6

Újra ránk köszönt a Karácsony, Urunk születését ünnepeljük. Figyelmünk a Megváltóra és áldott Szüleire irányul. Egy Családra, ahol befogadják Istent; minden új és meglepetésszerû megnyilatkozásával. Ünneplésünk új lehetõség; hogy találkozzunk Istennel és egymással, s tanuljunk szeretni. Növekedésünk Isten mély vágya, Õ a mi Atyánk, minden atyaság kiapadhatatlan forrása! Milyen jó, hogy Jézus születésével és tanúságtevõ életével, számunkra újra és újra kinyilatkoztatja! Mai világunkban különösen is fontos az atyaságról beszélgetnünk, s megosztanunk mindazt, amit imádságos eszmélõdéseinkben kegyelemként kapunk. A korszellem ugyanis az atyaságot jobban támadja és járatja le, mint bármikor korábban, ahogy az anyaságot, s természetesen így a családot is, minden értékével együtt. Pedig Isten kezdettõl fogva erre a szeretetközösségre építi fel a kegyelem erõterében Országát. Ahhoz azonban, hogy a család azzá válhasson, aminek Isten alkotta, fontos, hogy megértsük, és éljük az atyaság és az anyaság hivatását! Enélkül a család, de más kisebb vagy nagyobb közösség sem mûködik. Isten ugyanis férfinak és nõnek teremti az embert, mégpedig a saját képmására alkotva. Nemük szerint más a feladata és a hivatása a férfinak-atyának, nõnek-anyának. Ezt tanuljuk a Szent Családtól! Nem lehet ezeket a szerepeket, hivatásokat összekeverni, felcserélni, komoly következmények nélkül. Mind a férfi, mind a nõ, azáltal válik önmagává, hogy atyává illetve anyává formálódik, érlelõdik, sok-sok kihívás és próbatétel között, melyek, úgy tûnik, szükségesek a növekedéshez; mind fizikai, mind lelki értelemben. Helyes és gyógyult istenkép nélkül azonban nehéz élni, növekedni. Ezért nyilatkoztatja ki nekünk önmagát Isten; fia, Jézus Krisztus által, aki érettünk emberré lett. Jézus pedig Atyának nyilatkoztatja ki Istent. Atyának, akit megismerhetünk, szerethetünk, akinek egyszer majd mindent mély hálával, alázattal, s ujjongó örömmel megköszönünk! Fr. András József

2

AZ ATYA GYERMEKEI

Kármel 2009/6

Abba, Atya! AZ ATYA GYERMEKEI A mai ember számára nem érezhetõ minden további nélkül az Atya szó nagy vigasza, mivel az atya szó tapasztalata vagy teljesen hiányzik, vagy elhomályosítja az édesapák elégtelen volta. Ezért Jézustól meg kell tanulnunk, mit jelent tulajdonképpen az Atya. Jézus beszédeiben úgy jelenik meg, mint minden jónak a forrása, mint az igazzá lett ember mércéje: „Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak; mert õ fölkelti napját gonoszokra és jókra...” (Mt 5,44) A „végsõkig elmenõ szeretet” (Jn 13,1), amelyet az Úr azzal teljesített be, hogy a kereszten imádkozott ellenségeiért, mutatja meg nekünk az Atya lényegét. Õ ez a szeretet. Mivel Jézus megvalósítja a szeretetet, õ egészen a „Fiú”, és meghív bennünket, hogy „fiak” legyünk – e mérce szerint. Az Úr arra tanít, hogy az Atyaisten lényege a szeretet, az irgalom. Tehát ha mi fiai szeretnénk lenni, olyan „tökéletesek, miként mennyei Atyánk” (vö. Mt 5, 45), akkor ezt a szeretetet nekünk is gyakorolni kell, sokszor az ellenségszeretet által. Jézus alakjának tükrében tudjuk meg, hogy ki az Isten, és milyen Õ; a Fiú által találjuk meg az Atyát. „Aki engem lát, látja az Atyát” – mondja Jézus az utolsó vacsora termében Fülöpnek, aki kéri: „Mutasd meg nekünk az Atyát” (Jn 14,8). Jézus felõl mutatja meg, hogyan kell és lehet emberekké válnunk. Isten elõször is azért Atyánk, mert Teremtõnk. Mivel õ alkotott minket, hozzá tartozunk. A Zsolt 33,15 azt mondja a latin fordítás szerint: „Õ, aki mindenki szívét alkotta, gondot visel valamennyi mûvükre.” Minden embert külön-külön és önmagában akar az Isten. A Teremtõ minden egyes embert ismer. Ilyen értelemben az ember már a teremtés felõl nézve is Isten gyermeke. Isten az õ igazi Atyja: ennek a gondolatnak egy másik kifejezésmódja, hogy az ember Isten képe. Krisztus egyedülálló módon „Isten képe”. Jézus voltaképpeni értelemben „a Fiú”; egylényegû az Atyával. Mindnyájunkat be akar vonni az õ emberségébe, s így a fiúságába, a teljes Istenhez tartozásba. Istennek nem kész gyermekei vagyunk, hanem a Jézussal való mélyülõ közösségünk által egyre inkább azzá kell lennünk. A gyermeki lét azonos lesz Krisztus követésével. Gyermeknek lenni nem függõséget jelent, hanem a szeretet kapcsolatában állást, amely az emberi egzisztenciát hordozza, értelmet és nagyságot ad neki.

Kármel 2009/6

AZ ATYA GYERMEKEI

3

Csak Jézus mondhatja teljes joggal: „Atyám”, mert csak õ valóban Isten egyszülött Fia, az Atyával egylényegû. Nekünk ellenben azt kell mondanunk: „Mi Atyánk”. Csak Jézus tanítványainak „mi” közösségében mondhatjuk Istent Atyánknak, mert csak a Jézus Krisztussal való közösség által leszünk valóban Isten gyermekei. Így ez a „mi” szó nagy követelményt támaszt: elvárja tõlünk, hogy énünk zártságából kilépjünk. Megkívánja tõlünk, hogy belépjünk Isten többi gyermekének a közösségébe. Így elvárja tõlünk, hogy elvessük azt, ami pusztán a sajátunk, ami elválaszt. Megköveteli, hogy elfogadjuk a másikat, másokat, hogy megnyissuk nekik fülünket és szívünket. Ezzel a „mi” szóval igent mondunk az élõ Egyházra, amelyben az Úr össze akarja gyûjteni új családját. Amikor a Miatyánkot imádkozzuk, egészen a saját szívünkkel imádkozunk, de ugyanakkor Isten egész családjának közösségében, az élõkkel és a holtakkal, minden társadalmi réteghez, minden kultúrához tartozó emberrel. Ez az ima minden határon átível, és egy családdá tesz bennünket. Milyen nagy a te irgalmasságod, Krisztus Urunk, milyen nagy a te jóindulatod és jóságod, hiszen megengeded, hogy Isten jelenlétében imádkozzunk, és Õt Atyánknak nevezzük! Ahogy Te Isten Fia vagy, úgy minket is fiaknak hívnak. Saját magától senki nem merte volna imájában ezeket a szavakat használni, arra volt szükség, hogy Te magad bátoríts erre. Ó Jézus, emlékeztess, hogy amikor Istent Atyánknak szólítjuk, Isten gyermekeként cselekedjünk! Ha nekünk örömünk telik Atyánkban, Neki is kedvét kell találnia bennünk. Atyánk, hadd legyünk templomod, amelyben az emberek felismerik jelenlétedet! (Szent Ciprián) Szilvia (Székesfehérvár) (Forrás: Joseph Ratzinger: A Názáreti Jézus)

4

„MENNYIEI ATYÁNKNAK GONDJA VAN RÁNK”

Kármel 2009/6

„MENNYEI ATYÁNKNAK GONDJA VAN RÁNK” „Atyaság” az Ószövetségben 1/ Istent Atyának szólítják a szent írók Lapozzuk fel a Bibliát és a teljesség igénye nélkül idézzünk fel néhány szentírási helyet, amelyekben Istenünket Atyának szólítják a szent szövegek szerzõi. A papok évében az adja ennek az aktualitást, hogy sok esetben a papokat is „atyának” szólítják, s jó azt magunkban tudatosítani, hogy minden „atyaság” az Istentõl származik, még a szülõk hivatása is (apa, anya), mert Isten a mi mennyei Atyánk. Istent már a késõbbi ószövetségi írások is szólítják Atyának. Jeremiásnál olvassuk: „Én Atyám, ifjúkorom bizalmas barátja”(Jer 3,4). Már Mózes is kérdi: „Hát nem atyád és teremtõd?” (MTörv 32,6). Isten a választott nép atyjának tekinti magát: „Atyjává lettem Izraelnek” (Jer 31,9). Izaiás bûnbánati zsoltárában így imádkozik: „Te, Uram, te magad vagy a mi atyánk” (Iz 63,16). Ehhez hasonlít a zsoltáros imája: „Atyám vagy, Istenem és üdvöm sziklája” (Zsolt 89, 27). Tóbiás hálaénekében ezt imádkozza: „Õ a mi Urunk, õ a mi Istenünk, õ a mi Atyánk, Isten örökkön örökké” (Tób 13,4). Isten tehát a választott népet gyermekének tekinti, a választott nép fiai pedig örömmel szólítgatják õt atyának.

2./ Az Atya örömmel alkot A Szentírás elsõ fejezetébõl, a teremtés történetének leírásánál, kicseng az alkotás öröme, amely a Teremtõ szívét betölti. Ez az öröm különösen érezhetõ az ember megteremtésénél. Az ember teremtése után az Atya a szíve mélyérõl adja áldását az elsõ emberpárra, s a teremtés örömében részesíti õket.

Kármel 2009/6


5

A Teremtõ Atya az alkotás édes örömét és boldogságát akarja adni mindazoknak, akik helyette, az Õ megbízásából a földi életet továbbadják. Isten az életet örömnek szánta. Úgy akarta, hogy az élet boldogságot jelentsen azoknak, akik az életet adják és kapják egyaránt. Az életadáshoz valamit abból az örömbõl akart adni, valami édeset és egészen szépet, amelyet Õ érzett a teremtés hatodik napján. Azt szokták mondani, hogy a paradicsomi boldogságból a családok mentettek ki valamit: a családok õrzik ezt magukban édes paradicsomi emlékként. Az életre hivatott vigyázni a negyedik parancsolat is. Arra az életre, amit itt a maga emberi teljességében értünk. Nemcsak magát a testet nézzük, hanem hozzávesszük mûveltségünket, egészségünket, természetes és természetfölötti ajándékainkat. Így mindazok, akik életünk teljes gazdagságát közvetítették „életadóknak”, az Atya helyetteseinek és „eszközeinek” számítanak és reájuk is vonatkozik a negyedik parancs. Ilyen értelemben veendõ, amit Szent Pál is megfogalmaz azokról, akiket õ keresztelt meg: „Krisztusban én adtam nektek életet”. S így értendõ a papok „atyasága” is: azért szólítják õket atyának is, mert egyrészt az Isten atyaságában részesülnek, másrészt keresztelnek, s a többi szentséget is kiszolgáltatják (kivéve a házasság szentségét, mert azt a felek szolgáltatják ki egymásnak, a pap csak az Egyház minõsített tanúja az esküvõn), hitoktatnak, hirdetik az Igét… s ezáltal – Szent Pál szavaival – „életet adnak Krisztusban”.

„Atyaság” az Újszövetségben 1/ Jézus Istent Atyjának szólítja Jézus lelkületének legjellegzetesebb vonása a gyermeki szeretet az Atyához. Tanításának legsajátosabb vonása az Isten atyai szeretetének tudatosítása irányunkban. Amikor Jézus az Atyát szólítja, és hozzá imádkozik, akkor lehet látni és érzékelni, hogy számára az Atya a minden. Még ha véres verítékébe kerül, akkor is vállalja akaratát: „Atyám,… ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” (Mt26,39). Életének nincsen más célja, mint az Atya dicsõítése: „Atyám, … dicsõítsd meg fiadat, hogy fiad is megdicsõítsen téged” (Jn 17,1). Lényének egész hozzá simulása, sõt egysége az Atyával cseng ki a szavakból: „Ami az enyém, az a tiéd is, s ami a tiéd, az az enyém” (Jn 17,10). Jézus így érez, így beszél az Atyához egészen addig, amíg a kereszten ki nem mondja: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46).

6


Kármel 2009/6

2/ A Szent Család példája

Kármel 2009/6

TALÁLKOZÁS A MENNYEI ATYÁVAL

7


Azt mondhatjuk tehát, hogy Jézus legfõbb erénye az „engedelmesség” az Atyja iránt. Viszont hozzá kell tennünk, hogy Jézus nem látott semmi ellentétet a szülei iránti engedelmesség és a mennyei Atya iránti engedelmesség között. Nyilvánvaló, hogy József aligha parancsolgatott. Erre nem volt szükség. A Szent Családban mindenki tudta, mi a tennivalója. Mind a hármuknak erõs volt a hivatástudata. Nem is szólva arról, hogy mennyire szerették egymást. Az igazi szeretet nem abban áll, hogy folyton egymást nézzük, egymás kezét szorongassuk, mint azt a kezdõ szerelmesek szokták tenni. A valódi szeretõket arról lehet felismerni, hogy egy szívvel, egy lélekkel fordulnak a közös eszmény felé. A cél, az eszmény, amire néznek, egy és ugyanaz. Ez köti össze õket, testüket és lelküket. Ahol ez a közös cél, eszmény hiányzik, nem sokáig fognak egymás külsejében gyönyörködni. A Szent Család minden egyes tagja szüntelenül az Atyát nézte, figyelte. Mindnyájuk közös Atyja fûzte össze õket. Ilyenkor az engedelmesség, nemcsak hogy nem nehéz, hanem éppen az ellenkezõje volna az. Nem vagyunk képesek nem engedelmeskedni. József szerepe sem a parancsolgatásban állt, hanem a nevelésben. Igen mély nyomot hagyott Jézuson József erkölcsi nagysága. Nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy valahányszor Jézus Atyjáról beszélt, tudatosan vagy tudat alatt, Józsefre gondolt. Az „apa” képe õ volt számára. Joggal írnak arról, hogy mennyire befolyásolta Mária Jézus érzelemvilágát, képzeletét. De nem volna szabad elfeledkeznünk Józsefrõl sem, amikor Jézus emberi tudásáról és jellemérõl van szó. Elképzelhetõ, hogy Jézusban egyrészt az erõs, férfias vonás, másrészt az Õ „Atya-képe” is József jellemére, egyéniségére utal. Annyi bizonyos, hogy Jézus egész életén keresztül megõrizte nevelõapja emlékét. Összeállította: fr. Sándor

Saját eddigi élettapasztalatom alapján szeretném megmutatni, hogy ha többnyire emberi élményekre és tapasztalatokra építjük csupán hitünket, azzal mennyire sokféle hamis istenkép épülhet bennünk úgy, hogy mindeközben teljesen jó szándékkal meg vagyunk arról gyõzõdve, hogy amit hiszünk, például a Mennyei Atyáról, az úgy igaz, ahogy gondoljuk. De ki is Õ nekem valójában?

Katolikus családban születve, már kora gyermekkoromban hallhattam, hogy létezik egy mindenható Isten, akit ugyan nem láthatunk, de attól Õ még ott van a templomban, és jó imádkozni Hozzá. Sokszor mondták a felnõttek, ha nem viselkedünk jó gyerekként, akkor semmi játékot sem hoz nekünk a kis Jézus Karácsonyra. Kisgyerekként persze mindig reméltem, hogy azért biztos nem olyan szigorú a Mennyei Atya. Aztán az elsõáldozásra készülvén rendszeresen hittanórákra kellett járni, ami jó volt, mert nagyon érdekes dolgokat halhattunk a plébános atyánktól arról a láthatatlan és megfoghatatlan Atyaistenrõl is, aki nagyon hatalmas, mindent tud és kezében tart. Lehet, hogy bennem volt a hiba, mert nekem nem a jó, irgalmas, türelmes, békét adó, és mindig szeretõ Isten-kép rajzolódott ki, hanem sokkal inkább egy olyan Atya, aki ismer, minden léptünket figyeli, és alig várja, hogy jól megbüntessen, ha elkövetünk valami rosszat. Mindezekkel együtt nagyon vártam az elsõáldozóvá válást, hisz kíváncsi voltam, milyen lehet ez az élmény. Ugyanígy a bérmálkozás is fontos pontja volt az életemnek, de valahogy akkor még nem tudtam felfogni, mindez mit is jelent, inkább egy külsõségeiben nagyon szép és örömteli élményt adott nekem, amit átélhettem. Összességében ezen évek alatt tovább épült bennem egy szigorú mennyei Atya képe, aki nem elég, hogy Tízparancsolatba szedett törvényeivel számomra újabb követelményeket támasztott, még azzal is szembesülnöm kellett, hogy – ezen új ismeretek tükrében – egyáltalán nem vagyok méltó az Õ mennyei országára. Mivel ettõl kezdve már több ismeretem volt arról, mi a bûn, úgy véltem, nem tudok Õneki megfelelõ bûn nélküli életet élni, mert folyton gyónnom kell, ha méltón szeretnék szentáldozáshoz járulni. Ráadásul bennem mindig szégyenérzést keltett (ma már belátom, hamis érzésként) a gyóntatószék elõtt sokak szeme láttára sorban állni. Ahogy cseperedtem, ezek a „hitbéli” tapasztalataim inkább azt erõsítették bennem, hogy minél több dolgot, ismeretet szerzek meg, annál többet kell jól tennem, azaz számomra nehéznek tûnt megfelelni a sok elvárásnak. Nem tudatosan,

8


Kármel 2009/6

de úgy éltem, hogy nekem éppen elég az, amit tudok Istenrõl, ahhoz, hogy kellõ távolságban tartsam magamat Tõle. Ugyanis azt hittem, hogy úgyis eléggé fogok bûnhõdni a tisztítótûzben az addigi bûneimért (még ha õszintén megbántam és meg is gyóntam), ha meg még többet ismernék, akkor a poklot se lesz könnyû elkerülni. Bennem mindinkább egy olyan Atyakép formálódott ki, akitõl „jobb félni, mint megijedni”. Számomra az istenfélelem fogalma mindig azt juttatta eszembe, hogy magától Istentõl kell félni, ezért nem is mertem igazán „háborgatni” Õt túl sok imakéréssel, nehogy magamra haragítsam. Bevallom, addig inkább az Isten büntetésétõl és a kárhozattól való félelem miatt voltam hívõ. A középiskolás diákéveimben aztán – éppen a bérmálásom után –, szinte teljesen leépült a bérmálásig kötelezõként „letudott” Szentmisén való részvételem és ekképpen az Istennel való kapcsolatom is. Így lassan-lassan az Istenrõl alkotott torz képem és hamis félelmem Tõle, olyan nagy és erõs akadályt emelt elõttem, ami teljesen elzárt attól, hogy Isten igazi, szeretõ arcát megismerjem. Változás akkor kezdõdött az életemben, amikor kb. 3 évvel késõbb egyszer csak valahonnan vágy jött a szívembe, hogy ellátogassak a templomunkba, és részt vegyek a vasárnapi Szentmisén. Akkor még nem értettem, miért, de egyre jobban úgy éreztem: erre nekem szükségem van. Tehát hamar el is határoztam, hogy ahogy tudok, rendszeresen ott leszek a vasárnapi Szentmiséken, ami végre sok erõt és örömöt is adott a hétköznapok sûrû forgatagában. Ez idõ tájt sokféle ezoterikus és nekem újdonságként ható ideológia terjedt el, ami rám is nagyon erõs hatással volt, hiszen a médiában szabadon hirdethették tanaikat. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a látszólag új, izgalmas és sokszor hátborzongatóan érdekfeszítõ történetek, ismeretek hatására egyre több dologra lettem kíváncsi, ami a felszínen látszólag boldog, szabad életet jelentett nekem, de legbelül egyre mélyebb és számomra érthetetlen félelem lett úrrá a lelkemen. Évekig éltem úgy, hogy nappal kiegyensúlyozottnak éreztem magam, de esténként már nagyon nehezen tudtam elaludni, és éjjelente sok, ezen ideológiákkal kapcsolatos rémálmom volt, amit én az élet teljesen természetes dolgaként fogtam fel és arra sarkallt, hogy ha még jobban megismerem azokat, akkor minden félelmemre és problémámra megoldást adhatnak. Talán mondanom sem kell: nem így lett. Miközben rendszeresen igyekeztem a vasárnapi szentmiséken úgy ott lenni, hogy értsem, és tudatosuljon bennem az ottlét, rengeteg vigasztaló prédikációt hallhattam és Istennek hála, végre gyökeret is vert bennem néhány. Így történhetett meg ugyanis egy vasárnapi estén, hogy nagyon erõs élményben részesített a Mennyei Atyaisten. Elöljáróban csak annyit az akkori felnõtt életemrõl, hogy néhány évvel múltam 20 éves és a már említett ezoterikus irodalmak rendszeres – legtöbbször esti – olvasása után csak úgy tudtam elaludni, hogy fejem búbjától a lábam ujjáig teljesen a takaró alá rejtettem magam, mint egy hernyó bábja, és ezt éveken át minden nap így tettem.

Kármel 2009/6


9

Lehet, hogy többekben mosolyt fakaszt ez a viselkedés egy huszonévestõl, de bizony nekem ez nagyon fontos védelmet jelentett, olyan komoly félelmeim voltak a sötétben. Aztán egy vasárnapi estén már olvasás közben is nagyon erõs félelmeim lettek, de ekkor eszembe jutottak – Istennek hála! – az aznapi prédikációban hallott szavak: „A félelem nem Istentõl van! Azt a sátán akarja elültetni bennünk, hogy a markában tartson és befolyásolhasson minket! Isten félelem nélküli, boldog, szabadságot szerzett minden embernek, csak kérni kell Tõle!” Gondolkodni kezdtem: – „tehát ha a félelmet nem Isten okozza, és meg tud menteni attól, akkor megpróbálom kérni tõle.” Azonnal letettem a könyvet a kezembõl és saját esetlen szavaimmal kezdtem mondani: „Mennyei Atya! Ha igazak azok, amit a plébánosunk mondott, és ezt a félelmet tényleg a sátán kelti bennem ezeken a könyveken keresztül, és ha Te valóban létezel, akkor segíts, kérlek, mert nem bírom ezt tovább, ebben a félelemben!” Azonnal valóságosan éreztem egy belsõ melegséget a testemben, béke, szeretet járta át a szívem úgy, hogy nagy vigasztalást éltem meg, amiben minden addigi félelmem megszûnt! Egybõl kitört belõlem a hála és az öröm Isten felé, kinyitottam a szobám ablakát – ami számomra évek óta nehéz volt ilyen sötétben – és teljes örömmel, de visszafogottan, nehogy felébresszek másokat, azt ismételgettem a nyitott ablaknál, hogy „van Isten és szeret engem!” Ez életem meghatározó élménye lett, ami mind a mai napig meggyõz a Mennyei Atya végtelen szeretetérõl. Hisz azóta már nem csak másoktól hallhatom, hanem a Bibliában

10


Kármel 2009/6

olvashatok arról, hogy mennyire személyesen szeret mindenkit a Mi Atyánk. Jézus által megváltott és saját testemben is átélhetem, amit a Rómaiakhoz írt levél 5,5.-ben – hiszem, hogy átélt megtapasztalásból – állít Szent Pál: „A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” És ez a szeretetrõl való meggyõzõdés nekem megtapasztalásból fakad az Istenbe vetett hit által, ami hiszem, hogy átsegít az egész életünk során felbukkanó nehézségeken. Mielõtt bárki azt gondolná: jó, ez néhány szent, kiválasztott ember kiváltsága, annak figyelmébe ajánlanám, hogy Jézus mindenki számára az az ajtó, amin szabad átlépni az Atyához. Csak kérni kell a bûneink bocsánatát, hinni Jézus megváltását, elfogadva azt Tõle, hangosan megvallva Jézust egyedüli Úrnak az életünk felett, és kérni Tõle a Szentlélek általi újjászületést, amirõl János evangéliumában a 3,3-18. bekezdéseiben olvashatunk. Sok-sok vigasztalás érintett meg már az Ószövetségbõl is, amióta közösségben olvassuk, például a következõ: „Aki az Urat féli, nem veszti el reményét, nem reszket, mert Isten a reménysége. Boldog annak lelke, aki istenfélõ. Ki a támasza, kire hagyatkozik? Azokon van az Úrnak szeme, akik õt szeretik, erõs pajzsuk nekik, s hatalmas támaszuk. Hajlék a puszta szele, árnyék a dél hõsége ellen, megóv a botlástól, s fölsegíti azt, aki elesett. Öröm a szívnek, fényesség a szemnek, egészséget, életet és áldást ad.” Sir 34, 14-17. Jézus mindenki szívének ajtaján zörget szüntelenül (Jel 3, 18-22), mert szeretne betérni hozzánk, hogy békességével, szeretetével teljes örömmel eltöltve vezethessen a Mennyei Atyához. Az Õérte és evangéliumáért hozott lemondásainkért cserébe százszorosan többel akar jutalmazni ígérete szerint már ebben az életben, bár az üldözések nem maradnak el, de Tõle olyan tapasztalható boldogságot kaphatunk örök kincsként, amit semmi és senki el nem vehet, még a szenvedés sem gyõzi le, az „eljövendõ világban pedig örök életet.” Mindenkinek õszinte szeretettel kívánom, hogy boldogan találkozhasson akár már ma az Atyával, aki értünk tanúsított szeretetbõl egyszülött fiát küldte a világba, hogy teljes áldozatával minket megmentsen a bûn rabságából és az Õ szabadságában minden jóra képessé váljunk.

Szabó Attila

Kármel 2009/6

SZENT JÓZSEFFEL AZ APASÁGBAN

11

SZENT JÓZSEFFEL AZ APASÁGBAN Keresztény környezetben felnõve, fokozatosan mélyült el bennem, hogy Istent, teremtõmnek, atyámnak, mennyei atyámnak tekintsem. Ha az atyaság fogalmát ízlelgetem, úgy érzem a fogalom nekem elsõdlegesen Isten személyéhez kötõdik és csak sokadlagosan kapcsolódik a közvetlenebb emberi jelentésekhez, mint például családapa, lelki atya stb. Pedig sokkal egyszerûbb megélni, megismerni a magam emberi atyaságát, mint felemelkedni Isten atyai mivoltához. Elõbbihez – családapaként – a mindennapok történései kézenfekvõ lehetõséget biztosítanak. Utóbbihoz leginkább az elmélyült ima, szemlélõdés vezet. Természetileg nagyon empatikus alkat vagyok. Hajlamos vagyok mélyen együtt érezni nehéz sorsú embertársaimmal. Egyszer, nagyon mélyen megrázott valakinek a rossz sorsa. Akkor sújtott belém villámcsapásként a gondolat, hogy Isten minden egyes teremtményével a lehetõ legmélyebben együtt érez. Beleborzongtam a gondolatba. Ha az ember csak szétnéz maga körül, mennyi bajt, gyötrelmet lát. Isten pedig az egész világ gyötrelmében „részesül”, átéli, együtt szenved teremtményeivel. El nem tudtam képzelni, hogy lehet képes valaki mindezt elviselni. Ugyanakkor az örömökbõl is kiveszi a részét. Felfoghatatlan számomra, hogy lehet ezt a két végletet egyszerre és folyamatosan megélni. Erre tényleg csak egy mennyei Atya képes. A földi értelemben vett atyaság, már jóval megfoghatóbb lett számomra. De ehhez meg kellett élnem a házasságot és a gyermek(ek) születésével a családdá válást. Fokozatosan tisztult le bennem, hogy az apaság/atyaság megélésében mekkora példát ad Szent József. Elsõ gyermekünk megszületése teljesen új helyzet elé állított. Hiába készül rá elõre az ember, egy kis élet apjává válni nem olyan dolog, ami könyvbõl, mások tanácsaiból elsajátítható. Szent József, aki talán a „legcsendesebb szent”, alig nyilatkozik meg a Szentírásban. Még a cselekedetei is csak röviden, lényegre törõen kerültek leírásra. Ugyanakkor mégis tudjuk, érezzük jelenlétét, még ha ez a jelenlét „csak” valahol a háttérben van. Õ az Isten fiának lett nevelõ atyja, érthetõ, ha kicsit háttérbe vonul, hiszen a gyermek vér szerint nem az övé. A gyermek csak az anyjával, Máriával van testi egységben, belõle született. Valami hasonlót azonban, mint vér szerinti apa én is megéltem gyermekeim születésekor. Hiába vagyok testileg is az apjuk, valahol mégis van egy távolság, egy hát-

12

SZENT JÓZSEFFEL AZ APASÁGBAN

Kármel 2009/6

tér szerep, hiszen azt a mélységes egységet, összetartozást, amelyben a gyermek a foganástól egészen a csecsemõkor végéig az anyjával együtt van, én – és minden apa – mindig csak kívülrõl szemlélhetem. Szép ezt megélni, de kicsit szomorú is. Úgy vélem, valami hasonlót élhetett meg Szent József is. Jézus vér szerint nem volt gyermeke, és azt az egységet, közösséget, amit Jézus Máriával megélt, õ csak kívülrõl szemlélte. A Szent család ikonok jutnak eszembe, melyeken általában Jézus van legelöl Mária ölében és kettejük mögött, kissé talán a háttérben, de mindkettõjüket átölelve, oltalmazva helyezkedik el Szent József. Igen számomra ez a kép nagyon jól tükrözi az atyaság feladatát. Persze nem akarom Józsefre a háttérszereplõ karakterét ráhúzni. Ha végiggondoljuk cselekedeteit, el kell ismernünk, hogy kimondottan határozott, céltudatos, igazi férfi lehetett. Lenne tõle mit tanulnunk. Onnan kezdve, hogy Mária áldott állapotát elfogadva kitartott mellette, alázatosan hátrébb helyezte önmagát. Hûen követte a törvény szavát és nyitott volt Isten szavára is. Ha kellett neki indult az ismeretlennek, nem tudván mit hoz a holnap. Egy újszülöttel Egyiptomba indulni ma sem lenne egyszerû, hát még abban a korban. Nem valószínû, hogy ott lapult a zsebében bankkártyája a megtakarított vagyonával, hogy szükség esetén élelemrõl, szállásról gondoskodni tudjon családjának. Inkább az út során az egyes településekre érve elvégzett alkalmi munkák biztosították megélhetésüket. Már amikor akadt ilyen. Végül Egyiptomba érve a semmibõl kellett otthont, megélhetést teremtenie családjának. Természetesen Isten gondviselése, segítõ kegyelme végigkísérte õket. De az ember nyitottsága, saját részének – munkájának, küzdelmének – odaadása is kell ahhoz, hogy a Gondviselés mûködhessen. József képes volt odatenni a maga részét. Az idõ múlásával pedig – az élet rendje szerint – a gyermek és az anya közötti egység/közösség fokozatosan fellazul. A kicsi egyre nagyobb lesz és egyre jobban nyit a világ felé. Elsõként az apja felé. Elsõsorban tõle tanulja meg, sajátítja el, mindazt a tudást, ismeretet, viselkedésformát, amelyek által be tud majd illeszkedni társas környezetébe. Magam is jólesõ melegséggel éltem meg, amikor gyermekeim – édesanyjukon „túllépve” – felfedeztek engem is, egyre jobban igényelték a velem való kapcsolatot, együttlétet. Emlékszem, amikor a 18 hónapos fiam, barkácsolás közben érdeklõdéssel odajött hozzám és pár perc múlva már velem együtt, nekem segítve „dolgozott” a maga módján. A korábbi „háttérszerepbõl” elõrébb kerültem. Szent József sem maradt mindig a háttérben. Ahogy Jézus növekedett, egyre inkább nyílt meg felé. Tõle tanult meg mindent, amit férfiként, emberként tudnia kellett. Jézus férfiúi, emberi mivoltában Szent József alakja is tükrözõdik. József tehát megadta mindazt amit adhatott. Az oltalmat, a biztonságot családjának, gyermekének és mindazt a tudást, ismeretet, ami a férfivá válásához szükséges volt. Jézus mûködésének kezdetekor már nem hallunk róla, az õ feladata már befejezõdött. Most Jézus küldetése kezdõdik, melyhez bizonyos alapokat Józseftõl kapott. Ez a küldetésünk nekünk, apáknak is. S hogy ezt megéljük, nekünk is hasonlóknak kell lennünk Szent Józsefhez. Ez szép és férfihez illõ feladat. Pozsgai Atttila

Kármel 2009/6

KI AZ ATYA?

13

KI AZ ATYA? Korunk társadalmának fogalomtárában egyre ritkábban fordul elõ az atya szó. Az anya szavunkat még használjuk, de legtöbbször azt is tiszteletlenül. Csodálkozunk, hogy menynyire elvetemült e kor gyermeke? Talán még ítélkezünk is a bûn sarában fuldokló testvéreinken. Feltettük-e a kérdést: mi az oka e súlyos sérüléseknek? Az egyértelmû választ minden õszinte ember tudja: elhagytuk a jó Istent. Igazuk van! És ez gyakran a családból indul ki, amikor a felelõtlenség, a közömbösség és az önzés miatt sok gyermek árván, elutasítottan nõ fel, vagy legtöbbjük édesapa nélkül. Sok családban az apai szerepet is az édesanyának kell betöltenie. Egy családnak éppúgy szüksége van édesapára, mint édesanyára. Az atya fogalom igazi jelentése nem merülhet ki az utódnemzés és családfenntartó fogalmakban. Ezeknél sokkal mélyebb tartalma van. Minden atyaság Istentõl származik. A kisgyermek is ösztönszerûen édesapjáról alkotja istenképét, mert oltalmazó, szeretõ, önfeláldozó és határozott jelleme által könnyebben el tudja képzelni a mennyei Atya jóságát, igazságosságát, ugyanakkor megbocsátó irgalmát is. Ha a gyermek rossz példát lát édesapjától vagy örökké fél tõle, akkor sokkal nehezebben tudja elhinni, hogy Isten végtelenül jóságos. Márpedig egy gyermek számára egy jó apa a törvény, az igazság, a megbocsátó irgalom és az önfeláldozó szeretet megtestesítõje. A Szentírás tanúskodik az atya fogalmának mélyebb értelmérõl: atyaság nincs fiúság nélkül és a fiúság sem lehet atyaság nélkül. Az atya és fia között mély tiszteletnek, szeretõ viszonynak és bizalomnak kell lennie ahhoz, hogy az atya atya lehessen, és a fiú megélhesse a fiúságot. Ez a szeretet ugyanakkor kifejezõdik az atya önfeláldozó gondoskodásában és a fiú engedelmességében. A szeretet legtökéletesebb bizonyítéka pedig maga az engedelmesség. Krisztus tökéletesen engedelmeskedett mennyei Atyjának, de nevelõ atyjának is, Szent Józsefnek. Isten kiválasztotta a názáreti Józsefet a legtökéletesebb kincsek õrzõjéül és megajándékozta az atyaság igazi erényeivel. Szent József arca a mennyei Atya szeretõ gondviselését sugározta a Szent Család számára. Bár Józsefnek egy szavát sem jegyezték fel, õ igaz ember volt – vallja a Szentírás.

14

KI AZ ATYA?

Kármel 2009/6

Az ember Istent keresi, mégis szüksége van példaképekre. Azt gondolom, hogy Szent József mind a családatyák, mind a lelki atyák példaképe. Rá méltán fölnézhet mind az aktívan munkálkodó, mind a szemlélõdõ ember. A törvény elõtt õ képviselte a családot. Bár fizikai módon nem volt atyja Krisztusnak, mégis gyakorolta az apai jogokat és kötelességeket. „A Szent Család feletti tekintélyét, amely õt jog szerint megillette, arra használta fel, hogy önmagát, életét és munkáját egészen a Szent Családnak szentelje. Atyasága konkrétan abban fejezõdik ki, hogy életét szolgálattá, áldozattá tette, amely a megtestesülés misztériumára és a vele kapcsolatos megváltói küldetésre irányult.” – mondja II. János Pál pápa. Jézus megkapta Szent Józseftõl azt a szeretetet, amelyet egy gyermek az édesapjától kaphat. A názáretiek az ács fiának tartották Jézust. József vállalta, védte, gondját viselte, nevelte és tanította Isten Fiát, aki teljes mértékben engedelmeskedett neki. József megtapasztalta az Örök Fiú alázatát: a Teremtõ képes volt értünk szeretetbõl engedelmeskedni az õ teremtményeinek: Máriának és Józsefnek. A tökéletes szeretet bizonyítéka az engedelmesség, és ki más a tökéletes szeretet, mint maga az Isten. Szent József a csend, ugyanakkor a tettek embere. Õ is engedelmeskedik: Isten tervének és a törvénynek. József engedelmességét bizonyítja az is, hogy az angyal által közölt nevet adja az újszülött Gyermeknek. Bár neki is lehetett volna ötlete, hogyan nevezze az emberré lett Örök Fiút, mégis az Úrnak engedelmeskedik. „A névadással József kifejezésre juttatja Jézus feletti törvényes atyaságát, a Jézus névvel kihirdeti Jézus szabadítói küldetését.” – mondja II. János Pál pápa. Önátadása és atyai szeretete által méltán nevezzük Õt mind a családapák, mind a lelki atyák példaképének, mert ez a két erény, amely Szent Józsefet is ékesítette, nélkülözhetetlen az atyaság méltó megéléséhez. Ha Szent József ilyen csodálatos atya volt, akkor milyen jó lehet a mennyei Atya? Jézus elénk élte a mennyei Atya jóságát; tõle megtanulhatjuk, és általa megtapasztalhatjuk, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk. Jézus mondja: „aki engem lát, látja az Atyát is.” (Jn 14,9) Nem vagyunk árvák, Isten nem hagy el; csak mi, a tékozló fiúk, lányok hagytuk el Õt, az Élet Forrását. Ezért ha élni akarunk, hozzá kell visszatérnünk: „Atyám, vétkeztem ellened és az Ég ellen, arra nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak…”(Lk 15,21) S ha ezt õszintén belátjuk és megvalljuk, ha tényleg vissza akarunk térni Hozzá, akkor nekünk is ezt mondja: „Fiam halott volt, de feltámadt, elveszett és megkerült” (Lk 15, 24). Kívánom minden testvéremnek, hogy a megkerült és életre kelt fiú derûjét tudják sugározni azoknak a testvéreinknek is, akik után sóvárog a mennyei Atya, és minden nap kiáll a kapuba, várva, hogy mikor érkeznek. Segítsünk nekik…

Szent Józsefrõl nevezett Nyulas Terézia OCDS

Kármel 2009/6

MILYEN AZ IGAZI ATYA

15

MILYEN AZ IGAZI ATYA? Isten minden atyaság forrása – tanítja a szentírás – és ezért egyúttal minden atyaság õsmintája is. Milyen atya az Isten? Jézus az, aki leghitelesebben tárja fel elõttünk Istent, az õ és a mi Atyánkat. Gondoljunk „a tékozló fiú” történetére, vagy hogy „felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt”, hogy „hajunk szála sem eshet a földre tudta nélkül”, s ha a teremtését gondozza a természetben, mennyivel inkább gondoskodik rólunk, kik gyermekei vagyunk Krisztusban, hiszen tudja mire van szükségünk! S ha a „földi apák sem kígyót adnak a fiaiknak, hanem kenyeret, mennyivel inkább megadja a jót, nekünk, ha kérjük”, „hiszen Isten egyedül Jó”, figyelmeztet Jézus. Jézus honnan tanulta, hogyan tapasztalta mindezt? Természetesen a saját bõrén, hogy családban növekedett, s ahogy látta az Atyánál, hiszen „a menybõl szállt alá”, ezért tudja mit beszél, illetve, hogy mirõl tanít. Az apa feladata, hogy megtapasztaltassa a gyermekkel; hogy önálló és szabad, hogy felelõs a döntéseiért, cselekedeteiért, s azok következményeiért. Az apa vezeti be a felnõtt világba. A jó atya megengedi az anyának, hogy anya legyen, s ebben a növekedésében megértõ és segítõ társa. A jó atya mellett biztonságban érzi magát a gyermek, a család. Tapasztalnak határozottságot, következetességet, s gyengédséget egyaránt. Megtanulja a gyermek a lemondást a másik javára, az igazi emberi értékeket. Tanulja, hogyan lehet bölcsen dönteni a megfelelõ pillanatokban, kihívásokban, próbatételekben. A jó atya mélyen hívõ, de nem szolgalelkû; nyitott a szeretet spontaneitására. A jó atyaság áldás, a reménység hordozója sokaknak, talán nem véletlenül fontosak kiemelten is az atyai áldások az ószövetségi történetek szereplõinek életében. Az ünnepi, illetve asztali áldások kérése-adása mind Isten cselekvését teszik jelenvalóvá, minden hitben élõ személy, illetve közösség számára. Mindenki azt tudja kérni, illetve tovább adni, akarni, amit kapott, s amit kap Istennel megélt személyes és bensõséges kapcsolatából. Tõle tanulunk, tõle kapunk ajándékba mindent, s neki adunk vissza mindent. Az engedelmes és alázatos szív engedi Istennek, hogy vezesse, formálja azzá, ami. A férfit férfivá, atyává, a nõt nõvé, anyává, felelõs szülõkké, a szeretetben növekedõkké. Nem esik messze az alma a fájától, – szól a népi bölcsesség. Azzá formálódnak a gyermekek, s a családok egyaránt, ahogy nevelik õket, az értük felelõs személyek. Ezért fontos, hogy imádkozzunk jó atyákért a családok számára, melyek manapság talán legnagyobb krízisüket élik, s jó lelki atyákért, akik komolyan véve hivatásukat, gyógyító és igaz istenképet hirdetnek, nemcsak szavaikkal, hanem életük tanúságtételével; akik Isten jó illatát árasszák. Tudjuk a történelembõl, hogy Isten milyen nagy jót tud kihozni egy-egy jó családapa, vagy egy jó lelkiatya-lelkipásztor életébõl sokak javára, életük megjobbítására, Országa építésére. Például ismerjük Szent István, az Ars-i plébános, Kis Szent Teréz szülei és Batthyány Stratmann László stb. alakjait. Fr. András

16

A SZERETET ISKOLÁJÁNAK ELSÕ OSZTÁLYA

Kármel 2009/6

A SZERETET ISKOLÁJÁNAK ELSÕ OSZTÁLYA avagy Szent Terézia családi környezete Avilai Szent Teréz már életében megtapasztalta a szeretetben történõ egyesülést Istennel. Élete és mûvei bemutatják az erre az állapotra való eljutás útját, melynek során a felebaráti szeretet erénye is nélkülözhetetlen. Ennek a kölcsönös szeretetnek a gyakorlása az általa alapított közösségekben is a legnagyobb érték. Ezek a szerzetesközösségek, mint a szeretet iskolái, az emberi növekedés helyei is.1 Minden ember életében azonban ennek a növekedésnek az elsõ helye a család. XVI. Benedek pápa a 2008. január 1-jén kiadott békeüzenetében ezt írja: „A férfi és nõ házasságán alapuló természetes család, mint az élet és a szeretet bensõséges közössége, a személy és a társadalom »humanizációjának« elsõdleges helye, az élet és a szeretet bölcsõje. Ezért joggal nevezzük a családot az elsõ természetes közösségnek, isteni intézménynek, mely valamennyi társadalmi szervezõdés prototípusa, a személy életének alapját alkotja.”2 Önéletrajzában Szent Terézia már egy megtért és az Isten irgalmát megtapasztaló emberként tekint vissza múltjára, és felfedezi Isten kegyelmeit, az õ elnevezése szerint „irgalmait”.3 Bevallja, hogy minden, ami jó az életében, az Isten kegyelmének eredménye. Evvel a szemmel tekint vissza a családjában eltöltött elsõ évekre is, amikor az elsõ jó példákkal találkozott életében, ahol az elsõ küzdelmeit vívta az erények elsajátításáért. Mindenekelõtt azonban itt tapasztalta meg azt a szeretet, amelynek birtoklásáért az egész további élete egy nagy kereséssé alakult, és amelynek során találkozott azzal az Istennel, aki életét adta õérte szeretetbõl. A szülõk és a testvérek Teréz, vagyis spanyol néven Teresa Ahumada, 1515. március 28-án született. Édesapja Alonso Sánchez de Cepeda, édesanyja pedig Beatriz de Ahumada. Teréz apai nagyapja, Juan Sánchez kereskedõ volt, aki nemesi életszínvonalon élt. Róla azt is mondták, hogy IV. Henrik király titkára volt, de az biztos, hogy üzleti kapcsolatokat tartott fenn a királysággal. Fõleg posztóval és selyemmel kereskedett.4 A nagypapa 1493-ban fiaival Avilába költözött, így Teréz édesapja is itt kezdett új életet. Juan Sánchez nemcsak az anyagi jólétet, hanem a jó keresztény szellemi nevelést is biztosította fiainak.5 Ez a tény is kedvezõ lesz a késõbb születõ Teréz nevelkedésében. 1

2 3 4

5

Vö. A Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Intézményeinek Kongregációja: Testvéri Élet Közösségben, 35. XVI. Benedek pápa üzenete a béke világnapjára, 2008. január 1. Vö. Avilai Szent Teréz levelei II., 520. old. Vö. EFRÉN DE MADRE DE DIOS, O.C.D., y Otger STEGGINK, O.CARM., Tiempo y Vida de Santa Teresa, BAC, Madrid, 1968., 4. old. Vö. Uo. 4-8. old.

Kármel 2009/6


17

Alonso de Cepada elõször Catalina de Peso-val kötött házasságot, az elsõ feleség azonban hamar, 1507-ben meghalt. Két gyermeket hagyott özvegy férjére: María-t és Juant. A második feleség Beatriz de Ahumada. Ebbõl a házasságból 10 gyermek születik. 1510-ben Hernando, 1511ben Rodrigo, 1515-ben Teréz, 1517(?)-ben Juan, 1518-ban Lorenzo, 1520-ban Antonio, 1521-ben Pedro, 1522-ben Jerónimo, 1527-ben Agustino, 1528-ban Juana.6 Teréz így emlékszik vissza Önéletrajzában: „Hárman voltunk leányok és kilencen fiúk.”7 Teréz édesanyja 14 évesen ment férjhez; az õ édesanyja (Teréz nagymamája) még nem tudott írni, de õ a Katolikus Erzsébet királynõ által elõmozdított kulturális áramlatnak köszönhetõen szerény tanításban részesült. Ezért tudott írni és olvasni.8 Teréz sok pozitív vonást emel ki szüleire emlékezve: „Ha nem lettem volna olyan rossz, már azért is jónak kellett volna lennem, mert eltekintve egyéb nagy kegyelmeitõl, az Úr erényes és istenfélõ szülõkkel áldott meg. Édesatyám nagyon szerette a jó könyveket, s hogy gyermekei olvashassanak, könyvtárában voltak spanyol nyelven írottak is. Édesanyámnak pedig fõleg arra volt gondja, hogy imádkozzunk, s korán szívünkbe oltotta a szeretetet és tiszteletet a Boldogságos Szûz Anya s néhány kedves szentje iránt. Ily üdvös hatások alatt az én lelkem, ha jól emlékszem, talán hat- vagy hétéves koromban kezdett életre ébredni. Nagy segítségemre volt e tekintetben az, hogy szüleimnél mindig csak azt láttam, hogy mily nagyra becsülték az erényeket. Nekik maguknak sok kiváló tulajdonságuk volt. Édesatyám nagyon szerette a szegényeket; jószívû volt a betegekkel szemben; gyöngéd még cselédjei iránt is. Sohasem tudta magát rászánni arra, hogy rabszolgákat tartson, s mikor egy alkalommal egyik testvérének rabszolgája nálunk volt, úgy bánt vele, mint saját gyermekével. Azt mondogatta: nem tudja nézni, 6

7 8

Vö. Efrén J.M. MONTALVA y Alberto BARRIENTOS: Cronología Teresiana, in Alberto BARRIENTOS (dir), Introducción a la Lectura de Santa Teresa, EDE, Madrid 2002, 37-39. old. Jézusról Nevezett Szent Terézia Összes Mûvei, Önéletrajz (V 1,3), 17. old. Vö. EFRÉN DE MADRE DE DIOS O.C.D. y Otger, STEGGINK, O.CARM: i.m., 18. old.

18


Kármel 2009/6

hogy a szegény nyomorultnak nincs szabadsága. Ekkora volt benne az emberszeretet. Õszinte, egyenes ember volt. Soha senki sem hallott tõle káromkodást vagy megszólást. Becsületessége minden fogalmat meghaladott. Édesanyám szintén igen erényes nõ volt. Sokat szenvedett és folyton betegeskedett egész életében. Végletekig menõ becsületesség és tisztesség jellemezte. Annak ellenére, hogy nagyon szép volt, soha senki sem vette rajta észre, hogy törõdik szépségével; s bár csak harminchárom éves volt, amikor meghalt, máris úgy öltözködött, mint az idõs asszonyok szoktak. Igen szelíd lelkû volt és rendkívül eleven eszû. Rövid élete folyamán sok szenvedésben volt része s igazán keresztényi módon halt meg.”9 Közös növekedés a családban Ebbõl az elõbbi idézetbõl is jól látható, hogy Teréz lelkileg és szellemileg kedvezõ környezetben nevelkedett. Testvérei között központi helyet fogalt el. Szüleik mellett részükrõl is pozitív bánásmódban részesült. Ez a helyzet segítette õt érzelmi érésében. Édesapjának nemcsak jó tulajdonságait sorolja, hanem a tanúskodik a vele való kapcsolatról is: „Édesatyám oly végtelenül szeretett engem.”10 A vele megélt negatív tapasztalatokat természetesen valószínûleg felülmúlták a pozitívak. A szüleirõl alkotott képe tehát érett gyermeki affektivitás megélésébõl származnak.11 A családban fontos volt a szellemi nevelés is. „Hangosan olvastak, ami által az olvasás közös családi tevékenységgé vált. Ez a családi gyakorlat nemcsak a szellemi és szociális fejlõdést segítette elõ, hanem szerfölött kedvezett az érzelmi fejlõdésnek, vagyis a gyerekek életének kiteljesedésének.”12 Így az édesanya, mint fiatalasszony lehetett az, aki a gyerekeket megtanította olvasni és írni. Õ volt mesternõjük azért, hogy tudjanak tájékozódni és érni nemcsak a fizikai valóságban, hanem a lelki és szellemi életben is.13 Teréz 13-14 éves korában elvesztette édesanyját. Így emlékezik gyermekkori fájdalmára késõbb az Önéletrajzában: „Mivel már meglehetõsen fel tudtam fogni veszteségemet, elmentem a Miasszonyunk egyik szobrához14, s ott sírvazokogva könyörögtem hozzá, hogy legyen ezentúl õ az édesanyám.”15 Ez a veszteség egy érzelmi ürességet keltett Terézben, amelyet nem volt könnyû kitölteni. Jézusról Nevezett Szent Terézia Összes Mûvei, Önéletrajz (V 1,1.2), 15-16. old. Uo. Önéletrajz (V2, 7), 26. old. 11 Vö. Otger STEGGINK, Sin amor...todo es nada, (Afectividad y vida espiritual en Teresa de Jesús), EDE, Madrid, 1987., 20-21. old. 12 Uo. 22. old. 13 Vö. uo. 14 A spanyolban: Nuestra Se?ora de la Caridad, vagyis a Szeretet Asszonya 15 Jézusról Nevezett Szent Terézia Összes Mûvei, Önéletrajz (V 1, 7), 19. old.

Kármel 2009/6


19

Tudott orvosságot találni a testvérei körében. Akirõl a legtöbbet ír az Önéletrajzában, az Rodrigo nevû testvére volt. Együtt olvasták a szentek életét, megpróbáltak megszökni a mórok földjére, hogy mártírok legyenek, játékból remetelakokat építettek stb.16 Gyermekkori emlékei között kevés szó esik a többi testvérrõl. Legidõsebb, édesapja elsõ házasságából született nõvérérõl így ír: „aki engem oly végtelenül szeretett.”17 Ezekbõl a történésekbõl és azok értelmezett leírásaiból már megismerhetjük Szent Teréznek a fontos személyes kapcsolatokról szerzett elsõ tapasztalatait. Ennek gyümölcse személyiségének érett kifejlõdése. Édesanyjával való kapcsolata, majd az õ elvesztése után, ennek a kapcsolatnak az újrafelfedezése a „Miasszonyunk”-nak való önátadása által Terézben kitisztul az az érzés, hogy õ valakinek a lánya. Ezt az édesapjától kapott nagy szeretet és figyelem is erõsíti benne. A testvéreivel kialakított kapcsolatain keresztül fejlõdve pedig megerõsödik a „nõvérség” érzésében. Ez a tapasztalat természetesen késõbb is fontos lesz az általa alapított közösségekben, a jó emberi kapcsolatok kialakításánál. A testvéreivel való kapcsolata azonban nemcsak ezen a téren formálják személyiségét, hiszen késõbb felelõsséget érezve irántuk már anyai érzések is megjelennek szívében.18 Ezeknek a gazdag személyes kapcsolatoknak köszönhetõen kezd Terézben növekedni és tisztázódni a barátságra való képesség. „Egy extrovertált és egyben empatikus alkat ezen összetevõi által lesz benne nagy készség a barátságra, annak mindkét aspektusában, az aktívban és a passzívban, hogy szeressen, és szeretve legyen.”19 A barátság valósága nagyon fontos lesz késõbbi lelki fejlõdésben. Az imádságot, mint a szeretõ Istennel való barátságot mutatja be, amikor annak lényegét akarja megfogalmazni.20 A közösségi élet területén pedig arra tanítja

9

10

Vö. Uo., Önéletrajz (V 1, 4-5), 17-18. old. Uo., Önéletrajz (V 3, 3), 30. old. 18 Ildefonso PEÒAS BRAVO, Psicoanálisis de una orfandad, in Hombre y mundo en Santa Teresa, EDE, Madrid, 1981., 211-212. old. 19 Otger STEGGINK: im. 28. old. 20 Vö. Jézusról Nevezett Szent Terézia Összes Mûvei, Önéletrajz (V 8, 5) 79. old. 16 17

20


Kármel 2009/6

az általa alapított kolostorok nõvéreit, hogy egyenlõen szeretve egymást, legyenek egymásnak barátnõi.21 Önéletrajzában azonban serdülõkorában szerzett negatív befolyásokról is megemlékezik, mint például a felszínes beszélgetések és az a rosszabb fajta társaság, amely az egyik rokon lány által került be életébe. Terézt lassan letérítették az erények útjáról. Ez az esemény indította arra a lányával valóban gondosan törõdõ édesapát, hogy gyermekét az Ágoston-rendi apácák kolostor-iskolájában neveltesse. Ez az új környezet valóban segítette Terézt az erényes életben való fejlõdésben és szerzetesi hivatásának kialakulásában.22 Ezekre az eseményekre emlékezve, önéletrajzában kifejti a jó társaság és a jó emberek példájának fontosságát azoknak az életében, akik gyengék még az erényekben.23 Korának hiábavalóságairól és szeszélyeirõl szerzett tapasztalatai nemcsak arra szolgáltak, hogy késõbb könnyebben felismerje õket, és el tudjon tõlük határolódni, hanem azoknak elemeit pozitívan is tudta használni késõbb írásaiban. Ilyen például a lovagregény, amelynek olvasását õ negatívnak ítélte. Állítólag testvérével, Rodrigóval közösen írtak egyet.24 Ennek az irodalmi mûfajnak és az ebben jelenlévõ történeteknek szimbólumait használja késõbb mûveiben, amikor láthatatlan lelki valóságokat próbál szemléltetni. A családi kapcsolatok késõbb is fennmaradnak 1535-ben, húsz éves korában, kicsit az után, hogy testvérei az akkor frissen felfedezett Amerikába indultak, Teréz véglegesen a szerzetesi hivatás mellett döntött. Mivel édesapja nem egyezett bele ebbe a tervébe, november 2-án elszökik a szülõi házból és belép a Megtestesülés kolostorba. Ez a hirtelen lépés nem volt könnyû számára. Erõs veszteségérzést okozott az olyan erõsen megszilárdult emberi kapcsolatok terén: „Úgy emlékszem reá, s egészen õszintén mondhatom, hogy mikor kiléptem édesatyám házából, olyan érzés fogott el, amelynél, azt hiszem, még a haldoklás sem lehet rettenetesebb: mintha csontjaimnak ízületeit szaggatták volna széjjel. Ekkor ugyanis az Isten iránt való szeretet még nem szorította háttérbe szívemben az édesatyámhoz és rokonaimhoz való ragaszkodást, s így akkora erõt kellett vennem magamon, hogy ha az Úr meg nem segít, szép okoskodásaim ellenére is visszafordultam volna, õ azonban erõt adott nekem önmagam ellen és így sikerült a tervet végrehajtanom.”25 Evvel a határozott tettel zárult le életének elsõ szakasza. Családja gazdag, felelõsségteljes és tudatos nevelést nyújtott számára. Életének ez az elsõ kö21 22 23 24

Vö. Jézusról Nevezett Szent Terézia Összes Mûvei I., Tökéletesség útja (CV 4, 7), 33. old. Vö. Jézusról Nevezett Szent Terézia Összes Mûvei, Önéletrajz (V 3) 23-29. old Vö Uo., Önéletrajz (V 2, 5.8), 25. 27. old. Vö. Uo. Önéletrajz (V 2, 1 és az ehhez írt jegyzett) 21-22. old.

Kármel 2009/6


21

zössége elõkészítette arra, hogy egy újabb közösségben éljen. „Az affektív kapcsolat kezdeményezésének szükségessége egy állandóan aktív és önmagán kívül való létmódba hozza õt; hogy »másokban éljen« és szívélyes szeretettel egyesüljön környezetével. Ehhez járul egy extrovertált karakter, amilyen dona Teresa de Ahumadáé, egy szüntelen reakció az érzések síkján, részesedvén mások örömeiben és bánataiban, velük »együtt élve« és »együtt mozogva«, egy szenvedélyes érzékenységgel, ami megmutatkozik a felebarát részérõl tanúsított legkisebb rokonszenvre, vagy kedvességre való válaszában és hálaadásában.”26 Az édesapjával és testvéreivel való kapcsolata késõbb kármelita nõvér korában sem szakad meg. Megtérése után és a lelki élet csúcsán ezek a kapcsolatok ugyanolyan szenvedéllyel és gyengédséggel telik, de úgy, hogy azokban egy teologális magatartás és hivõ tekintet uralkodik. Már csak Istenért, Istenben és Istennel szereti családtagjait. Élete utolsó szakaszában az Amerikából visszatért Lorenzo nevû testvérével tartott fenn mély kapcsolatot. Maga Teréz volt testvérének lelki vezetõje.27 Ezt megvilágítva idézhetünk egyik Lorenzonak írt levelébõl, amiben egy másik, Pedro nevû, akkoriban lelkibeteg testvérrel kapcsolatos magatartásmódját fejti ki. „Higgye el nekem, az Úristen azért engedi, hogy ez a szerencsétlen ember próbára tegyen bennünket, mert látni akarja, mennyire terjed a mi szeretetünk. Márpedig kedves öcsém, megvallom, hogy bennem igen kevés van iránta, s ez nagyon fáj nekem. Mert nemcsak nem érzek vele szemben testvéri szeretetet, hanem még mint idegen embertársam iránt sem viseltetem iránta elég vonzalommal; pedig ha csak olyannak tekinteném is, sajnálnom kellene õt nehéz helyzetében. Azonban rögtön megváltozik bennem minden, ha arra gondolok, hogy vele szemben Isten akaratát kell megtennem, s mihelyt Õ Szent Felsége áll közénk, azonnal kész volnék elviselni az õ érdekében minden szenvedést.28” Szent Terézia szülei és testvérei körében elõször tapasztalta meg azt a közösségi érzést, amelyet a kölcsönös szeretet, egymás értékelése, az egymásért való aggódás, figyelem és szolgálat jellemez. Ez a tapasztalat késõbb is elkísérte õt életében, sõt, az új közösségek alapításával az Isten szeretetétõl megsebzett szívében egyre csak növekedett. Megélt közösségi tapasztalatát életében másoknak is továbbadott, sok ember boldogságát okozva és sok gyümölcsöt teremve ezáltal. fr. Imre 25 26 27 28

Uo., Önéletrajz (4, 1), 33. old. Otger STEGGINK, i.m., 31. old. Vö. Avilai Szent Teréz levelei (Cta 177; 182; 4-5), I 523-532.; 548-555. old. Avilai Szent Teréz levelei (Cta 337) II 305-306. old.

22

SZENT TERÉZIA ÜNNEPE 2009

Kármel 2009/6

SZENT TERÉZIA ÜNNEPE 2009 Ebben az évben Szent Terézia ünnepe sajátos jelentést hordoz nekünk, kármelitáknak. Ebben az évben ült össze ugyanis a Generális Káptalan, amelyen szerzetesi családunk elhatározta, hogy megkezdi az elõkészületet Szent Teréz születése ötszázadik évfordulójának megünneplésére. Ez az elõkészület mindenekelõtt abból fog állni – a káptalani dokumentum szavaival élve –, hogy „Rendünkben, úgy egyénileg, mint közösségileg, olvassuk el minden évben Szent Teréz egy-egy mûvét. A program 2009. október 15-én veszi kezdetét és 2014-ig tart” (Érted születtem, n° 38). Mától kezdve tehát mi, kármelita testvérek és kármelita nõvérek, egyénileg és közösségileg, felvállaljuk azt, hogy mindennap szánunk egy kevés idõt és figyelmet Szent Teréz mûveinek az olvasására. Ez egy szerény, rejtett, mégis lényeges vállalás. Mit is várunk ettõl az „olvasási gyakorlattól”? Nem egyszerûen azért fogjuk olvasni Terézt, hogy növeljük a tudásunkat, hogy történelmi vagy doktrinális ismereteket szerezzünk, amiket elsajátíthatunk és továbbadhatunk. Azért fogjuk olvasni, hogy párbeszédbe lépjünk vele, hogy megismerjük azt a személyt, aki a könyv lapjairól beszél hozzánk, s hogy a vele való érintkezésben megismerjük önmagunkat. Filológia tanárom, Gianfranco Contini – az egyik legmélyrehatóbb elme, akit valaha is ismertem – úgy határozta meg az olvasót, mint „aki készségesen hagyja magát, hogy elárassza a másik lelke”. Nos, éppen azt várjuk az olvasástól: hogy Teréz lelke elárassza a mi lelkünket, akik ebben a korban élünk, férfiak és nõk, s hordozzuk e nemzedék problémáit, reményeit és félelmeit. Nyugtalan a lelkünk, ahogy mindig is az volt az ember szíve, ahogy vándorolt a történelemben. Ámbár ez a nyugtalanság ma sajátos jegyeket ölt, társadalmunk, egyházunk, családi és szerzetesi közösségeink jellegzetes vonásait viseli magán. Szomjazunk, akárcsak a szamariai asszony, aki odamegy a kúthoz, hogy vizet merítsen. De milyen víz tudja igazán oltani a szomjunkat, nem csak egy pillanatra és felszínesen, hanem teljesen és véglegesen? Ez nem az a víz, amit saját erõnkbõl fel tudunk húzni a kútból, amit atyáink ástak. Ez a víz Jézusból fakad és árad bõségesen, aki elénk jön itt és most, látszólag véletlenül, de aki valójában öröktõl fogva ismer bennünket, és tudja, mi lakik bennünk legbelül, szívünk sötét zugaiban. Jézus is szomjas, a szomjúság miatt indul útnak. A szamariai asszony és az ember Jézus a kútnál találkoznak, összekapcsolja õket, hogy vizet keresnek. Jézus elfáradva a hosszú úttól, a nap legmelegebb órájában ugyanazt a szomjúságot érzi, mint az asszony, aki a kúthoz jött,

Kármel 2009/6


23

ugyanazt az éhséget érzi, mint az apostolok, akik elmentek a városba élelemért. Jézus embersége pontosan ugyanaz, mint a mi emberségünk, annak minden terhével és törékenységével együtt, de mindebben és mindezen keresztül ugyanakkor egy beteljesedett, „tökéletessé tett” emberség is, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja, vagyis ami hazaérkezett a szentháromságos kapcsolatok ölébe. Ez a Fiú embersége, akinek az Atya akarata az eledele, és folytonosan kielégülést nyer és megújul a Lélek élõ vize által. Jézus hosszú utat tett meg, amíg odaért a kúthoz, ahol találkozik a szamariai asszonnyal. De nem csak Galilea és Szamaria útjairól van szó, hanem arról az útról is, ami elhozta õt az Atyától az emberig, aki eltávolodásában, elveszettségében, hûtlenségében senyved. De milyen jó látni, hogy a vele való találkozástól a szamariai asszony is útnak indul, ez pedig a magára találásának az útja, s ezért az örömhír hirdetésének és a tanúságtételnek az útja. „Megtaláltam, aki mindenestõl ismer engem, aki feltárta nekem, mi az igazságom és méltóságom, hogy az Atya igazságában én az õ leánya vagyok.” Nem csoda, hogy Szent Terézt elbûvölte ez az evangéliumi jelenet, és magára ismert a szamariai asszonyban. Õ is elfáradt az úton („Pues ya andaba mi alma cansada – írja az Önéletrajz 9. fejezetének elején), békére és fényre szomjazott: „Megértettem, hogy szeretem õt, de nem értettem, miben áll valójában Istent szeretni, és hogyan kellene ezt tennem”. Ebben a sötétségben és szorongattatásban maradt mindaddig, amíg a kegyelem rá nem ébresztette az Õ kétségbevonhatatlan jelenlétére: ott volt elõtte, sebektõl borított testtel, hogy elmondja neki, hogy érte és vele van mindig és mindenhol. Most kezdi Teréz megérteni, hogy Istent igazán szeretni mindenekelõtt azt jelenti, hogy észrevesszük az õ szeretetének az igazságát. Hogy Isten

24


Kármel 2009/6

szeretete az, ami legyõzte a halált Jézus feltámadásában. Teréz a feltámadt Megfeszítettel találkozik, és Krisztus testén világosan ott látja, olvassa ennek a szeretetnek az erejét, amely képes meghaladni minden ellenállást és ledönteni minden akadályt. Teréz teljesen átadja magát ennek a szeretetnek, megszabadulva mindattól, ami eddig visszatartotta õt egyéni, társadalmi és egyházi szinten. Megsebzett szíve az új ember szíve, hús szív (Ez 11,19) – amilyennek Bernini ábrázolja elragadtatásában –, szabadon és frissen szárnyal a szeretet felé, amely vonzza és magáévá teszi õt. Krisztus menyasszonya, mondták, és fogják is mondani róla, de még inkább a barátnõje és munkatársa. Ahogy a szamariai asszony barátként beszél Jézussal, és tanítványként beszél Jézusról másoknak, éppen így Teréz is. Annak a „passzív” magatartásnak, amellyel elfogadja, hogy Jézus megbocsátott neki, elfogadta és szerette, megfelel a barát és munkatárs aktivitása, aki immár nem fél saját gyengeségétõl, az anyagi nehézségektõl vagy az emberek elõítéletétõl, jöjjön az akár befolyásos egyházi körökbõl. Teréz útnak indul és folytatja az utat egészen a haláláig, ami számára azt a küszöböt jelenti, melyen túl folytathatja útját az immár a színrõl színre látásban szemlélt Võlegény felé Teréz arra hív minket írásainak minden oldalán és minden sorában, hogy kövessük õt a feltámadt Megfeszített felé vezetõ útján. Azt ismétli nekünk, hogy Jézus él, és bárkinek felajánlja és odaajándékozza az életét, aki azt el akarja fogadni. Mi tart vissza minket a követésétõl? Mi akadályoz minket, hogy ugyanabban a megtapasztalásban legyen részünk? Talán a Bölcsesség könyvének egyik részletében megtaláljuk rá a választ: „Többre becsültem azt országnál és trónnál, s a gazdagságot hozzá mérve semminek tartottam” (7,8). Vagyis a Bölcsességet az találja meg, aki elkötelezi magát mellette, aki benne találja meg saját szabadságát. Túl sok minden foglalkoztat minket, olyan dolgok, amiket nem szabadon választottunk, mégis hagyjuk, hogy betöltsék az életünket. Nem táplálnak minket, nem oltják a szomjunkat, még sincs erõnk megszabadulni tõlük. Tudjuk, hogy Szent Teréz hosszú idõn keresztül próbált megszabadulni attól, amit birtokolt, jobban mondva, ami birtokolta õt. Ne gondoljuk tehát, hogy nekünk könnyebb lesz, mint neki, s azt sem, hogy igazán megváltozhatunk Isten kegyelme nélkül, amiért fáradhatatlanul könyörögnünk kell, és azt se higgyük, hogy ez nem igényel részünkrõl komoly erõfeszítést. Kettõs irányban kell erõfeszítést tennünk: egyfelõl ki kell üresíteni magunkat megannyi felesleges dologtól, ami lelassít és megzavar minket, másfelõl hozzá kell fognunk, hogy felelõsen elvégezzük azt a munkát, amit ránk bíztak. Végeredményben az ember úgy van megteremtve, hogy csak az Isten akaratával megegyezõ cselekvés tudja megváltoztatni. S azért mondom ezt, mert jól tudom, mennyire fontos, hogy ne az ember, hanem Isten akarata vezesse belülrõl az akaratunkat. Szent Teréz tanítson meg, hogy abban leljük meg szabadságunkat, hogy átadjuk magunkat Annak, aki tényleg szabadnak akar minket! P. Saverio Cannistra OCD Generális atya Róma, Szent Terézia ünnepén

Kármel 2009/6

A SZÜLÕI HIVATÁS FELELÕSSÉGE

25

A Szent Teréz centenáriumára készülve, az „Érted születtem” káptalani dokumentum arra buzdítja rendünk tagjait és mindazokat, akik hozzánk szeretnének csatlakozni e felkészülési idõszakban, hogy rendszeresen olvassunk Szent Terézi Anyánk mûveit, és végezzünk egyéni és közösségi reflexiót az olvasottak fölött. Annak reményében, hogy az ihletett sorok olvasása segít majd egyéni és közösségi lelki megújulásunkban. A most következõ részben ennek az egyéni és közösségi elmélkedésnek „gyümölcsébõl” közlünk ízelítõt. Azaz olyan megosztásokat, amelyek a Szent Teréz mûvei (jelen esetben az Önéletrajz elsõ pár fejezetének) olvasásához kapcsolódnak. Hálásan köszönjük e megosztások íroinak készségét és a bátorságát, hogy gondolataikat a nagyobb olvasó közönség elött is merték megfogalmazni, és bátorítunk mindenkit aki ennek az olvasásnak aktív résztvevõje, hogy ennek mintájára, a jövõben maga is merje megosztani közös épülésünkre azokat a gondolatait, személyes meglátásait, amelyek Szent Terézia olvasása közben fogalmazodtak meg benne.

A SZÛLÕI HIVATÁS FELELÕSSÉGE29 Szent Terézia anyánk könyvének elsõ fejezetében kiemeli a szülõk és a családi légkör fontosságát. Mit mondd ez a XXI. század emberének? Mi az, ami mindenkor bármilyen korban élünk fontos? Mivel a szent anya mûvei a Szentírásból gyökereznek, nekünk is oda kell visszatérni. A szülõk felelõssége a szentségi házasságban az Istennek tett ígérethez hûen elfogadni a gyermeket Isten ajándékaként, és nevelni az Õ rendelése szerint. Isten megalkotta a szent család képében a tökéletes mintát. A Boldogságos Szent Szûz anyasága és az imádságos Szent József atyai példája mindnyájunk elõtt ismert. Az Ige testté lesz és megszületik a Szentcsaládba. Amikor egy gyermek megérkezik a családba Isten ajándékaként, az Õ teremtményeként, magában hordozza az Õ bélyegét, képmását. Vajon a szülõk gondolnak-e arra, hogy megköszönjék Istennek a gyermeket, és elviszik-e a templomba, hogy részesüljön a szent keresztségben? 29

Az itt leírtak a soproni VÉK közösség közösségi megosztása alapján lett megfogalmazva.

26

A SZÜLÕI HIVATÁS FELELÕSSÉGE

Kármel 2009/6

Ahogy tette ezt József és Mária a kisded Jézussal: bemutatták a templomba és élték imádságos, nem éppen nehézségek nélküli napjaikat. Nevelték a kis megváltót, hogy növekedjék bölcsességben és kedvességben Isten és az emberek elõtt. Talán feltehetjük magunknak is a kérdést: nevelem-e a rám bízott gyermeket? Ahogy megtanítom vele anyanyelvét, hogy tudjak vele beszélgetni, tanítom-e imádkozni? Ahogy értelme nyiladozik, kezébe adom-e a Szentírást? Megértetem-e vele, hogy ez az Isten nyelve, amivel beszél hozzá? Segítem-e abban, hogy megértse, hogy Isten az egyetlen, aki mindennél jobban szereti õt? Táplálom-e benne a reményt, megmutatom-e neki az igazság útját? Megteremtem-e számára az elcsendesedést, a lehetõséget, hogy beszélgessen Istennel, mint ahogy a 12 éves Jézus is tette? Amikor a szülei aggódva keresték, ezt mondta nekik: „Nem tudtátok, hogy atyám dolgaiban kell lennem?” És a 12 éves Teréz, aki elveszti édesanyját, bizalommal fordul a Boldogságos Szent Szûzhöz, és kéri: legyen az édes anyja. Most, amikor készülünk Szent Terézia anyánk születésének 500. évfordulójára, mindezeket figyelembe véve elmélkedjünk, nézzünk magunkba! A világban élõ karmelitaként hogyan tudunk jobbá lenni, hogy apostolkodjunk? Milyen módon közvetítsük Isten üzenetét a világban, hogyan keltsük fel a reményt, hogy Isten öröktõl fogva szeretett minket, életét áldozta értünk? Õ az egyetlen pásztora a teremtett világnak! Uram! Tudjuk, hogy mindent Tõled kaptunk. Örömmel és szabad akarattal akarunk szolgálni Téged! Kérünk, segíts minket és végtelen irgalmadban add meg a reményt, hogy az irántad való szeretetünk soha nem lankad majd bennünk! Ámen. Adrienn ocds (VÉK Sopron)

Kármel 2009/6

ATYA

27

ATYA Mint hideg forrásvíz frissítette fel gondolataimat, és söpörte ki belõlem a megszokottat, a már érdektelent, a lanyhulást! Ezt éreztem az Önéletrajz újraolvasásánál. A mondatok új értelmet kaptak, és tovább gondolkodásra indítottak. Már az elsõ fejezetben megfogott, hogy mit jelenthetett Szent Teréz életében, hogy „az Úr erényes és Istenfélõ szülõkkel áldott meg.” Édesapja már kisgyermek korában imádkozni tanította, és felkeltette figyelmét a Szûzanya tisztelete iránt. Azt is megjegyzi édesanyjáról, hogy erényes, becsületes, tisztességes. Édesapjáról – valószínû édesanyja korai elvesztése miatt – részletesebben és többet ír. „Õszinte, egyenes ember volt”. Szerette a szegényeket, jószívû, gyengéd volt. Mindkettõjükrõl a szeretet mellett nagy tisztelettel beszél. Nem nehéz kitalálni, hogy mintaképei voltak. Apjához fûzõdõ kapcsolatára még két helyen találunk példát a könyvben. Serdülõ korában Szent Teréz nagyon rászokott a lovagregények olvasására, ami saját véleménye szerint is sok idejét elvette. Ezt a szokását apja elõl titkolta. Érezte, hogy apja sem helyeselné! Mindig úgy igyekezett viselkedni, hogy megfeleljen apja kívánságának. Amikor már Õ Szent Felsége kegyelmébõl megkezdhette a belsõ ima gyakorlását, és átmenetileg elhanyagolta azt, nem merte apjának bevallani. Hosszan foglalkozik azzal az évekig tartó belsõ küzdelmével, hogy le tudja gyõzni kísértéseit és Õ Szent Felsége kegyelmébõl gyakorolja a belsõ imát! Kudarcait fájdalommal éli meg, siratja hálátlanságát. Nem attól fél, hogy elkárhozik – azt bánja, hogy nélkülöznie kell ilyenkor Isten jelenlétét és megbántja Õt, a Mennyei Atyát. Ilyen az én bûnbánatom? Az Egyház lányának tartotta magát és mindenkori lelki atyjának vezetését követte. Nekünk is atyáink a papjaink. Mint Krisztus szolgái és barátai atyai szerepüket akkor tudják betölteni, ha szeretetbõl hiteles életet élnek. Csak így képesek közvetíteni nekünk. „Te, Uram, Te magad vagy a mi Atyánk, régtõl fogva Megváltó a neved.” (Izajás 63.16) A Szent Keresztrõl nev. Katalin ocds

28

SZENT JÓZSEF, AZ APÁK PÉLDAKÉPE

Kármel 2009/6

Kármel 2009/6

AZ APA SZEREPE A CSALÁDBAN

29

SZENT JÓZSEF, AZ APÁK PÉLDAKÉPE

AZ APA SZEREPE A CSALÁDBAN

Szent József Dávid házából való ácsmester. Nevelt fia, Jézus, tõle vette át az ábrahámi örökséget, így az Ószövetségi jövendölések beteljesítõjévé vált. Az üdvtörténetben fontos szerepet kapott, Isten Mária mellé rendelte, hogy nevelje a kis Jézust és oltalmazza Máriát. Egyetlen szavát sem jegyezték fel szent írók, a leghallgatagabb szent. Az Úr Angyala megjelent Józsefnek, és õ megértette, hogy Mária ártatlan. Igenje kellett ahhoz, hogy beteljesedjenek a próféták jövendölései, és Isten akarata valóra váljon. Amíg kétségek között vívódott Mária áldott állapota miatt, akkor sem bántotta Õt, feltûnés nélkül engedte volna el. Kíméletes és jólelkû, a családi gondoskodás és a szerény alázat példaképe. Megvédte Máriát és a kis Jézust, amikor veszélybe kerültek Egyiptomba menekülésükkor is. Az Úr Angyalának szavára mindenkor figyelt, gondolkodás nélkül megtette, amit az Úr kívánt tõle. Nem okoskodott, nem mentegetõzött, a legnehezebb helyzetekben is helytállt, amikor családját meg kellett védenie. József hitében erõs ember volt, aki kemény munkával tartotta el a családját. A kis Jézus számára valódi példakép. Arra hív meg minket, hogy jobban figyeljünk gyermekeink nevelésére. Szeretettel intsünk is, hiszen a jó apa gyermeke javát akarja. József egyszerû, rejtett életet élt, talán ezért választotta a Mennyei Atya az isteni program megvalósításának egyik fõszereplõjévé. Szent Terézia anyánk is ajánlja, hogy imádkozzunk buzgón és bizalommal Szent Józsefhez, amint õ is tette, mert hatalmas a közbenjárása, segíteni tud földi dolgainkban és lelki életünkben egyaránt. Szentanyánk úgy beszél Szent Józsefrõl (Ö 5. fejezet), hogy felkeltette az érdeklõdésemet, õszinte rokonszenvet és gyengéd szeretetet táplált a szívembe iránta. Ahogy leírja, hogy minden vállalkozását rábízta, és mindig mindenben segítette õt, szerintem másokat is arra buzdít, hogy válassza Szent Józsefet, ezt a „hallgatag” szentet pártfogójának. Azt szeretné, hogy tapasztalja meg minden keresztény testvérünk, amit tõle kapott. Érezhetõ a szeretet gesztusa, semmit nem akar megtartani magának. Segíteni akar minket, Istenhez akar bennünket vinni. Három testvéremmel együtt úgy nõttünk fel, hogy anyai nagymamám otthon gondoskodott rólunk, míg édesanyám dolgozott, kereste a kenyérre valót, édesapám pedig a kocsmában töltötte élete nagy részét. Szent József számomra mély megtapasztalás volt, milyen jó lenne, ha a családok Õt választanák pártfogójuknak! Példájával egy szeretetteljes, nyugodt, biztonságot adó légkörben élhetnének. Szent József, az apák példaképe és a családok pártfogója, könyörögj érettünk!

Immáron 10 éve élek özvegyen. Három gyermekem van, kettõ felnõtt és egy kiskorú. Akkoriban 6 éves volt a kisebbik lányom, amikor az édesapja szívinfarktusban elhunyt. Nagyon megviselte az egész családot ez a tragédia, különösen a kislányomat, hiszen õ beszélt vele utoljára. Nagyon nehezen tudta elfogadni, hogy nincs többé. De a Mennyei Atya segített! A kislányommal ettõl kezdve minden este közösen imádkoztuk a rózsafüzért, édesapja lelki üdvéért! A keresztény családokban az apakép olyan szerepet tölt be, mint a pásztoré. Õriz, biztonságot ad a rábízottaknak. Felelõs azért, hogy a gyermekeit minél kevesebb ártó hatás érje. Gondoskodik a testi-lelki jólétükrõl, vezeti õket, és életével mutatja a helyes utat. Nagy szükség van az anyák segítségére is ahhoz, hogy a gyerekek példaképet láthassanak apjukban. Az én kislányom sajnos már nem tapasztalhatja meg apja példáját, de példaképe elkíséri élete végéig. Oltáriszentségrõl nev. Ilona ocds

Nóra (Székesfehérvár)

A GONDVISELÉS CSODÁJA Szent Terézia sorait olvasva a szüleirõl, gyerekkori emlékeirõl (I. fejezet), egy pillanat alatt átsuhantak rajtam emlékmaradványaim, az emlékek íze, zamata. Egységes, pozitív képként rögzül bennem a gyerekkor. Viszonylag sok idõ és némi tapasztalat hatására jöttem rá: nagyszerûek a szüleim, jó családi környezetben élek. Talán mindig is sejtettem, hogy így van – a lélek eredendõen fogékony és érzékeny –, ezért a felismerés, hogy más családok élete zilált, hogy pl. egyes osztálytársak élete sok szempontból nehezebb az enyémnél, nem is annyira megdöbbentett, mint inkább hálára gyújtotta szívemet. Akkor azt hittem, véletlen. Szüleim nem voltak vallásosak, a hit nem volt jelen tudatosan az életünkben. Mégis, minden mozdulatuk, még a tekintetük is sugározta a jót. Mint megtudtam, annak idején dönteni akartak arról, milyenné neveljék a gyerekeiket, vajon milyen tulajdonságokat plántáljanak beléjük, hogy helyük legyen a világban, és ne tapossák el õket. Ez nem lehetett igazi döntési helyzet, egybõl egy választásuk volt: önmagukat nem meghazudtolni. Hogy tudna valaki keményszívûségbõl példát adni, ha szíve telve van jószívûséggel, áldozatkészséggel?!

30

A GONDVISELÉS CSODÁJA

Kármel 2009/6

Mindebbõl egyenesen az következik, hogy a gyermek is ilyenné válik? Nem. A szülõ nem olthatja gyermeke lelkébe saját lelkének hajtásait, de telerakhatja tarisznyáját ’hamuban sült pogácsával’, melybe belesütötte minden tanácsát, féltõ szeretetének gyümölcseit. Ha gyermeke megéhezik, talán abból vesz elõ, vagy hasonlót fogad el ’vándorlásai’ során. Elhagyva a szülõi házat, Gyõrbe vetõdtem. Véletlen, hogy itt lett állásom? Féltem, mi lesz velem, senkit sem ismerek, ijesztõ és átláthatatlan volt számomra ez a város. Kikkel sodor össze az élet? Peregtek a napok, és nem gyõztem csodálkozni, hová is kerültem, a véletlenek összjátéka folytán milyen kincsekkel halmozott el engem, a parányi kis lényt ez a gigászi méretû óriás: az élet. Jó szándékú, megértõ, nagyszerû emberekkel találkoztam, és õk mind Istenrõl, az õ jóságáról beszéltek. Fel se merült bennem, hogy szavaikat megkérdõjelezzem, mert engem is elhalmoztak, mégpedig áradó jósággal. Utam kezdetén világosan láttam magam elõtt – bár soha nem tapasztaltam –, hogy létezik lelki-szellemi szakadék, amibõl nincs kilábalás, és léteznek emberek, akik képesek rá, hogy belelökjenek. Mit tapasztaltam? Ezek az emberek kézen fogtak, maguk állták el a szakadék szélét, és elvezettek…a Kármelbe. Miért tették?! Ilyen biztos kézzel, meggyõzõdésbõl… Nem is erre indultam. Nem gondoltam, hogy ez az én utam lehet. Ha kívánhattam volna egyet, mint a mesékben, ilyen kívánságot meg se tudta volna fogalmazni, annyira távol állt eredeti elképzeléseimtõl. Az Istenbe vetett hit és bizalom a Kármel menedékében: új kezdet, új élet. Ekkor vált számomra világossá, hogy minden ember, akivel életemben találkoztam, kezdve szüleimmel, tanáraimmal, késõbb a gyõri barátokkal, Valakinek az akaratából kerültek utamba, mert feladatuk volt, hogy engem célegyenesbe állítsanak. Ennyi véletlen nincs! Ezt Õ ’rendelte el’ szeretetbõl, értem. Megértettem: ez a Gondviselés csodája. És én személyesen megtapasztalhattam! Mennyire igazak Szent Terézia szavai: „Öröktõl fogva elhatároztad, hogy elhalmozasz engem mindazokkal a kegyelmekkel, amelyekben tényleg részesítettél!(...) Hiszen Te a magad részérõl semmit sem mulasztottál el; sõt megtettél mindent, hogy már kora ifjúságomtól kezdve mindig a tied legyek.” (I. fejezet) Zárszóként mit mondhatnék? Úgy érzem, soha nem tudom kiérdemelni, meghálálni, amit kaptam, mindössze marad a vágy, mely ezekre irányul. Hálatelt szívvel könyörgök, hogy mindenki hazataláljon Istenünkhöz, az Õ kegyelme és gondviselése által. Timi

Kármel 2009/6

A MÁNAK SZÓLÓ ÜZENET

31

A MÁNAK SZÓLÓ ÜZENET Nem gondoltam volna, amikor kezembe vettem Szent Terézia Önéletrajz c. mûvét, hogy ilyen szívesen újra és újra elõveszem. Elõször csak a kíváncsiság vezetett, aztán vissza is lapozva, egyre többször álltam meg egy-egy bekezdésénél vagy mondatánál, rácsodálkozva annak tartalmára és ma is idõszerû mivoltára. Az 1500-as években megfogalmazottak, ráadásul egy apácától, nekem is szólhatnak a XXI. század elején? Igen, a ma emberének is van üzenete, az Önéletrajz – különösen a történésekhez fûzött véleményeivel – elgondolkodtatni, tanítani képes. A „fenséges Szûzanya”, vagy Urunkra az „Õ Szent Felsége” megnevezések kicsit régiesnek tûnnek elõször, aztán egyre inkább megkedvelem az odaadó, mély tisztelet ilyen stílusbeli megnyilvánulását. Egyébként a fordító dicséretére is, végig mai nyelven szól hozzánk így több száz év elteltével. „Õ Szent Felsége” – ízlelgetem. Urunk Jézus, Isten fõségét ma kellõ tisztelettel tükrözik-e mindennapjaink, viselkedésünk, egyéni és közösség elõtti kifejezéseink? Ma is aktuális és elgondolkodtató módon emlékezik meg Szent Terézia az Önéletrajz elején a szülõi ház, a szülõi felelõsség jelentõségérõl. Hálásan emlékezik a gyermek számára nagy kincset jelentõ erényes és istenfélõ szüleire. „Édesanyámnak fõleg arra volt gondja, hogy imádkozzunk, és korán szívünkbe oltotta a szeretetet és tiszteletet a Boldogságos Szûz Anya s néhány kedves szentje iránt.” A mai rohanó világban mennyire van „fõleg arra” gondja az édesanyának? Menynyit kell azokért a családokért imádkoznunk, ahol a szülõk eltávolodtak a hittõl és jó, ha a miatyánkot megszerettetik a gyermekükkel! És mi, nagyszülõk, annakidején a „falakon belülre szorult” természetes vallásos nevelés mellett mennyire tudtuk megszerettetni a Szent Terézia által említetteket? Ha a mának szóló üzenetekre gondolok, azt már alig merem említeni, hogy Teréziának két lány és kilenc fiú testvére volt. Milyen nagy kincs, ha valakinek erényes és istenfélõ szülei vannak! Igen, a jó szülõ értéke, jelentõsége meghatározó. Földi és égi szüleink is vannak. Elsõsorban a teremtõ Atya,

32

A MÁNAK SZÓLÓ ÜZENET

Kármel 2009/6

mint legfõbb jó jut eszembe. Aki Jézus szerint az egyedül Jó. Hosszasan lehetne nálam szakavatottabbaknak elmélkedni a jó szülõ mennyei és földi példáiról. Egyik testvérével együtt szokta olvasni Szent Terézia a szentek életét. Ezen olvasmányok, ahogy írja, hozzásegítették az „igazság útjának” a lelkébe vésõdését. „A kárhozat és az üdvösség mindörökké tart.” Mindörökké, mindörökké – ismételgették. Bizony a lélek épülése nélkül ma is nehéz e szavak jelentõségével megküzdeni. Magamról is elmondhatom, mindig is vonzódtam a szentek életérõl szóló írásokhoz. Nézzünk csak körül, ha ma a karácsonyfa alá ajándékként ilyen témájú könyvet keresnénk, bizony nincs nagy választék, és az sem biztos, hogy találnánk megfelelõt. A szentek életérõl száraz, lexikális kiadványokat vehetünk a kezünkbe, egy kötetben sok-sok szent legfontosabb életrajzi adatával, rövid történetével, és általában vonzó, színes képekkel. Tartalmukra elmondható, hogy fiatal felnõttnek, nagyobb gyermeknek egyaránt a „sok kevés, a kevés meg sok”. Fiatal ismerõsöm találó véleményével egyetértve, hiányzik belõlük a lelkiség. Nincs könnyû dolga az ajándékozónak akkor sem, ha csak egy-egy szent, például a védõszent életérõl keres jó leírást. Ha szentek életével kapcsolatos ajándékozási szándékunk van, kitartóan kell keresnünk a megfelelõ kiadványt. Milyen bájos a gyermekek törekvése a vértanúságra. Felbuzdulva a szentek példáján megállapodtak, hogy elindulnak a mórok földjére, ahol majd csak levágják a fejüket. Ez a szándék nem vált be, ezért remetelakot kezdtek építeni a kertben. „Raktuk a köveket, egyiket a másikra, de hát bizony a falak egy-kettõre összeomlottak, s így ez is meddõ törekvésnek bizonyult.” Vajon mi rakjuk-e egymásra a köveket Istenért mindennapi életünkben? – merül fel a kérdés bennem. Elkeseredünk nagyon, vagy újult erõvel, Istenre hagyatkozva újra rakjuk-e leomlott falainkat? Kérjük-e a Szentlelket, hogy felismerhessük, ha meddõ a törekvésünk ugyanazon kövek újra felrakása iránt? Például a családi problémáknak felismerjüke a köveit? Külön tudjuk-e választani, mely köveket érdemes vagy szükséges újra rakni, és melyekét bízzuk inkább a Gondviselés Építõmesterére? Adja Isten, hogy azok a falaink omoljanak össze, amelyek nem Isten akarata szerint valók! Egy másik, tipikusan a mának szóló üzenete lehet az Önéletrajznak, a II. fejezet eleje. „Sokszor elgondolom, mekkora hibát követnek el a szülõk, ha nem gondoskodnak arról, hogy gyermekeik kizárólag és mindig csak teljesen jó és erényes dolgokat lássanak.” E témáról oldalakat lehetne írni a mai kor problémáival. Rögtön felmerülnek ismert ellenkezõ családi vélemények is, minthogy ismerje csak meg a gyerek az életet, ne legyen elefántcsonttoronyba zárva, ahonnan, ha kikerül, nem tud megküzdeni a problémákkal. Nem felejthetjük, hogy van egy bizonyos kor a gyermek életében, amikor számára a meghatározó és követendõ minta egyedül a szülõk magatartása. Ahogy õket imádkozni látja, ahogyan egymással beszélnek, ahogy mozdulnak, „gondolkodnak”, engednek, tiltanak, és még sokáig sorolhatnánk. Kinga (Gyõr)

Kármel 2009/6

NÉHÁNY ELGONDOLKODÁSRA KÉSZTETÕ GONDOLAT

33

NÉHÁNY ELGONDOLKODÁSRA KÉSZTETÕ GONDOLAT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA KAPCSÁN „Mekkora Isten kegyelme, ha az ember jó lelkek társaságában lehet.” Bizony, nagyon sokat jelent, milyen emberek társaságát keressük, kikkel vagyunk nap mint nap kapcsolatban. Hatunk egymásra, elgondolkodunk egymás helyzetén, tanulunk egymástól. Nem egyedül élünk a világban, önzõ módon, „szigetként”; egymásra is vagyunk utalva. Szükséges is, hogy érezzük ezt, hiszen ezt Õ is így gondolta el, így teremtett bennünket. Apró tanúságtételeinkkel segíthetjük egymást. Édesanyaként még inkább fontosnak tartom, hogy gyermekeink találjanak társakat a Jóisten felé vezetõ úton. Ennek a résznek olvasása közben saját életemben is felfedeztem az Õ közbenjárását, egy nagyon fontos barátságnak köszönhetõen. Mindenki lehet Eszköze, és az Õ Mindenhatósága tényleg nem ismer korlátokat! Ennek a kiskamaszkori kapcsolatnak köszönhetem, hogy akkor bepillantást nyertem az Õ szeretetébe. És mennyi minden bajtól, nehézségtõl óvott meg így! Végiggondoltam az ezután eltelt néhány évet, és arra jutottam, hogy ez valóban kegyelem volt. Nem kiérdemelt és ingyenes ajándék. „… a szerzetesi életnek nehézségei és szenvedései a legrosszabb esetben sem lehetnek súlyosabbak a tisztítótûznél; márpedig én nem ezt, hanem a poklot érdemeltem meg!” Ezt a szerzetbe való bevonulásának okaként írja a Szent. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Még ha más ok miatt döntünk is úgy, ahogy döntünk, ha nem is látjuk „az erdõt, csak a fákat”, nem látjuk át a Nagy Egészet; Õ megáldja elhatározásunkat, és mindenbõl kihozza a legjobbat. Ezt is saját életünkben tapasztaltam meg, hogy látszólag egész más okból kerültünk bizonyos helyekrehelyzetekbe, ahova pedig el kellett

34


Kármel 2009/6

jutnunk. Talán nem is baj, hogy nem tudatosan döntöttünk akkor, nem az a lényeges. Másodlagos dolog a miért. „Mivel azt akarja, hogy érdemeket szerezzünk, megengedi, hogy lelkünk félelmet érezzen minden vállalkozás elõtt: minél nehezebb ez, annál nagyobb az öröm, ha sikerül végrehajtani.” Megengedi. Engedi, hogy érezzük a súlyát, hogy akár megfeszíttessünk az üdvösséget szerzõ jócselekedetekben; melyeket nem szabad elmulasztani, és – pusztán félelembõl – nem végrehajtani. Milyen sokszor nem tesszük meg azt a kis lépést a másik ember felé! Többször éltem meg már azt, hogy, ha picit „kiengedek” saját önzésembõl, és tényleg odafigyelek a Másikra, õ kinyílik, felszabadul, és mintha egy zsilipet kinyitnának, árad ránk a kegyelem…(Mindkettõnkre!) Ilyenkor Isten ajándékoz. Ezért nem szabad félelembõl sohasem lemondani a jó sugallat végrehajtásáról! „Amennyire csak tudtam, rajta voltam, hogy mikor imádkozom, bensõmben érezzem a mi Kincsünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak jelenlétét.” Szent Teréznek – saját elmondása szerint – nem ment könnyen az elmélkedés. Törekedett rá, de sokszor képtelen volt felidézni, elképzelni Krisztus arcát. Azt ajánlja, hogy lelki szárazság ellen jó könyvek kellenek, melyekbõl néha többet, néha kevesebbet olvasva már könnyebben megy az elmélyülés. Azt gondolom, Szent Teréz Önéletrajzával a mi kezünkbe is egy ilyen segítség került, egy 16. századi, mégis meglepõen modern, és megrendítõen õszinte spanyol szerzetesnõ tollából.

Kármel 2009/6


35

1. fejezet A Boldogságos Szûzanya iránti szeretet és tisztelet, valamint a Szûzanya, mint Édesanya. Ezek nem új gondolatok, már a Kármellel történõ megismerkedésem elõtt is nagyon szerettem a Szûzanyát, és bármi gondom, bánatom, örömöm volt, neki mondtam el. A szentolvasó gyakori imádkozása Ez ügyben vannak próbálkozásaim, amik kisebb-nagyobb sikerrel zárulnak. A lakásomtól a Kármelig fél óra az út, és van, amikor csak egy tizedet tudok elimádkozni ez idõ alatt. Az üdvösség mindörökké tart. Ezt nem nagyon tudom felfogni, de a mindörökké szó megragadott, és én is szívesen ismételgetem. Istennek kezdettõl fogva az a szándéka, hogy minket bejuttat a mennyországba, és mindent megtesz, hogy az Övéi legyünk. Ez csodálatos, köszönöm, Uram. 2. fejezet Legjobb elõkészület a belsõ imára az ajakima. Tehát nem keseredem el, ha nem megy a belsõ ima, mert minél több ajakimát végzek, annál jobban elõkészülök, és ha a Jóisten akarja, megadja azt a kegyelmet, ami a belsõ imához szükséges. Isten kegyelme, ha az ember jó lelkek társaságában lehet. Itt értettem meg talán igazán, hogy milyen fontos és szükséges egy jó közösséghez tartozni, és természetesen a munkahelyi közösség szerepe sem elhanyagolható. Ha az ember jó lelkek társaságában van, szerintem õ maga is egyre jobb lesz, hiszen a többiek pozitívan hatnak rá. Mintha Õ Szent Felsége minden követ megmozgatott volna, míg végre sikerült engem magához térítenie. Ezt is köszönöm Neked, Uram.

Adrienn (Gyõr)

3. fejezet Ha Krisztus Urunk annyit tudott érettem szenvedni, már csak méltányos dolog, hogy én is elviseljek valamit az Õ kedvéért: Õ majd megadja az erõt hozzá! Ez elég nehéz dolog számomra. Odáig eljutok, hogy Krisztus mennyit szenvedett értem, de hogy én is elviseljek valamit az Õ kedvéért – ez nagyon nehezen megy. Arról nem is beszélve, hogy az erõt én mindig elõre szeretném megkapni. Köszönöm Istenem, hogy Szt. Terézián keresztül rámutattál ezen hiányosságaimra is.

36


Kármel 2009/6

4. fejezet Csak örök üdvösségem érdekeit tartottam szem elõtt, s a kényelem többé egyáltalában nem nyomott elõttem a latban Van még hová fejlõdnöm. Õ azonban erõt adott nekem önmagam ellen. Van remény, Istennek semmi sem lehetetlen. Megmutatta nekem, mily bõkezûen áldja meg azokat, akik áldozatok árán készek neki szolgálni. Ezt már én is megtapasztaltam. Ha többszörösen merül föl mindig ugyanaz a jó sugallat, soha se mondjon le félelembõl annak végrehajtására. Elég hatalmas Õ bárminek végbevitelére. Ezt próbálom komolyan venni és gyakorolgatni. M. Terézia

Szent Teréziát olvasni gyönyörûség és felemelõ élmény szívnek és léleknek. Az õ csodálatos stílusa, aktuális és gyakorlati tanácsainak hatása alól lehetetlenség kivonnunk magunkat. Mondanivalója annyira friss és mai, hogy nehéz elhinni, hogy csaknem 500 éve íródott. Isten csodálatos szenteket adott számunkra példaképül. Add Urunk, hogy a Te kegyelmeidet mi is – az õ példájukra – mindig befogadhassuk, és irgalmas szereteted segítségével tudjunk a jó úton járni, a Te akaratod szerint élni. 1. fejezet: „Eltekintve egyéb nagy kegyelmeitõl, az Úr erényes és istenfélõ szülõkkel áldott meg.” Köszönöm, Uram, az édesanyámat, aki apám korai halála miatt egyedül nevelt engem és testvéremet, és a legnehezebb idõkben is szívünkbe-lelkünkbe ültette a vallásos élet magvait. Bár teljesen az én hibámból – felnõttként – sok évig szinte Isten nélküli életet éltem, az alvó magok a jó Isten kegyelmébõl életre keltek és kihajtottak lelkemben. Visszavezettek az Úrhoz, és megadták a hit örömét, biztonságát és békéjét. Hála Neked, Istenem! 2. fejezet: „Ha éntõlem kérnének tanácsot, azt mondanám a szülõknek, hogy nagyon vigyázzanak arra, kivel érintkeznek gyermekeik. Beláttam, mekkora Isten-kegyelme, ha az ember jó lelki társaságban lehet.”

Kármel 2009/6


37

Megint csak arra emlékezem magam is, hogy iskolás éveim idején – anyám irányítása szerint – a hittanulás és a vallásos kötõdés rendkívül fontos szerepet kapott életünkben. Templomi kórusban énekeltem és baráti társaságomat is õk jelentették. 3. fejezet: „Akkor ugyanis túlzást láttam éppen a legerényesebb dolgokban, amelyeknek jelentõségét csak késõbb tudtam megérteni.” Az eltávolodás évei számomra a rossz választások idõszaka. Ó, Uram, így visszanézve is fáj ez a közömbösség. A felületes gondolkodású társaság és környezet! Mennyire el tudnak távolítani a lényegestõl, a fontostól. 4. fejezet: „Most már ugyanis csak örök üdvösségem érdekeit tartottam szem elõtt. Amennyire csak tudtam, rajta voltam, hogy mikor imádkozom, bensõmben érezzem a mi Kincsünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak jelenlétét. Idõm legnagyobb részét jó könyvek olvasásával töltöttem. A könyv összeszedettségre segített s szelíden vezette lelkemet. Köszönöm, Uram, hogy Te, a jó Pásztor, utánam nyúltál, észre térítettél, visszahoztál. Közösségbe vezettél, megerõsítést adtál. Segíts, kérlek, lemaradásomat és hiányosságaimat pótolni, hiszen Te tudod, hogy mennyi elpazarolt, elvesztegetett idõt kell helyrehoznom. Add meg, Uram, hogy mindenben Rád hagyatkozzam. Mélyítsd bennem a hitet, és növeld a szeretetet és a Hozzád való hûséget, ragaszkodást. Benned bízom, Uram, légy áldott mindörökké Ámen. Piroska (Gyõr)

38

SZENT TERÉZIA ÖNÉLETRAJZA – VIII. FEJEZET

Kármel 2009/6

VIII. FEJEZET. Elmondja, mennyire javára szolgált az a körülmény, hogy nem hagyta egészen abba a belsõ imát, s hogy ennek köszöni lelke üdvösségét. Szerinte ez a legjobb eszköz az elvesztett kegyelmek visszaszerzésére. Mindenkinek ajánlja. Kifejti, hogy miben nyilvánul a nagy haszna, s hogyha valaki idõ múltán abba is hagyná, már azzal is sokat nyer, ha legalább egy ideig gyakorolta.

Nem ok nélkül emeltem ki annyira életemnek ezt az idõszakát. Mert hiszen belátom, hogy egy ilyen magamforma rossz lélekrõl olvasni senkinek sem élvezet; sõt szeretném is, ha mindenki megutálna engem, tekintve, hogy az Úrnak annyi kegyelmével szemben olyan megátalkodott és annyira hálátlan voltam. Bárcsak szabad volna elmondanom, hányszor vétettem Isten ellen ez idõ alatt, még pedig azért, mert nem támaszkodtam a belsõ imának erre az erõs oszlopára. Majdnem húsz esztendeig jártam ezt a viharos tengert, ilyen bukások, fölkelések és újabb bukások közepette, s olyan alacsony fokán a lelki életnek, hogy a bocsánatos bûnöket úgyszólván semmibe se vettem; s bár féltem a halálos bûnöktõl, ezektõl sem óvakodtam kellõképpen, mert hiszen nem kerültem az alkalmakat. Mondhatom, keserves egy élet volt! Mert sem Istenben nem találtam örömet, sem pedig a világ nem elégített ki. A világias szórakozások közepette fájt, ha elgondoltam, mivel tartozom Istennek; ha pedig Istenbe voltam merülve, világias vonzalmaim

Kármel 2009/6


39

zavartak. Ez olyan kínos lelki harc volt, hogy nem értem, miképpen tudtam csak egy hónapig is kibírni, hát még annyi esztendeig. Mindamellett még ebben is szembetûnõen érvényesült az Úr irgalma rajtam, mert ha már érintkeztem a világgal, legalább bátorságot adott a belsõ imához. Bátorságot, mondom, mert nem tudom van-e a világon dolog, amihez több bátorság kell, mint ahhoz, hogy az ember árulást szõjön királya ellen, s bár tudja, hogy a király értesülve van a dologról, mégis állandóan megmaradjon a közelében. Mert igaz ugyan, hogy mindig közelében vagyunk Istennek, de azért mégis egészen más a közellét a belsõ imában, mert ott érzi az ember, hogy az Úristen nézi õt. Míg ellenben másoknak talán naphosszat sem jut eszükbe, hogy Isten látja õket. Meg kell azért vallanom, hogy ezen évek folyamán olykor hónapok teltek el, sõt olykor egy egész esztendõ, amely idõ alatt óvakodtam minden bûntõl, buzgón gyakoroltam a belsõ imát, s némileg, sõt komolyan törekedtem elkerülni az alkalmakat. Föltettem magamban, hogy mindent egészen õszintén akarok megírni, s azért kell ezt is megmondanom. Csakhogy az ilyen jó napoknak emléke nem igen vésõdött bele emlékezetembe, s azért aligha lehettek számosak; ellenben annál több volt a rossz. Ha csak nem voltam nagyon beteg, vagy igen elfoglalva, ritkán múlt el nap anélkül, hogy hosszú idõt ne szenteltem volna a belsõ imának. Mikor betegen feküdtem, olyankor voltam legjobban Istennel; s ilyen irányban igyekeztem befolyásolni azokat is, akik meglátogattak; imádkoztam értük az Úrhoz és sokat beszéltem nekik õróla. Eltekintve tehát attól az egy esztendõtõl, amelyet említettem, egyébként ezen huszonnyolc év alatt, amióta elkezdtem gyakorolni a belsõ imát, tizennyolcnál is többet töltöttem ebben a harcban és küzdelemben, az Úristennel és a világgal való barátkozás között. Az azután következõ idõben, amelyrõl még nem beszéltem, más volt lelki harcaimnak oka, s bár ez utóbbiak ugyancsak nem voltak kicsinyek, tekintve, hogy - nézetem szerint - Isten szolgálatában küszködtem, s hogy beláttam a világ hiúságát, mindent könnyedén viseltem el, amint majd el is fogom mondani. Minderrõl egyrészt azért számoltam be oly részletesen, hogy, mint említettem, az olvasó belássa Isten irgalmát és az én hálátlanságomat; másrészt azonban azért is, hogy megértse, mekkora jót tesz Isten az emberi lélekkel, mikor abba elszántságot és kedvet önt a belsõ imához, még akkor is, ha ez a lélek nem is bírna még az ehhez szükséges elõfeltételekkel. S ha a lélek állhatatos marad benne, akkor bármennyi vétekbe és kísértésbe ejtse és bár ezerszer buktassa is el az ördög: végül az Úr, szent meggyõzõdésem szerint, mégis csak bejuttatja az üdvösség révébe, aminthogy odajuttatott, – legalább most úgy látom – engem is. Adja Õ Szent Felsége, hogy ne rohanjak újra vesztembe! Sok szent és jó ember írt már arról, hogy mennyi haszonnal jár a belsõ ima, akarom mondani az elmélkedés. Hála legyen érte Istennek. De ha nem is volna így a dolog, akármilyen kevés bennem az alázatosság, annyira még sem vagyok

40


Kármel 2009/6

kevély, hogy errõl merjek tárgyalni. Saját tapasztalatom alapján azonban mégis bátorkodom a következõket mondani. Akármilyen hibákba essék az, aki a belsõ imát megkezdte gyakorolni, ne hagyja abba; mert ez a legjobb eszköze a javulásnak; nélküle sokkal nehezebb. Ne engedjen valahogy annak az ördögi kísértésnek, amelybe én estem, hogy tudniillik az alázatosság ürügye alatt fölhagy vele. Higgye el, hogy az Úr szavai nem csalhatnak, s hogy ha igazán megbánjuk bûneinket, ha föltett szándékunk õt többé meg nem sérteni: akkor újra barátságára méltat bennünket, s újra megadja kegyelmeit, sõt esetleg még bõségesebben, mint annak elõtte, ha bûnbánatunkkal ezt megérdemeljük. Aki pedig még nem próbálta meg a belsõ imát, az Úr szerelmére kérem, ne fossza meg magát ekkora kincstõl. Nincs benne semmi félelmetes, sõt mindenképen kívánatos. Mert még abban az esetben is, ha nem haladna elõre, s nem igyekeznék benne akkora tökéletességre vinni, hogy kiérdemelje azokat az örömöket és élvezeteket, amelyeket a lelki élet ezen fokán osztogat az Úr; még akkor is meglesz belõle az a haszna, hogy megtanulja a mennyországba vezetõ utat. Ha pedig állhatatos marad benne, akkor – bízom Isten irgalmában – meg fogja látni, senki sem választotta még barátjául anélkül, hogy bõséges jutalomban ne részesült volna. Mert nézetem szerint a belsõ ima nem egyéb, mint bensõ barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt õvele, tudván azt, hogy szeret bennünket. Igaz, hogy két lény között a szeretet csak akkor lehet igazi és a barátság csak úgy maradandó, ha mindkettõnek ugyanaz a természete; már pedig tudjuk azt, hogy a mi Urunké hibátlan, míg ellenben a mienk bûnös, érzékies, hálátlan. De azért, ha mi nem is szeretjük õt még igazán, s nem is vagyunk képesek Õt megfelelõ módon szeretni, mert hiszen az Õ természete egészen más, mint a miénk: látván azt, mennyire érdekünkben van ez a barátság, s hogy õ mennyire szeret bennünket, hát csak szánjuk rá magunkat, s szenvedjük el a gyakori együttlétet Azzal, aki annyira különbözik tõlünk. Ó én Istenemnek végtelen jósága! Mennyire rád ismerek ezekben, s mennyire ráismerek önmagamra! Ó gyönyörûsége az angyaloknak! Mikor ezt látom, föl szeretnék olvadni szeretetemben. Az az egy bizonyos, hogy Te képes vagy eltûrni magad mellett azt, aki nem tudja elviselni, hogy Te vele légy! Ó milyen jó barát vagy Te Uram! Hogyan kényezteted a lelket; mily türelmes vagy, s hogyan bevárod, hogy az ember hozzászokjék a Te természetedhez, azalatt pedig Te elviseled az övét! Számon tartod, én jó Uram, azokat az idõközöket, amikor szeret téged, s egy pillanatnyi bûnbánat fejében elfelejted mindazt, amivel megsértett. Mindezt világosan tapasztaltam önmagamon, s nem értem, Teremtõ Istenem, hogy miért nem igyekszik az egész világ veled ilyen bizalmas barátságot kötni. Fogjunk már egyszer össze mi bûnösök, akik oly kevéssé hasonlítunk hozzád, hogy jókká tehess minket; engedjék valamennyien, hogy naponta legalább két óra hosszat légy velük Te, ha már õk nem képesek veled maradni, hanem tele van a fejük mindenféle világias szórakozással és gonddal, amint én voltam vele.

Kármel 2009/6


41

Annak fejében, hogy legyõzik önmagukat, s legalább igyekeznek ilyen jó társaságban maradni (mert hiszen kezdetben az ember csakugyan nem képes többre, sõt még késõbb is kénytelen olykor ezzel beérni): Te Uram, legyõzöd az ördögöket, amennyiben nem engeded, hogy támadják õket; sõt napról-napra csökkented erejüket velük szemben, míg az övéket növeled, úgyhogy meg tudják állni a helyüket a rossz szellemmel szemben. Ó nem, Élete az összes életeknek, te nem fosztasz meg életétõl senkit azok közül, akik read bízzák magukat, s akik barátjuknak választanak Téged, hanem még a test életét is jobb egészségben tartod fenn, a léleknek pedig visszaadod az övét. Nem értem, mitõl félnek az emberek, hogy nem merik gyakorolni az elmélkedést? Nem tudom, mi szolgáltathat nekik okot aggodalomra? Az ördög persze jól teszi; a maga szempontjából, hogy ijesztget; mert hiszen vajon okozhatna-e nagyobb kárt, mintha rémképek által vissza-1 tart annak megfontolásától, hogy mennyire megbántottam Istent; mennyivel tartozom neki; hogy van pokol és mennyország; hogy mennyi szenvedést és gyötrelmet állt ki õ érettem. Ez volt az én egész belsõ imám, mialatt abban a veszedelmes állapotban voltam; s erre összpontosítottam értelmemet, amennyire csak tudtam. Azonban igen sokszor, és pedig több éven át, inkább csak az után vágyódtam, hogy bárcsak vége volna már az imára kiszabott idõnek s inkább azt lestem, hogy mikor üt már végre az óra, semhogy elmélkedtem volna. Nem egyszer pedig kész lettem volna inkább akármilyen súlyos penitenciát elvállalni, minthogy belemerüljek a belsõ imába. Az ördög pedig olyan erõszakosan igyekezett tõle visszatartani, – vagy pedig talán, saját haszontalanságom volt, – s oly kedvetlenül léptem a kápolnába, hogy össze kellett szednem egész akaraterõmet; ez pedig, mint mások is mondják, nálam nem kicsiny, s az Úristen tényleg a rendesnél nagyobbat adott nekem; csak az a baj, hogy rosszra használtam. Végül az Úr mégis megsegített, s ha egyszer ilyen erõszakot tettem önmagamon, olykor több nyugalmat és vigasztalást élveztem, mint más alkalommal, amidõn kedvvel fogtam az imához. Ha tehát az Úr ilyen magamforma rossz teremtéssel szemben anynyira türelmes volt; s ha, amint vilá-

42


Kármel 2009/6

gosan látható, ennek köszönhetem összes bajaim megszûnését: vajon kinek lehetne oka félelemre, ha még annyira bûnös is? Mert ha akármekkora bûnei volnának, bizonyára nem leledzett bennük olyan hosszú éveken át, fõleg, miután elõzõleg akkora kegyelmeket kapott az Úrtól. Vajon ki volna képes kishitûségre, látván azt, hogy az Úr velem szemben akkora türelmet tanúsított, csupán azért, mert óhajtottam és igyekeztem egy kis idõre félrevonulni, hogy õ velem lehessen? S tettem ezt igen gyakran egészen kedvetlenül; erõszakolva önmagamat, vagy pedig engedve az Úr erõszakának. Ha tehát az olyanoknak, akik nem is szolgálják az urat, hanem csak sértegetik, ennyire hasznára van s ennyire szükséges a belsõ ima; ha senkinek sem okozhat olyan kárt, amelynél nagyobbat ne okozna a hiánya; miért kellene tartózkodni tõle azoknak, akik szolgálják Istent, és akarnak is neki szolgálni? Igazán mondom, én nem értem, miért tennék, hacsak nem azért, hogy jobban megszenvedjék ez élet szenvedéseit, s hogy elzárják Isten elõl az egyetlen utat, amelyen át megédesíti az életünket- Igazán nagyon sajnálom õket; mennyire a maguk költségén szolgálnak az Úrnak! Azoknál ugyanis, akik gyakorolják a belsõ imát, az Úristen maga viseli a költséget, s egy kis fáradságért olyan lelki örömmel fizet, hogy azzal azután könnyû elviselni minden fáradságot. Ezekrõl a lelki örömökrõl, amelyeket az Úr azoknak juttat, akik állhatatosak a belsõ imában, még sok szó fog esni, s azért itt nem is beszélek róluk; csak anynyit akarok megjegyezni, hogy a nagy kegyelmeknek, amelyekben nekem volt részem, a belsõ ima a kapuja. Ha ez be van zárva, nem tudom, hogyan adhatná meg õket az Úr. Hiába akarna bemenni a lélekhez: élvezni társaságát, s részesíteni õt saját társaságának élvezetében, az útja el van zárva. Mert azt megkívánja, hogy az a lélek egyedül legyen, tiszta legyen, s óhajtsa elfogadni kegyelmeit. Ha tehát akadályokat gördítünk útjába és semmit sem teszünk azok elhárítására: miképpen kívánhatjuk, hogy Isten bejöjjön hozzánk, s reánk árassza nagy kegyelmeit? Hogy lássák, mekkora az õ irgalma, s mennyire hasznát vettem annak, hogy nem hagytam abba a belsõ imát és a lelki olvasmányt, elmondom itt, mily ádázul harcol az ördög a lélek birtokáért, – mert ennek megértése nagyon fontos, – s az Úr milyen hadi csellel és irgalommal igyekszik azt magához téríteni. Csakhogy azután óvakodjanak is a veszedelmektõl, amelyektõl én, sajnos, nem óvakodtam; fõleg pedig, az Isten szerelmére s arra a gyöngédségre, amellyel igyekszik minket a maga számára megnyerni, esedezem: õrizkedjenek a rossz alkalmaktól. Mert ha egyszer belejutottunk, akkor már nem igen bízhatunk a gyõzelemben; hiszen annyi ellenség támad ellenünk, mi pedig oly gyöngék vagyunk a védelemre. Szeretném, ha le tudnám írni, milyen bilincsekben sínylõdött az én lelkem ebben

Kármel 2009/6


43

az idõben! Mert azt világosan éreztem, hogy azokba van verve, s azért mégsem tudtam megérteni, hogy miért; mert nem tudtam elhinni, hogy amit az én gyóntatóim olyan csekélységnek tartanak, az csakugyan olyan rossz legyen, amilyennek a lelkem érezte. Hiszen az egyik azt is mondta nekem, hogy akármilyen magas fokán lennék is a szemlélõdésnek, az ilyen alkalmakon és ismeretségeken még akkor sem volna kivetni való. Igaz, hogy ez a vége felé volt, midõn én Isten kegyelmébõl már elkerültem a nagy veszedelmeket, de az alkalmakkal még mindig nem szakítottam egészen. Mivel ugyanis azt látták, hogy jó szándékaim vannak, s hogy gyakorlom a belsõ imát: azt hitték, máris sokat teszek. Az én lelkem azonban nagyon jól megértette, hogy nem teszi meg kötelességét Azzal szemben, akinek annyival tartozik. Igazán sajnálom szegény lelkemet, ha elgondolom, mennyit szenvedett! Mennyire nem talált sehol segítséget, kivéve Istennél! Mennyire szabadjára eresztették szórakozások és élvezetek dolgában, kijelentvén, hogy mindez meg van engedve! Nem volt csekélység az a szenvedés sem, amelyet a szentbeszédek mértek reám; pedig nagyon szerettem õket, olyannyira, hogy ha valami okos és jó szónokot hallottam, önkéntelenül egészen különös szeretetre gyulladtam iránta; nem tudom miért. Úgyszólván soha sem találtam szónoklatot annyira rossznak, hogy ne hallgattam volna szívesen, akármennyire mondogatták is a többi jelenlevõk, hogy az illetõ nem beszél jól. Ha pedig igazán jó volt a szentbeszéd, akkor egészen rendkívüli élvezetet találtam benne. Különben is, amióta csak elkezdtem gyakorolni a belsõ imát, soha sem tudtam betelni azzal, hogy – akár így, akár úgy – Istenrõl halljak beszélni. A szentbeszéd tehát egyrészt nagy örömemre szolgált, másrészt azonban meggyötört, mert folyton azt értettem ki belõle, mennyire és mily sok tekintetben nem vagyok az, akinek lennem kellene. Sokat könyörögtem az Úrhoz, hogy segítsen meg; de amennyire most látom, abban lehetett a hiba, hogy nem helyeztem bizalmamat kizárólag Õ Szent Felségébe s nem veszítettem azt el teljesen önmagam iránt. Kerestem a gyógyulás eszközeit; igyekeztem így is, úgy is; de úgy látszik, nem tudtam megérteni, mily keveset ér mindez, hacsak meg nem szûnik teljesen a bizalom önmagunk iránt, s az egészet nem vetik Istenbe. Élni szerettem volna; mert éreztem, hogy nem élet az enyém, hanem küszködés a halál árnyékával; hogy nincs aki életet tudna nekem adni, én magam pedig nem tudom megszerezni. Aki pedig engem képes lett volna éltetni, annak volt rá oka, hogy meg ne tegye, mert hiszen már annyiszor magához térített, de én õt mindig újra elhagytam.

44

INTERJÚ A TARTONÁNYFÕNÖK ATYÁVAL

Kármel 2009/6

INTERJÚ A TARTOMÁNYFÕNÖK ATYÁVAL Az alábbiakban egy olyan interjút teszünk közzé, amelyet Bakos Rafael tartományfõnökkel készítettek az attyapusztai nõvérek.

– Kedves Rafael atya, elõször is arról mondjál néhány szót, hogy mióta is vagy tartományfõnök. – Tavaly nyár óta van ez a megbízatásom a rendtartományban. Tavaly nyáron választottak meg az úgynevezett tartományi választó káptalanunkon, ami háromévente gyûlik össze, hogy megválasszák az új elöljárókat, a tartományfõnököt és a rendházak elöljáróit. – Mióta vagy szerzetes? – 1989-ben léptem be a Kármelbe. – Mondanál valamit arról, hogy miként kerültél kapcsolatba a Kármellel? – Akkoriban nem volt egyszerû a Kármellel kapcsolatba kerülni. Így a Jó Istennek különleges kegyelme és segítsége kellett hozzá, hiszen a szerzetesrendekrõl nem nagyon lehetett beszélni sem, annyira nem, hogy a Központi Szemináriumban, ahol kispapként tanultam, még közvetlenül a változások elõtt is bûnnek számított egyes professzorok szemében, hogy valaki, egyes kispapok a szerzetesrendek régi tagjaival tartanak fenn kapcsolatot azzal a szándékkal, hogy belépnek majd hozzájuk, ha lesz erre lehetõség. Egy ilyen légkörben természetesen szerzetesi hivatással nem lehetett dicsekedni. Persze, nem is a dicsekvésrõl van szó, mert hiszen ez valóban nem fontos, hanem egyszerûen megismerni sem lehetett könnyen a szerzetesrendeket, legfeljebb régi könyvekbõl lehetett összeolvasni róluk valamit… Én a Kármelrõl a rendi szentjeinken keresztül hallottam elõször, vagyis elsõként Avilai Szent Teréznek A tökéletesség útja került a kezembe, utána pedig a lelkiatyám – az egri szemináriumban tanító Tomka Ferenc atya – tanácsára olvastam el Lisieux-i Szent Teréznek az Önéletrajzát, amely meghatározó lett számomra, s mind a mai napig az is maradt.

Kármel 2009/6


45

Tehát így kezdõdött a Kármellel az ismeretségem, ami aztán tovább folytatódott az elsõ szemináriumi évem után, a nyár folyamán egy összejövetellel, mely egy olyan plébánián került megrendezésre Budapesttõl nem messze, ahol egy volt kármelita atya töltötte be a plébánosi szerepet: Jeromos atya, aki azóta már meghalt, Isten nyugosztalja. Máig is eszemben van, hogy láttam, amint korán reggel kinn mosakodott a kertben: félmeztelenre vetkõzött, és felakasztotta a skapuláréját a csapra. Amint végzett, én is odamentem a csaphoz, hogy megmosakodjak, mert a plébánián nem volt vízcsap, és hát azt láttam, hogy a szél meg ott lengette a skapulárét, mert az atya ottfelejtette a csapon. Életemben ez volt az elsõ találkozás a skapuláréval. Jól megnéztem, aztán azt gondoltam, hogy talán ez lenne az a skapuláré, amirõl már halványan hallottam az öregektõl. Leakasztottam a csapról, s legszívesebben elvittem volna magammal – de tudtam, hogy nem szabad, hisz’ nem az enyém –, s odavittem az atyához, és megkérdeztem: „Atya, ugye, ez a magáé? Ott találtam a csapon. De mondja csak, ez volna az a bizonyos skapuláré?” Õ pedig igennel válaszolt. Hát, így történt az elsõ találkozás a skapulárés Szûzanyával, korán reggel, de nem valami kútnál, hanem a kerti csapnál. Aztán meg úgy folytatódott, hogy a második évre felküldtek a Központi Szemináriumba tanulni, és ott pedig eléggé komolyan kezdett foglalkoztatni a Kármel. Az éves lelkigyakorlatunkat egy jezsuita atya tartotta: Weissmahr Béla. Igen mély volt az a lelkigyakorlat: igazi, imádságos lelkülettel ajándékozott meg. Ez alatt a lelkigyakorlat alatt én különösen is kértem a Jó Istent, hogy világítson meg, hogy tényleg az-e az Õ szándéka, hogy én szerzetes legyek, és azon belül kármelita. És hát ott, az alatt a lelkigyakorlat alatt valóban kaptam is egy felszólítást a Szûzanya által, vagyis hogy úgy éreztem, hogy a Szûzanya személyesen megszólított, és azt mondta, hogy „kármelita vagy”. Úgy sugallta ezt a két szót, amit, ugye, nem a füleimmel hallottam, hanem a szívem mélyén, mint egy tényt. Nyilvánvalóan ezzel az élménynyel nem tudtam volna mit csinálni, ha nincs segítségem. Így mindjárt mentem a lelkigyakorlat végén Weissmahr Béla atyához, és õvele átbeszéltük az életem alakulását és ezt az élményt is. Õ pedig, aki a lelki dolgokhoz is kitûnõen értett, azt mondta, hogy menjek csak nyugodtan érdeklõdni, hogy hol élnek még kármelita atyák, és vegyem fel velük a kapcsolatot, mert szerinte ez a hívás Istentõl jöhetett. A Jó Isten azért adott még más jelet is, például amikor az egri érsek atya kiküldött néhány kispap társammal Franciaországba, egy nyelvtanfolyamra Párizsba.

46


Kármel 2009/6

Ott láttam életemben elõször kármelita kolostort, méghozzá Lisieux-ben. Az ottani nõvéreken keresztül hallottam arról, hogy hol élnek atyák Franciaországban, s így kerültem el a Párizs melletti Avonba, ahol egy hétvégét töltöttem a kármelita atyák társaságában. Ez nagyon tetszett, de ami még meghatározóbb élményem volt, az akkor történt, amikor egy hétvégére néhány kispaptársammal elmentünk Lourdes-ba. Pontosan július 16-án értünk le, de nekem fogalmam sem volt, hogy ez a nap mit is jelent. Amikor odaértünk, éppen körmenet volt a bazilika körül, és a körmenet élén kármeliták voltak fehér köpenybe öltözve. Én nem tudtam, hogy õk kicsodák, mert addig én még nem láttam kármelita ruhás atyát. Csak azt éreztem, hogy közöttük kellene lennem, s ezért próbáltam megkérdezni a körülállókat, hogy miféle szerzetesek ezek. Nagy nehezen találtam valakit, aki megmondta, hogy ezek karmeliták, és akkor rettentõen örültem, hogy nem véletlenül éreztem azt, hogy nekem is ott kellene lennem közöttük. Tehát ezt úgy vettem utólag, mintha személyesen a lourdes-i Szûzanya mondta volna, hogy menjek a Kármelbe. És ebben a megható az volt, hogy ez éppen július 16-án történt, amikor Bernadettnek az utolsó jelenésére emlékeztek azon a helyen. Hát így, ilyen jelekbõl, illetve olvasmányokból, illetve ilyen személyekkel való beszélgetésekbõl kerekedett ki a hivatásom. Ezen a téren Weissmahr Béla atyán túl az akkori lelkiatyámnak, Tomka Ferenc atyának köszönhetek nagyon sokat. Ami azért is nagyon érdekes, mert õ igen jól ismerte az akkori tartományfõnökünket, Rumi Tamás atyát. A Jó Isten így hozta, hogy ilyen embereken keresztül eljuthassak a Kármelbe – Köszönjük, hogy elmesélted, hogy miként jutottál el a Kármelbe, de most arra szeretnénk kérni, hogy azt meséld el, hogy milyen körülmények között kaptad a papi küldetésre való meghívást, aminek a felelevenítése különösen aktuális lehet a számodra is ebben a kegyelmi idõszakban, a Papok Évében. – Igen. Hát a papi hívásomat hamarabb kaptam, mint a szerzetesit, talán azért is, mert abban az idõben még nem léteztek szerzetesrendek, vagy csak alig. Bár igaz, hogy a papi hivatásom is egy szerzetesrendhez kapcsolódik, méghozzá a bencésekhez. Úgy kezdõdött, hogy volt egy rokonom, unokanagybátyám, aki valóban szent életet élt, hat évig volt szibériai hadifogságban, és ott nagyon mélyen megtért, és utána hazajõve Istennek szentelte az életét, tehát nem nõsült meg. És hát õ odakerült Pannonhalmára, s õ volt a sekrestyés évtizedeken keresztül a pannonhalmi bencés monostorban. Általa rendszeresen, tizennégy éves korom óta min-

Kármel 2009/6


47

den nyáron – évente néha többször is – elkerülhettem egy-egy idõszakra a pannonhalmi bencés apátságba. És hát ott értek olyan benyomások, amelyek révén a Jó Isten a vele való kapcsolatra készítette elõ a szívemet. Persze, azt sem feledhetem el, hogy milyen fontos szerepet töltött be hivatásom kialakulásában a helybeli plébánosunk, Tóth Elemér atya, aki akkor került oda a szülõfalumba, Borsodnádasdra, amikor olyan tizenöt-tizenhat éves lehettem. Láttam az õ papi életét, vagyis azt, hogy ez az ember boldog amiatt, hogy pap lehet, hogy szívesen van együtt velünk, fiatalokkal, de a többi emberrel is, s hogy még inkább szívesen van a szentségi Jézussal a templomban. Mindenhová szívesen elment, ahová csak hívták, de egy bizonyos idõpontban mindig befejezte az ottlétet, és mondta, hogy neki mennie kell, mert várja a „felesége”, vagyis a zsolozsma. És hát nyilván nem csak kötelességként imádkozott, hanem beült a templomba a szentségi Jézushoz, s ott csendben is szeretett elidõzni minden nap. Ez a példa nekem mindennél többet jelentett: minden szónál, minden tanításnál többet. Így szoktam hozzá én is, az õ példáját követve a csendes templomi imádsághoz, mert kaptam tõle kulcsot, és bármikor bemehettem a templomba, akár éjjel is. Felültem a biciklire, elszaladtam a templomhoz akár este 9 órakor is, és ott voltam és imádkoztam. Ilyen légkörben mélyülgetett lassan a hivatásom. De Pannonhalmán részesültem abban az élményben, amit én meghívásnak neveznék, amely során világosan megértettem, hogy az Úr Jézus papnak hív. Kellõképpen össze voltam már zavarodva, mert úgy éreztem, hogy az egyetemen, ahol tanultam, nem érzem már magamat otthon – a Gödöllõi Agrártudományi Egyetemen tanultam –; ugyan szívesen voltam ott, a társaimmal is jól kijöttem, de megértettem, hogy nekem nem ez az életcélom. És akkor kértem Istent – éppen Pannonhalmán – a csendes éjszakai templomban, hogy valamiképpen világosítson meg, ha Neki valami szándéka lenne velem. Az Õ válasza pedig az az evangéliumi mondat volt, amit Jézus Péternek mondott, ami tulajdonképpen egy kérdés: „Péter, szeretsz-e engem?” És ez egy olyan kérdés volt, ami egyúttal válasz az én imámra, amelybõl megértettem, hogy Jézus engem olyan szeretettel szeret, amelyhez hasonló nincsen a földön. Amikor pedig az ember az Istennel találkozik, aki örök szeretettel szereti õt, és azt kérdezi tõle: „Szeretsz-e engem?”, erre nem lehet azt mondani, hogy nem, mert hát az örök szeretetet elutasítani, ez a legnagyobb butaság lenne… Így tehát igen volt a válaszom, vagyis hogy nem kérdezek többet, hanem rá bízom az életemet és megyek szemináriumba, s ott hagyok mindent, ami addig az életemet kitöltötte. Ez viszont egyáltalán nem volt ám könnyû, fõleg a családtól való elszakadás. Dehát Jézus segített, és persze néhány jóbarátom is, és legfõképpen az Úr Jézus. Bevallom, hogy azóta is egy kicsit irigykedve gondolok vissza azokra a hetekre, amelyek igen fájdalmasak voltak, és sok-sok félelmet hoztak fel bennem, mert ugyanakkor Isten tenyerén éltem, és éreztem, hogy Jézus vezet engem, és hogy ott van, és törõdik velem. Mert hát aki az Õ akaratát akarja megtenni, arra neki különös gondja van.

48


Kármel 2009/6

Így kerültem az egri szemináriumba 1987-ben, ami Mária Év volt. Ez utóbbi tény különösen örömmel töltött el, mert Mária személye számomra a legfontosabb eszköz volt ahhoz, hogy Istennel kapcsolatba kerüljek. Jézus ugyan egy evangéliumi mondata által szólított meg, tehát nem kifejezetten Mária személyén keresztül, de mindig Mária személye volt az, akivel leginkább Jézushoz tudtam fordulni. Õ volt számomra minden sötétségben, minden félelemben a legnagyobb segítség. Nyilván Jézus adta Õt számomra, ismerve az én szívemnek minden szükségletét. Mert hát sohasem akartam én pap vagy szerzetes lenni, hanem mindig is úgy gondoltam, hogy majd megnõsülök, és családom lesz. És hát Mária szerepe elõször ezen a téren volt fontos a számomra: megéreztetve velem, hogy vannak olyan teremtmények is, akik valóságos szeretettel, s méghozzá Jézus szeretetével szeretnek engem akkor is, ha már nem a földön élnek. Így aztán Márián keresztül különösen is érezhetõ módon megtapasztaltam Isten szeretetét. – Tulajdonképpen némiképp már válaszoltál a következõ kérdésre is, amit szerettem volna föltenni: hogy a nehézségeidben, amit megéltél, mi volt, ami eddig leginkább segített a hivatásodban való megmaradásban? – Igen, valamennyire válaszoltam akaratlanul is, de nyilván több tényezõ is szerepet játszott. Legfõképp Jézus szeretete jelentette a legnagyobb segítséget, de hát éppen erre vonatkozóan szoktak az embernek kétségei lenni, amikor nehézségek között vagyunk, hisz’ éppen ez a legnagyobb nehézség: hogy nem mindig tapasztaljuk Jézus szeretetét. Mária különösen ilyen helyzetekben jelentheti a legbiztosabb horgonyt Isten felé. Kimondhatatlanul fontos szerepe lehet a mi hûségünket illetõen. Jézus adott neki egy olyan teremtményi szívet, amely Szeplõtelen Szív, hogy õrködjön fölöttünk – mindannyiunk fölött –, de különösképpen is azon férfiszívek fölött, akik papi hivatásra, vagy szerzetességre kaptak meghívást. Nekik, a cölibátusban élõ férfiaknak különösen nagy szüksége lehet Máriára, aki persze nem önmagához, hanem mindig Jézushoz köti õket, a Szentháromságos Istenhez. De más tényezõk is fontosak a hûséget illetõen, mint például mások tanúságtétele. Aztán meg a családom néhány tagjával, s egy-két régi jóbarátommal való kapcsolat is fontos szerepet töltött be életemben. Családom néhány legközvetlenebb tagja nem értette annak idején a papi hivatás kegyelmét, de azért a vasárnapi misét meg az imádságot ki nem hagyták volna az életükbõl. S bár megijedtek, hogy ott akarok hagyni mindent, de azért õk is nagyon tanúságtevõ módon éltek, mert mindig megmaradtak hívõknek, akkor is, ha ez azt jelentette, hogy nem léptették õket elõre. Az emberi tisztességbõl, becsületbõl bizony nagyon sokat kaptam a szülõfalumban élõkön keresztül. Bizony, nagyon fontos az a hely, ahová az ember való. És nagyon fontos olyan emberekkel való ismeretség, akik helytállnak az Istentõl kapott hivatásban, legyen az házasság, vagy bármilyen világi feladat, s pusztán a könnyebbség miatt nem hagyják el az útjukat. Ahogyan az unokanagybátyám mondogatta, ez a rokonom, aki Szibériában tért meg a hatéves hadifogságban: „Minden jól van, úgy, ahogy van, s ne akarjunk mi okosabbak lenni a Jó Istennél!” – Ezt nagyon könnyû így kimondani, de ez neki halálosan komoly dolog volt, ami miatt elveszítette az állását, és hát sokszor az élete is ve-

Kármel 2009/6


49

szélyben forgott. Amikor én már megismertem õt, akkor olyan békés, nyugodt és derûs lelkiállapotban volt, hogy látszott rajta, hogy amit mond, teljesen komolyan és meggyõzõdésbõl gondolja. Mert már kõsziklává szilárdult a hit a szívében, Jézus kegyelmébõl… – Ahogy hallgattalak, az a benyomásom volt, hogy a Máriával való bensõséges kapcsolat különösen fontos számodra. Mondanál errõl egypár szót, hogy miként élsz Máriával a mindennapokban? – Inkább arról tudnék beszélni, amit élni szeretnék, s nem annyira arról, amit meg is élek. Valamikor, amikor még érezhetõ kegyelmekben fürödtem, s úgy éreztem, hogy Mária kegyeltje vagyok, még dicsekedhettem is volna a Máriával megélt kapcsolatommal. Persze, nem mondhatom, hogy panaszra lenne okom, hisz’ a kármelita mivoltom is azt mutatja, hogy Mária kegyeltje vagyok. Csak éppen szégyellem magam, hogy ennyi kegyelem ellenére mennyire messze vagyok az életszentségtõl… Manapság Mária szerepe egészen más lett az életemben, mint korábban. Ehhez nagyon nehéz volt hozzászokni, mert meg kellett tisztulni az érzékelhetõ kegyelmektõl, és hát bizony meg kellett tanulni, hogy Mária nem azért van jelen az életünkben, hogy a hit sötétségétõl megkíméljen minket. Jelenleg Máriára azért van leginkább szükségem, mert egyre szegényebbnek érzem magamat, egyre kevésbé alkalmasnak arra, amire Jézus meghívott, és mivel ezt így érzem, meg kellet tanulnom, hogy Jézus pontosan ezért adja nekünk édesanyját: nem érzékelhetõ kegyelmek miatt, hanem azért, mert látja, hogy milyen gyengék vagyunk, és hogy ne egyedül kelljen elé botorkálnunk, hanem Máriára támaszkodva siessünk feléje. Így a Máriával megélt kapcsolat nem más, mint a lelki szegénységnek az elfogadása, amit az ember nem azért fogad el, mert hõs, vagy mert szembe mer nézni önmagával, hanem mert hiszi, hogy Jézus akaratából valaki anyaként van ott mellette. Sõt, a Kármelben úgy is mondjuk, hogy nõvérként, akit Jézus ad azért, hogy az õ erényeivel fölékesítve mehessünk elébe, hogy Jézus is mindig örömmel jöhessen hozzánk, még akkor is, ha bûnösek vagyunk: hiszen nem a mi érdemeinkkel megyünk elébe, és nem is csak a mi bûneinkkel, hanem annak a jelenlétével, akit maga Jézus adott nekünk, aki neki az Atya után, a teremtmények között a legdrágább. Jézus azért adja õt, hogy éljünk vele. S ez hallatlanul nagy öröm, még akkor is, ha – ahogyan mondtam – együtt jár bizonyos lelki szegénység elfogadásával. Mária kapcsolat, nem más, mint élõ kapcsolat Istennel – ahogyan Grignion Szent Lajos mondja –, az Istennel való kapcsolat maga. Máriában így válik megfoghatóvá a Szentlélek, persze, nem õ a Szentlélek, hanem õ az, aki tökéletesen befogadja a Szentlelket, s akiben így megtestesülhet Jézus. Mária megmutatja, hogy a Szentlélek mit tud velünk csinálni, ha megnyílunk Õrá. XVI. Benedek pápától olvastam, hogy Mária – hitünkben elfoglalt szerepét tekintve – egyáltalán nem a lényeg,

50


Kármel 2009/6

de mindenhol ott van, ahol a lényeges dolgok vannak. Szóval örülök annak, hogy egy olyan Rendbe hívott meg, minden érdemem nélkül, amely különösképpen, kezdeteitõl fogva neki van szentelve. Van még valami kérdés? – Hát persze! Beszéltünk már arról, hogy a nehézségeket hogy tudod megélni, de az örömrõl is legyen még szó. Arról mondj valamit, hogy mi az öröm abban, hogy pap és szerzetes lehetsz, hogy Istennek vagy szentelve. – Hát ez valóban egy hallatlan nagy öröm! Persze, egyáltalán nem mindig érezhetõ öröm: sokszor fájdalmas öröm. Mérhetetlenül nagy öröm, de óriási nagy üresség is ez a Másikra irányultság, s egy alapvetõ kielégületlenség is, hogy „nem vagyok teljes nélküled!” A szeretet ugyanis el is szegényíti az embert, nemcsak gazdagítja. Onnantól kezdve, ahogy Jézus szeretete megjelenik bennünk, szegénnyé válunk, vagyis befogadóképessé, hiszen felismerjük, hogy nem mi vagyunk a szeretet forrása, hanem Õ, és nekünk szükségünk van Õrá! És ebben van fájdalom is, még akkor is, ha örömmel párosul. Ha érzések szintjén akarjuk az örömöt megragadni, akkor elõbb vagy utóbb eltévedhetünk, mert az igazi örömöt nem lehet az érzések szintjén megragadni, hiszen itt a földön mindig minden kicsúszhat a kezünk közül, nem lehet semmit igazán birtokolni, hacsak nem a reményben. Igen, a reménységen keresztül is lehet már birtokolni, még ha ez mást is jelent, mint a földi birtoklás. Ez, ugye, nem azt jelenti, hogy az illetõ dolgot, ami után vágyódom, már a kezeimben tartom, de mégis együtt jár azzal a meggyõzõdéssel, hogy már soha senki el nem fogja venni tõlem. És hát valahol így keletkezik az emberben a béke, csendes derû, amit olykor jobban, máskor kevésbé lehet érezni, de valahol a szívünk mélyén ott van. Én legjobban ennek az erejét akkor tapasztaltam meg, amikor az elmúlt évben az édesapám meghalt – éppen akkor, amikor megválasztottak tartományfõnöknek –, és amikor én temethettem el õt. Nagyon fájdalmas dolog volt ebbe a nemvárt helyzetbe belekerülni, de amikor én adhattam édesapám holttestére az áldást, amikor Jézus áldását én közvetíthettem, akkor éreztem, hogy itt valami mérhetetlenül nagy dolognak a részese vagyok, ami lehetõvé tette, hogy még a koporsó mellett állva is boldog lehettem. Az a meggyõzõdés töltött ugyanis el papi közvetítõi szerepemben, hogy édesapámat nem a megsemmisülésnek adom át, hanem Jézus karjainak. És hogy Jézus azt akarja, hogy az Õ karjait láthatóan akkor én jeleníthessem meg számára mindenki elõtt. S ha Jézus ennyire össze tud kapcsolni minket még a halál révén is, akkor nem is vagyunk olyan nagy bajban, még ha a könnyeink hullanak is,

Kármel 2009/6


51

mert hiszen nem arra készülünk, hogy mindent elveszítsünk, hanem hogy mindent megtanuljunk elfogadni Jézus karjaitól: azt az örök életet is, ahol már nem lesz sem fájdalom, sem gyász, sem könnyek, mert maga Isten töröl le majd a szemünkrõl minden könnyet, ahogyan megígérte. – Köszönjük szépen! Nekem még lenne kérdésem! – Nos? – Tudnál néhány igehelyet említeni, vagyis olyan részt a Szentírásból, amit életigédül tudnál fogadni? – Talán nem vagyok még elég érett rá, hogy egybe bele tudnám foglalni, de az biztos, hogy ami II. János Pált is inspirálta – Mária a kereszt alatt –, az számomra is nagyon fontos. Mária ott áll, és elhangzik: „Íme, a Te Fiad!” „Íme, a te Anyád!” De a meghívásom evangéliumi mondatát is említhetném: „Péter szeretsz-e engem?” Ebben, ugye, az válik nyilvánvalóvá számomra, hogy Jézus olyan szeretettel szeret minket, amihez hasonló nincsen, s hogy erre a szeretetre válaszolnunk kell. Persze, ebbe a szeretetbe való belépésre meghívást kap minden ember. És ez az én életem titka is. Nem azért vagyok szerzetes vagy pap, mert jobb, erényesebb vagyok, mint mások, hanem azért, mert minden érdemem nélkül életem misztériumába beavatkozott ez a szeretet, megszólított, és én nem tudtam neki nemet mondani. S ez igaz akkor is, ha sokszor mégis ellent mondok neki, mert eddig még mindig le tudott gyõzni minden ellenállásom ellenére! Kérem is, hogy gyõzzön le teljesen, hogy az Övé lehessek, mert csak akkor leszek boldog. És tudom, hogy csak így tudok majd másoknak is segíteni abban, hogy õk is boldogok lehessenek. Mert csak ez a szeretet képes minket betölteni az igazi boldogsággal! Ahogy Keresztes Szent János mondja – Rendünknek ez a nagy misztikus tanítója –: „A lélek egészsége az Isten szeretete, és ha ebben a lélek hiányt vall, akkor úgy érzi, mint hogyha beteg lenne.” Ezt az a János atya mondja, aki mérhetetlenül megértette az Isten misztériumát és ezzel együtt az ember misztériumát is. Ezért beszélt mind az Isten, mind pedig az ember titkáról olyan módon, amihez a szeretet adott neki kulcsot. Érdekes, hogy II. János Pálnak is a Máriával megélt gyermeki kapcsolata mellett Keresztes Szent János tanítása mennyire fontos volt: még a doktorátusát is belõle írta… – Mondd csak, te miben tudnád összefoglalni a Kármel küldetésének lényegét? – Nos, a Kármel, azt gondolom, egy olyan prófétai küldetést kapott örökségül – nem véletlen, hogy Szent Illésnek a személyébõl inspirálták magukat az elsõ kármeliták, akik a XIII. sz. elején a Kármel hegyén letelepültek –, ami révén minden embernek a legmélyebb hivatására irányítja a figyelmet. Vagyis, hogy úgy mondjam, a kereszténységnek a lényegére. De ha a nem hívõkhöz szólnék, akkor talán úgy fogalmaznék, hogy az emberi méltóságunknak a legmélyebb gyökerét hivatott megvilágítani. Ez pedig nem más, mint az Istennel való egyesülésre való meghívása minden embernek. Errõl ugyan beszél a II. vatikáni zsinat is a Gaudium et spes dokumentumban, de nem illusztrálja, mert erre csak konkrét személyek lehetnek képesek. S bár minden szent illusztrálja ezt a tényt, de csak nagyon kevesen kaptak arra küldetést, hogy ezt le

52


Kármel 2009/6

is írják, és meg is magyarázzák a számunkra. Kétségkívül a Boldogságos Szûzanya jeleníti meg ezt a lehetõ legteljesebb módon. De hogy ez miként történik, azt nem meséli el, s azt hiszem, éppen erre kaptak küldetést a Kármel nagy szentjei. S ezért úgy érzem, hogy a Kármelnek nagyon fontos szerepe van abban, hogy a legmélyebb gyökereiben tárja fel, hogy ki az Isten, és ki is az ember, s hogy miként is jön létre kettejük között a „házasság”, amely során az ember részesülhet az isteni életben. Fontos ezt tudni, hogy amikor velünk történik, akkor ne ijedjünk meg tõle, s megérthessük, már amennyire lehetséges, hogy ezzel milyen kincset vehetünk birtokunkba. Mert Isten valamennyiünknek felajánlja ezt az ajándékot. S fontos, hogy amikor Isten próbál magához édesgetni az élet eseményei, külsõ és belsõ történések, kegyelmek révén, akkor az ember el tudja fogadni, s a hitnek a ráhagyatkozásával, a hit engedelmességével és a reménybõl kapott erõvel meg tudjon nyílni, és igent tudjon mondani, s így az örök szeretetet, ami nem más, mint az Isten örök élete, be tudja fogadni. Egy olyan zûrzavaros világban, amelyikben élünk, az ember – a sok tudományos vívmány ellenére – egyre kevésbé tudja, hogy kicsoda. Ahogyan Szent Terézia Anyánk is írja: azonosítjuk magunkat a testünkkel, és nem tudjuk, hogy milyen értéket hordozunk, hogy van nekünk lelkünk is. A szentanya ezért hozzáteszi: Micsoda szégyen, egy ember nem tudja megmondani, hogy ki az apja és ki az anyja! Hasonlóképpen – folytatja a gondolatmenetet Szent Terézia – vajon nem hasonló szégyen-e, hogy nem tudjuk megmondani: kicsodák vagyunk? Azt hiszem, hogy mai ember egy olyan identitáskrízisben van, amilyenben talán még soha nem volt a világtörténelem folyamán. Mert a nagy technológiai vívmányok révén soha nem volt ennyire megkísértve arra, hogy önmaga kezébe vegye, és így saját elgondolásai szerint próbálja alakítani az életét. A kísértés túl nagy a számára, hogy elfelejtse, hogy az ember akkor tud igazán ember lenni, ha egy másikkal relációban él. És van egy olyan reláció, amely az ember számára különösen fontos: mert még ha fontosak is a szüleinkkel, házastársunkkal, barátainkkal való relációink, de nem mérhetetlenül fontosabb-e a reláció Azzal, akitõl az életet kaptuk, és aki nekünk az örök életet is biztosítani tudja? Ez a legfontosabb reláció. S a Kármel küldetése pontosan erre világít rá, ezt tárja föl, ezt igazolja olyan tanúságtételekkel, amelyek az egyetemes egyház részérõl a leginkább hitelesített lelki tapasztalatok és értelmezések közé tartoznak. – Rafael atya, köszönjük a beszélgetést. – Jó lesz így, amiket mondtam? – Szerintünk nagyon is megfelel. – Akkor hála legyen Istennek!

Kármel 2009/6

EMLÉKEZÉS A GYÓNTATÓMRA

53

EMLÉKEZÉS A GYÓNTATÓMRA A székesfehérvári Kármelita templom kriptájában van eltemetve Ohmüllner Márton atya. Életútja egy olyan látó – nemcsak a külsõt, hanem a lélek állapotát is jól érzékelõ, felfogó – papi személyiség, aki sokat buzgólkodott, tett a lelkek megmentéséért, a jó Istenhez való elvezetéséért. Barátságos, jóságos, de ha kellett, szigorú, és a valóság tényeire kiválóan reagáló gyóntató volt. 1897. október 16-án született Torbágyon. Az elsõ világháborúban hadifogságban volt, hivatását ott kapta. 1923. június 25-én Székesfehérváron szentelték pappá. Budakeszi, Zsámbék, Vértesacsa, Pilisvörösvár, Vértesboglár voltak a mûködési helyei. 1939-tõl 1951-ig a Kármelita templom lelki igazgatója volt. 1964-ben vonult nyugdíjba. Ez idõ alatt másfél évet Alsószentivánon töltött, de állandó tartózkodási helye továbbra is a Kármelita templomhoz tartozó papi otthon volt. Itt is, mint mindig, papi életének fõ ténykedése a gyóntatás. Az ország minden részérõl jöttek hozzá hívek, papok, hogy a mindig nyitott gyóntatószékében megtisztuljanak bajaikra vigaszt és eligazítást kapjanak. A szentmise elõtt már a gyóntatószékben volt és soha nem ment ki a mise vége elõtt, mindig várva a gyónókat. Mindenkinek a mindene volt és akart lenni. Nagyon szerette a szegényeket, betegeket és a bûnösöket. Erre nevelte, tanította az egyházmegye papságának nagy részét, akiknek tanára és lelki igazgatója volt. Mindenben Isten akaratát kereste és mindent az örök élet szempontjából értékelt és nézett. Rokonok mesélték a következõ történetet: a második világháború idején 1944-ben Székesfehérvárról fiatal, 18 éves fiúkat is soroztak be katonának, és vitték õket kiképzésre és harcolni Németországba.

54

EMLÉKEZÉS A GYÓNTATÓMRA

Kármel 2009/6

Márton atya odament, megáldotta õket, mindenkinek adott „csodásérmet” és állandó imájába foglalta mindegyikõjüket. A harcok idején – életét nem kímélve – járta a várost, vitte az oltáriszentséget a romok alatt lévõknek, sérülteknek, betegeknek. Ha valakinek valami baja volt, õ addig könyörgött, imádkozott Istenhez, míg a bajok elmúltak, a problémák megoldódtak. Mindig szolgálatkészen állt rendelkezésre a lelkekért. A Jézus és Mária Szíve iránti tisztelet buzgó apostolának, gyakran voltak ezek a fohászai: – Jézusomnak édes Szíve, add, hogy mindig jobban szeresselek! – Ó, Mária szeplõtelen Szíve, légy a mi menedékünk! Gyónásaim alkalmával nekem is ajánlotta ezeket az imákat. Én, mint gimnazista és fõiskolás jártam hozzá kb. tíz évig. Sok olyan tanácsot adott, amit igazán csak késõbb értettem meg teljesen, és sajnáltam, hogy nem fogadtam meg minden esetben a jövõbe látó tanácsait. Ebben az idõben már betegeskedett. Halálának eljövetelét érezve, búcsúszavaiban ezeket mondta papjainak: „A boldog papi élet alapja a becsületes iparkodás az állandó kegyelmi állapotra, a keresztek alázatos elfogadása és megszentelése, és az osztatlan beállítottság, hogy az Urat akarom, és csak az Úrnak szent akaratát akarom jó- és balsorsban egyaránt. Csak annak a papnak tanúságát fogadják el, akinél a tanítás és az élet szent összhangban áll!” Híveinek, gyónóinak üzente: „Számomra az élet Krisztus, a halál nyereség… Légy hûséges mindhalálig és Neked adom az élet koronáját.” Súlyos szívproblémákkal szállították a budapesti Széher úti kórházba, ahol 1975 január 9-én szólította magához az Úr. Reméljük, hogy Márton atyát az örök élet koronájával jutalmazta a Mindenható, hogy Õ továbbra is a közbenjárónk lehessen az égben.

Margit ocds (Székesfehérvár)

Kármel 2009/6

GYERMEKKOROM ATAKÉPE

55

GYERMEKKOROM ATYAKÉPE Már gyermekkoromban olyan kegyelemben részesített a Jó Isten, hogy kis falunkban a plébános atya nagymamámékhoz járt ebédelni. Így együtt étkezhetett a családunk, így én is, testvéreimmel együtt az atyával. Kis koromban siettem haza az iskolából, hogy találkozhassam vele. Vasárnap az egész családdal együtt ült ebédhez. Így ünnep volt minden nap. Emlékszem, karácsonykor mindig szép mesekönyvet kaptunk tõle és nagy örömmel mentünk az éjféli misére. Ahogy nagyobbacska lettem, az oltár díszítésében segédkeztem egy néninek. Az atya figyelmes volt, megdicsért bennünket. A hittan órára, ha valamit elfelejtett áthozni az iskolába, sokszor engem küldött át érte a plébániára. Egyszer nagyon meghagyta, hogy jól tanuljak meg egy szakaszt a hittankönyvbõl, majd kikérdezi a következõ órán. Én nagyon megtanultam, de a felelés elmaradt, kértem, szeretném elmondani, „na, jó akkor mondjad” engedte meg. Mikor az iskolától kirándulni mentünk, velünk jött. Lugosi atya olyan ember volt, aki egyformán közel állt az Istenhez és a hívekhez is. 12 év után elhelyezték Kõszárhegyrõl. Nagyon sajnáltuk. Szigetcsépre került, majd néhány év múlva Pilisszentkeresztre helyezték. Ott is többször meglátogattuk. Amikor házasságkötésünkrõl volt szó, elhatároztuk, hogy nála szeretnénk esküdni. Elvállalta. Szavait még most is hallom: „Itt a Földön is ki lehet alakítani a Mennyek országát, csak rajtunk múlik”. Gyónásom során azt szokta mondani, az Égi Édesanyánkra nagyon figyeljünk és soha el ne hagyjuk. Akkor még nem tudtam a Karmelrõl. Az atya a Pilisvörösvári Szent Erzsébet otthonban töltötte életének utolsó tíz évét. Továbbra is tartottuk a kapcsolatot. 2005 májusában, 92 éves korában, délutáni pihenõjébõl átaludt az Örök hazába. Pilisszentkereszten volt a temetés. A temetés végén a kórussal együtt énekeltük a Salve Regina-t – köszöntöttük a Szûz Anyát. Azért imádkozom, hogy sok ilyen „Lugosi atyát” adjon a jó Isten a világnak

Magdolna (Székesfehérvár)

56

ISTEN AZ ÉN ARCOMAT VISELI!

Kármel 2009/6

Kármel 2009/6

ISTEN AZ ÉN ARCOMAT IS VISELI!

December 24-e volt. Vacsora utáni sétám közben már messzirõl megláttam a magányos kápolnát. A kis templomban már majdnem sötét volt. Amikor beléptem, rögtön megragadott a betlehem, a folyosó közepén volt elhelyezve és elég eredeti elképzelést valósított meg. Egy fatörzs volt odatéve, nem térdelt mellette sem Mária, sem József, nem voltak körülötte bárányok, pásztorok, az ökör és a szamár is hiányzott. Friss széna illatát lehetett érezni. Az égõ gyertyák valami titokzatosról árulkodtak. Közelebbrõl láttam, hogy a jászolban nem feküdt sem gyermek, sem baba, hanem… egy tükör, melyben fölismertem saját arcomat. Villámként hasított a fejembe: Isten az én arcomat viseli, Isten emberré lesz. Arca körvonalakat kap, emberi arcot. Bárki belenéz a jászolba, rájön, hogy Isten az õ arcát viseli. Isten emberré lesz. Talán tudatosabban és elkötelezettebben fogjuk ünnepelni a karácsonyt, ha megértjük, hogy Jézus megszületett a szívünkben. Isten emberré lesz – nem elvont módon, nem a távoli múltban, nem egy istálló idilli környezetében, amely egyikünk számára sem jelenti a konkrét mindennapi valóságot. Isten emberré lesz a konyhában, vásárlás közben, az irodában, a vonaton, a futószalag mellett, az iskolában, vitatkozás közben, az ebédnél… Ha erre a jászolra gondolunk és a benne lévõ tükrön „megistenített” arcunkra, akkor talán szívünkben és körülöttünk gyakran karácsony lesz. Az én, a te, a mi, a ti, az õ arca a jászolban talán tudatosítja bennünk, hogy le kell vetnünk a hit infantilis ruháját, és útra kell kelnünk a felnõtt Krisztussal, hogy karácsony legyen. Tehát a karácsony üzenete számomra: „Arcodba, mint tükörbe akarok belenézni!” Arcod tükrözze vissza Isten emberszeretetét, Szemedben tündököljön az Õ öröme, Füled hallja hangját, Szád az Õ szavait ejtse ki, Õ maga lakjék szívedben… Összeállították: a magyarszéki kármelita nõvérek

Drága jó emberek Ugye a szívetek Nem hideg jászol?... De ha az is lenne A nagy Isten-ember Benne lakást venne. Hogyha barlang volna Az Istennek Fia, Hozzátok eljönne, Örömmel és könnyel S örök diadallal. (Nyulas Terézia OCDS)

DRÁGA JÓ EMBEREK...

57

58

A NAPKIRÁLY

Kármel 2009/6

A NAPKIRÁLY Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, árva legény. Szülei rég meghaltak, már nem is emlékezett rájuk. Egy gazdag úrnál szolgált cselédként. Reggeltõl estig dolgozott: a ház körül, a kertben, az istállóban. Ezért szállást adtak neki, egy kis szobácskát a cselédudvaron és ennivalót. Hálát, elismerést, szeretetet azt nemigen kapott, pedig arra vágyott volna a leginkább. Mit is várhatott azonban egy ilyen szegény, árva cselédlegény? És hová is mehetett volna, hogy egy jobb sorsra találjon? Nem volt olyan hely ezen a nagyvilágon, ahol egy hozzá hasonló ember jobb bánásmódban részesült volna, talán csak még rosszabban. Így, beletörõdve megváltoztathatatlan sorsába, élte a szolgasors mindennapi keserû életét. Az egyik reggel azonban, amikor az istállóba ment, hogy elvégezze az állatok körüli teendõket, meglepõdve látta, hogy az istálló olyan szépen ki volt takarítva, épphogy csak nem csillogott, a lovak gondosan megkefélve, a friss tej pedig melegen illatozott az ajtó mellett az edényekben. Nem tudta hová legyen a csodálkozástól, azt hitte, hogy álmodik. De hiába csipkedte magát, az álom nem akart megszûnni. És még mennyire csodálkozott, amikor az állatok közül elõlépett egy idegen, fiatal fiú! – Adjon Isten szép jó reggelt! – mondta vidám hangon az idegen. – Adjon Isten! – válaszolta zavartan a legény. – Te ki vagy, és hogy kerültél ide? – Idegen vagyok, messzi vidékrõl jöttem. Az éjjel érkeztem, és mivel nem volt hol megszállnom, az istálló pedig nagy és tágas volt, úgy gondoltam, hogy a marhák és a lovak között én is elleszek éjjelre. És az istálló lakói valóban

Kármel 2009/6

A NAPKIRÁLY

59

nagyon rendesek voltak, befogadtak maguk közé – mondta kedves mosollyal az állatok felé fordulva az idegen fiú. A tehenek és a lovak erre elkezdték csóválni farkukat, mintha helyeselték volna az idegen szavait, a legöregebb bika pedig mély hangon elbõgte magát, jelezve, hogy ez valóban így történt. – Mivel pedig olyan rendesek voltak, úgy gondoltam, hogy én is hasznossá teszem magam egy kicsit. Remélem, nem haragszol érte. – Ó, dehogyis haragszom, sõt, nagyon szépen köszönöm a gyönyörû, szakszerû munkát! – válaszolta a legény. A szegény cselédlegény zavara azonban egyáltalán nem múlt el, mivel úgy emlékezett, hogy este – szokásához híven – jól bereteszelte az ajtót, reggel pedig a retesz érintetlenül a helyén állt. És arra sem emlékezett, hogy a kutyák éjjel ugattak volna, pedig minden idegent meg szoktak ugatni, aki a környéken áthaladt. Már éppen kérdezni akarta, hogy azért mégis, miként jutott be az istállóba, amikor az, szinte kitalálva gondolatait, folytatta: – Könnyû oda bejutni, ahol az embert szívesen fogadják. Ha a szív ajtaja kitárul, minden más ajtó is megnyílik. Nem igaz? – Igaz –felelte kissé bizonytalanul a legény. Majd, mint aki hirtelen megvilágosodik, folytatta: – Igaz. De még mennyire, hogy igaz! Az idegen szavaiból valamit megértett, de hogy mit, azt nem tudta volna megmondani. A lényeg az, hogy szívét különleges, meleg fény árasztotta el, amitõl minden korábbi kételye, bizalmatlansága megszûnt. – Ha akarod, nálam maradhatsz – folytatta. – Igaz, csak egy kis, szegényes szobácskám van, de elférünk benne ketten is. Az istállónál azért biztosan jobb lesz! – Biztosan, bár azért az sem volt olyan rossz! – válaszolta jókedvûen az idegen, aki attól a naptól kezdve nála maradt. A szegény cselédlegény élete szebb és jobb lett, amióta az idegent befogadta. Együtt keltek és feküdtek, együtt látták el a napi teendõket, és nem volt olyan nehéz munka, amit ne végeztek volna el szívesen. Az idegenbõl különleges jókedv, derû, béke áradt, még a legnehezebb, megalázó munkákat is jókedvûen tudta elvégezni. Ez a derû a cselédlegényre is átragadt bizonyos mértékben. Még az is jó volt neki, hogy végre volt valaki, aki meghallgatta, megértette, akivel elbeszélgethetett, akinek – úgy érezte – fontos. Ez talán mindennél jobban segítette abban, hogy a nap nehézségeit könnyû szívvel tudja elviselni. Sok mindenrõl beszéltek az idegennel, de azt még mindig nem sikerült megtudnia, hogy tulajdonképpen honnan is jött, és miért pont ide jött, õhozzá. Ezt az idegen, másra terelve a szót, valahogy ügyesen mindig elkerülte. Egy idõ után az is feltûnt legényünknek, hogy az idegen, amikor ideje engedte, egy kis idõre eltûnt. Amikor pedig ismét visszajött, tekintete mintha sugárzóbb, ragyogóbb lett volna, mint máskor. Ennek a titkát sem tudta azonban kideríteni.

60

A NAPKIRÁLY

Kármel 2009/6

Az egyik éjjel valamilyen zajra felébredt, és azt látta, hogy az idegen ágya üres. Kíváncsian felkelt, kiment az udvarra hogy megkeresse, de sehol sem találta, bár szép világos, teliholdas éjszaka volt. Már éppen vissza akart térni a házba, amikor észrevette, hogy a pajtából érdekes fény szûrõdik ki. Mintha kigyulladt volna bent valami, de füst nem volt sehol. A pajtához ment, óvatosan benyitott, és ekkor mit látott? A pajta ablakán át a Hold fénye az egész pajtát beragyogta. S a Hold fényében fürödve ott állt az idegen. A pajta azonban nem a Hold fényétõl volt annyira világos, vagy jobban mondva nem csak attól. Sokkal inkább attól a másik melegebb, ragyogóbb fénytõl, amely mintha az idegenbõl sugárzott volna. Ebben a lágyan ragyogó fényben pedig kimondhatatlan, lelket simogató és mélységesen gyengéd örömmel betöltõ béke volt. A legény csak állt a pajta ajtajában, és elragadtatva figyelte, élvezte a jelenséget. Mindaddig, amíg a Hold lejjebb nem szállt, és fénye lassanként elhagyta a pajtát. Ekkor a másik fény is lassanként kialudt, és a pajtára sötétség borult. – Mondd, ki is vagy te igazából? – kérdezte az idegentõl, amikor már mindketten ismét a szobában voltak. – Most, hogy láttál engem, elárulom neked – felelte az idegen. – Egy nagyon távoli országból jövök, a Napkirály országából. Annál nagyobb és fényesebb királyság nincs is ezen a világon. Mindenkit, aki abban a királyságban él a Napkirály fénye egyformán beragyog, s attól mindenki egyformán nagyon boldog. – Ez az a fény, amely a pajtában volt? – Igen is, meg nem is. De mindjárt elmagyarázom. Az idegen szétgombolta ingjét, és rámutatott a mellére. A legény elõször nem látott semmit, de utána, ahogy az idegen a Hold fénye felé fordult, amely most már a szoba ablakán is besütött, egy medálféleséget vett észre, amely egyre fényesebb, ragyogóbb lett. A Naphoz hasonló alakja volt, érdekes, ismeretlen jelekkel és formákkal díszítve. – A Napkirály országa és fénye távol van – mondta az idegen. – Enélkül azonban igen nehéz élni annak, aki ahhoz a királysághoz tartozik, és aki megtapasztalta annak boldogító, életet adó fényét. Ez a medál a Napkirály fényébõl van kovácsolva. Bár az itteni Nap fénye más, mint az a fény, amelyrõl beszélek, mégis, ha a medállal érintkezik, rajta keresztül kapcsolatba lehet kerülni a Napkirálylyal, és befogadni a belõle áradó fényt. Azt a fényt azonban csak az láthatja, fogadhatja be, aki királyságához tartozik. Azért te ennek a fénynek csak a rajtam keresztül átsugárzó visszfényét láthattad. A legény álmélkodva hallgatta azt, amit az idegen mondott. Szavait, fõleg azok után, amit tapasztalt, csak úgy itta magába. Milyen jó lehet abban az igazi világosságban élni, ha annak visszfénye is annyira boldogító! Egy dolgot azonban végképp nem tudott megérteni. – Szép és jó, amit mondasz, és biztosan így is van. Most azonban éjszaka van, és a Napnak nyoma sincs. Hogy van akkor ez az egész medál, fény história?

Kármel 2009/6

A NAPKIRÁLY

61

– A Nap akkor is világít, amikor senki nem látja, nem tudtad? – válaszolta az idegen. – A felhõk mögött is ott van, bár nem látni, és éjszaka is õ ragyogja be fényével a Holdat. Fénye soha nem alszik ki, s aki keresi, az mindig megtalálja. Most már érted? A legény most már értette, és azt is érteni vélte, amit az idegen e rejtélyes szavakkal talán mondani akart. Az a fény, amit nem látott, amit nem láthatott, de amire vágyakozott, ott volt valahol körülötte, elrejtve, titokban rávilágított – hiszen megtapasztalta! –, és arra hívta, hogy keresse mindaddig, amíg meg nem találja. – Szeretnék én is eljutni abba az országba, ahonnan te jöttél! – mondta ekkor vágyakozva az idegennek. – Tudom, hogy lehetetlent kívánok, hiszen én csak egy szegény, árva legény vagyok, akinek semmije sincs, de ennek ellenére mégis nagyon szeretném. Úgy érzem, életemnek egyedül ez adna értelmet. Lehetséges ez egyáltalán? – Miért ne lenne lehetséges? – válaszolta vidám mosollyal az idegen. – Mondtam már: ha a szív ajtaja kitárul, minden más ajtó is kinyílik! Szívedet kitártad elõttem, és vele együtt lakásod ajtaját, az én szívem is kitárult elõtted, és vele együtt királyságom kapuja is. Ha akarod, magammal viszlek, akár most azonnal! A legény helyeslõen bólintott. Az idegen mellén az érem egyre fényesebben kezdett ragyogni és egyre nagyobb lett, ez a fény pedig nõttõn-nõtt mindaddig, amíg egy vakító fényörvény magával nem ragadta õt, és hihetetlen sebességgel, ismeretlen fényutakon egy másik világba nem röpítette. Lehetetlenség lenne leírni, hogy milyen is volt ez a másik világ, az a másik ország, ahová az idegen magával vitte a szegény legényt. Nincsenek megfelelõ szavaink leírni az ottani tájakat, embereket, életformájukat, és mindazt, ami ott található, mert

62

A NAPKIRÁLY

Kármel 2009/6

ott minden egészen más volt, mint a megszokott világban. Abban az országban ezért egy egészen más nyelvet használtak, ami semmilyen más nyelvre nem hasonlított, és amit a cselédlegény, mihelyst megérkezett, érdekes módon, már értett és tudott is beszélni. Annyit azonban talán el lehet mondani, hogy ott valóban minden tiszta fény volt, és ettõl a fénytõl mindenki nagyon nagy boldogságban élt. Hiszen nem közönséges fényrõl volt szó! Az a fény semmi más fényhez nem volt hasonló, talán inkább csak ahhoz a békességet, bensõ örömet árasztó fényhez, amit a legény a pajtában tapasztalt, de az is valójában csak gyenge visszfénye volt az itteninek. Az ország lakói között nem lehetett látni semmi különbséget: nem voltak szegények és gazdagok, urak és szolgák, betegek és egészségesek, hanem mindenki egyformán élt, és mindenki teljes mértékben boldog volt. Mindenki ott hordta a szívén a Napkirály jelét, amely hasonló volt ahhoz, amit az idegen mellén látott, és a király boldogító fénye ezért mindenkit egyformán átjárt. A fényörvény a legényt végigvezette egészen az ország közepén található nagy és fényes palotáig – ha egyáltalán palotának lehet nevezni azt a fenséges, fényes valamit, ahová a legény bejutott, és ahol maga a Napkirály uralkodott. A Napkirály igen kedvesen fogadta a vendéget. – Isten hozott országomba, kedves fiam! Nagyon hálás vagyok, hogy fiamat, a Napherceget oly nagy szeretettel fogadtad magadhoz, amikor nálad járt! Mivel te oly nagy szeretettel voltál iránta, és megnyitottad elõtte szívedet, most én is megnyitom atyai szívemet, és fiammá fogadlak! Erre a Napkirály lehajolt, magához ölelte a megilletõdött legényt, és a mellére helyezett egy, az idegenéhez hasonló medált. A legény szívét végtelen nagy melegség és boldogság járta át, olyan, amit életében még soha nem tapasztalt. – Fölséges királyom – válaszolta megszeppenve a boldog legény –, én magam tartozom végtelen hálával, hogy eljutottam egyáltalán fényes, boldog országába, és színe elõtt állhatok. Amiatt, amit most tett velem, meg szóhoz sem jutok. Fölséges fiát, a Napherceget azonban sajnos, nem ismerem. Én csak egy szegény, árva cselédlegény vagyok, és így nem volt alkalmam õt megismerni. – Dehogyisnem, kedves barátom, – válaszolta egy ismerõs hang. – Mi már nagyon is jól ismerjük egymást! A Napkirály mögül ekkor egy másik, hozzá hasonlóan ragyogó fényes alak lépett elõ, akinek hangja és tekintete épp olyan volt, mint az idegené, akit befogadott, és aki õt idáig elhozta. – Eddig te fogadtál be szerény hajlékodba, most te vagy az én vendégem! – mondta a legénynek, majd karon fogta, és elindult vele, hogy körbevezesse a palotában és a királyságában. A palota igen nagy volt, és annyi látnivaló volt benne, hogy – ha egyáltalán tudnánk róla beszélni – egy egész év is kevés lenne mesélni arról, amit ott a szegény cselédlegény látott.

Kármel 2009/6

A NAPKIRÁLY

63

Mennyi idõt töltött a Napherceg társaságában, azt nem lehet tudni, hiszen óra nem volt sehol, és a napokat sem számolta senki. Egyszer azonban ismét ott álltak a trónteremben, a Napkirály elõtt. – Remélem tetszett palotám és királyságom – mondta a legénynek a Napkirály. – Most azonban vissza kell térned oda, ahonnan jöttél. Még sok munkád van, amit el kell végezned. Ne feledkezz meg azonban arról, hogy az én fiam vagy, és munkád befejeztével hazavárlak! A Napkirály szorosan magához ölelte a legényt. Mintha egy nagy, fényes örvény ragadta volna ekkor magához, olyan, mint ami odáig repítette, csak annál sokkal nagyobb, fényesebb, és aminek szeretetteljes ölelésében szíve majd megolvadt a boldogságtól. Amikor felébredt, még sötét volt. A Hold már nyugovóra tért, a Nap azonban még csak most készült elsõ sugaraival felébreszteni az álmos földi tájakat. Csupán álom lehetett mindaz, ami vele történt? Bizony, úgy érezte. Annyira hihetetlen volt mindaz, amit tapasztalt, hogy csakis álomba illett! Amikor azonban a melléhez nyúlt, ott volt: a medál! Szíve hevesen kezdett dobogni. Akkor tehát nem volt álom, csak igaz, hogy a Napkirály országában járt, hogy a Napherceget fogadta magához, és hogy most már õ is ahhoz a boldog országhoz tartozik, sõt, a Napkirály fogadott fia! Alig várta, hogy a Nap elsõ sugarai felbukkanjanak az egyre fényesebb horizont mögül. A medált a napsugarak felé fordította… és ismét élvezhette a Napkirály fényének kimondhatatlan boldogságát! A cselédlegény élete azóta megváltozott. Bár látszólag továbbra is ugyanaz maradt: egy szegény, árva cseléd, mégsem volt már az. Már nem érezte magát sem szegénynek, sem árvának, hiszen fia lehetett a legfölségesebb, leghatalmasabb, legszeretõbb királynak, és így övé volt a világ legboldogabb országának minden gazdagsága. Igaz, hogy azt a gazdagságot nem pénzben mérték, nem külsõleg birtokolta, hanem bensõleg, lelkileg, de értéke minden földi kincset messze felülmúlt.

64

A NAPKIRÁLY

Kármel 2009/6

Munkáját továbbra is elvégezte, de sokkal lelkiismeretesebben és lelkesebben, mint korábban. Az idegen személyében láthatta, miként kell dolgozni a Napkirály igazi fiának, és õ is olyan akart lenni, mint õ. Mert közben megértette, hogy neki nem holmi földi munkáért kellett visszajönnie régi világába, hanem azért, hogy – valamikori vendége, a Napherceg példájára – megtanuljon a Napkirály igazi fiaként élni, és mint ilyen tudjon visszatérni majd oda, ahová nagy szeretettel hazavárják. -T(Illusztráció: Klesitz Piroska)

Kedves Gyermekek! Most, Karácsony környékén, a mese kapcsán talán hirtelen Jézus jut eszünkbe, és az õ Atyja, a mennyei Atya. Valóban, sok a hasonlóság a mesebeli Napherceg, Napkirály és a jó Isten, az Úr Jézus között (bár természetesen sok a különbség is, de ezeket most figyelmen kívül hagyjuk). Emberként Jézus is eljött közénk, de tudjuk, hogy az õ országa, mint maga mondta Pilátusnak, nem e világból való volt. Eljött közénk, hogy elmondja: van egy másik ország is, az, ahonnan érkezett, az örök fény és boldogság otthona, amelynek kapuit elõttünk is kitárta, hogy mi is vele együtt élvezzük Atyjának jóságát, szeretetét, örök életet adó fényét. Ezeket mondta tanítványainak az utolsó vacsorán: „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14, 2-3). Az, hogy az Atya házában sok hely van, azt jelenti, hogy a mennyei Atya nem csak Jézust szereti, nemcsak neki van helye szívében, hanem nekünk is, akik hiszünk benne és szeretjük õt. „Az Atya maga is szeret titeket, mivel ti is szerettetek…” – mondta Jézus ugyancsak János evangéliumában (16, 27). Isten mindenkit egyformán szeret, hiszen mindenki az õ gyermeke, de csak azt tudja igazán szeretni, aki elfogadja ezt a szeretetet. Erre pedig Jézus tud megtanítani bennünket („senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú

Kármel 2009/6

A NAPKIRÁLY

65

kinyilatkoztatja. – Mt 11, 27), és csak õ tud elvezetni minket az Atyához („senki sem juthat el az Atyához, csak általam” – Jn 14, 6) Milyen jó tudni nekünk is, bár talán – hála Istennek – még élnek földi szüleink, és szeretnek bennünket, hogy van egy másik atyánk is, a mennyei, aki sokkal jobban szeret minket, mint bárki a földön! Õ is hazavár bennünket, épp úgy, mint a földi szülõ is hazavárja messzire elutazott gyermekét. Hiszen van egy másik ország is, amelynek – keresztségünk óta, amikor szívünkben megkaptuk a „szent jelet”, és Isten gyermekei lettünk – polgárai vagyunk, van egy másik otthon is, ahová tartozunk. Nem kell azonban halálunkig várni ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljünk égi hazánkkal. Nekünk is megvan a lehetõségünk, hogy kapcsolatba kerüljünk a jó Istennel, a mi Atyánkkal, és befogadjuk szeretetét és kegyelmének fényét: az imádság által. Amikor a hit által szívünket feléje fordítjuk, és megnyitjuk elõtte, akkor képesek vagyunk vele kapcsolatba kerülni. Ha igazán, szívbõl imádkozunk, Istenre figyelve – aki egyáltalán nincsen messze tõlünk, és õ is ránk figyel –, akkor megtapasztaljuk, hogy szívünkbe egy bizonyos béke, megnyugvás és öröm árad. Ez nem más, mint maga az Isten, aki a kegyelem által a szívünkbe költözik. Úgy, amint Jézus megígérte: „Aki szeret engem… Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14, 23). Imádkozni, Istennel kapcsolatba kerülni természetesen nem csak a templomban lehet, vagy otthon az imádság ideje alatt. Aki megtanul hittel élni, Istenre figyelni, Õt mindenben képes lesz felfedezni, mindenen keresztül képes vele kapcsolatba kerülni. A hit képessége, amit a keresztség által a szívünkbe vésett a jó Isten, képessé tesz bennünket arra, hogy – mint a mesebeli medál – mindazon a szépen és jón keresztül, ami sok mindenben benne van (természet, személyek, események, stb.), a jó Istennel, minden szépnek és jóságnak forrásával találkozzunk. Lehet, hogy még nem mindenki érti közületek, hogy ez miképpen lehetséges, de higgyétek el, hogy valóban így van. Milyen nagy értéket hordunk tehát magunkban keresztségünk óta! Gondoljunk erre, és legyünk hálásak a jó Istennek, hogy jóságos atyaként szeret bennünket, és az Úr Jézusnak, aki vállalta azt, hogy értünk emberré lesz, hogy nekünk ezt a nagy kegyelmet megadja, és hogy megtanítson bennünket Isten igazi gyermekeiként élni. Gyakoroljuk is ezt szorgalmasan, és meglátjuk, hogy a mi életünk is meg fog változni, még a nehézségeket is vidámabb szívvel tudjuk majd elviselni! Tarzi a.

66

HEDVIG NÕVÉR ÖRÖKFOGADALMA

Kármel 2009/6

Egyedül az Egyetlennel A sarutlan kármelita nõvérek rovata A Szent Arcról nevezett Hedvig nõvér OCD ünnepélyes örökfogadalmat tett a magyarszéki Mindenszentek Kármelben 2009. november 21-én. Az ünnepi szentmise fõcelebránsa Udvardy György püspök atya volt, a homíliát Izsák testvér OSB (Bakonybél) mondta. Kedves Hedvig nõvér, kedves nõvérek és testvérek! „Él az Úr, akinek színe elõtt állok ma” – ez volt Illés próféta szavajárása, aki így kezdte beszédeit. A szerzetesek atyja, Nagy Szent Antal pedig fiatal korában a szerzetesi élet mottójául választotta, mondván, hogy Illés nem mérte az elmúlt idõt, hanem, mintha folyton elõröl kezdené, minden nap törekedett jelen lenni Isten számára úgy, ahogyan elõtte megjelenni illik: tiszta szívvel és készen arra, hogy meghalljuk akaratát. A nagy sivatagi szent a szerzetesség lényegét az Isten színe vagy a héber szöveghez hûségesebben „az Isten arcai” elõtt állásban látta. Ma, Szûz Mária bemutatásának, Isten színe elé állásának ünnepén, amikor a Szent Arcról nevezett Hedvig nõvér fogadalmára gyûltünk össze, az elhangzott olvasmányok segítségével próbáljuk megfogalmazni, mi is a szerzetesség, az életforma, amelyre nõvérünk egy életre elkötelezi magát. A szerzetes mindenekelõtt – Corona Bamberg OSB szavaival – szíven talált ember. Olyan valaki, akit az Isten igéje szíven szólít, akit Jézus Krisztus, az Atya örök képmása meghív arra, hogy keresztségi fogadalmát egyedül Õhozzá tartozva élje meg, hogy naponta elõtte álljon. Jézus Fülöphöz intézett szavai alapján Isten arcát szemlélni egyet jelent Krisztus szemlélésével. S ez a szó, ez az arc, mivel a „szolga alakját felvett”, önmagát kiüresítõ Úr arca, elõször az alászállás útján vezeti azt, aki követésére szegõdik. A szó a pusztába hívja, ahol Isten arcát keresve szembe kell néznie mindazzal, ami õbenne és körülötte ezt az arcot elfedi: a bûnnel, a gondolatok és vágyak kusza-

Kármel 2009/6

HEDVIG NÕVÉR ÖRÖKFOGADALMA

67

ságával. Hedvig azt jelenti: harc. A szerzetes osztályrészéül jutó, naponta zajló lelki harcban, önmegtagadásban ugyanakkor egyre világosabban kirajzolódik a szenvedõ Úr arca, Máriához hasonlóan a Golgotán találja magát. S itt fölfedezi, hogy a puszta éjszakájában nem magányosan küzd: harca a Megváltás mûvében, a Húsvét misztériumában való részesedés. S ez azt is jelenti, hogy a puszta, amelyben Isten elõtt áll, kivirul, a találkozás helye lesz, ahol isten Hágárhoz és illéshez hasonlóan gondoskodik róla. Tûzoszlop és felhõ vezeti õt a kinyilatkoztatás hegyére, ahol a Tábor hegyére álló apostolokkal együtt szemlélheti az Isten által felmagasztalt, feltámadt Krisztus ragyogását, mely õt is átalakítja, egyre inkább hasonlóvá téve az Úrhoz. S a szerzetes – bár mindezt egyedül élni meg, monachos, imádságában egyedül áll minden nap a meghalt és feltámadt Úr arca elé – szíve lassan kitágul, és felismeri, hogy útja, mely eleinte a világból kivezette, és másoktól elkülönítette, valójában az egység útja, amely elvezeti a Krisztussal és az õ testével való mély egységre, sõt, az egész kozmosszal egységbe juttatja. Így lehet a szerzetes Evagriosz meghatározása szerint mindentõl elkülönült, mégis mindennel egységben élõ ember. Amikor naponta Isten színe elé áll, amikor zsoltárokat imádkozik, magával viszi az egész szenvedõ és örvendezõ emberiséget, s amikor Krisztus arcát szemléli, vele együtt tartja aggódó tekintetét az egész világon. A keleti keresztények õsi nyelvén, a szír nyelvben a szerzetest szívesen nevezték virrasztónak, õrszemnek, s ugyanez a szó jelenti a világ fölött õrködõ angyalokat is. Az ünnepélyes fogadalom a külsõ szem számára mérföldkõ a szerzetes életében, mintegy a Jordánon való átkelés, alkalom az elmúlt évekre való visszatekintetésre és egyben új kezdet egy új állapotban, már mint „teljes jogú tag” a közösségben. Valójában azonban lényegét tekintve semmi új nem történik, semmi sem változik. Hedvig nõvér ma, ugyanúgy, mint tette hivatása elsõ pillanatától kezdve minden nap, és élete végéig minden nap újra kezdve tenni fogja, az élõ Isten színe elõtt áll, tiszta szívvel és engedelmességre kész szívvel. Amitõl különleges ez a mai Isten elõtti jelenlét az az, hogy az Egyház látható módon püspöke, papjai, hívei révén itt van mellette, mögötte és megerõsíti, küldi, fölszenteli õt erre a szolgálatra. Kedves Hedvig nõvér, a mai ünnep kegyelme emlékeztessen arra, hogy amikor a puszta magányában az értünk szolgává lett Úr vonásait vésed magadba, amikor Õt a kereszten szemléled és testedben egészíted ki, ami még szenvedéseibõl hiányzik, akkor azt az egyházzal egységben, mondhatnám, hogy értünk, helyettünk, miattunk teszed. S amikor szíved Tábor hegyén a feltámadt Úr ragyogó fénye borít be téged, emlékezz, hogy a kegyelem, az üzenet címzettje Krisztus egész teste, hogy a hegyrõl le kell jönni, hogy Jézussal együtt gyógyítsunk és ördögöt ûzzünk; nõvéreiden, az ide látogatókon, közbenjáró imádságodon keresztül tovább kell adni mindazt, amivel az Úr gazdaggá tett téged.

68

BESZÁMOLÓ A VÉK ORSZÁGOS KONFERENCIÁJÁRÓL

Kármel 2009/6

Számunkra pedig, kedves testvérek, a mai ünnep az öröm és a reménység napja, mert sokféle küzdelmünk közepette erõt meríthetünk abból a tudatból, hogy valaki nap mint nap Isten elõtt áll helyettünk, értünk, hogy imádságában hordoz minket, hogy az Egyház szívében egyre több lesz a szeretet. Ezzel a megújult reménnyel álljunk most Illéshez és Antalhoz hasonlóan Hedvig nõvérrel együtt az élõ Úr színe elé ma.

A világban, de nem a világból A Világban Élõ Kármel rovata

BESZÁMOLÓ A VÉK ORSZÁGOS KONFERENCIÁJÁRÓL Leányfalu (2009.10.23-25) A VÉK hagyományos Országos Konferenciáján a Provinciális atyával együtt harmincan vettünk részt, a Sarutlan Kármeliták Világban Élõ Rendjének Magyar Rendtartományához tartozó 12 közösség képviseletében. A résztvevõk Bakos Rafael OCD provinciális atyán kívül a Közösségek Elnökségeinek tagjaiból álltak.

Kármel 2009/6

BESZÁMOLÓ A VÉK ORSZÁGOS KONFERENCIÁJÁRÓL

69

Napirendünket a napi liturgia rendjébe illesztettük be. Szentmise és imaórák között voltak a megbeszélések. A rekreáció alatti szabad beszélgetések igazi családias közösség tudatával és érzésével töltöttek el minket. Az elsõ napon az Országos tisztségviselõk számoltak be a Közösségek eseményeirõl, a létszámok alakulásáról, a VÉK országos pénzügyi helyzetérõl. Örömmel állapítottuk meg, hogy bár a létszám némiképpen csökkent, mert közösségeinkben – csakúgy, mint a társadalomban – tapasztalható az életkor kitolódása, mégis számos új hivatás van, új ideiglenes és végleges ígéretek, amelyek reményt keltenek a jövõt illetõen. A közösségek kánonjogi bejegyzése folyamatban van, ehhez kellett még néhány közösségnek adatkiegészítéssel szolgálni, ami meg is történt az elõzetes tervek szerint. A második napot elsõsorban Rafael atya ismertetéseinek szenteltük, Avilai Terézia anyánk születésének 500 éves jubileumi elõkészületi idõszakának programjaival kapcsolatban. Elmondta, mi a Generális atya elképzelése, és a mi közösségeinknek milyen feladatai lesznek, belsõima-életünk és közösségi megosztások tekintetében. Ennek bele kell illeszkednie a rendi lelkigyakorlatok, lelki napok és a elmélkedések rendjébe, amelynek reményeink szerint evangelizációs jelentõsége is lesz, hiszen Avilai Szent Teréz egész Egyházunk Doktora, tanítója. Mûvein keresztül mindenki megtalálhatja életállapotának megfelelõen az Istennel való találkozáshoz szükséges segítséget és megbizonyosodást. Mindnyájunknak egyöntetûen az a benyomásunk, hogy kármelita életünk komoly megújulás lehetõsége elõtt áll, amelynek sikeréhez mindannyiunk aktív részvétele szükséges. A harmadik napon Rafael atya már csak reggel volt velünk. A reggeli közös szentmise és Laudes után megbeszéltük a közelgõ 2010. februárjában esedékes közösségi választásokkal kapcsolatos feladatokat. Próbáltunk megoldást keresni a felmerülõ problémákra a Regula, Konstitúciók és Statutumok, valamint korábban megélt tapasztalataink alapján. Hálát adva Istennek az együtt töltött napokért, kármelita hivatásunkért, a kármelita nagy családhoz tartozásért, abban a meggyõzõdésben fejeztük be háromnapos együttlétünket, hogy országos konferenciáink és lelkigyakorlataink nem csak kötelességet jelentenek a közösségek tanácstagjainak, hanem a rendtartomány világban élõ tagjainak kármelita közösséggé válását, lelki fejlõdését, öszszetartozását is erõsítik.

Vén Emõke Terézia OCDS A VÉK Országos Elnöke

70

ÍGÉRETTÉTEL

Kármel 2009/6

Kármel 2009/6

MEGSZÓLÍTOTT AZ ÚR!

71

ÍGÉRETTÉTEL

MEGSZÓLÍTOTT AZ ÚR!

a budapesti Keresztes Szt. János Közösségben 2010. november 7. -én, szombaton (Szûzanya szombatján) délután három órakor igen nagy ünnepre gyûlt össze közösségünk a zsúfolásig megtelt Karmelita templomban, hogy együtt adjunk hálát, Keresztrõl nev. Mária Magdolna (Fábián Pálné), Isten Irgalmasságáról nev. Klára (Dr. Kovács Lászlóné), Isten Gondviselésérõl nev. Piroska (Szabó Piroska), Szent Keresztrõl nev.I rén (Hunyadi Józsefné),valamint Szent Arcról nev. Magdolna (Márffy Magdolna) nõvéreinkért, akik az oltár elõtt, szentmise keretében Krisztusnak ajánlották fel életüket a szegénység, tisztaság, és az engedelmesség ígéretével. A szentmisét András atya mutatta be, Gyula atya (domonkos szerzetes) koncelebrált. Végleges ígéreteiket nõvéreink András atya kezébe tették le, aki azt a Karmelita Rend nevében elfogadta. Köszönjük Uram, hogy kármelita hivatást adtál nekünk!

a budapesti Kármelhegyi Boldogasszony Közösségben Közösségünknek, a Kármelhegyi Boldogasszonyról nevezett VÉK közösségnek 2009. november 8-án, a budapesti Huba utcai Kármelita templomban szép ünnepi eseményére került sor. Szentmise keretében ezen a napon történt Szegedi Gáborné, Isten Irgalmáról nevezett Ágnes, és Kovács Józsefné, a Gyermek Jézusról nevezett Terézrõl nevezett Teréz nõvéreink beöltözése. Ugyanebben a szentmisében tett ideiglenes ígéretet Tokodi Jenõné, Jézus Szent Szívérõl nevezett Adrienne Mária nõvérünk is. Kérjük minden kedves testvérünket, hogy hordozzák õket imáikban!

Beöltözésem 2009. november. 14.-én történt a székesfehérvári VÉK közösségében. A VÉK elnöke, Nóra, elõzõ héten felhívott, hogy a tanács egyöntetûen elfogadta, hogy szombaton beöltözhetek. Szóhoz sem jutottam, úgy örültem, talán nem is a földön jártam. Napközben többször megkérdeztem „Uram, biztosan így akarod? Szûz Anyám, méltó vagyok én arra, hogy a Te ruhádat viseljem?” Rengeteg kérdés merült fel bennem, de a boldogságom határtalan volt, hogy meghívott az Úr. Szombaton idõben érkeztem a szentmisére. A szentmise elõtt Tarzíciusz atya elmondta a szertartás menetét. Számomra nagyon megható volt a szertartás és a testvérek köszöntése. Letérdeltem a padba és hálát adtam az Úrnak, hogy a Kármelhez tartozom. Ezt követõen, a foglalkozás elején Tarzíciusz atya megkérdezte, hogy miért azokat a szentírási részeket választottam. Elmeséltem, hogy a szokásos keddi napon mentem a tanítónkhoz, Marikához, aki azzal fogadott, hogy válasszak szentírási részeket szombatra, s kezembe adott egy listát. Szebbnél-szebb szentírási részekbõl nagyon nehéz választani, de a Szentlélek vezetett. Olyan szentírási részeket választottam, amin keresztül szerettem volna a közösségnek is tolmácsolni, hogy mit érzek, hogy „Vágyakozok a Krisztussal való teljes közösségre, érte mindent elvetettem, sõt szemétnek tekintettem” (Fil;3,8-14), hogy „ Áldom az Urat minden idõben” (Zsolt;33), „A tömeget látva fölment a hegyre. Így tanította õket” (Mt;5,1-12). Beszéltem arról is, hogy mennyire nehéz a világban élni, a gyermekeket hitre tanítani, és milyen jó, hogy van egy közösség, ahová tartozhatok, ahol lelkileg töltõdhetek, ahol a Kármel szellemisége hatja át a lelkünket, ahol szeretet van, mint a Szûz Anya körül. Nosztalgiáztam arról, hogyan kerültem a közösségbe: Öt évvel ezelõtt az akkori elnök, Katika, hívott meg az országos Kármelita napra. A templomba belépve egybõl azt mondtam „Uram, hazaértem.” Igyekeztem minden rendezvényen ott lenni, de a fõiskola korlátozott sok mindenben, idõhiányban szenvedtem. A fõiskola befejeztével újra jelentkeztem a közösségnél. A nyári Kármelita napon Zoltán testvér úgy mutatott be, mint a jövõ reménységét. A közösségtõl való távollétet úgy éltem meg, hogy az Úr elküldött a fogadalomtétel elõtt, hogy akkreditált hittanári diplomával tanítsam a jövõ nemzedékét a hitre, a Kármel szellemére. Eszembe jutott sok testvér szeretete, hogyan fogadtak, és hálát adok az Úrnak, a Szûz Anyának, az összes szentnek, az égieknek, hogy hazaértem.

a Kármelhegyi Boldogasszonyról nevezett VÉK közösség

Avilai Szent Terézrõl nevezett Mária

Szent Arcról nev. Magdolna OCDS (Budapest)

72

ELETEM KULCSA

Kármel 2009/6

ÉLETEM KULCSA „Kezdett ébresztgetni” „Te voltál, aki…” Visszatekintve gyermekkoromra és az azóta eltelt évekre, teljesen egyértelmû számomra, hogy életem kulcsa az Istennel való személyes kapcsolatom. Ez a kapcsolat gyermekkoromban kezdõdött, bár ezt sokáig nem ismertem fel. Katolikus hitét rendszeresen gyakorló családban születtem, így a keresztény élet természetessé, megszokottá vált számomra. Elsõ emlékeim szerint nem volt még meg bennem a személyes meggyõzõdés a templomba járás szükségességérõl – emlékeim szerint elõfordult, hogy inkább néztem volna a kedves mesémet a TV-ben ahelyett, hogy szentmisére menjek –, de a szülõi és nagyszülõi példa, és olykor a szükséges szigor biztosította, hogy gyermekkorom nem múlhatott el vasárnapi szentmise és hittanórák nélkül. Ezért az ajándékért nem lehetek soha eléggé hálás a családomnak és Istennek. Az Istennel való személyes kapcsolat kialakulásában kiemelkedõ szerepet játszott néhány dolog. A legfontosabbnak a családom természetszeretetét tartom, amely számtalanszor adott lehetõséget arra, hogy – családom, szeretteim közelségében, de jó néhány méternyi teljes szabadság birtokában – az erdõben, mezõn gombászás közben lelkemig hasson az erdõk illata, a csodálatos fények, az erdõk hûvös levegõje a rekkenõ meleg nyárban, és különösen pedig a sajátos hangok, amelyeket az erdõk Élettel és Jelenléttel teli csendjeként éltem meg. Ilyenkor az Élettel, a Csenddel, a Jelenléttel találkoztam. Akkor persze ez még nem tudatosult bennem, csak élveztem a lelkem békéjét és örömét, ami mindig elárasztott, valahányszor a természetben lehettem. A természet csendjén kívül a templom hûvös csendje is utat nyitott Isten számára a lelkemben. Eszembe jut egy gyerekkori emlékem, amikor egy forró nyári délután – amikor az emberek a meleg elõl hûvös lakásaikba húzódtak és alig voltak az utcán – a nagymamám rám adta a legújabb ruhámat és kart karba öltve mentünk a délutáni litániára. A régi kedves, hûvös, tömjénillatú kápolna emléke még ma is olyan elevenen él lelkemben, mintha tegnap történt volna. Akkoriban fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó nagymamám testvérének, akinek legfõbb napi feladata az Isten szolgálata volt a szentmiséken, litániákon, örökké imádkozott és vezette az éneket, ismerte a templomunk minden zugát, és gondja volt rá, hogy széppé tegye Isten és a hívek számára. Ugyancsak fontos szerepet játszott az Istennel való kapcsolatomban a zene iránti szeretet, amely alapvetõen megvolt a családom minden tagjában, de e téren különösen sokat köszönhetek egyik régi plébános atyámnak, aki gitáros énekekre tanította hittanosait.

Kármel 2009/6

ELETEM KULCSA

73

Mindez jó talajra talált rendkívül érzékeny lelkemben, amelyet sok-sok évig inkább nehézségnek, keresztnek, semmint ajándéknak tekintettem. Ennek lett a következménye az is, hogy a játszótársaimtól kapott legapróbb bántásokat, vagy éppen a szülõi szigor megnyilvánulásait és követelményeit rendkívül mélyen éltem meg, és sokat voltam magányos. A csend és a zene szeretetében, az érzékenységemben, a mélyen megélt fájdalmakban és magányban a Teremtõ Isten ajándékaira találtam az utóbbi években, és ezek segítették elõ bennem a kármelita hivatás szépségeinek felfedezését, valamint az Istennel való személyes kapcsolat bizonyosságának és az Isten minden körülmények között túláradó szeretetének felismerését. Úgy gondolom, mert így tapasztaltam, hogy az Isten hívása folyamatos, újabb és újabb, mélyebb és mélyebb megtérésre hív, hogy egyre teljesebben adhassam életemet Neki. Egyetemi éveim után felötlött bennem a kérdés, hogy mit adhatnék viszonzásul Istennek azért a mérhetetlenül sok ajándékért, amit nekem már idáig is adott. Akkor úgy gondoltam, hogy a legértékesebb bennem az, hogy jól, eredményesen tudok tanulni, és addigi tapasztalataim alapján tanítani is. Ezért beiratkoztam egy hitoktatóképzõbe, hogy az Istentõl kapott képességeimet végre Érte, Neki kamatoztathassam. Azóta már tudom, hogy Istennek nem csak valamit, hanem mindent vágyom odaadni, egész önmagamat, egész személyemet, így, ahogy vagyok. Az én Istenem erre hív engem, és ma is pontosan úgy – azon a néven – szólítgat, ahogy gyerekkoromban tette: vezet és hív a csendre, az imára, a szeretetre. Ez mind együtt nekem a Kármel. A. Andrea – jelölt (VÉK Budapest)

74

A NÉLKÜLÖZHETETLEN BARÁTSÁG

Kármel 2009/6

A NÉLKÜLÖZHETETLEN BARÁTSÁG (Lelkigyakorlat, 2009. szeptember 18-20.) A soproni Keresztes Szent Jánosról nevezett VÉK Közösség lelkigyakorlatra indult Hegykõre 2009. szeptember 18-án egy közösségi lelkigyakorlatos házba. Az elõadásokat Bakos Rafael ocd tartományfõnök atya tartotta. A triduum alapgondolata: Nagy Szent Teréz Önéletrajza, amit az atya a jubileumi év bevezetõjeként adott nekünk. A kegyelem tesz képessé arra, hogy az elhangzott elõadásokból ízelítõt adjak. 2015-ben ünnepeljük Nagy Szent Teréz születésének 500. évfordulóját, amit hat éves elõkészület elõz meg. Ennek az elõkészületnek a szellemében kezdtük meg ezt a lelkigyakorlatot. A tartalmas, mély elõadásokból megpróbálok saját szavaimmal emlékeztetõt megosztani az olvasótáborral. Mi az értéke és jelentõsége Szent Teréz lelkiségi tanításának? Mit jelent ez a tanítás nemcsak meghatározott kisebb csoportok (karmeliták), hanem az egész Egyház számára? VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én Szent Terézt egyháztanítóvá nyilvánította. Joggal vethetjük fel a kérdést: a harmadik évezred küszöbén mit jelent Szent Teréz tanítása a mai ember számára? Szent Teréz az a személy, aki a belsõ értékeinkre figyel. Számára a lelki élet belsõ dimenziókat jelent, belsõ életet, amely a lélekben gyökerezik, s amit a kegyelem határoz meg. Teréz számára a keresztény élet személyes és belsõ „misztérium”. Mélysége Krisztustól és az Egyháztól függ. Ebbõl fakad a kiáradás és a missziós távlat. Nagy fontosságot tulajdonít az imának, a szemlélõdésnek, az Istennel való kapcsolatnak, Isten kezdeményezéseinek az emberi életben. Lelkiségének tengelye: Krisztusban az Istennel való „személyes” kapcsolat.

Kármel 2009/6


75

A tapasztalat (élmény) és a tanítás Szent Teréz lelkiségének legkiemelkedõbb vonása. Ebben az egységben az élet gondolattá és üzenetté válik. Nem teológiai értekezést ír. Tanítása mindig a megélt tapasztalatra támaszkodik. Ebbõl fakad eredetisége és személyes jellege. Ezért lesz minden leírt oldal és az egész tanítás valóságos tanúságtétel: a keresztény élet tartalmáról tesz tanúságot, és az olvasóhoz fordul, hogy az is juttassa érvényre keresztény életében ezeket az értékeket. Szent Teréz elsõ könyve az Önéletrajz, amit õ a maga „lelkének” nevez. Ebben feltárja belsõ világát egy kis csoportnak. Olyan dolgokról ír: hogyan fordul Istenhez, hogyan bánik vele Isten, mi jellemzi kettõjük bensõséges kapcsolatát. Az elbeszélés és a tanítás szorosan összefonódik. Az elbeszélés a szerzõ élete és személye; a lecke pedig Isten és ember kapcsolatában a keresztény élet értelme. Teréz azért mondja el élete kalandjait, hogy az olvasó figyelmét Isten bennünk való mûködésére irányítsa. A lelki tanítása nem elvont, hanem szoros kapcsolatban van a konkrét életrajzzal. Szinte úgy fogalmazható meg ez a kapcsolat, hogy Teréz lelki életének konkrét kalandjaiból meg lehet ismerni Isten tervét minden emberre vonatkozóan. Vagy még világosabban: az emberi és isteni tényeknek Teréz életében való összekapcsolódásából megkapható az a kulcs, amely a mi konkrét életünkre vetíthetõ, s megmagyarázza Istennek ránk is vonatkozó titokzatos tervét. Szent Teréz Önéletrajzában folyamatosan vissza-visszatér egy gondolat: a belsõ ima nem egyéb, mint belsõ BARÁTSÁG Istennel! Az emberi kapcsolatok nem úgy keletkeznek, hogy kicsikarjuk õket. Nem egyszer maga az élet kényszeríti az embert arra, hogy közvetlen munkatársai, kollégái közül válassza ki barátját, élettársát. A megtapasztalt megbízhatóságból hûség sarjadhat, a hûségbõl barátság. A hûség nem a pillanat varázsa, hanem az egyhangúsággal pergõ, embert fölmorzsoló napok ajándéka. Olyan kincs, mely észrevétlen, de nélkülözhetetlen. Barátság nem létezik hûség nélkül, de hûség sem létezik barátság nélkül. A kölcsönös bizalom és tisztelet olyan szorosra fûzheti a szálakat, hogy a közös élménynek az elfogadása, megosztása tovább gazdagíthatja kapcsolatunkat. Ha szellemi–lelki síkra terelõdik ez a találkozás, egyre nemesül, mélyül. A barátság az önnevelés iskolája, de ebben nemcsak egy ember gazdagodik, hanem rajta keresztül közvetlenül a barát, közvetve pedig mindazok, akikkel kapcsolatba kerül az életben. Az Önéletrajz VIII. fejezetében Teréz egy kulcsmondatot nyújt nekünk, az olvasóknak, amikor azt árulja el, hogy mit ért az imádság fogalmán. „… nézetem szerint a belsõ ima nem egyéb, mint bensõ barátság Istennel”. (Ö 8, 6). Az imádságnak a gyakorlata nem más, mint egyszerûen egy „belsõ barátságnak” az ápolása, két élõ személy közötti szeretetkapcsolat! A belsõ imádság tehát egy barátság története. Egy barátságé, amely lassan egész lényünket átitatja, átalakítja, és elvezet bennünket lényünk legbelsejébe,

76


Kármel 2009/6

ahol Isten lakik, és mi teljesen elkötelezõdünk az Õ szolgálatában. Ebbõl az elkötelezõdésbõl azután egyre inkább tettek származnak, buzgó munkálkodás a közösségben, családban, munkahelyen, környezetünkben. Amikor a belsõ imában elõre haladunk, kezd nélkülözhetetlenné válni ez a BARÁTSÁG: Isten és köztem. Kezdünk vágyni arra, hogy Jézust végigkísérjük szenvedéseiben: „…igyekeztem elképzelni Krisztus Urunkat saját bensõmben. Különösen az olyan jelenetek voltak rám, azt hiszem, a legjobb hatással, amikor Õ leginkább el volt hagyatva… Különösen jól éreztem magamat vele, mikor a kertben imádkozott.” (Ö IX. fej., 85. old.) „Szánja rá magát mindjárt kezdetben, hogy nem riad vissza a kereszttõl, s meg fogja látni, hogyan segíti majd az Úr annak viselésében.” (Ö IX., fej., 110.old.) „Ha ilyen jó BARÁT van az oldalunk mellett, ha ilyen hadvezér alatt állunk, aki a szenvedésben mindig az elsõ volt: mindent el tudunk viselni. Õ mindig kész rajtunk segíteni és bennünket támogatni; egy szóval: igazi BARÁTUNK.” (Ö XXII. fej., 221.old.) „Az Úr egyesekre a lelki életük elején küldi ezt a gyötrelmet /a lelki szárazságot/, másokra a vége felé, sok más alkalmi kísértéssel együtt. Teszi ezt nézetem szerint azért, hogy próbára tegye az Õ barátait, s meg tudja, vajon képesek-e kiüríteni az Õ kelyhét, és hordani a keresztet, s csak e próba után bíz reájuk nagy kincseket.” (Ö XI. fej., 106. old.) Teréz mindennél fontosabbnak tartja ezt a nélkülözhetetlen, belsõ BARÁTI kapcsolatot! Az életében mindent ennek a szemszögébõl néz, és mindent ennek rendel alá. Az Istennel való baráti kapcsolat – az imádság – megélése mindent követel. De ezzel együtt akkora szabadsággal is jár együtt – mivel nem puszta áhítatgyakorlatokon alapszik, hanem az igazság és a szeretet gyakorlásán azzal szemben, aki szeret minket – hogy bárhol és bárki megélheti. Ezért írja Szent Teréz azok bátorítására, akiknek külsõ dolgokkal kell foglalkozni, hogy „a fazekak között is ott jár az Úr” (Al. 5,8). De az írás, fogalmazás közepette is ott van az Úr, ha a lélek nem önmagát, hanem Istent és az Õ akaratát keresi benne! Ennek bizonyítéka, hogy Teréz írásai nem csak az imádságról szólnak, hanem maguk is imádságok. Ennek az isteni BARÁTNAK közelségét tapasztalja, nemcsak misztikus életének egy magasabb fokán, hanem külsõ és fáradságos tevékenysége közepette is! Teréz, mint Jézus barátnõje–jegyese úgy gondolja, hogy az élet másoknak – az Egyháznak és a világnak – adott ajándék kell, hogy legyen. A szeretet nemcsak néhány pillanatra korlátozódik, és nem zárhat be önmagunkba. A sarutlan kármelita kolostoroknak megalapításakor a Kármel imájának apostoli célt adott: ima és áldozat a papokért, az Egyházért. Szent Teréz születésétõl kezdve nagy hajlandóságot mutatott a személyes kapcsolatok, a barátság felé. Istenre koncentráló: Õáltala és Õbenne – a Szentháromságos misztérium által – megragadott személy volt. Az isteni Személyek egészen betöltötték öntudatát: élõ módon, személyes kapcsolatba lépve vele, elmerí-

Kármel 2009/6


77

tették õt a szentháromságos életben. Szent Terézia Anyánk többször kéri: „Egyetlen dolgot kérek tõletek: Nézzétek Õt /Krisztust/!” Ezzel a szeretõ, kitartó tekintettel kezdõdik a szemlélõdõ ima. A mi imánk abban áll, hogy – Mária jelenlétével – belesimulunk Jézus imájába, egyesülünk Õvele, aki szüntelenül imádkozik Atyjához, a Szentháromság kölcsönös szeretõ életében. Ez az ima tetteket tartalmaz: önfelejtõ, áldozatkész tetteket, a hit, remény és szeretet tetteit. Ha Isten föltárja elõttünk a szemlélõdés kapuját, egy új világba lépünk. Ezzel a látható világ más dimenzióba kerül. Ami régen fontos volt, most már nem az, és ami korábban nem számított, most lényegessé válik. Amikor a belsõ imában szeretek és szeretve vagyok, akkor lépek be igazán a világba. Isten és az én személyes BARÁTSÁGOM többé már nem „magánügy”. Az imában kitárul a szívem és kitágul, minden ember belefér gondjával és örömével. Szentháromságos dimenzió: beilleszkedés a Szentháromság közösségébe, lélekben Jézussal válunk eggyé! A belsõ imában nemcsak „ketten” vagyunk Istennel, hanem együtt az élõ és a már üdvösségbe tért szentekkel. Szeretjük egymást Istenben, a Szentlélekben, a szív belsõ indulatával, a szeretet dinamikus, újra és újra föllángolásával. A belsõ imában megvalósul, hogy „amit ketten vagy hárman egyetértve kérnek a földön, azt megadom” – amit akár szavak nélkül, a szeretet könyörgésével kérek. És ez az, ami kihat az egész világra: mert a Szentlélekben történik Jézus által, az Atya akarata szerint, és a Szentlélek mindenütt jelen van. A szenvedésemet is szeretetté alakítja a Lélek az imában, és beemeli Krisztus üdvözítõ szenvedésébe. A kármelita hivatás lényege: az Istennel szeretetben való egyesülés, s e tapasztalatnak megosztása, továbbadása. Szûz Mária példája szerint, észrevéve Isten nagy tetteit életünkben és magasztalva Õt ezekért, Krisztust szemléljük, õt követjük, hogy õbenne átformálódva „szeretetté váljunk”. Ahogy Avilai Szent Teréz írja: „Miért e sok kegyelem? Hogy cselekedetek és újabb cselekedetek szülessenek belõle.” A triduum utolsó napján négy testvérünk: – Gyermek Jézusról nevezett Adrienn, – Jézusról nevezett Mária Magdolna, – Jézus Szívérõl nevezett Rozália és – Lisieux-i Szent Terézrõl nevezett Zsuzsanna tette le ideiglenes ígéretét, kötelezte el magát három évre a VÉK Konstitúciója szerinti életre. A meghatottság, töltekezés, mélység könnyeket csalt mindnyájunk szemébe. Ezek a hála, a szeretet kifejezõi. Mekkora öröm, hogy a Kármel családjába hívott bennünket az Úr az Istennel való személyes, Szentháromságos BARÁTSÁG-ra, a harmadik évezred egyházának szívébe!

Julianna ocds VÉK Sopron

78

ÚTON KÁRMEL FELÉ

Kármel 2009/6

Máriának vállruhája rajtunk… A Skapuláré Társulatok rovata

HÍREK AZ ERDÉLYI SKAPULÁRÉ TÁRSULATOK ÉLETÉBÕL Úton Kármel felé Beszámoló a hatolykai skapuláré imaközösség elkötelezõdésérõl 2009. május 31-én, a Szentlélek eljövetelének ünnepnapján, az Õ buzdítására a hatolykai skapuláré imaközösség is szorosabb kapcsolatot hozott létre a Szentmise alatt Istennel és a Szûzanyával a Kármel felé vezetõ úton. A Szentmisét és az elkötelezõdési szertartást dr. Kerekes László megbízott atya és Hopra István hatolykai plébános mutatták be. Jelen voltak a hatolykai hívek, a kézdivásárhelyi, a kézdiszentkereszti és sepsibükszádi Skapuláré Társulatok, illetve a gelencei Sapuláré Imaközösség. A prédikációt dr. Kerekes László megbízott atya tartotta, amelyben a kármelita rend és a skapuláré történetérõl, fontosságáról beszélt. A Kármel hegye volt az a hely, ahogy a nép, Illés próféta vezetésével ismét Istenhez tért. Illést követõen a hegyen mindig voltak remeték, akik Istennek szentelték életüket. Ebbõl a remetecsoportból alakult meg a kármeliták rendje, amely a szaracenok üldözése miatt Európába menekült, ahol viszont nehéz helyzetbe került. Ekkor jelent meg Szûz Mária Stock Szent Simonnak, és adta át a skapulárét, mint anyai pártfogásának és segítségének jelét. A skapuláré kiváltságát az Egyház kiterjesztette mindazokra a hívekre, akik azt szabályszerûen fölveszik. Sokan tapasztalták már a Szûzanya különleges védelmét, akik a vállruhát hûségesen hordták. A skapuláré tagok nem a különlegességet, hanem a tudatos elkötelezõdést vállalják, amely által azt akarják kifejezni, hogy õk is Krisztuskövetõk akarnak lenni, a maguk életállapotának megfelelõen. Ehhez kérjük a Szentlélek ajándékait, kegyelmét, mert tökéletlen a szeretetünk, gyenge a hitünk. Az Egyház születése napján is csupán néhányan gyenge ember volt jelen, ebbõl az emberileg gyönge csapatból indult el az evangélium hirdetése. A Szentlélek Úristen segít felismerni, hogy néha milyen bûnösök, gyöngék vagyunk. Segít még jobban elkötelezõdni, segít felismerni, hol vagyunk, hol járunk. Mária, az Egyház Anyja oltalmába

Kármel 2009/6

ÚTON KÁRMEL FELÉ

79

kötelezõdünk el, vállruháját hordjuk. A Szûzanya ad erõt, hogy hûségesek, állhatatosak legyünk abban, amit megfogadtunk és ígértünk. Kérjük a Boldogságos Szûzanya oltalmát, védelmét, hogy azok, akik elkötelezõdnek, valóban a Szûzanya pártfogása alatt tökéletesebben meg tudják élni az egységet. A prédikáció után a búcsúima következett és ezután a hatolykai skapuláré tagok elkötelezõdése. Az egyetemes könyörgés elõtt a megbízott atya megáldotta a skapulárés zászlót. Szentmise befejeztével a vendégcsoportok köszöntötték a hatolykaiakat. Majd a végén megemlékeztünk Fejér Rózsika nénirõl, aki a hatolykai skapuláré közösségnek volt a tagja, s kértük Istent, hogy jutalmazza meg az örök üdvösséggel. Édes Szûzanyám! Csillogó koronád fényébõl egy csöpp fényt sugározz rám! Hálátlan gyermeked vagyok, Anyám, de Te nem hagytál magamra, vigyázol reám. Köszönöm, hogy megõrizted lelkemet, áldott szent palástodat reám terítetted. Kérlek, segíts, hogy Téged így követhesselek, Általad láthassam egyszer Istenemet! Szeplõtelen Szûz Mária, Világ Királynõje! Tehozzád könyörög a föld minden népe! Imánkat hallgasd meg, légy lelkünknek õre! Óh segíts, hogy lelkünk a gonoszt kerülje! Hisz’ Édesanyánk vagy Te, Világ Királynõje, Szent Fiad által a lelkek õrzõje! Lábadhoz borulunk, úgy könyörgünk Hozzád: kérünk, fordítsd felénk jóságos, szent orcád! Szemedbõl egy sugár költözzék szívünkbe, hogy Általad eljussunk Jézusunk elébe. Ámen Jani Kamilla-Tímea (Sepsibükszád)

80

SKAPULÁRÉ TÁRSULATOK VEZETÕINEK LELKINAPJA ...

Kármel 2009/6

Skapuláré társulatok vezetõinek lelkinapja és országos skapuláré találkozó Nagybányán 2009. október 23-25

Nem mindennapi találkozón vettünk részt mi, székelyföldiek (Kézdivásárhely, Hatolyka, Poján, Bükszád), szatmári egyházmegyés skapulárés társainkkal együtt. Nagy várakozással néztünk elébe ennek a találkozásnak, s egyben némi aggódással a nagy távolság miatt. Aggódásunk feleslegesnek bizonyult, mert a Szûzanya velünk volt és délelõtt Kerekes László atya jóvoltából minden gondunk megoldódott. A hosszú út után október 22-én délben megérkeztünk Nagybányára, ahol szeretettel fogadott Erõs Mária, az ottani társulat vezetõje. Már aznap délután megérkezett Gyõrbõl Tarziciusz atya, akivel késõ estig beszélgettünk és imádkoztunk. Másnap, október 23-án érkeztek a többi helységekbõl is a skapuláré tagok: Nagybányáról, Nagykárolyról, Nagyfaluról, Mezõfenyrõl…. A napi program reggel 8 órakor kezdõdött zsolozsmával, majd következett Tarziciusz atya elmélkedése, ami fõleg Avilai Szent Terézia életérõl és mûvérõl szólt (az Önéletrajz alapján). Délután zsolozsma, rózsafüzér, vezetett elmélkedés (idén a tékozló fiú esetén elmélkedtünk), azután szentmise, amit Tarziciusz atya celebrált a nagykárolyi Borota Ottó plébános segédletével. Este vesperás, vacsora után pedig kötetlen beszélgetések. Másnap ismét zsolozsma, elmélkedés a napi evangéliumról és Szent Teréz életérõl, tanításáról. Szent Teréz arról tett tanúságot, hogy minden bûnei ellenére Isten mennyire bõségesen ellátta õt kegyelmekkel. Délelõtt még egy átelmélkedett szentmise volt („száraz mise”, amit valaki pl. betegség alatt otthon vagy a kórházi ágyon is tud gyakorolni, átelmélkedni, nagy lelki haszonnal). A Szent Terézrõl szóló elõadásokban Szent Teréz életének nehezebb szakaszáról volt szó, amikor nagy betegségekben szenvedett, de utána lelkileg is, imaéletében, húsz éven keresztül szinte csak vergõdött, a belsõ imát abbahagyta, szóbeli imát mondott. Azonban arra jött rá, hogy csak a belsõ ima az, amitõl meg tud nyílni. A belsõ imában nem kell más, csak a szeretet és a pontosság, amit az Úr késõbb megadott neki. A szenvedés, a betegség igen jó alkalom, hogy a belsõ imát folytatni tudjuk. A belsõ ima barátság Istennel, amennyiben gyakran vagyunk Vele négyszemközt. Jézus ott van velünk a szenvedésben is. Idõt kell szánni a Vele való beszélgetésekre, fontos a szeretet, mert akkor mély igazán az imádság. A nehézségek teszik az embert bölcsebbé. Szent Teréznek mindenbõl kijutott: szenvedésbõl, betegségbõl, nehézségbõl, gyengeségbõl, de mert Istenben bízott, szent élete lett. Majd szó volt az imáról, több gyakorlati tanáccsal, ami elõsegítheti Isten hangját meghallani, és vele elbeszélgetni.

Kármel 2009/6

SKAPULÁRÉ TÁRSULATOK VEZETÕINEK LELKINAPJA ...

81

Az utolsó napon, október 25-én a kápolnában rózsafûzér imádkozás, szentségimádás, gyónási lehetõség és közös Szentmise volt, az erre az alkalomra külön bússzókkal érkezõ társulati testvéreinkkel együtt. Jó volt együtt lenni, együtt imádkozni, énekelni a Szûzanyának.

Mindvégig megmarad emlékezetünkben az a kellemes érzés, amellyel fogadtak minket a nagybányai Skapuláré Társulat asszonyai, vezetõjükkel, Erõs Máriával az élen. Az a kedvesség, a szolgálatkészség, a mosoly minden arcon, mintha mindig ismertük volna egymást… Valami összekötött minket: a szeretet, amelytõl mindannyian vidámak voltunk. Hálás köszönetünket fejezzük ki Tarziciusz atyának, aki fáradtságot nem ismerve értékes elõadásokkal gazdagította ismereteinket, amelyekkel hozzájárult a skapuláré életünk megéléséhez. Ugyancsak nagy hálával tartozunk Dr. Kerekes Lászlós atyának a kérdivásárhelyi Boldog Özséb templom plébánosának, aki sok munkája mellett fáradságot nem kímélve segített, hogy zökkenõmenten eljussunk erre a találkozóra. Isten áldását kérjük további munkásságukra.

Boldog Özséb plébánia templom mellett mûködõ Skapuláré Társulat vezetõje: Papp Ilona Erzsébet

82

A 60 ÉVES CSERSZEGI TEMPLOM

Kármel 2009/6

Kármel 2009/6

PASKAI LÁSZLÓ BÍBOROS ATYA LÁTOGATÁSA ...

83

a bejáratnál fali fülkében került elhelyezésre Liska István helyi kõmûvesmester szakszerû közremûködésével.

A 60 ÉVES CSERSZEGI TEMPLOM Cserszeg község hívõ népe a háború befejeztével elhatározta, hogy újjáépíti a második világháború alatt megrongálódott templomát. A templom megáldására ezelõtt hatvan évvel, 1949. november 27-én került sor. A hatvanéves évforduló méltó megünneplése 2009. évben ünnepségsorozat keretében történt. A közösség összekovácsolására, Isten áldásának kérésére a tervezett programsorozat eseményeihez és a Húsvét méltó elõkészítésére, a nagyböjt alatt, március 21-én pénteken, keresztút indult Csókakõre. Az egyházi év következõ fontos eseményén, Pünkösdkor, zarándoklatot szervezett az egyházközség, megbízott plébánosa, Kristóf atya vezetésével Csíksomlyóra

dékek és ministránsok klasszikus egyházzenei koncertje vezette be tanárnõjük, Alföldiné Szelestei Ágnes betanításával és irányításával. A templomépítés nehéz körülményeit, az építõk áldozatos munkáját, a kezdetek szerény, embert próbáló feltételeit, az egyházmegyés papok és szerzetesek áldozatos pasztorális munkáját fotókiállítás ismertette. A fotókiállításon már bemutatásra kerültek a felejthetetlen csíksomlyói zarándoklat hangulatos képei is.

pélyes szentmise bemutatására került sor. A misét megelõzõen, a hittanos növendékek és ministránsok klasszikus vallási zenei koncertet adtak. A szentmise prédikációját – az egykor itt plébániavezetési feladatokat ellátó – provinciális atya mondta el. A szentmise után felszentelte a rendházfõnök atya a helyi szobrászmûvész, Magyar László, kerámikus „Madonna gyermekével” címû szobrát, amely

Ezután az ünneplõ hívõsereg átvonult a kultúrházba, ahol Hitesy Ervin kármelita plébániánk tagja megtartotta vetítettképes történeti elõadását a templom építésérõl. Az elõadást agapé követte. Liptai Edit

PASKAI LÁSZLÓ BÍBOROS ATYA LÁTOGATÁSA A KESZTHELYI KARMELBEN Szentmise, ádventi gyertyagyújtás és könyvbemutató

Június 11-én zajlott az ünnepélyes megnyitó. Ezt a hittanos növen-

Az ünnepélyes megnyitó a templomkertben, a hívõk adományaiból adott agapéval fejezõdött be. Az ünnepségsorozat záróakkordjaként 2009. november 8-án, vasárnap, a korábban Cserszegen szolgáló karmelita atyák koncelebrálásában ünne-

Hosszas szervezés után elérkezett 2009. november 29-e, és megérkezett a keszthelyi Karmelbe dr. Paskai László bíboros, nyugalmazott érsek úr. Az októberi Kármel újságban már jeleztük ennek a napnak az apropóját: sikerült kiadatni Bíboros úr testvérbátyja, Paskai Antal: „Vándorúton” címû naplójának keszthelyi kármelre vonatkozó részét.

Az ünnepélyes könyvbemutatónak különleges keretet adott, hogy ekkor volt ádvent elsõ vasárnapja. Az ünnepség délután 4 órakor szentmisével kezdõdött, amelyen a bíboros atya mellett Sándor és Pawel atyák, valamint Kiss János zalabéri plébános és Vértesaljai János diakónus is szolgáltak. Bazilikánkat zsúfolásig megtöltötték a hívek.

84


Kármel 2009/6

A szentmise elején Sándor atya köszöntötte a bíboros atyát, majd az Egyházközségi Képviselõtestület nevében Dr. Pap János mondta el üdvözlõ szavait. A köszöntõkben hangsúlyozták, hogy 1938. május 22-e óta, amikor is Giovanni Piazza Adeodato kármelita bíboros, velencei pátriárka konszekrálta templomunkat, nem járt ilyen magas rangú egyházi méltóság a keszthelyi Karmelben.

A bíboros úr beszédében meleg szavakkal emlékezett meg arról, hogy 1945. év elején három hónapig a keszthelyi karmeliták adtak menedéket neki és testvérbátyjának, Paskai Antalnak. Meghatottan beszélt Miklós atyáról, az akkori házfõnökrõl és Lucián subprior atyáról, valamint a többi karmelitáról. Beszélt a szörnyû idõkrõl, amikor az emberi élet szinte semmit sem ért, és ádvent kapcsán 1944 karácsonyáról, az akkori és mai ünnepvárás lényegérõl, és hogy miben is különbözött az akkori és a mostani ádvent. Prédikációját feszült figyelemmel és teljes átéléssel hallgatta a szépszámú hívõsereg. Az ünnep fényét emelte a Kis Szent Teréz vegyeskar szereplése. A szentmise befejeztével a hívek átsiettek a Fõutcára, ahol ünnepi ádventi gyertyagyújtás következett. A város ne-

vében Ruzsics Ferenc polgármester köszöntötte az eminenciás urat. A Fõpásztor az ünnepvárás és az ádvent jelentõségérõl beszélt a nagyszámú hallgatóság elõtt. Az eseményt a Ranolder iskola növendékeinek énekes, zenés elõadása színesítette. Az ádventi koszorú és Betlehem megáldását követõen meggyújtotta az elsõ gyertyát, amikor is mintegy varázsütésre felgyulladtak a feldíszített Fõutca ünnepi fényei. Gyönyörû látvány volt! Ezt követõen a résztvevõk jó része átvonult a Balaton Színházba, ahol

Kármel 2009/6


a Simándy-teremben került sor az ünnepélyes bemutatóra. Itt is a polgármester úr üdvözölte a bíboros urat, majd Hitesy Ervin a kiadvány szerkesztõje ismertette röviden a napló megtalálásához vezetõ utat. A szó innen a bíboros úré volt, aki szinte eltemetkezett az emlékeiben. Közel egy órán keresztül fáradhatatlanul beszélt, mesélt a 64 évvel ezelõtti eseményekrõl, kiemelve, hogy mély meggyõzõdése szerint, ebbõl a vérzivatarból csakis az Isteni Kegyelem és Gondviselés segítette ki, amelynek jelenlétét folyamatosan érezték, hiszen nagyon sok alkalommal kerültek közvetlen életveszélybe (a menekülésük során, aztán nyilasok, késõbb az orosz katonák között, az ostrom alatti bombatámadások során, stb). A résztvevõk figyelmét teljesen lekötötte az elõadás. Az érzelmi hatást pedig a bíboros úr meghatottságtól több ízben elcsukló hangja fokozta. Dörgõ taps zárta közvetlen hangú, izgalmas, személyes indíttatású, és ezért abszolút õszinte elbeszélését. Ezt követõen Kiss János plébános üdvözölte a bíboros urat, majd Sándor atya beszéde zárta a könyvismertetõt, megköszönve a bíboros úrnak, hogy vállalta a mai nap szolgálatát és összes fáradtságát. Ezután dedikálás következett, ahol hosszú sorban álltak a bíboros atya elõtt a könyvet megvásárlók. A felejthetetlen napot agapé zárta, ahol a köszöntõt újra

85

Sándor atya tartotta. A fogadáson mód nyílt közvetlen beszélgetést folytatni az eminenciás atyával, aki hûen önmagához mindenrõl teljes nyíltsággal és közvetlenséggel nyilatkozott, mesélt. A könyvbemutatón, majd a fogadáson Keszthely város sok ismert személyisége is részt vett. A nap végén, késõ estébe nyúlóan kellemes beszélgetések folytak, régi emlékekrõl, élményekrõl. A bíboros úrtól történt búcsúzásunk után Sándor atyával ugyanazon a véleményen voltunk: Isten Kegyelmébõl tartalmas, remekül sikerült nap volt. Isten legyen a jutalmazója mindazoknak, akik ezt a mai szép ünnepet imáikkal, munkájukkal, adományaikkal nagylelkûen támogatták! Az elköszönés után már a jövõ esztendõrõl gondolkodtunk, amikor is a Keszthelyi Kármel fennállásának 80. éves jubileumát ünnepeljük. Hitesy Ervin

A „Vándorúton” címû 70 oldalas kis könyvecske a kármelita rendházakban kapható, s jó szívvel ajánljuk minden kedves érdeklõdõ figyelmébe.

86

LELKIGYAKORLAT MISKOLCON

Kármel 2009/6

Kármel 2009/6

Krisztina OCDS nõvér 30

A beszámolót, amit még idõben küldtek el szerkesztõsségünkben, csak most, utólag közöljük, mivel az írás valahogy elveszett, és csak most került ismét elõ. Elnézést kérünk emiatt az érintettektõl!

87

Kármel liturgikus naptár

LELKIGYAKORLAT MISKOLCON30 A nagyon várt lelkigyakorlat Szentlélek-járás volt kápolnánkban. A mélyenszántó tanítás, a jelenlévõk között kialakult baráti légkör bizonyította ezt. Kis táskával jöttem és nagy lelki batyuval megyek haza – mondta az egyik résztvevõ. Jézus Szentséges Szíve és Mária Szeplõtelen Szíve ünnepekre boldog várakozással készültünk. Elõször tartott Rafael atya háromnapos lelkigyakorlatot Miskolcon, amelyen egész nap együtt voltunk a testvérekkel. Megélhettük a közösség örömöt adó és megtartó erejét. Ahogy az elsõ nap Rafael atya énekünkbõl idézett: „Uram, jó nekünk itt lenni.” A lelkigyakorlat témája kereszténységünk lényege volt: „Isten a szeretet.” És az, hogy ez a szeretet hogyan mûködött Marcell atya életében, és hogyan hagyta ezt lelki kincsként ránk, a Szépszeretet címû önéletrajzi írásában. Jézus Szentséges Szíve és Mária Szeplõtelen Szíve sugározza felénk a szeretetet. Errõl a „Szépszeretet”-rõl tartotta elõadásait Rafael atya. A tanítások mint „drágakövek” épültek egymásra. A tanítások után csendes félóra következett az Úr elõtt. Lehetõség volt arra, hogy az elvetett mag kicsírázzon, növekedjen, termést hozzon. És ezeket az élményeinket a kiscsoportos foglalkozásokon egymással is megoszthattuk. Mi volt a termés? Mindannyiunk számára a lelki fejlõdés. A Szentháromság egyre tudatosabb szeretete. Tanított a Szeplõtelen Szûzanyát Marcell atya lelkületével szeretni és tisztelni. A Szûzanya anyai szeretetét a lelkigyakorlat alkalmával értettük meg teljes valóságában. Felismertük szegénységünket, s megpróbálunk mi is Marcell atya példáját követve a Szûzanya érdemeivel és szívünk teljes szeretetével járulni az Úr elé. A lelkigyakorlatot fáradhatatlan lelkesedéssel szervezte meg Papp Zoltán atya, a miskolci VÉK lelkivezetõje. Õ gondoskodott a finom ebédrõl és a folyamatos gyóntatásról. A lelkigyakorlat végén végtelen hála és köszönet élt a szívünkben. A záró szentmisében a hálaadást hangsúlyozta ki Rafael atya. Átélhettük az eucharisztikus ima alatt, melyet nagy átéléssel végzett. Ez a hála érzés élt Marcell atya szívében is. Sis benedictus! + Ave Maria! Végezetül Marcell atya gondolatát ajánlom minden testvéremnek megfontolásra. „A Kármel szelleme – forrás, amely mindenkit üdít, gyógyít és magasba visz. Ne kerüld ki, bárki légy, keresd föl s igyál belõle.”

KÁRMEL LITURGIKUS NAPTÁR

JANUÁR 8. péntek 9. szombat 27. szerda

Szent Péter-Tamás püspök – választható emléknap Corsini Szent András püspök – választható emléknap Szent Henrik (de Osso) atya – választható emléknap

FEBRUÁR–MÁRCIUS Nem lesz kármelita szent ünnepe vagy emléknapja. Rendi Szentjeink mûveinek rövidítése: Avilai Szent Teréz: Keresztes Szent János: Ö– Önéletrajz KU – A Kármelhegy útja TU – Tökéletesség útja Éj – A lélek sötét éjszakája BV – Belsõ Várkastély SzÉ – A szellemi páros ének Alap. – Alapítások könyve ÉSz – Élõ Szeretetláng EÉ. – Elmélkedés az Énekek Énekérõl L – Levelek L – Levelek A rövidítések elõtti szám a könyv számát (pl. 2KU = A Kármelhegy útja, második könyv) vagy a lakás számát (pl. 6BV = Belsõ várkastély, hatodik lakás) jelzi. A folyóiratot gyõri szerkesztõségünknél lehet megrendelni. Nincs meghatározott elõfizetési díja, adományokat fogadunk el érte. Egy szám önköltségi ára. kb. 290.-Ft (postaköltség nélkül). Ez csak irányár. Aki ennél kevesebbet tud adományozni, annak sem szûntetjük meg elõfizetését, amennyiben igényt tart újságunkra. Csekkeket évente kétszer postázunk, a folyóirattal együtt, azon lehet fizetni (a magas banki díjak miatt ajánlatos csak évente egyszer megtenni, nagyobb összegben). Köszönjük, hogy imáikkal és anyagi hozzájárulásukkal támogatják Rendünket és folyóiratunkat. Isten fizesse meg. Minden jótevõnkért templomainkban havonta egy szentmisét mutatunk be.

Számlaszámaink: Sarútlan Kármelita Rendtartomány Gyõri Rendháza és Temploma Bank: HVB 10918001-00000020-63350005 (a folyóirat erre a számlára megy) „Kármelita Kispapok neveléséért és P. Marton Marcell Boldoggáavatásáért” alapítvány (Célja: a nevében foglaltak és a Kármelita Rend összes tevékenységének támogatása. Közhasznú szervezet! Az adományok az adóalapból levonhatók Bank: 11100104-18055359-10000001; Adószám: 18055359-1-41

BEKÖSZÖNTÕ …………………………… LELKISÉG ………………………………… Az Atya gyermekei…………………… „Mennyei Atyánknak gondja van ránk” Találkozás a Mennyei Atyával ……… Szent Józseffel az apaságban ………… Ki az Atya? …………………………… Milyen az igazi Atya? ……………… A szeretet iskolájának elsõ osztálya … AVILAI SZENT TERÉZ SZÜLETÉSÉNEK 5. CENTENÁRIUMA ……………………… Szent Terézia ünnepe ………………… A szülõi hivatás felelõssége …………… Atya ………………………………… Szent József, az apák példaképe ……… Az apa szerepe a családban …………… A gondviselés csodája ………………… A mának szóló üzenet ………………… Néhány elgondolkodásra késztetõ gondolat ……………………………… SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA VIII. FEJ. … A PAPSÁG ÉVE …………………………… Interjú a tartományfõnök atyával …… Emlékezés a gyóntatómra …………… Gyermekkorom atyaképe …………… ELMÉLKEDÉS …………………………… Isten az én arcomat is viseli …………

1 2 2 4 7 11 13 15 16 22 22 25 27 28 29 29 31 33 38 44 44 53 55 56 56

Drága jó emberek …………………… 57 NEM CSAK GYERMEKEKNEK …………… 58 A napkirály …………………………… 58 A KÁRMEL NAGY CSALÁDJA ………………… 45 Egyedül az Egyetlennel A sarutlan kármelita nõvérek rovata Hedvig nõvér fogadalma …………… 66 A világban, de nem a világból A Világban élõ Kármel rovata Beszámoló a VÉK országos konferenciájáról ……………………… 68 Ígérettétel …………………………… 70 Megszólított az Úr! ………………… 71 Életem kulcsa ………………………… 72 A nélkülözhetetlen barátság ………… 74 Máriának Vállruhája rajtunk A Skapuláré Társulatok rovata Hírek az erdélyi skapuláré társulatok életébõl Úton Kármel felé …………………… 78 Skapuláré társulatok vezetõinek lelkinapja …………………………… 80 HÍREK–ESEMÉNYEK …………………… 82 A 60 éves cserszegi templom ……… Paskai László bíboros atya látogatása a keszthelyi kármelben ……………… Lelkigyakorat Miskolcon …………… Kármel liturgikus naptár ……………

Egy évben hat szám jelenik meg. Kiadja a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány 8360-Keszthely, Tapolcai út 1/A, Tel-fax: 83/311-601 www.karmelitarend.hu Szerkesztõség: Kármelita Rendház, 9021 Gyõr, Aradi vértanúk u. 2. E-mail: [email protected] Tel.: (96) 618 833, Fax: (96) 618 864 A kiadásért felel P. Bakos Rafael O.C.D. tartományfõnök Felelõs szerkesztõ: P. Puvák Tarzíciusz O.C.D. Borítóterv: Fehér Márta Nyomdai elõkészítés: Pozsgai Attila Nyomta: Regia Rex Nyomda, Székesfehérvár; felelõs vezetõ: Szánthó Zoltán

82 83 86 87

6

Recommend Documents