3

KIÁLTS Mit Kiáltsak?

Minden test fő és minden szépsége mint a mezı virága! Megszáradt a fő, elhullt a virág, de Istenünk beszéde mindörökre megmarad.

Az İskeresztyén Apostoli Egyház Lapja

2009/3

Jó az Úr Náhum próféta rövid könyve Ninive elleni fenyegetı jövendölést tartalmaz, ugyanakkor a déli országrészt, Júdát is vigasztalja. Ninive, Asszíria fıvárosa volt a Tigris folyó keleti partján. Az asszír királyok igen kegyetlenek voltak a leigázott országok foglyaihoz és uralkodóikhoz. Kıbe vésett írásokból és rajzokból tudjuk, hogy a bálványimádó, elvetemült és hatalmas birodalom királyai dicsekedtek hatalmukkal és kegyetlenkedéseikkel. Elıször az északi országrészt, Izraelt igázták le, hurcolták fogságra népét és a maradékot adófizetıkké tették. Majd Jeruzsálemet vették körül és Júdát, a déli országrészt tették adófizetıkké Manassé király idejében. Júda sokat szenvedett és gyötrıdött az Asszír Birodalom fenyegetései miatt. Ezért a Ninivét érı büntetés megjövendölése nagy megkönnyebbülés volt Júdának. Isten megbünteti a niniveieket gaztetteik miatt, melyeket a különbözı népek ellen elkövettek... Náhum próféta könyvének tehát az a célja, hogy bejelentse Ninive bukását és ezáltal megvigasztalja Júdát, biztosítva népét, hogy Isten ura a helyzetnek. Isten jó és igazságos!...

Náh 1:5-7. A fenti igék nekünk is bemutatják Isten hatalmát, nagyságát és jóságát. Amivel szemben tehetetlen az ember, İ azt is meg tudja tenni, az ellenséget meg tudja semmisíteni. Isten olyan nagy, hogy ki tudja szárítani hatalmának szavával a tengert, száraz lábbal lehet átmenni. A mozdíthatatlannak látszó hegyek reszketnek elıtte, a halmok szétmállanak. Ki ez a hatalmas személy?! Tekintetétıl megrendül a föld és a világ és minden ami rajta él. Tekintete elıl eltőnik az ég és a föld. Ki tudna megállni haragja elıtt? Elıtte még a kısziklák is szétporladnak... Ez az egyik oldal. Így is mondhatjuk: Rettenetes dolog az élı Isten kezébe kerülni ítéletképpen... Azonban mielıtt szívünk megtelne rettegéssel és félelemmel, halljuk tovább az Úr szavát: Jó az Úr! Hogy lehetne meghatározni, bemutatni az Úr jóságát? Velünk, emberekkel, különösképpen népével szemben nagyon jó: a sok erıtlenség, vétek után is jó! Az emberi mivoltunk kinyilatkoztatása után is jó. Sokszor megszomorítottuk İt bőneinkkel és mindig jó, megbocsátó! Levettük hitszemeinket Róla, zúgolódtunk, elégedetlenkedtünk Vele szemben, és İ hő maradt!...

nyét, a másik kimutatja és még segítséget is kér. Imasegítséget vagy tanácsot... De egy valaki belelát mindenki életébe és ismeri a szív rejtekét: Isten, a Teremtı! İ ismeri a Benne bízókat. Ismeri járásunkat, ülésünket; még ajkunkon sincs a szó, İ már érti azt. Bátran és bizalommal mehetünk Hozzá és İ soha nem veti szemünkre hibáinkat, vétkeinket, nem él vissza bizalmunkkal. İ jó és megbocsátó! A feledés tengerébe veti bőneinket és soha elı nem veszi. İ tud nekünk segíteni, mert jó, mert szeret és mert hatalmas Isten İ. Rólunk, gyermekeirıl soha el nem feledkezik!... Örüljünk és adjunk hálát, hogy ilyen nagy és szeretı Istenünk van nekünk. Nem csak a múltban segített az İ népének, hanem ma is, mert İ változhatatlan Isten. Az İ Fia, Jézus Krisztus azért jött a Földre, hogy Isten és ember halálos ellenségének, a Sátánnak a hatalmát megtörje. Nem a Gonoszé az utolsó szó a mi életünkben sem, hanem Jézus Krisztusé, a mi Megváltónké! Ahogyan régen megszabadította népét az ellenség kezébıl, úgy ma is megteszi, ha bízunk Benne. İ erıt ad a szorongások között, megerısíti hitünket a nyomorúság idején és velünk marad a világ végezetéig. Testvérem! Nıvérem! Vigasztaljanak téged is ezek a biztató igék a te nehézségeid között: „Jó az Úr, erısség a szorongatás idején és ı ismeri a benne bízókat.” Ámen. Pozsgai József

Amikor felhozza az İ napját és esıt ád jóknak és gonoszoknak, akkor İ jó! Mikor látjuk a tavasz elsı kis hírnökeit, a hóvirágokat nyílni a kertünkben és reménykedünk, hogy a tél után újból jön a tavasz, akkor Isten jóságára kell gondolnunk... Az Úr jóságát mindenki akkor tudja megérteni, ha végig gondolja, mennyi nehéz napon, bukásokon és megpróbáltatásokon segítette át. Igen, jó az Úr! Erısség a szorongatás idején. Sokféle fajta szorongás és szorongattatás van életünkben lelkileg és testileg is. Lelkünk ellensége sok oldalról körülvesz és támadja hitünket: betegségben, lelki vívódásainkban, kísértésekben, családi-, munkahelyi, gyülekezeti problémákban... El akar buktatni, hogy feladjuk a harcot. Zsákutcába akarja juttatni lelki életünket. Ilyenkor jusson eszünkbe, hogy Isten jó és İ erısség a szorongatás idején. Menjünk Hozzá bátran és bizalommal, mert Neki van hatalma segíteni. İ várja tılünk a bizalmat, a hitet. Akkor cselekszik, ha hívjuk İt és bízunk Benne. Ismeri az Úr a Benne bízókat! Nagy szó ez, hogy ismeri. Sokszor mondjuk egymásról, hogy ismerem. Azonban mindenkit csak részben ismerünk, igazán, teljességében soha! Két ember együtt él és még azok sem ismerik egymást igazán, pedig néha egymás gondolatát is kitalálják. A házastársak között is egyik zárkózottabb, kevésbé megismerhetı, a másik nyíltabb, jobban kimutatja mi lakik a szívében. Egyik elrejti vívódásait, harcait, vélemé-

Meghívó Szeretettel hívjuk és várjuk testvéreinket, a Bibliaiskola következı alkalmára, amit március 21-én tartunk meg közösségünk központjában. 2

Adsz és elveszel Jó volt érezni Isten erejét a gyengeségemben is, és Benne bízni. Hiszem, hogy ez azért is történhetett így, mert tudtam, hogy többen is imádkoznak értem, értünk. Sokan gondoltak ránk szeretettel, és ez nagyon jól esett. Másnap természetesen elszomorított a hír, de Isten megırizte a családunk békességét, és megvigasztalt bennünket. Nem tudjuk, miért engedte meg ezt az életünkben, de tudjuk, hogy ez is a javunkra van, azaz Krisztushoz visz közelebb. A kisbabánkat Edének neveztük el (ennek is megvan a maga története), és hisszük, hogy a Mennyben vele is találkozunk majd. Kevés most itt a hely, hogy mindenrıl részletesen beszámoljak, Isten hogyan formált bennünket ezen keresztül, de annyit mindenképp elmondhatok, hogy nem volt hiábavaló, ami történt. Most már nem is vagyunk elkeseredve, és az Úrra bízzuk, hogy mikor ajándékoz meg egy újabb kis élettel. Addig is hadd bátorítsanak bennünket a következı dalsorok (a fent említett énekbıl): „...Áldom szent neved, ha az út a pusztába vezet, ott a kietlen helyen, áldom nevedet. Minden áldást dicséretté formál szívem, ha körülvesz a sötétség, azt mondom én: Áldott legyen az Úr neve, áldom nevedet! Áldott legyen az Úr neve, áldom hatalmas neved! Te adsz és elveszel, Te adsz és elveszel, A szívem így felel: áldom szent neved...” Szabó-Molnár Andrea Csolnok

Pozitív. Köszönöm Uram! Ezek szerint „Ede” szeptemberben érkezik... De Jó! Már izgatottan vártuk; hogy Isten mikor ajándékoz meg még egy csöppséggel. Hajna 13 hónapos, még két éves sem lesz, amikor megláthatja a Tesót... Ilyen és hasonló gondolatokkal volt tele a fejünk még január közepe táján. Sajnos nem sokáig ábrándozhattunk, mert január 29-én mőtét segítségével el kellett távolítani a magzatot az anyaméhbıl. A fıorvos úr szerint (a többszöri ultrahangos vizsgálatok alapján) úgy tőnt, már nem él a baba. Mielıtt véglegesen kimondták az „ítéletet”, már a kórházban kellett éjszakáznom. Furcsa, de nem idegeskedtem, pedig túl sok reménnyel nem kecsegtettek már aznap sem. Hirtelen jött az egész, de Isten különös kegyelemmel és békességgel vett körül. Életem korábbi szakaszában is tapasztaltam már, hogy Isten felkészít arra, amikor nehéz idıszakon megyünk át. Bármilyen (fizikai vagy lelki) veszteség is ért, Isten tudta, hogyan öleljen Magához, hogyan vigasztaljon és formáljon hihetetlen finomsággal és gondossággal. Ez most is így volt. A kórházi ágyban fekve szinte egyfolytában a fülemben csengett a Jób könyve alapján írt „Áldom szent neved” kezdető ifjúsági ének. Lényege, hogy Isten ad és elvesz, de a körülményeink mit sem változtatnak azon, hogy az Úr nevét magasztaljuk, ahogyan ezt Jób is tette igen nyomorult helyzetében.

„Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve!” Jób 1:21/b 3

A NÖVEKEDÉS Van, aki teljes szívvel elkötelezi magát, csakhogy világi célok mellett: gazdag vagy híres akar lenni, és csalódottan, megkeseredve végzi. Minden döntésünknek örökkévaló következményei vannak, tehát jobban tesszük, ha bölcsen döntünk. Péter figyelmeztet: „Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek!” Mi Isten része, és mi a mi részünk? Úgy válunk Krisztushoz hasonlóvá, hogy neki tetszı döntéseket hozunk, és Lelkétıl várjuk, hogy segítsen ezeket megvalósítani. Aki egyszer úgy dönt, hogy komolyan veszi ezt, annak ettıl kezdve másképp kell élnie: bizonyos régi szokásait el kell hagynia, újakat kell kialakítania, és tudatosan változtatnia kell gondolkodásmódján. Abban biztosak lehetünk, hogy a Szentlélek segíteni fog ezekben a változásokban. A Biblia így ír errıl: „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ı tetszésének megfelelıen.” A fenti igevers jól kifejezi a lelki növekedés két oldalát: „munkáljátok” és „munkálja bennetek”. Az elıbbi a mi felelısségünkre, az utóbbi Isten szerepére utal. A lelki növekedés tehát a Szentlélekkel közös erıfeszítésünk eredménye; a Szentlélek nemcsak bennünk, hanem velünk együtt is munkálkodik. Ez a bibliai rész hívıknek szól, s nem az üdvözülés, hanem a növekedés módját írja le. Nem azt mondja, hogy „dolgozzatok meg üdvösségetekért”, hiszen ahhoz, amit Jézus tett értünk, már semmit nem lehet hozzátenni. Hasonló ahhoz, amikor megdolgoztatjuk izmainkat: a cél fejlesztésük, nem pedig létrehozásuk.

Isten azt szeretné, ha felnınénk. Mennyei Atyánknak az a célja velünk, hogy éretté váljunk, s közben kifejlıdjenek bennünk Jézus Krisztus jellemvonásai. Milyen szomorú, hogy sok millió hívı megöregszik úgy, hogy soha nem nı fel: megreked a lelki csecsemıkor szintjén, pelenkázni és takargatni kell. Az emögött meghúzódó ok nem más, mint az, hogy soha nem is akart felnıni. A lelki növekedés ugyanis nem automatikusan történik meg: szándékos elhatározás kell hozzá. Akarni kell, el kell dönteni, igyekezni kell, és ki kell tartani benne. A tanítványság — vagyis a Krisztus képére formálódás folyamata — mindig az elhatározással kezdıdik. Jézus hív, mi válaszolunk: „Kövess engem! Az felkelt, és követte İt.” Az elsı tanítványok, amikor elkezdték követni Krisztust, még nem látták döntésük összes következményét — egyszerően csak válaszoltak hívására. Nekünk sincs szükségünk többre: csak döntsük el, hogy tanítványai leszünk. Semmi nem alakítja nagyobb erıvel az életünket, mint az elhatározásaink. Ha elkötelezzük magunkat valami mellett, az vagy elıbbre visz, vagy tönkretesz bennünket, de mindenképpen meghatározó. Mondd meg, mi mellett kötelezted el magad, s én megmondom, mi lesz veled húsz év múlva! Az elkötelezettségünk meghatározza, mivé válunk. Éppen ezen a ponton, az elkötelezettség kérdésénél tévednek el sokan, s így elmennek Isten terve mellett. Van, aki fél elkötelezni magát bármi mellett, és csak úgy végiglıdörög az életén. Van, aki fél szívvel kötelezi el magát több, egymásnak ellentmondó érték mellett, s ez végül frusztrációhoz és középszerőséghez vezet. 4

Ugyanez történik akkor is, amikor akaraterınk segítségével igyekszünk változtatni az életünkön: „Majd megpróbálok kevesebbet enni... többet sportolni... összeszedni magam és nem elkésni.” S valóban, pusztán akaratunk erejével is képesek lehetünk némi rövid távú változást elıidézni, csakhogy a feszültség egyre nıni fog bennünk, mivel a beállítást még nem változtattuk meg. Mivel az új szokásokat természetellenesnek érezzük, végül feladjuk a próbálkozást, abbahagyjuk a diétát és a sportot, és villámgyorsan visszacsúszunk a régi kerékvágásba. Létezik azonban egy jobb, könnyebb módszer is: át kell állítania robotpilótát, vagyis a gondolkodásmódunkat. A Biblia mondja: „Változzatok meg értelmetek megújulásával.” Tehát a lelki növekedés elsı lépése gondolkodásunk átalakítása. A változások mindig a fejünkben kezdıdnek, gondolataink meghatározzák érzéseinket, érzéseink pedig befolyásolják cselekvésünket. Pál azt írja: „Újuljatok meg lelketekben és elmétekben.” Akkor válhatunk Krisztushoz hasonlóvá, ha kialakul bennünk az İ gondolkodásmódja. Az Újszövetség „megtérésnek” nevezi ezt a gondolkodásmódbeli váltást; a görög nyelvben szó szerint azt jelenti, hogy megváltoztatjuk értelmünket”. A lényege az, hogy „megtérünk” addigi gondolatainkból — abból, amit magunkról, a bőnrıl, Istenrıl, az emberekrıl, az életrıl, a jövırıl és minden másról gondoltunk —‚ és Isten gondolkodásmódját, Krisztus szemléletmódját választjuk helyettük. Parancsot kaptunk: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.” Ennek a szemléletváltásnak két oldala van: az egyik az, hogy felhagyunk az éretlen, önzı gondolkodásmóddal.

Amikor egy kirakón dolgozunk, a részek már megvannak, csak egymáshoz kell illeszteni ıket. A földmővesek sem azért mővelik meg a földet, hogy birtokba vehessék, hanem azért, hogy továbbfejlesszék azt, ami már az övék. Mi új életet kaptunk Istentıl: ettıl kezdve felelısek vagyunk érte, hogy „félelemmel és rettegéssel” továbbfejlesszük — tehát igencsak komolyan kell vennünk a lelki növekedésünket! Aki nemtörıdöm módon viszonyul hozzá, az valószínőleg nincs tisztában az örökkévaló következményekkel (ahogy a 4. és 5. fejezetben szóltunk róluk). A „robotpilóta” átállítása. Elıször a gondolkodásmódunkat kell megváltoztatnunk, ha változást szeretnénk az életünkben, hiszen minden tettünk mögött egy gondolat áll. Az emberi viselkedést mindig meggyızıdés motiválja, cselekedeteinket mindig belsı attitődünk váltja ki. Isten már több ezer évvel ezelıtt kijelentette ezt, hogy a pszichológusok felismerték volna: „Minden féltve ırzött dolognál jobban óvd szívedet; mert onnan indul ki az élet!” Képzeljük el, hogy egy száguldó motorcsónakban ülünk, melynek a robotpilótáját úgy állítottuk be, hogy kelet felé haladjon a tavon. Ha mégis úgy döntünk, hogy inkább nyugat felé szeretnénk menni, két lehetıségünk van az irányváltoztatásra. Az egyik az, hogy megragadjuk a kormányt, és fizikai erıvel a robotpilóta beállításával ellenkezı irányba fordítjuk, puszta erıvel is erısebbek lehetünk nála, de így folyamatosan érezni fogjuk az ellenállását. Biztos, hogy karjaink végül kimerülnek a folyamatos erıkifejtéstıl, és elıbb-utóbb elengedjük a kormányt, a csónak pedig máris kelet felé fordul az eredeti utasításnak megfelelıen. 5

minden; csak egyik összetevıje az érettségnek. A keresztyén élet jóval többıl áll, mint hitvallásból és meggyızıdésbıl: a viselkedés és a jellem ugyanúgy hozzátartozik. Tetteinknek összhangban kell lenniük hitvallásunkkal, meggyızıdésünket krisztusi magatartással kell alátámasztanunk. A keresztyénség nem valamiféle vallás vagy filozófiai irányzat, hanem elsısorban egy kapcsolat, egyfajta életmód. Ennek az életmódnak a középpontjában az áll, hogy önmagunk helyett másokra figyelünk, ahogy Jézus is tette. A Biblia így ír: „Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére. Hiszen Krisztus sem magának kedvezett.” Az, hogy felebarátunknak kedvezünk, a krisztusi jellem fı jellemzıje és a lelki növekedés legjobb bizonyítéka. Ez a szemléletmód természetellenes, kultúraellenes, igen ritka és nehezen megvalósítható. Még szerencse, hogy van segítségünk: „Isten nekünk adta Lelkét. Ezért nem gondolkodunk úgy, mint a világ emberei.” Rick Warren

Ahogy a Biblia fogalmaz: „Ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek legyetek.” A csecsemık természetüknél fogva önzıek, csak saját magukra, saját igényeikre tudnak gondolni. Adni még nem képesek, csak kapni ez az éretlen gondolkodás. Sajnos, sokan soha nem növik ki ezt a szemléletet, pedig a Biblia szerint a bőnös viselkedés gyökere az önzı gondolkodásmódban rejlik: „Mert akik test szerint élnek, a test dolgaival törıdnek.” A jézusi szemléletmód másik oldala: el kell kezdenünk éretten gondolkodni, vagyis nem magunkkal, hanem másokkal foglalkozni. A szeretet lényegét összefoglaló szép fejezetében Pál kifejti, hogy az érettség egyik jele embertársaink érdekeinek szem elıtt tartása: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.” Sokan gondolják manapság, hogy az érettség bibliai és teológiai ismereteik függvénye. Csakhogy a tudás még nem

Visszatekintés Tavalyi évnek februárjában — hosszadalmas vizsgálatokat követıen — a kezelıorvosom a lehetı legnagyobb zavarban közölte velem a rosszul csengı valóságot, hogy rosszindulatú góc van a prosztatámban. Elmondta azt is nyíltan és világosan, hogy a gyógyuláshoz vezetı úton vagy a radikális mőtét (teljes prosztata eltávolítás) vagy a kemoterápia jöhet szóba. Viszonylag fiatal koromra nézve (tavaly voltam 50) 10 éves túlélést számolva nagyobb az esély a radikális mőtét esetén, mint amit a kemoterápia

nyújt. Arról nem beszélt, hogy miben fogok meghalni esetleg 10 év múlva, ha a mőtét teljes gyógyulást hozna is. A rideg valóságot nézegetve több olyan felfedezésre is eljuthattam, ami most már az enyém, és hiszem, hogy szeretetben akár másokkal is megoszthatok. Elıször is mindjárt az elejétıl fogva nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez a betegség nem büntetés rajtam Isten kezébıl, de İ megengedi, mert valamit el akar végezni bennem ezen az úton. Az is nyilvánvaló lett, hogy a jövıt tekintve sok olyan 6

tartózkodás során nem volt olyan beteg a kórteremben, aki visszautasította volna a bibliáról, Istenrıl való beszédet, életem egy fontos megerısítıjévé váltak ezek a napok, hogy ahol az Úr ott van, ott minden másként történik. Az utolsó ottani napon, amikor a mőtét után olyan állapotban voltam, hogy ha megmozdultam, elkezdett folyni a pisi, a kórházi ágynemőtıl kiütést kaptam, a gyomrom az altatás körüli szükségszerő koplalás következtében állandó vihart jelzett, megláttam: Uram, amikor minden jól mőködött bennem, nem tudtam neked hálát adni, de most megköszönöm, hogy ezt a három dolgot kivéve annyi minden jól mőködik bennem. Aztán eltelt tíz hónap, a leletek azt mutatják, hogy nincs nyoma a betegségnek. Visszanézhetek azokra a napokra, hogy Isten ezen az úton kirántott az akkori állapotomból, egy határozott kérdéssel: Akarod azt az életet, amit én adtam neked, vagy sem? Mert ez volt az én akkori legnagyobb bajom, tulajdonképpen nem volt életkedv bennem, nem találtam örömet azokban a dolgokban, amikhez hozzájuthattam, amikkel találkoztam, abban, ahogy az életem alakult, s ahogyan én azt elképzeltem a jövıt tekintve. Aztán tavaly decemberben egy csendes hétre indulva nagy próbákkal, kísértésekkel körülvéve, teljes tanácstalanságban azt kellett mondanom az Úrnak, hogy „Nincs örömem!” Nincs bennem semmi abból, amit én a körülöttem lévı hitben járó testvérek arcáról ragyogni látok: örömet, reménységet, az Úr Jézus Krisztus nevének, mint legnagyobb kincsnek a felmutatását. — Mindezt azok után, hogy 7 évvel ezelıtt Biatorbágyon egy csendes héten megtapasztaltam Isten bőnbocsátó kegyelmét. Elfogadtam a bőneim bocsánatát, amiket az addig eltelt 43 év

állomás lesz majd, ahová engem még a legszeretıbb családtagjaim sem kísérhetnek el (a mőtétre, és ha nem ébrednék fel utána — ilyenre is volt már példa — a rá következı útra sem), de egyvalaki az Igén keresztül azt ígéri, hogy İ még oda is eljöhet velem. Így a legtöbb amit tehetek, azt az Istent keresni teljes erımmel, aki ezt az ígéretet tette. Azt tapasztaltam, hogy Isten ezeknek a napoknak minden állomásán jelét adta, hogy nem nélküle történnek ezek a dolgok velem. Amikor a mőtét helyérıl kellett döntenem, három kórház közül választhattam, Budapest, Debrecen vagy Kecskemét. Akkor elsıre az volt a legnagyobb gondom, hogy Uram, olyan helyre szeretnék menni, ahol a kórházi környezet majd segít engem, ne legyenek ott hitetlen betegek stb. Aztán egy hét tusakodás után meghozhattam a döntést, oda megyek Uram, ahová Te megmutatod. Így aztán, amikor az engem kezelı kórházi osztály, vezetı orvosa Debrecent javasolta, felajánlva, hogy ott egy új módszerrel végzik ezt a mőtétet, hajlandó volt felhívni az ottani professzort, vállalja el a mőtétet, és a másfél hónap múlva kitőzött idıpontra azt mondta, hogy ez „jó lesz, fogadja el!” — rá hagyatkoztam. Aztán az indulás elıtti napon ez a széles hát (az osztályvezetı fıorvos) a templomban az elıttem levı padból emelkedett fel az Úr asztalához az úrvacsora vételére, és én belül, magamban újra hallhattam, mint Isten szavát: „Jó lesz, fogadja el!” A kitőzött idıben egyedül érkezve vonattal a debreceni klinikára, leültem a kórház parkjában azon a csendes húsvét hétfıi napon, és kinyitottam a bibliámat, ahol ezek a sorok vártak: „Én az Úr, megırzöm a te ki és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!” Az egyhetes kórházi 7

közül választották, mégis az Ige elkezdett megszólalni, s rajzolni egy képet Jézusról, amivel én korábban nem találkoztam még. A hét témája a karácsonyi történet volt Lukács evangéliumán keresztül, kiemelve a pásztorok történetét, akik elmentek egészen Betlehemig, s onnan soha nem tapasztalt örömmel mentek tovább az útjukon. S aztán megtörtént a csoda, amit én nem tudtam, hogy az számomra addig nem létezett, megértettem, amit addig nem, hogy Isten bocsánatát ezelıtt 7 évvel elvehettem, mert Isten szeret. Annyira szeret, hogy én azért élhetek azóta folyamatosan, Isten bőnbocsátó kegyelmét keresve és megtalálva, mert az Úr Jézus énértem is meghalt, örök életet ajándékozva nekem, így beléptem az örökkévalóságba. Úgy jöhettem el arról a hétrıl, mint aki „elérkezett” egy ajtóhoz, amely úton mindezt nem hittem, nem láttam, és az ajtón átlépve látom, hiszem és vallom, hogy İ az én Megváltóm, İ az én Szabadítóm. Amikor az orvosi rendelı csendjében a kijózanító diagnózist meg kellett hallanom, nem tudtam, hogy Isten egy olyan út bejárására „hív”, amely úton a legnagyobb csodát találhatom meg, az Úr Jézus Krisztust! Gáspár Tibor

alatt összehordtam, amit én ott akkor megláthattam. Aztán 5 év múlva megértve, hogy mindez egy kinyúlás volt az ajándék után, de maga az ajándékozó — az Úr Jézus Krisztus — szeretne az én életemnek a részese lenni, kimondtam addigi életem legnehezebb döntését: Úr Jézus, jöjj be az én életembe, behívlak Téged. Nem tudom, hogy ezután mi lesz, hogy lesz, nem ismerlek még Téged, de hiszek, hinni akarok azoknak, akik arról beszélnek nekem szeretettel, hogy ez az egyedüli megoldás. A tavalyi év júniusában az Igébıl megértettem, hogy „szívvel hiszünk”, az Úr Jézus számára az egyedül méltó hely a szívünk, és én újra elmondtam, hogy Úr Jézus, az én szívembe jöjj be, annak a legelrejtettebb zugába is, azt kérem, hogy világítsd be a legsötétebb részt is. Ezeknek a mondatoknak úgy tőnt, hogy nincs olyan „hatása”, mint amit vártam. Az „ugyan” egy belülrıl jövı bizonyossággá vált az én számomra, hogy Isten szeret, a biblia történetei megelevenedtek számomra, „az én történetemmé” is váltak, de a legfontosabb emberi kapcsolatom soha nem látott mélypontra jutott, és én már semmit sem értettem Isten útjából, a megtérés ajándékából. A decemberi csendes hét szolgálóit nem a „nagy nevek”

Az Úr vezetése

ApCsel 16:6-410 Sokan szeretnék megismerni a Lélek vezetésének kimondhatatlan áldását. Mikor azonban a Szentlélek útját állja terveiknek, el akarja téríteni ıket kedvenc elgondolásaiktól, bizony kitartanak kívánságaik mellett és semmi áron nem hajlandók lemondani róluk. Pál nem hadakozott Istennel, amiért keresztülhúzta számításait, nem is akart semmit jobban tudni, mint mennyei Vezetıje. Nem volt kíváncsi még az okára sem, hogy miért nem mehet Kis-Ázsiába és Bitiniába. Megelégedett azzal, hogy tudomására jutott: ezt az utat most elzárta elıle Isten, s nyomban el is állott a szándékától. Csak az tapasztalhatja meg az isteni vezetés áldásait, aki kész ezt a Alfred Christlieb lemondást megtanulni, és saját kívánságait halálba adni. 8

Mi az igazi imádság? imádkozva kiöntötte a szívét Istennek, ıszintén és leplezetlenül állva meg az Úr elıtt. Isten arra az imádságra tekint, amelynek ez az egyik legfıbb jellemzıje. Vagyis „az igazak könyörgése kedves néki”. (Péld 15:8) Miért ilyen elsırendően fontos az ıszinteség az Istennek tetszı imádságban? Mert arra indítja az embert, hogy a maga teljes egyszerőségében tárja ki szívét Isten elıtt, s mondja el ügyét úgy, amint van, köntörfalazás nélkül; hogy önmagát nyíltan, minden alakoskodás nélkül elítélje; hogy szívbıl, minden modorosságot mellızve, kiáltson Istenhez. „Jól hallottam, hogy panaszolkodott Efraim: Megvertél engem és megverettetém, mint a tanulatlan tulok.” (Jer 31:18) Az ıszinteség egy és ugyanaz, akár magunk vagyunk ott, ahol senki sem lát, akár az egész világgal kell szembenéznünk. Az ıszinteség nem viselhet két álarcot, egyet az emberek elıtt, egy másikat pedig magánhasználatra. Istenre van szüksége, és az imádság munkájában Istennel kell lennie. Az ıszinteség nem a szavakat nézi, mert — akárcsak Isten — a szívet vizsgálja, ahonnan az imádság származik, ha az valóban igazi imádság. Szívünket és lelkünket ıszintén, tudatosan és átérzéssel öntjük ki Isten elıtt. Az imádság nem pár elmormolt szó, értelmetlen halandzsa, hízelgı bókolás, mint sokan vélik, hanem a szívben tudatosan átélt érzés. Az imádságban különbözı dolgok tudatosulnak: mint a bőn, a már megkapott kegyelem, vagy Isten készsége arra, hogy az imádkozónak megbocsásson. A lélek irgalomért kiált, mert érzi a bőn veszedelmét. Az ember szenved, s ezért

Imádság az, amikor szívünket, lelkünket ıszintén, tudatosan és átérzéssel kiöntjük Isten elıtt, Krisztus által, a Szentlélek erejében és segítségével, olyan dolgokért folyamodva, amelyeket Isten megígért, vagy Igéje szerint valók, az egyház javát szolgálják, s mindeközben hitben alávetjük magunkat Isten akaratának. Az elsı és legfontosabb, hogy imádságában az ember ıszintén kitárulkozik Isten elıtt. Az ıszinteség olyan kegyelem, amely megmutatkozik Isten minden bennünk munkálkodó áldásában és a keresztyén ember minden cselekedetében, sıt uralkodó szerephez jut, másképpen nem is tekinthetık Istentıl származó cselekedeteknek. Dávid különösképpen is hangsúlyozza az ıszinteséget, amikor az imádságot emlegeti: „Hozzá kiáltok az én szájammal, és magasztalás volt nyelvem alatt. Ha hamisságra néztem volna szívemben, meg nem hallgatott volna az én Uram.” (Zsolt 66:17-18) Az imádkozás gyakorlásához olyannyira hozzátartozik az ıszinteség, hogy nélküle Isten nem is tekinti azt imádságnak (Zsolt 16:1-4). „Kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekbıl kerestek engem.” (Jer 29:13) Épp ezt hiányolja az Úr, s ezért utasítja el azok imáját, akikrıl a Hóseás 7:14-ben olvasunk: „Nem kiáltanak hozzám szívükbıl”, azaz nem ıszinték, „hanem ordítoznak ágyasházaikban”. Csupán a látszat kedvéért, képmutatásból, hogy lássák az emberek, és ünnepeljék ıket, amiért imádkoznak. Jézus az ıszinteséget dicsérte meg Nátánaelben: „Íme, egy igazán izraelita, akiben hamisság nincsen.” (Jn 1:48) Bizonyára e derék ember a fügefa alatt 9

be a te ékességedet, és megújul a te ifjúságod, mint a sasé.” (Zsolt 103:1-5) A szentek imádsága így alakulhat át dicséretté és hálaadássá, ugyanakkor mégis megmarad imádságnak. Titok rejlik ebben: Isten népe İt dicsıítve imádkozik, ahogy írva van: „Semmi felıl ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten elıtt.” (Fil 4:6) Az elnyert áldásokért mondott hálaadás kimondhatatlan erejő imádságként hangzik Isten fülében. Az imádkozó néha érzi, tudja, hogy meg fogja kapni a kért kegyelmet, s ez lángra lobbantja a lelkét: „Megjelentetted a te szolgádnak fülébe, óh Seregeknek Ura és Izráelnek Istene, ezt mondván: Házat építek néked. Ezért készteti szolgádat az ı szíve, hogy ilyen könyörgéssel könyörögjön hozzád” — mondja Dávid (2Sám 7:27). Ez indította Jákóbot, Dávidot, Dánielt és másokat arra, hogy ne rendszertelenül, ne is ostoba semmitmondással, hanem nagy hévvel, buzgósággal és fáradhatatlanul tárják helyzetüket az Úr elé, aki átérzi szükségeiket, nyomorúságukat, és van benne hajlandóság, hogy megkönyörüljön rajtuk (1Móz 32:10-11; Dán 9:3-4). Imádság az, amikor lelkünket ıszintén, tudatosan és átérzéssel kiöntjük Isten elıtt. Mennyi hév, erı, élet, energia és átérzés van az igazi imádságban! „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten!” (Zsolt 42:2) „Kívánkozom a te határozataid után.” (Zsolt 119:40) „Kívánkozik, sıt emésztıdik lelkem az Úrnak tornácai után; szívem és testem ujjongnak az élı Isten felé.” (Zsolt 84:3) „Elfogyatkozik az én lelkem, a te ítéleteid után való szüntelen vágyódás miatt.” (Zsolt 119:20)

sóhajtozik, nyög, ezért szakad meg a szíve. Mert, ahogy a vér kicsordul a testbıl a ránehezedı súlyos teher nyomására, a szívünkbıl is igazi imádság fakad fel, amikor hatalmába keríti a bánat és a keserőség (1Sám 1:10; Zsolt 69:4). Dávid jajgat, sír, nyög, elhagyja az ereje, a szeme világa, nedvei kiszáradnak (Zsolt 38:8-10). Ezékiás nyög, mint a galamb (Ézs 38:14). Efraim panaszolkodik (Jer 31:18). Péter keservesen sír (Mt 27:75). Maga Krisztus is erıs kiáltással és könnyhullatással fordult Istenhez (Zsid 5:7). És mindez abból fakad, hogy az ember átérzi Isten igazságosságát, a bőn súlyát, a pokol és a pusztulás fájdalmát. „Körülvettek engem a halál kötelei, és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem; nyomorúságba és ínségbe jutottam; és az Úrnak nevét segítségül hívám.” (Zsolt 116:3-4) Egy másik helyen: „Kezem feltartom éjjel.” (Zsolt 77:3) Majd megint: „Lehorgadtam, meggörbedtem nagyon; naponta szomorúan járok.” (Zsolt 38:7) Mindezekben a példákban jól érzékelhetı az imádságban kifejezett tudat, mindenekelıtt a bőntudat érzése. Megtapasztalhatjuk a bőneinkre kapott bocsánat tudatának — bátorító, vigasztaló, erıt adó, megelevenítı és felvidító — édességét. Dávid is tiszta szívébıl áldja, dicsıíti és magasztalja a hatalmas Istent, aki szeretettel és jóindulattal fordul a szerencsétlen, nyomorult emberek felé. „Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensım az İ szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményérıl. Aki megbocsátja minden bőnödet, meggyógyítja minden betegségedet. Aki megváltja életedet a koporsótól; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged. Aki jóval tölti

10

megmaradnak gyalázatos, részegeskedı, kicsapongó és förtelmes életükben, mely gonoszságával, irigységével, csalárdságával gyötri és üldözi Isten gyermekeit. Ó, jaj, micsoda rettenetes ítélet vár ezekre! Olyan ítélet, amely ellen nem segíti, nem védi meg İket megannyi szenteskedı egybegyülekezésük, mindahány könyörgésük sem. Az imádságban kiöntjük szívünket vagy lelkünket. A könyörgı ember kitárja magát Isten elıtt, és kéréseiben, sóhajaiban, nyögéseiben Isten szeretı gyermekeként szabad folyást enged lelke érzéseinek. „Elıtted van minden kívánságom, és nincs elıled elrejtve az én nyögésem” — mondja Dávid (Zsolt 38:10). És: „Isten után szomjazik lelkem, az élı Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten elıtt? Kiöntöm lelkemet.” (Zsolt 42:3;5 — Új ford.) Figyeljük meg: „kiöntöm lelkemet”. Ez a kifejezés jelzi, hogy az imádságban az egész életünk és vele minden erınk Isten felé irányul. Vagy egy másik helyen: „Bízzatok ıbenne mindenkor, ti népek; öntsétek ki elıtte szíveteket” (Zsolt 62:9). Ehhez az imádsághoz kötıdik az ígéret, hogy a nyomorult megszabadul a fogságból és a szolgaságból. „Ha onnan keresed meg az Urat, a te Istenedet, akkor is megtalálod, hogyha teljes szívedbıl és teljes lelkedbıl keresed ıt.” (5Móz 4:29) Az imádkozó ember tehát Isten elıtt önti ki a szívét, mutatja meg önmagát. Ez is az imádság lelkének nagyszerőségét bizonyítja. Az ima a hatalmas Istenhez szól. „Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten elıtt?” Ez tanúsítja, hogy annak, aki ıszintén így fohászkodik, minden hiábavalóságnak tőnik az ég alatt; hogy lelke egyedül Istenben talál megnyugvást és megelégedést. „A valóban özvegy és

Ó, micsoda ragaszkodás nyilvánul meg itt az imádságban! Akárcsak Dániel könyvében: „Uram, hallgass meg! Uram, légy kegyelmes! Uram, légy figyelmetes, és cselekedd meg, ne késedelmezzél tennen magadért, óh, én Istenem” (Dán 9:19). Minden szótag hatalmas szenvedélyrıl tanúskodik. Ezt mondja Jakab buzgóságos és igen hasznos könyörgésnek. Ahogy írva van: „És haláltusában lévén buzgóságosabban imádkozék” (Lk 22:44). Jézus is egyre jobban kívánkozott Isten után és vágyott az İ segítségére. Ó, milyen üres a legtöbb emberi könyörgés az İ imádságához képest! Sajnos az emberek többsége egyáltalán nem csinál lelkiismereti kérdést e kötelességébıl; és félı, hogy azok számára is, akik megteszik, teljesen ismeretlen, hogy szívüket, lelküket ıszintén, tudatosan és átérzéssel tárják ki Isten elıtt. Megelégszenek annyival, hogy szájukat mozgatva, bizonyos mozdulatok kíséretében elmormoljanak valamit, amit imádságnak képzelnek. De ha a lélek átérzéssel imádkozik, akkor abban benne van az egész ember úgy, hogy a lélek olyannyira kíván Krisztustól vigaszt nyerni, és vele egyesülni, hogy inkább felemészti magát, mintsem beérje a vágyott jó nélkül. Ebbıl értjük meg, hogy a szentek inkább a végsıkig elhasználták erejüket és elvesztették még az életüket is, minthogy áldás nélkül kelljen élniük (Zsolt 69:4; 38:9; 1Móz 32:24; 26). Mindez a napnál világosabban látható, ha összevetjük azzal a tudatlansággal, világiassággal és irigységgel, amely az imádság külsı formáira, de nem az erejére tekintık szívében uralkodik. Az ilyenek a legritkábban tudják, mit jelent újjászületni, a Fiú által közösségre jutni az Atyával, érezni a szívüket megszentelı kegyelem erejét. Akármennyit imádkozzanak is, 11

te vagy az én reménységem, óh Uram, Istenem, én bizodalmam gyermekségemtıl fogva!” (Zsolt 71:1-5). Sokan beszélnek Istenrıl, de az igazi imádság számára Isten a remény és a támasz: minden! Az igazi imádság egyedül Istent nevezi fontosnak, szilárdnak, odafigyelésre érdemesnek. És ezt, — mint említettem, ıszintén, tudatosan és átérzéssel teszi. John Bunyan

magára hagyatott asszony reménységét az Istenbe veti.” (1Tim 5:5) Dávid így beszél: „Te benned bízom, Uram! Ne szégyenüljek meg soha. A te igazságod szerint ments meg és szabadíts meg engem; hajtsd hozzám füledet és tarts meg engem. Légy sziklaváram, ahova menekülhessek szüntelen; rendelkezzél megtartásom felıl, mert kıszálam és erısségem vagy te. Én Istenem, szabadíts meg engem a gonosznak kezébıl; a hamisnak és kegyetlennek markából! Mert

Az Úr kegyelme „Az Úr kegyelmessége, hagy még nincsen végünk: mivel nem fogyatkozik el az İ irgalmassága! Minden reggel megmegújul, nagy a Te hőséged!” JSir 3:2223. Igen, ez nagy kegyelem, hogy még nincs végem. Mindenfelé robbanások, lövöldözés, háború, bosszú, vér... Ma mégis felébredtem, élek. Gyönyörő idı van, süt a nap, bár az éjjel erısen lehőlt a levegı és a virágoskertem kedves virágai megfagytak. A mókusok egész nap dolgoznak, hordják a diót, mogyorót, makkot. Honnan? Sejtelmem sincs. Gondoskodik róluk az, aki alkotta és beprogramozta életüket. İsz van, jön a hosszú tél, kell az élelem. Hordják és szorgalmasan elássák a kertben. A nagy hó alatt hogyan találják meg, nem tudom, nem értem. Olyan sok mindent nem értek, amit Isten tervezett és végzett életemben. Tegnap nagyon nehéz napom volt. Mindent áthatolhatatlan sötét felhı takart elılem. Elveszett az örömöm, úgy éreztem, kihőlt a szívem, nem találtam a csendet, békességet. Egyszerre teli lett az agyam kérdésekkel. Ez a legrosszabb, ha nincs bensı csendem. Ilyenkor nem értem, nem hallom a Lélek szavát, türelmetlenül

követelem kérdéseimre a választ. S ilyenkor nincs válasz, mert nem vagyok képes megérteni, felfogni, mit üzen, tanít, ígér Isten. Szinte átvirrasztottam az éjszakát, de sokszor megköszöntem az Úr kegyelmét, türelmét és irgalmát. Reggel felé elaludtam. Pár óra múlva pihenten ébredtem és kerestem a csendet, hogy közelebb kerüljek az Úrhoz, megértsem İt. Elıbb bőnbánatot kellett tartanom, rendezni valóm volt. Megterhelt szívemet kitártam az Úr elıtt és bocsánatot kértem a tegnapi lázadásomért, követelızésemért és nyers miértjeimért. İ megbocsát, elfogad és mindent újjá tesz. Elfogadott engem is. Nyugalom és csend lett a szívemben. Tudok örülni újra. Most olvastam, hogy az emberek vágynak, epekednek a megtisztulás, bőntıl való szabadulás után. 2001 nyarán a British Christian Rádió egy programot indít: számítógépen. Idéznek a Bibliából Igéket, arról hogy mi bőn, mi a bőnnek a következménye és hogyan lehet rendezni, bőnbánatot tartani. Ugyanitt van egy rovat a személyes bőnvallásra is. Az a személy, aki bekapcsolódik, bőnvallomást tehet úgy, hogy leírja a bőnét, vagy 12

Milyen árat kéne fizetni a szív tisztaságáért, a lelki szabadságért? Van-e valamilyen fizetı eszközünk? Nincs semmi és senki az Úr Jézuson kívül, aki megválthatná életünket és feloldozhatna bőneink alól. Istennek nem kell a mi váltságdíjunk, s a jó cselekedet sem elég. A bőn kínoz, gyötör, szenvedtet... Ezért keresik az emberek a gyors és olcsó megoldást. Ha a számítógép elég, hogy felébresszen valakit a bőneire, az nagyon jó! De még hátra van a nagy kérdés: a bőnbánat kérdése. Fáj, igazán megbántam a bőnt? Vagy ma leírom a képernyıre, bevallom és egy gombnyomással letörlöm, mint ami el van rendezve? Holnap folytatom és járom a régi utat, vétkezem Isten, a testem, a családom ellen, s ha van délidıben egy kis szusszanásnyi idım, gyorsan felírom a számítógép képernyıjére és letörölhetem újra? Kiáltani mikor fogok? Szabadítást mikor kérek? Mert kiálthatok, İ meghallgat. Jön és hozza a feloldozást, bőnbocsánatot, akkor ha azt ıszintén megbántam, fájlalom és kérem Isten feloldozását, bőnbocsánatát. A képernyı nem bocsát meg. Ha én letörlöm a bőnlistámat, attól én még nem leszek boldogabb! Nem kell fizetnem semmit! Jézus Krisztus kifizette a váltságdíjat a kereszten. Meghalt helyettem, miattam, érettem, mert szeretett. Isten azt akarta, hogy az emberek ne vesszenek el örökre bőneik miatt, ne nyomorodjanak meg, ne szenvedjenek egész életükben. E földi életben örömöt, békességet, szabadságot és boldogságot ajándékoz az Úr az İ gyermekeinek. A bőnbocsátó, szeretı szívő Isten minden reggel megújítja kegyelmét és nem vonja meg irgalmát a bőnbánó szívektıl. Békességben élhet Istennel minden ember!

válaszol az elızıleg leírt bőnvalló listára. A bőnvallás szigorúan titkos, a bőnvalló személy teljesen kitörölheti a számítógép memóriájából a bőnvallomását. Igéket idéznek Bibliából, és ezek az Igék a válaszok és imák, a bőnvalló személy számára. Elsı hallásra talán megbotránkoztató, hogy mára bőnvallomást is gépesítették! De ha belegondolok, nem rossz gondolat! Hiszen a napló, a csendesség, a bőnvallás Istennel és Isten elıtt történik. A számítógép képernyıje letörölhetı, újra tiszta és világos lesz minden, nem tudja meg senki. Milliók használják ezt a programot, különösen a déli órákban, ebédidıben. Miért választják az emberek ezt a megoldást? Mert egy gombnyomás és a megvallott bőn le van törölve? Megbocsáttatott? A zsoltáríró így sírt az Úr elıtt: „A mélységbıl kiáltok hozzád, Uram! Uram, hallgasd meg az én szómat: legyenek füleid figyelmesek könyörgı szavamra! Ha a bőnöket számon tartod, Uram, kicsoda maradhat meg?! Hiszen Tenálad van a bocsánat, hogy féljenek Téged! Várom az Urat, várja az én lelkem, és bízom az İ ígéretében. Várja lelkem az Urat, jobban, mint az ırök a reggelt.”(Zsolt 130:1-6) Életünk legnagyobb mélysége a bőn! Ki szabadíthat meg a bőnbıl, a bőn következményeibıl? Senki más, csak Isten! A bőn olyan teher, amit cipelni kell. Fogoly, nyomorult rab mindenki e teher alatt. Vannak, akik jól takarják, leplezik, de csak egy ideig, vagy ideig-óráig. Aki felismeri állapotának súlyosságát, akinek fáj a bőn és szabadulni szeretne, annak van megoldás, szabadulás. Kiáltani kell Istenhez. İhozzá, aki ellen vétettünk, akit megbántottunk tetteinkkel, a bőnnel.

13

imitálni! A teremtı Isten szeret téged, engem, gondja van rád és rám. A te életed fontosabb, mint egy kis madár, vagy mókus élete... Érted az İ szent Fiát feláldozta a Golgotán! Nem értem és fel sem foghatom Isten tervét életemmel, de azt bizonyosan tudom, hogy dúlhat vihar körülöttem, jöhet a hideg tél, csalódások, fájdalmak, szenvedés, soha nem hagy magamra az én mennyei Atyám, Istenem, mert szeret. Nem érdemlem, nem vagyok rá érdemes, mégis megújítja kegyelmét és irgalmát életemben. Légy csendben és hallgasd a neked, személyednek szóló üzenetet: „Jöjj hozzám, gyermekem, várlak! Csalódott, összetört szenvedı életedre várok!” Ne halogasd a hazatérést, ne kacsingass a modern megoldások felé, mert azok soha nem szabadítanak meg lelked terheitıl. A bőnbánó szívet Isten nem veti meg. Kegyelemmel koronázza meg azok életét, akik Hozzá közelednek. Ám ha jobban bízol önmagadban, ha titkaidat takargatod és ırzöd, ne csodálkozz, ha életed nyomorúsága, keserőséged nı és szenvedve magadra maradsz. Miért dobál az élet viharának szele, miért kell sodródnod akkor, amikor van megoldás, csend és nyugalom, öröm és egyszer örök élet?! Isten ma kínálja ezt néked. Büszke vallásosságod nem elég, a jó hírnév sem boldogít, a számítógépen leírt és megvallott bőnöd nem tőnik el egy gombnyomásra... Csak a kereszt alatt, a töredelmes, bőnbánó szív kiáltására ad Isten választ, szabadítást! Uram, én nem tudok mást hozni Néked, csak bőnös szívemet. Bocsáss meg, kérlek. Segíts, hogy egész életemmel követhesselek. Szeretlek, Istenem. Ámen!

Sajnálom azokat, akik csak a számítógépükkel tárgyalnak, képernyıjüknek vallanak. Ettıl nem lesz boldogság és lelki nyugalom SOHA! Kell a személyes találkozás a Megváltóval. A bőnbánó szívet Isten soha nem utasítja el! Kell a csend és kell hogy a megújult, megtisztított szívet betöltse a Szent Lélek. Óh mily öröm Isten Lelkével élni, járni! Senki és semmi nem pótolhatja ezt az érzést, ezt a tiszta örömöt. Ez több mint a szerelem öröme, több mint jó hír, nagyobb, mint egy fınyeremény. Ha szabad a lélek és lehullt a teher, akkor szárnyalhat és gyönyörködhet minden ember. Mert az élet csodálatosan szép és áldott. Megújított, tiszta szívvel érdemes és jó élni. A zsoltáros biztatása mindenkinek szól ma is: „Bízzál az Úrban, mert az Úrnál van kegyelem és bıséges nála a szabadítás! (Zsolt 130:7) Jó lenne, ha bizalommal keresné minden ember ezt a szabadítást. A számítógép programjaiból nem lehet erıt, vigasztalást nyerni! Istennel kell és lehet találkozni! Csak a személyes találkozás és feloldozás által van felszabadulás és megoldás. Különben az ember elveszett! Az ember életének nincs vége, nincs lezárva a koporsó fedelével! Mert jön az ítélet. Isten ítéletre von minden cselekedetet. Minden embernek meg kell jelenni İelıtte. S ott, akkor már nem lesz pardon, nem lesz kegyelem! Ott csak a megvallott és megbánt bőnökre van bocsánat! Azokról nem emlékezik meg Isten, mert Jézus vére eltörölte. Ma még nincs végem, s ma még te is hallod Isten kegyelmes biztatását. İ kérlel: „Jöjj, menekülj hozzám megnyomorodott bőnös életeddel. Szeretlek, megváltottalak, örök életet kínálok.” Ha meghallanád e hangot, e szelíd, csendes hangot, amit a számítógép nem tud

Dr. Tapolyainé Bartha Gizella 14

Kedves kórustagok! A kórus új vezetıkkel folytatja a 2009-es évben szolgálatát. Hálás szívvel gondolhatunk vissza az elmúlt idıre, és ez úton is köszönjük Kalupka János testvérünk munkáját. Tavaly 3 program 4 helyszínen valósulhatott meg. Az idei évre több meghívást is kaptunk, amelyeknek igyekszünk eleget tenni. Az év elsı felében a felkészülésre, a második felében pedig szolgálatainkra fogjuk a hangsúlyt fektetni. Idén ısszel a program feszes lesz. Számítunk az otthoni felkészülésetekre. Különös figyelmet szentelünk majd a programok, rendezvények részletes elıkészítésére és pontos betartására. Éves mőködési hozzájárulás, részletfizetés és alapítványi támogatás. A kórus a beérkezı adományokból tartja fent mőködését. A kórustagok jelentkezésükkel vállalják, hogy egy elıre meghatározott mértékő adománnyal hozzájárulnak a kórus mőködéséhez. A hozzájárulás mértéke a 2009-es évben 5000 Ft. A befizetés történhet két részletben: 1. részlet az elsı kóruspróba alkalmával, 2. részlet az augusztusi próbán fizetendı. További támogatási lehetıséget nyújt a Békesség Szigete Alapítvány pályázati úton. A pályázat feltételeirıl az alapítvány a Kiálts újságban ad tájékoztatást. A jelentkezés honlapunkon lehetséges: korus.apostoli.hu A jelentkezés feltétele változatlanul a 14. betöltött életév. Ha valaki nem tud elektronikus úton jelentkezni, kérjük, jelentkezzen nálunk telefonon! Aki ebben az évben lemond kórustagságáról, feltétlenül juttassa vissza mappáját! A jelentkezés határideje 2009. március 20. péntek. A jelentkezési határidı lejártát követıen mindenkit értesíteni fogunk emailben, telefonon vagy postai úton a további teendıkrıl. Elérhetıségünk: Email-ben: [email protected] Hegedős Orsolya: 06 70 38 22 083 Schmied András: 06 20 58 77 156 Szeretettel várjuk jelentkezéseiteket! Üdvözlettel: Hegedős Orsolya és Schmied András kórusvezetık

Orvosság a fáradtságra 7. rész (kivonat) Elfáradva a kritizálásba és az állandó tetszeni-akarásba megírja, hogy mi történt, hogyan történt... Megnéztem az ószövetségi kommentárt, hogy jól értem-e? Valóban, Illés saját kezőleg részt vett a négyszázötven ember felkoncolásában! Amikor Jezábel, a királynı, megtudja mi történt, azt üzeni Illésnek: „Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt!” (1Kir 19:1-2)... Jézus ezt mondta: „Akik kardot fognak, kard által vesznek el.”(Mt 26:52) Az örök törvény örökké igaz. Éppen ezért Illés megijedt. Menti az életét és fut. Elérkezik a júdeai Beérsebába, legényét otthagyja, ı pedig elmegy a pusztába, egynapi járóföldre. Leül egy bokor alá és meg akar halni: „Elég most már, Uram! Vedd el az életemet...” Láthatjuk, hová jut egy ember, aki nem tudja fékezni indulatait, aki a kritikát ilyen keményen és kegyetlenül gyakorolja. Meg akar halni! Imádságában azt panaszolja Istennek, hogy „Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni!” Illés úgy érti, ı maradt meg egyedül igaz hívınek. De Isten azt válaszolja neki: Nem úgy van, Illés, még hétezren vannak hívık rajtad kívül. (1Kir 19:4-18). Illés olyan erıs kritikával él, hogy egyedül magát tartja igazán hívınek. Ezzel kapcsolatban jó lenne, ha kicsit összehúznánk magunkat. Hadd merjek elmondani egy történetet az egyszeri skót hívırıl: A skót elgondolkodva mondja a feleségének: „Mama, a mi kis városunkból csak ketten fogunk üdvözülni — de benned nem vagyok egészen biztos.”. Mi, „kegyesek” is eljuthatunk eddig! Ez az

Az Ószövetség egyik legnagyobb prófétája, Illés is halálosan elfáradt egyszer. Illés Krisztus elıtt 860-ban élt, majdnem háromezer évvel ezelıtt. Akháb király idején Izraelbe egy pogány vallás tört be, Baálnak, a kánaáni arab népek istenének a kultusza. Az Tízparancsolat elsı és második parancsolatát a nép nem veszi komolyan, egyre jobban terjed köztük a Baál tisztelete. Ebbe a szituációba robban be Illés próféta és mintegy párbajra hívja ki a Baál-papokat, szám szerint négyszázötvenet. Nagy oltárt építtet velük, mellé megépíti a magáét. Levágattat két nagy bikát, és azt mondja a Baálpapoknak: Imádkozzatok azért, hogy az égbıl tőz hulljon alá oltárotokra Baáltól. Én pedig az én Istenemet kérem, hogy lobbantsa lángra az áldozatot. Amelyik isten tüzet küld, az az igazi Isten. — Illés még bıven meg is locsoltatja a saját áldozatát, folyik a víz az árokban... Végül elkezdi gúnyolni a Baál-papokat, hogy egész nap hiába kiabáltak, nem jön a tőz. Illés kérésére azonban lecsap a villám a víztıl ázott oltárra és porrá ég az áldozati bika. A nép leborul és kijelenti, hogy Jahve az igazi Isten. (1Kir 18:19-39)... Eddig nagyon szép a történet és minden rendben lenne, ha itt véget érne. De sajnos így folytatódik: „Illés pedig ezt mondta a népnek: Ragadjátok meg a Baál prófétáit, senki se menekülhessen el közülük! És megragadták ıket. Illés levitette ıket a Kisón-patak mellé, és ott lemészárolta ıket.” 1Kir 18:40. Ha rajtam múlna, ezt szívesen kihagynám a Bibliából. De benne van! Szeretem és tisztelem a Bibliát, mert nem szépít, hanem 16

egészen a „valami jó”-ig, akkor depresszióba esünk. Elıbb-utóbb búskomorak leszünk. (Miért?) Mert aki vív, azzal vívnak, aki kritizál, azt kritizálják. Aki állandóan hibát keres másokban, abban a hibát fogják keresni. Ez logikus. A kritizáló ember végül védekezı állásba szorul. Ennek a vége görcsösség, depresszió, végül halálos fáradtság. Végül nem tudsz felkelni az ágyból. Nem játék ez! Az állandó szeretetlen, irgalmatlan, keresztyénietlen, görcsös kritizálás lelki görcsöt okoz, lelki-testi fáradtságot, végül lelkitesti betegségeket. E problémák alapján nézzük mi a különbség az Ószövetség és az Újszövetség között? Az illési magatartás ószövetségi: kiirtani! „Szemet szemért, fogat fogért”— azután Illést félreteszi Isten. De az „evangéliumok evangéliuma” így hangzik: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az İ egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz İbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen..” (Jn 3:16). Az Ószövetségben mindig ez áll: „Ne!” — ezt nem szabad, azt ne csináld. Ez a farizeusi magatartás. Jézus azonban így szól: „Én pedig azt mondom nektek... legnagyobb a szeretet.” Ennél nagyobb parancsolat nincs. Jézus a házasságtörı nınek is megkegyelmez, nem kell meghalni neki, mert Jézus Krisztus halt meg az ı bőneiért is. A bőnért valakinek meg kell halnia. Az asszony elmehet ezzel a kísérı szóval: „Eredj el és többé ne vétkezzél.”(Jn 8:11) Jézus pedig elindul a keresztje felé, hogy meghaljon ezért a házasságtörı asszonyért is. Nincs „elkenve” a bőn! A bőn büntetése megtörténik a kereszten. Jézus magára vállalja. İt azért küldte Isten, hogy szeressen — és ezen a szereteten megtörik a Sátán hatalma...

„Illés-szindróma”, „Illés-neurózis”, aminek a vége egy roppanás, és a halálos fáradtság. És mert Illés nem egészen úgy hajtotta végre Isten parancsát, ahogy İ akarta, Isten „nyugdíjba” küldi ıt és még életében a helyére állítja Elizeust. Át kell adnia prófétaságának jelképét, a palástját. Melyikünk nem hajlamos arra, hogy állandóan kritizáljon? Keményen és szeretetlenül. Vigyázzunk, mert Isten bennünket is „nyugdíjba” küld. Nem marad büntetlenül, ha a másikban mindig a gonoszt, a bőnt látjuk. Vigyázzunk a görcsös figyelésekre, vívóállásokra, kritizálásokra, a hiányosságok állandó észrevételére. Bizony ez farizeus-tünetcsoport és ez nagyon fenyeget bennünket. Isten legyen hozzánk irgalmas. Amikor valakit szapulunk, mondjunk valami jót is róla. Menyünkrıl, vınkrıl, gyermekünkrıl, férjünkrıl, feleségünkrıl... A baj mindig a hozzánk egészen közelállókkal van. Könnyő az embereket általában szeretni. Csak akikkel együtt kell élni‚ azokkal nehéz. Ám tegyük hozzá: nekik is nehéz velünk... Isten megtiltotta az ítéletet, a gyomláló szellemet. (Mt 13:29) Ám szabad tudni és megkülönböztetni a konkolyt a búzától, a fehéret a feketétıl, a bőnt, a piszkot, a tisztátalanságot a tisztától — de ítélkezés nélkül, mert az ítélet egyedül Istené. Bárkinek mondasz valami kemény kritikát, tégy hozzá valami dicséretet. Lehet mondani a feleségünknek, hogy már megint hideg ez a túrós tészta — de finom a tepertı rajta. Mert mi férfiak így szoktuk kezdeni: Te soha... Te mindig... Te megint... Nos, ez a férfiak alapállása. A nık gondolkodjanak rajta, az övéké jobb-e. Adja Isten, hogy jobb legyen! Így szemléljük az „Illés-szindrómát, lebontva saját életünkig. Ha nem bontjuk le 17

szapuljuk a másikat. A másik pedig, hogy a legkisebb kritikát sem bírjuk elviselni, és mindent megteszünk, hogy jót mondjanak felılünk. Lehetıleg mindenki! Jézus nem erre tanít. Jaj neked, ha mindenki jót mond rólad! Nem lehet egyszerre öt táborba tartozni. Ha az én Uram Jézus Krisztus igazságaira, életformájára, tanítványságára igent mondtam, nem lehet minden egyébre is igent mondani! Szerényen azt kell mondanom, hogy ezt én másképp hiszem, másképp látom. Kedves Atyánk! Tisztogasd életünket, szívünket, mert túlságosan éles a nyelvünk. Könnyen kritizálunk, talán azért, hogy mi bölcsebbnek, tisztábbnak, keresztyénibbnek látszódjunk másoknál. Urunk add, hogy el tudjuk viselni, ha bennünket valaki kritizál: sokszor a Te vésıd és reszelıd az! És meg is tudjuk köszönni, fıleg, ha jó szándék vezérel valakit. Urunk, gyógyítgass bennünket. Te kegyelmes és irgalmas vagy hozzánk, sokszor rosszmájú és éles nyelvő tanítványaidhoz, akik ugyanakkor roppant érzékenyek tudunk lenni. Bocsásd meg ezt nekünk, Fiadért, Jézus Krisztusért. — Ámen. Gyökössy Endre nyomán P. J-né

Legyünk óvatosak a kritikával, mert halálosan bele lehet fáradni. Ott ülünk végül a „rekettyebokor” alatt, és azt mondjuk: elég! — mert akkor már bennünket kritizálnak... A másik helyzet ennek a fordítottja: amikor görcsösen igyekszünk tetszeni mindenkinek. Nem bírjuk elviselni, hogy valaki rossz véleménnyel legyen rólunk. Ekkor állandóan szerepet kell játszanunk: kinek-kinek a maga ízlése szerint beszélni, tenni. Mindenkinek egy kicsit igazat adni, mert csak akkor szeretnek bennünket az emberek. De ennek a vége is halálos fáradtság. Mit mond Jézus? „Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember!” (Lk 6:26). Nem kötelezı, hogy mindenki jót mondjon rólunk! Ha az Úr Jézus jót mond felılem Istennek, akkor a Sátán, a gonosz nem fog jót mondani. Akinek nincs kapcsolata Jézus Krisztussal, annak nem fogok tetszeni, annak nem leszek megfelelı ember. És annak én sem óhajtok tetszeni! Hogyan mondja Pál apostol? „Nem embereknek akarunk tetszeni, hanem Istennek, Aki a szívünket vizsgálja.”(1Thess 2:4) „...Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal 1:10). Két dolog fenyeget bennünket. Az egyik, hogy gyilkos, szeretetlen kritikával

Hálás mindenért Egy ember, aki nemrég adta át életét az Úrnak, mindig telve volt köszönettel és dicsérettel Isten iránt. A gyülekezetben elhangzott imádságai mindig így kezdıdtek: „Hálát adok neked, Uram!” Egyik este az imaórán felkötött karral jelent meg. Megvágta a karját egy éles gép, mégpedig olyan mélyen, hogy az eret is érte. Elég súlyos volt a sebe. Magamban csendesen felvetıdött a kérdés: Vajon ma is hálaadással kezdi meg az imádságát? „Hálát adok Neked Uram, hogy az öt ujjam ép és sértetlen, és megvédtél a még nagyobb bajtól kegyelmesen.” — kezdte meg az imáját, amelyet könnyes szemekkel hallgattunk. D. L. Moody (1837-1899)

18

MIRE VALÓ AZ IMÁDSÁG? „Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek.” Fölmerül az a kérdés is, hogy nincs-e igazuk azoknak, akik azt állítják, hogy az imádság nem egyéb, mint önmagunk megnyugtatási törekvése vallásos formában, mint egy kegyes autoszuggeszció, aminek az az eredménye, hogy a szív lecsendesedik, megbékél, megnyugszik. Az imádság pszichológiai folyamat az imádkozó ember lelke mélyén. Sokszor van az embernek olyan tapasztalata, hogy kért valamit imádságban, és semmi sem lett belıle. Van-e akkor egyáltalán a kérésnek, az imádsággyakorlatnak értelme? Amikor Jézus egyszer az imádságról beszélt és imádkozni tanította tanítványait, ezt mondta: „Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek” (ld. Máté 6:8/b). Úgy érzem Jézusnak ebbıl a szavából, hogy a mi imádság-gyakorlatunkban és szokásunkban egy helytelen irányba való hangsúlyeltolódás történt. — Mi az imádkozást úgy képzeljük el, mint egy igény-bejelentési alkalmat. Amikor imádkozunk, gondolatainkat, terveinket odatárjuk Isten elé, és kérjük, hogy szentesítse, tegye magáévá, adja rá áldását. Elképzeljük, hogy mit kellene tennie Istennek értünk és a világért. Elıírjuk neki, miként viselje gondunkat. Kérjük, s ha aztán nem teszi meg, amit kértünk, csalódunk: lám-lám, hiába imádkoztunk érte! Nem azt mondom, hogy ne soroljuk el Isten elıtt a kéréseinket, hanem azt, hogy nem ez a lényege az imádságnak! Hanem valami egyéb. — Egyszer tanúja voltam egy esetnek: Egy fiatal férj és édesapa levelet kapott egy nagyon messze lévı feleségétıl. Ugyanebben a levélben volt egy kis

Pascal mondotta egyszer: „az életnek csaknem minden nehézsége abból az egyszerő ténybıl ered, hogy nem vagyunk képesek csendesen megülni egy szobában”. Hátha még ebben a csendességben Istennel találkoznánk, milyen gyógyító hatású lenne. Minden félelmünk, nyugtalanságunk, problémánk elcsitulna az Isten nyugalmában és békességében! Erre minden lehetıségünk megvan. Istennek egyik legnagyobb ajándéka, amit gyermekeinek adott, hogy kitárhatják Elıtte a szívüket! Elmondhatják Neki a problémáikat, megbeszélhetik Vele a dolgaikat —‚ tehát imádkozhatnak Hozzá! Mire való az a lelki ténykedés, amit imádságnak nevezünk? — Ez azért lehet kérdésünk, mert modern emberek vagyunk. A levegıvel együtt szívjuk magunkba a bizonytalanságot, a kételkedést a hit régi igazságaival szemben, így az imádsággal kapcsolatban is. Az a bizonyosság, hogy imádságainkat hallja egy isteni személy, és reagál reá: ez a bizonyosság ma sok ember hitében erısen megrendült. Nemcsak külsı nehézségek tartanak valakit vissza az imádkozás gyakorlatától, tehát olyan akadályok, hogy nincs ideje és helye az elcsendesedésre, — hanem az a radikális kétely, hogy egy ilyen mőveletnek van-e egyáltalán valami értelme? Hogyan is lehetne elképzelni, hogy Isten meghallgatja a Hozzá intézett imádságokat? Mit is kezdjen Isten egyáltalán azzal a sok könyörgéssel, kéréssel, sóhajjal? Hiszen hányszor fordul elı, hogy egymással szemben álló érdekek képviselıi mindkét oldalról kérik Isten segítségét a maguk ügyére, mitévı legyen ilyen helyzetekben az Úr? 19

Klasszikus példa erre Pál apostol esete. Volt valami baja, ami fölöttébb bántotta. İ így nevezi: „tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem” (2Kor 12:7). Eleinte nem tudott mit kezdeni vele. Úgy látta, hogy ez az örökké fájó pontja az életének — bármi volt az, most nem fontos —, akadályozza a szolgálatában, lehetetlenné teszi minden munkáját. Meg volt gyızıdve róla, hogy emiatt a nyomorúsága miatt, egész apostoli szolgálatának a lehetısége forog kockán. Ha ez a tövis továbbra is benne marad. keveset fog tudni megvalósítani abból, amire elhívatott. Könyörgıre fogta hát a dolgot, kérte Istent, hogy vegye el tıle. Szabadítsa meg ettıl a sátáni gyötörtetéstıl. Hogy milyen nagy ügy lehetett ez az apostolra nézve, kitőnik abból, hogy tizennégy év múlva is pontosan visszaemlékszik rá, hogy háromszor könyörgött ezért az Úrhoz. Az elsı alkalommal talán csak odatárta életének nyomorúságát, terhét az Isten elé, abban a bizonyosságban, hogy Isten majd reagál reá. De Isten nem tett semmit! Azután újra elkezdett könyörögni, de még mindig nem jött enyhülés! Semmi válasz! Harmadszor is térdre borult, és kérte, ez a nyomorult akadály, ami annyira nyugtalanította, vétessék el az életébıl. Ami ekkor történt, az azóta is szállóige Krisztus egyházában. Isten így válaszolt: „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erım erıtlenség által végeztetik el.” (2Kor 12:9.) Nyilván ez volt Isten szándéka. Erre a bizonyos tövisre, úgy látszik, egyenesen szükség volt! Kellett ez a tövis ahhoz, hogy ez az ember úgy tölthesse be az apostoli hivatását, mint egy olyan eszköz, akin keresztül Jézus munkálkodhat! Pál azért kérte a tövis elvételét a testébıl, hogy az apostoli

papírdarab is, amit a hároméves kis leánykája írt. Ez a kis levélke persze nem volt egyéb, mint ceruzával össze-vissza huzigált vonalak kusza zagyvasága. De akármilyen érthetetlen volt is, a fiatal apa nagy gyönyörőséggel szemlélte, hiszen az ı gyermeke alkotta! Saját, édes leánykája, aki olyan messzirıl reá gondolt, és gyermeki bizalommal és vágyakozással kereste vele a kapcsolatot. Mikor megmutatta nekem az érthetetlen krikszkrakszot, arra gondoltam, hogy talán ilyen értelmetlen és kusza összevisszaság Isten gyermekeinek az imádsága is. De ahogyan ez az édesapa meghatódva nézte, a mi Atyánk is örömmel hallgatja. Hiszen a Vele kapcsolatot keresı gyermekeinek a kifejezıdése ez az imádság! Ha Isten nem tudná sokkal jobban, mint mi magunk, és a mi imádságainkból kellene kihámoznia, hogy mire is van szükségünk, akkor igazán nem sok jóra számíthatnánk! Az egész életünk tévedés lenne! Az imaéletünk bizony sokszor nem több kusza, értelmetlen összevisszaságnál! Még szerencse, hogy — Jézus szavai szerint: Jól tudja a mi Mennyei Atyánk, hogy mire van szükségünk! Azt is jelenti ez, hogy Isten egészen más módon hallgatja meg az imádságainkat, mint ahogyan mi gondoljuk! Meghallgatja — ez bizonyos! Rengeteg ígéret van rá a Szentírásban! Jézus is sokszor tesz róla bizonyságot. De ez nem jelenti azt, hogy engedelmeskedik a szavunknak, hogy szó szerint teljesíti a kéréseinket! Nemcsak a szavainkat hallgatja meg, hanem hallja a szavaink mögött a mellékzöngéket, a ki nem mondott gondolatokat is! A szavaink kusza értelmetlenségén keresztül is hallja azokat a „kimondhatatlan fohászokat”. Ezek talán nem is tudatosak bennünk, de igazi szükségeinkbıl fakadnak. 20

és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten elıtt”. Azután hirtelen, mintha nem is konkrét kívánságokról lett volna szó, így folytatja: „És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja ırizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” (Fil 4:6-7). De az elıbb még kívánságokról volt szó! Mi történik azokkal? Ezek a kívánságok ott vannak Isten elıtt, Isten kezében nyugszanak. Bízd ezeket Istenre, İ tudja, hogy mit kezdjen velük. Számodra pedig az a lényeg, hogy az Isten békességében megnyugszik a szíved és a gondolatod. Ebben van a lényege minden imádságnak! Nem az a lényeges, hogy mi történik velünk, hanem az, hogy ami velünk történik, azáltal mit hoz ki belılünk, mivé formál bennünket? Egy tövis lehet átok is, meg áldás is. Egy szituáció lehet menny is, meg pokol is. Egy teher, egy szenvedés lehet akadály is, meg segítség is! Ugyanaz a vihar le is törhet, meg fel is emelhet! Szabad odatárni Isten elé a kéréseinket! Minden kérésünket! Isten meghallgatja, választ is ad reá. De a legmélyebb motívum minden imádságban az, hogy Istent találjuk meg, Isten békessége töltsön el, ami minden félelmet, aggodalmat előz! Hogy úgy járhassunk tovább az életünk éppen aktuális útján, mint boldog gyermekek, akiket kézen fogva vezet és tart édesatyjuk. Erre való az imádság! Nem az a lényeg, hogy Istent az én akaratomra hajlítom, hanem hogy a magam akaratát alakítom általa az Istenéhez. Amikor kivetjük a horgonyt, és megkapaszkodunk a partban, nem a partot rántjuk magunkhoz, hanem ellenkezıleg: magunkat a parthoz. Az imádság nem Istent vonja hozzánk, hanem minket von az Istenhez. A mi

szolgálatát teljesebben tölthesse be. Isten pedig azért nem vette el a tövist Pál testébıl, hogy az apostoli szolgálatát teljesebben tölthesse be! Nem hallgatta meg Isten eme gyermekének a könyörgését? Dehogynem! Nagyon is! Csak nem úgy, ahogyan Pál gondolta! Másként, teljesebben! Jobban, magasabb rendő módon! Itt is beigazolódott, amit Jézus mondott: Jól tudja a ti Mennyei Atyátok, mire van szükségetek, mielıtt kérnétek (v. ö. Mt 6:32). Hiába imádkozott Pál? Nem, mert éppen a háromszori, a nagyon is hatékony könyörgés közben vált bizonyossá benne az a meggyızıdés, hogy az a tövis nem akadály, hanem segítség a hivatása betöltésében! Éppen erre a tövisre volt szüksége! Hányszor elıfordul, hogy mi is olyan tehertıl, bajtól, szenvedéstıl való szabadulást kérünk imádságainkban Istentıl, amit azért nem vehet el, mert éppen erre van szükségünk! A gyermek is szeretne szabadulni sokszor az iskolai tanulás, fegyelem terhe alól, mégsem veszi ki a szülı, mert a gyermeknek arra a teherre van szüksége! De ha úgyis tudja Isten, mire van szükségünk, és esetleg úgysem azt adja, amit kértünk, akkor most már ne is mondjuk el neki a kéréseinket? Dehogynem! Nyugodtan! Mindent! Csak ne úgy, mint a koldus a gazdag idegennek, hanem úgy, mint a gyermek az apjának! A koldust csak az adomány érdekli, amit kap, és az, akitıl kapja, az nem! Mindegy, hogy kitıl kapja! A gyermek számára pedig az apa a legfontosabb, a vele való kapcsolat, a szeretetközösség, együttlét. Ha ez megvan, akkor már nem is fontos, hogy ez az apa mit ad, mert egészen biztos, hogy jót fog adni. Így mondja Pál is: „imádságotokban 21

kicsi és nagyon is korlátozott erejő akaratunkat az İ hatalmas isteni akaratával kapcsolja össze úgy, hogy Isten rajtunk keresztül elvégezhet bizonyos dolgokat, amiket mi nem tudtunk volna. Isten mindenható akarata mőködik a mi gyönge akaratunkon keresztül! Mi pedig olyan dolgokat tudunk véghezvinni, amelyek meghaladnák az erınket. Aki imádkozik, Istennel köti össze magát. Egy nagy imádkozó mondta egyszer: „Imádságomban ritkán kérek egyes dolgokat. Egyre inkább kérem Istent önmagáért, azért a bizonyosságért hogy az én akaratom és az Övé ne térjenek el egymástól, hogy az élet minden kis és nagy kérdésében

összetalálkozzunk. Ha szeretetközösségben İt kapom meg, akkor imádságom meghallgattatott és eredményes”. Istentıl magát Istent kérjétek, úgy, ahogyan İ adta magát Jézusban! Akkor soha nem imádkoztok hiába, és minden más szükséglet is megadatik néktek! Bár el tudnánk mélyedni igazán imádságainkban, az Istenben! Istennel járni, lakozni, Szent élettel illatozni, Igaz hitben nem habozni: Jézus Krisztus taníts! Taníts imádkozni! Joó Sándor

GONDOLATÉBRESZTŐ GONDOLATOK! Isten, aki megbecsüli szolgáit… Egyik reggelen elgondolkodtatott Krisztus Urunk jól ismert mondatának egy rövidke részlete, amelyet a Jn 12:26-ban mond Jézus az İt hallgatók felé: „…aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya…”. Eszembe ötlött a kérdés, hogy a világi értékrendben vajon milyen helyet foglal el az emberek megbecsülése?! Azt látjuk, hogy az emberi közösségek teljesítményfüggı alapon adagolják a megbecsülést. Egy élsportoló, egy feltaláló, vagy egy közkedvelt politikus, vagy színész, közbecsben áll az emberek ismeretében. Kitüntetéseket, vagy hova tovább, szobrot is állítanak az emléke tiszteletére, amely akár több száz éven keresztül is hirdeti a kimagaslónak vélt emberi teljesítmény földi dicsıségét. No, de mi a helyzet a kisebb „kaliberő” emberekkel, akik mögött nem marad életmődíj vagy kitüntetés, vagy a megbecsülésnek valamely formája? Sokan vannak azok, akik értékes emberek, és

kimagasló eredményeket produkálnak az életben. Amíg „jól” teljesítenek, ünneplik is ıket, de ha hanyatlás áll be a pályájukon – akkor névtelenül merülnek el a feledés homályában. Sok mővészi tehetség, értékes elme veszett szürkeségbe, mert éppen nem voltak jókor jó helyen, így a megbecsülés leghalványabb árnyalatából sem jutott ki nekik. Hosszasan boncolgathatnánk a témánk ezen területét, (és talán meg is érne némi további figyelmet) de összességében megállapítjuk így is, hogy a világban az egymás megbecsülése mindig feltételhez kötött és viszonylagos. Jézus Krisztus szerint a mennyei Atyánk megbecsüléssel tekint mindazokra, akik Neki szolgálnak. Az eredeti szövegben megbecsülés kifejezés (timáó) valójában felbecsülést, felértékelést jelent. A döbbenetes az, hogy a Mindenható Isten, aki mindenben mindenek fölött áll, olyan értéket lát meg a krisztuskövetıkben, amelyet becsesnek talál. Vajon mit becsül bennünk Isten? Pál 22

Világossá válik, hogy Isten megbecsülése nem az emberi érdem útján érhetı el, hanem Krisztus érdemein keresztül az újjászületés által. Ez jó nekünk, mert Isten nem fog csökkentett megbecsüléssel nézni ránk, amikor talán kevesebb erıbedobással, vagy kissé megfáradva tudjuk İt szolgálni. Az égi Atya elıtt nem fogunk a feledésbe merülni, amikor megöregszünk és a fiatalos lendület alábbhagy, erınk meglankad, vagy megbetegszünk. Minden krisztuskövetı rendkívül nagy értékeket („becses ajándékokat”) hordoz magában, ami az Atyától van és örökkévaló kincsekként megmaradnak. Amint egyik közkedvelt, klasszikus énekünkben áll: „Ó! Ez megmarad, ez el nem hervad, sosem hervad mit Jézusért tettél”. Végezetül szeretném nyitva hagyni a következı kérdést: Ha az Atya megbecsüléssel néz mindnyájunkra, akik Krisztus tanítványai vagyunk, vajon mi mennyire vagyunk képesek becsülni egymást, és egymás szolgálatát…? Úgy érzem ezen a ponton marad némi kívánnivaló bennünk, hogy megtanuljuk Urunktól atyánkfiait értékelni, „egymást különbnek tartani magunknál”. Adja meg a Mindenható, hogy komoly értékké válhasson Isten népe között —, a kölcsönös megbecsülés.

megállapítja, „…hogy nem lakik bennem, azaz a testemben semmi jó…”(Róm 7:28). Ez ráébreszt minket arra, hogy az örökkévaló dicsıség fényében becsülni való forrás, tulajdonképp nem mi vagyunk. Ez számomra jó hír! Isten nem a teljesítményünket becsüli, a szépen elmondott hatásos prédikációt, a finoman kimunkált énekünket, versmondásunkat, vagy a virtuóz hangszeres tudásunkat. Ha így lenne, akkor Isten megbecsülése differenciáltan mőködne. Következésképp, akiknek nem megy túl fényesen a közszolgálat, azok szolgálatára szürke árnyék vetıdne elismerés helyett. Itt semmi erre utalót nem mond Jézus (jóllehet máshol utal az Írás a végsı megjutalmazások közötti különbségekre 1Kor 3:11-15). Itt viszont egyszerően az a tény, hogy Jézust követjük, és Neki szolgálunk, felbecsülendı az Atya elıtt általános értelemben. Valójában a kérdés kulcsa Krisztus személyében keresendı! Hiszen aki İt követi, az hit által egyé válik vele és a Szentlélek által Jézus benne él. A krisztusi indulat mint jó motiváció, belülrıl kihat az életére és tudatos szolgálatot végez Jézus szolgájaként. A „szolgál” szónál itt a diákonosz kifejezés áll, amely felszolgálást, kiszolgálást, jelent mások felé. Nem csupán egy állapotot vagy státuszt jelöl, hanem aktív tevékenységre utal.

Demeter József

Frederick Meumann — a szelídségrıl A szelídség több mint passzív türelem. Pozitív odafordulást jelent a másik ember felé, odafigyelést és a megértést. Ha megszőnünk bírálgatni és haragudni, akkor kezdjük megérteni a másik embert és kezdjük meghallani szívének szavait. Így tudunk sírni a sírókkal és örülni az örülıkkel. Ezért az igazi szelídség a kis és nagy dolgokban hatékony segítségnek elengedhetetlen feltétele. Mivel a segítıkészség a szelídek hitében gyökerezik, ık nem esnek áldozatául annak az illúziónak, hogy jó cselekedetek végzéséhez mindig hatalom kell. Nem törekszenek hatalomra és óvakodnak attól, hogy lelkiismeretüket hatalmi harcokkal szennyezzék be. 23

azon igyekezett, hogy fiam visszatérjen a családjához. Majd olyan helyzet állt elı, amikor a fiamat nehéz döntés elé állította a barátnıje és a felesége. Választania kellett. Én a menyem mellett és a család mellett álltam, így ellentétbe került a véleményem a fiam érzelmeivel. Harc volt köztem és a fiam között. Mikor már minden érvet kimerítettem, legvégül a Példabeszédek könyvébıl bibliai idézetekkel bombáztam a fiam érzelmeit, azzal a hittel és reménnyel, hogy Isten igéje örökké élı és ható. Talán ez lehetett az utolsó csepp a pohárban ahhoz a döntéshez, amit a fiam akkor meghozott a család mellet. Szakított a barátnıjével, bár ez akkor nagyon nehéz volt neki. Arra kérlek benneteket, mondjatok el egy hálaimát értük. Azóta egymásra találtak a feleségével, de szeretném, ha együtt találnának rá Jézus Krisztus megbocsátó kegyelmére is. Hálás szívvel osztom meg ezt a bizonyságot a testvérekkel és köszönöm az imáitokat. Az Úr Jézus gazdag áldását kívánom életetekre! Hatalmas Istenünk van! Egy anya és anyós! Nincs más tennivalóm, mint átnyújtani nektek ezt az újabb bizonyságot. Egyben bátorítok mindenkit, hogy kövesse nıvérünk példáját és írja le a bizonyságát A megtapasztalt imameghallgatásról! Ebben a hónapban reményteli örömmel vigyük Urunk elé személyes kéréseinket a szokott idıben. Jókívánságom Zsolt 20:2

Tábitha-kör-i bizonyság Mert az Istennek beszéde élı és ható, és élesebb minden kétélő fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velıknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait. Zsidókhoz írt levél 4. rész 12. Néhány éve tudomásomra jutott, hogy a fiam házassága romokban hever. Egyik fiam aki akkor már 7 éves házas volt, egy 4,5 éves és egy 8 hónapos gyermek édesapja elmondta nekem, hogy megcsalja a feleségét. Ezt bizalmasan mondta el, mint titkot. Nem is adtam tovább, de ima segítséget kértem néhány testvértıl. Reméltem talán helyre tudják hozni a házasságukat, mert valamit elrontottak, de én hittem, hogy ez még helyre hozható. Azt tanácsoltam neki, hogy amit elrontottak ketten a feleségével, üljenek le és beszéljék meg és hozzák helyre. Megígérte nekem, hogy így fognak tenni, de tudtam, hogy ez kevés embernek szokott sikerülni. A fiam kamaszkoráig járt velem a gyülekezetbe, hisz Istenben a maga módján, de tudom, hogy ez nem elég, és azt is tudom, hogy erıszakkal senkit nem lehet közelebb vinni Istenhez. Imádkozni szabad és kell érte és ezért kértem akkor a testvérek segítségét, és folyamatos ima támogatást kaptam, amíg zajlott a harc. A menyemnek tudomására jutott, a férje félre lépése, ı félt és szenvedett nekem nem mert szólni mégis sikerült vele bizalmas jó viszonyt kialakítani, hiszen ı is

Erdei Józsefné, S. I.

KIÁLTS Az İskeresztyén Apostoli Egyház lapja Felelıs kiadó: Pozsgai József Felelıs szerkesztı: Schmied András Szerkesztıség és kiadóhivatal: 1016 Budapest Dezsı u. 12/b. Tel: 1-225-1187 Fax: 1-225-1188 E-mail: [email protected] Nytsz: B/EL/74/91. 24