A PUSZTA ANALITIKUSA AVAGY EGY ENFANT TERRIBLE „A TEGNAP VILÁGÁBÓL” SZUMMER CSABA
Erôs Ferenc: Kultuszok a pszichoanalízis történetében Egy Ferenczi-monográfia vázlata Jószöveg Mûhely Kiadó, Budapest, 2004. 176 old., 1490 Ft „elég általánosan úgy ismernek, mint valamely nyugtalan szellemet, vagy ahogyan legutóbb Oxfordban mondta valaki, mint a pszichoanalízis ’enfant terrible’jét.” Ferenczi Sándor Freud 75. születésnapján tartott elôadásából „Nem árulná el nekem, mit jelent ez az érdekes szó a címlapon (Lélekelemzés)? Biztosan valami nagyon szép dolgot.” Freud levele Ferenczi Sándorhoz FERENCZI-RENESZÁNSZ ITTHON ÉS KÜLFÖLDÖN „Úgy gondolom, hogy Ferenczi klinikai reputációjának a mostani reneszánsza […] a pszichoanalitikus historiográfiának az egyik sikertörténete”, állapította meg nemrégiben Paul Roazen, az ismert amerikai tudománytörténész.1 Az elmúlt két évtized valóban Ferenczi Sándor újrafelfedezését hozta magával Magyarországon és a nagyvilágban. A hazai mintegy fél évtizedes késéssel követte a külföldi Ferenczi-reneszánszot, néhány ponton kapcsolatba is lépett vele, lényegét tekintve azonban mégis más természetû. A külföldi Ferenczi-reneszánsz két fô okra vezethetô vissza. Az általánosabb ok az, hogy a nyugati társadalmakban a hatvanas évek végétôl kezdôdôen az autoriter-paternalista viszonyok a mikrotársadalmi intézményrendszerben is látványosan háttérbe szorultak, és ez a tendencia a hetvenes években elérte az orvos–beteg kapcsolatot is;2 ennek megfelelôen a pszichoanalitikus és az analizált kapcsolata is szim1 ■ Paul Roazen: The exclusion of Erich Fromm from the IPA. Contemporary Psychoanalysis 37 (2001), 2. old. 2 ■ Vö. Kovács József: Bevezetés a modern orvosi etikába: bioetika. Medicina, Bp., 1999. 3 ■ Erôs Ferenc: Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus. Gondolat, Bp., 1986. 4 ■ Gaál Gábor. Freud halála. Korunk, 1939. 882–884. old. 5 ■ Ernest Jones: Sigmund Freud élete és munkássága. Gondolat, Bp., 1983. 585. old.
metrikusabbá vált. Ferenczi Sándor (1873–1933) pedig már a harmincas évek elején törekedett a felek egyenrangúságára az analitikus diádban. Az analitikus technika területén elkezdett újításai mintegy fél évszázaddal elôzték meg a késôbbi fejleményeket; Ferenczi felfigyelt ugyanis arra, hogy (Freud és a többi korabeli analitikus naiv elképzelésével szemben) a terapeuta nem semleges tükör vagy vetítôvászon, „amelyen” a páciens projekciói, indulatáttételei megjelennek. Megpróbált módszeresen szembenézni azzal, hogy az analitikus helyzet más, mint a természettudományos megfigyelési szituáció, sajátos kommunikációs helyzet, amelyben mindkét félnek (természetesen nem azonos mértékben) megvannak a maga gyengeségei és vakfoltjai. A másik ok Ferenczi egyik lényeges, de vitatott elméleti újítása: a Freud által 1897-ben elvetett csábítási elmélet részleges feltámasztása. Ferenczi szerint alapvetô hiba volt, amikor Freud mintegy ötévi tépelôdés után fantáziáknak minôsítette a hisztérikusok gyakori beszámolóit az ôket ért abúzusokról. Ferenczihez hasonlóan a nyolcvanas évek Amerikájában számos „emlékezet-terapeuta” kutatott a szexuális visszaélések nyomai után páciensei gyermekkori emlékeiben. A hazai Ferenczi-kultusz felújítása (felújítása, hiszen a két háború között természetesen Ferenczi volt a magyar pszichoanalízis vezéralakja) belsô eredetû, s a pszichoanalízis fokozatos, csupán a nyolcvanas évektôl felgyorsuló rehabilitálásának mintegy a betetôzése. „A pszichoanalízis kissé közép-európai társadalomtörténet is”, idézi Erôs Ferenc elsô könyvének3 nyitó mondatában a kolozsvári Korunk megemlékezését Freudról, 1939-bôl.4 Ez a tagadhatatlanul érvényes megállapítás a Freud halálát követô fél évszázadra talán még találóbb is, mint a két világháború közötti idôszakra, amikor Magyarország Ausztria és Németország mellett a harmadik pszichoanalitikus nagyhatalom, ahol a pszichoanalízis nem csupán a pszichoterápiára, hanem az irodalomra is jelentôs hatást gyakorolt. A második világháború végére „az európai kontinensen [tehát Angliát kivéve mindenütt] szinte teljesen megsemmisült a pszichoanalitikus mozgalom”,5 a legsúlyosabb csapás azonban kétségtelenül Magyarországot érte. A zsidótörvények által kiváltott emigrációs hullám jelentôsen meggyengítette, a munkaszolgálat és a soá borzalmai pedig brutálisan szétszaggatták a virágzó magyar pszichoanalitikus kultúrát. A leggyötrelmesebb megaláztatások
30
BUKSZ 2005
után, a fizikai megsemmisülést sokszor csak nagy szerencsével elkerülô, s az új, baloldali rezsimmel mindezek következtében, vagy már e nélkül is többségükben rokonszenvezô pszichoanalitikusok „a fordulat évéig” azt remélhették, véget értek megpróbáltatásaik. „A magyar pszichoanalízis háború utáni története már régóta külön könyvet érdemelne, és hovatovább félô, hogy ez a könyv soha nem születik meg, mert azok, akik ezt a történetet el tudják mondani, már nem sokáig lesznek közöttünk”, jeleztem éppen tíz éve.6 Bár ilyen könyv máig nincs, különbözô formákban lassan gyarapszik az az anyag, amelynek birtokában egyszer megírható lesz.7 Harmat Pál, aki nem csupán krónikása, hanem a hatvanas évek vége óta résztvevôje is ennek a történetnek,8 úttörô munkát végzett, ám az ötvenes évek számára is fehér foltot jelentenek. A pszichológiatörténet a „teljes elnyomás korszakának” látja az 1949 és 1956 közötti szakaszt, „amikor a pszichológia egyes irányzatainak, elsôsorban a pszichoanalízisnek az ambíciói az ember egységes és átfogó magyarázatára riválist jelentettek a marxista hegemonista törekvések számára, s ez megpe-
csételte sorsukat”.9 Az analitikusok jelentôs hányada felfüggesztette praxisát,10 Freud tudománya közel egy évtizedre illegalitásba vonult, a képzés, ha létezett egyáltalán,11 magánlakásokon, ahogyan Mérei Ferenc mondta egy interjújában, „a katakombákban” folyt. A magyar pszichoanalízis egy évtizedre szinte teljesen hibernált állapotba került. A forradalom után (illetve Paneth esetében már a forradalom elôtt) azonban lezajlott az analitikus gyakorlat kontinuitását biztosító, 1919 és 1926 között született nagy generáció (Hidas György, Nemes Lívia, Linczényi Adorján, Vikár György, Paneth Gábor) kiképzése,12 majd intézményes keretek között a klinikai gyakorlat is kezdett feltámadni tetszhalott állapotából. Elôször éppenséggel egy volt ÁVO-orvos,13 a stekelista Szinetár Ernô nyújtott ehhez intézményes hátteret a József Attila Kórházban (késôbbi nevén a Fôvárosi Pszichoterápiás Módszertani Központban). Az ideológiai vasfüggöny azonban továbbra is elszigetelte a magyar pszichoanalízist és társadalomtudományt azoktól a fejleményektôl, amelyeket Nyugaton a pszichoanalízis klinikumon kívüli területeken való
6 ■ Szummer Csaba (szerk.): Pszichoanalízis és modernitás. Replika, 19–20., 1995. december, 7–92. old. (az idézet: 7. old.). 7 ■ Lásd pl. Hermann Imre, Paneth Gábor, Vikár György, Nemes Lívia, Buda Béla és Hidas György önéletrajzi írását, ill. interjúját in: Bodor Péter, Pléh Csaba, Lányi Gusztáv (szerk.): Önarckép háttérrel. Magyar pszichológusok önéletrajzi írásai. Pólya, Bp., 1998. 8 ■ A hatvanas évek második felében Harmat az orvosi egyetemi újság diákszerkesztôjeként kezdte el Hermann Imre bemutatását, „népszerûsítését”, diplomásként az egészségügyi szakszervezeti lap szerkesztôje lett; és szerepe volt abban is, hogy a szakszervezet 1969-ben megrendezte Hermann Imre híres 80. születésnapi ünnepségét. 9 ■ Bodor, Pléh, Lányi: i. m. 304. old. 10 ■ „Nem világos, hogy tulajdonképpen hányan folytatták az analízist; biztosan ez csak Hermann Imrérôl és Almásy Endrérôl ismert. Ôk lettek volna az egyetlenek?”, töpreng Harmat, in: Harmat Pál: Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. A budapesti mélylélektani iskola története, 1908-1993. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Bp., 1994. (Elsô megjelenés: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1986), 429. old. Paneth Gábor cikke (BUKSZ, 1994. ôsz) folyamatosságról beszél ugyan, azonban máshol jól érzékelteti a bizalmatlanság légkörét az ötvenes évek elsô felében, ami az analitikusok egymás közti kapcsolatára is kiterjedt: Paneth-dialógus. In: Bodor, Pléh, Lányi (szerk.): i. m. 182. old. 11 ■ Vö. Harmat uo. Újabb bizonytalanság az ötvenes évek pszichoanalízistörténetében: „a pszichoanalitikusok továbbra is találkoztak egymással, szemináriumokat és elôadásokat tartottak. De nem tudni, hogy mikortól – megszakítás nélkül 1948–49 óta (ez kevéssé valószínû), az ötvenes évek késôbbi idôszakától vagy talán csak 1960 után.” 12 ■ Vö. Bodor, Pléh, Lányi: i. m. 13 ■ Szinetár Ernôn kívül Harmat szerint Bálint István volt az egyetlen pszichoanalitikus, aki odáig züllött, hogy (Péter Gábor egyetlen igazi bizalmasaként) az ÁVO-nak dolgozzon, aki „a legrosszabb fajtájú hóhérok, az orvosi köpenyes gyilkosok közé tartozott” (Harmat: i. m. 401. old.). Vö. Farkas Vladimir: Nincs mentség. Az ÁVH alezredese voltam. Interart Stúdió, Bp., 1990. 14 ■ Erôs Ferenc: Checkpoint Sigmund - avagy a Freud-szcenáriók. BUKSZ, 1989. december, 12. old. 15 ■ Az egyesület 1988-ban alakult meg hivatalosan. Vö. Harmat: i. m. 475. old.; Hidas György: Zur Geschichte der Psychoanalyse in Ungarn. In: Hans Lobner (hrsg.): Psychoanalyse heute. Verlag Norbert Orac, Wien, 1986. 243–253. old. 16 ■ Erôs Ferenc: Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus, továbbá: Szociálpszichológia és kritikai elmélete. Pszicho-
lógiai Tanulmányok XV (1978), 347-377. old.; Kiss Endre: A „k.u.k. világrend” halála – Bécsben. Magvetô, Bp., 1978; Nyíri Kristóf: A Monarchia szellemi életérôl. Gondolat, Bp., 1980. 17 ■ „József Attila freudizmusának […] a hetvenes–nyolcvanas években kezdôdô ’rehabilitálása”, tárgyilagosabb elemzése – ami elsôsorban olyan irodalmároknak köszönhetô, mint Szabolcsi Miklós, Tverdota György, Veres András, Bókay Antal, Szôke György, Gyertyán Ervin – sok tekintetben megelôzte a pszichoanalízis teljes rehabilitálását, hiszen bebizonyosodott, hogy ’legitim módon’ lehet valaki ’freudista’ – annak ellenére, hogy egyszersmind marxista is.” (Erôs, 165. old.) 18 ■ Gyertyán Ervin: Marx, Freud, József Attila. Irodalomtörténet, 59 (1977), 139–185. old.; Bókay Antal, Jádi Ferenc, Stark András: „Köztetek lettem én bolond…” Sors és vers József Attila utolsó éveiben. Magvetô, Bp., 1982; Bókay Antal: Pszichoanalízis, freudizmus és marxizmus kapcsolata József Attila világképében. Literatúra, 1980. 248–266. old.; Szôke György: Korai traumatikus élmények feldolgozása József Attila költészetében. Magyar Pszichológiai Szemle, 40 (1983), 507–522. old. 19 ■ Szummer Csaba: Freud, Sulloway biológusa. Pszichológia, 1988. 8. szám; Pszichoanalízis és hermeneutika. Valóság, 1990. 11. szám; Freud nyelvjátéka. A pszichoanalízis mint hermeneutika és narráció. Cserépfalvi, Bp., 1993; Vajda Mihály: Heidegger Freudról. In: A posztmodern Heidegger. T-Twins, Bp., 1993. 53–62. old.; Bacsó Béla: Néhány bevezetô megjegyzés a pszichoanalízis és a hermeneutika viszonyához. Thalassa (2) 1991, 2. szám, 3-4. old.; Fehér Ferenc: Ki a Dóra-történet szerzôje? uo. 5-19. old.; Bánfalvi Attila: A szabadság arcai a pszichoanalízisben. Gond-Cura Alapítvány, Debrecen, 1998; Katona Gábor: Az önismeret paradigmái. Gond–Osiris, Bp., 2000. 20 ■ Pl. Ferenczi Sándor: A pszichoanalízis felé. Fiatalkori írások 1897–1908. S. a. r. és szerk. Mészáros Judit. Bp., Osiris; Mészáros Judit (szerk.): In memoriam Ferenczi Sándor. Jószöveg Kiadó, Bp., 2001. 21 ■ Erôs Ferenc: A szociálpszichológia fejlôdése és az „autoritariánus személyiség”. Világosság, 1974. 8–9. szám, 535–542. old.; Analitikus szociálpszichológia. Történeti és elméleti tanulmányok. Új Mandátum, Bp., 2001., továbbá uô (szerk.): Ferenczi Sándor. Új Mandátum, Bp., 2000; Csabai Márta, Erôs Ferenc (szerk.): Freud titokzatos tárgya. Pszichoanalízis és nôi szexualitás. Szöveggyûjtemény. Új Mandátum, Bp., 1997; Csabai Márta, Erôs Ferenc (szerk.): Testhatárok és énhatárok: az identitás változó keretei. Jószöveg, Bp., 2000. Szummer Csaba, Erôs Ferenc (szerk.): Filozófusok Freudról. Cserépfalvi, Bp., 1993.
31
SZUMMER – ERÔS alkalmazása eredményezett. A tudományfilozófiai „határzár”, valamint az interdiszciplináris vizsgálódások nehézsége miatt a hetvenes években meginduló magyarországi pszichoanalízis-reneszánsz szinte kizárólag az ellenséges ideológiai közegben is túlélését biztosító, szorosan a klinikai gyakorlathoz kapcsolódó tradíciót folytatta. „Míg a nyugati országokban a freudi tanok és a filozófia, illetve a különféle humán tudományok (szociológia, történelemtudomány, antropológia, mûvészettudomány stb.) között termékeny kölcsönhatás, kölcsönös recepció ment végbe, hozzánk legfeljebb a híre s néhány morzsája jutott el ennek az »interdiszciplináris« pezsgésnek. A pszichoanalízis kritikai értékelése és értelmezése, amely Nyugaton a tudományelmélet és a tudományfilozófia különféle irányzatainak egyik központi kérdésévé vált, nálunk szinte kizárólag a marxista ideológia privilégiuma maradt” – jellemezte ezt a helyzetet a nyolcvanas évek végén Erôs.14 A nemzetközi elszigeteltség természetesen a klinikai gyakorlatnak se tett jót. A nyolcvanas évek második felében a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület (majd két évtizedes tárgyalássorozat után) a nemzetközi szövetség rendes tagja lett ugyan,15 és az intézményesülô pszichoterapeuta-képzésben is domináns elméleti és gyakorlati irányzattá vált a pszichoanalízis, ám a klinikumban olyan gyakorlat konzerválódott, amely csak részben tartott lépést a pszichoanalízis új irányzataival. A nyolcvanas években kezdôdött el a Freud inspiráló hatását mutató nyugati társadalomtudományos eredmények magyar adaptálása. Legelôször a recepció- és eszmetörténeti vizsgálódásokban,16 majd József Attila kapcsán17 az irodalomtudományban.18 A nyolcvanas évek óta, nem utolsósorban a Ferenczi Sándor Egyesületnek köszönhetôen terjed a pszichoanalízis klinikumon kívüli hazai alkalmazása. Végül a pszichoanalízis-reneszánsz utolsó hullámában, a kilencvenes években fordult a magyar filozófusok figyelme is Freud felé, s vette kezdetét a pszichoanalízis tudományelméleti-metodológiai vizsgálata.19
„KULTUSZOK KÖNYVE”, AVAGY EGY FERENCZI-MONOGRÁFIA KÖRVONALAI Freud tudománya tehát újra integrálódott a magyar pszichológiába és szellemi életbe, ám mindmáig Erôs Ferenc az akadémikus pszichológia egyetlen jelentôs alakja, akinek érdeklôdésében, immáron bô két évtizede, kulcsszerepet játszik a pszichoanalízis. Freud tudományos legitimálása egyértelmûen Erôs nevéhez köthetô, mint ahogyan Hidas György és Mészáros Judit20 mellett a magyar Ferenczi-reneszánsznak is ô lett a meghatározó alakja. 1982-ben elkészült kandidátusi értekezése, a már idézett Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus idôtálló munkának bizonyult. Erôs érdeklôdését az elmúlt három évtizedben négy vagy öt téma határozta meg: a szociálpszichológia, ezen belül különösen az analitikus szociálpszichológia, a pszichoanalízis recepciótörténete, majd kultuszainak a története (az elmúlt négy-öt évben Ferenczi Sándorral a fókuszban), az identitás problémája, ezen belül hangsúlyosan a zsidó identitás empirikusnarratív kutatása, s a kilencvenes évek második felétôl a gender studies.21 Mindezen témákhoz a metodológiai reflexió igénye társult: a szociálpszichológiához az ideológiakritika, a pszichoanalízishez a hermeneutikai metodológia, az életrajzok és az énidentitás kapcsán pedig a narráció módszertani problémáinak vizsgálata. Erôs jelentôsen befolyásolta az egész magyar pszichológia fejlôdését, non-direktív, rejtélyes módon mégis hatékony habitusával egyetlen évtized alatt képes volt átformálni a hazai pszichológiai diskurzust. Újabb és újabb kutatási területeket nyitott meg maga és tanítványai-munkatársai elôtt; a nem empirikus (és nem marxista) pszichológiai diskurzus Erôs és a hozzá közvetlenül kapcsolódó kutatók révén nyert polgárjogot a magyar szellemi életben. A Kultuszok a pszichoanalízisben nyolc tanulmányt tartalmaz, közülük hat Ferenczi Sándorral foglalkozik, egy Freuddal és a pszichoanalízis keletkezésével, egy pedig József Attila és a pszichoanalízis kapcsolatával.
32 Erôs meglehetôsen tág értelemben alkalmazza a címben szereplô „kultusz” szót, egyszerre ért rajta toposzt, mítoszt, legendát. A kultuszkutatás az irodalomtudományban manapság valóságos sikerágazat.22 Erôst is már a nyolcvanas évek óta foglalkoztatják a meghatározó személyekhez fûzôdô kultuszok, közvetlenül mégsem támaszkodik az irodalmi kutatás eredményeire,23 jóllehet, annak kontextualizmusa, interdiszciplinaritása nagyon is közel áll kutatói habitusához. Szenvedélyesen érdekli a kultuszok keletkezése, anatómiája, funkciója, megteremtôik indítékai, s mindezt széles szellemtörténeti és politikai kontextusban, a személyes szálakat is érintô, metodológiai szempontból heterogén tárgyalásmódban mutatja be, ami a pszichoanalitikusok esetében szinte elengedhetetlen, hiszen itt kiemelkedô szerepet játszanak a személyes kapcsolatok. Különösen igaz ez a Ferenczi tündöklése, bukása, emlékének meghurcolása, majd dicsôséges feltámadása címû történetre, amelyet Erôs a következô toposzokkal, illetve nézôpontokból mesél el: az „enfant terrible, a fenegyerek” (Erôs fordításában „vásott kölyök”), az „elmebeteg”, végül pedig az „áldozat” kultusza. Erôs kedvenc témái szinte mindegyik tanulmányon végigvonulnak: a személyes identitás problémája és kapcsolata az élettörténeti narrációval, a zsidó származás és a (részben tudatosan, részben reflektálatlanul és/vagy kényszerûen vállalt) zsidó identitás szerepe Ferenczi és Freud életében, az életrajzírás metodológiai nehézségei, végül többször felbukkan a feminizmus nézôpontja is az árnyaltan ábrázolt eszmetörténeti kontextusban. A kötetet egy Ferenczi-monográfia vázlatának tekinti, ami a recenzenst arra csábítaná, hogy megpróbálja elképzelni a majdani monográfiát, egy „társadalomtörténeti hátterû intellektuális életrajzot” Ferenczirôl, Freud legkedvesebb tanítványáról és egyik legkeserûbb csalódásáról. HAGIOGRAFIKUS ÉS IKONOKLASZTA ÉLETRAJZÍRÁS A biográfiai rekonstrukció mûfajának egyik pólusa a hagiográfia, aminek kitûnô példája Ernest Jones (aki még többször feltûnik történetünkben) klasszikus Freud-biográfiája. Lionel Trilling, a háromkötetes életrajzból egykötetes, világsikerû bestsellert szerkesztô amerikai irodalomtudós szól errôl a Jones könyvéhez írt elôszóban: Freud mûve „hatalmas, rendszerezett, merész és szándékaiban nagyvonalú; életérôl sem mondhatunk egyebet. […] életének vonzereje […] egy olyan életrajzi esztétikában gyökerezik, amely akkor teljesedik ki, ha élet és mû összhangban áll, amely gyönyörûségét leli a bizonyosságban, hogy Shakespeare nemes jellem volt, elégtétellel veszi tudomásul a nyugodt méltóságot és szépséget, amirôl Szophoklész szobra tanúskodik, és kétségbeesik Milton egyes megnyilatkozásainak kicsinyességén.”24 Erôs „biografikus esztétikája” kétségtelenül a másik, az ikonoklaszta póluson vagy ahhoz nagyon közel helyezkedik el, amit például A császár meztelen címû,
BUKSZ 2005 a kilencvenes évek elsô felének Freud-vitáiról szóló beszámolója már címével is jelez. Nagyfokú gyanakvással közelíti meg hôseit, és egyik legfôbb gyönyörûsége, ha fellebbentheti a fennkölt biográfiák súlyos drapériáit vagy ha csontvázakat szedhet elô a pohárszékekbôl. A tekintély ellen lázadó enfant terrible attitûdje ez, aki, bármennyire zavaró legyen is, szinte kényszert érez arra, hogy kimondja az igazságot: a császár meztelen. „Az enfant terrible ebben az értelemben nem karaktervonás, nem veleszületett tulajdonság, hanem a felnôtt társadalomhoz való viszonyt jelképezi. […] jól kifejezi a gyermeki lázadást, amelylyel a »vásott kölyök« szembehelyezi magát a szülôi és társadalmi erôszak, a felnôttek, a »rettenetes szülôk«, a les parents terribles világával. A nevelés elnyomó/elfojtó intézményei és az ezzel társuló pedagógiai képmutatás leleplezésének szándéka […] vezérli” (75. old.) – mutatja be hôsét, Ferenczit. Az enfant terrible többé-kevésbé tudatosan játszott szerepe azonban nem csupán Ferenczi intellektuális attitûdjét határozza meg, hanem Erôsét is, ami megkönnyíthette számára az empátiát hôse iránt. A leleplezési szenvedély, az enfant terrible „üdítô szemtelensége” (két évtizeddel ezelôtt recenzens ezt a címet adta Erôs elsô, a korszellemnek megfelelôen éppen a marxizmust „froclizó” könyvérôl írt kritikájának) jellemezte már Erôs korai munkáit is. A továbbiakban a kötet elsô hét tanulmányára szorítkozom, két kérdésre összpontosítva. Az egyik a pszichoanalízis és a modernitás viszonya, a másik pedig a pszichés trauma, különösen az abúzus problémája. Közben el-elkalandozom Erôs könyvétôl, de azt remélem, hogy ez a két exkurzus segítheti a könyv által felvetett problémák megvilágítását. FREUD ELHAGYJA A SZCIENTISTA MISZTICIZMUS FÖLDJÉT, ÉS MEGALAPÍTJA A MÉLYHERMENEUTIKA BIRODALMÁT Az elsô tanulmány (Freud és a modernitás) a pszichoanalízis megteremtésének szellemtörténeti kontextusát mutatja be. A cím félrevezetô, mivel Erôs nem Freud és a modernitás kapcsolatát tárgyalja, hanem a pszi22 ■ Vö. Szolláth Dávid: A kultuszkutatás két tendenciája. BUKSZ, 2004. ôsz, 232. old. 23 ■ Ez végeredményben még a kötetben szereplô József Attila-tanulmányra is igaz, még ha átvesz is bizonyos tartalmi elemeket Tverdota József Attila kultuszát tárgyaló munkáiból. 24 ■ Lionel Trilling: Bevezetés. In: Jones: i. m., 7–24., 8–9. old. 25 ■ A zsidó miszticizmusnak Freudra gyakorolt hatásáról vö. David Bakan: Sigmund Freud and the Jewish Mystical Tradition. D. Van Nostrand, Princeton, 1957. 26 ■ Vö. Frank J. Sulloway: Freud, a lélek biológusa. Túl a pszichoanalitikus legendán. Gondolat, Bp., 1987. 151. old. 27 ■ Jones: i. m. 227. old. 28 ■ Hadas Miklós: Beszélgetés dr. Székács Istvánnal. Replika, 19–20. (1995. december), 35. old. 29 ■ René Descartes: Elmélkedések az elsô filozófiáról. Atlantisz, Bp., 1994. 33. old. 30 ■ Martin Heideggers Zollikoner Seminare, herausgegeben von Medard Boss. Klostermann, Frankfurt, 1987. 21. old. Idézi: Vajda: i. m. 60. old.
SZUMMER – ERÔS choanalízis keletkezését és fejlôdését Freud élettörténetével párhuzamosan, némiképp úgy, mint Jones életrajza. A múlt századelô híres Bécsében járunk, Wittgenstein, Freud, Karl Popper, Karl Kraus vagy a kortársakra rejtélyesen nagy hatást gyakorló Otto Weininger városában. Ez a világ, amelyben sokan a posztmodern életérzés és gondolkodásmód elôképét látják, jóllehet, csupán egyetlen évszázad választ el tôle minket, annyira más, hogy legalább részleges ismerete nélkül reménytelen megérteni a pszichoanalízis világlátását és értékrendjét. Freud alakjának rekonstruálása, aki Ferenczi számára egyszerre mester és atyai jóbarát, ugyancsak elengedhetetlen a történethez a rendkívül szoros érzelmi és munkakapcsolat miatt, amely két és fél évtizeden keresztül meghatározta Ferenczi életét. A századforduló kivételes szellemtörténeti jelentôségét az adja, hogy talán az utolsó történelmi pillanat, amikor még megalkotható volt egy grand récit. Ma ugyanis (legalábbis a tudományon belül) már senki sem engedhet meg magának olyasfajta kalandozásokat, mint Freud a pszichoszexuális élet fázisairól szóló elméletében, késôbb kultúrantropológiai és az életösztön és a halálösztön dichotómiájára vonatkozó fejtegetéseiben. A német kultúrkör sajátos állapota kellett ehhez, a Helmholtz-iskola szélsôséges mechanicizmusa-redukcionizmusa és a deista/romantikus gyökerû természetfilozófia együttese. Olyan szellemi közeg, ahol kéz a kézben jár a természettudományok mindenhatóságában bízó szcientizmus és a miszticizmus,25 és különös frigyükbôl fantasztikusnál fantasztikusabb elméletek születnek. Ismeretes, hogy Freud legjobb barátja, Wilhelm Fliess gégész szilárdan hitt a nazogenitális elméletben, vagyis abban, hogy az orr és a nôi nemi szerv közvetlen fiziológiai kapcsolatban áll egymással, így logikusnak tûnt számára az orrkagyló operációjával különféle nôgyógyászati panaszokat megszüntetni.26 Fliess ezzel az 1890-es évek elején nem állt egyedül, számos elmélet próbálta ekkoriban rövidre zárni a testi és a lelki kapcsolatát. Freud maga is hasonlóan merész koncepciókkal kísérletezett, mielôtt megalkotta volna a pszichoanalízist. Egy 1895-ös elôadásában például úgy vélekedik, hogy amennyiben „korábban egészséges férfiaknál szorongásos neurózis lép fel, úgy ez az önmegtartóztatásban gyökerezik; a nôknél ezt a jelenséget többnyire a coitus interruptus idézi elô”.27 Freud vonzódása a misztikus, spekulatív Fliesshez vagy érdeklôdése a telepátia iránt, amiben Ferenczi persze teljes mértékben osztozott vele, mind-mind azt bizonyítja, hogy ezek a komoly férfiak egy kisgyermek vagy inkább egy lelkes kamasz naivitásával vártak arra, hogy feltáruljanak elôttük a természet és az élet titkai. Arisztotelész annak idején úgy vélte, hogy még néhány nemzedék, és minden lényegeset tudni fogunk a világról; valahogy így lehetett ezzel Freud és a pszichoanalitikusok elsô egy-két nemzedéke is. Székács István, a háború utáni magyar pszichoanalízis egyik legérdekesebb, öntörvényû alakja 87 évesen ezeket mondja a vele interjút készí-
33 tô Hadas Miklósnak: „agyvelô-tevékenység nélkül lelki élet, lelki tevékenység nincs. […] Arról azonban, hogy mi az összefüggés a kettô között, igen keveset tudunk. Nekem az a benyomásom, hogy tulajdonképpen már tudjuk, csak még nem fedeztük fel. Hogy úgy mondjam, az orrunk elôtt van a megoldás, csak még nem vettük észre.”28 Vagyis a fátyol bármikor fellebbenhet a Természet legféltettebb titkáról. És valóban, dédelgetett vágyálmának megfelelôen, Freudnak a Bécsi Egyetem udvarán álló mellszobrán a Szophoklész Oidipusz királyából származó mondat olvasható: „Ki a nagy talányt megoldta, emberek közt legnagyobb.” Freud nagysága azonban éppen abból eredt, hogy szakítani tudott a testi és lelki viszonyát rövidre záró hipotézisalkotással, és a Tervezet torzója után már nem kergette tovább a neurológiai redukcionizmus délibábját. Erôs találóan állapítja meg: „Minden jel arra mutat, hogy ezek az emberek [Freud, Groddeck, Ferenczi és Jung – Sz. Cs.] igen hasonló forrásokból táplálkoztak, és hasonló motivációk táplálták ôket: a természetfilozófia vitalisztikus elméleteitôl várták »a lélek titkának« megfejtését, és azt remélték, hogy e titok birtokában hatalmas gyógyító erôre tesznek szert. […] Mindez azonban az orvos és a tudós szerepének felvétele ellenére sarlatánkodás, jobbik esetben jámbor filozofálgatás, romantikus ábrándozás, költészet maradt volna, ha nincs Freud, aki azokból a forrásokból, elemekbôl és témákból, amelyek kortársait is foglalkoztatták, új, eredeti, koherens és szisztematikus rendszert hozott létre”, valamint „megalapozott egy új diszkurzivitást […], rendszerét a hermenutikai megértés irányába kitágítva” (99–100. old.). A történelmi pillanat tehát egyszeri és megismételhetetlen, már csak egy Freud kaliberû zsenire van szükség ahhoz, hogy az újkori tudomány projektuma eljuthasson szélsô pontjáig, a lélek meghódításának kísérletéhez. Ez a kísérlet azonban végzetes jelentôségû a modernitásra nézve. A freudi pszichoanalízisben a felvilágosodás modernista emberképe és a német romantika-posztromantika antimodernista víziója találkozott. Freud alkotása egyfelôl a modernitás programjának – a létezôk feletti uralomra irányuló erôfeszítésnek – a descartes-i én-szubjektumra való kiterjesztése, az abszurdumig hajtott radikalizálása. Másfelôl azonban a modernitás alapját kezdi ki a karteziánus én dekonstrukciójával; ha nem igaz ugyanis az én-szubjektum feltételezése, hogy korlátlanul önmaga ura, akkor nincsen a Descartes által keresett és az én-szubjektumban megtalálni vélt „arkhimédeszi pont”, a „végsô és rendíthetetlen alap”, „valami egészen csekély dolog, ami bizonyos és rendíthetetlen”.29 Freud pszichoanalízise ezért egyszerre szélsô pontja és tagadása a modernitásnak. „[M]a az a hit uralkodik, hogy egyedül a tudomány nyújt objektív igazságot. A tudomány az új vallás. Vele szemben az a kísérlet, hogy elgondoljuk a lét-et, önkényesnek és »misztikusnak« tûnik”, mondja Heidegger éppen a pszichoanalízis kapcsán.30 Ez egyfelôl így van, másfelôl azonban Heidegger túlbecsüli a
34 modernitás eltökéltségét. A pszichoanalízis azt példázza, hogy a modernitás készségesen elfogad másfajta igazságot is, ha az hajlandó tudománynak álcázni magát. Ez a kamuflázs persze öntudatlan, Freud, Ferenczi és az analitikusok elsô generációi „ateista vallásosságát” az a szilárd hit határozta meg, hogy az analízis az a technika, amely az emberben lévô természetit engedelmességre kényszerítheti. Azt a mindenhatósági fantáziát tehát (Ferenczi úgy mondaná, „az omnipotencia infantilis illúzióját”), amit pályájuk pre-pszichoanalitikus szakaszában a természettudományokkal kapcsolatban tápláltak (hiszen sokan közülük orvosok voltak), átvitték a pszichoanalízisre. Sajátos, fennkölt dogmatizmus származott ebbôl. Utolsó, befejezetlen írása, A pszichoanalízis foglalata elé Freud pár soros elôszót illesztett, melynek befejezô mondata így szól: „A pszichoanalízis állításai megfigyelések és tapasztalatok beláthatatlan bôségén nyugszanak, s a saját ítéletalkotás útjára csak az léphet, aki megismételte ezeket önmagán és másokon.”31 E néhány sor a maga mesteri túlzásával a lehetô legvilágosabban tárja elénk Freud legitimációs stratégiáját. Azt sugallja, hogy a pszichoanalízis még csak nem is egyszerûen a természettudományos adatgyûjtés egyik változata, hanem annak is a legtisztább formája, hiszen olyan megfigyeléseken alapul, amelyeket bárki megismételhet, mégpedig saját magán. Hôsünkben, Ferencziben a szcientizmus és miszticizmus ellentéte talán még nagyobb feszültségeket is gerjeszt, mint Freudban: „misztikus hajlamai, amelyek többek között az okkult jelenségek […] iránti érdeklôdésben és vonzalomban […] nyilvánultak meg, jól megfértek a természettudományok mindenhatóságának […] propagálásával”, jellemzi Erôs e különös kettôsséget. Ferencziben élt egy másfajta kettôsség is: az orvosi egyetem elvégzése után „a »gépnek«, az új technikai eszközöknek a bûvöletében élt”. Viszont fel kellett ismernie, hogy nem „a gépi, mechanikus beavatkozás”, […] „hanem a doktor és a páciens interszubjektív viszonya” az, ami gyógyít (90. old.). Éppen ez, az analitikus diád személyek közötti viszonyként való felfogása röpítette elôre Ferenczit olyan messzeségekbe, ahová sem Freud, sem a többi korabeli analitikus nem merte és nem tudta követni. A TERMÉSZETTUDOMÁNYOS ORVOSI KÉPZÉS MINT KÉNYSZERPÁLYA FREUDNÁL ÉS FERENCZINÉL Freud (és mutatis mutandis Ferenczi) kreativitásának van a történelmi pillanat kivételességénél, a német kultúrkör kétpólusú jellegénél szubjektívebb forrása is. Erôs rámutat arra, mennyiben határozta meg a századvég Monarchiájában a zsidó származás egy értelmiségi alkatú ifjú pályaválasztását. Freud kétségtelenül tehetséges természettudós is lehetett volna, azonban nyilvánvalóan nem az a Shakespeare-, Mozart- vagy Marx-kaliberû zseni, amivé a pszichoanalízis megalkotása tette. Kreativitása igazi kibontakozásához vissza
BUKSZ 2005 kellett találnia a hajlamainak igazán megfelelô humán tudományokhoz, amelyektôl 17 évesen elfordult, amikor elkezdte orvosi tanulmányait. Ez a magyarázata annak is, hogy jellegzetes képességei csupán élete delén mutatkoznak meg. A pszichoanalízis heurisztikájában azután rendkívüli módon kapóra jöttek a természettudományos metaforák, amelyek sokakat félrevezetnek32 – miközben Freudnak és követôinek bigott szcientizmusa miatt egészen a hatvanas évekig megmaradt a pozitivista öndefiníció is, ami mellesleg segítette a pszichoanalízis legitimációját a pozitivizmus által uralt tudományfilozófiai közegben. TRAUMA ÉS ELFOJTÁS – TÚL AZ ABÚZUS-PÁNIKON33 Miért Ferenczi?, teszi fel a kérdést a második tanulmány címében,34 vagyis miért lett újra fontos az elmúlt két évtizedben Ferenczi? Erôs több okot említ: Freudhoz fûzôdô kivételesen szoros kapcsolatát, újító kezdeményezéseit, végül pedig „a pszichoanalízis önmozgásából és önreflexiós igényébôl fakadó tényezôket”, amelyek közül „a legfontosabb talán az, hogy a XX. század hetvenes és nyolcvanas éveiben újra a pszichoanalitikus elmélet és terápia fókuszába került a pszichés trauma problémája”. Erôs ezzel két dolgot fog egybe, nem éppen a legszerencsésebb módon: egyrészt „a holokauszt túlélôket és leszármazottaikat sújtó, többnyire feldolgozatlan lelki sérüléseket”, másrészt „a családon belüli, elsôsorban szexuális jellegû erôszak” traumáját.35 Kezdjük a másodikkal, ez ugyanis a pszichoanalízis egyik centrális kérdése mind történeti, mind elméleti és technikai, mind pedig ontológiai szempontból, és közvetlenül kapcsolódik Ferenczihez is. Ferenczi reneszánszához az 1985-ben publikált Klinikai napló 1932 mellett kétségkívül hozzájárult Jeffrey M. Masson szenzációszámba menô és szenzációhajhász, ugyanakkor tagadhatatlanul jól dokumentált könyve, 31 ■ Sigmund Freud: A pszichoanalízis foglalata (ford. V. Binét Ágnes). In: Sigmund Freud: Esszék. Gondolat, Bp., 1982. 409. old. 32 ■ Egyik legjobb példája Frank J. Sulloway, aki már idézett könyvében elôször összemosta a biológiai inspirációs források és a metodológiai „implikációk” kérdését: „sok, ha nem a legtöbb freudi alapkoncepció biológiai jellegû, mind inspirációját, mind pedig implikációit tekintve” (i. m. 27. old.), írja; majd erre támaszkodva azt állítja, hogy „Freud elméletei nagyrészt biológiaiak” (uo. 437. old.). Olyan ez, mintha Keplert kriptoteológusnak tartanánk (Sulloway ugyanis „kriptobiológusnak” véli Freudot) pusztán azért, mert Kepler számára tübingeni teológushallgató kora óta a Szentháromság dogmája volt az a kiinduló analógia, amelynek alapján az égitestek mozgását megérteni igyekezett, és az érett Kepler végül is ebbôl az analógiából kiindulva alkotta meg a bolygók mozgásának nevezetes három törvényét..(Vö. Arthur Koestler: The Act of Creation. Hutchinson, London, 1964.) 33 ■ A nyolcvanas–kilencvenes évek abúzus-pánikját annak hibás elméleti feltevéseivel, valamint a mértékadó szakmai szervezetek felelôsségének felvetésével együtt részletesen tárgyalom: Abúzus-pánik az USA-ban. Beszélô, 2005. január, 32–38. old. 34 ■ Amit egy olasz Ferenczi-válogatás is „kölcsönvesz”: Franco Borgogno (szerk.): Perchè Ferenczi oggi? Bollati Boringheri, Torino, 2004. 35 ■ Ferenczi Sándor: Nyelvzavar a felnôttek és a gyermek között. In: Buda Béla (szerk.): A pszichoanalízis és modern irányzatai. Gondolat, Bp., 1971. 219–220. old. 36 ■ Szummer Csaba: Freud nyelvjátéka. i. kiad.
SZUMMER – ERÔS az Assault on Truth (1984). Masson azzal vádolta Freudot, hogy gyávaságból vetette el a csábítási elméletet, míg ezzel kapcsolatban Ferenczi képviselte az intellektuálisan bátor és tisztességes pozíciót. Ferenczi 1928-tól kezdôdôen visszaállította a Freud által már elvetett csábítási elméletet. Az 1932-es wiesbadeni pszichoanalitikus kongresszuson tartott híres elôadásában kijelentette: „még tekintélyes, puritán szellemtôl áthatott családok gyermekei is gyakrabban esnek megerôszakolás áldozatául, mint ahogy eddig gondoltuk. […] Napirenden vannak olyan kislányok tényleges megerôszakolásai, akik még alig nôttek ki a csecsemôkorból, hasonlóan a szexuális cselekmények felnôtt nôk és kisfiúk között, valamint homoszexuális jellegû erôszakos közösülések is.”36 Ferenczi szerint – írja Erôs az 1932-es Klinikai naplót idézve – Freud, mióta úgy gondolja, hogy „a hisztériások hazudnak, […] nem szereti a betegeket. […] A pszichológiai hullám után Freud […] megint a természettudós fatalizmusa mellett kötött ki; a szubjektívben csaknem kizárólag a fizikai felépítményt látja.” (47. old.) Súlyos vádak ezek, hiszen Freud ekkor már harmincöt éve feladta a csábítási elméletet; azóta ne hinne „hazudós” betegeinek, és azóta ne szeretné ôket? Ez még akkor sem valószínû, ha Freud érdeklôdése kétségtelenül egyre inkább a klinikumon kívüli területekre irányult, és bizalmas leveleibôl idézhetô egyegy kifakadás, hogy „mennyire unja ezt a neurotikus csürhét”. A „természettudós fatalizmusának” vádját illetôen Ferenczinek csupán az analitikus technikát illetôen, nevezetesen a viszontáttétel fogalmának zseniális anticipálásával van igaza; az elméletalkotás és az analitikus ontológia terén viszont éppen ô lép viszsza a Freud által már meghaladott empirista-szcientista fázisba. Freud pre-pszichoanalitikus korszakában valóban többször is nekirugaszkodott, hogy valamilyen nagyszabású empirikus lélektan elméletét vázolja fel,37 azonban éppen a csábítási elmélet feladá37 ■ Jürgen Habermas: A pszichoanalízis szcientista önfélreértése. In: Szummer, Erôs (szerk.): i. m. 38 ■ Daniel L. Schacter: Emlékeink nyomában. Az agy, az elme és a múlt. Háttér, Bp., 1998. 375. old. 39 ■ Az American Psychiatric Association például 1999-ben a legjobb jogi pszichiátriai munkának szóló díjat Brown, Scheflin, Hammond: Memory, Trauma Treatment and the Law címû munkájának ítélte, amely kiáll a visszanyert emlékezet léte és a bírósági gyakorlatban való felhasználása mellett. Hammond már hét évvel korábban hátborzongató részletességgel kidolgozott téveszmerendszert fejtett ki Hypnosis in MPD (Hipmózis többszörös személyiségzavarnál) címmel tartott elôadásában: a szexuális abúzusok és rituális gyilkosságok döntô részéért egy haszid zsidó (aki persze nem átallt a nácikkal sem kollaborálni), egy bizonyos dr. Greenbaum által irányított világszervezet, az „Illuminátusok Tanácsa” a felelôs, amely ördögi módszereivel tudatosan idézi elô az MPD-t; így toborozza ugyanis „mentális robotok tízezreit”, hogy elérje végsô és szörnyû célját: „a világot kormányzó sátánista világrend” létrehozását. A másik szerzô, Scheflin három évvel késôbb A rituális és kultikus abúzus felderítése, kezelése és megakadályozása címû, Hammond téveszmerendszere által uralt „szakmai konferencián” tartott nagy sikerû elôadást. Az MPD-t történeti és szociológiai-politikai kontextusban tárgyalja Ian Hacking: Rewriting the Soul. Multiple Personality and the Sciences of Memory. Princeton University Press, Pinceton, 1995. 40 ■ Schacter: i. m. 9. fejezet.
35 sával búcsúzott el véglegesen ezektôl a „rövidre zárásoktól”, és helyezte elméletalkotását végérvényesen hermeneutikai alapokra. (Igaz, különös mélyhermeneutika ez: technikailag egy mesterséges és redukált kommunikációs helyzethez kötött, narratív szempontból egy élettörténeti séma kitöltésére irányul, a hermenutikai kör szabad érvényesülése helyett pedig erôteljes elméleti feltevések, például az indulatáttétel fogalma befolyásolja az interpretáció menetét.)38 A trauma-elmélet feltámasztásával kapcsolatban Erôs helyesen állapítja meg, hogy a Freudot a csábítási elmélet elvetése miatt támadó észak-amerikai bírálatokban a nyolcvanas és kilencvenes években nagy szerepet játszott a „politikai korrektség” ideológiája „vagy inkább annak vadhajtásai” (50. old.). Míg a feminista mozgalomnak tagadhatatlanul jelentôs érdemei voltak abban, „hogy a közvélemény fókuszába kerültek a családon belüli szexuális erôszak kétségbevonhatatlan és döbbenetes tényei” (49. old.), a részben ugyancsak a feministák által inspirált túlkapások hihetetlen károkat okoztak a terápiában. Pierre Janet óta tudjuk, hogy „a terápiás kezelés során meggyôzô álemlékek keletkezhetnek”.39 A családon belüli abúzus létezô jelenség, de korántsem mindegy, hogy a családok hány százalékában fordul elô. A tét jelentôs, a téves diagnózison alapuló, elhibázott terápia nagy valószínûséggel az egész családot tönkreteszi. A kilencvenes évek elsô felében már számos könyv támadta a csábítási elmélet feltámasztását és terápiás alkalmazását. A tekintélyes szakmai szervezeteket meglehetôsen ambivalens magatartásuk miatt komoly felelôsség terheli azért, hogy a tévtanok elterjedhetnek, és hosszú ideig fennmaradhatnak.40 Míg a családon belüli abúzus álemlékeinek elszaporodásáért elsôsorban a politikai korrektség és a feminizmus ideológiai túlkapásai kárhoztathatók, a megszállott (és persze teljes mértékben eredménytelen) nyomozás a rituális abúzus (ál)emlékei után bizonyos fundamentialista körök paranoid szubkultúrájához kapcsolódik. (Semmiképpen nem köthetô azonban általában véve a neopuritanizmus megerôsödéséhez, ahogyan azt Erôs sugallja.) Ami a holokauszt traumáját illeti, a haláltáborok túlélôi azt bizonyítják, hogy a fájdalmas emlékeket freudi értelemben nem fojtjuk el. Gyûlölünk róluk beszélni, legszívesebben elfelejtenénk az egészet, de nem fojtjuk el az emlékezést valamilyen gépies folyamattal. A lágerek túlélôi mindenre emlékeznek, és minél szörnyûbb dolgoknak voltak kitéve, annál inkább. Legtöbben megpróbálnak nem gondolni rá, hogy kíméljék saját magukat és gyermekeiket; felállítanak valamilyen hallgatólagos tabut a családban: „errôl nem beszélünk (mert nem bírjuk elviselni azt a kínt, amit a megaláztatások és gyötrelmek felidézése okoz)”. Az analitikus terápia ettôl persze még nagyon is hatékony lehet, mivel ráveszi az analizáltat arra, idézze azt is a tudatába, amit a terápia nélkül nagy ívben kikerülne. Könnyen lehet ezért, hogy az elfojtás tudattalan mechanizmusokat feltételezô freudi
36
BUKSZ 2005
modellje téves, a kellemetlen emlékek, gondolatok elkerülésére való hajlamunk (tehát a tudatos „elfojtás”) azonban ettôl még nyilvánvalóan létezik.41 Az elfojtás pragmatikusan puszta beszédmóddá vagy metaforává változik. A fentiek miatt a csábítási elmélet feltámasztására irányuló erôfeszítéseket alapvetôen regresszív folyamatnak kell tekintenünk a pszichoanalízis szempontjából. Erôs nem fogalmaz elég specifikusan, amikor úgy véli: „A trauma »objektív valóságát« elismerô Ferenczinek a fikcionalitást elôtérbe helyezô Freuddal A CSÁBÍTÁSI ELMÉLET VISZONTAGSÁGAI 1893–1897: Freud megalkotja a csábítási elméletet, mi több, gondolatban apját is abúzussal vádolja (saját öccsével és húgaival kapcsolatban). 1897: Freud feladja a csábítási elméletet: a beteget nem csábítják el gyerekkorában, csupán fantáziál a csábításról.
a birtokunkban elég biztos adat annak alátámasztására, hogy a terápiás kezelés álemlékeket vált ki. Egyelôre nem tudjuk eldönteni, hogy a nemi erôszak illuzórikus emlékei elenyészôen ritkák-e […], vagy éppen hogy nagyon is gyakoriak.”43 „FERENCZI, AZ ATYAÚRISTEN”: FERENCZI „GONDOLATI BÛNEI” FREUDDAL SZEMÉBEN Az elmebetegség toposzát és Frommnak, illetve kisebb mértékben a neofreudistáknak Ferenczihez fû-
úgy véli, Freudot már régóta nem érdeklik a neurotikusok; mióta rájött, hogy „a hisztériások hazudnak, […] nem szereti a betegeket”. Freud egy magánlevélben azt írja Jonesnak, hogy Ferenczi már évek óta elmebeteg, („paranoid” és „mentálisan leépült”), és minden technikai újítása erre vezethetô vissza. Elindul a „suttogó propaganda” a pszichoanalitikus mozgalomban: Ferenczi elmebeteg.
1928–1933: Ferenczi „feltámasztja” a csábítási elméletet.
1957: megjelenik a Jones-életrajz III. kötete, és benne az állítás: Ferenczi pszichotikus volt utolsó éveiben.
1932: a wiesbadeni konferencián Ferenczi megtartja híres elôadását: Nyelvzavar a felnôttek és a gyermek között; Klinikai naplójában
1957–58: Erich Fromm nyomozni kezd, és bebizonyítja: Jones rosszhiszemûen állítja Ferenczirôl, hogy elmebeteg volt.
való poláris szembeállítása aligha tartható, hiszen a narratív beszámolók egyik lényegi sajátossága, hogy valóság és fikció […] elválaszthatatlanul összefonódik bennük.” (50. old.) A csábítási elméletet elvetô Freud, és az azt feltámasztani próbáló Ferenczi (és mai követôi, az „emlékezetterapeuták”) szembeállítása bizony teljes mértékig tartható, mi több, kívánatos, mivel csupán a csábítási elmélet elvetése biztosíthatta Freudnak azt a szabadságot, amely mellett az analitikus mélyhermeneutika megszülethetett. Ami az empirikus megfigyeléseket illeti, Daniel L. Schacter emlékezés-monográfiája számos bizonyítékot hoz fel amellett, hogy egyes „terapeuták nemi erôszak illuzórikus emlékeit segítettek »felidézni«. Nyilvánvalóvá vált […] az emlékezet sebezhetôsége szuggesztiókkal szemben; a hipnózis módszerének meggyôzô, ám mégis téves emlékeket létrehozó tulajdonsága; a sátánista szertartások közben elkövetett nemi erôszak tárgyi bizonyítékaira utaló kutatás kudarca; objektíve nyilvánvalóan lehetetlen események emlékeinek feltárása (elôzô életek, ufonauták emberrablásai); a betegek növekvô számban tagadják meg a kezelés során feltárt emlékeiket; az érzelmi emlékezet konstitutív természete; és az, hogy egyes, emlékfelidézéssel foglalkozó terapeuták kockázatos emlékfelidézô módszereket védelmeznek.”42 Semmiképpen sem logikus, hogy az álemlékeket létrehozó különféle tényezôk kimerítô és alapos tárgyalása után Schacter mégis azt állítja, „nincs még
1957: Bálint Mihály és Jones különálló nyilatkozatot jelentet meg az International Journal of Psycho-Analysisben Ferenczi betegségére vonatkozóan. Hetvenes–nyolcvanas évek: a pszichés trauma fogalma újra az elmélet és a technika fókuszába kerül. Okok: az erôsödô feminista mozgalom (a családon belüli erôszak vizsgálata); a holokauszt-túlélôk és leszármazottaik terápiás tapasztalatai. 1984: megjelenik Masson könyve, amely Freudot azzal vádolja meg, hogy gyávaságból és kényelemszeretetbôl táncolt vissza a csábítási elmélettôl.
zôdô kapcsolatát mutatja be a Ferenczi, Fromm és a történelem sztálinista újraírása címû, harmadik tanulmány. Ferenczi nem csupán a magyar pszichoanalízis vezéralakja volt, hanem legalább másfél évtizeden keresztül a nemzetközi mozgalom egyik központi szereplôje, Freud legközelebbi barátja, tanítványa és bizalmasa is. Ebbôl a kivételezett pozícióból került 41 ■ Uo. 375. old. 42 ■ Uo. 43 ■ Erich Fromm: Die gesellschaftliche Bedingtheit der psychoanalytischen Therapie. Zeitschrift für Sozialforschung 1935. 3., 59–60. old., idézi Erôs (57. old.) 44 ■ Dupont: i. m. 22. old. 45 ■ Vö. André Haynal: Párbeszéd vagy párviadal? In: A Freud–Ferenczi kapcsolat és a pszichoanalízis. Gondolat, Bp., 2003. 121. old., Harmat: i. m. 172. old. 46 ■ Ferenczi Sándor: Klinikai napló 1932. S. a r., jegyz.: Judith Dupont. Ford.: Vég Katalin. Akadémiai Kiadó, Bp., 1996. 111. old. 47 ■ Ráadásul a szakmai skilljeik és világlátásuk különbözôségébôl adódó nézeteltérés esetén az analitikusok szívesen helyezkednek „metapozícióba”, vagyis gyakran és virtuóz módon, kváziszakmai betegségként folyamodnak az ellenfél személyét támadó, ad hominem érvekhez. Fromm szerint például Freudot, bár kétségtelenül géniusz volt, elvakították személyes ambíciói, érzelmi hidegsége, preödipális szorongásai és autoriter hajlamai. Ugyanakkor nem csupán egymással szemben forgatták mesterien az analízis fegyverét, hanem egymás eseteit is rendkívüli találékonysággal és könnyedséggel értelmezték az általuk preferált alternatív módon. Jung és Adler mellett talán erre is Fromm az egyik legjobb példa The Forgotten Language címû könyvével, amelyben Freud esettanulmányait „átinterpretálja” saját elméleti alapvetésének megfelelôen. 48 ■ André Haynal: uo.
37
SZUMMER – ERÔS azután az Otto Rankkal közösen írt Entwicklungsziele der Psychoanalyse 1924-es megjelentetésétôl kezdôdôen egyre kényesebb és periferikusabb helyzetbe az analitikus mozgalomban; élete utolsó tíz évében, mi több, posztumusz rávetült az elmebetegség gyanúja is, minden jel szerint alaptalanul, hogy azután halála után két és fél évtizeddel Erich Fromm áldozatos munkával rehabilitálja. Erôs rávilágít arra, hogy Ferenczi és Fromm látásmódját egyaránt egyfajta „radikális társadalomkritikai étosz” jellemzi, legyen szó a makrotársadalom elnyomó intézményei1987: megjelenik Sulloway könyve, amely ugyancsak tudatos hamisítással vádolja Freudot: Sulloway szerint azonban Freud nem a csábítási traumákat, hanem a (szocio)biológia nyomait tüntette volna el a pszichoanalízisbôl. 1985–1995: abúzus-pánik Amerikában: tízés tízezerszámra követnek el mûhibákat pszichoterápiás keretek között Amerikában szakemberek és sarlatánok. Meg nem történt abúzusok „emlékét” tárják fel pácienseik gyermekkorában. A szakmai szervezetek hallgatnak vagy kétértelmû nyilatkozatokat tesznek. A feministák egy része az „emlékezetterápiák” dicséretét zengi. Megszületnek az elsô bírósági ítéletek, ahol nincsen más bi-
és támogatását választja, vagy az önmegvalósítást: egyedül maradt tehát ezzel a dilemmával, ami végül megölte ôt.”45 Ferenczi, „a lázadó fiú”, aki technikai újításaival zseniális módon anticipálta a nyugati társadalmak „mikrointézményi” hatalmi viszonyainak a hatvanas évektôl felgyorsuló átalakulását, szinte kultikus alakja lett a pszichoanalízis belsô ellenzékének, a New York-i William Alanson White Institute-ban tömörülô, a történelmi-kulturális tényezôk szerepét hangsúlyozó neofreudistáknak, akik között olyan ismert sze-
zonyíték, mint a „recovered memory”, vagyis a hipnózisban „felidézett” abúzus „emléke”. 1993: megalakul a False Memory Syndrome Foundation (Hamisemlék Tünetcsoport Alapítvány). A vezetôségben ott találjuk az amerikai akadémikus pszichológia színe-javát: Martin Gardnert, Ernest Hilgardot, David Holmest, Philip Holzmant, Ulric Neissert, Thomas Sebeokot, Donald Spence-t.68 Az alapítvány tíz év alatt mintegy húszezer beadványt kap olyan szülôktôl és páciensektôl, akik szerint terapeuták „bebeszélték” pácienseiknek a szülôk által elkövetett abúzusokat. Az alapítvány felhívja a figyelmet az „emlékezetterápiák” légbôl kapott jellegére és veszélyeire.
rôl, orvos és beteg, avagy gyermek és szülô kapcsolatáról. Egy ismert anekdota szerint, amikor az ifjú Fromm felkereste Freudot a húszas évek végén, és elôadta az idôs mesternek a világ megjavításáról szóló elképzeléseit, Freud, miközben idegesen szívta legendás szivarját, mind türelmetlenebbül követelte: „A neurózisáról beszéljen, fiatalember, a neurózisáról!” Ha a történet nem igaz is, hiszen szereplôi valószínûleg soha nem találkoztak, mindenesetre találó. Erôs aprólékosan rekonstruálja Fromm tevékenységét, amivel 1957–58-ban megszabadította Ferenczit az elmebetegség stigmájától. Fromm már a harmincas évek egyik tanulmányában szembeállította Ferenczi humanizmusát Freud autoriter attitûdjével, és megvilágította azt a lelki csapdahelyzetet is, amelyben Ferenczi vergôdött: „A Freuddal való szakítástól rettegve és ugyanakkor felismerve a Freudétól eltérô technika szükségességét, nem volt meg benne a belsô erô ahhoz, hogy az utat végigjárja.”44 Így látja Ferenczi és Freud kapcsolatát és annak tragikus sorszerûségét Judith Dupont is, aki Bálint Mihály munkáját folytatva sajtó alá rendezte és 1985ben megjelentette a Klinikai naplót: „Itt hiábavalónak tûnik az igyekezet, hogy meghatározzuk, ki a normális és ki a beteg, kinek van és kinek nincs igaza. […] Freud magára maradt reménytelen vágyakozásával egy olyan fiú után, aki feltétel nélkül ragaszkodna hozzá. Ferenczinek egyedül kellett szembenéznie azzal, hogy vagy egy hatalmas apa szeretetét
1993–95: A Crews-vita a New York Review of Booksban: Crews szerint az elfojtás jelensége nem létezik; a csábítási elmélet feltámasztása pedig különösen káros próbálkozás. (Crews a Hamisemlék Tünetcsoport Alapítvány elnökségi tagja.) 1999: még mindig olyan szerzôk kapják az American Psychiatric Association különdíját, akik bigott módon hisznek az abúzusok extrém gyakoriságában és a sátánista rituálékkal való kapcsolatában. 2004: Crews újra dühödten támadja az „emlékezetterapeutákat” a New York Review of Books hasábjain.69
mélyiségek találhatók, mint Fromm, a briliáns Karen Horney, a Ferenczi által analizált Clara Thompson, vagy a pszichoanalízistôl késôbb eltávolodó, saját elméleti rendszert felépítô, originális amerikai pszichiáter, Harry Stuck Sullivan: „az interperszonális-kulturális iskola hívei sohasem tagadták meg Ferenczit, mindig is tudatában voltak elméleti és technikai elgondolásai jelentôségének”, mutat rá Erôs (55. old.). Kívánatos, hogy Ferenczi stigmatizálását ne ragadjuk ki a hétköznapitól jelentôsen különbözô pszichoanalitikus szubkultúra kontextusából. A pszichoanalitikusok elsô generációja szinte mindenhatónak gondolta a pszichoanalízist, mégpedig elsôsorban azért, mert a természettudományok objektivitásával és tévedhetetlenségével ruházta fel. Ferenczi, bár megelôlegezte a késôbbi, a viszontáttételt a fókuszba helyezô pszichoanalitikus szemléletmódot és technikát, a szcientista-objektivista modell fogságából nem szabadulhatott. Ezért tesz keserû szemrehányást Freudnak, amiért „nem analizálta ki ôt eléggé”,46 (nota bene, a Naplóban már felteszi a költôi kérdést: „és ki van jól kianalizálva?”47), és a szcientista tudományideál miatt gondolhatja Freud is: aki más eredményekre jut, mint ô, az vagy valamit elrontott a „technikában”, vagy bolond. Az analízis egyszerre rendkívül intim és nagymértékben mesterséges kapcsolat, amely nem mentes az érzelmi ambivalenciáktól.48 A közhiedelemmel ellen-
38 tétben úgy gondolom, Ferenczi elmebetegségének stigmája elsôsorban Freud, s csak másodsorban Jones lelkén szárad. Freud ezt írja egyik levelében Jonesnak: „Ferenczi már évek óta nincs velünk, sôt már önmagával sem […] Egyfajta mentális degeneráció támadta meg, paranoia formájában, ijesztô következetességgel. […] De tartsuk meg ezt a szomorú véget kettônk közötti titokként.”49 Valószínû, Freud csupán elkeseredett hangulatban fogalmazhatta meg ezt a levelet, hiszen 1932-ben még mindenáron rá akarta beszélni Ferenczit a Nemzetközi Pszichoanalitikus Szövetség elnöki posztjának elfogadására.50 A levél azonban elegendô lehetett ahhoz, hogy a FeA Ferenczi Sándor írásait tartalmazó legújabb magyar nyelvû válogatások70 KLINIKAI NAPLÓ 1932. S. a. r. és szerk. Judit Dupont. Akadémiai, Bp., 1996. TECHNIKAI ÍRÁSOK (1921–33). Animula, Bp., 1997. A PSZICHOANALÍZIS FELÉ. FIATALKORI ÍRÁSOK 1897–1908. S. a. r. és szerk. Mészáros Judit. Osiris, Bp., 1999. FERENCZI SÁNDOR (Szerk. Erôs Ferenc). Új Mandátum, Bp., 2000. SIGMUND FREUD–FERENCZI SÁNDOR: LEVELEZÉS. I/1, I/2., II/1., II/2. kötet. Szerk., s. a. r. Erôs Ferenc, Kovács Anna. Thalassa Alapítvány– Pólya Kiadó, Bp., 2000–2003. Ferenczi magyarul megjelent bibliográfiája: www.mtapi.hu/thalassa/bibliogr/bindex.htm renczivel nem rokonszenvezô Jonesban (az érzelem minden valószínûség szerint kölcsönös volt) gyökeret verjen a meggyôzôdés: Ferenczi elmebeteg. Némi túlzással: Ferenczi azért kísérletezik újításokkal, mert elmebeteg, ami például onnan is látszik, hogy újításokkal kísérletezik. A személyes szálak természetesen itt is fontosak. „Mivel Freud nem ért rá, az angol analitikus [vagyis Jones] Freud tanácsára [1913ban] Budapestre utazott Ferenczihez, és négy hónapig napi két-három (általában inkább két) órán át tartó intenzív képzésnek vetette alá [magát].”51 Számosan úgy vélik, Jones soha „nem bocsátotta meg” Ferenczinek ezt a „kemény kiképzést”, no meg Freud szeretetének és figyelmének a kisajátítását. A helyzet résztvevôi (Ferenczi, Jones és maga Freud) természetesen számtalanszor értelmezték analitikusan Ferenczi és Jones versengését az apa-figura,
BUKSZ 2005 Freud kegyeiért, azonban ez sem számolta fel a „két testvér” közötti rivalizálást. A „hôskor” sajátos viszonyaihoz az is hozzátartozott, hogy a kis számú kiképzett (gyakran félig kiképzett) analitikus belekényszerült abba a helyzetbe, amikor közeli ismerôsök analizálják egymást, ami felerôsítette és nehezen kontrollálhatóvá tette az analízisben keletkezô indulatáttételeket és viszontáttételeket. Ebbôl a szempontból is Freud és Ferenczi viszonya a legdrámaibb. Az 1992-ben megjelent Freud–Ferenczi-levelezés és a Klinikai napló elénk tárja Ferenczi harcát, megindító törekvését, állandó vágyódását, hogy szimmetrikusabb és közvetlenebb kapcsolatba kerülhessen Freuddal: „Ferenczi beavatja Freudot magánéletének legapróbb részleteibe, közli vele legintimebb érzelmeit. Freud erre hol értelmezésekkel reagál, hol arra tesz erôfeszítéseket, hogy megszabaduljon ettôl a nehezen elviselhetô állandó analízishelyzettôl, néha pedig egyszerûen hallgatásba burkolózik.”52 Ferenczi ebben az egyenlôtlen kapcsolatban tapasztalhatta meg leginkább az analitikus diádhelyzet nyomasztó aszimmetriáját és frusztrációját, és részben ebbôl a gyötrô helyzetbôl nyerhette azokat a kreatív energiákat is, amelyek eljuttatták a „kölcsönös analízis” átmeneti próbálkozásaiig. Mint Judith Dupont írja, „az egész kölcsönösanalízis-kísérlet lényegében annak az eredménye, ahogy az idô tájt a tananalízisek – beleértve Ferencziét Freudnál – folytak: gyors, szakaszos analízisek gyakran külföldön és idegen nyelven, közös séták vagy utazások során vagy az egymásnál tett látogatások alkalmával.”53 Ferenczi tehát adekvát választ adott az analízis „hôskorának” kihívásaira, szenvedélyes temperamentuma, intellektuális vakmerôsége azonban jóval a pszichoanalízis és a társadalmi normák akkori fejlettségi szintje elé katapultálta technikai szempontból, ahová Freud sem „alkati”, sem világnézeti okokból nem volt képes követni. „…eljárásával Ferenczi végül kivétel nélkül aláássa mindazokat a védôbástyákat, melyeknek oltalmában 49 ■ Vö. Jones: i. m. 610. old. 50 ■ Harmat: i. m. 54. old. 51 ■ Judith Dupont: Elôszó. In: Ferenczi Sándor. Klinikai napló 1932, 19. old. 52 ■ Uo. 53 ■ Dupont: i. m. 9. old. 54 ■ Jones: i. m. 606–607. old. 55 ■ Bálint Mihály: Bevezetés a Naplóhoz. In: Ferenczi Sándor. Klinikai napló 1932, 26. old. 56 ■ Uo. 57 ■ Elma levele Ferenczihez. 58 ■ Lásd még Borgos Anna: Nôiszerep-konstrukciók a 20. századfordulón. Három „Nyugat-feleség” pszichobiográfiája. PhD disszertáció, ELTE, Bp., 2005. 59 ■ Melanie Klein hosszabb idôt töltött Budapesten, megtanult magyarul is, Ferenczinél kezdte kiképzô analízisét (nem volt elégedett vele), és Ferenczi „ösztönzésére elkezdett gyermekanalízissel foglalkozni egy budapesti poliklinikán” (Harmat: i. m. 336. old.). Klein késôbb Londonba került, és Anna Freud mellett a legismertebb nôi pszichoanalitikus lett; munkássága az ödipális korszakot megelôzô anya–gyerek kapcsolatot, az elsô két életévet vette górcsô alá. 60 ■ Vö. Kende Anna: Tudományos és köznapi elméletek a nôiségrôl és az anyaságról. PhD disszertáció, PTE, Pécs, 2002.
39
SZUMMER – ERÔS Freud megalkothatta a pszichoanalízis építményét, kellôképpen védelmezve önmagát a folytatás érdekében. Nem azt mondják-e, hogy a gerilla elsô számú feladata az, hogy életben maradjon?”54 – világítja meg Dupont Ferenczi egeket ostromlóan merész, egyben hallatlanul termékeny kísérletezését. Ráadásul Freudot ekkor már inkább a pszichoanalízis kultúrantropológiai lehetôségei foglalkoztatták – szükségképpen a gyógyítási lehetôségek rovására. Ferenczi viszont, a „reménytelen esetek specialistája” elsôsorban továbbra is gyógyítani akart. Ezért hathatott rá annyira kiábrándítóan, amikor Freud kiábrándult és cinikus kijelentéseket engedett meg magának a betegekkel kapcsolatban. Ferenczi elmebetegségének mítosza 1957-ig, mint Erôs mondja, csupán „suttogó propaganda” módjára terjedt a pszichoanalitikus mozgalom berkeiben. Végül is, ne felejtsük el: lázadás ide vagy oda, Freud valósággal imádta Ferenczit lángoló képzelôereje és személyes vonzereje miatt. Ferenczi kisfiús bája, szeretetre méltósága közismert volt, nyilván ezzel függött össze legendás szeretet-központúsága és megértô attitûdje, amit átvitt a terápiába is. Jung és Stein Fülöp (budapesti orvos, az antialkoholizmus ismert képviselôje) ajánlásával Ferenczi 1908 elején kezd el levelezni Freuddal, februárban már személyesen is felkeresi (95. old.). Ettôl fogva tagja Freud belsô körének, az úgynevezett Szerdai Társaságnak, 1909-ben pedig Junggal együtt elkíséri Freudot híres amerikai elôadóútjára55. (Freud késôbb bevallja Ferenczinek, hogy vejének is kiszemelte ekkoriban.) Sármja élete végéig védelmet nyújtott Ferenczinek, jóllehet, Freud egy percig sem habozott, hogy négyszemközt erôs iróniával, mi több, maró gúnnyal illesse Ferenczi technikai újításait: „Gondolja el, mi lesz majd az eredménye, ha nyilvánosságra hozza módszerét! […] ifjabb kollégáink nemigen tudnának megállni az eredetileg elképzelt határnál, és Ferenczi, az Atyaúristen, elnézve az általa teremtett vidáman zajló nyüzsgést, esetleg majd így szól magában: talán jobban tettem volna, ha az anyai ragaszkodást szimuláló módszeremben még a csók elôtt megálltam volna.”56 Jones ellenségessége Ferenczivel szemben mindenesetre komoly károkat okozott a pszichoanalízisnek, mivel Jonesnak jelentôs szerepe volt abban, hogy a Napló csak 1985-ben láthatott napvilágot. Bálint Mihály 1955-ben jelentette meg (Jones jelentôs ellenállását legyôzve) Ferenczi 1928 utáni írásainak zömét. Ezzel egyúttal azt is tesztelte, megérett-e már az idô a Napló kiadására. „A kötet fogadtatása nem volt nagyon biztató”, írta 1969-ben, „így várakozó álláspontra helyezkedtem”.57 Két év múlva a helyzet jelentôsen romlott: „A Jones-biográfia következtében igen sok rossz ízû írás jelent meg, határozottan kedvezôtlen légkört teremtve a Napló kiadásához.”58 A háromkötetes Jones-életrajz utolsó kötetében (The Life and Work of Sigmund Freud: The Last Phase 1919–1939) Jones már nyíltan elmebetegséggel vá-
dolja Ferenczit. Fromm ezen annyira felháborodik, talán felelevenednek benne saját 1935-ös kizárásának sebei is a Nemzetközi Pszichoanalitikus Szövetségbôl, hogy széles körû nyomozásba kezd. Ferenczi egykori analizáltjai és mások megkérdezésével kideríti, hogy Jones tévedett, mi több, Fromm (és mások, például Hermann Imre, Bálint Mihály, Judith Dupont) szerint rosszhiszemûen hamisított, végeredményben a „sztálinista történetírás” módjára bánt el Ferenczivel. Fromm ezzel szétzúzta az elmebetegség mítoszát Ferenczi körül, bár Erôs értékelése szerint helyette „egy másik mítosznak, az áldozat mítoszának megteremtéséhez járult hozzá”. A Ferenczirôl szóló legfontosabb magyar nyelvû irodalom71 Erôs Ferenc: FERENCZI SÁNDOR ÉS KORA In: Erôs (szerk.): Ferenczi Sándor, 1–44. old. Harmat Pál: FREUD, FERENCZI ÉS A MAGYARORSZÁGI PSZICHOANALÍZIS A BUDAPESTI MÉLYLÉLEKTANI ISKOLA TÖRTÉNETE, 1908–1993. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Sopron, 1994. (Elsô megjelenés: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1986.) Haynal André: PÁRBESZÉD VAGY PÁRVIADAL? A FREUD–FERENCZI KAPCSOLAT ÉS A PSZICHOANALÍZIS Gondolat, Bp., 2003 Mészáros Judit (szerk.): IN MEMORIAM FERENCZI SÁNDOR Jószöveg, Bp., 2001 „BESZÉLJ MÁR EGYSZER MAGADRÓL, MOSTANÁIG MINDIG CSAK RÓLAM BESZÉLTÉL!”59 – BARBÁR „EMBERÁLDOZAT” A PSZICHOANALÍZIS OLTÁRÁN A legprivátabb szféra, ahová Erôs és a Ferenczi-életrajzírás behatol, kétségtelenül Ferenczi viszonya Elma nevû páciensével, majdani felesége lányával.60 Erôs a Ferenczi és Freud által váltott levelek alapján rekonstruálja a meghökkentô történetet (Nem egészen tiszta játék egy magyar lánnyal. Szexualitás, szerelem, nôi szerep a Freud–Ferenczi levelezés tükrében), ahol a két levélíró buzgón analizálja, no, nem elsôsorban Ferenczit, hanem inkább Elma lelkét és indítékait. Az analízis bizonyos értelemben a legbensôségesebb kapcsolat két ember között: az analizált olyan dolgokról mesél az analitikusnak, amirôl senki másnak; ugyanakkor azonban az analízis rendkívül mes-
40 terkélt kapcsolat is. Képzeljük el, hogy bizalmas vallomásokat teszünk valakinek incesztuózus fantáziáinktól kezdve autoerotikus tevékenységeinken keresztül legbizarrabb jelenbéli vágyainkig. Képzeljük el továbbá, hogy negyvenévesen beleszeretünk egy magunknál néhány évvel idôsebb asszonyba, majd néhány hónap múlva az asszony lányába. Érzéseink mindkét esetben kölcsönösek, szerelmünk beteljesedik, a lányt pedig eljegyezzük. Azután kételkedni kezdünk szerelmének valódiságában, ezért kipróbáljuk rajta a legmodernebb, még csak három éve birtokunkba került csodafegyvert, a lélekelemzés módszerét. Atyai barátunkkal, aki a lélekelemzés atyja, egyúttal mentorunk a pszichoanalízisben, folyamatosan konzultálunk a kérdésrôl, aki maga is arra buzdít, vessük alá minél keményebb próbáknak a lányt! Végül úgy látjuk, nem állta ki a próbákat, ezért úgy döntünk, hogy idôsebb barátunkhoz küldjük analízisbe, és mégis az asszonyt vesszük el feleségül. Mintegy hét évvel az események után ez be is következik. Nos, ezt a képtelen történetet nem Dylan Thomas írta, hanem maga az élet, és azon belül a Freud–Ferenczi-levelezés. Freud és a pszichoanalízis oltárán Ferenczi barbár módon áldoz fel egy minden valószínûség szerint csodálatos lányt, Gizella asszony Elma lányát. Erôs érezhetô felháborodással tárgyalja a történetet, és innen eredezteti Ferenczi egyre növekvô ambivalenciáját Freuddal szemben (122. old.). Megvilágítja, hogyan irányítják Ferenczi és Freud viselkedését a korszak jellemzô nemi sztereotípiái, miközben ezeket a sztereotípiákat stílszerûen részben maga is az analízis fegyverével interpretálja: anélkül, hogy nevesítené, a Budapesti Iskolához hasonlóan a korai anya–gyerek kapcsolat jelentôségét hangsúlyozó Melanie Kleint hívja hozzá segítségül.61 „A korszak nôfelfogása nem mentes az ambivalenciáktól. Ennek az ambivalenciának a következménye az a sajátos »hasítás«, amely megteremti a »szajha« dichotóm ellentétét, a »Madonnát«, a tiszta, a »homályos ösztönöktôl« mentes nô típusát.” (116. old.)62 Miközben Elmát stigmatizálja (a „homályos ösztönkésztetések uralma alatt álló szajha”), Ferenczi magával is ezt teszi, önjellemzése „alapján egy lelki és testi kínoktól gyötört, súlyosan hipochonder, kiábrándult, szexuális fejlôdésében és irányultságában is bizonytalan, rejtett análerotikus és homoszexuális férfiú képe rajzolódik elénk”. Ez a kép viszont, mutat rá Erôs, „kísértetiesen hasonlít arra a reprezentációra, amelyet a XIX. századi pszichiáterek a testileg és lelkileg gyenge, csökkent értékû, szexuális aberrációkra és elmebetegségre hajlamos »zsidó férfiról« alkottak” (117–118. old.). Erôs ugyanakkor azt a lehetôséget is felveti, hogy ezzel az önjellemzéssel Ferenczi elsôsorban Freud ilyen irányú sztereotípiájának akart megfelelni. Akárhogyan is, a barbár játék, „ez a gyászos kudarc” végsô soron négy ember (Elma, Ferenczi, Gizella aszszony és Elma majdani férje) boldogtalanságát eredményezte. Erôs megkockáztatja, hogy Ferenczi, mintegy az Elma-analízis során tanúsított érzéketlenségé-
BUKSZ 2005 ért vezekelve, az itt szerzett tapasztalatokat tudattalanul feldolgozva jut el két évtizeddel késôbb a „kölcsönös analízis” technikai újításáig. „A MI ORSZÁGUNK NEM E VILÁGBÓL VALÓ” – A MONARCHIA SZÉTHULLÁSA A FREUD–FERENCZI-LEVELEKBEN A hatodik tanulmányban Erôs a Monarchia felbomlását világítja meg a Freud–Ferenczi-levelezés nagyszerû prizmáján keresztül. Negyed századról és több mint ezer levélrôl van szó, Freud és Ferenczi bizonyos idôszakokban naponta több levelet is írt egymásnak. „A pszichoanalízis klasszikus szerzôinél – mint Erôs rámutat (130. old.) – a tudományos innováció és a személyes, az identitásra vagy annak válságaira vonatkozó reflexió a mûvek szövedékében összefonódik.” Az Álomfejtés például, hivatkozik Erôs Carl I. Schorskéra, „a nagy vallomások sorába tartozik: mintha Szent Ágoston az Istenállamba, Rousseau pedig az Egyenlôtlenség eredetérôl szóló értekezésébe szôtte volna Vallomásait” (uo.). Nézzünk néhány példát arra, hogyan villannak fel a Monarchia felbomlásának képei a levelekben, és hogyan fonódik össze hôseink és a pszichoanalízis sorsa a történelmi eseményekkel! Tisza István meggyilkolásakor Freud a „vad magyarokról” bölcselkedik: „kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthetô-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat [Tisza Istvánt] meggyilkolják, a legbutábbikat [Károlyi Mihályt] pedig megteszik miniszterelnöknek.” (133. old.) Freudnak és Ferenczinek a háború legvégére sikerül felkeltenie Kákánia (ahogyan Musil Tulajdonságok nélküli emberében a Monarchia említtetik) és Németország hadvezetésének érdeklôdését a háborús neurózisok kezelése kapcsán Freud módszere iránt, s ennek következtében 1918. szeptember 28-án a tudomány szentélyében, a Magyar Tudományos Akadémia épületében ülhet össze az V. nemzetközi pszichoanalitikus kongresszus, amely Ferenczit választja elnökké. A kongresszus vendégei a vadonatúj Gellért Hotelban laknak, amely elôtt egy évvel késôbb Horthy lóhátról tartja majd meg hírhedt beszédét „a bûnös városhoz”. 1918. október 9-én az utolsó heteit élô Osztrák–Magyar Hadügyminisztérium elrendeli a más módszerekkel gyógyíthatatlan „idegbeteg hadirok61 ■ Harmat: i. m. 103. old. Az orvos-egyesület közgyûlése viharos volt, „verekedés miatt rövid idôre fel is függesztették”. 22 orvost zártak ki, „Ferenczit a legkisebb szavazati aránnyal (266: 54, 10 tartózkodás)”. 220 szavazat kellett a kizáráshoz, a megjelentek kétharmada. A kizárásnak nem volt súlyosabb következménye Ferenczire nézve, „megélhetését ezután magánrendelôje biztosította”. 62 ■ Vö. Szolláth: i. m. 238. old. 63 ■ Uo. 235. old. 64 ■ Dávidházi Péter: Isten másodszülöttje. Gondolat, Bp., 1989. 65 ■ Szolláth: i. m. 236. old. 66 ■ Vö. Frederic Crews: Replies to His Critics on Repressed Memory. New York Review of Books, Vol. XLII, 1995. No. 1, 44–48., 45. old.
SZUMMER – ERÔS kantak” pszichoanalitikus kezelését. A rendelet persze már végrehajthatatlan, de a lelkes Ferenczi szerint így is szép sikerét bizonyítja Freud tudományának. 1919. január 28-án a Budapesti Tudományegyetem hallgatói levélben kérik a közoktatásügyi minisztert a pszichoanalízis felvételére a tanmenetbe, a miniszter az egyetemi autonómiának megfelelôen az egyetemhez továbbítja a kérést, amit március 25-én az Orvostudományi Kari Tanács egyhangúlag elutasít. Ferencziék nem adják fel, a kampány folytatódik. Miután a Kommün felfüggeszti az egyetemi autonómiát, 1919. április 25-én Ferenczit kinevezik az orvosi kar „újonnan rendszeresített pszichoanalitikai tanszékére rendes tanárrá” (133. old.). Ferenczi természetesen lelkesedik, Freud természetesen szkeptikus („A mi országunk nem e világból való”, inti Ferenczit), mindenki teszi a dolgát, az események azonban Freudot igazolják. 1919. augusztus 28-án Ferenczi rémülten írja Freudnak: „Az elviselhetetlen vörös terror után, mely mint rémálom nehezedett az ember kedélyére, most itt van nekünk a fehér […] Az illúzióból, melyben felnôttünk, hogy mi »zsidó hitvallású magyarok« vagyunk, azt hiszem, a legrövidebb idôn belül kiábrándítanak bennünket. […] Hogy miként lehet majd itt élni és dolgozni, meg kell, hogy mutatkozzék hamarosan.” (145. old.) Ferenczit rövidesen megfosztják a világ elsô pszichoanalízis-katedrájától, mi több, 1920. május 28-án az orvosegyesületbôl is kizárják,63 és az antiszemita gyûlölethullám miatt egy ideig az utcára sem mer kimenni. Nem kell azonban túl sokáig várni, és a kocka újra fordul. Ferenczi alakja körül néhány éven belül szárba szökken a magyar pszichoanalízis, hogy Magyarország szûk két évtizedre világhatalommá válhasson Freud tudományában. Da capo al fine, a történetet innen már ismerjük. BEFEJEZÉS Mint látható, Erôs Ferenczi-monográfiája már ebben a kezdeti, „virtuális vázlat-alakjában” is lebilincselô olvasmány, adatközlései és a felvetett szempontok sokasága miatt ez a vékony kötet minden bizonnyal megkerülhetetlen forrásmunka lesz a Ferenczire irányuló hazai és külföldi kutatások számára. Ferenczi a két háború között mind Magyarország, mind pedig a nemzetközi pszichoanalízis egyik legeredetibb és legszínesebb figurája volt. Erôs a hôsére vonatkozó források, elsôsorban a Freud–Ferenczi-levelezés hazai közzétételével maga is jelentôsen hozzájárult az általa elemzett kultusz ápolásához, kiterjesztéséhez. Erudíciója, finom ítélôképessége, a különbözô szereplôk helyzetének, indítékainak patikamérlegen történô számbavétele, a kulturális miliô helyenként szinte szépirodalmi ábrázolása szellemi csemegévé teszi könyvét a pszichoanalízis és a két háború közötti magyar kultúra iránt érdeklôdô laikus és szakember olvasó számára egyaránt. Az a polgári szellemi életforma, amelyben Ferenczi és kortársai éltek, lenyûgözi a
41 globalizáció világában élô közép-európai értelmiségit, elsôsorban résztvevôinek élénk fantáziatevékenységével, érzelmi mélységükkel, képességükkel és hajlandóságukkal az önreflexióra, maguk és a többi ember iránti olthatatlan kíváncsiságukkal, hatalmas bizakodásukkal és mély, gyötrô kétségeikkel. Az Erôsféle archeológia felbecsülhetetlen értékeket tár fel „a tegnap világából”, részben érvénytelenítve Erôs másutt kimondott verdiktjét, hogy a lélekelemzés menthetetlenül elsüllyedt volna „a tegnap világában”. A tanulmánykötet értékét emelte volna egy hoszszabb elôszó vagy bevezetô tanulmány, mely egybefogja és egymásra vonatkoztatja a hét tanulmányt, felvázolva a lehetséges témákat és a további nézôpontokat a majdani monográfiához, bizonyos mértékig anticipálva a még nem létezô kötetet. A József Attiláról szóló tanulmány szerepeltetése a kötetben problematikus. A József Attila kultusza a pszichoanalízisben többszörösen összetett képzôdmény, talán a következô három-négy téma köré rendezhetô: egyrészt súlyos betegsége köré, amely miatt páciensként találkozik Freud módszerével (öngyilkossága tragikus mélységet ad a terápia kudarcának); másrészt a marxizmust a freudizmussal integrálni kívánó teoretikus kísérlete köré; harmadrészt az analízissel való elméleti és „saját élmény” találkozásának közvetlen vagy közvetett megjelenése köré verseiben; végül pedig, mivel kultikus alakját a hivatalos ideológia a baloldali mitológia panteonjába emelte, a hetvenes–nyolcvanas években József Attila posztumusz arra is lehetôséget nyújtott, hogy a pszichoanalízist hozzá kapcsolva kezdjék el visszacsempészni a magyar szellemi életbe. Mindezek a témák más kulturális és eszmetörténeti kontextusban jelennek meg, és részben más módszertani apparátust is igényelnek, mint amit a kötet többi tanulmánya felvonultat, ezért csupán áttételesen, elsôsorban a húszas–harmincas évek közös szellemi közegében érintkezhetnek Ferenczivel. Ahhoz pedig József Attila túlságosan is fontos szerepet játszik a magyar irodalomban, hogy mellékalak legyen Ferenczi oltárképén. Az irodalmi kultuszkutatás metodológiai eredményeinek felhasználása Erôs számára elôbb-utóbb minden bizonnyal megkerülhetetlenné válik. Ebbôl a szempontból többek között az írói imázsalkotás irodalma kecsegtet jelentôs eredményekkel, hiszen az enfant terrible imázsának kialakítását Ferenczi, soksok író identitásformáló aktivitásához hasonlóan,64 nem bízta csak az utókorra, hanem már maga nekikezdett. A kultuszkutatás önreflexív fordulata óta „a tárgy helyett a tárgyat konstituáló beszédet, gyakorlatokat és intézményeket tekinti vizsgálódása tárgyának”.65 Erôs minden bizonnyal profitálhat az irodalmi kultuszkutatás eredményeibôl, különösen a Dávidházi Péter mûveihez kapcsolható kontextualista irányzatból,66 amely „leválasztja a kultikus kijelentést a tárgyáról, felfüggeszti annak megítélését, hogy az amúgy is per definitionem cáfolhatatlan és igazolhatatlan kijelentéseknek van-e referenciális értékük.”67
42 Ikonoklaszta biografikus lendületével Erôs ösztönösen már most is valamifajta „módszertani agnoszticizmust” képvisel: eddig minden mítoszrombolóról kiderült, hogy akaratán kívül egy újabb mítoszt hozott létre, ahogyan például Fromm az „elmebeteg” toposzát az „áldozat” toposzával váltotta fel a Ferenczi-biográfiákban. Ez a fajta agnoszticizmus azonban nem kínál könnyen járható utat. Kíváncsian várom például, hogyan tud Erôs stabilitást kölcsönözni születendô mûvének, a majdani Ferenczi-monográfiának, hogyan lesz képes „megállj”-t parancsolni ikonoklaszta szenvedélyének. Az már most is látszik, hogy a monográfiából Ferenczi maga sem keveredik majd jól ki, „az orvos rejtett szadizmusa” (Erich Fromm kifejezése) Ferenczit is jellemezni fogja, csak egy burkoltabb, szofisztikáltabb hatalomgyakorlási technikán keresztül: „a terapeuta klasszikus – paternalista – hatalmát Ferenczinél és követôinél nem a »hatalomnélküliség« váltja fel, hanem a hatalomnak
BUKSZ 2005 egy szofisztikáltabb, diffúzabb, átláthatatlanabb formája”. Azzal, hogy Ferenczi „a pszichoanalízisben rejtetten benne lévô hatalmi és kontrollviszonyokat igyekezett megváltoztatni – a »szeretetre«, az »elfogadásra«, a »kölcsönösségre« téve a hangsúlyt”, Erôs szerint „az orvos számára egy új, minden eddiginél nagyobb hatalmi pozíció birtoklását ígérte, egyfajta mágikus hatalomét, amely nem kívülrôl, hanem a belsô és a külsô […] összeolvadásából származik, és […] a mindenhatóság és a tehetetlenség pólusai között oszcillál” (51. old.). De akkor hogyan tovább? – kérdezhetnénk kétségbeesetten. Lehet, hogy az enfant terrible kifejlett alakja az anarchista? Semmilyen hatalmat senkinek? ❏ 67 ■ Frederic Crews: The Trauma Trap. New York Review of Books, Vol. LI, 2004. No. 4. 68 ■ Erôs, i. m. alapján 69 ■ Uo.