A KERESZTES HADJÁRATOK TÖRTÉNETE

A KERESZTES HADJÁRATOK TÖRTÉNETE Steven Runciman

OSIRIS KIADÓ BUDAPEST, 1999.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Steven Runciman: A History of the Crusades Volumes 1-3, Cambridge University Press, 1995 Fordította Bánki Vera Nagy Mónika Zsuzsanna Szerkesztette Veszprémy László A térképeket készítette Sebők László A bibliográfiai kiegészítést készítette Hunyadi Zsolt

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó-rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

© Cambridge University Press, 1951. Hungarian translation © Bánki Vera, Nagy Mónika Zsuzsanna, 1999. © Osiris Kiadó, 1999.

2

TARTALOM

I. Az első keresztes hadjárat és a Jeruzsálemi Királyság megalapítása 1. könyv 2. könyv 3. könyv 4. könyv 5. könyv

Előszó A kereszténység szent helyei A keresztes hadjárat meghirdetése Út a háborúba Harc a török ellen Az ígéret földje

1. függelék 2. függelék

Az első keresztes hadjárat legfontosabb forrásai A keresztesek létszáma Bibliográfia

II. A Jeruzsálemi Királyság és a Frank Kelet 1100–1187 1. könyv 2. könyv 3. könyv 4. könyv 5. könyv

Előszó A királyság megszervezése A csúcspont A második keresztes hadjárat A fordulat Az iszlám diadala

1. függelék 2. függelék

A latin kelet történetének főbb forrásai, 1100–1187 A hattíni csata Bibliográfia

3

III. Az Akkoni Királyság és a kései keresztes hadjáratok 1. könyv 2. könyv 3. könyv 4. könyv 5. könyv

Előszó A harmadik keresztes hadjárat Célt tévesztett keresztes hadjáratok Mongolok és mamelukok A tengerentúl pusztulása Epilógus

1. függelék 2. függelék

A kései keresztes hadjáratok történetének főbb forrásai A Tengerentúl szellemi élete Bibliográfia

A keresztes hadjáratok kutatásának 1951 utáni tájékoztató bibliográfiája Térképek jegyzéke Uralkodóházak leszármazási táblái

Ruth Bovillnak

4

II. kötet A JERUZSÁLEMI KIRÁLYSÁG ÉS A FRANK KELET 1100–1187

5

TARTALOM ELŐSZÓ 1. könyv

A KIRÁLYSÁG MEGSZERVEZÉSE 1. A Tengerentúl és szomszédai 2. Az 1101. esztendő hadjáratai 3. Antiókhia normann hercegei 4. Toulouse és Tripolisz 5. I. Balduin király 6. Egyensúly északon

2. könyv

A CSÚCSPONT 1. II. Balduin király 2. A második nemzedék 3. A császár követelései 4. Edessza eleste

3. könyv

A MÁSODIK KERESZTES HADJÁRAT 1. Királyok gyülekezete 2. Széthúzás a keresztények között 3. A fiaskó

4. könyv

A FORDULAT 1. Élet a Tengerentúlon 2. Núr ad-Dín felemelkedése 3. A császár visszatérése 4. Egyiptom varázsa

5. könyv

AZ ISZLÁM DIADALA 1. Muszlim egység 2. Hattín szarvai

1. függelék 2. függelék

A LATIN KELET TÖRTÉNETÉNEK FŐBB FORRÁSAI, 1100–1187 A HATTÍNI CSATA BIBLIOGRÁFIA

6

ELŐSZÓ Ebben a kötetben megkísérlem elbeszélni a Tengerentúl, az Outremer frank államainak a történetét, I. Balduin király trónra lépésétől egészen addig, amikor Szaladin visszafoglalta Jeruzsálemet. Európai szerzők feldolgozták már a témát: Röhricht német alapossággal, René Grousset franciás eleganciával és ötletességgel, s végül az angol W. B. Stevenson, túl röviden. Ugyanazzal a témával foglalkoztam és ugyanazokat a forrásokat használtam, mint az imént felsorolt szerzők, de néha elődeimtől eltérő következtetésekre jutottam. Nem lehet mindig egyszerűen előadni az eseményeket. Különösen a XII. század elején nehéz nyomon követni a muszlim világ politikai életét, de megérthetjük, ha ismerjük a keresztes államok berendezkedését és azokat az okokat, amelyek következtében az iszlám egyre inkább tért hódított. A XII. században nem voltak olyan nagy népvándorlások, mint amilyenek a XI. századot jellemezték, s amelyek azután a XIII. században megismétlődtek, bonyolítva a késői keresztes hadjáratok történetét, s az Outremer hanyatlását és bukását. Figyelemmel kísérjük a nyugat-európai politikát is, a spanyol és a szicíliai uralkodók vallásháborúit, Bizánc és a keleti kalifátus gondjait. Szent Bernát prédikációi, az angol flotta felbukkanása Lisszabonban, a konstantinápolyi császári palota és a bagdadi kalifa cselszövései, mind-mind ugyanannak a drámának az epizódjai, habár a végkifejletre egy kopár galileai dombon került sor. A kötet fő témája a hadviselés. A fontosabb hadjáratok és kalandozások elbeszélésében a régi krónikások példáját követtem, akik jól ismerték mesterségüket. Az Outremer életének alapja a háború volt, s a csaták váratlan fordulatai meghatározták a történelem menetét is. Beiktattam ebbe a kötetbe egy fejezetet, amely a frank Kelet életével és szervezeti formáival foglalkozik. Remélem, hogy a harmadik kötetben beszámolhatok majd a térség művészeti és gazdasági fejlődéséről is. A keresztes mozgalom e két területen csak a XIII. században ért el jelentős eredményeket. Első kötetem bevezetőjében megemlítettem néhány kitűnő történetírót, akiknek a munkája nagy segítségemre volt. E helyt külön kiemelném John La Monte munkásságát. E szerző korai halála igen nagy vesztesége volt a keresztes hadjáratokkal foglalkozó történetírásnak. Neki köszönhetjük többek között a frank Kelet kormányzati rendszerének alapos ismeretét. Szeretném kifejezni hálámat a strasbourgi Claude Cohen professzornak: az Észak-Szíriával foglalkozó nagy monográfiája és számos cikke témánk szempontjából kiemelkedően fontos. Szeretnék köszönetet mondani azoknak a barátaimnak is, akik segítségemre voltak keleti utazásaim során. Rendkívül hálás vagyok a jordániai és a libanoni műemlékvédelmi minisztériumnak és az iraki kőolaj társaságnak. Köszönettel tartozom a Cambridge University Press munkatársainak, kedvességükért és türelmükért. London, 1952. Steven Runciman

7

1. könyv A KIRÁLYSÁG MEGSZERVEZÉSE

8

1. fejezet A Tengerentúl és szomszédai „Emberfaló vagy és népedet gyermektelenné teszed.” (Ezekiel 36,13)

Amikor a frank csapatok bevonultak Jeruzsálembe, az első keresztes hadjárat elérte kitűzött célját. Ahhoz azonban, hogy a Szentföld keresztény kézen maradjon, és az odavezető út a zarándokok számára veszélytelen legyen, állandó kormányzatra volt szükség, amely kapcsolatokat tart fenn Európával és számíthat támogatására. Azok a keresztesek, akik úgy határoztak, hogy Keleten maradnak, világosan látták, mire van szükségük. Gottfried herceg rövid uralma már egy keresztény királyság kezdetét jelentette. Gottfried azonban, számos kiváló tulajdonsága ellenére, gyarló ember volt. Féltékenységéből fakadóan sokat civakodott a többi keresztes vezetővel, mély vallásosságából adódóan pedig túl nagy hatalmat biztosított az egyháznak. A fiatal királyságot az mentette meg, hogy Gottfried meghalt, és helyét testvére, Balduin foglalta el. Balduinban megvolt az államférfi számára nélkülözhetetlen bölcsesség, előrelátás és kitartás. Hatalmas feladat állt előtte, és csak nagyon kevés segítőre számíthatott. Az első keresztes hadjárat kiváló harcosai vagy északra vonultak, vagy hazatértek. A mozgalom főszereplői közül csak a legjelentéktelenebb, Remete Péter maradt Palesztinában. Péter ottani életét homály borítja, végül 1101-ben ő is visszatért Európába. 1 A hadvezérek magukkal vitték seregüket is. Balduin, aki otthon föld nélküli ifjú volt, nem vihette magával a Keletre hűbéreseit, csupán fivére embereit vehette kölcsön. Most csak maroknyi, mélyen vallásos harcos felett rendelkezett, ők még útrakeléskor megfogadták, hogy örökre a Szentföldön maradnak. Rajtuk kívül kalandorok álltak Balduin rendelkezésére, zömmel hasonló, nincstelen ifjabb fiak, akik abban reménykedtek, hogy Keleten birtokot szereznek és meggazdagodnak. Balduin hatalomra jutásakor a frankok, ha nem is túl szilárdan, de kezükben tartották Palesztina nagyobb részét. Hatalmuk a tartomány hegyvidéki részein volt a legerősebb, Betlehemtől északra a Dzsezreel síkságáig. Ezen a vidéken számos falu századok óta keresztény volt, s a frank seregek megérkezésekor az ott élő muszlimok elhagyták a területet. Még Nábluszt, a Kis-Damaszkusznak nevezett kedvenc városukat is odahagyták. Ezt a vidéket könnyű volt védeni. Kelet felől a Jordán völgye oltalmazta Jerikó és Beiszán között nem volt átkelőhely a folyón és a völgyből csak egyetlen út vezetett fel a hegyekbe. Nyugat felől hasonlóan nehéz volt megközelíteni ezt a területet. Északabbra feküdt a Galileai Hercegség, amelyet Tankréd hódított vissza a 1

Hagemeyer: Pierre l’Hermite, 330-344. p. Péter idős korában halt meg 1115-ben (uo. 347. p.)

9

keresztényeknek. Ehhez tartozott Esdralon síksága és a Názárettől a Huleh-tóig terjedő dombvidék. Galilea határai védtelenebbek voltak. Akkonnál könnyen be lehetett hatolni a Földközi-tenger partvidékéről, keletről pedig a Galileai-tenger északi és déli partján haladó utakon keresztül. A muszlim népesség zöme azonban innen is kivándorolt, s csak a keresztények maradtak ott, valamint a városokban, így Szafedban, a talmudi hagyomány otthonában, kisebb zsidó kolóniák éltek. A zsidók többsége azonban – hitsorsosaik jeruzsálemi és tibériási lemészárlása után, valamint azt követően, hogy Haifában a zsidók szembeszálltak a keresztényekkel – inkább a muszlimok példáját követték, és száműzetésbe vonultak.2 A királyság szíve a központi hátság és Galilea volt, de egyes részei benyúltak a szomszédos muszlim területekre. Galilea hercegsége nem sokkal korábban Haifánál szert tett tengeri kijáratra. Délen a Negevet a hebroni frank helyőrség ellenőrizte. Szent Ábrahám vára azonban – ahogyan a frankok hívták az ottani erődöt – csak egy szigetecske volt a muszlim óceánban.3 A frankok nem ellenőrizték azokat a karavánutakat, amelyek Arábiából a Holttenger déli csücskét megkerülve, a régi bizánci fűszerutat követve haladtak. Így a beduinok beszivárogtak a Negevbe, és kapcsolatot teremtettek a part menti Gáza és Aszkalon egyiptomi helyőrségeivel. Jeruzsálemnek is volt kijárata a tengerhez, egy folyosó, amely Ramlán és Lüddán át Jaffáig vezetett: ez azonban csak katonai kísérettel volt biztonságos. Az országban ide-oda vándoroltak az egyiptomi városokból kiinduló csapatok, a felföldekről érkező muszlim menekültek, a sivatagi beduinok, s rejtekből támadtak az óvatlan utazókra. Seawulf norvég zarándok, aki 1102-ben látogatott el Jeruzsálembe, akkor, amikor Balduin már megerősítette királysága védelmét, elborzadt az utazás veszedelmeitől.4 Jaffa és Haifa között feküdt Arszuf és Kaiszareia, két muszlim város. Emírjeik Gottfried hűbéresének vallották magukat, de mindvégig kapcsolatban maradtak a tengeren át Egyiptommal. Haifától északra az egész partvidék muszlim kézen volt, kétszáz mérföld hosszban, fel egészen Latakia környékéig, ahol Toulouse grófnéja élt férje háza népével a bizánci kormányzó védelme alatt.5 Palesztina szegény ország volt. A római idők jóléte nem élte túl a perzsa hódításokat, s a törökök megérkezése óta tartó szüntelen háborúskodások félbeszakították a kalifák idejében megindult részleges fellendülést. Akkoriban több volt itt az erdő, mint manapság. A perzsák pusztításai és a parasztok meg kecskéik lassú rombolása ellenére még mindig kiterjedt erdőségek voltak Galileában és a Kármel-hegynél, de Szamaria vidékén is. Kaiszareiától délre még egy nagy fenyőerdő is volt. Ezek az erdők biztosították a természettől vízszegény vidéken a nedvességet. Esdralon síkságán gabonaföldek virultak. A Jordán tropikus völgyében megtermett a banán és más egzotikus gyümölcs is. A közelmúlt háborúit megelőzően a parti síkság is bőven termett gabonaféléket, zöldséget meg keserű narancsot. Sok hegyi falu határában olajfaültetvények és gyümölcsösök voltak. Az ország nagyobb része azonban kietlen volt, a föld szegény, a talaj termőrétege vékony. Ez különösen igaz volt Jeruzsálem környékére. Egyetlen városban sem volt számottevő ipar. Jeruzsálem királya még a királyság fénykorában sem volt olyan gazdag, mint Tripolisz grófja vagy az antiókhiai A zsidókról lásd e mű 2. köt. Élet a tengeren túl c. fejezetét. Lásd e mű I. köt. 204. és 211. p. 4 Pilgrimage of Seawulf (P. P. T. S., IV. köt.), 8-9. p. 5 Lásd e mű I. köt. 214. p. 2 3

10

herceg.6 A gazdagság fő forrását a vámok biztosították, hiszen a Jordánon túli termékeny területek, pl. Moáb vagy Dzsaulán terményeit a palesztin partvidék kikötőiben lehetett eladni. A Szíriából Egyiptomba tartó áru a palesztin utakon haladt át, s a fűszerekkel megrakott karavánok ősidők óta a Negeven keresztül jutottak ki Dél-Arábiából a Földközi-tengerhez. E bevételek biztosításához azonban le kellett zárni minden más kivezető utat. A frankoknak tehát ellenőrzésük alatt kellett tartani az Akabai-öböltől a Hermon hegyéig, a Libanontól az Eufráteszig húzódó hosszú határt. Palesztina éghajlata nem tett jót az új lakosok egészségének. Jeruzsálemben a hegyvidéki levegőnek és a rómaiak által kiépített vízvezeték- és csatornarendszernek köszönhetően viszonylag egészséges körülmények között lehetett élni, kivéve, amikor a tikkasztó, homokot hordozó déli szél, a kamszin fújt. De a melegebb síkságok, amelyek termékenysége vonzotta a megszállókat, betegségek fészkei voltak. Állóvizeikben szúnyogok s legyek tanyáztak: ezeken a területeken szüntelen pusztított a malária, a tífusz és a vérhas. A sűrűn lakott és a higiéniai szolgáltatásokat nélkülöző falvakon gyorsan végigsöpörtek a kolera- és a pestisjárványok. Nagyon sok volt a leprás. A nyugati lovagok és katonák, akik nem öltözködtek megfelelően, nagyokat lakmároztak, s nem törődtek a testi higiéniával, könnyen megbetegedtek. A halálozási arány még magasabb volt a kint született gyermekek, különösen a fiúk körében. A természetnek az a tréfája, hogy a kisleányok ellenállóbbak fivéreiknél, a későbbiekben állandó politikai problémát okozott a frank királyságban. Később, amikor a gyarmatosítók már elsajátították a helyi szokásokat, életesélyeik javultak, de továbbra is megdöbbentő volt a nagy gyermekhalandóság. Hamarosan kiderült: a palesztinai frankok csak akkor tudják kellő eréllyel kezükben tartani az országot, ha Európából folyamatosan és nagy számban érkeznek bevándorlók. Balduin király első feladata országa védelmének a megerősítése volt. Ehhez támadnia kellett. Be kellett vennie Arszufot és Kaiszareiát, területüket pedig beolvasztani a királyságba. Vissza kellett foglalni Aszkalont, amit Gottfried és Rajmund gróf közötti vetélkedés miatt, 1099-ben elveszítettek a keresztesek,7 az egyiptomi határt pedig dél felé kellett kitolni, hogy a partról biztonságosan elérjék Jeruzsálemet. Transzjordániában és a Holt-tengertől délre előretolt állásokat kellett kialakítani. Balduinnak meg kellett próbálni összekapcsolni a királyságot az északi keresztény államokkal, hogy megnyilhasson az út a zarándokok és a növekvő számú bevándorló előtt, s a parton minél messzebbre kellett előrenyomulnia, és bátorítani kellett új keresztény államok megalakulását Szíriában. Jaffánál és Haifánál jobb tengeri kikötőre is szüksége volt a királyságnak, Jaffa ugyanis nyitott kikötő volt, túl sekély vizű, nagyobb hajók ott nem tudtak partközelbe jönni. Kis kompok biztosították a partraszállást, s ha szél fújt, az egész művelet nagyon veszélyessé vált. Ha erősebb volt a szél, maguk a hajók is veszélybe kerülhettek. Amikor 1102-ben Seawulf partra szállt Jaffában, a következő napon szemtanúja volt annak, hogy a vele érkezett kis flotta több mint húsz hajója szenvedett hajótörést, és ezernél is több zarándok vízbe fúlt.8 Haifa kikötőjében a víz mélyebb volt, a déli és nyugati szelek ellen a Kármel hegye védte, de igen nagy veszélyeket jelentett az északi szél. Az egész palesztinai partvidéken

Palesztináról jó és rövid beszámoló található Munro: The Kingdom of the Crusaders, 3-9. p. Lásd e mű I. köt. 198-199. p. 8 Pilgrimage of Seawulf 6-8. p 6 7

11

egyetlen kikötő volt minden időben biztonságos: Akkon. Ezért hát mind kereskedelmi, mind stratégiai okból Akkont el kellett foglalni. A kormányzáshoz Balduinnak emberekre és pénzre volt szüksége. Nem is remélhette, hogy királyságát felépítheti, ha nem olyan gazdag és hatalmas, hogy úrrá lehessen vazallusain. Emberekre csak úgy tehetett szert, ha szívesen látta a bevándorlókat, és ha rá tudta venni a helybeli keresztényeket az együttműködésre. Pénzt pedig úgy szerezhetett, ha bátorította a kereskedelmet a szomszédos országokkal, s ha teljes mértékben kihasználta azon európai hívek kegyes szándékait, akik készek voltak támogatni és segélyezni a Szentföldön a berendezkedést. Az ilyen jellegű adományok azonban az egyház kezébe kerültek. Balduinnak tehát úrrá kellett lennie az egyházon, hogy az oda befolyó adományokat is a királyság javára fordíthassa. A frankok nagy szerencséjére a muszlim világ nem volt egységes. Az első keresztes hadjárat is azért érte el célját, mert a muszlim vezetők féltékenyek voltak egymásra, s nem voltak hajlandók összefogni. Az egyiptomi fátimida kalifa által vezetett síita muszlimok legalább annyira gyűlölték a szunnita törököket és a bagdadi kalifát, mint a keresztényeket. A törökök között szüntelen dúlt a versengés a szeldzsuk és a danismend törökök, az ortokidák és a Tutus házához tartozók, sőt Tutus két fia között is. A Kerbogához hasonló atabégek csak növelték a zűrzavart személyes becsvágyukkal, míg a kisebb arab dinasztiák, mint a tripoliszi Banú Ammár vagy a saizari munkididáké, kihasználták a fennálló kaotikus viszonyokat és megőrizték törékeny függetlenségüket. A keresztesek sikere csak növelte a káoszt és a tehetetlenséget. A muszlim vezetők kölcsönös vádaskodásai és általános reményvesztettsége még nehezebbé tette együttműködésüket.9 A keresztények kihasználták muszlim ellenfeleik zavarodottságát. Északon a kivételes tehetségű Alexiosz császár által irányított Bizánc felhasználta a keresztes hadjáratot, és visszaszerezte Kis-Ázsia nyugati részét. A bizánci flotta jóvoltából hamarosan ismét a császár fennhatósága alá került a félsziget egész nyugati partvidéke. Hála Toulouse-i Rajmund segítségének, Latakia szíriai kikötője is újra a császár birtoka lett.10 A Taurusz-hegység és az Anti-Taurusz-hegység örmény hercegségei, amelyeket a törökök már-már megsemmisítéssel fenyegettek, reménykedhettek a túlélésben. A keresztes hadjárat nyomán két frank hercegség született, és ezek éket vertek a muszlim világba. A kettő közül a gazdagabb és biztonságosabb az Antiókhiai Hercegség volt, amelyet a normann Boemund alapított, a másik keresztes vezér, Toulouse-i Rajmund ellenkezése, s Alexiosz császárnak tett esküje ellenére. A hercegség területe nem volt nagy: az Orontész alsó folyásának völgye, az antiókhiai síkság és az Amanos-hegység alkotta. Két tengeri kikötője volt, Szent Simeon és Alexandretta. Antiókhia a közelmúlt viszontagságai ellenére még mindig igen gazdag város volt. Műhelyei selymet, szőnyegeket, üveget, kerámiát, szappant állítottak elő. Az Aleppóból és Mezopotámiából érkező karavánok nem vettek tudomást a muszlimok és a keresztek közötti háborúskodásról, és útban a tengerhez felkeresték a várost. A hercegséget csaknem kizárólag keresztények lakták, görögök, ortodoxok, szírek, jakobiták és kisebb

9

A korabeli muszlim világról nagyszerű képet nyújt Gibbnek a The Damascus Chronicle-hoz (Ibn alKalániszí) írt bevezetője. 10 Lásd e mű 1. köt. 213. p.

12

részben nesztoriánusok és örmények, s mindegyikük kölcsönösen olyan féltékeny volt a másikra, hogy a normannok könnyen fölébük kerekedtek.11 A legfőbb külső veszélyt nem a muszlimok, hanem inkább Bizánc jelentette: a császár világosan látta, hogy Antiókhia esetében becsapták. Most, hogy Kilikia kikötői és Latakia a kezében volt, a flottája pedig Cipruson tartózkodott, már csak az alkalomra várt, hogy érvényesíthesse jogait. Az Antiókhiai Hercegségben élő ortodoxok nagyon szívesen látták volna a bizánci restaurációt, de a normannok kijátszották ellenük az örményeket és a jakobitákat. Antiókhia számára nagy csapást jelentett 1100 nyara, amikor Boemund az Eufrátesz felső folyásához vezetett hadjáratot, de a danismend emír szétverte a seregét, és Boemundot foglyul ejtette. A szerencsétlenség az emberveszteségen kívül nem okozott nagy károkat a hercegségnek. Balduin király gyors lépése – aki akkor még Edessza grófja volt – megakadályozta a törököket abban, hogy kihasználják győzelmüket, majd néhány hónappal később megérkezett Palesztinából Tankréd, hogy nagybátyja távollétében ő legyen a régens. Tankréd személyében a normannok épp olyan energikus és gátlástalan vezérre találtak, mint amilyen Boemund volt.12 A másik frank állam, Edessza grófsága, ütközőállam volt Antiókhia és a muszlim területek között. A grófság – amelyet Balduin után unokatestvére és névrokona Bourg-i Balduin irányított – nagyobb volt az antiókhiai hercegségnél. Az Eufrátesz két partján terült el, Ravendeltől Ajntabig, s Edessza városától keletre, a Dzsazíra vidékén húzódott pontosan meg nem határozott keleti határa. Nem voltak természetes határai, sem homogén népessége. Főként keresztények, jakobita szírek és örmények lakták, de voltak a területén muszlim városok is, mint például Szarúdzs. A frankok nem is remélhették, hogy központi kormányzatot tudnak létrehozni. Végül úgy uralkodtak, hogy néhány erős várat elláttak helyőrséggel, onnan szedték az adókat és vámokat a környező falvaktól, s onnan csaptak ki a határokon túl jól jövedelmező kikalandozásokra. Az egész terület mindig is határvidék volt, szüntelen háborúskodások színtere, de földje termékeny, városai virágoztak. Edessza grófja az adókból és a kalandozásokból elegendő bevételre tett szert, és I. Balduin gazdagabb volt Edessza grófjaként, mint Jeruzsálem királyaként.13 Mindkét keresztes államnak leginkább emberekre volt szüksége, talán Edesszának valamivel kevésbé, mint Jeruzsálemnek. Palesztinában az első muszlim betörés óta a keresztényeknek tiltották a fegyverviselést, így az uralkodók egyetlen odavalósi keresztény katonára sem támaszkodhattak. Antiókhia és Edessza azonban a bizánci birodalom régi határain belül feküdt. Olyan keresztények éltek ott, akik hosszú időn át bizonyították harcratermettségüket: az örmények. Ha az örmények hajlandók egy frank uralkodónak engedelmeskedni, akkor az az uralkodó már kész sereget kap kézhez. Antiókhiában Boemund és Tankréd, Edesszában I. és II. Balduin eleinte igyekezett megbékíteni az örményeket. Az örmények azonban nem voltak megbízhatóak, és könnyen árulóvá lettek, ezért nem lehetett kulcsfontosságú, bizalmas posztokra állítani őket. Antiókhia és Edessza urainak nyugati származású lovagokra volt szükségük, akikre rábízhatták a sereg vezetését és az erődök irányítását, és csakis nyugati születésű papokra bízták az államigazgatást. Míg Antiókhia meglehetősen biztos 11

Antiókhiával kapcsolatban lásd Cahen: La Syrie du Nord, 127. skk. p. Lásd e mű I. kötete, 217. p. és II. kötet 3. fejezete. 13 Cahen: i. m. 110. skk. p. 12

13

megélhetést nyújtott a bevándorlóknak, Edessza csak olyan kalandorokat vonzott, akik vállalták a rablólovagok életét. A Jeruzsálemi Királyságot hosszú földsáv választotta el a két északi frank államtól. Ezen a földsávon egymásra féltékeny muszlim hatalmasságok uralkodtak. A királyságtól közvetlenül északra elterülő tengerparton négy fontos és gazdag tengeri kikötő volt: Akkon, Türosz, Szidón és Bejrút. Mind a négy hűséges volt Egyiptomhoz, de ez a hűség attól függően ingadozott, hogy az egyiptomi flotta a közelben volt-e vagy távolabb.14 Bejrúttól északra a Banú Ammár emirátus feküdt, Tripolisz székhellyel. A tripoliszi emír nem sokkal korábban kihasználta, hogy a keresztesek délebbre vonultak, és kiterjesztette fennhatóságát egészen Tortoszáig.15 A Tortosza és Latakia közötti területen Dzsabala ibn Szulajha kádi, egy helyi nagyúr kezében volt, aki 1101 nyarán továbbadta a várost Togtekinnek, a damaszkuszi Dukák atabégjének, tőle pedig a banú ammár törzs kezébe került.16 Tortosza és Dzsabala között a Noszairi-hegységben terültek el a banú muhrisz törzs kis emirátusai, Markab és Kadmosz, a banú amrúné pedig Kahfban.17 Az Orontész felső folyásán ketten osztoztak. Egyikük az apameai Halaf ibn Muláib volt, egy síita kalandor, aki a saizári fátimidák, a munkididák fennhatóságát ismerte el. A másik Dzsana ad-Daula volt Humszból, az aleppói Ridván egykori atabégje, aki összeveszett hajdani gazdájával, és most gyakorlatilag független volt.18 Aleppó még mindig Ridván kezében volt, aki, mint a szeldzsuk uralkodó dinasztia tagja a malik, azaz király címet viselte. Keleten a Dzsazírát főként az ortokida dinasztia tagjai tartották megszállva; akkor vonultak oda vissza, amikor 1097ben a fátimidák visszaszerezték Jeruzsálemet. Dukák, aki fivéréhez, Ridvánhoz hasonlóan malik volt, Damaszkuszban uralkodott.19 A politikai megosztottságot még bizonytalanabbá tette, hogy Szíriában megváltozott a lakosság összetétele. Törökökből került ki a kis létszámú feudális arisztokrácia, de a kisebb emírek csaknem mind arabok voltak. Észak-Szíriában és Damaszkusz vidékén a városi lakosság nagyrészt keresztény volt, a szírek a jakobita egyház tagjai voltak, s csatlakoztak hozzájuk a keletebbre fekvő területek nesztoriánusai és az északról beszivárgó örmények. A banú ammár törzs területén főként a monotheletizmust valló maroniták éltek. A Noszairi-hegyekben a noszairi törzs élt, egy síita szekta, innen merítette erejét Halaf ibn Muláib. Libanon déli lejtőin éltek a drúzok, azok a síiták, akik al-Hákim kalifát istenítették. A drúzok gyűlölték összes szomszédjukat, még jobban azonban a keresztényeket. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a megművelt területekre szüntelenül áramlottak a sivatagi arabok és az északi hegyekben élő kurdok, s éltek itt olyan türkmén csapatok is, amelyek akárkihez hajlandók voltai elszegődni, aki megfizette őket.20 Szíria muszlim szomszédai közül a legjelentősebb hatalom a fátimida Egyiptom uralkodóinak kezében összpontosult. A középkori világ legsűrűbben lakott területe a 14

Gibb: i. m. 15-18. p.; Le Strange: Palestine under the Moslems, 342-352. p. A banú ammárral kapcsolatban lásd Sobernheim „Ibn Ammar” c. szócikkét, in Encyclopaedia of Is-

15

lam. Ibn al-Kalániszí: Damaszkuszi Krónika, 51-52. p. Lásd Cahen: i. m. 180. p. 18 Lásd Honigmann „Shaizar” és Soberheim „Homs” cikke, in Encyclopaedia of Islam, lásd még a bevezetésben An Arab-Syrian Gentleman 5-6. p. 19 Lásd Gibb: i. m. 22-24. p. 20 Lásd Gibb: i. m. 27-29. p. 16 17

14

Nílus völgye és deltája volt. Kairó és Alexandria nagy ipari városaiban az egyes gyárakban üveget, kerámiát, fémtárgyakat állítottak elő, de lenszövetet és brokátot is készítettek. A megművelt területek nagy mennyiségű gabonát adtak, és a deltában kiterjedt cukornádültetvények is voltak. Egyiptom ellenőrizte a Szudánnal folytatott kereskedelmet, az arany, a gumiarábikum, a strucctoll és az elefántcsont forgalmát. A távol-keleti kereskedelmet a Vörös-tengeren át hajókkal bonyolították le, az áruk azután egyiptomi kikötőkön keresztül érték el a Földközi-tengert. Az egyiptomi kormány óriási seregeket tudott hadba küldeni, s bár az egyiptomi katonák nem örvendtek valami kiváló hírnévnek, az államnak annyi zsoldosra tellett, amennyire csak szüksége volt. Egyiptom volt ezen kívül az egyetlen flottával is rendelkező muszlim nagyhatalom. A síita fátimida kalifa a szíriai síiták természetes védelmezője volt. Hagyományosan türelmes lévén, sok szunnita arab, félve a török uralomtól, szívesebben fogadta el a fátimida síita kalifa fennhatóságát. A törökök hódításai Szíriában megcsonkították a fátimidák birodalmát, míg az, hogy a frankok bevették Jeruzsálemet, Aszkalonnál pedig legyőzték az egyiptomi felmentő sereget, meggyengítette a fátimidák tekintélyét. Egyiptom azonban még egész seregek elvesztését is megengedhette magának. Nyilvánvaló volt, hogy a kiskorú al-Amir kalifa helyett kormányzó vezér, az akkoni örmény családból származó al-Afdal, mihamarabb bosszút akar állni a vereségért, és vissza akarja szerezni Palesztinát. Addig is az egyiptomi flotta kapcsolatot tartott fenn a part menti muszlim városokkal.21 A rivális abbászida kalifa, al-Musztazhír jelentéktelen ifjú volt, aki a szeldzsuk szultán kegyelméből uralkodott Bagdadban. Maga Barkjárúk szultán, a nagy Maliksáh legidősebb fia sem volt olyan hatalmas és ügyes, mint atyja. Fivérei szüntelen lázadoztak ellene. Szandzsárnak, a legfiatalabb fivérének kénytelen volt odaajándékozni Horászán hűbérbirtokát, és 1099 óta háborúban állt a másik testvérével, Muhamaddal, aki később megszerezte magának az iraki tartományt. Számos gondja miatt nem sok hasznot hajtott szövetségesének a keresztények elleni küzdelemben. A szeldzsuk dinasztia ifjabb ágának feje, az anatóliai malik, Kilidzs Arszlán, aki szultánnak hívatta magát, alig valamivel volt jobb helyzetben, mint az unokatestvére. Az első keresztes hadjárat során elvesztette Nikaiát, a fővárosát és kincstára nagy része is odalett a dorülaioni csatában. Földjeinek nagyobb része ismét bizánci területté vált. Rossz viszonyban volt a keleti szeldzsukokkal, akiknek fennhatóságát nem ismerte el. Az Anatóliába érkező türkmén bevándorlók révén azonban ismét sereget állíthatott fel, területén pedig úgy változott meg a népesség összetétele, hogy a muszlimok száma felülmúlta a keresztényekét.22 Működőképesebb volt a Danismend Emirátus, amely szilárdan tartotta magát Szivaszban, és a félsziget északkeleti részét uralta. Gümüstekin emír nagy tekintélyre tett szert, amikor elfogta Boemundot. Ő volt az első muszlim vezető, aki legyőzött egy frank lovagokból álló sereget. Az ő erejét is szüntelenül növelte a törökök bevándorlása.23 Az anatóliai törökök és Észak-Szíria frank államai között egy sor örmény fejedelemség húzódott. A Taurusz-hegység középső részében, tőle keletre a Rupenida-ház fejedelmei uralkodtak: Osin, az Anti-Tauruszban Kogh Vazul, Marasban Tatul és Gabriel Meliténében. Tatul és Gabriel az ortodox egyház tagjai voltak, és így hajlottak 21

Lásd Wiet: L’Egypte Musulman, 266. skk. p. Lásd az Encyclopaedia of Islam „Seldjuks” és „Kilij Arslan” szócikkét. 23 A danismendekről lásd Mukrimin Halil „Danişmend” szócikkét, in Islam Ansiklpedisi. 22

15

a Bizánccal való együttműködésre. Mind ők, mind Osin a császártól kapott címekre alapozták jogi tekintélyüket. A rupenida hercegek, akik az örmények közül egyedül tudtak tartós államalakulatot létrehozni, hagyományosan Bizánc és az ortodox egyház ellenfelei voltak.24 A szíriai ügyekben egyetlen külföldi hatalom Saizar romjai volt érdekelt: Bizánc. Bizáncban már csaknem húsz éve Alexiosz ült a trónon. Trónra lépésekor a birodalom hatalma mélypontján volt, de diplomáciájával, takarékos gazdálkodásával és azzal, hogy alattvalóit és vetélytársait mind otthon, mind külföldön megfelelően kezelte, Alexiosz új és szilárd alapokra helyezte Bizánc hatalmát. A keresztes mozgalmat felhasználta arra, hogy viszszaszerezze Kis-Ázsia nyugati részét a törököktől. Újjászervezett flottájával ellenőrizte a partvidéket. Bizánc még legnehezebb időszakaiban sem veszítette el teljesen a Kelet hagyományos tiszteletét. Bizánc maga volt a Római Birodalom, ezredéves történelmi múlttal, s a birodalom császára akkor is a kereszténység elismert feje volt, ha a többi keresztény esetleg nem nézte jó szemmel politikáját vagy mohóságát. Konstantinápoly megszámlálhatatlanul sok szorgos lakosával, gazdagságával, csodás erődítményeivel a világ legnagyszerűbb városa, s a császárság fegyveres ereje a kor legjobban felszerelt katonasága volt. A császár által veretett pénz pedig már jó ideje az ismert világ egyetlen megbízható pénze. A nemzetközi kereskedelmet mindenhol a gyakran bizáncinak nevezett hüperpüronban számolták el, abban az arany solidusban, amelynek értékét még Nagy Konstantin állapította meg. Bizáncra keleten meghatározó politikai szerep várt az elkövetkező évszázadban, sikereit azonban inkább a bizánci államférfiak kiválóságának és a római név tekintélyének, mintsem a birodalom valós erejének köszönhette. A török megszállás tönkretette Anatólia társadalmi és gazdasági szervezetét, pedig jobbára innen származott a régi császárság katona-utánpótlása és élelme. Egyes területeket vissza lehetett ugyan szerezni, de szinte lehetetlen volt a visszahódított területeken helyreállítani a hajdani szervezeti formákat. A birodalom serege ennél fogva már szinte kizárólag zsoldosokból állt, és így drága és megbízhatatlan volt. Az olyan török zsoldosokat, mint például a besenyőket nagyon jól fel lehetett használni a frankok vagy a szlávok ellen, de nem lehetett megbízni bennük, ha az ázsiai törökökkel szemben kellett bevetni őket. Frank zsoldosok nem szívesen harcoltak frank testvéreik ellen. Alexiosz uralkodása kezdetén arra kényszerült, hogy a velenceieknek – segítségükért cserébe – különleges kereskedelmi kiváltságokat biztosítson alattvalói rovására. Ezeket az első engedményeket más tengeri kereskedővárosoknak, Genovának, Pisának tett további kedvezmények követték. A birodalom kereskedelme fokozatosan idegenek kezébe került. Később, amikor Alexiosznak pénzre volt szüksége, a pénzveréssel kezdett mester24

Az örmény háttérrel kapcsolatban lásd Tournebize: Histoire Politique et Religiuse d’Armenie, 168170. p., és e mű I. kötet 133. skk. p.

16

kedni, és olyan aranypénzeket bocsátott ki, amelyeknek nem volt meg a kellő aranytartalma. Csökkenni kezdett a bizánci aranypénzbe vetett bizalom. Birodalomszerte csakhamar „Mihály-arany”-ban követelték a kifizetéseket, azaz a VII. Mihály császár alatt vert aranyban, amely köztudottan az utolsó, teljes értékű aranypénz volt. A császár mindenekelőtt birodalma jólétével törődött. Üdvözölte az első keresztes hadjáratot, és készen állt arra, hogy együttműködjék vezetőivel. Boemund becsvágya és hitszegése, amelyekre Antiókhiánál derült fény, megdöbbentette, és haragra gerjesztette Alexioszt. Leghőbb vágya Antiókhia visszaszerzése volt, és ellenőrizni akarta a Kis-Ázsián átvivő utakat is. Tevékeny együttműködése a keresztesekkel akkor ért véget, amikor azok elindultak délre, Palesztinába. Az előző évszázad során a hagyományos bizánci politika azt jelentette, hogy a birodalom az egyiptomi fátimidákkal szövetkezett a szunnita abbászidák és a törökök ellen. A fátimidák, az őrült Hákim kalifa kivételével, szívélyesen és türelmesen bántak a keresztényekkel, és Alexiosznak semmi oka sem volt feltételezni, hogy a frank uralom kellemesebb volna az ortodoxok szempontjából, mint a fátimidáké. Így nem csatlakozott a frankokhoz, amikor azok megindultak Jeruzsálem felé. Ugyanakkor, mint az ortodox keresztények legfőbb pártfogója, nem lehetett közömbös Jeruzsálem sorsa iránt. Ha a frank királyság tartósnak bizonyul, Alexiosz ott is elismerteti a jogait. Hajlandó volt jóindulatot mutatni a Palesztinában élő frankok iránt, de az aktív segítségnyújtás részéről arra korlátozódott, hogy együttműködött a kis-ázsiai utak megnyitásában. Az antiókhiai normannokkal szemben ellenséges érzelmei voltak, és később azt is megmutatta, hogy milyen veszélyes ellenfél tud lenni. Úgy látszik, Edesszát nem óhajtotta viszszahódítani. Valószínűleg felmérte, hogy az ottani frank állam nagyon jó előretolt bástya a muszlimok ellenében.25 Azzal, hogy a keleti politikába immár beavatkozhattak az itáliai kereskedővárosok is, új tényező jelent meg a térség politikai életében. E városok mindaddig vonakodtak csatlakozni a keresztes mozgalomhoz, míg az nem ért el sikereket. De azután Pisa, Genova és Velence flottákat küldött Keletre, segítséget ígért, s cserébe a közösen meghódított városokban kolóniákat kívánt létrehozni. A keresztesek örömmel fogadták ajánlataikat, hiszen az itáliai városok biztosították számukra a tengert, amely nélkül nem lettek volna képesek elfoglalni a tengerparti muszlim városokat. A hajók gyorsabb és biztonságosabb összeköttetést jelentettek Nyugat-Európával, mint a hosszú szárazföldi utazás. A keleti frank kormányzat – az itáliai városok kéréseinek engedve igen sok jövedelemtől esett el.26 A bonyolult nemzetközi helyzet nem sok jóval kecsegtette Balduin királyt. Szövetségesei vagy nem álltak mellette teljes szívvel, vagy nagyon mohók voltak, és csak a saját érdekeikkel törődtek. Ellenfelei megosztottsága ugyan neki kedvezett, amint azonban a muszlim világ egy összefogó, szervező vezetőre akad, a frank államocskák keleten nemigen számíthatnak a túlélésre. Balduin ott találta magát egy gyilkos éghajlatú vidéken, nagyon kevés emberrel, pedig a terület századok óta nemzetek csatamezője volt. Igen nagy várakozás töltötte el, tehát annak a hírnek hallatán, hogy nyugatról új keresztes sereg kelt útra a Szentföld felé.

Bizánc álláspontjával és Alexiosz politikájával kapcsolatban lásd e mű I. köt. passim. Az itáliaiak által játszott szerepről a legjobb összefoglaló Heyd: Histoire du commerce du Levant, I. köt. 131. skk. p. 25 26

17

2. fejezet Az 1101. esztendő hadjáratai „És azt mondták: nem figyelünk!” (Jeremiás 6,17)

Nyugat-Európa 1099 nyárutóján tudta meg, hogy a keresztények bevették Jeruzsálemet. A hírt lelkesedés és örömujjongás fogadta. A krónikások mindenütt félbeszakították a helyi események elbeszélését, és megemlékeztek az Úr különös kegyelméről. Orbán pápa meghalt, mielőtt a jó hírt meghallhatta volna, barátai és segítői azonban az egész egyházban Istent dicsőítették a pápai politika sikeréért. A következő télen embereivel együtt sok vezető keresztes vitéz visszaérkezett Keletről. A hazatérő katonák szokása szerint kétségkívül a keresztesek is eltúlozták utazásuk nehézségeit, a bejárt vidékek nagyszerűségét, és eldicsekedtek azokkal a csodákkal, amelyeket az Ég rendelt bátorításukra. Egybehangzóan állították azonban, hogy Keleten nagy szükség van mind harcosokra, mind telepesekre, hogy végbe lehessen vinni Isten művét. Azt is állították, hogy kint birtokok és nagy gazdagság vár azokra, akik vállalják a kalandokat. Új keresztes hadjáratot sürgettek, amelyhez az egyház áldását adta.27 Az új sereg azonban 1110 őszéig nem kelhetett útra. A téli hónapokban nem lehetett utazni, és a termést is be kellett takarítani. Végül 1110 szeptemberében egy lombard keresztes sereg elhagyta Itáliát, s elindult Keletre. Vezetője Lombardia legjelentősebb egyénisége, Milánó érseke, Buis-i Anzelm volt. Vele tartott Biandratei Albert gróf, a pármai Guiberto gróf és Montebellói Hugó. A lombardok nem játszottak kiemelkedő szerepet az első keresztes hadjáratban. Az első hónapokban sok lombard utazott Keletre Remete Péterhez csatlakozva, s mivel Péter német követőivel együtt a franciák ellen fondorkodtak, nagyban hozzájárultak hadjáratának kudarcához. A túlélők Boemundhoz álltak be, következésképpen Lombardiában Boemund volt a leginkább becsült keresztes vezér. A mostani sereg sem volt az előzőnél sokkal jobban szervezett. Harcosai között kevés volt az igazán jól képzett katona: a sereg zöme a lombard városok szegénynegyedeinek lakosaiból állott. Ezeknek az embereknek az életét Lombardia növekvő iparosodása forgatta ki eredeti keretei közül. Igen sok egyházi ember, illetve nők és gyermekek is a népes sereggel tartottak. Aacheni Albert 200 ezer főről beszél, ezt a számot nyugodtan eloszthatjuk tízzel, de még így is jelentős sereg volt ez, amelyet sem az érsek, sem Biandrate grófja, a katonai vezető nem tudott ellenőrizni.28 27

Például Paszkál pápa levele Migne: Patrologia Latina, CLXIII, 42. skk. col. Keleten azt gondolták, hogy ha nem jön erősítés, esetleg ki kell üríteni a meghódított földeket (De Translatione S. Nicolai, in R. H. C. Occ., V. köt. 271. p.).

18

1110 őszén a lombardok kényelmesen átkeltek a Karni Alpokon, levonultak a Száva völgyén, eljutottak a magyar király területére, s onnan Belgrádnál bizánci földre léptek. Alexiosz felkészült a fogadásukra. Csapatai végigkísérték a kereszteseket a Balkánon. Mivel túl sokan voltak, és sem élelmezni, sem ellenőrizni nem lehetett megfelelően, három csapatra osztották őket. Az egyik seregrésznek Philippopolisznál, a másiknak Drinápolynál, a harmadiknak Rodostónál kellett letáboroznia télvíz idejére. Még így is túlságosan fegyelmezetlenek voltak. Mindegyik seregtest pusztítani kezdte a táborhely környékét. Fosztogatták a falvakat, betörtek a gabonaraktárakba, s még a templomokat is kirabolták. Végül márciusban a császár mindannyiukat összegyűjtötte Konstantinápoly falai alatt egy táborban, s elhatározta, hogy sürgősen átszállítja őket Ázsiába. A sereg azonban időközben tudomást szerzett az újabb keresztesekről, akik már elindultak, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Megtagadták hát az átkelést a Boszporuszon, és be akarták várni a többieket. A császári hatóságok ekkor megvonták tőlük az ellátást, hogy indulásra késztessék őket. Erre a lombardok a városfalak ellen fordultak, s betörtek a Blakhernai császári palota udvarába. Megölték a császár egyik házi oroszlánját, s megpróbálták feltörni a palota kapuit. A milánói érsek és Biandrate grófja – akiket nagyon szívélyesen fogadott a császár – megrettent. A lázongó tömeg közé vegyültek, s nagy nehezen rávették az embereket, hogy térjenek vissza táborukba. Ezután még a császárt is ki kellett engesztelniük.29 Toulouse-i Rajmund gróf szerzett békét a felek között. Rajmund Alexiosz vendégeként Konstantinápolyban telelt, s immár a császár teljes bizalmát élvezte. Mint a legidősebb keresztes vezér, Orbán pápa és Adhemar püspök barátja még mindig igen nagy tekintélynek örvendett. A lombardok is hallgattak rá, s a tanácsára beleegyeztek, hogy átkelnek Ázsiába. Április végére már Nikomédeia mellett táboroztak, s ott várták a nyugatról érkezőket.30 István, Blois grófja nem feledhette, hogy egykor megszökött Antiókhia falai alól, hogy nem teljesítette keresztes vitézi fogadalmát, s hogy gyávának, hitványnak mutatkozott az ellenségei előtt. Felesége, Adél, Hódító Vilmos leánya mélységesen szégyenkezett a férje miatt. Még hálószobájuk bizalmas magányában is egyre azzal gyötörte, hogy keljen ismét útra, és hozza rendbe megtépázott hírnevét. István nem hivatkozhatott arra, hogy otthon van rá szükség, hiszen ténylegesen mindig is Adél irányította a grófságot. Így azután elcsigázva, rossz előérzetektől gyötörve 1101 tavaszán ismét útra kelt a Szentföldre.31 Utazásának hírére sok francia lovag is készülődni kezdett, és István, Burgundia grófja Broyes-i Hugó, Granpréi Baldvin, és a soisson-i püspök, Pierrefonds-i Hugó vezetése alatt csatlakoztak hozzá. Itálián átutaztak, átkeltek az Adrián, és május elején eljutottak Konstantinápolyba. Útközben valahol utolérte őket egy kis német egység, melynek vezetője IV. Henrik német császár kapitánya, Konrád volt.32 28

Aacheni Albert, VIII, 1, 559. p.; Anna Komnéné, XI, viii, 1, III. köt. 36. p., normannoknak hívja őket, akiket két Φλαντρας-nak nevezett testvér vezetett. 29 Aacheni Albert, VIII, 2-5, 559-562. p.; Ordericus Vitalis, X, 19, IV. köt. 120. p. összekeveri a történetet, és azt állítja, hogy a császár oroszlánokat vetett be a keresztesek ellen. 30 Aacheni Albert, VIII, 7, 563. p.; Anna Komnéné, XI, viii, 2, III. köt. 36-37. p. Azt beszélték, hogy Rajmunddal ott volt az ún. Szent Lándzsa. Lásd Runciman „The Holy Lance found at Antioch”, Analecta Bollandiana, LXVIII. Köt. 205-206. p. 31 Ordericus Vitalis, X, 19, IV. köt. 119. p. 32 Aacheni Albert, VIII, 6, 562-563. p.; Ordericus Vitalis: i. h.

19

A francia keresztesek nagyon örültek, hogy Rajmundot Konstantinápolyban találták, és elégedettek voltak a császár fogadtatásával. Valószínűleg Alexiosz sugallta, hogy ajánlják fel Rajmundnak a hadjárat parancsnoki posztját, s a lombardok elfogadták az ötletet. Május utolsó napjaiban a franciákból, németekből, lombardokból és kis számban bizánciakból álló sereg elindult Nikomédeiából a Dorülaion felé vezető úton, vezetőjük Tzitasz tábornok volt, akihez ötszáz török, valószínűleg besenyő zsoldos tartozott. A keresztes hadjárat célja az volt, hogy elérjék a Szentföldet, és útközben megtisztítsák a Kis-Ázsián át vezető utakat. Ezt a másodlagos célt a császár is őszintén támogatta. Blois-i István azt ajánlotta tehát, hogy a sereg az első keresztesek által járt utat kövesse, Dorülaion és Konya érintésével. Rajmund – az Alexiosztól kapott útbaigazítás alapján – egyetértett István javaslatával. A sereg zömét azonban a lombardok alkották, és ők más véleményen voltak. Az ő hősük Boemund volt: csak benne bíztak, tőle várták, hogy győzelemre vezesse őket. De Boemund a danismend emír fogságában, Níkszár várában sínylődött messze távol, Anatólia északkeleti részében. A lombardok mindenekelőtt Boemundot akarták kiszabadítani. Rajmund és István hiába tiltakozott. Rajmund köztudottan mindig is nagyon féltékeny volt Boemundra, ráadásul minden jó tulajdonsága dacára sosem volt erőskezű vezető. István tekintélyén pedig csorbát ejtett az első hadjárat idején tanúsított gyávasága. Biandrate grófja és Milánó érseke a lombardokkal tartott, így a lombardok akarata diadalmaskodott.33 A sereg Nikomédeiát elhagyva kelet felé tartott, s az ankarai útra tért. A vidék nagyobbrészt a bizánciak kezén volt, tehát a keresztesek tudtak maguknak élelmet szerezni menetelés közben. Ankara ekkor Kilidzs Arszlán szeldzsuk szultáné volt, amikor azonban június 23-án a keresztesek odaértek, látták, hogy nagyon gyenge a város védelme, s rohammal bevették. Becsületesen át is adták a várost a császár velük levő képviselőjének. Ankarát elhagyva északkelet felé Gangrába indultak, Paphlagónia déli része felé, hogy elérjék az Amasziába és Níkszárba vezető fő utat. Gangra felé megkezdődtek a bajok. Kilidzs Arszlán ugyanazon az úton vonult vissza előlük, és elpusztította a vidéket, így a keresztesek nem sok ennivalót találtak. A danismend Malik Gází nagyon megrémült. Sietve felújította szövetségét Kilidzs Arszlánnal, és rávette az aleppói Ridvánt, hogy küldjön erősítést délről északra. Július elején a keresztesek elérték Gangrát, de ott a szeldzsukok nagyon erősek voltak. Az erőd bevehetetlennek bizonyult. A keresztesek, miután elpusztították a környéket, és összeszedtek minden fellelhető élelmet, arra kényszerültek, hogy továbbmenjenek. Elcsigázottak és éhesek voltak, nehezen tűrték az anatóliai fennsíkon a júliusi hőséget. Csalódottan Rajmundhoz fordultak, aki azt javasolta, hogy induljanak északra, Kasztamuni felé, s onnan menjenek valamelyik bizánci városba a Fekete-tenger partjára. Ez a megoldás megmenthette volna a sereget a biztos pusztulástól. Rajmund kétségkívül azt gondolta, hogy a császár meg fogja bocsátani engedetlenségét, ha visszatérőben jelenti, hogy két nagy erődöt visszafoglalt a birodalomnak, Ankarát és Kasztamunit. Kasztamuni, Castra Comnenón, a császári dinasztia bölcsője volt. Lassú és gyötrelmes volt az utazás Kasztamuni felé. Nem volt vizük, és a termést a törökök elpusztították. Ugyanakkor a környező útvonalakon a török sereg nagyon 33

Aacheni Albert, VIII, 7, 563-564, azt állítja, hogy a lombardok határozták el, hogy keletre vonulnak, Anna: i. h., azt mondja, a császár remélte, hogy Rajmund és Tzitasz megváltoztatják ezt a döntést.

20

gyorsan mozgott, s hol a keresztes sereg elejét, hol a hátvédjét támadták. A keresztesek még nem jutottak nagyon messze, amikor a hétszáz lombardból álló előőrsöt megtámadták a törökök. A lombard lovagok pánikszerűen menekültek, s hagyták, hogy az ellenség lemészárolja a gyalogságot. Burgundiai István csak nehezen tudta rendbe szedni az előőrsöt, és elkergetni az ellenséget. A következő napokban Rajmund, a hátvéd parancsnoka szüntelenül harcban állt a törökökkel. A sereg kénytelen volt egy tömbben vonulni, s nem volt lehetőség arra, hogy felderítőket vagy élelemszerző csapatokat küldjenek ki. Mire Kasztamuni közelébe értek, a vezetők már világosan látták, hogy csak akkor menekülhetnek meg, ha egyenesen kitörnek a tengerpart irányába. A lombardok azonban ekkor ismét megmakacsolták magukat, és nem hallgattak a józan észre. Lehet, hogy bajaik miatt Rajmundot hibáztatták, amiért a Kasztamuniba vezető utat választotta, de az is lehet, hogy azt gondolták, ha elhagyják a szeldzsukok földjét, és elérik a danismendeket, akkor minden jóra fordul. Makacs ostobaságukban ismét elhatározták, hogy visszafordulnak keletre. A vezéreknek bele kellett nyugodniuk a sereg döntésébe: kisebb csapatok a főseregtől leszakadva nem is reménykedhettek a túlélésben. A keresztes sereg a Halüsz folyón átkelve a danismend emír területére jutott. Útközben teljesen értelmetlenül feldúltak egy keresztények lakta falut, majd eljutottak Merszivanba, amely félúton volt a folyó és Amaszia között. Konrád kapitányt itt tőrbe csalták, németei közül több száz odaveszett. Nyilvánvalóvá vált, hogy a danismendek és szövetségeseik komoly támadásra készülnek: Rajmund is csatára készítette fel a keresztes sereget.34 A csata elején a törökök kedvelt taktikájukat alkalmazták: íjászaik lecsaptak az ellenségre, kilőtték nyilaikat, majd gyorsan visszavonultak, és a helyükbe újak érkeztek, más és más irányból. A kereszteseknek nem sikerült kézitusába bocsátkozniuk a törökökkel, pedig akkor nagyobb fizikai erejük és jobb fegyverzetük miatt ők lettek volna előnyben. A lombardok idegei hamarosan felmondták a szolgálatot. Vezérükkel, Biandrate grófjával az élen pánikszerűen menekültek, még asszonyaikat és papjaikat is hátrahagyták. Nem sokkal később a besenyő zsoldosok is követték példájukat, nem látták túl sok értelmét, hogy bevárják a biztos pusztulást. A velük harcoló Rajmund hirtelen magára maradt. Testőreivel sikerült visszavonulnia egy kis sziklás dombra, ahol egészen addig kitartott, amíg Blois-i István és Burgundiai István oda nem értek felmentésére. A francia lovagok és Konrád egész délután hősiesen harcoltak, de éjszakára Rajmundnak elege lett az egészből. A sötétség leple alatt provence-i testőreivel és bizánci kíséretével a part felé menekült. Amikor ezt társai megtudták, feladták a harcot. Mielőtt hajnalodott volna, a sereg maradéka elmenekült, táborukat s a nem harcolókat odahagyva a törökök kénye-kedvére. A törökök előbb lemészárolták a férfiakat és az idős asszonyokat a táborban, majd teljes erővel a menekülők után vetették magukat. A gyalogságot beérték, s szinte az utolsó emberig mindenkit megöltek. A lombardok, akik makacsságukkal előidézték a szerencsétlenséget, vezéreik kivételével mind elpusztultak. Becslések szerint a sereg 34

Aacheni Albert, VIII, 8-14, 564-567. p. Azt írja, hogy Rajmundot lepénzelték a törökök, hogy Kasztamuniba vigye a sereget. Ez nem meggyőző. Anna: i. h., megemlíti egy keresztény falu kifosztását. Grousset: Histoire des Croisades, II. köt. 326. p. 2. sz. jegyzet, helyesen elveti Tomaschak ötletét, hogy az Albert által megjelölt „Maresch”-t Amaseával azonosítsa (Topographie von Kleinasien, 88. p.), és visszatér Michaud azonosításához, amely Merzifunnak vagy Merszivannak nevezi Merszivant, egy tudatlan francia könnyen Maresianra vagy Marestamra változtatja, amely Maras francia formája, de nehéz elképzelni, hogy kerül egy „t” az Amasziát jelölő török Amasya vagy az arab Masza szóba.

21

négyötöde veszett oda. Nagy mennyiségű kincs és fegyver került a törökök kezébe, s a keleti háremek és rabszolgapiacok megteltek az aznap elfogott fiatal nőkkel és gyermekekkel.35 Rajmund és kis csapata elérte a Halüsz folyó torkolatában lévő kis bizánci kikötőt, Bafrát. Ott találtak egy hajót, amely elszállította őket Konstantinápolyba. A többi lovag harcolva jutott át a folyón, és Szinopénál érte el a Fekete-tenger partját. Onnan a part menti úton, bizánci területen meneteltek, meglehetősen lassú tempóban a Boszporuszig. Kora ősszel érték el Konstantinápolyt.36 A keresztesek bűnbakot kerestek, hogy magyarázatot találjanak a szerencsétlenségre, és a közvélemény a bizánciakat kárhoztatta mindenért. Azt beszélték, hogy amikor Rajmund gróf eltérítette a sereget a kijelölt útvonaltól, akkor a császár utasítását követte, és így esett a sereg a törökök csapdájába. A valóságban Alexiosz igencsak haragudott Rajmundra és társaira. Udvariasan, de nagyon hidegen fogadta őket, és nem is igyekezett palástolni rosszallását.37 Ha a keresztesek megszerezték volna számara Kasztamunit és Paphlagónia belső területeit, talán meg tudott volna bocsátani nekik, de még többre értékelte volna a Szíriába vezető közvetlen utak biztosítását; szerette volna biztonságban tudni Kis-Ázsia nyugati részén a visszahódított területeket, és szeretett volna beavatkozni a szíriai ügyekbe. Ezen kívül pedig nem szándékozott háborúba keveredni a danismend emírrel, akivel éppen tárgyalásokat kezdett, hogy kiváltsa tőle Boemundot. A lombardok ostoba viselkedése romba döntötte a császár terveit. Ám a szerencsétlenségnek még ennél is súlyosabb következményei voltak. Az első keresztes hadjárat során a keresztények győzelmei aláásták a törökök hírnevét és önbizalmát. Most mindkettőt dicsőségesen helyreállították. A szeldzsuk szultán ismét ura volt Anatólia középső részének, s nemsokára áttelepítette fővárosát a Konstantinápolyból Szíriába vezető fő útvonal mentén fekvő Konyába. Eközben a danismend Malik Gází tovább hódított az Eufrátesz völgyében, az Edesszai Grófság határvidékén.38 Az Európából Szíriába vezető szárazföldi út tehát ismét járhatatlan volt mind a keresztesek, mind a bizánciak számára. Tovább romlottak a kapcsolatok a keresztesek és a bizánciak között. A keresztesek kitartottak amellett, hogy minden bajuk okozója a császár, a bizánciakat pedig meghökkentette és feldühítette a keresztesek ostobasága, hálátlansága és becstelensége. Csakhamar kirajzolódott a szerencsétlenség minden következménye. Néhány nappal azután, hogy a lombardok elhagyták Nikomédeiát, egy francia sereg ért Konstantinápolyba, melyet II. Vilmos, Nevers grófja vezetett. Vilmos februárban kelt útra, s Itálián keresztül utazva Brindisinél átkelt az Adrián Avlonába. Serege kitűnő benyomást keltett, amikor nagyon fegyelmezetten áthaladt Makedónián. Alexiosz szívélyesen fogadta a grófot, de Vilmos elhatározta, hogy nem vesztegeti az idejét Konstantinápolyban. Valószínűleg arra számított, hogy ott alkalma lesz otthoni szomszédja, a burgundiai herceg seregéhez csatlakozni. Sietve elindult, hogy utolérje. Nikomédeiában megtudta, hogy a keresztesek útra keltek Ankara felé. Vilmos július végén ért Ankarába, ott azonban senki sem tudta megmondani, merre van a frank-lombard se35

Aacheni Albert, VIII, 14-23, 567-573. p., elbeszélése egybevág Anna rövidebb elbeszélésével (XI, viii, 3, III. köt. 37-38. p.). 36 Aacheni Albert, VIII, 24, 274. p. 37 Uő.: i. h. Azt állítja, hogy Rajmund lecsillapította a császár méltatlankodását. 38 Szíriai Mihály, III, 189-191. p. Lásd Cahen: La Syrie du Nord, 232. p.

22

reg. Ekkor Vilmos visszaindult, hogy rátérjen a Konyába vezető útra. Annak ellenére, hogy nehéz volt a dolga, hiszen a terület, melyen serege áthaladt, még az első keresztes hadjárat pusztításait sem heverte ki, csapata a legteljesebb rendben vonult. Konyában ekkor erős szeldzsuk helyőrség volt, amely meghiúsította Vilmos kísérletét, hogy rohammal vegye be a várost. Megértette, hogy nem volna túl bölcs dolog tovább ott időzni, és ezért ismét útra kelt. Időközben azonban Malik Gází és Kilidzs Arszlán tudomást szerzett az új ellenség felbukkanásáról. Még friss volt bennük a lombardok felett aratott diadal emléke, hát délre siettek – valószínűleg Kaiszareia Mazakha és Nigde érintésével –, s még Vilmos előtt Herakleiába értek. Nevers grófjának serege lassan vonult keletre Konyából. Nem volt elegendő élelmük, az út menti kutakat pedig a törökök használhatatlanná tették. Amint elgyengülve, elcsigázva közeledtek Herakleiához, csapdába csalta, és körülvette őket a török sereg, amelynek létszáma messze felülmúlta a francia csapatokét. A franciák ellenállását rövid harc után megtörték a törökök. Vilmos gróf és néhány lovas vezér kivételével az egész francia egység megsemmisült. A túlélők áttörték a törökök vonalát, és pár napi bolyongás után elérték a Taurusz-hegységben Germanikopolisz várát, amely az isaunai Szeleukiától északnyugatra feküdt. Itt a bizánci kormányzó a jelek szerint tizenkét besenyőt adott melléjük, hogy elkísérjék őket a szíriai határra. Néhány héttel később Vilmos gróf és társai Antiókhiába értek, félmeztelenül, fegyvertelenül. Elbeszélésük szerint a besenyők kifosztották, és a sivatagban magukra hagyták őket, de senki sem tudta meg, hogy valójában mi történt velük.39 Nevers gróf alig kelt át a Boszporuszon, amikor egy franciákból és németekből álló újabb nagyobb sereg ért Konstantinápolyba. A franciákat IX. Vilmos, Aquitánia hercege vezette, kora leghíresebb trubadúrja, a politikában pedig Toulouse-i Rajmund esküdt ellensége. Viszályuk oka az volt, hogy Vilmos herceg neje, Philippa hercegné Rajmund bátyjának volt a lánya, és neki kellett volna örökölnie a grófságot. Vilmossal tartott Vermandois-i Hugó, aki Antiókhia bevétele után elhagyta az első keresztes hadjáratot, s most igyekezett, hogy fogadalmához híven eljusson Jeruzsálembe. Az aquitániai sereg márciusban indult el otthonról, s szárazföldön Dél-Németországon és Magyarországon keresztül haladt. Útközben csatlakozott hozzá IV. Welf bajor herceg, aki hosszú és dicső németországbeli pályafutása után úgy határozott, hogy hátralévő éveit a kereszt szolgálatában harcolva Palesztinában tölti. Jól felfegyverzett német lovagokból és gyalogságból álló sereget vitt magával. Vele tartott Thiemo salzburgi érsek és az ausztriai Ida őrgrófnő, aki hajdan kora egyik legszebb asszonya volt. Most, hogy ifjúsága tovaszállt, az őrgrófnőt vallásos lelkesedésre buzdította a keresztes hadjárat gondolata. Az egyesült sereg a Duna mentén vonult le Belgrádig s onnan a fő útvonalat követve szelte át a Balkánt. Fegyelmezetlen tömeg volt, s mire Drinápoly alá értek, viselkedésük annyira elfajult, hogy a bizánci hatóságok besenyő és kun csapatokat küldtek ellenük. Szabályos csata alakult ki, és a sereg csak akkor kapott engedélyt a továbbmenetelésre, amikor Vilmos és Welf herceg személyesen kezeskedett a jövőbeli jó magaviseletért. Erős kíséret alatt jutottak el Konstantinápolyba. Alexiosz szívélyesen fogadta Vilmos herceget, Welfet és Ida őrgrófnőt. Azonnal megtett mindent, hogy az újabb sereget mihamarabb a Boszporusz túlpartjára 39

Aacheni Albert, VIII, 25-33, 576-578. p. Ezzel a hadjárattal kapcsolatban ez az egyetlen forrás, Hagenmeyer: Chronologie du Royaume de Jerusalem, 438-439., 449., 459-460. p. A nevers-iek Konstantinápolyba érkezését június közepére teszi, július 25-e tájára elindulásukat Ankarából, és augusztus közepére a Konyába való indulást.

23

szállíttassa. Néhány polgári foglalkozású zarándok, pl. az Aurai Ekkehard krónikás hajóra szállt, és egyenesen Palesztinába ment, ahova hatheti utazás után érkezett meg. A két herceg egyesíthette volna seregét Nevers grófjának seregével, de a gróf a burgundiai herceghez akart csatlakozni, és Vilmos aquitániai hercegtől nem lehetett elvárni, hogy olyan sereggel tartson, amelyet ősi ellensége, Toulouse-i Rajmund vezet. Welf bajor herceg, IV. Henrik császár régi ellenfele pedig valószínűleg nem rajongott Henrik kapitányáért, Konrádért. Nevers grófja Ankarába sietett, míg az aquitániai-bajor sereg öt hétig várakozott a Boszporusznál, majd lassan megindult a fő útvonalon Dorülaion és Konya felé. Mire Dorülaionba értek, Nevers serege már át is haladt visszafelé utaztában a városon és Konyának tartott. Az aquitániaiak és bajorok helyzetét nem könnyítette meg, hogy olyan úton vonultak, amelyen néhány nappal korábban már végigvonult egy másik sereg. Minden rendelkezésre álló tartalék elfogyott, és ezért a helyzetért a keresztesek, igen jellemző módon, a bizánciakat okolták. Nevers grófjának embereihez hasonlóan ők is csak kiszáradt vagy eltorlaszolt kutakat találtak. Philomélion teljesen elhagyatott volt, így a sereg kifosztotta a várost. Az a török helyőrség, amely Konyában ellenállt Nevers grófja támadásának, e nagyobb sereg közeledtének hírére elhagyta a várost. Elvonulásuk előtt azonban összeszedtek minden élelmet, kifosztották a külvárosok kertjeit és gyümölcsöseit. A keresztesek csak nagyon kevés ennivalót találtak. Körülbelül ekkor történt, hogy mintegy száz mérföldnyire Kilidzs Arszlán és Malik Gází lemészárolta Nevers grófjának seregét. A keresztes sereg nagy nehézségek közepette indult tovább Konyából, éhesen, szomjasan, a sivatagon át Herakleia felé. A sereg oldalát török lovasok támadták, nyilaztak rájuk, és lehetetlenné tették, hogy élelmet szerezzenek a vidéken. Szeptember elején vonultak be Herakleiába, amely éppen olyan elhagyatott volt, mint annak idején Konya. A város alatt folyó volt, egyike a kevés anatóliai vízfolyásnak, amelynek vize egész nyáron bőséges volt. A szomjúságtól félőrült keresztény harcosok soraikat megbontva odarohantak, hogy igyanak a folyó vizéből. A török sereg a folyó partján a sűrűben rejtőzködött. Amikor a keresztesek a folyóhoz sereglettek, a törökök kitörtek, és bekerítették őket. Már nem volt idő a sorok rendezésére. Pánik tört ki a keresztények között. Lovasok és gyalogosok teljesen összekavarodtak, s miközben kétségbeesve próbáltak menekülni, az ellenség lemészárolta őket. Aquitánia hercege egy csatlósával kivágta magát a zűrzavarból, és a hegyekbe lovagolt. Napokig bolyongott a hágók között, míg végre megtalálta a Tarszoszba vezető utat. Vermandoisi Hugó súlyosan megsebesült, de néhány embere kimentette a csatából, és ő is eljutott Tarszoszba, ám ekkor már haldokolt. Október 18-án halt meg, és a Szent Pál-székesegyházban temették el. Fogadalmát nem tudta megvalósítani, nem jutott el Jeruzsálembe. A bajor Welf úgy tudott csak megmenekülni, hogy megszabadult páncéljától. Két-három emberével jó pár hét után bukkant fel Antiókhiában. Thiemo érseket elfogták, és hite vértanúja lett. Ida őrgrófnő sorsa ismeretlen. Későbbi legendák szerint fogolyként egy távoli háremben tengette napjait, ahol egy Zangí nevű muszlim hősnek adott életet. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a nagy kavarodásban kiesett hordszékéből és a küzdő felek agyontaposták.40 40

Aacheni Albert, VIII, 34-40., 579-582. p. (az egyetlen átfogó forrás); Ekkehard, XXIV-XXVI, 30-32. p. Ő tengeren indult el Konstantinápolyból, és összekeveri a szárazföldi eseményeket, éppúgy, mint Chartres-i Foucher, VII, xvi, 1-3, 428-433. p. Van három Passiones S. Thiemonis, amelyek leírják az érsek mártíromságát, de nem szolgálnak részletekkel a hadjáratról. A Historia Welforum Weingartensisben, in

24

Az 1101. év mindhárom keresztes hadjárata roppant szerencsétlen véget ért, és sorsuk az egész keresztes mozgalom történetét befolyásolta. A törökök bosszút álltak a Dorülaionnál elszenvedett vereségért, s nem sikerült őket kiűzni Anatóliából. A félszigeten át továbbra sem voltak biztonságos utak a keresztény hadak számára, akár frank, akár bizánci seregről volt szó. Amikor később a bizánciak be szerettek volna avatkozni a szíriai eseményekbe, hosszú és bizonytalan utánpótlási vonalakkal kellett számolniuk. A nyugatról érkező frank bevándorlók pedig csak akkor mertek a szárazföldön utazni, ha nagyobb sereghez csatlakozhattak. Már csak a tengeri út volt szabad, de a hajóutat kevesen tudták megfizetni. Abban az évben több ezer telepesnek kellett volna Szíriába és Palesztinába érkeznie, nagy szükség is volt rájuk, ehelyett azonban csak néhány olyan vezér jutott el ezekre a területekre, akik szüntelen civakodtak egymással, s akik előzetesen seregükkel együtt elveszítették jó hírüket. A frank államokban pedig már amúgy is túl sok civakodó keresztes vezér élt. Az 1101. év csapásai nem minden keresztényt sújtottak egyenlő mértékben. Az, hogy a szárazföldi utakat nem sikerült megszerezni, az olasz tengeri városok számára befolyásuk és gazdagságuk növekedését jelentette. Nekik voltak hajóik, és e hajók jelentették az alternatív megoldást a keleti frank államokkal való kapcsolattartásra. E városok együttműködésére egyre nagyobb szükség volt, s azt csak kereskedelmi koncessziókkal lehetett megfizetni. A Taurusz-hegység örményei, különösen a rupenida fejedelmek, üdvözölték az új fejleményeket, amelyek lehetetlenné tették, hogy Bizánc az általuk lakott területekre ismét kiterjeszthesse hatalmát. A távolabb élő örményeknek azonban nem volt okuk az örvendezésre. Bánatuk fő oka a danismend emír volt, akit győzelme felbátorított arra, hogy rátámadjon az örményekre. Az antiókhiai normannok, akik a rupenida fejedelmekhez hasonlóan jobban tartottak Bizánctól, mint a töröktől, most lélegzethez jutottak. Boemund még mindig fogságban sínylődött, de helyettese, Tankréd, teljes mértékben kihasználta a helyzetet, és a hercegséget megerősítette a császárság rovására. A sors csakhamar nyerő kártyát adott a kezébe. 1101 őszére Aquitánia hercege, Welf bajor herceg és Nevers grófja néhány túlélő emberükkel Antiókhiában gyülekezett, de a frank-lombard keresztes sereg vezérei ekkor még Konstantinápolyban voltak. Alexiosz csak nehezen tudta megbocsátani őrült viselkedésüket. Még Rajmundban is csalódnia kellett, pedig nagy reményeket fűzött hozzá. Az év végén a nyugati urak elhatározták, hogy folytatják zarándokútjukat, s Rajmund engedélyt kért, hogy Latakiában csatlakozhasson feleségéhez és seregéhez. A császár boldogan hagyta, hogy útra keljenek, és hajókkal Szíriába szállíttatta őket. Újév táján Blois-i István, Burgundiai István, a német Konrád kapitány és Biandrate-i Albert partra szállt Szent Simeonnál, és Antiókhiába ment, ahol Tankréd örömmel fogadta őket. Rajmund gróf hajója azonban nem tartott a többiekkel, ő Tarszosz kikötője felé vette az útját. Amikor partra szállt, egy lovag, akit a Jövevény Bernátnak hívtak, letartóztatta, azzal az indokkal, hogy elmenekülve a merszivani csatamezőről elárulta a kereszténységét. Rajmund kis testőrcsapata nem volt elég erős, hogy megvédje a grófot, akit katonai kísérettel vittek Antiókhiába, és átadták Tankrédnak.41 M. G. H. Ss. XXI. köt. 462. p. olvashatunk Ida feltételezett sorsáról. Ekkehard csak annyit mond, hogy megölték. Számos nyugati krónika megemlékezik erről a hadjáratról. Hagenmeyer (i. m., 457. p.) Philomelion kifosztását augusztus 10-e tájára teszi és a csatát szeptember 5-e környékére. 41 Aacheni Albert, VIII, 42, 582-583. p. Bernát, az Idegen 1101 szeptemberében volt parancsnok Tarzuszban (lásd 33. p.). Valószínű, hogy amint Caen-i Rudolf sugalmazza (cxlv, 708. p.) – akit Cahen is

25

3. fejezet Antiókhia normann hercegei „Pedig ezek mindnyájan a császár parancsolatai ellen cselekszenek.” (Apostolok Cselekedetei 17,7)

Amikor a danismend Malik Gází legyőzte és elfogta Boemundot, úgy tűnt, hogy ezzel nagy riadalmat váltott ki, de utóbb a frank vezéreknek még előnye is származott ebből. Antiókhiának helytartóra volt szüksége, és kézenfekvő volt, hogy Tankréd töltse be nagybátyja helyét. Így Balduin király megszabadult legveszedelmesebb palesztinai hűbéresétől. Tankréd is örült, hogy megmenekül egy bonyolult és bizonytalan helyzetből, s olyan térségbe kerül, ahol nagyobb lesz a függetlensége és a cselekvési szabadsága. 1101 márciusában Tankréd elhagyta Palesztinát azzal a kikötéssel, hogy ha a nagybátyja három éven belül visszatér, és ha Antiókhiában többé nincs szükség rá, akkor visszakapja Galileát. Így sem Balduinnak, sem Tankrédnak nem állt érdekében, hogy Boemund túl hamar kiszabaduljon börtönéből. Meg sem kísérelték, hogy tárgyaljanak fogvatartójával.42 Tankréd jó helytartó volt. Nem vette fel az Antiókhia hercege címet. Pénzt veretett ugyan, de a rossz görögségű felirat pusztán „Isten szolgájá”-nak nevezte őt, és időnként „Nagy Emír”-nek hívatta magát. Nagyon valószínű, hogy az antiókhiai közvélemény fel is lépett volna ellene, ha becsvágya ennél messzebb ragadta volna. A normannok még mindig Boemundot tekintették vezérüknek, s a hercegnek akadt egy hű barátja, a fogságba esése előtt nem sokkal kinevezett Valence-i Bernát latin pátriárka személyében, akinek kedvéért Boemund elűzte a pátriárkai székből a görög Oxitész Jánost. Tankréd Boemund politikáját követte; a belpolitikában meg akarta erősíteni a hercegség közigazgatását, és latinizálni szerette volna az egyházat, külpolitikai téren pedig azt a célt tűzte maga elé, hogy meggazdagszik a bizánciak és a szomszédos muszlim uralkodók rovására. Ám becsvágya inkább helyi jellegű volt, nem kapcsolódott olyan erősen a világpolitikához, mint a nagybátyjáé.43 Tankréd elsősorban egy esetleges bizánci támadás ellen akarta biztosítani magát. Az 1101. év szerencsétlen keresztes hadjáratai ebben nagy segítségére voltak, mivel elfogad (La Syrie du Nord, 232. p. 100. sz. jegyzet), Rajmund Longiniadában szállt partra, Tarszosz kikötőlében és nem Szent Simeonban a többi keresztessel, ahogyan Albert gondolta. Edesszai Máté, clxxii, 242. p. azt állítja, hogy Rajmund „Sarouantavi”-ban raboskodott, azaz Szarventikarban, a Tauruszhegységben. Ez nem tűnik valószínűnek. 42 Chartres-i Foucher, I, vii, 390-393. p.; Aacheni Albert, VII, 44-45, 537-538. p. 43 Schlumberger: Les Principantes franques du Levant, 14-15. p., tárgyalja Tankréd pénzeit, amelyeken császári ruhákban, de fején kefijával ábrázolták. A görög nyelvű felirat így szól: „Tankréd, Isten szolgája”, a hátoldalon pedig kereszt van és a bizánci pénzeken szokásos IC XP NIKA. A Historia Bella Sacri szerint 228. p., nem fogadták el uralkodónak, amíg nem esküdött hűséget Boemundnak. Portói Móric pápai legátus ruházta fel a régenst hatalommal.

26

amiatt, hogy az anatóliai törökök új erőre kaptak, a császár egy ideig nem tudott sereget küldeni a félszigeten keresztül a messzi, délkeleti vidékekre. Tankréd azt tartotta, hogy a legjobb védekezés a támadás. 1101 nyarán, valószínűleg akkor, amikor meghallotta a merszivani ütközet hírét, csapatokat küldött Kilikiába, hogy visszafoglalja Mamisztrát, Adanát és Tarszoszt. Ezeket a városokat három évvel korábban foglalták el a bizánciak. A helyi bizánci erők nem tudtak ellenállni az antiókhiaiaknak. Amikor Aquitániai Vilmos és Vermandois-i Hugó szeptember végén menekültként Tarszoszba érkezett, már Tankréd helytartója, a „Jövevény”-nek nevezett Bernát volt a város parancsnoka.44 Tankréd azután Latakiának szentelte figyelmét, annak a bizánci kikötőnek, amelyet már régen meg akartak szerezni a normannok. Ez jóval nagyobb feladat volt, mert a helyőrséget Rajmund provence-i csapatai erősítették, és a várost a bizánci flotta egyik egysége is védelmezte. Mielőtt támadást mert volna indítani, Tankréd előbb tárgyalások útján igyekezett elnyerni a genovai hajók segítségét.45 Közben elfoglalta a hátországot, megkísérelte a délebbre fekvő Dzsabala bevételét. Boemund 1100 nyarán kisebb akciót szervezett Dzsabala ellen – sikertelenül; az akció során fogságba esett a kapitánya. Tankréd 1101 nyarán vezetett hadjáratán nem érte el célját. Ez a második támadás arra ösztönözte a dzsabalai kádit, Ibn Szulajhát, hogy városát átadja a daSzaracénok és keresztesek találkozása maszkuszi atabégnek, a kádi pedig visszavonult Damaszkuszba, hogy ott békében töltse öreg napjait. Togtekin atabég Burí nevű fiát küldte Dzsabalába kormányzónak. Burí azonban nem volt népszerű vezető, Dzsabala polgárai néhány hónap után elűzték, és a tnpoliszi Banú Ammár fennhatósága alá helyezték magukat. Ekkor Tankréd visszavonta csapatait a területről.46 Miután Tankréd elfogatta Rajmundot, újra a Latakiával kapcsolatos régi tervének szentelhette magát. Antiókhiában börtönbe vetette Rajmundot, de Bernát pátriárkát és Rajmund keresztes társait megdöbbentette ez a magatartás. Kérésükre Tankréd végül szabadon bocsátotta a grófot, de előbb megeskette, hogy soha többé nem avatkozik Észak-Szíria ügyeibe.47 Rajmund kiszabadulása után délre indult, Tortosza ostromára. Esküjéhez híven Latakiához érve, elrendelte, hogy katonái és felesége is hagyják el a várost, és tartsanak vele. Így megfosztotta a bizánci helyőrséget a provence-i támogatástól. 1102 kora tavaszán Tankréd Latakia ellen indult. A falak azonban erősei voltak, a helyőrség derekasan küzdött, és a császári flotta egységei minden szükségessel ellátták a várost. Az ostrom csaknem egy évig tartott, de 1103 első heteiben Tankréd – aki közben a genovaiaktól hajókat bérelt, és megszüntette a Latakia és 44

Caen-i Rudolf, cxliii, 706. p.; Aacheni Albert, VIII, 582. p.; Ordericus Vitalis, XXIII, 140. p. Caffaro: Liberatio, 59. p.; Ughelli: Italia Sacra, IV, 847-848. p. 46 Ibn al-Kalániszí: Damaszkuszi Krónika, 51-52. p. 47 Aacheni Albert (VIII, 42, 582-583. p.) azt állítja, hogy Rajmund megesküdött, hogy Akkontól északra nem hódít Szíriában, mivel azonban senki sem emelt kifogást, amikor meghódította Tortoszát, az eskü valószínűleg a Latakiától északra fekvő területekre korlátozódott. 45

27

Ciprus között fennálló összeköttetést – egy hadicsellel kicsalta a védőket a falakon kívülre, ott lecsapott rájuk és elfogta őket. Ekkor a város megadta magát Tankrédnak. 48 Alexiosznak nem tetszett az ilyesmi. Már az is felkeltette a haragját, hogy Oxitész János antiókhiai pátriárkát elűzték, és mindenfelől olyan hírek érkeztek, hogy elbocsátják a görög felsőpapságot, és latinokat állítanak a helyükre. 1102 elején a császár levelet kapott Balduin királytól, aki úgy értesült, hogy a bizánci együttműködés hiánya okozta az 1101. évi keresztes hadjáratok szerencsétlen kimenetelét, és azért írt a császárnak, hogy teljes támogatását kérje minden eljövendő keresztes hadjárathoz. A levelet egy Manasszész nevű püspök kézbesítette, aki 1101-ben Ekkeharddal érkezett Palesztinába, és most hazafelé tartott Jeruzsálemből. A levelet – a jelek szerint – nagyon udvariasan fogalmazták meg, és ajándékokat is küldtek vele. Alexiosz ezért úgy gondolta, hogy őszintén beszélhet a püspökkel, és kiöntheti előtte a szívét. Csakhogy a császár rosszul ítélte meg emberét. A püspök inkább volt latin, mint keresztény, s egyáltalán nem rokonszenvezett a görögökkel. A császár kérésére Itáliába ment, s eljuttatta a rábízott üzenetet a pápának. Mindezt azonban úgy vitte végbe, hogy felkeltette a pápa haragját Bizánc ellen. Ha II. Orbán pápa még élt volna, mindebből semmi baj sem származik, mivel Orbán széles látókörű ember volt, és nem akart vitát a keleti kereszténységgel. Utóda, II. Paszkál jelentéktelenebb, szűk látókörű, könnyen befolyásolható férfiú volt. Egyetértett azzal a frankok körében népszerű állásponttal, miszerint a császár is az ellenségeik közé tartozik. Alexiosz császár panaszait nem orvosolták.49 Ezután Tankréd megpróbált beavatkozni a Jeruzsálemi Királyság ügyeibe. 1101ben Balduin király száműzte Daimbert pátriárkát. Tankréd azonnal szívesen fogadta őt Antiókhiában, és rendelkezésére bocsátotta a Szent György-templomot. Amikor pár hónappal később a szaracénok megverték Balduint Ramlánál, és a király az északi uralkodókhoz fordult segítségért, Tankréd csak azzal a feltétellel volt hajlandó útra kelni, ha Daimbertet visszahelyezik a jeruzsálemi pátriárkái székbe. Balduin ebbe beleegyezett, s az eset Tankréd hírnevét növelte. De később mindennek véget vetett, hogy egy zsinat elítélte, és ismét száműzte Daimbertet. Ekkor Tankréd ismét (elajánlotta a főpapnak vendégszeretetét, de többé nem szállt síkra érdekei védelmében.50 Tankréd viselkedését nem helyeselte edesszai szomszédja, Le Bourg-i Balduin sem. Balduin apja, I. Hugó, Rethel grófja, a Boulogne-i ház tagja volt. Balduin, mint ifjabbik fiú, az unokatestvéreivel jött keletre. Amikor I. Balduin Edesszában telepedett le, ő Boemunddal maradt, és közvetített a két vezér között. Boemund bebörtönzésekor átvette Antiókhia kormányzását egészen addig, míg Edesszai Balduint Jeruzsálembe nem hívták. Ekkor az új király beiktatta Edessza birtokába az unokatestvé48

Caen-i Rudolf, cxliv, cxlvi, 708-709. p.; Anna Komnéné, IX, vii, 7, III. köt. 36. p. Aacheni Albert, VIII, 41, 47-48, 582., 584-585. p. Albert Manasszeszt „Barzenona” vagy „Barcinona” püspökének hívja, és ezt általában Barcelonának fogadják el. (Chalandon: Règne d’Alexis Ier Comnène, 237. p.; Lieb: Rome, Kiev et Byzance, 273-274. p.; Norden: Das Papstuum und Byzanz, 70. p.) Akkor azonban II. Szerengár volt Barcelona püspöke, idős ember, idős ember, aki sohasem hagyta el egyházmegyéjét (Baudrillart: Dictionnaire d’Historie et de Géographie Ecclesastique, a „Barcelone” szócikk). Sokkal valószínűbb, hogy a püspök itáliai volt, de székhelyét nem lehet azonosítani. Panaszát feltehetően azon a szinóduson tette meg, melyet II. Paszkál 1102-ben tartott Beneventóban (Annales Beneventani, ad ann. 1102, in M. G. H. Ss., III. köt. 183. p.). Aacheni Albert azt mondja, hogy Beneventóban találkozott a pápával. 50 Lásd e mű 2. köt. 60. p. 49

28

rét, Le Bourg-i Balduint, aki ott önállóan, de a jeruzsálemi király fennhatósága alatt uralkodhatott. Balduin nem volt könnyű helyzetben örökségével. A grófságnak nem voltak természetes határai, szüntelenül katonai megszállás veszélye fenyegette. Csak úgy őrizhette meg hatalmát, ha jól ellátta helyőrséggel a városokat és a várakat, ehhez pedig megbízható katonatársakra, szolgáló vitézekre volt szüksége. Mivel nem állt rendelkezésre kellő számú frank férfi, igyekezett jó kapcsolatokat kialakítani a helybeli keresztényekkel. Edessza grófjaként szinte az első lépése az volt, hogy feleségül vett egy helybeli hercegnőt, Meliténé idős uralkodója, Gabriel fiatalabbik lányát, Morfiát. A hercegnő ortodox vallású örmény családból származott. Egyidejűleg kérte és elnyerte a különvált gregoriánus örmény egyház támogatását is, melynek nagy történetírója, Edesszai Máté vég nélkül dicsérte Balduin szeretetre méltó természetét, magánélete tisztaságát, habár sajnálkozva említette meg becsvágyát és fukarságát is. Balduin különösen az örményeknek kedvezett, mert jó, derék katonák voltak, de jól bánt jakobita szír alattvalóival is, sőt egyházszakadásukat is orvosolta. Balduint csak kapzsisága miatt érhette vád. Állandó pénzszűkében volt, és úgy szerzett pénzt, ahogy tudott. De még így is kevésbé önkényes és sokkal finomabb módszereket alkalmazott, mint I. Balduin. Lovagjai kiváltképp nagyra értékelték, hogy apósától sikerült kicsikarnia 30 000 bizánci aranyat pusztán azzal, hogy kijelentette, ennyivel tartozik az embereinek, s ha nem tudja nekik megfizetni, levágatja a szakállát. Az örmények – a görögökhöz hasonlóan – a férfiúi méltóság kellékének tartották a szakállt, és szörnyülködve tekintettek a sok simára borotvált arcú keresztesre. Gabriel úgy vélte, hogy egy borotvált arcú vő végső soron az ő tekintélyét csorbítaná, és amikor Balduin emberei – akikkel a gróf összejátszott ebben a komédiában – igazolták, hogy vezérük igenis tett nekik ilyen esküt, Gabriel sietve átadta a szükséges összeget készpénzben, csakhogy elkerülje a rettenetes megaláztatást; és egy újabb esküvel kötelezte Balduint, hogy soha többé ne fogadkozzon a szakállára.51 II. Balduinnak uralkodása első szakaszában a mardini ortokidák támadásaival kellett megküzdenie. Szukmán emír Szarudzs muszlim város ellen vezetett sereget. Ezt a várost egykor I. Balduin vette be, és Chartres-i Foucher-ra, egy katonára bízta. II. Balduin most Foucher segítségére sietett, de legyőzték őt, s Foucher-t megölték. Szarudzs a muszlimoké lett, de a fellegvár az edesszai latin érsek, Benedek parancsnoksága alatt kitartott. Eközben Balduin Antiókhiába sietett, katonákat akart felfogadni, hogy megerősítse seregét. Visszatérve több szerencsével járt. Szukmánt kikergette a városból, és az ellenség nagy veszteségeket szenvedett. Az ortokidákkal rokonszenvező lakosokat lemészárolták, sok rabot ejtettek, akiknek váltságdíja Balduin pénztárát gyarapította.52 Balduin csakhamar kiváló helyettesre tett szert az egyik unokatestvére, Courtenay-i Joscelin személyében. Joscelin anyja Balduin nagynénje volt, a fiú pedig Courtenay urának ifjabb, pénztelen fia, aki valószínűleg szomszédjukkal, Nevers grófjával érkezett keletre. Amint Joscelin megérkezett, Balduin ráruházta az Eufrátesztől nyugatra fekvő területeket, amelynek székhelye Turbesszel volt. Joscelin értékes barátnak bizonyult, habár később kétségessé vált hűsége.53 51

Türoszi Vilmos, X, 24, 437-438. p., XI, 11, 469-472. p., elbeszéli Balduin házasságának és szakállának történetét Edesszai Máté, ccxxv, 296. p. tisztelettel, de minden szeretet nélkül ír róla. 52 Edesszai Máté, clxviii, 232-233. p.; Ibn al-Kalániszí, 50-51. p.; al-Azimi, 494. p. 53 Türoszi Vilmos, X, 24, 437. p.

29

Úgy látszik, az idő múlásával Balduinnak egyre gyanúsabbakká váltak Tankréd ambíciói, s ezért szerette volna, hogy Boemund visszakerüljön Antiókhiába. Bernát pátriárka társaságában tárgyalásokat kezdett a danismendi emírrel Boemund szabadon bocsátásáról. Tankréd nem vett részt ezeken a tárgyalásokon. Alexiosz császár valóban óriási összeget ajánlott fel az emírnek Boemund szabadságáért, 260 000 bizánci aranyat. Az emír hajlott is az ajánlat elfogadására, de a szeldzsuk szultán, Kilidzs Arszlán értesült az alkuról. Kilidzs Arszlán, mint az anatóliai törökök hivatalos hűbérura magának követelte a danismend emír által beszedett váltságdíjak felét. A két török vezető vitája lehetetlenné tette, hogy azonnal elfogadják a császár ajánlatát, de arra jó volt, hogy megbontsa a török vezetők szövetségét. Boemund a rabságban értesült a tárgyalásokról. Még mindig csinos, kitűnő megjelenésű férfi volt, az emír háza népéhez tartozó hölgyek nagy érdeklődést tanúsítottak iránta. Talán az ő segítségükkel sikerült meggyőznie fogvatartóját, hogy sokkal előnyösebb számára egy magánjellegű megegyezés a szíriai frankokkal és az ő szövetségük, mint a császárral folytatott tárgyalások, amelyekbe a szeldzsukok is beavatkozhatnak. Ekkor az emír beleegyezett abba, hogy 110 000 bizánci aranyért szabadon bocsátja Boemundot.54 A tárgyalások alatt a danismendek megtámadták Meliténét. A város ura, Gabriel valószínűleg a vejéhez fordult segítségért, de Balduin nem tett semmit, talán mert ebben a helyzetben nem akarta megsérteni az emírt. Gabrielt ortodox vallása miatt nem kedvelték alattvalói. Különösen a szírek nem bocsátották meg neki, hogy egyszer árulásért halálra ítélte egyik püspöküket. Gabrielt elfogták, városát elfoglalták, de egyik vára kitartott. Fogvatartói felszólították, parancsolja meg a vár védőinek, hogy adják meg magukat. Amikor a helyőrség nem engedelmeskedett neki, Gabrielt saját vára tövében kivégezték.55 Boemundot néhány hónappal később, 1103 tavaszán adták át fogvatartói a frankoknak, éppen Meliténében. A váltságdíjat Balduin és Bernát gyűjtötte össze, Kogh Vazul örmény trónkövetelő és Boemund itáliai rokonai segítségével. Tankréd semmivel sem járult hozzá a váltságdíjhoz. Boemund azonnal Antiókhiába ment, ahol mindenét visszakapta. Nyilvánosan köszönetet mondott Tankrédnak, aki a távolléte alatt irányította a hercegséget, de a magánéletben nagybácsi és unokaöcs között volt egy kis súrlódás, ugyanis Tankréd nem nagyon értette, hogy miért kellene átadnia Boemundnak az időközben meghódított földeket is. A közvélemény nyomására végül engedett, s jutalmul kis birtokot kapott a hercegség területén. Joga lett volna kérni I. Balduintól, hogy ismét iktassák be Galilea birtokába, de úgy gondolta, hogy nem éri meg.56 A frankok a szomszédaik ellen indított általános támadással ünnepelték meg Boemund visszatértét. 1103 nyarán Boemund Courtenay-i Joscelinnel végigpusztította Aleppó környékét. Elfoglalták az Aleppótól északra fekvő Muszlimíje városát, és 54

Aacheni Albert, IX, 33-36, 610-612. p.; Ordericus Vitalis, X, 23, IV köt. 144. p. ír Boemund és egy danismend leány szerelmi ügyéről, míg a Miracula S. Leonardi (Aa. Ss. Nov, III. köt. 160-168. p., 179182. p.) szerint Boemund kedvese egy emír keresztény felesége volt. Edesszai Máté (clxxviii, 252. p.) azt állítja, hogy Salernói Richárdot Alexiosz váltotta ki, de Richárd már Boemund szabadulása előtt Szíriában volt (Miracula S. Leonardi, 157. p.). Caen-i Rudolf azt mondta, hogy Balduin azért tett így, mert nem szerette Tankrédot (cxlvii, 709. p.). Ibn al-Kalániszí beszámol a szeldzsuk és danismend uralkodók közötti vitáról, 59. p. 55 Szíriai Mihály, III, 185 189. p. 56 Foucher (II, xxiii, 1, 460. p.) azt mondja, hogy Tankrédot „kellően” megjutalmazták, Rudolf szerint azonban csak két kis várost kapott, (i. h.).

30

muszlim lakóit keményen megadóztatták. Így tudták visszafizetni azoknak a frankoknak a pénzét, akik Balduinnak és a pátriárkának kölcsönt adtak Boemund kiváltásához.57 Ezután a bizánciak ellen fordultak. Alexiosz császár először levélben kérte Boemundot, hogy adja vissza a kilikiai városokat, majd Butumitész hadvezért küldte visszafoglalásukra. Butumitész seregében azonban nem lehetett megbízni. 1103 őszén hatolt be Kilikiába a bizánci vezér, de hamarosan rájött, hogy a feladat meghaladja az erejét. Tudomást szerzett a frankok szándékáról, hogy északra vonulnak, Maras ellen, ahol a császár nevében Tatul igazgatott. Akkor Butumitész odasietett, és valószínűleg ezzel egy időre megmentette Tatult. Butumitészt azonban visszahívták Konstantinápolyba, A következő évben, tavasz elején Boemund és Joscelin Maras ellen vonult. Tatulnak nem volt fegyveres ereje. A bizánci sereg már messze járt, a danismend törökök pedig már jó viszonyban voltak a frankokkal. Tatul átadta a várost Joscelinnek, aki pedig megengedte neki, hogy elutazzon Konstantinápolyba. Eközben Boemund a Marastól északra fekvő Albisztánt foglalta el.58 A frankok biztonságban érezték magukat, többé nem kellett Anatólia felől támadásra számítaniuk. Így a keleti muszlimok ellen fordulhattak. 1104 márciusában Boemund újra megszállta az aleppói Ridván területeit, és elfoglalta Baszarfut városát, amely Aleppó és Antiókhia között feküdt. Délen azonban nem tudta bevenni Kafarlatát, mert ott a helyi banú ulaim törzs ellenállt. Joscelin közben elvágta az összeköttetést Aleppó és az Eufrátesz között.59 Hogy valóban el lehessen szigetelni a szíriaiakat Irak és Perzsia muszlimaitól, el kellett foglalni az Edessza és az Eufrátesz közötti nagy várat, a Dzsazíra északi részén levő Harránt is. Ha egyszer Harrán a frankoké, akkor Moszul és Mezopotámia ellen is hadba indulhatnak. 1104 tavaszán javult a helyzet. Az 1103. év során az egész keleti muszlim világot polgárháború pusztította, amely Barkjárúk szeldzsuk szultán és testvére, Muhammad között folyt. 1104 januárjában kötöttek békét, amelynek eredményeképpen a szultán megtartotta Bagdadot és a nyugat-iráni fennsíkot. A harmadik fivér, Szandzsár már korábban megszerezte Horászánt és Irán keleti részét, Muhammadé lett Észak-Irak és a Dzsazíra, valamint a Dijarbakír és a Szíria feletti fennhatóság. Ez az elrendezés nem oldott meg minden problémát. A testvérek mindegyike abban reménykedett, hogy majd felboríthatja az egyezséget, s közben a török és arab uralkodók között igyekeztek maguknak szövetségest keresni. Kerboga moszuli atabég, akit a frankok annak idején Antiókhiában legyőztek, 1102-ben meghalt, s halála Dzsazírában polgárháborúhoz vezetett. Szukmán, Mardin ortokida uralkodója nem tudta a saját jelöltjének juttatni az örökséget, és harcban állt az új atabéggel, Dzsekermissel, akit a szeldzsuk Muhammad nevezett ki. Harrán várát Karadzsa török vezér, Máliksáh mamelukja birtokolta. Durva viselkedésével kihívta a lakosság haragját, fellázadtak ellene, s a kormányzást egy bizonyos, Iszfahánból való Muhammadra bízták. Muhammadot Karadzsa egykori apródja, egy Dzsaválí nevű ember ölte meg, akit Muhammad túlságosan gyorsan fogadott a bizalmába. Dzsaválí uralma azonban nagyon ingatag volt, Harrán pedig sokat szenvedett az edesszai frankok támadásaitól. A frankok a várhoz tartozó földeken 57

Kamál ad-Dín, 591. p.; Ibn al-Aszír (Kāmil at-Tawārīh, 212. p.) hozzáfűzi, hogy Boemund pénzt zsarolt ki Kinnaszrínból. 58 Anna Komnéné, XI, ix, 1-4, 3. köt. 40-41. p.; Edesszai Máté, clxxxvi, 257. p. tévesen Maras bevételét a harráni csata utánra teszi, Caen-i Rudolf, cxlviii-cl, 710-712. p. 59 Kamál ad-Dín, 591-592. p.; Zettersteen Krónika, 239. p.

31

pusztítottak, és tönkretették a környék kereskedelmét. Nyilvánvaló volt, hogy ennyivel nem fogják beérni.60 A mardini Szukmán és a moszuli Dzsekermis egyaránt megrémült. A közös veszély feledtette viszályukat, és elhatározták, hogy Edessza ellen indulnak, s támadnak, mielőtt még megtámadnák őket. 1104 május elején együtt indultak Edessza ellen, Szukmán jelentős türkmén könnyűlovassággal, Dzsekermis szeldzsuk törökökből, kurdokból, arabokból álló sereggel, mely valamivel kisebb volt. II. Balduin megtudta, hogy Edesszától mintegy hetven mérföldre Rász al-Ainnál gyülekeztek. Joscelintől és Boemundtól kért segítséget, s azt javasolta, hogy támadják meg Harránt, s fordítsák javukra a helyzetet. Edesszában csak kis helyőrséget, néhány lovagot és újonnan sorozott örmény gyalogságot hagyott hátra. Vele tartott Benedek edesszai érsek is. Harrán közelében csatlakozott hozzá csapataival Joscelin és az antiókhiai sereg is, Boemund, Tankréd, Bernát pátriárka és a volt jeruzsálemi pátriárka, Daimbert vezetése alatt. A frank seregnek összesen körülbelül háromezer lovasa s talán háromszor annyi gyalogosa volt. Ez volt Észak-Szíria teljes frank hadereje, nem számítva a várakban hagyott helyőrségeket. A sereg Harrán alá ért, míg a muszlim vezérek valamivel északkeletre voltak, útban Edessza felé. Ha a frankok rohamoznak, bevehettek volna Harránt, de nem akartak kárt tenni az erődítményekben, mert azt remélték, hogy azoknak később majd hasznát veszik. Azt hitték, elegendő megijeszteni a helyőrséget, és az rögtön megadja magát. Ez nem volt teljesen alaptalan ábránd. A várban levő muszlimok gyengék voltak, és azonnal hajlottak a tárgyalásra. Ekkor azonban Balduin és Boemund összevesztek azon, hogy kinek a zászlaját tűzik majd ki elsőnek a falakra. Késlekedésük a vesztüket okozta. Mielőtt eldőlt volna a vita, a török sereg hirtelen délre fordult, s már a nyakukon is volt. A két sereg a Balik folyó bal partján ütközött meg egymással, az ókori Carrhae csatamezeje közelében, ahol századokkal korábban a pártusok megsemmisítették Crassus római légióit. A frankok stratégiája szerint az edesszai seregnek kellett szembeszállnia az ellenség fő erejével, míg jobbjukon az antiókhiaiaknak az volt a dolguk, hogy körülbelül egy mérföld távolságban egy domb mögött rejtőzzenek el, és csak a döntő pillanatban lépjenek közbe. A muszlimok terve nagyon hasonlított a frankokéhoz. Seregük egy része rátámadt a frankok balszárnyára, majd menekülést színlelt. Az edesszaiak azt hitték, hogy a győzelem az ölükbe pottyan, utánuk eredtek, s így elszakadtak a jobbszárnyon levő bajtársaiktól. Átkeltek a folyón, és besétáltak a muszlim fősereg csapdájába. Sokukat azonnal megölték, aki tehette, elmenekült. Mire Boemund legyűrte a vele szemben álló kis csapatot és beavatkozhatott volna a csatába, már csak a menekülőkkel találkozott, akik igyekeztek visszajutni a folyó innenső partjára, s akikre egyre több török támadt. Boemund látta, hogy minden elveszett, így gyorsan elmenekült, és csak néhány edesszait mentett meg. Amikor a katonák Harrán falai alatt vonultak el, a helyőrség kicsapott rájuk, de a nagy kavarodásban legalább annyi muszlim támadó elesett, mint ahány frank. Az antiókhiai sereg megúszta jelentős veszteségek nélkül, de az edesszaiakat csaknem mind megölték, 60

A harráni hadjárat hátteréről lásd Cahen: La Syrie du Nord, 236-237. p., forrásokkal. Nicholson a Tankrédról írt dolgozatában (138-142. p.) hangsúlyozza, hogy a hadjárat nem volt része egy általános terjeszkedési politikának, csak válasz volt egy muszlim fenyegetésre. Harrán azonban a frankok egyik vágyott célja volt.

32

vagy elfogták. Bernát pátriárka annyira megrémült, hogy még a lova farkát is levágta, nehogy menekülés közben valaki abba kapaszkodva megállítsa, pedig akkor ellenség már nem is volt a láthatáron. Az első foglyok egyike Benedek érsek volt, ő azonban hamar kiszabadult, vagy azért, mert rabtartója, egy renegát keresztény a segítségére volt ebben, vagy mert az antiókhiaiak támadást indítottak érte. Balduin és Joscelin együtt menekült lóháton, de a folyó medrében utolérték és elfogták, majd Szukmán sátrába kísérték őket.61 Boemund és Tankréd okkal tarthattak attól, hogy a törökök következő célpontja Edessza lesz, így hát sietve visszatértek, hogy megszervezzék a város védelmét. Ismét az történt, hogy egy bajtársa szerencsétlensége Tankréd javát szolgálta. Az Edesszában maradt lovagok az érsek vezetésével felkérték Tankrédot, hogy vegye át a kormányzást Balduin fogsága idejére. Tankréd elfogadta az ajánlatot, és Boemund, akárcsak négy évvel korábban I. Balduin, örömmel szabadult meg Tankrédtól. Így Tankréd az edesszai sereg túlélőivel és azokkal a katonákkal, akiket Boemund nélkülözni tudott, Edesszában maradt. Boemund ezután visszatért Antiókhiába, ahol szomszédai már arra készültek, hogy hasznot húzzanak a frankokat ért csapásokból.62 A harráni csata mintegy betetőzte az 1101. évi keresztes hadjáratokat. Ez a vereségsorozat lerombolta a frankok legyőzhetetlenségéről szóló legendákat. Az 1101. évi vereségek azt jelentették, hogy Észak-Szíriát megfosztották a Nyugatról érkező támogatástól, amire nagy szükség lett volna a frank uralom megszilárdításához, Harrán pedig azt, hogy az edesszai grófság sorsa végül is megpecsételődött, és Aleppó nem lesz a frankoké. Ha sikerült is a frankok szándékának megfelelően a három muszlim központ, Anatólia, Irak és Szíria közé éket verni, ez az állapot nagyon is ingatag volt. A frankok helyzete nemcsak a muszlimoknak kedvezett. A bizánci császár haraggal gondolt a frankokra, s nem nagyon bánkódott a vereségeikről szóló híreken. Az események közvetlen fejleményei nem voltak olyan végzetesek, mint amilyenek lehettek volna. Szukmán és Dzsekermis szövetsége nem sokkal élte túl a közös győzelmet. Szukmán türkmén csapatai megszerezték csaknem az egész zsákmányt és az összes foglyot, és Dzsekermis ezért irigykedett. Szeldzsuk csapatai megtámadták Szukmán sátrát, és elvitték onnan Balduint. A türkmének őrjöngtek, de Szukmán megőrizte hidegvérét, és visszatartotta őket az ellentámadástól. Belenyugodott értékes foglya elvesztésébe. Miután egy egyszerű trükkel, katonáit frank áldozatai ruháiba öltöztetve elfoglalt néhány, kis határ menti keresztény erődöt, visszavonult Mardinba, s a továbbiakban nem vett részt a háborúban.63 Dzsekermis azonban tovább harcolt. Először Szukmánnal szemben akarta biztosítani magát, s megszerezte a frankoktól az Edesszától keletre fekvő Sáhbaktán erődjét, majd a főváros ellen indult. Annak idején a frankok késlekedése következtében Harrán a muszlimoké maradt. Most a muszlimok késlekedése mentette meg a keresztények számára Edesszát. Tankrédnak volt ideje rendbehozni az erődítményeket, s el61

Aacheni Albert, IX, 38-42, 614-616. p.; Caen-i Rudolf, cxlviii, 710-711. p.; Chartres-i Foucher, II, xxvii, 1-13, 468-477. p.; Ibn al-Kalániszí, 60-61. p.; Ibn al-Aszír, 221-223. p.; Szibt ibn al-Dzsauzí, 537. p.; Edesszai Máté, clxxxii, 254-255. p. Szíriai Mihály, III, 195. o.; Chron. Anon. Syr. 78-80. p. A csatáról szóló beszámolók kissé ellentmondásosak. 62 Caen-i Rudolf, cxlviii, 712. p.; Aacheni Albert: i. h.; Edesszai Máté, clxxxii, 256. p. 63 Ibn al-Aszír: i. h. Szerinte Szukmán ezt mondta: „Inkább vesszen a zsákmányom, mint hogy a keresztények bolondnak tartsanak.”

33

len tudott állni Dzsekermis első támadásának. Tankréd a sikerét főleg a helybeli örmények hűségének és hősiességének köszönhette. Ám akkora nyomás nehezedett rá, hogy sürgősen Boemundért küldött. Boemundnak is megvolt a maga baja, de elsőbbség illette a veszélybe jutott Edesszát. Nyomban unokaöccse megsegítésére indult, de a rossz utakon csak lassan haladt előre. A kétségbeesett Tankréd elrendelte, hogy hajnal előtt a helyőrség törjön ki. A sötétben lecsaptak a nyugodtan alvó törökökre. A győzelemre Boemund megérkezése tette fel a koronát. Dzsekermis pánikszerűen menekült, kincseit is hátrahagyta a táborban. A keresztesek bosszút álltak Harránért és megvédték Edesszát.64 Tankréd foglyai között volt egy előkelő szeldzsuk hercegnő, aki az emír háza népéhez tartozott. Dzsekermis olyan nagyra becsülte a hölgyet, hogy azonnal felajánlott érte 15 ezer bizánci aranyat, vagy Balduin grófot. Az ajánlat híre eljutott Jeruzsálembe és Balduin király írt Boemundnak, nehogy elmulassza az alkalmat a gróf kiszabadítására. Boemundnak és Tankrédnak azonban pénzre volt szüksége, s Balduin viszszatérése megfosztotta volna Tankrédot jelenlegi helyzetétől, vissza kellett volna térnie nagybátyja fennhatósága alá. Azt a választ küldték Jeruzsálembe, hogy nem lenne diplomatikus azonnal elfogadni Dzsekermis ajánlatát, aki partnerei habozását látva, talán még többet is fog ígérni. Közben azonban megállapodtak az emírrel, megkapták a pénzüket, és Balduin gróf továbbra is fogoly maradt.65 Miután társukat feláldozva pénzt szereztek, Boemund és Tankréd a körülöttük gyülekező ellenségre vetették magukat. Dzsekermis nem próbálkozott többé Edessza elfoglalásával, Tankréd pedig kijavíttathatta a falakat. Boemundnak azonban fel kellett vennie a harcot az aleppói Ridvánnal, aki betört az antiókhiai hercegségbe. Júniusban Arta örmény lakosai önként átadták városukat a muszlimoknak, s boldogok voltak, hogy megszabadultak Antiókhia zsarnokságától. Példájukat követte a határ menti Maarrat, Miszrín és Szarmin, s az így elszigetelődött kis frank helyőrségek Maarrat an-Numánból, Albarából és Kafartabból visszavonultak Antiókhiába. Ridván egészen a Vas-hídig pusztította a hercegséget. Távol északon az albisztáni helyőrség csak úgy tudta tartani magát, hogy börtönbe vetették a helybeli örményeket, akik összeesküvést szőttek a törökökkel. Boemund egész állama veszélybe kerülhetett volna, ám 1104. június vége felé meghalt a damaszkuszi Dukák, és ezután Ridván figyelmét az a harc kötötte le, amely Dukák két fia, Burí és Utas között indult meg az örökségért.66 Boemund azért nem tudott megfelelően fellépni Ridván ellen, mert lekötötték a bizánci ügyek. Alexiosz császár ekkor jó viszonyban volt a déli frank államokkal és Toulouse-i Rajmund még mindig a császár bizalmas barátja volt. Alexiosz még Balduin király jóindulatát is elnyerte azzal, hogy sok, Egyiptomban fogva tartott jeles személyt kiváltott rabságából. Nagyon bölcsen kiszámította bőkezűsége hatását. Viselkedése szöges ellentétben állt azzal, ahogy Tankréd és Boemund viselkedtek Edesszai Balduinnal, és arra is emlékeztette a frankokat, hogy a fátimidák tisztelik a császár tekintélyét és befolyását. Amikor a császár Antiókhia ellen lépett fel, az antiókhiai herceg nem remélhetett segítséget társaitól. Alexiosz, hogy Nyugat-Kilikiában 64

Aacheni Albert, IX, 43, 617-618. p.; Ibn al-Aszír, 223. p.; Ibn al-Kalániszí, 69-70. p. Aacheni Albert, IX, 46, 619-620. p. 66 Caen-i Rudolf: i. h.; Kamál ad-Dín, 592-593. p.; Szibt ibn al-Dzsauzí, 529. p.; Ibn al-Kalániszí, 6265. p. 65

34

kivédje az antiókhiaiak támadását a kilikiai partvidéken, máris megerősítette Korküroszt és Szeleukiát. 1104 nyarán a Monasztrasz vezetése alatt álló bizánci sereg minden nehézség nélkül visszafoglalta a kelet-kilikiai városokat, Tarszoszt, Adanát és Mamisztrát. Egyidejűleg egy hajóraj Kantakuzénosz bizánci tengernagy vezetésével egy genovai flottát követve eljutott a ciprusi vizekre, kihasználta Boemund szorult helyzetét, és Latakiába hajózott. A bizánciak elfoglalták a kikötőt és az alsóvárost. Boemund sürgősen frank csapatokat vitt oda, hogy megerősítse a fellegvár helyőrségét, s leváltsa a parancsnokot, akiben nem bízott meg. Boemundnak azonban nem volt tengeri ütőereje, és meg sem kísérelte, hogy kikergesse a bizánciakat már elfoglalt állásaikból.67 Őszre Boemund végképp kétségbeesett. Szeptemberben tanácskozott a vazallusaival Antiókhiában, és odahívta Tankrédot is. Őszintén beszámolt a hercegségre leselkedő veszedelmekről. Azt állította, hogy az egyetlen lehetséges megoldás az, ha sikerül segítséget szerezni Európából. Elhatározta, hogy elmegy Franciaországba, és személyes tekintélyét használja fel a toborzáshoz. Tankréd kötelességtudóan felajánlotta, hogy majd ő utazik Európába a nagybátyja helyett, de Boemund ezt azzal hárította el, hogy Tankrédnak nincs kellő tekintélye Nyugaton. Tankrédnak Antiókhiában kellett maradnia helytartóként. Hamarosan megtették az utazás előkészületeit. Boemund késő ősszel szállt hajóra Szent Simeon kikötőjében, magával vitt minden hozzáférhető aranyat, ezüstöt, ékszert, valamint a Gesta Francorum több példányát. Ez az első keresztes hadjárat ismeretlen szerzőtől származó leírása volt, amely a normannok szempontjából követte az eseményeket. E példányokba Boemund beiktatott egy bekezdést, amelyből arra lehetett következtetni, hogy az Antiókhia feletti uralmat maga a császár ígérte meg neki.68 Tankréd átvette Antiókhia kormányzását, és megesküdött, hogy amint Balduin kiszabadul a rabságból, visszaadja neki Edesszát. Addig is, mivel Antiókhiából nem irányíthatja megfelelően Edesszát, az Eufráteszen túli területekre kinevezte helyetteséül unokatestvérét és sógorát, Salernói Richárdot.69 Boemund az új év elején ért Apuliába, saját birtokaira. Szeptemberig ott maradt, családi ügyeit intézte – amire kilencévi távolléte után szükség is volt s közben normann csapatokat szervezett, hogy csatlakozzanak keleten levő társaikhoz. Ezután Rómába ment, és találkozott Paszkál pápával. Azt bizonygatta neki, hogy a keleten élő latinok legfőbb ellensége Alexiosz császár. Paszkált már Manasszész püspök is Alexiosz ellen hangolta, így könnyen azonosult Boemund nézeteivel. Amikor Boemund továbbutazott Franciaország felé, vele tartott Brúnó pápai legátus is, akinek az volt a feladata, hogy szent háborút hirdessen Bizánc ellen. Fordulópont volt ez a keresztes hadjáratok történetében. Ekkor vált a bizánci császárság hatalma megtöré67

Anna Komnéné, XI, x, 9-xi, 7, 3. köt. 45-49. p. Anna Komnéné, XI, xii, 1-3, 3. köt. 50-51. p. szerint halottként utazott, csak hogy elkerülje a feltűnést, Aacheni Albert, IX, 47, 620. p.; Chartres-i Foucher, II, xxix, 1, 482-483. p.; Caen-i Rudolf, clii, cliii, 712-714. p.; Ibn al-Kalániszí: i. m. 66. p.; Edesszai Máté, clxxxii, 255-256. p. A Gesta interpolációjáról lásd Krey: A neglected passage in the Gesta, in The Crusades and other Historical Essays, kiad. D. C. Munro. Az Anneles Barenses, 155. p. beszámol Boemund Itáliába érkezéséről. 69 Edesszai Máté, clxxxix, 260. p.; Szíriai Mihály, III. 195. p.; Ibn al-Aszír, 262-263. p.; Tankréd ettől kezdve okirataiban „Tancredus Dux Princeps Antiochenus”-ként nevezi meg magát (Röhricht: Regesta, 11. p.). A korábbi okiratokban mint „Princeps” szerepel, terület megnevezése nélkül (uo. 5. p.). Még akkor is Galilea címzetes hercege volt. 68

35

sére irányuló normann politika a keresztes mozgalom hivatalos politikájává. A kereszténység érdekeit feláldozták a frank kalandorok érdekeinek. Később ugyan a pápa megbánta ezt a döntését, de a baj már megtörtént. A nyugatról jött lovagokat és közembereket egyaránt sértette a császár büszkesége, féltékenyek voltak gazdagságára, s gyanakodva néztek azokra a keresztényekre, akik az általuk ismertektől eltérő, érthetetlen rítusokat követtek, és mindehhez a nyugati egyház most áldását adta. Ettől kezdve, még ha a pápa változtatott is álláspontján, a nyugatiak igazoltnak és helyesnek ítéltek minden, Bizánc ellen irányuló akciót. A bizánciak legsötétebb gyanúikat látták beigazolódni. A pápa által vezetett keresztes mozgalom nem a kereszténység megsegítését tűzte ki célul, hanem a gátlástalan nyugati terjeszkedés eszköze lett. Ez a szerencsétlen egyezség Boemund és Paszkál pápa között sokkal inkább elmélyítette a keleti és a nyugati egyház közötti szakadást, mint annak idején Umberto bíboros és Kerullariosz Mihály pátriárka viszálya. Boemundot szívesen fogadták Franciaországban. Egy darabig Fülöp király udvarában időzött, aki engedélyt adott neki, hogy a királyságban embereket toborozzon a Szentföldre. Élvezhette Blois grófnéja, a lelkes Adél támogatását is, akit férje képviselt a Szentföldön. Adél bemutatta őt fivérének, I. Henrik angol királynak, akivel Boemund 1106 húsvétján már találkozott egyszer Normandiában, és aki most támogatást ígért neki. De ezen túl Adél még kitűnő házastárs-szövetségest is szerzett Boemundnak Fülöp király leánya, Konstancia, az elvált champagne-i grófnő személyében. Az esküvőre 1106 késő tavaszán került sor. Fülöp király beleegyezett abba is, hogy Montfort-i Bertradától, házasságtörő kapcsolatából született Cecília nevű kisebbik lányát Tankrédhoz adja feleségül. Konstancia sohasem utazott keletre, házassága és özvegysége idejét Itáliában töltötte. Cecília azonban az év vége felé elindult Antiókhiába. A francia királyi házzal szövődő rokoni szálak növelték a normann hercegek tekintélyét.70 Boemund 1106 végéig Franciaországban maradt, majd hazatért Apuliába. Ott tervezgette keresztes hadjáratát, amelynek mindenképpen a bizánci birodalom elleni támadással kellett kezdődnie. Jó kedvre hangolták az Antiókhiából érkező hírek. Tankrédot nem fenyegette veszély, így kényelmesen készülődhetett. 1107. október 9-én Boemund serege Avlonában, a bizánci birodalom epeiroszi részén szállt partra, s négy nappal később odaért Durazzo nagy vára elé, amely a Balkán-félsziget kulcsa volt. A normannok már régen vágytak rá, és negyed századdal korábban rövid időre meg is szerezték maguknak. Csakhogy Alexiosznak volt ideje felkészülni. Durazzo megmentése érdekében hajlandó volt feláldozni délkeleti határát; békét kötött Kilidzs Arszlánnal, és zsoldosokat is fogadott fel tőle. Boemund úgy ítélte, hogy a vár túl erős és túl jól védett ahhoz, hogy rohammal be lehessen venni, ezért hozzákezdett az ostromhoz. Akárcsak a korábbi, Bizánc ellen vívott ütközetei során, ezúttal is a tengeri támogatás hiánya lett a végzete. A bizánci flotta szinte azonnal elvágta őt itáliai 70

Ordericus Vitalis, XI, 4. köt. 210-213. p.; Suger: Vita Ludovici, 29-30. p.; Chronicon S. Maxentii, 423. p.; Chronicon Vindocinense, 161-162. p.; Türoszi Vilmos, XI, 1, 450. p.; Anna Komnéné, XII, i, 1, 3. köt. 53. p. Konstancia és Boemund házasságára Luchaire (Louis VI le Gros, 22. p.) szerint 1106 áprilisában vagy májusában került sor. Cecília valószínűleg ez után az időpont után indult el keletre, az ő esküvőjét valamivel később ülhették meg, szintén 1106-ban. Edesszai Máté (i. h.) szerint Boemund szükségből vett el egy gazdag hölgyet, akit ő Pol-i István feleségének tart (összekeveri Champagne-i Hugót Saint Pol-i Hugó keresztes vitézzel, aki Boemond egyik barátja volt). A hölgy bebörtönözte őt, amíg bele nem egyezett a házasságba, szívesebben tért volna vissza a Keletre.

36

kapcsolataitól, és blokád alá vette a tengerpartot. A tavasz közeledtével azután a bizánci fősereg is bekerítette. A nyár beköszöntekor már vérhas, malária és éhínség gyengítette a normannokat, Alexiosz pedig úgy igyekezett megtörni őket, hogy különféle híreket terjesztett, és hamisított leveleket küldött a normann vezéreknek. Mesterkedéseiről leánya, Anna Komnéné szerető csodálattal emlékezik meg. Szeptemberben Boemund már belátta, hogy veszített, és megadta magát a császárnak. Nagy diadal volt ez Bizánc számára, hiszen akkoriban Boemund volt a keresztény világ legismertebb harcosa. E kiváló hős látványa, aki fizikailag ugyan a császár fölé tornyosult, mégis Alexiosz feltételeinek engedelmeskedve, esengve állt előtte, mindenki számára feledhetetlenül tanúsította a császárság legyőzhetetlen felségét. Alexiosz a táborában fogadta Boemundot a Devolli folyó szurdokának bejáratánál. Udvarias volt vele, de hideg, és nem vesztegette az időt, hanem elébe tette az aláírandó békeszerződést. Boemund először habozott, de Niképhorosz Brüenniosz, Anna Komnéné férje, aki apósa szűkebb környezetéhez tartozott, meggyőzte arról, hogy nincs más választása. A szerződés teljes szövegét megőrizte számunkra Anna Komnéné Alexiásza. Először is Boemundnak meg kellett bánnia, hogy megszegte a császárnak tett első esküjét. Azután ünnepélyesen meg kellett esküdnie, hogy a császár és örököse, Bíborbanszületett János vazallusa és hűbérese lesz, és minden emberét arra fogja kötelezni, hogy hasonlóan cselekedjék. A félreértések elkerülése végett a hűbéres szó latin megfelelőjét használták, s részletesen felsorolták kötelességeit. Boemund Antiókhia hercege maradt, a várost azonban a császár nevében kellett kormányoznia. A hercegséghez tartozott Antiókhia városa, Szent Simeon kikötője s az északra fekvő területek, egészen Marasig. A hercegséget növelte minden föld, amelyet Boemund el tudott hódítani az aleppói muszlim uralkodóktól, vagy más, szíriai államoktól, de a kilikiai parti városokat és Latakiát vissza kellett adnia a császár közvetlen ellenőrzése alá, s nem nyúlhatott a rupenida örmény hercegek területeihez. A szerződéshez függelék csatlakozott, amely felsorolta a Boemund birtokát alkotó városokat. A hercegségen belül Boemundé volt a polgárok feletti hatalom, de a latin pátriárkát göröggel kellett helyettesíteni. Az okmány külön intézkedéseket tartalmazott arra az esetre, ha Tankréd vagy bárki más Boemund emberei közül megtagadná a szerződés feltételeinek a tiszteletben tartását, ebben az esetben magának Boemundnak kellett engedelmességre bírnia az illetőt.71 A Devolli-szerződés azért érdekes, mert kiderül belőle, hogy Alexiosz hogyan próbálta megoldani a keresztesek okozta gondjait. Kész volt átengedni nekik a határvidékeket, még Antiókhiát is egy latin herceg autonóm területévé változtatta, azzal a feltétellel, ha az ottani uralkodó a latin szokás szerint hűbéri kötelékkel kapcsolódik hozzá, és Bizánc közvetetten az egyházon keresztül továbbra is ellenőrzi a területet. Alexiosz ezen kívül felelősnek érezte magát a keleti kereszténység sorsáért, s ezért még arra is volt gondja, hogy sok bajt keverő és egyáltalán nem kezes örmény alattvalóit, a rupenidákat is védelmébe vegye. Ám a szerződés csak írott szó maradt. Boemundot azonban megtörte, és soha többé nem merészkedett Keletre. Megalázva, hitelét vesztve visszavonult apuliai birtokaira. 1111-ben halt meg, jelentéktelen itáliai hercegként. Francia házasságából két kisfiú született, ők örökölték antiókhiai 71

Anna Komnéné, XII, iv, 1-3, viii, I-ix, 7, XIII, ii, I-xii, 28, 3. köt. 64-65., 77-85., 91-139. p. Lásd Chalandon: i. m. 237-250. p.

37

jogait. Boemund nagyszerű katona volt, erélyes és merész hadvezér, emberei szemében valóságos hős. Személyisége elhomályosította az első keresztes hadjáratban részt vett társait. Gátlástalan becsvágya azonban végül bukásához vezetett. Még nem érett meg az idő arra, hogy a keresztesek elpusztítsák a keleti kereszténység védőbástyáját.72 Alexiosz nagyon jól látta, hogy a Devolli-szerződés megvalósításához Tankréd együttműködése is szükséges. Tankrédnek pedig – akit nem nagyon sújtott le, hogy a nagybátyja nem avatkozott többé a keleti ügyekbe –, nem állt szándékában a császár vazallusává lenni. Becsvágya nem ért fel Boemundéval, de erős, független hercegséget akart létrehozni. Kilátástalan helyzetben volt. Boemundtól túl kevés embert örökölt, és szinte semmi készpénzt. Ennek ellenére elhatározta, hogy támad. Antiókhia gazdag kereskedőitől Keresztesek és szeldzsuk törökök kölcsönt erőszakolt ki, feltöltötte pénzesládáit, harca így zsoldosokat tudott fogadni. Összeszedte a nélkülözhető lovagokat Turbesszelből, Edesszából és az antiókhiai területekről. 1105 tavaszán Arta visszavételére indult. Aleppói Ridván arra készült, hogy megsegítse a Banú Ammár klánt a délebbre élő frankok elleni küzdelmükben, amikor azonban hírül vette Tankréd közeledését, visszafordult Arta megvédésére. A két sereg Tizinnél, Arta közelében csapott össze, kövekkel teli síkságon. Tankrédot megrémisztették a török sereg méretei, és tárgyalásokat javasolt Ridvánnak. Ridván bele is egyezett volna, de lovasparancsnoka, Szabava meggyőzte az azonnali támadás előnyeiről. A talaj nem tette lehetővé, hogy a törökök a szokásos taktikájukat alkalmazzák. Amikor első lovasrohamukat a frankok visszaverték, viszszafordultak, hogy maguk után csalják az ellenséget, de nem sikerült ismét csatasorba állniuk a második rohamra, és a frank lovasság közben levágta a török gyalogságot. A törököket megijesztette taktikájuk csődje. Ridván és testőrei Aleppó felé lovagoltak, a lovasság a nyomukba eredt. A maradékot és a gyalogos katonákat a frankok lemészárolták a csatamezőn. A győzelem lehetővé tette, hogy Tankréd visszafoglalja az előző évben elveszített területeket. A szeldzsuk helyőrség hátrahagyta neki Artát, miközben csapatai üldözőbe vették az ellenséget, és Aleppóig követték őket, ahol sok városlakót is lemészároltak, amint épp rémülten menekültek városukból. Ridván békét kért. Beleegyezett abba, hogy feladja az Orontész völgyében levő területeit, s hogy rendszeresen adót fizet Tankrédnak. 1105 végére Tankréd birtokai délen ismét Albaráig és Maarrat anNumánig nyúltak.73 1106 februárjában a frankokkal egyáltalán nem barátságtalan Halaf ibn Muláibot, Apamea emírjét fanatikus aleppóiak meggyilkolták. A gyilkosok azután összevesztek a városon belüli egyetlen szövetségesükkel, Abúl Fathtal, aki ekkor a várost kormá72

A különböző krónikák más és más időpontokra teszik Boemund halálát. Rey (Histoire des Princes d’Antioche, 334. p.) és Hagenmeyer (i. h. 298. p.) egyaránt tárgyalja az időpont kérdését, és 1111. évet tartja a helyes dátumnak (március 6-a a Rey által idézett Nécrologie de l’Abbaye de Molesme szerint). 73 Caen-i Rudolf, cliv, 714-715. p., Aacheni Albert, IX, 47, 620-621. p.; Kamál ad-Dín, 593. p.; Ibn alKalániszí, 69-70. p.; Ibn al-Aszír, 227-228. p.

38

nyozta, s most Ridvántól kértek segítséget. A helybeli örmények Tankrédot hívták, aki jó lehetőséget látott a beavatkozásban. Délre vonult, és megkezdte a város ostromát. Abúl Fath azonban helyreállította a rendet, a saizari és a hamái emír segítséget ígért neki. Tankréd három héttel később kénytelen volt visszavonulni, s azt a magyarázatot adta, hogy a latakiai helyőrség segítségére kell sietnie, mert tizennyolc havi bizánci ostrom után Latakiát az éhínség fenyegette. Tankréd ismét ellátta élelemmel Latakiát, majd visszatért Antiókhiába. Néhány hónappal később Muszbili ibn Muláib, Halaf egyik fia, aki elkerülte apja sorsát, körülbelül száz emberrel megjelent Antiókhiában, és rávette Tankrédot, hogy ismét támadja meg Apameát Muszbili segítségével Tankréd ismét megtámadta a várost, körülötte árkot ásott, hogy a ki- és bejárást megakadályozza. A szomszédos emírek nem siettek Abúl Fath segítségére, és néhány hét után, 1106. szeptember 14-én a muszlimok megadták magukat, csak azt kérték, hogy kíméljék meg az életüket. Tankréd ebbe beleegyezett, s bevonult a várba, ahol Muszbih kedvéért kivégeztette Abúl Fathot és három társát. A többi helyi előkelőséget Antiókhiába vitette, ahonnan végül Ridván váltotta ki őket. Apamea frank kormányzót kapott, Muszbih pedig egy birtokot a környéken.74 Nem sokkal később a frankok visszafoglalták Kafartabot, és egy Teofil nevű lovagra bízták, aki nemsokára az aizari muszlimok réme lett.75 Miután biztosította keleti és déli határait, Tankréd ismét leggyűlöltebb ellensége, Bizánc ellen fordult. 1107 nyarán, amikor küszöbön állt Boemund támadása Bizánc európai tartományai ellen, Alexiosznak csapatokat kellett kivonnia a szír határról, hogy a legnagyobb veszéllyel szembeszállhasson. Visszahívta hát Latakiából Kantakuzénoszt, és Kilikiából Monasztraszt. Kilikiát Osin örmény hercegre, Lampion urára bízta. 1108 telén vagy 1109 elején, nem sokkal Boemund epeiroszi megaláztatása után, Tankréd megtámadta Kilikiát. A császárt megcsalta emberismerete. Osin nagyon előkelő családból származott, ifjú korában bátorsága révén nagy hírnévre tett szert. Mostanra azonban pompakedvelő és lusta lett. Kilikia kulcsa a Dzsihán folyó partján álló Mamisztra vára volt. Amikor Tankréd serege az Amanosz hegyláncon és a folyón át közeledett a város ostromára, Osin meg sem kísérelte feltartóztatni. Mamisztra rövid ostrom után elesett, és a rákövetkező hónapokban Tankréd ismét kiterjesztette hatalmát Adanára és Tarszoszra, habár Kilikia nyugati része a császáré maradt. Osin visszavonult a Tauruszban elterülő birtokaira.76 Latakiát már visszahódították. Egészen addig a normannok nagyon szenvedtek a tengeri flotta hiánya miatt. Most azonban a bizánci hajóhad az Adrián tömörült, és Tankréd felfogadott egy pisai hajórajt. Pisa fizetségképpen egy utcát kért magának Antiókhiában és egy városnegyedet Latakiában, templommal, raktárral. Petzeasznak, aki Kantakuzénoszt követte ott a parancsnoki tisztségben, nem volt ereje ellenállni. 1108 tavaszán végül Latakia az antiókhiai hercegség része lett. A következő évben

74

Ibn al-Kalániszí: i. h., Zettersteen Krónika, 240. p.; Kamál ad-Dín, 694. p.; Ibn al-Aszír, 253. p., Aacheni Albert, X, 17-23., 639-642. p. Albert azt állítja, hogy Abúl Fath, akit ő „Botherus”-nak hív, ölte meg az emírt. 75 Ibn al-Kalániszí, 73. p., Kamál ad-Dín, 594-595. p. 76 Anna Komnéné, XII, ii, 1-7, 3. köt. 56-59. p, Türoszi Vilmos, X, 23, 635-636. p. (lásd még Röhricht: Regesta, 11. p. és Muratori: Antiquitaies Italicae, 2, 905-906. p., Tankrédnak a pisaiakkal kötött egyezségéről).

39

Tankréd még délebbre terjesztette ki a hercegség határait, elfoglalta Dzsabalát, Bulunijászt, Markab várát, a banú ammár törzs felbomló birodalma részeit.77 Így amikor Boemund megadta magát a császárnak és feladta függetlenségét, Tankréd éppen hatalma csúcsán volt, és semmiképpen sem szándékozott a császár parancsainak engedelmeskedni. A Taurusz-hegységtől a Dzsazíráig és Szíria középső részéig ő volt a legfőbb tekintély. Antiókhia és Edessza ura volt, igaz, hogy csak régensi minőségben, de Boemund immár hitelét veszítve Itáliában éldegélt, és nem is akart visszatérni Keletre, Balduin gróf pedig török fogságban sínylődött, és Tankréd nem sokat tett kiszabadítása érdekében. Aleppó ura gyakorlatilag Tankréd vazallusa volt, és a szomszédos emírek nem mertek Tankrédra támadni. Dacolni mert a császárok konstantinápolyi utódaival is; amikor a császár követei Antiókhiába jöttek, hogy emlékeztessék nagybátyja ígéreteire, fennhéjázó módon bánt velük. Kijelentette, hogy ő Ninus, a Nagy Asszír, az az óriás, akinek senki sem állhat ellen.78 Ám a fennhéjázásnak is vannak határai. Tankréd minden dicsősége dacára olyan ember volt, akiben nem bíztak meg, s akit nem szerettek. Hatalmát éppen keresztes társai vonták kétségbe, és semmisítették meg.

Dal Borgo: Diplomata Pisana, 85-94. p. Lásd Heyd: Histoire du Commerce du Levant, 1. köt. 145-146.

77

p.

78

Anna Komnéné, XIV, ii, 3-5, 3. köt. 147-148. p.

40

4. fejezet Toulouse és Tripolisz „Libanon ékessége hozzád jő.” (Izajás 60,13)

Azok között a nagyurak között, akik 1096-ban keltek útra, hogy részt vegyenek az első keresztes hadjáratban, Toulouse-i Rajmund gróf volt a leggazdagabb és legjelentősebb, sokan azt várták, hogy ő fogja vezetni a mozgalmat. Öt év elteltével a legjelentéktelenebb keresztesek közé tartozott. Csak magát hibáztathatta. Nem volt sem mohóbb, sem becsvágyóbb társainál, de hiúsága szembetűnőbbé tette hibáit. Alexiosz császárhoz hű politikája eredendően tisztességén és előrelátó államférfiúi tehetségén alapult, de frank társai szemében árulásnak tűnt, és nem sok jót hozott rá. A császár hamarosan rájött, hogy valójában nem számíthat Rajmund barátságára. Követői tisztelték a grófot mély vallásossága miatt, de nem volt hatalma felettük. Az első keresztes hadjárat alkalmával az ő akaratuk előtt hajolt meg, amikor elindult Jeruzsálembe; az 1101. esztendő csapásai pedig megmutatták, hogy nem volt alkalmas hadjárat irányítására. Akkor jutott el a megaláztatások legmélyebb pontjára, amikor a nála ifjabb keresztes vezér, Tankréd elfogatta. Noha Tankréd e cselekedetével lábbal tiporta a vendéglátás és a becsület szabályait, és mélyen megsértette a közvéleményt, Rajmund mégsem szabadulhatott meg a fogságból, míg írásban le nem mondott Észak-Szíriára formált jogairól, s mintegy mellékesen meg nem semmisítette a császárral kötött egyezsége alapjait is.79 Rajmund azonban kitartó volt. Fogadalmat tett, hogy végleg Keleten marad. Fogadalmát meg akarta tartani és készen állt arra, hogy mindenáron fejedelemséget szerezzen magának. Volt egy olyan terület keleten, amelyet feltétlenül meg kellett hódítaniuk a keresztényeknek, ha meg akarták őrizni keleti foglalásaikat. Antiókhia és Edessza frankjait jeruzsálemi testvéreiktől a muszlim emirátusok sávja választotta el. Ezek között a legjelentősebb a banú ammár törzs Tripolisz székhelyű emirátusa volt. A törzs feje, Fahr al-Mulk Abú Alí kádi a béke embere volt. Viszonylag kis seregével gazdag vidéken uralkodott. Nagyon ügyesen, bár minden következetesség híján manőverezett szomszédai között, és megőrizte ingatag függetlenségét. Csak legvégső esetben számított az al-Miná félszigeten elterülő fővároserődre. Ha frankok értek birtokai közelébe, mindig barátságos volt velük. Az első keresztes hadjárat résztvevőit élelemmel látta el, s nem szállt szembe akkor sem a frank vezérekkel, amikor azok Arkát ostromolták. Hasznos segítséget nyújtott Boulogne-i Balduinnak, amikor ezer veszély közepette elindult, hogy a Jeruzsálemi Királyság koronáját megszerezze. Amikor aztán a keresztesek továbbmentek, a kádi szép csendesen visszafoglalta a keresztesek által 79

Lásd e mű II. köt. 29. p.

41

korábban már elfoglalt Tortoszát és Marakleát. Így az egész parti útvonalat ellenőrizte Latakiától és Dzsabalától a fátimida fennhatóság alatt álló Bejrútig.80 Az Észak-Szíriából Palesztinába vezető másik út az Orontész völgyén haladt át, érintette Saizart, a munkididák városát, Hamát, amely Ridvánhoz volt hű és Humszot, ahol Ridván mostohaapja, Dzsana ad-Daula uralkodott. Itt az út kétfelé ágazott. Az egyik út, amelyen Rajmund vonult végig az első keresztes hadjárat során, Bukaiánál Tripolisz és a tengerpart felé tartott, a másik egyenesen ment tovább, és a Damaszkuszhoz tartozó Baalbeket érintve elvezetett a Jordán forrásvidékéig. Rajmund, aki sosem volt kishitű, most arra gondolt, hogy egy olyan hercegséget kellene alapítania, amely uralma alatt tartaná mind a parti útvonalat, mind az Orontész völgyét. Fővárosnak Humszot szemelte ki, amelyet a keresztesek La Chamellenek hívtak. Ám első lépésként a part menti városokat akarta megszerezni. E döntésében valószínűleg szerepet játszott, hogy ebben az időben genovai hajók álltak a szolgálatában. 1101 végén, amikor kiszabadult Tankréd fogságából, elindult Jeruzsálem felé az 1101. esztendő néhány neves túlélőjével, Blois-i Istvánnal, a bajor Welffel, Aquitániai Vilmossal és embereikkel: mindannyian szerettek volna elzarándokolni a Szent Városba. Latakiánál csatlakozott Rajmundhoz a felesége, odaérkeztek a katonái, és együtt mentek Tortoszába. Az a kis genovai flotta, amelynek a segítségére Rajmund számított, kint horgonyzott a tengeren, amikor Rajmund a város falai alá ért. A kettős fenyegetés hatására a parancsnok nem állt ellen. Rajmund február derekán bevonult Tortoszába, és társai minden vita nélkül neki ítélték a várost. Arra számítottak, hogy ezek után is velük utazik tovább Jeruzsálem felé, Rajmund azonban ezt megtagadta. Társai feldühödtek, és Chartres-i Foucher szerint káromló szavakkal illették. Rajmund azonban elhatározta, hogy Tortosza lesz új birtokai központja. Végül a többiek elbúcsúztak tőle és tovább mentek dél felé.81 Rajmund nem titkolta terveit; a muszlim világ felbolydult. Fahr al-Mulk figyelmeztette a humszi emírt és a damaszkuszi Dukákot. Amikor azonban Rajmund megjelent Tripolisz falai alatt, kiderült, hogy csak háromszáz embere van. A muszlimok elérkezettnek látták az időt, hogy megsemmisítsék. Dukák kiállított kétezer lovast, Dzsana ad-Daula ugyanannyit, és összeszedték a banú ammár törzs egész haderejét. Amikor végül szemben álltak a Tripolisz alatti síkon, a muszlim sereg hússzor nagyobb volt a Rajmundénál. Rajmundról nem sokat szólnak a keresztesek krónikásai. Az arab Ibn al-Aszírtól ismerjük annak a rendkívüli csatának a leírását, amely Tripolisznál lezajlott. Rajmund száz emberét állította szembe a damaszkusziakkal, százat a banú ammár törzsbeliek ellen küldött, ötvenet a humsziak ellen, és a maradék ötven a testőrségét alkotta. A humszi katonák kezdték a támadást, s amikor nem arattak sikert, megrémültek. Félelmük átterjedt a damaszkuszi csapatokra is. A tripolisziak több sikerrel jártak, s Rajmund – látva a többiek menekülését – az egész seregét ellenük indította. Ez túl nagy megrázkódtatást jelentett a tripolisziak számára, ők is sarkon fordultak és menekültek. Ekkor a frank lovasság végigsöpört a csatamezőn, lemészárolt minden 80

Lásd e mű II. köt. 14. p., és még Soberheim, „Ibn Ammar” szócikke in Encyclopaedia of Islam. Dukák fia, Buri megkapta a helybeli sejktől Dzsabalát, de ezt Fahr al-Mulk nem hagyta jóvá. 81 Chartres-i Foucher, II, xvii, 1-2, 433-435. p.; Aacheni Albert, VIII, 43, 583. p.; Caffaro: Liberatio, 69. p. azt mondja, hogy egy genovai flotta segített.

42

muszlimot, aki nem tudott elmenekülni. Az arab történetíró becslése szerint hétezer hittestvére veszett oda. A győzelem nemcsak helyreállította Rajmund hírnevét, de biztosította libanoni birtoka fennmaradását is. Serege azonban kicsiny volt ahhoz, hogy elfoglalja Tripoliszt, az al-Miná félszigeten elterülő hatalmas erődöt. Rajmund pénzben és lovakban nagy adót szedett be, majd visszatért Tortoszába, hogy kitervelje következő hadjáratát.82 Hónapokat töltött azzal, hogy megszervezte az életet Tortosza környékén. 1103 tavaszán elindult Bukaia meghódítására, ami szükséges lépés volt, ha el akarta szigetelni Tripoliszt, s ha az Orontész felé akart tovább terjeszkedni. Nem sikerült meglepetésszerű támadással elfoglalnia Tubán várát a völgy északkeleti bejáratánál, töretlen kedvvel látott hozzá azonban Kalat al-Huszn ostromához. Ez a félelmetes vár uralta az egész síkságot, s 1099-ben a csapatai egyszer már egy hétre el is foglalták. A várak a humszi Dzsana ad-Daulához tartoztak, aki nem engedhette meg az elvesztésüket. Sereget szervezett a várak visszavételére. Egy napon azonban, amikor elhagyta a humszi nagy mecsetet, ahol győzelemért imádkozott, három aszaszin meggyilkolta. Halála felfordulást okozott a városban. Rajmund azonnal félbehagyta Kalat alHuszn ostromát, és elindult, hogy hasznot húzzon a fejetlenségből. A közvélemény szerint a gyilkosságot Ridván bérencei hajtották végre, mert Ridván sohasem bocsátotta meg az áldozatnak, hogy három évvel korábban éppen akkor támadt rá, amikor az antiókhiai frankok ellen küzdött. Dzsana özvegye, aki Ridván anyja volt, megijedt Rajmund közeledtének hírétől, Aleppóba üzent, s felajánlotta a várost Ridvánnak. Dzsanna tanácsosai nem álltak az özvegy mellé, hanem a damaszkuszi Dukáktól várták a megoldást. Dukák Togtekin atabéggel együtt személyesen sietett oda, átvette, majd rábízta a város irányítását Togtekinre. Rajmund vele nem vehette fel a harcot, s így visszatért a partvidékre.83 Tortoszába érve megtudta, hogy Latakiában egy negyven egységből álló genovai hajóraj horgonyzott. Azonnal felfogadta őket, hogy megtámadhassa Tripoliszt. A támadás kudarcot vallott, így a szövetségesek délre fordultak, és elfoglalták Dzsabail vagy Dzsibelet kikötőjét, az ókori Bübloszt. A genovaiak jutalma a város egyharmada lett.84 Rajmund azonban elszánta magát, hogy beveszi Tripoliszt. 1103 utolsó hónapjaiban tábort vert a külvárosokban, és mintegy három mérfölddel beljebb, egy emelkedőn, egy nagy vár építésébe kezdett. Nem sokkal korábban – hogy a bizánciak kedvében járjon – megpróbálta elkergetni Latakiából Tankrédot. Cserébe a bizánciak ellátták Ciprusról a szükséges építőanyagokkal és jól képzett kőművesekkel. 1104 tavaszára a vár készen volt, és Rajmund beköltözött. Új lakhelyét Zarándok-hegynek nevezte el, de az arabok Kalat Szandzsílnak, Saint-Gilles várának hívták.85 Tripolisz szüntelen ostrom alatt állt, de sértetlen maradt. Rajmund ellenőrizte a városba vezető utakat, de nem volt állandó tengeri támogatása. A banú ammár törzs felhalmozott gazdagsága még mindig elegendő volt egy nagy kereskedelmi flotta fenntartására, amely Egyiptomból szállította az utánpótlást a városnak. Rajmund 82

Ibn al-Aszír, 211-212. p. Szibt ibn al-Dzsauzi (525. p.) szerint a csata Tortosza mellett zajlott, így gondolja Caffaro is a Liberatioban: i. h., Caen-i Rudolf, cxlv, 707. p. 83 Ibn al-Aszír, 213. p. Datálása nem világos. Kamál ad-Dín, 590-591. p. 84 Aacheni Albert, IX, 26, 605-606. p.; Caffaro: Liberatio, 71. p. 85 Anna Komnéné, XI, viii, 5, III. köt. 389. p.; Aacheni Albert, IX, 32, 510. p.; Caffaro: Liberatio, 70. p.; Caen-i Rudolf: i. h., Türoszi Vilmos, X., 17, 441. p.; Ibn al-Aszír, 217-218. p.; Abúl Mahászin, 275. p.

43

vára veszélyeztette a banú ammár törzs szabadságát. Az arabok a nyár végén kitörtek, felégették a külvárosokat, egészen Rajmund várának faláig. Rajmundra rázuhant egy tető égő darabja, és megsebesítette. A következő tavaszon Fahr al-Mulkot rávették, hogy kössön fegyverszünetet a keresztényekkel, s ennek értelmében átadta nekik a külvárosokat. Még be sem fejeződtek a tárgyalások, amikor Rajmund, aki nem gyógyult fel egészen a hat hónappal korábban elszenvedett égési sérüléseiből, halálos betegséget kapott. A Zarándok-hegyen halt meg 1105. február 28-án. Élete utolsó éveinek hősi kalandjai csaknem teljesen helyreállították megtépázott hírnevét. Úgy gyászolták, mint nagy keresztény lovagot, akinek kedvesebb volt a szent háború megpróbáltatása szülőföldje minden kényelménél.86 Rajmund megérdemelte ezt a megbecsülést, hiszen eltérően a többi, Keleten letelepedett keresztestől, akik hazájukban általában jelentéktelen emberek voltak, ő jelentős vagyonnal rendelkezett Európában. Ezt a vagyont továbbra is gondosan kezelte, habár megesküdött, hogy sohasem tér haza a Szentföldről. Halála mind Toulouseban, mind Libanonban felvetette az öröklés problémáját. Rajmund annak idején legidősebb fiára, Bertrand-ra bízta Toulouse kormányzását, Bertand jogát azonban kétségbe vonták, valószínűleg azért, mert fattyú volt. Rajmund és Elvira grófné gyermekei mind meghaltak, csupán Alfonz-Jordán nevű fiuk maradt életben, aki apja halála előtt néhány hónappal született a Zarándok-hegyen. Nyilvánvaló volt, hogy egy csecsemő nem kerülhet kormányra Libanon kényes helyzetű katonai államában. Toulouse-ban pedig valószínűleg még nem is tudtak e gyermek megszületéséről. Franciaországban Bertrand tovább irányította apja birtokait, s Keleten Rajmund katonái, valószínűleg Rajmund utolsó kívánságának megfelelően, Rajmund unokatestvérét, Cerdagne grófját, Vilmos-Jordánt választották vezetőjükké. Vilmos-Jordán, akinek anyai nagyanyja Rajmund anyai nagynénje volt, nem sokkal korábban érkezett Keletre. Csecsemő rokona helytartójának tekintette magát, és a keleti birtokok irányítójaként nem volt hajlandó semmilyen címet felvenni. Amíg azonban Alfonz-Jordán élt, sem Bertrand, sem Vilmos-Jordán helyzete nem volt biztos.87 Vilmos-Jordán elődje politikáját folytatta, fenntartva Tripolisz blokádját és megőrizte a szövetséget Bizánccal. Eumathiosz Philokalész, Ciprus kormányzója a császár utasítására követet küldött Vilmos-Jordánhoz, hogy a követ előtt tegyen hűségesküt, s cserébe értékes ajándékokat kapott. Vilmos-Jordán együttműködése azt eredményezte, hogy a frankok rendszeresen kaptak szállítmányokat Ciprusról a Tripo86

Aacheni Albert: i. h.; Caffaro: Liberatio, 72. p.; Nangis-i Bartolf, LXVIII, 539. p. Türoszi Vilmos, XI, 2, 452. p.; Ibn al-Aszír (Kāmil at-Tawārīh, 230. p. azt állítja, hogy tíz nappal a baleset után halt meg); Türoszi Vilmos „Bonae memoriae”-nak, „vir religiosus et timens Deum, vir per omnia commendabilis”-nak nevezi. 87 Aacheni Albert, IX, 50, 123-124. p. Vaissette szerint (Histoire de Languedoc, Molinier kiad., IV köt. I, 195-199. p.), Bertrand Rajmundnak első feleségétől, Provence őrgrófjának lányától született fia volt. Ezt a házasságot vérrokonság alapján semmisnek nyilvánították. Ilyen ítélet után nem tekintették mindig fattyúnak a házasságból született gyermeket. Az világos, hogy bár Rajmund Toulouse-ban Bertrand-t tekintette örökösének, amikor Elvirával és közös gyermekeikkel a Keletre indult (ezeknek a gyermekeknek a neme ismeretlen), Bertrand igényei alárendeltek voltak a kétségtelenül törvényes frigyből született Alfonz-Jordán igényeivel szemben. Később, amikor Alfonz-Jordán magának követelte Tripoliszt, Bertrand unokája, II. Rajmund megijedt. A nem minden esetben megbízható Malmesburyi Vilmos azt állítja, hogy Bertrand egy ágyastól született (II, 9, 456. p.). Caffaro (Liberatio, 72. p.), aki kortársként írt, Bertrand-t fattyúnak nevezte.

44

lisznál lévő táborukba, s alkalmilag bizánci csapatok is segítettek abban, hogy a blokád fennmaradjon. Míg a frank tábort bőségesen ellátták, Tripoliszt éhínség fenyegette. A szárazföldről nem juthatott be élelem a városba. A blokádot többször áttörték a fátimidák kikötőiből, sőt még a Tankréd területeiről útra kelt hajók is. Egy font datolya egy aranyba került, de a nagyszámú lakosságnak nem tudtak elegendő élelmet biztosítani. Hihetetlenül felszöktek az árak. Aki csak tehette, otthagyta a várost. A falakon belül maradókat ínség és betegség sanyargatta. Fahr al-Mulk igyekezett enyhíteni a bajokon, különleges adókat vetett ki, és a pénzből élelmet osztott ki a katonák és a betegek között. Néhány városi előkelőség a frank táborba menekült, s közülük ketten elárulták, hogy milyen ösvényeken csempésztek be még mindig élelmet a városba. Fahr al-Mulk óriási összeget ígért Vilmos-Jordánnak az árulókért. Miután a gróf nem adta ki őket, holtan találtak rájuk a keresztény táborban: gyilkos végzett velük.88 Fahr al-Mulk nem tudta, kitől kérjen segítséget. Ha a fátimidákhoz fordul, azok ragaszkodni fognak ahhoz, hogy országa csatlakozzék a fátimida birodalomhoz. Valamilyen okból rossz viszonyban volt a humszi Togtekinnel, aki természetes szövetségese lehetett volna. Dukák 1104-ben bekövetkezett halála óta Togtekin kormányozta Humszot, s szüntelen harcban állt Vilmos-Jordánnal. Biztonságosabbnak látszott távoli szövetségest keresni, így 1105-ben a mardini ortokida Szukmántól kért segítséget. Szukmán szívesen beavatkozott volna ismét a szír tengerpart ügyeibe, útra kelt hát nagy sereggel a sivatagon át. Csakhogy Palmirába érve hirtelen meghalt, és vezérei visszatértek Dzsazírába, hogy megvitassák az utódlás kérdését.89 Gazdagságának és ügyességének köszönhetően Fahr még 1106-ban és 1107-ben is tartotta Tripoliszt, habár a városban nőttön-nőtt a nyomorúság. Időközben Togtekinhez fűződő kapcsolatai megjavultak, s amikor Togtekin csapataival a frankok ellen fordult és 1105-ben visszafoglalta tőlük Rafaníját, ez egyúttal Fahr számára is segítséget jelentett.90 A frankok azonban már szilárdan megvetették lábukat a libanoni parton, és a közelben egyetlen muszlim hatalom sem volt képes arra, hogy elkergesse őket. 1108 tavaszán a kétségbeesett Fahr al-Mulk elhatározta, hogy személyesen kér segítséget legfőbb vallási vezetőjétől, a bagdadi kalifától, s a legnagyobb világi hatalomtól, Muhammad szeldzsuk szultántól. Tripolisz irányítását unokatestvérére, Abúl Manákib ibn Ammárra hagyta, katonáit hat hónapra előre kifizette, és márciusban útra kelt Tripoliszból. Togtekint értesíttette elhatározásáról, és úgy látszik, Vilmos-Jordántól is engedélyt kapott, hogy átkeljen a frankok által megszállt területen. Ötszáz testőr utazott vele, s drága ajándékokat vitt a szultánnak. Damaszkuszban Togtekin nagy tisztelettel fogadta, s a vezető damaszkuszi emírek elhalmozták ajándékokkal, habár ő elővigyázatosságból a városfalakon kívül szállt meg. Amikor továbbindult, Togtekin fia, Tádzs al-Mulk Buri is csatlakozott a kíséretéhez. Bagdad felé közeledve megkülönböztetett figyelemben részesült. A szultán saját bárkáját küldte érte, hogy átkeljen az Eufráteszen, s arra a párnára heveredhetett, amelyen rendszerint a szultán pihent. Habár Fahr sohasem viselt a kádinál magasabb címet, szuverén uralkodóként vonult be Bagdadba. Mind a szultán, mind a kalifa testvéri szeretettel bánt vele, dicsérték a hitnek tett szolgálatait. 88

Anna Komnéné: i. h.; Ibn al-Aszír, 236. p. azt állítja, hogy a város utánpótlást kapott a latakiai görögöktől. 89 Ibn al-Aszír, 226-227. p. 90 Ibn al-Kalániszí: i. m. 60. p.; Ibn al-Aszír, 230. p.

45

Amikor azonban a tárgyra tértek, kiderült, hogy mindezek csupán üres bókok. A szultán megígérte, hogy nagy szeldzsuk sereg fogja felmenteni Tripoliszt, de előbb Bagdad környékén voltak teendői. Engedelmességre kellett szorítania Dzsaválí moszuli emírt. Fahr ebből megértette, hogy Muhammad szultán igazából nem akar beavatkozni. A szultán udvarában luxuskörülmények között, ám hiábavalóan eltöltött négy hónap után hazaindult, s mikor megérkezett, kiderült, hogy már nincs otthona.91 Abúl Manákib és a tripoliszi főemberek realisták voltak. Látták, hogy csak a fátimidák képesek megsegíteni őket. A fátimidák még mindig a tenger urai voltak. Ezért megkérték al-Afdal egyiptomi vezért, hogy küldjön kormányzót és vegyék át a várost. Al-Afdal kinevezte Saríf ad-Daulát, aki 1108 nyarán érkezett Tripoliszba és gabonát hozott a lakosságnak. Minden nehézség nélkül vette át a hatalmat. Fahr alMulk párthíveit letartóztatták, s hajón Egyiptomba küldték. Fahr Damaszkuszban tudta meg az újságot. Még az övé volt a Tortoszától északra fekvő Dzsabala, így odautazott. Dzsabalai uralma azonban rövid életű volt. 1109 májusában az antiókhiai Tankréd teljes hadseregével megjelent a város alatt. Fahr azonnal megadta magát, mert megegyeztek, hogy Tankréd hűbéreseként megtarthatja a város feletti uralmat. De Tankréd megszegte a szavát. Fahrnak mennie kellett, s bántódás nélkül visszavonult Damaszkuszba. Élete hátralevő részét Togtekin kegydíjasaként töltötte.92 Fahr elveszítette Tripoliszt, de az egyiptomiak és Vilmos-Jordán sem tudta megtartani a várost. Rajmund halálakor a toulouse-i bárók elfogadták Bertrand-t, hiszen már csaknem tíz éve kormányozta őket, s főként, mert nem tudták, hogy Rajmund törvényes örököst is hagyott maga után. Amikor azonban tudomást szereztek az ifjú Alfonz-Jordán létezéséről, elmentek Keletre, s kérték, hogy vegye át jogos örökségét. Nem lehet rossz néven venni Elvira grófnétól, hogy jobban szerette volna biztosítani a fia számára a gazdag dél-francia birtokokat, mint a bizonytalan tengerentúli hatalmat. 1108-ban tehát gyermekével együtt Toulouse-ba érkezett.93 Jövetelük arra késztette Bertrand-t, hogy számot vessen jövőjével. Valószínűleg családi megállapodás eredménye volt az az egyezség, amelynek alapján Bertrand lemondott apja európai birtokairól és Alfonz-Jordán cserébe ráhagyta a libanoni örökrészt, csakhogy megszabaduljon tőle és elküldhesse Toulouse-ból. Bertrand 1108 nyarán indult keletre. Elhatározta, hogy jövendő hercegségéhez megszerzi Tripoliszt. Valószínűleg tisztában volt azzal, hogy Vilmos-Jordánnal is lesz összetűzése. Bertrand jogai elismertetéséhez négyezer lovast és gyalogost vitt magával s egy negyven hajóból álló kis flottát, amelyet a provence-i kikötők állítottak össze számára. Vele tartott fia, Pons is. Először Genovába ment, abban a reményben, hogy megszerzi a Tripolisz bevételéhez szükséges tengeri segítséget. Vilmos-Jordán szintén megpróbálkozott a genovai szövetséggel, mire azonban az ő követei odaértek, a köztársaság már szövetséget kötött Bertrand-nal. Genova megígérte, hogy segít Bertrand-nak visszaszerezni apja keleti hódításait, s azokat Tripolisz bevételével koronázza meg. Cserébe kedvező kereskedelmi pozíciókat kért magának a városban. Amikor ősszel Bertrand hajóra szállt egy genovai hajóraj is vele tartott.94 91

Ibn al-Kalániszí, i. m., 83-86. p.; Ibn al-Aszír, 255-257. p. Ibn al-Kalániszí, 86-90. p.; Ibn al-Aszír, 255-257. p.; Szibt ibn al-Dzsauzí, 536. p. 93 Lásd e mű 46. p. 92

Aacheni Albert, XI, 3, 664. p., azt írja, hogy Bertrand Pisába látogatott, de valójában Genováról

94

46

Bertrand ekkor Konstantinápolyba akart ellátogatni, hogy biztosítsa magának atyja barátja, a császár támogatását. A viharos idő Volo öblébe kényszerítette, Almüro kikötőjébe, ahol emberei kedvező benyomást tettek mindenkire, mert a többi nyugati katonától eltérően nem fosztogatták a környéket. Mire Konstantinápolyba ért, Alexiosz már mindent tudott róla. A császár fiaként fogadta Bertrand-t, elhalmozta őt értékes ajándékokkal, és biztosította jóindulatáról. Bertrand cserébe hűséget esküdött a császárnak.95 Bertrand és szövetségesei hajón utaztak Konstantinápolyból Szent Simeonba, Antiókhia kikötőjébe, és onnan üzentek Tankrédnak, hogy beszélni kívánnak vele. A megbeszélés korántsem zajlott simán. Tankréd lement a kikötőbe. Bertrand fennhéjázó módon felszólította Tankrédot, hogy adja át neki Antiókhia ama részeit, amelyeket egykor atyja birtokolt. Tankréd azt válaszolta, hogy megfontolja a kérés teljesítését, ha Bertrand segítséget nyújt neki Mamisztra és a kilikiai bizánci városok ellen tervezett akciójában. Bertrand nem fogadhatta el ezt az ajánlatot, hiszen nem sokkal korábban esküdött hűséget a császárnak, és számított is a bizánciak segítségére. Ehelyett felajánlotta, hogy meghódítja Tankréd számára DzsabaArab harcos la városát, ahol Fahr al-Mulk keresett menedéket. Tankréd továbbra is a kilikiai hadjáratot sürgette s amikor Bertrand a császárnak tett esküjére hivatkozva erre határozott nemet mondott, Tankréd megparancsolta neki, hogy hagyja el hercegsége területét, alattvalóinak pedig, megtiltotta, hogy élelmet adjanak neki. Bertrand arra kényszerült, hogy dél felé induljon a tengerparton, és behajózott Tortosza kikötőjébe.96 Tortoszát Vilmos-Jordán egyik helytartója irányította, aki azonnal beengedte a városba Bertrand-t, s mindennel ellátta, amit csak kért. Másnap Bertrand követet küldött Vilmos-Jordánhoz a zarándok-hegyi várba, és kérte a La Chamelle-i örökség, azaz az atyja által tervezett humszi hercegség földjeinek átadását. De Vilmos-Jordán nemrégiben kiemelkedő sikert ért el. Amikor az egyiptomiak elfoglalták Tripoliszt, Arka városa, amelyet Fahr egyik kedvenc apródja igazgatott, a damaszkuszi Togtekin védelmére bízta magát. Togtekin személyesen kelt útra, hogy megszemlélje új birtokát, de a téli esők akadályozták az átkelést a Bukaián. Miközben arra várt, hogy van szó. Caffaro: Liberatio, 72. p. 95 Anna Komnéné, XIV, ii, 6, 3. köt. 149. p., azt mondja, hogy Bertrand Πελκτρανος esküdött hűséget Alexiosznak, amikor már Tripoliszban volt. De Aacheni Albert: i. h., megemlíti, hogy Halmürosz érintésével Konstantinápolyba. 96 Aacheni Albert: XI, 5-7, 665-667. p.

47

kedvezőre forduljon az idő, határ menti keresztény erődöket támadott meg. VilmosJordán háromszáz lovassal és kétszáz helybeli gyalogossal átvágott a Libanoni-hegység lejtőin, s Akun falu közelében váratlanul lecsapott Togtekinre. A damaszkuszi sereg pánikszerűen Humszig menekült, nyomukban a frankokkal, akik azonban a várost nem merték megtámadni. Onnan északra fordultak, és Saizar területét pusztították. A munkidida fivérek, Murszíd és Szultán, Saizar emírjei úgy tudták, hogy a frank sereg kicsiny, ezért könnyű prédának vélték. Ám a frankok nyomban támadtak, s akkora erővel, hogy a saizariak nem tudták fölvenni a harcot, és elmenekültek. Vilmos-Jordán ekkor visszatért Arkához, és a város alig háromheti ostrom után megadta magát.97 E győzelmektől felbátorodva Vilmos-Jordánnak nem akarózott lemondani Bertrand javára. Azt válaszolta, hogy az öröklés jogán tartja kézben Rajmund birtokait, s hogy eddig is megvédte, sőt növelte területüket. Bertrand seregének nagysága azonban meghökkentette. Antiókhiába üzent, és kérte, hogy Tankréd lépjen közbe az érdekében. Cserébe felajánlotta, hogy a vazallusa lesz. Ez a lépése Bertrand-t is cselekvésre késztette. Küldöncöt indított Jeruzsálembe, Balduin király elé terjesztette az ügyét. Úgy fordult hozzá, mint a Keleten élő frankok legfőbb döntőbírájához, s így egyszersmind elismerte Balduint uralkodójául.98 Balduin államférfiúi ösztöne azt diktálta, hogy mozdítsa elő a keleten élő frankok együttműködését, becsvágya pedig az volt, hogy ő legyen a frankok vezetője. Azonnal válaszolt a felkérésre. Tankrédra már úgyis haragudott az Edesszai Balduinnal és Courtenay-i Joscelinnel szemben tanúsított viselkedése miatt. Bertrand délre indult Tripoliszba. Ott serege kettős feladatot látott el: folytatta a muszlim város blokádját, és ostrom alatt tartotta a Zarándok-hegyen Vilmos-Jordán embereit. Vilmos-Jordán időközben elhagyta a Zarándok-hegyet, és visszafoglalta Tortoszát. Ott akarta bevárni Tankrédot. Alig érkezett meg Tankréd, odaért Balduin király két követe, Eustache Garnier és Haifai Pagan azzal a paranccsal, hogy Vilmos-Jordán és Bertrand jelenjen meg a királyi ítélőszék előtt, amely Tripolisz falai alatt ül majd össze. A tárgy Rajmund örökségének elosztása volt. Edesszát és Turbesszelt vissza akarták juttatni jogos tulajdonosaiknak. Vilmos-Jordán szívesen elhárította volna a meghívást, de Tankréd megértette, hogy nem szabad elutasítania az idézést. 1109 júniusában a frank Kelet összes vezetője ott gyülekezett Tripolisz falai alatt. Ott volt Bertrand a seregével. Balduin király ötszáz lovassal és ugyanannyi gyalogossal érkezett meg délről. Tankréd hétszáz legjobb lovagját hozta magával, és Edesszai Balduin és Joscelin is testőrséggel jött. A Zarándok-hegyen tartott ünnepélyes ülésen Tankréd formálisan kibékült Edesszai Balduinnal és Joscelinnel, és felosztották Toulouse-i Rajmund örökségét. Vilmos-Jordán kapta Tortoszát és Arkát, ezeket ő maga hódította meg. Bertrand-é lesz Dzsabail és Tripolisz, ha sikerül elfoglalni. Vilmos-Jordán Tankrédnak esküdött hűséget, Bertrand Balduin királynak, s abban is megegyeztek, hogy ha az egyikük meghal, a másik örökli a földjeit.99 Miután megszületett az egyezség a vezérek között, a frank sereg komolyan hozzákezdett Tripolisz ostromához. Saríf ad-Daula egyiptomi kormányzó kétségbeesetten kért otthonról segítséget. Az ottani hatóságok nagy flottát szereltek fel, mely részint Uszáma, Hitti kiad., 78. p.; Ibn al-Aszír, 226-227. p. Chartres-i Foucher, II, xi, I, 526-530. p.; Aacheni Albert, XI, 1-2, 8, 663-664., 666. p. 99 Chartres-i Foucher, II, xli, 1, 531. p.; Aacheni Albert, XI, 9-12, 666-668. p. 97

98

48

katonákat, részint pedig utánpótlást vitt. Az egyiptomi parancsnokok közötti intrikák és viszályok késleltették a deltából a hajók kifutását. Teltek-múltak a hónapok, közben a vezér ímmel-ámmal próbálta elsimítani a nézeteltéréseket, míg végül kiadták a flottának a parancsot az indulásra. Ekkor azonban állandóan északi szél fújt, és a hajók nem tudták elhagyni a kikötőt. Amikor a csökkentett létszámú flotta végre elindult, már késő volt.100 A tripoliszi helyőrség a genovai és a provence-i hajók blokádja miatt a tenger felől nem remélhetett segítséget, a város szárazföldi falait a frankok ostromgépeikkel rombolták, így a helyőrség hamarosan feladta az ellenállást. Saríf ad-Daula Balduin királyhoz küldte embereit, hogy a megadás feltételeiről tárgyaljanak. Azt kérte, hogy azok a polgárok, akik nem kívánnak tovább a városban élni, békében és biztonságban elvonulhassanak, és magukkal vihessék ingóságaikat. Akik maradnak, legyenek frank alattvalókká, tarthassák meg javaikat, és csak egy különleges évi adó sújtsa őket, ő maga pedig katonáival szabadon elvonulhasson Damaszkuszba. Balduin király beleegyezett a feltételekbe, és 1109. július 12-én a keresztények bevonultak Tripoliszba. Balduin tartotta magát az egyezséghez. Az általa megszállt kerületekben nem volt sem rablás, sem rombolás. A genovai tengerészek azonban betörtek a védtelen városba, rabolni kezdtek, házakat gyújtottak fel, és megöltek minden útjukba kerülő muszlimot. A hatóságoknak időbe tellett, mire megfékezték őket. A felfordulásban porig égett a Banú Ammár klán nagy könyvtára, a muszlim világ egyik legnagyszerűbb gyűjteménye. A könyvtár teljes anyaga megsemmisült.101 Amikor az egész várost megszállták és helyreállt a rend, Bertrand került a város élére. Felvette a Tripolisz grófja címet, megerősítette a Jeruzsálemi Királyságnak tett hűségesküjét. Az Alexiosz császár iránti kötelezettségeket semmibe vette. A genovaiak jutalmul egy városrészt kaptak Tripoliszban és egy erődöt, az ún. Marsall várát, tíz mérföldnyire délre Tripolisztól, továbbá az övék lett Dzsabail város kétharmada is. A genovaiak azután Dzsabailt Embriacói Hugó admirálisnak juttatták, akinek a leszármazottai örökletes birtokot csináltak belőle.102 Bertrand-nak nem kellett sokáig várnia, hogy megszerezze apja egész keleti örökségét. A frank sereg még Tripoliszban volt, amikor Vilmos-Jordánt halálra sebezte egy nyílvessző. Az eset körülményei meglehetősen rejtélyesek. Úgy tűnik, hogy Vilmos-Jordán meggondolatlanul beavatkozott két lovászfiú verekedésébe, s miközben megpróbálta szétválasztani őket, valaki rálőtt. A gyanú óhatatlanul Bertrand-ra terelődött, de semmiféle bizonyíték nem volt ellene. Bertrand ekkor átvette Vilmos-Jordán birtokait is, amelyek így Balduin király fennhatósága alá kerültek. Tankréd rossz lóra tett.103 Így esett meg, hogy Rajmund fia beteljesítette atyja vágyait, és államot alapított keleten. A hercegség kisebb volt annál, mint amilyenről Rajmund ábrándozott. La Chamelle területei sohasem váltak részévé, s az új állam nem a távoli konstantinápolyi 100

Ibn al-Aszír, 274. p.; Ibn al-Kalániszí, 89. p. Chartres-i Foucher, II, xli, 2-4, 531-533. p.; Aacheni Albert, XI, 13, 668. p.; Ibn al-Kalániszí, 89-90. p.; Ibn al-Aszír: i. h.; Abúl Mahászin, 489. p.; Ibn Hamdun, 455. p.; Szibt ibn al-Dzsauzí, 536. p. 102 Caffaro: Liberatio, 72-73. p. Lásd Rey: Les Seigneurs de Gibelet, Revue de l’Orient Latin, III. köt. 399-403. p. 103 Chartres-i Fouchet: i. h.; Aacheni Albert, XI, 15, 669-670. p. 101

49

császárt ismerte el hűbérurául, hanem a közeli Jeruzsálem urát. De virágzó, gazdag kis ország volt. Gazdagsága és fekvése miatt – hiszen az észak-szíriai frankokat kapcsolta össze Palesztinával – lényeges szerepe volt a keresztes hadjáratok történetében.

50

5. fejezet I. Balduin király „Szíve kemény, mint a kő, oly kemény, mint az alsó malomkő.” (Jób 41,24)

Balduin király 1109. évi tripoliszi beavatkozása megmutatta, hogy ő a frank Kelet legfőbb hatalmassága. Pozícióját türelemmel, kitartással és bátor vállalkozó szellemével érte el. Amikor az ellene szövetkező Daimbert pátriárka és az antiókhiai herceg mesterkedései ellenére megérkezett Jeruzsálembe, üres kincstárat, zavaros állapotokat talált az országban, amely Palesztina középső hegyláncát, az Esdralon-síkságot és néhány, az ellenséges területen szétszórtan álló várat foglalt magába. Az ország kis serege törvényt nem tisztelő, fennhéjázó lovagokból és megbízhatatlan helybeli zsoldosokból állt. A királyság egyetlen jól szervezett testülete az egyház volt, azt is megosztotta Daimbert és Arnulf pártja. Gottfried idejében a központi igazgatást háza népe látta el: ám ez a csapat túl kicsi volt és alkalmatlan az ország kormányzására. Így a határ menti erődöket a felügyeletükkel megbízott bárók tetszésük szerint kezelték. Balduin jól látta, hogy a legnagyobb veszély az lett volna, ha az országot muszlim támadás éri, mielőtt még ott rendet teremtett volna. Hitt abban, hogy a legjobb védekezés a támadás, ezért mielőtt még rendezte volna Daimberttel a helyzetet, sőt mielőtt még megkoronáztatta volna magát, útra kelt, hogy megfélemlítse a csatamezőn a hitetleneket. Edesszai működése és a Kutya-folyónál aratott győzelme rettegetté tette a nevét, és ő hasznot húzott ebből. Alig egy héttel Jeruzsálembe érkezése után Aszkalonba menetelt, és felvonult a falak előtt. A vár azonban túl erős volt kis seregéhez képest, így keletre ment, Hebronba, onnan le a Negevbe Szegorig, a Holt-tenger déli csücskénél elterülő sós vidékre. Útközben falvakat égetett fel, majd átkelve Edom pusztaságán, a Hor hegyéhez ért, s a Petra közelében fekvő ősi Szent Áron-kolostorig jutott el. Habár nem létesített állandó telepeket a területen, előrenyomulása megrémítette az arabokat. Néhány éven át meg sem kísérelték, hogy behatoljanak a Jeruzsálemi Királyság területére.104 Balduin pár nappal karácsony előtt tért vissza Jeruzsálembe. Daimbert pátriárkának volt ideje, hogy elmélkedjék a helyzetén. Beletörődött a megváltoztathatatlanba, és 1100 karácsonyán Jeruzsálem királyává koronázta Balduint. Cserébe a király megerősítette őt pátriárkai székében.105 104

Chartres-i Foucher, II, iv, i-5, ii, 370-383. p. (Foucher a hadjárattal tartott); Aacheni Albert, VII, 28-42, 533-536. p. A mai Dzsebel Harunon (Hor-hegy) volt egy görög kolostor, és szerzetesek éltek a nagy nabateánus sír körül, amelyet ma dajrnek, azaz monostornak neveznek. 105 Lásd e műi I. köt. 210-211. p.

51

1101 kora tavaszán Balduin megtudta, hogy egy gazdag arab törzs vonul át Transzjordánián. Egy különítménnyel nyomban átkelt a folyón, és éjjel rátört az arab táborra. Csak néhány arab menekült meg. A férfiak zömét sátrukban levágták, a nőket és a gyermekeket rabláncra verték, sok pénzt és értékes tárgyat is zsákmányoltak. A foglyok között volt a törzs egyik sejkjének a felesége is. Várandós volt, s közeledett a szülés ideje. Amikor Balduin ezt megtudta, elrendelte, hogy szolgálójával együtt bocsássák szabadon. Adott nekik két nőstény tevét, ételt és italt. A nő szerencsésen megszült az út mentén, ahol férje hamarosan rátalált. A sejket mélyen meghatotta Balduin nagylelkűsége, utánasietett, köszönetet mondott neki, s megígérte, hogy egy napon majd meghálálja kedvességét.106 A rajtaütés tovább növelte Balduin hírnevét. Márciusban a part menti városokból, Arszufból, Kaiszareiából, Akkonból és Türoszból követek keresték fel Jeruzsálemben, s értékes ajándékokat vittek neki. A damaszkuszi Dukák 50 ezer bizánci aranyat ajánlott fel azok kiváltására, akik a Kutya-folyónál fogságba estek. Balduin égető pénzgondjai egyszeriben megoldódtak.107 Arszufot és Kaiszareiát nem sokáig óvta meg a királynak küldött ajándék. Márciusban egy genovai hajóraj jelent meg Haifánál, és április 15-én behajózott Jaffába. Az utasok között volt Paszkál pápa új legátusa, Móric, Portó bíboros püspöke. Egészen addig Balduin csak annak a kis flottának a tengeri erejére számíthatott, amely Daimbert egykori pisai érsekkel érkezett keletre. Igencsak a kedvére való volt a genovaiakkal – a pisaiak fő vetélytársával – kötendő szövetség. Haifába sietett, üdvözölte az újonnan jötteket, fogadta a legátust, s a vezetőket húsvét ünnepére Jeruzsálembe vitte. Ott megegyeztek, és a genovaiak egy évre a király szolgálatába szegődtek. Fizetségként a megszerzendő zsákmány egyharmadát kérték, mind a pénzből, mind az egyéb javakból, továbbá minden meghódított város bazárnegyedében egy utcát. Amint aláírták a megállapodást, a szövetségesek Arszuf ellen indultak, Balduin szárazföldön, a genovaiak a tengeren. Hamarosan megtörték az ellenállást. A helyi hatóságok azzal a feltétellel adták meg magukat, hogy családjukkal és javaikkal muszlim területre mehetnek. Balduin elfogadta a feltételt, és embereivel Aszkalonba kísértette őket, majd helyőrséget állított Arszufba, és kiadta a genovaiak részét.108 A szövetségesek Arszufból Kaiszareiába vonultak, és május 2-án megkezdték az ostromot. A helyőrség bízott a bizánci falak erejében, és nem volt hajlandó megadni magát, de május 17-én a frankok és a genovaiak rohammal bevették a várost. A győztesek engedélyt kaptak, hogy tetszésük szerint zsákmányoljanak a városban, és a fosztogatás borzalmai még a keresztény vezéreket is megrendítették. A legszörnyűbb mészárlásra a Nagymecsetben került sor, amely egykor Heródes Agrippa zsinagógája volt. Nagyon sok polgár ide menekült, s most kegyelemért könyörögtek. A keresztesek azonban mindenkit legyilkoltak, nemükre való tekintet nélkül, s a Nagymecset végül vérben úszott. Az egész városban csak néhány leány és apró gyermek menekült meg, valamint a főbíró és a helyőrség parancsnoka, akiket maga Balduin mentett meg, hogy jó váltságdíjat kérjen értük. A kegyetlenkedés célzatos volt, Balduin meg

106

Türoszi Vilmos, X, 11, 415. p. Aacheni Albert, VII, 52, 541-542. p. 108 Chartres-i Fouchet, II, viii, 1-7, 323-340. p.; Aacheni Albert, VII, 54, 452-453. p. 107

52

akarta mutatni, hogy ha ellenfelei egyezségre jutnak vele, megtartja nekik tett ígéreteit. Máskülönben könyörtelen.109 Balduinnak csak annyi ideje volt, hogy a megállapodás szerint elossza a zsákmányt, és bank helyőrséget állítson a városba, máris híre jött, hogy egyiptomi sereg lépett Palesztina földjére. Al Afdal, a fátimida vezér meg akarta bosszulni az aszkaloni vereséget, amelyet két évvel korábban szenvedett el és Szád ad-Daula al-Kavaszi mameluk vezetése alatt sereget állított fel. Ez a sereg május közepén ért Aszkalonba, s eljutott egészen Ramláig. Talán abban reménykedtek, hogy bejutnak Jeruzsálembe, mialatt Balduin Kaiszareiában van elfoglalva. Balduin Ramlába sietett seregével, így Szád visszavonult Aszkalonba, hogy bevárja az utánpótlást. Balduin megerősítette Ramlát, és főhadiszállását Jaffában ütötte fel. Így ellenőrizhette az egyiptomiak mozgását, és kapcsolatot tudott tartani a tengerentúllal. Csak júliusban látogatott el Jeruzsálembe rövid időre, hogy az államügyeket intézze, különben egész nyáron Jaffában maradt. Augusztus végén egy elfogott levélből megtudta, hogy új csapatok érkeztek az egyiptomi sereg erősítésére, s hogy a sereg Jeruzsálem ellen készül. Szeptember 4-én Szád lassan elindította a seregét Ramla külvárosa felé. Két nappal később Balduin haditanácsot tartott, ahol eldöntötték, hogy nem várják be az ellenség támadását, hanem hajnalban ők támadnak. Balduinnak csak kétszázhatvan lovasa és kilencszáz gyalogosa volt, de mind jól felfegyverzett és jól képzett katona. Az egyiptomiak hatalmas seregét tizenegyezer lovasra és huszonegyezer gyalogosra becsülték, ám a katonák csak könnyű fegyverekkel rendelkeztek, és képzetlenek voltak. Balduin öt részre osztotta seregét, az elsőt egy Bervold nevű lovag vezette, a másodikat Geldemar Carpenel, Haifa ura, a harmadikat Saint-Omer-i Hugó, aki Tankréd után Galilea hercege lett, a negyedik és az ötödik egység parancsnoka maga Balduin volt. A sereget lelkesítette, hogy velük volt a Szent Kereszt. Rohes-i Arnulf buzdító beszédet tartott, és a katonák különleges feloldozást kaptak a bíboros legátustól. A frankok napkeltekor kivonultak Ramlából, és Ibelin közelében, a várostól délnyugatra lecsaptak az egyiptomiakra. A támadást Bervold vezette, csapatát azonban legyűrték az egyiptomiak, és őt magát is megölték. Geldemar Carpenel sietett a segítségére, ám minden katonájával együtt ő is elesett. A galileai egység következett, de ez sem tudta megbontani az egyiptomiak tömegét. Saint-Omer-i Hugó súlyos veszteségeket szenvedett, majd embereit összeszedve Jaffa felé menekült. Az egyiptomi sereg balszárnya üldözte. Úgy látszott, hogy minden elveszett. Balduin király azonban – miután nyilvánosan meggyónta bűneit a Szent Kereszt előtt, és bátorító szavakat mondott embereinek – felpattant Gazella nevű pompás arab harci paripájára, s lovagjai élén az ellenfél sűrűjébe vetette magát. Az egyiptomiak ekkor már biztosak voltak győzelmükben, s váratlanul érte őket a támadás. Rövid tusa után a sereg közepe visszafordult és menekülni kezdett. A pánik tovább terjedt a jobbszárnyra is. Balduin megtiltotta embereinek, hogy megálljanak a holtakat vagy az ellenséges tábort fosztogatni, s Aszkalonig űzte

109

Chartres-i Foucher, IX, 1-9, 400-404. p.; Aacheni Albert, VII, 55-56, 453-454. p. Türoszi Vilmos, X, 16, 423. p. azt írja, hogy a genovaiak zsákmányának része volt egy zöld kehely, amelyről azt tartották, hogy tömör smaragdból készült. Ma is megvan a kehely a genovai San Lorenzo székesegyház kincstárában, később azt hitték, hogy ez a Szent Grál. Lásd Heyd: Histoire du Commerce du Levant, I. 137. p.

53

a menekülőket. Akkor összeszedte embereit, visszavonult, hogy elossza a csatamezőn szerzett zsákmányt.110 Időközben Saint-Omer-i Hugó Jaffába érkezett azzal a hírrel, hogy a csata elveszett. A királyné s az udvar ott várakozott. A tragédiáról értesülve azt hitték, hogy a király is odaveszett. Ekkor futárt küldtek az egyetlen emberhez, akitől segítséget remélhettek, Antiókhiai Tankrédhoz. A következő reggel megjelent egy sereg a láthatáron. Először azt hitték, hogy az egyiptomiak, s nagy volt az öröm, amikor megpillantották a frank zászlókat és felismerték a királyt. Rögtön újabb futár indult Antiókhiába, megüzenték, hogy minden rendben van. Tankréd, aki bizonyos élvezettel készült már délre, egyszer csak azt a hírt kapta, hogy maradjon otthon.111 A veszély pillanatnyilag elhárult. Az egyiptomiak nagy veszteségeket szenvedtek, s abban az évszakban már nem tudtak újra támadni. Egyiptomnak azonban hatalmas tartalékai voltak. Al-Afdal minden nehézség nélkül felállított egy újabb sereget a további harcokra. Időközben Balduint meglátogatták azok a hercegek, akik túlélték az 1101. évi, anatóliai keresztes hadjáratokat. Aquitániai Vilmos, Blois-i István, Burgundiai István és Konrád kapitány vezetésével jöttek. Számos báró velük tartott a Németalföldről, valamint Aurai Ekkehard és Manasszesz püspök. Többségük hajón érkezett Antiókhiába, és 1102 kora tavaszán jutott el Bejrút környékére. Balduin embereket küldött eléjük, hogy biztosítsa átkelésüket az ellenséges területen. Ez a kíséret vezette el a vendégeket Jeruzsálembe. A vezérek a szent helyeken megünnepelték a húsvétot, majd felkészültek a hazautazásra. Aquitániai Vilmos április végén Szent Simoeonban szerencsésen vízre szállt, de a hajó, amelynek fedélzetén utazott többek között Blois-i István és Burgundiái István, viharba került, és Jaffánál partra vetődött. Mielőtt másik hajót találtak volna, híre jött, hogy újabb muszlim sereg tart Egyiptomból Palesztina felé. E végzetes baleset következtében a hajótöröttek ottmaradtak, hogy részt vegyenek a közelgő harcokban.112 1102 májusának közepén a kb. húszezer arabból és szudániból álló egyiptomi sereg, a vezér fia, Saraf al-Maálí irányítása alatt Aszkalonnál gyülekezett, majd megindult Ramla felé. Balduin is felkészült. Több ezer keresztényből álló sereg várakozott Jaffánál, és a galileai helyőrség is készen állt további csapatok küldésére, ha szükség lenne rá. Ám Balduint félrevezették a felderítői. Mivel Balduin azt hitte, hogy az egyiptomi sereg csak egy kis rablócsapat, elhatározta, hogy egyedül végez az ellenséggel, és nem hívja segítségül tartalékait. Jeruzsálemben vele voltak a barátai, Blois-i István, Burgundiai István, Konrád kapitány, Lusignani Hugó és számos belga lovag. Balduin azt ajánlotta, hogy a lovassággal keljenek útra, és intézzék el az ellenfelet. Blois-i István megkockáztatta a megjegyzést, hogy talán hasznosabb lenne alaposabban felderíteni a helyzetet. Istvánra azonban senki sem hallgatott, még mindenki jól emlékezett rá, milyen gyáván viselkedett Antiókhia ostrománál. Csatlakozott hát társaihoz, és nem szólt többet. Május 17-én Balduin király mintegy ötszáz lovasával elindult Jeruzsálemből. Vígan haladtak, rendezetlen sorokban. Ám amikor kiértek a síkságra és maguk előtt látták a hatalmas egyiptomi sereget, Balduin rádöbbent tévedésére. De visszafordulni már nem lehetett. Már őket is meglátták az egyiptomiak, és könnyűlovasságuk elindult, hogy a visszavonulás útját elvágja. Mivel az egyiptomiak eleinte egy nagyobb Chartres-i Foucher, II, xi, I-xiii, 5, 407-420. p.; Aacheni Albert, VII, 66-70., 550-553. p. Chartres-i Foucher, II, xiv, I–8, 420-424. p. 112 Chartres-i Foucher, II, xv, I–6, 424-429. p. 110 111

54

sereg előőrsének gondolták a keresztes csapatot, majdnem feladták a harcot még az összecsapás előtt. Amikor azonban látták, hogy az előőrsöt nem követi fősereg, körülvették a frankokat. Balduin emberei megzavarodtak. Rozoy-i Roger és Le Bourg-i Hugó (Balduin unokatestvére) néhány lovaggal együtt áttört az egyiptomi seregen, és szerencsésen eljutott Jaffába. Sokan elestek a csatamezőn; ez a sors jutott Avesnes-i Gérard-nak és Gottfried korábbi kamarásának, Stabelonnak is. Balduin király és közvetlen kísérete eljutott a ramlai kis erődbe, ahol körülvette őket az egyiptomi sereg. Csak azért nem támadtak rögtön, mert leszállt az éj. A ramlai vár azonban siralmas állapotban volt. Egyetlen védhető tornya az volt, amelyet Balduin építtetett az előző évben, mindnyájan oda zsúfolódtak be. Az éjszaka közepén egy arab kért bebocsáttatást és a királlyal akart beszélni. Beeresztették. Annak a hölgynek a férje volt, akivel Balduin király olyan lovagiasan bánt a transzjordániai portyán. Hálából figyelmeztette Balduint, hogy azonnal meneküljön, mert az egyiptomiak hajnalra tervezik a támadást. Balduin megfogadta a tanácsot. Bármennyire is sajnálta otthagyni bajtársait – bár meg kell jegyezni, hogy nem volt túlságosan fejlett a becsületről alkotott elképzelése –, megértette, hogy életben maradásától a királyság fennmaradása függ. Egy lovásszal és három társával kiszökött a várból, lóháton átjutott az ellenség vonalán, bízva Gazellájában, hogy biztonságos távolba viszi. Ugyanazon az éjszakán külön-külön elmenekült a jaffai őrgróf, Cambrai-i Lithard és a brüsszeli Gothman is. Gothmannak súlyos sebei ellenére sikerült eljutnia Jeruzsálembe. Megvitte a szerencsétlenség hírét, de azt tanácsolta, hogy tanúsítsanak ellenállást, mert bízott abban, hogy Balduin életben maradt. Kora reggel azután az egyiptomiak megrohamozták Ramla falait, s rőzsenyalábokkal rakták körbe azt a tornyot, amelyben a lovagok találtak menedéket. A frank lovasság úgy döntött, hogy Konrád kapitánnyal az élen kitör, hogy ne a lángok között veszítse életét. Nem volt lehetőség a menekülésre. Akit nem vágtak le, azt fogságba vetették. Konrád bátorsága akkora hatással volt az egyiptomiakra, hogy megkímélték az életét. Őt és több, mint száz társát fogolyként Egyiptomba küldték. Burgundiai István, Lusignan-i Hugó, Vendôme-i Gottfried elesett, és velük halt Blois-i István, aki hősi halálával helyreállította régi hírnevét. Adél grófné most már nyugodtan alhatott.113 A királyné és az udvar ismét Jaffába ment. Itt hallották Rozoy Roger-tól és a többi megmenekült katonától a szörnyű vereség hírét. Attól tartottak, hogy a király társaival együtt elesett, és azt tervezték, hogy amíg még lehet, a tengeren elmenekülnek. Május 20-án azonban egyiptomi sereg vette körül a falakat, és a déli láthatáron megjelent az egyiptomi flotta. Legszörnyűbb félelmeiket látták megvalósulni, amikor egy egyiptomi katona felmutatott nekik egy levágott fejet, amely a királyénak látszott, de valójában a Balduinhoz erősen hasonlító Winthine-i Gerbodé volt. Ekkor szinte a csodával határos módon egy kis hajó vitorlázott északról a város felé, főárbocán a király lobogójával. 113

Chartres-i Fulcher, II, xviii, I-xix, 5, 436-444; Aurai Ekkehard: Hierosolymita, 33-35. p.; Aacheni Albert, IX, 2-6, 591-594. p.; Nangis-i Bartolf, 533-535. p.; Türoszi Vilmos, X, 20-21, 429-432, ír a sejk beavatkozásáról; Ibn al-Aszír, 213-216. p. (nem túl hihető előadás, amely két eltérő változaton alapul). Én Hagenmeyer időpontját fogadom el (i. m., 162-166. p.) bár a Chronicon S. Maxemii, 421. p., azt állítja, hogy a dátum május 27-e volt, Aachen-i Albert „pünkösd tájáról”, azaz május 25-e körüli időpontról ír; István haláláról Nogent-i Guibert szerint (245. p.) semmi határozottat sem tudunk; a Cartulaire de Notre Dame de Chartres, III, 115. p., május 19-ére teszi.

55

Balduin Ramlából menekülve a part felé tartott, a Jaffánál tartózkodó sereghez szeretett volna eljutni. A vidék azonban tele volt egyiptomi katonákkal. Két nap és két éjjel a Ramlától északra fekvő dombvidéken bolyongott, majd sietve átkelt Saron síkságán, és Arszuf irányába ment. 19-én este ért oda, az ottani kormányzó, Haifai Roger nagy meglepetésére és örömére. Még aznap este csatlakozott hozzá nyolcvan válogatott galileai lovag Saint-Omer-i Hugó vezetésével, aki az egyiptomiak közeledtének hírére délre sietett. A következő reggel Hugó az embereivel délre indult, és megpróbált áttörni Jaffa felé, míg Balduin rávett egy Goderic nevű angol kalandort, hogy a hajójával vigye át az egyiptomi blokádon. Balduin kitűzte zászlaját is, hogy reményt öntsön a csüggedt udvari népbe. A zászlót azonnal észrevették az egyiptomiak is, és hajókat küldtek elfogására. Erős északi szél fújt, amellyel az egyiptomiak nem tudtak megbirkózni, Balduint viszont ez a szél egyenesen a kikötőbe repítette. Balduin azonnal hozzálátott serege újjászervezéséhez. Mielőtt az egyiptomiak teljesen körülzárták volna a várost, kitört, találkozott galileai Hugó csapatával, s bevitte a falak mögé. Ezután Jeruzsálembe küldött, s onnan és Hebronból Jaffába rendelt minden, nélkülözhető embert. Találtak egy helybeli szerzetest, aki hajlandó volt átmenni az ellenséges vonalon és elvinni az üzenetet. Nagy volt az öröm, amikor a szerzetes megvitte a jó hírt, hogy él a király. Kilencven lovag és jóval több, lóra ültetett, alacsonyabb rangú katona gyűlt össze, s erősítésül megkapták a Szent Kereszt egy darabkáját, majd Jaffába siettek. A jobb lovakkal rendelkező, jobban felfegyverzett lovagoknak sikerült bejutni a városba, de a többi lovas katonát a tengerbe szorította az ellenség. Odahagyták lovaikat, s úszva igyekeztek bejutni az öbölbe. Balduin közben írt Tankrédnak és Edesszai Balduinnak is, beszámolt súlyos veszteségeiről, és erősítést kért. Mielőtt azonban útra keltek volna az északi hercegek, váratlan segítség érkezett. Május utolsó napjaiban egy főleg angol hajókból álló flotta futott be Jaffába. A kétszáz hajó angol, francia, német katonákat és zarándokokat hozott; Balduin hozzájutott a szükséges létszám-utánpótláshoz. Május 27-én az egyiptomiak ellen vezette seregét. A csata részleteit nem ismerjük. Úgy tűnik, hogy az egyiptomiaknak nem sikerült sem lerohanni, sem körülzárni Balduint, s az ezt követő frank nehézlovassági támadás megbontotta az egyiptomiak sorait és pánikot keltett köztük. Néhány órán belül az egész egyiptomi sereg fejvesztetten menekült Aszkalon felé, s táborok a keresztények zsákmánya lett.114 Balduint és királyságát a véletlenek sorozata mentette meg, amelyekben a keresztények – érthető módon – Isten kezét látták. E véletlenek közé tartozik, s nem is utolsó helyen az egyiptomiak elhibázott stratégiája. A ramlai csata után egy kis különítménnyel elfoglalhatták volna Jeruzsálemet anélkül, hogy komolyabban meg kellett volna gyengíteniük Jaffa blokádját. Al-Afdal vezér azonban már nem volt a régi, fia, Saraf pedig olyan gyengekezű volt, hogy nem engedelmeskedtek neki a katonák. Az alvezérek vetélkedése megbénította az akciókat. A következő nyáron al-Afdal ismét sereget küldött Palesztinába, mind a tengeren, mind a szárazföldön. A flotta elérte Jaffát, de a szárazföldi sereg nem volt hajlandó Aszkalonnál északabbra menni, mert a vezér, a mameluk Tádzs al-Adzsam féltékeny volt az admirálisra, Ibn Kadus kádira. Tádzs al-Adzsamot később engedetlenségéért börtönbe vetették, de a baj már 114

Chartres-i Foucher, II, xx, I-xxi, 18, 444-455. p.; Aurai Ekkehard: i. h.; Aacheni Albert, IX, 7-12, 595-597. p.; Ibn al-Aszír: i. h.

56

megtörtént. Az egyiptomiak veszni hagyták Palesztina visszahódításának legígéretesebb lehetőségét.115 Tankréd és Le Bourg-i Balduin, amint hírül vette a Jeruzsálemet fenyegető veszélyt, elhatározta, hogy délre siet. Velük tartott Aquitániai Vilmos, akit Antiókhiában talált Balduin király levele. Együtt utaztak át az Orontész völgyén, elhagyták Humszot, s lefele tartottak a Jordán felső folyása mentén. Akkora lendülettel haladtak, s annyian voltak, hogy a helyi muszlimok kísérletet sem tettek feltartóztatásukra. Szeptember végén elértek Júdeába. Ekkor Balduin már nem szorult a segítségükre, de érkezésük lehetővé tette, hogy Aszkalonnál megtámadja az egyiptomi sereget. Az összecsapásokból a keresztények kerültek ki győztesen, de nem merték ostrom alá venni az erődöt.116 A frank vezetők találkozója más okból is kapóra jött Balduinnak. Tankréd maga akarta megszabni segítsége árát, végül Balduin mégis az ő segítségével oldotta meg egyik legégetőbb problémáját. 1100 karácsonyán Daimbert pátriárka csak vonakodva koronázta meg Balduint, és Balduin jól tudta ezt. Márpedig a királynak ellenőrzése alatt kellett tartania az Akkon megtámadása egyházat, mert az egyház jól szervezett volt, s az üggyel rokonszenvező nyugati hívők az egyház és nem a világi hatóságok javára adakoztak és végrendelkeztek. Kétségek merültek fel akörül, hogy Daimbert vajon törvényesen került-e a pátriárkai székbe: a panaszok Rómába is eljutottak. Végül Paszkál pápa Portó bíboros püspökét, Móricot irányította pápai legátusként Palesztinába, hogy vizsgálja ki az ügyet. Móric 1101 húsvétján érkezett Jeruzsálembe. Balduin azonnal árulással vádolta előtte Daimbertet, és bemutatta a levelet, amelyet Gottfried halálakor Daimbert írt Boemundnak, s amelyben felszólította, hogy ha kell, erővel is akadályozza meg Balduin trónra kerülését. Balduin király még azt is állította, hogy dél fele utaztában Daimbert megpróbálta megöletni. Lehet, hogy a második vád hamis volt, de a levelet nem lehetett letagadni. Móric megtiltotta Daimbertnak, hogy részt vegyen a húsvéti szertartásokon, amelyeket így egyedül celebrált. Daimbert, féltve jövőjét, Balduinhoz folyamodott, letérdelt előtte, s bocsánatát kérte. Balduin hajthatatlan maradt, egészen addig, míg Daimbert a fülébe nem súgta, hogy a bocsánatért van számára 300 bizánci aranya. Balduinnak mindig szüksége volt készpénzre. Titokban elfogadta az ajándékot, majd elment a legátushoz és bejelentette, hogy nagylelkűen megbocsát Daimbertnak. A békeszerető Móric nagyon örült a fordulatnak.117 115

Ibn al-Aszír: i. h. Aacheni Albert, IX, 15, 599. p.; Ibn Mujasszar, 464. p.; Ibn al-Aszír, 213. p., aki szerint az északi hercegek vissza akartak vonulni. 117 Aacheni Albert, VII, 46-51, 538-541. p., elbeszélése ellenségesen bánik Daimberttel. Türoszi Vilmos (X, 26-27, 438-440. p.), aki mindig is védelmezte Daimbert ügyét, mert azzal az egyház független116

57

Néhány hónappal később Balduinnak ismét pénzre volt szüksége s Daimberthoz fordult, aki kétszáz márkát adott át neki azzal, hogy csak ennyi van a patriárkátus pénzesládáiban. Ám az Arnulf pártján álló egyháziak azt jelentették a királynak, hogy Daimbert még nagy tartalékokkal rendelkezik. Történt, hogy a pátriárka néhány nappal később fényes vendégséget adott a legátus tiszteletére, s mindent megtett, hogy megszerezze Móric támogatását. Balduin váratlanul rájuk tört, bírálta őket fényűző életmódjuk miatt, s felhívta figyelmüket a kereszténység katonáinak sanyarú sorsára. Daimbert mérgesen azt felelte, hogy az egyház arra használja pénzét, amire akarja, s ahhoz a királynak semmi köze. Móric legátus igyekezett lecsillapítani őket, Balduint azonban nem lehetett elhallgattatni. Minthogy valamikor papnak készült, idézni tudta a kánonjogot, s ékesszólása nagy hatást tett a legátusra. Móric rávette Daimbertet, hogy fizesse meg egy lovas osztag költségeit. Daimbert azonban Balduin ismételt kéréseire sem fizette meg ezt az összeget. 1101 őszén Roger, Apulia hercege ezer aranyat küldött ajándékba a pátriárkának. Ennek az összegnek egyharmadát a Szent Sírra, egyharmadát az ispotályra, a maradékot pedig a király seregére kellett volna költeni, de a mohó Daimbert megtartotta magának az egészet. Az ajándékozás feltételei azonban közismertek voltak. Amikor a király panaszt tett, a legátus nem védhette tovább Daimbertet, s ekkor megfosztották őt pátriárkai címétől. Daimbert visszavonult Jaffába, ott töltötte a telet, majd márciusban továbbutazott Antiókhiába. Régi barátja, Tankréd örömmel fogadta, s rábízta a város egyik leggazdagabb templomát, a Szent György-templomot. Balduin, azzal az ürüggyel, hogy értesítenie kell a történtekről Rómát, nem töltötte be a pátriárkai trónt. Emberei kifosztották a pátriárkai kincstárat, amelyben rábukkantak a Daimbert által elrejtett húszezer bizánci aranyra. Móric locum taneusként, helytartóként működött, de a sok botrány megrendítette egészségét, és 1102 tavaszán meghalt.118 Amikor ősszel Tankréd Balduin felmentésére érkezett, tudatta, hogy a feltétele Daimbert rehabilitálása, és Daimbert is vele tartott. Balduin hajlandónak mutatkozott, ekkor azonban megérkezett az új pápai legátus, Párizs bíborosa, Róbert. A király úgy döntött, hogy zsinati ülés rendezze a dolgokat, Róbert elnöklete alatt. Ezt sem Tankréd, sem Daimbert nem utasíthatta el. Egy zsinat a vizsgálat lezárultáig ideiglenesen visszahelyezte Daimbertet a posztjára. Tankréd ekkor csapataival csatlakozott a király seregéhez, s Aszkalon ellen indultak. Nem sokkal később a Szentsírtemplomban megtartották a szinódust. A legátus elnökölt, s a Szentföldön látogatóban ott tartózkodó két főpap, Laon és Piacenza püspöke volt a segítségére. Ott voltak Palesztina püspökei, apátjai s ott volt Tankréd területéről Mamisztra püspöke. Kaiszareia, Betlehem és Ramla főpapjai Rohes-i Arnulf sugalmazása alapján vádolták Daimbertet. Kijelentették, hogy 1099-ben, amikor a pisaiak élén Daimbert Palesztina felé tartott, a Jón-szigeteken megtámadta keresztény hittestvéreit, hogy polgárháborút akart kirobbantani Balduin király és Boemund között, s hogy magának tartotta meg az ispotály által gondozott zarándokoknak és a Krisztus katonáinak szánt pénzeket. Ezek a vádak kétségkívül igazak voltak. A bíboros legátus nem tehetett mást, mint érdemtelennek nyilvánította Daimbertet, s megfosztotta tisztétől. Tankrédnak sem lehetett kifogása egy ilyen kánonjogi eljárás ellen. Be kellett látnia, hogy veszíségét védte, nem túl őszinte, mert kihagyta a Móric nyomozásai alapján készült jelentést. Riant: Inventaité, 210-219. p. 118 Aacheni Albert, VII, 58-64, 545-549. p.

58

tett. Daimbert visszament vele Antiókhiába, visszakerült a Szent György-templomba s ott várta be a lehetőséget, hogy Rómába mehessen. Daimbert megvesztegethető, nyomorult öregember volt, távozását senki sem sajnálta a Szentföldön. II. Orbán pápa egyetlen nagy tévedése az volt, amikor Daimbertet kinevezte pápai legátusnak Palesztinába.119 Rohes-i Arnulf, aki az egész ügy során Balduin készséges segítője volt, túlságosan ravasz volt ahhoz, hogy elfoglalja Daimbert helyét. Amikor a legátus kérte a palesztinai püspököket, hogy jelöljenek valakit a posztra, ők egy Thérouanne-ba való éltes papot, Evremart ajánlották. Evremar még az első keresztes hadjárattal jött a Szentföldre, s híres volt mély vallásosságáról és karitatív tevékenységéről. Habár Arnulf földije volt, nem vett részt intrikáiban. Köztiszteletben álló személy volt. A legátus örült, hogy egy ilyen kifogástalan papot szentelhet pátriárkává, Balduin is elégedett volt, mert jól tudta, hogy Evremar ártalmatlan öreg, aki sohasem fog a politikába avatkozni. Arnulf pedig akadálytalanul szövögette tovább terveit. Daimbert nem esett kétségbe. Amikor védelmezője, Boemund 1105-ben Itáliába utazott, ő is vele tartott. Rómába ment, hogy panaszát előadja a pápának. Paszkál először óvatos volt, később azonban – valószínűleg Boemund végzetes befolyására – Daimbert oldalára állt. Felszólította Balduint, hogy küldjön valakit Rómába, aki válaszol Daimbert vádjaira. A király azonban átlátta, hogy a pápa Boemund befolyása alá került, s nem törődött az egésszel. Paszkál ekkor hatálytalanította Daimbert trónfosztását mondván, hogy az a világi hatalom beavatkozásának eredménye volt. Szerencsére Isten helyrehozta a pápa ostoba cselekedetét. Miközben Daimbert készült az útra, hogy diadalmasan visszafoglalja pátriárkai székét, súlyosan megbetegedett, és 1107. június 15-én meghalt Messinában.120 A patriárkátus bajai ezzel még nem értek véget. Balduin időközben megelégelte Evremart. Talán rájött, hogy az egyház túl fontos szervezet ahhoz, hogy egy jelentéktelen személy irányítsa. Az egyház élén a királynak hatékony szövetségesre volt szüksége. Amikor Evremar meghallotta, hogy a pápa visszahelyezte méltóságába Daimbertet, ő maga kelt útra Rómába. Mire odaért, vetélytársa már halott volt, de most már Evremar panaszolta el a világi hatalom beavatkozásait az egyház ügyeibe. Amikor Daimbert halálhíre elért Palesztinába, Arnulf sietett Rómába, hogy ott a király nevében járjon el. Paszkál ekkor már Evremar felé hajlott, de végre megértette, hogy a dolog bonyolultabb, mint képzelte. Az egész ügyet rábízta Arles érsekére, Sabran-i Gibelinre, egy nagyon idős és rendkívül tapasztalt egyházi személyre. 1108 tavaszán Gibelin Palesztinába érkezett. Addigra már Evremar és Arnulf is hazatért. Gibelin jól látta, hogy Evremar nem volt alkalmas tisztségére, s hogy senki sem akarta őt ismét a pátriárkai székben látni. A pátriárkai trónt megüresedettnek nyilvánította, és szinódust hívott össze, hogy utódot válasszon. Kellemes zavarban volt, amikor Balduin azt javasolta, hogy legyen Gibelin a pátriárka. Gibelin elfogadta az ajánlatot. Evremart kárpótolták Kaiszareia érseki székével, amely szerencséjére éppen akkor ürült meg. A pletyka szerint Arnulf győzte meg Balduint arról, hogy Gibelinre essen a választása, s épp idős kora miatt. Így hamarosan ismét számítani lehetett a pátriárkai szék

119

Aacheni Albert, IX, 14, 16-17, 560-598. p.; Türoszi Vilmos: i. h. Türoszi Vilmos, XI, I, 450-451. p.

120

59

megüresedésére. Gibelin ezután valóban csak négy évet élt, s halála után minden el lenállás nélkül Arnulfot választották pátriárkává.121 Balduin szempontjából Arnulf volt az ideális pátriárka. Igaz, hogy később ellentétek támadtak közöttük a király újranősülése miatt, s az is igaz, hogy Arnulfot igen sok alárendeltje gyűlölte, de a pátriárkának sikerült megtartania hatalmát. Kétségtelenül megvesztegethető ember volt. Amikor unokahúga, Emma jó házasságot kötött Garnier-i Eustache-sal, a hölgy rokonának értékes jerikói birtokot ajándékozott, amely a Szentsír tulajdona volt. De a pátriárka tevékeny volt, és hűségesen szolgálta a királyt. Neki köszönhető, hogy végleg feledésbe merült az a megvalósíthatatlan terv – amely ott lebegett az első keresztes hadjárat legtöbb résztvevője előtt –, hogy Jeruzsálem teokratikus állam legyen, ahol az uralkodó csupán a „védelmi miniszter” szerepét töltené be. Arnulf elérte, hogy az egész palesztinai egyház osztotta véleményét, a Szentsír Lotaringiai Gottfried által kinevezett kanonokjainak leváltása ügyében, mert nem bízott hűségükben. Amikor a hódításoknak hála a királyság területe növekedett, mindig keményen harcolt azért, hogy a világi és az egyházi joghatóság egybeessék. Szembe kellett szállnia Paszkál pápával, aki szerencsétlen módon mindig a normann származású antiókhiai hercegeknek kedvezett, és erősen védte az antiókhiai székhely történelmi, de a gyakorlatban immár jelentéktelen jogait. Arnulf nem volt kiemelkedően értékes személy, de értékes szolgája volt a jeruzsálemi királyságnak. A jeles történetíró, Türoszi Vilmos meggyűlöltette emlékét, igazságtalanul feketítette be nevét. Arnulf nagyon sokat tett azért, hogy megerősítse az első keresztes hadjárat által elért eredményeket.122 Arnulf és ura, Balduin javára kell írni azt is, hogy jó kapcsolatokat építettek ki a latin papság és a helyi keresztények között. 1099-ben, amikor első alkalommal töltötte be a pátriárkai tisztet, Arnulf kitiltotta a keleti felekezeteket a Szentsír-templomból, és megfosztotta őket javaiktól. Daimbert azonban még annál is keményebb volt. Ő nemcsak a templomból tiltotta ki a helybeli keresztényeket, hanem jeruzsálemi monostoraikból és egyéb intézményeikből is, tekintet nélkül arra, hogy ortodoxok voltak-e, mint a görögök és a grúzok, vagy eretnekek, mint az örmények, a jakobiták és a nesztoriánusok. Daimbert azzal is megbántotta a helybeliek érzékenységét, hogy nőket rendelt szent helyek szolgálatára. E szörnyű sérelmek miatt 1101 húsvét előestéjén a Szentsír minden lámpása kialudt, s a szent tűz nem szállt le addig az égből, míg a minden birtokából kiforgatott öt közösség tagjai nem imádkoztak együtt a frankok bűneinek bocsánatáért. Balduin tanult a leckéből, s azon volt, hogy a helybelieknek okozott sérelmeket orvosolja. Visszaadta a görögöknek a Sír kulcsait. Ezután, úgy tűnik, minden palesztinai keresztény támogatta őt. A főpapok mind frankok voltak, habár a Szentsírnál működtek görög kanonokok is. Az ortodox helyi lakosság elfogadta ezt, hiszen saját főpapságuk még a keresztes hadjárat előtti zavaros években elhagyta az országot. A latin főpapságot sohasem szerették, de a helyi ortodox monostorok minden akadály nélkül működtek tovább, és az ortodox zarándokok, akik a frank királyság fennállása alatt látogattak Palesztinába, nem panaszkodhattak a világi hatóságokra, sem saját, sem helybeli testvéreik nevében. Hasonlóan elégedettek voltak az eretnek Aacheni Albert, X, 589, 650-659. p.; xii, 24, 704. p.; Türoszi Vilmos: i. h. és XI, 4, 455-456. p. Türoszi Vilmos, XI, 15, 479. p. Vilmos nem kedvelte Arnulfot, opportunista köpönyegforgatónak tartotta. Lásd e mű 2. köt. 75. p. 121

122

60

egyházak is. Merőben más volt a helyzet az észak-szíriai frank államokban, ahol mind az ortodoxok, mind az eretnekek megszenvedték a frank elnyomást.123 Al-Afdal erejét nem merítette ki teljesen az egyiptomiak 1102-ben történt jaffai veresége, sem az 1103 tavaszán indított hadjárat sikertelensége, de ekkor már több időbe tellett egy újabb sereg felállítása. Balduin a lélegzetvételnyi szünetet arra használta fel, hogy megerősítse uralmát a palesztinai tengerparton. Habár Jaffától Haifáig az ő birtokában voltak a part menti városok, ám a közöttük húzódó összekötő utakat a muszlimok pusztították, különösen a Kármel-hegy lejtőin. Nem volt biztonságos a Jaffa-Jeruzsálem út sem, mint azt a zarándok Saewulf feljegyezte.124 Türosz és Akkon egyiptomi kézben levő kikötőiből kalózok keltek útra, és elfogták a keresztény kereskedőket. 1102 késő őszén hazaindultak azok a zarándokok, akik májusban Jaffánál érkezésükkel megmentették Balduint, ám hajóik viharba kerültek, és különböző pontokon sodródtak partra. Egyes hajók Aszkalonnál értek partot, mások valahol Türosz és Szidón között. Az utasokat vagy lemészárolták, vagy eladták az egyiptomi rabszolgapiacokon.125 1103 tavaszán Balduin – aki még mindig számíthatott néhány angol hajó segítségére –, megostromolta Akkont. A helyőrség már csaknem megadta magát, ám egyszer csak tizenkét fátimida gálya és egy hatalmas teherhajó érkezett Türoszból és Szidónból, emberekkel és görögtüzet okádó gépekkel megrakva. Balduinnak abba kellett hagyni az ostromot.126 A nyár folyamán a király megpróbálta megtisztítani a banditáktól a Kármel-hegyet. Csak részben járt sikerrel, mert az egyik öszszecsapásban a veséje komolyan megsérült. Egy ideing az élete is veszélyben forgott. Mialatt betegen feküdt Jeruzsálemben, hírek érkeztek Tádzs al-Adzsam és Ibn Kadus hadjáratáról. Tádzs al-Adzsam azonban nem volt hajlandó Aszkalonnál tovább menni, és így Kadus arra kényszerült, hogy egyedül kísérelje meg Jaffa ostromát. Feladatát csak csekély lelkesedéssel végezte. Amikor Balduin annyira felépült, hogy a sereg élére állhatott, levonult a partra, s az egyiptomi flotta elvitorlázott.127 A következő év májusában behajózott Haifába az a hetven gályából álló genovai hajóraj, amely Toulouse-i Rajmundnak segítséget nyújtott Dzsabail elfoglalásában. Balduin találkozott vezetőikkel, és megszerezte szövetségüket Akkon ostromához. A szokásos jutalmat ígérte, a zsákmány harmadát, kereskedelmi kiváltságokat és egy negyedet a bazárban. A szövetségesek május 6-án kezdték meg az ostromot. Baná Zahr ad-Daula al-Dzsujúsí mameluk fátimida parancsnok elszántan ellenállt, de nem kapott segítséget Egyiptomból. A parancsnok húsz nap múlva az arszufihoz hasonló feltételek mellett felajánlotta, hogy megadják magukat. Azok a polgárok, akik el Lásd e mű II. köt. Élet a Tengerentúl – A fordulat c. rész. Chartres-i Foucher egyik kézirata hosszú leírást ad a szertartásról. Ezt nyomtatták ki a Recueil des Historiens des Croisades kiadásában. Foucher Hagenmeyer-féle kiadásában Hagenmeyer megjegyzi, hogy ez csak egyetlen kéziratban található (L), és a bevezető szavak kivételével elveti. Ezek a következők: „Conturbati sunt omnes propter ignem quem die sabbati non habuimus ad Sepulcrum Domini.” (II. viii, 2, 396. p.) A teljes magyarázatért lásd 5. jegyzetét, 395-396. p. függelékben kinyomtatta az interpolált szövegel, azokkal, amelyek Nangis-i Bartolfnál és Nogent-i Guibertnél találhatók (uo., 831-837. p.). Mivel Foucher Balduin káplánja volt, neki is jelen kellett lenni a szertartáson. Dániel Hégumenosz (Khitrowo kiad., 75-83. p.) leírja az 1107. évi szertartást. Elbeszéléséből világosan kiderül, hogy a görögökre volt bízva a Sír. 124 Pilgrimage of Saewulf (P. P. T. S, 4. kötet), 8-9. p. 125 Aacheni Albert, IX, 18, 600-601. p. 126 Aacheni Albert, IX, 15, 599. p.; Ibn al-Aszír, 213. p., helytelenül adja meg az évet (a hidzsra után 495., 496. helyett). 127 Chartres-i Foucher, II, xxiv, I, 460-461. p, Aacheni Albert, IX, 22-23, 103-104. p. 123

61

akarják hagyni a várost, megtehetik, s magukkal vihetik ingóságaikat, az ott maradók pedig a frank király alattvalói lesznek. Balduin betartotta a feltételeket, sőt még egy mecsetet is fenntartott muszlim alattvalói számára. Az olasz tengerészek azonban nem viselték el a gondolatot, hogy ekkora gazdagság kicsússzék a kezeik közül. Lecsaptak a várost elhagyókra, sok embert megöltek, mindenkit kifosztottak. Balduin őrjöngött. Büntetésből rá akart támadni a genovaiakra, de megérkezett Evremar pátriárka, és békét szerzett.128 Akkonnal Balduin végre megszerezte azt, amire annyira vágyott: egy minden időjárási viszonyok között biztonságos kikötőt. Habár több, mint száz mérföldre volt a fővárostól, azonnal a királyság legfontosabb kikötője lett, elfoglalva a védtelen kikötőjű Jaffa helyét. Akkon volt az a kikötő, amelyen keresztül a Damaszkuszból érkező áru hajókon nyugat felé indult. A frank hódítás nem függesztette fel a kereskedelmet, s az Akkonban maradt muszlimok is elősegítették továbbélését.129 1105 nyarán al-Afdal vezér még egy, utolsó kísérletet tett Palesztina visszahódítására. Ötezer arab lovasból és szudáni gyalogosokból álló, jól felszerelt hadsereg gyülekezett augusztus elején Aszkalonnál. Parancsnokuk Szaná al-Mulk Husszain, a vezér fia volt. Az egyiptomiak tanultak az előző kudarcokból, s elhatározták, hogy együttműködnek a damaszkuszi török uralkodókkal. 1102-ben és 1103-ban Damaszkusz segítsége felbecsülhetetlen lett volna. 1104 júniusában meghalt a damaszkuszi Dukák és a családja Dukák atabégjével, Togtekinnel az örökségen vitatkozott, s közben Aleppói Ridván is délre ment, hogy megszerezze a maga jussát. Togtekin először Dukák egyesztendős kisfiát, Tutust ültette a trónra, majd felváltotta Dukák tizenkét éves testvérével, Irtassál. Irtas hamarosan átlátott gyámja szándékain, és a Hauránba menekült, amelynek vezető emírje, a boszrai Ajtekin menedéket adott neki. Boszrából folyamodott Balduin királyhoz, aki meghívta Jeruzsálembe. Ilyen körülmények között Togtekin örömmel készült arra, hogy segítsen az egyiptomiaknak, de nem kockáztathatta meg, hogy jelentősebb sereget bocsásson rendelkezésükre. Szabava nevű vezérét küldte délre 1300 lovas íjásszal.130 Augusztusban az egyiptomi sereg bevonult Palesztinába, ott a damaszkusziak csatlakoztak a sereghez, miután átvonultak Transzjordánián és a Negeven. Balduin Jaffában várakozott. Amikor az egyiptomi flotta látótávolságba került, Balduin a megkerülhetetlen ramlai csatamezőn állította fel embereit. Jaffát Cambrai-i Lithard tartotta háromszáz emberrel. Balduinnal volt az ifjú damaszkuszi trónkövetelő, Irtas, és a maradék palesztinai haderő: Galilea, Haifa, Hebron helyőrsége, az ötszáz lovasból és kétezer gyalogosból álló központi sereggel együtt. Evremar pátriárka Balduin kérésére eljött Jeruzsálemből az általa toborzott százötven emberrel és a Szent Kereszttel. A csatára augusztus 27-én, vasárnap került sor. Hajnalban a pátriárka fel-alá lovagolt a frank sereg előtt, teljes főpapi díszben, a kereszttel a kezében, áldást és feloldozást osztva. Ezután a frankok támadtak. A damaszkuszi törökök ellentámadása csaknem megtörte a frankok vonalát, de Balduin kezébe ragadta a zászlót, támadást indított, s visszaverte a törököket. Az egyiptomi sereg a szokásosnál hősiesebben harcolt, 128

Chartres-i Foucher, II, xxv, 1-3, 462-464. p.; Aacheni Albert, IX, 27-29, 606-608. p.; Caffaro: Liberatio, 71-72. p.; Balduin chartája a Liber Jurium Reipublicae Gemensis, 1. köt. 16-17. p. 129 Lásd e mű II. köt. Élet a Tengerentúl – A fordulat c. rész. Volt kereskedelem Ibn Dzsubajr idejében is (1183). 130 Ibn al-Kalániszí, 71. p.; Ibn al-Aszír, 229. p.

62

de a balszárny elhagyta a helyét, s reménytelen vállalkozásba fogott, megakarta lepni Haifát, és túl későn tért vissza a helyére. Estére a muszlimokat megverték a frankok. Szabava és törökjei visszamenekültek saját területükre, az egyiptomiak pedig visszavonultak Aszkalonba, ahonnan a parancsnokuk, Szaná al-Mulk Kairóba sietett. Nagy veszteséget szenvedtek. Aszkalon kormányzója elesett, Akkon és Arszuf volt parancsnoka fogságba került. Az egyiptomiak később magas váltságdíjakat fizettek értük, Chartres-i Foucher igen sajnálta, hogy Szaná al-Mulk elmenekült: érte valóban szép váltságdíjat lehetett volna kérni. A frankok veszteségei is súlyosak voltak. Balduin kifosztotta a tábort, de nem indult az egyiptomiak üldözésére. Felhagyott az ifjú Irtas herceg támogatásával is. Irtas bánatosan visszavonult az Eufrátesz-menti arRahba városába. Az egyiptomi flotta hazavitorlázott: semmit sem ért el, csak néhány hajóját veszítette el egy viharban.131 Ezzel, a harmadik ramlai csatával lezárult a Palesztina visszahódítására irányuló fátimida próbálkozások sora. Ennek ellenére még mindig veszélyt jelentettek a frankok számára: 1106 őszén egy kisebb portya majdnem meghozta az egyiptomiaknak azt az eredményt, amelyet hiába vártak a nagy seregtől. Októberben, miközben Balduin a galieai határvidéken volt elfoglalva, mintegy ezer egyiptomi lovas lecsapott egy Jaffa és Arszuf között elterülő zarándoktáborra, és megölte a táborlakókat. Onnan az egyiptomiak Ramlába lovagoltak. A várost csak nyolc lovag védte, akiket könnyen legyőztek. Rozoy-i Roger, Jaffa kormányzója ellenük indult, de csapdába esett, és csak úgy tudott megszabadulni, hogy fejvesztve Jaffa felé menekült. Az egyiptomiak annyira Roger sarkában voltak, hogy a kapuk előtt kinnrekedt negyven gyalogosát be is érték és lemészárolták. Ezután az egyiptomiak ellovagoltak Jeruzsálem felé, megtámadták a kis Arnaud erődöt, amelyet Balduin az út őrzésére létesített, s amelynek munkálatai még be sem fejeződtek. A munkások megadták magukat, de az egyiptomiak megölték őket, a várnagy, Gottfried kivételével, aki a Dávid-torony parancsnoka volt. Őt váltságdíj reményében magukkal vitték. Végül Balduin tudomást szerzett az egyiptomiak garázdálkodásairól, és seregével délre indult. Az egyiptomiak Aszkalonig vonultak vissza.132 A következő évben egy egyiptomi sereg csaknem elfoglalta Hebront, de Balduin személyesen verte vissza a támadókat. 1110-ben az egyiptomiak eljutottak egészen Jaffa alá, onnan azonban hirtelen visszafordultak.133 Tíz éven át időről időre megismétlődtek ezek a kisebb-nagyobb támadások, amelyek a keresztény telepesek és a zarándokok számára bizonytalanná tették az életet a parti síkságon és a Negev-sivatagban. Ezek azonban alig-alig voltak mérhetőek azokhoz a kalandozásokhoz, amelyeket Balduin vezetett a muszlim területekre. Balduin úgy érezte, hogy most már szabadon gyarapíthatja királysága területét. Fő célja a parti városok meghódítása volt: délen Aszkalonra vágyott, északon pedig Türoszra, Szidónra és Bejrútra. Aszkalon és Türosz vára erős volt, nagyszámú állandó helyőrséggel, ezért e várak bevételéhez gondos felkészülésre volt szükség. 1106 tavaszán igen sok angol, flamand és dán zarándok tartózkodott a Szentföldön, s ez arra ösztökélte Balduint, hogy Szidonra támadjon. Amikor a város kormányzója hírét vette a tervezett támadásnak, gyorsan egy nagyobb összeget küldött a királynak. BalduAacheni Albert, IX, 48-50, 621-624. p.; Chartres-i Foucher, II, xxxi, I-xxxiii, 3, 489-503. p.; Ibn alAszír, 228-299. p.; Ibn Mujasszar, 466. p. 132 Aacheni Albert, X, 10-14, 635-638. p. 133 Uo., X, 33, 646-647. p.; XI, 28, 676. p 131

63

in mindig pénzhiányban szenvedett, elfogadta hát az ajándékot, és két évig nem háborgatta Szidónt.134 1108 augusztusában Balduin ismét megindult Szidón ellen, egy, több itáliai kereskedőváros tengerészeiből és kalandoraiból álló hajóraj támogatásával. A kormányzó ekkor harmincezer aranyért megvásárolta a damaszkuszi törökök segítségét. Időközben erős hajóraj érkezett Egyiptomból, s nem messze a kikötőtől tengeri csatában legyőzte az itáliaiakat. Balduin arra kényszerült, hogy felhagyjon az ostrommal. A szidóniak pedig nem engedték be a városba a törököket, mert attól tartottak – s nem minden ok nélkül –, hogy Togtekinnek tervei vannak Szidónnal. A kormányzó megtagadta az ígért bizánci aranyak kifizetését is. A törökök azzal fenyegetőztek, hogy visszahívják Balduint, majd amikor Balduin erre hajlandónak mutatkozott, a törökök végül mégiscsak visszavonultak, és beérték kilencezer bizánci arannyal.135 A következő év nyarán Balduin segített Toulouse-i Bertrandnak elfoglalni Tripoliszt. Cserébe 1110 elején Bertrand küldött neki embereket, hogy Balduin megtámadhassa Bejrútot. A tengeri blokádhoz genovai és pisai hajók álltak a rendelkezésükre, és ekkor már Tripoliszból indíthatták a támadásokat. A türoszi és a szidóni fátimida hajók sikertelenül próbálkoztak a blokád áttörésével. Februártól március közepéig tartott az ostrom. Ekkor a kormányzó – aki nem remélt újabb segítséget –, az éjszaka leple alatt elmenekült, átjutott az itáliai blokádon, és Ciprusra ment, ahol megadta magát a bizánci kormányzónak. A frankok május 13-án rohammal bevették a várost. Mielőtt még Balduin rendet teremthetett volna, az itáliaiak nagy mészárlást rendeztek a lakosság körében.136 Azon a nyáron Nyugatról újabb hajók érkeztek Balduin segítségére. 1107-ben kelt útra Sigurd vezetésével egy flotta a norvégiai Bergenből. Sigurd két testvérével együtt osztozott a norvég trónon. Ez a flotta átkelt az Északi-tengeren, a Gibraltáriszoroson, és a Szentföld felé tartott. Útközben megállt Angliában, Kasztíliában, Portugáliában, a Baleári-szigeteken és Szicíliában. A hajók éppen akkor értek Akkonba, amikor Balduin visszafelé tartott Bejrút bevétele után. Sigurd volt az első koronás fő, aki ellátogatott a királyságba. Balduin nagy tisztelettel fogadta, és személyesen vezette be Jeruzsálembe. Sigurd felajánlotta segítségét Szidón ostromához. Októberben megindult a szövetségesek rohama. Szidón keményen védekezett. A norvég hajókat csaknem megsemmisítette egy erős türoszi fátimida flotta. A helyzetet egy velencei hajóraj érkezése mentette meg, amelynek a parancsnoka maga a dózse, Ordelafo Falieri volt. Időközben Szidón kormányzója tervet eszelt ki Balduin meggyilkolására. Egy muszlim renegát, aki Balduin környezetében szolgált, elvállalta a gyilkosságot. De Szidónban a helybeli keresztények tudomást szereztek az összeesküvésről, üzenetet rögzítettek egy nyílvesszőre, és átlőtték a frank táborba, hogy figyelmeztessék a királyt. December 4-én Szidón az akkonihoz hasonló feltételekkel megadta magát. A város előkelői ingóságaikkal Damaszkuszba távoztak, a szegényebbek azonban maradtak, és a frank király alattvalói lettek, aki azonnal húszezer bizánci arany adót vetett ki rájuk. A velenceiek jutalma egy templom lett és néhány ingatlan Akkonban. A szidóni báróság Garnier-i Eustache-é lett, aki már Kaiszareia kormányzója volt, s 134

Uo., X, 4-7, 632-634. p. Uo., X, 48-51, 653-655. p.; Ibn al-Kalániszí, 87. p. 136 Chartres-i Foucher, II xlii, 1-3, 536. p., egy asztronómiai költeményben a dátumot május 13-ában jelöli meg, Aacheni Albert, 670. p., május 27-ét adja meg, Ibn al-Kalániszí; 99-101. p. (május 13.) 135

64

csakhamar még jobban megerősítette helyzetét azáltal, hogy nőül vette Arnulf pátriárka unokahúgát, Emmát.137 A frankok ekkor már az egész szíriai partvidék urai voltak. Csupán délen Aszkalon és a középső szakaszon Türosz erődje volt kivétel. A türoszi kormányzó ideges volt, 1111 őszén, és a damaszkuszi Togtekintől ötszáz íjászt fogadott fel húszezer bizánci aranyért, s egyben engedélyt kért, hogy ő és főemberei értékes holmijaikat Damaszkuszban letétbe helyezhessék. Togtekin beleegyezett, és a partról egy pénzzel és kincseikkel megrakott gazdag karaván kelt útra Damaszkusz felé. Mivel a karavánnak frank területeken kellett áthaladnia, a türoszi kormányzó, Izz al-Mulk egy Rainfred nevű frank lovagot bérelt fel, hogy a csapat vezetője és védelmezője legyen. Rainfred a munkát elfogadta, de azonnal értesítette Balduint, aki rávetette magát a gyanútlan türosziakra, és elrabolta minden vagyonukat. Ezen a fogáson felbátorodva Balduin november elején seregével Türosz ostromára indult. De nem állt a rendelkezésére flotta, csak tizenkét bizánci hajó Butumitész bizánci követ vezetésével. A bizánciak pedig nem voltak hajlandók a fátimidák ellen fellépni, és megrontani a fennálló jó kapcsolatokat. Erre csak akkor szánták volna el magukat, ha komoly kárpótlást kaptak volna. Azt kérték, tehát Balduintól, hogy cserébe segítse őket abban, hogy visszaszerezhessék azokat a városokat, amelyeket az antiókhiai hercegek elragadtak Bizánctól. Mivel Balduin habozott, s nem akarta elkötelezni magát, a bizánciak segítsége arra korlátozódott, hogy élelemmel és utánpótlással látták el a frankokat. Türosz ostroma a következő év áprilisáig tartott. A városbeliek jól védekeztek, felgyújtották a Balduin által fából készíttetett nagy ostromtornyokat, végül azonban arra kényszerültek, hogy Togtekin segítségét kérjék. Izz al-Mulk, Türosz kormányzója e lépése előtt, cselekedetét igazolandó, írt az egyiptomi kormánynak. Togtekin első kísérlete, hogy felvegye a kapcsolatot Türosszal, csődöt mondott, mert a postagalambot egy frank szolgálatban álló arab elfogta. Frank bajtársa útjára akarta bocsátani a madarat, de az arab elvitte Balduinhoz. Álruhás embereket küldtek a damaszkuszi követek elé, elfogták és kivégezték őket. Ennek ellenére Togtekin előrenyomult Türosz felé, meglepett egy frank rablócsapatot, és megtámadta az ostromló frankok táborát. A vidéket attól kezdve ő pusztította. Balduinnak abba kellett hagynia az ostromot, és csak harcok árán tudott visszatérni Akkonba.138 Nem ért el sikert Aszkalonnál sem. Szidón bevétele után a király azonnal Aszkalon ellen indult. Samsz al-Hiláfának, a kalmárszellemű kormányzónak elege volt már a sok háborúskodásból. Pénzért fegyverszünetet vásárolt, az összeget azután az uralma alatt álló türosziaktól próbálta behajtani. Ténykedéséről tudomást szereztek Egyiptomban, al-Afdal dinasztiahű csapatokat küldött a helyszínre, s megparancsolta, hogy al-Hiláfát váltsák le. A kormányzó sejtette a jövevények célját, és nem engedte be őket a városba, sőt mindenkit elbocsátott, akit a fátimidák iránti rokonszenvvel gyanúsított, és a helyükbe örmény zsoldosokat állított. Ezután Jeruzsálembe ment, és önmagát és városát Balduin védelmébe ajánlotta. Háromszáz frank katonával tért haza, akiket a fellegvárban helyezett el. Az aszkaloniakat azonban megren137

Chartres-i Foucher, II, xliv, 1-7, 543-548. p.; Aacheni Albert, XI, 26, 30-34, 675., 677. p.; Türoszi Vilmos, XI, 14, 476-479. p., a helybeli keresztényekről ír; Sigurdar Saga, in Agrip af Noregs Konungasögum, Sigurdar Saga Jorsalafara ok broedra Hans, 75. skk. p.; Ibn al-Kalániszí, 106-108. p.; Ibn al-Aszír, 275. p.; Dandolo, in Muraton, Ss. R. L., XII. köt. 264. p.; Tafel és Thomas, I, 86, 91, 145, Riant: Les Scandinaves, IV. fej. passim. 138 Aacheni Albert, XII, 3-7, 690-693. p.; Ibn al-Aszír, 257. p.; Ibn Mujasszar, 467. p.

65

dítette a kormányzó árulása. 1111 júliusában egyiptomi segítséggel államcsínyt hajtottak végre, megölték Samszot, és lemészárolták a frankokat. Balduin odasietett, hogy megmentse embereit, de elkésett. Aszkalon még negyven éven át tüske maradt a frankok oldalában.139 Hasonló módon akarták frank protektorátussá tenni Baalbeket is, az ottani kormányzó, az eunuch al-Tádzs Gümüstekin közreműködésével, de ez a kísérlet is kudarcot vallott 1110 tavaszán. Togtekin hírét vette a dolognak, és Tádzs al-Mulk Burít, a saját fiát ültette az eunuch helyébe.140 Balduin főképp azon fáradozott, hogy megfelelő tengerparti területet biztosítson a királyság számára. Nem feledkezett meg a szárazföldi határokról, és arról sem, hogy teljes mértékben kihasználja azokat a nagy arab kereskedőutakat, amelyek Irakból és Arábiából vezettek a Földközi-tenger és Egyiptom felé. Amikor Tankréd elhagyta Palesztinát és Antiókhiába ment, Balduin a Galileai Hercegséget – amely megtartotta a Tankréd által kitalált nagyzoló elnevezését –, régi franciaországi szomszédjára, SaintOmer-i Hugóra bízta. Hugót arra bátorította, hogy folytasson támadó politikát a muszlimok ellen. Hugó első cselekedete az volt, hogy felépíttette a hegyekben Toron várát, a mai Tibnint, a Türoszt, Bánjászt és Damaszkuszt összekötő út mentén. Ezután, hogy biztonságosabban portyázhasson a Galileai-tengertől keletre fekvő gazdag vidéken, egy másik várat építtetett a tótól délnyugatra, amelyet az arabok al-Álnak neveztek. A két erőd 1105 őszére készült el, de a második csak rövid ideig maradt a keresztényeké. Damaszkuszi Togtekin nem hagyhatta, hogy saját területén ilyen fenyegetéssel kelljen szembenéznie. Az év végén, amikor Hugó egy sikeres portya után zsákmánnyal megrakottan hazafelé tartott al-Álba, rátámadt a damaszkuszi sereg. A csatában Hugó halálos sebet kapott, embereit szétkergették. Togtekin minden nehézség nélkül megszerezte a várat. Saint-Omer-i Gérard, Hugó fivére ekkor már súlyos beteg volt, s nem sokkal élte túl csatában elesett testvérét. Ekkor Balduin a galileai birtokot Basoches Gervase francia lovagnak adományozta.141 Folytatódott a gerillaháború. 1106-ban a türosziak megtámadták Toront, s egyidejűleg damaszkusziak törtek Tibériásra. Egyik támadást sem koronázta siker; Balduin közeledtére a damaszkusziak követeket küldtek, és rövid fegyverszünetet kértek Balduin kegyesen és bőkezűen fogadta a damaszkuszi követeket, ami nagyban öregbítette jóhírét a muszlim világban. A fegyvernyugvás azonban valóban nagyon rövid volt.142 1108 tavaszán Togtekin ismét Galileában portyázott, és egy Tibériás melletti csatában sikerült elfognia Basoches Gervase-t, csaknem egész vezérkarával együtt. Ekkor Balduinhoz fordult, s azt üzente, hogy a foglyok szabadulásának ára Tibériás, Akkon és Haifa. Amikor Balduin visszautasította az ajánlatot, Gervase-t megölték és skalpját, lobogó ősz fürtjeivel, póznán vitték a győztes muszlim sereg előtt. 143 Balduin ekkor ismét Tankrédnak adományozta a Galilea hercege címet, de a területet valószínűleg ő maga igazgatta Jeruzsálemből. 1113-ban, Tankréd halála után, amikor 139

Aacheni Albert, XI, 36-37, 680-681. p.; Ibn al-Kalániszí, 108-110. p. Ibn al-Kalániszí: i. m. 106. p.; Szibt ibn al-Dzsauzí, 537. p. 141 Türoszi Vilmos, XI, 5, 459-460. p.; Ibn al-Kalániszí, 72, 75. p.; Ibn al-Aszír, 229-230. p.; Aacheni Albert, X, 8, 635-636. p. 142 Aacheni Albert, X, 25-26, 642-643. p.; Ibn al-Kalániszí, 75. p. 143 Aacheni Albert, X, 57, 658. p.; Ibn al-Kalániszí, 86-87. p.; Ibn al-Aszír, 268-269. p. Gervase-ről azt írja, hogy Balduin nővérének a fia. 140

66

Edesszai Balduin száműzte országából Courtenay-i Joscelint, a száműzött Galileát kapta kárpótlásul a királytól.144 1108 végén Balduin és Togtekin – mivel érdekeik mindkettőt másfelé húzták – tíz esztendőre szóló fegyverszünetet kötött, megosztotta egymás között az Észak-Transzjordániában található Szauad és Adzslún körzeteinek a jövedelmét. Egyharmad Balduiné lett, egyharmad Togtekiné, s egyharmad a helyi hatóságokat illette.145 A fegyverszünetnek valószínűleg üzleti okai voltak. A szüntelen rablótámadások tönkretették az országon áthaladó kereskedelmet, amelynek fellendüléséből mindkét félnek haszna származott volna. A fegyverszünet ugyanakkor pusztán helyi jellegű volt. Nem tartotta vissza Togtekint attól, hogy megsegítse a part menti muszlim városokat, sem Balduint, hogy megkísérelje Baalbeket hűbéres várossá süllyeszteni. Az arab történetírók mégis hálával emlékeznek meg arról, hogy a fegyverszünetnek köszönhetően Balduin nem támadta meg a damaszkuszi területet, amikor erre kiváló alkalmat nyújtott az, hogy Vilmos-Jordán Arkánál legyőzte Togtekint.146 Lehet, hogy Balduin azért vágyott a fegyverszünetre, mert Gervase-t megölték, és ennek következtében a transzjordániai területről támadásokra lehetett számítani Galileia ellen. A muszlimok pedig azért örültek ennek, mert ők is két pusztító portya áldozatai voltak. Az egyik során Vilmos Cliton, Normandiai Róbert fia, egy újonnan Palesztinába érkezett zarándok csapott le egy gazdag arab hercegnőre, aki minden ingóságával együtt Arábiából Damaszkuszba tartott. A másik támadás egy Damaszkuszból Egyiptomba tartó karavánt sújtott. Az első alkalommal a frankok négyezer tevére tettek szert, a másodikon megszerezték a karaván minden áruját. A karaván túlélőit később beduinok ölték meg.147 1113-ban ért véget a fegyverszünet, amikor Balduin damaszkuszi területre tört be.148 1111-től kezdődően Balduint – miután kudarcot vallott Türosz alatt –, egy időre az észak-szíriai ügyek kötötték le. 1109-ben Tripolisznál már egyszer tisztázta, hogy ő akar a frank Kelet egyetlen ura lenni, s az antiókhiai és edesszai események lehetővé tették, hogy megvalósítsa ezt az álmát.149 Egyidejűleg növelhette magánbirtokait is. Mindig is tudatában volt annak a veszélynek, hogy Palesztinába délkeletről, a Negeven át nagyon könnyű beszivárogni, majd támadni, s hogy feltétlenül szilárdan kell birtokolni a Holt-tenger és az Akabai-öböl közötti területet ahhoz, hogy Egyiptomot elvágja a keleti muszlim világtól. 1107-ben Togtekin Edomba küldött egy damaszkuszi sereget a helybeli beduinok felkérésére, hogy olyan bázist létesítsen, ahonnan portyákat lehet indítani Júdeába. Az idoméneusok vad vidékén számos görög monostor állt, és egy Theodórosz nevű szerzetes sürgette Balduin közbelépését. Balduin odavonult a Vádi Múszá közelében levő török táborhoz, Petra mellé, de nem szívesen bocsátkozott ütközetbe. Theodórosz ekkor felajánlotta, hogy menekültnek adja ki magát, felkeresi Togtekin vezérét, s figyelmezteti, hogy hatalmas frank sereg közeleg. E hírre a törökök megrémültek, és sietve visszavonultak Damaszkuszba. Balduin ekkor azzal büntette meg a beduinokat, hogy kifüstölte őket barlangjaikból, ahol éltek, s elAacheni Albert, XI, 12, 668. p.; Türoszi Vilmos, XI, 22, 492. p. Ibn al-Kalániszí, 92. p.; Ibn al-Aszír, 269. p. 146 Ibn al-Aszír, 269-270. p. 144 145

147

Aacheni Albert, X, 45, 653. p.; Ibn al-Aszír, 272. p. Lásd e mű II. köt. A királyság megszervezése – Egyensúly északon c. rész. 149 Lásd e mű II. köt. 50-52. p. és A királyság megszervezése – Egyensúly északon c. rész. 148

67

ragadta nyájaikat. Amikor visszaindult észak felé, igen sok helybeli keresztény is vele tartott, mert féltek a beduinok bosszújától.150 Balduin 1115-ben ismét visszatért az idoméneusok földjére. Elhatározta, hogy a területet végleg elfoglalja. Hebronból a Holt-tenger csücskét megkerülve, a Holt-tengertől az Akabai-öbölig húzódó Vádi al-Araba völgyén át eljutott a vidék egy ritka termékeny pontjára, Sobakba, amely erdős terület volt a tengerszint alatti vidék és az arab sivatag között. Itt, a legközelebbi frank településtől vagy száz mérföldre, nagy várat építtetett, s abba helyőrséget állított. A helyőrséget erősen felfegyverezte, s a várat Le Krak de Montreal-nak, Királyi hegynek nevezte. 1116-ban seregével, az utánpótlást szállító számos öszvérrel mélyen behatolt az addig ismeretlen Arábiába. Ellátogatott Montrealba, majd dél felé menetelt, míg kimerült emberei el nem érték Akabánál a Vörös-tengert. Megúsztatták lovaikat a tengerben, fogtak a híres vöröstengeri halakból. A helybeli lakosok rémületükben hajóra szálltak, és elmenekültek. Balduin elfoglalt egy várost, amelyet a frankok Ailának vagy Elynnek neveztek, és ott egy fellegvárat építtetett. Onnan áthajózott Dzsazíra Farun kis szigetére, amelyet a frankok Graye-nak neveztek, s ott egy másik várat emeltetett. Mindkét erődöt ellátta helyőrséggel. Ezeknek a váraknak köszönhetően a frankok uralták a Damaszkuszt, Arábiát és Egyiptomot összekötő utakat. Könnyen ellenőrizték a karavánokat, s megnehezítették a muszlim seregek számára, hogy keletről eljussanak Egyiptomba.151 Balduin a Vörös-tengertől visszatérőben ismét Türosz ellen indult, de ostrom helyett beérte szoros blokád felállításával, amely elszigetelte a várost a szárazföldtől. E célból Szkandelionnál várat emeltetett, ott, ahol a parti út felkapaszkodik a sziklákra, a Türoszi-létra nevű hágó felé.152 A Türoszt észak felől megközelítő utat Szidón ellenőrizte, míg kelet felől Toron vára erősítette Türosz blokádját. A bekerítést Szkandelion megépítése tette teljessé. 1118-ban Balduin a sikereken felbátorodva még merészebb vállalkozásba fogott. Az Aszkalonból kiinduló fátimida támadások nem sokkal korábban kétszer is sikeresen pusztították a királyságot. 1113-ban, amikor Balduin északon a törökökkel volt elfoglalva, a fátimidák egészen Jeruzsálem falaiig merészkedtek, s útközben raboltak, pusztítottak, majd 1115-ben meglepték, és csaknem bevették Jaffát. Balduin azzal akart válaszolni, hogy elfoglalja magát Egyiptomot. Március elején, a sivatagi sejkekkel folytatott óvatos tárgyalások után, 216 lovasból és négyszáz gyalogosból álló, jól felszerelt és ellátott kis sereggel elindult Hebronból, átkelt a Sínai-félszigeten, eljutott Faramába, a Földközi-tenger partjára, tehát mélyen behatolt egyiptomi területre, egészen a Nílus pelusiumi ágának torkolatáig. Ostrommal készült bevenni a várost, de a helyőrség fejvesztve elmenekült. Balduin és emberei eljutottak a Nílusig, és megcsodálták a híres folyót. Ott azonban halálos kór támadta meg a királyt. Haldokolva indult vissza Palesztinába.153 Balduin király szünet nélküli harcaival és a kínálkozó alkalmak kihasználásával örökségéből olyan szilárd államot hozott létre, amely a történelmi Palesztina egész területét magában foglalta. Az északon fekvő Bejrúttól a déli Berszebáig – Türosz és 150

Aacheni Albert, X, 28-29, 644-645. p.; Ibn al-Kalániszí, 81-82. p. A terület görög kolostoraival kapcsolatban lásd e mű, II. köt. 53. p. jegyzetét. 151 Aacheni Albert, XII, 21-22, 702-703. p.; Türoszi Vilmos, XI, 29, 505. p. Ailáról lásd Musil az „Aila” szócikk, in Encyclopaedia of Islam. 152 Chartres-i Foucher, II, lxii, I, 605-606. p.; Türoszi Vilmos, XI, 30, 507. p. 153 Aacheni Albert, XIII, 25, 705, p.; Ibn al-Aszír, 314. p.

68

Aszkalon kivételével – az övé volt az ország. Keleti határa a Jordán volt, és a messze délkeleten előretolt helyőrségei voltak, amelyek az Arábiával való összeköttetést ellenőrizték. A frank Keleten élő keresztények elismerték fennhatóságát, és sikerült kivívnia muszlim szomszédjai megbecsülését is. Tevékenysége révén a Jeruzsálemi Királyságot már nem lehetett egykönnyen megsemmisíteni. Nagyon keveset tudunk arról, hogyan irányította királysága belső életét. Ez az országlás – tág értelemben – feudális típusú volt. Az ország legnagyobb részét a király maga tartotta kézben, és az általa kinevezett vicomte-ok jártak el a nevében. Még a legnagyobb hűbérbirtok, a Galileai Hercegség is néhány évig földesúr nélkül maradt. A birtok tulajdonképpen nem volt örökletes. Amikor Saint-Omer-i Hugót megölték, arra gondoltak, hogy a hercegséget fivére, Gerard örökölheti, ha egészsége megengedi, de e jog nem volt feltétlen és kizárólagos. Balduin egy kezdetleges alkotmányt is összeállított a királyság számára. Egyre gyarapodó létszámú udvara segítségével kormányzott, és hűbéreseinek is megvolt az udvartartása. Balduin megállapodásokat kötött a tengeri kikötővárosokban élő itáliaiakkal. Az itáliaiakat nem lehetett katonai szolgálatra kényszeríteni, de aktív szerepet kellett vállalniuk városuk tengeri védelmében.154 Balduin nyilvánvalóvá tette, hogy ellenőrzése alá óhajtja vonni az egyházat. Amikor már biztos volt az egyház támogatásában, hajlandó volt bőkezűen bánni vele: nagyon sok, a hitetlenektől elhódított területtel ajándékozta meg. Nagylelkűsége bizonyos mértékig hiba volt, hiszen az egyházra nem vonatkozott a katonaállítás kötelessége, Balduin ugyanakkor pénzt várt tőle. Számos példa mutatja, hogy Balduin népszerű volt a helyi keresztények körében. Az 1101. évi húsvéti epizód után mindig gondosan figyelembe vette érzékenységüket. Udvarában szabadon használhatták nyelvüket és szokásaikat, s az egyház sem avatkozhatott vallási gyakorlatukba. Uralkodása utolsó éveiben előmozdította a szomszédos muszlim államokban élő keresztények bevándorlását, tekintet nélkül arra, hogy eretnekek vagy ortodoxok voltak-e. Szorgalmas paraszti lakosságra volt szüksége, hogy Júdea muszlimoktól elhagyott területeit megműveltesse. Pártolta a frankok és a helybeliek házasságát, és e téren ő maga járt elöl jó példával. A bárók közül csak kevesen találtak helyi születésű menyasszonyt, de a szegényebb frank katonák és telepesek között ez elterjedt szokás volt. E vegyes házasságokból származó gyermekekből került ki a későbbiekben a királyság fő katonai ereje.155 Hasonlóképpen szívélyes magatartást tanúsított Balduin király azon muszlimok és zsidók iránt, akik hajlandók voltak alattvalóivá válni. Néhány mecset és zsinagóga is fennmaradhatott. A törvényszéken a muszlimok a Koránra, a zsidók a Tórára esküdhettek, s a hitetlen peres felek is számíthattak igazságos ítéletre. 156 A muszlimokkal a házasságot is engedélyezte. 1114-ben Arnulf pátriárkát alaposan megfeddte Paszkál pápa, mert összeadott egy keresztényt egy muszlim hölggyel.157 Paszkál pápa ezzel ismét tanújelét adta, hogy mennyire nem értette meg a keletet. A frankok, ha meg akartak maradni Palesztinában, nem maradhattak mindörökre idegen kisebbség, hanem be kellett illeszkedniük az ottani világba. Chartres-i FouLásd La Monte: Feudal Monarchy, 228-230. p.; lásd e mű II. köt. A fordulat – Élet a Tengerentúlon c.

154

rész.

Lásd e mű II. köt. A fordulat – Élet a Tengerentúlon c. rész. Lásd e mű II. köt. A fordulat – Élet a Tengerentúlon c. rész. 157 Röhricht: Regesta, 19. p. 155 156

69

cher, Balduin káplánja krónikája egyik lírai fejezetében feljegyezte, hogy Isten csodás közreműködésével a nyugatiak hogyan váltak keletiekké. Az ő szemében csodálatra méltónak tűnt a nyugati és a keleti népek egybeolvadása; úgy ítélte meg, hogy ez újabb lépés a nemzetek egyesülése felé. Ezek a kérdések a keresztes államok egész fennállása során megmaradtak. Keleten a bölcs frank államférfiak Balduin példáját követték, elsajátították a helyi szokásokat, barátságot és szövetséget kötöttek a helybeliekkel. A nyugatról újonnan érkezők azonban elfogult és türelmetlen gondolkodásmódot hoztak magukkal, ami az ország szempontjából végzetes lett. A király már akkor megsértette a pápát, amikor a szíriai partokon elfoglalta és saját fennhatósága alá vonta Szidónt és Bejrútot, ezeket a történetileg az antiókhiai pátria fennhatósága alá tartozó városokat. A királyság megfelelő irányítása megkövetelte, hogy Szidón és Bejrút a jeruzsálemi pátriárkához tartozzon, s Balduin ennek megfelelően cselekedett. Bernát antiókhiai pátriárka tiltakozott a pápánál a kánonjogot sértő cselekedet miatt. 1110-ben Paszkál pápa értesítette Jeruzsálemet, hogy a megváltozott körülmények miatt el lehet tekinteni a történelmi előzményektől. 1112-ben azonban a gyenge kezű pápa megváltoztatta álláspontját, és ismét Antiókhia igényeit támogatta, Balduin egyszerűen nem vett tudomást a pápa újabb döntéséről. Paszkál minden panasza ellenére az említett püspökségek továbbra is a jeruzsálemi pátriárkához tartoztak.158 Balduin komoly ballépést követett el a házasságával. Sohasem rajongott örmény hitveséért, akinek apja – megrettenve céltudatos vejétől – egy nap megszökött a leánya hozományával. Balduin kedvelte a szerelmi kalandokat, de nagyon diszkréten viselkedett, s az udvarnál a királyné jelenléte fékezte ilyetén hajlamát. A királynéról is az a hír járta, hogy víg természetű, s azt beszélték, hogy amikor Antiókhiából hajón utazott a koronázásra, a kegyeiben részesített egy muszlim kalózt is. A házaspárnak nem voltak gyermekei, és néhány évvel később, amikor a kapcsolat már nem jelentett semmilyen politikai előnyt, Balduin házasságtörés vádjával elbocsátotta udvarából a királynét, s arra kényszerítette, hogy a jeruzsálemi Szent Anna-kolostorba vonuljon vissza. Hogy lelkiismeretén könnyítsen, gazdagon megajándékozta a kolostort. A királyné azonban nem érzett elhivatottságot a kolostori életre. Nemsokára engedélyt kért, hogy Konstantinápolyba utazhassák, és csatlakozzék szüleihez, akik azóta éltek ott, amióta a frankok elkergették őket Marasból. Levetette apácaruháját, és belevetette magát a nagyváros nyújtotta örömökbe.159 Időközben Balduin a nőtlen férfi életének előnyeit élvezte. Ám állandóan pénzszűkében volt, és 1112 telén megtudta, hogy Európa egyik legkívánatosabb özvegye férjet keres. Salonai Adelaide, Szicília özvegy grófnéja ekkoriban vált meg régensi tisztétől, mivel fia, II. Roger nagykorú lett. Végtelenül gazdag volt, és csábította a királyi cím. Balduin szempontjából nemcsak a hozomány volt kívánatos, hanem Adelaide-nek a szicíliai normannok feletti befolyása is, akiknek a szövetsége tengeri hatalmat biztosíthatott Balduin számára, ellensúlyozva az antiókhiai normannok erejét. Balduin megkérte a hölgy kezét. A grófné igent mondott, de neki is voltak feltételei. Balduinnak nem volt gyermeke. Első felesége és gyermekei Anatóliában meghaltak az első keresztes hadjárat során, örmény házassága pedig gyermektelen volt. Adelaide kikötötte, hogy ha nem születne Balduintól – Türoszi Vilmos, XI, 28, 503-505. p. Nogent-i Guibert, 259. p.; beszámol az örmény királyné laza erkölcseiről, Türoszi Vilmos, XI, I, 451-452. p. arra utal, hogy a válás után tért rossz útra. 158 159

70

és a jegyesek életkora e tekintetben nem kecsegtetett sok reménnyel –, akkor Jeruzsálem koronája a fiára, Roger grófra száll. Megkötötték a szerződést, és 1113 nyarán a grófné olyan pompával kelt útra hajóival, amilyet a Földközi-tenger vidékén azóta nem láttak, mióta Kleopátra a Cydnuson utazott, hogy Marcus Antoniusszal találkozzék. A menyasszony arannyal átszőtt szőnyegen hevert gályáján, a hajó orra arannyal és ezüsttel volt kiverve. Két másik, háromsorevezős gálya kísérte, a hajók orra hasonlóképpen díszes volt. Ezeken a hajókon utazott Adelaide katonai kísérete, amelyben ott voltak a fia testőrségéhez tartozó arab katonák is. Sötét bőrükkel ragyogóan mutattak vakító fehér öltözékükben. Ezt a három hajót hét másik követte, amelyek a grófné személyes vagyonát szállították. Augusztusban értek partot Akkonnál. Balduin a lehetőségeihez képest óriási pompával fogadta jegyesét a kikötőben. A király és az udvari nép drága selyem öltözékeket viselt. Lovaikat arannyal és bíborral díszítették, az utcákat drága szőnyegek borították, az ablakokban, az erkélyeken bíbor zászlók lobogtak. Hasonlóan volt felékesítve a Jeruzsálembe vezető út is. Az egész ország örvendezett: nem annyira a kissé éltes úrnő jöttén, mint a magával hozott gazdagság miatt.160 A nagyszerű kezdet ellenére a házasság nem sikerült. Balduin azonnal rátette a kezét a királyné hozományára, és kifizette belőle az elmaradt zsoldokat és az építkezéseket. A gazdasági élet áramába bekerült pénz fellendítette az ország kereskedelmét. Ezek az előnyök azonban csak ideig-óráig éreztették hatásukat, s egyre nyilvánvalóbbá váltak a házasság előnytelen oldalai. Az őszintén vallásos emberek emlékeztek arra, hogy Balduin sohasem vált el törvényesen előző feleségétől. Megbotránkoztatta őket, hogy Arnulf pátriárka milyen készségesen adta áldását egy bigámista nászra. Arnulfnak sok ellensége volt, akik gyorsan hasznot akartak húzni ebből a szabálytalan lépéséből. Támadásuk nem lett volna olyan hatékony, ha Balduin alattvalóit nem háborította volna fel, hogy az uralkodó tanácsosai megkérdezése nélkül szándékozott dönteni az utódlás ügyében. Egymás után futottak be Rómába az Arnulf elleni panaszok. Berengár, Orange püspöke pápai legátusként egy esztendővel az esküvő után érkezett Jeruzsálembe. Amikor rájött, hogy Arnulf a szimónia bűnén kívül még egy házasságtörő kapcsolat megáldásában is vétkes, egybehívta a patriárkátus püspökeit és apátjait, és a zsinat megfosztotta tisztétől a pátriárkát. Arnulftól azonban nem lehetett ilyen könnyen megszabadulni. Intézkedett, hogy helyébe senkit se nevezzenek ki és 1115 telén Rómába utazott. Ott minden rábeszélő képességét latba vetette, hogy a maga oldalára állítsa a pápát és a bíborosokat. Szavai meggyőző erejét növelték jól megválasztott ajándékai. Paszkál Arnulf hatása alá került, és megváltoztatta legátusa döntését. Arnulf egyetlen dologban engedett, megígérte, hogy ráveszi a királyt, bocsássa el szicíliai királynéját. Ekkor a pápa kijelentette, hogy a legátus tévesen döntött. Arnulfnak palliumot ajándékozott, és így helyzetét megkérdőjelezhetetlenné tette. 1116 nyarán Arnulf diadalmasan tért vissza Jeruzsálembe. 161 Arnulf könynyű szívvel tette meg ígéretét, hiszen tudta, hogy Balduin, miután elköltötte Adelaide hozományát, kezdte bánni a házasságot. A palermói palota fényűzéséhez szokott 160

Aacheni Albert, XII, 13-14, 696-698. p.; Türoszi Vilmos, XI, 21, 487-489. p.; Chartres-i Foucher, II, li, 575-577. p. Adelaide egy bizonyos Manfréd márki lánya és a salonai Bonifác unokahúga volt. 1089ban házasodott össze I. Roger szicíliai királlyal, akinek a harmadik felesége volt. Családfáját lásd Chalandon Histoire de la Domination Normandie en Italie, II, 391. p., 5. sz. jegyzet. 161 II. Paszkál 1116 július 15-i levele, M. P. L., CLXIII. köt. 408-409. col.; Aacheni Albert, XII, 24, 704. p.; Türoszi Vilmos, XI, 24, 499-500. p.

71

Adelaide sem kedvelte meg a Salamon temploma nyújtotta nem túl kényelmes jeruzsálemi életet. Balduin mégis habozott, nem szívesen veszítette el a szicíliai szövetséggel járó előnyöket. Így hát nem teljesítette Arnulf kérését egészen addig, amíg 1117 márciusában komolyan meg nem betegedett. A halál küszöbén hallgatott gyóntatóira, akik figyelmeztették, hogy bűnösként fog meghalni. Tanácsukra el kellett bocsátania Adelaide-t, és vissza kellett hívni előző feleségét. Balduin nem teljesíthette mindkét feltételüket, mert az ex-királyné nem volt hajlandó elhagyni a gáláns örömöket nyújtó Konstantinápolyt. Felgyógyulása után azonban Balduin bejelentette, hogy Adelaide-del kötött házassága érvénytelen. Adelaide vagyonától megfosztva, gyakorlatilag kíséret nélkül, dühösen hajózott vissza Szicíliába. A szicíliai udvar sohasem bocsátotta meg ezt a sértést. A Jeruzsálemi Királyság hosszú időn át nem kapott segítséget, sem bármilyen rokonszenv-megnyilvánulást Szicíliától.162 1117. június 16-án holdfogyatkozás volt, majd december 11-én még egy. Öt nappal később ritka természeti tünemény, az aurora borealis, az északi fény világította be a palesztinai eget. Rettenetes előjel volt ez, királyok halálának előhírnöke.163 Az előjelek nem hazudtak. 1118. január 21-én Rómában meghalt Paszkál pápa.164 Április 16-án Adelaide volt királyné fejezte be megaláztatásokkal teli földi életét.165 Hamis barátja, Arnulf pátriárka 12 nappal élte túl Adelaide-t.166 Április 5-én Iránban meghalt Muhammad szultán.167 Augusztus 6-án Bagdadban elhunyt Musztazhír kalifa.168 Augusztus 15-én hosszú és gyötrelmes betegség után Konstantinápolyban meghalt a legnagyobb keleti uralkodó, Alexiosz császár.169 Kora tavasszal Balduin király láztól elgyötörve tért haza Egyiptomból. Elnyűtt, rengeteg megpróbáltatásnak kitett teste már nem tudott ellenállni a betegségnek. Katonái a haldoklót al-Arísig, egy kis, határ menti erődig vitték. Ott, annak a királyságnak a határain belül, amely neki köszönhette létezését, április 2-án a ramlai püspök karjaiban meghalt Balduin király. Testét Jeruzsálembe vitték, és április 7-én, virágvasárnap, Gottfried testvére mellé helyezték örök nyugalomra a Szentsír templomában.170 A gyászmenetben frankok és helybeli keresztények siratták a királyt, és még a látogatóban ott tartózkodó szaracénok is meghatódtak. Nagy király volt, kemény és könyörtelen, akit talán nem szerettek, de akit mindenki tisztelt erejéért, előrelátásáért, uralkodása rendjéért és igazságosságáért. Erőtlen, bizonytalan országot örökölt, de harci erényei, kitűnő diplomáciai érzéke és bölcs türelme segítségével szilárd helyet biztosított országának a keleti királyságok között. Aachen-i Albert: i. h.; Türoszi Vilmos: i. h.; Chartres-i Foucher, II, lix, 3, 601. p. Chartres-i Foucher, II, lxi, 1-3, lxiii, 1-4, 604-605., 607-608. p.; Hagenmeyer jegyzeteiben tárgyalja az időpontokat. Foucher megemlíti Paszkál, Balduin, Adelaide, Arnulf és Alexiosz halálát. 164 Annales Romani, M. G. H. Ss., V köt. 477. p.; Türoszi Vilmos, XII, 5, 518. p. 165 Necrologia Panormitana, in Forschungen zur Deutschen Geschichte, XVIII. köt. 472., 474. p.; Türoszi Vilmos, XII, 5, 518. p. 166 Lásd e mű II. köt. A csúcspont – II. Balduin király c. rész. 167 Ibn al-Kalániszí, 156. p.; Ibn al-Aszír, 303. p., április 18-ára teszi. 168 Ibn al-Aszír, 310-311. p.; Edesszai Máté, ccxxvi, 297. p. 169 Zonarasz, 759. p.; Türoszi Vilmos, XII, 5, 517. p.; Ibn al-Kalániszí, 157. p. és Edesszai Máté, ccxxviii, 300-301. p. is megemlékezik haláláról. 170 Chartres-i Foucher, II, xiv, 1-5, 609-613. p.; Aacheni Albert, XII, 26-29., 706-709. p.; Türoszi Vilmos, XI, 31, 508-509. p.; Ibn al-Kalániszí: i. h. 162 163

72

6. fejezet Egyensúly északon „És egyik hadakozik a másik ellen, ki-ki felebarátja ellen.” (Izajás 19,2)

I. Balduin király néhány évvel a halála előtt a Keleten élő frankok elismert vezetője volt. Nem könnyen érte el ezt, és jórészt annak köszönhette, hogy ügyesen kihasználta a körülményeket. Miután Le Bourg-i Balduint és Courtenay-i Joscelint elfogták Harrannál, Boemund pedig nyugatra utazott, Észak-Szíriában Tankréd vetélytárs nélkül maradt. A muszlimok közötti nézeteltérések lehetővé tették, hogy teljes mértékben kihasználja a kínálkozó alkalmakat. A szeldzsuk birodalom darabokra hullott, nem annyira külső nyomásra, mint a szeldzsuk vezetők közötti torzsalkodások következtében. A moszuli atabég, Dzsekermis a harráni győzelem következtében Észak-Szíria és a Dzsazíra török hatalmasságai Észak-Szíria a XII. században között vezető szerephez jutott. A frankok elleni offenzívája kudarcba fulladt ugyan, de ez nem gyengítette meg a muszlimok között kivívott pozícióját. Bár egykori szövetségese, későbbi vetélytársa, a mardini ortokida szultán, Szukmán 1105 elején meghalt, éppen amikor Tripolisz megsegítésére készült. Szukmán fivére, Ilgází és fia, Ibrahim, összecsapott az örökségért.171 Aleppói Ridván, aki egykor alatta szolgált, azt remélte, hogy Ilgází győzni fog, és általa befolyásra tehet szert a Dzsazírában. Ilgází azonban hálátlan maradt korábbi hűséges szolgájához, s Ridván túlságosan bele volt Ibn al-Furat-ot Cahen idézi La Syrie du Nord, 248. p., 26. sz. jegyzet; Ibn al-Aszír, 226-227. p. Ilgází 1107-ben vette el Ibrahimtól Mardint. A muszlim emírek bonyolult történetéről lásd Cahen, i. h., 246249. p. 171

73

bonyolódva az antiókhiai frankok elleni ügyekbe ahhoz, hogy érvényesíthette volna egykori fennhatóságát.172 Malik Gází Gümüstekin, a nagy danismend emír 1106-ban meghalt, s országán többen osztoztak. Legidősebb fia, Gází kapta Szivaszt és az anatóliai területeket; a fiatalabb fiúé, Szanguré lett Meliténé és a szíriai birtokok. Szangur fiatalsága és tapasztalatlansága kísértésbe vitte a Bizánccal csak nemrégen megbékélt Kilidzs Arszlánt. Kelet felé fordult, megtámadta Meliténét, s 1106 őszén elfoglalta.173 Ezután igyekezett az egész török világgal elismertetni az önmagának adományozott szultáni címet, s mindenkivel kész volt szövetkezni, aki erre hajlandóságot mutatott.174 Dzsekermis nem sokáig élvezte kivételes helyzetét. Elkerülhetetlenül belekeveredett a keleti szeldzsuk szultanátus belső viharaiba. Amikor 1104-ben Barkjárúk szultán arra kényszerült, hogy megossza hatalmát fivérével, Muhammaddal, Moszul Muhammad hatalma alá került. Dzsekermis úgy próbálta megőrizni függetlenségét, hogy kijelentette: csakis Barkjárúknak tartozik engedelmességgel, s szembeszállt Muhammad csapataival. 1105 januárjában azonban Barkjárúk meghalt, s Muhammad lépett az örökébe. Dzsekermisnek nem volt többé mire hivatkoznia, és sietve hűséget esküdött Muhammadnak. Muhammad akkor beérte azzal, hogy kinyilvánította barátságát, visszavonult kelet felé, s nem kísérelte meg a diadalmas bevonulást Moszulba.175 Dzsekermis ezután, valószínűleg Muhammad kérésére, új hadjárat szervezésébe kezdett a frankok ellen. Szövetségre lépett Aleppói Ridvánnal és Ridván helytartójával, Szabava Aszpahbaddal, valamint az ortokida Ilgázíval és saját vejével, a Szindzsárból való Albu ibn Arszlántassal. A szövetségesek azt javasolták Ridvánnak és Albunak, hogy okosabb és hasznosabb, ha a szultán kegye elnyeréséért inkább Dzsekermisre támadjanak. Együtt vonultak Dzsekermis második legfontosabb városa, Niszíbin ellen. Itt azonban Dzsekermis emberei elfogták Ilgázít, aki Niszíbin falain kívül egy lakomán vett részt, és láncra verték. Majd az ortokida csapatok Ridvánra támadtak, és visszakényszerítették Aleppóba.176 Dzsekermis így megmenekült, és Edesszára támadhatott. Miután szerencsésen visszaverte Salernói Richárd támadását, hazaindult, ahol azonban újabb veszedelmek várták.177 Eközben Kilidzs Arszlán alighogy elfoglalta a Meliténét, Edesszára támadt. Amikor rájött, hogy a várost keményen védik, inkább Harrán ellen fordult, amelyet át is adott neki Dzsekermis helyőrsége. Világossá vált, hogy a rumi szeldzsukok perzsa rokonaik rovására igyekeznek terjeszkedni a muszlim világban.178 Muhammad szultán sohasem bocsátotta meg Dzsekermisnek önállósodási törekvéseit, s arra is gyanakodott, hogy Dzsekermis és Kilidzs Arszlán összejátszanak. 1106 telén hivatalosan elvette Moszult Dzsekermistől, s a várost a Dzsazíra és Dijarbakir feletti uralommal együtt egy Dzsaválí Szakava nevű török kalandorra bízta. Dzsaválí sereget vezetett Dzsekermis ellen. Dzsekermis a támadó elébe ment, de a város mellett vereséget szenvedett, s az ellenség őt is elfogta. Moszul lakossága – Ibn al-Aszír: i. h. Szíriai Mihály, III, 192. p. 174 Lásd a „Kilidj Arslan” szócikket, in Encyclopaedia of Islam. Ibn al-Kalániszí, Ibn al-Aszír és más arab krónikások óvatosan csak Maliknak hívják, Edesszai Máté és Szíriai Mihály nevezi át szultánnak. 175 Ibn al-Aszír, 224-225. p. 176 Ibn al-Aszír, 225-226. p. 177 Edesszai Máté, clxxxix, 260-261. p. 178 Ibn al-Aszír, 239. p. 172 173

74

ahol Dzsekermis népszerű uralkodó volt – azonnal atabéggé kiáltotta ki Dzsekermis apró gyermekét, Zangít, a városon kívül élő barátai pedig Kilidzs Arszlánhoz fordultak segítségért. Dzsaválí bölcsebbnek ítélte a visszavonulást, annál is inkább, mert Dzsekermis, akit fel akart használni a tárgyalások során, hirtelen meghalt a fogságban. Moszul megnyitotta kapuit Kilidzs Arszlán előtt, aki megígérte, hogy tiszteletben tartja a város kiváltságait.179 Dzsaválí az Eufrátesz völgyében telepedett le, s onnan folytatott tárgyalásokat Aleppói Ridvánnal. Abban állapodtak meg, hogy először elkergetik Kilidzs Arszlánt, majd együtt támadják meg Antiókhiát. 1107 júniusában négyezer emberrel mentek Moszul ellen. Kilidzs Arszlán hazájától távol harcolt, a serege is kisebb volt, ennek ellenére kivonult a Habar folyó partjára, s ott várta be a támadókat. Bár nagyon bátran harcolt, serege súlyos vereséget szenvedett, s ő maga is meghalt, amikor megpróbált elmenekülni a folyón át.180 Kilidzs Arszlán halála nagy hatással volt az egész keleti világra. Bizánc megszabadult egy lehetséges ellenségtől, éppen abban a kritikus pillanatban, amikor Boemund a Balkánt készült megtámadni. Lehetővé vált, hogy a perzsa szeldzsuk szultanátus még csaknem egy évszázadig fennálljon, s ez volt az első állomása az anatóliai és a távolabbi, keleten élő törökök közötti elszakadási folyamatnak. Az esemény megfosztotta a muszlim Szíriát attól az egyetlen erőtől, amely képes lett volna egységét megteremteni. Dzsaválí így bevonulhatott Moszulba, ahol hamarosan meggyűlölték kegyetlen uralmát. Hűbérura, Muhammad szultán iránt sem mutatott több tiszteletet, mint annak idején Dzsekermis. Egy év elteltével Muhammad arra gondolt, hogy leváltja. Sereget küldött ellene a mameluk Maudúd vezetésével, aki a következő években a muszlim világ egyik főszereplője lett.181 Ezalatt Le Bourg-i Balduin Moszulban raboskodott, míg unokatestvére, Courtenay-i Joscelin Szukmán halálakor Ilgází foglya lett. Ilgází azon mesterkedett, hogy Mardinból kitúrja unokaöccsét, Ibrahimot. Ehhez pénzre és szövetségesekre volt szüksége. Beleegyezett tehát, hogy húszezer dénár és katonai segítség ígérete fejében szabadon bocsássa Joscelint. Joscelin turbesszeli alattvalói szívesen felajánlották a váltságdíjat, és 1107-ben Joscelin kiszabadult a fogságból.182 Ennek a lépésnek köszönhetően Ilgází el tudta foglalni Mardint. Joscelin ekkor hozzákezdett Balduin kiszabadításához, aki, mint Dzsekermis minden ingósága, Dzsaválí kezében volt. Jól választotta meg az időpontot: Dzsaválínak Maudúd közelgő támadása miatt ismét segítségre volt szüksége. Hatvanezer dénárt kért, valamint az Edesszában fogva tartott muszlim foglyok szabadon bocsátását és katonai szövetséget. Miközben folytak a tárgyalások, Dzsaválínak el kellett hagynia Moszult: a polgárok nem támogatták, és

179

Uo., 260-264. p. Uo., 246-247. p.; Edesszai Máté, cxcvi, 264. p. Ő Kilidzs Arszlán halálát úgy ítélte meg, hogy az nagy csapás az egész keresztény világra, azaz az örményekre. 181 Ibn al-Aszír, 259-261. p.; Bar Hebraeus, Budge ford. I, 241. p. 182 Szíriai Mihály, III, 195-196. p., azt mondja, hogy a turbesszeli polgárok túszul kínálkoztak, míg össze nem gyűlik a pénz, azután megszöktek, és így nem került sor fizetésre. Joscelin azonban visszatért a fogságba, túszként jelentkezett Balduinért, és nagyszerű benyomást gyakorolt a moszuli szultánra, aki kérte, hogy találkozhasson vele. Ibn al-Aszír, 261. p., feltételezi, hogy a pénzt rendesen megfizették. 180

75

megnyitották Maudúd előtt a kapukat. Dzsaválí a Dzsazírában telepedett le és magával vitte Balduint is.183 Joscelin minden különösebb nehézség nélkül összeszedett harmincezer dénárt. Ő maga ment a pénzzel Dzsaválí Eufrátesz menti várába, Kalat Dzsabarba. Önmagát ajánlotta fel túsznak Balduin helyébe, hogy Balduin összeszedhesse a váltságdíj fennmaradó részét. Dzsaválít ez a gesztus meghatotta, és mély benyomást tett rá a frank úr lovagiassága. Elfogadta Balduin helyett Joscelint, majd pár hónappal később, részben lovagiasságból, részben önös érdekből – mivel nagyon vágyott a frank szövetségre – szabadon engedte, bízva ígéretében, hogy mindenképpen meg fogja fizetni a hiányzó pénzt. Nem kellett csalódnia.184 Tankréd akkor már négy éve volt Edessza ura, ahol unokatestvére, Salernói Richárd kormányzott helyette. Nem állt szándékában visszaadni Edesszát Balduinnak. Amikor Balduin megjelent, beleegyezett abba, hogy előteremti a hiányzó harmincezer dénárt, de csak akkor lett volna hajlandó visszaadni a várost, ha Balduin hűséget esküszik neki. Balduin, mint a jeruzsálemi király hűbérese ezt nem tehette meg, s dühösen Turbesszelbe ment. Itt csatlakozott hozzá Joscelin, és együtt kérték Dzsaválí segítségét. Tankréd Turbesszel ellen vonult, ott valami összecsapásfélére került sor, amelynek végeztével a résztvevők enyhe zavarban közös mulatságot rendeztek, s ismét megvitatták az egész kérdést. Nem tudtak megegyezni, és Balduin – aki előzetesen százhatvan muszlim foglyot bocsátott el, szerelt fel és küldött ajándékként Dzsaválínak – észak felé indult, új szövetségesre várva. Richárd erős kézzel kormányzott Edesszában, keményen megadóztatta a lakosságot; uralmát különösen az örmények viselték nehezen. Balduin ezért a vidék legjelentősebb örmény uralkodójához, Kogh Vazulhoz fordult. Kogh Vazul tekintélyét nagyban növelte, hogy nem sokkal korábban rávette az örmény katholikoszt, hogy az ő védelmére bízza magát, az ő területén éljen. Rabanban Kogh Vazul fogadta Balduint, és segítséget ígért neki, míg Kilikia kormányzója, az örmény Osin, afeletti örömében, hogy tehet valamit Tankréd ellen, háromszáz besenyő zsoldost küldött Balduinnak, aki e szövetségesekkel érkezett Turbesszelbe. Tankréd nem lett volna képes szembeszállni az egész örmény világgal, és Bernát antiókhiai pátriárka is felhasználta befolyását Balduin javára. Ekkor Tankréd kelletlenül visszahívta Richárdot Edesszából. A város örömujjongással fogadta Balduint.185 A fegyvernyugvás csak ideiglenes volt. Balduin hű maradt a Dzsaválíval kötött barátsághoz. Sok muszlim foglyot küldött vissza hozzá, és megengedte, hogy újjáépítsék a mecseteket Szarúdzsban, ahol a lakosság zöme muszlim volt. Balduin kivégeztette a város kegyvesztett főbíráját, aki, mint iszlám hitét elhagyó renegát, különösen népszerűtlen volt. Ez a szövetség megijesztette Aleppói Ridvánt: Dzsaválí az ő Eufrátesz mentén fekvő birtokait fenyegette. Szembeszegült velük, mégpedig úgy, hogy elfogott egy árurakományt, benne Balduin váltságdíjának egy részét, amelyet Turbesszelből küldtek Dzsaválí udvarába. 1108 szeptemberében Dzsaválí megrohanta és elfoglalta Balisz városát az Eufrátesz mentén, amely csak ötven mérföldre volt Ibn al-Aszír, 260. p.; Bar Hebraeus, i. h. Szíriai Mihály, i. h., Chron. Anon. Syr., 81-82. p.; Bar Hebraeus, Budge ford. I, 243. p.; Ibn al-Aszír, 261. p. 185 Chartres-i Foucher, II, xxviii, 1-5, 477-481. p.; Aacheni Albert, X, 37, 648. p.; Edesszai Máté, cxcix, 266, p.; Ibn al-Aszír, 262-263. p. (Bernát pátriárkáról ezt írja: „az a keresztényeknél, ami a muszlimoknál az imám”). 183

184

76

Aleppótól, s ott keresztre feszíttette Ridvánnak a városban élő jelentősebb híveit. Ridván azonnal Tankrédhoz fordult segítségért. Október elején Balduin és Joscelin lovagjaikkal – összesen néhány száz emberrel – csatlakoztak Dzsaválí seregéhez az Aleppó és az Eufrátesz között fekvő Manbidzsben. Dzsaválíval mintegy ötszáz török jött s még több beduin, akik a banú mazjad törzs emírje, Szakava fiának a parancsnoksága alatt álltak. Az egyesült sereg körülbelül kétezer emberből állt. Ridván mintegy hatszáz embert tudott kiállítani ellenük, de Tankréd 1500 fővel érkezett. A két, keresztény-muszlim had nagyon kemény csatát vívott egymással. Dzsaválí csapatai fokozatosan szorították vissza az antiókhiai frankokat, s nagy veszteségeket okoztak nekik. A beduinok észrevették Balduin lovagjainak tartaléklovait, s nem tudtak ellenállni a csábításnak. Odahagyták a csatamezőt, hogy elköthessék a lovakat. Amikor Dzsaválí törökjei látták, hogy a beduinok elmentek, ők is elmenekültek. Balduin és Joscelin csaknem magára maradt. Ők is menekülni kényszerültek a maradék csapattal, s alig kerülték el a fogságot. Azt beszélték, hogy a keresztények csaknem kétezer embert veszítettek a csatában.186 Joscelin visszavonult Turbesszelbe, Balduin pedig Dulakba, Ravendeltől északra. Tankréd megpróbálkozott itt egy ostrommal, de felhagyott vele, mert azt hallotta, hogy Dzsaválí közeleg. Később Balduin és Joscelin visszatért Edesszába. Az egész város rettegett. A lakosok attól tartottak, hogy Balduin elesik, és visszakerülnek Salernói Richárd gyűlölt uralma alá. A Szent János-templomban gyűlést tartottak, ahová az örmény lakosok a latin püspököt is meghívták, hogy vegyen részt a város ideiglenes kormányzásában, a helyzet tisztázódásáig. Amikor Balduin két nappal később megérkezett, árulásra gyanakodott, azt hitte, hogy az örmények vissza akarták szerezni függetlenségüket. Gyorsan és keményen lesújtott. Sok örményt letartóztatott, egyeseket megvakíttatott. Az örmény püspök szeme világát csak a hívei által kifizetett súlyos váltságdíj mentette meg. Az örményeket nagy számban arra kényszerítették, hogy hagyják el a várost. Nem lehet tudni, mi történt valójában, annyi azonban világos, hogy Balduin komolyan megrémülhetett, ha ilyen gyökeresen változtatott az örményekkel szemben folytatott politikáján.187 Annak ellenére, hogy győzött, s hogy Dzsaválí néhány hónappal később úgy döntött, kibékül hűbérurával, a szultánnal, aki parancsnoki feladatot bízott rá a messzi Perzsiában, Tankréd többé nem kísérletezett azzal, hogy Balduint elkergesse Edesszából. 1108 őszén Saizar ellen vezetett hadjáratot. Ott lemészárolt egy kis, ellenséges csapatot, amelyre egy kőbányában bukkant, majd hagyta magát megvesztegetni egy pompás lóval.188 A következő év tavaszán belekeveredett a Vilmos-Jordán és Toulouse-i Bertrand között a libanoni frank birtokok körül kialakult vitába. Tankréd elfogadta Vilmos-Jordánt hűbéresének, de Balduin király keresztezte a szándékát azzal, hogy kijelentette: ő minden keleten élő frank úr legfőbb hűbérura. Amikor a király Tankrédot más frank vezérekkel a tripoliszi táborba rendelte, hogy ítéletét meghallgassák, Tankréd nem mert szembeszállni vele. Az urak jelenlétében a király nemcsak felosztotta a toulouse-i örökséget, hanem arra kényszerítette Tankrédot, Edesszai Balduint és Joscelint, hogy béküljenek ki, s együtt lépjenek fel a hitetlenek 186

Edesszai Máté, cxcix, 266-267. p.; Ibn al-Aszír, 265-267. p.; Kamál ad-Dín, 595. p.; Ibn al-Furat, idézi Cahen: i. m ., 250. p., 84. sz. jegyzet. 187 Edesszai Máté, cxciv, 267-268. p. 188 Uszáma, Hitti kiad., 99-100. p.

77

ellen. Tankréd a király fennhatósága alá helyzete magát azzal, hogy bíráskodási jogát elismerte. Cserébe megtarthatta hűbéresének Vilmos-Jordánt, visszakapta a Galilea hercege címet, a jeruzsálemi templom tulajdonjogát, s azt az ígéretet, hogy ha Boemund visszatér Antiókhiába, Tankréd ismét kormányozhatja birtokát. Ezeket az előnyöket csökkentette, hogy amikor Vilmos-Jordánt meggyilkolták, birtokai Bertrand kezére kerültek, aki csak Balduin királyt ismerte el maga felett. Tankréd ennek ellenére felbátorodott, és megtámadta Dzsabalát, a banú ammár törzs utolsó birtokát, amelyet 1109 júliusában elfoglalt. Így a határ délebbre tolódott, a királyság Bertrand földjével lett határos.189 Nagy szükség volt arra, hogy a frank fejedelmek Balduin király vezetése alatt megbékéljenek egymással, mert 1110 elején a moszuli atabég Maudúd, a szultán utasításának megfelelően, hadjáratot szervezett a frankok ellen. Az ortokida Ilgází és türkmén csapatai, valamint a majjáfárákíni emír, Szukmán al-Kutbí segítségével – akit a nép csak Örményország sahjának nevezett – áprilisban Edessza ellen vonult. A muszlim csapatösszevonások hírére Le Bourg-i Balduin Jeruzsálembe küldte Joscelint, hogy kérjen segítséget a királytól, és juttassa kifejezésre a gyanúját, miszerint Tankréd bátorítja az ellenséget. Tankréd barátai hasonló, de kevésbé meggyőző vádakat soroltak fel Balduin ellen. A királyt lekötötte Bejrút ostroma, nem akart onnan elmozdulni, amíg el nem foglalja. Azután északra sietett, kikerülte Antiókhiát, részint, hogy időt nyerjen, részint mert nem bízott Tankrédban, és június vége előtt ért Edesszába. Amint a városhoz közeledett, csatlakozott hozzá a Kogh Vazul és AbulGaríb, a pahlavuník feje és Biredzsik ura által küldött haderő. Maudúd már két hónapja ostromolta Edesszát, de nem sikerült behatolnia az erődbe. Amikor a jeruzsálemi lovagok látótávolságba kerültek, megpillantotta lobogó zászlóikat és a napfényben ragyogó páncéljukat, Maudúd visszavonult Harránba, abban a reményben, hogy ezzel elhamarkodott támadásra csábítja őket.190 Le Bourg-i Balduin boldogan jött elő várából, hogy üdvözölje unokatestvérét és hűbérurát, és azonnal bepanaszolta Tankrédot. A király tehát Antiókhiába küldött, kérte Tankrédot, hogy csatlakozzék a keresztény szövetséghez, és válaszoljon a vádakra. Tankréd habozott, nagytanácsa azonban sürgette, hogy engedelmeskedjen a hívásnak. Amint megérkezett, azonnal felszólalt Le Bourg-i Balduin ellen. Azt állította, hogy Oszroene tartomány, ahol Edessza feküdt, a történelem során mindig is Antiókhiához tartozott, s így ő annak a területnek a jogos hűbérura. Balduin király szigorúan azt válaszolta, hogy mint választott király, ő a keleti kereszténység feje, s e minőségében kérte Tankrédot, hogy béküljön ki Le Bourg-i Balduinnal. Ha Tankréd ezt megtagadja, s tovább intrikál a törökkel, nem tekintik többé kereszténynek, hanem könyörtelenül leszámolnak vele, mint ellenséggel. Az egybegyűlt lovagok helyeselték a királyi szavakat, és Tankrédnak békét kellett kötnie.191 Az egyesült frank sereg ezután üldözőbe vette Maudúdot, aki egyre hátrább vonult, hogy ellenséges területre csalja őket. Az volt a szándéka, hogy hirtelen északra fordul, és az oldalukba kerül. Balduin király időben értesítést kapott, s Harrántól északnyugatra megállt, hogy megostromolja Sinav erődjét. Ott azonban felbomlott a szövetség. Tankréd azt hallotta, hogy az aleppói Ridván Antiókhia ellen készül. Kül189

Lásd e mű II. köt. 50. p. és Aacheni Albert, XI, 3-13, 664-668., 685-686, p.; Ibn al-Aszír, 274. p. Aacheni Albert, XI, 16-18., 670-672. p.; Edesszai Máté, cciv, 270-273. p.; Ibn al-Kalániszí, 103. p. 191 Aacheni Albert, XI, 20-24., 672-674. p.; Chartres-i Foucher, II, xliii, 1-6, 532-541. p.; Ibn al-Kalániszí, 102. p. 190

78

döncök jöttek Palesztinából is, és jelentették, hogy az egyiptomiak Jeruzsálemet fenyegetik. Így félbemaradt a Dzsazírába tervezett hadjárat. Tankréd Szamoszatába vonult vissza, és Balduin a király tanácsára úgy döntött, hogy nincs értelme tovább védeni az Eufrátesztől keletre eső területeket. Sírt, amikor látta, hogy mennyire elpusztította Maudúd a vidéket, mialatt ő az ostromlott Edesszában volt. Úgy tervezte, hogy csak Edessza és Szarudzs nagy erődítményeit és néhány kisebb várat lát el helyőrséggel, de nem kísérli meg a határok őrzését. A keresztény lakosságot felkérték, hogy költözzék a biztonságosabb jobb partra. A jó tanácsot sokan megfogadták. A vidéken élő keresztények – zömmel örmények – összeszedték ingóságaikat, és lassan megindultak nyugatra. Ám Maudúdot kémei értesítették a tervekről. Gyorsan az útrakeltek nyomába eredt, Amikor Maudúd az Eufráteszhez ért, a frank vezérek már a túlparton voltak, de a két nagy kompot úgy megrakták katonákkal, hogy elsüllyedt, és a polgári lakosság a bal parton rekedt. Maudúd lecsapott a fegyvertelenekre, s a mészárlásnak alig maradt túlélője. Ezeket a politikailag talán megbízhatatlan, de szorgalmas, dolgos parasztokat, akik a keresztény kor előtti idők óta Oszroenében éltek, kiirtották: a tartomány sohasem heverte ki egészen a csapást. Habár még néhány évig frank grófok voltak Edessza urai, nyilvánvaló volt már, hogy az Eufráteszen túli frank birtokok nem maradhatnak fenn sokáig. A frankok csődje tönkretette a szerencsétlen helyi keresztényeket, akik elfogadták a frank fennhatóságot.192 Balduin dühében egy csapattal visszafordult, átkelt az Eufráteszen, hogy bosszút álljon Maudúdon. Ám nagyon kevés embere volt, és megsemmisülés várt volna rá, ha Balduin király az igencsak vonakodó Tankréddal utána nem siet, és meg nem menti reménytelen helyzetéből.193 Balduin király délre indult, és Tankréd elhatározta, hogy megbünteti Ridvánt, akinek a birtokai ellen intézett támadását árulásnak ítélte. Rohammal bevette Nakúra várát, amely éppen a határon feküdt, majd Atarebbe menetelt, amely már csak húsz mérföldre volt Aleppótól. Ridvánnak nem segítettek hittestvérei. Megpróbálta megvesztegetni Tankrédot, de ő nagyon magas árat kért, s a tárgyalásokat abba kellett hagyni, amikor Ridván kincstartója ura kincsei egy részével Tankréd táborába szökött. Miután Tankréd ostromgépei erősen megrongálták Atareb falait, a város 1110 decemberében megadta magát. Ridvánnak a béke Atareb és a délebbre fekvő Zerdana elvesztésébe, húszezer dinárba és tíz pompás arab ménbe került.194 Tankréd ezután Saizar és Hamá ellen indult. Saizar munkidida emírje 4 ezer dinárral és egy lóval néhány havi békességet vásárolt magának, amikor azonban 1111 tavaszán a fegyverszünet véget ért, Tankréd ismét előrenyomult, s egy közeli dombon, Ibn Masarnál várat építtetett, ahonnan állandó ellenőrzés alatt tartotta a város ki- és bejövő forgalmát. Nem sokkal később elfoglalta Biszikrail erődjét, amely a Saizartól Latakiáig vezető úton állt. A humszi emír kétezer dinárt fizetett, s békén hagyták.195 Tankréd sikereit két tényező mozdította elő. Először is a bizánciak nem álltak készen ellentámadásra. Kilidzs Arszlán halála 1107-ben képlékeny helyzetet teremtett Aacheni Albert: i. h.; Türoszi Vilmos, XI, 7, 464. p.; Edesszai Máté, cclv, 273. p.; Ibn al-Kalániszí 103-104. p. 193 Aacheni Albert, XI, 25, 675. p. 194 Edesszai Máté, cciv, 274. p.; Bar Hebraeus, Budge ford. 243. p.; Ibn al-Kalániszí, 105-106. p.; Kamál ad-Dín, 596-598. p.; Ibn al-Aszír, 278. p. 195 Aacheni Albert, XI, 43-46, 684-686. p.; Uszáma, Hitti kiad., 95-96. p.; Kamál ad-Dín, 599. p.; Ibn al-Kalániszí, 114. p. 192

79

Anatóliában. Maliksáh, a legidősebb fia a kabari csatában fogságba esett, és Muhammad szultán rabjaként élt. Kilidzs Arszlán özvegye a legkisebb fiúnak, Togrulnak megszerezte Meliténét és a keleti tartományokat. Kilidzs Arszlán harmadik fia, Maszúd, a danismend udvarnál élt, míg egy negyedik, Arab, Konyát birtokolta. Muhammad szultán attól tartott, hogy Maszúd vagy Togrul megszerezheti az egész örökséget. Ezért szabadon bocsátotta Máliksáhot, aki Konyában telepedett le, és hálátlanul felvette a szultáni címet.196 A szeldzsuk uralom összeomlása Anatólia középső részén nem szolgált egyértelműen Bizánc javára: a szeldzsukok ettől kezdve felelőtlenül támadták a bizánci területeket, bár Alexiosz ugyanakkor elfoglalt néhány határ menti erődöt. Arra viszont nem állt készen, hogy hadjáratot kockáztasson Kilikia vagy Szíria ellen.197 Kényszerű tétlensége nemcsak Tankrédnak jött kapóra, hanem az örmény Kogh Vazulnak is, aki valószínűleg császári jóváhagyással megerősítette hercegségét az Anti-Taurusz-hegységben, és kivédte a török támadásokat. A Taurusz rupenida uralkodói, akik jobban szenvedtek a szeldzsuk támadásoktól, s akiket Tankréd csapatai megakadályoztak abban, hogy Kilikia felé terjeszkedjenek, nem tudták növelni hatalmukat, így Kogh Vazul vetélytárs nélkül állt az örmény világban.198 Amennyire segítséget jelentett Tankrédnak, annyira hátráltatta egy lehetséges muszlim ellentámadás szervezését, hogy a mohamedán világban új, romboló erejű szekta jelent meg. A perzsa Haszan asz-Szabáh a XI. század utolsó évtizedeiben megalapított és megszervezett egy vallásos testületet, amelyet később a hasisijun vagy aszaszin szekta néven ismertek. Haszan az iszmailita tan híve lett, amelynek a fátimida kalifák voltak a pártfogói, és beavatást nyert a batanjába, az iszmailita elmélet titkos tanításába. Nem egészen világos, hogy Haszan tanítása mit merített az iszmailiták misztikus és allegorikus teológiájából. Haszan sokkal inkább gyakorlati eredményekkel büszkélkedhetett. Olyan rendet hívott életre, amelynek tagjai a Nagymesternek szigorú engedelmességgel tartoztak. A rendet politikai célokra használta fel a bagdadi abbászida kalifák ellen. Haszan kétségbe vonta az abbászida kalifák legitimitását. Tevékenysége az abbászida kalifák szeldzsuk urai ellen is irányult, mert az ő hatalmuk éltette a kalifátust. Fő politikai fegyvere a gyilkolás volt, és követői működése nyomán a szekta neve sok európai nyelvben a politikai gyilkossággal azonosult. A muszlim világ heterodox szektái gyakran alkalmazták a gyilkosságot a hit érdekében, de ezt az eszközt Haszan tökélyre fejlesztette. Tanítványai teljes odaadással viseltettek iránta, hosszú utakra vállalkoztak, és életüket is kockára tették, hogy uruk parancsait teljesítsék. Haszan így a muszlim világban bármelyik ellenségére képes volt lesújtani. 1090-ben Horászánban ütötte fel főhadiszállását, a Sasfészekben, Alamút bevehetetlen várában. 1092-ben került sor az első gyilkosságokra: megölték az iráni szeldzsuk dinasztia legfőbb támaszát, a kiváló nagyvezért, Nizám al-Mulkot. Később a legenda még csak növelte a tett borzalmát, mert azt mesélték, hogy Haszan, Nizám és a költő Omár Hajjám a tudós Nisápúri Muvafak tanítványai voltak, s egykor megesküdtek arra, hogy egész életükben segíteni fogják egymást. A szeldzsuk szultánok jól látták az aszaszin szekta veszélyességét, de nem sikerült megsemmisíte196

Szíriai Mihály, III, 194-195. p.; Ibn al-Kalániszí, 81. p. (zavaros történet). Lásd Cahen, i. m., 253254. p. 197 Anna Komnéné, XIV, i, v-vi, 141-146, 166-172. p. Lásd Chalandon: i. m. 254-256. p. 198 Kogh Vazulról lásd Edesszai Máté, clxxxvii, 258-259. p.; ccx, 281-282. p.

80

niük Alamút erődjét. A századforduló után rövidesen megjelentek Szíriában is a gyilkos szekta szervezetei. Aleppói Ridván, aki szüntelen rossz viszonyban volt szeldzsuk rokonaival, s akire talán valóban nagy hatást tett az aszaszinok tanítása, pártfogásába vette őket. Abú Táhir, perzsa aranyműves volt a vezetőjük, akinek nagy befolyása volt Ridvánra. Az aszaszinok szemében egyformán gyűlöletesek voltak a keresztények és a szunnita muszlimok, s Ridván valószínűleg azért volt hajlandó együttműködni Tankréddal, mert rokonszenvezett az aszaszin szekta tanításával. Szíriában a Átkelés kietlen vidékeken szekta első ténykedése Dzsana ad-Daula meggyilkolása volt 1103-ban. Három évvel később megölték Halaf ibn Muláibot, az apameai emírt. Az ő halálából csak az antiókhiai frankok húztak hasznot. Noha ekkor az aszaszinok szektája még csak elszigetelt gyilkosságokon keresztül adott kifejezést politikájának, már olyan tényezője volt a muszlim világnak, amellyel a keresztényeknek is számolniuk kellett.199 1111-ben a moszuli Maudúd, szultánja felkérésére, ismét sereget készített fel a frankok ellen. Az év elején aleppói polgárok küldöttsége ment Bagdadba, a kalifa udvarába. Fel voltak háborodva uralkodójuk heterodoxiája és Tankrédhoz fűződő szolgai barátsága miatt, és szent háborút sürgettek a frank veszedelem elhárítására. Amikor az udvarból üres ígéretekkel bocsátották el őket, zendülést robbantottak ki a bagdadi nép körében a palota mecsetje előtt. Ekkor érkeztek a kalifához a konstantinápolyi császár követei. Ebben nem volt semmi szokatlan: Konstantinápoly és Bagdad egyformán ellenségesen viselkedett a rumi szeldzsuk dinasztiával szemben. Úgy látszik azonban, hogy Alexiosz arra utasította követeit, hogy egy, Tankréd elleni esetleges közös fellépésről is tárgyaljanak.200 E tárgyalások alapján a lázadók azzal vádolhatták a kalifát, hogy rosszabb muszlim a keresztény császárnál. Al-Musztazhírt megrémítette a nagy felfordulás, annál is inkább, mert a rendbontások megakadályozták abban, hogy megfelelően fogadja a feleségét, aki éppen hazafele tartott Iszfahánból, apjától, Muhammad szultántól.201 Üzent apósának, aki azonnal felszólította Maudúdot, hogy új koalíciót hozzon létre, amelynek a névleges feje saját kisebbik fia, Maszúd lett volna. Maudúd megszerezi a majjáfárákíni Szukmán, Ilgází fia, Ajaz, Ahmad-Il marágai kurd hercegnek, az arbili 199

Az aszaszinokról lásd von Hammer: Histoire de l’Ordre des Assassins, és az „Assassins” és „Ismaih” szócikkeket, in Encyclopaedia of Islam; Browne: Literary History of Persia, II. köt. 193. skk. p. 200 Ibn al-Kalániszí: i. m. 112-113. p., azt mondja, hogy a császár (ő a „bitorló” szót használja, a mutame lik-et), megüzente a muszlimoknak a frankok terveit, és utal arra, hogy a követség ellátogatott Damaszkuszba. Alexiosz a valóságban bizonyára csak valami akciót sürgetett Tankréd ellen. A frank vezetők között nem talált támogatókra ahhoz, hogy Tankrédot a Devolli-egyezmény betartására kényszerítse (lásd e kötet 321-322. p.). Ibn al-Aszír, 279-280. p. Ibn Hamdunt idézve beszámol a bagdadi követjárásról. 201 Ibn al-Aszír: i. h.

81

Abúl Haidzsának s néhány perzsa nemesnek a támogatását is, akiknek a hamadam Burszuk ibn Burszuk volt a vezetőjük. Júliusra készen álltak a szövetségesek, gyorsan átvonultak a Dzsazírán, hogy megostromolják Turbesszelt, Joscelin várát. E hír hallatára a saizari szultán üzent nekik s kérte, hogy siessenek a megmentésére, s Ridván is okosabbnak vélte, ha sürgeti őket, mert már csak nagyon nehezen tudott ellenállni Tankrédnak. Maudúdra nagy hatással volt Ridván álláspontjának a módosulása, és Ahmad-Il javaslatára – akivel Joscelin titkos kapcsolatot tartott fenn –, felhagyott Turbesszel ostromával, és Aleppó felé vezette a sereget. Ridván üzenete azonban nem volt őszinte. Muszlim szövetségesei közeledtének hírére bezáratta a kapukat, elővigyázatosságból számos rangos polgárt bebörtönzött, hogy elejét vegye a zendüléseknek. Maudúd kudarcot vallott, így Aleppó környékét pusztította, majd Saizar felé indult délre. Ott csatlakozott hozzá Damaszkuszi Togtekin, aki Tripolisz visszafoglalásában akart segédkezni.202 A Saizar alatt táborozó Tankréd visszavonult Apameába, és Balduin királytól kért segítséget. A király meghallgatta a kérést, és felszólította a frank Kelet minden lovagját, hogy csatlakozzék hozzá. Vele tartott Gibelin pátriárka és a királyság legfőbb hűbérurai, a szidoni Garnier-i Eustache, Hebroni Gautier és Tripoliszi Bertrand út közben csatlakoztak királyukhoz. Északról Edesszai Balduin érkezett, két jelentős vazallusával, Turbesszeli Joscelinnel és Szarúdzsi Pagannal. Tankréd az antiókhiai fejedelemségből szedte össze vazallusait: Tarszoszból és Mamisztrából a Kecskebaknak nevezett Guido, Marasból Richárd, Harencból a Bükknek nevezett Guido, Suadiából Róbert, Tell Mannaszból Pons, Latakiából Márton, Szarmedából Bonaplusz, Habból Roger, Apameából Enguerrand. Kogh Vazul és a rupenidák egy örmény egységet küldtek, s még Lamproni Osin is küldött néhány embert, akiknek valószínűleg az volt a feladatuk, hogy kémkedjenek a császárnak. Az északi vidék teljesen őrizetlen maradt, s ezt azonnal kihasználta Meliténéi Togrul Arszlán, aki elfoglalta a kisszámú frank helyőrségtől Albisztánt és környékét és betört Kilikiába is.203 A mintegy tizenhatezer fős frank sereg láttán Maudúd óvatosan visszavonult Saizar falai mögé, s nem volt hajlandó előjönni onnan és szabályos csatát vívni. Seregében nem mentek rendben a dolgok. Togtekin csak akkor volt hajlandó segíteni neki, ha Maudúd sokkal délebbre is hajlandó hadjáratot vezetni, márpedig egy ilyen lépés stratégiailag igen kockázatos lett volna. A kurd Burszuk megbetegedett, s haza akart menni. Szukmán hirtelen meghalt, csapatai a holttesttel visszavonultak északra. Ahmed-Il azonnal elhagyta a szövetségeseket, hogy lássa, mi is jut neki az örökségből. Az ortokida Ajaz ottmaradt, de apja, Ilgází, megtámadta a Szukmán koporsóját szállítókat, abban a hiú reményben, hogy megszerzi a kincseit. Maudúd napról napra észlelte hadereje csökkenését s nem kezdett támadásba. Arra sem volt hajlandó, hogy otthonától távol teleljen. Ősszel visszavonult Moszulba.204 Kudarca megmutatta, hogy a muszlimok nem képesek az egyesült frank erőkkel szembeszállni. Balduin királyé az érdem, hogy ráerőltette a frankokra az egységet. 202

Ibn al-Kalániszí, 114-115. p., Kamál ad-Din, 600-601. p., Ibn al-Aszír, 282. p.; Aacheni Albert, XI, 38, 681. p. 203 Aacheni Albert, XI, 39-40, 682-683. p. a szövetségesek listájával kapcsolatban; Edesszai Máté, ccvi, 275. p.; Szíriai Mihály, III, 205. p. beszámol Albisztán elvesztéséről. 204 Chartres-i Foucher, II, xlv, 1-9, 549-557. p.; Aacheni Albert, XI, 41-43, 683-684. p.; Ibn al-Kalániszí, 116-119. p.; Uszáma, Hitti kiad., 97-98. p.; Kamál ad-Dín, 60. p.; Ibn al-Aszír, 83. p., összekeveri az Ibn al-Kalániszítől és Ibn Hamduntól átvett történetet. Lásd Cahen: i. m., 363. p. 33. jegyzet.

82

Pillanatnyilag megmenekültek a frank államok. Maudúd a következő év nyarán hasznot hajtó, de eredménytelen támadást vezetett az edesszai területekre, Togtekin pedig ismét Ridvánnal szövetkezett, amiben volt valami nagyvonalúság, hiszen Ridván megpróbálta rávenni aszaszin barátait, hogy öljék meg Togtekint.205 Meg kell azonban állapítani, hogy a muszlim veszély csökkent. Ekkor a keresztények óhatatlanul újrakezdték az egymás közötti viszálykodást. A frankok először elhatározták, hogy megtámadják Kogh Vazult, akinek hatalmára mind Edesszai Balduin, mind Tankréd féltékeny lett. Tankréd megszállta Kogh Vazul területeit, bevette Rabant, s készen állt Kaiszun ostromára, amikor megszületett a béke.206 Ezután Edesszai Balduin váratlanul unokatestvére, Joscelin ellen fordult. Amikor 1112 nyarán Maudúd megtámadta Edesszát, Joscelin felfedezett egy örmény összeesküvést, amely a várost a muszlimok kezére akarta juttatni. Figyelmeztette s ezáltal megmentette Balduint, aki gyorsan fel tudott lépni az árulók ellen. A következő télen azonban Balduinhoz olyan híresztelések jutottak el, mintha Joscelin a vesztére törne. Turbesszel virágzó birtok volt, míg Edessza sokat szenvedett a betörésektől és a kényszerű emigrációtól. Az örmények szerették Joscelint, s immár gyűlöltél Balduint. Joscelin viselkedése nem nyújtott alapot Balduin gyanújához: valószínűleg, mindennek Balduin féltékenysége volt az oka. Az év végén Balduin Edesszába hívatta Joscelint. Balduin betegséget színlelt, s azt üzente, hogy meg kell beszélniük az utódlást. Amikor a gyanútlan Joscelin megérkezett, azzal vádolták, hogy nem látta el birtokairól a szükséges élelemmel Edesszát, és börtönbe vetették. Csak akkor engedték szabadon, amikor megígérte, hogy lemond hűbérbirtokáról. Az újév kezdetén délre indult, Jeruzsálembe ment, ahol Balduin király ráruházta a Galileai Hercegséget.207 Az 1112. év sok változást hozott Észak-Szíriában. Október 12-én meghalt Kogh Vazul. Özvegye sietett ajándékkal kedveskedni Tankrédnak, még a saját koronáját is elküldte Cecília hercegnének, csakhogy Vazul Dgha, örökbefogadott fia számára biztosíthassa az utódlást, de Tankréd magának követelte az örökséget.208 A tavasz folyamán meghalt Salernói Richárd,209 januárban vagy februárban Tripoliszi Bertrand. Bertrand fia és örököse, Pons, apjával ellentétben nem szerette a bizánciakat, de Tankréd sem gyűlölte. Tanácsosai valószínűleg úgy vélték, hogy az ifjú hercegnek szüksége volt Tankréd jóakaratára pozíciója megőrzéséhez. Így született béke a tripoliszi és az antiókhiai udvar között, és ez is növelte Tankréd befolyását.210 Tankréd legfőbb hatalma biztosnak látszott, miután Joscelin kegyvesztett lett, Tripolisz grófja a barátja lett s meghalt a legnagyobb örmény uralkodó. Éppen hadjáratot tervezett Kogh Vazul birtokai ellen, amikor hirtelen megbetegedett. Mindenki mérgezésről suttogott, de valószínűleg tífuszt kapott. Amikor érezte, hogy nincs számára gyógyulás, Salernói Roger-t, Salernói Richárd fiát nevezte meg örököséül. Roger-t azután erővel megesKamál ad-Dín, 601-602. p.; Aacheni Albert (XI, 43, 684. p.) erre az időre teszi Azaz bevételét, holott az még 1118-ban is a muszlimoké volt. (Lásd e mű II. köt. 93. p.) 206 Edesszai Máté, ccix, 280-281. p. 207 Türoszi Vilmos, XI, 22, 489-492. p.; Edesszai Máté, ccviii, 280. p. utal arra, hogy Maudúd ostroma alatt összeesküvés volt a frankok ellen; Chron. Anon. Syr, 86. p.; Ibn al-Kalániszí, i. m. 133. p. 208 Edesszai Máté, ccx, 281-282. p. Ismeretlen Richárd halálának az időpontja. Tankréd halálakor már halott volt, de az előző télen még élt. 209 Ibn al-Kalániszí, 127. p., azt állítja, hogy Bertrand halálának híre február 3-án ért el Damaszkuszba. 210 Pons valószínűleg egy darabig Tankréd kíséretéhez tartozott, és Tankréd ütötte őt lovaggá. 205

83

kette, hogy egyszer majd mindent átad Boemund kisfiának, ha a gyermek keletre jön. Egyben megkérte Ponst, hogy vegye feleségül szinte még gyermek özvegyét, franciaországi Cecíliát. Tankréd 1112. december 12-én halt meg; csak 36 esztendős volt.211 Történelmi távlatból nézve sem egyértelműen pozitív Tankréd személyisége. Rendkívül tevékeny és ügyes ember volt, nagy képességű diplomata, kiváló katona, s ahogy öregedett, egyre bölcsebb lett. De sohasem sikerült akkora hírnévre szert tennie, mint amilyen nagybátyját, Boemundot övezte. Úgy tűnik, emberei körében sem volt népszerű, leszámítva hízelgő életrajzíróját, Caen-i Rudolfot. Kemény, önző, kíméletlen ember volt, Boemunddal szemben korrekt, de nem őszinte, a többi keresztes vezető közül pedig Edesszai Balduinnal szemben egyenesen hitszegő. Ha nem áll vele szemben Balduin király, aki ugyanolyan hajthatatlan volt, mint Tankréd, de nála sokkal szélesebb látókörű, Tankréd pusztán részérdekeket szem előtt tartó magatartásán megfeneklett volna a keresztény Kelet sorsa. Tankréd fő célja az Antiókhiai Hercegség megszilárdítása és területének növelése volt: ezen a téren rendkívüli sikereket ért el. Az ő műve nélkül a Boemund alapította állam összeomlott volna. Az antiókhiai hercegek hosszú sora az ő energiájának köszönhette létezését. Az első keresztes hadjárat vezérei közül csak Balduin király futott be az övénél nagyszerűbb pályát, aki szintén nincstelen kalandorként kezdte. Ennek ellenére, amikor a Szent Péter-székesegyházba kísérték holttestét, a krónikások beszámolói szerint alig akadt, aki őszintén gyászolta. Egyedül az örmény Edesszai Máté emlékezett meg róla meleg szavakkal és siratta meg írásaiban a halálát.212 A frankok megelégedésére Roger foglalta el az antiókhiai hercegi trónt. Annak ellenére, hogy megígérte: tisztelni fogja Boemund fiának a jogait, felvette a hercegi címet is. Felesége Edesszai Balduin testvére, Cecília volt,213 és Roger, habár híresen hűtlen férj volt, mindig jó kapcsolatban maradt sógorával. Roger Mária nevű testvére Courtenay-i Joscelin második felesége lett.214 Tripoliszi Pons, aki Tankréd kívánságának megfelelően azonnal nőül vette Tankréd özvegyét, Franciaországi Cecíliát, Roger hűséges, jó barátja maradt.215 A három, jó viszonyban levő úr elismerte hűbérurának Balduin királyt. Ennek a ritka összetartásnak köszönhetően – amelyhez a muszlimok körében kitört újabb viszályok társultak –, Észak-Szíriában a frankok uralma csúcspontjára ért. 1113-ban Balduin király a damaszkuszi Togtekin ellen indított hadjáratot, akinek végre sikerült megszereznie Maudúd és az ortokida Ajaz segítségét. Togtekin muszlim szövetségesei becsalták a királyt damaszkuszi területre, a Jordán felső folyásánál fekvő Szennabráig. Balduin megfeledkezett szokott óvatosságáról, megtámadták és 211

Chartres-i Foucher, III, xlvii, I, 562-563. p. (december 12.); Aacheni Albert, XII, 8, 693. p. (adventkor); Ibn al-Kalániszí, 131-132. p. (december 11.); Szíriai Mihály, III, 203. p. (december 5.). 212 Edesszai Máté: i. h.; „Minden hívő között a legnagyobb”. 213 Türoszi Vilmos XI, 9, 523. p. és Walter, a Kancellár is II, 16, 131. p., Balduin sógorának nevezi Rogert. Cecília neve egy 1126-ban kiadott oklevélben szerepel (Röhricht: Regesta, Additamenta, 9. p.). Ordericus Vitalis, X, 23, IV, 158. p. szerint Roger-nak egy Melaz nevű török felesége volt, egy danismend emír leánya, az, aki elősegítette Boemund szabadon bocsátását. Lásd e mű II. kötete 32. p. 214 Máriáról annyit tudunk, hogy később vita támadt a hozománya körül. Lásd e mű II. köt. A csúcspont – II. Baldauin király c. rész. A Chron. Anon. Syr. azt állítja, hogy Joscelin 1121-ben vette őt nőül (89. p.), de nyilván Roger életében tervelték ki a házasságot. 1161-ben Stefánia nevű lányuk már idős aszszonynak számított – lásd e mű II. köt. A fordulat – A császár visszatérése c. rész. 215 Aacheni Albert szerint (XII, 19, 701. p.) 1115-ig nem került sor erre a házasságra. II. Rajmund, Pons fia azonban 1136-ban már huszonkét éves volt.

84

súlyos vereséget szenvedett.216 Ponshoz és Roger-hez fordult segítségért, s ők szabadították ki szorult helyzetéből. Az ellenség egészen Tibériás vidékéig merészkedett, de nem mert szembeszállni az egész frank sereggel. Néhány heti habozás után Maudúd Togtekinnel visszavonult Damaszkuszba. Ott szeptember utolsó péntekén, amint vendéglátója társaságában belépett a Nagymecsetbe, egy aszaszin tőrrel meggyilkolta. Togtekin igyekezett elhárítani magától a gyanú árnyékát is, és azonnal kivégeztette a gyilkost. A közvélemény azonban őt tartotta bűnösnek, s csak azért voltak elnézőek vele szemben, mivel Maudúd köztudottan fente a fogát Damaszkuszra.217 Maudúd halála, melyet 1113. december 10-én követett Aleppói Ridváné, nagy ellenségtől szabadította meg a frankokat.218 Az, hogy muszlim társaival kapcsolatai hűvösek voltak, nagyban elősegítette a frankok letelepedését Szíriában. Halála azonban nem vált az iszlám világ javára. Helyét fia, Alp Arszlán foglalta el, egy gyenge, elkényeztetett, kegyetlen tizenhat éves fiú, aki felett teljes mértékben kedvenc eunuchja, Lúlú uralkodott. A Ridván által támogatott aszaszin szektát az új kormányzat, Muhammad szultán határozott parancsára, magára hagyta. A szultán követe, a perzsa Ibn Badí arra kényszerítette Alp Arszlánt, hogy írja alá Abú Táhir és a szekta más vezetőinek halálos ítéletét. Aleppó népe már régóta gyűlölte az aszaszin szektát, most felkutatta és lemészárolta elérhető tagjait. Mialatt Ridván haldokolt, a szekta önvédelemből megpróbálta megszerezni a fellegvárat, de nem jártak sikerrel.219 Nem sokkal később a szekta tagjai megkíséreltek lecsapni Saizar fellegvárára is, mialatt az emír és családja távol volt, hogy megszemlélje a keresztények húsvéti ünnepségeit. Saizarban azonban a lakosok hívek maradtak az emírhez és az aszaszinok ellen fordultak. A szekta egyetlen sikere a Balisz közelében levő Kolaia erőd elfoglalása volt. Kolaia ott feküdt, ahol az Aleppó-Bagdad útvonal elérte az Eufráteszt. Máshol a szekta tagjai illegalitásba vonultak, vagy a frankok védelmét kérték, de még mindig, nagyon hatalmasok voltak, és figyelmük egyre inkább Libanon felé fordult. 220 Alp Arszlán csak rövid ideig uralkodott. Baráti látogatásra ment Damaszkuszba, ahol Togtekin királyi tiszteletadással fogadta. 1114 szeptemberében Alp Arszlán féktelen magatartása arra késztette Lúlút, aki már saját életét féltette, hogy ágyában meggyilkoltassa uralkodóját, s helyébe annak hatéves öccsét, Szultánsáhot ültesse. A következő néhány év során a fellegvár és az aleppói sereg Lúlú és hadvezére, Rafaníja volt emírje, Samsz asSavasz kezében volt. A valódi hatalom azonban az aleppói hatalmasságoké volt, s az ő óhajaikkal Lúlú sem mert szembeszállni. Aleppó nagyon gyenge volt erős uralkodó nélkül, és a sereg is viszonylag kicsiny volt, alig elegendő az önvédelemre. Habár kiűzték a városból az aszaszinokat, szomszédai veszedelmes síita eltévelyedésekkel vádolták Aleppót, mivel a perzsák nagy befolyásra tettek szert a városban. Így Lúlú kész volt Ridván politikájának folytatására, s szolgálatkészen az antiókhiai frankok rendelkezésére állt.221 216

Ibn al-Kalániszí, 132-136. p. Uo., 137-142. p. 218 Uo., 144. p.; Kamál ad-Dín, 602. p. 219 Ibn al-Kalániszí, 145-146 p.; Kamál ad-Dín, 603-604. p. Lásd Cahen: i. m. 267-268. p. 220 Ibn al-Kalániszí, 146-148. p.; Uszáma, Hitti kiad., 146., 153. p. (nem mondja meg, mikor volt a saizari „államcsíny”). 221 Ibn al-Kalániszí, 148-149. p.; Kamál ad-Dín, 605-606. p. 217

85

Maudúd halála után a szultán Moszult Akszonkor il-Burszukinak adta, aki Maudúdot a kalifa udvarában képviselte. Ő is török zsoldos katona volt, mint az elődje. Az ő kötelessége lett, hogy közvetlenül harcoljon a frankok ellen. 1114 májusában tizenötezer emberrel vonult Edessza ellen. Vele volt Maszúd Temirek is, a szultán fia, aki akkoriban Szindzsar emírje volt és egy fiatal Imád ad-Dín Zangí nevű török, akinek apja, Akszonkor a keresztes hadjáratok előtti időkben Aleppó és Hamá kormányzója volt. Felszólították a mardini Ilgázít, hogy csatlakozzék a hadjárathoz, de ő elutasította a felkérést. A sereg nyomban úgy döntött, hogy először Mardin ellen fordul. Ilgází ekkor beleegyezett, hogy fiát, Ajazt türkmén csapatokkal odaküldje. A muszlimok két hónapig táboroztak Edessza alatt, de a város helyőrsége erős volt és mindennel jól el volt látva. Körülötte azonban az elpusztított vidék nem tudta táplálni az ostromlókat. Il-Burszuki arra kényszerült, hogy feladja az ostromot s beérte azzal, hogy tovább pusztította a vidéket, míg csak az örmények új hadszínteret nem kínáltak neki.222 1112-ben az örmények azt fontolgatták, hogy Maudúdnak játsszák át Edesszát. Hasonló összeesküvésre került sor egy évvel később is, amikor Maudúd a frank területek elfoglalására készült, s Balduin Turbesszelben volt, hogy átvegye Joscelin hűbérbirtokát. Időben felfedezték az összeesküvést, és Balduin erővel átköltöztette fővárosa örmény lakosságát Szamoszatába. Miután így megleckéztette őket, 1114-ben lehetővé tette a hazatérésüket, de egyesek Kogh Vazul utóda, Vazul Dgha területére mentek, aki rettegett a gondolattól, hogy a frankok az örökségére törnek. Örökbefogadó anyjával együtt Il-Burszukihoz fordult, hogy szabadítsa meg őket a frankoktól. Il-Burszuki Hosszú Szunkur nevű hadvezérét küldte el, hogy tárgyaljon Kaiszunban Vazul Dghával. A frankok tudomást szereztek erről, és megtámadták Szunkurt és az örményeket, de nem jártak sikerrel. Mielőtt azonban a muszlimok előnyt tudtak volna kovácsolni az új szövetségből, Il-Burszuki összeveszett az ortokida Ajazzal és bebörtönözte. Ilgází, Ajaz apja azonnal egybehívta klánját és türkménjeit, s Il-Burszuki ellen vonult, megverte s kényszerítette, hogy visszavonuljon Moszulba. Ismét kudarcot vallott a muszlimoknak a keresztesek ellen indított hadjárata.223 Ennek is az örmények fizették meg az árát. A frankok előrenyomultak, hogy megbüntessék Vazul Dghát. Nem sikerült bevenniük a fővárosát, Rabant, de Vazul Dgha okosabbnak látta, ha Torosz rupenida herceg segítségét kéri. Torosz meghívta Vazul Dghát azzal az ürüggyel, hogy vitassanak meg egy házassági tervet, de elfogta és átadta Edesszai Balduinnak. Vazult csak akkor engedték el, amikor megígérte, hogy átengedi minden birtokát Edesszai Balduinnak. Ekkor megengedték neki, hogy visszavonuljon Konstantinápolyba. Balduin, miután 1116-ban bekebelezte Kaiszunt és Rabant, úgy döntött, hogy elfoglalja az Eufrátesz völgyében még megmaradt kis örmény hercegségeket. 1117-ben leszámolt Abúl Garíbbal, Biredzsik urával, akit még Balduin iktatott be ebbe a tisztébe az első keresztes hadjárat során. Edesszai Balduin Le Puiste-i Galerannak, az unokatestvérének adta Biredzsiket, Galeran pedig nőül vette Abúl Garíb leányát. Ezután Balduin király egykori barátját, majd későbbi ellenségét, Kogh Vazul fivérét, Bagratot támadta meg, akinek volt egy kis birtoka Koroszban, az Eufrátesztől nyugatra. Végül elfoglalta Gargar hercege, Konstantin földjét, aki szintén Balduin király szövetségese volt. Konstantint elfogta és Szamoszatában 222

Edesszai Máté, ccxii, 282-283. p.; ccxvi, 287. p.; Chron. Anon. Syr., 86. p.; Ibn al-Aszír, 292-293. p. Edesszai Máté, ccxii, 282-284. p.; Szíriai Mihály, III, 216-217 p.; Ibn al-Aszír, 292-293. p.

223

86

bebörtönözte, ahol a szerencsétlen áldozat egy földrengés során rövidesen meghalt. A rupenida herceg hamarosan megelégedéssel vette tudomásul, hogy ő maradt az egyetlen független örmény uralkodó. A rupenidák kivételével az örmény nép a frankokba vetett minden bizalmát elveszítette.224 Edesszai Balduin örmény hódításait elősegítette, hogy csökkent a kelet felől fenyegető veszély. Az előző évek bővelkedtek aggasztó eseményekben. 1114 novemberében rettenetes földrengés pusztította el a frankok által meghódított területeket Antiókhiától és Mamisztrától Marasig és Edesszáig. Antiókhiai Roger gyorsan körbelátogatta várait, hogy megerősíttesse, kijavíttassa a falakat, mert híre járt, hogy Muhammad szultán újabb hadjáratra készül.225 Muhammad volt az utolsó nagy szeldzsuk szultán. Fivérétől, Barkjárúktól hanyatló államot örökölt, majd rendet teremtett Irakban és Iránban, 1108-ban leigázta a keleti sivatag lázadó arabjait, és kordában tartotta az aszaszinok szektáját. Al Musztazhír kalifa, aki bagdadi palotájában szerelmes versek írásával múlatta az időt, meghajolt a szultán tekintélye előtt. Ám egyre-másra kudarcba fulladtak Muhammad kísérletei, hogy kiűzze Szíriából a frankokat. A szultán rájött, hogy ehhez előbb engedelmessé kell tennie az azokon a területeken élő muszlim fejedelmeket, mert az ő engedetlenségük és féltékenységük rendszeresen meghiúsította terveit. 1115 februárjában – miután Moszul hűségét biztosította azzal, hogy fiát, Maszúdot tette meg kormányzójának –, Burszuk ibn Burszuk, Hamadán kormányzójának parancsnoksága alatt nagy sereget indított nyugatra. A két vezér Dzsujús bég, Moszul egykori kormányzója és Temirek szindzsári emír volt. Szíria muszlim fejedelmei csaknem annyira megrémültek, mint a frankok. Ezeken a területeken csak a saizari munkididák és Ibn Karadzsa, a humszi emír számított a szultán hű vazallusának. A hadjárat hírére az ortokida Ilgází Damaszkuszba sietett, hogy megerősítse Togtekinnel kötött szövetségét. Hazafelé azonban kelepcébe csalta és elfogta őt a humszi emír. Az emír később Togtekin nyomására elengedte foglyát azzal a feltétellel, hogy a fiát, Ajazt küldi maga helyett túsznak. Ilgází így visszatérhetett Mardinba és összeszedhette csapatait. Ezután visszavonult nyugatra, hogy Tokteginhez csatlakozzék. Az aleppói régens, az eunuch Lúlú, miután mindkét félnek megígérte támogatását, úgy döntött, hogy a szultán győzelme nem válna hasznára, ezért Togtekinhez és Ilgázíhoz csatlakozott. Eközben Antiókhiai Roger is összeszedte seregét, és az Orontésznél, a Vas-hídnál alakította ki állásait. Ezután – nem tudni, kinek a hatására – lepaktált Togtekinnel és szövetségeseivel, s felszólította seregüket, hogy egyesüljön az ő seregével Apamea falai alatt. Innen figyelemmel tudták kísérni Burszuk mozgását, amint átkelt az Eufráteszen és megindult Saizarba, a barátaihoz. A frankok kétezer lovagot és gyalogost állítottak ki, muszlim szövetségeseik vagy ötezret. A Dzsazírán átvonulva Burszuk nagy serege nem ütközött ellenállásba. Abban reménykedett, hogy Aleppóban ütheti fel főhadiszállását, de miután meghallotta, hogy Lúlú az ellenséghez csatlakozott, s hogy Togtekin áll az ellenséges muszlimok élén, délre indult és ez utóbbi ellen fordult. A humszi emír segítségével meglepetésszerű224

Edesszai Máté ccxiii-ccxiv, 293-295. p.; Chron. Anon. Syr., 86. p. Caleran valószínűleg Puisel-i Hugó testvére volt, az anyjuk Alíz, II. Balduin nagynénje és Tankréd első unokatestvére volt. Lásd e mű II. köt. A csúcspont – A második nemzedék c. rész. 225 Chartres-i Foucher, II, lii, 1-5, 578-580. p.; Walter, a Kancellár I, 83-84. p.; Edesszai Máté, ccxvii, 287-289. p.; Ibn al-Kalániszí, 149. p., Kamál ad-Dín, 607. p.

87

en lecsapott Hamára. Hamá Togtekinhez tartozott, s ott őrizte kincsei nagy részét. Burszuk elfoglalta és kifosztotta a várost, ami a helyi muszlimokat igencsak feldühítette. Onnan Kafartab frank erőd ellen fordult. Roger szívesen vállalkozott volna egy elterelő hadműveletre, de Togtekin meggyőzte, hogy az túl veszélyes lenne. A szövetségesek ehelyett segítséget kértek Jeruzsálemi Balduintól és Tripoliszi Ponstól, akik északra siettek, Balduin ötszáz lovaggal és ezer gyalogossal, Pons kétszáz lovaggal és kétezer gyalogossal. Fanfárok hangja mellett vonultak be az apameai táborba. Burszuk, akinek a tábora Saizarban volt, bölcsnek látta, ha visszavonul a Dzsazíra felé. A csel bevált. Balduin és Pons úgy ítélte, hogy a veszély elhárult, és hazatért. A szövetséges sereg felbomlott. Ekkor Burszuk hirtelen ismét visszament Kafartabba. Rövid küzdelem után bevette a várat, és átadta a munkididáknak. Az aleppói Lúlú, nem lehet tudni, hogy árulásból vagy gyávaságból, azonnal írt neki, bocsánatot kért a múlt bűneiért és csapatot kért Aleppó elfoglalásához. Burszuk saját seregét gyengítette meg azzal, hogy elküldte neki Dzsujús béget és csapatát. Roger nem szerelte le seregét. Nem várhatta be sem a Balduin királytól, sem a Ponstól érkező segítséget, de még Togtekinét sem. Edesszai Balduintól kért segítséget, megkérte Bernát pátriárkát, hogy áldja meg a csapatokat, adja át nekik a Szent Kereszt egy darabkáját, majd szeptember 12-én elindult Antiókhiából. Dél felé menetelt az Orontész folyása mentén Chastel Rouge-ig, míg Burszuk párhuzamosan tartott észak felé a szárazföld belsejében. Egyik sereg sem tudott a másik helyzetéről, míg egy Teodor Berneville nevű lovag a felderítésről vissza nem tért Chastel Rouge-ba, s nem jelentette, hogy látta a szultán seregét, amint Tell Dánisz dombja felé vonult az erdőn át, Szirmin város közelében. 14-én reggel a frank sereg titokban átkelt a seregeket elválasztó hegyháton, lecsapott Burszukra, amint csapataival gyanútlanul vonult. A teherhordó állatok a hátvéddel tartottak, a kisebb csapatok már meg is álltak, hogy sátrat verjenek a déli pihenőhöz. Néhány emír elindult, hogy kifossza a környező majorságokat, mások Bizaa bevételével voltak elfoglalva. A csata kezdetén nem voltak Burszukkal legjobb alvezérei. A muszlimok egyáltalán nem számítottak a frankok támadására. A frankok egyszer csak előbújtak a fák közül, és megrohanták a félig kész tábort. Nemsokára az egész muszlim sereg felbomlott. Burszuk nem tudta irányítani az embereit. Kis híján fogságba esett, de végül néhány száz lovassal visszavonult a Tell Dánisz-domb egyik nyúlványára. Itt egy darabig visszaverte az ellenség támadását s azt kívánta, bár esett volna el a harcban, semhogy ilyen megszégyenítő vereséget szenvedjen el. Testőrei végre meggyőzték, hogy már nem tehet semmit, s akkor lóháton kelet felé menekült. A szindzsári emír, Temirek kezdetben több sikert ért el, s visszaverte a frankok jobbszárnyát. Fresnel Guido, Harenc ura azonban friss erőket vetett be, csakhamar körülvette a szindzsáriakat, s csak a leggyorsabb lovasok tudtak élve elmenekülni. Estére – a muszlim sereg maradéka rendezetlen tömegben vonult a Dzsazíra felé.226 A Tell Dánisz-i frank győzelemmel véget ért az iráni szeldzsuk szultánok Szíria visszafoglalására irányuló utolsó kísérlete. A megalázott, szégyenkező Burszuk néhány hónappal később meghalt, s Muhammad szultán nem volt felkészülve arra, hogy vállalja egy újabb hadjárat kockázatát. Keleten már csak a félig független emírek jelenthettek veszélyt a frankok számára, de ezek is csüggedtek voltak és széthúzChartres-i Foucher, II, liv, 1-6, 586-590. p.; Aacheni Albert, XII, 19, 701. p.; Walter, a Kancellár, 1, 6-7, 92-96. p. (a legalaposabb elbeszélés); al-Azími, 509. p.; Ibn Hamdun Ibn al-Aszírnál, 295-298. p.; Uszáma, Hitti kiad., 102-106. p.; Szíriai Mihály, III, 217. p.; Chron. Anon. Syr., 86. p. 226

88

tak. Roger antiókhiai herceg tekintélye tetőpontján volt. Emberei gyorsan visszafoglalták Kafartabot, amilyet Burszuk a munkididáknak adott.227 Ekkor az aleppói és a damaszkuszi uralkodó komolyan megrémült. Az utóbbi, Togtekin, sietve békét kötött Muhammad szultánnal, aki megbocsátott neki, de nem ígért anyagi segítséget.228 Lúlú eunuch Aleppóban tehetetlenül szemlélte, hogy körülötte hogyan erősítik meg helyzetüket a frankok. Szorosabb szövetségre vágyott Togtekinnel, de rá már senki sem hallgatott, s végül 1117 májusában helyőrsége török tagjai megölték. Utóda szintén eunuch volt, egy Jaruktas nevű örmény renegát, aki azonnal frank segítség után nézett, s felajánlotta Roger-nak al-Kubba erődjét, mely az Aleppóból Damaszkuszba vezető út mentén állt. Arra haladtak el a Mekkába tartó zarándokok, s a vár urának joga volt súlyos vámokat szedni tőlük.229 A vár átengedése nem sok jót hozott Jaruktasnak. Lúlú gyilkosai Ridván ifjabbik fia, Szultánsáh nevében cselekedtek, és Szultánsáh nem volt hajlandó elismerni Jaruktast. Ő akkor az ortokida Ilgázíhoz fordult segítségért, ám mire Ilgází csapatai Aleppóba értek, Jaruktas már megbukott, s a kormányzás Szultánsáh minisztere, a damaszkuszi Ibn al-Milhí kezébe került. Ilgází ekkor visszavonult és fiát, Kizilt hagyta Aleppóban, hogy képviselje őt. Elfoglalta Balisz várát az Eufrátesz mentén: ezt ígérték neki, ha il-Burszuki – aki most már ar-Rahbában telepedett le, s azt híresztelte, hogy a szultán neki adta Aleppót –, megpróbálja érvényre juttatni igényeit. Ibn al-Milhí úgy ítélte meg, hogy Ilgází megbízhatatlan szövetséges, ezért Aleppót és Kizilt átadta Hirkánnak, a humszi emírnek, s frank segítséggel felkészült Balisz visszahódítására. De Ilgází és Togtekin szövetsége időtállónak bizonyult. Mialatt Togtekin Humszba ment, és hurkán visszavonulásra kényszerítette, Ilgází felmentette Baliszt, és 1118 nyarán bevonult Aleppóba. Ekkorra Ibn al-Milhí helyébe már egy fekete eunuch, Karadzsa lépett, akit Ilgází bebörtönöztetett Ibn al-Milhível és Szultánsáhhal együtt.230 Ezen események és cselszövések idején mindkét párt időnként a frankokhoz fordult segítségért, s habár Roger sohasem volt a szó szoros értelmében Aleppó ura, el tudta foglalni a várostól északra fekvő területeket: 1118-ban Azazt, 1119-ben Bizaat, és így elvágta Aleppót az Eufrátesztől és Kelettől.231 Körülbelül ebben az időben Rogernek sikerült biztosítania déli határait azzal, hogy elfoglalta Markab várát, amely Bulunijász mögött, egy tengerre néző magas dombon állt.232 1118 végére egyensúlyhelyzet alakult ki Észak-Szíriában. A frankok immár szervesen beilleszkedtek a vidék életébe. Nem voltak sokan, de jól fel voltak fegyverezve, s lassan megtanultak alkalmazkodni a helyi életkörülményekhez. Ami azonban ennél is fontosabb volt, egységesek voltak, legalábbis pillanatnyilag. Az északi keresztény uralkodók közül magasan kiemelkedett Antiókhiai Roger. Hegemóniáját nem irigyelte sem Edesszai Balduin, sem Tripoliszi Pons, mert Roger sohasem igyekezett föléUszáma, Hitti kiad., 106. p. Ibn al-Kalániszí, 151-152. p. úgy tünteti fel, hogy a szultán kezdeményezett. Ibn Hamdun: i. h. 229 Ibn al-Kalániszí, 155-156. p. 230 Ibn al-Kalániszí: i. h.; Kamál ad-Dín, 610-615. p.; Ibn al-Aszír, 308-309. p. 231 Edesszai Máté, ccxxvii, 297-298. p.; Kamál ad-Dín, 614-615. p. 232 Cahen: i. m., 279. p. 16. jegyzet tárgyalja az arab forrásokat. Tripoliszi Pons úgy látszik, segítette Rogert egy, kis nézeteltérés kapcsán, amely Cecília, Tankréd özvegye és Pons felesége hozománya körül alakult ki. Cecília Dzsabalát kérte, de a végén beérte Chastel Rouge-zsal és Arezgánnal (Türoszi Vilmos, XIV, 5, 612. p.). 227 228

89

bük kerülni és vazallussá süllyeszteni őket. Ugyanakkor mindhárman elismerték a jeruzsálemi király fennhatóságát. A muszlim fejedelmek számbeli fölényben voltak, de féltékenykedtek egymásra, és nem voltak egységesek. A muszlim világot a teljes káosztól csak a Togtekin és az ortokidok között fennálló szövetség mentette meg. A helyzet így némileg a frankoknak kedvezett. Nem volt olyan külső hatalom, amely meg tudta volna bontani a kialakult egyensúlyt. Balduin jeruzsálemi király, aki állandóan érezhette a hátában a fátimida veszélyt, nem tudott túl gyakran beavatkozni az északi ügyekbe. Irán szeldzsuk szultánja a Tell Dánisz-i szerencsétlenség után nem próbálkozott többé, hogy kiterjessze fennhatóságát Szíriára. Anatólia két fő hatalma, Bizánc és a rumi szeldzsukok között pillanatnyilag szintén egyensúly állt fenn. Egyensúly alakult ki a helybeli keresztények között is. Edessza és Antiókhia örmény alattvalói már minden illúziójukat elveszítették és nem is voltak hű alattvalók. Az egyetlen fennmaradt szabad örmény állam, a Tauruszban elterülő rupenida hercegség azonban készen állott a frankokkal való együttműködésre. E hercegség uralkodója, Leó, csapatokat vezetett Azaz ostromakor Antiókhiai Roger megsegítésére.233 A jakobita egyházat szakadás osztotta meg. 1118 táján ennek az egyháznak a feje, Atanáz pátriárka, aki Antiókhiában székelt, bizonyos szent könyvek birtoklása miatt összeveszett Bar-Szabunival, az edesszai metropolitával, aki eltiltotta őt hivatása gyakorlásától. Bar-Szabuni, csak hogy bajt keverjen, Bernáthoz, Antiókhia latin pátriárkájához fordult segítségért. Bernát magához hívatta Atanázt, hogy zsinat előtt a latin székesegyházban vitassák meg a kérdést. Atanáz megérkezett és tiltakozott. Egy tolmács melléfogása következtében Bernát azt hitte, hogy a két főpap közötti vita egy magánjellegű adósság miatt alakult ki, és így Bernát kijelentette, hogy ha Atanáz nem bocsát meg adósának, a szimónia vétkébe esik. Atanázt feldühítette a döntés, amelyet nem értett, s amelynek az érvényességét nem volt hajlandó elismerni. Durván tiltakozott, mire Bernát elrendelte, hogy ostorozzák meg. Atanáz egy ortodox barátja, a filozófus Abd al-Maszíh tanácsára Roger-hez fellebbezett, aki éppen nem tartózkodott a városban. Roger ingerülten megfeddte Bernátot, mert nem reá tartozó ügyekbe avatkozott, s megengedte Atanáznak, hogy elhagyja Antiókhiát és visszatérjen otthonába, a Mar Barszauma-beli monostorba, mely az őt védelmező ortokidák területén volt. Atanáz kiközösítette Bar-Szabunit és az edesszai jakobita egyházat interdiktum alá helyezte. Ekkor sok edesszai jakobita, mivel nem részesülhetett egyháza szolgálataiban, áttért a latin szertartásra. Voltak, aki hívek maradtak a pátriárkához. A béke csak sok-sok év múlva, Atanáz halála után állt helyre.234 Antiókhia és Edessza ortodox közösségei nem kedvelték a latinok uralmát, de az. örményektől és a jakobitáktól eltérően sohasem érintette meg őket a muszlimokkal való együttműködés csábítása. Csak egyet óhajtottak: a visszatérést a bizánci uralom alá. E szándékuknak azonban korlátokat szabott a gyűlölet, amellyel az örmények és a jakobiták viseltettek irántuk. Amíg az edesszai frankok okkal tarthattak a keletről érkező veszélytől, az antiókhiai frankok számára a fő ellenség Bizánc maradt. Alexiosz császár nem adta fel Anitókhiára formált igényét. Készen állt a jeruzsálemi latin királyság elismerésére, jóindulatát azzal is kimutatta, hogy bőkezűen megfizette a váltságdíjat az 1102-ben Ramlánál fogságba esett frank vezérekért, és azzal, hogy hajókkal részt vett 1111-ben 233

Edesszai Máté: i. h. A rupenidák történetéről lásd: Tournebize, i. m. 168. skk. p. Szíriai Mihály, III, 193-194., 207-210. p.

234

90

Akkon sikertelen ostromában. Balduin király mindig udvariasan és korrektül viselkedett a császárral, de nem volt hajlandó nyomást gyakorolni Tankrédra, hogy tartsa be a Devolli-megállapodást.235 A frank-bizánci kapcsolatokat már az 1101. évi keresztes hadjárat óta gyanakvás vette körül, és Konstantinápoly sohasem bocsátotta meg Paszkál pápának, hogy 1106-ban Boemund javára beavatkozott az ügyekbe. Alexiosz azonban nagyobb formátumú államférfi volt annál, semhogy megengedte volna, hogy érzelmek és sértődés színezzék politikáját. 1111-ben és 1112-ben a Monte Cassinó-i apát közvetítésével tárgyalásokat folytatott a pápával. Megígérte, hogy elsimítja a római és a görög egyház között fennálló legfontosabb nézeteltéréseket, rávette a római hatóságokat, hogy neki, vagy a fiának ajánlják fel a nyugati császári koronát. Azt is megígérte, hogy ellátogat Rómába. Paszkál pápa akkoriban igen rossz viszonyban volt V. Henrik császárral, és magas árat is hajlandó lett volna fizetni a bizánci támogatásért. Alexioszt azonban a török háborúk és saját romló egészsége megakadályozta abban, hogy megvalósítsa terveit.236 A tárgyalások nem vezettek eredményre. 1113-ban Chrysolan Péter milánói érsek ellátogatott Konstantinápolyba, és egyházi ügyeket vitatott meg, de Nikaia püspökével, Eusztratiosszal folytatott teológiai vitája nem vált a két egyház közötti kapcsolatok javára.237 Valószínű, hogy Alexiosz maga sem vette komolyan nagyra törő itáliai terveit. A pápa barátsága csak arra volt jó neki, hogy megfékezhesse a normannok törekvéseit, és kiterjeszthesse fennhatóságát a keleti latinokra. A bizánciak nem sokat tehettek Antiókhia visszaszerzéséért. A császár és Boemund szerződése csak írott malaszt maradt, és Tankréd nemcsak nem vette figyelembe ezt a megállapodást, hanem tovább növelte területeit a bizánciak rovására. Roger Tankréd politikáját folytatta. Alexiosz abban reménykedett, hogy Tripolisz grófjai az ő ügyét fogják képviselni Szíriában. Pénzt is juttatott Tripoliszba a közös bizánci-tripoliszi vállalkozások céljaira. Bertrand halála után azonban a fia, Pons inkább az antiókhiaiakkal működött együtt. Butumitész, aki a latin államokban képviselte utazó követként Bizáncot, ekkor azt kérte, hogy a szóban forgó összeget szolgáltassák vissza Bizáncnak. A pénzhez azonban csak akkor tudott hozzájutni, amikor komolyan megfenyegette Ponst, hogy Tripolisz nem kap többé élelmiszert Ciprusból. Ezek után Butumitész bölcsebbnek ítélte, ha Ponsnak odaadja a Bertrand-nak ígért aranyat és értékes holmikat. Cserébe azután Pons hűségesküt tett a császárnak, amely valószínűleg hasonló volt a nagyatyja, Rajmund által egykor tett, „ártalmára nem lenni” típusú eskünek. A Butumitész által visszaszerzett pénzen Bizánc lovakat vásárolt a sereg számára Damaszkuszban, Edesszában és Arábiában.238 Nyilvánvaló volt, hogy Ponsot nem lehetett rávenni egy Antiókhia elleni fellépésre, a törökök mozgolódása pedig megakadályozta a császárt abban, hogy közvetlenül lépjen fel Szíriában. Anatóliában nem volt jelentős török uralkodó azóta, hogy 1106ban meghalt a danismend Malik Gází Gümüstekin és 1107-ben a szeldzsuk Kilidzs Arszlán. Ha békén hagyták a normannok, Alexiosz hozzáfoghatott, hogy Anatólia nyugati tartományaiban és a déli partok mentén fokozatosan helyreállítsa hatalmát. Ekkoriban a vezető muszlim uralkodó a kappadókiai Haszan volt, aki 1110-ben megAnna Komnéné, XIV, ii, 12-13, 152-153. p. Lásd Chalandon: i. m. 260-263. p., minden forrást megad. 237 Landolph, in Muratori: Ss. R. I., 5. köt. 487. p.; Chrysolan beszéde in M. P. L., cxxvii. köt. 911-919. col. Eusztratiosz beszédei in Demetracopoulos: Bibliotheca Ecclesiastica, 1. köt. 15. p. 238 Anna Komnéné, XIV, ii, 14, 153-154. p. 235 236

91

próbálkozott bizánci területekre betörni. Philadelphia felé tartott, a célja Szmürna lett volna. Eusztation Philokalész nem sokkal előtte Délnyugat-Anatóliában kerületi parancsnok lett, azzal a feladattal, hogy tisztítsa meg a vidéket a törököktől. Kis seregével sikerült megsemmisítenie Haszan kisebb portyázó csapatokra szakadt seregét: egyenként verte meg a kisebb egységeket. Haszan nagy sietve visszavonult és az Égei-tenger partján véget ért a pusztítás. Ugyanabban az évben Kilidzs Arszlán legidősebb fia, Máliksáh kiszabadult perzsa fogságából. Konyában szervezte meg fővárosát, és nemsokára visszaszerezte jogos örökségét, legyőzte Haszant, elfoglalta földjeit. Atyja sorsa arra intette, hogy ne bonyolódjék a keleti ügyekbe, de amint erősebbnek érezte magát, elindult, hogy visszaszerezze azokat a földeket, amelyeket apja még az első keresztes hadjárat idején veszített el. 1112 első hónapjaiban megkezdte a bizánci területek elleni támadást, Philadelphiába vonult, de ott vereséget szenvedett Gabrasz bizánci hadvezértől. Fegyverszünetet kért, de 1113-ban ismét ő támadott: gyors hadjáratot indított Bithünián át egészen Nikaiáig. Alvezére, Muhammad elfoglalta Poemamenumot Nikaiától nyugatra, legyőzött s elfogott egy bizánci tábornokot. Máliksáh egy másik vezére, Manalug Abüdoszt pusztította el a Helleszpontosznál, kifosztva a gazdag vámházakat. Máliksáh Pergamont foglalta el. A császár elindult a betolakodók megfékezésére, s a hazatérő, zsákmánnyal megrakott seregre támadt. Dorülaionon keresztül dél felé tartott és Cotyaeumnál lecsapott a törökökre. Diadala teljes volt, visszaszerzett minden zsákmányt és foglyot. 1115-ben az a hír járta, hogy Máliksáh meg akarja ismételni a támadást, így Alexiosz az év nagy részét azzal töltötte, hogy a bithüniai dombokra vigyázott. 1116-ban a császár, bár már nagybeteg volt, elhatározta, hogy támad. Délre indult Konya felé és Philomélionnál megütközött a törökökkel. Ismét ő győzött. Máliksáh olyan béke aláírására kényszerült, amelyben megígérte a birodalom határainak tiszteletben tartását. Bizánc ekkor az egész partvidék ura volt, Trapezunttól a kilikiai Szeleukiáig, Anatólia belsejében a határ Ankarától nyugatra, a sós sivatagnál, és Philomélionnál húzódott. Máliksáh visszahódítási kísérletei kudarcot vallottak. Pár hónappal később fivére, Maszúd a danismendekkel szövetségben megfosztotta a trónjától és megölte Máliksáhot. A törökök azonban szilárdan megmaradtak Anatólia központjában, s Bizánc még mindig nem tudott hatékonyan fellépni Szíriában. Ezekből a háborúkból a Taurusz-hegységben lakó örményei és Antiókhia frank uralkodója húzta a legtöbb hasznot.239

239

Anna Komnéné, XIV, v-vi, XV, i-ii, iv-vi, 164-172., 187-172., 187-194., 199-213. p. Lásd Chalandon: i. m. 265-271. p.

92

2. könyv A CSÚCSPONT

93

1. fejezet II. Balduin király „Nem fogy el a te nemzetségedből való férfiú Izrael királyi székéből.” (1Királyok 9,5)

I. Balduin nem teljesítette utolsó királyi kötelességét: nem rendezte a trónutódlás kérdését. Sietve egybegyűlt a királyság tanácsa. Egyes nemesek számára elképzelhetetlen volt, hogy a korona kikerüljön a Boulogne-házból. I. Balduin is fivére, Gottfried örökébe lépett, és még élt a legidősebb fivér, Eustache, Boulogne grófja. Azonnal tudatták a gróffal testvére halálhírét, és kérték, hogy vegye át örökségét. Eustache-nak nem volt kedve odahagyni szép birtokait egy kockázatos keleti vállalkozásért, de figyelmeztették, hogy ez kötelessége. Így elindult Jeruzsálembe. Apuliába érve újabb hírnökökkel találkozott, akik közölték vele, hogy elkésett. A koronát másvalaki kapta meg. Eustache elutasította azt a javaslatot, hogy továbbutazzon és harcoljon az örökségért. Egyáltalán nem volt ellenére, hogy visszatérhetett Boulogne-ba.240 A tanácsban csak kevesen álltak mellette. Mivel messze élt, megválasztása több hónapi interregnumot jelentett volna. A tanács legbefolyásosabb tagja Courtenay-i Joscelin volt, Galilea hercege, ő pedig azt kérte, hogy Edessza grófja, Le Bourg-i Balduin kerüljön trónra. Neki semmi oka sem volt arra, hogy kedvelje Balduint, s erre gondosan emlékeztette is a tanácstagokat; Balduin ugyanis alaptalanul árulással vádolta meg és száműzte őt északi birtokairól. Balduin azonban kipróbált, bátor, rátermett, ügyes unokatestvére volt az elhunyt királynak, és az első keresztes hadjárat kiemelkedő lovagjai közül az egyetlen, aki még élt. Joscelin természetesen arra is számított, hogy ha Balduin elhagyja Edesszát Jeruzsálemért, a legkevesebb, amit megtehet, az lesz, hogy gonoszságát ekkora jósággal viszonzó rokonát megjutalmazza Edesszával. Arnulf pátriárka támogatta Joscelint, és ketten meggyőzték a tanács többi tagját. Mintegy döntő érvként a király temetésének napján Le Bourg-i Balduin váratlanul megjelent Jeruzsálemben. Talán hallott a király előző esztendei betegségéről, s ezért találta alkalmasnál, hogy húsvétkor felkeresse a szent helyeket. Örömmel fogadták, és a tanács egyhangúlag megválasztotta Jeruzsálem királyává. 1118. április 14-én, húsvét vasárnapján Arnulf pátriárka megkoronázta Balduint.241 II. Balduin elődjétől nagyon különböző ember volt. Bár csinos férfi volt, hosszú, szőke szakállt viselt, megjelenése nem gerjesztett félelmet, mint I. Balduiné. Könynyebb volt a közelébe férkőzni, derűs, kellemes ember volt, szerette az egyszerű tréfákat, ugyanakkor körmönfont és ravasz is volt, kevésbé nyitott és őszinte, mint előd240

Türoszi Vilmos, XII, 3, 513-516. p. Nem világos, hogyan rendezték el Boulogne kérdését. Felesége, Skóciai Mária 1116-ban meghalt. 241 Chartres-i Foucher, III. i, I., 615-616. p.; Aacheni Albert, XII, 30, 707-710. p.; Türoszi Vilmos, XII, 4, 517. p.

94

je, de nem volt olyan heves sem, nagyobb volt az önfegyelme. Képes volt látványos gesztusokra, ám általában kicsinyes volt, nem bőkezű. Az egyházi ügyeket ugyan önkényesen kezelte, de mélyen vallásos volt, a bőr is megkeményedett térdén a sok imádkozástól. I. Balduinnal ellentétben magánéletében nem volt semmi kivetnivaló. Morfiával, örmény feleségével a frank Keleten ritkán látott tökéletes házastársi boldogság példájával szolgáltak.242 Joscelin kiérdemelte Edessza grófságát, II. Balduin vazallusa lett, épp úgy, ahogy előtte Le Bourg-i Balduin I. Balduin vazallusa volt. Az új királyt elismerte hűbérurául a sógorát, Antiókhiai Roger és Tripoliszi Pons is. A frank Keletet továbbra is a jeruzsálemi korona egyesítette.243 Két héttel Balduin megkoronázása után meghalt Arnulf pátriárka. Hű és sikeres szolgája volt az államnak, de kiváló prédikátori képességei ellenére sem örvendett nagy megbecsülésnek egyházi körökben, mert élete során túl sok botrányba keveredett. Balduin valószínűleg nem nagyon gyászolta. Arnulf úgy intézkedett, hogy helyére egy pikárdiai papot válasszanak, Picquigny GorSzíria déli része a XII. században mond-t, akinek az elődjéről mit sem tudunk. A választás azonban szerencsés volt, mert Gormond Arnulf gyakorlatias erényeit egy szent ember jellemével egyesítette, és így általános tiszteletnek örvendett. A kinevezés, amely

Türoszi Vilmos, XII, 2, 512-513. p. Lásd e mű II. köt. 31. p. Balduin közvetlenül trónra lépése után magához hívta Roger-t és Ponst, hogy vezetése alatt harcoljanak az egyiptomiak ellen. 242

243

95

nem sokkal követte Paszkál pápa halálát, helyreállította a jó kapcsolatot Róma és Jeruzsálem között.244 Balduin király alig foglalta el a trónját, amikor eljutott hozzá az egyiptomiak és a damaszkusziak szövetségének baljós híre. Al-Afdal, a fátimida vezér meg akarta torolni Balduin betörését Egyiptomba, a damaszkuszi Togtekin pedig a frankok egyre növekvő hatalma miatt aggódott. Balduin gyorsan követeket menesztett hozzá, Togtekin azonban, bízva az egyiptomi szövetségben, azt követelte, hogy a Jordánon túl minden frank területet adjanak át neki. A nyár folyamán nagy egyiptomi sereg gyűlt össze a határon és Asdodnál csatarendbe állt. A parancsnoksággal Togtekint bízták meg. Balduin a jeruzsálemi csapatok erősítésére magához rendelte Antiókhia és Tripolisz milíciáit, s elébük vonult. Három hónapig nézett farkasszemet a két sereg. Egyik fél sem mert kezdeményezni, hiszen – Chartres-i Foucher szavaival – mindkét fél jobban szeretett élni, mint meghalni. Végül a két sereg katonái hazatértek.245 Eközben Joscelin még mindig nem indult el Edesszába. Valószínűleg nagyobb szükség volt rá Galileában, mint az északi országban, ahol, úgy tűnik, ott maradt Morfia királyné, s ahol Galeran, Biredzsik ura kormányzott.246 Joscelinnek Galileia hercegeként az volt a feladata, hogy megvédje a területet Damaszkusz ellen. Ősszel Balduin csatlakozott Joscelinhez, betörtek a hauranbeli Deraába, Damaszkusz éléskamrájába. Togtekin fia, Burí elébük ment, de meggondolatlansága miatt súlyos vereséget szenvedett. Ez után a kudarc után Togtekin ismét északra összpontosította a figyelmét.247 1119 tavaszán Joscelin megtudta, hogy egy gazdag beduin törzs Transzjordániában, a Jarmúk folyó mentén legelteti nyájait. Két nagyhatalmú galileai úrral, Bures-i Geoffroy-val és Vilmossal és kb. 120 lovassal elindult, hogy kifossza a törzset. A csapat megkezdte a beduinok bekerítését. A dolgok azonban rosszul alakultak. A beduin törzsfőnököt valaki előre figyelmeztette, Joscelin pedig eltévedt a dombok között. A tábor megtámadására útra kelt Geoffroy-t és Vilmost tőrbe csalták, Geoffroy-t megölték, emberei nagy részét elfogták. Joscelin letörve tért meg Tibériásba és Balduinhoz küldetett, hogy tudassa vele a történteket. A király nagy erőkkel megjelent és úgy megfélemlítette a beduinokat, hogy azok szabadon engedték foglyaikat, sőt kártérítést is fizettek. Ezután a beduinok békében tölthették el a nyarat.248 Amikor Balduin rövid hadjáratából visszatérőben megállt Tibériásban, küldöncök jöttek hozzá Antiókhiából, és arra kérték, seregével, amilyen gyorsan csak tud, siessen északra. Amióta Antiókhiai Roger győzelmet aratott Tell Dánisznál, a szerencsétlen sorsú Aleppó nem tudott ellenállni a frank támadásnak. A város kényszerűségből az ortokida Ilgází védelme alá helyezte magát, amikor azonban Roger elfoglalta Bizaát, Aleppót már három oldalról vette körül az ellenség. Bizaa elvesztése meghaladta Ilgází tűrőképességét. Egészen addig sem ő, sem állandó damaszkuszi szövetségese, Togtekin nem volt hajlandó teljes haderejét kockáztatni a frankok ellen, mivel a fran244

Aacheni Albert: i. h.; Türoszi Vilmos, XII, 6, 519. p. Chartres-i Foucher, III, ii, 1-3, 617-619. p.; Türoszi Vilmos, XII, 6, 518-519. p.; Ibn al-Aszír, 314-315.

245

p.

246

Chron. Anon. Syr., 86. p. Ibn al-Aszír, 315-316. p. 248 Uo., 325-326. p. 247

96

koknál is jobban tartottak a keleti szeldzsuk szultánoktól. 1118 áprilisában meghalt Muhammad szultán, és halála felébresztette a becsvágyat birodalma minden kormányzójában és hercegében. A szultán ifjú fia és utóda látványosan igyekezett elismertetni fennhatóságát, de 1119 augusztusában arra kényszerült, hogy átadja a legfőbb hatalmat nagybátyjának, Horászán királyának, Szandzsárnak. Hátralevő rövid életét a vadászat örömeinek szentelte. Szandzsár, uralkodói házából az utolsó szultán, aki az egész keleti Szeldzsuk Birodalom felett uralkodott, dinamikus uralkodó volt, de csak a Kelet iránt érdeklődött, sohasem foglalkozott Szíriával. Rumi rokonai szintén nem tudtak beavatkozni a szíriai ügyekbe, mert részint egymással viszálykodtak, részint pedig a danismendekkel és a bizánciakkal háborúskodtak.249 A legrámenősebb helyi fejedelem, Ilgází számára végre itt volt az alkalom. Nem a frank államok megsemmisítésére törekedett, csupán Aleppót akarta megszerezni magának, most azonban a két cél összekapcsolódott. 1119 tavaszán Ilgází körbeutazta birtokait, összeszedte türkmén csapatait, és megszervezte, hogy a kurdok északra jöjjenek, és a szíriai sivatagban élő arabok szintén küldjenek csapatokat. A forma kedvéért Mahmúd szultántól is kért segítséget, de kérésére választ sem kapott. Szövetségese, Togtekin hajlandó volt Damaszkuszból északra menni, és a saizari munkididák megígérték, hogy Roger országa déli részén elterelő hadműveletet hajtanak végre.250 Május végén az állítólag negyvenezer fős ortokida sereg útra kelt. Roger higgadtan fogadta a hírt, de Bernát pátriárka sürgette, hogy forduljon segítségért Balduin királyhoz és Tripoliszi Ponshoz. Balduin Tibériásból azt üzente, hogy megy, amilyen gyorsan csak lehet, és magával viszi a tripoliszi csapatokat is. Addig védekezzen és tartson ki Roger. Balduin ekkor összetoborozta a jeruzsálemi sereget, s megerősítette a Szent Kereszt egyik darabkájával, amelyet Kaiszareia érsekére, Evremarra bízott.251 Miközben a munkididák megtámadták Apameát, Ilgází délnyugatra küldte a türkmén csapatokat, hogy csatlakozzanak hozzájuk és a Damaszkuszból északra tartó sereghez. Ilgází a fősereggel Edessza vidékét pusztította, de nem kísérelt meg támadást a főváros-erőd ellen. Június derekán Balisnál átkelt az Eufráteszen és Aleppótól tizenöt mérföldre délre, Kinneszrínnél letáborozott, hogy bevárja Togtekint. Roger nem volt ilyen türelmes. Balduin király üzenete, Bernát pátriárka ünnepélyes figyelmeztetése és a frank urak minden korábbi tapasztalata ellenére elhatározta, hogy azonnal megütközik az ellenséggel. Június 20-án kivezette Antiókhiából az egész sereget: hétszáz lovas és négyezer gyalogos kelt át a Vas-hídon, majd Tell Akibrin kis erődjével szemben, a Szarmedai-síkság keleti peremén tábort vert, ahol a vidék domborzata jó természetes védelemmel szolgált. Bár serege sokkal kisebb volt, mint az ellenségé, azt remélte, hogy kitarthat Balduin megérkeztéig. Kinneszrínben Ilgázít pontosan értesítették Roger mozgásáról. Kereskedőnek álcázott kémek fürkészték a frank tábort, és jelentették az ellenség számbeli gyengeségét. Ilgází szerette volna bevárni Togtekint, de türkmén emírjei tettekre ösztönözték. Június 27-én a sereg egy része megtámadta Atareb frank erődjét. Rogernek volt ideje néhány emberét odaküldeni Vieux-Ponts-i Róbert vezetése alatt. Később, mivel

Ibn al-Aszír, 318-323. p. Lásd a „Sandjar” és a „Seldjuks” címszót, in Encyclopaedia of Islam. Ibn al-Kalániszí, 157. p.; Kamál ad-Dín, 615-616. p. 251 Valter, a Kancellár, II, I, 100-101. p. 249 250

97

nyugtalanította az ellenség közelsége, kincstárát az éj leple alatt az antiókhiai úton fekvő Arta várába küldte. Roger egész éjjel aggódva várta a muszlimok mozgásáról szóló híreket, katonái pihenését pedig egy alvajáró zavarta meg, aki keresztülrohant a táboron és azt kiáltozta, hogy nyakukon a veszedelem. Június 28-án, szombaton hajnalban a felderítők azt jelentették a hercegnek, hogy tábora be van kerítve. Délről száraz és bágyasztó kamszin fújt. A táborban kevés volt az élelem és a víz. Roger belátta, hogy vagy áttör az ellenség vonalán vagy elveszett. A sereggel volt Péter, Apamea érseke, az egykori albarai püspök, a Kelet első frank püspöke. Péter összehívta a katonákat, prédikált nekik és mindegyiket meggyóntatta. Rogert sátrában gyóntatta meg, és feloldozta a test számos bűne alól. Roger akkor merészen bejelentette, hogy vadászni indul. Előtte azonban egy második felderítő csapatot küldött ki, amely csapdába esett. A néhány túlélő visszasietett a táborba, és jelentette, hogy nincs lehetőség a kitörésre. Roger négy harcoló és egy tartalék egységre osztotta a sereget. Az érsek még egyszer megáldotta őket, majd teljes harci rendben az ellenségre támadtak. Az ütközet a keresztesek számára eleve kilátástalan volt. A türkmén lovatok és íjászok szorításából nem volt menekülés. A helyben toborzott szír és örmény gyalogosok rémültek meg elsőként, de nem volt hova meneküljenek. Beszorultak a lovasok közé és megzavarták lovaikat. A szél hirtelen északi irányba fordult, fölerősödött és porfelhőt fújt a frankok arcába. A csata elején kevesebb, mint száztíz lovas kitört és csatlakozott a visszatérő Vieux-Ponts-i Róberthez, aki túl későn tért meg Atarebből, hogy részt vegyen a csatában, és együtt Antiókhiába menekültek. Valamivel később Mazoir Rajnald és néhány lovagja menekült el szerencsésen és elérte a síkságon fekvő Szarmeda városkát. Ezeken az embereken kívül senki sem menekült meg az antiókhiai seregből. Rogert hatalmas, ékkövekkel kirakott keresztje tövében harcolva érte a halál. Lovagjai is sorra elestek körülötte, az a néhány kevésbé szerencsés pedig, aki életben maradt, fogságba került. Délre véget ért az ütközet, amelyet a frankok a Vérmezőn (Ager Sanguinis) lezajlott csatának neveztek el.252 A tizenöt mérfölddel távolabbi Aleppóban az igazhitűek nagyon várták a híreket. Dél felé érkezett a jelentés, hogy nagy győzelemre számíthatnak, és a délutáni ima órájában már oda is érkeztek a győztes sereg első katonái. Ilgází csak annyi időt töltött a csatamezőn, míg emberei némi zsákmányhoz jutottak, majd Szarmedába ment, ahol Mazoir Rajnald megadta magát neki. Rajnald büszke viselkedése mély benyomást tett Ilgázíra, aki megkímélte a frank harcos életét. A többieket lemészárolták. A frank rabokat láncra verve hajtották végig a síkságon, legyőzőik mögött. Míg Ilgází Rajnalddal tárgyalt, a türkmének a foglyokat a szőlőskertekben megkínozták és megölték, mígnem Ilgází véget vetett a mészárlásnak, mert nem akarta, hogy Aleppó népét teljesen megfosszák a szórakozástól. A megmaradt foglyokat Aleppóba vitték, ahova napnyugtakor diadalmenetben vonult be Ilgází: ezeket a foglyokat a város utcáin kínozták halálra.253 Valter, a Kancellár, II, 2-6, 101-111. p. (a legteljesebb elbeszélés); Türoszi Vilmos, XII, 9-10, 523526. p.; Chartres-i Foucher, III, iii, 2-4, 621-623. p. (rövid beszámolóban, a szerencsétlenséget Isten haragjára vezeti vissza, melyet Roger házasságtörő életmódja váltott ki); Edesszai Máté, ccxxvi, 276-277. p.; Szíriai Mihály, III, 204. p.; Ibn al-Kalániszí, 159-161. p.; Kamál ad-Dín, 616-618. p.; Uszáma, Hitti kiad., 148-149. p.; Ibn al-Aszír, 324-325. p.; Foucher szerint a frankok hétezer embert veszítettek és a törökök húszat. 253 Kamál ad-Dín: i. h.; Valter, a Kancellár, III, 7, 111-113. p. 252

98

Míg Ilgází Aleppóban ünnepelte diadalát, a szörnyű csata híre eljutott Antiókhiába. Mindenki arra számított, hogy a türkmének azonnal megtámadják a teljesen védtelen várost. A válságos helyzetben Bernát pátriárka vette kézbe az irányítást. A pátriárka elsősorban a helybeli keresztények árulásától tartott, akiknek ellenséges magatartását részben ő maga váltotta ki. Elrendelte, hogy fegyverezzék le őket, és kijárási tilalmat szabott ki rájuk, azután az összes begyűjtött fegyvert kiosztotta a frank papok és kereskedők között, majd a falakra rendelte őket szolgálatra. Éjjel-nappal őrködtek, miközben egy futár Balduin királyhoz ment és jöttét sürgette.254 Ilgází azonban nem használta ki győzelmét. Levélben értesítette a muszlim világ uralkodóit nagy diadaláról, s a kalifa válaszul díszruhát és a Hit Csillaga címet adományozta neki.255 Ilgází Arta ellen vonult. Az ottani püspök, aki az egyik torony parancsnoka volt, feladta a tornyot, hogy cserébe szabadon elvonulhasson Antiókhiába, de egy bizonyos József, valószínűleg örmény származású, annak a fellegvárnak a parancsnoka, ahol Roger kincstárát őrizték, elhitette Ilgázíval, hogy ő a muszlimokkal rokonszenvez, de a fiát túszként tartják vissza Antiókhiában. Ilgázít meghatotta a történet és József kezén hagyta Artát, csak egy emírje képviselte őt a városban. 256 Ilgází Artesziából visszatért Aleppóba és akkora ünneplésbe kezdett, amely végül aláásta az egészségét. Türkmén csapatokat küldtek Antiókhia külvárosai és Szent Simeon kikötője földúlására, de visszatérőben azt jelentették, hogy Antiókhiában erős a helyőrség. A muszlimok elestek attól, hogy kihasználják a vérmezei csata utáni helyzeti előnyeiket.257 Ennek ellenére nagyon nehéz volt a frankok helyzete. Balduin – nyomában Ponszszal – elérte Latakiát, s csak ott hallotta meg a hírt. Sietve továbbment, meg sem támadta az út mentén táborozó védtelen türkméneket, és augusztus első napjaiban minden baj nélkül elérte Antiókhiát. Ilgází küldött néhány csapatot a felmentő sereg feltartóztatására, és Pons, aki egynapi járóföldnyire követte Balduint, összecsapott velük, de nem sokat késlekedett miattuk. A királyt nagy örömmel fogadta testvére, az özvegy Cecília hercegné, a pátriárka, az egész nép, és a Szent Péter-székesegyházban hálaadó istentiszteletet tartottak. A király először megtisztította a külvárosokat a csavargóktól, majd találkozott a város uraival, és megvitatták a város jövőbeni kormányzatát. A törvényes herceg, II. Boemund, akinek jogait Roger mindig is elismerte, tízéves fiú volt és anyjával Itáliában élt. A normann uralkodóház egyetlen tagja sem élt már keleten, és a normann lovagok pedig mind elestek a vérmezei csatában. Elhatározták hát, hogy Balduin király, mint legfőbb hűbérúr veszi át Antiókhia kormányzását. II. Boemund nagykorúságáig, amikor Boemund majd feleségül veszi a király egyik leányát. Balduin ezután ismét felosztotta a hercegség birtokait, melyek a szerencsétlenség következtében birtokos nélkül maradtak. Amennyiben lehetséges volt, az elesettek özvegyeit nyomban hozzáadták egy megfelelő lovaghoz, aki vagy Baldin seregében szolgált, vagy újonnan érkezett nyugatról. A két néhai herceg hitvese, Tankréd özvegye, most Tripolisz grófnéja és Roger özvegye új vazallusokat iktatott be özvegyi birtokain. Egyidejűleg Balduin valószínűleg átszervezte az edesszai gróf254

Valter, a Kancellár, ii, II, 114-115. p. Ibn al-Aszír, 332. p. 256 Valter, a Kancellár, II, 8, 114. p. 257 Uszáma, Hitti kiad., 148-149. p.; Ibn al-Aszír, 332-333. p. Uszáma szerint, ha Ilgází bort ivott, húsz napig részeg volt. 255

99

ság birtokait is, és Joscelint, aki a királlyal északra utazott Palesztinából, ekkor formálisan is beiktatták grófságába. Miután elrendezte az ország igazgatását, s mezítláb körmenetet vezetett a katedrálisig, a király hétszáz lovassal és néhány ezer gyalogossal ismét a muszlimok ellen indult.258 Ekkor Togtekin már csatlakozott Ilgázíhoz, és a két muszlim vezér augusztus 11én elindult, hogy elfoglalja az Orontésztól keletre fekvő frank erődöket. Atarebbel kezdték, amelynek kis helyőrsége azonnal megadta magát, csak hogy szabad elvonulást biztosítsanak maguknak Antiókhiáig. Az emírek másnap Zerdanába mentek, amelynek birtokosa, Leprás Róbert, éppen Antiókhiában tartózkodott. Itt is megadta magát a helyőrség, és cserébe csak azt kérték, kíméljék meg az életüket. Ám amint kiléptek a kapukon, a türkmének lemészárolták őket. Balduin remélte, hogy meg tudja menteni Atarebet, de alig kelt át a Vashídon, máris szembe találta magát az egykori atarebi helyőrséggel. Délre ment, s meghallotta, hogy Zerdana ostrom alatt van. Mivel gyanította, hogy a muszlimok dél felé tartottak, és meg akarták szerezni az erődöket Maarrat an-Numán és Apamea környékén, előreKirályi esküvő Jeruzsálemben sietett, és Tell Dánisznál vert tábort 13-án, ott, ahol 1115-ben Roger aratott győzelmet. Másnap korán reggel megtudta, hogy Zerdana elesett, és bölcsebbnek látta, ha kissé közelebb húzódik Antiókhiához. Közben Ilgází közeledett, aki abban reménykedett, hogy Hab falunál álmukban lepi meg a frankokat. Balduin azonban felkészült, sőt már meg is gyónt. Kaiszareia érseke összeszedte a katonákat, felmutatta nekik a Szent Keresztet, hogy abból erőt merítsenek, és a sereg harcra készen állt. Ezután áttekinthetetlen harc alakult ki. A végén mindkét fél magát tartotta győztesnek, de a valóságban a frankok kerekedtek felül. Togtekin visszaverte a frankok jobbszárnyán elhelyezkedő Ponst, de a tripolisziak harci rendje nem bomlott fel. Pons mellett Leprás Róbert áttört a hamszi egységen, és azt tervezte, hogy visszafoglalja Zerdanát, de csapdába esett és elfogták. A frankok derékhada és balszárnya azonban helytállt, s a döntő pillanatban Balduin képes volt friss erőkkel támadni az ellenségre. Számos türkmén visszafordult és elmenekült, de Ilgází seregének zöme fegyelmezetten hagyta el a csatateret. Ilgází és Togtekin sok rabot vitt Aleppóba, és arról értesítette a muszlim világot, hogy az övék volt a győzelem. Aleppó lakosai ismét gyönyörködhettek a keresztények tömeges legyilkolásában, mígnem Ilgází félbeszakította a mészárlást, hogy kipróbálhasson egy új lovat, de nyugtalanította, hogy az öldökléssel Valter, a Kancellár, III, 9-10, 115-118. p.; Chartres-i Foucher, III, vii, 1-3, 633-635. p. Ordericus Vitalis (XI, 25, IV. köt. 245. p.) írja, hogy Cecília, Tripolisz grófnéja adományokat adott lovagoknak. 1126ban Roger özvegye is hűbéri adományokat adott lovagoknak (Röhricht: Regesta, Additamema 9.). Maras valószínűleg ekkor került át Antiókhia hatásköréből Edesszába. 258

100

sok lehetséges váltságdíjtól esnek el. Leprás Róberttől megkérdezték, hogy mit ér, és ő tízezer aranyra tartotta magát. Ilgází abban reménykedett, hogy még jobban fölverheti az árát, ha Róbertet Togtekinhez küldi. Togtekin azonban még nem elégítette ki vérszomját. Jóllehet Róbert 1115 óta jó barátja volt, ő maga vette a fejét, Ilgází nagy megdöbbenésére, akinek szüksége lett volna a pénzre katonái számára.259 A Pons seregéből elmenekült katonák a csatavesztés hírét vitték Antiókhiába, de hamarosan megérkezett Cecília hercegnéhez a király embere a király gyűrűjével, ami a győzelmet jelentette. Balduin nem próbálta üldözőbe venni a sereget, hanem délre ment Maarrat an-Numán és Rusia felé, amely a saizari munkididák birtokában volt. Elkergette őket a városból, de ezután megállapodott velük, és elengedte az éves adót, amelyet Rogernek kellett fizetniük. Biredzsik, Atareb és Zerdana kivételével visszafoglalta a muszlimok által elfoglalt többi erődöt. Ekkor Balduin diadalmenetben vonult be Antiókhiába, a Szent Keresztet pedig délre küldte, hogy szeptember 14-ére, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére Jeruzsálemben legyen. Balduin az őszt Antiókhiában töltötte, és befejezte a csata miatt félbemaradt teendőit. Decemberben visszament Jeruzsálembe, Bernát pátriárkára hagyva Antiókhiát, hogy a nevében kormányozza, Joscelint pedig beiktatta edesszai birtokába.260 A király Jeruzsálembe vitte feleségét és lányát. A karácsonyi ünnepségek alkalmából Betlehemben királynévá koronázták Morfiát.261 Ilgází nem merte ismét megtámadni a frankokat. Serege erősen megfogyatkozott. A türkmének inkább csak a zsákmány kedvéért álltak be hozzá. A Tell Dánisz-i csata után nem volt mit tenniük, unták magukat, a fizetésüket sem kapták meg, Elindultak hazafelé, és velük tartottak a Dzsazíra arab törzsfői is. Ilgází ezt nem tudta megakadályozni, mert ismét megbetegedett, és két hétig élet és halál között volt. Amikor felépült, már nem tudta együtt tartani a sereget. Aleppóból visszatért Mardinba, keleti fővárosába, és Togtekin visszament Damaszkuszba.262 Ezzel a nagy ortokida hadjárat kudarcba fulladt. A muszlimok számára nem járt anyagi előnyökkel, pusztán néhány, határ menti erődöt szereztek meg és enyhítették az Aleppóra nehezedő frank nyomást. De erkölcsi diadalt jelentett a muszlim világ számára. A tell-dániszi kudarc nem homályosította el a Vérmezőn aratott fényes diadalt. Ha Ilgází ügyesebb és fürgébb lett volna, megszerezhette volna Antiókhiát is. Az a tény, hogy hercegükkel együtt lemészárolták a normann lovagokat, felbátorította Dzsazíra és Észak-Mezopotámia emíreit, hogy megújítsák támadásaikat, most, hogy egyúttal megszabadultak névleges perzsiai szeldzsuk hűbéruruk fennhatóságától is. Nem sokkal ezután felbukkant egy férfi, aki sokkal jelentősebb volt Ilgázínál. A frankok szempontjából a hadjárat legszörnyűbb következménye a rettenetes emberveszteség volt. A Vérmezőn elesett lovagokat és főként a gyalogosokat nem volt könnyű pótolni. De immár alaposan megtanulták a leckét, hogy a keleti frankoknak mindig egységesen kell fellépniük. Balduin gyors beavatkozása megmentette Antiókhiát, s a pillanat szükségleteit felismerve a frankok mindnyájan készséggel elfogadták hűbéruruknak Balduint. A szerencsétlenség egybekovácsolta a szíriai frankokat. Valter, a Kancellár, II, 10-15, 118-128. p.; Türoszi Vilmos, XII, 11-12, 527-530. p.; Kamál ad-Dín, 620-622. p., Uszáma, Hitti kiad., 149-150. p. 260 Valter, a Kancellár, II, 16, 129-131. p.; Türoszt Vilmos, XII, 12, 530. p. 261 Chartres-i Foucher, III, vii, 4, 635. p.; Türoszi Vilmos, XII, 12, 531. p. 262 Valter, a Kancellár: i. h.; Ibn al-Kalániszí, 161. p.; Kamál ad-Dín, 624-625. p. 259

101

Balduin Jeruzsálembe való visszatérte után a királyság ügyeinek szentelte magát. A galileai hercegséget Bures-i Vilmos kapta meg, amely azután a családjában is maradt. 1120 januárjában a király összehívta királysága egyházi méltóságait és főbb birtokosait Nábluszba, hogy az alattvalók erkölcseiről tanácskozzanak, valószínűleg azzal a céllal, hogy megfékezze a latin telepeseket, akik szívesen alkalmazkodtak a helyi lazább, hanyagabb szokásokhoz. De a király alattvalói anyagi boldogulását is szívén viselte. I. Balduin alatt nagyszámú latint arra bátorítottak, hogy Jeruzsálemben telepedjenek le, így a városban a harcosok és egyházi emberek mellett kezdett kialakulni a latin polgárság is. Ezek a polgárok most teljes szabadságot kaptak, hogy kereskedhessenek a városon kívül, ugyanakkor a város jó ellátása érdekében a helyi keresztények és arab kereskedők is engedélyt kaptak, hogy zöldséget és gabonát szállítsanak vámmentesen a városba.263 Ezeknek az éveknek a legfontosabb belső eseménye a lovagrendek megalapítása volt. Az 1070-es években néhány kegyes amalfi polgár szegény zarándokok számára menhelyet alapított Jeruzsálemben. A város akkori egyiptomi kormányzója megengedte az amalfi konzulnak, hogy kiválassza a megfelelő helyet az intézmény számára, amelyet Alamizsnás Szent Jánosnak, Alexandria adakozó természetű hetedik századi pátriárkájának szenteltek. A vendégház fenntartói Amalfiból származtak, akik letették a szokásos szerzetesi fogadalmakat és a Palesztinában letelepedett bencések fennhatósága alatt álló mester irányította őket. Abban az időben, amikor a keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet, a rend mestere egy bizonyos Gérard volt, valószínűleg amalfibeli. Az ostrom kezdete előtt a muszlim kormányzó hittestvéreivel együtt kiűzte őt a városból, de nagy helyismerete igen hasznos volt a keresztesek számára. Az új frank kormányzatot meggyőzte arról, hogy adományokkal lássa el az ispotályt. Sok zarándok csatlakozott az ispotály tagjaihoz. Hamarosan kikerültek a bencések fennhatósága alól, önálló rendet alkottak, a johanniták (ispotályosok) rendjét, amely egyenesen a pápának tartozott engedelmességgel. A rend sok birtokot kapott, a királyság legfőbb egyházi emberei bevételeik egy részét is a rendnek ajánlották. Gérard 1118 körül halt meg. Utóda, a francia Le Puy-i Rajmund nagyra törő terveket dédelgetett. Úgy határozott, rendje nem éri be többé csak azzal, hogy a zarándokokkal törődjön, hanem a rend feladatául tűzte ki a zarándokutak szabadon tartásáért folytatott harcot is. Ekkoriban a rendben még voltak olyan testvérek, akik kizárólag békés teendőket láttak el, de ettől kezdve a rend feladata egy lovagi testület fenntartása volt, melynek tagjai vallási fogadalmat tettek a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség betartására és a pogányok elleni harcnak szentelték magukat. Körülbelül ebben az időben lépett, mintegy a rend emelkedését hangsúlyozandó, Alamizsnás Szent János helyébe Szent János evangélista és lett a rend védőszentje. A johannita lovagok megkülönböztető jele a fehér kereszt volt, amelyet a páncéljukra terített köpenyen viseltek. Ezt az átalakulást elősegítette a templomos lovagrend egyidejű megalapítása. Az a gondolat, hogy szükség van egy rendre, amely egyszerre vallásos és katonai jellegű is, egy champagne-beli lovag, Payens-i Hugó fejében fogant meg, aki 1118-ban meggyőzte Balduin királyt: engedje meg, hogy néhány társával együtt letelepedjék a királyi palota egyik szárnyában, az egykori al-Akszá mecsetben, a jeruzsálemi Templom téren. A johannitákhoz hasonlóan először a templomosok is a bencés regulát követRöhricht: Regesta, 20. p.; Mansi: Consilia, XXI. köt., 262-266. p.; Türoszi Vilmos, XII, xiii, 531. p.

263

102

ték, de már az alapításakor csaknem önálló rend volt, három tagozattal, melyek közül az elsőbe tartoztak a nemesi származású lovagok, a másodikba a polgári származású szolgáló barátok, a közösség lovászai, és ők foglalkoztak az ellátással, míg a harmadikba az egyházi személyek. Ez utóbbiak szolgálatot végeztek, és nem voltak katonai jellegű feladataik. Jelvényük a vörös kereszt volt, amelyet lovagok fehér, a fegyveresek fekete köpenyen viseltek. A fogadalom alapján a rend első feladata az volt, hogy távol tartsa a banditákat a tengerpartról Jeruzsálembe vezető úttól, de csakhamar ott voltak minden olyan hadjáratban, amelyet a királyság indított. Hugó ideje nagy részét Európában töltötte és újoncokat toborzott a rend számára. Balduin király teljes támogatásáról biztosította a lovagrendeket. A rendek függetlenek voltak a királytól, csak a pápának tartoztak engedelmességgel. Azok a nagy hűbérbirtokok sem tartoztak katonát állítani a király seregébe, amelyekkel a király és vazallusai megajándékozták a rendeket, de még egy nemzedéknyi időre szükség volt, míg a rendek úgy megerősödtek és meggazdagodtak, hogy szembe tudtak szállni a királyi hatalommal. Addig azonban biztosították a királyságnak azt, amire a leginkább szüksége volt: a jól képzett katonákból álló reguláris sereget, amely mindig az országban tartózkodott. Ha egy földbirtokos meghalt és öröksége nőre vagy gyermekre szállt, előfordult, hogy nem lehetett katonákra számítani arról a birtokról, és az uralkodó minduntalan kellemetlen és fárasztó ügyekbe keveredett miattuk. Arra sem számíthatott, hogy az elesett frank urakat nyugatról érkező friss erők fogják pótolni, amikor csak szükséges. A lovagrendek hatékony szervezetükkel, az egész keresztény világban elterjedt hírnevükkel, vonzerejükkel olyan elkötelezett harcosokból álló utánpótlást biztosítottak, akiket személyes becsvágy és pénzéhség nem téríthetett el feladatuktól.264 1120-ban Balduin visszatért Antiókhiába, Ilgází atarebi kormányzója, Bulák be-betört antiókhiai területekre, Ilgází pedig Edessza ellen indult. Mindkét támadást kivédték a keresztesek, de Ilgází egészen közel jutott Antiókhiához. Bernát pátriárka izgatottan Jeruzsálembe üzent a királyért, és júniusban Balduin megindult északra. Ismét magával vitte a Szent Keresztet a jeruzsálemi egyház nagy aggodalmára, mivel rossz néven vették, hogy a drága ereklyét kiteszik a háború veszélyeinek. Gormond pátriárka is a sereggel tartott, ő vigyázott az ereklyére. Amikor Balduin megérkezett északra, megtudta, hogy Ilgází már visszavonult, mert erejét nagyban gyengítette, hogy türkmén csapatai elhagyták, a muszlimok pedig annyira megijedtek, hogy Togtekint Aleppóba hívták. Az elkövetkező hadjárat során mindkét fél ide-oda vonult, míg végül a muszlimok kimerültek. Akkor Togtekin visszatért Damaszkuszba, Ilgází pedig fegyverszünetet kötött Balduinnal. Egyértelmű határvonalat húztak érdekszféráik között, amely egy helyütt egy malmot, másutt egy várat szelt ketté, így közös megegyezéssel az építményeket lerombolták. Zerdana muszlim zárvány maradt, katonáit lefegyverezték.265 A következő év tavaszán Balduin hazatért, miután vérontás A lovagrendekkel kapcsolatban lásd Türoszi Vilmos, XIII, 7, 520-521. p. (a templomosok), XVIII, I, 822-823. p.; (a johanniták). Jó, modern feldolgozás Delaville Le Roulx: Les Hospitaliers en Terre Sainte, Curzon: La Règle du Temple, Melville: La Vie des Templiers. Szíriai Mihály III, 201-203. p. leírja a templomosokat (akiket „Frankish Pluer”-nek nevez). Lásd még Le Monte: Feudal Monarchy, 217-225. p. 265 Chartres-i Foucher, III, ix, 1-7, 638-642. p.; Valter, a Kancellár, II, 16, 131. p.; Edesszai Máté, ccxxx, 302-303. p.; Szíriai Mihály, III, 205-206. p.; Kamál ad-Dín, 627. p.; Ibn al-Kalániszí, 162. p.; Grousset, i. m., I, 574. p., Szíriai Mihályt követve összekeveri Bulakot Ilgází Balak nevű unokaöccsével, aki akkor messze északon hadakozott (Ibn al-Kalániszí: i. h.). 264

103

nélküli erkölcsi győzelmet aratott. Szükség volt rá délen, mivel Togtekin, aki azt hitte, hogy a királyt lekötik az északi ügyek, nagy erőkkel betört Galileába. 1121 júliusában Balduin válaszképpen átkelt a Jordánon és feldúlta a Dzsaulánt, elfoglalt és lerombolt egy erődöt, amelyet Togtekin emelt Dzserasban.266 Ezalatt Joscelin betört Ilgází földjére Dzsazíratba és nagy zsákmányra tett szert.267 1121 nyarán új tényező jelent meg a keleti politikában. Messze északon, a kaukázusi dombok lábánál, Grúzia bagratida királyai fennhatóságuk alá vonták azokat a keresztényeket, akik még nem álltak muszlim uralom alatt, majd II. Dávid király az Araxesz völgyétől délre terjeszkedett, s ott összeütközésbe került Arran kormányzójával, Togrul szeldzsuk herceggel. Dávid győzelme után Togrul Ilgázít kérte fel, hogy csatlakozzék hozzá, és folytassanak szent háborút a szégyentelen keresztények ellen. A hadjárat igen szerencsétlenül alakult a muszlimok számára. 1231 augusztusában Togrul és Ilgází egyesült seregét csaknem megsemmisítették a grúzok, Ilgází alig tudta megmenteni az életét, amint visszafele menekült Mardinba. Dávid fővárosát ismét az ősi grúz fővárosba, Tbiliszibe telepítette, és 1124-re meghódította Észak-Örmény-országot, s Ani városát is, családja ősi fészkét. Ettől kezdve az egész török világ látta már, hogy Grúzia nagyszerű stratégiai helyzeténél fogva mekkora veszélyt jelent, s ez a veszély II. Dávid 1125-ben bekövetkezett halálával sem csökkent. 268 Dávid utódai épp olyan erőteljes politikát folytattak, mint ő. Hősies magatartásukkal állandóan fenyegették a muszlimok északi szárnyát, ami igen hasznos volt a frankoknak, habár a jelek szerint nem volt közvetlen kapcsolat a két keresztény hatalom között. A grúzokat vallásuk és hagyományaik Bizánchoz kapcsolták, s így nem kedvelték a frankokat. Az a fagyos bánásmód, amelyben a frankok a grúzok jeruzsálemi vallási létesítményeit részesítették, nemigen nyerhette el egy büszke nép tetszését.269 Ilgázít az örmények keze által érte el a végzet, ami olyan alkalmat teremtett Balduinnak, hogy a király nem szalaszthatta el. Ilgází fia, Szulejmán, akit apja nem sokkal korábban nevezett ki kormányzónak Aleppóba, kihasználva apja vereségét függetlenné nyilvánította magát, és miután nem tudott ellenállni Balduin támadásának, megbékélt a frankokkal és átadta nekik Zerdanát és Atarebet, Ilgází győzelmének gyümölcseit. Ilgází sietett megbüntetni hitszegő fiát, de ő is bölcsnek látta, ha megerősíti a szerződést Balduinnal, aki az év során elért eredményeivel elégedetten tért vissza Jeruzsálembe.270 1122 elején Tripolisz grófja egyszer csak megtagadta az engedelmességet a királynak. Nem tudjuk, mi okozta engedetlenséget. Azt is nehéz elképzelni, hogy kinek a segítségére számított, hogy kitarthasson. Balduin rendkívül ingerült lett, összehívta vazallusait, hogy megbüntesse a lázadót. A királyi sereg Akkonból északra vonult, érkezésük hírére Pons ismét elismerte a király fennhatóságát, s a király megbocsátott Chartres-i Foucher, III, X, 1-6, 643-645. p. Ibn al-Kalániszí, i. m., 163. p.; Kamál ad-Dín, 623-626. p. 268 Grúz Krónika, grúz nyelven, 209-210., 215. p.; Edesszai Máté, ccxxxi-ii, ccxxxix, ccxliii, 303-305., 310-311., 313-314. p.; Ibn al-Kalániszí, 164. p.; Ibn al-Aszír, 330-332. p.; Kamál ad-Dín, 628-629. p.; Valter, a Kancellár, II, 16, 130. p. (aki szerint a frank zsoldosoknak köszönhetően győztek a grúzok); Szíriai Mihály, III, 206. p. 269 A grúzok jeruzsálemi berendezkedéséről lásd Grúz Krónika, 222-223. p. és Brosset: Additions et Eclairecissements, X, 197-205. p., és röviden szól róla Rey: Les Colonies Franques-ban, 93-94. p. Lehetséges, hogy a grúzok azáltal, hogy szüntelenül fenyegették Persarmenia ortokidjait és szeldzsukjait, közvetetten segítettél Zangí hatalmának növekedését. 270 Kamál ad-Dín, 629. p.; Ibn al-Aszír, 349-350. p. 266 267

104

neki.271 Nagyon jókor visszakozott, mert Ilgází unokatestvére, Balak – egykor Szarudzs hercege, most Hanzit ura – ösztönzésére ismét hadba szállt. Amikor Balduin ezt meghallotta, el sem akarta hinni. Egyezséget kötöttek Ilgázíval, és Balduin hitt abban, hogy egy úriember – az arab krónikás a „sejk” szót használja – megtartja a szavát. Ilgází azonban nem volt úriember, és Togtekin is segítséget ígért neki. Megostromolta Zerdanát, amelyet a frankok újjáépítettek, és már elfoglalta az erődítmény egy részét, amikor Balduin odaért. Újabb csata nélküli hadjárat következett, mivel Balduint nem tévesztette meg a szokásos török, menekülést színlelő hadicsel. Ezúttal is a muszlimok unták meg előbb az ide-oda vonulást és hazamentek. Balduin elégedetten küldte Jeruzsálembe a Szent Keresztet s elment Antiókhiába.272 Még mielőtt hazatért volna a kereszt, rossz hírek érkeztek Edesszából. 1122. szeptember 13-án Joscelin gróf és Biredzsiki Galeran Szarúdzs közelében lovagolt kis lovas csapattal, amikor hirtelen Balak seregébe botlottak. Megtámadták az ellenséget, de egy felhőszakadás a síkságot sártengerré változtatta. A lovak megcsúsztak és elestek, a könnyűfegyverzetű türkmének bekerítették a frankokat. Joscelint, Galerant és hatvan társukat foglyul ejtették. Balak azonnal felajánlotta, hogy Edesszáért szabadon bocsátja őket. Amikor Joscelin ezt a feltételt elutasította, Balak a foglyokat harpurti várába vitte.273 Joscelin elfogása nem nagyon befolyásolta a keresztes államok létszámgondjait. Az edesszai lovagok a következő hónapokban továbbra is sikeresen pusztították a muszlimok földjét. A lovagok fogságba esése azonban megingatta a frankok tekintélyét, s Balduinra ismét több feladat hárult, neki kellett irányítani Edesszát is. Szerencsére novemberben Ilgází meghalt Majjáfárákínban, és fiai és unokatestvérei felosztották maguk között az ortokida örökséget. A legidősebb fiú, Szulejmán Majjáfárákínt kapta, az ifjabbik, Timurtas Mardint. Aleppó Badr ad-Daula Szulejmáné, Ilgází egyik unokaöccséé lett. Balak megerősítette helyzetét északon, délen pedig elfoglalta Harránt.274 A muszlimok nem sokkal azelőtt visszafoglalták Atarebet, s a következő év áprilisában Balduin kihasználta a fennálló zűrzavart és rákényszerítette Aleppó gyengekezű, új urát, hogy egyszer s mindenkorra adja vissza Atarebet. Biredzsik visszafoglalása után a király Edesszába vonult, hogy megszervezze az ottani kormányzati munkát. Maras urát, Szerzetes Geoffroy-t állította az államigazgatás élére, ő pedig kis csapattal északkeletre indult, hogy felmérje Joscelin fogva tartásának helyszínét. Április 18-án az Eufrátesz menti Gargartól nem messze vert tábort. Miközben egy kellemes délelőtti solymászatra készült, Balak, akinek közeledtéről senki sem tudott, lecsapott a királyi táborra. A sereg nagyobb részét megölték, a király fogságba esett. Tisztelettel bántak vele és elkísérték Harpurt várába, Joscelinhoz.275 Chartres-i Foucher, III, xi, 647-648. p.; Türoszi Vilmos, XII, 17, 536-537. p. Chartres-i Foucher, III, xi, 3-7, 648-651. p.; Kamál ad-Dín, 632-633. p.; Ibn al-Kalániszí, 166. p. 273 Chartres-i Foucher, III, xii, 1, 651-652. p.; Edesszai Máté, ccxxxiv, 306-307. p.; Kamál ad-Dín, 634, p.; Chron. Anon. Syr. 90. p. Azt mondja, hogy Joscelin hazavitte új feleségét, Roger testvérét. Nem történik azonban említési elfogásáról, s mivel Roger hozományt adott testvérének, a házasságnál még Roger halála előtt kellett létrejönnie. 274 Ibn al-Kalániszí, 166. p.; Ibn Hamdun, 516. p.; Kamál ad-Dín, 632-634. p.; Edesszai Máté: i. h. (nagyon tudatlan módon írja le az ortokida utódlást). 275 Chartres-i Foucher, III, xvi, 1, 658-659. p.; Türoszi Vilmos, XII, II, 537. p.; Ordericus Vitalis, XI, 26, IV köt. 247. p.; Edesszai Máté, ccxxv, 307-308. p.; Ibn al-Kalániszí, 167. p.; Ibn al-Aszír, 352. p. 271 272

105

Balduin és Joscelin ismét együtt raboskodott, de most súlyosabb volt a helyzet, mint 1104-ben, hiszen Balduin király volt, az egész frank államszervezet kulcsfigurája. Államszervező képességét dicséri, hogy fogsága alatt is működőképes maradt a Frank állam. Szerzetes Geoffroy tovább kormányozta Edesszát. Antiókhiában a hír hallatára Bernát pátriárka ismét átvette a felelős vezető posztját. Jeruzsálemben először az a hír járta, hogy a királyt megölték. Gormond pátriárka összehívta a királyság tanácsát Akkonba, de mire egybegyűltek, már mindenki tudta, hogy a király csak fogságba esett. A tanács Kaiszareia és Szidón urát, Garniert-i Eustache-t választotta marsallá és helytartóvá a király kiszabadulásáig. Az államigazgatás mind a három területen zavartalanul folyt tovább.276 Balak emír tekintélye jelentősen megnövekedett, de nem arra használta, hogy végzetes csapást mérjen a frankokra, hanem arra, hogy megszilárdítsa hatalmát Aleppóban. Ez a vállalkozás nehezebb volt, mint képzelte, mert népszerűtlen volt. Júniusra a város ura lett, azután a délebbre fekvő frank birtokokra támadt, augusztusban elfoglalta Albarát, és ekkor is csak a Harpurtból érkező szenzációs hírek miatt tért vissza északra.277 Joscelint mindig is szerették az örmények. Nem sokkal Keletre érkezése után, I. Balduinhoz és II. Balduinhoz hasonlóan, ő is örmény nőt vett feleségül, a rupenida Torosz A jeruzsálemi Keresztelő Szent János-templom testvérét, aki – eltérően a két jerukeresztmetszete zsálemi királynétól – nem ortodoxnak született, hanem az önálló örmény egyház tagja volt, s mint ilyen, honfitársai rokonszenvét élvezte. Az asszony ekkor már halott volt, és Joscelin újra nősült, ennek ellenére nagyon jó kapcsolatban maradt az örményekkel, és sohasem volt olyan szigorú velük, mint II. Balduin király. Harpurt vára örmények lakta vidéken feküdt, és egy helybeli paraszt ráállt arra, hogy üzenetet vigyen Joscelin örmény barátainak. Különféle álruhákban ötvenen Harpurtba mentek, ahova, mint kereskedőket és szerzeteseket beengedték őket. Azt állították, hogy panaszt akarnak a kormányzó elé terjeszteni. Amint bejutottak a várba, elővették fegyvereiket a köpönyegek alól és a helyőrség fölé kerekedtek. Balduin és Joscelin egyszeriben börtönük urai lettek. Rövid tanácskozás után úgy határoztak, hogy Joscelin elhagyja a várat, mielőtt az ortokida sereg segítséget kapna és Balduin megpróbálkozik a vár megvédésével. Joscelin három örmény társával együtt útra kelt. Amint átjutott a török csapatok között, küldöncöt menesztett a királyhoz, hogy megnyugtassa. Ellenséges területen utazott, nappal rejtőzködött, éjjel menetelt. A menekülők végül elérték az Eufráteszt. Joscelin nem tudott úszni, de volt nála két tömlő, melyekben vizet szokott tárolni. Ezeket fújta fel úszóövnek, és két jól úszó tárChartres-i Foucher, III, xvi, 1-3, 659-661. p.; Türoszi Vilmos, XII, 17, 538. p. Kamál ad-Dín, 636-637. p.; Ibn al-Kalániszí, 167-168. p. Aleppó elfoglalásának többféle elbeszéléséről Cahen: i. m., 35. sz. jegyzet. 276 277

106

sa a sötétben áttaszigálta őt a folyón. Másnap egy paraszt talált rájuk, felismerte és örömmel üdvözölte a grófot, akitől egyszer alamizsnát kapott. A paraszt és családja segítségével Joscelin titokban Turbesszelbe utazott, ahol felfedte kilétét felesége és az udvar előtt. Nem maradt ott, hanem Antiókhiába sietett, hogy csapatokat gyűjtsön a király kiszabadítására. Az antiókhiai sereg kicsi volt, a pátriárka pedig nyugtalan. Javaslatára Joscelin a lehető leggyorsabban Jeruzsálembe ment. Ott a gróf először felajánlotta rabláncait a Kálvária oltárán. Ezután összehívta a királyi tanácsot és előadta a történteket. Gormond pátriárka és Eustache segítségével csapatok álltak fel, magukkal vitték a Szent Keresztet és erőltetett menetben visszaindultak Turbesszelbe. Ott tudták meg, hogy elkéstek. Balak, amint hírét vette a harpurti eseményeknek, azonnal útra kelt és délről, kortársait megdöbbentő sebességgel, vezényelte oda seregét. Ahogy megérkezett, felajánlotta Balduinnak, hogy szabadon hazavonulhat, ha feladja a várat. Balduin az ajánlatot visszautasította, vagy azért, mert nem bízott az emírben vagy azért, mert nem akarta cserbenhagyni társait. A vár azonban nem volt olyan erős, mint gondolták. Balak mérnökei csakhamar aláaknázták a falakat, és betört a várba az ortokida sereg. Balak ekkor már nem kegyelmezett; háremét, amely a várban volt, a keresztesek meggyalázták. A vár védőit, frankokat, örményeket és azokat a nőket is, akik a kereszteseket segítették a háremben valószínűleg voltak örmény rabnők – ledobták a várfalakról, és halálra zúzták magukat. Csak a királynak, egyik unokatestvérének és Waleránnak kegyelmeztek meg, de őket a biztonság kedvéért átszállították Harrán várába.278 Joscelin nem mert Harrán ellen támadni. Beérte azzal, hogy végigpusztította Aleppó környékét, elbocsátotta a sereget és visszatért Turbesszelbe. De Balak sem tudott hasznot húzni a helyzetből. Aleppói helytartója csak úgy tudott visszavágni a frankoknak, hogy az összes templomot mecsetté alakította a városban, amivel magára haragította a helybéli keresztényeket, és semmi kárt sem okozott a latinoknak. Balak maga utazott Aleppóba, hogy újabb hadjáratot szervezzen. 1124 elején azonban Manbidzs kormányzója fellázadt Balak ellen. Balak felkérte az ortokida Timurtast, hogy fojtsa el a lázadást. Timurtas letartóztatta a kormányzót, de a lázadó bátyja, Iszá a fellegvár ura maradt, és Joscelintól kért segítséget. Balak megütközött Joscelin seregével és legyőzte, a csatában elesett Szerzetes Gottfried is. Balak innen Manbidzsba készült, hogy ott is rendet teremtsen, de ekkor sürgősen délre hívták, Türoszba. Május 6-án egy eltévedt nyílvessző kioltotta Balak életét. A haldokló azt suttogta, hogy halála végzetes csapás az iszlámra. Igaza volt: valamennyi muszlim vezér közül, akikkel a keresztesek megütköztek, ő volt a legenergikusabb és a legbölcsebb. Az ortokidák hatalma nem sokkal élte túl Balak halálát.279 Chartres-i Foucher, III, xxiii-xxvi, 6, 676-693. p.; Ordericus Vitalis, XI, 26, IV. köt. 248-250. p. Azt írja, hogy az örmény születésű Morfia királyné honfitársait toborozta a király megmentésére. Hozzáteszi, hogy foglyokat küldtek Perzsiába, de azokat később kiszabadították. Türoszi Vilmos, XII, 18-20, 241. p.; Edesszai Máté ccxxxvi, 308-310. p.; Ibn al-Kalániszí, 169. p. (sajnos hiányos a szöveg); Kamál ad-Dín, 637. p.; Szíriai Mihály, III, 211. p. Balduin unokaöccse valószínűleg Hiergeszi Manasszesz fivére volt, a nővére, Hodierna fia (lásd e mű II. kötele, A csúcspont – Edessza eleste c. rész). Mihály, aki Bar Noul-nak (Arnulf?) hívja, azt állítja, hogy egy leánytestvér fia volt. Balduin másik leánytestvérének, Mahaldának, Vitry úrnőjének csak egy fi volt, aki elvett egy örökösnő-unokatestvért, és megörökölte Rethelt. Türoszi Vilmos, XII, I, 511-5312. p. 279 Chartres-i Foucher, III, xxxi, 1-10, 721-727. p.; Ordericus Vitalis, XI, 26, IV. köt. 260. p.; Türoszi Vilmos, XIII, II, 570-571. p.; Edesszai Máté, ccxl, 311-312. p.; Kamál ad-Dín, 641-642. p.; Uszáma, Hitti 278

107

A Jeruzsálemi Királyság nem sínylette meg Balduin távollétét. Az egyiptomiakat azonban arra csábította a király fogsága, hogy ismét lerohanják az országot. 1123 májusában nagy egyiptomi sereg indult el Aszkalonból Jaffa felé. Garnier-i Eustache azonnal megindult a jeruzsálemi sereggel, hogy feltartóztassa. Magával vitte a Szent Keresztet, miközben Jeruzsálem keresztényei mezítlábas körmenetet tartottak templomtól templomig. A kegyes előkészületek azonban feleslegesek voltak, mert amikor Ibelinnél május 29-én a frankok elérték az egyiptomiakat, azok – annak ellenére, hogy többségben voltak – sarkon fordultak és elmenekültek. Hátrahagyták táborukat is, amelyet a keresztények kifosztottak.280 Ez volt Eustache utolsó ténykedése, mivel június 15-én meghalt. A királyság szokásainak megfelelően özvegye, Arnulf pátriárka unokahúga, a gazdag Emma azonnal férjhez ment Jaffa grófjához, Le Puiset-i Hugóhoz, hogy birtokai ne maradjanak gazda nélkül. A katonai parancsokságot a tanács Galilea hercegére, Bures-i Vilmosra ruházta.281 1119-ben, a vérmezei csata után, Balduin király segítségért fordult a Velencei Köztársasághoz. Az egyiptomiak nem nagyon vitézkedtek a szárazföldön, de a flottájuk még mindig uralta a palesztin vizeket. A király a segítségért cserébe kereskedelmi kedvezményeket ígért Velencének. A pápa támogatta a király kérését, és Domenico Mihály dózse elhatározta, hogy válaszol rá. Csaknem három évbe tellett, mire felkészült a velencei expedíció. 1122. augusztus 8-án egy, több, mint száz nagy hadihajóból álló flotta kelt útra Velencéből, amely számos embert, lovat és katonai felszerelést is szállított. A flotta azonban nem hajózott egyenesen Palesztinába. Velencének nézeteltérése támadt Bizánccal, mert Komnénosz János megpróbálkozott a velencei kereskedők kiváltságainak megnyirbálásával. Így a velencei flotta először a bizánci uralom alatt álló Korfu ellen fordult. A dózse 1122–1123 telén mintegy hat hónapon át ostromolta eredménytelenül Korfut. Április végén egy gyorsjáratú palesztinai hajó hozta meg a velenceieknek a hírt, hogy milyen baj történt a királlyal. A dózse ekkor vonakodva felhagyott az ostrommal és a hajóhaddal keletre indult, de ha bizánci hajóval találkozott, megszakította útját és megtámadta őket. Május végén ért Akkonba, ahol megtudta, hogy Aszkalon előtt cirkál az egyiptomi flotta. Lefelé hajózott hát, hogy csatára kényszerítse az egyiptomiakat, s néhány könnyen felfegyverzett hajót küldött előre csaléteknek. Az egyiptomiak beleestek a csapdába. A biztos győzelem reményében kihajóztak, s a velenceiek bekerítették őket. A csatából alig menekült meg egyiptomi hajó. Némelyik elsüllyedt, másokat elfogtak. A velenceiek még növelték is diadalukat, amikor Akkon felé hajózva egy tíz hajóból álló, drága rakományú kereskedőhajó-rajt is elfogtak.282 A velenceiek jelenléte nagyon értékes volt, és a helybeliek igyekeztek ezt kihasználni. A keresztesek arról vitáztak, hogy a velencei flotta segítségével Aszkalont vagy Türoszt vegyék-e ostrom alá, a partvidéken már csak ez a két muszlim erőd állt. Júdea nemesei Aszkalont részesítették volna előnyben, a galileiai urak szerint Türosz kikötője volt a legjobb a partvidéken, innen lehetett megközelíteni a gazdag damaszkuszi területeket. Türosz sokkal jelentősebb kereskedelmi központ volt, mint Aszkakiad., 63., 76., 130. p. Ibn al-Kalániszí, 168-169. p. (de nem említi Balak halálát). 280 Chartres-i Foucher, III, xvi, 3-xix, I, 661-668. p.; Türoszi Vilmos, XII, I, 543-545. p. 281 Chartres-i Foucher, III, xxii, 674-675.; Türoszi Vilmos: i. h. Puiset-i Hugóról lásd e mű II. köt. 126. skk. p. 1124 áprilisa előtt vette el Eminát (Röhricht: Regesta, 25. p.) 282 Chartres-i Foucher, III, xx, 1-8, 669-672. p.; Türoszi Vilmos, XII, 23, 546-547. p.; Historia Ducum Veneticorum, in M. G. H. Ss. XIV. köt. 73. p.

108

lon, amelynek kikötője teljesen védtelen, nyitott volt, hátországa szegény. Az odavalósiak azonban nem adták olcsón magukat. Az egész őszt kitöltötték az ezzel kapcsolatos tárgyalások. 1123 karácsonyán a velencei parancsnokokat ünnepélyesen vendégül látták Jeruzsálemben, és részt vehettek a betlehemi szertartásokon is. Az új esztendő elején Akkonban egyezséget írtak alá a Velencei Köztársaság képviselői, valamint a fogoly király nevében Gormond pátriárka, Vilmos katonai főparancsnok és Pagan kancellár. A velenceieknek a királyság minden városában egy utcát juttattak templommal, fürdővel és pékséggel, továbbá vámmentességet kaptak. Saját súlyaikat és mértékeiket használhatták minden ügyletükben, nemcsak egymás között. Nem kellett megfizetniük a királyság belső vámjait és illetékeit. Akkonban további házakat kaptak, és nekik ígérték Türosz és Aszkalon egyharmadát, ha segédkeznek elfoglalásukban. Ezen kívül még háromszáz szaracén arany is járt nekik évente, amelyet Akkon királyi jövedelmeiből folyósítottak. Cserébe megígérték, hogy továbbra is megfizetik a zarándokoknak felszámított útiköltség egyharmadát a királyi kincstárnak. A velenceiek még azt is kikötötték, hogy beleegyezésük nélkül a királyság ne csökkentse más nemzetek vámterheit. Gormond pátriárka megesküdött az evangéliumra, hogy Balduin király kiszabadulása után jóvá fogja hagyni a szerződést. Erre két évvel később valóban sor került, habár Balduin nem fogadta el az utolsó záradékot, amely teljesen alárendelte volna a királyság kereskedelmét a velencei érdekeknek.283 Amikor a szerződést aláírták, a frank sereg megindult a parton Türosz felé, a velencei flotta pedig a sereggel párhuzamosan haladt a tengeren. Türosz ostroma 1124. február 15-én kezdődött meg.284 Türosz még mindig a fátimida kalifátus birtoka volt. 1112-ben polgárai – akiket felháborított, hogy az 1111. évi ostrom alkalmával milyen kevés segítséget kaptak Egyiptomból –, megengedték, hogy Togtekin kormányzót állítson a város élére. Togtekin egyik legtehetségesebb kapitányát, Maszúd emírt küldte Türoszba. A város ugyanakkor elismerte a fátimida kalifa fennhatóságát, a mecsetekben is őérte imádkoztak, hiszen időről időre tőle kértek hajókat a város megsegítésére.285 Ez a kettős uralom tíz éven át olajozottan működött, főként, mert al-Afdal vezér fenn akarta tartani a jó viszonyt Togtekinnel, mivel szüksége volt rá a frankok ellen. 1121 decemberében azonban az aszaszin szekta tagjai Kairó utcáin megölték al-Afdalt. Al-Ámir kalifa végre a maga ura lett, s szerette volna ismét ellenőrzése alá vonni Türoszt. 1122ben flottát küldött oda, mintha a város védelmét erősítené meg. A tengernagy felkérte Maszúdot, hogy tekintse meg a flottát, s amikor a kormányzó meglátogatta a hajókat, elrabolta és Kairóba vitte. Maszúdot nagyon jó fogadtatásban részesítette a kalifa, majd nagyrabecsülése jeleivel elhalmozva Togtekinhez küldte, aki beleegyezett abba, hogy nem vonja kétségbe a fátimida restaurációt. De amikor a frankok közeledtek a városhoz, al-Ámir kijelentette, hogy elpusztított flottájával semmit sem tehet a városért s gyakorlatilag Togketinre bízta a védelmét, aki hétszáz törököt és tartalékokat vitt oda az ostrom idejére.286 Türosz városát a szárazfölddel csak egy földszoros kötötte össze, melyet még Nagy Sándor készíttetett. Az erődítmény jó állapotban volt. Türosz egyetlen gyengéTafel és Thomas, I, 84-89. p.; Röhricht: Regesta, 23-25. p.; Türoszi Vilmos, XII, 4-5, 547-553. p.; Chartres-i Foucher, III, xxvii, 1-3, 693-695. p. 284 Chartres-i Foucher, III, xviii, 1, 695-696. p. 285 Ibn al-Kalániszí, 128-130., 142. p. 286 Uo., 165-166., 170-171 p.; Ibn al-Aszír, 356-358. p. 283

109

je az volt, hogy az ivóvizet vízvezetéken kapta a szárazföldről, mert a kis félszigeten nem voltak kutak. A frankok megérkezésük másnapján tönkretették a vízvezetéket. A téli esővíz megtöltötte a város ciszternáit, így a vízhiány csak bizonyos idő eltelte után jelentkezett. A frankok a kertekben vertek tábort, ott, ahol a földnyelv elérte a szárazföldet. A kertek közelében horgonyoztak a velencei hajók, de legalább egy gálya mindig a nyílt tengeren tartózkodott, hogy elfogja a kikötőbe érkező hajókat. A sereg főparancsnoka Gormond pátriárka volt, mert valószínűleg neki nagyobb volt a tekintélye, mint a katonai parancsnoknak. Amikor Tripolisz grófja seregével csatlakozott az ostromlókhoz, ő is mindenben hajlandó volt engedelmeskedni a pátriárkának, amit valószínűleg nem tett volna, ha Bures-i Vilmos a fővezér.287 Az ostrom egészen nyár elejéig elhúzódott. A frankok szüntelen bombázták a szoroson át a falakat a velenceiek által hozott anyagokból készült ostromgépekkel. A védők is rendelkeztek kővető gépekkel, és görögtüzet is alkalmaztak a támadókkal szemben. Nagyszerűen harcoltak, de annyi védő nem volt, hogy kitöréseket is kockáztathattak volna. Mivel attól féltek, hogy az éhség, a szomjúság vagy az emberhiány előbb vagy utóbb megadásra kényszeríti őket, futárokat küldtek Togtekin és az egyiptomiak megsürgetésére, hogy siessenek felmentésükre. Egy egyiptomi sereg egyenesen Jeruzsálem ellen indult, hogy elterelje Türoszról a figyelmet. Ez a sereg eljutott a Szent Város külvárosaiba. A polgári lakosság, a kereskedők, a tisztviselői és a papok azonnal a városfalakra álltak, s az egyiptomi parancsnok nem merte megtámadni várost. Nem sokkal később egy másik egyiptomi sereg kifosztotta a Jeruzsálemtől néhány mérföldre északra lévő Belint, azaz La Mahomerie-t, és megölte a kisváros lakosait. Az ilyen, elszigetelt támadások nem menthették meg Türoszt. Togtekin még ennyit sem tett. Ám az ostrom kezdetén seregét a Jordán forrásához, Bánjászba vitte, s arra a hírre várt, hogy érkezik-e egyiptomi flotta, amellyel összehangolhatja akcióját a frankok tábora ellen. De semmilyen egyiptomi flotta nem érkezett: a kalifa egyet sem tudott kiállítani. A frankok is tartottak ettől a lehetőségtől. Néhány héten át a velencei flotta a Türoszi-hágónál horgonyzott, hogy elfogja az egyiptomiakat, és a pátriárka Tripoliszi Ponsot és Bures-i Vilmost jelentős létszámú különítménnyel Togtekin elébe küldte. Amikor Bánjászhoz közeledtek, Togtekin úgy döntött, hogy nem kockáztatja a csatát, és visszavonult Damaszkuszba. Az ostromlott város egyetlen reménye az ortokida Balak maradt, a király híres fogvatartója. Balak tervezte is, hogy Türosz segítségére siet, de májusban Manbidzsben megölték. Június végére reménytelenné vált Türosz helyzete. Nem volt sem élelem, sem víz, és a helyőrség sok tagja elesett. Figyelmeztették Togtekint, hogy meg kell adniuk magukat. Togtekin a frank táborba küldött, és fölajánlotta a város feladását a szokásos feltételek mellett: aki el akarja hagyni a várost, vonuljon el békében ingóságaival, aki pedig maradni akar, megőrizheti polgárjogait. A frank és a velencei vezetők elfogadták a feltételeket, habár a közkatonák és a tengerészek dühösek voltak, hogy elestek a szabad rablástól, és lázadással fenyegetőztek. 1124. július 7-én a védők megnyitották a kapukat és a keresztény sereg átvette a várost. A főkapu fölé kitűzték a király lobogóját, a két oldalon a tornyokra pedig Tripolisz grófja és a dózse zászlait. A vezetők megtartották szavukat. Nem volt rablás, a muszlimok hosszú sorban békésen vonulhattak át a keresztény táboron. Így került a keresztények kezére az Aszkalontól Chartres-i Foucher, III, xxviii, I-xxx, 13, 695-720. p. (elkalandozik és kitér Türosz történetére), Türoszi Vilmos, XIII, 7, 565. p. 287

110

északra elterülő partvidék utolsó muszlim városa is. A sereg örvendezve tért meg Jeruzsálembe, s a velenceiek, miután megkapták a maguk részét, hazavitorláztak Velencébe.288 A jó hír Saizarban érte Balduint. Balak halála után a király őrzése Ilgází fiára, Timurtasra hárult, aki nem nagyon örült a nagy felelősséggel járó feladatnak, és szívesebben látott volna egy tekintélyes váltságdíjat. Megkérte a saizari emírt, hogy kezdjen tárgyalásokat a frankokkal. Morfia királyné északra utazott, hogy a lehető legközelebb legyen a férjéhez, és a királyné és Joscelin gróf megegyeztek az emírrel. A váltságdíj nagyon magas volt. A királynak nyolcvanezer dinárt kellett fizetnie Timurtasnak, és Aleppó részére, ahol Timurtas Balak utóda volt, át kellett adnia Atareb, Zerdana és Kafartab városait és a Dzsaszrot, továbbá segítenie kellett Timurtast Dubaisz ibn Szadaka beduin törzsfő ellen, aki a Dzsazírában telepedett meg. Húszezer dinár előleget kellett fizetnie, a fennmaradó összeg kiegyenlítéséig pedig túszokat kellett küldenie Saizarba. Amint átadják a túszokat a muszlimoknak, Balduin kiszabadul. Timurtas azt kérte, hogy a király legkisebb gyermeke, a négyéves Joveta hercegnő és Joscelin fia és örököse, egy tizenegy éves kisfiú, valamint tíz nemes ifjú alkossa a túszok csoportját. Saizar emírje, Szultán, jóhiszeműségét bizonyítandó, számos családtagját elküldte Aleppóba. 1124. június végén Balduin elhagyta Harránt saját csataménjén, melyet visszaadott neki Timurtas, és sok más drága ajándékot is kapott tőle. Saizarba ment, ahol az emír jó emléket őrzött Balduinról öt évvel korábbról, amiért elengedte azt az összeget, amelyet Saizar lett volna köteles Antiókhiának kifizetni, és szívélyesen fogadta. A király Saizarban találkozott kislányával és a többi tússzal. Megérkezésük után Balduin továbbutazhatott Antiókhiába, ahova augusztus utolsó napjaiban ért el.289 Most, hogy szabad volt, Balduin már nem tartotta tiszteA templomosok letben az egyezséget. Bernát pátriárka emlékeztette arra, pecsétje hogy ő csak hűbérura és régense, de nem birtokosa Antiókhiának, és nem adományozhatja el földjeit, amelyek jog szerint II. Boemundot illetik. Balduint könnyű volt meggyőzni, és Timurtas elnézését kérve megüzente, hogy sajnálja, de nem lehet engedetlen a pátriárkával szemben. Timurtast jobban érdekelte a pénz, mint a föld, és megbocsátotta a sértést, mert attól félt, hogy nem kapja meg a váltságdíj hiányzó részét. Amikor Balduin látta, hogy Timurtas ilyen engedékeny, azonnal megszegte azt az ígéretét is, hogy megsegíti őt a beduin Dubaisz ellenében. Ehelyett Balduin fogadta Dubaisz követeit, és elterveztek egy Aleppó elleni közös akciót. A szövetséget megkötötték, és októberben az antiókhiai és edesszai sereg Aleppó falai alatt csatlakozott Dubaisz arabjaihoz. Szövetségüket erősítette, hogy odaért Szultánsáh is, Aleppó szeldzsuk trónkövetelője, aki Chartres-i Foucher, III, xxxii, 1-xxxiv, 13, 728-739. p., közli az elfogás időpontját (igaztalanul azzal vádolja az antiókhiaiakat, hogy nem működtek együtt); Türoszi Vilmos, XIII, 13-14, 573-576. p.; Ibn alKalániszí, 170-172. p. megadja az időpontot; Ibn al-Aszír, 358-359. p. (július 9-re teszi); Abúl Fida, 1516. p. (július 5-re teszi); Edesszai Máté, ccliv, 314. p. 289 Uszáma, Hitti kiad., 133., 150. p.; Kamál ad-Dín, 643-645. p.; Edesszai Máté, ccxli, 312-313. p. (megemlíti, hogy Joscelin és a királyné rendezte el a váltságdíjat, és hozzáfűzi, hogy Galerant és a király unokatestvérét Timurtas megölette – valószínűleg azért, mert a király nem tartotta tiszteletben a váltságdíj feltételeit). Szíriai Mihály, III, 212-225. p. Jovetát az okmányok Yvette-nek, Ivettának és Judittának is nevezik. 288

111

nem sokkal előbb szabadult az ortokidák börtönéből unokatestvérével, Togrul Arszlánnal együtt. Togrul Arszlán a rumi szultán fivére volt, akit nemrég űztek el Meliténéből a danismendek, és most szövetségest keresett. Timurtas nem is próbálkozott Aleppó védelmével. Fivére, Szulejmán, Majjáfárákínban haldoklott, és biztosítani akarta az örökösödést. Mardinban maradt és a lakosokra bízta, hogy védjék meg Aleppót, ahogyan tudják. Az aleppóiak három hónapig kitartottak. Küldötteiket Timurtas nem fogadta szívesen, nem is akart velük többé foglalkozni. Moszulba mentek és felkeltették Akszonkor il-Burszuki atabég érdeklődését, aki 1114-ben a szultán seregét vezette a frankok ellen. Il-Burszuki, aki gyűlölte az ortokidokat, elküldte embereit, hogy vegyék át az aleppói fellegvárt, és ő is útra kelt betegen, a szultán áldásától kísérve. Amint Aleppóhoz közeledett, megparancsolta Hirkan humszi emírnek és a damaszkuszi Togtekinnek, hogy csatlakozzanak hozzá. Mindketten küldtek csapatokat. A frank–beduin szövetség, azonban már ez előtt az erőfitogtatás előtt felbomlott. Dubaisz kelet felé indult törzsével, Balduin pedig visszavonult az atarebi erődbe. Január végén il-Burszuki bevonult Aleppóba, de nem kísérletezett a frankok üldözésével. Balduin király ezt látva visszament Antiókhiába, majd onnan Jeruzsálembe, ahová 1125 áprilisában érkezett meg, kétévnyi távollét után.290 Nem maradhatott sokáig otthon, mert il-Burszuki harciasabb volt az ortokidoknál. Il-Burszuki Moszul és Aleppó ura volt, maga mögött tudhatta a szultán tekintélyét. Uralma alatt össze tudta fogni Észak-Szíria muszlimait. Togtekin és a humszi emír elfogadta fennhatóságát. Márciusban Balduin meglátogatta Saizart, és a város emírje, Szultán, aki mindig ügyelt arra, hogy a fontos emberekkel baráti viszonyban legyen, átadta neki a frank túszokat, Joveta hercegnőt, a kis Joscelint és társaikat. Májusban új muszlim szövetség élén megtámadta és bevette Kafartab frank erődjét, és ostrom alá vette Zerdanát. Balduin északra sietett és Zerdana megmentésére vezényelte 1110 lovasból és 2000 gyalogosból álló seregét, amely Antiókhia, Tripolisz és Edessza embereit egyesítette. A muszlimok Azazba vonultak, ahol május végén a keresztes háborúk történetének egyik legvéresebb csatája zajlott le. A muszlimok bíztak számbeli fölényükben, kézitusát kezdeményeztek, de a frankok jobb fegyverzetüknek, páncéljuknak és jobb fizikai erőnlétüknek köszönhetően súlyosan megverték a muszlimokat. Balduin olyan gazdag zsákmányra tett szert, hogy abból tellett a nyolcvanezer dinárnyi váltságdíjra is: minden frank lovag lemondott zsákmánya egy részéről, hogy kiválthassák a király leányát. A pénz valójában Timurtast illette, de il-Burszuki elfogadta a pénzt, és szabadon bocsátotta a túszokat. Egy másik összeget Saizarba küldtek az ott sínylődő rabok és túszok kiváltására. Ezeket szabadulásuk után megtámadta a humszi emír, de a munkididák a segítségükre siettek és biztosították útjukat. A csata után a felek fegyverszünetet kötöttek. A muszlimok megtartották Kafartabot, s átadták a humszi emírnek, de más területi változás nem történt. Il-Burszuki helyőrséget állított Aleppóba és visszatért Moszulba. Tizennyolc hónapig béke volt északon.291 Chartres-i Foucher, III, xxxviii-xxxix, 9, 2, 751-756. p.; Türoszi Vilmos, XIII, 15, 576-577. p.; Ibn alKalániszí, 172-173. p.; Kamál ad-Dín, 643-650. p.; Uszáma, Hitti kiad., 133. p.; Edesszai Máté, 314-315. p. 291 Chartres-i Foucher, III, xlii, 1-xliv, 4, 761-771. p.; Türoszi Vilmos, XIII, II, 578-580. p.; Gembloux-i Sigebert, M. G. H. Ss., VI. köt. 380. p.; Kamál ad-Dín, 651. p.; Busztán, 519. p.; Uszáma: i. h.; Edesszai 290

112

Balduin visszament Palesztinába. 1125 őszén betört damaszkuszi területekre és Aszkalont is fenyegette. 1126 januárjában komoly hadjáratra szánta el magát Damaszkusz ellen, és megszállta a Hauránt. Togtekin elébe ment. Tell el-Szakhabnál, Damaszkusztól húsz mérföldre délnyugatra csaptak össze a seregek. Eleinte a muszlimok voltak fölényben, és Togtekin ottománjai behatoltak a királyi táborba, végül azonban Balduiné lett a győzelem. Csaknem félútig üldözte az ellenséget, de időközben számot vetett saját súlyos veszteségeivel és bölcsebbnek látta, ha felhagy az üldözéssel, és zsákmánnyal megrakva visszatér Jeruzsálembe.292 1126 márciusában Tripoliszi Pons megtámadta Rafanija muszlim erődjét, amely az Orontész völgyéből a Bukaiába való bejutást ellenőrizte. Amióta 1105-ben Togtekin elfoglalta ezt a várat, a keresztények egyik fő célkitűzése volt, hogy visszafoglalják. A vár parancsnoka Togtekinhez és il-Burszukihoz folyamodott segítségért, Pons pedig Balduin királyhoz. A két keresztény vezető sietve a vár alá vonult, jóval előbb, mint ahogy a muszlimok felmentő csapatokat tudtak volna küldeni. A vár tizennyolc napi ostrom után megadta magát. Nagyon értékes győzelem volt ez a frankok számára, a vár nemcsak Tripolisz védelmét szolgálta, hanem javította a Jeruzsálem és Antiókhia közötti összeköttetést is.293 Időközben az egyiptomiak új flottát állítottak ki. 1126 őszén ez a flotta elindult Alexandriából, hogy a keresztény partokat pusztítsa. Ennek hallatán il-Burszuki elhatározta, hogy támadást kezdeményez északon, és ostrom alá vette Atarebet. Balduin nagyon okosan belátta, hogy az igazi veszélyt ez az utóbbi lépés jelentette, és Antiókhiába sietett. Az egyiptomiak ugyanis, miután Bejrút külvárosainak kifosztásával próbálkoztak, arra a következtetésre jutottak, hogy a part menti városok helyőrségei nagyon erősek, és hamarosan visszaindultak a Nílushoz.294 Északon Balduin Joscelin segítségével elkergette a muszlimokat Atareb alól. Egyik fél sem akart megütközni, és hamarosan újra fegyverszünetet kötöttek. Il-Burszuki Aleppó kormányzójává tette fiát, Izz ad-Dín Maszúdot, és hazaindult Moszulba, ahol hazaérkezése napján, november 26-án az aszaszinok szektájának egyik tagja tőrrel ledöfte.295 Il-Burszuki halála zűrzavarba döntötte a muszlim világot, és a helyzetet csak rontotta, hogy fia, Maszúd, akivel Togtekin máris összeveszett, néhány hónappal később – valószínűleg mérgezés következtében – szintén meghalt. Aleppóra ezután többen is igényt tartottak: Maszúd megbízottja, Tumán, a szultán Kutluh nevű mamelukja, az ortokida Badr ad-Daula Szulejmán és a szeldzsuk Ibrahim, Ridván egyik fia, s hol egyikhez, hol másikhoz került a város.296 Körülbelül ez idő tájt Balduin szerencsésen megszabadult Antiókhia igazgatásának a gondjától. Az ifjú II. Boemund tizennyolc éves lett, és eljött, hogy átvegye örökségét. Itáliai birtokait unokatestvérére, Szicília királyára, II. Roger-ra bízta, és 1126 szeptemberében huszonnégy hajóból álló rajjal, rajta számos harcossal és lóval, kihajózott Otrantóból. Október elején ért partot Szent Simeonban és egyenesen AntiókhiMáté, ccxlvii, 315-318. p.; Szíriai Mihály, III, 221. p. 292 Chartres-i Foucher, III, xlvi, 1-7, I, 1-15, 772-774., 784-793. p.; Türoszi Vilmos, XIII, 17-18, 581-585. p.; Ibn al-Kalániszí, 574-577. p. 293 Chartres-i Foucher, III, li, 4, lii, I, 795-797. p., 798-799. p.; Türoszi Vilmos, XIII, 19. 585-586. p.; Ibn al-Kalániszí, 180. p.; Kamál ad-Dín, 652. p. 294 Chartres-i Foucher, III, lvi, 1-5, 803-805. p.; Türoszi Vilmos, XIII, 20, 587-588. p. 295 Chartres-i Foucher, III, lv, 5, 802-803. p.; Ibn al-Kalániszí, 177-178. p., Kamál ad-Dín, 653-654. p. 296 Ibn al-Kalániszí, 181-182. p.; Kamál ad-Dín, 654. p.; Szíriai Mihály, III, 225. p.

113

ába ment, ahol Balduin király nagy tisztelettel fogadta. II. Boemund jó benyomást keltett. Apjához hasonlóan kitűnő megjelenésű, magas, szőke, jóképű férfi volt, és érezhető volt nagyszerű neveltetése, melyet anyjának, Konstanciának, I. Fülöp francia király leányának köszönhetett. Balduin király lelkiismeretesen átadta neki a hercegséget, minden birtokával együtt. A saizari követre nagy hatást tett, hogy Balduin király készpénzzel fizetett a hercegnek a jeruzsálemi sereg lovainak ellátásáért. Balduinnal jött másodszülött leánya, Aliz hercegnő, s az előzetes terveknek megfelelően a fiatalokat összeházasították. Boemund ragyogóan kezdte uralkodását: a humszi emírtől visszaszerezte Kafartabot, s hamarosan sokat beszéltek lovagi tetteiről a saizari sereg elleni csetepaték kapcsán.297 Balduin király abban a reményben tért vissza délre, hogy il-Burszuki halála s Boemund megérkezése végre lehetővé teszi, hogy saját királyságával törődjék. Az 1127. évet olyan békésen töltötte, hogy szinte semmit sem tudunk tevékenységéről, pusztán annyit, hogy augusztusban rövid hadjáratot vezetett a Holt-tenger környékére.298 1128 elején meghalt hű barátja, Gormond pátriárka. Utóda egy másik francia pap, az előkelő nemesi származású Ferté-i István, a Chartres-i Saint-Jean-en-Vallée apátja, Balduin egyik rokona lett. Ha a király abban reménykedett, hogy a rokoni kapcsolat szívélyesebb együttműködéshez fog vezetni, akkor hamarosan csalódnia kellett. Az új pátriárka szinte azonnal felelevenítette annak az egyezségnek a kérdését, amelyet egykor Gottfried kötött Daimbert pátriárkával. A patriárkátus birtokául követelte Jaffát s figyelmeztette a királyt arra, hogy ha meghódítja Aszkalont, Jeruzsálemet át kell majd adnia a pátriárkának. Balduin nem fogadta el ezeket a követeléseket, de nem tudta ügyesen kezelni a dolgot. 1129 folyamán tovább romlott az udvar és a pátriárka viszonya. A nyílt szakításra csak azért nem került sor, mert 1130 elején István rövid betegség után meghalt. Barátai mérgezésre gyanakodtak. Amikor a király meglátogatta a haldoklót és hogyléte iránt érdeklődött, István keserűen válaszolta: „Uram, már úton vagyok, az Ön kívánságának megfelelően”. Valóban, a pátriárka halála igencsak kívánatos volt. Utódául Balduin egy kiváló, jó és kegyes embert, a Szentsír priorját, Messines-i Vilmost választatta meg, aki azonban kissé egyszerű és iskolázatlan ember volt. Nem táplált politikai ambíciókat és boldogan megtett mindent, amit a király kért tőle. Így azután közszeretetnek örvendett.299 Balduinnak ezután a trónöröklés kérdését kellett rendeznie. Morfia királyné nem szült neki fiút, de volt négy lányuk, Melisenda, Aliz, Hodierna és Joveta. Aliz már Antiókhia hercegnéje volt, Hodierna és Joveta pedig még kisleányok voltak. Melisenda lett tehát az utód, és a hercegnő számára megfelelő férjet kellett keresni. 1128ban, miután Balduin megvitatta a kérdést a királyi tanácsban, elküldte Bures-i Vilmost és Guido Brisebarre-t, Bejrút urát Franciaországba, hogy megkérjék VI. Lajos francia királyt, válassza ki a megfelelő francia nemest erre a fontos posztra. Lajos Anjou grófját, V. Fulkót javasolta. Fulkó kb. negyvenéves volt, IV. Fulkó gróf és MontChartres-i Foucher, III, lvii, 1-4, lxi, 1-5, 805-809., 819-822. p. (A közbülső fejezetek a Földközi-tenger veszélyeiről és a partvidéken található kígyófajtákról szólnak. A következő fejezet egy, 1127. évi egérinváziót ír le, és ezzel véget ér Foucher elbeszélése.) Türoszi Vilmos, XIII, 21, 588-589. p.; Ordericus Vitalis, XI, 9, IV. köt. 266. p.; Edesszai Máté, ccl, 319. p. (azt mondja, hogy Balduin megígérte Boemundnak, hogy ő lesz Jeruzsálemben az utóda); Szíriai Mihály, III, 224. p.; Uszáma, Hitti kiad., 150. p. 298 Ibn al-Kalániszí, 182. p. 299 Türoszi Vilmos, XIII, 25-26, 594-595., 598. p.; Vilmost néha „de Malmes”-nek is hívják. Messines Flandria nyugati részén található. 297

114

fort-i Bertrada fia. Anyját az I. Fülöp francia királlyal elkövetett házasságtörése tette hírhedtté. Fulkó előkelő család feje volt, mely az előző két évszázad során Franciaország egyik legnagyobb és leggazdagabb birtokegyüttesét teremtette meg, és háborúskodással, házassággal, intrikával maga Fulkó is jelentősen növelte birtokait. Éppen abban az évben nagy családi sikert ért el, fiát és örökösét, Geoffroy-t összeházasította Matild özvegy császárnéval, I. Henrik angol király egyetlen leányával, aki Anglia és Normandia örököse volt. Mivel Fulkó nem sokkal korábban megözvegyült, elhatározta, hogy a fiára hagyja családi birtokait, és a kereszt szolgálatának szenteli magát. 1120-ban járt már zarándokúton Jeruzsálemben, így Balduin személyesen is ismerte. Ilyen jelentékeny kérőt, aki mögött ott állt a francia király és II. Honorius pápa is, Balduin készséggel elfogadott, és nagyon szerette volna, hogy országa bárói is elégedettek legyenek választásával. Ha egy ilyen kitűnő harcos és nemes úr veszi el a király legidősebb leányát, akkor senki sem vonhatja kétségbe az uralkodáshoz való jogát. Fulkó 1129 kora tavaszán kelt útra Bures-i Vilmos és Guido Brisebarre kíséretében. Májusban értek Akkonba, ahonnan azonnal Jeruzsálembe indultak. A hónap végén megtartották Fulkó és Melisenda esküvőjét, amelyet nagy ünnepségek kísértek. A megoldásnak az egész ország örült, egyetlen személy kivételével. Melisenda hercegnőt nem bűvölte el az alacsony, szikár, vörös hajú, középkorú férfi, akihez politikai okokból hozzákényszerítették.300 1129-ben Balduin Fulkó segítségével belefogott uralkodása legnagyobb vállalkozásába, Damaszkusz meghódításába. Damaszkuszi Togtekin 1128. február 12-én meghalt. Éveken át ő volt Damaszkusz teljhatalmú ura és Nyugat-Szíria legnagyobb tiszteletnek örvendő muszlim vezetője.301 Néhány évvel korábban Aszterabadi Bahrám, az aszaszin szekta egyik vezetője Perzsiából Aleppóba menekült, ott letelepedett, és ő lett az észak-szíriai földalatti iszmailita mozgalom vezetője. Habár Bahrám Ilgází támogatását élvezte, Aleppó népe gyűlölte az aszaszinokat, és Bahrámnak tovább kellett állnia. Ilgází támogatásával Damaszkuszba ment, ahol Togtekin szívélyesen fogadta. Bahrám ott maradt, tanítványokat gyűjtött maga köré és elnyerte Togtekin vezére, al-Mazdagání rokonszenvét is. A szekta hatalma a damaszkuszi szunnita lakosok rosszallása ellenére egyre nőtt. Bahrám al-Mazdagánítól kért védelmet, s a vezér kérésére Togtekin 1126 novemberében átadta a szektának Bánjász határ menti várát. Ezt a várat a frankok szüntelenül fenyegették, s Togtekin úgy gondolta, hogy az erőd majd hasznosan leköti a szekta energiáit. Bahrám megerősítette a várat, s odahívta minden követőjét. Hamarosan rémületben tartották a környéket. Togtekin ekkor még hivatalosan a védelmezőjük volt, de titokban már az elpusztításukat tervezgette, ám mielőtt még alkalma nyílt volna terve megvalósítására, meghalt. Néhány hónappal később Bahrám Baalbek közelében elesett egy arab törzzsel való összecsapásban,

Türoszi Vilmos, XIII, 24, 593. p., XIV, 2, 608. p.; Halphen és Poupardin: Chroniques des Comtes d’Anjou, Gesta Ambazicncium Dominorum, 115. p. és Gesta Consulum Andegavorum, 69-70. p. Fulkó 1109 táján elvette Arenburgát vagy Guinbergát, Maine örökösnőjét, és Angliai I. Henrikkel háborút folytatott az örökségért. A kérdést végül fia, Geoffroy és Matilda özvegy császárné 1128. június 17-én kötött házassága döntötte el. Leánya Szibilla, ekkor már Flandria grófjának, Elzászi Thierrynak a felesége volt. A gróf 1120-ban már elzarándokolt Jeruzsálembe (Türoszi Vilmos, 608. p.). II. Honoriusnak Balduinhoz írt ajánló levelét közli. Rozière Cartullaire du Saint Sépulcre, 17-18. p. 301 Ibn al-Kalániszí, 183-186. p.; Ibn al-Aszír, 317-318. p. 300

115

amelynek a sejkjét előzetesen megölte. Helyét egy másik perzsa, bizonyos Iszmáíl foglalta el.302 Az új damaszkuszi atabég, Togtekin fia, Tádzs al-Mulk Burí lett. Burí elhatározta, hogy megszabadul az aszaszinok szektájától. 1129 szeptemberében első lépésként megölette pártfogójukat, al-Mazdagání vezírt, mikor a damaszkuszi Rózsapavilonban tanácskozáson vett részt. Egyidejűleg Damaszkusz városában kitört a Burí által előkészített zavargás, melynek során a szekta minden fellelhető tagját megölték. A Bánjászban tartózkodó Iszmáíl megrémült. Hogy szektatársait megmentse, tárgyalásokba kezdett a frankokkal. Balduin király erre az alkalomra várt. Togtekin halálhírére Payens-i Hugót, a templomosok nagymesterét Európába küldte, hogy katonákat toborozzon Damaszkusz bevételére. Amikor Iszmáíl küldöttei megjelentek, frank csapatok indultak Bánjász átvételére, Iszmáílt és szektáját pedig frank területre telepítették. Ott Iszmáíl vérhasban megbetegedett és néhány hónapon belül meghalt, hívei pedig szétszóródtak.303 Balduin november elején ment Bánjászba, és vele tartott az egész jeruzsálemi sereg, amelyet felduzzasztottak a nyugatról frissen érkezett katonák. A sereg komolyabb ellenállás nélkül haladt és a Fa-hídnál, Damaszkusztól kb. hat mérföldre délnyugatra vert tábort. Burí velük szemközt vonultatta fel hadseregét, hátában ott volt a város. Pár napig egyik sereg sem mozdult. Időközben Balduin az újonnan érkezettekből csapatokat alakított, és Bures-i Vilmos vezetése alatt elküldte őket, hogy élelmet és más hasznos dolgot gyűjtsenek, mielőtt bekerítik a várost. Vilmos azonban nem tudott parancsolni embereinek, akik inkább saját maguknak zsákmányoltak, mintsem utánpótlást gyűjtöttek volna a seregnek. Burí erről tudomást szerzett, és egy november végi reggelen türkmén lovassága megtámadta Vilmost, húsz mérföldre délre a frank tábortól. A frankok jól küzdöttek, de az ellenség legyőzte őket. Csak Vilmos menekült meg negyvenöt társával, ők vitték meg a hírt a királynak.304 Balduin elhatározta, hogy azonnal az ellenségre támad, amíg az a győzelmet ünnepli, és kiadta a parancsot az előrenyomulásra. Ekkor szakadni kezdett az eső. A síkság sártengerré vált, az utakat mély vízfolyások szelték keresztül-kasul. Ilyen körülmények között lehetetlen volt támadni. A király keserűen csalódott, de fel kellett adnia az ostrom gondolatát. A frank sereg tökéletes harci rendben visszavonult Bánjász felé, Palesztinába ment, majd feloszlott.305 Az északi fejlemények még fájdalmasabbá tették a csalódást. Balduin abban reménykedett, hogy II. Boemund és Joscelin majd kihasználja az Aleppóban uralkodó zűrzavart, s végre meghódítja a nagy muszlim várost. Annak ellenére, hogy mindkét frank vezér sikeresen portyázott aleppói területen 1127 őszén, nem tudtak együttműködni. Kölcsönösen féltékenyek voltak egymásra. Joscelin egy il-Burszukival kötött fegyverszünet eredményeként olyan területeket szerzett meg, amelyek egykor már Antiókhiához tartoztak. Ennél is kínosabb volt azonban, hogy Joscelin második feleségének, Antiókhiai Roger Mária nevű testvérének odaígérték hozományként Azaz városát. De Boemund úgy vélekedett, hogy Roger csak kormányzott az ő nevében, és nem volt joga antiókhiai területek elajándékozásához. Felmondta a megállapodást. Ekkor Joscelin a török zsoldosokkal megerősített csapatait a határ menti antiókhiai Ibn al-Kalániszí, 179-180., 187-191. p.; Ibn al-Aszír, 382-884. p. Ibn al-Kalániszí, 191-195. p.; Ibn al-Aszír, 384-386. p. 304 Ibn al-Kalániszí 195-198. p. 305 Türoszi Vilmos, XIII, 26, 595-597. p.; Ibn al-Kalániszí, 198-20. p. 302 303

116

falvak ellen vezette. Az sem tartotta vissza, hogy Bernát pátriárka az egész edesszai grófságot kiközösítette. Balduin király nagyon haragosan fogadta e viszály hírét. 1128 elején északra sietett és békekötésre kényszerítette a hercegeket. Joscelin volt a haragtartóbb, ám ő megbetegedett s betegségében az ég büntetését látta. Beleegyezett, hogy visszaadja Boemundnak a megszerzett zsákmányt s úgy látszott, kész lemondani Azazról is. Ekkor azonban már túl késő volt. Éppúgy, mint Damaszkusz esetében egy évvel később, a keresztesek itt is soha vissza nem térő alkalmat szalasztottak el, mert a muszlimnak új és az előzőknél nagyobb bajnoka támadt.306 1126 utolsó hónapjaiban al-Musztarsid abbászida kalifa – aki 1128-ban került alMusztazhír, a szeretetre méltó költő helyébe – úgy akarta kihasználni a szeldzsuk szultánokkal fennálló családi viszályokat, hogy megszabaduljon fennhatóságuktól Bagdad Mahmúd szultán területén feküdt, aki kénytelen volt félbeszakítani vadászatát, hogy sereget küldjön Bagdadba. A sereget Imád ad-Dín Zangí vezetésére bízta. Zangí apja, Akszonkor a keresztes hadjáratok előtti időkben Aleppó kormányzója volt, s Zangí már jó nevet szerzett magának a frankok elleni harcok során. Rövid hadjárat után Waszitnál legyőzte a kalifa seregét, és a kalifát alattvalójává tette. AlMusztarsidnak tetszett Zangí tapintatos viselkedése, melyet a győzelem után tanúsított, s amikor il-Burszuki halála után új atabéget kellett Moszulba kinevezni, Muhammad, aki eleinte egy Dubaisz nevű beduin vezetőre gondolt, egyetértett a kalifával abban, hogy Zangí jobb választás volna. A szultán ifjú fiát, Alp Arszlánt nevezték ki Moszul kormányzójává, és Zangí lett Alp Arszlán atabégje. Az 1127. év telét Zangí Moszulban töltötte, és megszervezte a város igazgatását. 1128 tavaszán Aleppó ellen vonult, mert azt is il-Burszuki birtokának vélte. Aleppó polgárai belefáradtak már az átvészelt zűrzavaros időkbe, és örömmel üdvözölték Zangít, aki június 28-án ünnepélyesen bevonult a városba.307 Zangí a frankok ellen küzdő muszlimok bajnokának tekintette magát. De nem akart lecsapni kellő felkészülés nélkül. Két évre fegyverszünetet kötött Joscelinnel, s ezalatt megszilárdította hatalmát Szíriában. A saizari és a humszi emír sietve elismerte fennhatóságát. Az előbbitől Zangí nem tartott. Az utóbbit pedig rávette, hogy segítse őt a damaszkuszi fennhatóság alá tartozó Hamá város elleni hadjáratában, cserébe neki ígérte a várost. De amikor elfoglalták, Zangí megtartotta magának és a humszi Hirkánt bebörtönözte, habár egyedül nem volt képes megtartani Humszot. A damaszkuszi Buri – aki megígérte, hogy csatlakozik hozzá, és együtt folytatnak majd szent háborút a keresztények ellen –, el volt foglalva a maga háborújával, amelyet Jeruzsálemmel vívott és nem tiltakozhatott. 1130 végére Zangí Szíria vitathatatlan ura volt egészen a délen fekvő Humszig.308 Még ugyanabban az évben nagy szerencsétlenség érte a frankokat. II. Boemundnak az volt a célja, hogy visszaszerezzen hercegségének minden olyan földet, amely egykor oda tartozott. Kilikiában leáldozott az antiókhiai uralom napja. Tarszosz és Adana még a frankoké volt, valószínűleg Balduin király testvérének, Cecíliának, Roger özvegyének özvegyi birtoka volt, és még Mamisztrában is maradt frank helyőrség. A beljebb fekvő Anazarbosz azonban a rupenida Torosz örmény hercegé lett, aki a közeli Sziszben rendezte be fővárosát. 1129-ben Torosz meghalt, és egy palotán belüli cselszövés eredményeképpen néhány hónapon belül meghalt a fia, Konstantin Türoszi Vilmos, XIII, 22, 590. p.; Szíriai Mihály, III, 224. p.; Kamál ad-Dín, 665. p. Zangí történetét 1128-ig lásd Cahen: i. m.; 306-307. p. és 12., 13. jegyzet (forrásokkal). 308 Ibn al-Kalániszí, 200-202. p.; Kamál ad-Dín, 658. p.; Edesszai Máté, cclii, 320. p. 306 307

117

is. A következő uralkodó Torosz fivére, Leó volt.309 Boemund elérkezettnek vélte az időt Anazarbosz visszahódítására. 1130 februárjában kis sereggel a Dzsihán folyó mentén haladt célja felé. Leó megijedt és Gází danismend emírtől kért segítséget, akinek a birtoka akkoriban a Taurusz-hegységig ért. Boemund nem tudott erről a szövetségről. Amint óvatlanul vonult a folyó mentén – az örmények ugyanis csak csekély ellenállást tanúsítottak –, egyszer csak danismend törökök támadták meg őket és legyilkolták az egész sereget. Azt beszélték, hogy ha felismerték volna a herceget, megkímélték volna a remélt váltságdíjért. Így azonban a fejét vitték el a danismend emírnek, aki bebalzsamozva elküldte ajándékba a kalifának.310 Csak a bizánci beavatkozásnak volt köszönhető, hogy a törökök nem használták ki jobban győzelmüket, és Anazarbosz örmény kézen maradt.311 Boemund halála azonban nagy csapás volt Antiókhiára. Boemund Antiókhiát örökségbe kapta, s jogainak örökösére kellett volna szállnia. Alizzal kötött házasságából csak egy kislánya született, Konstancia, aki ekkor kétesztendős volt. Aliz nem várta be, hogy apja, mint legfőbb hűbérúr régenst nevezzen ki, hanem egyszeriben átvette az irányítást. Aliz nagyon becsvágyó volt. Antiókhiában csakhamar azt beszélték, hogy nem régensként, hanem szuverén uralkodóként akarja kormányozni a hercegséget. Ezért Konstanciát vagy kolostorba kellett záratni, vagy hozzáerőltetni egy alacsony rangú emberhez. A bevett szokásoktól eltérően viselkedő anya elveszítette népszerűségét a hercegségben, ahol a férfiak többsége azon a nézeten volt, hogy a nehéz időkben a városnak régensként katonára van szüksége. Amikor Aliz meghallotta, hogy a király útra kelt Antiókhia felé, érezte, hogy a hatalom kisiklik a kezéből, és kétségbeesett lépésre szánta el magát. Egy pompásan felszerszámozott lovat küldött Aleppóba Zangí atabégnek, és bejelentette, hogy hajlandó elismerni fennhatóságát, ha Zangí meghagyja őt Antiókhia birtokában. Amint Balduin meghallotta Boemund halálhírét, másik vejével, Fulkóval azonnal északra sietett, hogy gyámságába vegye az örökösnőt, és régenst nevezzen ki. A város közelében emberei elfogták azt a követet, akit Aliz indított Zangíhez. A király a követet azonnal felakasztatta. Amikor Antiókhiához ért, leánya bezáratta előtte a kapukat. Balduin Joscelinhoz fordult segítségért és letáborozott Antiókhia előtt. Aliz átmenetileg támogatókra talált a városban, mert a katonáknak és a népnek bőven osztogatta a hercegi kincstár pénzét. Az is lehet, hogy örmény volta miatt népszerű volt a helybeli keresztények körében. A frank nemesség azonban sohasem támogatott volna egy asszonyt uralkodója ellenében. Néhány nap múlva egy normann lovag, Aversai Vilmos és egy Latin Péter nevű szerzetes megnyitotta a Herceg-kaput Joscelin és a Szent Pál-kaput Fulkó előtt. Másnap a király bevonult a városba. Aliz a toronyban barikádozta el magát, és csak akkor jött elő, amikor a város urai jótálltak az életéért. Fájdalmas találkozóra került sor Balduin és leánya között: Aliz rettegve és szégyenkezve térdelt apja elé. A király nem akart botrányt, és kétségkívül atyai szíve is meglágyult. Megbocsátott Aliznak, de elvette tőle a régensséget és Latakia, illetve Dzsabala területére, a II. Boemund által kijelölt özvegyi birtokra száműzte. A király Vahram: Örmény Rímes Krónika, 500. p. Türoszi Vilmos, XIII, 27, 598-599. p.; Ordericus Vitalis, XI, 10, IV. köt. 267-268. p.; Romuald, M. G. H. Ss., XIV. köt. 420. p.; Szíriai Mihály, III, 227. p.; Chron. Anon. Syr. 98-99. p.; Ibn al-Aszír, 468. p. 311 Szíriai Mihály (III, 230. p.) azt írja, hogy Komnénosz János azonnal támadta a törököket. Lásd e mű II. köt. A csúcspont – A császár követelései c. rész. 309 310

118

lett a régens, Antiókhia urai neki és unokájának tettek esküt. Balduin a város felügyeletét Joscelinra bízta, és 1130 nyarán visszatért Jeruzsálembe.312 Ez volt a király utolsó utazása. Megviselte őt hosszú, tevékeny élete, mely alatt két sanyarú rabságban töltött időszakot vészelt át. 1131-ben egészsége romlani kezdett. Augusztusban már nyilvánvaló volt, hogy haldoklik. Kívánságára a jeruzsálemi palotából a Szentsírhoz épített pátriárkai rezidenciára vitték. A Kálvária közelében akart meghalni. Halála közeledtekor magához rendelte a királyság nemeseit, leányát, Melisendát, vejét, Fulchert és egyesztendős unokáját, aki nagyatyja után a Balduin nevet kapta. Megáldotta Melisendát és Fulchert, és kérte a jelenlevőket, hogy fogadják el őket uralkodóiknak. Ezután szerzetesi ruhát öltött, és felvették őt a Szentsír kanonokjai sorába. Alig ért véget a szertartás 1131. augusztus 21-én, egy pénteki napon, a király meghalt. A Szentsír templomában temették el, nagy királynak kijáró gyászünnepséggel búcsúztatták.313 Unokatestvére és harcostársa, az edesszai Joscelin nem sokkal élte őt túl. Balduin halálakor Aleppótól északkeletre egy kis várat ostromolt. Miközben a csatasorokat ellenőrizte, beomlott alatta a saját emberei által ásott akna. Súlyosan megsebesült, remény sem volt, hogy felépüljön. Halálos ágyán feküdt, amikor híre jött, hogy Gází danismendi emír ismét Kaiszun városa, a nagy erőd ellen vonult, ahová Joscelin nem sokkal korábban nevezte ki Antiókhia jakobita pátriárkáját. Kaiszunt keményen ostromolták a törökök. Joscelin elrendelte, hogy fia menjen a város megsegítésére. De az ifjú Joscelin azt felelte, hogy az edesszai sereg túl kicsi ehhez a feladathoz. Az idős gróf erre fölkelt betegágyából, és hordágyon vitette magát a sereg élén a törökök ellen. Jövetelére Gází megrettent, mivel máris holtnak vélte Joscelint, és félelmében elvonult Kaiszun falai alól. Egy futár sietve Joscelinhoz lovagolt, aki földre tétette hordágyát és hálát adott Istennek. Az erőfeszítés és a lelki megrázkódtatás túl sok volt számára, ott halt meg az országút szélén.314 Balduinnal és Joscelinnal kihalt az úttörő keresztesek nemzedéke. A következő években újfajta konfliktusok jelentkeztek a keresztesek között. Az egyik oldalon a másodgenerációs férfiak és nők álltak, mint II. Joscelin, Aliz hercegnő, vagy a tripoliszi ház tagjai: mind hajlamosak keleti módra élni, és a már meglévő birtokaiknak akarták szentelni magukat. A másik oldalon a nyugatról újonnan érkezőket találjuk: harcra készek, a helyi körülményekhez képtelenek alkalmazkodni, mint Fulkó, Poitiers-i Rajmund, vagy mint a végzetet hozó Châtillon-i Rajnald.315

Türoszi Vilmos, XIII, 27, 599-601. p.; Szíriai Mihály, III, 230. p.; Kamál ad-Dín, 660-661. p. Türoszi Vilmos, XIII, 28, 601-602. p.; Ordericus Vitalis, XIII, 23, IV. köt. 300. p.; Ibn al-Kalániszí, 207-208. p.; csütörtökre, Ramadán hó 5. napjára teszi, de rosszul adja meg az évet (a hidzsra után 526.). 314 Türoszi Vilmos, XIV, 3, 609-611. p.; Szíriai Mihály, III, 232; Chron. Anon. Syr. 99-100. p. 315 Ibn al-Aszír, 389-390. p. felismeri, hogy megváltoztak a körülmények. Az egyik oldalon eltűntek az úttörő keresztesek, és a másik oldalon Zangí vezetése alatt megindult a muszlim egység kialakítása. 312 313

119

2. fejezet A második nemzedék „Idegen fiakat nemzettek.” (Ízeás 5,7)

1131. szeptember 14-én, három héttel azután, hogy II. Balduin királyt örök nyugalomra helyezték a Szentsír-templomban, ugyanott megkoronázták Fulkó királyt és Melisenda királynét. Nagy ünnepségekkel ülték meg az új uralkodó trónra lépését.316 A jeruzsálemi királyság bárói gondolkodás nélkül elfogadták Fulkó királyt, de az északi frank hercegek csak vonakodva ismerték el őt hűbéruruknak. I. és II. Balduin még úgy léphetett fel, mint az összes frank legfőbb hűbérura, mert megvolt hozzá a kellő hatalma és tekintélye. A jogi helyzet azonban távolról sem volt teljesen egyértelmű. Edessza esetében I. Joscelin, mint előtte II. Balduin, hűséget esküdött elődjének, amikor az Jeruzsálem királya lett, és személyesen tőle kapott birtokot. Ez a lépés Joscelin örököseit vajon II. Balduin vazallusaivá tette? Tripoliszban Bertrand gróf elfogadta I. Balduin fennhatóságát, hogy védve legyen Tankréd támadásaival szemben, de fia, Pons máris megpróbálkozott azzal, hogy megtagadja II. Balduin jogait, amelyeket végül csak azért ismert el, mert nem volt ereje, hogy szembeszálljon a király seregével. I. Boemund Antiókhiában szuverén uralkodónak tekintette magát, és Tankréd, noha nem uralkodó volt, csak legfeljebb régens, a galileiai birtokai miatt nem volt hajlandó a király fennhatóságát elismerni. Bár Roger és II. Boemund elismerte II. Balduin fennhatóságát, vitatható volt, hogy jól tették-e vagy sem. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a bizánci császár annak az egyezségnek az alapján, amely az első keresztes hadjárat idején született Konstantinápolyban Alexiosz és a keresztes vezérek között, törvényesen igényt tartott Antiókhiára és Edesszára, valamint a Tripolisz feletti fennhatóságra is, hiszen Bertrand is hűséget esküdött neki. Fulkó trónra lépése tette időszerűvé ezeket a kérdéseket. A hűbéri fennhatóságát ellenzők vezére sógornője, Aliz lett. Aliz már apja uralmát is csak nagyon nehezen ismerte el. Most ismét azzal az igénnyel lépett fel, hogy ő lehessen leánya nevében a régens. Ez nem is tűnt ésszerűtlennek, ha sikerül elismertetnie, hogy a jeruzsálemi király nem hűbérura Antiókhiának, hiszen mind a bizánci világban, mind nyugaton az volt a szokás, hogy a gyermek uralkodó mellett az anyja volt a régens. I. Joscelin halála, amely alig egy hónappal követte Balduinét, jó lehetőséget kínált Aliznak, hiszen Joscelin volt Konstancia hercegnő gyámja, és Antiókhia bárói minden bizonnyal nem akarták II. Joscelint állítani az apja helyébe. Csalódottságában az új edesszai gróf is szívesen hallgatta Aliz hízelgéseit. Kétségkívül ő sem akarta elfogadni Fulkót uralkodójául. Tripoliszi Pons is támogatta Alizt; Cecília, Pons felsége, első férjétől, Roger-tól Türoszi Vilmos, XIV, 2, 608-609. p.

316

120

özvegyi birtokul Chastel Rouge-t és Arezgánt kapta, így feleségén keresztül Pons az antiókhiai hercegség egyik nagybirtokosa volt. Pons úgy vélte, hogy ha Antiókhia egyenrangú lesz Jeruzsálemmel, Tripolisz is követheti a példát. Aliz megnyerte ügyének a hercegsége déli részén élő legnagyobb bárókat, a két testvért, Zardanai Vilmost és Garentont, Szahjún urait, akik a Latakia mögötti dombokon épült bizánci erődöt birtokolták, továbbá Antiókhiában is voltak párthíveik. De az antiókhiai urak többsége félt a nőuralomtól. Amikor tudomást szereztek Aliz tervéről, küldöncöt menesztettek Jeruzsálembe és odahívták Fulkó királyt. Fulkó azonnal elindult seregével Jeruzsálemből. Olyan kihívás volt ez, amellyel szembe kellett néznie. Amikor a tripoliszi határra ért, Pons nem engedélyezte neki az átvonulást. Cecília grófné Fulkó féltestvére volt, de Fulkó hiába hivatkozott a rokonsággal járó kötelességekre. A jeruzsálemi seregnek tengeren kellett Bejrútból Szent Simeonba jutnia. Amint partra szálltak az antiókhiai területen, a király délre vonult és Chastel Rouge-nál leverte a lázadókat. Ahhoz azonban nem volt elég erős, hogy megbüntesse ellenségeit. Pons a király bocsánatát kérte és el is nyerte. Aliz bántatlanul megmaradt Latakiában, özvegyi birtokán. Szahjúni Vilmosnak és Garentonnak megbocsátott a király, és megbocsátott Edesszai Joscelinnak is, aki nem vett részt személyesen a csatában. Nem bizonyos, hogy Pons és Joscelin hűségesküt tett Fulkónak, és nem sikerült megtörnie Aliz pártját sem. Szahjúni Vilmost néhány hónappal később megölték egy Zerdana elleni kisebb muszlim támadás során, és Joscelin azonnal feleségül vette Beatrixot, Vilmos özvegyét, aki valószínűleg Zerdanát kapta özvegyi birtokul. Időközben azonban helyreállt a béke. Fulkó lett Antiókhia régense, de a közvetlen irányítást a hercegség fővezérére, a markabi Mazoir Rajnaldra bízta. A király visszatért Jeruzsálembe, és az udvarnál szörnyű dráma részesévé vált.317 Élt az udvarban egy csinos nemes ifjú, Le Puiset-i Hugó, Jaffa ura. Apja, az orléannais-i Puiset ura I. Hugó, II. Balduin első unokatestvére, VI. Lajos francia király bárói ellenzékének a vezére volt. A francia király 1118-ban lerombolta Le Puiset várát, és megfosztotta birtokaitól I. Hugót. Hugó fivérei, Gildoin, a Jozafát-völgybeli Szűz Mária-apátság feje és Biredzsiki Galeran, már korábban Keletre mentek, és amikor Balduin jeruzsálemi király lett, Hugó elhatározta, hogy követi testvéreit, és feleségével, Mabillával ő is keletre utazott.318 Magukkal vitték Hugó nevű gyermeküket is. Apulián átutazóban a gyermek megbetegedett, és II. Boemund udvarában hagyták. II. Boemund Mabilla első unokatestvére volt. Amikor a házaspár Palesztinába érkezett, Balduin király nekik adta Jaffát. I. Hugó nemsokára meghalt, ekkor Mabilla és a birtok egy vallon lovagé Namuri Alberté lett. Mind Mabilla, mind Albert rövidesen követte a sírba Hugót, és az ekkor körülbelül 16 éves II. Hugó Apuliában hajóra szállt, és eljött, hogy átvegye örökségét. Balduin szívesen fogadta és átadta neki szülei birtokát. Hugót a királyi udvarba hívta, ahol legkedvesebb pajtása unokatestvére, a fiatal Melisenda hercegnő volt. 1121 táján Hugó feleségül vette Arnulf pátriárka unokaTüroszi Vilmos, XIV, 4-5, 611-614. p.; Szíriai Mihály, III, 233. p.; Kamál ad-Dín, 664. p. azt állítja, hogy Zerdenai Vilmost a polgárháborúban ölték meg, de Ibn al-Kalániszí (125. p.) szerint 1133 elején megölték. Aliz lázadása 1132 elejére lehető. 318 Puiset-i Hugó anyja, Montlhéry Aliz, II. Balduin Melisenda nevű anyjának volt a testvére. Cuissard: Les Seigments du Puiset, 89. p. A Jozafát-beli Szűz Mária-kolostor apátja, Gildoin és Biredzsiki Galeran feltehetően Hugó testvérei voltak. Mahilla apja Roucy grófja, Hugó volt, anyja pedig, Guiscard Róbert Szibilla nevű lánya. Lásd e mű III. kötete függelékében, családfák, I, és 1. és 2. Türoszi Vilmos, lásd e mű II. kötet 129. p.) helytelenül azt feltételezi, hogy II. Hugó Apuliában született, ha ez így lenne, akkor 6 éves korában nősült volna. 317

121

húgát, Garnier-i Eustache özvegyét, Emmát, aki már középkorú, de nagy birtokkal rendelkező hölgy volt. Emma nagyon örült délceg ifjú férjének, de ikerfiai, II. Eustache, Szidón örököse és Gautier, akire Kaiszareia várt, gyűlölték a náluk alig valamivel idősebb mostohaapjukat.319 Időközben Melisendát is férjhez adták Fulkóhoz, akit a hercegnő sohasem szeretett meg, bár Fulkó nagyon szerelmes volt nejébe. A királynő továbbra is bizalmas barátságban maradt Hugóval. Az udvar pletykált, és Fulkó egyre féltékenyebb lett. Hugónak nagyon sok ellensége volt, élükön két mostohafiával. Ők csak szították a király gyanúját, míg végül Hugó önvédelemből egész pártot hozott létre maga körül, amelynek vezetője de Le Puy-i Romain, a Jordánon túli területek birtokosa volt. Nemsokára a királyság egész nemességét megosztotta a király és a gróf ellentéte, és köztudott volt, hogy a gróf a királynő rokonszenvét élvezte. 1132 nyarán mind nagyobb lett a feszültség. A nyár végén, amikor a palota tele volt a királyság nagyjaival, Garnier-i Gautier megvádolta a mostohaapját, hogy a király életére tör, és felszólította, hogy álljon ki ellene párviadalra. Hugó a vádat tagadta és elfogadta a kihívást. A legfelsőbb bírói fórum tűzte ki a párbaj napját; Hugó Jaffába, Gautier Kaiszareiába vonult vissza, hogy megtegye az előkészületeket. Elérkezett a nap, és Gautier meg is jelent, de Hugó távol maradt. Talán a királynő kérte arra, hogy ne álljon ki, mert félt, hogy a dolognak végzetes kimenetele is lehet; talán Emma grófné marasztalta, aki a viadalban vagy a férjét, vagy a fiát veszítette volna el; az is lehet, hogy Hugó bűnösnek érezte magát, és félt Isten bosszújától. Bármi is volt távolmaradása oka, gyávaságát árulása bizonyítékának tekintették. Barátai ezek után nem tarthattak ki mellette. A királyi tanács távollétében bűnösnek mondta ki. Hugó megijedt, Aszkalonba menekült, hogy az egyiptomi helyőrségtől kérjen menedéket. Egyiptomi csapattal tért vissza Jaffába, és elkezdte pusztítani Sáron síkságát. Ezzel nyíltan árulóvá lett. Balian, Ibelin birtokosa és Jaffa főparancsnoka, Hugó első számú alattvalója szintén Hugó ellen fordult, és amikor sietve királyi sereg érkezett Jeruzsálemből Jaffába, a város kardcsapás nélkül megadta magát. Még az egyiptomiak is elhagyták Hugót, mint értéktelen szövetségest. Kénytelen volt megadni magát a királynak. Hugó nem kapott szigorú büntetést. A királynő barátja volt, és Messines-i Vilmos pátriárka is azt javasolta, hogy kapjon kegyelmet. A király is minél hamarabb el akarta simítani a dolgot, mert nyilvánvaló volt a polgárháború veszélye. December 11-én, ami kor a királyi sereget Jaffa ellen összehívták, a damaszkuszi atabég meglepetésszerűen lecsapott Bánjász erődjére és visszahódította az iszlámnak. Az a határozat született, hogy Hugónak három évre száműzetésbe kell vonulnia, azután büntetlenül elfoglalhatja birtokait.

Nem vagyunk biztosak Eustache Garnier fiainak a nevében. Gautier egy, 1181. szeptember 21-én kelt oklevél szerint Kaiszareia és Szidón ura volt (Röhricht: Regesta, 35. p.); II. Eustache 1126-ban Szidón ura volt (Röhricht: Regesta, Additamenta, 8. p.). Eustache és Gautier I. Eustache fiaiként szerepelnek egy szintén 1126-ban kelt oklevélben (Röhricht: Regesta, 28. p.). A Lignages szerint azonban Gerard és Gautier a fiúk neve, és Gerard-t Guidónak is hívja az Assises. Lásd La Monte: The Lords of Sidon, Byzantion, XVII. köt. 188-190. p.; szerinte Gerard II. Eustache fia volt. II. Eustache halálát 1131 előttre teszi, amikor Valter lett Gerard nevében a régens. 319

122

Míg Hugó hajóra várt, hogy Itáliába utazzék, az újév elején felment Jeruzsálembe, hogy elbúcsúzzék barátaitól. Egyik este, amikor a Szűcsök utcáján egy üzlet előtt kockázott, egy breton lovag mögé osont, és keresztülhasította a fejét és a testét. Hugó csaknem elvérzett. A gyanú rögtön a királyra terelődött, de Fulkó gyorsan és megfontoltan cselekedett. A breton lovagot bíróság elé állították, ahol bevallotta, hogy saját ötlete volt a merénylet: így akarta elnyerni a király kegyét. A lovagot halálra ítélték, végtagjait egymás után vágták le. A kivégzés nyilvános volt. Amikor már karját-lábát levágták s csak a feje volt a törzsén, elismételtették vele a vallomását. A király becsülete meg volt mentve. De a királynő nem hagyta ennyiben a dolgot. Annyira haragudott Hugó ellenségeire, hogy azok hónapokon át az életüket féltették, és vezérük, a Nábluszi Raourt kíséret nélkül ki sem merészkedett az utcára. Állítólag még Fulkó király is féltette az életét. Neki azonban csak az volt a vágya, hogy elnyerje felesége kegyét. Mindenben ráhagyatkozott, és a szerelemben boldogtalan királynő csakhamar a hatalomban talált vigaszt.320 Hugó túlélte a merényletet, ha nem is sokkal. Visszavonult unokatestvére, II. Roger szicíliai király udvaráA Jeruzsálemi Királyság a XII. században ba, aki Garganót ajándékozta neki. Nem sokkal később ott halt meg.321 Fulkó kétségkívül megkönnyebbülve szentelte ezek után magát az északi ügyeknek. Ott rosszabbul állt a frankok ügye, mint II. Balduin idejében. Antiókhiában nem volt igazi uralkodó. Edesszai II. Joscelinban nem élt apja energiája és politikai érzéke, és nem is volt vonzó ember: alacsony volt, vaskos, sötét bőrű, sötét hajú, himlőhelyes képű, hosszú orrú, dülledt szemű. Voltak nagylelkű gesztusai, de lusta, pompakedvelő, hedonista ember lévén, tökéletesen alkalmatlan volt a frank keresztény világ előretolt bástyájának irányítására.322 320

A történetet részletesen előadja Türoszi Vilmos, XIV, 15-17, 627-633. p.; Ibn al-Kalániszí, 215. p. röviden szól a frankok közötti nézeteltérésekről, amelyek, mint írja, nem gyakoriak. 321 Türoszi Vilmos, XIV, 17, 633. p. 322 Türoszi Vilmos, XIV, 3, 610. p. II. Joscelin 1113-ban született (Chron. Anon. Syr., 35. p.).

123

Annál is inkább súlyos volt egy rátermett frank vezető hiánya, mert Zangí össze tudta fogni a muszlim világ erőit. Ekkoriban Zangí még kivárt. Annyira le volt kötve Irakban, hogy nem tudta kihasználni a frankok helyzetét. Mahmúd ibn Muhammad szultán 1131-ben meghalt, és iraki és dél-perzsiai birtokait fiára, Dávúdra hagyta. De Szandzsár, a szeldzsuk dinasztia meghatározó alakja úgy döntött, hogy az örökséget Mahmúd fivérének, Kazvin birtokosának, Tugrilnak kellene megkapnia. Mahmúd két másik fivére, Maszúd Fárszból és Szeldzsuk-sáh Azerbajdzsánból szintén igényekkel lépett fel. Dávúd hamarosan visszalépett, mert sem Musztarsid, sem az alattvalói nem támogatták. Bagdadban egy időre elfogadták a Szandzsár támogatását élvező Tugrilt, s egyúttal Szandzsár nyomására Maszúd is visszalépett. Szandzsár számára azonban érdektelenné váltak az események, amikor Szeldzsuk-sáh Bagdadba ment, s elnyerte a kalifa támogatását. Maszúd Zangíhez fordult segítségért. Zangí Bagdad ellen vonult, de a kalifa és Szeldzsuk-sáh súlyos vereséget mért rá Tekrít közelében. Ha Tekrít kurd kormányzója, Nadzsm ad-Dín Ajjúb nem menekíti át Zangít a Tigris folyón, elfogták vagy megölték volna. Zangí veresége felbátorította a kalifát, aki arról ábrándozott, hogy helyreállíthatja családja egykori hatalmát. Még Szandzsár is megrémült, és Zangí, mint Szandzsár képviselője, 1132 júniusában ismét Bagdadra támadt, ez alkalommal a köpönyegforgató beduin törzsfő, Dubaisz oldalán. A csatában először Zangínek kedvezett a szerencse, de azután a kalifa személyesen beavatkozott, megverte Dubaiszt, és diadalmasan lecsapott Zangíra, aki kénytelen volt viszszavonulni Moszulba. Musztarsid a következő tavaszon érkezett oda, nagy sereg élén. Úgy látszott, hogy az abbászidáknak sikerül visszaszerezniük egykori dicsőségüket, hiszen az iraki szeldzsuk szultanátus ekkoriban már alig volt több a kalifa egyik csatlós államánál. Zangí azonban megszökött Moszulból, hozzákezdett a kalifa táborának pusztításához és elvágta az utánpótlási vonalakat. Három hónappal később Musztarsid visszavonult.323 De az abbászida újjászületés nagyon rövid életű volt. A következő évben Maszúd szeldzsuk herceg sorra legyőzte mindazokat, akik igényt tartottak az Iraki szultanátusra. Musztarsidnak nem sikerült őt megfékeznie. 1135-ben a Daimargnál vívott csatában Maszúd megverte a kalifa seregét s elfogta a kalifát. Azerbajdzsánba küldték száműzetésbe, s ott aszaszinok ölték meg, valószínűleg Maszúd jóváhagyásával. A kalifa fia és utóda, Rasíd, Dávúd szeldzsuk trónkövetelőhöz és Zangíhoz fordult segítségért, de hiába. Maszúd elérte a bagdadi kádiknál, hogy fosszák meg a tróntól Rasídot. Muktafí, az új kalifa, gazdag ajándékokkal elcsábította Zangít Dávúdtól és Rasídtól. Muktafí és Maszúd újabb megtisztelő címekkel halmozta el Zangít, és így Zangí 1135-től kezdődően ismét a nyugati ügyeknek szentelhette magát.324 Mialatt Zangí az iraki ügyekkel foglalatoskodott, Szíriát Szauarra, egy damaszkuszi katonára bízta, akit megtett Aleppó kormányzójává. Nem tudott sok katonát a rendelkezésére bocsátani, de biztatására számos zsákmánykedvelő türkmén állt be Szauar szolgálatába, aki 1133 tavaszán velük készített elő támadást Antiókhia ellen. A megrémült antiókhiaiak Fulkó királyhoz fordultak segítségért. Miközben a király észak felé tartott seregével, Szidónban találkozott Tripolisz grófnéjával, aki elbeszélte neki, hogy férjét a Noszairi-hegységben tőrbe csalta egy türkmén banda, majd a gróf Ibn al-Aszír, 398-399. p. (és A moszuli atabégek, 78-85. p.); lásd „Masud ibn Mohammed”, „Tughril I” és „Sandjar” szócikkeket, in Encyclopaedia of Islam. 324 Abúl Fidá, 21-23. p.; Ibn al-Aszír: A moszuli atabégek, 88-91. p.; Ibn al-Tiktaká: Kitāb al-fahrī 297298. p. 323

124

az Orontész-völgy peremén, Montferrat várában talált menedéket. A hölgy kérésére Fulkó Montferrat felé indult, s közeledtére a türkmének visszavonultak. Ez a közjáték helyreállította a szívélyes viszonyt Pons és Fulkó között. Nem sokkal később Pons fia és örököse, Rajmund elvette a királyné húgát, Jeruzsálemi Hodiernát, leánya pedig férjhez ment Fulkó antiókhiai katonai parancsnoka, a markabi Maszoiri Rajnald fiához.325 Miután Tripolisz grófját megmentette, Fulkó továbbment Antiókhiába. Ott megtudta, hogy Szauar sikeres portyát vezetett az edesszai Turbesszel városába, és már összegyűjtötte seregét Antiókhia ellen. Fulkó óvatosságból néhány napot várt, majd megindult a kinnaszríni muszlim tábor ellen, és éjjel meglepetésszerűen lecsapott rá. Szauart visszavonulásra és sátra feladására kényszerítette, de győzelme korántsem volt teljes. Az elkövetkező csetepatékban a muszlimok több frank különítményt megsemmisítettek. Fulkó mégis diadalmenetben vonult be Antiókhiába, mielőtt 1133 nyarán visszatért volna Palesztinába. De amint eltávozott, Szauar újrakezdte portyáit a keresztény területen.326 Az efféle határ menti összecsapásoktól eltekintve az 1134. év viszonylag békésen telt el. 1135-ben a muszlim világot forradalmak gyengítették meg. Egyiptomban al-Háfiz fátimida kalifa úgy próbálta megfékezni a vezérek hatalmát, hogy saját Haszan nevű fiát nevezte ki vezírré. Az ifjú azonban szinte betegesen kegyetlen volt. Hamis vádak alapján negyven emírt kivégeztetett, mire lázadás tört ki. A kalifa csak úgy tudott megmenekülni, hogy megmérgeztette saját fiát, és holttestét kiadta a lázadóknak. Ezután egy Vahrám nevű örményt nevezett ki vezírré, aki szívesebben törődött barátai és keresztény hittestvérei boldogulásával, mint a frankok elleni harccal.327 Damaszkusz is tehetetlen volt. 1132-ben meghalt Togtekin fia, Burí, s az atabégi posztot Burí fia, Iszmáíl foglalta le. Iszmáíl ragyogóan kezdte uralkodását, visszafoglalta a frankoktól Bánjászt, a vetélytársaitól Baalbeket és Hamát, de nyomasztó adóit hamarosan zsarnoki kegyetlenséggel párosította. Viselkedése miatt merényletet kíséreltek meg ellene, amelyet kivégzésekkel torolt meg. Iszmáíl még saját testvérét, Szavindzsot is elevenen befalaztatta, habár csak csekély gyanú merült fel ellene. Ekkor Iszmáíl elhatározta, hogy elpusztítja apja egykori bizalmas tanácsadóját, Júszuf ibn Fírúzt. Iszmáíl anyja, Zumurrud hercegné fia, Szavindzs halálát közönyösen viselte el, Júszuf azonban a szeretője volt. Az ő megmentésére összeesküvést szőtt. Iszmáíl rájött, hogy saját palotájában sincs biztonságban. Rémületében apja régi ellenségének, Zangínak írt. Felajánlotta, hogy az alattvalója lesz, ha Zangí megtartja őt a pozíciójában. Ha nem segít, átadja Damaszkuszt a frankoknak. Zangí szempontjából nem volt szerencsés odahagyni Moszult, amíg nem sikerül megvernie Musztarsidot, az abbászida kalifát. Ám a felkérést nem hagyhatta megválaszolatlanul. Csakhogy túl későn jutott el hozzá. Zangí február 7-én átkelt az Eufráteszen, de Zumurrud hat nappal korábban megölette Iszmáílt, és kisebbik fiát, Sihab ad-Dín Mahmúdot állította helyébe. Az új atabég népe támogatásával udvariasan elhárította Zangí követeinek kérését, hogy ismerje el fennhatóságát. Amikor Zangí Damaszkusz ellen vonult, miután útközben Hamá megadta magát neki, Damaszkusz védekezésre készen fogadta. Nem sikerült rohammal bevennie a falakat. Hamarosan elfogytak készletei, és sok katonája is elhagyta. Ekkor ért el Zangíhoz Musztarsid kalifa követsége: a kalifa udvariasan megkérte, hogy tartsa tiszteletben Damaszkusz függetlenséTüroszi Vilmos, XIV, 6, 614-615. p.; Ibn al-Kalániszí, 221-222. p.; Ibn al-Aszír, 399-400. p. Türoszi Vilmos, XIV, 7, 615-616. p.; Ibn al-Kalániszí, 222-223. p.; Kamál ad-Dín, 665. p. 327 Ibn al-Aszír, 405-408. p. 325 326

125

gét. Zangí kapva kapott az ürügyön, amely lehetővé tette, hogy szégyen nélkül viszszavonulhasson. Zangí és Mahmúd békét kötött és Zangí hivatalos látogatást tett Damaszkuszban. Mahmúd nem bízott annyira Zangíben, hogy személyesen viszonozza a látogatást, hanem egyik testvérét küldte maga helyett.328 Ez az epizód, amely egybeesett az egyiptomiak meggyengülésével, kiváló alkalmat kínált Bánjász visszahódítására és a támadásra. Fulkó azonban veszni hagyta a lehetőséget. Zangí, miután kikászálódott a damaszkuszi kalandból, seregét az antiókhiai területek ellen fordította. Míg helytartója, Szauar Turbesszelt, Azazot és Ajntabot fenyegette és megakadályozta, hogy kapcsolat létesüljön az antiókhiai és az edesszai sereg között, Zangí végigsöpört a keleti határ erődrendszerén, s egymás után foglalta el Kafartabot, Maarratot, Zerdanát és Atarebet. A frankok szerencséjére akkor vissza kellett térnie Moszulba, de a határokat védő várak elvesztek.329 Ezek a csapások ismét északra szólították Fulkót. A király névleg még mindig Antiókhia régense volt, de a kormányzás feladatát Bernát pátriárka látta el, aki a nyár elején meghalt. Erőteljes, határozott, rátermett államférfi volt, de szigorú a frank nemcsekkel, és türelmetlen a helyi keresztényekkel szemben. Halála után a nép Mamisztra latin püspökét, Domfronti Radulfot választotta meg helyébe. Radulf meg sem várta a kánoni szabályok szerinti megválasztását, máris elfoglalta székét. Radulf nagyon különbözött Bernáttól. Enyhe kancsalsága ellenére jóképű férfi volt, szerette a pompát, bőkezű volt és szeretetre méltó, és bár nem részesült kiváló nevelésben, nagyon meggyőzően tudott szónokolni. Ám a kellemes külső máz világias, becsvágyó, alattomos embert rejtett. Nem akart a király és emberei irányítása alatt állni, ezért tárgyalni kezdett az özvegy Aliz hercegnével, aki még mindig latakiai birtokán élt. Aliz felfigyelt a kínálkozó alkalomra és testvéréhez, Melisenda királynőhöz fordult. Augusztusban Fulkó rövid látogatásra érkezett Antiókhiába. Nem érzett magában elegendő erőt, hogy Radulf megválasztása ellen tiltakozzon, feleségétől pedig semmit sem tudott megtagadni. Aliz tehát visszatérhetett Antiókhiába. Fulkó maradt a régens, de a hatalmat egy kényelmetlen szövetség keretében megosztotta egymás között az özvegy és a pátriárka.330 Radulf csakhamar összeütközésbe került papságával, és Aliz lett a város úrnője. Helyzete nagyon ingatag volt. Főként a helybeli keresztény lakosságra támaszkodott. A Zangíval folytatott intrikái megmutatták, hogy Aliz nem sokat törődik a frankok érzelmeivel. Ezúttal jobb tervet eszelt ki. 1135 végén követeket küldött Konstantinápolyba és felajánlotta leánya, Konstancia kezét Manuélnak, a császár fiatalabb fiának. Az elszörnyedt keresztesek ezt a lépést becsvágyó szeszélynek tulajdonították, de valóban ez lett volna a legjobb megoldás Észak-Szíria megőrzésére. Antiókhiában sok görög élt. Zangí fellépése óta megnőtt a muszlim veszély, és egyedül a császárság volt kellően erős ennek a kivédésére. Ha létrejött volna egy vazallus állam császári fennhatóság alatt, amelyet előbb a félig örmény Aliz, majd közösen egy bizánci herceg és egy frank hercegnő irányít, nagyszerűen szolgálta volna a görögök és a frankok egybeolvasztását a kereszténység védelme érdekében. A frank nemesség Ibn al-Kalániszí, 211-236. p., alapos leírás, de dicsérően szól azokról az okokról, amelyek miatt az özvegy megölette saját fiát. Azt írja, hogy Iszmáíl főminisztere egy keresztény kurd volt, Hitetlen Bertrand, Busztán, 529. p.; Kamál ad-Dín, 667-670. p.; Ibn al-Aszír, 403-405. p. 329 Kamál ad-Dín, 670. p. 330 Türoszi Vilmos, XIV, 9, 20., 619-620., 636. p. Fulkó 1135 augusztusában volt Antiókhiában (Röhricht: Regesta, 39. p.). 328

126

azonban elszörnyedt és Radulf pátriárkát egyik napról a másikra letették posztjáról egy gyűlölt görög javára. Úgy látszik, Antiókhiában a bárók megtanácskozták Fulkó királlyal a kérdést, hogy ki lehetne megfelelő férj Konstancia számára. Most az antiókhiai urak sürgős üzenetet küldtek a királyhoz, és jelezték, hogy vőlegényre van szükség. Fulkó megvizsgálta az általa ismert összes francia nagyurat, és döntése Aquitániai IX. Vilmos ifjabb fiára, Poitiers-i Rajmundra esett, aki éppen I. Henrik angol király udvarában tartózkodott; a király leánya pedig nem sokkal korábban ment férjhez Fulkó Gottfried nevű fiához. Egy ispotályos lovagot, Jebarre-i Gérard-t küldték Angliába Rajmundért. Minden a legnagyobb titokban folyt. Aliznak nem volt szabad tudomást szereznie semmiről, és a királynőt sem volt biztonságos beavatni a tervekbe. Veszélyt jelentett még Roger szicíliai király is, aki sohasem bocsátotta meg a jeruzsálemi királyságnak az anyját, Adelaide-t ért sértést, és akinek mediterrán becsvágya nem tette volna lehetővé, hogy a területén szabadon átutazhasson egy olyan kérő, aki a legjelentősebb keleti örökösnő kezére pályázott. Gérard megérkezett az angol udvarba, és Rajmund igent mondott a kérőnek. Roger azonban tudomást szerzett a titokról, hiszen az angol és a szicíliai normannok szoros kapcsolatban voltak egymással. Elhatározta, hogy feltartóztatja Rajmundot, aki csakis egy dél-itáliai kikötőben kereshetett magának hajót, hogy eljusson Szíriába. Rajmund arra kényszerült, hogy feloszlassa kíséretét, önmagát zarándoknak, időnként pedig, egy kereskedő szolgájának álcázta. Így sikerült átjutnia a blokádon, és 1136 áprilisában megérkezett Antiókhiába. Megérkezése már nem maradhatott titokban Aliz előtt. Rajmund azonnal felkereste a pátriárkát. Radulf feltételekhez kötötte segítségét. Rajmundnak hűséget kellett esküdnie a pátriárkának és mindenben az ő tanácsait kellett követnie. Rajmund beleegyezésével a pátriárka kihallgatást kért Aliztól, és elmondta neki, hogy a csinos idegen azért érkezett Antiókhiába, hogy megkérje Aliz kezét. A történet hihető volt, Rajmund 37 éves volt, Aliz nem volt még harminc, míg Konstancia csak kilenc esztendős volt ekkor. Amíg Aliz a palotában jövendőbelijét várta, Konstanciát elrabolták, elvitték a székesegyházba, ahol a pátriárka sietve összeeskette őt Rajmunddal. Alizt legyőzték. Egy örökösnő törvényes férjével szemben az özvegynek nincsenek jogai. Ismét visszavonult hát Latakiába és ott is fejezte be, vigasztalanul, rövid életét.331 Rajmund élete virágában volt. Jó megjelenésű, óriási fizikai erejű férfi volt, aki nem kapott alapos nevelést, és a szerencsejátékok szerelmese volt. Hevessége és hanyagsága ellenére, nagy súlyt fektetett a lovagiasságra és viselkedése egyszerűségére.332 Népszerűsége rövidesen félelmet és tiszteletet váltott ki a pátriárkából, aki továbbra sem volt jóban papságával, és bár tiszteletteljesen bántak vele, hatalma nem volt. A nemesek egyöntetűen Rajmundot támogatták: túl komoly volt a helyzet ahhoz, hogy másként cselekedhettek volna. A hercegség egyre gyengült. Nemcsak keleti védelmi vonala omlott össze. Délen, a Noszairi-hegységben 1131-ben egy türkmén kalandor elfoglalta Biszikrail várát Mazoiri Rajnaldtól, és 1136-ban kis híján megszerezte Balatonoszt is. A frankok nem sokkal később visszafoglalták Biszikrailt. 1129ben a frankok megszerezték a még délebbre lévő Kadmosz várát, 1131-ben a vár a kahfi emíré, Szajf ad-Dín Amrúné lett, aki egy évvel később eladta az aszaszin szekta 331

Türoszi Vilmos, XIV, 20, 635-636. p.; Kinnamosz, 16-17. p.; Torigny Róbert, (I, 184. p.) szerint Rajmund II. Boemund özvegyét vette el. 332 Türoszi Vilmos, XIV, 21, 637-638. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 522. p. leírja, hogy Rajmund meg tudott hajlítani egy vasrudat. Kinnamosz (125. p.) Herkuleshez hasonlítja.

127

vezérének, Abul-Fahnak. 1135-ben az aszaszinok Kahf várát is megvásárolták Szajf ad-Dín fiaitól, és 1136 telén elfoglalták a frankoktól Haribát.333 Kilikia már korábban elveszett. 1131-ben, nem sokkal II. Boemund halála után Leó rupenida herceg – aki mögött védelemként a danismendi emírrel kötött szövetség állt –, levonult a síkságra és elfoglalta Tarszosz, Mamisztra és Adana városát. Fivére és elődje, Torosz már korábban elkergette a kis bizánci helyőrséget Sziszből és Anazarboszból. 1135-ben Leó elfoglalta az Amanosz lejtőin elterülő Szarventikart Balduintól, Maras urától. Kilikiában azonban gyenge volt az örmények hatalma. Banditák népesítették be a vidéket, és kalózok pusztították a partokat.334 Nem volt jobb az edesszai grófság helyzete sem. Az ortokida Timurtas kevéssel azelőtt elfoglalta egyes keleti területeit. Északon Gargar örmény hercege, Mihály, aki nem tudta tartani magát a törökökkel szemben, átadta birtokait Joscelin grófnak, aki azután elhamarkodottan továbbadta az egészet Mihály személyes ellenségének, Baszileosznak, az örmény katholikosz fivérének. A két örmény között polgárháború tört ki. Joscelinnak kellett helyőrséggel ellátnia Gargart, de nem tudta megakadályozni, hogy a vidéket egymás után végigdúlják az örmények, majd a törökök. Szauar 1135-ben végigpusztította Turbesszel vidékét, és 1136 áprilisában, azaz Poitiers-i Rajmund keletre érkezésekor, hadvezére, Afsín, nemcsak átjutott az antiókhiai területeken egészen Latakiáig, felégetve és kifosztva az útjába eső falvakat, hanem még északra is fordult, Marason át Kaiszun felé. Maras és Kaiszun ura, Balduin, az edesszai gróf legjelentősebb vazallusa, gyenge volt ahhoz, hogy megvédje birtokait.335 Rajmund elhatározta, hogy először Kilikiát hódítja vissza. Biztos háttérre volt szüksége, hogy megtámadhassa Zangít. Fulkó király beleegyezésével a marasi Balduin a rupenidák ellen indult. A szövetség azonban nem volt teljes. Edesszai Joscelin, nem csak Fulkó vazallusa és Balduin hűbérura, hanem egyúttal Leó unokaöccse is volt, és rokonszenve nagybátyja mellé állította. A jeruzsálemi király tekintélye már nem volt elegendő a frank hercegek egyesítéséhez. Joscelin segítségével Leó visszaverte az antiókhiai sereget. Leó a diadal feletti örömében beleegyezett abba, hogy személyes találkozzék Balduinnal, aki áruló módon elfogatta, és Antiókhiába küldte raboskodni. Leó távollétében három fia összeveszett egymással. A legidősebbet, Konstantint fivérei elfogták és megvakították. De a frankoknak ebből semmi haszna nem származott. Muhammad ibn Gázi danismendi emír megszállta Kilikiát, elpusztította a termést, majd egészen Kaiszunig tönkretette Balduin birtokait. Ez a sok csapás úgy megrendítette Leót, hogy megvásárolta a szabadságát, felajánlva a kilikiai városokat Rajmundnak, de amint hazaért, azonnal megfeledkezett az ígéretéről. Kapkodó, ötletszerűen vezetett háború következett, mígnem 1137 elején Joscelin elérte, hogy fegyverszünetet kössenek a harcoló felek, akiket megrémítettek az északról érkező hírek. Ezek azt mutatták, hogy Aliz hercegnő talán mégsem volt annyira ostoba.336 333

Ibn al-Kalániszí, 241. p.; Uszáma, Hitti kiad., 157. p.; Kamál ad-Dín, 680. p. Gergely pap, 152. p.; Szíriai Mihály, III, 230-233. p.; Örmény Rímes Krónika, 499. p.; Szembat connétable, 615. p. 335 Szíriai Mihály, III, 244. p.; Ibn al-Kalániszí, 239-240. p.; Kamál ad-Dín, 672. p. 336 Gergely pap: i. h. (és Dulaurier jegyzete); Szembat connétable, 616. p.; Edesszai Máté, cclii, 320321. p. 334

128

Fulkó király semmilyen gyakorlati segítséget sem tudott nyújtani barátjának, Rajmundnak. Saját háza táján kellett komoly veszéllyel szembenéznie. Az ifjú damaszkuszi atabég, Mahmúd kormányzását anyja békekedvelő szeretője, Júszuf politikája határozta meg, de 1136-ban egy tavaszi estén, amikor Mahmúd Júszuffal és Bazavas mameluk parancsnokkal sétált, Bazavas hirtelen leszúrta Júszufot, majd Baalbekbe menekült a seregéhez. Onnan fenyegetőzött, hogy megtámadja Damaszkuszt, leteszi a posztjáról az atabéget, ha nem csinálnak belőle főminisztert. Mahmúd eleget tett a kérésnek. Ettől kezdve a damaszkusziak ismét ellenségesek voltak a frankokkal. A következő év elején megszállták Tripolisz grófságát. A helyi keresztények, akik nem voltak lojálisak a frankokkal szemben, átvezették a muszlimokat a Libanoni-hegység titkos hágóin, le a parti síkságra. Pons grófot meglepte a támadás. Kis sereggel szállt harcba, és rettenetes vereséget szenvedett. Pons a hegyekbe menekült, de egy keresztény paraszt elárulta rejtekét a muszlimoknak, akik azonnal kivégezték. Tripolisz püspöke is fogságba esett, de őt szerencsére nem ismerték fel, és mint jelentéktelen személyt hamarosan kicserélték. Bazavas elfoglalt egy-két határ menti erődöt, de Tripoliszt nem merte megtámadni. Nem sokkal később zsákmánnyal megrakottan viszszavonult Damaszkuszba.337 Pons több, mint 25 éven át uralkodott Tripoliszban. Jól igazgatta országát, de politikusként nem sokat ért. Szüntelen arra vágyott, hogy lerázza a jeruzsálemi királyság fennhatóságát, de túl gyenge volt a függetlenség kivívásához. Fia és örököse, II. Rajmund szenvedélyesebb természetű volt. Huszonkét esztendős volt, nemrégiben vette feleségül Melisenda királynő testvérét, Jeruzsálemi Hodiernát, akit féltékenyen és odaadóan szeretett. Első ténykedése az volt, hogy bosszút állt atyjáért, természetesen nem a damaszkuszi mamelukokon, ahhoz nem volt elég ereje, hanem a Libanonihegység hűtlen keresztényein. Lerohanta a falvakat, amelyeket azzal vádolt, hogy összejátszottak az ellenséggel is, lemészárolta a férfiakat, a nőket és a gyerekeket pedig eladta rabszolgának Tripoliszba. Durvasága kezesebbé tette a Libanon lakóit, de nem növelte bennük a frankok iránti szeretetet.338 Bazavas tevékenysége nem tetszett Zangínak. Nem szívesen támadt volna a frankokra, oldalában egy önálló és harcias muszlim állammal. Június végén Humszba vonult, amelyet a damaszkuszi atabég nevében egy Unur nevű, idős mameluk tartott kézben. Zangí nagyjából két hétig tartózkodott Humsz alatt, amikor híre jött, hogy frank sereg közeleg Tripolisz felől. Bármi is volt Rajmund eredeti szándéka, a hír hallatára Zangí felhagyott Humsz ostromával, és a frankok ellen fordult. Rajmund erre visszavonult, és Zangí elkezdte ostromolni Montferrand nagy várát a Noszairi-hegyek keleti lankáin, a Bukaia bejárata felett. Rajmund Jeruzsálembe küldött segítségért Fulkó királyhoz. Fulkóhoz épp akkor érkezett meg Antiókhiából egy sürgős kérés, de nem hagyhatta figyelmen kívül a Tripoliszt fenyegető muszlim veszélyt. Ahány embert csak tudott, összeszedett és sietve csatlakozott Rajmundhoz, majd együtt kerülték meg erőltetett menetben a Noszairi-hegyeket és eljutottak Montferratba. Nehéz menetelés volt, a sereg csakhamar siralmas állapotba került. Zangí a közeledtükre távozni készült, amikor azonban megtudta, hogy milyen állapotban vannak, visszafordult és bekerítette őket, amint azok felbukkantak a vár melletti dombok mögül. Az elcsigáTüroszi Vilmos, XIV, 23, 640. p.; Ibn al-Kalániszí, 240-241. p.; Ibn al-Aszír, 419-420. p. Türoszi Vilmos: i. h.

337 338

129

zott frankokat meglepte a támadás. Derekasan küzdöttek, de a csatának csakhamar vége lett. A keresztények zöme holtan maradt a csatamezőn. A többiek – köztük Tripolisz grófja is –, fogságba estek, míg Fulkó kis csapat emberrel bemenekült a várba.”339 Mielőtt Zangí lerohanhatta volna Montferratot, a király üzent a jeruzsálemi pátriárkának, az edesszai grófnak és Antiókhia hercegének, s azonnali segítséget kért. Mind a három válaszolt a kérésre, s nem törődött a várható veszélyekkel: a király és lovassága megsemmisítése a királyság végét jelenthette. Vilmos pátriárka összeszedte a Palesztinában hagyott milíciát, s a Szent Kereszttel az élen Tripoliszba vezette csapatát. Edesszai Joscelin is félretette otthoni gondjait és délre indult, útközben csatlakozott hozzá Antiókhiai Rajmund, aki ez idő szerint nem nagyon tehette meg, hogy elhagyja fővárosát. A katonáitól megfosztott Palesztina szerencséjére a szomszédai nem voltak olyan helyzetben, hogy megtámadhatták volna. Egyiptomot palotaforradalom bénította meg, amelynek során az örmény Vahram vezírt egy erőszakos keresztényellenes ember, Ridván ibn al-Valaksi váltotta fel, aki azzal volt elfoglalva, hogy elődje barátait likvidálja, illetve a kalifával rivalizált. Az aszkaloni helyőrség kicsapott Lüddára, de ennél több nem történt.340 Damaszkuszi Bazavas, a mameluk veszedelmesebb volt. Amint a pátriárka elhagyta az országot, odáig merészkedett, hogy végigpusztítsa Palesztinát egészen Nábluszig, a város lakóit kardélre hányva. Tartott azonban attól, hogy Damaszkuszban Zangí teljes diadalt arat, és ezért nem akart túl messzire menni a frankok sanyargatásával.341 A felmentő sereg július végén a Bukaiánál gyűlt össze. Montferrand várában a király már végképp kétségbeesett. Nem kapott híreket a külvilágból. Készletei fogytán voltak, és Zangí tíz nagy ostromgépe éjjel-nappal bombázta a vár falait. Végül hírnököt küldött Zangíhoz és megtudakolta feltételeit. Legnagyobb örömére Zangí csak Montferrand várát kérte tőle. A király szabadon elvonulhatott embereivel együtt. Zangí arra is hajlandó volt, hogy szabadon bocsássa a többi foglyot is, köztük Tripolisz grófját, és váltságdíjat sem kért. Fulkó azonnal beleegyezett mindenbe, Zangí pedig betartotta a szavát. Fulkót és testőreit Zangí elé vezették, aki nagy tisztelettel fogadta őket, és pompás öltözékkel ajándékozta meg a királyt. A király visszakapta bajtársait, békében útra kelhettek. A Bukaia völgyében találkoztak a felmentő sereggel, amely sokkal közelebb volt, mintsem gyanították. Volt, akit bosszantott a gondolat, hogy így, ha kitartottak volna, eljutott volna hozzájuk a felmentő sereg, az okosabbak azonban nagyra értékelték, hogy ilyen könnyen megmenekültek a veszedelemből.342 Valóban, a történetírók nem szűntek csodálni Zangí elnéző viselkedését, ő azonban tudta, mit cselekszik. Montferrat nem lebecsülendő jutalom volt. Birtoklásával meg lehetett akadályozni, hogy a frankok behatoljanak az Orontész felső folyásának völgyébe. A vár fekvése kitűnő volt abból a szempontból is, hogy onnan ellenőrizni lehetett Hamát és a damaszkuszi érdekszférához tartozó Humszot. Megérte hát, hogy harc nélkül hozzájusson, hiszen ahhoz nem volt kedve, hogy csatába bocsátTüroszi Vilmos, XIV, 25, 643-645. p.; Ibn al-Kalániszí, 242-243. p. (tapintatosan nem tesz említést a frank-damaszkuszi szövetségről). Kamál ad-Dín, 672-673. p.; Ibn al-Aszír, 420. p. 340 Türoszi Vilmos, XIV, 26, 645-647. p. 341 Uo., XIV, 27, 647. p. 342 Türoszi Vilmos, XIV, 28-29, 545-551. p.; Ibn al-Kalániszí: i. h.; Kamál ad-Dín: i. h.; Ibn al-Aszír, 421-423. p. 339

130

kozzon a felmentő sereggel a damaszkuszi határ közelében, mert Damaszkusz urai azonnal kihasználták volna a legkisebb vereségét is. Ezen kívül Zangít épp úgy nyugtalanították az északról érkező hírek, mint frank ellenségeit.

131

3. fejezet A császár követelései „Ne higgyen a hívságnak, aki megcsalatott, mert hívság lészen annak jutalma.” (Jób 15,31)

A frankok és az örmények azért kötöttek békét, Rajmund azért vonakodott elhagyni Antiókhiát, és Zangí azért volt ilyen kegyes az ellenségeivel szemben, mert híre jött, hogy Komnénosz János császár személyes vezetése alatt nagy sereg vonult be Kilikiába. Amióta az első keresztes hadjárat idején Alexiosz császárnak nem sikerült eljutnia Antiókhiába, a frank Kelet egyszerűen nem vett tudomást Bizáncról. Habár Boemund terve, hogy nyugatról hódítja meg a Bizánci Birodalmat, tökéletesen csődöt mondott, Alexiosznak nem sikerült betartatni a Boemunddal kötött szerződést. Az antiókhiai frankok jól tudták, hogy a császárt otthoni gondjai kötik le.343 Ezek a bajok harminc évig kitartottak. A birodalom minden határán háborúk dúltak. A Duna alsó folyásánál a kunok törtek be, mint már 1114-ben és 1131-ben is történt. A Duna középső folyásánál állandóan feszült volt a viszony a magyarok és a bizánciak között, ami 1128-ban nyílt háborúba torkollott. A magyarok egészen Szófiáig hódították meg a Balkán-félszigetet, de a császár végül visszaszorította, és saját földjükön verte meg őket. Az olasz kereskedővárosok időről időre rátámadtak a birodalomra, hogy újabb kereskedelmi egyezményeket csikarjanak ki. Pisa 1111-ben köthetett kedvező szerződést és Velence – miután négy évig háborúzott Bizánccal, mert János császár nem erősítette meg az atyja által adományozott engedményeket – 1126ban visszaszerezte minden korábbi jogát. A dél-itáliai normannok Boemund Durazzónál elszenvedett veresége után egy ideig megbékéltek, de 1127-ben ismét veszedelmessé váltak, amikor Szicíliai II. Roger bekebelezte Apuliát. Roger 1130-ban vette fel a királyi címet. Családja hagyományaihoz híven gyűlölte Bizáncot, habár szívesen alkalmazta ellenfele praktikáit, és pártfogolta a bizánci művészetet. Roger azonban annyira becsvágyó volt, hogy általában könnyűszerrel lehetett szövetségest találni ellene. Nemcsak Itália feletti uralomra tört, hanem, mint az Altavilla család utolsó férfitagja, magának követelte Antiókhiát, valamint Jeruzsálemet is, annak a házassági szerződésnek alapján, amelyet anyja, Adelaide kötött I. Balduinnal.344 Kis-Ázsiában nem volt béke. Az első keresztes hadjárat alatt és után Alexiosz megerősítette a bizánci fennhatóságot a félsziget nyugati harmadában és az északi meg a déli partvidéken. Ha csak a török fejedelmekkel kellett volna számolnia, sértetlenül meg is tartotta volna a birtokait. De folyamatosan áramlottak Kis-Ázsia belsejébe Lásd e mű II. köt. 76-77., 92. p. III. Roger-ról lásd Chalandon Domination Normande en Italie, II, 1-51. p. Az 1121. évi polovec (kun) inváziót életszerűen írta le Szíriai Mihály számára a jakobita Edesszai Vazul (III. 207. p.). 343

344

132

nyájaikkal együtt a türkmén csapatok, és úgy megszaporodtak, míg végül kivédhetetlenül elárasztották a partok felé vezető völgyeket is, kellemesebb éghajlatot, gazdagabb legelőket remélve. Jövetelük óhatatlanul elpusztította a keresztény lakosság mezőgazdaságát. Ahogyan gyengült a török vezetők hatalma, úgy lettek egyre irányíthatatlanabbak és veszedelmesebbek alattvalóik a birodalom számára.345 1118-ban, Alexiosz császár halálakor Anatólia török uralom alatt levő részein Maszúd szeldzsuk szultán és a danismendi emír, II. Gázi uralkodott. Maszúd székhelye Konyában volt, és hozzá tartozott a félsziget déli és középső része a Szangariosztól a Taurusz-hegységig; Gází földjei a Halüsztől az Eufráteszig húzódtak. Ez a két államalakulat magába szívta és megsemmisítette a kisebb emirátusokat a keletre elterülő Meliténé kivételével, ahol Maszúd öccse, Togrul uralkodott anyja és anyja második férje, az ortokida Balak gyámsága alatt. Annak ellenére, hogy 1115-ben Philomélionnál a bizánciak győztek, és ezt követően megpróbálkoztak a határok újrarajzolásával, a rákövetkező években a törökök elfoglalták Frígiában Laodikaiát, behatoltak a Meander völgyébe, és elvágták az Attaliába vezető utat. A danismendek ugyanakkor nyugat felé nyomultak Paphlagóniába. Alexiosz császár azt tervezte, hogy hadjáratot indít az anatóliai határok visszaállítására, amikor utolsó betegsége végzett vele.346 János császár trónra lépése új lendületet adott Bizáncnak. Jánost az alattvalói Kaloióannésznek, Jó Jánosnak hívták; egyike volt azoknak a ritka jellemeknek, akikről egy kivétellel egyetlen kortárs író sem tudott semmi becsmérlőt állítani. Ez a kivétel a saját nővére, Anna Komnéné volt, Alexiosz legidősebb gyermeke. Annát még, gyermekkorában eljegyezték az ifjú Konstantin Dukasz társcsászárral, akinek Alexiosz odaígérte a trónt. Nem sokkal Anna öccsének születése után Dukasz korai halála nagy csapást mért a császárleány becsvágyára, aki ettől kezdve csak azzal törődött, hogy helyrehozza a gondviselés igazságtalanságát, és anyja segítségével meg akarta győzni apját arról, hogy a trónt Anna második férjére, Niképhorosz Brüenniosz cézárra hagyja. A császár már haldoklott, neje és lánya odaadóan ápolták, de még akkor is unszolták, hogy tagadja ki Jánost az örökségéből. Alexiosz azonban úgy határozott, hogy a fiának kell követnie őt a trónon. Amikor Jánost bebocsátották a haldoklóhoz, Alexiosz csendesen átadta neki a császári pecséttel ékes gyűrűt. János elsietett a halálos ágytól, hogy bezárassa a palota kapuit. Gyors cselekedetének meg is lett az eredménye. A sereg és a szenátus azonnal uralkodó császárnak nyilvánította, a pátriárka sietve megerősítette döntésüket, és elvégezte a Hagia Szophia-templomban a koronázási szertartást. János kifogott Annán és az anyacsászárnén, de tartott attól, hogy párthíveik az életére törnek. Még atyja temetésére sem ment el; jó oka volt attól tartani, hogy épp a temetés nyújtana alkalmat a merénylőknek. Néhány nappal később Anna összeesküvést készített elő öccse meggyilkolására, mialatt a császár a nyugodt, külvárosi Philopation palotában tartózkodott. Az összeesküvésnek volt azonban egy gyenge pontja. Niképhorosz Brüennioszt szánták a trónra, aki pedig egyáltalán nem vágyott rá. Az is lehet, hogy ő maga figyelmeztette a császárt. János csak enyhe büntetést szabott ki az összeesküvőkre. Eiréné anyacsászárné valószínűleg nem is tudott az egészről, de kolostorba vonult. A császár elkobozta Anna legfőbb támogatóinak birtokait, de sokan közülük később visszakapták azokat. Egy idő345

A türkmén inváziók lefolyásáról és hatásairól jó összefoglalót ad Ramsay: War of Moslem and Christian for the Possession of Asia Minor. In Studies in the History and Art of the Eastern Provinces of the Roman Empire, 295-298. p. 346 Anna Komnéné, XV, i, 6-vi, 10, 187-213. p.; Chalandon: Règne d’Alexius I Comnène, 268-271. p.

133

re Annát is megfosztotta jószágaitól, és Anna attól kezdve teljes elszigeteltségben élt. Niképhoroszt nem büntette meg, aki feleségével azzal vigasztalódott a korona elvesztése miatt, hogy a kevésbé nagyra törő történetírói címet igyekeztek elnyerni.347 Az új császár hatalma biztosítva volt. János ekkoriban a harmincadik évében járt, alacsony, vékony ember volt, sötét szemű, sötét hajú és a bőre is feltűnően sötét volt. Egyszerű ízlésű volt, nem osztozott családtagjai kedvteléseiben, akik közül sokan irodalommal és teológiai vitákkal üdítették fel magukat. Mindenekelőtt katona volt, aki jobban érezte magát a hadjáratokban, mint a palotában. Rátermett, igazságos uralkodó volt, és bár önmagával szemben szigorú, barátaival és a szegényekkel bőkezűen bánt és szükség esetén az illendő szertartásos pompára is hajlandó volt. Szeretettel törődött családjával és hű férje volt Piroska magyar hercegnőnek [Szent László leányának – a ford.], akit Eiréné (Irén) néven kereszteltek újra. Bár a császárné osztozott férjével szigorú életvitelében, jótékonyságában, nem sok befolyása volt rá. János egyetlen bizalmas barátja a Nagy domesztikosz, egy Akszuk nevű török volt, aki 1097-ben még gyermekként esett fogságba Nikaia ostrománál és a palotában nevelkedett. János igen fennkölten gondolkodott a császári hivatásról. Atyja erős flottát, egy soknemzetiségű, de jól felszerelt, jól szervezett sereget hagyott rá, és olyan kincstárat, amely lehetővé tette az aktív politizálást. Nemcsak az volt a célja, hogy megőrizze a birodalom határait, hanem az is, hogy visszahódítsa a régi határokat, és helyreállítsa Észak-Szíriában a császári fennhatóságot.348 János első hadjáratát 1119 tavaszán kezdte meg a török ellen. Frígiába vonult, és visszafoglalta Laodikeiát. Sürgős ügyek visszaszólították Konstantinápolyba, de egy hónappal később ismét hadba szállt, elfoglalta Szozopoliszt, és megnyitotta az utat Attalia felé. Mialatt ő a szeldzsukokat támadta nyugaton, megszervezte a keleti danismendek elleni támadást. Konstantin Gabrasz trapezunti herceg kihasználta Gázi emír és veje, Ibn Mangu, az örményországi Taranagiban letelepedett török kényúr közötti ellentétet, és az utóbbinak nyújtott fegyveres segítséget. Gázi azonban szövetségesével, a meliténéi Togrullal legyőzte és elfogta Gabraszt, akinek 30 ezer dinárral kellett megváltania magát. Gázi és Togrul a legjobbkor veszett össze egymással, s így a törökök nem használhatták ki győzelmüket.349 Néhány éven át János nem tudott beavatkozni az anatóliai ügyekbe. Ezekben az években fenyegetően megnövekedett a danismend törökök hatalma. 1124-ben, amikor a meliténéi Togrul mostohaapja, az ortokida Balak a Dzsazírában harcolva elesett, Gázi emír lerohanta és elfoglalta Meliténét, a helybeli keresztények legnagyobb örömére, akik uralmát kellemesnek, igazságosnak ítélték. Gázi ekkor nyugatra indult, elfoglalta a bizánciaktól Ankarát, Gangrát és Kasztamunit, és egészen a Feketetenger partjáig kiterjesztette hatalmát. Konstantin Gabrasz így a szárazföldön el volt vágva Bizánctól, s elszigeteltségét arra használta fel, hogy kikiáltotta magát Trapezunt szuverén uralkodójának. 1129-ben a rupenida Torosz herceg halálakor Gázi figyelme ismét délebbre fordult, s a következő évben az örményekkel szövetségben a Dzsihán partján megölte II. Boemund herceget. Bármit is gondolt János Antiókhiával kapcsolatban, azt bizonyosan nem akarhatta, hogy egy nagyhatalmú muszlim vezető 347

Anna Komnéné, XV, xi, 1-23, 229-242. p.; Zónarasz, III, 759. p. (kevésbé tárgyilagos beszámoló); lásd Chalandon: i. h., 273-276. p. és Les Comnènes, 1-8. p. 348 Chalandon: i. h., 8-11., 19. p. 349 Uo., 35-48. p.

134

kezére kerüljön. Azonnal lerohanta Paphlagóniát, s ezzel megakadályozta, hogy Gázi kihasználhassa győzelmét. Szerencséjére a szeldzsuk törökök ezekben az években családi viszályokba bonyolódtak. 1125-ben Maszúd szultánt leváltotta Arab nevű fivére. Maszúd Konstantinápolyba menekült, ahol a császár nagy tisztelettel fogadta. Onnan apósához, a danismend Gázihoz ment, akinek a segítségével négyévi harc árán visszaszerezte a trónját. Ekkor Arabon volt a sor, hogy Konstantinápolyba meneküljön, ott is halt meg.350 1130 és 1135 között János évente harcolt a danismendek ellen. Hadjáratát kétszer félbe kellett szakítania fivére, Izsák szebasztokratór mesterkedései miatt, aki 1130ban megszökött az udvartól, és kilenc éven át különböző muszlim és örmény uralkodókkal esküdött össze; 1134-ben a császárné váratlan halála miatt tért vissza János a háborúból. 1134 szeptemberére, amikor Gází emír halála megkönynyítette a helyzetet, már visszaszerezte az összes elveszített területet Gangra kivételével; azt 1135 tavaszán foglalta el. Gází fia és örököse, Muhammad, akit családi viszályok kötöttek le, nem tudott támadni, a danismend segítségtől megfosztott Maszúd pedig arra kényszerült, XII. századi keresztest ábrázoló falikép 351 hogy megegyezzék a császárral. Miután megfékezte az anatóliai törököket, János készen állt arra, hogy beavatkozzék Szíriában. Először azonban biztosítani akarta hátországát. 1135-ben bizánci követség érkezett Lothar nyugati császár udvarába, Németországba. János nevében jelentős pénzügyi segítséget ígért Lotharnak, ha a császár hajlandó volna megtámadni Roger-t, Szicília királyát. A tárgyalások néhány hónapig elhúzódtak. Végül Lothar beleegyezett abba, hogy 1137 tavaszán megtámadja Roger-t.352 1128-ban János legyőzte e magyarokat, és 1129-ben hadjárattal alattvalóivá tette a szerbeket. A Duna alsó folyásánál szilárd volt a bizánci védelmi vonal.353 Az 1126. évi egyezmény eltávolította a pisaiakat normann szövetségeseiktől, s a császárság egyszerre jó viszonyba került Velencével és Genovával.354 1137 tavaszán a birodalmi hadsereg a császár és fiai vezetése alatt összegyűlt Attaliában és kelet felé nyomult Kilikiába. Oldalát a császári flotta védte. Frankok és örmények egyaránt meglepődtek a hírre. A kelet-kilikiai síkság ura, a rupenida Leó megindult, hogy elfoglalja Szeleukia bizánci határerődjét, ahonnan majd fel tudja tartóztatni a sereg előrenyomulását, de visszavonulásra kényszerült. A császár tovább nyomult, Marszin, Tarszosz, Adana és Mamisztra azonnal megadta magát. Az ör350

Chalandon, 77-91. p.; Nikétasz Khoniatész, 45. p.; Szíriai Mihály, III, 223-224., 227., 237. p. Kinnamosz, 14-15. p.; Nikétasz Khoniatész, 27-29. p.; Szíriai Mihály, III, 237-249. p. 352 Diakónus Péter, in M. G. H. Ss., VII. köt. 833. p. 353 Chalandon: i. m. 59-63. p., 70-71. p. 354 Uo., 158-161. p. 351

135

mény uralkodó abban bízott, hogy Anazarbosz hatalmas vára ellenáll a császárnak. A helyőrség harminchét napig kitartott, de a bizánci ostromgépek megrongálták a falakat, s a város végül megadta magát. Leó visszavonult a Taurusz-hegységbe, és a császár nem vesződött az üldözésével. A környéken még több örmény várat elfoglalt, majd dél felé indult, s Isszosz és Alexandretta érintésével átkelt a Szíriai-kapun és lejutott az antiókhiai síkra. Augusztus 29-én a város falai alá ért és az Orontész északi partján táborozott le.355 A herceg nem tartózkodott Antiókhiában. Poitiers-i Rajmund Montferratba indult, hogy megmentse a királyt, s vele volt Edesszai Joscelin is. Mire a Bukaiába értek, a király már kiszabadult. Fulkó korábban maga akart Antiókhiába menni, hogy megütközzön a bizánci sereggel, de a közelmúlt tapasztalatai birtokában most inkább Jeruzsálem felé vette az útját. Rajmund sietve hazatért, és arra érkezett meg, hogy a császár megkezdte Antiókhia ostromát, de még nem zárta teljesen körül a várost. Rajmundnak testőreivel együtt a fellegvár alatt, a Vas-kapun át sikerült bejutnia a városba. A bizánci ostromgépek néhány napon át törték-zúzták a város erődítményeit. Rajmund nem számíthatott külső segítségre, és nem volt teljesen bizonyos a lakosság érzelmei felől sem. Immár bárói közül is többen hajlottak arra, hogy helyeseljék Aliz addig meghiúsított politikáját. Nem sokkal később Rajmund üzenetet küldött a császárnak: elismeri uralkodójául, ha mint császári helytartó, megtarthatja a hercegséget. János azonban feltétel nélküli megadást követelt. Rajmund ekkor azt kérte, hogy tanácskozhassak Fulkó királlyal. Gyorsan levelet küldött Jeruzsálembe. Fulkó válasza nem sokat segített. „Mind jól tudjuk – írta a király –, és elődeink is azt tanították nekünk, hogy Antiókhia a konstantinápolyi császárság birtoka volt egészen addig, amíg a törökök el nem vették a császártól. A törökök tizennégy évig tartották a várost, s azt is tudjuk, hogy a császár joggal hivatkozik az őseinkkel kötött szerződésekre. Tagadhatjuk-e hát az igazságot, s szembeszállhatunk-e azzal, ami jogos?” Ha a király, akit Rajmund hűbérurának tekintett, ilyen választ küldött, Rajmund szemében nem volt értelme a további ellenállásnak. Követei úgy vélték, hogy a császár hajlik bizonyos engedményekre. Rajmundnak a császár táborába kellett mennie, ott teljes hűségesküt tennie, amely által a császár emberévé lett, és tőle kapott engedélyt a városba és a fellegvárba való bejutáshoz. A megállapodás azt is magában foglalta, hogy ha a bizánciak frank segítséggel elfoglalnák Aleppót és a környező városokat, akkor Rajmund visszaadja Antiókhiát a császárnak, cserébe pedig hercegséget kap, amely Aleppóból, Saizarból, Hamából és Humszból áll. Rajmund beleegyezett. Elment, a császár elé térdelt, és hűséget esküdött neki. János ezután már nem ragaszkodott ahhoz, hogy bevonuljon a városba, de a fellegvárra kitűzette a császári lobogót.356 A tárgyalások megmutatták, hogy a frankok lelkiismerete nem volt tiszta a császárral szemben. Meglehet, hogy Fulkó válaszát a pillanatnyi szükség diktálta. Nagyon is jól tudta, hogy Zangí volt a frank királyság fő ellensége, és nem akarta magára haragítani azt az egyetlen keresztény hatalmat, amely képes volt megfékezni a 355

Kinnamosz, 16-18. p.; Nikétasz Khoniatész, 29-35. p.; Türoszi Vilmos, XIV, 24, 341-342. p.; Edesszai Máté, ccliv, 323. p.; Szembat connétable, 616-617. p.; Gergely pap, 152-153. p.; Szíriai Mihály, III, 45. p.; Ibn al-Aszír, 424. p.; Ibn al-Kalániszí, 240-241. p. (a kiadó a 240. p. 2 sz.-ban a Kijaljáni, azaz Kaloiannes olvasatát Imánjálra, Emmanuelre változtatná, de a krónikás Jánosról beszél). 356 Türoszi Vilmos, XIV, 30, 651-653. p.; Ordericus Vitalis, XIII, 34, 99-101. p.; Kinnamosz, 18-19. p.; Nikétasz Khoniatész, 36-37. p.

136

muszlimokat. Lehet, hogy Melisenda királynő is latba vetette befolyását egy olyan politika javára, amely igazolta Aliz nővérét, és megalázta azt a férfit, aki csúfot űzött Alizból. A király véleménye azonban valószínűleg főként jogtudósai meggondolásain alapult. I. Boemund propagandája ellenére a lelkiismeretesebb keresztesek még mindig érvényesnek tekintették azt az egyezséget, amelyet atyáik kötöttek Alexiosszal Konstantinápolyban. Antiókhiát vissza kell adni a császárságnak, Boemund és Tankréd pedig, mivel esküjüket megszegték, eljátszották minden jogukat a városhoz. Ez a nézet még szélsőségesebben császárpárti volt, mint magának a császárnak a véleménye. A császári kormányzat mindig realista volt. Belátta, hogy gyakorlatilag lehetetlen, és nem is tanácsos kárpótlás nélkül kikergetni a frankokat Antiókhiából. Ezen túl a bizánci politika azt szerette volna, ha a határok mentén olyan vazallus államok sorakoznak, amelyek politikáját a császár ellenőrzi, s amelyek felfogják az ellenséges támadások javát. A császár tehát nem az egykor Konstantinápolyban kötött egyezményre alapozta igényét, hanem a Boemunddal kötött devolli egyezségre. Antiókhiát lázadó vazallusnak minősítette, s ezért követelte a feltétel nélküli megadást. Ugyanakkor azonban készen állt arra, hogy továbbra is elismerje Antiókhiát vazallus államnak. Elsősorban arra volt szüksége, hogy Antiókhia együttműködjék vele a muszlimok elleni harcban.357 Már túl késő volt az újabb hadjárathoz, ezért János, miután tekintélyét helyreállította, visszatért Kilikiába, hogy befejezze az ottani hódítást. A rupenida uralkodók elmenekültek előle a Taurusz magasabb vidékére. Leó fiai közül hárman, Mleh, István és a vak Konstantin unokatestvérükhöz, Edesszai Joscelinhoz menekültek. Vahka család, vára a hős Konstantin parancsnoksága alatt néhány hétig ellenállt. Konstantin párviadala a makedón ezred egyik tisztjével, Eusztratiosszal az egész császári seregre hatással volt. Vahka eleste után nem sokkal Leó és idősebb fiai, Rupen és Torosz is fogságba került. Konstantinápolyba küldték és bebörtönözték őket. Rupent hamarosan kivégezték. Leó és Torosz elnyerte a császár kegyelmét, és felügyelet alatt az udvarban élhetett. Leó négy év múlva meghalt. Torosz később megszökött és visszatért Kilikiába. Miután János befejezte hadjáratát, téli táborba vonult a kilikiai síkságra. Marasi Balduin ott kereste fel, hódolt előtte és védelmét kérte a törökök ellen. Ezzel egyidejűleg császári követség ment Zangíhoz, hogy kinyilvánítsák: a bizánciak nem szívesen bocsátkoznának támadó jellegű kalandba. A következő év februárjában a császár parancsára az antiókhiai hatóságok váratlanul letartóztatták Aleppó és a szomszédos muszlim városok kereskedőit és utazóit, nehogy otthon jelenthessék, miféle katonai készülődésnek váltak szemtanúivá. Március végén a császár sereggel indult Antiókhiába, ahol csatlakozott hozzá Antiókhia hercege és Edessza grófja, továbbá egy csapat templomos lovag. Április 1-jén a sereg ellenséges területre ért, és elfoglalta Balatot. 3-án megjelent Bizaa alatt; a város a parancsnok felesége irányításával öt napig ellenállt. Egy másik hetet azzal töltöttek a keresztények, hogy összefogdosták a környéken szétszóródott muszlim katonákat. Sokan az el-Baba barlangokban kerestek menedéket, ahonnan kifüstölték őket a bizánciak. Zangí éppen Hamá alatt állomásozott katonáival és megpróbálta onnan kiűzni a damaszkuszi helyőrséget, amikor kémei jelentették neki a keresztény betörést. Szauar vezetésével azonnal csapatokat küldött Aleppó védelmének megerősítésére, János azt remélte, hogy meglepheti Aleppót, amikor azonban április 20-án odaért, és Lásd Chalandon: i. m., 130-133. p.

357

137

támadást indított a falak ellen, erős védelemmel találta magát szemben. Inkább nem vállalta az ostrom veszélyeit, és délre fordult. 22-én elfoglalta Atarebet, 25-én Maarrat an-Numánt és 27-én Kafartabot. 28-án serege Saizar kapuinál volt. Saizar Abúl-Aszákir Szultán munkidida emírhez tartozott, aki Zangíval szemben is megőrizte függetlenségét. Talán János azt remélte, hogy ezért Zangí is sorsára fogja hagyni a várost, amelynek birtoklása azonban lehetővé tette volna, hogy a keresztények ellenőrizzék az Orontész középső folyását, s megakadályozta volna, hogy Zangí beljebb hatoljon Szíriába. A bizánciak nagy lendülettel kezdtek hozzá az ostromhoz. Rövidesen elfoglalták az alsóváros egyik részét, és a császár előállíttatta nagy ostromgépeit, hogy azokkal bombázza az Orontész fölötti meredek dombon a felsővárost. Latin és muszlim források egyaránt beszámolnak a császár személyes bátorságáról, energiájáról, és a bombázás hatékonyságáról. Szinte mindenütt jelen volt, arany sisakja hol itt, hol ott tűnt fel, ellenőrizte az ostromgépeket, bátorította az ostromra indulókat, vigasztalta a sebesülteket. Uszáma, az emír unokaöccse látta, hogy a kőhajító gépek nagy károkat okoztak. Egyetlen golyó egész házakat zúzott össze, egy lövedéktől sérülten lezuhant az a vasrúd is, amelyen az emír zászlaja lengett, és estében megölt egy járókelőt. A császár és gépei fáradhatatlanok voltak, de a frankok csak visszafogottan harcoltak. Rajmund attól tartott, hogy ha beveszik Saizart, esetleg ott kell tovább élnie a kereszténység frontvonalában, és oda kell hagynia Antiókhia kényelmét. Joscelin pedig – aki a magánéletben gyűlölte Rajmundot –, egyáltalán nem örült volna, ha Rajmundot Saizar vagy esetleg, később Aleppó uraként láthatja egy napon. Intrikáival fölerősítette Rajmund bizalmatlanságát a bizánciak iránt. A két latin vezér ettől kezdve nem vett részt a csatákban, hanem kockázással ütötte el az időt a sátorban. A császári szemrehányások csak kis időre és ímmel-ámmal késztették őket cselekvésre. Közben Zangí felhagyott Hamá ostromával és Saizar felé tartott. Küldöttei Bagdadba siettek, ám a szultán először nem akart segítséget nyújtani, mígnem népi lázadás tört ki, mely szent háborút sürgetve rákényszerítette, hogy sereget indítson útnak. Dávúd ortokida herceg a Dzsazírából 50 ezer türkménből álló sereget ígért. Levelet küldtek a danismendi emírnek is, kérték, hogy Anatóliában kezdjen elterelő hadműveletbe. Zangí is tisztában volt a bizánciak és a frankok közötti széthúzással. A keresztény seregben működő ügynökei még szították is a latin vezérek ellenszenvét a császár iránt. János minden erélye ellenére Saizar sziklái, a védők bátorsága és a frankok közönye győzött. Néhány szövetségese azt javasolta, hogy vonuljon el, és csapjon össze Zangíval, akinek a serege kisebb volt, mint a keresztényeké. A császár azonban nem hagyhatta őrizetlenül harci gépeit, és a frankokban sem bízhatott. Túl nagy volt a kockázat. Bevette az egész alsóvárost, majd május 20-a körül a saizari emír óriási kártalanítási ajánlott fel, megajándékozta legjobb lovaival, selyem öltözékekkel s neki adta két legféltettebb kincsét, egy ékszerekkel kirakott asztalt és egy rubinokkal díszített keresztet, amelyet 67 évvel korábban Manzikertnél zsákmányoltak a törökök Romanosz Diogenész császártól. Abba is beleegyezett, hogy elismeri hűbérurául a császárt, és évi adót fizet neki. János, megundorodva latin szövetségeseitől, elfogadta az ajánlatot és 21-én véget vetett az ostromnak. Amint a nagy császári sereg megin-

138

dult Antiókhia felé, Zangí Saizar felé indult. Néhány kisebb összecsapást leszámítva nem merte megzavarni a visszavonulást.358 Amikor a sereg Antiókhiához ért, János ragaszkodott az ünnepélyes bevonuláshoz. Lóháton vonult be a városba, két oldalán gyalogolt az antiókhiai herceg és Edessza grófja, mintha csak lovászai lettek volna. A pátriárka és a papság a kapunál várta a császárt, s a fellobogózott utcákon ünnepi misére a székesegyházhoz vezették, onnan a palotához mentek, ahol a császár szállása volt. János magához hívatta Rajmundot, és a szemére vetette, hogy nem teljesítette alattvalói kötelességeit, majd követelte, hogy engedjék be a városba a seregét, és hogy a fellegvárat neki adják át. János császár kijelentette, hogy a muszlimok elleni további hadjáratoknak Antiókhiából kell kiindulniuk, s a fellegvárra azért van szüksége, hogy ott raktározza el kincseit és hadi felszerelését. A frankok megrémültek. Rajmund időt kért, hogy megfontolja a kéréseket, de közben Joscelin kiszökött a palotából. Arra utasította katonáit, hogy terjesszék el a hírt a városban, miszerint a császár követeli a latin lakosság azonnali kiűzését, továbbá arra, hogy biztassák fel a latinokat: támadjanak a görög lakosságra. Amikor kitört a forrongás, visszasietett a palotába, és azt mondta Jánosnak, hogy élete kockáztatásával érkezett, hogy figyelmeztesse a császárt a rá leselkedő veszélyre. Valóban voltak zavargások az utcákon, s néhány gyanútlan görögöt megöltek. Keleten sohasem lehetett előre tudni, hogyan s mikor végződik egy zendülés. János nem kívánta a városbeli görögök szenvedését, de azt sem akarta, hogy beszoruljon a palotába, ahol csak a testőrei voltak vele, míg serege távol, az Orontész partján táborozott. Időközben azt is megtudta, hogy Zangí diplomáciai manőverei eredményeképpen az anatóliai szeldzsukok elözönlötték Kilikiát, és megrohanták Adanát. Átlátott Joscelin trükkjén, mielőtt azonban megkockáztatta volna a nyílt szakítást a latinokkal, meg kellett bizonyosodnia afelől, hogy tudja-e tartani a kapcsolatot a külvilággal. Odahívatta Rajmundot és Joscelint, s azt mondta, hogy pillanatnyilag beéri hűségesküjük megismétlésével, mert vissza kell térnie Konstantinápolyba. Elhagyta a palotát, csatlakozott seregéhez, mire a városban a frank vezérek azonnal lecsendesítették a rendbontókat. De még mindig nagyon idegesek voltak, és szerették volna visszanyerni a császár jóindulatát. Rajmund még azt is felajánlotta, hogy császári tisztviselőket enged be a városba; helyesen mérve fel, hogy János nem fog elfogadni az ilyen képmutató felajánlást. Nem sokkal később János elbúcsúzott Rajmundtól és Joscelintől. A búcsú a kívülálló szemében barátságosnak tűnhetett, de a felek kölcsönösen bizalmatlanok voltak egymás iránt. A császár ezután Kilikiába vezette seregét.359 Igen figyelemreméltó, hogy János Antiókhiával kapcsolatos tárgyalásai során nem esett szó az egyházról. A devoli egyezmény értelmében a patriárkátusnak a görögökre kellett volna szállnia, s érthető, ha a latin egyházi hatóságok attól féltek, hogy a császár erőltetni fogja a szerződés e pontjának a megvalósítását: 1138 márciusában II. Ince pápa rendeletet adott ki – szinte biztosan Antiókhiából érkezett kérésre –, amelyben megtiltotta egyháza minden tagjának, hogy a bizánci seregben maradjon, ha a sereg lépeseket tesz az antiókhiai latin hatóságok ellen. János bizonyára nem 358

Türoszi Vilmos, XV 1-2, 655-658; Kinnamosz, 19-20. p.; Nikétasz Khoniatész, 37-41. p.; Szíriai Mihály: i. h.; Uszáma, Hitti kiad., 26., 124., 143-144. p.; Ibn al-Kalániszí, 248-252. p.; Kamál ad-Dín, 674678. p.; Ibn al-Aszír, 426-428. p. Prodomosznak a császárhoz intézett gratuláló költeményéből arra lehet következtetni, hogy Saizart az időjárás mentette meg (M. P. G., CXXXIII. köt. 1344–1349. col.). 359 Türoszi Vilmos, XV, 3-5, 658-665. p.; rajta kívül csak al-Azimi (352. p.) említi az összeesküvést.

139

akart addig egyházi viszályt támasztani, míg politikailag és stratégiailag nem érzett biztosabb talajt a lába alatt. Ha Rajmundnak Antiókhiáért cserébe egy hercegséget tudott volna biztosítani, minden bizonnyal ismét görög pátriárkát állított volna a városba. Ám ez idő szerint nyilvánosan elismerte a latinok jelenlétét, amikor Domfronti Radulf ment elé a városkapuhoz, és ő vezette misére a székesegyházba.360 János lassan utazott vissza Konstantinápoly felé, miután elküldte serege egy részét, hogy büntesse meg a szeldzsuk Maszúdot, amiért betört Kilikiába. Maszúd békét kért, és kártalanítást fizetett. 1139-ben és 1140 elején a császár energiáit a danismendi emír kötötte le, aki a szeldzsukoknál sokkal veszedelmesebb ellenfél volt. 1139-ben Muhammad nemcsak elözönlötte Felső-Kilikiát és elfoglalta Vahka várát, de hadjáratot is vezetett egészen a Szangariosz folyóig. A rebellis trapezunti herceggel, Konstantin Gabrasszal kötött szövetsége északról védelmet biztosított az emírnek, Az 1139. év nyarán János kiűzte a danismendeket Bithüniából és Paphlagóniából, ősszel pedig keletre indult, a Fekete-tenger partjára. Konstantin Gabrasz meghódolt, és a császári sereg a szárazföld belseje felé vette az útját, hogy megostromolja a danismendek Níkszár nevű erődjét. Nehéz vállalkozás volt. A vár természettől fogva erős volt, védelme kitűnő, s a vad hegyvidéken nehéz volt kapcsolatot tartani a hátországgal. Jánost letörte, hogy csapatai súlyos veszteségeket szenvedtek, és hogy unokaöccse, Izsák fia, János, átállt az ellenséghez, muszlimmá lett, és nőül vette Maszúd leányát. Az ottomán szultánok tőle származtatták magukat. 1140 őszén János felhagyott a hadjárattal, és hazavitte katonáit Konstantinápolyba, de azt tervezte, hogy a következő évben újra kezdi a harcot. A következő évben azonban meghalt Muhammad emír, és a danismendek erejét egy időre az örökösök között kitört polgárháború kötötte le. János így visszatérhetett nagyobb szabású terveihez és ismét Szíriára figyelt.361 Ott igen hamar semmivé lett az 1137. évi hadjárat jótékony hatása. Zangí 1137 májusában visszahódította Kafartabot a frankoktól, majd ősszel elfoglalta Maarrat anNumánt, Bizaát és Atarebet is. Az ezt követő négy év során Zangít teljesen lekötötte Damaszkusz megszerzésének kísérlete, északon azonban a tehetetlen frankok nem tudtak előnyt kovácsolni nehézségeiből. Rajmund és az Aleppói Szauar minden évben kölcsönösen betörtek egymás területére, de nagyobb összecsapásra nem került sor.362 Edessza viszonylagos békében élt, mert a körülötte levő muszlim fejedelmek egymást pusztították, és ellentéteiket csak elmélyítette a danismendi Muhammad halála. János császár Konstantinápolyból figyelemmel kísérte az eseményeket és világosan látta, hogy az Észak-Szíriában élő frankok, mint a kereszténység katonái nem sokat érnek. Rajmund látszólagos nemtörődömsége abból fakadt, hogy nem volt embere, és vitában állt Radulf pátriárkával is. Sohasem állt szándékában betartani esküjét és mindenben engedelmesen követni a pátriárkát, s Radulf arroganciája is dühítette. Rajmund a székesegyház káptalanjában lelt szövetségesekre, akiknek Lambert főesperes és a kalábriai Arnulf kanonok állt az élére. Rajmund biztatására 1137 végén Rómába Türoszi Vilmos, XV, 3, 659. p. De Ibn al-Kalániszí (245. p.) azt mondja, hogy János görög pátriárkát kért Antiókhiába. Valószínűleg összekeverte János kérését Manuél későbbi kérésével. Ince 1138. március 25-i levele a Cartulaire du Saint Sepulcre-ben jelent meg, Rozière kiad., 86. p. 361 Nikétasz Khoniatész, 44-49. p.; Szíriai Mihály, III, 248. p. 362 Kamál ad-Dín, 681-685. p. 360

140

utaztak, hogy felpanaszolják Radulf kánonjogba ütköző megválasztását. Amikor II. Roger király birtokain utaztak át, Arnulf kanonok, aki Roger alattvalójának született, Radulf ellen hangolta a királyt, rámutatva, hogy Radulf játszotta Rajmund kezére azt az antiókhiai trónt, amelyet Roger magának követelt. Radulf arra kényszerült, hogy maga is Rómába utazzék, s ott igazolja magát. Amikor Dél-Itáliába érkezett, Roger letartóztatta, de Radulf olyan lenyűgöző modorú, meggyőző beszédű ember volt, hogy hamarosan a saját oldalára állította a királyt. Továbbment Rómába, ahol különleges vonzereje segítségével ismét diadalmaskodott. Önszántából Szent Péter oltárára helyezte palliumát, melyet maga a pápa adott vissza neki. Amikor hazaindult, hogy ismét elfoglalja pátriárkai székét, és Dél-Itáliába érkezett, Roger király tiszteletre méltó vendégként fogadta. De amikor Antiókhiába ért, a papság, Rajmund támogatásával, megtagadta tőle a szokásos tiszteletet, és nem vonult ki elé a városkapuhoz. Radulf felvette a megbántott, alázatos ember szerepét, visszavonult Szent Simeon monostorba, és ott maradt egészen addig, míg Edesszai Joscelin – aki minden alkalmat megragadott, hogy kínos helyzetbe hozza Rajmundot –, meg nem hívta hivatalos látogatásra fővárosába, ahol a pátriárkát úgy fogadták, mint legfőbb lelkipásztorukat. Rajmund végül arra a következtetésre jutott, hogy biztonságosabb, ha a pátriárka odahaza van. Amikor Radulf hazatért, a lehető legnagyobb tisztelettel fogadták. De Rajmund áskálódásának eredményeképp Róma ismét foglalkozni kezdett Radulf ügyével. 1139-ben Péter lyoni érseket a helyszínre küldték, hogy vizsgálja ki az esetet. A nagyon idős főpap először a szent helyeket látogatta meg, és útban észak fele Akkonban meghalt. Halála elbátortalanította Radulf ellenségeit, és még a kalábriai Arnulf is behódolt. A fennhéjázó modorú Radulf nem fogadta el Arnulf bocsánatkérését. Arnulf erre feldühödött, visszament Rómába, és rávette a pápát, hogy küldjön keletre egy másik legátust, Alberik ostiai püspök személyében. 1139 novemberében érkezett meg az új legátus, aki azonnal zsinatot hívott össze, amelyen részt vett a latin Kelet minden főpapja, beleértve a jeruzsálemi pátriárkát is. Nyilvánvaló volt, hogy a szinódus a herceggel és a pátriárkával szemben álló papsággal rokonszenvezett. Radulf ezért nem vett részt a Szent Péter-székesegyházban tartott üléseken. Egyetlen hívét, Serion apameai érseket, aki megpróbálta őt védeni, letaszította a gyűlés. Miután Radulf háromszor megtagadta, hogy megjelenjen a zsinaton, és válaszoljon az ellene felhozott vádakra, megfosztották tisztétől. A szinódus Limoges-i Aimeryt választotta meg helyette, a káptalan fejét, egy kövér, határozott, csaknem írástudatlan embert, akinek egyházi pályáján Radulf egyengette első lépéseit, de aki bölcsen Rajmund barátja lett. Leváltása után a volt pátriárkát Rajmund börtönbe vetette. Radulf később megszökött, Rómába ment, ahol ismét elnyerte a pápa és a bíborosok rokonszenvét. Mielőtt azonban segítségükkel visszakaphatta volna tisztét, valamikor 1142 folyamán meghalt. A kortársak mérgezésre gyanakodtak. Ez az esemény biztosította Rajmundnak az antiókhiai egyház együttműködését, de a pátriárkával szemben tanúsított önkényes bánásmód nagyon rossz benyomást keltett még azon egyházi emberek körében is, akik egyáltalán nem szerették Radulfot.363 1142 tavaszán János készen állt arra, hogy visszatérjen Szíriába. Akárcsak 1136 ban, ezúttal is úgy biztosította magát a szicíliai II. Roger ellen, hogy a német uralkodóval szövetkezett. Követei felkeresték Lotár utóda, III. Konrád udvarát, megtették a szükséges lépéseket, és a barátságot egy házassággal pecsételték meg. A követek 363

Türoszi Vilmos, XIV, 10, 619-620. p., XV, 11-16, 674-685. p. Ő az egyetlen forrásunk.

141

1142-ben utaztak haza, és magukkal vitték Sulzbachi Bertát, Konrád sógornőjét, aki Bizáncban Eiréné néven János legkisebb fia, Manuél felesége lett. János biztosította magának az itáliai kereskedővárosok jóindulatát is.364 1142 tavaszán János és fiai Anatólián át Attaliába vezették seregüket, visszaverték a szeldzsukokat és türkmén alattvalóikat, akik ismét megpróbáltak betörni Frígiába, hogy megerősítsék a határvédelmet. Mialatt a császár Attaliában várakozott, nagy veszteség érte. Attaliában megbetegedett és meghalt legidősebb fia és kijelölt örököse, Alexiosz. Másod- és harmadszülött fiai, Andronikosz és Izsák azt a megbízást kapták, hogy tengeri úton szállítsák a holttestet Konstantinápolyba, útközben azonban meghalt Andronikosz is.365 János gyásza ellenére tovább nyomult kelet felé. El akarta hitetni, hogy úticélja FelsőKilikia és a danismendek által elfoglalt erődök visszaszerzése, nehogy felkeltse a frankok gyanúját.366 A sereg erőltetett menetben átkelt Kilikián az Amanosz-hegylánc felső részén, a Gjaur (Káfir) Dagon, s szeptember közepén váratlanul megjelent Turbesszelben, Edesszai Joscelin második fővárosában. A meglepett Joscelin sietve meghódolt a császárnak, és túszként felajánlotta Izabella lányát. Ekkor János Antiókhia felé indult, szeptember 25-én Bagraszba ért, a templomosok nagy várába, amely a Kilikiából Antiókhiába vezető utat ellenőrizte. Onnan üzent Rajmundnak, kérte, hogy adja át neki az egész várost és megismételte ajánlatát, miszerint az eljövendő hódításokból hercegséggel fogja kárpótolni Antiókhiáért. Rajmund megijedt. Bizonyosnak látszott, hogy a császár erővel is nyomatékot fog adni a kérésnek, s a helybeli keresztények nagy valószínűséggel segíteni fogják a bizánciakat. A frankok megpróbáltak időt nyerni. Rajmund teljesen megváltoztatta 1131-ben kialakított jogi álláspontját, és azt üzente, hogy tanácskoznia kell alattvalóival. A tanácskozáson hűbéresei – akiket feltehetően az új pátriárka készített fel –, kijelentették, hogy Rajmund csak, mint az örökösnő férje kormányozza Antiókhiát, és így nincs joga rendelkezni a területek felett, de a herceg és a hercegné együtt sem idegeníthetik vagy cserélhetik el a hercegséget hűbéreseik engedélye nélkül, és ha ezzel megpróbálkoznának, hűbéreseik megfosztanák őket trónjuktól. Dzsabala püspöke, aki megvitte a tanács válaszát Jánosnak, még a pápai tekintélyre hivatkozva is alátámasztotta a tanács döntését, de felkínálta, hogy János ünnepélyesen bevonulhat Antiókhiába. Ez a válasz, mely teljesen ellentétes volt Rajmund korábbi állásfoglalásaival, János számára nem hagyott más választást, mint a háborút. Az évszak előrehaladta miatt már késő volt a cselekvéshez. A császár serege a város környékén fosztogatott, majd visszament Kilikiába, ahol várakat foglalt vissza a danismendiktől és ott telelt.367 Kilikiából János követséget küldött Jeruzsálembe Fulkó királyhoz, kifejezte óhaját, hogy szeretné meglátogatni a szent helyeket és szeretné megvitatni Fulkóval a hitetlenek ellen indítandó közös akciókat. Fulkó zavarban volt. Nem akarta, hogy a nagy 364

Chalandon, i. m., 161-162, 171-172. p. Kinnamosz, 24. p.; Nikétasz Khoniatész, 23-24. p.; Kinnamosz (23. p.) azt állítja, hogy János Alexiosznak szánta a birodalmat, de Manuélnak, a legkisebb fiának szeretett volna egy hercegséget, amely Antiókhiából, Attaliából és Ciprusból állt volna. 366 Türoszi Vilmos, XV, 19, 688. p. Írja, hogy Rajmund Zangítól való félelmében kérte János beavatkozását, de Nikétasz Khoniatész (52. p.) szerint János titokban tartotta terveit, és meglepetésszerűen érkezett Szíriába (Türoszi Vilmos, uo., 689. p.). 367 Türoszi Vilmos, XV 19-20, 688-691. p.; Nikétasz Khoniatész, 52-53. p.; Gergely pap, 156. p.; Edesszai Máté, cclv, 325. p. 365

142

császári sereg bevonuljon Palesztinába. A császári segítség ára kétségkívül az lett volna, hogy végül Fulkónak el kellett volna ismernie a császár fennhatóságát. Anzelm, Betlehem püspöke, a jeruzsálemi várnagy, Roard és a kiváló görög tudós, a templomosok apátja, Geoffroy kíséretében felkereste Jánost, és elmagyarázta, hogy Palesztina szegény ország, nincsenek tartalékai, s nem tud eltartani egy olyan nagy sereget, mint a császáré, ám ha a császár hajlandó lenne kisebb kísérettel jönni, a király nagyon szívesen látná. János úgy határozott, hogy egyelőre nem erőlteti tovább a kérdést.368 1143 márciusában, miközben éppen Antiókhia ellen készülődött, a császár egy kis pihenést engedélyezett magának, és a Tauruszba ment vaddisznóvadászatra. A vadászat során véletlenül megsebesítette egy nyílvessző. János nem tulajdonított nagy fontosságot sebének, de az elfertőződött, a császár vérmérgezést kapott, és kis idő múlva már haldokolt. Nagyon fegyelmezetten fogadta a véget. Az utolsó pillanatig dolgozott, elrendezte az utódlást, biztosította a kormányzás folyamatosságát. Két idősebb fia már halott volt. A harmadik, Izsák, aki Konstantinápolyban tartózkodott, ingatag jellemű ifjú volt. János tehát a negyedikre, a legfiatalabbra és a legígéretesebbre, Manuélra szándékozott hagyni birodalmát. Meggyőzte jó barátját, Akszuk háznagyot, hogy támogassa Manuélt. Saját gyengülő kezével tette a koronát Manuél fejére, és összehívta hadvezéreit, hogy kiáltsák ki az új császárt. Meggyónt egy Pamphiliába való szent szerzetesnek, és április 8-án meghalt.369 János halála megmentette a frankok számára Antiókhiát. Míg Akszuk Konstantinápolyba sietett a hírrel, hogy biztosítsa a palotát, és a kormányzatot Izsák trónigénye ellenében, Manuél visszatért Anatóliába a sereggel. Amíg nem volt biztos fővárosa felől, nem került sor újabb keleti hadműveletre. A császári terveket tehát félretették, de nem hosszú időre.370

Türoszi Vilmos, XV, 21, 691-693. p. János adományokat készített a Szentsír számára (Kinnamosz 25. p.). 369 Türoszi Vilmos, XV, 22-23, 693-695. p.; Kinnamosz, 26-29. p.; Nikétasz Khoniatész, 56-64. p.; Edesszai Máté, cclv, 325. p.; Gergely pap, 156. p.; Szíriai Mihály, III, 254. p.; Ibn al-Kalániszí, 264. p.; Busztán, 537. p. 370 Kinnamosz, 29-32. p., beszámol egy szemtelen antiókhiai követségről, amely felkereste Manuélt, aki azt válaszolta, hogy visszamegy, és érvényesíti a jogait. Nikétasz Khoniatész, 65-69. p.; Türoszi Vilmos, XV, 23, 696. p. 368

143

4. fejezet Edessza eleste „Amely örökséget először siettetnek, annak vége meg nem áldatik.” (Példabeszédek 20,21)

A Keleten élő frankok megkönnyebbüléssel fogadták a császár halálhírét, s nagy megelégedésükben nem vették észre, hogy még náluk is jobban fellélegzett ősellenségük, Zangí atabég.371 1141-től két éven át Zangí kínos helyzetben volt, mert Maszúd szultán ki akarta terjeszteni rá a hatalmát. Zangí meghódolt, emellett pénzt ajándékozott Maszúdnak, és átadta a fiát túszként, és csak így kerülhette el, hogy a szultán serege elfoglalja Moszul területét.372 Ha Bizánc elfoglalta volna Szíriát, Zangínak fel kellett volna hagynia nyugati terveivel. Ezeket a terveket még az is fenyegette, hogy Zangítól való félelmében szövetséget kötött a jeruzsálemi király és a damaszkuszi atabég. Amikor 1138-ban felbomlott a frank-bizánci szövetség, Zangí ismét hozzákezdett Damaszkusz meghódításához. Kétszer már félbe kellett szakítania Humsz ostromát, először, amikor a frankok Montferrand felé előrenyomultak, másodszor pedig, amikor a bizánciak ostromolták Saizart. Most teljes haderejével Humsz ellen indult. Damaszkuszba követeket küldött, megkérte az atabég anyja, Zumurrud hercegnő kezét, és hozományul Humszra tartott igényt. A damaszkusziak nem voltak abban a helyzetben, hogy visszautasíthatták volna a kérést. 1138 júniusában az özvegy férjhez ment Zangíhoz, s a férj csapatai bevonultak Humszba. Zangí jóindulata jeleként Humsz kormányzójára, Unurra, az idős mamelukra bízta a frissen meghódított Montferratot és néhány környező várat.373 A damaszkuszi Burida dinasztia szerencséjére Unur nem Montferratban telepedett le, hanem Damaszkuszba ment. Damaszkuszban 1139. június 22-én Siháb ad-Dín Mahmúdot, az ifjú atabéget éjszaka meggyilkolta három kedvenc apródja. Ha Zangí, akit cinkossággal gyanúsítottak, abban reménykedett, hogy átveheti a város kormányzását, csalódnia kellett. Unur azonnal úrrá lett a helyzeten. Keresztre feszíttette a gyilkosokat, és meghívta az atabég féltestvérét, Baalbek kormányzóját, Dzsamáb ad-Dín Muhammadot, hogy foglalja el Mahmúd trónját. Muhammad cserébe Unurnak adta az anyját és Baalbeket. Unur azonban továbbra is Damaszkuszban maradt, és kormányozta a várost. Ez a helyzet nem tetszett Zangínak, és Zangí mögött ott állt felesége, Zumurrud, valamint Muhammad egyik fivére, Báhram Sáh is, aki Unur sze371

A muszlimok magatartását Bizánccal szemben jól mutatja Ibn al-Kalániszí (252. p.), aki így beszél a császár 1138. évi visszavonulásáról: „A szorongattatás és félelem után minden szív megpihent.” 372 Ibn al-Aszír, 241-242. p. 373 Ibn al-Kalániszí, 252. p.; Karnál ad-Dín, 678-679. p.

144

mélyes ellensége volt. 1139 késő nyarán Zangí nagy sereggel és tizennégy ostromgéppel ostrom alá vette Baalbeket. A város október 10-én megadta magát, és miután Zangí megesküdött a Koránra, hogy megkíméli tagjainak életét, 21-én a helyőrség is letette a fegyvert a nagy fellegvárban, melyet az egykori hatalmas, Baalnak szentelt templomból alakítottak ki. Zangí azonban megszegte esküjét. Minden férfit kegyetlenül megöltek, a nőket eladták rabszolgának. A mészárlás célja a damaszkusziak elrettentése volt, de csak ellenállásukat szilárdította meg, és ettől kezdve úgy tekintettek Zangíra, mint hitetlen ellenségre.374 Az év utolsó napjaiban Zangí Damaszkusz közvetlen közelében táborozott le, Muhammad atabégnek Damaszkuszért cserébe felajánlotta Humszot vagy Baalbeket, s az ifjú herceg el is fogadta volna, ha Unur megengedi. Amikor ajánlatát visszautasították, Zangí ostromolni kezdte Damaszkuszt. Ebben a válságos helyzetben 1140. március 29-én Muhammad meghalt. Damaszkusz azonban hűséges volt a Burida dinasztiához s Unur minden nehézség nélkül uralkodóvá tette Muhammad fiatalkorú gyermekét, Mudzsír-ad-Dínt. Ugyanakkor Unur úgy határozott, hogy áruló ellenségével szemben mind politikai, mind vallási szempontból joga van a keresztények segítségét kérni. Uszáma munkidida herceg vezetésével követség indult Damaszkuszból Jeruzsálembe.375 Fulkó király a damaszkusziak szorult helyzetét kihasználva igyekezett megerősíteni uralmát Transzjordániában. 1139 nyarán meglátogatta őt Ebrászi Thierry, Flandria grófja, akinek a felesége, Szibilla Fulkó első házasságából származó leánya volt. Thierry segítségével Fulkó megszállta Gileádot, és kisebb nehézségek árán elfoglalt egy kis várat Adzslún mellett, lemészárolva védőit.376 A sok erőfeszítésből csak kevés haszon származott, és amikor Unur felkínált neki havi húszezer bizánci aranyat és Bánjász várát, hogy segítse meg, és kergessék el Damaszkusz alól Zangít, a királyt könynyen rá lehetett venni politikája megváltoztatására. Egy ilyen szövetség ötlete nem volt új. 1138-ban Uszáma Unur megbízásából már járt Jeruzsálemben, és megvitatták ezt a lehetőséget. Akkor a frank udvar, bár tisztelettel fogadta a herceget, javaslatát elvetette. Most jobban látták a veszélyt, melyet Zangí növekvő hatalma jelenthet. Amikor Fulkó összehívta tanácsát, hogy megvitassák a javaslatot, az volt az általános vélekedés, hogy el kell fogadni.377 Túszok érkeztek Damaszkuszból, majd ezután a frank sereg áprilisban megindult Galilea felé. Fulcher óvatosan vonult előre, s megállt Tibériásnál, míg felderítői előre mentek. Zangí a Galileai-tenger túlpartján indult meg, figyelte a király mozgását, és mivel úgy látta, hogy Fulkó helyben maradt, visszament és folytatta Damaszkusz ostromát. Erre Fulkó megindult északnak. Zangí nem kockáztathatta, hogy a frankok és a damaszkusziak közé szoruljon. Elvonult Damaszkusz alól, s amikor Fulkó június elején a Huleh-tótól kissé keletre összetalálkozott Unur seregével, kiderült, hogy Zangí visszavonult Baalbekbe. A hónap folyamán Zangí egyes csapatai visszatértek és egészen Damaszkusz falai alatt pusztítottak, de Zangí a fősereggel sértetlenül viszszavonult Aleppóba.378 A szövetségesek csata nélkül is megmentették Damaszkusz függetlenségét. Unur állta az alkut. Az elmúlt hónapokban csapatai ötletszerűen tá374

Ibn al-Kalániszí, 253-256, p.; Ibn al-Aszír, 431. p. Ibn al-Kalániszí, 256-259. p. 376 Türoszi Vilmos, XV, 6, 665-668. p. 377 Uo., XV, 7, 668-669. p.; Ibn al-Kalániszí, 259-260. p. 378 Türoszi Vilmos, XV, 8, 669-670. p.; Ibn al-Kalániszí, 260. p.; Kamál ad-Dín, 682. p.

375

145

madták Bánjászt. Zangí helytartója, Ibrahim ibn Turgut kihasználta az ostrom egyik szünetét, hogy lecsapjon a Türosz menti partvidékre. Ott meglepte őt seregével Antiókhiai Rajmund, aki Fulkó segítségére érkezett a damaszkuszi hadjáratba. Az antiókhiaiak legyőzték és megölték Ibrahimot. Amikor Unur személyesen Bánjászba ment, s ott csatlakozott hozzá Fulcher és Rajmund, akikbe bátorságot öntött az odalátogató pápai legátus, Beauvais-i Alberik is, a védők csakhamar a megadás mellett döntöttek. Unur elintézte, hogy a védőket Damaszkusz környéki földekkel kárpótolják. Ezután átadta a várost a frankoknak, akik visszahelyezték tisztébe az egykori kormányzót, Brus-i Rainert, püspökének pedig Akkon főesperesét, Ádámot nevezték ki.379 Fulkó és Unur szövetségét egy látogatás pecsételte meg, amelyet nem sokkal később Unur tett Uszáma társaságában az akkoni királyi udvarban. A vendégeket szívélyes és hízelgő fogadtatásban részesítették. Ellátogattak Haifába és Jeruzsálembe is, majd Nábluszon és Tibériáson keresztül tértek haza. A körutat a lehető legnagyobb jó szándék jellemezte, habár Uszámának nem minden tetszett, amit az út során látott.380 Fulkó kimutatta őszinte szándékát, hogy fenn akarja tartani a barátságot a damaszkusziakkal. Amikor azok felpanaszolták, hogy Brus-i Rainer Bánjászból kitört és nyájaikat támadta, szigorúan megparancsolta Rainernek, hogy vessen véget a rablásoknak és kártalanítsa áldozatait.381 Az 1140-es évek táján Fulkó király elégedett lehetett uralkodása eredményeivel. Igaz, Észak-Szíriában elődje ideje óta romlott a frankok helyzete, és ő sem élvezett az elődjéhez hasonló tiszteletet és tekintélyt azon a vidéken. Kétséges, hogy Edesszai Joscelin elismerte-e őt valaha is hűbérurának. De a saját birtokain biztos lehetett a dolgában. Megtanulta, hogy a frankok Keleten csak akkor maradhatnak meg, ha türelmesebbek a muszlimokkal, sőt barátkoznak a kevésbé veszedelmesekkel, és a nemeseivel is elfogadtatja ezt a politikát. Ugyanakkor Fulkó sokat tett országa védelme érdekében is. A déli határon három nagy vár épült, hogy védelmet biztosítson az Aszkalonból kiinduló támadások ellen. Lüddától tíz mérföldnyire délnyugatra, vízzel jól ellátott helyen, az Aszkalont, Jaffát és Ramlát összekötő utak találkozásánál lévő Ibelinben a király felhasználta az ókori római város, Dzsamnia romjait ahhoz a nagyszerű várhoz, amelyet az „Öreg”-nek nevezett Balianra, Chartres vicomte-ja fivérére bízott. Balian Jaffa urainak hűbérese volt, úgy nyerte el Fulkó kegyét, hogy támogatta őt Le Puiset-i Hugó ellenében. Mint Ibelin várának parancsnoka Ramla örökösnőjét, Helviszt vette feleségül. Leszármazottai lettek a frank Kelet legismertebb nemesi családjának tagjai.382 Ibelintől délre az Aszkalonból Jeruzsálembe vezető közvetlen utat Blanchegarde vára őrizte, amely az arabok által Fénylő dombocskának, Tell asz-Száfíjának nevezett dombon állt. A vár kapitánya, Arnulf, a királyság egyik leggazdagabb bárója lett.383 A harmadik várat Bethgibelinben építették, abban a faluban, amelyet a keresztesek tévesen Berszebával azonosítottak. Ez az Aszkalonból Hebronba vezető utat vigyázta 379

Türoszi Vilmos, XV, 9-11, 770-776. p.; Ibn al-Kalániszí, 260-261. p. Uszáma, Hitti kiad., 166-167., 168-169., 226. p. 381 Uo., 93-94. p. 382 Türoszi Vilmos, XV, 24, 696-697. p. Balian származásáról lásd Ducange: Familles d’Outre Mer, Rey kiad. 360-361. p. 383 Türoszi Vilmos, XV, 25, 697-699. p. 380

146

és fenntartását a johannitákra bízták.384 Ezek az erődök sem voltak azonban elegendőek ahhoz, hogy teljes védelmet nyújtsanak az Aszkalonból kiinduló támadások ellen. 1141-ben az egyiptomiak áttörték ezt a vonalat, és legyőztek egy kis keresztes hadat a Sáron síkságán.385 De a várak feltartóztatták a Jeruzsálem ellen délről indított komolyabb támadásokat, és egyben a helyi közigazgatás fontos központjai voltak. Fulkó azért is sokat tett, hogy országát keleten és a Holt-tengertől délre jobban ellenőrizhesse. Montreal az idúmeai dombok kis oázisában álló vár, lehetővé tette, hogy a frankok úgy-ahogy ellenőrizzék az Egyiptomból Arábiába és Szíriába vezető karavánutakat, de a muszlim karavánok még mindig háborítatlanul járhatták végig ezt az útvonalat, és Júdeába is be-betörtek arabok a sivatagból. Fulkó trónra lépésekor Montreal és a Jordánon túli területek ura le Puy-i Romain volt, akinek I. Balduin 1115 körül adományozta ezeket a területeket. Romain azonban Le Puiset-i Hugó oldalán állt, ezért a király 1132 táján megfosztotta Romain fiát a birtoktól, és udvara egyik magasrangú tisztviselőjének, Pagan kamarásnak adta. Pagan erős kézzel kormányozta birtokát, szorosabb ellenőrzés alatt tartotta, mint elődei. Úgy tűnik, rendet tudott tarFulkó király vadászata és halála, 1143 tani a Holt-tengertől délre eső területen, de 1139ben, amikor Fulkó Gileádban volt elfoglalva, egy csapat muszlim átjutott a Jordánon, közel ahhoz a ponthoz, ahol a Jordán a Holt-tengerbe ömlik, kifosztották Júdeát, s a színlelt visszavonulás taktikáját alkalmazva tőrbe csaltak és megsemmisítettek egy ellenük kiküldött templomos egységet. Pagan feltehetően azért tette át székhelyét az idúmeai Montrealból Moábba, hogy így a Holt-tenger északi és déli csücskét egyaránt jól ellenőrizhesse. 1142-ben itt, a krónikások által Sivatag sziklájának (Petra deserti) nevezett helyen épített a király jóváhagyásával egy nagy várat, amelyet a moabi Keraknak neveztek. Nagyszerű volt a fekvése, uralta az Egyiptomból és Nyugat-Arábiából Szíria felé vezető utakat, és nem feküdt messze a Jordán alsó folyásának gázlóitól. Már I. Balduin is létesített megfigyelőállást az Akabai-öböl partján Elinben vagy Ailában. Pagan ide és a Petra melletti Mózes-völgyi erődbe erős helyőrséget állított. Ezek a várak Kerakkal és Montreallal együtt Idúmea és Moáb urává tették a Jordánon túli területek birtokosát, akinek így a kezére kerültek az ottani gazdag, gabonatermő földek s a Holt-tenger sópárlói is, bár ezen a területen nem került sor komolyabb frank gyarmatosításra; a terméketlen vidékeken a beduin törzsek folytatták nomád életüket, s csak alkalmilag fizettek adót a frankoknak.386 Uo., XIV, 22, 638-639. p. Martin: Les premiers princes croisés et les Syriens jacobites de Jérusalem II. Journal Asiatique, 8. sorozat, XIII. köt. 34-35. p. szír bizonyítékára hivatkozik, és úgy véli, hogy a várat 1135 táján építették. 385 Ibn al-Kalániszí, 263. p. 386 Türoszi Vilmos, XV, 21, 692-693. p. A terület terményeiről lásd Abel: Géographie de la Palestine, I, 505. p. A muszlim kereskedelemre tett hatásáról lásd Wiet: i. m. 320-1. p. Lásd Rey: Les Seigneurs de Montreal et de la Terre d’Oultrejourdain. Revue de l’Orient Latin, IV. köt. 19. skk. p. A vár a Mózesvölgyben van, Petra környékén, a ma Wueira néven ismeretes meredek hegy csúcsán, ahonnan nagy 384

147

Fulkó uralkodása alatt javult a királyság belső biztonsága. Trónra lépésekor a Jaffát Jeruzsálemmel összekötő út nagyon veszélyes volt, mivel a banditák nemcsak a zarándokokat zaklatták, de a főváros élelmiszer-ellátását is akadályozták. 1133-ban, mialatt a király északon járt, Vilmos pátriárka hadjáratot szervezett a rablók ellen, és egy várat is építtetett Bajt Núba mellett, amelyet Ernaut-nak neveztek. A vár ott épült fel, ahol a Lüddából jövő út a dombokra kapaszkodik. A vár megkönnyítette a hatóságok számára az útvonal ellenőrzését, s miután az egyiptomi határvidéken is voltak erődök, az utazókat csak ritkán érte baj a tengerpartról Jeruzsálembe menet.387 Fulcher későbbi éveinek kormányzati munkájáról kevesebbet tudunk. Miután leverték a Le Puiset-féle lázadást, és lecsillapították a királyné bosszúszomját, a bárók hűségesek maradtak a koronához. Fulkó jó kapcsolatban volt a jeruzsálemi egyházzal. Messines-i Vilmos pátriárka – aki megkoronázta Fulkót, és túlélte őt –, mindvégig az uralkodó tisztelettudó és hű barátja maradt. Melisenda királynő az idő múlásával a kegyes foglalatosságok felé fordult, de legnagyobb alapítványa inkább szolgálta családja, mint az egyház dicsőségét. Melisenda nagyon szerette testvéreit. Aliz Antiókhia hercegnéje lett, Hodierna Tripolisz grófnéja, de a legfiatalabb, Joveta, aki gyermekkorában egy esztendőt túszként a muszlimok között töltött, nem akadt megfelelő férjre. Joveta apáca lett a jeruzsálemi Szent Anna-kolostorban. 1143-ban a királyné megvette a Szentsír templomától Betániát, s cserébe Hebron melletti birtokot adott érte, ahol Szent Lázár és nővérei, Mária és Márta tiszteletére kolostort alapított, egy toronnyal is megerősítette, neki ajándékozta Jerikót minden kertjével és a környező gazdaságokkal. Hogy szándéka ne legyen túlságosan nyilvánvaló, a kolostor első apátnőjéül egy kitűnő, de már idős, haldokló apácát nevezett ki, aki pár hónap múlva tapintatosan elhunyt. A kolostor akkor engedelmesen megválasztotta a huszonnégy esztendős Jovetát apátnőnek. Joveta kettős szerepében, mint királyi vérből származó hercegnő és mint Palesztina leggazdagabb kolostorának apátnője hosszú életén át mindvégig megkülönböztetett tiszteletnek örvendett a királyságban.388 Ez volt Melisenda legjelentősebb egyházi jellegű alapítványa, de a férjét arra is rávette, hogy számos birtokot adományozzon a Szentsírra, majd özvegysége alatt is bőkezűen folytatta az egyházi intézmények alapítását.389 Melisendának köszönhető az is, hogy javultak a kapcsolatok a jakobita és az örmény egyházzal. Mielőtt a keresztesek elfoglalták volna Jeruzsálemet, a jakobiták testületileg Egyiptomba menekültek. Visszatértükkor azt tapasztalták, hogy egyházuk palesztinai birtokait Gauffier frank lovag kapta meg. 1103-ban Gauffiert elfogták az egyiptomiak, és a jakobiták visszaszerezték földjeiket. De 1137-ban Gauffier, akit már mindenki halottnak hitt, visszatért a fogságból és követelte birtokait. Hála a királyné személyes közbenjárásának, a jakobiták megtarthatták a birtokokat, miután háromszáz bizánci aranyat fizettek Gauffier-nak megváltásképpen. 1140-ben az örmény katholikosz részt vett egy latin zsi-

kiterjedésű keresztes romok tekintenek le a Vádi Múszába. Petra központjában az al-Habisz dombon kicsiny középkori erőd romjai is láthatók. 387 Türoszi Vilmos, XIV, 8, 617. p. 388 Türoszi Vilmos, XV, 26, 699-700. p. Joveta volt a felelős unokahúga, a jövendő Szibilla királynő neveltetéséért (lásd e mű II. kötet Az iszlám diadala – A muszlim egység c. rész.). Valamivel 1178 előtt halt meg, amikor a betániai Éva apátnő, mint elődjéről emlékezik meg róla. (Cartulaire de Ste Marie Josaphai, Kohler kiad., 122. p.) 389 Pl. Röhricht: Regesta, 43-44., 45. p.

148

naton Jeruzsálemben. Melisenda adományokat juttatott Szent Száva ortodox apátságának is.390 A kereskedelmi politika terén Fulkó az elődjét követte. Tiszteletben tartotta az itáliai városokkal fennálló egyezségeket; ezek a városok felügyelték az ország exportját. De egyiküknek sem adott monopóliumot, és 1136-ban a marseille-i kereskedőkkel szerződést kötött, évi négyszáz bizánci aranyat ígérve nekik, amit Jaffa bevételeiből szándékozott elvonni, ha fenntartják palesztinai telepüket.391 1143 őszén az udvar népe Akkonban volt, élvezte a pihenést, amelyet az tett lehetővé, hogy Zangí visszavonult Damaszkusztól. November 7-én a királynő a szabadban óhajtott mulatni. A király és társasága a mezőre érve előugrasztott egy nyulat, s a király az üldözésére indult. A ló hirtelen megbotlott, Fulkó lezuhant, súlyos nyerge pedig a fejére esett. Öntudatlan állapotban, szörnyű fejsebbel vitték vissza Akkonba, ahol három nap múlva meghalt. Jó uralkodója volt a jeruzsálemi királyságnak, de nem volt kiemelkedő egyéniség, és nem vált a Keleten élő összes frank vezérévé sem.392 Melisenda királyné szép szavakba öntött bánata, mely igen meghatotta az udvart, nem akadályozta meg abban, hogy magához ragadja a királyság kormányzását. Fulkónak szült gyermekei közül két fiú maradt életben, az akkor tizenhárom éves Balduin és a hétesztendős Amalrik. Fulkó, mint Melisenda férje került trónra, és a királynő utódlási jogát mindenki teljes mértékben elismerte. A bárók azonban nem is gondoltak arra, hogy egy régenskirálynő egyedül uralkodhatna az ország felett. Melisenda ekkor társuralkodóul maga mellé vette idősebb fiát, Balduint, de egyedül kormányzott. E lépését mindenki tökéletesen alkotmányosnak tartotta, és a királyság tanácsa is helybenhagyta, amikor karácsony napján Balduinnal együtt megkoronázta őt Vilmos pátriárka.393 Melisenda jó képességű asszony volt, aki szerencsésebb időkben sikeresen uralkodhatott volna. Első unokatestvérét, Hiergeszi Manasszész kapitányt vette maga mellé tanácsadóul. Manasszész apja vallon úr volt, felesége pedig II. Balduin nővére, Retheli Hodierna. Manasszész fiatalon jött keletre, nagybátyja udvarába, ahol rátermettsége és királyi rokonsága biztosította előmenetelét. Amikor az ibelini „Öreg” Balian, nem sokkal Fulkó király halála után meghalt, Manasszész elvette az özvegyét, Helviszt, Ramla örökösnőjét, aki a saját jogán, illetve fiai jogán az egész Filiszteus síkságot birtokolta. A bárókat egy idő után bántotta Manasszész hatalma, mert a királynő és Manasszész hajlamos volt a zsarnokságra, de akkoriban még nem volt ellenzéke a királynőnek.394 A királynő trónra léptének csak egy komoly hátránya volt. Fulkó uralkodása alatt a jeruzsálemi király egyre inkább csak elméletben volt a keresztes államok legfőbb Nau: Le Croisé Lorrain, Godefroy de Ascha. Journal Asiatique, 9. sorozat, XIV, 421-431. p.; Röhricht: Regesta, 106-107. p. Lásd e mű II. kötete A fordulat – Élet a Tengerentúlon c. rész. 391 Röhricht: Regesta, 40. p. Lásd La Monte: Feudal Monarchy, 272. p. Tizenhat évvel később III. Balduin egy városnegyedet adott nekik Jeruzsálemben. Röhricht: Regesta, 70. p. 392 Türoszi Vilmos, XV, 700-702. p.; Edesszai Máté, cclvi, 325. p.; Ibn al-Kalániszí, 265. p. Szent Bernát részvétét nyilvánította levélben Melisenda királynőnek. (354. sz. M. P. L. CLXXXII. köt. 556-557. col.) 393 Türoszi Vilmos, XVI, 3, 707. p. Melisenda alkotmányos helyzetéről lásd La Monte: Feudal Monarchy, 14-18. p. 394 Türoszi Vilmos, XVI, 3, 707. p., dicséri a királynőt. Manasszészről lásd e mű II. kötete, A fordulat – Núr ad-Dín felemelkedése c. rész. Házasságát megemlíti Vilmos, XVII, 18, 780. p. és Helvisz neve gyakran felbukkan az oklevelekben, pl. Röhricht: Regesta, 22., 76. p. 390

149

hűbérura, mintsem a valóságban, és nem lehetett arra számítani, hogy az északabbra élő frank uralkodók jobban engedelmeskednek majd egy asszonynak és egy gyermeknek. Amikor villongások törtek ki az antiókhiai herceg és az edesszai gróf között, egy II. Balduinhoz hasonló erőskezű király északra menetelt volna, és erővel elsimította volna a nézeteltérést, de ezt sem a királynő, sem a gyermekkirály nem tehette meg, és rajtuk kívül senkinek sem volt mindenki fölé kiterjedő tekintélye. Mióta János császár meghalt, és Zangí kudarcot vallott Damaszkusznál, feltámadt Antiókhiai Rajmund önbizalma. Azonnal üzent az új császárnak, Manuélnak, és viszszakérte tőle Kilikiát a saját hercegsége számára. Amikor Manuél nemet mondott, Rajmund megszállta Kilikiát. Manuél uralma első hónapjaiban Konstantinápolyban maradt, de szárazföldi és tengeri haderőket küldött a Kontosztefanosz fivérek, a kikeresztelkedett török Burszuk és Demetriosz Branasz admirális vezetésével, s ezek a csapatok nemcsak Kilikiából űzték ki Rajmundot, de Antiókhia falaiig üldözték.395 Néhány hónappal korábban Rajmund aleppói területeket foglalt el egészen Bizaáig, míg edesszai Joscelin az Eufráteszig vonult, hogy ott találkozzék Rajmunddal. De Joscelin váratlanul fegyverszünetet kötött Aleppó kormányzójával, Szauarral, és ezzel romba döntötte Rajmund terveit. Egyre romlott a kapcsolat a két uralkodó között. Úgy tűnik, hogy 1140-től Joscelinnak el kellett ismernie maga felett Rajmund fennhatóságát, de kapcsolatuk sohasem volt szívélyes. Joscelin azzal ingerelte Rajmundot, hogy Radulf pátriárka javára beavatkozott az antiókhiai ügyekbe, ez a fegyverszünet pedig csaknem nyílt kenyértöréshez vezetett.396 Zangí figyelemmel kísérte ezeket a viszályokat. A császár halála megszabadította legveszedelmesebb ellenségétől. A damaszkusziak frank segítség nélkül nem léptek ellene, a jeruzsálemi királyság pedig aligha akart kalandokba bocsátkozni. Ilyen lehetőséget nem volt szabad kihagyni. 1144 őszén Zangí megtámadta Kara Arszlánt, Dijarbakir ortokida uralkodóját, aki nem sokkal korábban lépett szövetségre Joscelinnal. A szövetség érdekében Joscelin serege zömével elindult Edesszából, le az Eufrátesz mentén, nyilván Zangít akarta elvágni Aleppótól. Harráni muszlim kémek értesítették Zangít Joscelin mozdulatairól. A hamái Jági Sziján vezetésével azonnal küldött egy csapatot, hogy meglepetésszerűen lecsapjon Edesszára. Csakhogy Jági Sziján eltévedt az esős novemberi éjszakában, és november 28-án ugyanakkor ért Edesszába, amikor Zangí és a fősereg. Ekkor az edesszaiakat már figyelmeztették, és a város védelmét megerősítették. Edessza ostroma négy hétig tartott. Joscelin minden fontos emberét magával vitte, ezért a város védelmét II. Hugó latin érsek irányította. János örmény püspök és Vazul jakobita püspök hűségesen támogatta Hugót. Zangínak csalatkoznia kellett abban a reményében, hogy majd a helybeli keresztényeket elcsábíthatja frank szövetségeseitől. A jakobita Vazul ugyan fegyverszünetet javasolt, de a közvélemény ellenezte. A védők azonban, bár derekasan küzdöttek, kevesen voltak. Joscelin visszavonult Turbesszelbe. Türoszi Vilmos, a krónikás keményen bírálta gyávaságáért és tunyasága miatt, amiért nem sietett fővárosa segítségére. De serege nem volt elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon Zangí seregével. Bízott abban, hogy Edessza erős vára ellen tud állni egy ideig. Turbesszelből meg tudta akadályozni, hogy Zangí Aleppóból erősí395

Kinnamosz, 33-34. p. Al-Azímí, 537. p.; Ibn al-Kalániszí, 266. p. Joscelin egy 1141-ben kelt oklevélben „Raimundo Antiochiae principe regnante”-t ír (Röhricht: Regesta, 51. p.) és Türoszi Vilmos (XVI, 4, 710 p.) úgy beszélteti őt 1144-ben, mint akinek Rajmund a hűbérura. 396

150

tést kapjon, és a szomszédos frankok segítségére is számított. Tüstént Antiókhiába és Jeruzsálembe üzent. Jeruzsálemben Melisenda királynő tanácskozást tartott, és elhatározták egy sereg felállítását, amely Manasszész hadseregparancsnok, Nábluszi Fülöp és Bures-i Elinand galileai herceg vezetése alatt el is indult. Ám Antiókhiában Rajmund semmire sem volt kapható. Joscelin hiába folyamodott hozzá, mint hűbérurához. Az antiókhiai segítség nélkül Joscelin nem mert Zangíra támadni, Turbesszelben várta, hogy megérkezzék a királynő serege. A jeruzsálemi sereg azonban későn érkezett. Zangí hadseregét felduzzasztottak a Tigris felső folyása menti kurdok és türkmének, és jól fel volt szerelve ostromgépekkel. A védők zömét hadi dolgokban járatlan kereskedők és egyházi emberek alkották. Ellentámadásaik és ellenaknaásásaik nem jártak sikerrel. Hugó érseket azzal vádolták, hogy visszatartja a felhalmozott kincseket, pedig a védelemnek nagy szüksége lett volna rá. Karácsony este az Órák kapujánál egy fal ledőlt, s a résen át behatoltak a muszlimok. A lakosok rémülten menekültek a fellegvárba, melynek kapuit bezáratta előttük az érsek, aki maga is a falakon kívül maradt, és próbált rendet tenni, mindhiába. A zűrzavarban ezreket tapostak halálra, s a menekülők nyomába eredő Zangí csapatai is ezreket vágtak le, megölték a püspököt is. Végül Zangí végiglovagolt a városon, és elrendelte a mészárlás befejezését. A helybeli keresztényeket megkímélték, de a frankokat kivégezték, asszonyaikat eladták rabszolgának. Két nappal később a fellegvár parancsnoka, egy Barszauma nevű jakobita pap megadta magát Zangínak.397 Zangí, miután kiverte a frankokat, kegyesen bánt a meghódított várossal. Az Arbilba való Kücsük Alit nevezte ki kormányzónak, de a helybeli keresztények, az örmények, a jakobiták és még a görögök is némi autonómiát kaptak. És bár a latin templomokat lerombolták, a helyi keresztények templomait sértetlenül meghagyták, sőt arra ösztönözték őket, hogy hívják oda hittestvéreiket, és népesítsék be ismét a várost. Különösen Vazul szír püspök élvezte a hódítók kegyét, mert amikor megkérdezték tőle, hogy megbízható ember-e, büszkén azt válaszolta, hogy a frankokhoz való lojalitása már megmutatta, milyen hűséges tud lenni. Az örmények körében népszerű volt a Courtenay-dinasztia, így ők nehezebben viselték el az új rendszert.398 Zangí Edesszából Szarúdzs alá vonult, a másik nagy frank erődhöz, amely januárban az övé lett. Ezután Biredzsik felé nyomult; ez a város ellenőrizte a folyó legfontosabb átkelőhelyét. A frank helyőrség keményen védekezett. Joscelin a közelben volt, és a királynő serege is közelgett. Ugyanakkor Zangí moszuli zavargásokról értesült. Felhagyott hát Biredzsik ostromával, és keletre sietett. Névleg még mindig nem volt több, mint Maszúd fia, Alp Arszlán szeldzsuk herceg moszuli atabégje. Arra tért viszsza Moszulba, hogy Alp Arszlán, kísérletet téve tekintélye helyreállítására, megölette az atabég helyettesét, Sakart. Rosszul választotta meg a pillanatot, mert Zangí, aki éppen meghódított egy keresztény fővárost, a muszlim világban óriási tekintélynek Türoszi Vilmos, XVI, 4-5, 708-712. p.; Edesszai Máté, cclvii, 326-328. p.; Szíriai Mihály, III, 259263. p.; Chron. Anon. Syr. 281-286. p. (a legteljesebb elbeszélés, máshol fel nem lelhető részletekkel). Nerszész Shnorhal: Elégia Edessza elestéről, 2. skk. p.; Bar Hebraeus, Budge ford., 268-270. p.; Kamál adDín, 685-686. p.; Ibn al-Kalániszí, 266-268. p.; Ibn al-Aszír, 443-446. p. Számos európai krónika megemlíti több-kevesebb részletességgel Edessza elestét. Szent Bernát levele, in M. P. L. 182. köt. 463., 256. col. is szól róla. Ibn al-Aszír ír egy muszlimról, aki Roger király udvarában élt Szicíliában, s akinek telepatikus látomása volt a város bevételéről. 398 Szíriai Mihály: i. h.; Chron. Anon. Syr. i. h. 397

151

örvendett. Alp Arszlánt megfosztották trónjától, tanácsadóit kivégezték, miközben a kalifa követek útján ajándékokat küldött Zangínak, és felruházta őt a „király” és „hódító” címmel.399 Edessza elestének híre bejárta az egész világot, s a muszlimokban új reményt ébresztett. Eltöröltek egy keresztény államot, amely beékelődött a muszlimok területébe, és ettől kezdve frankok csak a Földközi-tenger mentén éltek. A Moszultól Aleppóig vezető út megszabadult az ellenségtől, és nem volt többé keresztény ék Irán és Anatólia törökjei között. Zangí kiérdemelte királyi címét. Az esemény elcsüggesztette és megrettentette a frankokat, és megrendítette a nyugat-európai keresztényeket. Most először döbbentek rá, hogy Keleten nem mennek jól a dolgok. Új mozgalom indult, új keresztes hadjáratot hirdettek. Valóban keresztes hadjáratra volt szükség, mert a keleti frank vezérek a sok veszedelem dacára sem voltak képesek együttműködni. Joscelin megpróbált új országot szerezni magának az Eufrátesz nyugati partján elterülő birtokaiból, melynek Turbesszel lett a fővárosa.400 Habár világos volt, hogy Zangí hamarosan meg fogja támadni, mégsem tudott megbocsátani Rajmundnak, aki előzőleg megtagadta tőle a segítséget. Nyíltan szakított vele, és megtagadta fennhatóságát. Rajmund éppen így idegenkedett a megbékéléstől, de tisztában volt az elszigetelődés veszélyével. 1145-ben, miután levert egy türkmén betörést, elhatározta, hogy Konstantinápolyba utazik, és a császártól kér segítséget. Mikor megérkezett, Manuél nem akarta fogadni. Csak azután kapott kihallgatást, hogy bűnét alázatosan megbánva térdre borult János császár sírjánál. Ettől kezdve Manuél kegyesen bánt vele, elhalmozta ajándékokkal, és pénzsegélyt is ígért neki. De nem ígért közvetlen katonai segítséget, mert a bizánciak is éppen hadat viseltek a törökök ellen. Szóba került egy későbbi hadjárat terve, és a látogatásnak, amely megalázta Rajmund büszkeségét, és népszerűtlen volt bárói körében, egyetlen kézzelfogható eredménye lett. Tudomást szerzett róla Zangí, és elhatározta, hogy elhalasztja az északi frankok elleni támadást, s figyelmét még egyszer Damaszkuszra irányította.401 1146 májusában Zangí Aleppóba ment, hogy felkészüljön a szíriai hadjáratra. Edesszán átutazva megtudta, hogy az örmények megpróbálták lerázni uralmát és visszaállítani Joscelinét. Kücsük Ali könnyen megbirkózott a lázadókkal, Zangí pedig kivégeztette a vezetőket, és az örmény lakosság egy részét száműzte a városból. Helyüket háromszáz zsidó család foglalta el. Ez Zangí ötlete volt, mert a zsidókról köztudott volt hogy mindig szívesen segítették a muszlimokat a keresztények ellen.402 Nyáron Zangí délre vezette seregét az Eufrátesztől Damaszkuszig vezető egyenes úton Kalat Dzsabarba, ahol egy jelentéktelen arab herceg nem volt hajlandó elismerni hűbérurának. 1146. szeptember 14-én éjszaka Zangí összeveszett egy frank származású eunuchhal, akit rajtakapott, amint ura poharából bort ivott. Az eunuch feldühödött a szidás miatt, megvárta, míg Zangí elaludt, s álmában meggyilkolta.403 399

Chron. Anon. Syr., 286-288. p.; Ibn al-Kalániszí, 268-269. p.; Ibn al-Aszír, 445-448. p.; Ibn al-Furatot Cahen idézi, in La Syrie du Nord-ban, 371. p. 11. sz. jegyzet. 400 Josceliné volt még a föld Szamoszatától Marason át (amely a vazallusáé, Balduiné volt) egészen Biredzsikig, Ajntábig, Ravendelig és Turbesszelig. 401 Kinnamosz, 35. p.; Szíriai Mihály, III. 267. p. 402 Szíriai Mihály, III, 267-268. p.; Chron. Anon. Syr. 289. p.; Ibn al-Kalániszí, 270. p.; Ibn al-Furat: i. h. 403 Türoszi Vilmos, XVI, 7, 714. p.; Szíriai Mihály, III, 268. p.; Chron. Anon. Syr., 291. p.; Ibn al-Kalániszí: 270-271. p.; Kamál ad-Dín, 688. p.

152

Zangí váratlan halálát örömmel üdvözölték ellenségei, akik abban reménykedtek, hogy birodalmát is tönkre fogják tenni a muszlim világban ilyenkor szokásos dinasztikus viszályok. Zangí holtteste még elhagyottan és temetetlen hevert, amikor legidősebb fia, Szaif ad-Dín Gází az iszfaháni Dzsamál ad-Dín vezér kíséretében Moszulba sietett, és átvette a kormányzást, a másodszülött Núr ad-Dín pedig magához vette a pecsétgyűrűt a holttest ujjáról, majd Aleppóba ment, ahol a kurd Sírkúhhal királlyá kiáltatta ki magát (Sírkúh fivére, Ajjúb mentette meg Zangí életét, amikor 1132-ben a kalifa legyőzte őt). A királyság megosztottsága megadta a jelet az ellenségnek a támadásra. Délen Unur csapatai Damaszkuszból kiindulva visszafoglalták Baalbeket, vazallussá tették Humsz kormányzóját és Jági Szijánt, Hamá kormányzóját. Keleten a szeldzsuk Alp Arszlán próbálkozott ismét a hatalom megszerzésével, de nem járt sikerrel. A dijarbakiri ortokidák visszaszerezték elvesztett városaikat.404 A középső területen Antiókhiai Rajmund eljutott egészen Aleppó falai alá, Joscelin meg Edessza visszafoglalására gondolt. Ügynökei kapcsolatba léptek a városbeli örményekkel, s a maguk oldalára állították a jakobitákat. Ekkor Joscelin elindult egy kis sereggel, s Balduin, Maras és Kaiszun ura is csatlakozott hozzá. Rajmund ismét megtagadta a segítségnyújtást, most azonban jó okkal, mert a hadjáratot rosszul tervezték meg. Joscelin abban bízott, hogy meglepi Edesszát, de a muszlimokat figyelmeztették. Amikor október 27-én Joscelin Edessza alá ért, a helybeliek segítségével sikerült bejutnia a városba, de a fellegvár helyőrsége készen állta védelemre. Joscelin csapata nem volt elegendő ilyen erőd megostromlásához. Joscelin olt vesztegelt a városban, s nem tudta, mitévő legyen. Közben hírvivők érkeztek Aleppóba Núr ad-Dínhez. Serege épp antiókhiai területen volt, Rajmund ellen támadt, de Núr ad-Dín nyomban visszaparancsolta embereit, és segítséget kért a környező muszlim kormányzóktól. November 2án megjelent Edessza alatt. Joscelin beszorult a fellegvár és Núr ad-Dín közé. Jól látta, hogy csak akkor menekülhet, ha azonnal elhagyja a várost. Az éj leple alatt embereivel és nagyszámú helybeli kereszténnyel együtt sikerült megszöknie, s megindult az Eufrátesz felé, de ellenfele a sarkában maradt. Másnap csatára került sor. A frankok egy darabig derekasan helytálltak, mígnem Joscelin ellentámadásra adott parancsot. Ezt visszaverte az ellenség, és a frank seregben pánik tört ki. Marasi Balduin a csatatéren elesett. A nyakán megsebesült Joscelin a testőreivel Szamoszatában talált menedékre, s ott csatlakozott hozzá Vazul jakobita püspök is. Az örmény püspököt, Jánost a muszlimok elfogták és Aleppóba vitték. A frankok által magukra hagyott helybeli keresztények közül a férfiakat mind egy szálig levágták, a nőket és gyerekeket eladták rabszolgának. Edessza egész keresztény lakosságát száműzték. A nagy város, amely azzal büszkélkedett, hogy ott élt a világ legrégibb keresztény közössége, kiürült, lehanyatlott, és mind a mai napig nem nyerte vissza régi fényét.405 Az epizód világosan megmutatta Zangí ellenségeinek, hogy halálával nem sokat nyertek. Ráadásul Zangí fiai, bár nem nagyon kedvelték egymást, bölcsen kerülték a viszálykodást. Szajf ad-Dín Gází, akit teljesen lekötöttek az ortokidák, magához ragadta a kezdeményezést, tárgyalt fivérével, és békésen felosztották örökségüket. Ibn al-Kalániszí, 272-274. p.; Ibn al-Aszír, 455-456. p.; lásd Cahen: Le Diyarbekr. Journal Asiatique, 1935, 352. p. 405 Türoszi Vilmos, XVI, 14-16, 728-732. p.; Edesszai Máté, cclviii, 328-329. p. (helytelenül az 11471148. éveket adja meg); Szíriai Mihály, III, 270-272. p.; Vazul, az orvos: Elégia Balduinról 205. p.; Chron. Anon. Syr., 2932-297. p.; Ibn al-Kalániszí, 274-275. p.; Ibn al-Aszír, 455-458. p. (és A moszuli atabégek, 156. p.); Busztán, 541. p. 404

153

Szajf ad-Díné lettek az iraki birtokok, Núr ad-Díné a szíriaiak. Núr ad-Dín helyzetét megerősítette a jeruzsálemi frankok nagyjából egyidejű, váratlan és ostoba lépése. 1147 elején Unur egyik helytartója, Altuntas, a hauráni Boszra és Szalhad kormányzója, egy mohamedánná lett örmény, kinyilvánította Damaszkusztól való függetlenségét, és Jeruzsálembe ment támogatásért. Boszrát és Szalhadot kínálta fel a frankoknak, ha hozzásegítik ahhoz, hogy ő legyen az úr Hauránban. Melisenda királynő szabályosan egybehívta a királyi tanácsot, hogy megvitassák a javaslatot. Nagy jelentőségű döntésről volt szó, mert Altuntas támogatása egyben azt is jelentette, hogy megszegik a Damaszkusszal kötött szövetséget. Ám a javaslat nagyon csábító volt. Haurán lakosságának jelentős része keresztény volt, ortodox rítusú melkiták. Segítségükkel könnyű lett volna a terület gyarmatosítása, Haurán ellenőrzése pedig Damaszkuszt kiszolgáltatta volna a frankok kénye-kedvének. A bárók haboztak. Megparancsolták, hogy a sereg gyülekezzék Tibériásban, de követeket küldtek Unurhoz, és tudatták vele, hogy be akarják iktatni birtokaiba Altuntast. Unur dühös volt, de félt Núr ad-Díntől, és el akarta kerülni a szakítást. Válaszában emlékeztette a királynőt, hogy az európai feudális törvények szerint egy uralkodó nem támogathatja egy baráti hatalom lázadó alattvalóját gazdája ellenében, és felajánlotta, hogy Melisendának megtéríti a hadjárattal kapcsolatban felmerült minden eddigi költségét. Ekkor a királynő egy Vacher Bernát nevű lovagot küldött Damaszkuszba, s megüzente, hogy sajnálja, de már elkötelezte magát Altuntas mellett, és serege vissza fogja kísérni Altuntast Boszrába, de megígérte, hogy nem tesz kárt damaszkuszi területekben. Bernát csakhamar visszatért. Unur meggyőzte, hogy a királynő javaslata rossz és nem is bölcs. Bernát az ifjú Balduin királyt maga mellé állította, és amikor a tanács ismét tárgyalta az ügyet, elvetette a hadjárat gondolatát. Ekkorra azonban a katonák már fellelkesedtek. A seregbeli demagógok, dühöngve, hogy elesnek egy hasznot hajtó kalandtól, árulónak bélyegezték Bernátot, és sürgették a háborút. A király és a bárók megijedtek, és szabad kezet adtak ezeknek az embereknek. 1147 májusában a frank sereg a király vezetése alatt átkelt a Jordánon és bevonult a Dzsaulánba. A menetelés azonban nem az a diadalmenet volt, amelyről a katonák álmodtak. Unur időben tudomást szerzett mindenről. A területen élő arabok együttműködtek türkmén könnyűlovas csapataival, és mindent megtettek, hogy megzavarják a frankokat, miközben a Jarmúk völgyében Deraa felé haladtak. Unur már elküldte követeit Aleppóba, hogy segítséget kérjen Núr ad-Díntől. Núr ad-Dín örült a kérésnek. Szövetséget kötöttek. Núr ad-Dín feleségül vette Unur leányát, és megígérte, hogy azonnal Unur segítségére siet; visszakapta Hamát azzal a kikötéssel, hogy tiszteletben tartja Damaszkusz függetlenségét. Május végére a frankok elérték a határ és Boszra között félúton fekvő Deraát. Időközben Unur a keletebbre fekvő Szalhadha sietett. Altuntas ottani helyőrsége fegyverszünetet kért, és Unur nyugat felé indult, hogy csatlakozzék az Aleppóból teljes sebességgel dél felé menetelő Núr ad-Dínhez. Együtt mentek Boszra felé, amelyet Altuntas neje átadott nekik. A frankok azon az estén tudták meg a hírt, amikor elcsigázva, vízhiánytól szenvedve végre megpillantották Boszrát. Nem voltak abban a helyzetben, hogy megtámadhassák a muszlimokat. Nem tehettek mást, visszavonultak. A visszaút még küzdelmesebb volt, mint az odaút. Alig volt élelmük, sok tönkre volt téve. Az ellenség kitartóan követte az utóvédet s megölte a lemaradókat. A gyermek király hősiesen viselkedett, nem fogadta el a javaslatot, hogy hagyja magára seregét, és néhány válogatott testőrrel előresies-

154

sen. Példájának köszönhetően nem bomlott fel a seregben a fegyelem. A bárók végre rászánták magukat, hogy békét kössenek Unurral, és egy arabul beszélő követet – valószínűleg Vacher Bernátot – küldtek, hogy fegyverszünetet kérjen, a követet azonban útközben megölték. Ennek ellenére, amikor a sereg ar-Rahubhoz ért, az Adzslúnhegységhez, hírnök érkezett Unurtól, aki hajlandó volt ellátni élelemmel a frankokat. Núr ad-Dín túl közel volt ahhoz, hogy hagyja pusztulni a frank sereget. A király gőgösen visszautasította az ajánlatot, de feljegyezték, hogy egy fehér lovon ülő, rejtélyes, vörös lobogós idegen biztonságban elvezette a sereget Gadarába. Ott volt még egy utolsó, kis összecsapás, majd a sereg átkelt a Jordánon, s visszatért Palesztinába. Az egész hadjárat sokba került és értelmetlen volt. Kiderült, hogy a frankok derekasan harcolnak, de a politikában és a stratégiában ostobák.406 Az egész esetből csak egyetlen embernek származott haszna, Núr ad-Dínnek. Unur visszaszerezte a Haurant. Amikor Altuntas abban a reményben, hogy bocsánatot nyer, Damaszkuszba ment, ám ott megvakították, bebörtönözték, és még barátai is kegyvesztettek lettek. A kétségbeesett Unur tisztában volt Núr ad-Dín erejével. Félt a jövőtől, és szívesen helyreállította volna a frankokkal kötött szövetséget. Núr adDín azonban tartotta magát az Unurral kötött megállapodáshoz. Észak felé indult, és továbbra is azon volt, hogy az Antiókhiai Hercegséget megfossza az Orontésztől keletre fekvő területeitől. 1147 végére megszerezte magának Artát, Kafarlatát, Baszarfutot, és Balatot is.407 Núr ad-Dín egyszeriben a keresztények legfőbb ellenségévé vált. Huszonkilenc esztendős volt, de korához képest igen bölcs. Még ellenfelei is elismerték igazságosságát, jótékonyságát, őszinte vallásosságát. Talán nem volt olyan kiváló katona, mint apja, Zangí, de nem volt annyira kegyetlen, alattomos és megbízhatatlan sem, és sokkal jobb emberismerőnek bizonyult. Miniszterei, hadvezérei rátermett és hűséges emberek voltak. Nem állt a rendelkezésére annyi anyagi forrás, mint apjának, hiszen Zangí számíthatott Felső-Irak gazdagságára is, amely ekkor már Szajf ad-Dín tulajdona volt. Szajf ad-Dín azonban azokkal a földekkel együtt megörökölte az ortokidákkal, a kalifával és a Szeldzsuk Szultanátussal kialakult ellentéteket, ami lehetővé tette, hogy Núr ad-Dín minden figyelmét a Nyugatnak szentelhesse. Zangí fiai betartották a családi megállapodást. Szajf ad-Dín szükség esetén megsegítette Núr ad-Dínt, anélkül, hogy igényt tartott volna jussára a családi birtokokból. Harmadik fivérük, Naszr ad-Dín Núr ad-Dín vazallusaként élt Harránban, míg a család legifjabbja, Kutb ad-Dín a legidősebb fivér moszuli udvarában nevelkedett. Minthogy muszlim részről nem fenyegette semmilyen veszély, hála családi kapcsolatainak és az Unurral kötött szövetségnek, Núr ad-Dín alkalmas volt arra, hogy a muszlim ellentámadást vezesse. Ha a keleten élő keresztények továbbra is ott akartak maradni, minden erejüket Núr ad-Dín ellen kellett összpontosítaniuk.408

406

Türoszi Vilmos, XVI, 8-13, 715-728. p.; Ibn al-Kalániszí, 276-279. p.; Abú Sáma, 50-53. p. Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 515-516. p.; Ibn al-Aszír, 461-462. p. 408 Ibn al-Aszír, 450. p., és A moszuli atabégek, 152-158. p. 407

155

3. könyv A MÁSODIK KERESZTES HADJÁRAT

156

1. fejezet Királyok gyülekezete „Azért kelj fel, láss hozzá, és az Úr legyen veled!” (I Krónikák 22,16)

Amint Jeruzsálemben tudomást szereztek Edessza elestéről, Melisenda királynő Antiókhiába küldött, hogy az ottani kormánnyal tárgyaljanak egy, Rómába indítandó követségről, mely megvinné a hírt a pápának, és új keresztes hadjáratot szorgalmazna. A kiválasztott követ Dzsabala püspöke, Hugó lett, aki a latin keresztények körében nagy tiszteletnek örvendett, mert annak idején ellenállt János császár kéréseinek. A hír sürgőssége ellenére a követ csak 1145 őszén érkezett a pápai udvarba. III. Jenő pápa Viterbóban tartózkodott, mivel ebben az időben Róma egy olyan csoport kezében volt, amely elégedetlen volt a pápai kormányzással. A pápánál tartózkodó Freisingi Ottó német krónikás feljegyezte, hogyan fogadta a rettenetes hírt a pápa, bár a krónikást sokkal jobban érdekelte a püspök egy másik híradása. Eszerint egy János nevű nesztoriánus keresztény hatalmasság, aki Perzsiától keletre élt, sikerrel harcolt a hitetlenek ellen. János állítólag meghódította Ekbatanát, a perzsa fővárost, majd északra ment, a jég és a hó hazájába, ahol azonban olyan sok emberét veszítette el, hogy haza kellett térnie. Így bukkant fel először a történetírás lapjain a legendás János pap neve.409 Jenő pápa nem osztozott a krónikás ama reményében, hogy János pap majd megmenti a kereszténységet. Igencsak nyugtalan volt. Körülbelül ugyanebben az időben Kilikia örmény püspökei is küldöttséget menesztettek hozzá; ők Bizánccal szemben kerestek támogatást.410 A pápa nem hanyagolhatta el keleti kötelességeit. Hugó püspök továbbutazott, hogy hírt vigyen a francia és a német udvarba is, Jenő pápa pedig elhatározta, hogy keresztes háborút hirdet.411 Csakhogy a pápaság nem volt abban a helyzetben, hogy úgy irányíthassa a mozgalmat, mint annak idején Orbán pápa. Jenő pápa februári trónra lépése óta még be sem tudta tenni a lábát Rómába. Nem engedhette meg magának, hogy az Alpokon túlra utazzék. Szerencsére jó viszonyban állt Nyugat-Európa két leghatalmasabb uralkodójával. Hohenstaufen Konrád, Németország királya egyházi támogatásnak köszönhette koronáját, és pápai legátus koronázta meg. Konrádnál is jobb volt a kapcsolata VII. Lajossal, Franciaország kegyes életű királyával. Lajos kezdeti helytelen viselkedése után, amelyért a királyné, Aquitániai Eleonóra volt a felelős, bűnbánatot tanúsított, s attól kezdve minden dolgában egyházi tanácsadói vezették, főként Clairvaux híres apátja, Szent Bernát. A pápa úgy dön409

Freisingi Ottó: Chronica, 363-367. p. Lásd Gleber: Papst Eugen III, 36. p. Lásd Tournebize: Histoire Politique et Religieuse de l’Armenie, 235-239. p. 411 Chronicon Mauriniacense, in R. H. F., XII. köt. 88. p.; Freisingi Ottó Gesta Friderici, 54-57. p. 410

157

tött, hogy Lajos királytól kér segítséget a Kelet számára. Konrádra Itáliában volt szüksége, hogy megfékezze a rómaiakat, és lehűtse II. Roger szicíliai király becsvágyát: nem örült volna, ha Konrád máshol is leköti magát. Lajos ott volt király, ahonnan a legtöbb frank úr ment Keletre; kézenfekvő volt, hogy a megmentésükre induló hadjáratnak ő legyen a vezére. 1145. december 1-jén Jenő bullát intézett Lajos királyhoz, a francia királyság minden nemeséhez és hívő alattvalójához, melyben azt sürgette, hogy induljanak a keleti kereszténység megmentésére. Megígérte nekik, hogy közben evilági javaik biztonságban lesznek, s bűneik bocsánatot nyernek.412 Edessza elestének híre megrettentette a Nyugatot. Az első keresztes hadjárat által keltett lelkesedés és érdeklődés már lecsillapodott. Jeruzsálem elfoglalása megmozgatta az emberek képzeletét, s közvetlenül az esemény után, a kinnlevők kérésére, igen jelentős csapatok keltek útra önszántukból, amint azt az 1101. év keresztes mozgalmai is bizonyították. Ezek a hadjáratok azonban szerencsétlen véget értek, habár a keleti frank államok megerősítették helyzetüket. Később is kaptak még erősítést, de csak apránként. A zarándokok szüntelenül áramoltak Keletre, és sokan közülük elég hosszasan ott tartózkodtak, hogy segítséget nyújtsanak egy-egy nyári hadjáratban. A zarándokok között voltak hatalmasságok, mint pl. Norvégiai Sigurd, de voltak csapatostól érkező egyszerű emberek is, mint 1106-ban egy angolokból, flamandokból, dánokból álló egység. Az olasz kereskedővárosok időről időre kiküldtek egy flottát, hogy segítsenek egy tengeri kikötő elfoglalásában, őket azonban pusztán kereskedelmi érdekeik vezették. Nyomukban igen sok olasz kereskedő is megjelent a keresztes államokban. De I. Balduin uralkodása óta megcsappant a fegyveres zarándokcsapatok száma. Az utóbbi években csak Fulkó király veje, Thierry, Flandria grófja hozott ilyen csapatot a Szentföldre. Továbbra is érkeztek bevándorlók, főleg a családok ifjabb fiai, mint Chartres-i Balian, az Ibelin család alapítója, vagy a Le Puiset-i Hugóhoz vagy Hiergeszi Manasszészhez hasonló bárók, akik előnyt akartak kovácsolni maguknak abból, hogy rokonságban álltak a királyi családdal. Állandóbb és értékesebb segítséget jelentettek azok a lovagok, akik a nagy katonai rendekhez, a templomosokhoz és a johannitákhoz csatlakoztak. Ezek a rendek fokozatosan átvették a királyság állandó hadseregének a szerepét, s megbecsülésüket tanúsította az a sok birtokadomány, amelyben a korona és a vazallusok részesítették a rendeket. Az első keresztes hadjárat seregének feloszlása óta azonban nem volt Keleten olyan frank haderő, amely jelentős támadást tudott volna indítani a hitetlenek ellen.413 Ahhoz, hogy a Nyugat ismét megmozduljon, szükség volt az edesszai szerencsétlenség okozta megrázkódtatásra. Egészen addig Nyugat-Európa szemszögéből Szíria keresztes államai csak a Földközi-tengeren folyó muszlimellenes harc balszárnyát alkották. A jobbszárny Spanyolországban volt, ahol még mindig akadt dolga egy keresztény lovagnak. A század második és harmadik évtizedében elakadt a keresztes térnyerés Spanyolországban, mert viták támadtak Urraca kasztíliai királynő és férje, Aragóniai I. Alfonz király között. A királynő első, burgundiai házasságából származó fia és örököse, VII. Alfonz uralkodása alatt azonban Kasztília újjászületett. Alfonz 1132-ben, hat évvel trónra lépése után sorozatban indította a hadjáratokat a muszlimok ellen, melyek révén 1147-re egészen Córdobáig jutott, ahol királynak ismerték Jaffe-Wattenbach: Regesta, 8796. sz. II. köt. 26. p. Caspar: Die Kreuzzugsbullen Eugens III. Neues Archiv, XIV. köt. 285-306. p., bebizonyítja, hogy a bulla dátuma csak 1145. december 1-je lehet, s ez megsemmisíti azt a francia elméletet, hogy VII. Lajos ösztönözte a hadjáratot. 413 Lásd e mű II. kötete, 66-67., A csúcspont – Edessza eleste c. rész. 412

158

el. Mát 1134-ben felvette a császári címet, így akarta megmutatni, hogy ő a félsziget legfőbb hűbérura, és nem alattvalója senkinek. Időközben I. Alfonz, akit Urraca halála megszabadított a kasztíliai bonyodalmaktól, élete utolsó éveiben váltakozó sikerrel támadta Murciát. A tengerparton III. Rajmund-Berengár, Barcelona grófja terjeszkedett dél felé. I. Alfonz 1134-ben halt meg. Fivére, Ramiro, az egykori szerzetes, három éven át igen szerencsétlenül kormányzott, de 1137-ben Ramiro kétesztendős kislányát, Petronillát, férjhez adták IV. Rajmund-Berengár barcelonai grófhoz, s Katalónia és Aragónia egyesülésével olyan tengeri hatalom született, amely vissza tudta hódítani Spanyolország északkeleti részét.414 1145-ben a spanyol színtéren jól mentek a dolgok, de már készülőben volt a vihar. Az almorávidák hatalma, amely az utolsó fél évszázadban a muszlim Spanyolországot összetartotta, végérvényesen hanyatlásnak indult. Afrikai helyüket az Almohád dinasztia foglalta el, aszkéta reformerek szektája. Teológiájuk szinte gnosztikus volt, náluk is volt beavatottak osztálya, amelyet Ibn Tumart berber próféta alapított, és utóda, Abd al-Mumin még radikálisabbá fejlesztett. Abd al-Mumin 1145-ben Tlemcen mellett legyőzte és megölte Taszfin ibd Ali almorávida uralkodót. 1146-ban meghódította Marokkót, és készen állt arra, hogy bevonuljon Spanyolországba.415 Ilyen helyzetben természetesen a spanyol lovagok teljesen érzéketlenek maradtak a Keletről jövő kérésekkel szemben. Másrészt az egyre szilárdabbá váló spanyol királyságok nem kínáltak olyan lehetőségeket a Franciaországból érkező lovagok és nagyurak számára, mint az előző században. A muszlim elleni harc központi alakja II. Roger, Szicília királya volt. Roger egyesítette az itáliai normann birtokokat, és 1130-ban felvette a királyi címet. Teljes mértékben tisztában volt királysága stratégiai jelentőségével: Szicília eszményi helyen fekszik, ellenőrzi a Földközi-tenger egész medencéjét. Ahhoz azonban, hogy az ellenőrzés tökéletes legyen, szüksége volt arra is, hogy a Szicíliával szemközti afrikai parton is megvethesse a lábát. Az észak-afrikai muszlim dinasztiák viszályai és vetélkedése, amelyet csak felerősített a marokkói almorávidák hanyatlása és a tunéziai fátimidák gyengekezű uralma, az afrikai városok kiszolgáltatottsága a szicíliai gabonabehozatalnak remek lehetőséget biztosított Roger-nak. De az 1123–1128. évi első hadjárata nem járt egyéb haszonnal, mint Málta meghódításával. 1134-ben jól időzített segítséggel rávette Mahdia urát, El-Haszant, hogy fogadja el őt hűbérurául, majd a gabeszi öbölben elfoglalta Dzserba szigetét. Rajtaütött muszlim hajókon is, s ez csak növelte étvágyát, és megkezdte az afrikai partvidéki városok elleni támadásokat. 1143 júniusában csapatai bevonultak Tripoliszba, de aztán kénytelen volt kivonni haderőit. Pontosan három évvel később Roger ismét elfoglalta Tripoliszt, épp akkor, amikor egy palotaforradalom egy almorávida herceget ültetett a kormányzói székbe. Ekkor azonban nem lehetett már onnan elkergetni Roger-t, és Tripolisz lett az afrikai normann gyarmatok központja.416 Így Roger-hez nagyszerűen illett a szerep, hogy részt vállaljon egy újabb keresztes hadjáratban. Csakhogy Roger gyanús személy volt. A pápasággal fennálló kapcsolatait sohasem jellemezte a kötelességtudás és a tisztelet is csak ritkán. Európa számos hatalmasságát sértette, ahogyan királlyá koronáztatta magát. Ezzel kapcsolatban Bernát (a később szentté avatott) azt mondta Lothárnak: „aki önmagát Szicília királyává 414

Lásd Bellaseros: Historia de España, II, 247-262. p. Az almohádokról lásd Codera: Decadencia y Desaparición de los Almoravides en Espana és „Almohads” szócikk, in Encyclopaedia of Islam. 416 Chalandon: Domination Normande en Italie, 158-165. p. 415

159

teszi, az magát a császárt támadja”.417 Ha Szent Bernát nem helyeselte a dolgot, akkor a francia közvélemény sem. Még népszerűtlenebb volt Roger a keleti frank uralkodók körében, mert világosan értésükre adta, hogy sohasem fogja megbocsátani Jeruzsálem királyságának, ahogyan anyjával, Adelaide-del bántak, de azt sem, hogy nem tudta megszerezni azt az örökséget, amelyet anyja házassági szerződése neki ígért; mint Boemund unokatestvére és egyetlen férfiági leszármazottja, Antiókhiára is igényt tartott. Jelenléte nem volt tehát kívánatos egy keresztes hadjáratban, azt azonban mindenki remélte, hogy saját birtokain tovább folytatja majd a harcot a muszlimok ellen.418 Érthető, hogy a pápa miért Lajos francia királyt választotta ki, hogy szervezze meg a keresztes hadjáratot. A király buzgón válaszolt is a felkérésre. A dzsabalai püspök hírei után csakhamar megérkezett a pápai bulla, de akkorra Lajos már szét is küldte a felhívást legfőbb hűbéreseihez, hogy karácsonyra jelenjenek meg Bourges-ban. Az összegyűlt uraknak elmondta, hogy felvette a keresztet, és kérte, hogy mihamarabb vegyék fel ők is. Ám az urak válaszukkal keserű csalódást okoztak neki. A világi nemesség nem lelkesedett. A királyság legjelentősebb és legidősebb államférfia, Saint Denis apátja, Suger, helytelenítette a király hosszabb távollétét. Csak Langres püspöke támogatta uralkodója tervét.419 Lajost lehűtötte vazallusai közönye, ezért három hónappal kitolta a találkozó időpontját: húsvétra Vézelay-ba újabb találkozót hirdetett meg. Közben írt a pápának és elmondta, hogy leghőbb vágya egy keresztes hadjárat élére állII. Roger, szicíliai király ni. Elküldött azért az emberért, akinek még a királynál is nagyobb tekintélye volt Franciaországban, Clairvaux-i Bernátért. Szent Bernát ekkoriban befolyása csúcsán állt. Ma már nehéz visszatekinteni az évszázadokon át, és értékelni azt a mérhetetlen hatást, amelyet személyisége mindazokra gyakorolt, akik csak ismerték őt. Ékesszólása tüzét kioltották a leírt szavak, amelyek ránk maradtak. A mai ember szemében Szent Bernát, mint teológus és vitapartner merevnek, kissé kegyetlennek és ellenszenvesnek tűnik. De attól a naptól, hogy 1115-ben, huszonöt évesen Clairvaux apátja lett, csaknem negyven évvel később bekövetkezett haláláig ő volt Nyugat-Európa vallási és politikai életének legbefolyásosabb alakja. Ő lendítette fel a ciszterci rendet, és szinte teljesen egyedül kimentette a pápaságot az Anacletus-féle szakadás fertőjéből. Prédikációi tüze és őszintesége, melyhez bátorsága, életereje, feddhetetlensége társult, győzelemre vitt minden ügyet, amely mellé odaállt, csak Languedoc megrögzött katar eretnekeit nem győzte le. Bernát régóta figyelemmel kísérte a keleti kereszténység Szent Bernát, 139. sz. levél, in M. P. L., CLXXXII. köt. 294. col. Deuil-i Odo, 22-23. p. 419 Vita Sugerii, 393 skk. p.; Deuil-i Odo, 121. p. 417 418

160

sorsát, és 1128-ban ő is segített a templomosok regulájának kidolgozásában. Amikor a pápa és a francia király a segítségét kérte a keresztes hadjárat meghirdetéséhez, örömmel elfogadta a felkérést.420 1146. március 31-én Vézelay-ban összeültek az ország urai. Egész Franciaországból érkeztek vendégek arra a hírre, hogy Szent Bernát fog prédikálni. Most is, mint fél évszázaddal korábban Clermont-ban, a székesegyház nem volt elég nagy, hogy befogadja a tömeget. Szent Bernát a város határában, a mezőn felállított emelvényről prédikált. Szavai nem maradtak ránk. Annyit tudunk csak, hogy felolvasta a pápai bullát, amely szent hadjáratot hirdetett, és feloldozást ígért minden résztvevőnek, és hogy kiaknázta páratlan szónoki tehetségét, hogy felhívja a figyelmet a pápai kérés sürgősségére. Hallgatósága csakhamar a bűvkörébe került. A férfiak elkezdtek keresztért kiáltozni: „Keresztet! Adjatok nekünk keresztet!” Csakhamar elfogyott az előkészített anyag, amelyből keresztet lehetett varrni; ekkor Bernát levetette felsőruháit, hogy azt is hasogassák csíkokra. Napnyugtakor Bernát és társai még mindig ott öltögettek, mert egyre többen és többen szánták el magukat a keresztes hadjáratra.421 Elsőként Lajos király vette fel a keresztet, s vazallusai buzgón követték, teljesen megfeledkezve korábbi távolságtartó magatartásukról. A csatlakozók között ott volt a király fivére, Róbert, Dreux grófja, Alfonz-Jordán, Toulouse grófja, aki a frank Keleten született, Vilmos, Nevers grófja, akinek az apja vezette az 1101. év egyik szerencsétlen kimenetelű hadjáratát, Henrik, Champagne grófság várományosa, Flandriai Thierry, aki korábban már harcolt Keleten, és akinek a felesége Melisenda királynő mostohalánya volt; ott volt a keresztesek között a király nagybátyja, Savoyai Amadé, Archimbald, Bourbon ura, Langres, Arras és Liseiux püspöke és sok kisebb nemes. Az egyszerű nép még lelkesebben válaszolt a felhívásra.422 Szent Bernát néhány nappal később joggal írhatta a pápának: „te parancsoltál, én engedelmeskedtem, s annak a tekintélye, aki a parancsot adta, gyümölcsözővé tette engedelmességemet. Én szóra nyitottam ajkamat s beszéltem, és a keresztesek száma egyszeriben megsokszorozódott. Falvak és városok váltak pusztasággá. Alig jut egy férfi hét asszonyra. Mindenütt özvegyeket látni, akiknek még él a férjük.”423 A sikertől felbátorodott Szent Bernát körutat tett Burgundiában, Lotaringiában és Flandriában, s mindenütt a keresztes háborút hirdette. Flandriában üzenetet kapott a kölni érsektől, aki sürgősen a Rajna-vidékre hívta. Ahogyan az első keresztes hadjárat idején is, a mozgalom hírére feltámadt lelkesedést a zsidók ellen fordították. Franciaországban Cluny apátja, a Nagytiszteletű Péter igen ékesszólóan panaszolta, hogy a zsidók nem járultak hozzá anyagi eszközökkel a kereszténység megmentéséhez. Deuil-i Odo, 21. p. Freisingi Ottó szerint a bárók szerettek volna tanácskozni Szent Bernáttal még a határozathozatal előtt (Gesta Friderici, 58. p.). Szent Bernáttól és a templomosokról lásd Vacandard: Vie de Saint Bernard, II, 227-249. p. 421 Deuil-i Odo, 22. p.; Chronicon Mauriniacense, i. h.; Suger: Gesta Ludovici, Molinier kiad., 158-160. p. 422 A langres-i püspök Geoffroy de la Roche Faillée volt, egy Clairvaux-i szerzetes és Szent Bernát rokona. Keveset tudunk Alvisus arras-i püspökről, aki korábban Anchin apátja volt. Későbbi legendák alaptalanul Suger testvérének teszik meg. Lisieux püspöke, Arnaud de Séez a klasszikus tudományok embere volt, egészen világias ízléssel. Langres és Lisieux püspökei pápai legátusnak tekintették magukat, habár valójában a német Theodwin, Portó bíborosa és a firenzei Guido bíboros volt a legátus. Salisbury János (Historia Pontificalis, 54-55. p.) szerint a két püspök közötti viták, és az, hogy mindketten nehezteltek a bíborosokra, nagyban hozzájárult a keresztes hadjárat kudarcához. Szerinte langres-i Geoffrey józanabb gondolkodású volt, mint a Lisieux-i Arnaud. 423 Szent Bernát, 247. sz. levél, i. m., 447. col. 420

161

Németországban ez a sértődöttség harciasabb formát öltött. Egy Rudolf nevű, fanatikus ciszterci szerzetes az egész Rajna-vidéken, Kölnben, Mainzban, Wormsban, Speyerben és Strassburgban a zsidók lemészárlására buzdított. A kölni és a mainzi érsek megtett minden tőlük telhetőt, hogy megmentsék az áldozatokat, s az előbbi Bernátot is odahívta, hogy fékezze meg a szerzeteseket. Bernát odasietett Flandriából és Rudolfot visszaküldte monostorába. Miután helyreállt a rend, Bernát még Németországban maradt, mert úgy vélte, hogy a németeknek is csatlakozniuk kell a keresztes hadjárathoz.424 A németek eddig jelentéktelen szerepet játszottak a keresztes mozgalomban. Keresztényi buzgóságuk inkább csak a keleti határaikon élő pogány szlávok megtérítésére irányult. A század elejétől kezdve Pomeránia és Brandenburg szlávok lakta területein folyt a térítőmunka és a német gyarmatosítás, s a német urak szemében a kereszténység ilyen terjesztése fontosabb volt, mint a muszlim elleni harc; a muszlim fenyegetése számukra távoli és elméleti dolog volt csupán. Ezért nem is nagyon hallottak Bernát felszólítására. Hohenstaufen Konrád, a német király nagyon tisztelte Bernátot, de ő sem volt buzgóbb a német uraknál, amikor keresztes hadjáratról volt szó. A Mediterráneumhoz fűződtek bizonyos érdekei, de azok Itáliára korlátozódtak, amennyiben megígérte a pápának, hogy megsegíti a lázongó rómaiakkal és Szicíliai Roger-val szemben, cserébe az annyira óhajtott császárrá koronázásért. Konrád helyzete Németországban is bizonytalan volt. Weinsburgnál aratott 1140. évi győzelme ellenére még mindig szembe kellett néznie a Welf-ház támogatóinak ellenséges magatartásával, míg keleti határain a Babenberg családhoz tartozó féltestvéreinek váratlan akciói okoztak gondot számára. Szent Bernát, miután írt a német püspököknek, hogy együttműködésüket kérje, 1146 őszén találkozott a királlyal a Majna menti Frankfurtban, ahol Konrád kétértelműen nyilatkozott; Bernát már visszatért volna Clairvaux-ba, ha a püspökök nem kérték volna fel, hogy folytassa prédikációit. Ekkor Bernát dél felé indult, és Freiburgban, Bázelban, Konstanzban, Schäffhausenben hirdette a keresztes hadjáratot. Körútja sikeres volt, habár tolmács fordította prédikációit hallgatóságának. Az egyszerű emberek tömegesen vették fel a keresztet. Németországban abban az évben nagyon rossz volt a termés és éhínség pusztította a vidéket. Az éhezés elősegíti a misztikus, egzaltált lelkiállapotot, s az is valószínű, hogy Bernát hallgatóságából sokan úgy gondolkodtak, akárcsak annak idején az első keresztes hadjárat zarándokai, hogy az utazás végén az Új Jeruzsálem gazdagsága vár majd reájuk.425 Konrád király beleegyezett, hogy újra találkozzék Szent Bernáttal 1146 karácsonyán, amikor diétát tart Speyerben. Bernát karácsonyi prédikációja, amelyben ismét a kereszt felvételére kérte a királyt, nem hatotta meg Konrádot. De két nappal később Bernát az udvar előtt ismét prédikált. Mintha csak maga Krisztus volna, váratlanul rátámadt a királyra, emlékeztetve mindazokra a javakra, amelyekkel az ég elhalmoz424

Szent Bernát, 363., 365. sz. levelek, in i. m. 564-568., 570-571. col.; Freisingi Ottó: Gesta Friderici, 5859. p.; Joseph ben Joshua ben Meir: Krónika, Biellablotzky ford., I, 116-129. p. A zsidók elleni hangulatot szította az a híresztelés, hogy megöltek egy keresztény gyermeket Norwich-ban. Lásd Vacandard: i. m., II, 274-281. p. 425 Bernhardi: Konrad III, 563-578. p., a szlávok elleni keresztes hadjáratok teljes körű összefoglalása Szent Bernát 457. sz. levele (i. m., 651-652. col.) ugyanazt parancsolja a cseh királynak és népének. Az olyan krónikások, mint Türoszi Vilmos vagy Deuil-i Odo és a legtöbb modern történetíró is császárként szól Konrádról, de a valóságban sohasem koronázták császárrá.

162

ta. „Ember – kiáltotta – mit kellett volna tennem érted, amit nem tettem meg?” Konrád mélyen megindult s megígérte, hogy követi a szent utasításait.426 Szent Bernát úgy hagyta el Németországot, hogy elégedett volt az elvégzett munkával. Végigutazott Kelet-Franciaországon, ellenőrizte a keresztes hadjáratra megtett előkészületeket, s közben leveleket írt az európai ciszterci kolostoroknak, felszólítva őket, hogy támogassák a mozgalmat. Márciusban visszament Németországba, hogy részt vegyen Frankfurtban egy zsinaton, ahol elhatározták, hogy keresztes hadjáratot indítanak a pogány szlávok ellen az Oldenburgtól keletre fekvő területekre. Jelenlétével azt akarta hangsúlyozni, hogy miközben a keleti keresztes hadjáratot prédikálta, nem állt szándékában eltéríteni a németeket közvetlenebb kötelességeiktől sem. Ez a német keresztes hadjárat, habár a pápa engedélyezte, hogy a résztvevők felvarrják ruhájukra a keresztet, végeredményben kudarc volt, és nagyban hátráltatta a szlávok megtérítését. Bernát Frankfurtból Clairvaux-ba sietett, hogy ott várja be a pápa látogatását.427 Jenő pápa az 1145. évi karácsonyt Rómában töltötte, de a rómaiakkal fennálló nézeteltérések arra ösztönözték, hogy ismét visszavonuljon Viterbóba, Róma pedig egy antiklerikális prédikátor, Brescia-i Arnold uralma alá került. Jenő megértette, hogy Konrád király segítsége nélkül nem is remélheti, hogy visszajut a Szent Városba. Úgy határozott, hogy átkel az Alpokon, meglátogatja Franciaországban Lajos királyt, és ellenőrzi a keresztes hadjárat előkészületeit. 1147 januárjában indult el Viterbóból, és március 22-én ért Lyonba. Útközben értesült Szent Bernát tevékenységéről. Nem volt elragadtatva. Gyakorlati érzéke azt diktálta, hogy tisztán francia keresztes hadjáratot indítson, melynek egyetlen világi vezetője a francia király, hiszen a parancsnokság megosztása miatt az első keresztes hadjárat szinte kudarcot vallott. Szent Bernát a mozgalmat nemzetközi vállalkozássá tette, ám nagyszerű elgondolása megbukott a királyok vetélkedésén. A pápa Konrádról sem akart lemondani, Itáliában számított a segítségére. A németek részvételének hírét kelletlenül fogadta, de nem utasíthatta vissza.428 A pápa április első napjaiban Franciaországban, Dijonban találkozott Lajos királylyal, és április 6-án érkezett Clairvaux-ba. Konrád követeket küldött oda hozzá, és kérte, hogy 18-án találkozzanak Strassburgban, de Jenő már megígérte, hogy húsvétkor, április 20-án Saint-Denis-ben lesz, és nem akarta megváltoztatni a tervét. Konrád a pápa személyes áldása nélkül készült a Szentföldre. Franciaországban Jenő pápa többször tárgyalt Suger apáttal, aki Lajos király távolléte alatt az országot kormányozta. Párizsban zsinatot tartott, melyen Gilbert de la Porée eretnekségét vitatta meg, majd június 11-én Saint Denis-ben ismét találkozott Lajossal. Mialatt Lajos az utolsó előkészületeket tette, a pápa hazaindult Itáliába.429 Míg a francia és a német király a keresztes hadjáratra készülve hosszú, szárazföldi utazást tervezett, Szent Bernát és társai hatására egy kisebb, főleg angolokból, fla426

Freisingi Ottó: Gesta Friderici, 60-63. p.; Vita S. Bernardi, 381-383. col. Lehetséges, hogy Konrádra hatott az a hír, hogy vetélytársa, a bajor VI. Welf, elhatározta, hogy felveszi a keresztet. (Lásd Cosack, Konrad III’s Entschluss zum Kreuzzug, Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, XXXV. kötet, Welf azonban csak röviddel Konrád előtt döntött, így Konrád aligha értesülhetett róla. Lásd: Gleber: i. m., 53-54. p. 427 Lásd Szent Bernát, 457. levél, i. h.; Lásd Vacandard: i. m., II, 297-298. p. 428 Lásd Gleber: i. m. 23-27., 48-61. p. 429 Deuil-i Odo, 24-25. p.

163

mandokból és frízekből álló csapat indult el a tengeren Palesztina felé. Hajóik 1147 késő tavaszán hagyták el Angliát, de június elején a rossz idő arra kényszerítette őket, hogy a portugál partokon, a Douro folyó torkolatánál keressenek menedéket. Ott találkoztak Portugália grófja, Alfonz-Henrik küldötteivel. Alfonz-Henrik nem sokkal korábban vívta ki országa függetlenségét, és tárgyalt a pápával a királyi cím elnyeréséről, melyre a muszlimok ellen vívott sikeres harcaira hivatkozva tartott igényt. Az almorávidák nehézségeit kihasználva, 1139-ben Ourique-nál nagy diadalt aratott, majd 1147 márciusában eljutott a Tejo partjáig, és elfoglalta Santarémet. Már a muszlim fővárost, Lisszabont akarta ostromolni, de ehhez katonai segítségre volt szüksége. A keresztesek épp jókor érkeztek. A gróf küldöttségének feje, Oportó püspöke rámutatott, hogy a csapatnak szükségtelen a messzi Palesztinába utazni, ha harcolni kíván a keresztért. Hitetlenek Portugáliában is vannak, és nemcsak lelki érdemeket, hanem gazdag birtokokat lehet szerezni. A flamandok és a frízek azonnal elfogadták az ajánlatot, az angolok azonban haboztak. Megfogadták, hogy Jeruzsálembe mennek, és a suffolki parancsnok, Henry Glanville minden rábeszélőképességére szükség volt, hogy rábírja embereit a maradásra. Megállapodtak a feltételekben, majd a kis flotta felhajózott a Tejón, csatlakozott a portugál sereghez, és megkezdték Lisszabon ostromát. A muszlimok hősiesen védték a várost. A helyőrség csak négyhavi harc után adta meg magát azzal a feltétellel, hogy megkímélik életüket és javaikat. A keresztesek rögtön megszegték ígéretüket, és diadalmasan mészárolták a hitetleneket. Az angolok javára kell írni, hogy a mészárlásban csak kis szerepük volt. Amint véget ért az ostrom, a keresztesek egy része folytatta útját keletre, de sokan letelepedtek Portugáliában. Jóllehet az epizód mintegy előjátéka volt Anglia és Portugália későbbi tartós szövetségének, és hozzájárult a kereszténység óceánon túli elterjedéséhez is, a Keleten élő keresztényeken nem sokat segített, számukra ugyanis éppen egy tengeri flottának lett volna felbecsülhetetlen értéke.430 Míg az északi zarándokok Portugáliában időztek, a francia és a német király megindult a szárazföldön a Szentföld felé. Roger szicíliai király mindkettőjüket megkereste és felajánlotta, hogy a tengeren átszállítja seregüket a Szentföldre. Konrád, aki régóta Roger ellensége volt, nem fogadhatta el ajánlatát, de Lajos is elhárította a szolgáltatást. A pápa sem óhajtotta Roger együttműködését, és az is kétséges, hogy a szicíliai hajóhad elég nagy volt-e ahhoz, hogy elszállítsa a keresztes hadjárat katonáit. Lajos nem akart megválni serege felétől és nem akarta rábízni magát egy közismerten kétkulacsos emberre, aki a francia királyné nagybátyjának elkeseredett ellensége volt. Biztonságosabb és olcsóbb volt a szárazföldi utazás.431 Konrád király úgy tervezte, hogy 1147 húsvétján hagyja el Németországot. Decemberben Speyerben a bizánci követeknek azt mondta, hogy hamarosan elindul Keletre, de csak május végén kelt útra. Május utolsó napjaiban hagyta el Regensburgot, és bevonult Magyarországra. Serege óriási volt. Megrémült krónikások egymillió katonáról beszéltek; valószínű, hogy a fegyveresek és a zarándokok csaknem húszezren voltak. Konráddal tartott két vazallus király is, Vladislav cseh és IV. Boleszló lengyel uralkodó. A német nemességet Konrád unokaöccse és örököse, Frigyes sváb herceg A portugál keresztes hadjárat fő forrása Osborn: De Expugnatione Lyxboneusi, amelyet Stubbs adott ki In Memorials of the Reign of Richard I, I. köt., cxliv-clxxxii. p. Lásd még Erdmann: Der Kreuzzugsgedanke in Portugal, Historische Zeitschrift, CXLI. köt. 23-53. p. 431 Lajos király bejelentette a hadjáratot Roger-nak (Deuil-i Odo, 22. p.), de amikor Roger felajánlotta részvételét, elutasította a segítséget, Odo ezt utólag nagyon sajnálta (uo., 24. p.) 430

164

vezette. Volt a seregben egy lotaringiai egység, István metzi és Henrik touli püspök vezetése alatt. A sereg nyugtalan és békétlen volt. A német urak féltékenykedtek egymásra, és állandó volt a súrlódás a németek, a szlávok és a francia nyelvű lotaringiaiak között. Konrád nem tudott úrrá lenni a helyzeten. Rossz egészségi állapotú, ingatag jellemű férfi volt, jóval túl az ötvenen, hatásköre nagy részét már átadta erőteljes, de tapasztalatlan unokaöccsének, Frigyesnek.432 Júniusban a német sereg áthaladt Magyarországon. Az ifjú király, Géza jóindulattal viseltetett a sereg iránt, és nem került sor kellemetlen eseményekre. Demetriosz Makrembolitesz és az olasz Gravinai Sándor vezetésével még magyar területen bizánci követség kereste fel Konrádot. Megkérdezték, hogy a császár barátjaként vagy ellenségeként közeleg-e, s megkérték: esküdjön meg, hogy semmit sem fog tenni a császár érdekei és jóléte ellen. Nagyon jól választották meg ezt a sérelmeket kizáró esküformulát, mert egyes nyugati területeken ez volt a szokásos eskü, amelyet a vazallus hűbérurának tett. Így esküdött Toulouse-i Rajmund is Alexiosz császárnak az első keresztes hadjárat idején. Ugyanakkor olyan formula volt, amelyet Konrád nem utasíthatott vissza, hacsak nem akarta, hogy a császár ellenségének bélyegezzék. Letette az esküt, és a bizánci követek minden segítséget megígértek neki, amíg átvonul a császár birtokain.433 Konrád július 20-a körül érkezett a császárság területére Barancsnál. Bizánci hajók szállították át seregét a Dunán. Naisszoszban a bolgár provincia kormányzója, Branasz Mihály találkozott vele, s ellátta a sereget a külön erre a célra elraktározott élelemmel. Néhány nappal később Szófiába ért a sereg, ahol Thesszaloniké kormányzója, a császár unokatestvére, Palaiologosz Mihály a császár nevében hivatalosan is üdvözölte Konrádot. Eddig minden jól ment. Konrád azt írta németországi barátainak, hogy mindennel meg van elégedve. Szófia után azonban az emberei elkezdtek fosztogatni, és nem akartak fizetni a parasztoknak az elhurcolt javakért, mi több, a tiltakozókat lemészárolták. Amikor a panaszokkal Konrádhoz fordultak, a király bevallotta, hogy nem képes megfékezni a csőcseléket. Philippopolisznál még nagyobb rendbontásokra került sor. A katonák még több élelmet loptak, és amikor a németek boszorkánysággal vádoltak meg egy helybeli szemfényvesztőt, aki némi pénzt remélt a katonáktól trükkjei bemutatásáért, zendülés tört ki. Leégtek a külvárosok, de a városfalak erősek voltak, azokat nem merték megtámadni a németek. Italikosz Mikhaél érsek olyan hevesen tiltakozott Konrádnál, hogy az szégyenében megbüntette a lázadás vezetőit. Ekkor Manuél kísérő csapatokat küldött a keresztesek mellé, hogy ne engedjék őket letérni az útról. Ebből még nagyobb bonyodalmak támadtak: gyakori volt az összecsapás a bizánciak és a németek között. Az események Drinápoly közelében érték el a csúcspontot, amikor néhány bizánci bandita megölt és kirabolt egy német nagyurat, aki betegsége miatt lemaradt a seregtől, mire Sváb Frigyes felégette azt a monostort, amelynek közelében a bűntényt elkövették, és megölte a bennlakókat. A bizánciak a részeges, lemaradozó csavargókat, akik bőven akadtak a németek között, bosszúból megölték, ha a kezükre kerültek. Amikor Proszuch bizánci parancsnok helyreállította a békét, és a sereg ismét útra kelt, követség érkezett az akkor már komolyan aggódó Manuéltól. A császár sürgette Konrádot, hogy menjen a Szesztoszba vezető útra, onnan keljen át a Helleszpontoszon Ázsiába. Manuél barátFreisingi Ottó: Chronica, 354. p. és Gesta Friderici, 63-65. p. Kinnamosz, 67-69. p.

432

433

165

ságtalan lépésnek tekintette volna, ha a németek Konstantinápoly felé tartanak. Konrád nem akart beleegyezni a császár javaslatába. Úgy látszik, hogy Manuél akkor elhatározta, ha kell, erővel is szembeszáll a keresztesekkel. Az utolsó pillanatban azonban megváltoztatta a Proszuchnak adott parancsot. A németekre csakhamar lesújtott Isten büntetése. Amikor a trákiai síkságon Kheravasz közelében táboroztak, egy hirtelen áradás elmosta sátraikat. Sok katona megfulladt, sok holmi odaveszett. Csak Frigyes csapata, amely kis magaslaton táborozott, nem szenvedett károkat. Attól kezdve egészen Konstantinápolyig nem történt semmi említésre méltó dolog, és a sereg szeptember 10-e táján ért Konstantinápoly alá.434 Lajos király és a francia sereg egy hónap járásra lemaradva követte Konrádot. A király június 8-án indult el Saint Denis-ből, és néhány nappal későbbre Metzbe hívta vazallusait. A serege valamivel kisebb volt Konrádénál. Azok a nemesek, akik Vézelay-ben vele együtt vették fel a keresztet, eljöttek, hogy betartsák fogadalmukat. A királlyal utazott a felesége, Aquitániai Eleonóra is, Franciaország leggazdagabb örökösnője, az antiókhiai herceg unokahúga. Flandria és Toulouse grófnéi, és más magasrangú hölgyek is a férjükkel tartottak. Barre-i Everard, a templomosok nagymestere, rekrutáival csatlakozott a sereghez.435 A király ekkor huszonhat éves volt. Inkább kegyes életéről, mint erős jelleméről volt híres. Fivére és felesége egyaránt befolyásolták őt. Tapasztalatlan és határozatlan parancsnok volt.436 Serege azonban fegyelmezettebb volt, mint a német, habár itt is előfordult rendbontás, amikor Wormsnál átkeltek a Rajnán.437 Amikor az összes francia egység csatlakozott a királyhoz, a sereg Bajorországon át továbbindult. Regensburgban, ahova június 29-én érkeztek, már várt rájuk Manuél császár követsége. Az egyik követ Demetriosz Makrembolitesz volt, aki már Konráddal is találkozott, a másik egy bizonyos Maurus. Biztosítékokat kértek, hogy Lajos a császári területen barátként fog viselkedni, s hogy megígéri: minden visszahódított bizánci birtokot visszaad a császárságnak. Úgy látszik, Lajostól nem kérték a Konrádtól megkövetelt sérelmeket kizáró esküt, amelynek jelentőségével Lajos különben is hamar tisztában lett volna. Lajos formálisan kijelentette, hogy barátként érkezik, de a jövendő hódításaival kapcsolatban nem tett ígéreteket, mert a kérést veszedelmesen általánosnak ítélte.438 Regensburgból a franciák tizenöt nap alatt békésen átutaztak Magyarországon, s augusztus végén elérték a bizánci határt.439 Barancsnál átkeltek a Dunán, és követték a Balkánon átvezető fő útvonalat. Nehézséget okozott a szükséges élelem megszerzése, mivel a németek már elfogyasztottak minden ehetőt, és túlkapásaik miatt a helyi lakosok gyanakvóvá váltak, nem voltak segítőkészek. A kereskedők szűkmarkúan mérték az árut, és előre követelték a fizetséget. A bizánci tisztviselők azonban barát434

Kinnamosz, 69-74. p.; Nikétasz Khoniatész, 82-87. p.; Deuil-i Odo, 38. p Ő már korábban említi a zsonglőrt, 36. p.; Freisingi Ottó: Gesta Friderici, 65-67. p. 435 A kereszteseket felsorolja Suger: Gesta Ludovici, Molinier szerk., 158-160. p. Az a legenda, hogy Eleonóra királynő egy amazoncsapat élére állt, Nikétasz egyik megjegyzésén alapul (80. p.), mely szerint a német seregben számos nő is jelen volt teljes fegyverzetben. 436 Suger Gesta-beli jellemzéséből, valamint saját leveleiből bizonytalan ember képe bontakozik ki. 437 Deuil-i Odo, 27. p. 438 Kinnamosz, 82. p. A németeket „Λλεμανοί”-nak, a franciákat „Γερμανοί”-nak mondja; Deuil-i Odo, 28-30. p. Odo azt állítja, hogy Lajos képviselők útján tette le az esküt. 439 Deuil-i Odo, 30-34. p.

166

ságosak voltak, és a francia parancsnokok megőrizték a sereg fegyelmét. Konstantinápolyig nem is volt komolyabb rendbontás, habár az idő múlásával a franciák egyre kevésbé kedvelték a bizánciakat és a németeket. Drinápolyban a bizánci hatóságok – éppúgy, mint Konrád esetében – megpróbálták a sereget a Helleszpontoszon át Ázsiába téríteni, de nem értek el sikert a franciákkal sem. Időközben néhány francia, akit türelmetlenné tett a sereg kényelmes vonulása, előresietett, hogy a németekhez csatlakozzék, de azok barátságtalanul fogadták őket és nem voltak hajlandók élelmet juttatni nekik a sajátjukból. A lotaringiai csapat, amely már úgyis rossz viszonyban volt a német bajtársakkal, a franciákhoz csatlakozott, s a franciákat a németek ellen hangolta.440 Így még mielőtt a francia király Konstantinápolyba ért volna, a két keresztes sereg viszonya gyanakvó és megkeseredett lett, és mind a németekben, mind a franciákban megerősödött a bizánciakkal szemben érzett ellenszenv. Mindez nem sok jót ígért a keresztes hadjárat jövőjét illetően.

440

Uo., 35-44. p.

167

2. fejezet Széthúzás a keresztények között „Versengések, irigységek, indulatoskodások, visszavonások, rágalmazások, fondorkodások, felfuvalkodások, pártoskodások.” (II. Korintusiaknak írt levél 12,20)

Amikor a közelgő keresztes hadjárat híre először eljutott Konstantinápolyba, Manuél császár az anatóliai ügyekkel volt elfoglalva. Atyja és nagyatyja erőfeszítései ellenére a birodalom ázsiai provinciái még mindig aggasztó helyzetben voltak. A török megszállás csak a part menti területekre nem terjedt ki. A belsőbb vidékeken szinte évente pusztított egy-egy török rablóhadjárat, amely rendszerint elkerülte a nagy erődöket, és kikerülte a császári hadsereget. A határvidékek lakói odahagyták falvaikat, és a parti városokba menekültek. Manuél arra törekedett, hogy egyértelmű határvonalat alakítson ki, amelyet egymáshoz szorosan kapcsolódó várak őriznek. Diplomáciája és hadjáratai ezt a célt szolgálták. Muhammad ibn Gází danismend emír 1141 decemberében meghalt. Ő volt Kis-Ázsia legfőbb muszlim hatalmassága. Halálát a fiai és fivérei között kitört polgárháború követte. 1142 vége előtt az emirátus három részre szakadt. Az emír fiáé, Dul Nuné lett Kaiszareia-Mazakha, fivérei közül Jákúb Arszlán ibn Gázíé Szivasz, Ajn ad-Daulat ibn Gázíé pedig Meliténé. A konyai szeldzsuk szultán, Maszúd úgy vélte, hogy e megosztott helyzetben kiterjesztheti uralmát az anatóliai törökökre. Megszállta a danismendi területeket, keEpheszosz romjai let felé pedig egészen az Eufráteszig terjedt ki a hatalma. Támadásától a megrémült testvérek, Jákúb Arszlán és Ajn adDaulat Bizánchoz fordultak segítségért, és egy, valószínűleg 1143-ban megkötött szerződés értelmében bizonyos fokig bizánci alattvalókká lettek. Manuél ekkor Maszúdra fordíthatta figyelmét, akinek portyázó csapatai egészen a Nikaiából Dorülaionba vezető út mentén fekvő Malagináig jutottak. Manuél visszaverte a támadásokat, de haza kellett mennie Konstantinápolyba, részint mert megrendült az egészsége, részint mert szeretett nővére, Mária gyógyíthatatlan beteg volt. Amikor normann származású férje, János Roger caesar Manuél trónra lépésekor államcsínyre készült, Mária tanúságot tett a császár iránti hűségéről. 1145-ben Maszúd ismét bizánci terü-

168

letekre tört be, elfoglalta Iszauriában Prakana kis várát, veszélyeztetve ezáltal Bizánc összeköttetését Szíriával, majd röviddel ezután elpusztította a Meander völgyét, csaknem a tengerig. Manuél elérkezettnek látta az időt, hogy lecsapjon Maszúdra, és Konya ellen induljon. Ekkoriban házasodott, s azt beszelték, hogy be akarta bizonyítani német feleségének a bizánci lovagság nagyszerűségét. 1146 nyarán formálisan is hadat üzent a szultánnak, s lovagi stílusban elindult a Darülaionból Philomélionba vezető úton. Ott török csapatok sikertelenül próbálták feltartoztatni. Maszúd a fővárosa felé vonult vissza, és bár megerősítette helyőrségét, ő a nyílt vidéken maradt és sürgősen segítséget kért keletről. A bizánci sereg több hónapig a szultána által védelmezett Konya alatt táborozott. Manuél udvariasan viselkedett ellenfeleivel. Amikor az a hír járta, hogy a szultánt megölték, tudatta a szultánával, hogy a hír nem igaz; azzal is megpróbálkozott, jóllehet hiába, hogy katonáival tiszteletben tartassa a városon kívüli muszlim sírokat. Egyszer csak parancsot adott a visszavonulásra. Később azt beszélték, hogy azért, mert hírül vette a keresztesek közeledését, de aligha kaphatott hírt ilyen rövid idő alatt a Vézelay-ban tavasszal meghozott döntésről. Manuél határozottan gyanakvó volt a szicíliaiakkal szemben, és talán valóban megérezte, hogy valami készülődik. Azt is megtudta, hogy Maszúd jelentős erősítést kapott, és tartott attól, hogy elvágja hosszú és bizonytalan utánpótlási vonalait. Lassan és tökéletes rendben vonult vissza bizánci területre.441 Mielőtt Manuél újabb hadjáratot indított volna Konya ellen, szembe kellett néznie a közeledő keresztesekkel. Minden oka megvolt az aggodalomra, hiszen a bizánciaknak a keresztes hadjáratokról szerzett tapasztalatai nem voltak kedvezőek. Amikor tehát 1147 tavaszán Maszúd fegyverszünetet ajánlott, felkínálva, hogy visszaadja Prakanát és a többi újabb hódítását, Manuél ebbe beleegyezett. Emiatt az egyezmény miatt Manuélt a kereszténység árulójának nevezték. De Konrád már azelőtt ellenségesen viselkedett a bizánciakkal, hogy az egyezség híre eljutott hozzá, ami Manuél bölcs elővigyázatosságát igazolta. Manuélnak semmiféle kötelezettsége sem volt azok iránt a keresztények iránt, akik nyíltan fontolgatták Konstantinápoly megtámadását. Egyetlen olyan hadjáratnak sem örülhetett, amely arra bátoríthatta Antiókhia hercegét, hogy megfeledkezzék nemrég tett hűségesküjéről és alárendelt helyzetéről. Ha a császár komoly háborúba keveredik a törökökkel, az segíthetné a kereszteseket abban, hogy átkeljenek Anatólián, és mérhetetlen károkat okozzanak a bizánci birodalomnak, amely a kereszténység védőbástyája volt. Ezért a császár úgy döntött, hogy semmi olyasmibe nem bocsátkozik, ami ilyen kényes időkben gyengítheti erejét. A döntésben szerepet játszott az is, hogy küszöbön állt a háború Szicíliával.442 Manuél és Konrád kapcsolata egészen addig jó volt. A szicíliai Roger-től való félelem hozta közel egymáshoz őket, s Manuél nem sokkal korábban nőül vette Konrád sógornőjét.443 A német sereg viselkedése a Balkánon, valamint Konrád lépése, amelylyel megtagadta a Hellészpontosznál való átkelést, aggasztotta Manuélt. Amikor Konrád Konstantinápolyba ért, a külvárosban a szárazföldi városfal közelében, a Philopation palotában szállásolták el, serege pedig a közelben táborozott le. A németek Chalandon: Les Comnènes, 248-258. p. Szíriai Mihály (III, 275. p.), azt írja, hogy Manuél békét kötött a törökökkel, mert tartott a keresztesektől, és hogy két évig sikerült visszafognia őket. 442 Chalandon: i. m. 266-267. p. A háború Szicíliával 1147 nyarán tört ki (i. m., 318. p. 1. sz. jegyzet). Deuil-i Odo hivatkozik rá (53. p.). 443 Lásd e mű II. köt, 147. p. Az esküvőre 1146 januárjában került sor (Chalandon: i. m. 262. p., 3. sz. jegyzet). 441

169

azonban néhány nap alatt úgy kifosztották a palotát, hogy lakhatatlanná vált, és Konrád az Aranyszarv-öböl bejáratához, a Pikridion palotába költözött, amely a Phanar városnegyeddel szemben feküdt. Eközben katonái rátámadtak a helybeliekre, és bizánci katonákat kellett küldeni a megfékezésükre. Számos összecsapásra került sor. Amikor Manuél arra kérte Konrádot, hogy fékezze csapatait, először azt a választ kapta, hogy a németek által okozott károk jelentéktelenek, majd Konrád dühösen azzal fenyegetőzött, hogy a következő évben visszajön és elfoglalja Konstantinápolyt. Végül feltehetően a császárnénak, Konrád sógornőjének sikerült kibékítenie a két uralkodót, Manuél szerette volna minél hamarabb a Boszporuszon túl tudni a németeket, mert attól tartott, hogy egyesülnek a franciákkal, de rögtön elviselhetőbbnek ítélte őket, mihelyst látta, hogy az elsőként érkező franciákkal azonnal veszekedni kezdenek. Látszólag egyetértésre jutottak, Konrád és serege gazdag ajándékokkal megrakva átkelt Khalkédónba. A király néhány szép lovat kapott. De azt a javaslatot Konrád visszautasította, hogy emberei egy részét hagyja a császár szolgálatában, s helyettük Kilikiában bizánci csapatokat fogadjon. Manuél számára ez hasznos megoldás lett volna a szicíliai Roger elleni háború esetére.444 Khalkédónban Konrád vezetőket kért Manuéltől, hogy azok kísérjék át Anatólián. Manuél a feladatot a varég testőrség parancsnokára, Istvánra bízta. Figyelmeztette a németeket, hogy ne azt az utat válasszák, amely egyenesen visz át a félszigeten, hanem az Attalián át vezető parti úton menjenek, így végig a császár ellenőrzése alatt levő területeken vonulnának. Azt is javasolta, hogy küldjék haza a nem harcoló zarándokokat, mert jelenlétük csak zavarni fogja a sereg tevékenységét. Konrád nem hallgatott a tanácsokra, hanem elindult Nikaiába. Ott embereit két részre osztotta: Freisingi Ottóra bízta a főként nem harcolókból álló részt azzal, hogy a Lükon melletti Laodikaián keresztül vonuljon le Attaliába, míg ő harcosaival a félsziget belsejében, az első keresztesek által követett úton kívánt haladni.445 Konrád serege október 15-én hagyta el Nikaiát, legfőbb vezetője a varég István volt. A következő nyolc napon át, míg a császár birtokain jártak, jó ellátást kaptak, habár később felpanaszolták, hogy a császári ügynökök mésszel vegyítették a lisztet és a császártól kapott pénz nem volt teljes értékű. De nem vittek magukkal tartalékokat a török területen való átkelésre. Különösen a vízhiánytól szenvedtek. Amikor október 25-én Dorülaion mellett a kis Bathüsz folyóhoz értek, közel ahhoz a helyhez, ahol fél évszázaddal korábban a keresztesek nagy győzelmet arattak, a szeldzsuk sereg lecsapott rájuk. A német gyalogság gyenge volt és szomjazott. Sok lovag leszállt nyergéből, hogy pihentesse kimerült lovát. A török könnyűlovasság váratlan, gyors és ismétlődő rohamai meglepték a németeket. Nem csata volt ez, inkább mészárlás. Konrád hiába próbálta összetartani az embereit, estére már néhány túlélővel együtt a Nikaiába vezető úton menekült visszafelé. Elveszítette serege kilenctizedét s tábora minden ingóságát. A győztesek a muszlim kelet bazárjaiban árulták a zsákmányt, melynek egyes darabjai még Perzsiába is eljutottak.446 Kinnamosz, 74-80. p.; Nikétasz Khoniatész, 87. p.; Konrád levele Wibaldhoz: Wibaldi Epistolae, Jaffé: Bibliotheca, I, 166. p. (azt állítja, hogy jó fogadtatásban részesítette a császár); Annales Herbipolenses, 4-5. p.; Salernói Romuald, 424. p.; Deuil-i Odo, 39-40. p. Azt írja, hogy a görögök számlálása szerint 900 566 német katona és zarándok kelt át a Boszporuszon. A helyes szám valószínűleg 9566. Azt is írja, hogy Konrád személyesen nem találkozott Manuéllal. 445 Kinnamosz, 80-81. p. 446 Kinnamosz, 81-82. p.; Nikétasz Khoniatész, 89. p.; Konrád levele Wibaldhoz: Wibaldi Epistolae, 444

170

Eközben Lajos király és serege áthaladt Konstantinápolyon. Október 4-én érte el a bizánci fővárost. Előőrse és a lotaringiaiak addigra már megcsömörlöttek a németek erőszakoskodásától és attól, hogy Manuél egyezségre jutott a törökökkel. Annak ellenére, hogy Lajos követe, a templomos rend nagymestere, Barre-i Everard kifejezetten kérte, a bizánci hatóságok nem akarták megengedni, hogy a lotaringiaiak csatlakozhassanak a franciákhoz.447 Langres püspöke clairvaux-i szerzeteshez kevéssé illő keresztényietlen türelmetlenségével azt javasolta a királynak, hogy változtasson politikát, és szövetkezzék a szicíliai Roger-val a hitszegő görögök ellen. Lajos azonban, bárói csalódására, túlságosan lelkiismeretes ember volt ahhoz, hogy ebbe belemenjen. Elégedett volt azzal a fogadtatással, amelyben a bizánci udvar részesítette, és inkább Lisieux humanista szellemű püspökére hallgatott. Lajos a német dúlás után rendbe hozott Philopation palotában lakott, nagy lakomákra volt hivatalos a Blakhernai-beli császári palotába, és maga a császár vezette végig a város legérdekesebb helyein. Sok nemes urat hasonlóan elbűvölt a császár figyelmessége.448 Manuél azonban mindent megtett, hogy a Boszporusz túlsó partján lássa a franciákat is. Amikor már Khalkédonban voltak, egy flamand zarándok, aki becsapva érezte magát, zendülést szított, Manuél pedig megragadta a kínálkozó alkalmat, hogy megvonja tőlük az utánpótlást. Habár Lajos azonnal felakasztatta a bűnöst, Manuél addig nem látta el élelemmel a tábort, míg Lajos meg nem esküdött, hogy visszaadja a birodalomnak minden hajdani birtokát, amelyet visszafoglalnak, s abba is beleegyezett, hogy a bárói minden jövendőbeli hódításukért előre hűségesküt tegyenek. A francia nemesek vonakodtak, de Lajos ésszerűnek tartotta a kérést, hiszen nagy szükségük volt a bizánciak segítségére, különösen, amikor hírét vették a németeket ért szerencsétlenségnek.449 November elején a francia sereg Nikaiába érkezett. Ott tudták meg a németek vereségének részleteit. Sváb Frigyes lovagolt át a francia táborba, elmesélte a történteket, és kérte Lajost, hogy találkozzék Konráddal. Lajos felkereste a német uralkodót, s a két király együtt tanácskozott. Úgy döntöttek, hogy a dél felé vezető parti utat választják s bizánci területen haladnak. A két sereg egy időre baráti viszonyba került egymással. Amikor a németek nem találtak élelmet a táborhelyük közelében, mert a franciák már mindent elvittek, amit értek, s ezért elkezdték pusztítani a környező falvakat, a bizánci rendőri alakulatok azonnal megtámadták a németeket. A franciák Soissons grófjának vezetésével a segítségükre siettek. Soissons grófját Konrád hívta a helyszínre. Konrádnak időközben sikerült valamelyest rendet teremtenie emberei között. A vele utazó és a vereséget túlélő zarándokok zöme elkeseredetten visszaindult Konstantinápoly felé. További sorsuk ismeretlen.450 A két sereg együtt haladt tovább. November 11-én tábort vertek Esszeronban, a mai Bálikeszrí mellett. Ott ismét megváltoztatták terveiket. Valószínűleg híreket kaptak Freisingi Ottóról, aki a Philadelphiába és Laodikaiába vezető úton haladt. Erről az utazásról csak annyit tudunk, hogy a csapat elgyötörve, számban megfogyatkozva érte el Attaliát, az út mentén sok halottat hátrahagyva, akiknek pusztulását a nélkü152. p.; Annales Palidenses, 82. p.; Annales Herbipolenses: i. h.; Deuil-i Odo, 53., 56-58. p.; Türoszi Vilmos XVI, 21-22., 740-744. p.; Szíriai Mihály, III, 276. p. 447 Deuil-i Odo, 40-41. p. 448 Kinnamosz, 82-85. p.; VII. Lajos levele Suger-hez, in R. H. F., XV. köt. 408. p.; Deuil-i Odo, 45-46., 47-48. p. 449 Deuil-i Odo, 48-51. p. 450 Deuil-i Odo, 58-60. p.; Türoszi Vilmos, XVI, 23, 744-745. p.

171

lözések és a rájuk törő ellenség okozta. A királyok elhatározták, hogy a parthoz közelebbi, termékenyebb vidéken fognak vonulni, és kapcsolatban maradnak a bizánci flottával. Adramüttionon, Pergamonon és Szmürnán át érkeztek Epheszoszba. Lajos serege haladt elől, a németek egy nappal lemaradva vonszolták magukat utána. Szövetségeseik szüntelenül bírálták őket lassúságukért. Kinnamosz bizánci történetíró jegyezte fel a „Rajta, németek!” kiáltást, amellyel a franciák megvetően biztatták a németeket.451 Mire Epheszoszba értek, Konrád egészsége annyira megromlott, hogy nem utazott tovább. Ahogy Manuél császár ezt megtudta, értékes ajándékokat küldött neki, és rávette, térjen vissza Konstantinápolyba, ahol szívesen fogadta, és a palotában szállásolta el. Manuélt szenvedélyesen érdekelte az orvostudomány, és mindenáron ő akart vendége orvosa lenni. Konrád felépült, és meghatotta a figyelem, amelyet a császár és a császárné szentelt neki. LáArab zenészek togatása alatt egyeztek meg a házasságról, melyet Konrád testvére, Henrik, Ausztria hercege és Manuél unokahúga, a császár Andronikosz nevű testvérének Theodóra leánya fog megkötni. A német király és háza népe 1148 márciusáig Konstantinápolyban maradt, s akkor egy bizánci hajóraj elszállította őket Palesztinába.452 Az Epheszoszban töltött négy nap alatt Lajos király levelet kapott Manuéltól, aki tudatta, hogy a törökök ismét támadni készülnek, és azt tanácsolta Lajosnak, hogy kerülje el az összeütközést, és a bizánci erődök védelmében folytassa útját. Manuél attól tartott, hogy a törökök bántalmazzák a franciákat, akik ezért őt teszik majd felelőssé, másrészt a szicíliai háború fenyegető közelségében nem óhajtotta, hogy bármi is megbontsa a szultánnal fennálló békét. Lajos nem válaszolt a levélre, még akkor sem, amikor Manuél ismét írt és figyelmeztette, hogy a bizánci hatóságok nem tudják féken tartani a lakosságot, ha bosszút akar állni a keresztesektől elszenvedett károkért. A francia seregben egyre romlott a fegyelem, s a kilengéseik miatti panaszok elérték a fővárost.453 Deuil-i Odo, 61-63. p.; Kinnamosz (84. p.) megtárgyalja a két sereg közötti különbséget. A franciák jobbak voltak lovon és lándzsával, a németek gyalogosan és karddal. 452 Kinnamosz, 85-86. p.; Konrád levele Wibaldhoz: Wibaldi Epistolae, 153. p.; Annales Herbipolenses, 6. p.; Deuil-i Odo, 63-64. p.; Türoszi Vilmos, XVI, 23, 745-776. p. 453 Kinnamosz: i. h.; Deuil-i Odo, 63-65. p. 451

172

A francia sereg a Meander völgyében haladt előre. A karácsonyt Dekervionban töltötték, ahol megjelentek a törökök, és zaklatni kezdték a kereszteseket, mígnem azok elérték a piszidiai Antiókhiába vezető hidat. Ott összecsapásra került sor, de a franciák átjutottak a hídon, a törökök pedig visszavonultak Antiókhia falai mögé. Hogy miképpen tudtak menedéket találni a törökök ebben a bizánci kézen levő erődben, nem tudjuk. A franciák nem minden ok nélkül beszéltek a kereszténység elárulásáról, de ha a helyőrség meghajolt a nagyobb erő előtt, vagy különmegállapodást kötött a hitetlenekkel, nem valószínű, hogy a dologra a császár is áldását adta volna.454 Az antiókhiai hídnál 1148. január elseje körül zajlott le a csata. Három nappal később a keresztesek Laodikaiába értek, s a várost üresen találták, a keresztesek híre ugyanis arra késztette a lakosokat, hogy minden ingóságukkal a környező dombok közé meneküljenek. Csak nagy nehézségek árán szereztek egy kis élelmet az előttük álló nehéz útra.455 Attaliába az út magas, kopár hegyeken át vezetett. Még a legjobb évszakban is nehéz út. A legyengült, kiéhezett katonák számára a januári hóviharokban, miközben a sereget szüntelenül oldalba támadták a törökök, megölve a lemaradozókat és a betegeket, valóságos lidércnyomás volt. A katonák az út mentén végig német zarándokok holttestét látták, akik néhány hónappal korábban ott pusztultak. Ezután már senki sem kísérelte meg fegyelmezni a sereget, csak a templomosok csapatában volt rend. A királyné és hölgyei hordszékeikben reszkettek és megfogadták, hogy soha többé nem teszik ki magukat ilyen istenítéletnek. Egyik délután, amint a sereg megindult a tenger felé, az előőrs, Ranconi Gottfried vezetésével, nem engedelmeskedett a királynak, és nem vert tábort a hágó legmagasabb pontján, hanem levonult a hegyről. Elszakadtak a főseregtől, s azonnal lecsaptak rájuk a törökök. A keresztesek helytálltak, de csak a leszálló sötétség mentette meg a király életét, és a franciák súlyos veszteségeket szenvedtek.456 Innen már könnyebben haladtak előre. A törökök nem merészkedtek le a síkságra. Február elején a keresztes sereg Attaliába ért. Attaliában Bizánc nevében egy Landolfo nevű olasz kormányzott. A császár parancsára minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen a nyugatiaknak. De Attalia nem volt nagyváros, és nem rendelkezett jelentős élelmiszer-tartalékokkal. Szegény vidéken feküdt, amelyet nem sokkal korábban végigpusztítottak a törökök. Téli tartalékaik fogytán voltak, feleslegüket már a német zarándokok elvitték. Nem csoda, hogy csak kevés élelmiszerhez lehetett jutni, és az árak magasra szöktek. A dühös és csalódott franciák szemében mindez a bizánciak árulásának újabb bizonyítéka volt. Lajos király ekkor úgy határozott, hogy a tengeren folytatják az utat, és Landolfóval tárgyalt a hajókról. A kietlen karamán partokon az évnek ebben a szakaszában nem volt könnyű összeszedni egy kis flottát. Míg a tengeri utat szervezték, a törökök megtámadták a keresztesek táborát. A franciák ismét a bizánciakat okolták, akik valószínűleg tényleg nem siettek hívatlan vendégeik védelmére, sőt a török támadást is az ő rovásukra írták. Amikor a hajók megérkeztek, kiDeuil-i Odo, 65-66. p.; Türoszi Vilmos, XVI, 24, 746-747. p. Deuil-i Odo: i. h. 456 Uo., 67-68., 71-72. p.; Türoszi Vilmos, XVI, 25, 747-749. p. Arról az alaptalan történetről, amely szerint Eleonóra királyné lett volna a felelős a vereségért, lásd Walker: Eleanor of Aquitaine and the disaster at Cadmos Mountain. American Historical Review, IV. köt. 857-861. p. Deuil-i Odo nagyon jó munkát végzett a sereg ellátása érdekében, túl szerény azonban ahhoz, hogy ezt megemlítse. (Szerzetes Vilmos, Dialogus Apologeticus, 106. p.) 454

455

173

derült, hogy nincs mindenki számára hely. Lajos ekkor saját háza népét tette hajóra, és annyi lovast, amennyi felfért, s elvitorlázott Szent Simeon kikötője felé, ahová március 19-én érkezett meg. Hogy lelkiismeretét megnyugtassa, amiért magára hagyta seregét, a király ötszáz márkát adott Landolfónak, hogy gondozza a betegeket és a sebesülteket, s ha lehet, a tengeren küldje őket a sereg után. Az ottmaradókat Flandria és Bourbon grófjaira bízta. A király elutazása utáni napon a törökök ismét lezúdultak a síkságra és megtámadták a tábort. Mivel a franciáknak nem volt megfelelő lovassága, nem tudtak volna hatékonyan szembeszállni az ellenséggel, így a kereszteseket beengedték a városfalak mögé. Jól bántak velük, gyógyították a betegeket, és Landolfo igyekezett hajókat találni számukra. Most sem került azonban annyi hajó, hogy mindenki fedélzetre szállhatott volna. Flandriai Thierry és Bourboni Archimbald a király példáját követve barátaikkal és a még ottlevő lovasokkal töltötték meg a hajókat, s parancsot adtak a gyalogságnak és a zarándokoknak, hogy induljanak el a szárazföldön, és boldoguljanak, ahogy tudnak.457 A szerencsétlen ottmaradottak, akiket vezéreik magukra hagytak, nem akartak többé a Landolfo által számukra elkészített táborban maradni – Landolfo ugyanis a város elhagyására késztette őket. A keresztesek attól féltek, hogy a falakon kívül ismét ki lesznek téve a török íjászok támadásainak. Ezért inkább azonnal útra keltek kelet felé. Tudatlanok és fegyelmezetlenek voltak, nem bíztak vezetőikben, szüntelen támadták őket a törökök, akikről szentül hitték, hogy a bizánciak szövetségesei. Ezek a szerencsétlen franciák, Konrád német gyalogságának maradékával így vonszolták el magukat sok szenvedés árán Kilikiába. A társaságnak alig a fele érkezett meg késő tavasszal Antiókhiába.458 Lajos király, aki számos levelet küldött haza Suger apátnak, és általában pénzt kért, egyik levelében az anatóliai szerencsétlenséget a „császár árulásának s egyben saját hibáinknak” tulajdonította. A keresztes hadjárat hivatalos francia krónikása, Deuil-i Odo szüntelenül és egyre szenvedélyesebben ismételte a Manuél elleni vádakat, amelyeket átvettek tőle a nyugati történészek, kevés kivétellel mind a mai napig.459 A kereszteseket ért szerencsétlenségek nagyon megkeserítették a nyugati és a keleti kereszténység közötti kapcsolatokat, ezért alaposabban meg kell vizsgálni ezt a vádat. Odo arról panaszkodik, hogy a bizánciak nem látták el kellő mennyiségű élelemmel a sereget, s csillagászati árat kértek azért, amit adtak; nem biztosítottak megfelelő szállítóeszközöket és megbízható útikalauzokat, s ami a legrosszabb, szövetségre léptek a törökökkel keresztény testvéreik ellen. Csaknem kivétel nélkül képtelen vádak ezek. A középkorban egyetlen állam sem rendelkezett akkora élelmiszer-készletekkel, hogy ellásson két kivételesen nagy sereget, amelyek hívatlanul és váratlanul érkeztek területére – még az olyan jól szervezett sem, mint amilyen a bizánci volt. Márpedig, ha kevés az élelem, az árak óhatatlanul a magasba szöknek. Az, hogy sok helybeli kereskedő, császári tisztviselő megpróbálkozott a betolakodók becsapásával, egészen természetes. A kereskedelemben ez soha nem volt ritka jelenség, különösen nem a Közel-Keleten és a középkorban. Ésszerűtlen elvárás volt, hogy Landolfo a tél derekán, Attalia kis kikötőjében megfelelő számú hajót találjon a hadseregnek, az útikalauzokat pedig, akiknek tanácsaira a keresztesek szinte sohasem hallgattak, nem Deuil-i Odo, 73-76. p. Ügyetlenül megpróbál átsiklani afelett, hogy a király magára hagyta a seregét. Türoszi Vilmos, XVI, 26, 749-751. p. 458 Deuil-i Odo, 76-80. p. 459 VII. Lajos levele Suger-hez, in R. H. F. XV. köt. 495–496. p.; Deuil-i Odo mindvégig hisztérikusan görögellenes. 457

174

lehet elítélni azért, mert nem tudtak minden, a törökök által röviddel korábban lerombolt hídról, tönkretett kútról, és azért sem, ha gyakran elmenekültek azoknak a fenyegetései és ellenséges magatartása elől, akiket vezettek. A törökkel való szövetkezés vádja súlyosabb kérdés, de ezt Manuél szempontjából kell megvizsgálni. Manuél nem hívta a kereszteseket, nem igényelte a keresztes hadjáratot. Minden oka megvolt rá, hogy elítélje az egész mozgalmat. A bizánci diplomácia ekkorra már jól megtanulta, hogyan kell a különböző muszlim uralkodókat egymás ellen kijátszani, s így sorban elszigetelni őket egymástól. Egy hadjárat, mint amilyen a kereszteseké volt, elkerülhetetlenül egységesítette a mohamedánokat a keresztények ellen. Ezen kívül az iszlám elleni stratégiája szempontjából Bizáncnak szüksége volt az Antiókhia feletti fennhatóságra. Bizánc ezt a fennhatóságot végül megszerezte, amikor Rajmund olyan megalázó módon alávetette magát Konstantinápolynak. Ha Rajmund megtudja, hogy unokahúga és annak a férje vezeti a hadjáratot, bizonyára megpróbálkozik a vazallusi eskü megszegésével. A keresztesek magatartásukkal, melyet a birodalom területén vendégként tanúsítottak, nem indították arra a császárt, hogy jobban megkedvelje őket. A nyugatiak fosztogattak, megtámadták a bizánci rendfenntartókat, nem voltak hajlandók a császár által kijelölt úton haladni, s vezetőik közül többen nyíltan Konstantinápoly megtámadásáról beszéltek. Ha a császár viselkedését ilyen megvilágításban vizsgáljuk, nemeslelkűnek és megbocsátónak ítélhetjük, s néhány keresztes ezt el is ismerte. A keresztesek azonban képtelenek voltak megérteni és megbocsátani a törökökkel kötött egyezséget. A bizánci politika széles körű céljai meghaladták felfogóképességüket, és bár minden bizonnyal tudták, szándékosan nem vettek tudomást arról, hogy míg segítséget kértek a császártól a hitetlenek ellen, a császárság ellen egy másik keresztény hatalom indított végzetes támadást. 1147 őszén Roger, Szicília királya elfoglalta Korfut, s onnan sereget küldött a görög félsziget kifosztására. Thébát megtámadták, kifosztották, s ezrével rabolták el az ottani munkásokat, hogy felvirágoztassák a születőben levő palermói selyemipart. A félsziget legfőbb erősségét, Korinthoszt is megfosztották minden kincsétől. A szicíliai normannok zsákmánnyal megrakva tértek vissza Korfuba, és azt tervezték, hogy megtartják a szigetet, mint erősséget az Adrián, ahonnan szüntelen fenyegethetik a bizánci császárságot. Manuél a közelgő szicíliai támadás miatt vonult vissza 1146ban Konyából, és ezért fogadta el 1147-ben a szultán békeajánlatait. Ha Manuélt a kereszténység árulói közé sorolták, e rangsorban Roger király kétségkívül megelőzte őt. A bizánci sereg nagy volt, de nem lehetett mindenütt jelen. A legjobb csapatokra a Szicília elleni háborúban volt szükség. Híre jött, hogy forrong az orosz sztyeppe is, ahonnan végül 1148 nyarán kunok árasztották el a Balkánt. A keresztesek miatt Manuél nem vonhatta el minden emberét a kilikiai határtól, s a keresztesek átvonulása a birodalmon azt jelentette, hogy jelentősen meg kellett erősíteni a rendőrséget. Ennyi gond közepette a császár nem tudta tökéletesen őrizni hosszú anatóliai határát. Ezért hajlott a fegyverszünetre, amely lehetővé tette, hogy alattvalói ott a török veszélytől mentesen élhessék életüket. A keresztesek veszélyeztették ezt a fegyverszünetet. Konrád azáltal, hogy Dorülaion felé menetelt, közvetlenül provokálta a törököket, és Lajos, habár bizánci területeken maradt, nyíltan minden muszlim ellenségének vallotta magát, és elutasította a császár kérését, hogy a bizánci helyőrségek védelmét élvező övezeten belül tartózkodjék. Nagyon is lehetséges tehát, hogy Manuél, szembenézve ezzel a problémával, megegyezett a törökökkel, s eltűrte, hogy betörjenek a te-

175

rületére, amennyiben csak a kereszteseket zavarták; a törökök tartották magukat az egyezséghez, s így azt a benyomást keltették, mintha szövetségben álltak volna a helyi lakossággal, akiknek édesmindegy volt, hogy a keresztesek vagy a törökök ragadják-e el élelmiszerüket és nyájaikat, és akik az adott körülmények között természetesen az utóbbiakat részesítették előnyben.460 Nem hihetünk azonban Deuil-i Odónak, aki azt állítja, hogy a helybeliek a törökök oldalán állva megtámadták a kereszteseket. Odo Attalia lakosai ellen közvetlenül azután hozza elő ezt a vádat, miután elbeszéli, hogy később a császár megbüntette ezeket a lakosokat, mert kedvesek voltak a keresztesekhez.461 Az Anatóliában bekövetkezett szerencsétlenséget a keresztesek saját ostobaságuk számlájára írhatják. A császár valóban tehetett volna többet is értük, de csak országa kárára. Az igazi probléma mélyebben gyökerezett. Kérdés, hogy a kereszténység érdekében állt-e, hogy ostoba idealisták és kegyetlen kalandorok vezetésével időről időre vitéz seregek induljanak Keletre, így biztosítva ott egy beékelődött állam fennmaradását, amely egyébként is a muszlimok közötti széthúzásnak köszönhette létezését? Vagy jobb lett volna, ha Bizánc, amely oly sokáig őrizte a kereszténység keleti határait, egyedül folytatja tovább munkáját, anélkül, hogy a Nyugat megzavarta volna? A második keresztes hadjárat története még az elsőénél is jobban mutatja, hogy a két politika összebékíthetetlen volt. Amikor Konstantinápoly már elesett, és a törökök Bécs kapuit fenyegették, világossá vált, hogy melyik politika volt a helyes.

460

Manuél ekkori aggodalmairól lásd Chalandon-t. Szíriai Mihály megismétel számos frank vádat a görögök ellen (III, 276. p.), a muszlim források azonban, pl. Abú Sáma, 54. p. azt állítják, hogy Manuél magáévá tette a frankok ügyét. 461 Deuil-i Odo, 79. p.

176

3. fejezet A fiaskó „Tanácskozzatok, de haszontalan lesz.” (Izajás 8, 10)

Amikor Rajmund herceg hírét vette, hogy 1148. március 19-én Lajos király partra szállt Szent Simeonban, egész udvarával odalovagolt, hogy üdvözölje őt és felkísérje a városba. A következő napok ünnepségekkel, szórakozással teltek. Antiókhia gáláns nemesei mindent megtettek, hogy elnyerjék a francia királyné és a vele utazó előkelő dámák tetszését, s a kellemes szíriai tavaszban, az antiókhiai fényűző körülmények között a vendégek megfeledkeztek az átélt nehézségekről. Amint kipihenték magukat, Rajmund egy, hitetlenek elleni hadjárat tervét vitatta meg a francia vezetőkkel. Nagy reményeket fűzött a keresztes sereg megérkezéséhez. Helyzete rendkívül ingatag volt. Núr ad-Dín már mindenütt jelen volt az Edesszától Hamáig terjedő határ mentén, és az 1147. év ősze azzal telt el, hogy egyenként bevette az Orontésztől keletre fekvő frank erődöket. Joscelin grófnak minden erejére szüksége volt, hogy Turbesszelben tartsa magát. Ha a muszlimok Antiókhiára támadtak volna, Rajmund csak egyetlen hatalom segítségében reménykedhetett, s ez Bizánc volt, ám a bizánci csapatok valószínűleg csak későn érkeztek volna, s mindenképpen megkövetelik az antiókhiaiaktól a teljes meghódolást. Habár az út viszontagságai csökkentették a francia gyalogosok létszámát, a francia sereg olyan nagy lovas erősítést jelentett, hogy ennek segítségével az antiókhiai frankok támadást indíthattak. Rajmund sürgette a királyt, hogy együtt sújtsanak le Aleppóra, Núr ad-Dín hatalmi központjára, és sok francia lovagot rávett, hogy csatlakozzanak hozzá felderítő útján. El is jutottak Aleppó falai alá, az ottani lakosság nem kis rémületére.462 De amikor dönteni kellett, Lajos király habozott. Keresztesi fogadalma, mondta, arra kötelezi, hogy először Jeruzsálembe menjen, és előtte ne fogjon más hadjáratba. Szavaival valójában csak határozatlanságát leplezte. A frank Kelet minden uralkodója az ő segítségére számított. Joscelin abban reménykedett, hogy segítségével visszafoglalhatja Edesszát; vagy talán nem Edessza elestének hírére indult el az egész keresztes hadjárat? Tripoliszi Rajmund az unokatestvér jogaira hivatkozott – anyja francia hercegnő volt –, és Montferrand visszafoglalásához kérte Lajos segítségét. Áprilisban azután maga a jeruzsálemi pátriárka érkezett Antiókhiába, a királyság legfelsőbb bírói testülete küldötteként, hogy megkérje Lajost, siessen délre, és megvigye azt a hírt, hogy Konrád király már a Szentföldre érkezett.463 A király végül személyes okok miatt döntött a pátriárka javára. Eleonóra királyné sokkal intelligensebb volt férjénél, és azonnal átlátta RajTüroszi Vilmos, XVI, 27, 751-758. p.; Nangis-i Vilmos, I, 44. p. A pátriárka Angoulème-i Fulcher volt, korábban türoszi érsek, akit Melisenda nevezett ki 1147ben, Messines-i Vilmos halálakor. 462 463

177

mund tervének bölcsességét, de mivel nyíltan és szenvedélyesen támogatta nagybátyja ügyét, felébresztette Lajos féltékenységét. Megindultak a pletykák. A herceg és a királyné túl gyakran mutatkozott együtt. Azt suttogták, hogy Rajmund vonzalma túllépte a rokoni szeretet határát. Lajos féltette a becsületét, és bejelentette, hogy továbbutaznak. Erre a királyné pedig azt jelentette be, hogy Antiókhiában marad és elválik férjétől. Válaszul Lajos erőszakkal elragadta feleségét a nagybácsi palotájából, és seregével együtt megindult Jeruzsálem felé.464 Konrád király főbb embereivel április közepén Akkonban szállt partra, s Jeruzsálemben Melisenda és a fia szívesen, tisztelettel fogadta.465 Egy hónappal később hasonló fogadtatásban részesült a Szentföldre lépő Lajos király is. Jeruzsálem korábban sohasem látott ilyen fényes, nagyúri gyülekezetet.466 Ám sok úr távol maradt. Antiókhiai Rajmundot feldühítette Lajos magatartása, és többé nem törődött az egész keresztes hadjárattal. Különben sem engedhette volna meg magának, hogy otthagyja súlyos nyomás alatt álló hercegségét egy kis déli kalandért. Joscelin gróf sem jöhetett el Turbesszelből. Tripolisz grófja családi tragédia miatt nem lehetett jelen. Azok között a keresztesek között, akik Vézelay-ben Lajos királlyal együtt tették le a fogadalmat, ott volt Alfonz-Jordán, Toulouse grófja. Feleségével és gyermekeivel hajóval érkezett Konstantinápolyból Akkonba, pár nappal Konrád érkezése után. Erős csapattal jött, és bátorságot öntött a Keleten élő frankokba, akiknek a szemében romantikus figura volt. Ő volt a nagy Toulouse-i Rajmund keresztes lovag fia. Keleten született a Zárándok-várban, míg atyja Tripoliszt ostromolta. Jövetele zavarba ejtette Tripolisz uralkodóját, az öreg Rajmund gróf fattyú fiának, Bertrandnak az unokáját. Ha Alfonz-Jordán magának követeli Tripoliszt, nem lehet tőle megtagadni, és úgy látszik, Alfonz-Jordán szívesen hangoztatta jogait. Akkonból Jeruzsálembe menet megállt Kaiszareiában, ahol rövid, de kínos szenvedés után hirtelen meghalt. Lehet, hogy halálát valami heveny betegség, pl. vakbélgyulladás okozta, de mindenki azonnal méregre gyanakodott, s a halott férfi fia, Bertrand nyíltan vádolta unokatestvérét, Tripoliszi Rajmundot, hogy ő bujtogatott a gyilkosságra. Mások szerint Melisenda királyné volt a vétkes, aki szeretett testvére, Rajmund felesége, Hodierna érdekében cselekedett így. Senki sem bizonyított be semmit, de Rajmundot olyan méltatlankodással töltötte el a vád, semmilyen formában sem volt hajlandó részt venni a hadjáratban.467 Amikor az összes keresztes megérkezett Palesztinába, Melisenda királynő és Balduin király felkérte őket, hogy vegyenek részt Akkonban egy nagygyűlésen 1148. június 24-én. Nagy hatású összejövetel volt. Balduin király és Foucher pátriárka volt a házigazda, Kaiszareia és Názáret érsekével, a templomosok és a johanniták nagymesterével, a királyság vezető főpapjaival és báróival együtt. Konráddal tartott két testvére, az ausztriai Jasomirgott Henrik és Freisingi Ottó, unokaöccse, Sváb Frigyes, Bajor Welf és számos kisebb úr. Lotaringiai Metz és Toul püspöke képviselte. Lajos királlyal ott volt fivére, Dreux-i Róbert, jövendő veje, Champagne-i Henrik, Thierry Flandria grófja és az ifjú Bertrand, Alfonz-Jordán fattya. Nem tudjuk, hogyan folyt le Türoszi Vilmos, i. h. Eleonórát „felszínes” asszonynak nevezi, de nem utal arra, hogy hűtlen lett volna. A király gyanakvásáról Salisburyi János ír (Historia Pontificalis, 53. p.). 465 Türoszi Vilmos, XVI, 28, 753-754. p.; Freisingi Ottó: Gesta Friderici, 88-89. p. 466 Türoszi Vilmos, XVI, 29, 754-756. p. 467 Türoszi Vilmos, XVI, 28, 754. p.; Nangis-i Vilmos, I, 43. p. arra utal, hogy Melisenda belekeveredett a gyilkosságba. 464

178

a tanácskozás és kié volt a végső javaslat. Némi vita után úgy döntöttek, hogy minden erejüket a Damaszkusz elleni támadásra összpontosítják.468 Ez a döntés őrültség volt. Damaszkusz nagyon gazdag volt, és megszerzése azt jelentette volna, hogy a frankoknak sikerül elvágniuk Egyiptom és Afrika muszlimait az Észak-Szíriában és a keleten élő hittestvéreiktől. A muszlim államok közül azonban éppen a damaszkuszi burida királyság volt az egyetlen, amely baráti viszonyt kívánt fenntartani a frankokkal, mert messzebbre tekintett náluk, és megértette, hogy fő ellensége nem a frankok, hanem Núr ad-Dín. A frankok érdeke az lett volna, hogy megőrzik Damaszkusz barátságát, míg meg nem semmisítik Núr ad-Dínt, és segítenek fenntartani a szakadást Damaszkusz és Aleppó között. Ha megtámadják Damaszkuszt – amint az elmúlt év eseményei bebizonyították –, azzal Damaszkusz urait bizonyosan Núr ad-Dín kezére adják. A jeruzsálemi bárók azonban igényt tartottak a Damaszkuszhoz tartozó termékeny földekre, és gyötörte őket korábbi megaláztatásuk emléke, amely miatt lelkes ifjú királyuk bosszúra szomjazott. A frissiben keletre érkezett kereszteseknek Aleppó neve semmit sem mondott, de Damaszkusz olyan város volt, amelyet a Szentírás is megszentelt, és amelynek a hitetlenektől való elhódítása növelhetné Isten dicsőségét. Ma már hiábavaló kárhoztatni a hibás döntést, de mindenképpen a helybeli urak felelőssége a nagyobb. Ők jobban ismerték a helyzetet az újonnan jötteknél, akiknek a szemében minden muszlim egyforma volt.469 A keresztény sereg – amely a frankok által valaha is kiállított legnagyobb sereg volt –, Bánjászon át kelt útra Galileából július közepén. Július 24-én, szombaton letáborozott a Damaszkuszt körülvevő kertek és gyümölcsösök mellett. Unur emír eleinte nem vette komolyan a keresztes hadjáratról szóló híreket. Tudta, hogy seregük Anatóliában súlyos veszteségeket szenvedett, és egyáltalán nem gondolt arra, hogy éppen Damaszkusz lesz a háború célja. Amikor megtudta, mi az igazság, azonnal megparancsolta a tartomány kormányzóinak, hogy minden nélkülözhető emberüket küldjék el neki, és futár sietett Aleppóba, hogy segítséget kérjen Núr ad-Díntől. A frankok először a város falaitól kb. négy mérföldre délre, Manakil al-Aszakirnál álltak meg, ahol Damaszkusz fehér falai és tornyai már átvillantak a kertek sűrű lombozatán, de innen áttették táborukat a vízzel jobban ellátott al-Mizzába. A damaszkuszi sereg megpróbálta feltartani a kereszteseket, de vissza kellett vonulnia a falak mögé. A keresztes vezetők beküldték a kertövezetbe a jeruzsálemi sereget, hogy tisztítsák meg a terepet a gerilláktól. Délutánra a várostól délre elterülő kertek a frankok kezére kerültek, a kivágott fákból palánkokat készítettek. Ezután – elsősorban Konrád személyes bátorságának köszönhetően – elfoglalták Rabuát, amely a Barada folyónál, közvetlenül a város falai alatt feküdt. Damaszkusz polgárai mindent veszni láttak, elbarikádozták az utcákat, és felkészültek a végső, kétségbeesett küzdelemre. Másnapra azonban megváltozott a helyzet. Damaszkusz északi kapuján át folyamatosan érkezett az Unur által kért utánpótlás, amelynek segítségével Unur ellentámadást indított, és visszakergette a falaktól a frankokat. Még két napon át ismételte a támadásokat, s gerillái ismét ellepték a kerteket és gyümölcsösöket. A tábor helyzete oly veszélyessé vált, hogy Konrád, Lajos és Balduin tanácskozásra gyűlt össze, és elhatározták, hogy kiürítik a várostól délre fekvő kerteket, s a tábort keletebbre helyezik, olyan helyre, ahol az ellenség nem bújhat fedezékbe. Július 27-én az egész sereg a keleti fal Türoszi Vilmos, XVII, I, 758-759. p.; felsorolja a jelen lévő egyházi és világi hatalmasságokat; Freisingi Ottó: Gesta Friderici, 89. p.; Suger: Gesta Ludovici, 403-404. p. 469 Türoszi Vilmos: i. h. 468

179

alatti síkságra költözött. Nagyon szerencsétlen döntés volt ez, mert az új táborhelyen nem volt víz, s a szemközti falszakasz volt a város védelmének legerősebb része, a damaszkusziak pedig könnyebben kicsaphattak a kerteken keresztül. Sok frank katona meg volt győződve, hogy Unur lefizette azokat a palesztinai bárókat, akik ezt a tanácsot adták a királynak. A tábor átköltöztetésével Damaszkusz bevételének utolsó reménye is szertefoszlott. A csapatok létszáma egyre nőtt, és Unur tudta, hogy Núr ad-Dín már útban van dél felé, így ismét megtámadta a frank tábort. Már nem az ostromlott város védekezett, hanem a keresztesek.470 Mialatt a keresztény sereg elcsüggedt, és árulásról szóló hírek terjengtek a katonák között, a vezetők a még be sem vett Damaszkusz jövőjéről vitatkoztak. A Jeruzsálemi Királyság bárói arra számítottak, hogy a város a királyság birtokaként beolvad az országba, szerintük a várost egybehangzóan Bejrút urára, Brisebarre Guidóra bízták volna, és a jelek szerint így gondolkozott Melisenda királynő és Manasszész főparancsnok is. Flandriai Thierry azonban magának követelte Damaszkuszt, Tripolisz mintájára félig független hűbérbirtokként. Megszerezte Konrád és Lajos támogatását, sőt Balduin királyét is, akinek a féltestvére Thierry felesége volt. A helyi bárók haragra gerjedtek, amikor megtudták, hogy királyuk Thierryt támogatja, s emiatt harci kedvük lelohadt. Egyre többen azok mellé álltak, akik mindig is ellenezték a Damaszkusz elleni támadást. Az is lehet, hogy ezek az urak titokban tényleg kapcsolatban voltak Unurral. Nagy összegekről suttogtak, melyek Damaszkusz, a jeruzsálemi udvar és Elinand galileiai herceg között cseréltek gazdát, igaz, mint később kiderült, a pénz hamis volt. Talán Unur azt ígérte az uraknak, hogy ha elvonulnak, felmondja a szövetséget Nur ad-Dínnal. Nem lehet tudni, hogy Unur valóban használta-e ezt az érvet, de a gondolat minden bizonnyal hatott a királyság nemeseire. Núr ad-Dín már Humszban volt, és arról tárgyalt, hogy milyen feltételekkel nyújt segítséget Unurnak. Núr ad-Dín azt akarta, hogy engedjék be csapatait Damaszkuszba, Unur pedig időt akart nyerni. A frank sereg, nagyon nehéz helyzetben volt Damaszkusz falai alatt. Nem számíthatott erősítésre, hiszen Núr ad-Dín néhány nap alatt megjelenhetett a csatamezőn. Ha Núr ad-Dín odaér nemcsak a keresztes sereget semmisíti meg, hanem Damaszkuszt is elfoglalja.471 A palesztinai bárók immár mind belátták, mekkora őrültség volna tovább harcolni Damaszkusz ellen, és erről Konrádot és Lajost is meggyőzték. A nyugatiak meg voltak rendülve. Nem tudták követni a kifinomult politikai okoskodásokat, de jól tudták, hogy a helybeli frankok támogatása nélkül nem sokat tehetnek. A királyok nyilvánosan felpanaszolták a helybeliek hűtlenségét, és az ügy iránti elkötelezettség teljes hiányát. De elrendelték a visszavonulást.472 Türoszi Vilmos, XVII, 2-5., 760-767. p.; Ibn al-Kalániszí, 282-286. p.; Abú Sáma, 55-59. p.; Uszáma, Hitti kiad., 124. p. 471 Türoszi Vilmos, XVII, 6, 767-768. p. Rey: Les Seigneurs de Barut. Revue de l’Orient Latin, 4. köt. 1415. p. a bárók jelöltjét Bejrúti Guidónak tartja, Assises, II, 458. p. Szíriai Mihály (III, 276. p.) beszámol a szállongó hírekről, miszerint Balduin király és Elinand, Konrád becsvágya miatti félelmében pénzt fogadott el. Bar Hebraeus (Budge ford., 274. p.) azt mondja, hogy ez a történet nem található meg egyetlen arab szerzőnél sem. Ibn al-Kalániszí (268. p.) szerint a frankokat megrémítette a muszlim seregek közeledése. Ibn al-Aszír (469-470. p.) azt írja, hogy Unur bizonyosan figyelmeztette a helyi frankokat, és ellentétet szított köztük és a német király között. 472 Türoszi Vilmos, XVII, 7, 768-770. p. A francia fordításba beillesztettek egy támadást a pulanik ellen. Komád a helyi bárókra hárítja a felelősséget. Lásd a levelet in Wibaldi Epistolae, 225-226. p. 470

180

Július 28-án hajnalban, Damaszkusz alá érkezésük ötödik napján a keresztesek tábort bontottak, és megindultak Galilea felé. Lehet, hogy Unur pénzért megvette a visszavonulást, de nem hagyta békében elvonulni a sereget. Türkmén könnyűlovasok egész nap zavarták a menetelést, nyilaikat a vonulók tömegébe lőtték. Az utat holttestek és állati tetemek szegélyezték, amelyek bűze hónapokra megmérgezte a síkságot. Augusztus elején a nagy sereg visszaért Palesztinába, s a helyi csapatok hazamentek. Az akció „eredménye” a sok halott, a számtalan odaveszett felszerelés és a csúfos megaláztatás. A keresztények hírnevét megtépázta, hogy ez a fényes sereg mindössze négynapi harc után felhagyott az ostrommal. A legyőzhetetlen nyugati lovagok legendája, mely a nagyszerű, első keresztes hadjárat során született, most öszszeomlott. A muszlim világ szelleme újraéledt.473 Konrád király Damaszkuszból visszatérve nem időzött tovább Palesztinában. Háza népével együtt szeptember 8-án Akkonban hajóra szállt, és elindult Thesszaloniké felé. Partraszálltakor Manuél nyomatékos meghívása várta, hogy töltse a karácsonyt Konstantinápolyban a császári udvarnál. Ekkorra már tökéletes volt az összhang a két uralkodó között. Habár Konrád fiatalabb unokaöccse, Frigyes továbbra is neheztelt a bizánciakra, mert őket okolta a németek Anatóliában elszenvedett súlyos veszteségéért, Konrád csak arra gondolt, hogy milyen értékes szövetséges Manuél szicíliai Roger ellen, és elbűvölte őt Manuél személyes varázsa és vendégszeretete. A látogatás alatt a legnagyobb pompával ülték meg Konrád testvére, Ausztriai Henrik és Manuél unokahúga, Theodóra esküvőjét. A bizánciakat megbotránkoztatta a nász, zokogtak a szeretetre méltó ifjú hercegnő láttán, akit szörnyű sorsra kárhoztattak, „feláldoztak a nyugat szörnyetegének”, miként egy udvari költő mély részvéttel írta Theodóra édesanyjának; az esküvő azonban a német és a bizánci udvar teljes megbékélését tükrözte. Amikor 1149 februárjában Konrád elindult Konstantinápolyból Németországba, szövetségesek voltak Manuéllel szicíliai Roger ellen, és megegyeztek, hogy annak itáliai birtokait felosztják egymás között.474 Mialatt Konrád Konstantinápoly kényelmét élvezte, Lajos király továbbra is Palesztinában vesztegette idejét. Suger apát újra meg újra írt neki, kérte, hogy térjen vissza Franciaországba, de a király nem tudott dönteni. A húsvétot Jeruzsálemben szerette volna tölteni. Tudta, hogy hazatérése után következik a válás, annak minden politikai következményével együtt. Igyekezett hát minél jobban kitolni a visszaindulás végzetes napját. Miközben Konrád a bizánciakkal barátkozott, Lajos minél többet gondolkodott, annál jobban haragudott a császárra. Megváltoztatta politikáját és Szicília királya, Roger szövetségét kérte. Minthogy Lajos összeveszett Antiókhiai Rajmunddal, elhárult a legfőbb akadály, amely eddig e szövetség útjában állt, és a Bizánc elleni gyűlöletét is kiélhette. 1149 kora nyarán Lajos egy szicíliai hajó fedélzetén végre elhagyta Palesztinát. A hajó hamarosan csatlakozott a Földközi-tenger keleti medencéjében cirkáló szicíliai flottához. Ekkor még tartott a Bizánc elleni szicíliai háború, s amikor a flotta körülhajózta a Peloponnészoszt, a bizánci flotta megtámadta. Lajos király azonnal parancsot adott, hogy húzzák fel az árbocra a francia lobogót, és így engedélyt kapott a továbbhaladásra. Egy másik hajót azonban, amely számos útiTüroszi Vilmos: i. h.; Ibn al-Kalániszí, 286-287. p. Türoszi Vilmos, XVII, 8, 770-771. p.; Kinnamosz, 87-88. p.; Annales Palidenses, 83. p.; Otto de Sancto Blasio, 305. p.; Freisingi Ottó: Gesta Friderici, 96. p. Prodromosz költeménye, amelyet Theodóra esküvője alkalmából írt, megjelent in R. H. C. C., II, 772. p. de egy másik költeményben, melyet Theodóra anyjához írt, úgy ír róla, mint akit feláldoztak „a nyugati vadállatnak”, uo., 768. p. 473 474

181

társát és az ingóságait szállította, a bizánciak elfogták, és hadizsákmányként Konstantinápolyba vitték. Sok hónap eltelt, mire a császár engedélyt adott, hogy az emberek és a holmik visszajussanak Franciaországba.475 Lajos július végén Calabriában szállt partra, és Roger király Potenzában fogadta. A szicíliai uralkodó azt javasolta, hogy indítsanak új keresztes hadjáratot azzal az elsődleges céllal, hogy bosszút álljanak Bizáncon. Lajos és tanácsadói ebbe készségesen beleegyeztek, s hazatérőben mindenkinek a bizánciak álnokságáról beszéltek, s arról, hogy meg kell őket büntetni. Jenő pápa, akivel Lajos Tivoliban találkozott, nem lelkesedett, de a Kúriában sokan üdvözölték a tervet. Theodwin bíboros azonnal hozzálátott, hogy prédikátorokat keressen az ügy előmozdításához; Tiszteletreméltó Péter, a cluny apát is támogatta a tervet. Amikor Lajos hazaért Franciaországba, Suger apátot is meggyőzte, és még a legjelentősebb személy, Szent Bernát is – aki rejtélyesnek találta, hogy a gondviselés ilyen siralmas véget szánt egy nagyszerű keresztes hadjáratnak –, szívesen hajlott arra, hogy Bizáncban keresse a bajok fő forrását, és óriási energiáit arra használta, hogy isteni bosszúra tüzelje az embereket a bűnös császárság ellen. A mozgalom sikeréhez azonban szüksége lett volna Konrádra is, de Konrád nem akart együttműködni. Nagyon jól látta, hogy az egész terv mögött ellensége, Roger áll, és nem látta be, miért kellene megbontania Manuéllal kötött szövetségét csak azért, hogy Roger hatalmát növelje. Theodwin bíboros és Tiszteletreméltó Péter hiába folyamodott hozzá, és Szent Bernát is hiába esdekelt és mennydörgött az ügy érdekében. Konrád utoljára a második keresztes hadjárat ügyében hallgatott a Szent tanácsára. Nem volt hajlandó még egyszer belesétálni a csapdába. Mivel Konrád visszautasította, a tervet el kellett vetni. A keresztény ügy nagy elárulása, amelyet Szent Bernát is sürgetett, fél évszázaddal később következett be.476 A második keresztes hadjárat után csak egyetlen jelentős személy maradt Keleten, és ő sem jószántából. Alfonz gróf fattya, az ifjú Toulouse-i Bertrand nem tűrhette, hogy a gazdag Tripoliszt egy olyan unokatestvér kezén hagyja, akit atyja, Alfonz meggyilkolásával gyanúsított. Egészen addig Palesztinában maradt, míg Lajos király el nem utazott, majd dél-francia embereivel északra indult, mintha csak egy szíriai kikötőből tervezte volna a hazaindulást. Miután átkelt a síkságon, ahol a Bukaia folyik a tenger felé, hirtelen a szárazföld belsejébe ment, és elfoglalta Araima erődjét. Legyőzte Rajmund gróf csapatait, amelyek azért jöttek oda Tripoliszból, hogy visszavegyék tőle Araimát. Az erőd kitűnő helyen feküdt, ellenőrizte a Tripoliszból Tortoszába, valamint a Bukaia völgyében a szárazföld belseje felé vezető utat. Rajmund gróf nem számíthatott a többi keresztény úr rokonszenvére, ezért Unurtól kért segítséget Damaszkuszból. Unur örömmel válaszolt, és Núr ad-Dínt is meghívta, hogy tartson vele. Így megmutathatta, hogy a keresztények ellenében hajlandó együttműködni Núr ad-Dínnel, de nem rontotta az esélyét, hogy helyreállítsa jó kapcsolatait a Jeruzsálemi Királysággal, sőt Melisenda királynét még hálára is kötelezheti, mert megsegíti a sógorát. A két muszlim vezető megtámadta Araimát, amely ilyen nagy erőnek nem tudott ellenállni. A győztes muszlimok a földig rombolták az erődöt, de Kinnamosz, 87. p.; Suger levele (Sugeri Opera, de la Marche kiad., 258-260. p.); Nangis-i Vilmos, I, 46. p. Azt a hajót, amely Eleonóra királynét szállította, egy darabig feltartották a bizánciak (Salisburyi János: Historia Pontificalis, 61. p.) 476 E tárgyalások összefoglalása lásd Bernhardi: i. m., 810. p. és Vacandard: i. m., II, 425-428. p. Szent Bernát és Theodwin görögellenes keresztes hadjáratot sürgető levelei elvesztek, de tartalmukra következtetni lehet Wibald egyik leveléből (252. sz., Wibaldi Epistolae, 377. p.) 475

182

előtte alaposan kifosztották. Ezután hagyták, hogy Rajmund gróf hadd foglalja el újra, és visszavonultak, foglyaikat hosszú sorban vitték magukkal. Bertrand és nővére Núr ad-Dínnek jutott. Núr ad-Dín Aleppóba vitte őket, ahol tizenkét esztendőt töltöttek fogságban.477 Ez a vég valóban illett a második keresztes hadjárathoz: a hadjárat utolsó keresztesét annak a keresztény úrnak a muszlim szövetségesei ejtették fogságba, akinek a kifosztásával az utolsó keresztes megpróbálkozott. A középkornak nem volt olyan vállalkozása, amely az induláskor reménytelibb lett volna, mint a második keresztes hadjárat. A pápa hirdette meg, Szent Bernát nagyszerű ékesszólással népszerűsítette, Nyugat-Európa két vezető nagyhatalmának uralkodója állt a hadjárat élére. Mindez ígéretes volt a kereszténység dicsősége és üdvössége szempontjából. Amikor azonban elérkezett a nemtelen vég, és a keresztesek elgyötörten visszavonultak Damaszkusz alól, a hadjárat eredményeként tovább romlott a nyugati keresztények és a bizánciak kapcsolata, gyanakvás ütötte fel a fejét az újonnan érkezett keresztesek és a keleten élő frankok között, a nyugati frank fejedelmek elszigetelődtek egymástól, a muszlimok egyesítették erőiket, és végzetesen megromlott a frankok katonai hírneve. A franciák vádolhattak másokat a fiaskóért, az áruló Manuél császárt, vagy a lagymatag palesztinai bárókat, Szent Bernát mennydöröghetett a bűnös emberek ellen, akik megakadályozták Isten szándékainak érvényesülését, de az igazság az, hogy a hadjárat kudarcát a vezetők tudatlansága, kegyetlensége és tehetetlen ostobasága okozta.

Ibn al-Kalániszí, 287-288. p.; Ibn al-Aszír, 470-471. p. és A moszuli atabégek, 162. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 517. p. Egy frank legenda szerint Bertrand nővére Núr ad-Dínhez ment férjhez, és ő volt asz-Szálih, Núr ad-Dín örökösének anyja (Torigny Róbert, II, 53. p.). 477

183

4. könyv A FORDULAT

184

1. fejezet Élet a Tengerentúlon „A pogányok módja szerint cselekedtetek, akik körülöttetek vannak.” (Ezekiel 11,12)

A Tengerentúl, az Outremer történetében a második keresztes hadjárat kudarca fordulópontot jelentett. Edessza elestével befejeződött az iszlám újjászületésének első szakasza, s térhódítását megerősítette, hogy az a nagy hadjárat, amelynek a frankok hatalmát kellett volna helyreállítania, siralmas véget ért. E kudarc fő okai közé tartoznak azok a különbségek, amelyek a keleten élő frankok és nyugati társaik szokásaiban és nézeteiben egyaránt megmutatkoztak. A keresztesek megrendülten látták, hogy Palesztinában olyan társadalom alakult ki, amelynek tagjai egy nemzedéknyi idő alatt megváltoztatták életmódjukat. A francia egyik nyelvjárását beszélték, hívek maradtak a latin egyházhoz, s a kormányzás az általunk feudálisnak nevezett keretek között folyt. Ám ezek a felszínes hasonlóságok csak jobban kiemelték a különbségeket, amelyek annyira megbotránkoztatták az újonnan érkezetteket. Ha a gyarmatosítók többen lettek volna, könnyebben ragaszkodhattak volna nyugaJeruzsálem a latin királyok időszakában ti szokásaikhoz. A valóságban azonban törpe kisebbséget alkottak egy olyan országban, amelynek éghajlata és életvitele idegen volt számukra. Tényleges létszámukat csak megbecsülni tudjuk. Valószínűleg sohasem állt egyszerre több, mint ezer báró és lovag állandóan a jeruzsálemi királyság szolgálatában. A nem harcoló hozzátartozók, az asszonyok és az öregek szintén nem lehettek ezernél többen. Sok gyermek született, de csak nagyon 185

kevés maradt életben. Összesen, tehát a néhány száz főnyi papságot és a katonai szerzetesrendek lovagjait leszámítva körülbelül két-háromezer, a frank felsőbb osztályokhoz tartozó felnőtt ember élhetett a jeruzsálemi királyságban.478 Az antiókhiai hercegségben, Tripolisz és Edessza grófságaiban körülbelül ugyan ennyien alkothatták a vegyes összetételű, uralkodó, lovagi osztályt.479 Ezek a rétegek általában megőrizték faji tisztaságukat. Edesszában és Antiókhiában előfordult, hogy a keresztesek beházasodtak a helybeli görög és örmény arisztokrata családokba. Mind I. Balduin, mind II Balduin, edesszai grófként ortodox örmény nőt vett feleségül, s tudomásunk szerint néhány nemes úr is követte példájukat. I. Joscelin neje és Biredzsiki Galeran felesége a különvált örmény egyházhoz tartozott. Délebbre azonban nem létezett helyi keresztény arisztokrácia: a keleti elem csak annyiban volt jelen, hogy a királyi család és a Courtney család tagjainak, illetve később Mária Komnéné királyi és Ibelin-ági leszármazottai ereiben, örmény vér is folyt.480 Népesebb volt a hűbéres fegyveresek osztálya. Ők eredetileg a jól felfegyverzett frank gyalogsághoz tartoztak, akik uruk birtokain telepedtek le. Mivel nekik nem kellett tekintettel lenniük dicső származásukra, összeházasodhattak a helyi keresztényekkel. 1150 táján olyan osztályt alkottak, a poulainokét, amely már szinte beleolvadt a helyi keresztények világába. 1180 körül a fegyveresek száma valamivel meghaladta az ötezret, azt azonban nem tudjuk megmondani, hogy hányan voltak közöttük tiszta frank származásúak. Valószínűleg a sodeerek, a zsoldoskatonák is igyekeztek frank eredetre hivatkozni. A helyben toborzott turkopolok, akiket a bizánci könynyűlovasság mintájára képeztek ki – innen az egység neve –, részben helyi keresztényekből és keresztény hitre tértekből, részben pedig vegyes házasságokból származókból álltak. Volt némi különbség azon félvérek között, akik apáik, s azok között, akik anyáik nyelvét beszélték. A turkopol egységek valószínűleg az utóbbiak soraiból kerültek ki.481 A nagy városok kivételével a letelepedők szinte kivétel nélkül francia eredetűek voltak. A jeruzsálemi királyságban és az antiókhiai hercegségben a langue d’oeilt, az észak-franciák és a normannok nyelvét használták. A tripoliszi grófságban – amelynek a hátországa Toulouse és vidéke volt –, először valószínűleg a langue d’ocot beszélték. Würzburgi János német zarándok, aki 1175 táján látogatott el Jeruzsálembe, bosszankodva vette tudomásul, hogy a németek nem játszottak szerepet a frank társadalomban, habár arra hivatkozott, hogy Gottfried és I. Balduin német származású-

A Hattínnál legyőzött nagy seregben valószínűleg 1200 lovag volt, ebből 300 templomos és kb. ugyanennyi ispotályos. Nem lehetett jelen 700 főnél több világi báró és lovag, bár mind ott voltak, csak kettő maradt Jeruzsálemben. A seregben volt néhány lovag Tripoliszból és Antiókhiából. Egy csapat lovag nem sokkal korábban hagyta el a királyságot Ibelini Balduin vezetése alatt. Lásd e mű II. köt. Az iszlám diadala – Hattín szarvai c. rész, Ibelini János becslése szerint IV. Balduin idejében a királyság 577 lovagot tudott kiállítani, s ehhez jöttek a lovagrendek tagjai és 5025 fegyvernök (Ibelini, 422 427 p.) 479 Az antiókhiai és tripoliszi adatokat csak megbecsülni tudjuk. Edesszában valószínűleg soha nem élt 100-nál több nemesi, lovagi rangú, frank család. A Tripoliszi Grófságban talán 200 ilyen család élt. Antiókhiában jóval több. 1111-ben Turbesszel – Aacheni Albert szerint (XI, 40-41., 182-103. p.) – 100 lovagot állított ki, Edessza 200 főt, de ezek közül sokan örmények lehettek. 480 Lásd a III. kötet függelékében a családfákat. 481 Lásd La Monte: Feudal Monarchy, 160-162. p.; Munro: The Kingdom of the Crusaders, 106-107., 120-121. p. 478

186

ak voltak. Rendkívül megörült, amikor végre egy olyan egyházi intézményre bukkant, amelyben kizárólag németek teljesítettek szolgálatot.482 A városokban jelentős itáliai kolóniák voltak. A velenceieknek és a genovaiaknak még Jeruzsálemben is egész utcáik voltak. Szerződésben biztosított genovai telepek voltak Jaffában, Kaiszareiában, Türoszban, Bejrútban, Tripoliszban, Dzsabailban, Latakiában, Szent Simeonban és Antiókhiában. E városok nagyobbjaiban velenceiek is éltek. A pisaiak Türoszban, Akkonban, Tripoliszban, Botrunban, Latakiában és Antiókhiában, az amalfibeliek Akkonban és Latakiában voltak jelen. Az itáliai közösségeknek saját önkormányzatuk volt, polgáraik olaszul beszéltek, s nem keveredtek szomszédaikkal. A marseille-ieknek hasonló telepeik voltak Akkonban, Jaffában, Türoszban és Dzsabailban s a barcelonaiaknak Türoszban. Akkon kivételével ezek a kereskedőtelepek egyike sem számlált néhány száz léleknél többet.483 A népesség túlnyomó többségét helybeli keresztények alkották. A Jeruzsálemi Királyságban vegyes származásúak is voltak, általában arabul beszéltek, felületesen arab keresztényeknek ismerték őket, és csaknem mind az ortodox egyházhoz tartoztak. Tripolisz grófságában a lakosság egy része a maronitának nevezett, monotheletizmust valló szektához tartozott. Északabbra a helybeli keresztények jobbára a jakobita egyház monofizitái voltak, de éltek ott jelentős örmény kolóniák is, amelyek közül csaknem mindegyik a különvált örmény egyházhoz tartozott, s Antiókhiában, Latakiában és Kilikiában jelentős számban éltek görög nyelvű ortodoxok. A Szentföldön ezen kívül minden keresztény közösség képviselői jelen voltak. A monostorok főként ortodoxok voltak, a szerzetesek görögül beszéltek, de voltak ortodox grúz létesítmények is, továbbá, főként Jeruzsálemben monofizita kolóniák, egyiptomi és etiópiai koptok, szír jakobiták, sőt még a keresztes hadjáratok előtt letelepedett kisebb latin csoportok is.484 Amikor létrejött a keresztény királyság, sok muszlim közösség emigrált. Náblusz környékén azonban még mindig voltak muszlim falvak,485 és sok olyan terület lakossága is muszlim maradt, amelyet a frankok később hódítottak meg. Észak-Galileában, a Bánjásztól Akkonba vezető úton a parasztok csaknem kivétel nélkül muszlimok voltak. Északabbra, a Bukaia völgyében, a Noszairi-hegységben és az Orontész völgyében olyan eretnek muszlim szekták éltek, amelyek elismerték a frankok fennhatóságát.486 A déli határ mentén és a Jordánon túl nomád beduin törzsek éltek. Palesztinában és a keresztény Szíriában a pogromok és az üldöztetéstől való félelem jelentősen csökkentette a zsidók számát.

Würzburgi János (P. P. T. S., 5. kötet), passim. Cahen: Notes sur l’histoire de Croisades et de l’Orient latin, III. l’Orient latin et commerce du Levant. Bulletin de la Faculté des Lettres de Strasbourg, 29. évf. 7. sz., rámutat, hogy a tizenkettedik században az olaszok kereskedelmi tevékenysége főként Egyiptomba s Konstantinápolyra összpontosult. A szíriai partok kikötői számukra kevésbé voltak fontosak. 484 Csak kevés hírünk van a tizenkettedik századból a helybeli palesztin keresztényekről. Lásd e mű II. köt. A fordulat – Élet a Tengerentúlon c. rész. és Rey: Les Colonies Franques, 75-94. p. Lásd Gerulli: Etiopi in Palestina, 8. p. skk., a koptokról és az abesszinekről. 485 A Náblusz környéki muszlimok Hattín után megijesztették a frankokat (Abú Sáma, 302. p.); Ibn Dzsubajr, Wright kiad., 304-307. p. az akkoni és az Akkon környékén élő muszlimokról. 486 Lásd Cahen: La Syrie du Nord, 170. skk. p. Sión hegyi Burchard számos észak-szíriai muszlim szektáról számol be. (P. P. T. S., XII. köt. 18. p.) 482 483

187

Amikor 1170 körül Tudelai Benjámin meglátogatta a királyságot, meghökkenve látta, hogy milyen kicsik a zsidó telepek.487 Damaszkuszban több zsidó élt, mint az összes keresztény államban együttvéve.488 A XII. század során azonban megszerezték a koronától a festékkészítés monopóliumát, és az üveggyártás is főként a zsidók kezén volt.489 Nábluszban élt egy kicsiny szamaritánus közösség.490 Ezek a közösségek alkották a frank államok alapját, s az új urak nem nagyon zavarták meg őket. Ha a helybeliek bizonyítani tudták a földjeikhez való jogukat, megtarthatták őket, de Palesztinában és Tripoliszban a helybeli egyházak birtokai kivételével szinte minden föld muszlim urak kezén volt, akik a frank hódítás következtében elmenekültek, és nagy birtokaikat az új uralkodók vazallusaiknak adományozhatták. Úgy tűnik, a korai bizánci időkben még létező szabad falvak nem maradtak fenn. A faluközösségek földhöz kötöttek voltak, és terményeik bizonyos hányada a földesurakat illette. Ez a hányad azonban nem volt mindenütt egységes. Az ország nagyobb részében, ahol a parasztok vegyes gazdálkodást folytattak, a földesúr valószínűleg annyi terményre tartott igényt, hogy háza népét, poulainjait és turkopoljait eltarthassa, akik szintén a vár körül éltek, a helybeli parasztok ugyanis nem voltak alkalmasak katonai szolgálatra. A gazdag síkságokon a mezőgazdaság már inkább kereskedelmi alapokon szerveződött. A földesúr húzta a hasznot a gyümölcsösökből, szőlőskertekből, és főként a cukornádültetvényekből, a paraszt szinte csak a megélhetéséért dolgozott. A földesúr háztartását leszámítva nem volt rabszolgamunka, habár muszlim rabokat időnként foglalkoztattak a király és a nagyurak birtokán. A falusiak és a földesúr közötti kapcsolattartás a parasztok vezetőjén keresztül valósult meg, akit arab szóval raisznak, vagy egy latinosított formájú szóval regulusnak neveztek. A földesúr általában egy földijét alkalmazta intézőként, drogmannusként s felvett egy arabul beszélő titkárt könyvelni.491 Bár a parasztok életén ez nem sokat változtatott, a Jeruzsálemi Királyság birtokrendszerét a feudális modell mintájára szervezték újjá. A királyi birtokokhoz tartozott Jeruzsálem, Akkon és Náblusz városa, majd később a határon fekvő Daron és a városok környéke. Ez a birtok a királyság jókora része volt, de az első királyok, és különösen Melisenda királynő igen bőkezűen adományoztak birtokokat barátaiknak, az egyháznak és a szerzetesrendeknek. A birtokokból egyes területeket átmeneti időre el lehetett idegeníteni, mint pl. az özvegy királynék megélhetéséhez szükséges birtokokat. A királyságnak négy fő hűbérbirtoka volt: Jaffa grófsága, amelyet rendszerint a királyi család egyik fiatalabb tagja kapott meg, Galilea hercegsége, amely előkelő nevét Tankréd becsvágyának köszönhette, valamint Szidón és a Jordánon túli terület. E nagybirtokok urai a király példájára magasrangú tisztviselőkkel vették körül magukat. Így tett Kaiszareia ura is, bár jelentős birtokát csupán a tizenkét másodosztályú birtok közé sorolták. II. Balduin uralkodása után a birtokok örökösödési jog alap487

Tudelai Benjámin, Adler kiad., héber szöveg, 26-47. p. Uo., 47-48. p. 489 Tudelai Benjámin, Adler kiad., héber szöveg, 35. p. (festékmonopólium Jeruzsálemben). A zsidók üveget állítottak elő Antiókhiában és Türoszban. Uo., 26-47. p. 490 Uo., 33-34. p. Benjámin szerint 1000 család, amelyek újabbakat alapítottak Kaiszareiában és Aszkalonban (32., 44. p.). 491 Lásd Cahen: Notes sur l’histoire de Croisades et de l’Orient latin, II. Le règime rural syrien au temps de la domination franque. Bulletin de la Faculté des Lettres de Strasbourg, 29. évf., 7. sz., felbecsülhetetlen értékű tanulmány erről a nagyon homályos kérdésről. 488

188

ján hagyományozódtak, s ha kihalt a fiúág, nőágon öröklődött tovább a birtok. Csak igen nagy bűnért és csak a legfelsőbb bíróság döntésével lehetett valakit megfosztani birtokától. A földesúr királyának vagy a rangban felette álló úrnak megfelelő számú katonát volt köteles kiállítani, ahányszor erre csak felszólították, és úgy tűnik, nem volt korlátozva a szolgálati idő tartama. Jaffa grófja, Galilea hercege és Szidón ura 1100–1100 teljesen felfegyverzett lovagot állított ki a királynak, a transzjordániai területek ura pedig hatvanat.492 A birtokok mérete változó volt. A világi birtokokat a meghódított területekből hasították ki, és a földek tömbben voltak. Az egyház és a lovagrendek birtokai, amelyek főleg adományok, hagyatékok, vagy a rendek esetében stratégiai meggondolások révén gyarapodtak, az egész frank területen szétszórtan helyezkedtek el. A birtokok mértékegysége a falu vagy casal volt, vagy ritkábban a fél, illetve harmad falu, de a falvak mérete is változó volt. Észak-Galileában, Szafed környékén általában negyven férfi lakos alkotott egy falvat, de tudunk nagyobb falvakról Názáret környékén és kisebbekről Türosz vidékén, ahol azonban általában nagyobb volt a népsűrűség.493 Sok világi birtokosnak voltak pénzbirtokai is. Ez azt jelentette, hogy bizonyos városoktól és falvaktól meghatározott pénzbeli jövedelmet kaptak, és cserébe a pénzjövedelemmel arányosan katonákról kellett gondoskodniuk. Az ilyen jövedelem örökölhető volt, a király gyakorlatilag nem tudta érvényteleníteni ezt a jogot.494 A földbirtokok esetében a király csak abban reménykedhetett, hogy a birtokos örökös nélkül hal meg, vagy legfeljebb egyetlen lányt hagy maga után, akinek a király választott férjet, vagy három férjjelöltet, és az örökösnő kénytelen volt a három jelölt közül választani.495 A királyi városoknak feladata volt a katonaállítás, melynek mértéke gazdagságuktól függött. Jeruzsálemnek hatvanegy, Náblusznak hetvenöt, Akkonnak nyolcvan katonát kellett kiállítania. A katonaállítás nem a polgárság, hanem a városban élő nemesek, háztulajdonosok feladata volt. A vezető egyházi személyek szintén állítottak katonát földbirtokaik és háztulajdonaik arányában. A polgárság pénzben adózott, így járult hozzá az állam életéhez. Adózni kellett a kikötők használata, az exporttevékenység, az adásvétel, a horgonyzás, a zarándoklat után, és megadóztatták a súlyok és mérőeszközök használatát is. Létezett a terraticum is, a polgárok javait sújtó adó, amelyről keveset tudunk. Ezeken felül egy-egy hadjárat alkalmából különleges adókat is kivetettek. 1166-ban a nem harcolókkal ingóságaik értékének tíz százalékát fizettették be adóként, 1183-ban pedig olyan fejadót vetettek ki az egész lakosságra, amely a tulajdon és az adósság egy százaléka volt, továbbá kétszázalékos jövedelemadóval terhelték az egyházi alapítványokat és a báróságokat. A parasztok nem csak terményeikkel adóztak, fejadót is fizettek uruknak, a muszlim alattvalók pedig tizedet (dime) fizettek, amely az egyházé lett. A latin egyházi vezetők mindent megtettek, hogy a tizedet kiterjesszék az általuk eretneknek tartott keresztényekre is. Nem La Monte: Feudal Monarchy, 138-165. p.; Rey: i. m., 4-56., 109-164. p. Cahen: i. m., 291-298. p. 494 La Monte: i. m., 144-151. p. 495 Az a határozat (assise), amely lehetővé teszi, hogy a király által javasolt három férjjelölt közül lehessen választani, Grandclaude szerint 1177 utáni, „Liste d’Assises de Jerusalem”, Mélanges Paul Fournier, 340. p. III. Balduin azonban már 1150-ben felajánlotta antiókhiai Konstanciának, hogy három kérő közül válasszon. A király nem kényszeríthette az örökösnőket arra, hogy elfogadják valamelyik jelöltet. (Lásd e mű II. köt. A fordulat – Núr ad-Dín felemelkedése c. rész.) 492 493

189

értek el sikert, bár rákényszerítették Amalrik királyt, hogy utasítsa vissza II. Torosz örmény uralkodó ajánlatát, és ne küldjön telepeseket az elnéptelenedett palesztin vidékek benépesítésére, csupán azért, mert ragaszkodtak ahhoz, hogy a telepeseknek is meg kelljen fizetni a tizedet.496 A muszlimok a tized dacára is alacsonyabbnak ítélték a frankok adóit a környező muszlim urak adóinál. Az alacsonyabb fokú kormányzati teendőkből nem zárták ki a muszlimokat. Vámosoknak és adószedőknek ugyanúgy alkalmazták őket is, akár a keresztényeket.497 A frank államok alkotmányáról lehetetlen pontos képet alkotni, mert sohasem volt rögzített alkotmányuk. Voltak bizonyos szokások, amelyeket különleges rendelkezésekkel vezettek be és módosítottak. Amikor a későbbi jogászok olyan könyveket állítottak össze, mint a Livre au roi vagy az Assises de Jerusalem, leginkább arra törekedtek, hogy megállapítsák, mely esetekben módosítottak a konkrét döntések már kialakult szokásokat, s nem arra, hogy kormányzati kódexeket fogalmazzanak meg. Sok helyi változatot használtak. Az antiókhiai hercegnek, illetve Tripolisz és Edessza grófjának általában nem sok gondja volt alattvalóival. A jeruzsálemi király helyzete gyengébb volt. Ő volt az Úr felkentje, a Keleten élő frankok elismert feje, s amióta I. Balduin megsemmisítette a patriárkátus igényeit, nem volt vetélytársa sem. Antiókhia és Tripolisz ura azonban az örökösödés elfogadott rendjének megfelelően adta tovább hatalmát, de a királyság választott méltóság volt. Igaz, a közakarat támogathatta az örökösödési igényt. 1174-ben a csupán tizenhárom éves IV. Balduin minden ellenvetés nélkül atyja helyébe léphetett, annak ellenére, hogy leprás volt. De ekkor is választással kellett megerősíteni az utódot pozíciójában. A választók néha feltételeket szabhattak, Amalrikot például arra kényszerítették, hogy váljék el feleségétől, Ágnestől, csak így kaphatta meg a koronát. Ha a természetes örökös nő volt, még több bonyodalomra lehetett számítani. A férjét megválaszthatták királynak, de továbbra is úgy tekintettek rá, mint aki a felesége révén élvezi a királyi jogokat. Melisenda királyné és fia, III. Balduin esetében jószerével senki sem tudta, hogy mi volt a jogi tényállás. Az egész alkotmányos problémára igen szerencsétlen módon derült fény 1186-ban, V. Balduin halála után.498 A király állt a társadalmi piramis csúcsán, de ez a csúcs nem volt elérhetetlen magasságban. A királynak, mint az Úr felkentjének, volt némi tekintélye. Megsértése felségárulás volt. Ő elnökölt a legfelsőbb bíróságban, és ő volt a királyság legfőbb hadura. Felelős volt az államigazgatásért, és ő nevezte ki a tisztségviselőit. Mint hűbérúr, megakadályozhatta, hogy vazallusai elidegenítsék földjeiket, és férjet választott az örökösnők számára. Mivel felette már nem állt senki, saját birtokaival tetszése szerint rendelkezhetett, habár a földjeiket elidegenítő nemesekhez hasonlóan ő is juttatott földet feleségének és gyermekeinek, hogy később ne legyenek gondok az özvegyi járadék és a gyermeki örökrész miatt. A királyi hatalom azonban itt véget is ért. A királyi jövedelmek nagyon szerények voltak, és a bőkezű adakozások csak tovább rövidítették azt. A királynak sohasem volt pénze. Ő volt a királyság feje, de rá is érvényesek voltak a királyság törvényei, amelyek legfőbb képviselője a legfelsőbb bíróság volt. Ez a királyság legfőbb birtokosaiból állt, olyanokból, akik egyenesen a koronánál tartoztak hűséggel. Vezető egyházi személyek, mint földbirtokosok szintén tagjai 496

Cahen: i. m.; 299-302. p. Torosz ajánlatát megemlíti Ernoul, 27-30. p. Ibn Dzsubajr, Wright kiad., 305. p. 498 La Monte: i. m. 87-137. p., passim. Lásd e mű II. köt. 155-156., A fordulat – Núr ad-Dín felemelkedése, valamint Az iszlám diadala – Hattín szarvai c. részek. 497

190

voltak a legfelsőbb bíróságnak, akárcsak az országban földdel rendelkező egyéb közösségek, pl. a velenceiek és a genovaiak. Meghívhatták a bíróságba a Jeruzsálemben tartózkodó fontos vendégeket is, habár ők nem vehettek részt a munkákban, és szavazati joggal sem rendelkeztek.499 A legfelsőbb bíróság alapvetően törvényszék volt. Mint ilyennek, két fő feladata volt. Először is meg kellett határoznia, hogy melyik törvény vonatkozik egy konkrét esetre. Ez annyit jelent, hogy több volt, mint törvényhozó testület, mivel az assise elméletben pusztán a törvény kihirdetését, de valójában egyúttal jogalkotást is jelentett. Másodsorban azzal foglalkozott a bíróság, hogy elítélte vétkesnek talált tagjait, és meghallgatta, hogy milyen vádakat hoznak fel a tagok egymás ellen. Az egyenrangú urak közötti bíráskodás a frank szokásjog lényeges alkotóeleme volt, a király a többi birtokos között a primus inter pares pozíciójában volt, ő volt az elnökük, de nem volt az uruk. Ennek az volt az elméleti alapja, hogy a király nem egyedül hódította meg a királyságot, hanem egy csoport vele egyenrangú úr társaságában, akik azután királyukká választották őt. Ez az elmélet tette lehetővé, hogy a bíróság királyokat válasszon, s a király kiskorúsága vagy fogsága idejére régenst vagy baillit nevezzen ki. A bíróság véleményét kikérték a fontos politikai kérdésekben is, ami szinte elkerülhetetlen lépés volt, hiszen vazallusai együttműködése nélkül a király nem lett volna képes megvalósítani politikáját. 1166-ban Amalrik politikájának részeként a legfőbb bíróságot kibővítették az ún. arrière-vazallusokkal; Amalrik ugyanis így akart támaszt szerezni a koronának a legfőbb vazallusok rovására. 1162-ben Amalrik kényszerítette a bíróságot, hogy rendelettel tegye lehetővé, hogy a vazallusok vazallusai panaszt tehessenek a legfelsőbb bíróságon hűbéruruk ellen. Ha a megidézett nem jelent meg, vazallusai a korona fennhatósága alá kerülhettek. Jóllehet a törvény hasznos fegyver volt a király kezében a nemesekkel szemben, hosszú távon csak a bíróság hatalmát növelte, és fel lehetett használni a király ellen is. Úgy tudjuk, hogy a bíróság gondosan és lelkiismeretesen vizsgálta ki az ügyeket, habár a peres ügyek eldöntésére elfogadta a párviadalt is. A bíróságnak nem volt állandó székhelye, a király bármely alkalmas helyre összehívhatta. Az első királyság idején ez a hely általában Jeruzsálem vagy Akkon volt. A nemesek annyira részt akartak venni a bíróság munkájában, hogy elhanyagolták birtokaikat, és e két város valamelyikében telepedtek le. 500 Hatalmukat, amelyet, mint kollektív testület élvezhettek volna, gyengítették szüntelen vitáik és családi viszályaik, és az idő múlásával a helyzetet csak tovább bonyolította, hogy a házassági kötelékek révén szinte mindegyik nemesi család rokonságban állt egymással. Az egyenrangú urak közötti bíráskodás elve feltételezte, hogy a nem nemesi származású frank telepeseknek megvolt a maguk cours de bourgeois-ja, polgári bírósága. Minden nagyobb városban volt ilyen bíróság. Elnöke mindig a város vicomte-ja volt. Tizenkét esküdt alkotott egy bíróságot, akiket az uraság választott ki szabadon született, latin alattvalói közül. Ők bírákként jártak el, de a viszálykodó felek ügyvédként is felfogadhattak közülük egyet-egyet. Ebben az esetben a védőként működő esküdt nem vett részt az ítélet meghozatalában. Esküdteknek kellett tanúként szerepelniük a bíróság által kiadott okmányokon is. A legfelsőbb bíróság gyakorlatával ellentétben 499

Uo. 87-104. p. Uo. 106-113. p. Uszáma idéz példákat, amikor a pert párbajjal vagy vízpróbával döntötték el. (Hitti kiad. 167-169. p.) 500

191

az eljárások iratait igen gondosan vezették. A polgári bíróság rendszeresen hétfőn, szerdán és pénteken ülésezett, az ünnepnapok kivételével. Ha nemes és polgár között támadt nézeteltérés, az ügy a polgári bíróságra tartozott. A polgári bíróság elfogadta a párviadalt és a vízpróbát, mint istenítéletet.501 A helyi közösségeknek a kisebb ügyek intézésére kezdetben megvoltak a saját bíróságaik, amelyekben az őrgróf által kinevezett helyi vezető elnökölt, és a helyi szokásjogot alkalmazták. I. Amalrik uralma alatt azonban létrejött a Cour de la Fonde, amely jelen volt a harminchárom legjelentősebb, piacot tartó városban. Ez a bíróság kereskedelmi kérdésekben döntött, és minden olyan esettel foglalkozott, beleértve a bűnügyeket is, amely a helyi lakosságot érintette. A bíróság élén helyi uraság által kinevezett bailli, hat esküdt frank és négy helybeli állt. A helybeli peres felek vallásuk szent könyvére tették le az esküt. A muszlimok használhatták a Koránt, és a muszlim látogatók gyakran megcsodálták az igazságos eljárásokat. A Cour de la Fonde bejegyzett minden nem ingatlannal kapcsolatos eladást és ajándékozást, továbbá volt egy hivatal, mely a kereskedelmi adókat gyűjtötte be. Az ítéletek ellen a polgári bírósághoz lehetett fellebbezni, a Cour de la Fonde általában a polgári bíróság eljárásait alkalmazta. Amalrik létrehozott minden tengerparti városban egy Cour de la Chaine-t is, ezek feladata a hajózással kapcsolatos ügyek intézése, a vámtételek és a kikötői díjak feljegyzése volt. Az esküdtek a kereskedők és a tengerészek közül kerültek ki. Az olasz és provence-i kereskedőtelepeknek pedig belső ügyeik rendezésére megvolt a maguk konzuli bírósága. A legfontosabb feudális uraknak bárói bírósága volt, ahol lovagi rangú vazallusaik ügyeit vitatták meg. Huszonkét ilyen bíróság volt, és négy hasonló működött a király birtokain. A számtalan bíróság mindegyikének világosan meghatározott hatásköre volt. Ha a peres felek nem voltak egyenrangúak, mindig az alsóbb rangú személy számára illetékes bíróság elé került az ügy.502 A középkori jogfelfogás szerint csak akkor volt szükség speciális törvényekre, ha egy konkrét esetet kellett megvilágítani, és ezért a kormányzat törvényhozó tevékenysége szeszélyesnek és önkényesnek tűnhet. A XIII. századi Assises de Jerusalem írásba foglalt törvényeiből hat valószínűleg Gottfried herceg idejéből való, a többi tizenkilenc – melyekből tizenegyet lehet nagyjából datálni – az 1187-ig terjedő időszakból származik.503 A közigazgatást a királyi udvar legfőbb tisztviselői intézték, akiket a királyság legnagyobb birtokosai közül választottak. A fontossági sorrendben az első helyen a sénéchal (udvarmester vagy országbíró) állt. Ő irányította a szertartásokat, ebből adódóan ő vitte a jogart a király előtt a koronázás alkalmával, és ő volt a tisztviselők vezetője. Ő volt a kincstár, secrète vezetője; ez volt az az iroda, ahova a koronának járó pénzek befolytak, és ebből fedezték a fizetéseket, s ez a hivatal könyvelte a kormány pénzügyleteit. A secrète nagyon lazán szervezett hivatal volt, a frankok az araboktól örökölték, azok pedig annak idején a bizánciaktól. A sénéchalt rangban a connétable 501

La Monte: i. m., 105-108. p. Uo. 108-109. p. 503 Grandclaude: i. m., 322. skk. p., megadja az 1099-1187 közé datálható assise-k listáját. Hatot Gottfried uralkodásának idejére tesz, tizenegyet I. Balduintól IV. Balduinig (habár az egyikről, amely elrendeli, hogy el kell adni az örökös nélküli birtokokat, és abból kell fizetni a királyért járó váltságdíjat, azt tartja, hogy az Guido Hattín utáni fogsága idejéből való. Vonatkozhat azonban III. Balduin fogságára is). Van nyolc olyan határozat, amelynek nem lehet pontosan meghatározni a keletkezési időpontját. 502

192

követte, akinek a tényleges hatalma azonban meghaladta az udvarmesterét. A király után ő volt a hadsereg feje, ő felelt a sereg szervezéséért és irányításáért. Koronázáskor a királyi zászlót vitte, és ő tartotta a király lovának zabláját, ez volt az egyik kiváltsága. A sereg ellátásáért és a katonai igazságszolgáltatásért is felelős volt. Joghatósága alá tartoztak a király vagy az urak által felbérelt zsoldosok, ő gondoskodott zsoldjuk rendszeres folyósításáról. Ha a király vagy a bankja nem vett részt a hadjáratban, a hadjárat sikeréért a teljes felelősség a connétable-ra hárult. Munkájában a marsall segítette, aki általános helyettese volt. A kamarás a király háztartásával és pénzügyeivel törődött. Ünnepeken ő volt a király mellett az első szolgálattevő. Ez nagyon jövedelmező állás volt, mert a királyhoz hűségesküre érkezőktől elvárták, hogy a kamarásnak is vigyenek ajándékot. A hivatallal föld is járt, de 1179-ben Bellesme János kamarás eladta a kamarási földeket, amivel egyáltalán nem sértette meg a királyt. Nem ismerjük a pohárnokmester funkcióját, valószínűleg csak a ceremóniák során volt tennivalója. A kancellár itt is, éppúgy, mint nyugaton, mindig egyházi személy volt, habár – a nyugati szokásokkal ellentétben – Jeruzsálemben nem a király káplánja töltötte be ezt a tisztet. Mint a kancellária vezetőjének az volt a feladata, hogy megszerkessze, iktassa és a királyi pecséttel lepecsételje az okleveleket. A kancelláriának ez volt a fő feladata. Mivel nem volt királyi igazságszolgáltatás és a szokásjog sem működött, nem kellett idézéseket szétküldenie, vagy udvari bíróságot összehívnia. Úgy tűnik, rendesen vezették a nyilvántartásokat, bár csak nagyon kevés maradt fenn. A XII. században a kancellária a latin nyelvet használta. A keltezés Anno Dominival és a római indikcióval történt, amelyhez néha hozzátették az uralkodás évét vagy a Jeruzsálem bevételétől számított éveket. Az új esztendő karácsonykor kezdődött. I. Balduintól kezdve a királyok, tekintet nélkül nevükre számokat viseltek. Címük eleinte nem követett meghatározott formulát, idővel azonban kialakult a „per Dei gratiam in sancta civitate Jerusalem Latinorum Rex.”504 A helyi tisztségviselők között a vicomte volt a legmagasabb rangú, aki a királyt képviselte a királyi városokban, mint ahogyan a földesúr a bárói városokban. Ő szedte be a helyi adókat, és küldte el a kincstárba, miután levonta belőle a helyi kormányzáshoz szükséges összeget. Felelős volt a helyi bíróságokért és a város általános rendjéért. Nemesi családból választották ki, de tiszte nem volt örökletes. Helyettese arab szóval a muhtaszib vagy ritkábban használt szóval fősergent, aki eredetileg a piaci szabályzatok betartásáért felelt.505 Jeruzsálem királya jogot formált magának a fennhatóságra minden keleti frank állam fölött, és úgy gondolta, hogy megkövetelheti a többi uralkodótól, hogy hadjárataiba csapatokat küldjenek. Ez a hatalom a valóságban azonban csak akkor létezett, ha a király kellően erős volt, hogy gyakorolja, de Antiókhia és Tripolisz még elméletileg sem tartozott a királysághoz. Az első uralkodók megszerezték a Tripolisz feletti személyes fennhatóságot. Bertrand gróf 1109-ben hűségesküt tett I. Balduinnak a birtokaiért. Pons gróf 1122-ben megpróbálkozott azzal, hogy ne váljék II. Balduin vazallusává, de végül saját legfőbb bírósága kényszerítette erre a lépésre. 1131-ben nem engedte át Fulkó királyt a birtokain, de a király megbüntette, s ismét arra kényszerült, hogy megadja magát. 1164 és 1171 között Amalrik király volt Tripolisz régense a gyermek III. Rajmund nevében, erre azonban valószínűleg azért került sor, mert ő 504

La Monte: i. m., 114-137. p, az állami tisztviselők funkcióinak legjobb összefoglalása. Uo., 135-136., 167-168. p.

505

193

volt a fiú legközelebbi férfirokona, és nem azért, mert ő volt a város hűbérura. III. Rajmund felnőttként sohasem ismerte el a jeruzsálemi király fennhatóságát, habár a király vazallusa volt, mert a feleségéé volt a Galileai Hercegség. Az 1187. évi hadjárat alatt, amelyben, mint Galilea hercege vett részt, grófsága, Tripolisz semlegesnek nyilvánította magát. A jeruzsálemi királyoknak személyes kapcsolataik voltak az Edesszai Grófsággal. Amikor I. Balduin kinevezte oda a maga helyébe a későbbi II. Balduint, megkövetelte tőle a hűbéri esküt. II. Balduin követte ezt a példát, amikor Courtenay-i Joscelint emelte a saját helyére. Joscelin később az antiókhiai herceget is elismerte hűbérurául. Antiókhiában más volt a helyzet. I. Boemund senkit sem ismert el maga felett, miként a két régens, Tankréd és Roger sem, akiket a hercegség legfelsőbb bírósága nevezett ki. II. Balduin király 1119 és 1126 között az ifjú Boemund herceg régense volt, de talán nem a hűbérúr jogán, hanem mert a legfelsőbb bíróság felkérte őt erre. 1131-ben ismét felkérték, ekkor egy okkal több volt arra, hogy ő legyen a régens, hiszen ő volt az ifjú Konstancia hercegnő nagyapja, s a legfelsőbb bíróság szerint a hercegnő érdekeit veszélyeztette anyjának, Aliznak a politikája. II. Balduin halála után, amikor Aliz ismét kísérletet tett a hatalom megszerzésére, a bíróság Fulkó királyt kérte fel a régensi szerepre. De a király ezúttal is az ifjú hercegnő legközelebbi férfirokona volt, a nagynénje férje. Ha akkor élt volna keleten az Altavilla családnak férfitagja, őt választották volna régensnek. Hasonlóképpen, amikor a király férjet keresett a hercegnőnek, nem uralkodói minőségében járt el, hanem a legfelsőbb bíróság kérésére. II. Balduin a francia királyt kérte meg, hogy találjon férjet örökösének, Melisendánal de ezzel egyáltalán nem azt sugallta, hogy elfogadja a francia korona fennhatóságát. Amikor Konstanciának másodszor is férjhez kellett mennie, uralkodó hercegnőként már maga döntött. III. Balduin engedélyét azért kérte a házasságukhoz, mert a kiválasztott férj, Rajnald, III. Balduin alattvalója volt. 1160-ban az antiókhiaiak felkérték II. Balduint, hogy vállalja el a régensséget, de ekkor is a király volt ifjú hercegük legközelebbi férfirokona. A törvényes helyzetet soha senki sem tisztázta teljesen. Az antiókhiai herceg valószínűleg úgy tekintett a jeruzsálemi királyra, mint nála jelentősebb, de nem magasabb rangú uralkodóra.506 Antiókhia kormányzati rendszere is eltért Tripoliszétól és Edesszáétól. Az edesszai kormányzatról csak keveset tudunk. A grófok által kibocsátott iratok elvesztek. Valószínűleg a feudális nagyurakhoz hasonlóan, az antiókhiai gróf udvartartása is vazallusaiból került ki, de mivel a grófság a kereszténység végvidéke volt, alkotmányos fejlődése megrekedt. Edessza leginkább a környező török emirátusok módján élt. Kevés volt a frank telepes, és kevés volt a nagybirtok. A gróf a bizánci rendszerben felnőtt, örmény tisztségviselőitől függött. A szüntelen háborúzás pedig arra kényszerítette, hogy sokkal inkább a tekintélyelvre támaszkodjék, mint a békésebb földeken elterülő országok uralkodói. A tripoliszi grófság alkotmánya a jeruzsálemihez hasonló lehetett. Volt legfelsőbb bírósága, és a gróf kezét megkötötték a bíróság intézkedései. Címe azonban örökletes volt, nem választották, s a tripoliszi gróf személyes birtokai sokkal nagyobbak voltak bármely vazallusa birtokainál. Egy-két súlyosabb politikai ügytől eltekintve – mint például, amikor Pons szembeszállt a jeruzsálemi királlyal –, a grófnak nem sok baja volt a báróival, akik Dzsabail genovai urait kivéve ősei tou506

La Monte: i. m., 187-202. p. Lásd még Cohen: La Syrie du Nord, 436-437. p. II. Boemund I. Amalrik vazallusai voltak egy akkoni birtok fejében.

194

louse-i alattvalóinak leszármazottai voltak. Az udvar legfőbb tisztségviselői a Jeruzsálemben használatos címeket viselték. A városokat is vicomte-ok igazgatták.507 Antiókhia hercegségében az intézmények első látásra hasonlítottak a jeruzsálemiekre. Volt legfőbb bíróság, polgári bíróság, voltak magas tisztségviselők. Antiókhiának is megvoltak a maga assise-ei (törvényei), amelyek a jeruzsálemi normákhoz tartották magukat. A felszíni hasonlóság azonban számos eltérést takart. A hercegi cím örökletes volt, a legfelsőbb bíróság csak régenst nevezhetett ki szükség esetén. A herceg kézben tartotta a főbb városok kormányzását és a legtöbb földet is, melyből a határvidékek birtokait leszámítva csak nagyon óvatosan adományozott. Szívesebben adományozta birtokok jövedelmeit. Valószínűleg a herceg által kinevezett esküdtek ültek a legfelsőbb bíróságban, és személyes képviselői ellenőrizték a polgárok bíróságát is. A városok és a hercegi birtokok igazgatását a herceg a bizánciak hatékony hivatali rendszerét és megfontolt adószedési módszereit átvéve szervezte meg. Antiókhia, Latakia és Dzsabala élén egy-egy vezető állt, aki teljes mértékben felelős volt a városért. A herceg nevezte ki, és bocsátotta el őket kedve szerint, de hivatali idejük alatt, úgy tűnik, a legfelsőbb bíróság tagjai voltak. Latakia és Dzsabala vezetője gyakran a helybeliek közül került ki. Antiókhia feje előkelő frank nemes volt, de a segítségére rendelt vicomte helybeli is lehetett. Az antiókhiai hercegek, itáliai rokonaikhoz hasonlóan, a nemességgel szemben a helyi tisztségviselőkre támaszkodtak, akiknek a sorsa teljesen az uralkodó kegyétől függött. Antiókhiában fennmaradt a bizánci idők görög, szír és örmény származású iskolázott helyi népessége. A legfelsőbb bíróság ellenőrzését esküdtek kinevezésével biztosították, akik éppúgy, mint a polgári bíróságok esetében, azért vettek részt a tanácskozásokon, hogy a tisztán jogi kérdésekben döntsenek. A hercegek örökölték a bizánci adókiszabási és begyűjtési rendszert. Secrète-jüknek megvolt a maga adminisztrációja és nem függött a helyi bíróságok jövedelmétől, mint Jeruzsálemben. A hercegek politikájuk kialakításában nem sokat törődtek a legfelsőbb bírósággal. Ők kötötték az egyezményeket a külföldi hatalmakkal. Az egész hercegség szervezete hatékonyabb és összefogottabb volt, mint a többi frank államalakulaté. Ha nem lettek volna a szüntelen háborúk, ha időnként nem esett volna fogságba az uralkodó, vagy nem kiskorúra szállt volna a trón, s ha a normann dinasztiát nem váltotta volna fel egy francia, Antiókhiában olyan hatékony kormányzat alakulhatott volna ki, mint Szicíliában.508 Antiókhia különleges helyzetét még inkább kihangsúlyozta kivételes kapcsolata a bizánci császárral. A bizánci felfogás szerint a császár volt a keresztény közösség feje. Habár a császár sohasem próbálta meg elismertetni fennhatóságát a nyugati uralkodókkal, a keleti kereszténységet a saját hatáskörébe tartozónak tekintette. A kalifátusban élő ortodox keresztények a császár védelme alatt álltak, s ezt a muszlimok is elismerték. A frank hódítás miatt a császárnak nem állt szándékában, hogy megváljon ettől a kötelezettségétől. De voltak különbségek egyrészt Antiókhia és Edessza, másrészt Jeruzsálem és Tripolisz között. A két utóbbi terület már a hetedik század óta nem tartozott a bizánci birodalomhoz, de a két első még I. Alexiosz életében is a bizánci császárság provinciája volt. Amikor Alexiosz rávette az első keresztes hadjárat vezetőit, hogy esküdjenek neki hűséget, különbséget tett az egykori császári területek, amilyen Antiókhia is volt és a további hódítások között. Az előzőket át kellett La Monte: i. m., i. h.; Richard: Le Comté de Tripoli, 30-43. p. Cahen: i. m.; 435. skk. p., teljes körű beszámoló az antiókhiai alkotmányról és annak fejlődéséről.

507 508

195

volna adniuk neki, az utóbbiakkal kapcsolatban csak pontosabban meg nem határozott fennhatóságra tartott igényt. A keresztesek nem tartották be esküjüket, s Alexiosz nem volt abban a helyzetben, hogy erővel érvényesíthette volna akaratát. A bizánci politika mindig realista volt. Amikor Alexiosz győzelmet aratott Boemund felett, követeléseit is módosította. A Devolli-egyezménnyel lehetővé tette, hogy a normann dinasztia uralkodjék Antiókhiában, de csak, mint a császár vazallusa, és bizonyos biztosítékokat is megkövetelt, például hogy görög ember legyen az antiókhiai pátriárka. Ez az egyezmény volt a bizánci követelések alapja, de a frankok az egészről nem vettek tudomást. A frank közvélemény azt tartotta, hogy Boemund valóban nem bánt tisztességesen a császárral, de a császár azzal, hogy nem utazott oda személyesen, eljátszotta jogait. Ha személyesen megjelent, a jogait is elismerték. Erre Fulkó király 1137. évi esetéből következtethetünk: fennhatóságát akkor ismerték el jogilag megalapozottnak, amikor már abban a helyzetben volt, hogy erővel is fellépjen. Ha nem így tett volna, talán nem vették volna figyelembe trónigényét. Néhány alkalommal úgy tekintettek a császárra, mint hűbérurukra, például amikor Konstancia hercegnő Manuélt kérte meg, hogy találjon férjet számára. De mivel Manuél választottja nem nyerte el a tetszését, Konstancia nem is törődött többé a császárral. A császári fennhatóság tehát bizonytalan és elviselhető volt, de az antiókhiai hercegek és törvénytudósok nem nagyon örültek neki: ez a fennhatóság az uralkodó szuverenitását potenciálisan korlátozta. Edessza grófja 1137-ben elismerte a császári fennhatóságot, de Edessza messzebb feküdt a bizánci határtól, és a dolog nem is volt olyan nagy jelentőségű. A frank közvélemény helyeselte, amikor 1150-ben az edesszai grófné a maradék edesszai földeket eladta a császárnak, de csak azért, mert már nem tudták megvédeni a muszlimoktól ezeket a területeket. Toulouse-i Rajmund készséggel elismerte legfőbb hűbérurául a császárt, és fia, Bertrand 1109-ben hűbéresküt tett Alexiosznak jövendő grófságáért. II. Rajmund, 1137-ben megismételte a hűségesküt János császár előtt. III. Rajmund, noha 1151-ben Bizáncra támadt, 1163-ban mégis segítséget kapott a bizánciaktól. Manuél ezzel a gesztussal talán épp legfőbb hűbérúri voltát akarta megmutatni. Az is lehet azonban, hogy a hűbéri eskü csak Tortoszára és környékére vonatkozott, amely hagyományosan az antiókhiai területhez tartozott, mint a latakiai thema része. Még ennél is kevésbé voltak tisztázottak Bizánc és a jeruzsálemi királyság jogi kapcsolatai. III. Balduin 1158-ban hódolt Antiókhiában Manuél császár előtt, s Amalrik – jóllehet nagy tiszteletben álló – vazallusként látogatott el 1171-ben Konstantinápolyba. Mind Balduin, mind Amalrik a Bizánchoz fűződő baráti viszonyt politikája alapvető elemének tartotta, és ennek érdekében engedményekre is hajlandó volt. Jogtudósaik azonban – a jelek szerint – ezt a hűbéri alávetettséget csupán ideiglenes megoldásnak tekintették.509

Cahen: i. m., 437-438. p, Antiókhia és Bizánc kapcsolatairól. Richard: i. m., 26-30. p., Tripolisz és Bizánc kapcsolatairól. A keresztes államokra támasztott bizánci igények kérdéséről lásd La Monte: To what extent was the Byzantine Empire the Suzerain of the Crusading States’, Byzantion, 7. köt. Lásd még e mű II. köt. A fordulat – Egyiptom varázsa c. rész. 509

196

Ha volt hűbérura a jeruzsálemi királyságnak, az a pápa volt. Az első keresztes hadjárat teokratikus állam megalapításáért harcolt Palesztinában, s ha Adhemar nem halt volna meg, bizonyosan létre is jött volna egy ilyen államszervezet. Valószínűleg ennek az elképzelésnek az emléke tartotta vissza Gottfriedet attól, hogy elfogadja a koronát. Daimbert, Adhemar utóda, olyan államot képzelt el, amelyet a jeruzsálemi pátriárka tart ellenőrzése alatt. I. Balduin fellépett ez ellen, mégpedig úgy, hogy megkoronáztatta magát, és felhasználta Daimbertnek az egyházon belüli ellenségeit. Nyilvánvaló volt, hogy a pápaság sem helyeselte volna túlságosan erős jeruzsálemi patriárkátust, amely különleges helyzeténél és egyre gyarapodó vagyonánál fogva – ahogyan azt Daimbert remélte is –, egyszer csak Róma keleti megfelelőjévé nőhette volna ki magát. Így a király könnyen kijátszhatta a pápát a pátriárka ellen. A királynak a hagyományok szerint a koronázáskor hódolnia kellett a pátriárka előtt, de királyi címe megerősítését a pápától kapta. A vazallusság a gyakorlatban névleges volt, és alig volt komolyabb annál a hűbéri hatalomnál, amelyet a spanyol királyság felett gyakorolt a pápa, mégis hasznos volt a Jeruzsálemi Királyság számára, mert a pápák felelősnek érezték magukat azért, hogy utánpótlást és katonákat küldjenek a Szentföldre, és szükség esetén megadjanak a királyságnak minden diplomáciai segítséget is. A pápaságot arra is fel lehetett használni, hogy féken tartsa a patriárkátust, s valamelyest ellenőrizhessék a lovagrendeket. Másrészről azonban a pápa is támogathatta a király ellenében a lovagrenSzent Szabasz-monostor deket, és gyakran beavatkozott, amikor a király igyekezett megfé510 kezni az olasz kereskedővárosokat. A királyság egyháza a jeruzsálemi pátriárka alá volt rendelve. A kezdeti gondok után, amelyeket Daimbert becsvágya okozott, a pátriárka gyakorlatilag a korona szolgálatában állt. A Szentsír káptalanja választotta meg. A káptalan két személyt jelölt, s a királyé volt a végső döntés joga. A pátriárka alá tartozott Türosz, Kaiszareia, Názáret és Rabbot-Moáb érseke és kilenc püspök, kilenc mitrával felruházott apát és öt perjel. Néhány apátság azonban közvetlenül a pápa alá tartozott, éppúgy, mint a lovagi rendek. A palesztinai egyház mérhetetlenül gazdag volt földekben és pénzjövedelmekben. Az egyházi vezetők általában nem maguk vonultak harcba, hanem kaLa Monte: Feudal Monarchy, 203-216. p.

510

197

tonákat fogadtak fel. A pátriárka és a Szentsír káptalanja egyenként ötszáz katonát állított ki, a betlehemi püspök kétszázat, a Türoszi érsek százötvenet, akárcsak a jozafátbeli Szűz Mária-apátság vagy a Sion-hegyi apátság. Betánia kolostoráé, amelyet Melisenda királyné a húga számára alapított, volt Jerikó. De a patriárkátus és több híres apátság hatalmas birtokokat kapott szerte Nyugat-Európában, és a birtokok jövedelmét elküldték Palesztinába. Az egyháznak saját bíróságai voltak, amelyek az eretnekséggel, a vallási fegyelemmel, a végrendeletekkel és a házassági ügyekkel foglalkoztak, beleértve a válást és a házasságtörést. Ezek a bíróságok a nyugat-európai kánonjog gyakorlatát és eljárásait követték.511 Antiókhia, Tripolisz és Edessza területe egyházi értelemben az antiókhiai pátriárka alá tartozott. A pátriárka hatáskörének kijelölése nehézségekbe ütközött, mert Türosz hagyományosan az antiókhiai patriárkátushoz tartozott, habár a hódítással a Jeruzsálemi Királyság része lett. II. Paszkál pápa úgy döntött, hogy Türoszt a hozzá tartozó akkoni, szidóni és bejrúti püspökséggel együtt át kell adni a jeruzsálemi patriárkátusnak. Ez meg is történt, mert a döntés megfelelt a valós politikai helyzetnek. Ugyanakkor kudarcot vallott a jeruzsálemi pátriárka törekvése, hogy megszerezzen három tripoliszi püspökséget, a tripoliszit, a tortoszait és dzsabalait, annak ellenére, hogy a pápaság is támogatta ezt a törekvését. Úgy tűnik, Toulouse-i Rajmund abban reménykedett, hogy jövendő országának autonóm egyháza lesz, de utódai elismerték az antiókhiai egyház fennhatóságát. Ez nem jelentett nagy terhet, hiszen Tripolisz minden beavatkozás nélkül nevezhette ki püspökeit. Jeruzsálemi testvéréhez hasonlóan az antiókhiai pátriárkát is a káptalan választotta, de valójában a világi uralkodó nevezte ki, aki leváltásáról is dönthetett. Tudjuk, hogy néhány herceg beiktatásakor hódolt a pátriárka előtt, de erre valószínűleg csak kivételes alkalmakkor került sor. A pátriárka alá tartozott Albara, Tarszosz és Mamisztra érseke és az edesszai érsek is. Turbesszel érsekségét csak később létesítették, hivatalos neve hierapoliszi érsekség volt (Manbidzs). A püspökségek száma a politikai körülményeknek megfelelően változott. A jeruzsálemi egyházban kilenc latin apátság és két perjelség működött. A legfontosabb két szerzetesi intézmény a Szent Pál- és a Szent György-kolostor volt, ahol bencések léptek a görög szerzetesek helyébe, valamint Szent Simeon kolostora, ahol a két rítus egymás mellett élt. Az antiókhiai egyház nem volt olyan gazdag, mint a jeruzsálemi, az antiókhiai hercegségben ugyanis sok palesztinai intézménynek voltak birtokai.512 Jóval a XII. század vége előtt a frank államokban a világi egyházat teljesen háttérbe szorították a lovagrendek. Alapításuk óta számuk és gazdagságuk egyre gyarapodott, és 1187-re a tengerentúl legnagyobb birtokosaivá váltak. Birtokaikat adományokkal és vásárlással szüntelen gyarapították. Sok palesztinai nemes is soraik közé lépett, és folyamatosan érkeztek az újoncok Nyugatról is. Ezek a rendek megfeleltek a kor érzelmi szükségletének, hiszen sokan voltak, akik szívesen vállalták a szerzetesi életet, ugyanakkor tettre készek voltak, és küzdeni akartak a hitért. A lovagrendek egyben politikai szükségletet is kielégítettek. A tengerentúlon állandóan kevés volt a katona. A feudális katonai szervezet túlságosan ki volt szolgáltatva a nemesi családok kiszámíthatatlanságának, ugyanis ők adták volna az utánpótlást a csatában elesettek és a betegek helyett. Az odalátogató keresztesek egy-két hadjáratot végigharLa Monte: i. m., 215-216. p.; Rey: i. m., 268-269. p. Cahen: i. m., 501-510. p.

511 512

198

coltak, azután azonban hazautaztak. A lovagrendek biztosították a hivatásos, lelkes katonák állandó utánpótlását, és ez a királynak semmibe sem került. Ahhoz is elég gazdagok voltak, hogy várakat építtessenek és tartsanak fenn, úgy, ahogyan arra csak kevés világi úr lett volna képes. A lovagrendek segítsége nélkül a keresztesek államai sokkal hamarabb összeomlottak volna. A rendek valós létszámáról csak alkalmi feljegyzések tanúskodnak. A johanniták 1158-ban ötszáz lovagot, és ennek megfelelő arányban további katonákat küldtek az Egyiptom elleni hadjáratba, a templomosok pedig, akik az 1187. évi hadjáratban vettek részt, kb. háromszázan voltak. Mindkét esetben valószínűleg csak a Jeruzsálemi Királyságból származó lovagokról volt szó, és bizonyára otthon is hagytak meghatározott számú lovagot a helyőrségi feladatok ellátására. Valószínűleg a johanniták rendje volt a nagyobb és a gazdagabb, de ez a rend jelentős karitatív munkát is végzett. Jeruzsálemi vendégházuk ezer zarándokot tudott befogadni, és miután a szaracénok visszafoglalták Jeruzsálemet, továbbra is fenntartottak egy ispotályt a szükséget szenvedő betegek számára. Naponta osztottak alamizsnát a szegényeknek, olyan bőkezűen, hogy az odalátogatók nem győztek álmélkodni. A johanniták a templomosokkal együtt őrködtek a zarándokutak biztonsága felett, és különös gonddal ügyeltek a Jordán folyó szent fürdőhelyeire. A templomosok is osztogattak alamizsnát, de nem olyan bőkezűen, mint a johanniták. Ők inkább a katonai ügyeknek szentelték figyelmüket. Híresek voltak arról, hogy támadáskor bátran harcoltak, úgyis tekintettek önmagukra, mint akik támadó háborúzásra születtek. Banktevékenységet is folytattak, s rövidesen az odalátogató keresztesek pénzügyi ügynökei lettek. Idővel népszerűségük csökkent, mert különös, ezoterikus rítusokat tulajdonítottak nekik, ekkoriban azonban még általános megbecsülésnek örvendtek bátorságuk és lovagi erényeik miatt.513 A lovagrendek jelenléte számos előnnyel járt, de hátránya is legalább annyi volt. A király nem ellenőrizhette őket, hiszen közvetlenül a pápa alá tartoztak. A rendeknek ajándékozott földek holtkézi vagyonná váltak, e földek után szolgálattal sem tartoztak. Bérlőiknek megtiltották, hogy tizedet fizessenek az egyháznak. A lovagok csak, mint önkéntes szövetségesek harcoltak a király oldalán. A király vagy valamelyik úr egyszer-egyszer rájuk bízott egy várat, és néha arra is felkérték őket, hogy kiskorúak gyámjai legyenek. Ilyen esetekben felelősségre lehetett vonni őket. A nagymesterek vagy helyetteseik a királyság legfelsőbb bíróságának tagjai voltak, és ott voltak képviselőik az antiókhiai herceg és a tripoliszi gróf legfőbb bíróságaiban is. Ám e helyeken felelőtlen tanácsokat adtak. Ha nem értettek egyet a hivatalos politikával, megtagadhatták az együttműködést, mint például 1158-ban, amikor a templomosok bojkottálták az Egyiptom elleni hadjáratot. A két rend szüntelen vetélkedése állandó veszély volt. Nagyon ritkán lehetett csak rávenni őket, hogy együtt vonuljanak hadba. Mindegyik rend a saját diplomáciai irányvonalát követte, és nem sokat törődött a királyság hivatalos politikájával. Mind a két lovagrend szerződést kötött muszlim uralkodókkal, s amikor 1172-ben a templomosok az aszaszinokkal tárgyaltak, kiderült, hogy készek voltak felborítani nyilvánvalóan kívánatos helyzetet pénzügyi érdekeikért, és hogy nyíltan semmibe veszik a királyi udvarok tekintélyét. A johanniták mérsékeltebbek és önzetlenebbek voltak, de számukra is előbbre való volt a rendjük, mint a királyság.

A lovagrendekkel kapcsolatos hivatkozásokról lásd e mű II. kötete, 107. oldal jegyzetét.

513

199

Előnyök és hátrányok hasonló egyensúlya állt be a frank államok és az itáliai ill. provence-i kereskedővárosok kapcsolatában.514 A frank gyarmatosítók katonák voltak, nem tengerészek. Tripolisz és Antiókhia idővel kis flottát fejlesztett ki, és a lovagrendek is flottillákat építtettek maguknak, de a királyságnak kevés jó kikötője volt, és nem volt elegendő, hajóépítésre alkalmas fája, ezért sohasem volt megfelelő tengeri ereje sem. Minden olyan hadjáratban, amelyben tengeri erőre volt szükség, így a parti városok meghódítása, vagy az Egyiptom elleni hadjáratok esetében, a királyságnak valamelyik tengeri hatalom segítségét kellett kérnie. Keleten Bizánc és Egyiptom volt a két tengeri nagyhatalom. Egyiptom potenciálisan mindig, a gyakorlatban gyakran ellenség volt, Bizánc körül pedig mindig ott lebegett a gyanú árnyéka. A szicíliai flotta jól jött volna, de a szicíliai politikában nem lehetett megbízni. Az itáliaiak és a dél-franciák jobb szövetségesek voltak, és a segítségükre a későbbiekben szükség is volt ahhoz, hogy hajózhatók maradjanak a Nyugatot a Szentfölddel összekötő zarándokutak, amelyeken a katonák és telepesek érkeztek a tengerentúlra. A kereskedővárosokat azonban meg kellett fizetni. Szolgálataikért megfelelő körülményeket, kereskedelmi jogokat és kiváltságokat kértek, saját városnegyedet a nagyobb városokban, teljes vagy részleges vámmentességet, valamint telepeik számára a területenkívüliség kiváltságát. A frank hatóságok általában nem sajnálták tőlük ezeket. Az ebből származó veszteségeik megtérültek azáltal, hogy a kereskedők jelenléte fellendítette a kereskedelmet, a királyi bíróságok pedig nem szívesen alkalmaztak volna genovai vagy velencei törvényeket, különösen olyan esetekben, amelyekbe belekeveredett a királyság egyik polgára is, vagy olyan komoly bűntényekkel kapcsolatban, mint a gyilkosság. Időnként voltak viták. A velenceiek állandóan ellenséges viszonyban álltak a Türoszi érsekkel, a genovaiaknak pedig hosszan elhúzódó vitájuk volt I. Amalrik királlyal. A pápaság mindkét esetben az itáliaiakat támogatta, és valószínűleg a törvény is az ő oldalukon állt. A kereskedővárosok azonban nem a kereszténység javáért munkálkodtak Keleten, hanem saját hasznukért. A két érdek általában egybeesett, amikor viszont ütköztek, azonnal a kereskedelmi érdek kerekedett felül. Így az itáliaiak és a provence-iak nem voltak megbízható barátai a királynak. Ehhez hozzá kell még tenni, hogy a két lovagrend közötti féltékenység csekélység volt ahhoz képest, amely a vetélkedő kereskedővárosok között dúlt. Velence előbb segített a muszlimoknak, mint Genovának, Pisának vagy Marseille-nek és a vetélytársai hasonló nézeteket vallottak. Így azután, jóllehet segítségük nélkül az Outremer aligha maradhatott volna fenn, a telepesek közötti intrikák, rendbontások és az, hogy a pillanatnyi haszonért bármikor készek voltak elárulni a közös ügyet, nagyon sokat levont e segítség értékéből.515 A zarándokok szemében a kereskedők szégyenletesen pénzsóvárnak és keresztényietlennek tűntek. A hódítás nagyban fellendítette a zarándokforgalmat: a johanniták hatalmas vendégháza rendszerint tele volt. A keresztes hadjárat eredeti célkitűzése ellenére az Anatólián át vezető zarándokút még mindig nem volt biztonságos. Veszélyeivel csak jól felfegyverzett csapat szállhatott szembe. Az átlagos zarándok ezért inkább a tengeren utazott. Először is helyet kellett keresnie egy itáliai hajón, ami igencsak drága volt. Egy csapat zarándok összeállhatott, hogy kibéreljen egy hajót, de még így is sokba került a kapitány és a legénység. Egy észak-francia vagy angol 514

Lásd e mű II. köt. az itt következő 2. és 3. fejezet, passim. Heyd: i. m., 129-163. p., teljes összefoglaló.

515

200

zarándok számára olcsóbb volt, ha azoknak a kis konvojoknak egyikével utazott, amelyek évente indultak a Csatorna partjáról Keletre. Ez azonban hosszú és veszélyes utazás volt. Számítani kellett az Atlanti-óceán viharaira, a Gibraltári-szorosnál és az afrikai partok mentén pedig muszlim kalózok álltak lesben. Oportótól és Lisszabontól egészen Szicíliáig nem volt olyan kikötő, ahol biztonságosan lehetett volna vizet és élelmet szerezni, és a hajók fedélzetén nehéz volt mindent szállítani, amire a lovaknak és az embereknek szüksége lehetett. Egyszerűbb volt Provence-ba vagy Itáliába menni s ott olyan hajóra szállni, amely járatos volt a keleti vizeken. A magányos zarándok olcsóbban és könnyebben talált magának helyet a Szicíliai Királyság kikötőiből induló hajókon, de a népesebb társaságok a nagy kereskedővárosok flottáitól függtek.516 Az utazó, aki Akkonban, Türoszban vagy Szent Simeonban partra szállt, azonnal furcsa közegben találta magát. A Tengerentúl feudális szerkezete alatt ott volt a Kelet. A kinti fényűzés meglepte, és meg is botránkoztatta a nyugatiakat. Nyugat-Európában akkor még egyszerűbben és szerényebben éltek az emberek. Ruháik gyapjúból készültek, és csak ritkán mosták őket. Korlátozottak voltak a fürdési lehetőségek is, leszámítva néhány ősi várost, ahol tovább élt a római fürdőkultúra. Még a legnagyobb várakat is csak a legszükségesebb, durva bútorzattal rendezték be, a szőnyeg szinte ismeretlen volt. Nehéz ételeket ettek, étrendjük egyhangú volt, különösen a hosszú téli hónapokban. A kényelmet és a magánéletet alig ismerték. A frank Kelet ettől élesen eltért. Valószínűleg kevés olyan hatalmas és fényűző palota volt, mint amilyet az Ibelinek építettek Bejrútban a következő század elején, és amelynek mozaikpadlója, márványfalai, festett mennyezetei voltak, nagy ablakai nyugaton a tengerre, keleten a dombokon elterülő kertekre, gyümölcsösökre nyíltak. Ennél biztosan egyszerűbb volt a jeruzsálemi királyi palota, amely részben az al-Akszá mecsetben foglalt helyet, ám az akkoni királyi palota pompás épület volt. A nemesek és a gazdag polgárok hasonló pompával rendezték be városi házaikat. Voltak ott szőnyegek, damaszt függönyök, elegánsan faragott, intarziás bútorok, ládák, makulátlan ágyneműk és asztalterítők, arany- és ezüstedények, evő eszközök, finom kerámiák, még néhány távol-keleti porcelántál is. Antiókhiában minden nagyobb házba vízvezeték szállította a vizet a daphnéi forrásoktól. A libanoni partokon szintén sok háznak volt saját vízvezetéke. Palesztinában, ahol nem bővelkedtek vízben, a városoknak jól megszervezett víztárolóik voltak, és Jeruzsálemben még kifogástalanul működött a római csatornarendszer. A határ menti nagy várak csaknem annyi kényelemmel voltak ellátva, mint a városi házak, bármilyen erőszakos és kegyetlen volt az élet a falakon kívül. Voltak fürdők, elegáns szobák a hölgyek számára és káprázatos fogadótermek. A lovagrendek várai valamivel szerényebbek voltak, de a nagy családi székhelyeken, pl. a moábi Kerakban vagy Tibériásban a várúr sokkal fényűzőbben élt, mint bármelyik nyugat-európai király.517 A letelepedők ruhái és bútorai hamarosan keletiesek és fényűzőek lettek. Ha a lovag nem viselt páncélt, általában selyemburnuszt és turbánt öltött. Hadjáratok során lenköpenyt borított páncéljára, hogy védje a nap hevétől, sisakjára pedig arab módra kefijehet kötött. A hölgyek is átvették a keleti divatot, hosszú alsóruhában és rövid Lásd Cahen: Notes sur l’Historie des Croisades et de l’Orient Latin, III, l’Orient latin et commerce du Levant. Bulletin de la Faculté des Lettres de Strasbourg, 1951., 333. p. 517 Rey: i. m., 3-10. p. Cahen: La Syrie du Nord, 129-132. p. leírja Antiókhiát és az ottani luxust. 516

201

tunikában vagy felsőruhában jártak, amelyet aranyszállal, esetenként ékkövekkel is gazdagon kihímeztek. Télen prémeket hordtak, akárcsak a férjeik. A házon kívül a muszlim asszonyokhoz hasonlóan fátylat viseltek, nem annyira szerénységből, mint inkább azért, hogy óvják erősen festett arcukat, és mesterkélten, kényeskedve sétáltak. Ezek a hölgyek azonban minden kényeskedés és finomkodás ellenére éppolyan bátrak voltak, mint férjeik és fivéreik. Sok nemes asszonyra hárult az a feladat, hogy férje távollétében a vár védelmét irányítsa. A kereskedőfeleségek az arisztokrata hölgyeket utánozták és gyakran felül is múlták őket fennen fitogtatott gazdagságukkal. A nyugat-európai társadalomban ez idáig ismeretlen réteg, a sikeres kurtizánoké szintén fényűző életet élt. Egy nábluszi boltos feleségéről, Paschia de Riveriről – akinek a bájai lépre csalták Heraclius pátriárkát – azt állította a krónikás, hogy selymei és ékszerei láttán akár bárónénak vagy grófnénak is vélhették volna.518 Mindez furcsának tűnhetett egy nyugati zarándok szemében, de természetes volt egy olyan látogatónak, aki a muszlim keletről vagy Bizáncból érkezett. A frank gyarmatosítóknak természetszerűen meg kellett próbálniuk hasonulni környezetükhöz, és nem zárkózhattak el alattvalóiktól és szomszédaiktól sem. Az éghajlatot is tekintetbe kellett venni. Palesztinában és Szíriában a tél csaknem olyan zord és hideg, mint Nyugat-Európában, de rövid ideig tart. A hosszú, forró nyarak csakhamar megtanították a letelepedőket arra, hogy másképpen kell öltözniük, étkezniük, és másképpen kell beosztaniuk napjaikat, mint otthon. A tevékeny északi életmódot itt nem lehetett folytatni. Át kellett venniük a helybeli szokásokat. Helybeli szolgákat kellett felfogadniuk. Gyermekeikre helybeli dajkák vigyáztak, és helybeli lovászok ápolták a lovaikat. Furcsa betegségek ütötték fel közöttük a fejüket, amelyekkel szemben a nyugati orvosok tanácstalanok voltak, a frankoknak a helybeli orvostudományt kellett igénybe venniük.519 Elkerülhetetlen volt, hogy megértsék a helybelieket, és hogy együttműködjenek velük. A Jeruzsálemi Királyságban és a Tripoliszi Grófságban megkönnyítette a helyzetet, hogy a muszlimok elűzése után nem maradt ott helyi arisztokrácia. Északabbra az örmény és görög arisztokrácia féltékeny volt a frankokra, és a politika is nehezítette a kölcsönös megértést, habár végül az örmények közeledtek a frankokhoz, és számos szokásukat átvették.520 Tartós béke sohasem születhetett a frankok és muszlim szomszédaik között, de egyre több szállal kapcsolódtak egymáshoz. A frank államok jövedelmének nagy része azokból a vámokból származott, amelyeket a muszlim hátországok és a partvidék között bonyolódó kereskedelemre vetettek ki. A muszlim kereskedők számára 518

Tankréd pénzérméin turbánban látható (lásd e mű II. köt. 28. p.). 1192-ben Champagne-i Henrik köszönetet mond Szaladinnak egy ajándékba küldött turbánért és közli, hogy honfitársai kedvelik az ilyen fejfedőt, továbbá ő is gyakran viseli (lásd Rey: i. m., 11-12. p.). Ibn Dzsubajr (Wright kiad., 309. p.) leírja egy, 1184. évi akkoni keresztény esküvő résztvevőinek a ruházatát. Paschiáról lásd e mű II. kötete, Az iszlám diadala – Muszlim egység c. rész. 519 Az a tripoliszi orvos, aki a feltevések szerint megmérgezte III. Balduint, helybeli volt (lásd e mű II. köt. A fordulat – A császár visszatérése c. rész.). A helybeli orvosok I. Amalrik halálos ágya mellett nagyobb tudásról tettek tanúbizonyságot, mint frank kollégáik. (Lásd e mű II. köt. A fordulat – Egyiptom varázsa c. rész.) Amalrik udvari orvosként alkalmazott egy bizonyos Szulejmán ibn Daudot és idősebbik fiát, miközben Szulejmán másodszülött fia az udvari lovászmester volt. Lásd Cahen: Indigénes et Croisés, Syria, 1934. Uszámára nem tett nagy benyomást a frank orvostudomány. (Lásd e mű II. köt. 209. p.) 520 Lásd Cahen: La Syrie du Nord, 561-568. p.

202

szabad kijárást kellett biztosítani a tengeri kikötőkhöz, és igazságosan kellett velük bánni. A kereskedelmi kapcsolatokból barátság született. A templomosok rendje kiterjedt banktevékenységével készen állt arra, hogy bővítse működését, kiszolgálja hitetlen ügyfeleit is, és a muszlim ügyekre szakosodott tisztviselőket is tartott. Ugyanakkor a bölcsebb frank államférfiak is belátták, hogy királyságuk csak akkor maradhat fenn, ha a muszlim világ megosztott marad, ezért egyik diplomáciai küldetés a másikat követte. A frank és muszlim urakat többnyire nagy tisztelettel fogadta a másik hitet valló udvar. Foglyok vagy túszok gyakran éveket töltöttek el az ellenség váraiban és palotáiban. Csak kevés muszlim vette a fáradságot, hogy megtanuljon franciául, de sok frank – nemesek és kereskedők egyaránt – beszélt arabul. Néhányan, mint Szidóni Rajnald, még az arab irodalom iránt is érdeklődtek. Háborús időkben mindkét fél nagyra értékelte a lovagias, gáláns gesztusokat. Békeidőben a határ két oldalán élő urak együtt vadászgattak.521 A vallási türelmetlenség sohasem volt általános. A két nagy hit alapjai közösek. A muszlim krónikást éppúgy érdekelte, mint a keresztényt, amikor Hebronban Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tulajdonított ereklyék kerültek elő.522 A frank zarándokok még ellenségeskedéstől terhes időkben is eljuthattak a Damaszkusz mögötti dombokon fekvő Sardenay-i Miasszonyunk kegyhelyére.523 Az a védelem, amelyben a beduinok Szent Katalinnak a Sínai-sivatagban levő nagy kolostorát részesítették, kiterjedt a kolostor látogatóira is.524 Amikor Châtillon-i Rajnald brutálisan elbánt muszlim zarándokokkal, legalább annyira megbotránkoztatta a keresztényeket, mint amennyire feldühítette Szaladint. Türoszi Vilmos tisztelettel adózott Núr ad-Dín vallásosságának, habár más volt a hite. Muszlim írók gyakran kifejezték csodálatukat a frankok lovagias magatartása miatt.525 A kor légkörét legjobban a saizari munkidida herceg, Uszáma emlékiratai tükrözik. A munkididák dinasztiája kicsi volt, szüntelen félelemben élt, hogy a velük egy valláson lévő, hatalmasabb dinasztiák elnyelik őket. Így hajlottak az egyezségre a frankokkal. Uszáma sok évet töltött a damaszkuszi és kairói udvarban, amikor azok szoros diplomáciai kapcsolatokat tartottak fenn Jeruzsálemmel. Uszáma követként, turistaként és sportemberként gyakran látogatott frank területekre, és habár írásaiban buzgó vallásosságtól hajtva minden frankot kárhozatra ítél, sok frank barátja volt, s mindig élvezte velük a társalgást. Megbotránkoztatta a frankok primitív orvostudománya, jóllehet tőlük tanulta el a görvélykór biztos gyógymódját. Megdöbbentette a frank asszonyok szabadsága, és zavarba jött, amikor egy frank ismerőse felajánlotta, hogy Nyugat-Európába küldené neveltetésre Uszáma fiát. Uszáma a frankokat bizonyos értelemben barbároknak tekintette, és helybeli keresztény barátai társaságában kinevette őket. De ezekkel az emberekkel mégis kölcsönösen megértették egymást. A barátkozás egyetlen akadályát a nyugatról érkezett új jövevények jelentették. EgyAmikor a muszlimok keresztény uralkodókkal tárgyaltak, a templomos lovagoktól kértek pénzügyi garanciákat, pl. Abú Sáma, 32. p. Tripoliszi III. Rajmund beszélt arabul, Türoszi Vilmos csaknem teljesen bizonyosan olvasott arabul, vagy olyan titkárokkal dolgozott, akik ismerték a keleti nyelveket. Lásd erről és Szidóni Rajnaldról e mű II. köt. Az iszlám diadala – Hattín szarvai c. rész. 522 Ibn al-Kalániszí, 161. p. szól a felfedezésről. Lásd még Kohler: Un nuoveau récit de l’invention des Patriarches Abraham, Isaac et Jacob à Hebron. Revue de l’ Orient Latin, IV. köt. 477. skk. p. 523 A Sardenay-i Miasszonyunkról lásd Rey: i. m., 291-296. p. 524 A Szent Katalin-kolostorról és zarándokjairól lásd Rey: i. m. 287-291. p. 525 Pl. Türoszi Vilmos (XX, 31, 1000. p.) Núr ad-Dínt „princeps justus, vafer et providus, et secondum gentis suae traditines religiosus”-nak hívja. 521

203

szer, amikor Jeruzsálemben a templomosoknál járt, s az engedélyükkel az ősi al-Akszá mecset egyik sarkában imádkozott, egy lovag csúnyán megbántotta, mire egy másik templomos odasietett s elmagyarázta, hogy a durva fickó csak nemrég érkezett Európából, és sajnos még nem sajátította el a jó modort.526 Valóban, azok a bevándorlók, akik azért jöttek, hogy a keresztért harcoljanak, s akik szemében ez a feladat nem tűrt halasztást, nagyon nyersek voltak, s nyersességük szüntelen rombolta a tengerentúliak politikáját. Különösen az egyházban volt nagy a befolyásuk. A XII. században Jeruzsálem pátriárkái közül egy sem született Palesztinában, a magas tisztet betöltő egyházi férfiak közül is csak Türosz érseke, Vilmos, őt pedig nem engedték a pátriárkai székig. Az egyház nem sokat tett a hitetlenekkel való jobb kapcsolat érdekében, a helybeli keresztényekhez fűződő kapcsolatokra pedig egyenesen káros befolyással volt. A helybeli keresztényeknek nagy befolyásuk volt a muszlim udvarokban. A legismertebb arab írók és filozófusok közül sokan, a híres orvosok pedig szinte mindannyian keresztények voltak. Ők valóban hidat alkothattak volna a keleti és a nyugati világ között. Palesztina ortodox közösségei elfogadták a latin hierarchiát, mert a hódítás idején saját főpapságuk száműzetésben volt. Daimbert pátriárka megpróbálkozott azzal, hogy megfossza az ortodox papságot a Szentsírnál betöltött szerepétől, de 1101-ben a szent tűzzel kapcsolatos szertartás körüli furcsa események s a király befolyása viszszaállította jogaikba a görög kanonokokat, és ismét az ortodox rítus szerint szolgálhatták a Szentsírt. A korona mindvégig barátságos volt az ortodoxok iránt. Morfia, II. Balduin felesége és Melisenda anyja ortodox hercegnő volt, éppúgy, mint Melisenda két fiának a felesége. Szent Szabász (Száva) apátját, a palesztinai ortodoxok vezetőjét I. Balduin mindig nagy tiszteletben részesítette. Melisenda pedig földeket adott az apátságnak, amely ezért valószínűleg szolgálattal tartozott a koronának. Manuél császár is éberen őrizte az ortodoxok érdekeit, amint azt a Szentsír és a Születés-templomának nagyszabású helyreállítási munkálatai is bizonyítják. Újjáépült Szent Euthümosz monostora is a júdeai pusztaságban, és körülbelül ebben az időben – talán Manuél segítségével – nyerte el új díszítését. Nem javult azonban a viszony a latin és a görög papság között. Egy Dániel nevű orosz zarándok 1104-ben szívélyes fogadtatásban részesült a latin intézményekben, de 1184-ben a görög Phókasz, noha igénybe vette a latinok intézményeit, a latinok iránt semmi szimpátiát sem tanúsított. Egykor Anatóliában élő, spanyol remete kárörvendően számolt be egy csodáról, amely zavarba hozott egy latin egyházi férfiút, az általa „betolakodó”-nak nevezett lüddai püspököt. Az ortodoxok valószínűleg annál kevésbé lelkesedtek a latin uralomért, mivel a latin papság az ortodoxokkal is meg akarta fizettetni az egyházi tizedet, és templomaikban csak ritkán engedélyezte az ortodox rítus használatát. Ezért amikor véget ért a Manuél által nyújtott védelem, az ortodoxok még Szaladin hódítását is szívesebben fogadták, mint a frankok uralmát. Antiókhiában az erős görög közösség megléte és a politikai fejlemények nyílt ellenségeskedéshez vezettek a latinok és görögök között, s ez jelentősen gyengítette a hercegséget.527 Uszáma, Hitti kiad., passim, különösen 161-170. p. Lásd Dániel Hégumenosz, passim, és Phokasz János, in Brief Description, passim. Lásd még Rey: i. m., 75-93. p. és Cahen: i. h. Polocki Eufrozina orosz zarándoknő, amikor Palesztinában haldokolt, a Szent Száva apátjához fordult, mint a legfőbb ortodox egyházi hatósághoz, hogy megfelelő temetkezési helyet találjon számára. Lásd de Khitrowo: Pèlerinage en Palestine de l’Abbesse Euphrosyne, Revue 526 527

204

A királyság területén – Jeruzsálemen kívül – jelentéktelenek voltak az eretnek szekták, de a Szentsírnál szinte mindegyikük képviseltette magát. Daimbert sikertelenül próbálkozott a kiűzetésükkel. A korona védte jogaikat. Melisenda királyné személyesen támogatta a jakobita szíreket, amikor perben álltak egy frank lovaggal.528 A tripoliszi grófságban a legnagyobb eretnek egyház a maronitáké, a monotheletizmust vallók utódaié volt. Velük a nyugati egyház ritka tapintattal és türelemmel viselte tett, és 1180 táján a maroniták elismerték a római Szentszék fennhatóságát, azzal a feltétellel, hogy megtarthatják szír liturgiájukat és szokásaikat. Még a Krisztus egyetlen akaratáról szóló doktrínájukról sem kellett lemondaniuk. A tárgyalásokat, amelyekről nem sokat tudunk, Aimery, Antiókhia pátriárkája rátermetten vezette. Az, hogy a pápaság az első egyesült egyházat a keblére ölelte, megmutatta, hogy ha fennhatóságát elismerik, készen áll eltérő szokások, sőt még teológiailag kétes tételek engedélyezésére is.529 Az Antiókhiai Hercegségben erős volt a különvált örmény egyház, s az uralkodók támogatták is őket, mert hathatós támaszt láttak bennük az ortodoxok ellen. Edesszában az örmények – habár I. és II. Balduin nem bízott bennük – élvezték a Courtenayház barátságát. Sok örmény püspök elismerte a pápa fennhatóságát, sokan részt vettek a latin egyház zsinatain, és elnézték a latin tanításokban mindazt, amit különben megbocsáthatatlannak találtak és elítéltek a görögben. A jakobita szírek eleinte nyíltan ellenségesek voltak a keresztesekkel szemben, és előnyben részesítették a muszlim fennhatóságot, de Edessza eleste után megbékéltek az antiókhiai herceggel, névleg a Szent Barszauma sírjánál történt csoda miatt, ám valójában azért, mert egyöntetűen gyűlölték Bizáncot, és féltek tőle. Mihály jakobita pátriárka, kora egyik nagy történetírója, Aimery pátriárka barátja volt, és baráti látogatást tett Jeruzsálemben. Más szakadár egyházak nem játszottak jelentős szerepet a frank államokban.530 A frankok muszlim alattvalói nyugalommal tűrték új gazdáikat, elismerték, hogy a frankok igazságosan irányítják birtokaikat, nem lehetett számítani azonban rájuk, ha rosszul állt a keresztények ügye. A zsidóknak minden okuk megvolt rá, hogy az arab uralmat előnyben részesítsék a keresztényekével szemben: az arabok, ha fenntartással is, de mindig becsületesen és szívélyesen bántak velük.531

de l’Orient Latin, 3. köt. 32-35. p. Későbbi ortodox szerzők, mint pl. a tizenhetedik századbeli Dositheus nem szívesen ismerték el, hogy az ortodoxok 1099 és 1187 között elfogadták a latin pátriárkákat, és ő készített hat vagy hét nevet tartalmazó pátriárkalistát, Simeon 1099-ben bekövetkezett halálától 1187ig (Dositheus II, 1243. p.; Le Ouien, Oriens Christianus, III, 498-503. p.). Egy János nevű jeruzsálemi pátriárka, aki 1157-ben aláírta Soterichus ítéletét, míg egy Jeruzsálemi János (valószínűleg ugyanaz a személy) ebben az időben egy traktátust írt a latinok ellen. (Krumbacher: Gesch. Der Byz. Literatur, 91 p.) Lehet, hogy Manuél foglalkozott a gondolattal, hogy visszaszerzi egy napon a jeruzsálemi patriárkátust, és az alkalomra várva tartott mindig tartalékban egy pátriárkát. Az azonban világos, hogy Palesztinában az ortodoxok alávetették magukat a latin pátriárkának. A Szentsírnál görög kanonokok jelenlétét tanúsítja a Cartulaire du Saint Sépulcre, Rozière kiad., 177. p. 528 Lásd e mű II. köt. 154-155. p. 529 Lásd Dib, a „Maronites” szócikk, in Vacant et Mangenot, Dictionnaire de Théologie Catholique, X. köt. I. 530 Lásd e mű II. köt. A fordulat – Egyiptom varázsa c. rész, és Szíriai Mihály Nau-féle kiadásának a bevezetője. 531 Ibn Dzsubajr, Wright kiad, 304-305. p. Tudelai Benjámin statisztikája szerint a zsidók jobban éltek a muszlimok alatt.

205

A Tengerentúl élete fényűzésével, szabadosságával megbotránkoztatta a korabeli nyugati zarándokokat. A mai történetíró szemében inkább a keresztesek türelmetlensége és becstelen barbársága volt sajnálatos. De mindkét nézőpontot magyarázza a Szentföldön uralkodó légkör. Nem volt könnyű és veszélytelen a frank telepesek élete. Olyan földön éltek, ahol az intrikák és a gyilkosságok gyakoriak voltak, s az ellenség ott élt a határ túloldalán. Senki sem tudhatta, hogy mikor döfi le valaki az aszaszinok szektájából, vagy mikor mérgezi meg az egyik szolgája. Rejtélyes betegségek támadták meg őket, amelyekről csak nagyon keveset tudtak. A frankok Keleten még a helybeli doktorok segítségével sem éltek sokáig. A nők szerencsésebbek voltak a férfiaknál. Őket nem fenyegették a csaták veszélyei, és hála a helyi fejlettebb orvostudománynak, a gyermekszülés kevésbé volt veszélyes, mint Nyugat-Európában. Nagy volt azonban a gyermekhalandóság, különösen a fiúk körében. Birtok birtok után jutott örökösnők kezére, s vagyonuk vonzotta Nyugatról a kalandorokat. Nagy birtokok gyakran maradtak gazda nélkül a veszélyes pillanatokban, és minden házasságkötést viták és cselszövések előztek meg. A házasságokat gyakran nem kísérte gyermekáldás. A legderekabb harcosok közül sokan nem voltak képesek gyermeket nemzeni. A személyes viszályokat csak növelte, hogy a kisszámú nemesi család egymás között házasodott. A birtokokat egyesítették és elosztották, anélkül, hogy a földrajzi tényezőket szem előtt tartották volna. A legközelebbi rokonok között szüntelenül dúltak a viták. A frankok által behozott nyugati társadalmi rendszernek szilárd örökösödési rendre és állandó munkaerőre volt szüksége. Az emberi tényező fizikai hanyatlása sok veszéllyel járt. A félelem árulóvá, durvává tette az embereket, a bizonytalanság felszította a léha mulatságok utáni vágyat. Ahogy hatalmuk fogyott, ünnepeik, lovagi játékaik egyre pompásabbak lettek. Látogatókat és helybelieket egyaránt sértett a körülöttük dúló különc viselkedés, erkölcstelenség. A legnagyobb botrányt maga Heraclius pátriárka okozta.532 A bölcsebb látogató azonnal megértette, hogy a ragyogó felszín alatt semmi sincs rendben. A király minden selyme és aranya ellenére sem rendelkezett annyi pénzzel, hogy katonáit kifizesse. A büszke templomos, aki pénzes zacskói tartalmát számlálgatta, bármelyik pillanatban elindulhatott egy olyan csatába, amely sokkal kegyetlenebb volt a Nyugaton valaha is ismerteknél. Víg mulatózok, mint 1183-ban a keraki lakodalmi vendégek, úgy keltek fel az ünnepi asztaltól, hogy a hitetlenek kővető gépei döngették a falakat. A szentföldi élet lovagias és víg oldalai épphogy eltakarták a félelmet, az aggodalmat, a bizonytalanságot, és a kívülállóban felmerülhetett a kérdés, vajon meddig tarthat még ez a kaland, ha a legjobb uralkodók irányítják is?

532

Estoire d’Eracles, II, 88. p.; Ernoul, 83-87. p.; Itinerarium Regis Ricardi, 5-6. p.; Heisterbachi Caesarius: Dialogus Miraculorum, I, 188. p. Jeruzsálem elestét a tengerentúli frankok korruptságát tulajdonítja.

206

2. fejezet Núr ad-Dín felemelkedése „Kijőve győzve, hogy győzzön.” (Jelenések 6,2)

Antiókhiai Rajmundnak igaza volt, amikor az Aleppó elleni támadásra biztatta a második keresztes hadjárat vezetőit. Az életével fizetett azért, mert nem hallgattak rá. A kereszténység fő ellensége Núr ad-Dín volt, akit 1147-ben egy nagy sereg még meg tudott volna semmisíteni. Núr ad-Dín birtokolta Aleppót és Edesszát, de a damaszkuszi Unur és az Orontész völgyéből a kisebb emírségek nem jöttek volna a segítségére, mint ahogyan testvére, a moszuli Szajf ad-Dín sem, akinek akkoriban megvolt a maga baja Irakban. A keresztesek őrült viselkedése arra késztette Unurt, hogy a veszély idejére szövetségre lépjen Núr ad-Dínnel. A véletlen megadta neki a lehetőséget, hogy beavatkozhasson Tripolisz ügyeibe, és így megerősítse hatalmát Szíria középső része felett. Az események Rajmundnak adtak igazat, aki nem volt hajlandó csatlakozni a keresztes hadjárathoz. Sem ő, sem edesszai Joscelin nem hagyhatta magára országát, amelyet Núr ad-Dín fenyegetett. Aleppói csapatok még akkor is kicsaptak keresztény földekre, amikor a keresztesek már Damaszkusz alatt táboroztak. Joscelin, fehér zászló védelmében, maga ment Núr ad-Dín táborába kegyelmet kérni. Csak ideiglenes halasztást kapott.533 Ezalatt a Bizánccal békés viszonyban levő konyai szultán, Maszúd kihasználta a frankok szorult helyzetét, és Marasra támadt. Rajmund felkészült, hogy megütközzék vele, ezért Maszúd felkérte Núr ad-Dínt, hogy terelje el valamilyen módon a figyelmet. Núr ad-Dín nem utasította el a kérést, de Rajmund az aszaszin szekta egyik kurd vezetője, Ali ibn Vafá segítségével, aki sokkal jobban gyűlölte Núr ad-Dínt, mint a keresztényeket, 1148 novemberében meglepte Núr ad-Dínt, amikor az Famíjánál az Aszvad-síkság falvait pusztította az Antiókhiából Marasba vezető úton. Núr ad-Dín két alvezére, a kurd Sírkúh és az aleppói nemes, Ibn ad-Daja öszszeveszett. Az utóbbi nem volt hajlandó részt venni a csatában, s az egész muszlim sereg gyors és szégyenletes visszavonulásra kényszerült. A következő tavaszon Núr ad-Dín ismét elözönlötte ezt a vidéket, és Bagrasznál, nem messze az egykori csatatértől, legyőzte Rajmundot. Ezután délre fordult és megostromolta Inab várát, az Orontésztől keletre elterülő földek egyik utolsó, keresztény kézen levő erősségét. Néhány aszaszin szövetségesével, akiket Alt ibn Vafá vezetett, Rajmund a vár felmentésére sietett. Núr ad-Dínt tévesen informálták a felmentő sereg erejéről s ezért visszavonult. A valóságban a hatezres muszlim sereg nagyobb volt, mint a négyezer lovasból és ezer gyalogosból álló frank sereg. Ekkor Rajmund, Ali tanácsa ellenére, elhatáIbn al-Furat, Cahen idéz tőle, La Syrie du Nord, 382. p.

533

207

rozta, hogy megerősíti az inabi helyőrséget. Núr ad-Dín azonban mégis tudomást szerzett Rajmund gyengeségéről. 1149. június 28-án a keresztény sereg Murád forrásánál egy katlanban vert sátrat az Inab vára és Gab mocsara közötti síkon. Az éj leple alatt Núr ad-Dín csapatat bekerítették a tábort. Másnap reggel Rajmund felmérte, hogy egyetlen módon menekülhet: ha kitör a gyűrűből. A terep azonban ellene volt. A feltámadt szél port hordott emberei szemébe, miközben felfelé kaptattak az emelkedőn. Néhány óra alatt Rajmund serege megsemmisült. A halottak között volt Marasi Rajnald és Ali, az aszaszin parancsnok. Rajmund Sírkúh kezétől esett el, aki ezáltal viszszanyerte ura kegyét, amelyet Famíjánál elveszített. Núr ad-Dín ezüstdobozba tétette a herceg fejét, s el küldte ajándékba szellemi atyjának, a bagdadi kalifának.534 Edesszai Joscelin, aki a muszlimokkal nehezen kialkudott fegyverszünetét élvezte, nem volt hajlandó VII. Lajos, III. Konrád, III. Balduin együttműködni régi vetélytársával, Rajmunddal. Ekkor azonban rá került a sor. Núr ad-Dín átvonult az antiókhiai területeken, Arzgan és Tell-Kasfahán elfoglalásával kiterjesztette az Orontész középső folyása feletti uralmát, majd északabbra elfoglalta Artát és Harencet. Ekkor nyugatra fordult, megjelent Antiókhia falai alatt, és pusztítva kicsapott egészen Szent Simeonig.535 Joscelin meg sem kísérelt frank testvérei segítségére sietni, hanem Maras ellen vonult, mert remélte, hogy átveheti a veje, Rajnald örökségét. Bevonult a városba, de azon nyomban vissza is vonult, amikor meghallotta, hogy Maszúd szultán közeledik. Helyőrsége megadta magát a szeldzsukoknak, mert ígéretet kapott, hogy megkímélik a keresztények életét, amikor azonban a keresztények és a papok elindultak Antiókhia felé, mindannyiukat megölték. Maszúd egészen Turbesszel szomszédságáig üldözte Joscelint. De közeledett a keresztény erősítés, és Núr ad-Dín nem akarta, hogy Joscelin – aki még mindig a szövetségese volt – a szeldzsukok javára veszítsen területeket. Maszúd ezért okosabbnak látta, ha visszavonul. Ezután a dzsarzírabeli ortokidák, akiket délen Núr ad-Dín és fivérei tartottak féken, az Eufrátesz mentén akartak terjeszkedni Rajnald adófizetői, a gargari örmények rovására. Joscelin csak energiáit pazarolta, amikor a siker leghalványabb reménye nélkül küldött segítséget a gargari Vazulnak. Az ortokida Kara Arszlán átvette a Gargar és Karpurt feletti ellenőrzést, ami nagy örömmel töltötte el a jakobita keresztényeket. Számukra Kara Arszlán uralma Rajnald erősen örménybarát és jakobitaellenes politikájánál összehasonlíthatatlanul kellemesebbnek ígérkezett.536 1149 telén Núr ad-Dín szakított Joscelinnal. Első támadásai sikertelenek voltak, de 1150 áprilisában, amikor Joscelin AntióTüroszi Vilmos, XVII, 9, 771-773. p.; a templomosok sénéchaljának a levele Everard nagymesterhez in R. H. F., XV. köt. 541. p.; Kinnamosz, 122-123. p.; Szíriai Mihály, III, 288-289. p.; Chron. Anon. Syr. (szír kiadás), 296. p.; Edesszai Máté, cclix, 329. p.; Gergely pap, 142. p.; Ibn al-Kalániszí, 288-292. p.; Abú Sáma, 10-12. p.; Ibn al-Furat: i. h., a helyet Ard al-Hatimmal azonosítja. 535 Türoszi Vilmos, XVII, 10, 774-775. p.; levél Everard-hoz, i. h.; Chron. Anon. Syr. (szír kiadás), 299. p.; Ibn al-Kalániszí, 293. p.; Ibn al-Aszír, A moszuli atabégek, 180. p. 534

208

khiába lovagolt, hogy az ottani kormánnyal tanácskozzék, elszakították kíséretétől, s türkmén rablók kezére került. Ezek hajlandók lettek volna a szabadon bocsátására hatalmas váltságdíj fejében, de Núr ad-Dín hírét vette az esetnek, s lovascsapatot küldött, hogy megszerezze Joscelint elrablóitól. Joscelint megvakították, s Aleppóban börtönbe vetették. Ott halt meg kilenc évvel később, 1159-ben.537 1150 nyarára mind az Antiókhiai Hercegség, mind az Edesszai Grófság maradéka elveszítette uralkodóját. Núr ad-Dín azonban nem merészkedett tovább. Amikor Rajmund herceg halálhíre eljutott Antiókhiába, Aimery pátriárka felkészítette a védelemre a várost, és sürgős segítséget kért Balduin királytól. Ezután rövid fegyverszünetet kapott Núr ad-Díntől azzal, hogy megígérte, ha Balduin nem érkezik meg, átadja neki Antiókhiát. Ez a megoldás tetszett Núr ad-Dínnek, mert egyelőre úgysem vállalkozott volna a város ostromára, de ezalatt elfoglalta Apameát, az Orontészvölgy utolsó antiókhiai erősségét. Balduin király kicsiny, főleg templomosokból álló sereggel északra sietett. Megjelenése arra ösztönözte Núr ad-Dínt, hogy beleegyezzék egy hosszabb fegyverszünetbe, és egyúttal Maszúdot is visszatartotta attól, hogy megtámadja Turbesszelt. Így Antiókhia megmenekült ugyan, de a hercegség már csak a város körüli síkságot jelentette, valamint az Alexandretta és Latakia közötti parti területet.538 El kellett rendezni a két, gazda nélkül maradt ország jövőjét. Núr ad-Dín, miután elfogta Joscelint, megtámadta Turbesszelt, de Beatrix grófné olyan erélyesen védekezett, hogy támadója visszavonult. Világos volt azonban, hogy Turbesszelt nem lehet megtartani. Tele volt frank és örmény menekültekkel, akik a környékről gyűltek oda. A jakobita keresztények nyíltan ellenségesek voltak és az egész területet Núr ad-Dín hódításai vágták el Antiókhiától. A grófné már készült elhagyni a várost, amikor üzenetet kapott Manuél császártól. Manuél ismerte a helyzetet, és felajánlotta, hogy megveszi tőle azt, ami országából megmaradt. Beatrix kötelességtudóan beszámolt az ajánlatról Balduin királynak, aki Antiókhiában volt. A király a kíséretével és Antiókhia nemeseivel megvitatta az ajánlatot. Nem szívesen adták el a várost egy gyűlölt görögnek, de úgy döntöttek, hogy ezután legalább majd a császárt lehet vádolni, ha e területek elvesznek a kereszténység számára. Kilikia bizánci kormányzója, Tamás arannyal teli zsákokat vitt a grófnénak Antiókhiába – a krónikák nem tudósítanak bennünket a vételárról –, a grófné pedig cserébe átadta a császár katonáinak Turbesszel, Ravendel, Szamoszata, Ajntab, Duluk és Biredzsik várait. A királyi sereg elkísér536

Edesszai Máté, cclix, 330-331. p.; Gergely pap, 162. p.; Szíriai Mihály, III, 209-211., 294-296. p. és az örmény változat, 346 p. 537 Türoszi Vilmos, XVII, 11, 776-777. p.; Edesszai Máté, cclix, 331-332. p.; Szíriai Mihály, III, 295. p.; Chron. Anon. Syr. 300. p.; Ibn al-Furat, Cahen idézi: i. m. 386. p.; Karnál ad-Dín, Blochet kiad., 523-524. p.; Busztán, 544. p.; Ibn al-Kalániszí, 300. p.; Ibn al-Aszír, 481. p.; Szibt ibn al-Dzsauzí, 122. p. A körülmények eltérnek az egyes változatokban. Vilmos szerint Joscelin Antiókhiába ment a pátriárka hívására; Edesszai Máté és Ibn al-Furat szerint azért ment oda, hogy segítséget kérjen; a Névtelen Krónika szerint pedig azért, hogy biztosítsa a régensséget. Vilmos szerint a természet parancsának engedelmeskedve hagyta ott kis időre társait. Szibt a dolgot egy türkmén lány iránti szerelmének tulajdonítja, Ibn al-Furat szerint a földre zuhant, amikor a lova megbotlott egy fában, amely, Mihály szerint, csak a képzeletében létezett (a szír források Joscelin elfogását Isten büntetésének tekintették, mert üldözte a jakobitákat). A szír krónikaírók szerint Joscelint egy zsidó azonosította. Csak a Névtelen Krónika írta meg, hogy megvakították. Mihály írja, hogy nem kapott latin gyóntatót, de a halálos ágyán meggyóntatta Edessza jakobita püspöke. 538 Türoszi Vilmos, XVII, 15, 783-784. p.; Ibn al-Kalániszí, 293-294., 300-301. p.

209

te a bizánci helyőrségeket útjukon, és visszakísérte a frank és örmény menekültek sokaságát, akik nem bíztak a bizánci uralomban, és inkább Antiókhia nagyobbnak vélt biztonságát választották. A grófné egy várat nem adott el, Ranculatot vagy Rúm Kalát, amely Szamoszata közelében, az Eufrátesznél feküdt. Ezt a várat a grófné az örmény katholikosznak adta. A török uralom idején, százötven éven át ez maradt a katholikosz székhelye. Amikor a királyi sereg a menekültekkel visszafele tartott, Núr ad-Dín megpróbált lecsapni rájuk Ajntabnál, de a király kitűnő szervezése elejét vette a bajnak. Két legjelentősebb bárója, Toroni Onfroi és Sourdeval-i Róbert hiába kérlelte a királyt, hogy a nevében hadd foglalják el Ajntabot, a király tartotta magát a császárral kötött megállapodáshoz.539 Nem tudjuk pontosan, miért kötötte meg ezt az üzletet a császár. A frankok szerint a büszke császár talán azt hitte, hogy majd meg tudja tartani a várakat. Nem valószínű azonban, hogy ennyire ne ismerte volna a helyzetet. Talán inkább a jövőbe tekintett. Abban reménykedett, hogy rövidesen megerősödik Szíriában. Ha most el is veszíti a várakat, egykor majd vissza tudja szerezni őket, és akkor senki sem vitathatja majd el a jogait. Núr ad-Dín a szeldzsuk Maszúddal szövetkezve egy éven belül elfoglalta tőle a várakat. Ezt a szövetséget közvetlenül Joscelin elfogása után kötötték, és azzal pecsételték meg, hogy Núr ad-Dín nőül vette Maszúd leányát. Turbesszel volt a lány hozománya. De Maszúd nem csatlakozott vejéhez a Beatrix elleni támadáskor, beérte azzal, hogy elfoglalta Kaiszunt és Behesznit az ország északi részében, s azt a fiának, Kilidzs Arszlánnak adta. 1151 tavaszán azonban ő és Núr ad-Dín együtt támadta meg a bizánci helyőrségeket, és az ortokidák siettek, hogy ők is részt kapjanak. Ajntab és Duluk Maszúdé lett, Szamoszata és Biredzsik az ortokida mardini Timurtasé, Ravendel pedig Núr ad-Díné. Turbesszelben a bizánciak egy ideig ellenálltak, de kiéheztették őket, és 1151 júliusában megadták magukat Núr ad-Dín alvezérének. a manbidzsi Haszánnak.540 Az edesszai grófságnak nyoma sem maradt. Beatrix grófné visszavonult Jeruzsálembe két gyermekével, Joscelinnel és Ágnessel, akik később igen szerencsétlen szerepet játszottak a királyság összeomlásában.541 Edessza elveszett, de Antiókhia még megvolt. Rajmund négy kisgyermekkel hagyta özvegyen Konstancia hercegnőt. A trón saját jogán volt az övé, de mindenki úgy érezte, hogy ilyen időkben férfira kell bízni a kormányzást. Az idősebb fiú, III. Boemund öt esztendős volt, amikor meghalt az apja. Nagykorúságáig férfi régensre volt szükség. Aimery pátriárka a válság pillanatában ellátta a teendőket, de a közvélemény ellenezte, hogy egyházi személy legyen a régens. Az ifjú hercegnőnek tehát újra férjhez kellett mennie. Addig is a megfelelő régens az unokatestvére, Balduin király volt, aki mint a hercegnő legközelebbi férfirokona lett a régens, és nem mint a hercegnő hűbérura. Rajmund halálhírére Balduin Antiókhiába sietett. Tizenkilenc éves ifjútól szo539

Türoszi Vilmos, XVII, 16-17., 784-789. p. A bizánci történetírók nem említik az adásvételt A muszlim bizonyítékok időpontjaival kapcsolatban, lásd Cahen: i. m. 388. p. 24. sz. jegyzet; Szíriai Mihály, III, 297. p., és az örmény változat, 343. p. Vartan, 435. p. és Vahram: Rímes Krónika, 618. p., írja, hogy Rúm Kalatot a katholikosznak adta. Szíriai Mihály változata szerint a grófné kérte a katholikoszt, segítsen meg Rúm Kalatban egy örmény urat, de a katholikosz ehelyett csellel elfoglalta a várost. 540 Türoszi Vilmos: i. h.; Bar Hebraeus, Budge ford., 277. p.; Mihály, örmény változat, 297. p.; Ibn alKalániszí, 309. p.; Ibn al-Aszír, A moszuli atabégek, 132. p. (téves időponttal). 541 II. Joscelin lánya, Izabella (lásd e mű II. köt. 148. p.) már valószínűleg halott volt, bár Türoszi Vilmos (777. p.) úgy beszél róla, mint aki élt atyja halálakor.

210

katlan bölcsességgel járt el, és uralmát egyöntetűen elfogadták. 1150 nyár elején tért haza, miután engedélyezte, hogy Beatrix grófné eladja a birtokait a császárnak. De ahhoz túl sok gondja volt országa déli részében, hogy magára vegye a felelősséget Antiókhiáért is. Sürgette a mindössze huszonkét esztendős Konstanciát, hogy válaszszon magának új férjet, s ő maga három jelöltet ajánlott. Az első, Nesle-i Yves, Soissons grófja volt, gazdag francia nemes, aki a második keresztes hadjáratot követően ment Palesztinába, és szívesen ott maradt volna. A második Falconberg-i Valter volt, annak a Saint Omer családnak a tagja, amely egykor a galileiai hűbérbirtok tulajdonosa volt. A harmadik pedig Merle-i Rudolf, a tripoliszi grófság egyik kitűnő bárója. Konstancia azonban egyiküket sem választotta, és Balduinnak úgy kellett visszatérnie Jeruzsálembe, hogy Konstancia kormányozta Antiókhiát.542 Konstancia nem örült fiatal unokatestvére beavatkozásának, és ahogy Balduin elutazott, máris megváltoztatta politikáját. Követséget küldött Konstantinápolyba és Manuéltől, mint hűbérurától azt kérte, hogy válasszon a számára férjet.543 Manuél igyekezett eleget tenni óhajának. A birodalom délkeleti határán nagyon meggyengült a bizánci befolyás. Az 1143. év táján a rupenida Torosz herceg elmenekült Konstantinápolyból, és unokatestvérénél, az edesszai Joscelin udvarában keresett menedéket. Ott maga köré gyűjtötte egy csapatra való honfitársát, és segítségükkel visszafoglalta a keleti Taurusz-hegységben Vahkát, a családi erősséget. Két fivére, István és Mleh is csatlakozott hozzá, és megbarátkozott a szomszédos frank úrral, Rabani Simonnal is, akinek a lányát elvette feleségül. 1151-ben, mialatt a bizánciakat lekötötte a Turbesszel elleni muszlim támadás, levonult a kilikiai síkra, Mamisztra előtt legyőzte és megölte Tamás bizánci kormányzót. Manuél az unokatestvérét, Andronikoszt küldte oda, hogy szerezze vissza a Torosz által elfoglalt földeket, s most eljött az idő, hogy a saját jelöltjét ültethesse az antiókhiai trónra. E tervek egyikéből sem lett semmi. Andronikosz Komnénosz a tehetséges császári család legkiválóbb, legelbűvölőbb tagja volt, de kapkodó és gondatlan. Amikor elindult, hogy megostromolja Mamisztrában Toroszt, az örmények meglepték, és seregét felkészületlenül találták. Andronikosz vert serege rettenetes állapotban tért vissza Konstantinápolyba. Amikor Konstancia számára férjet választott, Manuél több találékonyságot mutatott, mint józan meggondolást. Sógorát, kedvenc nővére, Mária özvegy férjét, János Roger caesart küldte el. János Roger normann volt, és noha egykor összeesküvést szőtt a császári trón megkaparintására, immár a császár kipróbált, megbízható barátja volt. Manuél azért választotta őt, mert tudta, hogy számíthat a hűségére, s remélte, hogy normann származása elfogadhatóvá teszi a frankok számára. Manuél csak Konstanciával nem számolt. Az igencsak középkorú caesar már elveszítette minden ifjonti vonzerejét. A hercegnő, akinek első férje híres volt szépségéről, fontolóra sem vett egy ilyen, kevéssé romantikus társat. Felkérte a caesart, hogy utazzék vissza a császárhoz. Talán sikeresebb lett volna, ha Manuél Andronikoszt küldi Antiókhiába leánykérőbe és Jánost Kilikiába harcolni.544 Balduin király már szinte bárkit szívesen látott volna unokanővére férjeként, mert nemrégiben újabb gond szakadt a nyakába. II. Rajmund, Tripolisz grófja és Jeruzsále542

Türoszi Vilmos, XVII, 18, 789-791. p. Úgy véli, hogy Aimery pátriárka bátorította Konstanciát, hogy utasítsa el a jelölteket, mert attól félt, hogy hatalma csökkenni fog. 543 Kinnamosz, 178. p. 544 Kinnamosz, 121-124., 178. p.; Edesszai Máté, cclxiii, 334-336. p.; Gergely pap, 166. p.; Szembat connétable, 619 p.; Vahrain: Rímes Krónika, 504-506. p.; Szíriai Mihály, III, 281. p.

211

mi Hodierna házassága nem volt egészen boldog. Hodierna testvéreihez, Melisendához és Alizhoz hasonlóan erős akaratú és víg kedélyű hölgy volt. Azt is suttogták, hogy a kislányuknak, Melisendának talán nem is a férje az apja. Rajmund rettenetesen féltékeny volt Hodiernára, és megpróbálta keleti módon elzárva tartani. 1152 elejére annyira megromlott a házasság, hogy Melisenda királynő kötelességének érezte, hogy beavatkozzék. Fiával, a királlyal együtt elutazott Tripoliszba, hogy kibékítse a házasfeleket. Balduin kihasználta az alkalmat, és Konstanciát is Tripoliszba rendelte, ahol azután a két nagynéni megszidta, amiért annyira ragaszkodik özvegységéhez. A nénik kioktatása nem hozta meg a kívánt eredményt, talán mert egyikük házassága sem volt kimondottan sikeres. Konstancia úgy tért haza, hogy nem ígért meg semmit. Rajmund és Hodierna dolgában Melisenda több sikert ért el. A házaspár elhatározta, hogy rendezi a nézeteltérést, de úgy látták helyesnek, ha Hodierna előbb hosszabb vakációra Jeruzsálembe utazik. Balduin úgy döntött, hogy egy darabig még Tripoliszban marad, mert az a hír járta, hogy Núr ad-Dín támadásra készül a grófság ellen. A királynő és a grófnő elindult délre, s a gróf körülbelül egy mérföldnyire elkísérte őket. Amint visszafelé lovagolt, fővárosa kapuja előtt egy aszaszin banda tört rá Rajmundra, és leszúrták őt. Merle-i Rudolf és a kíséret egy másik lovagja megpróbálta megvédeni, de csak a saját vesztükbe rohantak, őket is megölték. Az egész olyan gyorsan zajlott le, hogy a gróf testőrsége nem tudta elkapni a gyilkosokat. A király éppen kockajátékkal szórakozott, amikor kiabálás hallatszott be a palotába. A helyőrség fegyvert ragadott, elözönlötte az utcákat, és minden muszlimot lemészárolt, aki csak a szemük elé került. De az aszaszinok elmenekültek, és sohasem derült fény tettük indítékára.545 Futárokat küldtek, visszahívták a királynőt és a grófnét, és Hodierna lett a régens tizenkét esztendős fia, III. Rajmund mellett. Ám mint Antiókhiában, itt is férfira volt szükség, és Balduin mint a legközelebbi férfirokon arra kényszerült, hogy vállalja a gyámságot. Núr ad-Dín rögvest egészen Tortoszáig merészkedett, amelyet csapatai egy időre elfoglaltak. De hamarosan kiverték őket onnan, és Balduin Hodierna beleegyezésével átadta Tortoszát a templomos rendnek.546 Balduin örült, amikor végre hazamehetett Jeruzsálembe. Melisenda királynő, annak tudatában, hogy saját jogán volt uralkodó, vonakodott átadni a hatalmat a fiának. Balduin azonban már elmúlt huszonkét éves, és a közvélemény követelte, hogy koronázzák meg, mint felnőtt uralkodót. A királyné ezért megbeszélte Foucher pátriárkával, hogy őt is koronázzák újra a fia oldalán, és így mindenki előtt nyilvánvalóvá teszik, hogy közösen uralkodnak. Március 30-ára, húsvét vasárnapra tervezték a koronázást, de Balduin elhalasztotta. Kedden azután, amikor anyja semmire sem gyanakodott, lovagjaival bevonult a Szentsír templomába és a dühös pátriárkát arra kényszerítette, hogy koronázza őt meg egyedül. Ez a nyílt szakítás kezdete volt. A királynőnek sok barátja volt. Pártfogoltja, Hiergeszi Manasszész még mindig fővezér volt. Manasszész családi kapcsolatai révén rokona volt a nagy Ibelin családnak, amely a filiszteus síkságot ellenőrizte, és sok dél-palesztinai nemes is mellette volt. Megjegyzendő, hogy amikor 1149-ben Balduin Antiókhiába ment, csak néhány nemes tartott vele, mert abban az ügyben a királynő nem volt érdekelt. Balduin barátai északon éltek. Vezetőik Toroni Onfroi és Falconbergi Vilmos voltak, akiknek GalileáTüroszi Vilmos, XVII, 18-19, 789-792. p. Uő., i. h.; Ibn al-Kalániszí, 312. p.

545 546

212

ban voltak a birtokaik. A király nem akart erőszakhoz folyamodni. Összehívta a királyság nagytanácsát, és panaszát a tanács elé terjesztette. A papság befolyására kompromisszumot kellett elfogadnia. Ő kapta Galileát és az északi részeket, de Melisendáé maradt Jeruzsálem és Náblusz, azaz Júdea és Szamaria, valamint a tengerpart, ahol a király öccse, Amalrik Jaffa grófságát birtokolta a királynő fennhatósága alatt. Lehetetlen megoldás volt ez, és néhány hónappal később a király kérte az anyját, engedje át neki Jeruzsálemet. Jeruzsálem nélkül, mondta, nem képes megvédeni a királyságot. Núr ad-Dín hatalma napról napra nőtt, a király jogosan érvelt így, s ekkor már a legjobb hívei is kezdték elhagyni Melisendát. A királynő azonban szilárdan kitartott, fia ellen megerősítette Jeruzsálemet és Nábluszt. Ám a király csapatai a parti síkság mentén lévő Mirabel váránál meglepték és elfogták Manasszész fővezért. Megkímélték az életét, azzal a feltétellel, ha elutazik Keletről és soha többé nem tér vissza. Náblusz ezután megadta magát a királynak. Melisenda, akit a világi nemesség elhagyott, de aki mellett még mindig ott állt a pátriárka, megpróbálta tartani Jeruzsálemet. De a polgárok is ellene fordultak, és arra kényszerítették, hogy adja fel a harcot. Néhány nap után átadta a várost a fiának. A király nem lépett fel anyja ellen, mert a jogtudósok szerint, ha a józan meggondolás nem is, de a jog a királynő oldalán állt. Melisenda megkapta Nábluszt és környékét, visszavonult a politikától, de az egyház pártfogója maradt. Balduin, immár a világi hatalom legfőbb birtokosa, Toroni Onfroi-t nevezte ki Manasszész helyébe fővezérnek.547 Núr ad-Dín nagy örömmel látta az előkelő frank családok dinasztikus gondjait. Nem is zavartatta magát azzal, hogy komolyabb támadást indítson a keresztényei ellen, volt ennél sürgősebb dolga is, ugyanis Damaszkuszt akarta meghódítani. A második keresztes hadjárat kudarca után a damaszkuszi Unur néhány hónapon át rendszertelen harcokat folytatott a keresztények ellen, de a Núr ad-Díntől való félelem miatt örömmel elfogadta a jeruzsálemi békeajánlatokat. 1149 májusában kétéves fegyverszünetet kötöttek. Unur nem sokkal később, augusztusban meghalt és Mudzsíl ad-Dín, Togtekin burida emír unokája, akinek nevében Unur kormányzott, átvette a kormányzást.548 Núr ad-Dín kihasználta a burida gyengeségét. Nem cselekedett azonnal, mert novemberben meghalt a testvére, Szajf ad-Dín, és előbb a családi birtokokat kellett újra elosztani. Kutb ad-Dín, a legfiatalabb testvér örökölte Moszult és az iraki területeket, de úgy látszik, elismerte Núr ad-Dín fennhatóságát.549 A következő év márciusában Núr ad-Dín Damaszkusz ellen indult. A nagy esőzések miatt 547

Türoszi Vilmos, XVII, 13-14, 779-783. p. Náblusz Milly Fülöpé volt, aki a királynőt támogatta 1161. július 31-én, néhány héttel a királynő halála előtt Nábluszért cserébe a Jordánon túli területek birtokát kapta (Röhricht: Regesta, 96. p.). Melisenda királynővel nem tanácskoztak, talán mert túlságosan beteg volt, de testvére, Hodierna, Tripolisz özvegy grófnéja jóváhagyta a tranzakciót. Fülöp feltehetően nem Balduintól, hanem Melisendától kapta a földjeit, és Balduin csak akkor valósíthatta meg a cserét, amikor a királynő már halálán volt, hiszen ez a csere megfosztotta Melisendát egy barátjától és fő vazallusától. Fülöp felesége, Izabella vagy Erzsébet, a Jordánon túli Pagan unokahúga és utódának, Maurice-nak az örököse volt. Felesége halála után Fülöp beállt a templomos lovagok közé. Testvérének, Máriának a férje a bejrúti III. Valter Brisebarre volt, aki később – a jelek szerint – a Jordánon túli területeket birtokolta, amelyekért cserébe odaadta bejrúti birtokát. Felesége és csecsemő lánya halálakor azonban elvesztette a hűbérbirtokot, amely Fülöp lányáé, Stefániáé lett. Lásd Rey: Les Seigneurs de Montréal és Les Seigneurs de Barut, passim. 548 Ibn al-Kalániszí, 295. p. Unur vérhasban („jusantiryā”) halt meg. 549 Ibn al-Aszír, A moszuli atabégek, 171-175. p.; Ibn al-Kalániszí, 295-296. p. Lásd Cahen: i. m. 393. p. 12. jegyzet, a kéziratforrásokról.

213

csak lassan haladt, és így Mudzsír ad-Dínnek volt ideje segítséget kérni Jeruzsálemből. Núr ad-Dín ekkor visszavonult, és beérte azzal az ígérettel, hogy nevét rávésik a pénzekre, és a közös imákban megemlítik a kalifa és a perzsa szultán neve után. Így bizonyos fokig elismertette fennhatóságát Damaszkusz felett.550 1151 májusában Núr ad-Dín ismét megjelent Damaszkusz falai alatt, és ismét a frankok siettek a város megmentésére. Núr ad-Dín egy hónapig táborozott a város közelében, majd visszavonult Baalbek mellé, amelyet megbízottja, Sírkúh fivére, Ajjúb kormányzott. Eközben a frankok Balduin vezetése alatt Damaszkuszhoz értek. Sok katona meglátogathatta a város bazárját. Mudzsír ad-Dín pedig udvariassági látogatást tett a királynál a keresztény táborban. A szövetségesek azonban nem voltak elég erősek ahhoz, hogy üldözőbe vegyék Núr ad-Dínt. Ehelyett Boszra ellen vonultak. Az ottani emír, Szarhak, egyszer elfogadta Núr ad-Dín segítségét egy, Damaszkusz elleni lázadáshoz. A hadjárat nem aratott sikert, de nem sokkal később Szarhak, a kisebb muszlim urak szokásos könnyedségével összebarátkozott a frankokkal, és Mudzsír ad-Dínnek Núr ad-Dín segítségére volt szüksége, hogy Szarhakot engedelmességre bírja. Amikor Núr ad-Dín ismét északra ment, Mudzsír ad-Dín követte és ellátogatott Aleppóba, ahol egy barátsági szerződést írtak alá.551 De a damaszkusziak még ekkor is kitartottak a frankokkal fennálló szövetség mellett. 1151 decemberében egy csapat türkmén megpróbálkozott Bánjász lerohanásával, valószínűleg Ajjúb parancsára. A helyőrség válaszképpen betört Baalbek területére, ezt a támadást viszont Ajjúb verte vissza. Mudzsír ad-Dín elővigyázatosan kijelentette, hogy semmi köze ehhez a háborúskodáshoz.552 Még jobban zavarba jött, amikor 1152 őszén hirtelen megjelent Timurtas, a mardini ortokida fejedelem türkmén sereggel, amely erőltetett menetben körbevonult a sivatag peremén, és segítséget kért, hogy megtámadhassa Jeruzsálemet. Valószínűleg tudomást szerzett Balduin és Melisenda vitájáról, és azt gondolta, merész lépéssel sikert arathat. Mudzsír ad-Dín annyit engedett, hogy Timurtas beszerezhesse, amire szüksége van, de további terveiről megpróbálta lebeszélni. Timurtas ekkor átkelt a Jordánon, s tábort vert az Olajfák hegyén, mialatt a frank nemesség Nábluszban ülésezett, és minden bizonnyal arról döntött, hogy Melisendának mekkora örökrészt kell adni. A jeruzsálemi helyőrség azonnal kicsapott a türkménekre, akik, miután látták, hogy a meglepetésszerű támadás nem hoz sikert, visszavonultak a Jordánhoz. A folyóparton lecsapott rájuk a király serege, és nagy győzelmet aratott.553 A következő hónapok folyamán a keresztények és a muszlimok figyelme egyaránt Egyiptom felé fordult. A fátimida kalifátus már a teljes felbomlás küszöbén állt. AlAfdal vezír meggyilkolása óta Egyiptomnak nem volt rátermett vezetője. Al-Ámir kalifa 1129 októberéig uralkodott, akkor őt is megölték. A kormányzás feladatával egy sor érdemtelen vezír próbálkozott. Al-Ámir utóda unokatestvére, al-Háfiz lett, s erélyesebb lévén, úgy igyekezett a vezíri intézmény béklyóitól szabadulni, hogy a saját fiát, Haszant nevezte ki a posztra. Haszan azonban hűtlen volt az apjához, aki 1135-ben kivégeztette gyermekét. A következő vezír, az örmény születésű Vahram, honfitársaival töltette be a közigazgatási posztokat, amivel azt váltotta ki, hogy 1137ben Kairó utcáin napokon át keresztény vér folyt. Al-Háfiz később sem volt szerenIbn al-Kalániszí, 97-300. p. Uo., 302-311. p. 552 Uo., 311-312. p. 553 Türoszi Vilmos, XVI, 20, 792-794. p. 550 551

214

csésebb a vezíreivel, habár a nagy bizonytalanságban 1149-ig, haláláig megmaradt a trónján. Fia, al-Záfir uralma polgárháborúval kezdődött, amelyet az uralkodó két hadvezére vívott egymással. Amír ibn Szalláh győzött, és ő lett a vezér, majd három év múlva őt is megölték.554 A véget nem érő cselszövések és vérontások nagy reményeket keltettek Egyiptom ellenségeiben. 1150-ben Balduin király hozzákezdett a gázai erődítmények kijavításához. Aszkalon még mindig fátimida erősség volt, és helyőrsége állandóan pusztította a keresztények lakta területeket. Gázát szánták az Aszkalon elleni hadműveletek támaszpontjául. Ibn Szalláh vezír is megrettent, de a fátimida udvarnál élő menekültek között felismerték a munkidida Uszáma herceget, aki korábban Zangí szolgálatában állott. Őt küldték el, hogy kérje meg az ekkor Damaszkusz alatt táborozó Núr ad-Dínt, hogy egy galileiai manőverrel terelje el a keresztények figyelmét a déli részekről, miközben az egyiptomi flotta majd a frankok tengeri kikötőit pusztítja. A küldetés nem járt sikerrel, Núr ad-Dín mással volt elfoglalva. Uszáma útban hazafelé megállt Aszkalonban, és két éven át ő vezette a helybeli frankok elleni harcokat. Azután hazament Egyiptomba, éppen időben, hogy tanúja legyen az Ibn Szalláh meggyilkolását követő cselszövéseknek. Ibn Szalláhot Uszáma mostohafia, Abbász ölte meg, a kalifa beleegyezésével.555 Ez a drámai esemény, mely nem sokkal azután következett be, hogy Balduin diadalmaskodott anyja felett, arra késztette a királyt, hogy megtámadja Aszkalont. Óvatosan készült fel, és 1153. január 25-én a királyság serege az összes fellelhető ostromgéppel megjelent Aszkalon falai alatt. A királlyal tartott a johanniták és a templomosok nagymestere válogatott emberekkel, a királyság nagyurai, a pátriárka, Türosz, Kaiszareia és Názáret érseke, Betlehem és Akkon püspöke. A Szent Kereszt ereklyéje ott volt a pátriárkánál. Aszkalon fantasztikus erődítmény volt, félkörben emelkedett ki a tengerből. Tökéletes állapotban volt, s az egyiptomi kormány mindig megfelelően ellátta utánpótlással és fegyverekkel. A frank sereg néhány hónapig tehetetlen volt a falakkal szemben, habár teljes blokád alatt tartotta a várost. A húsvét táján befutó zarándokhajók emberei megerősítették a keresztény sereg sorait. Júniusban azonban megérkezett az egyiptomi flotta. A fátimidák meg sem próbálkoztak azzal, hogy a szárazföld felől mentsék fel Aszkalont, de küldtek egy hetven hajóból álló, emberekkel és fegyverekkel jól felszerelt flottát és bőséges utánpótlást. Szidóni Gérard, a mindössze húsz gályából álló, kis, keresztény flotta parancsnoka, nem merte megtámadni az egyiptomiakat. Így az egyiptomi flotta diadalmasan befutott Aszkalon kikötőjébe. Ez bátorságot öntött a védőkbe, de a hajók csak kirakodtak, majd elhajóztak, és az ostrom folytatódott. A legnagyszerűbb frank ostromgép egy hatalmas fatorony volt, magasabb a falaknál, melyről köveket és lángoló vesszőnyalábokat lehetett belőni a város utcáira. Július végén, egy éjjel a helyőrségből kilopakodott valaki, és felgyújtotta a tornyot. De szél támadt, amely a lángokat a falak felé fújta. A nagy hőség kárt okozott a falnak, amelyen reggelre nyílás tátongott. A templomosok, akik ezt a szakaszt ostromolták, úgy határoztak, hogy az övék lesz a dicsőség a győzelemért. Néhány emberük azt a feladatot kapta, hogy ne engedjen a közelbe más keresztényt, és negyven templomos lovag behatolt a városba. A helyőrség először azt gondolta, hogy minden elveszett, ám amikor látták, hogy milyen kevesen vannak a Ibn al-Aszír, 475., 486-487. p. Lásd Wiet: L’Egypte Arab, 190-195. p. Uszáma, Hitti kiad, 40-43. p.; Ibn al-Kalániszí, 314. p. Az 1151. évi egyiptomi betörésről a frank partokra Ibn al-Kalániszí ír, 307-308. p., szintén ő tudósít egy, 1152. áprilisi egyiptomi portyáról, amely Aszkalonból indult (312. p.). 554

555

215

templomosok, körülvették és megölték őket. A védők sebtiben kijavították a rést, és a templomosok holttesteit körben kifüggesztették a falakra. Mialatt – rövid fegyvernyugvás idején – a két fél eltemette halottait, a király a Szent Kereszt előtt tanácsot tartott sátrában. A világi urak a kudarctól elbátortalanodva feladták volna az ostromot, de a pátriárka és a johanniták nagymestere, Le Puy-i Rajmund meggyőzte a királyt, hogy tartson ki, ékesszólásuk a bárókat is meghatotta. A korábbinál is erőteljesebb támadást indítottak. Augusztus 19-én a város vad bombázása után a helyőrség megadta magát, azzal a feltétellel, hogy a lakosok ingóságaikkal szabadon elvonulhatnak. Balduin elfogadta a feltételt, és hűségesen be is tartotta. Amikor a muszlimok sokasága útra kelt a városból, hogy szárazföldön vagy tengeren visszavonuljon Egyiptomba, a frankok bevonultak, és elfoglalták a fellegvárat, a benne őrzött rengeteg kinccsel és fegyverrel. A király Aszkalont a testvérének, Amalriknak, Jaffa grófjának adta. A nagy mecsetből Szent Pál-székesegyház lett, s a pátriárka az egyik kanonokját, Absalomot szentelte püspökévé. Később Gerard betlehemi püspök elismertette Rómával, hogy Aszkalon az ő püspöksége alá tartozzon.556 Aszkalon bevétele a jeruzsálemi királyok utolsó nagy diadala volt, tekintélyüket jelentősen megnövelte. Igazán komoly eredménynek számított, hogy végre meghódították „Szíria menyasszonyát”, ahogyan Aszkalont abban az időben nevezték, de a város megszerzése nem járt kézzelfogható előnyökkel. Noha az erőd egykor a frankok elleni kisebb portyák támaszpontja volt, Egyiptom már nem jelentett tényleges veszélyt a keresztények számára. De most, hogy Aszkalon az övék lett, a frankokat vonzották a Nílus-menti veszélyes kalandok. Talán ezért is történt, hogy Núr ad-Dín, aki mindig hosszú távra gondolkodott, be sem avatkozott az eseményekbe, eltekintve egy kisebb, Bánjász elleni hadjárattól, amelyet a damaszkuszi Mudzsírral tervezett, de amelyből a szüntelen viszályok miatt semmi eredmény sem született. Núr ad-Dín egyáltalán nem bánta, hogy Egyiptom gyengült, miként azt sem, hogy a frankok figyelme egyre inkább dél felé terelődött. A damaszkuszi Mudzsírra nagyobb benyomást gyakoroltak az események. Azonnal biztosította Balduint odaadó barátságáról, és abba is beleegyezett, hogy évi adót fizessen neki. Mialatt a frank urak vígan utazgattak és fosztogattak a damaszkuszi területeken, a frank követek a városban királyuk számára szedték be az adót.557 Mudzsír és tanácsosa, akik igencsak adtak a biztonságukra, úgy látták, hogy számukra sokkal kedvezőbb a frank protektorátus annál, mint ha Núr ad-Dín lenne az uruk. A damaszkuszi átlagpolgár számára azonban elviselhetetlen volt a keresztények szemtelensége. A burida dinasztia ezzel a politikával a hit árulójának bizonyult. A baalbeki emír, Ajjúb, ki is használta a közhangulatot. Ügynökei bejutottak a városba és Mudzsír ellen uszítottak. Ekkoriban éppen élelemhiány volt Damaszkuszban, így Núr ad-Dín feltartóztatta a szekereket, amelyek gabonát hoztak északról, és Ajjúb ügynökei azt terjesztették, hogy mindez Mudzsír hibájából történt, aki nem óhajt muszlim társaival együttműködni. Ezen kívül Núr ad-Dín elhitette Mudzsírral, hogy a damaszkuszi előkelők összeesküvést szőttek ellene, mire az pánikba esett, és fellépett ellenük. Amikor Mudzsír mind a gazdagok, mind a szegények jóindulatát elve556

Türoszi Vilmos, XVII, 1-5., 27-30., 794-802., 804-813. p.; Ibn al-Kalániszí, 314-317. p.; Abú Sáma, 77-78. p.; Ibn al-Aszír, 490. p. 557 Ibn al-Kalániszí, 315-315. p. (nem szívesen ír a frank befolyásról Damaszkuszban); Ibn al-Aszír, 496. p. és A moszuli atabégek, 189. p.

216

szítette, megérkezett Damaszkusz falaihoz Ajjúb fivére, Sírkúh, mint Núr ad-Dín követe. A követ fenyegetően érkezett, olyan fegyveres erővel, amely barátságos küldetésnél igencsak szokatlan volt. Mudzsír nem akarta beengedni őt a városba, és nem volt hajlandó kimenni sem, hogy találkozzék vele. Núr ad-Dín ezt úgy értelmezte, hogy megsértették a követét, és nagy sereggel indult Damaszkusz ellen. A kétségbeesett Mudzsír túl későn fordult segítségért a frankokhoz. 1154. április 18-án Núr adDín letáborozott Damaszkusz alatt. Pontosan egy héttel később a keleti fal előtt kis összecsapás bontakozott ki, egy zsidó nő beeresztette a zsidó negyedbe Núr ad-Dín néhány katonáját, azután a nép megnyitotta a keleti kaput a sereg zöme előtt. Mudzsír a fellegvárba menekült, de néhány óra múlva megadta magát. Felajánlották, hogy életben maradhat és megkapja a humszi emirátust. Pár héttel később azzal vádolták, hogy összeesküszik régi damaszkuszi barátaival, és elűzték Humszból. Nem fogadta el az Eufrátesz mentén fekvő kis Balisz várost, amelyet felajánlottak neki, és visszavonult Bagdadba. Ezalatt Damaszkusz lakói nagy örömujjongással fogadták Núr ad-Dínt, aki megtiltotta katonáinak a fosztogatást, a piacokat azonnal feltöltötte élelemmel, eltörölte a zöldségre és gyümölcsre kivetett adókat. Amikor Núr ad-Dín visszatért Aleppóba, Ajjúbra bízta Damaszkuszt. Egy helyi nemes, Dahák kapta Baalbeket, ő később ugyan fellázadt Núr ad-Dín ellen, de a lázadást elfojtották.558 Damaszkusz elfoglalása sokkal nagyobb jelentőségű volt annál, hogy Balduin keresztesei bevették Aszkalont. Núr ad-Dín birtokai immár a frank államok egész keleti határán végighúzódtak, Edesszától a Jordánon túli területekig. Csak néhány kis emirátus őrizte meg függetlenségét a muszlim Szíriában, mint például Saizar. Habár a frankok birtokai nagyobbak és gazdagabbak voltak, Núr ad-Dín előnye abban állt, hogy az ő birtokai egy úrnak engedelmeskedtek, és őt nem korlátozták lázongó vazallusok, mint a frank királyt. Núr ad-Dín csillaga emelkedőben volt, ő azonban nagyon is óvatos ember volt ahhoz, hogy diadalát túl gyorsan kihasználja. Úgy tűnik, megerősítette a Damaszkusz és Jeruzsálem közötti szövetséget, és 1156-ban újabb két évvel meghosszabbította a fegyverszünetet. És még nyolcezer dukátot is fizetett, a Mudzsír által fizetett adó folytatásaképpen. Leginkább az anatóliai szeldzsuk vetélytársai miatt volt óvatos, akiktől meg akarta kaparintani az egykori edesszai grófságból általuk megszerzett részt.559 1155-ben meghalt Maszúd szultán, és fiai, II. Kilidzs Arszlán és Sáhinsáh azonnal összekülönböztek az örökségen. Az utóbbi megszerezte kaiszareiai Dzúl Nun és meliténéi Dzúl Karnajn danismend uralkodók támogatását, az előbbi pedig a legidősebb danismend, Jági Szijánét (Szivasz). Jági Sziján Núr ad-Díntól kért segítséget, és az készséggel megtámadta és elfoglalta Dukuk, Ajntab és valószínűleg Szamoszata edesszai városok szeldzsuk részét. Kilidzs Arszlán legyőzte fivérét, de annak ellenére, hogy megpróbált szövetséget létrehozni az örményekkel és a frankokkal Núr adDín ellenében, bele kellett nyugodnia, hogy elveszítette az Eufrátesz menti területeit.560

558

Ibn al-Kalániszí, 318-321. p.; Ibn al-Aszír, 496-497. p. és A moszuli atabégek, 190- 192. p.; Kamál adDín, Blochet kiad. 527-528. p. 559 Ibn al-Kalániszí, 322., 327. p. 560 Uo., 324-325. p.; Nikétasz Khoniatész, 152-154. p.; Gergely pap, 176. p.

217

Miután Núr ad-Dín északon biztosította hatalmát, ismét dél felé fordult. 1157 februárjában Balduin megszegte a Núr ad-Dínnel kötött fegyverszünetet. A fegyverszünetben bízva igen sok türkmén a Bánjász melletti gazdag legelőkre vitte nyájait és lovait. Balduin királynak fényűző életmódja miatt sok adóssága volt, és nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy megtámadja a gyanútlan pásztorokat, és elragadja állataikat. Az egyezség ilyen szégyentelen megbontása olyan értékes zsákmányhoz juttatta, amilyent Palesztinában évtizedek óta nem láttak, Núr ad-Dínt viszont bosszúra sarkallta. Mialatt Núr ad-Dín Baalbekben időzött, ahol megfékezte a helybeli lázadó emírt, fővezére, Sírkúh legyőzött néhány latin portyázót, akik a Bukaiából törtek be, a fivére, Naszr ad-Dín pedig megvert Bánjász közelében egy csapat johannitát. Májusban Núr ad-Dín elindult Damaszkuszból, hogy megostromolja Bánjászt. Sírkúh legyőzött egy kis, felmentő csapatot és csatlakozott urához a város közelében. Csakhamar bevették az alsóvárost, de a meredek hegyen két mérfölddel magasabban fekvő fellegvár kitartott Toroni Onfroi fővezér irányítása alatt. Onfroi már majdnem megadta magát, amikor megtudta, hogy a király közeledik. Núr ad-Dín felgyújtotta az alsóvárost és visszavonult, hagyta, hogy Balduin bevonuljon Bánjászba, és kijavíttassa a város falait. Amikor a frankok a Jordán mentén délre indultak, Núr ad-Dín a Galileai-tengertől északra váratlanul rájuk támadt, és nagy diadalt aratott. A király alig tudott Szafedba menekülni, a muszlimok ismét ostrom alá vették Bánjászt. Néhány nappal később azonban megtudták, hogy Kilidzs Arszlán támadásra készül. Núr adDín akkor felhagyott a Bánjász körüli próbálkozásokkal, és visszatért Aleppóba.561 Adott pillanatban több okból is kerülni kellett a nyílt háborúskodást. 1156 őszén egész Szíriát földrengéssorozat rázta meg. Damaszkuszban nem okozott súlyos károkat, de Aleppóban és Hamában, úgy hírlett, komolyan pusztított, és Apameában is leomlott egy bástya. Novemberben és decemberben újabb rengések voltak, amelyek Saizar városát is sújtották. 1157 tavaszán a földlökések Ciprust és a Tripolisztól északra fekvő parti városokat rongálták meg, 1157 augusztusában pedig még erősebb rengések pusztítottak az Orontész völgyében. Humszban és Aleppóban sok volt az áldozat. Hamában akkora volt a pusztítás, hogy a krónikások a földrengést „Hamáiföldrengésnek” nevezték el. Saizarban a munkidida fejedelmi család egy hercegi gyermek körülmetélési ünnepségére jött össze, és a fellegvár leomló falai alatt mind halálukat lelték. Csak ketten maradtak életben a családból, Saizar hercegnője, akit a romok alól mentettek ki, és Uszáma, aki diplomáciai küldetésben volt. Muszlimok és frankok azzal voltak elfoglalva, hogy sérült erődeiket javítgatták. Egy ideig senki sem gondolt komolyabb támadó akcióra.562 1157 októberében, két hónappal azután, hogy visszatért Bánjászból, Szarminban Núr ad-Dín hirtelen súlyosan megbetegedett. Mivel azt hitte, a halálán van, azt kérte, hogy hordágyon vigyék vissza Aleppóba, ahol végrendelkezett. Országát testvérére, Naszr ad-Dínra hagyta, az ő fennhatósága alatt kellett volna Sírkúhnak Damaszkuszt irányítania. Amikor azonban Naszr ad-Dín bevonult Aleppóba, hogy átvegye öröksé561

Türoszi Vilmos, XVIII, 11-15, 834-845. p.; Ibn al-Kalániszí, 325-326., 330-337. p. Torigny Róbert, I, 309. p.; Szíriai Mihály, III, 315-316. p., örmény változat, 356. p.; Chron. Anon. Syr. (szír kiadás), 302. p.; Ibn al-Kalániszí, 338-341. p.; Ibn al-Aszír, 503. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 529. p. Ibn al-Kalániszí szerint Núr ad-Dín attól félt, hogy a frankok megtámadják védtelen várait, ezért együtt tartotta seregét, hogy minden ilyen kísérletet megelőzzön. Uszáma panasza rokonai pusztulása felett – ezzel a családdal összeveszett még régebben – Abu Sámánál található, kairói kiad., I. köt. 112. p. 562

218

gét, a kormányzó, Ibn ad-Daja ellenállt. Az utcákon is zavargások voltak, s a dolgot csak súlyosbította, hogy amikor az aleppói előkelőket uralkodójuk betegágyához hívták, láthatták, hogy Núr ad-Dín még él. A beteg túljutott a krízisen, egyre jobban érezte magát. A betegség azonban úgy látszik, elsorvasztotta erejét, kezdeményező képességét. Nem volt többé legyőzhetetlen harcos. Szíriában új erők készültek, hogy színre lépjenek és átvegyék az irányítást.563

563

Türoszi Vilmos, XVIII, 17, 847-848. p.; Ibn al-Kalániszí, 341 p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 531. skk. p.; Abú Sáma, 110. p. (in R. H. C. Or.).

219

3. fejezet A császár visszatérése „Mert az északi király visszatér, és az előbbinél nagyobb sokaságot állít, néhány esztendő múlva nagy sereggel és nagy készlettel jő bizony.” (Dániel 11,13)

1153-ban, amikor Núr ad-Dín még Damaszkuszra összpontosított, s Balduin király és serege Aszkalont ostromolta, az antiókhiai hercegnő döntött a sorsáról. Azok között a lovagok között, akik Lajos francia királyt elkísérték a második keresztes hadjáratra, ott volt Geoffroy-nak, Gien grófjának és Châtillon-sur-Loing urának ifjabbik fia is. Châtilloni Rajnaldra nem várt nagy jövő hazájában, így amikor keresztes társai hazatértek, ő Palesztinában maradt. A fiatalember Balduin király szolgálatába állt, és 1151-ben elkísérte őt Antiókhiába. Az özvegy hercegnő hamar felfigyelt rá. Úgy tűnik, hogy Rajnald a hercegnő országában maradt, valószínűleg kisebb birtokhoz jutott, és talán jelenléte is hozzájárult ahhoz, hogy Konstancia visszautasította a király és a császár által kiválasztott kérőket. 1153 tavaszán a hölgy elhatározta, hogy férjhez megy Rajnaldhoz. Mielőtt azonban szándékát bejelentette volna, a király engedélyét kérte, aki az antiókhiai állam gyámja és a vőlegény hűbérura volt. Rajnald Aszkalonba sietett, ahol épp akkor állt fel a király tábora, és átadta Konstancia üzenetét. Balduin jó katonának ismerte Rajnaldot, de mindenekelőtt annak örült, hogy megszabadulhat az Antiókhia miatt ránehezedő felelősségtől, így nem akadékoskodott. Amint Rajnald hazaért, megtartották az esküvőt, és Rajnald herceg lett. A házasság nem volt népszerű. Nemcsak az előkelő antiókhiai famíliák vélekedtek úgy, hogy a hercegnő rangon alul házasodott, amikor ehhez a feltörekvő senkihez ment hozzá, de ez volt az egyszerű alattvalók véleménye is.564 Udvarias és szabályszerű lett volna, ha Konstancia megkéri Manuél császár engedélyét is. Konstantinápolyban nem fogadták kedvezően az esküvő hírét, Manuélt azonban lefoglalta egy hadjárat, amelyet a szeldzsukok ellen vezetett, s így nem nyilvánította ki haragját. Jogainak tudatában felajánlotta, hogy elismeri az új antiókhiai herceget, ha cserébe az antiókhiai frankok az ő oldalán harcolnak az örmény Torosz ellen. Pénzt is ígért arra az esetre, ha feladatukat rendesen végzik el. Rajnald ebbe szívesen beleegyezett. Úgy érezte, hogy a császári jóváhagyás megerősíti a helyzetét. Különben is, az örmények behatoltak Alexandretta körzetébe, amely a frankok szerint az antiókhiai hercegséghez tartozott. Az Alexandretta mellett lezajlott rövid csata Türoszi Vilmos, XVII, 26, 802. p. azt állítja, hogy a hercegnő titokban férjhez ment, mielőtt megkapta volna a király engedélyét Kinnamosz, 178. p. „egy bizonyos Rajnald”-nak nevezi (Ρενάλδω τινι); Szíriai Mihály, örmény változat, 310. p. Schlumberger (Renaud de Châtillon, 3. p.) tisztázza származását. Május előtt került sor a házasságra, mert májusban Rajnald már megerősítette a velenceiek kiváltságait Antiókhiában (Röhricht: Regesta, 72. p.) 564

220

után Rajnald visszaűzte Kilikiába az örményeket, és az újra meghódított területet felajánlotta a templomos rendnek. A rend átvette Alexandrettát, s hogy megvédhesse az odavezető utakat, újjáépíttette Gasztun és Bagrasz várát, amelyek a Szíriai-szorost védték. Rajnald ekkor már elhatározta, hogy a templomosokkal fog együttműködni, így kezdődött el barátságuk, amely Jeruzsálem számára végzetessé vált.565 Miután biztosította a kért területeket, Rajnald jelentkezett a császárnál a fizetségért. A császár visszautasította, mondván, hogy fő feladatát még nem oldotta meg. Rajnald ekkor taktikát váltott. A templomosok biztatására kibékült Torosszal és testvéreivel, s mialatt az örmények megtámadták a Kilikiában megmaradt néhány bizánci erődöt, ő úgy határozott, hogy megtámadja a gazdag Ciprust. Csakhogy nem volt pénze a vállalkozáshoz. Aimery, Antiókhia pátriárkája nagyon gazdag volt, s nyíltan Konstancia házassága ellen foglalt állást. Rajnald elhatározta, hogy saját hasznára megbünteti őt. Aimery a Rajmund herceg halálát követő nehéz napokban bátorságával, munkabírásával kivívta az antiókhiaiak tiszteletét, de műveletlensége és laza erkölcse sokat ártott hírnevének, ezért támadható volt. Rajnald pénzt kért tőle, s amikor nem kapott, dühében börtönbe vettette a főpapot, ahol Aimerynek kegyetlenül összeverték a fejét. Ezután sebeit bekenték mézzel, és egy egész nyári napon át a fellegvár tetejére állították ki a tűző napra, láncra verve, prédául a környék összes rovarjának. A kezelés meghozta a kívánt eredményt. A szerencsétlen pátriárka inkább fizetett, mintsem még egy hasonlóan rettenetes nap elébe nézzen. A történtek híre eljutott Jeruzsálembe is. Balduin király elszörnyedt, s azonnal elküldte a kancellárját, Rudolfot és az akkoni püspököt, hogy kijárják a pátriárka haladéktalan szabadon bocsátását. Rajnald akkor már megkapta a pénzt, így elengedte Aimeryt, aki megmentőivel Jeruzsálembe utazott, s ott a király, Melisenda királynő és a pátriárka a lehető legnagyobb tisztelettel fogadta. Aimery nem volt hajlandó visszatérni Antiókhiába.566 A pátriárka esete megrázta a felelős frank köröket, de nem hozta zavarba Rajnaldot. Most már elindulhatott Ciprus ellen. 1156 tavaszán Torosszal váratlanul partra szállt a szigeten. Az elmúlt század során az ázsiai kontinenset dúló háborúk és megszállások nem érintették Ciprust. A sziget lakói boldogan éltek, és gazdagok voltak a bizánci kormányzók irányítása alatt. Fél évszázaddal korábban a ciprusiak élelmiszer-szállítmányai nagyon sokat segítettek az első keresztes hadjárat résztvevőinek, amikor Antiókhiánál éheztek. Néhány közigazgatási vitától eltekintve a frankok és a sziget kormánya baráti kapcsolatot tartott fönn. Amint Balduin király tudomást szerzett Rajnald tervéről, azonnal figyelmeztette a szigetet. Az üzenet azonban elkésett, már nem lehetett erősítést küldeni Ciprusra. A sziget kormányzója a császár unokaöccse, Komnénosz János volt, és ott tartózkodott a nagy hírű katona, Branasz Mihály is. Amikor hírét vették a frankok partraszállásának, Branasz a szigeti milíciával a partra sietett, és eleinte kisebb győzelmeket aratott. A megszállók azonban nagyon sokan voltak, hamarosan a védők fölébe kerekedtek, és elfogták Branaszt is. Amikor azután Komnénosz János társa segítségére sietett, ő is fogságba esett. A győztes frankok és örmények bejárták a szigetet, feldúltak minden házat, templomot és kolostort, és ez a sors várt az üzletekre és a magánházakra is. Felégették a termést, bekerítették az állatokat, és a lakosokkal együtt leterelték a partra. A nőket megerőszakolták, a 565

Türoszi Vilmos, XVIII, 10, 834-835. p.; Szíriai Mihály, III, 314. p. és az örmény változat, 349. p. kedvezőbben szól Toroszról, Bar Hebraeus, Budge ford., 283. p. 566 Türoszi Vilmos, XVIII, I, 816-817. p.; Kinnamosz, 181. p.

221

gyerekek és a hasznavehetetlen öregek torkát elvágták. A hunok és a tatárok is megirigyelhették volna a rablás és gyilkolás méreteit. A gyötrelmes lázálom mintegy három hétig tartott. Akkor híre ment, hogy közeledik a császári flotta, s Rajnald kiadta a parancsot a visszahajózásra. A hajókat telerakták zsákmánnyal. Azokat az állatokat, amelyek számára már nem volt hely, magas áron eladták eredeti tulajdonosaiknak. Minden ciprusinak meg kellett váltania önmagát, s a szigeten erre a célra már egyáltalán nem maradt pénz. Ezért a frankok családjukkal együtt Antiókhiába hurcolták és bebörtönözték a kormányzót, Branaszt, a vezető egyházi személyeket, a jelentősebb birtokosokat és kereskedőket, míg meg nem érkezett a polgárokért járó pénz. Csak néhány ciprusi volt kivétel, őket megcsonkították, kigúnyolták, és Konstantinápolyba küldték.567 Ciprus sohasem tért teljesen magához a frankok és örmény szövetségeseik okozta pusztításból. Az 1157. évi, súlyos károkat okozó földrengések betetőzték a nyomorúságot. 1158-ban az egyiptomiak, akik évtizedek óta nem merészkedtek hajóikkal a ciprusi vizekre, többször megtámadták a védtelen szigetet, ám valószínűleg a kalifa kormánya jóváhagyása nélkül, ugyanis a foglyok között ott volt a kormányzó fivére, akit Kairóban nagy tisztelettel fogadtak, és azonnal visszaküldték Konstantinápolyba.568 1157-ben Thierry, Flandria grófja egy csapat lovaggal visszatért Palesztinába. ŐSzszel III. Balduin elhatározta, hogy kihasználja jelenlétüket, valamint Núr ad-Dín betegségét, és helyreállítja a frankok pozícióit az Orontész középső folyásánál. Rajnaldot is rábírták, hogy vegyen részt a királyi sereggel együtt egy Saizar elleni támadásban. Az augusztusi rettenetes földrengés után a fellegvár aszaszin kalandorok kezére került. A keresztény sereg az év vége felé ért oda. Az alsó torony azonnal elesett, s már-már megadták magukat a romokban heverő fellegvár védői, csakhogy ekkor nézeteltérés támadt az ostromlók között. Balduin a várost és környékét Thierrynek ígérte, ez lett volna a magja egy új hercegségnek, amely a korona fennhatóságához tartozott volna. Rajnald azonban arra hivatkozott, hogy a munkididák Antiókhia adófizetői voltak, s ezért azt kérte, hogy Thierry ne a királynak, hanem neki hódoljon majd az új birtokért. A gróf számára elképzelhetetlen volt, hogy egy ilyen alacsony származású ember előtt hódoljon. Balduin csak úgy tudta megoldani a problémát, hogy elvonult a vitatott területről. A sereg észak felé fordult, hogy elfoglalja Apamea romjait, és utána ostrom alá vegye Harencet. Ez tagadhatatlanul Antiókhia birtoka volt, de tekintettel Harenc stratégiai jelentőségére, Balduin és Thierry készen állt arra, hogy segítsen azt Rajnaldnak visszaszerezni. A várost hevesen bombázták kővetőikkel, s végül 1158 februárjában megadta magát. Nem sokkal később Thierry egyik lovagja, Saint Valery-i Rajnald kapta meg, s ő az antiókhiai herceg hűbéreseként irányította.569 567

Türoszi Vilmos, XVIII, 10, 834-835. p.; Kinnamosz, 78-79. p.; Szíriai Mihály, III, 315. p. és az örmény változat 350. p.; Bar Hebraeus, Budge ford. 284. p.; Gergely pap, 187. p. azt állítja, hogy Rajnald levágta az elfogott görög papok orrát. 568 Ibn Mujasszar, 473. p. 569 Türoszi Vilmos, XVIII, 17-19, 847-853. p.; Torigny Róbert, I, 316. p.; Szíriai Mihály, örmény változat, 351-353. p.; Ibn al-Kalániszí, 342., 344. p.; Saint-Valery Rajnald 1160-ban még jeruzsálemi báró volt (Röhricht: Regesta, 94. p.), de nem sokkal később visszatért nyugatra. Egyedül Torigny Róbert állítja azt, hogy megkapta Harencet.

222

Az antiókhiai herceg viselkedése nem tetszett a királynak, elhatározta hát, hogy új irányba tereli Rajnald politikáját. Tudta, hogy Rajnald és a császár viszonya igen rossz. Manuél aligha bocsátotta meg a Ciprus elleni támadást, és a király azt is tudta, hogy még mindig Bizáncé volt a keresztény világ legnagyszerűbb serege. 1157 nyarán a király követeket küldött Konstantinápolyba és a császári családból kért magának feleséget. A követséget ketten vezették: Achard, a názáreti érsek, aki útközben meghalt, és Toroni II. Onfroi. Manuél nagyon szívélyesen fogadta a küldötteket. Rövid tárgyalás után Theodóra nevű unokahúgát ajánlotta föl. Százezer hüperpüron aranyat kínált vele, tízezer aranyat az esküvői kiadásokra és ajándékokat harmincezer arany értékben. Cserébe Akkont és környékét kérte Theodórának hozományul, amelyet akkor is megtarthat, ha férje elhunyna, mielőtt a párnak gyermeke születne. Amikor a követség visszatért, és Balduin beleegyezett a feltételekbe, az ifjú hercegnő is útra kelt Konstantinápolyból. 1158 szeptemberében ért Akkonba, majd ünnepélyesen vonult be Jeruzsálembe, ahol Aimery antiókhiai pátriárka eskette össze a királylyal, mivel Jeruzsálem megválasztott pátriárkáját a pápa még nem erősítette meg székében. A hercegnő csak tizenhárom éves volt, de fejlett és bájos. Balduin el volt tőle ragadtatva, és hűséges férje lett, feladva legényélete könnyelmű szokásait.570 Úgy tűnik, a tárgyalások során Manuél megígérte, hogy segítséget nyújt Núr adDín ellen, és hogy Balduin egyetértett Manuéllal abban, hogy Rajnaldot meg kell alázni. Ezalatt a király a damaszkuszi határnál vezetett hadjáratot. 1158 márciusában Flandria grófjával együtt meglepetésszerűen Damaszkuszt is megtámadták, és április elsején megostromolták a külvárosban Dareija várát. De a lábadozó Núr ad-Dín ekkor már úton volt dél felé, hogy véget vessen a betegsége alatt elszaporodott intrikáknak. Április 7-én ért Damaszkuszba, a lakosság nagy örömére, s Balduin bölcsebbnek látta, ha visszavonul. Núr ad-Dín ekkor ellentámadásba lendült. Mialatt vezére, Sírkúh a szidóni területet pusztította, ő Habisz Dzsaldak várát támadta meg. Ezt a várat a frankok előretolt állásként építették a Galileiai-tenger délkeleti szögletében, a Jarmúk folyón. A helyőrség szorongatott helyzetében elhatározta, ha tíz napon belül nem jön segítség, feladják a várat. Balduin Thierry gróffal elindult a vár felmentésére, de ahelyett, hogy egyenesen odament volna, a tó északi partján, a Damaszkuszba vezető úton vonult. A csel bevált. Núr ad-Dín félt, hogy elvágják Damaszkusztól, és feladta az ostromot. A két sereg Butaihánál ütközött meg, a Jordán felső folyásától keletre. Amint a frankok megpillantották a muszlimokat, azonnal támadtak, mert azt hitték, hogy csak az előőrssel találkoztak. Amikor azonban egy öszvér – amelyet a király ajándékozott egy, Núr ad-Dín környezetéhez tartozó sejknek – boldogan felnyerített, mert a szagról felismerte a frankok lovai között egykori társait, a frankok rájöttek, hogy az egész muszlim sereg áll velük szemben. A támadás olyan sodró erejű volt, hogy a muszlimok meginogtak. Núr ad-Dín még nem épült fel teljesen, őt rábeszélték, hogy hagyja el a csatamezőt, és ahogy elindult, egész serege megfordult, és felbomlott sorokban vonult vissza. A frank győzelem elég volt ahhoz, hogy Núr ad-Dín fegyverszünetet kérjen. Ezután néhány éven át nem volt komolyabb háborúskodás a szír-palesztin határon. Balduin és Núr ad-Dín észak felé figyelt.571 570

Türoszi Vilmos, XVIII, 16, 22, 846., 857-858. p.; Gergely pap, 186-189. p.; Edesszai Máté, cclxxiii, 352-353. p. 571 Türoszi Vilmos, XVIII, 21, 855-856. p.; Ibn al-Kalániszí, 346-348. p.; Abú Sáma, 97-100. p. (azt írja, hogy Balduin fegyverszünetet kért, talán Ibn al-Kalániszí egy félreérthető mondata alapján).

223

1158 őszén a császár nagy sereg élén útra kelt. Konstantinápolyból Kilikia ellen vonult, s mialatt a fősereg lassan haladt kelet felé a nehezen járható parti úton, ő maga előresietett kisebb, ötszáz fős lovas csapattal. A készülődés olyan titokban folyt, a császár pedig olyan gyorsan mozgott, hogy Kilikiában senki sem tudott jöveteléről. Torosz örmény herceg a Taurusz-hegységben volt, mit sem gyanított, míg egyszer csak október végén egy latin zarándok, akit vendégül látott, visszasietett udvarába, és jelentette, hogy egynapi járásra bizánci csapatokat látott. Torosz összeszedte családtagjait, bizalmas barátait, kincseit és azonnal a hegyekbe menekült. Másnap Manuél bevonult a kilikiai síkságra. Sógora, Vatatzesz Teodor elfoglalta Tarszoszt. Manuél továbbvonult, és alig két hét alatt egészen Anazarboszig minden kilikiai város a kezére került. Torosz azonban elrejtőzött előle. Mialatt a bizánci csapatok a völgyeket kutatták, ő hegycsúcsról hegycsúcsra menekült, s végül egy Dadzsig nevű, több emberöltő óta romos, lakatlan erődben talált menedéket a Kündosz forrásához közel. Csak két legmegbízhatóbb szolgája ismerte tartózkodási helyét.572 A császár jövetele megrémítette Rajnaldot. Jól tudta, hogy nem képes ellenállni a nagy császári hadseregnek, s ez a felismerés mentette meg. Rádöbbent, ha azonnal megadja magát, jobb feltételekre számíthat, mint vesztes csata után. Gérard, katakia püspöke, Rajnald egyik legjózanabb tanácsosa megmagyarázta neki, hogy a császári hadjárat oka inkább a császári tekintély megerősítése, mint a hódítás. Rajnald ekkor sietve követeket küldött Manuélhez, s felajánlotta, hogy az antiókhiai fellegvárat átadja egy császári helyőrségnek. Amikor a követtel tudatták, ez nem elegendő, Rajnald vezeklőruhát öltött, s a Mamisztra alatti császári táborba sietett. A környék öszszes uralkodójától követek érkeztek, hogy üdvözöljék a császárt. Ott volt Núr ad-Díné, a danismendeké, a grúz királyé s még a kalifáé is. Manuél egy kicsit megváratta Rajnaldot. Körülbelül ekkor kapott hírt a száműzött Aimery pátriárkától, aki azt javasolta, hogy láncra verve vezettesse maga elé Rajnaldot, és fossza meg hatalmától. A császár azonban szívesebben vett egy alázatos alattvalót. Ünnepélyes gyűlést hívtak egybe. A császár a trónján foglalt helyet nagy sátrában, udvaroncai és külföldi követek körében, válogatott ezrede állt sorfalat, és Rajnald így hódolt előtte. A vétkes kíséretével együtt gyalog, fedetlen fővel végigment a városon és a táboron. Leborult a porba a császári emelvény előtt, míg emberei könyörgő mozdulattal az égre emelték karjukat. Jó néhány perc eltelt, mire Manuél figyelemre méltatta. Bocsánatát három feltételhez kötötte. Rajnaldnak szükség esetén bármikor át kell adnia a császári helyőrségnek az antiókhiai fellegvárat, csapatokat kell küldenie a császári hadseregbe, és Antiókhiában a latin pátriárka helyett görögöt kell választani. Rajnald megesküdött, hogy betartja a feltételeket, ekkor elbocsátották, és visszatérhetett Antiókhiába. Manuél közeledtének hírére hamarjában előkerült délről Balduin király is, testvérével, Amalrikkal és Aimery pátriárkával. Nem sokkal Rajnald visszatérte után érkeztek Antiókhiába. Balduinnak némi csalódást okozott, hogy a császár megbocsátott Rajnaldnak, s írásban azonnal kihallgatást kért Manuéltől. Manuél habozott, bizonyára attól tartott, hogy Balduin a maga számára követeli majd a hercegséget. Meglehet, ez is ott szerepelt Aimery javaslatai között. De Balduin ragaszkodott a találkozóhoz, és a császár végül engedett. Balduin úgy lovagolt ki Antiókhiából, hogy az őt kísérő polgárok könyörögtek: szerezzen békét köztük és a császár között. A találkozó óriási sikert hozott. Manuélt elbűvölte az ifjú király, akit tíz napon át vendégül látott. Kinnamosz, 179-181. p.; Edesszai Máté: i. h.; Gergely pap, 187. p.

572

224

Mialatt megvitatták egy szövetség tervét, Balduin kieszközölte a császár bocsánatát Torosznak, akinek ugyanazt kellett kiállnia, mint Rajnaldnak, és megtarthatta a hegyek között fekvő birtokait. Valószínűleg Balduinnak köszönhető, hogy Manuél nem erőltette a görög pátriárka azonnali beiktatását. Aimery visszakerült pátriárkai trónusára, és formálisan kibékült Rajnalddal. Amikor Balduin ajándékokkal felpakolva visszatért Antiókhiába, testvérét a császár mellett hagyta. 1159. április 12-én, húsvét vasárnap Manuél Antiókhiába érkezett, és ünnepélyesen bevonult a városba. A latin hatóságok mindent elkövettek, hogy visszatartsák, azt híresztelték, hogy merénylet készül ellene, de nem sikerült megfélemlíteniük. Pusztán annyit kért, hogy a polgárok állítsanak túszokat, s hogy a menetben részt vevő latin urak ne viseljenek fegyvert. Ő maga öltözéke alatt láncszemekből készült inget viselt. Zavaró eseményre nem került sor. A fellegváron ott lobogott a császári zászló, s a menet a megerősített hídon át bevonult a városba. Legelöl a varég császári testőrség pompás csapata menetelt. Azután jött a császár lóháton, bíbor köpenyben, fején gyöngyfüggős diadémmal. Rajnald gyalogosan, kantáránál fogva vezette a császár lovát, és több frank úr is ott gyalogolt a császár lova mellett. Manuél mögött lovagolt Balduin, korona nélkül, fegyvertelenül, utána következtek a birodalom fő tisztviselői. A kapun belül teljes főpapi díszben várakozott Aimery pátriárka a papsággal, hogy végigvezesse a menetet a szőnyegekkel és virággal borított utcákon át először a Szent Péter-székesegyházba, majd onnan a palotába. Manuél nyolc napig maradt Antiókhiában, és ezalatt egyik ünnepség a másikat érte. A császár, aki az ünnepélyes alkalmakkor büszke és fenséges volt, most csak úgy sugározta magából a kedvességet, és barátságos viselkedésével megnyerte a lakosságot. Azok a bőkezű ajándékok pedig, amelyekkel elhalmozta mind a nemességet, mind a népet, csak növelték az általános lelkesedést. A nyugatiaknak szánt gesztusként lovagi tornát rendezett, melyen társaival ő maga is részt vett. A császár kitűnő lovag volt, és dicsőséget szerzett magának, de társai – akik számára a lovastudomány eszköz volt és nem cél – nem állták ki olyan jól az összehasonlítást a nyugati lovagokkal. A császár és a fiatal király között a házassági köteléken alapuló rokoni kapcsolat mély barátsággá vált. Amikor Balduin vadászat közben karját törte, Manuél maga akarta kezelni, mint ahogy egykor a német Konrádot is ellátta orvosi tanácsokkal.573 Ez a pompás hét a császár tekintélyének diadala volt. Igaza volt Latakiai Gérardnak: a császár nem hódításra vágyott, hanem tekintélyét akarta növelni. Az ünnepségek végeztével csatlakozott a falakon kívül várakozó seregéhez, és a keleti muszlim határ felé indult. Szinte azonnal felkeresték Núr ad-Dín követei, akiket uruk fegyverszünet megkötésére hatalmazott fel. A latinok azt várták, hogy a császár Aleppó ellen vonul, ezért feldühítette őket, hogy fogadta a követeket, és megkezdődtek a tárgyalások. Amikor Núr ad-Dín felajánlotta, hogy mind a hatezer keresztény foglyát kiengedi börtönéből, és hadjáratot indít a szeldzsuk törökök ellen, Manuél is belegyezett abba, hogy véget vet hadjáratának. Talán szándékában sem állt harcba bocsátkozni. Lehet, hogy a keresztesek és modern védelmezőik erre árulást kiáltanak, de nehéz elképzelni, hogy mi mást is tehe573

Türoszi Vilmos, XVIII, 23-25, 859-864. p.; Kinnamosz, 181-190. p.; Nikétasz Khoniatész, 141-145. p.; Prodromosz, in R. H. C. G. II, 752., 766. p.; Edesszai Máté cclxxiv, 354-355. p.; Gergely pap, 188-189. p.; Vahram: Rímes Krónika, 505. p., Ibn al-Kalániszí, 349., 353. p. Lásd még La Monte: To what extent was the Byzantine Empire the Suzerain of the Crusading States? Byzantion, 7. köt.

225

tett volna. A keresztesek számára Szíria jelentősége minden mást felülmúlt, de Manuél szemében Szíria csak egyike volt a birodalom nem is legjelentősebb határ menti területeinek. Nem engedhette meg magának, hogy több hónapig időzzön egy hosszú és sebezhető utánpótlási lánc legvégső pontján. Serege pedig, bármilyen pompás is volt, nem kockáztathatott nagy veszteségeket. A császár nem is kívánta megtörni Núr ad-Dín hatalmát. Keserű tapasztalatai voltak arról, hogy a frankok csak fenyegetett helyzetükben örültek neki. Bolondság lett volna tehát megsemmisíteni félelmük fő forrását. Núr ad-Dín szövetségére nagy szüksége volt a birodalomnak egy még sokkal veszélyesebb ellenség, az anatóliai törökök ellen. Amint azonban az események később megmutatták, Manuél mindent megtett, hogy megakadályozza Núr adDínt Egyiptom meghódításában, mert az már végzetesen felborította volna a kényes egyensúlyt. Talán nagyobb türelemmel jobb feltételek mellett lehetett volna megkötni a fegyverszünetet. Manuélhez azonban aggasztó hírek érkeztek Konstantinápolyból egy összeesküvésről és az európai határok menti zavargásokról. Nem maradhatott tovább Szíriában.574 Mindent egybevetve a Núr ad-Dínnal kötött fegyverszünet pszichológiai tévedés volt. A frankok már csaknem elfogadták a császárt vezérüknek, ő azonban – ahogy a bölcsebbek előre megmondhatták volna – inkább törődött birodalma sorsával, mint a frankokéval. A frankok számára nem sokat jelentett a keresztény rabok szabadon bocsátása. Volt köztük néhány kiemelkedő helybeli harcos, mint pl. a templomosok nagymestere, Blancfort-i Bertrand, de többségük a második keresztes hadjárat során elfogott német volt. Ott volt a foglyok között a Tripoliszt magának igénylő Toulousei Bertrand is, akinek felbukkanása zavart okozhatott volna, ha a fogság nem törte volna meg az egészségét.575 A fegyverszünet megkötése után a császári sereg nyugat felé indult, eleinte lassan vonult, majd egyre gyorsabban, mert nyugtalanító hírek érkeztek a fővárosból. Núr ad-Dín néhány embere – uruk akarata ellenére – megpróbálta megzavarni a bizánciakat. Amikor a bizánci sereg időnyerés céljából szeldzsuk területen vágott át, a szeldzsuk szultán csapataival kisebb összetűzésekre került sor. A sereg amúgy sértetlenül ért el a nyár végén Konstantinápolyba. Három hónappal később Manuél ismét Ázsiába vezetett hadjáratot a szeldzsukok ellen, és új, mozgékonyabb taktikát próbált ki velük szemben. Emberei ugyanakkor megpróbáltak tető alá hozni a koalíciót II. Kilidzs Arszlán szeldzsuk szultán ellen. Núr ad-Dín rendkívül megkönnyebbült Manuél elutazása után, és az Eufrátesz középső folyásánál behatolt a szeldzsukok területére Jákúb Arszlán danismendi uralkodó olyan hevesen támadt északkeletről, hogy a szultán kénytelen volt területeket átadni neki Albisztán környékén, az AntiTauruszban. Kontosztephanosz Ióannész bizánci hadvezér összegyűjtötte közben azokat a katonákat, akiket Rajnald és Torosz ígért a különböző egyezményekben, majd velük és egy csapat besenyővel – akiket Manuél telepített le Kilikiában – elindult a Taurusz hágóin át. Manuél és a császári fősereg – amelyet a szerb uralkodó csapatai és olyan frank zarándokok erősítettek, akiknek a hajója éppen befutott Rodoszra – a Meander völgyében indult felfelé. A szultánnak meg kellett osztani a had574

Türoszi Vilmos, XVIII, 25, 864. p. (egyáltalán nem vádolja a császárt); Freisingi Ottó: Gesta Friderici, 229. p.; Kinnamosz, 188-190. p.; Gergely pap, 190-191. p.; Edesszai Máté, cclxxv, 355-358. p.; Ibn alKalániszí, 353-355. p. 575 Türoszi Vilmos: i. h.; Kinnamosz, 188. p. kimondottan Saint Gilles fiáról beszél (τόν Σαγγελμ υιεα és τόν τεμπλου μαιστορα).

226

erejét. Amikor Kontosztephanosz teljes győzelmet aratott az ellene küldött törökök felett, Kilidzs Arszlán feladta a küzdelmet. Írt a császárnak, és a béke fejében felajánlotta az elmúlt évei során a muszlimok által elfoglalt összes görög várost, a határok tiszteletben tartását, a pusztító portyák felfüggesztését, és azt, hogy szükség esetén a császári sereg rendelkezésére bocsát egy ezredet. Manuél elfogadta a feltételeket, de a biztonság kedvéért továbbra is az udvarában tartotta a szultán lázadó fivérét, Sáhinsáhot, aki a császárnál keresett védelmet. Kilidzs Arszlán a szerződés megerősítésére keresztény kancellárját, Kristófot küldte Konstantinápolyba. Az ő feladata volt a szultán hivatalos konstantinápolyi látogatásának előkészítése is. 1161 nyarán véget ért az ellenségeskedés, a következő tavaszon Kilidzs Arszlánt hatalmas pompával fogadták Konstantinápolyban. A szultánt nagy tisztelettel vették körül, elhalmozták ajándékokkal, de vazallus uralkodóként kezelték. A látogatás híre nagy hatással volt a keleti uralkodókra.576 Ebben az általános megvilágításban kell értékelnünk Manuél keleti politikáját. Igen értékes, tekintélynövelő győzelmet aratott, s legalábbis ideiglenesen megalázta a szeldzsukokat, akik a leginkább fenyegették birodalmát. A sikerből a frankoknak is származott némi előnye. Núr ad-Dínt ugyan nem győzték le, de megfélemlítették. Nem mert nyíltan keresztény területekre támadni. Amint megszületett a béke a szeldzsukokkal, megnyílt a szárazföldi út a nyugati zarándokok előtt. A zarándokok száma egyre nőtt, és csak a nyugati politika akadályozta meg, hogy még többen érkezzenek, minthogy háború dúlt a Hohenstaufenek és a pápaság között Németországban és Itáliában, továbbá a Capetek és a Plantagenetek között Franciaországban. Annak ellenére azonban, hogy az elkövetkezendő húsz évben Észak-Szíriában Bizánc maradt a legbefolyásosabb hatalom, a frankok között Bizáncnak csak nagyon kevés igazi barátja akadt. Az 1160. év eseményei megmutatták, hogy milyen természetű, és menyit ér a császár Antiókhia feletti fennhatósága. Balduin király visszatért délre és épp a damaszkuszi területre vezetett kisebb portyákat, kihasználva, hogy Núr ad-Dínnek északon voltak gondjai, ám ekkor meghallotta, hogy Núr ad-Dín elfogta Rajnaldot. 1160 novemberében a nyájak őszi átköltöztetése az Anti-Tauruszból az Eufrátesz síkságára arra csábította Rajnaldot, hogy betörjön a folyó völgyébe. Visszafelé lassították vonulását a zsákmányolt marhák, tevék és lovak, és Núr ad-Dín tejtestvére, Majdeddin, Aleppó kormányzója csapdába csalta. Rajnald derekasan harcolt, de az ellenfél létszámfölényben volt, ő pedig elveszítette a lovát, s elfogták. Társaival együtt megkötözve, teveháton küldték Aleppóba, ahol tizenhat éven át raboskodott. Sem a császár, sem a jeruzsálemi király, sem az antiókhiai nép nem igyekezett kiváltani őt. Rajnald a börtönben találkozhatott Edessza címzetes grófjával, az ifjú Joscelin de Courtenayvel, akit néhány hónappal korábban egy portya során fogtak el.577 Rajnald fogsága alkotmányos problémát vetett fel Antiókhiában, ahol, mint Konstancia hercegnő férje uralkodott. Az asszony magának követelte a hatalmat, de a közvélemény Konstancia első házasságából származó fia, a Dadogónak nevezett Boemund mellé állt, aki ekkor csak tizenöt éves volt. Szinte megismétlődött Melisenda 576

Kinnamosz, 191-201., 204-208. p.; Nikétasz Khoniatész 152-164. p.; Gergely pap, 193-194., 199. p.; Edesszai Máté, cclxxxii, 364. p.; Szíriai Mihály, III, 320. p.; Chron. Anon. Syr. 302. p.; Ibn al-Aszír, 544. p. 577 Türoszi Vilmos, XVIII, 28, 868-869. p.; Edesszai Máté, cclxxxi, 363-364. p.; Chron. Anon. Syr., 302. p.; Gergely pap, 303. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 533. p.; Cahen (i. m., 405. p. 1. sz jegyzet) további forrásokat ad meg, és tárgyalja a helyszíneket.

227

királynő és III. Balduin néhány évvel korábbi jeruzsálemi esete. Közvetlen veszélyről nem volt szó, mert Núr ad-Dín félt Manuéltól, s ez visszatartotta attól, hogy Antiókhiára támadjon. De a városnak hatékony kormányzásra volt szüksége. Tulajdonképpen Antiókhia legfőbb hűbérurának, a császárnak kellett volna rendezni a kérdést, Manuél azonban messze volt, s az antiókhiaiak nem is fogadták el őt fenntartás nélkül. Antiókhia normann hercegei szuverén uralkodóknak tekintették magukat, de minthogy gyakran kiskorú örökösökre szállt a trón, a jeruzsálemi királyoknak többször be kellett avatkozniuk, bár inkább rokonként, mint uralkodóként léptek fel. Antiókhiában így kialakult az a nézet, hogy valójában a király a legfőbb hűbéruruk. Kétségkívül azért fogadták el olyan könnyen Manuélt, mert Balduin jelen volt, és beleegyezett a dolgok ilyen alakulásába. A nép most is Balduintól várta a megoldást, nem Manuéltól. A királyt Antiókhiába hívták, és ő kijelentette, hogy III. Boemund a jogos uralkodó, s a kormányzást a herceg nagykorúságáig Aimery pátriárkára bízta. A döntés Konstanciának, a módszer pedig Manuélnak nem tetszett. A hercegnő azonnal a császári udvarhoz fellebbezett.578 Az 1159. év vége felé meghalt Eiréné császárné, született Sulzbachi Berta, és egyetlen leánygyermek maradt utána. 1160-ban Kontosztephanosz Ióannész vezetésével az udvari főtolmács, az olasz Theophilaktosz társaságában küldöttség érkezett Jeruzsálembe, és megkérte a királyt, hogy javasoljon egy olyan tengerentúli hercegnőt, aki hitvese lehetne a megözvegyült császárnak. Két jelölt jöhetett számításba: Mária, Antiókhiai Konstancia leánya és Melisenda, II. Rajmundnak, Tripolisz grófjának a leánya. Mindketten Balduin király unokatestvérei voltak, és híres szépségek. Balduint zavarta volna a császár és Antiókhia szorosabb kapcsolata, és ezért Melisendát javasolta. A követek Tripoliszba utaztak hát, hogy jelentést készítsenek a hercegnőről, akire az egész frank Kelet máris úgy tekintett, mint jövendő császárnéra. Tripoliszi Rajmund büszke volt és elhatározta, hogy jelentős hozományt ad testvérének, és hatalmas összeget költött kelengyére is. Melisenda anyja, Hodierna és Melisenda királynő is elhalmozta ajándékokkal. Mindenfelől lovagok igyekeztek Tripoliszba, abban a reményben, hogy meghívják majd őket az esküvőre. Konstantinápolyból azonban nem érkezett meg a végső válasz. A követek beszámoltak a császárnak Melisenda személyéről, de emlékeztették arra is, hogy pletykák keringtek születése körül, hiszen mindenki tudta, hogy az anyja akkoriban összeveszett az apjával. A valóságban valószínűleg semmi kétség sem férhetett Melisenda törvényes származásához, de lehet, hogy a császár a pletykák miatt mégis habozott. Ezután tudta meg, hogy Balduin beavatkozott Antiókhia ügyeibe, majd befutott Konstancia fellebbezése is. 1161 kora nyarán az egyre türelmetlenebb Rajmund Konstantinápolyba küldte egyik lovagját, Risbergi Ottót, hogy megtudja, mi a helyzet. Augusztusban Ottó azzal tért vissza, hogy a császár felmondta az eljegyzést.579 A megrázkódtatás és a megaláztatás sok volt Melisendának. Egészsége megromlott, csakhamar elsorvadt, mint egy középkori francia regényben a Princess Loin578

Türoszi Vilmos, XVIII, 30, 874. p.; Szíriai Mihály, III, 324. p. azt állítja, hogy Konstanciát Torosz fosztotta meg az Antiókhia feletti uralomtól. 579 Türoszi Vilmos, XVIII, 30, 874-876. p.; Kinnamosz, 208-210. p., azt írja, hogy a származásáról terjengő híreszteléseken túl Melisenda ráadásul nem volt teljesen egészséges sem. Egy, 1161. július 31-én kelt oklevélben, amely Milly Fülöpnek adja a Jordánon túli területet, úgy említik Melisendát, mint „Iutmae Imperatricis Constantinopolitanae” (Konstantinápoly jövendő császárnéja). Melisenda és a fivére a királlyal voltak Názáretben (Röhricht: Regesta, 96. p.)

228

taine. Fivére, Rajmund, őrjöngött. Dühösen kérte, hogy térítsék meg a kelengyére költött pénzét. Amikor Konstantinápoly ezt megtagadta, felfegyverezte annak a tizenkét gályának a legénységét, amelyeknek Melisendát kellett volna Konstantinápolyba szállítaniuk, s elkezdte Ciprus partjait fosztogatni.580 Balduin király unokatestvéreivel együtt várta a híreket, és igen nyugtalan volt, különösen, amikor a bizánci követek azt a parancsot kapták, menjenek Antiókhiába. A nyomukba eredt. Antiókhiában találta a császár fényes követségét, amelyet Anna Komnéné fia, Alexiosz Brüenniosz Komnénosz és Konstantinápoly prefektusa, Kamatérosz János vezetett. A követek akkorra már el is rendezték a házassági szerződést a császár és Antiókhiai Mária hercegnő között, jelenlétük pedig elegendő volt ahhoz, hogy Konstanciából a hercegség uralkodója legyen. Balduinnak el kellett fogadnia a helyzetet. Mária még az unokatestvérénél, Melisendánál is bájosabb volt. Szeptemberben kelt útra Szent Simeon kikötőjéből. Büszke volt arra, hogy császárné lesz és boldog tudatlanságban utazott végzete felé. Decemberben esküdött meg a császárral a Hagia Szophiában. Az esketést három pátriárka végezte, Konstantinápoly pátriárkája, Lukács, II. Atanáz, Antiókhia címzetes pátriárkája és Szophróniosz, alexandriai pátriárka.581 Balduin jól látta a bizánci szövetség értékét, de Manuél sikere a keresztény Északon nagyobb volt annál, mint amekkorát ő jónak látott, és kevésbé volt hatékony, mint amire Núr ad-Dín miatt szüksége volt, még ha a következő két évben vissza is vetette a muszlim támadásokat. A császár házassága a király számára diplomáciai kudarcot jelentett. Balduin hazaindult. Országa kormányzása simán folyt, amióta az anyját eltávolították a hatalomból. Melisenda 1157-ben bukkant fel ismét, régens tanácsban elnökölt, miközben Balduin háborúban volt. Az ő feladata az egyházi intézmények pártfogása, támogatása volt. Amikor 1157 novemberében meghalt Foucher pátriárka, Melisenda egyszerű papot, a saját ismerősét, Nesle-i Amalricot juttatta a helyére. Amalrik jó nevelésben részesült, de járatlan volt a világi dolgokban, és nem volt kellő gyakorlati érzéke. Kinevezése ellen felemelte szavát Hernesz, Kaiszareia érseke, és Rudolf, Betlehem püspöke. Amalriknak Frigyes akkoni püspököt kellett Rómába küldenie a pápai jóváhagyásért. Frigyes tapintata és – mint rebesgették – megvesztegetései elnyerték a pápai kúria támogatását.582 Az egyházzal kapcsolatos tevékenységében Melisendát a mostohalánya, Flandriai Szibilla segítette, aki 1158-ban elhatározta, nem tér vissza férjével, Thierryvel Európába, hanem apácának áll a Melisenda által Betániában alapított kolostorban. Amikor 1161 szeptemberében Melisenda meghalt, helyét a királyi családban és az egyházi ügyek támogatásában Szibilla vette át, négy évvel később bekövetkezett haláláig.583 Tripoliszon átutazva III. Balduin király megbetegedett. Tripolisz grófja saját orvosát, a szír Barakot küldte hozzá, de a király állapota rosszabbodott. Továbbutazott Bejrútba, és ott halt meg 1162. február 10-én. Erős felépítésű, magas férfi volt, viruló arcszíne, tömött, szőke szakálla jó egészséget, férfiasságot sugárzott. Mindenki úgy hitte, hogy Barak orvosságai mérgezték meg. Harmincharmadik évében járt. Ha to580

Türoszi Vilmos, XVIII, 31, 33, 976., 878-879. p. Uo., 31, 875-876. p.; Kinnamosz, 210-211. p.; Nikétasz Khoniatész, 151. p. fennen dicséri az új császárné szépségét. 582 Türoszi Vilmos, XVIII, 20, 854. p. Röhricht a Regestában (88., 94. p.) példákat hoz Melisenda karitatív tevékenységére. 583 Türoszi Vilmos: i. h., említi Szibilla szerepét. Ernoul, 21. p. írja, hogy Szibilla nem volt hajlandó elhagyni a Szentföldet. 581

229

vább élt volna, nagy király lett volna belőle, mert megvolt benne a szükséges energia, az előrelátás és az ellenállhatatlan személyes varázs. Művelt volt, járatos a történelemben és a jogban. Alattvalói keserűen gyászolták, és még a muszlim parasztok is előjöttek a hegyekből, hogy leróják tiszteletüket holtteste előtt, amikor a gyászmenet lassan Jeruzsálem felé vonult. Núr ad-Dín néhány barátja azt javasolta az atabégnek, hogy elérkezett az idő a keresztények megtámadására. Núr ad-Dín azonban akkor ért vissza egy sokáig halogatott mekkai zarándokútról, és nem volt hajlandó megzavarni egy népet, amely nagy uralkodóját gyászolta.584

584

Türoszi Vilmos, XVI, 2, 705-706. p. rövid jellemrajzot ad III. Balduinról.

230

4. fejezet Egyiptom varázsa „Nem! Hanem Egyiptom földjére megyünk be!” (Jeremiás 42,14)

III. Balduinnak nem volt gyermeke. Görög felesége, Theodóra csupán tizenhat éves volt, amikor megözvegyült. Balduin utóda a fivére, Amalrik lett, Jaffa és Aszkalon grófja. Balduin halála után nyolc nappal Amalrik pátriárka királlyá koronázta őt. Az utódlással kapcsolatban kisebb gondok merültek fel. A bárók nem akarták feladni királyválasztói jogukat, noha más jelölt szóba sem került. Egyetlen törvényes kifogással tudtak csak élni. Négy évvel korábban Amalrik elvette Courtenay-i Ágnest, edesszai II. Joscelin leányát. A házastársak harmadfokú unokatestvérek, tehát olyan közeli rokonok voltak, akik számára az egyház a házasságkötést nem engedélyezte. A pátriárka megtagadta a házasság megerősítését. Más okok miatt sem kedvelték Ágnest. Sokkal idősebb volt a férjénél. 1149-ben ölték meg első férjét, Marasi Rajnaldot, amikor Amalrik még csak tizenhárom éves volt, és Ágnes hírneve nem volt épp makulátlan. A pátriárka és a bárók kérték a házasság megsemmisítését. Amalrik ebbe azonnal beleegyezett, de kérte, hogy ismerjék el törvényesnek két gyermekét, Balduint és Szibillát, valamint az utódláshoz való jogukat.585 Amalrik ekkor huszonöt éves. Magas és jóképű volt, mint a bátyja, még arcszínük és tömött, szőke szakálluk is hasonlított, bár bírálói szerint a mellkasa kissé kövérkés volt. Nem volt olyan művelt, mint III. Balduin, de tájékozott volt a jogban. Balduin szívesen társalgott, Amalrik viszont dadogott kissé, ezért hallgatag volt, ám gyakran hatalmas hahotázásban tört ki, ami némileg csorbította méltóságát. Sohasem lett olyan népszerű, mint a bátyja, mivel nem volt olyan kedves és nyílt modorú. S magánélete sem volt kifogástalan.586 Trónra lépése után pár hónappal már tanúbizonyságát adhatta államférfiúi képességeinek, amikor Gérard, Szidón és Beaufort ura minden alapos indok nélkül elvette egy vazallusa javait, és az illető a koronához fellebbezett. Amalrik követelte, hogy a királyság nagytanácsa tárgyalja az ügyet. Ott elfogadtatott egy rendeletet (assise), amely precedensekre alapozva lehetővé tette, 585

Türoszi Vilmos, XIX, I, 4, 883-884., 888-890. p. Torigny Róbert, I, 309. p. 1157-re teszi Amalrik esküvőjét. Ágnes első férjéről lásd e mű II. köt. 216. p. Türoszi Vilmos folytatói jó okkal gyűlöltél Ágnest (lásd e mű, II. köt. Az iszlám diadala – Muszlim egység c. rész.). Lehet, hogy eltúlozták a hibáit, de nem valószínű, hogy a bárók pusztán a távoli vérrokonság miatt ragaszkodtak a váláshoz. Vilmos szerint I. Joscelin és Salernói Mária leánya, Stefánia apátnő hívta fel a figyelmet a vérrokonságra, de mindenki tudhatta, hogy I. Balduin és I. Joscelin első unokatestvérek voltak, és a pátriárka meg is tagadta, hogy megkösse a házasságot. Ágnes valószínűleg 1133-ban született, anyjának, Beatrixnek az első férje 1132-ben halt meg, és a hölgy nem sokkal utána férjhez ment Edesszai Joscelinhez. 586 Türoszi Vilmos, XIX, 2-3, 884-888. p.

231

hogy a hűbéresek uraikkal szemben a legfelsőbb bírósághoz folyamodhassanak. Ha egy úr nem jelent meg a bíróság előtt, az ügyet a kárára döntötték el, és a hűbérest visszahelyezték birtokába. Ez a törvény, amely a nagybirtokosok hűbéreseit közvetlen kapcsolatba hozta a királlyal, akinek hűbéresküt kellett tenniük, óriási hatalmat ruházott egy erős királyra, aki képes volt kézben tartani a legfelsőbb bíróságot. Csakhogy a legfelsőbb bíróságot éppen annak a felső osztálynak a tagjai alkották, akik ellen a törvény irányult. Gyenge kezű király esetében a törvényt a király ellen lehetett felhaszEgyiptom a XII. században nálni úgy, hogy azt a királyi birtokok bérlőivel szemben alkalmazták.587 Ezt a rendeletet több is követte, amelyek a király és vazallusai kapcsolatát szabályozták. Amalrik előbb odahaza szilárdította meg királyi hatalmát, majd a külügyeket szedte rendbe. Készen állt arra, hogy északon feláldozza Antiókhiát Bizáncnak. 1162 vége felé zavargások voltak Kilikiában, miután megölték Istvánt, Torosz fivérét, aki épp Andronikosz császári kormányzó lakomájára tartott. Torosznak megvolt az oka, hogy István vesztét kívánja, de Andronikoszt bűnrészességgel vádolta, és lecsapott Mamisztrára, Anazarboszra és Vahkára, meglepte és lemészárolta a görög helyőrségeket. Amalrik azonnal a császár támogatására sietett, a császár pedig Andronikoszt a jó képességű, magyar származású hadvezérrel, Konstantin Kolomannal váltotta fel. Kálmán megerősített csapatokkal jött Kilikiába, és Torosz bocsánatkérések közepette visszavonult a hegyekbe.588 Antiókhiai Boemund ekkor már tizennyolc éves volt, alkalmas a kormányzásra. Konstancia szerette volna megtartani a hatalmát, és Kolomantól kért katonai segítséget. A kérés hírére zendülés tört ki Antiókhiában. Konstanciát száműzték, és III. Boemund foglalta el a helyét. Konstancia nem sokkal később meghalt.589 A császár nem bánta a változást, mert Amalrik biztosította afelől, 587

Erről a fontos határozatról lásd e mű II. köt. 198-199. p. La Monte: Feudal Monarchy, 22-23., 99., 153. p. és még Grandclaude: Liste d’Assises de Jérusalem, in Mélanges Paul Fournier, 329. skk. p. Ő 1166-ra teszi ezt a határozatot, és felsorolja az Amalriknak tulajdonított többit is. 588 Kinnamosz, 227. p.; Gergely pap 20. p.; Szembat connétable, 621. p.; Szíriai Mihály, III, 319. p., örmény változat, 349., 356. p. 589 Szíriai Mihály, III, 324. p., ezt megerősíti Chron. Anon. Syr. A két mű összekeveri az 1160. és 11621163. évek eseményeit. Ughelli: Italia Sacra, VII, 203. p. idéz egy, 1167. évi oklevelet, amelyben III. Bo-

232

hogy tiszteletben tartja legfőbb hűbéri hatalmát. A biztonság kedvéért magához hívatta Konstantinápolyba Konstancia másodszülött fiát, Balduint, majd később a Rajnaldtól született gyermekeit is. Balduin belépett a császári seregbe, és csatában esett el.590 Míg Amalrik király nyíltan pártolta a bizánciakat, egyúttal VII. Lajos francia királynak is írt, és azt tudakolta, van-e remény arra, hogy segít a szíriai latinoknak?591 Ahhoz, hogy Amalrik elérje fő politikai célját, és megszervezze az Egyiptom feletti uralmat, szükséges volt a bizánciak jóindulata. Amalrik nagyon is jól tudta, hogy a latin államok léte a muszlim szomszédok széthúzásától függött. A muszlim Szíria most egységes volt, de amíg Egyiptom ellenséges viszonyban volt Núr ad-Dínnal, a helyzet nem volt reménytelen. A fátimida kalifátus azonban ekkor oly mértékben hanyatlásnak indult, hogy bukása közelinek látszott. Létkérdés volt, hogy a kalifátus ne hulljon Núr ad-Dín ölébe. Aszkalon elvesztése óta a kalifa udvarát egyre nagyobb zűrzavar jellemezte. Abbász vezír egy évvel élte túl a szerencsétlenséget. Fia, Naszr, az ifjú al-Záfir kalifa kegyence volt, bizalmas barátságuk botrányos pletykákat táplált. Ez feldühítette Abbászt, nem annyira erkölcsi meggondolásokból, hanem mert okkal gyanította, hogy al-Záfir az apa ellen akarja kijátszani a fiút. Uszáma még mindig az udvarnál volt, és megtudta, hogy Naszr valóban beleegyezett apja megölésébe. Igyekezett hát kibékíteni az apát és a fiút, és meggyőzte Naszrt, hogy a legjobb az lenne, ha a kalifát ölnék meg. Naszr ekkor meghívta jótevőjét egy éjszakai mulatságra, és ledöfte. Abbász úgy tett, mintha azt hinné, a gyilkosok a kalifa fivérei voltak, és kivégeztette őket. Megkaparintotta a kalifa kincstárát, és a trónra al-Záfir öt esztendős kisfiát, al-Fáizt ültette, aki végignézte nagybátyjai kivégzését, s attól kezdve viszszatérő rángatózás gyötörte. A család hölgytagjai gyanították az igazságot, és Felső-Egyiptom kormányzójához, az örmény származású Ibn Ruzzikhoz fordultak, hogy mentse meg őket. A kormányzó Kairóba vonult, és a maga oldalára állította a helyőrség tisztjeit. Abbász és Naszr összecsomagolták kincseiket, és 1154. május 29én elmenekültek a fővárosból. Magukkal vitték Uszámát, aki máris intrikálni kezdett Ibn Ruzzikkal. Amint kijutottak a Sínai-sivatagból, Montrealból frank csapatok ütöttek rajtuk. Uszáma épségben elmenekült, és eljutott Damaszkuszba. Abbászt lemészárolták, és Naszrt a kincsekkel együtt elfogták. Átadták a templomosoknak, s ő azonnal kijelentette, kereszténnyé kíván lenni. A kairói udvar azonban hatvanezer dinárt kínált Naszrért, így abbahagyták vallásos oktatását, és láncra verve Kairóba küldték. Ott a volt kalifa négy özvegye saját kezével csonkította meg Naszrt, majd felakasztották, és a teste két esztendeig lógott a Zavila kapunál.592 Ibn Ruzzik 1161-ig kormányzott. 1160-ban a gyermek kalifa meghalt, s helyébe kilencéves unokatestvére, al-Ádid lépett, akit egy évvel később arra kényszerítettek, hogy vegye feleségül Ibn Ruzzik lányát. De a kalifa nagynénje, al-Záfir nővére tartott emund „Antiókhia hercegének, Laodikeia és Gibel urának” nevezi magát. Mivel Latakia és Dzsabala az anyja birtoka volt, ő ekkor valószínűleg már halott volt. 590 Balduinról lásd e mű II. köt. Az iszlám diadala – Muszlim egység c. rész. Konstanciának Rajnaldtól született Ágnes nevű lányát a bizánci trón kijelölt örököse, a magyar Béla-Alexiosz, vette feleségül, aki 1173-ban III. Béla néven Magyarország királya lett. (Nikétasz Khoniatész, 221. p.) 591 Amalrik levele Bouquet-nál, in R. H. F., 16. köt. 36-37., 29-240. p. A második levél az Antiókhiát fenyegető bizánci veszélyről szól. III. Boemund kb. ugyanabban az időben írt Lajos királynak (uo., 2728. p). 592 Uszáma, Hitti kiad, 43-54. p. (elbeszélése nem tudja elrejteni alkalmi hűtlenségeit); Ibn al-Aszír, 492-493. p.; Türoszi Vilmos XVIII, 9, 832-834. p. Egyiptom történetéről ebben az időszakban lásd Wiet: l’Egypt Arabe, 191. skk. p.

233

a vezér becsvágyától. Rávette a barátait, hogy döfjék le Ibn Ruzzikot a palota csarnokában. Ám mielőtt 1161 szeptemberében meghalt volna, magához hívatta, és ő maga ölte meg a hercegnőt. Ezután tizenöt hónapra al-Ádil, Ibn Ruzzik fia lett a vezír; őt Sávar, Felső-Egyiptom kormányzója fosztotta meg hatalmától, és ölette meg. Sávar nyolc hónapig uralkodott, majd 1163 augusztusában arab kancellárja, Dzirgam elkergette. Dzirgam hatalma megszilárdítása érdekében mindenkit megölt, akitől tarthatott, így az egyiptomi sereg csaknem valamennyi rangidős tisztjét elveszítette.593 1160-ban Balduin Egyiptom megszállásával fenyegetőzött, és szándékától csak azért állt el, mert százhatvanezer dináros évi adót ígértek neki. Ezt az adót azonban soha nem fizették meg, és 1163 szeptemberében ez volt Amalrik ürügye, hogy Egyiptom ellen induljon. Nehézség nélkül átkelt a Szuezi-földszoroson, és Pelusiumot vette ostrom alá. A Nílus azonban éppen áradt, és Dzirgam visszavonulásra késztette Amalrikot azzal, hogy átvágatott néhány gátat.594 Núr ad-Dín felfigyelt Amalrik beavatkozására, és távollétét kihasználva megtámadta a leggyengébb keresztes államot, Tripoliszt. Megszállta a Bukaia völgyét, hogy megostromolja a keskeny síkságot uraló Krak várát. A frankok szerencséjére Hugó, Lusignan grófja és Gottfried Martel, Angoulême grófjának testvére – hazatérőben egy jeruzsálemi zarándoklatról – éppen Tripoliszon utazott át. Csatlakoztak Rajmund grófhoz. Az Antiókhiába küldött segélykérésre nemcsak III. Boemund emberei érkeztek meg, hanem Konstantin Koloman császári tábornok is. Az egyesült keresztény sereg gyorsan átvonult a dombokon, és meglepte a muszlimokat Krak alatti táborukban. Rövid csata után, amelyben Kálmán és emberei igencsak kitüntették magukat, Núr ad-Dín rendezetlen sorokban Humsz felé menekült. Ott rendbe szedte csapatait, és erősítés is csatlakozott hozzá. A keresztények erre felhagytak az üldözésével.595 Nem sokkal később az Egyiptomból elmenekült ex-vezír, Sávar megjelent Núr adDín udvarában, s felajánlotta, ha katonai segítséget nyújt neki Kairó visszaszerzéséhez, fedezi a hadjárat költségeit, átad határ menti területeket, elismeri Núr ad-Dín fennhatóságát, és évi adóként felajánlja neki országa jövedelmének egyharmadát. Núr ad-Dín habozott. Nem szívesen tett kockára egy sereget, amelyet vonulási útvonalán végig a frankok veszélyeztettek. Csak 1164 áprilisában döntött, miután találomra felütötte tanácsért a Koránt. Nagy csapattal elindította Sírkúhot, legmegbízhatóbb hadvezérét, hogy Sávarral együtt induljanak el a sivatagon át, míg ő elterelő hadműveletbe fogott, és Bánjászt vette ostrom alá. Sírkúhhal tartott az unokaöccse, Szaladin, Nadzsm ad-Dín Ajjúb fia, egy huszonhét éves fiatalember, aki egyáltalán nem lelkesedett azért, hogy csatlakoznia kellett a hadjárathoz. Dzirgam megrettent és Amalriktól kért segítséget, de Sírkúh gyorsan haladt: átkelt a Szuezi-földszoroson, még mielőtt a frankok közbeavatkozhattak volna. Dzirgam fivére kis létszámú csapatot tudott csak összeszedni, és vereséget szenvedett Pelusiumnál. 1164. május végére Sávar helyreállította uralmát Kairóban, és Dzirgam halott volt.596 593

Ibn al-Aszír, 529. p.; Abú Sáma, 107. p. Türoszi Vilmos, XIX, 5, 890-891. p.; Amalrik levele, in R. H. F., 16. köt. 59-60. p. Arról biztosítja Lajos királyt, hogy Egyiptomot kis segítséggel meg lehet hódítani; Szíriai Mihály, III, 317. p. 595 Türoszi Vilmos, XIX, 8, 894-895. p.; Ibn al-Aszír, 531. p. és A moszuli atabégek, 207-209. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 534. p. Szíriai Mihály, III, 324. p. Ibn al-Aszír szerint a bizánciak alkották a keresztény sereg legnagyszerűbb részét. 596 Türoszi Vilmos, XIX, 5, 7, 891-892. p.; Abú Sáma, 107. p.; Ibn al-Aszír, 533. p. és A moszuli atabégek, 215-216. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 46-48. p. 594

234

A hatalomba visszatért Sávar felrúgta az alkut, és Sírkúhot visszaküldte Szíriába. Sírkúh erre nem volt hajlandó, és elfoglalta Bilbeiszt. Sávar ekkor Amalrikhoz fordult, kérte, siessen hozzá, és felajánlott ezer dinárt a Jeruzsálemből a Nílusig vezető út mind a huszonhét szakaszára. Ezen kívül további adományokat ígért johannita lovagoknak, akik a királlyal tartanak, és azt is megígérte, hogy fedezi a lovak élelmezési költségeit. Amalrik először országa védelmét biztosította, majd augusztus elején sietve a Nílus menti Fákuszba ment. Ott csatlakozott hozzá Sávar, és együtt ostromolták Sírkúhot Bilbeiszben. A vár három hónapig állt ellen, s már csaknem elesett, amikor Amalrik – aki híreket kapott Szíriából – úgy döntött, hogy abbahagyja az ostromot, amennyiben Sírkúh elhagyja Egyiptomot. Sírkúh ebbe beleegyezett, és a két sereg, a frank és a szíriai, párhuzamos utakon átvonult a Sínai-félszigeten. Sávar egyedül maradt, az övé lett az ország. Sírkúh utolsóként indult el emberei közül. Amikor elbúcsúzott a frankoktól, az egyik frank, aki frissiben érkezett Keletre, megkérdezte, hogy nem tart-e árulástól. Büszkén felelte, hogy egész serege kész a bosszúra érte, a frank pedig erre udvariasan azt válaszolta, hogy most értette meg, miért becsülik oly nagyra a keresztesek Sírkúhot.597 Az a hír, amely Amalrikot a gyors visszatérésre késztette, Antiókhiából érkezett. Amint Núr ad-Dín megtudta, hogy Amalrik Egyiptomba ment, megtámadta az északi hercegséget, és ostrom alá vette Harenc kulcsfontosságú várát. Vele tartott a fivére serege is Moszulból, valamint Dijarbakir, Mardin, Diert és Kir ortokida uralkodóinak csapatai. Harenc birtokosa, Saint-Valery-i Rajnald derekasan védekezett. Boemund herceg Tripoliszi Rajmundhoz, az örmény Toroszhoz és Koloman tábornokhoz fordult segítségért, akik augusztus közepén együtt keltek útra. Jövetelük hírére Núr adDín feladta az ostromot. Tudjuk, hogy Núr ad-Dínt különösen a bizánci csapatok jelenléte nyugtalanította. Amint visszavonult, Boemund, akinek mintegy hatszáz lovagja volt, elhatározta, hogy nyomában marad, annak ellenére, hogy Saint-Valery-i Rajnald nem tanácsolta ezt, hiszen a muszlim sereg jóval nagyobb volt, mint a Boemundé. A két sereg augusztus 10-én csapott össze Arta közelében. Boemund nem hallgatott Toroszra, azonnal támadott, s amikor a muszlimok visszavonulást színleltek, a nyomukba eredt, csapdába került, és a moszuli sereg körülzárta őt és lovagjait. Torosz és a fivére, Mleh óvatosabb volt, s elmenekült a csatamezőről. A keresztény sereg maradékát elfogták, vagy megölték. A foglyok között volt Boemund, Tripoliszi Rajmund, Konstantin Koloman és Lusignani Hugó. A foglyokat megkötözve, egymáshoz láncolva Aleppóba vitték.598 Núr ad-Dínnak azt javasolták tanácsadói, vonuljon azonnal a védtelen Antiókhia ellen, ő azonban nem vállalkozott erre. Ha Antiókhia ellen indulna, mondta, a görögök azonnal fegyvereseket küldenének a fellegvárba, és még ha be is tudná venni a várost, a fellegvár kitartana a császár érkezéséig. Núr ad-Dín szerint jobb, ha Antiókhia egy jelentéktelen frank államocska marad, mint ha egy nagy birodalom részévé válik. Nagyon igyekezett, hogy ne sértse meg Bizáncot, így százötven selyem öltözé597

Türoszi Vilmos, XIX, 7, 893-894. p.; Ibn al-Aszír, 534-536. p. és A moszuli atabégek, 217-219. p.; Abú Sáma, 125. p. 598 Türoszi Vilmos, XIX, 9, 895-897. p. tévesen 1165-re teszi; Torigny Róbert, I, 355. p.; I. Amalrik és Gaufred Fulcher levelei VII. Lajoshoz, in R. H. F., 16. köt. 60-62. p.; Kinnamosz 216. p. (röviden utal Kálmán elfogására); Szíriai Mihály, III, 324. p.; Chron. Anon. Syr., 304. p.; Busztán, 559. p.; Kamál adDín, Blochet kiad., 510. p.; Abú Sáma, 133. p.; Ibn al-Aszír, A moszuli atabégek, 220-223. p.

235

kért cserébe szinte azonnal szabadon bocsátotta Kolomant. Ismét a császár tekintélye mentette meg Antiókhiát a kereszténység számára. Az északra siető Amalrikhoz út közben csatlakozott Flandriai Thierry, aki immár negyedszerre jött zarándokútra Palesztinába. A király ezzel az erősítéssel megállt Tripoliszban, hogy érvényesítse régensi jogait a gróf fogsága idejére. Onnan a sereg Antiókhiába tartott, ahol tárgyalni kezdett Núr ad-Dínnel. Núr ad-Dín magas váltságdíjért hajlandó volt elengedni Boemundot és Toroszt, de csak azért, mert ők a császár vazallusai voltak, ám nem engedte szabadon sem Tripoliszi Rajmundot, sem régi foglyát, Châtilloni Rajnaldot.599 Amalrik nyugtalan lett, amikor egy császári küldött felkereste, és megtudakolta, hogy mit keres Antiókhiában. Amalrik válaszképpen Konstantinápolyba küldte Kaiszareia érsekét és a pohárnokmesterét, Saint-Amand-i Odót, hogy egy császári hercegnőt kérjen magának feleségül, és hogy szövetséget ajánljon a császárnak Egyiptom meghódítására.600 Manuél két évig válasz nélkül hagyta a követeket. Időközben Amalrik visszatért délre, mert Núr ad-Dín, ahelyett hogy Antiókhiára támadt volna, októberben hirtelen megjelent Bánjásznál, miközben a város ura, Toroni II. Onfroi Amalrik seregében volt. Núr ad-Dín elhíresztelte, hogy a célja Tibériás, mire a helyi frank milícia odasereglett. Bánjász helyőrsége eleinte derekasan védekezett. Azt remélték, hogy az éppen Palesztinába érkezett Flandriai Thierry eljön majd a felmentésükre, de egyszer csak, talán árulás folytán, a vár megadta magát. Núr ad-Dín elfoglalta a környező vidéket, és azzal fenyegetőzött, hogy bevonul Galileába. Az ottani bárók adót ígértek neki, ha eláll a szándékától.601 Antiókhiai Boemund kiszabadulása után azonnal Konstantinápolyba ment, hogy meglátogassa a nővérét, és pénzt kérjen sógorától a váltságdíj még ki nem fizetett részére. Manuél megadta a kért segítséget. Cserébe Boemund egy görög pátriárkával, II. Atanázzal tért vissza Antiókhiába. Aimery latin pátriárka tiltakozásul Kuszajr várába vonult vissza száműzetésbe.602 Ezután öt éven át a görögök uralták az antiókhiai egyházat. Nem tudunk arról, hogy elkergettek volna latin püspököket, de a megüresedett helyeket görögökkel töltötték be. Mindez nem vonatkozott az Antiókhiához tartozó Tripolisz latin egyházára. A görögök felülkerekedése a latinok karjába kergette a jakobitákat. A két egyház között 1152 óta volt baráti a viszony, amikor a szír Szent Barszauma sírjánál csoda történt, és meggyógyult egy sánta frank gyermek. 1156-ban a jakobiták, pátriárkájuk, a történetíró Mihály nagy örömére engedélyt kaptak új székesegyház építésére, amelynek a felszentelésén részt vett Konstancia hercegnő és Torosz örmény fejedelem is. Most Mihály pátriárka meglátogatta Kuszajrban Aimeryt, és biztosította együttérzéséről. Mihály annyira nem szerette a görögö-

599

Türoszi Vilmos, XIX, 10, II, 898., 900-901. p.; Busztán, 561. p.; Szíriai Mihály, III, 326. p., örmény változat, 360. p. azt állítja, hogy Toroszt bocsátották elsőnek szabadon, és ő kérte Boemund szabadulását is. 600 Kinnamosz, 237-238. p.; Türoszi Vilmos, XX, 1, 942. p. 601 Türoszi Vilmos, XIX, 10, 898-900. p.; Ibn al-Aszír, 540-542. p. és A moszuli atabégek, 234. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad. 541. p. 602 Türoszi Vilmos, XIX, 11, 901. p.; Szíriai Mihály, III, 326. p. II. Atanáziuszt 1157-ben nevezték ki Antiókhia pátriárkájának, amikor a kijelölt pátriárkát Panteugenesz Szoterikoszt eretnekséggel vádolták.

236

ket, hogy 1169-ben visszautasította Manuél baráti meghívását egy konstantinápolyi hitvitára, amelyek oly nagy élvezetet okoztak Manuélnak.603 1165-ben és 1166-ban Núr ad-Dín meglepetésszerű támadásokat intézett a Libanon keleti lankáin épült várak ellen, miközben Sírkúh a Jordánon túli területet pusztította, s lerombolt egy várat, amelyet a templomosok barlangban alakítottak ki Ammantól délre.604 1166 végén Sírkúh végre engedélyt kapott urától, hogy ismét megszállja Egyiptomot. Sírkúh meggyőzte a bagdadi kalifát, az egész ügy tulajdonképpen szent háború, amely az eretnek síita Fátimida Kalifátus ellen indul. Ez az érvelés valószínűleg döntő volt Núr ad-Dín számára is, aki betegsége óta mélyen vallásos volt. Núr ad-Dín Aleppóból erősítést küldött Sírkúhnak és seregének. Sírkúh 1167 januárjában kelt útra Damaszkuszból. Ismét magával vitte Szaladint. Mivel Sírkúh nem titkolta tervét, Sávarnak volt ideje arra, hogy ismét Amalrikhoz folyamodjon segítségért. A király Nábluszban volt, és odahívta báróit. Rámutatott, hogy milyen veszélybe kerül Palesztina, ha a szunnita szírek elfoglalják Egyiptomot, s erre a legfelsőbb bíróság azonnal beleegyezett egy hadjáratba, amelynek a célja Sávar támogatása volt. A királyság egész fegyveres hadereje részt vett a hadjáratban, azoknak a kivételével, akik a határokat őrizték a király távollétében. Aid nem tudott részt venni a hadjáratban, éves jövedelme tizedével váltotta meg távollétét. Mielőtt felkészült volna a sereg, híre ment, hogy Sírkúh átvonul a Sínai-sivatagon. Amalrik csapatokat küldött az elfogására, de elkésett.605 Egy szörnyű homokvihar csaknem megsemmisítette Sírkúh seregét, de február első napjaiban elérte a földszorost. Ott tudta meg, hogy január 30-án a frank sereg is útra kelt. Ezért délnyugati irányban szelte át a sivatagot, és Atfihnál, Kairótól negyven mérföldre érte el a Nílust. Ott átkelt a folyón, lefelé indult a nyugati parton, és Gizában vert tábort a fővárossal szemben. A frank sereg közben északkeletről közeledett Kairó felé, Sávar a városon kívül fogadta a sereget, és a Nílus keleti partján létesített táborba vezette, egy mérföldre a városfalaktól. Sávar visszautasította Sírkúh ajánlatát, hogy közösen lépjenek fel a keresztények ellen, majd egyezséget kötött Amalrikkal. A frankok négyszázezer bizánci aranyat kaptak, a felét azonnal, a másik felét valamivel később, azzal a feltétellel, hogy Amalrik ünnepélyesen megesküszik, hogy nem hagyja el Egyiptomot, míg onnan Sírkúhot ki nem űzte. A király elküldte Kairóba Kaiszareia urát, Hugót és egy Geoffroy nevű templomost – aki valószínűleg beszélt arabul –, hogy megszerezzék az egyezményhez a kalifa formális jóváhagyását. A követeket nagy pompával fogadták. Oszlopsorok, szökőkutak és kertek mellett vezették őket végig, a kertekben az udvar állatai és a madárházak voltak, aztán számtalan termen vonultak át, amelyek selyemfüggönyökkel és arannyal voltak díszítve, ékkövekkel kirakva. Végül felemelkedett egy hatalmas aranyos függöny, s 603

Szír Mihály, III, 301-304., 332., 334-336. p. Türoszi Vilmos, XIX, 11, 901-902. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 501. p., Munietra bevételét az 1167. évi hadjárat utánra teszi; Ibn al-Aszír, 545-546. p. és A moszuli atabégek, 235-236. p. Núr ad-Dín vette be Munietrát a Dzsabailból Baalbekbe vezető úton, miközben Sírkúh Sakif Titunt vagy a Tyron-i barlangot vette be. Ezt Rey (Colonies Franques, 513. p.) a Szidóntól 15 mérföldre keletre lévő Kalat an-Ninhával azonosította. Az Amman melletti templomos erőd helye ismeretlen. Bahá ad-Dín Akalnak hívja. Lehet, hogy az Ammantól délkeletre fekvő Kaf barlangja volt, ahol római kori maradványok találhatók, de középkori építkezés nyomai nincsenek. 605 Türoszi Vilmos, XIX, 13, 16, 902-904., 907-908. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 48. p. azt írja, hogy Núr ad-Dín kényszerítette Szaladint, kísérje el Sírkúhot; Ibn al-Aszír, 547. p. és A moszuli atabégek, 236. p. 604

237

megpillantották arany trónusán a lefátyolozott gyermek kalifát. Letették az egyezség betartására szolgáló esküket, majd Hugó a király képviselőjeként nyugati módon akarta megpecsételni az egyezséget, kezet akart rázni a kalifával. Az egyiptomi udvaroncok megbotránkoztak, végül azonban meggyőzték lenézően mosolygó uralkodójukat, aki lehúzta a kesztyűjét. A követek ekkor visszavonultak; mély benyomást tett rájuk – és Kairóban éppen ezt akarták – a fátimida birodalom óriási gazdagsága.606 A két sereg egy hónapon át egymást bámulta, egyik sem tudta elszánni magát, hogy átkeljen a folyón. Végül Amalrik átkelt egy szigetre a delta bejáratánál, kissé északra onnan átment a bal partra, és meglepte Sírkúh egyik alakulatát. Sírkúh seregét számban felülmúlta a frank-egyiptomi sereg, ezért Sírkúh délebbre húzódott a Nílus mentén. Amalrik és Sávar követte, de a biztonság kedvéért erős helyőrséget hagytak Kairóban, Sávar fia, Kamil és Ibelini Hugó vezetése alatt. Hugó ezrede bevonult KaManuél bizánci császár második feleségével, Poitiers-i Margittal iróba és a tiszteknek szabad bejárásuk volt a palotába, ami elkeserítette a város vallásos muszlimjait. Közép-Egyiptomban, Minjától nem messze Sírkúh ismét át akart kelni a Níluson azzal az elképzeléssel, hogy visszasiet, és megszállja a szír határt. Asmuneinnél, az ókori Hermopolisz romjai között vert tábort. Itt csapott össze vele a frank-egyiptomi sereg, amely még a Kairóban hagyott helyőrség nélkül is nagyobb volt Sírkúh seregénél. Sírkúh fő erejét azonban a könnyű török lovasság alkotta, míg az egyiptomiak gyalogos katonák voltak, és a frankok csak néhány száz lovagot vittek magukkal. Sírkúh, emírjei tanácsa ellenére, úgy döntött, hogy megküzd az ellenséggel. Amalrik habozott. Ám ekkor közbelépett Szent Bernát, akinek nem ez volt az egyetlen balszerencsés beavatkozása a keresztes hadjáratok történetébe. Megjelent egy látomásban a királynak és azzal vádolta, hogy méltatlan a Szent Kereszt darabkájára, amelyet a nyakában visel. Csak akkor volt hajlandó megáldani az ereklyét, amikor a király megesküdött, hogy jobb keresztény lesz belőle. A látomás felbátorította Amalrikot, aki másnap, 1167. március 18-án reggel megtámadta a szíriaiakat. Sírkúh a szokásos török taktikához folyamodott. A Szaladin vezette közép meghátrált, s amikor a király kíséretével az üldözésére indult, a jobbszárnyat a frank-egyiptomi balszárny ellen irányította, amely összeomlott. Amalrikot bekerítették. Mindenki az áldott ereklyének tulajdonította, hogy élve megmenekült, de legjobb lovagjait nagyrészt megölték, másokat, köztük Kaisza-

606

Türoszi Vilmos, XIX, 17-19, 908-913. p.; Ernoul, 19. p. megjegyzi, hogy csak a konstantinápolyi császári udvar gazdagabb a kairóinál; Abú Sáma, 130. p. Vilmos a szunnita és síita szekta közötti különbségről szóló elbeszéléssel folytatja művét.

238

reiai Hugót, elfogták. Amalrik, Sávar és a sereg maradéka sürgősen visszavonult Kairóba, és csatlakozott a helyőrséghez.607 Sírkúh győzött, de a szövetséges sereg még megvolt. Sírkúh nem támadta meg Kairót, hanem Fajjúmon keresztül gyorsan északnyugatra ment. Néhány nap alatt Alexandriánál volt, s a nagyváros, ahol gyűlölték Sávart, megnyitotta előtte kapuit. Időközben Amalrik és Sávar Kairónál újjászervezte seregét, amely a veszteségek ellenére még mindig nagyobb volt, mint Sírkúhé. Ezután a szövetségesek Alexandriához mentek, és blokád alá vették a várost. Némi erősítés érkezett Palesztinából, és frank hajók is befutottak, teljessé téve a blokádot. Egy hónap múlva Sírkúhot az éhhalál fenyegette. Otthagyta Szaladint mintegy ezer emberrel, hogy tartsa a várost, és egy májusi éjjelen serege nagyobb részével kiszökött Alexandriából, elhaladt Amalrik tábora mellett, és Felső-Egyiptomba indult. Amalrik dühös volt, üldözőbe akarta venni, de Sávar azt javasolta, hagyja, hogy Sírkúh feldúlja a felső-egyiptomi városokat, ha ahhoz van kedve. Sokkal fontosabb volt Alexandria visszaszerzése. Június végén Szaladin helyzete olyan reménytelenné vált, hogy könyörgött nagybátyjának, térjen viszsza. Sírkúh is belátta, hogy nem tehet mást. Amint Alexandriához közeledett, elküldte egyik foglyát, a Turbesszeli Arnulfot – miután Kaiszareiai Hugó nem vállalta a feladatot –, hogy menjen Amalrik táborába; javasoljon békét azzal a feltétellel, hogy mind Sírkúh, mind Amalrik elhagyja Egyiptomot, Sávar pedig megígéri, hogy nem esik bántódása azoknak az embereknek, akik Alexandriában és máshol a betolakodókat támogatták. Amalrik nyugtalan volt a palesztinai és a tripoliszi fejlemények miatt, ezért elfogadta a feltételeket. Augusztus 4-én a király vezetésével a frank sereg, bevonult Alexandriába. Szaladint és seregét katonai tiszteletadással kísérték ki onnan, habár a helybeliek szívesen darabokra szabdalták volna Szaladint, mert őt okolták a közelmúlt szenvedéseiért. De a lakosság bajai nem szűntek meg. Alig vonultak be Sávar emberei a városba, máris mindenkit letartóztattak, akit a szíriaiakkal való együttműködéssel gyanúsítottak. Szaladin ezt felpanaszolta Amalriknak, aki megparancsolta Sávarnak, hogy bocsássa szabadon a foglyokat. Maga a király gondoskodott hajókról, melyek Sírkúh sebesültjeit Akkonba szállították, ám a felgyógyultakat – sajnálatos módon – cukornádültetvényeken dolgoztatták, míg végül a király személyesen szabadon nem engedte őket. A tárgyalások alatt Szaladin sok barátot szerzett magának a keresztesek között, s később az a hír is járta, hogy a fővezér, Toroni Onfroi, lovaggá is ütötte. Sírkúh és Szaladin augusztus 10-e táján hagyta el Egyiptomot, és szeptemberben ért Damaszkuszba. Amalrik a seregével Kairóba ment, hogy felmentse a helyőrségi feladatok alól Ibelini Hugót. Sávarral aláírattak egy szerződést, amelynek alapján évi százezer aranyat kellett fizetnie, és frank főbiztost és kis frank helyőrséget kellett Kairóban tartania, akik a város kapuit ellenőrizték. Ekkor a király visszatért Palesztinába, és augusztus 20-án ért Aszkalonba.608 Voltak olyan frank urak, akik úgy vélekedtek, hogy jobb feltételeket is el lehetett volna érni. Amalrik azonban nem akarta tovább kockáztatni, hogy seregével Egyiptomban marad, míg Észak-Szíriát őrizetlenül hagyta, Núr ad-Dín támadásainak kité607

Türoszt Vilmos, XIX, 22-25, 917-928. p. (Egyiptom és a Nílus leírásával); Ibn al-Aszír, 547-549. p., március 18-ára datálja az asmuneini csatát és A moszuli atabégek, 23. p. április 18-ára. Vita S. Bernardi, M. P. L., CLXXXV. köt. 366-367. col., március 19-ére teszi a csatát. 608 Türoszi Vilmos, XIX, 26-32, 928-939. p.; Abú Sáma, 130-134. p.; Ibn al-Aszír, 547-551. p. és A moszuli atabégek, 236-246. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 49-51. p.; Imád ad-Dín. Szaladin lovaggá ütésének a története szerepel az Itinerarium Regis Ricardiban, 9. p.

239

ve. Mialatt a király Egyiptomban volt, Núr ad-Dín betört Tripolisz területére, de nem foglalt el egyetlen fontos várat sem. Újra kellett szervezni az ország védelmét. Mint mindig, most is az emberhiány volt a legfőbb probléma. A kint élő családokat a halál és a fogság tizedelte. A kilátogató kereszteseket, pl. Flandriai Thierryt csak meghatározott feladatokra lehetett használni. Amalrik tehát főként a lovagrendektől függött, amelyeknek 1167-ben és a rákövetkező években számos várat adott át a hozzájuk tartozó földekkel. Különösen jelentősek voltak ezek az adományok a Tripoliszi Grófságban, mert a gróf fogoly volt, és csak néhány fontosabb család élt ott. Tortosza s az ország csaknem egész északi része a templomosok ellenőrzése alá került. A johanniták pedig, akik ekkor már valószínűleg Krak várának urai voltak, amelyet róluk „Krak des Chevaliers”-nek, a Lovagok Krak várának neveztek, megkapták a Bukaia völgyét. A jeruzsálemi királyságban a templomosok délen Gázában már berendezkedtek, most északon megkapták Szafedet, s a johannitáké lett Belvoir, amely a Galileaitengertől délre a Jordán átkelőit ellenőrizte. Antiókhiában III. Boemund Amalrik példáját követte. A Szíriái-szorosnál növelte a templomosok birtokait Bagrasz körül, és a johanniták a hercegség déli részén kaptak földeket, melyek jó része muszlim kézen volt. Ha a lovagrendek nem lettek volna olyan felelőtlenek, és nem féltékenykedtek volna egymásra, erejük elegendő lett volna, hogy megvédjék a királyságot.609 Míg az ország védelme a lovagrendekre hárult, Amalrik igyekezett Bizánccal is szorosabb szövetséget létrehozni. 1167 augusztusában, Egyiptomból hazatérve, megtudta, hogy konstantinápolyi követei, a kaiszareiai érsek és Odo pohárnokmester épp partra szálltak Türoszban a császár bájos ifjú unokahúgával, Komnéné Máriával. A király Máriához sietett, és esküvőjüket augusztus 29-én nagy pompával tartották meg a Türoszi székesegyházban. A szertartást Amalrik pátriárka celebrálta. A királyné birtoka lett Náblusz és a hozzá tartozó terület. Komnéné Máriával jött két császári főtisztviselő, a császár unokatestvérei, Palaiologosz György és Komnénosz Manuél, akinek felhatalmazása volt, hogy a szövetségről tárgyaljon Amalrikkal.610 Andronikosz Komnénosz, Manuél császár egy másik unokatestvére nem sokkal korábban felelőtlenül veszélybe sodorta a frank uralkodók és a császár jó kapcsolatait. Ez a herceg, családja egyik legragyogóbb és legcsinosabb tagja, már kegyvesztett volt, mert elcsábította a császár unokahúgát, Eudokiát, aki neki is rokona volt, s akiről azt pletykálták, hogy a császár is kedvelte. 1152-ben Andronikosz nem bizonyult bölcs kormányzónak Kilikiában, ennek ellenére 1166-ban ismét kinevezték erre a posztra. Elődje, Alexiosz Axokh, akit akkor küldtek oda, amikor Koloman fogságba esett, nem tudta megvalósítani a császár parancsait, és nem tudta megbékíteni az örményeket. Az udvar azt remélte, hogy Andronikosz személyes varázsa s a jelentős segélyek nagyobb sikert érnek majd el Torosznál. De a negyvenhat éves Andronikoszt még mindig inkább érdekelték a gáláns kalandok, mint a kormányzati feladatok. Hamarosan ellátogatott Antiókhiába, ahol lenyűgözte Boemund testvérének, az ifjú Philippa hercegnőnek a szépsége. Megfeledkezve kormányzói kötelességeiről, ott ragadt Antiókhiában, és romantikus szerenádok özönével árasztotta el a hercegnőt, míg végül az semmit sem volt képes megtagadni tőle. Boemund rettenetesen megharagudott, és panaszt tett sógoránál, Manuél császárnál, aki haragjában visszahívta 609

Lásd Delaville La Roulx: i. m. 74-76. p. Röhricht: Regesta, 109. skk. p., a rendeknek juttatott adományok számos példáját idézi. 610 Türoszi Vilmos, XX, 1, 942-943. p.; Ernoul, 17-18. p.; Kinnamosz, 238. p.

240

Andronikoszt, és helyébe ismét Konstantin Kolomant tette. Koloman parancsot kapott, hogy menjen ő is Antiókhiába, és próbálja elnyerni Philippa hercegnő szerelmét. A hercegnő azonban Kolomant alacsonynak, unalmasnak, idősnek ítélte ragyogó szeretőjéhez képest. Andronikosz tetteinek legfőbb mozgatója az volt, hogy felbosszantsa az általa utált császárnét, így végül is okosabbnak látta, ha elhagyja Antiókhiát és a szeretőjét. Magához vette Kilikia és Ciprus bevételeinek jó részét, majd délre lovagolt, és felajánlotta szolgálatait Amalrik királynak. Az elhagyott hercegnőt gyorsan hozzáadták egy idős özvegy katonához, Toroni II. Onfroi hadseregparancsnokhoz. Amalrikot elbűvölte Andronikosz, megtetszett neki bátorsága, és neki adta a gazdátlan Bejrútot. Nem sokkal később Andronikosz Akkonba látogatott, unokatestvére, az özvegy Theodóra királyné özvegyi birtokára. Theodóra huszonegy éves volt, szépsége teljében. Nagy szerelem lobbant fel mindkettőjükben, habár a rokonság túl közeli volt ahhoz, hogy házasságra lehetett volna gondolni. Az özvegy királyné azonban nem restellt Andronikosszal Bejrútba menni, s ott élt vele, mint szeretője. Amikor Manuél tudomást szerzett erről az új viszonyról – valószínűleg az a követ számolt be neki róla, aki Mária királynét kísérte Palesztinába –, féktelen haragra gerjedt. Palesztinába küldött újabb követe titokban kérte a bűnös kiadatását. A követnek adott utasítások azonban Theodórához jutottak. Mivel köztudott volt, hogy Amalrik jó viszonyra törekedett Manuéllal, Andronikosz bölcsebbnek vélte, ha továbbáll. Elhíresztelte, hogy hazaindul. Theodóra megérkezett Akkonból, hogy elbúcsúzzék tőle. Amint együtt voltak, hátrahagyták minden holmijukat, s észrevétlenül átszöktek a damaszkuszi határon. Núr ad-Dín szívesen fogadta őket, és néhány évig a muszlim keleten vándoroltak, még Bagdadba is ellátogattak, mígnem egy muszlim emír a birodalom paphlagóniai határához közel várat ajándékozott nekik. Andronikosz – akit az egyház kiközösített – ott telepedett le, és élte a kalandorok boldog életét. Amalrik egyáltalán nem bánta távozásukat, hiszen így visszakerült hozzá özvegy sógornője gazdag birtoka, Akkon.611 Úgy tűnik, hogy Amalrik Palaiologosz Györggyel javaslatot küldött Manuélnak Egyiptom meghódítására. Manuél legközelebb két olasz, Conversanói Sándor, Gravina grófja és Otrantói Mihály vezetésével küldött követséget, megüzenve általuk feltételeit, melyek valószínűleg a következők voltak: részesedés az egyiptomi zsákmányból, szabad rendelkezés Antiókhia felett, esetleg más frank területek átadása. Kemény feltételek voltak, így hát Amalrik a jövendő történetírót, Vilmos Türoszi főesperest küldte Konstantinápolyba tárgyalni. Amikor Vilmos a fővárosba ért, megtudta, hogy a császár Szerbiában harcol. Utána utazott, és Monasztirban találkoztak. Manuél a szokásos pazar vendéglátással fogadta a követet, és visszamentek a fővárosba. Ott született meg az egyezség, amely szerint a császár és a király megosztják egyiptomi hódításaikat. 1168 késő őszén Vilmos visszatért Palesztinába.612 Sajnos a királyság bárói nem várták meg hazatértét. Az Egyiptomból érkező hírek azt emelték ki, hogy milyen ingatag Sávar uralma. Ismeretes volt, hogy a frank helyőrség szálka a szemében, s hogy késett az adó megfizetésével is. Azt is rebesgették, hogy a fia, Kamil, Sírkúhhal tárgyal, és megkérte Szaladin nővérének a kezét. A nyár 611

Türoszi Vilmos, XX, 2, 943-944. p.; Kinnamosz, 250-251. p.; Nikétasz Khoniatész, 180-186. p., Andronikosz továbbra sorsáról lásd e mű II. köt. Az iszlám diadala – Muszlim egység c. rész. 612 Türoszi Vilmos, XX, 4, 945-947. p.

241

végén Palesztinába érkezett IV. Vilmos, Nevers grófja számos lovag társaságában, s ez felbátorította az azonnali cselekvés híveit. A király zsinatot hívott össze Jeruzsálembe. Ott Assailly-i Gilbert, a johanniták nagymestere szenvedélyesen követelte, hogy ne késlekedjenek tovább, és a világi urak többsége egyetértett vele. Nevers grófja és lovagjai pedig, akik azért jöttek, hogy a keresztért harcoljanak, szintén támogatták az elképzelést. A templomosok elleneztek minden hadjáratot, és kereken megtagadták a részvételt. Lehet, hogy álláspontjuk a johanniták iránti féltékenységből fakadt, a johanniták ugyanis máris elhatározták, hogy Pelusiumot kérik osztályrészül, amely ellensúlyozza majd a templomos kézen levő Gázát. A templomosok pénzügyekben is kötődtek a muszlimokhoz és az olasz kereskedőkhöz, s ez utóbbiak ebben az időben több üzletet bonyolítottak le Egyiptommal, mint a keresztény Szíriával. Amalrik király tisztában volt azzal, hogy Sávar gyengesége és megbízhatatlansága hamarosan valamilyen lépést követel, de addig akart várni, amíg biztos nem lehetett a császár támogatásában. A király azonban kisebbségben maradt nézeteivel. A johanniták és saját alattvalói elszántsága – akik nem értették, hogy miért kellene osztozniuk a zsákmányon a görögökkel – végül megtette a magáét, s a király engedett. Októberre tervezték a hadjáratot.613 Amikor Türoszi Vilmos megérkezett Konstantinápolyból az egyezménnyel a király már elment a háborúba. Amalrik azt híresztelte, hogy Humsz ellen indul, hogy ezzel kivédje Núr ad-Dín akcióit, akinek épp elég gondja volt Északkelet-Szíriában, s nem vágyott háborúra a frankokkal. Sávar maga sem tudta, mi készülődik, míg csak el nem indult Aszkalonból október 20-án a frank sereg, mely tíz nap alatt elért Bilbeiszhez. Sávar nagyon megrettent. Nem is álmodta, hogy Amalrik ilyen szemérmetlenül megszegi az egyezményt. Első követe, egy Bedran nevű emír, Daronnál találkozott a királlyal, de őt a király a maga oldalára állította. A következő követ, Samsz alHiláfa, a sivatagban találta a királyt, néhány nap járásra Bilbeisztől. Keserűen szemére hányta árulását. A király azt válaszolta, hogy Sávar fia, Kamil és Sírkúh tárgyalásai feljogosították erre a lépésre s a nyugatról újonnan érkezett keresztesek mindenképpen meg akarták támadni Egyiptomot, ő csak azért tartott velük, hogy fékezze őket. Esetleg, tette hozzá, újabb kétmillió dinárért visszavonulna. Ekkor azonban Sávar már nem bízott a királyban. Amalrik nagy meglepetésére Sávar az ellenállás mellett döntött. Sávar fia, Tajj, Bilbeisz parancsnoka, nem nyitotta meg kapuit a frankok előtt. De csak kis hadereje volt. Háromnapi kétségbeesett harc után – amit Amalrik fel sem tételezett az egyiptomiakról –, a frank sereg november 4-én bevonult a várba. Rettenetes mészárlást vittek végbe a lakosok között. A főszereplők a neversbeliek voltak, fanatikus, törvényt nem tisztelő emberek, mint általában a Nyugatról újonnan érkezettek. Grófjuk lázas betegségben meghalt még Palesztinában, a hadjárat előtt, és senki sem tudta alattvalóit féken tartani. Amalrik megpróbálkozott a rendteremtéssel, s amikor végül sikerrel járt, maga vásárolta vissza a katonáktól azokat a túlélőket, akiket foglyul ejtettek. A baj azonban már megtörtént. Sok olyan egyiptomi volt, aki nem kedvelte Sávart, és hajlandó lett volna szabadítóként köszönteni a frankokat. A kopt közösségek, amelyek jelentősek voltak a Nílus-delta városaiban, egészen eddig együttműködtek keresztény testvéreikkel. A mészárlásban azonban koptok és muszlimok egyként odavesztek. Immár az egész egyiptomi népet Türoszi Vilmos, XX, 948-949. p. (az előző fejezetben említi Nevers grófja megérkezését). Szíriai Mihály (III, 332-333. p.) és az arab történetírók (Ibn al-Aszír, 553-554. p. és A moszuli atabégek, 246-247. p. és Abú Sáma, 112-133. p.) tisztában voltak azzal, hogy a király meghajolt a tanács akarata előtt. 613

242

egyesítette a frankok elleni gyűlölet. Néhány nappal később kis frank flotta, amelynek személyzetét főleg a Nyugatról érkezettek alkották, a Manzale-tóhoz érkezett, és váratlanul megtámadta Tanisz városát. A borzalmak megismétlődtek, és itt főleg a koptok szenvedtek. Amalrik néhány napot Bilbeiszben töltött, kétségtelenül azért, hogy ismét ellenőrzése alá vonja a sereget. Elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy meglepetésszerűen bevegye Kairót, s csak november 13-án ért a nagyváros régi külvárosa, Fusztat falai alá. Sávar úgy gondolta, hogy Fusztatot nem lesz képes megvédeni, ezért felgyújtotta, és Samsz követtel azt üzente a királynak, hogy inkább porig égeti Kairót minden kincsével, mintsem átadja a frankoknak. Amalrik, akinek flottáját a deltában a folyómederben emelt akadályok feltartóztatták, látta, hogy a hadjárat szerencsétlen fordulatot vett. Plancy-i Miles udvarnagya tanácsára tudatta Sávarral, hogy pénz fejében lemond a támadásról. Sávar időt akart nyerni, s elkezdett alkudozni az összegről. Százezer dinárt kifizetett fia, Tajj váltságdíjaként, és tárgyalt további fizetésről. Időközben a frank sereg néhány mérfölddel északabbra ment, és Matariában vert tábort, annál a szikomorfánál, amelynek az árnyékában a hagyomány szerint a Szűz is megpihent, amikor Egyiptomba menekült. Nyolc napig várakozott, majd megérkezett a hír, hogy Sírkúh a fátimida kalifa hívására bevonul Egyiptomba.614 Sávar nem szánta volna el magát erre a kétségbeesett lépésre, de a fia, Kamil, apját megkerülve megkérte al-Adid kalifát, névleges uralkodóját, hogy írjon Aleppóba, ajánlja fel Núr ad-Dínnak Egyiptom földje egyharmadát, valamint birtokokat vezéreinek. Az ifjú kalifa bizonyosan tudta, hogy milyen veszélyes olyan ember segítségét kérni, akinek a szemében ő maga eretnek és trónbitorló volt. De nem volt hatalma. Amikor Núr ad-Dín megkapta a levelet, üzent Humszba Sírkúhnak, aki akkor már Aleppó előtt volt. Núr ad-Dín nem habozott tovább. Nyolcezer lovast és kétszázezer dinárt tartalmazó hadikincstárat adott át Sirkúhnak, hogy a damaszkuszi sereggel induljon Egyiptom elfoglalására. Szaladinnak megparancsolta, hogy kísérje el Sírkúhot. Sávar még mindig nem tudta, hogy kinek az oldalára álljon, így értesítette Amalrikot, aki a földszoros felé indult seregével abban a reményben, hogy lecsaphat a sivatagból előbukkanó Sírkúhra. Sírkúh azonban délről megkerülte Amalrikot. A frankok számára nem maradt más, mint elhagyni Egyiptomot. Amalrik megparancsolta a flottának, hogy térjen vissza Akkonba, magához rendelte a Bilbeiszben hagyott helyőrségét, és 1169. január 2-án megkezdte a visszavonulást.615 Hat nappal később Sírkúh bevonult Kairóba. Az el-Luk kapunál letáborozott a serege, ő a palotába ment, ahol a kalifa szertartásos ajándékokkal fogadta, pénzt és élelmet ígért csapatainak. Sávar is szívélyesen üdvözölte. Néhány napon keresztül naponta találkoztak, pénzügyi dolgokról és a vezéri feladatkör megosztásáról tárgyaltak. Sírkúh kegyesen fogadta a közeledést, de unokaöccse, Szaladin, aki fő tanácsadója volt, sürgette, hogy lépjen tovább. Rávették a kalifát, hogy álruhában menjen el Sírkúh szállására. Majd január 18-án azután Sírkúh meghívta Sávart, hogy zarándokoljanak el együtt a szent asz-Safih sírjához. Amikor Sávar útrakelt, Szaladin és emírjei megtámadták. Kíséretét lefegyverezték, őt pedig elfogták. Kevesebb, mint egy óra 614

Türoszi Vilmos, XX, 6-9, 949-956. p.; Abú Sáma, 114-115., 136-140. p. idézi Imád ad-Dínt; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 52. p.; Ibn al-Aszír, 554-556. p. és A moszuli atabégek, 247-250. p. 615 Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 52-53. p.; Ibn al-Aszír, 563. p. és A moszuli atabégek, 250. p.; Abú Sáma, 117. p. Bahá ad-Dín szerint Szaladin ezúttal is vonakodva csatlakozott hadjárathoz, és ezt bővebben kifejti Ibn al-Aszír is.

243

alatt szerezték meg a kalifától a lefejezési parancsot, és Sávar fejét a kalifa lába elé helyezték. Utána Sírkúh, hogy elkerülje a személye elleni támadásokat, bejelentette, szabad a zsákmányolás a volt vezér házában. Míg a tömeg odarohant, azalatt Sírkúh és a kalifa visszatért a palotába, és kézbe vette a kormányzást. Az új rezsimmel egyetlen vidéki kormányzó sem szállt szembe, mert Sávar uralma népszerűtlen volt, és Sírkúh nagyon ügyelt a törvényesség betartására. Sírkúh néhány hét leforgása alatt Egyiptom ura lett. Emírjei átvették azokat a földeket, melyek Sávar és családja birtokában voltak, Sírkúh pedig felvette a vezír és a király címet.616 Sírkúh sem sokkal élte túl magas pozícióba jutását. 1169. március 23-án elhunyt, halálra ette magát. A történelemben ura, Núr ad-Dín és unokaöccse, Szaladin hírneve mellett az övé elhomályosult. Pedig a muszlimok közül ő látta a legvilágosabban, hogy Egyiptom meghódítása, korlátlan erőforrásai és jelentős stratégiai helyzete okán Palesztina visszaszerzésének szükségszerű előjátéka, s Núr ad-Dín aggályai és habozása ellenére Sírkúh szüntelenül e cél érdekében fáradozott. Unokaöccse aratta le kitartó munkája gyümölcseit. Sírkúh jelentéktelen külsejű férfi volt, alacsony, tömzsi és vörös arcú, az egyik szemére vak. Megjelenése elárulta alacsony származását. Ugyanakkor zseniális katona volt, és csak nagyon kevés hadvezért öveztek olyan odaadó szeretettel a katonái, mint őt.617 A frankok megértették Sírkúh győzelmének végzetes jelentőségét. Egyesek Plancyi Miles-t kárhoztatták, aki rávette a királyt, pénzt fogadjon el, ahelyett, hogy a harcot választotta volna, míg mások a johanniták nagymesterében vélték megtalálni a bűnbakot. Lemondatták őt, és ezután haza is utazott Nyugat-Európába. Maga Amalrik a Nyugathoz fordult, és új keresztes hadjáratot sürgetett. 1169 elején követséget küldött Amalrik pátriárka és a kaiszareiai érsek vezetése alatt Frigyes császárhoz, VII. Lajos francia királyhoz, II. Henrik angol királyhoz, Margit szicíliai régens királynéhoz, Flandria, Blois és Troyes grófjaihoz. A követek leveleket is vittek magukkal. Kétnapi utazás után nagy vihar tört ki, és a tenger visszasodorta Akkonba a hajót. Ezek után egyetlen utas sem volt hajlandó ismét kitenni magát a tenger veszedelmeinek. A második követséget Frigyes türoszi érsek vezette. Vele volt segédpüspöke, János, bánjászi püspök és a johanniták preceptora, Guibert. 1169 júliusában értek el Rómába, ahol III. Sándor pápa a papsághoz szóló ajánlólevéllel látta el őket. A követek azonban nem értek el eredményeket. Lajos király több hónapig Párizsban tartotta őket, ahol Bánjász püspöke meghalt, s halála előtt feltárta nekik, hogy mennyire aggódik a Plantagenetek miatt. Ezután a követek Angliába mentek, ahol Henrik király arról beszélt, hogy mennyi baja van a Capet-ekkel. A pápa és a császár közötti viszály eleve értelmetlenné tette a németországi utazást. Kétévi hiábavaló koldulás után a követek reményüket vesztve visszatértek Palesztinába.618 A konstantinápolyi követség több sikert ért el. Manuél tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a hatalmi egyensúly keleten veszedelmesen felborult. Felajánlotta Amal616

Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 53-55. p. (Imád ad-Dínt idézi); Ibn al-Aszír, 558-560. p. és A moszuli atabégek, 251-253. p.; Abú Sáma, 118-119., 143-145. p.; Türoszi Vilmos, XX, 10, 956-958. p. 617 Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 55. p.; Ibn al-Aszír, 560-561. p.; Türoszi Vilmos (XIX, 5, 892. p.) csaknem azokkal a szavakkal írja őt le, mint az arab szerzők. Bahá ad-Dín (50-51. p.) megírja, mennyire szerette volna gazdája birodalmához csatolni Egyiptomot. 618 Türoszi Vilmos, XX, 12, 960-691. p.; Amalrik levelei in R. H. F., 16. köt. 187-188. p.; Ibn al-Aszír, A moszuli atabégek, 258-259. p. A johanniták nagymestere 1183-ban a tengerbe fúlt, amikor Dieppe-ből Angliába hajózott. Lásd Delaville Le Roulx: Les Hospitaliers, 76. skk. p.

244

riknak, hogy a következő hadjáratban a császári flotta támogatni fogja.619 Ezt örömmel fogadta a király. Egyiptomot talán még vissza lehet szerezni. Úgy látszott, Núr ad-Dínt teljesen lekötik az északi gondok. 1168-ban meghalt Dijarbakir ortokida emírje, Kara Arszlán, és az örökség körüli viszályok szembeállították Núr ad-Dínt moszuli testvérével, Kutb ad-Dínnel, majd nem sokkal azután fellázadt Gází ibn Haszan, Manbidzs kormányzója, s a lázadás elfojtása hónapokba telt. Kutb ad-Dín haldoklott, s küszöbön állt a Moszul öröksége körüli viszály is.620 Egyiptomban Sírkúh címeit és hatalmát unokaöccse, Szaladin örökölte. Szaladin azonban tapasztalatlan uralkodó volt. Sírkúh emírjei közül többen is vágytak az örökségre, de a kalifa választása Szaladinra esett, abban a reményben, hogy a tapasztalatlan Szaladin majd a fátimida tisztviselőkre fog támaszkodni. Eközben al-Ádid főeunuchja, titkos tanácsosa, a núbiai al-Mutamin titokban írt Jeruzsálembe, és megígérte a segítségét, ha a frankok betörnek Egyiptomba. Balszerencséjére Szaladin egyik emberének feltűnt, hogy az udvari futár furcsa formájú szandált visel, s a lábbelit elvették, felfejtették, és megtalálták a titkos levelet. Szaladin várt a bosszúval. De a bizonytalan helyzetéről szállongó hírek felbátorították a keresztényeket.621 Amalrik megsürgette a császárt, és 1169. július 10-én a császári flotta elindult a Helleszpontosztól, Andronikosz Kontosztephanosz nagyherceg vezetése alatt. A flotta fő része Ciprusba hajózott, s útközben elfogott két egyiptomi hajót. Egy kisebb hajóraj egyenesen Akkonba tartott, és pénzsegélyt vitt Amalrik katonáinak. Amalriknak meghagyták, hogy üzenjen Ciprusra, ha azt akarja, hogy a flotta elinduljon. Amalrik azonban még nem készült fel. Az 1168. évi hadjárat megviselte hadi erejét. A johanniták is súlyos veszteségeket szenvedtek. A templomosok ezúttal is megtagadták a részvételt, a bárók pedig, akiket az előző tapasztalat elbátortalanított, már nem voltak olyan lelkesek, mint korábban. A király ezért csak szeptember végén rendelte Akkonba a pompás flottát, amely elkápráztatta a helybelieket, és a sereg csak október közepén állt készen arra, hogy elinduljon Egyiptomba. A késedelem kétszeresen szerencsétlen volt. A derűlátó természetű Manuél rövid hadjáratra számított, és csak három hónapra elegendő felszereléssel látta el a hajókat. Ez a három hónap már csaknem eltelt. Ciprus még nem tért magához a Rajnald-féle pusztításból, és nem tudta élelemmel ellátni a hajókat, Akkonban pedig nem lehetett utánpótláshoz jutni.622 Időközben Szaladin bőségesen kapott híreket a hadjárat előkészületeiről. Hogy biztosítsa a helyzetét Kairóban, 1169. augusztus 20-án letartóztatta és lefejeztette alMutamin eunuchot, majd elbocsátotta a palotából a kalifához hű személyzetet, és helyükbe a saját embereit állította. Az elbocsátott tisztviselők a kalifa biztatására arra ösztönözték a núbiai palotaőrséget, lázadjon fel és támadja meg Szaladin csapatait. Fahr ad-Dín, Szaladin testvére, ellentámadást kísérelt meg, de nem ért el semmit, amíg Szaladin fel nem gyújtatta Fusztatban az őrség kaszárnyáját. A núbiaiak családjukat féltve odarohantak, hogy megmentsék őket. Ekkor Fahr ad-Dín lecsapott rájuk, s szinte mindannyiukat megölette. A kalifa végignézte az öldöklést, és sietve biztosította Szaladint lojalitásáról. A núbiaiak összeomlásához hozzájárult, hogy a kalifa 619

Türoszi Vilmos, XX, 13, 961-962. p. Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 52. p.; Abú Sáma, 188-189. p.; Ibn al-Aszír, A moszuli atabégek, 264. p.; Szíriai Mihály, III, 339-342. p.; Kurb ad-Dín a következő évben (1170) halt meg. 621 Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 55-56. p.; Ibn al-Aszír, 566-568. p.; Abú Sáma, 146. p. Az az oklevél, amellyel a kalifa kinevezi Szaladint, Berlinben található, és 98 fólió terjedelmű. 622 Nikétasz Khoniatész, 208-209. p.; Türoszi Vilmos: i. h. 620

245

magára hagyta őket. Az örmény őrség, amely nem vett részt a harcokban, a kaszárnyában halálra égett. Szaladin kairói ellenzékét lecsendesítették.623 A keresztény sereg október 16-án végre útra kelt. Andronikosz Kontosztephanosz, feldühödve Amalrik késlekedésén felajánlotta, a katonák többségét elszállítja a tengeren, de a frankok ragaszkodtak a szárazföldi utazáshoz. Október 25-én Faramánál, Pelusium közelében a sereg Egyiptom földjére lépett. Szaladin úgy számított, Bilbeiszre támadnak majd, s ott összpontosította erőit, de a bizánci hajók, amelyek a sereggel párhuzamosan haladtak, átszállították a frankokat a Nílus keleti ágain, és így a frankok gyorsan Damietta ellen vonultak. Damietta vára a Nílus fő ágánál emelkedett, onnan a flotta felvitorlázhatott Kairó felé. Ez meglepte Szaladint. Nem merte elhagyni Kairót, mert attól tartott, hogy távollétében fátimida támogatói esetleg fellázadnak ellene. Azonnal erősítést küldött Damiettába és írt Szíriába, segítséget kérve Núr ad-Díntől. A damiettai helyőrség óriási láncot feszített ki a folyó felett. A görög hajók, amelyeket eleve késleltetett az ellenszél, nem tudtak a város fölé hajózni, hogy elfogják a Kairóból érkező csapatokat és utánpótlást. Egy hirtelen rohammal talán be lehetett volna venni az erődöt. Kontosztephanosz aggódott az apadó készletek miatt, és azonnali akciót sürgetett, de Amalrikot megfélemlítették a hatalmas erődítmények. Több ostromgépet szeretett volna még építeni. Az első tornyot – valami számítási hiba folytán – a fal legerősebb részénél helyezték el. A helyi keresztények és muszlimok elszörnyedtek, mert a görögök olyan városrészt bombáztak, amelyben egy, a Szűznek szentelt kápolna állt, ahol a Szűz megpihent az egyiptomi menekülés során. Minden nap újabb és újabb csapatok érkeztek Damiettába. És minden nap csökkenteni kellett a görög tengerészek és a parton levő honfitársaik fejadagját, a frank szövetségesek pedig, akik mindenben bővelkedtek, nem siettek a görögök segítségére. Kontosztephanosz naponta kérte Amalrikot, indítson általános támadást a falak ellen, de Amalrik mindig a nagy kockázatra hivatkozott. Vezérei, akik mindig is gyanakodtak a görögökre, azt suttogták, hogy Kontosztephanosz buzgalmát az táplálta, hogy Damiettát máris a császári zsákmány részének tekintette. December elejére világossá vált a hadjárat kudarca. A görögök élelem nélkül nem bírták tovább. A védők egy égő hajót irányítottak a flotta hajói közé, amely nagy veszteségeket okozott, habár Amalrik közbelépése elkerülhetővé tette a nagyobb kárt. A várban ekkor már megfelelő számú védő volt, és mindennel jól el voltak látva. Híre ment, hogy Szíria felől muszlim sereg közeledett. A korai esők beköszöntével a keresztény tábor mocsárrá változott, s eljött a pillanat, amikor abba kellett hagyni az ostromot. Nem tudjuk, hogy Kontosztephanosz vagy Amalrik kezdte-e meg a tárgyalásokat a szaracénokkal, s nem ismerjük a megállapodás feltételeit sem. A keresztények valószínűleg pénzt kaptak, és Amalrik abban is reménykedett, ha barátságos Szaladinnal, talán sikerül eltávolítania őt Núr ad-Díntől: köztudott volt, hogy Szaladin és Núr ad-Dín kapcsolata nem túl szívélyes. December 13-án a keresztények elégették ostromgépeiket, hogy ne kerüljenek az ellenség kezébe, és elhagyták Damiettát. A sereg 24-én ért Aszkalonba. A flotta nem volt ilyen szerencsés. Észak felé hajózva nagy viharba került. Az éhezéstől legyengült tengerészek nem voltak urai hajóiknak, és sok hajó elsüllyedt. A hullámok napokig sodorták ki a palesztin partokra a görögök holttesteit. Kontosztephanosz megmenekült, és Kilikiába hajózott, majd onnan a szárazföldön utazott tovább, hogy jelentse a 623

Abú Sáma, 147-148. p.; Ibn al-Aszír, 568. p.

246

történteket a császárnak. A flotta maradéka az új esztendő elején érte el a Boszporuszt.624 A hadjárat szerencsétlen kimenetele óhatatlanul vádaskodásokhoz vezetett. A frankok a görögöket kárhoztatták, mert olyan kevés tartalékuk volt. A görögök – valamivel több okkal – a hosszú késlekedés miatt vádolták a frankokat. Ugyanakkor mind Amalrik, mind a császár jól látta, hogy nem szabad felrúgni a szövetséget, hiszen Szaladin immár vitathatatlanul Egyiptom ura volt. Szaladin túl okos volt ahhoz, hogy besétáljon Amalrik diplomáciai csapdájába. Núr ad-Dín megbízott Sírkúhban, de gyanús volt neki Egyiptom új uralkodója. Szaladin azonban hibátlanul viselkedett. 1170 áprilisában Núr ad-Dín elküldte Szaladinhoz apját, Nadzsm ad-Dín Ajjúbot szíriai csapatok kíséretében, ami részben baráti gesztus volt, részben pedig üzenet, hiszen Ajjúb hűséges volt Núr ad-Dínhez. Míg a csapattal nagyszámú damaszkuszi kereskedő utazott, akik igen vágytak arra, hogy kereskedelmi kapcsolatokat alakítsanak ki Kairóval, Núr ad-Dín elterelő hadműveletet vezetett Kerak ellen így biztosítva a Jordánon túli területen a karaván átjutását.625 Ez volt Núr ad-Dín egyetlen lépése a frankok ellen. Az egyiptomi hadjárat alatt is békén hagyta őket, és 1170 januárjában a frankok még Akkar várát is vissza tudták hódítani a Bukaia völgye déli részén, amelyet valószínűleg még 1165-ben veszítettek el. Amalrik Tripolisz régenseként a visszafoglalt várat Arka városával együtt átadta a johannitáknak, akik így az egész völgyet ellenőrzésük alá vonták.626 1170. június 29-én Szíriát rettenetes földrengés rázta meg, olyan pusztító, mint az 1157. évi. A szerencsétlenséget követő hónapokat keresztények és muszlimok egyaránt a megrongálódott erődök kijavításával töltötték. Aleppó, Saizar, Hamá és Humsz komoly károkat szenvedett, akárcsak Krak des Chevaliers, Tripolisz és Dzsabail Antiókhiában óriási károk keletkeztek, de a frankok az isteni igazságszolgáltatás kezét látták a pusztulásban. A Szent Péter-székesegyházban éppen a görög pátriárka és papjai celebráltak misét, amikor az épület rájuk omlott. Mialatt Atanáz a romok alatt haldoklott, Boemund herceg és udvara Kuszajrba sietett a pátriárka vetélytársához, Aimeryhez, és kérte, térjen vissza, s foglalja el székét. Az egyház görög irányításának rövid időszaka ezzel véget ért.627 A császár ingerülten vette tudomásul a híreket, de nem tudott beavatkozni, mert Kilikiában rosszul mentek a dolgok. 1168-ban meghalt Torosz örmény herceg. Egy gyermek maradt utána, II. Rupen, aki egy Tamás nevű frank úr gyámsága alatt állt. Tamás anyja Torosz nővére volt. Torosz Mleh nevű testvére azonban magának követelte az örökséget. Mleh egykor templomos fogadalmat tett, majd, miután vitába ke624

Türoszi Vilmos, XX, 14-17, 962-971. p.; Kinnamosz, 278-280. p. Azt mondja, hogy a hadjárat után Szaladin éves átlót ajánlott fel Manuélnak, de Manuél nem fogadta el; Nikétasz Khoniatész, 209-219. p., viszont azt írja, Manuél békét kötött Egyiptommal; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 56-59., Abú Sáma, 151158. p.; Ibn al-Aszír, 668-670. p. és A moszuli atabégek, 259-260. p.; Szíriai Mihály (III, 335. p. és az örmény változat 369-370. p.) azt sugallja, hogy Szaladin lepénzelte a görögöket, hogy hagyják abba a hadjáratot. Tanúsága olyannyira görögellenes, hogy forrásértéke igen csekély. Türoszi Vilmos azt mondja, Kontosztephanosz kérte elsőként a fegyverszünetet, míg Nikétasz szerint a király. 625 Bahá ad Din, P. P. T. S., 59-60. p., Abú Sáma, 153-154. p.; Ibn al-Aszír, A moszuli atabégek, 260-261. p. 626 Abú Sáma, 149. p. A johannita rend a júniusi földrengés után kapta ajándékba Akkart és Arkát (Röhricht: Regesta, 125. p.). 627 Szíriai Mihály, III, 339. p.; Ibn al-Aszír, A moszuli atabégek, 262. p.; Türoszi Vilmos, XX, 18, 971973. p.

247

veredett Torosszal, és megpróbálta meggyilkolni őt, Núr ad-Dínhez menekült, és mohamedánná lett. 1170 elején Núr ad-Dín csapatokat bocsátott rendelkezésére, amelyek segítségével nemcsak az unokaöccsét fosztotta meg örökségétől, de megszállta a kilikiai síkságot is, és elfoglalta a görögöktől Mamisztrát, Adanát és Tarszoszt. Ezután Bagrasznál megtámadta a templomosokat. Boemund Amalrikhoz fordult, aki bevonult Kilikiába, és úgy tűnik, ideiglenesen visszaállította a császári hatalmat. Ez a baráti gesztus talán megvigasztalta Manuélt azért, hogy elveszett a görög ellenőrzés az antiókhiai egyház felett. Mlehet azonban nem lehetett megállítani. Egy évvel vagy valamivel később sikerült elfognia Kostantin Kolomant, és ismét megszállta Kilikiát.628 Ezalatt Núr ad-Dín keleten volt elfoglalva. 1170 nyarán meghalt a fivére, a moszuli Kutb ad-Dín. Az örökségen két fia, Szajf ad-Dín és Imád ad-Dín vitatkozott. Eltelt pár hónap, mire Núr ad-Dínnek sikerült a saját elképzelései szerint rendeznie a dolgokat.629 A haladék jól jött a frankoknak, de Egyiptom problémája nem oldódott meg. Amalrik hű maradt politikájához, hogy szoros szövetségben marad a császárral, és folyamatosan segítséget kér a Nyugattól. 1171 nyarán elhatározta, hogy ellátogat Konstantinápolyba. Az indulást késleltette Szaladin váratlan támadása a déli határok ellen. 1170. december elején nagy egyiptomi sereg jelent meg a partvidék legdélibb frank erődjénél, Daronnál. A város védelme gyenge volt, és bár Szaladinnak nem voltak ostromgépei, mégis úgy tűnt, hamarosan elesik a város. Amalrik s vele a pátriárka és a Szent Kereszt ereklyéje kicsi, de jól képzett csapattal elindult Aszkalonba. December 18-án ért oda, majd a templomosok gázai várába ment, ahol otthagyta parancsnokként Plancyi Milest, mert a templomosok csatlakoztak hozzá a Daron elleni akcióhoz. Sikerült áttörnie az egyiptomi seregen, és bejutott Daronba. Szaladin ekkor félbehagyta az ostromot, és Gáza ellen indult. Az alsóvárost bevette, annak ellenére, hogy Miles irányításával igen kemény ellenállás fogadta. A lakosokat Szaladin lemészárolta. A fellegvár azonban olyan erős volt, hogy nem merte megtámadni. Amilyen hirtelen jött, ugyanúgy tűnt el az egyiptomi határ mögött. Ezután egy csapatot küldött az akabai öbölbe, és az év utolsó napjaiban elfoglalta az öböl bejáratánál Ailát, a frankok előretolt állását.630 Amalrik március 10-én indult el Akkonból Konstantinápolyba, nagy kísérettel, amelyben ott volt Akkon püspöke és Pougi Gérard udvari marsall is. Milly-i Philippe, a templomosok nagymestere lemondott, és követként előreutazott. A király, miután rövid látogatást tett Tripoliszba, hajóra szállt, és északnak tartott. Gallipoliban találkozott apósával, aki a szárazföldön vitte magával Herakleiába, mivel a szél nem volt kedvező. Ott ismét hajóra szálltak, hogy a palota kapujánál, a Bukoleon kikötőben szálljanak partra a fővárosban, ami a koronás fők kiváltsága volt. 628

Türoszi Vilmos, XX, 26, 991-992. p.; Nikétasz Khoniatész, 183. p.; Szíriai Mihály, III, 331., 337. p.; Szembat connétable, 622-625. p.; Vahram: Rímes Krónika, 508-509. p., lehetetlen kibogozni az időpontokat. Türoszi Vilmos Amalrik Konstantinápolyban tett látogatása utánra teszi, Mihály az 1170. évi földrengés elé. Tarszosz még görög kézen volt, amikor Oroszlán Henrik 1172-ben hazatért keresztes hadjáratából (Lübecki Arnold, 22-23. p.). 629 Lásd a hivatkozásokat e mű II. kötete 253. p. Moszul öröklése körüli viszályról szóló jegyzet és 258. p. 630 Türoszi Vilmos, XX, 19-20, 973-977. p.; Ibn al-Aszír, 577-578. p.

248

A fogadtatás nagyon tetszett Amalriknak és kíséretének. Manuél általában kedvelte a nyugatiakat, és Amalrikot is rokonszenvesnek találta. Mint rendesen, ezúttal is bőkezű volt. Családja is, különösen a király apósa, igen vendégszeretőnek mutatkozott. Egymást érték a vallásos szertartások és az ünnepségek. Táncelőadás volt a hippodromban, és a vendégek fel-le hajókáztak a Boszporuszon.631 Eközben a császár és a király megvitatták a jövőt. Szerződést írtak alá, amelynek a feltételeit, tartalmát nem jegyezték fel. Úgy tűnik, a király valamilyen határozatlan formában elismerte a császár fennhatóságát a keleti keresztények felett, Manuél pedig pénzügyi és tengeri segítséget ígért az esetleges Egyiptom elleni támadásokhoz, illetve közös lépéseket határoztak el az örmény Mleh ellen. A szerződésnek valószínűleg voltak záradékai az antiókhiai görög egyházzal kapcsolatban, s talán a királyságbeli görög egyházzal kapcsolatban is, ahol Manuél már 1169-ben magára vállalta a betlehemi Születés templomának újradíszítését. Egy mozaikfelirat tanúsítja, hogy a munkát a császár parancsára egy Ephraim nevű művész készítette el. A császár hozatta helyre a Szentsírtemplomot is.632 Bármi is volt a szerződés tartalma, a frankok nagyon elégedettek voltak a látogatással, és teljes szívvel csodálták házigazdájukat. Június 15-én szálltak hajóra és reménykedve tekintettek a jövőbe. Nem jártak ilyen sikerrel a Nyugathoz intézett segélykérések. Türoszi Frigyes még mindig eredmény nélkül bolyongott a francia és az angol udvar között. 1170 vége felé Amalrik írt neki, hogy kérje meg Sancerre grófját, Champagne-i Istvánt, hogy vegye nőül Szibilla hercegnőt.633 A javaslatot a királyi családot ért tragédia ösztönözte. Amalrik kilencesztendős Balduin nevű fiát hasonló korú társaival együtt elküldték, hogy Türoszi Vilmos főesperes tanítsa őket. Balduin csinos, okos fiú volt. Egy napon azonban, amikor a fiúk körmüket egymás karjába mélyesztve tették próbára a tűrőképességüket, Vilmosnak feltűnt, hogy egyedül a herceg nem panaszkodott. Alaposabban szemügyre vette a gyermeket, és felfedezte, hogy azért nem érzett fájdalmat, mert leprás volt.634 Ez volt Isten büntetése Amalrik és Ágnes vérfertőző házasságáért, és kedvezőtlen jelnek tekintették az egész királyság szempontjából. Balduin, még ha fel is cseperedik, nem tud majd gyermeket nemzeni. A fiatal görög királynénak még születhet fia, de Amalrik arra gondolt, hogy a biztonság kedvéért legidősebb leányát, Türoszi Vilmos, XX, 22-24, 980-987. p.; Kinnamosz, 280. p. nagyon rövid elbeszélés, amelyben elmondja, hogy Amalrik δουλείαν-t ígért a császárnak. Szíriai Mihály, III, 343. p. 632 De Voue: Les Eglises de la Terre Sainte, 99-103. p. megadja a betlehemi mozaikok feliratát. Phokasz görög utazó is utal ezekre, és ír a Szentsír tatarozásáról is (19., 31. p.). La Monte: To what extent was the Byzantine Empire the Suzerain of the Crusading States?; megvitatja a császári fennhatóság kérdését, és arra a következtetésre jut, hogy azt a keresztes államok sohasem ismerték el. Manuél azonban, a keresztes hadjáratok előtti császárokhoz hasonlóan, felelősnek érezte magát a palesztinai ortodoxokért és elismerték a jogát, hogy azok javára beavatkozhasson. Lásd e mű II. köt. 212. p. található jegyzetet a jeruzsálemi pátriárkával kapcsolatban, akit Manuél Konstantinápolyban tartott tartalékban. Valószínűleg Manuélnak köszönhetők azok a javítási munkák, amelyekre ebben az időben Palesztinában sor került, lásd pl. a calamoni Lavráé (lásd Vailhé: Les Laures di Saint Gérasime et de Calamon, in Echos d’Orient, II. köt. 117. p.) és Szent Euthymius kolostoráé. (Lásd Johns: The Crusaders attempt to colonize Palestine and Syria. Journal of the Royal Central Asian Society, 21. köt. 292-293. p.) 633 Türoszi Vilmos, XX, 25, 988. p. István Blois grófjának, a keresztes vitéznek volt az unokája és Blois, Chartres és Troyes grófjának, Tibold-nak a kisebbik fia. 1130 táján született, megszöktette és elvette Douzy-i Matildát. (Lásd Anselme: Hist. Genealogie de la France, II, 847. p.) Mivel azonban a feleségét hol Aliznak, hol Máriának nevezik, talán többször nősült, és 1170-ben özvegy volt. 634 Türoszi Vilmos, XXI, I, 1004–1005. p. 631

249

Szibillát egy tapasztalt, gazdag nyugati lovaghoz adja, aki szükség esetén régens vagy esetleg király is lehet. István elfogadta a felkérést, és 1171 nyarán egy csapat lovaggal partra szállt Palesztinában, néhány nappal azelőtt, hogy Amalrik visszatért volna Konstantinápolyból. De Istvánnak nem tetszett Palesztina. Hirtelen félbeszakította a házassági tárgyalásokat, s miután lerótta tiszteletét a szent helyeken, társaival elindult, hogy ellátogasson Konstantinápolyba. Kilikián áthaladva az örmény Mleh csapdájába esett, aki mindenétől megfosztotta.635 A következő évben még jelentősebb látogató érkezett Jeruzsálembe, Oroszlán Henrik, Szászország és Bajorország hercege, Lotár császár unokája és II. Henrik angol király veje. Ő is elutasította azonban, hogy a keresztért harcoljon. Mint egyszerű zarándok jött, s amilyen gyorsan csak tudott, visszatért Németországba.636 Nagy és keserű csalódás volt a Nyugat érzéketlensége, de talán nem is volt sürgős az Egyiptom elleni hadjárat. Úgy látszott, hogy Núr ad-Dín és Szaladin között szakításra kerül sor. 1171 januárjában Núr ad-Dín Moszulba vonult, ahol unokaöccse, Szajf ad-Dín uralkodott, saját helyőrséget állított fel, majd fennhatósága alá vonta Niszibint és a Habur völgyét, kedvenc unokaöccsének, Imád ad-Dínnak pedig megszerezte Szindzsárt. Ezután, szívén viselve az ortodox iszlám diadalát, írt Szaladinnak, és kérte, az egyiptomi mecsetekben többé ne a fátimida, hanem a bagdadi kalifáért imádkozzanak. Szaladin nem óhajtotta teljesíteni a kérést. Két évszázados fátimida uralom után Egyiptom erősen síita érzelmű volt. Szaladin tudatában volt annak, hogy Núr ad-Dín az ura, egyiptomi hatalmát azonban nem tőle, hanem a fátimida kalifától kapta. Addig habozott, míg augusztusban Núr ad-Dín megfenyegette, ha nem engedelmeskedik, személyesen jön el Egyiptomba. Szaladin rendőri intézkedések foganatosítása után készült fel a változásra, de senki sem merte megtenni az első lépést, míg végül egy, Moszulból érkezett szent ember a muszlim időszámítás szerinti 567. év első péntekén bátran fel nem lépett a Nagymecset szószékére, és al-Musztadí kalifáért imádkozott. Példáját Kairó-szerte követték. A fátimida al-Ádid kalifa palotájában haldoklott. Szaladin megtiltotta a szolgáknak, hogy elmondják neki az újságot. „Ha felgyógyul, úgyis hamarosan megtudja – mondotta –, ha pedig meg kell halnia, hadd haljon meg békében.” De amikor a szerencsétlen ifjú halála előtt pár órával Szaladint kívánta látni, megtagadták tőle, mert összeesküvéstől féltek. Szaladin ezt azután megbánta, de már késő volt. Mindig szeretettel beszélt a megboldogultról. AlÁdiddal kihalt a fátimida dinasztia. A még életben maradt hercegeket és hercegnőket őrizetbe vették, de életüket luxus körülmények között élhették le, noha semmilyen kapcsolatuk sem lehetett a világgal.637 Néhány nappal később Szaladin elindult, hogy megtámadja Montreal várát, amely a Holt-tengertől délre feküdt. Kemény ostromot kezdeményezett, és Amalrik, akit nem értesítettek időben, túl későn indult el a vár megmentésére. Amikor a helyőrség már a megadásra készülődött, a keraki úton váratlanul megjelent Núr ad-Dín, és Szaladin felhagyott az ostrommal. Azt mondta Núr ad-Dínnak, hogy testvérei felső-egyiptomi háborúskodása visszaszólítja őt Kairóba. Núr ad-Dín szemében akciója árulás volt, amely büntetést érdemelt. Haragjáról értesülve Szaladin megijedt, család635

Uo., XX, 25, 988. p. Keresztes hadjáratát részletesen leírja Joranson: The Crusade of Henry the Lion, in Medieval Essays presented to G. W. Thompson. A fő forrás Lübecki Arnold. 637 Ibn al-Aszír, 575-580. p. és A moszuli atabégek, 202-203. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 551. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 61-62. p. 636

250

ja és vezérei tanácsát kérte. Az ifjabb rokonok a szembeszállást javasolták, de felállt Szaladin apja, az öreg Nadzsm ad-Dín Ajjúb, és kijelentette, ő hűséges urához. Megfeddte a fiát becsvágyáért, és négyszemközt is megszidta, amiért nyíltan is kimutatta ambícióit. Szaladin megfogadta apja tanácsát, bocsánatot kért Núr ad-Díntől, aki ez alkalommal mindjárt megbocsátott neki.638 1171 nyarán Núr ad-Dín hadjáratot tervezett Galilea ellen, de tervét feladta. Késő ősszel, felháborodva azon, hogy a latakiai frankok két egyiptomi kereskedőhajó ellen követtek el kalózakciót, Núr ad-Dín betört antiókhiai és tripoliszi területre, elpusztította Szafita és Araima várát, és csak nagy összegű kártérítés fejében volt hajlandó kivonulni.639 1172-ben azonban megtartotta a békét, egyrészt, mert nem bízott Szaladinban, másrészt, mert szeldzsuk segítségre volt szüksége ahhoz, hogy megtámadhassa Antiókhiát. A szeldzsuk szultán, akit komolyan figyelmeztettek Konstantinápolyból, visszautasította Núr ad-Dín ajánlatait, és inkább néhány évig tartó háborúba bocsátkozott a danismendekkel. A bizánci szövetség, noha más céllal alakították, legalább megmentette Antiókhiát egy Aleppó-Konya koalíció veszélyeitől.640 Ezidő tájt egyezett bele végül Núr ad-Dín abba, hogy nyolcvanezer dinárért szabadon bocsátja Tripoliszi Rajmundot. A pénz zömét a király és a johanniták adták össze. Rajmund hazatérhetett. Ám az első részlet után fennmaradó kb. harmincezer dinárt sohasem fizette meg Núr ad-Dínnak.641 A háborúskodás 1173-ban újrakezdődött. Amalrik eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy északra menjen, Kilikiába, megbüntetni Mlehet a Champagne-i Istvánnal szemben elkövetett tetteiért, s hogy betartsa a császárnak tett ígéretét. A hadjárat egyetlen eredménye az volt, hogy megakadályozta Mleh további terjeszkedését.642 Núr ad-Dín megragadta az alkalmat, hogy megszállja a Jordánon túli területeket, és Szaladint hívta segítségül. Szaladin, atyja tanácsához híven, sereggel jött Egyiptomból, és megostromolta Kerakot. Núr ad-Dín közben Damaszkuszból dél felé tartott. Jövetelének hírére Szaladin felhagyott az ostrommal, visszatért Egyiptomba, azzal a különben igaz magyarázattal, hogy az apja súlyos beteg volt. De az világos volt, hogy nem akarja lerombolni a frank ütközőállamot, amely elválasztotta parancsoló urától. Núr ad-Dínen volt a sor, hogy tábort verjen Kerak alatt. A Jordánon túli terület, amelynek Kerak a fővárosa volt, Milly Stefánia örökösnőé volt. Első férje, Onfroi, Toron örököse, néhány évvel korábban meghalt. Második férje, Plancy-i Miles, Amalrik király sénéchalja távol volt a királlyal. Stefánia első apósa, Toroni II. Onfroi, az öreg connétable sietett Kerak segítségére. Amikor a királyságban maradt 638

Türoszi Vilmos, XX, 27, 992-994. p.; Ibn al-Aszír, 581-583. p. és A moszuli atabégek, 286-288. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 552. p.; Makrízí, Blochet kiad., Revue de l’Orient Latin, 8. köt. 506. p. Bahá adDin, P. P. T. S., 62-63. p., tapintatos, nem túl pontos leírás, amely összekeveri az 1171. és az 1173. évi hadjáratot. Azt mondatja Szaladinnal, hogy egyedül ő nem gondolt arra, hogy ellenáll Núr ad-Dínnak (65. p.). 639 Ibn al-Aszír: A moszuli atabégek, 279. p.; Kamál ad-Dín, 584. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 62. p. azt állítja, hogy Núr ad-Dín bevette Argát, amelyet összetéveszt Arymával. 640 Kinnamosz, 291-292. p.; Imád ad-Dín, 159-160. p. Oroszlán Henriket szívélyesen fogadta Kilidzs Arszlán, amikor Palesztinából Anatólián át tért haza. 641 Abú Sáma, 168. p.; Türoszi Vilmos, XX, 28, 995. p. Nem világos, hogy milyen körülmények között engedték szabadon Rajmundot. Lásd Baldwin: Raymond III of Tripolis, II. 14. és 23. p. Az időpont 1173 szeptembere és 1176 augusztusa között volt. 642 Türoszi Vilmos, XX, 26, 991-992. p.; lásd e mű II. kötete 258. p. 2. jegyzet. Vilmos valószínűleg összekeverte Amalrik két hadjáratát.

251

erőket mozgósították, Núr ad-Dín visszavonult. Mérhetetlenül haragudott Szaladinra. Amikor augusztusban megtudta, hogy meghalt leghívebb, kairói szolgája, Nadzsm ad-Dín Ajjúb, megfogadta, hogy a következő év tavaszán megszállja Egyiptomot.643 A muszlim világban tapasztalható széthúzás vigasztaló volt a frankok szempontjából, és 1173 őszén még váratlan ajánlatokat is kaptak. Az előző évek során keveset hallatott magáról az aszaszinok szektája, leszámítva azt az 1152. évi eseményt, amikor saját kezdeményezésükre megölték Tripoliszi II. Rajmundot. A szekta a Noszairihegységben csendesen építgette hatalmát. Általában nem voltak ellenségesek a frankokkal. Gyűlölt ellenségük Núr ad-Dín volt, hiszen az ő hatalma szorította vissza őket keletre. Núr ad-Dín nem tudta teljesen megsemmisíteni a szektát, s amikor egy este tőrt talált a párnája alatt, ez arra figyelmeztette, hogy ne merészkedjen túlságosan messzire. Az aszaszinok inkább síita, mint szunnita érzelműek voltak, ezért megrendítette őket a Fátimida Kalifátus összeomlása. 1169-ben az aszaszin főhadiszállás a perzsiai Alamútból új kormányzót küldött Noszairi tartományba, a baszrai Rasíd ad-Dín Szinán személyében. Ez a rendkívüli képességű sejk, akit a frankok a Hegy Öregének neveztek, nagyon tevékeny politikát valósított meg. Üzent Amalriknak, és szövetséget kínált Núr ad-Dín ellen. Azt is megemlítette, hogy embereivel együtt fontolgatja a kereszténység felvételét. Cserébe azt kérte, hogy töröljék el az adót, amelyet a tortoszai templomosok vetettek ki az aszaszinok néhány falvára. Nem tudni, hitt-e vagy sem Amalrik az aszaszinok megtérésében, de mindenképpen örült közeledésüknek, és bátorítani akarta őket. Szinán sejk követei azzal az ígérettel tértek vissza a hegyekbe, hogy hamarosan frank küldöttség érkezik hozzájuk. Amikor az aszaszin követek Tripolisz közelében jártak, Mesnil-i Valter templomos lovag, nagymestere egyetértésével, tőrbe csalta és megölte őket. Amalrik elszörnyedt. Politikáját tönkretették, a becsületén foltot ejtettek, pusztán mert a rend irigy volt, és nem akarta feláldozni bevételeinek egy töredékét. A király kérte Saint-Amand-i Odo nagymestert, adja ki a bűnöst. Odo ezt megtagadta, de Valter hajlandó volt a pápa elé bocsátani, ítélkezzen felette. Amalrik túlságosan haragudott ahhoz, hogy hajlandó lett volna a rend alapszabályaival bíbelődni. Csapataival Szidónba sietett, ahol a nagymester és a káptalan tartózkodott, és erőszakkal behatolt hozzájuk, elfogta Valtert, és Türoszban börtönbe vetette. Megígérte az aszaszinoknak, igazságot szolgáltat nekik, s a szekta elfogadta a király bocsánatkérését. Közben Amalrik arra gondolt, hogy Rómától kérni fogja a rend feloszlatását.644 Az 1174. év a keresztények számára jól kezdődött. Az aszaszinok barátságosan viselkedtek. Jól állta az idő próbáját a bizánci szövetség is. II. Vilmos, Szicília ifjú királya a tavaszra tengeri segítséget ígért. Núr ad-Dín és Szaladin ellentéte kezdett válságossá válni, Szaladin hatalma egyáltalán nem volt szilárd Egyiptomban, mivel a síita nemesség fondorkodott ellene, és még a frankokkal is kapcsolatban álltak. 1173-ban Szaladin legidősebb öccsét, Túránsáhot küldte Szudán meghódítására, hogy a családnak ott legyen menedéke, ha bekövetkezik a legrosszabb. Túránsáh elfoglalta Szudánt a Vádi Halfa melletti Ibrimig, ahol megölte a kopt püspököt és nyáját. A kifejezés szó szerint értendő, mert nemcsak a híveket mészárolta le, de hétszáz disznaját is. 643

Ibn al-Aszír, 587-593. p. és A moszuli atabégek, 293. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 553. p.; Makrízí, Blochet kiad., Revue de l’Orient Latin, 8. köt. 509-511. p. Nadzsm ad-Dín Ajjúb pólót játszott, leesett és belehalt a balesetben. 644 Türoszi Vilmos, XX, 29-30, 995-999. p.

252

A fivérének azonban azt jelentette, hogy a terület nem alkalmas a letelepedésre. Szaladin ekkor Dél-Arábiába küldte, amely már jobban tetszett Túránsáhnak. Meghódította a területet, és Szaladin nevében alkirályként igazgatta 1176-ig.645 De nem volt szükség arra, hogy Núr ad-Dín haragja elől elmeneküljenek. 1174 tavaszán az atabég Damaszkuszba ment, hogy kitervelje az Egyiptom elleni hadjáratot. Egyik reggel kilovagolt barátaival, s amint a kerteken átügettek, az emberi élet bizonytalan voltáról beszélgettek. Kilenc nappal később, május 15-én az atabég meghalt tüszős mandulagyulladásban. Nagy uralkodó volt, és jó ember, aki mindenek felett szerette az igazságot. Tizenkilenc évvel korábbi nagy betegsége után ereje meggyengült, és egyre több idejét töltötte kegyes ájtatosságokkal. Vallásossága, még ha korlátozta is egyéb tevékenységében, elnyerte mind alattvalói, mind ellenségei tiszteletét. Komoly ember volt, ritkán mosolygott. Egyszerű életet élt, a családját is erre szoktatta. Jövedelmét jótékony célokra fordította. Gondosan intézte gazdasági ügyeit, s bölcs kormányzása megszilárdította karddal szerzett birtokait. Azzal igyekezett megfékezni a török és a kurd emírek nyugtalanságát, hogy letelepítette őket, a birtok után katonák állításával adóztak. Törvényszékei ugyanakkor szorosan ellenőrizték az emíreket. Ez az enyhébb formájú feudalizmus nagyban hozzájárult Szíria újabb felvirágzásához a csaknem egy évszázados nomád uralom után. Núr ad-Dín magas, sötét bőrű ember volt, szinte szakálltalan. Szabályos arcvonásain szelíd, bánatos kifejezés ült. Egyetlen szórakozása a pólójáték volt.646 Núr ad-Dín örököse, a fia, Malik asz-Szálih Iszmáíl tizenegy esztendős fiú volt, aki vele tartózkodott Damaszkuszban. Ibn al-Mukaddam emír a gyermek anyjának segítségével megszerezte a régensséget. Eközben Núr ad-Dín fővárosa, Aleppó kormányzója, Gümüstekin kikiáltatta magát régensnek. A gyermek unokatestvére, a moszuli Szajf ad-Dín is beavatkozott, elfoglalta Niszibint és a Dzsazírát egészen Edesszáig. Szaladin, mint Núr ad-Dín leggazdagabb tartományának kormányzója, írt Damaszkuszba, és ő is magának követelte a régensséget. Ám nem volt még kellő hatalma követelése érvényesítéséhez.647 A muszlim egység összeomlása olyan lehetőséget kínált a frankoknak, amelyet Amalrik azonnal meg is ragadott. Júniusban Bánjászhoz vonult. Al-Mukaddam Damaszkuszból elébe ment, s azonnal felajánlotta – valószínűleg Amalrik éppen ezt akarta –, hogy nagyobb összeggel megváltja a háborút, még a damaszkuszi frank foglyokat is elbocsátja, és szövetséget is ígért a következő évre Szaladin ellen.648 Amalrik – aki ebben az időben kapott vérhast – elfogadta az ajánlatot. Aláírtak egy egyezséget, majd a király Tibériáson és Nábluszon át visszalovagolt Jeruzsálembe. Nem volt hajlandó a kényelmesebb hordszékben utazni. Mire hazatért, nagybeteg volt. Görög és szír doktorokat hívtak betegágyához. A király érvágást és hashajtót kért. Az orvosok ezt megtagadták, mert túl gyenge volt. Ezután saját frank orvosaihoz fordult, akik nem voltak ilyen aggályosak. Úgy látszott, csakugyan jót tett neki a kezelés, de a kedvező fordulat csak egy-két napig tartott. 1174. július 11-én, harmincnyolc éves korában meghalt.649

645

Ibn al-Aszír, 599., 602-603. p., és A moszuli atabégek, 293. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 65-66. p. Ibn al-Aszír, 604-605. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 65. p. 647 Ibn al-Aszír, 606-609. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 558-560. p. 648 Türoszi Vilmos, XX, 81, 1000. p.; Abú Sáma, 162. p.; Ibn al-Aszír, 611. p. 649 Türoszi Vilmos, XX, 31, 1000-1001. p. A szír orvos valószínűleg Szulejmán ibn Dávúd volt. 646

253

Ha a történelem nem más, mint kihívások és a rájuk adott válaszok sorozata, akkor Zangí, Núr ad-Dín és Szaladin alatt a muszlim egység erősödése volt az elkerülhetetlen reakció az első keresztes hadjáratra. Ám a sors szeszélye kiszámíthatatlan. 1174 elején úgy látszott, már letűnőben van Szaladin csillaga. Núr ad-Dín és Amalrik váratlan halála megmentette Szaladint, és megnyitotta előtte a diadalok útját. A keleti frankok számára Amalrik halála, adott pillanatban, a családját korábban sújtó csapásokkal együtt, a királyság végét jelezték. Amalrik volt az utolsó jeruzsálemi király, aki méltó volt trónjára. Ő sem volt hibátlan. 1168-ban magával ragadta nemesei lelkesedése, 1169-ben pedig az urak tétovázása. Túlságosan szívesen fogadott el pénzbeli ajándékokat – mert a kormánynak szüksége volt rá –, ahelyett, hogy messzetekintő politikát valósított volna meg, de határtalan energiával és vállalkozó kedvvel uralkodott. Megmutatta, hogy sem alattvalói, sem a lovagrendek nem szállhatnak vele szembe büntetlenül. Ha tovább él, talán útját állta volna az iszlám elkerülhetetlen diadalmenetének.

254

5. könyv AZ ISZLÁM DIADALA

255

1. fejezet Muszlim egység „A bölcsek tisztességet örökölnek, a bolondok pedig gyalázatot aratnak.” (Példabeszédek 3,35)

Szaladin, aki aggódva figyelte Kairóban a fejleményeket, Amalrik halálát isteni kegy jelének tekintette. A síiták intrikái döntő fordulatot vettek, amikor áprilisban Szaladin tudomására jutott, hogy az életére törnek. Szaladin lecsapott az összeesküvőkre, a vezetőket keresztre feszíttette, de abban nem lehetett biztos, hogy mások nem állnak-e készen újabb összeesküvésre, főként, ha keresztény sereg a segítségükre jönne. Időközben pedig Núr ad-Dín birodalma talán örökre mások kezére kerülhet.650 Amalrik halálával megszűnt egy szárazföldi támadás veszélye. Igaz, a nyílt tengeren ott volt a szicíliai flotta, hiszen II. Vilmos király nem tudott még sem az öszszeesküvés leleplezéséről, sem Amalrik haláláról. 1174. július 25-én a szicíliaiak, akiknek embereit, állatait, utánpótlását 284 hajó szállította Tankréd, Lecce grófja irányítása alatt, hirtelen megjelentek Alexandria előtt. Csakhogy nem kapták meg azt a támogatást, amelyre számítottak. A császártól kezdettől fogva nem voltak hajlandók semmit sem elfogadni, mert Vilmos összeveszett Manuéllel, aki előbb felajánlotta Vilmosnak Mária leánya kezét, majd visszavonta az ajánlatot. Vilmos különben is meg akarta mutatni, hogy többre viszi, mint 1169-ben a bizánciak. Mivel a szicíliaiaknak nem sikerült meglepetésszerűen elfoglalniuk a várost, és tudomást szereztek arról, hogy közelített Szaladin serege, augusztus 1-jén elhajóztak. Szaladin előtt szabad volt az út Szíriába.651 A damaszkuszi kormányzó, Ibn al-Mukaddam megijedt, és a frankokhoz fordult segítségért. Félelme csak növekedett, amikor az ifjú asz-Szálih anyjával együtt Aleppóba menekült, Gümüstekin nagyobb biztonságot nyújtó oltalma alá. Ibn al-Mukaddam ezután a moszuli Szajf ad-Díntől kért sereget, de annak előbbrevaló volt, hogy a dzsazírabeli hódításait megszilárdítsa. Damaszkusz népe ekkor azt követelte a kormányzótól, hogy hívják be Szaladint. Szaladin hétszáz válogatott lovassal azonnal útra kelt, és átvágtatott Transzjordánián, ahol a frankok meg sem kísérelték feltartóztatni. November 26-án érkezett Damaszkuszba. Nagy örömmel fogadták. Az éjszakát atyja régi házában töltötte. Reggel Ibn al-Mukaddam megnyitotta előtte a fellegvár kapuit. Szaladin asz-Szálih nevében Togtekin nevű testvérére bízta a kormányzást,

650

Ibn al-Aszír, 600. p. Abú Sáma (Imád ad-Dín idézi), 164-165. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 66-67. p. szeptember 7-ére teszi a szicíliaiak érkezését; Türoszi Vilmos, XXI, 3, 107. p. 651

256

azután, hogy az asz-Szálih kincstárából származó nagyvonalú ajándékokkal a damaszkusziakat elbűvölte, és északra indult, Gümüstekin ellen.652 Amalrik király halála megbénította a frankokat, nem volt erejük a beavatkozásra. A királyi család egyetlen hercege a tizenhárom éves, leprás Balduin volt. Az egy évvel idősebb Szibilla hercegnő még hajadon volt. Balduin mostohaanyja, Komnéné Mária csak leányokat szült, az egyik meghalt, a másik, Izabella, ekkor kétesztendős volt. A bárók habozás nélkül elfogadták Balduint királyuknak, akit apja halála után négy nappal a pátriárka meg is koronázott. Nem neveztek ki régenst. Plancy-i Miles sénéchal, a volt király legközelebbi barátja, aki a felesége révén a Jordánon túli nagy birtok ura volt, tovább kormányzott. Miles azonban nem volt népszerű, különösen a helybeli születésű arisztokraták nem kedvelték. Ők Tripoliszi Rajmund grófot támogatták, és rá akarták bízni a régensséget. Az új király leánytestvérein kívül Rajmund volt a királyi család legközelebbi rokona. Anyja, Jeruzsálemi Hodierna Amalrik király nagynénje volt. Habár Antiókhiai Boemund Hodierna legidősebb leányának, Aliznak volt a fia, őt már egy nemzedék választotta el a koronától, és a királyságtól messze élt. Rajmund viszont a közelmúltban vette el a királyság második leggazdagabb örökösnőjét, Bureszi Eschivát, Galilea hercegnőjét, Saint-Omer-i Valter özvegyét. Rajmund támogatói II. Toroni Onfroi, az öreg hadseregparancsnok, az Ibelin család és szidóni Rajnald a legfelsőbb bíróság elé akarták vinni Rajmund jogainak a kérdését. Miles húzta-halasztotta a dolgot, ameddig csak tudta, de végül kénytelen volt engedni. Késő ősszel Rajmundot beiktatták a régensi méltóságba. Néhány héttel később Miles-t, aki igencsak rossz néven vette, hogy eltávolították a hatalomból, egy sötét éjjel Akkon utcáin meggyilkolták.653 Rajmund ekkor harmincnégy éves volt, magas, vékony, sötét hajú, sötét bőrű férfi. Arcát hatalmas orra uralta, rideg természetű, hidegvérű és szűkmarkú volt. Semmi sem volt meg benne az első keresztes lovagok elragadtatott lelkesedéséből. Rabsága hosszú évei alatt sokat olvasott, megtanult arabul, és megismerte a muszlimok szokásait. A frank államok problémáit a helybeliek szempontjából nézte. Jobban érdekelte, hogy ezek az államok fennmaradjanak, mint az, hogy a támadó kereszténység élcsapatának szerepét vállalják. Rajmund ügyes ember volt, élvezte barátai támogatását, de csak régens volt, és voltak ellenségei.654 Régensi működése megindította a királyság átrétegződését. Már korábban is léteztek pártok, különösen Melisenda királyné idejében, ezek azonban nem voltak hosszú életűek. A korona mindig megtartotta az ellenőrzést a pártok felett. Most két, egymástól jól megkülönböztethető párt alakult ki. Az egyikhez a helyi bárók és a johanniták tartoztak Rajmund gróf vezetése alatt. Arra törekedtek, hogy jó kapcsolatokat alakítsanak ki a szomszédos államokkal, és ne bocsátkozzanak kockázatos kalandokba. A másik pártot a nyugatról újonnan érkezettek és a templomosok alkották: ez támadó, harcos, keresztény párt volt és 1175-ben talált méltó vezetőre, amikor Châtillon Rajnaldot a muszlimok kiengedték a fogságból, a grófság nélküli gróffal, Edesszai Joscelinnal együtt, akit sorsa kalandorrá tett.655 A személyes ellenségeskedések még a politikaiaknál is erősebbek voltak. Ekkorra a nemesek szinte mind rokon652

Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 67-70. p.; Ibn al-Aszír, 614-616. p.; Makrízí, Blochet, kiad., Revue de l’Orient Latin, 8. köt. 517. p. 653 Türoszi Vilmos, XXI, 3-4, 1007–1009. p. 654 Türoszi Vilmos, XXI, 5, 1010–1012. p. 655 Rajnald és Joscelin szabadulásáról lásd e mű II. köt. 119-120. p.

257

ságban álltak egymással, és a családi viszályok mindig a legkeserűbbek. Amalrik király két felesége gyűlölte egymást. Courtenay Ágnes, Joscelin gróf nővére, a válás óta már kétszer ment férjhez. Második férje, Ibelini Hugó néhány évi házasság után meghalt, a következő férj, Szidóni Rajnald örömmel fedezte fel, hogy Amalrikhoz hasonlóan ő is túl közeli rokona volt Ágnesnek, és felbontatta a házasságot.656 Mivel Ágnes és testvére a templomosok oldalán állt, Rajnald a másik párthoz csatlakozott. Komnéné Mária királyné hamarosan újra férjhez ment Ibelini Hugó testvéréhez, Balianhoz, és magával vitte a házasságba özvegyi jussát, Nábluszt. Ez a házasság boldog volt, és az özvegy királyné fontos szerepet játszott férje pártjában.657 Châtillon Rajnald szabadulása után pár hónappal elvette Plancy-i Miles özvegyét, Stefániát, a Jordánon túli területek örökösnőjét, aki Rajmund grófot férje gyilkosának tekintette.658 Rajmundnak a templomosokkal folytatott hosszú vitája személyes problémákkal kezdődött. Ridfort-i Gérard, egy flamand lovag 1173-ban érkezett Tripoliszba, és beállt a gróf szolgálatába, aki neki ígérte az első alkalmas örökösnő kezét. De amikor pár hónap múlva meghalt Botrun ura, birtokát Lucia nevű lányára hagyva, Rajmund megfeledkezett a Gérard-nak tett ígéretéről, és a lányt egy Plivano nevű gazdag pisaihoz adta, aki nem túl lovagias gesztussal mérlegre állította a lányt, és a súlyának megfelelő aranyat adott érte a grófnak. A csalódott és sértődött Gérard belépett a templomos rendbe, amelynek rövidesen igen befolyásos tagja és bírája lett. Rajmundnak soha sem bocsátott meg.659 Az ifjú király korát meghazudtoló érettséggel látta át a körülötte folyó intrikákat, és megpróbált egyensúlyt tartani a pártok között. Rajmund három éven át a régense maradt, de a rokoni szálak inkább a Courtenay család felé vonzották a királyt. 1176ban Joscelin nagybátyját tette meg sénéchaljának és anyja, Ágnes úrnő is visszatérhetett az udvarhoz. Ágnes nagyon szerencsétlen hatással volt környezetére. Erkölcstelen és kapzsi asszony volt, férfi és pénz soha nem volt neki elég. Annak idején nem hagyták, hogy ő nevelje gyermekeit. Balduint Türoszi Vilmosra bízták, Szibillát pedig, a nagy-nagynénjére, Joveta hercegnőre, a betániai kolostor apátnőjére. Ettől kezdve azonban Ágnes beavatkozott gyermekei életébe. Balduin legjobb meggyőződése ellenére is hallgatott rá, Szibilla pedig teljesen a befolyása alá került.660 Rajmund első régensi feladata Szaladin növekvő hatalmának a megfékezése volt. A frankok nem tudták megakadályozni Damaszkusz és Kairó egyesülését, de Aleppó még külön állt. Amint erősítést kapott Egyiptomból, Szaladin elindult Damaszkuszból Aleppóba. 1174. december 9-én bevonult Humszba és csapatokat hagyott ott, hogy ostromolják a még ellenálló várat. Hamán keresztül Aleppó felé tartott. Amikor 656

Ibelini Hugó, aki 1167-ben Amalrik megbízottja volt Kairóban, 1169 táján halt meg. Ágnes, mielőtt Amalrikhoz feleségül ment volna, Hugó jegyese volt (Türoszi Vilmos, XIX, 4, 890. p.). Vilmos beszámol Szidóni Rajnald válásáról is. Rajnald apja mutatott rá az Ágnessel való rokonságra. Ez a rokonság kétség kívül Ágnes anyján keresztül állt fenn, aki Szahjúni Vilmos özvegye, Beatrix volt, de akinek leánykori családnevét nem ismerjük. 657 Türoszi Vilmos, XXI, 18, 1035. p.; Ernoul, 44. p. 658 Ernoul, 30-31. p. 659 Ernoul, 114. p.; Estoire d’Eracles, 51-52. p. Pilvano 10 000 bizánci aranyat fizetett a menyasszonyáért. Ha e pénzek teljes aranytartalmúak voltak, a súlyuk kb. 63 kg lehetett. 660 Joscelin 1177-től bizonyítottan sénéchal (Röhricht: Regesta, 147. p.). Mindig „Joscelin gróf”-nak hívják. Az oklevelekben Ágnes pedig grófnéként szerepel, mert Amalrik feleségeként Jaffa és Aszkalon grófnéja volt. Sohasem volt királyné, és nem is nevezték így. Türoszi Vilmos, XXI, 2, 1006. p., Szibilla neveltetéséről és, e mű II. köt. 258. p., Balduin neveltetéséről.

258

Gümüstekin december 30-án az orra előtt bezáratta a kapukat, megkezdte a város ostromát. A polgárok már-már megadták volna magukat, de az ifjú asz-Szálih az emberek közé ment és kérte, mentsék meg attól az embertől, aki elrabolta az örökségét. A gyermek megindította a védőket, akik azután kitartóan harcoltak. Gümüstekin közben az aszaszinoktól és a frankoktól is kért segítséget. Pár nappal később Szaladin táborában néhány aszaszinra bukkantak Szaladin sátra közelében. Kétségbeesetten védekeztek, de megölték őket. Február elsején Rajmund gróf frank sereggel megjelent Humsz alatt, és a vár helyőrségének segítségével megostromolta a várost. A várt hatás nem maradt el. Szaladin otthagyta Aleppót, és délre sietett. Rajmund nem várta be. A következő hónapokban Szaladint a humszi vár ostroma kötötte le. Áprilisra az északi Hamáig, egész Szíria ura volt, de Aleppó még őrizte függetlenségét. Gümüstekin a frankok iránti hálából szabadon bocsátotta Châtilloni Rajnaldot, Courtenay Joscelint s az Aleppó börtöneiben sínylődő többi keresztény foglyot.661 Szaladin sikerei felrázták Núr ad-Dín unokaöccsét, a moszuli Szajf ad-Dínt, aki öccsét, Izz ad-Dínt küldte nagy sereggel Szíriába, hogy csatlakozzék Gümüstekinhez. Szaladin talán abban reménykedett, hogy megbontja az egyetértést Aleppó és Moszul között, és felajánlotta Gümüstekinnek Humszot és Hamát. Gümüstekin visszautasította az ajánlatot. A szövetséges sereget azonban egy szorosba csalták és levágták Szaladin veteránjai. Szaladin nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy kihasználja a győzelmét. Fegyverszünetet kötött, amelynek értelmében Szaladin elfoglalhatott néhány várost Hamától északra, de a helyzet nagyjából változatlan maradt.662 Szaladin ekkor megtagadta, hogy a továbbiakban asz-Szálih hűbérese legyen. Mint IV. Balduin megfutamítja Szaladint Aszmondta, mindent megtett, hogy híven szolkalonnnál gálja asz-Szálihot, ám ő más tanácsosokat részesített előnyben, és nem igényelte a segítségét. Szaladin ezért felvette az Egyiptom és Szíria királya címet és olyan pénzeket veretett, amelyeken csak a saját neve állt. A bagdadi kalifa kegyesen elismerte őt, és királyi öltözéket küldött neki, amelyet májusban Humszban kapott meg.663 A Zangí-dinasztiával kötött fegyverszünet rövid életű volt. 1176 márciusában a moszuli Szajf ad-Dín nagy sereggel átkelt az Eufráteszen, és Aleppó alatt csatlakozott Gümüstekin csapataihoz. Szaladin serege újabb erősítést kapott Egyiptomból, s így Szajf ad-Dín elé ment. Szaladin embereit április 11-én egy napfogyatkozás ijesztette 661

Türoszi Vilmos, XXI, 6, 1012-1013. p.; Abú Sáma, 167-168. p.; Ibn al-Aszír, 618-620. p.; Kamál adDín, Blochet kiad., 562-564. p. 662 Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 70-71. p.; Ibn al-Aszír, 621-622. p. a csata helyét Hamá Szarvainak nevezi; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 564. p. 663 Az első pénzérme, amelyen Szaladin királyi címet visel, a hidzsra 570. évéből (1174-1175) való. Sohasem vette fel a szultán címet, de az arab szerzők, a kortársak is, általában megadják neki (pl. Ibn Dzsubajr és Bahá ad-Dín). Lásd Wiet: i. m., 335-336. p.

259

meg, mikor az Orontészen keltek át Hamá környékén. Tíz nappal később Szajf adDín lecsapott Szaladin seregére, mialatt a katonák lovaikat itatták. Szajf ad-Dín ennek ellenére habozott megindítani a támadást. Amikor másnap reggel összegyűjtötte seregét, hogy Aleppótól mintegy húsz mérföldre a Szultán-hegyen megtámadja Szaladin táborát, már késő volt. Az első támadás csaknem sikerült, de Szaladin tartaléka élén ellentámadásba ment át, és áttörte az ellenség vonalát. Estére Szaladin volt a csatamező ura. Az elmenekült Szajf ad-Dín táborában talált kincseket arra használta, hogy megjutalmazza embereit. Foglyaival jól bánt, s hamarosan haza is küldte őket. Nemeslelkűsége, bőkezűsége nagyszerű benyomást keltett.664 Aleppó még mindig nem volt hajlandó megnyitni kapuit Szaladin előtt, ezért Szaladin elfoglalta az Aleppó és az Eufrátesz közötti erődöket, Bizaát és Manbidzset, majd ostrom alá vette Azazt, az északra vezető úton fekvő nagy várat. Itt ismét csaknem megölte egy aszaszin, aki belopakodott a pihenő Szaladin sátrába. Szaladin életét a turbánja alatt viselt, láncszemekből készült sapka mentette meg. Azaz június 21én adta meg magát. Június 24-én Szaladin ismét megjelent Aleppó alatt. Most azonban hajlandó volt egyezkedni. Asz-Szálih és Hiszn Kajfai és Mardini őt támogató ortokida fejedelmei beleegyeztek abba, hogy átengedjék Szaladinnak az összes általa meghódított területet, és mind ünnepélyesen megesküdtek, hogy megtartják a békét. Amikor július 29-én aláírták az egyezményt, asz-Szálih kis húga meglátogatta Szaladin táborát. Szaladin kedvesen megkérdezte tőle, hogy mit kér ajándékba, s a kislány azt felelte: „Azaz várát”. Szaladin ekkor visszaadta a kislány bátyjának a várat.665 Habár Szaladin Aleppót még mindig nem hódította meg, megfélemlítette asz-Szálihot és rokonságát. Ettől kezdve Szaladin az aszaszinokra és a frankokra összpontosította figyelmét. A Noszairi-hegységben megostromolta Maszjáfot, az aszaszinok fő erősségét. Szinán sejk nem tartózkodott ott. Amikor hazafelé tartott, Szaladin katonái el is foghatták volna, ha valamilyen titokzatos erő vissza nem tartotta volna őket. Az egész ügyben sok volt a rejtély. Szaladint rettenetes álmok gyötörték. Egyik éjjel arra ébredt, hogy forró sütemény van az ágyában, abból a fajtából, amelyet csakis az aszaszinok sütöttek, a tészta mellett mérgezett tőr volt, és egy papír, versbe szedett fenyegetésekkel. Szaladin azt hitte, maga a Hegyek Örege járt a sátrában. Idegei felmondták a szolgálatot. Üzent Szinánnak, kérte bűnei bocsánatát, és a szabad elvonulást biztosító engedélyért cserébe megígérte, hogy soha többé nem zavarja az aszaszinokat. Az Öreg megbocsátott neki, és be is tartották a megállapodást.666 A frankokkal nem lehetett hasonló megállapodást kötni. 1175-ben kötöttek egy fegyverszünetet, amikor Szaladin – hogy szabad kezet kapjon Szajf ad-Dínnel szemben – szabadon bocsátotta keresztény foglyait.667 Egy évvel később azonban a frankok felrúgták a fegyverszünetet. Mialatt Szaladin Aleppót ostromolta, Tripoliszi Rajmund a Bukaia irányából megszállta a Bekaa völgyét, miközben a királyi sereg Toro664

Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 71-74. p.; Ibn al-Aszír, 625-626. p. Bahá ad-Dín szerint a csata a Tell aszSzultannál és Hamá Szarvainál zajlott le. 665 Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 74-75. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 146-147. p.; Ibn al-Aszír: i. h.; Kamál ad-Dín szerint Aleppóban a közvélemény a szerződés ellen volt, és erősen támogatta asz-Szálihot. 666 Abu Firász, Guyard kiad., Journal Asiatique, 7. sorozat, 9. köt. 1877., arab szöveg, 455-459. p.; Ibn al-Aszír, (i. h.) közöl egy fenyegető levelet, amelyet Szinán küldött Szaladin anyai nagybátyjának, Siháb ad-Dínnek. 667 Türoszi Vilmos, XXI, 8, 1017-1019. p. Toroni Onfroi, a fegyverszünetért felelős személy szemére veti, hogy nem gyakorolt nagyobb nyomást Szaladinra, amikor az bajban volt.

260

ni Onfroi és a tizenöt éves király vezetése alatt délről nyomult előre. Úgy tűnik, Rajmund kisebb vereséget szenvedett Ibn al-Mukaddamtól, aki ekkor Baalbek kormányzója volt, de a keresztények összefogtak, és nagy győzelmet arattak Szaladin testvére, Túránsáh és a damaszkuszi milícia felett. A keresztények azonnal visszavonultak, amint Szaladin közeledett észak felől. Szaladin nem vette üldözőbe őket. Alig várta, hogy visszatérhessen Egyiptomba. Túránsáhot erős sereggel Szíriában hagyta, sietve átvágott a Jordánon túli területen, és szeptember végén Kairóba érkezett.668 Egy esztendeig nem voltak csatározások, s ennek mind a két fél nagyon örült. Mialatt Szaladin újjászervezte Egyiptomot, és újjáépítette és megerősítette Kairót, a jeruzsálemi kormánynak jelentős belső problémával kellett szembenéznie. 1177-ben Balduin nagykorú lett, tizenhat esztendős, és megszűnt Rajmund régenssége. A király leprája azonban súlyosbodott, és előre látható volt közeli halála. Az öröklés biztosítása érdekében Szibilla hercegnőt férjhez kellett adni. 1175-ben, valószínűleg VII. Lajos francia király javaslatára, Balduin meghívta a montferrati őrgróf legidősebb fiát, Hosszúkardú Vilmost, hogy jöjjön Palesztinába, és vegye feleségül Szibillát. Vilmos jó választás volt. Kitűnőek voltak az összeköttetései. Apja Észak-Itália egyik leggazdagabb nagyura volt. Vilmos unokatestvére volt Barbarossa Frigyes császárnak és Lajos francia királynak. Bár nem volt épp ifjú ember, de kellően lovagias és jó megjelenésű volt ahhoz, hogy elnyerje a vidám hercegnő tetszését. 1176 októberében szállt partra Szidónban. Néhány nappal később feleségül vette Szibillát, s mint a trón elismert örököse, megkapta Aszkalon és Jaffa grófságát. Az erejére és jó kapcsolataira alapozott remények azonban hiábavalóak voltak. 1177 elején maláriát kapott. Betegsége néhány hónapig eltartott, és júniusban meghalt. A nyár végén özvegye fiút szült, megvolt tehát a királyság örököse, de ismét régensre volt szükség. A király küldöttei még egyszer végigkutatták Európát, hogy a hercegnő számára megfelelő második férjet találjanak.669 A követek feladatai közé tartozott az is, hogy szövetségeseket szerezzenek Szaladin ellen, mert bizonyos volt, hogy a csend nem tart sokáig. De a nyugati uralkodókat nagyon lekötötték saját ügyeik, és Konstantinápoly sem tudott annyi segítséget adni, mint korábban. 1176 a bizánci történelemben a fordulat éve volt. II. Kilidzs Arszlán szeldzsuk szultán egyre türelmetlenebb lett a császárral szemben. Míg Núr ad-Dín élt, féken tartotta a szeldzsuk szultánt. 1173-ban Núr ad-Dín fellépett Anatóliában és megakadályozta, hogy a szeldzsukok földeket foglaljanak el a danismendiktől. Núr ad-Dín vezére, Abd al-Masszíh, aki egykor Núr ad-Dín fivé-rének, a moszuli Kutb ad-Dínnek volt a minisztere, visszaadta Kaiszareia Mazakhát a danismend Dzúl Núnnak, s nagy helyőrség élén Szivaszban maradt. Sáhinsáhot, Kilidzs Arszlán fivérét megérősítették Ankara birtokában, amelybe néhány évvel korábban maga a császár iktatta be. Núr ad-Dín halála feloldotta Kilidzs Arszlán gátlásait, 1174 végére Abd al-Masszíh ismét Moszulban volt, Dzúl Nún és Sáhinsáh száműzetésben élt Konstantinápolyban, földjeik pedig Kilidzs Arszlán kezére kerültek. A szultán ekkor Bizánc ellen fordult. 1176 nyarán Manuél elhatározta, egyszer s mindenkorra leszámol a törökökkel. Az előző nyáron elért kisebb sikerei felbátorították, hogy írjon a pápának, és bejelentse, megérett az idő az újabb keresztes hadjáratra. Elhatározta, Türoszi Vilmos, XXI, 11, 1021–1023. p.; Ibn al-Aszír, 627. p. Türoszi Vilmos, XXI, 13, 1025-1026. p.; Vilmos anyja Konrád királynak és Barbarossa Frigyes császár apjának a féltestvére volt. Apja és Lajos király anyja, Maurienne-i Adelaide Burgundiai Gizella különböző házasságból származó gyermekei voltak. 668

669

261

hogy egyszer s mindenkorra biztonságossá teszi az Anatólián át vezető utakat. A császár unokatestvére, Andronikosz Vatatzesz parancsnoksága alatt egy sereg Paphlagónián át elindult, hogy visszaszerezze Dzúl Nún birtokait. Manuél a fősereg élére állt, amelyet minden lehetséges módon felduzzasztott, és elindult Konya, a szultán fővárosa ellen. Amikor Kilidzs Arszlán a hadjárat hírét vette, békét kért. Ám Manuél többé nem bízott a szavában. Szeptember elején a paphlagóniai hadjárat Níkszár falai alatt szerencsétlen véget ért. Vatatzesz fejét trófeaként küldték el a szultánnak. Néhány nap múlva Manuél serege kijutott a Meander völgyéből, elhaladt a Szublaionnál néhány évvel korábban emelt erőd mellett, megkerülte az Egridir-tó északi csücskét, elért a dombokig, amelyek a Szultán-hegy nagy hegyláncához vezettek. Haladását lassították az ostromgépeket és az élelmet szállító szekerek, a földeket pedig, amelyeken át kellett vonulniuk, a törökök elpusztították. Az út szoroson vezetett át, amelyet a görögök Tzibritzének hívtak, s amelynek távoli végében ott állt Müriokephalon romos vára. Ott gyülekezett jól látható helyen, egy kopár dombtetőn a török sereg. Manuélt tapasztaltabb tábornokai óvták attól, hogy magát nehezen vonszoló seregével átkeljen a szoroson, és az ellenség karjaiba vesse magát, ám a fiatalabb nemesek bíztak bátorságukban és dicsőségre szomjaztak. Rávették a császárt, hogy menjen csak tovább. A szultán minden szövetségesétől és hűbéresétől csapatokat gyűjtött. Serege akkora volt, mint Manuélé, s bár nem volt olyan jól felfegyverezve, mozgékonyabb volt. 1176. szeptember 17-én az előőrs átvergődött a szoroson. A törökök kitértek az előőrs elől, megkerülték a dombokat, és lezúdultak a lejtőkön a szorosba, ahol a fősereg a keskeny úton vonult. Antiókhiai Balduin, a császár sógora lovas csapat élén ellentámadásba lendült, fellovagolt a dombon az ellenség közé, de embereivel együtt őt is megölték. A völgyben a katonák látták, hogy Balduint legyőzték. Olyan szorosan álltak, hogy szinte a karjukat sem tudták felemelni. Jó katonai irányítás talán még megfordíthatta volna a dolgok menetét. Csakhogy Manuélt elhagyta a bátorsága. Elsőként ő esett pánikba és elmenekült, vissza a szoroson keresztül. Az egész sereg megpróbálta követni. A zűrzavarban a teherszállító kocsik elzárták az utat. Csak kevés katonának sikerült megmenekülnie. A törökök, Vatatzesz fejét lengetve, sötétedésig zavartalanul gyilkoltak. Akkor a szultán hírnököt küldött a császárhoz, amint az a síkon próbálta rendbe szedni a csapatait, és békét ajánlott neki azzal a feltétellel, hogy azonnal visszavonul, és visszahívja a Szublaionban és Dorülaionban hagyott helyőrségeket is. Manuél hálásan elfogadta a feltételeket. Veretlen előőrse sértetlenül tért vissza a szorosból, és csatlakozott ahhoz a szánalomra méltó maradékhoz, amelynek élén Manuél megindult hazafelé. Útközben a sereg szüntelen támadásoknak volt kitéve azoktól a törököktől, akik nem értették szultánjuk tartózkodását. A szultán valószínűleg nem is fogta fel, mekkora győzelmet aratott. Érdeklődése középpontjában a Kelet állt, nem kívánt e pillanatban Nyugat felé terjeszkedni. Kizárólag biztonságra vágyott.670 Manuél ezzel szemben világosan látta a vereség nagyságát, amelyet ő maga hasonlított a száz évvel korábban lezajlott manzikerti szerencsétlenséghez.671 Hirtelen meg670

Nikétasz Khoniatész, 236-248. p.; Szíriai Mihály, III, 369-372. p. Lásd Chalandon: Les Comnènes, 506-513. p., és Cahen: La Syrie du Nord, 417. p. 3. sz. jegyzet, és magáról a csatáról, Ramsay: Preliminary report, in History and Art of the Eastern Provinces of the Roman Empire, 235-238. p. 671 Nikétasz Khoniatész, 249. p. Manuél igyekezett csökkenteni a szerencsétlenség nagyságát a II. Henrik angol királyhoz írt levelében (amelyet Roger of Hoveden idéz, Chronica, II, 101. p.). Számos nyugati krónikás felfigyelt a csatára, pl. Vita Alexandri, in Liber Pontificalis, II, 435. p. és Annales S. Rudi-

262

semmisült az a nagy hadi gépezet, amelyet nagyapja és apja alakított ki. Sok évre lett volna szükség az újjáépítéséhez, amire valójában sohasem került sor. A határok védelmére elég katona maradt, s a következő három évben még kisebb győzelmeket is elértek a bizánciak. De a császár többé nem vonulhatott be Szíriába, és nem kényszeríthette rá akaratát Antiókhiára. Nagy hírnevéből, amely annak idején visszatartotta a hatalma csúcsán álló Núr ad-Dínt attól, hogy keményen támadja a keresztény világot, nem maradt semmi. A frankok számára a Müriokephalonnál elszenvedett bizánci vereség csaknem olyan végzetes volt, mint Bizánc számára. Annak ellenére, hogy a két fél nem bízott egymásban, és nem is értette meg egymást, a frankok nagyon jól tudták, hogy az iszlám diadalával szemben csak egy nagyon erős Bizánci Birodalom jelenthet oltalmat. E pillanatban Észak-Szíriában egy gyenge fiúcska, asz-Szálih uralkodott, és a frankok még nem érzékelték a bizánciak vereségének jelentőségét. Amikor azonban három évvel később Türoszi Vilmos Konstantinápolyba látogatott és pontos adatokat gyűjtött a történtekről, már felismerte a jövendő veszélyeket.672 Manuél serege megsemmisült, de flottája még erős volt, és a császár készen állt, hogy felhasználja Szaladin ellen. 1177-ben még egyszer megígérte, hogy Egyiptomba küldi a flottát, hogy támogassa a frankok támadását. Nyáron azt rebesgették, új keresztes hadjárat indul nyugatról, hogy mind VII. Lajos francia, mind II. Henrik angol király felvette a keresztet.673 Palesztinában azonban csak egyetlen nyugati nagyúr jelent meg. Szeptemberben, amikor Balduin király épp egy súlyos maláriaroham után lábadozott, Fülöp, Flandria grófja nagyszámú kísérővel partra szállt Akkonban. Thierry gróf és Anjou Szibilla fia volt, és a frankok, emlékezve arra, hogy az apja négy hadjáratban vett részt, s az anyja mennyire szerette a Szentföldet, nagyon sokat vártak tőle. Jöttének hírére négy előkelő követ érkezett a császártól: pénzt ajánlottak fel egy Egyiptom elleni hadjáratra, a nyomukban pedig hetven, jól felfegyverzett hajóból álló flotta futott be Akkon kikötőjébe. Balduin király túlságosan beteg volt ahhoz, hogy fegyvert foghasson, és sietve felkínálta Flandria grófjának a régensséget, ha elvállalja az egyiptomi hadjárat vezetését. Fülöp azonban habozott, és az időt húzta. Azt állította, egyszerű zarándokként érkezett csupán, és egyedül nem vállalhat magára ekkora felelősségét, majd amikor a király azt javasolta, hogy Châtilloni Rajnald legyen a társvezér, kifogásai támadtak Rajnald jellemével kapcsolatban. Felhívták a figyelmét arra, hogy a bizánci flotta készen áll az együttműködésre. Erre csak annyit felelt, miért kellene neki engedelmeskednie a görögöknek. Végül kiderült, hogy palesztinai utazásának egyetlen célja az, hogy két unokahúgát, Szibilla és Izabella hercegnőt férjhez adja kedvenc vazallusa, Béthune-i Róbert két fiához. Ez már több volt annál, mint amit a jeruzsálemi bárók el tudtak viselni. „Azt gondoltuk, azért jöttél, hogy a keresztért harcolj, te meg csak házasságokról beszélsz” – kiáltott rá Ibelini Balduin, amikor Fülöp az udvar előtt is elmondta jövetele célját. A csalódott és dühös Fülöp hazakészült. A viszály megbotránkoztatta a császár követeit. Világossá vált, a frankok semmilyen hadjáratot sem indítanak Egyiptom ellen. Vártak még egy hóna-

berti Salisburgiensis, 777. p. 672 Türoszi Vilmos, XXI, 12, 1025. p. 673 II. Henrik és VII. Lajos az 1177. szeptember 21-én Ivry-ben megkötött egyezményben megígérte, hogy együtt indul keresztes hadjáratba (Peterborough-i Benedek, I, 191-194. p.). Ám hamarosan elejtették a tervet.

263

pot, azután megcsömörlötten elvitorláztak, hogy beszámoljanak uruknak a frankok javíthatatlan felelőtlenségéről.674 Flandria grófja október végén Jeruzsálemből Tripoliszba ment. Talán lelkifurdalása volt, mert végül beleegyezett, hogy elkíséri Rajmund grófot a Hamá elleni hadjáratra, s még a királytól is kaptak segédcsapatokat. Míg egy kis sereg Humsz vidékét pusztította, majd csapdába esett, s elveszítette az egész addig megszerzett zsákmányt, a két gróf ostrom alá vette Hamát, amelynek kormányzója nagybeteg volt. Amikor a damaszkuszi csapatok közeledtek, a két gróf minden eredmény nélkül visszavonult. Fülöp Tripoliszból Antiókhiába ment, s ott megegyezett Boemund herceggel, hogy együtt támadnak Harenc várára. Harenc asz-Szálih egykori miniszteréé, Gümüstekiné volt, ő azonban összeveszett urával, aki végül kivégeztette. Gümüstekin harenci vazallusai fellázadtak asz-Szálih ellen, de a frankok közeledtére a lázadás elült. Boemund és Fülöp minden lelkesedés nélkül kezdett az ostromhoz. Aknaásásuk nem volt sikeres. Asz-Szálihnak ellenben sikerült az ostromlók vonalán át erősítést küldeni a védőknek. Amikor asz-Szálih követeket küldött hozzájuk és tudatta, hogy Aleppó és Antiókhia valódi ellensége, Szaladin visszatért Szíriába, beleegyeztek az ostrom feloldásába. Flandriai Fülöp húsvétra visszament Jeruzsálembe, majd Latakiában hajóra szállt, és Konstantinápolyba indult.675 Szaladin november 18-án lépte át az egyiptomi határt. Mindig kitűnő volt a hírszerzése. Tudta, hogy összeomlott a frank-bizánci szövetség, s Flandria grófja északra ment. Elhatározta, hogy hirtelen megtámadja a tengerpart mentén Palesztinát. A templomosok harcba szólították a rend összes elérhető tagját, hogy megvédjék Gázát, de az egyiptomi sereg egyenesen Aszkalon ellen vonult. Toroni Onfroi, az idős fővezér nagybeteg volt, és a király is lábadozott még. Balduin ötszáz lovaggal – ennyit tudott kiállítani – s a Szent Keresztet hordozó betlehemi püspökkel Aszkalonba sietett, és alighogy bejutott az erődbe, máris odaért az ellenség. A király felszólította országa minden harcképes emberét, hogy csatlakozzék hozzá, de Szaladin az elsőként odaérkezőket elfogta. Szaladin ekkor egy kisebb egységet hagyott hátra, amelynek az volt a feladata, hogy Aszkalonban tartsa a királyt, ő pedig tovább vonult Jeruzsálem ellen. Ám túlbecsülte lehetőségeit. Mivel közte és a keresztények fővárosa között nem volt ellenség, hagyta, hogy fellazuljon csapatai fegyelme, s azt is megengedte, hogy emberei kijárjanak rabolni a környékre. Balduin kétségbeesése diktálta bátorságában üzenetet juttatott el a templomosokhoz, kérve, hagyják ott Gázát és csatlakozzanak hozzá. Amint a templomosok a közelbe értek, a király kitört Aszkalonból, és összes emberével együtt megindult a parton Ibelin felé, majd onnan a szárazföld belsejébe. November 25-én az egyiptomi sereg egy szoroson kelt át Montgisard vára közelében, Ramlától néhány mérföldre délre, amikor lecsapott rá az északról érkező frank sereg. A meglepetés tökéletes volt. Szaladin katonái közül egyesek fosztogatni voltak, a töb674

Türoszi Vilmos, XXI, 14-18, 1027–1035. p. Azt sugallja, hogy Tripoliszi Rajmund és Antiókhiai Boemund mindketten az egyiptomi hadjárat ellen voltak, és lebeszélték Fülöpöt. Az Ibelineket azonban kiábrándította Fülöp, bár, mivel ők hagyományosan Rajmund-pártiak voltak, lehet, hogy Vilmos is túloz. Ő volt a felelős a bizánci szövetségért, s ezért felkavarta őt a terv feladása. Az, hogy Fülöp később hajlandó volt segíteni Rajmundnak és Boemundnak, esetleg még gyanúsabbá tette számára őket. Lásd még Ernoul, 33. p., aki beszámol Ibelini Balduin gúnyos megjegyzéséről. 675 Türoszi Vilmos, XXI, 19, 25, 1036., 1047-1049. p.; Ernoul, 34. p.; Szíriai Mihály, III, 375-376. p.; Abú Sáma, 189-192. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 76-77. p.; Ibn al-Aszír, 630-633. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 148-153. p.

264

biek csatasorba állításához nem volt idő. Sokan az első ijedelem hatására elmenekültek. Szaladint csak saját mameluk testőrsége mentette meg. Csaknem minden egysége megsemmisült. A keresztény seregben a király az első vonalban harcolt. A győzelemhez hozzájárult az Ibelin fivérek, Balduin és Balian derekassága, és Rajmund mostohafiainak, Galileai Hugónak és Vilmosnak a vitézsége, de Szent Györgyöt is látták harcolni a frankok oldalán. Néhány óra leforgása alatt az egyiptomi sereg fejvesztetten menekült hazafelé, hátrahagyva az addig szerzett zsákmányt és a rabokat. A katonák még a fegyvereiket is eldobálták, csakhogy gyorsabban menekülhessenek. Szaladinnak végül sikerült valamelyest rendet teremtenie, de a Sínai-sivatagon igen keserves volt az átkelés, a beduinok támadták a csaknem teljesen védtelen menekülőket. Az egyiptomi határról Szaladin dromedárokon üzenetet küldött Kairóba, figyelmeztetett mindenkit, akinek esetleg lázadni támadt kedve, hogy még él, s Kairóba való visszatértét egész Egyiptommal postagalambok útján tudatták. Hírneve azonban megsínylette ezt a vereséget.676 A győzelem jelentős volt, és pillanatnyilag megmentette a királyságot. De hosszú távon nem változtatott a helyzeten. Egyiptom forrásai kimeríthetetlenek voltak, míg a frankok szüntelen emberhiánnyal küzdöttek. Ha Balduinnak módjában állt volna Egyiptomig kergetni az ellenséget, vagy lerohanni Damaszkuszt, talán meg tudja törni Szaladin hatalmát, de külső segítség nélkül a király nem kockáztathatta saját kis seregét támadó akciókban. Ehelyett úgy határozott, erődöket emel a damaszkuszi határ mentén, ott, ahol Bánjász elvesztése felborította a királyság védelmi rendszerét. Toroni Onfroi a Bánjászból Toronba vezető úton, Hunin hegyén emelt várat, a király a Jordán felső folyásánál kezdett építkezésbe a Huleh-tó és a Galileai-tenger között. Azt a gázlót akarta ellenőrizni, ahol Jákob küzdött meg az angyallal, s amelyet Bánatgázló néven ismertek. Mindkét partján muszlim parasztok és pásztorok laktak, egyesek Damaszkusz alattvalói voltak, mások a keresztényeké. Szabadon jártak-keltek át a határon, amelyet csak egy nagy tölgyfa jelzett, és a frankok sohasem erősítették meg az átkelőt. Balduin be akarta tartani az egyezséget, és máshol épített volna várat, de a templomosok akarata győzött. A helybeli muszlimok felpanaszolták Szaladinnak a hitszegést, aki először hatvanezer, majd százezer aranyat ígért Balduinnak, ha abbahagyják a munkát. Amikor a király elutasította az ajánlatot, Szaladin megesküdött, hogy maga veszi kézbe az ügyet.677 Montgisardi veresége után Szaladin hónapokig Egyiptomban maradt, míg meg nem bizonyosodott afelől, hogy ura a helyzetnek. 1178 tavasza végén Szíriába ment, és az év hátralévő részét ott töltötte. Az esztendő háborús eseményeit csak néhány támadás és ellentámadás tette ki.678 Északabbra béke uralkodott Antiókhia és Aleppó, továbbá szövetség volt Antiókhia és Örményország között, amelynek renegát uralkodóját, Mleh herceget nem sokkal Núr ad-Dín halála után megbuktatta az unokaöccse, III. Rupen. Rupen a frankok barátja volt, segített is nekik a Harenc elleni eredményte676

Türoszi Vilmos, XXI, 20-24, 1037-1047. p.; Ernoul, 41-55. p.; Szíriai Mihály, III, 375. p.; Bahá adDín, P. P. T. S., 75-76. p.; Abú Sáma, 184-187. p.; Ibn al-Aszír, 627-635. p. 677 Türoszi Vilmos, XXI, 26, 1050-1051. p.; Ernoul, 51-52. p.; Abú Sáma, 194-197. p.; Ibn al-Aszír, 634. p. Szaladin akkoriban egy baalbeki, helyi lázadással volt elfoglalva, Jákob gázlója felett ma egy híd van, amelynek neve: Jákob leányainak a hídja. 678 Ibn al-Aszír, 633. p.

265

len ostrom során.679 III. Boemund a császár barátságát is kereste, és 1177-ben, amikor másodszor is megnősült, Manuél egyik nőrokonát, Theodórát vette feleségül.680 1179 tavaszán, amikor megkezdődött a nyájak legelőváltása, Balduin elindult, hogy bekerítse a birkákat, amelyeknek a damaszkuszi síkról Bánjász felé kellett vonulniuk. Szaladin odaküldte unokaöccsét, Fárúksáhot, hogy nézze meg, mi történik, és galambposta útján tudassa nagybátyjával a frankok lépéseit. Fárúksáh április 10én egy Bánjász melletti erdőben, egy szűk völgyben egyszer csak szembetalálta magát az ellenséggel. A találkozás a királyt is meglepte. A sereg annak köszönhette megmenekülését, hogy Toroni Onfroi, az idős fővezér testőrségével hősiesen feltartóztatta a muszlimokat, miközben a király elmenekült a seregével. Onfroi halálos sebet kapott, S új várában, Huninban halt meg április 22-én. Még a muszlimok is tisztelték jellemét. Halála rettenetes csapás volt a királyságra, mert ő volt az egyetlen, köztiszteletben álló idősebb államférfi. Szaladin kihasználta a győzelmet, és ostrom alá vette a Jákob gázlójánál épült várat. De a védelem olyan erős volt, hogy néhány nap múlva visszavonult, és letáborozott Bánjász előtt. Onnan csapott át Galileába és a Szidón és Bejrút közötti területekre és pusztította a termést. Balduin király összegyűjtötte a királyság haderejét, és felszólította Tripoliszi Rajmundot, ő is csatlakozzon a sereghez. Tibériáson és Szafeden keresztül vonultak Toron felé. Ott tudták meg, hogy Fárúksáh és egy rabló csapat zsákmánnyal rakottan épp visszafelé tart a partvidékről. Északra indultak hát, hogy feltartóztassák ezt a csapatot Mardzs Ajjúnban, a Források völgyében, a Litání folyó és a Jordán felső folyása között. Szaladin azonban Bánjásztól északra egy dombon levő megfigyelőhelyről észrevette a Jordán túlpartján a nyájak ijedt mozgását. Rájött, hogy arra halad a frank sereg, és elindult üldözésükre. 1179. június 10-én, mialatt a királyi sereg a Források völgyében megfutamította Fárúksáhot, Rajmund és a templomosok előnyomultak a Jordán felé. A völgy bejáratánál találkoztak Szaladin seregével. A templomosok azonnal harcba bocsátkoztak, de Szaladin ellentámadásával visszaverte őket, és zavart keltett Balduin seregében. A királyi sereg is visszavonulásra kényszerült, s rövid idő múlva az egész keresztény had menekült. A király, Rajmund és embereik egy része átkelt a Litání folyón, és magasan a folyó nyugati partja felett, a nagy Beaufort várban talált menedéket. A folyó partján hagyott embereiket lemészárolták, vagy bekerítették. Nem minden menekülő állt meg Beaufort-ban, ha nem sokan egyenesen a tenger felé tartottak. Útközben találkoztak Szidóni Rajnalddal és helybeliekből toborzott csapataival. Megmondták neki, hogy elkésett, így viszszafordult, pedig ha eljutott volna a Litání folyóig, talán sok menekülő életét megmenthette volna. Szaladin foglyai között volt Saint-Amand-i Odo, a templomosok nagymestere, aki kapkodásával a szerencsétlenség fő okozója volt. Fogságba esett Ibelini Balduin és 679

Szembat connétable, 624. p.; Vahram: Rímes Krónika, 509. p. Rupen házasságáról lásd e mű II. köt. 277. p. 680 Türoszi Vilmos. XXII, 5, 1069. p. Vita tárgya e házasság időpontja, sőt még a menyasszony neve is. A Lignages (V. 446. p.) Irénnek hívja, és egy Konstancia nevű leányt tulajdonít neki, akiről más híradás nincs. Nem tudni, hogy egy Komnéné volt-e vagy anyján keresztül volt a császár rokona. Rey: Histoire des Princes d’Antioche, Revue de l’Orient Latin, 1896., II, 379-382. p., úgy tudja, ő volt Boemund első felesége. Valószínűbb, hogy első felesége Harenci Orgillosa volt, aki 1170–1175 között tűnik fel az oklevekben (Röhricht: Regesta, 125., 139. p.). Vilmos határozottan kijelenti, Boemund elhagyta Theodórát, hogy Szibillával éljen.

266

Galileai Hugó is. Hugót ötvenötezer türoszi dinárért csakhamar kiváltotta anyja, Tripolisz grófnéja. Ibelini Balduinért Szaladin százötvenezer dinárt, királyi váltságdíjat kért, oly nagyra becsülte foglya jelentőségét. Néhány hónappal később Balduin ezer muszlim fogolyért cserébe visszanyerte szabadságát, de meg kellett ígérnie, hogy előteremti a váltságdíja összegét. Azt is felajánlották, hogy Odót kicserélik egy fontos muszlim fogolyért, de a nagymester túlságosan büszke volt ahhoz, hogy elismerje: bárki is felérhet vele. Így a következő évben bekövetkezett haláláig egy damaszkuszi torony foglya maradt. Szaladin nem használta ki a helyzetet, nem szállta meg Palesztinát, talán, mert megtudta, Champagne-i II. Henrik, Courtenay Péter és Fülöp beauvais-i püspök vezetése alatt nagy csapat, francia lovag érkezett a Szentföldre. Ehelyett ismét megtámadta Balduin várát Jákob gázlójánál. Ötnapos ostrom után (augusztus 24-29.) sikerült aláaknáznia a falakat és bejutnia a várba. Kivégezte a védőket, és a földdel tette egyenlővé a várat. A francia látogatók nem vonultak oda, hogy megmentsék a várat, hanem csakhamar hazautaztak. A nyugatról érkezett keresztesek ezúttal is teljesen hasznavehetetlenek voltak.681 Az egyiptomi flotta októberben sikeresen támadta meg az akkoni kikötőben horgonyzó hajókat, majd az új esztendő elején a muszlimok betörtek Galileába, mire Balduin fegyverszünetet kért Szaladintól, és Szaladin ebbe beleegyezett. Télen és kora tavasszal nagy volt a szárazság, egész Szíriát az éhínség fenyegette. Senkinek sem hiányoztak a betörések, amelyek tovább pusztították volna a sovány termést. Szaladin valószínűleg úgy döntött, Jeruzsálem elfoglalása előtt még megszerzi Aleppót. 1180 májusában Balduin és Szaladin megbízottai kétesztendős fegyverszünetet írtak alá. A fegyverszünet nem vonatkozott Tripoliszra, de miután az egyiptomi flotta kifosztotta Tortosza kikötőjét, és Szaladin eljutott A Bizánci Birodalom bukása: I. Andronikoszt meggyilkolják a lázadók, a Bukaia völgyéig, Rajmunddal is hasonló 1185 fegyverszünetet kötött.682 Szaladin ősszel északra tartott az Eufrátesz mentén, ahol szövetségese, a Hiszn Kajfai uralkodó, az ortokida Núr ad-Dín, összeveszett a szeldzsuk Kilidzs Arszlánnal. Núr ad-Dín a szultán lányát vette feleségül, de egy táncosnő kedvéért mellőzte őt. 1180. október 2án Szaladin tanácskozást tartott Szamoszata közelében, amelyen jelen voltak az ortokida hercegek, valamint Kilidzs Arszlán, a moszuli Szajf ad-Dín és az örmény Rupen küldöttei. Ünnepélyesen megesküdtek, hogy két évig megtartják a békét.683 681

Türoszi Vilmos, XXI, 27-30, 1052-1059. p.; Ernoul, 53-54. p.; Abú Sáma, 194-202. p.; Ibn al-Aszír, 635-636. p.; Makrízí, Blochet kiad. in Revue de l’Orient Latin, 8. köt. 530-531. p. Van némi kétség afelől, hogy Saint-Amand-i Odót valóban megölték-e, mert III. Sándor pápa bullájából úgy tűnik, hogy rabként élt tovább. Lásd d’Albon: La Mort d’Odo de Saint-Amand, Revue de l’Orient Latin, 9. köt. 279-282. p. 682 Türoszi Vilmos, XXII, 1-3, 1053-1056. p.; Abú Sáma, 211. p.; Ibn al-Aszír, 642. p. 683 Ibn al-Aszír, 639-640. p.

267

Balduin arra használta fel a lélegzetvételnyi szünetet, hogy keresztény egységfrontot hozzon létre az iszlámmal szemben. Türoszi Vilmos, aki 1175 óta érsek volt, az 1179. évi lateráni zsinatra Rómába ment, és hazatérőben az év utolsó napjaiban ellátogatott Konstantinápolyba. Manuél udvarias és barátságos volt, mint mindig, de Vilmos jól látta, hogy haldoklik. A császár sohasem heverte ki a Müriokephalonnál elszenvedett vereséget, de még mindig élénken érdekelték a szíriai ügyek. Vilmos hét hónapig maradt Konstantinápolyban. Jelen volt az ünnepségeken, amikor Manuél lánya 28 éves vénkisasszonyként férjhez ment Montferrati Rainerhoz, Szibilla sógorához, és Manuél akkor 10 esztendős fia, Alexiosz feleségül vette a kilencesztendős Franciaországi Ágnes hercegnőt. Vilmost a császári küldöttek egészen Antiókhiáig kísérték.684 Rupen örmény uralkodó igyekezett megerősíteni a frankokkal kötött szövetséget. 1181 elején Jeruzsálembe zarándokolt, és feleségül vette Toroni Izabellát, aki a Jordánon túli terület örökösének, Stefániának volt a leánya.685 Még a szíriai jakobiták is kifejezték az egyesült kereszténység ügyéhez való hűségüket, amikor pátriárkájuk, a történetíró Mihály Jeruzsálembe látogatott, és hosszasan elbeszélgetett a királlyal.686 Felmerült egy távol-keleti szövetség reménye is. 1150 óta közkézen forgott Nyugat-Európában egy levél, amelyről azt állították, a képzeletbeli, nagy hatalmú János pap intézte Manuél császárhoz. A levél valószínűleg egy német püspök hamisítványa volt, de a hatalmas papkirály gazdagságáról és vallási buzgalmáról szóló hírek olyan nagyszerűek voltak, hogy lehetetlen volt nem hinni bennük. 1177-ben a pápa Fülöp nevű orvosát küldte hírekért és segítségért János paphoz. A jelek szerint Fülöp eljutott Etiópiába, de utazása nem járt kézzelfogható eredményekkel.687 Ám továbbra sem kelt útra egyetlen jelentős lovag sem Európából a Szentföldre, még Szibilla hercegnő kezéért és a trónért sem. Amikor Türoszi Frigyes Rómában járt, üzent a Capet család királyi ágából származó Burgundiai III. Hugónak és kérte, vállalja a feladatot. Hugó először elfogadta az ajánlatot, majd mégis inkább Franciaországban maradt. Időközben Szibilla beleszeretett Ibelini Balduinba. Az Ibelin család származását tekintve nem volt épp előkelő, ekkoriban azonban már a palesztinai nemesség első vonalába tartozott. Az idős dinasztiaalapító Balian halála után Ibelin a johannitáké lett, Ramlát a legidősebb fiú, Hugó kapta, majd Hugó halála után testvéréé, Balduiné lett, aki először elvette Beiszan örökösnőjét, de a közeli rokonságra hivatkozva rövid úton megszabadult tőle. A legkisebb fiú, Balian Komnéné Mária királyné férje volt, és felesége özvegyi jogán Náblusz ura. Balduin és Balian a helyi nemesség két legbefolyásosabb tagja volt, s Balduin és Szibilla házassága – a vőlegény nem túl előkelő származása ellenére is –, népszerű lett volna a királyságban. Ám az eljegyzés előtt Balduint elfogták a Források völgyében. Szibilla írt a fogolynak és biztosította szerelméről. Amikor azonban a lovag kiszabadult, Szibilla hidegen bánt vele, azt mondta, nem is gondol addig a házasságra, míg Balduin óriási váltságdíjjal tartozik. Szibilla ésszerűen érvelt, de elbátortalanította lovagját. Balduin nem tudta, 684

Türoszi Vilmos, XXII, 4, 1066–1068. p. Szembat connétable, 627. p.; Ernoul, 31. p. hivatkozik a házasságra és Rupent Torosz fiának hívja. Ő is (25-30. p.) megemlíti Torosz látogatását Jeruzsálemben, amelynek máshol nincs nyoma és valószínűleg csak kitaláció. 686 Szíriai Mihály, III, 379. p. 687 Röhricht: Regesta, 67., 145. p. János pap legendájáról lásd Marinescu: Le Prétre Jean, Bulletin de la Section Historique del Academie Roumaine, 10. köt. 685

268

hogyan szedje össze a pénzt, így hát Konstantinápolyba ment, és a császárhoz folyamodott. Manuél kedvelte a nemeslelkű gesztusokat, és kifizette az egész váltságdíjat. Balduin diadalmasan tért meg 1180 kora tavaszán Palesztinába, de akkor Szibilla már egy másik férfi jegyese volt.688 Ágnes úrnő nem nagyon kedvelte férjei rokonságát, így az Ibelineket sem. Néhány évvel korábban Palesztinába érkezett Lusignan grófjának másodszülötte, Amalrik lovag Poitou-ból. Jó katona volt és Toroni Onfroi halála után őt nevezték ki fővezérré. Akkortájt vette feleségül Ibelini Balduin lányát, Eschivát, ugyanakkor Ágnes szeretője volt. Amalriknak élt egy Guido nevű öccse Franciaországban. Ágnes biztatására Amalrik teletömte Szibilla fejét az ifjú rendkívüli külsejének és vonzerejének leírásával, míg végül Szibilla kérve kérte, hívják a fiatalembert Palesztinába. Mialatt Balduin Konstantinápolyban volt, Amalrik hazasietett, magával hozta az öccsét, és felkészítette a rá váró szerepre. Szibilla épp olyan csinosnak találta, mint amilyennek elbeszélték, és bejelentette, hozzá megy feleségül. Bátyja, a király hiába tiltakozott. Mindenki láthatta, Guido gyenge, ostoba fiú volt. A palesztinai bárók őrjöngve gondoltak arra, egy napon a királyuk lesz egy jelentéktelen, francia nemes legkisebb fia, akinek egyetlen nevesebb felmenője egy Melusina nevű vízitündér volt. Ágnes és Szibilla addig nyaggatták a nagybeteg, meggyötört királyt, amíg bele nem egyezett a házasságba. 1180 húsvétján Guido elvette Szibillát, és megkapta Jaffa és Aszkalon grófságát.689 Az Ibelin család politikai és személyes okok miatt nem örült a házasságnak, és egyre mélyült a szakadék köztük és a Courtenay család között, akik Châtilloni Rajnald támogatását élvezték. 1180 októberében a király, hogy megkísérelje összebékítésüket, féltestvérét, Izabellát eljegyezte Toroni IV. Onfroi-val. Izabella Ibelini Balian mostohalánya volt, Onfroi pedig Châtilloni Rajnald mostohafia. Onrfoi ezenkívül, mint a nagy fővezér unokája és örököse és anyja révén a Jordánon túli területek örököse, az egyik legkívánatosabb helyi nemes volt, akivel bárki szívesen kötött volna házasságot. Mivel Izabella csak nyolcéves volt, az igazi szertartást három évvel elhalasztották.690 Az eljegyzésből azonban semmi jó nem fakadt. Néhány nappal később az új pátriárka kinevezésekor a Courtenay-k megmutatták hatalmukat. Október 6-án meghalt Amalrik pátriárka. 16-án a jeruzsálemi káptalan, Ágnes úrnő nyomásának engedve, Kaiszareia érsekét, Heracliust választotta a helyébe. Heraclius egy féligmeddig írástudatlan auvergne-i pap volt, akit Ágnes ellenállhatatlanul jóképűnek talált, és az ő kegyének köszönhette gyors és folyamatos előmenetelét. Ekkoriban az érsek kedvese egy nábluszi rőfös felesége volt, Paschia de Riveri, akit csakhamar az egész királyságban Madame de Patriarchessenek, pátriárkáné őnagyságának neveztek. Türoszi Vilmos sietve Jeruzsálembe utazott, hogy megakadályozza a választást,

688

Ibelini Balduin szerelmi története csak Ernoulnál található meg, 48., 56-59. p. Ernoul Balduin testvérénél, Baliannál szolgált, s így jól ismerte a családi ügyeket. 689 Türoszi Vilmos, XXII, I, 1064-1065. p.; Ernoul, 59-60. p.; Peterborough-i Benedek, I, 343. p., azt írja, hogy Szibilla akkor már Guido szeretője volt. Amikor a király erre rájött, ki akarta végeztetni Guidót, de a templomosok kérésére megkegyelmezett neki, és engedélyezte az esküvőt. 690 Türoszi Vilmos, XXII, 5, 1068-1069. p.; Ernoul, 81-82. p. Vilmos szerint Onfroi galileiai földjeit az eljegyzésért cserébe átadta a királynak. Balduin az anyjának adta Toront. Ibn Dzsubajr, Wright kiad., 304. p. mondja, az „az emséé, annak a disznónak az anyjáé, aki Akkon ura”, Hunin pedig a nagybátyjáé, Josceliné.

269

de hiába. A választók Vilmost jelölték a második helyen, de a király, anyja kérésére, megerősítette Heraclius kinevezését.691 A hatalom immár szilárdan a Courtenay-k és a Lusignanok, valamint szövetségeseik, Châtilloni Rajnald és az új pátriárka kezében volt. 1181 áprilisában lecsaptak Türoszi Vilmosra, aki, mint a király egykori nevelője, veszedelmes volt a szemükben. Heraclius mondvacsinált vád alapján kiközösítette Vilmost. Az érsek hiába próbálta rendbe hozni a dolgot. Végül 1182-ben vagy 1183-ban elindult Rómába, hogy ügyét a pápai udvar elé terjessze. Rómában maradt, és ott halt meg, azt beszélték, a pátriárka megbízottja mérgezte meg.692 A következő áldozat Tripoliszi Rajmund volt. Rajmund 1182-ben elindult, hogy saját területéről felesége birtokára, Galileába menjen, de a király emberei megtiltották neki, hogy a királyság területére lépjen, mert Ágnes és testvére, Joscelin meggyőzték a királyt, Rajmund összeesküvést szőtt a korona ellen. Balduin király csak a bárók heves tiltakozására változtatta meg véleményét. Vonakodva beleegyezett abba, találkozzék Rajmunddal, aki végül meggyőzte őt ártatlanságáról.693 A haldokló, leprás király körüli sok cselszövés nem lett volna olyan veszélyes, ha a külpolitikai helyzet nem válságos. 1180. szeptember 24-én a frankok elveszítették leghatalmasabb szövetségesüket: Konstantinápolyban meghalt a császár. Manuél őszintén kedvelte a frankokat, őszintén munkálkodott a javukra, kivéve, ha a frankok érdekei ütköztek a birodalom érdekeivel. A császár ügyes volt, tudott hatni az emberekre, de nem volt nagy uralkodó. A kereszténység feletti uralomra törekedett, és ez olyan kalandokba sodorta, amilyeneket a bizánci birodalom már nem engedhetett meg, magának. Akkor küldte Itáliába és Magyarországra a csapatait, amikor leginkább szükség lett volna rájuk az anatóliai határon vagy a Balkánon. Úgy bánt a pénzzel, mintha a kincstára kimeríthetetlen lett volna. Elgyötört seregét halálos csapásként érte a müriokephaloni vereség, az a rengeteg kereskedelmi kedvezmény pedig, amelyet pillanatnyi diplomáciai előnyökért adott az olasz városoknak, elsorvasztotta alattvalói kereskedelmi életét, aminek következtében a császári kincstár soha többé nem telt meg. Manuél udvarának csillogása elkápráztatta a világot, s elhitette, a birodalom hatalmasabb, mint amilyen a valóságban volt. Ha Manuél tovább él, a frankok talán hasznát vehették volna aranyának és flottájának. Személye tartotta egyben birodalmát, halála után nyilvánvalóvá vált a hanyatlás. Küzdött a vég ellen, jóslatokba

691

Türoszi Vilmos, XXII, 4. 1068. p., röviden ír róla, gondosan mellőzi saját jelölése kérdését. Ernoul, 82-84. p. megírja, Ágnes azért erőltette Heraclius megválasztását, mert „pour sa biauté l’ama” (szereti a szépségéért); már kaiszareiai püspököt is ő csinált belőle. Hozzáfűzi, Vilmos figyelmeztette a kanonokokat, ne válasszák meg. Az Estoire d’Eracles, II, 57-59. p. azt írja, Vilmos megjósolta: a Heraclius által visszaszerzett keresztet egy Heraclius fogja elveszíteni. 692 Ernoul, 84-86. p.; Estoire d’Eracles, II, 57-59. p. azt írja, Vilmost egy olyan orvos mérgezte meg, akit Heraclius küldött Rómába, és hogy később Heraclius is ellátogatott Rómába. Vilmos elutazásának és halálának az időpontja ismeretlen. Történetírása 1183-ban szakad meg. Heraclius 1184-ben látogatott Rómába (lásd e mű II. kötete, 595. p.). Ugyanakkor III. Orbán pápa 1186. október 17-én kelt oklevele megemlíti Vilmost, mint a johannita rend és Bulunijász püspöke közötti per egyik bíráját. (Röhricht: Regesta, Addimenta, 44. p.) Röhricht ebből arra a következtetésre jut, hogy visszatért a Szentföldre (Geschichte der Kreuzzugen, 491. p. 5. jegyzet.). Nagyobb a valószínűsége annak, hogy a pápai kancellária eltévesztette a nevet. Józsiás 1186. október 21-től volt Türosz érseke (Röhricht: Regesta, 173. p.). 693 Türoszi Vilmos, XXII, 9, 1077–1079. p.

270

kapaszkodott, amelyek még tizennégy évi uralkodást ígértek neki, és nem szervezte meg a régensséget, amelyre a fiának szüksége lett volna.694 II. Alexiosz, az új császár tizenegy esztendős volt. Az ősi szokások szerint az anya császárné lett a régens. Csakhogy Mária császárné antiókhiai latin volt, az első latin származású uralkodó a császárság történetében, és származása miatt Konstantinápoly népe nem szerette. Azt is régóta sérelmezték, hogy Manuél annyira kedvelte a latinokat. Az elhúzódó antiókhiai egyházi viszályok csak növelték a bizánciak keserűségét. Sohasem merült feledésbe, milyen pusztítást vittek végbe a keresztesek a császár területein, élt a ciprusi mészárlás, és sok véres tett emléke, amelyeket velenceiek, pisaiak és genovaiak követtek el. A nép leginkább az itáliai kereskedőket gyűlölte, akik ott páváskodtak Konstantinápoly utcáin, élvezték, hogy ellenőrzésük alatt tartják a birodalom kereskedelmét, amelynek bonyolítása közben gyakran megtámadták a békés polgárokat is. A császárné tanácsadóként és, amint akkoriban vélték, szeretőként is férje egyik unokaöccsét, Komnénosz Alexiosz protoszebasztoszt, Jeruzsálemi Komnéné Mária királyné nagybátyját vette maga mellé. A férfi népszerűtlen volt, és nem is volt okos. Mindketten a latin elemre támaszkodtak, különösen az itáliai kereskedőkre. A császárnéval szembeni ellenállást mostohaleánya, Bíborbanszületett Mária s annak férje, Montferrati Rainer vezette. Nem sikerült a kegyenc meggyilkolására szőtt tervük, de amikor a merénylők a Hagia Szophiába menekültek, Alexiosz ismét megsértette a város lakóit, mivel megpróbálta megszentségteleníteni a szentélyt. A császárné kénytelen volt megbocsátani az összeesküvőknek, de bizonytalan helyzetében a sógorának, III. Béla magyar királynak könyörgött, siessen segítségére. Férje unokatestvére, Komnénosz Andronikosz, keleten folytatott csábítói pályafutását feledve, visszavonultan élt Pontosz vidékén. Honfitársai még emlékeztek lovagiasságára, kellemes modorára, s hogy barátai a nemzet vezéreként tüntették fel, és ő is készen állt az új feladatra. 1182 augusztusában átvonult Anatólián. Könnyen legyőzte azokat, akik nem csatlakoztak hozzá. Konstantinápolyban a császárné mellett már csak a latinok álltak. Amint Andronikosz közelgett a Boszporuszhoz, a konstantinápolyi nép egyszer csak lecsapott a városbeli latinokra. A mészárlást a latinok gőgje váltotta ki, de a szörnyű esemény még a legelszántabb bizánci hazafiak többségét is megrendítette. Csak néhány itáliai kereskedő maradt életben. Ők hajóra szálltak, és elvitorláztak nyugat felé, útközben a partvidéket pusztítva. Andronikosz előtt nyitva állt az út Konstantinápolyba. Első lépésként eltette láb alól vetélytársait. A protoszebasztoszt bebörtönözte, és kegyetlenül megvakíttatta. Bíborbanszületett Mária és a férje rejtélyes módon halt meg. A császárnét megfojtatta, kisfiát pedig arra kényszerítette, hogy írja alá anyja halálos ítéletét. Andronikosz a gyermek társcsászára lett, de két hónappal később II. Alexiosz gyermek császárt megölték, és a 62 éves Andronikosz feleségül vette Alexiosz özvegyét, a tizenkét esztendős Franciaországi Ágnest. Ezektől a gyilkosságoktól eltekintve Andronikosz jól kezdte uralkodását. Megtisztította a korrupt és felesleges emberektől az államigazgatást, nagy súlyt fektetett az igazságszolgáltatás tisztaságára, megkövetelte, hogy a gazdagok fizessék meg adóikat, és védelmezte a kizsákmányolás ellen a szegényeket. Évszázadok óta senki sem irányította ilyen jól a tartományokat. Andronikosz azonban félt, és okkal. Rokonai közül sokan féltékenyek voltak rá, és az arisztokrácia nehezményezte politikáját. Fe694

Lásd Chalandon: i. m., 605-608. p. Türoszi Vilmos, XXII, 5, 1069. p. beszámol a haláláról.

271

nyegetőn alakultak a külügyek is. Belátta, hogy az 1182. évi mészárlás igen rossz benyomást keltett nyugaton, ezért sietve egyezményt kötött Velencével, amelyben évente fizetendő kártalanítást ígért az elszenvedett veszteségekért, s arra is volt gondja, hogy a pápa megbékítésére latin szertartású templomot emeltessen a fővárosban. Támogatta a nyugati kereskedőket, térjenek vissza Bizáncba. Bizánc fő ellensége azonban a Hohenstaufen császár és a szicíliai király volt. 1184-ben baljós házasságot kötött egymással Frigyes császár fia, Henrik és II. Vilmos testvére és örököse, Konstancia. Andronikosz tisztában volt azzal, hogy hamarosan megtámadják a szicíliaiak, és biztosítani akarta keleti határát. Látta, keleten Szaladin pályája emelkedőben van, így – teljes ellentétben Manuél politikájával –, vele kötött egyezséget. Szabad kezet biztosított neki a frankokkal szemben, ha szövetségre lép vele a szeldzsukok ellen. Úgy tűnik, kitervelték a jövendő hódítások és befolyási övezetek felosztását is. De az egyezségből nem lett semmi sem, mert Andronikosz, aki féltette konstantinápolyi pozícióját, egyre vadabb elnyomó intézkedéseket foganatosított, míg nem a fővárosban már senki sem érezte magát biztonságban. Nem csak az arisztokráciára sújtott le, de rendőrei letartóztattak kereskedőket és egyszerű munkásokat is, ha az összeesküvés leghalványabb gyanúja is fölmerült ellenük, és megvakították, vagy vérpadra küldték őket. Amikor 1185 augusztusában Epeiroszban partra szállt egy szicíliai sereg és Thesszaloniké felé indult, Andronikosz pánikba esett. A letartóztatási és kivégzési hullám nyomán a lakosság már a lázadás küszöbére ért. A zendülés akkor tört ki, amikor a császár idős és ártalmatlan unokatestvére, Angelosz Izsák, börtönéből megszökve a Hagia Szophia oltáránál keresett menedéket. Andronikoszt még saját testőrei is elhagyták. Hiába próbált Ázsiába szökni, elfogták, egy rühes teve hátán végighurcolták a városon, majd a felbőszült tömeg megkínozta és szétszaggatta. Angelosz Izsákot kiáltották ki császárnak, aki valamelyest rendet teremtett, és megalázó békét kötött a szicíliai királlyal. Csakhogy Izsák uralkodásra teljesen alkalmatlan volt. Az ősi császárság harmadrendű hatalommá süllyedt, és már alig befolyásolta a világpolitikát.695 Bizánc hanyatlása felborította keleten a hatalmi egyensúlyt. Örményország és Antiókhia uralkodói örvendtek, és megkönnyebbülésüket egymás elleni viszályokkal ünnepelték meg. Manuél halálhírére Boemund elűzte görög feleségét, hogy elvehessen egy Szibilla nevű, züllött életű, antiókhiai nőt. Annak idején Aimery pátriárka nem örült a görög házasságnak, de a házasságtörés megbotránkoztatta. Kiközösítette Boemundot, egyházi tilalmat mondott ki a városra, és ismét visszavonult Kuszajrba. Az antiókhiai nemesség gyűlölte Szibillát, és okkal, ugyanis kém volt, Szaladintól fizetést kapott a frank sereg erejével és mozgásával kapcsolatos információkért. A nemesek Aimery mellé álltak. Csaknem kitört a polgárháború, amikor Balduin király Heraclius pátriárka vezetése alatt egyházi küldöttséget menesztett Antiókhiába a dolgok elrendezésére. Aimery pénzért feloldozta a várost, de fenntartotta a kiközösítést. Szibillát elismerték Antiókhia hercegnéjének. Sok nemes elégedetlen volt ezzel a rendezéssel, és Rupen udvarába menekült. 1182 végén még bonyolultabbá vált a két uralkodó viszonya, amikor Komnénosz Izsák, Kilikia bizánci kormányzója, fellázadva Andronikosz ellen, Boemundtól kért segítséget Rupen ellen, és beengedte csapatait Tarszoszba. Boemund azonnal meggondolta magát, eladta Tarszoszt és a kormány695

Andronikosz uralkodásáról lásd Nikétasz Khoniatész, 356-463. p. Türoszi Vilmos, XXII, 10-13, 1079–1086. p., jól értesült beszámolót közöl Andronikosz hatalomra kerüléséről.

272

zót Rupennak, majd az egészet megbánta. A templomosok kiváltották Izsákot, mert azt hitték, a ciprusiak kedvelik, és visszakapják a váltságdíjat. Izsák visszament Ciprusra, ahol független császárként élt, és esze ágában sem volt megfizetni az adósságát. Rupen ezután azzal ijesztgette szomszédait, hogy elfoglalta a Kilikia északnyugati csücskében, Lampronnál található kis, hetumida fejedelemséget, amely Konstantinápoly védelmét élvezte. Rupen növekvő hatalma megijesztette Boemundot, aki 1185-ben meghívta őt egy megbékülési ünnepségre Antiókhiába, és megérkeztekor letartóztatta. Rupen testvére, Leó befejezte a hetumidák meghódítását, és megtámadta Antiókhiát. Rupent szabadon bocsátották azzal, hogy átadja Boemundnak Mamisztrát és Adanát, de amint visszatért Kilikiába, csakhamar visszaszerezte ezeket a városokat, és a tartomány egyedüli ura lett. Boemund többször megtámadta, de semmit sem ért el.696 Szaladinnak kapóra jöttek ezek a siralmas civakodások a jelentéktelen, kis keresztény uralkodók között. Sem Bizánc, sem Észak-Szíria frankjai nem tudták feltartóztatni előrenyomulását, sem segítséget nyújtani a Jeruzsálemi Királyságnak. A muszlimok között egyetlen keleti keresztény állam örvendett tiszteletnek, a távoli Grúzia, mely ez idő tájt az iráni szeldzsuk uralkodók rovására terjeszkedett, és a szeldzsukok gondjai kapóra jöttek Szaladinnak.697 Ilyen körülmények között volt a királyság számára létkérdés, hogy fenntartsa az 1180-ig érvényes fegyverszünetet. Châtilloni Rajnald, aki immár a Jordánon túli terület ura volt, nem volt hajlandó olyan politikát támogatni, amely ellentétes volt érdekeivel. A fegyverszünet feltételei szerint keresztény és mohamedán kereskedők szabadon járhattak egymás területein. Rajnaldot nagyon izgatták a közelében háborítatlanul vonuló gazdag muszlim karavánok. 1181 nyarán nem tudott tovább ellenállni a kísértésnek, csapatai behatoltak Arábiába, a Damaszkuszból Mekkába vezető út közelében fekvő Taimába. Az oázis közelében lecsapott egy Mekka felé haladó békés karavánra, és mindenéből kifosztotta. Úgy tűnik, arra is gondolt, hogy megtámadja Medinát is, de Szaladin, aki Egyiptomban volt, az unokaöccse, Fárúksáh vezetése alatt gyorsan csapatokat küldött Damaszkuszból a Jordánon túli területre, így Rajnald sietve hazatért. Szaladin felpanaszolta a királynak a fegyverszünet megsértését, és kárpótlást kért. Balduin elismerte a kérés jogosságát, de minden sürgetése ellenére Rajnald megtagadta a jóvátételt. Az udvarnál levő barátai a pártját fogták, mígnem a gyenge király hagyta feledésbe merülni az ügyet. Szaladin azonban nem felejtett. Néhány hónappal később ezerötszáz zarándokból álló csoport a rossz idő miatt kénytelen volt partaszállni az egyiptomi Damietta mellett. A zarándokok nem tudtak a fegyverszünet előzetes megsértéséről. Szaladin mindnyájukat láncra verte, és megüzente Balduinnak, hogy akkor szabadulnak, ha Rajnald visszaadja az elrabolt javakat. Rajnald ismét megtagadta a zsákmány visszaszolgáltatását, és a háború most már elkerülhetetlenné vált.698 696

Türoszi Vilmos, XXII, 6-7, 1971-1974. p.; Türoszi Vilmos: Latin folytatás. 208. p.; Ernoul, 9. p.; Nikétasz Khoniatész, 376-377. p.; Neophütosz: De Calamitatibus Cypri, clxxxvii. p.; Szíriai Mihály, III, 389394. p.; Szembat connétable, 628. p.; Vahram: Rímes Krónika, 508-510. p. Szibilla kémtevékenységéről lásd Ibn al-Aszír, 729-730. p.; Abú Sáma, 374. p. 697 A grúz történelemről III. György alatt (1156-1184) a Grúz Krónikában, 231-237. p. Utána leánya, a nagy Tamár királynő került a trónra. Lásd Allen: History of the Georgian People, 102-104. p. 698 Türoszi Vilmos, XXII, 14, 1087. p., de nem ír arról, hogy Szaladin miért tartóztatta le a zarándokokat; Ernoul, 54-56. p.; Abú Sáma, 214-218. p.; Ibn al-Aszír, 647-650. p.

273

Rajnald és barátai rávették a királyt, hogy a Jordánon túli területre összpontosítsa erejét, és ott tartóztassa fel az Egyiptomból érkező Szaladint. Az Ibelinek és Rajmund hiába magyarázták, így védtelen marad Palesztina, ha Szaladin egy másik utat választ. 1182. május 11-én Szaladin útra kelt Egyiptomból. Miközben szertartásosan búcsút vett minisztereitől, egy hang a tömegből egy verssort idézett, amelynek az volt a jelentése, hogy soha többé nem fogja viszontlátni Kairót. A jóslat igaznak bizonyult. Szaladin a Sínai-sivatagon át Akabába vezette seregét, majd minden akadály nélkül északra tartott, keletről megkerülve a frank sereget és közben elpusztítva a termést. Amikor Damaszkuszba ért, megtudta, hogy Fárúksáh már végigdúlta Galileát, kifosztotta a Tábor-hegy falvait, és húszezer állatra és ezer rabra tett szert. Fárúksáh visszatértekor megtámadta Habisz Dzsaldak sziklavárát a Jordánon túl, a Jarmúk folyó fölött. Alagutat vágatott a sziklán keresztül, ami által a vár védtelenné vált. A keresztény szírekből álló helyőrségnek nem volt kedve meghalni a frankokért, és azonnal megadta magát. Szaladin három hétig maradt Damaszkuszban, azután Fárúksáh és nagy sereggel július 11-én elindult, és a Galileai-tenger déli csücskénél behatolt Palesztinába. A király már belátta előző haditerve ostobaságát, visszajött a Jordánon túli területről, és a folyó nyugati partján menetelt felfelé. Magával vitte a pátriárkát és a szent keresztet, hogy áldás kísérje fegyvereit. A két sereg a johanniták Belvoir nevű vára mellett ütközött meg. A vad harcban a frankok állták Szaladin támadásait, de ellentámadásaikkal nem tudták megtörni a muszlimok vonalát. Estére mindkét sereg győztesnek nyilvánította magát.699 Mivel Szaladin volt a megszálló, számára kudarc volt, de ez a helyzet nem tartott sokáig. Augusztusban ismét átkelt a határon, és villámgyorsan átvonult a bejrúti hegyeken. Ugyanakkor flottája, melyet közben a Damaszkusz-Kairó között működő galambpostával magához rendelt, megjelent a tengerparton. Bejrút azonban nagyszerűen volt erődítve, és Odo püspök bátor, ütőképes védelmet szervezett. Balduin is sietve felhozta seregét Galileából, és csak addig állt meg, amíg az akkoni és a türoszi kikötőben horgonyzó hajókat össze nem szedte. Mivel a frankok odaérkezése előtt nem tudta rohammal bevenni a várost, Szaladin visszavonult.700 Elérkezett az idő, hogy fontosabb ügyeknek szentelje magát. 1180. június 29-én meghalt a moszuli Szajf ad-Dín, és csak kiskorú gyermekeket hagyott hátra. A moszuli emírek meghívták a testvérét, Izzad-Dínt, foglalja el az örökséget. Tizennyolc hónappal később, 1181. december 4-én az aleppói asz-Szálih hirtelen meghalt kólikában, de mindenki mérgezésről beszélt. Tizennyolc éves, vidám, okos ifjú volt, akiből nagy uralkodó válhatott volna. Halálos ágyán arra kérte az emíreket, hogy moszuli unokatestvérének ajánlják fel az utódlást, és így egyesítsék a családi birtokokat Szaladin ellenében. Izz ad-Dín az év végén ért Aleppóba, ahol lelkesen üdvözölték. A hamái emír követe által felajánlotta neki, hogy hűbérese lesz. Ekkor még nem telt le a kétéves fegyverszünet Szaladinnal, és Izz ad-Dín visszautasította az ajánlatot, nem annyira becsületből, mint nemtörődömségből. Volt épp elég aggódnivalója, hiszen 1182 februárjában testvére, a szindzsari Imád ad-Dín követelte örökrészét, és intrikákat szőtt Kukburíval, az aleppói sereg parancsnokával. Májusban Izz ad-Dín visszatért Moszulba, és Imád ad-Dín Aleppóért cserébe neki adta 699

Türoszi Vilmos, XXII, 14-16, 1087-1095. p.; Abú Sáma, 218-222. p.; Ibn al-Aszír, 651-658. p. Az a vers, amelyet Szaladinnak énekeltek, amikor elutazott Kairóból, a következő volt: „Élvezd a nejdi márga rétek illatát. Ma éjszakától nem lesznek többé margaréták.” 700 Türoszi Vilmos, XXII, 17-18, 1096-1101, p.; Abú Sáma, 223. p.; Ibn al-Aszír, 653. p.

274

Szindzsárt. Kukburí jutalma a harráni emirátus lett. Onnan mesterkedett ortokida szomszédaival, Hiszn Kajfa és Biredzsik uralkodóival az aleppói és a moszuli uralkodók és a mardini ortokida Kutbeddin ellen. Az összeesküvők végül Szaladinhoz fordultak segítségért. A muszlim uralkodók közötti fegyverszünet szeptemberben járt le. Szaladin még aznap átlépte a határt, és egy Aleppó elleni, színlelt támadás után átkelt az Eufráteszen és Biredzsik ellen vonult. A Dzsazíra városai, Edessza, Szarúdzs, Niszíbín, mind megadták magukat. Moszulig ment és november 10-én hozzáfogott Moszul ostromához. Ismét olyan erőd került útjába, amely túl erős volt ahhoz, hogy rohammal bevegye. Lelki vezetője, an-Nászír kalifa, akit megrendített a mohamedánok testvérháborúja, igyekezett közöttük békét szerezni. Perszarménia szeldzsuk uralkodója és a mardini fejedelem készen állt arra, hogy felmentő csapatokat küldjön. Szaladin visszavonult Szindzsárig, amelyet kétheti ostrom után rohammal vett be. Ezúttal sem tudta megakadályozni, hogy katonái kifosszák a várost, de kormányzóját szabadon engedte, és tisztes kísérettel Moszulba küldte. Izz ad-Dín és szövetségesei kivonultak, hogy Mardin közelében találkozzanak vele, s egy emberük előrement, hogy fegyverszünetet kérjen. Szaladin elutasítóan azt válaszolta, majd a csatamezőn találkoznak, mire a sereg feloszlott, és mindenki otthonába menekült. Szaladin nem üldözte őket, hanem északra ment, hogy meghódítsa Dijarbakirt, Dzsazíra legnagyobb és leggazdagabb várát, amely az iszlám legnagyszerűbb könyvtárának adott helyett. Szaladin a hiszn kaifai hercegnek adta a várost. Újjászervezte a Dzsazírát, mindegyik város hűbérbirtokként egy-egy olyan emír irányítása alá került, akikben most már megbízott, majd május 21-én ismét Aleppó alá érkezett.701 Amikor Szaladin elindult Imád ad-Dín és Izz ad-Dín ellen, mindkét herceg a frankokhoz fordult segítségért. Moszulból követség ment a frankokhoz, évi tízezer dinárt, Bánjász és Habisz Dzsaldak visszaadását és a Szaladin fogságában levő összes keresztény kiszabadítását ígérte, ha a frankok megtámadják Damaszkuszt. Reményteli pillanat volt, mert néhány nappal azután, hogy Szaladin megszállta a Dzsazíratot, unokaöccse, Fárúksáh damszkuszi kormányzó hirtelen meghalt. Balduin király a pátriárka és a Szent Kereszt kíséretében átvágott a Hauranon, kifosztotta Ezrát és eljutott Boszráig, miközben Tripoliszi Rajmund visszavette Habisz Dzsaldakot. 1182. december elején Rajmund lovas támadást indított, amely ismét egészen Boszráig elért, majd néhány nappal később a királyi sereg elindult Damaszkusz ellen, s a külvárosban, Dareijánál vert tábort. Itt egy híres mecset állt, amelyet Balduin megkímélt; a damaszkuszi keresztények követsége ugyanis figyelmeztette, ha kárt tesz benne, a muszlimok városbeli templomaikon fogják kitölteni bosszújukat. A király meg sem próbálta megtámadni magát a várost, s csakhamar zsákmánnyal rakottan visszavonult Türoszba, hogy ott töltse a karácsonyt. Tavaszra újabb hadjáratot tervezett, de az év elején Názáretben súlyos, lázas betegség tört ki rajta. Hetekig feküdt élet-halál között, betegsége az egész sereget megbénította.702 Északabbra III. Boemund tehetetlen volt, nem tudott lépni Szaladin ellen. Követeket küldött Aleppóba, Szaladin táborába és négyesztendős fegyverszünetet kötött vele. Így tudta kijavíttatni fővárosa védelmi berendezéseit.703 701

Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 7ö-86. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 159-160. p.; Ibn al-Aszír, 656-657.

p. 702

Türoszi Vilmos, XXII, 20-22, 25, 1102-1116. p.; Ibn al-Aszír, 155-159. p. Ibn al-Aszír, 662. p.

703

275

Aleppóban Imád ad-Dín nem nagyon állt ellen Szaladinnak. Népszerűtlen volt a városban, s amikor Szaladin hűbérbirtokként felajánlotta neki régi otthonát, Szindzsárt, hozzá Niszíbínt, Szarúdzsot és Rakkát, boldogan beleegyezett a cserébe. 1183. június 12-én Szaladin bevonult Aleppóba. Öt nappal később Imád ad-Dín elindult Szindzsárba. Tisztes kíséretet kapott, de az összegyűlt tömeg csak gúnyolódott rajta, amiért olyan könnyen magára hagyja a várost. Június 18-án Szaladin hivatalosan is bevonult Aleppóba, és fellovagolt a várba.704 Augusztus 24-én a szultán visszatért Damaszkuszba, amelyet fővárosának tekintett.705 Birodalma ekkor Kürenaikától a Tigrisig terjedt. Két évszázada nem élt hozzá hasonlítható hatalmas muszlim uralkodó. Az övé volt Egyiptom minden gazdagsága. Damaszkuszt és Aleppót közvetlenül irányította. E városok körül és tőlük északkeletre, Moszul falaiig olyan katonai hűbérbirtokok terültek el, amelyeknek a birtokosaira számíthatott. A bagdadi kalifa is támogatta. A moszuli Izz ad-Dín behódolt neki. Az anatóliai szeldzsuk szultán kereste a barátságát, a keletebbre élő szeldzsuk uralkodóknak pedig nem volt erejük ellenállni neki. A keresztény Bizánci Birodalom már nem jelentett számára komoly fenyegetést. A muszlimok számára nem maradt más feladat, minthogy eltiporják az idegen betolakodókat, hiszen az, hogy a frankok Palesztinát és a szíriai tengerpartot a birtokukban tartották, régóta az iszlám szégyene volt.

704

Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 86-88. p.; Ibn al-Aszír, 662. p.; Abú Sáma, 225-228. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 167. p.; Türoszi Vilmos, XXII, 21, 1113-1111. p., aki pontosan megértette, mekkora jelentősége volt annak, hogy Szaladin elfoglalta. Aleppót. 705 Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 89. p.

276

2. fejezet Hattín szarvai „Elközelgett a mi végzetünk, beteltek a mi napjaink, bizony eljött a mi végünk.” (Siralmak 4,18)

Amikor Balduin felépült betegségéből, nyilvánvaló volt, nem lesz képes tovább kormányozni az országot. A láz súlyosbította lepráját. Kezét-lábát már nem tudta használni, végtagjai elkezdtek üszkösödni. Szinte teljesen megvakult. Anyja, nővére, Szibilla és Heraclius pátriárka őrködtek felette, és meggyőzték, bízza a régensséget Lusignani Guidóra, Szibilla férjére. Guido a királyság ura lett, Jeruzsálem városa kivételével, amelyet tízezer bizánci arany jövedelemmel együtt a király magának tartott fenn. A bárók csak vonakodva fogadták el a király döntését.706 E döntések meghozatalánál Châtilloni Rajnald nem volt jelen. Amikor 1182 őszén meghallotta, hogy Szaladin északra tart, elindult, hogy megvalósítsa régi, kedves tervét. Csapataival a Vörös-tengernél Galilea akarta fosztogatni a Mekkába induló gazdag, tengeri karavánokat, és az is megfordult a fejében, megtámadja a mohamedánok szent városát. Év vége felé Ailába vonult, az Akabai-öböl bejáratához, s vitt magával gályákat, amelyeket a Moáb erdeinek fájából csináltatott, és a Vörös-tengeren próbált ki. Az 1170 óta a muszlimok fennhatósága alá tartozó Aila elesett, de a közeli szigeten álló vár, amelyet a frank történetírók Île de Graye-nak neveznek, kitartott. Rajnald két hajóval ott maradt, és blokád alatt tartotta ezt az erődöt, míg flottája többi egysége vígan tovahajózott, helybeli kalózok parancsnoksága alatt. Lehajóztak a Vöröstenger afrikai partjai mentén, s menet közben a kis parti városokat fosztogatták. Meg706

Türoszi Vilmos, XII, 25, 1116–1117. p.

277

támadták Aidáb városát, a Mekkával szemközt fekvő, nagy, núbiai kikötőt. Gazdagon megrakott kereskedőhajókat zsákmányoltak, amelyek Ádenből és Indiából jöttek. Egy partraszállt egység kifosztott egy hatalmas, védtelen karavánt, amely a sivatagból a Nílus völgyén át utazott a tenger felé. A kalózok Aidábból átkeltek az arábiai partokra. Felégették a hajókat Medina kikötőiben, al-Haurában és Jambóban, és eljutottak ar-Rágibig, amely már Mekka egyik kikötője volt. Elsüllyesztettek a közelben egy, Dzsiddába tartó, zarándokokkal zsúfolt hajót. Az egész muszlim világ elszörnyedt. Az aleppói és moszuli uralkodók, akik korábban frank segítségért folyamodtak, szégyenkeztek, hogy olyan szövetségeseik vannak, akik a hit ellen vétkeznek. Egyiptom kormányzója, Szaladin testvére, Malik al-Ádil cselekedett. Húszám ad-Dín Lúlú egyiptomi tengernagy irányítása alatt az észak-afrikai Magribba való legénységgel flottát indított a frankok üldözésére. Lúlú először felszabadította az ostrom alól a Graye szigeti várat, visszafoglalta Ailát, ahonnan Rajnald már visszavonult. Ezután al-Haura közelében megütközött a kalózflottával, megsemmisítette, és csaknem mindenkit rabságra vetett. Néhány foglyot Mekkába küldött, hogy a következő zarándoklat idején ünnepélyesen kivégezzék őket Minában, az Áldozat terén. A többieket Kairóba vitte és lefejeztette. Szaladin ünnepélyesen megesküdött, sohasem bocsátja meg Rajnaldnak ezt a gyalázatot.707 1183. szeptember 17-én Szaladin nagy sereggel útra kelt Damaszkuszból, hogy megszállja Palesztinát. 29-én kelt át a Jordánon a Galileai-tenger déli csücskénél, és Beiszánba ért, amelynek lakói Tibériás falai között kerestek menedéket. Jövetelének hírére Lusignani Guido összehívta a királyság egész seregét, amelyet az embereikkel odalátogató két gazdag keresztes is erősített, III. Gottfried brabanti gróf és az aquitániai Mauléoni Rudolf. Guy mellett állt Tripoliszi Rajmund, a johanniták nagymestere, Châtilloni Rajnald, az Ibelin fivérek, Szidóni Rajnald és Kaiszareiai Valter. Az ifjú Toroni IV. Onfroi mostohaapja csapataival indult el a Jordánon túlról, de Gilboa hegyénél a muszlimok tőrbe csalták, és emberei zömét megölték. Szaladin akkor csapatokat küldött, hogy foglalják el, és rombolják le a környék kis erődjeit, míg más csapatai kifosztották a Tábor-hegy görög kolostorát, de nem tudtak betörni a domb tetején álló latin kolostor erős falai közé. Szaladin a fősereggel az ősi Dzsezreel város helyén, Tubanija forrása mellett táborozott le. A frankok Szephóriánál gyülekeztek, és december elején vonultak le a Dzsezreelisíkságra. Az Amalrik marsalljának vezetése alatt álló fősereget azonnal megtámadták a mohamedánok, de az Ibelinek időben odaértek csapataikkal, és felmentették őket. A keresztények a Góliát-forrásoknál, Szaladinnal szemközt vertek tábort. Szaladin úgy elnyújtotta két szárnya vonalát, hogy szinte bekerítette őket. Öt napon át a két fél nem változtatta meg állásait. A keresztények nehezen jutottak utánpótláshoz. Egykét nap elteltével az olasz zsoldosok már élelemhiányra panaszkodtak, és a sereget csak az mentette meg az éhezéstől, hogy felfedezték a halakat a Góliát-tavakban. A legtöbb katona, köztük a Franciaországból érkezett lovagok és a javíthatatlan Rajnald, azonnal a mohamedánokra akartak támadni. Guido habozott és tétovázott, Rajmund és az Ibelinek azonban szilárdan kitartottak amellett, hogy végzetes volna ingerelni egy ilyen nagy túlerőben levő ellenfelet. Szerintük a seregnek védekezésre 707

Abú Sáma, 231-235. p.; Ibn al-Aszír, 658. p.; Makrízí, Blochet kiad., Revue de l’Orient Latin, 8. köt. 550-551. p. Ernoul (69-70. p.) az egyetlen frank krónika, amely megemlíti a betörést, és azt tudományos expedíciónak tünteti fel. Ibn Dzsubajr látta Kairóban a frank rabokat (Wight kiad., 49. p.).

278

kell berendezkednie. Igazuk volt. Szaladin többször is megpróbálkozott azzal, hogy kicsalogassa őket állásaikból. Amikor próbálkozásai nem jártak sikerrel, október 8-án tábort bontott, és visszavonult a Jordánon túlra.708 Guido viselkedése a katonákat és a bárókat egyaránt megbotránkoztatta. A katonák gyávának tartották, a bárók gyengének. Guido visszatért Jeruzsálembe, és összeveszett a királlyal. Balduin úgy vélte, Türosz levegője jobb volna számára, mint a szélfútta jeruzsálemi fennsík. Kérte sógorát, cseréljék el városaikat. Guido igen durván elutasította kérését, mire Balduin a harag diktálta eréllyel összehívta legfőbb alattvalóit, s tanácsukra megfosztotta Guidót a régensségtől. 1183. március 2-án a király unokaöccsét, a Szibilla első házasságából született, ekkor hatesztendős Balduint jelölte meg örökösének, és megpróbálta rávenni testvérét, nyilvánítsa érvénytelennek második házasságát. Közben maga kezdett kormányozni, habár segítség nélkül mozdulni sem tudott, és már a nevét sem tudta leírni. Guido válaszképpen visszavonult Aszkalon és Jaffa grófságába, és nem tekintette többé a korona alattvalójának magát. Balduin király ekkor elfoglalta Jaffát, és a korona közvetlen fennhatósága alá helyezte, de Aszkalonnál Guido szembeszállt uralkodójával. Hiába emelt szót a rebellis védelmében Heraclius pátriárka, a johanniták és a templomosok nagymestere. A király mindannyiukra megharagudott, és száműzte őket udvarából. Aztán visszahívta őket, és megparancsolta, menjenek Nyugatra, hirdessenek újabb keresztes hadjáratot, de hónapokba telt, míg az érintettek beleegyeztek és útrakeltek.709 A bárók tanácsa, amelynek útmutatása alapján a király megfosztotta régensi rangjától Guidót, Antiókhiai Boemundból, Tripoliszi Rajmundból, Kaiszareia urából és az Ibelin fivérekből állt. Jordánon túli területek birtokosa nem volt jelen. Eljött az ideje, hogy a tizenegy esztendős Izabella hercegnő és a tizenhét éves Toroni Onfroi házasságot kössön. Rajnald úgy határozott, az esküvőt a lehető legnagyobb pompával az ő keraki várában rendezzék meg. Ez a vár a vőlegény öröksége volt. November folyamán a vendégek egymás után érkeztek a várba. Sokan közülük, mint például a menyasszony anyja, Komnéné Mária, királyné, Rajnald személyes ellensége volt, mégis eljöttek, hogy még egyszer utoljára, megpróbálják elsimítani a viszálykodó csoportok ellentéteit. A vendégekkel együtt az egész keletről érkeztek táncosok, zsonglőrök, énekesek, zenészek, szórakoztató művészek. Az ünnepségeket félbeszakította a rettenetes hír, hogy Szaladin közeleg seregével. Szaladin becsvágyó tervei között előkelő helyen szerepelt Kerak várának és istentelen gazdájának a megsemmisítése. Amíg a vár Rajnaldé volt, feltartóztathatta a Szíria és Egyiptom közötti forgalmat, és a tapasztalat azt bizonyította, nincs az az egyezmény, amely meg tudná őt fékezni. November 20-án Szaladin erősítést kapott Egyiptomból, és letáborozott a vár falai alatt. A környéken élő keresztény szír földművesek és pásztorok a város biztonságába vitték nyájaikat, és sokan a vár udvaraiban kerestek menedéket. Szaladin azonnal megtámadta az alsóvárost, és be is jutott oda. Rajnald csak úgy tudott visszamenekülni a várba, hogy egy derék lovagja hősiesen feláldozta érte önmagát, egyedül állta a város és a fellegvár közötti felvonóhídon a támadást, míg a védőknek sikerült mögötte lerombolniuk a hidat. A várban – bátorságukat fitogtatva –, az ostromlottak tovább folytatták az esküvői ünnepségeket. Míg a fa708

Türoszi Vilmos, XXII, 26-27, 1118-1124. p.; Ernoul, 96-102. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 90-91. p.; Abú Sáma, 243-246. p. 709 Türoszi Vilmos, XXII, 29, 1127-1128. p. Vilmos szerint V. Balduint ekkor koronázták meg.

279

lakat Szaladin kövekkel bombázta, a falakon belül zengett az ének, és folyt a tánc. Stefánia úrnő, a vőlegény anyja személyesen állított össze tálakat az esküvői étkekből, és kiküldte Szaladinnak. Erre Szaladin megtudakolta, melyik toronyban szállásolták el az ifjú párt, és parancsot adott, hogy azt ne támadják ostromgépei. Máskülönben nem csökkentette az ostrom erejét. Kilenc nagy hajítógépe szünet nélkül működött, és emberei már csaknem feltöltötték a várárkot. Futárok mentek Jeruzsálembe, hogy segítséget kérjenek a királytól. Balduin összehívta a seregét, Rajmund gróf parancsnoksága alá helyezte, de ragaszkodott ahhoz, hogy hordágyon ő is a sereggel tart. Jerikó mellett vonultak el, és a Nebó-hegynél tértek rá az útra. Közeledtére Szaladin, akinek ostromgépei alig okoztak kárt a falakban, feladta az ostromot, és december 4-én visszaindult Damaszkusz felé. A királyt diadalmenetben vitték be a keraki várba, és immár nem volt akadálya annak sem, hogy az esküvőre összesereglett vendégek hazatérjenek.710 A közösen megélt élmények hatására sem oldódtak az ellentétek, s ezektől főként az ifjú asszony szenvedett. Anyósa, kétségtelenül Rajnald kérésére, megtiltotta, hogy találkozzék az anyjával, aki görög vérének oly kedves pártviszályokba bonyolódva leányát szinte árulónak tekintette. Csak a férje volt kedves hozzá. Toroni Onfroi ritka szép ember, tanult ifjú volt, szokásai inkább lányhoz illettek, semmint egy férfihoz. Gyermek feleségével azonban kedves és figyelmes volt. És Izabella szerette őt.711 A következő év őszén Szaladin ismét Kerak ellen vonult, seregéhez ortokida alattvalói is küldtek egységeket. A hatalmas vár azonban ismét meghaladta erejét. Nem sikerült kicsalogatnia a várból a védőket, hogy a város alatti lankákon vívjanak meg, és amikor Jeruzsálemből közeledett egy sereg, Szaladin visszavonult saját területére, csak egy egységet hagyva hátra, amely végigfosztogatta Galileát, egészen a délen fekvő Nábluszig. Szaladin hazatért Damaszkuszba. A birodalom újjászervezése továbbra is sok teendőt adott neki. A keresztények megsemmisítése még váratott magára.712 Jeruzsálemben a leprás király tartotta üszkösödő kezében a kormányzás gyeplőjét. Guido még mindig Aszkalon ura volt, és nem engedte be a király tisztviselőit a városba. Barátai, a pátriárka és a nagymesterek Európában jártak, de hiába próbálták meghatni Frigyes császárt, Lajos és Henrik királyt a keresztény Keletre váró pusztulás rémével. A nyugati uralkodók tisztelettel fogadták a követeket, és megvitatták velük egy nagy keresztes hadjárat terveit. Ám mindegyikük talált kibúvót, amely miatt 710

Türoszi Vilmos, XXII, 28, 30, 1124-1127., 1129-1130. p.; Ernoul, 102- 106. p.; egyedül ő számol be az esküvői ünnepségről, amelyen, mint Balian fegyvernöke, talán jelen is volt. Úgy hitte, hogy a gyermek Szaladin Kerakban volt túsz, és hogy Stefánia úrnő egykor az ölében ringatta. Más forrás nem szól Szaladin gyermekkori fogságáról. Mivel Szaladin 1137-ben született, és Stefánia valószínűleg nem 1145 előtt – először 1162-1163-ban ment férjhez, és Palesztinában nagyon fiatalon mentek férjhez a lányok – a történet valószínűtlen. Abú Sáma, 248. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 91-92. p.; Makrízí, Blochet kiad., Revue de l’Orient Latin, 9.köt. 13-14. p. 711 Lásd e mű II. köt. 296. p. A házasság későbbi története a harmadik keresztes hadjárat történetéhez tartozik. Az Itinerarium Regis Ricardi (120. p.) szerzője így írja le Onfroi-t: „Vir feminae quam virgo proprior, gest u mollis, sermone fructus.” Bahá ad-Dín (P. P. T. S., 288. p.) elbeszéli, milyen szép volt, és megírja, jól tudott arabul. Az Estoire d’Eracles, II, 152. p. tudatja, Izabellának megtiltották, hogy találkozzék az anyjával. 712 Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 95-98. p.; Abú Sáma, 249-256. p.; IV. Balduin levele Heracliushoz, Dicetói Rudolfnál, II, 27-28. p.

280

ő maga nem vehet részt ebben a hadjáratban. Az egész követjárás csupán annyi eredménnyel járt, hogy néhány lovag felvette a keresztet.713 1184 őszén Guido még egyszer feldühítette sógorát. Mióta a keresztények elfoglalták Aszkalont, a környék beduinjai – a királynak fizetett csekély adó ellenében –, továbbra is szabadon mozoghattak, és legeltethették nyájaikat. Guidót zavarta, hogy az adó a királyt illette s nem őt, ezért egy nap lecsapott a beduinokra, megölte a pásztorokat, és elvette állataikat.714 Balduint betegsége ekkor már ágyhoz kötötte, és többé nem is kelt fel. Jól látta, hogy anyjának és anyja barátainak befolyása milyen végzetes, és unokatestvéréért, Tripoliszi Rajmundért küldött, hogy ő vegye át a kormányzást. Közben felkészült a halálra. 1185 elején a bárók gyülekezete előtt kihirdette végakaratát. Kis unokaöccsére hagyta a trónt. A bárók kifejezett kívánságára nem Guidót jelölte ki régensnek, hanem Tripoliszi Rajmundot, akinek szolgálataiért Bejrútot szánta. Rajmund azonban nem vállalta a kis király feletti személyes gyámkodást. Úgy vélte, a gyermek igen gyenge, és attól tartott, ha elhalálozna, esetleg őt vádolnák, hogy siettette a halálát. Tekintettel a gyermek egészségi állapotára, a bárók megesküdtek: ha a kis Balduin tízéves kora előtt meghalna, Rajmund megtarthatja a régensséget, míg a Nyugat négy vezető uralkodója, a pápa, a nyugati császár, a francia és az angol király el nem döntik az öröklés sorrendjét Szibilla és Izabella hercegnő között. Közben, mintegy utolsó kísérletként a pártok megbékítésére, a gyermek személye körüli gyám a nagy-nagybátyja, Courtenay-i Joscelin lett, aki ettől kezdve igaz barátságot mutatott Rajmund iránt.715 Az egybegyűlt bárók megesküdtek, hogy tiszteletben tartják a király kívánságait. Ott volt közöttük Heraclius pátriárka, aki Les Moulins-i Roger-val, a johanniták nagy mesterével éppen visszatért nyugat-európai útjáról. Torosai Arnaud templomos nagymester meghalt az utazás alatt. A rend viharos előzmények után Rajmund régi ellenségét, Ridfort-i Gérard-t választotta meg utódául. Gérard is jóváhagyta a király végakaratát. A gyermeket a Szentsír templomába vitték, ahol Ibelini Balian tartotta a karjában, míg a pátriárka királlyá koronázta.716 A küldetésről lásd Peterborough-i Benedek, I, 338. p.; Dicetói Rudolf, II, 32-33. p. II. Henrik meghallgatta tanácsosait, akik azt mondták neki, ne menjen keresztes hadjáratba. 714 Estoire d’Eracles, II, 3. p. 715 Estoire d’Eracles, II, 7. p.; Ernoul, 115-119. p. (a legteljesebb elbeszélés). Ő Szaladin második Kerak elleni ostroma (1184. szeptember) utánra teszi, és azt mondja, IV. Balduin nem sokkal azután meghalt. De Türoszi Vilmos (lásd e kötet 593. p. 60. sz. jegyzet.) V. Balduin koronázását 1183. november 20-ra teszi. Mivel Vilmos valószínűleg 1184 vége előtt meghalt, és ez utolsó lapokat Rómában írta, lehet, hogy már 1183 óta, amikor Guido kegyvesztett lett a királynál, tudott Balduin szándékáról, hogy megkoronáztatja unokaöccsét, de abban tévedhetett, hogy azt hitte, a koronázásra sort is kerítettek. Szibilla és Izabella törvényes jogai gondot jelentettek. I. Amalrik 1171. évi rendelete lehetővé tette, hogy lánytestvérek is osztozzanak a birtokokon, ahogyan a feudális Nyugat-Európában szokás volt. Granclaude: i. m., 340. p. azt tartja, ez a korona utódlására is vonatkozott. Mária királyné körülbelül akkoriban szülhette negyedik lányát. Másrészt az első házasságból származó gyermekek, fiúk és lányok egyaránt, előnyt élveztek a másodikból származókkal szemben. (Lásd La Monte: Feudal Monarchy, 36. p.) Felmerül a kérdés, hogy az Ágnessel kötött és megsemmisített házasságból származó gyermekek megelőzhetik-e a Máriával kötött császári házasságból származókkal? Az 1186. évi eseményekből világosan kiderül, a közvélemény Szibilla igényét támogatta (lásd e mű II. köt. 293. p.) Az ügy azonban elég bonyolult volt ahhoz, hogy elmélkedni kellett róla. 716 Estoire d’Eracles, II, 7-9. p.; Ernoul, 114., 118. p. 713

281

Néhány héttel később, 1185 márciusában a halál véget vetett IV. Balduin hosszú, gyötrelmes betegségének. Huszonnégy éves volt csupán. Ő volt a legboldogtalanabb a jeruzsálemi királyok sorában. Kétségtelenül jó képességű ember volt, és rendkívül bátor. Betegágyából azonban nem tudta ellenőrizni a körülötte zajló cselszövéseket, és túl gyakran engedett gonosz anyja és ostoba nővére erőszakos befolyásának. A halál megkímélte őt attól, hogy végigszenvedje a királyság végső megaláztatását.717 Amikor a Szentsír templomában eltemették a király szánalmas, földi maradványait, Rajmund régens összehívta a bárókat, és megkérdezte tőlük, milyen politikát folytasson. Nem jöttek meg a téli esők, éhínség fenyegetett. Nyugatról csal a gyermek király nagyapja, az öreg Monferrati Vilmos őrgróf érkezett meg, és miután elégedetten nyugtázta, hogy a gyermekkel minden rendben van, csendben letelepedett egy galileai birtokon. A király nagybátyja, Vilmos Konrád nevű fia, szintén elindult Jeruzsálembe, de megállt Konstantinápolyban, ahol Rainer nevű testvére néhány évvel korábban meghalt. Felajánlotta segítségét Angelosz Izsák császárnak, aki bosszút állt Rainerért, majd elvette feleségül a császár nővérét. Meg is feledkezett unokaöccséről és Palesztináról. A Jeruzsálemben összegyűlt bárók számára világos volt, amíg nem indul nagyszabású, új keresztes hadjárat, az éhező ország nem bocsátkozhat háborúba. Jóváhagyták Rajmundnak azt a javaslatát, hogy kérjen négyéves fegyverszünetet Szaladintól. Szaladin is hajlott az egyezségre. El kellett rendeznie egy nézeteltérést egyiptomi rokonai között, és azt is tudta, Moszulban Izz ad-Dín ismét nyugtalankodott. Aláírták hát a fegyverszünetet. Újjáéledt a kereskedelem a frank államok és szomszédaik között, és a keletről érkező gabona megmentette a keresztényeket az éhhaláltól.718 1185 áprilisában Szaladin északra ment, és 15-én Biredzsiknél átkelt az Eufráteszen. Ott csatlakozott hozzá a harráni Kutburi, Izz ad-Dín alattvalóinak a küldöttei, a Dzsazíra és Irbil birtokosai. Izz ad-Dín követeket küldött Konya és Perszarménia szeldzsuk uralkodóihoz. Az utóbbi segítségül küldött néhány csapatot, az előbbi fenyegető üzenetet juttatott el Szaladinhoz, de érdemben semmit sem tett. Júniusban Szaladin Moszul alatt állt, elutasította Izz ad-Dín békeajánlatait még akkor is, amikor a herceg éltes anyja jött a kérelmet átadni. Moszul azonban még erős volt. Szaladin katonái kezdtek megbetegedni a nyári melegben. Amikor augusztusban Perszarménia szeldzsuk szultánja, Szukmán hirtelen meghalt, Szaladin északra indult, hogy elfoglalja a szultán hűbéres városait, Dijarbakirt és Majjáfárákínt, és hogy emberei felüdüljenek a felföld frissebb levegőjén. De ott ő is megbetegedett, és félholtan lovagolt el barátja, Kutburi harráni váráig. Fivére, az aleppói kormányzó, al-Ádil sietve elvitte hozzá a kelet legjobb orvosait, de a doktorok tehetetlenek voltak. Szaladin abban a hitben, hogy közel a vég, és tudván, rokonai mindenáron meg akarják majd kaparintani az örökségét, megeskette emírjeit, hűségesek lesznek fiaihoz. Ezután váratlanul javulni kezdett az állapota. 1186 januárjában már túl volt az életveszélyen. Február végén fogadta Izz ad-Dín követeit, és beleegyezett a békekötésbe. Március 3-án a követek aláírtak egy egyezményt, amelynek alapján Izz ad-Dín Szaladin vazallusa lett, és Szaladin megerősítette őt minden birtokában, de a Moszultól délre fekvő, Tigrisen túli területek, beleértve Arbilt és Sarzurt, olyan emírek fennhatósága alá kerültek, 717

Ernoul, 118-199. p.; Estoire d’Eracles, II, 9. p.; Imád ad-Dín (Abú Sáma, 258. p.) tisztelettel adózik IV. Balduin emlékének. 718 Ernoul, 121-128. p.; Estoire d’Eracles, II, 12-13. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 104-105. p.

282

akik közvetlenül Szaladin vazallusai voltak. Az ő jelenlétük volt Izz ad-Dín hűségének a biztosítéka.719 Ekkor Szaladin Humszban tartózkodott, ahol Naszr ad-Dín, Sírkúh fia, egyben Szaladin veje volt az emír. Szaladin betegsége alatt Naszr ad-Dín öszszeesküvést szőtt a szíriai trón megszerzésére. Senki sem lepődött meg tehát, amikor március 5-én, az Áldozatok Ünnepe után Naszr ad-Dínt holtan találták az ágyában. A halott gyermeke, II. Sírkúh, egy tizenkét esztendős fiú örökölte Humszot. Szaladin sok pénzét elvette, de a gyermek ügyesen a Koránból idézett egy részt, amely nagy kínokat helyezett kilátásba az árvák fosztogatóinak. Szaladin visszaadta neki a pénzt. Áprilisban Szaladin visszatért Damaszkuszba. Birodalma immár megszilárdult, és Perzsiáig terjedt.720 A keresztények és muszlimok közötti fegyverszünet némi fellendülést hozott Palesztinának. Feléledt a kereskedelem a belső területek, valamint Akkon és Türosz kikötői között, amiből a kereskedők, muszlimok és keresztények egyaránt hasznot húztak. Ha addig fenn lehetett volna tartani a békét, amíg egy nagyobb keresztes sereg nem érkezik nyugatról, talán még lett volna jövője a királyságnak. De a végzet ismét kegyetlen volt a keresztényekhez. 1186 augusztus végén Akkonban meghalt V. Balduin király, aki még kilencesztendős sem volt.721 Rajmund régens és Joscelin sénéchal ott álltak halottas ágyánál. Joscelin mindvégig nagyon ügyelt, hogy jól együttműködjön Rajmunddal. Most meggyőzte, menjen Tibériásba, és ott hívja egybe a bárókat, biztonságban a pátriárka fondorkodásaitól, hogy meg tudják valósítani IV. Balduin végakaratát. Joscelin vállalta, hogy Jeruzsálembe viszi eltemetni a kis halottat. Rajmund belesétált a csapdába, és jóhiszeműen elutazott. Amint útra kelt, Joscelin megbízható embereit elküldte, foglalják el Türoszt és Bejrútot, míg ő Akkonban maradt, és Szibillát királynővé kiáltotta ki. A király holttestét a templomosokra bízta, hogy temessék el Jeruzsálemben. Küldöttei Aszkalonból Akkonba hívták Szibillát és Guidót, hogy vegyenek részt a temetésen, és Châtilloni Rajnald is odasietett Kerakból. Rajmund rájött, hogy becsapták. Nábluszba lovagolt, Ibelini Balian várába, s mint a királyság törvényes kormányzója, összehívta a bárók legfelsőbb bíróságát. Hívei mind csatlakoztak hozzá: Balian feleségével, Mária királynéval; ott volt a királyné lánya, Izabella is, Toroni Onfroi-val; ott volt Ramlai Balduin, Kaiszareiai Valter, Szidóni Rajnald s a korona minden jelentős hűbérese, Châtilloni Rajnald kivételével. Ott érte őket Szibilla üzenete, aki a koronázásra hívta őket. A bárók két ciszterci barátot küldtek Jeruzsálembe, hogy emlékeztessék az összeesküvőket a IV. Balduinnak tett esküjükre, és megtiltották, hogy bármit is tegyenek, amíg a legfelsőbb bíróság meg nem hozza döntését. Szibilla kezében volt Jeruzsálem és a tengeri kikötők. Joscelin sénéchal és Amalric connétable, Guido fivére mellette álltak csapataikkal, és Rajnald is elhozta embereit a Jordánon túlról. Heraclius pátriárka, Szibilla anyjának egykori szeretője biztosította Szibillát az egyházi szervezet támogatásáról. Ridfort-i Gérard, a templomos nagymester bármire kész volt régi ellensége, Rajmund ellen. Jeruzsálemben csak a johanniták nagymestere maradt hű esküjéhez. A nép körében Szibilla népszerű volt. Ő 719

Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 98-103. p- Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 123-126. p.; Abú Sáma, 288. p.; Busztán, 581. p. 720 Abúl Fidá, 55. p. Lásd Lane Poole: Saladin, 194-195. p. (II. Sírkúh a Korán, iv, 9. versét idézte), Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 103-104. p. 721 Ernoul, 129. p.; Estoire d’Eracles, II, 25. p.

283

képviselte az örökösödés jogát, és bár a jeruzsálemi királyt valójában választották, az örökös jogait nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Anyja válásakor Szibilla származását törvényesnek minősítették. Előbb a fivére volt király, utána a fia is. Szibilla ellen csak az szólt, hogy a férjét nem szerette, sőt megvetette a nép. A pátriárka és a templomosok bezárták a városkapukat, őröket állítottak, hogy kivédjék a nábluszi bárók esetleges támadását. Ezután hozzákezdtek a koronázás megszervezéséhez. A koronázási ékszereket egy ládában tartották, amelynek három kulcsát a pátriárka és a két lovagrend nagymestere őrizte, mindegyikük egyet-egyet. Roger johannita nagymester megtagadta a kulcs átadását azzal, hogy az ellenkezik esküjével, végül azonban megvetően kihajította a kulcsot az ablakon. Sem ő, sem lovagjai nem voltak hajlandók részt venni a szertartáson, amelyre azonnal sort kerítettek, mihelyt minden készen állt. Guido népszerűtlensége miatt a pátriárka csak Szibillát koronázta meg. Szibilla koronája mellé azonban odakészítettek egy másikat is. Heraclius először megkoronázta Szibillát, majd felszólította, hogy a másik diadémmal ő koronázza meg azt az embert, akit méltónak tart a királyság kormányzására. Ekkor Szibilla magához hívta a férjét, aki elébe térdelt, és Szibilla a fejére tette a koronát. Az egybegyűltek hűséget fogadtak az új királynak és királynőnek. Amikor kifele tartottak a templomból, Ridfort-i Gérard felkiáltott, hogy ez a korona a fizetség a botruni házasságért. A nábluszi legfelsőbb bíróság nem sokat teSzaladin hetett a koronázás ellen. Ibelini Balduin felállt, a testület előtt kijelentette, ilyen király uralma alatt nem óhajt tovább ebben az országban élni, és azt tanácsolta a báróknak, kövessék példáját. Rajmund azonban azt válaszolta, hogy még nincs minden elveszve. Velük van – mondta –, Izabella hercegnő és a férje, Toroni Onfroi. Koronázzák meg és vigyék őket Jeruzsálembe. A másik párt nem állhat ellen a bárók egyesített erejének, hiszen Châtilloni Rajnald volt az egyetlen nagyúr, aki a másik oldalon állt, ráadásul velük rokonszenvezik a johannita rend is. Rajmund azt is hozzátette, hogy amíg ő a régens, garantálja, hogy Szaladin tiszteletben tartja a fegyverszünetet. A bárók egyetértettek vele, megesküdtek, hogy támogatják, még akkor is, ha ez polgárháborút jelentene. Kihagyták azonban a számításból az egyik főszereplőt. Onfroi rettegett a rá váró jövendőtől: nem akart király lenni. Megszökött Nábluszból, és Jeruzsálembe lovagolt. Kérte, hogy találkozhasson Szibillával. A királynő először el akarta zavarni, de aztán megenyhült a maflán fejét vakargató sógora láttán, és hagyta, hogy előadja mondanivalóját. Kegyesen végighallgatta Onfroi-t, aki ezután hűséget esküdött Guidónak.722 722

Ernoul, 129-136. p., a legteljesebb, legszemléletesebb leírás; Estoire d’Eracles, II, 25-31. p.; Dicetói Rudolf, II, 47. p.; Lübecki Arnold, 116-117. p. A két első (és legmegbízhatóbb) forrás szeptemberre te-

284

Onfroi árulása meghiúsította a bárók tervét. Rajmund feloldotta őket esküjük alól, és egymás után Jeruzsálembe mentek, hogy hódoljanak Guido királynak. A legnagyobb tisztelettel övezett úr, Ibelini Balian is belátta, nincs más megoldás. Fivére, Balduin azonban megismételte elhatározását: inkább elhagyja az országot, de nem fogadja el Guidót királyául. Tripoliszi Rajmund visszavonult felesége galileai birtokaira, és megfogadta, nem hódol a királynak. Izabellát még el tudta fogadni királynőnek, de Humfried gyávasága arról győzte meg, hogy már egyedül csak ő maga volna érdemes a trónra.723 Nem sokkal később Akkonban sor került Guido és a bárók első gyűlésére. Rajmund ezen nem jelent meg, és Guido bejelentette, elveszi tőle Bejrútot, amelyet, mint régens kapott. Arra is felszólította, számoljon el a régenssége alatt kezelt közpénzekkel. Ibelini Balduint, aki elment a gyűlésre, a király mellett álló Châtilloni Rajnald felszólította, esküdjék hűséget az uralkodónak. Balduin csupán üdvözölte a királyt, és annyit mondott, hogy ramlai birtokát Tamás fiára hagyta, aki majd le fogja tenni a hűbéri esküt, amikor eléri a megfelelő kort, de ő maga sohasem. Néhány nappal később elhagyta a királyságot, és Antiókhiai Boemundnál állt szolgálatba, aki örömmel fogadta, és nagyobb birtokot adott neki, mint amilyet elhagyott. Ott több, kisebb úr csatlakozott hozzá, mert Boemund sohasem rejtette véka alá Rajmund és párthívei iránt érzett rokonszenvét.724 Miközben a királyságot ilyen pártharcok osztották meg, nagyon hasznos volt a szaracénokkal kötött fegyverszünet. Guido meg is akarta tartani, de nem vette számításba a barátját, Châtilloni Rajnaldot. A fegyverszünetben bízva a Damaszkusz és Egyiptom között közlekedő nagy karavánok akadály nélkül átkeltek a frankok területein is. 1186 végén óriási karaván tartott Kairóból észak felé néhány egyiptomi csapat kíséretében, amelyek feladata az volt, hogy a beduinoktól védelmezzék a karavánt. Amint a karaván Moáb földjére ért, Rajnald megtámadta, a katonákat megölte, a kereskedőket pedig családtagjaikkal és javaikkal együtt Kerak várába hurcolta. A zsákmány minden addigi zsákmányát felülmúlta. A gaztett híre eljutott Szaladinhoz. A fegyverszünetet tiszteletben tartva először Rajnaldhoz küldött, és kérte, engedje szabadon a foglyokat, és kárpótolja őket veszteségeikért. Rajnald nem volt hajlandó fogadni a követeket, akik ezek után Jeruzsálembe mentek, és panaszt tettek a királynál. Guido megértéssel hallgatta őket, és megparancsolta, Rajnald tegye jóvá a vétkét. De Rajnald jól tudta, hogy Guido az ő támogatásának köszönheti a trónját, s rá sem

szi a koronázást, Rudolf augusztusra és Arnold július 20-ára. Guido első oklevele dátuma októberi (Röhricht: Regesta, 875. p.). 723 Világosan látszik, Rajmund önmagát is jelöltnek tartotta a trónra. Ibn Dzsubajr már 1183-ban (Ibn Dzsubajr, 304. p.) emlegeti becsvágyát. Abú Sáma (257-258. p.) idézi Imád ad-Dínt, amely szerint muszlimmá válni is hajlandó lenne, csakhogy megvalósíthassa terveit, és Ibn al-Aszír (674. p.) azt írja, ebben számított Szaladin támogatására. A későbbi Historia Regni Hierosolymitani (51-52. p.) szerint azon az alapon követelte magának a trónt, hogy az anyja (akit itt Dolcisnak hívnak) az apja koronázása után született, míg Melisenda előtte. Mivel II. Balduin leányai közül csak a legkisebb, az apátnővé lett Joveta volt „bíborbanszületett”, Rajmund így nem érvelhetett. Talán akkor utalt hasonló érvekre, amikor Nábluszban arra próbálta rávenni a bárókat, hogy Szibilla helyett Izabellát válasszák, és a krónikás összekeverte az eseményeket. 724 Ernoul, 137-139. p.; Estoire d’Eracles, II, 33. p.; Les Gestes es Chiprois (659. p) azt állítja, Guido megütötte volna Balduint, ha nem lett volna olyan előkelő születésű.

285

hederített a király parancsára, Guido pedig nem tudta vagy nem is akarta kikényszeríteni az engedelmességet.725 A fegyverszünet ilyen szégyenletes megsértése elkerülhetetlenné tette a háborút, a megosztott ország pedig alkalmatlan volt a hadakozásra. Antiókhiai Boemund sürgősen megújította saját fegyverszüneti egyezményét Szaladinnal.726 Tripoliszi Rajmund a saját grófsága nevében kötött fegyverszünetet, majd kiterjesztette felesége galileiai hercegségére is, olyan formában, hogy a fegyverszünet akkor is életben marad, ha ura, a király háborúba keveredne a muszlimokkal. Igyekezett biztosítani Szaladin rokonszenvét is, és megígértette vele, támogatni fogja a királyság megszerzésében. Lehet, hogy Rajmund politikája bölcs volt, de kétségtelenül áruló. Guido a templomos nagymester, Gérard bátorítására egybehívta vazallusait, és északra, Názáretbe ment, hogy a muszlim támadás megindulása előtt engedelmességre szorítsa Galileát. Csak Ibelini Balian fellépése akadályozta meg a polgárháborút. Amikor Balian a táborba ért, nyersen megkérdezte a királyt, mit szándékozik tenni. Amikor Guido azt válaszolta, megostromolja Tibériást, Balian kifejtette, hogy ez őrült terv, hiszen Rajmund, aki szaracén segítségre is számíthat, erősebb a királynál. Azt tanácsolta, inkább küldjenek el Rajmundhoz, és tárgyaljanak. Balian egyesítő kísérlete azonban semmilyen hatással sem volt Rajmund grófra, ő csak Bejrútért cserébe lett volna hajlandó elfogadni a királyt. Guido pedig sokallta ezt az árat.727 Ám amikor híre jött, hogy Szaladin háborúra készül, Balian ismét arra kérte a királyt, béküljön ki Rajmunddal. „A ramlai Balduinnal – említette meg büszkén a fivérét – legjobb lovagodat veszítetted el. Ha elveszíted Rajmund gróf segítségét és tanácsait is, elveszett ember vagy.” Guido, aki rendszerint egyetértett azzal, aki határozottan szólt hozzá, megengedte, hogy Balian a Türoszi érsekkel, Ozeással együtt ismét követségbe menjen Tibériásba, s velük tartott a johannita és a templomos nagymester is. Létkérdés volt, hogy a templomos nagymester, Rajmund legelkeseredettebb ellensége, részese legyen majd a békés rendezésnek.728 A küldöttség, melyet tíz johannita kísért, 1187. április 29-én kelt útra Jeruzsálemből. Az éjszakát Nábluszban, Balian várában töltötték. Baliant otthoni dolgai visszatartották, és megkérte a nagymestert és az érseket, lovagoljanak előre. Úgy számított, hogy másnap La Fève várában csatlakozik hozzájuk az esdraloni síkon. 30-án késő este Balian elindult Nábluszból néhány kísérővel és egész éjjel lovagolni akart. Ekkor hirtelen eszébe jutott, aznap Szent Fülöp és Szent Jakab ünnepének az előestéje van. Letért hát az útról, Szebaszteiába, az ősi Szamariába ment, és bekoptatott a püspökhöz. A püspök felébredt, beengedte, átbeszélgették az egész éjszakát, s ahogy hajnalodott, megtarthatták a misét. Akkor Balian elköszönt házigazdájától és útjára indult. Április 30-án, mialatt Balian az intézőivel a dolgait szedte rendbe, a nagymesterek pedig La Fève felé lovagoltak a dombokon át Rajmundhoz, a bánjászi muszlimoktól követek érkeztek Tibériásba. Al-Afdal, Szaladin kisebbik fia, a bánjászi helyőrség parancsnoka, apja parancsára felderítőket küldött Palesztinába, és szabályszerűen enge725

Estoire d’Eracles, II, 34. p. Azt írja, Szaladin nővérét elfogták a karavánnal. A hölgy azonban egy későbbi karavánnal visszatért Mekkából (lásd e mű II. kötet 298. p.); Abú Sáma, 259-261. p. 726 Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 109. p. 727 Ernoul, 141-142. p.; Estoire d’Eracles, II, 31-35. p. Ernoul azt állítja, Rajmund erősítést kapott Szaladintól. 728 Ernoul, 142-143. p. Szidóni Rajnaldnak csatlakozni kellett volna a küldöttséghez, de ő egyedül kelt útra.

286

délyt kért, emberei áthaladhassanak a gróf galileai birtokain. Rajmundot kötötte a Szaladinnal között magánszerződés, így nem utasíthatta vissza a zavarba ejtő kérést. Csak annyit kötött ki, hogy a muszlimok másnap hajnalban keljenek át a határon, sötétedés előtt térjenek vissza, és ne tegyenek kárt a terület egyetlen városában vagy falvában sem. Ezután birtokán küldöncöket küldött szét, figyelmeztette embereit, hogy egész nap maradjanak állataikkal együtt a falakon belül, s ne féljenek. Ekkor tudta meg, hogy követség közeledik Jeruzsálemből. Újabb küldönc kelt útra, hogy figyelmeztesse a küldöttséget is. Május elsején kora reggel Rajmund a várából szemlélte, hogy Kukburí emír hétezer mamelukjával vígan tovalovagolt. Aznap délelőtt Balian és társai La Fève-be érkeztek. Messziről látták a falak alatt a templomosok sátrait, közelebb érve azonban a sátrakat üresen találták, és a várban is csend honolt. Balian lovásza, Ernoul bement a várba, s teremről teremre járt. Senkit sem talált, csak az egyik emeleti folyosón feküdt két halálos beteg katona, akik már beszélni sem tudtak. Balian meglepődött és aggódott. Várt egy-két órát, nem tudta, mitévő legyen. Később elindult a Názáretbe vezető úton. Egyszer csak egy felhevült, vérző templomos vágtatott hozzá, és nagy szerencsétlenségről számolt be. Ugyanabban az órában Rajmund tibériási várából megszemlélte a visszatérő mamelukokat. Betartották ígéretüket. Még jóval az éj leszállta előtt visszatértek, és a tartományban egyetlen épületben sem tettek kárt. Az előőrs embereinek lándzsáira azonban templomos lovagok feje volt tűzve. Rajmund hírvivői 30-án este érték el La Fève-ben a nagymestereket. A johannita Roger tiltakozása ellenére a templomos nagymester, Gérard azonnal magához rendelte a környékből a templomos lovagokat. Maillyi Jakab templomos marsall kilencven lovaggal az ötven mérföldnyire levő Kakun faluban tartózkodott. A lovagok eljöttek, és éjszakára a vár alatt vertek sátrat. Másnap reggel a csapat Názáretbe ment, ahol negyven világi lovag csatlakozott hozzájuk. Türosz püspöke ott maradt, de Gérard csak annyi időre állt meg, hogy odakiabálja a lakosoknak: csakhamar csatára kerül sor, és jöhetnek majd a zsákmányt összeszedni. A lovagok átkeltek a Názáret mögötti dombokon és lent a völgyben, a Kresszon-forrásnál ott találták a lovaikat itató muszlimokat. Roger és Maillyi Jakab, látván az ellenfél létszámát, visszavonulást javasolt. Gerard őrjöngött. Gúnyosan elfordult nagymestertársától és kigúnyolta marsallját is. „Túlságosan szereted a szőke fejedet, és nem szeretnéd elveszíteni” – mondta. Jakab büszkén válaszolta: „Én derék emberként csatában fogok elesni, te fogsz árulóként elmenekülni.” A társaságot felingerelték Gérard sértései, és a csapat a mamelukokra rontott. Ami ezután következett, az nem csata volt, inkább mészárlás. Jakab szőke feje az utolsók között hullott le, s vele halt a johannita nagymester is. Három kivétellel az összes templomost megölték, s a három egyike Gérard volt. Sebesülten vágtattak vissza Názáretbe. Egyikük azután elindult, hogy megkeresse Baliant. A világi lovagokat elfogták. Néhány kapzsi názáreti, Gérard ígéretében bízva, zsákmányra éhesen kiment a csatamezőre. A muszlimok bekerítették és elfogták őket. Balian először is üzenetet küldött a feleségének, s kérte, hívja össze az összes elérhető lovagot, majd csatlakozott Názáretben Gérard-hoz, s megpróbálta rávenni, hogy együtt menjenek Tibériásba. Gérard súlyos sebesülésére hivatkozott, így Balian az érsekkel kelt útra. Rajmundot megdöbbentette a tragédia, érezte, az ő politikája volt a felelős a történtekért. Boldogan elfogadta Balian közvetítő szerepét, semmisnek nyil-

287

vánította a Szaladinnal kötött egyezséget, délre lovagolt Jeruzsálembe, és hűséget esküdött a királynak. Guidónak sok hibája volt, de bosszúálló nem volt. Szívélyesen üdvözölte Rajmundot, és elnézést kért tőle a koronázás módja miatt is. Úgy látszott, végre helyreállt a királyság egysége.729 Legfőbb ideje volt. Mindenki tudta már, hogy Szaladin nagy sereget toborzott a Hauránban. Májusban, miközben a sereg gyülekezett a birodalom minden részéből, Szaladin elutazott Mekka felé, hogy egy zarándok karaván elébe menjen, amellyel a nővére és unokaöccse utazott, hazatérőben a szent városból. Biztosra akarta venni, hogy Rajnald nem próbálkozik rablótámadással. Egyre gyűltek a csapatok Aleppóból, Moszulból, Mardinből s végül olyan nagy lett a sereg, amelyet Szaladin még sosem irányított. A Jordánon túl Guido király magához hívatta főbb hűbéreseit és azok hűbéreseit is, és minden emberükkel Akkonba rendelte őket. A két lovagrend szívesen megbosszulta volna a kresszoni mészárlást, így minden lovagjukat mozgósították, és csak kis helyőrségeket hagytak a gondjaikra bízott várakban. A templomosok további segítséget is nyújtottak, a királynak adva annak a pénzadománynak a rájuk eső részét, amelyet II. Henrik angol király küldött a két lovagrendnek, vezeklésképpen Becket Tamás megöletéséért. A rendeknek a pénzt őrizniük kellett volna ama keresztes hadjárat számára, amelyet Henrik esküvel vállalt, a pillanatnyi szükség azonban sürgető volt. Azok a katonák, akiket ebből a pénzből állítottak, lobogójukon Henrik király címerével szálltak harcba. Rajmund és Balian kérésétől indíttatva Antiókhiai Boemund Ibelini Balduin vezetése alatt egy csapatot ígért és fiát, Rajmundot elküldte, hogy csatlakozzék keresztapjához, Tripoliszi Rajmundhoz. Június végére ezerkétszáz, teljesen felfegyverzett lovag, nagyszámú helybeli könnyűlovasság, félvér turkopolok és csaknem tízezer gyalogos gyűlt össze az Akkon alatti táborban. Megkérték Heraclius pátriárkát, hozza magával a Szent Keresztet. A pátriárka azt üzente, nincs jól, s az ereklyét a Szentsír priorjára bízta, hogy adja át az akkoni püspöknek. Ellenségei szerint szívesebben maradt szeretett Paschiája mellett. Június 26-án, pénteken a Hauránban fekvő Asteránál Szaladin megszemlélte csapatait. Ő volt a derékhad parancsnoka, unokaöccse, Takí ad-Dín irányította a jobbszárnyat és Kukburí a balszárnyat. A sereg csatarendben menetelt Hiszfínig s onnan a Galileai-tenger déli csücskéig. Ott öt napig várakozott, s ezalatt a felderítők híreket gyűjtöttek a keresztény seregről. Július elsején a sereg Szennabránál átkelt a Jordánon, majd másodikán a sereg egyik fele tábort vert Kafr Szebtnél, a tótól öt mérföldre a dombok között, a másik fele pedig megtámadta Tibériást. Egyórás harc után megszerezték a várost. Rajmund és mostohafiai a király seregében voltak, de Eschiva grófné, aki megüzente a férjének, hogy mi történt, kis helyőrségével kitartott a várban. Amikor híre ment, hogy Szaladin átkelt a Jordánon, Guido király Akkonban tanácskozott báróival. Elsőként Rajmund gróf beszélt. Rámutatott, a szörnyű hőségben a támadó sereg előnytelen helyzetbe kerül. Azt javasolta, a frankok védelmi stratégi729

A történetet részletesen előadja Ernoul, aki Baliannal volt, mint a fegyvernöke (143-154. p.). Estoire d’Eracles, II, 37-34. p.; Imád ad-Dín, Abú Sámánál, 262. p.; Ibn al-Aszír (678. p.) azt írja, al-Aldal Kukburit tette meg a sereg vezérének és 7000 főre teszi a lovas katonák számát. A De Expugnatione (210-211. p.) hasonló számot ad meg, de rövid elbeszélése tagadja, hogy Rajmund megkövetelte volna, hogy ne tegyenek kárt senki tulajdonában, és igyekszik tisztára mosni a templomosokat. La Fève a mai el-Fuleh nevű arab falu (mindkét szó „bab”-ot jelent). A falu félúton van Dzsenin és Názáret között.

288

át kövessenek. Ha a keresztény sereget nem győzi le gyorsan, Szaladin nem tudja sokáig együtt tartani hatalmas seregét a szárazságtól szenvedő országban. Egy idő után vissza kell vonulnia. Közben pedig megérkezhet a segítség Antiókhiából. A lovagok többsége hajlott arra, hogy megfogadja Rajmund tanácsát, ám Châtilloni Rajnald és Gérard nagymester azzal vádolta, gyáva és eladta magát a szaracénoknak. A király mindig az utoljára szólónak adott igazat, így hát elrendelte, induljon el a sereg Tibériás felé. Július 2-án délután a keresztények letáboroztak Szephóriánál. Nagyon jó táborhely volt, bőven volt víz és a lovaknak alkalmas legelő. Ha itt maradtak volna, mint ahogyan négy évvel korábban a Góliát-forrásoknál maradtak, Szaladin sohasem kockáztatta volna meg a támadást. A keresztény had csaknem akkora volt, mint az övé és kedvezőbb volt az elhelyezkedésük. Csakhogy azon az estén megérkezett a tripoliszi grófné küldötte. Guido tanácsot tartott sátrában. A lovagok érzelmeit nagyban befolyásolta a gondolat, hogy a hősies grófné kitart a tó melletti várában. Fiai könnyes szemmel kérték, hogy elindulhassanak anyjuk megmentésére. Ekkor felállt Rajmund. Akkoni beszédét még nagyobb átéléssel megismételte. Rámutatott arra, őrültség elhagyni kedvező, erős állásukat, és a júliusi hőségben átmasírozni a kopár dombvidéken. Tibériás, mondta, az ő városa, a vár védője az ő felesége. De inkább vesszen Tibériás mindenestül, mint az egész királyság. Szavai meggyőzték a jelenlevőket. Éjfélkor feloszlott a tanács azzal, hogy Szephóriában maradnak. Amikor a bárók sátraikba vonultak, Gérard, a templomos nagymester visszaosont a királyi sátorba. „Uram – mondta – megbízol egy árulóban?” Szégyenletes dolog veszni hagyni egy várost, amely csak hat mérföldre van a tábortól. A templomosok – mondta – hamarabb lépnek ki a rendjükből, mintsem lemondjanak arról a lehetőségről, hogy bosszút álljanak a hitetleneken. Guidót egy órával korábban Rajmund meggyőzte az igazáról, de máris habozott, és hagyta, most Gérard győzze meg őt a maga igazáról. Szétküldte a táborban hírnökeit, s bejelentette, hogy hajnalban Tibériás ellen indulnak. Szefóriából Tibériásba a legjobb út északkeletre, a galileai dombokon át vezetett, s a várostól egy mérföldre északra ért le a tóhoz. A másik út a szennabrai hídhoz vitt, ott elágazott, s az egyik ág észak felé ment a tóparton. Szaladin Kafr Szebt-beli tábora a Szennabrába vezető út túloldalán feküdt, azt az utat követte ő is, amikor a folyótól a táborhelyig ment. Lehet, hogy a keresztény táborból árulók tudatták vele, hogy Guido otthagyja a szephóriai tábort, és az északi utat választja. Ekkor Szaladin a seregét öt mérfölddel odább vitte a dombokon Hattínig, oda, ahol az út a tó felé kezd lejteni. Volt ott egy falu, jó legelőkkel és bőséges vízkészlettel. A Tibériásba küldött csapatai is csatlakoztak hozzá, csak annyi katonája maradt ott, amennyien fenn tudták tartani a blokádot. Július 3-án, péntek reggel nagy volt a forróság, fojtogató volt a levegő. A keresztény sereg elhagyta Szephória zöld kertjeit, és elindult a kopár dombokon át, ahol egyetlen fa sem nőtt. Tripoliszi Rajmund, a terület birtokosa feudális szokás szerint megkapta a jogot, hogy az előőrsöt vezesse. A király a derékhad parancsnoka volt, Rajnald, a lovagrendekkel és Ibelini Balian a hátvédet vezette. Az úton végig nem volt víz. Csakhamar szomjúság kínozta az embereket és a lovakat egyaránt. A gyötrelmek miatt a sereg lassabban vonult. Muszlim csapatok szüntelen támadták az előőrsöt és a hátvédet, közéjük nyilaztak és ellovagoltak, mielőtt bármilyen ellentáma-

289

dás kibontakozhatott volna. Délután a frankok elérték a Hattíni-fennsíkot. Előttük sziklás domb emelkedett, amelyből két csúcs nyúlt ki mintegy száz láb magasra, mögötte meredek lejtő ereszkedett alá a falu és a tó felé. Ezt a helyet hívták Hattín szarvainak. A templomosok azt üzenték a királynak, nem képesek tovább menetelni. Néhány báró viszont azért könyörgött, vágjon utat magának a sereg a tóig. Guidót meghatotta a sereg elcsigázott állapota, és úgy döntött, ott éjszakáznak. A hír hallatán Rajmund otthagyta az előőrsöt, visszalovagolt, és azt kiáltozta: „Úristen, vége a háborúnak, mind halottak vagyunk, vége a királyságnak.” Tanácsára Guido Lubieh alatt vert tábort, a Szarvak lejtőjénél, ahol egy kút volt, és a sereg a király körül táborozott le. Ám a helyet rosszul választották meg, a kút ugyanis ki volt száradva. A zöldellő völgyben alant táborozó Szaladin alig tudta leplezni örömét. Végre-valahára elérkezett az áhított alkalom. A keresztények nyomorúságosan töltötték az éjszakát, hallgatták a muszlim táborból felhangzó imákat és dalokat. Néhány katona elhagyta a tábort, hogy vizet keressen, de vesztükre az ellenség karjaiba szaladtak. A harcterek gyötrelmeit csak növelte, hogy a muszlimok felgyújtották a dombokon a bozótot, és a forró füst elborította a táborukat. Szaladin a sötétség leple alatt elindította embereit. Amikor július 4-én, szombaton megvirradt, a királyi sereget már bekerítették. Ahogy a krónikás mondja, a gyűrűből még egy macska sem tudott volna kiszökni. Napkelte után nem sokkal megindult a muszlim támadás. A keresztény gyalogosok csak egy valamire tudtak gondolni, a vízre. Nagy tömegekben próbáltak lejutni a lejtőn, a távolban csillogó víztükörhöz. Felszorították őket egy dombra, s a lángok és az ellenség körülfogta őket. Sokakat megöltek, sokakat elfogtak. A csatatéren heverő sebesült, szomjúságtól feldagadt ajkú katonák látványa olyan rettenetes volt, hogy Rajmund öt lovagja könyörögve kérte a muszlim vezéreket: öljék meg mindet, hadd legyen vége szenvedéseiknek. A lovasok kétségbeesésükben minden bátorságukat összeszedve, derekasan harcoltak. A muszlim lovasság támadásait sorra visszaverték, nagy veszteségeket okozva az ellenségnek, de közben az ő számuk is fogyott. A szomjúságtól legyengültek, erejük elhagyta őket. A király kérésére, mielőtt túl késő lett volna, Rajmund rohamra vezette lovagjait, abban a reményben, hogy ki tudnak törni a gyűrűből. Rajmund összes emberével rátámadt a Takí ad-Dín vezette seregtestre. Takí megnyitotta előttük a támadók vonalát és mögöttük összezárta, úgy, hogy nem tudtak visszajutni a bajtársaikhoz, így nyomorultul ellovagoltak a csatamezőről Tripolisz felé. Valamivel később Ibelini Balian és Szidóni Rajnald is kitört: ők voltak az utolsók, akiknek még sikerült elmenekülni. A keresztényeknek semmi reményük sem maradt, de még harcoltak, felhúzódtak egészen a Szarvakig. A csúcson állt a király vörös sátra, aköré gyűltek a lovagok. AlAldal, Szaladin dia, atyja oldalán élete első csatájában vett részt. Sok évvel később is tisztelettel emlékezett meg a frankok bátorságáról. „Amikor a frank király visszavonult a dombtetőre – mondta –, lovagjai hősies rohamot indítottak, és visszaverték a muszlimokat, akik hátráltak, egészen apámig. Láttam apám rémületét. Elváltozott a színe, végigsimította a szakállát, majd előresietett és azt kiáltotta: »Üssetek vissza az átkozottaknak!« Így az embereink megtámadták az ellenséget, s azok felhúzódtak a dombra. Amikor láttam, hogy a frankok menekülnek, boldogan kiáltottam fel. „Elkergettük őket!« Akkor ismét támadtak, és ismét visszavetették embereinket egészen addig, ahol apám állt. Ő ismét előre küldte az övéit, akik ismét felkergették a dombra

290

a frankokat. Én ismét azt kiáltottam: »Elkergettük őket.« Apám ekkor hozzám fordult s azt mondta »Csillapodj. Amíg az a sátor ott áll fenn, nem győztük le őket.« Abban a pillanatban a sátor összedőlt. Akkor apám leszállt a lóról, földre borult és örömkönynyekkel a szemében hálát adott az Istennek.” Elesett az akkoni püspök. A Szent Kereszt, amelyet magával vitt a csatába, a hitetlenek kezére került. Csak néhány ló maradt életben. Amikor a győztesek felértek a dombtetőre, a lovagok, köztük a király is, ott hevertek a földön, már nem volt erejük harcolni, s kardjukat is alig tudták átnyújtani, hogy megadják magukat. A fő embereket elvezették abba a sátorba, ameKrak des Chevaliers rekonstruált képe lyet a csatamezőn emeltek a szultán730 nak. Szaladin ott fogadta Guido királyt, a fivérét, Amalrik seregparancsnokot, Châtilloni Rajnaldot és mostohafiát, Toroni Onfroi-t, a templomosok nagymesterét, az idős Montferrati őrgrófot, Dzsabail és Botrun urait s több kisebb bárót. Kegyesen üdvözölte őket. A királyt maga mellé ültette s látva szomjúságát, a Hermon havával hűtött rózsavizes kelyhet nyújtott neki. Guido ivott belőle, majd továbbadta a kelyhet Rajnaldnak, aki mellette volt. Az arab vendéglátás törvényei szerint, aki egy fogolynak enni vagy inni ad, azt jelzi, hogy a fogoly élete biztonságban van. Ezért Szaladin gyorsan a tolmácshoz fordult: „Mondd meg a királynak, hogy ő adott inni annak az embernek, nem én”. Majd Rajnaldhoz fordult, akinek sohasem tudta megbocsátani istentelen, rabló tetteit, és emlékeztette bűneire, árulására, istenkáromlására és kapzsiságára. Amikor Rajnald durván válaszolt, Szaladin kardot ragadott és levágta a fejét. Guido reszketett, azt hitte, rajta a sor. Szaladin megnyugtatta: „Király nem öl meg királyt – mondta – de ez az ember túlságosan arcátlan és hitszegő volt.” Szaladin megparancsolta, hogy a világi uraknak ne essék bántódásuk, és rabságuk alatt is udvariasan és tisztelettel bánjanak velük. De a lovagrendek katonáit a templomos nagymester kivételével nem akarta megkímélni. Seregéhez tartozott egy fanatikus mohamedán szufikból álló csapat. Ők kapták a feladatot, hogy öljék meg a templomos és johannita foglyokat. A szufik lelkesen végezték feladatukat. Amikor Szaladin mindennel elkészült, útra kelt a sereggel Hattínból, s a csatamezőn ottmaradtak a holttestek, a sakálok és hiénák martalékául. A rabokat Damaszkuszba küldte, ahol a bárókat kényelmesen tartották, a szegényebbeket eladták a rabszolgapiacon. Oly nagy volt a kínálat, hogy egy rabszolga ára három dinárra esett, s egy teljes, egészséges családot, férjet, feleséget, három fiú- és

730

A hattíni csatával kapcsolatos bonyolult és ellentmondásos leírásokkal kapcsolatban lásd e mű II. kötetének 2. függelékét.

291

két lánygyermekkel már nyolcvan dinárért meg lehetett kapni. Egy muszlim még azt is jó üzletnek találta, hogy elcserélte a foglyát egy pár szandálért.731 Nem ez volt az első nagy csapás, amelyet a keleti keresztények elszenvedtek. A múltban is estek fogságba keresztény uralkodók és nagyurak, ám foglyul ejtőik kis helyi uraságok voltak, akiket az anyagi haszon vágya hajtott. Hattín szarvainál az ellenség a királyság által valaha is kiállított legnagyobb sereget semmisítette meg. A Szent Kereszt elveszett, a győztes pedig az egész muszlim világ ura volt. Szaladinnak az ellenség megsemmisítése után már csak a Szentföld várait kellett elfoglalnia. Július 5-én, amikor látta, hogy sehonnan sem kap segítséget, Tripolisz grófnéja átadta az ostromlóknak Tibériást. A szultán az asszonyt az őt megillető tisztelettel kezelte, és megengedte, hogy egész háza népével Tripoliszba menjen. 732 Szaladin ekkor serege zömével Akkon alá vonult. A városparancsnok Courtenay-i Joscelin, az országbíró csak a saját biztonságával törődött. Amikor július 8-án Szaladin Akkon falai alá érkezett, Joscelin követet küldött hozzá, egy Brice Péter nevű városi polgárt, és a lakosok életéért és javaiért cserébe felajánlotta a várost. A lakosok közül sokan szégyenletesnek tartották ezt az engedelmes megadást. Kisebb lázadás tört ki, több ház leégett, de a rend helyreállt, még mielőtt 10-én Szaladin hivatalosan is átvette volna a várost. Szaladin abban reménykedett, hogy a keresztény kereskedők többségét rábírhatja a maradásra, ők azonban tartottak a jövőtől, és minden ingóságukkal együtt eltávoztak. A hódítók, élükön al-Afdallal, Szaladin ifjú fiával – ő kapta meg Akkont –, elosztották a katonák között az elhagyott raktárak kincseit, selymeket, fémeket, ékszereket, fegyvereket. A nagy cukormanufaktúrát, Szaladin bosszúságára, Takí ad-Dín fosztotta ki.733 Míg Szaladin Akkonban maradt, serege egységeinek megadták magukat Galilea és Szamaria városai és erődítményei. Nábluszban Balian helyőrsége néhány napig ellenállt, és tisztes megadási feltételeket kapott. Toron vára még két hétig kitartott, s csak akkor kapitulált. Máshol alig volt ellenállás.734 Ezalatt al-Ádil, Szaladin testvére felutazott Egyiptomból, és ostrom alá vette Jaffát. A város ellenállt, ezért rohammal vette be, és minden lakosát, nőket, férfiakat és gyermekeket rabságra vetette, nagy részük az aleppói rabszolgapiacokra és háremekbe került.735 Galileia meghódítása után Szaladin elindult északra a föníciai parton. A hattíni túlélők többsége Baliannal Türoszba menekült. Türosznak erős helyőrsége volt, és a szárazföld felől hatalmas falak védték. Amikor Szaladin első támadásra nem tudta bevenni a várost, továbbindult. Július 29-én Szidón egyetlen kardcsapás nélkül megadta magát. A város ura, Rajnald elmenekült a szárazföld belsejében levő bevehetetlen várába, Beaufort-ba. Bejrút megpróbált védekezni, de augusztus 6-án letette a fegyvert. Dzsabail néhány nap múlva adta meg magát, Embriaco Hugó, a város birtokosa parancsára, akit Szaladin ezzel a feltétellel bocsátott szabadon. Augusztus vé731

Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 114-115. p., Kamál ad-Dín (Blochet kiad., 180-181. p.) némileg eltérő változatot ad, de a lényeg azonos, Ernoul (172-174. p.) nagyjából ugyanazt adja elő. 732 Ernoul, 171. p.; Estoire d’Eracles, II, 69. p.; Abú Sáma, 266-267. p. 733 Ernoul: i. h.; Estoire d’Eracles, II 70-71. p.; Abú Sáma, 295-297. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 116. p.; Ibn al-Aszír, 688-690. p. 734 Estoire d’Eracles, II, 68. p.; De Expugnatione, 31-34. p.; Bahá ad-Dín: i. h. (csak Toront említi meg); Abú Sima, 300-306. p.; Ibn al-Aszír: i. h. 735 Ibn al-Aszír, 690-691. p. Ő maga vett egy rabszolganőt az aleppói piacon, aki elveszítette a férjét, és hat kisgyermekét (691. p.); De Expugnatione, 229. p.

292

gére már csak Tripolisz volt a keresztényeké, attól délre Türosz, Aszkalon s a Szent Város, Jeruzsálem.736 Szeptemberben Szaladin megjelent Aszkalonnál, magával vitte két legjelentősebb foglyát, Guido királyt és a templomos nagymestert, Gérard-t. Guidónak azt mondta, szabadságát Aszkalon feladásával megvásárolhatja. Amint a király a falak alá ért, felszólította a polgárokat, hagyják abba a harcot. Gérard csatlakozott Guido kéréséhez, de mindketten csak sértéseket kaptak válaszul. Aszkalont derekasan védték. Az ostrom alatt Szaladin két emírje vesztette életét. De szeptember 4-én a helyőrség kénytelen volt megadni magát. A polgárok ingóságaikkal elhagyhatták a várost. Szaladin katonái Egyiptomba kísérték őket, és kényelmesen berendezkedhettek Alexandriában addig, míg haza nem térnek keresztény földre.737 A gázai helyőrség templomosokból állt, akik a rend szabályai szerint vakon engedelmeskedtek a nagymesternek, így amikor Gérard megadást parancsolt, azonnal letették a fegyvert. A nagymestert a várért cserébe szabadon engedték.738 Guido király még néhány hónapig rab maradt, előbb Nábluszban, majd Latakiában tartották fogva. Szibilla királynénak megengedték, hogy eljöjjön Jeruzsálemből, és csatlakozzon hozzá. Amint azt Szaladin kétségkívül előre látta, a következő év tavaszán a királyi pár szabadon bocsátása csak növelte a keresztények zavarát.739 Aznap, amikor Szaladin csapatai bevonultak Aszkalonba, napfogyatkozás volt. A sötétségben Szaladin jeruzsálemi polgárok küldöttségét fogadta; azért rendelte őket magához, hogy megvitassa a Szent Város megadásának feltételeit. Megbeszélésre azonban nem került sor. A küldöttek megtagadták annak a városnak a feladását, ahol Istenük meghalt értük. Büszkén tértek vissza Jeruzsálembe, és Szaladin megesküdött, karddal fogja bevenni a várost. Jeruzsálembe váratlan segítség érkezett. Ibelini Balian, aki frank menekültekkel Türoszban volt, menlevelet kért Szaladintól, hogy Jeruzsálembe utazhasson. Nábluszból oda vonult vissza a felesége, Mária királyné a gyermekekkel, és szerette volna Türoszba vinni őket. Szaladintól azzal a fetétellel kapott engedélyt, hogy csak egy éjszakát tölt a városban, és nem visel fegyvert. Amikor Balian odaérkezett, látta, Heraclius pátriárka és a lovagrendek tisztségviselői megpróbálják védelemre felkészíteni a várost, de nem volt egyetlen vezető sem, akiben a nép megbízott volna. Mindenki arra kérte Baliant, maradjon velük, nem akarták elengedni. Balian nagy zavarban volt. Írt Szaladinnak és megmagyarázta, miért szegte meg esküjét. Szaladin mindig udvarias volt azokkal az ellenfeleivel szemben, akiket 736

Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 116-117. p.; Abú Sáma, 306-310. p.; Ibn al-Aszír, 692-693. p.; De Expugnatione, 236. p. 737 Ernoul, 184. p.; Estoire d’Eracles, II, 78-79. p.; De Expugnatione, 236-238. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 117. p.; Ibn al-Aszír, 696-697. p. 738 Abú Sáma, 312-313. p.; Bahá ad-Dín: i. h.; Ibn al-Aszír, 697. p. 739 Ernoul (175., 185. p.) szerint Szibilla az ostrom előestéjéig Jeruzsálemben volt, azután engedték, hogy Nábluszba menjen (185. p.) Ibn al-Aszír, 703. p.; Estoire d’Eracles. II, 79. p. és az Itinerarium Regis Ricardi, 21-23. p. azt állítja, Szibilla az ostrom alatt is Jeruzsálemben volt, és csak egy rövid megbeszélésre ment Nábluszba. Bahá ad-Dín (P. P. T. S., 143. p.) szerint Szaladin Tortoszába vitte Guidót, akit akkor engedtek szabadon, amikor Szaladin Krak des Chevaliers-t ostromolta. Ez 1188 júliusában volt, néhány nappal azelőtt, hogy Szaladin bevette volna Tortoszát. Bahá ad-Dín talán összekeveri Tortoszát (Antartus) Tripolisszal, de a szabadon bocsátás időpontja bizonyosan 1188. július. Ernoul (185. p.) mindazonáltal azt írja, Guidót 1188 márciusában engedték szabadon, de (252. p.), de azt írja, Szaladin akkor ostromolta Tripoliszt, és ez 1188 júliusában volt. Az Itinerarium szerint Guidót Tortoszában engedték szabadon, és Szibilla később ott csatlakozott hozzá (25. p.).

293

tisztelt. Nemcsak megbocsátott Baliannak, de ő maga biztosította a kíséretet, amely Mária királynét, gyermekeit és háza népét javaikkal együtt Türoszba vitte.740 Velük tartott Balian ifjú unokaöccse, Ibelini Tamás, és Dzsabaili Hugó fia is. Szaladin sírt, amikor látta ezeket a gyermekeket, az eltűnt nagyság örököseit, akik táborán át vonultak a száműzetésbe. Jeruzsálemben Balian megtett minden tőle telhetőt. Igen megnőtt a lakosság létszáma, odamenekültek a környező vidék lakói, de csak kevés embert lehetett fegyverre fogni. Egy férfira ötven nő és gyermek jutott. Csak két lovag volt a városban, ezért Balian lovaggá ütött minden nemesi családból származó, tizenhatodik évét betöltött fiút és harminc nagypolgárt. Élelemszerző csapatokat küldött ki a városból, hogy gyűjtsék össze, amit csak tudnak, mielőtt a muszlimok körülveszik a várost. Magához vette a királyi kincsárat és azt a pénzt, amit II. Henrik küldött a johannitáknak. Leszedette a Szentsír templom ezüst tetejét is. Fegyvert kapott minden férfi, aki elbírta. Szeptember 20-án Szaladin tábort vert a város alatt, s az északi és az északnyugati falakat támadta. A nap a katonák szemébe sütött, és a falak erősek voltak. Öt nappal később áthelyezte táborát. A védők rövid időre azt hitték, felhagy az ostrommal, de szeptember 26-án reggelre a muszlim sereg letelepedett az Olajfák hegyén, és Szaladin utászai a lovasok védelme alatt, az Oszlop kapu mellett elkezdték aláaknázni a falakat, nem messze attól a helytől, ahol 88 évvel korábban Lotaringiai Gottfriednek sikerült bejutnia a városba. 29-én már nagy rés tátongott a falon. A védők legjobb képességeik szerint ellátták emberrel ezt a falszakaszt, és hősiesen harcoltak, de túl kevesen voltak az ellenséghez képest. A frank katonák egyetlen elsöprő erejű rohammal akartak kitörni, és ha kell, meghalni. Heraclius pátriárka azonban nem szívesen lett volna mártír. Azt mondta, ha így tesznek, akkor a nők és a gyermekek elkerülhetetlenül rabságra jutnak, s ilyen istentelen tervhez nem adhatja áldását. Balian is a pátriárkának adott igazat, őrültségnek tartotta további életek feláldozását. Szeptember 30-án ő maga ment Szaladin táborába, hogy tárgyaljon a megadás feltételeiről. Szaladin azt tehetett a várossal, amit akart. Rohammal is bevehette volna, és bent a városban sok barátja volt. Az ortodox keresztények mindig is nehezen viselték a latin egyház gőgjét, s az egyszerű városi emberek többsége ortodox volt. A szakadás mégsem volt egyértelmű. A királyi család és a világi nemesség az antiókhiaiak kivételével barátsággal és tisztelettel viseltetett az ortodox klérus iránt. A főpapság azonban szinte kivétel nélkül latin volt. A helybeli keresztények hitük legszentebb helyein olyan nyelven hallgatták a szertartásokat, amelyet nem értettek. Vágyakozva gondoltak azokra az időkre, amikor az igazságos mohamedán uralkodók alatt tetszésük szerint gyakorolhatták vallásukat. Szaladin bizalmas tanácsadója a keresztény uralkodókkal folytatott tanácskozásai alkalmával egy Batiti József nevű jeruzsálemi ortodox tudós volt. Ez az ember most felvette a kapcsolatot a város ortodox közösségeivel, s az ortodoxok megígérték, hogy megnyitják Szaladin előtt a kapukat. Nem volt szükség a közreműködésükre. Amikor Balian Szaladin sátrához ért, Szaladin kijelentette, fogadalma szerint csak karddal veheti be a várost, és csak a feltétel nélküli megadás oldhatja fel esküje alól. Emlékeztette Baliant arra a mészárlásra, amelyet a keresztények vittek végbe 1099-ben. Neki talán másképp kellene eljárnia? Miközben beszélt, folytak a harcok, s Szaladin megmutatta Baliannak, hogy a zászla740

Ernoul, 174-175., 185-187. p.; Estoire d’Eracles, II, 81-84. p.; De Expugnatione, 238. p.

294

ja már a városfalon leng. A következő percben azonban embereit visszaverték a védők, és Balian figyelmeztette a szultánt: ha nem biztosít tisztes feltételeket, a védők kétségbeesésükben haláluk előtt mindent elpusztítanak a városban, beleértve a Templom-körzetnek a mohamedánok által is szentként tisztelt épületeit, és megölik muszlim rabjaikat. Szaladin általában nemeslelkű volt, ha hajlandók voltak fennhatóságát elismerni, s azt szerette volna, ha Jeruzsálem a lehető legkevesebb kárt szenvedi el. Beleegyezett hát a feltételek kidolgozásába, s felajánlotta, minden keresztény megválthatja magát. Tíz dinár volt a férfiak váltságdíja, öt az asszonyoké és egy a gyermekeké. Balian ekkor megemlítette, húszezer szegény is él a városban, akiknek nincs elegendő pénzük. Mi lenne az az összeg, amelyért a keresztény hatóságok őket is kiválthatnák? Szaladin kész lett volna arra, hogy beérje százezer dinárral a húszezer emberért, Balian viszont tudta, annyi pénzt nem tud összeszedni. Megállapodtak, hogy harmincezer dinárért hétezer embert szabadon bocsátanak. Balian parancsára a helyőrség letette a fegyvert, és október 2-án, pénteken Szaladin bevonult Jeruzsálembe. Radzsab 27. napja volt, annak a napnak az évfordulója, amelyen a próféta álmában Jeruzsálembe látogatott, és onnan a mennybe emelkedett. A győztesek emberségesen és igazságosan viselkedtek. Ott, ahol 88 évvel korábban a frankok áldozataik vérében tapostak, most egyetlen épületet sem fosztottak ki, senkinek nem esett bántódása. Szaladin parancsára őrjáratok ellenőrizték az utcákat és a városkapukat, és megakadályozták, hogy a keresztényeknek bántódásuk essék. Ezalatt a keresztények iparkodtak előteremteni váltságdíjukat, s Balian kiürítette a kincstárat, hogy összeszedje a megígért 30 ezer dinárt. A johanniták és a templomosok csak nehezen váltak meg a pénzüktől. A pátriárka és káptalanja csak magukról gondoskodtak. A muszlimok botrányosnak találták, hogy Heraclius, miután kifizette magáért a 10 dinárt, úgy hagyta el a várost, hogy roskadozott a magával vitt arany súlya alatt, s szőnyegekkel és edényekkel megrakott szekerek követték. Hála a II. Henrik-féle adomány maradékának, hétezer szegényt sikerült megváltani, de még sok ezren megszabadulhattak volna, ha az egyház és a lovagrendek bőkezűbbek lettek volna. Csakhamar két oszlopban indultak kifelé a városkapukon a keresztények. Az egyikben azok, akik vagy maguk megfizették a váltságdíjat, vagy Balian erőfeszítései árán maradtak szabadok. A másikhoz azok tartoztak, akiknek nem volt pénzük a váltságdíjra, ők a rabságba indultak. Olyan megindító volt a látvány, hogy al-Ádil azt kérte fivérétől, szolgálatai jutalmaképpen bocsásson szabadon még ezer embert. Szaladin ebbe beleegyezett, és ezer foglyot azonnal szabadon is engedtek. Heraclius pátriárka, aki szívesen gyakorolta a könyörületet, ha az nem került sokba, szintén hajlandónál mutatkozott néhány rab kiváltására. Hétszázra kapott engedélyt és Balian újabb öt százra. Ezután Szaladin bejelentette, hogy szabadon enged minden idős férfit és nőt. Amikor pedig magukat már megváltott frank hölgyek keresték fel sírva, s azt kérték, mitévők legyenek, hiszen férjük vagy apjuk rabságban van, megígérte, hogy minden rab férjet szabadon enged, az özvegyeknek és az árváknak pedig a saját kincstárából juttatott ajándékot, kinek-kinek helyzetéhez mérten. Kegyelme és jószívűsége kiáltó ellentétben állt az első keresztes hadjárat hódító vitézeinek tetteivel. Emírjei és katonái nem voltak mind ilyen nagylelkűek. Beszélték, hogy a muszlimok álruhában kicsempésztek a városból keresztényeket, majd megzsarolták és kifosztották őket. Más muszlim urak azt állították, felismertek szökött rabszolgákat, ál-

295

dozataikat csak igen magas váltságdíjért hagyták futni. Szaladin keményen megbüntette az ügyeskedőket, ha tudomására jutott ilyesmi.741 A menekülők hosszú sorban tartottak a tengerpart felé, a muszlimok nem háborgatták őket. Három csoportban utaztak, az elsőt a templomosok vezették, a másodikat a johanniták, a harmadikat Balian és a pátriárka. Türosz már annyira tele volt menekülőkkel, hogy ott csak a harcosok találtak menedékre. Botrun közelében egy helybeli úr, Niphini Rajmund alaposan kifosztotta őket. A menekülők Tripolisz felé vonultak tovább. Tripoliszt is ellepték már a menekültek, ezért a helyi hatóságok az élelemhiányra hivatkozva bezárták a kapukat, és senkit sem voltak hajlandók beengedni. Addig nem találtak pihenőre, amíg el nem érték Antiókhiát, s még ott sem szívesen eresztették be őket a városba. Akik Aszkalonból keltek útra, nagyobb szerencsével jártak. Amikor az olasz kereskedőhajók kapitányai csak nagyon magas díj ellenében akarták őket keresztény kikötőkbe szállítani, az egyiptomi kormány megtagadta a hajóktól az indulási engedélyt, amíg ingyen el nem vállalták a menekülők szállítását.742 Az ortodox keresztények és a jakobiták Jeruzsálemben maradtak. Nekik a váltságdíjon kívül még fejadót is kellett fizetniük, de sok szegény mentességet kapott. A gazdagok felvásárolták a frankok elutazásakor felszabaduló ingatlanokat. A maradékot a muszlimok vették meg, illetve a zsidók, akiket Szaladin arra bátorított, hogy telepedjenek meg a városban. Amikor Szaladin győzelmének a híre eljutott Konstantinápolyba, Angelosz Izsák császár követséget küldött Szaladinhoz, gratulált neki, s kérte, hogy a keresztények szent helyeit adja vissza az ortodox egyháznak. Némi késedelem után a szultán teljesítette kérését. Szaladint a barátai arra akarták rávenni, romboltassa le a Szentsír templomát. Szaladin megmagyarázta nekik, a keresztények nem az épületet, hanem a helyet tisztelik, s a templom lerombolása után is oda fognak zarándokolni. Nem is állt szándékában, hogy elbátortalanítsa a zarándokokat. A Szentsír temploma csak három napig maradt zárva. Attól kezdve ismét látogathatták a frank zarándokok, de a belépésért fizetniük kellett.743 A keresztény menekülők még el sem hagyták a várost, amikor a Sziklamecsetről lekerült a kereszt. A muszlimok eltüntették a keresztény hitélet minden külső jelét, és az al-Akszá mecsetet is megtisztították a templomosok nyomaitól. Rózsavízzel hintették be mind a két épületet, és ismét felszentelték az iszlám szolgálatára. Október 9én, pénteken Szaladin megjelent a népes gyülekezetben, hogy a mecsetben hálát adjon Istennek.744 741

Ernoul, 174-175., 211-230. p. a legteljesebb, leghitelesebb elbeszélés. Ernoul Baliannal volt Jeruzsálemben; Estoire d’Eracles, II, 81-99. p.; De Expugnatione, 241-251. p., egy szemtanú beszámolója, aki az ostrom alatt megsebesült, és aki nem helyeselte a megadást, Abú Sáma, 320-340. p. Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 118-120. p. Ibn al-Aszír, 699-703. p. Batiti József története, in Az alexandriai pátriárkák története (207. p.), ez ellenséges kopt forrás. A szerző szerint az ortodox keresztények nem örültek a megadásnak, mert szerették volna megölni a frankokat. 742 Ernoul, 320-324. p.; Estoire d’Eracles, II, 100-103. p. 743 A helybeli keresztények sorsáról lásd Bar Hebraeus, Budge ford., 326-327. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 198- 201. p. beszámol a követcseréről Szaladin és a császár között. Makrízí, Blochet kiad., Revue de l’Orient Latin, 9. köt. 33. p., azt írja, ideiglenesen bezárták a Szentsírt. A zsidókról lásd Schwab: AlHarizi, in Archives de l’Orient Latin, I, 236. p. 744 Bahá ad-Dín P. P. T. S., 120. p.; Ibn al-Aszír, 704-705. p.; Estoire d’Eracles, II, 104. p.; Ernoul, 234235. p.; De Expugnatione, 250-251. p.; Ibn Hallikán, II, 634-641. p. beszámol arról a lelkesítő prédikációról, amelyet Aleppó fő kádija tartott az al-Akszá mecsetben az első szertartáson.

296

Jeruzsálem visszafoglalásával Szaladin megtette, amivel vallásának tartozott. Volt azonban még néhány meghódítandó frank vár. A Jordánon túli területek úrnője, Stefánia azok között volt, akik megváltották magukat Jeruzsálemben, és kérte Szaladint, bocsássa szabadon a fiát, Toroni Onfroi-t. A szultán cserébe az asszony két nagy várát kérte. Onfroi-t börtönéből elküldték az anyjához, de sem Kerak, sem Montreal helyőrsége nem engedelmeskedett úrnőjének, és nem akarta feladni a várakat. Mivel nem sikerült betartania az egyezséget, Stefánia visszaküldte a fiát a fogságba. Becsületessége elnyerte Szaladin tetszését, aki pár hónap múlva szabadon bocsátotta Onfroi-t. Közben az egyiptomi sereg al-Ádil vezetése alatt ostrom alá vette Kerakot. Az ostrom több, mint egy évig tartott. A védők hónapokon át éheztek. A nőket és a gyermekeket elkergették, hogy gondoskodjanak magukról, de volt köztük olyan is, akit saját rokonsága adott el a beduinoknak élelemért. A vár csak 1188 végén adta meg magát, amikor a védők már megették az utolsó lovat is. Montreal, ahol az ostrom nem volt olyan kemény, még néhány hónapig kitartott.745 A templomosok északabbra fekvő vára, Szafed 1188. december 6-án adta meg magát, miután egy hónapon át keményen bombázták a falait, a Jordán völgyében a johanniták Belvoir nevű vára pedig egy hónappal később. A muszlimok ekkorra már elfoglalták a Huninban levő Château Neuf-öt. Beaufort-t az odamenekült Szidóni Rajnald diplomatikus lépése mentette meg. Tanult ember volt, és szenvedélyesen érdeklődött az arab irodalom iránt. Elment Szaladin sátrába, kijelentette, hogy készen áll a vár feladására s elmondta, vissza akar vonulni Damaszkuszba, ha kap három hónapnyi haladékot ügyei elintézésére. Még arra is célzott, esetleg felveszi az iszlámot. Olyan meggyőzően beszélt, hogy Szaladin hitt neki, s csak később jött rá, a fegyverszünetet Rajnald a vár védelmének megerősítésére használta. Közben Szaladin bevonult Tripolisz és Antiókhia területére.746 1187 végén meghalt Tripoliszi Rajmund. Nem sokkal azután, hogy elmenekült Hattínból, mellhártyagyulladást kapott, habár az emberek a betegségét a bánatnak és a szégyennek tudták be. Sok kortársa árulónak tartotta, akinek önzése hozzájárult a királyság összeomlásához. Türoszi Vilmos és Ibelini Balian azonban a barátai és védelmezői voltak. Rajmund tragédiája a frank gyarmatosítók egész második és harmadik nemzedékének a tragédiája volt; ezek az emberek vérmérsékletüknél és politikai beállítottságuknál fogva készen álltak arra, hogy beilleszkedjenek a keleti világba, de újonnan jött nyugati társaik fanatizmusa miatt állást kellett foglalniuk, és végül nem tehettek mást, mint hogy keresztény társaik mellé álltak. Rajmund gyermektelen volt, grófságát keresztfiára, Rajmundra hagyta, aki legközelebbi férfirokona, Antiókhiai Boemund herceg fia volt, de azt is belefoglalta a végrendeletbe, ha a Toulouse-i grófi ház egyik tagja keletre jönne, őt illeti meg a grófság. Boemund a fia nevében elfogadta az örökséget, majd az idősebbik helyébe a kisebbiket, Boemundot állította, mert attól félt, Antiókhia és Tripolisz együttesen nagyobb annál, mintsem egy ember megvédhetné.747 745

Ernoul, 187. p.; Estoire d’Eracles, II, 122. p.; Abú Sáma, 382. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 139., 143. p. Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 122-123., 138-141., 142-143. p. Találkozott Rajnalddal, és elbűvölőnek találta; Abú Sáma, 395-400. p.; Kamál ad-Dín, Blochet, kiad.. 191. p. 747 Az Estoire d’Eracles dátum nélkül említi Rajmund halálát (72. p), Imád ad-Dín pedig (Abú Sámánál, 284. p.) az utódlás elrendezéséről szól, hasonlóképpen Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 114. p. Az arab szerzők szerint Rajmund mellhártyagyulladásban halt meg. Hattíni viselkedésétől lásd e mű II. köt. 2. függelék. Peterborough-i Benedek azt mondja, holtan találták az ágyában (II, 21. p.). 746

297

A valóságban már nem sok maradt meg az örökségből. 1188. július 1-jén Szaladin végigsöpört a Bukaia völgyén a Szindzsárból érkezett új katonáival. Elhaladt a johanniták vára, Krak mellett, amelyet túl erősnek ítélt ahhoz, hogy megtámadja. Tripolisz felé indult, de odaérkezett a szicíliai király flottája, s ez visszatartotta. Északnak fordult tehát. Tortoszában megrohamozta a várost, de a templomosok vára kitartott. Tovább nyomult Markabig, ahol a johanniták megpróbálták feltartóztatni. Dzsabala július 15-én, pénteken adta meg magát, Latakia 22-én, szintén pénteken. Latakia nagyon szép város volt, templomai, palotái még a bizánci időkben épültek. A krónikás Imád ad-Dín, aki a sereggel tartott, sírt, amikor a kifosztott, lerombolt várost meglátta. Szaladin Latakiából a szárazföld belseje felé, Szahjúnnak tartott. A johanniták várát mindenki bevehetetlenek tartotta, de a muszlimok néhány napi, kemény ostrom után július 29-én, pénteken rohammal bevették. Augusztus 12-én, pénteken BakaszSokr helyőrsége, noha várukat egy félelmetes szakadék is védte, megadta magát, mert nem kapott segítséget Antiókhiából. Pénteken, augusztus 19-én elesett Szarminja városa. Néhány nap múlva, 23-án megadta magát Burzej, az Orontész-völgy legdélibb vára. A vár kapitánya Szaladin titkos ügynökének, az antiókhiai hercegnének a testvérét vette el. A kapitány és a felesége szabadon elvonulhattak. Szeptember 16-án az Amanosz-hegységben levő templomos erőd, Darbszak adta meg magát és 26-án Bagrasz vára, amely az Antiókhiából Kilikiába vezető utat ellenőrizte. 748 Ekkorra már elfáradt Szaladin serege, és hazakívánkoztak a szindzsari csapatok is. Amikor Boemund herceg minden muszlim hódítást elismerve fegyverszünetért könyörgött, Szaladin beleegyezett. Tudta, bármikor befejezheti a hódítást, ha kedve tartja. Boemund és utódai számára csak a két főváros, Antiókhia és Tripolisz, valamint Szent Simeon kikötője maradt meg, a johannitáké volt még Markab és Krak vára, és a templomosoké Tortosza.749 Ám délebbre volt még egy város, amelyet Szaladin nem hódított meg, s ezzel igen nagy hibát követett el. Palesztina menekült bárói mind Türoszban gyülekeztek, a partvidék legerősebb városában, amelyet csak egy keskeny, homokos földnyelv kapcsolt a szárazföldhöz, s a földnyelvet nagy fal védte. Ha Szaladin akkor megtámadta volna Türoszt, amikor Akkont bevette, még ez a fal sem tartóztathatta volna fel. Szaladin azonban túl sokáig késlekedett. Szidóni Rajnald, aki akkor a város parancsnoka volt, elkezdte a tárgyalásokat a megadásról, és Szaladin már el is küldött két zászlót, amelyeket a fellegvárra kellett volna kitűzni. Ekkor azonban, 1187. július 14-én, tíz nappal a hattíni vereség után, egy hajó futott be a Türoszi kikötőbe. A fedélzeten Konrád utazott, aki az öreg monferrati őrgróf fia és Szibilla királynő első férjének a testvére volt. Konrád Konstantinápolyban élt, de egy gyilkossági ügybe keveredett, ezért egy csapat frank lovaggal titokban hajóra szállt, hogy elzarándokoljon a Szentföldre. Nem tudott még semmit a Palesztinát sújtó szerencsétlenségről, és Akkonba tartott. A kikötő közelében a kapitány meglepődve tapasztalta, hogy nem szólalt meg a harang, amely minden egyes vitorla felbukkanását szokta jelezni. Érezte, valami nincs rendben, és nem is horgonyzott le. Nemsokára odavitorlázott hozzájuk egy őrhajó, a fedélzetén muszlim kikötői tiszttel. Konrád kereskedőnek adta ki magát, megkérdezte, mi történt. A hír annyira lesújtotta, hogy a muszlim gyanút fogott. Mielőtt 748

Ernoul, 252-253. p.; Estoire d’Eracles, II, 122. p., Abú Sáma, 356-376. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 125-138. p.; Kamál ad-Dín, Blochet kiad., 187-190. p.; Ibn al-Aszír, 726-729. p.; Abú Sáma, 361-362. p. idézi Imád ad-Dín leírását Latakiáról és a város kifosztását. 749 Ibn al-Aszír, 732-733. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 137. p. A fegyverszünetet hét hónapra kötötték.

298

azonban fellármázhatta volna a kikötőt, Konrád elvitorlázott Türosz felé. Türoszban szabadítóként ünnepelték, és rábízták a város védelmét. Elvetették Szaladin békeajánlatait, zászlóit a várárokba hajították. Konrád energikus, kíméletlen és bátor ember volt. Látta, a város védhető, míg nyugatról segítség nem érkezik, s bízott abban, ha meghallják Jeruzsálem elestének hírét, biztosan küldenek segítséget. Amikor néhány nappal később Szaladin a város alá ért, a heves védelem meghaladta az erejét. Elhozatta Damaszkuszból az öreg őrgrófot, mutogatta őt a falakon állóknak, s azzal fenyegetőzött, megöli, ha a város nem adja meg magát, de Konrád fiúi érzelmei nem voltak olyan erősek, hogy eltéríthették volna őt a keresztény lovag kötelességétől. Nem hatódott meg, és Szaladin, a rá jellemző szokásos nagylelkűséggel, megkímélte az öregember életét. Felhagyott az ostrommal, és Aszkalon ellen vonult. Amikor 1187 novemberében újra megjelent Türosz alatt, a vár még erősebb volt, és kapott egy kis katonai és tengeri erősítést is. A keskeny földnyelven sem embereit, sem ostromgépeit nem tudta előnyösen kihasználni. Akkonból tíz muszlim hajót hozatott, de ezekből ötöt december 29-én elfogtak a keresztények, és egyidejűleg visszaverték a falak ellen indított támadást is. Szaladin a haditanácsban hallgatott emírjeire, akik szerint a csapatoknak pihenőre volt szükségük. A tél nyirkos és hideg volt, és betegség terjedt a táborban. 1188 újév napján Szaladin serege felét elbocsátotta, és elindult, hogy elfoglalja a szárazföld belsejében lévő várakat. Konrád energikus fellépése, önbizalma megmentette a várost, s a várossal tovább élt a keresztény királyság.750 Szaladin később keserűen megbánta, hogy nem foglalta el Türoszt, de így is óriási sikereket ért el. Lehet, hogy ez a siker az iszlám elkerülhetetlen reakciója volt a frankok betolakodására, lehet, hogy Szaladin nagy elődeinek hosszú távra tervező politikája eredményezte, vagy a frankok viszályai, de az is lehet, hogy Szaladin személyének köszönhető, mindenesetre megmutatta a Kelet erejét és szellemét. A Hattíni Szarvaknál és Jeruzsálem kapuinál Szaladin megbosszulta az első keresztes hadjárat megaláztatását, és megmutatta, egy tisztességes ember hogyan ünnepli meg a győzelmét.

750

Ernoul, 179-183., 240-244, p.; Estoire d’Eracles, II, 74-78., 104-110. p.; Itinerarium Regis Ricardi, 1819. p.; Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 120-122. p.; Ibn al-Aszír, 694-696., 707-712. p.

299

1. függelék A latin kelet történetének főbb forrásai, 1100–1187 1. Görög források A görög történetírók csak akkor foglalkoznak a keleti latinokkal, ha közvetlen kapcsolatba kerülnek Bizánccal. 1118-ig Anna Komnéné Alexiásza a legjelentősebb görög forrás, habár az ő elbeszélésében meglehetősen kusza a frank ügyek időrendi sorrendje.751 Komnénosz János és Manuél uralkodásával kapcsolatban a két alapvető forrás Ioannész Kinnamosz és Nikétasz Akomminatosz (vagy Khoniatész) történetírása. Ioannész Kinnamosz Manuél titkára volt, és művét közvetlenül Manuél halála után írta. János uralmának a leírása kissé felületes, de gondosan és hitelesen számol be Manuél uralkodásáról. Némi hazafias elfogultságtól eltekintve olyan józan történetíró, akinek hinni lehet.752 Nikétasz a XIII. század elején írt, és műve János uralkodásától a Konstantinápoly latinok általi bevételéig terjedő időszakot öleli fel. Történetírása teljesen független Kinnamoszétól. Manuél uralkodása második felétől olyan eseményekről szól, amelyeket személyesen ismert. Erősen szónokias stílusától és moralizáló hajlamától eltekintve gondos és megbízható szerző.753 Ezeken kívül nincs más jelentős görög forrás,754 egy bizonyos Ioannész Phokasz meglehetősen ködös beszámolójától eltekintve, aki leírta 1178. évi palesztinai zarándokútját.755 2. Latin források A keresztes államok történetének korai szakaszával kapcsolatban a fő források az első keresztes hadjárat krónikásai, név szerint Chartres-i Foucher,756 Aacheni Albert757 és kisebb mértékben Caen-i Rudolf,758 Aurai Ekkehard759 és Caffaro.760 Róluk e munka első kötetében már szóltam Meg kell jegyezni, hogy az 1100 és 1119 közötti időszakot illetően (1119-ben végződik a krónika) Albert történetírása tökéletesen megbízható forrásnak tekinthető. Nem tudjuk, honnan nyerte információit, de a szíriai források minden esetben megerősítik Albert állításait. Az 1115 és 1122 közötti antiókhiai történetet a Valter Kancellár által írt De bello Antiochene című rövid munka tárgyalja; Valter valószínűleg Roger herceg kancellára volt. Szerény munka, de tele van hasznos információkkal az időszak antiókhiai eseményeiről és intézményeiről.761 1127-től kezdődően – amikor Foucher munkája véget ér – Jeruzsálemnek Szaladin által történt viszszahódítását megelőző utolsó évtizedig – egyetlen jelentős latin forrásunk Türoszi Vilmos Historia Rerum in Partibus Transmarinis Gestarum, amely az 1095 és 1184 közötti időszakot öleli fel.762 Vilmos nem sokkal 1130 előtt született Keleten. Valószínűleg gyermekként megtanult arabul és görögül, majd Franciaországba utazott, hogy magasabb szintű képzést kapjon. 1160 táján tért vissza Palesztinába, és 751

Lásd e mű I. köt. 219. p.

752

A Bonni Corpusban adták ki.

753

A Bonni Corpusban adták ki.

754

Zónarasz hasznos a század első éveivel kapcsolatban. Lásd e mű I. köt. 220. p. Manasszész verses krónikája kevés és jelentéktelen anyagot szolgáltat (a Bonni Corpusban jelent meg). Prodromosz jelentős költeményeit a Recueil des Historiens des Croisades közölte. 755

Fordításban in Palestine Pilgrims’ Text Society, 5. köt.

756

Lásd e mű I. köt. 220. p.

757

Lásd e mű, I. köt. 220. p. Lásd e mű I. köt. 220. p. 759 Lásd e mű I. köt. 220. p. 758

760

Lásd e mű I. köt. 220. p.

761

Megjelent in Recueil.

762

Megjelent in Recueil. Lásd e mű I. köt. 214-215. p. Vilmos kronológiájáról lásd Stevenson: Crusaders in the East, 361-371. p., a téma alapos, hiteles feldolgozása.

300

nem sokkal visszatérése után türoszi főesperes lett, majd 1170 és 1174 között a királyság kancellára. Ő volt a későbbi IV. Balduin király nevelője. 1175-ben türoszi érsekké nevezték ki, 1183-ban, miután nem sikerült megszereznie a pátriárkai széket, Rómába utazott, és ott halt meg 1187 előtt. 1169-ben kezdett műve megírásához, és 1173-ra befejezte az első tizenhárom könyvet. Egész munkáját magával vitte Rómába, és haláláig dolgozott rajta. Vilmos az első keresztes hadjárat leírásánál főként Albertra és kisebb mértékben Aguilers-i Rajmundra, a Gesta Baudri-féle változatára és Foucher-ra támaszkodott. Az 1100 és 1127 közötti időszakra Foucher a fő forrása, bár Kancellár Valter művéből is merített. Vilmos csak annyival gazdagította forrásai anyagát, hogy személyes jellegű anekdotákat közölt a királyokról, illetve a keleti egyházakról, és Türoszról szolgált információkkal. Az 1127 és a keletre való visszatérése közötti időszakra a királyság irattárára és egy elveszett királykrónika vázlatára támaszkodott. Ezért az Észak-Szíriával kapcsolatos információi nem mindig megbízhatóak. 1160-tól az általa megörökített eseményekről és történeti szereplőkről bizalmas és jólértesültségre valló információkkal rendelkezett. A dátumok azonban kissé zavarosak, és egyes esetekben kimutathatóan tévesek. Lehet, hogy egy korai másoló írta bele ezeket a kéziratba. Vilmos a legnagyobb középkori történetírók egyike. Neki is vannak előítéletei, pl. nem kedveli az egyház feletti világi ellenőrzést, de akkor is fékezi magát, amikor személyes ellenségeiről ír, pl. Heraclius pátriárkáról vagy Courtenay-i Ágnesről, bár mindketten megérdemelték volna kritikáját. Ott téved, ahol nem áll rendelkezésére megfelelő információ. Széles látókörű ember volt, megértette kora nagy eseményeinek jelentőségét, és a történelem ok-okozati összefüggéseit. Stílusa lényegre törő és nem nélkülözi a humort sem. Munkájából arra lehet következtetni, hogy Vilmos bölcs, becsületes, szeretetre méltó ember lehetett. Másik fő műve a Kelet története, amely Szajf ibn Bitrik arab történetírásán alapult; sajnos elveszett, bár a következő század történetírói, köztük Vitry Jakab is használták még ezt a könyvet. Nyugaton 1194-ben elkészült egy latin Folytatás Türoszi Vilmos krónikájához és ehhez később még hozzátoldottak.763 A Folytatás józan, tárgyilagos mű, valószínűleg azon az elveszett munkán alapul, amely az Itinerarium Regis Ricardi első kötetének is alapul szolgált, s amely az 1184-től a harmadik keresztes hadjáratig terjedő időszakot fogja át.764 Az ófrancia nyelven készült folytatások nagyobb problémát jelentenek. A tizenharmadik század dereka táján Vilmos Történetét a francia király egyik alattvalója lefordította. Néhány részhez magyarázatokat fűzött, és bevett a munkába kétes értékű kommentárokat is. Ezután elkészítette a folytatást, amely a tizenharmadik századba is átnyúlik. Ezt a munkát bevezető szavairól általában az Estoire d’Eracles néven ismerik. Körülbelül abban az időben egy bizonyos Kincstartó Bernát kivitt keletre egy folytatást, amely 1129-ig beszéli el az eseményeket, s amely írást Ernoulnak, Ibelini Balian egyik lovagjának tulajdonítottak. E két fordítás közeli kapcsolatban áll egymással, számos kéziratos példányuk létezik, amelyekben azonban olyan variációk szerepelnek, amelyeket három csoportra oszthatunk az 1184-1198. közötti időszakra vonatkozóan. Ma már lehetetlen megmondani, melyik is az eredeti kézirat, mert mindegyik csoportban vannak olyan epizódok, amelyek nem fordulnak elő a többiben. A legelfogadhatóbb magyarázat az, hogy ezzel az időszakkal kapcsolatosan mindegyik kézirat Ernoul egy elveszett munkáján alapul. Kétségkívül Ernoultól származik az 1187. május elsejei események első kézből származó leírása, amely Bernát Ernouljában található: az összes mű foglalkozik az Ibelinek ügyeivel és több szemtanú leírását tartalmazza, ami arra mutat, hogy a szerző az Ibelinek háza népéhez tartozott. E folytatások összességükben megbízható források, de nem tárgyilagosak. Úgy tűnik, Ernoul gondosan feljegyzett mindent, amennyire az Ibelinek iránti pártos elfogultsága ezt megengedte. Az első fejezetek kronológiai sorrendje bizonytalan: ezek mintha összefüggéstelen megfigyelésekből és visszaemlékezésekből állnának.765 A rövid Libellus de Expugnatione Terrae Sanctae per Saladinum, amelyet egyesek Coggeshall-i Rudolfnak tulajdonítanak, leírja, hogyan foglalta el Szaladin Palesztinát. Minden bizonnyal angol a szerző, aki néhány évvel a leírtak után készítette el munkáját. A szerző csodálja a lovagrendeket, különösen a templomosokat és tapintatosan hallgat helytelen cselekedeteiktől, ugyanakkor barátságos Tripoliszi Rajmund iránt. Jeruzsálem ostromáról egy szemtanú, egy, ott megsebesült katona elbeszélését illeszti be művébe.766

763

M. Salloch kiadása.

764

Az Itinerarium a Stubbs által kiadott Rolls Series-ben jelent meg.

765

Az Estoire d’Eracles a Recueil-ben jelent meg. Ernoul-t Mas Latrie adta ki. A kérdést Mas Latrie fejti ki alaposan az Ernoul-hoz írt előszavában és Cahen: La Syrie du Nord, 21-24. p. 766

J. Stevenson adta ki a Rolls Series-ben.

301

A királyságnak van néhány későbbi történetírója, akik további információkkal szolgálnak, pl. a Historia Regni Hierosolymitani, amely Caffaro folytatása, az Annales de la Terre Sainte és egy rövid Historia Regum Hierosolymitanorum.767 A második keresztes hadjárat történetét Deuil-i Odo De Ludovici VII profectione in Orientum című műve tárgyalja kimerítően; ez a nagyon eleven és erősen előítéletes beszámoló Lajos egyik útitársától származik, aki Attaliáig utazott vele. Rövidebben tárgyalja a témát Gesta Friderici című művében Freisingeni Ottó, aki maga is részese volt az előadott eseményeknek, illetve Suger768 a VII. Lajos élete című munkában. Ambroise L’Estoire de la Guerre Sainte című költeménye és az Itinerarium Regis Ricardi ugyan érintik a harmadik keresztes hadjáratot, de csak kései, másodlagos információkkal rendelkeznek.769 Sok nyugati krónikás munkájában szerepelnek a latin Keletre vonatkozó fejezetek, az angol Malmesburyi Vilmosnál, Peterborough-i Benedeknél és a harmadik keresztes hadjárattal foglalkozó történetíróknál. Ezek között kell megemlíteni a francia Gembloux-i Sigebertet és folytatóit, valamint Torigny Róbertet, az olasz Romualdot, Cremonai Sicardot és másokat.770 A legjelentősebb a normann Ordericus Vitalis, akinek az 1138. évvel véget érő krónikája tele van a Tengerentúlra vonatkozó információkkal, különösen Észak-Szíriával kapcsolatban. Ordericusnak bizonyára voltak barátai vagy rokonai az antiókhiai normannok között. Számos története nyilvánvalóan legenda, de sok szempontból meggyőző és számos olyan adatot is közöl, amely máshol nem található.771 A korabeli levelek közül a legfontosabbak a pápai levelezésben találhatók. A VII. Lajos és III. Konrád közötti levelezés fényt vet a második keresztes hadjáratra.772 Fennmaradt a keleten élő latin kiválóságok néhány levele is.773 A Kelet három egyházi intézményének maradt fenn az irattára: a Szentsíré, a jozafátbeli Szűz Mária-apátságé és a Szent Lázár-apátságé. A Johannita rend irattárait csaknem teljesen ismerjük, de a templomosokét csak ritka és közvetett utalásokból. Korlátozott számban vannak világi iratok is, amelyek a frank államok birtokügyleteivel foglalkoznak.774 Kiegészítő információkra bukkanhatunk a pápai irattárakban, a kereskedelmi ügyekről a pisai, velencei és genovai irattárakból szerezhetünk adatokat.775 A jeruzsálemi Assises később íródott, s ebben szerepelnek a tizenkettedik századból származó Assises-k is.776 Érdekes feljegyzéseket hagyott hátra Palesztinából két utazó a tizenkettedik századból. Saewulf, aki valószínűleg angol volt, és 1101-ben látogatta meg az országot, valamint a német Würzburgi János, aki 1175-ben járt ott.777 3. Arab források A tizenkettedik század előrehaladtával nő az arab források száma. A század első felével kapcsolatban, a damaszkuszi ügyekben Ibn al-Kalániszíra778 támaszkodunk, az észak-szíriai ügyekben al-Azímíra779 és a Dzsazírával kapcsolatban Ibn al-Azrak780 meglehetősen zavaros munkájára. Számíthatunk 767

A Historia Regni Hier, az M. G. H. Ss.-ben jelent meg, az Annales de la Terre Sainte-et Röhricht adta ki az Arcives de l’Orient Latinben, és a Historia Regnum Kohlernál a Melanges-ban jelent meg. 768

Odo vagy Eudes de Deuil könyvét Waquer adta ki utoljára, Freisingi Ottó Gestá-ját Hofmeister az M. G. H. Ss. új sorozatában. Suger művének nincs jó kiadása. 769 G. Paris adta ki az Ambroise-t. Létezik egy angol fordítás Hubert és La Monte hasznos jegyzeteivel. 770

E krónikások műveinek a kiadásáról lásd e mű, II. köt. Bibliográfia.

771

Ordericus máig legjobb kiadása Le Prévost-é.

772

Azin R. H. F.-ben és Wibaldi Epistolae-ban (Jaffé: Bibliotheca) jelent meg.

773

A zömét az R. H. F.-ben adták ki, a többi különféle krónikákban található.

774

A Cartulaires-rel kapcsolatban lásd e mű II. köt. Bibliográfiáját. A legtöbbet összefoglalja Röhricht a Regestá-

ban. 775

A pápai levelek in M. P. L. Nem közölték még teljesen az olasz levéltárak anyagát. A létező kiadásokról öszszefoglaló Cahen: i. m., 3-4. p. 776

Az Assises-t a Recueil-ben közölték. A témát megvitatja La Monte: Feudal Monarchy, 97-100. p. és Granclaude: i. m., passim. 777

Angol fordítás és kiadás, P. P. T. S., 4. és 5. köt.

778

Lásd e mű I. köt. 222. p.

779

Lásd e mű I. köt. 222. p.

780

Nincs teljes kiadása. Jelentős részleteit elemzi Cahen, in Journal Asiatique, 1935.

302

ezen kívül későbbi szerzők idézeteire, amelyek elveszett krónikákból származnak. Rendelkezésünkre áll Uszáma ibn Munkid781 felbecsülhetetlen értékű emlékirata. Uszáma saizari herceg volt, 1095-ben született. Negyvenhárom éves korában családi viszály következtében száműzték, és élete kilencvenhárom évének hátralevő részét főként Damaszkuszban töltötte, bár olykor Egyiptomban és Dijarbakirban is időzött. Noha cselszövő természet volt, s a személyes hűség mit sem számított neki, elbűvölő és okos férfi, jó katona volt, sportember és író. Kitáb al-i’tibār (Oktatás példákon keresztül) címen ismert memoárjában nincs időrend, egy öreg ember visszaemlékezéseit tartalmazza, amelyeket senki sem ellenőrzött, ugyanakkor nagyon eleven képet ad a kor arab és frank arisztokratáinak életéről. Csaknem ugyanilyen élénk a spanyol Ibn Dzsubajr Rihla (Utazások) című leírása, aki 1181-ben utazott át a Jeruzsálemi Királyságon.782 Szaladin pályafutása rengeteg írót megihletett, ezek közül a legjelentősebbek az iszfaháni Imád adDín,783 Bahá ad-Dín ibn Saddád784 és a Bustān al-jam’, (Busztán, korszakok történetének kertje)785 című mű névtelen szerzője. Imád ad-Dín szeldzsuk tisztviselő volt Irakban, aki onnan Núr ad-Dín szolgálatába állt, és 1173-tól Szaladin titkára lett. Számos művet írt, megírta többek között a szeldzsukok, valamint Szaladin háborúinak történetét. Ez utóbbit szinte teljes egészében átvette Abú Sáma és ez a leghitelesebb forrás Szaladin életéről. Rendkívül díszes, bonyolult, nehézkes stílusban írt. 1188-tól Bahá ad-Dín is Szaladin környezetéhez tartozott Szaladinról írt, egyszerű, tömör életrajza 1188-ig főként az általa hallottakon alapul és azon, amit addig az időpontig magától a visszaemlékező Szaladintól hallott. Ezután azonban már épp olyan megbízható, mint Imád ad-Dín. A Busztánt Aleppóban írták 1196-1197ben. Az iszlám összefoglaló története, amely főleg Aleppóval és Egyiptommal foglalkozik, de olyan információkat is tartalmaz, amelyeket különben csak Ibn abí Tajj későbbi és teljesebb történetírásában lehet megtalálni. Lehet, hogy mindkét munka egy elveszett síita forráson alapult. A többi kortárs történészt, al-Fadilt, al-Saibanit és Ibn ad-Darhant csak idézetekből ismerjük.786 A tizenharmadik század legnagyobb történetírója a moszuli Ibn al-Aszír, aki 1160-ban született és 1233-ban halt meg. Az ő Kāmil at-Tawāīh című munkája (más néven Történelmi összefoglaló) a muszlim világ története, amelyhez korábbi és kortárs szerzők műveinek gondos és kritikai válogatását végezte el. Meglehetősen röviden ír az első keresztes hadjáratról és a tizenkettedik század elejéről. A század végéről írva főként a Szaladin környezetében élő szerzőkre támaszkodik, bár ő is hozzátesz néhány személyes visszaemlékezést. Ami a század közepét illeti, amelyről egyetlen jelentős muszlim szerző sem írt – úgy tűnik, eredeti anyagot használt fel. Időrendje kifogásolható, nem nevezi meg forrásait, gyakran átalakítja az átvett történeteket, Zangí-párti érzelmeinek megfelelően. Türoszi Vilmoshoz hasonlóan azonban ő is vérbeli történetíró, aki igyekezett megérteni az általa leírt események szélesebb jelentését is. Második műve, A moszuli atabégek története, nem értékes írás, tulajdonképpen minden kritikát nélkülöző dicshimnusz, de ebben is vannak máshol fel nem lelhető információk.787 Az aleppói Ibn abí Tajj, az 1180-ban született, egyetlen jelentős, síita történetíró Muruj al-dahab (Aranybányák) című munkáját csak a szunnita szerzők bőséges és meglehetősen elfogult idézetein keresztül ismerjük. Láthatóan nagy jelentőségű munka volt, magában foglalta az egész muszlim történelmet, különös figyelmet szentelt Aleppónak. A fennmaradt idézetekből arra lehet következtetni, hogy ugyanazt a forrást használta, mint a Busztán, de még alaposabban.788 Az aleppói Kamál ad-Dín 1191 és 1262 között élt. Ő egy valószínűleg be nem fejezett életrajzi enciklopédia szerzője, 1243 előtt írt egy Zubdat al Halab ti ta’rih Halab (Aleppói krónika) című művet, hosszú, egyszerűen és világosan 781

Uszámával kapcsolatban a Hitti-féle fordítást használom (An Arab-Syrian Gentleman): ez az eredeti szöveg gondosabb tanulmányozásán alapul, mint Derenbourg 1895. évi kiadása. Porter angol fordítása a Derenbourgváltozaton alapul. 782

Ibn Dzsubajr teljes szövegét Wright fordításában csaknem 100 évvel ezelőtt adták ki Leidenben, GaudefroyDemonbynes készíti a francia fordítást, és hamarosan megjelenik R. Broadhurst angol fordítása. A Recueil közöl részleteket belőle. 783

Imád ad-Dín műveiről lásd Cahen: La Syrie du Nord, 50-52. p. Abú Sáma hosszan idéz Imád ad-Dín művei-

ből. 784

Schultens adta ki az arab szöveget és megjelent, in Recueil. Jegyzeteimben a P. P. T. S.-ben megjelent angol fordításra hivatkozom: ez a két kiadás egybevételével született. 785

Cahen adta ki, in Bulletin de l’Institute Oriental à Damas.

786

Lásd Cahen: La Syrie du Nord, 52-54. p.

787

A kiadásokról lásd e mű I. köt. 222. p. 25. sz. jegyzet.

788

Lásd Cahen, i. m., 55-57. p.

303

megírt munkát, amely al-Azímín, Ibn al-Kalániszín, Szaladin kortársain és a szájhagyományon és információkon alapult. Kamál nem sok gondot fordított arra, hogy egybevesse forrásait, és elfogult a síitákkal szemben.789 Az 1186-ban született Szibt ibn al-Dzsauzí az egyik leghosszabb muszlim krónika, Az idők tükre a nagy emberek történetében szerzője, de a tizenkettedik századdal kapcsolatban csak korábbi szerzők információit ismétli meg.790 Az 1203-ban Damaszkuszban született Abú Sáma 1251-ben fejezte be a Núr ad-Dín és Szaladin uralkodásáról szóló írását, amely Kitāb al-rawdatayn (Két kert könyve) címen ismeretes.791 Jórészt Ibn-Kalániszí, Bahá ad-Dín, Ibn al-Aszír Atabégek, Ibn abí Tajj, alDadil és főként Imád ad-Dín műveire hagyatkozik, ez utóbbi szerző stílusát azonban szerencsésen átformálja. A későbbi történetírók között meg kell említeni Abul Fidát, Hamá hercegét a tizennegyedik század elejéről. Munkája nem több, mint korábbi történetírások hasznos összefoglalása, azonban rendkívül népszerű volt, és gyakran idézték.792 Ibn Haldún, aki a tizenötödik század végén írt, a szír ügyekkel kapcsolatban Ibn al-Aszírra hagyatkozott, de az egyiptomi történethez Ibn at-Tuvair-nak Szaladin idejében készült és elveszett krónikáját használta fel.793 Makrízí a tizenötödik század elején írt és olyan információkat nyújt Egyiptomról, amelyek máshol nem találhatók meg.794 Ibn Hullikánnak a tizenharmadik században összeállított életrajzi szótára tartalmaz néhány páratlan történelmi információt.795 Nincs olyan forrás, amely közvetlenül foglalkozna az anatóliai törökökkel. Ibn Bíbí a tizenharmadik században arról tudósít bennünket, hogy a szeldzsukok történetét nem tudja 1192., II. Kilidzs Arszlán halála éve előttre visszavezetni, mert nem áll rendelkezésére anyag. 796 Nincsenek kiemelkedő perzsa források sem. 4. Örmény források A tizenkettedik század első évtizedeiről a legfontosabb örmény forrás az 1136-ban meghalt Edesszai Máté műve.797 Munkáját ugyanabban a nacionalista és Bizánc-ellenes szellemben folytatta a kajszuni Gyergely Pap, egészen 1162-ig.798 Kortársa, I. (Szent) Nerszesz Snorhali, aki 1166-tól 1172-ig katholikosz volt, hosszú költeményt írt Edessza elestéről, az írás azonban nélkülöz minden történelmi vagy költői értéket.799 Utóda, IV. Dga Gergely katholikosz Jeruzsálem elestéről szóló költeménye sem nagyobb hatású.800 Költészetileg értékesebb az Orvos Vazul nevű pap verse Marasi Balduinról, akinek Vazul a káplánja volt.801 Ani Sámuel Évkönyvei, amelyet Nagy-Örményországban írt, és amely 1177-ig terjed, jelentősebb alkotás.802 Részben Mátén alapul és részben Deiakónus János és egy bizonyos Szarkavag elveszett történeti munkáin. Azon örmény történetírók csoportja, akik a tizenharmadik században Nagy-Örményországban alkottak, például Airavank-i Mekhitar, Vartan és Kirakosz nem nagyon megbízhatók, amikor a frank ügyeket tárgyalják, de jelentősek a muszlim háttér megvilágosítása szempontjából.803 Kis-Örményország (Kilikia) történetíróinak a sora egy névtelen szerzővel kezdődik, aki 1230 táján lefordítot789

Lásd e mű I. köt. 223. p. 26. sz. jegyzet. A tizenkettedik század végére vonatkozó fejezeteket Blochet fordította és közölte, in Revue de l’Orient Latin. 790

Néhány részletet közöl a Recueil. Jewett (Chicago, 1907.) kiadta egy másik, eléggé eltérő kézirat fakszimilé-

jét. 791

Bulaq-nál 1871-ben és 1875-ben jelent meg. Én a Recueil-ben megjelent részletekre hivatkozom.

792

In Recueil.

793

Bulaq 7 kötetes kiadása 1868-ból.

794

Blochet fordított belőle részleteket, in Revue de l’Orient Latin.

795

De Slane fordította franciára.

796

Houtsma: Textes Relatifs à l’Histore des Seldjoukides (Ibn Bíbí ótörök fordítása) III. kötete elején kommentárok találhatók Ibn Bíbíről. 797

Lásd e mű I. köt. 222. p.

798

In Recueil (erre hivatkozom a jegyzetekben). Dulaurier is lefordította a Máté-kiadás végén. In Recueil. 800 In Recueil. 801 In Recueil. 802 In Recueil. 803 Kivonatok találhatók a Recueil-ben. 799

304

ta a Szíriai Mihály Krónikáját, a fordításban teret engedve szenvedélyes hazafiasságának.804 1275 táján Szembat connétable, az antiókhiai Assises fordítója, írt egy krónikát, amely a tizenkettedik századot illetően Mátén és Gergelyen alapul, de hozzátesz állami irattárból származó információkat is. 805 Néhány évvel később az ún. Királyi Történetíró egy olyan krónikát írt, amelyet mindmáig nem adtak ki.806 A tizennegyedik század elején Edesszai Vahram kancellár írt egy Rímes Krónikát, amely nagyjából Mátén alapul, de sok olyan információt is tartalmaz, amelynek a forrását nem ismerjük.807 5. Szír források A szír források között a legjelentősebb Szíriai Mihály Világtörténete.808 Gondos, lelkiismeretes történetíró volt, csak nagyon erős előítélet élt benne a bizánciak ellen. Olyan szír forrásokat említ, amelyek mára mind elvesztek, és ismert az 1107–1119 közötti periódusra vonatkozóan azonosíthatatlan arab forrást, amelyet úgy tűnik, Ibn al-Aszír is ismert. 1240 körül egy ismeretlen edesszai pap írt névtelen szír krónikát, ebben értékes információk vannak Edesszáról és számos olyan adat, amely nyilvánvalóan Mihálytól származik.809 A tizenharmadik század vége felé Abúl Farádzs Gergely, ismertebb nevén Bar Hebraeus, írt egy világtörténetet, amely a tizenkettedik századot főként Mihályra és Ibn al-Aszírra támaszkodva tárgyalja, de van benne egy sor perzsa és egyéb forrásból származó információ is.810 6. Egyéb források E korral kapcsolatban az egyetlen fontos, zsidó forrás Tudelai Benjámin Utazása. A szerző gondosan beszámol a szíriai zsidó kolóniákról, abból az időből, amikor 1166 és 1170 között körbeutazta a Földközi-tenger medencéjét.811 Grúz források csak Grúzia és a szomszédos országok története szempontjából érdekesek, ezeket a tizennyolcadik században összegyűjtötték, és Grúz Krónika címen adták ki.812 Ószláv nyelven létezik Dániel Hégumenosz Zarándolata; Dániel 1104-ben látogatott el Palesztinába.813 Vannak északi sagák, amelyek különösen Sigurd király keresztes hadjáratával foglalkoznak, ezekben a legendás részletek között vannak érdekes történelmi információk is.814

804

In Recueil. In Recueil. 806 A kézirat Velencében van, a Melkita könyvtárban. 807 A Recueil-ben adták ki. 805

808

Chabot fordította franciára, és adta ki.

809

Tritton fordításában megjelent a krónika első része (Journal of the Royal Asiatique Society, lásd e mű I. kötet, 222. p.). A teljes szír nyelvű szöveget Chabot adta ki, in Corpus Scriptorum Orientaliumban. 810

Wallis Budge fordította angolra, és adta ki. Adler kiadása. 812 Brosset kiadása. 811

813

Mme de Khitrowo fordította franciára. A szláv szövegeket nem olvastam. Szintén ő fordította szlávból a rövid Pilgrimage of the Abbess Euphrosyne című művet. 814

Ezeket összefoglalja Riant: Les Expeditions des Scandinaves című műve.

305

2. függelék A hattíni csata A hattíni csatáról kisebb-nagyobb terjedelemben mind a latin, mind az arab források beszámolnak, elbeszélésük azonban nem mindig egybehangzó. A 299-201. oldalon megpróbáltam a csata egybefüggő, következetes és valószínű leírását nyújtani, de emlékeztetnem kell az olvasót az eltérő véleményekre is. Sajnálatos módon olyan szerző, aki jelen volt a csatában, eltekintve egy Terence (vagy Terricus) nevű templomostól – aki rövid levelet írt, illetve néhány muszlimtól – őket Abú Sáma idézi –, csak kettő volt. Ernoul, Ibelini Balian fegyvernöke, aki valószínűleg urával tartott akkor is, amikor az megszökött, valamint a Szaladin kíséretéhez tartozó Imád ad-Dín. Ernoul eredeti elbeszélését azonban megváltoztatták Kincstartó Bernát és Türoszi Vilmos munkájának további folytatói; Imád ad-Dín elbeszélése pedig, bár néha nagyon eleven, gyakran inkább szónokias, mintsem pontos. A válságos pillanatok elbeszélése, amely al-Afdaltól, Szaladin fiától került Ibn al-Aszírhoz, nagyon érzékletes, de nagyon rövid. Az Estoire d’Eracles az egyetlen forrás, amely világosan kimondja, hogy Guido király két külön tanácsot tartott a csata előtt. Egyet Akkonban, valószínűleg július elsején és egyet Szephóriában, július másodikán este. Tripoliszi Rajmund mindkét alkalommal felszólalt, és a két beszédet idézi az Estoire, kétségkívül visszaadva szavainak lényegét. Lehet azonban, hogy az Estoire téved, amikor azt állítja, az akkoni tanácsot akkor hívták össze, amikor Tripolisz grófnéja megüzente, Szaladin elfoglalta Tibériás városát. Ugyanis Szaladin csak másodikán reggel vonult be Tibériásba, és Rajmund akkoni beszédében nem is említi Tibériást, egyszerűen csak védekező stratégiát javasol. Ernoul – Kincstartó Bernát kiadásában – mit sem tud az első tanácskozásról. Bernát valószínűleg úgy vélte, Rajmund a két beszédet ugyanazon a tanácsülésen mondta el. A De Expugnatione is megemlíti a második haditanácsot. Ibn alAszír tudott Rajmund második beszédéről, és csaknem azokkal a szavakkal adja azt vissza, mint az Estoire d’Eracles, Ernoul és a De Expugnatione. Így bizton állíthatjuk, Rajmund figyelmeztette a társait, bár Imád ad-Dín úgy tudta, hogy támadást sürgetett, és későbbi szerzők, Oroszlánszívű Richárd kíséretéből, akik Lusignani Guido pártján álltak, árulással vádolták Rajmundot. Ambroise és az Itinerarium Regis Ricardi azt igyekeznek elhitetni, hogy Rajmund a Szaladinnal történt megegyezés miatt hagyta magára a sereget. Hasonló vád áll a genovaiaknak a pápához írt levelében és később a szír Bar Hebraeusnál is. Imád ad-Dín szerint Tripolisz grófnéjával Tibériásban ott voltak a fiai is. Ernoul azonban azt mondja, Rajmund négy mostohafia vele együtt menekült meg a csatamezőről, és a genovaiak levele szól aggodalmukról, amikor a csata előtti tanácskozáson azt mondták, anyjuk megmentésére akarnak menni. Guido király a templomos Gérard kérésére ment el Szephóriából. Erre világosan utal az Estoire és Ernoul is, de ezt igyekszik elködösíteni a De Expugnatione szerzője, aki valamilyen okból sohasem akarja kárhoztatni a templomosokat, legalábbis erre utal, hogy több helyen nagyon visszafogottan nyilatkozik róluk. Rajmundnak, mint a vidék urának volt a feladata, hogy tanácsot adjon a követendő útvonallal kapcsolatban, és ő a Hattínon át vezetőt választotta. Ez a választás szerencsétlennek bizonyult, és később ürügyül szolgált Rajmund ellenségeinek, akik árulónak minősítették. A genovaiak levelében és a johanniták körlevelében hat árulóról van szó, akik láthatóan Rajmund lovagjai voltak – az egyiknek Laodiceus vagy Leucius volt a neve –, akik elárulták volna Szaladinnak a keresztény sereg titkait. Azt hiszem, árulásuk éppen ehhez a ponthoz köthető: valószínűleg abban állt, hogy megmondták Szaladinnak, melyik utat választották a keresztények. Nehéz elképzelni, hogy később mi más hasznos információt juttathattak volna el a szultánnak. Mind az Estoire, mind Ernoul Rajmundot kárhoztatja, hogy Hattín előtt táborozott a sereg. Rajmund úgy tudta, hogy volt ott egy kút, de azt kiszáradva találták. A De Expugnatione szerzője alaposabban írja le a történetet. Azt állítja, az előőrsben levő Rajmund le akart jutni a tóhoz, de a hátvédet alkotó templomosok már nem bírtak továbbmenni. Rajmundra nagy hatással volt a király elhatározása, hogy táborozzanak le és felkiáltott: „Elvesztünk!” Mivel azonban már meghozták a döntést, attól a téves meggyőződéstől hajtva választotta ki a táborhe-

306

lyet, hogy ott víz van. Imád ad-Dín leírja, hogy mennyire örült Szaladin a keresztények hadmozdulatai láttán. A tábor helye bizonytalan. A De Expugnatione, az Itinerarium és Ambroise a falut Marescalciának vagy Marescalliának nevezi – talán a Khan of Meskeneh őrzi e nevet? – míg Imád ad-Dín és Bahá adDín Lubijának mondja a falut, amely a most is meglévő út mellett fekszik, Hattín szarvaitól két mérföldre délnyugatra. Az arab szerzők hattíni (vagy hittini) csatát emlegetnek, és világosan leírják, a végső eseményekre Hattín szarvainál került sor. Az Annales de Terre Sainte karneatini csatáról beszél (azaz Karneí Hattín, Hattín szarvai).815 Ernoul szerint a csatát Tiberiástól légvonalban 5 mérföldre vívták, ami az úton kb. kilenc mérföldet jelentett. Imád ad-Dín szerint a szaracén íjászok a menetelő keresztényekre kezdtek lőni, és bonyolítja a történetet azzal, hogy csütörtökre teszi az eseményt, hogy a csata időpontját mindenképpen péntekre tehesse. Ernoul és az Estoire azt állítja, a keresztények vonulás közben súlyos veszteségeket szenvedtek. Nem tudni, mikor gyújtották fel a bozótot. Ibn al-Aszír szerint egy muszlim önkéntes véletlenül okozta a tüzet, és Imád ad-Dínnel egyetértenek abban, a tűz még tombolt, amikor július 4-én reggel elkezdődött a csata. Imád ad-Dín érzékletes képet fest az éjszakai muszlim táborról, ahol imádkoztak és énekeltek a katonák. Ibn al-Aszír szerint a csata reggelén a frank gyalogság megpróbált lejutni a vízhez. Imád ad-Dín szerint a lángok miatt nem juthattak előre a víz felé. A De Expugnatione azt állítja, a gyalogság – amely elkülönült a lovagoktól, és a király parancsára sem volt hajlandó engedelmeskedni, ugyanis a katonák már haldoklottak a szomjúságtól – egy tömbben felvonult a dombra, ahol mindannyiukat megölték. Ernoul ezzel szemben azt mondja, megadták magukat, bár Rajmund öt lovagja felkereste Szaladint, és kérték, hogy mindet öljék meg. Lehetséges, hogy ez volt az, amit a johanniták árulásnak neveztek (l. fenn), habár Ernoul előadásában arról is lehet szó, hogy könyörületből kérték a lovagok a gyors halált. Bahá ad-Dín csak annyit mond, a keresztény sereg két részre oszlott, az egyiket – valószínűleg a gyalogságot – körbefogta a tűz, és az embereket megölték, míg a másik csoportot, a király köré tömörült lovagokat elfogták. A muszlim források mind azt állítják, mielőtt a frank lovagokra támadtak volna, lezajlott egy párviadal egy mameluk és egy keresztény lovag között, amelyben a mameluk – akit a keresztények tévesen a szultán fiának hittek – elesett. Ernoul szerint, amikor a király látta, hogy lemészárolják a gyalogságot, azt mondta Rajmundnak, támadjanak a szaracénokra. Mint a terület ura, Rajmund volt a megfelelő személy ennek a végrehajtására, és egy ilyen támadás volt a sereg számára az egyetlen lehetőség a kitörésre. Eszerint nincs alapja a későbbi keresztény írók, a genovaiak és a király barátai által Rajmund árulásáról szóló vádaskodásoknak és azoknak a muszlim vádaknak sem, amelyek szerint Rajmund gyáván viselkedett volna. Takí ügyes lépése, amellyel átengedte a muszlimok között Rajmundot, majd nem engedte vissza a harcmezőre, alátámasztani látszott a muszlim vádakat, bár Imád ad-Dín megemlíti, Rajmund csapata nagy veszteségeket szenvedett. Ernoul azt állítja, Rajmund csak akkor menekült el a csatából, amikor látta, a király helyzete reménytelen volt, és nem volt lehetősége a megmentésére. A De Expugnatione azt írja, Balian és Szidóni Rajnald Rajmunddal együtt menekült el, de nem bocsátkozik részletekbe, mint Imád ad-Dín. Ernoul arra utal, hogy külön-külön menekültek el, és ez a valószerűbb, mert a sereg más és más részében volt a helyük. Az utóbbiak talán néhány templomossal együtt törték át az ellenség vonalát, akiknek a meneküléséről Terence számol be. A De Expugnatione részletes elbeszélése befejeződik azzal, hogy Rajmund elmenekül. A szerzőt bizonyára Rajmund egyik embere tudósította a történtekről. Imád ad-Dín szerint Rajmund távozása után a király és lovagjai felhúzódtak a hattíni dombra, elhagyva lovaikat (amelyek talán megsebesültek és így feleslegessé váltak). Megjegyzi, hogy milyen erőtlenek a keresztény lovagok a lovaik nélkül. Ibn al-Aszír azt írja, megpróbálták felverni sátraikat a domb tetején, de csak a királyét sikerült felállítaniuk. Amikor elfogták a lovagokat, gyalogosan voltak, és nagyon ki voltak merülve. Mindkét forrás szerint Takí szerezte meg a keresztet. Al-Afdal elbeszélése a keresztény sereg utolsó perceiről szól, míg Ibn al-Kádisú azzal a részlettel bővíti ismereteinket, hogy erős szél támadt délben, amikor a muszlimok a végső támadást indították. Szaladin sátrában a csata után történtekről csaknem teljesen egybehangzó módon szól Ernoul, az Estoire és Imád ad-Dín, valamint Ibn al-Aszír. Nincs okunk kételkedni sem a Guido királynak adott italról szóló történet hitelességében, sem abban, hogy Châtillon Rajnaldot Szaladin saját kezével ölte meg.

815

Karneí a karit duális alakja.

307

A keresztény sereg méretéről eltérőek az adatok. A Historia Regni Hierosolymitani 1000 lovagot említ a királyságból. Továbbá 1200 főt II. Henrik király fizetett, ezen kívül a sereggel volt 4000 turkopol és 32 000 fős gyalogság, amelyből 7000 főt Henrik fizetett. Ezek az adatok nyilvánvalóan túlzóak. Az Itinerarium összesen 20 000 főről tesz említést, de valószínűleg ez is túl nagy szám. Feltehetően összesen 1200 lovag volt a seregben, ebből 200-at Henrik állított ki. Az Estoire d’Eracles az egyik kéziratban az egész sereget 9000 főre becsüli, és 40 000-re egy másikban. A johanniták levele arról számol be, hogy kb. ezer lovag esett el, vagy esett fogságba, és 200 menekült meg. Ernoul azt állítja, Antiókhiai Rajmund 50 vagy 60 lovagot hozott magával (a kéziratok olvasata eltérő). Terence szerint 260 templomos esett el a csatában, és szinte senki sem menekült meg. A „nos” szót használja, ami arra is utalhat, hogy esetleg csak ő menekült meg egyedül. A johanniták levele 200-ra teszik a túlélők számát. A gyalogság nem lehetett olyan nagy létszámú, hogy egy lovagra több, mint tíz gyalogos katona jusson, és bizonyára sokkal kevesebben lehettek 10 000 főnél. A turkopol könnyűlovasság létszáma 4000 lehetett, de talán ennél is kevesebben voltak, és nem játszottak döntő szerepet az ütközetben. Szaladin serege valamivel nagyobb lehetett a keresztesekénél, de nincsenek róla megbízható adatok. Imád ad-Dín 12 000 lovasról és rengeteg önkéntesről beszél; ez is túlzó adat, bár közel sem annyira, mint az 50 000, amekkorára a keresztény sereget becsüli. (Bahá ad-Dín még ezen is túlmegy, amikor azt írja, 30 000 keresztény esett el, és 30 000 esett fogságba) Feltételezhetjük, hogy Szaladin seregének összlétszáma 12 000 főre rúgott, és ezt duzzasztották fel az önkéntesek és a szövetségesek csapatai talán 10 000 főre. A két sereg, az adatok szerint a legnagyobbak közé tartozott, amelyeket akár a keresztények, akár a muszlimok korábban valaha is kiállítottak, ennek ellenére nem lehetett szó több emberről, mint 15 000 keresztényről és 18 000 muszlimról. A keresztény lovagok jobban fel voltak fegyverezve, mint bármelyik muszlim katona, de a muszlim könnyűlovasság bizonyára jobb fegyverekkel rendelkezett, mint a turkopolok és a muszlim gyalogság is legalább olyan jól volt ellátva, mint a keresztény. A CSATÁVAL KAPCSOLATOS FŐBB FORRÁSOK A KÖVETKEZŐK: Frank források Ernoul, 155-174. p.; Estoire d’Eracles, II, 46-49. p.; De Expugnatione, 218-228. p.; Itinerarium Regis Ricardi 12-17. p.; Peterborough-i Benedek, II, 10-14. p., amely magában foglalja a genovaiak pápához írt levelét és a templomos Terence levelét; Ambroise, Paris kiad. 67-70. col.; Ansbert: Gesta Friderici, amelyben megtalálható a johanniták levele Archimbaldhoz; Historia Regni Hierosolymitani, 52-53. p.; Annales de la Terre Sainte, 218. p. Arab források Bahá ad-Dín, P. P. T. S., 110-116. p.; Ibn al-Aszír, 679-688. p., amely magában foglalja al-Afdal leírását a csatáról; Abú Sáma, 262-289. p., amelyben megvan Imád ad-Dín teljes elbeszélése a csatáról és részletek Bahá ad-Díntől és Muhammad Ibn al-Kádisútól. Szíriai Mihálynál is megtalálható egy rövid beszámoló a csatáról, III. 404. p., és egy hosszabb, de pontatlan leírás Bar Hebraeusnál, Budge ford. 322-324. p., amelyben a szerző összekeveri Szibilla királynőt Tripoliszi Eschiva grófnéval. A Szíriai Mihály örmény változatában (396-398. p.) és a Gantztagi Kirakosznál (420-421. p.) pontatlanok a beszámolók. A szír és örmény elbeszélések mind árulónak tartják Rajmundot. Baldwin: Raymond III of Tripolis (151-160. p.), nagyon alaposan vizsgálja a különböző forrásokat és Rajmund szerepét.

308

Bibliográfia (Megjegyzés: a bibliográfia e mű I. kötetét egészíti ki, és nem tartalmaz ott már megemlített műveket. A rövidítések azonosak.)

I. EREDETI FORRÁSOK 1. Forrásgyűjtemények Borgo, F. Dal: Diplomata Pisana, Pisa, 1765. Demetracopoulos, A. K.: Bibliotheca Ecclesiastica, Lipcse, 1866. Fornmanna Sögur, 12 kötet Koppenhága, 1825–1837. Halphen, R. – Poupardin, R.: Chroniques des Comtes d’Anjou, Párizs, 1913. Liber Jurium Reipublicae Genuensis (Ricotti kiad.), 3 kötet, Monumenta Historiae Patriae, Torino, 1854– 1857. Marchegay, P. – Mabille, E.: Chronique des Eglises d’Anjou, Párizs, 1869. Muratori, L. A.: Antiquitates Italiacae, 6 kötet, Milánó, 1738–1742. Recueil des Historiens des Croisades, Lois, 2 kötet, Párizs, 1841-1843, Ebben megvan az Assises de Jérusalem és a Lignages de Jérusalem is (R. H. C. Lois). Reinaud, M.: Extraits des Historiens Arabes, in Michaud: Bibliothèque des Croisades, II. köt. Párizs, 1829. Tafel, G. L. F. – Thomas, G. M.: Urkunden zur alteren Handels und Staatsgeschichte der Republik Venedig, 3 kötet, Bécs, 1856–1857. 2. Latin és ófrancia források Ambroise: L’Estoire de la Guerre Sainte (Paris kiad). Párizs, 1897. Annales Barenses, in M. G. H. Ss., 5. köt. Annales Beneventani, in M. G. H. Ss., 3. köt. Annales de Terre Sainte (Röhricht kiad.), Archives de l’Orient Latin, 2. köt. Párizs, 1884. Annales Herbipolenses, in M. G. H. Ss., 16. köt. Annales Palidenses, in M. G. H. Ss., 16. köt. Annales Romani, in M. G. H. Ss., 5. köt. Annales S. Rudberti Salisburgensis, in M. G. H. Ss., 9. köt. Ansbert: Gesta Frederici Imperatoris in Expenditione Sacra, in M. G. H. Ss., in usum scholarum, 1892. 27. köt. Arnold, Lübecki: Chronica Slavorum, in M. G. H. Ss., in usum scholarum, 1868. 14. köt. Benedek, Peterborough-i: Gesta Regis Henrici II. (Stubbs kiad.), 2 köt. Rolls Series, London, 1867. Bernát, Szt., Claivaux apátja: Epistolae, in M. P. L., 182. köt. Burchard, Sion-hegyi: Description of the Holy Land (Stewart, ford.), in P. P. T. S. 12. köt. London, 1896. Caesarius, Heisterbach-i: Dialogus Miraculorum (Strange kiad.), 2 köt. Köln, 1851. Cartulaire de Notre Dame de Chartres (L’Epinois és Merlet kiad.), 3 köt. Chartres, 1852–1855. Cartulaire de Sainte Marie Josaphat (Kohler kiad.) Revue de l’Orient Latin, 7. köt. Genf, 1899. Cartulaire du Saint Sépulcre (Rozière kiad.), Párizs, 1849. Cartulaire Général de l’Ordre des Hospitaliers (Delaville Le Roulx kiad.), 4 köt. Párizs, 1894–1904. Cartulaire Général de l’Ordre du Temple (D’Albon kiad.), Párizs, 1913. Chronicon Mauriniacense, in R. H. F., 12. köt. Chronicon Sancti Maxentii, Marchegay és Mabille, i. m. Chronicon Vindocinense, Marchegay és Mabille, i. m. Dandolo: Chronicon Venetum, in Muratori: Rerum Italicarum Scriptores, 12. köt. De Expugnatione Terrae Sanctae per Saladinum Libellus (Stubbs kiad.), Rolls Series, London, 1875. Ernoul: Chronique d’Ernoul et de Bernard le Trésorier (Mas Latrie kiad.), Párizs, 1871.

309

Estoire d’Eracles, in R. H. C. Occ., 1. és 2. köt. Eudes, lásd Odo Gesta Ambaziencium Dominorum, Halphen-Poupardin, i. m. Gesta Consulum Andegavorum, Halphen-Poupardin, i. m. Gestes des Chiprois, in R. H. C. Arm. 2. köt. Historia Ducum Veneticorum, in M. G. H. Ss., 14. köt. Historia Regni Hierosolymitani, in M. G. H. Ss., 18. köt. Historia Regum Hierusalem Latinorum, Kohler: Mélanges pour servir à l’histoire de l’Orient Latin, I. köt. Párizs, 1906. Historia Welforum Weingartensis, in M. G. H. Ss. 21. köt. Ibelin: Le Livre de Jean d’lbelin, in R. H. C. Lois, 1. köt. Itinerarium Peregrinorum et Gesta Regis Ricardi (Stubbs kiad.), Rolls Series, London, 1864. János, Salisbury: Historiae Pontificalis quae Supersunt (Lane Pole kiad.), Oxford, 1927. János, Würzburgi: Description of the Holy Land (Stewart ford.), in P. P. T. S., 5. köt. London, 1896. Lajos, VII. francia király: Levelek, in R. H. C., 15. és 16. köt. Landolfo, Jr.: Historia Mediolanensis, in Muratori: Rerum Italicarum Scriptores, 5. köt. Levelek (Amalrik király, a templomos nagymesterek, a templomos rend és más tengerentúli tisztségviselők levelei), in R. H. F., 15. és 16. köt. Lignages d’Outremer, in R. H. C. Lois, 2. köt. Miracula Sancti Leonardi, Aa. Ss. (Nov.), 3. köt. Necrologia Panormitana (Winkelmann kiad.), Forschungen zur deutschen Geschichte, 18. köt. Göttingen, 1878. Odo (Eudes) Deuil-i: De Profectione Ludovici VII in Orientem (Waquet kiad.), Párizs, 1949. Osborn: De Expugnatione Lyxbonensi, in Stubbs: Memorials of the Reign of Richard I, Rolls Series, London, 1864. Ottó, Freisingi, püspök: Chronica (Hofmeister kiad.), in M. G. H. Ss., in usum scholarum, 1912. 45. kötet. Ottó, Freisingi, püspök: Gesta Friderici Imperatoris (Simson kiad.), in M. G. H. Ss., in usum scholarum, 1912. 46. kötet. Otto de Sancto Blasio: Chronica (Hofmeister kiad.), in M. G. H. Ss., in usum scholarum, 1912. 47. kötet. Paszkál, II., pápa: Epistolae, in M. P. L., 163. köt. Passiones Sancti Thiemonis, in R. H. C. Occ., 5. köt. Péter, Diakónus: Chronica (Wattenbach kiad.), in M. G. H. Ss., 7. köt. Pilgrimage of Seawulf to Jerusalem (a cliftoni püspök ford.), in P. P. T. S., 4. köt. London, 1896. Ralph, Coggeshall-i, Chronicon Anglicanum (Stevenson kiad.), Rolls Series. London, 1875. Róbert, Torigny-i: Chronique (Delisle kiad.), 2 köt. Rouen, 1872–1873. Roger, Hovedeni: Chronica (Stubbs kiad.), 4 köt. Rolls Series, London, 1868–1871. Romuald, Salernói: Chronicon (Arndt kiad.), in M. G. H. Ss. 19. köt. Rudolf, Dicetói: Opera Historica (Stubbs kiad.), Rolls Series, London, 1876. Suger, Saint-Denis apátja: Gesta Ludovici cognomine Grossi és Historia gloriosi regis Ludovici VII. (Molinier kiad.), Párizs, 1887. Suger, Saint-Denis apátja: Opera (de la Marche kiad.), Párizs, 1867. Valter, a Kancellár: Bella Antiochena, in R. H. C. Occ., 5. kötet. Vilmos, Nangis-i: Gesta Ludovici VII, in R. H. F. 20. köt. Vilmos, Szerzetes: Dialogus Apologeticus (Wilmart kiad.), Revue Mabillon, Párizs, 1942. Vilmos, Szerzetes: Vita Sugerii, in Suger: Opera (lásd fenn). Vilmos, Türoszi: Die lateinische Fortsetzung (Latin folytatás) (Salloch kiad.) Lipcse, 1934. Vita Alexandri III, in Liber Pontificalis, 2. köt. Vita Sancti Bernardi, in M. P. L., 185. köt. Wibald: Wibaldi Epistolae, in Jaffé: Bibliotheca Rerum Germanicarum, I. köt. 3. Görög források Chrysolan, Péter milánói érsek: De Sancto Spiritu, in M. P. G., 127. kötet. Kinnamosz, Ioannész: Epitome Historiarum, in C. S. H. B., Bonn, 1836. Eusztratiosz, nikaiai érsek: A Szentlélekről, in Demetracopoulosz: Bibliotheca Ecclesiastica, I. köt,

310

Neophütosz: De Calamitatibus Cypri (Stubbs kiad.), Rolls Series London, 1864. (Az Itinerarium Regis Ricardi bevezetőjeként). Nikétasz Khoniatész (Acominatus): Historia, in C. S. H. B., Bonn, 1835. Phokasz, Ioannész: A Brief Description (Stewart ford.), in P. P. T. S., 5. köt. London, 1896. Prodromosz, Theodórosz: Poemata, válogatás, in M. P. G., 133. kötet és in R. H. C. G. 2. köt. 4. Arab források Abú Firász: Nemes szó (Guyard kiad.), in Un Grand Maître des Assasins, Journal Asiatique, 7. sorozat, 9. köt. Párizs, 1877. Abú Sáma: Két kert könyve. Részletek in R. H. C. Or. 4. és 5. kötetében; teljes kiadás, Kairó, 18701871. (Lehetnek olyan hivatkozások, amelyek az R. H. C. kiadásra vonatkoznak) Abúl Mahászin, Részletek, in R. H. C. Or. 3. kötetben. Al-Azímí: Abrege (Cahen kiad.) a Journal Asiatique 232. kötetében. Párizs, 1940. Bahá ad-Dín ibn Saddád: Life of Saladin (Gonder ford.)., P. P. T. S., 13 köt. London, 1897. Bustan al-jam’, li jam’ tawarih az zamīn. (Cahen kiad.), Bulletin d’Etudes Orientales de l’Institute de Damas, 7. és 8. köt. Damaszkusz, 1938. Ibn al-Tiktaká: Kitāb al-fahrī (Muzulmán dinasztiák története); Amar ford. Párizs, 1910. Ibn Dzsubajr: Voyage (az arab szöveget Wright adta ki). Leiden, 1852. Ibn Mujasszar: Egyiptomi évkönyvek, részletek in R. H. C. Or. 3. köt. Imád ad-Dín, al-Fath al-Qussī (Landsberg kiad.) Leiden, 1888. Részleteit idézi Abú Sáma, i. m. Kamál ad-Dín: Aleppói Krónika (további részeteket Blochet ford.), Revue de l’Orient Latin, 3. és 4. köt. Párizs, 1895–1898. Makrízí: Egyiptom története (Blochet ford.), Revue de l’Orient Latin, 8-10. köt. Párizs, 1900–1902. Szibt ibn al-Dzsauzí. Részletek az R. H. C. Or. 3. kötetében. Uszáma ibn Munkid: Autobiography (Hitti kiad.) An Arab-Syrian Gentleman of the Crusades, New York, 1929. Zettersteen Chronicle, Anonymous Chronicle (K. V, Zettersteen kiad.) Leiden, 1919. 5. Örmény, szír, grúz és zsidó források Anonymous Syriac Chronicle (Névtelen: Szír Krónika. Az egész szöveget Chabot adta ki). C. S. C. O. 3. kötet (az idézetekben Chron. Anon. Syr.–ként szerepel). A hivatkozások a Tritton-féle fordításra vonatkoznak, lásd e mű I. köt. Bibliográfia, 231. p., ha másképp nincs feltüntetve). Benjámin, Tudelai: Voyages (Adler kiad.), London, 1907. Gergely pap: Edesszai Máté krónikájának folytatása, in R. H. C. Arm., 1. köt. Gergely, IV., katholikosz: Elégia Jeruzsálem elestéről, in R. H. C. Arm. 1. köt. Grúz Krónika, in Brosset: Histoire de la Géorgie. Joseph ben Joshua ben Meir: Krónika (Biellablotzky ford.), 2 köt. London, 1835. Nerszesz Snorhali, katholikosz: Elégia Edessza elestéről, in R. H. C. Arm, 1. köt. Vazul, az Orvos: Gyász-elégia Marasi Balduinról, in R. H. C. Arm. 1. köt. 6. Szláv és norvég krónikák Dániel Hégumenosz: Vie et Pèlerinage de Daniel, Hégoumène Russe (de Khitrowo ford.) Itinér. Russes en Orient, Société de l’Orient Latin, Genf, 1889. Pèleringe en Palestine de l’Abbesse Euphrosyne, Princesse de Polotsk (de Khitrowo ford.) Revue de l’Orient Latin, 3. köt. Párizs, 1896. Agrip of Noregs Konungasögum (Munch kiad.), in Samlinger til det Norske Folks Sprog og Historie, 2. köt. Oslo, 1834. Sigurdar Saga Jorsalafara ok broedra Hans in Fornmanna Sögur, 7. köt. II. MODERN MŰVEK Abel, F. M.: Géographie de la Palestine, 2 köt. Párizs, 1933–1938. Allen, W. E. D.: History of the Georgian People, London, 1932. Almeida, F. de: Historia de Portugal, 4 köt. Coimbra, 1922–1926. Anselme de la Vierge Marie (P. de Guibours): Histoire Genealogique et Chronolohique de la France, 9 köt. Párizs, 1726–1733. Baldwin, M. W.: Raymond III of Tripolis and the Fall of Jerusalem, Princeton, 1936.

311

Bel, A.: Az „Almohads” szócikk, in Encyclopaedia of Islam. Bernhardi, W. von: Konrad III, Lipcse, 1883. Brosset, M. F.: Histoire de la Géorgie, Szentpétervár, 1849. Browne, E. G.: Literary History of Persia, 4 köt. London, 1906–1930. Cahen, C.: Indigénes et Croisés, Syria, 15. köt. Párizs, 1934. Cahen, C. Notes sur l’histoire des Croisades et de l’Orient latin, Bulletin de la Faculté des Lettre de Strassbourg, 1951. Caspar, E.: Die Kreuzzugsbullen Eugens III, Neues Archiv des Gesellschaft, 45. köt. Hannover, 1924. Cate, J. L.: A Gay Crusader, Byzantion, 16. köt. 2, New York, 1943. Codera, E: Decadencia y Desaparición de los Almoravides en España. Zaragoza, 1899. Cosack, H. Konrad III’s Entschluss zum Kreuzzug, Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung, 35. köt. Bécs, 1914. Cuissard, C: Les Seigneurs du Puiset. Orléans, 1881. Curzon, H. de: La Règle du Temple. Párizs, 1886. D’Albon, G. A. M. J. A.: La Mort d’Odon de Saint-Amand, Revue de l’Orient Latin, 12. köt. Párizs, 1904. Delaville le Roulx, G.: Les Hospitaliers en Terre Sainte et à Chypre, Párizs, 1904. Delisle, L.: Mémoire sur les Opérations Financières des Templiers, Párizs, 1889. Dib, P.: „Maronites”, szócikk, in Vacant-Mangenot: Dictionnaire de Théologie Catholique. Dodu, G.: Histoire des Institutions Monarchiques dans le Royaume Latin de Jérusalem. Párizs, 1894. Dositheus, jeruzsálemi pátriárka: Ιστσρία περί τών έν ’Ιεροσολύμοις Πατριαρχευσάντων, Bukarest, 1715. Erdmann, K.: Der Kreuzzugsgedanke in Portugal, Historische Zeitschrift, 141. köt. München, 1930. Gerulli, E.: Etiopi in Palestina. Róma, 1943. Gleber, H.: Papst Eugen III. Jéna, 1936. Granclaude, M.: Liste d’Assises remontrant au premier Royaume de Jérusalem, in Mélanges Paul Fournier, Párizs, 1929. Hagenmeyer, H.: Chronologie du Royaume de Jérusalem, Párizs, 1901. Hammer, J. von: Histoire de l’Ordre des Assissins (francia ford.). Párizs, 1833. Hertzog, E.: Die Frauen auf den Fürstentronen der Kreuzfahrerstaaten. Zürich, 1915. Johns, C. N.: The Crusaders’ Attempt to Colonize Palestina and Syria, Journal of the Royal Central Asian Society, 21. köt. London, 1934. Joranson, E.: The Crusade of Henry the Lion, Medieval Essays presented to G. W. Thompson, Chicago, 1938. Kohler, C: Un nuoveau récit de l’invention des Patriarches Abraham, Isaac et Jacob à Hebron, Revue de l’Orient Latin, 4. köt. Párizs, 1896. Kügler, B.: Studien zur Geschichte des zweiten Kreuzzuges, Stuttgart, 1866. La Monte, J. I.: The Lords of Caesarea in the period of the Crusades, Speculum, 22. köt. Cambridge, Mass., 1947. La Monte, J. I.: The Lord of Le Puiset on the Crusades, Speculum, 17. köt. Cambridge, Mass., 1942. La Monte, J. I.: The Lords of Sidon, Byzantion, 17. köt. New York, 1944. La Monte, J. I.: To what extent was the Byzantinc Empire the suzerain of the Crusading States?, Byzantion, 7. köt. Brüsszel, 1932. Lane Poole, S.: Saladin, London, 1898. Le Quien, M.: Oriens Christianus, 3 köt. Párizs, 1740. Luchaire, A.: Louis VI le Gros. Párizs, 1890. Marinescu, C.: Le Prêtre Jean, Bulletin de la Section Historique de l’Academie Roumaine 10. köt. Bukarest, 1923. Martin, Abbé: Les premiers princes croisés et les Syriens jacobites de Jérusalem, Journal Asiatique (8. sorozat), 12. és 13. köt. Párizs, 1888–1889. Melville, M.: La Vie des Templiers, Párizs, 1951. Musil, A.: Az „Aila”, szócikk, in Encyclopaedia of Islam. Nau, F.: Le croisé lorrain, Godefroy de Ascha, Journal Asiatique (9. évf.) 14. köt. Párizs, 1899. Neumann, G.: Bernhard von Clairvaux und die Anfänge des zweiten Kreuzzuges. Heidelberg, 1882.

312

Ramsay W. M.: Preliminary report on exploration in Phrygia and Lycaonia, és War of Moslem and Chriastian for the posession of Asia Minor, in Studies in the History and Art of the Eastern Provinces of the Roman Empire. Aberdeen, 1906. Rey, E. G.: Les Seigneurs de Giblet, Revue de l’Orient Latin 3. köt. Párizs, 1895. Rey, E. G.: Les Seigneurs de Barut, és Les Seigneurs de Montréal et la Terre d’Oultrejourdain, Revue de l’Orient Latin, 4. köt. Párizs, 1896. Rey, E. G.: Résumé de l’Histoire des Princes d’Antioche, Revue de l’Orient Latin, 4. köt. Párizs, 1896. Richard, J.: Le Comté de Tripoli sous la dynastie Toulousaine. Párizs 1945. Schlumberger, G.: Campagnes du roi Amaury de Jérusalem en Egypte, Párizs, 1906. Schlumberger, G.: La Numismatique de l’Orient Latin, Párizs, 1878. Schlumberger, G: Les Principautés Franques du Levant, Párizs, 1877. Schlumberger G.: Renaud de Châtillon, Párizs, 1923. Schwab, M.: Al-Harizi e ses pérégrinations en Terre Sainte, Archives de l’Orient Latin, 1. köt. Párizs, 1881. Vacandard, E.: Vie de Saint Bemard, Abbé de Clairvaux, 2 köt. Párizs, 1895. Vailhé, S.: Les Laures de Saint Gérasime et de Calamon, Echos d’Orient, 2. köt. Párizs, 1899. Vogue, C. J. M. de: Les Eglises de la Terre Sainte, Párizs, 1860. Walker, C. H.: Eleanor of Aquitaine and the disaster at Cadmos Mountain, American Historical Review, 55. köt. New York, 1950.

313