szok, latinok (raguzaiak), romák, cserkeszek stb. Koszovó esetében tehát két, egymással versengõ nemzeti historiográfia áll szemben. Az elsõsorban aktuális politikai mondanivalót közvetítõ történeti munkák gondolatmenetét a következõ sémára lehet felfûzni: 1. mi voltunk itt elõbb; 2. azóta mi vagyunk itt a többség; 3. Koszovó a mi szenvedéseinknek az ára.
BALKÁN-TÖRTÉNET
Ki volt itt elõbb?
Kr. u. 7. sz. – 1914 orunk Balkánjának jellegzetes konfliktusgóca Koszovó, ahol két, egymással versengõ nemzet néz farkasszemet. A két, egymásnak feszülõ oldal minden lehetséges érvet, ideológiát, történeti forrást felhasznál nemzeti céljai igazolására, és emiatt rendkívül zavaros kép alakult ki a kérdéssel kapcsolatban a világ eseményeit érdeklõdve követõk fejében, amely jócskán tele van mítoszokkal és a valósághoz nem köthetõ elemekkel.
K
Koszovó meghatározása Mindkét történetírás úgy ír Koszovóról, mintha ez a „tartomány” több száz éve létezõ történeti-földrajzi egység lenne. Ezzel szemben Koszovó (Kosovo Polje, magyarul Rigómezõ) 1875-ig csupán egy kisebb alföld földrajzi elnevezése volt. Neve egy középkori szerb–oszmán csata emlékeként vált ismertté. Az elsõ Koszovó névre hallgató közigazgatási egységet az Oszmán Birodalom szervezte meg 1875 és 1878 Illír harcosok a krujei helytörténeti múzeum kiállításán. Háttérkép: illírek csapnak össze római katonákkal
között, amely azonban nem egyezik meg a mai Koszovó területével (a mai Közép- és Kelet-Koszovót, illetve a mai Macedónia északkeleti felét foglalta magában, Skopje [Üsküb] székvárossal). Koszovó csupán az 1945 utáni Jugoszláviában nyerte el mai területi kiterjedtségét. Ezért óvatosan kell fogadni azokat a szerb és albán történészi érveléseket, amelyek Koszovót illetõen több évszázados viszályról szólnak. Igaz, a mai napig nem adtak ki Koszovóról olyan történeti munkát, amelynek elkészítésében a szerb és az albán tudományos élet közösen vett volna részt. Mindkét történetírás a saját nemzeti történelmérõl ír: nemcsak a másik fél szerepét csökkenti, hanem olyan más népek jelenlétének sem szentel figyelmet, amelyek szintén ezen a területen éltek: görögök, vlahok, szá-
A szerb (politikai) történetírás azt sugallja, hogy a mai etnikai állapotok csupán az utóbbi évtizedekben alakultak ki, erõszakos beavatkozások következtében. A legelterjedtebb szerb történeti álláspont szerint a középkori Szerbiának a szláv honfoglalás óta központi területe volt a mai Koszovó, sõt magának a szerb kultúrának bölcsõje is itt ringott. Ez a terület lett késõbb Dušan cár (1331–1355) balkáni birodalmának központja. A középkorban végig szerb (szláv) többségû volt, albánok csak elvétve fordultak elõ. A 15. század elsõ felében Vuk és ourap Brankovi (magyarul: Brankovics György) révén önálló szerb államalakulat is létrejött itt. Ezzel szemben az albán történeti felfogás a koszovói albánságot az ókorban itt élt és még Nagy Sándorral is harcoló illír dardán törzs leszármazottjának tartja, Koszovót pedig Dardánia örökösének. Azaz: az albánság magát autochtonnak tartja, a szerbség jelenlétét pedig csupán a szláv hódítás óta ismeri el. A nemzetközi történeti szakirodalom ma annyit tart elfogadhatónak, hogy a szláv jelenlét a 7. század óta folyamatos a mai tartomány területén. Azt azonban nem lehet megállapítani, hogy melyik történelmi korszaktól fogva tartható egy szláv etnikai közösség szerbnek, horvátnak, lengyelnek stb. Egyben azonban egyetértés van: amióta ismert írott forrás áll rendelkezésre a szerb történelemrõl, mai tudásunk szerint, Koszovó nem lehetett a szerb kultúra bölcsõje.
Szerb–bizánci állam A mai Koszovó területe az I. Bolgár Birodalom meggyengülésével, illetve
59
kus és ortodox albánság is részt vett. Ez a folyamat a 14. század derekáig tartott, és nemcsak a mai Koszovó, hanem a mai Macedónia és Észak-Görögország területeit is érintette; azaz: az albánok balkáni szétterjedését a középkorban a szerb uralkodók nagymértékben elõsegítették. A késõbbi oszmán hódítás legtartósabb eredménye azonban az lett, hogy az albánság beolvadása a szerb és görög népbe nem egyszerûen megállt, hanem ellenkezõ elõjelû fordulatot vett. Az egykori Brankovi-birtokokon megalakuló szandzsákokban 1455-ben a hódítók összeírták a lakosságot. A defterek mintegy 600-650 falut vettek számba, a férfi lakosok neveivel, esetleg nemzetiségével. Bizonyosan állítható, hogy a 15. század derekán, mintegy 80 faluban, stabil albán jelenléttel számolhatunk.
Az elsõ rigómezei csata Nemanja István nagyzsupán megerõsödésével került tartósan a szerb állam birtokába, az 1168-ban Pantinnál lezajlott bizánci–szerb csatát követõen. Innentõl egészen az oszmán hódításig Szerbia része lett; az 1200-as évek elsõ felétõl pedig ide helyezõdött át az állam súlypontja is. Jelentõs erõdített (bizánci) városok voltak, amelyek 1217 óta királyi székhelyként is funkcionálhattak. A szerb etnikai törzsterület az elsõ ismert zsupákból a Morava és a Duna irányába kezdett el kiterjedni. Délkelet felé akkor fordult, amikor a 13. század közepétõl a szerb uralkodók hatalma közeledett a bizánci Macedónia határaihoz. A 14. századi szerb hódítások Dušan cár idején érték el csúcspontjukat, amikor is az ország határai a Peloponnészosz-félszigetig nyúltak. Ez az államalakulat azonban nem szerb, hanem magának a cárnak címei és kiadott oklevelei alapján is, szerb–bizánci birodalom volt. A szerb etnikai törzsterületeket a mai Koszovó és Macedónia határáig trónörökös fiának, a késõbbi I. Uroš cárnak (1355–1371) adta kormányzásra, míg maga a szerb arisztokrácia és hadsereg többségével az annektált bizánci területeken, a bizánci közigazgatást és adminisztrációt meg-
60
tartva, a konstantinápolyi uralkodó mintájára regnált egy félig szerb, félig bizánci szervezésû, soknemzetiségû államban.
Albán jelenlét Nincs egyértelmû bizonyíték arra, hogy az albánok valóban az illírek leszármazottai lennének. Az biztos, hogy indoeurópai néprõl van szó, melyet a Kr. u. 2. és 6. század között romanizáltak és amelyet a kereszténység elsõként – hasonlóan a szerbekhez – Rómából érintett meg. Az elsõ írott források róluk a 11. századból maradtak fent. Az albánság a Bar–Prizren–Ohrid–Vlora négyszögbõl kiindulva kezdett el terjeszkedni a 13–14. században elõször kelet, majd dél felé. Levéltári adatokkal igazolható, hogy már a 13. század elejétõl jelen vannak a mai Koszovó nyugati felében, méghozzá jelentõs arányban. Források támasztják alá azt is, hogy a betelepülés csak részben köszönhetõ az albánság spontán terjeszkedésének, a szerb uralkodók ugyanis maguk is érdekeltek voltak a visszahúzódó bizánci közigazgatással együtt távozó lakosság által üresen hagyott területek benépesítésében. A betelepítésekben pedig a katoli-
A középkor szerb szempontból legfontosabb eseménye az elsõ rigómezei csata (1389. június 28.), amely a Lázár fejedelem vezette szerb nagyúri koalíció és I. Murad oszmán uralkodó között zajlott. A csata óriási visszhangra talált a szerb történeti emlékezetben, és hatása a szerb mentalitásra tagadhatatlan. A csatáról magáról nagyon keveset tudunk. Ami a levéltári forrásokból, oszmán krónikákból (NeÕri), bizánci feljegyzésekbõl biztosnak tûnik, az a szerb hadsereg veresége, Murad halála, illetve hogy Vuk Brankovi nem volt áruló. Az is bizonyos, hogy a középkori szerb államiság nem itt, hanem 1371-ben, a Marica mentén vívott csatában bukott el hosszú távon. De miért lett a csata eszmetörténeti fordulópont a szerb nép életében? Egyedi irodalmi mûfaj alakult ki a 13. század eleji Szerbiában: az úgynevezett ószerb uralkodói életrajzok. Ez eredendõen a Nemanjidákról õrzött meg vallási elemekkel átszõtt történeti életrajzokat: a családot Isten által a szerbek uralkodóinak kiválasztott dinasztiaként tartották számon, amely csodálatos tulajdonságokkal bír. A dinasztia kihalását (1371) követõen az eddig csupán õket megilletõ toposzokat (isteni megbízatás, karizma, a béke és nyugalom megteremtõje, a hit/vallásosság
példaképe, karitatív viselkedés, templom-, illetve kolostoralapítás, az Isten által rábízott területek fegyveres védelme, az elveszett szerb területek visszaszerzése stb.) Lázár fejedelem örökölte meg. Pontosabban a Lázár fejedelem kultuszát megteremtõ Morava menti szerb szerzetesi közösségek a vértanúhalált halt fejedelmet ruházták fel ezekkel az erényekkel, politikai támogatást találván ehhez még az össz-szerb politikai ambíciókat ápoló Stefan Lazarevitõl, Lázár fejedelem fiától. A Szent Lázár-kultusz alkalmasnak tûnt arra, hogy a történelmi tudatot az elõkelõkben és a szerzetességben felfrissítsék, illetve a nép körében életre hívják. A vallási elemek mellett konzerválták a monarchikus szerb társadalom eszméit és normáit abban a pillanatban, amikor Szerbia elbukott és az oszmán hódítás lezajlott. A Lázár fejedelem és a nép között meglévõ mitikus egységbõl következik, hogy maga a nép is – amely az új kultuszban ugyanolyan fontos szereplõ, mint a fejedelem – mártíromságot szenved a keresztény hitért. Ezáltal Szerbia története új értelmet kap: a szerbek története üdvtörténet lett. Az emlékezet és a hõs fejedelem kultusza segített elviselni és feldolgozni az állam elvesztését és az oszmán hódítást, egyben reményt is adott a jövõt illetõen. A csata, illetve a középkori szerb államiság emlékének átörökítését a szerb ortodox egyház vállalta fel egészen a 19. századi nemzetállam létrejöttéig, amikor is a mítosz új erõre tett szert.
Menekülés és bevándorlás A kora újkor nagy kérdése az 1690-es és az 1737-es dátumokhoz köthetõ. Az ekkor zajló Habsburg–oszmán háborúk során egészen a mai Macedónia területéig behatolt egy-egy nyugati keresztény sereg, és jelenlétével kiváltotta a helyi szerbek általános felkelését. Ezen
néptelenedett ószerbiai területekre tömegesen költöztek be a mai Albánia területérõl a muszlim albánok, részben az oszmán hatóságok segítségével, és a helyben maradt szerbséget folyamatosan üldözték és zaklatták. A szerb történeti munkák többsége innentõl az ortodox szerbek rovására elkövetett erõszakos iszlamizációról és albanizációról beszél. Az említett idõszakban valóban járt Habsburg-sereg mélyen a Balkán szívében és ez kiváltotta a helyi keresztény lakosság felkeléseit is. Mindazonáltal Noel Malcolm brit történész négy fontos ellenérvet fogalmazott meg arra vonatkozólag, hogy 1690-et és 1737-et fordulópontnak tekintsék a szerb történetírás által képviselt nézetek szerint. Egyrészt: annak, ha egy ekkora embertömeg megindul, bizonyosan maradt volna írásbeli nyoma a 17–18. század fordulójáról. Forrás pedig csupán arról van, hogy a pátriárka maroknyi kísérõjével elmenekült a Habsburgsereg visszavonulását követõen. Másrészt: a Balkán szívében harcoló Habsburg-csapatok nagy mészárlást vittek végbe a terület (városi) muszlim lakossága között, amely kiváltotta a muszlimok menekülthullámát is – azaz: a tartományból nemcsak a keresztény lakosság többsége menekült el, hanem a muszlim is. Harmadrészt: tagadhatatlan tény, hogy a szerb etnikum településterülete a kora újkorban erõsen észak felé húzódott és a 18. század elsõ felére tartósan elérte a mai Vajdaság területét. Itt egy több évtizeden át és több hullámban zajló el/kivándorlásnak lehetünk tanúi, amely össz-szerb jellegû volt ugyan, de nem elsõsorban Koszovóra jellemzõ. Fõleg a mai Montenegróból, Szandzsákból és ÉszakkeletKoszovóból menekült el az ortodox lakosság. Végül negyedrészt: 1690-ben és 1737-ben nagy oszmánellenes keresztény felkelések törtek ki a mai Koszovó és Macedónia területén – csakhogy ezekben számos albán katolikus törzs
Szerb látogatók a rigómezei csata színhelyén állított emlékmûnél A rigómezei csata után a „koszovói lány” megitatja a sebesült Lázár fejedelmet. A koszovói legenda UroÓ Predi festményén, 1911
seregek visszahúzódása után a megtorlástól félõ szerbség – a szerb történetírás szerint – nagy tömegekben menekült a Habsburg Birodalom területére. 1690-ben III. Arsenije Crnojevi pátriárka személyes vezetésével. A pátriárka vezette hatalmas exodust egy több százezres (30-40 ezer család) embertömeg meneküléseként tartják számon. A mítosz része, hogy az ily módon elA rigómezei csatában elesett, késõbb szentté avatott Lázár fejedelem középkori freskón
61
is részt vett. Így még 1689 során csatlakoztak Piccolomini tábornok csapataihoz a nagy észak-albániai Këlmendi törzs harcosai; 1737-ben pedig a këlmendiek mellett felkeltek még többek között a Hoti és Gruda törzsek tagjai is, amely törzsekre szintén lesújtott az oszmán megtorlás. A Habsburg-vereséget követõen a felkelt katolikus albánok egy része is együtt menekült a szerbekkel észak felé. Õket is befogadta és letelepítette a bécsi adminisztráció az oszmán határon frissen létrejött Határõrvidékre, az ezredekbe szervezett szerbség köreibe [!], a szerémségi Hrtkovci, Nikinci és Jarak falvakba. Az ide letelepedõ albán menekültek megtartották katolikus vallásukat. Az biztosnak tûnik, hogy az albánság a 16. század vége óta folyamatos expanzióban lehetett a mai Koszovó területén, és a 17–18. században óriási migrációs hullámok zajlottak le a vizsgált területen. A vándorlások során minden etnikum (szerb, albán, török, arumán, roma stb.) és minden társadalmi réteg (városlakók, falusiak, hegyvidékiek; pásztorok, kereskedõk, mesteremberek stb.) megmozdult. Azt a szerb történeti állítást azonban, miszerint az albánság a 18. században érkezett nagy tömegekben a mai Koszovó területére, el lehet fogadni. A századfordulóra valóban létrejött az albánok relatív többsége (de nem a muszlimoké), és ez a 19. század második felében tartósan stabilizálódott. Az albán bevándorlás a mai Észak-Albánia törzsi vidékeirõl indult és több oka volt. A legfontosabb szempont gazdasági: a termékeny alföldek jobb megélhetést biztosítottak, mint a lassanként túlnépesedõ hegyvidék. Ok lehetett a végeláthatatlan vérbosszúktól való félelem is. Az etnikai viszonyok megváltoztatásának részesei voltak a hódítók is, akik az áttelepítésben politikai eszközt láttak a rabló lakosság megfékezésére, az elnéptelenedett területek újranépesítésére vagy a felkelések megbüntetésére. A mai Koszovó területére ily módon került albánságot nem követték az „óhaza” katolikus papjai, a Balkán-háborúk elõestéjére nagyrészt muszlimmá váltak, bár a nyugati részeken található hegyvidéki területek a mai napig megõrizték katolikus többségüket.
62
Oszmánellenes szövetség A mai Koszovó területén csupán a 19. század derekára alakulhatott ki – az egyelõre – relatív albán többség. Az albánság és a szerbség egymás mellett élése ekkor nem volt konfliktusmentes, de túlzás lenne állítani, hogy folyamatos konfliktusok sorozatából állt volna. Az egymásról alkotott képet egészen a nemzetté válások koráig, a 19. századig nem terhelte semmi olyasmi, ami visszafordíthatatlanul szembeállította volna a két népet. Levéltári forrásokkal igazolható, hogy az autonóm Szerbia és Montenegró uralkodói és politikusai jó kapcsolatokat ápoltak a mai Koszovó, Macedónia és Észak-Albánia területén élõ albán elõkelõkkel. A kapcsolattartásnak részben az információáramlás, részben pedig a közös függetlenedés gondolatának ébrentartása volt a célja. A belgrádi udvar eleinte csupán a keresztényekkel vette fel a kapcsolatot, az 1860-as évektõl fogva azonban már a muszlim elõkelõket is bevonták a Konstantinápoly-ellenes tervekbe. A tárgyalási alap a balkáni népek számára követelendõ autonómia gondolata volt, esetleg a (közös) függetlenedés, akár a fegyverek erejével is. Az Obrenovi és
a Petrovi-Njegoš fejedelmek még egy kisebb ügynöki hálózatot is kiépítettek az albánok lakta területeken. A szerb– albán közeledésnek, tágabban egy oszmánellenes balkáni szövetség létrejöttének az orosz diplomácia is híve volt. 1876-ban Szerbia elfoglalta és annektálta a niši szandzsákot és a belgrádi utasításnak megfelelõen kegyetlen, célzott etnikai tisztogatásba kezdett. Hozzávetõlegesen 600 vegyes szláv–albán (és egyben muszlim) falut és mintegy 200 ezer embert érintett a támadás. A szerb hadsereg a falvakat lerombolta és nagy vérengzést vitt végbe a civil lakosság körében. Nehéz megbecsülni azoknak a számát, akik menekültként mindenüket elveszítették és örökre elhagyták a szandzsák területét. A szerb történetírás 30-35 ezer fõrõl tud, az albán 80 ezer elûzött muszlimról. A menekültek kisebb részben dél felé, az Égei-tenger irányába menekültek, többségükben azonban az éppen szervezõdõ Koszovó vilajetet választották. Etnikailag fõleg albánok, kisebb részben szlávok voltak. Nincstelenül, kisemmizve érkeztek meg, és az õket ért károkat sohasem térítette meg senki. A menekültek magukkal vitték a mészárlások hírét, a szerb katonai közigazgatás diszkrimináló politikáját, azt
a pánikot, amelyet a fizikai megsemmisülés réme váltott ki belõlük. Az akkori Koszovó vilajet keleti felén élõ szerb nemzetiségû lakosság szimpátiával és szolidárisan fogadta az elûzötteket. Ebben az idõszakban sem itt, sem az autonóm Szerbia területén élõk között nem volt jelen a nacionalista túlfûtöttség. A menekültek haragja idõvel mégis ellenük fordult. Ennek azonban csak részben volt oka a menekülés kiváltotta bosszúvágy; ugyanilyen motivációs erõnek bizonyult az is, hogy miután az állam nem gondoskodott róluk, lehetetlen egzisztenciális helyzetbe kerültek. A családjuk éhezett, földönfutó volt; házuk, földjük, vagyonuk nem maradt. Miután a szerb hadsereg ûzte el õket, dühük a támadásban teljesen vétlen helyi szerb lakosság ellen fordult. Megtámadták a szerb portákat, idõvel pedig lakóikat is elûzték. Ennek során mintegy 60 ezer ember hagyta el Koszovó területét. Az oszmán hadsereg maga nem üldözte a szerbeket, de az albán bandákat sem tartotta féken. A tartomány etnikai arányai így végleg eltolódtak az albánság, vallási szempontból a muszlimok irányába.
Albán összefogás A muszlim menekültek által behozott páni félelem komoly hatással volt a Koszovóban élõ albánságra is. A szerb–oszmán háború ugyanis idõvel kiszélesedett, és a katonai események alakításába, az éppen vereségre álló Szerbia és Montenegró védelmére, az orosz hadsereg is beavatkozott. A fegyveres konfliktusban így résztvevõkké váltak a kor nagyhatalmai is. A félszigetet érintõ területi és nemzetközi jogi változásokról végül is õk hozták meg a „végsõ” döntést 1878-ban a berlini konferencián. Az Osztrák–Magyar Monarchia ekkor kapott engedélyt Bosznia-Hercegovina és a Novi Pazar-i szandzsák okkupációjára. Szerbia és Montenegró függetlenné válása és Bosznia elvesztése következtében a félszigeten élõ albánok merõben új helyzetben találták magukat: minden általuk lakott vidék a birodalom határtartománya lett.
Menekültek az 1876–1878-as háború idején
Az 1876–1878-as évek másik nagy tapasztalata az volt, hogy az állam immár nem képes saját erejébõl megvédeni területi integritását, nem tudja garantálni, hogy az albánlakta területeket a szomszédos országok ne foglalják el. Szerbia katonai támadása, illetve a Monarchia csapatainak megjelenése a szandzsák területén – történelmi távlatból tekintve – egy idõre esett a niši szandzsákból elûzöttek problémáival. A háromfelõl is táplálkozó fenyegetettségérzés olyan reakciót váltott ki a számtalan szempontból megosztott albánságból, amelyre korábban nem volt példa: a muszlim albánok etnikai területeik védelmében összefogtak a mai Észak-Albániában és Nyugat-Koszovóban élõ katolikus albánokkal. A szövetséget Prizrenben kötötték meg 1878 júniusában. A Prizreni Liga hamarosan felállított egy saját hadsereget is, ahol együtt harcoltak a hegyi törzsekbõl érkezett harcosok a koszovói alföldekrõl érkezõ falusi és városi önkéntesekkel. Az albánság saját közigazgatást szervezett és csapataival eredményesen szállt szembe Szerbia és Montenegró támadó hadseregeivel. Az Oszmán Birodalom eleinte szimpátiával – és titokban fegyverrel, illetve pénzzel – támogatta a ligát. 1881-ben azonban a nagyhatalmak eredményesen kényszerítették ki, hogy a konstantinápolyi kormányzat végül is fellépjen ellenük. A ligát leverték, vezetõit pedig kivégezték vagy számûzték. A liga bukását követõen új világ köszöntött be. A tartomány területén ma-
radtak a niši szandzsák menekültjei és a következõ évtizedekben – nagyobbrészt egzisztenciális okokból – oroszlánrészt vállaltak az egyre gyakoribb belsõ társadalmi konfliktusokból. Jelenlétük tartóssá tette a nyugtalanságot és segített életben tartani a fenyegetettség érzését is. Az 1878-as keleti válság másik következménye az lett az albánság életében, hogy útjára indult az albán nemzeti mozgalom. A szûk albán értelmiségi réteg választ kívánt adni a szomszédos népek területi követeléseiben testet öltõ modernizációs kihívásra, és muszlim többségû népének olyan jövõt képzelt el, amelyben egyenrangú félként léphetnek be a Balkánon élõk békétlen közösségébe. Az 1912–1913-ban zajló I. és II. Balkán-háborúk jelentették a konfliktustörténet elsõ nagy fordulópontját. Az Oszmán Birodalom ellen gyõztes háborút vívó Szerbia megszerezte a terület feletti fennhatóságot, és ezt az I. világháborút lezáró békék is megerõsítették. A hódítással a koszovói szerbek megszabadultak az albán fenyegetéstõl, míg az albánok áldozataivá váltak a szerb katonai kormányzatnak és fegyveres erõszakoskodásnak, majd a diszkriminációs állami politikának. Belgrád asszimilációs kísérletbe kezdett, az albánok egy részét a két világháború közötti idõszakban szerbbé akarta átformálni – eredménytelenül. A délszláv állam létrejötte pedig egészen új keretek közé helyezte az albán–szerb konfliktust. 1918–1921 között új korszak kezdõdött a balkáni népek életében, hiszen az Oszmán Birodalom helyét nemzetállamok vették át. Bár a számtalan új államhatár a kisebbségi kérdést is megváltozott feltételek közé szorította, a legtöbb kisebbségnek volt anyaországa, amely érdekeiért kiállhatott. A koszovói és macedóniai albánok orientációs pontja a nagyhatalmak által is elismert Albánia lett.* CSAPLÁR-DEGOVICS KRISZTIÁN *A Balkán történetéhez kapcsolódó cikkeink az MTA–MEH megállapodás keretében támogatást kapnak. (A szerk.)
63
