Domenico Fisichella Korunk rezsimjei

Domenico Fisichella Korunk rezsimjei Recenziót írta: Czéh Tamás

1 Czéh Tamás

A politikai gondolkodás, már az ókori görög városállamoktól kezdve foglalkozik a politikai rezsimek jellegzetességeivel. Gondoljunk csak Spártára, vagy Athénra. Arisztotelész a nagy görög filozófus (i.e. 384-322) politikai filozófiájában a különböző államformákat elemezte (királyság, arisztokrácia, oligarchia, türannisz, demokrácia). Rendszerében a gazdasági, a politikai és az erkölcsi kérdések szoros összefüggésben vannak. Ha a modernizáció előtti korokat vizsgáljuk, Max Weber szerint messze a patriarchális struktúra volt a legfontosabb, bár felosztásában szerepel a patrimoniális és a feudális struktúra egyaránt. A patriarchális rendszer a tiszteleten, vagyis a személyes viszonyokon alapul, ennek minden jogi és gazdasági következményével. A patrimoniális rendszert a patriarchális rendszer speciális esetének, míg a feudalizmust a patriarchálisstruktúra széttöredezése után szigorú tradicionális kötöttségeken alapuló uralmi rendszernek tartja a német közgazdász, szociológus. Korunk rezsimjeit

vizsgálva három alapvető típust

különböztetünk meg:

a

demokratikus, az autoritárius és a totalitárius rezsimeket. Az emberek által talán a ’leghumánosabbnak’ tartott rendszer a demokrácia. Mi is a demokrácia? Nézzük meg először is magának a szónak a jelentését. Magyarázatához segítségül hívom a híres tudóst, Giovanni Sartorit aki szerint „a kifejezés szó szerint a nép (démosz) hatalmát (krátosz) jelenti.”1 Ezzel azonban csak verbálisan magyaráztuk meg a fogalmat, a konkrét jelentése ennél sokkal bonyolultabb, „a demokrácia pedig azt jelenti, hogy népuralom. Ha ez így van, a demokrácia az kell, hogy legyen, amit a szó mond: olyan politikai rendszer és rezsim, amelyben a nép parancsol.”2 De mi is a nép? A nép kifejezés a görög démosz szóból származik, ami jelentheti a polgárok összességét, sokaságot, többséget. Láthatjuk, hogy a fogalom rendkívül bonyolult, s szerteágazó, de összegezve, a legáltalánosabb

értelemben

az

államok

vagy

kisebb

közösségek

politikai

akaratképzésének olyan formája, amelyben a nép vagy a közösség az elhatározását az összesség döntését jelentő többségi szavazattal hozza meg. A szerző, Domenico Fisichella szerint azonban nem elegendő a szavazás ahhoz, hogy egy rezsim demokratikus legyen. ”A szavazás ugyanis nem elegendő ahhoz, hogy egy rezsim valóban demokratikus legyen: szavazás sok országban van, de közülük csak

2 Czéh Tamás

néhányban követnek és tartanak tiszteletben bizonyos szabályokat, illetve juttatnak bizonyos funkciókat a szavazatnak.”3 A demokrácia egyik alapelve szemben a barát/ellenség dichotomival szemben a barát/ellenfél felfogás kerül előtérbe, így biztosítja a szembenállás szabadságát. A másik elv tulajdonképpen az elsőből következik, miszerint az ellenfélnek jog és lehetősége van arra, hogy békés úton átvegye a hatalmat, vagy legalábbis megpróbálhatja azt. A Harmadik ismérve a modern demokráciának a versengés. A szerző szerint „a közösséget olyan részek összességeként fogja föl, amelyek között a konfliktust nem lehet kizárni, a konfliktus ily módon a politika konstitutív elemének tekintik.”4. A pluralista szemlélet (amely szerint, ha több szervezet, csoportérdek jelenik meg a politikában, annál kevésbé lehetséges a hatalom monopolizálása, az egész és a társadalom szabadságának elnyomása) a demokratikus felfogásban a konfliktus építő eleme lehet a társadalom fejlődésének. A demokráciában a politika szabja meg a társadalom szervezésének szabályait. Tehát a politika elsődleges? Demokráciában éppen a pluralista, versengő szellem miatt nem valósul meg a politika korlátlansága. Ez a negyedik ismérve eme politikai rezsimnek. A politikának tiszteletben kell tartania, és biztosítania kell a társadalmi,

gazdasági,

rokonsági dimenziók

autonómiáját.

Akkor

lényegében

demokrácia optimista emberfelfogásra épül? Tulajdonképpen igen, hiszen biztosítja az ellenfél számára a hatalom békés megszerzésének lehetőségét. Ez kétségtelenül bizalmat jelent, ugyanakkor olyan fajta naivitást, amely engedi szerephez jutni a romboló, széthúzó tendenciákat. A politikai hatalomra az egészséges egyensúly miatt szükség van, ugyanakkor a hatalmat ellenőrző, jogi korlátokat felállító rendszer is beépítésre került. A demokráciában a konfliktus versengéssé szelídül. Ha a versengés szabályait betartják, akkor mindenkinek lehetősége van hatalom megszerzésére, esetleg visszaszerzésére. Az ötödik ismérve tehát, hogy a hatalom politikai ellenőrzés alatt áll. Vajon milyen szerepe van itt akkor a népnek? Az ókori görögöknél a közvetlen demokráciában az állampolgárok egyidejűleg fizikailag is jelen voltak a gyűlés helyén. Ez természetesen a modern demokráciákban kivitelezhetetlen. Így csak a polgárok delegált képviselőikkel lehetnek jelen, csakis képviseleti demokráciáról beszélhetünk. Eme demokrácia egyik eszköze a szavazás, melynek segítségével jelölnek ki személyeket egyszemélyes tisztségekbe, testületekbe. De tudni kell, hogy nem kizárólagos eszköz a szavazás. Döntésre jutni lehet szavazás nélkül is, ha egyetértés jön 3 Czéh Tamás

létre, akkor erkölcsi irányultságok, gazdasági érdekek, hazafias érzelmek terén. Ha a döntéshozók között nem jön létre konszenzus, ilyenkor születik meg a mindenki számára kötelező érvényű döntés, mégpedig szavazással. A konfliktusok békés megoldásának eszköze demokráciában a többségi elv. Tehát mindig a többségnek van igaza? Nem, Fisichella szerint „lehetséges persze, többségnek van igaza, és a kisebbség téved, de az is lehetséges, hogy nem téved.”, tehát előfordulhat, hogy a kisebbségnek van igaza, mégse érvényesülhet kis létszáma miatt. Ezért a szerző a mérsékelt többségi elvet részesíti előnyben „mert lehet, hogy a kisebbség nem téved, lehetővé kell tenni számára, hogy békés versengés során többséggé váljon, ez pedig lehetetlen volna garanciák nélkül, vagyis ha az ellenfelet ellenségnek tekintenék.”5 Fontos ismérve a demokráciának más rezsimekkel szemben, hogy sokkal nagyobb teret enged a disszenzus kifejeződésének. Rendkívül sok ’küzdőtéren’ folyik a békés küzdelembarát és ellenfél között. (választások, pártok, parlament, szakszervezetek) Végül az utolsó paradigmatikus jellemző a szerepek pluralitása, amely lehetővé teszi, hogy az egyén többféle csoportidentitással rendelkezzék. A szerző példája mondhatni tökéletes, miszerint lehet két katolikus hívő a felekezetben barát, de ugyanakkor az élet más területén, például munkahelyen szerepelhetnek ellenfélként. Ez a sokkféle színes emberi kapcsolatrendszer megakadályozza, hogy az egyes ember az ellenfelében ellenséget lásson. Az eddigiek alapján arra gondolhatnánk, hogy a demokrácia egy tökéletesen működő rezsim. Ez azonban nem így van! A recenzió folytatásában a demokrácia problémáival foglalkozom. Az első kihívás a demokrácia emberfelfogása. Már a modern demokrácia gyökereinél is él a kétféle szemlélet. Az egyik felfogás szerint nincs semmiféle struktúra az egyén és az állam között, a másik beiktatja az egyén és az állam közé a különféle csoportokat. Nézzük az első variáció jellemzőit. Emmanuel-Joseph Siéyes megfogalmazásában az ember három érdek irányítja: „1. amely a polgárokat egyesülésre ösztönzi, s amely a közérdek pontos kiterjedését adja meg; 2. az, amely az egyént arra ösztönzi, hogy csak a hozzá hasonló kevesekkel társuljon, vagyis a testületi érdek; 3. s végül az, ami miatt az egyes ember elszigetelődik, csak magával törődik, vagyis az egyéni érdek. Az érdek, amely az embert arra ösztönzi, hogy mindenkivel egyezségre lépjen, nyilvánvalóan az 4 Czéh Tamás

egyes emberek közös akarata, amelyet a képviseleti gyűlés fejez ki. Az egyéni érdek nem veszélyes: ez elszigetelt és mindenkié más. A különbözőségük ártalmatlanná teszi őket. A nagyobb nehézséget viszont a kevesek közös érdeke jelenti, melynek révén a polgár csak néhány társával lép egyezségre. Ez a keveseket érintő közös érdek teszi lehetővé számukra s megegyezést, a szövetkezést, ez ösztönzi őket az egész közösség számára veszélyes szándékokra, s ez teszi őket a legfélelmetesebb közellenséggé. A történelem bőségesen alátámasztja ezt az igazságot. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy a társadalmi rend olyan szigorúan követeli meg, hogy az egyszerű ne egyesülhessenek korporációban”6 Tehát nincs szükség csoportokra, szakszervezetekre, mert ezek gátolhatják a nemzetként való működést. Az általános érdek szerint az állam és az állampolgár közvetítések nélküli viszonyában van. A másik felfogás Jean-Jacques Rousseau filozófus dolgozta ki a Társadalmi szerződés című művében. Az ő elmélete abban tér el Siéyes felfogásától, hogy elutasítja a képviseletet, ő úgy képzeli a demokráciát, hogy az állampolgárok közvetlenül vegyenek részt a közügyekben. (Ez csak kis államok esetén valósulhat meg.) Az egyén és az állam kettőségén alapuló demokráciát sok kritika érte, hiszen a kép nem ilyen egyszerű, mert az egyén sok-sok csoporthoz tartozhat, sok funkciót láthat el. A modern demokráciák fejlődését végig kisérték a viták. Vannak, akik a közvetlen demokrácia mellett voksolnak, vannak, akik a képviseleti demokráciát tartják járható útnak. Nincs egyedül üdvözítő módszer. Helytől és időtől, sajátos feltételektől függ, hogy hol az egyik, hol a másik antropológiai identitás kerekedik felül. A következő problémakört a látható és a láthatatlan politika hordozza. A demokrácia alapgondolatából kiindulva ez a forma teljesen látható, az állampolgárok ellenőrzése, értékelése, ítélete előtt nyitott politikát tételez. Miközben mindenki tudja, hogy ez nem lehetséges. A demokrácia sem menetes a politika ambivalenciájától, ott van a kísértés, hogy kedvezményezze a barátot, annak rovására, aki nem az. Az természetesen elvárható, hogy minimálisra csökkentse a láthatatlan politika térségét. Van egy másik aspektusa is ennek a problémakörnek, a demokratikus állam is állam. Természetesen nem légüres térben él és működik. Nemzetközi kapcsolatok, esetleg viszályok, feszültségek. Az államnak feladata, hogy védekezzen a külső ellenséggel szemben. Vannak olyan területei egy demokratikus államnak is, mint például a nemzetbiztonság területe, vagy szövetségek titkos záradékai, biztonsági szolgálat akciói, katonai 5 Czéh Tamás

intézkedések, amelyek nem publikusak. Előfordulhat az is, hogy a fenti titokra hivatkozva esetleg törvénysértések kerülnek elkendőzésre. A harmadik komoly probléma lehet a demokratikus állam működésében, a rendkívüli körülmények között történő működés. George L. Mosse a következőképpen fogalmazta meg a problémát: „a parlamentáris intézmények csak a nyugodt időknek felelnek meg; más esetekben soha nem állták ki a próbát”7 Különösen háborús körülmények között nemigen tudnak működni. Más hangnemre van szükség nyugodt időkben és más megszólításra, hangnemre, szolidaritásra, az összetartozás érzésének táplálására van szükség rendkívüli időben. Nem mentegetve a demokratikus államszervezetet, de el kell mondani, hogy rendkívüli időkben más rezsimek is összeroppannak akár gazdasági, akár társadalmi, nemzetközi feszültségek alatt. Igen a demokráciák nyugodt időkben működnek zökkenőmentesen. Ha rendkívüli helyzet közelít és elkerülhetetlen bizonyos specifikus feladatok elvégzése, akár egy vezető színreléptetése is hivatali ideje alatt felfüggeszthet alkotmányos vagy törvényi szabályokat, de soha nem helyezheti őket hatályon kívül (Schmitt 1928). Érdekes példa Winston Churchill, aki 1940. május 10.től képviseleti demokrácia miniszterelnöke. A háború éveiben határozott, karizmatikus, komisszár államférfi hatalmas tekintéllyel a világban. 1945. július 5.-i választásokon megbukott és ellenzékbe került. A negyedik probléma a ’konszenzusorientált demokrácia’. Almont szerint vannak angol-amerikai típusú demokráciák, melyek stabilak, hiszen homogén és szekularizált politikai kultúrával párosulnak. Aztán vannak az európai-kontinentális típusú demokráciák, amelyek instabilak, mert politikai kultúrájuk különálló, szubkultúrákra töredezett. Ez a felosztás így nem igaz. Túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat, hiszen vannak hagyományosan jól működő demokráciák itt Európában, mint például Svájc, Ausztria, Belgium, ahol ugyan nagy a kulturális töredezettség és mégis stabil demokráciák működnek. Aztán itt vannak az elmúlt néhány évtized alatt létrejött ifjú, demokratikus berendezkedésű államok, ahol a kulturális töredezettség nagy, ahol a szubkultúrák elkülönülése nagy, ahol tulajdonképpen most ’tanulják’ a modern demokráciát. Ha a rendszerellenes struktúrák (csoportok) létrejött ez mindenképpen a demokrácia politikai legitimitásának hiányát jelzi. Itt jelenik meg a demokráciában az ellenfél helyett újra az ellenség. Az ilyen tényleges ellenséggel szemben demokráciának joga van az erő és a 6 Czéh Tamás

kényszer alkalmazásával védekezni. A politikai képviseletben rejlő nehézségek, a nemzeti szuverenitás eszméje ütközik a népszuverenitással. A képviseleti függetlenség a megbízás eszméjével. Kié a nemzeti akarat? Egyedül a képviseleté, vagy a kormány is osztozik ebben a monopóliumban. Milyen mértékben ellenőrizhet a képviselet? Van-e értelme elmérgesíteni a viszonyt a végrehajtó hatalommal, az állandó ellenőrzések miatt? A képviselet megpróbálja-e maga alá rendelni a kormányt? Esetleg fordítva? A harmadik kihívás a technokrácia felől éri-e a demokráciát. Cél, hogy a választáson alapuló hatalmat, a szakértelmen alapuló hatalom váltsa fel. A politikusok helyett technokraták

vegyék

át

az

irányítás.

A

technokrácia

hatalmi

törekvését

összeegyeztethetetlenek a demokrácia fennmaradásával. A bürökrácia kihívása egyes elemeiben megegyezhet a technokrácia kihívásával, sőt gyakran a két dolog együtt jelentkezik. A bürökráciában a racionalitás elve, a hierarchikus hivatali előmenetel elvével kombinálódik, és ez már nagyon távol áll a választás elvétől. Az olgarchia különösen fontos, mert ezáltal eljutunk a demokráciához, mint versengéshez. Amint nő a pártokban az oligarchia (egy-egy csoport korlátlan hatalma) úgy csökken a párton belül a demokrácia. Érdekes viszont, ha a pártok belső struktúrája oligarchikus is, az egymás közti versengésük eredménye a demokrácia lesz. Vajon a versengés önmagában elegendő-e a felelősség biztosításához. Nem, mert a demokráciában a versengés a demokráciában szükséges de nem elégséges feltétele. Claus Offe hívja fel arra a figyelmet, hogy a pártok közötti konkurencia „az igények inflálódását váltja ki, mert a verseny arra készteti a pártokat, hogy irreális követelésekkel és ígéretekkel nyerjék meg a választókat”8 Ilyenformán a képviselők versengése erősen közrejátszik a közkiadások növekedésében. A kormányok túlterhelődése és az ezzel összefüggő esetleg gazdasági terméstetű problémák veszélyeztetik a demokráciát. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy a választópolgárok gyakran tájékozatlanok, vagy félreinformáltak. Hol heves érzelmi reakciókkal válaszolnak, hol meg teljesen érdektelenül. Alapvető kérdés a közvélemény befolyásolásának problematikája. Természetesen nem a propaganda akciók, amelyekkel a pártok népszerűsítik programjukat, jelentik a veszély, hanem arról a torz folyamatról, ahol a pártok gyakorlatilag gyarmatosítják a társadalmat. Veszély lehet a technobürokrácia, a saját pénzeszközeiket, vagy az általuk kezelt pénzügyi érőforrásokat felhasználva ellenőrzik a tömegkommunikációt, amely 7 Czéh Tamás

így a szócsövűkké válhat. Kihívás a demokratikus berendezkedés szempontjából a pánökonoizmus problémaköre. A modern társadalomban két ellentétes tendencia működik. Az első az a politikai törekvés, hogy a politika uralma alá hajtja a gazdaságot, a másik, hogy a gazdaság igázza le a politikát. Reális veszély vajon a kétfajta hatalom közti megegyezés a társadalom hátrányára. Napjaink valóságát ismerve a veszély nagyon is fennáll. Bár optimális esetben a két törekvés kiegyensúlyozhatja, ezáltal kiolthatja egymást. Ha a demokrácia intézményrendszere jól működik, akkor képes kezelni a rezsim belső problémáit. Ilyen kezelésre váró gond lehet, ami a demokrácia egyik alapfeltétele, a küzdőterek sokasága, amiben benne rejtőzhet a politikai játéktér földarabolódása, sőt súlyos esetben bekövetkezhet a döntésképtelenség. Bizony előfordul kicsi hazánkban is néha ez a politikai huzavona, gondoljunk csak a köztársasági elnök jelölése körüli problémákra. A polgárok a demokráciában egyre többféle juttatást várnak el az államtól. Lassan az állam egy hatalmas elosztó gépezetté válik, amely megakadályozhatja a más politikai szereplőkre át nem ruházható állami feladatok ellátását. De mit jelent a jó működés? Tudjuk, a demokratikus rezsimnek biztosítania kell a különböző csoportérdekek, szakszervezetek, vállalkozok és egyéb kollektív érdekek érvényesülését, másfelől az ismeretek rohamos növekedése, a tudomány és technika hihetetlen tempójú fejlődése helyet követel magának és helyet is, kell, hogy kapjon a modern demokráciák döntési folyamataiban. Mi a megoldás? Egészséges együttműködés. A kormány és a politikai képviselet közé beiktatott struktúrákból álló rendszer, amely évről-évre visszatérő problémákat (például: költségvetés tárgyalása) kezelni tudja. Az ilyen intézményi felállás biztosítja, biztosíthatja az érdekek és a szakértelem érvényesülését. Így biztosítható a szabályszerűség és az előreláthatóság. A demokrácia elemzése után térjünk át egy másik rezsim megismerésére, amely gyökeres ellentéte a népképviseletnek. Ez a totalitarizmus. A totalitarizmus latin szó, nevezetesen a politika, a párt, az állam teljes, totális, monopolisztikus hatalma a társadalom és az egyén fölött. A fogalom a fasiszta és a sztálinista, posztsztálinista diktatúra jellemzésére és kritikájára szolgál. Jens Peterson a ’totalitárius’ jelző első használatát az Il Mondo 1923. május 12-ei számában véli megtalálni Giovanni Amendol írásában, aki a fasizmust érti alatta. Hannah Arendt szerint „semmi sem jellemzi jobban a totalitárius mozgalmakat általában és vezetőik 8 Czéh Tamás

hírnevét különösen, mint a viharos gyorsaság, amellyel elfelejtik és az elképesztő könnyedség, amellyel helyettesítik őket”9. Szerinte az osztályrendszer összeomlásából következett a pártrendszer összeomlása. „Az osztályokat elválasztó védelmező falak ledőlés a valamennyi párt mögött ott szunnyadó többséget egyetlen hatalmas, szervezetlen, strukturálatlan tömeggé alakította.”10 ez a tömeg pedig feldühödött, elégedetlen egyének sokaságából áll, akiket a negatív szolidaritás tart össze, különben semmi közük egymáshoz. Ezek a mozgalmak az atomizált, elszigetelt egyének tömegszervezetei. A legszembetűnőbb jellemzőjük az, hogy tagjaiktól teljes, korlátlan, feltétel nélküli és visszavonhatatlan hűséget várnak. Az antifasizmus szószólóinál a totalitarizmus csak és kizárólag negatív tulajdonságokat kap. Pedig ha XI. Pius pápa 1930. szeptember 18-án ki merte mondani, hogy „ha van totalitárius rezsim, akkor az egyházi rezsim ilyen, mivel az ember totálisan az egyházhoz tartozik”11, akkor a totalitarizmusnak többoldalú megközelítése szükséges. Közelítsük meg a totalitarizmus kérdését az újdonság oldaláról. Raymond Aron szerint a totalitarizmus új elméletét egyetlen forradalmi párt képezi, következésképpen csak forradalmi ihletésű egypárti rezsimek totalitáriusok. Zbigniew K. Brzezinski megfogalmazásában a rendszer nem más, mint „intézményesített forradalmi buzgalom”12. Friedrich A. Hayek szerint a totalitarizmus a „szolgaság új formája”13. Ebben a formában mindenfajta szabadság megszűnik. A fő jellemzője a rendszernek a centralizált tervezés, a termelési eszközök kollektív ellenőrzésének következményeként egy mindent elárasztó technobürokrácia parancsuralma valósul meg.(Hayek) Tudjuk, hogy a forradalmak mindig polgárháború, de a polgárháború nem mindig forradalom. Hiszen polgárháborút vívni csupán azért is, hogy a hatalom egyik csapat kezéből a másikba kerüljön. Forradalomról pedig csak akkor beszélünk, ha a fennálló jogi-politikai rend is megváltozik és új jön létre. Tehát a forradalom első szakasz a rombolás, a második pedig az építés. A totalitarizmus esetében azonban nem ez a helyzet. Bármilyen ’sanyargató’ módszerekkel is érik el a totalitárius rezsimek, a rend, az erős politikai stabilitás és belső koherencia jellemzi őket. Az elnyomás és a meggyőzés révén sikeresen valósítják meg és tartják fenn a társadalmi és politikai fegyelmet. A totalitárius rezsim az egyéni és kollektív élet minden területén globális irányításra tart igényt. Politikai alap koncepciójuk az, hogy eltöröljék a régit, a létezőt, és egy új világot teremtsenek. A totalitárius forradalom egyik fajtája a politikai forradalom. Politikai 9 Czéh Tamás

forradalomról akkor beszélünk, ha a politikai elit megdöntésével együtt elindítja a nemzetépítés, vagy államépítés folyamatát. Társadalmi forradalomról van szó, ha a gazdasági szférában átalakulnak a termelési viszonyok, a kulturális területeken átalakításra kerülnek a kollektív értékek. A harmadik ’forradalmi’ út az antropológiai, ha a cél az ember teljes átformálása. Érzelmi, családi, etnikai, általában szellemi vonatkozásban. A totalitárius forradalom lényege, hogy mindhárom típus megvalósul egyszerre. A vállalkozás tehát óriási és végérvényes, romboló eszközöket és időt igényel. A permanens forradalom tehát lényegében egy állandósult harc, intézményesített rendezetlenség. Míg a történelemben a forradalom mindig alulról jövő felkelés volt, itt most az alulról megkezdett forradalom, a hatalom birtokbavétele után felükről vezérelt forradalommá válik. Itt most a harc a régi társadalom ellen folyik. A totalitárius rezsimek az emberek és a társadalmi környezet megváltoztatását célul tűző nagyszabású folyamatban romboló szakaszt képviseli. A szovjet kommunista párt alapvető funkciója az átalakítás volt. Adolf Hitler és alvezérei is egy új német életformát akartak megteremteni. Mivel a totalitárius párt az új világ letéteményesének tekinti magát, az övé a legfőbb irányító szerep, az államot még ugyan fenntartja, de nem tekinti döntési központnak. Ebben az esetben a párt az elsődleges, az állami intézményekkel szemben. A modern társadalom szükségszerűen pluralista, kevert társadalom. A cél tehát ezt a pluralista társadalmat lerombolni. Mivel a történelem folyamán sokféle szabadság fejlődött ki, a sorsuk nem lehet más, csak a pusztulás. Egyházak, vallási felekezetek, családok, társadalmi csoportok esnek áldozatul a szabadságtipró törekvéseknek. A totális rezsimek sokféle formában jelennek meg, de a legfontosabb talán a terror. Itt mindenki lehet ellenség. Jellemző a destabilizáció, lelki-érzelmi bizonytalanság. Az új hatalom a megmentő szerepkörében tetszeleg. Termelési tervek, bár nem a jövedelmezőség számít, csupán az, mit változtat meg. A gazdaság teljes politikai irányítása és a magatartás uniformizálása. Összefoglalva: a totalitárius rezsimek egypártiak, antipluralisták, eltömegesítőek. Iskolapéldák a totalitárius rezsimekre a Szovjetunió, a nemzetiszocialista Németország, és a kommunista Kína. Nos, eddig már beszéltünk a demokráciáról és a totalitarizmusról, s végül meg kell említenünk az autoritárius rezsimeket. 10 Czéh Tamás

Korunk politikai rezsimjeit vizsgálva a demokratizmus és a totalitarizmus között helyezkedik el az autoritárius rezsim. Ők lennének az arany középút? Bizonyos értelemben igen. A XIX. Század nyolcvanas éveinek a végén jelent meg a szó, valamint a rendszer egyaránt. Juan J. Linz szerint olyan rendszerről van szó, „melyet korlátozott és nem felelős politikai pluralizmus jellemez, nincs kidolgozott és vezetőnek tekintett ideológiája, inkább sajátos mentalitást kíván meg, egyes fejlődési szakaszoktól eltekintve nincs széles körű vagy intenzív mozgósítás, a hatalmat egyetlen vezető vagy olykor egy kis csoport gyakorolja formálisan alig meghatározható, de valójában elég jól kiszámítható korlátokon belül”14. Bizonyos, hogy az autoritárius rezsimeket jellemzi a társadalmi pluralizmus. Fennmaradtak a politikai és politikán kívüli küzdőterek, az állam, a piac, az állam és a társadalom, a politika és a kultúra, a politika és a gazdaság közötti elkülönülés. Megvan a közösségi, a gazdasági, társadalmi és kulturális élet dimenzióinak bizonyos, változó mértékű autonómiája. Itt nem a bomlasztás, pusztítás a cél, hanem a megegyezés, kompromisszum és az együttműködés a társadalmi rendszer csoportjai között. Politikai pluralizmus nincs, de van társadalmi pluralizmus, viszont nincs versengés. Nincsenek meg a demokráciára jellemző politikai ellenőrzési formák. Ha példát keresünk, tökéletesen megfelel az olasz fasiszta rezsim. Bár már emlegettük a totalitárius rezsimeknél, de ott soha nem alakult ki igazi totalitarizmus, annál inkább az autoritárius rezsim. Olaszországban két politikai szubjektum volt jelen, a fasiszta párt, és a korona. Ismerünk pártok nélküli autoritárius rendszereket is, például a katonai rezsimek. Léteznek olyan példák is, ahol egyetlen vezető foglalja el az egész politikai színteret, de meghagyja a politikán kívüli szférák autonómiáját. Ha osztályozni próbáljuk az autoriter rezsimeket, első szempont lehet a mentalitás/ideológia. Vannak olyanok, ahol a mentalítás, vannak, ahol kulturális/doktrínás tényező a fontos, de volt olyan is, ahol például volt ideológia. Sőt, azokban az országokban, amelyek a Szovjetunió ’csatlósai’ voltak, határozott ideológiával rendelkeztek, nem jutottal el a totalitárius rendszer kialakulásáig. Ilyen volt többek között Magyarország is a rendszerváltás előtt, a többi szocialist állammal együtt. Ezt a fajta berendezkedést az autoritárius rezsimeken belül olyan rendszereknek nevezi Otto Stammer, ahol a diktatúra erőszakkal kényszeríti az új értéket a társadalomra. (Gondoljunk csak a hazánkban MGTSZ-k megalakítására.) Hazánk a rendszerváltás előtt autoritariánus diktatúra volt. Vannak konzervatív beállítottságú rezsimek, mint például Portugália, 11 Czéh Tamás

ahol a társadalmi változás rendkívül óvatos és ellenőrzött. Van, ahol a modernizáló törekvések gyorsabbak, például Törökország. Az autoritáriánus rendszerben vannak olyan rezsimek, ahol azt követelik meg a lakosságtól, hogy ne foglalkozzon a politikával. Megvan ugyanakkora az ellentéte is, az, hogy népszavazást és kötelező részvételt követelnek a hatalmat gyakorlók. (Ilyen volt Perón diktatúrája Argentínában.) Az autoritariánus rezsimek kulturális szempontból igen változatos képet mutatnak, hivatkozási alapjuk lehet marxista, polgári, kapitalista, fasiszta, populista, bürokratikus, radikális, felekezeti, nacionalista, stb. De ezekben a rezsimekben gyakran előfordul, hogy kulturális szempontból vegyes képet mutatnak (például populist-konzervatív, vagy nacionalista-marxista, stb.). Nagyon fontos a témánál kiemelni a katonai, polgári-katonai rezsimeket. Sokféle megfontolás késztetheti a katonákat arra, hogy puccs vagy felkelés révén magukhoz ragadják a politikai hatalmat. Erre általában ott kerül sor, ahol a politikai rezsim legitimitása gyenge, és nem képes megbirkózni a gazdasági és politikai kihívásokkal. Gyakran a katonák alkotják a társadalom legerősebb struktúráját (főleg a harmadik világban). A katonai beavatkozás mindig nemzeti érdekekkel magyarázzák. Nagyon gyakran előfordul, hogy a katonai támogatással működő rezsimek, amelyeknek van alkotmányuk, vannak versengő pártjaik, de a katonák rendre színre lépnek, és korrigálják a polgári hatóság döntéseit. Eric Nordlinger csoportosítása a következő:  ahol a katonák vétóhatalommal rendelkeznek,  ahol közvetlenül ellenőrzik a kormányt, s ők foglalják el a legfontosabb döntési pozíciókat,  ahol a katonák kormányoznak. Amos Perlmutter autokratikus, oligarchikus, korporatív rezsimeket különböztet meg.  Autokratikus: egyetlen katonatiszt ellenőrizetlen, központi hatalma.  Oligarchikus: katonák egy csoportja gyakorolja a hatalmat.  Korporatív: itt a politikai küzdelem az államhoz kapcsolódó társadalmigazdasági csoportok közt folyik, de a katonák diktálják a ’játékszabályokat’. Még mindig a polgári-katonai rezsimeknél maradva létrejöhet egy hadsereg-pártrezsim. Ez tulajdonképpen a pártelit és a katonai elit szimbiózisa. Erre kiváló példa Kuba.

12 Czéh Tamás

De létrejöhet egy bürokratikus-katonai rezsim is. Itt természetesen a bürokrácia és a katonai elit olvad össze. Lehet olyan helyzet is, amikor technokratikus-katonai rezsim gyakorolja a hatalmat. Egyértelműen kiderül, hogy az autoritárius rezsimek kategóriája rendkívül tág és vegyes. A három vizsgált rezsim közül számomra egyértelműen a demokratikus rezsim a legelfogadhatóbb. Ezzel a véleménnyel, úgy gondolom, nem vagyok egyedül, hiszen az emberiség történetét végiggondolva mindig is élt az emberekben a szabadság utáni vágy, az ’én is fontos vagyok érzése’ és a ’dönthetek a sorsomról’ lehetősége. Tudom, látom, hogy a demokratikus rezsimek sem működnek tökéletesen. Vannak itt is buktatók, esetleges visszaélések, torz kinövései a demokráciának. Valahol ezt el lehet fogadni, hisz a politikát emberek ’csinálják’. Eszembe jutnak Madách szavai: „sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”15. Ez így igaz. Csodálatos az ember, de nem tökéletes, ezért az általa létrehozott rendszer működésétől sem lehet elvárni a tökéjt. A totalitárius rendszerek kapcsán csak annyit, senkinek nincs joga arra, hogy a másik embert megnyomorítsa. Az autoritárius rezsimek működése a három rendszer közül a legzavarosabb. Véleményem szerint mesterséges ködbe burkolják a hatalmat gyakorlók a valóságukat. Igazi betekintést nem engednek rendszerük működésébe a külvilágnak. Remélhetőleg a jövő itt majd a demokratikus út lesz, s nem választják a totalitárius megoldást. Gondolkodjunk pozitívan. Hazánkra és a volt szocialista sorstársainkra gondolva sikerült békés átmenet után elindulnunk a helyes úton. Hogy vannak buktatók és nehézségek? Mindent tanulni kell, még a demokráciát is. Nem elég az emberben vágy a szabad önmegvalósítás biztosító életre, tenni is kell érte. A mű világosan rendszerbe foglalva taglalja a három rezsim jellemzőit, de véleményem szerint a Föld országait figyelembe véve a kép annál sokkal színesebb, hogy mindenkit be tudnánk sorolni a Fisichella által felállított hármas rendszerbe.

13 Czéh Tamás

Bibliográfia 1

-Sartori, Giovanni (1993) Demokrácia; Osiris kiadó, Budapest 1999, 13. o.

2

-Sartori, Giovanni (1993) Demokrácia; Osiris kiadó, Budapest 1999, 20. o.

3

-Fisichella, Domenico (é.n.) A politikatudomány alapvonalai; Osiris kiadó, Budapest

2004, 252. o. 4


2004, 252. o. 5


2004, 255. o. 6


2004, 257. o. Idézi: Sieyés, E.-J. (1789): Qu’est-ce que le Tiers Etat? 7


2004, 262. o. Idézi: Mosse G. L. (1977): Intervista sul nazismo, Laterza, Roma-Bari. 8


2004, 269-270. o. Idézi: Offe C. (1982): Ingovernabiltá e mutamento delle democrazie, Il Mulino, Bologna. 9

-Arendt, Hannah (1958) A totalitarizmus gyökerei; Európa kiadó, Budapest 1992, 377.

o. 10

-Arendt, Hannah (1958) A totalitarizmus gyökerei; Európa kiadó, Budapest 1992, 385.

o. 11

- Fisichella, Domenico (é.n.) A politikatudomány alapvonalai; Osiris kiadó, Budapest

2004, 274. o. Idézi: XI. Pius pápa (in Settembrini 1977). 12


2004, 275. o. Idézi: Brzezinski Z. K. (1962): Ideology and power in soviet politics, Praeger, New York. 13


2004, 276. o. Idézi: Hayek F. A. (1991): Út a szolgasághoz. Közgazdasági és jogi kiadó, Budapest. 14


2004, 285. o. Idézi: Linz J. J. (1964): An Authoritarian Regime: the Case of Spain, in:

14 Czéh Tamás

E. Allardt, Y Littumen (szerk.), Cleavages, Ideologies and Party Systems, Westermarck Society, Helsinki. 15

-Madách Imre (é.n.) Az ember tragédiája, Móra Könyvkiadó; Budapest 1977, 192. o.

15 Czéh Tamás

Domenico Fisichella Korunk rezsimjei

Recommend Documents