21 lépés a szellemi ébredéshez Harry McMullan III Tartalomjegyzék 1. lépés: Ismerjük fel az igényeinket 2. lépés: Higgyünk Istenben 3. lépés: Fogadjuk el az Isten kegyelmét 4. lépés: Ismerjük el a hibáinkat 5. lépés: Bocsássunk meg másoknak 6. lépés: Kérjük mások megbocsátását 7. lépés: Fogadjuk el az isteni megbocsátást 8. lépés: Éljünk új felfogású életet 9. lépés: Kötelezzük el magunkat 10. lépés: Imádkozzunk 11. lépés: Hozzuk egyensúlyba a fizikait a szellemivel 12. lépés: Legyünk kitartóak a keresésben 13. lépés: Találjuk meg az igazabb nézőpontot 14. lépés: Gyarapodjunk hitben 15. lépés: Tapasztaljuk meg a bizonyosságot 16. lépés: Teljesítsük ki a baráti viszonyainkat 17. lépés: Segédkezzünk másoknak 18. lépés: Osszuk meg a szellemi tapasztalatainkat másokkal 19. lépés: Szeressük egymást 20. lépés: Szeressük Jézust 21. lépés: Szeressük az Istent
Előszó A szellemi gyarapodás hathatós támogatásának eszközéül választott 21 lépés ötletének alapját a szerző az anonim alkoholisták 12 lépéses programjából kölcsönözte. Maguk az idézetek a szerző életére drámai hatást gyakorolt Urantia könyvből származnak. Az Urantia könyv maga nem „program”, viszont az anonim alkoholisták többlépéses módszere alapján kezdett el a szerző/szerkesztő gondolkodni azon, hogy milyen is lenne egy ilyen program, ha az Urantia könyvben foglaltak alapján készülne. Az egyes lépésekhez írt felvezető szöveg a szerző munkája, a kapcsolódó idézetek kiválasztása pedig a szerzőnek a könyvbeli legalapvetőbb szellemi tanításokról alkotott felfogását tükrözik. Az egyes idézetek végén megadott hivatkozások az Urantia könyv írás:szakasz.bekezdés számozási rendjét követik.
1. lépés: Ismerjük fel az igényeinket Felismertük az életünk szellemi ürességét és elfogadtuk, hogy nincs meg az erőnk ahhoz, hogy a saját fogyatékosságainkat orvosoljuk. Amivel rendelkezünk, az nem elégséges; ha az volna, akkor nem keresnénk sohasem. A lélek olyan eredendő éhséget érez, melyet a dolgok nem csillapíthatnak, és a lélek tudatában van az
Isten által betölthető teljesség hiányának. Az élet folytonos változása és az élethez tartozónak hitt kötelezettségek folyamatosan lekötik a figyelmünket, és gyakran csak valamilyen tragédia képes feltárni előttünk a lelkünk leghőbb igényeit, s rákényszerülünk, hogy kívülről hívjunk segítséget. Bölcseletektől, anyagi dolgoktól, borzongásoktól, késztetésektől és haszontalanságoktól zsong a fejünk, zsivajgásukból mindegyre az halljuk ki, hogy „Énrám van igazán szükséged”, de az utóízük keserű. A lelkünk mélyén tudjuk, hogy mire van szükségünk – Kire van szükségünk –, mert amikor a zsibongás elül, a benső énünk azt kérdezi: „Ez minden?” és este egyedül maradva eltöprengünk. A világ elismerése és kincse hívogat, de mire is? Csak a léha önhittség, mert a közösségi énünk felületes tiszteletreméltósága a mániákus félelmek és a zabolátlan kéjvágyak feneketlen vermét rejti, melyet bajosan takar el az oszlopsoros, díszes homlokzatú paloták gondozott pázsitja. Amikor ránk tör a szomorúság, az aggodalom vagy a bánat, akkor a helyzet nyilvánvaló elégtelensége arra ösztökél, hogy önmagunkon túli erőforrást találjunk. De miért ne kerülnénk el a szenvedést azáltal, hogy előre gondoskodunk ellátmányról, mielőtt megérkeznek a téli viharok, amikor a jég már lezárja a kikötőt és a vadászat sem lesz könnyű? Miért nem töltjük fel a kamrát a túléléshez szükséges készletekkel, melyekre már most is szükségünk van? Ki nem került még a saját hangulatának börtönébe? Ki nem haladt még soha erőltetett menetben úttalan utakon a sötét kéjvágyak és a félelmek vezényletével olyan cél felé, amelyet gyűlöl? A fenyegető üreg előttünk tátong – egy rossz lépés és már szánkázunk is lefelé az üreg omladozó falán. De csak kevesen néznek segítség után mindaddig, amíg meg nem győződnek arról, hogy a hajójuk saját erőből, az ő parancsnoklásuk és kormányzásuk mellett nem fog révbe érni. Túl gyakran fordul elő, hogy először hajótörést kell szenvednünk, s a hideg jéghegybe kapaszkodva figyelhetjük, amint álmaink hajója elmerül a dermesztő vízben. Természetes dolog azt várni, hogy minden személyes reményünk és álmunk teljesülni fog, de nem így lesz. Ha a haditengerészet ezer admirálisának mindegyik a maga külön tervét követi, akkor az erők egymást akadályozzák és a flotta elveszíti a háborút. Jobb, ha a vezetés Egyvalakié, aki nálunk magunknál is jobban ismeri az útjainkat, és aki olyan beteljesülési célt kínál, melyben számunkra a legtöbb jó fellelhető. De amíg a személyes célok minden más fölött állnak, és amíg a saját útjaink elégségesnek tűnnek, addig nem kényszerülünk rá az Isten akaratának keresésére. Ezért aztán az életnek kell megtanítania azokat a leckéket, melyeket magunktól nem voltunk hajlandók megtanulni. A szellemi utunk ott kezdődik, amikor először keressük az élet értelmét és benne a helyünket. Az Isten szeretné megismertetni magát velünk, de hívatlanul nem tör ránk; először bele kell fáradnunk az ürességbe. Ha a körülmények túlságosan kényelmesek, akkor talán csak egy tragédia zökkenthet ki bennünket és érheti el, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a megszokott dolgok között, segíthet felismernünk, hogy saját erőből mily kevés értelmét láthatjuk a világunknak. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Az Atya nem rejtőzködik szellemi értelemben, viszont számos teremtménye saját tudatos döntéseinek ködébe burkolózik és eddig az ő és az ő Fia szellemének közösségétől távol tartotta magát azáltal, hogy saját tévelygése útját választotta, és hogy a másokat semmibe vevő elméje és nem-szellemi természete öntudatosságának kiélésébe merült.” (5:1.10) „A mennyország kulcsai a következők: őszinteség, több őszinteség és még több őszinteség. Minden ember rendelkezik e kulcsokkal. Az emberek használják azokat – haladnak a szellemi besorolásban – a döntéseik révén, több döntésük révén és még több döntésük révén.” (39:4.14) „A szellemi fejlődés az egyén saját szellemi nélkülözésének értelmi felismerésén alapul, melyhez társul a tökéletességre való tudatos törekvése, a vágy, hogy megismerje az Istent és olyan legyen, mint ő, az őszinte szándék a mennyei Atya akaratának megcselekedésére. (...) A szellemi növekedés először az igényekre való ráébredés, azután a jelentéstartalmak megkülönböztetése, majd pedig az értékek felfedezése.” (100:2.1-2.2)
„Ganid, az a férfi nem vágyott az igazságra. Ő nem volt elégedetlen önmagával. Nem volt kész segítséget kérni, és a lelki szemét nem nyitotta ki, hogy a lelke fényhez juthasson. Az a férfi még nem érett meg az üdvözülés aratására; még több időre van szüksége ahhoz, hogy a megpróbáltatások és a nehézségek felkészítsék őt a bölcsesség és a magasabb szintű ismeretek befogadására.” (132:7.2) „Csakis a magukat szellemben szegénynek érzők vágynak valaha is az igazságra. Csakis az alázatosak keresik az isteni erőt és törekednek szellemi hatalomra.” (140:5.8) „[Jób] felemelkedett azokba a szellemi magasságokba, ahol őszintén mondhatta, »borzadok magamtól«; ekkor kapta az Istenről való látomás üdvét.” (148:6.3) „Soha ne habozz elismerni a kudarcot. Ne tégy kísérletet a kudarc megtévesztő mosollyal és sugárzó derűlátással való elrejtésére. Jól hangzó dolog mindig sikert hirdetni, de a végeredmények ijesztőek. Az effajta módszerek közvetlenül egy nem valóságos világ megteremtéséhez és a végső csalódással járó, elkerülhetetlen összeomláshoz vezetnek. (...) A siker bátorságot teremthet és segítheti az önbizalmat, bölcsesség azonban csakis az ember kudarcainak eredményeihez való igazodás tapasztalásaiból származik. A valósággal kapcsolatos bizakodó ábrándokat előnyben részesítők sohasem válhatnak bölccsé. Csak a tényekkel szembenézők és azokat az eszményképekkel összeegyeztetők képesek bölcsességre szert tenni. (...) Azok a félénk lelkek, akik csak azáltal képesek megmaradni az élettel járó küzdelemben, hogy igénybe veszik a siker folyton hamis káprázatainak segítségét, azok arra vannak ítélve, hogy kudarcot valljanak és vereséget szenvedjenek mindaddig, amíg fel nem ébrednek a saját képzelgéseik álomvilágából.” (160:4.13-4.14) „Jól példázza az elmondottakat az a két ember, akik elmentek a templomba imádkozni, az egyikük egy farizeus, a másik pedig egy publikánus volt. A farizeus felállt és így imádkozott magához: »Ó, Isten, köszönöm, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi ember, akik zsarolók, tanulatlanok, igaztalanok, házasságtörők vagy olyanok, mint akár ez az adószedő. Hetente kétszer böjtölök; mindenből, amire szert teszek, megfizetem a dézsmát.« Ellenben a publikánus, aki távolabb állt, még csak nem is akarta az égre emelni a tekintetét, hanem a mellkasára ütve azt mondta, »Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz.«” (167:5.1) „Az önző férfiak és nők egyszerűen nem akarnak ilyen árat fizetni, még a halandó embernek valaha felajánlott legnagyobb szellemi kincsért sem. Amint az ember már eléggé kiábrándult azoktól a szomorú csalódásoktól, melyek az önzőség ostoba és csalóka követésével járnak, és miután felfedezte az alakias vallás sivárságát, csakis akkor lesz hajlandó teljes odaadással az országról szóló evangélium, a názáreti Jézus vallása felé fordulni.” (195:9.7)
2. lépés: Higgyünk Istenben Eljutottunk oda, hogy hiszünk Istenben és abban, hogy bennünk lakozik mint szellemi Atya és mint kedves Barát. Ha nincs Isten a mennyben, akkor a földnek sincs értelme, és semminek sem, ami a földön él. De hol van ő, hogyan hihessünk benne? Hol voltál, Atyánk, tudatlanságunk mindazon évei alatt, amikor kerestünk, de nem találtunk téged? A szívünket megtöltötték volna az élet jelentéktelen dolgai s emiatt nem voltunk képesek őszintén keresni téged? Vajon mindaddig türelmesen várakoztál, míg a kétségeink el nem oszlottak, mígnem az önző gondolataink kavargása addig csillapodott, hogy megláthassunk téged ott, ahol mindig is voltál? Megtalálunk a szívünkben, mihelyst hinni kezdünk benned és a szeretetedben. Te a felhők fölött jársz; de ismered a mi utunkat és tudod azt is, hogy miért járjunk rajta, és vágysz arra, hogy beszélhess velünk, a gyermekeiddel. Érezzük jelenlétedet oldalunkon, a hegyi utunkat járván, de igazán csak a lelkünk csöndjében ismerünk meg téged. A megismerés pillanata eljöhetett olyan hirtelenül, mint ahogy villámcsapás éri a magányos tölgyet a széljárta hegygerincen, vagy elérhetett bennünket fokozatosan, mint ahogy köd ereszkedik a hegyi tóra. Pálhoz az Isten világosságon és vakságon keresztül szólt, másokhoz oly gyöngéden, mint ahogy az utolsó őszi levelek a friss hóra hullnak. Az Isten jelenléte ott van az általunk belélegzett levegőben és minden csillag tükröződő sugarában, de amíg meg nem találjuk őt a lelkünkben, addig a természet hírnökei alig hordoznak jelentéstartalmat.
A világegyetemek Istene felfoghatatlan dicsőségben él, de az ő második otthona a szerény emberi szív. Amíg meg nem ismerjük, addig az Atya ott lakozik, ahol sötétség rejti az ismeretlent, észrevétlenségben, mint galambszárny suhanása az üres mezőn. De figyeljünk csak! A jelenléte – a közeledtünk árnyékában, az ajtó mögött, távol az élet áttekinthetetlen helyzeteitől – elérhető bármikor és bárhol azok számára, akik keresik. A lecsendesített, figyelmes elménkben érzékeljük a szellemét, mely folyvást szeretettel munkálkodik. Karjai vigaszt nyújtanak az éj félelmeivel szemben, ajkainak érintése pedig reggeli csókként arcunkon bizsereg. Szeretetet sugárzó dalát a reggeli napfénnyel ránk árasztja, és általa derűsen nézünk az induló nap elé. Ha hiszünk Istenben, akkor azzal a hit olyan csatornái nyílnak meg, melyeken egyetemes energia áramlik s gyógyulást hoz érzelemre, reményt éleszt és lelket táplál. A kívülről jövő erő feltölt bennünket: nagy bőségben árad ez az erő, melyről addig csak halvány sejtelmeink lehettek. Az élet színei új alapot, ragyogást és jelentéstartalmat kapnak, amint az örökkévaló cél mintái a hétköznapi dolgokban megnyilvánulnak. Az események eddig véletlenszerű és kusza áradata most már egy szerető Atya összehangolt gondoskodását mutatja. Megtanuljuk követni a szellemi meggyőződésünket és örömet találni abban, ami helyes, mert a tetteinkben megnyilvánul az igazság és meglátjuk az Isten képét. A szívünkben erősödik a meggyőződés, hogy az Isten elvégzendő feladatot szánt nekünk, fontos munkát, különleges szerepet abban az egyetemes színműben, mely a hatalmas teremtésösszességben minden csüggedt szívet meg fog vigasztalni. Arra törekszünk, hogy részt vegyünk e munkában, hogy hallgassunk a Legfelsőbb Irányítóra és a jelzéseire odafigyeljünk. Nagyon is jól ismerjük az esetlen próbálkozásainkat és a közönyünket, de tudjuk azt is, hogy van Valaki, aki mindenható és akinek nagysága minden hiányosságunkat ellentételezi. Teremtőnk, tégy bennünket még alkalmasabbá arra, hogy a könyörületes útmutatásodat megfogadhassuk. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Az Atya szeretete abszolút értelemben egyénivé tesz minden egyes személyiséget, mint az Egyetemes Atya különleges gyermekét, akiből csupán egy van a végtelenségben, olyan sajátakarattal rendelkező teremtményt, aki helyettesíthetetlen a teljes örökkévalóságban. Az Atya szeretete dicsőít meg minden Isten-gyermeket, világítja meg a mennyei család minden egyes tagját, a mindenek Atyjának testvéri körén kívül eső személytelen szintekkel szemben élesen kirajzolja minden egyes személyes lény különleges természetét.” (12:7.9) „De nem bizonyosodhattok meg oly abszolút mértékben valamely lénytársatok valóságáról, mint ahogy a bennetek élő Isten jelenlétének valóságáról megbizonyosodhattok.” (16:9.4) „Látható tehát, hogy a vallási vágyak és a szellemi késztetések nem olyan természetűek, hogy az embert pusztán arra vezessék, hogy akarjon hinni Istenben, hanem inkább olyan jellegűek és erejűek, hogy az emberekre mély hatást gyakoroljon az a meggyőződés, hogy hinniük kellene Istenben. A kinyilatkoztatási megvilágosítást követően az evolúciós kötelességek és kötelmek tudata olyan mély benyomást gyakorol az ember erkölcsi természetére, hogy az ember végül eljut arra az elmebéli álláspontra és azt a lelki hozzáállást veszi fel, amelyben arra következtet, hogy nincs joga nem hinni Istenben. Az ilyen megvilágosodott és fegyelmezett egyének felsőbb és az életfelfogásit meghaladó bölcsessége végül megtanítja ezeknek, hogy kételkedni Istenben vagy nem bízni az ő jóságában egyenlő lenne azzal, hogy hűtlennek bizonyulnak az emberi elmében és lélekben lévő legvalóságosabb és legmélyebb dologhoz – az isteni Igazítóhoz.” (101:1.7) „Az Isten olyannyira teljesen valóságos és abszolút, hogy az ő valósága bizonyságának semmilyen anyagi tanújelét nem lehet találni, illetőleg semmilyen, úgynevezett csodás kimutatására nem lehet jutni. Mindig is azért fogjuk ismerni őt, mert bízunk benne, és az őbenne való hitünk teljes mértékben azon alapul, hogy személyesen részt veszünk az ő végtelen valóságának isteni megnyilatkozásaiban. Az emberben lakozó Gondolatigazító bizonyosan kinevel az emberi lélekben egyfajta igaz és kutató vágyódást a tökéletességre, valamint egy olyan mélyreható kíváncsiságot, melyet megfelelően kielégíteni csakis az Istennel, azon Igazító isteni forrásával való közösség révén lehet. A vágyódó emberi lélek nem elégszik meg mással, mint az élő Isten személyes felismerésével.” (102:1.5-1.6) „Megvan a jogunk ahhoz, hogy a minden világegyetemi tapasztalás legbizonyosabbikának vegyük Istent, a minden jelenlét legelkerülhetetlenebbjét, a minden tény legvalóságosabbikát, az összes igazság legélőbbikét, az összes barát legszeretetreméltóbbikát és az összes érték legistenibbjét.” (102:7.10)
„Az emberek túl gyakran feledkeznek meg arról, hogy az Isten a legnagyobb tapasztalás az emberi létezésben. Az egyéb tapasztalások jellegükben és tartalmukban korlátozottak, viszont Isten megtapasztalásának a teremtményi felfogóképesség korlátaiból eredőket kivéve nincsenek határai, és ez a tapasztalás önmagában is képességfejlesztő hatású. Istent keresve az emberek mindent keresnek. Istent megtalálva pedig mindent megtalálnak.” (117:6.9) „Amathuszbeli ottlétük alatt Jézus sok időt töltött az apostolokkal és az Istenre vonatkozó új felfogásra oktatta őket; újra és újra nagy hatást gyakorolt rájuk az, hogy az Isten egy Atya, nem pedig egy nagy és legfelsőbb könyvelő, aki főként azzal foglalatoskodik, hogy feljegyzi a rosszat a megtévedő földi gyermekeiről, feljegyzi a bűnöket és gonoszságokat, melyeket aztán felhasználhat ellenük, amikor később megítéli őket, mint a teljes teremtésösszesség igaz Bírája.” (141:4.1) „És te, Tamás, aki azt mondtad, hogy nem fogsz hinni, hacsak nem látsz engem és teszed ujjadat a szegek okozta sebhelyekre a kezemen, (...) mit fogsz mondani a testvéreidnek? Elfogadod az igazságot, mert a szívedben már akkor elkezdtél hinni, amikor még oly kitartóan bizonygattad a hitetlenségedet. A kétségeid, Tamás, mindig is oly csökönyösen nyomulnak elő, mint ahogy széthullanak. Tamás, arra kérlek, hogy ne hitetlen légy, hanem hívő – és én tudom, hogy hinni fogsz, mégpedig teljes szívvel.” (191:5.4)
3. lépés: Fogadjuk el az Isten kegyelmét Felismertük, hogy az isteni hatalom hiányában nem vagyunk képesek szellemi válaszokat adni az élet kérdéseire és beláttuk, hogy a szellemi minőségjegyek az Isten ajándékai, melyeket nem kiérdemlünk, hanem önként fogadhatunk. Az Isten kegyelme talán hasonlítható a kósza szélhez, melynek keletkezésében azonban nincs titok. Minden jó dolog az irgalmas Atyától jön le hozzánk, és amíg ezt fel nem ismerjük, addig rövid karddal és horpadt sisakkal vívjuk életküzdelmeinket. Szellemi célokat nem érhetünk el, ha emberi erőnk nem kap segítséget – Isten egyedül is segít meghaladnunk a korlátainkat és megvalósítanunk önmagunkat. Ebben a kapcsolatban mi megleljük a beteljesülést, az Isten családja pedig egy újabb gyermekkel gyarapodik, amint elfogadjuk azt az isteni szellemet, melyet az Isten elküldött hozzánk, hogy az elménkben lakozzon. Az Isten kegyelme a lehetőségek tárháza, melyből az emberi képességeinket meghaladó ajándékok és adományok nyerhetők. Az ő gyógyírja orvosság a mentális, az érzelmi és a szellemi fogyatékosságainkra; a hegyeket mozgatni képes ereje új cél felé vezető utat vág az életünk kusza dzsungelében. A kegyelmen keresztül megleljük az élet Forrását; a kegyelmen keresztül bátorítást kapunk a célok eléréséhez; a kegyelmen keresztül megtanulunk szeretni. A kegyelem meggyőz bennünket arról, hogy egy végtelenül bölcs és mindenható Istenség vállalt felelősséget a személyes jólétünkért, azok biztonságáért, akiket szeretünk, és annak a munkának a sikeréért, melyet hittel végzünk. Az Isten jelentőséget és határozottságot kölcsönöz a hittel végzett cselekedeteinknek, a fennhatóságába vetett bizodalmunk szilárd támaszt ad hozzá. Emberi képességeink szerint gyengék, habozók és bátortalanok vagyunk, fájdalmasan tudatosul bennünk a szánalmas bátorságés bölcsesség-tartalékaink elégtelen és hiányos volta, de a kegyelem előreküld bennünket, egy olyan Lény közvetítőiként, akinek korlátlan hatalma van a bennünk és rajtunk keresztül való cselekvéshez. Az Atya vezérli a lépteinket, és még ha el is vétjük az általa mutatott irányt – feltéve, hogy addig hittel cselekedtünk – kiigazítja a részleges tévedéseinket olyan tapasztalások által, melyek minden érintett hasznára válnak. Az új szellemi vezérlő csillagaink tévedhetetlenül tartják az összhangot azzal, amit a lelkünk mélyén mindig is igaznak tartottunk. Az élő igazság, mely belülről fakad, megszabadított bennünket a megszokott gondolkodás- és cselekvésmintáknak való szolgai alávetettségből. Immár az Isten szelleme vezérel, nem a felületes emberi formák és szokások. Új életünk az Istentől kapott ajándék, melyet nem emberi pénzen vettünk és nem is önfeláldozáson, saját erőből való boldoguláson vagy pozitív gondolkodáson keresztül nyertünk. A tettekre késztető elkötelezettség
hitté válik, melynek csatornáit Isten megtölti azzal a belső békével, mely az életet megélni egyedül érdemessé teszi. A kegyelem támaszt nyújt nekünk minden megmérettetésben; a kegyelem erőt ad, ha elgyöngültünk; a kegyelem vigaszt nyújt, ha elcsüggedtünk. A kegyelem attól az Építésztől származik, akinek örök formaterve magába foglal mindent, amit csak tehetünk vagy amivé csak lehetünk, minden lehetőséget a jövőbeli céljaink eléréséhez. Az Isten magát az életet adta nekünk, és őnélküle mi elveszettek, magára maradottak és haszontalanok vagyunk. Az Isten tudja a nevünket és ismeri a járt utunkat, és kézen fogva vezet át az emberi lét földjén. Köszönjük, Atyánk, a tőled kapott életet, köszönjük mindazokat a változatos körülményeket, melyek ezt a földi környezetet alkotják, és köszönjük ezen elrendezés örök megfelelőségét. Adj bátorságot ahhoz, hogy a kegyelmedet tettekre válthassuk, hogy életünkből mind a magunk, mind a világ számára haszon származzék. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Egy győzedelmes emberi élet tudatossága a földön abban a teremtményi hitben fogan, mely vállalni meri a létezés minden egyes visszatérő mozzanatai által jelentett kihívást, amikor szembesülve az emberi korlátok szörnyű látványával megteszi a hűségnyilatkozatot, miszerint: Még ha én nem is vagyok képes ezt megtenni, él énbennem valaki, aki viszont igen, és aki meg is fogja tenni ezt, s ő a világegyetemek mindensége AtyaAbszolútjának része. És ez »a győzedelem, amely legyőzi a világot, a ti hitetek.«” (4:4.9) „A Melkizedeknek Ábrahámmal kötött eme szövetsége jelenti az isteniség és az emberiség közötti nagy urantiai megállapodást, mellyel az Isten beleegyezik abba, hogy mindent megtesz; az ember pedig csak abba egyezik bele, hogy hisz az Isten ígéreteinek és követi az ő utasításait.” (93:6.4) „Az ember egyedüli hozzájárulása a növekedéshez nem más, mint a személyisége minden erejének – az élő hitének – a mozgósítása.” (100:3.7) „Az Igazító egyebek mellett azt kérte, »hogy emberi társam hűségesebben és őszintén működjön együtt velem, vidámabban viselje ittlétemet, hűségesebben hajtsa végre az általam kidolgozott programot, türelmesebben élje át az általam kiválasztott próbatételeket, állhatatosabban és vidámabban járja az általam kiválasztott utat, legyen szerényebb, amikor azoknak a fejleményeknek ad hitelt, amelyek valójában az én szüntelen tevékenységeimből erednek – e figyelmeztetést adjátok át az alászállásom tárgyát képező embernek.«” (110:7.10) „A régi úton a tiltásra, az engedelmességre és az életmódbeli szabályoknak való megfelelésre törekedtek; az új úton először átalakít benneteket az Igazság Szelleme és így a lelketek mélyén megerősítést kaptok az elmétek állandó szellemi megújulása révén, és így felruháztattok az Isten kegyes, helyes és tökéletes akarata biztos és örömteli végrehajtásának erejével. Ne felejtsétek el – az Isten minden mértéket meghaladóan nagy és becses ígéreteiben való személyes hitetek az, amely biztosítja, hogy részeseivé váltok az isteni természetnek.” (143:2.4) „Éppen az Isten jósága az, ami az embereket igaz és valódi bűnbánatra készteti. A sajátlényegetek feletti uralom titka a bennetek lakozó szellemben való hithez szorosan kötődik, mely szellem mindig szeretet révén munkál. Még e megmentő hit sem magatoktól van; az az Isten ajándéka is.” (143:2.7) „Imádkozáskor mindig emlékezzetek, hogy a fiúi elismerés ajándék. Egyetlen gyermek sem érdemli ki a fiúi vagy leányi besorolást. A földi gyermek szüleinek akaratára jön a világra. Az Isten gyermeke éppen így jut kegyre és a szellem új létére a mennyei Atya akarata révén. Ezért kell a mennyországot – az isteni fiúi besorolást – kisgyermekként fogadni.” (144:4.3) „Az üdvözülés az Atya ajándéka és azt az ő Fiai nyilatkoztatják ki. A hit révén való elfogadás a részetekről az isteni természet részesévé, az Isten fiává, illetőleg leányává tesz benneteket. Hit révén igazultok; hit révén üdvözültök; és ugyanezen hit révén haladtok előre örökmód a fokozatos fejlődés és az isteni tökéletesség útján.” (150:5.3) „Üdvözülést nem vásárolhattok; nem érdemelhetitek ki az igazságosságot. Az üdvözülés az Isten ajándéka, és az igazságosság az országbeli fiúi elismertség szellemtől született életének természetes gyümölcse.” (150:5.5) „Látjátok tehát, hogy az Atya üdvözülést ad az emberek gyermekeinek, és ez az üdvözülés ingyenajándék mindenkinek, akinek megvan a hite az isteni családbeli fiúi elismerés elfogadásához. Az ember semmit sem tehet ezen üdvözülés kiérdemlése érdekében. Az önelégült tettek nem vehetik meg az Isten kegyét, és a sok nyilvános imádkozás nem ellensúlyozza az emberi szív élő hitének hiányát.” (167:5.1) „A hitetek az, ami megmenti a lelketeket. Az üdvözülés az Isten ajándéka mindazoknak, akik hiszik, hogy az ő fiai. De tévedés ne essék; míg az üdvözülés az Isten önkéntes adománya és mindenki megkapja azt, aki hit révén
elfogadja, addig e szellemélet gyümölcsei megtermésének tapasztalása úgy mutatkozik meg, ahogy az életet a húsvér testben megélik.” (193:1.2)
4. lépés: Ismerjük el a hibáinkat Elismertük és őszintén megbántuk a helytelen cselekedeteinket, megvallottuk ezeket a rossz dolgokat Istennek és a bizalmunkba avattunk egy arra érdemes barátot. A tévedés lehetősége nélkül a magasabb hűségszintek sohasem volnának elérhetők. Értelmetlen volna az „Igen, akarom” kijelentés, ha az ember előtte nem mondhatta volna azt, hogy „Nem, nem akarom”. Az Isten által a világon élnünk és cselekednünk adott szabadság biztosítja, hogy hibázni fogunk, máskülönben a szabadságok tengeréről kiderülhet, hogy csak a pusztaság délibábos képét látjuk. Ugyanakkor az éretlen döntéseinkből elkerülhetetlenül megjelenő hibák közömbössé tesznek bennünket, bűntudatot keltenek bennünk, az önbizalom hiányának terhét róják ránk, bezárnak bennünket a múlt börtönébe és megvádolnak bennünket az Alkotó előtt. Az Isten életformaterve ezen a világon bőséges teret enged ahhoz, hogy hibázzunk; ebben a szabad környezetben az éretlenségünk nem is ad más lehetséges kimenetelt. A szellemi teljesítményünk alapján azonban az Atya hozzájuttat bennünket bizonyos eszközökhöz, hogy győzelmet arathassunk a valószerűtlenség árnyai felett, hogy gyarapodhassunk azon problémákkal való szembesülésen keresztül, melyeket az élet kihívásaira adott felemás válaszainkból adódnak; ezek révén gyarapodunk erőben, meggyőződésben és alázatban, melyek abból erednek, hogy személyesen is megéljük az életet a maga teljes valóságában és néha a kíméletlenségében. A bűn sohasem véletlen esemény, mindig szükséges hozzá az előre megfontolt szándék annak megsértésére, amiről tudjuk, hogy helyes, és amely szándékos gondolat vagy cselekedet nélkül nem értelmezhető a bűn fogalma. A lelkiismeretünk elítélhet bennünket a társadalmi erkölcsök alapján, de a bűnhöz olyan szándékos hűtlenségre van szükség, mely elfordulást jelent attól, ami az emberi szívben és lélekben a legnemesebb és a legigazabb: magától Istentől. A bűn elválaszt bennünket az Isten jelenlétének boldogságos és egyensúlyteremtő tudatától, és törést hoz a társainkkal fenntartott kapcsolatainkban. Bűntudatot érzünk, elégedetlenek vagyunk magunkkal, a világtól elszigeteltnek érezzünk magunkat, fogalmunk sincs, miként végezzük jól a dolgunkat, és kételkedünk a bátorságunkban ahhoz, illetőleg a képességünkben arra, hogy a saját meggondolatlan hozzáállásunkból eredő bajok halmazából valahogy kikeveredjünk. Ha már elkövettük a hibát, akkor a csalárdságunk szövevényes hálójából való kiszabaduláshoz sokkal többre van szükség annál, mint hogy annak emlékét teljesen figyelmen kívül hagyjuk vagy furfangosan az elménk legmélyebb zugaiba száműzzük, hogy ott aztán csak növekedjenek és egy későbbi feszült helyzetben nagy kárt okozva felszínre törjenek. A megoldás az egyszerű és tiszta őszinteség. A bűn és a bűntudat zsarnokságától való megszabaduláshoz bátran ki kell állnunk és meg kell vallanunk minden rosszat, amit elkövettünk: Isten ellen, önmagunk vagy mások ellen gondolattal, szóval vagy tettel, s itt nem lehet helye kivételezésnek vagy finomkodásnak. Egyszer s mindenkorra teljesen helyre kell tenni a dolgot, hogy a jelentéktelennek és egyúttal súlyosnak látszó bűnök vádló emlékei holt teherként többé ne nehezedjenek ránk. Pontosan azokat a bűnöket vesszük tudomásul a leginkább kényszeredetten, amelyek a legnagyobb veszélyt jelentik, és a részleges megvallásuk révén nem juthatunk el oda, ahová annyira szeretnénk: a múltbeli tévedéseinktől való megszabaduláshoz és a szívünk Isten által való megtisztításához. Ezért aztán szomorúan megvalljuk Istennek a helytelen cselekedeteinket aprólékos részletességgel, nem azért, mintha Istennek nem volna tudomása róluk, hanem inkább azért, hogy a következményeket a tudatunk számára teljesen világossá tegyük. Beszámolunk az Atyának azon őszinte eltökéltségünkről, hogy ilyen kelepcébe soha többé nem sétálunk, és kérjük
az Isten megbocsátását mindeme bűneinkre, azt várva, hogy az elbágyasztó jelenlétüktől tisztítsa meg az elménk minden szegletét és a gondolatainkat. Ezt követően bátorságot gyűjtünk ahhoz, hogy amit elmondtunk az Atyánknak, azt mindet elismételjük egy gondosan megválasztott barátnak vagy tanácsadónak, olyannak, aki sohasem válna méltatlanná a bizalmunkra. A kitűzött időpontban előadjuk a történetnek a bennünket a legkevésbé jó színben feltüntető változatát, nem engedve a kísértésnek, hogy enyhítő célzatú mentségekkel érvénytelenítsük az elítélendő viselkedésünk beismerését. A célunk a szabadság és az igazságosság, és ezt csak úgy érhetjük el, ha teljesen kitakarítunk minden múltbeli botlásunk után. Minden színleléstől mentesen feltártuk Isten előtt a múltunkat, most pedig alázatot mutatunk a világ előtt, melyet az a barát vagy tanácsadó képvisel, akinek elmondjuk a történetünket. A múltunk eme szerencsétlen vetületeit minden öröm nélkül úgy tárjuk fel, mint ahogy egy gondos házvezető a legrejtettebb zugokból is kitakarítja a piszkot és a limlomot. Ezeket a múltbeli bűnöket nagy fajdalom árán adjuk elő, de a teljes feltárásuk végképp megtöri a sötét uralmukat. Előásva, feltárva, színlelt hatalmuktól megfosztva mind eltűnnek a jelentéktelenség árnyvilágában. Eltekintve azoktól a helyesbítő tevékenységektől, melyeket azok javára végzünk, akiknek ártottunk a tetteinkkel, többet már nem szabad gondolkodnunk ezeken a múltbeli bűnökön, mert ha mégis így teszünk, akkor csak új tápot adunk az ártó hatalmuknak, s meggyöngítenek bennünket azzal, hogy emiatt megkérdőjelezzük az Isten kegyelmét és megbocsátását. Megvallottuk a bűneinket és azokat megbocsátották; ha még mindig figyelmet szentelünk nekik, akkor csak azt nyerjük vele, hogy a porladó maradványaik émelyítő szagától öklendezünk. A múltban ezeknek a bűnöknek az elrejtése megkétszerezte a szörnyű varázsukat. Amint előhoztuk őket a fényre, a szorításuk ereje jelentéktelenné gyöngül, feltéve, hogy nem engedünk a csábításnak, hogy a nekünk és másoknak annyi fájdalmat okozó sajnálatos élményeket felidézzük. Ha megbékélünk önmagunkkal, akkor megtapasztaljuk a világgal való megbékélést is. A bűn megvallásával megszabadultunk attól a hamis büszkeségtől, mely érzelmileg megkötött bennünket, megakadályozott bennünket abban, hogy megbocsássunk másoknak vagy hogy elfogadjuk magunkat. A megvallásból az önbecsülés új formáját alkottuk meg, melynek alapját az Istennel helyreállított kapcsolatunk képezi. Amint így elrendeztük a dolgokat Istennel, helyére kerültek a dolgok önmagunkkal és a világgal is. Időről időre olyasmiket teszünk, melyek miatt elégedetlenek leszünk magunkkal, de az Atya mindvégig szeret bennünket és erőt ad felülemelkednünk annak kényszerű tudatán, hogy nem szűntünk meg embernek lenni. A bűn megvallása megszabadít ezektől a botlásoktól, megfosztja azokat a hatalmuktól, eltávolít minden foltot a lelkünkről, és tisztává, egésszé, gyógyulttá, megelevenítetté, tisztaszívűvé tesz bennünket és felszabadít, hogy az Isten által nekünk szánt életet élhessük. Hivatkozások az Urantia könyvből: „A Paradicsomra tartó felemelkedésetek során sohasem fogtok nyerni semmit sem azzal, ha türelmetlenségből megpróbálkoztok a meghatározott és isteni terv kijátszásával lerövidített eljárások, személyes találmányok vagy olyan egyéb eszközök révén, melyekkel javítani akartok a tökéletes úton, a tökéleteshez vezető úton és az örökkévaló tökéletesség érdekében kialakított úton.” (75:8.5) „A bűn fogalma újraértelmezendő úgy, mint az Istenséggel szembeni szándékos hűtlenség. A hűtlenségnek fokozatai vannak: az ingadozás részleges hűsége; a szembenállás megosztott hűsége; a közömbösség haldokló hűsége; és a hűség halála, mely az isten nélküli eszményképekhez való kötődésben nyilvánul meg.” (89:10.2) „A bűn megvallása a hűtlenség bátor elutasítása, de semmiképpen sem mérsékli az ilyen hűtlenség téridőkövetkezményeit. De a bevallása – a bűn természetének őszinte felismerése – lényeges a vallásos gyarapodáshoz és a szellemi fejlődéshez.” (89:10.5)
„A tökéletlen lények szabadsággal való felruházása elkerülhetetlen, szomorú véget hordoz magában, és a tökéletes ős-Istenségnek természete, hogy szeretetteljes társaságot alkotva általánosan és együtt érzően osztozzon ezekben a hányattatásokban” (110:0.1) „És nem olvastad az Írásokban, ahol azt mondja: »Lenéz ő az emberekre, és ha bármelyikük azt mondja: Vétkeztem, és elrontottam azt, ami jó, és ez nem vált javamra, ekkor az Isten megszabadítja az ő lelkét a sötétségtől, és meglátja a fényt«?” (130:8.2) „Vess véget a nyomorúságodnak azzal, hogy megveted a bűnt. Ha feltekintesz a Nemesre, teljes szívvel fordulj el a bűntől. Ne kérj bocsánatot a rosszért; ne kérj elnézést a bűnért. A múltbeli bűneid kijavítására való törekvéseid révén nyersz erőt az arra való jövőbeli hajlamaid elleni küzdelemhez. A szelídség a megbánásból születik. Minden vétket vallj meg a Nemesnek.” (131:3.3) „Ha az ember felismeri a cselekedeteinek rossz voltát és szívéből megbánja a bűnt, akkor keresheti a megbocsátást; akkor mentesülhet a büntetés alól; akkor a csapást áldássá változtathatja.” (131:8.5) „Atyánk még a gonoszakat is szereti és mindig kedves a hálátlanokkal. Bárcsak több emberi lény ismerhetné meg az Isten jóságát, akkor bizonyosan eljutnának a rossztetteik megbánásához és felhagynának minden ismert bűnnel.” (131:10.4) „És minden igaz hit az elmélyült gondolkodásra, az őszinte önbírálatra és a megalkuvást nem tűrő erkölcsi tudatosságra épül.” (132:3.5) „Sokszor, amikor rosszat tettetek, úgy gondoltátok, hogy felróhatjátok a tetteiteket a rossz befolyásának, amikor pedig a valóságban a saját természetes hajlamaitok vezettek rossz útra. Nem megmondta nektek Jeremiás látnok már régen, hogy csalárdabb az emberi szív mindennél, és néha még elkeseredetten gonosz is? Hát milyen könnyen ámítjátok magatokat és ezáltal milyen könnyen fognak el benneteket ostoba félelmek, különféle testi vágyak, rabul ejtő gyönyörök, rosszindulat, irigység, sőt bosszúálló gyűlölet!” (143:2.5) „Amikor az emberek elhiszik ezt az örömhírt, mely az Isten jóságának kinyilatkoztatása, az arra fogja késztetni őket, hogy önként megbánják minden ismert bűnüket. A fiúi elismertség megértése nem egyeztethető össze a bűn iránti vággyal.” (150:5.5) „Bármely probléma megoldásának első lépése a nehézség meghatározása, a probléma lehatárolása és a probléma jellegének és súlyának őszinte felmérése. A nagy hiba az, hogy amikor az életproblémák felkorbácsolják a legmélyebb félelmeinket, nem vagyunk hajlandók felismerni azokat. És hasonlóképpen, amikor a nehézségeink felismerése maga után vonja a régi önhittségünk visszafogását, az irigység beismerését vagy a mélyen gyökerező előítéletektől való megszabadulást, akkor az átlagember szívesebben ragaszkodik a biztonságról alkotott régi ábrándjaihoz és a biztonsággal kapcsolatosan régóta meglévő hamis érzéseihez. Az őszinte és józan elme feltárta dolgokat nyíltan beismerni és azzal félelmet nem ismerőn szembenézni csak bátor ember hajlandó.” (160:1.7) „Az odaadás a farizeus számára az önelégült tétlenség fenntartásának eszköze és a hamis szellemi biztonságban való megnyugvás volt; az odaadás a publikánus számára a lelke felkavarásának eszköze volt annak érdekében, hogy bűneit látva megbánja és megvallja azokat, és hit révén elfogadja az irgalmas megbocsátást.” (167:5.2) „Amíg a kakas meg nem szólalt, Péter nem ismerte fel, hogy megtagadta a Mesterét. Amíg Jézus rá nem tekintett, nem értette meg, hogy nem volt képes élni ama kiváltságaival, melyeket az ország követeként megkapott. Lévén, hogy megtette az első lépést a megalkuvás és a legkisebb ellenállás útján, Péter nem látott más megoldást, minthogy továbbmenjen a megkezdett úton. Nagyszerű és nemes jellemet igényel az, hogy elindulva a rossz úton, az ember megforduljon és a jó felé menjen. Az ember elméje túl gyakran igyekszik igazolni a tévedés útján való megmaradást, ha egyszer már rálépett arra az útra.” (184:2.11-2.12) „Ahogy mi visszatekintünk e gyászos történésekre, úgy véljük, hogy Júdás elsődlegesen azért tért rossz útra, mert kifejezetten elszigetelt személyiség volt, olyan személyiség, aki bezárkózott és elzárkózott a társas kapcsolatok elől. Következetesen elutasította, hogy bízzon az apostoltárasaiban, illetőleg hogy összebarátkozzon velük.” (193:4.2) „Júdás következetesen elutasította, hogy megbízzon a testvéreiben. Amikor az érzelmi feszültségeinek felhalmozódása miatt arra kényszerült, hogy a mások felé nyitás által jusson megkönnyebbüléshez, ő mindig a szellemietlen rokonainak, illetőleg azon alkalmi ismerőseinek a tanácsát kérte és az ő botor vigaszukat fogadta el, akik azon mennyország szellemi valóságainak jóléte iránt és előrehaladásával szemben, mely mennyország tizenkét felszentelt földi követének ő az egyike volt, vagy közömbösek vagy ténylegesen is ellenségesek voltak.” (193:4.3)
„[Júdás nem] szerette megvitatni a személyes problémáit a vele együtt dolgozókkal; nem volt hajlandó megbeszélni a nehézségeit az igazi barátaival és azokkal, akik igazán szerették őt. Az együttlétük évei alatt egyszer sem ment oda a Mesterhez tisztán személyes problémával.” (193:4.10)
5. lépés: Bocsássunk meg másoknak Isten segítségével megbocsátottunk mindenkinek, aki valaha is rosszat tett velünk. Képzeld ez egy olyan világ keserűségét, ahol senki sem bocsátott meg senkinek. A régi időkben a bosszúállásra törekvés határozta meg az emberek életét, és a képzelt sérelmekből nemzedékeken át tartó viszályok lettek. Az etnikai és a vallási gyűlölködés még mindig gyötri a világunkat s ez esztelen háborúskodáshoz vezet, melyben minden érintett fél csak veszít. A félrevezetés táplálta büszkeség, melyet gyakorta istenkáromló módon vallási kötelezettségnek állítanak be, arra veszi rá az embereket, hogy azon vallás szellemével teljesen ellentétesen cselekedjenek, melynek nevében a szörnyűségeket elkövetik. Most itt a lehetőség, hogy megszakítsuk ezeket a keserves köröket és megszabadítsuk a testvéreinket a bűntudat terhétől ugyanazzal a megbocsátással, mely által az Isten új úton indított el bennünket. A megbocsátás ragályosan átadódó erő, mely képes pillanatszerűen meggyógyítani a régóta nyílt sebeket azokban, akiktől eltávolodtunk. Ha a rajtunk ejtett seb túl mély, akkor olybá tűnhet, hogy emberileg nem lehetséges a megbocsátás, de az isteni kegy ekkor is mindent lehetővé tesz. Ilyen esetben pusztán addig terjed a megbocsátásunk, amilyen mértékig erre képesek vagyunk, és kérjük az Atyát, hogy a folyamatot később teljesítse ki. A megbocsátás alapvető fontosságú az önnön szellemi egészségünk szempontjából. Ha szeretnénk megismerni az Isten megbocsátásának teljességét, akkor meg kell bocsátanunk azoknak, akik ártottak nekünk. Ez a két mozzanat egymástól elválaszthatatlan, mert az általunk táplált neheztelés eltömíti az Isten kegyelmének áramlását vezető csatornát. Az őszinte megbocsátás olyan isteni energiát szabadít fel, mely révén a rossz mellett lehorgonyzott lelkünk megszabadul. A kietlen dombon szomjazó növényeket megöntöző eső hatására virágba borul a vidék; a hatása eltávolítja a sötétség tüskéit és meggyógyítja a terjedő rákos részeket a haragtartó szívünkben. A megbocsátás eltépi azokat a kötelékeket, melyek az elleneinket velünk akaratlan szorításban együtt tartják, elszakítja azokat az erős láncokat, melyek azokhoz kötöttek bennünket, akiket a legjobban gyűlöltünk. Még ha a testvéreink nem is képesek viszonozni a tettünket, a megbocsátás megszabadít bennünket az irántuk táplált mérgező érzések érzelmi börtönéből, és békében folytathatjuk utunkat. Egy sérelmet megbocsátani sokkal kevesebbe kerül, mint némelyek képzelik; a gyűlölet és a neheztelés csak érzelem, nem hús vagy csont. A megbocsátás csak karnyújtásnyira van tőlünk, és kizárólag a csökönyösség vagy a büszkeség tarthat vissza bennünket attól, hogy a szellemi teljesítmény azonnal megmutatkozó gyümölcseit élvezhessük. Hogyan is habozhatnánk megbocsátani a testvéreinknek, ha egyszer az Isten oly nagylelkűen bánt velünk, és ha a józan ész is azt sugallja, hogy sokkal jobban járunk, ha így teszünk? Miféle beteges örömöt találhatunk abban, hogy olyan ellenszenveket dédelgetünk, melyek minden felbukkanásukkor csak fájdalmat okoznak nekünk és megfosztanak attól az örömtől, mely a születésünk jogán bennünket illet? Az Isten szeretet által megbocsátott nekünk, és ebben az új kapcsolatban erőt kapunk a másoknak való megbocsátáshoz. Ha tudunk megbocsátani, akkor a minden helyreállítás áradó Forrása által kapcsolat-helyreállítást biztosítunk a testvéreinknek és magunknak is. Ismerjük az Atya akaratát, és tudjuk, hogy mit kell tennünk. A bosszúállást már ismerjük annak gyümölcsei alapján, és ismerjük a megbocsátást is hasonlóképpen. Teljesen meg kell bocsátanunk minden testvérünknek, hogy a neheztelés ne lopakodjon be az álmainkba éjjel, hogy a bűntudat enyhüljön, a barátság helyreálljon és Istent visszafogadhassuk a kapcsolatainkba. Ezt a napot
kaptuk Istentől ahhoz, hogy a bosszúállás és a harag minden legyengítő köréből kitörhessünk, és amint megtesszük az első lépést a megbocsátásban, az ő szelleme gyengéd kapcsolatba lép a lelkünkkel. A megbocsátásban az Atya kinyilatkoztatja az ő nevét, ami nem más, mint a Szeretet. Megszabadítjuk testvéreinket a terheiktől és ezzel megszabadítjuk magunkat is az általunk hordozott tehertől. Lerázzuk magunkról a konok hozzáállásunk nyirkos szorítását és belépünk az Atyánk országába, mely minden érdemes dolog tárháza. A megbocsátásban megtapasztalt szellemi szabadság hajt bennünket előre, oda, melyet szem nem látott és fül nem hallott, mindazon ajándékok felé, melyeket az Atyánk azok számára készített, akik szeretik őt és követni merik a kegyes útmutatását. Tiéd a menny és tiéd a föld, kegyes Atyánk. Segíts rendbe tennünk a dolgainkat ma, hogy aztán szabadon járhassunk a te dolgodban. Adj bátorságot megcselekednünk az akaratodat ezen a napon. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik utálnak benneteket, áldjátok meg azokat, akik átkoznak titeket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. És amiről úgy gondoljátok, hogy én is megtenném az emberek érdekében, tegyétek meg azt ti is. A mennyei Atyátok fölkelti napját rosszakra és jókra egyaránt; hasonlóképpen esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ti az Isten fiai vagytok; még ennél is többek, ti most már az Atyám országának követei vagytok. Legyetek irgalmasak, éppen úgy, ahogy az Isten is irgalmas, és az országbeli örökkévaló jövőben tökéletesek lesztek, miként a mennyei Atyátok is tökéletes. Azt a feladatot kaptátok, hogy megmentsétek az embereket, nem azt, hogy megítéljétek őket. A földi életetek végén mind számíthattok irgalomra; ezért követelem meg tőletek a halandói életetek során, hogy mutassatok irgalmat minden testvéretek iránt a húsvér testben.” (140:3.15-3.17) „Irgalom mutatása révén törekedett bemutatni a szellemi megszabadulást minden ellenérzéstől, sérelemtől, haragtól és az önző hatalomvágytól és bosszúvágytól. És amikor azt mondta, „Ne álljatok ellent a rossznak”, később elmagyarázta, hogy ezt nem úgy értette, hogy el kell nézni a bűnt vagy hogy gonoszsággal kell párosítani a testvériséget. Inkább arra gondolt, hogy megbocsátást kell tanítani, hogy „az ember ne álljon ellen az ember személyiségével való rosszul bánásnak, az emberi méltóságból fakadó érzelmek megsértésének.” (141:3.8) „Még a bűn megbocsátása is ugyanezen tévedhetetlen minta alapján megy végbe. A mennyei Atya már azelőtt megbocsátott nektek, hogy a megbocsátás kérésére gondoltatok volna, de az ilyen megbocsátás mindaddig nincs meg a személyes vallási tapasztalásotokban, amíg meg nem bocsátotok az embertársaitoknak.” (146:2.4) „»Uram, ha a testvérem vét ellenem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?« És Jézus így válaszolt Péternek: »Nem csak hétszer, hanem akár hetvenhétszer is. Ezért a mennyek országa hasonlít egy bizonyos királyhoz, aki el akarta számoltatni az intézőit. Amikor elkezdték e számadást, eléje állították az egyik főintézőjét, aki megvallotta, hogy tízezer talentummal tartozik a királyának. A királyi udvar eme tisztviselője arra hivatkozott, hogy nehéz időket élt át, és hogy nincs miből megfizetnie ezen adósságát. És így a király megparancsolta, hogy a vagyonát kobozzák el és a gyermekeit adják el, hogy a tartozását megfizethesse. Meghallván ezt a szigorú ítéletet, e főintéző arcra borult a király előtt és úgy esdekelt, hogy könyörüljön rajta és adjon neki több időt, azt mondta, »Uram, légy egy kicsit több türelemmel irántam, és mindent megfizetek neked!« És ahogy a király rátekintett e hanyag szolgálóra és családjára, megkönyörült rajta. Elrendelte, hogy eresszék el és minden adósságát engedjék el. És e főintéző, miután a királytól így irgalomban és megbocsátásban részesült, elment a dolgára, és találkozott az egyik alárendeltjével, aki mindössze száz dénárral tartozott neki, megragadta, elkezdte fojtogatni és követelte, »Add meg mind, amivel tartozol!« És akkor e másik intéző leborult a főintéző előtt, és kérte őt, mondván: »Csak légy türelemmel irántam, és rövidesen tudok majd fizetni.« De a főintéző nem volt hajlandó irgalmat mutatni az intézőtársa iránt, hanem fogta és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását. Látva a történteket, a többi szolgatársa olyannyira aggódni kezdett, hogy elmentek és jelentették azt uruknak és parancsolójuknak, a királynak. A főintézőjének dolgairól értesülvén a király maga elé hívatta e hálátlan és megbocsátani nem tudó férfit és így szólt: »Te gonosz és hitvány intéző! Amikor könyörületet vártál, én kész voltam elengedni minden adósságodat. Miért nem mutattál irgalmat intézőtársad iránt, éppen úgy, ahogy én megkönyörültem rajtad?« És a király oly nagy haragra gerjedt, hogy e hálátlan főintézőt átadta a börtönőröknek, hogy mindaddig tartsák fogva, míg meg nem fizette mind, amivel tartozott. És éppen így kell a mennyei Atyámnak bőséges irgalmat mutatnia azokkal szemben, akik önként mutatnak irgalmat a társaik iránt. Hogy vagytok képesek az Isten elébe jönni és méltánylást kérni a hibáitok miatt, amikor szokás szerint megbüntetitek testvéreiteket, mert ugyanilyen emberi
gyarlóságokban bűnösök? Azt mondom mindannyiotoknak: ingyen kaptátok az ország jó dolgait; ennélfogva önként adjatok földi társaitoknak.«” (159:1.4-1.5) „Jézus tanítása szerint a bűn nem valamiféle sérült természet szüleménye, hanem az engedetlen akarat uralta értelmes elme terméke. A bűn vonatkozásában azt tanította, hogy az Isten már megbocsátott; hogy az ilyen megbocsátást a társainknak való megbocsátással tesszük személyesen is megtapasztalhatóvá. A húsvér testbeni testvérednek való megbocsátással teremted meg a képességet a saját lelkedben arra, hogy a saját helytelen tetteidért való isteni megbocsátás valóságát befogadd.” (170:2.23) „Amikor a bölcs ember megérti a társai belső indítékait, akkor megszereti őket. És amikor szeretitek a testvéreteket, már meg is bocsátottatok neki. Isten-szerű a képesség az ember természetének megértésére és a nyilvánvalóan helytelen cselekedetének megbocsátására.” (174:1.4) „A társaitoknak való megbocsátásra képtelenségetek vagy az attól való vonakodásotok az éretlenségeteket mutatja, azt jelzi, hogy nem sikerült eljutnotok felnőtthöz méltó rokonszenvig, megértésig és szeretetig. Amilyen mértékben nem vagytok tudatában a gyermeketek és a lénytársaitok benső természetének és igazi vágyainak, olyan mértékben nehezteltek és forraltok bosszút. A szeretet az élet isteni és benső késztetésének munkálása.” (174:1.5)
6. lépés: Kérjük mások megbocsátását A járulékos érzelmi vagy anyagi költségek számbavétele nélkül megbocsátást kértünk mindazoktól, akiknek ártottunk, és mindegyikük esetében minden tőlünk telhetőt megtettünk a jóvátétel érdekében, leszámítva azokat az eseteket, amikor a jóvátétellel esetleg többet árthattunk volna. Csak ritkán elégséges az, ha egy bizalmas barátunknak, tanácsadónknak, vagy magának Istennek megvalljuk, hogy ártottunk valakinek és itt be is fejezzük. Csaknem mindig közelednünk kell ahhoz a személyhez, akinek ártottunk, el kell ismernünk, amit tettünk, el kell mondanunk neki, hogy mennyire sajnáljuk és meg kell próbálnunk rendezni a dolgot – visszaállítani a korábbi helyzetet számára. Ha nem hozzuk helyre a dolgot a képességeinkhez mérten, akkor csak áltatjuk magunkat azzal, hogy a megbánásunkat valódinak képzeljük. Ha csak kérjük az Isten megbocsátását és itt meg is állunk, akkor figyelmen kívül hagyjuk a sajnálatos cselekedeteink igencsak valós következményeit – az ellopott pénzt, a másvalaki hírnevén ejtett csorbát, bármilyen kárt okoztunk is. Ez az anyagi világ megbonthatatlan folytonossággal kapcsolódik a szellemi világhoz; ennélfogva a tetteinknek igazolniuk kell azt a szellemi állapotot, melynek elérésére vágyunk. A mennyei létpályánk nem lehet őszinte, ha mellőzzük azokat a földi kötelezettségeinket, vagy kitérünk előlük, melyekkel azoknak a testvéreinknek tartozunk, akiknek ártottunk. A sajnálkozásunk kifejezése annál esetlenebb lehet, minél távolabb kerülünk az adott eseménytől időben és emlékezetben, de a helyretétel szükségességének mértéke cseppet sem kisebbedik. Megbocsátást kérni szerény cselekedet, annak tudomásulvétele, hogy gyengék, esendők, becstelenek vagy meggondolatlanok voltunk. Ha megbocsátást kérünk, akkor Isten előtt megtisztul a lelkiismeretünk, elhárul az akadály a keresett benső béke megtalálása elől és helyreáll a kapcsolatunk azzal a személlyel, akinek ártottunk. Hogy elfogadja-e a bocsánatkérésünket az a személy, akinek ártottunk, az már nem tőlünk függ. Az Isten nem igényli, hogy addig esedezzünk, mígnem a bocsánatkérésünk elfogadást nyer, hanem csak azt igényli, hogy őszintén keressük a megbocsátást és tegyünk kísérletet a dolgok helyreállítására. Ezen kívül semmi többet nem lehet tenni. A helyretételben törekednünk kell arra, hogy kétség esetén mindig a jobbat feltételezzük arról a személyről, akinek ártottunk. Ha például valakit megfosztottunk a neki jogosan járó pénztől, akkor a tisztesség úgy kívánja, hogy kamatosan fizessük vissza az összeget, és ha a pénzt nem tudjuk visszaadni azonnal, akkor rendszeresen teljesítendő részletfizetéssel kell élnünk, mely
azonban ne azon alapuljon, hogy nekünk mi a jó, hanem azon, hogy mindig az összes rendelkezésünkre álló összeget fizessük ki és mindig csak annyit tartsunk vissza az adott részletből, amennyi ahhoz szükséges, hogy a teljes összeg visszafizetésére esélyünk legyen. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor a bocsánatkérés és a jóvátétel valószínűleg csak rontana a helyzeten. A férj vagy a feleség hűtlenségének bevallása olyan emlékképekkel terhelheti a házastársat, amely a házasságban maradást megnehezítheti vagy akár el is lehetetlenítheti; bűncselekmény elkövetése esetén a jogi tanácsadó igénybevétele lehet a helyes döntés. Az Isten segítségével azonban minden ilyen rossz cselekedet tisztességesen és megfelelően kezelhető, oly módon, melyből a legnagyobb mértékű jó és a legnagyobb fokú szellemi szabadság fakadjon, függetlenül azoktól a földi következményektől, melyek az ilyen szerencsétlen cselekedetek láncolatát rendszerint követik. A jóvátételben megnyilvánuló szellemi erőfeszítések sohasem járnak közvetlen eredmények nélkül. Amint megszabadulunk a régi félelmeinktől, amint a múlt rossz dolgaival teljesen szembenézünk és végül kitagadjuk és elfelejtjük azokat, eleddig ismeretlen szabadságérzés fog eltölteni bennünket odafentről. A múlt bűnének szorítása elenged, és a szellemünkben és érzelmileg is megszabadulunk mindattól, ami fogva tartott bennünket, és képessé válunk bizakodóan tekinteni a jövőbe. A múltbeli hibáink azért nem fenyegetnek többé, mert már nem tartoznak hozzá az igaz valónkhoz, hanem csak ahhoz tartoznak, amik egykor voltunk. Az Isten átalakít bennünket; a múltbeli dolgaink nyugvópontra jutottak s bátran elindulunk az új életünk felé az országban. Elkötelezettséget mutattunk az ország iránt azáltal, hogy rendeztük a dolgainkat mindazokkal, akiknek ártottunk. Minél őszintébben törekedtünk erre s költöttünk rá annyi pénzt, amennyit aligha engedhettünk meg vagy rontottuk a könnyen tönkretehetőnek képzelt jóhírnevünket, annál inkább igazoltuk azon új élet melletti elkötelezettségünket, melyre az Isten elhívott bennünket és igazoltuk eltökéltségünket amellett, hogy nem engedjük meg semminek, hogy közénk és az Atya szelleme közé álljon. Az országban való élet pénzre nem számítható át. A Mester azt kérdezte: „Mit adhat cserébe az ember a lelkéért?” A jóvátételben egy magasabb és egyetemes Törvény vezérel bennünket, s a folyamat során mélyebb kapcsolatot élünk meg Istennel, aki minden dolgot megújít. Hivatkozások az Urantia könyvből: „De Káin azt is tudta, hogy mivel nem visel törzsi bélyeget, ezért a kerten kívül az útjába kerülő első szomszédos törzs megölné őt. A félelem és némi bűntudat megbánásra késztette. Káinban addig sohasem lakozott Igazító, mindig is dacolt a családi rendszabályokkal és megvetette apja vallását. De most Évához, anyjához fordult, szellemi segítséget és útmutatást kérve, és mivel őszintén kereste az isteni segítséget, Igazító költözött belé.” (76:2.8) „Megbocsátást kérünk az Úrtól a társaink ellen való minden vétkünkért; és elbocsátjuk a barátunkat a rosszból, mit mivelünk tett.” (131:4.5) „Amikor a rossz oldalon találod magad, ne habozz megvallani a vétkedet és ne késlekedj a jó útra téréssel.” (131:9.3) „Az Istent ismerő és az isteni akarat megcselekedésére törekvő egyetlen halandó sem alacsonyodhat le odáig, hogy kizsákmányoláshoz folyamodjon. (...) Minden ilyen vagyoni elemet vissza kell adni azoknak, akiktől rabolták vagy az ő gyermekeiknek és a gyermekeik gyermekeinek.” (132:5.18) „Ha a vagyonod bármely részéről tudható, hogy csalásból származik; ha a vagyonod bármely eleme tisztességtelen módon vagy becstelen módszerek révén halmozódott fel; ha a javaid a társaiddal való tisztességtelen eljárás eredményei, akkor késlekedés nélkül juttasd vissza ezeket a nem egyenes úton szerzett javakat a jogos tulajdonosainak. Teljes legyen a kártalanítás és így tisztítsd meg a vagyonodat minden becstelen vagyonrésztől.” (132:5.22) „És bármibe kerül is a világ dolgaiban mérve, mindegy milyen árat fizettek a mennyországba való belépésért, sokszor több örömet és szellemi fejlődést nyertek e világban, és örökkévaló életet az eljövendő korban.” (137:8.14)
„És miután így összetalálkoztak, a fiú az apja könnyes arcába tekintve azt mondta: »Apám, vétkeztem az ég ellen és a szemed láttára; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz« – de a fiú nem tudta végigmondani a bűnbánatát, mert a nagy örömében lévő apa utasította a szolgákat, akik ekkorra sietve odajöttek: »Hozzátok hamar a legjobb ruháját, azt, amelyet félretettem, és adjátok rá és az ujjára húzzatok gyűrűt és hozzatok a lábára sarut.«” (169:1.9) „Erre Zákeus felállt egy emelvényre és azt mondta: „Jerikói emberek, hallgassatok meg! Talán publikánus vagyok és bűnös, de a nagy Tanító az én házamba jött megszállni; és mielőtt belép, elmondom nektek, hogy minden vagyonom egyik felét a szegényeknek adományozom, és holnaptól kezdve, ha valamit is helytelenül szedtem be valakitől, azt négyszeresen fogom visszaadni. Teljes szívvel fogom keresni az üdvözülést és arra törekszem, hogy megtanuljak igazul cselekedni az Isten előtt.” (171:6.2) „Meg kell tanulnod, hogy még egy jó gondolatot is annak megfelelően kell árnyalni, hogy milyen a hallgató értelmi állapota és szellemi fejlettsége.” (181:2.21)
7. lépés: Fogadjuk el az isteni megbocsátást Elfogadtuk az isteni megbocsátás teljességét és azt, hogy szellemi értelemben megtisztított bennünket minden helytelen cselekedetünktől és fogyatékosságunktól. Amint szembenéztünk az elkövetett hibáinkkal és a helytelen tetteinkkel, megvallottuk azokat Istennek és egy megbízható barátnak, megbocsátottunk mindenkinek, aki ártott nekünk, megbocsátást kértünk azoktól, akiknek mi ártottunk, és helyreállítottuk a dolgokat, akkor már jogosultak vagyunk megtapasztalni az Isten megbocsátásának teljességét, és magabiztosan foglalhatjuk el helyünket az Atya egyetemes családjában. Isten segítségével túltettük magunkat a félelmeinken, megszabadultunk a hamis büszkeségtől azáltal, hogy másvalaki előtt elismertük, hogy mit tettünk, bocsánatot kértünk azoktól, akiknek ártottunk és a legjobb képességeink szerint helytálltunk a múltban elkövetett tévedéseinkért. És most jön a hitben való cselekvés döntő mozzanata: mindezeket a dolgokat át kell adnunk az Atyának és hagynunk kell, hogy még az emléküket is kitörölje. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy orvosoljuk ezeket a múltbéli hibákat és most már méltók vagyunk arra, hogy az általuk jelentett holttehertől megszabaduljunk. Most már be kell fejeznünk ezeknek a tévedéseknek a vizsgálatát, el kell engednünk őket és meg kell feledkeznünk róluk, s közben haladnunk kell az Isten által számunkra készített jövő felé. Ébredéskor a rossz emlékek már csak valószerűtlen rémálmoknak tűnnek, hiszen Isten a lelkünk gyógyításán dolgozik. Irgalmat mutattunk azokkal szemben, akik ártottak nekünk, és nem szabad azt képzelnünk, hogy Atyánk kevésbé irgalmas lesz majd irányunkban. Az Atya már az elejétől fogva megértett bennünket, a tévedéseinket és azt, hogy miként jutottunk el azok elkövetéséig; gyarlóságainkra szülői elnézéssel tekintett. Az Isten már akkor megbocsátotta az elkövetett hibáinkat, még mielőtt kértük volna, mert az ő megbocsátása nem függ semmiféle tettünktől, viszont szülői szeretetként magától értetődően mindig is létezett. Az Isten már megbocsátott, még ha nem is tudtuk megélni azt a megbocsátást, míg mi magunk meg nem bocsátottunk, míg nem kértük a megbocsátást és amíg helyt nem álltunk az elkövetett hibáinkért. Az Isten megbocsátásának elfogadásához szükséges, hogy a múltbeli hibáink minden vetületét őrá bízzuk. Ha tovább dagonyázunk a múltbeli hibáinkban, akkor csak egyre mélyebbre süllyedünk a bűntudat és az önvád elfajulással járó, önpusztító körében. Vége van; Isten megbocsátott; az új élet ott van a dombon túl. A megbocsátással kikerülünk a múlt markából; a terheinktől megszabadulva haladhatunk tovább az új életünk felé szellemben. Helytállásunkat nem bűnbánati cselekedetek alkották, mintha egy szigorú Isten kényszerített volna bennünket rituális vezeklésre, hanem azért vállaltuk fel ezeket a cselekedeteket, mert az általunk kialakított helyzetben a helyes, megfelelő és felelős döntést jelentették. Az Atya csak azt kívánta tőlünk, hogy legyünk alázatosak annak érdekében, hogy megszabadulhassunk. A múltban elkövetett hibáink, melyek visszacsinálása nem áll módunkban, a
feledés homályába merülnek, amint a megbocsátás felőrli és elveszi minden maradék erejüket, s így a jelenben már nem találhatnak fogást rajtunk. Az ártó viselkedés minden láncát levetjük magunkról és megtanuljuk tökéletesebben tenni az Atya akaratát. Megtaláljuk az Atyát a tőlünk elhidegült barátunk arcára visszatérő mosolyban, és átérezzük az abból fakadó melegséget, hogy ráhangolódtunk a világegyetemre – a mi világegyetemünkre. Megbékéltünk mindazzal, ami korábban megesett, még a rossz dolgokkal is, és bízunk abban, hogy az Isten mindezekből a szerencsétlen mellékeseményekből a legjobbat fogja kihozni. Megtapasztaltuk az igazságot és már soha többé nem szeretnénk visszatérni a bűnhöz. Életünket immár lelkesülten és megerősödötten élhetjük. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Isten a bűnösökhöz isteni jóindulattal viszonyul. Amint a lázadók visszatérnek a pártatlansághoz, kegyelemmel fogadtatnak vissza, »mert a mi Istenünk bővelkedik a megbocsátásban«. »Én vagyok, aki vétkeiteket akarat szerint eltörli, és nem fogok emlékezni a bűneitekre.«” (2:5.4) „A bűn Istenség általi megbocsátása nem más, mint a hűségviszony megújítása azon időszak után, amikor az emberben tudatosul e kapcsolatok szünetelése, mely a tudatos lázadás következménye volt. A megbocsátást nem kell keresni, hanem csak fogadni kell, mint annak tudatosulását, hogy a teremtmény és a Teremtő közötti hűségviszony helyreállt.” (89:10.6) „Mindent, aki csak az én nevemről neveztetik, dicsőségemre teremtettem, és hirdesse dicséretemet. Én, én vagyok, aki eltörlöm álnokságaikat magamért, és bűneikről nem emlékezem meg.” (97:7.10) „»Gyertek, törvénykezzünk,« mondja az Úr, »ha bűneitek bíborvörösek, hófehérek lesznek. Ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.«” (131:2.10) „Hagyja el rossz útját a gonosz és lázadó gondolatait a bűnös. Azt mondja az Úr: »Térjen vissza ki-ki hozzám, és megkönyörülök rajtuk; bőséges az én megbocsátásom.«” (131:2.11) „És ez minden kötelességünk: egyetlen ember se tegyen a másiknak olyat, amit maga is ellenszenvesnek tart; ne táplálj gyűlöletet, ne üsd meg azt, aki megüt téged, irgalommal győzd le a dühöt, és jóakarattal küzdd le a gyűlöletet. És mindezt azért kell megcselekednünk, mert az Isten a mi minden földi vétkünket megbocsátó kedves barát és kegyes atya.” (131:4.6) „A Bölcs e vallása megtisztítja a hívőt minden rossz gondolattól és bűnös cselekedettől. Bűnbánóan meghajlok a mennyei Isten előtt, ha vétkeztem gondolatban, szavakkal vagy tettekkel — akarva vagy akaratlanul — és kegyelemért imádkozom és megbocsátásért könyörgök. Tudom, hogy amikor megvallom bűnömet, ha a célom az, hogy ne kövessem el a rossz dolgot, akkor a bűn eltávolíttatik a lelkemből. Tudom, hogy a megbocsátás letépi a bűn béklyóját.” (131:5.5) „Amikor a férfiak és a nők azt kérdezik, hogy mit kell tennünk az üdvözülés érdekében, akkor válaszoljátok azt: Higgyétek az országról szóló örömhírt; fogadjátok el az isteni megbocsátást.” (150:5.2) „Arra intelek benneteket, hogy ne féljetek senkitől a mennyben vagy a földön, de örvendezzetek, hogy ismeritek Őt, akinek megvan a hatalma ahhoz, hogy megszabadítson titeket minden becstelenségtől és feddhetetlenként állítson titeket egy világegyetem ítélőszéke elé.” (165:3.3) „Az isteni megbocsátás elkerülhetetlen; eredendően és elidegeníthetetlenül megvan az Isten végtelen megértésében, az ő tökéletes tudásában minden olyasmi kapcsán, ami a gyermek hibás ítélőképességével és a téves választásával összefügg.” (174:1.3) „A kereszt mindörökre mutatja, hogy Jézusnak a bűnösökhöz való hozzáállása nem az elítélés vagy az elnézés volt, hanem az örökkévaló és szeretetteljes üdvözítés. Jézus valóban megmentő abban az értelemben, hogy az élete és a halála megnyeri az embereket a jóságnak és az igaz továbbélésnek. Jézus olyannyira szereti az embereket, hogy a szeretete szeretetválaszt kelt az emberi szívben. A szeretet valóban ragályos és örökmód teremtő. Jézus kereszthalála a bűn megbocsátásához és minden rossztett eltörléséhez elég erős és isteni szeretetet példáz. Jézus inkább egy felsőbb rendű pártatlanságot, mint pusztán alakilag helyes és helytelen igazságosságot tárt e világ elé. Az isteni szeretet nem pusztán megbocsátja a helytelen dolgokat; feloldja és ténylegesen meg is szünteti azokat. A szeretet megbocsátása teljes mértékben meghaladja az irgalom megbocsátását. Az irgalom figyelmen kívül hagyja a rossztétemény által való bűnösséget; a szeretet azonban mindörökre megszünteti a bűnt és az abból eredő minden gyengeséget. Jézus új életmódot hozott az Urantiára. Azt tanította nekünk, hogy ne álljunk ellent a rossznak, viszont rajta keresztül találjuk meg a rosszat eredményesen semlegesítő jóságot. A jézusi megbocsátás nem elnézés; az nem más, mint az elítéléstől való megszabadulás. Az üdvözülés nem veszi semmibe a helytelen dolgokat; hanem helyessé teszi azokat. Az igaz szeretet nem alkuszik meg a gyűlölettel és nem is nézi el
azt; hanem megszünteti. A jézusi szeretet sohasem elégszik meg a puszta megbocsátással. A Mester szeretete elégtételt, örökkévaló továbbélést foglal magában. Teljesen helyénvaló úgy beszélni az üdvözülésről, mint váltságról, ha ez alatt ezt az örökkévaló elégtételt értitek. (188:5.2) Jézus az emberek iránti személyes szeretetének ereje révén képes volt felbontani a bűn és a rossz szorítását. Ezáltal szabadságot biztosított az embereknek, hogy a jobb életutakat válasszák. Jézus megszabadulást mutatott a múlttól, mely önmagában is jövőbeli győzelmet ígért. A megbocsátás így üdvözülést hozott. Az isteni szeretet szépsége, amint azt az emberi szív végre teljes mértékben befogadja, örökre megtöri a bűn báját és a rossz erejét.” (188:5.3)
8. lépés: Éljünk új felfogású életet Eldöntöttük, hogy új felfogású életet fogunk élni, haragtól, aggódástól, türelmetlenségtől, büszkeségtől és félelemtől menteset, többé nem ragaszkodunk a múltunk ezen ereklyéihez és táplálni sem leszünk hajlandók azokat. Habozás nélkül elismerjük a helytelen cselekedeteinket és nem engedünk teret a bűntudatnak. Minden ember szívében van egy ország, melybe való belépésre a hívő elhívást kap. Ez a béke, az öröm, a szeretet és a mérhetetlen szabadság országa. Ez az ország mindig is ott volt, de csak kevesen bíztak eléggé ahhoz, hogy beléphessenek, pedig ott volt az a halk, gyenge hang, mely belül, suttogva beszélt nekünk az Atya szeretetéről. Akik az ő céljai szerint élnek és az ő szeretetében örvendeznek, azok számára az Isten országa nem más, mint a lelket megtisztító és a szívet megerősítő folyó. Ez a próféták által megjósolt és a szentek által visszaigazolt folyam korokon át és világegyetemeken keresztül halad s a rendeltetése szerint átjárja a szívünket is. Az ország nem csak egy lelkiállapot; ez valóságos hely is. Mi volna, ha egy beteg, földönfutó ember, aki egy idegen városban egyedül jár, s akinek a fagyos téli nap jeges szele átjárja a szakadt és piszkos nagykabátját, úgy látja, hogy egy szempillantás alatt az álmai trópusi szigetén találhatná magát, lábán érezvén a tengerpart lágy homokjának érintését, mellette a szerelme, s hallgatnák a szörfdeszka könnyű zaját a kagylóhéj borította partot érő hullámverésben? Az Atya voltaképpen még ennél is nagyobb belső paradicsomi boldogság folyamatos megtapasztalására tesz képessé bennünket – annak a személyes békének és boldogságnak a megtapasztalására, melyre mindannyian törekszünk – már a mindennapi életünk megélése alatt is. Gondold el, hogy mennyivel eredményesebbek leszünk, amikor majd ebből az országból fejtjük ki a tevékenységünket: a szellemünk bevehetetlen fellegvár; a másokkal folytatott kommunikációnk figyelmes, építő jellegű és bátorító; a lelki nyugalmunk teljes, többé nem zavarnak bennünket érzelmi keresztáramok, nem osztanak meg ellentétes célok és szándékok; a testünk egészségesebb; az életünk egyszerűbb és eredményesebb. Ebben az új életben megszabadulásra leltünk a bűntudat átkától, mert kértük és megtapasztaltuk a megbocsátást minden múltbeli tévedésünkért; mindentől, amit az Atyánkra bíztunk, és kibékéltünk a társainkkal. Azoknak a férfiaknak és nőknek a bizodalmával élünk és alkotunk, akik tudják, hogy miért vannak itt, mit csinálnak és merre tartanak. Az akadályok többé már nem tűnnek leküzdhetetlennek, hanem csupán érdekes látnivalók az élet tájképén. A szívünk túlcsordult a világegyetemek Urának szeretetétől, aki az útjainkat vezérli. A régi életünket erősen meghatározta az önérdek. A felsőbb értékek iránti elkötelezettségünk megerősödésével igyekeztünk jobb emberré válni, de nem sikerült, mert csak a magunk akaraterejére támaszkodva törekedtünk a fejlődésre. A megváltozásra tett ezen erőfeszítésünk lehangoló, kimerítő és végeredményben sikertelen lett, mert az egónk nem képes magát átalakítani, mint ahogy a víz sem képes magát borrá változtatni. Csak akkor várhatjuk joggal ezt az átalakulást, ha alávetjük magunkat egy Felsőbb Hatalomnak, mert az Isten örömmel megteszi értünk azt, amit mi magunk nem tudunk megtenni. A hit megnyitja a benső valónkhoz vezető ajtót, igaz szellemi erőkkel táplál minket és ráhangol bennünket a világegyetem felszálló áramaira.
Más ez az új élet, mert nem pusztán újabb változata annak, amit korábban már ismertünk, hanem valami teljesen új. A magasugró türelmes edzés eredményeként emeli egyre magasabbra a lécet, minden apró javulás kemény munkát igényel tőle. Az országbeli élet nem ilyen, hanem inkább a benső béke, öröm, szépség és alkotókészség olyan területe, mely jellemépítéssel vagy pozitív gondolkodással nem érhető el, még ha az ilyen technikák egyébként hasznosak is volnának. A mennyország az a hely, ahol mindig is élni akartunk és ahová hit által már ebben az órában is eljuthatunk. Ez a próféták által megálmodott hely, melyet minden Istent szerető ember keres. Az országban az Isten szelleme a mi mindennapi társunk, ahogy élünk, szeretünk és előrelépünk azon az erőn keresztül, mely az örökkévaló szeretet paradicsomi Forrásából jön le hozzánk. A mennyország kiragad bennünket a múltunk belénk kapaszkodó indái közül, melyek a bűnösség és a bűn vádjával a földhöz kötötték a lelkünket. A múlt örökre elveszítette a hatalmát felettünk, mert tudjuk, hogy az Atya megbocsátotta a botlásainkat és a tévedéseinket. Újrakezdéshez értünk, és most már csak a félelemérzetünk és a kétkedésünk tarthat vissza bennünket. Ez az új élet nem szabadít meg bennünket a jövőbeli fogyatékosságainktól, viszont feltár előttünk egy olyan folyamatot, amely révén ezek a tévutak lerövidíthetők és meghaladhatók. Az új élet örömmé változtatja az élet terhét, mert az Isten útmutatása mellett élünk és minden órán osztozunk vele. Az Atya a szívünk felé irányítja az ő szeretetfolyamát, s az így ösztönzött hitünk félresöpör minden önzést és kétséget. Az Atyánk világában élünk, és magunkat az ő gyermekeinek tudjuk. Azáltal teszünk szert erre az új életre, hogy átadjuk magunkat az Isten átformáló erejének és annak szenteljük magunkat, hogy aszerint éljünk, amit igaznak, a legjobbnak és helyesnek ismerünk. Figyelmen kívül hagyunk mindenféle gátló körülményt és az Isten kinyilatkoztatott akaratában megbizonyosodva haladunk előre. Meg van az erőnk az Atyánk akaratának követéséhez, és annak megcselekedésében eredményesek is leszünk. Az Isten segítségével nagyobbak vagyunk, mint a bennünket visszatartó dolgok, mint azok a kedves gyengéink, melyek olyan erős függőséget okozónak tűntek, mintha képtelenek volnánk azokat lerázni magunkról. A felszínes csillogásuk többé nem csábít bennünket most, hogy már megismertük a jobb utat. A családi gondok közepette, a személyes elégedetlenség és az érzelmi gyötrelem mellett túl nagy lenne az ára annak, ha kimaradnánk az Atya országából. A bennünket cölöphöz kötött állatként fogva tartó félelem és kétség elenyészik, szertefoszlik az Atyánk szeretetének sugaraitól. Többé már nem kételkedünk az országban, többé már nem írogatjuk a pluszokat és a mínuszokat a relatív költségek és hasznok mérlegeléséhez. Teljes szívvel belépünk oda, mely mindig is elérhető volt, de amely csak nemrégiben vált valóságossá előttünk. Már várjuk az Atya országában közelgő órákat, s bár nem tudjuk, hogy mint fognak hozni, de azt tudjuk, hogy az Atya jót tesz. Minden dolog újjá lesz. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Le kell mondanod az elméd minden vágyáról és a lelked minden sóvárgásáról a szellemi növekedés átformáló befogadása javára.” (91:9.4) „Az ember halandó természetére leselkedő és a szellemi épsége megőrzésének kihívást jelentő összes veszély közül a büszkeség a legnagyobb. A bátorság értékes, az önmagunkkal való túlságos foglalkozás viszont öntelt és öngyilkos.” (111:6.9) „A büszkeség megtévesztő, mérgező és bűn-tápláló, akár egyénben, akár csoportban, emberfajtában vagy nemzetben jelenik meg. Szó szerint igaz, hogy »Kevélységre gyalázat jön.«” (111:6.10) „Emlékezzetek csak, hogy a bölcs szabó nem varr régi ruhára új és be nem avatott szövetből foltot, nehogy a nedves folt összemenjen és a szakadás még nagyobb legyen. És senki sem tölti az új bort régi bőrtömlőkbe, nehogy az új bor szétvesse a tömlőt, és a bor is, a tömlő is tönkremenjen. A bölcs ember új bort új borostömlőbe tölt. Ezért a tanítványaim bölcsességet mutatnak annyiban, hogy nem emelnek be túl sok mindent a régi rendből az országról szóló örömhír új tanításába.” (147:7.2)
„Jézus tökéletesen megértette, hogy az emberek milyen nehezen tudnak szakítani a múltjukkal. Tudta, hogy az emberi lényeket mennyire befolyásolja a tanhirdető ékesszólása, és a lelkiismeret hogyan válaszol az érzelmi folyamodványra, mint ahogy az elme teszi azt az okszerűségre és az észérvekre, de tudta azt is, hogy mennyivel nehezebb dolog meggyőzni az embereket, hogy megtagadják a múltat.” (154:6.8) „A Jézus által a szidoni ottlétük alatt tanítottak tárgya a szellemi fejlődés volt. Elmondta nekik, hogy nem állhatnak meg; tovább kell menniük az igazságosságban vagy vissza kell fordulniuk a rossz és a bűn felé. Arra intette őket, hogy „felejtsétek el a múltbeli dolgokat, s közben nyomuljatok előre, hogy magatokhoz öleljétek az ország nagyobb valóságait”.” (156:2.6) „Jézus azt mondta: »Az én tanítványaimnak nem szabad pusztán felhagyniuk a rosszcselekedetekkel, hanem meg kell tanulniuk jót tenni is; nem szabad csak megtisztulnotok minden tudatos bűntől, hanem el kell utasítanotok, hogy befogadjátok akár a bűntudat érzéseit is. Ha megvalljátok bűneiteket, tiétek a megbocsátás; ezért legyen a lelkiismeretetek vétektől mentes.«” (156:2.7) „De aki megbotránkoztat csak egyet is e kicsik közül, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tengerbe vetnék. Ha a kezeddel művelt dolgok vagy a szemeddel látott dolgok zavarják az országbeli fejlődésedet, áldozd fel e dédelgetett bálványokat, mert jobb az országba az élet sok szeretett dolga nélkül belépni, mintsem ragaszkodni ezekhez a bálványokhoz és azt venni észre, hogy ki vagy zárva az országból.” (158:8.1) „Jézus tanításaiban a legjobb képet alkothatom a vallásról. Ez az evangélium képessé tesz bennünket arra, hogy keressük az igaz Istent és meg is találjuk. De vajon hajlandók vagyunk-e megfizetni a mennyországba való eme belépés árát? Hajlandók vagyunk-e újjászületni? Újjá alakítottá lenni? Hajlandók vagyunk-e alávetni magunkat a sajátlényeg leépítése és a lélek helyreállítása e szörnyűséges és megpróbáltatást jelentő folyamatának? Nem megmondta a Mester: „Aki meg akarja menteni az életét, annak el kell veszítenie azt. Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy lelki küzdelmet”? Igaz, miután megfizetjük az árát annak, hogy magunkat az Atya akaratának szenteltük, nagy békét tapasztalunk meg, feltéve, hogy továbbmegyünk az annak szentelt élet eme szellemi ösvényein.” (160:5.10) „Most már igazán elhagyjuk a létezés ismert rendjének csábításait, miközben fenntartás nélkül ama csábítások felkutatásának szenteljük magunkat, melyek az isteni valóság felsőbb eszményalapúságának szellemvilágaiban való kalandra irányuló jövőbeli élet létezésének ismeretlen és felfedezetlen rendjében rejlenek.” (160:5.11)
9. lépés: Kötelezzük el magunkat Felmértük az árát és megállapítottuk, hogy az egyetlen megélni érdemes élet az igazságon alapul s a bennünket szerető mennyei Atyának szentelt. Az életünk minden vetületét teljes szívvel az Istenre és az ő akaratának megcselekedésére bíztuk. Az ősi idők emberét a veleszületett ellenségesség, gyanakvás és ravaszkodás tartotta életben egy ellenséges világban, és ezek az önfenntartási ösztönök még mindig szolgálnak bennünket, viszont bonyolítják a szellemi fejlődésünket, mert legbelül arra vagyunk programozva, hogy ne bízzunk. Az országba belépni akaróknak azonban pontosan ezt kell tenniük. A szellemben élt élet nem más, mint önként vállalt fejlődő kommunikációs kapcsolat a lelkünk és annak Teremtője között. Az Isten szellemére figyelve előre elkötelezzük magunkat amellett, hogy megtegyünk bármit, amit az Isten elvár tőlünk, mégpedig késlekedés nélkül, pontosan, és annak árától vagy nyilvánvaló következményeitől függetlenül. Az országbeli fejlődés szubjektív és kényes folyamat, és a teljesítéséhez bevett megoldásokkal dolgozók csalódni fognak, hiszen épp a szellemének lényegét értik félre, s e bevett megoldások alkalmazása éppen annak valóságától távolíthatja el őket, amit szeretnének megélni. Az országbeli élet olyan felszabadulási folyamat, melyhez arra van szükség, hogy teljes szívvel és fenntartás nélkül elinduljunk azon a keskeny és erőt próbáló úton, melynek végén bizonyosan békét, örömet és örök életet találunk. Az országba való belépéshez szükség van arra, hogy kiküszöböljünk minden olyan dolgot, tevékenységet vagy kapcsolatot, amely közénk és az isteni élet közé ékelődik. Ha az Isten iránti elkötelezettségünk nem feltétlen, ha akár a legkisebb fenntartással élünk, akkor a szellemi elkötelezettségünk már csak részleges lehet, mert a felelősség nálunk marad. Ha száz alkalomból kilencvenkilencszer engedelmeskedünk Atyánknak, akkor nem gyakorlunk feltétlen
engedelmességet, mert minden egyes új helyzet újabb mérlegelést igényel részünkről a tekintetben, hogy az adott alkalommal vajon kövessük-e az isteni vezetést vagy ne. A viselkedésbeli megnyilvánulástól függetlenül kevés szellemi különbség fedezhető fel aközött, hogy az idő kilencvenkilenc százalékában engedelmeskedünk Istennek vagy az idő egy százalékában, ugyanis különbség csak a mértékben van. Az Atya csak azoknak az életében tudja magát teljesen kifejezni, akik előre elhatározták, hogy az ő akaratát fogják követni, függetlenül annak árától vagy következményeitől. Mi volna, ha így tudnánk élni, akár csak egy órányi időre is? Mi volna, ha az általunk évek óta cipelt terhektől egyszer s mindenkorra megszabadulhatnánk? Mi volna, ha megláthatnánk a mellettünk szolgáló angyalokat, akik az élet minden egyes csatájának megvívásában támogatnak bennünket? Mi volna, ha teljes bizonyosságot nyernénk afelől, hogy a mindennapi életünk eseményei egy végtelenül bölcs Lény által kidolgozott nagy horderejű terv részét képezik? De mi a mozgatóereje ennek? Hogyan tudunk belépni ebbe a bámulatos országba onnan, ahol most vagyunk? Az Istent keresve az aszkéták a testüket sanyargatták: hideg vízbe ültek, hegyeket másztak meg, elviseltek kíméletlen nélkülözéseket és a szenvedést abban a reményben tűrték, hogy majd elnyerik egy zord, tőlük elfordult Isten kegyét. Az Isten által számunkra élőhelyül teremtett világ természetes rendjéhez tartozó zavaros körülmények kiküszöbölésére tett kísérletük során a szerzetesek éveken át némaságot gyakoroltak vagy éppen azzal töltötték a napjaikat, hogy folyamatosan imákat mormoltak, mígnem a monoton ismétlésektől a nyelvük már önkéntelenül forgott. Mások hiába keresik az univerzum titkainak nyitját s hiába törekszenek a mennyei állapot elérésére azáltal, hogy egyre többet és többet igyekeznek megismerni az Egyetemes Megtartó mibenlétéről, a tudás útján törekedve az Isten megismerésére. De ezek a szélsőséges megközelítési módok, bármennyire jóhiszeműen követik is, nem juttatják el a lelket az országba, szemben az olyan élettel, melyet az ember hit által él, energikus kapcsolatban az Isten által nekünk adott világgal. Ha azon keresztül szeretnénk „jobbá” tenni magunkat, hogy sanyargatjuk a testünket vagy pallérozzuk az elménket, akkor kudarcot fogunk vallani az Isten megtalálásában, mert mindkét módszer az egyénnél hagyja az irányítást; az országbeli élet lényege éppen az volna, hogy alávetjük magunkat az isteni irányításnak. Nem azért keressük az országot, hogy uralmunk alá hajtsuk a világot, hanem azért, hogy hiten keresztül hatékony eszközül szolgáljunk a mennyei Atyánk akaratának megcselekedéséhez. Ha ez a díj megéri a fáradságot, akkor ne habozz; vonulj el magadban és beszélj az Atyával. Mondd el neki, hogy mit szeretnél az életben, mire vágysz, mit remélsz, és azt is, hogy milyen gondjaid vannak és mitől félsz. Szedd össze a bátorságodat és mondd el neki, hogy ettől kezdve az ő útján járva szeretnél élni, függetlenül attól, hogy ennek mi a nyilvánvaló következménye az e világi dolgok és kapcsolatok terén. Mondd el az Atyának, hogy teljes mértékben bízol benne, hogy életed az övé, és hogy leghőbb vágyad az, hogy a legkisebb jelentőségű dolgokban is eleget tégy az akaratának. Ezután maradj a csöndes befogadás állapotában és figyelj a lelkednek küldött válaszára, a szellemi országba belépőknek küldött üdvözlésre. Az Atya megtisztít a benső valónkat szennyező foltoktól, tiszta szívet önt belénk. Ahogy az Isten bennünk és rajtunk keresztül él, úgy válunk egyre eredményesebbé és úgy szabadulunk meg egyre inkább a szokványos emberi kötöttségektől; annak képviselőiként, aki a tér keringő világainak feltételeit megszabja, jobb teljesítményt nyújtunk. Ha együtt munkálkodunk az Istennel, akkor az Isten rajtunk keresztül tevékenykedik. Ha belépünk ebbe a rejtélyes országba, akkor a bennünket körülvevő világ színei és árnyalatai élőbbé válnak; minden tölgy levelei az életajándékért való köszönetet rezgik. Már érzékeljük azt a határtalan kalandot, melyet az Isten az irgalom és a gondoskodás végtelen történetének egy kis részeként nekünk felkínált. Hivatkozások az Urantia könyvből:
„Az isteni személyiség megismerésével való puszta megpróbálkozás is az ember minden személyiségértékének teljes mozgósítását igényli; bátortalan, részleges próbálkozásnak nincs értelme.” (1:6.5) „Az élet valamely részét elkeríteni és vallásnak nevezni nem más, mint felbomlasztani az életet és eltorzítani a vallást. És éppen ez az oka annak, hogy az imádat Istene miért tart igényt vagy teljes odaadásra vagy semmilyenre.” (102:6.1) „A továbbélés titkát az a felsőbbrendű emberi vágy rejti, hogy az ember Istenszerű legyen, valamint az a társult akarat, hogy az ember mindazokat a dolgokat tegye, illetőleg azzá legyen, amelyek alapvető fontosságúak az említett mindent elsöprő vágy végleges eléréséhez.” (110:3.2) „Amint az ember akaratát az Atya akarata szerinti cselekvésnek szenteli, amint az ember Istennek adja mindenét, amije csak van, akkor Isten azt az embert többé teszi annál, mint ami valójában.” (117:4.14) „Amit a fiú a leginkább akart, azt tudtán kívül ténylegesen is megtette. És így volt és így van ez örökre. Amit a szellemi tanításban és vezetésben részesült, felvilágosult és gondolkodó emberi képzelet odaadással és önzetlenül tenni akar, és amivé lenni akar, az mérhetően teremtővé válik annak megfelelően, hogy a halandó mennyire szentelte magát az Atya akarata isteni megcselekedésének. Az ember és az Isten társulásakor nagy dolgok történhetnek és történnek is.” (132:7.9) „Akik elsősorban arra törekednek, hogy belépjenek az országba, s imigyen fognak hozzá az Atyáméhoz hasonló nemes jellem építéséhez, azok rövidesen szert tesznek minden másra, ami még szükséges. De teljes őszinteséggel mondom nektek: hacsak nem törekedtek az országba való belépésre a kisgyermek hitével és hívő bizalmával, semmiképp nem nyertek bebocsátást.” (137:8.8) „Az országba való belépés jogát a hit határozza meg, a személyes meggyőződés. Az országbeli fokozatos felemelkedésben való megmaradás ára az értékes gyöngyével egyezik meg, melynek megszerzése érdekében az ember eladja mindenét, amije csak van.” (140:8.28) „A pogányok közvetlenül a céljaikra törnek; a ti bűnötök a túlzott mértékű, állandó epekedés. Ha vágytok az országba való belépésre, akkor miért nem veszitek be azt szellemi rohammal, mint ahogy a pogányok beveszik a megtámadott várost? Nemigen vagytok méltók az országra, amennyiben a szolgálatotokat oly nagy mértékben jellemzi a múlton való sajnálkozás, a jelen feletti siránkozás és a jövőért való hiábavaló epekedés magatartása.” (155:1.3) „Csaknem minden emberi lénynek van valamije, melyhez kedves gyengéjeként ragaszkodik, és amelyet a mennyország a bejutás belépti díjának részeként követel.” (163:2.7) „De az Atya megköveteli, hogy a gyermekeinek ragaszkodása tiszta és teljes legyen. Bármely dolog vagy személy áll közétek és az ország igazságainak szeretete közé, azt fel kell adni.” (163:3.3) „Jézus azt tanította, hogy hit révén a hívő most jut be az országba. A különféle beszédeiben azt tanította, hogy két lényeges dolog szükséges az országba hiten keresztül való belépéshez: 1. Hit, őszinteség. Kisgyermekként jönni, ajándékként fogadni a fiúi elismerés adományát; kérdés nélkül és az Atya bölcsességében való teljes bizodalommal és igaz bizalommal alávetni magunkat az Atya akarata megcselekedésének; elfogultságtól és előítélettől mentesen jönni az országba; az el nem rontott gyermek módjára nyitottnak és tanulásra késznek lenni. 2. Igazságvágy. Az igazságosság iránti szomj, szemléletváltás, ama késztetés magunkévá tétele, hogy olyanok legyünk, mint az Isten és megtaláljuk Istent.” (170:2.20-2.22) „Nektek, akik ettől kezdve követni akartok, hajlandóknak kell lennetek megfizetni annak árát, hogy magatokat őszintén az Atyám akarata megcselekedésének szentelitek. Ha a tanítványaim akartok lenni, akkor hajlandóknak kell lennetek elhagyni apátokat, anyátokat, feleségeteket, gyermekeiteket, fivéreiteket és nővéreiteket. Ha közületek valaki most a tanítványom akar lenni, akkor hajlandóknak kell lennetek még arra is, hogy életeteket adjátok éppen úgy, ahogy az Ember Fia is arra készül, hogy felajánlja életét ama küldetés befejezéséhez, melynek célja az Atya akaratának megcselekedése a földön és a húsvér testben.” (171:2.2) „Most tehát mindegyikőtöknek le kell ülnie és számba kell vennie annak költségét, ami azzal jár, hogy a tanítványaim vagytok. Mostantól kezdve már nem követhettek minket úgy, hogy hallgatjátok a tanítást és szemlélitek a cselekedeteinket; azt követelik tőletek, hogy keserves üldöztetéssel nézzetek szembe és a lesújtó csalódás mellett is tanúsítsátok ezt az örömhírt. Ha nem vagytok hajlandók lemondani mindenről, amik vagytok és nem vagytok hajlandók mindeneteket Istennek ajánlani, akkor nem vagytok méltók arra, hogy a tanítványaim legyetek.” (171:2.4)
10. lépés: Imádkozzunk Az imádkozáson, a meditáción, az istenimádaton és a bensőséges szellemi közösség megélésén keresztül fejlesztjük a tudatos kapcsolatunkat Istennel és megosztjuk vele a bensőnkben megélt életünket. Ha Istenre bízzuk az életünket, akkor azzal megteremtjük a szellemi alapját az imának, annak a folyamatnak, amely által a mennyei Atyánkat megismerjük. Az Isten, mivel ő az Isten, képes a tetszése szerinti módon kapcsolatot tartani velünk. Ha ezt ritkán teszi felismerhetően, akkor azért jár el így, mert fontosnak tartja a lelki gyarapodásunkat. Ha ugyanis a szellemi útmutatás keresése során nem volna egyéb teendőnk, mint odafigyelni egy hangra vagy egy táblára felírt szövegre, akkor mi értelme volna hit által élni? Az Isten terve megköveteli, hogy a legnemesebb meggyőződéseinkre hagyatkozzunk olyan esetben, amikor az utat nem látjuk tisztán, mert a benső vezetés bizonytalanságaival való megbirkózás a hitünk gyakorlására késztet bennünket. Egy szülőt kevésbé aggasztja az, hogy a gyermeke megért-e egy adott szöveget, mint az, hogy megtanul-e olvasni; hasonlóképpen, az Istennel való kapcsolatunk felismerése szempontjából nem az imánkra érkező válasz tökéletes megértése a fontos, hanem az ő akaratának keresése során megtapasztalható lelki gyarapodás folyamata. Ez utóbbi a vele való kapcsolatunkhoz tartozik; az előbbi pedig csak a részletkérdésekkel függ össze. Alapvető jelentősége annak van, hogy meghallgassuk az Atya halk, gyenge hangját a lelkünkben, olyan gyakorlatot alakítsunk ki, mely összpontosítást igényel azoknak a hangoknak a felismeréséhez, melyekre a testi fülünk teljes mértékben süket. A lélek természetes módon rendelkezik ezzel a képességgel, de csak a kitartás tesz képessé bennünket arra, hogy az isteni vezetést kiszűrjük a fejünkben véletlenszerűen felbukkanó gondoltok keltette hangzavarból, mint ahogy a természetjáró is csak gyakorlat révén képes kihallani az egyes madarak hangját az erdei háttérzajból. Az Atyának rengeteg mondanivalója van számunkra, és a szellemi jólétünk attól függ, hogy szakítunk-e időt a meghallgatására. Imát nem tanulhatunk könyvből, hanem csakis tapasztalatból. Az ima az imádkozónak az ő Alkotójával való kommunikációja, nem pedig valamiféle szónoki képesség, mely révén ékes nyelven gondoljuk lenyűgözni azt, akinek az elméje galaxisokat fog át. Az imáink ideje, helye és formája kevésbé lényeges, csakis azok őszintesége számít, valamint az, hogy hajlandók vagyunk-e odafigyelni Isten válaszaira. Pontosan ugyanúgy válhatunk barátokká a mennyei Atyánkkal, ahogy bárki mással is, vagyis azáltal, hogy időt töltünk vele – beszélünk hozzá, meghallgatjuk, és megosztjuk vele az életünket. Megosztjuk Istennel az elménket foglalkoztató hétköznapi dolgokat, mert őt is érdekli mindaz, ami bennünket foglalkoztat. Az imáinkkal azonban nem szabad odáig süllyednünk, hogy folyamatosan a személyes problémáink miatt sopánkodunk; nem szabad figyelmen kívül hagynunk mások igényeit, melyek rendszerint jóval meghaladják a mieinket. Emellett az imáinknak sohasem szabad olyan kérelmeket tartalmazniuk, hogy az Isten tegye könnyebbé az életünket vagy másokkal szemben nekünk kedvezzen valamiben. A saját nehézségeinket a helyes nézőpontból kell látnunk, s ehhez a háládatosság és a nagyrabecsülés attitűdjét kell felvennünk, és nem feledkezhetünk meg köszönetet mondani az Atyának az általa minden egyes nap nekünk adott jó dolgokért. Imaéletünk összekapcsol bennünket a valódi szellemvilággal, felkészít bennünket arra, hogy szembenézzünk a kihívásokkal és a nehézségekkel, a maguk valóságos voltában, nem úgy, mintha az kívánnánk, hogy valamiféle valószerűtlen álomvilág részét képezzék. Ha gondjaink vannak, akkor az ima segít, hogy pontosan meghatározhassuk azt a helyzetet, amelyben vagyunk, hogy miként is jutottunk oda, valamint azt, hogy mi lehet a valószínű hatása az elmulasztott döntés meghozatalának a helyzet alakulásának megváltoztatására.
Az ima cselekvésre késztet, de nem helyettesíti azt. Az Atya azért talált helyet nekünk ezen a világon, hogy részesei legyünk az életnek és az azzal elkerülhetetlenül együtt járó nehézségeken való felülkerekedésen keresztül erős jellemet építsünk. Ennek a célnak az elérésében vallanánk kudarcot és a tunyaság nyerné el a jutalmát, ha az Isten olyan dolgokat is megadna, melyeket az emberi képességeink révén mi magunk is teljesíteni tudunk, meg tudunk szerezni vagy el tudunk érni. Az Isten olyannak tervezte ezt a világot, hogy a célok elérése erőfeszítést igényeljen, és bár mindig kérhetünk erőt az Atyától a céljaink eléréséhez, sohasem várhatjuk el, hogy ő tegyen meg olyasmit, amelynek megtételére képessé tett bennünket. Ahhoz, hogy imáink eredményesek legyenek, összpontosítottnak és közelebbről meghatározottnak kell lenniük. Pontosan milyen irányt szeretnénk szabni az adott helyzet alakulásának? Rendszerint már azzal is megmutatkozik előttünk a nyilvánvaló megoldás, ha csak végiggondoljuk az adott kérdést, és ezáltal lehetővé válik, hogy emberi energiáinkat a kivitelezésre fordítsuk. Az élethez való általános viszonyulásunk az, hogy „Atyám, a te akaratod legyen meg”, de az imában az általánosságok úgy folynak szét mint a vödörből kiöntött víz. Miután a legjobb tudásunk szerint végiggondoltuk a helyzetet és őszinte meggyőződéssel megtaláltuk a minden érintett számára legjobb megoldást, habozás nélkül kérhetjük az Atya segítségét a kivitelezésben. A hitbeli beállítottságunk alapján biztosra vehetjük, hogy az Isten a legjobb megoldást adja a problémára, akár számoltunk azzal az alternatívával, akár nem. Azonban jó imaeredményeket nem érhetünk el akkor, ha a beállítottságunkat határozatlanság vagy bizonytalanság jellemzi, mert az Isten azt szeretné, hogy az élet problémáival határozottan nézzünk szembe és a legjobb képességeink igénybevételével találjunk meg a megoldásokat. Komolyan imádkozzunk a nehézségeink megoldása érdekében, de éppilyen kemény dolgozzunk is azok megoldásán. Imánk ne habozást, félénkséget vagy érzelgősséget tükrözzön, hanem inkább annak a győzelemnek a bátor kinyilvánítása legyen, ami a helyes és a legjobb. Úgy járulunk az Isten elé, mint egy jó földi apa elé, pontosan leírjuk előtte a helyzetet vagy a problémát, elmagyarázzuk, hogy milyen gondolatmenettel jutottunk el az általunk legjobbnak ítélt választáshoz vagy megoldáshoz, és összefoglaljuk, hogy mit tettünk eddig a probléma megoldása érdekében. Amennyiben a helyzet rendezése érdekében már nem tudunk többet tenni, akkor teljes bizalommal kérhetjük az Istent annak a megoldásnak a kivitelezésére, amely meggyőződésünk szerint a legjobb. Ha úgy látjuk, hogy az Isten nem hallgatta meg az imáinkat, akkor nem arról van szó, hogy nem hallotta meg, nem érdekli vagy éppen túlságosan elfoglalt lenne. Egy látszólag megválaszolatlan ima több mindent jelenthet: azt, hogy még nem merítettük ki az emberi lehetőségeinket a probléma orvoslására; vagy azt, hogy általunk fel nem fogható okok miatt káros volna számunkra, ha megkapnánk, amit kérünk, legalábbis olyan formában, ahogy kérjük; vagy azt, hogy az imánk meghallgatása valaki más szabad akaratát korlátozná; vagy azt, hogy még nincs itt az ideje; vagy akár azt, hogy az imánkra már válasz érkezett tudtunkon kívül. A fenti nyilvánvaló kivételektől eltekintve élhetünk azzal a bizonyossággal, hogy az Isten mindannyiunk imáját meghallgatja. Az ima, a hit és a cselekvés szellemi szempontból összetartozik. Az ima hitet támaszt, a hit imádkozásra késztet bennünket, s e kettő az Atyánk útmutatása szerint határozott cselekvésre ösztönöz. A szellemi útmutatás követése válaszképpen megerősíti a hitünket és megnemesíti az imaéletünket, amint a győzedelmes szellemi életből fakadó megelégedettséget megtapasztaljuk. Az ima valóságos és arra kell használnunk, hogy általa legyőzzük az akadályokat, mint ahogy a régi időkben a seregek faltörő kossal nyitottak utat maguknak az ellenséges város kapuján. A hittel és tettel párosult ima kezelhetővé teszi a makacs problémákat, legyőzi a nehézségeket és hozzájárul az Isten uralmának kiterjesztéséhez a mi összezavart világunkon. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Ha hatékonyan kívánsz imádkozni, szem előtt kell tartanod a hatékony kérelmezés törvényeit:
1. Meggyőző imádkozónak kell minősülnöd azáltal, hogy őszintén és bátran szembenézel a világegyetemi valóság problémáival. Rendelkezned kell mindenségrendi kitartással. 2. Ténylegesen kimerítetted már a saját, emberi igazodási lehetőségeidet. Kellőképpen igyekvő voltál. 3. Le kell mondanod az elméd minden vágyáról és a lelked minden sóvárgásáról a szellemi növekedés átformáló befogadása javára. Meg kellett már tapasztalnod a dolgok jelentéstartalmának kibővülését és az értékek magasabb rendűvé válását. 4. Őszintén válaszd az isteni akaratot. Töröld a döntésképtelenség élettelen központját. 5. Nemcsak, hogy felismered az Atya akaratát és választod annak teljesítését, hanem az Atya tényleges akarata feltétlen és tevékeny teljesítésének szentelted és ajánlottad magad. 6. Fohászod kizárólag azon isteni bölcsességre irányuljon, mely a paradicsomi felemelkedésben – az isteni tökéletesség elérésében – felmerült, tényleges emberi problémák megoldásához szükséges. 7. És legyen hited – élő hited.” (91:9.1-9.8) „Az Isten akaratának megcselekedése nem több és nem kevesebb, mint azon teremtményi hajlandóság kinyilvánítása, hogy benső életét Istennel megosztja – éppen azzal az Istennel, aki ezt a benső jelentéstartalommal és értékkel bíró teremtményi életet lehetővé tette. A megosztozás Istenszerű – isteni.” (111:5.1) „Az istenimádat a rész azonosulása az Egésszel; a véges azonosulása a Végtelennel; a fiú azonosulása az Atyával; az idő azon próbálkozása, hogy lépést tartson az örökkévalósággal. Az istenimádat a fiú személyes egyesülése az isteni Atyával, a megélénkítő, alkotó, testvéri és vágyakozó hozzáállások felemelkedése az emberi lélek-szellem révén.” (143:7.8) „De amikor imádkoztok, igen kevés hitet gyakoroltok. Az igazi hit a földi nehézségek olyan hegyeit mozdítja el, melyek történetesen a lelki gyarapodás és a szellemi fejlődés útjában állnak.” (144:2.6) „Jézus azt tanította, hogy a hatékony ima legyen: 1. Önzetlen – ne kizárólag magáért az egyénért szóljon. 2. Hívő – hit szerinti. 3. Őszinte – a szívből fakadjon. 4. Értelmes – világosságot mutasson. 5. Bizodalmas – az Atya végtelenül bölcs akaratának legyen alárendelt.” (144:3.17-3.22) „Mihelyst teljes mértékben a mennyei Atya akarata megcselekedésének szenteltétek magatokat, minden kérelmetekre azért érkezik válasz, mert az imáitok teljes mértékben megfelelnek az Atya akaratának, és az Atya akarata mindig megnyilvánul az ő hatalmas világegyetemében. Amit az igaz fiú kíván és amit a végtelen Atya akar, az úgy VAN. Az ilyen ima nem maradhat megválaszolatlan, és semmilyen más kérelemre nem adható teljes válasz.” (146:2.7) „Én az Atyától jöttem; ezért amennyiben valaha is kétséged van afelől, hogy mit kérj az Atyától, kérj az én nevemben, és én a kérelmedet a valós igényeid és vágyaid szerint és az Atyám akaratának megfelelően előadom.” (146:2.10) „Még az apostolok sem voltak képesek teljesen felfogni azon tanítását, hogy az embereknek szellemi erőre van szükségük ahhoz, hogy minden anyagi ellenálláson áttörjenek és minden olyan földi akadályt legyőzzenek, mely az Isten felszabadított fiaiként az útjukban áll a szellemben élendő új élet végtelenül fontos szellemi értékei elérése során.” (166:3.8) „Amikor az ima látszólag megválaszolatlan marad, akkor a késlekedés valójában egy jobb választ jelez, olyat, mely esetleg igen alapos ok miatt szenved késedelmet. Amikor Jézus azt mondta, hogy Lázár betegsége nem igazán halálos, akkor ő már tizenegy órája halott volt. Az őszinte imára nem tagadtatik meg a válasz, kivéve, ha a szellemi világ magasabb nézőpontja jobb választ ígér, mégpedig olyat, mely az ember szellemének kérését teljesíti, szemben az ember puszta elméjének imájával.” (168:4.5) „Mikor fogja a hívek világa végre megérteni, hogy az ima nem a magunk útjának keresési folyamata, hanem inkább az Isten útja bejárásának programja, olyan tanulási tapasztalás, amely arra irányul, hogy miként ismerjük fel és hajtsuk végre az Atya akaratát? Teljes mértékben igaz, hogy amikor az akaratodat igazán hozzáigazítottad az övéhez, ezen akarat-egyesülés révén kérhetsz bármit, és az megadatik. És az ilyen akarat-egyesülés Jézus által és rajta keresztül teremtődik meg, éppen úgy, ahogy a szőlőtő élete az élő ágakba és azokon keresztül áramlik.” (180:2.4)
11. lépés: Hozzuk egyensúlyba a fizikait a szellemivel Összeütközést tapasztaltunk meg abból kifolyólag, hogy az Isten felruházott bennünket az anyagi célok szellemi célokkal való felváltásának képességével. Most már egyre inkább megtaláljuk az egyensúlyt az emberi igényeink és a szellemben élt életünk között. Ez a lépés arról szól, hogy összehangoljuk a teljes belső elkötelezettségünket a mindennapi létezésből fakadó követelményekkel, megtalálva az egyensúlyt aközött, ami jó nekünk és aközött, ami jó másoknak. Lehetséges-e úgy élni ebben a világban, hogy közben – ahogy Jézus mondta – nem e világiak vagyunk? Hogyan cselekedhetünk szellemben, amikor minden pillanatban a húsvér test túszai vagyunk? Miképpen állhatunk ellen az indulat, a kéjvágy, a mohóság és az önzés eluralkodásának, amikor a Teremtő által belénk ültetett túlélési ösztönök épp ilyen reakciókra késztetnek? Összhangban van-e a Mester önzetlen megközelítésmódja a mindennapi gyakorlatiasság követelményével, az eredményességi elvárásról nem is beszélve? Az ösztönalapú hajtóerőink tartják fenn az emberi fajt és tartanak meg bennünket egy gyakran kegyetlen világban, de miképpen békíthetjük össze ezeket a velünk született késztetéseket azok ellentettjeivel: Jézus azon intelmeivel, hogy adjuk oda a kabátunkat, cipeljük tovább a csomagot egy második mérföldön át és mentsük meg az életünket azáltal, hogy elveszítjük azt? Az Isten szemében egyénként rendelkezünk jogokkal; nem az a szándéka, hogy a társaink teljes korlátlan rendelkezési jogot kapjanak az időnk és az energiáink felett. Az Atya olyannak teremtett minket, amilyenek vagyunk, és mindaddig, amíg a szellemi hűségünket megőrizzük, ő támogatni is fogja az emberi sikerek és eredmények elérése iránti vágyunkat. Az Istentől kaptuk a természetes testi vágyainkat és igényeiket, és mint ahogy nincs semmi rossz a vízben, amíg valaki bele nem fullad, úgy nincs semmi eredendően helytelen vagy rossz az emberi késztetéseink egyikében sem, még akkor sem, ha nemesebb etikai szempontok alapján gyakorta vissza is kell fognunk őket. Az új életünket ugyanazon a világon éljük, mint a régit, és a szellemi útkeresők nem térnek ki az élet által nap mint nap megkövetelt igazodási kényszerek elől. Ha mellőznénk a saját jólétünk igényét, akkor e szempont érvényesítője nélkül gyorsan elpusztulnánk az éhségtől vagy a nélkülözéstől. Ha továbbra is kizárólag önmagunknak élünk, ahogy tettük azt a régi életünkben, akkor mi értelme volt az újjászületésnek? Szellemben újjászületett fiakként és leányokként tartózkodnunk kell a szélsőségektől, s inkább a józanészre és a megfontoltságra mint istenadta tulajdonságainkra kell támaszkodnunk. Az Isten nem igényli vagy várja el, hogy mellőzzük a személyes jólétünk szempontját; ő azt szeretné, hogy önzetlenül alárendeljük saját érdekeinket a mások szolgálatának, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy ő ismeri a személyes igényeinket és bízhatunk abban, hogy ki fogja elégíteni azokat. Atyánk pontosan tudja, hogy milyen nehéz út előtt áll mindenki, aki a szellemben élt új élethez akar eljutni, és ő biztonságosan végig is vezet minden rábízott lelket ezen az úton. Az Isten képes egyensúlyba hozni a testi igényeinket a lelkünk vágyaival, és az út sikeres és eredményes megtételéhez nem kér egyebet, mint a közreműködésünket. Mihelyst az ország kapuin belül lezajlott a döntő ütközet, már csak a józanésszel és a megfontoltsággal kerülhetjük el az anyagias önzés és a megszállott, éretlen ál-spiritualitás érzelmi szélsőségei által kezdeményezett utóvédharcokat. Nem szabad engednünk, hogy a bosszúvágy, a harag, a kéjvágy vagy a féltékenység hívatlan vendégei a gondolataink közé való kéretlen befurakodásukkal elbátortalanítsanak minket. Egyes mélyre hatolt mérgektől csak az idő képes megszabadítani az elménket, de most, hogy az Isten szellemét már magas rangra emeltük a szívünkben, türelmesen várhatjuk, hogy átalakít bennünket az ő hasonlatosságára. Az érzelmi gyötrelmektől való megszabadulás végbemehet gyorsan avagy lassan, azonban a lelkiállapotunk miatti aggodalmaskodás csak hátráltatja a seb behegedésének folyamatát.
A szellemi világ valóságos és fontos, és ez a fizikai világ is valóságos és fontos, mert olyan tanulási lehetőségeket biztosít, amilyeneket sehol máshol nem kaphatunk az Atya világegyetemének számos lakóhelyén át vezető felemelkedési utunk során. A testnek a táplálék, hajlék és ruházat iránti igénye semmivel sem kevésbé valós, mint a lélek igénye a hit, a remény és a szeretet iránt. Eszményképeinknek e fizikai világ színterén élünk, mely emberek és dolgok egymásba illeszkedő és gyakran oda nem illően kapcsolódó viszonyait határozza meg, és mi részesei vagyunk ezeknek. E fizikai világ sürgető igényei folyamatosan próbára teszik a szellemi késztetéseinket s ezzel megakadályozzák, hogy puszta elvonatkoztatásokká vagy vágyálmokká silányuljanak. Ebben a világban a legjobb tudásunk szerint törekednünk kell arra, hogy a sokféle versengő erő és érdek közötti ellentéteket elsimítsuk, közöttük egyensúlyt és békét teremtsünk, jóllehet ezekre az összetett problémákra adott prioritásos válaszaink eredményeképpen ritkán érezhetjük a tökéletes megoldás megtalálásával járó elégedettség érzését. Célunk a tökéletesség, de ez nem érhető el ebben a világban. Az Atya mindezt figyelembe veszi, és nekünk önváddal vagy a kudarc lehetőségének mérlegelésével nem szabad akadályoznunk az ő munkálkodását bennünk. Hajónk kifutott az örök létpálya ismeretlen vizeire, és a világegyetemet mozgató Erő képes megtenni és meg is fogja tenni az érdekünkben azt, ami emberileg nem lehetséges. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Az Istent ismerő férfiak és nők, akik a Szellemtől születtek, nem élnek át több összeütközést a halandói erkölcsi természetükkel, mint a legátlagosabb világokon élők, itt ama bolygókról van szó, melyeket sohasem szennyezett bűn és lázadás sem érintett soha. A hites fiak olyan értelmi szinteken dolgoznak és olyan szellemi síkokon élnek, melyek sokkal felette vannak a zabolátlan vagy természetellenes fizikai vágyak okozta összeütközéseknek. Az állati lények egészséges ösztönei és a fizikai alkat természetes vágyai és késztetései nem ütköznek még a legmagasabb rendű szellemi fejlődéssel sem, kivéve a tudatlan, a rosszra oktatott vagy a sajnálatosan túlzottan lelkiismeretes személyek elméi esetében. Miután elindultatok az örök élet útján, miután elfogadtátok a feladatot és megkaptátok a fejlődésre vonatkozó utasításokat, ne féljetek az emberi feledékenység és a halandói állhatatlanság veszélyeitől, ne gyötörjön benneteket a hibázás lehetőségéből fakadó kétség vagy a nagyfokú zavar, ne tétovázzatok és ne kérdőjelezzétek meg a besorolásotokat és a helyzeteteket, mert minden sötét órán, az előremutató küzdelem minden keresztútján az Igazság Szelleme mindig szólni fog hozzátok, mondván, »Ez a helyes út«.” (34:7.7-7.8) „Amikor a fajok magasabb rendű és alacsonyabb rendű hajlamai közötti éles és jól meghatározott feszültség alakul ki, vagyis a valóban helyes és a valóban rossz között választani kell (és itt nem pusztán arról van szó, hogy mit tartotok helyesnek vagy helytelennek), akkor bízhattok abban, hogy az Igazító valamilyen meghatározott és tevékeny módon mindig részt fog venni az ilyen tapasztalásokban. Az a tény, hogy az effajta Igazító-tevékenység nem tudatosul az Igazító emberi társában, egyáltalán nem von le semmit annak értékéből és valóságából.” (108:5.9) „Az élet nagy problémája az örökölt élethajlamok hozzáigazítása a Titkos Nevelő isteni jelenléte által keltett szellemi késztetések igényeihez. Míg a világegyetemi és a felsőbb-világegyetemi létpályán senki sem szolgálhat két urat, az Urantián élt jelenlegi életetekben minden embernek két úrnak kell szolgálnia. Az embernek el kell sajátítania a folyamatos emberi ideigvaló kiegyezések életmódját, miközben szellemi hűséget kell fogadnia egyetlen úrnak; és éppen ez az, amiért annyian eltévelyednek és elbuknak, elfásulnak és összeroskadnak az evolúciós küzdelmek feszültsége alatt.” (109:5.4) „Az emberi elme nem tűri jól a kettős engedelmességből eredő feszültséget. Igen komoly megterhelést jelent a léleknek az a tapasztalás, amikor egyszerre próbálja szolgálni a jót és a rosszat. A legboldogabb és eredményesen egyesített elme az egyetlen elme, amely teljes mértékben a mennyei Atya akarata teljesítésének szenteli magát. A feloldatlan ellentétek lerombolják az egységet és az elme megbomlását eredményezhetik. De a lélek túlélési képességét nem javítja, ha mindenáron biztosítani akarjuk az elme békéjét, ha feladjuk nemes törekvéseinket és megalkuszunk a szellemi eszményképek kárára; sokkal inkább elérhető az ilyen béke az igaz győzelem bátor kikényszerítésével, és e győzelem a rossz fölé kerekedéssel vívható ki a jó magvábanvaló erejével.” (133:7.12) „Mialatt megtapasztaljátok a nagy örömet az Atyám szolgálatában, fel kell készülnötök a bajra is, mert figyelmeztetlek benneteket, hogy sokan csak sok szorongatás közepette lépnek be az országba. De akik megtalálták az országot, azoknak az öröme teljes lesz, és az egész föld boldogainak fogják hívni őket.” (137:6.5) „A férfiaknak és a nőknek időre van szükségük, hogy gyökeres és általános változtatásokat hajthassanak végre a társas viselkedéssel, a bölcseleti alapállással és a vallási meggyőződéssel kapcsolatos alapvető és sarkalatos felfogásaikon.” (152:6.1)
„Tudjátok, hogy az embereket túlságosan gyakran viszi kísértésbe a saját önzőségük kényszere és az állati természetük késztetései. Amikor így estek kísértésbe, arra intelek benneteket, hogy amint őszintén és komolyan felismeritek a kísértést épp olyanként amilyen, okosan tereljétek a kifejeződést kereső szellemi, elmebéli és testi energiáitokat magasabb csatornákba és eszményelvűbb célok felé. Így a kísértéseiteket átalakíthatjátok a felemelő halandói segédkezés felsőbbrendű fajtáivá, miközben csaknem teljesen elkerülitek az állati és szellemi természet közötti haszontalan és legyengítő összeütközéseket.” (156:5.4) „Előre figyelmeztessetek minden hívőt az összeütközés mezsgyéjére, melyen mindenkinek át kell kelnie, aki abból az életből jön, melyet a húsvér testben élnek s azon felsőbb élet felé tart, melyet a szellemben élnek. Azoknak, akik csak az egyik vagy csak a másik területen élnek, kevés feszültségben vagy zavarban van részük, de mindenki szükségképpen több-kevesebb bizonytalanságot tapasztal meg a két életszint közötti átmenet időszakai során. Az országba belépve nem térhettek ki annak felelősségei elől, illetőleg nem kerülhetitek meg annak kötelességeit, de emlékezzetek: az evangélium igája nem nehéz és az igazság terhe könnyű.” (159:3.7) „Minden hívőnek tanítsátok, hogy akik az országba belépnek, azáltal még nem válnak védetté az idő véletlen eseményeivel vagy a mindennapos természeti csapásokkal szemben. Az evangéliumban való hit nem akadályozza meg, hogy valaki bajba kerüljön, azonban biztosítani fogja azt, hogy ne féljetek, amikor a baj elér benneteket. Ha mertek hinni bennem és teljes szívvel vállaljátok, hogy követtek, akkor így cselekedve a bajhoz vezető útra bizonyosan ráléptek. Nem ígérem, hogy távol tartalak benneteket a szenvedés vizeitől, de azt megígérem, hogy veletek együtt kelek át rajtuk.” (159:3.13)
12. lépés: Legyünk kitartóak a keresésben Kitartóak vagyunk a keresésben és abbéli bizodalmunkban, hogy az Istennek terve van a szellemi megvilágosodásunkra. Minden dologban törekszünk az Isten akaratának megismerése iránti bölcsességre és az azzal kapcsolatos várakozásbeli türelemre. A Prédikátor könyvében olvashatjuk, hogy mindennek megvan a maga ideje. Az alma nem az első fagy után érik meg, csak mert mi azt szeretnénk, hanem azért, mert elérkezett az ideje. Másokkal kapcsolatban csak ritkán történnek a dolgok pontosan úgy, ahogy mi azt elterveztük, már ha egyáltalán úgy történnek valamennyire is. A tetteink következményei csúfot űznek belőlünk, lévén olyan ismeretlen tényezők hatnak közre, melyekre nincs rálátásunk, és az átmeneti következményekkel járó tévedéseink és visszafordulásaink révén hitben gyarapodhatunk, miközben az események végső kimenetelét várjuk. A tetteink látható eredményeinek megmutatkozása sokat késhet, vagy egyáltalán nem is jöhetnek a várt eredmények, s ez olyan helyzetek elé állít bennünket, melyekben a türelem gyakorlása megtanít arra, hogy alapjában véve mi a jó és helyes cselekedet a részünkről. Ha a mások megsegítéséért azonnali ellentételezést várunk, akkor az ilyen szolgálat esetleg nem lesz több, mint önző számítás, mely elfogadhatatlan Isten számára, hiszen ő azt kívánja, hogy szeretetből segédkezzünk másoknak, ne igényeljünk vagy várjunk személyes jutalmat érte. Istennek tökéletes terve van a szellemi megvilágosodásunkra, és mivel tudomása van minden dologról, az életben láthatólag váratlanul felbukkanó minden körülményből, magatartásformából és cselekedetből valamiképpen díszes, mégis sajátosan egyedi mintázatú, személyes szőtteseket dolgoz ki. Az Atya felügyeli a különféle körülmények egymásra hatását és ő gondoskodik a gyarapodásunkról, amikor eljön az ideje. Vágyhatunk erősen valamely esemény bekövetkezésére, azonban az óhajainknak kevés vagy semennyi befolyásoló szerepe nincs abban, hogy isteni szemszögből lehetséges-e a megfelelő körülmények és érintett személyek viselkedésének elképzelésünk szerinti összejátszása. Az események időzítése kívül esik az általunk irányított dolgok szűk körén; a lehetőségek elillannak, mint pisztráng a folyami sziklák között és soha nem kerülnek vissza a látóterünkbe, dobálhatjuk bármeddig a horgászszereléket. Soha nem számíthatunk arra, hogy megkapunk mindent, amit éppen akarunk, mert tudjuk, hogy az életben nem így működnek a dolgok és hogy a türelmetlenség gyümölcse a csalódottság és az elkeseredés. A mindennapi életünk igazolja, hogy milyen gyakran kényszerülünk elviselni kellemetlen helyzeteket, akár hosszabb ideig is. A hit is erre tanít, de ezen felül segít megértenünk
a türelem helyénvaló voltát. Korábban minden összeszedett türelmünk az életképes alternatíva hiányából fakadt; most viszont már látjuk a nagyobb jót az Isten tervének kibontakozása szolgálatban. Az Atya segítségével új képet kaptunk az ő világegyetemének működésmódjáról, és elismerjük annak megfelelőségét. Az állhatatosság különösen az imáinkban fontos. Az imáink tárgyát képező problémák többségére nincs egyszerű megoldás, de kitartóaknak kell lennünk. Fogunk kapni választ, még ha késedelmesen is, mert az általunk elgondolt válasznál jobb válasz érkezése várható. Történjék bármi, kitartónak kell lennünk, nem szabad feladnunk, mindig töretlen bizalommal kell viseltetnünk az Atyánk jó szándéka és irgalma iránt, valamint az ő azon törekvése iránt, hogy a szívünk igaz vágyai szerint adjon. A türelem jól szolgál bennünket az élet minden területén. Az Isten szavában úgy bízunk, hogy felismertük, ő a gondviselő, nem mi. Megértettük, hogy az életünk és a létpályánk biztos helyen van az Atyánk szerető és mindenható kezében, s ebből érzelmi megelégedést és benső békét nyerünk. Felhagytunk azzal a hasztalan és lehangoló igyekezettel, hogy megpróbáljuk az eseményeket a személyes elvárásainknak megfelelően előre kialakított szűrőn átpasszírozni, vagy hogy megpróbáljunk másokat rávenni arra, hogy az életüket a mi személyes elképzelésünk szerint alakítsák. Bármilyen is a helyzet, az egyszerűen adott. A mi feladatunk az, hogy keményen dolgozzunk annak megfelelően, hogy mit fogtunk fel az Isten általi vezetésből, elfogadva a világot olyannak, amilyen, és kerülve minden olyan nem kívánatos eredményre vezető mérlegelést, hogy a különféle kiváltó okoknak vagy mások szabad cselekedeteinek a befolyásolhatatlan menete miként fordulhatna az általunk kedvezőnek tekintett kimenetel irányába. A türelem nemes, de passzív vonás. Az igazi kitartás türelmet jelent, de ezen felül igényli azt is, hogy erélyesen lépjünk előre annak kivitelezésében, amiről úgy gondoljuk, hogy Isten elvár tőlünk, mellőzve minden lehetséges ellenállást, soha nem is gondolva arra, hogy feladjuk. Semmi, de semmi nem képes megállítani az Atya akaratának megcselekedése iránt teljes mértékben elkötelezett lelket. Megrázzuk magunkat, folytatjuk tovább, teljesen meggyőződéssel a magunk és a világ tisztes voltának végső győzelmében. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Minden szellemlénynek és minden halandó teremtménynek a világegyetemek mindensége minden szférájában és minden világán az Egyetemes Atya kinyilvánítja az ő kegyes és isteni sajátlényegét teljesen, amennyire az ilyen szellemlények és halandó teremtmények felfoghatják és megérthetik.” (1:4.6) „A hűségükben kipróbált és sokat utazott tér-zarándokok tehát ebben az általános vagy elemi szintű képzésben részesülnek. De az idő e felemelkedő gyermekei még jóval a Havona elérése előtt megtanultak örülni a bizonytalanságnak, erőt meríteni a csalódásból, felbuzdulni a nyilvánvaló vereségen, új erőre kapni a nehézségek jelenlétében, rettenthetetlen bátorságot mutatni a végtelenséggel szemben, és legyőzhetetlen hitet gyakorolni, amikor a felfoghatatlannal kerülnek szembe. Már régen e zarándokok csatakiáltása lett ez: »Istennel semmi – egyáltalán semmi – sem lehetetlen.«” (26:5.3) „Hadd emlékeztesselek benneteket arra, hogy figyeljetek az Igazító hűséges hívásának távoli visszhangjára, melyet a lelketeknek címzett! A bennetek lakozó Igazító nem állíthatja meg és lényegesen nem is változtathatja meg az időben vívott létküzdelmeiteket; az Igazító nem csökkentheti az élet nehézségeit a küzdelem világában bejárt utatok során. A bennetek lakozó isteni lény csak türelmet tanúsíthat, miközben ti az élet csatáját vívjátok, ahogyan az életet a bolygótokon megélik; de megengedhetitek, bárcsak meg is engednétek – ahogyan dolgoztok és aggódtok, ahogyan harcoltok és küzdötök – a derék Igazítónak, hogy mellettetek és értetek harcoljon. Annyira megnyugtatna és ösztökélne, annyira lenyűgözne és felajzana benneteket, ha végre megengednétek az Igazítónak, hogy folyamatosan kivetítse azt az igazi vezérlő eszmét, azt a végső célt és azt az örök rendeltetést, amely a jelenlegi anyagi világotok hétköznapi problémáival való bonyolult, fáradságos küzdelemhez kapcsolódik.” (111:7.2) „Egy nap, amikor Ganid megkérdezte Jézustól, hogy miért nem vállalja a nyilvános tanítást, Jézus így válaszolt: »Fiam, mindennek várnia kell a sorára. Világra jöttél, azonban sem a sóvárgás, sem a türelmetlenség nem fog segíteni abban, hogy felnőj. Minden ilyesminek ki kell várnod az idejét. Egyedül az idő érleli meg a fák zöld gyümölcsét. Évszakok egymásra következése, napnyugta a napkelte után, mind csak az idő múlásában
jelentkezik. Ma úton vagyok Rómába veled és apáddal, és ez mára elég is. A holnapom teljes egészében mennyei Atyám kezében van.«” (130:5.3) „Az ima a lélek lélegzete, és ennek kell állhatatossá tennie benneteket az Atya akaratának megismerésére irányuló próbálkozásotokban. Ha valamelyiketeknek van szomszédja, és éjfélkor elmentek hozzá e szavakkal: »Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret, útról érkezett egy barátom hozzám, s nincs mit enni adnom neki«; és ha a szomszédotok azt válaszolja, »Ne zavarj, mert az ajtó már be van zárva és gyermekeim is, én is ágyban vagyunk; ezért nem tudok fölkelni és kenyeret adni neked«, akkor nem tágítotok, elmagyarázzátok, hogy a barátotok éhes, és hogy nem tudjátok étellel kínálni. Mondom nektek, hogy bár azért, mert a barátotok, nem kel fel, hogy kenyeret adjon nektek, de mivel ti nem tágítotok, mégis fölkel és ad nektek annyit, amennyire szükségetek van. Ha tehát a kitartás még a halandó ember kegyét is elnyeri, akkor a kitartásotok a szellemben mennyivel jobban megnyeri az élet kenyerét számotokra a mennyei Atya készséges kezétől. Megint csak azt mondom nektek: Kérjetek és kaptok; keressetek és találtok; zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget az üdvözülés ajtaján, annak ajtót nyitnak.” (144:2.3) „Ugyanazon az estén mondta el Jézus az apostoloknak az Istennel való kapcsolat viszonylagos értékéről és a Paradicsom felé tartó örökkévaló felemelkedésben megmutatkozó fejlődésről szóló, emlékezetesként sokáig megmaradó beszédét. Jézus azt mondta: »Gyermekeim, ha létezik igaz és élő kapcsolat a gyermek és az Atya között, akkor a gyermek biztosan folyamatosan fejlődik az Atya eszményképei irányában. Igaz, hogy a gyermek eleinte talán lassú előrehaladást mutat, de a fejlődés nem kevésbé bizonyos. Nem a haladásotok gyorsasága a fontos, hanem inkább annak bizonyos volta. A tényleges teljesítményetek nem olyan fontos, mint az a tény, hogy a fejlődésetek iránya az Isten felé mutat. Amivé váltok, az napról napra végtelenül nagyobb fontossággal bír, mint az, hogy mik vagytok ma.«” (147:5.7)
13. lépés: Találjuk meg az igazabb nézőpontot Megtanuljuk tisztelni az élettel elkerülhetetlenül együtt járó dolgokat és az élet nyújtotta kárpótlást, amint hozzáfogunk az Isten teremtésének végtelen felfedezéséhez. Emberi nézőpontból sok minden tűnik méltánytalannak vagy tragikusnak az életben. Egy autóbaleset, egy váratlan levél – a legkisebb mozdulatra is minden megváltozik a kaleidoszkóp mutatta képen. A szellemi nézőpont azt a szélesebb látképet jelenti, amelyben felismerjük az Isten által gyakorolt abszolút ellenőrzést ama láthatatlan világ felett, mely a fizikai teremtés alapjául és megtartásául szolgál. Isten útjai csak azért tűnnek rejtélyesnek, mert a mi korlátozott látókörünk nem engedi, hogy megértsük az események igazi természetét. Könnyebben el tudjuk fogadni az életünk mindennapi eseményeit, mihelyst megértjük, hogy Isten keze okozza vagy engedi mindeme dolgok bekövetkezését. Ez a nézőpont vigaszt nyújt a szomorúságunk idején, ha megértjük, hogy az Atyánk képes akár a leginkább szívbemarkoló fájdalmat is tényleges jóvá változtatni. Az Isten jót ad nekünk, s a nehézségeket csak akkor engedi, amikor a tervei egy olyan dolog, helyzet vagy kapcsolat megszűnését igénylik, mely a lelki gyarapodásunk útjában áll, vagy amikor az ilyen események segítik az acélos jellem kialakulását. Atyánk nem ment meg bennünket a fájdalomtól, viszont szeretetteljes közösségben velünk együtt viseli el. Isten soha nem akar ártani egyik gyermekének sem, de megengedi kellemetlen dolgok bekövetkezését olyan esetben, amikor részesülnünk kell az élet tanította leckékből, és még ilyen esetben is úgy alakítja át a megtapasztalt fájdalmat, hogy az a lelki épülésünkre váljon. Közreműködésünkkel még a legsajnálatosabb élményeinket is végső soron jóvá alakítja azáltal, hogy szellemi értékkel tölti meg azokat, s a hibázásainkat és a gondatlanságunkat beleszövi a világegyetemek fejlődésére vonatkozó, mindenre kiterjedő tervébe. Az életben megélt tragédiák némelyikét az élettől elválaszthatatlan fizikai körülmények váltják ki egy olyan bolygón, melyet megbízható fizikai törvények irányítanak, mint amikor például egy lavina elsodorja a felkészületlen hegymászót. A szikladarabok a gravitáció miatt lendülnek mozgásba, mely az Isten rendelése szerint való fizikai törvény, s ez az erő mindegyre lefelé vonzza a kiegyensúlyozatlan, alátámasztással nem rendelkező tárgyakat. A hegymászó halála tragédia az ő szempontjából és azokéból, akik szerették őt vagy számítottak rá, azonban sokkal nagyobb tragédia volna, ha a gravitációból valamiféle kiszámíthatatlan erő válna, melynek
következetes működésével nem számolhatnánk. Más szemszögből viszont a szabad akarat gyakorlásának feltétele, hogy a hegymászót semmi ne akadályozza abban, hogy maga döntsön a veszélyes útvonalon való elindulásról, mert az Istennek a mi okulásunkra és fejlődésünkre kidolgozott terve szerint nekünk bizony testközelből kell megtapasztalnunk a valóságot és viszonylag teljes cselekvési szabadságot kell élveznünk, ha gyarapodni szeretnénk. Más tragédiák okozója az emberek másokkal szembeni rosszindulata vagy gondatlansága. Az Isten azért engedi az ilyen módon való ártást, mert a szabad akaratunk iránti tisztelete éppúgy kiterjed a rosszra, mint a jóra, és az önálló, szabad akaratnak szükségképpen része a helytelen cselekvés szabadsága is. Atyánk azt szeretné, ha a fiai és a leányai önkéntes indíttatásból, a leghőbb vágyuk szerint szeretnének és szolgálnának másokat, és ehhez szükség van annak szabadságára, hogy másként is tehessenek. De amikor az ártalom akár fizikai erők hatására, akár más közvetítők útján azokat éri, akik neki szentelték az életüket, akkor az Atya úgy módosítja az ilyen kellemetlen események vagy rossz cselekedetek kimenetelét, hogy az végső soron minden érintett számára jót hozzon. Ugyan ki képes felfogni a Teremtő fenségességét vagy felérni az ő előrelátásával és bölcsességével? Ugyan ki tudna tökéletesebb tervet készíti a saját életére? Ugyan ki tartja a saját ítélőképességét megbízhatóbbnak vagy felelősebbnek, a szándékát nemesebbnek? Ugyan kinek az értelme fogja fel jobban a galaxisokat és a korszaknyi időtávokat befolyásoló események következményeit? A világosságok Atyja az egész teremtés felett őrködik az időtlen jelenben, megtartva és fenntartva minden dolog és lény létét az ő végtelen elméjének kifürkészhetetlen bölcsességén keresztül. Ha úgy szeretnénk látni az életet, ahogy az Atya látja, akkor igazabb nézőpontot kell találnunk hozzá, olyat, amelyben felismerhetjük az ő céljait a mindennapi életünk tarka forgatagában és erőt meríthetünk ahhoz, hogy úgy éljünk, mint aki látja őt, aki láthatatlan. Képzeljük el, hogy egy kőszirten üldögélünk s a hátunk mögött lemenő nap gyengülő sugarainál szemléljük az alattunk elterülő várost. Az utcai lámpák sorai véletlenszerű rendben gyulladnak fel, és megfigyelhetjük, amint egy csomó autó tart a munkából hazafelé. Eltűnődünk, hogy a fényszórókhoz hányféle élet és gond tartozhat – elmerengünk az aznapra befejezett munkahelyi feladataikon és azon, ami a hazafelé tartókat várhatja: a család, a barátok vagy a magány. Teljességgel meghaladja az emberi felfogóképességet, hogy az Atya miként képes személyes viszonyt kialakítani mindegyikükkel, csak azt tudjuk, hogy ez ténylegesen így van. Az Istennek transzcendens léte van a Paradicsomon, de egyúttal minden szívben is ott él. Szeretet-hívása üres folyosókon visszhangzik, és segítő kezet nyújt a sérülteknek. Fenségessége irdatlan hegyeket mozgat meg, s a figyelmét nem kerüli el semmi. Korszaknyi időkön keresztül jut el hozzánk, oda, ahol és amiképpen vagyunk, és hív, hogy foglaljuk el a nekünk szánt helyet az általa teremtett világegyetemek végtelen gyarapításának tervében. Szellemi utunk különböző állomásain egyre többet ismerünk meg az Isten örök céljai közül, és fokozatosan szert teszünk egyfajta éltető kozmikus nézőpontra. Megtapasztaljuk az Atyánk szeretetét és egyre nagyobb bizonyossággal tudjuk, hogy ő mindig velünk van. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Az Urantián uralkodó zavarodottság és felfordulás nem azt jelzi, hogy a paradicsomi Urak nem érdeklődnek aziránt, hogy az ügyeket másként kezeljék vagy hogy nem is képesek arra. A Teremtők minden hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy az Urantiát igazi paradicsommá tegyék, azonban egy ilyen Éden nem járulna hozzá az olyan erős, nemes és tapasztalt jellemek kifejlődéséhez, melyeket az Istenek oly bizonyossággal kovácsolnak ki a világotokon a szükség üllői és a gyötrelem kalapácsai között. Aggodalmaitok és szomorúságaitok, megpróbáltatásaitok és csalódásaitok éppen úgy az isteni tervnek a részét képezik a szférátokon, mint ahogy részét képezi annak a minden dolog kellő tökéletessége és végtelen alkalmazkodása a maga felsőbb céljához a központi és tökéletes világegyetem világain.” (23:2.12) „De az eredmények elérésére való eme képességben benne rejlik az erkölcsi felelősség is, azon felismerés szükségessége, hogy a világ és a világegyetem tele van különböző fajtájú lények sokaságával. E nagyszerű teremtésösszesség, beleértve magadat is, nem csak neked készült. Ez nem egy önközpontú világegyetem. Az Istenek
elrendelték, hogy »áldottabb dolog adni, mint kapni« és a ti Tökéletes Fiútok mondta, hogy »aki a legnagyobb akar lenni közöttetek, engedjétek őt mindenkit szolgálni«.” (28:6.18) „A világegyetemek mindenségét, beleértve az Urantia nevű kicsiny világot is, nem úgy igazgatják, hogy ahhoz a jóváhagyásunkat kérik és nem is úgy, hogy az nekünk megfeleljen, még kevésbé pedig úgy, hogy kielégítsék a szeszélyeinket és a kíváncsiságunkat. A világegyetemi igazgatásért felelős bölcs és mindenható lények kétségtelenül pontosan értik a dolgukat; így tehát az élethordozóknak és a halandói elméknek az a kötelességük, hogy türelmesen várjanak a sorukra és őszintén működjenek együtt a bölcsesség szabályával, az erő uralmával és a fejlődés menetével.” (65:5.3) „Ti emberek, egy majdnem végtelenül tágas körkép véget nem érő kibontakoztatását kezdtétek el, soha véget nem érő, örökké szélesedő lehetőség-szférák határok nélkülivé tágításába fogtatok, amelyek felüdítő szolgálatot, páratlan kalandot, fenséges bizonytalanságot és korlátlan fejlődést foglalnak magukba. Amikor a fejetek felett sötét felhők gyülekeznek, akkor hitetekben kell elfogadnotok a bennetek lakozó Igazító jelenlétének tényét, és így képesnek kell lennetek a halandói bizonytalanságok ködén túllátni és észrevenni az örökkévaló igazságosság napjának tiszta ragyogását a (...) lakóvilág[ok] hívogató magasságain.” (108:6.8) „Türelmet azok a halandók mutatnak, akiknek időegysége rövid; az igazi érettség a valódi tudás szülte türelem révén lép túl az ideigvaló türelmen. Éretté válni annyit jelent, mint hatékonyabban élni a jelenben s egyúttal megszabadulni a jelen korlátaitól. A múltbéli tapasztalatokon alapuló érettségi tervek a jelenben jönnek létre úgy, hogy növeljék a jövőbeli értékeket. Az éretlenség időegysége jelentéstartalmat összpontosít a jelen pillanatba úgy, hogy a valódi kapcsolatának jelenét a nem-jelentől – a múlt-jövőtől – elválassza. Az érettség időegysége olyan arányokat vesz fel, hogy a múltjelen-jövő összehangolt jellegét felfedje azért, hogy a sajátlényeg egyre jobb betekintést nyerjen az események teljességébe, látni kezdje az idősíkot a kinyíló látókörök körképszerű távlatából, talán elkezdje megsejteni azt a sohasem kezdődő, sohasem befejeződő végtelen folytonosságot, amelynek részeit időnek nevezik.” (118:1.6-1.8) „Ne szegje kedveteket az a felfedezés, hogy emberek vagytok. Az emberi természet tán hajlik a rosszra, de nem eredendően bűnös. Ne csüggesszen el az, hogy nem tudjátok teljesen elfelejteni némely sajnálatos élményeteket. Azokat a hibákat, melyeket nem tudtok elfelejteni az időben, elfelejtitek az örökkévalóságban. Könnyítsetek lelki terheiteken azzal, hogy gyorsan szert tesztek a beteljesülésetek távlati nézőpontjára, a létpályátok világegyetemi kiterjesztésére.” (156:5.8) „Az emberi lények folyton elbátortalanodnak, amikor csak az idő átmeneti történéseit látják. A múlttól és a jövőtől elkülönülő jelen bosszantóan jelentéktelenné válik. Csak az örökkévalóság körére vetett pillantás ösztönözheti az embert arra, hogy megtegye a tőle telhetőt és rábírja, hogy kihozza magából a legjobbat.” (160:2.9) „Ne nyugtalankodjék a szívetek; minden dolog együtt fog működni az Isten dicsőségére és az emberek üdvözülésére.” (182:2.1) „Azt tanította az embereknek, hogy tulajdonítsanak nagy értéket maguknak az időben és az örökkévalóságban. E nagyra értékelés következtében, melyet Jézus az emberek esetében mutatott, hajlandó volt teljesen odaadni magát az emberiség lankadatlan szolgálatában. És a végesnek ez a végtelen értékelése volt az, ami az aranyszabályt alapvető tényezővé tette a vallásában. Milyen halandó esetében maradhatna is el a felemeltetés annak eredményeképp, hogy Jézusnak ily rendkívüli hite van benne?” (196:2.10)
14. lépés: Gyarapodjunk hitben Gyarapodunk abbéli hitünkben, hogy az Isten ránk vonatkozó terve összehasonlíthatatlanul jobb az általunk kieszelt tervek bármelyikénél, és hogy a mi legnagyobb boldogságunk az ő akaratának megcselekedésében áll. Megtapasztaljuk a szellemi szabadságot, mely annak elfogadásából ered, hogy az általunk hittel vállalt események kimeneteléért való felelősséget az Atya viseli. A hit az egyetemes törvény egyik kifejeződési formája, melynek alapja a világegyetemek Urába vetett feltétlen bizalom, valamint az, hogy ő képes véghezvinni az akaratát a földön és a mi életünkben is szabadon, mindenféle korlátozás nélkül. De vajon hogyan tudjuk megismerni az Atyánk akaratát, amikor előttünk különböző életutak és életlehetőségek tárulnak fel s tűnnek el folyvást? Hogyan győződhetünk meg nagyobb bizonyossággal arról, hogy vajon az ő akaratát cselekedjük-e, amikor válaszolni igyekszünk a lelkünkben ébredő isteni vezetésre?
Ezen a világon kevés olyasmi van, amely kapcsán bárki igazán biztos lehet a dolgában; gyakran előbb érkezünk el egy útelágazáshoz, minthogy készen állnánk a döntés meghozatalára, s a késlekedéssel az előttünk álló lehetőség megragadását veszélyeztetjük. Ilyen esetben egyszerűen csak cselekednünk kell, bízva az Atyánk útmutatásában. Ha imádkoztunk azért, hogy egy adott helyzetben megismerhessük az Isten akaratát, akkor a döntés idejének elérkezésekor a hibázástól való félelem bénító hatására kialakuló döntésképtelenségünk a tévedést gyakorlatilag bizonyossá teszi. Ha megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy az Atya akaratának megfelelően éljünk, akkor jogunkban áll határozottan, hittel cselekedni még olyankor is, amikor a helyzet nem átlátható és össze vagyunk zavarodva. A habozás, a bátortalanság és a félmegoldások sora megmérgezi a hitet és kimenetelében kudarcra ítéli még az egyébként helyes döntést is. A döntéshozatal idejére már képesnek kell lennünk azt mondani, hogy „Atyám, úgy hiszem, azt várod tőlem, hogy ezen az úton induljak el, és hacsak nem rendelkezel másként, ebbe az irányba fogok menni.” A nemzetek azért tartanak fenn haditengerészetet, hogy háború idején elébe mehessenek az ellenségnek, ne csak üldögéljenek a biztonságos kikötőben. Az Isten hasonlóképpen azért helyezett bennünket a földre, hogy részt vegyünk az életben, és ezért elszomorodik, ha azt látja, hogy nyúlszívűen, a félelemtől lehorgonyzott hajónkban nem merünk elébe menni annak, amit az élet nyílt vize tartogathat számunkra, félünk megtapasztalni azt, amiért idehelyezett bennünket. Ő azt szeretné, ha kifutnánk a nyílt vízre, bízva abban, hogy a végtelen bölcsességgel kialakított útvonalterv szerinti útirányunkat ő képes megadni és így is tesz. A hitbeli indíttatásból végzett cselekedeteket teljes meggyőződéssel kell vállalnunk, máskülönben hol marad az a hit? Még ha tévedünk is egy ilyen helyzetben, az Isten igazolni fogja a döntésünket és a hibázásaink ellenére is gondoskodik a jó kimenetelről. Ha az utunk összhangban van a legmagasabb rendű igazsággal, jósággal és szeretettel, s ha azt a legjobb képességeink szerint, az isteni vezetésnek megfelelően járjuk be, akkor ő helyessé teszi azt az utat, még ha a menetközben hozott döntéseink valamilyen mértékben elégtelenek voltak is. Az Atya ismeri az elménk és a természetünk korlátait, olyannak fogad el bennünket, amilyenek vagyunk, és a tökéletesedésre vonatkozó terveit a földi gyermekei által itt megélt körülményekhez igazítja, s így lehetővé teszi, hogy társuljunk vele az örök beteljesülésünk elérésében. A hitbeli indíttatásból végzett cselekedetek mindig összhangban vannak az igazsággal, a jósággal és a szeretettel, és ha nem látjuk tisztán, hogy merre is visz az Atya általi vezetés, akkor ezek az értékek fogják megmutatni az ő akaratát, mert elképzelhetetlen, hogy az Isten olyasminek a megtételére vezetne bennünket, ami hamis, visszataszító vagy amiből hiányzik a szeretet. A hétköznapi gondjaink többségéből azonban hiányzik a nyilvánvaló szellemi vetület, és a döntéseinket a józanész alapján, a barátaink értelmes tanácsai figyelembevételével kell meghoznunk. De még az ilyen helyzetekben sem szabad megfeledkeznünk az isteni vezetésről, mert a jó szülőhöz hasonlóan őt is érdeklik a mindennapi létünk részletei, hogy boldog és termékeny életet éljünk, de leginkább a lelki boldogságunkkal törődik. A hit tölti fel az egyhangú világi dolgainkat az Isten erejével, isteni célt szabva azoknak. A hit nem csak az Isten létezéséről való meggyőződést jelenti, hanem azt is, hogy az Isten tevékenyen és erővel segít megvívnunk az élet csatáit. A hit belső energiákat szabadít fel bennünk, hogy minden akadályon túljussunk, minden ellenség felett diadalmaskodjunk, minden függőségtől megszabaduljunk, minden fogyatékosságunkat legyőzzük, még az összes félelmünket is. A hit révén lépünk rá az örökkévalóság útjára, melynek végállomása a Paradicsom és maga az Isten. A hit teremt összeköttetést a szívünk és a világegyetemek Ura között, és megmutatja azokat a közvetlen és távlati célokat és elénk tárja azokat a látképeket, melyek révén erőre kaphatunk az utolsó útszakasz megtételére, még ha minden földi dolog elpusztul is. A világosságok Atyja az álmaink hintója mellett halad s megtisztítja az utat a tisztaszívűek előtt. Az Isten benső békével ruházza fel azokat, akiknek hite az ő fennhatóságának szikláján rögzül,
akik megértik, hogy ő minden dolgot jól végez el. Akár hosszú az életünk, akár rövid, a hit nagy emberi teljesítményekre sarkall s hajtja a lelkünket előre, az örök életre, ahol még nagyobb teljesítmények várnak az Isten fiaira és leányaira. A hit az a folyamat, mely révén megismerjük a Teremtőnket. A hit rejtélyeket old meg, börtönajtókat nyit ki, elkerülendő sziklaüregekre figyelmeztet és megmenti a reménytelenség vagy romlottság csapdájába esett lelkeket. A hit a szellem ifjú tanítványának oktatója; hálójával begyűjthetjük az összes jó dolgot, ha bátran kivetjük ezt a hálót. A hit felnyitja az anyagelvű kor káprázataitól addig vak szemeket, de sohasem mutatja meg mindazt, amit látni szeretnénk, mert a hitünk középpontjában álló végtelen Teremtőt kifürkészhetetlen rejtelem övezi. A hitünk révén az Atya lecsillapítja a kavargó gondolatainkat, megnyugtatja a lelkünket és megvilágítja előttünk a helyes életmód útjait a szellem-országba, oda, ahol az Isten örök otthont készített elő nekünk. A hit vigaszt hoz a modern ember zaklatott lelkének és mentesíti az elméjét a kinti világbeli létezéssel járó feszültségektől és terhektől. A hit megnyitja a lelkünket Isten előtt, akinek a szeretete körülölel bennünket, megmutatja, hogy mi az emberi létezés értelme. Az Isten összegyűjti a hitünk morzsáit és kosárnyi mennyiségekké sokasítja. Mint összezavarodott gyermekeket vesz át bennünket és kész szentekként ad vissza. Az Isten megélezett szerszámokkal, körültekintően és szeretettel gondozza a hitünk kertjét. Úgy rendezi el a világot, hogy napfény érhesse a leveleinket és az esőfelhőket a szolgálatunkba állítja. Megkeresi a hitünk fejletlen gyökérzetű, sérülékeny facsemetéit, eltávolítja mellőlük a fojtogató gyomot és lenyesi a beteg ágakat, hogy idővel egészséges fákká terebélyesedhessünk. Utunk további állomásai, melyek létezésében egykor hittünk, most már ténylegesen is ismertté válnak. Ám a hit tárgya egyre magasabbra kerül onnan, amit az elménk képes teljesen megragadni, oda, amiről az elme még nem képes tiszta képet alkotni, mely még csak elmosódva mutatkozik előttünk: mint a hegymászó zarándok szeme elé táruló hegy a láthatáron, mely új kihívást jelent a visszatérő erejének. A hit forrása egyedül az Isten, aki egyúttal a hazafelé vezető utunk végállomása is, és akit egyre tisztábban és élesebben láthatunk úgy, mint Atyánkat. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Az isteni gondviselés lényege azon mennyei lények és isteni szellemek beavatkozó tevékenysége, akik a mindenségrendi törvénnyel összhangban szakadatlanul Isten dicsőségére és az ő világegyetemi gyermekeinek szellemi felemelkedése érdekében munkálkodnak.” (4:1.1) „Az emberben szellemileg ott lakozik egy túlélő Gondolatigazító. Ha egy ilyen emberi elme késztetése őszinte és szellemi, ha egy ilyen emberi lélek vágyik arra, hogy megismerje Istent és olyanná legyen mint ő, ha őszintén végre akarja hajtani az Atya akaratát, akkor nincs olyan, a halandói fogyatékosságokkal összefüggő ellenható befolyás, sem olyan, a lehetőségek kölcsönhatásából eredő együttható erő, mely képes lenne megakadályozni az ilyen istenmód serkentett lelket abban, hogy a Paradicsom kapuihoz bizonyosan feljusson.” (5:1.7) „A halandói elme ekkor rögtön ezer és egy dolgot képzelhet – vészes természeti eseményeket, szörnyű baleseteket, borzalmas szerencsétlenségeket, fájdalmas betegségeket és világméretű csapásokat – és azt kérdezné, hogy vajon e megpróbáltatások kapcsolatba hozhatók-e a Legfelsőbb Lény valószínű működésének részét képező ismeretlen ténykedésekkel. Őszintén szólva, nem tudjuk; ebben nem igazán vagyunk biztosak. De azt megfigyeltük, hogy az idő múlásával mindeme bonyolult és többé-kevésbé megmagyarázhatatlan helyzetek mindig a világegyetemek jólétét és fejlődését szolgálják.” (10:7.5) „A világegyetemek téren át való menetelésének nagyszerű és dicsőséges célja van. Az összes halandói küzdelmetek nem hiábavaló. Mi mindannyian egy hatalmas terv, egy hatalmas vállalkozás részei vagyunk, és e vállalkozás nagyságrendje miatt lehetetlen sokat meglátnunk abból bármely időpontban és bármely életben. Mi mindannyian egy, az Istenek felügyelte és végrehajtotta örökkévaló munkaterv részesei vagyunk. A teljes bámulatos és egyetemes működési rend fenségesen hatja át a teret az Első Nagy Forrás és Középpont végtelen gondolata és örökkévaló célja adta ütemre. Az örökkévaló Isten örökkévaló célja egy magas szellemi eszménykép. Az idő eseményei és az anyagi lét küzdelmei legfeljebb csak átmeneti hidat képeznek, mely összeköttetést biztosít a túloldallal, a szellemi valóság és a mennyei létezés alkotta ígéretföldjével.” (32:5.1-5.2)
„Az Isten elméjében lévő terv az ő hatalmas területein élő minden teremtményére kiterjed, és e terv a határtalan lehetőségek, a korlátlan fejlődés és a végtelen élet örökkévaló célját foglalja magában. És e páratlan létpálya végtelen gyümölcseit küzdelem árán kaphatjátok meg. Az örökkévalósági cél előttetek van. Az isteniség-elérés kalandja rátok vár. A tökéletesedési versengés már folyik. Bárki belevághat, és bizonyosan győzelem fogja koronázni minden olyan emberi lény erőfeszítéseit, aki részt vesz a hit és a bizodalom versenyén, ahol minden lépését a benne lakozó Igazító vezeti, és a Világegyetemi Fiú ama jószelleme vezérli, mely oly szabadon áradt ki minden húsvér testre.” (32:5.7-5.8) „Míg teljesen igaz, hogy jó nem származhat rosszból arra, aki rosszat tervez és művel, azonban az is éppen úgy igaz, hogy minden dolog (beleértve a rosszat, mégpedig a magvábanvalót és a megnyilvánultat egyaránt) együtt munkálkodik az összes olyan lény javára, aki ismeri Istent, szereti megcselekedni az ő akaratát, és az ő örökkévaló tervének és isteni céljának megfelelően emelkedik felfelé, a Paradicsomra.” (54:4.7) „A Gondolatigazítók az emberi elmékbe költözéskor magukkal hozzák azokat az életpálya-mintákat, azokat az eszményi életeket, melyeket ők maguk és a diviningtoni Megszemélyesült Igazítók határoztak meg, illetőleg rendeltek el előre, és amelyeket az Urantia Megszemélyesült Igazítója jóváhagyott. Így kezdik meg a munkát egy pontos és előre kidolgozott terv alapján emberi társuk értelmi és szellemi fejlődése érdekében, azonban egyetlen emberi lény sem köteles elfogadni ezt a tervet. Mindannyian eleve elrendelés tárgyai vagytok, az viszont nincs előre elrendelve, hogy ezt az isteni eleve elrendelést el kell fogadnotok; teljesen szabadon döntötök abban, hogy a Gondolatigazítók programjának bármely részét vagy akár az egészet elvetitek-e.” (110:2.1) „A tett a miénk, a következmény pedig Istené.” (117:5.5) „Ganid, én tökéletesen bízom a mennyei Atyám gondoskodásában; magamat a mennyei Atyám akarata megcselekedésének szenteltem. Nem hiszem, hogy valódi baj érhet engem; nem hiszem, hogy az életem munkáját valóban veszélybe sodorhatja bármi is, amivel az ellenségeim bosszút állhatnának rajtam, és valóban nincs tartanivalónk attól, hogy a barátaink részéről erőszak áldozatai leszünk. Én tökéletesen bizonyos vagyok abban, hogy az egész világegyetem barátságos hozzám – e korlátlan hatalmú igazságban való hithez teljes szívvel ragaszkodom minden ezzel ellentétes történéssel szemben.” (133:1.4) „Mihelyst a gyászolók észrevették, hogy Mária Jézus üdvözlésére ment ki, egy kissé távolabb húzódtak, míg Márta és Mária a Mesterrel beszélgetett, akik ekkor további vigasztaló és lelkesítő szavakat hallhattak arra vonatkozóan, hogy tartsák meg erős hitüket az Atyában és teljesen vessék alá magukat az isteni akaratnak.” (168:0.11)
15. lépés: Tapasztaljuk meg a bizonyosságot Már jobban tudjuk értékelni az Isten szüntelen munkálkodását a szellemi gyarapodásunk javára. Egyre teljesebb bizonyosságot szerzünk afelől, hogy az Atya feltétlen szeretettel viseltetik irántunk, és már elkezdtük megtapasztalni az ésszel fel nem fogható benső békét. A belső erőforrásaink kimerítése meglátszik rajtunk s a vállaink meggörnyednek, mintha csak malteros vödröket cipelnénk. Amikor az elménkre félelem vagy bűntudat terhe nehezedik, nem tudunk hatékonyan és határozottan cselekedni, ha viszont a benső rendünk harmóniában van a világegyetemmel, akkor kevés dolog állíthat meg bennünket: a bejárandó utak kitisztulnak előttünk, láthatatlan seregek avatkoznak be oldalunkon a csatába, a nagy gondok súlya kisebbedik, a kisebb problémák megszűnnek, a képzelt fantomjaink megfutamodnak, és az elménk kitisztul, készen állunk a hatékony cselekvésre. Az Isten szeretete feltétlen, és az ő bizonysága e szeretet felől mindig is megvolt. Mint a gazda, aki gabonamagot vet a nem igazán jó minőségű földbe, az Atya úgy kínálja folyamatosan a hit és a szeretet szellemi magjait a nem igazán fogékony elménknek, bízva abban, hogy legalább néhány mag gyökeret ereszt majd. Ismervén az évszakok és napszakok miránk gyakorolt hatását, tudja, hogy mikor kell öntözni és mikor kell trágyázni, mindig arra épít, amit kínálunk neki. Az általunk egyre inkább megtapasztalt vigasz és bizonyosság azt mutatja, hogy e magok közül legalább néhány valóban növekedésnek indult. Ha eltölt bennünket, felismerjük ezt a szellemi békét, de annál elevenebb a reményvesztettség és a hiány érzete, amikor a béke átmenetileg elérhetetlenné válik számunkra.
Az emberi létnek és dolgoknak sajátos üteme van; nem mindig vagyunk képesek elérni, hogy a lelkünk mélyén lakozó béke eltöltsön bennünket. A körülmények által kiváltott érzelmeink a két véglet között ingadoznak, és úgy érezzük, mintha egyszer sikerülne összhangot találnunk a Teremtőnkkel, másszor pedig megtörne ez az összhang. Mindazonáltal az Isten nem azt várja tőlünk, hogy elvonuljunk magunkban s igyekezzünk kerülni a tevékeny élettel elkerülhetetlenül együtt járó nyugtalanságot és zavart, hanem inkább azt szeretné, ha eltöltene bennünket az ő bizonyossága, mely a józanság csillámló leplét teríti ennek a viszály sújtotta világnak a gondjaira, hogy a béke és a távlatok új szemszögéből tekinthessünk rájuk. A munkánk kimenetele bizonytalan, de a céljaink nem azok. A világunkat sötétített üvegen keresztül látjuk, de a béke átjárja és reménnyel tölti el a lelkünket. Nem tudjuk, merre visz az utunk, csak azt tudjuk, hogy az Isten szeretete velünk van, s így miénk a korszakok jutalma; kívül a mindennapi élet sara rajtunk, de a bensőnk tiszta. Amikor úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben van, egyszer csak elsötétül az ég és a közeledő vihar dörgése tüzérségi zárótűz módjára rengeti a földet. Villám táncol a kavargó fekete fellegek között s élesen kirajzolja alakjukat az égbolton. A záporozó jéggel bejelentkezik az érkező front s a vihar a maga teljes erejével rövidesen elér bennünket – fákat repeszt és dönt ki, ahogy a tüzes mennykő utat talál a földhöz; a léglökéstől kitört ablakok üvegszilánkjai az ijedtében összefutott családtagokra szóródnak; szélrohamok gyötrik az ereszeket, csak úgy nyögnek belé; a tető fedőelemei, a zsindelyek felszakadnak és a viharos szél úgy kap beléjük, mint ördögszekérbe a nyílt mezőn. A halálra rémült gyermekeinket szorosan magunkhoz ölelve imádkozunk, hogy óvja meg őket az Isten, de saját magunkat nem féltjük a sérüléstől, még a haláltól sem, mert az általunk nem irányított események következményei feletti rendelkezést az Isten kezébe adtuk és biztonságban érezzük magunkat az ő szeretetében és hatalmában. Amikor ádáz csürhe rohanja meg a városunk kapuit; amikor a terveink mint valamiféle daráló fogainak százai által szétszaggattatnak; amikor a hajónk alacsony párkányait elönti a háborgó tenger vize; amikor a szerettünk megtagad bennünket, a barátaink elpártolnak mellőlünk s az ellenségeink kárörömmel tekintenek ránk; amikor a beérkező számlák tömegét nem tudjuk kiegyenlíteni a végzetesen megcsappant anyagi eszközeink révén; amikor a telefonon csak rossz hírt kapunk és amikor minden földi dolog összeomlani látszik – akkor is van egy hely, ahol biztonságban vagyunk; ott van Ő, aki vigaszt nyújt a lelkünknek a legsötétebb éj idején is. Atyánk, azért szeretünk téged, aki vagy, s mindazért, amit értünk teszel. Szükségünk van a segítségedre, amikor ártanak nekünk, és tudjuk, hogy már válaszolsz is azelőtt, hogy a kérést megfogalmaznánk feléd. Tőled van az életünk s a nehézségek elviselésének kegyelme. Szeretnénk még közelebbről megismerni a szellemed jelenlétét. Válaszolsz a lelkünk imáira, s a kimondatlan szavak és az elnémult hangok szféráinak titkait osztod meg velünk. Mások kiáltanak, de te suttogva szólsz, örökkévaló fényben fürdeted a lelkünket. A szívünkhöz szólsz s elmész egészen az emberi megismerés felfoghatatlan határáig. Te tanítottad repülni a sirályt, te szabtál alakot a nyárfának és a fűznek, és te alkottál meg minden gyomot és kristályt. Mindenekfelett és mindenekelőtt téged imádunk, az élet Forrását. Hivatkozások az Urantia könyvből: „A halandó ember sehogyan sem képes megismerni a mennyei Atya határtalanságát. A véges elme nem képes felfogni ilyen tiszta igazságot vagy tényt. De ugyanezen véges emberi lény képes ténylegesen érezni – szó szerint megtapasztalni – egy ilyen végtelen Atya SZERETETÉNEK a teljes és töretlen hatását.” (3:4.6) „Ha a halandó ember szellemi indíttatása őszinte, és fenntartások nélkül az Atya akarata megcselekedésének szentelte magát, akkor, lévén oly bizonyosan és hatékonyan felruháztatott szellemileg a benne lakozó és isteni Igazító révén, abban az egyéni tapasztalásban bizonyosan a sajátjává tudja tenni az Isten ismeretének magasztos tudatosságát és azt a fenséges megnyugvást, hogy a túlélés az Isten megtalálásából, mint célból következik azon fokozatos tapasztalás révén, hogy maga is egyre inkább olyanná válik, mint ő.” (5:1.6)
„És amint az ilyen szellem vezette életet szabadon és értelemmel vállaljátok, az emberi elmében fokozatosan kifejlődik az isteni kapcsolat határozott tudatossága és a szellemi közösség megnyugvása; előbb-utóbb »a Szellem a szellemeddel (az Igazítóval) tanúsítja, hogy az Isten gyermeke vagy«. Az emberi élet feletti szellemuralom tudatosságával azonnal együtt jár a Szellem ismérveinek növekvő megnyilatkozása az ilyen szellem vezette halandó életmegnyilvánulásaiban, »mert a szellem gyümölcsei a szeretet, az öröm, a békesség, a béketűrés, a szelídség, a jóság, a hit, az alázatosság és az önmérséklet«. Az ilyen szellemvezérelte és istenien megvilágosodott halandók, miközben az alsóbb, fáradságos utat járják és emberi hűséggel tesznek eleget a földi feladataikkal járó kötelezettségeiknek, már meglátták az örök élet fényeit, amint azok a másik világ messzi vidékén derengenek; már elkezdték megérteni azon ösztönző és vigasztaló igazság valóságát, hogy »az Isten országa nem étel és ital, hanem méltányosság, béke és öröm a Szent Szellemben«. És minden megpróbáltatásban és minden nehézség mellett a szellemben-született lelkeket élteti a remény, mely legyőz minden félelmet, mert az Isten szeretete az isteni Szellem jelenléte révén minden szívhez eljut.” (34:6.12-6.13) „Jézus az Istent ismerő halandó mélységes bizonyosságát ábrázolta, amikor azt mondta, hogy: „Egy Istent ismerő, az országban hívő számára vajon mit számít, ha minden földi dolog tönkremegy is?” A mulandó bizonyosságok törékenyek, a szellemi bizonyosságok azonban megdönthetetlenek. Amikor az emberi megpróbáltatás, önzőség, kegyetlenség, gyűlölet, rosszindulat és féltékenység hullámai egyenesen a halandó lélekre zúdulnak, nyugodtan bízhattok abban, hogy van egy belső bástya, a szellemnek egy fellegvára, mely teljességgel bevehetetlen; legalábbis igaz ez minden olyan emberi lény esetében, aki elkötelezte a lelkét az örökkévaló Isten benne lakozó szelleme mellett.” (100:2.7) „Az ország kapcsán és a mennyei Atya által való elfogadás fölötti bizonyságotok vonatkozásában hadd kérdezzem meg, hogy ki az olyan apa közületek, aki méltó és jószívű lévén aggodalomban vagy kétségben tartaná a fiát a családbeli helyzetét vagy az atyai szív odaadásából való részesedés bizonyosságát illetően? Vajon ti, földi apák, örömöt leltek-e a gyermekeitek abból fakadó szenvedésében, hogy bizonytalanok legyenek afelől, hogy részesülnek-e az emberi szívetek állandó szeretetében? A mennyei Atyátok sem hagyja a szellem hites gyermekeit kétségek közötti bizonytalanságban az országbeli helyzetüket illetően. Ha elfogadjátok Istent, mint Atyátokat, akkor valóban és igazán az Isten fiai vagytok. És ha fiak vagytok, akkor minden olyasmit illetően biztos a helyzetetek, ami örökkévaló és isteni fiúi besorolású dolog.” (142:5.2) „Ezért hát gyertek hozzám mindnyájan, akik fáradtok s akik terhet hordoztok, és megtaláljátok lelketek nyugalmát. Vegyétek magatokra az isteni igát, és megtapasztaljátok az Isten békéjét, mely minden értelmet meghalad.” (144:8.8) „Mikor a gyermekeimben végre tudatosul az isteni jelenlét bizonyossága, e hit kiterjeszti majd az elmét, megnemesíti a lelket, megerősíti a személyiséget, fokozza a boldogságot, elmélyíti a szellemérzékelést és megnöveli a szeretni tudás és a szeretetreméltóság képességét.” (159:3.12) „Ha szavaim megmaradnak bennetek és hajlandók vagytok megcselekedni az Atyám akaratát, akkor igazán a tanítványaim vagytok. Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” (162:7.2)
16. lépés: Teljesítsük ki a baráti viszonyainkat Egyre inkább megosztjuk szellemi életünket egymással és a barátság egyre inkább elmélyül közöttünk. Egyre jobban értékeljük, tiszteljük egymást, egyre jobban bízunk egymásban és egyre jobban számítunk egymásra. Ahhoz, hogy az emberi barátságok kibontakozzanak, előbb a bizalomnak kell kiteljesednie, s ez csakis úgy lehetséges, ha minél többet mutatunk meg magunkból. Amíg nem vagyunk hajlandók kitárulkozni a barátaink előtt, addig ők nem fognak igazán megismerni bennünket és nem fogják megtudni, hogy mivel is törődünk igazán. Vannak, akik mint valamiféle légmentesen és áthatolhatatlanul lezárt páncélteremben őrzik titkos valójukat, nehogy mások meglássák a benső elszigeteltséget és félelmeket. A denevérek a kijáratot keresve röpdösnek, de mivel nem találják, visszatérnek és a sötétségben tenyésznek. A titkolózástól gombamód szaporodik a színlelés, viszont egy baráti tanács fénye visszavezet bennünket az egészséges valósághoz, mert általa a vissza-visszatérő gyarlóságainkat és gyengeségeinket más szemszögből láthatjuk és csak mosolygunk rajtuk. Ha életünk némely vetületét elrejtjük azok elől, akiket a legjobban szeretünk, ha olyan hazug képet mutatunk feléjük, mely nem tükröz bennünket, akkor megfosztjuk magunkat az egészségtől, a józanságtól és a
boldogságtól. A barátainkba vetett bizalom segítségével feloldhatók az olyan elviselhetetlen ellentmondások is, melyek már-már személyiségbomlással fenyegetnek, feltéve, hogy nem riadunk vissza attól, hogy megosszuk velük a legbizalmasabb gondolatainkat. Megértő szavaik véget vetnek az elszigeteltségünknek, a zavarodottságunkra megkönnyebbülést hoznak és bátorságot adnak ahhoz, hogy többé ne színleljünk. Az ilyen barátok feltétlen szeretete feljogosítja őket arra, hogy egészen nyersen fogalmazzák meg a tanácsukat, hiszen tudjuk, hogy kizárólag a mi érdekünket tartják szem előtt, és bármit is teszünk, semmi sem mérsékli a szeretetüket irántunk. Vajon tartsuk-e a bizalmi körünkön kívül az ilyen barátot és egyedül nézzünk-e szembe az éj sötét félelmeivel, amikor pedig a kitárulkozott s a zavarodottságán túllépő lélek learathatja mindazt, amit az élet tartogat számára? Vajon a múltbeli árulásaink miatti szégyenérzet fosszon meg bennünket attól az egyetlen dologtól, amely gyógyírt jelenthet azok átkos következményeire? A magunktól távol tartott barát látja az élményeink zárt ládáját és azon tűnődik, hogy vajon mit őrizhetnek a rozsdás hevederek és a kovácsoltvas pántok. Ha bizalommal megosztjuk azt, amit a legjobban utálunk magunkban, a legsötétebb titkainkat, akkor ezáltal egy új világot nyerhetünk. A patakpartunk magányos köve talán jó helyre kerül a barátunk kerti ösvényében, s az ő kertjéből származó üledéktől talán virágba borulhatnak a mi növényeink. A barátok erőt adnak, amikor mi magunk nem látjuk a kivezető utat s összetört álmok hamuja festi szürkére fölöttünk az eget. Amikor késik az este és a másnap túl korán köszönt ránk, amikor a verebek fiókáikat magukra hagyják s azok a sas karmai közé kerülnek, akkor egy barát jelenléte úgy elnyomja a félelmet, mint zápor az út felporzását. Barátaink velünk maradnak a bajban, megóvnak minket a magánytól, szeretettel vesznek körül bennünket, osztoznak örömünkben és erőt adnak az élet csatáinak megvívásához. Nagyobb biztonságban érezzük magunkat és erősebbek vagyunk, ha a közelünkben vannak, mert ha az ellenség áttör a várfalon, akkor együtt, vállvetve vesszük fel a küzdelmet. Az elszigeteltség fájdalmas, bármily közeli kapcsolatot ápolunk is az Istennel. Ha a magány elől sekélyes kapcsolatokba menekülünk, akkor még valóságosabbnak érezzük. Barátok nélkül még egy zsúfolt teremben is reménytelenek, gyámoltalanok és elveszettek vagyunk. Az Atya országában együtt szolgálunk; az ő országában való létet sohasem élhetjük meg magányban. Erőt merítünk annak tudatából, hogy a barátaink törődnek velünk és sohasem árulnák el a bizalmunkat. Együtt haladunk az élet országútján és együtt dolgozunk az életcéljaink megvalósításán. A mélységtől való félelmeink szurdokait legördülő sziklák zárják el; egyre sűrűbb porfelhő száll fel és az ég elsötétül a közelgő halál fenyegetésétől. Egy sziklahasadék előttünk – ez lehet a menekülési út? Az átjáró mélyen befelé vezet. A félelmeink elárasztanak bennünket, visszaút nincs, úgy érezzük, hogy ismeretlen sötétségbe vezet az út. Összehorzsolt lábbal, tapogatózva, vakon botorkálunk a barlangban a zuhogó víz hangjának irányába, mely egyre erősebben hallatszik s a vízpermet megörvendeztet bennünket. Derékig gázolva haladunk előre a gyengén áramló vízben egy halványan tükröződő fényfolt irányába. Annak tudatában, hogy együtt éljük túl vagy együtt halunk meg, utolsó lélegzetünkkel alámerülünk s a sodrással gyorsan haladunk a fény felé, át a zuhatagon, magzatpózban, a levegőből teljesen kifogyva, amikor hirtelen – mily üdvözítő! – a patak feltör és egy rejtett hegyi tóba ömlik. Kavicsos ösvény vezet a haranglábvirág-mezőkön keresztül fel a zöldellő völgybe. Nem ismerjük az utat, de nem állunk meg, míg el nem érjük a napsütötte mezőket, egy védőárkot, az álmaink városát övező kristálysáncokat, végre otthon vagyunk. A csillogó láncú felvonóhíd leereszkedik s mi belépünk otthonunkba, ahol már nem fenyeget semmi. A Mester kettesével küldte ki a követőit, nehogy a magány érzése kedvüket szegje. A legjobb barátságok olyanok között köttetnek, akik szeretik az Istent, akik a mennyei céloknak szentelték magukat, akik az álmok keresése során hajlandók elviselni a hullámverést. Ha kettesével vagyunk,
akkor az erőnk hatványozódik, öltözékünk megvéd az élet savas gőzeitől. Kettesével cselekedjük meg az Isten akaratát s a házát megleljük a távoli bokrokon túl. Szükségünk van egymásra, hogy megismerjük az Atyát, mert ő nem csak a szívünkben lakozik, hanem a testvérünk pillantásában is. A földön köttetett barátság tanúságot tesz Istenről és a mennyei világokon való életről egyaránt. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Ezek az angyalok arra törekednek, hogy az értelmes lények társulásait megtisztítsák minden mesterséges jellemzőtől, s azon igyekeznek, hogy megkönnyítsék a saját akarattal bíró teremtményeknek a saját maguk igaz megértésén és a valóban kölcsönös megbecsülésen alapuló társulását.” (39:3.4) „Két erkölcsi teremtmény értelmileg, közösségileg és szellemileg nem egyszerűen csak megkettőzi a társulási eljárás révén a világegyetemi fejlődésre bennük rejlő személyes potenciálokat; sokkal inkább megnégyszerezik a feladatok teljesítésének és a célok elérésének lehetőségeit.” (43:8.11) „És a rossz összes formája közül egyik sincs pusztítóbb hatással az illető személyének elfogadottságára, mint az, amikor valaki visszaél a bizalommal és hűtlenné válik a benne megbízó barátokhoz. E szándékos bűn elkövetésével Kaligasztia olyan mélyrehatóan eltorzította a saját személyiségét, hogy elméje többé sosem volt képes az egyensúlyt teljesen megtalálni.” (67:1.3) „A szellemi növekedést kölcsönösen ösztönzi a többi vallási hívővel való bensőséges közösség.” (100:0.2) „A boldogság és az öröm a benső létben gyökerezik. Igazi örömöt nem érezhettek teljesen egyedül. A magányos élet a boldogság számára végzetes. Még a családok és a nemzetek is jobban élvezhetik az életet, ha megosztják másokkal.” (111:4.7) „Elszigeteltségben a személyiség nem képes igazán jó működésre. Az ember eredendően társas teremtmény; a valahová tartozásra való törekvés jellemzi. Szó szerint igaz, hogy »Egyetlen ember sem magának él.«” (112:1.16) „Tamás néha engedélyt kért Andrástól, hogy elvonulhasson egy-két napra. De rövidesen ráébredt, hogy az ilyen gyógymód nem bölcs dolog; már korán rájött, hogy csüggedtsége idején az a legjobb, ha a munkájára összpontosít és a társai közelében marad.” (139:8.11) „Sok nemes emberi ihlet hal el, mert nincs senki, aki meghallgatná azok kifejeződését. Tényleg nem tesz jót az embernek, ha egyedül van. A valamilyen mértékű elismerés és a bizonyos fokú megbecsülés alapvető fontosságú az emberi jellem fejlődése szempontjából. Az otthon őszinte szeretete hiányában a gyermek nem képes egészséges jellem teljes kifejlesztésére. A jellem valamivel több, mint pusztán elme és erkölcsök. A jellemfejlődést célzó társas kapcsolatok közül a legeredményesebb és a leginkább eszményi a férfi és a nő odaadó és megértő barátsága a belátáson alapuló házasság kölcsönös összefogásában.” (160:2.6) „Minden emberi lény előbb-utóbb kialakít valamilyen fogalmat erről a világról és bizonyos képet alkot a következőről. Most tehát lehetséges, személyiség-közösségen keresztül, hogy az ideigvaló létezés és az örökkévaló kilátások szempontjait egyesítse. Így az egyén elméje azáltal gyarapítja szellemi értékeit, hogy nagy rálátásra tesz szert a másik által. Ezzel az emberek gazdagabbá teszik a lelküket annak révén, hogy a saját szellemi birtokaikat összeadják. És ugyanígy válik képessé az ember azon állandóan meglévő hajlam semlegesítésére, hogy áldozatává váljon a torzult látképnek, az előítéletes nézőpontnak és a szűklátókörű ítéletalkotásnak. A félelem, az irigység és az önteltség csak a más elmékkel való bensőséges kapcsolat révén előzhető meg.” (160:2.7) „Az elszigeteltség kimerítheti a lélek energiatartalékát. Az embernek a társaival való társulása lényeges az életöröm megújításához és nélkülözhetetlen ama bátorság fenntartásához, mely az emberi lét felsőbb szintjeire való feljutással járó csaták megvívásához szükséges. A barátság fokozza az élet örömeit és megdicsőíti az életben kivívott győzelmeket. A szeretetteljes és bensőséges emberi közösségek megfoszthatják a szenvedést a velejáró bánattól és a nehézségeket azok keserűségétől. Egy barát jelenléte fokoz minden szépséget és kiemel minden jóságot.” (160:2.8) „A személyiségek társulása és kölcsönös ragaszkodása eredményes biztosítást jelent a rosszal szemben. A nehézségek, a csapások, a csalódás és a vereség fájdalmasabb és elcsüggesztőbb akkor, ha egyedüllétben tör az emberre. A társulás nem alakítja át a rosszat igazságossággá, de sokat segít a fájdalom mérséklésében. Mesteretek azt mondta, „Boldogok, akik szomorúak” – ha kéznél van egy barát, aki vigaszt nyújt. Lelkesítő erő van abban az ismeretben, hogy a többiek jólétéért élsz, és hogy ezek a többiek hasonlóképpen a te jólétedért és fejlődésedért élnek. Az ember elbágyad az elszigeteltségben.” (160:2.9) „Júdás többé már nincs veletek, mert a szeretete kihűlt, és mert nem volt hajlandó bízni bennetek, az ő hű testvéreiben. Nem olvastátok az Írásban, ahol meg van írva: »Nem tesz jót az embernek, ha egyedül van. Senki nem él önmagának«? Meg ahol azt mondja: »Aki barátokat akar, annak barátságosnak kell mutatkoznia«? És nem
kettesével küldtelek-e ki benneteket tanítani, hogy ne legyetek magányosak és nehogy az elszigeteltség tévútjára jussatok és annak gyötrelmeibe essetek? Azt is jól tudjátok, hogy amikor a húsvér testben voltam, én nem engedtem meg magamnak, hogy hosszú időszakokra egyedül legyek. Már az együttlétünk legelejétől fogva mindig is ketten-hárman közületek állandóan mellettem voltak, illetőleg a közelemben voltak még akkor is, amikor az Atyával társalogtam. Ezért hát bízzatok egymásban és legyetek bizalommal egymás iránt.” (193:3.2)
17. lépés: Segédkezzünk másoknak Több kezdeményezőkészséggel és nagyobb lelkesedéssel munkálkodunk együtt annak érdekében, hogy tartós eredményt hozóan segédkezhessünk másoknak, mert felismertük, hogy ily módon a mennyei Atyánkat szolgáljuk és tiszteljük meg. A szellemi életünk alapját a hit képezi, viszont a mások számára végzett segédkezés jelenti annak kifejeződési formáját. Az Isten vezetésén keresztül minden nap nyíltszívű, lelkes és jobbá váló emberek megjelenését ösztönözzük a jelenlétünk által. Bár az Isten békéjét éljük meg, azért ettől még nem fogjuk elhanyagolni a mindennapi kötelezettségeinket, nem válunk érzéketlenné az ínség és a szenvedés láttán. Átérezzük a kerten átvergődő sérült veréb fájdalmát, annak minden egyes gyötrelmes szárnycsapását. Szinte érezzük, amint a jeges szél a homárhalász cserzett arcába vágja az ónos esőt, és szinte halljuk a hó csikorgását a vérfoltos katonabakancs minden lépésénél. A leprás szenvedését látva szinte érezzük a bőrünk hámlását, és a szívünk belefájdul, látván, hogy a fennsík gabonatermelői miként küszködnek a szél és az aszály hatásával. És bár igen keveset segíthetünk e fivéreinknek és nővéreinknek, ez nem tántorít el bennünket, mert egy határtalan látkép részeként látjuk az ő ínségüket, melynek örök jelentőségét az adja, hogy az Isten, aki mindannyiunkat jól ismer, végeredményben mindünkért felelős. Nem vesszük a vállunkra a küzdő emberiség összes terhét, mert nem vagyunk rá képesek, viszont tudjuk, hogy van Valaki, akinek a bölcsessége és a hatalma elég nagy bármely probléma megoldásához és akinek a kegyelme megment bennünket. Bár személyesen nem felelünk mások jólétéért, a helyzetüket látván mégsem leszünk közömbösek vagy beletörődők, hanem inkább mellőzzük a hasztalan aggódást és annál keményebben dolgozunk, mert éltet bennünket a hullámzó tengerek és a változó körülmények Istenébe vetett hit, aki még az olyan lelkek számára is, mint mi, lehetővé teszi az országának felépítésén való munkálkodást. Kiért kellene élnünk, ha nem másokért? Vajon az-e az élet célja, hogy fölös vagyonokat gyűjtögessünk csak azért, hogy a tékozló örökösök elherdálhassák? Csakis az lehet tartós hatású, amit másokért teszünk, minden más csak por és hamu, fosztogatók által feldúlandó templom, a sivatag homokjában eltemetődő szentély. Az általunk épített hídnak ugyan mi haszna, ha senki nem megy át rajta? Az egyedüli örök javainkat – vagyis a kincseinket a mennyben – azok a dolgok alkotják, melyeket másokért teszünk. Céltalan színtér az élet azok számára, akinek nem tudják, mit jelent elhúzni a függönyt, fellapozni a könyvet vagy elmondani a megfelelő mondatokat. Ha sohasem vagyunk résztvevők, akkor csak a tétlen közönség elégedettségét élvezhetjük, ugyanis azzal teljesítjük ki magunkat, ha magunkból adunk. A dologidő már közel: nem ücsöröghetünk tovább az elhívás érkezésére várva, mert az Atya szólni fog mindegyikünkhöz és megmondja a legjobb módját az országa szolgálatának. A földön több milliárdnyian várják reménytelen csüggedtségben, hogy valaki felszámolja a sérelmes helyzetüket, gyógyírt hoz a sebeikre és a testvérük lesz. A szenvedők szüksége megindítja a lágyszívűeket, akik a segélykiáltásra olyan bölcs és tartós hatású segítséget nyújtanak, mely révén a szenvedők erőt gyűjthetnek a talpra álláshoz, ahhoz, hogy segíthessenek magukon, és az ilyen szolgálat az áttételes hatásain keresztül ezreknek nyújt vigaszt. Csak szeretetből szolgálhatunk igazán, mert szeretet nélkül a gesztusaink értelmetlenek, mint a patakpartra kiterített kasmír szövet. Ahhoz, hogy megtaláljuk a szolgálatunkat, kérnünk kell az
Atyát, hogy mutassa meg, hol a helyünk az ő terveiben, mert ő mindegyikünk számára kidolgozta a szükséges teendőket, mely terv fel is tárulhat előttünk akár valamilyen határozott elhívás felsejlésében, akár a lehetőségek egyedi előállásában. Amíg fel nem tárul, a szolgálatunk ajtója talán nem is különbözik a sok egyéb ajtótól, azonban az Atya keze elvezet bennünket ahhoz, amelyből a szolgálatunk ajtója lehet s amely elvezethet a beteljesülésünkhöz. A szolgálat a hit kifejeződése, és a hit jelenti a szolgálat hajtóerejét. Minél erősebb a hitünk, annál erősebb vágyat érzünk e szolgálat eredményes és tartós hatású végzésére. Hivatkozások az Urantia könyvből: „A halandói létpályátok során az egyik legfontosabb megtanulandó dolog a csapatmunka. (...) A világegyetemben kevés egyedül végzendő feladat van. Minél magasabbra juttok, annál magányosabbak lesztek, amikor átmenetileg a társaitok társasága nélkül kell működnötök.” (28:5.14) „A szolgálat – az eltökélt szolgálat és nem a szolgaság – a legmagasabb szintű megelégedést nyújtja és a legistenibb méltóságot fejezi ki. A szolgálat – több szolgálat, emelt szintű szolgálat, nehéz szolgálat, kalandos szolgálat és a végső isteni és tökéletes szolgálat – az idő célja és a tér célállomása. De a játékos időszakok mindig váltakozni fognak a fejlődés szolgálati szakaszaival.” (28:6.17) „Amikor a nagyszerűség szellemi próbáin átestek, akkor az erkölcsi alkotóelemek nem kerülnek háttérbe, de a földi társaitok, különösen a szükséget szenvedő és rászorult, arra érdemes lények jóléte érdekében végzett önzetlen munkátokban megnyilvánuló önzetlenségetek jellege a bolygói nagyszerűség valós fokmérője.” (28:6.20) „Meg fogod tanulni, hogy csak növeled a terheidet és csökkented a siker valószínűségét, ha túl komolyan veszed magad. Semmi sem lehet fontosabb, mint a besorolásodnak megfelelő szférán végzendő munka – legyen az e világon vagy egy másikon. Nagyon fontos a felkészülési munka a következő, felsőbb szférára, azonban semmi sem ér fel az éppen adott világban élt életben elvégzendő munka fontosságával. De azért a munka a fontos, nem pedig az önnön valód. Amikor fontosnak érzed magad, akkor energiát vesztegetsz a tudatos éned méltóságának kiélésében, és így kevés energiád marad a feladat elvégzésére. Az önteltség, és nem a munka-központúság meríti ki az éretlen teremtményeket; a sajátlényeg-elem merít ki, nem pedig a cél elérése érdekében tett erőfeszítés. Akkor végezhetsz fontos munkát, ha nem válsz önteltté; több dolgot is végezhetsz ugyanolyan könnyedén, mint egyetlent, ha kihagyod magadat mindebből.” (48:6.37) „És amikor valamely emberi lény megtalálja Istent, akkor e lény lelkében megtapasztalja a győzelem leírhatatlan nyugtalanságát, vagyis hogy felfedezte, hogy a kevésbé megvilágosodott társaival való szeretetteljes szolgálatkapcsolatra való törekvésre ösztönzik őt, nem is annak megmutatására, hogy ő már megtalálta Istent, hanem inkább arra, hogy hagyja, hogy a saját lelkéből feltörő örökkévaló jóság túláradása megújítsa társait és megnemesítse őket. A valódi vallás fokozottabb társadalmi szolgálatra ösztönöz.” (102:3.4) „Mindig emlékezzetek arra, hogy az Isten nem azért ad jutalmat az embernek, amit tesz, hanem azért, ami ő maga; ezért hát úgy nyújtsatok segítséget a társaitoknak, hogy közben nem gondoltok jutalomra. Tégy jót úgy, hogy közben nem a magad javát nézed.” (131:8.5) „Ezeket hallva Jézus így szólt: »Legyetek hát készek vállalni a felelősségeiteket és követni engem. Titkon tegyétek a jótetteket; amikor adományt adtok, ne tudja a bal kezetek, mit tesz a jobb.«” (140:6.11) „A Mester teljes mértékben felismerte, hogy az országról szóló evangélium terjedésének eredményeként bizonyos társadalmi eredmények meg fognak jelenni a világban; de az volt a szándéka, hogy minden ilyen kívánatos társadalmi megnyilvánulás az egyes hívek benső személyes tapasztalásának, a minden ilyen hívőben ott lakozó és őt megélénkítő isteni szellemmel való tisztán szellemi társaságnak és közösségnek az öntudatlan és elkerülhetetlen velejáróiként, illetőleg természetes gyümölcseiként jelenjen meg.” (170:5.12) „Mindenkinek, akinek van, még több adatik, és bősége lesz annak; de attól, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. Az örökkévaló ország dolgainak tételében nem állhattok meg. Atyám elvárja minden gyermekétől, hogy irgalomban és az igazság ismeretében gyarapodjék. Nektek, akik ismeritek ezeket az igazságokat, gyarapítanotok kell a szellem gyümölcseit és növekvő odaadást kell mutatnotok a társaitok önzetlen szolgálata iránt. És emlékezzetek, hogy amennyiben a testvéreim legkisebbjeinek egyike számára segédkeztek, e szolgálatot nekem tettétek.” (176:3.5) „Jézus azt tanította, hogy az embertársak iránti szolgálat a szellemi hívek testvériségének legmagasabb rendű fogalma. Az üdvözülést magától értetődőnek kell venniük azoknak, akik hisznek az Isten atyaságában. A hívő figyelmének középpontjában ne a személyes üdvözülésének önző vágya álljon, hanem az az önzetlen késztetés, hogy úgy szeresse a társait és ezért úgy szolgálja őket, ahogy Jézus szerette és szolgálta a halandó embereket.” (188:4.9)
„A lelkeknek a Mester számára való megnyerésében nem a kényszer, a kötelesség vagy a megegyezés első mérföldje alakítja át az embert és az ő világát, hanem az önkéntes szolgálat és a szabadságszerető odaadás második mérföldje az, amelyen járva a jézusi ember kinyújtja a kezét, hogy a testvérét szeretetben megölelve, szellemi útmutatás mellett tovább küldje őt a halandói létezés felsőbb és isteni célja felé. A kereszténység már most az első mérföldet járja, az emberiség azonban erkölcsi sötétségben tesped és botorkál, mert oly kevés igazi második mérföldes van – oly kevés olyan, magát Jézus követőjének mondó van, aki valóban úgy él és szeret, ahogy ő a tanítványainak megtanította, hogy miként éljenek, szeressenek és szolgáljanak. A felhívás arra a kalandra, hogy az ember az ország jézusi testvériségének szellemi újjászületése révén egy új és átalakított emberi társadalmat építsen, mindenkit kell, hogy lelkesítsen, aki hisz őbenne, hiszen az embereket nem kavarta fel semmi azóta, hogy az ő húsvér testbeli társaiként jártak a földön.” (195:10.5-10.6)
18. lépés: Osszuk meg a szellemi tapasztalatainkat másokkal Mindinkább hajlandók vagyunk elfogadni a kötelezettségünket és megtiszteltetésnek vesszük, ha segíthetünk megosztani a jó hírt, és arra törekszünk, hogy ezt az Isten szeretetére vonatkozó ismeretet elvigyük embertársainknak. Most, hogy már felismertük, kik vagyunk, másoknak is segítenünk kell ugyanebben. Mi, akik a kegyelem szirtjén élünk, a fodrozódó tengerből kimenthetjük a hajótörötteket és a szendergőket. De nem elég, ha lekiabálva irányítjuk őket: a leeresztett mentőkötelet ritkán fogadják el, mert a fuldoklók ellenállnak az ismerős vizekből való megszabadulásnak. Először el kell magyaráznunk nekik, hogy az Atya szemében ők is számítanak, mert a legtöbbjüknél nem az Isten képének ismerete hiányzik, hanem annak tudata, hogy ők is az Isten szeretett fiai és leányai. Akik ellenállnak, szorosan illeszkedő kövekkel rakták ki a lelkükhöz vezető utat, mely az élet vizét úgy veti le magáról, mint járda az esővizet. Alant a készséges lelkük érzékelni ugyan tud, de el van zárva a fenti élettől. A csapásoktól a kövek csak még szorosabban illeszkednek egymáshoz, de a türelmes megfigyelő rendszerint rábukkanhat néhány lazább elhelyezkedésű kőre, melyet a szellem csatornaként vehet igénybe az alant lévő tikkadt lélek eléréséhez. Az Atya szeretete fentről hull alá, és ha csak a legkisebb lehetőség is adódik a lélek sivatagainak elérésére, az Atya közvetlenül megnyilvánul s így egy újjászületett gyermeket indíthat el az örök kaland útján. Az Isten szellemének teljes kizárása nem lehetséges, akinek sugárzó fénye még a legsivárabb falat is felmelegíti. Sem a sértettség, sem a gyűlölet nem képes teljes mértékben megakadályozni a bent lakozó szellem működését, mert annak erős áramlatai a mindennapi figyelmünket lekötő érzelmi, felszíni sodrásnál sokkal mélyebben haladnak. De miképpen segítsünk azoknak, akik csak úgy tudnak élni, ahogy mindig is éltek, mit sem tudván az Isten céljairól? Milyen kulccsal nyitható a sorsuk beteljesülésének lakásához vezető kapuőri ház ajtaja? Lehet-e belőlünk olyan fafaragó mester, aki a görcsös fából előcsalogatja a benne rejlő szoboralakot? Ha nem tudjuk, hogy a nedveket szállító erezet miképpen alakította a csomós törzset, akkor dolgozhatunk-e olyan lendülettel és mozdulatokkal, mintha nem is félhomályban lennénk, életlen szerszámmal a kezünkben? Ki vezeti a kezünket, hogy olyanba ne faragjunk, amit az anyag nem bírna el? A lelkünk mélyéből szóló hang gazdája ismeri a testvéreink kedélyének hullámzását, tudja, hogy mikor kell szólni és mikor kell hallgatni. Szellemünk folyamodik az ő szelleméhez, és ha osztozunk a szeretetben, akkor az illető fáradt tekintetében megjelenhet a tükörképe annak a jól ismert helynek, amiről beszélünk. Hogy mit osztunk meg, az kevésbé a szavakból, mint inkább abból adódik, hogy nap mint nap miként járunk az Isten oldalán. A szeretet a mindennapi élet kimondhatatlan tetteiben mutatkozik meg a legtisztábban, bizonyságul arra, amiről a nyelv csak beszélni tud. Önmagukban a szavak nem meggyőzőek, mert a szeretetünket abban mutatjuk ki, amit teszünk; az igazi szeretet azonmód árad ki, ahogy az életünket éljük.
Elmúlik az ideje annak, amikor a tanultakat még megoszthatjuk a testvéreinkkel. A földi időnk rövid és gyorsan letelik, ezért addig kell cselekednünk, amíg lehet, mert minden egyes múló nappal kevesebb lehetőségünk marad. Nem szólíthatunk meg minden egyes olyan testvérünket, aki éppen az utunkba kerül, de amikor a bennünk lakozó szellem arra vezet, akkor nem szabad haboznunk. Mert ekkor az Isten képes a múló érdeklődés halovány szikráját addig táplálni, hogy belőle a sajátlényeg létét elhamvasztó tűz váljék, melynek fényénél feldereng a mennyei világok látképe. Atyánk, köszönjük, hogy osztozhatunk a munkádban és továbbadhatjuk, amit tőled kaptunk. Csak keveset tudunk rólad, mennyei Atyánk, de azt tudjuk, hogy első vagy a szeretetben és hogy a szellemed minden jó dolgot véghezvisz. Tudjuk, hogy minden gyermekedet szereted és arra vágysz, hogy velük mindegyikükkel is olyan bensőséges kapcsolatba kerülj, mint mivelünk. Mutass utat, hogy segíthessünk elhozni az országot itt, a Földön. Vezess bennünket a testvéreink eredményes és tartós hatású szolgálatára, hogy nem kelljen csalódnod bennünk. Mutasd meg a szellem útjait, hogy amit mondunk, őszinte, szeretetteljes és hasznos lehessen. Szeretünk téged, igazságos Atyánk. Légy itt velünk, amikor megmutatunk azoknak, akik kevésbé ismernek téged. Hivatkozások az Urantia könyvből: „A szellemi fejlődés elsősorban az igaz szellemi erőkkel való élő szellemi kapcsolat fenntartásától függ, másodsorban pedig a szellemi gyümölcsök folyamatos termésétől: a társak számára segédkezni abból, amihez az egyén a szellemi jótevőitől hozzájutott.” (100:2.1) „Igen nyomatékosan kell kimondanom ezen örökkévaló igazságot: Ha ti igazságbeli összehangolódás révén megtanuljátok, hogy példát mutassatok életetekben az igazságosság e szép teljességére, akkor embertársaitok keresni fognak titeket, hogy ők is megkapják, amire ti már szert tettetek. Amilyen mértékben az igazságkeresők vonzódnak hozzátok, az mutatja az igazsággal való felruházottságotok, az igazságosságotok mértékét. Amilyen mértékben üzenetetekkel az emberekhez kell mennetek, az valamiképpen azon sikertelenségetek mértéke, hogy mennyire nem tudtok teljes vagy igazságos életet, igazságban összehangolt életet élni.” (155:1.5) „Félősek, erőtlenek és nyugalmat keresők vagytok? Féltek attól, hogy az igazság Istenének kezébe tegyétek jövőtöket, akinek pedig a fiai vagytok? Bizalmatlanok vagytok az Atyával szemben, akinek a gyermekei vagytok? Visszatérnétek a hagyományalapú, tekintélyelvű vallás bizonyságát és értelmi megállapodottságát jelentő könnyű útra, vagy felkészültök, hogy elinduljatok velem azon bizonytalan és nyugtalan jövőbe, amelyben a szellem vallásának új igazságait hirdetjük, a mennyországot az emberek szívében?” (155:5.13) „Ha valaki követni akar engem, vegye semmibe magát, vállalja a mindennapi felelősségeit, és kövessen. Mert aki önzőn meg akarja menteni az életét, elveszíti, de aki elveszíti értem és az örömhírért, az megmenti életét. Mit ér az embernek, ha megszerzi az egész világot és elveszíti a saját lelkét? Mit adhat cserébe az ember az örökkévaló életért? E bűnös és álszent nemzedékben ne szégyenkezzetek miattam és a szavaim miatt, mint ahogy én sem fogom szégyellni, hogy elismerjelek benneteket, amikor majd dicsőségben megjelenek Atyám előtt az összes mennyei sereg jelenlétében.” (158:7.5) „Emlékezzetek, hogy azt a megbízást kaptátok, hogy hirdessétek az ország ezen evangéliumát – azt a legfőbb vágyat, hogy megcselekedjük az Atya akaratát, melyhez azon legfelsőbb öröm társul, hogy hittel felismerjük az Istennél való fiúi elismertségünket – és nem szabad megengednetek, hogy bármi is eltérítse az ezen egy kötelesség iránti odaadásotokat. Váljék az egész emberiség előnyére a ti szeretetteljes szellemi segédkezésetek, megvilágosító értelmi közösségetek és felemelő társadalmi szolgálatotok kiáradása; de ne engedjétek, hogy ezen emberbaráti munkáitok bármelyike vagy összessége elfoglalja az evangélium hirdetésének helyét. E nemes segédkezések azoknak a még nagyobb és még magasztosabb segédkezéseknek és átalakításoknak a közösségi melléktermékei, melyeket az ország híveinek szívében az Igazság élő Szelleme és az a személyes felismerés alakított ki, hogy a szellemtől született ember hite megadja az örökkévaló Istennel való élő közösség bizonyosságát.” (178:1.11) „Nem szabad tétlen rejtelemhívőkké vagy szürke önmegtagadókká lennetek; ne váljatok álmodozókká és sodródókká, egykedvűen bízva egy kitalált Gondviselésben, hogy majd az ellát benneteket még minden életszükségleti dologgal is. Valóban gyöngéden kell bánnotok a tévelygő halandókkal, türelmesen kell bánnotok a tudatlan emberekkel, és legyetek béketűrők az ingerlő kihívások közepette; de vitéznek kell lennetek az igazságosság védelmében, erősnek az igazság terjesztésében és erélyesnek az országról szóló ezen evangélium hirdetésében, egészen a föld határaiig.” (178:1.14) „Ne feledjétek, csak arra kaptatok megbízást, hogy a jó hírt menjetek hirdetni. Nektek nem szabad a régi gyakorlatot támadnotok; az új igazság kovászát tegyétek ügyesen a régi meggyőződések közepébe. Hadd végezze
el az Igazság Szelleme a maga feladatát. Csak akkor kerüljön sor vitára, amikor azok, akik megvetik az igazságot, rátok kényszerítik azt. De amikor az eltökélt hitetlen támad rátok, ne habozzatok erőteljesen kiállni azon igazság védelmében, mely megmentett és megszentelt titeket.” (178:1.16) „Menjetek hát az egész világba, és hirdessétek az Isten atyaságának és a minden nemzet és emberfajta közötti testvériségnek ezen örömhírét és mindig bölcsen válasszátok meg a módszereket ahhoz, hogy miként adjátok közre a jó hírt az emberiség különféle fajtáinak és törzseinek. Ingyen kaptátok az országról szóló ezen örömhírt, és önként is fogjátok átadni a jó hírt minden nemzetnek. Ne féljetek a rossz ellenállásától, mert én mindig veletek vagyok, egészen a korszakok végéig. És békével búcsúzom tőletek.” (191:4.4) „Fülöpnek azt mondta, „Fülöp, hallgatsz te rám?” Fülöp azt felelte, „Igen, Uram, az életem árán is engedelmeskedni fogok neked.” Erre Jézus így szólt: „Ha engedelmeskedni akarsz nekem, akkor menj a nemzsidók vidékeire és terjeszd ezt az örömhírt. A látnokok azt mondták neked, hogy jobb engedelmeskedni, mint áldozni. Hit révén Istent ismerő országfivá váltál. Csak egy megtartandó törvény van – ez pedig az a parancs, hogy menj és terjeszd az országról szóló örömhírt. Ne félj többé az emberektől; ne félj hirdetni az örökkévaló élet jó hírét a társaidnak, akik sötétségben tespednek és ki vannak éhezve az igazság világosságára.” (192:2.11)
19. lépés: Szeressük egymást Egyre jobban értékelünk másokat úgy, mint az Isten fiait és leányait, és igyekszünk úgy szeretni mindegyiküket, mint ahogy a mennyei Atyánk teszi. Szívünk vágya, hogy szeressük az embertársainkat, és ez a vágyakozás nem csillapítható, mert a vágyódó emberi lélek szeretetre teremtetett és ennél kevesebbel nem elégszik meg. A szeretet útjain gyakran vargabetűket írunk le és néha zsákutcába jutunk, azonban ezt a késztetést nem nyomhatja el, nem olthatja ki még a legelkeseredettebb gyűlölet vagy a legkegyetlenebb körülmény sem. Megmagyarázhatatlanul s helytől, rangtól, helyzettől vagy érdemtől függetlenül a szeretet mindig előretekint, mert egy jövőbeli állapotban létezik. Korszakos kérdés, hogy miként szeressünk, ez a próféták által keresett grál: miként szeressünk úgy, ahogy a szülők szeretik a gyermekeiket, miként szeressünk másokat úgy, ahogy az Atyánk szeret bennünket. Hogyan fogjunk hozzá szeretni, és miképpen tehetjük tartóssá a szeretetet? A forrása rejtelem, mert a szeretet a lelkünk mélyéről, ismeretlen okból ered. Nem értjük, hogy miért szeretünk, csak azt tudjuk, hogy így teszünk, mert a szeretet éteranyaga sem önmagában, sem mással együtt nem elemezhető. Az igaz szeretet nem számol árral, fáradsággal vagy jutalommal, hanem egyszerűen csak a védtelen kedvesség szellemében létezik. Hogyan tehetünk magunkévá egy ilyen szellemi beállítottságot a nagyobb világban, az ellenszenvesek, a rendetlenek, a kegyetlenek és a hitetlenek irányában? Tudunk-e az Atyánk szemével tekinteni a fivéreinkre és nővéreinkre, és képesek vagyunk-e meglátni azt, amit ő lát, anélkül, hogy ítélkeznénk? Jellemez bennünket az, hogy kit és mit szeretünk. Némelyek a házakat és az anyagi javakat szeretik, mások a külső megjelenést, és vannak, akik a csaló életmódot szeretik, abban lelik örömüket, ha ravaszabbaknak bizonyulnak a rászedhető embertársaiknál. Némelyek a pénzt, a hatalmat vagy a hírnevet szeretik; mások a szerényebb dolgokat szeretik, s a Mester nekik ígérte az ország eljövetelét. A szeretetünk úgy jelzi az általunk bejárt utat, mint égen a kondenzcsík vagy padlón a cipő sara. A szeretet öltözéke az Atya vásznából készül. Az ő tárházából vesszük a szeretet szövetét és szabunk belőle ruhát a mezíteleneknek. Az alkalmazott szeretetből lesz az igazi szeretet; azáltal szeretünk, hogy gyakoroljuk a szeretetet. Ha ilyen indíttatásból cselekszünk, akkor az kiváltja magát a szeretetet, mert minél inkább szeretetteljesen viszonyulunk másokhoz, annál több szeretet adódik vissza, erősödik fel a kölcsönös tapasztalásban, mert a szeretet tárgyában megteremti a viszonzás igényét. A világegyetemek születésében jelen volt a szeretet is, nem csak a tűz. A szeretet az élet belső hajtóereje, és amikor szeretünk, akkor az a hatalmas erő együtt rezeg a fentről való egyetemes erővel s új életet és megújuló sajátlényeget ígér. Annak fényénél vagyunk képesek látni. A
tudatlanság fellege tovaszáll, és aranyló sugarakban fürdik a szeretetet adó és a szeretetet kapó, amint a világegyetem Ura kinyilatkoztatja magát és kifejeződést nyer. A szeretet hiánya a közöny és a gyűlölet, és szeretet nélkül minden kapcsolat céltalan, hiábavaló és csalárd. Viszont az Atya szeretetében kiteljesedünk, erőnket visszanyerjük, az ősi posványokat lecsapoljuk, a leplek fellebbennek, és bepillanthatunk az Isten szívébe a teremtés pillanatában. A szeretet erejében kételkedők nem ismerik az életörömöt. Az anyagi dolgokat a szeretet elé helyezők a káprázat rabjai, mert sem a birtoklás, sem a rang nem éri meg a szeretet elvesztését, mely akkor is megmarad, amikor az általunk felhalmozott dolgok elenyésznek vagy mások birtokába kerülnek. A szeretet tartósabb a dolgoknál és édesebb is. A szeretet kerítőhálója fogja ki a jó dolgokat a tapasztalás tengeréből, s ez akkor is használható, amikor minden mással kudarcot vallunk. A szeretet hűsíti a láztól hevülő homlokunkat és állítja meg az ítéletvégrehajtói kezet. Maga a szeretet teszi az életünket megélni érdemessé és az Istent valóságosabbá, nem pedig a kolostorfalak közötti magányban elmondott imák. A szeretet tölti ki az űrt aközött, amik vagyunk és amivé lehetünk; a szeretet adja meg mindazt, amink van és akik vagyunk, nélküle nincstelenekként, csapdába esve tengődnénk az elutasítás és a kétségbeesés dologházában. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Az emberi élet e magas szintjei az Isten legfelsőbb szintű szeretetében és az ember önzetlen szeretetében érhetők el. Ha szeretitek az embertársaitokat, akkor fel kellett ismernetek az ő értékeiket. Jézus azért szerette úgy az embereket, mert ilyen nagy értéket tulajdonított nekik. Azáltal fedezhetitek fel a társaitok értékeit, hogy megismeritek az ő késztetéseiket. Ha valamely társatok visszatetszést, a neheztelés érzését kelti bennetek, akkor rokonszenvvel törekednetek kell az ő nézőpontjának, azon indokainak a megértésére, mely az ilyen ellenszenves viselkedéshez vezetett. Ha egyszer megértitek a szomszédotokat, akkor türelmessé váltok, és e béketűrés barátsággá növi ki magát és szeretetté érik.” (100:4.4) „Bárcsak el tudnátok képzelni a társaitok indítékait, mennyivel jobban megértenétek őket! Ha megismernétek a társaitokat, végül megszeretnétek őket. Pusztán akarati késztetésből nem tudjátok igazán megszeretni a társaitokat. Szeretet csakis a társaitok késztetéseinek és érzéseinek mély megértéséből fakadhat. Nem is annyira fontos minden embert szeretni ma, mint amilyen fontos az, hogy minden egyes nap egy további emberi lényt tanuljatok meg szeretni. Ha minden nap vagy minden héten egy vagy több társatokat értitek meg, és ha ez jelenti a képességeitek korlátját, akkor bizonyosan közösségiesítitek és igazán szellemivé lényegítitek a személyiségeteket. A szeretet másokra átterjedő, és amikor az emberi odaadás értelmes és bölcs, akkor a szeretet jobban fertőz, mint a gyűlölet. De csak az igazi és önzetlen szeretet valóban ragályos. Ha minden egyes halandó a tetterős szeretet gócpontjává válhatna, akkor e jóindulatú szeretetvírus hamarosan olyan mértékben járná át az emberiség érzelmi érzés-áradatát, hogy az egész polgárosodott társadalmat szeretet övezné, és azzal megvalósulna az emberek közötti testvériség.” (100:4.5-4.6) „A szeretet, a szó szoros értelmében, teljes személyiségek kölcsönös szemléletére utal, legyenek a személyiségek emberiek, isteniek vagy emberiek és isteniek. (...) Az emberi tapasztalásban minden nem-szellemi dolog, a személyiséget kivéve, egy-egy eszköz valamilyen célra. A halandó embernek más – akár emberi, akár isteni – személyhez fűződő igaz viszonya önmagában is egy cél.” (112:2.7-2.8) „Jézus természetes módon szerette az övéit; szerette a családját, és e természetes vonzalmat mérhetetlenül felerősítette az irántuk való rendkívüli odaadás. Minél nagyobb mértékben adjuk át magunkat a társainknak, annál jobban megszeretjük őket; és mivel Jézus oly nagy mértékben adta át magát a családjának, erős és tiszteletteljes odaadással szerette őket.” (129:0.2) „A tanítványok már korán megtanulták, hogy a Mester mély tisztelettel és rokonszenvvel viseltetik minden emberi lény iránt, akivel csak találkozik, és nagy hatással volt rájuk a mindenféle férfi, nő és gyermek iránt oly következetesen mutatott egységes és állandó hozzáállása. Hajlandó volt megszakítani az elmélyült beszédet, hogy az úton odamenjen az arra haladó asszonyhoz és bátorítólag szóljon e testi-lelki terhet viselőhöz. Hajlandó volt megszakítani az apostolaival folytatott komoly tanácskozást, hogy barátkozzon a közéjük keveredett gyermekkel. Semmi sem tűnt olyan fontosnak Jézus számára, mint az egyes ember, aki éppen az ő közvetlen közelében tartózkodott.” (138:8.9) „A hegyi beszédtől az utolsó estebéden elmondott beszédig Jézus arra tanította a követőit, hogy atyai szeretetet mutassanak inkább, mint testvéri szeretetet. A testvéri szeretetben a szomszédodat úgy szereted, mint magadat, és ez megfelelő teljesítése az „aranyszabálynak”. Az atyai ragaszkodás azonban megköveteli, hogy úgy szeressétek a halandó társaitokat, ahogy Jézus szeret titeket.” (140:5.1)
„Jól ismeritek azt a parancsolatot, mely azt mondja, hogy szeressétek egymást; hogy a szomszédodat magadként szeresd. De én nem elégszem meg még ezzel az őszinte odaadással sem a gyermekeim részéről. Azt szeretném, ha még nagyobb szeretetteljes tetteket vinnétek véghez a hívő testvériség országában. És így e parancsolatot adom nektek: szeressétek a másikat éppen úgy, ahogy én szerettelek titeket. És ha így szeretitek egymást, minden ember tudni fogja, hogy ti az én tanítványaim vagytok.” (180:1.1) „Az Istent ismerő igazságszeretők hívő testvériségének országában ez az aranyszabály a szellemi felismerés élő jegyeit viszi tovább az értelmezés magasabb szintjeire, ahol is az Isten halandó fiait arra késztetik, hogy a Mester eme parancsát olyanként tekintsék, mint amely a társaikhoz való viszonyulás terén megköveteli tőlük, hogy a társak a hívő által velük kezdeményezett kapcsolatteremtés eredményeként a lehető legnagyobb jót kapják. Ez az igaz vallás lényege: hogy magadként szeresd a szomszédodat.” (180:5.7)
20. lépés: Szeressük Jézust Eljutunk oda, hogy megismerjük és megszeressük Jézust, és a barátságunk lelkesedéssel tölt el bennünket, célt ad az életünknek. Úgy mondják, kétezer évvel ezelőtt egy olyan gyermek látta meg a napvilágot, akinek érkezését angyalok jelezték s aki egy Názáretben letelepedett, egyszerű zsidócsaládhoz született. Úgy mondják, az apja még a gyermek felcseperedése előtt meghalt, s a fiú a keze munkájával tartotta el az apja családját a galileai hegyek és partok vidékén. Azután utazgatott a világban, megismerte a római világot s közben hirdette az Isten szeretetét, örömet szerzett a vele kapcsolatba került emberek százainak. Úgy mondják, az élet minden területén kipróbáltatott és az Istennel szövetségben hittel és kitartó odaadással győzedelmeskedett az élet jelentette kísértések, nehézségek és válsághelyzetek fölött. A lelki gyötrelmekkel szemben védtelen volt, mégis hűséges maradt az Isten szándékáról alkotott ama teljesebb képhez, melyet már akkor ismert, mielőtt a világok meglettek volna. Úgy mondják, hogy amikor eljött az ő ideje, apostolokat választott, akik otthagyták az otthonukat és a családjukat, hogy osztozzanak az életmódján, róják Palesztina poros útjait és az embereket Isten szolgálatára hívják. Úgy mondják, amikor ráemelte a tekintetét valakire, belelátott annak lelkébe s az illető úgy érzékelte, mintha bepillanthatott volna az Isten szívébe. Úgy mondják, ember volt az emberek között; a kemény galileai halászok Mesternek szólították. Úgy mondják, meggyógyította a betegeket, visszaadta a vakok látását, megbocsátotta a bűnt és feltámasztotta a halottakat; hogy az élő víz forrásaiból bőséggel kínált, erőt az erőtleneknek, vigaszt a reményvesztetteknek, bátorságot a csüggedőknek, megértést a kisgyermekek iránt, valamit mindazoknak, akikről tudta, hogy hiányt szenvednek. Az Isten szeretetének gyógyító sugarait odairányította az emberek szívének titkos zugaiba és helyreállította a feldúlt életeket. Úgy mondják, az egyszerű emberek szívesen hallgatták a szavait és vágyták a jelenlétét – egy lebénult férfit a barátai a tetőn keresztül eresztettek le, csakhogy az ő közelébe kerülhessen, egy utcalány pedig a könnyeivel mosdatta az ő lábait. Azt mondta, senki sem jó, csak az Isten, s azt is mondta a gyógyultaknak, hogy a hitük gyógyította meg őket. Egyszerűen az Istennel való barátságot és az ember szolgálatát tanította, hirdette a mennyországot, az igazságosságot, az Isten békéjét, valamint az örök életet. A főpapok persze meglátták az önzetlen tanításában rejlő veszélyeket, azt, hogy az emberek közvetlen kapcsolatot tarthatnak fenn a mennyei Istennel; ha ez így van, akkor mi szükség papokra és szertartásokra? Nem tudván lecsendesíteni a bátor hangon szólót, arra kényszerítették a puhány római kormányzót, hogy kivégeztessen egy olyan embert, aki megmentett másokat, de magát megmenteni nem volt hajlandó. Úgy mondják, hogy a sírbolt bejáratát lezáró nagy kő a harmadik napon félregördült s az ember feltámadott és negyven nap alatt megjelent azok előtt, akik osztoztak az ő szeretetében. Úgy mondják, pünkösdkor felemelkedett a mennybe, de elküldte az ő szellemét, hogy azokkal legyen, akik szeretik az igazságot; ez a szellem erőt öntött a lelkekbe és megújított mindent. A követőit
nem lehetett megfélemlíteni, és el is vitték az életének történetét a római világ minden szegletébe, megtiszteltetésnek véve, ha meg kellett halniuk azért, akit ők a Krisztusnak neveztek. Ez az ember, akiről több könyvet írtak, mint bárki másról, már a világok kezdete előtt elképzelhetetlen fenségességben létezett, s a Földre azért jött, hogy kinyilatkoztassa az Atyja szeretetét. Az élete maga a rejtelem: ő mindörökre ember az Istenben és Isten az emberben. Mihelyst igazán megismerjük őt, megváltozik az életünk, mert ő az alapja annak, amivé lehetünk, feltéve, hogy hajlandók vagyunk hitben élni az életet. Lévén, hogy ő a szellemi életünk titka, ő alkotja a hitünk alapját, megtestesít mindent, amit Istenről tudhatunk. Rajta kívül bármiről gondoljuk is, hogy ismerjük, valójában csak elvonatkoztatunk. Ágak vagyunk az ő igazi szőlőtőkéjén és nélküle semmit sem viszünk véghez. Ismeri az utunkat és azt is, hogy miért éppen azt az utat járjuk. A saját életét adja nekünk, elménkbe költözik, hogy megtisztítson és megerősítsen bennünket. Segíts, hogy szeressünk téged, kegyes Urunk. Segíts megérteni a jóságról és az életről szóló szavaidat. Élj bennünk újólag, mert tudjuk, hogy minden jó dolog rajtad keresztül jön, és nélküled erőtlenek vagyunk. Amikor az életünk szálai összekuszálódnak és nem tudjuk, mi iránt imádkozzunk, akkor emeld fel a szívünk vágyát és hozd el a békédet és a bölcsességedet a mi összezavart elménknek. Tőled függ, hogy az életünk értelmet nyer-e, s a te nevednek hitelt adnak. Irtsd ki gyökerestül a rossz és a sötétség minden árnyát; törj össze bennünket, ha ez kell ahhoz, hogy az országod szolgálatába teljesen felvétessünk. Törekszünk a veled való napi kapcsolatra és a tőled eredő jóváhagyásra; sütkérezni vágyunk a mosolyod fényében. Megígérted, hogy külön helyet készítesz azoknak, akik szeretik megcselekedni az akaratodat; készíts helyet idelent is, hogy a jelenléted eltöltse a szívünket és az életünket. Hivatkozások az Urantia könyvből: „Világegyetemünk és annak minden lakott világa számára a Fejedelemfiú gyakorlatilag Isten.” (33:1.4) „Bár az Igazság Szelleme minden húsvér testre kiárad, a Fiú e szellemének működését és hatalmát majdnem teljes egészében korlátozza, hogy az ember személyesen miként fogadja azt, ami az alászálló Fiú küldetésének összességét és lényegét jelenti.” (34:5.5) „E szeráfok még az Urantián is az örök igazságot tanítják: ha a saját elméd nem jól szolgál téged, akkor elcserélheted azt a názáreti Jézus elméjével, aki mindig jól szolgál téged.” (48:6.26) „Jézus volt a tökéletesen egyesített emberi személyiség. És ma, mint Galileában is, folytatja a halandói tapasztalás egyesítését és az emberi törekvések összehangolását. Életet egyesít, jellemet nemesít és tapasztalást egyszerűsít. Belép az emberi elmébe, hogy felemelje, átalakítsa és átlényegítse azt. Szó szerint igaz, hogy: »Ha valakiben ott van Krisztus Jézus, új teremtmény az; a régiek elmúlnak; íme, újjá lesz minden.«” (100:7.18) „Jézus volt és most is ő az az új és élő út, minélfogva az ember annak az isteni örökségnek a birtokába juthat, melyről az Atya úgy rendelkezett, hogy az emberé lehet, csak kérnie kell azt.” (101:6.17) „Jézus világossá tette, azért jött, hogy olyan személyes és örökkévaló kapcsolatot létesítsen az emberekkel, melynek örökre elsőbbséget kell élveznie minden más emberi kapcsolattal szemben.” (141:7.5) „Mind a barátokra, mind az ellenségekre erős és különösen magával ragadó hatással volt. Tömegek voltak hajlandók követni heteken át, csak hogy hallják irgalmas szavait és lássák egyszerű életét. Odaadó férfiak és nők szerették Jézust csaknem emberfeletti ragaszkodással. És minél jobban megismerték, annál jobban szerették. És mindez még mindig igaz; még ma is és minden jövőbeli korszakban, az ember minél jobban megismeri ezt az Isten-embert, annál jobban szeretni és követni fogja őt.” (149:2.14) „Ezek a nem-zsidók nem féltek Jézustól; bátran elfogadták az üzenetét. Az emberek az idők folyamán sohasem képtelenek Jézus megértésére; de féltek megérteni őt.” (156:2.4) „Jézustól annak révén ismeritek meg Istent, hogy megfigyelitek az ő életének isteniségét, nem pedig azáltal, hogy a tanításaira támaszkodtok. A Mester életéből mindannyian a magatokévá tehetitek azt az Isten-felfogást, mely mértékéül szolgál azon képességeteknek, ahogy felfogjátok a szellemi és isteni valóságokat, a valós és örök igazságokat. A véges sohasem remélheti, hogy megérti a Végtelent, kivéve azon módon, ahogy a Végtelen a názáreti Jézus személyiségén keresztül a mulandó emberi élet tér-idő tapasztalásában összpontosult.
Jézus jól tudta, hogy az Istent csakis a megtapasztalt valóságon keresztül lehet megismerni; az elme puszta tanítása révén sohasem lehet megérteni őt. Jézus azt tanította az apostolainak, hogy bár sohasem képesek teljesen megérteni az Istent, bizonyosan képesek a megismerésére, éppen úgy, ahogy megismerték az Ember Fiát. Nem azáltal ismerhetitek meg az Istent, amit Jézus mondott, hanem azáltal, hogy tudomásotok van Jézus mivoltáról. Jézus az Isten kinyilatkoztatása volt.” (169:4.3-4.4) „Jézus az a szellemi lencse az emberi hasonlatosságban, mely láthatóvá teszi az anyagi teremtmény számára Őt, aki láthatatlan. Ő a ti bátyátok, aki a húsvér testben megismertet veletek egy végtelen sajátosságokkal rendelkező Lényt, akinek a teljes megértéséhez még a mennyei seregek sem vehetik maguknak a bátorságot.” (169:4.13) „Bennem kell lakoznotok, és nekem tibennetek; meghal az ág, ha elválasztják a tőtől. Miként az ág nem tud teremni, hacsak nem marad meg a szőlőtőn, úgy ti sem tudjátok a szeretetteljes szolgálat gyümölcseit teremni, hacsak nem maradtok meg bennem. Emlékezzetek: Én vagyok a valódi szőlőtő, és ti vagytok az élő ágak. Aki bennem él, és én őbenne, az bőven termi a szellem gyümölcseit és megtapasztalja e szellemi szüretet eredményező legfelsőbb örömöt. Ha ezen élő szellemi kapcsolatot fenntartjátok velem, bőséges lesz a termésetek. Ha megmaradtok bennem és a szavaim bennetek élnek, akkor képesek lesztek szabadon tanácskozni velem, és akkor az én élő szellemem képes olyannyira átjárni titeket, hogy kérhettek bármit, amit a szellemem akar, és mindezt ama bizonyságban tehetitek, hogy az Atya teljesíti a kérésünket.” (180:2.1) „A kereszténység valóban nagy szolgálatot tett ennek a világnak, de most Jézusra van a legnagyobb szükség. A világnak arra van szüksége, hogy lássa Jézust újra élni a földön a szellemtől született halandók tapasztalásában, akik eredményesen kinyilatkoztatják a Mestert minden embernek. Nincs értelme a kezdetleges kereszténység újjáélesztéséről beszélni; onnan kell továbbmennetek, ahol éppen vagytok. A mai műveltséget a jézusi élet új kinyilatkoztatásával kell szellemileg megkeresztelni és az örökkévaló üdvözülésről szóló evangéliuma új felfogásával kell megvilágosítani. És amikor Jézus így felemeltetik, minden embert magához von. Jézus tanítványainak hódítóknál többnek kell lenniük, minden ember számára az ösztönzés és a magasabb szintre emelt élet túláradó forrásainak kell lenniük.” (195:10.1) „»Jézust követni« azt jelenti, hogy az ember személyesen is osztozik az ő vallásos hitében és belép a Mesternek az emberért végzett önzetlen szolgálat jellemezte élete szellemébe. Az emberi életben az egyik legfontosabb dolog az, hogy az ember rálásson arra, hogy Jézus mit hitt, felfedezze az ő eszményképeit és törekedjen az ő magasztos életcéljának elérésére. Minden emberi tudás közül az bír a legnagyobb értékkel, hogy az ember megismerje Jézus vallási életét és hogy miként élte azt.” (196:1.3)
21. lépés: Szeressük az Istent Mindegyre gyarapodunk a mennyei Atyára vonatkozó tudásban, az iránti érzett szeretetben és az őrá irányuló imádatban; ő a forrása annak a végtelen szeretetnek, mely bennünket megteremtett és éltet. Az emberiség annyiféle gyengeségében leli örömét, mint ahány darabra szabdalják a hullámok a tenger felszínét; a föld csak úgy nyögi a barokkos leleményt, gyötrődik a rajta esett gyalázattól. Tátongó szakadékok igyekeznek elnyelni bennünket, sóvár tolvajszemek méregetik kevéske kincsünket, és reszketve gondolunk bele az élet közelgő végébe. Te azonban, mennyei Atyánk, te ismered a nevünket és minden utunkat. Fogadj be minket teljesen az országodba és add meg nekünk a szívünk vágyát jelentő békét. Segíts, hogy elkopott evezőinket a szereteted óceánjába meríthessük, hogy elmerülhessünk a végtelenségedben s aztán újjáalakulva bukkanhassunk fel ismét. Szeretünk téged, Atyánk, és arra vágyunk, hogy még jobban szerethessünk. Te vagy a kezdet és a vég; te irányítod mindenek sorának alakulását. Adj nekünk a békédből, mennyei Atyánk, hogy biztonságban érezhessük magunkat, amint az akaratodat megcselekedni törekszünk az élet forgatagában. Segíts, hogy követhessünk jó időkben is, nem csak akkor, amikor állnunk kell a vihar erejét. Segíts, hogy örömmel és legalább olyan meggyőződéssel mondhassunk köszönetet neked, mint kétségbeesésünk idején. A lelkünk vágya benned rejlik; világosítsd meg erőtlen és zavaros gondolatokkal terhelt elménket. Jöjj el hatalommal a téged szellemben kereső gyermekeidhez! A mennyek tesznek tanúságot a főhatalmadról, és szellemed azért száll alá, hogy ösztönzést adjon minden keresőnek. Szellemben nézve meglátjuk a szépséget a kis dolgokban, mint aranyszemcsét az iszapban. Látjuk a terved nagyszerűségét és a szólításodban megmutatkozó bölcsességet. Békéd eltölt bennünket,
és megismerjük az akaratodat. A bennünket visszafogó kötelek semmivé lesznek; a kelő nap sugarai felmelegítik a hegyoldalt. A bennünket csapdában tartó elveszítette a hatalmát, és már semmi sem tart vissza, hogy megéljük a nekünk tervezett beteljesülést. Más utat nem választhattunk, kedves Atyánk, mert megmutattad az igazságot, annak minden szépségével és örök jóságával együtt. Örömöt lelünk a mindennapokban, tudván, hogy a te kezed rendezte így; tekintünk az összhanghiányon és a betegségen túl, a nyugalom és a beteljesülés mezőin pihen. Látunk téged az árnyékokban, az ajtó mögött, s a szereteteddel szárnyalunk a szél hátán. Mindörökre és azután is követni fogunk, míg a rossz és a bűn végleg el nem enyészik. Vigaszt hozol szívünknek, osztozol örömeinkben és minden előrevivő küzdelmünkben velünk harcolsz te is. Te vagy az egyetlen igaz Isten; jól ismersz és biztonságban tartasz minket. A Teremtőt szeretni magának az életnek a kezdetét jelenti. Istent szeretve megismerjük őt, és magunkat is, mint az ő fiait és leányait. Az Alkotónk imádatában a földi hányattatásokból felemelkedünk a Paradicsom partjaihoz – most szellemben, később pedig valóságosan is. Istent imádva vágyódó szívünkkel elérjük a minden dolgok végtelen Forrását, és ebben a bensőséges közösségben mindkét fél eléri a beteljesülést. Atyánk kegyes és fenséges, végtelenül bölcs, hatalmas és mindentudó. A színfalak mögé lát és ismeri a véget kezdettől fogva. Az életből mi nem látunk mást, mint végletesen egyszerű előjátékot, egy pillanatképet a végtelen létpályánk előzeteséből, mely a felgyülemlő tapasztalatok tükrében a látszólagos kuszaság helyett egyre inkább szabályos kristályszerkezet képét mutatja. Az Isten örökkévaló tervében mindegyikünknek megvan a maga helye, s a hasznos voltunk tudata és az örömünk magasan szárnyal, tudván, hogy betöltjük a világ kezdete előtt meghatározott szerepünket. Az idő teljességének kibontakozásával a tér keringő szféráin teljesített ezen első élet minden túlélőjének együttes tanúsága fogja feltárni az Isten által kidolgozott fejlődési terv Legfelsőbb teljességét. Nem csak a természete miatt szeretjük az Istent, hanem azért is, mert törődött velünk annyira, hogy megteremtsen és éltessen bennünket. Válaszol imáinkra, gondoskodik rólunk a nehéz időkben, és olyan világokat bocsát rendelkezésünkre, melyeken élhetünk majd azután is, hogy a földi időnk lejárt. Az Isten megerősít bennünket, emberi szívünkben kétkedőket, ahogy a szeretetének áramai a szellemünket táplálják. Megóv minket az éj borzalmaitól és bátorságot önt belénk, amikor elkedvetlenedünk. Ismeri az útjainkat és a nevünket, és ő a tökéletes Atya. Isteni terve gondoskodik a jelenlegi és minden lehetséges jövőbeli szükségleteinkről, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. A világosságok Atyja olyan mozgó erő, olyan isteni láng, aki elsöpör mindenkit, aki nem hajlandó térdet hajtani előtte, de maga köré gyűjti az alázatosakat és a szerényeket mind. Az ő szeretetében mint bölcsőben szendergünk és a fentről való erőtől hajtva felkerekedünk, hogy a kegyes hívásának eleget tegyünk. Képe ösztönzést jelent az elménknek, amint ízelítőt kapunk minden küzdelmünk céljából. Újjászületvén, nappal meglátjuk az Isten arcát minden virágban, este pedig az ő szeretetének tudatában térünk nyugovóra. Amikor minden más földi dolog elpusztul, akkor úttalan homokdűnéken át követjük az általa kijelölt irányt. Közel a háza, és nálunk a kulcs. Az Örökkévaló neve fel van írva a szívünkben, nemesíti a gondolat és erőt ad a megmaradáshoz. Segíts, hogy meghalljuk a szavaidat és követhessük a szellemedet, Atyánk. Mutasd meg az élet rejtelmeit, hogy felfoghassuk a szereteted mélységeit. Adj nekünk többet tenmagadból, és tarts az úton sötétben is. Az idő és a tér korlátain túl is imádunk téged, és a jelenlétedben még itt a földön ízelítőt kapunk a Paradicsomból. Magasztalunk, mert megmentesz bennünket mindattól, ami visszatartott bennünket. Te vagy Forrása életnek és nevetésnek, minden jó dolognak, szépnek és igaznak, és mi szolgálni fogunk egész végig, és még azután is. Hivatkozások az Urantia könyvből: „A megvilágosult világok mind elismerik és imádják az Egyetemes Atyát, a teremtésösszesség örök megalkotóját és végtelen megtartóját. A saját akarattal bíró teremtmények mind az egyes világegyetemekben belevágtak a
véges-végtelen paradicsomi utazásba, abba a lebilincselő küzdelembe, amely az Atya Isten megtalálásának örök kalandját jelenti. Az idő gyermekeinek minden másnál magasabb rendű célja az örökkévaló Isten megtalálása, az isteni természet megértése, az Egyetemes Atya megismerése. Az Istent ismerő teremtményeknek csupán egyetlen egy legfelsőbb szintű törekvése, egyetlen sóvár vágya van, ez pedig nem más, mint hogy a saját szférájukban olyanná váljanak, mint amilyen ő maga a személyiségének paradicsomi tökéletességében és az igaz felsőségének világegyetemi szférájában. Az Egyetemes Atya, aki az örökkévalóságban lakozik, adta ki a legfelsőbb utasítást: »Légy tökéletes, miként magam is az vagyok.« A paradicsomi hírvivők szeretettel és irgalommal adták tovább ezt az isteni buzdítást korszakokról korszakra és világegyetemről világegyetemre, még az olyan alacsonyrendű, állati eredetű teremtményekhez is eljuttatták, mint az urantiai emberfajták.” (1:0.3) „Az Egyetemes Atya sohasem kényszerít a világegyetemek értelmes, saját akarattal bíró teremtményeire semmiféle önkényes tiszteletet, előírásos imádatot vagy szolgai alázatot. Az idő és tér világai evolúciós lakóinak maguktól – a szívükben – kell elismerniük, szeretniük és önként imádniuk őt. A Teremtő nem hajlandó a szellemi szabad akarattal rendelkező anyagi teremtményeit kényszerrel vagy erőszakkal a maga oldalára állítani. Az ember legszebb ajándéka az Isten számára az, hogy akaratát ragaszkodóan az Atya akarata teljesítésének szenteli; valójában a teremtményi akarat eme felajánlása a paradicsomi Atya számára az egyetlen lehetséges, igaz értékkel bíró ajándék. Az ember az Istenben él, mozog és létezik; semmi sincs, mit az ember az Istennek adni tudna, kivéve, hogy tiszteletben tartja az Atya akaratát, és e döntések, melyeket a világegyetem értelmes, saját akarattal bíró teremtményei meghoznak, alkotják annak az imádatnak a valóságát, mely olyannyira jól esik a Teremtő Atya szeretetteljes természetének.” (1:1.2) „Függetlenül attól, hogy Isten örökkévaló hatalom, fenséges jelenlét, minden másnál magasabb rendű eszménykép és dicső szellem, és bár ő mindenezek együtt és még ennél is végtelenül több, tehát mindettől függetlenül ő igazmód és örökmód tökéletes Teremtő személyiség, olyan személy is, aki képes „megismerni és aki megismerhető”, aki képes „szeretni és aki szerethető”, és olyan valaki, aki barátilag is segít bennünket; ti is Isten barátaivá lehettek, miként más emberekkel is megtörtént ez már.” (1:5.8) „Végeredményben az Isten jóságának legnagyobb bizonysága és az ő iránta érzett szeretetnek a legfőbb indoka az Atyától származó s az emberben lakozó ajándék – az Igazító, aki oly türelmesen várja ki az idejét annak, amikor végre mindketten örökre eggyé lesztek. Bár Istent nem találhatjátok meg keresve, ha viszont alávetitek magatokat a bennetek lakozó szellem vezetésének, akkor tévedhetetlen vezetőre tesztek szert, aki lépésről lépésre, életről életre, világegyetemeken át mutatja az utat, míg végül ott fogtok állni az Egyetemes Atya paradicsomi személyének színe előtt.” (2:5.5) „Atyánk nem rejtőzködik; nem zárkózott el önkényesen. Az isteni bölcsesség erőforrásait mozgósította egy soha véget nem érő erőfeszítéssel ahhoz, hogy megmutassa magát az ő világegyetemi területein élő gyermekeinek. Az ő fenséges szeretetével párosuló végtelen nemesség és kifejezhetetlen nagylelkűség arra készteti, hogy minden olyan teremtett lénnyel való társulás kialakítására vágyódjon, aki képes őt megérteni, szeretni és őhozzá közeledni; és ez alkotja a bennetek eredendően meglévő korlátokat, melyek elválaszthatatlanok a ti véges személyiségetektől és az anyagi létetektől, mely azt az időt és helyet, valamint azokat a körülményeket meghatározza, ahol, illetőleg amelyek közepette a halandói felemelkedési úti célotokat elérhetitek és a minden dolgok középpontjában az Atya színe elé állhattok.” (5:1.2) „Az Atya azt kívánja minden teremtményétől, hogy személyes közösséget alkosson ővele. A Paradicsomon fenntart egy helyet, ahová várja mindazokat, akiknek túlélési besorolása és szellemi természete az odajutást lehetővé teszi. Ennélfogva most és mindörökre tegyétek az életfelfogásotok részévé: Mindegyikőtök számára és mindannyiunk számára Isten megközelíthető, az Atya elérhető, az út nyitva áll; az isteni szeretet erői és az isteni irányítás módjai és eszközei mind összekapcsolódnak annak érdekében, hogy lehetővé tegyék minden világegyetem minden arra érdemes értelme számára az Egyetemes Atya paradicsomi jelenlétéhez való eljutást.” (5:1.8) „Az igaz istenimádatban egyáltalán semmiféle önös kérés vagy egyéb személyes érdek sincs; egyszerűen azért imádjuk Istent, amiért őt olyannak fogjuk fel amilyen. Az istenimádatban semmit sem kérünk és semmit sem várunk el. Nem azért imádjuk az Atyát, mert bármit is remélünk e hódolat eredményeképpen; áhítattal adózunk és imádjuk őt, ami olyan, mint valami természetes és önkéntelen válasz, melyet az Atya páratlan személyiségének elismerése vált ki bennünk, s oka továbbá az ő szeretni való természete és imádni való sajátosságainak összessége.” (5:3.3) „És mindeme dolgok részét képezik az Egyetemes Atyának. Az Atya élő szeretet, és az Atyának ez az élete az ő Fiaiban van. És az Atya szelleme az ő Fiainak fiaiban – a halandó emberekben – van. Végül is még mindig az Atya eszméje az Istenről alkotott legmagasabb rendű emberi felfogás.” (196:3.35)
Forrás: ·
McMullan, Harry: 21 Steps to a Spiritual Awakening. http://www.urantiabook.org/archive/readers/twenty1-steps.htm
