2 írta: Claudia Gray A fagy elkezdett odalopakodni a körülvevő falakra. Átszellemülten néztem, ahogy a fagy utat fűz annak az északi falnak a kövén keresztül ahol a torony feljegyzéseit őrizték. A minta felsöpört a padlótól a mennyezetig, befedve a falat, fehérre jegelte a mennyezetet valami fehérrel és pelyhessel. Néhol, kicsi ezüstös kristály lógott a mennyezetről. Ez mind finom volt, légies – és természetellenes. A szobában lévő hideg, mélyebbre vágott a bőrömnél- a velőkig hatolt. Bárcsak ne lettem volna egyedül. Bárcsak itt lett volna még valaki, hogy lássa mindezt, akkor talán elhiszem, hogy mindez valóság. Akkor talán biztonságban éreztem volna magam. A jég olyan hangosan repedt meg, hogy felugortam. Tágra nyílt szemekkel, zihálva, lélegezve néztem, amint a fagy utat karcol az ablaküvegen, elhomályosítva, a kinti világot, eltorlaszolva a holdfényt, de valahogy mégis láttam. A szoba, saját fényt birtokolt. Az ablakon lévő fagy sorban tört meg, nem találomra, hanem egy hátborzongató mintába, megalkotva egy felismerhető alakot. Egy arcot. A Fagyos ember visszabámult rám. Fekete, hideg szemei annyira részletesek voltak, mintha bámulna rám. Az arc a fagyban volt a legélénkebb kép, amit valaha láttam. Aztán a hideg szíven döfött-tényleg visszabámul rám. Régen nem hittem a szellemekben.
1 fejezet (fordította Skyee) Éjfélkor, kitört a vihar. Fekete felhők szelték át az eget, elhomályosítva a csillagokat. A gyors szél, lehűtött miközben arcomba fújta vörös hajamat. Felhúztam fekete esőkabátom csuklyáját, és begyűrtem a hátizsákomat alája. A gyülekező vihar ellenére, az Evernight földjei nem voltak teljesen sötétben, Nem csekélyebb, mint teljes sötétségre volt szükségem,Az Evernight-i tanárok láttak az éjszakában,és hallottak a szélben is. Mint minden vámpír. Persze az Evernight-ban, nem csak a tanárok voltak vámpírok Pár napon belül, mikor megkezdődik az újév, és megérkeznek a diákok, legtöbbjük, erőteljes, ősi és élőhalott akárcsak a professzorok. Én nem voltam sem erőteljes, sem ősi, csak nagyon is élő De egyfelől mégis vámpír voltam, két vámpír szülő gyereke, aki arra hivatott, hogy igenis vámpír legyen, és igenis kívánja a vért. Lemondtam a tanárok segítségéről, bízva a saját erőmben. De ma éjjel, nagyon vártam az éjszakát. A legjobb álcázásra volt szükségem. Gondolom, ideges voltam, az első betörésem miatt. A betörés szó, annyira jelentéktelennek tűnt, mintha Mrs. Bethany kocsiszínjébe készültem volna bepofátlanodni és felforgatni a házat holmi, pénz és ékszer után kutatva. Nekem, fontosabb okom volt annál Az esőcseppek elkezdtek kopogni, miközben az ég elsötétült. Szaladni kezdtem egy, egy pillantást vetve az iskola kőtornya irányába.. Ahogy keresztül csúsztam az esős olajréteges füvön Mrs Bethany, rézből készült, fedett kocsiszínje felé, éreztem a habozás émelyítő hutását. Komolyan betörsz Mrs Bethany házába?”Bárki házába? Mostanáig még arra sem voltál képes, hogy olyan zenét letölts, amit nem fizettél ki.!” Elégé szürreálisnak tűnt benyúlni a hátizsákba, és kivenni a réteges könyvtári kártyámat, és másvalamire használni, mint könyvet kölcsönözni. De elszánt voltam. Meg fogom tenni. Mrs.Bethany, évente csak három éjszakára hagyta el az iskolát, ami azt jelentette, hogy most volt itt a lehetőségem.. Bedugtam a kártyát a zár és az ajtófélfa közé, és feszíteni kezdtem.. Öt perccel később, még mindig hasztalanul rángattam a könyvtári kártyámat, most már hideg, nedves és ügyetlen kezeim közt. A filmekben, ez a rész, mindig annyira könnyűnek tűnik. Az igazi betörőknek, mindez nem tartott volna tovább egy pár másodpercnél. Ám, egy másodperc alatt kiderült, hogy nem vagyok valami jó betörő. Felhagytam
az „A” tervemmel,és más opció után kezdtem kutatni.. Első ránézésre, az ablak sem volt biztatóbb, mint az ajtó. Persze, be is törhetném az ablakot, de akkor lőttek volna annak az elhatározásnak, hogy „ne-engedd-elcsipni-magad”. Ahogy körbe jártam felfedeztem, hogy legnagyobb meglepetésemre,Mrs Bethany,nyitva hagyott egy ablakot. Épp csak egy pici rés volt, de ez volt minden, ami kellet nekem.. Ahogy lassan elkezdtem, befelé tolni az ablakot, észrevettem a párkányon, egy sor Afrikai ibolyát agyagcserepekben. Mrs Bethany, olyan helyen hagyta őket ahol egy kis friss levegőt, kaphatnak, és remélhetőleg egy kis esőt. Furcsa volt arra gondolni, hogy Mrs Bethany, bármivel is törődik. Gondosan tovább löktem a cserepeket, hogy legyen helyem felhúzni magam az ablakba. Bejutni, egy nyitott ablakon……szintén nehezebb, mint a filmekben. Mrs Bethany ablakai elég magasan voltak, ami azt jelentette, hogy jól neki kellet rugaszkodnom, hogy bejussak. Lassan elkezdtem felhúzni magam, ami elég bonyolult volt. Közel jártam ahhoz, hogy egyszerűen beesek az ablakon, nagy zajt csapva. Megpróbáltam lábra ereszkedni előbb. De fejjel kezdtem mászni és elég nehéz lett volna félúton megfordulni. Egyik sáros cipőm az ablaknak ütődött, én pedig lélegzetem visszafogva vártam a csörömpölés, de szerencsére az ablak nem törött be. Sikerült szép lassan beereszkednem. OKÉ-suttogtam magamnak, ahogy Mrs Bethany, fonott szőnyegén feküdtem, lábaimmal még mindig a fejem fölött, neki támasztva az ablaknak, vizesen „-. Ennyit, arról hogy, könnyű lesz Mrs Bethany háza pont olyan volt mind ö, még a szagja is- erős, és csípőslevendula illatú. Rájöttem, hogy a hálószobájában vagyok, és ettől még inkább betörőnek éreztem magam. Amennyire én tudtam,Mrs Bethany,Bostonba utazót hogy találkozzon,pár ígéretesnek tűnő diákkal. Mégis olyan érzésem volt, hogy bármelyik pillanatban rajtakaphat. Beleremegtem a gondolatba. Máris kezdtem magamba süllyedni, mint mindig mikor valamitől féltem. De akkor Lucásra gondoltam- Lucásra, akit szerettem, és – minden helyre pattant. Lucas, nem akarná látni, hogy félek. Azt akarná, hogy erős legyek. Lucasnak az emléke, felrázott gondolataimból, erőt adott ahhoz, hogy felálljak, és neki lássak. Első dolgom volt levetni sáros cipőmet, hogy ne hagyak még több nyomot magam után. Szintén, felakasztottam az esőkabátomat egy közelben lévő fogasra, hogy ne csepegtessem teli az egész házat. Utána bementem a fürdőszobába, egy száraz törülközőért, és feltöröltem a sárt amit, csínáltam. Beraktam a törülközőt az esőköpenyem zsebébe, majd eldobom valahol. Ha bárki annyira paranojás volt, hogy még a saját szemetét is feltúrja, bizonyítékot keresve –az Mrs Bethany volt. Meglepő volt, hogy itt élt. Az Evernihgt akadémia nagy volt, hatalmas inkább, kőfal tornyokkal-nagyon is hozzá illő. Ez a hely, éppen egy kicsivel volt nagyobb,
mint egy ketrec. De ugyanakkor, egyedüllétet biztosított neki, és gondolom Mrs Bethany, semmit sem becsült annál jobban. A sarokban álló íróasztal jó kiinduló pontnak tűnt. Leültem a durvára fűrészelt fa székbe és elkezdtem az asztalon lévő papírok közt keresgélni. Kedves Mr Reed! Nagy érdeklődéssel olvastuk a fia, Mitch jelentkezési kérelmét. Annak ellenére, hogy egy kitűnő tanuló, és egy értékes ember, sajnálattal……. Egy ember, aki itt szeretett volna tanulni, és akit Mrs Bethany , visszautasított. Vajon miért engedte meg egyes tanulóknak, hogy ide járhassanak, és másoknak nem? Egyáltalán, miért járhattak emberek a vámpírokkal teli Evernight-ba? Kedves Mrs. És Mr.Nichols Érdeklődéssel olvastuk lányuk, Clementine kérelmét. Kitűnő tanuló, és rendkívüli lány. Örömünkre szolgál…… Mi volt a különbség Mitch és Clementin között??? Hála Mrs Bethany, rendszerető mániájának, elolvashattam a pályázatokat, de nem kaptam választ a kérdéseimre. Mindkettőjük kitűnő tanuló volt, sok különfoglalkozásban tevékenyen részt vettek, Mindketten, abszolút normálisnak tűntek. Nem volt bennük semmi csodálatos, sem csúnya, sem kövér, sem sovány, csupán átlagosak. Mindketten Virginában éltek.Mitch,az Arlington-on lakott egy bérházban,Clementine,vidéken egy régi házban,de tudtam,mindkét család gazdag kellet, legyen,ha ide akartak járni. Amennyire meg tudtam ítélni, az egyetlen különbség kettőjük között az, hogy Mitch volt a szerencsésebb. A szülei, egy normális középiskolába küldik majd, ahol más szuper gazdag gyerekekkel fog,lacrosset(kanadai labdajáték)játszani,vagy vitorlázni,vagy bármi mást, amit arrafelé tesznek. Eközben,Clementine,vámpírokkal lesz körülvéve az Evernight-ban.És habár,fogalma sem lesz róla,mindig érezni fogja, hogy valami nincs rendben. Soha nem fogja biztonságban érezni magát. Hisz még én, sem éreztem magam biztonságban-pedig egy nap, én is vámpír leszek. Villámlás hasította keresztül a szobát, rögtön utána nagy dörgés. Nagy vihar, készülődött, itt volt az ideje, hogy visszamenjek. Csalódottság vett erőt rajtam, miközben visszahajtottam a leveleket, és helyükre raktam. Biztos voltam benne, hogy valamit megtudok ma éjjel, és e helyett, még több kérdésem lett. Nem éppen gondoltam, miközben belebújtam az eső köpenyembe, és az agyag cserepekre pillantottam. Megtudtam, hogy Mrs Bethany, szereti az Afrikai ibolyákat. Na, ez aztán sokat segített! Visszatoltam a virágokat a helyükre, ahogy voltak, és a bejáraton keresztül távoztam. Szerencsére automatikusan záródott az ajtó. Mennyire jellemző,Mrs Bethanyra,hogy ezt sem bízta a véletlenre.
A szél az arcomba fújta az esőt, miközben, az Evernight felé szaladtam. Pár ablakból, fény szűrődött ki, de elégé késő volt már ahhoz, hogy attól keljen tartanom, bárki megláthat. Nekivetettem a vállam a nehéz tölgyfaajtónak, és egy kissé megnyitottam, épp annyira hogy besurranhattam. Miközben visszacsuktam, arra gondoltam, hogy végre otthon voltam, biztonságban. És akkor rájöttem, hogy nem voltam egyedül!!!! A füleim zúgtak, és merőn néztem a nagy terem sötétségébe. Egy hatalmas szabad terület volt, zugok vagy oszlopok nélkül, ahová el lehessen bújni, tehát képes kellet, volna lennem, hogy lássam, ki van, ott De nem láttam senkit. Meg remegtem, hirtelen hidegebbnek tűntek az Evernight falai, mint egy régi, titkos barlang. Az órák, csak két nap múlva kezdődtek, tehát nem lehettünk az iskolában csak a tanárok, és Én.. És ha valamelyik tanár rajtakap, azonnal leszidott volna, hogy mit keresek kint egy égiháború kellős közepén.. Ők nem lestek volna rám a sötétben. Vagy mégis? Tétovázva, léptem egyet előre. - Ki van ott? - suttogtam Senki nem felelt Talán csak képzelődtem. Most hogy jobban belegondoltam, nem is igazán hallottam semmit. Csak „úgy”éreztem, mintha valaki leselkedne utánam. Mindig azért aggódtam, hogy valaki leselkedik rám, talán most is ez kapott el. És akkor valami megmozdult. Rájöttem, hogy egy lány áll a folyosó végén, és engem néz. Mozdulatlanul ált az egyetlen ablak alatt. Velem egyidős lehetett. Annak ellenére, hogy kint ömlött az eső, szárazak voltak a ruhái. Ki vagy te - tettem egy lépést felé? Te is diák vagy? Mi vagy te? Eltűnt. Nem szaladt el, nem bujt el-még csak meg sem mozdult. Egyik pillanatban még itt volt, a másikban már nem. Pislogtam egyet, és úgy bámultam az ablakra mintha a következő percben, valami csoda folytán, megint ott terem, ahol azelőtt ált. De nem történt meg. Tettem egy lépést előre, hogy jobban lássak, és egy árnyék láttán összerezzentem, míg rá nem jöttem, hogy saját magamat látom az ablakból vissza türkrözödni. Na ez aztán nagy hűlyesegég volt. Bepánikóltál saját képedtől.. De nem én voltam. Pedig az kellet, legyen. Ha érkezett volna új diák, akkor tudtam volna róla és az Evernight annyira elszigetelt, hogy idegen nem sétálgathatott volna csak úgy. Biztos csak a túlfűtött képzeletem játszik velem, biztos csak a tükörképem volt. Hirtelen rájöttem, hogy nincs is annyira hideg, mint először gondoltam. Amint a remegés alábbhagyott, fellopóztam a kicsi lakásba, ahol a szüleimmel laktunk a nyár alatt, az Evernight déli tornyában. Szerencsére mélyen aludtak Hallottam anyát horkolni, ahogy csendben a szobám
felé osontam. Ha apa, tudott aludni abban a zajban, akkor biztos átaludta a legnagyobb hurrikánt is. Még most is beleborzongtam, abba, amit, lent láttam, és nem is éreztem jól magam vizes ruháimban. De mindez nem zavart annyira, mint az a tény, hogy kudarcot vallottam. A nagy betörési kísérletem, nem hozott semmi eredményt. Na nem mintha tehettem volna bármit is az ellen, hogy embereket vesznek fel az Evernight-ra.Mrs Bethany,biztos nem fog leállni,csak, azért mert én mondom. És azt el kellet ismernem, hogy mindent megtett annak érdekébe, hogy biztonságban legyenek, és hogy egy vámpír se próbáljon meg kiszívni belőlük egy vércseppet sem. De Lucas ráébresztette, hogy milyen kevésbé értem a vámpírok létezését, bár abban a világban születtem.. Arra késztetett, hogy mindent más színben lássak, hogy kérdéseket tegyek fel, és válaszokat várjak. Annak ellenére, hogy soha többé nem találkoztam Lucasal, tudtam, hogy az ö ajándéka volt, az hogy ráébresztett a kegyetlen valóságra. Soha többé semmit sem veszek biztosnak. Miután levetettem magamról a nedves ruhákat,és bebújtam a melegágyba,lecsuktam a szemeim,és magam elé képzeltem kedvenc festményem,Klim Csokját. Elképzeltem, hogy a szerelmes pár a festményen Lucas és én vagyok.,hogy az ö arca van olyan közel az enyémhez,hogy érzem a lélegzetét az arcomon. Nem láttuk egymást, már hat hónapja. Utoljára akkor láttam, mikor menekülni kényszerült az Evernight-ból, mert fény derült igazi mivoltára -a Fekete Kereszt tagja volt. Vámpír vadász. Még mindig nem tudtam, hogyan kezeljem az a tényt, hogy Lucas egy olyan csoport tagja, akik a fajtámra vadásznak. Sem abban, hogy Lucas mit is érez, hogy én vámpír vagyok, amire csak az után jött rá, hogy egymásba szerettünk. Egyikünk sem választotta meg azt, hogy mik vagyunk. Visszapillantva, úgy tűnik, minden ellenünk szól. Mégis, szívem mélyén, hittem abban, hogy a sors egymásnak rendelt., Miközben magamhoz öleltem a párnám, azt mondogattam magamban, hogy hamarosan, legalább nem lesz időm, Öt hiányolni, mert megkezdődik a suli. Hamarosan újra kezdődik a suli, és te nagyon elfoglalt leszel! Várj!!!Arra várok, hogy megkezdődjön a SULI???? Ez az egész valahogy nagyon Szánalmas.
2 fejezet (fordította Skyee)
Az első iskola nap, nem sokkal hajnal után kezdődött. Az első diákok gyalog érkeztek. Kiléptek az erdőből, egyszerűen öltözve, csak egy hátizsákkal, hanyagul fél vállra dobva. Gondolom, egyesek, egész éjszaka gyalogoltak. Ahogy közeledtek, éhes szemekkel szemlélték az iskolát, válaszokra várva. Még mielőtt észrevettem volna az első ismerős arcokat---Ranuf, aki már ezer éves lehetett, és nem értette a mai világot---tudtam, melyik diákok tartoznak ebbe a csoportba. Az elveszettek, az idős vámpír thousandok. Ők senkit nem zavartak, senkinek nem okoztak gondot, meghúzódtak a háttérben, figyeltek, tanultak, próbálták kompenzálni az elveszett éveket. Lucas elvegyült közöttük az elmúlt évben. Még mindig emlékszem, hogyan lépett ki a ködből a hosszú fekete kabátjában. Habár tudtam, hogy lehetetlen, minden érkező diák arcában öt kerestem, remélve, hogy egyszer csak feltűnik a tömegben. Dél körül kezdtek megjelenni az autók is. Az osztályterem előtt a folyosóról figyeltem az emeletről, innen jól láthattam a márkákat.Jaguár,Bentley,Lexus.Voltak kicsi olasz sport autók,hatalmas SUV,amikben elférhettek a kicsi sport autók. Tudtam, hogy ezek az emberek voltak, mert senki nem érkezett egyedül. Legtöbbjüket szülök, testvérek kísértek el. Felismertem Clementine Nicholst is, világos barna hajával, ami hátul lófarokban volt megkötve. Meglepetésemre,Mrs Bethany,mindenkit az udvarban fogadott,kecsesen kinyújtva mindenki felé a kezét,mint egy királynő,aki köszönti alatt valóit. Úgy tűnt mindenkivel beszélni akart, mindenkire melegen mosolygott, mintha éppen örök életre szóló barátságot kötöttek volna. Tudtam, hogy mindez csak képmutatás, hogy minden mosolya hamis—de el kellet ismernem, nagyon jól csinálta. Ami az ember diákokat illeti, minél tovább álltak az udvaron, és nézték az Evernight, hideg kő falait, annál jobban halványult a mosolyuk. Hát itt vagy! Megfordultam, és ránéztem apára, korán kelt ma. Nyakkendőt, és kosztümöt viselt, mint ahogy egy tanárnak illik, de borzas, sötétvörös haja, többet elárult igazi személyiségéről. Igen,- mosolyogtam rá—csak kíváncsi voltam, mi folyik lent, gondolom. A barátaidat keresed-pislantott, ahogy ott ált mellettem és lenézet a diákokra- vagy az új pasikat lesed?
Apa!! Csak támogatlak, ahogy kérted—emelte fel védekezöleg a kezét.- Egy kicsit boldogabbnak látszol, mint tavaly ilyenkor. Mintha várnám, igaz? Igen, gondolom.- mondta apa, majd mindketten nevetni kezdtünk Tavaly, annyira anti Evernight- os voltam, hogy már az első nap, mikor kezdtek gyülekezni a diákok, én meg akartam szökni—mintha egy élet telt volna az óta el. - Ha éves vagy, azt hiszem anyád, sütött neked palacsintát. Habár ők soha nem ettek, ott volt nekik a vér, amit az iskola biztosított számukra, arról mindig gondoskodtak, hogy én rendesen étkezzek. Jövök egy pillanat, ok? Jól van, mondta—keze, megpihent egy kicsit a vállamon, majd megfordult és elment Még egy utolsó pillantást vetettem az udvarra. Még lézengett egy-egy diák, maga után húzva az utazótáskáját.,De már kezdett megérkezni az utolsó hullám is. Ők, egyedül érkeztek, kölcsönzött autókban, taxikkal, de legtöbbjük, limuzinnal. Egyenruhában szálltak ki az autókból, nem volt náluk semmi . A holmik,a ruhák, már hetekkel ezelőtt megérkeztek. Sajnálatomra, felismertem Courtneyt, az egyik kevésbé kedvelt évfolyamtársamat, amint lelkesen integet egy lánynak. Egyik volt a sok közül, akik sötét napszemüveget viseltek, ami arra utalt, hogy érzékenyek voltak a napfényre, tehát, régen nem ittak már vért. Diétáztak, hogy soványabbak, és kecsesebbek tűnjenek. Ők voltak azok a vámpírok, akik az első huszonöt évben segítségre szorultak. Ők voltak azok, akiknek még megvolt az erejük és lépten, nyomon emlékeztettek is erre mindenkit. Magamban, csak úgy hívtam őket, az „Evernight tipus” Mire befejeztem a reggelimet, és lementem, a folyosó már tele volt nevető, hangoskodó diákokkal. Egy pillanatig, elveszetnek, éreztem magam, kicsinek, amíg meghallottam egy ismerős hangot—Bianca Balthazar- emeltem fel a kezem, lelkesen integetve neki.. Magas, , erős férfi volt,könnyedén utat csinált magának a tömegben,amint felém igyekezett. Bárkit megfélelmitett volna, ha nem lenne szemében a jóság, és arcán a kedves, barátságos mosoly. Lábujjhegyre kellet emelkednem, hogy megölelhessem. - Hogy telt a nyarad? Remekül. Egy kikötőben dolgoztam éjjeli műszakban,Baltimore-ban. Olyan lelkesedéssel mondta, mintha egy Cancuni, álom vakációról beszélne.- Sok ujj barátot szereztem, rengeteget lógtunk a bárokban. Meg tanultam biliárdozni, és… megint elkezdtem, cigizni. Gondolom a tüdőd, bírni fogja. Egymásra grimaszoltunk, de nem fejezhettük be a
viccet, mert emberek is voltak körülöttünk. Nem kell segítség, a dolgozatodnál? Készen, és Mrs Bethany asztalán, mar-mondtam neki. Kötelező módon, minden vámpír,beosztást kapott,hogy elvegyüljön a modern világban,és az év elején,dolgozatott, kellet írni,a kinti világban szerzett tapasztalatokról.”Mit csináltam a nyári vakáció alatt”típusú dolgozat volt. A pokolból. Balthazar, körbepillantott. Itt van Patrice is?. A múlt hónapban kaptam tőle egy képeslapot, valahol Skandináviában volt. Lehet, nem jön vissza 1-2 évig. Szerintem,megismert valami pasit. Nagy kár. Szerettem volna pár ismerős arcot látni……persze kivéve azt, aki négy óra felöl, közeledik. Gyorsan. Kire gondolsz-kérdeztem tőle, próbáltam megérteni merre is lehet az a négy óra, de akkor már hallottam is a hangját a tömegben. Balthazar!- Courtney úgy emelte Balthazar felé a kezét, mintha arra várna, hogy az megcsókolja. Ránézett mikor nem tette, majd leengedte a kezét. Rúzstól, ragyogó mosolyt villantott rá- Jól telt a nyarad? Én Miamiba voltam, sorra vettem a klubokat. Tök jó volt. Egyszer ki kéne próbálnod valakivel, aki elvisz minden szuper helyre. Meglep, hogy itt látlak-, mondtam neki. A csalódott helyesebb lett volna, de azt mégsem mondhatta m.- Nem úgy tűnt, mintha különösebben élvezted volna tavaly itt. Vállat vont. Hát azt is terveztem, hogy meglógok, de az első éjszakán, mikor Miamiba érkeztem, döbbentem vettem észre, hogy a ruháim, már nem divatosak. És a cipőim… 3 évesek. Hatalmas melléfogás. Nyilvánvalóan fel kell zárkóznom, ezért arra gondoltam, nem nagy ügy, lehúzok egy pár hónapot az Evernight-ba. Szemeit, máris Balthazar-ra fügesztette.Azonkívül, mindig szívesen vagyok egyűt kedves ismerősökkel. Ha divat terén akarnék felzárkózni, hát biztos nem olyan helyet választok, ahol mindenki egyenruhát visel-mondtam neki. Balthazar, halkan kuncogott. Courtney, rám meresztette szemét. és gúnyos mosolyra húzta a száját.,amint rá nézett szögletes,aránytalan pulóveremre,és skót mintás szoknyámra .- És téged soha nem is érdekelt,hogy valamit tanulj a divatról. Világos. – Találkozunk később. Megfordult, hosszú szőke, lófarokba kötött haja, egyik feléről a másikra himbálódzott, ahogy elment. Tényleg szerettem volna, jobban kijönni vele, mint tavaly- fintorogtam-, úgy látszik, még sem változtam olyan sokat, mint gondoltam. Ne is változz meg. Te így vagy csodálatos
Szégyenlősen fordultam el. Egy részem arra gondolt, hogy most biztos megint csalódást okoztam neki – a másik felem azon gondolkodott, amit épp hallót. Olyan egyedül éreztem magam, egész nyár alatt – Lucás nélkül, bárki más nélkül – és most hirtelen valaki aggódott értem, fontos voltam neki. Olyan volt, mintha kaptam volna egy meleg takarót valakitől, a hideg hónapok után. Mielőtt válaszolhattam volna, egy mormogás futott végig a tömegen. Mindannyian az előcsarnok előtt álló pódium felé fordultunk, ösztönösen. Mrs Bethany, beszélni készült. Egy 21század béli kosztümöt viselt, ami jobban ált neki, mint amit általában viselni szokott. Fekete haját elegáns kontyba fogta, fülében, fekete gyöngy fülbevaló csillogott. Ahelyett, hogy a diákokra nézett volna, fekete szemeit csodálkozva ránk függesztette, noha alig voltunk láthatok számára. Isten hozott az Evernight-ba. Visszhangzott a hangja a hideg, kőfalak közt.- Önök közül sokan már tavaly is itt voltak. Mások már évekkel ezelőtt hallottak az Evernight Akadémiáról, szülőktől, nagyszülőktől. És azon tűnődtek, kapnak-e valaha esélyt arra, hogy ide tartozzanak. Ugyan az a beszéd volt, mint tavaly, de ez alkalommal, másképp hangzott nekem. Kihallottam a hazugságot minden egyes óvatosan megfogalmazott szava mögött, amint a vámpírokhoz szolt akik, már több száz éve itt voltak már. Hirtelen, mintha olvasna a gondolataimban, rám nézett éles sas szemeivel. Összerezzentem, mintha bármelyik pillanatban megvádolna azzal, hogy amíg távol volt, betörtem a lakásásba. Persze nem tette, ehelyett majdnem annyira meglepő dolgot tett. Félrerakta a gondosan megfogalmazott beszédét. Az Evernight Akadémia, minden itt tanuló diák számára mást jelent. Egyeseknek a tanulást, másoknak a hagyományt vagy éppen egy menedéket jelent. „Jah, persze, ha egy éjszakai vérszívó teremtmény vagy. Ellenkező esetben… hát nehezen, menedék” Egyik kezével pár új diák felé gesztikulált, hosszú piros körmei, csillogtak a foltos ablakon ki szűrődő fényben. Legnagyobb meglepetésemre, az emberekre mutatott – arra gondolva persze, hogy úgy sem értik – azon célból, hogy a legjobbat hozzuk ki az itt töltött időből, meg kell érteniük hogy, mit jelent az osztálytársaik számára az Evernight. Éppen ezért, arra kérek minden régebbi és tapasztaltabb diákot, hogy nyújtsanak segítő kezet az új diákoknak. Vegyék, óvó szárnyaik alá. Tudjanak meg mindent az életükről, az érdeklődési körükről,a múltjukról. Csakis ilyen módon érheti el az Evernight Akadémia igazi célját. Páran bizonytalanul bólintottak – emberek, persze, akik semmit sem értettek. Oké, na ez aztán furcsa volt – mormolta Balthazar a csekély taps alatt. Ha nem tudnám jobban, azt mondanám, hogy Mrs.Bethany,épp az imént biztatott arra, hogy emberek és vámpírok barátkozzanak.
Bólintottam összezavarodva. Miért akarná Mrs Bethany, hogy vámpírok és emberek barátkozzanak? Ha nem akarja, hogy valaki megsérüljön – és ebben még biztos voltam- akkor mi lehet a célja? Az órák, holnap kezdődnek – az ismerős, lenéző mosoly visszatért az arcára – Azt javasolnám, használják ki a hátra maradt időt, arra, hogy megismerjék szobatársaikat. Örülünk, hogy itt lehetnek – mindenki- és reméljük a legtöbbet, adják majd magukból. - Gondolod, hogy kezd ellágyulni? – kérdezte Balthazar, felém fordulva, miközben mindenki kezdett szétszéledni. - Mrs Bethany? Nem hinném. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy megkérdem tőle, mit gondol Mrs.B. titokzatos beszédéről. Nagyon okos volt, és, még ha tisztelte is Mrs.Bethanyt, nem vette szentírásnak a szavait. Azon kívül, már több mint 3 évszázada itt volt, és elég perspektívája volt, hogy más színbe lássa a kérdésemet. és talán előrukkolhatna valami elfogadható magyarázattal. De ugyanakkor, elég perspektívája volt ahhoz is, hogy rájöjjön, a Lucással való kapcsolatom miatt kérdem- és erre nem szívesen gondolt, volna. Pont akkor – Balthazar ránézett valakire, és integetett neki – nem tudtam volna megmondani, hogy kinek, annál is inkább, mert ö jóban volt szinte mindenkivel jóban volt. – Találkozunk később – szóltam utána. - Minden bizonnyal. Egy pillanatig, elhagyatottnak éreztem magam. Körülöttem, mindenhol vámpírok – igazi, erős, érzéki és erőteljes vámpírok, szép, fiatal arcuk, több évszázad tapasztalatát rejtette. Nem voltam még egy igazi vámpír, és nem sokkminden változott a tavalytól. Mellettük, kicsi, naiv és ügyetlen voltam. Na ideje felmenni a szobámba. Idén új szobatársam lesz, és már alig vártam, hogy köszönhessek neki. Mikor beléptem a szobámba, Raquel fogadott. - Isten hozott vissza – a pokolba. Leejtett karokkal feküdt az ágyán. Gyűrött iskola táskája a földön hevert, mint egy kilyukadt gumiabroncs,a ruhái és a ruhái meg a csecsebecséi szanaszét. Úgy nézett ki mintha kirázta volna dolgait a táskájából. - Jó újra látni téged.- ültem le az ágyam szélére – azt hittem örülni fogsz, hogy az idén szobatársak vagyunk. - Hidd el nekem, te vagy az egyedüli ok, amiért elviselem az itteni életet megint. Mi történt? A szüleid megvesztegették, Mrs Bethanyt? Ha igen, jövök nekik eggyel - Nem hinném, ez csak szerencse. Részben volt hazugság csak. A szüleim, nem kértek volna semmi féle szívességet Mrs. Bethanytól.de úgy néz ki sokkal több fiú és lány – ember- volt az idén, mint tavaly. Mivel én még mindig több élelmet fogyasztottam, mint vért, úgy ítélték meg, hogy én kevésbé vagyok veszélyes, és
jól el tudom rejteni az igazságot egy ember előtt mikor a szobában, kell étkezni, mint mindenki más az Evernight-ban. Hogy Raquelt kaptam, szerencsés voltam. Ez és az a tény, hogy legtöbb lány a másodévet már más iskolában kezdte. Nem hibáztattam őket. - Szóval–igyekeztem vidámnak hangzani– leszámítva a lenyűgöző társaságomat, miért jöttél vissza? Tudom, hogy nem így tervezted. - Meg ne haragudj, de még a te lenyűgöző társaságod sem volt elég, ahhoz hogy meggondoljam magam. Felém fordult az ágyban. Most már egymással szemben ültünk. Fekete haja rövidebbre volt nyírva, mint tavaly, de ezúttal legalább egy fodrász vágta le, és nagyon jól állt neki–Mondtam a szüleimnek, hogy idén szeretném megpróbálni valahol máshol. Esetleg, lakhattam volna a nagyszüleimnél, Houston–ban, és oda jártam volna suliba. - De ők nem is akartak róla hallani. Az Evernight zártkörű és előkelő, és ez elég kéne, legyen nekem. Még Erich-ről is azt mondták, hogy biztos csak ártatlan flört volt, és én fújtam fel – grimaszolt Raquel. Azt mondták, hogy túl visszahúzódó, és félénk vagyok a fiukkal, és hogy lehetnék kedvesebb velük. Elborzadva néztem rá. Erich nem egy túl lelkes lehetséges pasi volt,hanem egy vámpír, aki zaklatta és meg akarta ölni öt. Rachel nem tudhatta ezt, de megérezte hogy veszélyes. Ha én azt mondtam volna a szüleimnek, hogy valaki csak fele annyira megijesztett, mint Erich Raquelt.apu addig lelt volna,míg újra biztonságban érzem magam,anyu meg vette volna a baseballütőt,hogy megverjen bárkit, aki fenyegetni, mert az ö kicsi kislányát. Raquel szülei, pedig csak nevettek ezen, és visszaküldték öt arra a helyre, amit annyira utált - Sajnálom-mondtam neki Raquel megvonta a vállát.. Tudhattam volna, hogy nem hallgatnak rám. Sosem tették, még akkor sem amikor…. Amikor, mi? Nem válaszolt Helyette, ülő pozícióba tornázta magát, és vádlón mutatott a falra, mögöttem.. Tehát, Klimt-el ragadtunk? Felakasztottam a nyomatomat az ágyam fölé. A Kiss nagyon fontos volt nekem. El is felejtettem, hogy Raquel nem látta azelőtt. - Mi? Neked nem tetszik? -Bianca, ez a kép annyira klisé. Mindenhól ott van, hűtő mágnes, kávésbögre, meg ilyenek. - Nem érdekel. Talán hülyeségnek tűnik szeretni valamit csak, azért mert más is szereti, de ha engem kérdezel, még hülyébb idegenkedni valamitől csak, azért mert
más szereti. Szerintem gyönyörű, és ez az egyik kedvencem. Azonkívül az én felemen, van, szóval, kuss legyen. Lehet én, átfestem az én felemet feketére-fenyegetett meg Raquel. Az nem is olyan rossz ötlet-elképzeltem a fénylő csillagokat és holdat, izzani a sötétben, pont, mint a gyerekszobámban mikor kicsi voltam.- Söt, szerintem szuper lenne Kár hogy Mrs Bethany, nem engedné meg nekünk. Ki mondta, hogy ellenkezne? Mindent megtettek annak érdekébe, hogy minél hátborzongatóbb legyen ez a hely..Miért is ne lehetne,fekete festék mindenhol? Elképzeltem az iskola kő falait feketén csillogni,már csak az lett volna szükséges,ahhoz hogy egyenesen olyan legyen mint Drakula kastélya. A fürdőszobák és a víz köpök is. Semmi sem tehetné ílyesztöbbé az Evernightot,de azért megpróbálhatnánk,igaz? - Hát, még az is jobb lenne, mint otthon lakni. - Raquel szemei furcsák voltak, ahogy ezt mondta. Egy pillantra, szellemben, öregebbnek tűnt azoknál a vámpíroknál, akik körülvettek minket a gyűlésnél. Szerettem volna többet kérdezni tőle a szüleiről, de amíg próbáltam megtalálni a szavakat,Raquel így szolt hozzám. - Gyere, segíts, elpakolni ezt a szart - Milyen szart? - Hát a cuccaimat - Oh- bólintottam, miközben a dobozok és a katonai vászonzsákja felé mentünkazok a szarok Miután bevetettük az ágyát és elpakoltuk a kevés cuccát,,Raquel aludni akart. A szülei nem voltak olyan gazdagok, mint az Evernight ember diákjai többsége, és ahelyett hogy egy luxusautóval a bejáratig hajtott volna, neki hajnal előtt el kellet érnie egy buszt Bostonból,és ráadásul egy taxit kellet fognia, ami idáig hozta. Teljesen kimerült,és elaludt még mielőtt befűztem volna a cipőimet,hogy kimehessek. Raquel ösztöndíjjal van itt – gondoltam - ami azt jelentette, hogy Mrs Bethany, ténylegesen fizet, azért hogy itt lehessen. Miért tenné ezt? Az emberi diákok közül mindegyik okkal van itt.Raquel bebizonyította,hogy nem a pénz miatt. Akkor, mi ez?.Rachel,valahogy fontosabb, mint a többiek? Még több kérdés, és semmi válasz. Csatangoltam a földeken, hogy lássam az Evernight, mennyit változott. Az emberek,mohon beszélgettek egymással,új barátokat csináltak,miközben a vámpírok bágyadtan és megvetően nézték őket. A gyomrom korogott. Mindjárt ebédidő van. Reméltem hogy én voltam az egyedüli vámpír, aki az ételre gondolt miközben az embereket nézte, de biztos voltam benne
hogy nem így van. -Hé,Binks. Soha senki nem nevezett engem Binksnek ezelőtt, de tudtam, ki lehet, még mielőtt felismertem a hangot. Vic Vic felém, ügetette egy nagy vigyorral az arcán. Szokásához híven, csínált egy pár változtatást az Evernight egyenruháján-az iskolai színek helyett a nyakkendőjén egy kézzel festett hulla lány volt, és fején, a hőn szeretett Phillies sapka. Nevetve, egymás karjába vetettük magunkat, ö meg körbeforgatott, hogy a lábam nem érte a földet. Mire letett, már szédültem, de még mindig mosolyogtam.- Szép nyarad volt. Megkaptam a képeslapod, Buenos Airesből, de utána semmi. -A tengerparti móka után,oda állítottak dolgozni .A Woodson Enterprise -nak van egy nyári gyakornok programja,és apa odáig volt érte”Mindent meg kell tanulnod a családi vállalatról. De mikor te egy gyakornok vagy?!Nem tanulsz meg semmit. Csak azt, hogy az emberek hogyan szeretik a kávéjukat. Azzal töltöttem a nyár többi részét, hogy próbáltam emlékezni, ki szereti a szója tejes kávét. Komolyan, béna - És te, itt ragadtál, egész nyárra? - Július 4 Dc töltöttük. Jobbára anyám elráncigált mindenféle emlékűmhöz. De a Natural History Muzeum, vagány volt-a kijelzőn volt néhány meteorit, amit meg is érinthettél. Vic keze a szoknyám zsebe felé irányult. Úgy tettem, mintha nem venném észre a plikket amit, becsúsztatott. A szívem örülten kezdett verni -Nos, mókás volt. Legalább sikerült egy hetet távol lenni az iskolától, mert bármennyire is unalmas itt évközben,a szünidő alatt még rosszabb,hisz gyakorlatilag egyedül vagy .- gagyogtam össze vissza,nem igazán figyelve arra,mit is mondók-egyik hétvégén,pedig lementem Rivertonba,de nagyból ennyi. - Nos, később majd találkozunk. Vic nyilvánvalóan megértette, hogy nem tudok másra gondolni, csak a levélre, amit a zsebembe csúsztatott. - Találkozunk a vacsoránál? Akkor megismerheted az új szobatársamat. Elég franko. - Persze, oké, értettem egyet, de azt hiszem még azzal is egyetértettem, volna, ha Vic azt javasolja, hogy jöjjünk össze, és borotváljuk le a fejünket. Az adrenalin, hevesen áramlott keresztül rajtam. Szédületes volt. - Találkozunk itt? - Eltaláltad. Szó nélkül ott hagytam és az öntött vas kilátó felé mentem. Szerencsére nem voltak más diákok ott, így volt egy kis időm. Felmentem a lépcsökön, és letelepedtem az egyik padra. A borostyán ponyvája megvédett a napfénytől, amint benyúltam a zsebembe és kivettem, amit Vic csúsztatott be-pici fehér boríték, a nevemmel megcímezve. Az első pillanatban,
nem tudtam kinyitni. Csak bámultam az ismerős kézírást, amire olyan jól emlékeztem még. A levelet,Vicen keresztül küldték nekem,Vic tavalyi szobatársa. Lucas.
3. fejezet (fordította Skyee) „Bianca. Tudom, hogy nagyon sok idő telt el. Remélem, nem lested az email-jeidet, remélve, hogy híreket kapsz tőlem. Az Evernight-i számlámat, nyilvánvalóan zárolták, és itt a Black Crossban is elégé szigorúak. Azon kívül, biztosan figyelik a te számládat is. Néha nem is tűnik úgy hogy régen beszéltünk. Néha úgy érzem, hogy mindig veled beszélgetek, minden másodpercben, és emlékeztetetnem kell magam, hogy te nem vagy itt, bármennyire is szeretném. Nem volt valami, fényes nyaram, hogy őszinte legyek. Néhány hónapig, lementünk Mexicóba, de nem volt sem röplabda, sem Coronas. Valójában, az idő nagy részét a teherautónk hátsó részében töltöttem, aludva. Esküszöm, még mindig érzem a fémet bőrömbe vágódni. Nem valami jó érzés. Lucas, nem magyarázta el, mit keresett Mexicoban, vagy kik voltak az „ök” akik mindenhová elkísérték. Ö nem mondta el, mert nem kellet, amúgy is tudtam. A Fekete Kereszt, odautazott, egy kis vámpír vadászatra. Az idő legnagyobb részében, igyekeztem jó munkát végezni, és nem gondolni, arra hogy a srác, akit szerettem,a Fekete Kereszt tagja volt. Noha, mégis ott volt a rideg tény, ami elválasztotta a világot kétfelé. Az Ö és az Én világom. Lucás anya, még a születése előtt a Fekete Kereszt tagja lett,- és öt a csoportban nevelték fel, az egyetlen család, amit ismert. Öt gyerekkora óta arra nevelték, hogy minden vámpír gonosz,és hogy megölni őket,helyes volt. De Lucás hamar megtanulta, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek. Bár belém esett, mielőtt megtudta, hogy vámpírnak születtem, hogy egy napon én is vámpír leszek, megtudva az igazságot, az sem változtatta meg az érzéseit. Soha semmi nem lepett jobban meg, soha semmi nem hatott annyira meg, mint abban a pillanatban mikor Lucás azt mondta, hogy még mindig velem akart lenni, hogy még mindig bízott bennem. Ráadásul megharaptam, és ittam a véréből. „Ha olvasod ezt, azt jelenti a vámpírok, nem kutatják át Vic holmiját. Nyilvánvalóan,Vic nem tudja,mi folyik az Evernightba,hogy ténylegesen
vámpírokkal van tele. Ami azt jelenti, hogy nem tisztességes, állandóan veszélynek kitenni. Pár levélke, néha-néha, ez minden, amit kaphatunk. De tudom, hogy ez nem elég neked sem és nekem sem. Oh, ne.- egyenesedtem ki, miközben annyira szorosan markoltam, hogy összegyűrtem a levelet. Vajon Lucás azt akarja mondani,túl kockázatos kapcsolatban maradni?Hogy soha többé nem láthatjuk egymást? „Ha jobb fickó volnék, szakítanék veled. Tudom, hogy arra kényszerítelek, ellenkezz a szüleiddel, és még,Mrs Bethany val a nyakadba,már azzal is veszélynek teszlek ki,hogy olvasod ezeket, a sorokat. Erősnek kéne lennem, és elsétálni. De nem tudom megtenni, Bianca. Már hetek óta próbálom meggyőzni magam, de nem megy. Valahogy, muszáj újra látnom téged. Hamarosan, remélem, mert nem tudom, meddig bírom még. Hamarosan visszatérünk Massachusetsbe, nem messze Riverton-tól. Úgy néz ki, néhányan közülünk,Amherst környékét fogja felderíteni. Nem tudom pontosan meddig maradunk, de gondolom, egy ideig biztosan. Van valami esélye annak, hogy el tudj lógni, az első hétvégén októberben? Éjfélkor várni foglak az Amhersti vonatállomásban, pénteken és szombaton-bármelyik éjszaka tudsz jönni. Elövígyázatoságból, mindkét éjjel várni foglak. Tudom, hogy túl merész vagyok. Hosszú ideje nem találkoztunk, és nem is beszéltünk. És lehet, hogy nem is érzel már semmit irántam. A szüleid, talán meggyőztek, arról hogy nem vagyok jó hatással rád, vagy talán megijedtél a Fekete Kereszttől, nem hibáztatlak érte. Azon kívül, egy ilyen széplány, nem sokáig maradhat egyedül. Lehet te már mással vagy, mint például az a Balthazar fickó” Ahogy eszembe jutott Balthazar, reggeli finom kis kacérkodása-és a melegség, amit éreztem, hirtelen zavarba hozott, mint ha Lucás hallgatózott volna, és a kelletnél többet tudott meg. „Ha így álnak a dolgok, nos - azt nem tudnom mondani, hogy boldog volnék, mert nem igazán érezném magam boldognak – de mégis megérteném. Megígérem. Csak éppen, üzenj valahogy, hogy tudjak róla. De én ugyan azt érzem. Még mindig szeretlek,Bianca. Azt hiszem, jobban szeretlek, mint mikor elváltunk, és nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Ha csak egy kicsi esélye is van annak, hogy te ugyan úgy érzel, akkor meg kell próbálnom. Ok. Mind olvasgatom ezt a levelet, és mégis az az érzésem, hogy nem mondtam mindent el, amit szerettem volna. Nem igazán vagyok jó a szavakkal. De, gondolom, erre már rájöttél. De megesküszöm, ha eljössz Amhers-be, megtalálom a helyes szavakat. Vagy talán nem is lesz szükség szavakra. Szeretlek Lucas” Gyorsan pislogtam, miközben megpróbáltam, kitisztítani könnytől úszó szemeimet. A levél, reszketett a remegő ujjaim közt és a szívem, dobpergésként hatott a bőröm alatt. Abban a pillanatban, képes lettem volna gyalog leszaladni Amhersbe,
dombokon, és völgyeken keresztül, mindezt három perc alatt-nem perc, másodperc,ha tudtam volna,hogy csináljam. Behunytam a szemem és azt kívántam, bárcsak ott lehetnék. Annyira akartam. Ehelyett a kötelék köztünk, csak egy becsempészet papírdarabka volt, benne egy ígéret, hogy találkozunk. Ez volt mindenünk, mert Lucásnak, az email ellenőrzésről valószínűleg igaza volt. Minden ódivatú szokása ellenére,Mrs Bethanynak első osztályú technika ált rendelkezésére,ami segített az iskola teljes irányításában. Mr Yee úgy állította fel, hogy Mrs Bethany, minden levelet el tudott olvasni. Még ha csak egy kis levélpapíron keresztül voltunk csak kapcsolatban, csodálatos érzés volt, Lucás levelét a kezemben tartani. Szokásos módon hajtotta be az oldalak, és a borítón, egy kép volt, az Andromeda csillagkép. Ezt csak planetáriumból vehette. Lucás emlékezett arra, hogy szeretem a csillagokat Egy lentről jövő nevetés, arra késztetet, hogy felnézzek. Courtney,és egy pár barátja,egyűt csatangoltak a pázsiton,az új emberi diákokon kuncogtak. Vigyázott arra, hogy elérje, amit akart. Tavaly, annyira megfélemlített, most annyira jelentéktelennek tűnik, mint egy pikniken lévő légy. Mindazonáltal,a jelenléte emlékeztettet arra,hogy az Evernightban lévő vámpírok többsége tudott a Fekete Keresztről,és Lucasról. A levél, amit a kezemben tartottam, a bizonyíték volt arra, hogy az ellenséggel kommunikáltam, és ezért sürgősen meg kellet, semmisítsem. Lucás legalább, egy olyan képet választott, amit bármikor láthattam, és senki nem vehette el tőlem. És ez az Andromeda- mondtam Raquelnek, miközben felmutattam az éjszakai égre. A földön feküdtünk,a rendszeres vacsoránk után. Tonhalas szendvicset ettünk a szobánkban. Miután Raquel elalszik, meg kell találnom a módját, hogy igyak egy kis vért a termoszomból. Első nap, és az étkezési időhelyzetem máris bonyolult volt. Gondolom, valahogy csak meg kellet találnom a módját, hogy inni is tudjak. -Andromeda? – bandzsított felfelé Raquel. Ugyan az a viseltes fekete pulóver volt rajta, amit tavaly is hordott. - Az a görög mitológiában van, igaz? Emlékszem a névre, de más semmire - Áldozati, áldozat. Pherseus, hogy megmentse Medusa fejét…..bla,bla ,bla Sétált Vic felénk,zsebre dugott kézzel .- Hé srácok,ismeritek a szobatársamat? Szemeim kidülledtek, mikor elfordítottam a fejjem a csillagokról és a Vic oldalán álló srácra koncentráltam. - Ranfuf??? Ranuf szégyenlősen emelte fel a kezét. Puha, barna haja, ugyan olyan bilifrizurába volt vágva, mint tavaly, és ha jól sejtem, mint ezer évvel ezelőtt is. A korszerűség, egy nagyon idegen fogalom volt számára, minden egyes osztály kihívást jelentette neki.
És pont öt választották,Vic szobatársának?Mit gondolt Mrs.Bethany? -Héy Ranulf – Raquel nem ált fel, és rázott kezet vele, de Raqueltől már az is soknak számított hogy egyáltalán barátságos volt valakivel- emlékszem rád, láttalak az elmúlt évben. Okénak látszol, nem, mint Courtney és járőröző szukái. Láthatólag,Ranulf nem tudta,hogyan is reagáljon. Egy pillanatnyi habozás után, egyszerűen csak bólintott. Gondolom, meg tanult blöffölni. - A csillagokat vizsgáljátok?Vic lehuppant mellénk a fűre a szokásos aszimmetrikus mosolyával .- El is felejtettem, hogy jó vagy ebben. - Ha valaha láttad volna a távcsövem nem felejtetted, volna el. - Nagy? Hatalmas- mondtam neki –a távcsövem volt egyik legértékesebb tulajdonom. Azt kívánom, bárcsak lehoztam volna ma este. Az ég hihetetlenül tiszta. Vic felemelte az uját és egy kanyargós utat rajzolt az ég felé- És az ott az Androméda? –bólintottam-látod Ranulf? - Azt a formát az égen? Merészkedett le mellénk Ranulf. - Igen, a konstelláció. Szükséged van a segítségünkre? - Mikor az égre nézek, nem csillagokat látok, hanem azokat az ősöket,kik már meghaltak,és onnan fentről vigyáznak ránk-magyarázat türelmesen Ranulf Megfeszültem, miközben arra vártam, hogy a többiek megijednek, vagy olyan kérdéseket tesznek fel, amikre Ranulf nem tudja majd a válaszokat. De Raquel, csak összehúzott szemmel nézet rá, és Vic bólintott miközben azt mondta- Ez mély volt ember.! Ranulfnak kellet egy kis idő, míg megtalálta a helyes választ – Te is mély vagy Vic. Kösz, ember - ütögette meg,Vic a vállát. A nevetéssel harcoltam, miközben visszafeküdtem, és a csillagokat kezdtem bámulni. Mrs Bethany, nem Ranulfot választotta arra, hogy egy emberrel lakjon, hanem Vicet választotta, hogy egy vámpírral lakjon. Látszólag rájött hogy Vic nem csinálna nagy ügyet,szobatársa furcsa szokásaiból. Még egyszer, újra, bebizonyította, hogy menyire éles eszű, és hogy milyen jól ismerik mindegyikünket,Vicet is beleértve. Sokkal jobban éreztem magam, hogy már meg semmisítettem Lucás levelét. Örökké ragaszkodtam volna hozzájuk, de túl veszélyes lett volna. Azon kívül, ott vannak nekem a csillagok. Újra és újra, megkerestem az Andromédát. Október, nagyon messzinek tűnt, de ugyanakkor mégis közelinek.
4. fejezet (fordította Skyee) Miután elmúlt az első vidámságom, fel kellet tennem magamnak a kérdést, hogyan jutok el Amherstbe? A diákoknak,nem engedték meg,hogy járművet tartsanak az akadémián.Na nem mintha nekem lett volna,de kölcsön kérhettem volna egyet,valamelyik barátomtól. -miért nem lehet a diákoknak autójuk? Kérdeztem halkan Balthazartól, miközben az angol óra felé sétáltunk, az első tanítási napon. Soknak megvolt a jogosítványuk, és az óta vezettek. Azt gondoltam,Mrs Bethany,megbízik bennük. - Elfelejted, hogy az Evernight már a gépkocsik előtt is itt volt. Balthazar lepillantott rám, furcsa volt látni, hogy majdnem egy lábbal magasabb, mint én. Amikor az iskola alapult, mindenkinek lova és szekere volt, amit nehezebb volt tárolni. Etetni kellet és takarítani utánunk - Nekünk vannak lovaink az istállóban.. Hat lovunk, nem 300, ami nagy különbség, mikor etetni kell őket - Vagy mikor takarítani - fejeztem be helyette, fintorogva - Pontosan. Nem beszélve arról a sok megbántott érzésről, mikor egyes emberek elkezdtek falatozni, egymás szállítmányából. - El tudom képzelni. Szegény lovak. Mégis, nem voltál veszélyben, hogy elüt egy Toyota. És sok hely van, ahova parkolhatnának. Tehát,Mrs.Bethany,miért nem változtatta meg a szabályokat - Mrs Bethany, megváltoztasson egy szabályt? - Jah, igazad van. Mrs.Bethany, úgy elnökölt a tantermében, mint egy bíró a bíróságon. Merőn nézett le ránk, feketében, és vádlón. Shakespear – mondta, hangja csengett a szobában. Mindenki előtt ott volt Shakespear kész munkáinak bőrkötésű kiadása – még a legkevésbé műveltek is olvastak már róla valamilyen kontextusban. Képzelődtem, vagy tényleg rám nézett, mikor azt mondta, hogy legkevésbé művelt. Látva Cortney, önelégült mosolyát, lehet nem is, képzelődtem. Kicsire húztam magam a padomban, és a könyvet kezdtem el bújni - Mivel, hogy mindannyian ismerik már Shakespeart – jogos lehet a Kérdés- miért itt? Miért újra?Mrs Bethany,gesztikulált miközben beszélt, hosszú, vastag,barázdált, körmei,karmokra emlékeztettek engem. Elöször is Shakespear mély megértése már századok óta a nyugati kultúra egyik
alapköve volt. Arra számítottunk, hogy az elkövetkező századokban is így marad. Az oktatás Evernightban,nem arra volt,hogy felkészítse a diákokat a főiskolára,vagy hogy boldogabbá és okosabbá tegyen. Azért volt, hogy segítse a halhatatlan diákokat a hihetetlenül hosszú életben. Ezt az életformát, már egész pici korom óta próbáltam elképzelni, mióta először rájöttem, hogy más vagyok, mint az óvodás társaim. Másodszor, ezeket, a darabokat, már sokféleképen értelmezték, mióta megíródtak. Shakespear, népszerű házigazda volt a maga idejében. Aztán,ö egy olyan költő és művész volt,akinek munkáit,iskolásoknak szánták,nem tudósoknak. Az elmúlt százötven év alatt,Shakespear munkáit,drámának minősítették. Ráadásul, ahogy a nyelv kezdett egyre idegenebb lenni a modern fülnek, a témák, olyan módon beszélnek ma hozzánk, amiről még Shakespear sem álmodott. Bár Mrs.Bethany éles hangja, mindig felborzolta az idegeimet, felbátorított a tudat, hogy ebben az évben Shakespear-ra fogunk koncentrálni. Szüleim nagy Shakespear rajongok voltak, egyik karakteréről neveztek el, mivel biztosak voltak benne. Hogy bármelyik Shakespear név, ismerős lesz száz év múlva is. Apu még el is ment, hogy megnézze, amikor Shakespear csak egy ismeretlen drámaíró volt a sok közül, akik egy meghallgatásért harcoltak Londonban. Úgyhogy, már a tizedik szüli napom előtt, kívülről tudtam Cymbeline gyász indulóját, a Romeot és Júliát, húszszor láttam, és a polcokon tartottam a szonetteket. Lehet hogy Mrs Bethany, megnehezíti majd az életem, de legalább fel voltam készülve, bármi is jöjjön. Mintha megint meghallotta volna a gondolataimat,ésmiközben elsétált az asztalom mellet,érezhettem a levendula illatot, ami mindig ott terjengett körülötte,Mrs Bethany igy szolt. – „Azok közületek, akik úgy gondolják, hogy a modern filmfeldolgozásokból tanulnak majd, talán nem ártana újra átgondolni” Forralt bennem a potenciális szükséglet, hogy amíg vége az órának, újra elolvassam Hamletet. Mikor elhagytuk az osztálytermet észrevettem, hogy Courtney odasettenkedik Mrs Bethany-hóz,és halkan suttog neki valamit,nyilvánvalóan abban reménykedve, hogy senki más nem hallja meg. Mrs Bethanyt nem hatotta meg. Nem fogom átgondolni. Újra kell írnia a jelentését Miss. Briganti, mivel az előző alkalmatlan volt. Alkalmatlan?Courtney szája tökéletes O húzódott felháborodásában. Megtalálni a módját, hogyan juss be Miami legmenőbb klubjaiba-az igazán fontos. A fontosság valami kétes standardja alatt, feltételezem, igaza lehet. Mindazonáltal nem alapozhatja a beszámolóját koktélszalvétákra firkált telefonszámokra. Azzal Mrs Bethany kivonult a teremből. Remek, most állhatok neki gépelni – puffogot Courtney Azt kívántam, bárcsak elmesélhetném Raquelnek, aki ugyan annyira utálta
Courtneyt(és az iskolát) mind én, és aki már az első iskola napon morcos volt. Helyette azonban csak lógtunk a szobánkban, és mindenféléről beszélgettünk, kivéve, ami az órákon történt. Sajnos ezen az éjszakán,Raquel csak egyetlen egyszer hagyta el a szobát. A fürdőszobában való tartózkodása, elég időt hagyott hogy megigyak egy pár vércseppet, de korán sem kielégítőt. Mind éhesebbé és éhesebbé váltam. Végül ragaszkodtam hozzá, hogy Raquel, korán lekapcsolja a villanyt Amikor, végül úgy tűnt, hogy elaludt, lerúgtam a takarót magamról és kicsúsztam az ágyból. Elkerestem a rejtekhelyemről a termoszomat. Raquel nem mozgott. Mikor kiléptem az előszobába, óvatosan körbepillantottam, hogy meggyőződjek róla, hogy nincs senki más rajtam kívül. A terep üres volt. Fontolóra vetem az opcióimat, mielőtt lefelé siettem volna a lépcsökön. A kő lépcsök hidegek voltak, főleg, hogy csak egy rövidnadrág és egy pamuttrikó volt rajtam. De a hideg jó volt, mert így senki nem jöhetett lé és elkapjon miközben vért, iszok. Langyos, gondoltam ellenszenvvel miközben az első kortyokat ittam. Korán érkezett aznap és még a termosz sem tarthatta tűzforrón örökké. Nem számított. Minden rezes falat, elektromos energiaként áradt felém. De valahogy mégsem volt elég. Azt kívántam, bárcsak forróbb lenne. Azt kívántam, bárcsak élő volna. Tavaly Patrice, sokszor kisettenkedet, hogy mókusokat vadásszon. Megtehetném én is? Csak úgy rávetni magam egy mókusra? Mindig azt gondoltam, hogy nem tudnám megtenni. Valahányszor elképzeltem, mindig arra gondoltam, hogy a bundája beakadna a fogai közé. Uhh. Amikor most erre gondoltam, ez most valahogy másnak tűnt. Már nem a bundára vagy a nyikorgásra gondoltam. Helyette az apró szívére gondoltam, amint gyorsan ver, mintha érezném is a nyelvem alatt- tum,tum,tumÉs ez annyira jónak hangzana, mikor beleharapok, és az apró csontok ropognak, mint a pattogtatót kukorica a mikorban- Mire is gondoltam épp? Jézusom, ez undorító! Vagyis gondolom, hogy undorító kéne, legyen - de mégsem volt az. Még mindig úgy gondoltam, hogy az a pici, élő mókus volna a legfinomabb falat, leszámítva az emberi vért. Miközben lecsuktam a szemeimet, eszembe jutott, milyen érzés volt Lucas vérét inni, miközben mellettem feküdt, és a karjaiba zárt. Semmi sem érhetett fel ahhoz. Valami kopogott a lépcsökön. Ki van ott?- kérdeztem döbbenten. A szavaim visszhangzottak - Van ott valaki? Bárki? Újból úgy tűnt, mintha hallottam volna valamit, egy furcsa ropogó hangot, mint mikor megreped a jég. A ropogás közelebbről hallatszott, mintha lefelé jönne a lépcsőn. Sietve visszacsavartam a termoszom fedelét, hogy emberi diák, ne lássa
meg, hogy vért iszok. Eldugtam a termoszt és kilestem, próbáltam megfejteni, mi okozta a zajt. Egy lány lehetett, aki lesettenkedett egy kis snack után, mint én?A hang egy pohárban kocogó jégkockára emlékeztetett Aztán fojtogatott vihogást hallottam,miközben arra gondoltam,hogy vajon nem valamelyik ficko jött meglátogatni a barátnőjét. Lehet nem is egy személy volt, csak az épület reagál így a hideg őszi levegőre. A recsegés közelebb jött. A levegő körülöttem hidegebb lett, mintha kinyitottam volna a mélyhűttőt.A hajam égnek ált,és karom libabőrös lett .A lélegzetem ködösnek tűnt,és újra olyan érzés fogott el,mintha valaki nézne. Messzebb egy fényt láttam villanni. Pislákolt, mint egy gyertya, de kékeszöldes lángja volt, mint az uszoda színe. A megvilágitás szalagjai, fodrozódtak a köveken keresztül. Olyan hatást keltett mintha Evernigt víz alatt lenne. Mostanra már remegtem és eleresztettem szorításom a termoszon. Mihelyt csörömpölve a földre esett, a fények eltűntek. A levegő körülöttem azonnal megmelegedett. Ez nem egy visszatükröződés volt, gondoltam. Ez nem csak a képzeletem volt. Tehát, mi a frász volt akkor? A folyosóhoz legközelebbálló ajtó kinyílt, és Courtney lépett be rajta, egy dögös rózsaszín háloingben, szőke haja borzosan fogta körül az arcát. - Mi a károd? - Bocsánat, motyogtam, ahogy lehajoltam, hogy felvegyem a termoszom – ki kellet settenkednem, hogy egyek- és elejtettem a termoszom. Végül valakinek el kellet, mondjam majd, hogy mit láttam, de Courtney lett volna az utolsó személy, akit bizalmamba fogadok. Elég volt elismernem, hogy elejtettem a termoszom, és máris összehúzott szemmel nézet rám. Jézusom, akár egy normális ember. De ahelyett hogy becsapta volna az ajtó, egyik lábáról a másikra állt.- Gondolom, elég gáz Mi, hogy leejtettem a termoszsom? Mogorván rám nézett – kilopakodni, enni. Gondolom te, húztad a rövidebbik szálat, ha a szobatársadról van szó Raquel nem a rövidebbik szál – ellenkeztem. Legyen, ahogy akarod – most már becsapta az ajtót. Várjunk csak. Courtney éppen megpróbált együtt érezni velem? Megráztam a fejem. Az elképzelése annak, hogy Courtney megpróbál barátságos lenni velem, majdnem annyira furcsa volt, hogy elfeledtesse velem, amit az előbb láttam. De csak majdnem. Amikor elmondtam a szüleimnek, hogy azon a hétvégén sátorozni fogok, hogy
lássam a meteor zuhanyt, nem aggódtak, hogy kint leszek a fák között, mivel az iskola földjei biztonságosak voltak, legalábbis akkor, ha vámpír vagy. Tudtam, hogy nem fogják le ellenőrizni, hogy tényleg lesz-e meteor zuhany-, ami jó dolog – mert nem volt. DE nagyon sok más kérdést tettek fel, és paranójámban el kezdtem gondolkodni, hogy vajon miért. Úgy látom, össze tudnál szedni pár barátot, hogy elkísérjenek – mondta anyu, a vasárnapi ebéd közben. Nekem lasagna, és mindenkinek, nagy pohár vér. A rádióból, Billie Holliday énekelt, figyelmeztetőül egy olyan szeretőről, akiben egyszer hitt. Talán Archana – jó lánynak látszik. Oh, igen, gondolom. Archana, egy indián vámpír volt, úgy hatszáz éves, tavaly történelem órán találkoztam vele, de alig váltottunk tíz szót egymással. Túl sok időt töltesz Raquelel – ivott egy kortyot apu a poharából – nem lenne jó, ha volnának más barátaid is? Vámpír barátok, akarod mondani. Mindig arra tanítottál, hogy ne legyek snob. Hogy emberebbek vagyunk, mint más vámpírok. Mi lett azzal? Komolyan gondoltam minden szavam, de most nem erről beszélek-, mondta apu gyengéden Az a helyzet, hogy egyszer, vámpír leszel te is. Száz év múlva Raquel halott lesz, de a te életed épp csak akkor fog elkezdődni. Ki lesz akkor melletted? Azért hoztunk ide, hogy olyan barátokat találj, akiket meg is tarthatsz,Bianca. Az anyu, finoman egyik kezét a karomra fektette. Mi mindig itt leszünk neked, szívem, de gondolom, nem akarsz a szüleiddel lógni egyfolytában. Az nem is volna olyan rossz. Komolyan gondoltam, de már nem ugyan abba az értelemben. Tavaly nem akartam semmi mást csak elbújni a világ elöl, hogy mindig hárman legyünk. De most már sokkal többet akartam. Balthazar, odalépett a vívó terület szélére. Álarca még mindig egyik karja alatt. Hihetetlenül jól nézett ki fehér vívó öltözetében, ami kiemelte erőteljes testét. Én? Az egyik tükörre pillantottam,és fel sóhajtóttam.A hihetetlen,nem rám illat. Úgy néztem ki fehér öltözetemben, mint egy elveszett. Valamint, fogalmam sem volt, hogyan kell bánni a kardal. De nem volt kiút. Szükségem volt a modern technológiára a második osztályban, és a kardvívás volt az egyetlen, ami belefért az időbeosztásomba. Rémültnek látszol – mondta Balthazar. Tudod, itt bent nem fogsz ténylegesen harcolni az életedért. Értem én, de kardvívás? Nem tudom. Először is, még hosszú ideig nem fogsz ténylegesen harcolni. És igazi kardot sem kapsz, amíg nem tudsz vele bánni. Másodszor, majd úgy rendezem, hogy partnerek
lehessünk, gondoskodni fogok, hogy jól érezd magad. Te férfi vagy. Olyannal akarsz vívni, akit könnyen megversz? Talán. Aztán arcára húzta a maszkot. - Kész vagy? Adj egy pillanatot. - Küszködtem egy kicsit az álarcommal, legnagyobb meglepetésemre, tökéletesen ki láttam rajta Persze, nem kezdtünk rögtön vívni. Meglepetésemre az első napot azzal töltöttük, hogy megtanultam, hogyan kell felállni. Könnyűnek tűnik? Nem volt az. Úgy kellet tartani a lábunkat, hogy éppen csak megfeszüljön az izom, de nem erősen, és a karjainkat abban a hihetetlen formális stilizált pozícióban kellet tartani. Nem hittem volna, hogy lehetséges minden izmot kimeríteni a testemben az által, hogy mozdulatlanul állsz, de mire az órának vége lett mindenütt remegtem és minden porcikám fájt a vállamtól a bokámig. Rendben leszel, - mondta Balthazar bátorítólag, mikor az egyik könyökömet próbálta megigazítani a helyes pozícióba. Carlyle professor, öt kijelölte ki segítségnek. – Jó az egyensúlyérzéked, és az a legfontosabb. Azt gondoltam volna, hogy a legfontosabb, nem megszúrni magad a kardal. Egyensúly, hidd el nekem. Erre megy ki az egész Megszólalt a csengő. Miközben megkönnyebbüléssel sóhajtottam, odabotladoztam a legközelebbi falhoz és nekitámasztottam magam. Levettem a vívósisakot, hogy könnyebben tudjak levegőt venni. Az arcom, égett és a hajam, izzadságtól nyirkosan lógott a vállamra. - Legalább lefogyok az idén – mondtam - Neked nem kell lefogynod – Balthazar habozott miközben levette a sisakját. – Tudod, ha akarsz gyakorolni az órán kívül is, találkozhatunk és adok pár extra órát neked. - Nem megy ezen a hétvégén. - Ha nem lettem volna ennyire fáradt, vajon észre vette volna az ideges várakozást a szemeimben - Máskor, jó lesz neked? - Persze- vigyorgott rám az ajtó felé menet. Eltöprengtem, hogy vajon azért ajánlotta fel, hogy közelebb kerülhessen hozzám, mert ha igen, kellet találnom valami kibúvót. Majd később aggódok emiatt. Október első péntekje volt, tehát már csak pár óra, és újra Lucással lehetek. Először is visszasiettem a koleszbe, hogy zuhanyozhassak. Semmi estre sem akartam úgy találkozni Lucással, hogy közben, bűzlök, mint egy izzadt zokni. Nem igazítottam meg a hajam, és nem is sminkeltem ki magam, nehogy Raquel gyanakodni kezdjen. Elképzeltem korábbi szobatársam,a mindig nőies Patricet,amint rémülten zihál,hogy egyszerűen csak lófarokba kötött hajamra pillant. De, Racquel amúgy is észrevette. – Miért öltözöl ki egy sétához az erdőben? - Aligha mondanám kiöltözésnek az egyszerű farmerem és pulóverem. - Mindegy – vont vállat. Raquel keresztbe tett lábbal ült a padlón, egyik
művészetprojektje közt. Elég nyomasztónak tűnt a fekete kollázsa. De nem érdekelt. A lényeg az volt, hogy nem szentelt túl nagy figyelmet nekem, miközben befejeztem az öltözködést. Legszívesebben felvettem volna a legszebb ruhámat, hogy találkozzam Lucással, de az igen feltünö lett volna. Benyúltam a fehérnemű fiókom aljába egy kis csomagért, amit egy sálba csomagoltam és becsúsztattam a hátizsákomba, egy termosszal egyűt, ami ártatlannak tünetet Raquelnek. - Találkozunk holnap este, ok? A hangom furcsának tűnt, természetellenesnek, még nekem is. Egyik kezemmel már a kilincset fogtam mikor Raquel ártatlanul, megkérdezte - Nem viszed a teleszkópodat magaddal? Jaj, ne. Ha hulló csillagot készültem figyelni, természetesen magammal kellet, vigyem a teleszkópom is, ami nehéz volt, és óvatosan kellet vele bánni. Vajon elrejthetem valahol az iskolában, mert nem cipelhettem magammal egészen Amhersig. Azt hittem, gondosan kiterveltem minden részletett. Hogyan felejthettem el egy ennyire alapvető dolgot? - Van egy másik teleszkópom is - hazudtam kifelé menet. Nem annyira jó, mint ez, de világosabb. Majd elveszem a szüleimtől. - Van értelme – mondta – és közben felnézett hogy lásson. Kicsit szomorúnak tűnt, és tudtam, hogy soha nem ismerné el, hogy hiányozni fogok neki, de biztosan úgy lesz. - Akkor, holnap. - Igen, holnap – ígértem meg neki. Bűntudatom volt. Talán a jövő hétvégén kitalálhatunk valamit. - Itt? Ja, persze - temetkezett bele megint a projektjébe. És én szabad volt, mehettem. Ahogy az erdő felé sétáltam, kezdett alkonyodni. Ez volt a kedvenc időszakom. Sokkal ígéretesebbnek tűnt, mint a pirkadat. Az ég, ibolyakékből szürke lett amint besétáltam az erdőbe a fák közé. A füleim rögtön felismerték az éjszaka hangjait, saját lépéseim zaját a puha fenyő tüskék között, egy távoli bagoly huhogását, és valahol messze, egy lány nevetését, aki gondolom egy pasival volt. Ahogy folytattam az utam, rájöttem, hogy a hallásom mennyivel élesebb, mint tavaly volt. Talán annyira megszokottá vált az Evernight Akadémia lármája, hogy nem vettem észre a különbséget, de itt kint az erdőben, a fák közt, nyilvánvaló volt. A madarak, szárnycsapkodásai, a közelben lévő út zaja, mind tisztán hallottam, és meg tudtam különböztetni őket. Eddig nem így volt. Eddig, arra sem gondoltam, hogy milyen jó lenne, megkóstolni a vérét. A bennem lévő vámpír, közelebb volt a felszínhez, mint bármikor. És mikor Lucással voltam,
mindig - előhozta belőlem a vámpírt, az éhes ragadozót. Talán nem én voltam az egyedüli, aki kockáztatott a ma esti találkozóval. Gondoskodni fogok Lucásról. Soha nem bántanám öt. (Ha újból megharapnám, és sokat innék belőle, ö is vámpírrá változna, és akkor mindig egyűt lehetnénk) Megráztam a fejem, és elűztem ezt a gondolatot. Inkább folytattam az utamat, amíg elértem a főutat. Azután r egy kicsit sétáltam, és elértem a magányos Rivertoni útkereszteződést. Most már csak várnom kellet. Öt autó és egy motorbicikli hagyott el. Ezek hasztalanok voltak nekem. A rejtekhelyemről egy közeli bokorból, csalódottan sóhajtottam. A szerencsés hetedik, egy mosószolgáltató autója, ami hetente egyszer elvitte Evernightból a mosnivalót. Mint mindig, a zene hangosan szolt az autóból. Éppen elhagyta az iskolát, és a felirat a teherautó oldalán igazolta a sejtésem, miszerint épp Amherstbe tartott, vissza a céghez. Mikor megállt a jelzésnél a hátuljához szaladtam, ami szerencsémre, nyitva volt. Ahogy a fém hangosan kattant, meghátráltam, de szerencsére a zene a kabinban, elnyomta a zajt. Becsuktam az ajtót és a ruhák közé, ültem, amikor az autó elindult. Látod? Ez egyszerű volt. Egyszerre voltam ideges és boldog. Harcolnom kellet, nehogy el kezdjek kuncogni. Összehúztam magam a ruhák között, hogy nehogy észrevegyen, ha véletlenül hátrapillant. Kicsit dohosak voltak, de nem kellemetlen. Mindenek ellenére, kellemesnek mutatkozott az utam. Hozzávetőleg, egy órás volt az út Amherstig. Akkor majd, megkockáztatok egy kukucskálást a hátsó ablakon, és mikor megérkezünk, kihasználok egy újabb jelzést, hogy remélhetőleg, észrevétlenül leugorjak. Majd fogok egy taxit, vagy sétálok, egyet az állomásig. Egy kis szerencsével, éjfélre, már Lucás karjaiban leszek.
5,fejezet (fordította: Kitti) „Wooooooow! Béééébi!” Az autó túlsüvített rajtam, túl gyorsan haladva Amherst város főterén. Néhány srác lógott ki az ablakokon, odakiabálva minden lánynak, akit megláttak. Azt hittem, ebben az órában az utcák meglehetősen elhagyatottak. Amibe nem gondoltam bele, az az volt, hogy Amherst egy egyetemi város, néhány, körülbelül három vagy négy főiskolával összezsúfolva a város határvonalainál. Éjfélkor a város nem lassult le; a kölykök körülöttem várták, hogy a buli elkezdődjön. Kölykök. Ezek az emberek talán öt évvel voltak idősebbek nálam. Az arcuk és a testük már érettebb volt, mint az Evernight diákjaié. Furcsa volt arra gondolni, hogy ők már többet éltek, mint Balthazar valaha. De amikor az Evernightban voltam, érezhettem a tapasztalatot, a világiasságot, az osztálytársaim erejét; az arcuk fiatal volt, de a szemeik évszázadokról árulkodtak. Hozzájuk képest a dohányzó főiskolai hallgatók, akik lökdösik egymást a járdán körülöttem, még gyerekek voltak. Hogy hatott rám ez? Nem tudtam sokáig aggódni emiatt. Abban a pillanatban túl boldognak éreztem magam, hogy aggódjak – a hazugságok miatt, amiket mondtam, a szabályok miatt, amiket megszegtem, vagy a következmények miatt, amelyek ezeket követik. Minden, ami számított az volt, hogy újra láthatom Lucast. „Elnézést.” Egy lány éppen utat tört magának felém a tömegben. Világos, göndör haja egy csomóba kötve, amelyből néhány szál lógott ki. „Mehetek veled?” El akartam mondani neki, hogy összetéveszt valakivel, de abban a pillanatban, ahogy a szemeink találkoztak, minden szót, amit gondoltam, felváltotta egyetlen egy: vámpír. Nem azért, mert annyira különbözött a körülötte lévő többi embertől, legalábbis nem olyan nyilvánvalóan. De nekem annyira ragyogóan kitűnt a tömegből, mint egy örömtűz. Egész életemben képes voltam egy tekintetből megkülönböztetni a vámpírokat az emberektől. Ez a lány még vámpírok között is más volt. Ő volt a legfiatalabbnak tűnő vámpír, akit valaha láttam. Szív alakú arca még mindig egy babaarc kövér kerekségét mutatta, amit még a saját tükörképemben is láttam, széles, szilárd, lágy barna szemei voltak. A mosolya majdnem szégyenlős volt. Egy anyajegy tarkította a nyakát, közel a vénájához, talán szinte pontosan ott, ahol megharapták volna. Rögtön védelmezőnek éreztem magam, mintha az én dolgom lenne gondoskodni róla – erről az elveszett, fiatal lányról, össze nem illő ruhákban, egy a varrásánál elszakadt szoknya ,és egy rongyos pulcsiban. „Várj.” Az
arckifejezése olyan volt, mint egy festett porcelánbabáé, ártatlan és ugyanakkor csintalan. „Van valami benned, ami – nem vagy eléggé – oh. Egy gyerek vagy. Egy, a gyermekeink közül úgy értem.” Annyira le voltam nyűgözve, hogy olyan gyorsan sikerült kitalálnia, arra tekintettel, hogy a legtöbb vámpír nem találkozott még olyannal, mint én, egy születettel, nem egy átalakítottal. „Igen. Úgy értem, igen, az vagyok, és igen, velem jöhetsz egy darabig.” „Köszönöm.” Becsúsztatta a karját az enyéim közé, mintha egy életre szóló barátok lennénk. A teste remegett és nem voltam biztos, vajon a félelemtől, vagy azért, mert fázik. „Ez a pasas nem fog békén hagyni ma este. Talán jobb, ha azt hiszi egy barátomhoz siettem.” „Én valójában tényleg találkozok valakivel.” Nem mondta előbb ezeket a szavakat, mint hogy egy mosolyt látszatott, leleplezve alatta a magányosság egy pillantását. Visszaemlékeztem Ranulfra és egy néhány más elveszettre az Evernight Akadémián, és megsajnáltam őt. „De legalább el tudlak vinni a főtérre.” „Oh, megtennéd? Nagyon köszönöm. Micsoda megkönnyebbülés. Megijesztettelek? Nem akartam. Ha igen, ne haragudj.” „Rendben.” Ekkor volt valami őszintén gyermeki benne, olyannyira, hogy meghökkentő volt észrevenni, hogy több centivel magasabb volt, mint én, közel olyan magas, mint Balthazar. „Jól vagy? Van valaki, akit hívhatunk?” „Jól. Jól vagyok. Egyedül vagyok ma este.” Lenéztem az alkaromra, ahol a keze pihent. Kopott pulcsija annyira hosszú volt, hogy az egyetlen, ami kilátszott a kezéből a pulcsi alól, az ujjai voltak. A körmei piszkosak és rövidek – majdnem mintha a földet túrta volna. Egyszerre tudtam, ez a lány a legmagányosabb ember, akivel valaha találkoztam. Először egyszerűen csak követett engem minden magyarázat nélkül, vagy látszólag saját akarat nélkül. Keresztülmentünk a diákok egy hatalmas tömegén, amely egy pizzéria előtt gyűlt össze. Ez lehetett a legnépszerűbb hely, mert több mint száz kölyök lökdösődött mindenhol köröskörül pizza tartó kartondobozokat és műanyag söröspoharakat tartva. Egy pár srác felénk tartott – inkább a szőke hajú vámpír felé, mint felém. Fiatalsága és zilált külseje ellenére egy tündéri, ártatlan szépséggel rendelkezett, barna szemei a tömegeket keresték, mintha vágyódna valaki után, bárki után, aki megmenti. Láttam, hogy ezt a néhány fickó milyen vonzónak találta. Miután kikerültünk ebből a tömegből azt mondta, „Hová mész?” „A vasútállomásra.” „Az csak néhány háztömbnyire van innen.” A vámpír egy gondterhelt pillantást dobott a vállai felett. Hogy tudhatott bármit is megkülönböztetni ebben a tömegben, nem tudom, de megerőltette magát. „Szerintem még mindig ott van. Engedd meg, hogy veled menjek az állomásra. Mehetek én is, kérlek? Sötét van, és hogy nem fogok tudni elaludni, azt biztosan tudom.”
Önzően, ellen akartam állni; Lucas bármelyik másodpercben megérkezhet és nem akartam semmilyen közönséget a találkozónkhoz. Lucas nem lesz felvillanyozva, hogy egy másik vámpírt is láthat, mivel csak bennem bízott. Volt egy olyan lehetőség is, hogy nem ismeri fel őt, mint egy vámpírt, de tekintettel a Fekete Kereszt kiképzésére, kételkedtem ebben. Mégis annyira félénknek tűnt, hogy nem volt szívem elküldeni. „Oké, persze. Menjünk.” Tovább haladtunk a téren át, kéz a kézben. A zene olyan hangosan harsogott minden bárban, mintha egyik dobpergés a másikba szaladna. „Engedd meg, hogy találgassak.” Egy szégyenlős pillantást vetett felém. „Evernight, igaz?” „Igen. Jártál oda?” „Egyszer kipróbáltam. De az igazgatónő – oh, ő nem szeretett engem. Mrs. Bethany volt a neve. Még mindig ott van?” „Mintha valaha is elhagyná a királyságát.” – motyogtam. „Milyen igaz. Nos, ő egyáltalán nem törődött velem. Ez nagyon kellemetlenné tette a dolgokat.” „Mrs. Bethany velem sem törődik. Szerintem a legtöbb embert utálja, aki nem – nos, nem az övé.” „Elmenekültél az iskolából te is? Én azt tettem.” Mosolyogtam. „Csak a hétvégére.” „Soha nem mehetnék vissza, azt hiszem. Hacsak nem – „ A tekintete távolivá vált, de aztán megrázta a fejét. „Nem számít.” Ahogy elsétáltunk a főtértől az állomás felé, egy szellő fújt át rajtunk és érezhettem testszagának egy határozott fuvallatát. Nem ez volt az egyetlen, amitől undorodtam – úgy véltem, néha mindenki megizzad, - de minden mással egyetemben ez arra késztetett engem, hogy sajnáljam őt. Alig látszott képesnek arra, hogy vigyázzon magára. Milyen szörnyű lehet ez, örökké egyedül élni, kiszállni újra és újra a civilizáció harmóniájából. Első alkalommal megértettem, – tényleg megértettem – hogy mért van szükségük a vámpíroknak az Evernight Akadémiára. Mindig is tudtam, hogy hajlamosak vagyunk eltéveszteni a mindig-változó utat, és a szüleim óvatosságra intettek a felől, hogy milyen könnyű felöltözni és később rádöbbenni, a ruháid egy évtizede kimentek a divatból, vagy éppen csak nem tudod, mi történt a világban, de az sem számít. Igazán soha nem értettem, hogy néz ez ki – milyen érzés olyan elidegenítettnek lenni. A lányt figyelve, végre felfogtam. A vasútállomás csak néhány háztömbnyire volt a főtértől, de a séta hosszabbnak tűnt. Volt valami ellentét a zajos, a diákokkal teli tér nyüzsgése és a szomszédos környék síri csendje között. Kevesebb utcai lámpákkal körülöttünk sötétebb volt, nagyon is. Az új társam semmi mást nem mondott. Látszólag elégedett volt, hogy velem lóg. Ellenőriztem az órámat. 11:55. A szőke vámpír reszketve nyitotta ki a vasútállomás ajtaját, mintha az egy robbanó
csapda volna. Aligha feltehető ez egy egytermes vasútállomásról, ami alapvetően egy bódé volt a vágányok mellett. „Nincs itt senki. A barátod még nem érkezett meg.” „Nem így gondolom.” Aggódva bámultam az állomást. Reméltem, hogy szép vagy legalább barátságos; tudtam, hogy egy vasútállomás nem lehet elég romantikus a randinkhoz, de ennél lehetett volna jobb is. A kopott linóleumpadló elnyelte a felülről érkező fluoreszkáló fényt, és volt néhány, keményfából készült pad a falak mentén; nem pont úgy, mint álmomban. Viszont mit számított ez? Van bármi is, ami számít? Tudtam, hogy hamarosan megint Lucasszal leszek – perceken belül – és mikor egyszer megpillantjuk egymást, tudtam, nem leszek képes figyelmet fordítani bármi másra. Mi van, ha ő nem így van ezzel? A levele olyan csodálatos volt, de már hónapok óta nem láttuk egymást. Mi van, ha megváltoztak a dolgok köztünk? Mi van, ha ez kínos? Mi van, ha ő már nem úgy érez, mint rég? „Nagyon boldog lehetsz.” A vámpír összekuporodott egy padon, a térdeit a mellkasához szorította. Csorba körmeivel dobolt vádlijának színtelen bőrén. A cipői közül az egyiknek a talpa levált annak aljáról. „Nagyon boldog, mert többé nem vagyok egyedül. Néha arra gondolok, hogy meghaltam volna, ha állandóan egyedül kellett volna lennem.” Kínosan éreztem magam, hogy ezt mondtam; „Ha nem bánod, szeretnék egy kis egyedüllétet. Egy ideje nem láttuk egymást.” „Egyedüllét.” A mosolya szégyenlős volt és egy kissé szomorú. Bocsánatot akartam kérni, hogy egyedül hagyom, de mit tehettem volna? Az egyetlen lehetőség, amit ajánlani tudtam, hogy jöjjön vissza velem az Evernightba, de az érzelmei tisztán láthatóak voltak. Ki okolhatná a miatt, mert utálja Mrs. Bethanyt? Ahogy megérezte a bűntudatomat, azt mondta, „Értem. Oké. Várni akartam egy kis ideig, hogy lássam nem lépett-e le, de – rendben.” Kintről lépéseket hallottam a kavicson, majd az ajtó felé néztem, mikor Lucas besétált. Egy farmerdzsekit, fekete pólót és farmert viselt. A sötét-arany haja kicsit megnőtt, de ezen kívül ugyanolyan volt. Őt nézve, olyan érzés volt, mintha egy napmeleg, fénnyel teli medencében búvárkodnék. „Lucas?” Tettem egy lépést felé. A karjaiba akartam borulni, de úgy éreztem, alig tudok mozogni. „Sikerült. Mindkettőnknek sikerült..” De ő nem nézett rám. Átnézett rajtam – a vámpírra. „Tartsd távol magad Biancától!” – morogta. „Oh, nem.” A vámpír hátrafelé kúszott, megpróbálva egy sarokba szorítani magát. „Nem, nem nem – „ „Lucas, rendben van. Ő veszélytelen.” „Ő maga az ördög.” A vámpír sírt, „Mondtam, mondtam neked, hogy keres engem, hogy mindkettőnket keres!” Ő volt az, akitől félt. Lucas elöl futott.. Lucas kezei közé szorította az enyémet – oly régóta az első érintés. A vámpír felénk indult, mint egy támadó tigris, Lucas ellökött engem az útból olyan erősen, hogy megbotlottam, s a kezeimre és a térdeimre estem, a betonpadlóra csattanva.
Mögöttem az összetörő fa hangját hallottam. Feltápászkodtam, a kezeim csíptek, rémületemben láttam, hogy a vámpír keresztüllökte Lucast a vasútállomás ajtaján. Lányos viselkedése és megjelenése ellenére, nyilvánvalóan egy erőteljes vámpír volt – erősebb, mint észrevettem. Ő és Lucas egy másodperc alatt már a kapualjban dulakodtak, kétségbeesett küzdelmük kirajzolódott egy közeli utcai lámpa vakító fényében. Ekkor a vámpír keresztülvetette Lucast az állomás verandájának védőkorlátán. A vasúti sínekre zuhant. „Lucas!” – kiáltottam. Nem állt lábra, és pislogott, mintha nem értené az okát, annak, ami történt. Mikor az ajtón keresztülvetődött, teljesen elkábult. „Nem kellene megengedned magadnak, hogy fiatal lányokat ijesztgess.” A vámpír hajának egy göndör fürtjét húzgálta, amely a kontyából került ki, éppen mint egy dühös gyerek. „Le kellene állítani téged. Meg kellene állítanom téged.” Rádöbbentem, elég rémült volt, ahhoz, hogy megölje őt. Segítenem kellett Lucasnak, de hogyan? Erősebb voltam, mint bármely emberi lény, de közel sem olyan erős, mint egy igazi vámpír, nem számít, mennyire gyermekinek mutatkozik. Ekkor észrevettem, hogy mikor az ajtó széttört, fadarabok szóródtak szét mindenütt az állomás padlóján. Egy, mellettem pont tökéletes méretű volt és olyan alakú volt, mint egy karó. Egy karóval nem lehet vámpírt ölni, mindenesetre nem véglegesen. Ha a karó átszúrja a szívét, a vámpír összeesik, mintha halott lenne – de ha kihúzzák a karót, olyan, mintha soha nem történt volna meg. Tehát habozás nélkül bele kellett volna vágnom a karót a vámpír hátába. De megszúrni ezt a szegény lányt – nem tudnám megtenni. Felragadtam a padlóról egy jóval nagyobb fadarabot, majd egy lépést tettem előre, egyik lábam, a másik után. „Nem kellet volna követned engem.” Odahajolt Lucashoz, vézna testében minden izom megfeszült, és a kezei annyira görbének tűntek, ahogy a körmei karmoknak látszottak. „Meg fogod bánni..” Összes erőmmel a fejének lendítettem a deszkát. A vámpír előrébb lépett néhány lépést, mintha repült volna – erősebb lettem, mikor észrevettem – és végiggurult a terepen, tovább és tovább. Mielőtt megállt, leejtettem a deszkát és megragadtam Lucas kezét. „Tudsz futni?” „Akarnék.” Zilálta, miközben fel küzdötte magát a lábaira. A város főterének irányába húztam őt, azt gondolva, ott jobbak az esélyeink, hogy elvegyüljünk a tömegben. De Lucas visszafele húzott, az ellentétes irányba kormányozva minket, így beszaladtunk a közeli lakóövezet nyugalmába. „Senki nincs körülöttünk, Lucas. Mi teljesen egyedül leszünk!” „Az azt jelenti, hogy senki más nem sérül meg.” „De.. ” – „Vigyázok rád, Bianca. Bízz bennem!” Berohantunk az egyik szűk utcába, nagy,
klasszikus New Englandi házakkal teli. Kényelmes családi autók és SUV-k parkoltak minden felhajtóban és az elülső ablakok izzottak és pislákoltak a televízió képernyőjének fényétől. Minden lépéssel egyre jobban vágytam arra, hogy segítségért kiáltsak, de tudtam, ha megtenném, csak a bent lévő embereket sodornám veszélybe. Ha kijöttek volna, hogy körülnézzenek, minden esély meg volt rá, hogy félbeszakítanak egy veszélyes harcot, amely most elkerülhetetlennek tűnt, Lucas és én magunkra maradtunk. „Ő nem az, akinek gondolod!” – egy vékony, remegő hang kiáltott, nem olyan messze mögöttünk- „Ő Fekete Keresztes! El kell menekülnöd!” Fenébe. Rádöbbentem, azért üldöz minket, hogy megpróbáljon engem megmenteni. „Lucas, nem kell ezt tennünk!” Alig tudtam lélegezni. Mindketten el tudnánk futni, szinte természetfeletti gyorsasággal, és messzebb, mint a legtöbb ember tudna, de a vámpírok gyorsabbak. „Engedd meg, hogy beszéljek vele!” „Nem fog megállni, beszélgetni!” Lucas még mindig azt feltételezte, hogy minden vámpír veszélyes – de ebben az esetben lehet, hogy igaza van. Ez a vámpír erős; rosszabb, rémült. Az emberek szörnyűségeket tudnak tenni, ha félnek. Ha Lucast megsebzi miattam, tudtam, hogy soha nem bocsátom meg magamnak. Egy saroknál irányt változtattunk, ahogy Lucas elhúzott engem jobbra, és azt képzeltem, hogy megpróbálja lerázni a vámpírt. Nem így volt; a lépései kopogtak mögöttünk a járdán, egyre közelebb és közelebb. Egy izzadságcsepp folyt le a hátamon. „Elterelem öt.” Lucas egyre szorosabban fogta a kezem. „Mire háromig számolok, elbújsz a legközelebbi kocsi mögött. Mehet?” „Lucas, nem hagylak el!” „Tudok segítséget hívni. Biztonságban kell lenned. Egy, kettő..” – Nincs idő vitatkozni. Lóbálta a karját, az út széle felé mutatva; de képes voltam, hogy egy nagy teherautó mögé guruljak, az egyik gumiabroncs mellé. Néhány másodpercen keresztül csak csönd volt. Segítséget hív, emlékeztem, amit Lucas mondott. A Fekete Kereszt itt volt egy vadászaton. Ez azt jelentette, hogy bőséges segítsége van. Nélkülem, volt esélye. Kezdtem megnyugodni és vigaszt nyerni a tudatban, hogy biztonságban van – amikor a vámpír szintén a teherautó mögé ugrott. Talán kiabálnom kellett volna Lucasért, de nem akartam, hogy elmenjen. Nem támadott; Tudtam, hogy ne akart. Ehelyett kitartotta a kezeit a rövid, piszkos körmeivel. „Tudom, hogy a Fekete Kereszt tagja. Ő nem bántana engem de visszajön a többiekkel. Tűnj el innen!” Rémületében megrázta a fejét. „Te megőrültél. Ő az ellenség.”
„Jól vagyok.” – ragaszkodtam. „Egyedül te vagy veszélyben!” Elengedte a kezét, így az leesett, rám bámult, fejét félredöntötte. Ebben a pózban úgy nézett ki, mint egy törött játék, s az a furcsa és tagadhatatlan érzésem támadt, hogy megsebeztem őt. Egy hosszú, különös másodperc után felugrott és elrohant, olyan gyorsan elenyészve, hogy nem hallottam még egy lépést sem. Amint biztos voltam abban, hogy eltűnt, kiáltottam, „Lucas?” Nincs válasz. „Lucas?” Lépéseket hallottam messzebb az út mentén. Miközben lábra álltam, láttam Lucast felém futni. Intett nekem, hogy megint bukjak le, de figyelmen kívül hagytam. „Elment.” Ígértem. „Biztonságban vagyunk, jó?” Lucas lassabban sétált, majd tett néhány nagy lépést, majd előrehajolt, kezeivel megtámaszkodva a térdein. Még mindig erőtlennek éreztem magam, és néhány másodpercig lélegeznem kellett. „Biztos vagy benne?” „Meglehetősen. Rendben vagy?” „Annyira, mint te.” Lucas újra felegyenesedett és hátrasöpörte kezével izzadt haját. „Istenem, Bianca – ha utánad jött..” – „Nem volt veszélyes. Nem, amíg meg nem ijedt.” „Mi? Biztos vagy benne?” „Igen.” Ez megérintett: Első alkalommal, több mint hat hónapja, Lucas és én kettesben voltunk. Karjaimat köré fontam, és ő olyan szorosan tartott engem, hogy alig tudtam levegőt venni. „Hiányoztál.” Suttogtam a hajába. „Annyira hiányoztál.” „Te is.” Lágyan nevetett. „Alig tudom elhinni, hogy ez igaz.” „Meg foglak győzni e felől.” A kezeimbe vettem az arcát, közelebb hajoltunk, hogy megcsókoljuk egymást – amíg a fényszórók végig nem söpörtek rajtunk és ez mindkettőnket arra késztetett, hogy felpattanjunk. A furgon felénk száguldott, csikorogva állt meg, csupán néhány lábra tőlünk. A ragyogó fényben alig tudtam kivenni a néhány alakot összezsúfolódva. Lucas sóhajtott, „Oh, nem.” Mikor az egyik ajtó kinyílt, ordított, „Krízis vége. Kicsit sokáig tartott srácok!” „Nem telt el öt perc, mióta hívtál.” A nő kiszállt a furgonból, a hangja ismerős volt. Még mielőtt láttam volna az arcvonásait, rádöbbentem, ez Kate volt, Lucas anyja. Akkor az utas ajtó kinyílt, felfedve egy magas, erős, szilárd fekete lányt, befont hajjal. Kutattam a memóriámban a neve után: Dana. Ahogy felnéztünk rá, Dana kifejezése aggodalomról egy széles mosolyba váltott át. „Nézd, ki van itt.” A motorháztetőnek dőlt és felénk intett egy szerszámíjjal, amelyet nyilvánvalóan szándékában állt használni. „Lucas, senki nem mondta neked, hogy ne használd a vészhelyzet esetén hívandó számot, ha a zsákmányod kiált?” Kate összekulcsolta a karjait. „Most látom, mért ragaszkodtál ahhoz, hogy csatlakozz az Amhersti vadászathoz.” „Jó, kiismertél.” Mondta könnyen, nem engedte megfélemlíteni magát. „El tudjuk vinni valami biztonságos helyre Biancát? A vámpír a frászt hozta rá.”
„Értem.” Mondta Kate kedvesebben. Ő kedvelt engem, legfőképpen azért, mert azt hitte, hogy egyszer megmentettem Lucas életét. A furgonban lévő emberek bólintottak és morogva üdvözöltek. „Gyere és tedd rendbe magad. Ne aggódj; most már biztonságban vagy.” Biztonságban a Fekete Kereszttel? Csak addig voltam biztonságban, amíg rá nem jöttek, hogy én vagyok „az ellenség”. A gondolattól, hogy egy vámpírvadász banda tagja legyek, belül hűvössé és rémültté váltam. Mikor utoljára találkoztunk, kedvesek voltak velem – de az utolsó alkalom majdnem katasztrófába torkollott. Ha most megtudnák az igazságot, sokkal rosszabb is lehetne. Lucas és én váltottunk egy pillantást, és tudtam, hogy megértette, hogy érzek. De nem volt mit tenni, csak mosolyogni, köszönetet mondani, és bemászni a furgonba.
6.fejezet ( fordította :Skyee) Lucás karjai, szorosan öleltek, ahogy a furgon egy elhagyatott, jobb napokat látott ipari terület felé hajtott. A fejem még mindig örvénylett a vámpír támadásának a váratlanságáról és a szökésünktől. Azt hiszem, még mindig nem fogtam fel azt a tényt, hogy Lucás és én, végre tényleg együtt voltunk. Vagy, talán, gondolkodtam, ahogy oldalsó pillantásokat loptunk egymás felé, csak olyan érzés volt, mintha soha nem is váltunk volna el. - Nem hiszem, hogy ti gyerekek, csak véletlenül futottak össze – pillantott ránk Kate, és szemei dühösen összeszűkültek, ahogy Lucásra nézett. Egy sokat hordott olíva színű, sok zsebes nadrágot és egy fekete inget viselt. Sötét aranyhaját, hátul lófarokba simította. Lucas, azt ne mond, hogy visszamentél arra a helyre. - Nem mentem vissza az Evernightba,- mondta a Lucás. Megkértem Biancát, hogy találkozzon velem itt. De ha nekem megint vissza kell térnem az iskolához, hogy lássam őt, én azt is megteszem. - Ez túl veszélyes. - Meg tudod mondani nekem, hol a világban nem vagyunk mi veszélyben, anya? Mert nekem éppen volt egy közelebbi harcom, mint valaha az Evernight Akadémián.. Lucás némileg eltúlozta, főleg hogy az apám és Balthazar tavaly üldözték őt, de nem akartam aláásni őt, amíg megvédte az elhatározását, hogy találkozzon velem. Kate sóhajtott, és megrázta a fejét. Rám nézett aztán,—nem finoman, mert rajta semmi nem volt finom, de egy olyan módon, amivel elérte, hogy rájöjjek, nem okolt engem a veszély miatt, amibe másztunk Lucás és én.. - Örülök, hogy te jól vagy Bianca.. Nem bíztam a vérszívókban tavaly, hogy tartani fogják a szavúkat. - Azok a vérszívók a szüleim, vissza akartam vágni, de helyette csak azt mondtam – Visszatértünk az iskolába, és úgy tettünk, mintha mindaz meg sem történt volna Lucás kisegített. - Valószínűleg arra gondoltak, még ha el is mondanád valakinek, úgy sem hinnének neked. Reméltem, hogy a magyarázatunk meggyőzőnek hangzott. - Az egy bátor dolog volt, amit cselekedtél, miközben feladtad magadat, hogy megóvj minket a tűztől, mondta egy idős ember, aki hátul ült Dana mellett. Emlékeztem, azt mondta a neve—Mr. Watanabe. Úgy gondolom, hogy
megmentettél minket akkor.. - Igen, Bianca, az nagyon rosszfiús volt. Dana rátette a kezeit a vállamra és szívélyesen megszorított. Neked tényleg van bátorságod. - Nem voltam rosszfiús, én tényleg nem vagyok az – ettől a kijelentésemtől, fele a furgonnak nevetni kezdett, pedig nem mondtam semmi vicceset. Mégis a feszültség, enyhült egy kicsit. Tavaly, amikor Lucást leleplezték, hogy a Black Cross tagja, ő menekülni kényszerült az Evernight Academyből;és vele menekültem én is.. Együtt elértük Kate és Eduardo celláját, és biztonságban voltunk - legalábbis amíg Black Cross nem tudja, hogy én is félig vámpír vagyok. De Mrs. Bethany, a szüleim, és sok más vámpír a nyomunkba eredtek. Amikor a szüleimmel visszamentem, nem csak a konfrontáció elöl menekültem meg, hanem, elszabadultam, mielőtt Black Cross megtudta volna, mi is vagyok valójában én. Még mindig azt hitték rólam, hogy egy emberi gyerek vagyok, akit elraboltak és felneveltek a vámpír, szülök—és erre szükségem volt, hogy mindig is azt higgyék. Oda hajtottunk ez egyik elhagyatott épülethez, hátulról közelítve meg. Kate többször jelzett a furgon fényszóróival. Rövidfény, hosszúfény. Rövidfény, hosszúfény. Egy fém ajtó nyílt, látni engedve egy hosszú behajtót. Egy földalatti parkolóba hajtottunk, ami pont olyan volt, mint bármely másik, leszámítva a kivilágítást Ebben lámpások égtek,a falakon lógva. Ahogy Kate behúzott a furgonnal, láttam, hogy a sarkokban mindenféle dobozok meg cuccok vannak, és számítógépek. Nem tudtam visszafolyatni a meglepetést a hangomban, ahogy megkérdeztem - Ez a Black Cross hadiszálása? Mindenki nevetett. Lucás megszorította a kezem, megnyugtatva, hogy nem akartak barátságtalanok lenni, amiért kinevettek. - Nekünk nincs hadiszállásunk. Odamegyünk ahol szükség, van ránk. Ne aggódj. Itt biztonságban vagyunk. Nekem ez hihetetlenül sivárnak tűnt. Lucásnak ehhez hasonló nyomorult helyeken kellet felnőnie? A levegőnek még mindig olyan szaga volt, mint a kipufogónak és olajnak. Mikor kiszálltunk a furgonból, egy pár ember jött velünk szembe, köztük, egy félelmetes kinézetű ember, arcán sebhellyel. Eduardo, ismertem fel, Lucás mostoha apját, és valószínűleg az egyik legkevésbé kedvelt személye. A sötét tekintete megtestesített mindent, ami Black Crossról megijesztett engem. - Látom, hogy ez a nagy vészhelyzet, mondta miközben engem bámult. - Jobban szeretnél egy másik fajta vészhelyzetet? Mondta Kate mintha, viccelne, de láttam rajta hogy nem volt vicces kedvében. Szavaiból kihallatszott az igazi üzenet. Szállj le a fiamról!!. Ha meg is hallotta Eduardó az üzenetet, nem érdekelte.
- A vámpír elszabadult? Megint? - Igen – mondta Lucás összeszorított álkapcsa l.- Nagyon gyors. - Láttad a bandáját? Kate megrázta a fejét Milyen bandáját? Tudtam, hogy annak a magányos lánynak, akit láttam, ma este nem voltak semmilyen barátai, sokkal kevesebb egy banda. - Egy éven keresztül vámpírokkal jársz iskolába, és nem tudsz rájönni, hogy miért vesznek fel embereket, majd mikor összetűzésbe kerülsz eggyel, elszalasztod, mert a barátnőddel enyelegsz. A lámpás fényében Eduardo úgy tűnt, mintha durván megtépázott fából faragták volna. Ez nem az, hogy mire kiképeztünk téged, Lucas. - Mire képeztetek ki engem? Fogjam be, és szó nélkül kövessem a rendet? - A fegyelem számít. Soha nem értetted azt. - Ja,és élni. - Elég volt! Vágott közbe Kate és Lucás meg a férje közé lépett. Talán ti még nem unjátok a folytonos civakodást, de mi igen. Elég legyen. Szóval, még mindig a frászt kapnak, amiért emberek is járnak az Evernight-ba. Talán ha rájövök, és elmondom Lucasnak, azzal befogja egy ideig a mostoha apja száját, és akkor leszáll végre róla. Látva milyen lekezelően bánik Lucással, erős késztetést éreztem, hogy leverjem egy párszor. Pár százszor. - Bianca, elégé nyúzottnak tűnik- szolt közbe Dana. Lucás, meg kellene, győződj róla, hogy jól van- e. Menjetek az elsősegély szobába. - Ó, én— ráébredtem, hogy Dana miért mondta és leállítottam magamat. Lehet, hogy az egy jó ötlet. Gyerekek,- még ha nem is mondta ki,- tudtam Kate arra, gondol. Eduardo, úgy nézett ki, mint aki épp ellenkezni akar, de végül is még sem tette. A beszélgetés moraja, elhalkult mögöttünk, ahogy Lucás egy oldalsó ajtó felé vezetett engem. Ezt az ajtót láttam, mikor behajtottunk a garázsba, és azt gondoltam, valami folyosó lehet mögötte. - Rollunk beszélnek? Kérdeztem - Egyelőre nem, a vámpírról, aki megszökött, de amint kimerítették a témát, nos valószínűleg. - Ki volt az a vámpír? - Azt reméltem, te majd elmondod – válaszolta Lucás, a szoba felé vezetve – úgy látszott jóban vagytok. - Ö csak úgy, mellém szegődött. Soha nem találkoztam vámpírral az úton, kíváncsi voltam. - Komolyan, Bianca, neked gondosabbnak kell lenned. Mielőtt bármit is mondhattam volna, Lucás felkapcsolta a kicsi elektromos lámpást az elsősegély szobában. A terület aligha volt nagyobb, mint egy gyerekágy, a fal mellé tolva. A sötétszürke szőnyeg befedte a padlót, és a szoba elég kicsi volt hogy a lámpástól puha fénnyel teljen meg. Ez majdnem barátságos, és határozottan
privát volt. Lucás becsukta az ajtót mögöttünk. Éreztem a melegáramlás egy folyóját rajtam keresztül, ahogy rájöttem, hogy végre együtt voltunk egyedül, igazán egyedül voltunk. Lucás megragadott és keményen a falnak tolt. Ziháltam és megcsókolta a nyitott ajkaimat, azután keményebben megint megcsókolt, ahogy elkezdtem válaszolni. A karjaim a nyaka köré csúsztak, teste az enyémhez préselődve, ajka az ajkamon. Belélegeztem az illatát, ami a sötét erdőre emlékeztetett Evernight mellet. - Enyém – gondoltam – Enyém. Őrjöngően csókolóztunk, egymásra éhesen, mint mikor, étel, víz vagy levegőre éhezel. Mint ahogy egy vámpír éhezik a vérre. Kezem közé fogtam az arcát, és éreztem szakálla tarloját a tenyerem alatt. Térdét lassan az enyéim, közé csúsztatta, és egyik kezével benyúlt a pólóm alá, úgy simogatva a hátamat. Érintése a bőrömön, szédítő volt, de nem gyengített el. Erősebbnek éreztem magam, mint valaha az életemben. - Hiányoztál – suttogta a nyakamba – Istenem, annyira hiányoztál. - Lucas. - Nem tudtam semmi másra gondolni csak kimondani a nevét. Olyan volt, mintha másra nem lett volna érdemes szót fordítani. Lassabban csókoltam meg őt ez alkalommal, és az csak intenzívebbé tette a csókot. Mind két keze, most a hátamon volt, egyre szorosabban öleltük egymást, és elkezdtem, töprengeni vajon lehetnénk e közelebb—és akkor eszembe jutott, mennyire közel voltunk egymáshoz, amikor a véréből ittam. - Várj – fordítottam el a fejem. Zihálva és akadozva lélegeztem, és nem tudtam közvetlenül rá nézni – Lassítanunk kell. Lucas szorosan összezárta szemeit, azután bólintott. - Az anyu kint van.- Ezt magának mondta, nem nekem. Anyu. Kint Anyu. Kint. Rendben, az így kijózanít engem. A szemeink találkoztak, azután elkezdtünk igazán keményen nevetni. Lucás ellépet mellőlem, épp csak annyira, hogy újra normálisan tudjak lélegezni, de kezeimet szorosan tartotta. - Fantasztikusan nézel ki. - Épp most kergettek meg az utcán. Valószínűleg úgy nézek ki, mint egy vonatroncs. Tudtam, hogy a hajamat összekuszálódott, és a farmerem poros volt - Meg kell tanulnod elfogadni a bókokat, mert nem áll szándékomban leállni – Lucas szájához vitte a kezem. Ajkai puhák voltak a kezemen. Kintről behallatszott a Fekete Kereszt tagjainak egyre hangosodó vitatkozása. - Meddig tudsz maradni? - Holnap délutánig. - Majdnem egy egész nap? Annyira fel lelkesült, hogy elpirultam. Ez bámulatos - Igen, az. A jövő héten ez a kis idő semmiségnek fog majd tűnni, tudtam jól, de most olyan végtelennek tünt mint a csillagos ég, és nem akartam arra gondolni, mi
fog majd jönni. Az tönkretenné azt. Az, ami számított, itt volt és most. Leültem a sarokban lévő kicsi ágyra és Lucás mellém ült, fejét vállamra fektetve, karjai szorosan körülölelték a derekam. Beletúrtam ápolatlan hajába. Hangját eltompította, hogy a nyakamba beszélt - Volt idő, mikor arra gondoltam, soha többé nem láthatlak. Néha azt mondtam magamnak, hogy az lesz a legjobb dolog mindkettőnknek. De nem fogadhattam el azt. - Soha ne is tedd. Megcsókoltam az arcát. Soha. A zaj lent még hangosabb lett, és rájöttem, hogy ez egy érv volt. Megfeszültem, de a Lucás felült és sóhajtott. Eduardo pokolian dühös. - Az a lány ma este – miatta vagytok itt, vadászni? - E miatt vagyunk Amherstben. Már néhány hónap óta jelentések vannak erről a helyről. Úgy gondoljuk egy olyan banda tagja, aki már nagyon sok gondot okozott. - Jelentések? Mint az újságban? - Néha, de persze soha nem tudják, mit rejtenek a mondatok. Máskor hallunk ezt, azt, olyan emberektől, akik tudnak rollunk. Néha pedig, más vámpíroktól, akik így próbálnak lefizetni, hogy elmondják, hol találjuk meg a veszélyes gyilkosokat. Néha elmondják az igazat. Amit most hallozunk, hogy van egy veszélyes banda, akik hetente öl. Megpróbáltam arra gondolni, hogy ez bízató. Még a Fekete kereszt tagjai is képesek néha racionálisan beszélgetni vámpírokkal. -A lány, akit ma láttunk, nem lehet egy banda tagja, Lucás. Halálra volt rémülve. Lucás rám nézett és sötétzöld szemeiben, láttam, hogy aggódik. Már nem egyszer vitattuk ezt meg, de soha nem végződött túl jól. Halkan így felelt. - Bianca, néhány vámpír, tényleg nagyon veszélyes. - Mások, meg tényleg nem azok, válaszoltam ugyan olyan halkan. - Most már tudom. Lucás hátradőlt, a falnak támaszkodva, és nem tudtam nem észrevenni a fáradtságot rajta. Három évvel volt csak idősebb nálam, ami tavaly nem igazán vettem észre, de most láthatóbb volt érettsége. - Vannak olyan rossz vámpírok, akiket le kellene állítani. Leállítjuk őket. Úgyhogy azt mondogatom magamnak, hogy az, amit Black Crossszal teszek itt, az helyes dolog .- De ha tévedtünk a lánnyal kapcsolatban ma este – ha bármikkel kapcsolatban is tévedtünk – akkor nem tudom hogyan fogok megbirkózni vele. És nem tudom, hogy hogyan lehet megmondani, hogy mi igaz azokról a vámpírokról, akikre vadászunk. Szerettem volna valami válaszokat adni neki, de nem tudtam melyek, lehetnek azok. Lépések visszhangzottak kintről, ahogy közeledtek. - Érkezem – kiáltotta Dana, mielőtt kinyitotta az ajtót. Amikor kíváncsian benézett az elsősegély-szobában, szemöldököt ráncolt.
- Ó, ember, azt gondoltam, hogy félbe fogok szakítani egy kevés őrült majomsexet itt bent. Gondoltam elkapok egy pillanatot, a fáradozásaimért. Fülig pirultam. Lucás szemeit forgatta - Öt percet voltunk egyedül, Dana! - Meg kell tanulnod, addig ütni a vasat, amíg forró. Mert a magánélet és ez a hely nem illenek össze. Dana az ajtófélfának dőlt. Készülünk kimenni újra. Kate és Eduardo folytatni akarják a vadászatot, mielőtt a vámpír túl messzire jutna. Folytatni a vadászatot? Oh, nem. - Azt mondták, ma este nincs több őrjárat Morogót Lucás. A felszerelés nincs még kész, és fele be sincs öltözve még. - Nem ezért edzünk, hogy bármely pillanatban készek legyünk, pajtás? Dana rám vigyorgott és majdnem édesnek tűnt. Bianca, itt melegben és biztonságban lesz. De te és én, és a legénység többi része, kimegyünk. - Dana – vetett rá Lucás egy könyörgő, pillantást – Nem láttam Biancát, hónapok óta. Komolyan. Attól a pillantástól, én biztos elolvadom, de Danára nem volt hatással. - Tudod, hogy engem nem érdekel, de Kate és Eduardo nem is akarnak erről hallani. Tudod, már az is nagy szerencse hogy egyáltalán megengedték neki, hogy idejöjjön. Pokolba, mikor ránk csipogtál,Eduardo közel volt hozzá,hogy lakat alá csukjon. Lucás nagyot sóhajtott, ahogy rám nézett.- Szóval, ezt elcsesztűk. De csak egy kis időre, megígérem. Mielőtt észrevennéd, hogy elmentem, már vissza is jövök - Bármilyen kis időnek örülök. - Mozogja Lucás - mondta Dana kifelé menet. KB. KÉT perc múlva mikor visszajövök a felszerelés után. - Kösz Dana. Gyorsan rámosolyogtam. Amint az ajtó csukódott, az ajkaival nagyon finoman megcsókolt, majd egyre durvábban. A meleg, áramlani kezdett bennem megint, és szerettem volna közelebb húzni magamhoz, de nem feledkezhettünk meg arról, hogy Dana kint várakozott. Ehelyett, Lucás csak fejemhez támasztotta homlokát, kezébe vette az arcom, és gyengéden azt suttogta – Szeretlek. - Én is szeretlek téged. Még egyszer megcsókolt, majd felállt és kikiáltott. – Tiéd vagyok, Dana - Nem akarom a barátnődet, csak azt az átkozott elsősegély felszerelést. Kintről nevetés hallatszott. Talán Eduardonak nem tetszett, de a Fekete Kereszt többi tagja, örült, hogy Lucást boldognak látja. Nem tudtam magamhoz térni az a tény fölött, hogy – nos –a vámpírvadászokat kedvesnek találtam. Rendben leszünk, próbáltam bemesélni magamnak. Ezen is túljutunk. Már nagyon
éhes voltam, de tudtam, ha valaki a Fekete Keresztből meglátna amint vért, iszok, előbb támad, és utána kérdez. Talán, holnap lesz esélyem egy perce egyedül maradni, és akkor ihatok pár cseppet a termoszomból, vagy legalábbis kiönteni a csatornába. Szombatig, mindenképp kitartok. Lucás elsietett Dana mellet,a lépcsökön. Bár mosolygott, egyszer sem nézett rám amint bepakolta a kötszereket a kicsi dobozba. - Minden rendben lesz,Bianca? - Gondolom igen – mondtam neki. Milyen gyakran csináltok ilyet?Ilyen hirtelen mentek vadászni. - Úgy mondod ezt, mintha valami anyahajóhoz tartóznánk ahova mind, visszatérünk, miután elvégeztük a dolgunkat. Java részt helyről helyre utazunk. Megyünk ahová szükség, van ránk. Néhányunknak van saját otthona, ahová visszatér de, sokunknak nincs. Nekem nincs. Tartott egy kis szünetet majd hozzáfűzte. És Lucásnak sem. - Úgy vélem, hogy nem mondta el azt neked. - Nem is igazán volt mikor. - Mindig elfelejtem, hogy nem igazán volt alkalmatok beszélgetni a tavalyi zűr óta. Nehéz lehet. - Igen, azt hiszem az. - Ő jó fej. Bezárta a műanyag dobozt és rám nézett, most az egyszer komolyan. Lucás nem tudja elrejteni, mit érez.. Ismerem őt, körülbelül tizenkét éves korunk óta, és te vagy az egyetlen lány, akire valaha így nézett, körülbelül. Arra az esetre, ha netalán kíváncsi lennél. - Köszönöm. Habár elég vicces volt ezt hallani a szerelmi életemnél volt fontosabb dolog, amiért aggódhattam. Helyette állandóan a törött körmeivel és bizonytalan mosolyú vámpírra gondoltam. Lehet hogy a Fekete Kereszt, nem egy közvetlen fenyegetés rám nézve a jelen pillanatban, de rá nézve az. Annyira eltévedt és egyedül, egy másik személy, aki Mrs. Bethanynek hála kicsinek érezte magát. Vajon így végzem én is egy szép nap? Beleremegtem a gondolatba. Soha. Nekem mindig ott lesznek a szüleim, és a barátaim – és talán még Lucás is. De ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy a lány, akivel korábban találkoztam veszélyben volt,Lucas családjától és barátaitól. Az igazságtalanság feldühített. De mit tehetett volna Lucás, Mit tehetnék én? A válasz majdnem azonnal jött, rémítő de elkerülhetetlen. Kellet egy perc, hogy kimondjam. - Veletek megyek. Dana rám bámult – Egy vámpír vadászatra? – Ez örültség. Nem is tudod mennyire – mondtam – de akkor is jövök.
7, fejezet (fordította: Kitti) -„Itt nincs hely kezdőknek.” – mondta Eduardo. A páros sebhelyek az arcán most mélyebbnek tűntek – a falakon lévő kempinglámpások tompított fénye hatására. Gyorsan gondolkodtam. „Iskolába járok immár több, mint egy éve, vámpírokkal körülvéve.” Ez volt az igazság, de nem a teljes. A hangom rengett, és azt kívántam, bárcsak Eduardo az érzelmeimre fogná ezt, nem a rémületre. A férfi a vámpírok dacos gyilkosa volt; nehéz volt a szemébe nézni. -„Tudnom kell, mivel állok szemben.” Soha nem láttam mosolyogni ezelőtt Eduardot. Ez nem volt egy vonzó arckifejezés. -„Állítólag maguk viselkednek az Evernight Akadémián. Te csak egy gyerek vagy. Ragaszkodnod kellene azokhoz, akik szintén gyereknek tettetik magukat.” -„Én már vámpírokkal harcoltam, mikor sokkal fiatalabb voltam, mint Bianca most.” Vágott vissza Lucás. „Azt hiszem, tudja kezelni ezt.” A vállaimra tette a karját és végre a félelmem kezdett elmúlni.. Lucás pártfogása látszólag lezárta a vitát; mindenesetre Eduardo nem tiltakozott tovább, és ha bárki másnak ellenvetése volt, megtartotta magának. Lucás rám pillantott, megkérdőjelezve erőszakos akaratomat, hogy csatlakozzak hozzájuk, de mindketten tudtuk, hogy erről később tudunk csak beszélni. A vadászat nem tűnt vadászatnak először. Olyan volt, mint bármilyen más utazás; emberek, akik halkan mormolnak, ahogy felvették a dzsekijüket egymásra, néztek fáradt szemekkel és bemásztak a furgonba, és Kate türkizkék kisteherautójába. Emlékeztem a legelső utazásomra, amit valaha tettem, mikor a szüleim az egyik nyáron levittek engem a partra… Ők utálták a vizet – a folyókat is, amiken keresztül kellett mennünk, hogy odaérjünk, és azt az óceánt, ami a partot nyaldosta – de elvittek engem, mert annyira akartam. Az egész idő alatt egy napernyő alatt ültek a parton. Habár ittak vért, mielőtt indultunk, de mégsem akartam olyan sok időt a napon tölteni. Amíg én homokvárakat építettem, úsztam és más gyerekekkel játszottam, ők figyeltek és integettek. Ez egy áldozat volt, amit értem tettek. Amikor ilyen dolgok jutottak az eszembe, mint ez, tudtam, hogy a Fekete Kereszt emberei fölöslegesen aggódtak a vámpírok miatt. Ha látták volna a szüleimet, megtudták volna az igazságot. Ehelyett, ma este megpróbáltak megölni egy vámpírlányt. Habár ők ezt nem tudták, szándékomban állt megállítani őket. A kisteherautó végében voltam
Danával, Eduardóval, néhány másik sráccal és Lucasszal, akinek összekuszált haja a szemébe lógott. Ahogy Kate visszatért a parkolóból, Lucás fülébe suttogtam, „Mit csinálunk?” -„Ott kezdjük, ahol utoljára láttuk őt, és követjük onnan.” Az egész város most csendes volt. Még a legbulizósabb egyetem diákjai is lefeküdtek már aludni, vagy legalább a koleszszobájukban folytatták az ünneplést. Bár a környék csendes volt ezelőtt, amíg Lucás és én menekültünk, most is tökéletesen nyugodt volt, és az összes ház sötét. Egyszer, mikor a járművek közel parkoltak ahhoz a helyhez, ahol utoljára láttam a szőke vámpírt, mindenki gyalog kezdett szétszóródni. Lucas és én együtt maradtunk, természetesen. Kate egy pillantást vetett felénk, miközben elment, de ő nem akart küzdeni. Lucas semmit nem mondott, míg határozottan egyedül nem voltunk, miközben tovább sétáltunk néhány háztömbnyit az út szélén. „Oké, azt hiszem a mi dolgunk, hogy megtaláljuk és figyelmeztessük a vámpírt, mielőtt bárki más elkapja. Igazam van?” A gyengédség egy hullámát éreztem az irányába, annyira erősen, hogy egy másodpercre elfelejtettem hol vagyunk, és a veszélyt, amivel szembenéztünk, és a feladatot, amit el kellett végeznünk. Ehelyett a kezét finoman a kezeimbe fogtam, majd hozzám fordult – először meglepetten, majd egy kicsi, ravasz mosollyal. Egy mély, elektromos ütést éreztem, az erő az irányába vezetett. Kezével eltakarta az ajkaimat. „Nem zavarodhatunk össze. Dolgunk van.” -„Dolgunk.” Az ajkaim gyengén hozzáértek az ujjaihoz, ahogy beszéltem, s ő lassan pislogott, közben élvezte az érintést. „Csináljuk.” Céltudatosan, Lucas elfordult tőlem és tovább vezetett minket az úton. -„Északnak indult először.” – mondta. -„Honnan tudod?” -„Látom, azt, amit mások nem láthatnak.” Habozott. „Az éjszakai látásom a szokásosnál jobb.” Nem volt szükség megkérdezni, miért. Tudtam, hogy azért, mert kétszer megharaptam Lucast, és ittam a véréből. Az első harapásnak nem volt semmi hastása, de a második után kapott egy kevés vámpírképességet. Amíg a Fekete Kereszt többi tagja a környéken találomra keresgélt, Lucas ügyesen széthúzta egy bokor ágait, és megmutatta nekem a törött gallyakat – az egyiket, mintha letörte volna valaki, miközben elfutott mellette. Meg tudta találni az egyetlen lábnyomot a sáros földön, észre tudta venni az egyetlen aranyszínű hajszálat, az avarba hullva. Ezek közül néhány a vámpírképességei közé tartozott, de néhány viszont Lucas saját készsége volt, mint vadász. Ez egy meglepetés volt számomra. Ilyenkor mindig a Fekete Keresztre gondoltam, ahogy arra tanították, hogyan harcoljon, de azt, hogy képességeket adtak neki, nem tudtam elképzelni ezelőtt. És hozzá a vámpírképesség – ez egy félelmetes kombináció volt. Nem szenvedett hiányt egyik fegyverzetből sem. Mikor láttam valamit megcsillanni az övén, azt
mondtam, „Mi az ott?” „A legjobb késem.” – mondta Lucás, szinte szeretettel. Kihúzta a zsebéből, hogy megmutassa nekem az oldalára szíjazott kést. A penge közel olyan széles volt, mint egy húsbárd. „Tizenkét éves korom óta nálam van.” -„Ez tényleg szükséges?” Sötétzöld szemei találkoztam az enyéimmel, most óvatosan. „Inkább legyen nálam úgy, hogy nincs rá szükségem, mint hogy ne legyen nálam, mikor kell. A lány ereje valójában nem gond, de amikor rémült volt – emlékszel, mi történt.” Emlékeztem. Mi vámpírok nem vagyunk olyan tébolyodott gyilkosok, mint ahogy a Fekete Kereszt képzeli rólunk, de bárki halálos lehet, ha sarokba szorítják. Mikor befordultunk egy üzletekkel teli utcába, Lucás kezdett megnyugodni. -„Nem valószínű, hogy errefelé jött.” -„Nem vagyok benne biztos.” – mondta. Rám bámult, s én rámutattam a feliratra, amit éppen megpillantottam, egy izzó kereszt jelvényt, amely nyilvánvalóan egy kórházhoz tartozott. A kereszt beleégett az emlékezetembe. -„A kórházakban vannak véradó központok.” -„Természetesen. Mint egy gyorsbüfé – nem tudom elhinni, hogy soha nem gondoltunk erre ezelőtt.” Lucás rám mosolygott, mintha csodát tettem volna. „Gyerünk.” Amint elértük a kórházat, az üvegajtók automatikusan kinyíltak, hogy beengedjenek minket. Az őr ránk bámult – két tizenéves lézeng be pirkadat előtt – és ránk kiáltott, -„Mit csináltok itt gyerekek?” -„A nagymama,” – mondta Lucás, olyan őszintén és szomorúan, hogy az ajkamba kellett harapnom, nehogy elnevessem magam. „Nincs, – nincs sok időnk.” Az őr intett nekünk, és mi elsiettünk. Meglehetősen csend volt; a kórházak, sosincsenek zárva, de ebben az órában nem történt sok minden. Néhány ápoló és gyakornok sétált el mellettünk kékeszöld műtősruhában, egyik-másik óvatosan ránk pillantott, amíg Lucás és én céltudatosan haladtunk, senki nem kérdőjelezte meg, hogy ide tartozunk. -„Véradó központ” – motyogta Lucás. „Hol lehet egy kórházban a véradó központ?” -„Ellenőrizzük a lifteket. Általában ott feltüntetik, hogy milyen osztályok vannak egyes emeleteken.” Valóban, a laminált tábla, a lift mellett tájékoztatott minket arról, hogy vért a legalsó emeleten, az alagsorban lehet adni. Az alagsori szint nem igazán különbözött a felsőbb emeletektől, de másnak érződött. A világítás kissé tompább volt, talán azért, mert néhány neonlámpa halványodni kezdett. A fertőtlenítőszer illata áramlott a levegőben, ami arra késztetett, hogy ráncoljam az orromat. És itt lent még csendesebb volt. Úgy tűnt, csak Lucás és én vagyunk itt. -„Nem az alagsorban szokott lenni a hullaház?” Suttogtam.
-„Nem kezdesz bedilizni a halott emberektől, ugye?” Lucás lesétált a folyosón, bepillantva minden egyes szobába. -„Te minden nap velük mész iskolába.” -„Nem borulok ki.” Gondolkodtam. A véradó helyiség zárva volt – nem meglepő, ilyen korán reggel. A mellette lévő ajtó viszont nyitva volt. -„Bingó.” Lucás egyik kezét az övén lévő széles pengére tette. Beléptünk a véradó központba, amely alapvetően egy nagy terem volt, tele mélyhűtőkkel. Néhány mikroszkóp és különféle orvosi eszköz volt sorba állítva az egyik falnál, talán orvosi kísérletekhez, de ez a hely nyilvánvalóan javarészt raktárként szolgált. Az egyik sarokban néhány nagy hűtőszekrény volt. Az egyik ajtaja félig nyitva volt; láthattam a benne lévő több zacskó vért. – valószínűleg a közvetlen ellátáshoz, vészhelyzeti vérátömlesztésekhez volt rá szükség. A zsákok rendetlenül szétdobálva, néhány közülük a padlón, egyesek széttépve, és kiürülve. Vércseppek és vérfoltok nedvesen fénylettek a linóleumon. -„A vér még nem alvadt meg.” – mondtam. „Nemrég itt volt.” -„Nos, már elment.” – mondta Lucás. „Fenébe.” -„Talán még nem. Talán megpihent utána.” -„Pihenni?” -„Még az emberek is szeretnek néha egy nagy étkezés után lepihenni. Emellett, mikor láttam, kimerült volt. Mintha már napok óta rohant volna. Ha ez igaz, és ha éppen most van lehetősége arra, hogy egyen – meg fog nyugodni. Beszélhetünk vele.” -„Tökéletesen határozottnak kell lennünk, bár ártalmatlan volt, mielőtt elengedtük.” Mondta Lucás. „Ez nem az, hogy nem bízok az ítélőképességedben, oké? Nekünk csak meg kell, nos meg kell győződnünk róla.” -„Tehát beszélni fogunk vele.” Biztos voltam benne, hogy Lucas látja majd, amit én láttam – hogy milyen elveszett és magányos is ő valójában. „Gyerünk, kezdjük.” -„Úgy mondod, mintha tudnád, hogy hol van.” -„Gondolkodom, mit tegyünk. Olyan helyen van, ahol zavartalanul tud pihenni. Valahol, ahol senki nem lepődik meg, ha rátalálnak. -„Gondold át, Lucas.” -„Oh, nem.” -„Oh, de.” Oké, meglehetősen egész életemet azzal töltöttem, hogy halott emberekkel voltam körülvéve, beleértve a saját szüleimet is, de ez nem azt jelenti, hogy nem találom egy kicsit hátborzongatónak a hullaházat. Nem estem pánikba, vagy bármi, de volt valami hihetetlenül szomorú a helyiségben; Az az összes élet és érzés, remény egy firkált címkévé vált egy kicsi acélajtón. Lucas és én a nyitott ajtóban álltunk néhány másodpercen keresztül, miközben felfogtuk a látványt. Három hosszú asztalra terjedt ki a hullaház hossza, ahol három hullazsák feküdt.
Lassan feléjük sétáltam. Az első túl nagy volt; a testnek odabent súlyosnak kellett lennie. Az utolsó túl kicsinek tűnt. Tehát a középső volt az utolsó esélyünk. Határozatlanul a cipzárért nyúltam. A füle nehezebb volt, mint vártam, és tapintásra fagyos – hidegen tartották a hullaházat. Lucás mellém állt, széles kése kéznél. Lehúztam a cipzárt, minden egyes elváló szem, mint egy lökés a csuklóm alatt. A keze keményen kilövellt a zsákból és erősen megragadott. Sikoltottam; nem tudtam segíteni rajta. Lucás előrelendült, de kitéptem a kezem, hogy visszahúzódjak. A vámpír egyenesen ült és bámult minket. Kevésbé tűnt sápadtak, mint előtte, és a port-wine jelzés a torkán kevésbé volt látható; a táplálék megfiatalította őt. Kontyából kibomlott szőke haj, és összekuszált fürtök keretezték arcát. Kerek szemei Lucason időztek, de hozzám beszélt: „Mért hoztad őt ide?” -„Ő velem van. Csak meg akartunk találni téged.” -„Hogy megöljetek.” Megráztam a fejemet. „Azért vagyunk itt, hogy meggyőződjünk róla, hogy biztonságban vagy.” -„Biztonságban?” Arckifejezése döbbentté vált, mintha más nyelven kezdtem volna beszélni. „Veszélyben vagy.” -„Lucas soha nem bántana engem” -„Nagyobb veszélyben, mint hinnéd.” – állította. „Nagyobban, mint bármelyikőtök hinné.” -„Itt ettél a véradó központban,” mondtam, Lucas kedvéért. „Tudom, hogy ettél. Ez megváltoztatja a színünket, és erősebbé tesz minket.” -„Most erősebb vagyok,” értett egyet a vámpírlány. Dühösen nézett Lucasra, szemei gyűlölettől fénylettek. Hatástalanítanom kellett a helyzetet, és gyorsan. -„Lucas egy barát. Nem azért jött, hogy bántson téged.” -„Mondhatni.”- mondta, Lucás késére pillantva. Mozdulatai esetlenek és vonakodóak, Lucás bedugta a kését az öve alá. Mikor beszélt, szavai csíptek. -„A család, Albionban – valójában semmi közöd hozzá? Mi azt hittük, hogy van.” -„Az emberek olyan nevetséges hibákat követnek el.” A vámpír hangja különösen álmodozónak hangzott. Lassan elrúgta a hullazsákot lábaitól, a világért sem úgy tűnve, mint egy kisgyerek, aki egy épp hálózsákból kecmereg ki. -„Tudnom kell, ki tette.” – mondta. „Van valami halálos odakint, ami sok kárt okoz. Ha tudod, hogy ki portyázott Albionban, ha egyáltalán kapcsolatban állsz azzal a bandával, csak mondd el nekem. Figyelhetnék rá, és te – nos, te azt csinálsz, amit akarsz.” Ahelyett, hogy válaszolt volna Lucasnak, felém, fordította sötét, kerek szemeit. -„Tudja, hogy mi vagy?” -„Mindent tud. Mondd el, amit tudnunk kell, és meggyőződhetünk róla, hogy biztonságban vagy-e.” Ujjai lassan ellazultak, ahogy megengedte, hogy hozzáérjek.
A lámpa a mennyezetről lógott alá, majdnem közvetlenül mögötte, selymes, szőke haját egyfajta glóriává változtatva. Azon gondolkodtam, milyen fiatalnak kellett lennie, mikor meghalt, talán csak tizennégy évesnek. Éppen mikor kinyitotta a száját, hogy beszéljen, a hullaház ajtaja kivágodott. Mi mind megugrottunk, és a szívem gyorsabban dobogott, ahogy megpillantottam Danát és Katet a nyitott ajtónál állni. Dana szerszámíja készen állt, és Kate a kezében egy karót tartott. „Vissza!” Ordított Dana. „Megérkezett a megerősítés.” A vámpír ijesztő hangon sikított, mint egy héja zsákmányért alámerülve. Átugrott rajtunk, be a sarokba, a boncasztal mögé. „Csapda.” – suttogta. „Mindig egy csapda.” El akartam mondani, hogy nem akartuk ezt, de Lucas megragadta mindkét karomat, ahogy csendre intett. Hátrálni kezdett, kihúzva engem a hatótávolságból. Sem Kate, sem Dana nem beszélt a vámpírhoz. Kate a nyitott ajtónál maradt, ahogy Dana előrearaszolt, az arca többé már nem volt kedves. Éreztem, hogy Dana egy jó ember, de éppen azon volt, hogy egy szörnyű dolgot tegyen, és nekem meg kellett állítanom őt. Vakító gyorsasággal a vámpír előre lendítette egyik kezét, és egy másodperc töredéke alatt láttam a fém szikrázó fényeinek örvényét, mielőtt Dana felkiáltott és összerogyott a falnál. Ahogy Dana elesett, a vámpír emberfeletti erővel előrerugaszkodott, nekirontva Katenek, majd mindkettőjüket terpesztve kilökte a folyosóra. -„Anya!” Kiáltott Lucas, feléjük rohanva. De a vámpírnak nem állt szándékában ölni, vagy egyáltalán harcolni. Elfutott, kopott cipői kopogtak a csempén. Lucas és Kate azonnal utána indultak, miközben Lucas visszakiáltott, „Maradj itt! Gondoskodj Danáról!” Tudtam, hogy próbált segíteni a vámpírnak eltűnni. De mit képzel, mit tudok tenni Danáért? Semmit nem tudtam az orvostudományról. Mégis, mikor megláttam Dana megtört arckifejezését, azonnal odamentem hozzá. „Rossz?” -„Elég rossz.” Arca egy grimaszba torzult. „Kellene egy boncolókés. Nem hiszem – hogy karja eltörött – de – ennyi vér?” -„Sok, de nem találta el az ütőeremet.” Eleget tudtam ahhoz, hogy felfogjam, ha az ütőeret vágják el, a vér spriccelne a sebből; ehelyett egy vastag, piros áradat szivárgott lefelé, beborítva az ingjét a könyökéig. -„Nem fogom kivenni a kést. Ez több mint amennyit az elsősegély készlettel tehettem volna. A sürgősségire kellene mennünk.” -„És elmagyarázni a kórházi személyzetnek pontosan, hogy történt?” Dana sóhajtott és fejét a falnak döntötte. Rájöttem, gyengének érzi magát. „Nem, ki kell szabadulnunk innen.” -„Orvosi ellátásra van szükséged!” -„Több felszerelés van az elsősegély szobában. Mi – mi tudjuk használni. Csak
segíts fel, rendben?” -„Rendben. Vállaimra tettem a jó kezét és az előszobába sétáltam vele. A fények erőteljesebbek voltak, és első alkalommal pillantottam meg a vérfolt élénkpiros színét. A színe szinte leírhatatlanul gyönyörű volt. Éhes lettem. Ez nem ugyanaz volt, mint mikor megharaptam Lucast – ez mást volt, alapvetőbb, és hasonlóképpen erős. Dana vérének olyan illata volt, mint a húspogácsának, mint a tengerpartnak, mint bármilyen száz másik csodálatos dolognak, amit akartam, de nem élvezhettem sokáig. Mikor a számon keresztül vettem levegőt, szinte érezni tudtam annak rezes, erős ízét, és a kéz, amelyet a vállamra vettem, éreztette pulzusa minden ütését. Az állkapcsom fájt, ahogy az agyaraim kezdtek a felszínre kerülni. Nem tudtam gondolkodni, nem tudtam beszélni, nem tudtam semmit csinálni, csak inni akartam. Állj. Távol tartottam a fejem Danától, és szorosan becsuktam a szemeimet. Dana mormolt.- „Hagyj itt. Tudom, hogy rosszul néz ki.” -„Nem kell vigasztalnod engem.” Annyira szégyenkezve éreztem magam. „Te vagy, aki megsérült.” -„De tudom – az ilyenfajta dolog ijesztő, különösen ha te – ha nem vagy hozzászokva.” Minden levegővétel között nyelt egyet. „Soha nem láttál még – semmit – ilyet, ezelőtt.” Emlékeztem, hogy nézett ki Lucas, miután először haraptam meg őt, mikor a lábaimnál lerogyott, mintha csont nélküli lenne. „Azt hiszem, meg kell tanulnom bánni vele.” Összetalálkoztunk Mr. Watanabe-val a parkolóban, aki azonnal visszavitt minket. Dana szerencsére csak felszínes sérülése volt, de még mindig szüksége volt rá, hogy fogjam a kezét, amíg Mr. Watanabe összevarrta őt. Néhány órán belül Lucas és a többiek visszatértek; Nem kellett megkérdeznem, hogy ment a vadászat, mivel Kate kedvtelennek tűnt. Mindenki teljesen kimerült volt, és a nap éppen felkelni készült. Amikor Lucas megölelt, a fülébe suttogtam, „Megmenekült?” A hüvelykujjával végigsimított az arcomon, ahogy bólintott. -“Mindig mások miatt aggódik.” Finoman megcsókolt a homlokomon, egyenesen az egész csoport előtt, és ez arra késztette Danát, hogy először vigyorogjon, a kórház óta. Ezután, a csoport fegyelme eltűnt – vagyis, pontosan fogalmazva, fel függesztették. Katenek sem volt több előírása, és látszólag nem volt mit tenni talán majd később. Néhány ember elcsoszogott egy olyan helyiségbe, ahol több öntöttvas kiságy sorakozott fel. Kate beállitotta a hordozható tűzhelyet, és elkezdett reggelit készíteni néhány embernek, Mr. Watanabe pedig elkezdte módszeresen
katalogizálni mindegyik fegyvert. Lucás és én segítettünk Danának kényelmesen elhelyezkedni az elsősegély szoba egyik ágyában. „Sajnálom.” Mondta, ahogy tekintete lelankadt. Hajfonatai sötét gyöngysoroknak tűntek a fehér párnahuzaton. -„Mit sajnálsz?” Kérdeztem. „Ez nem a te hibád.” -„Igen, de most elfoglalom az egyetlen szobát, az egész helyiségben, ahol te és Lucas egyedül tudnátok lenni. Ez szívás, rossz kilátás a fiatal szerelem számára.” -„Akkor megbocsátok neked.” – mondta Lucas. „Szeretnél reggelizni?” -„Küldj ide valakit néhány palacsintával. Ha nincs, csináljanak.” Dana fitogtatta, hogy a jó kezét lustán a feje mögé tette. „Mi a jó abban, ha megkéselnek, és nem tudod zsarolásra használni?” Amíg Lucás kiment, hogy szóljon Katenek Dana reggelijéről valahogy túl vergődtem magam a fürdőszoba felé. Volt egy kevés széntörmelék, ami eltorlaszolta az elsősegély szoba melletti termet, valamivel apróbb és durvább, mint a legtöbb benzinkúton. Valójában nem sok mindent tudtam csinálni magammal, csak kitűztem a brossomat a pulcsimra. Amikor kijöttem, Lucás annyira felderült a látványától, hogy úgy éreztem, teljesen átalakultam – vagy talán csak boldog volt, hogy láthat. -„Nézzetek magatokra.” Kuncogott Mr. Watanabe. Gondosan élesített egy kicsi kést egy köszörűkővel, merőn bámulva a pengét a szemüvegén keresztül. Furcsa volt arra gondolni, hogy valaki szívesen tölti az idejét fegyverek készítésével a vámpírok megtámadásához. „Boldog vagyok, hogy egy lánnyal látlak, Lucas. Egy fiatalembernek kell, hogy legyen barátnője.” -„Semmi okoskodás.” Lucas hátulról átölelt. - „Neked harcolni kellett velük, mikor az én koromban voltál, hm?” - „oh, nem. Nem én. Már találkoztam az én Norikómmal.” Az idős ember szemei ellágyultak, mikor kimondta a nevét. „Az első alkalom után, mikor láttam őt, minden másik lány a világon – számomra, olyanok voltak, mintha nem is léteznének. Én mindig csak Norikóval akartam lenni.” - „Ez igazán romantikus.” – mondtam. Meg akartam kérdezni, hogy hol van, de aztán rájöttem, ha ő a Fekete Kereszt tagja volt, akkor itt lenne. Talán az ok, hogy egy olyan úriember, mint ő csatlakozzon a vámpírvadászok bandájához, az, hogy a felesége összefutott egy vámpírral, aki valójában egy őrült gyilkos volt. Valami ehhez hasonló tud elvakítani, hogy elhagyd a finomságokat és csak egy kívánságod, legyen: a bosszú. - „Soha nincs elég idő, hogy azokkal legyél, akiket szeretsz.” Mondta Mr. Watanabe, ahogy tesztelte a penge élét. „Ti ketten, menjetek el. Fedezzétek fel a várost. Ne aggódjatok miattunk. Élveznetek kellene az együttlétet.” - „Ez korai.” Mondta Eduardo. Mögülünk, a ponyva felől közeledett felénk, mikor nem néztem felé. „Ilyen időben,nem tudom, mit tudnátok kint csinálni. Biztonságosabb, ha itt maradtok.”
- „A kávéházak nyitva vannak.” Lucás önző módon megfogta a kezem. „Nem vagyunk bezárva. Elmehetek, ha akarok. Ez a szabály.” Eduardo úgy tűnt, vitatkozni szeretne, de e helyett azt mondta, „Menj.” Szabadok voltunk, azután kimentünk minden valós cél vagy irány nélkül. Jó úton haladtunk, hogy egy nagyszerű őszi napunk legyen, olyan, mint mikor a nap az arany különböző árnyalataival változtatja a leveleket sokszínűvé. Mivel Lucás és én legalább újra kettesben voltunk, talán azonnal meg kellett volna vitatnunk az összes fontos, titkos témát, de nem tettük. Helyette minden másról beszélgettünk. Bármi másról. Amilyen bizarr volt az életünk, a legkevesebbet osztottuk meg egymással magunkról, mintha „normálisak” lennénk. Egy napon csak együtt lenni, a világon minden aggodalom nélkül – ez volt minden, amire vágytunk, és nekem nem állt szándékomban feldúlni ezt. A helyi kávéházban, miközben a csokis süteményekről és a mogyoróvajas kekszről vitatkoztunk, a tejbe mártogattuk őket. Amherst főterén, néhány órán keresztül ültünk egy padon, és mindenkiről kitaláltunk egy történetet, aki elment előttünk – a nő, piros dzsekiben egy titkos ügynök, és az ősz hajú férfi, egy közeli autóban ülve bizalmas fájlokat szerez meg, amelyekkel megmentheti a világot. Az öreg hölgy az út túloldalán egyszer még az ötvenes években egy táncosnő volt, Las Vegas körül táncolt, egy tollas fejdíszt és egy flitteres bikinit viselve. Egész végig tudtuk, hogy az életünk furcsább, mint amit bárki más ki tudna találni, de ez nem tette kevésbé mókássá a játékot. A könyvesboltnál a kedvenc gyerekkori regényeinket hasonlítottuk össze. Kiderült, hogy mindketten szerettük a Narnia Krónikáit. - „Soha nem jöttem rá, hogy keresztények voltak.” Gyóntam meg. ----------------„Visszanézve, ez annyira nyilvánvaló, hogy hülyének éreztem magam, hogy nem tudtam. De tudod, a szüleim – nem sokat vittek engem templomba.” Ez volt a végszó, hogy megnevettessem Lucast. De e helyett komolyan tanulmányozott, és azt gondoltam, hogy a szemeiben csekély bizonytalanságot fedeztem fel. „Ez befolyásol téged? Az könyvekben lévő Istenes dolgok, úgy értem.” - „Erről olvasni? Nem. Valószínűleg soha nem fogok. Emlékszem, anya mindig a Dawn Treader Voyage-t olvasta fel hangosan. A vizuális szimbólumok a probléma.” A földszint padlóján ültünk, a tankönyvi részen, messze a vásárlók többségétől. Amikor az időnk közepéhez értünk, látszólag egy diákot sem zavartunk meg. Megkockáztattam egy kérdést. „Máshogy érezted magad? Tudod – a képességeid.” - „Erősebbnek. Gyorsabban tudok futni. Néhány emberünk megjegyezte, de nem gyanakvóan. Azt hitték, hogy csak edzek. Úgy értem, erős vagyok, de nem mintha bármi természetfelettit tudnék tenni. Mrs. Bethany azt mondta, hogy néhány
hátrányát és előnyét is érezni fogom majd, de semmi.” - „Talán még nem, de majd egy napon.” A remény gyertyaként pislákolt bennem. - „Egyszer még azt mondtad, gondolkodtál rajta, hogy elhagyd a Fekete Keresztet.” - „Igen, de nem tudom milyen következményei, lennének a számomra. Tudnék egyáltalán – munkát kapni? Ez az egyetlen dolog, amihez értek, és nem hiszem, hogy jó sok megüresedett állás van a pályán.” Sóhajtott. „Bianca, és soha nem jártam középiskolába, hacsak nem számit az az egy év az Evernightban. Én saját magamtól olvastam és tanultam, de az nem ugyanaz. Az összes főiskolai tankönyv – ez egy idegen világ számomra. Egy olyan hely, ahova soha nem járhattam.” - „Vannak lehetőségek, főiskola nélkül is. Könnyen szerezhetsz egy GED-et” - „Aztán? Nincsenek ösztöndíjak GED-es diákok számára, és anya nem tudná kifizetni. Amennyi pénze van, az a Fekete Kereszté. Ez a történet eleje, a közepe és a vége. Bár lehet, hogy tudnék dolgozni az én módszeremmel is – nem tudom.” Nehezen nyelt, és tudtam, hogy sokat gondolt már erre. „Azt hiszem, még nem adtam fel az ötletet. De nem tűnik valószínűnek.” Nem tudtam semmi azzal felérőt mondani, amennyire csapdába esettnek érezte magát; nem volt mondandóm, hogy osztozzak vele, nem tudtam megvigasztalni. Egyszerűen csak megfogtam a kezét. „Mit tanulnál? Egy egyetemen, úgy értem.” - „Jogot, azt hiszem.” - „Jogot? Nem tudlak elképzelni háromrészes öltönyben egy aktatáskával.” - „Hordanám, ha az azt jelentené, hogy sikerült bezárnom a rosszfiúkat.” Lucás mosolyogni próbált. „Hordtam azt a hülye Evernightos egyenruhát is, nem?” - „Ne nevess. Nekem még mindig hordanom kell.” Elsöpört egy hajszálat az arcomról. - „Nem kell megkérdeznem. Csillagászatot tanulnál.” Bólintottam. „Mi az, amit annyira szeretsz benne? Megmutattál nekem minden egyes csillagképet, de soha nem mondtad, hogy miért nézed a csillagokat.” Miközben gondolkodtam, a térdeim köré tettem a kezeimet és megpihentettem rajta az államat. Habár tudtam a választ, fontos volt, hogy megértessem valahogy Lucasszal. - „Mikor nagyon kicsi voltam, a szüleim elmondták nekem, mi is vagyok igazából, amint úgy gondolták, hogy megtudnék tartani egy titkot. Elérték, hogy úgy tűnjön, mintha valami nagyon különleges dolog lenne. Egy nagy kaland. Azt hittem, ez olyan, mint egy tündérmese, mikor a lány, aki a kunyhót söpri rájön, hogy ő valójában egy hercegnő és egy nap a herceg eljön érte. Mint titok nekem, varázslatos volt.” Lucas bár úgy tűnt, kérdezni akar valamit, de látnia kellett, hogy a megfelelő szavakért küzdöttem, ezért csendben figyelt. „Az első alkalommal, mikor rájöttem, hogy ez nem éppen mókás és varázslatos – először tudtam, ez valami rossz, egy…” – körülnéztem. A könyvesboltnak ez a területe még mindig üres volt, de mindenesetre körülírtam a V betűs szót. „ –
valami nagyon rossznak lenni, ez volt az első alkalom, mikor rádöbbentem, soha nem halok meg, de az összes Arrowwood-i barátom igen. Carrie és Tom és Renee – ők mind meg fognak halni. Mindegyikük. Megöregednek és eltűnnek, és én egyedül maradok. Ez megijesztett, mert rájöttem, hogy azok, akiket szerettem az egész világon, olyan kevesen lennének, hogy azt akartam, örökké éljenek.” Lucás lágyan egyik kezébe vettem az arcomat. Lenyeltem a torkomban lévő gombócot és folytattam. „így állandóan azon gondolkoztam, mit tudnék megtartani. Ha lenne egyáltalán valami, ami mindig velem maradhatna.” - „A csillagok.” Mondta Lucás. „Tudtad, hogy a csillagok mindig veled lesznek.” Bólintottam, és tudtam, hogy mindent értett. A karjaiba vett és olyan szorosan tartott, hogy még azt is el tudtam hinni, hogy Lucás is örökké velem lesz. Késő délután Lucás visszavitt az Evernight Akadémiára Kate öreg kisteherautójával. Szürkületkor értünk oda, bár az idő olyan borús volt, hogy szinte éjszakának tűnt. A köd fellopódzott a dombokra, elhomályosítva több lábnyira mindent, s tej szürkére festve a világot. Lucás nem kísérhetett a bejárati ajtóig, ezért megálltunk egy mellékúton, közel az erdőhöz. Innen könnyű volt visszatalálnom – maximum tíz perc séta. Tudtam, hogy hamarosan jól kell festenem, hogy távol tartsam Raquelt a kérdezősködéstől, de olyan hosszan időztem Lucás ölelésében, amennyire csak tudtam. Addig csókolóztunk, míg a kisteherautó ablakai elhomályosodtak belülről, és nem akartam, hogy véget érjen. De érezhettem az Evernight közelségét, ahogy az épületek árnyéka ránk esett. - „Nem bírok ki újabb hat hónapot anélkül, hogy látnálak.” – mormolta Lucás a hajamba. „Hamarosan találkoznunk kell.” - „Bármikor. Tudod. Csak egy e-mail – megadhatom neked a Hotmail címemet, és ez nem olyan, amihez Mrs. Bethanynak lenne jelszava. - „Nem fog működni.” Nekünk nincs megengedve, hogy legyen laptopunk, vagy akármi, nem, mióta rajtakapott minket néhány vámpír, akik tanultak a számítógépek feltöréséről egyet s mást.” Lucás sóhajtott. „Megpróbálhatok elmenni néha egy könyvtárba, de soha nem tudom, mikor vagyunk lezárva. Amikor ez történik, be vagyunk zárva egy cellába,és semmilyen kifogással nem mehetünk ki.” - „És akkor hogy képzeled, hogy látjuk egymást?” - „Megbeszéljük mindegyik találkozót, amikor elbúcsúzunk. Ekkor találjuk ki, hol találkozunk legközelebb. A következő alkalommal kitaláljuk az az utánit.. S odamegyünk. Mindegy hogyan. Csak meg kell tennünk.” - „Tudom, hogy meg tudjuk csinálni. És a következő hónapban el is kezdhetnénk.” – mondtam. Mikor Lucás értetlenül nézett rám, finoman vállon ütöttem. „Riverton. Most lesz majd az Evernight rivertoni hétvégéje. Emlékszel?” - „Természetesen – tökéletes.” Lucás vigyorgott, örülve az ötletnek. Majd
habozott. „Sok ember lesz a környéken, aki felismerhet.” - „Nem, ha olyan helyre beszéljük meg a találkozót, ahol nem lesz tömeg. Mi van a folyóparttal? Senki nem sétál arra soha, csak Vic, és ha Vic meglát téged, az még nem a világ vége.” - „Inkább kihagynám ebből Viccet, a saját érdekében, de igaz, megpróbálhatnánk. Emellett valószínűleg a gyorsbüfénél fog lógni különben is. Örülve a megoldásunknak, újra megcsókoltam. Lucás szorosan tartott néhány hosszú percig. Ha együtt tudnánk lenni kicsit több ideig – valahol Rivertonban? Gondolkodnom kellett. A köd még vastagabbá vált, és tudtam, hogy az alkonyat már közel jár. -„Mennem kell.” – mondtam. „Már rég mennem kellett volna.” -„Menj. Siess. Ez nem az utolsó alkalom. Nem, hosszú ideig.” Még egyszer megcsókoltuk egymást, s a szívemre fektette a kezét. Az érintéstől megremegtem. Valahogy sikerült elszakadnom tőle, kiszállni a kisteherautóból és elkezdeni futni. Mögöttem hallottam a teherautó motorját felbőgni, s tovaszáguldani. Elment. A szívem fájt, és szünetet tartottam futás közben, hogy visszanézzek a vállam felett, ahogy a kisteherautó piros hátsólámpái eltűnnek a ködben. Egy mély hang mögöttem, azt mondta, „Azt hiszem, nem kell megkérdeznem, ki volt ez.” Megfordultam, hogy lássam Balthazart.
8, fejezet (forditotta:Skyee) Basszus. Elkaptak. Balthazar, karba tett kézzel állt. Magas széles vállaival, lenyűgöző volt, mint a tölgyek az erdőben. Úgy tűnt, mintha a szívem a torkomban dobogna. ”- Én, meg tudom magyarázni” „- Nem kell”Balthazar szemei a faragott fekete brossra estek, amit még mindig hordtam, és tudtam, megértette, egy Lucástól származó ajándék, amit tavaly non stop hordtam. - Mióta folyik ez? Ezt csináltad egész idő alatt? Az orrunk alatt? - Semmi közöd hozzá. Mélyeket lélegeztem, megpróbáltam nyugodt maradni. - Esküszöm, nem mondtam el semmit rollunk Lucásnak. Ö már nem kémkedik a Fekete Keresztnek. - Mint ahogy tavaly sem tette? Ez kényelmetlenül közel volt az igazsághoz. - Te ezt nem érted. Lucás soha nem akart hazudni nekem. Egy küldetéssel küldték öt ide… - Egy küldetés, amit befejezett, és nem érdekelte hogy téged használt ki közben. Balthazar hevesen lélegzett, mintha fizikai fájdalma lenne. - Én nem haragszom rád Bianca – Te először vagy szerelmes, és nem látsz tisztán. - Balthazar, kérlek, hallgass meg Kiegyenesedett, és tekintete elszánttá vált. - Gondoskodni fogok erről. Mi mindannyian. A vér megfagyott bennem. - Hogy érted, azt hogy, mi? - Azok az emberek, akik igazán szeretnek téged. A z iskola felé fordult, de elkaptam a karját és visszaráncigáltam. - Nem mondhatod el a szüleimnek. Nem mondhatod el senkinek sem. Balthazar a vállaimra fektette kezeit, mintha vigasztalna, és nem épp tönkre tenne. – Egy szép napon, megérted majd, hogy ez csak a javadat szolgálja. A javamat. Bárki, bármikor is használta ezeket, a szavakat, fogalma sem volt a javamról. Olyan durván toltam el Balthazart, hogy néhány lépést hátrált. - Te féltékeny vagy. Csak féltékeny vagy,és azért csinálod ezt. Már amikor kimondtam, tudtam hogy nem igaz. Balthazar egyetlen válasza az volt, hogy elindult az Evernight felé némán.
Lélegzetem is elállt, ahogy szaladtam utána. Az ágak és gallyak, arcomba csapódtak, de nem érdekelt. Hallottam a madarakat repdesni körülöttünk. - Ez nem az, aminek gondolod. Lucás szeret engem. Velem akar lenni, és nem érdekel minket a köztünk lévő különbség. Annak nem kell számítania, nem, ha szeretjük egymást elégé. - Ez az első ostoba dolog, amit valaha tőled hallottam. Remélem, hogy ez az utolsó is. Félretolt egy lelógó ágat, szabaddá téve az utat előttem, bár megtagadta, hogy közvetlenül rám nézzen. - Ha bárki másról lenne szó, bármelyik más diákról az Evernightból, gondolod, hogy érdekelne? - Igen. Habár tudtam, hogy nem azért csinálja ezt, mert féltékeny, még nem jelenti, azt hogy nem volt mégis féltékeny. Szünetet tartott .A ködben kirajzolódott az alakja. - Rendben. Érdekelne, bárkivel is legyél, de ez nem azt jelenti, hogy az utadba állnék. Lucás nem csak egy egyszerű srác. Ö a Fekete Kereszt tagja, aki vadászik ránk. Nem lehet benne megbízni. - Nem is ismered öt – kiáltottam. Szinte nem is érdekelt, hogy valaki meghallhat, nem, ha Balthazar amúgy is elárul. Szerettem volna, megütni. Sírni, addig, amíg megvigasztal. Azt kívántam, bárcsak a vívó teremben lennénk, kardal a kezemben. Minden romba dőlni látszott és én annyira dühös és ijedt voltam nem gondolkodtam rendesen. - Nem tudod, hogy mit tett tegnap éjszaka! Rám fűggesztette, fürkésző szemeit, és én hirtelen tudatára ébredtem annak, hogy a ruháim gyűröttek és a hajam összekuszálva - El tudom képzelni. - Segített nekem megmenteni egy vámpírt! Megmentette őt, Balthazar. Mások Black Crossbol megsebezték volna őt, de Lucás nem. Hallgatott rám. A legfiatalabb vámpír volt, akit valaha láttam, alig több egy gyereknél –sápadt és mocskos – csak sajnálatot érezhettél, ahogy rá néztél, és Lucás megsajnálta. Tudom, hogy megsajnálta öt. Balthazar megállt. Lassan felém fordult, és az arca annyira megváltozott hogy először alig ismertem fel őt. - A legfiatalabbak, akit valaha láttál? Miért ez volt az egyedüli rész, ami meglepte öt? - Igen - Hogy nézett ki? - Uh, - hát világos elégé borzas haj – de a lényeg, az hogy Lucás segített neki elmenekülni a Fekete Kereszt tagjai, elöl. Megért minket most már. Hát nem látod? - Pontosan mond el nekem, hogy nézett ki. - De hát elmondtam.
- Bianca – suttogta megtörten – kérlek. Nem hagyhattam figyelmen kívül a kétségbeesését. Lassan becsuktam a szemeimet és megpróbáltam emlékezni pontosan, hogy milyen volt, ahogy a vámpírral karban sétáltam a városon keresztül. Leírtam, szív alakú fiatalos arcát, sötét szemeit, búza szőke haját. Balthazar arca nem változott, amíg meg nem említettem az anyajegyet a nyakán. Abban a pillanatban az állkapcsa kissé leesett, és azt suttogta, - Visszajött. - Várj csak, te ismered őt? Lassan bólintott de már nem nézett a szemeimbe. Annyira kábultnak és annyira nyomorultnak tűnt hogy a haragom azonnal elmúlt. - Balthazar, ki volt az? - Charity. A név hallatán rögtön beugrott. Utolsó karácsony, Balthazar és én, sétálunk a hóban és ö mesél a rég elveszett életéről. Említett akkor egy személyt, akit mindennél jobban hiányolt. - Úgy érted, a húgod? Az a Charity? Úgy gondoltam, hogy elmondta a legmélyebb titkait nekem azon a havas sétán, de visszatartott valamit. Nem utalt arra, hogy a szeretett nővére vele egyszerre változott vámpírrá. Ö volt az? Balthazar nem válaszolt. Arra gondoltam, hogy talán nem is tud. Mikor elindult, lassú botladozó léptekkel, még durván odaszólt nekem. - Ne mond el senkinek. - Persze. Megígérem. Kissé megkésve eszembe jutott, hogy nekem is van egy titkom. - Te sem fogod, igaz? Nem mondott sem igen, sem nemet, de tudtam, hogy nem fogja senkinek elmondani. Hosszú ideig néztem elmenni. Összezavarodva, és elgondolkodva. Azután vettem egy mély lélegzetet, és visszaszaladtam az iskolához, azon gondolkodva, hogyan írjak le Raquel-nek egy meteoresőt, amit nem is láttam. Raquel simán bevette a mesémet. Nem tett fel millió-egy kérdést, amitől kicsit megkönnyebbültem, de furán, csalódott is voltam. Szinte biztos voltam hogy megúsztam, egész vasárnap estig, mikor anyu megkérdezte, hol voltam szombaton, mert keresett. Kiböktem az első ötletet, ami eszembe jutott, és ami még közel is állt az igazsághoz. - Hm, sétáltál az erdőben, Balthazarral. Apu egy egész fesztivált rendezett le, annyi kérdést rakott fel, megnevettetve vele anyut. Elővette rég elhagyott angol kiejtését is, utánozva Sherlock Holmes - Nos, mi beszélnivalója volt egy ifjú hölgynek Balthazar More úrral abban a késői órában? - Aligha voltunk, órákig kint. Megkentem a tekercsemet vajjal miközben mohón kiszolgáltam magamat azzal, amit a szüleim előkészítettek. A vérnek jobban
örültem, mint az ételnek. Nélkülöznöm kellet egy fél hétvégén, és most egyik pohárral ittam a másik után. - Ez magán ügy, ok. Kérlek, nem faggassátok öt erről. - Rendben, - mondta megnyugtatóan anya – Csak olyan jó érzés, hogy itthon vagy. Fel emeltem a fejem a tányéromból, anya és apa, melegen mosolyogtak rám. Olyan boldogok, és hálásak voltak, hogy késztetést éreztem, hogy megöleljem őket, és bocsánatot kérjek minden hazugságomért. De a helyemen maradtam. Lucás emléke elég volt, ahhoz hogy meggyőzzön, néhány titkot érdemes megtartani. Néhány heten belül, újra láthatom Lucást, Régi emlékeimet újra és újra átéltem de most már voltak új emlékeim is. Csókok és nevetések, és ettől olyan érzésem volt, mintha újból beleszeretnék. Az elkövetkező pár nap alatt a menyben érezhetem magam tőlük. De egy kérdés úgy lebegett a fejem fölött, mint valami fekete fenyegető felhő.”Vajon Balthazar elárul?”Tudtam, hogy szeretné titkon tartani Charity jelenlétét, főleg hogy Mrs. Bethany tudnia kell, ha az Ever night közelébe jön. Milyen titka lehet Charitynek? Amennyire Balthazar utálta Lucást, tudtam, a megállapodásunk nem sokáig fog tartani Minden nap, lestem Balthazar arcát. Angol órán miközben Mrs. Bethany Macbeth indítékát ecsetelte,a vívó teremben,amikor a professzorral bemutatták,nekünk hogyan kellene csinálni,vagy a folyóson mikor elmentünk egymás mellet. Soha nem nézett rám. Úgy tűnt soha senkire nem nézett. Az a fickó, aki máskor elsőnek köszönt, vagy aki kitárta az ajtót mások előtt, most úgy járt a folyósokon, mint egy vak ember, útja bizonytalan, szemei élettelenek. - Ez a fickó, teljesen dilis – mondta egy nap Vicc, mikor Balthazar szó nélkül elment mellettünk. - Á, nem hinném. - Nem úgy értettem. Ha valóban dilis lenne, tök jól szórakozna, és sokkal mókásabb lenne, nem igaz? – vont vállat Vic. Balty, meg nem úgy néz ki, mint aki jól szórakozna, mint aki valaha is jól szórakozott. Ha elkezdene előtte táncolni és kiáltozni hogy „hali, én vagyok a szórakozás”azt hiszem, akkor sem ismerné fel. Kellet néhány másodperc, hogy megemésszem. - Tényleg szomorúnak tűnik, igaz? - Hát, jól nem néz ki az tuti. Vic félresöpörte vörösesszőke frufruját a homlokából, és csettintett egyet az ujjaival. - Hé, megvan! Meghívom öt a következő klasszikus dvd átvizsgálómra, csinálunk egy döbbenetes bőrkabátokról szóló Mátrix/Fight Club kétszeres-jellemzőt és a vállalati hegemónia gonoszságait. Gondolod, hogy élvezné? - Ki ne élvezné. Elhatároztam, hogy a szótárból ki kell keresnem a hegemónia szó jelentését. Valaha azt gondoltam, hogy Vic egy nem túl okos srác, de tanultam a hibáimból. Részletek iránt feledékeny, amilyen gyakran volt, többet tudott több
témáról, mint bármelyik más barátom. Szerettem Balthazar, mint havert, és nehéz volt látni, mennyire nyilvánvalóan nyomorultul érzi magát. De, hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak azért aggódtam, mert féltem öt. Túl önző voltam ahhoz. Minden alkalommal, amikor láttam őt annyira elveszettnek és szórakozottnak, nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra,” el fog árulni”. Balthazar halottas hangulata, és csöndje, egy hétnél tovább tartott, egészen az első vezetés napjáig. Az Evernightban a vezetés két részre volt osztva. Volt egy a rendszeres emberi diákoknak, akikkel kapcsolatban tudtak arra számítani, hogy meglehetősen jártasak a modern személygépkocsikban és valószínűleg a szüleik otthon levő autóit vezették is, és egy a vámpíroknak, akik közül néhány a Model T napok óta rendszeresen vezetettek, és mások, akik soha nem ültek egy autó kormánya mögött azelőtt, és abszolút ügyetlenségüket jobbnak találták elrejteni az emberi szemek, elöl. Igazság szerint nekem az emberek közt lett volna a helyem, de mégis a vámpírok közé kerültem, - gondolom, hála a szüleimnek -, akik aggódtak, hogy nem töltök elég időt a megfelelő társaságban. - Nem tudom megérteni, hogy miért kell minden autóba számítógép – Rinyált Courtney – Komolyan, mi a lényeg? Nem tanulok mateket vezetés közben. - Koncentráljon az útra, Miss. Briganti Mr. Yee nagyon sóhajtott, ahogy megjelölt valamit a tábláján. Az iskola hivatalos autóját használtuk – egy jó pár éves jellegtelen szürke Sedánt – a hátsó, kavicsos útvonalon. Ha megkérhetném,a következő akadályt,kicsit gyorsabban vegye. - A gyorshajtás nem biztonságos, mondta Courtney, azután mosolygott. Látja, elolvastam a könyvecskét. - Ez nagyon lenyűgöző, Miss. Briganti, de jelenleg hozzávetőleg húsz mérföld per órával hajt. Szeretném látni, hogy hogyan kezeli az autót valahol, ami a normális utcai sebességet közelíti meg. Courtney kezei összeszorultak a kormánykerék körül. Elégé ki volt esve a gyakorlatból, és hajlamos volt, arra hogy hevesen vegye a kanyarokat. Gyorsan megbizonyosodtam arról, hogy be van e kötve a biztonsági övem. Kisé nehéz volt, mert a hátsó ülésre préseltek be engem, egyik felemen Ranulf, másikon Balthazar. Ranulf, úgy bámulta az autó belsejét, mintha korábban nem látott volna hasonlót, Balthazar, pedig szomorúan bámult kifelé. - Ezek a személygépkocsik csak az utolsó egyszáz évben váltak népszerűvé mondta Ranulf. Lehet, hogy nem maradnak addig. - Mi, azt gondolod, hogy visszamegyünk lovakba és homokfutókba? Courtney felhorkant, ahogy rálépett a gázra és az autó előre lendült. Mr. Yee nekiütközött a műszerfalnak.- Álmodozz csak bátor herceg.
- Az újításokat gyakran elfelejtik-, suttogta vágyakozva Ranulf. - Nem hinném, hogy az autó elindulna magától. Megpróbáltam együtt érzőnek hangzani és elrejteni a szórakozásomat. Szegény Ranulf mindig úgy nézett ki, mint aki elveszett. - Szeretem a lovakat. A ló a barátod, mindig. Egy társ. Ez csupán fém,és a vidék túl gyorsan halad el melletted,hogy bármit is láthass belőle. Ez volt a leghosszabb mondat, amit valaha is Ranulftól hallottam egyszerre. - Fogadok, hogy az nagyon jó volt. Arra gondoltam egy percig, hogy most senkinek nem volt lova, és hogy milyen sok vámpír érezhette otthon magát azokban az időkben, és idegenül a mai világban. Hirtelen felültem. - Hé, miért nem csinálunk egy, Amis kolóniát? Ez arra késztette Balthazart, hogy összezavarodva, felém, forduljon. - Hogy micsodát? - Tudod. Nekünk itt van az Evernight akadémia, és még épül az a rehabilitációs központ Arizonában – mind biztonságos helyek a vámpírok számára, ahol senki sem zavarhat, és ahol mi döntjük el, ki juthat be. Szóval, miért ne lehetne egy, amis kolóniánk? Vagy városunk, vagy ahogy az, amisek hívják? Úgy tűnt, senki sem érti. Talán nem jól magyaráztam. - Olyan emberek számára, akiket nem érdekel a mai világ, és ott otthon érezhetnék magukat. Lehetne lovuk és szekerük, régi lámpások és régi ruhák, meg kacatok. És senkit sem érdekelne. Ugyan már, hisz ez remek ötlet. Úgy tűnt, Mr. Yee is a belemerült a beszélgetésbe.- A mi gyülekezetünknek az a szándéka, hogy a modern világgal ismertesse meg a diákokat, nem pedig elbújni előle. - Bal oldali kanyar jelezzen, Miss. Briganti. - Ez egy fele úti találkozó lehetne. Az emberek kezdhetnének ott, és dolgozhatnának az Evernight -ban vagy bárhol máshol. Igazán azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó terv. És azok, akiknek honvágyuk támadna, a régi idők után, mehetnének látogatóba. - Ó, az olyan lenne, mint az a film? A tanú?- Courtney felnevetett, de ez vidámabb nevetés volt, mint a szokásos. Izgatottan dobolt az ujjaival a kormánykeréken. Mert teljesen szerettem azt a filmet. - Én is igen. Egy jó párszor láttam már a kábelen, nagyjából az volt mindennek az alapja, amit az Amishról tudtam. - Akkor Harison Ford még dögös volt. - Totál dögös volt. Biztos elmennék a vámpír amish városba, ha olyan… oh, a francba! Az autó oldalvást farolt miközben kicsúszott a kavicsút mellett. Mindenki megragadta a legközelebbi széket, és felkiáltott, ahogy az árokba csúsztunk. Nem volt igazán egy sánc, de árok sem volt. - És ezzel, visszaérünk az első leckéhez-, mondta nyugodtan Mr Yee – Figyeld az
utat! - Ez azt jelenti, hogy megbuktam? – Courtney, dühösen fordult hátra, vádlón rám nézve – Te szándékosan zavartál össze! - Nem igaz. Nem várta meg a válaszom. Courtney, dühösen kivágta az autó ajtaját, és sértődötten elvágtatott az iskola irányába. Mr Yee kinyitotta az ajtót a saját felén, és utána kiáltott – Miss. Briganti, az autót vissza kell hozni az útra. - Csinálja meg maga! – Szőke lófarka fel leugrált miközben elsétált. – Már amúgy is megbuktam, emlékszik? - Most már igen – motyogta Mr .Yee. - A büszkesége szenvedett csorbát – mondta Ranulf – ezért távozott így. - Tartsa meg a pszichológia órára Miss. Briganti elemzésest – mondta Mr. Yee.Most egy autót kell kiszednünk a sáncból. Minden felé kanyarogtunk, ahogy a gázpedált nyomtuk, miközben a többiek megpróbálták kitolni az árokból az autót. Mire végül sikerült, mindegyikünk nyakig sáros lett. A srácok nem csináltak nagy ügyet belőle,nekik egyenruhájuk volt,de nekem sáros és összekarcolt lett a lábam a szoknyám alatt. Még lett volna egy fél óra vezetésem, de Mr. Yee, megengedte, hogy hazamenjek lemosakodni. - Kezd késő lenni, visszakísérem – mondta Balthazar. Először úgy tűnt Mr. Yee, ellenkezni fog, de végül mégsem tette. Nem mintha védelemre szorultam volna az iskola udvarán, és végül is Ranulfon volt a sor, hogy vezessen, és Balthazarnak jól ment a vezetés, amúgy is. - Persze, menj csak. Ahogy az autó életbe morajlott mögöttünk, Balthazar és én elkezdtünk sétálni, az iskola irányába. Ez volt az első alkalom, amikor egyedül voltunk, az óta az éjszaka óta, amikor elfogott engem miközben besettenkedtem. Nyomasztó volt a csend közöttünk, és szerettem volna valami fecsegéssel megtörni, de nem tettem. - Vampir Amish.- Az aszimmetrikus mosolya csak a korábbi éne egy árnyéka volt.Csak te gondolhattál volna erre - Nevetsz rajtam. - Nem rajtad. Soha rajtad.- Balthazar vett egy mély lélegzetet.- Nem meséltél Charityről senkinek. - Megígértem hogy nem fogok. - Ez nem egy kérdés volt.. Ha meséltél volna, bárkinek róla, Mrs. Bethany, már kikérdezett volna engem. - Miért? És mit értesz azon, hogy kikérdezett volna? - Charity és Mrs. Bethany soha nem jöttek ki. - Szóval, Charity.- vetettem rá egy tűnődő pillantást - Ha olyan közel álltok egymáshoz, hogy hogy nem tartjátok a kapcsolatot?
- Már korábban eltávolodtunk egymástól. Ez kissé bonyolult. Abbahagyta a sétálást. Nehéz volt látni a nyers fájdalmat az arcán. Zavartan fordítottam el a tekintetem. A sárguló füven álltunk, az ö lábnyoma majdnem kétszer akkora volt, mint az enyém. - Soha nem bocsátott meg nekem. - Megbocsátani, miért? Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, azután látszólag meggondolta magát ezzel kapcsolatban. - az közöttünk van. Minden, amit neked tudnod kell, az, hogy neki szüksége van rám. Az soha nem változik; vámpíroknak semmi soha nem változik. - Mindig így történik. Ö meglép, és számomra minden pokollá változik, aztán megtalálom, és minden rendben lesz Eszembe jutott piszkos ruhája, és teste. Átlátszó magánya. Charity úgy nézett ki, mint akinek segítségre van szüksége. Sürgősen. - Mennyi ideje már? - Nem láttuk egymást már 35 éve. 35 éve. Eszembe jutott egy tavaly karácsonyi beszélgetésünk, és rájöttem, hogy akkor vesztette el a kapcsolatot az emberiséggel, akkor adta fel, amikor Charityt elvesztette. - De végül mindig visszatér Massachusettsbe. Itt nőttünk mi fel. Itt van az otthonunk Bianca. A mi otthonunk.- Ha visszajött azt jelenti, hogy honvágya van. Most el tudom érni őt. De ahhoz hogy elérjem őt,- még csendesebben folytatta, mint azelőtt - nekem meg kell találnom őt. Most végre megértettem. - Azt akarod, hogy elvezesselek hozzá. Azt akarod, hogy a Fekete Keresztet használjam fel arra, hogy megtudjam, merre van, és hogy te előbb érj hozzá. - És hogy félre vezesd őket. Megvonta a vállait. . A nap elkezdett lenyugodni miközben narancssárgára festette az eget mögötte. - Tudom, hogy kérek tőled.. Készen állok arra, hogy cserébe sokat ajánljak. - Akarod mondani, hogy cserében nem árulsz be. - A titkod, biztonságban van nálam, bármi is történjen. Komolyan gondolta. Úgy hangzott mintha megadta volna magát. Megkönnyebbülésem, csodálkozássá alakult mikor meghallottam következő szavait. - Ha segítesz nekem ebben, én is segíthetek neked kijutni a kampuszból, hogy találkozhass Lucással. - Komolyan mondod? Tényleg, Komoly? De hogyan? - Könnyedén. A mosolya feszült volt. Egy egyszerű hazugságot fogunk mondani. Azt fogjuk mondani, hogy mi együtt járunk. - Eggyüt? Ó. De láttam ennek az értelmét, mielőtt Balthazar megmagyarázta volna. Az öregebb vámpírok tudnak jönni és tudnak menni Evernightból, ha engedélyt kapnak, és Mrs. Bethany elég szabad kezet ad azoknak a vámpíroknak, akikben
bízik. Bízik bennem. A szüleid pedig nem csináltak titkot abból,hogy szívesen látnának együtt. H a te és én,állítólag egy pár lennénk…Lenézett a földre,ajkait szorosan összezárva. Gondolom,nehezére esett – akkor engedélyt kérhetek tőlük,hogy néha kivihesselek a kampuszból. Ha a szüleid bele egyeznek,biztos Mrs. Bethany is beleegyezik. Látni fogják,hogy egy igazi vámpírhoz közeledsz,és bátorítani fognak. Ki fognak engedni. Ez egy jó terv volt. Szilárd. - Te már régen gondolkodol ezen,igaz? - Egy pár napja. Ha neked időre van szükséged, hogy átgondold, meg értem. - Csak egy kérdésem van. Miért kell titkolnod Charity kilétét? Úgy értem, ha egyszer idejárt iskolában, akkor Mrs. Bethany, ismeri öt, nem. - Mint mondtam, nem jöttek ki valami jól, és ez még csak enyhe kifejezés. Ha visszahozom akkor Mrs. Bethany, meg kell öt, büntesse, mint ahogy minden vámpírt, aki megszökik. Ez az egyik legfontosabb szabálya. De amúgy is Mrs. Bethany, mindent megtenne, hogy Charity ne térhessen ide vissza. Megpróbálná, elriasztani öt, vagy újból éket verni közénk, és én nem veszíthetek el újabb 35 évet. - Értem. Mindent megtennék, hogy megkíméljem Balthazart a fájdalomtól. Azon kívül, cserébe ö segíthetne nekem Lucással találkozni. Szinte bármit megtennék azért. - Áll az alku? - Igen. Mikor kezdünk? - Akár most is. Balthazar felém, nyújtotta a kezét. Elfogadtam, és kéz a kézben sétáltunk vissza az iskola felé. Még mindig fogtuk egymás kezét, ahogy végig sétáltunk az iskola folyósolyán, ahol néhány diák lézengett. Éreztem a pillantásokat, ahogy a legújabb pletykára éhesen néztek ránk. A lépcsőház alján, a lányok terme előtt Balthazar lehajolt és megpuszilt. Ajkait, hidegnek éreztem az arcomon. Amíg felértem a szobánk elé, azon törtem a fejem, hogyan fogom mindezt megmagyarázni majd Lucásnak. Nem randizom Balthazarral. Csak úgy teszek. Ami magába foglal, néha egy-egy színlelt kézfogást, és néha egy színlelt csókolózást. De mindezt csak színlelés. Látod? Felsóhajtottam. A sok magyarázkodás közben megfájdult a fejem.
9, fejezet (fordította: Kitti)
Aznap éjszaka volt a második betörésem. Az első alkalom óta – Mrs. Bethany házában, amikor az üres volt– szándékomban állt jobban körülnézni. De Mrs. Bethany nem tett több utazást, messze az Evernighttól, ami nem adott több lehetőséget, hogy visszasettenkedjek a kocsiszínhez. Hol máshol kereshetnék válaszokat? Az volt az egyetlen lehetséges hely – az okirat szoba, az északi toronyban – de ezt eredetileg figyelmen kívül hagytam, mint lehetőséget. Ha Mrs. Bethanynek lett volna bármi ott fent, ami feltárta volna az igazi okát, annak, hogy beengedte az embereket az Evernight Akadémiára, Lucás biztosan megtalálta volna tavaly. Neki sok ideje volt keresni. De ahogy azon az estén az ágyban feküdtem, alvásra képtelenül, vérre éhesen, állandóan próbáltam elképzelni, hogy magyarázzam meg a megállapodást Balthazarral Lucásnak. A beszéd különböző formáit próbáltam ki – flörtölve, lassan, hosszan - és egyik sem hangzott meggyőzően tőlem. Tudtam, hogy Lucás végül is látná az értelmét, de azt is tudtam, hogy ez időbe telne. Miközben sóhajtottam, a hátamra fordultam és a párnámat a fülemre szorítottam, megpróbálva eltompítani az elmémben lévő zavarodott hangokat. A gyomrom korgott, és az állkapcsom fájt. Vért akartam. Elcsentem egy üveget ebédidőben, amelynek ki kellett volna tartania az egész napon át, legalább addig, mint ezelőtt. Az étvágyam egyre erősebben nőtt. A bizonytalanságok jártak a fejemben, újra és újra, kiszorítva az alvás reményét. Ahogy felvettem a papucsomat és a köntösömet, vetettem egy gyors pillantást Raquelre, aki kiterülve, arccal lefelé feküdt az ágyában. Mélyen aludt – talán túl mélyen. Ráncoltam a szemöldököm, aztán eszembe jutottak azok az altató tabletták, amiket tavaly ajánlottam neki. Reméltem, hogy már nem használja, és emlékeztettem magamat, hogy később kérdezzem meg. A vér a termoszomban langyos volt és kellemes. Ahogy lesétáltam a földszintre ittam, miközben ereszkedtem lefelé a déli torony lépcsőházán. Ahogy elértem az osztályterem szintjére – a hídhoz, a fiúk koleszához, az északi toronyban – emlékeztem arra, ahogy ezeken, a folyosókon láttam Lucast. Az volt az egyetlen idő, amikor otthonomnak éreztem Evernightot. Ha válaszokat akartam kapni Lucasról - ha beszélni tudnék a
kompromisszumokról, amelyeket értünk tettem, hogy együtt legyünk, miután elmondtam neki, hogy végül is megtanultam; a Fekete Kereszt titkot reménytelen volt tudni. Minden sokkal könnyebb lenne. Ő képes volt arra, hogy a sikerünket Eduardo arcába dörgölje, és ezt imádta. Utána elmagyarázni a dolgokat Balthazar, semmiségnek tűnt. Becsúsztattam a termoszomat a köntösöm zsebébe, és tovább settenkedtem a fiúk kolesza felé. Az új vér, ami keresztülfolyt bennem élesítette a hallásomat, így észlelni tudtam a felügyelő lépéseit – egy tanár kószál erre, bizonyossá téve, hogy egyik vámpír diák sem dönt úgy, hogy éjjeli nasit csinál egy emberdiákból. Becsuktam a szememet és a hangra koncentráltam, addig vártam, amíg a tanár hallótávolságon kívülre nem kerül és tiszta a terep. Csendesen kinyitottam a nehéz ajtót és beléptem. Csábító volt gyorsan feltépni az ajtót és menekülni, de türelmesnek kellett lennem, és visszahúznom az ajtót, hogy az csendesen a helyére csússzon. Amikor az emeletre tartottam, füleltem minden apró hangot: egy csap csöpög, valaki horkol, még az asztali lámpák kattanását is. A csigalépcső tetején volt a regisztrációs szoba. Kinyitottam az ajtót, pókháló és por hullott le. A vízköpő az ablakon kívül gyanúsan bámult rám. Egy rakás doboz és szemét emelkedett ki minden sarokból, volt közülük sok felcímkézett, feliratozott régi stílusú kézírással, szokatlan betűfajtákkal, amelyeket nem használ már senki. Azokban a dobozokban számtalan diák adatai szerepelnek, akik az Evernight Akadémián megfordultak – legtöbbjük vámpír. Gondolkodj. Tudni akarják, hogy emberdiákok vannak itt, nem vámpírok. De ha megtudsz valamit itt a vámpírokról, talán az tud valamit sejtetni az emberdiákokról. Eszembe jutott egy ötlet: Mi van, ha az itt lévő embereknek van valami kapcsolatuk a vámpírokkal? Mi van, ha ezek a családtagjaik voltak, vagy egyenes úti leszármazottjai? Ez felvillanyozott. Elkezdtem felbontani a legközelebbi dobozt, aztán szünetet tartottam. Az utolsó alkalom, amikor ebben a szobában voltam, megtaláltuk egy halott vámpír maradványait az egyik dobozban. Mrs. Bethany biztosan nem akarja, hogy Erich elvesztett koponyája itt rohadjon. Nem? Óvatosan felfeszítettem a fedelet, kinyitottam egy pár centire és belepillantottam. Koponya nincs. Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd teljesen kinyitottam, felkaptam teljesen találomra néhány papírlapot. El kellett olvasnom egy csomó anyagot, ahhoz hogy rájöjjek, az elméletem igaz volt, és nem volt jobb hely elkezdeni, mint itt. Aztán a sarokban egy sietős mozdulatot vettem észre. A szemeim elkaptak egy futó pillantást egy pici sötét farokra: egy egér búvóhelyet ás. Mielőtt átgondoltam volna, szinte minden gondolkodás nélkül cselekedtem. Elkaptam az egeret és felfaltam. Csak egyszer nyikkant meg. Ha rángatózott, nem voltam képes rá. Minden, amit tudtam, hogy a vér kitölti a számat - igazi vér, élő vér, , nem tudtam ellenállni, a
nyelvemmel szívtam. Ez olyan, mint beleharapni egy lédús szőlőszembe egy ragyogó nyári napon, kivételesen forró, édesebb, és még annál is jobb. Az egér utolsó szívverései csapkodtak az ajkaim ellen, ahogy kétszer kortyoltam, háromszor, majd kész voltam. Eldobtam az egeret, lenéztem a holttestére és fulladoztam. Fúj, oh, fúj! Néhányszor köptem, próbálva leszedni a számról a szőrt, vagy a kukacokat, vagy az egértetűt. A kicsi egér holttestét a sarokba hajítottam, ahová ernyedten esett le. Ráadásul, ahogy a köntösöm ujjával törölgettem a számat, nem tudtam elfelejteni a vér utóízét – az íz még mindig erős volt. Legalább nem tettem ezt Lucas előtt. – gondoltam. Mostantól fogva sokkal több vért iszok ebédre. Mint egy gallont, ha az megakadályoz attól, hogy újra ezt tegyem. Az irányítás elvesztése eléggé felidegesített ahhoz, hogy vissza akarjak menni a szobámba, fedezékbe bújni. De nem tettem; elég nehéz volt felsettenkedni és nem készültem elpazarolni az utazást. A legjobb dolog, amit tehettem; elfelejteni azt, amit épp tettem. Olvasni kezdtem: Maxine O’ Conor – késői Philadelphiai. A lélegzetem annyira sűrűn elködösítette a levegőt, hogy egy pillanatra alig láttam valamit. Nem gondoltam, hogy ez a hideg volt. Miközben remegtem, mindkét kezemmel körbefogtam magam, érezve a hideget köntösömön keresztül. A száraz, sárgított papír zörgött a reszkető kezeimben. Nem, tudom, hogy ez nem a hideg volt néhány másodperccel ezelőtt. fagy elkezdett odalopakodni a körülvevő falakra. Átszellemülten néztem, ahogy utat fűz annak az északi falnak a kövén keresztül ahol a torony feljegyzéseit őrizték. A minta felsöpört a padlótól a mennyezetig, befedve a falat, fehérre jegelte a mennyezetet valami fehérrel és pelyhessel. Néhol, kicsi ezüstös kristály lógott a mennyezetről. Rémült voltam, érzéketlenül – Nem tudtam sikítani, vagy elrohanni, vagy bármi mást csinálni, csak remegni, és megpróbálni elhinni azt, ami történt. Kitartottam a kezeimet, az ujjaim alig észrevehetően pirosak voltak és esetlenek: meg akartam érinteni a hó kristályokat a levegőben, hogy meggyőzzem magamat; igazi volt. Bárcsak Lucas lett volna az – anya – Balthazar – valaki, bárki. Ó istenem, mi történik? A légzésem vékony, gyors zihálásokba váltott át, és szinte szédültem. Rémületem ellenére nem tudtam megállni, hogy észre ne vegyem; a látvány gyönyörű – finom és légies, mintha egy kristálykastélyban egy hó gömb közepén találtam volna magam. A jég olyan hangosan repedt meg, hogy felugrottam. Ahogy tágra nyílt szemekkel néztem, amint a fagy utat karcol az ablaküvegen, elhomályosítva a kinti világot, eltorlaszolva a vízköpőt és a holdfényt, de valahogy én mégis láttam. A szobának most saját fénye volt. Az ablakon lévő fagy, sorban tört meg, nem találomra, hanem egy mintában, megalkotva egy felismerhető alakot. Egy arcot. A fagyott ember olyan tökéletesen illusztrált volt, mint bármely kép egy könyvben.
A haja hosszan és sötéten folyt le, körülvéve az arcát, mint egy felhő. Régi képekre emlékeztetett engem, tengerészkapitányokra, akiket a 18. században láttam. A jégben kirajzolódott arc olyan részletes volt, keménynek tűnt, ahogy visszanézett rám. Ez volt a legélénkebb kép, amit valaha láttam. Aztán a hideg szíven döfött, mikor rájöttem: Tényleg visszabámul rám. Az ajkai mozogtak, a jégkarcok újra és újrarajzolták a száját, amikor kiejtett valamit, de nem tudtam értelmezni, nem hallottam hangokat. Némán egy ütéssel, megráztam a fejemet. Ő becsukta a szemeit. A levegő körülöttem azonnal hidegebbé vált, olyan hideggé, ami már fájt. A jég az ablakon, kitört, a szilánkok felém repültek, az arca alakjába, amely most háromdimenziós, közelebb lépve és a hasadó üveg hangján sírva, „Állj!” Majd a jégdarabok a padlóra hulltak, szétszóródva körülöttem, mintha csak konfetti lenne. Alig volt hangja: A szilánkok olyan vékonyak voltak, hogy szinte azonnal megolvadtak. Ahogy a jégkarcok lemosódtak a falakról és az ablakokról, és a szoba gyorsan felmelegedett normál hőmérsékletre, fentről pedig vízcseppek kezdtek esni rám az olvadó jégről. Ennek az egésznek a közepén ültem, olyannyira kábultan, hogy nem tudtam mozogni. Ráadásul túl rémült voltam, hogy sikítsak. Az egyetlen gondolat, amit a kábult elmém alkotni tudott; Mi az ördög volt ez? Amint újra tudtam mozogni, kitülekedtem a regisztrációs szobából, lesiettem a földszintre, és kirohantam az északi toronyból, majdnem félelem nélkül, hogy elfognak. Nem álltam meg, amíg vissza nem értem a szobámba és bebújtam a takaróim alá. Ahogy ott feküdtem nyirkos hajjal és dübörgő szívvel, az alvás minden gondolatát elfelejtve, a paplanomat a mellkasomra szorítva megpróbáltam megérteni, mi történt. Képzelődtem volna? Soha nem hallucináltam ezelőtt, ezért nem voltam biztos benne, hogy mit érzek. Nem voltam lázas és nem vettem be gyógyszereket, és kételkedtem, hogy a magyarázat egyszerű lenne. Valahogy mégis elaludtam és álmodni kezdtem? Semmiképpen. Olyan élénk, mint amilyenné az álmaim váltak az utóbbi időben, soha nem álmodtam semmit, ami az emeleten történt. A hideg lábaimat még mindig nedvesnek éreztem a jégtől, ami körülöttem olvadt mindenütt. Egy másik magyarázat jutott eszembe, de nem akartam elfogadni azt. Nem lehet igaz. Azok csak régi történetek, amiket a szüleim meséltek nekem, Amikor kisgyerek voltam, nem gondoltam, hogy a mesék igazak lehetnek. Nem tudtam aludni aznap éjszaka. A koleszszobánk ablakán kívül, az ég szürkébe halványodott, felhős hajnalba. Nem sokkal hajnal után, Raquel mozgott, sóhajtott és ingerülten rúgkapált a takaróban. „Raquel?” suttogtam. Rám pislogott. Rövid fekete haja szanaszét álltak kifelé minden irányban, és a túlméterezz pólója a válla mellett lógott le. „Korai vagy.” „Persze.” Kilógatta az ágyból a lábait, ahogy felkészítette magát a járásra. „Tavaly
meghallgattál engem, mikor meg voltam győződve róla, hogy valami mászkál a tetőn, emlékszel?” Valami mászkált a tetőn – egy vámpír azzal a szándékkal, hogy megölje őt – de nem gondoltam, hogy jó ötlet lenne megemlíteni most, vagy bármikor. Óvatosan kezdtem, „Hiszel benne – nos, az.. – „ „Istenben? Dehogyis.” Raquel mosolya elárulta nekem, hogy csak viccelt, hogy egyszerűbbé tegye nekem. „Mikulás? Megint nem.” Fel voltam készülve, hogy Raquel nevetni fog rajtam. Ki hibáztatná őt? Felkészültem a kérdéseire is, hogy mért mondtam ezt. Azt gondoltam, fel voltam készülve, bármilyen reakciójára, ami lehetséges. De tévedtem. „Fogd be.” Visszafelé szaladt az ágyra, miközben távolságot tett közöttünk. „Csak hallgass. Most.” „Raquel – én csak kérdeztem – „ „Azt mondtam, fogd be!” A szemei kikerekedtek, a lélegzete gyorsabbá vált. „Nem akarom hallani, hogy bármit mondj erről, valaha is. Soha. Érted?” Bólintottam, miközben reméltem, hogy ez megnyugtatja őt. De e helyett csak még inkább rémülten nézett. Raquel kiszállt az ágyból, megragadta a zuhanyvödrét és peckesen lépkedett az ajtó felé, még akkor is, ha csak órák múlva kezdődött az első óra. Becsapta maga mögött az ajtót. Lentről, a hallból hallottam Courtney álmosan kiáltani, „Mik a károk odalent?” Bárcsak tudnám. Minden, amit megértettem az volt, hogy éppen szemtanúja voltam valami megmagyarázhatatlannak – és ennek a puszta említése megrémítette Raquelt, jobban, mint ahogy engem megijesztett a valóság. Az adrenalin roham, ami a regisztrációs szobában kezdődött, végigkövette a reggelem közepén lévő pszichológiaórámat; egyik percben jegyzeteltem Adler elméleteit, és a következőben pedig úgy éreztem, mintha leesne a fejem a padra. Kimerülten, a kezemmel támasztottam a fejemet, miközben a legjobb tudásom szerint próbáltam írni. Mire az órának vége lesz, azt tudnám mondani, hogy a nap többi része örökkévalóságnak fog hatni. Rendszerint. Ahogy az előcsarnokba vánszorogtam, az egyenruhába öltözött diákok által lökdösve, minden oldalon megpillantottam egy barátságos arcot. „szia Balthazar.” Azt gondoltam, hogy csak odaintek neki, mialatt elmegyek mellette. Melegebben mosolygott rám, mint bármikor ezelőtt. „Hej, te!” mormolta, ahogy irányt váltott és a kezeit a vállamra dobta barátságosan. Csak ez után jutott eszembe, hogy Balthazar és én úgy tettünk, mintha randiznánk. Az ajkaival a fülembe suttogott; „Legalább próbálj boldognak tűnni!” „Voltaképpen, boldog vagyok, hogy látlak. Tudsz egy helyet, ahol beszélhetünk?” „Persze, Gyere.” Balthazar átvezetett az előcsarnokon, le az lépcsőn, az iskola földszintjére. Több ember is látott minket és észrevettem, hogy néhányan felhúzták a szemöldöküket és suttogtak. Habár a mi kapcsolatunk csak egy színjáték volt, nem tudtam elég büszkének érezni magam, hogy egy ilyen nagyszerű sráccal látnak
– vagy nem tudott szórakoztatni, amikor megláttam Courtney reakcióját. De ahogy átsétáltunk a nagytermen, a főajtó irányába, valaki meglátott minket. A mindig jelenlévő Vic mosolya elhalványult, ahogy meglátott engem Balthazar kezeivel körülvéve sétálni, és a szívem elsüllyedt. Vic és Lucas még mindig jó barátok voltak, és Vic már nem vállalja a kockázatot, hogy Lucas leveleit csempéssze nekem. Miközben rám nézett, azt kellett gondolnia, hogy megcsaltam Lucast – de ez nem így volt, bár nem mondhattam neki semmi mást. Vic nem szólt egy szót sem. Csak lesütötte a szemét és azt színlelte, hogy hihetetlenül érdeklődik a cipőfűzői iránt. Az én részemről úgy viselkedtem, mintha nem vettem volna észre Vicet, vagy bárki mást a világon, Balthazaron kívül. Együtt kisétáltunk a liget széléhez, közel az erdőhöz. Néhány másik pár ült együtt az árnyékban, nem olyan messze. Balthazar leült a lehullott narancs és piros levelek sűrű, lágy, puha szőnyegére, és széles vállát nyugodtan egy juharfa törzsének döntötte. Ahogy leültem mellé óvatosan a vállára fektettem a fejemet, és azt hittem kínosnak kellene éreznem, de nem volt az. „Meglehetősen hamar mesélned kellene a szüleidnek rólunk.” Balthazar a kezét a derekam köré csúsztatta. „Hamarabb meg fogják tudni, hogy együtt vagyunk, hamarabb, mint hogy az engedélyüket kérhetném.” „Nem kell sietni. A következő hónapban látni fogom Lucast Rivertonban, úgyhogy – akkor majd őszinték lehetünk velük. De el fogom érni, hogy anya és apa hamarosan megtudják.” Még egy hazugság. Már elegem volt a hazugságokból, és az egyetlen ember, aki az egész igazságot hallhatná – Lucas – olyan messze van. „Olyan kimerült a hangod. Jól vagy?” „Nem tudtam aludni múlt éjszaka. Láttam valamit, ami megrémített, de nem tudom, egyáltalán hogy higgyek-e magamnak. Meg kell kérdeznem tőled.” Vettem egy mély lélegzetet. „Léteznek szellemek?” „Persze, hogy léteznek.” Válaszolt, olyan könnyen, mintha azt kérdeztem volna, voltak-e csillagok az égen. „Nem meséltek a szüleid a szellemekről?” „Meséltek nekem szellemtörténeteket, amikor kicsi voltam, és azt is mondták, hogy vigyázzak velük, de azt gondoltam, hogy ezek csak – tudod – szellem mesék.” Balthazar felhúzta a szemöldökét. „Tudod, vámpír létedre nagyon szkeptikus vagy a természetfölöttivel.” „Amikor ilyeneket mondasz, olyan hülyén érzem magam.” „Hé, te még mindig újnak számítasz ebben. Élj le pár évszázadot és te is olyan profi leszel, mint én.” Új lehetőségek zsúfolódtak össze a fejemben. „Mi igaz még? Vérfarkasok? Boszorkányok? Múmiák?” „Nincsenek vérfarkasok, sem boszorkányok. Múmiák meg csak a múzeumokban vannak – legalább is, ha jól tudom. Vannak más energiák még ezen kívül, de kételkedem benne, hogy lenne nevük, vagy arcuk. Talán testük sem. „Várj, azt
mondtad, láttál valamit múlt éjszaka, amitől megijedtél.” „Egy szellemet. Egy kísértetet, azt hiszem.” Mondtam, kipróbálva a szavakat, amelyeket a szüleim használtak, csak egy kis ideig. „Ez nem lehetséges. Nem lehetnek kísértetek az Evernight Akadémián.” „Mért nem? Ez elég hátborzongató.” „Az iskolához vezető út távol tartja őket. Itt fémek, ásványok, vannak amelyek természetüktől fogva elűzik a szellemeket – egyesek az emberi vérben, mint vas, réz, a legjobb alkotás – és ezek találhatóak az alapzat minden kövében.” Az egyik ujjbegyével lágyan hozzáért egy hajszálamhoz, egy cirógatás, olyan bensőséges, hogy elpirultam. Balthazar nyilvánvalóan a beszélgetésünkre koncentrált és ugyanakkor romantikát tettetett. „Ezenkívül, a kísértetek félnek tőlünk, legalább annyira, mint mi tőlük. Hallottam róluk, hogy aggódnak a vámpírok miatt, kísértés, meg ilyen dolgok – de ez kivételes. A kísértetek általában nem tudtak elég messze kerülni a vámpíroktól – de a vámpírok nem tudnak inni a szellemek véréből. A szellemeknek egyáltalán nincs vérük, igaz?” „Akkor van, amikor testi formában, szemmel látható alakban vannak, de legtöbbször gőzként, jégként, hideg űrként elpárolognak – egy kép, vagy árnyék, talán, de nem több. A szó; jég, erőteljesen felidézte a múlt éjszakai történteket, ezért megborzongtam. Balthazar szorosan átölelt, menedéket nyújtva az őszi széltől. Ez egy kicsit segített. „Oké, ha a szellemek félnek a vámpíroktól, akkor talán tartózkodnak ettől az iskolától. És azt mondod, az épületben lévő köveknek és fémeknek távol kellene tartania őket. De ha ez így van, akkor magyarázd meg, mit láttam múlt éjszaka?” Keresztülmentem az egészen: a jég reccsenő hangja, a misztikus kékes zöld izzás, a fagyott ember arca, és az utolsó, megtört-üveg figyelmeztetése. Balthazar rábámult, kikerekedtek a szemei, a romantika megjátszásának gondolatát nyilvánvalóan elfelejtette. Amikor végeztem, mereven nézett rám, néhány percig eltartott, míg képes volt megszólalni. „Csak egy kísértet lehetett.” „Mondtad.” „Messze ez a leg drámaibb kinyilvánítás, amit valaha hallottam. És mit jelent az, hogy ’Állj’? Mi ’Állj’? A találgatásod, olyan jó, mint az enyém. Hé, van különbség kísértetek és szellemek között? Mint, hogy a kísértetek a legrosszabb szellemek, vagy valami?” „Nem. Két különböző elnevezés, ugyanarra a dologra.” Az egyik kezét a kezemre tette. „El kell mondanunk Mrs. Bethanynak.” „Mi? Nem tehetjük!” Megragadtam a pulcsijánál, az Evernight címernél – két holló egy kard mindkét oldalán – összegyűrve azt az ujjaim alatt, mielőtt rádöbbentem, hogy látják ezt mások. Kilapítottam a kezem, a mellkasán, ahogy egy barátnő tenné. „Balthazar, ha elmondjuk neki, rá fog kérdezni, hogy mit csináltam a regisztrációs szobában.”
„Mit csináltál odafent?” „Próbáltam kitalálni, hogy miért engedték meg az embereknek, hogy az elsők között járjanak az Evernight Akadémiára.” Balthazar megfontolta a kérdést, aztán hagyta, hogy osztozzon velem a bajban. „Tettethetnénk, hogy találkozni akartunk. És te azelőtt láttad a víziót, mielőtt odaértem.” „Azt hiszem, ez működne.” – ismertem be. „Lucas és én arra használtuk, hogy – nos, egyszer odamentünk együtt.” Balthazar sötét szemei kissé összeszűkültek Lucas nevének említésekor, és tudtam, hogy megérezte, a reakciómat, mikor eszembe jutottak azok az órák emlékei, amelyeket abban a szobában töltöttünk. Meleg áramlott át rajtam, mikor felidéztem Lucas csókjait, amint a karjaiban feküdtem, amint mélyen ittam a véréből, amit ő szabadon adott nekem. Ez tényleg látszott az arcomon? Bármi volt az, Balthazar hangját nyerssé és szomorúvá változtatta. „Jó. Ez hihetőbbé teszi a történetet. Elmondjuk neki. Nem kell ott lenned. Megmondom neki, hogy túl zaklatott vagy, hogy el gyere.” „Ez túl sok.” „Azután őrködni fog a kísértetek után és valószínűleg eljut a pletyka a szüleidnek is rólunk. Két legyet egy csapásra.” „Azt hiszem, ez működni fog.” Kimerülten Balthazar vállának dőltem megint. „Egyáltalán nem aludtam utána. Úgy éreztem, mintha zuhannék.” „Nem lettem volna képes aludni én sem.” Simogatta a kezemet.„Mért nem szundítasz egyet?” „A számítástechnika órád nem kezdődik csak egy óra múlva,– de nem akarok visszamenni a szobámba.” Arra számítottam, hogy kérdezni fog, de e helyett Balthazar megpaskolta a lábát, felkínálva azt párnaként. Először nyugtalan voltam, de elengedtem magam és az arcomat a combján, pihentettem, a kezét a vállamra téve megtámasztott engem, s én túl fáradt voltam, hogy az alvás ellen harcoljak. Ez volt az első alkalom órák óta, hogy biztonságban éreztem magam. A következő néhány nap folyamán az én új „romantika” szavam elterjedt az iskolában. Balthazar és én találkoztunk az óráink után, és együtt lógtunk a könyvtárban, hogy tanuljunk – amelyikünk előbb végzett, az segített a másiknak és nyilvánvalóan ez egy lángoló, forró szerelemnek tűnt. Azt mondhatnám, hogy a legtöbb ember csodálkozott, hogy ilyen megfontolt, szexi srác, mint Balthazar a vörőshajú, csillagász stréberrel van, de nem úgy tűnt, hogy kételkednek, hogy ez a kapcsolat igazi. Courtney éppen elkezdett újra megpróbálni megalázni az órákon, ami túl nevetséges volt ahhoz, hogy felbosszantson. Csodálkoztam, hogy Raquel tudott erről, de nem kérdezett rá. Mi mindig beszéltünk, egészen addig az éjszakáig, amikor a kísértetet láttam, ezután ő olyan keveset akart körülöttem lenni, amennyit csak lehetséges. Amikor a szobában voltam, kitalált egy mentséget, hogy elmenjen, és amikor beszélgetést kezdeményeztem, csak annyit mondott hogy
„igen”, vagy „nem”, vagy „jól”, amíg végül feladtam. Ez vicces volt, de én nem döbbentem rá, hogy Raquel mennyi időt töltött a szobánkban való lapítással egészen eddig – valóban túl sokat. Tudtam, hogy nem volt jól, és valami, amit mondtam, aggasztotta, egyre jobban, de nem úgy tűnt, hogy van rá bármilyen mód, hogy kapcsolatot teremtsek vele. Az a személy, akiért a legjobban aggódtam, kiderült, egyáltalán nem probléma. Egy este, amikor a hatalmas hallba tartottam, láttam az emberek szokásos körét beszélgetni, lézengeni és kilógni. Közölök, az ajtókhoz legközelebb lévő asztalok egyikénél ott volt Ranulf és Vic, akik egy sakktábla ellentétes oldalán ültek. Vic olyan komolynak tűnt, mint amit valaha láttam, bár a Hawaii mintás pólót viselte. Lépett a királlyal, lecsapta azt egy üres négyzetre. „Érzed a fájdalmat? Oh, igen, azt hiszem, érzed.” „Nem érzek semmilyen fájdalmat az ügyetlen játékodtól.” Ez volt a legtöbb Ranulftól, amit a beszélgetésért tett. Ahogy Ranulf a tábla fölé hajolt, megfontolta a következő lépését, Vic lusta elégedettséggel kihúzta magát, majd meglátott engem, ahogy álltam ott. Meghátráltam, és már távoztam volna, de Vic egyszerűen felemelkedett az asztaltól és odajött mellém. „Hé,” kezdte, és egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát. „Hogy vagy?” „Kedves tőled, jól. Azt hiszem – gondolom, hogy beszélnünk kellene.” Ez még keményebben hangzott, mint ahogy gondoltam volna. „Balthazarról.” „Csak egy dolgot akarok mondani, oké?” Vic a vállamra tette a kezét. „Te is a barátom vagy. Azt akarom, hogy boldog légy.” „Oh, Vic.” Nehéz volt, mondani mást is. Szorosan átöleltem. „Kedvelem Balthazart. Ő oké.” „Igen, az.” „Elmondtad Lucasnak igaz? Vagy hamarosan elmondod neki? Mert nem lenne helyes áltatni őt.” „Úgy gondoljuk, nemsokára beszélünk.” Nem mondtam több részletet a közelgő találkozónkról Rivertonban; ha megteszem, csak még jobban belekeverem Vicet. „Azt gondoltam, hogy jobb, ha személyesen beszélek vele, nem csak egy levelet, egy e-mailt, vagy valamit küldök. „Azt hiszem, ez nehéz, külön lenni mindig.” „Tényleg az.” Ha Lucas még mindig itt lenne, minden más lenne. Vic mosolya önelégült lett. „Igen, volna egy szobatársam, aki meg tudna verni sakkban. Ranulf egyszer sem nézett fel a sakktábláról. „Hallom a sértéseidet, és azt tervezem, hogy győzelmemel elhallgattatom őket.” „Álmodj csak!” kiáltott Vic. Amit Vic nem tudott, az az volt, hogy elmondanám Lucasnak a teljes igazságot a játékról, amit én és Balthazar játszottunk Ha tudnám, hogyan.. Minden igazán jó volna. És most már csak egyetlen egy akadály volt, ami keresztezhet, a legfontosabb az összes közül: a szüleim.
10, fejezet (forditotta :Skyee) A szembesítés, amire másnap számítottam, a könyvtárban bujkálva, várattatott magára. Le akartam osonni a lépcsőn, de a hangja megállított. - Hová, ilyen sietős, Miss. Olivér? Mrs. Bethany éles tekintettel mért végig tetőtől talpig. Sötét barna gyapjúruhát viselt, amitől úgy nézett ki mintha ö is része lenne az Evernight fafaragványainak – Úgy csinál,mintha szellemet látott volna. Ez vicc akart lenni? Csak bámulni tudtam rá. Szerencsére nem úgy tűnt mintha választ várna. - Azt hiszem, meg kellene beszélnünk mindazt, amit odafönt látott. - Erről elmondtam mindent Balthazarnek. Ha beszélt önnel, akkor mindent tud, amit én. - Említette ezt a dolgot a mási osztálytársainak? Vagy a szüleinek? - Nem – ez nem egészen volt igaz, mert valamennyit említettem Raquelnek, vagy legalábbis próbáltam, de mivel Raquel nem akart megalgatni, gondolom elégé megtartottam a titkot - Rendben, maradjon is így. Azon kívül, szerintem ez az egész csak aberráció amúgy is. Az emberek irracionálisan viselkednek, mikor szembesülnek a természetfölöttivel. Most az egyszer, igazat adtam Mrs. Bethanynak. Csak egy egyszerű szellemmel kapcsolatos kérdésem hogy kiborította Raquelt. És más sem hiányzott, most minthogy a szüleim túlreagálják a dolgokat és még nagyobb szigorba, tartsanak. - Igenis, asszonyom, senkinek egy szót sem. Egy összeesküvő mosoly szaladt át Mrs. Bethany arcán. - Elismerésképpen a tapintatosságáért, lemondok a büntetéséről, amiért átszökött az iskola férfi szárnyába. Az önuralom hiánya ellenére ezt bátorító fejlődésnek tekintem. Ez alkalommal legalább a romantikus hajlamai érdemesebb jelöltre estek. Ezzel Lucásra célzott, de visszafogtam magam. - Balthazar tökéletes. Valójában, néhány perc múlva találkoznom kell vele, hogy anyuval és apuval vacsorázzunk. - Nem akarom tovább feltartoztatni. Adja át üdvözletemet a szüleinek Bólintottam és lesiettem a lépcsökön.. Bár ez valószínűleg a képzeletem volt,
megesküdhettem volna, hogy éreztem, Mrs. Bethany tekintetét a hátamba fúródva egész úton.. Raquel nem mondott semmit, amikor beléptem a hálószobánkba. Egyszerűen szembe fordult a fallal és olvasta tovább a lapot, amit épp kezében tartott. Nem vesződtem azzal, hogy megpróbáljam elindítani a beszélgetést magam. Ha ilyen bunkó akart lenni egy hülye kérdés miatt az ö baja. Keresztül mentem a szobán a szekrényem felé, azon agyalva, hogy mit vegyek fel. Télizöld nyakas pulcsi – nem – tavaly ezt hordtam, mikor Lucással voltam, és most valahogy nem tűnt helyénvalónak felvenni,mikor Balthazarral találkozom. Fekete V nyakú – totál unalmas – és legalább úgy kellet tennem, mintha Balthazarnak öltözöm ki. - Általában nem vesződsz azzal, hogy átöltözz, ha a szüleiddel vacsorázol - mondta Raquel, a hangjából ítélve még mindig a fal felé fordulva. Szünetet tartottam, bizonytalanul hogyan reagáljak. Ez volt az első alkalom, hogy beszélgetést kezdeményezett mióta azt a hülye szellem dolgot megemlítettem neki. Megkönnyebbültem ugyanakkor bosszús is voltam magamra, amiért megkönnyebbültem, mert Raquel volt az. Aki rosszul viselkedett. Miért éreztem úgy magam, mint akinek éppen csakhogy megbocsátottak. - Magammal viszem Balthazart is. Nem pillantottam az irányában, miközben kivettem a sötét-lila kasmír pulóvert a fiókból. - Láttalak titeket, egyűt lógni a minap, azon tünödtem, van e valami köztetek - Van valami – válaszoltam röviden. Mivel többet nem mondtam,Raquel,látszólag visszatért a magazinjához. Gyorsan elkészültem, fölvettem a pulóvert, egy fülbevaló, sőt még egy kis parfümöt is fújtam magamra, amit még a szüleimtől kaptam,szülínapomra. Gardénia illata volt. Ahogy becsúsztattam a parfümös palackot a fiókomba, ujjaim hozzáértek a pamutsálhoz, ami a Lucástól kapott brosst rejtette. Fura,de nem az jutott eszembe mikor kaptam tőle,hanem amikor kénytelenek voltunk elzálogosítani,amikor egyűt menekültünk,kétségbeesetten és pénz nélkül. Elég nagy bajban voltunk, de ha visszafordíthattam volna az időt, visszautazhattam volna addig a pillanatig, amikor csak Lucás és én voltunk, az egész világ ellen, megtettem volna. Azon tünödtem, nem tudom megérteni, hogy a világ miért nem szakad ketté – hogy megint összehozzon minket. - Örülök, hogy ami a szerelmi életedet illeti, jól mennek a dolgok – Raquel, felém fordult végre, és még egy kis habozó mosoly is volt az arcán – nem úgy, mint, a múltkor. Soha nem szerette Lucást, és hallani, hogy ugyan olyan lekezelően beszél róla, mint Mrs. Bethany, az utolsó csepp volt a pohárban. - Semmi közöd hozzá – csattantam fel – Nincs jogod napokig, ignorálni engem, és utána meg a szerelmi életemről tanácsokat osztogatni. Csak akkor viselkedsz úgy, mint a barátom, ha kedved van hozzá. Elegem van belőled.
- Bocsánat, hogy élek – Raquel ledobta a magazint a földre és kiviharzott a szobából. El nem tudtam képzelni, hova mehet egy szál pólóban és boxer alsóban, de nem is érdekelt. Azon kívül nem is volt időm, hogy aggódjanak emiatt. Be kellet mutatnom az „új” fiúmat a szüleimnek. - Szóval, idén megint egyűt mentek az őszi bálra? – kérdezte anyu, miközben egy nagy kanállal rakott a tányéromra a zúzott burgonyából. Összenéztünk Balthazarral. Nem is gondoltunk eddig a bálra, de anya kérdésének volt értelme. - Természetesen – válaszoltam gyorsan – nem vettem észre hogy már itt is van - Az idő gyorsan repül – mondta apa, poharából kortyolgatva a vért. Szomorúan rázta meg a fejét. - Úgy látszik, ahogy öregszel, még hamarabb telik az idő. - Nekem mondod – sóhajtott Balthazar is. Az ilyen pillanatok emlékeztettek arra, hogy habár csak 19 vagy 20 évesnek néz ki, voltaképpen több mint 300 éves, tapasztalt vámpír, pont, mint a szüleim. Természetesen már tudtam, hogy én voltam a furcsa az asztalnál. Nehéz nem észrevenni, amikor mindenki más vért iszik és te vagy az egyetlen pulykával és burgonyával a tányéron. - Sietnünk kell ruhát választani neked, ha még át is kell alakítanom – anyu olyan ragyogva nézett rám, mintha egy nyertes lottószelvényt hoztam volna magammal haza, és nem csak egy fickót. - Határozottan –válaszoltam. Izgatottan ölelte át a vállamat, és nekem megint bűntudatom támadt. Hiányoztak azok a szép napok, mikor mindent elmondhattam a szüleimnek. A vacsora többi része, kevésbé volt furcsa, és aztán apu bekapcsolta a sztereót, Dinah Washington – egyik kedvenc énekesnőm. Úgy tűnt, mintha mindent megtettek volna anyuval, hogy én jól érezzem magam. Amikor azt mondtam nekik, hogy beszélni szeretnék Balthazarral a szobámba, majdnem sürgetően intettek, hogy mehetünk. - Jövő héten már az esküvőnkre fognak sütni és főzni – mondtam neki, miközben felmentünk a kő lépcsökön a szobámba. - Csak azt szeretnék, hogy boldog légy. Kihallottam Balthazar hangjából, hogy igazán szeretné, ha ö lehetne az, aki boldoggá tesz. - Balthazar, tudom, hogy mókás egyűt lógni meg minden, és te csodálatos vagy, de ez nem jelenti azt, hogy te meg én – zavartan fordítottam el a fejem – Mit is láthatnál bennem? - Nem vagyok sokkal különbözőbb, mint te. Tudom, hogy te furcsán érzed magad, de én nem – kíváncsian pillantott rám – Nem vetted észre még, hogy
mindegyikünk, tinédzsert játszik? Még a sokkal idősebbek, is mint én. - Nos, arra gondoltam, hogy csak bizonytalanok, hogy nem találják a helyüket a világban. - Ez csak részben van így. De az érettség nem egy tisztán érzelmi dolog, Bianca. Testi is. Azok közülünk, akik fiatalon haltak meg, soha nem fognak teljesen felnőni. Mi nem változunk. Nem számit hány évszázad tapasztalatával rendelkezünk, nem számit mi mindent éltünk meg. Nem tudunk változni. Balthazar majdnem zavartnak látszott, elveszetnek, de aztán kiegyenesedett és barátságosan rámosolygott. - De ne aggódj. Nem vagyok összezavarodva. Ami minket érint, úgy értem. - Rendben – mondtam, de nem voltam teljesen biztos benne, hogy tényleg úgy van. Amikor visszaértem a szobámba, meglehetősen késő volt már, de Raquel még nem volt ott. Látszólag, jó bújó helyet talált magának. Fölvettem a pizsamámat, és kihasználtam az alkalmat, hogy egyedül vagyok, és élvezettel kortyolgattam a vért a termoszomból. Már megittam a porcióm a szüleimnél, de elegem volt abból, hogy éjjel 3 órakor éhesen ébredjek. Legalább, kialszom magam, ma éjjel, gondoltam. Nem úgy történt, de egy teljesen más ok miatt. Pár órával lefekvés után arra ébredtem, hogy egy kéz rázza a vállam. - Bianca – suttogta Raquel. - Hmmm? Fordultam meg, merőn nézve Raquelt a sötétben. Annyira álmos voltam, hogy arról is megfeledkeztem, hogy haragszom rá -. Mi a baj? - Beszélnünk kell. - Óh, ok, rendben. Most már emlékeztem, hogy dühös vagyok rá, de már nem számított. Raquel arca sápadt volt, és a szemeiben ugyanaz azt, megfoghatatlan félelmet láttam, mint tavaly, amikor Erich zaklatta őt. Felültem, és kisepertem a hajam a szememből. - Mi a helyzet veled? Miért borultál annyira ki, amikor a szellemeket emlegettem neked. - Először, meg kell ígérned, hogy elmondod az igazat nekem – Raquel erősen zihált – tényleg láttál szellemet? - Nem a szobánkban, de fent a toronyban láttam valamit, és azt hiszem szellem volt. Nem mondhattam el neki, hogy nagyon is biztos vagyok benne, mert akkor azt is el kellet, volna magyaráznom, honnan tudom, és az nem tűnt jó ötletnek. Raquel annyira retteget a szellemektől, hogy gondolom nem repesett, volna az örömtől, ha megtudja, hogy vámpírokkal van minden nap körülvéve. Meglepetésemre, úgy tűnt, Raquel megkönnyebbült. - Szóval, nem itt bent volt? Nem jött a közelembe? - Nem, nem ment a közeledbe.
- Hogy nézett ki? Arra gondoltam, ha ténylegesen leírom, csak megint megijeszteném Raquelt. Tehát rövidre fogtam. – Egy férfi volt. Középkorú, gondolom. A haja és a szakálla sötét színű, mint a régi festményekben. Az volt a benyomásom, hogy az ókorból származik. És tudom, hogy nem képzelődtem. Ez valódi volt. - Biztos vagy benne hogy nem egy öregember volt? Biztos nem egy görbe öregember? Mikor bólintottam, öklét a szájára szorította, és rájöttem, hogy a sírást próbálja visszafojtani. - Mi folyik itt? - Először nem válaszolt, talán nem is tudott – Raquel, te többet tudsz a szellemekről, mint amennyit elmondasz. Leengedte a kezét. A vér kezdett visszatérni az arcába. - Van valami a szüleim házába. - Valami….egy szellem. - Egy öregember. Vékony és csontos. Nincsen haja. Már egész kislány korom óta látom öt Mindig csak egy rövid ideig, inkább csak álmaimban. Néha már azt gondoltam, biztos csak képzeltem. Ésszerű volt, nyugodt, de aztán egész teste elkezdett remegni. - Egy pár éve, mikor nagyobb lettem, újból elkezdtem látni öt, és tudom, hogy nem csak képzeltem. Várt rám késő éjszakába, mikor rám tudott ijeszteni. Szeret ijesztgetni. Már ha egyáltalán egy férfi – lehet csak annak képzelem – de az is lehet, hogy csak egy gonosz valami, ami utál engem. Mert utál. Mindig is utált. - És a szüleid mit mondtak? Ahogy kimondtam a szavakat, szerettem volna visszaszívni őket. Amióta csak ismerem Raquelt újból, és újból elmondta, hogy a szülei mennyire nem veszik komolyan a félelmeit. Ez csak egy újabb dolog volt, amit figyelmen kívül hagytak, és Raquelnek egyedül kellet megbirkóznia vele – Nem hittek neked. - És a papunk sem. És a tanárok sem. Így hát csendben kellet ülnöm, miközben tudtam, hogy ott van. Hogy mindig ott lesz, és várni fog rám. És figyel, mohó, kapzsi szemekkel. Egészen eddig a nyárig ez volt minden, amit tett. Nézett. Azt gondoltam, hogy ez minden, amit valaha tenne, és hozzászoktam ahhoz, hogy néz, de —a borzongás olyan erősen futott keresztül rajta, olyan erősen rázta a testét, hogy kezeimet a vállára tettem. Ezen a nyáron – éjjelente – olyanokat álmodtam, hogy rám mászik, lefog és megerőszakol. És fájt. És próbáltam szabadulni tőle, de nem tudtam. Néha minden éjszaka megtörtént. - Édes Istenem. Mikor végül rám nézett, egy könnycsepp futott le az arcán. – Bianca, nem vagyok benne biztos, hogy mindez csak álom volt. Egész életemben, azt mondogatták nekem, hogy csak képzelek dolgokat. Tavaly – azok a hangok a tetőn – mindaz a gonosz, amit otthon éreztem, itt is érzem. Mindig érzem itt. Most már te is láttad,
és tudom, hogy mindez valóság. - Igen, valóság, soha ne kételkedj benne – nem tudom mennyire volt ez megnyugtató – de nem ugyan az a szellem, mint otthon. Abból, amit láttam, egyáltalán nem ugyan az a szellem. Rémítő, de mindent egybevetve, biztos nem ugyan az. - Lehet nem az, de a frászt hozza rám. Sajnálom hogy kiborultam, és rajtad űztem ki. Nem kellet, volna. Sajnálom. -. Én vagyok az, akinek bocsánatot kellene kérnie. Olyan idiótának éreztem magamat. Nem csak a múlt hét óta viselkedett olyan furcsán, feszült és lehangolt volt már a tanév kezdete óta. Túl gyorsan ítéltem el, és vontam le elhamarkodott következtetéseket, azt hittem tüskés természete miatt, anélkül hogy valaha is feltettem volna a kérdést, hogy nincs e mélyebb oka. Rendben, soha ki nem találtam volna, de azért észre kellet, volna vennem, hogy valami nagyon nincs rendben. Annyira lefoglaltak a saját gondjaim, hogy közben elfeledkeztem, Raquel barátja lenni. - Keményebben kellet, volna próbálkoznom, nem lett volna szabad úgy leráznom téged. Tényleg sajnálom. - Minden rendben, nem tudhattad. Raquel egyet szipogott, és félig elmosolyogta magát, óvatosan, mint mindig. Nem ált szándékomban, furcsaságaimmal terhelni téged. - Nekem elmondhatsz, bármit, bármikor. Komolyan. - Ugyan az érvényes rád is. Annyi minden volt, amit soha el nem mondhattam neki, de azért bólintottam Miután, Raquel elaludt, én még sokáig ébren feküdtem, és a hátborzongató sztoriján gondolkodtam, amit épp elmesélt nekem. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy igazat mondott. Balthazar megnyugtatott, hogy a szellemek többsége fél a vámpíroktól, de most már nem sokat használt, nem most hogy tudtam mire képesek. Bármi is volt fent a toronyban, veszélyes volt az emberekre nézve,és nem kizárt hogy mindannyinkra is.
11, fejezet (fordította Skyee, Kitti) - A szerelem miért ilyen gyakori drámai eszköz? Mrs. Bethany lassan sétált keresztül az osztálytermén, hegyes csizmájával kopogva a fapadlón. Kezeit összekulcsolta háta mögött. Eddig a pontig, mi már megtanultuk, hogy amikor ezen a hangon beszél, nem azt szeretné, hogy választ adj a kérdésére. Jobban szeretné, hogy befogjuk és figyeljünk. - Gyakori, természetesen, mert a szerelem ösztönző. Átmeneti leggyakrabban, de a szerelem mindazonáltal arra késztet egyébként racionális lényeket, hogy nagyon meglepő módon viselkedjenek. – Sötét szemeivel kinézett az ablakon egy pillanatig, de aztán újra ránk figyelt. – Ezért van értelme Shakespeare számára, hogy használja a romantikus szerelmet, mint alapvető indíték Rómeó és Júlia tetteinek. Ha megkérdezhetjük magunktól, hogy vajon a fiatalok viselkednek-e ekképp. Tudjuk, hogy igen. Így a színdarab igaznak hangzik. Izegtem-mozogtam a székemen és az ajtó fölötti órára pillantottam. Csak három perc és mehetek. - Mindazon által, több van Rómeó és Júliában, mint a lefestett fiatalos szenvedély. Épp az íróasztalom mellet sétált el, érezhettem a levendula illatot, amely mindig körülvette öt, Mrs. Bethany, folytatta: - Az lesz a következő feladatuk, hogy mához egy hétre készítsenek egy három oldalas beszámolót a drámai hibákról. Nem a most elhangzottak érdekelnek, hanem azok melyet saját maguk vesznek észre, amelyeket meg tudnak indokolni. - Tényleg hibákat mondott?? A Rómeó és Júliában? Minden idők legjobb darabja, a kedvenc, darabom? Mrs. Bethany szünetet tartott miközben élesen ragyogó szemeit végig hordozta az egész tanteremen, és újra úgy éreztem, mintha belelátna a gondolataimba, és lekészül lecsapni. De most az egyszer az ingerültségének oka, nem én voltam. - Látom hogy sokan, akik azt tervezik, hogy belátogatnak Rivertonban, már nem itt jár az eszük, de remélem mire le, kell majd adni a dolgozatokat, mindenkinek visszatért a kritikai tehetsége. Osztály, szabad. Nem én voltam az első, aki az osztályból kimenekült, de azt biztos, hogy közel jártam. Ahogy végig szaladtam a folyosón, éreztem, hogy mosoly terül szét az arcomon. Bár tudtam, hogy fen áll a lehetőség, hogy Lucás nem tud eljönni, azt is tudtam, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy ott legyen. És kellet lennie egy útnak.
Ahogy készültem felrohanni a lépcsökön a lányok hálótermébe, megláttam Balthazart. Egy hirtelen szeszély arra késztetett engem, hogy kuncogjak, azután arra gondoltam, miért is ne? Hisz ez a z álcánk. Úgyhogy egyenesen felé rohantam és a karjaiba vettetem magam, alig tudott elkapni. - Whoa! Karjait szorosan körém fonta, felemelve a földtől. A nyakába kapaszkodtam és vigyorogtam. - Valakinek nagyon jó kedve van. - Yep. - Gondolom, miért. – sóhajtott és letett a földre – Találkozunk a busznál. Balthazar ellenszegült a ki nem mondott szabálynak, miszerint az Evernight típus, nem utazik egy buszon az ember diákokkal. Gondolom az emberi gyerekek többsége, azt hitte, hogy ez sznobság a részükről, és részben az is volt. De javarészt, a vámpírok féltek attól, hogy felfedjék a huszonegyedik századi tudatlanságukat, amint Evernight Academy irányított környezetén kívül voltak. Balthazar ma este, megszegi a szabályokat. Részben, mert azt a látszatott, kellet keltenünk, hogy annyira oda vagyunk egymásért, hogy egy percre sem tévesztjük szem, elöl egymást, másrészt, mert Balthazar megígérte, hogy amikor majd egyedül lógok meg, vigyázni fog Raquelre és szórakoztatja. Addig is, egymásra voltunk utalva, akár tetszik neki akár nem - Nincs is semmi érdekes Rivertonba – panaszkodott Raquel, miközben belékaroltam és a busz felé húztam. Egy Doc Martin farmert és egy kapucnis felsőt viselt – Őszintén, inkább a szobában maradtam volna. - Mostanában eleget lógtál a szobában. Gyerünk, ez legalább valami más, nem? Ebédelhetnénk egyűt egy vendéglőben, és gondolom neked is, jól jönne valami változatosság a mogyorókrémes szendvicsen kívül. - Nos, ha így állítod be!! – vetett egy gyors pillantást rám – szürke kardigán, fehér gyűröttes rövidnadrág, ami sokkal többet mutatott meg a lábaimból, mint ahogy általában szoktam, és egy gyönyörű magas sarkú cipő, amit csak kétszer viseltem mostanáig, mert elég nehézkésen tudtam tartani az egyensúlyom – Jól nézünk ki Balthazarnak, hm? Azon gondolkodtam, vajon Lucás mit fog szólni, ha meglát,és megint örülten mosolyogni kezdtem. Raquel nevetett a lelkesedésemen, még ha félre is étetette azt. Ingadozó sarkokon tipegtem a buszig, nem törődve azzal, hogy nevet-e valaki rajtam. Balthazar az ölébe húzott, de csakis, azért hogy Raquel, mellénk ülhessen. Legalábbis, leginkább azért. Nevettünk és beszélgettünk egész úton. Balthazar mindent megtett, hogy elbűvölő legyen és előcsalogassa Raquelt a csigaházából. Hamarosan mindent elmesélt neki a gördeszkázásról,és nevetett rajta,hogy milyen keveset tud róla.
Az egész út alatt csak egy kellemetlen pillanat adódott. Ahogy a busz felfordult a hídra hogy keresztezze a folyót, éreztem Balthazar testét megmerevedni és karjait szorosan összezárulni a vállamon. A vámpírok utálnak folyóvizet keresztezni. Boldogulnak, de elég sok idő kell, amíg felkészítik magukat. Balthazarnak muszáj volt megtennie és tudtam, hogy nehéz lesz. Kezembe vettem a kezét, mintha csak flörtölnénk, és megszorítottam, hogy erőt adjak neki. A busz feltért a hidra és Balthazar szorosan összezárta a szemeit. Az émelygés egy hulláma futott át rajtam. Olyan volt mintha gyomorszájon vágtak volna, és nem tudtam volna megmondani, merre van fel és le. Minden szikrázó és sötét lett, mint mikor túl hirtelen állsz fel és megszédülsz. Szorosabban ragadtam meg Balthazar kezét. Tenyere hideg és nyirkos volt akár csak az enyém. Aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnt. Vettem egy mély lélegzetet és megpróbáltam megnyugodni. Az akadályt, amit a vámpírok éreztek, ha a vízen való átkelésről volt szó, én is éreztem. Balthazar különösképpen bámult engem, és azon töprengtem, hogy vajon megérezte-e a gyötrelmemet. Kifelé bámultam az ablakon, vonakodva, attól hogy elismerjek neki valami olyasmit, amit még magamnak sem akartam elismerni. Mind együtt ebédeltünk, pont a pultnál. Vic hasábburgonyát tett a hamburgerére, a zsömle és a hús közé, ami megnevettetet mindenkit, de akkor kiderült, hogy elég jó volt az íze, amint kipróbáltuk azt. Furcsa volt látni Balthazart, ahogy hagymagyűrűket eszik és iszik egy tejturmixot; lassan és szándékosan rágott, mert emlékeztetnie kellett magát, hogy hogyan kell azt csinálni. De boldogult. Senki más nem vett észre semmi furcsát arról, hogy hogyan evett. Később Balthazar azt javasolta, hogy mind mennyünk el a könyvesboltba. Amint Vic és Raquel benne voltak, én véletlenszerűen azt mondtam – Menjetek csak srácok, majd utolérlek titeket. Megkeresem a szüleimet a színháznál és beköszönök nekik. Raquel vállat vont – Mind elmehetünk veled. Oh, ne sóhajtottam magamban, de ez alkalommal Vic volt az, aki megmentett. - Na nem, szó se róla. Semmiképp sem. Láttad, mi megy? A Philadelphia story. Egy misszoginista felveti a házastársi hűtlenség okait. Raquel meglepetten pislogott, hogy Victől ekkora szavakat hall. A szeretett Cary Grantommal meg akartam védeni bármilyen filmet, de nem tehettem – Igaza van, nem akarnátok azt látni. Majd találkozunk a könyvesboltban. Azután eltűntek, és egyedül voltam. Elkezdtem sétálni a filmszínház irányába, elővigyázatosságból, bármelyikük megfordulhat, lássa, hogy oda megyek. Aztán elhagytam a sátor villogó fényeit és csak mentem előre. Majdnem ott. Majdnem ott. A lábaim elkezdtek fájni a magas sarkaktól, de minden lépéssel kevésbé éreztem azt. Minden másodperc közelebb vitt engem Lucáshoz.
Néhány percen belül elértem a folyópartot. Boltok helyett mindenhol házak voltak, de nem sok. Egy járda végigfutott a folyópart mentén, olyan régen volt lerakva, hogy a négyzetek meg voltak repedve és a gyomok kibújtak köztük. Itt is, ott is a fagyökerek furcsa szögben nyomták fel a négyzeteket, hogy mindez megnehezítette a sétálást, különösen magas sarokban. Figyeltem, amint a híd fényei visszatükröződtek a vízen. Hogyan lehetséges, hogy amikor ma átkeltünk rajta annyira rosszul voltam és most a legcsekélyebb hatással nem volt rám. Azután lépéseket hallottam a járdán mögöttem. Lucas. A szívem nagyot ugrott, és boldog mosollyal fordultam meg hogy megpillantsam az éjszakában felém közeledő alakot. Minden reményem porrá zúzódott. - Hey – mondta Dana, miközben kivált az árnyékból – Tudom, hogy nem az vagyok, akit látni akartál ma este. Sajnálom. A csalódásom eltűnt, félelem váltva fel azt – Lucás – ugye nem? Ugye jól van? - Jól van. Tényleg minden rendben vele. De a cellája most lezáráson van. Bostonban egy csúnya csapdába estek, körül vannak véve vámpírokkal. Nem tud kijutni, nem lehet bejutni. A következő néhány hétre ott ragadt. Én épp máshol voltam, így megkért hogy jöjjek el helyette ma. - Nekem kell beütemezni a következő titkos randitokat, amitől meg kell, valljam kicsit piszkosnak, érzem magam. Bár megpróbáltam nevetni Dana viccén, elégé sírosra sikerült. Dana ügyetlenül megpaskolta a vállam és próbált megvigasztalni – hé, hé, tudod, hogy jött volna, ha csak egy lehetősége van rá. - Én, tudom… - Csak annyira szerettem volna ma este látni öt. De mindenképp, kösz hogy eljöttél és szoltál – mondtam üresen. Bármilyen rendes is volt Danától, hogy eljött és elmondta, most azt kívántam bárcsak elmenne már, hogy leüljek, és jól kisírjam magam. - Nem nagydolog.- Azután Dana vigyorgása elhalványult, ahogy egyenesen felállt. Abban a pillanatban, amikor a testtartása megváltozott, óvatosságba és hajlandóságba, hogy harcoljon, láttam a harcost benne.- Valaki jön. Biztos vagy benne hogy nincsenek vámpírok ezen a kiránduláson? - Csak egy, de ö nem veszélyes Dana úgy nézett rám, mintha megörültem volna. Hálát adtam magamban, hogy nem mondtam semmit barátságos vámpírokról. Ez vagy városi vagy, egy diák. Csak viselkedj természetesen. - Rendben. De mint kiderült,nekem lesznek gondjaim a természetes viselkedéssel,mert az az személy aki felénk jött Raquel volt. - Szia – kiáltottam túl lelkesen – Azt hittem a könyves boltban vagy.
- Unatkoztam – vont vállat – leléptem onnan. Szuper, gondoltam. Szegény Balthazar az este hátralevő részét azzal tölti majd, hogy átkutatja az egész várost, hogy megtalálja őt. - És te? Azt hittem, a moziba mentél, hogy találkozz a szüleiddel. Raquel egy gyanús pillantást vetett Danára. De Dana vigyorgott és kezet nyújtott. -Dana Tryon. Örülök, hogy találkoztunk. Bianca egy régi barátja vagyok, az utcán futottunk egymásba. Hát nem szerencse? - Oh, értem. Raquel kezet rázott. - Bianca szülővárosából jöttél? - A jó öreg Arrowwood-i középiskola. Mondtam gyorsan, hálálkodva Dana gyors gondolkodásáért. - Igen, mi állandóan együtt lógtunk. így mikor megláttam őt, mintha elfelejtettem volna a mozit. Raquel mosolygott, elfogadva a sztorit. - Király. S ti épp erre sétáltatok? - Aha. Raquel szemmel láthatólag velünk akart lógni. Hogy is gondoltuk, hogy egy nagy barátságot színleljünk? Hiszen eddig csak kétszer találkoztunk. Dana nem látszott rémültnek. - Voltaképpen enni igyekeztem. Bianca egy ideig velem lesz. Szeretnél csatlakozni hozzánk? - Nos - én már ettem. Meglepetésemre úgy láttam, Raquel valójában menni akart. Dana vidám személyisége nyert egy gyors csatát. - De a desszertet kihagytam. A pite egész jónak tűnt. - Pite! - Vigyorgott Dana. - A pitét mindenki szereti. Ez eldőlt. Könnyedén beszélgettünk egész éjszaka, és senki nem gondolta volna, hogy Dana és én idegenek vagyunk. Raquel sem természetesen, javarészt azért, mert figyeltünk rá, miközben a művészetéről és a gördeszkájáról, s minden másról érdeklődtünk. Mikor a téma elterelődött Raquel érdeklődési körétől, Dana abszurd kérdéseket tett fel az állítólag közös történetünkről: - Hogy van Hubert? Úristen, ahogy ti ketten flörtöltetek a jó öreg Arrowwoodi középiskolában! Tényleg soha nem érdekelt az a kólásüveg vastagságú szemüveg, amit viselt? Vagy a Star Trek gyűlésre készültél vele? - Oh, tudod. - Ügyetlenkedtem. - Én az értelmiségieket kerestem. - Nem tudnád megkülönböztetni attól a sráctól, akivel tavaly randizott. - Mondta Raquel. - El tudom képzelni. - Dana önelégülten mosolygott. Tudtam, hogy nem lesz képes ellenálni, hogy Lucassal ugrasson később. Én is beszálltam. - És mi van veled, Dana? Még mindig gyűjtöd az Én kicsi pónim darabjait? Már csak két csikó hiányzott a teljes készletből, mikor elmentem. Mikor Raquel nevetni kezdett, Dana egy gonosz pillantást vetet rám - de aztán
elmosolyodott. - Azt hiszem, kinőttem belőle. Körülbelül félúton Raquel kiment a fürdőszobába. Amint hallótávolságon kívülre került, Dana megszólalt. - Szóval te és Lucas. Hol és mikor? - Vissza kéne mennünk Rivertonba - azaz a színházhoz. Próbálkozzunk meg a Hálaadás utáni szombattal, este 8-kor. Balthazar biztosan beleegyezne, hogy kivigyen az iskola területéről. - Addigra vége a lezárásnak, ugye? - Elvileg. - Mosolygott Dana. - Most kivettem a részem a fitalal szerelemből. Teljesen erkölcsösnek érzem magam. - Erkölcs? Mért nem hiszel nekem? - Mert még annál is okosabb vagy, azért. Miközben az életre szóló barátságunkat színleltem, és nevettem Dana viccein, nem volt időm, hogy azon idegesítsem magam, hogy Lucas nincs velem. Egészen addig nem is fogtam fel, míg fel nem szálltunk újra a buszra. Balthazar egy kérdő pillantást vetett rám, tisztán láttam, hogy tudni akarja, mi van Lucassal és velem; vállat kellett volna vonnom és megráznom a fejem. Úgy tűnt, megértette, hogy a találka elmaradt, de nem volt lehetőségünk megbeszélni. Épp egymásba kellett kapaszkodnunk újra, ahogy a busz áthajtott a folyón. Azon az éjszakán, lefekvéskor Raquel még vidámabb volt, mint amilyennek az egész év során láttam. Dana szinte mindenkit fel tudna vidítani. De úgy éreztem, egy részem ott maradt a folyónál, Lucasra várva, aki nem tud eljönni. Összeszorítottam a szemem, alvásra kényszerítve magamat. Minél hamarabb vége a napnak és minél hamarabb abba tudom hagyni az azon való gondolkodást, hogy ma látnom kellett volna Lucast, annál jobb. Elkezdhettem végre arra gondolni, hogy hamarosan együtt leszünk. Erre kellett volna gondolnom, máskülönben soha nem jutok túl ezen. De még az álmaim is összeszövetkeztek ellenem. - El kell bújnod. - Mondta Charity. Az öreg imaházban álltunk, ahol először találkoztam a Fekete Kereszttel egy évvel ezelőtt. A megszentelt föld hidege a csontjaimig hatolt, és remegésre késztetett. Charity az ajtófélfára támaszkodott, mintha meg kellene tartania magát. - Nem kell elbújnunk. - Mondta Charity. - Lucas nem fog bántani. - Nem Lucas elől kell elbújnod. - Kisöpörte búzaszínű hajszálait az arcából. Bár a színe szinte teljesen más volt, mint Balthazaré, most észrevehető volt a hasonlóság - a hullámos haj, a magasságuk, és a sötétbarna szemeik intenzitása. - De akkor is el kell bújnod. Miről beszélt? Azután azt hittem, tudom. Mikor legutóbb az imaházban voltam, az porig égett. Az volt az a különös árnyék körülöttünk? A füst volt az?
- Ez lángol. - mondtam. - Nem. De égni fog.- Charity egyik kezét felém nyújtotta. Megmenteni vagy veszélybe sodorni próbál? - Lucas nem tudna, hogy meg fogsz égni. - Meg fog menteni! Értem fog jönni! Megrázta a fejét, s mögötte már láttam a lángok izzását. - Nem fog. Mert nem tud. Zihálva riadtam föl, és magányosabban, mint valaha.
12, fejezet (fordította: Kitti) „Rómeó és Júlia nem ismerték jól egymást.” A szavak különösen hangzottak, habár én írtam őket. „Szembeszállnak a szüleikkel egymásért, kockáztatták az életüket egymásért, és végül meghalnak egymásért, habár csak egy kis ideig voltak együtt. Ez egy óriási szerelmi történet, amely rajongásra épült. Talán Shakespearenek hagynia kellett volna, hogy jobban megismerjék egymást.” „Minden, amit mond igaz, Miss. Olivier, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez a darab hibája.” Mrs. Bethany az íróasztalánál ült, miközben az ujjaival dobolt a fán, úgy, hogy hosszú, barázdált körmei elég hangosan csattogtak ahhoz, hogy hallani lehessen. „Rómeó és Júlia gyakorlatilag idegenek egymás számára, egészen a darab végéig. De nem lehetséges, hogy ez Shakespeare csattanója? Egy fajta őrület, az önfeláldozó, szenvedélyes szerelem Rómeó és Júlia részéről általában csak a szerelem első áradatáig tart? A hibáikat nem érettebben, tájékozott emberekként kellene elkövetniük?” Összehúzódtam a padomon. Szerencsére Mrs. Bethany nem akart a személyes támadójának tekinteni a nap folyamán. Körbepillantott a teremben. „Van még valaki, aki javasolni szeretne egy hiányosságot, amit észrevett a darabban?” Courtney felemelte a kezét, lelkesen, mint mikor érvényesülni akar felettem. „Úgy csinálnak, mintha csak épp nem lenne más mód, hogy szexeljenek, anélkül hogy összeházasodnának, de hello, nem is így van.” Mrs. Bethany sóhajtott. „Ne feledkezzen meg róla, hogy Shakespeare trágár humora ellenére írásait általában a kor erkölcsi felfogásához igazította. Még valaki?” Észrevettem, hogy Vic az első alkalommal szólalt fel az órán. „Ha engem kérdez, az egész már akkor eldőlt, mikor Tybalt megölte Mercutiot, mielőtt Romeo megölhette volna Tybaltot. Ők mind azt képzelték, hogy vérellenségek, nemde? És a Montague-k egyáltalán nem jobbak a Capuleteknél, ahogy az kiderül, mikor a herceggyerek elmondja a végén az igazságot. Annyival nyersebb lett volna, ha Rómeó és Tybalt csak azért harcoltak volna, mert utálták egymást. Azzal, hogy Tybalt először megölte Mercutiot, Rómeó könnyen megúszta.” Vártam az elkerülhetetlen pofonra, de az soha nem következett be. Mrs. Bethany azt mondta, „Mr. Woodson egy kiváló kérdést vetett fel. Azzal, ahogy keretként Rómeó meggyilkolta Tybaltot, Shakespeare elesett egy bizonyos összegtől az erkölcsi kétértelműsége miatt.”
Ahogy Mrs. Bethany felírta az erkölcsi kétértelműséget a táblára, Vicre pillantottam, aki vállat vont az arcán egy olyan kifejezéssel, ami világosan azt jelentette, nem tudok mit tenni, zseni vagyok. Annak ellenére, hogy szórakoztató volt hallgatni Vic és Mrs. Bethany értékes irodalmi vitáját, egy különös, üres érzésem volt az óra folyamán és sokkal utána is. A könyvtárban ültem egyedül az egyik sarokban egy kicsi széken, narancs és aranyszínű fény szűrődött be a festett üvegablakon keresztül, megcsillanva a jegyzeteimen. Lucas és én valóban ilyen jól ismerjük egymást? Egy évvel ezelőtt találkoztunk, és a kezdetektől fogva éreztem a kapcsolatot közöttünk. De a találkozónk Rivertonban, amit elvesztegettünk emlékeztetett, hogy milyen ritkán tudtunk együtt lenni, s milyen nehezen tudtuk felfedni a teljes igazságot magunkról, vagy bármiről, ami fontos volt számunkra. Mi van, ha olyanok vagyunk mint Rómeó és Júlia, mindent túl hamar kockáztatunk? Ekkor eszembe jutott, mikor ugyanebben a könyvtárban ültünk Lucasszal, s az üvegablakon át beszűrődő fény bronzszínűvé változtatta a haját. Eszembe jutott, mikor elmesélte nekem, hogy szökött meg otthonról, mikor öt éves volt egy zacskó keksszel és egy csúzlival. Emlékeztem magunkra, mikor együtt felpróbáltuk a régi, vicces ruhákat a nosztalgiaüzletben Rivertonban, ahogy a kilátóban flörtöltünk, és arra az érzésre, mikor először megcsókolt. Eszembe jutott, mikor azt mondta, hogy szeret engem, még akkor is, ha vámpír vagyok, még akkor is, ha egész életében utálta a vámpírokat. És emlékeztem, ahogy alattam fekszik, kinyújtva nyakát, hogy megharaphassam, ahogy szabadon felajánlotta nekem a vérét. Ez nem rajongás volt. Ez szerelem. Ha semmi mást nem is, de ezt biztosan tudtam. Mosolyogtam, összecsuktam a laptopomat és lehunytam a szemem, jobb volt elveszni az emlékekben. Még akkor is, ha minden nap el kellett viselnem, mint a Lucas iránti vágyódást, még mindig hűséges voltam hozzá, ahhoz, ami köztünk volt. Az idő, amit egymástól távol töltöttünk, nem számítana, nem ha erős tudnék maradni. Nem éreztem volna szomorúnak magam a kapcsolatunk összes gondja miatt, nem ha figyelembe vettem volna az összes csodálatos dolgot, amit már átéltünk. Ideje volt abbahagyni a gyászolást, és elkezdeni ünnepelni. Édesanyámnak nem kellett átszabnia a ruhámat az idei Őszi Bálra, és saját magamat sminkeltem ki, úgyhogy neki több ideje volt, hogy rendbe hozza a hajamat. Ahogy az emeleten, ágyam sarkán ültem pánt nélküli melltartóban és bugyiban, gondosan szárítgattam az átlátszóra fényesített körmeimet, és Patricera gondoltam, aki gyakorlatilag minden nap manikűrözte és pedikűrözte magát. „Patrice büszke volna, ha most látna.” „Írnod kellene neki, hogy elmeséld.” Anya szavai kissé egybefolytak; beszélt, annak ellenére, hogy volt néhány hullámcsat az ajkai között. „Fogadok, szeretne
híreket kapni rólad.” „Azt hiszem.” Kételkedtem benne, hogy Patrice többet gondolt bárki másra, mint magára. Ennek ellenére tartoztam neki egy képeslappal vagy valamivel. „Azt gondoltam talán egy kicsit szorosabb kapcsolatot teremtettél vele.” Mondta anya, ahogy óvatosan betűzött egy újabb hullámcsatot a tarkóm közelében. „Beszélgess több fajtankbelivel. Most, hogy Balthazar és te egy pár vagytok, úgy értem.” „Megpróbálok.” – mondtam. „Azért ez egy kicsit furcsa nekem. Ő öregebb, mint én.” Ez egy enyhe kifejezés volt, arra tekintettel, hogy gyakorlatilag ott volt az első Hálaadásnál. Vállat vont. „Apád majdnem hat századdal idősebb nálam. Bízz bennem, körülbelül az első száz év után már alig vettük észre.” Anya és apa úgy tűnt, olyan könnyen áthidalták ezt az űrt; felnőttem, egyáltalán nem gondolva erre. Csak most, hogy több időt töltöttem Balthazarral, ráébredtem, azok az évek valóban különböztek. „Mindazonáltal, ez tesz téged egy csodává.” „Tudom. El kell kezdened gondolkodni a határidőn – ahogy minden vámpír megtanul gondolkozni, ha okos. Ez olyasvalami, amiben Balthazar segíthet – nos, amiben Lucas nem tudna.” A testem megfeszült, és éreztem, hogy a kezei a hajamban gyengédebbé váltak. A veszélyes területre tévedtünk, s ezt mindketten tudtunk. A szülei és én majdnem mindenről beszélgettünk, de Lucasról nem. „Nem azért vagyok Balthazarral, mert tanulhatok tőle.” Mondtam halkan. „Úgy, mint Lucasszal sem azért, mert fellázadtam.” „Édese, soha nem gondoltuk ezt, rendben?” Nem néztem rá. Valahogy könnyebb volt úgy beszélgetni, hogy nem voltunk szemtől szemben. „Tudom.” Idegesebbnek tűnt, mint én. „Bianca – ez egy olyan dolog, amit ma este meg kell beszélnünk.” „Mi?” Tudta, hogy titkolok valamit Lucasszal kapcsolatban? Vagy, hogy kiszöktem, hogy lássam őt? Elképzeltem egy tucat különböző lehetőséget néhány másodperccel azelőtt, mielőtt megszólalt, „Szükség van rá, hogy újra beszélgessünk a szexről?” Ó, istenem. „Tudom, hogy tudatában vagy az élet dolgainak.” Anya előre bámult, bár én biztos voltam benne, hogy az egész testem céklavörös lett a zavartól. „De amikor közel kerülsz valakihez, különösen valaki tapasztaltabbhoz, mint Balthazar, ez sokkal igazibbá válik. Talán van néhány kérdésed.” „Elég korai még ezen gondolkodni.” Mondtam sietve. Elkerülve, hogy anya megossza velem az egyetlen dolgot, amit nem akartam hallani. „Mi csak szórakozni megyünk.” „Ha te mondod.” Szórakozottan hangzott, de megpaskolta a vállamat és irgalmasan nem hozta fel a témát újra, amíg befejeztük a bálra való készülődést. Éppen belebújtam a hegyes orrú ezüstcipőimbe, mikor kopogást hallottam az ajtón,
majd apa és Balthazar üdvözölték egymást egy hangos helloval és egy vállveregetéssel, úgy, ahogy az utóbbi időben kezdtek viselkedni egymással. Észrevettem, hogy apa és Lucas ugyanígy tettek tavaly; talán a srácoknak mindig zavarban kellett lenniük, mikor találkoznak a barátnőjükkel – vagy a barátnőjük apjával. Anya lesöpört egy kóbor szempillát az arcomról és átölelt. „Menj és nyűgözd le őket.” Ahogy beléptem a nappaliba, mind apa és Balthazar elhallgatott. Apa mosolygott, hátrahőkölt, és büszkén nézett rám. Balthazar arca nem változott, de volt valami a szemeiben, egyfajta elismerés, amitől izgalom futott át rajtam, tudatosítva női hatalmam. Sötétzöld szatén ruhám vállnélküli volt, pontosan rám szabva, s a hátán kivágott. A combom közepénél enyhén kiszélesített, annyira, hogy tudjak táncolni. Édesanyám 1920-as éveiből származó ezüst és opál lánca ékesítette a nyakamat, s az összeillő fülbevalók gyengén súrolták a torkomat. Anya kis kontyba fonta a hajamat, miközben a tincseimet egymás közé feltűzte, s lezárta azt egyetlen, kövekkel díszített hajcsattal. Tavaly ilyenkor, gyönyörűnek éreztem magam; ez az év is más volt. Első alkalommal éreztem, hogy úgy nézek ki mint egy nő, már nem mint egy lány. A szüleim elég gyorsan elhessegettek minket, és Balthazar megfogta a kezem, hogy megtámasszon, míg leértünk a földszintre. Mikor az új cipőm megcsúszott az egyik kopott lépcsőfokon, s megbotlottam, körém, csúsztatta a karját. „Jól vagy?” „Jól.” Felpillantottam rá, és észrevettem, hogy az arca milyen közel volt az enyémhez. A karja még mindig szorosan körülöttem volt. Tudtam, hogy el kellene húzódnom, de azt is tudtam, hogy kíván engem – és nem tudtam megállni, hogy szeressem a tudatot, hogy akar engem. Ez volt az első alkalom, hogy valaha is úgy éreztem, nőnek lenni egyfajta kivételes hatalom. „Gyönyörű így a hajad.” Mondta Balthazar. Sötét szemei az arcomat fürkészték. „A nők gyakrabban hordhatnák így a hajukat. Ezt mindig is tetszett.” Ajkaim egy kis mosolyba húzódtak. „Szóval egy kis nosztalgia?” Valami oknál fogva, ez megtörte a varázst. Kihúzta magát. „Boldog vagyok, hogy most itt vagyunk. Gyere. Táncoljunk.” A hatalmas termet megint átalakították az alkalom kedvéért, habár egy teljesen más stílusban. A gyertyák még mindig égtek a kovácsolt réz tükrök mellett, s a pislákoló fény melegen tükröződött vissza bennük, s betöltötte az egész szobát; de ebben az évben a falakat és a táblákat több ezer különbözőféle virág díszítette, de mind hófehér. Még a sötét kőpadlót is szirmokkal szórták teli, így az egész szoba kellemes és világos volt. Ahogy Balthazarral a táncparkett felé sétáltunk, miközben a zenekar a behangolást erőltette, láttam több lányt, ahogy elragadtatott pillantást vetnek felé, magas és kifinomult az estélyi öltönyében. A gondolat, hogy megfordultak utána, önmagában egyfajta izgató dolog volt. Talán néha-néha mindenki vágyik arra, hogy féltékenyek legyenek rá. Akkor észrevettem valamit, akit határozottan nem nyűgözött le.
„Szatén.” Courtney felemelte egyik szemöldökét, ahogy a ruhámat vizsgálta. A sajátja sötét aranyszínű volt, mélyen kivágott és nagyon klassz – bár még mindig az enyém tetszett a legjobban. „Ne hencegj. Mire másodszorra leülsz, olyan gyűrött lesz, mint egy régi szemeteszsák.” „Biztosíthatlak róla, hogy áttáncoljuk az egész éjszakát.” Mondtam hadarva. „Így egyáltalán nem fogunk leülni.” Elsiettünk mellette, ahogy visszavágást hadart, sikertelenül. Tavaly élveztem a bált, de ebben az évben imádtam. A szívem többé már nem volt törött Lucas miatt; Teljesen biztos voltam az egymás iránt érzett szerelmünkben. Habár jobb szerettem volna, ha ő hozott volna el, de az is eszembe jutott, hogy valószínűleg nem élvezte volna ezt annyira, mint én. Teljesen elengedhettem magam, és élhettem Balthazar vidámságában, miközben az ódivatú táncok lépésein keresztül örvénylettem. Hegedűk, zongorák és hárfák játszottak körülöttünk, s a lányok ragyogóan színes ruhái mintáról mintára és formáról formára változtak; ez egy kicsit olyan volt, mintha egy kaleidoszkópban lennék, amely minden másodpercben megfordul. „Javult a keringőd.” Mondta Balthazar az este közepén. Széles keze kiterjeszkedett meztelen hátamon. „Gyakoroltál?” „A szobámban megpróbálkoztam vele. És egész idő alatt el kellett viselnem, ahogy Raquel röhögött rajtam.” „Megérte.” Közelebb hajolt, ajkaival majdnem súrolta a fülemet, és belesúgott, „Most?” Körbepillantottam a szobában; a gardedámok többsége eltűnt, semmi kétség, ellenőrizték a környéket, ahová a legtöbb pár eloson, hogy együtt legyenek. „Most.” A táncparkett szélére húzódtunk, majd elsétáltunk, együtt nevetve, mintha csak egy gyors szünetet tartanánk. Ahogy felfelé indultunk az északi torony lépcsőjén, néhány szmokingos srác elhaladt mellettünk. Úgy tűnt, hosszan megbámultak. Amint eltűntek azt mondtam, „Szerinted gyanítanak valamit?” „Azért, amiért úgy megnéztek? Szerintem irigykedtek rám.” Sóhajtott Balthazar. „Kevés rá az esély, hogy tudják. Gyere.” Senki más nem volt körülöttünk, mikor elértük a fiúk koleszszobáinak szintjét és továbbmentünk. Belül átkozódtam, mert a magas sarkú cipőm kopogott a kőlépcsőkön, árulkodó bizonyítéka, hogy egy lány van a közelben; de minden ugyanolyan volt, mikor elértünk a regisztrációs szobába. Haboztam, majd kopogtam; Lucas és én nem lehettünk az egyetlenek, akik rájöttek, hogy ez egy jó hely, hogy egyedül legyenek, és az utolsó dolog, amit akartam, rátörni egy ölelkező párra. Mikor nem jött válasz, Balthazar azt mondta, „Tiszta.” Besiettünk a regisztrációs szobába. Valaki határozottan volt idefent, a látomásom óta – valószínűleg Mrs. Bethany nyomozott. Előzőleg dobozok és ládák elhelyezve minden irányban; és emlékezetem szerint az első alkalommal a szoba
tetőtől talpig megtisztítva dobozoktól. Az ablakok olyan tiszták voltak, hogy láthatatlanná váltak, és úgy tűnt, mintha a vízköpő az ablakon túl bármelyik percben beugorhat. Pókhálók lógtak minden sarokból. „Tehát mit keresünk?” Kérdezte Balthazar. „Bármit, ami megmagyarázza, hogy miért járhatnak most emberek is az Evernight Akadémiára. Lucasnak tudnia kell. Ha elmondhatjuk neki, mikor elmagyarázzuk a dolgokat Charityről és – és a többiről, könnyebb lesz. Azonkívül te nem akarod tudni?” „Mindig azt gondoltam, hogy Mrs. Bethany a pénzért csinálta. Az emberek sok mindent megtesznek a pénzért.” „Ha pénzt akart volna, már évekkel ezelőtt elkezdhetett volna emberdiákokat felvenni. Ahogy mondtad, Mrs. Bethany utálja megváltoztatni a szabályokat. Mért változtatta meg ezt az egyet? Azonkívül ha ez csak azért volt, hogy több pénzt szerezzen az Evernight Akadémiának, nem ajánlana fel ösztöndíjakat emberdiákoknak, de mégis teszi. Raquel is ösztöndíjas, és nem ő az egyetlen.” Balthazar bólintott, elismerve jó észrevételemet, s többé nem tűnt megborzongva attól, hogy itt kell lennie. „Utolsó alkalommal, mikor itt jártál, felébresztettél egy kísértetet.” „Ha vissza akarsz menni a földszintre..” – „Nem hagylak itt egyedül.” Mondta olyan határozottan, hogy zavarban voltam, még azért is, hogy egyáltalán azzal viccelődtem, hogy fél. „Azt hiszem, immár háromszor láttam kísértetet. Három különböző helyen – az előcsarnokban, a lépcsőházban és itt. Nem hiszem, hogy lett volna bármi dolga ebben a különleges szobában.” Balthazart nyilvánvalóan nem győztem meg, de csak annyit mondott, „Tehát mit keresünk?” „Bármilyen kapcsolatot a vámpír – és emberdiákok között régen és most.” „Ez nem szűkíti le sokkal, Bianca.” Ez még enyhe kifejezés volt; Mrs. Bethany takarítása ellenére a szobában még mindig halomba rakva álltak a több, mint kétszáz évvel ezelőtt keltezett iratokkal teli ládák egymás után. „Azt hiszem, jobban tennénk, ha elkezdenénk.” Felnyitottuk a fedeleket, s elkezdtünk megvizsgálni a megsárgult, öreg oldalakat. Por szállt fel a törékeny, sárga iratokról, ezért le kellett porolnom a ruhámat; nem mehetünk vissza koszosan a földszintre. Balthazar kikiáltott egy sor nevet, amíg én csendesen olvastam egy másikat: Tobias Earnshaw. Agatha Browning. Dhiram Patel. Li Xiaoting. Tabitha Isaacs. Noor Al-Eyaf. Jonathan Donahue. Sky Kahurangi. Sumiko Takahara. A nevek, amelyeket találtunk különböző országokból és évszázadokból származtak; minden, ami közös volt bennük, számunkra semmit nem mondott. Az Evernight Akadémia egy eléggé kicsi iskola volt, így Balthazar és én majdnem az összes emberdiák nevét ismertük. Semelyikük sem kapcsolódott semmilyen nyilvánvaló módon egy
vámpírhoz sem, akiket a regisztrációs szobában találtunk. „Olyan jó ötletnek tűnt.” Sóhajtottam, miközben lesöpörtem a fátyolszerű port a kezeimről. „Nem bizonyítottuk az elméletedet, de nem is cáfoltuk meg. „A baj az, - hogy túl sok a papír. Nem tudjuk átnézni mindet, anélkül, hogy többet tudnánk arról, amit keresünk.” Balthazar elővette a zsebóráját a dzsekijéből s összehúzta a szemöldökét. „Hamarosan vissza kell mennünk. Észre fogják venni, hogy eltűntünk, de ha visszaérünk, azt fogják feltételezni, hogy..” – „Igaz.” A gondolattól, hogy az emberek mit fognak hinni, szégyenlős lettem, és nem tudtam teljesen Balthazar szemébe nézni. „Tovább fogjuk keresni. Megígérem.” „Köszi.” Visszaértünk a földszintre, anélkül, hogy észrevettek volna, s Balthazar hangja megkönnyebbült volt. „Jó. Nem akarok botrányos hírnevet szerezni neked.” „A vámpírok meg tudnak botránkozni?” „Ezt neked jobban kéne tudnod, mint bárki másnak.” Megfogta a kezemet, ahogy visszamentünk a táncparkettre. „Gyere. Keltsünk botrányt.” Ekkor elkezdtünk táncolni, ami nem csak a vicc kedvéért volt. Balthazar olyan szorosan tartott, mint azelőtt, szorosabban mint bárki más, csak Lucas tartott engem valaha olyan közel, hogy a testünk szorosan összenyomódott. Nem voltunk a körülöttünk lévő táncosok örvénylő körmenetének része. Sokkal lassabban mozogtunk, mintha senki más nem létezne a világon rajtunk kívül, mintha egyedül lennénk. Igazából sokkal körültekintőbb voltam, mint valaha, mikor figyeltek minket. Érezhettem a gardedámok jókedvét, mások érdeklődését, és Courtney irigy, haragos pillantását. Ez csak egy játék, mondogattam magamnak. Ez nem jelentett együnknek sem semmit. Nem baj, ha élvezzük a játékot. Egy pontál Balthazar keze súrolta egy másik lány ruháját, s összerezzent. „Mi a..” – Kiestünk a táncból, a szoba széle felé közeledve. A kezét a kezembe vettem, s egy kicsi, vörös cseppecskét pillantottam meg a mutatóujján. „Muszáj volt kitűzőt tenni a ruhájára.” Balthazar megrázta a kezét, majd abbahagyta. Lassan közelítette az ujját az ajkaimhoz,– felajánlva nekem a vérét. A vámpírok körülöttünk flörtölésnek gondolnák. Számukra intim dolognak számított inni egymás véréből. Az, aki ivott, érezhette a másik legtitkosabb vágyait és érzelmeit. Balthazar azért ajánlotta fel a vérét, hogy kitöltse az illúziót, miszerint együtt vagyunk, vagy jelentett ez számára valamit? Akárhogy is, nem tudtam határozottan nemet mondani. Az ajkaim bezárultak az ujjhegye körül, s nyelvemet gyengén hozzáérintettem az ujjbegyéhez. Sós ízű volt. Habár csak egy csepp vér volt, ez elég volt számomra,
hogy megérezzem egy halvány sugarát annak, amit érzett, elméje szemének egy felvillanó képét; táncolni engem a zöld ruhámban, sötétebben, idősebben és ezerszer gyönyörűbben, mint valójában voltam. Nyeltem egyet, s olyan érzés volt, mintha a világ elsötétült volna, majd újra világossá vált volna. "Sokkal jobb." Mondta Balthazar, a hangja mély volt, ahogy lassan elhúzta az ujját az ajkaimról. Rájöttem,hogy becsuktam a szemem. Zavart voltam, s próbáltam összeszedni magam. "Rendben. Jó. Úgy értem - oké." Lemosolygott rám, s szinte úgy tűnt, büszke magára. Miközben a táncparkett felé fordultunk, túl ragyogóan azt mondtam, "Táncoljunk, rendben?" "Gyerünk." Balthazar karja körémzárult, és a tökéletes pillanatban, ritmusosan visszahúzott minket táncolni. A körülöttünk lévő emberek örvénye utolért engem, ahogy a zene ütemét kezdtem érezni a saját pulzusomban. A vér íze szédítően izgatottá tett. Soha többé, gondoltam. Lucas nem szeretné. Egyáltalán. Kicsit megbotlottam a sima padlón, s épp bocsánatot kértem - de azután újra megcsúsztam. Mikro megragadtam Balthazar vállait hogy megtartsam magam, összeráncolta a szemöldökét, s rájöttem, neki is nehezére esett megállni a lábán. Mindketten lesütöttük a szemünket, s észrevettük, hogy jégen állunk. A szobában körülöttünk az emberek morogni, s rémülten kiabálni kezdtek, ahogy a jég vastagodni kezdett, lepattogva egy papírvékony lepelről egy vastag, egyenlőtlen kék-fehér felületre. Néhány ember elesett, és egy lány sikoltott. Észrevettem egy fehér virágokból álló csokrot, amelyet szalagokkal a falra tűztek; az összes szirom jegesen ragyogott, mereven, szilárdra fagyva. Balthazar motyogott, "Ez.." "Uh.." A hideg, hátborzongató szél, amelyre emlékeztem, végigsöpört a hatalmas termen, s néhány gyertya kialudt. A zenekar abbahagyta a játékot, hangszer hangszer után, hangzavarból csendre váltva. Néhány gardedám elkezdte az embereket az ajtó felé húzni; de mindenki annyira rémült volt, hogy nem tudtak másfelé nézni. A kékes jég belepte a falakat, és befagyasztott minden egyes ablakot; a jégcsapok, mint függő cseppkövek lógtak a mennyezetről, s minden másodperccel egyre mélyebbre ereszkedtek. Két láb, öt láb, majd tíz láb hosszúak voltak, és kövérebbek, mint én pillanatokon belül. Hideg pontokat éreztem a bőrömön, de ez nem volt lágy és havas, mint azelőtt. Helyette tűszúrások voltak, mintha ólmos eső volna. "Mit tettünk?" Kapaszkodtam Balthazar dzsekijébe. "Felébresztettük a kísérteteket?" "Kísértetek?" Courtney nyilvánvalóan meghallotta az utolsó szót, amit nem akartunk, hogy bárki is meghalljon. "Ez egy kísértet?" Az emberek pánikolni kezdtek. Mindenki a kijáratoknál tolongott, de néhányan elcsúsztak a jégen, ordítottak és kiabáltak, ráesve egymásra, tömeget képezve. Balthazar megragadott a derekamnál, s másik kezét az arcom elé tartva megvédett a
tülekedéstől. A hideg szellő végigsuhant a szobán át, eloltva a maradék gyertyákat is. Minden másodpercben egyre sötétebb lett; minden másodpercben egyre jobban féltem. Tudni fogják, mit kell tenni, gondoltam, bár még mindig remegtem. Bizonyára Mrs. Bethany vagy a szüleim, vagy valaki tudja hogy kell ezt kezelni, mert, óh istenem, valakinek meg kell tudnia ezt állítani A hatalmas előcsarnok egyik világos, átfagyott ablakán néhány vonal hirtelen áttetszőre olvadt, s a karcok egy firkált szóvá formálódtak: MIÉNK. Ekkor a jég mindenhol repdezett: a falakon, a mennyezeten, a padlón. Ahogy oldalvást tántorogtunk, elveszítettük az egyensúlyunkat a lábaink alatti lökéstől, majd egy rettenetes nyögést hallottam fentről. Felnéztem, s láttam ahogy a függő cseppkövek megremegnek - aztán leestek, tíz láb hosszú jégkések körülöttünk szúródtak le. Mindenki sikított. Balthazar a padlóra lökött, s saját testével védte az enyémet. Ahogy ziháltam a hideg érintéstől a bőrömön és Balthazar erős súlyától, megláttam egyet jégcsapok közül csupán egy lábnyira tőlünk levágódni. Jégszilánkok minden irányban, a kezeimbe szúródva; halottam Balthazart káromkodni és rájöttem, hogy erősebben érezte az ütést, mint én. A nehéz jég mellettünk borult fel, csupán néhány centi hiányzott, hogy összezúzza Balthazart. Ekkor az ablak összetört, az üveg szétszóródott a padlón egy utolsó, éles csattanással. Amilyen hamar elkezdődött, olyan hamar vége is volt. Mindenfelé körülöttünk, sírást hallottam, és szétszórva néhány sikítást. Balthazar a hátát tartva mellémgördült és grimaszolt, a díszek a földre hulltak s szaténcipők és hatalmas, gyorsan olvadó jégdarabok feküdtek körülöttünk. "Balthazar, jól vagy?" "Remekül." Meggyőzőbb lett volna, ha nem terpeszkedett volna még mindig a padlón. "Te?" "Igen." Első alkalommal, most igazán meghatott, hogy akár meg is halhattam volna; Balthazar lehet, hogy megmentette az életemet. "Köszönöm, hogy.." "Oké." Az ablakot bámultam, ahol a kísérteties szó már majdnem eltűnt. Mi volt az, amit a szellemek követeltek? A regisztrációs szobát? Az északi tornyot? Vagy magát az Evernight Akadémiát?
13, fejezet (fordította Skyee) Azt mondaná, hogy a tegnap éjszaka eseményei hasonlóak voltak ahhoz, amit azelőtt tapasztalt? Mrs. Bethany jegyzetelt az íróasztalánál, anélkül, hogy lenézett volna arra, amit írt közben. Helyette világos szemeit továbbra is rám szögezte. - Amit a raktárban láttam nem volt ilyen ijesztő. –beláttam, hogy az észrevételem nem volt éppen segítőkész, amikor Mrs. Bethany ráncolta a homlokát. - Hideg volt, és egy kép tűnt fel a fagyban – egy férfi arca, nincs rá szó. És beszélt hozzám. Azt mondta: Állj! - Állj? – Apám a székem egyik oldalán állt, anya a másik oldalon ült mellettem. Átjöttek velem ide a megbeszélésre, és úgy tűnt ők még jobban bezsongtak a kísértettől a bálról, mint én, ami sokat sejtetett. Apa annyira szorosan markolta a székem karfáját, hogy lehetett látni a megfeszülő izmait. – Mit jelent az, hogy ’állj’? - Nem tudom. – mondtam. - Őszintén, ötletem sincs. Mrs. Bethany felemelte a tollat a szájához, elgondolkodva. - Ez nem ugyanaz, ha te nem csinált semmi mást. Csak várakozott Mr. More-re. Ez igaz, ugye? Többet kellene mondanom az igazságból, nyilvánvalóan, mert más emberek biztonsága múlik rajta. – Elolvastam néhány levelet, amíg odafenn voltam. - Levelek? – Mrs. Bethany szemei összeszűkültek. - Csak hogy teljen az idő. – Ez meggyőző volt? Nagyon remélem. – Baltazár és én ma este is visszamentünk oda. Szerencsére senki nem kérdezte, hogy miért csináltam ezt. Úgy hiszem, azt gondolták, ez nyilvánvaló, vagy az, hogy most nem gondolkodtak tisztán. A szüleim feszültebbek voltak emiatt, mint ahogy vártam. – Milyen levelek drágám? – Anya a vállamra tette a kezét. – Mondj el minden részletet, amire emlékszel. Minden fontos lehet. - Nincs sok minden, amire emlékezni kellene! Láttam néhány levelet. Egyik sem különbözött,a másiktól. Nem látom, miért gerjesztene haragra ez egy kísértetet. Apa csikorgatta a fogait miközben azt mondta: - A kérdés itt az, ami elindította ezt. Ki kell találnunk ezt, minél hamarább, annál jobb. - Bocsáss meg Adrián, de itt nem erről van szó. - Mrs. Bethany letette a tollát.- -A kérdés az, hogy hogyan szabadulhatunk meg ettől a kísértettől. Ez, ahogy gondolod, egy hasznos kezelése a problémának.
Anya szorosabban fogta a karom. A keze remegett. Lövelltem felé egy kíváncsi pillantást, de az arckifejezése olvashatatlan maradt. Apa nem úgy tűnt, hogy hallja, amit Mrs. Bethany mond. - A kísértetek utálják a vámpírokat. Ellenségesek, és veszélyesek. Az elmúlt éjjel bebizonyították minden kétséget felülmúlóan. - Nem vitattam ezt – mondta Mrs. Bethany – Mindössze arra célzok, hogy tartózkodjunk az öngólok gyűjtésétől, ahelyett, hogy túlságosan aggódunk a kísértetek miatt. Apám szavai emlékeztettek engem a kérdésemre, miután először beszéltem Baltazárral a szellemekről. – Miért utálják a kísértetek a vámpírokat? Anya és apa egymásra néztek, nyilvánvalóan csodálkozva azon, amit mondtam. Mrs. Bethany összekulcsolta a kezét, és ő volt az egyetlen, aki válaszolt. – Egyikünk sem tudja pontosan, honnan származunk: vámpírok, emberek, vagy kísértetek. A mondák változnak, továbbá a tudománynak nagyon kicsi a beleszólása, és kevés a túlélő is aki elmesélhetné. De léteznek olyan legendák, amelyekben van egy csepp igazság is. - Legendák? - Egyszer ezek is csak emberek voltak. – Mondta Mrs. Bethany – Hosszú, hosszú idővel ezelőtt. A történelem előtti időkben, még az igazi emberi öntudat előtt is. Ezért az erkölcs ideje előtt is. Célok. Érzelmek. Az ember úgy élt, ahogy az állatok, eggyé vált a hús élvezetével, elidegenedve a lélek tudatától. Amit az emberiség most természetfölötti érzéknek hív, hallani a gondolatokat, megosztani az álmokat, hatalmak, amik túlmennek a húson – ez mind része a természeti világnak, az olyan egyszerű és nyilvánvaló, mint a gravitáció. De az ember fejlődött. Az öntudata is kibontakozott. És ezzel az öntudattal jött a képessége a bűnre. Csak hosszasan bámultam Mrs. Bethanyra. Soha nem hallottam még ilyet ezelőtt, és a szüleim bűvölt csendjéből ítélve talán ők sem. Mrs. Bethany folytatta és hangja egyszerre volt ridegségtől és megvetéstől mentes. - Elérkezett a nap, amikor emberi lény először gyilkolt meg egy másikat – a sejtéssel, az elszántsággal, és annak megértésével, hogy elvett egy másik emberéletet. Amikor ezzel harcolt, a természeti és természetfeletti világ közötti kötelék megsemmisült. Habár az első áldozat élete véget ért, a léte nem. A természetfölötti énje az első gyilkosnak két részre szakadt – test és szellem. A vámpírok az élőhalott (hallhatatlan?) test. A kísértetek a halhatatlan szellem. A hatalmunk különbözik egymástól. A tudataink eltérőek. És ettől kezdve lettünk szétválaszttatva tőlük és az emberiségtől. A fejem szédült az új információktól. – Ez mind igaz? - Nem tudom bizonyítani, de sokan közülünk hisznek benne nagyon régóta. Hajlok erre a hitre magam is. - Úgy érti, valahányszor vámpírok keletkeztek, akkor keletkeztek a szellemet is?
- Nem. A mi „családfánk” kettészakadt az első gyilkosságnál. A vámpírok képesek többet alkotni belőlünk. A kísértetek sokkal kreatívabbak. – Egy furcsa mosoly játszott Mrs. Bethany arcán. – Már tudnak alkotni önszántukból is. Bizonyos fajta gyilkosságok – beleértve az árulást és az ígéretszegést különösen – irányult arra, hogy létrehozzon kísérteteket. Ritka, de előfordulhat. - Ha a vámpíroknak és a kísérteteknek nincs semmi közük egymáshoz többé, akkor miért utálnak minket? Figyelmesen tanulmányozott engem, mielőtt ezt mondta – A legtöbb kísértet nem tud hosszan fenntartani bármilyen fizikai alakot.Nagyon fel kell dühíteni őket –és a világ képes erre-. Gondoljon bele, Miss Oliver, ha csapdába esne ekképp, és látná más hallhatatlan lényeket, hogy éreznek, cselekednek, élvezik az idejüket a földön. Gondolja át, mennyivel közelebb vagyunk mi az élet érzéséhez. Érthetőbbnek tűnik most már? - Igen, azt hiszem igen. - Ha lát bármi mást, természetesen szólhat róla azonnal. Adrian, Celia köszönöm, hogy áthoztátok őt ilyen hamar. - Ennyi? – anya a fejét rázta. – Semmi mást nem tehetünk, hogy megvédjük, biztonságban tartsuk a tanulóinkat? - A tanulóknak egyszerűen vigyázniuk kellene, hogy ne töltsenek túl sok időt egyedül. – Mrs. Bethany felvonta a szemöldökét. – Különösen nem elszigetelt szobákban, messze a tanároktól, abban a reményben, hogy a szerelmük hamarosan megérkezik. - Máskor magammal fogom vinni Balthazart. – ígértem. Mrs. Bethany fintorgott, de azt mondhatom, a szüleimet nagyon szórakoztatta. Visszasétáltunk Mrs. Bethany kocsiszínjéből az iskola felé, az udvaron át. Borús nap volt, szokatlan hideg, és azt kívántam, bárcsak hoztam volna egy vastagabb kabátot. Apa egyik kezével átkarolt, ahogy mentünk. – Nem vagy ideges? - Nem. És ti? - Nem. – Mondta anya. Ahogy meglátta az arckifejezésem, sóhajtott. – Oké. Igen. De nincs rá semmi okunk. Csak mert a szüleid vagyunk, és szeretünk téged. - Mit értett Mrs. Bethany „hasznos útnak”, hogy megszabaduljunk a szellemektől? - Kérdeztem. - Reméljük, az az átkozott dolog már elment. – Mondta apa, ami nem épp válasz volt. Mielőtt bármi mást kérdezhettem volna, apa vigyorgott és intett. – Nézd ki van itt. Balthazar közeledett felénk az udvaron át. Hosszú kabátot viselt és sötétkék sál volt könnyedén a nyaka köré kötve. – Milyen volt a kínvallatás? - Nagyon vicces, képzelheted. – Mondtam. - Szóval, egészen addig, amíg kísértik ezt a helyet, azt gondolom, megpróbálhatnánk csinálni kicsit valami mást. Balthazar bevetette a legcsábosabb
mosolyát, ami felettébb elbűvölő volt. - Az engedélyükkel, Mrs és Mr Oliver. - Mire gondolsz? – Kérdezte anya. - Ha úgy gondolja, hogy lehetséges, elvinném Biancát egyszer-egyszer az egyetemhez közeli városokba. Kezdve e hétvégétől, talán. Elmehetnénk Rivertonba, vagy bárhova, és mutathatna nekem egy kicsit a 21. századi életből. Tudnák mesélni neki többet arról, ahol eddig voltam, és amit eddig láttam. – Mondta Balthazar, mintha ez egy vadonatúj ötlet lenne, nem úgy, mintha mi már ezt hetek óta kieszeltük volna. Tudom, hogy túl fiatal, hogy randizni menjen, de amíg ez a kísértet itt van, biztonságosabban érezném magam valahol máshol. Lefogadom hogy Bianca is. - Kétségkívül. – Mondtam. - Teljesen. A szüleim nem gyanították a dolgot, ez tény, teljesen fellelkesedve néztek rám. Egy kicsit túl lelkesen, tényleg. Úgy értem, hogy tudom, hogy szeretik Balthazart. De ki nem? De túlbuzgónak tűntek abban, hogy összepárosítsanak minket. Egészen addig, míg ezért dolgoznak, én nem vitatkozom. Apa szólt először Balthazarhoz. – Rendes időben hozd öt haza.. - Természetesen. . És engedjétek meg nekünk, hogy tudjuk, mit csináltok, és hol vagytok. – Mondta anya billegve egy kicsit a sarkain. - Mindig. – Ígérte Balthazar. – És megkérdezem Mrs. Bethanyt úgyszintén. - Ezt el tudom intézni. – Mondta anya. - Valószínűbb, hogy igent mond, ha mi kérdezzük. - Ez egy nagy felelősség – mondta apa – valóban kész vagy rá? Csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan Lucassal lehetek. – Nagyon, nagyon kész vagyok. Vigyorogtak, annyira boldogan és reménykedőn, hogy rosszul éreztem magam a hazugság miatt, de tudtam, mit kell csinálnom, és nem hátrálhattam meg most. Az azonnali hatása az volt az őszi bálnak, hogy az emberek komolyan kiborultak. Raquel elkezdett összepakolni, hogy megszökjön a suliból, háromszor is, és mindháromszor több mind fél óráig eltartott, hogy lenyugtassam. Világítással aludtunk egy hétig, és nem mi voltunk az egyedüliek a kollégiumban akik így tettek. Több tanár vállalta a nagyterem felügyeleti kötelességét éjszaka. Egyszer még Mrs. Bethanyt is láttam céltudatosan lefelé lépdelni a nagyterembe, gyertyával a kezében, éberen, és már majdnem lelkesen. Senki nem menne közel a díszteremhez, hogy tanuljon, ejtőzzön, vagy bármi mást csináljon. A vízhatlan fólia eltakarta az összetört ablakot, amíg a táblák rendelésen voltak, nem ez volt a legjobb megoldás, mert beengedték a téli, fagyos levegőt, de nem ez volt az oka, hogy az emberek kerülték nagy ívben. Amire a hétvége közeledett, nagyon is készen álltam, hogy kijussak az iskolából pár órára, több okból is, nemcsak hogy
láthassam Lucast, persze ő volt a legfontosabb ok mind közül. - Hogy nézek ki? - oda-vissza fordultam a tükör előtt, és próbáltam nem figyelembe venni a tükörképem erőtlen ködösségét. Túl sokáig vagyok vér nélkül, innom kellesz majd úton a városba. - A 19. században nagyszerűen néznél ki. – Mondta Raquel, anélkül, hogy felnézett volna az utolsó tervezeteiből. Belemélyedt az alkotásába, ami egyféle út volt a rettegései elől. – Balthazar minden nap lát téged, tudod. Ez nem olyan, mintha nem tudná, hogy nézel ki. - Felfogtam. – Majdnem szokásosan öltöztem emiatt: farmer, halványkék felül gombos pulóver, de természetesen Lucas az, akit látni fogok. Raquel letette az ollóját és a magazinjait. – Mrs. Bethany határozottan engedékeny a kedvenceivel. Úgy értem, hogy örülök, hogy elmehetsz egy estére, de az kívánom, bárcsak mindnyájan ezt tehetnénk. - Tudom hogy,ez nem igazságos, de nem fogom felhívni a figyelmét erre még. Amellett tudod, hogy nem vagyok Mrs. Bethany kedvenceinek a listáján. Csak szerencsés vagyok, hogy Balthazar rajta van. - Balthazar megőrül érted, ezt bárki láthatja. Úgy tettem, mintha a sminkemet ellenőrizném a tükörben, hogy ne láthassa a bizonytalanságot a szememben. – Ő nagyszerű. - Az a fő, hogy szereted, és ez boldoggá tesz. - Ez volt a legromantikusabb megállapítás, amit valaha hallottam, hogy Raquel tett, olyannyira, hogy azt gondolhattam volna, hogy viccel, ha a hangja nem lett volna olyan komoly. A többi nem számít. Igazán nem. Rendben? Raquel közelebb volt az igazsághoz, mint gondolta. – Rendben. - Jó. - Egymásra mosolyogtunk, lecsukta a szemét. – Nem foglak most megölelni, vagy akármi. - Hála Istennek. Dobott egy feltekert újságlapot felém, de én lebuktam előle. Balthazar kölcsönvette a szürke tanulóvezető autót, hogy bemehessünk Rivertonba. Hallgattunk néhány számot a rádióban, megpróbálva megkeresni a kedvenc előadóm, és Balthazar vitatkozott egy régebbi állomásért. - Haladnod kell az idővel. – Erősködtem. – Nem ez volt az oka mindenekelőtt, hogy az Evernightba jöttél? - Talán csak a társaság miatt. – Mondta vigyorogva. A jó hangulatunk addig tartott, amíg közelebb nem értünk Rivertonhoz, és megközelítettük a hidat, a folyón át. Balthazar letért az útról, hogy megerősítse magát. – Utálom ezt. – Mondta. – Úgy értem, utálom ezt csinálni. - Akkor hogy sikerült elutaznod eddig Európába, az Antillákra, vagy más helyekre? Ha a folyón átkelni ilyen nehéz, akkor az óceánon lehetetlen? - Nagyobb víz esetében valójában könnyebb, sok esetben. Ilyenkor olyan
stresszesek vagyunk, hogy ha át kell kelnünk nagy óceánon, vagy elakadunk egy megszentelt földön, lényegében egy mély álomba esünk. Ez olyan, mint a hibernáció, azt gondolom. A z önkívület megvéd minket. Amire figyelned kell, hogy az emberek megtalálhatnak téged, amíg nem vagy magadnál. Nincs pulzusunk, és nem ébredünk fel könnyen. Jó ok arra, hogy halottnak nézzenek. Mivel tényleg halott vagy. Amikor viszont felszentelt talajba temetnek el, akkor hagyd a fenébe. - Vagy elhamvasztanak. - Pontosan. De ha hajón vagy elrejtőzhetsz néhány héten át. Éhesen fogsz ébredni, de ez megoldható. A repülőn azt feltételezik, hogy alszol, és általában felébredsz nem sokkal az után, hogy a repülő földet ér. Ne érts félre, de ez nem vicc. De legalább így átaludhatod a rosszat. Ez – ott semmi, de a megdöbbenés megrázó. Átgondoltam az összes hülye vámpíros filmet, amit a tévében látok késő este, a fekete galléros romániai grófot, amint elutazik Angliába, amint koporsóban fekve alszik. Most már rájöttem, hogy tényleg van alapjuk ezeknek a legendáknak. A legbiztonságosabb út, hogy eléred, hogy amikor a hajón vagy, úgy szállítsanak, mint egy halottat. Ki tudja, talán még a horror történetek is tartalmazhatnak valami igazságot? A folyó lágyan ragyogott a holdvilágnál, és éreztem a fagyos rettegést. - Nem tudunk túlesni ezen? Ez nem volt annyira rossz az utolsó iskolai hétvégén, mert gyorsan túlestünk rajta. Talán az jobb. Balthazar felém fordult, a szemei gyanakvóak: - Te is ezt érezted múltkor? - Oh, ühm, igen. - Elkezdtél többet érezni abból, amit mi érzünk. Egyre jobban vámpírrá válsz. - Az ötletre valamiféle izgalom csendült a hangjából. - Gyakrabban akarom a vért is. – ismertem be. – És elkezdtem gondolkodni erről, na jó, dolgok megöléséről. Mókusok. - Megöltél bármit? Nagyon szégyelltem magam. – Egy egeret, egyszer. Még emlékeztem a szánalmas kis nyüszítésre. - Ezzel nincs baj. Mindannyian akarunk élő vért időnként. Egyre csak mondogattam magamnak, hogy ez nem egy nagyon rossz dolog, olyan mintha sajtburgert ennél, ami szarvasmarhából készült. - Ez nem olyan. – Kis szünetet tartott, mielőtt megkérdezte. – Elmondtad ezt Lucasnak? - Igen. – Hazudtam. Nem ismertem be mindent, de aligha lett volna választásom. És Balthazarnak sem beszélek a vámpírjellegű erőkről, amit viszont Lucas érzett. - Megérti, hogy hamarosan vámpír leszel? Boldogul vele? - Nem leszek igazi vámpír, míg embert nem ölök. És ez így is marad, amíg ez meg ne történik, oké?
- Soha nem találkoztam hozzád hasonlóval Bianca. Úgy értem, hogy bárki olyannal, aki vámpírnak született. Attól, hogy megértelek, nem napolhatod örökké. Előbb-utóbb ölnöd kell. - Kell lennie választásnak. – Erősködtem. - Te tudod, hogy mi történik akkor, ha nem ölök meg senkit? - Nem. – Nem kételkedtem abban, hogy igazat mond. – Te igen? - Minden, amit tudok az az, hogy Lucas szeret engem azzal együtt, ami vagyok. Balthazar összepréselte ajkait, és visszarendezte a kocsit a vezetéshez. – Essünk neki. – Mormogta, és a gázra taposott. Amikor lefékeztünk a mozinál, Lucas már ott állt zsebre tett kézzel. Felemelte a fejét és mosolygott de aztán meglátta Balthazart. Az egész teste megfeszült, mint egy őrszolgálatosnak. Rámosolyogtam, hogy mutassam nincs semmi baj. Nem nézett ki nyugodtnak. - Szia. – Mondtam, ahogy feléje szaladtam. – Minden rendben. Balthazar segít nekünk. - És mért teszi ezt? – Lucas szemei összeszűkültek. Balthazar keresztbe tette a kezeit. – Légy üdvözölve. - Hé fiúk, állj. – Mondtam. Az előtér fényei felvillantak, és a plakátok a falon mutatták Bogey és Bacall: To Have and Have Not. Megcsókoltam Lucast könnyedén az arcán, amíg abba nem hagyta Balthazar bámulását. – Lucasnak és nekem beszélnünk kell egy percre. Oké Balthazar? Lucas nem tűnt túl boldognak, hogy Balthazar engedélyét kértem, hogy bármit csinálhassunk. Gyorsan kézen fogtam és átsétáltam vele a mozi felőli oldalra. Balthazar nekidőlt az autónak felhúzott szemöldökkel. Ahogy a sarokra értünk odasúgtam. – Meg tudom magyarázni. - A világ összes emberének beszélhettél volna erről…és te pont - Nem mondtam el. Kitalálta. Lényegében elkapott engem visszafelé jövet, amikor utoljára láttuk egymást. De nem fog feldobni minket. Sőt még hajlandó segíteni is abban, hogy találkozzunk, egészen addig, amíg segítünk neki Charity-vel. - Hogy, mint egy jótékonysági nagykövet? Elfelejtettem, hogy nem tudta a nevét. – A vámpír lány Amherstben. - Várj, Charity? Ez a neve? Te megfejtetted, hogy ki ő. – Büszkén mosolygott, és ebben a pillanatban minden feszültség feloldódott. –Beleszerettem egy zsenibe. - Nem egészen. Csak a nevét tudom, mert kiderült, hogy Bathazar a testvére. - Mi? Annyit meséltem el neki a történetből, amennyit úgy gondoltam Lucas meg tud érteni: hogy együtt éltek egy angol gyarmaton, vámpírok mészárolták le őket, és Balthazar ragaszkodását, hogy szüksége van arra, hogy megtalálja, megóvja ás biztonságban tartsa Charityt. - Biztonságban kit? – Kérdezte Lucas. – Biztonságban őt, vagy a körülötte lévő
embereket? - Természetesen őt. Mondtam neked, hogy nem egy gyilkos. - Megbízom a te állításodban, de ez a lány – Charity együtt lóg néhány kifejezetten zűrös vámpírral. - Jó, ha rossz társaságba került, akkor Balthazar ki tudja őt hozni ebből, vagy legalábbis úgy gondolja. Ha segítünk neki ebben, magunknak fogunk segíteni. Ő pedig elmond sok mindent arról, amit tud a vámpírokról és a szellemekről… - Huha, wow, állj csak meg. Szellemek? Hogy jön ez most ide? - Szellemek kísértenek az Evernight Akadémián. – A tény ellenére Lucas tekintete mosolygásra késztetett.– Éppen amikor már azt gondoltad viccesebb nem is lehetne. - Szent szar. - Elmesélem később, oké? A lényeg az, hogy sok információt adhat nekünk, amit nem szerezhetünk meg másképp. Sőt ha segítünk neki, akkor behoz a városba, hogy lássalak. Minden, amit akar az az, hogy megtalálhassa a húgát. Mi segíthetünk ebben neki ugye? Lucas csendben maradt néhány nagyon hosszú másodpercig, mielőtt ezt mondta: Én eddig úgy tudtam, hogy ez a fickó szívből utál engem. - Hát nincs benne a rajongói klubodba, de betartja az ígéretét. - Szóval hogyan segít kiszökni az Evernightból? Balthazar tud egy titkos átjárót vagy valami mást? Most értünk a bonyolultabb részhez. – Nos, valójában ő öregebb és eléggé megbízható, és mi azt hangoztatjuk, hogy ő tanít engem, hogy hogyan kell vámpírnak lenni, így a szüleim és Mrs. Bethany engedik neki ezt csinálni. – Vettem egy mély levegőt és tovább folytattam. – Valahogy meggyőztük őket arról, hogy járunk. Csend. Lucas hosszasan nézett rám, a szemei gyanakvóak voltak. - Nem járunk. Nem egymással. Ugye érted? – Én csak úgy teszek, és ő is. – Legalábbis remélem Balthazar megértette ezt. - Igen, értem. – Nem hangzott meggyőzőnek válasza. – De mindig téged bámul. Emlékszem milyen volt az Őszi bálon. Birtokló. Igazán birtokló. - Igazából az randi is volt vele az Őszi bálon emlékszel? Mert elvesztetted a fejed Rivertonban és megrémítettél. - Egész életemben az öklömmel intéztem a dolgokat Bianca. Mikor vámpírokat üldözöl ez a legjobb út, hogy életben maradj. Közelebb léptem Lucáshoz, nagyon közel, hogy érezhettem a bőre illatát. Megértem. Így kérlek, te is próbáld megérteni ezt. Ez az egyetlen út, amire gondolhatunk. Akadozva lélegzett fel. – Nem akarom túlreagálni. Esküszöm. Sajnálom Bianca. Ez csak… hiányoztál nagyon és soha nem volt esélyünk, hogy beszéljünk ezekről, a
dolgokról, és az utolsó dolog, amire szükségem volt most,hogy azt halljam, hogy valamelyik másik srác több időt tölt veled, amikor én ezt nem tehetem. - Csak te számítasz. Egyedül te. – Kezembe fogtam az arcát és lassan megcsókoltam. – Oké? - Oké. – Kihúzta magát. – Jó, jól viselkedem Balthazarral, és akkor mi ki tudunk jutni ide együtt. Rendben? - Rendben. Visszasétáltunk a mozihoz kézen fogva. Balthazar nem mozdult az autótól. Amikor meglátott minket újra, felegyenesedett és kérkedő léptekkel felénk közeledett. Vihogásra késztetett volna a dolog, ha Lucas nem ugyan azt csinálta volna Balthazar. – Mondta vontatott hangon. – Amikor utoljára láttalak, gyomron vágtál. - Amikor én utoljára láttalak, majdnem eltörted az orrom. Még szerencse, hogy most összedolgozunk - Szerencse neked, vagy nekem? – Lucas magabiztos mosolya világossá tette számomra, hogy azt gondolja Balthazar az aki aki a rövidebbet huzná,ha harconlnának. – Egyébként szép kerekek. Ez az utazás egyenesen világossá teszi, hogy találkozni fogsz a bankároddal a PTA-ban .Kristály tisztán látszik, hogy több mint száz éves vagy. - Ez egy tanuló kocsi. – Balthazar összeszorította az állkapcsát, mintha elharapna valami egész más dolgot, mintha valami egész mást akart volna mondani. Figyelmeztető pillantást vetettem Lucasra, azt kívánva gyorsan fejezze be ezt, de továbbra is úgy viselkedett, mintha bizonyítani akarna valamit. – Mi az, nincs ló nélküli szállítóeszközöd, mióta a Studebakered tönkrement? .Balthazar elégedetten mosolygott. – Ami azt illeti az utolsó autó, amim volt egy piros 1968-as Mustang GT 390 Fastback. Sejtésem sem volt, hogy ez mit jelent, de Lucasnak igen. Az arckifejezése átváltott megvetésből irigységbe, és ezután vonakodva válaszolt. – Szép. - Igen. – Balthazar sóhajtott és az összes ellenségeskedés ideiglenesen elfelejtődött. Fiúk, gondoltam. – Oké. – Mondtam, remélve, hogy vége van ennek, és nem kezdenek el megint csatázni. – Itt találkozunk veled, mondjuk két óra múlva? - Még nem mész el. – Balthazar minden figyelmét Lucasra összpontosította. – Előbb mondd meg, mit tudsz a húgomról, és ígérd meg nekem, hogy felhagysz a Fekete Keresztes vadászattal iránta. - Nem vagyok felelős beosztású a Fekete Keresztnél, oké? Nem teszik azt, amit mondok, hogy tegyenek. A vadászat arra a bandára tart, és ameddig Charity ezekkel lóg, addig a tűzvonalban lesz. El kell választanunk őt tőlük, vagy így, vagy úgy. - Egy út van. Egyetlen egy. Az enyém. – Balthazar közelebb lépett, minden centit kihasználjon Lucas felé tartva, aki magas volt, de nem annyira magas. - Charity egy személy. Olyan, mint te vagy én. - Te és én nem vagyunk ugyanolyanok! – Balthazar felemelte a fejét.
- Akkor azt mondom, ugyanolyan, mint Bianca. Igy már világos?- Bianca nem gyilkos. Neki nincs választási lehetősége arról, hogy kicsoda! - Fiúk, ne csináljátok ezt. – Kérleltem, de nem figyeltek rám. - Választás? Azt gondolod mindannyiunknak van választása? – Habár Balthazar halkan beszélt, de a hangjában ennyi durvaságot soha nem hallottam ezelőtt. Elindította a borzongást lefelé a gerincemen. Próbálj meg bekerítve lenni éjjel. Próbálj meg futni, amilyen gyorsan csak tudsz, miközben rájössz, hogy ők a gyorsabbak. Próbáld ki milyen, ha megérkezel az istállóba, a szüleid halott teste van előtted a földön, a kezeid a fejed fölött, és egy tucat éhes vámpír vitatkozik azon, hogy ki kapjon téged következőnek. Látod, ilyen sok választási lehetőséged van ekkor. Lucas csak hosszasan néztek rá. Nyilvánvalóan sohasem képzelt bármi ehhez hasonlót, de én se. Balthazar folytatta még csendesebben. – Próbáld meg végignézni a gyerek húgod halálát, és ekkor mond meg nekem, hogy te nem töltenéd azzal az örökkévalóság hátralevő részét azzal, hogy megpróbálsz bepótolni mindent. Amikor mindezt megteszed Lucas, akkor beszélj nekem csak a választásokról. Addig mond el nekem, amit tudnom kell, és aztán fogd be a szád. - Térjünk vissza. – Mondta Lucas most már nyugodtabban. - Értem, rendben. Mindenki azt teszi amit tennie kell... nekem nyolc.– Előhúzta a kis jegyzetfüzetét a kabátzsebéből, és odanyújtotta neki. – Ez néhány információ Charityről, úgy értem ezek csak jegyzetek a vadászatokról, ahol mostanában voltunk. Azok a „barátok”, akik vele voltak, nincs róluk ötleted, kik lehetnek? - Nincs. – Balthazar már át is futotta a jegyzetfüzetet, nyomok után kutatva az oldalain. - A részletek legtöbbje valószínűleg haszontalan, de talán ez is valami. Máskor majd összeállítok dolgokat csak róla, és megpróbálom összerendezni, így kitalálhatsz egy módszert. – Néhány másodperc szünet után hozzátette – Remélem, ez segít. - Köszönöm. – ez őszintének tűnt. Bizonytalan csend következett, és megpróbáltam végiggondolni azt, hogy mit mondjak, azután, amit megtudtam Balthazar múltjáról, de erre nincsenek megfelelő szavak. Így én megöleltem gyorsan. – Minden rendben van? - Jól vagyok. Már megyek is a moziba, az elég jól hangzik. – Ő is megölelt, elég hosszan ahhoz, hogy rájöjjek Lucas minket, bámul. – viszlát két óra múlva. Ahogy Lucas és én elhajtottunk az anyja kocsijával Lucas ezt mondta: - Jól vagy? - Igen persze. Csak Balthazar miatt aggódom. Sohasem tudtam mi történt vele. El sem tudom képzelni milyen borzalmas lehetett. - Miota csak megszülettem,vámpirokkal vagyok körülvéve.Nem kell elképzelnem.. - Tudom, hogy néhányan közülünk gyilkosok. – Mondtam csendesen. – Egy ideje
már tudtam. De nem mindegyikünk. - Rendben. Értem. De mi sem tudjuk hol a határ az igazság és hazugság közt, hol az egyensúly, aközött, amit a szüleink tanítottak nekünk, és amit mi tapasztaltunk. Sóhajtottam. – Nem akarok most erről beszélni többet, oké? - Igazad van. - Hey, hová megyünk? A kocsi fényszórói megvilágították az utat előttünk, de ez nem olyan hely volt Rivertonban, amit felismernék. Meredeken felfelé hajtottunk. - Ne aggógj, nagyszerű lesz. – Lucas csak vigyorgott. – Visszaérsz, amikorra kell. A végső állomásunk viszont meglepetés. A feszült hangulat ellenére, ami korábban volt mosolyognom kellett kicsit. – Segítség? - Tudni fogod, amikor meglátod. - És tudtam. A csillagvizsgáló öregebb volt, kicsi sápadt siló, réz zöld tetővel, és egy olyan bemetszéssel, ami kinyílik a teleszkóp lencsének. Ahogy elkezdtem mosolyogni, Lucas ezt mondta: - Valaha volt egy főiskola a városban. De néhány évtizede zárva van. A csillagvizsgálót nyitva tartják a középiskolás gyerekeknek, akik kijönnek ide néha-néha. - És ma éjjel nyitva van? – Kérdeztem türelmetlenül. - Ma éjjel ez a saját csillagvizsgálónk lesz. Amit kinyitunk magunknak. Ezzel arra utalva, úgy értve, hogy Lucas leszedte a lakatot, ami elég könnyen ment neki láthatólag. Mikor beléptünk, egy kör alakú helységben voltuk, ami nem volt szörnyen széles, de körülbelül 30 láb magas lehetett. Egy fény csigalépcső vezetett fel a teleszkóphoz. A nyitott kupola azt jelentette, hogy ugyanolyan hideg volt idebenn is, mint kint, de nem érdekelt. Lucas fogta a kezem, amíg másztunk a lépcsőkön. A lépéseink lágy fémes visszhangot vertek. A teleszkóp nem tűnt olyan nagynak lentről, mint mikor odaértünk. A kerekek és karok láttán Lucas füttyentett. – Te tudod irányítani ezt a dolgot? - Ki tudom találni. Soha nem dolgoztam teleszkóppal, ami ilyen hatalmas, vagy legalábbis nem egyedül. De voltam egy csillagvizsgálóban, a tudományos táborban, a középiskolában, és olvastam elég könyvet, hogy értsem a lényeget. Betájoltam magam – észak, dél, kelet, nyugat. A legközelebbi csillagképre összpontosítottam a lencsét. A ködfolt, amit általában láttam, kevésbé volt ilyen körülírható csillagokból álló, mint amilyen élénk és részletes most, majd nem olyanok, mint amik a könyveimben voltak. De ez most jobb volt, gondoltam, ez most valós. – Oh, wow. - Megnézhetem? - Az Orion csillagkép. Nézd. – Arrébb léptem, hogy Lucas is belenézhessen a lencsébe. Karjaimba zártam, megérintettem, és elbűvölt mennyi gondoskodás van az ajándékéban. Egy pillanatra eszembe jutott Balthazar, akinek megmutattam ezt a
csillagképet tavaly, de ez a látvány sokkal távolabbi volt. Reméltem rendben van egyedül a moziban. - Ez eléggé látványos. - Aham. – Lucas annyira meleg volt a karjaim között, hogy már éreztem ahogy a figyelme átvándorol a csillagokról rám. Azt akartam, hogy élvezze a lehetőséget, hogy láthat mindent ennyire elképesztően részletesen, de sokkal nehezebb volt gondolni bármire, amikor ilyen közel voltunk egymáshoz. Lucas elfordult a teleszkóptól és lágyan megcsókolt. Kezembe vettem az arcát, hogy megcsókolhassam újra, sokkal hosszabban. De ez nem volt elég. Csókolóztunk keményebben és mélyebben, egészen addig, amíg a levegőm el nem fogyott. - Hiányoztál. – Suttogta a hajamba. – Minden éjjel elalvás előtt rád gondoltam, kivéve azokat az éjeket, amikor egyáltalán nem tudtam aludni, mert annyira akartam hogy velem légy. - Tudom. – Széthúztam a kabátomat, és behúztam a kezét a kabát alá, elindulva vele felfelé az oldalamon, amibe beleremegtem. – Én is. Lucas nem hagyta abba a simogatást, az ujjhegyei elérték mellem alsó hajlatát, és ekkor nem tudtam többé várni. Nem tudtam gondolkozni. Leültem a fém padlóra, és lehúztam őt magam mellé. Sőt ahogy könnyen mellém került, elkezdtem széthúzni pulóverem nyílását, minden gomb csak úgy pattogott kifelé a lyukakon, mielőtt leszakadhattak volna. Csak nézett, megrezzent egy pillanatig, mielőtt szétnyitotta kabátját és lehajolt hozzám, védve és melegen tartva engem. A csókunk sokkal lázasabb volt most, majdnem kétségbeesett. Amit éreztem akkor, nem lehet szavakba önteni. Szédültség, boldogság, engedtem, a fejemet visszahanyatlani. Úgy tűnt, mintha a csillagok eldőlnének és pörögnének fönn a nyitott kupolánál. Ujjaimat Lucas hajába szőttem, egészen addig tartottam így, amíg ezt éreztem vele. Gondoltam annyira szeretné ezt ő is, mint ahogyan én. Lucas tudta merre tartunk és nem akart megállni. És ekkor újra megcsókolta ajkaim, mindketten nehezen kaptuk a levegőt, kezdtünk megőrülni. Lucas lábaim közé tolta egyik combját. Kezemet arca köré fontam. - Te és én…azt akarod tőlem, hogy ez történjen? - Mi? – Úgy tűnt Lucas nagyon messziről jött vissza hozzám. – Oh, huh, azt gondolom…nem ma éjjel… - Én sem, de tudom, hogy akarod. – Megcsókoltam. Reszketett, talán az izgalomtól. Épp olyan volt, mint tavaly az északi torony tetején, ugyanolyan túláradó és reményvesztett. - Biztos vagy benne? - Megváltozik minden köztünk, de igen, akarom. És te? Egy szexi lusta vigyort kapta válaszul, ami mindig felhevített engem. – Teljesen. – Amikor újra csókoltuk egymást, ebben már egy újfajta hevesség volt. Szándékos.
Szükséges. És ekkor ezt súgta: - Neked kell…ismered a védekezést? - Védekezést? - Tudod… - Nem tudtam. – Jó, nem hoztam óvszert. Nem…mert csak. Ez itt. Hülyeség. – Leejtette a fejét a vállamra. – Nem gondoltam, hogy te, mi eljutunk eddig. Tudnom kellett volna. Akárhányszor megérintelek ... - Várj. Azt gondoltad a szexről beszélek? Lucas hosszasan nézett rám, amiből rájöttem, hogy persze hogy a szexről beszélt. Felettem feküdt és félig meztelen voltam. Nem ez volt amire gondoltam, vagy talán később az este folyamán, de amiről beszéltem, az az volt, hogy mi örökre egymáshoz kötődjünk. - Bianca, te azt hitted, úgy értetted, hogy a vérem ivásáról beszélünk? - Igen. - De nem csak a vérem ivásáról. – Az arca nyúzott és sápadt volt. – Ugye? - Azt hittem, azt akarod, hogy vámpírrá tegyelek. Az utolsó ajándék. Egyik kezem Lucas arcára tettem, szeretetteljesen megérintettem. A régi álmom villant fel újra a gondolataimban egy pillanatra, amíg mertem remélni. – Te is engem vámpírrá téve. És ekkor, Lucas, soha nem lennénk szétválasztva. Lucas teljesen lefagyott. – Előbb halnék meg. Úgy értem meghalnék és úgy is maradnék Bianca. Soha ne kérd ezt tőlem újra Bianca. Mert ez az egyetlen dolog a világon, amit nem fogok megtenni érted. Soha nem leszek vámpír. Soha. Minden szava egy ütés volt. Azt hittem megértett eddig, hogy a régi ellenállása az ötletemre eltűnik. De itt volt és erősebb, mint valaha. Zavarodottnak éreztem magam, sőt rosszabb, visszautasítottnak. Lucas nem akarta azt, amit felajánlhattam neki, vagy ami én magam vagyok. Ott nem úgy tűnt, hogy bármi más lehet, amit mondott, abban az őrült forróságban, ami izgatott minket azelőtt, most múlófélben volt, olyan volt mintha soha nem lett volna. Felültünk elmozdulva egymásról. A meztelen bőröm megérezte a hideget, és egy pillanattal később elkezdtem begombolni a pulóveremet remegő ujjakkal. Lucas gyengéden átkarolta a vállamat, de az ölelése valahogy furcsa volt most. Soha nem gondoltam volna, hogy furcsa lesz valamikor, hogy így tart, de akkor az volt.
14, fejezet (fordította: Kitti) „Jól vagy? - kérdezte Lucás már vagy huszadszorra miközben visszavezetett engem Rivertonba. -„Minden rendben. Tényleg.” Belül úgy éreztem, mintha szétszakadnék és összezavarodnék, de ezt nem akartam bevallani – sem Lucasnak, sem magamnak. Összeszedtük magunkat, felnéztünk a csillagokra és beszélgettünk, de semmi nem volt már ugyanolyan. Azok az egyetlen szavak, amiket valóban hallottam, Lucas hangjának csengése az elémben: Soha nem leszek vámpír. Az előtt már mondta. Hittem neki. De ez alkalommal igazán megérintett: Nem számít mi történt, nem számít mennyire szerettük egymást, mindig lesz egy határvonal Lucas és közöttem. Elviseltem az elválásunkat ebben az évben, mert azt hittem, ez nem lehet állandó. Hogy történhetett mindez, mikor annyira szerettük egymást? Most azonban azon kaptam magamat, hogy eltöprengek, hogy ez minden ami köztünk van: titkos találkozók, csempészett levelek, néhány lopott szerelmes pillanat, hetek és hetek magányossága között. És egy nap ő megöregszik, - és meghal – és itt hagy engem örökké egyedül. Lucas megállt a filmszínházzal szemben, éppen akkor, amikor a törzstagok távozni kezdtek. Az öregebb párok és néhány nevető tini között egy alak magasodott ki – Balthazar volt az, magasan és búskomoran a hosszú, fekete kabátjában. „Mennem kellene.” Visszafordultam Lucashoz. „Hol és mikor találkozunk legközelebb?” „Januárban, gondolom. Ott van az a város – Albion – Charity sokat jár oda. Legalább is a hírek szerint. Azt hiszem Balthazar hajlandó lenne elvinni téged.” „Igen, minden bizonnyal. Január második szombatja? Este 8?” Bólintott. „Hol?” „A városközpontban. Bízz bennem, ez egy kicsi város – nem kerülhetjük el egymást.” A kezébe vette az arcomat. „Szeretlek.” Bólintottam, túlságosan fulladozva ahhoz, hogy válaszoljak. Lucas erősebben magához szorított és megcsókolta a homlokomat. „Hé. Most semmi sírás.” „Nem fogok.” Belélegeztem az illatát. Bárcsak valahogy magam mellett tarthatnám őt mindig, minden percben, hogy soha ne legyen távolabb tőlem, mint most. „Karácsony reggelén, akárhol is leszel, gondolj rám. Én is rád fogok gondolni.” Ezután gyengéden megcsókoltuk egymást, mielőtt vonakodva kinyitottam a teherautó ajtaját és kimásztam.
A hazafelé vezető úton Balthazar és én semmit nem szóltunk egymáshoz először, míg szinte az egész utat megtettük vissza, az Evernight Akadémiára. Ez nem egyfajta kínos csend volt pontosan; a saját gondjaim teljesen lefoglaltak és azt lehet mondani, hogy Balthazart is. Végül megkíséreltem, „Sokat tanultál? Mármint Lucas jegyzeteiből.” „Közel se eleget. De tudom, hogy Charity újra felkeresi a városokat a környéken – a helyekre, amelyekre emlékszik. Néha gondol rá, de ez soha nem teszi boldoggá. Olyan, mintha utálná a helyeket, amelyek változnak, míg ő ugyanolyan marad.” „Meg tudod találni őt.” Összedörzsöltem a kezeimet, még mindig hűvösen, a téli hidegtől. „Ki tudod találni, hol lesz.” Balthazar az úton tartotta a szemeit, ahogy feltekerte a fűtést a kocsiban. „Le tudom szűkíteni. De ez nem egy sablon – soha nem volt az Charitynál.” „Ez még mindig egy mód, hogy elkezdjük.” „Mindig a világos oldalt tartsd szem előtt.” A szája sarkát egy kelletlen mosolyba húzta. „Igen, ez egy út, ahol elkezdhetjük.” Miután megálltunk a messzi földek széleinél, kinyitottam a kocsiajtót, hogy kiszálljak, de Balthazar nem mozdult. Haboztam. „Köszönöm” – mondtam. „A ma estét. Sokat jelent nekem.” Balthazar a kezét az arcomhoz emelte. Nem érintett meg, de az ujjbegyei közel voltak a számhoz. „Az ajkaid duzzadtak.” „Huh?” Most, hogy említette, a számat puffadtnak és fájdalmasnak éreztem. Eszembe jutott, hogy ez az éhes csókoktól volt, amiben Lucas és én osztoztunk. „Oh, úgy néz ki – ez túl – „ „Ez jó.” Mondta könnyeb Balthazar. A szemei elhomályosultak. „Bárki, aki észreveszi, azt hiszi, hogy engem csókoltál.” Szerencsére nem volt sok időm az elváláson tűnődni Lucas és köztem. Az utolsó hetek közeledtek, és unalmas papírmunkák és vizsgák követelték a pontosságukat. Bizonyos szempontból kényelmes volt az iskolai munkákba temetni magam. A sötét hangulatom megmaradt, nem számít mennyi esszét irtam Mrs. Bethanynak vagy hány próbavizsgát tettem számításból. Senki nem vette észre, mert az egész iskola az élen maradt. Habár az előcsarnokban az ablakokat már megjavították – újra sima üveggel – ez megmaradt elhagyatottnak, még esős napokon is, amikor az egyetlen alternatíva a egy szűk koleszszoba volt. Szóbeszédek terjedtek, minden nappal egyre abszudrabbá válva. „Hallottam, hogy a szellemjárás, a fekete mágia átkát képzi.” Nyilvánította ki Courtney egy nap zuhanyzás közben. Leöblítettem a hajam. „A fekete mágia teljes egészében valódi, és a múlt félévben lemorzsolódott pár lúzer úgy döntött, hogy egy átokkal tönkreteszi az év legjobb buliját az összes jófej embernek.” Szerettem volna elmondani Courtneynak, hogy milyen hülye volt, de még nem volt jobb magyarázatom. Ahogy az utolsó hetek elkezdődtek és a feszültség nőtt,
rájöttem, hogy az iskola egy furcsa része tart a szellemektől, valami, amit nem reméltem: A vámpírok voltak azok, akik a legjobban féltek. Az embergyerekek is szintén feszültek voltak, de ők leginkább úgy tűntek, hogy nem erőltették meg magukat. Ennek számomra nem volt értelme. Oké, lehet hogy a vámpírok valószínűleg képesek voltak megérteni, hogy a kísértetek igaziak és potenciális veszélyt jelentenek. De nem hallottam az emberdiákoktól sem, hogy kigúnyolták volna a szellemek ötletét – nem nagyon tudott bárki kételkedni benne az őszi bálon történtek után. „Ez a végzet egy fajtája.” Egy nap vállaltam a kockázatot, hogy Vic és én együtt tanuljunk a könyvtárban, „Kit nem borít ez ki?” „Nem, nem a vizsgák. Az a – dolog. Tudod.” „A szellemek?” Vic egyszer sem nézett fel a biológia munkafüzetéből. „Igen, a szellemek. Biztos van valami oka, hogy egy kísértetházban élünk.” „Én mindig egy kísértetházban éltem.” Vic vállant vont. „Átéltem egy hátborzongató élményt régen.” „Várj, mi?” Soha nem jutott eszembe, hogy Vic többet tud a kísértetekről, mint bármelyik vámpír az Evernightban. „A házatokat kísértette egy szellem?” „Igen, egy hideg helyet a padláson. Klasszikus kísérteties helyszín – alacsony hőmérséklet, furcsa hangok, és amint azt érzed, hogy valaki figyel téged, bár senki nincs ott. A családomban mindenki tudott erről. Amikor ott aludtam, mindig olyan volt, mintha Halloween lett volna, mondhatnám, az év legjobb bulija. Minden év.” Ahogy bámultam őt, Vic nevetni kezdett. „Itt sok ember látott hasonló dolgokat.” „Szellemek a házatokban?” „Szellemek a házaikban. Vagy az iskoláikban, vagy ismered az új lányt, Clementinet? Azon szitkozódott, hogy a nagymamájának szellemjárta autója van. Mint Christine a Stephen Kingből, nemde? Szeretném megpróbálni irányítani azt a dolgot.” „Honnan tudod mindezt?” Vic sóhajtott. Látod, amíg az összes idődet azzal töltöd, hogy Balthazarral lógsz és míg Raquel a művészeti terveivel elrejtőzik, és míg Ranulf messze újratanulmányozza a norvég mítoszait, én vallami egészen mást csinálok. Valami őrültet. Valami különöset. Úgy nevezem ’beszélni más emberekkel’. Ezen a természetfeletti eljáráson keresztül néha képes vagyok megtanulni dolgokat kettő vagy három más emberi lényről egy egyszerű napon. A tudósok azt tervezik, hogy átveszik a módszeremet. „Fogd be!” Játékosan meglöktem és ő újra felnevetett, de belül megpróbáltam feldolgozni ezt az egészet. Természetesen Vic többet tudna mondani az emberdiákokról, mint bárki más itt; ő volt a legbarátságosabb srác az egész iskolában. Még a vámpírok közül is, akik lógatták az orrukat, abbahagyták egy kis időre, amíg Vickel beszélgettek. „A szellemek valaha is, nos bántottak valakit?” „Nem hallottam ilyenről. Én valahogy mindig szerettem a padlásszellemünket.
Amikor kisgyerek voltam, sokat jártam fel oda, hogy történeteket olvassak fel neki. Megmutatni az új játékaimat. Ez csak egy öreg, a világok között ragadt lélek, igaz? Mitől kellene félni?” „Jégeső?” „Senki nem sérült meg az őszi bálon. Megállapítottam, hogy csak egy szellem borult ki tőlünk. Szórakozás látni minket, ahogy futunk és sikítunk.” „Talán.” Lehet, hogy nyugodtabb lettem volna, ha nem hallom Raquel történetét. A legtöbb éjszaka, mielőtt aludni mentem Lucásra gondoltam – néha az együtt töltött időre, néha fantáziáltam róla, vagy néha csak egyszerűen tűnődtem, hol lehet és reméltem, hogy boldog, és jól van. Az éjszaka más volt, a mi utolsó éjszakánk után. A kimerültség el áraszott, olyannyira, mint a tudat depressziója, hogy a következő találkozásunkig még mindig egy hónap volt. Nem, azon az éjszakán nem akartam Lucasra gondolni. Nem akartam gondolkodni. Szorosan becsuktam a szemeim, olyan gyorsan el akartam aludni, ahogy csak lehet. A vihar tombolt az iskolán kívül, és a szél az ég felé csapkodta a faágakat. A törött ablaknál álltam, ügyelve az összetört üvegre. Az esőcseppek a bőrömre csepegtek. „Nem akarsz bent maradni?” Mondta Charity. Egy fáklyát tartott a kezében, egy elavult darabot egy horrorfilmből. A narancssárga láng sűrűn pislákolt, de nem hátrált meg. Ő volt az egyetlen vámpír, akit valaha láttam, aki nem fél a tűztől. „Meleg és száraz idebent. De még melegebbé tehetjük.” „Nem maradhatok itt.” „Nem? Talán csak nem akarsz.” Nem mondhatnám, hogy Charity tévedt. Minden, amit tudtam, az volt, hogy távol kell tartanom őt az Evernighttól. „Bianca!” Ez Lucas hangja volt. Kiszűrtem a hangját, az után ráébredtem, hogy kint volt a viharban. „Bianca, ne mozogj!” „Sajnálom, Bianca.” Charity közelebb hozta a fáklyát, éreztem a melegét, ami égette a bőröm. „De égnie kell.” Átugrottam az ablakon. Az üvegszilánkok, amelyek az ablakkeretből álltak ki, megkarcolták a lábamat és a kezemet, és keményen estem a nedves fűre. Az eső erősebben kezdett zuhogni olyan sűrűn és keményen, hogy úgy éreztem, mintha kövekkel dobálnának. De elkezdtem futni olyan fürgén, ahogy csak tudtam, a meztelen talpam fázott a nedves fűben. Hol volt Lucas? A sövény megváltozott, sűrűbb lett és nőtt, ahogy felismertem – de mikor? Mikor láttam ezt történni? Nem tudtam, amíg nem láttam a furcsa, élénkpiros virágokat, ahogy elkezdenek feketévé sötétülni. Az álmom – ez egy álom – ez nem csak egy álom – „Lucas?” Egyenesen az ágyban ültem, és sűrűn lélegeztem. Raquel a könyökeire támaszkodott és álmosan pislogott rám. „Mondtál valamit?” „Álmodtam.” A légzésem zihálásba váltott át. „Ez minden.”
„Biztos? Teljesen biztos?” „Igen, persze. Ígérem.”Ez adott nekem még néhány másodpercet, hogy eléggé összeszedjem magam, hogy megnyugtassam. „Valószínűleg csak a vizsgák miatt vagyok ideges, hogy hogy sikerültek.” Kikerekedett szemekkel nézett rám, emlékezve a saját régi rémálmaira. Újra megpróbáltam. „Ennek semmi köze a szellemekhez. Tényleg.” „Honnan tudod ilyen biztosan?” „Te tudtad. Nem?” „Azt hiszem.” Raquel kilépett az ágyból, csupasz lábai keresztül kótyagoltak a keményfapadlón. Gyengéden lesöpört néhány izzadt hajszálat az arcomról. „Akarod, hogy hozzak neked egy kis vizet?” „Voltaképpen jó lenne. Köszi.” Hamarosan, amikor egyedül voltam, visszagondoltam az álmomra és a virágokra, amiket már láttam ezelőtt – a virágok, amikről álmodtam azon az éjszakán, mielőtt először találkoztam Lucasszal. Azt gondoltam, hogy véletlen volt, amikor rátaláltunk a brossra, amely azoknak a furcsa virágoknak a pontos formájából volt faragva. Vagyis ahogy mindig is hittem. De első alkalommal töprengtem azon, hogy az álmaim talán valamivel többet jelentenek. A karácsonyi szünet ebben az évben csendesebb volt, mint a múlt alkalommal. Akkor, egyes vámpírok itt maradtak, a hazatérést hiányolva. Ebben az évben, majdnem az összes közülük elmenekültek a kísértetjárta iskolából, és azon töprengtem, mennyien térnek vissza tavasszal. Ez egy kellemetlen tél volt, szép hó nélkül – csak szürke éggel, havas esővel és kemény jéggel, ami az utakat napokra járhatatlanná tette. Balthazar gyakori, egyedül megtett útjait, hogy felkeresse nővérét, pillanatnyilag abba kellett hagynia. Meg tudnám mondani, mikor vette zokon, hogy nem hagyhatja el az Evernightot, amikor az csak lehetséges, szóval próbáltam felvidítani. Karácsony estéjén a Modern Technológia szobában lógtunk, hogy segíthessek neki, hogy esélye legyen a januári benevezésre. „Ennél gyorsabbnak kell lenned.” Mondtam. „Időt vesz igénybe kitalálni, mit jelentenek a nyilak.” Balthazar tiltakozott, mereven téve meg a lépéseket a Dance Revolution kezdő szintje felé. „muszáj megtanulnod, úgy hogy a tested tudja, mit kell tenned, másodszor pedig a szemed látja a nyilat. Az elméd nem avatkozhat bele.” Leültem keresztbe tett lábban a padlóra, a lábtörlő elé, aggódva nézve őt. „Jó táncos vagy, Balthazar. Hogy tudsz ebben ennyire rossz lenni?” „Ez nem tánc. Ezek a napok, ez csupán – ritmusos vonaglás.” „Nos, jobban teszed, ha hozzászoksz ehhez, mert a játékban nincsenek foxtrott lépések.” Balthazar dühösen nézett rám, de e mögött volt egy kis humor is. Ő hagyott engem is játszani, és elismerte a győzelmemet.
Ezután felmentünk az emeletre, a szüleim lakásába, ahol a téli szünetet töltöttem. Amikor édesanyám kinyitotta az ajtót, meleg fahéj és alma illata szállt felénk, hogy üdvözöljön minket. „Ennek már ideje volt.” Megveregette Balthazar vállát, majd megpuszilta az arcomat. „Már vártunk titeket.” „Nézd a fát.” Balthazar vigyorgott a hét láb ágas fenyőn, amit a szüleim a sarokban helyeztek el. Csillogó gömbökkel megszórva, és az ügyetlen pipatisztítóval és kartonból készült díszekkel. Az évek folyamán készítettem őket, és a fa megfelelően ünnepélyesnek hatott, de nekem nem tűnt másnak, mint bármelyik karácsonykor. Balthazar jobban le volt nyűgözve. „Nagyon régóta nem nyitottam ajándékokat ki egy fa alatt.” „Mióta élő voltál?” Kérdeztem. „Nem volt karácsonyfánk akkor.” – mondta, ahogy anya lesegítette róla a kabátját. „Ez egy német hagyomány volt, amíg nem terjedt el a világon egészen - oh, kétszáz évvel azutániig, hogy meghaltam. Bár ez egy jó szokás. Azt hiszem ez sokáig ki fog tartani.” „Szerintem is.” Apa a konyhaajtóban állt, a dereka köré csavart kötényben, amely biztosan maszatos volt a csokoládétól. „Megkönnyebbültem, hogy már senki nem díszíti őket gyertyákkal.” „Igazi gyertyákkal? Mint tűzzel?” Nem tudtam elhinni. Anya remegve ismételte.”Igazi lángok, közel az igazi fákhoz, amelyek a szoros közelükben száradtak ki. Nem hinnéd el, hogy a Karácsony milyen veszélyes tudott lenni.” Egy meghitt éjszakán elintéztük. A csokoládé az édesapám kötényén biztosított a cukormázról, amelyet az én kényeztetésemre készített. Bögréből forró almabort és poharakból vért ittunk, mint egy karácsonyi rítus. Életemben először, kényelmetlenül éreztem magam mellettük, de anya, apa és Balthazar jól érezték magukat, nem tudnék elidőzni itt sokáig. Apa hifijéből karácsonyi zene szólt, azzal a különösen élvezetes hangzással, amely csak ennek a lejátszónak van. Az összes blues zenémet elfelejtették egy időre. Később, az este folyamán Balthazar letérdelt, hogy megvizsgálja a csomagokat a fa alatt. Már megígérte, hogy holnap odaadja az ajándékomat. Én egy pulcsit vettem leni – nem pontosan a valaha legfélelmetesebb ajándék ez, tudom, de szüksége volt több naprakész ruházatra, és azon kívül a meleg, tölgyfabarna gyapjú valahogy rá emlékeztetett, amit nehéz megmagyarázni. De amikor Balthazar felvette az első csomagot a nevével, a szemöldökömet ráncoltam: Ez nem az enyém volt. „Várj egy pillanatot,” mondta. „Van egy kevés nekem itt lent. Számos. Bianca, nem költöttél sok pénzt, ugye?” Megráztam a fejem. „Bűnösnek valljuk magunkat.” Mondta apa. A vállai körül átölelte vidám édesanyámat. „Gyakorlatilag a család része vagy, Balthazar. Mi annyira ünnepelni akarunk téged holnap, mint bárki mást.”
„Kösz.” Balthazar tényleg meghatottnak tűnt, nem azért, mert annyira ajándék vár rá karácsony reggel, hanem mert bevették őt. Talán nekem is ugyanezt kellett volna éreznem, amint láttam, mit jelent ez neki, de nem tudtam. Ehelyett megint csak arra gondoltam, hogy anya és apa szinte túlságosan szeretik Balthazart. Egy olyan jó ember, mint ő, nem az volt, akit a szüleim megfelelőnek találtak. Nem, ők szerették őt, mert ő volt az én Vámpír Barátom, az a személy, aki a lányukat tökéletes vámpírrá teszi, ahogy azt ők mindig is tervezték. Mindig be akartam teljesíteni a reményeiket. De látni, milyen nagyon akarják ezt a szüleim – a kétségbeesés vékony éle a mosolyuk alatt – arra késztetett, hogy azon töprengjek, mitől is félnek. Aztán, ahogy késő este lett, a szüleim nem csak azt engedték meg, hogy Balthazar bejöjjön a hálószobámba, de ráadásul anya becsukta mögöttünk az ajtót – valami, amire soha nem voltam készek, a két alkalommal, amikor megengedték Lucasnak, hogy feljöjjön velem. „A szüleim rajonganak érted.” – mondtam. „Te is látod, igaz?” „Ők nem lennének annyira lelkesek, ha tudnák az egész igazságot, hogy mért vagyok veled. Ne ábrándítsuk még ki őket!+ Balthazar az ablakhoz ment, hogy megtanulmányozza a vízköpőt. Jégcsapók himbálóztak kőszárnyaikról. „Ridegnek tűnik, ott kint.” Kötnöm kellene rá egy sálat, vagy valamit.” Összekuporodtam az ablakpárkányon és két ujjhegyemmel megérintettem a hideg üveget. „Te éppen egy kőből készült teremtményt szánsz meg.”Balthazar mellém telepedett az ablakpárkányra, és egyik keezét a vállamra tette, a lába az enyém mellett. Bizonytalanul felpillantottam rá. Azt mondta, „Ha a szüleid jönnek – „ „Tudom, nyugodtnak kell tűnnünk.” „Pontosan.” Balthazar habozva nézett rá, egy apró, ravasz mosoly jelent meg az arcán. „Úgy érzed, kihasználom a helyzetet.” „Ez nem így van. Ismerlek, nem tennéd.” „Tévedsz. Megtenném.” Olyan közel hajolt hozzám hogy az arcunk majdnem összeért. „Ti annyira szeretitek egymást Lucas Rossal, amennyire csak lehet, és nincs egyetlen átkozott dolog sem, amit tehetnék ez ellen. De ez nem azt jelenti, hogy nem élvezek közel lenni hozzád.” Nem tűnhetek úgy, mint aki figyel. Valami oknál fogva nem tudtam félrenézni a szájáról. Négyzetes állkapcsa volt és kellemes, pelyhes borostája. „Ez veszélyesnek látszik, szerintem.” „Az egyetlen veszély itt én vagyok, ha túlságosan kötődsz hozzám.” „Nem, én nem.” „Persze, hogy nem.” Balthazar apró mosolyra húzta az ajkait. Felemelkedtem az ablakpárkányról. A térdem ingatagok voltak. Balthazar ott maradt, habár a mosoly eltűnt az arcáról. Összevissza fecsegtem, „Tehát, azt hiszem, mostanában jó hangulatban vagy. Mintha jókedvűnek tűnnél – nem lökötten vidámnak, vagy
valami, csak derűsnek.” „Igen, jól vagyok.” Az ágyam szélén ültem, így volt közöttünk néhány láb távolság. Most már tudtam összepontosítani. „Riverton után nehéz idők jártak rád.” – mondtam. „Tettél lépéseket előre, amit nem mondtál még el nekem?” „Nem – ha megtalálom Charityt, azonnal értesítelek. Hamarabb, hogy el tudjuk kerülni a Fekete Keresztet.” Az ablakkeretnek dőlt. A vízköpőnek árnyéka mögötte látható volt, mint egy ördög a vállán. „Megtanulom elfogadni, hogy ez nem egyik napról a másikra történik. Én 35 éven keresztül voltam nélküle; el tudom viselni még néhány hónapig.” „Ez úgy hangzott, mintha te lennél az egyetlen, akinek szüksége van rá, minden más szempont helyett.” Balthazar néhány pillanatig megfontolta ezt. „Azt hiszem, mindig szüksége van valakinek gondját, viselhetem.” Túl közel jött a gyenge ponthoz. Gyorsan megváltoztattam a témát valamire, akár megfontoltam, akár nem, hogy megvitassak vele valamit egy kis ideig. „Ha megosztok veled egy titkot, amit valaki más mondott el nekem –valami igazán személyesen, igazán bizalmasat – mert én őszintén hiszem, hogy hasznos lenne, megígéred, hogy megtartod a titkot? És soha,soha nem mondod tovább, hogy tudod?” „persze.” Nagyot sóhajtott. „Lucasról van szó?” „Nem. Raquelről van szó.” Akkor, Karácsony estéjén, olyan halkan suttogva, hogy a szüleim nem tudtak meghallani egy szót sem véletlenül, elmondtam Balthazarnak, ami Raquelben felmerült, egy kísértetről, aki őt olyan régen zaklatja. Ő nem döbbent meg annyira, mint én. „Mit gondoltál, kísértetek voltak, Bianca? Helyes és barátságos, mint Casper a szellem és a haverjai?” Ráncolta a szemöldökét. „Még mindig vannak Casper rajzfilmek?” „Volt egy filmjük.” – mondtam szórakozottan. „De ez nem az – úgy értem az a szellem nem csak kékké változtat dolgokat vagy jeget varázsolt. Ez egy-, nos egy erőszakos.” „Még az emberi mitológiában is ismert az incubi,Bianca. Néhány kísértetnő szexuálisan zaklatott alvó férfiakat; őket sucbbiknak nevezik. A kísérteteknek nincs testük, így mindehogy utolérnek és meg tudják erőszakolni mások testét. Megszállottság, nemi erőszak, kísértés – mind ugyanarra példa.” Remegtem. „Ez olyan rémisztő. Olyan sok szellem van a világban – úgy értem, több milliónak kell lennie, Balthazar. Ha ők mind képesek erre – „ „Várj egy percet. Nincs több millió kísértet. Ők meglehetősen ritkák. Vagyis a vámpíroknál biztosan ritkábbak.” „Az nem lehet. Az itt lévő embergyerekek közül szinte mindegyik szellemjárta házban nőtt fel.” „Mi? Viccelsz.” „Vic kitalálta ki. Szellemek, majdnem mindegyikük otthonában. Ahhoz, hogy ez
igaz legyen, száz és ezer szellemjárta háznak kell lennie…” A hangom elcsuklott és rádöbbentem, hogy nem ez volt az egyetlen lehetőség. Bárhogy is, de szellemjárta házak tonnái voltak a világban, hogy a korombeli emberek csoportja azokban nőtt fel – vagy az csak egy véletlen volt, hogy közülük annyian végeztek itt – vagy ez volt a válasz, amit Lucas és én mindvégig kutattunk. Ez volt az az ok, ami miatt Mrs. Bethany megengedte az emberdiákoknak, hogy az Evernight Akadémiára járjanak. Nem akármilyen emberdiákok vehettek részt; azoknak, akiknek valamiféle kapcsolatuk volt a kísértetekkel, nyitva állt az ajtó ez által. „Mrs. Bethany kísérteteket keres.” Suttogtam. „Mi?” Magyaráztam Balthazarnak olyan jól, ahogy tudtam, a szavaim hánykolódtak közöttünk az izgalmamtól. „Ez az kell, hogy legyen. Amikor a diákok idejöttek, neki már évek óta tartó kapcsolata volt az otthonokkal és a családokkal. Ha neki be kellene jutnia a tanulók házaiba, ő bármelyikbe be tudna.” „Egyetértek azzal, hogy ez nem lehet véletlen.” Mondta Balthazar. Lassan elkezdett vigyorogni. „Ez nem egybeesés. De mért akarna Mrs. Bethany kísérteteket keresni? Utálják őket: mi utáljuk őket. Általában ők hagynak nekünk egy tágas helyet, és mi viszonozzuk a szívességet.” „Nem mostanában. Valami megváltozott. A régi fegyverszünet már nem érvényes többé.” Remegtem és behúztam a lábaim a mellkasomhoz, mikközben körbefogtam magam az ágyam lábánál. „Keresnek minket. Ha a kísértetek bárkit célba vesznek, akár az iskolát, akár egy vámpírt, azt általában Mrs. Bethanynak tudnia kell, mivel ő volt az, aki beengedte az embereket ide – talán lenyomoznia őket, vagy hozzájuk férni.” Ujjaival dobolt az ablakpárkányon. „Benne vagy. Gondold át, Bianca – évszázadok óta egy szellem, sem mert belépni az Evernightba, és tömegek jelennek meg, olyan hamar, ahogy az emberdiákok feltűnnek.” „Tömegek?” Azt gondoltam a lányról, akit az év elején láttam, miután a fagyott embert megpillantottam az északi toronyban, végül is bármi is volt az, ami szétszakadt az őszi bálon – nem úgy tűnt, mintha fizikai formát öltött volna. „Igen, több mint egy. De ez nem volt azonnali. Egy évet tett ki, míg elkezdődtek a szellemjárások.” „Arra való tekintettel, hogy milyen kevés eset volt, a kísértések tavaly tudtak elkezdődni. Szükségképpen nem tudtuk volna.” Végül tettem egy áttörtést. Végre megértettem. Kísértetek tértek az Evernightba, és bármi, amit eddig láttunk, az csak a kezdet volt. „Oh, drágám, ezt imádom!” mondta anya, miközben a csuklójára akasztotta az új karkötőjét, aztán arcon csókoltam apámat. Arra tekintettel, hogy most már több mint háromszáz Karácsonyra vásárolt neki ajándékot, azt gondoltam, elég ügyes, hogy még mindig képes olyan dolgokat találni, amelyek boldoggá teszik. Vagy talán ez volt a hosszú kapcsolatuk titka, a tény, hogy gyakorlatilag még mindig minden ajándéknak, gesztusnak, vagy szónak örülnek.
Apa összeborzolta a hajamat. „Mi majd megmentjük a maradék ajándékaidat, hogy akkor csomagold ki, amikor Balthazar itt van, de most nyiss ki csak egyet, rendben?” Engedelmesen elvettem egy ajándékdobozt, amely egy-egy könny-alakú függőt rejtett magában egy antik, zöld rézből készült láncon. „Csinos.” – mondtam, ahogy megvizsgálta a súlyát a kezeimben. „Mi ez?” „Obszidián.” Mondta anya. „Kapcsold be, hogy láthassuk.” Ragyogott rajtam, ahogy azt a nyakam köré akasztottam. Azt gondoltam, az obiszidán furcsa választás, de a kő fekete csillogása gyönyörű volt. Milyen volt ez a nap Lucasnak? Nem tudtam elképzelni Katet vagy Eduardot, amint mesélnek a Mikulásról Lucasnak, mikor még gyerek volt, vagy a Fekete Kereszt egy helyen marad elég hosszú ideig, hogy felállítsanak egy karácsonyfát. Elképzeltem őt egy kisfiúként, akinek lennie kellett, homokszínű hajjal és nagy szemekkel, játékokat kívánva, amelyeket soha nem kapott meg. És soha nem panaszkodott volna. Talán most a kiságyában aludt, egy másik nyomorúságos autóparkolóban, minden ajándék, sütemény és ünnepi zene nélkül. A kép a fejemben sivárnak tűnt, és újra felidéztem, hogy mit mesélt nekem arról, hogy nincs normális élete. A kép Lucas magányos Karácsony reggeléről arra késztetett engem, hogy belül üresnek érezzem magam. A mi sajnálatos nézeteltérésünkig a csillagvizsgálónál, nem döbbentem rá, hogy mennyire számítottam arra, hogy egy nap megváltozik a tény, hogy én és Lucas különböző világban élünk. Neki egy nap muszáj megszabadulnia a Fekete Kereszttől, valahogy. Reméltem, hogy egy nap velem tart, mint egy vámpír – egy lehetőség, amit ő örökké visszautasított. Ha ez nem tartozott a jövőnkhöz, hogy tudna Lucas valaha is szabad lenni? És hogy tudnánk mi valaha együtt lenni?
15,fejezet (fordította: Kitti) Megkönnyebbültem, mikor újra elkezdődött a tanítás. Beleragadtam egy melankólikus hangulatba, ami csak rosszabbodik az idővel és a csenddel. Legalább mikor a folyosók diákokkal teltek és felhalmozódnak a feladatok, elég tennivalóm van. Abbahagyhatom a problémáimról való gondolkodást egy kis ideig. Az Evernightos diákok többsége látszólag jó sok időt töltött a probémáikról való gondolkodással, különösen hogy egy kísértett iskolába járnak. Néhány vámpírdiák nem tért vissza; azok, akik a sötétben álló őrökről motyogtak és csak akkor alszanak, mikor az egyik szobatárs ébren van. Hallottam is valakit arról töprengeni, mi lenne ha véghezvinne egy ördögűzést. Igen, azt hiszem egy katolikus papot a keresztrefeszítésével és Bibliájával tényleg szívesen látnak itt. Az emberdiákok viszonylag nyugodtak maradtak egy szellem látványától. Még Raquel is megbírkózott vele. "Ez nem ugyanaz a szellem." Töprengett, miközben kicsomagolta a hátizsákját, amely szinte tele volt élelmiszerrel - konzervleves, több doboz keksz, és néhány csupor mogyoróvaj. "Ha ez - nos, ha bajban lennék, mostanra már tudnám. Inkább foglalkozom ezzel, mint azzal a valamivel, ami a szüleim házában van." "Hogy csinálod ezt, miközben ott élsz?" "Idén a Karácsonyi szünetet az idősebbik nővéremmel és a férjével töltöttem. Az ő lakásuk tök jó. A szüleim szerint csak megjátszom, viszont azt is gondolják, hogy Frida jó hatással van rám." Eszembe jutott az a sok dolog, amit a szüleim megengedtek nekem, mikor Balthazarral voltam. "Egy olyan emberrel lógni, aki jó hatással van rád, segít megúszni bármit, még egy gyilkosságot is, nem?" Nevetésben törtünk ki, aztán elosztottunk egy cukorkát. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy legalább egy vámpír azzal töltötte a nyári vakációját, hogy aggódott a kísérteteken kívül még valami miatt - és most adódott egy vadiúj problémám. "Majdnem harminc évet kihúztam anélkül, hogy kereket kellett volna cserélnem." Mérgelődött Courtney, ahogy pumpálta a kocsiemelőt. "Ha fiatal vagy, szőke és szenvedélyes, bízz bennem, könnyen boldogulnál. Mindig van néhány hülye fickó, aki boldogan kisegít. Természetesen látom, hogy talán neked is tudnod kell, hogy csináld magad." "Odaadod már azt a csavarkulcsot? Nem végzünk gyorsabban, ha állandóan panaszkodsz." "Harapós." Courtney ajkai egyfajta allatomos mosolyba görbültek. "Mi a baj
Bianca? Te, oh, nem is tudom - párkapcsolati problémáid vannak?" "A dolgok köztem és Balthazar közt olyanok, mint mindig." Gyakorlatilag ez igaz volt. Ahogy a hideg járdán térdeltem, a gyapjúkesztyűm olajfoltos lett, s próbáltam figyelmemet a kezem alatt lévő munkára fordítani. "Azt hiszem, azt gondolod, hogy igazat mondasz." Mondta Courtney. "Szerintem fogalmad sincs arról, hogy hol van Balthazar, mikor nincs veled." "Miről beszélsz?" "Történetesen láttam Balthazart úgy szilveszter tájékán Amherstben. Nélküled." "Mit csináltál te Amherstben?" "Történetesen jártas vagyok a városban, oké? Bemegyek néha. Balthazar is, de látszólag hogy találkozzon valakivel, a barátnőjén kívül. Én a helyedben gyanakodnék." Ott lehetett, mikor Charityt hiába kereste. Lehajtottam a fejem, s Courtney önelégülten mosolygott. Nem találhatta volna ki, hogy voltaképp miért voltam feldúlt, de ez nem számított. Most, hogy leleplezte a gyengeségemet, biztos voltam benne, hogy kihasználja. Gyorsan azt mondtam, "Balthazar mindenfelé megy. Ez számomra nem jelent semmit. Nem vagyunk összekötve a derekunknál fogva." "De kár. Pedig összekötve lenni elég lényeges." Kacsintott Courtney, ahogy felém tolta a csavarkulcsot. Elkaptam és reménykedtem, hogy megelégedett azzal, hogy felidegesített a látszólagos barátom feltételezett hűtlenségével. Balthazarnak és nekem szükségünk volt erre az álarcosbálra, s nem engedhettük meg magunknak, hogy bárki is túl sokat tudjon rólunk. Döntöttem, ennek az utazásnak különbözőnek kell lennie Lucasnak és nekem, de nem jöttem rá, mennyire különbözőnek. "Nem tudom pontosan, hol fogunk találkozni vele." Mondtam, miközben Balthazar túlhajtott a kis fehér reklámtáblákon Albion városa felé. "Azt mondta, tudni fogjuk, mikor meglátjuk, bármi is legyen az." "Ne aggódj. Lucasnak igaza van. Bízz bennem, nincs olyan sok hely errefelé, ahová mehetne." Hamarosan rájöttem, mire is gondolt. Albion még kisebb volt, mint a kisváros, ahol felnőttem: csak egy maroknyi utca összegyűjtve, középen egyetlen stoptáblával. A házak öregnek látszottak, kivéve egy élelmiszerboltot, egy benzinkutat és egy postát. "Huh, elég szürke." "Százötven évvel ezelőtt, mikor itt voltunk szebb volt." A többeszszám Balthazarra és Charityre vonatkozott. Óvatosan az arcára pillantottam, de az nem árult el érzelmeket. Balthazar Albion egyetlen stoptáblájától nem messze parkolt le. A finom hó még aznap esett, s a csizmáink ropogtak, ahogy a városközpont felé sétáltunk. Mohón
kutattam a sötétségben Lucas után. Már nagyon szükségem volt arra, hogy végre lássam őt, hogy szorosan tartsam, és sokat beszélgessünk, hogy újra együtt legyünk. A bizalmunk egymásban a külön töltött idő alatt megsínylett, s újra fel akartam építeni azt. Ahogy a sarokhoz értünk, azt hallottam. "Na tessék." Boldogan megfordultam, "Lucas?" Lucas felénk futott, egy nagy, kapucnis dzsekiben és kötött kalapban, ami felismerhetetlenné tette őt. Kinyújtotta felém a karjait és én rohantam hozzá. Az orra hideg volt, mikor az arcomhoz ért. "Hé, angyalom." Mormolta. "Mindig te látsz meg először. Állandóan mögém settenkedsz." "És te szereted." "Mmm-hmm, igaz." Megcsókoltam az arcát, majd a száját. "De majd egy nap én is megleplek téged." "Jó próbálkozást." Lucas még szorosabban ölelt. A sok réteg ruha ellenére, ami köztünk volt, az ölelés elég volt, hogy belül felmelegítsen. "El kell mondanom egy titkot." A várakozás miatt már majdnem kiugrott a szívem; annyira szerettem volna, hogy örüljön a híreknek. "Tudom, hogy Mrs. Bethany mért hívott emberdiákokat az Evernightba." "Tényleg? Miért?" Elmondtam Lucasnak a következtetést, amire Balthazarral jutottunk, Mrs. Bethany kísérletéről, hogy kövesse a szellemeket, és arra számítottam, hogy osztozni fog majd az elégedettségemben. De ehelyett a mosolya lassan lecsüggedt. Zavaromban azt mondtam, "Gyerünk Lucas. Ez egy hatalmas dolog. Ezt próbáltad kideríteni majdnem két éven keresztül! Nem tudod ezzel leleplezni Eduardot? Vagy szerinted tévedek?" "Nem, a nyakamat tenném rá, hogy igazad van. Amikor beiratkoztam az Evernight Akadémiára, az idős Ravenwoodi Professzor Provedence-i címét használtuk, s ő mindig az alagsorban lévő szellemről beszélt. Halála előtt elég szenilis volt, de nem nagyon törődtem vele. Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel a sírjánál." "Akkor ez van. Visszamehetsz a Fekete Kereszthez és elmondhatod nekik, mire jöttünk rá. Befejezheted a küldetésedet. Akkor Eduardo békén hagy, ugye?" Lucas sóhajtott. "Remélem. Az a helyzet, hogy Eduardonak ez nem fog tetszeni. Néhány Fekete Kereszt tag elég rendesen foglalkozik a szellemekkel, de mi szinte soha. Szóval valószínűleg egy másik vadászcsoport átvenné az ügyet." "De akkor is megkaptad a választ, és végre tudod, hogy egy ember sincs veszélyben." "Nem ismered Eduardot. A pasast nem érdekli, milyen jól bevédett az iskola, vagy hogy ez az egyetlen hely, ahol a vámpírok soha nem támadnak meg embereket. Utálja. Le akarja törölni a térképről. Úgy tűnt, ez csak ürügy. Most úgy tűnik, épp át akarja adni valaki másnak."
"Ami azt jelenti - nem tudod többé ürügyként használni, hogy visszagyere ide. így sokkal nehezebb lesz együtt lennünk." Az összes erőfeszítésem rosszul sült el. Lehajtottam a fejem. Lucas kezeibe vette az arcom. Vastag gyapjúkesztyűje csiklandozta az arcom. "Megoldjuk. Mindig megoldjuk. Hidd el." A torkomban lévő gombóc megakadályozta hogy megszólaljak, így csak bólintottam. Lucas erősen megcsókolt, mintha egyedül így tudnánk magunkat összekötni. Balthazar megköszörülte a torkát. Egyet visszaléptem, miközben elkésve ráébredtem, milyen kínos is lehet ez neki. Lucas ezt provokációnak is vehette volna, de meglepett. "Oké, mozogjunk. Balthazar, azt hiszem a nővéred itt van Albionban, épp most." "Láttad Charityt." Balthazar megemelte az állát, felkészítve magát. "Ma nemrég. A város nyugati részén. Ahogy behajtottam, láttam sétálni az út mentén a közeli erdő felől. Megfordultam a furgonnal, de mintha eltűnt volna." Balthazar bólintott. "Azt hiszem, tudom hol keressük." Lucas megszorította a kezem. "Sajnálom, de tudod, el kell válnunk." "Tudom." Valójában nagyon izgatott voltam emiatt. Ha végre összehozzuk Balthazart és Charityt, mindketten annyira boldogak lennének. A Lucassal töltött idő csak még édesebb lenne, ha tudnám, hogy véghez vittük a tervünket és segítettünk valakinek. Végülis Lucas autójával mentünk, bár elég szorult helyzet volt ez mindhármunknak az első ülésben. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam Lucas és Balthazar közé szorulva, több okból. Balthazaron ugyanazt vettem észre, amit felismertem Lucasban is, azt a bizonyos elszántságot, ami tettet követelt, nem gondolkodást. Furcsa volt látni a hasonlóságot köztük - egy erős, csírázó mag, ami egyszerre volt ellenállhatatlan és megfélemlítő. De a különbségeket is láttam köztük. "Ne fogj fegyvert, ha csak nem szólok." Mondta Balthazar, miközben egy kanyargó mellékuton döcögtünk egy mező felé vezetett. "Ha Albionban van, valószínűleg egyedül van." Lucas kezeivel úgy szorította a kormánykereket, mintha egy pajzsot tartana. "Azért magamnál tartok egy karót. Sajnálom ember, de nem megyek oda fegyvertelenül." Láttam Balthazar szemében a dühös lobbanást, így gyorsan kérdeztem, "Biztos hogy nekem és Lucasnak is ott kéne lennünk? Úgy értem, nem lenne szerencsésebb, ha egyedül beszélnél vele?" "Talán. De még mindig azt szeretném, hogy téged is lásson, és tudja, hogy barátok vagyunk. Lehet, hogy ez később segítene." Balthazar a külvároson keresztül egy kis házhoz vezetett minket - amit már nem nagyon lehetett tovább a város részének nevezni. Az öreg ház alig nézett ki nagyobbnak, mint kétszobásnak, s a kéményből a rozoga tető közepén hiányzott néhány tégla a közepén. Lucas lekapcsolta a fényszórót néhány perccel azelőtt,
hogy leállította volna a teherautót, körülbelül száz yard messze. Megkerülte a teherautót és felkapott két karót, s az egyiket felém nyújtotta. Balthazar nem szólt semmit. Bár hihetetlenül furcsa volt kezemben tartani egy karót. Megfogtam. Lucas figyelmeztetései Charity bandájáról elértek hozzám is. A várostól távol, majdnem teljes csend volt. A szél felerősödött, kis hópelyheket fújva és jegesen csípve arcukat. A felhők eltakarták a holdat és a csillagokat, s az éjszaka annyira sötét volt, hogy azt gondoltam, talán észre sem vettem volna a kis házikót, ha a tetője nem ragyogott volna a hótól. "Semmi nyom." Suttogta Lucas, a hangja olyan halk volt, hogy szinte alig tudtam kivenni a széltől és a ropogó lépéseinktől a jégen. "Vagy nem volt itt ma, vagy rögtön azután jött ide, miután láttam - " " - és nem ment el." Balthazar a sötét ablakokat tanulmányozta, de kételkedtem, hogy vámpírszerű látásától bármit is észrevett volna. "Mindjárt kiderül." Az utolsó lépések előtt megálttunk. Balthazar egyedül tette meg, s egyik kezével a kilincshez nyúlt. Néhány hosszú másodpercre, teljesen elhallgatott, s észrevettem, hogy visszatartom a lélegzetem. Majd benyitott, s csak állt ott egy pillanatig, mielőtt megszólalt. "Nincs itt." "Zsákutca." Lucas a hóba rúgott, összeszorítva az állkapcsát. "Nem azt mondtam." Válaszolt Balthazar. "Nézd." Oldalra hajolt, s csinált valamit, de nem tudtam kivenni mit, majd egy gyertya kezdett pislákolni. Mikor Lucas és én besétáltunk, láttuk, hogy volt valaki mostanában a házban valaki, akinek nagyon furcsa szokásai vannak. Egy gyönyörű, csipkés ágytakaró piszkosan és véresen volt egy matracra dobva, ami a padlón volt. Egy tökéletesen megmunkált, csigavonalú sárgaréz fejtámla a falnak támasztva, fölötte; pókok a réz kanyarulatai között pókhálókat fontak. A gyertya, amit Balthazar meggyújtott, egy kis asztalon állt, ami egy csomó különböző színű viasszal volt borítva; hihetetlen mennyiségben csöpögött az egész felületről, le a lábunkra, s egy tócsába a padlón. Egy lila viaszpocsolya vett körül egy női cipőt, egy finom, strasszkövekkel kirakott tűsarkút, hosszú szíjakkal, amely beleragadt a viaszba, miután az megszáradt. Üres gin üvegek feküdtek a padlón, és összegyűjtve a sarkokban, és a kandalló nem fával volt teli, hanem törött üvegdarabokkal, olyan magas halomba rakva, amit szándékosan kellett, hogy csináljanak. A halom csillogott a gyertyafényben, az üveg színei - barna, átlátszó, kék, zöld - ragyogva a saját fennséges láng alakjuktól. "Ne értsd félre, Balthazar." Mondta Lucas. "A nővéred mindig ilyen őrült volt?" "Tapintatos, mint mindig." Balthazar a halom törött üveg mellett térdelt. "Őszintén, bár mindig volt valami - valami furcsaság Charityben. Ő nem elmebeteg, és soha nem is volt az, de soha nem volt elégedett sem. Soha nem volt földhöz ragadt.
Mikor valaki, vagy valami felidegesítette, soha nem hagyta annyiban. Olyan volt, mintha nem tudna másra gondolni, nem, amíg valami nyugtalanítja. Én voltam az egyetlen, aki tudott vele beszélni ilyen esetekben." "Bármi is van a nővéreddel mostanában, ez több egy kis haragtartásnál." Mondta Lucas. "Ez a hely nem jelent számomra szellemi egészséget. S ő ráadásul a rossz emberekkel is lóg, enyhén szólva." A furcsa változásokra gondoltam, amik már lezajlottak bennem, és arra, hogy ez mennyire elbátortalanító tud lenni. Mennyivel ijesztőbb lehet teljesen átváltozni, életből hirtelen élettelenségbe esni? S én azóta várok a változásra, amióta megszülettem, és tudtam, hogy valószínűleg képes leszek megválasztani az időpontot. Charitynek végig kellett néznie, szorosan megkötözve, hogy a testvérét kínozzák, miközben tudta, hogy a szüleit meggyilkolták - ez több, mint elég, hogy valaki ezek után örökké dühös és bizonytalan legyen. Ez történik a legtöbb vámpírral? Remegtem. "Nem kérem, hogy bocsáss meg az embereknek, akikkel Charity az idejét tölti." Balthazar egyszer sem nézett fel a halom törött üvegdarabról. "Fogadok, hogy azt akarod tőlem, hogy büntetlenül elengedjem őket." Mondta Lucas. "Ne csinálj úgy, mintha telennél a bíró és az esküdtszék. Te csak a végrehajtó vagy, és most döntsd el magadban, hogy azért vagyunk bűnösök, amilyenek vagyunk, vagy azért, amit teszünk." "Mért rólam van szó, s mért nem Charity seggfej haverjairól?" Először azt gondoltam, hogy véget vetek a vitának, de akkor rájöttem, hogy talán most jobb, ha most kimaradok ebből. Minnél hamarabb abbahagyják a civakodást, annál jobb. A matrac mellett térdeltem, nem figyeltem rájuk. Az ütött-kopott csipke ágytakarón lévő foltok közül az egyikek olyan alakja volt, mint egy kéz. "Nincs testvéred, igaz, Lucas? Ha lenne, lehet nem volna ilyen nehéz megértened ezt." "Ha lenne egy bátyám vagy egy nővérem, aki a Manson családdal lóg, azt hiszem többre becsülném a rendőröket, akik elkapják őket, mint ezeket a szar alakokat." "Még mindig úgy csinálsz, mintha zsaru lennél?" A vérfolt fölé tettem a kezem. Mikor Charity és én egymás mellett sétáltunk, megfogta a kezemet. A magassága ellenére, a keze kisebb volt az enyémnél. A vérfolt nagyobb volt, olyannyira, hogy mikor összehasonlítottam, az ujjaim úgy tűntek, mintha egy gyermeké lennének. "Nincs egyedül." Mikor kimondtam, Lucas és Balthazar abbahagyta a vitatkozást és bámultak, majdnem mintha elfelejtették volna, hogy a szobában vagyok. "Ezt nézd. Volt még itt valaki mostanában. Egy kicsit nagyobb valaki. Valószínűleg egy férfi." Balthazart látszólag nem győztem meg, de Lucas mosolygott. "S rád marad, hogy
utánanézz." Büszkeségből mohón elkezdtem körülnézni a szobában, egy másik vámpír nyoma után kutatva, de hirtelen semmi sem jutott eszembe. Az összevisszaság furcsa gyűjteménye most még bátortalanabbá tett. Charity önmagában furcsa, de gondolnád, hogy valaki - bárki - józanabb volna. Azt hittem összeszedi magát. De ehelyett napról napra ebben a romlásban élt." "Nincs egyedül." Mondta Balthazar lassan. "Mondd Balthazar, mi nyugtalanít még?" Lucas elkezdte átnézni a fiókokat, amelyek látszólag üresek. "A lánytestvérednek van magánélete, vagy a szeretője látszólag vért iszik?" "Jusson eszedbe, amint az imént mondtam." Balthazar felállt. "Ha Charity idehozott valakit, akkor idehozott volna mindenkit. Az egész bandáját. A törzsét." "A törzsét?" Olvastam néhány burkolt utalásokat a vámpírtörzsekről. Nem tudtam sokat róluk, de azok nem hangzottak túl jól. A törzsi elképzelés szerint korábban csatlakoznom kellett volna a bandához. "Tehát itt vannak a városban? Most. És - és visszajönnek ide?" Lucas és Balthazar összenéztek, majd Lucas megragadta a karom. "Visszamész Albionba." Mondta. "Balthazar és én majd elrendezzük." "Mi? Nem, én nem akarlak elhagyni." "Igaza van." Mondta Balthazar. "Ez veszélyesebb, mint gondoltam. Te nem vagy harcos, Bianca." "Sokat tanultam már." Megtagadtam, hogy megmoccanjak, mikor Lucas a karomat húzta. Balthazar megrázta a fejét. "A vívásóra nem számít." "Bianca, gondolkodj." Mondta Lucas. "Milyen gyakran értünk egyet Balthazarral bármiben is?" Utáltam, de igazuk volt. A képességeim nem érnek fel egy igazi vámpíréval. Lucasé sem, de őt azóta a harcra edzették, mióta elég idős volt, hogy lábra álljon. Ha ez egy érett csatává növi ki magát egy csapat vámpírral, azt hiszem túl nagy fába vágnám a fejszém. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy annyit tanulok, amennyit csak tudok, hogy erős legyek; nem akarom, hogy még egyszer a saját biztonságom érdekében kelljen elmenekülnöm. De ez még a jövő. Most, minden amit tenni tudtam, csak annyi volt, hogy elmentem. "Azt akarod, hogy visszavigyem a városba az autót?" Legalább megtanulok vezetni, gondoltam keserűen. "Vagy várhatok az út mentén is." "A város az egyetlen biztonságos hely." Mondta Lucas. Balthazar bólintott. "Lucasnak vissza kéne vinnie, majd idejönni. És jobb lenne eltitkolni a tényt, hogy itt voltunk." Lehajolt, és a gyertya kialudt. A szoba sötét lett.
Majd akkor rájöttünk, hogy valami fénylik az ablakon kívül. "Mi a -" Azonnal elhalgattattam magam. Bármi is volt ami a fényt tartotta odakint (egy másik gyertya? egy zseblámpa?") nem kellett, hogy engem is meghalljon. Semelyikünk sem mozdult, s én olyan keményen erőlködtem, hogy halljak valamit, hogy minden izmom megfeszült. Lucas kezével a karomat szorította. Ő és Balthazar egymásranéztek. Balthazar egyik kezét a kilincsgombra tette és szemlátomást megfeszült; a tompa fényben láthattam a félelmet és a reményt mindkettejük arcán. Kinyitotta az ajtót. Ahelyett hogy húsz őrült gyilkos esett volna nekünk, csak egy fagyos huzattal találkoztunk. A sötétben bandzsítva megpillantottam Charityt. Rosszul összepárosított csizma és hosszú, kopott, szürke gyapjúkabátot viselt, amit egy tucat helyen foltoztak meg és varrtak össze. Szőke haja lazán lógott alá, amit a szél az arcába fújt. Charity egyik kezében egy zseblámpát tartott; a kezeit csak egy vékony, ujjatlan kesztyűvel védte."Balthazar?" mondta vékony hangon, még gyermekibben, mint valaha. "Charity." Bár már olyan régóta kereste őt, Balthazar úgy tűnt, képtelen odamenni hozzá és bizonytalan abban is, hogy mit mondjon. "Jól vagy?" Vállat vont. Sötét szemei megakadtak Lucason. "Furcsa társasággal vagy." "Szolgálaton kívül vagyok." szólt Lucas, egy önelégült mosollyal az arcán. Úgy gondoltam, hogy a viccelődés most nem helyénvaló, így a karjára csaptam. Dühösen nézett rám, de elhallgatott. "A lányra értettem." Mondta Charity. "Olyan, mint szegény Jane." Balthazar elsápadt. "Ne mond ki ezt a nevet." Ki volt Jane? "Követtél." Egy lépést hátrált, s elengedte karját, amelyből kiesett a zseblámpa; a fénye most csak a lábán és az egyre mélyülő hóban ragyogott. "Fejezd be." "Befejezem, ha hazajössz." "Haza? Hol van haza? Mi itt éltünk egyszer, de ez már nagyon régen volt." Charity kisöpörte hajszálait az arcából, olyan volt az arca, mint aki visszatartja a könnyeit. "És arra ne is gondolj, hogy valaha is visszamegyek az Evernightba. Tudod, hogy gondolok arra a nőre." Lucas és én egymásranéztünk. Balthazar lelépett a lépcsőről, és Charty visszalépett néhány lépést a hóban. Ha nem ismertem volna jobban, azt hittem volna, fél tőle. "Kitalálhatunk valami mást." Mondta Balthazar. "Valamit, ami neked és nekem is megfelel. Csak az számít, hogy együtt vagyunk. Charity, hiányzol." A jeges földre bámult. "Nekem nem hiányzol." Ez annyira megütötte Balthazart, hogy meghátrált. Egyik kezemet a vállára tettem; ez volt az egyetlen vigasztalás, amire képes voltam. Lucas engem bámult, de nem szólt semmit.
"Túl sok mindenre emlékeztetsz." Mondta Charity. "Eszembe juttatod, milyen volt élni. Úgy gondolni a naprényre, mint valamire, amit élvezel, nem úgy, mint valami, amit ki kell bírnod. Lélegezni, változni, pihenni, felébredni - az állandó őrlődés helyett, mert néhány régi szokás gúnyolódik veled, azért, ami vagy. Felsóhajtani és megkönnyebbülni. Sírni és kiengedni a gőzt, ahelyett, hogy hagyod felhalmozódni benned, örökké és örökké, egyre jobban és jobban összezavarva, amíg többé már nem tudod ki is vagy." "Én tudom, ki vagyok." Mondta Balthazar. Megrázta a fejét. "Nem, Balthazar. Nem tudod." "Legalább ígérd meg, hogy elhagyod a törzset." A hangja megtört a lemondás hangulatával, s fájt a szívem miatta. "Addig, amíg velük lógsz, nem vagy biztonságban a Fekete Kereszttől." Charity dühösen nézett Lucasra. "Amíg a Fekete Kereszttel lógsz, te sem vagy biztonságban az én törzsemtől. Szóval fogadj meg néhány tanácsot, mielőtt osztogatod őket, Balthazar. És most tűnj el innen." "Charity nem mehetünk csak így el." A félelem olyan erősem tört rám, hogy majdnem megszédültem. "Azt mondta, most." Mindketten rámnéztek. Lucas megszólalt, "Mi?" Tudtam és éreztem, jobban, mint bármi mást valaha. "Itt vannak. Figyelnek minket. És szerintem jobb lenne, ha mennénk." Charity rámmosolygott. "Túl okos vagy ahhoz, hogy egy vámpírvadásszal lógj. Valószínűleg élve megúszod." Lucas a pár száz yardnyira lévő erdő felé fordult, és a szemei összeszűkültek. "Menj a kocsihoz." "Még nem." Balthazar szemei kikerekedtek a félelemtől, ahogy Charity az erdő felé indult. "Adj még egy esélyt, hogy összehozzalak vele." "Az autóhoz." Ismételte Lucas. Láttam, mennyire harcolni akart, de még mindig arra koncentrált, hogy megvédjen engem. "Most." Az ösztöneim azt súgták, fussak. De a többi - a vámpír ösztöneim - azt súgták, a menekülő zsákmány, még csábítóbb. Kényszerítettem magam, hogy lassan az autó felé induljak, s megragadtam Balthazar karját, így őt is magammal húztam. Lucas kéznél tartotta a karóhát, ahogy a vezetőülés oldalához araszolt. A gyomrom összeszorult, ahogy megpillantottam Charity mögött legalább fél tucat ember lábnyomát. Tudtam, hogy valahol a közelben figyelnek minket. Elképzeltem, hogy érzem a szemeiket magamon, és ahogy a szél susogott a sűrű, jeges fákon keresztül, azt gondoltam, hogy a távoli nevetésüket hallom. Balthazar gyorsabb tempóra váltott. "Minden rendben lesz." Mondta. "Én nem vagy ilyen biztos ebben." Mondtam, de akkor már a teherautóban ültünk. A két ajtó mindkét oldalamon becsapódott, s Balthazar és Lucas ugyanabban a
pillanatban lenyomták a zárat. "Siessünk, oké?" Lucas elfordította a kulcsot és már el is húztunk. Ahogy megfordultunk, a fényszórók megvilágították Charityt, aki állt, s minket figyelt, ahogy elmegyünk. A fény elkapta a szemeit, ami visszatükröződött, épp, mint egy macskáé. "Azt hiszi ellene fordultam." Balthazar hatalmas kezeivel a teherautó műszerfalára támaszkodott. "Tudsz majd beszélni Charityvel újra." Mondtam. "Te is tudod. Ha megteszed, meg fogja érteni." "Charity megérti majd, hogy mért lógok egy Fekete Keresztes vadásszal? Akkor többet ért, mint én." "Minden rendben lesz." ígértem meg újra. Lucas oldalra pillantott, majd mereven bámult az útra. A hó most még gyorsabban és sűrűbben esett. Időben beértünk Albion város központjába, s a hó kezdte eltorlaszolni a parkoló autók útját. "Talán nem kellene ma este visszahajtanotok." Mondta Lucas. "Hívd fel a szüleidet. Mondd meg nekik, hogy ilyen utakon nem tudsz vezetni." "Kaphatunk esetleg még egy órát. Annyi elég, hogy visszaérjünk." Balthazar felhajtotta kabátjának gallérját, ahogy megérezte a hideget. Tudtam, ha megkérem Balthazart, hogy maradjon, megtenné, s én tovább akartam maradni, hogy Lucasnak és nekem legyen néhány percünk, amit kettesben tölthetünk. Ha sikerülne meggyőznünk a szüleimet, hogy addig nem kéne kocsiba elindulnunk, amíg reggelre letisztulnak az utak, akkor órák és órák állnának rendelkezésünkre - miközben szegény Balthazar a közelben várakozna. Ez kínos lenne nekem, és mégjobban Balthazarnak, aki elég nyomorultul nézett már ki. Vissza kell mennie az Everngith Akadémiára hamarosan. "Megyünk most." Mondtam Lucasnak. "így jobb." Lucas rámbámult, arckifejezése csalódottságból valami olyanná változott, amit nehezen olvastam le róla. "Talán." Semelyikünk sem tudta, mit mondjon ezután. Balthazar, aki túl kábultnak tűnt, hogy észrevegye a feszültséget köztem és Lucas között, kinyitotta a kocsi ajtaját. A hideg levegő egy erős áramlata suhant be az utasfülkébe, a hajamat a szemeimbe fújva. Lucas a figyelmét már az útra fordította, mintha menekülést tervezne. Mikor Balthazar kinyújtotta a kezét, hogy megtartson a hóban, megfogtam. "Szia Lucas." Mondtam vékony hangon. Lucas odahajolt, hogy becsukja a teherautó ajtaját mögöttem. "Egy hónap múlva látjuk egymást. Amherstben. A főtéren. A szokásos időben. Oké?" Majd egyet sóhajtott és egy kis mosolyt mutatott. "Szeretlek." "Én is szeretlek." De most először, ezek a szavak nem hoztak mindent rendbe.
Balthazar és én olyan borzalmas hangulatban voltunk a következő napokban, hogy azt javasoltam, tettessük azt, hogy van egy kis félreértés közöttünk. Együtt sétálgatni egy boldog párt színlelni - ezt most egyikünk sem tudta volna megtenni. De egy héttel később összeszedtük magunkat, azt tettetve, hogy kibékültünk. Több időt hagyott nekem egyedül, bár aggódtam, hogy fogom kitölteni a felesleges másodperceket. A gondolkodás miatt, ahogy Lucas és én elváltunk egymástól, belül szinte már tengeribetegnek éreztem magam, mintha nem lenne szilárd talaj a lábam alatt. Vic észrevette, hogy szomorú vagyok, és azzal próbált megnyugtatni, hogy megtanított sakkozni, de túl bosszús és zavart voltam ahhoz, hogy felfogjam a szabályokat, és kevesebbet gondoljak a stratégiára. "Mostanában nem vagy formában." Mondta egyik délután, miközben ketten közülünk a heti ételszállítmányok között válogattak. Az emberdiákok látszólag soha nem vették észre, hogy az osztálytársaik soha nem jelennek meg ilyenkor; az emberek túl elfoglaltan és jókedvűen kapkodták ki a cuccokat, amiket kaptak - több doboz tészta, és egy csomó aprósütemény. Vic két narancsüdítőt tett a vászontáskájába. "És nem tudom nem észrevenni, hogy mostanában Balthazar is olyan mélabús." "Igen. Valóban." Kellemetlenül éreztem magam, s Raquel listáját bámultam. Elvállaltam, hogy leadom a megrendelését az enyémmel együtt. "Balty eljött a legutóbbi filmfesztiválunkra - Közönséges bűnözők. A téma Kevin Spacey volt; A bűnbeesés előtt. Döbbenetes kettős jellemvonás, nem? De Balthazar egész idő alatt a sarkot bámulta." "Vic, tudom, hogy igazad van, de nem akarok erről beszélni." Vállat vont, ahogy kikapott néhány leveskonzervet. "Csak azon töprengtem, hogy ez vajon kapcsolatos-e Lucassal." "Talán. Eléggé. Ez bonyolult." "Azt hiszem Lucas egy olyan srác, akit nem értenek a lányok. Viharos, töprengő, összességében vad és őrült. A részemről, én nem tudnám ezt a rosszfiús dolgot csinálni." Mondta Vic. "Én inkább vidám vagyok. Bár Lucas - " "Ő nem tetteti. Ő az, aki." Halkan beszélt. "Tudom. És azt is tudom, hogy nektek még nincs végetek. Balthazar kitartó, de azt hiszem ez csak a látszat." Reméltem, hogy igaza volt, s a remény javított a hangulatomon. "Pocsék házasságközvetítő vagy Vic." "Nem olyan pocsék, mint te. Most komolyan, én és Raquel?" "Ez már több, mint egy éve volt!" Nevetésben törtünk ki, miközben visszamentünk "vásárolni" és felszerelkezni. Nem voltam különösképp jó hangulatban, mikor visszamentem a koleszszobámhoz
a táskákkal, de jobban éreztem magam, mint egy hosszú ideje. Raquelről kiderült, hogy egy nagyobb és még jobban bemocskolóbb művészi munkája közepén áll. Ez a kollázs szinte a fél koleszszobánk padlóját elfoglalta, s friss és erős ragasztó, illetve festékszagot árasztott magából. "Mi ez?" Mondtam, miközben lábujjhegyen tipegtem a nedves ujságpapírok és ecsetek között. "Úgy hívom Óda az Anarchiához. Látod a színek állandó kavalkádját?" "Igen, az nem maradhat ki." A bátortalan díséretem nem törte le Raquel lelkesedését. A karját festékcsíkok borították, és vot egy kis narancssárga a hajában, de ő csak mosolygott készülő munkájára, miközben egy sütit rágcsált. "Ki tudod kerülni, ugye?" "Igen, de azt hiszem jobb lesz, ha felmegyek a szüleimhez." "Meg fogják engedni?" "Nem mindig, csak ma. Szerintem egy éjszaka nem számít." A szüleim nagyon izgatottak lettek, hogy újra velük leszek. Régen nagyon óvatosak voltak, hogy mennyi időre engednek el, s aggódtak, hogy visszautasítom, hogy megismerjem a többi vámpírt az Evernight Akadémián. Most már magabiztosak, hogy felnőttem úgy, ahogy ők azt szerették volna - és az ajtajuk mindig nyitva áll előttem. Ez azelőtt természetesnek tűnt, de már nem. "Apu?" Kérdeztem, miközben lecseréltem a lepedőket az ágyamon, az emeleti szobámban. "Mindig tudtad, hogy végül is vámpír leszek? Úgy értem, igazi vámpír." "Persze." S szemét a kezein tartotta. "Egyszer felnősz, és éled az életed - és tudod, hogy találunk egy normális megoldást, hogy kezeljük ezt - aztán befejezed a változást." "Én nem vagyok ebben olyan biztos." "Édesem, minden rendben lesz." Egyik kezét a vállamra tette s még a görbe, sokszor törött orra sem tudta elrejteni arckifejezésének szelídségét. "Tudom, hogy aggódsz emiatt. De ha találunk valakit, aki már haldoklik, aki már eszméletlen teszel majd neki egy szívességet. Az utolsó tettük halhatatlanságot ad neked. Nem gondolod, hogy ők is megtennék ezt érted?" "Nem fogom tudni megtenni, mert egyáltalán nem ismerem majd őt, vagy igen?" Hogy találhatnám valaha is vigasztalónak ezt az ötletet? Első alkalommal nagyon belémvágott, milyen szemtelen és könyörtelen dolog ez, hogy enyém a jog, hogy véget vessek egy életnek a saját kényelmemért. "De én nem erre gondoltam. Mindig arról beszéltek, hogy mi lesz, ha megölök valakit. Ha gyilkolok. De mivan akkor, ha nem fogok?" "De fogsz." "De mivan, ha mégsem?" Ezelőtt soha nem követeltem a választ; soha nem éreztem, hogy kell. Most minden megválaszolatlan kérdés egyszerre nyomasztóvá
vált, és egyre csak súlyosbodott. "Csak tudni akarom, mi a másik lehetőség. Tudja valaki? Talán Mrs. Bethany?" "Mrs. Bethany pontosan azt fogja elmondani neked, amit én, ami valóban az egyetlen lehetőség. Nem akarom többé meghallani, hogy így beszélsz. És ne mondj semmit anyádnak - felidegesítenéd." Apu vett egy mély levegőt, nyilvánvalóan próbálta megnyugtatni magát. "Azonkívül Bianca, meddig tart ez? Elég lelkes voltál tavaly az emberi vérért." Apu már hónapok óta nem említette Lucast. Úgy éreztem elvörösödök. "Nem vagyok naív. Gondolom te és Balthazar mostanra már ittatok egymás véréből." Elég gyorsan beszélt; talán ő is olyan zavarban volt, mint én. "Lassan készen kell állnod, hogy igyál, és igazából ölj. Tudom, hogy egyre éhesebb leszel. Ha aggódsz emiatt, ne hibáztasd magad. Csak ne hagyd, hogy a nyugtalanságod miatt ilyen őrültségeket beszélj. Érthető voltam?" Nem tudtam beszélni, így csak bólintottam. Nem sokkal ezután lekapcsoltam a lámpákat és próbáltam rábeszélni magam, hogy aludjak. De nem csak az apámmal folytatott beszélgetésem miatt voltam zavart, éheztem is. Azt gondoltam, hogy a javaslat ereje működik. Apa megemlítette az étvágyamat, és most éhesebb voltam, mint valaha - annak ellenére, hogy vacsorára egy egész üveget megittam. Nos, legalább nem kell elcsennem egy termoszt az ágy alól. A szüleim hűtőszekrényében volt az összes vér, amire szükségem volt. Lábujjhegyen átosontam az előszobán, az alvó szüleimen túl, a konyhába siettem. Meztelen lábaim lágyan, halk léptekkel haladtak a padlón. Ahelyett, hogy felkapcsoltam volna a lámpát az éjszakai látásomra számítottam, és egy kis világosságra, ami kiteljesedett, mikor kinyitottam a hűtőajtót. Bár néhány rendes étel is volt számomra az alsó polcon, a hűtő havarészt vérrel teli palackokkal, kancsókkal és zacskókkal volt teli. Az egyik zacskót óvatosan egyik kezembe vettem; általában nem ezeket ittam, mert nehéz volt megszerezni - olyan élvezet, amire a szüleimnek több szüksége volt, mint nekem. Emberi vért tartalmaztak. Talán apunak igaza volt. Talán a vér utáni sóvárgásom annyira hevessé vált, mivel már nagyon rég nem ittam embervért. Talán erre volt most szükségem. Ha apa leszidna ezért, rámutatnék, hogy valójában ő javasolta ezt. Bepréseltem egy zacskót egy nagy bögrébe, majd a mikrohullámsütőbe tettem. Bár az időzítő elég hangosan csipogott, hogy meghátráljak, a szüleim nem ébredtek fel, s én visszasiettem a szobámba. A felmelegített bögre megsütötte az ujjam, de a vér gazdag, húsos illata elnyomta a kényelmetlenségemet, az aggodalmaimat és nagyjából mindent. Gyorsan az ajkaimhoz emeltem a bögrét és ittam. Igen. Ez volt az - erre volt szükségem. A forróság átjárt, felmelegítve belülről. Van valami az emberek vérében, ami az állatokéból hiányzik - felfrissített, megerősített.
Mindkét kézzel a bögrét szorítottam, miközben olyan gyorsan nyeltem a vért, hogy alig tudtam lélegezni. Úgy éreztem, mintha annak melegében úsznék. A világ többi része most közömbös volt - Várj. Leengedtem a bögrét, s megnyaltam az ajkaimat, miközben felmértem a helyzetet. A levegő a szobában hirtelenn sokkal hidegebb lett. Nyitva maradt az egyik ablak? Nem, mind zárva voltak, jéggel betakarva. De néhány perccel ezelőtt is be voltak fagyva? Épp azelőtt, hogy felhajtottam volna a vért, a vízköpő körvonalára pillantottam az ablakon kívül, de most már láthatatlanná vált egy fátyolszerű, fehér függöny mögött. Mikor kilélegeztem, a leheletem látszott a levegőben. Remegni kezdtem. Valami kékes izzó fény pislákolt az ablak mögött, majd csapkodásokat hallottam az üvegen. Mintha körmök lennének. Félelem fogott el, de nem fordulhattam el. Odamentem az ablakhoz és csupasz kezemmel elkezdtem ledörzsölni a jeget. A hideg csípte a bőröm, de a jég felhős forgataggá olvadt, amin keresztül már átláttam. Egy lány bámult vissza rám, körülbelül velem egy idős lehetett, rövid, sötét hajjal és üres szemekkel. Teljesen átlagosnak tűnt - különösen azért, mert szinte áttetsző volt. Lebegett a toronyablakomon kívül. A kísértet visszatért.
16, fejezet (fordította: Kitti) A szellem a tenger kékes-zöldes vizében úszott,a haja és a bőre fakóbb mint a víz Habár átláttam rajta, ő olyan igazi volt, mint akárki, akivel valaha találkoztam. A szemei a szemeimbe fúródtak, nem haraggal vagy gyűlölettel, de egy kevés érzelemmel, amit nem tudtam felfogni. Az ajkai mozogtak, és láttam egy kis fény ragyogását a száján és az arcán – a jég töredékei, döbbentem rá. De még mindig nem volt hang. Miközben remegtem, közelebb mentem az üveghez. A félelmem ellenére, végre meg akartam érteni, mi történt. A szellem vonaglott, s én erőteljesen lélegeztem. A meleg lélegzetem egy homályos foltot hagyott az üvegen. A foltban előtűntek vékony, bizonytalan betűk: Mi jót akarunk. „Jót?” Ennek számomra nem volt értelme, de mi van akkor? Legalább végre van egy lehetőségem, hogy kitaláljam, mit próbáltak közölni. Rájöttem; nem félek – Legalább is nem annyira, mint amennyire kíváncsi vagyok. „Ezt hogy érted?” Nem válaszolt. Sötét szemei most majdnem gúnyosak voltak. A ködfolt lassan elmosódott, eltűntetve a szavait. Egy hosszú pillanat után, amialatt úgy éreztem, a szívem kitudna szakadni a mellkasomból, rádöbbentem mire várt. Bizonytalanul hajoltam újra az üveg felé, hogy mégegyszer ráleheljek. A ködös foltban megjelent szavak: Nem tartozol hozzájuk. „Mi?” Fogalmam sem volt, mit jelenthez ez. Jobbára csak meg akartam fordulni és a szüleimhez futni. Ehelyett újra az üvegre leheltem, hogy a kísértet beszélni tudjon. Te nem vagy olyan, mint ők. „Nem, nem vagyok.” Ez volt az egyetlen dolog, amiben biztos voltam magamról, az egyetlen dolog, amit valaha tudtam. A kísértet volt az első, aki bevallotta ezt. „Milyen vagyok?” Egy másik lehelet. Ekkor a kísértet elmosolyodott, és ez nem volt megnyugtató. Olyan vagy, mint én. Majd egy szörnyű zihálást hallottam meg a mögöttem és megfordultam, hogy meglássam anyát a kapualjban. Az arca fehérebb volt a fagynál. „Bianca! Gyere ide! Távolodj attól a dologtól!” „Én – „ A szó elfojtódott; a torkom túl száraz volt, hogy beszéljek. Erőset nyeltem. „Azt hiszem rendben van.” „Adrian!” Hívta anya apát, miközben elfutott. A lépései visszhangzottak az előcsarnokban. A kísértet meghátrált. „Várj – ne menj el!” Az üveghez nyomtam a kezeimet úgy is, hogy az meg volt fagyva, eltörölve az utolsó szavakat, amiket írt. Gyorsan
megdörzsöltem, megpróbálva szabaddá tenni a kilátásomat, így láttam, hogy még mindig ott kint van. De minden melegség eltűnt a kezeimből, így a jég nem olvadt meg olyan gyorsan. Amikor újra láthattam volna, a szellem eltűnt. Anya és apa kopogva jöttek be a szobába, a éjjeli ruháik ziláltak és a szemeik kikerekedtek. Apa morgott, „Hol van?” „Távozott. Szerintem ez rendben van.” Anya úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. „Rendben van? Rendben van? Ez a dolog azért jött, hogy bántson téged, Bianca.” A szemei vadak voltak. „Hónapokkal ezelőtt még nem tudtad, hogy a kísértetek többek, mint gyerekek történetei. S most egy szakértő vagy?” Apa megfogta a vállamat. „Element.” – mondta. Soha becsültem még ennyire a határozottságát. „Ceila, vége van.” „Nincs.” Anya hangja tompa volt és rádöbbentem, hogy sírt. „Tudod, hogy nincs. El akarják venni tőlünk Biancát.” Kitartottam felé egyik remegő kezemet. „Anya, ez – ez nem – Te ezt nem érheted.” „Mit jelent ez?” Ekkor a jégbe karcolt betűkre gondoltam: a miénk. „Édesem – „ Kézségesen kitartotta felém egyik kezét, de közben szemei az apámon voltak. Nem láttam az arcát, úgyhogy nem tudtam, hogy ebben a pillanatban mi történik köztük. Csak azt tudtam, hogy anyám sóhajtott és szorosra zárta a kezeit körülöttem. „Sajnálom. A kísértet megijesztett. Ez minden.” Ez nem minden volt, és minden szobában lévő személy tudta ezt. Talán sürgetnem kellett volna őket akkor és ott, de anya olyan megviseltnek tűnt. „Jól vagyok.” – mondtam. „Mindenki oké. Nem volt annyira közel, mint azelőtt.” „Talán elmennek.” – mondta anya. „Talán feladják.” „Talán.” Apa nem úgy hangzott, mint aki elhiszi ezt, de szerette volna. „Bianca, mondott neked valamit a kísértet?” Kinyitottam a számat, hogy őszintén válaszoljak, de ehelyett azon találtam magam, hogy azt mondtam, „Nem. Nem volt erre idő. Gyors volt.” „Kérlek hagyd, hogy vége legyen.” Suttogta anya. Ha ő nem lett volna vámpír, biztos lettem volna benne, hogy imádkozik. Szorosan megöleltem őt, majd apa mindkettőnket átkarolt. A félreértéseink nem számítottak annyira, mint az ölelésünk. Először azt hittem, meg tudnám tartani a titkot, a kísértetek szokatlan látogatásairól, de túl zaklatott voltam, hogy teljesen egyedül csináljam végig. „Láttad a szellemet a szobádból.” Ismételte Raquel, ahogy összezsúfolódtunk a hatalmas előcsarnok egyik sarkában. A diákok lassan folytatták a tanulást, és a lógást odakint, persze soha nem egyedül. „Biztos vagy benne, hogy egy lány volt.” „Ő olyan valódi volt, mint te. És beszélt – nos, szavakat irt nekem a jégbe.” „Mit mondott?” Hazudta Raquelnek attól a naptól kezdve, ahogy találkoztunk; Állandóan hazudnom kellene neki. De ez soha nem volt könnyű. „Csak – légy óvatos.”
„Óvatos? Ő egy szellem! Mitől kéne még félnünk?” Raquel idegesen játszott a bőr karkötőjével a csuklóján. „Nem szeretem ennek a hangját.” „Minden rendben lesz. El kell ezt hinnünk.” Tudtam, hogy nem győztem meg Raquelt és nem volt teljesen biztos magamban. Azt mondta, hasonlóak vagyunk, gondoltam. Mit jelenthez ez? Nem voltam semmilyen szellem. Először is, én élő voltam, és másodszor amikor meghaltam, vámpírrá váltam. Tehát akkor miről beszélhetett? Balthazar besétált a hatalmas előcsarnokba. Amikor meglátott engem, egy kis mosolyt küldött, egy reményteli mosolyt. „Úgy tűnik, hízeleg valakinek.” Mondta Raquel. Már majdnem elfelejtettem, hogy Balthazar és én egy veszekedő párt színlelünk, ahelyett, hogy egy boldog párt színlelnénk. „Beszélnem kell vele.” „Igen, tedd azt.” Raquel összeszedte a cuccait. „Megnézem az interneten, van-e bármilyen új weboldal szellemekről vagy valamiről.” „Új weboldal?” „Azt hiszed, nem néztem utána ezelőtt? De eddig hasztalanok voltak. Csak ütődöttek tesznek fel anyagot. Az igazság őrültebb, mint bármi, amit eltudnak képzelni.” „Elhiszem.” Mondtam bágyadtan. Balthazar rám várt a hatalmas terembe vezető bejáratnál, és észrevettem hogy két tornazsák van nála, az enyém az egyik kezén összehurkolva. „Elhoztad őket a szertárból?” Kérdeztem. „Azt gondoltam lehet, hogy gyakorolnunk ellene egy kicsit a vívást.” Felmentünk az emeletre, beléptünk a vívószobába. Az óra lassan haladt, vagy csak nekem tűnt úgy; mi csak nemrég kezdtünk botok helyett kardokat használni, és a ’harc’, amit csináltunk, több volt, mint ’összeütni a kardokat körülbelül kétszer, mielőtt a tanár leálított volna mindent és elmagyarázta volna, hogy rosszul csináljuk’. Viszont mondhatnám, hogy a karizmaim erősebbé váltak – már kevésbé fájtak, akárhogyan is – és az egyensúlyom javult. Amikor Balthazar és én kerültünk szembe egymással, egyedül a vívószobában, fehérbe öltözve, acélmaszkok mögé rejtve arcunkat, rádöbbentem, hogy lehetőséget éreztem arra, hogy teszteljem magam. Nem egy esélyt állítottam fel Balthazar ellen, de ekkor érezhettem a lépéseim helyességét, testemben az izmaimat válaszolni a mozdulatra, mintha tudták volna, hogy kell ezt az egészet csinálni és arra vártak, hogy utolérjem őket. Hosszú ideje nem volt hang a szobában, csak a zihálásom, talpaink halk susogása a gyékényszőnyegen és az acél csikorgása az acélon. Miután Balthazar harmadik alkalommal lefegyverzett, mindketten szünetet tartottunk – részben azért, mert fáradt voltam, de leginkább mert Balthazar hajlandó volt beszélni. Letöröltem izzadt arcomat egy törülközővel. „Jobban nézel ki.” Mondtam. „Nem a vívásra értem, – talán arra is – hanem általában. „Charity most utálhat engem.” Balthazar szavai megfontoltak, bár nagyon gyakran
ismételte őket önmagának. Az egyik padon ült, melyek a szobát szegélyezték, és levette a maszkját. „Ez csak fontosabbá teszi nekem, hogy megtaláljam őt. Hosszú időt vehet igénybe, hogy rátaláljak, de meg tudom csinálni.” „Biztos vagy benne?” „Igen.” „Belegondoltál, mit jelent ez, ha tévedünk?” Emlékezni az édes, ártatlan arcára arra késztetett, hogy hülyén érezzem magam, hogy ezt tanácsoltam, de biztos akartam lenni benne. „Ha Charity népe embereket öl – és ő velük tölti az idejét – „ „Biztos vagyok benne, hogy Charity veszélytelen. Tudom, hogy te is teljesen biztos vagy benne. Csak a Fekete Kereszt elképzelése az, hogy meg kell ölniük őt a népével együtt, hogy biztonságban legyenek.” – mondta Balthazar. „A halála ugyanannyira számít, mint bárki másé. Talán Lucas nem hiszi ezt el, de ismerlek, te igen.” Nem tudtam, hogy mi rázott meg jobban – Balthazar teljes bizalma a nővérében, vagy a bizonytalanságom arról, amit hittem. Mellette ültem, félig észrevéve, hogy a tükörben a szoba túloldalán, milyen éles és kitisztult a tükörképem, amíg az övé homályos. Biztos nem evett egy vagy két napja. „Balthazar, nem láttad őt több, mint harmicöt éve. Csatlakozott a vámpírok egy teljesen új csoportjához, nyilvánvalóan egy veszélyebbhez. Hogy tudsz te annyira biztos lenni abban, hogy semmit sem változott?” A szemei szomorúak voltak. „Nem változunk, Bianca. Ez a tragédia az, amik vagyunk. Ez része annak, amit halottnak lenni jelent.” A szívem megnyugtatóan gyorsan és erősen vert a mellkasomban. Élek, gondoltam. Nem vagyok olyan, mint mások. Én még mindig élek.
17, fejezet (fordította: Kitti)
"Otellónak nem kellene megölnie őt, még akkor sem, ha úgy gondolja megcsalja." Nem hiszem, hogy vitatkoznom kellett volna ezen. A vámpírok ilyen alkalomszerűen ölnek? "Igaza van, mert Desdemona ártatlan. Viszont téved, mert azt gondolja, hogy joga van megölni a feleségét." "Nem erre gondolt Shakespeare." Courtney hátradobta szőke haját a vállai felett. "Abban az időben a nőknek szinte nem voltak jogaik. Nem így van?" Mrs. Bethany rá jellemzően nem foglalt állást. Ma nem sétálgatott a teremben. Helyette az íróasztaláról figyelt minket, tartózkodóan, de szórakozottan. "A nők helyzete megváltozott az évszázadok során, Miss Briganti, de egy hitves meggyilkolását ritkán vették könnyen." Kopogtatott az oldalon. "Úgy tűnik mindketten azt feltételezitek, hogy Desdemona meggyilkolása rideg és kiszámított volt. A következő órára remélem mindketten átnézitek a darab azon részét, amely Othello hirtelen természetével foglalkozik. Szintén átbeszéljük a darab versengéssel való összefüggéseit is. Az órának vége." Mindenki körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jól hallotta. Mrs. Bethany ilyen korán elenged minket? Persze a csengőszóig már csak öt perc volt, ami jóformán öt órának tűnt. Az emberek lassan elkezdték összeszedni a könyveiket, mintha arra várnának, hogy Mrs. Bethany meggondolja magát, de nem tette. Összecsuktam a jegyzetfüzetemet és a hátizsákomba gyömöszöltem, olyan buzgón, mint ahogy mindenki más sietett ki - míg Mrs. Bethany azt mondta, "Miss Olivier, legyen szíves maradni egy pillanatra." Becsukta az ajtót az utolsó diák mögött. "A szüleid tájékoztattak, hogy a hétvégén egy újabb utazásra készülsz Mr. Moreral." "így van." "Megengedtem ezeket a kirándulásokat abban a hitben, hogy Mr. More segít neked teljesen beilleszkedni a világunkba." Az íróasztalom felé sétált, kezeit összekulcsolva maga előtt. Körmeinek vastag barázdái most még sötétebbnek látszottak, mint általában. "A mostani viselkedésére tekintettel elismerés a kísérteteknek - amelyekről a szüleid számoltak be nekem - kételkedem, hogy a kirándulásaid meghozzák a kívánt hatást." Anya és apa elmesélték Mrs. Bethanynak a legutóbbi találkozásomat a kísértettel? S ez úgy hangzott, mintha azt is elmondták volna neki, hogy beszéltem is a szellemmel - ami azt jelenti, hogy tudták, hogy hazudtam és erről semmit nem
mondtak nekem, csak Mrs. Bethanynak. Számítanom kellett volna erre, de ennek ellenére fájdalmas volt, hogy elvesztettem az önbizalmam. Felemeltem az államat. "Nem értem, hogy vámpírrá válni mért jelenti azt, hogy nekem automatikusan meg kell próbálnom megsebeznem dolgokat, amiket nem értek. Félrefordította a fejét, miközben kerek szemeivel tanulmányozott. "Vámpírrá válni azt jelenti, hogy elfogadod, hogy bizonyos tartanod kell magad bizonyos szabályokhoz. Mi erősebbek vagyunk, mint az emberek, de vannak gyengeségeink. Vannak ellenségeink. A szabályok megvédenek ezektől az ellenségektől, s ez a legfontosabb dolgok között van, amit valaha megtanul." "Honnan tudja, hogy a kísértet az ellenségem?" "Honnan tudja, hogy nem?" Nem hittem, hogy el fogom mondani Mrs. Bethanynak ezt az egészet, de ő már a nagy részét tudta - és valószínűleg ő volt az egyetlen, aki tudja a magyarázatot is. "Megpróbált kapcsolatot teremteni. Azt mondta ugyanolyanok vagyunk - ő és én." "Milyen furcsa." "Mit jelentett ez? Ön tudja?" "Amikor a furcsaságról beszéltem, Miss Olivier, arra értettem, hogy furcsa, hogy olyan lány, mint Ön nem ismerné fel, hogy megannyi ellenség a kedvességével kezd támadni. Van-e jobb mód, arra hogy magához csaljon egy ártatlant? Lucas Rosszal való tapasztalatai után azt gondolnám, Ön jobban tudja." Az íróasztalomra bámultam, próbálva elrejteni kényelmetlenségemet, de a hangjából kihallatszó szórakozás azt mutatta, hogy lebuktam. "Azt is gondoltam, hogy Mr. Moreral való ismeretsége segít Önnek Mr. Rosst még erősebben maga mögé utasítani. De talán tévedtem." "Lucas nem az életem része." A szavak lezárásnak hangzottak. "Balthazar igazán jó hozzám." "Milyen kevésre becsüli azt, amije van." Mrs. Bethany távolabb sétált tőlem, a sarkai kopogtak a padlón. "Távozhat." "Balthazar és én - elmehetünk ezen a hétvégén, ugye?" A tekintete élesen végigpásztázott. "Nem látok okot arra, hogy megváltoztassam korábbi döntésemet, - mondta - mostanáig." Ettől a pillanattól kezdve tudtam, bármelyik kirándulásom, távol az Evernight területétől, az utolsó lehet. Amherst természetellenesen csendesnek tűnt. Azt gondoltam, talán egy kis lehűlés a koleszszobáikban tartja az iskola diákjait. Az első alkalommal, mikor a város főterére jöttem, az utcák tele voltak szórakozó kölykökkel, a zenét és a fényeket az örvendezés visszhangjának éreztem, miközben tudtam, hogy Lucas már közel van. Most az utcák csendesek és sötétek, és bizonytalanul beárnyékolták a
hangulatomat. "Charity csak - felbukkant előtted?" Balthazar mellettem sétált, hosszú kabátja hullámzott a szélben. "Felismert téged egy hatalmas tömegben?" "Természetesen tudta, hogy vámpír vagyok." "Pedig rólad nem könnyű megmondani, még nem." Rápillantottam. Miközben az utcai lámpák fényében körvonalazódott, Balthazar arckifejezését nehéz volt megfejteni. "Ez azt jelenti, hogy, nos, még vámpírosabb leszek?" "Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy Charity még figyelmesebb lett. Hogy az érzékei még erősebbek." Egy kis szünet után folytatta, "Ez akkor történik, mikor több embervért fogyasztunk." "Azt gondolod, hogy lehet - hogy ő - " "Lehet inni gyilkolás nélkül is. Te jobban tudod ezt bárkinél." Nem nézett a szemembe. Majd Balthazar megállt és megfordult. Mikor ugyanezt tettem, rájöttem, hogy követtek minket. "Lucas?" Néhány lépést tettem felé. Ott állt, kezével a zsebeiben, egy öreg vászonkabátot viselve, amely túl vékony volt az időjáráshoz képest. A szemeiben tartózkodást és egy fajta szomorúságot láttam - látni akart az Evernightban, néhány nappal azelőtt, mielőtt megkockáztatja, hogy együtt legyünk. Elfelejtettem, hogy harcolt a vonzalmunk ellen a kezdetekben. "Mióta követsz minket?" "Elég hosszú ideje ahhoz, Balthazarnak eszébe jusson, mire vagyok képes." Lucas mosolygott, de ez a szemein nem látszott. Balthazar egyáltalán nem mosolygott. "El kellene válnunk. Ha Charity újra meglát minket együtt, soha többé nem lesz lehetőségem beszélni vele." Lucas mondhatni tiltakozni szeretett volna. Gyorsan megszóltaltam "Akkor elválunk. Balthazar a környéken néz körül, én ragaszkodom a főtérhez, te pedig tovább figyelhetnéd a városból kifelé vezető főútakat." "Ma este teljesen egyedül leszek?" Lucas vállat vont. "Persze. Mért is ne? Úgy hangzik, mint egy terv." Elsétált tőlünk, egyetlen szó nélkül. S mi egyáltalán nem érintkeztünk. "Feldúlt." Mondta csendesen Balthazar. "Talán később utána kéne menned." Szerettem volna. Valami legbelül Lucas felé húzott, de ellenálltam. "Van egy tervünk. És ragaszkodunk hozzá. Ha néhány órán belül nem találjuk a népének semmilyen jelét, talán körülnézhetnénk néhány más közeli városban is." Balthazar felhajtotta kabátjának gallérját. "Köszi. Ezt értékelem." Néhány másodpercen belül ő is elment. Egyedül maradtam. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy Cahrity újra felkeres, nem, mikor az öccse és az ellensége is elérhető. Míg fel s alá sétálgattam az utcán, a hidegtől vacogva, egy vágyakozó pillantást vetettem egy közeli kávéházra, s volt időm átértékelni, mi történt.
Lucas haragszik rám. Nem lehet, hogy Balthazar miatt - vagy mégis? Nem volt semmi oka rá, hogy féltékeny legyen. Mikor ezen gondolkodtam, eszembe jutott, milyen közel sétáltunk egymáshoz, mikor Lucas utánunk kiáltott. Az arcom elvörösödött és inkább eltaszítottam az emléket. Nem, az nem lehet, döntöttem. Lucas mostanában még forrófejűbb volt, mint általában. így hát ki tudja, mért idegesítette fel magát? Bármi más miatt is lehetett. És talán már belefáradtam abba, hogy rámragassza a hangulatát. Amíg épp belehajszoltam magam egy igazi őrjöngésbe, egy aranyszínű fény az útonmagára vonzotta a figyelmemet. Hosszú, sötétszőke haj - valami ismerős a járásában - Charity? De nem ő volt. Courtney volt az. Courtney sétált a járdán, a főtér távoli végén, a barátságos lakóövezet felé, amit a legutóbb láttam, mikor itt voltam. A ruhák, amiket viselt nagyon furcsák voltak rajta: öreg farmer, egy bő, fekete pulcsi és egy hosszú szürke kabát. Eszembe juttatta a saját ostoba öltözékemet, mikor amatőr kísérletet tettem egy betörésre, épp az iskolakezdés előtt. Majd rájöttem, Courtney ugyanazt teszi, amit én: Szaglászik.Követett minket ma este? Sejti az igazságot? Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elkapjanak minket, különösen, hogy Lucas ilyen közel van. Ha Courtney meglátta őt, mindennek vége. Sietősen követtem őt, ahogy kisétált a térről. Courtney egyszer sem nézett hátra, így nem nyűglődtem azzal, hogy megpróbáljak elrejtőzni. Szemlátomást ő nem vett észre, de vajon Balthazart követte? Ez nem az a környék volt, ahova kutatni ment. Állandóan őt kerestem, ahogy elsétáltunk az öreg faházak mellett, minden négyzetméter tele volt olyan dolgokkal, amelyek a benti életre utaltak - egy gyerekbicikli az egyik oldalára borulva, a tornác, vagy egy fehér madárfürdő a talapzaton. Courtney soha nem tűnt úgy, hogy figyelmet fordít bármire is, még ha Balthazar vagy akárki más után is kutat. Látszólag pontosan tudta, hová tart. A lépései lelassultak, ahogy egy világoskék házhoz közeledett, amelynek egyik ablaka fénylett. Még egy fél háztömbnyire volt, s hallani lehetett a zenét és a fecsegést belülről, és ahogy közelebb léptem, láttam, hogy a ház tányérokat és sörösüvegeket tartó emberekkel zsúfolt. Néhány léggömb lebegett közel a mennyezethez. Courtney a bokrok között guggolt, az egyik hatalmas ablak mellett, a termet figyelve odabent. Nem tudtam elég közel menni, hogy teljesen megbizonyosodjak róla mit csinál, a megfigyelésen kívül. Kémked valaki után? Volt egy idő, mikor azt gondoltam, hogy valaki, aki még olyan allattomos és határozott is, mint Courtney, soha nem tudna megölni egy embert. De most nem voltam olyan biztos a vámpírok felől, mint rég. A bőröm
bizsergett a félelemtől. Közelebb csúsztam. Hallottam, ahogy bent a házban az emberek a Boldog Születésnapot éneklik valakinek, akit Nicolenak hívnak. Courtney nem moccant; teljesen csendben maradt, felfordított arcát aranyra színezte az ablakból kiszűrődő fény. Csak tíz lábnyira voltam mögötte. Először nem fordítottam figyelmet a hozzám közelebb lévő kis szobára - kiürült, mikor az emberek énekelni kezdtek. Majd ezután, bent a házban, egy ismerős mosoly megfogta a szememet. Courtney mosolya. Az üveghez nyomtam az arcomat, s észrevettem, hogy Courtney fotója ott állt egy zongora tetején. A fényképen egy gesztenyebarna és fehér színű vezérszurkolói egyenruhát visel, a haja egy göndör lófarokba fogva a feje egyik oldalán, egy olyan stílusban és sminkkel, amelyet az emberek az 1980-as években viseltek - mikor még Courtney élt. Ez a családja. Ez az otthona. A dal véget ért, mindenki éljenzett és tapsolt. Visszapillantottam Courtneyra, aki összeérintette kezeit, mintha tapsolta, de minden hang nélkül. A szemei nedvesen ragyogtak a visszaverődő fényben. Az emberek kezdtek visszamenni a mellettem lévő szobába, s én lebuktam az ablakpárkány alá. Elkaptam egy nő rövid pillantását, aki körülbelül negyven év körül lehetett, szőke haja egy praktikus kontyba fogva, és egy barátságos mosollyal az arcán; ijedtség futott át rajtam, mikor rádöbbentem, a nő lényegében Courtney egy öregebb verziója. Talán a nővére. "Te!" Meghátráltam. Courtney körbenézett - a bulit figyelte valószínűleg - majd észrevett. "Mit csinálsz itt? Te áruló!" Courtney arca egy dühös grimaszba fordult, annak ellenére, hogy arca még mindig könnyektől csillogott. "Miért gondolod, hogy jogod van követni?" "Én nem - én nem akartam - " De mégis követem őt, és akartam is, és sehogysem tudtam elmagyarázni anélkül, hogy túl sokat mondanék. "Hogy jöttél egyáltalán a városba? Úgy hallottam, engedélyt kell kérned Mrs. Bethanytól, mielőtt elhagyod az iskola területét!" "Van egy mosodásautó, elstoppolhatsz vele idáig, amit lehet, hogy észrevettél volna, ha nem lennél teljesen hülye!" Elkapta a könyökömet és távolabb húzott a háztól. Rájöttem, nem akarta, hogy meglássanak minket. Az emberek odabent úgy tudják, Courtney nem több, mint egynegyed évszázada meghalt. Ha meglátnák őt, visszatérve a halálból, egy vámpírt - nem tudom elképzelni, hogyan reagálnának. Valószínűleg Courtney sem. "Sajnálom." Mondtam halkan. "Nem követtelek volna, ha tudom ezt." "Mit? Mi ez, mit gondolsz?" Courtney rámvigyorgott, bár a mosolya egy szörnyű
színlelés volt, ami csak még szomorúbbá tette az arcát. "Csak annyit tudok, hogy ma este elvileg Balthazarral vagy, de úgy látszik mégsem." Francba. Tudnom kellett volna, hogy Courtney pletykaradarja soha nem nyugszik túl sokáig. "Mi a baj Bianca? Gond van a mennyországban?" Összekulcsolta a karjait és hátradobta a haját, az iskola királynője újra teljes hatalmában. "Egyáltalán nem az én dolgom, hogy te itt vagy, és nem a te dolgod, hogy én itt vagyok. Úgyhogy hagyj békén, és én is ugyanezt teszem." Bár Courtney nyilvánvalóan fel akarta hánytorgatni az állítólagos kapcsolatom látszólagos kudarcát, kétségtelenül még inkább el akart hallgattatni. "Hacsak egy szót szólsz erről - egy szó bárkinek - megtudom." "A titkod biztonságban van nálam." "Nincsenek titkaim!" Még mindig hallhattunk nevetést a partiról. Ridegen bámultam Courtneyt, and her face fell. Elindult - majd megdermedt. Mikor meghallottam a hangokat, én is ledermedtem. Ne, ne, ne most! "Nem tudjuk, hogy Bianca bajban van." Mondta Lucas. Balthazar mellette sétált hosszú lépésekkel. "Nincs a főtéren, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk. Ez neked nem azt jelenti, hogy bajban van?" "Biancának biztos jó oka van rá, hogy nincs ott, ahova megbeszéltük. Ha te jobban tudod, lehet, hogy rájössz." Mondta Lucas. Majd megálltak. Tudtam, hogy megláttak engem és Courtneyt, ami azt jelentette, hogy Courtney is meglátta őt. Lucast. A Fekete Keresztes vadászt. "Istenem." Lehelte. "Te - Lucas Ross- ez ő - " "Courtney, hallgass meg." Balthazar felé sietett, kezei kinyújtva. Ez volt a legtöbb figyelem, amit valaha ráfordított, de ő visszahátrált, mintha elutasítaná. "Meg tudom magyarázni." "Meg tudod magyarázni, hogy egy Fekete Keresztes vadásszal lógsz? Ez jó lesz." Lucas összeszorította az állkapcsát. "Ma este nem vadászom." "Oh, hűha, ez hatalmas megkönnyebbülés. Ma este nem ölsz meg engem vagy a barátaimat. A mindenit, engedd meg, hogy öribarik legyünk holnapig, míg meg nem gondolod magad." Courtney szűkebbre húzta hosszú kabátját maga körül. "Elkaptalak, Lucas. Te egy elvakult elmebeteg gyilkos vagy, ez a te indítékod. Téged is rajtakaptalak Bianca. Még mindig együtt vagy az elmebeteg exeddel. Ez szánalmas, de igazán több, mint amit egy magadfajta vesztestől vártam. De Balthazar? Mit csinálsz? Mit gondolhattál?" "El tudnám magyarázni, ha meghallgatnál." Balthazar most bátortalannak tűnt talán rémült. Soha nem láttam ezelőtt megijedni, még az Őszi Bálon sem. Tudta, hogy tudom; Courtney szinte szívesen jelentene minket Mrs. Bethanynak.
Courtney nem hallgatta meg. Minden szó nélkül megindult. Lucas utánakiáltott. "Mi, te - csak úgy elengeded?" "Mit akarsz tőlünk, mit tegyünk?" Tiltakoztam. "Karóba húzni?" Courtney, aki látszólag nem vette észre gúnyolódásomat, futni kezdett. Balthazar utánaindult, majd Lucas és én követtük. Tudtam, hogy Balthazar és én megpróbáltuk elkapni Courtneyt, hogy megnyugtassuk és elmagyarázzuk neki, de Lucas - Lucasban nem voltam biztos. Utáltam, hogy kételkedem. "Courtney, várj!" Kiáltottam. Csak még gyorsabban futott. Balthazar fürgébb volt, s így sikerült megragadnia a vállát és körbefonni őt. Courtney sikoltott, de Balthazar esedezett, "Nem fogunk bántani." "Nem bántotok? És mit gondol erről a Fekete Keresztes srác?" Lucas nagyot sóhajtott. "Biztonságban vagy." Courtney félrefordította a fejét, mintha olyan nyelven beszélne, amit nem ért. “Bármi is ez a bizarr megegyezés, totál elszúrtátok.” "Néha egyetértek veled." Mondta Balthazar. "Az a lényeg, hogy se te, se bármilyen másik vámpír nincs veszélyben, és értékelnénk, ha megtartanád ezt a titkot." Szegény Balthazar - megpróbált nyugodt és ésszerű lenni egy dühöngő vaddal. "Ha te is Fekete Keresztes vagy, nem tarthatom meg a titkot." Courtney hátrahőkölt. Nekiütközött egy parkoló mikrobusznak, majd megkerülte, kezeit szorosan a fémnek nyomva, mint ahogy egy vak ember keresi az utat. "Ez veszélyes. Neked jobban kéne tudnod, Balthazar. Egyedül téged fog Mrs. Bethany hibáztatni." Majd Courtney felsikított és megragadta a mellkasát - egy karó végét fogta az ujjai közé. Ziháltam. Egy szörnyű másodpercig azt gondoltam Lucas szúrta belé a karót, de nem - az ütés hátulról jött. Courtney előretántorgott még két lépést, majd arccal előreborult az útra a hátából kiálló karóval. Charity állt mögötte. Balthazar a testvérét bámulta, de nem elszörnyülve, inkább csodálkozva. Charity farmert viselt, ami szürkébe fakult, s a fél tucat résen és lyukon keresztül láttatta a fekete harisnyát, amit viselt alatta. Szomorúan mosolygott rá. "A lány bántott volna." Mondta, megbökve Courtney tehetetlen testét ezüstszínű papucsának orrával. "Nem engedhettem, hogy megtegye, nem?" "Charity. Nem kellett volna - de segíteni akartál, és ezért - köszi." Balthazar kinyújtotta egyik kezét, de Charity visszahátrált néhány lépést. "Bár jókat kérdezett." Charity sötét szemeit Lucasra szegezte. "Mért töltesz ilyen sok időt a Fekete Kereszttel? Különösen míg vadásznak rám?" Lucas felé fordultam. "Azt mondtad, már nem vadásznak rá! Megígérted!" "Mi nem! Legalább is, ha jól tudom, nem!" Tiltakozott Lucas. Azon tűnődtem, vajon a "ha jól tudom" kifejezés nem csak egy csel, vagy csak Lucas egyszerűen
úgy döntött nem vesz tudomást arról, ami zavarná őt. A félelem és az őrjöngés minden darabja bennem, amit az elmúlt néhány másodpercben éreztem most örvénylett bennem, desperate for someplace to go, and now it was all being drawn toward Lucas. "Megpróbáltak megölni!" Mondta Charity. "A testvérem pedig segít nekik. Hogy éreznéd magad, ha a helyemben lennél?" Balthazar megrázta a fejét. "Lucas megígérte, hogy nem vadásznak továbbb, ha helyette megtalállak téged." "Szóval csak jó testvér akartál lenni? Visszavonszolni újra az Evernightba?" "Charity. Kérlek." Balthazar hangja csak egy csikorgás volt. "Harmincöt éve volt, mikor együtt voltunk." "Mikor együtt éltünk talán. De jóval ezelőtt felkerestek, jóval Albion előtt. Figyeltelek." Charity összekulcsolta a karjait. "A vadász fegyvereit akarom." Lucas állkapcsa ellazult. "Oh, a pokolba, nem." "Lucas." Suttogtam. "Gyerünk. Nem bízik bennem." "Én sem bízom benne!" "Mindannyian megszabadulunk a fegyvereinktől." Mondta Balthazar, próbálva megnyugtatni. "Ti vámpírok vagytok." Mondta Lucas. "Ti vagytok a saját fegyvereitek." Charity kitartotta a kezeit. "Akkor tartsd meg a fegyvereidet, csak egyet ne. Csak egyet adj. Például azt a nagy kést, amit rámfogtál a kórházban. Akkor biztonságban érezném magam." "Nem." Mondta Lucas. "Én megleszek." ígértem. Charity annyira fiatalnak és ridegnek tűnt; remegett, ahogy ott áltt, kis kezei kinyújtva koldultak. "Lucas, kérlek." Lucas a legmegvetőbb pillantást vetette rám, amit valaha láttam, de szétnyitotta kabátját s kihúzta éles kését. Ahelyett, hogy átadta volna Charitynek, csörömpölve engedte le a pengét a járdára. Ő és Charity csukva tartották a szemeiket, ahogy letérdelt, hogy megszerezze azt, majd Lucas egyik kezével az övébe csúsztatta, ahol tudomásom szerint egy karót tartott. Talán mielőtt bármi történt volna, Courtneyhoz kellett volna fordulnunk, de mindannyian tudtuk, hogy egy szíven átszúrt karóval igazából nem lehet megölni egy vámpírt - legalább is, nem véglegesen. Amint kihúzzák a karót, a vámpír feléled, mintha semmi nem történt volna. Végül már azt gondoltam, hogy ki kell húznunk a karót Courtneyből, és azzal a ténnyel foglalkozni, hogy még dühösebb lesz, mikor visszanyeri az öntudatát. Lucas azt mondta, "Mi jól vagyunk?" "Igen." Charity egy nagyon furcsa mosolyt vetett rá. "Mi igen.. Legalább is ma este, vadász, felőlem biztonságban vagy." Bizonyos okokból, Lucas ezt egy jelként fogta fel, miszerint ő volt most az a
személy, aki a legjobban szót ért vele. "Meg kell hallgatnod az öcsédet. Ha biztonságban akarod tudni magad a vadászat felől, jobban teszed, ha az ő szabályai szerint játszol." "Megtanultam betartani a szabályait." Mondta Charity. "És egyedül neked kellene aggódnod a biztonságod miatt." "Mit tettél, Charity?" Balthazar kezeit a sajátjába fogta - nem úgy, mintha átakarta volna ölelni őt, hanem mint aki meg fogja rázni. "Válaszolj." "Csináltam új barátokat. Megmutatták nekem az utat. Velünk kellene jönnöd, Balthazar. Sokkal boldogabb lennél, ha a jövő felé tekintenél, ahelyett hogy csapdába esel a múltban." "Miről beszélsz?" Követeltem. Charity kitépte magát testvére tartásából. "Úgy gondolom, csak egy mód van arra, hogy vámpírrá válj, és ez nem azzal jár, hogy vágyakozz olyan dolgok után, amelyek neked nem adattak meg, vagy olyan emberekkel töltsd az idődet, akiket akkor ismertél, mikor még éltél. Ez azt jelenti, hogy akarni kell azt, amit kaptál. Megtenni, amit meg tudsz. Elfogadni, amivé váltál." "Gyilkolás." Mondta Lucas. "Azt mondod, hogy az egyetlen mód a vámpírlétre a gyilkolás." Charity rámosolygott, ahogy Courtney ernyedt teste mellett térdelt. "Te mindent tudsz a gyilkolásról, nem?" Lucas megrázta a fejét. "A kettő nem ugyanaz." "Igazán? Lássuk csak, mire jók a fegyvereid." Charity megforgatta Lucas széles kését, majd hihetetlen erővel Courtney nyakába vágta, lefejezve őt. Ha egy vámpírt lefejeznek, végleg meghal. Courtney teste megmerevedett. A bőre azonnal szükévé vált és összeaszalódott a csontjai körül, ahogy a húsa elsorvadt. Levált feje, egyik oldaláról a másikra dülöngélt. Courtney arcának szöglete, amit láttam, többé már nem volt arc, csak valami papírszerű és földszínű ráragadva egy koponyára. Mikor a vámpírok meghalnak, a testük annyira bomlik szét, mint amennyire az első haláluk óta bomlott volna. A legidősebbek porrá lesznek. Courtney csak huszonöt éve halt meg, így már eléggé elbomlott. Túlságosan is. Ziháltam. Balthazar elfordította a fejét. Charity Lucasra mosolygott. "Egy valamiről gondoskodtam neked,vadász. Most a titkod biztonságban van, Balthazar. Soha ne mondd, hogy nem szeretlek." Hirtelen elfordult tőlünk és elrohant, szinte azonnal elenyészve az aljnövényzetben. Balthazar két vontatott lépést tett utána, mielőtt megállt. Charity megölte Courtneyt. Charity ölt. S én láttam, ahogy megteszi. Azt hittem, olyan gyámoltalan, rémült és gyenge - mindenben tévedtem? Eszembe jutott Lucas bizalmatlansága Charity iránt, és az én ragaszkodásom a védelmére, s a szégyen
olyan erősen tört elő belőlem, mint a rémület. Mennyire volt ez az én hibám? Néhány másodpercen keresztül egyikünk sem tudott megszólalni. Végül azt mondta, "Mit fogunk csinálni?" "Mi?" Balthazar még mindig abba az irányba meredt, ahol Charity eltűnt. "A holttesttel, úgy érti." Lucas grimaszolt, ahogy egy tartózkodó pillantást vetett felé. "Ha a szomszédok reggel kijönnek és rátalálnak, ki fognak borulni. A tény, hogy ez egy huszonöt éves holttest, csak még több kérdést ébreszt fel bennük." Megtalálhatnák Courtney DNS-ét? A fogászati feljegyzéseiből? A tiszta rémület egy hullámát éreztem, mikor a szép családjára gondoltam, a háztömb végén, amint megtudják, hogy megtalálták Courtney holttestét, összeaszalódva és kihányva a saját utcájukban, amíg ők szülinapi bulit tartottak. Ez volt a legrosszabb dolog, amit elképzelhettem. "El kell vinnünk innen." Mondtam. "El kéne temetnünk valahol." "Nehéz lenne a fagyott földbe ásni." Mondta Lucas. "Jobb lenne elégetni őt." Nem félve mondta ezt - csak, mint a tényeket. De Lucasnak nem volt olyan halálfélelme a tűztől, mint a vámpíroknak, s nem tudta, milyen borzalmasan is hangzott ez számomra, elégetni valakit, ahelyett, hogy illően eltemetnénk. Talán ez az undorom volt, a hamvasztás ötletétől. Talán csak a saját zavaros érzéseim voltak, amiért láttam amint Courtney meghal - soha nem kedveltem őt, de soha nem kívántam a halálát. Talán a közelgő menekülésünk feszültsége járt át rajtam. Talán amiért láttam Balthazar elveszett tekintetét. Talán csak dühös voltam magamra a bolond bizalmam miatt, Courtney jóságában. Talán a hónapokig tartó távollét volt az, ami végül áldozatot követelt. Bármi is volt abban a pillanatban, valami belül elpattant bennem. "Elégetni őt. Elégetni őt." Lucas felé fordultam, olyan dühösen, hogy remegtem. "Nem tekinted embernek, igaz? Mert a vámpírok nem emberek! Neked nem!" "Whoa, whoa - én nem ezt mondtam." Lucas feltartotta a kezeit. "Ez csak egy hamvasztás, Bianca." "Ez nem csak egy hamvasztás, neked nem. Úgy gondolod, hogy a vámpírok nem olyanok, mint a többi ember, és így azt hiszed úgy kezelheted őket, ahogy akarod. Megölhetted volna Courtneyt te magad. Megölhetted volna Balthazart. Ha nem találkoztunk volna az Evernightban, talán engem is megöltél volna egy nap. Nem gondoltad volna át kétszer, igaz?" Lucas ki nem állhatta, ha ordítottak vele. Láttam, ahogy önuralmának utolsó maradványait is elveszti, ahogy a vérmérséklete átvette a helyét. "Szóval azt gondolod, hogy a vámpírok soha, de soha nem bántanak senkit, bár közületek mindenkinek lételeme, hogy vért igyon és öljön! Még Erich után is! Még ezek után is! Mi az ördög ez, Bianca? Megpróbáltam megmutatni neked az igazságot, de de semmit nem látsz, amit nem akarsz."
Halkan, mellőlünk Balthazar megszólalt, "Megyek, hozom az autót, hogy elvigyük innen." Figyelmen kívül hagytuk őt. "Még mindig a Fekete Kereszt tagja vagy." Mondtam, a haragtól remegve. "Még mindig, több, mint egy évvel azután, hogy megtudtad, én is egy vámpír vagyok. Beszéltél a kilépésről, de ez minden, nem igaz? Csak beszélsz! Én vagyok az egyetlen, akinek változnia kell? Az egyetlen, akinek mindent fel kell adnia?" "Mit adtál fel, Bianca? Nem léptél ki az Evernightból. Nem hagytál fel a tervezéssel, a vámpírrá válásról. A szüleid tökéletes lánya lettél és Balthazar tökéletes barátnője, és engem pedig olyan távol tartasz, ahogy neked kényelmes." "Kényelmes? Azt hiszed ebből bármi is kényelmes?" "Meglehetősen könnyednek tűntél ma este a korábbi helyzetben." Megemlítette, a sétámat Balthazar oldalán. Egy olyan egyszerű dolog, mint egy séta, fegyverré vált, amit ellenem használt. Könnyek gyűltek a szememben. "Tudnom kellett volna. Soha nem hagytál fel a vámpírok utálatával. Ez elkerülhetetlenné teszi, hogy egy nap - egy nap engem is megutálj." Lucas úgy nézett ki, mint akit gyomora vágtak. "Bianca - Istenem, kérlek, tudod, hogy nem utállak." "Talán most nem, de majd fogsz." A torkom annyira összeszorult, hogy fájt megszólalni. "Nem tudom mért gondoltam valaha is azt, hogy ez működni fog." "Bianca - " "Menj el. Csak menj." "Nem hagylak itt egyedül." "Balthazar bármelyik másodpercben megérkezhet a kocsival." Lucas arckifejezése megkomorodott. "Azt hiszem Balthazar igazán figyel rád. Nincs szükséged többé a segítésgemre." "Nincs." A hangom elakadt a szónál, de akárhogy is, elhitte nekem. "Rendben." Lucas eltűnt a sötétségben. Charityvel ellentétes irányba indult, így tudtam, nem vadászik rá, de olyan gyorsan eltűnt a sötétben, mint ő. Egyedül voltam. Most szakítottunk? Most kidobtam Lucast? így gondoltam, de nem voltam benne biztos. De mi nem beszéltük meg, hol vagy hogy találkozzunk megint - ami azt jelenti, lehet, hogy soha nem fogom megtalálni őt. Ha nem keres fel, soha nem látjuk egymást a ma este után. A mikrobusznak dőltem, és sírni kezdtem. Majd arra gondoltam, milyen hihetetlenül jelentéktelen dolog ez, sírni a szakításom miatt, míg Courtney holtan fekszik a lábaimnál, de emiatt csak még jobban zokogtam. Szinte örökkévalóságnak tűnt, míg Balthazar megérkezett a kocsival, pedig nem lehetett több tíz percnél. Látta, hogy sírok, és azt mondta, "Nem hiszem, hogy tényleg vége van." Megráztam a fejem. "Oké, szállj be a kocsiba, Bianca. Gondoskodom Courtneyról." Balthazar betekerte Courtney testét egy öreg takaróva, aminek a csomagtartóban kellett lennie, ahova betette őt. Nem néztem; az utasülésen ültem és üvöltöttem.
Mire összetakarított a területen és becsukta a csomagtartót, a zokogásom legrosszabb részén túlvoltam. A könnyek még mindig folytak az arcomon, de belül zsibbadtnak éreztem magam. Mikor beszállt a kocsiba, azt suttogtam, "Mit fogunk csinálni?" "Ki kell mennünk vidékre és tüzet rakni." Egy bizonytalan pillantást vetett rá. "Lucasnak igaza volt a fagyott földről." "Oh, Rendben." Balthazar elindította az autót. Néztem a házat magunk mögött, ahol Courtney családja még mindig ünnepelt egy szülinapi bulin. Ahogy eltávolodtunk, már csak az körvonalaikat láttam az ablakokban. Táncoltak.
18, fejezet (fordította: Kitti)
"Köszönöm istenem, végre itt a tavasz." Mondta Raquel, kinyitva az ablakunkat, hogy beengedje a szellőt. "Mikor felébredtem egy reggel és megláttam a jégcsapokat, esküszöm, legszívesebben megdöftem volna valakit eggyel." "Nem tudnál nem késelő emberekről beszélni, kérlek?" Összegömbölyödtem az ágyamon, ugyanabban a pizsamában, amit minden hétvégén hordtam, átfutva Raquel egyik korábbi Wired példányát. Nem volt túl jó olvasmány - ebben a részben Raquel valósággal kibelezte az összes képet a művészi alkotásaihoz, de nem tudtam igazán koncentrálni. Raquel letolta magazint, így szemtől szemben voltunk. "Emlékszel, még ebben az évben - " mondta, még halkabban, mint előtte. "Mikor egyedül bújkáltam ebben a szobában, és te voltál az egyetlen, aki kirángatott ebből? Nos, most ezt tesszük, csak fordítva." "Nincs szükségem, hogy kirángassanak bármiből is." "Bianca, ébredj fel. Az elmúlt hónapban olyan voltál, mint valami zombi." Vámpír, nem zombi, gondoltam. Ez egy kicsit megmosolyogtatott. "Nekem csak szükségem van igy kis időre, hogy - összeszedjem magam. Oké?" "Néhány nap, persze. Vagy néhány hét. De ennyi? Ez már majdnem egy hónapja megy. Még neked is össze kellett volna már szedned magad." Raquel felállt és lerántotta a takarómat az ágyról. "Kelj fel. Zuhanyozz le. Furcsa szagod van." "Csak egy napot hagytam ki." Morogtam. "Engem nem érdekel, hogy ez a szag hogy került ide. Én csak azt tudom, itt van a szobámban, és mennie kell." Valójában nem hittem, hogy rossz szagom lenne; Raquel csak kétségbeesetten próbál kimozdítani. így kimozdultam, szófogadóan lezuhanyoztam majd visszatértem Raquelhez, aki épp az ágyamat rakta rendbe - bár ő szinte soha nem csinálta meg a sajátját. Elrejtette a magazinokat. "Csináltam egy kis tonhalsalátát." Mondta, miközben felkapta az egyik lepedőt. "Ebédidőben elmehetnénk piknikezni a környéken. Talán elhívom Balthazart, Vicet és Ranulft. Mit szólsz?" "Piknikezni akarsz?" Vállat vont. "Egyáltalán nem vagy jó színész." "Te sem." Mutatott rá Raquel. "Amíg vissza nem állnak a dolgok normálisba, addig ilyen élénk maradok. Valahogy utálok élénk lenni. Szóval ki tudsz mászni innét, és eljönni a piknikre?"
"Rendben." Valamikor ennem kell. Bár a vér egyre inkább a diétám egy részévé vált, de még mindig szükségem volt némi ételre. "Tehát, el fogod valaha mondani, mi bánt?" "Valószínűleg nem." Hogy mondhatnám el neki, hogy ki voltam bukva Lucas elvesztése miatt? Ő úgy tudja, már majdnem egy éve elvesztettem őt - nem az elmúlt hónapban. "Raquel, nem azért, mert nem bízom benned. Én csak - nem akarok semmit kimondani hangosan. Mint ahogy magamat sem akarom hallani, amint kimondom a szavakat." "Rendben van." Mondta. "Na vigyünk ki innen téged!" Öten piknikeztünk (Balthazar és Ranulf nagyon óvatosan rágcsáltak) a parkban. Vic egyik színes nyakkendője terítőként szolgált, és javarészt az évközi vizsgákról és iskolai pletykákról beszélgettünk. Balthazar szorosan mellettem ült, karjaink néha összeértek, s a jelenléte megnyugtatott. Csak egy alkalommal tért a beszélgetés veszélyes területre. Miközben Vic még több burgonyacsipszet tolt a tányérjára, megszólalt. "Hé, senki nem hallott Courtneyről semmit?" "Azt mondták, hazament." Mondta gyorsan Balthazar. Ragaszkodott a hivatalos Evernightos sztorihoz minden eltűnt vámpírdiák esetében - ami általában igaz is volt, de nem most. "Minden évben lelép néhány kölyök. Ez van." "Ez tök furcsa." Mondta Raquel. "Tavaly Erich, idén Courtney. Úgy értem, Megértem, hogy valaki még a poklot is leszarja, különösképpen egy ilyen szellem szituációban, de úgy néz ki az iskola vezetését nem igazán érdekli ez. És hogy hogy a legnépszerűbb diákok tűnnek el? A legtöbbünknek sikerül kibírnia." "Courtney nem volt boldog." Mondta Ranulf. "Magányos volt. Mondhatni." Bár ezelőtt soha nem gondoltam erre, rájöttem, Ranulfnak igaza volt. Tudtam, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy bárki is lássa, amint elérzékenyülök, ha Courtneyról van szó, így Balthazar vállára döntöttem a fejem. Ő megpaskolta a hátamat. Raquel a részéről szkeptikusnak tűnt. "Nem értem, hogy a ragyogó, népszerű lány hogy lehet magányosabb bárki másnál közülünk." "Mindenki magányos." Mondta Ranulf, de mosolygott. Emlékezz, minden napot külön-külön meg kell élned. Nem aggódhatsz a múlt vagy a jövő miatt. A boldogság a jelenben van." Raquel nevetett. "Vic teljesen átmosta az agyad." Most, hogy ezen gondolkodtam, Ranulf mostanában kicsit visszahúzódó - és igen, azok fekete pontok voltak a lábain. Ahelyett hogy úgy nézett volna ki, mint egy keresztény mártír, aki mintha egy középkori történetből lépett volna ki, Ranulf most szinte teljesen úgy öltözött és mozgott, mint egy normális gyerek. Még mindig furcsán beszélt, de annyira nem, hogy bárki is észrevegye. A legfontosabb, hogy első alkalommal, boldognak tűnt.
Az, hogy egy éve Viccel lakik, jobbat tett neki, mint amennyit az Evernight Akadémia egy évtizedi tanítása tenne. "Hallgatnod kéne a Balty emberre." Mondta Vic, megbökve Balthazar cipőjét a sajátjával. "Élj a mának!" "Próbálok." Balthazar próbált lelkesnek hangzani, de nem nagyon sikerült neki. Nem volt sokkal boldogabb ebben a hónapban, mint én; nagyon nehezen viselte az összetűzést Charityvel, de igaz, hogy én is. Hülyének éreztem magam, hogy megbíztam benne, mert annyira ártatlannak és gyámoltalannak tűnt - mennyivel rosszabb lehetett ez így Balthazarnak? Nem csak, hogy a törzsét választotta helyette, egy lett közülük: erőszakos, könyörtelen és kegyetlen. Charity egy kés egyetlen csapásával véget vetett Courtney életének nem beszélve a kapcsolatomról Lucassal. Talán Raquel látott valami szomorút a szemeimben, mert gyorsan megszólalt. "Olyan szép tiszta az ég. Ki kellene jönnünk este egy kis csillagvizsgálásra. Rendben, srácok?" "Ne ma este." Mondtam. "Megígértem, hogy segítek Balthazarnak egy kutatási feladatban." "Oké." Mondta Raquel. "De hamarosan ki kell jönnünk." Eszembe jutott, hogy mennyire unta a csillagászatot, és meg akartam ölelni, amiért olyan keményen próbálkozik. A "kutatási feladat" valójában videójátékokkal való szórakozást jelentett számomra csupa móka, de Balthazar számára egy nehéz téma a modern technológiában. "Jobbnak kéne lenned ebben." Mondtam, miközben a képernyőn a harcosommal rendesen megszúrtam Balthazarét immár sokadik alkalommal. "Harcoltál már pár háborúban, igaz?" "Elég sokban." Balthazar mogorván nézett le a gombokra. "Számomra nincs értelme a háborúkra úgy gondolni, mint egy játékra." "Akkor tekintsd ezt vívásnak." Javasoltam. "Tudod, gyakorlat teszi a mestert. Ez csak egy szerep." "így már tényleg van értelme." Vigyorgott és hátradőlt a Modern Technológia szoba kanapéján, s én nagyon büszke voltam magamra. Ekkor a mosolya valahogy lágyabbá és egyben élénkebbé is vált. "Bianca, mért csináljuk még mindig ezt?" "Mit?" "Hogy állandóan meglógunk. Hanyagoljuk a barátainkat." Sötét szemei találkoztak az enyéimmel. "Mintha együtt lennénk." "Hát mert - " Rájöttem, hogy soha nem tettem fel magamnak ezt a kérdést. A padlót
bámultam, szavak után kutatva. "Még mindig keresed Charityt. Ami azt jelenti, hogy szükséged van egy kifogásra, hogy kilógj a suliból." "Nem kell ürügy, hogy elhagyjam az iskola területét. Jöhetek és mehetek amikor tetszik. Ami köztünk van - bármi is ez, nekem ez nem arra kell." "Azt hiszem befejezhetjük, ha akarod." "Különösebben nem akarom." Mondta Balthazar. A hangja mély volt. "Én - szerzek egy kevés vért, oké?" Bizonytalanul lábra álltam, és a terem sarka felé indultam, ahol egy huszonegyedik századi főzőfülke volt. Több vámpír tartott itt egy kevés vért, egy kis nassolásra az órák között, mivel ez volt az egyetlen terem, amit nem használtak emberdiákok, s most úgy éreztem, egy kis vértől megerősödnék. Nem tudtam azt tettetni, hogy fogalmam sincs miről beszél, vagy hogy meglepődtem. Lucas és én - nem voltunk már együtt, és lehetetlennek tűnt, hogy valaha újra együtt legyünk. Balthazar adott időt, hogy feldolgozzam a veszteséget, de most már tudni akarta, ha a dolgok megváltozhatnának köztünk. Mindig azt mondogattam magamnak, hogy Balthazar csak egy barát. Tudtam, hogy nem szerettem őt úgy, mint ahogy Lucast szeretem még mindig; nem tudtam, hogy tudnék-e valaha is megint tiszta szívből szeretni. De azzal is tisztában voltam, hogy ebben az évben is számíthatok Balthazarra. Megbízhatok benne. Ennél a pontnál, valószínűleg ő az egyik legközelibb barátom. És még csak soha nem tettem azt sem, hogy nem találom vonzónak. Az lehetetlen lenne. Nem, soha nem éreztem semmit Balthazarral, ami olyan szenvedélyt ébresztett volna fel bennem, mint Lucas, minden alkalommal. De ha adnék Balthazarnak egy esélyt Eszembe jutott, mikor Lucas megcsókolt a csillagos ég alatt, a csillagvizsgálónál, a vágyakozás iránta már fájt. Az emlék felülkerekedett rajtam abban a pillanatban, mikor a konyhaszekrénybe nyúltam egy üvegért és zaklatottságomban leejtettem azt. Az üveg egy robajjal összetört, és valami éles a kezembe fúródott. "Ouuuch." Siránkoztam, miközben kihúztam egy szilánkot a vérző ujjamból. Balthazar egy pillanat alatt mellettem volt. "Ouch. De nem tűnik túl veszélyesnek." Gyorsan összeszedte a törött üvegdarabokat és a szemétbe dobta. "Nem, csak egy kötésre van szükségem." Majd arra gondoltam - egy pillanat. Közel álltunk egymáshoz, elég közel, hogy a testünk szinte összeért. Ahelyett, hogy a mosdó felé fordultam volna és folyóvíz alá tartottam volna az ujjam, határozatlanul felemeltem a kezem, úgy, hogy majdnem megérintettem Balthazar arcát. Ez váratlanul érte őt; úgy tűnt, kellett neki egy másodperc, hogy felfogja mit csinálok. Majd Balthazar kezét a csuklóm köré tette és a szájához érintette az
ujjamat, megízlelve a vérem. Becsukta a szemeit. Nyelvének mozgása a bőrömön valamit felborított bennem legbelül, s a levegő megakadt a torkomon. Egy másodperc múlva Balthazar elhúzta a kezem az ajkairól. A vágás most már csak egy rózsaszín csík volt. "Jól vagy?" Mondta. "Igen." Hihetetlenül védtelennek éreztem magam. A vérem által Balthazar bepillanthatott az elmémbe; érezhette az érzéseimet, amit most éreztem. Azon tűnődtem, vajon számára kevésbé zavarba ejtőek voltak-e, mint nekem. "Mit láttál?" Balthazar még mindig a kezei között tartotta az enyémet, széles ujjait a csuklóm köré zárva. "Csak néhány érdekességet, ez minden. Közel nem ittam elég vért, hogy igazán megismerjelek." A hangja furcsa módon durva volt. "Majd mikor megosztod a véred valakivel, érteni fogod a különbséget." Eszembe jutott, hogy kaptam Balthazar érzéseibe egy kis betekintést, mikor megízleltem Balthazar vérét az Őszi Bál éjszakáján. És ez még nem volt minden, de sokkal több, amit alig tudtam elhinni - igaz titkok, a vámpírrá válásról. Ezt jelenti vámpírnak lenni. Voltak pillanatok, mikor azt kérdeztem magamtól, végtére is mért kell vámpírrá válnom, még akkor is, ha ez volt az, amit akartam. Most, hogy elvesztettem Lucast, soha többé nem akartam fontolóra venni azokat a kérdéseket újra. Torkig voltam vele, hogy nem tudtam pontosan mi is vagyok, hogy viselkedjek és mit gondoljak. Ha rákényszeríteném magam, hogy megértsem mit is jelent vámpírnak lenni, talán az összes kérdés szertefoszlana. Felnéztem Balthazarra és azt suttogtam, "Igyál még." Nem moccant, de éreztem benne a változást - egyféle feszültség felforrósította a levegőt közöttünk. "Úgy érted most?" "Senki más nem fog idejönni ma este. Egyedül vagyunk. Azt csinálunk, amit akarunk." "Nem erre gondoltam." Balthazar szemeiben lévő lelkesedéstől gyengének éreztem magam, valahogy rémültnek, de jó értelemben, mint mielőtt a hullámvasút elkezd zuhanni. Két ujjával az arcomat simogatta. "Bianca, biztos vagy benne?" "Már mondtam. Igen." De akkor úgy tűnt, a bátorságom elhagy, mivel fogalmam sem volt, hogy is kezdjünk hozzá. "Csak csináljuk - csináld te - " Le kellene húznom a blúzom nyakát a vállamról, s csak hagyni, hogy megharapjon? Nem haraphatná meg inkább a kezemet? Fogalmam sem volt, s hülyén éreztem magam. "Le akarsz majd dőlni. Megszédülhetsz tőle. Baéthazar a kezemet szorongatta. "Kanapé?" "Oké." Mondtam, hátradobva a hajamat, mintha nem lenne olyan nagy ügy. Ami hülyeség volt, mert ez egy hatalmas dolog volt - s ezt mindketten tudtuk - de nem úgy nézett ki, hogy ezzel segítek magamon. Úgy éreztem, a lábaim megremegnek,
ahogy elindultunk, kéz a kézben a kanapé felé. Balthazar az egyik konyhaszekrényben kutatott, majd felkapta az egyik sötét törölközőt. A számítógép kijelzője készenléti állapotba kapcsolt, így most még sötétebb volt a szobában, de nem kapcsoltam lámpát. Úgy gondoltam, könnyebb volna, ha csak néhány árnyék lenne köztünk. "Nem akarod - nem szeretném tönkretenni a blúzodat." Mondta Balthazar, a hangja kemény és feszült volt. Már kibombolta a mandzsettáit. "Oh. Rendben." Szerencsére a csipkés blúzom alatt egy trikót is viseltem. Elfordultam Balthazartól, ahogy kigomboltam, majd takarosan egy közeli székre fektettem. Bár a trikó és a szoknya divatosabb volt bárminél, amit felvettem volna a strandra, mégis hihetetlenül meztelennek éreztem magam. Mikor megfordultam, Balthazar pólója már nem volt rajta. Soha nem láttam ezelőtt a testét, és most csak néztem őt - széles mellkas, faragott vállak, izmos derék - meg akartam érinteni. Idegességemben elképzeltem, hogy testével teljesen befedhetne, mivel majdnem kétszer olyan széles, mint én. Nem érintettem meg; nem csináltam semmit. Balthazar a kanapéra fektette a törölközőket. "Itt. Dőlj le." Ledőltem, s úgy fordítottam a nyakam, hogy a törölközők felszívják az összes vért, de úgy éreztem, nagyon lassan mozgok. Majd Balthazar mellémfeküdt, teste az enyém mellett. A szívem olyan erősen kalapált, hogy azt hittem szétrobban. Balthazar egyik kezével a hajamat fésülte és gyengéden rámmosolygott. Most tényleg úgy beszélt, mint ahogy szokott, mikor azt mondta, "Ideges vagy?" "Eléggé." Ismertem be. "Ne legyél. Vigyázok rád, megígérem." "Ha tovább várunk, még idegesebb leszek." "Shh." Balthazar megcsókolta a homlokomat, majd orrával végigsimított a nyakam vonalán. Ajkainak első érintésétől a bőrömön teljesen megmerevedtem. Megsimogatta a karom, majd itt megállt. Rájöttem, hogy csak arra vár, hogy megnyugodjak és hozzászokjak a közelségéhez. Soha nem tudnék hozzászokni. A magas plafon alacsonyabbnak tűnt, ahogy minden körülöttem minden közeledett hozzám. Tudtam, hogy ettől még nem leszek vámpír - csak akkor, ha addig iszok egy ember véréből, míg az meg nem hal - de ennek ellenére tudtam, hogy átléptem egy határt. Kényszerítettem az izmaimat, hogy ellazuljanak. Balthazar sípolva lélegzett, de alig. Oh, oh, ez fáj, ez fáj! Megfogtam a vállait, arra készülve, hogy eltolom magamtól, de akkor már nem fájt annyira, s éreztem a mély, s mélyebb kortyokat. Ez a vérem áramlása volt, ami ömlött belé. Bár a testem nem mozgott, úgy éreztem, mintha hintáznék előre és hátra, oda és vissza, ami nyugtató, szédítő és izgalmas volt. A világ úgy tűnt, mintha zuhanna alattam.
Olyan volt, mintha elájultam volna, de ez csodálatos volt ahelyett, hogy ijesztő lett volna. Balthazar teste az enyém melett volt az, ami megtartott, az egyetlen dolog, amit tudtam. Ahogy nyelvével megérintette a nyakamat, a szívás viszketett - amíg vissza nem húzódott. "Igyál." Suttogta Balthazar. "Bianca, igyál belőlem." Közelebb húztam, a vállaiba temetve arcomat, és az ismerős fájdalmat éreztem az agyaraimtól az állkapcsomban. Jó illata és sima bőre volt, és egy másodperc töredékéig eljutottam addig, hogy éreztem hogy meg kell harapnom, de nem voltam benne biztos, hogy meg tudom tenni. A fogaim belemélyedtek. A vér a számba özönlött, égetett, s azonnal elárasztottak Balthazar érzései, minden, amit látott. Ahogy megízleltem, éreztem vágyódást, magányosságot, s a vigasztalás szükségességét. Az hozott minket össze, hogy én megértettem a benne rejtőző magányosságot. A képeken, amelyek bevillantak az elmémben, én voltam —nem, nem én, de még egy olyan valaki, mint én is elgondolkodott ezen -sötét haja és egy hosszú, bokát takaró ruhája volt, nevetve futott az őszi fák között, forogva a lehulló levelekben. Szerette őt és azt akarta, hogy ő én legyek. S én ő akartam lenni. Valaki akartam lenni, csak nem én. Megízleltem a vágyait - nyers, erős, testi vágy. Az elmémben felvillantak az elfeledett képek és érzések, ismeretek a szexről, amit birtokolt, s ami nekem hiányzott, egészen mostanáig. A testem reagált erre, majd éreztem, ahogy viszonzásul lejjebb erősebben megharapja a nyakam, ahogy megérezte eszmélődésem. Ettől még jobban akartam őt, s ő még jobban akart engem, az érzés megkettőzte magát újra és újra, amíg nem bírtam tovább - Balthazar elhúzódott a nyakamtól, elég messze, hogy az én harapásomat is félbeszakítsa. Majd megcsókolt, nem egyszer, hanem vagy ezerszer, minden csók véresen édes és tomboló volt. Visszacsókoltam, levegőért kapkodva minden alkalommal, mikor ajkaink elváltak. "Bianca, mondj igent." Zihálta csókok között. "Mondj igent, kérlek, mondj igent." Igent akartam mondani. És úgy is gondoltam. De ahogy felnéztem rá, remegve lélegeztem fel - majd észrevettem, hogy látni lehet a lehelletemet. A hideg levegő egyszerre ütött meg mindkettőnket, Balthazar szemei kikerekedtek, ahogy rájött, mit vettem észre. A fagy elkezdett felkúszni az ablakokon át a mennyezetre, és a kékeszöld fény elárasztotta a szobát, olyan sűrűn, hogy alig láttam valamit. Csak a jég repedését hallottam. De semmi nem ért fel azzal, amit éreztem. Utál engem, mondta Raquel. Utál. Bántani akar. Egészen eddig fogalmam sem volt, mire is gondolt. A kísértet dühös, és eljött értem.
19, fejezet (fordította: Kitti) "Bianca, gyerünk!" Balthazar elvonszolt messzebb a kanapétól és a kezét az alkaromra szorította. Utánabotorkáltam, de ő meglepődve nézett vissza az átalakulásra. A szoba még mindig szolid fehér volt jéggel és faggyal és hidegebb, mint amit valaha is éreztem ezelőtt, épp mint az Őszi Bálon. Csúszkáltunk a jégen, minden lépésünk bizonytalan volt, s Balthazar újra durván elvágódott egy falnál, összekenve azt a sebéből szivárgó vérrel. Grimaszolt, de tovább kellett mennünk - de ez minden percben nehezebbé vált. Veszélyesebbé. Elértünk az ajtóig, Balthazar megpróbálta kinyitni, de az meg se akart moccanni. A zár be volt fagyva. Keményen rángatta és káromkodott, de újra nekiesett az ajtónak a vállával. A fa mélyen berepedt, és mi együtt képesek voltunk addig ütni, amíg el nem tört. Szálkák kerültek a lábamba és a kezembe ahogy feltéptük az ajtót, de míg mi dolgoztunk, a szobában egyre hidegebb lett. Jégkristályok formálódtak körülöttünk a levegőben, sűrűvé téve azt. Nehéz volt lélegezni. Még mindig éreztem - a mélységet, az engesztelhetetlen haragot körülöttünk keringve, ugyanúgy, mint a hűvösséget. Balthazar végül lerombolta az ajtót egy robbanó hanggal. Jégkrisályok formálódtak a meztelen mellkasán. "Mrs. Bethany!" kiáltott az előcsarnokban, amikor visszanyúlt, hogy maga mögé húzzon engem. "Valaki segítsen!" Félúton vagyok az ajtóhoz - és a megfagyáshoz. Próbáltam tágabbra nyitni, de amint elkezdtem, a jég megsűrűsödött, elfedve a cipőmet. Megtámaszkodtam, hogy megpróbáljam magam szabaddá tenni, de hirtelen nehezemre esett egyáltalán a mozgás. "Valaki segítsen!" kiáltotta Balthazar. Ő húzott a szabad kezemnél fogva, csak a vállaim sérültek meg, de nem moccantam. Ráadásul nem mozdultam hátrafelé, amikor húzott. Még mindig teljesen csapdába esett voltam. Belül éreztem, hogy sikítok, de nem adtam ki hangot. A Modern Technológia szobán belül a gravitáció nem látszott működni. A hajam úszott körülöttem, mintha a víz alatt lennék, és az összes könyv és asztal kicsit lebegett, elkapva a láthatatlan áramlatot. Minden ugyanolyan brilliáns volt kékeszöld árnyékban. Elismertem, hogy ez hideg volt, de ugyanolyan hideggé váltam én is, mint a szoba, szóval többé nem csípett. Balthazar lábai úgy tűntek, mintha a nagyszerű messzi távolból jönnének. A csillogó hópelyhek, amik kitöltötték a szobát, összenőttek és együtt formálódtak. Sokkomban felismertem a lány arcát, aki megjelent a hálószobámban. Egy hús-vér ember helyett azonban ő csak egy kép volt, amely a hóból formálódott ki.
Maradnod kell. Ez a saját hangom volt, a saját elmémben, olyan szavakat mondva, amelyek nem voltak az enyémek. Ennek olyannak kellett volna lennie, hogy elmebetegnek érezzem magam, de tudtam, hogy nem beszélek magamban, ez ő volt, a kísértet, valahogy beszél rajtam kereszül. Veszélyben vagy. Tőled! Legalább a saját gondolataimat gondolhatnám! Engedj el! A fenséges kékeszöld szemei kikerekedtek. Hamarosan meg fogsz fagyni. Ez az egyetlen mód, hogy megmentsenek téged. Meg készültek ölni engem azért, hogy megmentsenek? A szellemek megőrültek? Az hogy hogyan gondolkodtak egész idő alatt? Nem tudtam alkudni velük, nem tudtam arra késztetni őket, hogy megértsenek. Csapdába estem vele az elmémben. A hó örvénylett körülöttünk, miközben olyan kék-zöld kezeket alkottak, amelyek megérintették az arcomat. Az egész teste összeállt és kézzel foghatóvá vált. A körmei könnyek kaparták a bőrömet. Nem tudnék meghátrálni. A gondolatai az elmémbe szúródtak újra: Ez az, amit ígértek. ígéret? Mit ígértek? A szoba azonnal megváltozott, nyikorgó hanggal csikorgott a jég, olyan rettenetesen, mint mikor fémeket szakítanak szét. A lány sikított; egy magas ezüstös hang úgy tűnt, hasogatja a levegőt. A színek elmozdultak, a kékeszöld hirtelen indigókékké mélyült, ahogy a lány megragadta a hasát, amelyből egy vasszeg állt ki. Azzal találták el, mint egy vadászkéssel. Egy pillanat alatt a lány havas esőbe oldódott és eltűnt. A szeg csörömpölve esett a padlóra. "Bianca!" Balthazar visszahúzott engem az ajtón keresztül, a jég reccsent a lábam alatt. Hang és érzés visszatért, és ráébredtem, hogy az előcsarnok emberekkel teli, köztük diákokkal és tanárokkal és az én elborzasztott szüleimmel. Mrs. Bethany állt mellettem, a keze még mindig ott nyugodott, ahol eldobta a vasszeget, és nézett gyászos elégedettséggel, ahogy minden a fagyos szobán belül olvadni kezdett. Anya odasietett hozzám és szorosan átölelt. Csak miután éreztem, hogy ő milyen meleg, ráébredtem, hogy mennyire kihűltem, és remegni kezdtem. „ Te tudod – a vas volt – a vas megöli őket, m-mert a vérben van.” „Látom többet tanultál a témáról, mint ezelőtt – emlékeztetett. Remélhetőleg ma este jobban megtanultál bízni a kísértetekben.” Mondta Mrs. Bethany miközben kiegyenesítette a blúza megkeményített mandzsettáit. Majd éles tekintetét az apámra fordította. „ Adrian, elég a színlelésből! A lány nem maradhat itt tovább.” „Mi történik?” - kiáltott egy hang az előszobából. Láttam Raquelt, mereven nézett át a tömegen, nyivánvalóan rémülten. Látnia kellett, hogy félig fagyott voltam és azokat a márványozott vérfoltokat a torkomon és a karomon. Kiáltani akartam valami megnyugtatót neki, hogy ez egy hazugság volt, de a fogaim túl keményen csattogtak, ahhoz hogy beszélni tudjak. Mrs. Bethany összecsapta a tenyerét. „ Ez éppen elég. Mindenki a szobájába!” A diákok engedelmeskedtek, de morajlásokat hallottam és suttogásokat a szellemről
és megint. „ Jól vagy?” - kérdezte Balthazar. „Jól van.” - mondta apa, a szavai száguldottak. Most ébredtem rá először, hogy Balthazar és én még mindig félmeztelenek vagyunk. Bár a szüleim hihetetlenül engedékenyek voltak velünk, és semmi kétség, nemrég sokkal messzebbre mentünk – apám egyáltalán nem szerette, hogy ha bizonyíték is van a szeme előtt. „Balthazar köszi a segítséged, de már mehetsz.” „Mindannyiótoknak távoznia kell.” – mondta Mrs. Bethany, miközben egy bíráló tekintetett vett a Modern Technológia laborban, ami most el volt árasztva olvadó jéggel. „Ceila, Adrien, holnap megvitatjuk ezt!” Majd méltóságteljesen továbbállt, minden szó nélkül. „Drágám, biztos hogy jól vagy?” – mondta apu. „Jól vagyok.” – motyogtam. „Csak a szobámba akarok menni, oké?” Balthazar egy görbe mosolyt mutatott. A bőr a mellkasán piros volt és kicserepesedett a hidegtől, és ráébredtem, hogy komolyan megsebesítette őt az, hogy mindig velem van. „Holnap kimaradhadsz a suliból.” – ajánlottam. „Egy szellemtámadásnak jó oknak kellene lennie.” „Menni akarok suliba. Jól leszek. Csak aludni akarok.” Végülis elhitték és megengedték, hogy elmenjek. Amikor kinyitottam a koliszobám ajtaját, Raquel lépdelt a padlón. Kinyitotta a száját, hogy kérdéseket tegyen fel nekem, de egy arcomra vetett pillantása elég volt ahhoz, hogy elhallgattassa. Beszéd helyett a fiókos szekrényemhez ment, kihúzta a tréningemet és az ágyra dobta. A pulcsim és a nadrágom kényelmesek voltak, de még mindig csontig átfagyottnak éreztem magam. Raquel bemászott velem az ágyba és hátulról átölelt. „Aludj.” – mondta. „Aludj csak.” De Raquel volt az, aki először elaludt. Teljesen éberen feküdtem késő éjszaka, mindenről gondolkodva, ami történt - nem csak a ma estéről, ráadásul nem is csak erről az évről, hanem bizonyos szempontból az egész életemről. És mindent máshogy láttam, mint ezelőtt. Először gondoltam, hogy láttam a rettenetes igazságot. Másnap a suliban mindenki vetett rám egy pillantást és suttogott, de senki nem merte nyíltan megkérdezni, mi történt. Nem vettem tudomásul a figyelmüket. Az Evernight Akadémia jelentéktelen gondjai soha nem zavartak annyira. A vezetőülésben Mr. Yee habozott, mielőtt átengedte volna nekem a kanyart, de átengedte azt; első alkalommal párhuzamosan parkoltam vele minden gond nélkül. „Szép munka!” - mondta Balthazar, ahogy sétáltunk távol az osztály után. Ezek voltak az első szavak egyikünktől, mióta előző éjszaka beszéltünk. „Köszi!” Még egy másodperc csend is közöttünk meghosszabodott és feszültté vált. A kényelmetlenség csak rosszabb volt, ha nem osztoztunk benne. „Azt hiszem beszélnünk kell!” „Igen, azt tesszük.” A diákok látszólag a liget minden hüvelykjén tolongtak, hogy élvezzék a tavaszi időjárást. Még azok a vámpírok, akik tartózkodtak a napfénytől, kibújtak a sápadt-zöld levelekkel tarkított fák
árnyékából. Hogy valami magánéletünk legyen, vissza kellett vonulnunk a könyvtárba. Ez volt minden, de elhagyott. Mi odasétáltunk a messzi sarokhoz, és együtt ültünk a festett üvegablakok nagy, fából készült párkányaik egyikén. Balthazar azt mondta: „ Azt fogod mondani nekem, hogy az utolsó éjszakán nem kellett volna megtörténnie.” „Nem, boldog vagyok, hogy ez történt. Túl sokáig azt mondtam magamnak, hogy el tudnám tölteni az összes időmet veled és a veled való flörtöléssel, de ez nem jelentene semmit. Jelent valamit. Jelentesz nekem valamit. De nem vagyok szerelmes beléd.” Arra számítottam, hogy ezek a szavak megsebzik őt. Helyette bánatossan mosolygott. „Próbáltam ezt tenni, de nem megy. Azzá tenni téged, aki nem vagy.” Emlékeztem arra a képre, hogy megpillantottam a sötéthajú lányt, évszázadokkal ezelőttről, nevetni az őszi erdőben és Balthazarra nézni, mélységes imádattal. „Charity említett valakit, Janet, és azt gondoltam, láttam.” „Hagyd hátra. Ez minden, nincs tovább. A múlt.” Ha ez az utolsó éjszakánk - nem gondolom, sajnálnám. Az izgalom, hogy ilyen közel vagyok hozzá, még mindig túl friss volt az elmémben a visszautasításhoz. „Nem történhez meg mégegyszer.” „Nem.” - sóhajtott Balthazar. „Soha nem fogadsz el kevesebbet, mint amit igazán akarsz, Bianca! Te soha nem leszel senkivel, akit nem szeretsz igazán.” Azt kívántam, bárcsak tudnám szeretni őt. Az egész életemben minden könnyebb lenne. Megóvna és örökké védelmezne engem. De kezdtem ráébredni, hogy a védelemnek ára van. Azon az estén kibújtam az iskolai egyenruhámból, felvettem a legrégibb farmeromat és a kedvenc pólómat. Annyira meghittek voltak, szinte egy részemet képezték, mint egy páncél bizonyos szempontból, amit nem tudtam megmagyarázni. Aztán az emeletre mentem szembenézni a szüleimmel, és részese lenni egy olyan beszélgetésnek, amelynek már régóta kellett volna. Édesanyám egy mosollyal nyitotta ki az ajtót. „Na tessék. Reméltük, hogy jössz ma este, igaz Adrian?” Ahogy besétáltam, azt mormolta; „Apád furcsa hangulatban van, és talán később neked és nekem beszélgetnünk kellene Balthazarról, oké?” Miközben figyelmen kívül hagytam ezt, odasétáltam a nappalink közelébe és követeltem; „A kísértetek miért keresnek engem?” Anyu és apu bámultak. Senki nem mondott semmit néhány hosszú másodpercen keresztül. Amikor anya elkezdte; „Édesem, talán az iskola egy célpont.” „Az iskola nem egy célpont. Én vagyok. Én vagyok az egyetlen, aki látja a kísérteteket, és minden alkalommal, amikor megjelentek én voltam az, akit követtek. Minden látomás azután volt, miután vért ittam. Nem hiszem, hogy véletlen.” „Te mindig vért iszol!” – mondta apa, miközben próbált kevésbé keménynek hallatszani. „Te azóta vért ittál, mióta megszülettél!” „A dolgok most mások. Akkor minden egyes dolog más volt, mert éhesebb voltam, vagy a vér egy élő teremtményből származott, vagy..” Nos, nemtudom mért volt ez másképp
Balthazarral. „Többé válok, mint egy vámpír. És a kísértet azt mondta, veszélyben voltam.” „Azt hiszem arra gondolt, hogy közelebb kerültem a vámpírrá váláshoz. Azt hiszem vámpírnak lenni rosszabb, mint halottnak lenni.” Összekulcsoltam a karjaimat. „Aztán azt mondta, hogy nem tudnám megszegni az ígéretet. Bármi, amit a kísértetek tettek, ígéret volt. Milyen ígéretről beszél?” A szüleim mindketten megnyugodtak. Egymásra pillantottak, bűnösen és majdnem elszörnyedve, s éreztem egy fajta émelyítő rettegést. Ráadásul, bár tudtam, hogy hallanom kellett ezt a választ, elakartam futni messze. Az igazság, éreztem fájni fog. „Mindig tudtad.” – mondtam. „Nem? Az a kísértet utánam jött. De soha nem mondtad el nekem mért.” „Tudtuk.” – mondta apu. „És nem, nem mondtuk el neked.” Mintha belül valami kettétört volna bennem. A szüleim – az emberek, akiket a világon a legjobban szerettem, akiknek mindig elmondtam a titkaimat, amiket el akartam rejteni messze a világ nyugalmától. Hazudtak, és én nem tudtam elképzelni, miért. Talán nem lett volna lényeges, miért. „Édesem.” – anya tett előre néhány lépést, majd megállt, mikor egy jó pillantást vetett rám. „Nem akartunk megijeszteni téged.” „Mondd, miért.” A hangom remegett. „Mondd el nekem most!” Kicsavarta a kezeit. „ Tudod, azt gondoltunk, hogy nekünk sosem lehetsz te.” „Kérlek, hagyd a „csodababa” beszédet!” „ Azt gondoltuk, hogy nekünk te sosem lehetsz.” – ismételte apa. „A vámpíroknak nem lehet gyerekük.” Csalódottságomban hozzávághattam volna valamit. „Kivéve kétszer vagy háromszor egy évszázadban. – tudom, oké?” Anyu arca komoly volt. „A vámpírok soha nem tudják becsapni a saját gyermekeiket, Bianca. Nem tudunk életet adni. Csak – fél életet. A test életét.” „Mit akar ez jelenteni?” Valami szörnyű jutott eszembe, és azt hittem, mindjárt hányok. „Valójában nem vagyok a tiétek?” Apu rázta a fejét. „Édesem, te a miénk vagy. Teljesen a miénk. De azért, hogy te legyél, segítségre volt szükségünk.” Az első zavaros gondolatom a termékenységi klinikáról szólt. Nem gondolom, hogy vámpírpácienseket vettem fel. De amikor rájöttem, hogy az utolsó szavak amiket az anyám mondott: Fél élet. A test élete. Mrs. Bethany beszélt erről ezelőtt, amikor a kísértetekről mesélt nekem. A vámpírok képviselték a testet. A kísértetek képviselték a szellemet. Lassan azt mondtam: „Ti kötöttetek a kísértetekkel egy alkut. Ők-ők lehetségessé tették nektek, hogy megszülessek.” Teljesen megkönnyebbültnek látszottak, ahogy ezt mondtam, bár a megkönnyebbülés ezer fényévre volt attól, amit éreztem. Anya azt mondta: „ Mi megtaláltuk őket. Segítséget kértünk tőlük. Nem tudtuk, mit kérdeznének – a legtöbb vámpír nem tud erről, mi csak híreszteléseket, szóbeszédeket hallottunk.” Apu közbevágott; „A szellem, a mi tulajdonunk, azt hiszem. Csak egy pillanat.” Grimaszoltam. „Amíg te..” „Nem, édesem, nem!” Anya cikkcakkozott a kezeivel maga előtt, mintha megpróbálná kitörölni azokat a
szavakat a létezésükből. „Ez nem olyan, mint az! Nem tudom mit csináltak, de biztosan elég volt arra a néhány hónapra, amig úton voltál. Mi visszamentünk, hogy megköszönjük nekik.” Keserűen ismételte. „Köszönet nekik.” „És ők azt mondták, hogy te hozzájuk tartozol.” Apa arckifejezése zord volt. „Megmondták mikor váltál nagykorúvá, és meg kellett engednünk, hogy kísértetté válj vámpír helyett. Most megpróbálnak megölni – meggyilkolni, mert a gyilkosság kísérteteket hoz létre. Megpróbálnak ellopni téged, Bianca! De neked nem kell félned. Nem fogjuk hagyni nekik.” Az egész életem, olyan különlegesnek éreztem – szeretettnek- mert a szüleim azt mondták, hogy a csodababájuk voltam. Mindig biztonságban éreztem magam velük. De nem voltam egy csoda. Én egy piszkos, csúnya alku eredménye voltam, amely mindkét oldalt elárulta. És a szülők, akik nekem voltak, akikben megbíztam, hazudtak nekem, attól a naptól fogva, amikor megszülettem. „Megyek.” – mondtam. A hangom furcsának hangzott. Levettem a medált a nyakamból, amit ők adtak nekem, és a padlóra dobtam. Apa azt mondta: „Bianca, maradnod kell, és megoldanod ezt!” „Megyek és ne merj megpróbálni megállítani engem!” Kifutottam az ajtón, az előtt lenn akartam lenni a földszinten, mielőtt elkezdtem volna sírni.
20, fejezet (fordította: Kitti) Mindig azt gondoltam, hogy nem lehet semmi rosszabb annál, mint ha elveszíteném Lucast, de tévedtem. A legrosszabb volt rájönni, hogy a semmiért vesztettem el, mert mindenben igaza volt - vámpírokról, a szüleimről, mindenről. Azt mondta, hogy a szüleim hazudtak nekem. Lehordtam őt ezért. Megbocsátott nekem. Azt mondta nekem, hogy a vámpírok gyilkosok. Én azt mondtam, hogy nem, még azután is, hogy az egyik becserkészte Raquelt. Azt mondta, Charity veszélyes. Nem hallgattam rá, s megölte Courtneyt. Azt mondta, a vámpírok árulók, és megértettem az üzenetet? Nem, amíg az összes illúziómat le nem rombolta a szüleim vallomása. Eldöntöttem, hogy az egyetlen vámpír, aki soha nem hazudott nekem, Balthazar volt, de miután láttam, hogy Charity miben tehetséges, azt gondoltam, a legtöbbet valószínűleg magának hazudott. Az összes többi vámpír - beleértve a szüleimet is. álnok és manipuláló. Nos, talán Ranulf nem. De a többi igen. És Lucas? Lucas csak egyetlen egyszer hazudott nekem; a Fekete Kereszt titkát őrízte, mert mondhatni, az nem az ő titka volt. Minden más szempontból becsületes volt velem és megmondta a kegyetlen igazságot, amiről senki nem gondolta úgy, hogy megérdemlem, hogy halljam. Természetesen nem csak Lucas elvesztését gyászoltam. Túl sokminden volt, ami borzasztóan sült el. De a bánat volt a legrosszabb, mikor ráébredtem, ha csak végighallgattam volna őt, lehet, hogy minden más lenne most. Jobb. Boldog. Ehelyett. Április volt szinte életem legrosszabb hónapja. A szüleim néhány alkalommal megpróbáltak beszélni velem, de nem akartam hallani róla; körülbelül egy hét után, feladták. Valószínűleg azt gondolták, hogy csak duzzogok, hogy majd 'túl leszek rajta', hogy az egész életem egy hazugság és néhány vasárnapi vacsorán megjelenek. Tudtam, hogy soha többé nem lesz már úgy. S ők elég hamar rájöttek erre. A második vasárnap után, amit kihagytam Raquel megkérdezte, "Nem mész fel?" "Dehogyis." "Múlt héten azt hittem - tudod, hogy talán csak egy hét szünetet tartotok." "Nem fogok oda felmenni." "Azt hittem a szüleid jobbak voltak, mint az enyémek." Mondta halkan. Hány alkalommal kedvetlenítettek el a szüleim attól, hogy Raquellel lógjak, csak mert ő egy ember? Jobban hitt nekik, mint ők neki. Ragaszkodhattam volna hozzá, de ő
utálta volna. "Talán inkább veled lógnék." "Sok a házim." "Akkor csináljunk házi feladatot." Ez jót tett nekem. Még unalmas pszichológiai papírok után kutatni is kívánatosabb volt, mint újra szembenézni a szüleimmel. Balthazar és én hivatalosan szakítottunk, már amennyire a diáktömeg tudta. Vic néhány sületlen kísérletet tett arra, hogy közvetítsen, hogy legalább barátok legyünk s újra együtt lógjunk; nem volt szívem kiábrándítani, de miután hirtelen abbahagyta, rájöttem, Balthazar nem vette olyan szívélyesen a javaslatot. Balthazar nem volt rám mérges, pontosabban valahogy a világra volt dühös általában, és egyedül akart lenni egy kis ideig. Valószínűleg jót tett számunkra, hogy egy kis időt külön töltöttünk. Értettem ezt, de a múlt évben több időt töltöttem vele, mint bárki mással, még mint Raquellel is. Addig nem jöttem rá, mennyire számítottam rá, hogy majd felvidít egy zord nap után, vagy csak simán rámmosolyog, mikor kimegyek az osztályból, amíg nem volt már ott többé. Még mindig ott volt nekem Vic és Raquel, de ha Mrs. Bethany beteljesíti az akaratát, többé nem lesznek már nekem. "A sajnálatos visszautasításod, hogy megbeszéld ezt a szüleiddel, arra kényszerít, hogy személyesen foglalkozzam veled." Mondta Mrs. Bethany, miközben a sor ibolyát öntözte, végig az ablakpárkányán. Én az egyik kényelmetlen, magas támlájú széken ültem a lakásán. "Mostanra már rájöttél, hogy te a kísértetek egy különleges célpontja vagy." "Igen." "Tudod, hogy miért?" Szinte jókedvűnek tűnt a gondolattól, hogy az illúzióim darabokra hulltak. A fogaimat csikorgattam. "Igen." "A tény, hogy egy célpont vagy, más diákokat is veszélyeztet. Eddig sikerült kövekkel távol tartani a kísérteteket, de a képességeink korlátoltak. A kísértetek sokkal elszántabbak, mint ahogy gondoltam." "Ez hízelgő." Lerakta az öntözőkannát. "Kérlek tartogassa a szarkazmusát a barátainak, Miss Olivier. Ma azért van itt, hogy megvitassuk mit lehet tenni ebben a helyzetben. Nem vagyok olyan szívtelen, hogy mindent egybevéve kirúgjalak az Evernight Akadémiáról. A kinti világban minden védelem hiányozna." "Elég sokszor elhagytam idén az iskola területét Balthazarral, de a kísértetek soha nem jöttek utánam sehová." "Remélem egyszerűen azért, mert nem tudták hol vagy. Elég sok időt kaptak - a kísértetek végülis bárhol megtalálnának a világban." Soha nem gondoltam erre. "Mért akarnak engem ennyire? Nincs elég szellem a világon?"
"Képzelem, hogy a be nem tartott ígéretek jobban számítanak nekik, mint bármely egyén. Ha úgy gondolják, hogy elárulták őket, könyörtelenek lesznek." Mrs. Bethany sarkai kopogtak a fapadlón, ahogy felém sétált, a háta mögé szorított kezekkel. "Vannak üres tanári lakások még az Evernighton belül. Beköltözök az egyikbe erre a tanévre. Szívesen látunk, ha itt maradsz." "Itt?" Nem érthettem jól. "Mármint, a házában?" "Igen. Azt hiszem még mindig részt vehetnél az órákon, ha hordod ezt." Egy medált tartott felém - azt az obszidiánt, amit a szüleimtől kaptam karácsonyra, azt, amit a lábaik elé hajítottam. " "Ez egy védelem számodra, bár ezt nem szabadott volna megtudnod. A védelme nem hibátlan, viszont melyiké az, mégis biztonságosabb, ha éjszakára a házamban maradsz." "Várjon, nem értem. Ha veszélyben vagyok az iskolában, mért lennék itt biztonságban?" "Talán észrevetted már a réztetőt." Mondta. "Mint nyilvánvalóan már megtanultad, a kísértetek különsen sebezhetőek a fémekkel és az emberi vérben lévő ásványi anyagokkal, mint például a vas vagy a réz. A lakhelyemet nem tudják kísérteni. Egy kísértet sem léphet be." "Akkor mért nem tette meg ezt az iskolával is, úgy az teljesen biztonságos lehetne." Ez egy automatikus kérdés volt; arra számítottam, hogy van egy jó válasza. A réz drága, talán. Ehelyett félredöntötte a fejét, védekezésképpen. "Megvannak az okai." Mondta, mintha ez lett volna a válasz. De szinte azonnal rájöttem az okára. Talán ez azért volt, mert ugyanabban a szobában voltam, ahol elkövettem az első betörésemet, hogy megértsem, Mrs. Bethany mért engedett be emberdiákokat az Evernightba. Eszembe jutott, mikor Balthazarral kitaláltuk: Az emberek kapcsolatban álltak a szellemekkel. Azt hittem, valahogy többet akar tanulni a vámpírok ellenségeiről. Azóta láttam, amint megtámad egy kísértetet, szinte azonnal elpusztítva azt. Láttam, hogy tudta, hogyan tudná kizárni őket, de nem tette. Mrs. Bethany valami mást akart. "A kísértetekre vadászik." Mondtam. "Szüksége van rá, hogy az Evernightba jöjjenek, hogy elkaphassa őket." Furcsa módon a szemei felragyogtak, mintha izgatott lett volna, hogy valaki megértette. De csak annyit mondott, "Az elméletei helytelenek, Miss Olivier. A kísértetek veszélyesek rád és a többi fajtánkbelire. Itt lesz a legjobban védve." "Nem mondja el nekem, miért vadászik rájuk." Nem tagadta ezt, ahogy észrevettem. "Elfogadja az ajánlatomat vagy sem?" "Tényleg van választásom?" "Nem, nem igazán." El szerettem volna mondani Mrs. Bethanynak, hol tudná érvényesíteni az ajánlatát.
De abban igaza volt, hogy veszélyt jelentek a többi diákra. A biztonságuk érdekében, valamint a sajátoméban, az ellenséges táborba kellett költöznöm. Mrs. Bethany kocsiszíni háza valójában meglehetősen szép volt, de az itt tartózkodás elborzasztott. Nem számít hányszor nyitottam ki az ablakot, vagy fújtam a parfümömből a levegőbe, a házban még mindig levendulaillat volt, emlékeztetve az igazi tulajdonosára. Észrevettem, hogy minden asztali fiókot és szekrényt alaposan kitakarított, mielőtt beköltöztem. Nem adott több esélyt a nyomozásra. Az emberbarátaim nem értették mért biztonságosabb Mrs. Bethany háza, mint az Evernight Akadémia, de miután egy (átszerkesztett) beszámolót adtam nekik a kísértetek legújabb támadásáról, nem kérdezősködtek többet. Raquel segített becsomagolni a ruháimat és Vic segített elvinni őket a kocsiszínhez, miközben Raquel a távcsövet cipelte. Nem hoztam el mindent; nincs értelme azt tettetni, hogy itt valaha is kényelmesen érezném magam. Mégis sikerült felosonnom a faragott brossban, amit Lucastól kaptam a múlt évben. Úgy gondoltam rá, mint az én saját kövemre, az ő saját erejével - az én talizmánom, a pajzsom, a szoba lehangoltsága ellen. Késő este, Mrs. Bethany hatalmas baldahinos ágyában feküdtem és elképzeltem, hogy az árnyékok a szoba sarkában mozogni kezdtek, vagy hogy a levegő hidegebb volt, mint kellene, és még egy tucat más őrült dolgot. Majd a brossért nyúltam az éjjeliszerkényemen, és a kezemben szorítottam, azt kívánva, hogy minden félelmem és magányosságom tűnjön el. Nem számított, hogy elvesztettem őt. Eszembe jutott, hogy Lucas mindig erőt adott nekem. Ahogy április véget ért, az iskola nagyon csendessé vált. Még több diák futamodott meg a legújabb kísérteties esmények elől; talán csak a diákok két harmada maradt. Feltehetően sokkal több vámpír utazott el, ami azt jelenti, hogy az emberek képezték majdnem a diákság felét az iskolában. A hangulat mindenütt barátságosabb volt, és mert sok ember nem tekintette a szellemeket olyan nagy dolognak, a légkör majdhogynem nyugodttá vált. Lehet, hogy még élveztem is volna, ha nem lettem volna száműzött. Április utolsó előtti éjszakája egy kis élvezetet ajánlott — egy teliholdat. Ez nem olyan telihold volt, mint néhány hihetetlen csillagászati eseménynél. Mindez azt jelenti, hogy ez a második telihold egyetlen hónapban. De én mindig valahogy boldogan ünnepeltem, s hogy megbizonyosodjak, felnéztem az égre, s eszembe jutott, hogy az ilyen éjszakák nem fordulnak elő ilyen gyakran. Késő estig vártam, mielőtt kibújtam a farmeremből és a pólómból. Egyedül akartam lenni. Az ég túl felhős volt egy igazi csillagvizsgáláshoz, de a hold fényesen ragyogott, s sápadt fénnyel árnyékolta be a legközelebbi felhőket. Gyorsan átsétáltam a földeken a filagóriába, így leülhettem és nézhettem a holdat az öntöttvas rácsokon keresztül. Más emlékeim is vannak a filagóriáról - emlékek Lucasról. Ez volt az
első hely, ahogy valaha csókolóztunk. "Még mindig szereted a teliholdat." Körbepillantottam, hogy meglássam Lucast, amint mögöttem áll. Először őszíntén azt gondoltam, hogy ezeket a dolgokat csak beképzelem. De közelebb lépet a filagóriához, viharvert csizmái nyikorogtak a padlón és rájöttem, hogy ennek igazinak kellett lennie. "Lucas? Mi - mit csinálsz te itt?" Egy gyors pillantást vetettem körénk. "Ez veszélyes. Ha rádtalálnak-" "Nem fognak megtalálni." "De igen, ha csak itt állsz!" Most, hogy végül felfogtam, hogy Lucas visszajött az Evernightba, jobban megdöbbentem, mint előtte; ez vakmerő dolog volt, út az öngyilkosság felé. "Bárki erre sétálhat bármelyik másodpercben!" "Nem fogok sokáig maradni." Lucas kezeit a kordbársony nadrágjának zsebébe tette. Egy öreg flanelinget viselt egy póló felett, és a teste görnyedt és merev volt, ready to fight at a moment’s notice. But none of thatwild energy was directed at me. Mikor Lucas rámnézett, a szemei szomorúak voltak. "Azt gondoltam, jó esélyem van, hogy idekint talállak ma este, a telihold miatt meg minden." "Igen. Megtaláltál." Nem tudtam gondolkodni, mit mondjak. A vágyódásomat iránta nem lehet szavakkal kifejezni, és túl rémült voltam, hogy tudjam mit csinál. "Mióta vársz idekint?" "Naplemente óta." Már majdnem éjfél volt. Órák óta az Evernight területén volt, és bárki megláthatta őt. Ha valaki jelentette volna Mrs. Bethanynak Lucast, mostanra már fogoly volna, és halott. Vakmerőbb volt, mint valaha, de most nem tudtam rá haragudni. "Mért jöttél?" "Mert nem tudtam elfeledni dolgokat közöttünk, mint például ezt." "Durva voltam veled." Suttogtam. "Lucas, annyira sajnálom." "Dühös voltál, és jogod volt annak lenni." "Végülis befejeztük Courtney hamvasztását." "Oké, nem volt igazad, hogy mérges voltál emiatt." A mosoly nyoma látszott az arcán, de csak rövid ideig. A haja megnőtt, megint ápolatlan. Azt hiszem, fogyott egy kicsit. Nem figyelt már magára többé? "Azt mondtad, nem fogadtam el, hogy vámpír vagy, Bianca. Azt hiszem - talán igazad volt." Bár én magam jöttem rá, mégis égetett, ahogy hallottam mikor kimondta. "Egyszer azt mondtad, hogy szeretsz, és nem számít, mi vagyok." "Igen." Mondta Lucas, mély lélegzetet véve. "De mikor ezt mondtam - olyan amit éreztem irántad, olyan volt, mint valamiféle harag, mert vámpír vagy. Belül olyan volt, mint - mintha megbocsátanék neked csak azért, ami vagy. Valószínűleg ez volt a legszemetebb dolog, amit valaha tettem bárkivel, s nem jöttem rá milyen hülye vagyok. Ha gyorsabban felfogtam volna, olyan lehettem volna, mint te - olyannak
kellett volna lennem. Az, ami akartam lenni." "Lucas - " "Engedd meg, hogy befejezzem, oké? Tudod hogy béna vagyok az érzelmi dolgokban. Én csak - " A lába csoszogott a filagória padlóján. "Mindent, ami azzá a személlyé tesz, aki vagy - szeretem. Mindent. Beleértve, hogy vámpír vagy. Soha nem kellett volna megvédened ezt; el kellett volna fogadnom ezt már régen. Ha megtettem volna, talán nem vesztettelek volna el. Ez az én hibám, tudom." Lefelé bámult, a csizmáira. Azt gondoltam, ha abban a pillanatban az szemembe nézett volna, Lucas soha nem verné át magát azzal, hogy elvesztett engem. Még csendesebben folytatta. "Láttam a dolgot Balthazarral. Ettől elég őrült lettem. De - tudod - ő egy tisztességes srác, és azt hiszem, soha nem kérte tőled, hogy tettesd azt, aki nem vagy. így talán jól tetted. Én csak azt akartam mondani Bianca, ha boldog vagy, én is boldog vagyok. Boldognak kellene lenned. Megérdemled." "Nem vagyunk együtt Balthazarral." Lucas felemelte a fejét, arckifejezése hitetlen volt. "Nem?" "Nem. Soha nem voltunk együtt, nem igazából." "Oh. Oké." Lucas egyik lábát a másik után tette, nyilvánvalóan remény és bizonytalanság között vívódva. "Figyelj, én - tudom, hogy felzaklattalak, de ha - " Felugrottam a helyemről és köré vetettem kezeimet. Lucas szorosan átölelt, ahogy nyaka ívébe temettem az arcomat. Először egyikünk sem mondott semmit; nem hiszem, hogy tudtunk volna beszélni. Annyira hihetetlenül jó érzés volt újra ölelni őt, mellettem érezni, mikor azt hittem, örökre elvesztettem. Nem megmondtam neki, hogy higyje el, mi mindig újra egymásra találunk? Hallgatnom kellett volna a saját megérzésemre. "Annyira szeretlek." Suttogtam végül. "Én is szeretlek. Istenre esküszöm, soha nem foglak többé így felzaklatni." "De igazad volt mindenről." Lucas kezei a hajamat fésülték. "Alig." "Lucas, úgy értem. Tudtad, hogy a szüleim hazudtak. Tudtad, hogy mik is a vámpírok igazából. Ha csak hallgattam volna rád, semmi nem történt volna meg ebből." "Hoh." Lucas megfogta a kezeimet és lehúzott a filagória padjára. A telihold leragyogott ránk a borostyánleveleken keresztül. "Miről beszélsz?" Elmondtam az egész történetet - az igazságot arról, hogy hogyan születtem, hogy követtek a kísértetek, hogy gyakorlatilag egy biztosíték voltam a kísértetek és vámpírok közötti harcban, akik mindketten rosszak. Még azt sem hagytam ki, ami majdnem megtörtént Balthazarral és velem, mert torkig voltam a titkokkal. Ezen a részen Lucas összeszorította az ajkait egy keskeny vonallá, de szó nélkül hallgatott. Mikor befejeztem, fejemet a széles vállára döntöttem és a kezeit mögém kulcsoltam, s csak annyit mondott, "Ki kell vinnünk innen téged."
"Azt kéred, hogy szökjek meg veled megint?" "Igen. Ez alkalommal örökké." "A kísértetek még mindig követnek." "Vannak emberek a Fekete Keresztben, akik többet tudnak a kísértetekről. Képesek lennénk segíteni neked, akkor is, ha nem jössz velem - de remélem igen." "Veled megyek." Tudtam, hogy megteszem. Nem volt jövőm a vámpírvilágban. "Csak azt szeretném tudni mivé válok majd." "Ezt hogy érted?" "Nem leszek igazi vámpír. Soha." Arcomat felé fordítottam. "De ha nem leszek vámpír, mi lesz velem?" Lucas rámmosolygott. "Nem tudom. De azt hiszem az leszel, ami akarsz." Gyengéden megcsókoltuk egymást, majd egyszerűen néztük egymást egy pár pillanatig. Az elmúlt év folyamán voltak idők, mikor alig tudtuk távol tartani kezeinket egymástól, de ez az éjszaka más volt, csendesebb. Azt hiszem, mindketten tudtuk, milyen fontos is volna az a pillanat. Végül azt mondtam, "Május utolsó pénteke." "Az az utolsó vizsganap?" "Igen. Ez azt is jelenti, hogy aznap egy tucat autó húz el, hogy hazavigyék a diákokat. Könnyen ki tudok osonni a tömegben. A szüleim - azt fogják gondolni, hazamentem Raquellel, vagy valakivel. így lesz néhány napunk, amíg elkezdenének keresni." Mindezek ellenére, nem kételkedtem benne, hogy keresni fognak. "El tudok menni ma este. - remélem - de rögtön tudni fogják, hogy történt valami. Ha várunk május utolsó péntekéig, jobbak az esélyeink." "Csak még egy hónap." "Addig is együtt leszünk egész idő alatt." "Ez azt jelenti, hogy van még egy hónapom, hogy kitaláljam, mit fogunk csinálni azután." Mondta Lucas. "De megoldom. Megígérem, Bianca. Vigyázni fogok rád." Elsöpörtem arcából ápolatlan haját. "Én is vigyáznin fogok rád." A távolban valami egy éles durranással csattant. Lucas és én mindketten felpattantunk, de megkönnyebülésemre semmi sem történt - valószínűleg csak egy faág volt. Mégis, a pillanat emlékeztetett minket, hogy milyen veszélyes is Lucasnak itt lennie. "Menned kell." Mondtam. "Azonnal." "Megyek. Szeretlek." Lucas erősen megcsókolt, megsebezve ajkaimat. Kezeivel a csípőmet fogta és azt kívántam, bárcsak szorosan tarthatnám. De amikor elhúzódott, elengedtem. Berohant az erdőbe, anélkül, hogy visszanézett volna. Tudtam, hogy miért van ereje ezt csinálni. Könnyebb volt búcsút mondani, ha az nem tartott soká. Május életem legjobb hónapja volt, legalább is eleinte.
Minden egyes nap csak egy rubrika volt a naptárban, amelyhez egy piros X-et írtam; mindegyik egyre közelebb vitt Lucashoz és a szabadsághoz. Ábrándoztam az órákon, s élesen szólítottak fel - nem csak Mrs. Bethany, hanem a többi tanárom is. Mi érdekelt? Ha megbuktam volna az összes vizsgámon, akkor is megkaptam volna a bizonyítványomat. Könnyebb volt kibámulni az ablakon és Lucasról fantáziálni, játszadozva az obszidiánfüggővel a nyakamon, mint ötödik Henryre összpontosítani. Néha furcsa remegést éreztem a bizonytalanság miatt - mostantól nem fogok az iskolába járni. Hogy fogom tartani a kapcsolatot Vickel és Raquellel? Fogom még valaha újra látni Balthazart? Hogy fogom magam megvédeni a kísértetektől? Elvihetem a távcsövemet? De semmi nem volt olyan fontos, mint elszökni az Evernightból vagy a "végzet", amit a szüleim és a tanáraim választottak nekem. Csak egyetlen esélyem volt, hogy szabad legyek és azzal a fiúval legyek, akit szeretek. Ezt akartam tenni. El is kezdtem becsomagolni egy kevés ruhát, amit Mrs. Bethany kocsiszíni házában tartottam. így tettem egyik este május közepén, mikor egy kopogás az ajtón megijesztett. Ki lehet ez? Gyorsan az ágy alá rejtettem a félig töltött bőröndömet, a nappaliba siettem és kiáltottam. "Gyere!" Mrs. Bethany lépett be, egy hosszú fekete szoknyában és egy szürke, magasnyakú blúzban tündökölt. "Micsoda kellemetlenség." Mondta, látszólag magának. "Kopogni az ember saját ajtaján." "Hé, Mrs. Bethany. Szüksége van valamire?" Úgy gondoltam, ha segítőkész vagyok, gyorsabban lerázhatom. Nem állt meg egészen a hálószobájáig. "Szeretném elvinni néhány holmimat és meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem felejtetted el megöntözni az ibolyákat." "Tulajdonképpen már megvolt." "Igen, látom." Mrs. Bethany megmerevedett és a falat bámulta. "Mi az a szörnyűség?" "Oh, a művészi alkotásra gondol? Ez Raquel egyik kollázsa. Ő úgy nevezi, Hazug ajkak." Ez egy hatalmas falfestmény volt, tele különbözőféle szájakkal, bíborvörös, barack és narancsszínű ajakrúzzsal, s közbeiktatva néhány szaggatott fekete csíkkal. Voltak kések és pisztolyok is, mert Raquel azt mondta, egy szerelmi csalódásról szóló művészi munka sem teljes néhány ellenséges fallikus szimbólum nélkül. "Tetszik?" Mrs. Bethany egy kezét a torkára tette. "Szándékodban áll eltüntetni, mikor elmész?" Ez eddig nem jutott eszembe, de most úgy gondoltam, itt hagyom emlékbe Mrs. Bethanynak. "Ha gondolja, visszavihetem az iskolába, Mrs. Bethany?" Kérdeztem, mintha tényleg nem is készültem volna elszökni.
"Tájékoztatunk róla, ha itt az idő." Majd egy másik kopogást hallottam. Hirtelen nagyon népszerűvé váltam. Az ajtóhoz mentem és kinyitottam. "Hello?" Felbukkant a veszély, amint elkezdtem kihúzni az ajtót - mi van, ha Lucas az? Mi van, ha visszajött, és Mrs. Bethany meglátta őt? De nem Lucas volt. Charity állt a lépcsőn, a haja egy rendes konytba fogva, s egy sötétpiros köpenyt viselt. Fiatalos arcával és jámbor szemeivel, majdnem úgy nézett ki, mint Piroska és a farkas - bár mégis úgy gondoltam, igazából ő a farkas. "Nem rád számítottam." Mondta mosolyogva. Perverz módon volt valami, ami arra késztetett, hogy védelmezzem őt. "Lázadás volt?" "Ki az?" Követelte Mrs. Bethany, ahogy visszajött a szobába. Azután kihúzta magát. "Az ígéretem. Miss More." Érezhettem a gyűlöletet közöttük a levegőben. De Charity kitárta a karjait, mint egy könyörgő kisgyerek. Azt mondta, "Felkérem az Evernight menedékhelyét."
21, fejezet (fordította: Kitti) Néhány órán belül az egész tantestület részesedett az ijedtségemben. „Felfogtad az iskola magaviseleti szabályait?” Még a helyemen is, a kocsiszínen kívül, ahol a bokrok között kuporogtam, hogy hallgatózzak, Mrs. Bethany hangja élesen csengett. „Úgy döntöttél, hogy magad mögött hagyod őket a múltban.” „Az Evernight első szabálya, hogy minden vámpírnak, aki menedéket keres, adnunk kell egy helyet.” Charity teljesen nyugodtnak hangzott. „Betartom a szabályokat, ha óhajtod.” A tanárok, akik oda gyűltek motyogtak valamit maguk között. Nem mertem kilesni az ablakpárkány felett, hogy lássam, mi folyik, de ez alapvetően úgy hangzott, mintha Charity csatlakozni akarna az iskolához, mint egy diák, és nekik meg kellett engedniük neki. De nem szerették volna. Mr. Yee azt mondta, „Egy bizonyos kísértethelyzet kezdődik.” „A kisbaba miatt. Gondoskodni fogunk róla hamarosan, nemde? Így vagy úgy.” Charity nyilvávalóan nem aggódott amiatt, hogy éltem-e vagy haltam; az érzés gyorsan kölcsönössé vált. Összerezzentem, ahogy felismertem anyu hangját. „Most emberdiákok is vannak nálunk, s nekünk meg kell védenünk őket a sérelmektől „Az előéleted ezen a pályán sok kívánnivalót hagy maga után.” „Esküszöm.” Mondta Charity olyan őszíntén és édesen, mint egy gyerek. „Esküszöm a saját síromra, hogy nem én leszek az, aki megtöri az Evernight Akadémia békéjét.” Egy pillanatnyi csend után Mrs. Bethany azt mondta, „Nagyon jó. Menny ideig áll szándékodban maradni?” „Nem sokáig. Esküszöm, még június előtt eltűnök.” „Majd rádtalálunk a tanári szobáknál. Itt kellene maradnod, ha lehetséges, a félév végéig. Nehéz lesz megmagyarázni egy új diák érkezését olyan közel a félév végéhez, és a kevesebb kérdeződködés jobb.” Mondta Mrs. Bethany. „Át kellene tekintenünk az új szabályokat a vérfogyasztásról, amelyeket az új felvételi eljárást követően vezettek be.” „Hé.” A suttogást közelebbről hallottam, ijedtségemben megugrottam, majd megkönnyebbültem sóhajtottam, mikor észrevettem, hogy Balthazar volt. „Mi folyik itt?” „Majdnem halálra ijesztettél.” Együtt távolabb sétáltunk az épülettől. „Miért osontál így utánam?” „Nem settenkedtem utánad. A kocsiszínhez osontam, és te már itt voltál, hogy
kémkedj nekem.” Ezen kicsit elmosolyodtam. Csak akkor jöttem rá, hogy újra beszélünk egymással, és ez közel nem volt olyan kínos, mint amitől tartottam. Lehet csak azért, mert annyira koncentrált a kocsiszínre. Balthazar szemei ráfixáltak, mintha röntgensugár látása volna, és látná nővérét a falon keresztül. „Meg fogják engedni neki, hogy maradjon.” Mondtam. „Noha el kell bújnia a toronyban, hogy senki ne kérdezze, mért csak a félév végére jött az új diák. Mrs. Bethany felvilágosította erről, de valószínűleg igazad volt a menedékhelyes dologgal kapcsolatban.” „Menedék.” Arca reménnyel telve felragyogott. „A menedék azt jelenti, hogy bújkál valaki elől. Azt is jelentheti, hogy a népe elől menekül. Elfordulhatott tőlük.” „Talán.” „Meglehet.” Annyira erősen hinni akart benne. Én nem bíztam Charityben, amennyire meg tudom ítélni, de nem mondtam semmit. Balthazar kedvéért reméltem, hogy Charity egy rövid ideig tartja magát, hogy legalább újra láthassa. „Be fogsz menni, hogy lásd őt?” „Mrs. Bethany nem akarná, hogy félbeszakítsam. Ma este megkeresem majd Charityt később.” Balthazar próbaképp a vállamra tette a kezét. „Jól vagy?” „Igen.” Nem oszthattam meg vele a csalódottságomat, vagy az izgatottságomat a közelgő szökésemről. Csak kérdezni tudtam, „És te?” „Most már minden rendben lesz.” Mondta, és vigyorgott. „Talán.” Lucasra gondoltam, és viszonoztam a mosolyát. „Talán mindkettőnknek.” A következő nap, ahogy összegyűltünk az előcsarnokban, Vic azt mondta, „Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg megállásig lassult az idő? Olyan, mintha a nyár távolodna, s nem közeledne. „Tudom, mire gondolsz.” Mondtam. „A családod hol tölti a nyarat?” „Úgy tűnik bérelünk egy családi házat Toscánában.” Válaszolt Vic, egyfajta gondtalan unalommal, amelyet csak a szupergazdagok használtak, mikor bejelentettek hasonló híreket. Mellette Raquel szemei kikerekedtek. „Részemről, ha Olaszországba megyek, inkább Rómában volnék, nem? Látni a romokat, ahol a gladiátorok harcoltak, vagy hasonló? Nem csak egy luxusházban ülni, a borország közepén, mikor még nem is ihatok legálisan.” „Én mindig azt hallom, hogy Európában alacsonyabb a korhatár.” Mondta Raquel. „Ez így van, de próbáld megmagyarázni anyámnak.” Vic megállt, ahogy elértünk az északi torony bejáratához, ahol a fiúk koleszszobái voltak. Azt gondoltam, hogy el akar köszönni tőlünk, de ehelyett csak mereven bámult a csigalépcsőre. „Valami hátborzongató dolog folyik odafent.” „Hátborzongató?” Raquel közelebb húzta könyveit a mellkasához. „Hátborzongató, mint szellemek?”
„Nem hiszem. Valami másfajta furcsaság. Rendszerint nem igazán törődnek azzal, ha az emberek a lépcsőn ülnek este - tudod, csak lógni, az idegesítő szobatársad nélkül, vagy időnként, amíg Balthazar rágyújt odafent, és a füst kiszáll az ablakon. De múlt éjszaka, Ranulf és én körülbelül egy lépést tettünk a lépcsőház felé és hirtelen Iwerebon professzor lépett elő a gyér levegőből és jelentett minket, lázadó cselekedet miatt csak azért, mert arra gondoltunk, hogy arra megyünk fel.” „Fogadok, hogy valami köze van hozzá.” Mondta Raquel. „Úgy értem a kísértetekhez. Ez a fő oka annak, hogy az emberek furcsán viselkedtek ebben az évben.” Tudtam, hogy valójában csak a diákokat próbálták távol tartani Charitytől – vagy fordítva. „Én nem aggódnék emiatt.” Mondtam. „Bármi is az, két hét múlva úgyis eltűnünk innen.” „Hacsak nem lassul le még jobban az idő.” Vic vigyorgott és lazán intett nekünk, ahogy beszökdécselt a kollégiumi szárnyba. Ahogy Raquel és én visszamentünk a fő folyosón a saját tornyunk felé, azt mondta, „Gáz van.” A jobbra pillantva megláttam apámat céltudatosan felénk sétálni. „Oh, nem.” Semerre sem tudtam elfutni. „Itt maradsz velem?” „Maradnék, de tudod, hogy végül úgyis eléri, hogy eltűnjek. Amennyivel hamarabb távozom, annyival hamarabb túl vagy rajta.” Igaza volt. Sóhajtottam. „Oké, később beszélünk.” Raquel a szoba felé indult, amelyen osztoztunk, egyedül hagyva engem, ahogy az apám felém tartott. „Beszélni akarok veled.” Mondta. „Ez csak egyikőnkre érvényes.” Apa nem értékelte a feleselést, de láttam, hogy ellenáll egy dühös megjegyzésnek. „Feldúlt vagy. Megértem, hogy ki vagy borulva. Feltételezem jó okod van rá.” „Úgy gondolod?” „Muszáj dühösnek lenned valakire? Akkor legyél dühös rá. Végül is az volt az elhatározásom, hogy így kezelem a dolgokat, és ha hibáztam, sajnálom.” Mielőtt megkérdezhettem volna, mit ért ’ha’ alatt, apa folytatta, „De meddig fogod még ezt csinálni anyáddal?” „Nem csinálok vele semmit!” „Kirekesztetted őt. Mellőzted. Azt hiszed, hogy neki ez nem fáj? Hogy te vagy az egyetlen személy ebben a családban, akit meg tudnak bántani? Mert ez széttépi őt belülről. Nem tudok állni és nézni, ahogy szenved és nem hiszem, hogy te tudnál, még ha kevésbé is lennél felelős érte.” Az emlék felvillant az elmémben – anya hullámcsatokkal a szájában, fonja a hajam az őszi bálra. Megtagadtam, hogy hosszan elidőzzek ezen. „Nem tudok kapcsolatot tartani olyan emberekkel, akik nem őszínték velem.” „Az egész helyzetet a legszélsőségesebb fényében látod. Te egy tinédzser vagy; azt hiszem, emiatt van ez..” –
„Ez nem csak azért van, mert tinédzser vagyok!” Gyorsan körbepillantottam – egy diák sincs a közelben, sem ember, sem vámpír. „Mondd el, mi történik, úgy döntök emberként akarok élni.” „Ez nem egy választás számodra.” „Szerintem igen.” Még mindig nem tudta elmondani nekem az igazságot. Így nagyon is jogos feldúltnak lennem, vagy apának beismernie, hogy hibázott. „Mi van, ha ez az én választásom?” „Bianca, ez nem olyan valami, amit választhatsz. Még akkor sem. Ne hagyd, hogy a természeted okot adjon rá.” „Végeztünk.” Mondtam, miközben elsétáltam. Azon töprengtem, hogy vajon követ-e engem, de nem tette. Azon az éjszakán Mrs. Bethany ágyában feküdtem. A brossom az éjjeliszekrényen pihent, Raquel műalkotása a falon, majdnem olyan fényes volt, mint egy éjjelilámpa, s próbáltam kedvemet lelni a színekben, és a terveimben, ahogy ezelőtt. De állandóan anyán járt az eszem. Ez széttépi őt. Amíg mérges voltam anyura és apura – és még mindig dühös voltam – a tőlük való elszakadásnak nem kellett fájnia. Egy másik pillanatban eszembejutott, hogy mindig milyen közel voltunk egymáshoz, és annyira hiányzott, hogy már fájt. Az, amit elvesztettem, örökre elveszett. Nem így van? Nem tudtam, hogy tekintsek el a hazugságok felett, amelyeket mondtak nekem. A kocsiszín ajtaja kivágódott és kiugrottam az ágyból. „Ki van ott?” Sírtam, mielőtt arra gondoltam volna, mi van, ha egy betolakodó, s lehet jobban tettem volna, ha csendben maradok. A betolakodó Mrs. Bethanynak bizonyult, ami nem volt annyira megnyugtató. Bár késő volt, még mindig ugyanaz a ruha volt rajta, ami a mai órán, mintha nagyon sokáig dolgozott volna. A szemei ragyogtak. „Gyere velem.” „Hová megyünk?” „Szembenézni a vádlóddal, és remélhetőleg kétségbe vonni őt.” Mit akart ez jelenteni? A gyomrom összeszorult a félelemtől. „Nos én – csak engedje meg, hogy átöltözzem.” „Egy köntös elég lesz. Azonnal tisztáznunk kell ezt a kérdést.” Nyilvánvalóan nem lesz részletesebb magyarázat. Remegő kezekkel belebújtam a köntösömbe és összecsomóztam az övet. Sikerült becsúsztatnom a brossomat a zsemembe, anélkül, hogy Mrs. Bethany észrevette volna; úgy éreztem, hamarosan szükségem lesz rá. Ahogy a nyakam köré csatoltam az obszidián láncot, Mrs. Bethany az iskola felé vezetett. Az északi torony legtetején néhány ablakragyogóan égett – beleértve azt az egyet is, amiről azt gondoltam, Charityé. „A szüleim odafent vannak?” „Nem az volt a benyomásom, hogy többé érdekel a sorsuk.” Mondta Mrs. Bethany
hosszú szoknyája súrolta a füvet. Soha nem nézett hátra, természetesnek tartotta, ha ő vezet, akkor én követem. „Tökéletesen boldogulsz egyedül is, ebben biztos vagyok.” Nem voltam benne biztos, hogy tényleg azt akarta, hogy sikerüljön. Mrs. Bethany világosan dühös volt, de eddig nem tudtam eldönteni, hogy rám, vagy valaki másra. Csendben felmentünk a kanyargó kőlépcsőn, miközben idegesen játszottam a köntösöm övével. Tudtam, hogy a ’feljelentőnek’ Charitynak kellett lennie, de mivel tudna vádolni esetlegesen? Aztán rájöttem. A rettegés ökölként a markában tartott. Megálltam az ajtóval szemben, vonakodva, hogy bemenjek-e. „Mrs. Bethany – ha ön és én csak beszélhetnénk..” – Az ajtóhoz húzott, hogy kinyissa, majd betolt rajta. Charity ült egy magas támlájú széken, épp a szoba közepén, egy Evernightos egyenruhát viselve, az egyetlen ép ruhában, amelyben valaha láttam őt. Kimérten ölbe tette a kezét. Olyan megtévesztően nézett – mint általában. Egy ütésre észrevettem, hogy valaki más is van a szobában; Balthazar, aki egy kis padon ült a sarokban. Megítélve az összerogyott testtartásáról és a beteg kifejezéséről az arcán, tudtam, hogy Balthazar nem csatlakozott hozzá. Ő szintén egy vádlott volt. Mellé ültem a padra, anélkül, hogy megparancsolták volna. Balthazar annyi vigasztalan pillantást vetett rám, mint amit valaha láttam. Mrs. Bethany követelte, „Miss More, kérem, ismételje meg, amit korábban, az este folyamán elmondott nekem.” „Annyira boldog vagyok, hogy képesek voltunk elkapni őket, Mrs. Bethany.” Charity mosolygott. „Ez arra a néhány szép időre emlékeztet engem – mielőtt igazán megismertük egymást.” Nem meglepően, Mrs. Bethany nem lelte kedvét azokban a szép időkben, amelyeket átéltek. „Ismételje meg a vádat.” „Ezek ketten az egész tanév folyamán üldöztek.” Charity ránk mosolygott, mintha régi barátokat üdvözölne. „De nem egyedül. Velük volt még egy barátjuk. Valami – Lucas, nemde? – aki egészen biztosan a Fekete Kereszt egyik tagja.” Azt gondoltuk, olyan tökéletes munkát végeztünk titokban, hogy megtartsuk a titkot; soha nem kérdeztük magunktól, hogy vajon Charity felfedné-e és tönkretenné-e azt. „Ez igaz.” Mrs. Bethany kihúzta magát. Eddig úgy láttam, azt remélte, hogy Charity hazudik, és lesz egy mentsége, hogy kizárja az Evernight Akadémiáról. Amint Charity kimondta Lucas nevét – vagy talán amint Mrs. Bethany meg nem látta a bűnösséget az arcunkon – a remény szertefoszlott. Balthazar bólintott. „Ez igaz.” „Társulni a Fekete Kereszt egy tagjával. Csakugyan egy komoly bűn.” Mrs. Bethany összekulcsolta a karjait, ahogy Balthazar és elém lépett. „Múlt évben, Miss Olivier, a kapcsolata Mr. Rosszal annyira tudatlan volt, hogy
megbocsátottam Önnek. Ebben az évben már nem tudok annyira elnéző lenni. És Ön, Mr. More! Többet vártam Öntől.” „Meg akartam találni a nővéréét. Mondta Balthazar egyhangúlag. A vállai beesettek voltak, mintha szenvedne valaki miatt. „Azt hittem, megértetted. Vagy ő megértette.” „A Fekete Kereszt vadászai – borzasztóak.” Charity lóbálta a lábait előre és hátra a székén, mint egy kisgyerek, aki jól szórakozik. „Erőszakos. Gonosz.” „Mindkettőtök hazudott és kihasználta iskolánk vendégszeretet. Megszegtétek az összes szabályunkat és elkövettetek néhány esztelen hibát, amelyekre nem is gondoltuk, hogy szabályt alkossunk. Ezt nem támogathatom.” „Jó. Rúgjon ki.” Lábra álltam. Mi a legrosszabb, amit tehet? Kirúg az Evernightból? Nincs szükségem iskolára, hogy megtanítson vámpírként élni, ha nekem nem áll szándékomban tovább az lenni. „Ha azt akarja, hogy aláírjak valamit, amit később megmutathat a szüleimnek, megteszem. Ha azt sem engedi meg, hogy összecsomagoljak, az is jó. Nem érdekel.” „Gonosz.” Ismételte Charity. „Bár a Fekete Kereszt vadászai úgy gondolják helyesen, cselekednek. Épp, mint Ön, Mrs. Bethany.” Mrs. Bethany megfordult, még dühösebben, mint ezelőtt volt. Ő nem kedvelt engem, de utálta Charityt. „Hogy merészelsz engem azokhoz a férgekhez hasonlítani?” „Mindenki vadászik.” Charity felállt, magasabb volt, mint bárki a szobában, és az öccse és ő nem tűntek többé gyerekeknek. „Emberekre vadászom. A Fekete Kereszt vámpírokra vadászik. Te kísértetekre vadászol. A kísértetek Biancára vadásznak. És Bianca rám vadászott. Ez egy tökéletes lánc, és te is egy része vagy.” Honnan tudott Charity a vadászó szellemekről? Nekem hónapokba telt, hogy rájöjjek – valaki elmondta neki? Mennyit tud? Charity közelebb lépett Mrs. Bethanyhoz. Lenézhetne rá. „Azt gondolom, mindenkinek tovább kéne vadásznia. Az öcsém és a barátnője arra használta a Fekete Keresztet, hogy rám vadásszon, így azt hiszem nekem ugyanezt kellene tennem velük.” Mrs. Bethany felcsattant, „Azt képzeled, hogy engem használsz fel?” „Nem. A Fekete Keresztet használom.” Balthazar felállt. Ebben a pillanatban visszatért valamennyi az erejéből és a céltudatosságából. „Charity, miről beszélsz? Mondd el.” Határozott hangja visszhangzott a szobában, amitől megremegtem; ez elég erősen hatott Charityre, mert még egyszer felé fordult gyermekien és szófogadóan. A hangja elcsuklott, mikor azt mondta, „Mért tetted ezt? Miért?” „Bediliztem az éhségtől. Napkon át kínoztak minket – Te ott voltál, tudod, nem?” „Nem kellett azt tenned, amit ők akartak. Nem kellett megölnöd engem.” Az egész testem megfagyott. Balthazar volt az, aki vámpírrá változtatta Charityt? Az nem
lehet igaz. Nem lehet. Még – „Büntess meg később.” Mondta Balthazar Árnyékok szegélyezték az arcát, elhomályosítva szemeit. „Beszélj a Fekete Keresztről.” „Utálom ezt a helyet. Tudod, hogy mindig is utáltam, és utálom őt.” Miközben Charity beszélt, dühösen nézett Mrs. Bethanyra, aki úgy tűnt, közel került ahhoz, hogy megtámadjon egyeseket, ha nem mindenkit. „Utálom, ahogy azt színleli, hogy ő legfőbb forrás, mit jelent vámpírnak lenni, amikor figyelmen kívül hagyja azt. Ő nem öl embereket. Nem érti, hogy ez az, amik mi vagyunk.” Balthazar a fejét rázta. „Ne mondd ezt.” Charity még mindig rosszindulatúan bámult Mrs. Bethanyra. „Ő mindannyinkat tönkretenne, ha tehetné. Úgy tesz, mintha megvédené a vámpírokat, de ő okozza a fajtánk kihalását, ha rávesz a módszerére.” „Te nyomorult lány.” Mrs. Bethany most annyira dühös volt Charityre, hogy megfeledkezett Batlhazarról és rólam. Azon töprengtem, vajon elérhetném-e az ajtót, anélkül, hogy bárki észrevenné. „Te soha nem tanulsz.” „Többet tanultam, mint gondolnád.” Charity a pompás karórára pillantott, amit viselt. „Éjfél.” „Fekete Kereszt.” Ismételte Balthazar. „Mit értesz az alatt, hogy a Fekete Keresztet használod fel?” „Ők mindig békén hagyták az Evernight Akadémiát, mert úgy gondolták, azok a vámpírok olyan jól viselkednek.” Mondta Charity. Igaza volt; Lucas is ezt mondta nekem. „De mostanában kételkedni kezdtek ebben. Nézd, két héttel ezelőtt, olyan sok hullát találtak a közeli erdőben, hogy meggyőződtek róla, valami szörnyűség történik itt. Valami, amit meg kell állítaniuk.” Hallottam valamit a földszintről – kiáltást, talán. Charity arca a tiszta gyönyörűség széles mosolyára fordult. Soha nem láttam őt teljesen boldognak ezelőtt. „Eljött az óra.” Balthazar azt mondta, „Charity, jobban teszed, ha elmondod.” Valaki más kiáltott a lépcsőházban – most közelebbről, hangosabban – majd egy másik személy sikított. Mindegyikünk rémülten a nyitott ajtó felé fordult. „Sarokba kell szorítanod, hogy megtegyem.” Mondta Charity. „Megölhettem volna. De végül is elértem, hogy a sebhelyes ember higgyen nekem.” Eduardo. Lucas mostohaapja. A Fekete Kereszt legkeményebb tagja volt az. „Mit tettél, hogy higgyen neked?” Mondtam. Charity diadalmasan felemelte a fejét. „Az Evernight vámpírjai ma este lemészárolhatnák az emberdiákokat. Így a Fekete Kereszt beleegyezett, hogy helyettük téged mészárol le.”
22, fejezet (fordította: Kitti) Mrs. Bethany kivágta az ajtót. A sikítások száma azonnal megduplázódott, és az összes szőr felállt a karomon. „Balthazar, gyere velem.” Charity a kezeivel kecsegtetett. „Eltűnhetünk innen. Felhagyhatnál azzal, hogy annak tetteted magad, aki nem vagy. Együtt lehetünk, csupán ha abbahagyod a színlelést.” „Menj.” Elfordult tőle. „Meg kell tennem, amit tudok.” Charity néhány pillanatig kinyújtott karokkal állt, és egy pillanatra most ő volt az, aki kétségbeesett volt az öccse visszatérése miatt; most ő volt az, akinek nem volt szüksége rá. „A rossz oldalon állsz!” Sírta. Balthazar még mindig nem moccant; Charity remegett és azt hittem, sír. Az ablak felé tántorgott, kinyitotta és azt suttogta, „Tényleg azt hittem, hogy visszatérsz.” Balthazar az előcsarnokba rohant, figyelmen kívül hagyva őt. Charity kereszülvetette magát az ablakon, amitől zihálni kezdtem – amíg rá nem jöttem, hülye voltam. Charity számára ez volt a legbiztonságosabb. Sok sztorit tudok, de egy esés nem sebezhet meg egy halhatatlant. „Hogy mentünk ki innen mindenkit?” Mondtam. „Még nekünk is be kell tartanunk az állam törvényeit.” Mrs. Bethany lesietett az előcsarnokba, előhúzva valamit olyan gyakorlatiasan, amelyre soha nem gondoltam ezelőtt: egy szokványos tűzjelzőt. Egy sziréna azonnal sikítani kezdett fülsüketítő hangon, ahogy visszhangzott a köveken. Grimaszoltam és befogtam a füleimet. „Menj a lányok koleszához!” Balthazar túlkiabálta a lármát. „Én segítek a srácoknak!” A részéről, Mrs. Bethany már elérte a lépcsőházat. Bár fegyvertelen volt, nem akartam, hogy ő legyen az, akivel az első Fekete Keresztes vadász belefut. De mivan, ha az a vadász Lucas volt? Rohantam Mrs. Bethany után, de nem tudtam olyan hamar leérni a földszintre, mint ő. Az egyenlőtlen kövek miatt néhányszor megbotlottam, s megrázkódtam. Mindenki veszélyben volt. Mindenki. Lucas. Balthazar. Anya. Apa.Raquel. Ranulf. Dana. Vic. Amit éreztem, több volt, mint félelem. Ez egy űr volt, fájdalmas
szükség, hogy életben tartsam és megóvjam őket – harc és menekülés – de ki voltam én, hogy az én dolgom legyen küzdeni? Valaki sikított, majd egy nedves csikorgás és puffanás. Lerohantam a földszintre, s egy férfi összegyűrt alakját láttam a padlón, még mindig egy karót tartva egyik kezében. A vér befröcskölte a mögötte lévő falat, és ott állt Mrs. Bethany, csodálva keze munkáját – de csak egy pillanatra. Majd a lárma irányába rohant. Azt hittem, felismertem a Fekete Kereszt egy tagját Amherstből, de nem tudtam biztosan. A vér befedte az arcát. Körülöttem a sikítások egyre csak hangosabbá váltak, majd egyre több és több lépést hallottam a lépcsőházból, ahogy a diákok menekülni kezdtek. Mrs. Bethany után futottam – és a csatába. A főfolyosó, ahol a tantermek voltak, most telve volt Fekete Keresztes vadászokkal – felisertem az alacsony Mr. Watanabet, kezeiben egy számszeríjat tartva, és Kate, aki puszta kézzel harcolt Iwerebon professzorral a teremben. Mellettem Mrs. Bethany ügyesen kivédett egy nyilat, majd az öklét a vadász torkába vágta. Ahogy meghátrált egy fogással megragadta a nyakát és erősen megcsavarta. Egy borzasztó reccsenét hallottam, épp mielőtt a padlóra rogyott. Mrs. Bethany azonnal a következő Fekete Keresztes vadász felé fordult, kigáncsolta, ahogy megragadta a számszeríját. Mikor elesett,a saját fegyverével lőtte meg. Két halál tíz másodpercen belül – s ő még mindig folytatta, még mindig harcolt, amíg én a rémülettől megdermedve álltam. „Bianca!” Ez Dana volt, a terem túlsó feléből. „Takarodj innen a pokolba!” „Menj!” Ez anya volt, miközben Danát kerülgette. „Édesem, menj!” Ő és Dana egymásra néztek a feliserés egy zavarodott pillanatában, de akkor anya megragadta Danát és a földhöz vágta. Rohantam. Valakinek meg kellett állítania ezt, de én nem tudtam; nem tudtam, hogyan. De ha megtalálnám Lucast, ő biztosan tudná. Biztosan leállíthatná a Fekete Keresztet. De hol volt? „Mindenki kifelé!” Ez Balthazar volt. Megfordultam, hogy lássam őt, ahogy a diákokat sürgeti a lépcsőház felé, rémülten bámulva a csonkítást, de olyan gyorsan futva, ahogy csak tudott. Habár egyszer sem láttam, hogy felém fordult volna, de éreznie kellett, hogy ott voltam, mert ordított. „Menj a lányok koleszához!” „Nem tudok. A főépületben már harcolnak – kizártak minket!” „Kitalálunk valamit!” Majd egy hang suhant át a termen, felülmúlva a sikításokat és a tűzjelző szirénáját, így szólva; „Ne hallgass rá, Bianca. Azonnal el kell hagynod ezt az iskolát!” Megfordultam, hogy lássam Edurardót, fegyverekkel, a mellkasát keresztező töltényövhöz szíjazva, s egy vérfoltot sebhelyes arcán. Mért kellett, hogy ő legyen az? Gyorsan feltartottam a kezeimet. „Nem kell üldöznöd Balthazart. Ő
veszélytelen. Ígérem.” „Ti nem tudjátok még hogy kell megkülönböztetni a vámpírokat az emberektől.” Mondta Eduardo. Mosolya elferdítette arcán a sebhelyeket. „Engedd meg, hogy beavassalak egy titokba. Csak a vámpírok maradhatnak ebben az épületben, hogy most megvédjék. Ami azt jelenti, be tudjuk fejezni a munkát.” „Kérlek, hazudtak neked. Charity – a vámpír, aki elkapott téged, volt az, aki azt mondta neked, hogy valami szörnyűség történt itt – nem mondott igazat!” „Te már csak tudod, hiszen neked is hazudtak, Bianca. Azt ajánlom, bízz bennem. Menj a földszintre. Ha nem, az a te bajod.” Majd felkapta az adóvevőjét, amely az övéről lógott alá és beszélt. ”Égessétek el.” Tűz. Egy, azok a dolgok közül, amelyekkel meg lehet ölni egy vámpírt. A Fekete Kereszt vadászai felgyújtották az Evernightot. Balthazar megragadott és a lépcsőházba vonszolt, de amikor a földszintre próbált húzni, kihúztam magam a szorításából. „Bianca, mennünk kell!” Kiáltotta. „A lányok szobáihoz kell mennem!” ”Azt mondtad, nem tudsz odamenni! Bianca!” Figyelmen kívül hagytam és felrohantam a lépcsőn, amíg el nem értem a fiúk koleszát – az emelet, amely a főépület tetejére néz. A tűz fénye már pislákolt néhány folyosón, de nem néztem meg túl közelről. Csak kiugrottam a tetőre. Néhány másik embernek is eszébe jutott ez az ötlet – láttam diákokat futni a hatalmas főépület tetejének sarkain és ormain keresztül. Néhány vámpír volt, néhány ember; Eduardo túlságosan hamar adta ki a parancsot. Az összes ember, akit láttam valószínűleg csak menteni próbálták magukat, s én nem tudtam hibáztatni őket. De én voltam az egyetlen, aki értette mi történik, és ez azt jelentette, hogy az én felelősségem volt elérni a lányok szobáit és mindenkit kimenteni onnan. Keresztülfutottam a tetőn, fel s alá, elcsúsztam néhány nagyobb darab kavicson, de valahogy állva maradtam. A köntösöm kioldódott és hullámzott mögöttem; a közeli tűz forrósága úgy tűnt, mintha égetne a pólómon és a pizsamanadrágomon keresztül, amit viseltem. Egy hangos reccsenés mögöttem arra késztetett, hogy visszanézzek; a tető egy része narancssárga lánggal izzott, utat engedve a koromnak egy épületfa összeomlásával. Szikrák lövelltek a levegőbe, s köhögni kezdtem, de továbbfutottam. Gyorsabban, gyorsabban kell futnod! – Nem! Elvesztettem az egyensúlyomat és elestem, továbbgurulva az épület széle felé. Bár próbáltam megkapaszkodni valamiben, nem volt semmi, amiben meg tudtam volna, míg nem a tető már nem volt alattam többé, s zuhantam – a hátam valami kőfélének csapódott, s vakon utánanyúltam. A szorításom tartott. Egy pillanatig az épület szélén himbálóztam, mialatt próbáltam felülkerekedni a fájdalmon és az ijedtségen. Ahogy a látásom kitisztult, láthattam mi szakította meg a zuhanásomat: az egyik
vízköpő, ugyanolyan, mint amit az ablakomból látni, amit gyűlöltem. A kezeim bezárultak a nyaka körül. "Köszönöm." Suttogtam, ahogy az egyik lábammal a karmaira támaszkodtam, s újra felhúztam magam. Mikor újra futni kezdtem, éreztem mennyire fáj az egész testem, s a füst most sűrű volt a levegőben, de nem volt idő tétovázni. Végül elértem a déli tornyot és bemásztam, csak hogy ráébredjek, a lángok itt még jobban tomboltak. Az én nagy erőfeszítésem nem látszott tűnt fontosnak, egyáltalán - már amennyire meg tudtam mondani, már mindenki elment. Akkor egy alakot láttam mozogni a füstben. "Hahó?" Kiáltottam. "Bianca!" Lucas volt. Odarohant hozzám és átölelt; a fájós hátam tiltakozott, de nem érdekelt. "Már mindenhol kerestelek - a kocsiszínnél, itt - " "Meg kell állítanod őket, Lucas. El kell mondanod nekik, hogy Charity hazudott!" "Várj - a vámpír, akitől Eduardo az információt kapta, az Charity volt?" Lucas káromkodott. "Tudtam néhány diákmészárlásról, ami nem úgy hangzott, mintha Mrs. Bethany egy játéka lenne, s elmondtam nekik, de Eduardo nem hallgatott meg. A korcsok sosem hallgatnak végig." "Anya - Dana - mindenki - veszélyben van, és véget kell vetnünk ennek!" "Nem tudunk." Lucas a kezeiben tartotta az arcomat. A vonásai homályosak voltak, a füst vastagodó fátyolján keresztül. "Nem tudjuk befejezni. Csak ki tudunk vinni innen téged." Utáltam, de igaza volt. Együtt futottunk a lépcsőházba, miközben kiabáltunk bárkinek, akinek valahogy nem sikerült elmenekülnie, majd visszasiettünk a földszintre. Mostanra a hamu illata sűrűn betöltötte a levegőt, s a számra húztam a köntösöm gallérját, hogy ne fuldokoljak. I imagined the print of Klimt’s Kiss in my bedroom above us slowly curling up and blackening, fire consuming the lovers forever. Lucas az arca elé tartotta a karját. "Már majdnem ott vagyunk." - kiáltotta. "Gyere!" Ahogy átfutottunk a sportpályán, szinte azonnal egy küzdelemben találtuk magunkat - az egyik Fekete Keresztes vadász, és egy nő, akit nem ismertem, vette körül Mrs. Bethanyt. Mostanra Mrs. Bethany kontyja teljesen lazán rázkódott; sötéét haja leomlott a hátára, és gőgös arca füstös és piszkos volt. Tűzfény körvonalazta erős arccsontjait, s annak ellenére, hogy a tűz pusztított körülöttünk, ő mosolygott. Első alkalommal láttam az agyarait. Lucas elhúzott engem a harctól, de mindketten folyton visszanéztünk, áthatottan. Valaki a közelünkben a nevemet kiáltotta, de nem tudtam felismerni a hangot, vagy elfordulni. Mrs. Bethany az egyik oldalra húzódott, majd a másikra, majd előreugrott. A vadász megpróbálta kivédeni őt, de túl lassú volt. Nem tehettem semmit, mikor Mrs. Bethany kicsavarta a vadász testét, majd belemélyesztette agyarait a nő
nyakába. A sikítás mögöttem egyfajta tiszta rémület volt számomra. Megfordultam, hogy lássam Raquelt, egy topban és fehérneműben, sikítva, ahogy látta Mrs. Bethanyt inni a vadász véréből. Nem lehetett félreérteni, ami történt, különösen ha megértetted, hogy a természetfeletti valójában létezik, ahogy Raquel. Most már tudta, hogy a vámpírok igaziak. "Ó, istenem, ó, istenem!" Kiabált. "Bianca, te - Mrs. Bethany - ő - " Akkor Raquel egy rövid szünetet tartott. "Lucas?" Lucas azt mondta, "Most fuss, később a magyarázat." Mi mind futottunk. Még egy pillantást vetettem hátra, ahogy az erdő felé igyekeztünk. Az Evernight nagy része még mindig állt, látszólag legyőzhetetlenül, de a déli torony és a tető narancssárgán ragyogva. A vízköpők árnyéka körvonalazódott a lángokban. Úgy tűnt, mintha eljött volna a világ vége. Aztán meghallottam a szirénákat. "Mi ez?" Sírt Raquel, még mindig rémülten. Szinte azonnal rájöttem a válaszra. "Tűzoltóautók! Mrs. Bethany bekapcsolta a tűzjelzőt - jönnek!" "Nem találhatnak meg itt a hatóságok." - bizonygatta Lucas. "Van a közelben egy megálló. Mozogjunk!" Azt tettük, amit mondott, s olyan gyorsan haladtunk az erdőben, ahogy csak tudtunk - de ahogy elmerültünk a fák között, elöl egy árnyékos alakot pillantottam meg, s már hangosan ziháltam, mire elértük a megállót. Charity utunkat állta. "Ilyen hamar távozni?" Elfordította a fejét. Ha az északi toronyból való kizuhanása megsebesítette őt, nem adta jelét. "Közel annyira utálod az Evernightot, mint én Biancát. Azt hittem, szeretni fogod a meglepetésemet." "Embereket ölhetnek meg." Mondtam. "Lehet, hogy Balthazar még nem ismerte fel." "Kételkedsz az öcsémben." A szemei sötétek voltak. "Én hiszek benne. Ő túl erős akármilyen Fekete Keresztes söpredéknek." "Hiszek neked." Mondtam. "Nem fogom elkövetni újra azt a hibát." "Uh, srácok? Ki ez a kölyök? Balthazar nővére, vagy ilyesmi?" Mondta Raquel. Charity dühösen nézett Raquelre, majd mosolygott. "Hoztál nekem nasit." "Fenemód." Lucas Charity arca felé lendítette öklét, aki könnyen kitért előle - de nem számolt vámpírgyorsaságával. Szinte gyorsabban, mint amit láthatnék, Lucas megfordult, megragadva Charity egy karját és a háta mögé csavarva azt. "Ostoba fiú." Sziszegett, miközben próbált szabadulni szorításából. Amilyen erős volt, tudtam, hogy egy másodperc alatt megtehetné. Raquel megpróbált előresietni, de megakadályoztam őt. "Egy kicsit jobb színben tüntettelek fel Bianca érdekében." Mondta Lucas. Ő és Charity az aljnövényzetben küzdöttek; s neki épp hogy csak sikerült visszatartania a karját. "Soha többé. Végeztünk."
Azzal teljes erővel egy fának lökte. Charity arccal nekicsapódott. Először arra számítottam hogy sértődöttségében felordít, de ehelyett eszméletlenül rogyott össze. Lucas még mindig a fának nyomva tartotta őt - majd rájöttem, a törzsből kiálló törött faág karóként szolgált. "Megölted őt!" Zihálta Raquel. "Valójában nem lehet." Lucas bosszúsnak tűnt. "Ellopta a késemet." "Csak engedd el." Mondtam. "Tudom, hogy, nos, 'lecsúszik' a karóról, de ez néhány percet igénybe vesz, mielőtt elkezdhetne üldözni minket. Az idő alatt elérünk a megállóba, igaz?" Lucasnak nem tetszett a terc, de tudta, hogy ez volt az egyetlen esélyünk. Futni kezdett és ahogy Raquel és én követtük, láttam Charityt lerogyni az erdő talajára. A megállóról kiderült, hogy valójában egy furgon volt, amit már láttam ezelőtt. Mikor beugrottunk, néhány ember már várt - Kate, aki a vezetőülésben ült, és Dana, akinek fekete szemei és vágott ajkai voltak. A látványától belül émelyegtem; anya lehetett volna az egyetlen személy, aki ezt csinálta Danával, de ha ők harcoltak és Dana még mindig itt van... "Mi történt?" Suttogta. "Mi történt a vámpírral, akivel küzdöttél?" "A nő kiugrott az ablakon." Dana szavai tompák voltak feldagadt ajkai miatt. "Ha engem kérdezel, ez csalás." Anya tette. Megkönnyebbültem rogytam le Lucas mellé. Vic és Balthazar valószínűleg szintén biztonságban voltak. De mivan apával? Vagy a tanárokkal, akiket ismertem, vagy Ranulffal, vagy megannyi emberrel - az emberekkel is, mert a tűz nem tesz különbséget, ha öl. Lucas körémzárta karjait, majd azt kérdezte, "Hol van Mr. Watanabe?" "Elkapták." Mondta Dana. Szörnyű csönd lett a furgonban. Raquel Danára, Lucasra, majd rám nézett, tisztán, hihetetlenül összezavarodva, de meg kellett értenie, hogy ez a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy kérdéseket tegyen fel. Lucas a vállaimra tette homlokát, s én szorosan tartottam őt. Élvezzétek egymást, mondta Mr. Watanabe. Aranyos mosolya volt. Azon töprengtem, ha ő most Norikóval volt, ha volt valami az emberek halála után, akkor az nem járt azzal, hogy egy vámpírnak, vagy kísértetnek kell lenni. Soha nem kérdeztem ezt magamtól ezelőtt. Kate elindította a furgont. Ahogy elhúztunk, a tűz fényében körvonalazódott Evernight Akadémiát néztem, amint a visszapillantó tükörben távolodik, míg teljesen el nem tűnt. A találkozóhelyről kiderült, hogy egy raktár a semmi közepén, félig hatalmas ládákkal tele. Fogalmam sem volt, mi volt odabent, és azt hittem, hogy a Fekete Keresztnek sem. De csak egy olyan hely volt, ahol a vadászok összegyűltek. Dana jeges borogatást tartott az arcához, és Eduardo azon dolgozott, hogy bekötözzön egy vágást Kate sípcsontján. Ahogy megjavították és letisztították
fegyvereiket, a legtöbb vadász csendben maradt, vagy a bánattól, vagy a kimerültségtől. De mondhatnám, hogy ők mind azt hitték, azt tették, amit kellett. El akartam mondani nekik, hogy tévedtek - hogy hazudtak nekik - de tudtam, hogy nem hallgatnának meg. Lucas és én az egyik ládán ültünk, egymásnak támasztva hátunkat. Raquel mellettünk állt, egy pokrócba burkolva, amelyet az egyik vadász adott neki. Lassan megismételte, "Az egész iskola tele volt vámpírokkal. Egész idő alatt." "Nyilván." Mondtam. "Voltak emberdiákok is - nem te voltál az egyetlen. Vic is, például." "És Ranulf." Mondta. Megráztam a fejem, s Raquel rámmeredt. "Ranulf? De - és Balthazar is - ő is egy vámpír?" Bólintottam. Lucas azt mondta, "És az összes tanár. Nem volt semmi, egészen néhány évvel ezelőttig." (Az előtt nem voltak itt mások, csak vámpírok.) "Várj, várj, várj. Ez nem lehet igaz. Bianca, a te szüleid tanárok." Azt hiszem kimerültségemben kikotyogtam az igazságot, ha Lucas figyelmeztetésül nem tette kezét az enyémre. Leleplezni, hogy részben egy vámpír voltam, egy csapat Fekete Keresztes vadász körében, az utolsó dolog lett volna, amit valaha is tennék. Eduardo válaszolt helyettem a kérdésre, "Azt gondoljuk, hogy Biancát elrabolták még gyerekként. Valószínűleg az igazi szüleit megölték, hogy a két vámpír eljátszhassa a családját." Raquel a kezét a szája elé tette. "Mikor jöttél rá erre? Oh, Bianca sajnálom. Annyira sajnálom." Lucas közbevágott, így nem kellett felfednem, mióta is tudtam. "A múlt évben jöttem az Evernightba, hogy kinyomozzam, miért engedték be az embereket, mint diákokat." "Ez az, amiért belekeveredtél az összes harcba?" Mondta Raquel. "Istenem, én mindig azt gondoltam, hogy egy totál meggondolatlan görény voltál." "Wow." Mondta Lucas. "Meg vagyok hatva." Hallottam egy kis jókedvet a hangjában. "Őszíntén sajnálom, hogy ezt gondoltam rólad. Nyilvánvalóan nem vagyok olyan jó emberismerő." Raquel letült egy közeli ládára, zavarodottságában rázta a fejét. Majd arckifejezése zavarodottságból tudatosságra váltott, majd új felfogással találkozott szemeimmel. "A vámpírdolog megmagyarázza Erichet, nem?" "Igen." Lerogyott. "Tudtam, hogy az az iskola nem jó." "Kételkedem benne, hogy lesznek még emberdiákjaik egy jó hosszú ideig." Mondta Kate. "Vagy bármilyen diákjuk, tekintettel a kárra, amit okoztunk. Ami azt jelenti, kihúzhatjuk az Evernight Akadémiát a gondok listájáról." Talán ki tudják. Én nem. Tudtam, hogy vissza kell mennem oda, hogy megtudjam
ki élte túl és ki halt meg, hogy vannak a szüleim - olyan sok dolgot. De hogy mehetnék vissza, most, hogy Mrs. Bethany tudja, hogy egész évben találkozgattam Lucassal? Már amennyire tudtam, engem okolt, hogy magamra vonzottam Charity figyelmét, és előidéztem ezt az egészet. Mindenkinél jobban tudtam, hogy milyen halálos is tud lenni Mrs. Bethany. Nem, várnom kellett. "Mrs. Bethany tette." Kate összerezzent, ahogy Eduardo elsimította az utolsó kötést a lábán lévő vágás felett. "Az azt jelenti, bosszút akar. És ez azt jelenti, mindannyiunknak menekülnie kell. Ettől a perctől ez a csoport zárt. Ezután egy hosszú ideig a föld alatt kell lennünk. Raquel, ha haza akarsz menni, tudunk adni egy kis pénzt, megindulhass. Azután rajtad áll." "Hazamenni?" Raquel azonnal talpra állt. "Megőrültél?" "Raquel?" Kérdeztem. "Ezt hogy érted?" "Az összes gonoszság a világon - a szellemek és a vámpírok, az összes szar, ami örökre tönkretette az életünket - ez egy mód, hogy megküzdjünk vele! Ezek az emberek harcolnak!" A szoba felé gesztikulált, a vállain lévő pokróc úgy omlik le mögötte, mint egy szuperhős köpenye. "Azt hiszitek, hogy visszamegyek Bostonba és a nővérem kanapéján alszom, és figyelmen kívül hagyom, mi van a saját házamban? Semmibe venni a gonoszt odakint? Semmiképp. Részese akarok lenni." Eduardo rázta a feját. "Mi nem alkalmazunk amatőröket." "Mindenki amatőr, mielőtt elkezdi." Mutatott rá Kate. "Te azt mondtad nekünk, hogy szükségünk van friss vérre." A gyomrom összeszűkült. Mikor lennék képes újra vért inni?" Raquel emberről emberre nézett, reménykedve arcukban. "Amúgy sem akarok hazamenni ezen a nyáron. Ezzel nem törsz össze egy boldog nagy családot- bízz bennem. Muszáj valahova máshova mennem. És a dolgok, amelyekkel küzdötök egész életemben erre a csatára vártam. Bebizonyítom neked." Dana vigyorgott. "Azt hiszem, a Fekete Kereszt éppen szerzett egy új harcost." A legtöbb ember elégedettnek tűnt, de Eduardo arca komoly maradt. "Keményen kell edzened majd. Ez nehéz és veszélyes. A legtöbb ember a Fekete Keresztben nem él olyan sokáig, mint Hideo Watanabe; a legtöbbjük ráadásul még addig sem, mint én. Mindent fel kell adnod. Nem fogadható el kevesebb, mint a teljes elkötelezettség." Raquel azt mondta, "Benne vagyok. Abszolút. Ettől a másodperctől." Majd felém fordult. "Bianca?" Én? Csatlakozni a Fekete Kereszthez? Nem lehettem vámpír vadász; én vámpír voltam. Legalább is egyfajta vámpír - ez gyakorlatilag elég lett volna mindenkinek a szobában, hogy azonnal nekemtámadjanak, ha tudták volna az igazságot. Lucasra
pillantottam, s azt gondoltam, biztosan tud valami kiutat ebből. Ehelyett csak a rémületet láttam rajta. Valószínűleg ráébredt a problémára, de csak mivel nyilvánvaló, a Fekete Kereszt lezárásra készült - meghiúsítva minden tervet, amit kigondolt, hogy elszökjön velem. Csapdába estünk. "Tudom, hogy ez nehéz neked, Bianca." Mondta Kate. "Nagyon sokáig azt hitted, hogy ők a szüleid, és el tudom képzelni hogy miféle hazugságokat mondtak neked a Fekete Keresztről. De most már látod az igazságot. Bátorságot mutattál. És őszíntén, elegem van, hogy Lucas állandóan elszökik. Szükségünk van rá." Mosolyogni próbált. "Ez azt jelenti, hogy szükségünk van rád." "Gyerünk, Bianca!" Raquel alig tudná tűrtőztetni izgatottságát. Számára ez egy nagy kaland volt, egy kiút az összes problémájából. "Velünk vagy?" Sehová nem menekülhettem. De legalább Lucasszal lehettem - és amíg együtt voltunk, mindig volt remény. "Igen." Ahogy Lucasra néztem, kezét az enyémbe vettem. "Veled vagyok."
