A Biblia keletkezése és elterjedése „AZ ÉG ÉS A FÖLD ELMÚLNAK, DE AZ ÉN BESZÉDEIM...” Egyetlen más iratnak, könyvnek sincs talán olyan fordulatos, izgalmas és egyben megrendítő története, mint a Bibliának. Könyvei a nagy ókori birodalmak – Egyiptom, Asszíria, Babilónia, Perzsia, Görögország – születésével és eltűnésével egy időben keletkeztek, és csak a Római Birodalom idejére (Kr. u. 2. század) váltak teljes gyűjteménnyé. A Szentírás szerzői pásztorok, államférfiak, próféták, halászok, egyszóval a legkülönbözőbb emberek, Pál apostol levélírás közben (16. századi festmény) akiknek közös vonása volt, hogy Isten ihletésére írtak. Királyként vagy rabként, egymástól évszázadnyi távolságra, írásaik tartalma mégis összhangban van egymással. Így keletkezett a Biblia, ez történetének első időszaka. De hogyan terjedt el az evangélium? Hogyan jutott el a különböző népekhez? A Szentírás terjedésének egyik legnagyobb akadálya – a bábeli nyelvösszezavarás óta – kétségkívül a nyelvek sokfélesége. Az őskeresztény időszakban a Biblia beszámolói szerint Isten, tanítványai hitét megáldva, az Ő hatalmát megmutatva tette érthetővé az evangéliumot a „pártusok, médek, elámiták, krétaiak és arabok” számára (Apostolok cselekedetei 2,9–11). A „nyelveken szóló” apostolok, majd később a Bibliát nyelvekre fordító tanítók, igehirdetők feladatának lényege mindig ugyanaz volt: személyükkel hitelesen képviseljék, miközben tartalmában csorbítatlanul és emberi hozzátoldástól mentesen tegyék elérhetővé Isten beszédét. Vajon ez mindig sikerült a történelem során? A 4. században a Római Birodalom egész területén latinul beszéltek, amikor Jeromos – Damasus pápa megbízásából – hozzálátott a görög Ószövetség (Septuaginta) és Újszövetség köznapi emberek számára is érthető, latin nyelvű fordításának elkészítéséhez. Ragaszkodott hozzá, hogy a Biblia szövegének minél eredetibb forrását, a héber Ószövetség szövegét használhassa. Álláspontját azzal indokolta, hogy ha az eredeti helyett már eleve egy fordításból készítünk újabbat (héberből görögre, görögből latinra fordítva), akkor az könnyen „megsavanyodik a többszöri edénybe áttöltés miatt”, ahelyett, hogy inkább „egyenesen a présből folyna ki, megőrizve eredeti ízét”.
Az Írást tanulmányozó Jeromos (Domenico Ghirlandaio, 1480)
Miközben a korábbi, meglehetősen pontatlan latin szövegváltozatokat is átnézte, és az „álmos másolók változtatásait és betoldásait” javította, kifejezte nemtetszését az Ószövetségbe önkényesen beillesztett könyvekkel kapcsolatban, apokrifoknak nevezve az ilyen iratokat. Az egyház ennek ellenére megtartotta, és az idő múlásával hitelesnek nyilvánította ezeket is. A Nyugatrómai Birodalom 5. századi összeomlása utáni évtizedek új helyzetet teremtettek, hiszen a latin nyelv fokozatosan elveszítette jelentőségét az új népcsoportok megerősödésével. Bár az egyház hivatalos nyelve maradt, a tömegek számára nem volt képes közvetíteni a Biblia gondolatait. A 600-as évektől kezdve itt-ott jelentek csak meg nemzeti nyelvű bibliai részletek. A 13. századig – a hordozható Bibliák megjelenéséig – teljes Bibliával nagyon ritkán találkozhatunk. Legfeljebb egyes részeket kötöttek egybe és adtak ki, mint például az evangéliumokat vagy a zsoltárokat. A kézi másolásnak köszönhetően kevés készült belőlük, és az egyszerű emberek számára megfizethetetlenek voltak.
Biblia Sacra Észak-Franciaország, 1260
Az egyház tehát nem fordított gondot e hiány pótlására, s ez csak részben indokolható azzal, hogy egy megváltozott Európa-térképen kereste a helyét, és ez minden erejét lekötötte. A nemzeti nyelvű fordítások ügye azért maradt háttérben, mert a hagyományok kerültek előtérbe, fontosabbá vált a tradíció. A 787-ben megtartott niceai zsinat egyik rendelkezése a Szentírásnak kijáró tiszteletet parancsolt a szent hagyománynak is. Ez a mellérendelt viszony – a kettő ellentmondásait figyelembe véve – sajátos helyzetet teremtett, miközben a megfogalmazás egyértelműen kimondta: „Ha valaki bármely egyházi hagyományt, akár írottat, akár íratlant elvet, legyen kiközösítve.” A Biblia lefordításának és egyéni olvasásának szorgalmazása helyett az egyház inkább a templomi liturgia és felolvasások által akarta nevelni híveit. Eközben a reformáció korai előfutárainak tekinthető csoportok egyre jobban sürgették a visszatérést a Szentíráshoz. Bár III. Ince pápa 1199-ben azt mondta, hogy „a Szentírás megértése iránti igény és a mások bátorítására való törekvés, hogy éljenek tanításai szerint... valóban dicséretre méltó”, az 1229-ben tartott toulouse-i zsinat ennél egyértelműbben fogalmazva kimondta: „Megtiltjuk, hogy a laikusoknak megengedjék akár az Ó, akár az Újszövetség egyes könyveinek birtoklását, kivéve, ha valaki kegyes szándékkal egy III. Ince pápa (1198–1216), zsoltároskönyvet vagy az istentisztelethez szükséges dombormű, Washington breviáriumot, vagy a Mária-tisztelethez szükséges könyvet akar birtokolni. De kimondottan tilos még ezeknél a könyveknél is, hogy azok a nép nyelvén legyenek írva. Megparancsoljuk, hogy
akiket rajtakapnak azon, hogy Szentírás van a tulajdonukban, azoknak házai vagy akár nyomorúságos kunyhói, vagy föld alatti rejtekhelyei romboltassanak le. Ezeket a személyeket üldözni kell, még ha az erdőkben vagy a barlangokban bujdosnak is, és szigorúan meg kell büntetni azokat is, akik az ilyeneknek menedéket nyújtanak.” Az 500-as évektől az 1500-as esztendőkig terjedő időszakban mégis születtek anyanyelvű Biblia-fordítások: ez vagy az egyházzal valamilyen okból dacoló egy-egy hatalmasságnak, vagy néhány, az életét sem sajnáló, hozzáértő „eretneknek” köszönhető. Az egyház torzulásait is nemegyszer szóvá tevő humanista tudósok az 1400-as évektől kezdtek először a latin Vulgata szövegének átnézéséhez. Az ókori nyelvekkel is foglalkozó Lorenzo Valla 1455-ben írta meg jegyzeteit az Újszövetséghez, alaposan felháborítva kora egyházi tudósait. Ennek nyomán látott munkához Erasmus, aki egyházkritikai írásaival szeretett volna tenni valamit a római egyház megreformálásáért. Magáért a Szentírásért tett legnagyobb szolgálata mégis 1516-ban kiadott kötete, amely az általa összeállított görög Újszövetséget tartalmazza, mellékelve a Vulgata ez alapján javított szövegét.
Rotterdami Erasmus (1466–1536), Albrecht Dürer, szénrajz Számos fordítási visszásságra derült fény, és bár Erasmus nem akart szembekerülni Rómával, az Igével ellentétes, helytelen egyházi tanítások leleplezése a reformáció lavináját indította el. Alig néhány év telt el, és 1529-ben, Zürichben megjelent az Ó- és Újszövetség első protestáns, népi nyelvre (svájci német) ültetett fordítása. A könyvnyomtatás megPergamentöredék a Gutenberg Bibliából: jelenésével már korábban Lukács evangéliuma, a 16. fejezet vége és a 17. fejezet eleje megnyílt az út a nemzeti nyelvű Bibliák elterjedése előtt. És bár a katolikus egyház mindent megtett azért, hogy e technikai találmánnyal a Szentírás fordítói és kiadói ne élhessenek, nem járt sikerrel. A Biblia újbóli felfedezésének és a nyomtatás feltalálásának egymást erősítő hatását nem tudta megállítani.
„Akár terjedt a lutheri eretnekség, akár nem, akár megreformálták a papi visszaéléseket, akár nem; az erőket, amelyeket a nyomtatás szabadított fel, és amelyek az istenhit új, demokratikusabb nemzeti formái irányába mutattak, vagy vissza kellett szorítani, vagy hagyni, hogy kövessék útjukat.” (Elizabeth L. Eisenstein) A visszaszorítás egyetlen útja az erőszak volt. A katolikus egyház bizonyos országokban eredményesen vette igénybe a világi hatalom erejét, míg máshol csak átmenetileg tudott élni vele. Ezzel szemben a reformáció utáni időkben egyes német tartományokban arra panaszkodtak a katolikus írók, hogy senki sem akar nyomtatni a pápának, nem találnak olyan nyomdászt, aki Luthert sértő anyagot kiadna, és csak hitegetik őket a kiadók.
16. századi nyomdászok – 1525-ben Németországban 498 könyvet adtak ki, ebből 398 volt a reformátorok írása Eközben 1522 és 1533 között, tehát tizenegy év alatt csak a lutheri Újszövetség 85 kiadást ért meg. 1525-ben német földön 498 könyvet adtak ki, ebből 398 volt a reformátorok írása (közel fele Lutheré), húsz a reformáció ellenfeleinek írása és mintegy nyolcvan kötet foglalkozott világi témákkal. Nem késett sokáig a katolikus válasz. A tridenti zsinat (1545–1563) második évének negyedik ülésszakán a Bibliával kapcsolatos több határozatot hagytak jóvá.
A tridenti zsinat ülésezik (Johann Lucas Kracker, 1778)
A hagyomány védelmében megerősítették: „Senki ne merészelje a Szentírást az Atyák egyhangú megegyezésével szemben magyarázni.” A Biblia részének nyilvánították a már Jeromos által is kifogásolt apokrif iratokat, annak ellenére, hogy az Ószövetség eredeti héber kánonjában nem szerepelnek. Egy másik határozat továbbra is a Vulgatát nevezte meg az egyház hivatalos Bibliaszövegének.
Az uralkodó egyház tehát a rendelkezésre álló eredeti görög és héber nyelvű szövegek fölé helyezett egy latin fordítást. Ez utóbbi fordítás tévedéseit az egyház tudósai, VIII. Kelemen pápa idején – a szent hagyománnyal összhangban – pontosították. Az előbbi határozat egyértelművé tette az egyház aggodalmait is a Biblia önálló olvasásával és értelmezésével kapcsolatosan: ezek szerint egyedül a katolikus egyház jogosult értelmezni a Szentírást, nehogy „felelőtlen elmék” eltorzítsák annak jelentését. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a bíborosok a zsinat során két táborra szakadva érveltek a Biblia-olvasás kérdésében. Akik támogatták, azok szerint a személyes hit elmélyítéséhez nélkülözhetetlen a Szentírás egyéni olvasása, esetleges tiltása pedig csak a protestánsok malmára hajtja a vizet. Az ellenzők az egyház közvetítő szerepét emelték ki, a katekizmusra és a prédikálásra téve nagyobb hangsúlyt. Ez a több évtizedig tartó háttérvita az egyház talán legsúlyosabb ütközési pontjává vált.
A híres 42 soros Gutenberg-Biblia (Mainz, 1455)
„Szeretném, ha minden nő olvasná az Evangéliumokat és Pál apostol leveleit. Ha lefordítanák minden nyelvre, hogy ne csupán az írek és skótok, hanem a törökök és szaracénok is olvassák és értsék... Remélem, eljön az idő, hogy a paraszt az evangéliumból énekel az eke szarvánál, a takács Biblia-részleteket dúdolgat a szövőszék zenéjéhez, és az utazó útjának fáradalmait bibliai történetekkel enyhíti.” (Erasmus: Paraclesis) A zsinati atyáknak azért is nehéz dolguk volt, mert az egyháztörténelem kezdeti idejéből származó dokumentumokból képtelenség volt igazolni az álláspontjukat. „Adjátok a Szentírás minden könyvét a gyermekek kezébe.” – biztat a 4. századi Constitutio Apostolica. Az egyház hittudósai tehát inkább előremenekülve próbálták felvenni a harcot a mind jobban terjedő „sola Scriptura” („egyedül a Szentírás”) elv és gyakorlat ellen. Magát a könyvet nem lehetett tovább a latin nyelv rejtekében tartani, ezért az egyház egyrészt a hiteles értelmezés jogát vonta egyre határozottabban magához, másrészt szigorúan ellenőrzött keretek között immár hivatalosan is hozzálátott a katolikus nemzeti nyelvű fordítások kiadásához. Bár IV. Pál pápa 1559-ben közzétett indexében még a katolikus Bibliafordítások olvasását is megtiltotta, a protestáns fordítások terjedése miatt engedni kellett a szigorból. Az „eretnek” fordítások visszaszorítása céljából bizonyos országokban az 1600-as évek elejétől szükségesnek ítélték a katolikus anyanyelvi Bibliák kiadását. Természetesen emellett – javasolta egy egyházi szakértő – óvják meg híveiket a „mértéktelen” Biblia-olvasástól. Magyarországon is ugyanez a „Biblia-háború” folyt, különösen miután Károlyi Gáspár elkészült nevezetes fordításával. Forgách Ferenc esztergomi érsek 1611-ben, V. Pál pápához írt levelében sürgeti egy katolikus magyar Biblia-fordítás kiadását. Indoklásában kifejti, hogy „míg az evangélikusok, reformátusok és az erdélyi unitáriusok népnyelvű és számos hibával elcsúfított Bibliafordításai közkézen forognak, addig katolikus Biblia-fordítás nincsen Magyarországon”. Az inkvizíció – Roberto Bellarmino hathatós támogatásával – 1612. január 12-én engedélyezte a katolikus fordítás kiadását. A végül 1626-ban megjelenő Káldi-féle Biblia „Oktató intés”-ében a fordító mindent megtesz, hogy megóvja olvasóit a káros hatásoktól. A hivatalos római álláspontot képviselve megerősíti, hogy a Szentírás olvasása az üdvözüléshez nem szükséges, a tudatlanok számára pedig egyenesen veszélyeket rejt. Ezért érdemesebb inkább az egyházi tanításokra figyelni, nehogy a hamis Biblia-magyarázat eretnekséghez vezessen. „Az Egyház a Biblia őrzője és hiteles magyarázója.” – hangzik a figyelmeztetés évszázadok óta. Róma szerint „Krisztus egyetlen Egyháza a katolikus Egyház”. Ugyanakkor minden olyan „irányzat, mely a Szentírást az Egyház hagyományától és Tanítóhivatalától függetlenül olvassa és értelmezi”, az egyház missziós igehirdetését „veszélyezteti”. (Dominus Jesus, Róma, Hittani Kongregáció, 2000. augusztus 6.) A történelem tehát halad tovább, egyes szereplők ragaszkodnak a hagyományaikhoz, mások változtatnak álláspontjukon. Istennél azonban nincs változás, ígéretei biztosak: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Máté 24,35)
