Élvezetek titka
Paul_Bloom.indd 1
11/4/2011 12:43:42 PM
Az elme kerekei
MEGJELENT KÖTETEK Csíkszentmihályi Mihály: Kreativitás M. Scott Peck: Hazug emberek: a gonoszság lélektana Csíkszentmihályi Mihály: Flow – Az áramlat Oliver Sacks: Zenebolondok. Mesék a zenéről és az agyról Jerome Groopman: Hogyan gondolkodnak az orvosok? Oliver Sacks: Az elme szeme Richard Wiseman: 59 másodperc. Egy kis ésszel sokra mész
ELŐKÉSZÜLETBEN Martin Seligman: Amin változtathatsz… és amin nem. Átfogó kalauz a sikeres önfejlesztéshez Martin Seligman: Flourish – Élj boldogan! A boldogság és a jól-lét radikálisan új értelmezése
Paul_Bloom.indd 2
11/4/2011 12:43:44 PM
Paul Bloom
ÉLVEZETEK TITKA Miért szeretjük azt, amit szeretünk
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
Paul_Bloom.indd 3
11/4/2011 12:43:44 PM
A mű eredeti címe: Paul Bloom: How Pleasure Works. The New Science of Why We Like What We Like. Norton and Company, New York, 2010
Fordította Bobák Orsolya
ISBN 978 963 05 9132 4
Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiado.hu Első magyar nyelvű kiadás: 2011 © Paul Bloom, 2010 Hungarian translation © Bobák Orsolya, 2011 © Akadémiai Kiadó, 2011
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary
Paul_Bloom.indd 4
11/4/2011 12:43:44 PM
Tartalom
Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 1. Az öröm esszenciája. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Állati örömök, emberi örömök • Az esszenciális • Mi a baj az esszencializmussal? • Az esszenciális gyerek • Az életerő • Okosabb a látszatnál
2. Az ételfanatikusok. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 A válogatós • Az undorító • Miért esznek az emberek emberhúst? • Hétköznapi kannibalizmus • Az vagy, amit megeszel • Finom • Öröm, fájdalom és tisztaság
3. Cseles ágyjelenetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59 Egyszerű szex • Bonyolultabb • Az elme cselei • Három megválaszolandó kérdés párkereséskor • Mélyebben • Igaz szerelem
4. Pótolhatatlan . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89 Hiba a piacban • Személyes történet • Érintkezés • Mágia • A történet érdekessége • Az emberek különlegesek • Mennyei seregek
5. Teljesítmény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111 Zene füleinknek • Jólesik a szemnek • Fitogtatás és alkalmasság • Művészi teljesítmény • Teljesítményszorongás • Sport • Eldurvul a teljesítmény
6. Képzelet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143 A nagy színlelők • Metareprezentáció • Mesélés • Meghatódva • Félekedés • Semmirekellő • Szomorú és hatalmas
5
Paul_Bloom.indd 5
11/4/2011 12:43:45 PM
7. Biztonság és fájdalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163 A legjobb történetek • Biztonságos • Gyerekeknek nem való • Szadista és borzasztó • Készülj a legrosszabbra • Nem annyira jóindulatú mazochizmus • Ábrándozás
8. Amiért az öröm számít . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 185 Esszenciális képtelenség • Az esszenciák nyomában • Félelemmel vegyes csodálat • Képzeljük el
Jegyzetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 203 Bibliográfia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 216
Paul_Bloom.indd 6
11/4/2011 12:43:45 PM
Előszó
Van az emberi örömnek egy állati oldala. Amikor a kutyámmal hazaérek a futásból, én lerogyok a kanapéra, hasonlóképpen a kutya is a fekhelyére. Iszom egy pohár hideg vizet, a kutya is lefetyel a táljából, és mindketten máris sokkal boldogabbak vagyunk. Ez a könyv rejtélyesebb örömökről szól. Vannak olyan tizenéves lányok, akik élvezik, ha pengével összevagdalják magukat; bizonyos férfiak jó pénzt fizetnek azért, hogy prostituáltak fenekeljék el őket. Az átlagamerikai naponta több mint négy órát tölt tévénézéssel. Sok férfi számára rendkívül izgató a szűz lánnyal folytatott szex gondolata. Az absztrakt képzőművészetet dollármilliókért vásárolják. A kisgyerekek szeretnek képzeletbeli barátjukkal játszani, és megvigasztalja őket kedvenc plüssállatuk jelenléte. Az emberek lassítanak az autójukkal, hogy jobban lássák a véres baleseteket, és olyan filmeket néznek a moziban, amelyek megríkatják őket. Az általam tárgyalt örömök közül egyik-másik egyedülállóan emberi, mint például a művészet, zene, irodalom, mazochizmus vagy a vallás. Mások – például a táplálék és a szex – nem azok; én azonban amellett érvelek, hogy az ezekből a tevékenységekből származó öröm is alapjaiban véve más az ember, mint a többi élőlény számára. A legfőbb állításom, hogy az öröm mély, s nem az érzékszerveinkkel tapasztalt világ számít. Az élvezet sokkal inkább abból származik, mit gondolunk a dolog mibenlétéről. Ez az intellektuális örömökre – a festmények és történetek élvezetére – ugyanúgy igaz, mint az olyan egyszerűnek tűnő örömökre, mint az éhség vagy a nemi vágy kielégítése. 7
Paul_Bloom.indd 7
11/4/2011 12:43:45 PM
Élvezetek titka
Egy festmény esetében lényeges, hogy ki festette; egy történetnél számít, hogy igaz vagy kitalált; egy steaknél az érdekel bennünket, milyen állatból készült; a szexnél nagy a jelentősége, hogy szerintünk valójában ki a szexuális partnerünk. Ez az örömelmélet a kognitív tudományok egyik legérdekesebb gondolatának a kiterjesztése, miszerint az emberek természettől fogva azt feltételezik, hogy a világ dolgainak – beleértve a többi embert is – láthatatlan lényegük, esszenciájuk van, és az teszi őket azzá, amik. A kísérleti pszichológusok érvelése szerint ezzel az esszencialista hozzáállással értelmezzük a fizikai és szociális világot, és a fejlődési és a kulturális pszichológusok állítása szerint ez a hozzáállás ösztönös és egyetemes. Született esszencialisták vagyunk. Az első fejezetben bemutatom az esszencializmus elméletét, és amellett érvelek, hogy ez segít megmagyarázni mindennapi életünk rejtélyes örömeit. A következő hat fejezetben különböző területeket járunk körül. A második és harmadik fejezet az étkezést és a szexet vizsgálja. A negyedik fejezet bizonyos hétköznapi tárgyakhoz való kötődésünkről szól, beleértve a hírességekhez kapcsolódó emléktárgyakat vagy átmeneti tárgyakat (pl. kisgyerekek kedvenc plédje). Az ötödik fejezetben a művészetről és a sportról lesz szó. A hatodik és a hetedik fejezet pedig a képzelet örömeiről szól. Mindegyik fejezet önállóan is olvasható. Az utolsó rész szélesebb körű következményeket tárgyal, és a tudomány és a vallás vonzerejét firtató spekulációkkal végződik. A könyv szerkezete az öröm természetének megértését szolgálja azáltal, hogy megvizsgálja annak egyéni fejlődési és faji evolúciós gyökereit. Az eredet vizsgálata hasznos kiindulópont az éleslátáshoz. A biológus, D’arcy Thompson híres megfogalmazása szerint: „Minden azért lett olyan amilyen, mert úgy alakult ki, ahogy.” Ezzel együtt pszichológiai kontextusban már az evolúció puszta említése is vörös posztó vagy vörös hering, vagyis elterelő manőver lehet, úgyhogy nem árt egy kis tisztázás. Először is, az evolúciós nem egyenlő az „adaptacionistával”. Az ember pszichológiai lényének számos jelentős vonatkozása adaptáció, vagyis az elődeink számára nyújtott szaporodási előnyök miatt létezik – fogok is néhány ilyennel foglalkozni a könyvben. Az elme más vonatkozásai azonban melléktermékek, az evolúciós biológus, Stephen Jay Gould és Richard Lewontin által bevezetett kifejezéssel élve: kitöltőelemek. Az 8
Paul_Bloom.indd 8
11/4/2011 12:43:45 PM
Előszó
örömmel kimondottan ez a helyzet. Sok ember élvezi például a pornográfiát, pedig semmi szaporodási előny nem köthető ahhoz, ha valaki éjjel-nappal vonzó meztelen emberek képeit vagy videóit nézegeti. A pornográfia vonzereje csak véletlen: a valóságos meztelen emberek iránt evolúciósan kialakult érdeklődésünk mellékterméke. Úgy vélem, az öröm mélységének története hasonlóképp jórészt egy véletlen története. Evolúciósan kialakult bennünk az esszencializmus, hogy segítse eligazodásunkat a világban, most azonban, hogy már rendelkezünk vele, vágyainkat olyan irányokba taszítja, melyeknek semmi közük a túléléshez és a szaporodáshoz. Az „evolúciósan kialakult” ugyanakkor nem jelenti azt, hogy „buta” vagy „egyszerű”. Nemrégiben az angol tanszéken tartottam előadást az irodalom nyújtotta örömökről, és a végén az egyik résztvevő odajött és elmondta, hogy megdöbbentette a megközelítésem, amely – várakozásaival ellentétben – nem volt annyira borzasztó. Arra számított, hogy majd valami együgyűen redukcionista biológiai történettel fogok előállni, és örült, hogy ehelyett arról beszéltem, milyen heves érdeklődéssel viseltetnek az olvasók a szerző lelkiállapota iránt, illetve milyen gazdag és összetett intuíciók állnak a történetek élvezetének hátterében. Jó érzés volt, hogy sikerült egy irodalomprofesszort megörvendeztetnem, ugyanakkor némileg zavarba is ejtett, amit mondott. Én ugyanis abban a hitben voltam, hogy egy együgyűen redukcionista biológiai történetet adtam elő. Megjegyzése ráébresztett, hogy tulajdonképpen két olyan álláspontot védek, melyek általában nem járnak együtt: az első szerint a hétköznapi öröm mély és transzcendens, a másik azt állítja, hogy a hétköznapi öröm evolúciósan kialakult emberi természetünket tükrözi. Ezek látszólag ütik egymást. Ha az öröm mély, bizonyára kulturális és tanult, mondhatnák sokan. Ha az öröm evolúciósan alakult ki, akkor viszont egyszerűnek kell lennie; az előrehuzalozottságának köszönhetően bizonyos ingerekre bizonyos módokon kellene reagálnunk, oly módon, ami perceptuális, alacsony szintű és felszínes – más szóval buta. Tudatában vagyok tehát annak, hogy kötetem állításai – miszerint az öröm mély intuíciókból táplálkozik, valamint okos és evolúciósan kialakult, univerzális és nagyrészt velünk született – szokatlanok, ám remélem, ennek ellenére sikerül meggyőznöm majd az olvasót, hogy igazak. Azt is állítom majd, hogy nagyon fontosak. Az elme modern tudománya 9
Paul_Bloom.indd 9
11/4/2011 12:43:45 PM
Élvezetek titka
még komoly hiányosságokkal bír. A pszichológus, Paul Rozin rámutat, ha végiglapozunk egy pszichológia-tankönyvet, semmit sem találunk vagy csupán keveset, sportról, képzőművészetről, színházról, irodalomról, játékról és vallásról. Pedig ezek jelentősége központi mindabban, ami emberré tesz bennünket, és egyiket sem érthetjük meg igazán, amíg nem értjük az örömöt. Mindenkinek van valami érdekes mondandója az örömről. Az itt felmerülő gondolatok közül sok a családtagokkal, barátokkal, hallgatókkal, kollégákkal vagy a repülőgépen mellettem ülő vadidegenekkel folytatott beszélgetésből nőtt ki. Szeretném azonban hét olyan tudós hatását kiemelni, akiket mélyen foglalkoztattak ezek a kérdések: Denis Dutton, Susan Gelman, Tamar Gendler, Bruce Hood, Geoffrey Miller, Steven Pinker és különösen Paul Rozin. Bizonyos szempontból mindegyikőjükkel szemben állok, ám ennek a könyvnek jó része az ő gondolataikra adott válasz; intellektuális tartozásomat boldogan vállalom. Nagyon hálás vagyok ügynökömnek, Katinka Matsonnak. A legelején ő segített rájönnöm, mit is akarok közölni ebben a könyvben, és később is rendkívüli módon támogatott, amikor tanácsra volt szükségem vagy éppen pánikrohamot kaptam. Szerkesztőmnek, Angela von der Lippének a Norton kiadónál szintén köszönettel tartozom, amiért hitt ebben a vállalkozásban, és végig bölcs tanácsokkal látott el; a kézirat egy korábbi változatához fűzött nagyszerű megjegyzéseit is köszönöm. Hálás vagyok továbbá Carol Rose-nak a gondos és ügyes lektorálásért. A Yale Egyetem pszichológia tanszékénél nem lehetne jobb tudósközösséget találni. Köszönöm ottani kollégáimnak, különösen végzett hallgatóimnak és posztdoktori képzésben részt vevő társaimnak a könyv írásához nyújtott támogatásukat és türelmüket. Marcia Johnson volt ekkor a tanszékvezető, akinek hatalmas érdeme van abban, hogy ez a támogató és ingergazdag intellektuális környezet létrejött. A könyvben található kísérleteket az alábbi tudósok együttműködésével végeztük: Melissa Allen, Michelle Castaneda, Gil Diesendruck, Katherine Donnelly, Louisa Egan, Susan Gelman, Joshua Goodstein, Kiley Hamlin, Bruce Hood, Izzat Jarudi, Ute Leonards, Lori Markson, George Newman, Laurie Santos, David Sobel, Deena Skolnick Weisberg és Karen Wynn. Mindannyiuknak hálával tartozom.
10
Paul_Bloom.indd 10
11/4/2011 12:43:45 PM
Előszó
Azoknak is köszönöm, akik javaslatokat tettek, válaszoltak bizonyos kérdéseimre vagy elolvastak bizonyos részeket: Woo-kyoung Ahn, Mahzarin Banaji, Benny Beit-Hallahmi, Walter Bilderback, Kelly Brownell, Emma Buchtel, Susan Carey, Emma Cohen, Lisa DeBruine, Rachel Denison, Denis Dutton, Brian Earp, Ray Fair, Deborah Fried, Susan Gelman, Daniel Gilbert, Jonathan Gilmore, Peter Gray, Melanie Green, Lily Guillot, Colin Jager, Frank Keil, Marcel Kinsbourne, Katherine Kinzler, Daniel Levitin, Ryan McKay, Geoffrey Miller, Kristina Olson, Karthik Panchanathan, David Pizarro, Murray Reiser, Laurie Santos, Sally Satel, Michael Schultz, Mark Sheskin, Marjorie Taylor, Ellen Winner, Charles Wysocki és Lisa Zunshine. Köszönöm azoknak, akik részt vettek Az öröm kognitív tudománya szemináriumom egy szemeszteren át tartó lebilincselő vitáiban és beszélgetéseiben. Különösen hálás vagyok továbbá azoknak a bátor lelkeknek, akik kimerítő észrevételeikkel látták el e könyv egy korábbi kéziratát: Bruce Hood, Gregory Murphy, Paul Rozin, Erica Stern, Angela von der Lippe, és Deena Skolnick Weisberg. Biztosan meg fogom bánni, hogy nem fogadtam meg összes tanácsukat. Családom – Connecticutban, Massachusettsben, Ontarióban és Saskatchewanban – mindvégig a támogatás kimeríthetetlen forrását jelentette számomra. Fiaim, Max és Zachary ma már túl nagyok ahhoz, hogy érdekes fejlődési adatokkal szolgáljanak, cserébe viszont okos, éleslátó és vicces beszélgetőpartnerekké váltak. Sokat kamatoztattam a velük folytatott beszélgetésekből e könyv gondolatai kapcsán. A legnagyobb adósa – szokás szerint – munkatársamnak, kollégámnak, és feleségemnek, Karen Wynn-nek vagyok. Köszönök neki minden gondolatot, tanácsot, támogatást és mindenekelőtt örömöt.
11
Paul_Bloom.indd 11
11/4/2011 12:43:45 PM
6. Képzelet
Mivel töltik vajon legszívesebben az amerikaiak a szabadidejüket? A válasz meglepő. A leggyakoribb önként végzett tevékenység nem az evés és nem is az alkohol- vagy drogfogyasztás. És nem is barátokkal, sportolással vagy közös családi kikapcsolódással töltik az emberek a legtöbb időt. Miközben legtöbben a szexet tartják a legörömtelibb elfoglaltságnak, időbeosztással kapcsolatos vizsgálatok szerint az átlagamerikai felnőtt naponta csak négy percet szentel szexre – majdnem ugyanennyi időt tölt az adóbevallás elkészítésével is. A legnépszerűbb szabadidős tevékenység messze mindenekfelett olyan élmények átélése, melyekről tudjuk, hogy nem valóságosak. Amikor szabadon, kedvünk szerint cselekszünk, a képzelet világába vonulunk vissza – vagy mások által alkotott világokba, például könyvekbe, mozifilmekbe, videojátékokba és tévénézésbe temetkezünk (egy átlagamerikai esetében ez napi több mint 4 órát jelent), vagy a saját magunk által alkotott világba menekülünk, ahol ábrándozunk és fantáziálgatunk. Lehetséges, hogy más országok polgárai kevesebbet néznek tévét, ám Angliában és Európa más országaiban végzett kutatások szerint máshol is hasonló megszállottság uralkodik a nem valóságos világ iránt. Egy állattól ez nagyon furcsa módja volna az időtöltésnek. Bizonyára jobban járnánk, ha adaptívabb tevékenységeket űznénk – mondjuk ennénk, innánk és paráználkodnánk, kapcsolatainkat ápolnánk, menedéket építenénk és gyermekeinket tanítanánk. Ehelyett még a kétévesek is azt játsszák, hogy oroszlánok, az egyetemisták egész éjjel fennmaradnak, hogy videojátékokkal szórakozzanak, a fiatal szülők elbújnak utódaik 143
Paul_Bloom.indd 143
11/4/2011 12:43:50 PM
Élvezetek titka
elől, hogy regényeket olvassanak, valamint sok férfi több időt tölt pornográf oldalak nézegetésével az interneten, mint valódi nőkkel. Egy pszichológus pontosan a fején találja a szöget, amikor weboldalán azt írja: „Azt szeretném tudni, hogy az emberek mikor és miért döntenek inkább amellett, hogy megnézik a Jóbarátok sorozatot a tévében, ahelyett hogy az igazi barátaikkal töltenék az időt.” E rejtély egyik megoldása az, hogy a képzelet örömei azért léteznek, mert becsapják a való világ örömeire kialakult mentális rendszereket. Azért élvezzük a képzeletbeli élményeket, mert valamilyen szinten nem különböztetjük meg őket a valódiaktól. Ez egy erőteljes gondolat, ami véleményem szerint alapvetően igaz. Ebben a fejezetben ezt a gondolatot fogom megvédeni, és meglepőbb implikációiból is felvázolok néhányat. Nem hiszem azonban, hogy teljességgel helytálló elképzelés, ezért a következő fejezet olyan jelenségeket tár majd fel – köztük a horrorfilmek és a mazochista ábrándozások területeit –, melyek másfajta magyarázatra szorulnak: ugyanazt a fajta esszencialista elméletet kell majd elővennünk, amit a táplálkozás, a szex, a mindennapi tárgyak és a művészet témaköreiben is alkalmaztunk.
A nagy színlelők A világ minden táján minden normális gyerek élvezi a játékot és a tettetést. A játék típusát és gyakoriságát illetően figyelhetünk meg kulturális különbségeket. Egy New York-i gyerek játszhatja azt, hogy ő egy repülőgép; egy vadászó-gyűjtögető gyerek nem. Az 1950-es években az amerikai gyerekek kovbojos-indiánost játszottak; ma már nem ez a jellemző. Vannak kultúrák, ahol a játékot ösztönzik; máshol a gyerekek elosonnak, hogy titokban játsszanak. Ám a játék mindig mindenhol jelen van. A játék és a színlelés hiánya neurológiai problémát jelez, például az autizmus korai tünete lehet. A fejlődéspszichológusokat már régóta érdekli, hogy a gyerekek miként különböztetik meg a színlelést és a valóságot. Tudjuk, hogy a negyedik életévüket betöltött gyerekeknek viszonylag magasan fejlett a felfogásuk, mert ha simán megkérdezzük őket, mi a valódi és mi a színlelés, akkor helyes választ szoktak adni. 144
Paul_Bloom.indd 144
11/4/2011 12:43:50 PM
6. Képzelet
Mi a helyzet a fiatalabb gyerekekkel? A kétévesek úgy tesznek, mintha állatok és repülőgépek lennének, és képesek felismerni, amikor mások is ugyanezt csinálják. A gyerek látja az apját, aki üvölt és úgy mászkál, mint egy oroszlán, és akár el is szaladhat előle, mégsem viselkedik úgy, mintha azt gondolná, hogy az apja valóban egy oroszlán; ha elhinné, teljesen meg lenne rémülve. Az ilyen tevékenységekből származó öröm nem lenne lehetséges, ha a gyerekeknek nem lenne ésszerűen fejlett tudásuk arról, hogy a színlelés nem valóságos. Nyitott kérdés, hogy ez a megértés mikor jelenik meg; a témában nagyon érdekes kísérleti munka folyik. A magam részéről azt gyanítom, hogy már a csecsemőknek is van valami korlátozott felfogásuk a szerepjátszásról, és ezt a hétköznapi interakciókból is lehet látni. Nagyon jól el lehet tölteni az időt egy egyéves gyerekkel, ha közel tesszük hozzá az arcunkat és megvárjuk, amíg elkapja a szemüvegünket, az orrunkat vagy a hajunkat. Ha kialakul a kapcsolat, húzzuk hátra a fejünket és ordítsunk tettetett dühvel. Először lesz egy kis meglepetés, esetleg aggodalom, csipetnyi félelem, de aztán tegyük vissza a fejünket és várjunk, amíg a baba újra próbálkozik. Bizonyára fog is. Ekkor megint tegyünk úgy, mintha visszariadnánk. Sok baba ezt nagyon viccesnek találja. (Ha a baba a szemünket akarja kipiszkálni, akkor inkább a kulcscsomónkkal csináljuk ugyanezt.) Ahhoz, hogy ez működjön, a babának tudnia kell, hogy egy cseppet sem vagyunk mérgesek; a babának tudnia kell, hogy csak szerepet játszunk. Természetesen náluk ez még nem működik tökéletesen. Néha mindenkinek nehéz észrevenni a különbséget a bolondozás és a komolyság között, ezért ne várjunk túl sokat egy ilyen kicsi lénytől. Charles Darwin elmesél egy történetet elsőszülött fiáról, Williamről: „Amikor ez a gyermekem mintegy négy hónapos volt, különféle furcsa hangokat adtam ki, és idegenszerű fintorokat végeztem előtte. Azt is megkíséreltem, hogy dühösnek mutassam magamat. Amikor ezek a hangok nem voltak túlságosan hangosak, ezeket, valamint a fintorokat is jó tréfának fogta fel. Mindezt akkor azzal magyaráztam, hogy ezeket mosolygás előzte meg vagy kísérte.”* Ezután azonban a dajkája is megtréfálta Williamet: „Ami9
*
Charles Darwin: Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése. Ford. Pusztai János. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1963. 278.
145
Paul_Bloom.indd 145
11/4/2011 12:43:50 PM
Élvezetek titka
kor hat hónapnál néhány nappal idősebb lett, dajkája úgy tett, mintha sírna; ekkor azt láttam, hogy arca hirtelen bús kifejezést öltött, és szájzugát erősen lehúzta.” Vajon a játék és a színlelés egyedien emberi tevékenységek? A kutyák és a farkasok úgy lépnek kapcsolatba egymással, mintha játszanának, gyakorlatilag játékból verekednek. Játék meghajlással még azt is tudják jelezni egymásnak, hogy támadásuk nem őszinte. Ilyenkor az állat a mellső lábaira kuporodik, a hátsókon állva marad, a fejét pedig alacsonyabban tartja, mint az „ellenfele”. Ez durván annyit jelent, hogy „Játszani akarok” vagy „Még mindig játszunk”. Tág értelemben ez színlelésnek számít. Erre a fajta játékra azonban valószínűleg az állat előre van huzalozva, mert ez olyan készségek gyakorlásának az eszköze, melyek az életben később fontosak. Mentálisan semmilyen szinten nem szükséges a valóságos verekedés képzeletbeli változataként kódolniuk. Néha az emberekkel is ez a helyzet. Amikor egy gyerek és egy kutya együtt rohannak át egy parkon, mindketten ugyanazt gondolják – mármint különösebben semmit sem gondolnak. A gyerekek azonban ennél lehetnek okosabbak is. Képzeletük rugalmas – bármit, ami valódi, lehet színlelésként kezelni. Mutathatunk egy gyereknek egy teljesen új cselekvést, mondjuk egy papír kettévágását, és aztán bemutathatjuk a cselekvés színlelt változatát (az ujjainkkal mutatjuk az ollót és belenyisszantunk a levegőbe), és ha elég jól csináljuk, a gyerek megérti, miről van szó – papírvágást tettetünk. Ez elég egyszerűnek tűnik, én azonban kétlem, hogy az emberen kívül más állat képes lenne ezt felfogni.
Metareprezentáció Különleges képességet igényel valamit fejben tartani, gondolkodni róla és érzelmi választ adni rá, ugyanakkor tudni azt is, hogy nem igaz. Ez a reprezentációk reprezentációinak, vagyis a metareprezentációk felfogásának képességét jelenti. Hogy megértsük, miről is van szó, először is gondolkodjunk el legegyszerűbb gondolatainkon, például az alábbin: Az esernyő a szekrényben van. 146
Paul_Bloom.indd 146
11/4/2011 12:43:50 PM
6. Képzelet
Az ilyen kijelentések (vagy propozíciók) megmagyarázzák az emberi cselekvést. Ha esik az eső és nem akarunk elázni, odamegyünk a szekrényhez az esernyőért, és ez azért történik, mert azt hisszük, hogy az esernyő a szekrényben van – van valami a fejünkben, ami összhangban van a fenti mondattal. Más állatok is képesek ilyesmire. A patkányok például képesek ilyen propozíciókat kódolni: Az ennivaló ott van a sarok mellett. Most gondolkodjunk el valami különös dolgon. Marika azt mondja, hogy nem szeretne megázni és szeretne egy esernyőt, ezért odamegy a szekrényhez. Mi ezt végignézzük, és az alábbi meggyőződés alakul ki bennünk: Marika azt hiszi, hogy az esernyő a szekrényben van. Ez egy különleges gondolat, mert úgy tudjuk a fejünkben tartani, hogy közben azt gondoljuk, hogy a beágyazott mondat hamis – abszolút lehetséges azt hinni, hogy Marika azt gondolja, hogy az esernyő a szekrényben van és azt is hinni közben, hogy az esernyő nincs a szekrényben; valójában a nappaliban van. A mások hamis meggyőződéséről való gondolkodás képessége fontos képesség. Ez teszi lehetővé a tanítást, ami feltételezi annak figyelembevételét, hogy a másik személy kevesebbet tud, mint mi. Ez a hazugság és csalás alapja is: amikor azt mondom valakinek, hogy nem is kaptam meg az e-mailjét, annak ellenére, hogy valójában megkaptam, egy olyan vélekedést próbálok a fejébe ültetni, ami nem igaz. A hamis vélekedéseken való gondolkodás a gyerekeknek nehéz, bár nemrégiben születtek olyan eredmények, melyek azt bizonyítják, hogy ha a feladat elég egyszerű, még egyévesek is sikeresen megoldják. A metareprezentáció kulcsfontosságú a képzeletbeli örömökhöz. Amikor a színdarabot nézzük, tudjuk, hogy Iokaszté Oidipusz anyja; attól lesz jó a történet, hogy azt is tudjuk, hogy Iokaszté és Oidipusz viszont nem tudják. Az irodalomtudós és kognitív tudós, Lisa Zunshine ír a Jóbarátok sorozat egyik epizódjáról, melyben Phoebe rájön, hogy Monica és Chandler romantikus viszonyt folytatnak, és elhatározza, hogy viccből flörtölni kezd Chandlerrel. Monica rájön, hogy Phoebe tud a viszonyuk147
Paul_Bloom.indd 147
11/4/2011 12:43:50 PM
Élvezetek titka
ról, és bosszúból azt mondja Chandlernek, hogy fogadja Phoebe közeledését, hogy Phoebe kénytelen legyen visszakozni és zavarba jöjjön, ám Phobe rájön, hogy Monica miben mesterkedik. Azt mondja a barátainak: „Azt hitték, hogy szórakozhatnak velünk. Velünk próbálnak szórakozni? Nem tudják, hogy tudjuk, hogy tudják, hogy mi tudjuk!” És Zunshine a kedvenc New Yorker-karikatúrámat is beilleszti példának:
„Persze, hogy érdekel, mi volt a véleményed róla, hogy mit gondoltam arról, hogy milyennek tűnt neked, hogy én hogy akartam, hogy érezd magad.”
Honnan jön a metareprezentáció képessége? Az eredetéről két kézenfekvő és összeegyeztethető elképzelés létezik. Az elsőt a fenti példák is illusztrálják. Más emberek cselekedeteit nem az hajtja, hogy valójában milyen a világ, hanem hogy hogyan vélekednek a világról, és viselkedésük megértéséhez olyan tényekről is szükséges gondolkodnunk, melyek nem igazak. A metareprezentáció ezek szerint először a másik elme megértésének kontextusában alakulhat ki. A második lehetőség az, hogy a nem valóságos dolgok elképzelésének képessége lehetővé teszi, hogy megtervezzük a jövőt, értékeljünk világo148
Paul_Bloom.indd 148
11/4/2011 12:43:50 PM
6. Képzelet
kat, amelyek egyelőre még nem léteznek vagy soha nem is fognak létezni. Amint a kritikus A. D. Nuttall fogalmazott: „Azt hiszem, hogy a legokosabb, amit Karl Popper valaha is mondott, az a megjegyzés volt, hogy hipotéziseink »helyettünk halnak meg«. Az emberi faj megtalálta azt a módot, amivel, ha eltörölni nem is, de késleltetni és enyhíteni tudja a halál darwini taposómalmát. Előreküldjük a hipotéziseinket, feláldozható hadseregeinket és végignézzük bukásukat.” Hogy mindezt működés közben lássuk, tételezzük fel, hogy nyaralást tervezünk. Szóba kerül egy thaiföldi sziget, Ko Samet. Elgondolkodunk rajta és számos következtetésre jutunk a helyről szerzett ismereteink alapján – arra jutunk például, hogy közel leszünk a tengerparthoz. Úgy tűnik, jó kis hely, ahová érdemes elmenni. Összehasonlítjuk egy Londonban eltöltött hét pozitívumaival: ott ellátogathatnánk néhány kiváló múzeumba. Fontos, hogy ezek a konklúziók elkülönülnek egymástól és az aktuális valóságtól; formailag így néznek ki: Ha Ko Sametre megyek, elsétálhatok a tengerpartra. Ha Londonba megyek, elsétálhatok néhány kiváló múzeumba. Ezekkel a vélekedésekkel rendelkezünk anélkül is, hogy azt hinnénk, hogy a beágyazott propozíciók igazak; rendelkezünk velük anélkül is, hogy azt hinnénk, hogy ebben a pillanatban igaz, hogy: Elsétálhatok a tengerpartra. Elsétálhatok néhány múzeumba. Ez mind nyilvánvalónak tűnhet, ám a különálló világok megalkotásának képessége teszi lehetővé számunkra, hogy olyan módon tervezzünk, ahogyan más élőlények nem tudnak, hiszen mi képesek vagyunk elképzelni és rangsorolni alternatív jövőket. Ez gyakran gyorsan és tudattalanul működik, mint például amikor visszautasítjuk a második martinit, mert az est folyamán még később dolgoznunk kell, és nem akarunk becsípni: Ha még egy martinit iszom, be fogok csípni.
149
Paul_Bloom.indd 149
11/4/2011 12:43:50 PM
Élvezetek titka
A folyamat lehet azonban szándékosabb is – emlékezzünk vissza a harmadik fejezetben Charles Darwinra, aki az Emma Wedgwooddal való házasságkötés melletti és elleni érveket rangsorolta. A metareprezentációk eredetének mindkét elmélete adaptacionista. Ha azonban már egyszer a helyén van a rendszer, képzelőerőnket olyan célokra is használhatjuk, melyeknek nincs adaptív előnyük, például ábrándozásra, moziba járásra és olvasásra. A metareprezentáció a szerepjátékokban is kulcsfontosságú. Egy elegáns vizsgálatban Alan Leslie pszichológus kétévesekkel eljátszatta, hogy vizet öntenek egy csészébe és utána ráborítják a csészét egy medvére. Megfigyelése szerint a gyerekek tisztában vannak azzal, hogy a medve valójában száraz, ám azt is tudják, hogy a színlelt világban a medve csuromvíz, és meg kell törölni, mert Ebben a játékban a csésze tele van. És tudják, hogy színlelés közben (csakúgy, mint a valóságban) az az igazság, hogy ha egy teli csészét ráborítunk valakire, akkor az a valaki elázik. A hároméves unokahúgom rám szegezi az ujját és azt mondja: „Bumm!”, mire én lerogyok a földre, kilóg a nyelvem és meghaltam, ugyanakkor a kislány tisztában van vele, hogy valójában élek.
Mesélés Ez a „Bumm!”-os példa jól mutatja, hogy a képzelet örömeinek nem kell bonyolultnak lenniük. Gyakran mégis azok; gyakran történetek alakjában jelennek meg. A történetek egy ígéretes megközelítése rokon Noam Chomsky és munkatársai nyelvleírásával, melyben a különbségeket egyetemes elvek korlátok közé szorított változataival magyarázzák. A nyelv esetében az univerzálék a jelentés bizonyos aspektusaihoz és a jelentés közlésének meghatározott módjaihoz köthetők. A történetek esetében pedig a cselekmények egyetemesek. Egy korábbi fejezetben már bemutattam ennek egy konkrét példáját – a szexuális fortélyok régóta lenyűgözik az embereket. Számtalan történet150
Paul_Bloom.indd 150
11/4/2011 12:43:50 PM
6. Képzelet
ben előfordul az a gondolat, hogy valaki másnak adja ki magát az ágyban, az ókori hindu szövegektől kezdve a héber Biblián át a Buffy a vámpírok réméig. Az „ágycseles” történetek természetesen átültethetők egyik kultúrából a másikba; a Síró játék című mozifilm címét állítólag olyan szerencsétlenül fordították le kínaira, hogy az elárulta a legfontosabb fordulatot a cselekményben: Ó ne! A barátnőmnek pénisze van. A jó történeteknek egyetemes a vonzerejük. Miközben a Maffiózók (The Sopranos) című sorozat apróbb részleteit lehetetlen lenne követni egy meglehetősen eltérő kultúrából származó nézőnek (például az Amerikában élő olaszok televíziós ábrázolására tett gúnyos utalásokat), a témák – aggódás a gyerekek miatt, konfliktusok a barátokkal vagy az árulás következményei – egyetemesek. Az író, Ian McEwan az egyetemesség álláspontját ennél is tovább viszi, és kijelenti, hogy a 19. századi angol regények összes témáját megtalálhatjuk a bonobók (törpecsimpánzok) életében is: „szövetségek köttetnek és bomlanak fel, egyesek felemelkednek, mások elbuknak, cselszövés és bosszú forralása, hála, sértett büszkeség, sikeres és sikertelen udvarlás, veszteség és gyász”. Könnyű elsiklani az egyetemesség felett. McEwan rámutat, hogy a kritikusok és művészek minden nemzedéke kitart amellett, hogy ők valami olyat csinálnak, amit előttük eddig még senki sem. Végtére is, amint megszűnünk filozófusokként és tudósokként gondolkodni, csak a különbségek számítanak. Ha útbaigazítást kérek valakitől Szöulban, és nem ért meg engem, sovány vigasz belegondolni, hogy egy nyelvész számára az angol és a koreai nyelv ugyanannak az egyetemes nyelvnek a variánsai. Ha egy könyvesboltban kiválasztok egy könyvet, nem az számít, hogy egy eléggé elvont szinten minden történet egyforma. William James egyszer egy „tanulatlan ácsot” idézett, annak beleegyezésével: „Nagyon kicsi a különbség az egyik és a másik ember között; az a nagyon kicsi viszont nagyon fontos.” Nem szabad a történet és a nyelv közötti analógiát messzire vinni. Sok nyelvész számára a nyelv egyetemessége egy speciális nyelvi szerv és modul létezése miatt van. Nincs azonban történet-szerv és történet-modul. A történetek azért hasonlóak, mert az embereknek hasonló az érdeklődésük. A szexhez, családhoz, áruláshoz kötődő témák népszerűsége például nem a képzelet egy speciális tulajdonságának köszönhetők, hanem inkább annak, hogy az embereket a való világban megszállottan érdekli a szex, a család és az árulás. 151
Paul_Bloom.indd 151
11/4/2011 12:43:50 PM
Élvezetek titka
Meghatódva Gyakran hasznos úgy gondolni a világra, ahogyan az nem létezik, de még nem magyaráztuk meg, miért élvezzük ezt annyira. Nem furcsa, hogy meghatódunk a történetektől, hogy érzéseink vannak szereplők és események iránt, amelyekről tudjuk, hogy nem léteznek? Ahogy a klasszikus filozófiai cikk címe megfogalmazta, hogyan hatódhatunk meg Anna Karenina sorsától? Az irodalom által kiváltott érzelmek valóságosak. Amikor Charles Dickens az 1840-es években megírta a kis Nell halálát, az emberek sírtak – és biztos vagyok benne, hogy J. K. Rowling Harry Potter-sorozata hasonlóan könnyeket váltott ki. (Miután az utolsó könyvét kiadták, Rowling az interjúkban beszélt olyan, nem csak gyerekektől kapott rajongói levelekről, melyekben könyörögtek neki, hogy hagyja meg a szeretett szereplők, Hagrid, Hermione, Ron és természetesen maga Harry Potter életét.) Egy barátom mesélte, hogy nem emlékszik, hogy bárkit úgy gyűlölt volna, mint a Trainspotting című film egyik karakterét, és egy csomó ember van, aki bizonyos fajta irodalmat nem bír elviselni, mert az érzelmek túl erőteljesek benne. Nekem is megvannak a saját nehézségeim azokkal a filmekkel, melyekben a szereplők szenvedése túlságosan valóságos, és sokan nagy kínok közt nézik meg az olyan vígjátékokat, melyek elsősorban mások megszégyenítésén alapulnak; az ezekre adott helyettes reakciók túlságosan kellemetlenek. Ezek az érzelmi reakciók a valódi dologhoz képest tipikusan le vannak tompítva. Amikor egy filmet nézünk, amiben valakit megesz egy cápa, az kevésbé intenzív élmény, mintha azt néznénk, hogy valakit tényleg megesz egy cápa. Az érzelmek azonban minden szinten – fiziológiai, neurológiai, pszichológiai – valódiak, nem csak színleltek. Olyannyira valódiak, hogy a pszichológusok fiktív élményeket használnak valódi érzelmek vizsgálatához és manipulálásához. Ha egy kísérleti pszichológus azt akarja megtudni, hogy a szomorú hangulat segíti, avagy gátolja az emberek logikus gondolkodását (nem rossz kérdés egyébként), akkor a résztvevőknél szomorú hangulatot szükséges elérni. Ehhez azonban a pszichológusoknak nem szükséges a résztvevők életét valóban összekuszálni. Ehelyett inkább mutathatnak nekik filmrészleteket – például a Becéző szavakból azt a részt, ahol a Debra Winger által 152
Paul_Bloom.indd 152
11/4/2011 12:43:51 PM
6. Képzelet
alakított szereplő a kórházi ágyon rákban haldoklik és utolsó alkalommal látja a gyerekeit. Ha valaki egy klinikai pszichológust kígyófóbiával keres fel, akkor a pszichológusnak nem az az első lépése, hogy a kliens ölébe hajít egy kígyót, hogy legyőzze a félelmét. A klienssel inkább el kell képzeltetni a félelmet kiváltó tárgyat; a terapeuta így lassan, fokozatosan eljuthat a valódi dologhoz. Ennek csak akkor van értelme, ha az elképzelt kígyóra és a valódi kígyóra adott reakció ugyanazon a skálán ugyanarra a pontra esik – mindkettő félelemnek számít. Ha az érzelmek valódiak, az vajon azt jelenti, hogy az emberek valamilyen szinten azt is hiszik, hogy az események valódiak? Azt gondoljuk esetleg, hogy a kitalált szereplők tényleg léteznek és a kitalált események valóban megtörténnek? Természetesen az embereket néha be lehet csapni, például amikor a szülők a Mikulásról, a fogtündérről és a húsvéti nyusziról mesélnek, vagy amikor egy felnőtt egy játékfilmet dokumentumfilmként készít vagy fordítva. A lényeg azonban itt sokkal érdekesebb; arról van szó, hogy ha tudatosan tudjuk is, hogy valami kitalált, van egy részünk, ami még akkor is azt gondolja, hogy valóságos. Időnként pokolian nehéz dolog szétválasztani a fikciót a valóságtól. Számos vizsgálat készült, amely azt bizonyítja, hogy ha egy történetben olvasunk egy tényt, akkor megnő az esélye annak, hogy azt gondoljuk róla, hogy igaz. És ennek van is értelme, hiszen a történetek többnyire tényleg igazak. Ha egy 1980-as évek végén Londonban játszódó regényt olvasunk, sokat tanulhatunk arról, hogy abban az időben hogyan beszéltek egymással az emberek, mit ettek, hogyan káromkodtak és így tovább, mert minden valamirevaló történetmondó háttérként bevonja ezeket az igazságokat a történetébe. Az átlagember tudása az ügyvédi irodákról, a sürgősségi ügyeletekről, rendőrkapitányságokról, börtönökről, tengeralattjárókról és maffialeszámolásokról nem valóságos élményekben vagy dokumentarista beszámolókban gyökerezik. Ez a tudás történeteken alapul. Ha valaki rendőrös sorozatokat néz a tévében, sok igazságot magába szívhat a mai rendőri munkáról („Joga van hallgatni…”), és egy realisztikus filmből, például a Zodiákusból, még többet meg lehet tudni. Tulajdonképpen sok ember azért olvas bizonyos típusú irodalmat (történelmi regényeket például), hogy fájdalommentesen tanuljon a valóságról. Időnként nagyon elragadtatjuk magunkat. A fantázia összekuszálódhat a valósággal; A da Vinci-kód című könyv megjelenése virágzó rajon153
Paul_Bloom.indd 153
11/4/2011 12:43:51 PM
Élvezetek titka
gói turizmust szült Skóciában, mert az emberek a Szent Grál megtalálásának helyével kapcsolatban elhitték a regény állításait. Ide illik még az a speciális probléma, hogy a színészeket összekeverik az általuk játszott szereppel. A bostoni születésű Leonard Nimoyt, aki egy jiddis nyelvű orosz bevándorló családból származó színész, gyakran keverték öszsze legismertebb szerepével, Spockkal (Űrszekerek) a Vulcan bolygóról. Ez annyira frusztráló volt számára, hogy kiadott egy könyvet I Am Not Spock (Nem vagyok Spock) címmel (majd 20 évvel később kiadott egy másikat, aminek az I Am Spock [Én vagyok Spock] címet adta). Vagy gondoljunk Robert Young színészre, aki az első orvosi televíziós sorozat, a Marcus Welby, M.D. főszereplője volt, és aki állítólag több ezer levelet kapott, amelyben orvosi tanácsot kértek tőle. Ezt a zűrzavart később ki is használta, és orvosi szerepben (fehér orvosi köpenyben) tűnt fel ismét a televízióban aszpirint és koffeinmentes kávét reklámozva. A tények és a valóság időnként összemosódhatnak. Végül is azok, akik könnyekig meghatódtak Anna Karenina sorsától, tökéletesen tudatában voltak annak, hogy ő csak egy regényszereplő; azok az emberek, akik jajveszékeltek, amikor Rowling megölte Dobbyt, a házi manót, jól tudták, hogy ő valójában nem létezik. És amint azt már korábban említettem, még a kicsi gyerekek is észreveszik a különbséget a valóság és a fikció között. Ha megkérdezzük tőlük, hogy „Ez a bizonyos valaki valóságos vagy kitalált?”, tudni szokták a helyes választ. Akkor hát miért hatódunk meg annyira a történetektől?
Félekedés David Hume mesél egy férfiről, aki egy magas toronyból egy vasketrecben van kilógatva. Tudja, hogy tökéletes biztonságban van, „mégsem tud uralkodni a reszketésén”. Montaigne egy hasonló példát közöl, melyben megfigyeli, hogy ha egy józan bölcset egy szakadék szélére teszünk, „remegni fog, mint egy gyerek”. Kollégám, Tamar Gendler filozófus említi a Grand Canyon Skywalkot, ami egy óriási, félköríves üvegperon, és körülbelül 20 méterre nyúlik be a kanyon nyugati peremétől. Elképesztően izgalmas élmény sétálni rajta. Annyira izgalmas, hogy sok ember több mérföldet autózik egy földúton, és amikor odaér, akkor jön 154
Paul_Bloom.indd 154
11/4/2011 12:43:51 PM
6. Képzelet
rá, hogy túlságosan fél rálépni az üvegjárdára. Ezekben az esetekben az emberek tudják, hogy tökéletes biztonságban vannak, mégis meg vannak rémülve. Két nagyon fontos cikkben Gendler egy új szakkifejezést vezet be, ami leírja azt a lelkiállapotot, ami az ilyen reakcióknak az alapja: úgy nevezi, hogy „félekedés” (fél-vélekedés; alief).* A vélekedések olyan attitűdök, amelyeket arra adunk válaszul, hogy a dolgok hogyan vannak. A félekedések sokkal primitívebbek: arra adott válaszok, hogy a dolgok milyennek tűnnek. A fenti példákban az embereknek vannak olyan vélekedései, amelyek azt mondják nekik, hogy biztonságban vannak, ám a félekedések azt mondják nekik, hogy veszélyben vannak. Vagy vegyük fontolóra Paul Rozin eredményeit, melyek szerint az emberek többnyire nem hajlandók levest inni egy vadonatúj ágytálból, vagy ürülék alakúra formázott krémet enni, vagy egy üres fegyvert a fejükhöz tartani és meghúzni a ravaszt. Gendler megjegyzi, hogy a meggyőződések léteznek: az ágytál tiszta, a krém krém, a fegyver üres. A félekedések viszont butábbak és azt kiabálják, „Veszélyes tárgy! Maradj távol!” A félekedés lényege az, hogy megragadja a tényt, hogy elménk részben közömbös az iránt az ellentét iránt, amely az általunk valóságosnak hitt és azon események között feszül, amelyek valóságosnak tűnnek vagy valóságosnak képzeljük őket. Ez természetesen kiterjed a képzelet örömeire is. Azok, akik voyeurisztikus örömüket lelik valóságos emberek szex közbeni meglesésében, azt is élvezik, ha egy filmben színészeket nézhetnek szex közben. Azok, akik szeretnek fültanúi lenni okos emberek való világban folytatott párbeszédeinek, ugyanúgy élvezni fogják azt is, ha színészeket hallgathatnak, akik azt színlelik, hogy ők is ilyen emberek a tévében. A képzelet tulajdonképpen Valóság Light – egy hasznos helyettesítő arra az esetre, amikor a valódi öröm hozzáférhetetlen, túl kockázatos vagy túl sok melót igényel. Az emberek sok módot kieszeltek arra, hogy kiaknázzák a félekedéseket, és létrehozzák a való világbeli kellemes élmények helyetteseit. Ilyenekhez juthatunk történetek révén vagy akár szótlan játékokkal is (gondoljunk csak a szülőre, aki felhajítja a gyereket a levegőbe és így a repülés érzetét kelti). A színészek a színpadon vagy a filmvásznon a kép10
*
Az alief magyar megfelelője Tamar Gendler javaslata (a ford. megj.).
155
Paul_Bloom.indd 155
11/4/2011 12:43:51 PM
Élvezetek titka
zelet segédeszközeiként működnek, és leszűkítik a szakadékot a valódi és a virtuális élmények között. Saját kellemes félekedéseinket ábrándozás közben állíthatjuk elő. Ha élveznénk a pókervilágbajnokság megnyerését, a repkedést Metropolis felett, a szeretkezést egy bizonyos személlyel, akkor kaphatunk egy korlátozott ízelítőt ezekből az örömökből, ha becsukjuk a szemünket és elképzeljük ezeket az élményeket. (Ez nem tűnik valami nagy trükknek, mégis kétlem, hogy más állat valaha is átélt volna ilyet. A kutyák álmodnak, de vajon ábrándoznak is? Az én kutyám ideje nagy részét semmittevéssel tölti; most is, miközben írok, engem bámul. Amikor az emberek egyedül maradnak, akkor tervezgetnek, ábrándoznak, fantáziálnak, abban azonban nem vagyok biztos, hogy Tessie is ugyanezt teszi. Fogalmam sincs, mi zajlik a fejében, ha egyáltalán történik ott bármi. Ugyanezt a kérdést feltehetjük közelebbi evolúciós szomszédainkkal kapcsolatban is: A majmok híresen lelkes önkielégítők például, de vannak-e vajon szexuális fantáziáik a művelet közben? Vajon az író Lin Yutangnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy „az emberek és a majmok között az a különbség, hogy a majmok egyszerűen csak unatkoznak, az emberek pedig unatkoznak és van képzelőerejük”?) Gyakran tapasztaljuk, hogy egy képzeletbeli eseménynek mi vagyunk a cselekvői, főszereplői. Hogy egy a területen dolgozó pszichológusok által kedvelt kifejezéssel éljek, transzportálódunk. Az ábrándozás és fantáziálás jellemzően így működik; azt képzeljük el, hogy megnyerjük a díjat, nem azt, hogy nézzük magunkat, amint megnyerjük a díjat. Vannak olyan videojátékok, amelyek szintén így működnek. Létrehozzák azt az illúziót, hogy össze-vissza rohangálunk és földönkívüliekre lövöldözünk, vagy gördeszkás trükköket hajtunk végre, mindezt olyan vizuális ingerekkel, amelyek egy részünket becsapja, és azt gondoljuk – vagy úgy félekedünk –, hogy mi magunk mozgunk a térben. Pszichológiai vizsgálatok arra utalnak, hogy ez a természetes alapbeállításunk történetolvasáskor; a történetet úgy éljük át, mintha a szereplő fejében lennénk. A történetek esetében azonban az olvasónak olyan információ is a birtokában van, ami a szereplőnek nincs. Noël Carroll filozófus a Cápa című film kezdőjelenetét hozza idevágó példának. Nem léphetünk át egyszerűen a sötétben úszó tinédzser nézőpontjába, mert ő jókedvű, a néző pedig meg van rémülve. A néző olyan dolgokat tud, amiket ő nem. 156
Paul_Bloom.indd 156
11/4/2011 12:43:51 PM
6. Képzelet
A néző hallja a híres, baljóslatú zenét; ő nem. A néző tudja, hogy egy olyan filmben szerepel, amelyikben egy cápa embereket eszik; ő pedig azt hiszi, hogy normális életet él. Így működik az empátia a való életben. Ugyanígy éreznénk magunkat, ha látnánk valakit, aki boldogan úszkál, miközben egy cápa közeledik felé. A fikcióban is és a valóságban is éppen ezért egyidejűleg kell értelmezni a helyzetet a szereplő és a saját nézőpontunkból is.
Semmirekellő Ez a megközelítés megmagyarázhatja a történetek általános vonzerejét. A történetek emberekről szólnak, és bennünket érdekelnek az emberek és azok tettei. Nem nehéz evolúciós célt látni abban, hogy érdekel bennünket a társas univerzum; tulajdonképpen egyesek szerint az emberi nyelv kialakulásának is az volt a fő hajtóereje, hogy egyedülállóan hatásos kommunikációs eszköze legyen a társadalmi információnak – különösen a pletykának. Nem minden elképzelt világban vannak emberek – amint ezt a könyvet írom, épp megjelent egy könyv, melynek címe The World Without Us (A világ nélkülünk), ami a Föld képzeletbeli újrateremtését mutatja be: milyen lenne, ha az emberek kihalnának. Az ilyen tisztán nem társas világok azonban kivételesek, és sok, első látásra nem társasnak tűnő eset valójában az emberekről szól – a népszerű tudományos könyvek és dokumentumfilmek, legalábbis a sikeresek, gyakran magukról a tudósokról szólnak, az ő történetükről, személyes összezördüléseikről és így tovább. Lisa Zunshine hasonló véleményen van, amikor megjegyzi, hogy a természet tisztán nem társas leírásai nagyon ritkán fordulnak elő a regényekben, még olyan regényekben is, melyek erről lettek híresek. „Lehetséges, hogy azért észlelünk bizonyos irodalmi szövegeket úgy, mintha bővelkednének ilyen leírásokban, mert ezek viszonylag ritkák ugyan, de kimagaslóak”, jelenti ki. Amikor ilyen leírások mégis előfordulnak, mint például Iván Turgenyev regényeiben, buzog bennük a szándék; ez a megszemélyesítés vagy érzelmes tévedés (pathetic fallacy), John Ruskin kifejezése arra a jelenségre, amikor élettelen vagy természeti tárgyakat emberi gondolatokkal, érzésekkel és érzelmekkel ruházunk fel. 157
Paul_Bloom.indd 157
11/4/2011 12:43:51 PM
Élvezetek titka
Az emberek iránti érdeklődésünk motivál egyfajta bizarr örömöt. A fajok történetének jelentős részében sokat számított, hogy mi történik a fontos tagokkal. Ők tartották uralmuk alatt az életünket, tőlük kellett tanulnunk, be kellett hízelegni magunkat náluk, el kellett kerülni haragjukat és így tovább. Miközben manapság olyan társadalmakban élünk, ahol először több ezer, majd több millió, sőt több milliárd ember van, ez a megszállottság velünk maradt. Diana hercegnő halála például mélyen megindító esemény volt a világ legtöbb részén, csakúgy, mint Brad Pitt és Jennifer Aniston 2005-ös szakítása. Éhezzük a társasági információt és a hírességekről szóló pletykákat, és a kitalált történetek jóllakatnak bennünket lényegtelen mesékkel jelentéktelen vagy nem létező emberekről. Olyan ez, mintha halálra éhezve kalóriamentes cukorpótló szerekkel zabálnánk tele magunkat. Erről lenne szó? A fikció okozta öröm csak véletlen mellékterméke annak a ténynek, hogy érzelmeinknek mindegy, hogy egy esemény vagy személy valóságos vagy kitalált? Ez a magyarázat sokaknak túlságosan kevés, és sok tudós adaptív magyarázatot keres a történetekből származó örömre. Zunshine érvelése szerint azért élvezzük a történeteket, mert rajtuk keresztül gyakoroljuk társas képességeinket; hasznos gyakorlási lehetőséget biztosítanak arra, hogy a többi ember agyával gondolkodjunk. Raymond Mar és Keith Oatley pszichológusok szerint a fikció feladata az, hogy társas szakértelemre tanítson. Denis Dutton és Steven Pinker annak az álláspontnak a különböző változatait vizsgálják, miszerint a fikció segít, hogy felfedezzük és megtanuljuk a való világbeli dilemmák megoldását. Pinker megfogalmazása szerint: „Igaz az a klisé, hogy az élet utánozza a művészetet, mert vannak a művészetnek olyan fajtái, amelyeknek az a feladatuk, hogy az élet utánozza őket.” Nem kétlem, hogy a történetek minderre alkalmasak, sőt ennél többre is. Értéket képesek belénk nevelni és erkölcsi változást tudnak előidézni – máshol, olyan tudósok nyomán, mint a filozófus Martha Nussbaum, én is amellett érveltem, hogy a társadalmak jobbá tételének elsődleges mechanizmusát a történetek képezik, általuk térhetünk jobb erkölcsi belátásra, és rajtuk keresztül például az az elv, hogy a rabszolgaság gonosz dolog, is olyan formába önthető, ami meggyőzi az embereket a helyességéről, és végül ez lesz az általánosan elfogadott álláspont. A történetek 158
Paul_Bloom.indd 158
11/4/2011 12:43:51 PM
6. Képzelet
enyhítik az egyedüllétet. Segítenek barátokra lelni és potenciális társakat találni – az ügyes történetmesélés vonzó tulajdonság. És amint azt a következő fejezetben majd kifejtem, a történetek a biztonságos gyakorlás mechanizmusát is biztosítják, olyan küzdőteret, melyen keresztül lelkileg fel lehet készülni bizonyos kellemetlen helyzetekre. A történetek minderre képesek. De nem ezért vannak történeteink. Evolúciós magyarázatként az ilyen elméletek fölöslegesek. Ha van egy olyan lény, aki bizonyos való világbeli élményekre örömmel válaszol és emellett nem teljesen különbözteti meg a valóságot a képzelettől, a történetekből származó öröm képessége már ingyen van, mintegy szerencsés véletlenként adódik.
Szomorú és hatalmas Samuel Johnson az Introduction to Shakespeare (Bevezetés Shakespeare-be) című könyvében ezt írja: „A tragédia öröme abból ered, hogy tudatában vagyunk annak, hogy kitaláció; ha azt hinnénk, hogy a gyilkosságok és árulások valódiak, többé már nem okoznának örömet.” Samuel Johnson ragyogó író volt, ám nyilvánvalóan soha nem hallott O. J. Simpsonról. Ha hallott volna, rájön, hogy a valódi tragédiából is rengeteg öröm származik. Sőt Shakespeare tragédiái pontosan azokat a fajta eseményeket festik le, amelyek a legtöbb élvezetet nyújtják, ha a való világban lehetünk ezek tanúi: a bonyolult és feszültséggel teli társas kölcsönhatásokat, melyek a szex, szerelem, család, vagyon és státusz körül forognak. Mind konkrétan a tragédiák esetében, mind pedig általánosabban a negatív eseményeknél a valóság érdekesebb szokott lenni, mint a fikció. Ha egy emlékiratról kiderül, hogy fiktív, már nem lesz olyan kelendő, kevesebben veszik. Az elmúlt néhány évtizedben, amikor egy borzasztó eset történt – mint például amikor Susan Smith vízbe fojtotta a gyerekeit vagy a washingtonbeli orvlövészek találomra követtek el gyilkosságokat – az első lépés az volt, hogy filmet készítettek belőle. A kézenfekvő feltételezés az, hogy az esemény valóságossága felélénkíti az érdeklődést. Amellett érveltem, hogy érzelmeink részben érzéketlenek a valóság és a képzelet közti különbségre – nem mintha nem is érdekelne ez ben159
Paul_Bloom.indd 159
11/4/2011 12:43:51 PM
