A GAZDASÁG ÉS A TÁRSADALOM FÖLDRAJZA

SZÉCHENYI ISTVÁN EGYETEM

A GAZDASÁG ÉS A TÁRSADALOM FÖLDRAJZA TANTÁRGYI SEGÉDLET A „GAZDASÁGFÖLDRAJZ” CÍMŰ TANTÁRGYHOZ

(KÉZIRAT)

KÉSZÍTETTE: DR. HARDI TAMÁS

GYŐR, 2005

TARTALOMJEGYZÉK

1. fejezet: A TERÜLETI KÜLÖNBSÉGEK A VILÁGGAZDASÁGBAN.............................. 3 1.1. lecke: A világgazdaság jellemzői, területi egyenlőtlenségei........................................... 3 1.2. lecke: A területi különbségek kialakulását magyarázó főbb elméletek .......................... 8 1.3. lecke: A Triád kialakulása a történelemben .................................................................. 15 1.4. lecke: A kereskedelem és a tőkemozgások irányai a világgazdaságban, a nemzetközi integrációk............................................................................................................................ 19 2. fejezet: A NÉPESSÉG FÖLDRAJZA.................................................................................. 22 2.1. lecke: A demográfia főbb mutatói, az ezekkel kimutatható földrajzi különbségek ...... 22 2.2.lecke: A hosszú és rövid távú demográfiai folyamatok ................................................. 29 2.3.lecke: Magyarország népesedésének története............................................................... 32 3. fejezet: A TELEPÜLÉSEK FÖLDRAJZA .......................................................................... 35 3.1. lecke: Az urbanizáció folyamata ................................................................................... 35 3.2. lecke: Városi funkciók, városhierarchia, városhálózat.................................................. 41 3.3. lecke: A városi területhasználat törvényszerűségei....................................................... 46 3.4. lecke: Magyarország településföldrajza ........................................................................ 50 4. fejezet: A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK FÖLDRAJZA............................................... 55 4.1. lecke: A természeti erőforrások fajtái és földrajzi elhelyezkedése ............................... 55 4.2. lecke: A fogyó erőforrások típusai és készletei............................................................. 58 4.3. lecke: A talaj kialakulása és fajtái, a földértékelés........................................................ 62 5. fejezet: AZ IPAR ÉS A MEZŐGAZDASÁG TERÜLETI ELHELYEZKEDÉSE ............. 65 5.1.lecke: Az ipar területi elhelyezkedésére ható természeti és társadalmi tényezők .......... 65 5.2.lecke: A klasszikus telephelyelméletek.......................................................................... 70 5.3.lecke: A mezőgazdasági termelés földrajzi alapjai ........................................................ 72 IRODALOMJEGYZÉK........................................................................................................... 76

2

1. fejezet: A TERÜLETI KÜLÖNBSÉGEK A VILÁGGAZDASÁGBAN Közismert tény, hogy a Földön a gazdasági fejlettség nem egyenletesen oszlik meg. Vannak szegény és gazdag térségek, s az ezek közötti különbségek folyamatosan növekednek. A gazdasági fejlettség a Föld bizonyos térségeiben koncentrálódik, s ezt a gazdaság és társadalom térbeli folyamatai alakítják ki. Így a gazdaságföldrajz tantárgy keretében arra keressük a választ, hogy hogyan alakulnak ki ezek a gazdasági-társadalmi területi folyamatok, ezeknek milyen természeti és társadalmi háttere van. Megismerkedünk néhány elmélettel, amelyek ezeket a különbségeket magyarázzák, majd népesség, a településhálózat, a természeti erőforrások és gazdasági ágazatok fejlődésének földrajzi hátterével. 1.1. lecke: A világgazdaság jellemzői, területi egyenlőtlenségei A világgazdaság definíciója A világgazdaság a nemzetközi kapcsolatok térbeli hálózatának fokozatosan egységes világpiaccá szerveződő összessége, ahol a különböző fejlettségű nemzetgazdaságok differenciált funkciót töltenek be. Többszereplős rendszer: nemzetgazdaságok, integrációs tömörülések, transznacionális vállalatok, nemzetközi szervezetek alkotják a legfontosabb szereplőket. A világgazdaság az ezek között kialakult és funkcionáló kapcsolatok összessége. Ez a mai értelemben vett fogalom. A világgazdaság létrejöttét egyes elméletek a 15–16. sz.-ra, míg mások 18.–19. sz.ra teszik. A modern világgazdaság a klasszikus kapitalizmus nemzetgazdaságának kialakulásával és fejlődésével jött létre, tehát tőkés gazdasági rend kialakulásához kötődik. A világgazdaság kialakulásakor pl. Smith és Ricardo munkásságában a világgazdaság nem volt más, mint önállóan létező nemzetgazdaságok összessége, melyek a külkereskedelem révén kapcsolódtak össze. A világgazdaság jellemzői Napjaink világgazdaságának legfontosabb jellemzőit az alábbiak szerint foglalhatjuk össze (Szentes 1999; Simai–Gál 2001). a) A világgazdaság komplex rendszer jellegű. A világgazdaság önálló, komplex rendszerként is felfogható és elemezhető. Komplex rendszernek nevezzük az olyan bonyolult képződményeket, amelyekben nagyszámú, soktípusú és diverzifikált (sokirányú, sokféle) érdekkel rendelkező szereplő lép fel, s a szereplők között különböző mértékű és intenzitású, aszimmetrikus szerves kapcsolatok, függőségi viszonyok léteznek, amelyek kölcsönösek, és befolyásolják a rendszer működését. A komplex és gyorsan változó rendszerekre az állandó változás, a labilitás, a bizonytalanság, az egyensúlyhiány sokkal inkább jellemzők, mint a stabilitás és a rend. 3

Más vélemény szerint a világgazdaság szerves rendszer. Sok az egyensúlytalanság, amelyek a normális működést veszélyeztetik. Nincsenek meg azok a mechanizmusok és intézményesített szabályozási technikák, amelyek a különbségek elmélyülésének megakadályozására képesek. Nincs egy, a nemzeti szinthez hasonlóan működő világállam, amely a globalizálódó világgazdaságot „központilag” irányítaná. Ez fontos különbség a nemzetgazdaságokhoz viszonyítva. b) Az előállított össztermék gyorsan növekszik, ugyanakkor a jövedelmi és fejlettségbeli különbségek (észak–dél szakadék) egyre nagyobbak a szegény és gazdag országok között. A világ bruttó terméke 1999-ben 35 trillió dollár volt, az 1950 évi hatszorosa, ami azonos volt az 1913 évivel. A népesség 1950-ben 2,52 milliárd ember, 2000-re elérte a 6 milliárd főt. A feketegazdaság becsült terméke 10 trillió dollár, a fejlett országokban a GDP 15%-át, a fejlődő és volt szocialista országokban több helyen eléri a GDP 1/3-át. A világgazdaságban a fejlettség nem azonos módon oszlik el. A emberiség ¼-e birtokolja a jövedelmek 4/5-ét. A világ országainak 25%-ában az egy főre jutó GNP nem haladja meg az évi 500 USD-t, 10%-ban 20000 USD felett van. A különbségek egyre nőnek, a szegénység globálissá válik, s veszélyeket rejt magában. c) A világgazdaság globalizálódik. A világgazdaság globalizálódásán általában véve a világgazdaság valamennyi országra kiterjedő és mindinkább szerves rendszerré válásának folyamatát értjük, ami egyrészt a volt szocialista államok reintegrációját (a világgazdaságba való újra bekapcsolódását), másrészt a gazdasági folyamatoknak és gazdasági viszonyoknak az előrehaladó transznacionalizálódását (az országhatárokat keresztező kibontakozását) és annak nyomán világméretű gazdasági interdependenciák (kölcsönös függőségi viszonyok) keletkezését és fokozódását jelenti. A globalizáció során kialakul ugyan egy világtársadalom, amelynek alapja az információs fejlődés, de az ún. „információs szakadék” (az információ elérhetőségének különbsége) növekszik a szegény és gazdag államok között. Különböző társadalmi rétegek eltérően tudnak bekapcsolódni a globalizáció folyamatába, eltérő mértékben jutnak hozzá az információs társadalom nyújtotta lehetőségekhez. Márpedig a globalizáció nyújtotta előnyök kihasználásának egyik feltétele az információs eszközök használatának lehetősége (Internet, média, telefon stb.), valamint a mobilitás (mozgási lehetőség, közlekedés, költözés lehetősége, konvertálható tudás). Az információs lehetőségektől megfosztott, s helyhez kötött társadalmi rétegek számára a globalizáció negatívumai jelennek meg inkább. Így az előnyök és hátrányok aránya országokon belül, társadalmi csoportonként is változhat. Összefoglalva: globalizációnak köszönhetően az „információs szakadék” a világ szegény és gazdag csoportjai közötti növekszik. Minden államban van egy réteg, amely élni tud a globalizálódó gazdaság és társadalom előnyeivel.

4

A gazdasági fejlettség, ill. elmaradottság mérése A földrajzi vizsgálatok során, amikor a különböző országok közötti gazdasági fejlettséget kívánjuk összehasonlítani, az alábbi mutatókat használjuk: a) Egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) vagy bruttó nemzeti termék (GNP) A GDP egy ország rezidens egységei által, egy évben előállított, végső felhasználásra kerülő anyagi javak és szolgáltatások összessége, amit kifejezhetünk nemzeti valutába, dollárban, euróban stb. A GNP a nemzetgazdaság kibocsátásának teljes értéke, tehát az egy év alatt termelt összes jószág és szolgáltatás piaci értéke. A földrajz számára a két érték között a legfontosabb különbség, hogy a GDP területi szemléletű, tehát azt a kibocsátást vizsgálja, ami egy ország határain belül valósul meg. Ezért használható nem csak országok, de régiók, megyék kibocsátásának mérésére is. A GNP egy nemzetgazdaság kibocsátását fejezi ki, függetlenül attól, hogy az ország határain belül, vagy kívül valósult-e meg. A nominális GDP vagy GNP az ország összes kibocsátását adja meg az aktuális árfolyamon, abszolút számokban. A nagy és kis országok értékeit így lehetetlen összevetni. Az összehasonlíthatóság kedvéért a GDP-t és a GNP-t egy főre számított értékét vizsgáljuk (GDP/fő). Tapasztalatból tudhatjuk, hogy ugyanaz a 100 euró más vásárló erővel bír Romániában vagy Svédországban. Ezért, hogy az előállított termék valódi értékét hasonlíthassuk össze, a GDP és GNP értékét az adott ország fogyasztói áraiból képezett árindexszel lehet korrigálni – ez a vásárlóerő paritáson számított GDP –, így az országok gazdasági fejlettségének összehasonlítása még megbízhatóbb. A Világbank a Föld országait az előállított bruttó nemzeti termék alapján fejlettségi csoportokba sorolja, az alábbiak szerint (1998 évre): –

26 fejlett ipari ország GNP=25000 USD/fő vagy több; A Föld lakóinak 16%-a, a világtermelés 70%-a található ezekben az államokban;

–

A közepesen fejlett országok felső csoportja (17 ország); GNP = 4500 USD/fő körül. Magyarország ebbe a csoportba tartozik.

–

A közepesen fejlett országok alsó csoportja (40 ország); GNP = 2000 USD/fő körül 20%-al részesednek a Föld lakosságából és termeléséből.

–

A fejlődő országok száma 105; GNP = 500 USD/fő körül; A Föld lakóinak 2/3-a, termelésének 10%-a található itt.

b) A gazdaság ágazati struktúrája; az ágazatok részesedése a megtermelt jövedelemből és a foglalkoztatottakból. A gazdasági tevékenységeket különböző ágazatokba soroljuk. A legegyszerűbb felosztás szerint a gazdaság három fő szektorra osztható. A primer vagy elsődleges szektor a mezőgazdaság, halászat, erdőgazdaság tevékenységét jelenti, tehát úgy is mondhatjuk, hogy alapanyagot termel a gazdaság számára. A szekunder vagy második 5

szektor az alapanyagokat feldolgozó, anyagi termelést megvalósító ipar. A tercier vagy harmadik szektor a szolgáltatások ágazatát tartalmazza. Egy ország gazdasági fejlettségére utal, hogy az egyes szektorok mekkora jelentőséggel bírnak az adott gazdaságon belül. Ezt mérhetjük a foglalkoztatottak arányával, vagy az egyes ágazatok részesedésével a GDP/GNP előállításában. Így vizsgálhatjuk egy ország gazdasági szerkezetét (struktúráját). A foglalkoztatottak jellemző ágazati megoszlása országcsoportonként Primer Szekunder Tercier szektor foglalkoztatási aránya (%)

Országcsoportok Fejlett ipari országok (pl. Nyugat-Európa, USA stb.) Feltörekvő, újonnan iparosodott országok (pl. délkelet-ázsiai, közép-európai országok) Átalakuló gazdaságú országok (pl. Kelet-Európa, Balkán országai) Szegény, fejletlen országok (pl. Laosz)

2–6

40–50

40–60

7–15

35–45

30–50

15–30

30–40

30–40

30–80

10–30

10–30

Ugyanakkor összevethetjük az egyes ágazatok foglalkoztatási arányát a részesedésükkel a GDP-ből. Ha egy ágazat magas részesedéssel bír a foglalkoztatásból, de alacsonnyal a GDP-ből, úgy az egy kevésbé hatékony ágazat. Egy szegény ország esetében pl. lehet magas mezőgazdasági foglalkoztatás (pl. 61%), de ugyanakkor az ország alacsony GDP-jének csupán 30%-át állítja elő, tudhatjuk, hogy az egy alacsony színvonalú, zömében önellátó ágazat, míg az ország jövedelmének nagy részét kicsi de modern, külpiacra termelő ipar állítja elő. c) Komplex statisztikai módszerek: faktor- és klaszterelemzések A komplex statisztikai módszerek alkalmasak arra, hogy az egyes országokról összegyűjtött nagyszámú adatokat (változókat) egyidejűleg összevessék, s az országokat nagyon sok ismérv alapján összehasonlítsuk, csoportosítsuk. Ezeket ma már számítógépes programok segítik. d) A HDI, az emberi fejlődési index Az országok fejlettségét csupán gazdasági adataik alapján elég egyoldalúan tudjuk összehasonlítani. Emellett legalább ennyire fontos a lakosok életszínvonala, kulturális és szociális jólét. Egy ország valódi fejlettsége csak ezekkel együtt mérhető. Az országok, országcsoportok közötti fejlettségbeli különbségeknek a gazdaságon kívüli, de a gazdasági fejlődéssel is összefüggő szociális mutatók alapján történő értékelése az „emberi fejlődési index” (HDI).

6

Három komponense van: o a nemzeti jövedelem mint gazdasági mutató o az élettartam várható hosszúsága o a felnőtt írástudó népesség aránya és az általános iskolai évek számának átlaga. Az emberi fejlődési indexet (HDI) további finomították a GNP vásárlóerőben mért reálértékével, továbbá jövedelemelosztási mutatóval, környezetvédelmi mutatóval. e) Az ökológiai lábnyom Az ökológiai lábnyom bevezetésével azt számszerűsíthetjük, hogy az egyes országok polgárainak fogyasztását elméletileg mekkora földterület biztosítja. Ezt hektárban fejezhetjük ki. A fejlett ipari országok esetében ez lényegesen nagyobb lehet, mint az ország valódi területe. Az ökológiai lábnyom meghatározása tehát: az emberi létfeltételek biztosítására szolgáló egy lakosra jutó földterület. A Földön ez az érték átlagosan 1,7 ha/lakos, Magyarországon 3,1 ha/lakos.

7

1.2. lecke: A területi különbségek kialakulását magyarázó főbb elméletek A földrajzi determinizmus elméletei A földrajzi determinisztikus gondolkodásmód lényeges, hogy a természeti környezet alapvetően meghatározza a társadalmi környezet fejlődését, így a Földön található gazdasági, társadalmi különbségek is magyarázhatók a természeti feltételek különbségeivel. Ennek legegyszerűbb változata szerint a mérsékelt éghajlati övön alakulhatott ki a fejlett technikai civilizáció, mivel az itteni éghajlati körülmények, az évszakok váltakozása késztette az embert arra, hogy felkészüljön azokra az időszakokra, amikor nem biztosítható az élelmiszerellátás és a meleg. Így folyamatosan fejlesztette technikáját, élelmiszerfelesleget képezett, ami miatt létrejött a strukturált társadalom, s a fejlett technika. Ez az álláspont alapvetően kritizálható, mivel forró éghajlati öv alatt is létrejöttek birodalmak, a koruk szintje szerint fejlett civilizációk. Ennek a gondolkodási iránynak egy alaposan kidolgozott elmélete szerint, amelynek szerzője Jared Diamond a fejlettségi különbségeket meghatározta a természeti környezet, de nem az éghajlati övezetesség miatt, hanem az adott területen élő növény és állatfajok miatt. Azok a területek voltak megfelelőek a fejlett civilizációk kialakulása szempontjából, ahol olyan növényfajok álltak rendelkezésre, amelyek nemesítésével nagy terméseredményeket hozó alapvető élelemnövényeket lehetett létrehozni. Így a Közel-Keleten, a „termékeny félhold” területén a tönkölybúza, vagy Délkelet-Ázsiában a rizs. Eurázsia kelet–nyugati kiterjedése hozzásegítette az embert ahhoz, hogy ezeket a növényeket elterjessze az eredeti származási helyüktől távolabb is. (A észak–déli kiterjedés ennek nem kedvez, mivel a növények szempontjából fontos éghajlati jellemzők ebben az irányban kisebb távolságokon belül változnak: pl. Amerika vagy Afrika.) A nagy terméseredmények segítették hozzá az embert a termékfelesleg képzéséhez, ezzel a nagyobb létszámú és strukturált társadalom létrehozásához, ami lehetővé tette a technikai fejlődést, az írás létrehozását. A lovak jelenléte az eurázsiai ember haditechnikáját tette ütőképesebbé, s erősebbé a többi kontinensen található társadalmak haditechnikájánál. (A többi kontinensen ilyen módon használható állat nem volt.) Ezért került fölénybe az európai ember, s hódíthatta meg a többi kontinenst, s alakult ki a centrum és periféria alapvető mintázata a Földön. W. W. Rostow lineáris fejlődési modellje. „A nagy átalakulás” modellje. Rostow annak az átmenetnek törvényszerűségeit foglalta össze, ahogyan Európában a tradicionális gazdaság és társadalom átalakult egy modern gazdasággá. Egy egyirányú fejlődési folyamatot feltételezett, amely törvényszerűen végbemegy, hiszen egy jobb, felettebb szint elérése mindenkinek érdeke. Így a területi különbségek végső soron abból származnak, hogy ez a folyamat mely országokban ment már végbe, illetve a különböző országok mely szakaszában vannak az átmenetnek. 8

A tradicionális társadalom alapvető jellemzője, hogy gazdaságában uralkodó az agrár szektor, s társadalmára jellemző, hogy a modern polgári táradalom előtti valamely társadalmi rendszert alkalmazza (pl. ősközösség vagy feudalizmus). Rostow szerint az átalakulási folyamat első lépése az átmenet időszaka. Ekkor megszületnek a későbbi átalakulás alapvető feltételei, felfedezések, innovációk (újítások), mint pl. az ipari forradalom újdonságai, s megindul egy társadalmi átalakulás, mint pl. a polgári forradalmak. Ezeknek az újításoknak megindul az elterjedése a gazdaságban és a társadalomban. A második szakasz, a fellendülés, „take off” szakasza az előző időszak felfedezéseire építve egy gyors gazdasági növekedést valósít meg. A megtermelt nemzeti jövedelem több mint 1/10-e befektetésre kerül. Angliában, ahol ez az átmenet először végbement, ebben az időszakban a szénbányászat, a vas- és acélipar fejlődése volt gyors. Az érés szakaszában stabilizálódnak a piaci viszonyok, a beruházási tevékenység a nemzeti jövedelem 10–20%-át emészti fel, tehát a megtermelt jövedelemnek továbbra is nagy hányada fordítódik vissza a gazdaság fejlesztésébe. A gazdaság legfontosabb ágazata ekkor (Anglia példáján) az ipar, ezen belül a gépgyártás. A betetőzés szakaszában kialakul a modern társadalom és gazdaság, a szolgáltató szféra az ipar fölé emelkedik. A modern gazdaságban teát az ipar mellett uralkodó a szolgáltató szektor. A különböző országok különböző korban lépnek be a take off szakaszába (lásd az ábra jobb oldalát), s az egyes szakaszok országonként eltérő jellegűek és mélységűek. A „nagy átalakulás” modellje és főbb szakaszai a Föld néhány országában

Forrás: Cséfalvay 1994. 187.old.

9

Francois Perroux növekedési pólus elmélete Míg Rostow egy olyan gazdasági fejlődést írt le, amely az adott nemzetgazdaság belső erőforrásaira támaszkodik, Perroux kiemelte a beruházások exportja, vagyis a külföldi (illetve az országon belülről érkező, de az adott térségen kívüli) tőke szerepét a struktúrák formálásában. A gazdasági növekedés elindításához valamilyen külső impulzus kell, amely elindít egy kumulatív folyamatot egy térségben. A gazdasági növekedés sohasem következik be egységesen valamely körzetben, inkább annak bizonyos részein koncentrálódik, amelyek így növekedési pólussá fejlődnek, és sokkal gyorsabban fejlődnek, mint a környező területek. Növekedési pólusok jönnek tehát létre, és terjeszkednek, mivel a gazdasági növekedés nem egyenletesen jelentkezik a térben. Ezeken a területeken hosszú távú, öntörvényű, belső növekedés feltételei alakulnak ki. Perroux-nál pl. egy kulcságazat letelepedésével jön létre, mely növekedési láncreakciót indít el, mivel kapcsolódó ágazatokat vonz. Ez a kulcságazat egy olyan gazdasági tevékenység, amely az adott korban a gazdaság húzóágazata, vagy éppen kialakuló húzóágazat. Ez kívülről telepedik be a térségbe, s maga után vonzza a beszállítóit, kiszolgáló tevékenységeket. Ilyen folyamatot indítottak el pl. a hatvanas évek Franciaországában, amikor a párizsi ipar „széttelepítésével” az országban növekedési pólusokat hoztak létre (pl. Toulouse – repülőgép ipar). Az időtényező mellett fontos a földrajzi tényező hatása is. Tipikusan nem ugyanazok a területek a fejlődés különböző szintjeinek a hordozói. Az egyes fejlődési formák és szintek egy-egy centrumhoz kötődnek, ezért a fejlődési szintek és formák megváltozásával a centrumok áthelyeződnek. Így a fejlődési pólusok koronként máshol és máshol alakulnak ki. Az adott kulcságazat egy idő után elveszti dinamikáját (pl. vaskohászat válságba kerül), s a tréség megszűnik fejlődési pólus lenni, de egy másik feltörekvő ágazat ugyanakkor máshol új pólust hoz létre. A strukturalista modell – Wallerstein világszemlélete A strukturalista modell szerint a fejletlen/fejlett kettősséget az Európa uralma alatt szerveződő világpiac hierarchizáltsága hozta létre. Ebben jelentős szerepe volt a gyarmatosításnak. Ennek során kialakult egy állandó rendje a területi különbségeknek, amelyek hosszú távon fennállnak. Ennek ellent mond, hogy egykori perifériák mára centrumokká váltak (pl. USA). A stabilitást tükröző strukturalista gondolkodásmód keretei közé dinamikát visz Wallerstein világrendszer szemlélete. Az ő felfogás új, mivel nem „eleve elrendeltségként” kezeli a centrumok és perifériák rendszerét, hanem ezek kialakulását és létezését folyamatok eredményeként írja le. Ezek szerint a növekedési pólusok a nagy innovációs képességgel, a gazdasági, politikai hatalmi funkciókkal rendelkező centrumok erősödése nyomán a világ többi része perifériává süllyed. A centrum és periféria folyamatok ellentétes típusai a

10

termelési viszonyoknak. A centrum folyamatok egyesítik a relatíve magas jövedelmezőséget, a hozzáadott technológiát és a diverzifikált termékszerkezetet. Ezek időben változnak. Minden korban más ágazatok, tevékenységek rendelkeznek magas jövedelmezőséggel, s ezek a tevékenységek a centrumokban jelennek meg, miközben a kevésbé jövedelmezőek elmozdulnak a perifériák irányába. A hozzáadott technológia az elkészült termékhez ott lesz döntő fontosságú, ahol új, a termék életpálya elején járó produktumok vannak a gazdaságban. Nyilván ez is a centrumok sajátja lesz, hiszen az innovációk nagy része ott születik. Később, a termék életpálya következő szakaszain már ez is elmozdul a földrajzi tér más területei irányába. A perifériák ugyanakkor nélkülözhetetlenek a centrumtérségek fejlődéséhez, mint nyersanyagszállítók és felvevő piacok, illetve ide helyeződik ki a centrum térségek már nem gazdaságos termelése. Így kialakul egy aszimmetrikus a függőség. Ezt röviden úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a centrum térség a kitermelő, a periféria pedig a kitermelt. Ezek a folyamatok koronként újratermelik a centrum–periféria viszonyrendszert, amely így viszonylag hosszú távon stabil. A centrum és a periféria mellett Wallerstein bevezette a félperiféria fogalmát. A félperifériákon keveredik a centrum és a periféria szerepköre. A perifériák felé ezek az országok kitermelők, míg a centrumok felé kitermeltek. A centrumok és perifériák állandósága mellett ezek az országok adják a világgazdaság dinamikáját, mivel gazdasági szerepük változóban van. Egy részük felemelkedik, egy részük lesüllyed. A centrum és a periféria térségek hosszabb időn át stabilak, a félperifériák dinamikusak, fejlődésük bármelyik irányba indulhat. Ilyen félperiférikus országok jelenleg a világgazdaságban a délkelet-ázsiai országok jelentős része, illetve a közép-európai országok, köztük hazánk is. A világgazdaság fejlődési szakaszainak modellezése, ciklikus modell A világgazdaság fejlődése nem egyenletes találunk benne felfelé és lefelé mutató szakaszokat. Ezek váltják egymást, s különböző hosszúságú konjunktúra ciklusok léteznek egymással párhuzamosan. Ezek közül most csak a Kondratyev féle hosszú hullámokkal foglalkozunk. Kondratyev orosz kutató volt, aki a 20. század elején kimutatta, hogy a világgazdaság fejlődésében 45–60 éves ciklusonként jelentkezik egy hullámzás. Kondratyev több ország adatsorait vizsgálta visszamenőleg a 18. századig. Országonként megfigyelte a kamatráta, a bérek, a külkereskedelmi forgalom, az arany ára, a naturális sorok, termelési mutatók változását, s mindezeket összegezve kapta meg a világgazdaság fejlődésének időbeli grafikonját, amely 45–60 éves periódusokban hullámzást mutatott. A grafikont vizsgálva az alábbi megfigyeléseket tette: A hosszú ciklusok emelkedő hullámának kezdete előtt vagy a kezdetekor lényeges változások mennek végbe a gazdasági életben; találmányok születése és alkalmazásuk, változások a termelési viszonyokban, a világgazdasági kapcsolatok kiszélesedése, a pénzforgalom változásai, az aranytermelés felfutása stb. Pl. az első hullámot az ipari forradalom indította el, 11

a másodikat a vasútépítések stb.. (természetesen létezhettek korábban is ilyen ciklusok, de azok kimutatásához hiányoznak az adatok. A hosszú ciklusok emelkedő hullámának időszakában sokkal gyakoribbak a társadalmi megrázkódtatások és fordulatok, pl. bekövetkeztek a napóleoni háborúk, az európai forradalmak, az első és a második világháború. A hosszú ciklusok csökkenő hullámának időszakában a mezőgazdaság is tartós válságban van A hosszú ciklusok hanyatló periódusában a 8–11 éves közepes ciklusok depressziós szakaszai hosszabbak és mélyebbek, míg a fellendülés rövid és gyenge. Kondratyev ciklusok

Forrás: Probáld 1994. Wallerstein–Kondratyev elméleteinek ötvözéséből az alábbi következtetést vonhatjuk le. A centrum térségek államai könnyebben tudják elviselni a ciklusok csökkenő szakaszából származó negatívumokat, hiszen gazdaságuk diverzifikált. Ugyanakkor jobban a javukra tudják fordítani az emelkedő szakaszból származó előnyöket, mint a perifériák, hiszen a gazdasági fellendülő szakaszokat elindító bázisinnovációk a fejlett térségekben születnek, így a működésbe lépésükből, elterjedésükből származó többletjövedelmek is itt csapódnak le. Paul Krugman és az „új gazdaságföldrajz” Krugman a 20. század végén új elméleteket állított fel a gazdaság térbeli jelenségeire vonatkozóan. A nagy földrajzi koncentrációk kialakulására vonatkozóan feltette a lényeges 12

kérdést, hogy egyes tevékenységek a Föld bizonyos pontjain koncentrálódnak, olyan helyen, ahol számukra kedvező feltételek adottak, de ugyanakkor az adott tevékenység valamennyi egysége nem települ arra a telephelyre, ahol a legjobb azt a tevékenységet végezni (pl. nem minden bank és bankár települ Londonba), s a világgazdaság sem koncentrálhatja minden egyes termék termelését egyetlen telephelyre. Miért? A földrajzi koncentrációra centripetális és centrifugális erők egyaránt hatnak. A centripetális erők arra ösztönzik a gazdaság szereplőit, hogy a centrum térségek irányába mozduljanak el, míg a centrifugális erők a dekoncentrációt idézik elő, tehát oda hatnak, hogy a szereplők a centrumtérségeken kívül válasszanak telephelyet. A földrajzi koncentrációt elősegítő és az azzal szembenálló erők – a centripetális és a centrifugális erők – között egy teljesen természetes „kötélhúzás” tapasztalható. A földrajzi koncentrációra ható erők Centripetális erők

Centrifugális erők

Piaci méret hatásai (kapcsolatok)

Immobil tényezők

Hatalmas munkaerőpiacok

Ingatlanhasználati díjak

Tisztán pozitív externhatások

Tisztán negatív externhatások

Forrás: Krugman 2000. A centrum térségek vonzó hatásai közül ki kell emelni a jelentős piaci lehetőségeket, az elérhető képzett munkaerőt, a gazdasági kooperáció lehetősége más szereplőkkel, s a pozitív külső hatásokat, amelyek csak a centrumtérségben jelentkeznek. A centrumon kívülre általában elsősorban az ingatlanárak, bérleti díjak vonzzák a gazdaság szereplőit, továbbá az immobil tényezők, amelyeket nem lehet korlátlanul a centrumtérségekbe áthelyezni. Ide tartozik a termőföld, az ásványi nyersanyagok vagy a képzetlen munkaerő, amelynek kedvéért nagy cégek is szívesen költöznek periférikus térségbe. A koncentráció irányába hat a szállítási költség csökkentésének, valamint a piacok és a beszállítók könnyű elérhetőségének igénye is. Mindez optimálisan a centrumtérségekben valósítható meg, mivel itt találkoznak azok a nagy kapacitású közlekedési pályák (autópályák, vasutak, légi- és hajóközlekedés), amelyek feltárják a lehetséges piacokat. Az egy egységre jutó szállítási költség a leginkább használt útvonalak mentén a legalacsonyabb, mivel itt valósul meg nagy tömegben a szállítás. Minél kevésbé használt az útvonal, minél több elosztó rendszer lép be, a szállítási volumen csökken, s az egy egységre eső szállítási költség magasabb lesz. Ezért a nagy szállítási útvonalak kereszteződésiben alakulnak ki a nagy gazdasági koncentrációk, ezek lesznek a legjobb telephelyek, mivel innen érhetők el legalacsonyabb költséggel a piacok és a beszállítók.

13

A fajlagos – egy egységnyi termékre eső – szállítási költségek csökkennek napjainkban. Krugman kimutatta, hogy a szállítási költségek csökkenése hogyan hat két elméleti régió közötti gazdasági különbség változására. Tegyük fel, hogy létezik egy olyan világ, amely két, kezdetben azonos régióból áll, ahol változó a gyáripari termékeknek a két régió közötti szállítási költsége. Ha a szállítási költségek magasak, akkor alapvetően mindkét régió önellátó berendezkedésű lesz, és ennek köszönhetően a kiinduló feltételekhez hasonlóan azonos lesz a két régióban a kibocsátás is. Azonban a szállítási költség fokozatosan csökken. Ekkor egyre nagyobb lehetőségük nyílik a cégeknek, hogy gyáripari termékeiket exportálják a másik régióba. A szállítási költségek miatt, mind a piacok, mind a beszállítók jobb elérhetőségéből abban a régióban megvalósuló termelés fog profitálni, amelyikben nagyobb a gyáripari szektor (bármilyen kis eltérés vagy egyszerű történelmi véletlen következtében). Így amikor a szállítási költségek egy kritikus szint alá esnek, bekövetkezik a régiók közötti differenciálódási folyamat, amely során a gyáripar a centrumtérségben koncentrálódik, míg a periféria számára az alapanyag-termelés marad. Talán még inkább meglepő, hogy ugyanazon modell előrejelzése szerint a szállítási költségek folyamatos csökkenése – szabadosan mondva a globalizáció folytatódó folyamata – végső fokon visszafordítja a véletlent. Ennek oka, hogy a periférikus térségeknek versenyelőnyük származik az alacsonyabb bérekből. Először ez az előny csak fejlett régióban meglévő meglévő, a piacok és az alapanyagok sokkal jobb elérhetőségét képes ellensúlyozni. Azonban ahogy a szállítási költségek egyre jobban csökkennek, folyamatosan mérséklődik e kapcsolatok jelentősége. Tehát van még egy kritikus pont, amikor az ipar az alacsonyabb bérekkel rendelkező régiókba való településsel biztosíthatja nyereségességét.

14

1.3. lecke: A Triád kialakulása a történelemben Jelen leckében azt mutatjuk be, hogy a történelem során hogyan, s miért alakult át a világgazdaság földrajzi képe, mikor hol voltak a fontos növekedési pólusok. Ennek eredménye a mai hárompólusú világgazdaság, a Triád kialakulás. A Triád alatt NyugatEurópa, Észak-Amerika és Japán fejlett hármasát értjük. A középkor A középkor folyamán még nem létezett világgazdaság. Több, egymástól független regionális piac létezett. Európai, arab–mohamedán és a kínai. Ezeken belül volt élénk kereskedelem, Európában elsősorban a Földközi-tenger vidéke volt a fejlett térség. A regionális piacok közötti kapcsolat csekély volt, a kereskedelem csak luxuscikkek cseréjére szorítkozott, hiszen a közlekedés rendkívül hosszú időt vett igénybe, nem beszélve a veszélyekről. Így a távolsági kereskedelem elve a kis mennyiség nagy haszon volt. A „hosszú 16. század”1450–1640 A merkantil világkereskedelem és a világpiac fejlődése, a kezdetleges világgazdaság létrejötte a nagy földrajzi felfedezésekhez köthető. Ekkor Európa számára kinyílt a világ, s megindult az Újvilág, elsősorban Közép- és Dél-Amerika javainak Európába szállítása, kifosztással, cserével vagy kereskedelem révén. A nagy felfedezések elindítójaként a kialakuló világgazdaság két központja az Ibériai-félsziget, azon belül Lisszabon és Sevilla lett, a két alakuló világbirodalom kikötővárosa, központja. Ezek a hatalmak a gyarmatokra az európai feudális struktúrákat exportálták. A gyarmatokkal folytatott kereskedelem állami monopólium volt, középkori jellegű, vagyis a kis mennyiség, nagy haszon elvén nyugodott. A beérkező hatalmas értékek elsősorban az Ázsiával folytatott luxuscikk kereskedelem deficitjét voltak hivatva pótolni, így az újvilágból behozott értékek nem váltak a gazdaságot fejlesztő erővé. Kialakult a világkereskedelem „nagy háromszöge”, amelynek végpontjai az újvilág (Középés Dél-Amerika), az Ibériai-félsziget és Délkelet-Ázsia voltak. A kereskedelmi kapitalizmus korszaka (1640–1780) Európa gazdasági súlypontja a mediterraneumból áttevődött az atlanti partvidékre. A németalföldi, francia és angol kereskedelem különbözött az ibériaitól: tömegárukra specializálódtak, Állami monopólium helyett a magánkereskedelem jutott túlsúlyra. Az állam csak a feltételeket és a biztonságot szavatolta. Ez már tőkés típusú kereskedelem. A fejlődés centruma a Hollandia–Anglia–Franciaország háromszögbe helyeződik át. A nemzetközi kereskedelem központja Antwerpen, Amszterdam, majd London lett. Kialakulnak az egységes világpiaci árak, a tőzsde stb. ezekben a központokban. 15

Kialakul a világkereskedelem „kis háromszöge” amelynek sarokpontjai: Nyugat-Európa, elsősorban Anglia partvidéke, ahova a gyarmatokról tömegáruk, ipari nyersanyagok érkeztek (dohány, gyapot, cukor stb.), s feldolgozott ipari áruk indultak a világ különböző tájaira. A másik pont Nyugat-Afrika, amely a rabszolgák mint „áru” révén kapcsolódott be a világgazdaságba, akiket az újvilági ültetvényekre vittek dolgozni (harmadik sarok), s ahonnan a hajók ismét nyersanyagokkal megrakodva indultak vissza Angliába. Így bezárult a kör. Ez a kereskedelem hatalmas nyereséget halmozott fel Nyugat-Európában, elsősorban Angliába, amely alapjává vált a későbbi ipari fejlődésnek. Anglia kereskedelmi és katonai győzelmei révén átvette a vezető szerepet Nyugat-Európában, s a 18. századra kialakult az egypólusú világgazdaság, amelyben a vezető szerep egyértelműen Angliáé lett. Az ipari kapitalizmus kora (1780–1880) A korszakot a klasszikus szabadversenyes kapitalizmus jellemzi. A kereskedelem révén felhalmozódott tőke megteremtette az alapját az ipari fejlődésnek. Az így keletkezett vagyonok átfordítódtak, s ipari üzemekbe, vállalkozásokba fektették be őket. Az ipari tőke így maga alá rendelte a kereskedelmi tőkét. Megszületett a modern nemzetállam és a nemzetgazdaság. A világgazdaságban Európa, ill. Nagy-Britannia a centrum, minden más térség periféria. Nagy-Britannia a világkereskedelem 1/3-át birtokolta ebben az időszakban. Így tehát a világgazdaság kétségtelenül egypólusú volt, de elkezdődött az új pólusok, gazdasági növekedési terek kifejlődése. A nemzetállamok létrejötte Németország és Olaszország egységének megteremtése, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulása és gazdasági fejlődése Európa új gazdasági tereit teremtették meg. Európa duális szerkezete kialakult, mivel a gyorsan fejlődő nyugat-európai térség nagy keresletet teremtett a mezőgazdasági termények, különösen a gabona iránt. Ez konjunktúrát jelentett Közép- és Kelet-Európa gabona termelői számára, ami viszont rögzítette az itteni agráriumra alapozott gazdasági szerkezetet. Így Európa duális fejlett–fejletlen, ipari–agrár térszerkezetét rögzítette ez a tény. A világ más részein is megindul a későbbi gazdasági centrumtérségek kialakulása. Az Amerikai Egyesült Államok is megkezdi gazdasági fejlődését a 19. században. Az ipari tőke adta meg a centrum–periféria viszony lényegét. A periférikus országok nyersanyag és élelmiszer szállítást, piacot és erőforrást jelentettek a centrum gazdasága tőkefelhalmozásához. A perifériák a centrumban termelt árukhoz az alapanyagot biztosították, s a megtermelt áruk felvevő piacai voltak, így fontos szerepük volt a centrum térség ipari fejlődésében. Ezalatt a perifériákon a manufakturális ipar tönkrement, nem alakult ki számottevő szekunder szektor. A centrumtérségekre jellemző volt a szabad verseny, liberális külkereskedelmi politika hangsúlyozása. 16

A monopolkapitalizmus, az imperialista gyarmatosítás és a tőkekivitel kora (XIX. század utolsó harmadától a II. világháborúig) Megindult a tőkekoncentráció és centralizáció az iparilag fejlett országok gazdaságában, ami monopolizálódáshoz vezetett. A gyarmatokkal folytatott gazdasági kapcsolatokban ekkor már nem a kereskedelem, hanem a működőtőke beruházás vált a legfontosabbá. A centrum klasszikus gyarmatosító módszerekkel biztosította a monopoltőkének az idegen területen való működését, ami az imperialista gyarmatbirodalom kialakulásához vezetett. A periférikus országokban jellemző a tőkebeáramlás, amelynek révén kialakult egy modern gazdasági szektor. Ez a szektor erősen kötődött a centrum térséghez, hiszen innen szerezte be az eszközeit, ide adta el a termékeit. Mellette párhuzamosan tovább létezik egy tradicionális szektor, amely elsősorban az önellátást szolgálja. A periférikus országok gazdaságának ilyen kettősségét nevezzük duális gazdaságnak. A világgazdaság térszerkezete lényegesen bonyolultabbá vált. Megerősödtek azok a gazdasági fejlődési terek, amelyek az előző időszakban kezdték meg fejlődésüket. Így az USA, Németország, Olaszország, Franciaország, Osztrák–Magyar Monarchia, Orosz Birodalom gazdasági növekedésbe kezdett. Figyelemre méltó Japán emelkedése, amely Franciaország után 1920-ban az 5. legerősebb gazdaság a világon. A növekvő gazdaság, s a szaporodó egymásnak feszülő fejlődési pólusok összecsapása vezetett az I. világháborúhoz. A háború utáni időszakban az emelkedő pólusok közül több tönkrement, s elvesztette világgazdasági jelentőségét egy időre, vagy véglegesen (pl. Osztrák–Magyar Monarchia). Ezzel szemben létrejött a Szovjetunió, amivel megszűnt a világgazdaság egysége, mivel egy új gazdasági-társadalmi rendszer született meg, a tervgazdaság. A két háború között új gyarmatosítók jelentek meg a világon. Japán Délkelet-Ázsiában szerzett gyarmatokat, míg az USA kiterjesztette befolyási övezetét a Csendes-óceán nagy részére és a Karib-térségre. A II. világháború végétől 1991-ig A második világháború végén egyértelműen az Egyesült Államok volt a világ gazdaságának központja. A világ aranykészletének döntő hányada az USA-ban volt, így a világgazdaság rendszerit magához köthette. A Bretton-Woods-ban kelt megállapodások értelmében az új pénzügyi rendszer a valutákat a dollárhoz kötötte (egészen a hetvenes évekig), s a világgazdaság vezető intézményei is itt valósultak meg, IMF, IBRD, azonban ezek csak a nyugati oldalon segítették a gazdaság stabilizálását, a szovjet blokk elutasította őket. A háború után megindult a világ kétpólusúvá alakulása, a blokkosodás. A két nagyhatalom igyekezett megszervezni a két oldalon a gazdasági és katonai integrációkat. Az USA-nak érdekében állt, hogy a Szovjetunió további terjeszkedését megakadályozza (fékentartási vagy feltartóztatási politika). Ehhez a háborúban tönkrement Nyugat-Európa újbóli felépítésére volt 17

szükség. Ennek eszköze volt a Marshall-segély, amely 13 milliárd dollárt jutatott a fejlesztésekre. Megalakult a nyugati tömb katonai szervezete, a NATO 1949-ben. A keleti tömb katonai szervezete, a Varsói Szerződés csak 1954-ben jött létre. A gazdasági szövetség kialakítása a szocialista blokkban valósult meg először. A KGST 1949-ben alakult meg. Nyugaton 1951-ben jött létre a Montánunió, amely az Európai Unió ősének tekinthető, s az európai gazdasági fejlődési pólus magját képezte. Stratégiai okokból az USA fontosnak látta Japán felemelését is. Így a tönkrevert ország egy új gazdasági pólussá nőtt fel az évtizedek során. Megvalósította egy sajátos délkelet-ázsiai fejlődés modelljét, amelyet aztán átvettek a környező országok is. Erre a modellre jellemző, hogy tervszerű, következetesen megvalósított lépésekből áll. Ennek lépései a következők: 1. Jelentős beruházás az oktatásba, képzésbe 2. Kívülről jövő tőkebefektetés (Japán esetében amerikai tőke, a többi ország esetében elsősorban japán beruházások) 3. Sok olcsó munkaerőt kívánó, egyszerű iparcikkek gyártása 4. Beruházás és nyersanyag-igényes nehézipari termékek gyártása (pl. hajó) 5. Nagy szaktudást igénylő csúcstechnológiai termékek gyártása 6. Tőkekivitel, új kutatási eredmények előállítása, a K+F szektor nagy jelentősége Így tehát kialakult egy négypólusú világgazdaság: USA, Nyugat-Európa, Japán és Szovjetunió. Az 1970-es évektől megindult ennek a rendszernek a válsága. Az 1973-ban bekövetkezett kőolaj válság során a kőolaj ára egy év alatt négyszeresére nőtt, mert – több ok mellett az arab–izraeli konfliktus miatt – az OPEC megemelte az olaj árát. A növekvő olajárak miatt a világpiacon pénzbőség lett, így a kihelyezhető hitelek olcsóbbá váltak. A volt szocialista ország ebben az időszakban adósodtak el. Később a kamatok növekedése miatt hitelválság alakult ki, amely több országnak gazdasági válságot okozott. A kőolaj árának növekedése átalakította a gazdaságot is. Kisebb olajfelhasználás, technológiai és technikai fejlődés jellemezte elsősorban a nyugati oldal fejlődését. A szocialista világ zártabb gazdaságaiban ez a változás nem ment végbe, így jelentős gazdasági fejlettségbeli különbség alakult ki a két blokk között. Ez a válság (más okok mellett) 1990-re a szovjet blokk összeomlásához vezetett. 1991-ben megszűnt a Szovjetunió, a kisebb államokban is megszűnt szocialista gazdasági-társadalmi rendszer. Így a négy pólusból három maradt, s kialakult a jelenlegi hárompousú világgazdasági térszerkezet, a Triád.

18

1.4. lecke: A kereskedelem és a tőkemozgások irányai a világgazdaságban, a nemzetközi integrációk A kereskedelem és a tőkemozgások fő irányai Az utóbbi évtizedben a világkereskedelem volumene gyorsan növekszik. Az 1990-es évek elején ez a növekedés 5% körül alakult, míg 1997-ben a növekedés már 7,7% volt. A kereskedelem növekedése nagyobb mint a termelés növekedése. A világ kereskedelmének nagy része a Triád három pólusa bonyolítja le. A Triád pólusainak egymás közötti kereskedelme a világforgalom 11,6%-át teszi ki. A kilencvenes években a Triád az összesített világexportból 60%-kal részesedett. Ez a részesedés az EU-n belüli kereskedelmet nem számítva is 46,4%-volt (Tóth szerk. 2002). A három pólus kereskedelmi mérlege eltérő. Japán jelentős külkereskedelmi akttívummal rendelkezik. Gazdasági fejlődését elsősorban a jelentős export bevételekre építette, s mindmáig az egyik legfontosabb exportőr termékekben és tőkében egyaránt. Az Egyesült Államok külkereskedelmi mérlege hosszú idő óta jelentős mértékű deficitet mutat. Ebben jelentős szerepet játszik, hogy a Japánnal és Kínával folytatott kereskedelme rendkívül nagy passzívumot mutat. Az Európai Unió külkereskedelmi mérlege szintén deficites, ha a világ egészét nézzük. Az Amerikai Egyesült Államokkal folytatott kereskedelem enyhén deficites, általában kiegyensúlyozottnak tekinthető. Napjainkban a világ exportjában egyre nagyobb a jelentősége a délkelet-ázsiai kistigris országoknak, valamint Kínának. A tőkeáramlásoknál két alapvető típust különböztethetünk meg: a kereskedelem teremtő és a kereskedelem helyettesítő tőkebefektetéseket. A kereskedelem teremtő befektetések jellemzője, hogy a monopolkapitalizmus korában jelent meg az anyaország és a gyarmatok viszonylatában. A perifériákon hozott létre exportképes ipari vállalkozásokat, amelyekkel megteremtődött a kereskedelem az anyaország és a gyarmatok között. A centrum térségekből a perifériák felé irányult, pl. Nagy-Britanniából a gyarmatokra, a XIX. század végén. Igaz, hogy korszerű technológiát, ismereteket közvetített a gyarmatokra, de nem okozott az ottani gazdaságban dinamikus fejlődést, mert csak egy szűk rétegét érintette. Ilyen kereskedelem teremtő beruházásnak tekinthető a Japánból a „Kis tigris” államokba, az EU-ból egy afrikai országba, az USA-ból Kínába történő befektetés is. (Ezek a leggyakoribb viszonylatok napjainkban. A kereskedelem helyettesítő beruházások lényege, hogy a vámfalakkal védett piacokon ruház be. Pl. Japán befektető beruház Európában, így termékére nem rakódnak rá azok a vámok és illetékek, amelyek Japán importként megjelennének, hanem integráción belüli terméknek 19

minősülnek. Jellemző, hogy ez a befektetési típus a centrumtérségek egymás közötti kapcsolataira jellemző. Főleg Japán igyekezett az utóbbi évtizedekben ilyen módon egyre nagyobb szeletet hasítani az Európai Unió és az USA piacából. Nemzetközi integrációk Az utóbbi évtizedek egyik legjellemzőbb világgazdasági folyamata a gazdasági és politikai integrációk kialakulása. Az integrációkban a tagországok nagyobb belső piacokhoz jutnak, gazdasági térhez jutnak. Az integrálódásnak több szintjét ismerjük, a regionális konzultatív szervezetektől egészen a politikai unióig, ami a legteljesebb integrációnak tekinthető, amit jelenleg a világon csak az Európai Unió képvisel. Az alábbiakban az integráció mélységének sorrendjében bemutatjuk az egyes integrációs típusokat. A regionális konzultatív szervezetek a tagállamok laza együttműködése. Tanácskozásaikon közös programokat és gazdasági prognózisokat készítenek. Nagyszámú tagállamaik nagy földrajzi területet fednek le, így mélyebb integráció kialakítása nem is reális. Példák: Ázsiai– Csendes-óceáni Gazdasági Konferencia – APEC (Ausztrália, Brunei, Chile, Dél-Korea, Fülöp-szigetek, Honkong, Indonézia, Japán, Kanada, Kína, Malajzia, Mexikó, Oroszország, Pápua Új-Guinea, Peru, Szingapúr, Tajvan, Thaiföld, Új-Zéland, USA, Vietnam. A másik fontos szervezet az ASEAN – Délekelet-Ázsiai Országok Együttműködése (Brunei, Fülöpszigetek, Indonézia, Kambodzsa, Laosz, Malajzia, Mianmar, Szingapúr, Thaiföld, Vietnam). A preferenciális vámövezetben a tagállamok kölcsönös kedvezményeket biztosítanak egymásnak kétoldalú egyeztetésekkel.

kereskedelempolitikai

A szabadkereskedelmi társulás tagjainak területén az áruk korlátozás nélküli áramlása valósul meg. A kívülálló országokkal szemben a tagországok saját vámpolitikájukat folytatják. Példa: NAFTA – Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás (Kanada, USA, Mexikó). A vámunió az az integrációs szint, amit már a gyakorlatban is valódi integrációnak nevezhetünk. A kívülállókkal szemben közös vámokat és kereskedelempolitikát érvényesítenek. Példa: MERCOSUR – Déli Közös Piac (Brazília, Argentína, Paraguay, Uruguay). A közös piac keretei között az áruk és a szolgáltatásokon szabad kereskedelmén túl megvalósul a tőke és a munkaerő szabad áramlása is. Erre példa az EU megalakulása előtt az Európai Közösség volt. A gazdasági és monetáris unióban megtörténik a közös piac létrehozásán túl a gazdaságpolitikák integrálása, a közös intézmények létrehozása (pl. közös jegybank). Ezekhez kapcsolódik a közös pénz bevezetése. Ez a fajta integrálódás napjainkban az Európai Unióban zajlik.

20

A legfejlettebb, legelmélyültebb integráció a politikai unió. Ekkor már a hatalom és a törvényhozás egységesítése is megtörténik, ami már az egyes államok államiságának a lényegébe történő beavatkozásnak tekinthető. Közös hatalmi szervek és a közös törvények valamennyi állam polgáraira kötelezőek. Jelenleg ilyen magas szintű integrációval csak az Európai Unió rendelkezik.

21

2. fejezet: A NÉPESSÉG FÖLDRAJZA

2.1. lecke: A demográfia főbb mutatói, az ezekkel kimutatható földrajzi különbségek A népességrobbanás, a népesedési ciklus Az emberiség napjainkra benépesítette a Földet. A népesség térbeli elhelyezkedésével, demográfiai folyamatainak, migrációjának (mozgásának) jellegzetességeivel, az egyes térségek demográfiai eltéréseivel a népességföldrajz foglalkozik. Az emberi faj elterjedésének legfontosabb jellegzetessége napjainkban, hogy a lélekszám robbanásszerűen növekszik. A népességszám változását elsősorban azzal az időtartammal mérjük, amely alatt a lakosok száma megduplázódik. Ezt a duplázódási időt nevezzük népesedési ciklusnak. Az emberi történelem hajnalán a duplázódáshoz szükséges idő akár több ezer évet is igénybe vehetett. Egyes kutatások szerint a Föld népessége Kr.e. 10000-ben 6 millió fő lehetett (Tehát a mai Szlovénia népességének felet meg), s a lélekszám megkettőződéséhez 8369 évre volt szükség. A gyors növekedés a modern korban indult meg. Bár a Föld lakóinak számát a korábbi évszázadokra vonatkoztatva csak becsülni tudjuk, de a növekedés mértéke viszonylag pontosan megmondható. A 16. század elején bolygónk lakóinak száma mintegy 450 millió lehetett. Ahhoz, hogy ez a szám megduplázódjék, s meghaladja a 900 millió főt, mintegy 300 évre volt szükség, vagyis a 19. század kezdetére érte el ezt a létszámot az emberi faj. A 19. és 20. században az emberiség lélekszámának növekedése rendkívüli mértékben felgyorsult. Ekkortól beszélhetünk robbanásszerű növekedésről, hiszen nem csupán növekedett, de a növekedés tempója is gyorsult ebben az időszakban. Így az 1800. év után a népesedési ciklus 120 évet, majd 50, a 20. század végén pedig már csak 30 évet vett igénybe. A Föld lakóinak száma 2000-ben lépte át a 6 milliárd főt. Ez a gyors változás komoly problémákat vet fel. A növekvő lélekszámú emberiség ellátásához egyre több élelmiszerre van szükség. Ez még önmagában nem lenne baj, mivel a Föld erőforrásai képesek eltartani a jelenleginél nagyobb lélekszámú emberiséget is. Gondoljunk csak a fejlett országok mezőgazdaságának hatalmas termékfeleslegére. (A becslések erre vonatkozóan nagyon sokfélék: van aki 7,5 milliárd főre, de van aki 150 milliárd(!) főre teszi bolygónk eltartóképességét.) A probléma az elosztásban jelentkezik. Eleve a legnagyobb népszaporulattal rendelkező térségek olyan területeken találhatók, ahol a természeti környezet nem alkalmas mezőgazdasági művelésre (pl. Afrika elsivatagosodó területei, Száhel-övezet), vagy máshol a jó természeti adottságok kihasználását akadályozzák a primitív mezőgazdasági technikák, így nem jut elegendő élelem a nagy lélekszámú népesség számára. Másrészt azonban a puszta létfenntartáson túl kérdés, hogy a meglévő népesség milyen szinten van ellátva. Ha a fogyasztást biztosítani is tudjuk, de kérdés, hogy meg tudunk-e birkózni a fogyasztás következményével, a növekvő környezetszennyezéssel? Ha a világ népességének ma szegénységben élő döntő többsége a

22

mai gazdag országok polgárainak színvonalán fogyasztana, az egyrészt lényegesen nagyobb mértékben igénybe venné a Föld erőforrásait, másrészt hatalmas környezeti terheléssel járna. Az 1970-es évek előrejelzései a lélekszám növekedését csak egyre gyorsuló ütemben tudták elképzelni. Napjainkra tudjuk, hogy a folyamat nem ennyire egyértelmű. A robbanásszerű növekedés az utóbbi években lassul. A növekedés továbbra is gyors, de a növekedés tempója csökken. A jelenlegi előrejelzések optimistábbak, mint a korábbiak, s ezek szerint a 21. század közepére a Föld lakóinak a számát mintegy 9 milliárd főre tehetjük jelenlegi ismereteink alapján. Vélhetően a növekedés mintegy 15–18 milliárd főig fog tartani, majd ezt a lélekszámot elérve az emberek száma stagnálni fog. A robbanásszerű folyamat tehát természetes úton lassul, s valószínűleg valamikor a távoli jövőben megáll. A születés, a halálozás és a természetes szaporodás mérése A születések és a halálozások számát általában évente közlik a statisztikai hivatalok. Ezeket az adatokat megvizsgálhatjuk településenként, vagy a települési adatokat összeadva bármely nagyobb területi egységre (pl. megye, ország, kontinens vagy az egész Föld). Így megmondhatjuk, hogy az adott településen (vagy pl. országban) hányan születtek, illetve hányan haltak meg az adott évben. A születések és halálozások különbségeként megkapjuk a természetes szaporodás mutatóját. Itt megismerjük, hogy természetes úton (a vándorlások nélkül) milyenmértékben változott az adott település vagy terület lakossága. Amennyiben nőtt a lakosságszám, tehát a születések száma magasabb volt a halálozásokénál, akkor természetes szaporodásról, ha csökkent emiatt a lakosság, vagyis a halálozások száma magasabb volt a születésekénél, akkor természetes fogyásról beszélhetünk. Ahhoz, hogy a különböző időszakok vagy különböző települések, területek születési, halálozási, szaporodási mutatóit összehasonlíthassuk, általában 1000 főre vetítve (ezrelék) adjuk meg azokat, s a mutatót születési, halálozási avagy szaporodási rátának nevezzük. Vagyis, ha egy 28375 lakosú településen az elmúlt évben 512 gyermek született, akkor a születési ráta: (512/28375)*1000=18,04 Napjainkban a világ jelentős részén találkozunk természetes szaporodással. A legnagyobb (20 ezrelék körüli) értékekkel a Közel-Keleten, Közép-Amerikában, Afrikában találkozhatunk. Magyarországon ezzel szemben természetes fogyást tapasztalhatunk 1981 óta. Az ország bizonyos területein találunk olyan településeket, amelyek esetében természetes szaporodás mutatható ki. Általában a legrosszabb körülmények között élő falvak egy része (pl. Északkelet-Magyarország kis falvaiban, másrészt pedig a jó helyzetben lévő fiatal, városok körüli agglomerációs településeken. A többi község, város általában természetes fogyást mutat.

23

A természetes szaporodáshoz hasonlóan mérjük a vándorlást is. Az oda- és elvándorlás mutatóit hasonlóan számítjuk, mint a születési és a halálozási rátákat. A két érték különbsége pedig a vándorlási nyereség vagy veszteség lesz. Hasonlóképpen vizsgálhatjuk a világ országainak vándorlási egyenlegét, vagy Magyarország településeinek, térségeinek vándorlási egyenlegét. Jellemző, hogy vándorlási nyereséggel a világon a fejlett országok rendelkeznek (Nyugat-Európa, USA), vagy olyan szegény országok, ahova a szomszédos szegény országokból menekülnek át az emberek valamilyen katasztrófa vagy üldözés elől (pl. Zaire). Vándorlási veszteséggel pedig a szegény országok rendelkeznek. Magyarországon belül a vándorlás fő iránya a központi térség és a nagyobb városok körül térség. Jellemző a városokból kiáramlás a város körüli településekre (szuburbanizációról részletesen a 3. fejezetben olvashatunk). Így vándorlási nyereséggel rendelkeznek a városok körüli agglomerációs települések, míg a távolabbi kis falvak, valamint városaink, beleértve Budapestet is, vándorlási veszteséget könyvelhetnek el. Természetes szaporodás a Föld országaiban (1994) 1994

Természetes szaporodás ezrelék 30 felett 20 - 30 10 - 20 0 - 10 0 alatt

24

(22) (72) (61) (48) (15)

Természetes szaporodás a Föld országaiban (2004)

Termésetes szaporodás 2004 ezrelék 30 to 34 20 to 30 10 to 20 0 to 10 -65 to 0

(7) (55) (67) (71) (18)

Vándorlási különbözet a Föld országaiban (2004)

Vándorlási különbözet 2004 ezrelék 20 < 10 - 20 5 - 10 0- 5 -50 - 0 -50 >

25

(12) (6) (16) (97) (83) (4)

Népességszám változás a Föld országaiban évtizedenként 1964-1974

1974-1984

1984-1994

Népességszám változás %

Népességszám változás %

40 felett 30 - 40 20 - 30 10 - 20 0 - 10 0 alatt

40 felett 30 - 40 20 - 30 10 - 20 0 - 10 0 alatt

(21) (56) (57) (34) (47) (3)

1994-2004

Vándorlási különbözet Magyarország településein 1999–2003 között

Vándorlási különbözet 1999-2003 Fő/1000 lakos 40 - 590 20 - 40 0 - 20 -10 - 0 -30 - -10 -630 - -30

A népesség felosztása kor szerint, a korfa 26

(763) (387) (546) (260) (497) (681)

(21) (56) (57) (34) (47) (3)

Az egy területen vagy egy országban élő népességet feloszthatjuk kor szerinti csoportokra. A legegyszerűbb bontás esetén a népességet három korcsoportra bontjuk: A 0–14 évesek a gyermekkorúak, a 15–59 évesek az aktív korúak, míg a 60 év felettiek alkotják az idős korúak csoportját. Természetesen ennél részletesebb bontásokat is alkalmazunk. Lehet 5 életévenként, vagy akár egy életévenként is csoportokra bontani a népességet. A népesség nem és kor szerinti bontását grafikonon ábrázolva kapjuk az ún. korfát. A korfából leolvasható a férfiak és nők száma (aránya) az egyes korévek (máskor korcsoportok) szerint. Sokat elárul egy térség vagy ország népességéről a korfa alakja. Leolvashatunk információkat a népesség múltjáról (jelentős születésszámok, halálozások egyes korcsoportokban), de következtethetünk a jövőbeni konfliktusokra is (Feltüntethetők még az özvegyek, elváltak száma is.) Az olyan társadalmakban, ahol sok gyermek születik (pl. fejlődő országok) a korfa fiatalodó, széles az alapja, s piramis jellegű az alakja. Fiatalodó korfa (Afganisztán 1997)

Az ilyen típusú társadalmakban veszélyes, hogy a nagy számú gyermek szegénységben él, s a jövő évtizedekben a munka nélkül lévő aktív korosztály száma nagy lesz. A korfák másik jellegzetes típusa a fordított piramis alakú öregedő korfa. Ekkor kevés a gyermek, a korfa alapja keskeny, s felfelé szélesedik. Öregedő korfa (Magyarország 1997)

27

Ilyenkor már középtávon az a veszély fenyeget, hogy a sok időskorúra kevés aktív korú fog jutni, ami a társadalombiztosítás válságát is előidézheti: rossz lesz az eltartott/eltartó arány. Ilyen típusú Magyarország korfája, de a legtöbb nyugat- és közép-európai országé is. A kiegyenlített vagy stagnáló korfa többé-kevésbé egyenletes. Ehhez legalább 2,3 gyermeknek kell jutnia egy nőre átlagosan. Stabil szociális hálóval rendelkező országokban találkozhatunk ilyen korfákkal, mint pl. Svédország. Stabil, stagnáló korfa (Svédország 1997)

28

2.2.lecke: A hosszú és rövid távú demográfiai folyamatok A népességszám hosszú távú változása. A demográfiai átmenet modellje Jelen alfejezetben a népességszám hosszú távú változásaival, annak törvényszerűségeivel foglalkozunk. Azokat a demográfiai változásokat (a születések, halálozások számában, a lélekszámban bekövetkező változásokat) nevezzük hosszú távúnak, amelyek több generációnyi idő alatt mennek végbe, tehát történelmi léptékűek. Mint a korábbiakban (2.1. fejezetben) láttuk, az emberiség lélekszámának növekedése természetes úton lassul, majd a jövőben megáll. Bármely fajta élőlény egy területen élő csoportja (populációja) rendelkezik egy, az egyedek számát természetes úton befolyásoló mechanizmussal. A lélekszám egy bizonyos szintjénél a növekedés lassul, majd megáll, esetleg csökkenésbe fordul. Az emberiség esetében sincs ez másként. A népesedés növekedésével foglalkozó legkorábbi elméletek közül a leghíresebb T. Malthus munkássága, aki esszéjében („Tanulmány a népesedés törvényéről” – 1789) a 18. század végén lefektette, hogy a népesség lélekszáma mértani haladvány szerint növekszik, míg az élelmiszertermelésé csak számtani haladvány szerint. Következésképpen az emberek számának emelkedése előbbutóbb megállni, majd csökkenni fog. Az emberiség létszámának hosszú távú változását leíró modern, s mind máig gyakran idézett elmélet a demográfiai átmenet modellje, melyet a 20. század közepén dolgoztak ki amerikai kutatók. A modell a születések és halálozások számának, illetve a kettő különbözetének, a természetes szaporodásnak a változását vizsgálja hosszú távon. Megállapítja, hogy hosszabb időszak alatt a születések és a halálozások száma egyaránt lecsökken, de nem egyszerre. Először a halálozások száma esik le, s ezt csak később követi a születések alakulása, így egy ideig a népességszám gyorsan nő, de később ez a növekedés megáll, majd a lélekszám stagnál. A lényeg, hogy a korábbi évszázadok során magas születési és magas halálozási számok mellett alacsony volt a népesség szaporodása, majd az átmenet végén alacsony születési és halálozási számok következtében ismét alacsony a természetes szaporodás, de a két stabil állapot között lezajlik egy népességrobbanás. Megfigyelték, hogy ez a folyamat minden emberi populációban végbe megy, legyen az egy kontinens, vagy az emberiség egésze. A folyamat tulajdonképpen a tradicionális társadalomból és gazdaságból a modern táradalomba és gazdaságba való átmenetet kíséri. Nyugat-Európában az ipari forradalommal kezdődött, s 20. század közepére történt meg az átalakulás, míg a harmadik világ több országa jelenleg e folyamat közepén tart. A demográfiai átmenet négy fő szakaszra bontható. Az első szakasz a tradicionális társadalom és gazdaság körülményei között tapasztalható. Ilyen Európában az ipari forradalom előtti időszak. Ekkor nagyon magasak a születési számok, egy családban gyakori 7–8 gyermek, de ennél több sem ritka jelenség. Ugyanakkor

29

magas a halálozások száma is. Különösen magas a csecsemő- és gyermekhalandóság, elsősorban a kezdetleges egészségügyi és higiéniás körülményeknek köszönhetően. Így a nagyszámú gyermekből csak kevés éri meg a felnőttkort, amikor maga is szülővé válik. A népességszám enyhén növekszik csak, sőt néha fogy. A második szakasz fő jellemzője, hogy a halálozások száma gyorsan lecsökken, miközben a születésszám magas marad. A halálozások csökkenése elsősorban a civilizáció vívmányainak, így a fejlődő egészségügyi ellátásnak, a biztos és rendszeres táplálkozásnak köszönhető. Elsősorban a csecsemő- és gyermekhalandóság csökken le, mivel a szülések nagy része már ellenőrzött körülmények között zajlik. Ez a változás akár néhány év alatt bekövetkezhet. Ezzel szemben a születések száma továbbra is magas marad, mivel azt elsősorban a hagyomány, a társadalmi környezet és elvárások szabályozzák, s csak több generáció alatt alakul át. Így a megszületett nagyszámú gyermek egyre nagyobb hányada tud felnőni, s maga is családot alapítani. Ez az örvendetes folyamat a lélekszám gyors növekedéséhez vezet, s kiváltja a népességrobbanás jelenségét. A harmadik szakaszban a születések száma is csökkenni kezd, s megközelíti az ekkor már alacsony halálozási számokat. Az átmenet folyamatában most értünk el a leglényegesebb változáshoz. Nagy kérdés, hogy minek következtében hagynak fel az emberek a hagyományos nagycsaláddal, s vállalnak kevesebb gyermeket. A közhiedelemmel ellentétben a gyermekszám csökkenése hosszú távon az anyagi jólét növekedése mellett következett be. Hiszen a leggazdagabb országokban is alacsony a gyermekvállalási kedv (lásd pl. Németország). A fejlődő születésszabályozási módszerek csak segítik a gyermekek számának csökkenését, de nem alapvető okai annak. Igazi okként a társadalom és a gazdaság átalakulását, s ezen keresztül a nő és a gyermekek családban betöltött szerepének változását nevezhetjük meg. A tradicionális társadalomban a gyermekek szocializálása, belenevelése a társadalom korabeli gazdasági viszonyaiba viszonylag kis költséggel megoldható volt. A népesség nagy része a mezőgazdasághoz kötődött, s gyermekek a családi gazdaságban már kis koruktól fogva részt vettek, s ennek során 17–18 éves korukra elsajátították azt a képességet, hogy önállóan meg tudjanak élni. A modern társadalomban ez már lényegesen költségesebb folyamat. A gyermek beintegrálása a társadalomba lényegesen hosszabb ideig, tart, s nagyobb terhet is jelent a család számára. A nők szerepének megváltozása kapcsán említést kell tennünk arról, hogy ma már a nők többsége munkát vállal, tehát kevesebb idő marad a család számára, másrészt ma már természetes – ellentétben a korábbi korokkal – hogy a nők tanulnak, karriert építenek, így lényegesen kitolódott az első szülés életkora. Ma már nem ritka, hogy 28–30 éves korban születik az első gyermek, míg néhány évtizeddel korábban ez az életkor általában 20 év alatt volt. Így mindenféleképpen csökken a megszülhető gyermekek száma. Mindezek következtében átalakult a társadalmi értékrend is, s a fogyasztói társadalom elsőszámú értékévé a gazdasági erő, a fogyasztás mennyiségi és minőségi jellemzői váltak, s így a sok gyermek vállalása gyakran inkább ellenérzést vált ki a táradalomból, semmint

30

támogatást, a gyermekeknek juttatott anyagi javak ellenére társadalmunk szemlélete nem nevezhető „gyermekbarátnak”. A kis gyermekszám valódi okai ezek, az átalakult társadalmi jellemzők, s a társadalmi elvárások. A negyedik szakaszban elértünk egy új, stabil helyzetbe, amikor már alacsony a születések és a halálozások száma egyaránt, csekély a népességnövekedés (esetleg fogyás mutatható ki). A népesség létszáma a bemutatott folyamat során jelentős mértékben megnőtt. Ez a demográfiai átmenet Európában már lényegében lezajlott a 19. században (kivéve kisebb térségeket, illetve népcsoportokat, mint pl. az albánok), s a világ többi részén valamely szakaszában tart. India és Kína a hetvenes években, Afrika bizonyos országai jelenleg vannak a nagy népességnövekedés korszakában, a második szakaszban. Dél-Amerika, India jelenleg már a harmadik szakaszban van, de Európa már a negyedikben. Rövid távú demográfiai jelenségek A rövid távú demográfiai jelenségek olyan változások a halálozási vagy születési számokban, amelyek egy generációt érintenek, egy-két éven át, vagy annál rövidebb ideig léteznek. Ezek közé tartozik a halálozás számának hirtelen megnövekedése járványok vagy háborúk miatt. A születések számának változása több ok miatt is bekövetkezhet. A születések elmaradás jellemző pl. háborúk idején. Markánsan megjeleni ez az esemény a magyar statisztikában az első világháború négy évében. A születések számának rövid távú növekedése több ok miatt is bekövetkezhet. Így a háborúkat követő ún. „baby boom” miatt, vagy politikai, szociális ösztönzés miatt. A születések számának rövid távú változásáról azt mondja ki Sundt törvénye, hogy ezek a változások egy generáció múlva megismétlődnek, majd generációnként csökkenő mértékben újra jelentkeznek. Ez elfogadható, hiszen egy nagyobb létszámú generáció szülőkorba érkezése esetén a megszülető gyermekek száma is több lesz.

31

2.3.lecke: Magyarország népesedésének története A honfoglalástól a II. világháború végéig A magyar honfoglalók 3–400.000 fős serege hasonló lélekszámú szláv népességet talált a Kárpát-medencében. A lassan növekvő népességszám első vesztesége a tatárjárásnak köszönhető. Az üresen maradt alföldi területekre (Bihar) ekkor költöztek be román lakosok a hegykeretből. Dél-Erdélyben és a Felvidéken német (szász) lakosok telepedtek meg, míg az Alföldön Kunok. A 15. században a török előrenyomulás elől menekülő szerbek telepedtek meg az Alföld déli részein és a Duna mentén (Szentendre, Ráckeve) Mindezek közben folytatódott a népességszám lassú emelkedése, s a 15. század végére a lakosságszám elérte a 3,5 millió főt (Horvátország nélkül). A török hódítás következménye a jelentős népességveszteség az ország középső és déli részein. Ezen területek nagy része a halálozások és az elköltözés miatt lakosság nélkül maradt. A 15. sz. végétől a 18. sz. elejéig a népességszám stagnál, tehát elmarad a természetesen várható népességnövekedés. A török alatt elvesztett népesség pótlására a 18. században megindulnak a betelepítések. A népességpótlás főleg az ország déli területein (Alföld, Dél-Dunántúl) fontos. Külföldről német, az ország északi részéből szlovák telepesek költöznek a pusztán maradt területekre, összesen mintegy 1 millió fő. E folyamatoknak köszönhetően a Kárpát-medencében a magyarok aránya 35–38%-ra csökkent. A 19. század elején még a tradicionális társadalomra jellemző magas (40 ezrelék körüli) születési és halálozási arányok tapasztalhatók Magyarországon, de az évszázad utolsó harmadában az ország belép a népességrobbanás szakaszába – ekkor ér ide a demográfiai forradalom. A nagyarányú népességnövekedés és a gyenge urbanizáció miatt a vidék válsága alakult ki, ami elindította az első jelentős kivándorlási hullámot. Ekkor vándorolt ki a tengerentúlra mintegy 2,1 millió fő (a mai Magyarország területéről 340 ezer fő), akik közül csak 600 ezer tért vissza. Az országon belül is jelentős volt a vándorlás: a peremterületekről a medence-közepi térségek felé, az északi területekről déli irányba. A 19. században a nemzetiségi viszonyok a magyarság javára változtak az országban. Elsősorban a más nemzetiségűek asszimilációja miatt a 20. század elején a magyarok aránya elérte az 50%-ot. Az I. világháborúban a harctéri áldozatok mellett jelentős népességveszteséget jelentett az elmaradt születések száma is. Ez legalább százezer fővel csökkentette az adott korosztály létszámát. A háború után, a békediktátum hatására megindult a bevándorlás az elcsatolt területekről az ország megmaradt részei (főleg Budapest) felé.

32

Az etnikai viszonyok megváltoztak: a megmaradt ország területén a magyarság meghaladta a 90%-ot. A II. világháború hatásai között már nem jelenik meg a születések elmaradás olyan markánsan, mint az első világháborúban. Ezzel szemben a harctéri áldozatok mellett jelentős a polgári áldozatok száma is, összesen mintegy 420 ezer fő, valamint hasonló nagyságrendben csökkentette a népességünket a holocaust, s 80–100 ezer főt deportáltak a Szovjetunióba. A halálozások és elhurcolások mellett a háború bűneihez sorolhatók még az áttelepítések is: a német nemzetiségűek kitelepítése, a csehszlovákiai magyar lakosok áttelepítése. Népszámlálások Magyarországon (a jelenlegi országterületre számítva a korábbi időpontokban is) Forrás: KSH. Év

Eszmei időpont

Népesség

1000 férfira jutó nő

1869

1869. december 31.

5 011 310

1019

1880

1880. december 31.

5 329 191

1035

1890

1890. december 31.

6 009 351

1027

1900

1900. december 31. 24 óra

6 854 415

1005

1910

1910. december 31. 24 óra

7 612 114

1007

1920

1920. december 31. 24 óra

7 986 875

1062

1930

1930. december 31. 24 óra

8 685 109

1044

1941

1941. január 31. 24 óra

9 316 074

1043

1949

1949. január 1. 0 óra

9 204 799

1081

1960

1960. január 1. 0 óra

9 961 044

1073

1970

1970. január 1. 0 óra

10 322 099

1063

1980

1980. január 1. 0 óra

10 709 463

1064

1990

1990. január 1. 0 óra

10 374 823

1081

2001

2001. február 1. 0 óra

10 197 000

A demográfiai válsághoz vezető út szakaszai A második világháborút követő időszakban bekövetkező „baby boom” után a születések száma csökkent. A 20. század második felének demográfiai folyamatai egyértelműen az átmenet utolsó szakaszára utalnak. Az elkövetkezendő évtizedek során Magyarország 1981-re eljutott a demográfiai válság állapotába, vagyis olyan helyzetbe, amikor a halálozások száma tartósan meghaladja a születések számát. Ennek az útnak a szakaszait mutatjuk most be Sárfalvi beosztása alapján.

33

1949–1956, a Ratkó korszak. Ez a szakasz az ötvenes évek diktatúrájának idejére esett. Nevét Ratkó Anna miniszterről kapta, aki meghirdette kampányát a születések számának növelése érdekében. Betiltották az abortuszt, s erőteljes politikai céllá tették a gyermekek számának növelését. 1950 és 1953 között valóban jelentősen növekedett a születések száma. Mindemellett csökkent a halálozások száma, elsősorban a rendszeressé tett egészségügyi ellátás miatt. 1957–1962 között jellemző volt a születések számának visszaesése. Ez jellemző azokra a szituációkra, amikor a politikai nyomás megszűnik: tehát a korábbi politikai akarat ellenkezője, vagyis a születések számának csökkenése következik be. (Így volt ez 1989, a romániai diktatúra megszűnése után is.) A halálozások száma tovább csökkent. A szakasz elején, az 1956-os forradalom demográfiai hatásaként jelentkezett, hogy mintegy 200 ezer fő hagyta el az országot, zömében fiatal, képzett ember. Az 1963–1975 közötti időszakban javult az életszínvonal Magyarországon. Eleinte a születések számának lassú, majd a hetvenes évek elején gyors növekedése következett be. A gyors növekedés oka az volt, hogy ekkor értek szülőképes korba a Ratkó korban született nagyobb létszámú generáció, ráadásul ekkor került bevezetésre a GYES, ami tovább növelte a gyermekvállalási kedvet. Ugyanakkor a halálozások számának stagnálása majd növekedése tapasztalható. Ennek oka az életszínvonal emelkedése mellett a másodi gazdaság kialakulása, a többletmunka lehetőségének bevezetése lehetett. 1976–1981 között megfordult a trend: gyorsan csökkent a születések száma, s a halálozások száma növekedett. 1981 volt az első év, amikor a halálozások száma magasabb volt a születések számánál, s így kialakult a demográfiai válság. 1981 óta nem volt olyanév, amikor a születések száma meghaladta volna a halálozások számát. A kilencvenes évektől a halálozások száma csökken. Az évtized végén a születések számában némi emelkedés következett be (Ratkó unokák), de természetes szaporodás ekkor sem, s várhatóan a közeljövőben sem lesz tapasztalható Magyarországon.

34

3. fejezet: A TELEPÜLÉSEK FÖLDRAJZA A településföldrajz a társadalomföldrajz egyik ága. Vizsgálja a települések elhelyezkedésével kapcsolatos térbeli jelenségeket, − a települések kialakulását; hol, s miért éppen ott alakultak az emberek lakóhelyei, − a települések és a földrajzi környezet kapcsolatát (milyen földrajzi törvényszerűségek segítik az egyes települések növekedését, fejlődését, míg mások visszamaradását), − a települések között kialakult térbeli kapcsolatokat. A vizsgálatok ugyanakkor a településen belüli földrajzi törvényszerűségeket is vizsgálják: − Hogyan, s miért alakulnak ki a településen belül az egyes eltérően használt, eltérő arculatú településrészek, − Milyen törvényszerűségek szerint rendeződnek el az eltérő településrészek, − Hogyan változnak a településrészek funkciói, arculata, s mindezt milyen társadalmigazdasági folyamatok előzik meg, illetve milyen átalakulások követik. Jelen tárgy keretében nincs mód a településföldrajz teljes vizsgálati palettáját bemutatni, így csak annak egy fontos szeletével, a városok földrajzával ismerkedünk meg. 3.1. lecke: Az urbanizáció folyamata A település fogalma Az emberi faj tulajdonsága, hogy társadalmi lényként településekben él. Mendöl Tibor, a magyar településföldrajzi kérdéseket összefoglaló művében publikált definíciója szerint településen értjük egy ember vagy embercsoport lakóhelyének és munkahelyének térbeli együttesét. Lakóhely az a hely, ahol egy ember vagy embercsoport a maga testi épségének és anyagi javainak megvédése céljából alkalmas módon berendezkedik. Munkahely az a hely, ahol egy ember vagy embercsoport a maga szükségleteinek megszerzése céljából tevékenységet folytat. A települést egy rendszernek tekinti Tóth József definíciója, amely szerint a település a földrajzi környezettel szoros kölcsönhatásban élő társadalmi, gazdasági és műszaki struktúrák rendszere. A település fogalmának modelljeként egy tetraédert ábrázolt (ábra), mivel ez az idom fejezi ki a legjobban a négy szféra kapcsolatát: bármelyiket megváltoztatjuk, vagy megváltozik, az összes többi változását vonja maga után.

35

A Jelmagyarázat: ABD= társadalmi szféra

D

BCD= gazdasági szféra ACD= műszaki szféra ABC= természeti szféra

B

C Tóth József tetraéderes település modellje (Forrás: Tóth szerk. 2002). A város fogalma A települések sorából ki kell emelnünk a várost. Pontosan definiálni a városi településeket nehéz, mivel többféle értelmezése van a szónak. A települések lélekszámának nagysága nem fejezi ki a városi rangot (bár a városok általában népesebbek, mint a falvak), hiszen találunk a világban néhány száz lakosú várost, s 25 milliós metropoliszt egyaránt. A városias településarculat sem biztos, mivel számtalan kisvárosunk mutat falusi arculatot, földszintes házakkal, sőt Észak-Európában vagy Észak-Amerikában találhatunk elszórt faházakból álló városi településeket is. Közigazgatási értelemben az a település számít városnak, amit várossá nyilvánítanak. Évről-évre, Magyarországon a Belügyminisztérium a jelentkező nagyközségek sorából kiválasztja azokat, amelyeket várossá nyilvánít. A településföldrajz természetesen ennél mélyebben vizsgálja a város fogalmát, s dönti el egy településről, hogy városnak tartja-e vagy sem (természetesen a közigazgatási várossá nyilvánítások alapját is ilyen jellegű, kutatók által végzett elemzések adják). A településföldrajz értelmezése szerint a város legfontosabb jellemzője, hogy saját lakosságán túl más települések lakosságát is ellátja olyan szolgáltatásokkal, amelyek a városban találhatók meg, tehát központi jelleggel bír. Mendöl definíciója szerint a város funkciótöblettel rendelkező, térségi szerepkört betöltő település. Funkciótöblettel rendelkezik, mivel nem csupán a mindennapi élethez szükséges alapfunkciókat látja el, hanem annál magasabb rendűeket is, s más települések lakói számára is, s térségi szerepkört tölt be, mivel minden város esetében definiálható az a térség, amely számára szolgáltat. A városias arculat (pl. magas házak), s a bonyolult, osztott térbeli szerkezet, morfológia (különbözőképpen 36

használt városrészek) csupán másodlagos jegyei a városnak: általában megjelennek, de nem feltétlenül fontosak a városi léthez. Az urbanizáció A városok kialakulása az emberiség történetében az ún. területi munkamegosztáshoz köthető. A megtelepült, földműves életmód, a fejlődő agrártechnika lehetővé tette, hogy az emberek a saját szükségletüknél többet termeljenek. Ennek következtében kialakult a csere, s a települések egy része már speciális tevékenységeket folytathatott, nem kellett feltétlenül a mindennapi élethez szükséges élelmiszert előállítaniuk. Egyes települések koncentrálták a társadalmi munkamegosztás során vezető szerephez jutott társadalmi csoportokat: egyházi személyek, katonák, adminisztratív vezető réteg, uralkodók stb. Ezek a települések lettek a városok. Mai ismereteink szerint első városaink a Kr.e. 6 évezredben jöttek létre (táblázat). A legrégibb városok. (Forrás: Schneider1973 alapján). Város

Korabeli ország

Mai ország

Keletkezésének körülbelüli időpontja

Jerikó

Kánaán

Jordánia

Kr.e. 5000 előtt

Ur

Babilónia

Irak

Kr.e. 5. évezred

Uruk

Babilónia

Irak

Kr.e. 5. évezred

Susa

Elám

Irán

Kr.e. 4000

Hierakonpolisz

Egyiptom

Egyiptom

Kr.e. 4000

Kis

Babilónia

Irak

Kr.e. 4. évezred

Nippur

Babilónia

Irak

Kr.e. 4. évezred

Már ekkor kialakult a városok alapvető szimbóluma: a városfal. A városfal a támadások elleni védelem mellett jelentős szimbólum értékkel bírt: jelezte a városi táradalom különállását a többi területektől. Egészen a modern korig az emberi társadalom elsősorban vidéki, falusi jellegű társadalom volt, a városokban csak a népesség kis hányada lakott, s általában ők kiváltságokkal is rendelkeztek. Egészen a modern korig ezt a státuszt jelképezte a városfal. A modern kor, a kapitalizmus a városok életében egy új jelenséget hozott: az urbanizációt. A szót magyarra kétféleképpen is lefordíthatjuk. Városodás fordításban arra utal, hogy a városok lakosságszáma az elmúlt két évszázadban rohamosan növekedett, s korábbi néhány százalékkal szemben mára a Föld lakóinak fele városokban él. Az urbanizáció szintje, tehát a városokban élők aránya természetesen eltérő országonként. Kicsi, fejlett országok esetében meghaladhatja a 90%-ot is (Hollandia, Belgium), de 20% alatt is maradhat (Mongólia). A lényeg tehát, hogy a szó elsődlegesen a városi lakosok számának és arányának növekedését 37

jelzi. Másodszor városiasodásként is fordíthatjuk, s ennek értelmében a nem városi térségek civilizációs szintjének a városihoz való hasonulásáról beszélünk. Itt nem csak a lakások komfortjára gondolunk, hanem a vidéken élő népesség életvitelére, foglalkozására stb., amelyek ma jóval közelebb állnak a városi lakosokéhoz, mint akár egy fél évszázaddal ezelőtt. A holland van den Berg és Enyedi György elméletei alapján az urbanizáció folyamata négy nagy szakaszra osztható: urbanizáció, szuburbanizáció, dezurbanizáció és reurbanizáció. Az elmélet a népességszám változását vizsgálja három különböző területen: a városok belső terében (magterület), a városok körül elhelyezkedő településekben (gyűrű), valamint az ezeken kívüli területeken. A magterületet és a gyűrűt együtt funkcionális urbánus régiónak nevezzük (FUR). 1. szakasz: urbanizáció, vagy városrobbanás A vidéki lakosok egy jelentős része a városokba költözik, s így a városok lélekszáma gyorsan nő. Még a gyűrű népessége is városokba áramlik. A városokban gyorsan nő a munkahelyek száma, amit a vidékről érkezők töltenek be. Ekkor tehát a városban tapasztalható a népesség és a munkahelyek számának növekedése, míg a városkörnyéki térben, a gyűrűben a népességszám csökkenése zajlik. Összesítve a FUR lakosságszáma nő. Ez a jelenség az angol ipari forradalom időszakában jelent meg először Angliában, ahol a korábban (már a középkorban) kialakult kisebb-nagyobb városok fogadták be a vidékről érkezőket. A vándorlás oka kettős volt. A népességrobbanás és a mezőgazdaság kapitalista átalakulása miatt a vidéki lakosság egy része létalapját vesztette, s a kialakult vidéki válság elől menekült a városokba. A városokban viszont a kialakuló tömegtermelő ipar számára szükség volt a munkáskézre, mivel a viszonylag kis létszámú polgárvárosok nem tudták kielégíteni a növekvő ipar munkaerő-igényét. Így a városok gyors növekedése lépett fel. Megfelelő tömegközlekedési eszközök híján a munkásoknak a gyárak közelébe kellett települni, s így kialakult a modern város új és nagy létszámú rétege, a munkásság. Magyarországon (hasonlóan Közép-Európa több országához) ez a folyamat a 19. század utolsó harmadában kezdődött, s elsősorban Budapestet (esetleg még néhány várost) érintette. Így a folyamat beindulása ellenére az agrárnépesség, vidéki népesség részaránya a lakosságon belül magas maradt. Az első világháború utáni válság miatt megszakadt az urbanizáció folyamata, s csak a második világháború utáni szocialista iparosítás kapcsán indult újra, s igazán nagy lendületet a hatvanas–hetvenes években vett. A korabeli városfejlesztés kezdetekben elsősorban az ipartelepítésre koncentrált, így a folyamat fő problémáját az okozta, hogy a lakossági infrastruktúra fejlesztése elmaradt a gazdaságfejlesztés mögött, tehát sokan nem tudtak a városokba költözni (lakás, ellátás hiányában), akik szerettek volna. Így kialakult egy kétlaki, napi vagy heti ingázó életmód a falvak és a városok között.

38

A gyors városnövekedés szakasza jelenleg a harmadik világ országaira jellemző. Rendkívül gyorsan játszódik le itt a folyamat. A világ legnagyobb városai ma már a fejlődő országokban találhatók (míg ötven évvel ezelőtt a fejlett ipari országok városai, pl. London, New York voltak az elsők lélekszámukat tekintve). A legnagyobbak már 20 millió lakosnál is többet tömörítenek (pl. Mexikóváros). A folyamatnak azonban ezekben az országokban nincs gazdasági alapja, csak a nagy vidéki nyomor elől menekülnek az emberek a kisebb városi nyomorba, s ez országonként csak egy-két nagyvárost érint. 2. szakasz: szuburbanizáció vagy relatív dekoncentráció Ebben a szakaszban a városi magterület népességnövekedése megáll, majd csökkenésbe kezd. Ekkor a városi lakosok egyre nagyobb számban költöznek ki a város környéki gyűrűbe, a közeli falusi településekre, így ott a lakosságszám gyorsan növekszik. A lakosok mellett egyre inkább tapasztalhatjuk, hogy a gazdasági szereplők (cégek, vállalkozások) is kitelepülnek a városok melletti területekre. Így ott nő a munkahelyek, szolgáltató egységek (pl. bevásárlóközpontok) száma. Összességében, ebben a szakaszban a FUR lélekszáma és munkahelyeinek a száma is nő. Mindennek hajtóereje, hogy a gazdasági növekedés miatt a városi ingatlanárak egyre magasabbak lesznek, a környezet minősége romlik, ezért a lakosok a jobb körülményeket biztosító, de elérhető árú telkeket, lakásokat a szomszédos településeken találják meg, a vállalkozások hasonlóképpen kedvezőbb árért tudnak telephelyet, irodát bérelni vagy vásárolni, ráadásul a növekvő közlekedési káosz közepette egy jobban megközelíthető, városperemi helyre kerülnek. A nagyobb városok körüli agglomerációban (pl. Budapest) jelentős népességnövekedés alakul ki, kis alközpontok jönnek létre (pl. Budaörs vagy Érd), amelyek már önálló életet kezdenek élni. Magyarországon a kilencvenes évek elejétől gyorsult fel ez a folyamat. Városaink népességnövekedése megállt, illetve csökkenésbe kezdett (az élen Budapesttel), míg a főváros és nagyobb városaink (Győr, Szeged, Miskolc, Pécs) körül kialakult az agglomerációs gyűrű, ahova megindult a lakosság, s vállalkozások kiköltözése. Mindez elsősorban közlekedési problémákat okoz, mivel a kiköltöző népesség általában jobb módú, s családonként akár több személygépkocsival is közlekedik. A kiköltözők megtartják városi munkahelyeiket, így a városokba történő ingázás egyre nagyobb közlekedési terhelést okoz. 3. szakasz: dezurbanizáció A dezurbanizáció során a lakosok költözési célja már a városi agglomeráción, a FUR-on kívül esik (a FUR népességnövekedése stagnál, majd csökken, a munkahelyek száma szinten marad). Megjelenik a távmunka, illetve a jó közlekedési lehetőségeknek köszönhetően a távoli ingázás. Ekkor már a város környéki tér, a gyűrű népességszáma is csökken, viszont a munkahelyek száma nő. A távolabbi kisebb városok népességszáma növekszik, s elsősorban a jobb módúak gyorsvasúttal vagy más eszközzel járnak be dolgozni a nagyvárosba. Ez a 39

jelenség elsősorban az Egyesült Államokban, illetve Nyugat-Európa nagyvárosi térségeiben tapasztalható. Budapest esetében részlegesen elindult ez a folyamat (de még nevezhetjük jellemzőnek), mivel a lakosságszám növekedése ma már átlépte Budapest agglomerációjának határait, lényegesen szélesebb a növekedéssel érintett terület, még a megyehatáron is jelentősen túlnyúlik, de a fő növekedés továbbra is az agglomerációban tapasztalható. 4. szakasz: reurbanizáció A reurbanizáció során a belső városi területek rehabilitációja következtében ismét a lakosság beköltözését tapasztalhatjuk. A leromlott városrészek felvásárlásával a befektetők vagy az önkormányzat lehetőséget teremtenek a régi épületek felújítására, vagy helyettük újak építésére. Az épületek mellett a közterek színvonalának javításával egy színvonalas belvárosi miliő alakítható ki, aminek nyomán ismét kelendővé válnak az itt található lakások, ingatlanok. Amennyiben egy, a korábbinál jobb módú réteg költözik az adott városrészbe, ezt a folyamatot dzsentrifikációnak nevezzük. Ilyen folyamatok (dzsentrifikáció, felújítás, rehabilitáció, újépítés) tapasztalhatók ma Budapest belső kerületeiben is. Így született újjá Ferencváros, Józsefváros egy része.

40

3.2. lecke: Városi funkciók, városhierarchia, városhálózat Városi funkciók és hierarchia szintek Mint az előző leckében megállapítottuk, a város olyan funkciókat lát el, amelyek nem találhatók meg minden egyes településen. Az egyes funkciók, szolgáltatások tehát besorolhatók egy hierarchiába aszerint, hogy mennyire gyakoriak. A legelemibb szintű funkciók szinte valamennyi településen megtalálhatók, mert a mindennapi élethez szükségesek. Ilyenek pl. az alapvető élelmiszereket árusító bolt, általános iskola, orvosi rendelő, kocsma, esetleg a posta. Ezek jelenléte (még ha több település együttesen használja is őket) nem emelik az adott községet városi rangra. Szakboltok (pl. számítástechnikai bolt, rövidáru vagy könyvesbolt), szakorvosi rendelés, okmányiroda, középiskola már csak településeink bizonyos hányadában fordulnak elő. Kórház, szülőotthon, múzeum vagy állatkert még ritkább. Klinikai szintű ellátással, egyetemmel rendelkező városaink száma már tíz alatt van. Vannak olyan funkciók, amelyek az országban csak egy helyen fordulnak elő, mint pl. a Parlament, a minisztériumok. Az előfordulási gyakoriság tehát egy hierarchikus sort állít fel a szolgáltatások között. Az előfordulás gyakoriságát két erő alakítja: − A különböző szolgáltatások rentábilis működtetéséhez különböző nagyságú igénybevevői körre van szükség. Egy kocsma megél az adott település keresletéből, de egy könyvesbolt számára már nem elég egy kistelepülés, hanem nagyobb lélekszámú településre és/vagy a vonzáskörzet keresletére egyaránt szükség van. Egy klinika vagy egyetem működtetése rendkívül költséges, tehát egy nagyobb régióban csak egy-kettőt lehet megtartani. − A másik oldalról, a fogyasztó oldaláról figyelembe kell venni az igénybevétel gyakoriságát (alapvető élelmiszert naponta veszünk, de mosógépet ritkábban), s részben ezzel összefüggésben azt a hajlandóságot, hogy az adott szolgáltatásért milyen messzire hajlandó elmenni az igénybevevő, illetve mekkora távolság megtételére kötelezhető a hatóságok, közigazgatás esetében. Így tehát minden funkció rendelkezik egy még elégséges vonzáskörzettel, illetve egy olyan maximális távolsággal, amelyen túlról már nem veszik igénybe. Az, hogy milyen gyakori funkciók találhatók meg egy településen, meghatározzák annak hierarchia szintjét. A lakosság egészséges ellátásához ezek megfelelő sűrűsége szükséges. Az alábbiakban, leegyszerűsítve a rendszert, négy városi hierarchia szintet mutatunk be, s azokat a funkciókat, amelyek ezeken a szinteken megtalálhatók, vagy szükségesek lennének a lakosság ellátásához. Természetesen a magasabb hierarchia szintű városokban az alacsonyabb

41

szintű funkciók szintén megtalálhatók. (Az alább felsoroltak természetesen példák, a felsorolást lehetne folytatni.) Térségi központ: egy járásnyi/kistérségi térség ellátását szolgáló kisváros szintje. Itt az alapvető funkciók mellett találhatók szakboltok, nagyobb élelmiszeráruház, orvosi szakrendelő, művelődési ház, színházterem, tanuszoda, piac, középfokú oktatás, okmányiroda, mentő- és tűzoltóállomás, rendőrörs, a nagyobbakban kórház, a mentőállomáson rohamkocsi, rendőrkapitányság is van. Megyei központ: egy megyényi területet ellátó középvárosok (megyeszékhelyek vagy más nagyobb városok). Itt már nagyáruházak, nagyobb, felszereltebb kórházak, felsőfokú oktatás, megyei hivatalok, színház is található. Regionális központ: több megyényi területet is ellátó nagyváros. A regionális szinthez köthető funkciók pl. a nagy egyetemek (tudományegyetemek, orvostudományi egyetemek) jelenléte, klinikai szintű kórházi ellátás, speciális kórházak, nagy szolgáltatói központok (pl. elektromos áram-, gáz-, vízszolgáltatás), nagy alapterületű szakáruházak, nagykereskedelmi központok. Főváros: az országban egyetlen helyen előforduló szolgáltatásokat összegyűjtő város. A közigazgatás, a kormányzat, a művészeti és tudományos élet, a gazdaság vezetésével kapcsolatos funkciókat tömöríti. Ezen szintek felett még található nemzetközi, illetve világvárosi hierarchia szint is, s ezekhez azok a városok tartoznak, amelyekben határon túlnyúló hatású funkciókat találunk (pl. nemzetközi szervezetek, transznacionális vállalatok székhelyei, jelentős turisztikai, kulturális értékek stb.). Az, hogy egy funkció egy hierarchia szinthez van hozzárendelve, illetve arra a szintre jellemző, nem jelenti azt, hogy alacsonyabb szinten időnként ne fordulna elő. Van kórház egészen kis városban is (pl. Zirc), azonban sok esetben működtetése nehézségekbe ütközik, vagy túlzott a kapacitás. A vonzáskörzet Ahogy a fentiekből láttuk, minden városi funkcióhoz tartozik egy vonzáskörzet, ahonnan a funkció igénybevétele érdekében a lakosok a városba mennek. A vonzáskörzet számára tehát fontos a város, mint szolgáltató központ, ugyanakkor a város számára is fontos a vonzáskörzet lakossága, mint fogyasztó, s nem utolsósorban mint munkaerő, hiszen az itt élők jelentős része a városban található munkahelyeken dolgozik, amelyek a vonzáskörzet munkaereje nélkül nem minden esetben tudnának működni. Ezek a funkciók tehát a városok körül kisebbnagyobb vonzáskörzeteket alakítanak, amelyeket összegezve a város komplex vonzáskörzetét kapjuk.

42

A vonzáskörzet tehát – Mendöl szerint – az a térség, amelyek települései/lakosai számára és helyett a város központi funkciókat lát el. A városok vonzáskörzetei felosztják a teret. A vonzáskörzeten belül több, különböző mértékben vonzott övezetet különíthetünk el. − Agglomerációs öv: itt az adott központ vonzása abszolút, a lakosok szinte csak ide járnak szolgáltatásokat igénybe venni és dolgozni. Az agglomeráción belül alközpontok is kialakulhatnak, amelyek városi funkciókat vesznek át (pl. Budapest agglomerációjában Budaörs), s ide már a nagyvárosi lakosok is kijárnak dolgozni. − Hegemón vonzás öve: az adott központ vonzása az uralkodó, a települések kapcsolatrendszere döntően a központ felé mutat, de egyes funkciók tekintetében már más központ gyenge hatása is kimutatható. − Domináns vonzás öve: a kapcsolatteremtések relatív többsége, viszonylag nagy hányada még az adott központba irányul, de több funkció esetében is más központ(ok), környező helyi kisközpontok jöhetnek szóba. − Átmeneti öv: ahol egyszerre több egyenrangú központ vonzása is érvényesül. Az országon belül az ilyen, összefüggő térségeket nevezzük belső perifériáknak, városhiányos területeknek, ahol a szolgáltató központok már távol vannak. Christaller-modell: a központi helyek elmélete Christaller, német geográfus a 20. század első felében elméletében felvázolta a központok elhelyezkedésének ideális mintázatát. Egy elméleti teret dolgozott ki, amelyben a települések közül egyesek kiemelkednek, s központtá válnak. Ezek ideális elhelyezkedésére világított rá Christaller. Kutatásai során úgy találta, hogy a hatszöges elhelyezkedés fedi le legkedvezőbben a teret, így ebből indult ki. Elméletének most a legalapvetőbb részét mutatjuk be. Három elméleti központhálózatot alkotott meg, amelyek más-más (kiskereskedelmi, közlekedési vagy közigazgatási) voltak ideálisak.

szempontból

A kereskedelmi elvű rendszerben a legsűrűbb a központok elhelyezkedése. Ennél sűrűbben nem lehet központokat elhelyezni, mivel akkor – legalább egyik határuk mentén – nem lenne közöttük alacsonyabb hierarchia szintű település. Ebben az esetben minden egyes kisebb település körül három központ is található, így a lakosok könnyen, a lehető legközelebb jutnak szolgáltatáshoz. Ebben az esetben a központ a saját lakosságát, s körülötte lévő hat kisebb település lakosságának 1/3-1/3 részét látja el elméletileg. Így az ellátott lakosság nagysága: 1+(6x1/3)=3. Ezért az ilyen típusú hálózatnak a K3 nevet adta. A szállítási vagy közlekedési elvű rendszer a szállítás szempontjából van optimalizálva. A központok száma itt kevesebb, de ha a központokat főútvonalakkal összekötjük, akkor valamennyi alacsonyabb hierarchia szintű település is beleesik a főútvonalakba, tehát az úthálózat így lehet a legrövidebb. Ebben az esetben a kisebb települések két központ közül 43

választhatnak, s elméletileg a szomszédos települések lakosságának fele-fele tartozik az egyes központokhoz. Így az ellátott lakosság nagysága 1+(6x1/2)=4, tehát a rendszer jele K4. A közigazgatási elvű rendszer esetében alapvető megkötés, hogy töredék település nem tartozhat egy központhoz, hanem csak egész (nincs olyan település, amelyiknek csak a fele tartozik pl. egy megyéhez). Így egy-egy központnak a körötte lévő teljes településeket kell ellátnia. Ebben az esetben a legritkább a központok száma. (Ennél ritkább elhelyezkedésnél lesz olyan kistelepülés, amely nem határos egy központtal sem.) Itt minden egyes központ 1+(6x1)=7 települést lát el, tehát a rendszer jele K7. Christaller ezeket a mintázatokat a különböző hierarchia szinteken újra megismételte (ezért szerepel a „K”, tehát „konstans” a rendszerek jelzésében), így egy bonyolult központ mintázatot kapott. Elmélete természetesen sematikus, így a valóságban sohasem fogjuk látni a városok, központok hálózatát. Az egyes térségek, országok központhálózatának vizsgálatára, javítására azonban alkalmas, így máig a földrajztudomány jelentős elméletei között tartjuk számon. K=3 „kereskedelmi elvű” rendszer

44

K=4 „szállítási elvű” rendszer

K=7 „Közigazgatási elvű” rendszer

45

3.3. lecke: A városi területhasználat törvényszerűségei Városökológiai modellek A városok általában különbözőképpen használt területekből, övezetekből állnak: központi üzleti, szolgáltató öv; különböző típusú és társadalmi státuszú lakóhely övek; ipari övezetek; közlekedési, nagykereskedelmi övezetek stb. Ezek az övezetek eltérő mintázatokat alkotnak az egyes városok esetében, de vannak törvényszerűségek, amelyek a kialakulásukra hatnak. Az ilyen törvényszerűségeknek a vizsgálatára vállalkozott a városökológia, amelynek három, ma már klasszikus modelljét mind a szociológia, mind a településföldrajz gyakran használja. Az első közülük E.W. Burgass és R.E. Park „koncentrikus” modellje. Az 1920-as években Chicago fejlődését vizsgálva rajzolták fel a városok, s így elméletileg más városok térbeli mintázatának modelljét. Elméletük szerint egy városban a különböző jellegű területek koncentrikusan követik egymást. A központban a CBD (Central Business District) található, amelyre jellemző a szolgáltató szektor (bankok, üzletek, közigazgatás, irodák stb.) túlsúlya. E körül található egy átmeneti öv, amely tipikusan a 19. századi iparosítás helyszíne volt, majd később leromlott, s így gyáraknak, üres telephelyeknek, rossz minőségű lakásoknak ad otthont. Harmadik övezet a munkásság lakóhely öve (kékgallérosok). Ez az övezet tipikusan az átmeneti öv gyáraiban dolgozó munkavállalók számára készült. Kívül a felsőbb osztályok lakóhely öve helyezkedik el (fehérgallérosok), ahol középosztálybeli családok élnek. Legkívül, a város peremén túl a kertvárosok, ingázó települések, szuburbiák találhatók, amelyek családi házas övezetek, s a középosztály lakhelyéül szolgálnak. Hozzá kell tennünk, hogy az elmélet megállapításai sok igazságot tartalmaznak, az övezetek leírása általánosságban érvényes, de nem helyezkednek el mindig teljes koncentrikus körben. Ez a kifelé növekvő lakóhelyi státusz általánosságban inkább Amerikában érvényes. Az európai városokban a belső, történelmi városrészek, s az azokat körülvevő zöldövezeti területek általában a legmagasabb státuszú lakóterületek (pl. Buda). H. Hoyt szektorális modelljében korrigálta az egyes övezetek elhelyezkedését. Úgy találta, hogy az egyes övezetek nem koncentrikusan, hanem szektor (körszelet) szerűen helyezkednek el a városban. A magas státuszú lakóhelyek szektorálisan mutathatók ki, s ezek a szektorok az idők folyamán a városok pereme felé tolódnak el. Az ipar, s a nagykereskedelem szektorai pedig a fő közlekedési bevezető vonalakat követik. A vasutak mentén telepednek meg a raktárak, a szállításigényes iparágak, s ezeket leromlottabb lakónegyedek veszik körbe. C.D. Harris és E.L.Ullmann többmagvú modelljében szakít azzal az eddigi felfogással, hogy a városban egyetlen központi magot feltételez. A város térbeli növekedésével párhuzamosan különböző magterületek alakulnak ki, amelyek egy-egy funkció ellátására szerveződnek: 46

közigazgatási, ipari, szolgáltatási stb., esetleg az egy-egy etnikum által lakott városrészek is önálló kis központot hoznak létre. A telekárgörbe A városi terület, a városok telkeinek eltérő használatát a telkek árának változására vezethetjük vissza. Egy méregdrága belvárosi telken nem éri meg paradicsomot termelni, mivel a paradicsom piaci áránál lényegesen hatékonyabban hasznosíthatjuk azt, ugyanakkor hiába olcsó egy külvárosi ingatlan, nem létesíthetünk benne exkluzív ruhaboltot, mert nem lesz akkora vásárlórétegünk a környéken, mint a belvárosban, s hamarosan tönkremegy a vállalkozásunk. Megállapíthatjuk, hogy az egyes gazdasági, üzleti tevékenységek különbözőképpen érzékenyek a városon belüli elhelyezkedésre, tehát a térbeli haszongörbéjük meredeksége eltérő. Egyesek, pl. a banki tevékenység, vagy a drága ruhák boltja magas haszonnal kecsegtet, de csak a város olyan területén, ahol nagyon sok potenciális vevő megfordul, tehát a központban vagy az alközpontokban. Itt magas vételárat vagy bérleti díjat is hajlandó megfizetni a telekért vagy ingatlanért. Más tevékenységek, pl. a társasházak építése már kevésbé érzékeny az elhelyezkedésre, mivel a város több pontján is értékesíthetők ezek az ingatlanok (igaz, némiképpen eltérő áron), így nem a legdrágább telkeket választják ki erre a célra, hanem minden övezetben a kicsit „árnyékban” levőket. Ezzel szemben a paradicsomtermeléssel ugyanakkora jövedelemre számíthatunk, ha drága telken műveljük, mint ha a város peremi kiskertben (viszont az első esetben elmarad a drága telek hasznosításából származó jövedelmünk). Így tehát a kereslet és a kínálat, valamint a város különböző részein az egyes üzleti tevékenységekkel elérhető remélt hasznok alapján különböző ingatlanárak alakulnak ki. Az elméleti telekárgörbe az egyes tevékenységek haszongörbéinek felrajzolásával, azok metszéspontjainak összekötésével alakítható ki. A görbe lefutása általában igaz, de a valóságban a város egyes pontjai (pl. forgalmas kereszteződések, lakóövezetek központjai) módosíthatják azt, s kisebb csúcsokat okozhatnak a görbében. A közgazdász Alonso szerint a városon belüli, a tevékenységünk helyének szánt telek kiválasztásakor két törekvés érvényesül: az első a telephellyel kapcsolatos költségek minimalizálása, másrészt a várható bevétel maximalizálása. Vélhetően, minél drágább, minél magasabb költségű egy telek, annál magasabb bevételre tehetünk szert. Van azonban egy pont (tevékenységenként máshol és máshol), ahol a telek költségei és az elérhető bevételek kiegyenlítik egymást, így az attól magasabb költségű helyen található telken ugyan nyilván magasabbak lennének a bevételek, de a költségek miatt már nem éri meg a vállalkozás számára. Így tehát a városban azt a helyet kell megkeresni, ahol még jelentős a haszon, de az ingatlannal kapcsolatos költségekkel egyensúlyban van. Ezt a pontot nevezi Alonso szuboptimális telephelynek.

47

A szegregáció, gettósodás A városban nem csak a gazdasági tevékenységek, hanem a különböző társadalmi csoportok (jövedelemtől, státusztól, etnikumtól, életkortól függően) is eltérő rendben helyezkednek el. Alig találunk olyan várost, amelyben ne lennének kimondottan gazdagok vagy vezető beosztásúak, értelmiségiek, szegények, idősek vagy valamely etnikum által preferált városrészek. Ezek kialakulása természetes, hiszen egy költözés során minden család – ha teheti – tudatosan választja meg azt a környéket, ahol lakást vesz vagy bérel. Így a lakáspiac élénkülése, a szuburbanizáció felerősíti az egyes társadalmi csoportok elkülönülését, a lakóhelyi szegregációt. Voltaképpen szegregáción azt értjük, amikor egy társadalmi csoport (pl. magasabb jövedelműek, etnikai csoport, diplomások, munkások, idősek stb.) tagjai egy városrészben magasabb arányt képviselnek az ott lakó népességből, mint amekkora az arányuk a teljes városi lakosságból. Így csoportjuk valamilyen oknál fogva ebben a városrészben koncentrálódik. Végletes a szegregáció, ha pl. egy városban lakó etnikai csoport valamennyi tagja egy városrészben lakik, s ott nem is nagyon él más csoporthoz tartozó személy. Ez azonban extrém állapot, különleges szegregáció többnemzetiségű városokban fordul elő, de ott is akkor, ha a két nemzetiség valamiért szemben áll egymással. Erre példa a koszovói Kosovska Mitrovica, ahol a kisváros egyik felében szerbek, a másikban albánok élnek, s a két nyüzsgő városrészt elválasztó folyó hídján alig van forgalom. A két csoport eltérő pénzzel fizet, s különböző gépkocsi-rendszámot használ. Összefoglalva tehát a szegregáció azt jelenti, hogy egy bármely ismérv szerinti társadalmi csoport egy városrészben nagyobb arányban van jelen, mint a lakosság összességében. Mindezektől különbözik azonban a gettó kialakulása. A gettó legfontosabb jellemzője, hogy nem csupán egyfajta népességet koncentrál, hanem saját törvényeket, társadalmi rendet alakít ki, amely eltér a többségi társadalom értékrendjétől, így attól elkülönül, abból kizárja magát, s egy saját, külön világot alakít ki. 1) A gettó kialakulásának első lépése, hogy egy városrészben kimondottan hátrányos helyzetű réteg aránya megnövekszik. Olyan rétegé, amely valamilyen oknál fogva (leggyakrabban etnikai okból, ezzel összefüggő alacsony képzettség miatt) munkaerő-piaci diszkriminációt szenved el, tehát elesik a legális jövedelmektől. 2) Ez a városrész gazdaságilag leértékelődik, a képzettebb rétegek elmenekülnek, a munkahelyek kivonulnak. 3) A lakáspiacon az itt lévő ingatlanok elértéktelenednek, így egy idő után az sem tud innen elköltözni, aki viszonylag jobb helyzetben van, hiszen egy itteni lakás áráért nem kap máshol megfelelő ingatlant. Az olcsó vagy értéktelen lakásokba ugyanakkor folytatódik a szegények további inváziója, s kialakul a slum, a leromlott, elszegényedett városrész. 4) A terület a közjavakból is egyre rosszabb mértékben részesül. Kevés beruházás érkezik ide, a közszolgáltatások egy részét kikapcsolják a felhalmozódó tartozások miatt. 5) Leértékelődik az épített környezet (ablakok, ajtók, tető hiánya, bódék építése), s a környezet általában (szemét). Ezzel párhuzamosan erősödik a kriminalizálódás, a bűnöző elemek jelenléte. 6) Kialakul az elzárkózó, „védekező” 48

szubkultúra, amely már sajátos kommunikációt használ, s a gettó lakossága kiválik a többségi társadalomból. A gettóból való kilépés az egyén számára nagyon nehéz, hiszen annak törvényeihez, kommunikációjához szocializálódott, míg a többségi társadalomban idegen. Az ilyen városrészek felszámolása a társadalom számára rendkívül nehéz és költséges, így sokkal jobban megéri a folyamat elején beavatkozni, s valamelyik korábbi fázisban megállítani a gettósodást.

49

3.4. lecke: Magyarország településföldrajza A magyar településhálózat kialakulása A Kárpát-medencében megtelepülő magyarság nem talált, s a kezdetekben nem is alakított ki jelentős városhálózatot az ország területén. Néhány főbb központ (Esztergom, Székesfehérvár, Veszprém, Buda) inkább megerősített központok voltak, s uralkodói, egyházi központ szerepükkel emelkedtek ki. Fokozatosan kialakultak az első vármegyei székhelyek is. Jelentős városhálózat azonban városi funkciók (kereskedelem) és jelentős számú városi polgárság hiányában, az első századokban nem jöhetett létre. Az igazi városfejlődés a 13. században indult meg. Az árutermelés, a csere jelentősebbé válásával növekedett a központi helyek szerepe. A tatárjárás ráirányította a figyelmet a kőfallal védett városok fontosságára. Mindezek mellett jelentős számban vándoroltak be az országba német ajkú telepesek (szászok), akik magukkal hozták városias kultúrájukat, s alapítottak városokat Dél-Erdélyben (pl. Brassó, Szeben) és a Felvidéken (Selmecbánya, Eperjes). Sok városunk ekkor nyerte el a királyi városi rangját, ami kiváltságokat jelentett. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a magyar városhálózat két alapvető városi rangot ismert. A királyi várost (civitas), amely rendelkezett a középkori városok kiváltságaival (lsd. 3.1 lecke), fal vette körül, s a feudális hierarchiától elkülönülve, a közösség adózott, széleskörű önkormányzati jogokkal rendelkezett. A másik típus a mezőváros (oppidum) volt. A mezőváros ugyanúgy a feudális hierarchia része volt, mint bármely más település. Lakói személyükben függtek a földesúrtól, s adóztak neki (a földesúr lehetett magánszemély, egyház vagy akár az uralkodó is). A többi település sorából valamilyen kiváltság emelte ki: piactartási jog, speciális termék – bor, só – kereskedelme. A nevében a mező tag arra utalt, hogy nincs fala, tehát nem rendelkezik a kiváltságos városok szimbólumával. Településhálózatunk következő nagy traumáját a török hódoltság okozta. A török által megszállt területen, de különösen az Alföld középső és déli részén a településállomány jelentős része elpusztult. Az elpusztult falvak lakossága egy-egy nagyobb településre menekült be, s így kialakultak az Alföldünkre jellemző, nagy határral rendelkező óriásfalvaink, melyek akár többezres, városokra jellemző lakosságszámmal rendelkeztek. A török kiűzése után a pusztán maradt területekre külföldről (németek), illetve az ország más területeiről (szlovákok) érkeztek telepesek. Az ő számukra mérnökileg megtervezett falvakat terveztek, illetve építettek (pl. Kübekháza). Az Alföld déli részén (Bácska, Temesköz) számos ilyen, szabályos – sakktábla alaprajzú – község található mind a mai napig is. Az Alföld másik jellegzetes változása a 19. század második felében következett be: a mezőgazdasági termelés változása, a jobbágyfelszabadítás következtében a nagyhatárú falvak egyre nagyobb mértékben tértek át az állattartásról a szántóföldi termelésre. Ez a fajta tevékenység már szükségessé tette, hogy a gyakran várostól messze elterülő földhöz közelebb

50

költözzön a termelő, s így felgyorsult az alföldi tanyák kialakulása, számuk növekedése. Ekkor alakult ki az Alföldre mindmáig jellemző tanyákkal körülvett óriásfalus településhálózat. (Hozzá kell tenni, hogy az alföldi óriásfalvakat mára várossá nyilvánították, de történelmi, települési szerepkörük miatt a településföldrajzban továbbra is használjuk rájuk ezt az elnevezést.) Az Alföld egyik ősi településtípusa az ún. „szálláskertes település” vagy „kétbeltelkes település”. Ennek legfontosabb jellemzője, hogy egy-egy családnak két telke volt a település belső részén. A középső területen egy lakótelek, ahol a család élt, s a külső övezetben egy „szállás”, ahol a gazdasági épületek, eszközök, állatok voltak elhelyezve. Ezek a települések érdekes kör alaprajzot vettek fel. Néprajzkutatók szerint ez a településforma az egykori nomád téli szálláshelyek alakjára és elrendeződésére vezethető vissza. Hajdúböszörmény térképén ma is látható a kör alakú, történelmi településközpont. A török által kevésbé érintett területeken, illetve középhegységi, dombsági területeinken megmaradt az aprófalvas településszerkezet, különösen Észak-Magyarországon és a Dunántúlon, pl. Zala megyében. Itt a falvak többsége 1000 fő alatti kistelepülés. Magyarország urbanizációjának fő történeti jellemzőit bemutattuk a 3.2. fejezetben. Itt most annyit tennénk ehhez hozzá, hogy a magyar városhálózat alakulását nagymértékben befolyásolta az első világháborút lezáró békediktátum, amely az ország jelentős részét, s vele együtt településeket is elcsatolt Magyarországtól. Az új határok az alábbiak szerint befolyásolták településeink, elsősorban városaink fejlődését: Az ekkor már milliós Budapest relatív súlya megnőtt az országon belül. A főváros egy nagyobb országterülethez alakult ki, valójában az egész Kárpát-medence központja. A kis területű országra viszont nyomasztóan, vízfejként települt rá. A szomszéd országokhoz kerültek nagyobb városaink, régióközpontjaink (Pozsony, Kassa, Nagyvárad stb.). Így Magyarországon mindmáig hiányzik a 300–500 ezer lakosú kategória. Pótlásukra a határ menti nagyobb városok (Debrecen, Szeged, Pécs, részben Győr) funkcionális erősödése volt a válasz, így ezek a települések lettek regionális központjaink. Városaink egy jelentős része elvesztette megyéjét, vonzáskörzetét, s emiatt visszafejlődött, vagy alacsonyabb hierarchia szintre került (pl. Sopron vagy Balassagyarmat). Ugyanakkor egyes megyeszékhelyek elcsatolása miatt az itt maradt megyerészek számára új városi központokat kellett létrehozni vagy fejleszteni (pl. Berettyóújfalu, Lenti, Komárom). Az urbanizáció második világháború utáni jellemzőit bemutattuk a 3.2. fejezetben. A településhálózat fejlesztése érdekében született 1971-ben az Országos Településhálózatfejlesztési Koncepció (OTK). A koncepció Magyarország valamennyi települését besorolta a településhierarchia valamely fokára: országos központtól a központi szerepkör nélküli településig bezárólag. Minden hierarchia szinthez meghatározta, hogy milyen szolgáltatásokat kell fejleszteni. Ezzel – végső soron – a városi szolgáltatások kiegyenlített elosztása volt a cél. A problémát a korabeli fejlesztési forráselosztási rendszer jelentette. A hierarchiában magasabban elhelyezkedő települések fejlesztése megoldott volt, viszont az alsó szintek 51

(kisvárosok, illetve a központi szerepkör nélküli falvak) nagyon kevés fejlesztési lehetőséghez jutottak, vagy egyáltalán nem fejlesztették őket, ami jelentős elvándorlást indított meg. Ugyanakkor a regionális és megyei központjaink modern városi arculata és szolgáltatásai ekkor alakultak ki (kórházak, közintézmények stb.), ami a fejlesztések javára írható. Ekkor erősödtek meg igazán regionális központjaink: Debrecen, Szeged, Pécs. (Győr nem rendelkezett minden, a regionális városokra jellemző funkcióval, így részlegesen töltötte be ezt a szerepet. Mára már a negyedik regionális központtá fejlődött.) Hasonlóképpen ekkor fejlődtek megyei jelentőségű városaink (megyei jogú városok). Ide tartoznak a megyeszékhelyek, valamint Sopron, Nagykanizsa, Dunaújváros és Hódmezővásárhely. A rendszerváltás utáni időszakban az általános gazdasági visszaesést városaink kevésbé érezték meg, illetve előbb kezdték meg a válságból való kilábalást. Még az ország szegényebb területein is (pl. Nyírség) korán megindult a nagyobb városok fejlődése. Jelentős problémával küzdenek azonban kisvárosaink, amelyek feladata egy kisebb térség ellátása. A szocializmus évtizedeinek forráselosztásánál hátrányba szorultak, így fejlődési alapjaik a rendszerváltás után is gyengék voltak. Napjainkban is nehézkes a fejlődésük, a gazdasági növekedés kevésbé érinti őket, mint a megyeszékhelyeket. Térségi központként számos olyan funkciót kell(ene) felvállalniuk, amely egy nagyobb térség számára nyújt szolgáltatásokat. Az általános forráshiány miatt azonban ezeket nem tudják, vagy nem megfelelő színvonalon biztosítani, s gyakran pl. egy-egy nagyobb intézmény működtetése rendkívül megterheli egy kisváros költségvetését. Ha minőségileg nem is, de számszerűen a magyar kisváros-állomány növekedését tapasztalhatjuk a kilencvenes években. Jelentős várossá nyilvánítási hullám indult el. Ennek köszönhetően 1990-ben 161 városunk volt, míg 2005 végén már 296. Nyilván, egyre kisebb településeket nyilvánítottak várossá, ezért ma már a városaink átlagos mérete (Budapest nélkül) lényegesen alatta marad a 20 ezer főnek. A városok számának növekedését a kisvárosokban a térségi funkciók odatelepítésének és/vagy fejlesztésének kellene követni. Szuburbanizáció Magyarországon A kilencvenes évektől a magyar városfejlődés legjellegzetesebb folyamata a szuburbanizáció megindulása, majd felgyorsulása. (A szuburbanizációról részletesen lsd. a 3.2. fejezetet!) Magyarországon az első nagyvárosi agglomeráció Budapest körül alakult ki. A hatvanas évektől a nagyvárosba áramlás célja elsősorban a főváros volt. Ekkora tömeget azonban a város nem tudott fogadni, sőt, a beköltözést adminisztratív úton is nehezítették. Így a vidékről „felköltözők” számára az agglomerációs települések nyújtottak lakhelyet. Gyors növekedésnek indultak a Budapest melletti falvak (pl. Érd), amelyek egy része később várossá vált. Mindenesetre így központi régiónkban sorra növekedtek fel az agglomerációs óriásfalvak, amelyek lakosságszáma meghaladta a 10 ezer főt (pl. Üllő). Már ekkor megindult, főleg az értelmiségiek körében, a kiköltözés a városból, elsősorban az 52

agglomeráció északnyugati területére (Szentendre, Leányfalu). Ez az időszak még a szuburbanizációt megelőző folyamatok közé tartozott, tehát a város lélekszám növekedés volt még a jellemző. A valódi szuburbanizáció a kilencvenes évektől indult be. Ekkor kezdődött meg a tömeges kitelepülés a fővárosból az agglomeráció településeire. Ennek következtében az évtized során a város több mint kétszázezer lakost vesztett, s évről-évre lényegesen többen költöznek el Budapestről, mint oda. A Főváros agglomerációjában megindult a városi alközpontok képződése, amelyek már önálló kisvárosként működnek, s az agglomeráció más települései számára is szolgáltatnak, illetve ahova jelentős számú munkavállaló jár ki naponta dolgozni a fővárosból. Ennek legjellemzőbb példája Budaörs. Itt már egy „poszt-szuburbán” fejlődésről beszélhetünk. A népességnövekedés már túlhaladta az agglomeráció határait, tehát közelít a dezurbanizációs szakaszhoz, ugyanakkor az agglomeráció lakosságszám növekedés tovább tart, ma már falvakban is nagy lakóparkok, illetve több száz lakásos beruházások épülnek. Így elmondható, hogy korábban a középosztály középső részét érintette a kiköltözés, de ma már a középosztály alsó része számára is lehetővé vált a kitelepülés. A különböző jövedelmű rétegek az agglomeráció eltérő övezeteibe költöznek, így megindult egy szegregációs folyamat: a legdrágább lakhelyek a budai oldalon, s ott is az északnyugati területen találhatók, míg a délkeleti részek a legalacsonyabb árral jellemezhetők. Ekkora költözési folyamat természetesen nem jár konfliktusok nélkül: a kistelepülések féltik falusi jellegüket, társadalmi szerkezetüket a beköltözőktől, így sok önkormányzat tiltja is a lakóparkok építését. A gyors népességnövekedést nem tudja követni a közszolgáltatások fejlesztése (óvoda, iskola, egyéb ellátások, útépítés), mivel az építkezés vállalkozói alapon történik, de a szükséges kiszolgáló egységeket az önkormányzatnak kell létrehoznia, fejlesztenie. Jelentős, s egyre növekvő problémát okoz a közlekedés: az agglomerációban élők jelentős részének munkahelye továbbra is Budapesten van, így a bejárást napi ingázással, gyakran személygépkocsival oldja meg. A közlekedési rendszerek nem voltak felkészülve ilyen gyors és nagymértékű terhelésnövekedésre. Vidéki városaink körül is megindult a szuburbanizáció a kilencvenes évek második felében, de különösen nagy jelentőséggel az új évezred elején jelentkezett. Leginkább érintett városaink Miskolc, Pécs, Győr, Székesfehérvár, de részlegesen ide sorolhatjuk még Zalaegerszeget, Szombathelyt is. A kiköltözés hajtóereje a vidéki térségben tapasztalható alacsonyabb telekár, illetve a városi építkezések hiánya a kilencvenes években. Így a városi lakások ára egy-két év alatt jelentősen megemelkedett (lakótelepi lakásoké is), s ezért az ott élők e lakások eladásával egy jelentős tőkéhez jutottak, ami elegendő volt kezdetekben egy, a korábbinál nagyobb és jobb minőségű lakás/ház építéséhez a szomszédos településen. A fent felsorolt konfliktusok ezekben a városokban is egyre inkább érezhetők. Itt azonban nem alakultak ki jelentős agglomerációs alközpontok, tehát a nehézségeket tovább növeli, hogy a növekvő agglomeráció minden terhét a központi városnak kell hordoznia.

53

Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy napjainkban a magyar városok lélekszáma csökken. A lakosságszám növekedése a város környéki településeken tapasztalható, mivel ide áramlik a népesség a városokból, és a csökkenő népességű távoli falvakból egyaránt. Ennek következtében a funkcionális urbánus régiók (FUR) növekedését tapasztalhatjuk.

54

4. fejezet: A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK FÖLDRAJZA

4.1. lecke: A természeti erőforrások fajtái és földrajzi elhelyezkedése A természeti erőforrások meghatározása Az ember mindennapi és gazdasági tevékenysége elképzelhetetlen a természet, a földrajzi környezet által nyújtott alapok nélkül. A gazdaság számára alapvető jelentőségű a természeti erőforrások jelenléte és készlete, felhasználhatósága. A világ gazdaságában egyre fontosabbá válik az erőforrások hasznosítható készleteinek megismerése, a készletekkel való gazdálkodás. A jelenlegi gazdaság a természeti erőforrásokkal pazarlóan bánik, ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy ezen erőforrások jelentős része nem termelődik újjá, hanem egy idő után elfogy. Így már az 1970-es években felfigyelt a világ a gazdasági fejlődés alapjául szolgáló erőforrások elfogyásának lehetőségére. A Római Klub első világmodellje kongatta meg a vészharangot. Azóta több ágazatban javult az erőforrások felhasználásának hatékonysága, alternatív erőforrásokat alkalmazunk, valamint a hagyományos erőforrások új készleteit fedezte fel az emberiség. Bizonyos ásványi anyagok, energiahordozók elfogyásának a lehetősége továbbra is fennáll, csak ez az idő későbbre tolódott. A hetvenes években ismert készletek, s a felhasználás akkori növekedési üteme alapján mára el kellett volna fogynia a kőolajkészleteknek, de pont a válságok sora arra késztette az emberiséget, hogy új technológiákat vezessen be, új készleteket tárjon fel. Bora Gyula meghatározása szerint természeti erőforrásokon azok a természeti (földrajzi) adottságok értendők, amelyeket az ember (a társadalom) a termelés adott fejlettségi szintjén, sajátos tulajdonságaiknál fogva anyagi szükségleteinek kielégítésére hasznosít. A fogyó és megújuló természeti erőforrások A természeti erőforrások két nagy csoportja aszerint tesz különbséget, hogy az adott erőforrás emberi léptékkel mért idő alatt újratermelődik-e vagy sem. Végső soron a fogyó erőforrások is folyamatosan termelődnek (ércek, szén, fosszilis anyagok), azonban keletkezési folyamatuk csak földtörténeti léptékben mérhető, akár több millió évet vesz igénybe, miközben az emberi fogyasztáshoz szükséges idő ennek szinte mérhetetlenül kis töredéke. A fogyó erőforrások tehát az ember számára véges, kimeríthető készletekkel állnak rendelkezésre a Földön. Sok millió év alatt felhalmozódott készleteiket az ember rövid idő alatt termeli ki, s hasznosítja, s így a környezetbe egy sor olyan anyagot juttat vissza nagy töménységben, amely a földkéregben hosszú idő alatt rakódott le, s ez jelentős környezetszennyezést okoz. Pl. a fosszilis anyagok elégetésével (kőszén, kőolaj) többek között évmilliók alatt lerakódott szén-dioxid jut vissza a légkörbe. A fogyó erőforrások között is két altípust különböztethetünk meg: egy részük a felhasználás során teljesen átalakul, „elfogy”, újabb felhasználása nem lehetséges. Ilyenek a fosszilis 55

energiahordozók, tehát a kőszénfajták, a tőzeg, a kőolaj és földgáz, továbbá a nem égő gázok, hasadó anyagok, ércek. Fontos tudni, hogy bizonyos felszín alatti vizek is fogyó erőforrásnak tekinthetők, mivel kitermelésük mértékével gyakran nem tart lépést a beszivárgás üteme, szennyezésükkel ugyanakkor akár az egész készlet is elveszhet. Ezért szükséges pl. a Kárpátmedence rétegvizeinek, termálvizeinek védelme. A fogyó erőforrások másik típusába az elméletileg vagy gyakorlatilag újrahasznosítható anyagok tartoznak. Így az ércből kivont fém, valamint több nemfémes ásvány használat után összegyűjthető, s egy részük bizonyos eljárások (olvasztás, tisztítás, őrlés stb.) után ismét felhasználhatóvá válik. A megújuló erőforrások használatuk ellenére a természet törvényei szerint az ember által érzékelhető idő alatt regenerálódnak. Különösen a megújuló energiaforrások felhasználása került előtérbe az utóbbi időben. Az Európai Unió célja, hogy az alternatív megújuló energiahordozók (szél, biomassza, tengerjárás, geotermikus energia) százalékos arányát növelje az energiatermelésen belül, s az ilyen irányú fejlesztéseket anyagilag támogatja is. Magyarországon is cél, hogy arányuk 2010-re elérje az 5%-ot. A kőolaj árának gyors növekedése újabb lendületet ad az ágazatnak, s a magas olajárak következtében a drágábban előállítható alternatív energia is gazdaságossá válhat. Ezen erőforrások egy részének használata azonban korlátozott. Egy bizonyos használati szint (túlhasználat) már károsítja az elérhető készleteket. A fa például megújuló energiaforrásnak tekinthető, azonban tervszerűtlen irtása nagyfokú környezeti károsodással jár, másrészt az újulat felnövekedési ideje lassabb, mint az irtás tempója. Pont a fa megújuló erőforrásként történő hasznosításában ma már jelentős előrelépést tapasztalhatunk. Megjelentek az ún. energiaerdők, ahol rendkívül gyorsan növő fafajták vékony törzsű, sűrű ültetvényei (nem hasonlítanak az „igazi” erdőre) géppel művelhetők, s néhány év alatt pótolhatók nagyüzemi módszerekkel. Ide, a csak korlátozottan felhasználható kategóriába tartoznak még az élővilág többi tagjai is, valamint a felszín alatti vizek bizonyos fajtái, pl. a karsztvíz. A megújuló erőforrások más fajtáira nem vonatkozik a túlhasználat tilalma, mert a felhasználás mértékétől függetlenül rendelkezésre állnak. Ilyenek a napenergia, a Föld belső hőjének felhasználásán alapuló geotermikus energia, a szél, a vízi energia, a hullámzás, tengerjárás (ár-apály jelenség), a tengeráramlatok mozgási és hőenergiája. A biomassza felhasználása a termeszthetőség miatt kevésbé korlátozott. A fent bemutatott energiaerdő mellett terjed a rossz minőségű mezőgazdasági területeken az energiafű termesztése, s már túl van a kísérleti stádiumon a repcéből előállított biodízel üzemanyag előállítása és hasznosítása is. A természeti erőforrások földrajzi elhelyezkedésének sajátosságai A természeti erőforrások egyes típusainak keletkezése csak bizonyos földrajzi körülmények között megy végbe. Tehát az egyes térségekben bizonyos erőforrások előfordulnak, bizonyosak pedig nem. Így elmondható, hogy a természeti erőforrások elhelyezkedése a 56

Földön egyenetlen. Természetesen erőforrásonként változik, hogy a Föld különböző térségeiben milyen gyakran fordul elő, hány helyen található meg hasznosítható mennyiségben és minőségben. A földrajzi elterjedtség szempontja szerint a természeti erőforrásokat az alábbiak szerint csoportosíthatjuk (Bora 2003): − ubiquitások: bárhol megtalálható erőforrások (pl. a levegő nitrogénje, víz) − gyakran előforduló erőforrások: a Föld számos térségében különböző mennyiségben és minőségben előfordulnak (pl. építőkövek, szénhidrogének, kőszénfajták, vasérc – ez természetesen nem jelenti azt, hogy valamennyi helyen az adott készlet gazdaságosan kitermelhető és hasznosítható.) − ritkán előforduló erőforrások: amelyek geológiai készletei csak kevés helyen ismertek. Ilyenek a nemes és ritkafémek (ón, molibdén, kobalt, wolfram) vagy akár az azbeszt. − egyetlen helyen található erőforrások: pl. kriolit, amely az alumíniumkohászathoz nélkülözhetetlen, csak Grönlandon fordul elő.

57

4.2. lecke: A fogyó erőforrások típusai és készletei A fogyó erőforrások típusai A fogyó erőforrások (ásványi nyersanyagok) közös jellemzője, hogy keletkezésükhöz hosszú, általában csak földtörténeti léptékben mérhető időre van szükség. Keletkezésük csak ritkán egy egyszeri esemény (pl. a bazalt a vulkánkitörés során kijut a felszínre, s ott megszilárdul), hanem egy hosszú folyamat eredménye. Ezeknek a folyamatoknak sok speciális feltétele van, ami a későbbi ásványi nyersanyag kialakulását vagy minőségét befolyásolhatja. Keletkezésük alapján az alábbiak szerint csoportosíthatjuk ezeket az erőforrásokat: Fosszilis nyersanyagok: ezek a nyersanyagok egykori élő szervezetek átalakult maradványai. A kőszén hajdani növények, fatörzsek, lágyszárú növények átalakulásával keletkezett. Általában dús növényzetű területeken az elhalt növényi részek olyan körülmények közé kerültek (pl. mocsárba), ahol átalakulási folyamataik oxigén jelenléte nélkül mehettek végbe. A mélység, s a mélyben töltött idő függvényében különböző minőségű szénné alakultak át. A legegyszerűbb változat, a tőzeg viszonylag rövid idő alatt képződik, akár a mocsár felszíne alatt. A lignit, valamint az egyéb kőszénfajták keletkezéséhez már egyre nagyobb mélység, hőmérséklet szükséges, s átalakulásuk több mint 10 millió év alatt megy végbe. A világ viszonylag nagy kőszén készletekkel rendelkezik. A ma ismert adatok alapján még kétszáz évig elegendő készletek állnak rendelkezésre, elsősorban az Egyesült Államok, Oroszország és Kína területén. Magyarországon szintén vannak jelentős kőszén mezőink. A szén energetikai felhasználását elsősorban az általa okozott jelentős környezetszennyezés nehezíti. A szén elégetésekor a légkörbe jutó kén felelős az ún. savas esőkért, amely több ipari vidék erdeit elpusztította (pl. Csehország és Németország határán). A fosszilis keletkezésű anyagok közé tartoznak a szénhidrogének. A kőolaj és a földgáz az egykor tengerekben élt egysejtű élőlényekből, planktonokból keletkezett. A nagy mennyiségű növényi és állati szervezetek a tenger fenekén összegyűltek, majd nagyobb mélységbe kerülve, levegőtől elzártan alakultak át szénhidrogénekké. A szénhidrogének a kőzetekben vándorolnak (migrálnak), míg egy megfelelő helyen (kőolajcsapda) nagyobb mennyiségben összegyűlnek. A kőolajcsapda általában olyan kőzetből áll, amely nem engedi át a szénhidrogéneket, „szigetel”. A magmatikus keletkezésű ásványi nyersanyagok jellemzője, hogy a Föld mélyéből felfelé áramló magma (a Földköpeny olvadt kőzetanyaga) a Földkéregben megreked, nem jut ki a felszínre, s kihűl. Kihűlése során egyrészt mélységi magmás kőzetek (pl. gránit) keletkeznek, másrészt kiválnak fémek ércei (réz, mangán stb.). A vulkáni anyagok esetében a magma kijut a felszínre, vulkáni működés formájában, s ott megszilárdul (pl. bazalt, riolit). 58

Az ásványi anyagok egy jelentős része üledékes keletkezésű. Ekkor a Föld valamely mélyedésében összegyűlő anyagok alakulnak át az évmilliók során. Ezek az összegyűlő anyagok származhatnak más elaprózott vagy elmállott kőzetből, talajból, de lehetnek mészvázú állatok is. A legismertebb ilyen anyagok a mészkő, a dolomit, a homokkő, valamint a bauxit. Az átalakult, más néven metamorf anyagok keletkezésének jellemzője, hogy valamely kőzet (legyen az üledékes, magmatikus, vulkáni) a jelentős tektonikus mozgások hatására nagy mélységbe kerül. Itt a nagy hő és nyomás hatására a kőzet különböző mértékben átalakul: megváltozik a szerkezete, ásványai átalakulhatnak stb., s egy új típusú kőzet keletkezik belőle. Ilyenek a palák, vagy a kategória legismertebb nyersanyaga, a márvány. Ezeket az erőforrásokat csoportosíthatjuk anyagi összetételük szerint is: Fémtartalmú ércek (pl. vasérv, rézérc, bauxit) Nem érces ásványok (pl. a porcelángyártás alapanyaga a kaolin, a márvány, bazalt stb.) Fosszilis anyag (kőolaj, földgáz, kőszén) A fogyó erőforrások készletei Fogyó erőforrásaink teljes készletét, vagyis azt a mennyiséget, ami a valóságban létezik belőlük a Föld kérgében, nem ismerjük, legfeljebb előzetes ismereteinkből becsülni tudjuk. Tehát a valóságban nyilván lényegesen több kőolaj vagy kőszén fordul elő a Földön, mint amekkora készletekről tudomásunk van. Ezeknek a készleteknek a jelentős része azonban nem hasznosítható az emberiség számára. A készletek egy része annyira kis mennyiségben, vagy rossz földrajzi helyen települt, hogy nem éri meg kibányászni, mivel nagyon magasak lennének a ráfordítási költségek. Másrészt a készletek minősége is változó, bizonyos esetekben a kinyerhető hasznos anyag olyan kevés vagy rossz minőségű, hogy azért lenne veszteséges a kitermelésük. Mindezek alapján a készletek vizsgálatánál két fő szempontot kell figyelembe vennünk: Egyrészt fontos, hogy milyen mértékig ismerjük az adott készletet. Vannak olyan mezők, amelyekről csak tudományos becslések léteznek. Vannak azonban, amelyeket már különböző eszközökkel felderítettek, bevizsgáltak, s pontos ismeretek állnak rendelkezésre róluk. Másrészt fontos szempont, hogy a jelenlegi világpiaci árak mellett érdemes-e az adott készletet kitermelni. Mekkora a kitermelés költsége és veszélyessége, valamint az anyag minősége milyen, mekkora hatékonysággal nyerhető ki belőle hasznos alapanyag. Mindezek alapján az alábbi készlet-kategóriákat különböztetjük meg: Erőforrás bázis Az adott ásványkincs egy tonnányi kőzetben található elemi mennyiségét grammban megszorozzák a földkéreg egy kilométer vastagságú tömegével. Ez tehát egy elméleti mennyiség, amelynek törvényszerűen léteznie kell a Föld kérgében.

59

Reménybeli készlet Létezését tudományos hipotézisek, a kőzetek, rétegek jellemzői, a terület kialakulásának múltja alapján tételezik fel. Pontosabb ismeretek megszerzéséhez, elhelyezkedésük és minőségük, mennyiségük ismeretéhez azonban még kutatásokra van szükség. Földtani készlet Olyan készletek, amelyekről geológiai, geofizikai vagy geokémiai ismeretek vannak. Marginális készlet Az időszak világgazdasági árai mellett gazdaságosan nem kitermelhető, de ismert készlet. A világpiaci árak emelkedése esetén ezek is bevonhatók a termelésbe. Műre való készlet Az ismert készlet adott időszakban gazdaságosan kitermelhető mennyisége, tehát az a készlet, amelyet jelenleg hasznosítani tudunk. A kőolaj A kőolaj szerepe a világgazdaságban megköveteli, hogy külön foglalkozzunk ezzel az ásványkincsünkkel, energiahordozónkkal. Mai kőolajkészleteink nagy hányada a földtörténeti középkorban (195–60 millió éve) létezett Thetys-tenger partjai mentén keletkezett. A legnagyobb lelőhelyek (Texas, Közel-Kelet, Közép-Ázsia) innen származnak. A kőolajok minőségét tekintve is jelentős eltéréseket találunk. A kőolajban található négy fő komponens (paraffin, intermedier, naftén és aszfalt bázisú) vegyületcsoportok aránya alapján eltérően használhatjuk fel a kőolajat. Vannak egészen könnyű, s rendkívül sűrű kőolajak. Ez utóbbiban nagy az aszfalt aránya. Fontos tudni, hogy a folyékony kőolaj mellett létezik még az olajhomok és az olajpala is, ahol a kőolajat a kőzetből kell kinyerni. Jelenleg ezek hasznosítása még nem gazdaságos. A különböző kőolajlelőhelyek kitermelési költsége eltér egymástól. A legmagasabb költséggel az északi-tengeri fúrótornyok által kitermelt kőolaj állítható elő (12–14 $/hordó). Ez az ún. Brent kőolaj, amelyhez a világpiaci árat szabják. (Ennél magasabb költségű mező kitermelése a jelenlegi kőolajár mellett nem gazdaságos.) A kőolaj árát a világpiacon egy hordóra vetítve határozzák meg (1 hordó=159 liter). A legmagasabb költséggel kitermelt Brent olaj és az alacsonyabb költséggel kitermelhető olajak közötti költségkülönbség a különbözeti járadék, amely a Perzsa-öböl környékén a legmagasabb. A Brent-olaj kitermelési költsége és a világpiaci ár közötti különbséget pedig monopoljáradéknak nevezzük, amelyet a mindenkori világpiaci viszonyok szabályoznak. Napjainkban a legjelentősebb készlet továbbra is a Perzsa-öböl környékén található. Jelentősek a készletek még a Mexikói-öböl körül (pl. Venezuela), Észak-Afrikában is. Mindemellett azonban egyre fontosabbá válik a Kaszpi-tenger mellékének kőolajkincse (pl. Azerbajdzsán, Kazahsztán), valamint a Szibériában található orosz készletek. E készletek legnagyobb problémája a szállítás, bár 2005 tavaszán elkészült a stratégiai jelentőségű

60

kőolajvezeték, amely Azerbajdzsánt köti be, Oroszország elkerülésével a világpiac vérkeringésébe. A kőolaj világkereskedelmének meghatározó hányadát a tizennégy kőolajexportáló államot tömörítő szervezet, az OPEC (illetve a tagállamai) tartják a kezükben. Ezek: Szaúd-Arábia, Irán, Irak, Kuvait, Katar, Líbia, Algéria, Nigéria, Gabon, Venezuela, Indonézia, az Egyesült Arab Emirátusok. A hetvenes évek elejére ezek az országok rendelkeztek Szovjetunió és az Egyesült Államok nélkül számított kőolaj-világkereskedelem 69%-ával. Így gyakorlatilag a legfontosabb energiahordozó felett monopolhelyzetben voltak. Az olaj felhasználása ugyanakkor gyorsan növekedett, s a világ gazdasága függő helyzetbe került ettől az egyetlen erőforrástól. Az első olajválság: Az 1973. évi arab–izraeli konfliktus következményeként az OPEC jelentősen megemelte az olaj világpiaci árát. Ekkor egy év alatt négyszeresére emelkedett az olajár. Ez világ akkori gazdasági berendezkedésének válságát idézte elő. Másrészt az emberiségben ekkoriban tudatosult (többek között a Római Klub elhíresült jelentésének köszönhetően), hogy a gazdaság addigi növekedését biztosító energia-bőség véges, a kőolaj készletek kimerülőben vannak (természetesen az akkori ismeretek szerinti készlet). Ez is hozzájárulhatott az energia árának emelkedéséhez. Az első olajválság után 1979-ben az iráni olajmunkások sztrájkja és az iszlám forradalom miatt esett ki a világpiacról Irán termelése, s az 1980-ban kitört Irak–iráni háború az 1978-as ár háromszorosára emelte az olaj árát. A válságok ugyanakkor egy új fejlődési pályára állították a világ gazdaságát. Az energia hatékonyabb felhasználását, új technológiák bevezetését ösztönözte az olaj magas ára. Másrészt az addig marginálisnak tekintett készletek kitermelése gazdaságossá vált, s új lelőhelyeket is felfedeztek (Mexikó, Nagy-Britannia, Norvégia selfterületei). Az új mezők felfedezésével és kitermelésével csökkent az OPEC nyomasztó részesedése a világpiacon. Bár a technológiák átalakultak, de a kőolajfogyasztás összességében nem csökkent. Sokáig, kisebb válságokkal a kőolajár csökkenésének lehettünk tanúi. Az ezredforduló után bekövetkező ismételt gyors emelkedést elsősorban a gyorsan növekvő fogyasztás indukálja (pl. Kína növekedése). Ez az újabb válság hozzásegítheti a gazdaságot ahhoz, hogy olyan technológiákat terjesszen el, amelyek segítségével elszakadhatunk a kőolajfüggőségtől, pl. a korábban csak drágán előállítható hibrid meghajtású autók ma már a realitás szintjére emelkedtek, s várható nagyobb számú megjelenésük. A készletek csökkenésével és a felhasználás növekedésével (különösen Kína gyors fejlődése miatt) a kőolajár további növekedése várható.

61

4.3. lecke: A talaj kialakulása és fajtái, a földértékelés A természeti erőforrások közül ki kell emelni a talajt, mint az emberiség történetének, s gazdaságának egyik legfontosabb bázisát. A talaj az alapja a növényi életnek, s ezen keresztül az emberiség élelmiszerellátásának. A talaj alapvető meghatározása és kialakulása A talaj a Földkéreg legfelső, termőképességgel rendelkező rétege. Ez a réteg elenyésző vastagságú a Föld kőzetburkához viszonyítva, de alapvető jelentőségű. Vastagsága sok helyütt csak néhány centiméter, s teljesen hiányozhat is. A talaj kialakulása a felszínen található kőzetek aprózódásával, s kémiai mállásával veszi kezdetét. A kőzetmálladék önmagában még nem rendelkezne termőképességgel. Ezt a humusz adja hozzá. A humusz a biológiai szervezetek (elsősorban a talajra hulló növényi részek) lebomlásával képződik. A kőzettörmeléken először alacsonyabb rendű szervezetek telepednek meg, amelyek elhullott részei a talajba kerülve létrehozzák a kezdetleges humuszt. A talajban élő mikroorganizmusok, valamint a férgek, rovarok, rágcsálók segítenek ezek lebontásában, átalakításában, a talaj szerkezetének lazításában. Így a kőzetmálladék és humusz keveredésével létrejön a talaj. A talaj is fejlődik, változik. A termőképesség fenntartásához szükség van a szervesanyag-utánpótlására, amit vagy a természetes növényzet, vagy az ember biztosít. A talajképző tényezők A kialakuló talaj fajtáját és minőségét alakítják az ún. talajképző tényezők. Ezek együttes hatása alakítja ki az adott földrajzi helyen megjelenő talaj jellemzőit. A talajképző tényezőket az alábbiak szerint csoportosíthatjuk: Földtani Az adott földrajzi helyen a felszínen lévő kőzetek alapvetően befolyásolhatják a talaj jellemzőit. A kőzet fizikai és kémiai tulajdonságai határozzák meg a talaj „alapanyagát”, hiszen ezek aprózódásával, mállásával jön létre a talaj. Domborzati A Föld felszínének domborzata elsősorban a lejtőszög miatt van hatással a talajra. A meredek lejtő meggátolja a vastag talaj képződését, hiszen a tömegvonzás miatt, a felszíni vizek és a szél pusztító hatása következtében vastag rétegű talaj nem tud kialakulni rajta. Ugyanakkor a napsugarak nagyobb beesési szöge miatt elősegíti a talaj kiszáradását. Éghajlati Az éghajlat legfontosabb hatása, hogy befolyásolja a talaj vízháztartását. A csapadék mennyisége és intenzitása, időbeli eloszlása fontos a talaj fejlődése szempontjából. Ha túl sok a csapadék, s az intenzív esők formájában esik le, akkor a talaj szervesanyagtartalmát gyorsan lemossa a mélybe. Ilyen például a trópusi esőerdők talaja, ahol a nagy mennyiségű növényi anyag ellenére a talaj termőképessége gyenge, s csupán a folyamatos, 62

nagy mennyiségű szervesanyag-utánpótlás miatt (folyamatosan hulló levelek) miatt termékeny. Az erdő kiirtásával egy-két év alatt elveszti termőképességét. Ahol jelentős a párolgás, kevés a csapadék, ott a növényzet is gyér, így kicsi a szervesanyag-utánpótlás, a talaj hamar kiszárad. Vízrajzi A térség vízrajza, az áradások, a belvíz, a gyorsan lefutó vizek miatt fontos a talajképződés szempontjából. Az áradások sok szerves anyagot terítenek szét az ártéren. A mocsaras területek, a belvíz ugyanakkor a szervesanyag lebomlását hátráltatják, kimossák a meglévő humuszt. Biológiai A talajban élő szervezetek a szervetlen anyagok, valamint az elpusztult szerves anyagok humusszá való átalakításáról gondoskodnak. A természetes növényvilág befolyásolja a talaj szervesanyag-utánpótlását. Antropogén Az ember a mezőgazdasági termeléssel csökkenti a talaj tápanyagtartalmát. A természetes vegetáció megszüntetésével (pl. erdőirtás) elősegíti a talaj lepusztulását, az eróziót. Ráadásul, az erdők kivágásával, valamint a szántóföldi növények betakarításával megszünteti azt a lehetőséget, hogy azok elpusztult részei a talaj szervesanyag-utánpótlását biztosítsák. A folyók szabályozása a folyó menti területek talajvízszintjét módosítja, sok helyütt csökkenti, máshol emeli. Ez a tevékenység okozta pl. a Duna–Tisza közén a szikes talajok elterjedését. A talajok csoportosítása és fajtái Azt, hogy egy területen milyen típusú talaj alakul ki, több tényező is befolyásolja. Ennek alapján a talajokat négy nagy csoportba sorolhatjuk. A zonális talajok kialakulására elsősorban az éghajlati talajképző tényező van nagy hatással. Mint a csoport neve is mutatja, a zonális talajok az adott éghajlati öv legjellemzőbb talajai. Az éghajlati öv nyilván szerepet játszik a talaj vízháztartásában, s a rajta kialakult vegetáció jellegében. Ilyen talajok pl. a barna erdőtalaj és a csernozjom, vagy feketeföld. A barna erdőtalaj Magyarország leggyakoribb, zonális talaja, leggyakrabban dombvidékeinken fordul elő. A csernozjom, más néven feketeföld a kelet-európai síkság zonális talaja. Jó vízháztartású löszön képződik elsősorban, nagyon jó termőképességű talaj. Bizonyos területeken Magyarországon is megtalálható, mint pl. a Mezőség vagy a Körös–Maros köze. A romtalajok valamilyen külső hatás miatt leromlott minőségű talajok. Nem érik el azt a fejlettségi szintet, amit az adott földrajzi hely éghajlata biztosítani tudott volna számukra. Általában az emberi tevékenység, antropogén talajképző tényező (erdőirtás, elárasztás), vagy a domborzat (túl meredek oldalon nem képződhet vastag talaj), vagy vízrajzi tényezők (pl. mocsár, vagy gyorsan lezúduló víz hatása) miatt nem tud végigmenni a talaj a talajképződés teljes folyamatán, vagyis romlik le a jó talaj. Ilyenek például a meredek felszíneken képződött

63

váztalajok, de ide sorolható a futóhomok is. Magyarországon az Alföld növényzetének török kori kiirtása miatt képződött futóhomok a Duna–Tisza közén. A kőzethatású talajok esetében a talaj képződésének alapjául szolgáló kőzet különleges tulajdonságai jelentősebben befolyásolják a képződő talaj jellemzőit, mint az éghajlati viszonyok. Ennek egyik legismertebb példája a rendzina talaj, amely a mészkőfelszínen keletkezik. Vékony, rossz vízháztartású talajok, gyenge termőképességgel. Magyarország mészkőhelységeiben (pl. a Dunántúli-középhegység mészkőfelszínein) gyakori. A víz hatása alatt képződött talajok kialakulását lényegesen több nedvesség alakítja, mint amennyi az adott hely éghajlati viszonyaiból eredetileg származna. Ilyenek pl. a réti talajok, amelyeket a folyóink mellett húzódó ártereken találunk meg. Ugyanebbe a csoportba tartoznak a szikes talajok, ahol a rossz vízgazdálkodás miatt az időnként magas talajvíz a talajban található sókat a felszínre mossa (nátrium-karbonát). Magyarországon, a Duna–Tisza közén a folyószabályozások után jelent meg ez a fajta talaj. A láptalaj olyan területen képződik, ahol az év nagy részében víz borítja a felszínt. Ilyen talajok találhatók pl. a Hanságban. A földértékelés A termőföld értékelése Magyarországon hagyományosan az ún. aranykorona-érték alapján történik. Ezt a mutatót a 19. században hozták létre, s az adott földterületen elérhető, lehetséges tiszta jövedelem értékét mutatja a korabeli pénzegységben. Az adózás alapjául szolgált ez a becslés. A hagyományos gazdálkodás keretei között tartósan nyerhető átlagtermések értékét vették alapul, amelyből levonták a gazdálkodás költségeit, valamint az átlagtermések alapján képzett összvagyon értékének 5%-os kamatát, és ezt minimális adómentes jövedelemnek tekintették. Ezt az értékelési rendszert még ma is használjuk. Modern értékelési rendszer a talajértékszám. Ez egy pontszám, amely a talaj minőségét fejezi ki. Az adott talajtípus pontértékéből a helyi rossz adottságok miatti levonások után a talaj termékenységét mutatja be. Minden talajtípusnak van egy előre megállapított pontértéke, s ezt módosítják pl. a rosszabb minőségű alapkőzet, alacsonyabb humusztartalom stb. A termőhelyi értékszám a talaj tulajdonságai mellett az adott földrajzi hely éghajlatát, a domborzat és a felszíni vizek módosító hatását is pontozza. Tehát a talajértékszámból még további pontokat von le pl. a meredek lejtő vagy a belvízveszély miatt.

64

5. fejezet: AZ IPAR ÉS A MEZŐGAZDASÁG TERÜLETI ELHELYEZKEDÉSE

5.1.lecke: Az ipar területi elhelyezkedésére ható természeti és társadalmi tényezők Az ipar, vagyis a szekunder fő gazdasági ágazat a természetben található javakat kitermeli és feldolgozza, alkalmassá teszi azokat az emberi szükségletek kielégítése számára, s ezzel anyagi termelést valósít meg. Jelen fejezetben azokat a természeti és társadalmi tényezőket tekintjük át, amelyek befolyásolják az ipar elhelyezkedését és koncentrációját a Földön. Ezeket a tényezőket két nagy csoportra, természeti és társadalmi tényezőkre bontjuk, s úgy vizsgáljuk. A természeti tényezők A természeti tényezők alapvetően befolyásolhatják az ipari termelés földrajzi elhelyezkedését. Ezek a tényezők történelmi léptékben többé-kevésbé változatlanok maradnak, hiszen a földrajzi elhelyezkedés (tengerek, folyók közelsége), az éghajlat nem változik gyorsan. Egy csoportjuk (fogyó erőforrások, vagy a szennyezéssel, túlhasználattal tönkretehető erőforrások) az emberi tevékenység hatására változhatnak. Az ipar elhelyezkedésére nem csupán az ásványkincsek lelőhelyei, hanem gyakran egy térség éghajlata, vízrajza, domborzata is hatással lehet. Az ipar területi különbségeinek vizsgálatánál tehát a természeti környezetet több szempontból is vizsgálnunk kell. Bizonyos esetekben (pl. posztóipar, sörgyártás stb.) a természeti környezet hatását nem a jelen körülményei között, hanem a múltban kell keresnünk. Sok ipari ágazat mára elszakadt attól a természeti függőségtől, amely a múltban a megtelepedését meghatározta, azonban a hagyományosan kialakult körzetek ettől függetlenül tovább élnek egy adott területen. A természeti környezet elemei tehát befolyásolják az ipar megtelepedését, de hatásuk mértéke függ a tevékenység jellegétől. A természeti feltételek egy része (főleg a technika fejlődésével) ma már helyettesíthető, így a történelem során lazulhat a termelés helyének függősége az adott természeti tényezőtől. A természeti tényezők közül az ásványkincsek és energiahordozók szerepét a gazdaságban már az előző fejezetben bemutattuk. Utaltunk arra, hogy ezek földrajzi eloszlása rendkívül egyenlőtlen, s több szempontból is meghatározzák az ipar elhelyezkedését. Kitermelési helyük eleve adott. Feldolgozási helyüket alapvetően befolyásolja kitermelés helye. Az ásványkincsek dúsítása (a meddő anyagok leválasztása) a kitermelési helyek közelében történik, mivel a nagy mennyiségű meddő szállítása felesleges és költséges. Ezzel szemben alapvető feldolgozásuk már a szállítási útvonalakhoz és elosztó helyekhez, a felhasználás helyéhez is igazodik. Gondoljunk csak a kőolaj feldolgozására, amelynek legfontosabb bázisa a kőolajfogadó kikötőkben, a csővezetékek fejállomásainál valósul meg. Az ott megtermelt

65

származékok vagy villamosenergia szállítása és elosztása drágább és komplikáltabb, mint a csővezetékes vagy tengeri szállítás. Egy termék előállításánál nem csupán a nyersanyag (pl. az ércek) elhelyezkedését kell figyelembe, hanem előfordulnak olyan energiahordozók és segédanyagok is, amelyeknek lelőhelyei befolyásolhatják az ipar megtelepedését. Pl. a kohászat számára jelentőséggel bír az érceken kívül a kokszolható szén lelőhelye, valamint a nagy tisztaságú mészkő mint segédanyag elérhetősége. Alapvető jelentőséggel bír a gazdaságban a víz jelenléte. A víz ipari felhasználása sokrétű. A gazdasági növekedés növekvő vízfelhasználással jár, s az emberi tevékenység a felhasznált vizet szennyvízként visszajuttatja a környezetbe. Ennek köszönhetően a gazdaság számára felhasználható vízkészlet csökken, vagy csak költséges beavatkozásokkal használható újra, s ez a tény a gazdaság növekedését fékezheti. Sok ipari ágazatban a víz alapanyagként szolgál. A vegyiparban vagy az élelmiszeriparban a megfelelő minőségű és mennyiségű víz jelenléte meghatározó, hiszen a feldolgozás során a víz bekerül a késztermékbe, s annak minőségét befolyásolja. Pl. a sörgyártás alapanyaga a tiszta karsztvíz. Sörgyáraink egy részének fontos telepítési tényezője volt a karsztvíz, mivel jobb minőségű sör állítható elő belőle, mint más felszín alatt vagy felszíni vizekből. Ma már a karsztvízre települt gyárak sem ezt a forrást használják, de megtelepedésükre hatást gyakorolt egy-egy nagy karsztforrás jelenléte (pl. Pécs). A hűtővíz alkalmazásához kötött tevékenység (különösen az energiatermelés) elhelyezkedését korlátozza, hogy a telephely közelében nagy kapacitású vízbázis jelenléte szükséges. A víz minősége ebben az esetben kevésbé fontos, inkább a mennyiség lényeges, s az , hogy folyamatos hozzáférhető legyen. Ez két szempontból is fontos: pl. az erőművek hűtéséhez rendkívül nagy mennyiségű víz folyamatos kitermelését kell biztosítani. Ez elképzelhető folyóból, tóból, felszín alatti vizekből. A kitermelés mennyiségének csökkentése megoldható a felhasznált ipari víz hűtésével (hűtőtornyokban) és újra felhasználásával. A nagy kapacitású vízbázis szükségességének második szempontja, hogy a termelés során felhasznált vizet vissza is kell juttatni a természetbe. A visszajuttatott víz hőmérséklete óhatatlanul magasabb a befogadó közeg hőmérsékleténél, így annak természetes állapotát megváltoztatja. Ahhoz, hogy ez a változás egy elfogadható határon belül maradjon, a kibocsátott víz mennyiségéhez képest nagy hozamú vízbázisra van szükség. Mindenesetre a folyópartra települt erőművek esetében a folyóvíz hőmérséklete az erőművek alatti szakaszon, A Győr mellett, Gönyűn tervezett földgáz alapú erőmű esetében az előzetes számítások alapján ezek az értékek az alábbiak szerint alakulnak: a tervezett 400 MW kapacitású erőmű vízkivételi igénye 20m3/sec. lesz, s visszabocsátott víz legfeljebb 6–7 oC-al emeli a Duna vízének hőmérsékletét. A víz ipari oldószerként és tisztítószerként való felhasználása számos ágazatot érint. Ebben az esetben kevésbé határozza meg a megtelepedést, hiszen sok esetben nem szükséges különösen nagyobb mennyiségű és jobb minőségű víz jelenléte. Példaként említhetjük pl., hogy a 66

textilipar esetében a gyártási folyamat során a termék áztatásához, a festéshez, mosáshoz van szükség vízre. A konzervipar számára az alapanyag felhasználás mellett szintén a tisztítás során van szükség nagyobb mennyiségű vízre. Érdekes, hogy a bőripar megtelepedését befolyásolhatta a víz jelenléte. Pécsett, a bővizű Tettye-forrásból lefolyó vízre települtek a cserzővargák, akik munkájához volt szükség erre a vízre. A kifejlődött bőripar mát nyilván nem ezt a vízbázis használta, de a megtelepülését befolyásolta. Az éghajlat és az időjárás különbségei ma már nagyrészt kivédhetők mesterséges eszközökkel. A korábbi évszázadokban azonban nagy jelentősége lehetett. A posztógyártás, textilipar fejlődését befolyásolta, hogy a gyártási folyamatra pozitív hatással volt a levegő magasabb páratartalma Angliában. Az éghajlat elsősorban a használt technológiát, a gépek jellemzőit befolyásolja. Pl. az építkezési technikát, a hőszigetelést, a gépek kopás elleni védelmét meghatározza, hogy rendkívül csapadékos, fagyveszélyes vagy sivatagi körülmények között kerülnek alkalmazásra az adott épületek, gépek. Vannak tevékenységek, amelyek rendkívül tiszta levegőt kívánnak (pl. bizonyos kémiai ágazatok, gyógyszergyártás, mikrochipek gyártása). Az ezekhez szükséges, gyakran steril körülményeket ugyan mesterségesen állítják elő, de az „alapanyag” levegő minősége sem mindegy. A telephelyen uralkodó széljárás a kibocsátott gázok, füst terjedését határozza meg. Így jelentős kibocsátású üzemek esetében, valamint a balesetveszélyes üzemek esetében figyelembe kell venni a gázok és a füst terjedési irányát is. Az éghajlat másodlagos szerepe gyakran fontosabb, s jobban látható, mint az elsődleges befolyása. A faipar telephelyei például általában a nagy erdőségek, különösen az északi vagy hegységi fenyőerdők közelében találhatók. A hegyvidéki nagy erdők közelsége vonzotta az üvegipar megtelepedését is sok helyen (pl. Északi-középhegység, Mecsek). Az üveggyártás korábbi technológiája nagyon sok, az olvasztó kemencékben eltüzelhető fát igényelt a megfelelő hőmérséklet elérése érdekében, ezért szükség volt a közeli nagy erdőkre, a tüzelőanyag biztosítása érdekében. De hasonlóan a klimatikus területektől függ egy sor élelmiszeripari tevékenység elhelyezkedése is (pl. malomipar, cukoripar). A felszín tagoltsága és a geológiai jellemzők meghatározhatják egy tevékenység pontos elhelyezkedését. A terep lejtőszöge lényeges lehet a megfelelő nagyságú telephely kialakításánál, valamint a szállításoknál. A folyó menti szállításra alapozott telephelyek esetében (pl. Dunaújváros) jelentősen megemelheti a működési költségeket a magas part, folyóterasz, mivel megnehezíti a kirakodást. A geológiai adottságok vizsgálata természetesen mindenfajta építkezést befolyásol, de különösen fontos lehet veszélye vagy stratégiai jelentőségű ipari létesítmények esetében, amelyek elhelyezésénél számolni kell a földrengések bekövetkeztének várható gyakoriságával. Magyarország esetében az északkelet– délnyugati irányú törésvonal ebből a szempontból veszélyes lehet. A geológiai adottságok, a telephely alatt található kőzet jellege egy esetleges baleset bekövetkeztekor meghatározhatja a veszélyes anyagok terjedésének sebességét. hasonlóképpen, a veszélyes hulladékok, 67

különösen a sugárzó hulladékok elhelyezése esetén van különös jelentősége az alapkőzetnek, mivel a kőzetenként eltérő a szivárgó víz haladási sebessége, így az esetleg kiszabadult veszélyes hulladék felszínre kerülésének lehetséges ideje. Társadalmi tényezők A társadalmi tényezők közül első helyen említhetjük a munkaerőt, mint az egyik legfontosabb tényezőt. A különböző ágazatok más és más igénnyel lépnek fel a munkaerővel szemben. Bizonyos tevékenységek nagy létszámú munkaerőre tartanak igényt, s a képzettség szintje nem kritérium az alkalmazásnál. Elsősorban a monoton, szakképzettséget nem megkövetelő tevékenységekről van szó. Itt tehát a munkaerő szempontjából azok a telephelyek vonzóbbak, ahol nagy létszámban áll rendelkezésre szabad munkavállaló, s a munkaerő költsége alacsonyabb más térségeknél. Az ilyen tevékenységek előnyben részesítik azokat a térségeket, amelyekben nagyszámú női munkaerő áll rendelkezésre. A valamely szakképesítést, speciális ismeretet igénylő tevékenységek számára a munkavállalók képzettségi szintje, tapasztalata és munkakultúrája a fő vonzó tényező. Így számukra elsősorban azok a telephelyek jönnek számításba, amelyek a képzési centrumok közelében helyezkednek el, illetve ahol az adott tevékenységnek már van hagyománya. Tehát, ha az egy területen rendelkezésre álló munkaerőt vizsgáljuk, mint telepítési tényezőt, úgy vizsgálni kell a potenciálisan alkalmazhatók (tehát munka nélkül lévők, vagy jobb ajánlattal elcsábíthatók), számát, akik az adott településen és annak vonzáskörzetében elérhető, valamint a koncentrációját, azt, hogy mekkora területről kell megszervezni az ingázást. Elemezni kell a potenciális munkavállalók csoportját végzettség, nem és kor szerint, valamint az ott elérhető átlagos bért. Nyilván az alacsonyabb költségű, nagy koncentrációban rendelkezésre álló munkavállalók pozitív, vonzó hatást tudnak gyakorolni a befektetésekre (amit természetesen más adottságok is befolyásolnak). A képzettségi szint nem feltétlenül a magas képzettség előnyét jelenti, hanem az adott tevékenységhez szükséges képzettségűek meglétét. Magyarországon pl. bizonyos ágazatok megtelepülésénél ma már gondot jelent, hogy hiányoznak megfelelő számban az adott szakmát közép- vagy felsőfokon elsajátított (esetleg idegen nyelveket beszélő) szakemberek, szakmunkások. Ilyen esetekben a munkaerő kereslet és kínálat nem találkozik egymással,s strukturális munkanélküliség alakulhat ki. Egy térség vagy ország munkaügyi helyzetének felmérésekor általánosan használt mutató a munkanélküliségi ráta. Ez a ráta általában a regisztrált munkanélküliek arányát mutatja az aktív korú lakosságból. A legalacsonyabb értékei 3% körül mozognak. Ez a természetes szintje a munkanélküliségnek. Ennél alacsonyabb érték csak kivételes esetekben fordul elő, hiszen folyamatosan vannak olyan munkavállalók, akik valamilyen oknál fogva nem óhajtanak munkába állni, vagy két munkahely között éppen egy rövid időre munka nélkül vannak. Ez a mutató azonban a regisztrált munkanélküliek számát vizsgálja. Tehát valaki, aki munka nélkül marad, s nem regisztráltatja magát munkanélküliként nem kerül bele ebbe az 68

adatba. Ahol alacsony vagy nem létezik a munkanélküliek támogatása, s így a munka nélkül maradt emberek nem jelentkeznek be a nyilvántartó rendszerbe, ott ez az adat nem igazán alkalmas a valós állapotok felmérésére. Ráadásul a számítási módszerek is gyakran eltérőek, ezért országon belül is gyakran különböző értékekkel találkozunk. Megbízhatóbb, ha a foglalkoztatás oldaláról közelítjük meg a kérdést, s a foglalkoztatási szintet vagy ráta vizsgáljuk. A foglalkoztatottak számának vizsgálata során a foglalkoztatottak arányát számítjuk ki az aktív korú népesség számához viszonyítva. Magyarországon ez az arány átlagosan 50% között mozog. Ebből látszik, hogy a népesség nagy hányada nem foglalkoztatott, tehát tanul, háztartásbeli, tartósan beteg, vagy egyszerűen nem tud elhelyezkedni. Az Európai Unió célkitűzése, hogy uniós szinten a foglalkoztatási szintet 70%ra emelje. Fontos megemlítenünk a gazdasági agglomerációk vonzó hatását. A nagy gazdasági térbeli tömörülések, agglomerációk számos előnyt rejtenek a gazdaság szereplői számára. Ezek a fejlett térségek számos gazdasági szervezetet tömörítenek, így a kooperatív kapcsolatok létrehozásának nagyobb az esélye (beszállítók, szolgáltatások stb.). Az ilyen térségekben előbb jelennek meg az új technológiák, ismeretek. A nagyobb népességtömörülés, a nagyobb számú gazdasági partner piaci lehetőségeket is teremt. Ráadásul az agglomerációkból a fejlettebb szállítási vonalak és eszközök miatt nagyobb piac érhető el, relatíve kisebb költséggel. Főleg a képzett munkaerőt igénylő tevékenységek számára jelent előnyt, hogy ezek a térségek a népességvándorlás célterületei, s más térségekből ide áramlik a képzett, fiatal népesség. Ráadásul itt nagyobb számban vannak megfelelő képző szervezetek, akikkel a kiépített kapcsolatok hozzásegítenek a megfelelő szakemberek biztosításához.

69

5.2.lecke: A klasszikus telephelyelméletek A modern ipari társadalom és gazdaság kialakulásával egyre fontosabbá, s a gazdasági sikert meghatározóvá vált az egyes tevékenységek számára a megfelelő telephely kiválasztása, s általánosságban a gazdaság térbeli rendjének elméleti szintű leírása. Így több olyan elméleti iskola is született, amely ezekkel a kérdésekkel foglalkozott. Jelen leckében mindezek közül három klasszikus elmélettel foglalkozunk. A kérdés mélyebb elemzése a regionális gazdaságtan című tárgy keretei között folytatódik majd tovább. A legkorábbi elméletek közül Thünen mezőgazdasági jellegű elmélete az 5.3. leckében kerül bemutatásra, míg Christaller Központi helyek elméletét a 3.2. lecke magyarázza. Weber ipari telephelyelmélete A klasszikus szabadversenyes kapitalizmus körülményei között Weber egy olyantelephely – elméletet alkotott meg, amelynek célja, hogy számítási módszerekkel megállapítsa azt a földrajzi pontot, ahol a termelést a legkisebb költséggel lehet folytatni. A költségek csökkentésének lehetőségét a nyersanyag, az energiahordozó és a végtermék szállítási költségeinek optimalizálásában határozta meg. Korában ez volt a legfontosabb költségtényező, feltételezte, hogy a nyersanyagokhoz szabadon, adott áron hozzáférhet, s a munkaerő is adott. Így végeredményben a térben azt a pontot kereste, amely a szállítások szempontjából a legoptimálisabb helyen található. Híres háromszög ábrájában egy érc- és egy szénlelőhely, valamint egy fogyasztópiac háromszögében határozza meg a legkisebb szállítási költséggel jellemezhető pontot (P). Az ábra tovább gondolható, mivel a lelőhelyek és a piac körül azonos költséggel elérhető övezetek vannak. Ezen övezetek felrajzolásával olyan, azonos költséggel rendelkező övezetek mutathatók ki, amelyek a P pont körül helyezkednek el, s kifelé haladva térkép szintvonalaihoz hasonlóan rendeződnek el, ha ezeket az azonos szintű költséghelyeket összekötjük. Ezeket az önmagukba záródó vonalakat hívjuk izodapannak. Az izodapanok közül lényeges meghatározni a kritikus izodapan vonalat, amely azokat a pontokat köti össze, amelyeken a költségek nagysága miatt már nem érhető el bnyereség.

M2

Érclelőhely

P M1 Szénlelőhely

K Fogyasztópiac

70

A telephelyválasztás számszerűsíthető mutatószámaként vezette be az anyagindexet és a telephelysúlyt. Az anyagindex azt mutatja meg, hogy 1 tonna késztermék előállításához mennyi beszállított nyersanyag szükséges, a telephelysúly pedig az 1 tonna késztermék előállításához megmozgatott összes nyersanyag és a késztermék együttes súlya. Ha valamelyik beszállított nyersanyag domináns, azaz súlya meghaladja a telephelysúly felét, akkor az üzem ennek a nyersanyagforrásnak a közelébe települ. Ha késztermékek súlya nagyobb a beszállított nyersanyagok súlyánál, az anyagindex nagyobb 1-nél, akkor a piachoz települ az üzem. Minden egyéb esetben az üzem egy közbenső helyre kerül (Rechnitzer 1994). Lösch térgazdasági elmélete Lösch modelljében a piackörzetek kialakulásával foglalkozott. Elméletében, a kiinduló állapotban egy síkságra költözi egy termelőüzem, amelynek termékeit az önellátó családi gazdaságok vásárolják meg (tehát nincs még más ipari üzem a térségben). Ekkor szabadon kialakulhat egy piackörzet, amely kiterjedésének nagyságát csak a szállítási költségek szabják meg. Ez a kezdeti piackörzet tehát addig terjed, az a vonal lesz a határa, ahol a szállítás költségei már felemésztik az elérhető jövedelmet. Ha a tevékenység jövedelmező, akkor újabb vállalkozók ekzdik meg tevékenységüket, s piackörzeteik a síkságot hézagmentesen lefedik. A telephelyek sűrűsödése mindaddig tart, amíg az elérhető profit el nem tűnik. A piackörzetek elméleti alakja eleinte kör, majd ahogyan optimálisan lefedik a teret sokszögekké válnak, az optimális alak a hatszög (lásd Christaller elméletét a 3.2 leckében). Isard optimalizáláson alapuló telephelyelmélete A 20. század második felében Isard már nem csupán a költségek minimalizálását vagy a bevételek maximalizálását vette figyelembe telephelyelméletében, hanem az összes fontos tényező optimalizálására alapozta telephelyelméletét. Felismerte, hogy a telepítési tényezők köre nem állandó, hanem folyamatosan változik. A termelési tényezők árai döntő módon függnek a termelés trébeli helyétől. Bevezette a tényezők helyettesíthetőségének elvét, pl. a munkaerőt helyettesíteni lehet a tőkével, s a helyettesítések ugyanolyan optimális eredményre vezethetnek. Az eltérő termelési volumenekhez eltérő optimális telephelyek tartoznak.

71

5.3.lecke: A mezőgazdasági termelés földrajzi alapjai Természeti feltételek A mezőgazdasági munka területi eloszlásában alapvető szerepe van a természeti tényezőknek. Ezek a természeti tényezők korlátok közé szorítják a növények különböző fajtáinak termelhetőségét, illetve termés mennyiségét. A természeti tényezők közül a mezőgazdaság szempontjából legfontosabb a talaj jelenléte, megfelelő minőségben. A talaj csak egészen kivételes esetetekben, s magas költséggel pótolható. Részletes tárgyalását lásd a 4. fejezetben. A domborzat, a felszín tagoltsága több szempontból is befolyásolja a mezőgazdasági művelést. A felszín meredeksége, a lejtőszög megnehezíti, sőt egy bizonyos meredekség felett lehetetlenné teszi a gépi művelést, s 15o felett a kézi művelés is rendkívül nehézzé válik. Ekkor szükségessé válik a teraszok kialakítása a domboldalban. A nagy lejtőszög ráadásul elősegíti a talajeróziót, a talajok lepusztulását, ami ellen szintén védelmet nyújt a teraszok építése. A domborzat jellemzői befolyásolják egy terület mikroklímáját is. A lejtő hajlásszöge és kitettsége (mely égtáj felé néz) befolyásolják a földfelszínre érkező napsugarak beesési szögét. Egy az északi féltekén elhelyezkedő, déli–délnyugati kitettségű lejtő esetében a napsugarak beesési szöge nagyobb lesz, mint ami a földrajzi hely adottságaiból származna, míg egy északi–északkeleti lejtő esetén kisebb. A nagyobb beesési szög esetén ugyanakkora földfelszín darab nagyobb energia mennyiséghez jut. Egy leárnyékolt domboldalon az energiamennyiség is kisebb lesz, a napsütéses órák száma kevesebb, akár fagyveszélyes zugok alakulhatnak ki. A domborzat hatással lehet a levegő mozgására, szélcsatornák alakulhatnak ki. A földfelszín magassága is hatással van a mezőgazdasági termelésre. A magasság növekedésével az átlagos hőmérséklet csökken. Így kialakul egy magassági hideghatár, amelyen túl már nem lehet, vagy nem érdemes mezőgazdasági termelést folytatni. Ennek magassága a Föld különböző szélességi körein eltérő, a meleg éghajlati övben magasabban van, mint a mérsékeltben vagy a hideg övben. Az egyenlítő felé néző lejtőkön szintén magasabban helyezkedik el ez a határ. A legmagasabban fekvő földművelést Közép-Ázsiában találjuk, ahol az árpa 4600 m-ig megterem (Tóth szerk. 2002). Az éghajlat befolyásolja azokat a tényezőket, amelyek a növények életfeltételeit adják. Fontos a csapadék mennyisége, formája, időbeli eloszlása, intenzitása. Ezt a földrajzi szélesség, az óceánoktól, tengerektől való távolság, az uralkodó szélirány, a tengerszint feletti magasság, a domborzat egyaránt befolyásolják. A földrajzi elhelyezkedésből következik, hogy mekkora lesz egy területen a párolgás mértéke. A csapadék mennyisége valójában ezzel együtt vizsgálható. Amennyiben a párolgás lehetséges mértéke egész évben vagy egyes

72

időszakokban meghaladja a csapadék mennyiségét, úgy aszályos, csapadékhiányos térségek alakulnak ki. A hőmérséklet éven belüli változása és a csapadék együtt alakítja ki a vegetációs időszak hosszát. Ez az időszak alkalmas a növényi élet számára a fejlődéshez. Az egyenlítői övben ez akár 12 hónap is lehet, tehát folyamatos, míg a hideg éghajlati területeken lecsökken 3–4 hónapra (boreális öv), míg ettől északra gyakorlatilag nem beszélhetünk vegetációs időszakról. A sarkok felé haladva a mezőgazdasági termelés poláris határa ott helyezkedik el, ahol gazdaságos művelést nem lehet folytatni. Ez a határ nem írható le egyetlen szélességi körrel, mivel eltérő a kontinensek keleti és nyugati oldalán. A mezőgazdaság területi típusai a Földön Az eltérő feltételekkel rendelkező térségekben a feltételekhez igazodó mezőgazdasági termelés alakult. Ezek csoportjait nevezzük a mezőgazdaság területi típusainak, amelyeket az alábbiak szerint foglalhatunk össze (Tóth szerk. 2002): A talajváltó gazdálkodás a mindennapos esők övében, ott is a civilizációtól leginkább elzárt térségekben valósul meg. Jellemző, hogy főleg az esőerdők lakói számára nyújt az önellátáshoz szükséges mennyiségű terményt. Ritkán kapcsolódik össze állattenyésztéssel is. A mezőgazdasági termelés legfontosabb technikája, hogy az esőerdőkből kihasított, kiirtott földdarabot művelik, egyszerű szerszámokkal. Ezek a földek csak néhány évig művelhetők, mivel a rossz minőségű talaj hamar kimerül, s sok év alatt újra beerdősül, miközben a termelés egy másik helyszínen, egy újabb kiirtott darabon folyik tovább. Az ember itt a termőföldet kimerülésig használja, majd új területet hasít ki az őserdőből. Ilyen műveléssel találkozunk pl. az Amazonas mentén vagy a Kongó-medencében. Az árasztásos rizstermelés hagyományos ázsiai termelési mód, Nagy termésmennyiséget képes előállítani, akár évi kétszeri aratást tesz lehetővé. A rizsnek a tenyészidőszakban nagy melegre, s optimálisan 1800 mm csapadékra van szüksége. Így az elterjedése leginkább a monszun területeken jellemző, Délkelet-Ázsiában elsősorban. A rizstermelés mellett az állattenyésztés elhanyagolható az ilyen művelési típust folytató agrártermelők körében. A termesztéshez szükséges víz megtartása érdekében jellemző a domboldalakon a teraszépítés. A nomád pásztorkodás alapvetően vándorló állattenyésztést jelent olyan területeken, ahol az éghajlat nem tette lehetővé megfelelő növényzet kialakulását egész éven át, s így az állatok számára szükséges legelő mennyiség biztosítása érdekében az éven át folyamatosan vagy időszakosan az állatok, s vele együtt a gazdálkodók is vándorlásra kényszerülnek. Fő területei a félsivatagi, sztyepp és tundra területek. A mediterrán mezőgazdaság a Földközi-tenger azon partvidékein alakult ki, ahol enyhe, csapadékos a tél, s forró, száraz a nyár. A síkságokon búzát és árpát termelnek, a domboldalakon olajbogyót, szőlőt, jellemző állat a juh és a kecske. A szőlő igényli a

73

tenyészidőszakban kevés csapadékot, de meleget igényel. Jellemző még más gyümölcsök termelése is, bizonyos területeken fontos a füge és délen a datolyapálma. A vegyes gazdaságok a mérsékelt éghajlatú területek hagyományos mezőgazdasági területi típusát alkotják. Ezekben a gazdaságokban szoros kölcsönhatásban, egymást kiegészítve folyik a növénytermelés és az állattenyésztés. A növénytermelés táplálékot szolgáltat az állattenyésztés számára, míg a hagyományos állattartás trágyát biztosít a talaj termőképességének pótlásához. Egész Európában hagyományos ez a típus, de más kontinensek mérsékelt éghajlatú vidékein is megtaláljuk. A tejgazdaság, mint területi típus a mérsékelt éghajlatú övezetek nagy lakósűrűségű, fejlett ipari térségeiben alakult ki, a kereslethez igazodva. Jellemző rá a modern, intenzív, istállózó szarvasmarha tartás, amelynek célja a tejtermelés. Az ültetvényes rendszer trópusi növényeket termel nagy kiterjedésű, monokultúrás területeken. Tehát nagy ültetvényeken egy-két fajtát termel (pl. cukornád, gyümölcs, dohány, gyapot, tea stb.). Jellemző, hogy a trópusokon,a forró éghajlati öv partvidéki területein (Afrika, Dél- és Közép-Amerika, Délkelet-Ázsia) állít elő olyan termékeket nagy tömegben, amelyek a fejlett ipari térségek hagyományos ipara számára jelentenek (vagy jelentettek) alapanyagot. A ranchgazdálkodás jellemzője a külterjes legeltetésre alapozott állattartás (pl. szarvasmarha, birka) nagy kiterjedésű magánbirtokokon. Olyan területeken jöhetett létre, ahol megfelelő nagyságú, ritkán lakott, más célra nem hasznosítható legelők álltak rendelkezésre, mint pl. Dél-Amerikában Patagóniában, Észak-Amerika középső területein vagy Ausztrália nagy részén. A nagyüzemi gabonatermelés célja egyértelműen az árutermelés, s nem az önellátás. A gabonaféléket nagy kiterjedésű területeken, gépesítve termelik. Kontinentális éghajlaton, nagyon jó minőségű földeken jöhet létre ez a típus. Elsősorban Európa és Észak-Amerika sztyepp területeinek feltörésével jöttek létre ezek a nagyüzemi táblák, pl. Oroszországban, Ukrajnában, az Egyesült Államokban, Kanadában. Thünen elmélete Az árutermelő mezőgazdaság kialakulásával megszülettek a mezőgazdasági termelés elhelyezkedésének elméleti alapjai is. Ennek egyik első, s máig leghíresebb képviselője Thünen volt, aki a piacközpont körül a mezőgazdasági területek hasznosításában tapasztalható különbségek okait, törvényszerűségeit kereste. Elméletében felvázolt egy olyan régiót, amely a külpiacoktól elzárt, s egy piacközpont létezik, ahova a termelők szállítják az előállított mezőgazdasági termékeket. Azt vizsgálta, hogy e körül a piacközpont körül hogyan alakulnak ki mezőgazdasági övezetek. Az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy a földterületek, a talaj minősége mindenhol azonos. Így tehát 74

elsősorban a piac elérhetősége alakított ki övezeteket. A korabeli (18.–19. század) szállítási feltételek mellett a szállítás fajlagos költségei azonosak voltak, tehát általában lóvontatást vehettek igénybe a piacra jutáshoz. Ha egy folyó is rendelkezésre állt, akkor a vízi szállítás alacsonyabb költségei miatt az övezetek formája torzult, s folyó mentén a piacközponttól kifelé tolódott el. Thünen elmélete egy korábbi gazdasági és történelmi korban született. Mindmáig érvényes azonban az a megállapítása, hogy a térben kialakulnak olyan övezetek, amelyeken különböző hasznok érhetők el, s különböző költségek kapcsolódnak kapcsolódnak az ott folytatott tevékenységekhez. Mindezek együtt meghatározzák az egyes területek használatát, s így különbözőképpen hasznosított és eltérő értékű területek, övezetek alakulnak ki. Elméletét érdemes összevetni a 3.3. leckében olvasható térbeli haszongörbékkel és az azokból kialakított telekárgörbével. Az egyes övezetek az alábbi ábra szerint alakulnak ki a modellben:

A= Zöldség- és tejtermelés B= Fakitermelés C= Szántóföldi termelés vetésforgóval D= Szántóföldi termelés ugaroltatással E= Háromnyomásos gazdálkodás F= Legeltető állattenyésztés

75

IRODALOMJEGYZÉK Beluszky P. (1999) Magyarország településföldrajza. Általános rész. . Dialóg–Campus Kiadó, Budapest–Pécs. Bernát T. (1981) Általános gazdasági földrajz. Tankönyvkiadó, Budapest. Bernát T.– Bora Gy.– Kalász L.– Kollarik A.– Matheika M. (1986) Magyarország gazdaságföldrajza. Kossuth Kiadó, Budapest. Bora Gy.– Korompai A. (szerk.) (2003) A természeti erőforrások gazdaságtana és földrajza. Aula, Budapest. Clark, G.L.– Feldman M.P.– Gertler M.S. (2000) The Oxford Handbook of Economic Geography. Oxford University Press, Oxford. Cséfalvay Z. (1994) A modern társadalomföldrajz kézikönyve. IKVA Könyvkiadó, Budapest. Futó J. (szerk.) (1988) Általános természeti földrajz. Tankönyvkiadó, Budapest. Gertig B. (szerk.) (1979) Általános gazdasági földrajz. Tankönyvkiadó, Budapest. Haggett, P. (2001) Geography – A Global Synthesis. Pearson Education Limited, Edinburgh. Kovács Z. (2002) Népesség és településföldrajz. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. Krugman, P. (2000) A földrajz szerepe a fejlődésben. – Tér és Társadalom. 4., 1–21.o. Lengyel I.– Rechnitzer J. (2004) Regionális gazdaságtan. Dialóg–Campus Kiadó, Budapest– Pécs. Livi-Bacci, M. (1999) A világ népességének rövid története. Osiris, Budapest. Mendöl T. (1963) Általános településföldrajz. Akadémiai Kiadó, Budapest. Perczel Gy. (szerk.) (2003) Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. Probáld F. (1994) Európa regionális földrajza. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Rechnitzer J. (szerk.) (1994) Fejezetek a regionális gazdaságtan tanulmányozásához. MTA RKK, Győr–Pécs. Samuelson, P. A.– Nordhaus, W.D. (1995) Közgazdaságtan I. Közgadaságiés Jogi Könyvkiadó, Budapest. Sárfalvi B. (1991) Magyarország népességföldrajza. Tankönyvkiadó, Budapest. Schneider, W. (1973) Városok Urtól Utópiáig. Gondolat Kiadó, Budapest. Simai M.–Gál P. (2001) Új trendek és stratégiák a világgazdaságban Akadémiai Kiadó, Budapest. Simanovszky Z.–Solt K.– Bálint D. (2001) Közgazdaságtan alapfokon. Tri-Mester Kiadó, Tatbánya. Szentes T. (1999) Világgazdaságtan 1. Aula, Budapest. Tóth J. (szerk.) (2002) Általános társadalomföldrajz I–II. Dialóg–Campus Kiadó, Budapest– Pécs. Zoltán Z. (1984) A dinamikus gazdaságföldrajz elmélete. Tankönyvkiadó, Budapest

76