyújtja felém a kezét. – A fegyvereim? – Nyilvánvaló, hogy ő sem szeret így a nyílt terepen, fedezék nélkül álldogálni. De nyertünk egy percet. A kezébe ejtem a ragacsos revolvert. – Ez borzalmas – mondja, olyan színtelen hangon, hogy muszáj nevetnem. Felvonja az egyik szőke szemöldökét. – A kard? – Azt hiszem, azt inkább megtartom. Felsóhajt, átöleli a vállamat, majd arccal a lángoló torony felé fordul. A tűz egyre tompább; lassan kialszik, mielőtt még elérné az alsóbb szinteket. Kisvártatva Peter is odajön mellém, és átkarolja a másik vállamat. – Peter vagyok – mutatkozik be Rhysnek. – Örvendek! – bólint Rhys. Noah elénk lép, és megáll. – Na srácok, készen álltok? Indulhatunk végre? Az utcák még csendesek körülöttünk, de már nem sokáig lesznek azok. Beolvadunk az árnyékok közé, amíg még égnek a tüzek, azután futni kezdünk az utcákon, gondosan elkerülve a teljes erővel dübörgő Humvee-kat. Mind ugyanabba az irányba tartanak. Félúton hazafelé megállítom a csapatot egy kereszteződésnél. Tökéletes a

látvány innen, egy sötét, egyenesen a toronyig futó sugárútról. Olyan nagy a csend, hogy hallom, ahogy a közlekedési lámpák izzói halkan klikkennek, amikor váltanak. Együtt nézzük, ahogy odafönt kialszik a tűz.

Hetekbe

telik, mire a város kezd helyrerázódni. Senki

nem tudja biztosan, hogy mi is történt. Mind közül a legzavarbaejtőbb az a különös tűz a Key Tower csúcsán. A hírekben komoly arcok teszik föl a kérdést: Lehetséges, hogy az események összefüggnek? Vajon mit rejtettek a legfelső emeletek? Találnak ugyan egy liftaknát, ami egészen az épület alapzatáig fut, azonban túl sok kőtörmelék torlaszolja el, és nem fér oda egyetlen kotrógép sem, ami kitakaríthatná. Mindent összevetve, hatszáztizenkét ember vesztette életét, a legtöbben a tűzesetek során. Sokukat agyontapostak. Néhányan szívrohamot kaptak. A híradók a halottak fotóit mutogatják. Rohammentők, önkéntesek, sárga dzsekis sürgősségiek árasztják el a várost és holttestek után kutatva sorra fésülik előbb a nagyobb utcákat, majd a sikátorokat és az épületeket. És kivétel nélkül mindig ott van mellettük a Nemzeti Gárda díszkísérete, bevetésre készen. Huszonkilencen fulladtak bele az Erie-tóba. Hordágyakon szállítják el a kiemelt vízi hullákat. A városban mindenki a szájat és orrot eltakaró, kék arcmaszkot visel attól való félelmében, hogy akármi okozta is a tömeghisztériát, az talán a levegőben terjedt. Sokkal, de sokkal rosszabb is lehetett volna a helyzet, ha sikerül rákényszeríteniük minket a részvételre. Ha nem állítottuk volna le a próbabevetést, akkor és ott. Különös hát, hogy mégsem érezzük a győzelem ízét.

Mind az öten Rhysnél maradunk; mostantól ez az új otthonunk. Saját szobám van. Peter és Noah közösen osztoznak egyen. A másik Miranda ‒ akit Rhys egyszerűen Sequel-nek, vagyis Folytatásnak nevez – ott alszik, ahol épp eszébe jut. Olyasmiken civódunk, hogy ki használja elsőként a zuhanyzót. Ez csak amolyan csipkelődős, örömteli torzsalkodás. A változatosság kedvéért, jó érzés ostoba, értelmetlen dolgok miatt aggódni. A srácok végre leszálltak egymásról, bár még nem teljesen. Próbálunk alkalmazkodni az új Mirandához, ő pedig igyekszik megtalálni a helyét kis csapatunkban. De nem könnyű. Hiszen ő én vagyok. És nem tudom, hogy énünknek mekkora része ugyanolyan. Különböző életet élünk. Eltér az ízlésünk, a véleményünk bizonyos dolgokról. Elég-e annyi, hogy én például szeretem a hagymát, ő meg nem? Elég-e, hogy én könnyen vitába szállok Rhysszel vagy Noah-val, ő pedig mindig a békítő szerepét játssza? Azt remélem, idővel mindketten másmilyen irányban változunk majd. Hogy végre képes leszek olyan érzés nélkül jönni-menni, hogy bármikor végezhetnének velem, és senkinek még csak fel se tűnne a dolog. Hogy Sequel, vagy valami másik Miranda egyszerűen a helyembe léphetne, és magára ölthetné törékeny és bizonytalan személyiségemet, amit apránként építek, napról napra. Nos, egyelőre legalább a vörös heg az arcomon megkönnyíti a megkülönböztetésünket. Az emlékfoszlányainak egy része azonos az enyéimmel; például ő is emlékszik arra a jelenetre, amikor Noah ott hagyja őt a padon. Szerencsére, az eredeti Miranda halálának emléke csak egy kusza,

zavaros rémálom a számára. Mint nálam, úgy nála is lassan, apránként térnek vissza a dolgok. A kirakó olyan darabkái, amelyek igazából nem tartoznak egyikünkhöz sem. A hivatalos magyarázat szerint a teremtőink egy adott ponton nyilvánvalóan birtokoltak engem, és másolatot készítettek a személyiségemről. Majd elengedtek, tudván, hogy úgyis elvezetem őket az Alfa csapat többi tagjához. Természetesen, az igazság azért némileg komplikáltabb ennél. Nem sokat beszélünk, mert nem bírunk néhány másodpercnél tovább egymás szemébe nézni. Grace esetében egész más volt a helyzet; Grace nem én voltam, hanem valaki más, még ha a kinézetünk meg is egyezett. Másrészt azonban, Sequel látványa folyton emlékeztet arra, hogy honnan származom. Egy keltetőgépből születtem. Ezen a nyáron. Egy nap utánam jön a fürdőszobába. – Te még mindig látod? – kérdi. Megdermedek. – Mit látok? – Minden éjjel egy sikátorban ébredek, és érzem, ahogy a vér lüktetve elfolyik belőlem. Esküszöm, teljesen valóságos érzés. – Lehorgasztja a fejét, vörös haja eltakarja a szemét. Ugyanez a rémálom gyötör engem is. Lassan fölemelem a kezem, és vigasztalóan a vállára teszem. – Ez csak egy rémálom. Olykor… nehéz megkülönböztetni a valóságtól. – Nem akarok hazudni neki, de nem mondhatom el a többieknek, hogy valójában ki vagyok. Még nem. Teljesen tönkretenné Noah-t, ha megtudná, hogy az eredeti Miranda megvédelmezésére tett erőfeszítése a lány halálával végződött.

Peter tudja. De ő híven őrzi a titkomat. – Mi nem az a lány vagyunk – mondom neki. – Akkor mondd, kik vagyunk mi? Rámosolygok, és ez jó érzéssel tölt el. Igazi mosoly ez. – Hiszen pont ez benne a szép! Hogy épp most jövünk rá. Egy pillanat múlva ő is elmosolyodik. De aztán lehervad az arcáról a derű. – A többiek… – Másként kezelnek téged, tudom… – Elhallgatok, keresem a megfelelő szavakat. – Hidd el, én is átmentem ugyanezen a fázison… Sőt, még most is tart a dolog. A mellkasodban érzed, igaz? Mint valami sajgó űr. De hidd el, egy nap majd megszűnik ez a hiányérzet. Ígérem. Csak idő kérdése. – Pedig valójában még bennem sem lett betöltve ez az űr, legalábbis nem teljesen; de azzal nyilván nem segítenék neki ha bevallanám. A neki tett ígéretem ugyanúgy magamnak is szól. – Szerinted normális lesz valaha is köztünk a viszony? Normális. Bárcsak így lenne! Igazság szerint, Sequel nem könnyíti meg egy hangyányit sem a saját létezésem megértését. De minden nappal jobb valamicskét. Napról napra egyre inkább önmagunkká válunk, saját, külön személyiséggé. – Normális lesz – felelem biztatóan. – Ígérem. Sequel kurtán biccent, majd hirtelen távozik. Hallom, hogy becsukja maga mögött az ajtót, és gyanítom, sír, mert úgy érzem, én is menten elbőgöm magam.

Időről

időre kibámulunk a nagy panorámaablakon;

figyeljük, ahogy a város lassan összeszedi magát. Az utcákon mindenki gyanakvó és óvatos. Folyton

helikopterek keringenek a levegőben. Nemzeti Gárdások jár-őröznek gázmaszkban. Tudósok árasztják el teóriáikkal a kábeltévéket. Néhány vallási fanatikus fennen hirdeti, hogy közel a vég. Még mindig félelem terjeng az utcákon, még ha ennek már nem is mi vagyunk az okai. Figyelünk. Várunk. Edzünk, vívunk, formában tartjuk magunkat. Rendszeresen beadjuk magunknak a memóriaszérumot. Sequelnek bevillan valami emlék Noah-ról az egyik éjjel, és hangosan szólítja őt az éjszaka közepén. Noah bejön a szobába, nem tudja, ki hívta. Tátott szájjal áll és vár, amíg végül Sequel azt mondja neki, hogy csak egy rémálom volt. Soha nem mondhatom el Noah-nak, hogy anélkül, amit tett, még mindig egy inkubátorban lebegnék. Soha nem tudhatja meg tőlem, hogy a tettei miatt az a Miranda, akit ő szeretett, elvérzett és meghalt az esőben, egy koszos sikátorban. Peter és én egy este együtt visszük ki a szemetet. Látom rajta a feszültséget. Az utcán végiggurul egy Humvee. A gépágyú kezelője a hátsó ülésen végigmér minket, majd odabiccent nekünk. Viszonozzuk a gesztust. – Mi a baj? – kérdem. Peter ráhajít egy fekete szemetes zsákot a jókora kupacra. Fölnéz a felhős égre. Hullani kezdenek körülöttünk az első esőcseppek. – Semmi – feleli. – Peter…! Elneveti magát. – Jól van. na. Igazad van. Tényleg van valami.

Vigyorgok, próbálom leküzdeni az elkerülhetetlent, pusztán a móka kedvéért. – Tudod, szerintem Sequel kedvel téged. – Ő Rhysbe szerelmes – jelenti ki Peter tárgyilagosan. – És ami azt illeti, nem Sequel mentett ki Mrs. North karmai közül. Várok. Rám mered, és viszonzom a pillantását. A föltámadó szél összeborzolja a haját, máskülönben azonban mozdulatlan. Nincs más, amit mondhatnánk. Odalépek hozzá, egészen szorosan, amíg már közvetlen közelről nézem a szemét. Lábujjhegyre emelkedem, ő pedig gyöngéden megcsókol. Visszaereszkedek a sarkamra, de az ajka nem válik el az enyémtől. Úgy csókol, mint azelőtt: először lágyan, finoman. Azután keményebben. És ismét eláraszt az öröm, hogy sikerült élve kijutnunk abból a toronyból. Mert kezdem felismerni, hogy az életemnek nem kell folyton a személyazonosságom, vagy annak hiánya körül forognia. Ha képes vagyok az apró, egyszerű pillanatokra összpontosítani, és mindenestül átélni őket, bármilyen illékonyak is, a sajátommá válnak. Senki más nem tapasztalja meg őket úgy, ahogyan én, csakis saját magam. A kezemmel kitapogatom a pólója szegélyét, megfogom, és áthúzom a feje fölött – épp csak annyi időre hagyva abba a csókolózást, amíg a ruha elhalad az ajkaink között. Félrelöki, rá a szemétkupacra, és ekkor az órája váratlanul pittyegni kezd. Homlokráncolva mered rá, mintha valami bosszantó kullancs volna, ami megpróbál befurakodni a bőre alá. – Ideje beadni a napi szérumot? – kérdem rekedt hangon.

– Ja – bólint, aztán a komor tekintete mosollyá szelídül. – Ezt a világért sem akarnám elfelejteni. Felkapja a pólóját, kirázza, majd visszaveszi magára. – Talán kijövök ma éjjel, úgy éjfél körül, hogy nézzem egy kicsit a csillagokat – súgom neki. – Szeretem a csillagokat – feleli mosolyogva. Átkarolja a vállam, és együtt sétálunk vissza, hogy beadjuk egymásnak a szérumot.

A

nyár végén egy nap, amikor a többiek épp odakint

vannak edzeni, beviszem a memóriapántot a fürdőszobába, és magamra zárom az ajtót. Nyugodtan hívhatjuk paranoiának, de volt néhány olyan pillanata az idei nyárnak, amit semmiképp nem szeretnék elveszíteni. Múlt éjjel például „kölcsönvettük” valaki csónakját, és kimentünk horgászni a holdfényes tóra. Olyan kellemes és varázslatos volt az egész, hogy egy-egy röpke pillanatra sikerült is megfeledkeznem azokról az emberekről, akik el akartak fogni vagy meg akartak ölni minket. Így hát az emlék megy a gépbe, arra az esetre, ha netán valaha újra elfelejtenék mindent. Lehajtom a vécé fedelét, és ráülök; a szemem elé helyezem a pántot. Az ujjammal végigtapogatom az oldalát, amíg meg nem találom az aprócska gombot, ami elindítja a másolási funkciót. A fájdalom most csupán pár pillanatig tart, csaknem elhanyagolható, ahogy a mikroszkopikus tapogató szondák kígyózva behatolnak az agyamba. Visszagondolok arra a meghitt pillanatra, ahogyan a víz úgy csillogott, mint a sötét üveg, és lélekben felkészülök rá, hogy átadjam az emléket a masinának.

Ám ehelyett a szerkentyű úgy dönt, hogy inkább ő ad nekem egyet. Egy olyan emléket, amit még Mrs. North hagyott benne.

Ez a leghosszabb liftút, amiben valaha is részem volt. Korábban még sosem hívatott magához, legalábbis így, előzetes figyelmeztetés nélkül nem. Nem tudok nem arra gondolni, hogy ez az, a több évtizedes várakozás után végre eljött a pillanat! Végre igazi feladatra szólítanak! Gondolatban megjegyzem magamnak, hogy később el ne felejtsem fölvenni ezt az emléket, hogy a többiek az ő saját szavaival hallják a kinevezést, ne az enyémekkel. A hátam mögött összekulcsolom remegő kezeimet. Kinyílik a lift ajtaja, és belépek az irodájába. Az üvegfalak piramis alakot formáznak, de ő elsötétítve hagyja őket. A napkorong csak egy apró, izzó golyó a bal oldali üvegtáblán. Az asztalánál ül. Ez az egyetlen bútordarab a szobában. Anélkül, hogy felpillantana a papírjaiból, egy kézmozdulattal közelebb int magához. Végiglépkedek a plüss szőnyegen, és letérdelek az asztala előtt, még ha ettől ostobán érzem is magam. A dolgok egészen másképp folynak itt. – Fölállhatsz – mondja. Engedelmeskedek. A test páncélja ugyanúgy pikkelyes, de az általam hordott fekete helyett aranyszínűek a lemezkéi. A lapocskák apró tükrökként ragyognak. Az ő haja még nem veszítette el a vörösarany fényét; nem úgy, mint az enyém. Az arca még mindig egy tizenhét éves lányé, mint

azé a Mirandáé, akit a saját lányomként nevelek. Bizonyára öregnek tűnök a szemében, visszataszítóan öregnek. Fiatalos szemekkel tanulmányoz, amik többet láttak már, mint amit én el tudok képzelni. Talán, ha a kedvére teszek és ő elégedett velem, egy nap majd én is ugyanannyit láthatok, mint ő. – Azért hívattalak, mert a saját szádból szeretném hallani, hogy haladtok. Minden az ütemterv szerint zajlik? – Igen – felelem tüstént. – Lehetséges, hogy felmerült egy kisebb akadály, de a teszt az eredeti terv szerint folytatódik. – Miféle akadály? – Semmi, ami miatt aggódnunk kellene. Úgy tűnik, Rhys gyanakodni kezdett a Rózsák igazi természetét illetően, és azt hiszem, ha nem figyelek rá, tovább akar majd szaglászni az ügyben. Javaslom, távolítsuk el őt az Alfa csapatból. – Ez fölöttébb sajnálatos. De tedd, amit szükségesnek ítélsz! Azzal visszafordítja a figyelmét a papírjaira. Nem tudom eldönteni, ez most azt jelenti-e, hogy leléphetek, de nem akarom megkockáztatni, hogy engedély nélkül hátat fordítsak neki. Ez a nő az igazi, biológiai anyám, az összes Miranda klón genetikai forrása, a saját vérem, és mégis: állandóan azt érezteti velem, hogy csak egy csótány vagyok hozzá képest. Egy jelentéktelen, undorító, kártékony féreg, amit el kell taposni. Elmém egyre sötétebb gondolatok felé kalandozik, ahogy lassan múlnak a másodpercek, és túlságosan erős bennem a sürgető vágy, hogy megnézhessem az új

fegyvereit. Kitöltöttem a szolgálati időmet. Igenis megérdemlem, hogy láthassam őket. Összeszedem minden bátorságomat, és megkérdem: ‒ Láthatnám őket? ‒ Őket? ‒ kérdi, a jelek szerint meglepetten, hogy még mindig itt vagyok. ‒ A te… azokat, akik a Rózsák mellett dolgoznak majd. Akik leigázzák világunkat. Elmosolyodik. ‒ Talán félsz kimondani a nevüket? Attól tartasz, hogy még meghallanak. Mivel úgyis tudná, ha hazudnék, inkább nem teszem. A szörnyetegeknek van nevük, igen; de elég, ha rágondolok, már azt is érzékelik. És én nem akarom, hogy halljanak engem. – Igen. Egy kicsit. Ez szemlátomást inkább mulattatja, mintsem kiábrándítja őt. – Nos, nem szeretném rémálmokkal elcsúfítani az éjszakáidat. – Köszönöm. Ekkor tényleg elbocsát, de bizonyára érzi a csalódottságomat, mert még utánam szól. – Légy türelmes! Hamarosan látni fogod őket, mint mindenki más is a világon.

Leveszem

a fejemről a memóriapántot, és az ölembe

helyezem. Nyílik a bejárati ajtó, és hallom, hogy megérkezett négy lakótársam; lerúgják a cipőt a lábukról, a konyhaszekrények ajtaját nyitogatják, és nevetgélnek valami poénon, amit az egyikük mondott.

Két év. Ennyi idős ez az emlék. Mennyi minden történt azóta… Ezek szerint Mrs. North-nak is megvolt a maga saját teremtője. És léteznek valamiféle szörnyek, amelyek le fogják igázni a világot. Szörnyek, amelyek nevét még maga Mrs. North is félt a szájára venni. – Miranda? – szólít valaki. A hang alapján Peter vagy Noah. Lepillantok a kezemben tartott fejpántra, és azon tűnődöm, vajon legközelebb mi ellen kell harcba szállnia a csapatunknak. Meg azon, hogy mi lehet az, ami még egy olyan sötét és gonosz szívben is képes rettegést keltem, amilyen Mrs. North-é volt. Azután ráébredek, hogy mit sem számít. Akármi is az, együtt nézünk majd szembe vele.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Köszönöm: Adam Lastoriának, hogy elolvasta a korai regényeimet, és nem fakadt sírva tőlük. És amiért a kezembe adta nemrég azt a könyvet, ami újra felszította bennem az olvasás iránti szenvedély lángjait. Suzie Townsendnek, mindenért. Talán butaság ilyet mondani, de mind a ketten tudjuk, hogy így igaz. Köszönet hát mindenért! Ez a könyv azért születhetett meg, mert nem mondtál le róla, sem pedig rólam. Janet Reidnek. Veled a hátam mögött úgy érzem, bármire képes vagyok. Köszönöm a finom nasit, és a több pohár vizet! Köszönet a QueryShark-ért! Catherine Ondernek, amiért megmutatta nekem a könyvben rejlő igazi potenciált. És amiért ilyen sokoldalú bajnok! Valamint Hayley Wagreich-nek, az ő fáradhatatlan asszisztensének. A szüleimnek, mind a négynek, amiért úgy neveltek, hogy higgyem: bármire képes vagyok, amit elhatározok, ha nekidurálom magam. És, tudjátok, amiért életben tartottak. Köszönöm Adam Grisaknak az orvosi anyagot! A Lastoria’s BP-nek, azért a kilenc és fél évért. Ott álmodtam meg a történeteimet. És még fizetést is kaptam, hogy kiolvassak pár száz könyvet. Bocsi, Don! A randalli EB Games stábjának: Mike-nak, Rashadnak és Aaronnak. A jó beszélgetésekért. Valamint, az EB Stow csapatának, különösen Will Lylenak, amiért együtt álmodott velem. Joanna Volpe-nak, Meredith Barnesnak és Sara Kendallnak, a korai olvasásokért, és mert segítettek

megtalálni önmagámban a tini lányt. Valamint Brooks Shermannek, aki ugyan nem segített megtalálni önmagámban a belső tinit, viszont más dolgokban nagyon is a segítségemre volt. Sean Ferrellnek és Jeff Somersnek, amiért a mentoraim. De tényleg! Josh Bázelinek, amiért inspirált engem. Suzanne Collinsnak, ugyan- ezért. Mindenkinek a Disney Hyperion vállalatnál, amiért segítettek megírnom egy olyan könyvet, amire büszke vagyok.