30 A pozsonyi német polgárok feje és házteteje fölött minden különösebb baj nélkül röpültek el a forradalom szikrái. Elrepültek volna Pest fölött is, ha a vásárra feltódult vidékiek a németajkú várost két-három napra nem teszik a magyarság fővárosává, és ha nincs az a kis csoport, az a kávéháznyi baráti együttes, amely a szikrákat, szinte a markában, lánggá élesztette-fútta; ha nincs a fiatal költő; a lángot aztán ő szórta szét a városban, az egész országban. A kedvező talajra, amelyet ő dolgozott meg, s amelyen most az ő szavára gyúltak ki ezer- és ezerszámra a szabadság örömtüzei. Irodalmi csoportnak még nem volt ekkora sikere, ilyen közvetlen hatása a közönségre. Büszke lehet a magyarság, hogy történelmében volt korszak, ha oly rövid is, amikor a szellem embereinek szavára hallgatott. Holott az egész forradalmi kavargásban a fiatal költő az egyetlen tudatos és elszánt forradalmár; senki más, azok sem, akiket magával ránt, s akikkel később rendre meghasonlani kénytelen. Ennyire képes egy ember akarata? Sajnos, nem sokáig vigasztalhatjuk magunkat ezzel a gondolattal. Egy ember, ha kipattanthat, s aztán egy ideig irányíthat is olyan történelmi eseményeket, amelyek nélküle sose pattannak ki: történelmi helyzeteket nem teremthet a legszívósabb akarattal, a lángelme leghatalmasabb alkotóerejével sem. A fiatal költő akarata kezdetben villámgyártó felhő; hamarosan a tűzhely izzó lapjára hullt vízcsepp: sűrű robbanásokkal sistereg, forr, önmagát emészti el. Ez volt az ő tragédiája s egyben a magyarságé. Az vigasztalhat bennünket, hogy egy nemzet életében a tragédiák sem esnek haszontalanul. „Oh mikor én meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték, s Franciaország respublica!… Egy Pesttől távol eső megyében utaztam, s ott egy fogadóban lepte… rohanta meg e hír szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet. – Vive la république! – kiálték föl, aztán némán, merően álltam, mint egy lángoszlop.” Elhihetjük, hogy szóról szóra így történt abban a Veszprém megyei csárdában – ez a sorsdöntő esemény is egy csárdában – az álmélkodó magyar vagy sváb parasztok között. „Nyakra-főre siettem a fővárosba… de még semmi sem történt.” A polgári forradalmak szinte jelképszerűen Európaszerte bankettel kezdődtek. Az éhező párizsi munkások közvetlenül azért tépték fel az utcakövezetet, mert a rendőrfőnök megtiltotta a polgároknak, hogy a letiport lengyelek egészségére egy jó vacsorát elköltsenek. Ilyen melléklépcsőkön érkezik néha a szabadság istennője. A francia forradalmat a pesti polgárság, az Ellenzéki Kör is nagy lakomával üdvözölte. Azzal akarta üdvözölni a pilvaxbeli, a „központi ifjúság” is, mégpedig, a hazafiság kidomborítására szabad ég alatt, a Rákos mezején, az egyenlőség és testvériség kidomborítására pedig azzal, hogy a vasárnapra, március 19-ére tervezett vacsorán a meghívott Ellenzéki Körön s az egyetemi ifjúságon kívül a nép is részt vehetett. A vacsora egyik felköszöntője lett volna a Talpra magyar, amelyet a költő még március 13-án megírt. A második pedig a királyhoz felterjesztendő 12 pont, a Mit kíván a magyar nemzet, amelyet a vacsora résztvevői majd aláírnak. A vacsora, mint tudjuk, elmaradt. Valószínűleg elmaradt volna március 15-ike nélkül is; 14-én este az esetleges zendüléstől tartó Klauzál indítványára az óvatos Ellenzéki Kör úgy dönt, hogy a kérelmet a 12 merész ponttal jó volna előbb az országban köröztetni, egypár százezer aláírást szerezni rá, és csak aztán terjeszteni a vacsorázók elé. Este a Pilvax közvéleményi asztalánál az ifjak keserűen tárgyalják a meghátrálást. Minek óvatoskodni még? A lapok hasábjain, amelyeket már bizonyára mindenki többször is átfutott, ilyen hírek ékeskednek: A szász király engedett végre népe kitartóságának: miniszterségét elbocsátotta és a sajtószabadságot megengedte. Franciaországban az orléansi család jószágai sorshúzás útján ki fognak játszatni. Madridban növekedik a köznyugtalanság. Varsóban kitört a lázadás. Prágában forradalom… S a pesti lapokban?… Kossuth arcképe kapható a Pesti Divatlap szerkesztő hivatalában és Emich Gusztáv könyvárusnál az Úri utca szögletén, nagy formátumban, kínai papíron, 1 forint 20 krajczárért, kis alakban 40 pengő krajczárért… A kávéház is, mint minden fogadó, mint az egész város, zsúfolásig tele van a vásárra feltóduló magyarokkal. A zaj, az állandó torlódás indokolja, hogy amikor tíz óra tájban egy húsz év körüli fiatalember berohan a kávéházba, a biliárdasztalra kell felállania, hogy tudtul adhassa a rendkívüli hírt: – Uraim, a pozsonyi ifjúság küldöttje vagyok! Most jöttem a hajóval. Tegnap Bécsben is kiütött a forradalom… Metternich megbukott!… A nép barikádokat emel és fegyverkezik!…
Az egykorú lapok szerint „villámcsapásként hat ez a riasztó hír a jelenlevőkre”. Általános megdöbbenés. Már Bécs, a loyális Bécs is? A pillanatnyi csendet érces hang töri meg: „Íme a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban. És mi tétovázunk? Nem! Cselekedni fogunk.” Mindenki a közbekiáltóra tekint. Összefont karokkal egy asztal tetején a fiatal költő állt. „Beesett, halvány arcát pirosra festé az izgalom, mélytüzű, fekete szemeiben szokatlan láng gyúlt ki.” Jönnek a részletek is. A bécsi forradalmat a diákok kezdték, a technikusok és az orvosnövendékek. A katonaság sortüzet adott, öt halott. De aztán az egész város felkelt, s a császár végül is engedni kényszerült. A kávéház tovább zsibong; megérkezik Klauzál, a kedélycsillapító, fel is szólal, de most már kinevetik. A lármában egy szót sem érteni, sokan már haza készülnek. Egy, még ismeretlen fiatal író, Vajda János bezárta az ajtót – addig senki sem távozhat, amíg valami döntés nem lesz. Az ifjúság vezetői gyorsan határoznak. Holnap, a bécsi mintára tüntetést kell rendezni az egyetemi hallgatókkal. Találkozás korán reggel itt a kávéházban. A költő hazamegy; nem aludni. „Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll a gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? Mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap… hátha holnapután már késő lesz!” „Logicailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót…” Bevallhatjuk, hogy a cenzúrával nem volt annyi baj, mint gondolni lehetne. Sajtóvétségért sose ült oly kevés ember Magyarországon, mint épp azokban a napokban: mindössze egy ült: Táncsics. De ez volt a nemzetközi menetrend szerint az első állomás; a forradalmakat nem az elnyomók durvasága, hanem az elnyomottak érzékenysége robbantja ki. …„a többit az istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem… és ha lelövöldöznek? isten neki: ki várhat ennél szebb halált?” „Korán reggel az ifjak kávéházába siettem…” Így kezdődött a várva-várt nagy nap, a szabadság ragyogó korszaka. Később szakadni kezdett a havas eső, és szakadt egész késő estig. A kávéházban nyolc órakor csak egy-két fiatalember lézengett. Hamary szerint összesen hat – igen nyomott hangulatban. A költő szerint „nagy búsan politizáltak”. Bulyovszky Gyulát magával viszi a költő, „a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk”. Értesítést várva, ha valami történik. A fiatal költő nélkül semmi sem történt volna. Még talán kísérlet sem, hogy forradalmi cselekvés terére ragadják a fővárost, melynek lakossága akkor még csekély, nagyobb részben császárhű, vagyis politikailag elszomorítólag éretlen volt. Vajda János – mint kitűnő költő – kitűnő megfigyelő is. Az akkori Pest polgárságát így jellemzi: „…volt néhány ügyvéd, író, földbirtokos – ezek és a tanuló ifjúság képezték általában a magyar és ezeknek színejava azt a dinamitszerű elemet, melynek lelke mélyén forrott kohószerű hévvel a cselekvés vágya, a gyors, azonnali éspedig nagyszerű cselekvésre, mely egyszerre letörülje arcunkról az általános lenézetés miatti szégyenérzet égető pírját, mert szörnyű kimondani, de úgy volt, hogy Európa vagy nem is tudott rólunk, vagy aki tudott, mint kiváltkép a német, csak gúnyolódva, mint európai khinaiakról szólt rólunk.” Vajda így ír tovább: „A párizsi forradalom hírének hatása alatt a közvélemény asztala elhatározta, hogy tagjai járjanak szét az egész városban: vendéglők, kávéházak polgárságát igyekezzenek fölvilágosítani a pillanat követelményei felől és megnyerni a cselekvés céljának.” Nem sokat ért. „A sörkorcsmák akkori közönsége, Német- Osztrák- Csehországból bevándorolt, magyarul egy kukkot sem értő, amellett még az akkori rendszer szerint körülbelül mentelmi jogot élvező jogászság iránt meglehetős ellenséges indulatú nyárspolgárság kétségbeejtőleg közömbös volt a magyarság és a szabadság eszméje iránt. Sőt még a tanuló ifjúságnak is csak a szellemesebb része volt alkalmas kovásza a forradalmi mozgalomnak, egy része még vizenyős volt, melyet nem könnyű volt felgyújtani.” De hallgassuk meg magának a költőnek a tanúvallomását. A nagy nap estéjén – akár egy diák – naplóírásba fog, sajnos néhány nap után, éppoly diákosan, abbahagyja. Erről a reggelről még ezt írta föl:
„Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszki és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül hogy valamelyikünket megsértett volna. – Jó jel! – kiáltánk föl egyhangúlag. Amint a proklamáció elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma? – Szerda – felelt egyik. – Szerencsés nap – mondám –, szerdán házasodtam meg! Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott. A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjuságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el. Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proklamációt és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a szemináriumba, a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A szeminárium csarnokában elénk állott egy professzor, és azt mondta nagy páthosszal: – Urak, a törvény nevében… Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülök Vidács emelt szót, elmondta, hogy professzoraik a tartandó lakomában résztvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proklamációt s a tizenkét pontot, s én velem elszavaltatták a nemzeti dalt. Mind a kettőt fanatikus lelkesedéssel fogadták, s a refrainben előjövő »esküszünk«-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt. – Most menjünk egy cenzorhoz és vele írassuk alá a proklamációt és a nemzeti dalt! – kiáltott valaki. – Cenzorhoz nem megyünk – feleltem –, nem ismerünk többé semmi cenzort, el egyenesen a nyomdába! Mindnyájan beleegyeztek és követtek. Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk.” A készülő forradalmat akkor még nem egy szakasz gránátos, ahogy a kortársak állítják, hanem az a két-három rendőrkém is leszerelhette volna, aki ezúttal is bizonyára ott ődöngött a kávéház körül. Tulajdonképpen csak egy embert kellett volna elfogniuk, esetleg megkötözniük, esetleg leütniük; mert az védekezett is volna. Meghatva kell gondolnunk reá. A hatalomnak a rossz lelkiismeret ennyire inába szállatta a bátorságot? Vagy az egész mozgolódást annak ítélte, aminek készült: egyszerű diáktüntetésnek, amelyhez hasonló azelőtt is, azután is nem egy volt, s amelyet valószínűleg el fog mosni az eső? A mozgalom valóban csak diáktüntetésnek indult; egy vers lökte föl történelmi eseménnyé. A kávéházi vitatkozókat, a tantermekből a félbemaradt óra örömével kitóduló orvosnövendékeket, mérnökjelölteket, szeminaristákat, jogászokat a fiatal költő kemény pátosza üti hősökké, az elszánt indulat, melynek hitelességében nem lehet kételkedni. Az első forradalmi tett, a sajtószabadság gyakorlati kivívása, még úgy játszódik le, mint ártatlan diákcsíny. Degré pontosan leírta a híres jelenetet. Amikor a fiatalok bevonulnak a nyomdába, hogy a Nemzeti dal-t (melyen mellesleg a cenzor sem találhatott volna semmi kivetnivalót) önhatalmúlag kinyomtassák, „Landerer szárazon mondta: – Lehetetlen, nincs rajta az engedélyezés. – Összenéztünk, nem tudtuk, hogyan kell csinálni. Landerer odasúgta: – Foglaljanak le egy sajtót. – Irinyi József a nagy gépre rátette kezét e szókkal: »E sajtót a nép nevében lefoglaljuk.« – Erőszaknak ellent nem állhatok, felelt Landerer.” De a népgyűlésnek kint a nyomda előtt már komoly forradalmi íze volt. Az első magyar forradalmat, az 1514-est, tulajdonképpen az uralkodó osztály szervezte meg azzal, hogy a Rákoson összegyűjtött százezer parasztot, s élelmezésükről elfeledett gondoskodni. Ezt a másodikat a véletlen szervezte meg. A rákosi vásár ott zajlott alig pár lépésre a város szívétől. Az eső hamar szétverte az országos vásárt; az ország minden részéből összesereglett marhahajtók, juhászbojtárok, parasztok és mesterlegények egyéb dolog híján beszállingóztak a városba elébb csak bámészkodni, aztán lelkesedni, majd engedelmeskedni az elhangzott
mondatoknak. Szebb találkozásról a költő álmodva sem álmodhatott – élete legnagyszerűbb felléptére a sors egy kis népi országgyűlést rendelt. A német polgárok riadtan nézhették az esernyős diákok közé keveredett szűröket és gubákat; ezekhez, mint tudni való, hozzátartozik a fokos is. Ezek előtt dördült el újra és újra a híres szöveg: Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A remek szerkezetű vers hat szakaszában úgy fut az egyirányú indulat, mint egy hat-törésű villám. A bojtárok tán nem értették pontosan benne a hazát, a régi kardot. De bizonyára értették benne a virtust: a haza előfeltételét, s elhihetjük, hogy az ismétlődő refrén végén az ő szájukat is kinyitotta; a refrén első sora páratlanul szerencsés: az úr ajkán áhítat, a parasztén káromkodás; soha ilyen párosítást egy haza megteremtésére: A magyarok istenére Esküszünk – S a vers szinte szájba rágja: Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Ez a veszélyes erejű tömeg áramlott a városháza elé, aztán a helytartó budai székházához. A forradalmi választmány belépett a terembe, a sokaság az udvart, lépcsőket és folyosókat foglalta el. Újra Degrét idézzük: „Soha életemben oly rémült arcokat nem láttam, mint ezeké a nagyságos kir. tanácsos uraké volt.” Az ablakon át kipillantottak a tömegre, és minden követelést azonnal teljesítettek. Megerősítették a 12 pontot, azonnal kibocsátották Stáncsicsot, a másik könyörtelen és hajlíthatatlan forradalmár-hazafit (és minta-családapát, aki rémület-keltő nevéből később azért hagyta el az S-betűt, mert gügyögő kisfia nem tudja kiejteni…). Elrendelték, hogy a katonaság ne avatkozzék be az eseményekbe. „Istenem! pedig csak a kaput kellett volna bezáratniok, hát el van fogva az egész forradalom, minden vezetőivel s kezdeményezőivel együtt” – mondja Degré. Maga sem tudja, milyen erő állt a forradalmárok mögött. Ez a tömeg gyűlt délután a Múzeum elé a népgyűlésre. Ellentétben a legendával itt – véletlenül épp itt – nem hangzott el a Nemzeti dal. Itt már a kinyomtatott példányokat osztogatták, országos szétröpítésre. Mindez komoly esemény volt. Rajtaütés, de a győzelmet csak szebbé teszi, ha rajtaütéssel nyerik meg. Az eredmény igazán nem is Pesten mutatkozott. Kossuthék Pozsonyban egyszerre csak azt látták, hogy a főrangúak évtizedek óta oly szívós hadfala megbomlik, az ellenfél menekülni kezd, s fejveszetten dobálja el évszázadok zsákmányát, melyet, felesleges tán mondanunk, nem vitézségével, nem az ősi véren szerzett magának. Ez volt a forradalom első szakasza. Ha a pozsonyi hazafiak is forradalmárok lettek volna, ha tudják azt, amit csak egy év múlva adatott tudniok, s amit a fiatal költő már ekkor sejtett! Nem költői váteszségből. Nem is francia olvasmányai alapján. Egyedül népismerete, gyökeres nép-pártisága sugallta neki, hogy kenyértörés nélkül nem lehet megoldás, és hogy az alsó rétegek tökéletes megnyerése, azaz felszabadítása nélkül a nemzet az elkerülhetetlen viharban nehezen áll meg a talpán. Történelmi ugrás volt a magyar március, a magyar 48? Csak a politikában. A Batsányiék, Fazekasék után visszanyomott népiesség már rég helyére pattant az irodalomban, a nemzet igazi tudatában. A magyar valóság ez volt. Nem ténye, csak kiütközése volt meglepő – azoknak, akik hóolvadáskor a rögtön-üdezöld fűszálon is meglepődnek. A márciusi eseményeket a költő újra és újra csak kezdetnek, méltán nagyszerű és dicső kezdetnek nevezi. „Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.” Ő maga világosan látta az irányt, ki is fejezte. Legkedvesebb versének a legsikeresebbet, e napok emlékét, a Nemzeti dal-t tartotta. De március hangulatát nem ez a költemény ábrázolja legjobban, hanem az a másik, az a „valóban veszett”, ahogy egy pozsonyi kortárs nevezi, az 1848. Martius 11. című, a pesti rémhír mellett a reform-törvények leghatásosabb gerjesztője, amely csak Egressy szavaló-könyvében maradt fenn; amelynek kezdő soraival a gúnyolódó Széchenyi köszöntgette főrendű barátait.
Dicsőséges nagyurak, hát Hogy vagytok? Viszket-e ugy egy kicsit a Nyakatok? Uj divatu nyakravaló Készült most Számotokra… nem cifra, de Jó szoros. –––––––––––– Állatoknak tartottátok A népet; Hát ha most mint állat fizet Tinéktek? Ha megrohan mint vadállat Bennetek, S körmét, fogát véretekkel Festi meg? Ki a síkra a kunyhókból Milljomok! Kaszát, ásót, vasvillákat Fogjatok! Az alkalom maga magát Kinálja, Ütött a nagy bosszuállás Órája! Ezer évig híztak rajtunk Az urak, Most rajtok a mi kutyáink Hízzanak! Vasvillára velök, aztán Szemétre, Ott egyék a kutyák őket Ebédre!… „Hanem mégse!…” – A verset a jól ismert hangváltás teszi hitelessé, az indulat mesteri megtorpanása, mely ebben a költeményben háromszor is bekövetkezik. Feledjük a múltat, bocsássuk meg a kínokat, a haza érdekében nyújtsunk kezet, ha egyenlő fél gyanánt nyújthatunk. A föl-föltartóztatott harag a befejező fenyegetésben önti ki erejét. Teljes egyenlőséget… szaporán… mert ha nem: „Az úristen kegyelmezzen tinéktek!” Ki ne látná, mint görcsösül a hazafi esküre emelt tenyere a forradalmár sújtó öklévé? A versek szinte szabályos váltogatással ezt a mozdulatot idézik. A költő ezzel a gesztussal mutat indulást és irányt a márciusi eseményeknek. Csak a távolság érzékeltetésére idézzük fel; ez a vers is a Fóti dal ütemére lejt. De ezzel a verssel riasztja el magától, illetve állítja magával szembe a két nagy protagonistát, akik eddig a történelem színterén mozogtak, s akik mellé most ő a színfalak mögül oly hirtelenül benyomult. Nem féltékenységből nézik egyre hűvösebb tekintettel. Ez a szövetséges nem ingyen adja támogatását. Ez a szövetséges nagyon is világosan lát. A pozsonyi nagy napról ő maga ezt írta a naplójába: „Az úrbért eltörölte az országgyűlés. Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha ezt előbb teszi. Akkor viselhette volna a nemesség a nagylelkű nevet, de most, midőn ezt a végső szükségből tette és ijedségből, nem tarthat rá
számot. A tekintetes karok és rendek s a méltóságos és nem t’om miféle főrendek azt a hírt kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40.000 paraszttal egyetemben, s ezen kellemetes meglepetés indította őket azon nagylelkűségre, hogy az úrbért azonnal eltörölték. Ami a hírt illeti, ez alaptalan hír volt, de ha nem tették volna a t. c. urak azt, amit tettek, biztosíthatom őket Petőfi Sándor nevében, hogy ezen alaptalan hírnek nem sokára alapja és kalapja lett volna, azaz, igaz lett volna tetőtül talpig, csak azzal a kis különbséggel talán, hogy nem 40, hanem 80, vagy még több ezer ember jelent volna meg Rákoson. Egyébiránt jobb, hogy így történt, véghetetlenül jobb, hálát adok istennek, hogy ama borzasztó dicsőségtől megmentett, nem is szemrehányásképen mondtam ezt el a nemességnek, melyhez magam is tartoztam, csak bátor vagyok tudtára adni a nemes uraknak, hogy nevetség tőlök, nagylelkűséggel dicsekedni. Tisztelet, becsület, de igazság is!”