8. fejezet
És én erről miért nem tudtam? Ha ott lettem volna segíthettem volna megoldani a dolgokat. Nem Annuska. Ezek olyan problémák voltak a szüleid életében, amire csak maguk tudták a megoldást. A törődés, a bizalom, a másikra való figyelés csak most tudatosult bennük igazán. Olyan nehezen ébredtek rá. –Anna felsegítette Emmát a padról, ahol ültek és tovább sétáltak a ravatalozó felé. –Emlékszem, hogy a lagzin volt ez a dulakodás, de azt hittem apa csak sokat ivott és balhézni támadt kedve. Eszembe sem jutott, hogy féltékenység gyötörte.
Persze, hiszen nem is sejtettétek mi állt a kapcsolatuk megromlása mögött. Nekünk annyit mondtak csak, hogy vége és nem szeretnének többé együtt élni. Ezzel apa is rátetőzött a távolságtartásával. Nekik se volt könnyű, hallhattad. Én is csak utólag tudtam meg mindent. Részben az én hibám is, hogy idáig fajultak a dolgok, viszont megtanulták értékelni a másikat és megtudták, mit éreznek a másik hiányában. Később viszont már minden jól alakult közöttük, vagy az is csak látszólagos boldogság volt? Áh, dehogy! Utána már tényleg boldogságban éltek. Róbert ugyanúgy folytatta a kutatásait, de több időt szentelt Laurának, aki szintúgy tanított miközben Róberttel is teljes életet élhetett. Kapcsolati problémák nem sűrűn léptek fel ez időben, bár az apád már nyitott szemmel járt mindenfele. Eddig büszkén feszengett a szép felesége mellett és élvezte, hogy irigylik. Viszont mióta történt az a dolog Briannel mindenkire féltékeny volt. Komolyan? Hajaj, anyád úgy tett mintha nem látná, közben meg jól szórakozott rajta. Két oldalról hallgattam a sztorikat. Róbert és Laura egyaránt elmesélte nekem miket tapasztaltak. Te pedig tanácsokat adtál nekik. Tehettem mást? És Brian? Ő úgy döntött, hogy elköltözik és csak telefonon tartja a kapcsolatot édesanyáddal. Nem szeretett volna több konfliktust Róberttel, jobbnak vélte ezt a döntést. Legközelebb az unokahúgod születésénél találkoztak újra, majd az unokaöcsédénél. Azóta nem nagyon. Ez olyan nyomasztó volt. Persze, hiszen erről sem tudtatok. Brian azt hazudta, hogy jobb állást kapott Washingtonban, ezért látogat ritkán haza.
Apa tudta, hogy időnként beszélgetnek? Igen, az nem zavarta, de anyád közelében nem akarta látni.
Róbert becsapta az autónak az ajtaját és sebtében rohant fel az emeletre, ahol a hálószobában Laura próbálta lezárni a bőröndjét. A férfi már a kezdetekben tiltakozott a lista ellen, amit Laura készített, hogy mit nem szabad itthon felejteni. Tele volt felesleges dolgokkal és az egy hetes vakáció helyett, akár egy hónaposra is elmehetnének, annyi mindennel megtömte a táskáját. Így is kihúzatott ezt- azt a papírról, mert minek hajszárító, ha a szállodában van? Tisztálkodó szereket ott is tudnak venni, nem is beszélve jegyzetpapírról, amihez Laura végképp ragaszkodott. Már kis kora óta megszokta, hogy ha megy valahova kirándulni, vagy legyen az egy kiállítás mindig mindent feljegyez, hátha későbbiekben hasznát veheti, esetleg emlékként megmarad. Említeni sem kell, hogy ezeket úgy eldobozolta, hogy nem találta meg utána, vagy fecninek nézte és kihajított a szemetesbe.
A férfi komótosan a felesége mellé lépett és felhajtotta a bőrönd tetejét, majd a benne lévő holmik közül kivett egy garbót és fotelbe hajította, majd lezárta a táskát és küszködés nélkül becipzárazta. Elégedett mosollyal az arcán felnézett Laurára, aki nem túl kedves képet vágott. Mondhatni sértődöttet, amitől Róbert szája is lekonyult. A nő kikerülve a férjét a fotelhez ment és kezeibe vette az eldobott ruhadarabot.
Életem, csak egy hétre megyünk. Nem hiszem, hogy négy pulóverre lenne szükséged. De nem tudhatjuk milyen idő lesz pontosan, és ha leöntöm vagy leeszem magam? Ráadásul ez a kedvencem. –lépett vissza a bőröndjéhez a nő és kicipzárazta. –Valahogy be kell férnie. Javaslom vedd ki azt, amelyiket kevésbé szereted. Nem tudom kivenni, mert már elpakoltam őket és az alján vannak. Hát akkor kipakoljuk és mindent szépen vissza, jó lesz? Akkor te is pakolod be, mert azok a másik bőröndben vannak. –mutatott Laura az ajtóban lévő nagy táskára. Milyen másikban? –fordult Róbert a bejárat felé eltorzult arccal. –Minek ennyi holmi? Mert kell és kész! –zárta le a témát Laura és tovább kínlódott a gyömöszöléssel. Hagyd csak! –vette ki a pulóvert ismét a nő kezéből. –Beteszem az enyém közé, csak menjünk már, mert a gyerekek is indulnának. –sürgette Laurát a férfi. Jól van. Amíg lecipeled a táskáimat, én elköszönök a gyerekektől és az unokáktól is.
Laura vidáman baktatott le a lépcsőn egészen a nappaliig, ahol Charlotte és a két kicsi várt rá. Az unokái még kicsik voltak, négy és két évesek. Nagyon szerette őket és alig várta a szüneteket, hogy Charlotte lehozza őket hozzájuk és játszhassanak, együtt lehessenek. Róbert is élvezte az unokái társaságát és rajtuk pótolta be mindazt, amit a gyermekeinek kellett volna megadnia. Élvezte a nagypapa életet. Alig várta, hogy nagyobbak legyenek és elmehessenek csónakázni, biciklizni és az erdőben nagy túrákat tegyenek. Mindennap eszébe jutott valami új ötlet, amit mindenképpen meg kell valósítaniuk, és azokat fel is jegyezte. A lehetetlen terveket azonban Laura és megvétózta, pl. a repülőből való kiugrás, vagy a hegymászás, hiszen mire odaérnek korilag a gyerekek, Róbert már idős lesz. Ezen a férfi fel is kapta a vizet, hiszen ő örök fiatal, sose fog megvénülni. Az tény és való, hogy remek formában volt és egészségi állapotával sem voltak sose gondok, de az idő múlását el kell fogadni. Laura akárhányszor felemlítette neki ezt a gondolatot Róbert gyomra rögvest görcsbe rándult és belegondolt, hogy lassan közelítenek az élet vége felé, és még annyi mindent nem tett meg, olyan sok minden hátra van. Laurát nem tette olyan boldoggá, amilyenné szerette volna és most van itt az alkalom, hogy elkezdje. Viszont ehhez egy élet nem elég, ezért is örül annyira, hogy a kutatásai jól állnak és az egerek, amik erre vannak kitenyésztve ötször túlélték az átlagos életkorukat. Laura továbbra sem támogatta a férjének e hóbortját, hiszen meggyőződése, hogy az örök élet a másvilágon vár rájuk. Inkább éljenek a jelennek, mint a kiszámíthatatlan jövőnek.
Róbert fejcsóválva húzta maga után Laura bőröndjeit. A lépcsőnél megállt egy pillanatra, hogy összeszedje minden erejét és egyszerre levihesse a két táskát, ami csak a felesége holmiját tartalmazza. A legszükségesebbnél is szükségesebb dolgokkal telepakolt nagy piros bőröndöket. Felemelte őket, majd vissza a földre. Aztán megint megemelte őket, tett egy lépést és ismét letette a földre. Laura megtömte volna őket téglával is, amiért ennyire nehezek? Kérdezte magától. Húzni valahogy sokkalta könnyebb volt.
Segítsek apa? –állt a falnak dűlve, zsebre tett kézzel Leslie. Megy ez nekem, fiam. –legyintett büszkén Róbert. –Csak rákészülök. Azt látom. –nevetett a fiú és felugrált a lépcsőfokon és elvette az egyik bőröndöt. –Húú, mi van ebben? –nyöszörgött Leslie, amikor megemelte a táskát és lefele cibálta. –Anyám netán költözik? Most képzeld el, hogy nekem kell majd cipekedni egész úton. Túl udvarias vagy. –ért le a fiú és letette a bőröndöt, hogy kifújja magát. Te is megtennéd a helyemben. –érkezett meg Róbert és megpaskolta a fia vállát. Anyáért biztosan. A kedvesedért is. Ha annyira fogom szeretni, mint te anyát, akkor tuti. Fogod. –mosolyodott el Róbert. –Na, Lacikám segíts kicipelni az autóba is.
Miután a két férfi bepakolt, Róbert és Laura elköszöntek a családtól és Leslie vezetésével elindultak a reptérre. Nem lesz egyszerű az útjuk, mert innen egyelőre csak New Yorkba jutnak el, majd ott kell bevárniuk a csatlakozást, ami Magyarországra repíti őket. Mindketten nagyon izgatottak voltak, hiszen annyira régen jártak ott. Legutóbb négy éve, Charlotte esküvője után, amikor újratemették Róbert szüleit. A férfi nem volt az a fajta, aki mások előtt kimutatta az érzéseit, ezért a szülei halálának megviselése sem látszott rajta. Fapofával állta végig a temetést, mintha nem is a hozzátartozói lennének. Laura már eléggé ismerte a férjét, hogy tudja mi játszódik le benne, és azt is, hogy erről nem szívesen beszél. Olykor látta, hogy elvonul valahova, biztosan, hogy egyedül kisírhassa magát. Mikor visszatért, szelíden elmosolyodott, még a szeme is csillogott. Az ilyen arckifejezései mindig különös érzéseket keltettek Laurában. Ártatlan, kisfiús tekintet, amely mögött mély, kiismerhetetlen érzelmek lapultak. Mindannyiszor mikor így nézett rá egyszerre telt meg a lelke bensőséges, kellemes ugyanakkor aggasztóan nyomasztó érzéssekkel. Ez számára is megmagyarázhatatlan volt és csak egy viszont mosollyal tudta lereagálni Róbert gesztusát. Talán mégsem ismeri eléggé, vagy Róbert zárkózott be egy olyan világba, ami nem engedi megmutatni valódi érzéseit. Nem tárulkozik ki senkinek és egy olyan arcát mutatja a világ felé, ami nem ő. Mély sérüléseket rejt a lelke mélyén, ami miatt nem mer másokban megbízni, kiadni magát. Ehelyett elfojtja magában és kevésbé szerethetőbb oldalát helyezi előtérbe. Kezdetben Laurának sem mesélt ezekről hosszú éveken keresztül, egy éjszaka viszont, amikor egyikőjük sem tudott aludni, szokatlan dolgokról kezdtek el beszélgetni. Laurának felhőtlen gyermekkora volt, panasza nem lehetett semmire sem, mert a szülei mindent megadtak neki. Ennek ellenére mégsem lett belőle elkényeztetett kamasz, s majd felnőtt. Megtanult értékelni és a legkisebb dolognak is nagyon tudott örülni. Róbert is remek családi körülmények között nőtt fel, bár kevésbé jómódban, mint Laura, viszont boldogságban. Egyetlen dolog árnyékolta csak be a gyerekkorát, a legjobb barátja elvesztése.
Amikor tizenhat éves volt, ő és a barátja sokszor bajba keveredtek egy-két csintalanság miatt. Többször kaptak figyelmeztetéseket, de fittyet hányva folytatták laza életmódjukat. Egy alkalommal viszont túl messzire mentek és összetűzésbe kerültek egy másik sráccal, akit alaposan megvertek. Másnap rendőrségre került az ügy és, hogy Róbert védje a barátját magára vállalt mindent, abban bízva, hogy a társa segít neki kijutni, de nem tette meg. Ehelyett Róbertre kente az egész ügyet és felbujtással vádolta meg. A srácot felmentették, viszont Róbertet egy évre intézetbe zártatták, majd miután kijött egy másik középiskolában folytatta a tanulmányait. Nem akart többé tudni a barátjáról és a magyarázkodása sem érdekelte. Megkeményedett a szíve és senki felé sem volt jó indulattal. Könnyen ismerkedett, de nehezen barátkozott. Laura előtt szégyellte ezt a tettét, ezért sem mert róla beszélni, főleg nem neki. Tartott attól, hogy megijeszti vele és eltávolodik tőle, mert azt hiszi, hogy erőszakos, pedig nem az. Ellenben a nő megértő volt és támogatóan a férjéhez bújt ezzel is kifejezve, hogy nem érez irányába félelmet, hiszen számtalanszor bebizonyította már, hogy sosem lenne képes őt bántani.
New Yorkban egy éjszakát kellett várniuk a repülő indulásáig, tehát ezért az egyik reptérhez közeli szállodában pihentek meg. Nagyon izgatottak voltak mindketten, hiszen alig huszonnégy óra múlva újra találkozhatnak rég nem látott barátaikkal. Róbert minél titokzatosabb volt Laura annál jobban élvezte az utat. Másnap reggel nyolckor indult a gépük és délután öt óra fele már a budapesti reptéren voltak. A városba taxival utaztak, amiben a sofőr jól megszokott kedvenc rádiója adta a legjobb magyar zenéket. Róbert számára minden szó maga volt a boldogság, hiszen a kint töltött évek alatt alig akadt olyan személy, akivel magyarul társaloghatott volna. Otthon a családban természetes volt a nyelvek keverése, mert a magyar mellett a gyerekek az anyjuk anyanyelvét, a spanyolt is beszélték, ehhez hozzájött az ott elfogadott hivatalos angol nyelv is. Semelyikkőjük sem hagyta, hogy a számára oly kedves szavak és mondatszerkezetek feledésbe kerüljenek, miközben élik az amerikai életüket. Laura bár spanyol volt, élete egy részét Magyarországon töltötte. Itt élte meg
fiatalságának legfontosabb pillanatait, amivel még varázslatosabbá, kedvesebbé tette számára ezt a csöppnyi, szerethető országot. Spanyolországba ritkábban utazott haza. Nem volt ott senkije sem, akivel tarthatná a kapcsolatot. Főleg az anyja halála után maradt egyedül. A bácsikáival és unokatestvéreivel nem volt közeli viszonyban. Valószínű nem így lett volna, ha akkor nem marad Róberttel, hanem hazaköltözik. A hazájában kedves fogadtatás várta volna, és most teljesen más életet élne. Nem bánt meg semmit. Annak idején a családja felől ostoba döntésnek hallotta, hogy a kedvese mellett marad, ahelyett, hogy egy hozzá illő spanyol fiút választana. Milyen jól is tette, hogy az esze helyett, a szívére hallgatott. Róbert mellett megismerte a szerelmet, az odaadást, az örömöket. Ugyanakkor a keserű, nyomorúságos oldalát is annak az életnek, amit éltek. Éveken keresztül Róbertet vádolta a házasságuk romlásáért, pedig ő is ugyanolyan hibás volt a kapcsolatuk hanyatlásában. Nagyon nehéz volt mindkettejüknek, de az érzés, amit szeretetnek hívnak, segítette őket és nem hagyta kialudni a szívükben tomboló kályhát, aminek a tűzét vízcseppekkel igyekeztek eloltani. Semmi sem volt direkt. Mindketten a saját érzéseik után mentek, amit a félelem és a magány ötvözete alakított ki. Ha Róbert ne tartott volna a haláltól, akkor ő sem élte volna magányosan a mindennapjait, és nem keresett volna vigaszt más karjaiban. De ennek vége. Az utolsó esélyt is megkapták az élettől arra, hogy boldogok legyenek, és nem hagyták elfutni. Már idejét se tudni annak, mikor voltak szomorúak. Úgy vigyáztak a másikra, mintha tudat alatt tisztában lennének azzal, hogy az utolsó éveiket élik.
A taxi haladt egyenesen előre. A sofőr látszólag szórakozott volt, mert minden egyes piros lámpánál az utolsó pillanatban is áthajtott. Talán sietett valahova, viszont ez sem mentesíti fel az alól, hogy felelősséggel tartozik az utasai iránt. Egy óvatlan mozdulat akár mindhármuk életébe is kerülhet. Laura Róbert vállára hajtotta a fejét és a kezével megfogta a férfi kezeit. Róbert előrehajolt és megkérte a sofőrt, hogy haladjanak lassabban, mert ők ugyan nem sietnek sehova sem. Aztán visszadűlt a helyére és a fejét Lauráéra hajtotta. Így utaztak egy ideig, majd egy ismerős utcába fordultak be. Laura azonnal felütötte a fejét és kinézett az ablakon, hogy jobban szemügyre vegye a terepet.
Róbert ez… - fordult elképedve a nő a férje felé. Jó lesz itt eltölteni az éjszakát? –hajolt közel a férfi és együtt néztek ki az üvegen az utcára. Mégis hogy intézted el? A házat egy ismerősöm bérli már hónapok óta, mert megkértem rá. Szeretnék egy kicsit nosztalgiázni. –adott egy puszit a felesége arcára.
A kerület megváltozott az elmúlt harminc év alatt, de a házak kívülről ugyanúgy néztek ki. Laura izgatottan lépett be abba az épületbe, amelyikben kapcsolatuk alatt és házasságuk első éveiben laktak. Tisztán emlékezett az emeletekre, amik most teljesen máshogy néztek ki. Róbert látta a neje arcán az örömöt, és ez erőt adott neki ahhoz, hogy felcipelje a nehéz bőröndöket, mert a lift, mint általában most sem működött. Laura mosolyogva figyelte, ahogyan a férje kínlódik és megszánva ő is besegített neki.
Nem. –rántotta el a férfi a bőröndöt Laura közeléből.- De én szeretnék cipekedni. Nem engedhetem, hogy te szenvedj velük. Édesem, ezek neked nehezek. Viszont az enyémek. Tudom. –kacsintott a férfi. –Holnap a pályaudvaron húzhatod az én csomagomat, de most itt a kulcs és menj nyisd ki a lakást. Emlékszel még melyik az? Azért, mert öreg vagyok, szenilis még nem. Ezt meg se hallottam! –Róbert nem díjazta Laura öniróniáit, főleg, hogy a korából tíz évet simán letagadhatna. Mit lehet tenni? Ilyenek a gének. Igaz, ami igaz, hogy ehhez azért ő is hozzájárult, mert boldoggá tette, és a testi egészség a lelki állapoton múlik.
Róbert megrázta a fejét ebben a nagy bölcselkedésben és megemelte Laura bőröndjeit, hogy felcipelje az emeltre, majd onnan visszament a sajátjáért. A reptéren megengedte neki, hogy az ő táskáját húzza, mert az sokkal könnyebb volt, mint a nő egyetlen bőröndje.
Laura az ismeretlen zárba helyezte a még ismeretlenebb kulcsot és belépett a lakásba. Beljebb haladva benézett a konyhába és a nappaliban is körülnézett. A berendezés, a tapéta, a bútorok ugyanazok voltak, amiket legutóbb itt felejtettek. Laura felfoghatatlannak vélte az egészet, és várta Róbertet, hogy magyarázatot adjon mindenre. A férfi bőröndcsattogások kíséretében hamarosan meg is érkezett. Mielőtt még Laura feltehette volna a kérdést, Róbert válaszra nyitotta a száját.
Amikor elhagytuk Magyarországot, egy olyan érzés kerülgetett, ami azt súgta ne hagyjam veszni ezt a kis lakást. Ezért megkértem egy barátomat, hogy gondoskodjon róla, mert még egyszer visszatérek. Én rajta keresztül továbbra is béreltem külföldről. Havonta feljárt rendbe tenni, hogy ne lepje por és szú a bútorokat. –Róbert odasétált a szekrényéhez és kinyitotta. –Mondjuk az illatosítót igazán kicserélhette volna. –vette ki az ezeréves felakasztott papírzacskót. Annyi emlék felébredt bennem. –nézett szét a szobában Laura. –Nincs kedved járni egyet a városban? Nem vagy fáradt az utazás miatt? Nem vagyok. –mosolyodott el Laura. –Lezuhanyozom és mehetnénk, ha szeretnéd. Persze, hogy szeretném. Viszont öltözz ki nagyon szépen, mert lenne egy meglepetésem.
A délutánjukat azzal töltötték el, hogy felkeresték azokat a helyeket, ahol a szerelmüket töltötték. Elmentek a Margit szigetre, ahol kezdetben találkozgattak, megnézték az iskolát, ahol tanultak, azt a térséget, ahol egykor koncert tombolt. Laura az utóbbira kínosan tekintett vissza, szemben Róberttel, aki kacarászva mesélte az estet. Felelevenedett a múlt minden egyes perce és ismét fiatalnak érezték magukat. Már csak egy valami volt hátra, Róbert meglepetése, amiről egy árva kukkot sem ejtett egész idő alatt. Este kilenc fele járt, amikor a férfi észbe kapott és sebtében lekapott egy taxit. Bediktált egy Laura számára ismeretlen címet és egy fél órán keresztül száguldottak át a városon. A Hősök terénél Laurából kitört a nevetés és megigazgatta a felsőjét, amiből Róbertnek azonnal leesett mi jár a felesége fejében. Pont ezen az útvonalon haladtak azon az esős délutánon, amikor először egymáséi lettek. Róbert is kacagni kezdett és magához húzta Laurát, hogy szorosan átölelhesse. A szívük hevesen vert az izgatottságtól és az örömtől, amit átélnek.
Lassacskán megérkeztek arra a helyre, ahova Róbert kérte az utat. Egy fényesen kidíszített kapualj alatt haladtak keresztül, amely mögött ugyanolyan világítással felszerelt vonat kocsik álltak. Laura kérdő tekintettel Róbertre nézett.
Ez egy retro étterem. –szólalt meg. –Ez az új kor találmánya. Leselejtezett vonatok kerülnek ide, azokból is a legjobb állapotbeliek, és étteremmé alakítják át őket. A városban, sőt az országban számos helyen működik ilyen, mert az idősebb generáció szívesen jár vissza nosztalgiázni, a mostani fiatalok pedig kíváncsiak. Nekünk is nagyon sokat jelent, igaz? –nevetett Laura. Pontosan. Beletelt egy kis időbe, míg megtaláltam azt a kocsit, amin utaztunk. Tessék? –döbbent le a meglepetéstől a nő. –Te tudod melyik vonaton találkoztunk? Bizony. Fiatalkoromban volt egy rossz szokásom, miszerint mindig feljegyeztem a vonatok és azokhoz tartozó kocsik számát, amivel éppen utaztam. A miénket meg különösebb képen, pedig nem is sejtettem hova jutunk. Mégsem volt olyan rossz szokás ez. –jegyezte meg Laura és Róbertet karon öltve beszállt abba a kocsiba, amelyiken először találkoztak. Szerinted melyik volt a mi kabinunk? A miénk? –nézett szét Laura és egyre beljebb haladt. Az egyik köztes között megállt és filozofált, majd rámutatott egyre. –Szerintem ez volt az. Nem. –ingatta a fejét Róbert. Nem? –csüggedt le a szája Laurának, mert biztos volt benne, hogy az a fülke volt. Dehogynem! –nevette el magát a férfi, amiért egy kis vállon suhintást kapott. Vida Róbert nagyon humoros vagy.
Tudom. –lopott egy csókot a feleségétől. –Fáradjon beljebb, hölgyem! Kinyissam az ajtót, vagy menni fog magának is? És még szemtelen is. –kuncogott Laura. Csak azt teszem, amit annak idején. Tehát a múltban vagyunk? Igen. Akkor kérlek vedd le a kezed a derekamról. –rántotta ki magát a férfi öleléséből a nő és besétált a helyiségbe. Tényleg az a fülke volt, ahol utaztak. Felismerte a kocsiban kitűzött képeket, amikre számtalanszor pillantást vetett, amikor Róbert tekintetét kerülte. Középen egy kis asztal volt besuvasztva, de úgy, hogy kényelmesen elférjenek. Hangulatos igaz? –ült be vele szembe Róbert. Imádom ezt az éttermet. Én is. Mindjárt jön a pincér, addig válasszuk ki, mit együnk. Én már tudom, mit kérek. Azt, amit én? –kérdezett vissza sejtetően a férfi, amikor megjelent a pincér. Pontosan. –válaszolta Laura. Sikerült választani? Igen. Előételnek hortobágyi húsos palacsintát szeretnénk, a leves legyen tyúkhúsleves, majd petrezselymes krumpli rántott sertésszelettel. A desszertet majd még eldöntjük. Rendben. –bólintott a pincér és elment. Olyan jó újra itt lenni, átélni a legelejét. Köszönöm Róbert. Én köszönöm, hogy vagy nekem. –a férfi átnyúlt az asztalon és megfogta a felesége kezét.
Az az egy éjszaka, amit most Budapesten tölthettek többet ért, minden más esténél. Reggel nehezükre esett felkelni, mert kimerítő volt a repülőút és a mellétársult körülbelüli három órányi alvás. De minél előbb le akartak érni a Balatonra, ahol már a baráti társaságuk várt rájuk. Laura hosszú idő után végre ismét magához ölelhette Ilát, rég nem látott egyetemi barátnőjét. A haja ősz volt, és alkatra is meghízott egy kicsit, de arca ugyanolyan bájos volt, mint fiatalkorában.
Jól nézel ki, Laura. Az évek csak szebbé tettek.
Te is csodásan nézel ki, Ila. –bókolt vissza Laura és a szíve majd kiesett a hatalmas boldogságtól, amit érzett. –Olyan jó személyesen beszélni. Igen, a nagy távolság miatt ezt nem élhettük meg gyakran. Mondd csak, jól vagy? Róbert és a család is? Igen, hála Istennek minden rendben van. És ti? Remekül. A gyerekek most nyaralni vannak, ezért is tudtam eljönni. Aztán meg jönnek le az unokák nyaralni. Itt lesz az egész család. –nevetett Ila. Laura! - Emma hangja már messziről hallatódott, aki futva érkezett feléjük. –Barátnőm! –ölelték át egymást. –Végre ideértetek! Már úgy vártunk titeket. Róbert merre van? A bőröndöket viszi fel a szobába, mindjárt jön. A híres bőröndöket. –nevetett a nő és belekortyolt a koktéljába. –Hallottam hírét. Ti folyton pletykáltok. –jegyezte meg humorosan Laura és összenevettek mindhárman. Na, gyertek, igyatok ti is valamit. Tikkasztó hőség van. Délután jó lenne lemenni a partra kicsit pancsolni. Laura nem pancsolhat. –érkezett meg Róbert is. –Sziasztok! –üdvözölte a lányokat egy-egy puszival. Miért nem? Azért, mert nem rég gyógyult ki egy újabb tüdőgyulladásból. Nem szeretném, ha megint megbetegedne. Jaj, Róbert. –szólt közbe Laura is. –Csak egy kicsit mennék bele a vízbe. Kérlek! –nézett kérlelően a nő a férjére. Ne nézz így! –fordította el a fejét a férfi, de Laura visszatekerte maga felé. Róbert. De csak öt percig! És csak akkor, ha ott vagyok én is. Mi az? Csak nem akarod mérni az időt? –kérdezte mérgesen Emma. De igen, mérni akarom. Sajnálom lányok, de a feleségem egészsége az első a számomra. Ezt meg kell értenetek. Jól van, megértettük. Viszont most elraboljuk őt, hogy átöltözzünk és sétáljunk egyet. –ragadta meg Emma Laura kezét és magával rántotta. –Te meg menj a fiúkhoz! Keressünk neked egy lenge kis ruhát, mert nagy hőség van.
A lányok felmentek Lauráék lakosztályába és segítettek neki kipakolni a bőröndből.
Laura, minek neked ennyi pulóver? Ez már a harmadik, amit kiveszek. –mutatta fel Ila. –Nem az északi sarkra jöttetek. Nem tudhatom milyen idő lesz. Hát ezekre tuti nem lesz szükséged nyáron. –dobta vissza őket a bőröndbe a nő. –Ezzel szemben csak két fürdőruhát hoztál. Nem strandolhatok. Róbert meg van őrülve. –tette hozzá Emma. Csak félti. –válaszolt rá Ila. –Sok a hosszú ujjú felsőd. Igen, de lengék. Róbert azt mondta, hogy este öt után ne mászkáljak rövid ujjúban. Cuki, de irtó idegesítő. Mintha nem szoktál volna hozzá, Emma. –forgatta a szemeit Laura vicceskedve. Jól van. Akkor ezt vedd fel. –a nő odadobott egy fehér nyári ruhát. –Ebben nem fogsz megfázni. –nyújtotta ki a nyelvét, amire Laura egy fejcsóvával válaszolt.
Miután mind elkészültek lementek az étterembe, ahol a férfiak hideg sörök mellett mulatták az időt. Mindenki leült a maga párja mellé. Egyedül Emmának és Tamásnak, Róbert egyetemi társának nem volt senkije, de egyhamar egymásra találtak. Nem kellett őket félteni. Az egész délutánt nevetgéléssel és szórakozással töltötték. Amíg a férfiak kártyáztak, a nők külön asztalhoz tömörültek, hogy beszélgethessenek. Közelebbről megismerték Zoltán második feleségét, Évát. Mindnyájan tisztában voltak azzal, hogy a férfi első felesége Emese nem sokkal az esküvőjük után halt meg. Emma titkon tudta, hogy ez a baleset keltett félelmet Róbertben, és ez is szerepet játszott abban, hogy az örökélet titka után kutasson. Ila és Éva erről persze mit sem tudtak, és Emma nem is szerette volna, ha kiderülne. Laurának sem árulta el úgy, ahogy azt sem, hogy tudja hogyan állnak a férje kutatásainak eredményei. Jobb, ha ezeket megtartja magának. Nem akar újabb konfliktusokat szülni. Már nem, hogy ilyen boldognak látja a barátait.
Na, jól van, lányok! –csapott az asztalra Emma. –Elmúlt este hat. Kimegyünk a partra? Én most a legszívesebben ledűlnék egy kicsit, mert nagyon fáradt vagyok. –utasította vissza az ötletet Laura. Én viszont kimegyek veled. Zoltán úgy is játszik még. –nézett a fiúk felé Éva. És te Ila? Én se megyek Emma. Majd holnap.
Rendben, de holnap már tényleg jöttök! –állt fel az asztaltól Emma és Éva és elmentek. Láttad már valaha dühösnek Emmát? –kérdezte Ila Laura felé fordulva. Őszintén, még nem. –nevetett a nő. –Pedig tettem dolgokat, amiért megérdemeltem volna, hogy szóba se álljon velem. Látszik, hogy ő a mának él és élvezi minden percét. Jó is lenne így élni. Igazán jó barátnő. Mindig mellettem van és mindenben támogat. Tudom. –mosolygott Ila. –Nagyon szeret téged. Mindig szóba hoz, amikor beszélünk. Mondja, hogy érdekes életed van. Bár ne lenne olyan érdekes. –nevetett keserűen Laura és felállt a helyéről. –Elköszönök Róberttől, és lefekszem aludni. Estére találkozunk. Szia! –köszönt el egy puszival a barátnőjétől. – Drágám. –lépett Róbert mögé. Mondd, Laurám, valami baj van? Nincs semmi, csak szólni jöttem, hogy felmegyek a szobába lepihenni, mert fáradt vagyok. Máris felkísérlek. –pattant fel a férfi a helyéről. Egyedül is feltalálok. –Laura visszanyomta a székre a férfit. Azért majd felnézek hozzád. –puszilta meg a felesége kezét és engedte, hogy felmenjen. Aranyosak vagytok. –jegyezte meg Tamás. És szerencsések! –vágott le egy ütőkártyát Róbert. Pénteken lesz a nagy buli? Igen, Zolikám. Elképesztő. –szólt közbe ismét Tamás. –Már a harmincötödik házassági évfordulótokat ünneplitek. És negyven éve vannak együtt. –tette hozzá Zoltán. Egyetlen nőre se néztél rá az évek alatt? Egyre sem. Ha ilyen feleséged lenne, te sem tennéd meg. Nagy igazság. –bólogatott a férfi. - Ki kell mennem. Túl sok sört ittam. Menj csak! –lökte kifele Zoltán a barátját.
A kártyapartit abba is hagyták. Róbertnek nem volt kedve tovább játszani, ráadásul őt is kimerítette
a két napos utazás és kevés alvás. Ő is Laura után eredt. A nőt az ágyban fekve és békésen szundikálva találta. Meleg volt ezért nem takarózott be, Róbert mégis ráterített egy könnyed leplet. Leült az ágy mellé a földre, hogy egy kicsit gyönyörködhessen a feleségében. Megsimogatta a kezét és közelebb hajolt, hogy hallhassa a szuszogását.
Szeretlek. –suttogta, majd felkelt a helyéről és befeküdt az ágyba, hogy ő is álomra hajthassa a fejét.
Ezen az éjszakán nem is tértek magukhoz. A társaság gondolta a kimerültség miatt nem tartanak velük az esti órákban, nem is rótták fel nekik a másnapi kiránduláson. Kibéreltek egy kisbuszt, amiben mind elfértek és egy Balaton körüli túrára indultak. Attól, hogy itt éltek még sosem volt szerencséjük megcsodálni a térség szépségét. Hajókirándulást folytattak a tavon, meglátogatták a Tihanyi-apátságot vagy Siófokon a Kálmán Imre múzeumot, ahova Laura mindenféleképpen be szeretett volna térni. Imádta az operetteket, és ez a zeneművész volt a kedvenc operett szerzője. Délben beültek egy étterembe, ahol hekket ettek tucat számra, annyira ízlett nekik. Laura is pukkadásig ette, már alig bírt mozdulni, de a Jókai múzeumot megint csak nem hagyhatta ki. Róbert kevésbé szeretett ennyire művelődni, de mindenhova elkísérte a kedvesét. A fáradtságos nap után jól esett nekik egy esti séta a mólon. Róbert gondoskodóan magával hozta Laura egyik kardigánját és ráadta, amikor már hűvös szelek fújtak. Az asszony hálás is volt ezért a gondoskodásért, ezért sem szeretett ellentmondani a férjének.
Jól érezted magad? –kérdezte Róbert Laurát, miközben a Balaton partján sétáltak. Nagyon. Köszönöm, hogy bejöttél velem a múzeumokba. Ezt nem kell megköszönnöd, mert ami neked jó, az nekem még jobb. Róbert. –állt meg a nő és a férfi felé fordult. Tessék? Olyan szépen ki van alakítva a Balaton. –integetett a fejével hátrafelé a tóra Laura. Igen, nagyon szép. És, mi lenne, ha… Ha? Ha megmártóznánk benne. Most? –nyitotta tágra a szemeit Róbert. Igen. Olyan romantikus lenne.
Életem, este van, hűvös szél fúj… Ami csak szerinted az, viszont nekem melegem van. –dobta le magáról a kardigánt Laura és karajaival körbe fonta Róbert nyakát. Hideg a víz is és… - a férfi nem tudta tovább folytatni a szónoklatát, mert Laura egy csókjával belefojtotta a szavakat. Róbert testében felszabadultak a vágyak és magához szorította a feleségét. –Ne-em a-ka-rom, hogy meg-fázz. –motyogta szótagolva, miközben csókolta Laurát. Nem fogok. –nevetett a férfi ajkaiba az asszony és egy mozdulattal lelökte magáról a nyári tunikáját, és meztelenül állt Róbert előtt. Ha meglátnak? –nézett szét idegesen a férfi, mialatt Laura kigombolta az ingjét és őt is megszabadította a ruháitól. Látsz itt valahol egy lelket is? Nem, senkit. –Róbert hirtelen Lauráért kapott és szenvedélyesen csókolni kezdte, majd ölbe kapva bevitte a tóba.
A Balaton vize még nem volt hideg, magában tartotta a délutáni meleg egy részét. A házaspár vidáman lubickolt és élvezték, hogy végre ketten lehetnek. Még sosem volt alkalmuk vízben szerelmeskedni és most éltek ezzel az lehetőséggel. Ide-oda úszkáltak és játszadoztak a másikkal. Az örömük felhőtlen volt és ezeket a boldog órákat folytatták a hotel szórakozóhelyén is, ahol egymást karolva táncoltak, összebújtak, sugdolóztak és sötét pillanatokban csókot váltottak. Nyilvánosan nem szerettek csókolózni, mert azt nem találták etikusnak. Ha megkívánták a másikat, akkor félrehúzódtak és gyors puszikat nyomtak egymás ajkaira. A meghitt perceket Laura köhögése zavarta meg.
Rosszul vagy? Róbert, csak köhintettem. Ez nem jelent semmit, biztos a rossz levegő miatt. Akkor hozok neked inni. –Róbert indult a pulthoz, hogy italt kérjen, de Laura visszarántotta. Inkább menjünk fel. Tudtam, hogy nem érzed jól magad. Hülyeség volt ez a fürdőzés. –bosszankodott Róbert. Nem, én csak veled szeretnék lenni. –húzta magához a férjét kuncogva. A frászt hozod rám, asszony! –nevetett Róbert. –Akkor menjünk!
Édesanyád ezen a héten ismét megfázott. Nem hallgatott az apádra és persze én is bűnös
voltam, mert titkon elmentünk fürdeni, amíg a fiúk pókereztek. –lépett a ravatalozóban a két urnához Emma, aki mögött Anna szorosan haladt. – Az elkövetkezendő két évben egyre gyakrabban megfázott. Tavaly mellhártyagyulladást is kapott, amiért meg kellett őt műteni. Igen, emlékszem. Rettenetes időszakon ment keresztül anya. És apád is. Mindennap beszéltünk telefonon és hallottam a hangján, hogy erőlködve fojtja vissza a sírást. Borzasztóan aggódott Lauráért. Mégis otthon épülgetett. –tette hozzá Anna. Anyád már nem bírta elviselni a kórházat. Úgy gondolta otthon gyorsabban megy majd a gyógyulás, és Róbertnek sem kell a napjait a kórházban tölteni. Ezt olyan nehéz felfogni. –Anna megsimította először az anyja urnáját, majd a keze átcsúszott az apjáéra. –Én mindig úgy haragudtam apára, amiért nem bánik rendesen anyával, erre kiderül, hogy nála talán senki sem szerette jobban. Emma látta, hogy a lány szeméből kigördülnek a könnycseppek. Tiszta apja volt. Le sem tagadhatná, hogy rokonok. Nézd csak, ott jön Brian. –fordult a bejárat felé Emma és Anna.
A férfi szét se nézett, hanem egyenesen előre haladt a lányokhoz, hogy üdvözölje őket és lerója kegyeletét.
Annyira sajnálom. –ölelte át Annát, aztán Emmához fordult. –Nem tudom elhinni. –tört ki zokogva a férfi és átölelte a barátnőjét, aki szintúgy nem bírta már visszatartani a sírását. Minden emlék, ami most felidéződött benne megtörte a szívét és feltámadt benne a hiány, amit a barátai elvesztése okozott. Hatalmas űrt érzett mélyen, amit semmivel sem tud majd betelíteni. Túl korán, túl korán hagytak itt minket. Utoljára két hete beszéltem vele. –egyenesedett fel Brian. –Akkor még minden rendben volt. Ki tudja mi történhetett. –Emma elhúzott szájjal nézett Annára és Brianre.
Róbert miután a patikában megvett minden szükséges gyógyszert Laurának, sietősen hazament, hogy a lánya, Charlotte haza tudjon menni a legközelebbi járattal. A héten ő segített be Róbertnek az anyja gondozásában, hogy a férfi el tudja intézni az ügyeit. Egy pillanatra sem hagyta volna magára a feleségét, ezért jól jött Charlotte segítsége.
Anyád, hogy van? –kérdezte, amint belépett az ajtón. Változatlanul. Most vittem fel neki egy csésze forró teát. Máris felmegyek hozzá. –Róbert a fogasra akasztotta a kabátját. Apa, én megyek. Hívj, ha van valami, jó? Rendben édesem, vigyázz magadra! - elköszöntek egymástól, aztán a férfi felment az emeletre, ahol Laura feküdt. Az ajtóban hallotta, hogy a nő felsír két köhögés között. Besétált a sötét szobába, csak egy kis asztali lámpa adott fényt a helyiségnek. Róbert felmászott az ágyra és lefeküdt a felesége mellé. Annyira fáj. –sírta Laura, beszélni is alig tudott. Meg fogsz gyógyulni életem. –simogatta meg a nő arcát Róbert és közelebb hajolt, hogy megcsókolja. Ne, nem szabad. –akadályozta meg keze kitételével Laura, hogy a férje csókot adjon neki. –Elkapod tőlem. Nem érdekel. Akkor együtt betegszünk meg. –mosolyodott el Róbert és letörölte az asszony könnycseppjeit. –Nem hagylak egyedül, soha. –a férfi lágyan megcsókolta a neje ajkait, aztán hozzábújt, hogy gyengéden ölelhesse. Laura erőtlen kezével magához húzta Róbertet, hogy még közelebb érezze magához.
Órákon keresztül feküdtek így egymásba fonódva. Róbert el is szenderedett egy kis időre, végül felébredt és óvatosan kibontakozott Laura karjaiból. Legnagyobb lelki szenvedés volt neki az, hogy ilyen betegen látta a szerelmét, de bízott benne, hogy hamarosan felépül. Ha eddig meggyógyult, akkor ezek után is megfog.
A férfi lement a konyhába, hogy odategye a teavizet főni, ami Laurának készül, majd lement a laborba, hogy megnézze, hogy állnak a dolgok. Az asztala tele volt papírokkal és egyéb üvegcsékkel. Az egyik asztalon egy ketrec volt, amiben egy egér mászkált. Róbert mosolyogva megbirizgálta, majd leült az egyik jegyzete és vegyszere felé. Már olyan régóta kutatja az örök életet és nagyvalószínűséggel nemsokára meg is találja, de arra nem számított, hogy pont ma fogja.
Nézzük csak egérkém, hány éves is vagy? Vette elő az állatka kartonját, amiben fel volt jegyezve minden. Tizenöt éves! Ötször túlélted az átlagos életkorod! Mi ez, ha nem csoda! Örömködött a férfi. Na, de várjunk! Róbert elővett egy fecskendőt, hogy mintát vegyen az egér szervezetéből. Először egy mikroszkóp alá helyezte, majd egy ismeretlen folyadékkal, amit ő kevert ki, vegyítette össze. Nem lehet kimutatni a szert. Ez különös, de annál jobb! Jó?! Fantasztikus! A sok évi kutatásnak végre lett eredménye! Róbert lekapta magáról a köpenyét és elhajított, de nem figyelte, hogy ezzel a mozdulattal a laborban álló égőgyertyát is felborította. Minél előbb el akarta ezt újságolni Laurának és kirohant az alagsorból. Az egér, mint aki valamitől tartana cincogva nézett gazdája után, majd
lehunyva a szemét lefeküdt az alomba és örökre elszenderedett.
Eközben Laura nem tudott tovább aludni. Szörnyű érzés járta át a lényét és látni akarta Róbertet. Teste teljesen el volt gyengülve, felülni is alig bírt, nemhogy még állni, de fel kellett tápászkodnia, hogy lemenjen a férjéhez. A lépései esedezettek voltak és csiga lassúsággal hagyta el a szobát. A folyosó korlátjába kapaszkodva próbálta magát tartani és lemenni a lépcsőn. Egy lépcsőfokot sikerült megtenni, de a lépésnél annyira elvesztette minden erejét, hogy ha Róbert időben nem ér oda és kapja el, akkor leesik az emeletről.
Miért jöttél ki, életem? Látni akartalak. –motyogta Laura. Máris visszaviszlek az ágyba. –emelte fel az asszonyt Róbert, de a nő megállította. Maradjunk itt, kérlek. Itt a lépcsőn? Igen. –suttogta. Jól van, úgy is szeretnék neked valamit mondani. –a férfi az ölébe vette a feleségét és leültek a lépcsősor közepére. –Sikerült, egyetlenem. Megtaláltam. Valóban? –csillant fel a boldogságtól Laura szeme. –Az örök élet titkát? Igen, már csak apró lépések vannak hátra, hogy embereken is tesztelhessük, majd szabadalmaztatni lehet. Fel tudod ezt fogni, kedvesem? Örökké együtt lehetünk! Olyan büszke vagyok rád. –mosolyodott el Laura és egy könnycsepp gördült ki a szemeiből. –Szeretlek. Én is szeretlek téged, nagyon-nagyon. –Róbertet különös érzés járta át a felesége vallomása után és figyelte, ahogyan lecsukódik a nő szeme és a teste elnehezedik a karjaiban. –Laura! –szólítgatta. –Életem! Térj magadhoz! –rázta meg a testet, de nem reagált. Róbert zihálva kezdte szedni a levegőt és idegesen kereste a nő pulzusát, de nem találta. –Nem, ez nem lehet! Nem hagyhatsz itt, Laura! –kiáltotta olyan kíméletlen fájdalommal, hogy a szíve is megszakadt. Soha így zokogva magához szorította a nő élettelen testét. Érezte, hogy kiveri a víz és a szívébe éles fájdalmak hasítanak. Az egyik kezével oda is kapott, majd Laurához hajtotta a fejét és hagyta, hogy a fájdalom magával vigye. Már ő sem lélegzett és nem dobogott az ő szerető szíve sem.
A halotti bizonyítványból kiderült, hogy anya a tüdőbaja miatt, apa pedig szívrohamban halt meg. –lépetem Anna, Emma és Brian mellé. –Az érdekesség az, hogy alig telt el fél perc a két halál beállta között.
Valószínű apa a fájdalomba halt bele azonnal. –felelte Anna. –És a házzal mi a helyzet? A labor teljesen megsemmisült, apa kutatásai is odalettek. Már sosem tudjuk meg, hogy megtalálta –e az örökéletet vagy sem. A nappali is tropára ment, de csak ez a két helyiség égett le. Milyen szerencse, hogy visszamentél. –szólalt meg Emma is. Bár ne én lettem volna. Szörnyű volt. –sírtam, mert tisztán előttem volt minden képkocka. –A ház már kívülről égett, azonnal hívtam a tűzoltókat. Amíg kijöttek én bementem a főbejáraton és a lépcsőn ott találtam őket. Jól van, csss! –Anna magához ölelt, hogy lenyugtasson, de ő sem tudott megnyugodni. Éreztem, hogy remeg a teste és csak most kezdi felfogni mi is történik itt valójában.
Nekem éveket kellett várnom arra, hogy megtudjam a szüleim valódi életét. Emlékszem, amikor Emma néni hirtelen abbahagyta a mesélést és Anna kíséretében elhagyta a házat. Már akkor feltűnt, hogy itt valami nem stimmel, nem tisztázottak a dolgok, valamit titkolnak előlem. Nem akartam kérdezősködni, mert úgyse tudtam volna kiszedni belőle. Így maradt, hogy magam nyugtatom, hogy semmiről sem maradtam le, és tényleg nem történt semmi egyéb más. Szép is lett volna, ha időként elő nem került volna ez a kíváncsiság. Annát kezdtem faggatni Emma néni halála után, de azt mondta, hogy nem tud semmiről. Ez persze megcáfolódott az ő halála után. Hogy miért? Azt nem tudom, de hátrahagyott nekem egy levelet, amiben először a bocsánatomat kérte, a hallgatása miatt, majd megkérte, hogy olvassam végig az írást. Ő ott folytatta a szüleim életét, ahol Emma néni befejezte. Leslievel együtt olvastuk el egy szabad délutánon, amikor senki sem volt otthon. Kiderült számunkra minden. Anna az utolsó soraiban arra kért minket, hogy ne ítéljünk el senkit sem, mert mindenki a maga érzelme után futott, ami annyit jelentett, hogy ennek a történetnek ő, Emma, Brian, Róbert és Laura a legnagyobb bűnösei. Anna azért volt, mert éveken át utálta az apját az anyja miatt, és sose mutathatta ki neki, hogy valójában mennyire is szereti őt. Remélte, hogy a másvilágon összehozza őket az Isten és szülei bocsánatát kérheti. Emma azért bűnös, mert ő tudott mindenről és senkinek sem szólt, elhallgatta a legnagyobb titkokat. Pedig, ha beszélt volna a dolgok bizonyára máshogy alakultak volna. Ő jó barát volt, nem akarta elárulni őket. Brian hibája a legkevesebb, ő egy szerelmi háromszög képét alakította ki. Viszont kontrollálhatatlanságával nem tudott megbirkózni és ezzel sok viszályt szült. A legnagyobb vétkesek Laura és Róbert volt. Róbert telhetetlen és önző volt. Nem fogta fel, hogy az élet maga a csoda és nem szabad egyetlen napját sem elfecsérelnie, mert drága minden perce. Az örök élet titkát kereste, hogy ne szakadhasson el a szerelmétől, ám az örök együttlét nem itt várt rájuk, hanem a másvilágon. Kétségkívül Laura szenvedésével semmi sem ért fel. Az egész életét, fiatalságát, egészségét a férjének és a családjának szentelte. Elfogadta Róbert kihágásait, ridegségét, hanyagolását, mert nélküle nem tudott volna lenni.
És én erre mit mondhatnék? Éltem a magam életét és mit sem törődtem velük. Én is ugyanúgy bűnös vagyok mindenben, mert átnéztem a problémák felett, vagy meg sem szerettem volna őket látni. Magam sem tudom.
Ahogy Leslie előttem ül apára emlékeztet, ő meg azt mondja, hogy én meg őt anyára. Ekkor belép a
férjem, Nicolas, aki kiköpött Brian. Mindhárman elmosolyodunk, amiből kikövetkeztetem, hogy Nicolas tud mindenről. Biztosan az apja mesélte el neki még a halála előtt. Nem szólt róla nekem. Ő sem akart bánatot okozni.
Mehetünk szalonnát sütni? –nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen a fotelből. –Az unokák már a kolbászokat szétégették. –nevetett Nicolas. Azért vannak a nagyapák, hogy megegyék őket. –fűzte hozzá nevetve Leslie és ő is a karját nyújtotta felém.
Kettejük kíséretében kimentem a kertbe, ahol a gyerekeink és az unokáink szórakoztak. Bár az én szüleim is megismerték volna azt az érzést, milyen megnézni, ahogy felnőnek a gyermekeink gyerekei. Ez sosem adatott meg nekik. Leslie gyerekei csak képről ismerték a nagyszüleiket, viszont abban biztos vagyok, hogy a szüleim jól ismerik őket és mindig velünk vannak. Úgy, ahogyan a többiek is.
Vége
