A magyar sajtó a 18. században (1705-1780)
A Mercurius Hungaricus A magyarországi sajtó megindulása II. Rákóczi Ferenc szabadságharcához kapcsolódott. A felkelés vezetői a hazai, de még inkább a külföldi közvélemény tájékoztatása céljából már a hadjárat kezdetétől élénk publicisztikai tevékenységet fejtettek ki. Ennek formái eleinte magyar és latin nyelvű röpiratok, kiáltványok voltak. Rákóczi a szabadságharc kezdetén megjelentetett első, latin nyelvű kiáltványában ("Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae vulnera": A híres magyar nemzet sebei kiújulnak) az egész keresztény világhoz fordul. Ismerte azonban a röplapoknál - éppen rendszeres megjelenésük miatt - jóval hatékonyabb és korszerűbb tájékoztatási eszközt, az újságot is, hiszen maga is olvasója volt a párizsi Gazette-nek, de a hollandiai hugenotta emigráció lapjainak, sőt az angol újságoknak is. Tapasztalhatta, hogy főleg a francia lapok milyen érdeklődéssel fordulnak a magyar szabadságharc felé, de azt is, hogy a Habsburg-propaganda a Wienerisches Diarium hírszolgálata által szintén hatással volt a nyugati sajtóra és közvéleményre. Hogy a szabadságharc egyoldalú bécsi beállításával szemben a felkelés valódi okait és célját ismertesse, és a hadi eseményekről a kurucok szempontjából tudósítson, szükségesnek érezte egy újság indítását. Míg Esterházy Antal tábornok a megindítandó lapot inkább a magyar olvasóknak szánta "a nép vigasztalása" érdekében, Rákóczi az újságot külpolitikai céljai szolgálatába kívánta állítani, és a Gazette mintájára ő is udvarához kapcsolta, sőt mintegy a felkelés hivatalos lapjává tette. Ezért választotta szerkesztőjének személyi titkárát, Ráday Pált, a kuruc diplomácia legfőbb vezetőjét: A külföldi közvélemény tájékoztatásának szándéka indokolta a lap - akkor még nemzetközileg érthető - latin nyelvét. Az újság első száma 1705. június 5-én a lőcsei Brewer-nyomdában jelent meg Mercurius Hungaricus címmel. E címet a második számtól kezdve Mercurius Veridicus ex Hungaria (Magyarországi Igazmondó Mercurius)-ra változtatták, hogy ezzel is utaljanak rendeltetésére. A lap a szabadságharcosok szemszögéből tudósított az eseményekről, de nem közölt alaptalan és valótlan híreket. Amikor a vereségeket magyarázataival enyhíteni, a győzelmeket pedig hangsúlyozni és méltatni igyekezett, nem tett mást, mint ami a kor német és francia udvari befolyás alatt álló lapjaiban általános gyakorlat volt. Az egykorú újságoknak a külpolitikai
célú propagandisztikus gyakorlatáról az enciklopédisták is megemlékeztek, és ezt szinte a hadviselés részeként értékelték. Csak azt fájlalták, hogy az ugyanarról az eseményről ellentétesen beszámoló újságközlemények meg fogják téveszteni az utókor történetíróit. A Mercurius a Rákóczi diplomáciájával rokonszenvező udvarok, politikusok körében szíves fogadtatásra talált, és e körök további folytatásra is igényt tartottak. Kedvező visszhang főleg Lengyelországból, Poroszországból, Törökországból és Franciaországból érkezett, de XII. Károly svéd király is érdeklődött a kurucok lapja iránt. Berlinben örültek annak, hogy a magyarok veresége nem volt olyan nagy, mint ahogy azt a bécsi sajtó híresztelte. XIV. Lajos követe szerint is a német és a holland újságok Magyarországról szóló kedvezőtlen hírei megzavarják az embereket, ezért jó szolgálatot tenne Rákóczi ügyének, ha a Mercurius hetenként egyszer esetleg kétszer megjelenhetne. Ugyanakkor, miként az egykorú angol sajtó híradásai bizonyítják, az angol újságok továbbra is főleg a bécsi források alapján írtak a magyar szabadságharcról. Az angol kormány Habsburg politikát támogató álláspontja mellett e körülmény is közrejátszott abban, hogy e sajtóhangok barátságtalanok és elítélőek voltak Rákócziékkal szemben. A lap rendszeres megjelenése azonban - noha ezt tervezték - nem valósult meg: az 1705-1710 közötti időszakból mindössze hat szám megjelenéséről van tudomásunk. Thaly Kálmán még úgy gondolta, hogy a Mercurius "teljes sorozata" bizonyára előkerül egyszer, azonban valószínűleg több szám nem is jelent meg az újságból. 1895 óta ugyanis csak olyan példányok kerültek elő, amelyek már korábban is ismertek voltak. A megjelent számokkal kapcsolatos bizonytalanság alapja az volt, hogy az egyes számokon csak dátum szerepelt, sorszám nem. Az első számok szerzője és összeállítója, Ráday Pál, Rákóczi tábornokainak jelentései és a kancelláriához beérkező egyéb jelentések alapján állította össze a lapot. Az utolsó évfolyam számai - amelyek ekkor valóban rendszeresen: havonta jelentek meg – már Bercsényi kancelláriáján készültek. Rákóczi ugyanis őrá bízta a diplomáciai levelezést. Az egyes számokat Bercsényi titkára, Ebeczky Sámuel fogalmazta. Megjelenésükre - mivel Lőcsét elfoglalták a császári csapatok - Bártfán került sor. A bártfai nyomda Kassára történő átköltöztetése idején állítólag kísérletet tettek az újság folytatására, de a márciusi számmal megszűnt a Mercurius Veridicus. A Mercuriust - noha a szabadságharc mostoha körülményei között nem jelenhetett meg rendszeresen - mégis joggal tekinthetjük a magyarországi hírlapirodalom ősének.
A Nova Posoniensia A magyarországi időszaki sajtó megindulása a 18. század elején még nem vezetett be egy folyamatos hazai hírlapirodalmat: a Rákóczi-szabadságharc leverése és a szatmári béke visszavetette a hazai sajtó fejlődését is. A lapkiadás a század első kétharmadában még nem válhatott nálunk folyamatossá, csupán egy-egy rövid ideig tartó kezdeményezés történik; az időszaki sajtó csak a század utolsó évtizedeiben válik folyamatossá, előbb német majd magyar nyelven. A Mercurius megszűnése után több mint egy évtized telt el, amíg újabb lap jelent meg Magyarországon. E lap a Nova Posoniensia, amely 1721 márciusában, Pozsonyban indult. Nyelve, csakúgy, mint elődjének, a latin, de ezt a pozsonyi újság esetében nem a lap nemzetközi rendeltetése, hanem a hazai, főként nyugat-magyarországi értelmiség nyelvi megosztottsága indokolta. A magyar, német és szlovák nyelvű értelmiségi olvasók számára a latin nyelv volt az a közös közvetítő nyelv, amely - miként akkor még a tudománynak is a nemzetközi nyelve - közismert volt az ún. "hungarus", tehát a nemzeti differenciálódás előtti korszak valamennyi hazai nemzetiségének értelmisége körében. A Nova Posoniensia alapítója és szerkesztője Bél Mátyás, a neves magyarországi pietista tudós volt. Maga is vegyes családból, magyar és szlovák szülőktől származott; aki hazai tanulmányai után a lutheránus megújulási mozgalomnak, a pietizmusnak német központjában, Halléban tanult. Itt August Hermann Franckénak, a pietista mozgalom vezérének lett a tanítványa, de kapcsolatba került más vezető pietistákkal is, így pl. Christian Thomasiusszal, a német korai felvilágosodás és a német nyelvű folyóirat-irodalom megindítójával. Bél a pietista nevelési rendszer elméletének elsajátítása mellett megismerkedett Halléban azzal a gyakorlattal is, amelyet Comenius ajánlása nyomán Francke iskolájában valósítottak meg: a lipcsei latin újságot a modern fogalmak latin elnevezésének megtanulása céljából és a földrajzi, történelmi, genealógiai és heraldikai tanulmányok szemléletes kiegészítése végett olvastatták a tanulókkal. Bél Mátyás hazatérése után, a besztercebányai, majd a pozsonyi evangélikus iskola pietista szellemben való átszervezése során meghonosította a külföldi újságok iskolai olvastatásának gyakorlatát is. Rektorsága alatt, 1720-tól kezdve a pozsonyi iskolában szintén rendszeresen olvasták a lipcsei latin és a bécsi német újságokat. Ezek során, valamint a hallei tapasztalatai alapján születhetett meg Bélben egy saját lap alapításának a gondolata. Ekkor már folyamatban volt a pozsonyi tudósnak az a nagyméretű anyaggyűjtő tevékenysége, amelynek során az ország különböző népeinek történetét, földrajzát és népességi viszonyait kívánta
feltárni. Újságalapítása ennek az úgynevezett "államismereti" felmérésnek volt egy kicsit a mellékterméke. A Nova Posoniensia 1721 márciusában indult. Megjelenésének pontos dátumát azért nem ismerjük, mert az első számok egyelőre ismeretlenek. A pozsonyi Royer-nyomdában készült, negyedrét nagyságban, kéthasábos tördeléssel. A szerkesztő nevét nem tüntették fel, de levelezéséből - és magából a lap tartalmából is - kitűnik, hogy az csak Bél Mátyás lehetett. Ismerőseihez írt leveleiben ugyanis a lap támogatását kérte; a késmárki rektornak azt is javasolta, hogy a latin nyelvű újságot felolvastathatná a késmárki iskolákban. A hetenként megjelenő Nova Posoniensia havonta egy Syllabus rerum memorabilium című mellékletet is közreadott, amely a hónap nevezetes eseményeiről tájékoztatta az olvasókat, és megmagyarázta az ismeretlennek tűnt földrajzi és történelmi fogalmakat. Ez a melléklet, valamint a lapban található, a tudományos életről, akadémiákról, természeti jelenségekről és a megjelent könyvekről hírt adó közlemények inkább a korabeli tudományos és népszerűsítő folyóiratokra emlékeztetnek. A kiadvány nagyobb részét azonban mégis az újságokra jellemző tartalom foglalta el: rövid hazai és külföldi hírek a korabeli újságok jellegzetes szenzációiból (az uralkodó házasságáról és egyéb családi eseményeiről, időjárásról, elemi csapásokról). A hazai hírek között - melyek a felsorolás végén kaptak helyet - olvasni lehetett a protestánsok helyzetével foglalkozó országgyűlési bizottságokról és a vármegyei ülésekről. Bél lapja nem volt hosszú életű. Az újság jellegén 1722. július végétől kezdve változások figyelhetők meg: iránya konzervatívabbá válik, és elmaradnak belőle a protestánsok sérelmeivel foglalkozó komissziókról szóló hírek is. Ugyanakkor egyre több katolikus egyházi vonatkozás bukkan fel a hírek között, és 1722. július 29-től kezdve megváltozik az újság fejléce is: a korábbi magyar és császári címert tartó angyal helyére a kétfejű sas képe kerül, amelynek közepén a magyar címer látható. A változás oka, hogy az újság a jezsuiták kezébe került kb. éppen akkor, amikor III. Károly rendelete a cenzúrát a nagyszombati egyetem kancellárjára, illetve a jezsuitákra bízta. Ők azonban újságszerkesztésre nem voltak még felkészülve; 1722 szeptemberében meg is szűnt a Nova Posoniensia. Bél Mátyás a hallei pietista szellemű törekvések között megismert, sajtóval kapcsolatos reformokat is bevezetett Pozsonyban. Ez a Nova Posoniensia megindítása mellett annak a pozsonyi hagyománynak a megalapozásából állt, amely az evangélikus iskolában a honismereti tárgyak tanítását és az újságolvasást egybekapcsolta. Mindazok, akiknek a 18. század végi magyar sajtó történetében szerepük lesz a későbbiek során, jelentős részben ebben az iskolában ismerkedtek meg az egykorú újságokkal, folyóiratokkal; és ez is közrejátszott abban, hogy később maguk is újságszerkesztők lettek.
A német és latin nyelvű lapok A korai felvilágosodás szellemével áthatott pozsonyi lapalapító kezdeményezés - a század második harmadának konzervatív légkörében - még nem verhetett gyökeret. A folytatásra várni kellett addig, amíg e szellem a hatvanas évek derekán behatolt Mária Terézia udvarába is. Addig ismét csupán rövid életű lapkezdeményezések és meg sem valósuló lapindítási tervek jellemzik a kor sajtójának történetét. A török uralom alól felszabadult Budán és Pesten csak lassan bontakozott ki a 18. század folyamán a szellemi élet. Kedvezőbb helyzete, Bécs közelsége és polgáriasultsága miatt még ekkor is élénkebb volt a kulturális és a politikai élet Pozsonyban: ezért a magyarországi időszaki sajtó is ebben a városban fejlődött ki a 18. század folyamán. A század harmadik-negyedik évtizedére, amikor a német telepesek gazdaságilag megerősödtek, Budán is megindult a hírlapkiadás. A jórészt német ajkú város lakói számára 1730-ban Nottenstein János György budai nyomdász, aki két évvel korábban vette át a Landerer-nyomdát, német nyelvű újságot indított Wochentlich zweymal neuankommender Mercurius címmel. A lap tehát már hetenként kétszer jelent meg, akárcsak a század későbbi évtizedeiben a többi magyarországi újság. Jóllehet városi polgárság számára készült, Bécstől és a bécsi hivatalos laptól, a Wienerisches Diariumtól függő helyzete a rendi társadalom viszonyai mellett megakadályozta abban, hogy polgári törekvések orgánumává válhasson. Sőt az első hazai lapokkal ellentétben, erről az újságról már elmondható, hogy a birodalom területén megjelent többi újsághoz hasonlóan, lényegében ez is a bécsi hivatalos lap fiókkiadása volt. A negyedrét nagyságú, kéthasábos újság csak rövid, cím- és megjegyzések nélküli hírekből állt. Első helyen mindig a bécsi keltezésűek álltak, az utolsó Wienerisches Diarium számnak a dátumával. E hírék - nem lévén még nyelvi eltérések sem - sokszor egyszerű utánnyomatai voltak a bécsi lap közleményeinek. Tudósítottak az udvari élet látványos eseményeiről: egyházi ünnepségekről, fogadásokról, mulatságokról, kinevezésekről. Nem hiányoztak a harctéri tudósítások, az időjárásról és a természeti katasztrófákról szóló hírek sem, és megjelentek a lapban hirdetések is, köztük a nyomdász kiadásában megjelent új könyvekről szóló rövid híradások. A nyomdász-kiadó halála után, 1737-től Nottenstein özvegye folytatta az újság kiadását. Az újság példányait 1739-ig ismerjük, de egyesek szerint elképzelhető, hogy a budai német
újság - esetleg különböző címek alatt - egészen a 18. század végéig megvolt. Emellett szól, hogy 1760-ból előkerült egy újság- szám, amelynek címe ugyan nincs, de címlapján Buda és Pest képe látható. 1787-től azután Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten címmel már folyamatosan megjelenő budai német újságról van tudomásunk, amely - különböző címeken a 19. században is folytatódott, miután 1800-ban egyesült a pesti német lappal, és Ofner und Pester Zeitung címen élt tovább.
A Pressburger Zeitung Mielőtt a pest-budai német nyelvű hírlapirodalom kibontakozott volna, előbb Pozsonyban jött létre egy német nyelvű újságvállalkozás, abban a városban, amelynek Bél Mátyás kezdeményezése óta kiemelkedő szerepe volt a 18. századi magyar sajtó történetében. Bél a század eleji német pietizmus eszméitől nyert ösztönzést a Nova Posoniensia megindításához és a pozsonyi evangélikus líceum korszerűsítéséhez, a hatvanas évek derekán fellépő újságalapító, Windisch Károly Gottlieb az akkorra a bécsi udvarba is behatoló teréziánus és jozefinista reformok hatására vállalkozik az újabb pozsonyi lap, a Pressburger Zeitung megindítására. A bécsi szellemi életet a korai felvilágosodás eszméi ekkor kezdik átjárni, és ennek nyomán a Habsburg Birodalom területén is megindult egy bizonyos szellemi pezsgés: tudományos társaságok alakulnak, és folyóiratok, újságok jönnek létre. A laicizálódás és a racionalizmus térhódítása mellett szerepet kapnak azok a reformeszmék is, amelyek a katolikus egyházon belül alakultak ki, s amelyeket a bécsi felvilágosodás főként Mária Terézia utolsó évtizedében és II. József alatt igyekezett a felvilágosult abszolutizmus érdekében is kiaknázni. Mind a korai felvilágosodás Leibnizre és Wolffra hivatkozó tanításainak hívei, mind pedig a Muratorira és a janzenizmusra visszavezethető reformkatolicizmus eszméinek a követői igyekeztek az időszaki sajtót is felhasználni törekvéseik érdekében. Windisch publicisztikai és szellemi pályakezdése egybeesett a jozefinista reformmozgalom egyik kiinduló állomásának, az olmützi "Societas incognitorum" nevű tudós társaságnak a negyvenes években történő megalakulásával. Ennek még Bél Mátyás is tagja volt, a társaság Monatliche Auszüge című lapjában jelentek meg Windisch első írásai. A pozsonyi születésű Windisch Károly Gottlieb tanulmányait a pozsonyi evangélikus líceumban végezte: már itt megismerkedhetett a Bél által meghonosított honismereti iskola módszereivel, ezek nyomán kifejlődött benne a földrajz és történelem iránti érdeklődés. Már itt, az újságolvasó órákon, majd későbbi külföldi útjai során megismerkedett a kor jellegzetes
ismeretterjesztő, felvilágosult szellemű folyóirataival, újságjaival. 1764. július 14-én Landerer Mihály kiadásában megjelent a Pressburger Zeitung, melynek - noha neve nem szerepelt a lapon - kezdetben ő volt a szerkesztője. Indulásakor azt ígérte, hogy a lap hírt ad majd a legérdekesebb külföldi és hazai eseményekről és a tudományos élet fejleményeiről, így pl. a nagyszombati egyetem kiadványairól. Ígéretet tett hirdetések és aukciós hírek közlésre is. A hetenként kétszer megjelent újság cenzúrázását a városi tanács és a Helytartótanács egy tagja végezte. Ezzel magyarázható, hogy -a felvilágosodás szellemének lassú kibontakozása ellenére - a Pressburger Zeitung sem igen tért el attól a sémától, ami a Habsburg Birodalom lapjait jellemezte. Már a kortársak is úgy látták, hogy ez az újság is csak a bécsi hivatalos lap függvénye. Így vélekedett az a Füssli Rudolf, aki szintén lapalapításra gondolt, és a pozsonyi német újságot a Wienerisches Diarium kivonatának nevezte. De hasonló volt a véleménye Joachim Schwarzkopfnak is, aki az újságokról 1795-ben megjelent tanulmányában a pozsonyi újságot a bécsi lap filiáléjának nevezte. A száraz, referáló hírszolgálatot Windisch tudományos érdeklődése néha fűszerezte a szellemi élet kisebb-nagyobb eseményeinek a híreivel, melyek a gottschedi nyelvi és ízlésreform, valamint a Bél Mátyás-i honismereti iskola hatását mutatják. A szerkesztő ilyen irányú érdeklődését azonban inkább azok a melléklapok tükrözték, amelyek 1767-től kezdve jelentek meg, és a főlapból kiszorult kulturális-tudományos anyagot tartalmaztak. 1773-ban Windisch megvált az újság szerkesztésétől, és később önálló folyóiratot indított. Utóda, Korabinszky Mátyás az ő szellemében folytatta a szerkesztést. A Pressburger Zeitung népszerűsége a század végére megnőtt, az olvasók száma elérte a 2500-at. A lap egyébként egyik leghosszabb életű hazai újságunk volt, csak 1929-ben szűnt meg. Windisch lapalapítása után néhány évvel, 1771-ben Bécsben is indult német nyelvű, magyar vonatkozású lap Allergnädigst privilegierte Anzeigen
címmel.
A folyóirat
szerkesztője Tersztyánszky Dániel, de a jórészt felvidéki evangélikus munkatársakból álló írógárda valódi irányítása Kollár Ádám Ferenc nevéhez fűződik. Kollár a bécsi udvari könyvtár könyvtárosa volt, aki Bél Mátyás nyomában egy honismertető társaságot tervezett, melynek eszközéül szánta e folyóiratot is. Ebben főként földrajzi, természettudományi és történeti jellegű írásokat közöltek. A munkatársak között szerepeltek a bécsi felvilágosodás olyan hívei, mint pl. Windisch Károly Gottlieb és Benczur József. A folyóirat 1776-ban bekövetkező megszűnését nyomban egy szintén bécsi de latin nyelvű, magyar vonatkozású lap megindulása követte. Keresztury József bécsi udvari ágens nevéhez fűződik az Ephemerides Vindobonenses címen megindított újság.
Latin nyelvűségét azzal indokolta, hogy lapját a Habsburg
Birodalom valamennyi népének szánta, hiszen a művelt olvasók mindenhol tudtak latinul. A hetenként kétszer megjelenő újság a világ azon eseményeiről kívánt beszámolni, amelyek kulturális és gazdasági haszonnal jártak, de az akkor kibontakozó anyanyelvű irodalmi törekvésekről nem vett tudomást. Mivel lapja nyelvének, a latin nyelvnek a tanulók körében való tökéletesítését tűzte ki célul, II. József németesítő nyelvrendelete következtében e program aktualitását vesztette és az újság 1785-ben meg is szűnt. Egészen más irányzatot képviselt az 1790-es évek elején, Budán megjelent újabb latin nyelvű újság, az Ephemerides Budenses. Szerkesztője Tertina Mihály, a budai gimnázium tanára volt, aki hetenként kétszer megjelenő lapjával nemcsak a felvilágosult nemesi mozgalom irányzatát, hanem a magyar nyelvi törekvéseket is támogatta. A politikai események mellett hírt adott az irodalmi és kulturális életről is: írók munkásságáról, új folyóiratokról és a frissen megjelent könyvekről. Tertina Budáról történt elhelyezése után, 1790 októberében Spielenberg Pál ügyvéd vette át a lapot. Folytatta elődje politikai és kulturális kezdeményezéseit, de ő közelebb állt a nemesi mozgalomhoz. Többször szembeszállt
a magyarság kulturáltságát
nyelvműveléssel
foglakozó
munkákat,
kisebbítő
valamint
véleményekkel,
beszámolt
a
és
méltatta a
magyar
színjátszás
szárnypróbálgatásairól. Minden nemest felszólított, hogy egy forintot adakozzon egy állandó színház építésére. Fellépett az irodalmi kritika megteremtése érdekében is. Azonban az I. Ferenc trónralépésével bekövetkezett cenzúraszigorítások miatt lapja elszíntelenedett és 1793ban már csak 13 száma jelent meg.
A magyar nyelvű sajtó megszületése és kibontakozása a felvilágosodás jegyében (1780-1793) Az első magyar újságok hazai és európai ösztönzői Míg a hírlapirodalom a nyugat-európai országokban csaknem mindenhol nemzeti nyelven indult meg, nálunk a magyar nyelvű sajtó megjelenését latin és német nyelvű lapok vezették be. A 18. század utolsó két évtizedében azonban hazánkban is megszületik az anyanyelvű hírlap- és folyóirat-irodalom, és ettől kezdve már folyamatosan részt vesz szellemi életünkben. Létrejötte egybeesik a magyar felvilágosodás nyelvi és irodalmi mozgalmainak kibontakozásával: Bessenyei Györgynek és írótársainak az anyanyelvű irodalom, kultúra és
tudomány érdekében történő fellépésével. Mindazok az érvek, amelyek a magyar felvilágosodás írói részéről a nemzeti kultúra fontosságáról elhangzottak, fokozottabban vonatkoztak
a
magyar
sajtóra
is,
hiszen
ennek
legfontosabb
sajátosságához,
a
nyilvánossághoz szorosan hozzátartozott a közérthető nyelven való megjelenés. Az első magyar újságírók és szerkesztők mindig hangsúlyozták az anyanyelvű sajtó nagy előnyét: sokkal szélesebb körhöz jut el, mint a német vagy latin nyelvű hírlapirodalom. Külföldi példákra és a hazai igényekre is hivatkoztak. Rát Mátyás, a magyar nyelvű újságírás megindítója, de követői is nemegyszer utaltak arra, hogy a magyar társadalom a nagyvilág eseményeivel és a hazai valósággal kapcsolatban egyaránt tájékozatlan. Mivel a magyar nyelvű sajtó a hazai felvilágosodás mozgalmainak kibontakozása idején és azoknak jelentős alkotórészeként jött létre, a 18. század vége felé kialakuló magyar hírlap- és folyóirat-irodalomra fokozottan érvényes az a megjelölés, amivel a 18. századi európai sajtót a korábbi század "hírközlő vagy referáló sajtó"-ja után - "felvilágosult és kulturális" sajtónak szokták emlegetni. Valóban, már az első magyar újságok áttörték a referáló stílus korlátait: nem elégedtek meg hírek egyszerű felsorolásával, hanem az aktuális eseményekkel kapcsolatos megjegyzéseikkel, állásfoglalásaikkal, kommentárjaikkal kísérték azokat. A szerkesztők tudatosan igyekeztek a csak a nyolcvanas évek végéig meginduló magyar folyóiratok hiányát is pótolni. Ezért adtak helyt olyan publicisztikai műfajoknak is, mint pl. a könyvkritika, amelyeknek helye, a korabeli felfogás szerint, a folyóiratokban lett volna. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az első magyar újságok fokozott mértékben be tudtak kapcsolódni a magyar felvilágosodás korában kibontakozó szellemi életbe. Az ország függő helyzete és a társadalmi fejlődésben való elmaradottsága (mindenekelőtt a magyar polgárság hiánya) nem tette lehetővé sem azt, hogy a magyar nyelvű sajtó egy nemzeti abszolutizmus udvarának támogatásával jöjjön létre - mint Franciaországban a Gazette -, sem azt, hogy többszínű, nyíltan politikai célú sajtó alakuljon ki, mint Angliában. Az a hírlap- és folyóirat-irodalom, amelyik nálunk a 18. század végén megszületett, sajátos színt képvisel a század felvilágosult irányzatú sajtóján belül. Ezt a sajátos, kompromisszumos jellegét még csak fokozták azok az ellentmondások, amelyek a felvilágosult abszolutizmusnak a sajtópolitikáját is jellemezték.
A felvilágosult abszolutizmus és a sajtó Láttuk, hogy a Habsburg Birodalom sajtójának felélénkülésében már a hatvanas évektől kezdve szerepet játszott a bécsi jozefinista felvilágosodás elterjedése. Ez már megkezdődött Mária Terézia uralkodásának utolsó másfél évtizedében, de még általánosabbá vált az 1765től német-római császárként uralkodó II. Józsefnek 1780-ban bekövetkezett magyar trónra lépése után. A magyar nyelvű újságírás megindulása 1780-ban egybeesett a jozefinista reformok intenzív megvalósításának időszakával, bár a magyar újság kiadására vonatkozó lapengedély még Mária Teréziától származott. II. József 1781. június 11-én megjelent cenzúrarendelete szervezetileg központosítást és egységesítést,
érdemben
pedig
bizonyos
enyhítéseket
eredményezett,
különösen
egyházpolitikai kérdésekben. Politikai téren azonban nem sokban tért el azoktól az alapelvektől, amelyeket korábban Sonnenfels, a felvilágosult abszolutizmus bécsi ideológusa a cenzúra szükségességéről és az általános véleménynyilvánítás szabadságának veszélyeiről a sok kiadásban megjelent államjogi kézikönyvében (Grundsätze der Polizey-, Handlung- und Finanzwissenschaften) kifejtett. Művében állandóan jelen volt a felkelésektől és zendülésektől való félelem és az angol forradalom példája által nyilvánvaló lehetőség, hogy szónokok, prédikátorok, színészek, újságírók és írók, miként például Milton, a forradalmak előkészítői lehetnek. Ezért tartotta szükségesnek a szerző a könyvekre és az újságokra az állami cenzúra fenntartását. II. József a teréziánus kor referáló hírlapjait nem tartotta veszélyeseknek, ezért a cenzúra intézményét meghagyva, bizonyos könnyítéseket vezetett be azáltal, hogy az újságok cenzúrázását a helyi hatóságokra bízta. A későbbi években az előzetes cenzúrát utólagos ellenőrzéssel is kiegészítette, amit már a központi hivataloknak kellett elvégezniük. Amikor az erdélyi parasztfelkelésről hírek jelentek meg a lapokban, és az évtized második felében a belgiumi mozgalmakról is sorra beszámoltak, valamint egyre több, az uralkodó rendelkezéseit véleményező megjegyzést, glosszát közöltek, sor került az újságcenzúra megszigorítására. II. József 1784-ben már úgy vélekedett, hogy jobb, ha az újságok csak a rendeletek közlésére szorítkoznak. Bár 1781-es rendelete eltörölte a privilégiumokat az újságkiadás terén, a gyakorlatban Magyarország területén továbbra is megmaradtak ezek a kizárólagos lapkiadási jogok. Amikor pedig az uralkodó 1789-ben bevezette az újságbélyeget (vagyis az újságok megadóztatását), ezzel egy csapásra megritkította az anyagilag erősen megterhelt lapokat. Ez az intézkedés alkalmat adott a magyar újságíróknak arra, hogy nyíltan is foglalkozzanak a
sajtószabadság kérdésével: arra hivatkoztak, hogy Angliában is van újságbélyeg, de ott az újságoknak még a minisztereket is szabad bírálni. Ilyen körülmények között nem csoda, ha az 1780-tól kibontakozó magyar nyelvű sajtóban felfedezhetők az abszolutista udvarok sajtópolitikájának nyomai (pl. a Magyar Hírmondó kiadójának tíz évre szóló kizárólagos lapkiadási engedélye); bár maguk az újságok nem álltak a bécsi udvar szolgálatában, még csak a bécsi hivatalos lap fiókkiadásainak sem tekinthetők. A felvilágosult abszolutizmus felemás sajtópolitikája alkalmat nyújtott a magyar újságírás kezdeményezőinek arra, hogy az adott lehetőségek határain belül szétfeszítsék a referáló, csak híreket közlő újság műfaji korlátait, és az első magyar hírlap - a felvilágosodás szellemében már véleményt is nyilvánítson. Bár a hazai újságírók is figyelemmel kísérték és irigykedve tekintettek az angol sajtó szabadságára, az adott társadalmi és politikai viszonyok között még nem gondolhattak az ottanihoz hasonló, nyílt politikai véleménynyilvánításra. Alkalmanként, a cenzúra megtévesztése céljából olykor stiláris eszközökkel, politikai és társadalmi kérdésekben is kifejezést adtak nézeteiknek. Végül az európai referáló, udvari és politikai sajtó mintái mellett nagy hatással volt a fiatal magyar hírlap- irodalomra a 18. századi angol és német morális hetilapok példája is: a nyelvi, irodalmi és kulturális vonatkozásoknak - nem utolsósorban a kritikának - az újságba történő beépítése nagymértékben az ő hatásukra történt meg. Magyar Hírmondó (Pozsony) Az első magyar nyelvű újság megindítása Rát Mátyás nevéhez fűződik: ő volt az, aki 1780 januárjában Pozsonyban elsőként alapított magyar nyelvű újságot. A lap kiadója Paczkó Ferenc Ágoston pozsonyi nyomdász volt, aki a kor szokásainak megfelelően az újság anyagi alapjait és nyomtatását biztosította. Az általa alkalmazott "szerkesztő" valójában az egész lapot maga írta, és ezért meghatározott fizetést kapott. Az újság irányát, színvonalát, szellemi arculatát mindig a szerkesztő határozta meg. Rátot közép- és felsőfokú tanulmányainak színhelye, a pozsonyi evangélikus líceum és a göttingai egyetem sokoldalúan felkészítette az újságírással kapcsolatos ismeretek megszerzésére. A pozsonyi iskola a század második felében is a német államismereti iskola hatása alatt állt. Rát annak a Benczur Józsefnek volt a tanítványa, akinek a keze alól az evangélikus értelmiség olyan kiválóságai kerültek ki, mint Hajnóczy József és Berzeviczy Gergely. Rátnak már a pozsonyi iskola könyvtárában alkalma volt megismerkedni a század nevezetes újságaival és folyóirataival, hiszen Bél
kezdeményezésére ezeket járatták, sőt fel is használták az oktatásban. Az evangélikus teológusnak készülő Rát Mátyás 1773-tól négy évet töltött a kor legkorszerűbb német egyetemén, a göttingai univerzitáson, ahol lehetősége nyílt ismereteit magas szinten továbbfejleszteni, mégpedig nemcsak teológiai, hanem statisztikai és államismereti tanulmányokban is. Hallgatója volt August Ludwig Schlözer újságkollégiumainak is, ahol az újságok jelentőségéről, az általuk való tájékozódás fontosságáról hallhatott. Az egyetem híres könyvtárában találkozott a felvilágosodás gazdag könyv- és folyóirat-irodalmával is. Hazatérése után Rát kapcsolatba került Paczkó Ferenc Ágoston pozsonyi nyomdásszal, aki - a másik pozsonyi nyomdásznak, Landerer János Mihálynak, a Pressburger Zeitung kiadójának példájára - szintén újságkiadási kérelmet nyújtott be. Kérelmét a városi magisztrátus mellett a megkérdezett Landerer is támogatta, a kérés teljesítését egyedül a helytartótanács igyekezett gátolni. Végül Rát Mátyásnak sikerült Mária Terézia jóindulatát megnyernie,
aki
engedélyezte
a
Magyar
Hírmondó
megindítását,
csak
a
cenzúrakötelezettséget kötötte ki. Az 1780. január 1-jén megjelent Magyar Hírmondó szerkezetében is eltért a referáló sajtó formájától: a híreket nem meghatározott rend szerint, hanem szabadon, az anyagtól függően csoportosította. Rát "munkatársai" a levelezői voltak, akik a hazai hírekről tudósították az olvasókat. A külföldi hírek legfőbb forrásai a német, francia és angol lapok lettek. Az újság első évfolyamára 320 előfizető jelentkezett, főleg a nagyobb városokból, de ezeken kívül még 184 kisebb helységből is. Rát is optimizmussal tekintett Mária Terézia és II. József reformjaira, de ez nem akadályozta meg abban, hogy hangot adjon azoknak az igényeknek, amelyek kielégítése elodázhatatlannak tűnt. A gazdasági és kulturális elmaradottságért a magyar főrendeket és a bécsi gazdaságpolitikát egyaránt felelőssé tette. Az abszolutizmusok sajtójától eltérően, Rátot nem annyira külföldi, mint inkább a hazai tudósítások érdekelték. Reformokat szorgalmazott, a polgári, városias életforma előnyeit ecsetelte, és különösen a kereskedelem szabadságáért szállt síkra a bécsi vámpolitikával szemben. Rát szerkesztőségi évei alatt még folyt az amerikai függetlenségi háború; ennek fejleményeiről magyarázatokkal kísért cikkekben számolt be. Míg Schlözer a függetlenségi háborút angol szemüvegen át nézte, és az amerikaiakat rebelliseknek nevezte, ő többször is kinyilvánította az amerikaiak iránti rokonszenvét. A felvilágosodás híveivel együtt ő is elítélte a gyarmatosítók emberekkel folytatott kereskedését és a spanyolországi inkvizíciót. Jozefinista rokonszenve ellenére távol tartotta magát a bécsi lapokat bőségesen foglalkoztató egyházpolitikai vitáktól, de harcolt a vakbuzgóság és a babonaság ellen.
Toleranciát hirdetett nemcsak vallási téren, hanem a hazai nemzetiségekkel kapcsolatban is. A magyar nyelv kiművelése mellett helyeselte a többi hazai nép hasonló nyelvi törekvéseit. A hazai reformtörekvések támogatása, a felvilágosult eszmék terjesztése és a nyugati társadalmak
felé
történő
ablaknyitása
Kazinczyt
is
elismeréssel
töltötte
el.
Visszaemlékezéseiben elsősorban azt emelte ki Ráttal kapcsolatban, hogy újságírói munkásságával mennyire tágította a hazai társadalom látókörét. Az első magyar újság nemcsak azáltal távolodott el a száraz, referáló lapok stílusától, hogy a hazai és külföldi események híreihez egyéni megjegyzéseket fűzött, hanem azért is, mert Rát Mátyás lapja által tudatosan pótolni kívánta a magyar folyóiratok hiányát is. Hírlap és folyóirat ilyenféle szerepcseréjére sajtónk történetében a későbbiek során is nemegyszer sor került. Így - mint látni fogjuk - a 19. század első évtizedeiben, amikor a cenzúra különösen a politikai újságokat nyomorította meg, az inkább hírlapokra jellemző, aktuális politikai tartalom a kevésbé szigorúan ellenőrzött folyóiratokba került át. A Magyar Hírmondó első szerkesztője fontos feladatának tartotta a nemzeti nyelv fejlesztését. Arra törekedett, hogy lapja segítségével, a különböző hazai nyelvjárások összeegyeztetése révén, elősegítse az irodalmi nyelv létrehozását. Azért harcolt az idegen nyelvű könyvek kiadása ellen, mert a latinul vagy németül nem tudó köznép nem érti meg azokat. Jelentős szerepet játszott a nyelvújító mozgalom kifejlesztésében is, hiszen a lap gyors előállítása, a külföldi hírek magyarra való átültetése és az új fogalmak felbukkanása az újságírót új szavak alkotására kényszerítette. Rát ezt nagy hozzáértéssel és jó nyelvi érzékkel végezte, e tevékenységével Kazinczy elismerését is kiérdemelte. A lap a kor irodalmi és tudományos törekvéseibe is élénken bekapcsolódott. Meghonosította a megjelenő könyvekkel kapcsolatos hírlapi kritikát is, bár ez a megbírált írók részéről nem mindig talált elismerésre. A szerkesztő mégis számos íróval jó kapcsolatot teremtett, hírt adott munkásságukról, igyekezett olvasóközönség létrehozásával és az irodalompártolás egyéb eszközeinek megteremtésével hozzájárulni az irodalmi élet kifejlesztéséhez. Hogy a korabeli szerkesztő személyének és felkészültségének milyen nagy szerepe volt az újság színvonalára nézve, jól mutatja az a visszaesés, ami a pozsonyi újság esetében első szerkesztőjének távozása után következett be. Rát 1782 végén megvált a laptól; a kiadó egy évre egy sokkal alkalmatlanabb szerkesztőt választott: Mátyus Pétert. Ezalatt a lap elszürkült, előfizetőinek száma 500-ról 200-ra csökkent. A kiadó ekkor belátta, hogy számára is hasznosabb, ha a Rát által is javasolt írót, Révai Miklóst bízza meg a szerkesztéssel.
A piarista tanár, író és nyelvész Révai Miklós 1783 decemberétől vette át a Magyar Hírmondó szerkesztését. Újságírói programjában Rát hagyományainak folytatását ígérte. Ő is - Cicerót idézve - kiemelte a tájékoztatás fontosságát: "Nem tudni, amik körülöttünk történnek,
annyi,
mint
szüntelenül
idétlen
gyermekkorban
maradni."
Az
újság
anyanyelvűségével is a nyilvánosság körének tágítását és a közérthetőségre való törekvést kívánta szolgálni. Már bevezetőjében is határozottan Bessenyei programjának a szolgálatát tekinti feladatának, mégpedig nemcsak a nyelvművelés terén, hanem az akadémiai törekvések támogatásával is. Révai a Magyar Hírmondó által anyagi alapot akart teremteni a nyelvművelő társaság létrehozásához. A lapot olcsóbbá akarta tenni, hogy a szegényebbek is olvashassák. Harminctagú levelezőhálózatot kívánt létrehozni, melynek tagjait részesíteni szerette volna az újság nyereségéből. Mindehhez persze az is szükséges lett volna, hogy a vállalkozásnak saját nyomdája legyen. Révai Miklós Magyarországon hasonlót akart, mint az osztrák és a cseh jozefinista szellemű reformkatolicizmus hívei: Augustin Zippe, Josef Dobrowsky és Václav Matej Kramerius. A hazai egyházi vezetők azonban nem nézték jó szemmel a magyar piarista sajtóbeli tevékenységét, és rendi vezetője a rendházba való visszatérésre utasította. Révai, aki II. Józsefnél is hiába keresett támogatást, 1784 áprilisában kénytelen volt felhagyni a szerkesztéssel. Üldözőiről úgy nyilatkozott, hogy a magyarságért való buzgalma mellett azon ütköztek meg, hogy szerzetes létére újságot kezdett szerkeszteni. Szacsvay Sándor újságírói indulása A Magyar Hírmondó története híven tükrözi a nyolcvanas éveknek azt a hullámzását, ami a kor magyar értelmiségét jellemezte a reformokat ígérő bécsi felvilágosodás és az évtized második felében felerősödő nemesi-nemzeti mozgalom között. Az első magyar újság irányváltozásait a korszak politikai mozgásain kívül a szerkesztők személye és beállítottsága is befolyásolta. Láttuk, hogy Rát Mátyás és Révai Miklós az évtized első éveiben a bécsi reformpolitika hatására abban reménykedett, hogy a magyarság számára is gyümölcsözőek lesznek a jozefinista irányzat újításai. Üdvözölték a felvilágosodás eszméit, és a hazai társadalom számára is közvetítették azokat. De azt is tapasztalniuk kellett, hogy a nemzeti nyelv és műveltség fejlesztése érdekében kifejtett fáradozásaik terén már magukra kellett maradniuk, hiszen e törekvések keresztezték az uralkodó összbirodalmi terveit. Az őket követő szerkesztő, Szacsvay Sándor, noha éppen a kritikus nyelvrendeletet követően került az újsághoz, mégis megőrizte a jozefinista eszmék iránti rokonszenvét, és még csaknem egy
évtizeden át a felvilágosult abszolutizmus lelkes híve maradt. E keretek között a kor egyik legszókimondóbb politikai újságírójává fejlődött, tevékenységét 1786-tól saját lapjában, a bécsi Magyar Kurírban fejtette ki, de publicisztikai működését még a pozsonyi Magyar Hírmondó szerkesztőjeként kezdte el. Az erdélyi származású Szacsvay hazai tanulmányait Kolozsvárott, a debreceni kollégiumban és a pozsonyi evangélikus líceumban folytatta. Bécsben jogi tanulmányokat végzett, majd Pozsonyba tért vissza, ahol Paczkó nyomdász-kiadó megnyerte a Magyar Hírmondó szerkesztésére. Amikor 1784 derekán átvette az újság szerkesztését, sorra jelentek meg II. József rendeletei. Szacsvay nemcsak hírt adott ezekről, hanem igyekezett intézkedéseit népszerűsíteni is. Az uralkodó iránti feltétlen tiszteletére jellemző, hogy még két évtizeddel később is azt írta, hogy a jó újságíró a fejedelem rendeleteit nemcsak közzéteszi, de az ellene vétőket le is leplezi, a híveket megdicséri. Szacsvay e gyakorlatot már kezdettől fogva meghonosította lapjában, és ezzel II. Józsefnek a sajtóval kapcsolatos eredeti elképzeléseihez került közel. Kezdettől fogva elítélte lapjában a vakbuzgóságot, és dicsérte azokat, akiket a tolerancia szelleme hatott át. A nyolcvanas évek eleji bécsi jozefinista publicisztikától tanult voltaire-i, szatirikus stílusban folytatta a Magyar Hírmondót. A bécsi hivatalos egyházpolitikai harcok magyar szócsöve lett, és a hivatalos irányzattal a háta mögött fejtette ki kritikai tevékenységét a magyarországi konzervatív egyházi személyekkel és a közigazgatásban fellépő visszaélőkkel szemben. Érthető, hogy bár a megbíráltak nem vették jó néven a nyilvános kritikát, a cenzúrával ekkor még nem került szembe. De amikor 1784 végétől kezdve 1785 derekáig rendszeresen beszámolt az erdélyi parasztfelkelésről, egymást követték azok a pozsonyi magisztrátushoz érkező kancelláriai átiratok, amelyek a pozsonyi újságcenzúra megszigorítását követelték. Az újság kiadóját a privilégium megvonásával és más szigorú büntetések kilátásba helyezésével kötelezték, hogy ne mulassza el az egyes újságszámok előzetes cenzúráját. Rövidesen bevezették az utólagos ellenőrzést is: a lap számainak egy-egy példányát hetenként el kellett küldeni a budai helytartótanácshoz és a bécsi kancelláriához is. Szacsvay szerkesztősége idején a Magyar Hírmondóban lényegesen csökkent a nemzeti nyelv és művelődés ügyével foglalkozó közlemények száma. Az alkalmilag beküldött írásokat - többnyire alkalmi költeményeket - később egy önálló melléklapban, a Pozsonyi Magyar Muzsában adta közre. De sem könyvkritikának, sem az írók és tudósok működéséről szóló rendszeres beszámolónak, sem pedig a Bessenyei- és Révai-féle akadémiai programnak nemigen találjuk nyomát a lapban.
A Magyar Hírmondó és a nemesi ellenállás Szacsvay 1786 közepéig szerkesztette a pozsonyi Magyar Hírmondót. Ekkor, mint látni fogjuk, önálló lapalapításba fogott. A pozsonyi újság szerkesztését 1786 júniusában Barczafalvi Szabó Dávid vette át, aki rövid időre már 1784-ben - Révai és Szacsvay szerkesztése között - kapcsolatba került e lappal. A sárospataki nevelőből lett újságíró ekkor még maga is a bécsi jozefinista felvilágosodás hatása alatt állt. A nyelvrendelet kihirdetése után a régi magyar királyokat hibáztatta az anyanyelv elhanyagolásáért. Az idegen szavak magyarosítását egy leendő tudós társaság feladatául szánta. Amikor Barczafalvi Szabó 1786-ban újból átvette a Magyar Hírmondó szerkesztését, lényegesen megváltozott nézeteket képviselt. Ekkor már erőszakos beavatkozásnak ítélte az uralkodó nyelvrendeletét. Lapja feladatának tekintette a nyelv fejlesztését. Míg korábban elvetette a szóújítást és a purizmust, ekkor már az újságot is fel kívánta használni az új szavak létrehozása érdekében. Sajtótörténeti szempontból is érdekes, hogy egy újság olvasói, tehát a közvélemény nyilvánossága által kívánta a szóújítások helyességét elbíráltatni. Szabó Dávid szóújításai azonban - mert nem kellő nyelvérzékkel készültek - széleskörű tiltakozást keltettek; Kazinczy szerint ez is az ortológusok malmára hajtotta a vizet. Az 1786. év végén Barczafalvi Szabó Dávid el is búcsúzott a szerkesztőségtől. 1787-től már két magyar újság jelent meg, hiszen Bécsben Szacsvay Magyar Kurírja egyre ismertebbé vált. A Magyar Hírmondó ebben az évben meglehetősen színtelen, nincs kiemelkedő szerkesztője. Az utolsó évében azonban ismét felélénkül, és kifejezést ad a növekvő hazai elégedetlenségnek. Tállyai Dániel és Ungi Pál után, 1788-ban Szabó Márton veszi át a szerkesztést. Ő a belgiumi események értékelése során hamarosan vitába keveredett a Magyar Kurírral és a bécsi hivatalos lappal. Ez utóbbit gúnyosan "az újságok orákulumá"nak nevezte, utalva arra az előírásra, amelynek értelmében a felkelésekről csak a bécsi lap nyomán adhatott hírt a birodalom többi újsága. De gúnnyal írt a Magyar Hírmondó Szacsvay Magyar Kurírjáról is, amiért a hivatalos bécsi véleménynek megfelelően, elítélően nyilatkozott a belgiumi függetlenségi törekvésekről. Szacsvayt, aki a hollandokat és a belgákat "bőrükbe nem férő" bolondoknak és vakmerőknek minősítette, "krajcáros vásári kiáltó"-nak nevezte. A Magyar Hírmondó - e téren hasonlóan a Magyar Kurírhoz - élénk figyelemmel kísérte a franciaországi fejleményeket is. Hírt adott az ellenzék követeléseiről, részletesen ismertette a
nantes-i ediktumot és a rendi gyűlés összehívására vonatkozó követeléseket. Hogy a franciaországi híreket átjuttassa a cenzúrán, mindkét magyar újság alkalmazta a "halottak beszélgetései"-nek nevezett allegorikus dialógusokat, melyekben a korabeli események leírását és azok értékelését már meghalt, régebbi korok neves személyiségeinek a szájába adva mondta el. Rendszeresen követte a Magyar Hírmondó a hazai eseményeket is: beszámolt a nagy érdeklődésre számot tartó török háború fordulatairól. Amikor a hadi események közlésével kapcsolatban cenzúraszigorításokat vezettek be, a pozsonyi újság szerkesztője, nagyobb sajtószabadságot követelve, az angol sajtó példájára hivatkozott, ahol bármit meg lehetett írni. A lapban a nyár végéig egyre több ellenzéki cikk jelent meg, majd hirtelen megszűntek az ilyenfajta közlemények, és jóformán csak hivatalos jelentéseket lehetett az újságban találni. Október 8-án bejelentették, hogy a lap Pozsonyból Pestre teszi át székhelyét, és nevét Magyar Merkuriusra, majd 1789 elején Magyar Merkurra változtatta. A lap Pestre költözése alkalmából a helytartótanács azt a reményét fejezte ki, hogy a lap új székhelyén a hírek "helyesebb" megválogatásával és "illendőbb" újságírói stílus kialakításával változás következik az újság irányvonalával kapcsolatban, célozva a Magyar Hírmondó ellenzéki színezetére. Abban is reménykedett, hogy a központi hatóság hatékonyabban fogja elvégezni az újság revízióját, mint a városi magisztrátus. Mindez nem így történt; a lap visszanyerte ellenzéki hangját, sőt a francia forradalom előzményeivel kapcsolatban egyre több teret biztosított a harmadik rend követelései ismertetésének. Hírt adott a Bastille ostromáról, majd a továbbiakban folytatólagosan beszámolt a forradalom eseményeiről. 1789ben egyre több közlemény jelent meg az újságban a pesti írók tevékenységéről és a nemzeti színjátszásról. Az év közepétől már két bécsi magyar újsággal kellett volna a versenyt állnia, hiszen a Magyar Kurír mellett 1789 júniusától Hadi és Más Nevezetes Történetek címmel még egy lap indult. Erre nem vállalkozott az újság kiadója, ezért, miután lejárt a tízéves újságprivilégium, bejelentette, hogy az év végén megszünteti a Magyar Merkurt. Magyar Kurír (Bécs) Szacsvay Sándor, miként elődei is, többször szembekerültek az újságkiadóval, mert kevesellték az újság bevételéből számukra biztosított honoráriumot. Mivel II. József uralkodása elején eltörölte a kiadói privilégiumokat, Szacsvay saját lap indítására gondolt. 1786 közepén Tállyai Dániellel egy olyan újságkiadó tervét dolgozták ki, melynek keretében
egy magyar és egy német nyelvű újságot akartak indítani, sőt lapvállalatuk harmadik tagja a Tállyai által 1783 óta szerkesztett Presspurské Noviny lett volna. Az új lapvállalkozást a két nyomdásznak, Paczkónak és Landerernek a helytartótanács segítségével sikerült megakadályoznia, noha Szacsvayék magának az uralkodónak a támogatását kérték. A helytartótanács viszont arra hivatkozott, hogy ha több újság jelenne meg egy nyelven, egyik sem lenne képes fenntartani magát, ez pedig a kultúra kárára lenne. Bár a kancellária ezek után elutasította a kérést, Szacsvay Bécsben mégis megindíthatta a Magyar Kurírt. Tehát a hazai nyomdászoknak sikerült a privilégiumot megvédeniök, de Szacsvay Bécsben mégis megindíthatta a második magyar nyelvű újságot. 1786. december 2-án Bécsben indult meg - pontosabban: folytatódott, mert első számát Tállyai még júliusban megjelentette Pozsonyban, engedély nélkül - a második magyar nyelvű újság. Szacsvay újságírói tehetsége a Magyar Hírmondónál szerzett újságírói tevékenysége után itt bontakozott ki. A megszerzett gyakorlaton kívül ezt Bécs szellemi és politikai légköre, a jozefinisztikus eszméket hirdető röplapok, újságok és folyóiratok nagy száma is elősegítette. 1787 elején a szerkesztő még töretlenül dicsőíti II. Józsefet, támogatja a rendi előjogok felszámolására irányuló intézkedéseit. Folytatja a vallási türelmetlenség elleni harcot és a vakbuzgóság megbélyegzését. A megbíráltak közül többen fel is jelentették, és a lap cenzúrázását is megszigorították. Nyomtatott vitairatokban támadták, bírálatait pedig a vallás elleni támadásnak minősítették. Szacsvay a külföldi eseményeket, így mindenekelőtt a belgiumi felkelést is a bécsi hivatalos politika szemüvegén át látta. Később azonban ebben is meg a hazai események megítélésében is lassú változás következett. I787 közepén már felveti egy küszöbönálló forradalom vízióját is. A lengyel patrióták köztársasági mozgalma kapcsán - két évvel később - már azt jegyzi meg, hogy minden nemzet Washington filozófiájával kezd élni, és a francia nép is angol szabadság után sóhajtozik. Irigykedve gondol maga is az angol sajtószabadságra, és fájlalja, hogy ők ebben nem részesülhetnek. Szacsvay hazai tudósítói révén Bécsben is kapcsolatban maradt az otthoni fejleményekkel: értesült a fokozódó elégedetlenségről és a nemesi mozgalom erősödéséről. A sok pusztítással járó egykori török háború híreiről gyakran cenzúrázottan jelentek meg a tudósításai. A szándékosan üresen hagyott helyekre ilyen megjegyzéseket nyomtatott: "A betűk a rostában maradtak" vagy: „Itt nagy szél fújt, elvitte a betűket." Szacsvay gyakran élt allegorikus műfajokkal, hogy a cenzúra figyelmét elterelje. Amikor a török ellenségnél is nagyobb kárt okozó osztrákokról akart véleményt mondani, a kártevő nyulak ellen felvonult vadászokról szóló történetre emlékeztetett, ahol a vadászok több kárt okoztak, mint a nyulak.
Különösen gyakran utalt fiktív dialógusokra a francia forradalom eseményeivel kapcsolatban. A magyar közvélemény a forradalom híreiről az egykorú magyar lapokból értesülhetett. Szacsvay is gyakran élt az úgynevezett halotti vagy alvilági beszélgetések műfajával, miként a pozsonyi Magyar Hírmondó szerkesztői. Szacsvay publicisztikájának kiteljesedése A nyolcvanas évek vége felé Szacsvay töretlen jozefinista szimpátiája megtört: nem tagadta meg felvilágosult nézeteit, de lapjában egyre inkább helyt adott a nemzeti törekvéseknek is. II. József rendeleteinek visszavonása és halála után a Magyar Kurírban egyre több cikk olvasható a nemzeti sérelmekről és a nemzeti nyelv ügyéről. A cenzúraszigorítások ellenére, a jozefinista értelmiség jelentős részével megerősödött ellenzéki reformnemesség ereje egy ideig elégnek bizonyult arra, hogy a sajtó számára viszonylagos szabadságot biztosítson, olyan szabadságot, amilyen sem korábban, sem pedig az I. Ferenc uralomra lépésével kezdődött időszakban nem volt. Ebben a néhány esztendőben bontakozott ki Szacsvay politikai újságírói tehetsége. A II. József iránti rokonszenve miatt sokak előtt már-már gyanúba fogott újságíró ekkor a hazai értelmiség és a reformok iránt is fogékony patrióta nemesség előtt is népszerűvé vált. Ekkor írja azokat az aktuális eseményekhez kapcsolódó cikkeit, glosszáit, bírálatait, amelyek révén méltán tekinthetjük őt e publicisztikai műfajok hazai meghonosítójának. Népszerűségének emelkedését jelzi, hogy lapja előfizetőinek száma ekkor ugrott ezer fölé. Olvasói örömmel veszik tudomásul, hogy ő is bekapcsolódott az anyanyelvi küzdelembe. Mindemellett nem sikkadt el benne a társadalomkritikusi hajlam sem. Ahogy jó néhány író, Szacsvay is élesen bírálta a nemesi mozgalom tagjainak jó részénél a felbuzdulás ürességét, tartalmatlanságát, majd később, az országgyűlés folyamán a reformok elsikkadását. Korábbi társadalomkritikája hatékonyságát kisebbítette az a körülmény, hogy az egybeesett a bécsi hivatalos politikával; ezúttal azonban, a patrióta nemességgel együtt haladva, társadalombírálatának szélesebb hazai bázisa volt. Tollára merte venni azokat a jelenségeket, amelyek
publikálásával
a
jobbágyokkal
szemben
elharapódzó
földesúri
és
papi
önkényeskedésekről, vidéki kiskirályok visszaéléseiről rántotta le a leplet. Saját maga azt írta, hogy e visszaélések leleplezésével, nyilvánosságra. hozatalával hazájának kíván szolgálni. Az 1790-es országgyűlésről budai tartózkodása alatt ő maga tudósította a Magyar Kurír olvasóit. Ezeknek a glosszáinak, tudósításainak bátor és szellemes hangja, egyéni stílusa Szacsvay politikai publicisztikájának a csúcsát jelentették. Általuk szerette volna az országgyűlés
munkáját a lényeges kérdések irányába terelni. Belső békét, vallási viszályoktól való mentességet, megegyezést kívánt a politikusoktól, mert szerinte az intoleranciától többen pusztultak el, mint a fegyverek, az éhezés és a járványok által. Hangot adott azoknak a törekvéseknek is, amelyek az országgyűlési napló nyilvánossá tételét követelték. Szacsvay, korábbi jozefinizmusa, a nemesi reformok elsikkadása, valamint a II. Lipót uralkodási taktikájában 1791-ben bekövetkezett fordulat következtében, ismét a szintén felvilágosult abszolutista módszereket alkalmazni kezdő uralkodóhoz közeledett. II. Lipót, hogy gátat vessen a francia forradalom hazai hatásának, a polgárságot és a parasztságot is be kívánta venni az alkotmányba, az arisztokrácia és az egyház hatalmát pedig megkísérelte megnyirbálni.
A
bécsi
magyar
lapban
ettől
kezdve
tovább
élesedik
Szacsvay
társadalomkritikája, különösen a vallási türelmetlenség jelenségei ellen emelt szót. Síkraszáll a keresztény egyházak egységének az eszméjéért, ennek első lépéseként a két protestáns vallás egyesítését szerette volna megvalósulva látni. Lapja fórumává is lett az e kérdések körül folyó vitáknak. Közölte Cházár András gömöri főjegyzőnek azt a beszédét, amely szerint a templomokból a képeket és az orgonát kiirtva, a magyar nemzetet egy vallásban kell egyesíteni. De közreadta annak a levélírónak a véleményét is, aki szerint erre nincs szükség, mert akkor az Evangélium helyett Voltaire és Rousseau "naturalizmusa" uralkodna el. Rendszeresen tudósított a budai és a pesti evangélikus zsinatról, sajnálattal állapította meg ezek eredménytelenségét és a reformok helyett az ortodoxia felülkerekedését. Szacsvay a protestáns ortodoxia mellett ismételten bírálta a katolikus egyházon belül észlelt, a felvilágosultsággal összeegyeztethetetlennek ítélt jelenségeket is. Különösen Eger városát és az ott élő Szaicz Leo egri szerzetest, több felvilágosodás ellenes mű szerzőjét bírálja sokszor a Magyar Kurír. A várost azért rója meg, mert a protestánsok nem telepedhetnek le benne, és mert az ottani papnövendékeket kiteszik, ha türelemről prédikálnak. Az újságíró szerint nincsenek ismeretterjesztő könyvek, sem társaságok, sem színház, de henyélő, duhajkodó emberek, sőt "nimfák" is szép számmal vannak. Bár kritikai tevékenységét II. Lipót alatt még szabadon folytathatta, a levéltári adatok azt bizonyítják, hogy már ekkor készültek visszaszorítására. Szerkesztői munkásságáról bizalmas jelentéseket küldtek az egri püspök számára. A titkos levelek írója Dobsa Ferenc volt, aki közelről ismerte Szacsvayt. Korábban a bihari ellenzékhez tartozott, majd az országgyűlés után Bécsben a titkosrendőrség besúgója volt, és szolgálatait az egri püspöknek is felajánlotta. Egyik 1791 végén írt levelében Szacsvayt "viszketeg eszű csábító"-nak nevezte, akinek "fantáziája megrészegíti a tudatlan népet, és tévelygésbe hozza". Szerinte a túlzott szabadság eredményezte a "Freymaurerek, Atheusok és Naturalisták" létrejöttét. Franciaországot
elrettentő példának tekinti, és sajnálatosnak tartja, hogy Magyarországon is sok a "szeles ifjú", aki "égetni való mocskos könyvek"-et olvas. Ezzel vádolja Vitéz Imrét, a Magyar Kurír egri tudósítóját is, és azt javasolja a püspöknek, hogy a levelezők elnémításával hallgattassa el Szacsvayt is. Dobsa - aki besúgásaival érdemeket és állást próbált szerezni Esterházy Károly egri püspöknél - e tevékenységével hozzájárult ahhoz, hogy amikor II. Lipót halála után a konzervatív erők újra visszanyerték régi hatalmukat, megpecsételődjön Szacsvay sorsa. Addig azonban mit sem sejtve, nyugodtan folytathatta publicisztikai tevékenységét abban a hitben, hogy II. Lipót felvilágosult abszolutizmusa megvédi őt. Ezért szatirikus hangja 1791ben inkább élesedett. A francia forradalom eseményeiről továbbra is beszámolt. A másik bécsi magyar lapban Hajnóczy volt a francia események krónikása, de a budai latin újság is hírt adott a párizsi fejleményekről. Szacsvaynak a francia forradalommal kapcsolatos nézetei is egyenetlenek voltak. Érdemes megemlíteni, hogy újságíróként úgy tekintette a forradalmat, mint ami évekre elegendő anyagot nyújt az újságírók számára. Általában ezt az eseményt is a bécsi felvilágosultak szemüvegén át nézte: az ő rokonszenve is az első konstitúcióig tartott. A francia forradalomból levont tanulságaival sohasem az uralkodóra, hanem a hazai rendi és egyházi konzervativizmusra kívánt hatni. Az volt a véleménye, hogy a forradalomra a despotizmus ad alkalmat, ezért a bécsi udvart szerinte nem fenyegette veszély. Az angol sajtószabadságot ekkor is, ő is a nép legfőbb "Palladiumának" tartotta. Azt írta, hogy ott a cenzúra beavatkozása esetén "a legjobb szónokok állnak elő a vád alatt levő félnek oltalmára, mivel ekkor nemcsak egyedül ennek az egy embernek ügye, hanem minden Anglusnak tulajdon jussa védelmeztetik". Szacsvay korábban is összeütközésbe került a cenzúrával, de a felvilágosult abszolút uralkodók alatt még védelmet nyert a támadásokkal szemben. I. Ferenc trónra lépésével azonban, elvesztette támogatóit és elsodorta őt a szélsőségesen konzervatív elemek előretörése, köztük azoké az erőké, melyek nem felejtkeztek el korábbi újságcikkeinek kritikáiról. A Szacsvay eltávolítását eredményező cikkel szemben az volt a kifogás, hogy az újságíró a német Sie megszólítást „kegyelmed”-nek fordította, és ez egy király esetében tiszteletlenség. Valójában ez csak ürügy volt, a fő ok egész felvilágosult szellemű szerkesztői tevékenysége lehetett. Szacsvayt az uralkodó cenzúravétség vádjával mozdította el az újságtól, amely az 1793. 1.sz.-tól kezdve szüneteltette megjelenését mindaddig, amíg egy „alkalmas” személyt nem találtak a folytatására.
Magyar Hírmondó (Bécs) 1789 derekán Bécsben a Magyar Kurír mellett egy másik magyar újság is indult, eleinte Hadi és Más Nevezetes Történetek, 1792-től Magyar Hírmondó címmel. E lap különbözött a jozefinista Szacsvay Magyar Kurírjának irányvonalától; mögötte a patrióta nemesiértelmiségi mozgalom hívei álltak. Szerkesztői Görög Demeter és Kerekes Sámuel voltak, akik összeköttetésben álltak a Bécsben élő magyar arisztokraták - Széchényi Ferenc, Festetics György és Teleki Sámuel - titkáraival, nevelőivel. E bizonyos mértékig ellenzéki arisztokraták kis csoportja az újságvállalkozást is támogatta. A bécsi lap munkatársai közé tartozott 1791ben Hajnóczy József is, aki a francia forradalomról szóló híreket szerkesztette, aki korábban jozefinista volt, de 1791-re már az ellenzéki nemesi mozgalom tagja lett, és ezért, mint megjegyzett ember nem is kapott állást. Görögék is igyekeztek széles körű levelezőhálózatot kiépíteni. Újdonság volt, hogy rézmetszőket és betűmetszőket is alkalmaztak, akik által az újság híreinek illusztrálása céljából metszeteket és térképeket készíttettek és mellékeltek a laphoz. Az újságot politikai iránya népszerűvé tette, rövid idő alatt elérte, sőt - 1300 előfizetővel meg is haladta a Magyar Kurír előfizetőinek számát. Eleinte, miként címe is mutatta, főleg a török háború sokakat érdeklő eseményeivel foglalkozott. De hamar kedveltté vált azok körében is, akik a nemzeti nyelv és irodalom kifejlesztéséért dolgoztak. Az olvasók többsége a patrióta nemességből, írókból, tanárokból, jegyzőkből, lelkészekből és diákokból került ki. A szerkesztőknek az írók közül főleg Batsányi Jánossal, Kazinczy Ferenccel, Verseghy Ferenccel és Révai Miklóssal voltak jó kapcsolatai. Az új bécsi lap is főként az 1789-1793 közti időszakban: a nemesi mozgalom győzelme és II. Lipót uralkodása alatt adódott, viszonylag kedvezőbb cenzúraviszonyok között tudta szabadabban kifejteni publicisztikai tevékenységét. Görögék célja is részben a hazai és a külföldi eseményekről szóló tájékoztatás, részben pedig a nemzeti nyelvi és művelődési törekvések támogatása volt. Ők is Bessenyei törekvéseinek a folytatói; Révai Miklós éppen Görögék segítségével adta ki a Jámbor szándék című Bessenyei-féle akadémiai tervezetet. Görögék újságja akkor is ébren kívánta tartani a nemesi reformizmus szellemét, amikor a mozgalom külsőségekbe, szélsőséges konzervativizmusba kezdett átcsapni. Ők is, miként Szacsvayék, elítélték a kirívó jelenségeket. Szót emeltek a jobbágyok kiszolgáltatottsága és
más társadalmi igazságtalanság ellen. A Borsod megyében az éhhalál küszöbén álló szegények érdekében a kiváltságosok áldozatkészségére apelláltak. A külföldi hírek közül e lapból is kiemelkedtek a franciaországi tudósítások. Szacsvayhoz képest ők ritkábban alkalmazták a "halottak beszélgetésé"-nek műfaját, ezért a hírekhez fűzött megjegyzéseik óvatosabbak voltak. De 1791-ben Hajnóczy tevékenysége nyomán megnőtt a párizsi cikkek száma. Hírt adtak az alkotmányozó nemzetgyűlés eseményeiről, főként a vallásszabadság és a sajtószabadság kérdéseinek vitáiról. Hajnóczyt különösen érdekelték az új polgári alkotmány tárgyalásai; augusztustól kezdve magyar nyelven, folytatásokban tette közzé "Az emberi jogok kiáltványá"-nak teljes szövegét. A következő években Hajnóczy távozása és az I. Ferenc trónra lépésével megvalósuló cenzúraszigorítások következtében lényegesen megváltozik az újság párizsi tudósításainak stílusa; ekkor már valóban komolyan vették azt a rendelkezést, mely szerint forradalmi híreket csak a bécsi hivatalos lap nyomán volt szabad közölni. Ettől kezdve általános lett a bécsi újságban a forradalmat elítélő értékelés. 1792 januárjától kezdve az újság felvette az első magyar nyelvű lap, a Magyar Hírmondó nevét. Az újság címváltozását csak azután követte irányváltozás, hogy II. Lipót március 1-jei váratlan halála nyomán I. Ferenc került a trónra, aki nem folytatta atyja reformpolitikáját. A hasonló vétséget elkövető Magyar Hírmondót a Magyar Kurírral ellentétben nem tiltották be, csak pénzbüntetésre ítélték a szerkesztőjét. Az indoklás az volt, hogy két lap együttes betiltása visszatetszést kelthet. Három évvel később, 1795-ben Sándor Lipót nádor az uralkodóhoz intézett memorandumában főként a franciaországi hírek miatt károsnak tekinti a magyar újságok megjelenését, és ha megszüntetésüket nem is, de érdektelenné tevésüket javasolta. Ezért, a Szacsvay eltávolítása után, Decsy Sámuel szerkesztése alatt újraindult Magyar Kurír és a Magyar Hírmondó tovább is megjelenhettek, de tartalmilag elszürkültek, érdektelenné váltak. Mindez azokban az években következett be, amikor a magyar értelmiségiek és az írók egy része a radikalizálódás útjára lépett. Az abszolút hatalom szigorú cenzúrája miatt a sajtó nem követhette a politikai eseményeket, és nem lehetett sem irányítója, sem tükre a magyar jakobinus mozgalomnak. Erdélyi Magyar Hírvivő A 18. század utolsó évtizedében, amikor Bécsben előbb két, majd három magyar újság is megjelent, egyetlen hazai magyar lap létezett: a Nagyszebenben 1790-ben indult Erdélyi
Magyar Hírvivő. Az újságot Hochmeister Márton alapította, aki 1782-től Siebenbürger Zeitung címmel német nyelvű lapot adott ki. Az erdélyi magyar olvasók is bécsi újságokra szorultak, de ezekből joggal hiányolhatták az erdélyi politikai és kulturális események híreit. Ennek az igénynek a kielégítésére Hochmeister 1790-ben engedélyt kér magyar nyelvű újság kiadására. Eleinte csak az 1788 óta Kriegsbote címen megjelenő német lap cikkeinek lefordításához járultak hozzá, de 1790 márciusában az udvari kancellária engedélyezte az önálló magyar lap kiadását is. Az 1790. április 3-án meginduló Erdélyi Magyar Hírvivő szerkesztői Fábián Dániel és Cserei Elek voltak. A lap közel állt az erdélyi magyar kormányszékhez, ez támogatta megindulását, és a kormányszék átköltözésekor a Hírvivő is áttelepült Kolozsvárra. Az újság tájékoztatta olvasóit a török háború hírein kívül az erdélyi országgyűlés és a megyegyűlések eseményeiről, valamint a külföldi hírekről. Programjukba vették a szerkesztők a nyelvművelést is: sürgették az anyanyelvű könyvek szaporítását, mert általuk az olvasás megkedvelését és a felvilágosodás eszméinek terjedését remélték. Síkraszálltak egy tudós társaság létrehozása érdekében, de az anyanyelv jelentőségét a kulturális és tudományos területen kívül a közigazgatásban és a közéletben is hangsúlyozták. A közigazgatás nyelvének elmagyarosítását szolgálta a mintegy száz tisztségviselő latin nevének és magyar megfelelőinek a közzététele. A lap nem volt hosszú életű, Kolozsvárra történt átköltözése, 1790. december 16. után már csak néhány száma jelent meg. Bétsi Magyar Merkurius (1793-1798) Szacsvay eltávolítása után a Magyar Kurír folytatásának jogáért folyamodott már Pánczél Dániel is. Kérését ekkor elvetették, és Decsy Sámuelre ruházták át Szacsvay újságját. Ezt követően Pánczél új lap indításáért pályázott. Kérését az erdélyi kancellária is támogatta, mert a szerkesztő főleg Erdély számára tervezte a lapot. A Bétsi Magyar Merkurius 1793. április 23-án indult, mint a harmadik bécsi magyar nyelvű hírlap. Bár Pánczél korábban Szacsvaynál gyakorolta az újságírást, a megváltozott viszonyok között szükségesnek érezte, hogy már kezdetben megnyugtassa az illetékeseket: óvakodni fog mindenféle kritikai és szatirikus hangtól, a híreket pedig úgy kívánja továbbadni, ahogy veszi őket. Azt állította, hogy felmentést ad a maga számára, ha nem mindig ír igazat, hiszen mit is tehet egyebet? "Egyik olvasója patrióta, a másik republikánus, a harmadik monarchista, a negyedik indifferentista, az ötödik confusionista, és midőn az újságot olvassa, mindegyik a maga felfogása szerin
káromkodik..." A kor vitái eredményezték e véleményt, amelyhez hasonlót fejezett ki önigazolásként Decsy Sámuel is a Magyar Kurír átvétele után. Az újság tartalma meglehetősen érdektelen volt, stílusa pedig száraz, nehézkes és provinciális. A beküldött verseket egy Magyar Muzsa, a könyvrecenziókat pedig a Bétsi Magyar Bibliotheca című melléklapban kívánta közölni. A Bétsi Magyar Merkurius csak 1798-ig élt, ekkor beolvadt a Magyar Kurírba, amelyet ettől kezdve Pánczél Dániel és Decsy Sámuel közösen szerkesztettek.