Doktori értekezés. Szondi Ildikó. Nemzetiségi demográfiai viszonyok a déli szláv országokban, különös tekintettel a magyarság adataira

Doktori értekezés

Szondi Ildikó

Nemzetiségi demográfiai viszonyok a déli szláv országokban, különös tekintettel a magyarság adataira

Konzulens: Prof. Dr. Katona Tamás egyetemi tanár

Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Statisztikai- és Demográfiai Tanszék 2005.

Tartalom Előszó

2

I. Történelmi áttekintés

6

a) Horvátország 1918-ig

9

b) Bosznia-Hercegovina 1918-ig

20

c) Szlovénia 1918-ig

26

d) Vajdaság történeti előzményei

28

e) Szerbia 1918-ig

33

f) Montenegró 1918-ig

42

II. A délszláv állam keletkezése

45

III. A magyarság helyzete a délszláv államban

53

IV. Délvidék

73

V. A Jugoszláv Királyság széthullása

95

VI. A szocialista Jugoszlávia

107

Tito Jugoszláviája a számok tükrében

119

Vajdaság

148

Drávaszög

159

VII. A jugoszláviai háború

183

VIII. Jugoszlávia utódállamai

200

Bosznia-Hercegovina

200

Montenegró

208

Szerbia

215

Horvátország

249

Szlovénia

264

Összegzés, újdonságok a dolgozatban

278

Zárszó

282

Mellékletek

283

Irodalom

316

1

Előszó A délszláv válság kitörésével kezdtem érdeklődni az akkori Jugoszláviában élő magyarok sorsa iránt, akiknek életét azóta is figyelemmel kísérem. Disszertációm választ igyekszik adni arra a kérdésre, milyen volt a magyarság helyzete a délszláv államokban a történelem során, és milyen ma. Természetesen széles körben bemutatásra kerül a történelmi háttér, valamint a déli szláv népek egymás közötti viszonya a történelmi, illetve statisztikai és demográfiai adatok tükrében. A délszláv állam létezéséről megjelent több, különböző jellegű kötet, disszertáció, tanulmány, amelyek ábrázolják az egykori föderáció politikai, gazdasági, külpolitikai helyzetét. Értekezésemben statisztikai és demográfiai vizsgálatok következményeként bemutatásra kerül az ország keletkezésének szükségessége, illetve a széthullásának elkerülhetetlensége; az, hogy hogyan alakult át a szerb-horvát „testvériség-egység‖ szelleme gyűlöletté, és ebből miért következett a háború és a „lakosságcsere‖, valamint az is, hogy a történtek után milyen statisztikai és demográfiai következtetéseket vonhatunk le a többnyire egynemzetiségű, független államok legutóbbi népszámlálásai alapján. Az értekezésemben érintőlegesen összehasonlításra kerül a délszláv nemzetek államtörténetének négy korszaka: a délszláv állam létrehozása előtti, az 1918-tól 1941-ig terjedő korszak, valamint az 1945-1991 közötti időszak, és végül az immár függetlenné vált jugoszláv utódállamok korszaka. Elemzem a Balkán fogalmát, és az itteni kulturális és civilizációs megoszlást nyugat és a kelet között. Megemlítem a vallás (katolikus, pravoszláv és iszlám) jelentőségét a nemzeti identifikációban, valamint a balkáni kis nemzetek történelmi óhaját a saját nemzeti állam létrehozására, mely általában nem sikerülhetett, mert ütközött a nagyhatalmak érdekeivel. Az értekezés céljai Foglalkozni kívánok az egyes nemzetek, illetve az egész délszláv állam (1918-ban Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, 1929-től Jugoszláv Királyság, 1945-től pedig Jugoszlávia) társadalmi- és népmozgalmaival, a demográfiai folyamatokkal és 2

statisztikai adatokkal, különösen azokban a térségekben, köztársaságokban, amelyekben a magyarságnak történelmi szerepe volt (Bosznia-Hercegovina, részben Montenegró a tengerpart kapcsán), illetve ott, ahol a száma alapján a magyar nemzetiség fontos tényező. Ez okból – a déli szlávok közül – a bolgár és a macedón nemzetiség nem szerepel az elemezett térségek között. Feltárom az egyes jugoszláv nemzetek érdekeit, a szomszéd államok és a nagyhatalmak cselekvései hatását a délszláv kérdés különböző mozzanataira, és egyes történelmi pillanatokra bontva bemutatom a belső politikai viszonyokat. A számok tükrében elsősorban demográfiai oldalról közelítem meg a nemzetiségi viszonyokat, és néhány kisebbség sorsát is kiemelem. A disszertáció módszereit illetően, a történeti tényanyag elemzésén túl, a statisztikai adatok feldolgozására koncentráltam, méghozzá a Központi Statisztikai Hivatal által feldolgozott Monarchiabeli adatoktól a szerb-horvát-szlovén, jugoszláv, olasz népszámlálásoktól kezdve az immár függetlenné vált délszláv államok 21. században végzett népszámlálásaiig, melyek még teljesen „frissek‖. A statisztikai, demográfiai adatok feltárása, kutatása mellett számos történelmi és egyéb könyvet is segítségül hívtam, és gyakran látogattuk a vidéket mindig újabb és újabb személyes beszámolókat kapva az ottaniaktól Horvátországtól Montenegróig: ezek nagyban hozzájárultak a kép tisztázásához. Átnéztem az érintőleges törvényeket, nemzetközi szerződéseket, paktumokat, aktuális jogi szabályozást, melyek a környező országok kisebbségéire vonatkoznak, illetve memoárokat és egyéb, szükségesnek vélt dokumentumokat. A disszertációban választ adok a következő kérdésekre: - Milyen okok idézték elő Jugoszlávia (Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) létrehozását; illetve milyen következményei lettek, vannak, lesznek a délszláv állam széthullásának, s az utódállamok nemzetállami fejlődésének, a föderalista típusú megoldások , kísérletek csődje után? - Hogyan (menyire párhuzamosan vagy eltérően) alakultak a Jugoszlávia utódállamainak etnikai, nemzeti sajátosságai? - Ezek a regionális sajátosságok mennyiben tükröződtek, vagy éppen kereszteződtek az alkotmányban és egyéb jogszabályban (főleg a ratifikált nemzetközi szerződésekben rögzített államjogi megoldások terén)? 3

- Milyen tényezők erősítették a nacionalizmust, és a köztársaságok közötti viszonyokra milyen hatást gyakorolt a nemzeti öntudat erősítése/erősödése? - Mit jelentett és mit fedett a „jugoszláv‖ nemzet kibontakozása (a statisztikai és demográfiai adatok tükrében)? - Miként alakultak egy többnemzetiségű ország interetnikai köztársaságaiból etnikailag „tiszta‖ nemzeti államok? - Van-e jövője a szövetséges államoknak (Szerbia és Montenegró), és a délszláv válság befejeződött-e egyáltalán (mi lesz Koszovó, Boszniai Szerb Köztársaság, Szandzsák, Vajdaság területekkel)? Értekezésem célja: megvizsgálni/bizonyítani, hogy Jugoszlávia létrehozása milyen körülmények eredménye volt; bizonyítani, hogy a széthullása nemcsak egy erőszakos politikus és politika következménye volt, hanem az e politika mögött zajló demográfiai, gazdasági, történelmi és kulturális folyamatok és az ezekből következő önállósodási, függetlenségi törekvések eredménye is. Ugyanakkor a történelem tanúnk, hogy ezen a térségen a „lőporos hordó‖ bármikor robbanhat. A statisztikai, demográfiai adatok is rámutatnak a boszniai szerb köztársaság, a koszovói albánok, s nem utolsósorban a vajdasági magyarok nagyobb önállóságra (egyes esetekben függetlenségre) való törekvéseinek elkerülhetetlenségére.

4

1. ábra A Jugoszláv Szocialista Szövetséges Köztársaság lakosságának etnikai struktúrája Az 1981. március 31. népszámlálás szerint

Forrás: Milena Spasovski, Sasa Kicošev and Dragica Ţivković: The Serbs in the Former SFR of Yugoslavia Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher Faculty of Geography, Belgrade 1995.

5

I. RÉSZ TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS A magyarok és a déli szlávok közötti kapcsolat már a honfoglalás idejében kialakult. A magyar nemzet Pannoniában találkozott a már itt lakó szlávokkal, főleg a közvetlen szomszédságban lévő horvátokkal. Nemsokára szerbek és bolgárok, sőt boszniaiak is a magyar uralkodók „érdekszférájába‖ kerültek. Mégis a legszorosabb kapcsolat a horvátokkal alakult ki, akikkel 1102-től 1918-ig közös államban éltünk. Noha két „idegen‖ nemzet találkozásáról volt szó, a kölcsönös hatások e két nép között igen erősek voltak. Nem csak a nyugati egyházhoz és civilizációhoz való kötődés, a határok védelme kötötte össze a két nemzetet, hanem a közös királyok, a közös nemesség és számos egyéb kötelék. Először az uralkodó házak közötti frigyekkel, majd migrációk révén a magyarság és a többi déli szláv (szerb, bosnyák, bolgár), valamint a – velük szoros kötődésben lévő – bizánci és velencei kapcsolat is megerősödött. A térség nemzeteinek egymás közötti hatása erős volt, de a magyarság a déli szlávokkal való közös határ révén hozzájuk sokkal közelebb állt, mint a többiekhez. A nyelvünkbe is bekerült több szláv szó, mint pl. király (kralj), megye (a horvát medja vagyis határ szóból), ispán (zsupán), rét (rít), illetve elnevezés Baranya (bara – mocsár), Balaton (blato – sár, sáros, Blatno jezero – sáros tó). A déli szlávokkal számos közös szót használtak. Megemlíthetnénk pl. az astal, ašov, bakandţa, baršun, bitanga, bunda, cipela, ĉarda, ĉizma, ĉopor, doboš, dţak, Ċumbir , gumb, karika, lopov, mamlaz, orijaš, pajdaš, palaĉinka, pandur, šantati, šargarepa, šogor, tabor szavakat.1 A szláv törzsek az Elba-folyótól a Donyecig, az Okáig és a Felső-Volgáig, valamint a Balti-tengertől a Közép- és Al-Dunáig, illetve a Fekete-tengerig terjedő nagy területen éltek. A népvándorlás során három csoportot alkottak: a keleti, a nyugati és a déli szlávokat. Ez utóbbiak legnagyobb részben a Balkán-félszigeten telepedtek le. Ide tartoznak a bolgárok, macedónok, szerbek, montenegróiak, bosnyákok, horvátok, szlovénok. Nyelvük a legrégibb időtől ismert szláv nyelv 1

A nyelvhatár alakulására vonatkozóan lásd Blazovich László tanulmányát: Déli szlávok Magyarországon és a Körös–Maros–Tisza közben a 15-16. században. Magyarország történeti demográfiája (896–1995). Budapest, 1997. Szerk. Kovacsics József. 117–125 p. 6

(ószláv), amely megmaradt Cirill és Metód Biblia-fordításában, valamint az egész középkorban az ortodox egyház használatában és az írásokban. Már a fenti mondatból is kitűnik, hogy nagy többségben görögkeleti vallásúak, kisebb részben (a horvátok, és a szlovénok) római katolikusok, amíg a bosnyákok, más néven muzulmánok, iszlám vallásúak. A déli szlávok letelepedése nem egyszerre történt meg, hanem több hullámban ment végbe a VI. és VII. század folyamán. A VII. században majdnem az egész Balkán-félsziget területére behatoltak. Trákiában, Makedóniában, Dalmáciában és Isztriában, valamint a Peloponnészosz-félsziget déli részén is letelepedtek. Nyugaton a déli szláv törzsek az Alpok völgyeiben, északon a mai Ausztria területén telepedtek meg, a nyugati szlávok szomszédságában. A Balkánra telepedő szláv törzseknél az első államalakulatok a VII. század fordulóján jöttek létre, habár megmaradtak a régi nemzetségi-törzsi kötelékek is. A korai feudális államok között a déli szlávok körében a bolgár államnak volt a legnagyobb jelentősége, majd a középkorban Szerbia lett a térség legjelentősebb állama.2 Ezt a régiót ma általában Balkánnak nevezik, noha az utóbbi időben a sokkal szalonképesebb Dél-kelet Európa kifejezést alkalmazzák, mivel a „Balkán‖ szó pejoratív jelleget kapott az elmúlt néhány évtizedben. Az eredeti földrajzi fogalom ma már egyre inkább politikai, kulturális, vagy társadalmi megjelölésként került be a köznyelvbe. A Balkán-hegység az a keletről nyugatra, a Dunával párhuzamosan futó hegylánc, amely kettészeli Bulgáriát. Eredetileg az antik ―Haemus‖ fogalmat használták (ógörögül Aemus, latinul Haemus).3 A XVIII. század során a Haemust és a Balkánt mindinkább egymás mellett használták. A „Balkán-félsziget‖ (Balkanhalbeiland) kifejezést egy német földrajztudós, August Zeune vezette be 1808-as ―Goea‖ című munkájában.4 A „Balkán‖ név elterjedése ellenére kevesen voltak tisztában a pontos jelentéssel. A balkan szó kapcsolódott a hegyhez: a legtöbb oszmán és török szótár szerint ez hegyet vagy hegyláncot jelent, néha szűkebb 2

Heka László: Szerbia államiságának kezdetei, Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica. Publicationes Doctorandorum Juridicorum, Tomus III., Fasciculus 6., Szeged, 2003.103-123. p. 3 Maria Todorova: Angliiski pîtepisi za Balkanite, XVI-pîrvata chervîrt na XIX v. Szófia, Nauka i izkustvo, 1987., 20. p. 4 August Zeune: Goea: Versuch einer wissenschaften Erdbeschreibung. Berlin, 1808, 11. p. 7

értelemben, erdős hegyet, néha hágót, amely sűrű erdővel és sziklákkal borított hegyen halad át; a balkanlik egyaránt jelentett sűrű erdővel borított hegyet vagy durva, szaggatott terepet. Halil Inalcik megemlíti, hogy az oszmánok ismerték az Ungurus Balkan („a magyar hegység‖) kifejezést is, amely a Kárpátoknak volt a neve.5 Az iráni-török etimológia szerint a szó a sár vagy iszap (balk) kifejezésből származik, hozzátéve a török -an kicsinyítő képzőt. Az 1878-as berlini kongresszusig a

térség

megjelölésére

leggyakrabban

használt

elnevezések

az

„Európai

Törökország‖, „Török Európa‖, vagy „Európai Oszmán Birodalom‖ voltak. A XIX. század második felében a „Balkán-félsziget‖ vagy egyszerűen a „Balkán‖ megerősítette pozícióit az „Európai Törökországgal‖ szemben, s mind nagyobb mértékben politikai jelentőséget kapott. Ma mindenki „menekül‖ a Balkánról, de általában földrajzilag ide tartoznak Albánia, Bulgária, Görögország, Románia és a volt Jugoszlávia legnagyobb része, kivéve Szlovéniát. Horvátországot azért szokták ide sorolni, mert „a horvát lakta területek egy része meglehetősen sokáig oszmán uralom alatt állt. Az olyan vazallus területek, mint Dubrovnik, bár csak névlegesen voltak az oszmánok kezén, olyan fontos hatást gyakoroltak a Balkán-félszigetre, hogy történelmüket nem lehet attól elkülöníteni.‖6 A következő néhány oldalon bemutatjuk egyes volt jugoszláv tagállamok államtörténetét. A vizsgált területek köréből a magyarság elenyésző száma miatt Bulgáriát és Macedóniát kizárjuk és csak Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szlovénia, valamint Vajdaság, illetve Szerbia-Montenegró kerül bemutatásra. Noha Koszovó tartománya még Szerbia-Montenegró államához tartozik, ezt a tartományt csak időnként említjük meg, főleg a Vajdaság közjogi helyzete kapcsán. Az ott élő magyarok igen csekély számúak. Az itt felsorolt országok közül Horvátországgal 1102-től egy állami közösségben éltünk, Vajdaság történelmi magyar terület, Szerbia és Montenegró egyes területei, valamint Bosznia-Hercegovina is egykoron magyar fennhatóság alatt álltak, míg Szlovénia szintén a Habsburg Birodalom részeként (és az ottani határ menti területek miatt) kapcsolatban állt Magyarországgal.

5 6

Halil Inalcik: “Balkan”. In: The Encyclopedia of Islam, I. kötet. Leiden, E. J. Brill, 1960, 998-1000. p. Maria Todorova: i. m. 32. p. 8

a.) Horvátország 1918-ig A horvátok, vagyis a fehér horvátok a 7. század első felében telepedtek le a két volt római tartomány – Dalmácia és Liburnia – területén. Oda csak egy részük érkezett, hiszen ismeretes, hogy Kis-Lengyelországban – Krakkó környékén – egészen a 10. századig létezett Fehér Horvátország, mint külön állam. A horvátok korán létrehozták államukat, mely a 8. században előbb Bizánc, majd frank fennhatóság alá került. 845-ben Trpimir (Trepimiro) fejedelem megalapította a Trpimirovic uralkodóházat, majd 879-ben egy Branimir nevű herceg a pápától megkapta államának nemzetközi elismerését is. Egy Tomislav nevű uralkodó 925ben királlyá koronáztatta magát, ezzel Horvátország alighanem az első közép-európai királyság lett.7 Szent István idejétől a magyar uralkodóház rokonsági kapcsolatban állt a velenceiekkel, valamint a horvát királyi családdal (a velenceiek kapcsán). 1063ban Zvonimir feleségül vette Ilonát, Szent László nővérét, aki 1066-tól Szlavónia bánja, és horvát hercegi címet visel. 1075. október 8-án, miután kihalt a Trpimirovic uralkodóház, Zvonimirt a nép „megválasztotta‖ horvát királlyá. Fiú utód nélkül halt meg 1089/90-ben. Trón körüli zavargások kezdődtek Horvátországban, végül 1091ben a tengerparti horvátok egyik csoportja Szent Lászlót hívta meg királynak, mivel a horvátok többsége nem fogadta el Ilonát királynénak. László király, majd 1097-ben Könyves

Kálmán

megszerezték

Horvátországot.

1102-ben

Kálmán

király

megkoronáztatta magát Tengerfehérvárott Horvátország és Dalmácia királyává. Ígértet tett a horvátoknak, hogy tiszteletben tartja a Horvát királyság jogait, a királyi címében pedig még a Horvátország és Dalmácia királya titulust is fölvette: „Ego Colomanus dei gratia rex Hungariae, Croatiae et Dalmatiae salvo habito consilio, postquam coronatus fui Belgradi supra mare.8 Horvátország és Magyarország ettől kezdve egészen 1918-ig egy államot képeztek. Ez idő alatt többnyire békésen éltek. 1526 után a Habsburgok kerültek a trónra, majd 1790 után megjelent a „horvát kérdés‖. Azaz Horvátország Magyarország „belügye‖ lett, ami a horvátoknak „nem igazán tetszett‖, hanem hangoztatták a két királyság közötti egyenlőséget, a

7

Kristó Gyula: A magyar-horvát perszonálunió kialakulása, Tiszatáj, Szeged, 2002. 10. sz. 40. p. Franjo Raĉki: Ocjena starijih izvora za hrvatsku i srpsku povijest srednjega vieka, Knjiţevnik /folyóirat/, Zágráb, 1864., Lásd Margalits Ede: Horvát történelmi repertorium II. köt, MTA Budapest 1902., 449. p. 8

9

perszonális uniót. A rivalizálás az 1848 évi eseményekkel zárult, amikor a horvátok először szálltak szembe a „testvér magyar nemzettel‖. Ezt követően 1868-ig nem volt semmilyen kapcsolat a két ország között (kivéve a király személyét), majd 1868-ban megkötötték a magyar-horvát kiegyezést. Erre azért volt szükség, mert a korábbi évszázadokban a két ország nemessége a viszonyt felhőtlennek találta, ezért nem került sor az államjogi – közjogi kapcsolatok tisztázására. A kiegyezési törvénycikk (nálunk az 1868:XXX. tc., a horvátoknál az 1868:I. tc.) széles autonómiát biztosított a „társországnak‖, ahogyan Horvátországot nevezi a törvény szövege. Déli szomszédunk önkormányzati joga kiterjedt belső igazgatási, vallási és közoktatási ügyeire s az igazságügyre.9 A törvények szentesítési joga a koronáé maradt.10. Az országos kormányzat élén a bán állt, aki a horvát szábornak (országgyűlésnek, a korábbi tartománygyűlésnek) volt felelős.11 A bánt a magyar királyi közös miniszterelnök ajánlatára és ellenjegyzése mellett az uralkodó nevezte ki, azzal, hogy a bán többé nem lehet katonai személy.12 Az 1886. február 5-i horvát–szlavón törvény ismét nyolc vármegyét állított fel: Lika-Korbávia, Modrus-Fiume, Zágráb, Varasd, Belovár-Kőrös, Pozsega, Verőce és Szerém. A megyék a magyarországi példa szerint működtek, azok tisztviselőit a király, illetve a bán nevezte ki.13

9

A horvát–szlavón országos kormány szervezéséről a szábor által alkotott 1869:II. tc. rendelkezett. Beksics Gusztáv: A dualismus. Története, közjogi értelme és nemzeti törekvéseink. Budapest, 1892, 248. p. 11 Vö. az 1873:XXXIV. tc. 4. és 7. szakaszt. A bán felelősségéről vö. az 1874. január 10-i horvát törvényt. 12 Ezt a szakaszt kiegészítette az 1873:XXXIV. tc. 7. szakasza. 13 B. Jeszenszki Béla: A társországok közjogi viszonya a magyar államhoz. Budapest, 1889. 127-128. p. 10

10

2. ábra

600 000 500 000 400 000 300 000 200 000 100 000 0

1869 1880

Zágráb

Verőce

Varasd

Szerém

Pozsega

ModrusFiume

LikaKorbávia

1890

BelovárKörös

fő

Horvátország lakossága vármegyék szerint

vármegye

Forrás: KSH (Közli: Pallas lexikon IX. kötet, Horvátország címszó alatt. Budapest, 1895. 387-403. p)

Az 1868 utáni időszakban a már létező – horvátok körében kialakult – délszláv eszme nehezítette meg a horvát-magyar viszonyt. A katonai határőrvidék 1881-ben történő felszámolása után a terület visszakerült Horvátországhoz (a XVI. században csatolták el azt a horvát fennhatóságoktól), ám jelentősen megváltozott etnikai képpel. Ugyanis a török elől menekülő oláhokat befogadták határőröknek, az itt lakó horvátok pedig elmenekültek – főleg Szlavónia, illetve NyugatMagyarország, valamint Burgenland (Várvidék) területére – követve a földesuraikat (Nádasdy, Batthyány, Festetich, Kollonich, Patacsics stb.). Az ortodox románok a Szerb Pravoszláv Egyház közreműködésével asszimilálódtak a szerbségbe, így Horvátországban 1881-ben jelentős számú szerb kisebbség jelentkezett. Addig a szerbek nagyobb számban csak Szerém megyében voltak jelen. A horvátországi szerbek politikailag is szervezettek voltak, a legfőbb vágyuk az volt, hogy Szerbiával egy közös délszláv államot alkossanak. A korábbi határőrök földjeit magyar parasztok vásárolták meg és ekkor történt meg e vidéken a magyarok jelentős betelepülése. Noha az kétségtelenül nagyarányú lehetett, egyes magyar szerzők ebből mégis arra a következtetésre jutottak, hogy szinte mindannyian „magyarországi születésűek‖ voltak. Ez valóban igaz, mert Horvátországban az állampolgárság csakis magyar volt, azaz mindenki, aki Szent István Koronájának országai területén („Nagy Magyarország‖) született, az ius soli alapján megkapta az állampolgárságot. A származás (ius sanguini) vagyis vérszerinti elv, illetve a ius domicilii (itt élés vagy 11

tartózkodás) is az állampolgárság megszerzésének lehetőségei voltak. Minden horvátországi honpolgár „született magyar‖ volt, de ez nem jelentette azt, hogy a mai Magyarország területén született. Igaz, a Magyarországról 1870-től kezdve érkezettek száma jelentős volt, hiszen számos magyar katona, vasutas, tisztviselő, kereskedő, értelmiségi vállalt munkát a Dráva túlsó partján. Horvátországnak (Szlavóniával) 1857-ben 1. 668. 256, Fiumenak 20.927, Dalmáciának 415.628, Isztriának 234.872, vagyis összesen a horvát lakta földeken 2.339.683 fő élt. 1869-ben Horvát-Szlavonországban 1. 838 198, Fiumenak 25.837, Dalmáciának 456.600, Isztriának 254.905, vagyis összesen a mai Horvátország területén 2.575.540 lakos élt. Meg kell említeni, hogy a mai Dalmácia és Isztria nem azonos terület az akkorival (a tengerpart egyik része Montenegróhoz tartozik, Isztria kisebb része Szlovénia és Olaszország területe. 1880-ban 1 892 499 volt HorvátSzlavonországok lakossága, 29.536 Fiume, 476.101 Dalmácia, 292.006 Isztria lakossága, azaz összesen 2. 690.142 fő volt. 1890-ben 2 186 410 fő élt a nyolc megye területén, 30.337 fő Fiuméban, 527.426 Dalmáciában, 317.610 Isztriában, azaz összesen 3.061.783 fő. 1900-ban 2. 416, 304 fő élt Horvát-Szlavonországban, 38.955 Fiuméban, 593.784 Dalmáciában és 345.050 Isztriában, összesen 3.394.093. A Monarchia idején készített utolsó népszámlálás szerint, 1910-ben 2. 621, 954 lélek élt Horvát-Szlavonországban, Fiuméban 49.806, Dalmáciában 645.666, Isztriában 403.566, vagyis összesen 3.720.992 fő. Horvátországban a XIX. század második felében 2 szabad királyi város, 19 rendezett tanácsú város, 63 nagy- és 4347 kisközség, s 2478 puszta és telep létezett, összesen 6909 lakhelyen. Az 1895. június 21-i horvát törvény szerint a vármegyék mellé négy város – Zágráb (főváros), Eszék, Varasd és Zimony – képeztek külön közigazgatási egységeket. A vármegyék 13 járásra és városi községekre oszlottak. A járásokat a falusi községek alkották. Az 1 km2-re eső népesség volt 1869-ben 43.2 fő, 1880-ben 44.5 fő, 1890-ben 51.8, 1900-ban 56.8 és 1910-ben 61.6 fő volt. Ha Dalmácia és Isztria lakosságát is beszámítjuk, akkor 1910-ben 64,2 volt a népsűrűség a „horvát lakta földeken‖.14 14

Enciklopedija Jugoslavije, Naklada Leksikografskog zavoda FNRJ, Zágráb, MCMLX., IV. köt. 89. p. 12

A népsűrűség a legnagyobb Varasd vármegye nyugati részében volt, ahol a százat meghaladta, legkisebb Lika-Korbávia vármegye tengerparti járásaiban, valamint Verőce vármegye nasicei és Modrus-Fiume vármegye csábári járásában, ahol 20 és 30 közt ingadozott. Lika-Korbávia vármegye a lakosság ritkasága tekintetében egész Magyarországon (Horvát-Szlavonországot is beleértve) a negyedik helyet foglalta el. A horvát területekre jellemző, hogy a XIX. század második felétől erős volt a migráció, főleg az 1900 és 1913. közötti időszakban, amikor közel fél millióan emigráltak. Döntő többségük a szigetekről és a tengerpartról, valamint Isztriából érkező gazdasági emigránsként telepedett le Észak- és Dél Amerikában. Lakossága kisebb részben (a dalmáciai Makarska és környéke) Új Zélandra és Ausztráliába vándorolt ki. A mezőgazdaságból is egyre nehezebben lehetett megélni, ezért Zágráb, (közel 66.000), Modrus-Fiume (közel 50.000) és Belovár-kőrös (20.000 körüli) lakossága is emigrációra szánta magát az I. világháborúig. Ugyanakkor nőtt a magyarság száma. A magyarországi születésű lakosság száma 1890-ben 82 864-ről 113 179 főre emelkedett. A bevándorlás Magyarország szomszédos vármegyéiből jelentős volt, főleg Szlavóniába irányult. Szerém vármegyében 49 298, Verőcében 32 989, Pozsegában 11 049, Belovár-Kőrösben pedig 11 270 magyarországi születésű egyén élt. Az áttelepülés legfőbb indoka (a közös haza mellett) a kedvezőbb kereseti és megélhetési viszonyok, elsősorban az olcsóbb föld volt. A Monarchia idején készült népszámlálások közösen írták a szerbeket és a horvátokat, ezért a nemzetiségek közötti viszony szempontjából fontos az anyanyelv szerinti, de a szerb-horvát tekintetben inkább a vallási hovatartozás is, lévén, hogy a horvátok katolikusok, a szerbek pedig ortodox vallásúak.

13

3. ábra Horvátország lakossága anyanyelv szerint 1880-1890

2500000

fő

2000000 1880 1890 1500000

1000000

500000

0 Horvátszerb

Magyar

Német

Tót

Egyéb

Forrás: Népszámlálás (Pallas lexikon IX. kötet, Horvátország címszó alatt. Budapest, 1895. 387-403. p)

A magyar anyanyelvűek a kelet-szlavóniai Verőce vármegyében (Eszék volt a központja) voltak a legszámosabbak (44 002, vagyis 12,8%), amíg Szerémségben 35 218 (6,05), Pozsegában 14 331 (4,6%) magyar élt. Az idegen anyanyelvűek közül csak 34 215 (1,6%) beszélte a magyar nyelvet. Hitfelekezet szerint 1 553 075 (71,0%) római katolikus, 12 367 (0,6%) görög katolikus, 567 443 (25,9%) görögkeleti (pravoszláv), 23 326 (1,1%) ágostai evangélikus, 12 365 (0,6%) helvét, 17 261 (0,8%) izraelita, 17 uniátus és 546 egyéb felekezetű lakos élt. Zágráb és Varasd vármegye majdnem tisztán katolikus; a

14

pravoszlávok nagy többségben szerbek a korábbi katonai határőrvidék, valamint Szerém és kisebb részben Pozsega megyében voltak nagyobb számban. 1. táblázat Írni-olvasni tudók aránya % Írni, olvasni tud Csak olvasni Analfabéta

Férfi

Nő

39,4

25,2

0,5

1,2

60,2

73,5

Forrás. Pallas lexikon

2. táblázat Írni-olvasni tudók aránya nemzetiség ések vallási felekezetek alapján Felekezet

%

Nemzetiség

%

Izraelita

76,4

Német

55,0

Ág. evang.

49,6

Magyar

36,2

Helvét

46,2

Tót

28,9

Róm. kat.

29,3

Rutén

25,0

Gör. kel.

16,8

Horvát-szerb

23,9

Gör. kat.

15,7

Forrás: Pallas lexikon

Mint a fenti táblázatból is kitűnik, az izraeliták háromnegyede tudott írni és olvasni, azaz a lakosság legképzettebb rétegét alkották. Az evangélikusoknál a lakosság fele, a katolikusoknál pedig alig egy harmada tudott írni és olvasni. A hegyvidéki görögkeletiek (túlnyomóan szerbek) és a horvát nemzetiségű gyér számú görög katolikus (Zsumberak hegység lakossága) alkották a legképzetlenebb réteget, hiszen minden hatodik-hetedik fő tudott írni-olvasni. A nemzetiség szerinti megoszlás kimutatja, hogy a németek mellett a magyarok voltak a „húzó‖ nemzet 15

Horvátországban. Hozzá kell tenni, hogy az együtt bemutatott horvát és szerb nemzet közül nyilvánvalóan a horvátoknál az írni és olvasni tudási arány sokkal magasabb volt, mint a szerbeknél. 3. táblázat Az Osztrák-Magyar Monarchia horvát lakta tartományai lakosságának anyanyelv szerinti összetétele 1910-ben Anyanyelv Horvát és szerb

Horvátország és Szlavónia 2.283.309

Fiume

Dalmácia

Isztria

Összesen

13.351

610.669

168.184

3.075.513

15.776

nincs adat

542

55.134

71.452

4.138

27.455

18.028

147.417

197.038

Magyar

105.948

6.493

4

5

112.450

Német

134.078

2.315

3.081

12.735

152.209

Cseh és szlovák

53.989

192

1.412

1.807

57.400

Egyéb

24.716

nincs adat

11.930

18.284

54.930

2.621.954

49.806

645.666

403.566

3.720.992

Szlovén Olasz

Összesen

Forrás: Popis ţitelja od -31. prosinca 1910. u Kraljevinama Hrvatskoj i Slavoniji, Publikacije Kr. zemaljskog statističkog ureda u Zagrebu, LXIII Zágráb, 1914. Enciklopedija Jugoslavije, IV. köt., 90. p.

Mint a táblázatokból kitűnik, 1910-ben Fiuméban a lakosság asszimilálódott az olasz nemzetbe, de kissé meglepően egy ember sem nyilvánította a szlovént anyanyelvének, ami arra utal, hogy a helyi szlovén lakosság vagy a horvát-szerb táborhoz, vagy az olaszhoz csatlakozott. Érdemes kiemelni, hogy a katolikus horvátság is javarészt az olasz nemzetbe „szívódott fel‖. Végül megjegyzendő, hogy a horvát-szerb, az olasz, a magyar, a német és a cseh-szlovák nyelven kívül nem volt egyetlen polgár sem, aki valamelyik egyéb nyelvet beszélte volna anyanyelvként. Fiume kivételével, a többi adat közül még kiemelhető, hogy a magyart Dalmáciában 4, Isztriában pedig 5 fő jelölte meg anyanyelvként. A magyar anyanyelvűek Verőce vármegyében voltak a legszámosabbak (33, 927 vagyis 14. 1%) amíg Szerémségben 27, 523 (6.9%), Pozsegában 16, 462 (6.2%) és Belovár-Körösben 14, 224 (4.3%) magyar élt. Az idegen anyanyelvűek közül csak 64, 198 (2.6%) beszélte a magyar nyelvet. 16

4. táblázat A Habsburg Monarchia horvát lakta tartományai lakosságának összetétele a vallási hovatartozás alapján 1910-ben Vallásfelekezet róm. katolikus

HorvátSzlavonország 1.877.833

Fiume

Dalmácia

Isztria

Összesen

45.130

538.103

399.876

2.860.942

17.592

467

973

300

19.332

653.184

995

105.338

1.050

760.567

73.345

3.214

1.252

2.340

80.151

2.621.954

49.806

645.666

403.566

3.720.992

gör. katolikus pravoszláv egyéb összesen

4. ábra A Habsburg Monarchia horvát lakta tartományai lakosságának összetétele a vallási hovatartozás alapján 1910-ben

2000000

fő

1800000

róm. katolikus gör. katolikus pravoszláv egyéb

1600000 1400000 1200000 1000000 800000 600000 400000 200000

Isztria

Dalmácia

Fiume

HorvátSzlavonország

0

Forrás: Popis ţitelja od -31. prosinca 1910. u Kraljevinama Hrvatskoj i Slavoniji, Publikacije Kr. zemaljskog statističkog ureda u Zagrebu, LXIII Zágráb, 1914. Enciklopedija Jugoslavije, IV. köt., 90. p.

17

A hitfelekezet szerint Horvátországban a római katolikusok aránya 71. 6% volt, a görög katolikusoké 0. 8%, a pravoszlávoké 24, 9%, az evangélikusoké 1. 1%, a reformátusoké 0. 7%, az izraelitáké 0. 8% volt. Horvát-Szlavonország (Dalmácia nélkül) kifejezetten falusi jellegű volt a tárgyalt korszákban (1918-ig). A 19-20. század fordulóján 17 város jellegű településsel rendelkezett, melyeknek lakossága az összlakosság 8,5%-át tette ki. Zágráb közel 75 ezer (ebből 4028 magyar) fős lakossággal a legnagyobb város volt, míg Eszék 28,505 fővel a másik legnagyobb központ volt. Az említett szlavóniai város 1745-ben még csak 6.917, 1870-ben már 17.247 lakossal bírt. A németül Esseg, illetve Eszék, horvátul Osijek nevű város nemzetiségi viszonyai interetnikai szempontból példaértékűek lehetnek. E közép-európai város a délszláv államba való beolvasztásáig, és a kolonisták nagyszámú betelepítéséig kifejezetten német jellegű volt. Részben érthető is, hiszen az Erőd (Tvrdja) nevű városrészben katonai központ létesült, amelyben jelentős volt a német tisztek száma, egyébként még a közigazgatást, oktatást is a tisztek végezték. Az 1905. évi adatok szerint a városban 12.436 német, 7.419 horvát, 2.297 magyar és 2.092 szerb élt. Azonban Trianon kedvezőtlenül befolyásolta Eszék sorsát, hiszen az I. világháború után a délszláv állam határmenti városa lett (mint a hasonló sorsú Szabadka), és csökkent a jelentősége, valamint az ezzel együtt mozgó lakosság száma is. 1910-ben a többi város közül a szerémi, ma Szerbiához (Belgrádhoz) tartozó Zimonynak 15.835 lakosa volt, Károlyvárosnak 14.992 (ebből 320 magyar), Varasdnak 12.149, a ma Vajdasághoz tartozó (Sremska) Mitrovicának 12.325 lakosa. Fiuméban ekkor 49.806 fő élt, a várostól különálló településként létezett a Sziszek, melynek 1910-ben 8.197 lakosa volt. Amikor a rappalói egyezmény alapján 1920. novemberében Zára és környéke, néhány sziget, valamint egész Isztria Fiuméval együtt Olaszországhoz került.15 Sziszek fejlődése elkezdődött, hiszen a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság egyik legjelentősebb kikötője lett, s már 1931-ben 16.000 lakosa volt. A mai horvát területek közül az akkori Dalmáciában a lakosság csak 10,7%-a élt városban (ötezer főnél nagyobb településekben). Hat ilyen város közül csak háromnak volt tízezernél több lakosa. Split 21.407, Zára 14.056, és Šibenik 12.588 lakossal bírt. 15

Carlo Sforza: Jugoslavia. Storia e ricordi. Milano, 1948. 161. p.-tól. 18

5. táblázat Horvátország magyar ajkú lakossága 1910-ben regionális szinten

Régió neve

Népesség száma (ezer fő)

Ebből magyarajkúak száma (ezer fő)

aránya (%)

Muraköz

93

7,7

8,2

Baranya

51

20,3

39,5

Közép-Horvátország

1007

7,7

0,1

Szlavónia

2310

80,0

3,5

Összesen

3461

120,0

3,5

Forrás: Popis ţitelja od -31. prosinca 1910. u Kraljevinama Hrvatskoj i Slavoniji," Publikacije Kr. zemaljskog statističkog ureda u Zagrebu, LXIII Zágráb, 1914. Horvátországban a Monarchia idején 208 településen (az 1910. évi népszámlálás szerint) 119.874 magyar élt, a lakosság 5,0 százaléka, ebből Baranyában a 20.313 fő, ami az ottani összlakosság 40,0 százalékát jelentette.16 Azonban tudnunk kell, hogy a Drávaszög nem tartozott a Horvát-Szlavonországhoz egészen 1945-ig, hanem ekkor még a Vajdaság része volt.

16

Mák Ferenc: Magyarok Horvátországban, Magyar Kisebbség, 1997, 3-4 sz. 258-278. p. 19

5. ábra A magyarság számának és arányának csökkenése a három nyugat-szlavóniai megyében 1910-1921. 40000

fő

35000 30000

1910

25000

1921

20000 15000 10000 5000

BelovárKőrös

Pozsega

Verőce

0

Forrás: Tájékoztató a horvátországi magyarság helyzetéről http://www.mfa.gov.hu/kum/hu/bal/Kulpolitikank/Ketoldalu_kapcsolatok/Europa/ horvatorszag/magyarsag1.htm

b) Bosznia-Hercegovina 1918-ig Bosznia őslakosai az illírek voltak, akiket a kelták (gallok) követtek, majd Kr. e. 167-ben a rómaiak elfoglalták a délillír királyságot. Ahogy a Római Birodalom határa a Szávától a Dunáig terjeszkedett, az Illyricum elnevezés mellőzésével Bosznia kisebbik része Pannóniához, nagyobbik része pedig Dalmáciához került. A 7. század első felében Bosznia a honfoglaló déli szlávok állama lett. Eleinte Horvátországhoz tartozott, majd 931-ben Császláv szerb fejedelem országához csatolta Boszniát. A szerb fejedelem egy magyar kalandozó csapat elleni csatában elesett 950-ben, és Bosznia függetlenné vált Szerbiától. Egy ideig a boszniai bánok uralták az országot, majd a horvát király, illetve 1019-ben Vazul konstantinápolyi császár kezébe került. IV. Petar Krešimir (1058–1075) horvát király legyőzte a boszniai bánt, aki Horvátország egyik bánja lett. II. Vak Béla Bosznia királya (rex Ramae) lett, miután 1137-ben a boszniai bán a védelmét kérte. A pápa kitartóan követelte a magyar királyoktól, hogy Boszniát a keresztény (katolikus) hitre térítsék, amit olykor fegyverrel kellett megvalósítani.

20

Bosznia gyors fellendülése Kotrománovics István bán nevéhez fűződik, aki jelentősen kiterjesztette az országának határait, részben vejének, I. Nagy Lajosnak is köszönhetően. Kotrománovics István utódja az unokaöccse, Tvrtko István volt, aki a magyar király segítségével 1363-ban „egész Bosznia bánjának‖ nevezte ki magát, majd a szomszéd Szerbia felé tekintgetett. Amikor meghalt Szerbia utolsó királya, Tvrtko, akinek nagyanyja a Nemanjics uralkodó családból származott, igényt tartott a szerb trónra. 1377-ben - Nagy Lajos tudta nélkül - Szerbia és Bosznia királyának koronáztatta magát. Lajos nem ismerte el Tvrtkót királyként, de Ragúza és Velence igen. Tvrtkonak jól jött, hogy a magyar király lengyel és litván ―ügyei‖ miatt nem tudott leszámolni vele, hiszen még nagyobb tervei voltak. Nagy Lajos halála után (1482) a horvátországi lázadásokat kihasználva megszerezte Horvátország és Dalmácia nagy részét, majd 1390 nyarán Bosznia, Szerbia (Rascia), Horvátország és Dalmácia királyának nevezte magát. Egy évvel később meghalt, az utódai már nem tudták megtartani Tvrtko szerzeményeit, és elismerni kényszerültek Luxemburgi Zsigmond fennhatóságát. Igaz, a magyar király elismerte Boszniát királyságnak. A boszniai királyok gyengék voltak, ezért megerősödtek a nemesek. Az egyik közülük, Hervoja, magát hercegnek17 nevezte, az általa uralt területet (Hum) pedig Hercegovinának (a herceg földje), így lett az államnak két része – Bosznia és Hercegovina. Az ország könnyedén esett a török kezébe. 1463-ban Bosznia, 1482ben pedig Hercegovina lett török birtok. Ezután az ország egészen mássá vált. A lakosság jelentős része átvette az iszlám vallást, a katolikusok nagy része menekülésre szánta el magát, előbb Dalmácia területére, majd később Szlavóniába, illetve Dél-Magyarországra. Leszármazottaik a főleg Baranya megyében ismert bosnyákok, valamint a bunyevácok és a sokácok. Az ortodox szerbek maradtak a földjeiken, többnyire ők alkották a jobbágyságot, a rajjah-t. A keresztény lakosságot számtalan sérelem érte korábbi honfitársaiktól, akik az iszlám vallás fölvételével kiváltságokat kaptak, de ugyanakkor „eltörökösödtek‖, azaz már nem voltak se szerbek, se horvátok. Igaz, akkoriban a nemzeti hovatartozásnak nem volt akkora jelentősége, mint a vallásfelekezetinek.

17

Margalits Ede: Horvát történelmi repertórium, I. köt., MTA Budapest, 1900. 241. p. 21

Az orosz cár támogatásával a 19. század második felében a török birodalomban egymás után robbantottak ki felkeléseket a szerbek, bolgárok, montenegróiak, 1875-ben pedig a hercegovinaiak. Bosznia és Hercegovina már ekkoriban a keleti és nyugati civilizáció kapuja volt, senki nem akart ott háborút. Ezért az európai nagyhatalmak az említett lázadásban veszélyt láttak egy újabb európai háború kirobbanására. 1878-ban a berlini kongresszuson a nagyhatalmak beleegyeztek abba, hogy Ausztria-Magyarország szállja meg Bosznia-Hercegovinát, azzal, hogy az továbbra is a szultán fennhatósága alatt maradjon. Az ellenőrzést az udvar a bécsi pénzügyminisztériumra bízta. A külön közigazgatási egységet képező Bosznia-Hercegovina élén a boszniai kormány állt, illetve a kormányzó, akinek polgári hatásköre mellett katonai funkciója is volt.18 Az 1908-ban kirobbant ifjútörök forradalom után az osztrák-magyar kormány hozzácsatolta Bosznia-Hercegovinát a Monarchiához, annak érdekében, hogy az ifjútörök mozgalom hatása ne terjedjen ki Boszniára.19 1908. október 7-én történt meg az annexió20, amelyet bizonyos ellenszolgáltatás jegyében elismert a Porta is (1909. február 26-án) és ezzel tulajdonképpen lemondott a fennhatóságáról. Sőt, 1909. március 31-én a Szerb Királyság is kénytelen volt (a nagyhatalmak nyomására) beleegyezni az annexióba. Ezt követően az erősen osztrák-magyarellenes szerb és muzulmán szervezetek is elismerték az annexió tényét. A berlini szerződés és az isztambuli konvenció alapján a szuverenitás a szultáné volt, de ez a joga csak ―nudum ius‖ volt, hiszen 1908-tól Bosznia-Hercegovina formálisan is a Monarchia tartománya lett.21 Különállása abból is kitűnik, hogy habár Ausztria

korona-országának

számított,

ügyeiben

a

döntéseket

Ausztria

és

Magyarország kormányai közösen hozták meg. Az államban három nemzet tartotta magát „otthon‖ – a muzulmán, a szerb és a horvát. A muszlim szó arabul az iszlám vallású embert jelenti. A BoszniaHercegovina, Szerbia és Montenegró területén élő muzulmánok eredetileg szlávok

18

Lásd Pál Alfréd: Bosznia-Hercegovina politikai szervezete, Budapest, 1913., 3-7. p. Gulya Károly: Az annexiós válság és az Osztrák-Magyar Monarchia balkáni politikája, Szeged, 1965., 14-16. p. 20 Szabó Szilárd: Bosznia-Hercegovina 1908-as annexiójának közjogi vonatkozásai. Acta Universitatis Debreciensis. Series Historica LV., Debrecen, 2003., 179. p. 21 Az osztrák nézetről lásd Gustav Steinbach: Die bosnische Verfassung. In. Jahrbuch des öffentlichen Rechts, Band IV., Tübingen, 1910., 483. p. 19

22

(szerbek vagy horvátok) voltak, akiket a török hódítás idején bosnyákoknak neveztek és ezzel megkülönböztették őket a többi délszláv nemzettől. Az osztrák–magyar megszállás alatt mohamedánoknak szólították őket, de ez az elnevezés nem terjedt el igazán. Velük ellentétben a XIX. században a boszniai katolikusok a horvát nemzeti mozgalomhoz, az ortodoxok pedig a szerbhez csatlakoztak. 1882-ben a muzulmánok nagy számban vettek részt a hercegovinai szerbek által szervezett osztrákellenes lázadásban. A „megszállókkal‖ csak a katolikus horvátok szimpatizáltak, de ők is inkább annak reményében, hogy visszakapják „történelmi földjüket‖, Boszniát. A boszniai lakosság egy része támogatásával 1906-ban létrejött a nemzeti párt, a Muzulmán Nemzeti Szervezetet. A politikai program lényege az autonómia kivívása, méghozzá a szultán fennhatósága alatt, az egyházi függetlenség és a szabadságjogok megadása volt. A muzulmánok tehát önálló nemzetté alakultak az évszázadok során, de arra, hogy elismerést is kapjanak, várni kellett 1961-ig, amikor a népszámlálásban külön „rubrikát‖ kaptak nemzetükért. Addig szerbeknek vagy horvátoknak, illetve jugoszlávoknak stb. vallották magukat a boszniai muzulmánok. 6. ábra Bosznia-Hercegovina lakossága 1879-1910 között vallási hovatartozás alapján fő 900000 800000

1879

700000

1910

600000 500000 400000 300000 200000 100000 egyéb

pravoszláv

katolikus

iszlám

0

Forrás. Rezultati popisa ţiteljstva u Bosni i Hercegovini od 27. septembra 1910., Zemaljska vlada za Bosnu i Hercegovinu , Sarajevo 1912.

Boszniában a népszámlálások később indultak, mint a Habsburg Monarchia többi tartományaiban. Az első ilyen népszámlálást 1879-ben ejtették meg, noha már 1851ben a török hatóságok végrehajtottak egy népösszeírást, igaz, a Novi Bazar-i szandzsák lakosságot nem beszámítva. Ekkor 1.021.722 fő élt e területen, a 23

katolikusok száma mindössze 150.000 (15%) körüli volt. Az 1879. évi immár a Monarchia által készített népszámlálás 1.158.164 személyt írt össze. Az 1885. május 1-jei népszámlálás szerint Bosznia és Hercegovina lakóinak száma 1.336.091 volt. Ebből 705.025 férfi és 631.066 nő. Az 1891. július 1-jén megejtett hivatalos számítás szerint a lakosság száma: 1.428.613 fő volt. Ebből vallási hovatartozás szerint 622.463 görögkeleti, 506.215 muszlim, 292.622 római katolikus, 658 protestáns. és 6.655 izraelita. A lakosság relatív többségét a szerbek alkották, de a muzulmánok száma is jelentős volt. A horvátok a lakosság egy ötödét alkották. 1885-ben 25.273 osztrák-magyar monarchiai illetőségű személyt regisztráltak, és 2165 idegen állambelit. A kerületi székhelyek voltak: Banja Luka 11.357 lakossal, Bihacs 3.506, (Dolnja) Tuzla 7.189, Szarajevó 26.268, Travnik 5.933 és Mosztár 12.665 lakossal. 6. táblázat Bosznia-Hercegovina lakossága a vallásfelekezeti hovatartozás szerint 1879-től 1910-ig

Év

Szám

Pravoszláv

Muzulmán

Katolikus

fő

fő

fő

%

%

%

Egyéb fő

%

1879

1,158,164

496,485

42.88 448,613 38.75 209,391 18.08 3,675

0.31

1885

1,336,091

571,250

42.76 492,710 38.88 265,788 19.88 6,343

0.47

1895

1,568,092

673,246

42.94 548,632 34.99 334,142 21.31 12,072 0.76

1910

1,898,044

825,918

43.49 612,137 32.25 434,061 22.87 26,428 1.39

Index 1910 1879

163.9

166.4

101.4 136.5

83.2

207.3

126.5 719.1

448.4

Forrás: Népszámlálások és M. Spasovski, D. Ţivković, M. Stepić: The Ethnic Structure of the Population in Bosnia and Herzegovina Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrade 1995.

Bosznia-Hercegovinában nem a nemzetiség szerint írták össze a lakosságot az Osztrák-Magyar monarchia idején, hanem vallásfelekezetek alapján. Mivel azonban a három államalkotó nemzet három különböző konfesszióhoz tartozik, könnyen kiolvasható, hogy a szerbek alkották a relatív többséget. Ezt még akkor is állíthatjuk, ha tudjuk, hogy a 43,49% - ot kitevő pravoszlávok között nyilvánvalóan más ortodox 24

vallású nemzet is képviseltette magát. Mindenféleképpen meglepő, hogy a felsorolt három vallás mellett a népszámlálás adatai szerint mindössze 1,39% egyéb vallású személyt tüntettek fel. Főleg meglepő a zsidók csekély száma (mindössze (0,63%). Pedig a boszniai irodalom, a gazdaság, művészet, kereskedelem arra engedett következtetetni, hogy akkoriban sokkal nagyobb volt a számuk. Elképzelhető, hogy egy részük áttért valamelyik keresztény vallásra. A szefárdoknál 8.219 (0,43%), a többi izraelita között 3.649 (0,20%) főt írtak össze. Az evangelikusok száma 6.342 (0,33%), az összes többi valláshoz 8.218 fő (0,43%) tartozott. A magyarokat egyaránt lehet keresni a katolikusok és az evangélikusok között. Ekkor a németek és a magyarok többnyire államhivatalnokok, illetve azok családtagjai voltak. Az 1910. évi népszámlálás szerint közel hat ezer magyar anyanyelvű lakos élt Boszniában. Az első világháború előtt a külföldön élő magyarok (kivándoroltak és szórványok) gondozása a miniszterelnökséghez tartozott. A kormány a külföldi magyar intézményeket nem közvetlenül, hanem külön erre a célra létrehozott társadalmi szervezeteken, gyakran külön akciókon keresztül támogatta. A boszniai és szlavóniai magyar szórványok nemzeti gondozását az 1904-ben létrehozott Julián Egyesület végezte 1918-ig. A Julián Egyesület Pécsett internátust tartott fenn a szlavóniai és boszniai magyarság számára, és a Teleki Pál irányítása alatt működő Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központja (TESZK) gondoskodott az ide vonatkozó pénzügyi keretek elosztásáról.22 A tartomány 6 kerületből állt, a népszámlálás adatai szerint a legnagyobb lakosságszámú kerület Tuzla volt, majd Banja Luka, és Szarajevó következtek. Ez utóbbi volt az országos főváros is. Szarajevóban 1910-ben 51.919 fő élt. Ebből 18.960 (35,56%) muzulmán, 17.922 (34,52%) római katolikus, és 8.450 (16,27%) pravoszláv, valamint 6.397 (12,32%) izraelita, illetve 690 (1,33%) egyéb vallású .A relatív többséggel itt a muzulmánok bírtak. A szerbek (ortodoxok) abszolút többséggel rendelkeztek Banja Luka és Bihacs kerületekben, illetve relatív többséggel Tuzla kerületben. A katolikus horvátok Mosztár és Travnik kerületben képezték a relatív többséget. A városi lakosság 1910-ben az összlakosság 14,66%-át 22

A szlavóniai és boszniai magyarság támogatásáról bővebben l. Bernics Ferenc: A Julián-akció (Egy „magyarságmentő egyesület‖) tevékenysége Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában 1904– 1992). Pannónia Könyvek, Pécs, 1994. 25

alkotta. A városiakat illetően tapasztalható, hogy azokban a muzulmán vallásúak abszolút többségben voltak. Főleg a városokban éltek a zsidók is, akiknek 61%-a Szarajevóban, valamint Tuzlában 13%, és Travnikban 11% élt. Az evangélikus vallásúak leginkább a falvakban éltek, méghozzá Banja Luka és Tuzla kerületekben.23 c) Szlovénia 1918-ig A szlovénok (nevük jelentése: szláv)24 a VI. század második felében érkeztek több csoportban a Keleti-Alpok vidékére, majd a század végén már a Dráva és Mura közötti területén telepedtek le. A Dráva forrásától a Dunáig elterülő földeken élő szlovén törzsek a bajorok szomszédjai lettek, és nem sokkal a honfoglalás után (593– 595) már össze is csaptak a már korábban itt élő bajorokkal. Az avarok Bizánc elleni előkészületeit kihasználva, 623-ban az alpesi szlávok többsége részt vett a Samo vezette felszabadítási harcokban, és önállóvá vált, ám ez az állapot nem tartott sokáig. A szlovén historiográfia szerint ez a terület Karantánia néven 658-tól 745-ig önálló állam volt.25 Azonban több német történész és archeológus (F. Jantsch, E. Kranzmayer, E. Klebel) cáfolta az önálló szlovén Karantánia létezését. 745 után a frank fennhatóság érvényesült a szlovén lakta területeken, és a frank hittérítők hathatós munkájának köszönhetően a karantániak (szlovének) már a VIII. század folyamán megkeresztelkedtek. 817-ben a Frank Birodalom első felosztásakor a terület északi része (bajor területekkel együtt) Jámbor Lajos, a Drávától délre eső rész pedig (Friaul tartománnyal együtt) Lothar fennhatósága alá került. A terület a XIII. század második felében Habsburg uralom alá került. Rudolf, akit 1273-ban királlyá választottak magának követelte a szlovén lakta területeket, így a II. Ottokár cseh király elleni harcok, illetve az 1276-ban megkötött bécsi békével megszerezte a cseh királytól Karintiát, Krajnát és Friauliát. A XV. században jelentős birtokokat szereztek a Celjében székelő Cillei (Celjski) grófok. Ők még a Habsburgokkal is szembeszálltak. 1436-ban Luxemburgi Zsigmond létrehozta a 23

Forrásanyag: Rezultati popisa ţiteljstva u Bosni i Hercegovini od 27. septembra 1910., Zemaljska vlada za Bosnu i Hercegovinu , Szarajevó 1912. 24 Németül Wenden a szlovénok elnevezése, a jelentése pedig szintén szláv. A nép német neve az antik venet névből származik. 25 Avdo Sućeska: Istorija drţave i prava naroda SFRJ. Szarajevó, 1979.,18. p. 26

Celjei Fejedelemséget, a fejedelmi tisztséget pedig az említett grófi családnak adományozta.

Az

1456-ban

bekövetkezett

bukásuk

után

a

Habsburgok

megerősítették hatalmukat az említett szlovén lakta részen is. A XIII. század nyolcvanas éveiben Izola, Koper és Piran tengerparti szlovén városok elismerték a Velencei Köztársaság fennhatóságát, majd Velence 1420-ban kiterjesztette befolyását Isztriára, és Friaulia tartományra is. A Habsburg uralom és a Velence hódítása után a szlovén lakta részek három jelentős ország alá tartoztak. Stájerország, Karintia, Krajna osztrák örökös tartományok, valamint Trieszt és a görzi grófság az osztrák császárság alá tartoztak, a Vas és Zala megyében élő szlovénok a Magyar Királyság, Friaul tartomány pedig Velence része lett. Ez az állapot egyes területeken 1918-ig megmaradt. A napóleoni háborúk során 1797-ben megszűnt a Velencei Köztársaság, a szlovén lakta területek szinte harc nélkül francia kézre jutottak. A campoformiói béke (1797) értelmében Napóleon lemondott Velencéről, így a szlovénok lakta területek ismét egyesültek a bécsi udvar fennhatósága alatt. A franciák azonban 1805-ben ismét elfoglalták a szlovén földeket, a korábbi velencei birtok az Olasz Királyság része lett. A schönbrunni béke szerint a már korábban megszerzett szlovén területekhez csatolódott még Trieszt, valamint Krajna és Karintia jelentős része, és ezek után Napóleon 1809-ben létrehozta az Illír Tartományokat a szlovén és horvát lakta területekből. Ezt a térséget a bécsi kongresszuson hozzácsatolták az Osztrák Császársághoz, és 1816-tól Illíria néven külön királyságként szerepelt a császár címerében. A horvát „földek‖ 1822-ben visszakerültek Horvátországhoz. Amikor Mária Terézia 1747-ben tartományi kormányt hozott létre Karintiában és Krajnában, az ottani szlovénok fellégezhettek. Addig az értelmiség olasz vagy német nyelven tanult, Mária Terézia iskolareformja után kezdődött ébredezni a szlovén nemzeti öntudat. A bécsi forradalom hatással volt a szlovén tartományokra is, ahol a parasztság és a munkásság föllázadt. A bécsi ifjúság megfogalmazta a nemzet óhajait (az ―Egyesült Szlovénia‖ című programban), s a követelésük az volt, hogy az iskolákban és a hivatalokban juttassák érvényre a nemzeti nyelvet, a szlovén etnikai területeket egyesítsék egy autonóm tartomány keretében, természetesen Ausztrián belül. A Habsburg monarchia szétbomlásáig ez maradt a szlovén nemzeti program. Azonban 27

egyre erősödött a délszláv eszme is, a közös délszláv állam létrehozásának elképzelése. A Károly király által összehívott és 1917-ben megtartott állami ülésen a szlovénok az isztriai és dalmáciai horvátokkal együtt létrehozták a Jugoszláv Klubot, és elnökének a szlovén dr. Anton Korošecet választották meg. Ő az osztrák parlamentben követelte a Monarchiában élő délszláv nemzetek egyesítését egy különálló államban, amely a Monarchia fennhatósága alatt maradna. Azonban 1918. október 6-án a Monarchia horvát, szlovén és szerb pártjai létrehozták Zágrábban a Nemzeti Tanácsot, majd 1918. október 29-én kikiáltották a Szlovénok, Horvátok és Szerbek Államát (Drţava Slovenaca, Hrvata i Srba). Bejelentették, hogy készek egyesülni Szerbiával és Montenegróval. 1918. november 9-én Genfben a szerb kormány, a szlovén, horvát, szerb állam Nemzeti Tanácsa és a Jugoszláv Klub képviselői megegyeztek az egyesülésről, amelyre 1918. december 1jén került sor. A szlovéniai magyarság Árpád-kori eredetű, s csaknem teljes egészében a magyar határ melletti Muravidék aprófalvaiban élt. A szlovéniai magyarság ebből kifolyólag autochtón lakosságnak számít, az olaszokkal együtt. A várispánságok megszervezésétől

1919-ig Alsólendva és

környéke

Zala, az

őrségi

rész

Muraszombattal és Szentgotthárddal pedig Vas megyéhez tartozott. Mivel Szlovéniának a délszláv államba való belépés előtt nem volt kijelölt állami határa, hanem azt általában Stájerország, Krajna és Karintia (Görc, Isztria) alkották, így a magyarságot nem lehet „országos‖ szinten bemutatni. Azonban az 1910. évi népszámlálás alapján a magyarok száma 20.800 fő volt, s a lakosság 1,6%-át adták. d) Vajdaság történeti előzményei A ma Vajdaságként ismert terület három egysége – a Bánát (az egykori Temesi Bánság nyugati harmada), a Bácska és a Szerémség (Szerém vármegye) – a történelem során frank, bizánci és bolgár fennhatóság alatt volt. A magyar honfoglalás után ez a térség egy évezreden keresztül a történelmi Magyarország déli részét alkotta, és a vidéket is magyarok lakták. Az államalapítás és a megyerendszer kialakulását követően létrejött Temes, Bács és Bodrog, Szerém majd Csanád vármegye.

28

7. ábra Vajdaság etnikai képe 1910-ben

Forrás: Djuric, V, - Curcic, S. – Kicošev S:, The Ethnic Structure of the Population in Vojvodina, in D. Hadţi-Jovanovic (ed.), The Serbian Question in The Balkans, Belgrade 1995, 211-226. p.

A törökök elől menekülő szerbek már a XIV. század végén megfordultak ezen a területen, elsősorban a Szerém vármegyében. A mohácsi csata után a török hadak pusztítottak e vidéken, majd 1543-ban, Buda bevétele után meghódították Magyarország ezen részét is. Igazi lakosságcsere következett be a későbbiek során, hiszen a magyarok egy része elmenekült, sokan áldozatul estek. Helyükre elsősorban délszlávok (főleg szerbek), illetve később románok érkeztek a Havasalföldről menekülve. A terület a töröktől való felszabadulás (1686–1687) után26 szabadult fel, de a Tisza–marosi és a dunai határőrvidék megszervezése 1686 és 1688, illetve 1700 és 1702 között történt. A Bécsből igazgatott Határőrvidéken (Vojna krajina, Vojna granica, Militärgrenze) a Száva mentén húzódó osztrák–török határ védelmét látták el. Mint azonban az 1848. évi szabadságharc bizonyította, ezt a „krajinát‖ a magyar szabadságharcosok ellen alkalmazta a bécsi udvar. 1716-ban Temesvár székhellyel (Bécs irányítása alá tartozó) koronatartományt, s azon belül határőrvidékeket hoztak létre. A Temesi Bánságban27 a török alóli felszabadulás után több újabb betelepedés történt, majd a XVIII. századi török elleni háborúkban is számos magyar esett 26 27

A Tisza bal parti része, a volt Temesi Bánság török uralom alatt maradt egészen 1716-ig. A későbbi Torontál, Temes és Krassó–Szörény megyékben. 29

áldozatul, különösen a Bánság déli részén. A nagyarányú újratelepítés során szerbek és románok mellett németek érkeztek e vidékre. 1741-től felszámolták a Tisza– marosi és Dunai határőrvidéket. A délszláv többségű Újvidék, Szabadka és Zombor úgyszintén szabad királyi városi rangot kapott, és létrehozták a kiváltságos kikindai kerületet. A szerbek 1848 májusában Karlócán kongresszust tartottak, amelyen követelték a szerb vajdaság létrehozását, melyet Szerémség, Bácska, Baranya, a katonai határőrvidék, sajkásterületek,28 becsei kerület, Temesköz és a kikindai kerület alkottak volna, és ez a vidék autonómiát élvezne. Ezt megelőzően követelték a magyar országgyűlésben, hogy Magyarországon a szerbeket nemzetként ismerjék el, de a kérésüket az országgyűlés elutasította.. A térségbeli szerbek politikai szövetségre léptek a „Háromegy Királysággal (Horvátország, Szlavónia és Dalmácia). A szerbség szellemi vezére és politikai irányítója Josif Rajaĉić pátriárka volt, aki Zágrábban a frissen horvát bánná kinevezett Jellasics Józseffel tárgyalt, sőt a báni beiktatásánál a zágrábi püspök helyett ő végezte az egyházi szertartást. Ez volt az egyetlen eset, hogy a horvát bánt nem a (katolikus) zágrábi püspök, hanem az ortodox pátriárka iktatta be tisztébe. Rajacsics pátriárka és Jellasics tábornok számára a közös cél a Magyarország elleni küzdelem volt, amit a bán csak úgy tudott elérni, ha a katonai határőrvidéki szerbek támogatják. Az új horvát bán egyébként péterváradi születésű volt, és – ezért is – támogatta a szerb vajdaság létrehozását. Ferdinánd császár visszautasította a szerbek kérését a politikai nemzetté való elismerésre, de Karlócán ekkor már megkezdték a fegyveres ellenállásra való felkészülést, amelyre nagyszámú önkéntes jelentkezett a szerb fejedelemség területéről is. A bécsi kormány, valamint Jellasics horvát bán közreműködésével (a délszláv eszme jegyében) a határőrök a magyar kormány és a magyar nemzet ellen fordultak.29 A rosszul felszerelt és vezetett, kis létszámú magyar alakulatok

28

Vagy csajkások kerülete (Titeli csajkások zászlóalja) annak a péterváradi határőrvidékből kihasított szögletnek a neve, melyet a Duna és a Tisza összefolyása alkot Bács-Bodrog vármegyében. Mária Terézia hozta létre 1763-1764-ben, s rendelete alapján itt állandó csajkás századok szerveztettek, a dunai és szávai hajózás, továbbá a határok őrzése céljából. Székhelye Titel volt. Hajós lakosainak a katonai határőrvidék idején a Dunán, Tiszán és Dráván katonai szolgálatot kellett teljesíteniük. Az 1873. XXVII. t.c. polgárosította, és Bács-Bodrog vármegyébe kebelezte be. 29 Lásd Heka László: A horvátok és az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc, Acta Universitatis Szegediensis Acta Juridica et Politica, Tomus LXVI. Fasc. 10. Szeged, 2004., 1-38. p. 30

kénytelenek voltak visszavonulni, s 1849. február elejétől – Pétervárad és Szabadka kivételével – néhány hónapig szerb–osztrák fennhatóság alatt állt az egész vidék. Az uralkodó – a szerbek kérésére – 1849-ben létrehozta a Szerb Vajdaságot (Srpska Vojvodina), méghozzá úgy, hogy Szerém megyét a Horvát Királyság, Bácskát, Baranyát és Bánságot (Torontál, Temes és Krasso-Szörény) pedig a Magyar Királyság joghatósága alól vette ki. A Szerb Vajdaság öt kerületből – a zomboriból, az újvidékiből, a lugosiból, a nagybecskerekiből, és a temesváriból – állt. Központja Temesvár volt, a hivatalos nyelv a „német és az illír‖, a gyakorlatban pedig a német. Az 1849 és 1860 között létező „Szerb Vajdaság – Temesi Bánság‖-ban a szerbek kisebbségben voltak a románokkal, németekkel és a magyarokkal szemben. 1860-ban 1.524.214 lakosa volt e térségnek. A legnagyobb számban a románok (414.947) lakták, a németek (396.156), a szerbek (309.885), a magyarok (256.164) és a horvátok (bunyevácok és sokácok, 76.642) mellett. 1860. december 27-én a császár megszüntette a Vajdaságot, annak részeit Magyarország és Horvátország között osztotta szét. A szerbek 1861-ben ismét megkísérelték elnyerni az autonómiát, de az udvar visszautasította azon követelésüket, hogy Bácska egy része, valamint Szerémség, Bánság és a Katonai Határőrvidék egységes területté alakuljon át. Az osztrák-magyar kiegyezéssel (1867) kezdődő időszak a déli területek fénykora volt. Bácska és a Bánság az ország és az egész Osztrák–Magyar Monarchia egyik leggazdagabb vidéke lett. Óriási fejlődésnek örvendett, gazdag falvai és városai mellett fölépült a kellő infrastruktúra is, a soknemzetiségű térségben békében éltek a magyarok, németek, szerbek, horvátok, szlovákok, románok, illetve egyéb nemzetek. Egyre nőtt a magyar lakosság aránya, annak is köszönhetően, hogy a magyarságban asszimilálódtak elsősorban a katolikus vallású németek, bunyevác-horvátok és a kereszténnyé vált zsidók. 1918 novemberében a szerb hadsereg megszállta Temesvárt, Baját és Pécset, majd november 25-én az újvidéki nagy népgyűlésen összegyűltek a Szerbiához való csatlakozás mellett foglaltak állást. Érdekes módon a délszláv irodalomban nem firtatták, hogy a közgyűlés határozatai mennyire jogérvényesek és demokratikusak, 31

hiszen a „Szerbiával való egyesülés‖ kimondásakor a vajdasági szerbek (pontosabban ortodoxok) a lakosság 35%-át tették ki (Bácska, Bánát és Baranya lakossága 1. 350.000 fő volt), a katolikusok 51,5%-ot, az evangélikusok pedig 10,7%-ot, míg a többi vallások képviselői 2,8%-ot alkottak. Azaz a nagygyűlés döntése alig lett volna érvényes, ha nem állt volna érdekükben a nagyhatalmaknak is az „erős Szerbia‖. Másrészt valószínű, hogy a Vajdaságtól való megfosztás „Magyarország büntetése‖ volt az I. világháborúban betöltött szerepe miatt. A Vajdaság története elején 1921-ben Bácska, Bánát, és Baranya térségben 27,9% magyar volt, 1991-ben az arányuk 16,7%-ra csökkent, amíg a szerbek abszolút többségbe kerültek, s immár 57,3%-ot tesznek ki a lakosságból. 8. ábra Vajdaság etnikai megoszlása 1921-ben

Forrás: Djuric, V, - Curcic, S. – Kicošev S:, The Ethnic Structure of the Population in Vojvodina, in D. Hadţi-Jovanovic (ed.), The Serbian Question in The Balkans, Belgrade 1995, pp. 211-226. p.

Az említett terület a történelmi Magyarország más déli részeivel együtt az 1918. december 1-jén kikiáltott Szerb – Horvát – Szlovén Királysághoz, a délszlávok egységes államához került. Akkor e területeken a lakosság egyharmadát (több, mint félmillió embert) a magyarság alkotta. Ők az új államban kisebbségi sorsra kerültek.

32

9. ábra Vajdaság lakossága anyanyelv szerint 1910-ben

600 000

fő

500 000 400 000 300 000 200 000 100 000

a om R

yé b Eg

us

zi n

t R

or vá

Bu

H

án Sz lo ny vá ev k ác ,s ok ác

om

et R

ém

N

ag M

Sz er

b

ya r

0

Forrás. KSH, 1910. évi népszámlálás

e) Szerbia 1918-ig A szerbek a VII. században vándoroltak be mai hazájukba, méghozzá először Thesszaloniki környékén telepedtek le, amit egy Szervia nevű helység is bizonyít. A szerbek honfoglalása a Golija- és Durmitor-hegyek közötti területen, az Ibar, Drina, Lim és Tara folyók között történt meg. A gyakori bolgár-bizánci háborúk nagymértékben befolyásolták a helyzetüket, mindkét fél magához igyekezett csatolni a szerblakta területeket. Az önálló állam létrehozására a IX. században kezdtek kísérleteket tenni, amikor egyes források szerint 830-ban létre is jött Vlastimir vezetése alatt egy rövid élettartamú államalakulat. Časlav (ejtsd Császláv, 933-950) az első fejedelem, aki a kis szerb államocskákat egyesítette, és az összes szerb felett uralkodott. Boszniát is a kezében tartotta, és éppen ott, a magyarok ellen vívott csatában, 950-ben halt meg. Halála után azonban a szerb lakta földek szétestek több kisebb területre. A bolgár állam végleges összeomlása (1018) után a szerbek Bizánc 33

uralma alá kerültek. Államiságuk tartós kiépülése csak a következő századokban valósult meg, két egymással versengő központból, Zetából és Raskából kiindulva. Az említett két ország közül Raška (Rascia) számít a szerb állam magvának, a Boszna, Drina, Kolubara és Raša folyók közötti térséget ez utóbbi folyóról Rašanak, vagy Rascianak nevezték el, a magyar okiratok pedig a lakosait rácoknak.30 Rascia első név szerint ismert zsupánja Vukan volt, aki előbb Konstantin Bodin ducleai király szövetségeseként harcolt Bizánc ellen, majd miután a ducleai uralkodó megegyezett a bizánciakkal, Vukan egyedül folytatta a harcot. 1091-ben délkeletre kiterjesztette a hatalmát a mai Koszovó egyik részére, de a bizánciak megakadályozták további terjeszkedését, és elfoglalták e térséget is. A magyarbizánci harcokban a szerbek a magyarok oldalán harcoltak, és ezért 1130-ban a két nemzet közötti szövetséget házassági kötelékkel is megerősítették. Uroš Beli zsupán leánya Jelena (Ilona) a későbbi magyar király II. Béla felesége lett, azaz magyar királyné, így a raškai uralkodóháznak rajta keresztül befolyása volt a magyar udvarban is. Stefan Nemanja szerb zsupán 1113-ban született Ribnicában (ma Podgorica), majd I. Mánuel császártól nagyzsupáni címet is kapott. Nagy területeket foglalt el, és a bizánci császár kénytelen volt elismerni őt immár nem vazallusként, hanem független ország uralkodójaként. Ő a Nemanjićot szerb uralkodóház megalapítója. A fia, Stefan Nemanjiĉ a III. Honorius pápától kapott koronával királlyá koronáztatta magát.31 Az utódai tovább növelték Szerbia hatalmát, egészen a legnagyobb szerb uralkodóig Dušan cárig, aki a „Silni‖ („A hatalmas‖, 1332-1355) nevet viselte. Ő végleg függetlenítette a szerb pravoszláv egyházat, magát pedig Szkopjeban cárrá koronázta, miután 1340-ben legyőzte a görög császárt, és meghódította Albániát, majd 1346-ban egész Macedóniát. Dušan ekkor az összes szerb lakta vidék ura és a Balkán-félsziget leghatalmasabb fejedelme lett. Utódjai már nem tudták a kezükben tartani a hatalmat, a Marica folyón (1371-ben) elszenvedett vereség után a török megállíthatatlanul nyomult Szerbiába. Ekkor meghalt Dušan egyetlen fia, Uroš, és a 30

Franjo Raĉki: Nacrt jugoslavenskieh povjestij do IX-stoletja, IV. köt. 235-280. p. Lásd Margalits Ede: Horvát történelmi repertórium, I. köt. 50. p. 31 Ő az első megkoronáztatott szerb király, ezért a neve Stefan Prvovenčani (Elsőnek koronázott István). 34

török a rigómezei (Gazimestan, Kosovo polje) csatában 1389-ben legyőzte Szerbiát. 1459-ben a törökök elfoglalták Szendrőt (Smederevo), s ezzel a középkori szerb állam megszűnt létezni. Szerbia török pasalik lett (Szendrői Pasalik), a nép egy része Magyarországra menekült. Végül 1715-ben megszűnt a despota cím is, Szerbia állami létének utolsó és halovány emléke. A török megszállás idején Belgrádi Pasalik (Beogradski pašaluk) néven vált ismertté Szerbia, noha valójában Szendrői Szandzsák volt a neve e területi egységnek, amely élén a belgrádi székhelyű vezir állt32. Az elnyomott szerbek néhányszor fellázadtak, de egészen Bécs ostromlásáig nem volt komolyabb jelentősége ezeknek a felkeléseknek. A lázadások után, a bosszútól tartva, a szerbek több ízben menekülésre kényszerültek, így a hazájukban kiüresedtek a falvak, amelyekbe a Porta betelepítette a balkáni területekről érkező lakosságot. A Montenegróból, Hercegovinából, Koszovóból és a mai Macedónia területéről beköltözött lakosság úgy megtöltötte a térséget, hogy abban a korábbinál többen éltek. A szerb előkelők 1804 februárjában Orašac faluban kihirdették a felkelést, melynek vezetője Petrovics György (KaraĎorĎe, Crni ĐorĎe, ĐorĎe Petrović, Fekete György, 1752–1817)33 volt, a szervezkedés központja pedig Šumadija lett. A felkelés során létrehozták az önálló hatalmi szerveket, de a török 1813-ban vérbe fojtotta a felkelést. 1815-ben Takovóban Miloš Obrenović ünnepélyesen bejelentette a második szerb felkelés kezdetét (április 20-án). 1830-ban autonóm Szerb Hercegség jött létre, melyhez a Novi Bazari szandzsák (ma Szandzsák a térség elnevezése), vagy ahogy a szerbek nevezik: raskai terület (Raška oblast), valamint a 32

A török nyelvben a miniszter szónak felelt meg ez a cím és méltóság, amely azt a bégler béget vagy pasát illette meg, aki három lófarknyi jelvényt vitethetett maga előtt. A vezir volt a legnagyobb méltóság a nagyvezir után, és első rendű tagja a divánnak, vagyis államtanácsnak. 33 Petrovics György (KaraĎorĎe, vagyis Fekete György), 1766. december 21-én született a Kragujevac melletti Viševacban szegény szülőktől. Kora ifjúságában szüleivel Topolába költözött a hegyek közé. A szisztovai béke után (1791) Horvátországba (Magyarországra) jött, hol egy szlavóniai kolostorban erdőőr lett, majd ismét visszatért Topolára. Óriási népszerűségnek örvendett az 1804-13 közötti időszakban, majd emigrációban élt. Amint hazatért 1817-ben megölték Szendrő mellett. Karagyorgye ősei egyébként egy katolikus albán törzsből (Klimentiták) vándoroltak északra, ahol beolvadtak a szerbek közé, áttértek az ortodoxiára.A későbbi szerb királyok, például Sándor régens, a délszláv állam uralkodója, a montenegrói származását emelte ki, miután Montenegróban felrótták neki, hogy az ország vezetésében egy montenegrói sincs. Erről bővebben lásd Petrit Imami: Srbi i Albanci kroz vekove (Szerbek és albánok az évszázadok folyamán). K. V. S. Beograd, Samizdat FreeB92, Beograd, 2000. 558 p. 35

Koszovó, Metochia (Metóhia, Metohija), illetve észak Macedónia, melyet egyesek máig „szerb földnek‖ tekintenek, nem tartozott hozzá. Ezekre a szerbek kiterjesztették az Ó-Szerbia közös elnevezést. Az Obrenović és a KaraĎorĎević uralkodóházak között állandó csatározás dúlt a 19. században, és a merényletektől sem riadtak vissza az ellenfél megsemmisítése érdekében. 7. táblázat A törökök és a romák becsült száma Szerbia népességében 1834 és 1866 között

Év

A népszámlálás szerinti összes lakosság

Becslés török

roma cigány

Becsült teljes népesség

1834

678, 192

16,000

18,000

712,000

1846

915,080

9,000

-

924,000

1850

956,893

8,000

11,000

976,000

1854

998,919

7,000

12,000

1,018,000

1859

1,078,281

5,500

18,000

1,102,000

1866

1,216,348

2,000

-

1,218,000

Forrás: Svetlana Radovanović Demographic Growth and Ethnodemographic Changes in the Republic of Serbia, Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrade 1995.

A Szerb Hercegség idején kezdődött a „lakosságcsere‖. A törökök, és gyakran az iszlám vallású szlávok, akiket ma bosnyákoknak, akkor „törököknek‖ neveztek, részben Törökországba, részben Boszniába költöztek, a cigányság pedig nagyrészt beolvadt a szerb nemzetbe. A városi lakosság 1834-ben 6.5%-ot, 1859-ben 8%-ot tett ki az összlakosságból. A városi lakosság vallási viszonyait illetően, a főváros, Belgrád statisztikai adatait tekintve - Vladimir Jakšić kimutatásai alapján - a XIX. század közepén Belgrádban „100 lakosból 82 volt ortodox vallású, 10 zsidó, 5 katolikus, 2 protestáns, és egy muzulmán‖34 Az 1854. évi népszámlálás szerint

34

Vladimir Jakschitch, ed., Statistique de Serbie, Belgrád, 1855. 28. p. 36

Belgrádban „13,760 pravoszláv, 900 katolikus és 250 protestáns keresztény élt.‖35 Az etnikai kép 1874-ben megváltozott, amikor Belgrádban 4945 fő, vagyis 17.9% „nem pravoszláv‖ lakos élt. Az összlakosságból 10.1% katolikus, 1.3% protestáns, és 6.4% „Mózes követő‖ (zsidó), valamint 0.1% muzulmán volt.36 Belgrád 27,605 lakosa az ország lakosságának mindössze 2%-át alkotta. Ma ez az arány tízszeresére növekedett. A nemzeti hovatartozásra vonatkozó kérdést Szerbiában először az 1866. évi népszámlálásban tették fel. Azonban nem volt egyértelműen definiálva, hogy ki érthető az oláh, cigány és egyéb szerbiai nemzetiség alatt.37 Az 1,216,348 lakos közül 10.5% volt az oláh, 2.1% cigány és 0.4% egyéb nemzetiségű. 1878. július 13-án az európai nagyhatalmak aláírták a berlini kongresszus szerződését, amely megerősítette Szerbia, Montenegró és Románia függetlenségét, határaikat módosította (Pirot, Niš és „Ó-Szerbia‖ egy része Szerbiához került). A szerbek mégsem valósították meg legfőbb céljaikat. Ausztria-Magyarország BoszniaHercegovina megszállásával, valamint a Szandzsákba38 való bevonulásával szertefoszlatta a szerbek álmait, ugyanakkor részben Ausztria, részben pedig Törökország körbevették Szerbiát. Nem teljesült az a vágyuk sem, hogy az Adrián legalább egy kikötőt szerezzenek. 1878 után 48.300 km2 volt az ország területe 1,9 millió lakossal, de az államon kívül maradt szerbek száma is igen jelentős volt. Szerbia elmaradott ország volt, a lakosság 80% írni-olvasni nem tudott, a parasztság a lakosság 87,5%-át tette ki, a városi lakosság pedig csak 12,5%-ot képezett. Mindössze két városban Belgrádban és Nišben - volt 10 ezernél több lakos. A lakosság szűk rétege - 5-6%-a dolgozott az iparban, illetve a kereskedelemben. A falvakban még megmaradt az ősi családszervezési forma, a családközösség, amely a közös vagyonon alapult.

35

Vladimir Jakschitch, ed., Statistique de Serbie, 22. p.. Drţavopis Srbije (Population Census), IX, 150-153. p. 37 Dušan Breznik et. al., Demografski razvitak nacionalnosti u Srbiji, Belgrád, Institut društvenih nauka, 1967., 18. p. 38 Novi Bazari (Novi Pazar, Jenibazar) szandzsák, Koszovó török vilajet egyik szandzsáksága volt Szerbia és Montenegro közt. 1879-ben Törökország és az Osztrák-Magyar Monarchia által megkötött szerződés értelmében Bécs és Pest irányítása és megszállása alá került. Területe 9955 km 2, lakóinak száma 168,000 volt, akik jobbára iszlám vallású szlávok voltak. A térségnek stratégiai fontossága volt, hiszen egyrészt Törökország és Bosznia, másrészt a Szerbia és Montenegró között terült el. A Novi Bazar körüli vidéket a középkorban Rascianak (Raška) hívták. 36

37

Összehasonlításként megemlítem, hogy az 1879. évi népszámlálás szerint Magyarország (Horvátország és Fiume nélkül) lakossága 13.749.603 fő volt. Ebből 6.404.070 (46,65%) magyar anyanyelvű. A Magyarországon élő horvátokat és szerbeket együtt mutatták ki, számuk 631.995 (4,60%) volt. Magyarországon a 6 éven felüli lakosság 43,46% tudott írni-olvasni. A városok összehasonlítását illetően pedig kiemelném, hogy Budapest 361, Szeged 74, Szabadka 61, Hódmezővásárhely 52, Debrecen 51, Pozsony 48, Kecskemét 45, Arad 36, Temesvár 34 ezer lakossal bírt. A XX. század elején a kicsiny polgári réteg Szerbiában csakis a városokban élt. 1910-ben Belgrádnak 89.876 lakosa volt. A nagyobb városok között Niš több mint 30 ezer lakossal rendelkezett, Kragujevacon 18.376, Leskovácon 15 ezer körüli, Poţarevácon 13.613, Šabacban (Szabács) 11.541 lakos volt. Tíz ezernél több lakosa volt még Pirotnak és Vranjenak. 1882. március 6-án Milan Obrenović (I. Milán) királlyá koronáztatta magát, így Szerbia királyság lett. 1910-ben az ország nagysága 48.303 km2 volt (1834-ben még csak 37.841), és ekkor 2.911.701 lakos élt az állam területén (1834-ben csak 678.192). A népsűrűség 60,3 fő/km volt (1834-ben csak 17,9 fő/km). Az 1912-ben és 1913-ban kirobbant két Balkán-háború után Szerbia csaknem megduplázta addigi területeit. Azonban a terjeszkedése ellenkezett az Osztrák-Magyar Monarchia balkáni érdekeivel. Az amúgy is feszült helyzet a Monarchia és Szerbia között 1914. június 28-án robbant, amikor a boszniai szerb ―Mlada Bosna‖ (Ifjú Bosznia) nevű csoport egyik tagja, Gavrilo Princip Szarajevóban megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, Zsófiát. Ezt követően kirobbant az I. világháború, miután a szerb kormány nem tett eleget az Osztrák-Magyar Monarchia ultimátumának (az orosz cár támogatást ígért a szerbeknek egy esetleges támadás esetére). Az I. világháborút az ország a szövetségesek oldalán zárta, és az új területi elrendeződésben „ajándékokra‖ számított. Ami Szerbia 1910. évi népszámlálását illeti abból kiderül, hogy a török kivonulásával valódi lakosságcsere történt, ami a Balkánon nem egyszer fordult elő. A törökök mellett, a ma bosnyákoknak nevezett muzulmánok is elköltöztek Szerbiából, méghozzá egy részük egészen Törökországig, Albániáig, a többiek pedig Boszniában rekedtek. Szerbia „etnikailag tiszta‖ volt 1910-ben, noha nem tudni, hogy az állampolgárok közül mindegyik etnikailag is szerbnek vallotta-e magát. 38

10. ábra Szerb Királyság lakossága állampolgárság alapján 1910-ben

egyéb

törökországi

romániai

bolgáriai

osztrákmagyarországi

fő

montenegrói

14000 12000 10000 8000 6000 4000 2000 0

Forrás: Prethodni rezultati popisa stanovništva i domaće stoke u Kraljevini Srbiji 31. decembra 1910. godine, Uprava drţavne statistike, Beograd, 1911.

A Szerb Királyságnak 1910-ben 2.922.058 lakosa volt. A népszámlálásból látszik, hogy a lakosság 99%-ban szerb állampolgárokból állt. A külföldi állampolgárok közül a legtöbben az Osztrák-Magyar Monarchiából valók voltak. Ugyanis a XIX. század során számos szerb közhivatalnok telepedett le a fejlődés útjára térő Szerbiában, de lehetőség adódott egyéb monarchiabeli szakértők, tanárok, írók stb. számára is, mivel a szerb polgárság és a városok kialakulóban voltak. A szerbiai lakosság döntő többsége pravoszláv vallású volt, de több mint 11.000 muzulmánt is összeírtak. Mivel ezek közül a török állampolgárok száma alig haladja meg a hatezer főt, kiolvashatjuk, hogy ötezer szerbiai állampolgár is iszlám vallású volt a kitelepítések ellenére. A Monarchia állampolgárai közül a kétharmadrész katolikus volt, a többiek pedig a monarchiabeli szerbek (pravoszlávok) voltak, vagyis „preĉani‖ (így nevezik azokat akik a Drina folyó másik oldaláról érkeznek. Ugyanis a még Diocletianus császár idején meghúzott határok a keleti és a nyugati birodalom között máig „érvényben maradtak‖ a két civilizáció választóvonalaként. A XX. századi szerb demográfusok a „szerb földek‖ bemutatásával az 1910. évi lakosságot növelték a Balkán-háborúkban szerzett területekkel, illetve a Vajdaság adatainak kimutatásával. Ezt ábrázolja a következő tábla is:

39

8. táblázat Szerbia lakossága (Vajdasággal és Koszovóval) 1880-1910 között Terület

1880

1890

1900

1910

Közép- Serbia

1,895,979

2,344,190

2,718,006

3,146,605

Vajdaság

1,187,453

1,344,719

1,443,731

1,525,904

Koszovó

240,300

301,200

378,300

475,200

Szerbia összesen

3,323,732

3,990,109

4,540,037

5,147,709

A népesség növekedésének indexe Terület

1890 1880

1900 1890

1910 1900

1910 1880

Közép- Szerbia

123.6

115.9

115.8

166.0

Vajdaság

113.2

107.4

107.1

127.7

Koszovó

125.3

125.6

125.6

197.7

Szerbia összesen

120.0

113.8

113.4

154.9

Forrás: Stanovništvo Narodne Republike Srbije od 1834-1953. Belgrád: Zavod za statistiku i evidenciju NRS, 1953 17-26. p. Svetlana Radovanović Demographic Growth and Ethnodemographic Changes in the Republic of Serbia, Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrade 1995.

Szerbia 1910. évi népszámlálása szerint a vallásfelekezet alapján az akkori Észak Szerbia lakosságának 99.0% -a pravoszláv volt, 0.3%-a római katolikus és 0.5% muzulmán, valamint 0.2% izraelita. Szerbia ugyanis a balkáni háborúk során Macedónia, Koszovó és Szandzsák területeivel bővült ki, az addigi Szerbia előbb „Észak-Szerbia‖ lett, majd Vajdaság és Koszovó tartományokkal egyesülve Szerbia középső része lett. 1910-ben az itteni lakosság 95.4%-a szerb anyanyelvű volt, „miközben 1921-ben Észak Szerbia lakosságának 93.4%-a anyanyelvként a szerbhorvát-szlovén nyelvet jelölte meg.‖39 Az 1921. évi népszámlálás 10.9%-kal kevesebb lakost mutatott ki, mint az 1910. évi. Elsősorban a több mint 811.000 háborús áldozatról volt szó.40 39

Prethodni rezultati popisa stanovništva u Kraljevini Srba, Hrvata i Slovenaca 31. januar 1921. Szarajevó, 1924. 40 Miloš Macura, Stanovništvo kao činilac privrednog razvoja Jugoslavije, Ekonomska biblioteka, 7. Belgrade, 1958., 10. p. 40

Az első délszláv államban lebonyolított népszámlálás kísérletet tett a nemzetiségi összetétel megállapítására a vallásra és az anyanyelvre vonatkozó kérdéssel. Montenegró és Macedónia ekkor Szerbia területét képezték, és mivel az anyanyelvük a szerb-horvátszlovén volt, így ismeretlen maradt a nemzetiségi összetétel. 11. ábra Szerbia lakossága vallás és anyanyelv szerinti megoszlása 1921-ben Vallás szerinti megoszlás

fő 4000000 3500000 Szerbia összesen

3000000

Közép-Szerbia

2500000

Vajdaság

2000000

Koszovó

1500000 1000000 500000 0 Pravoszláv

Római Katolikus

Görög katolikus

Muzulmán

Izraelita

Anyanyelv szerinti megoszlás

fő 4000000 3500000 3000000

Szerbia összesen

2500000

Közép-Szerbia

2000000

Vajdaság

1500000

Koszovó

1000000 500000 0 Szerb vagy Horvát

Szlovén

Magyar

Német

Albán

Török

RománCincár

Forrás: Ţivojin Krţalić, Stanovništvo Jugoslavije 1921. godine po veroispovesti i maternjem jeziku, in Radni dokument, 32, Belgrád: RZS SR Srbije, 1986. Svetlana Radovanović Demographic Growth and Ethnodemographic Changes in the Republic of Serbia, Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrade 1995. 41

1921-ben minden harmadik szerbiai lakos pravoszláv vallású volt. Az arány Középső Szerbiában volt a legmagasabb, Vajdaságban, és főleg Koszovón már kisebb. A későbbi két autonóm tartomány lakosságának nemzetiségi összetétele jelentősen eltért a szerbiaitól. Koszovón az iszlám vallásúak elérték a lakosság 75%-át (329.502 fő), az anyanyelvet illetően a lakosság 65.8%-a (288.907) az albánt beszélte anyanyelvként, 6.4% (27.915) pedig a törököt. Vajdaságban a magyart 369.859 (24.3%), a németet 334.146 (22.0%) beszélte, míg a szerb-horvátot 654.285 (43%) fő.

f) Montenegró A szerb és a montenegrói történészek, értelmiségiek és mások között vitatott a külön montenegrói államiság és nemzetiség. Egyesek szerint Szerbiának hajdanán két tartománya – Rascia és Duclea – volt, a montenegróiak szerint Duclea, a későbbi Zeta a mai Crna Gora elődje. Az önállósodásra törekvő montenegróiak sem egységesek abban, hogy ők valóban a szerbektől különálló nemzetet alkotnak-e, vagy csak külön törzsét képezik a szerb nemzetnek. A külön nemzeti hovatartozásra voksolók a függetlenségi törekvések támogatói. A VI. század elején Jusztiniánusz császár elfoglalta Prevalis egykori római tartományt és ekkor az a Dioclea (Duklja) nevet kapta, majd a XI. századtól a Zeta elnevezést. A IX. században itt létrejött a Szklavinija Duklja (Sclavinia Dioclea), amely már állami szervezettel is rendelkezett, igaz, vazallus államként. Duklja (Duclea) határai a X. század közepe táján körvonalazódtak. Délen Cattaro (Kotor), Bar, Ulcinj és Dracs (a bizánciak fennhatósága alatt álltak), nyugaton a Cattaróiöböltől (Boka kotorska) Trebinje felé, északon Szerbia felé a Zeta folyó, keleten a Lima folyó forrásától a Bojana folyó Scuttari (Skadari)-tóba való befolyásánál képezték a határt. Vladimir herceg uralkodása idején (970–1016) Duclea Samuilo bolgár császár birtoka lett, akinek halálával Bizánc fennhatósága alá került. Vojislav herceg (1031-től) felszabadította Diocleát a bizánciak uralma alól, Zeta önálló állam lett. Vojislav fia, Mihajlo (1050 körül–1082) 1077-ben királlyá koronáztatta magát,

42

miután a pápától megkapta a királyi jelvényeket.41 Fia és utóda, Bodin (1082–1101) gyarapította Zeta területét s ekkor még birtokolta Trebinje Zahumlia (Zahumlje), valamint Cattaro, Budva, Ulcinj és Skadar városokat, illetve területeteket Szerbiában és Boszniában. A XII. század folyamán Duklja-Zeta Raška nagyzsupánja, Stefan Nemanja fennhatósága alá került közel másfél századig. Ez idő alatt különös státust élvezett, hiszen a zetai trónörökös vagy a királyi család valamelyik tagja uralkodott. 1361-ben a zetaiak kihasználták Dusán szerb cár halálát arra, hogy ismét önállósodjanak. A Balsics család vezette Zeta a hatalmát kiterjesztette Prizrenig és Észak-Albánia területére. III. Balsa halálával (1421) megszűnt a Balsicsok uralma, s az országot örökségbe kapta Stefán Lazarevics szerb despota, de uralkodása inkább formális volt. 1459-ben Szerbia megszűnt, a Duclea pedig immár Crna Gora (Montenegró) néven Törökország vazallusa lett. A tengerparti területeket Velence foglalta el. A Crna Gora (Montenegró, szó szerint fekete hegy) elnevezés a XIV. században a Skadari-tó északi oldalára, a XV. század elején pedig a Cattaro és Budva közötti térségre terjedt ki, majd a XV. század folyamán már Zeta legnagyobb részére is ezt alkalmazták. 1514-ben a montenegrói szandzsáki tisztre Crnojevics Iván eltörökösödött fiát, Szkender béget nevezték ki. Ezzel Montenegró különálló státuszt kapott a Szkadari Szandzsákkal szemben, hiszen a végvidéki térség kiváltságát kapta meg, és habár Szkender bég 1528-ban bekövetkezett halála után ismét visszakerült a Szkadari Szandzsákhoz, a viszonyok lényegesen mégsem változtak. A crnagorácok mégis rendszeresen föllázadtak a török uralom ellen. A függetlenségi harcokhoz csatlakoztak Cetinje metropolitái is, akik az egyházi funkció mellett világi komponenst is adtak a tisztségüknek. A vladika cím alatt ugyanis a nemzet egyházi és világi vezetőiként léptek fel.42 Az orosz–török háború idején az orosz cár, I. Péter szövetségest keresett a Balkán-félszigeten. A cár megkérte a vladikát, hogy a montenegróiak csatlakozzanak 41

Dušan T. Bataković szerk.: Nova istorija srpskog naroda, Naš dom/L’ Age d’ Homme, Belgrád/Lausanne, 2000., 11. p. 42 A pravoszlávoknál vladika a püspök. Ugyanakkor kormányzót is jelentett, hiszen ahol más politikai vezető nem volt, ott a püspököt tekintette a nép politikai és szellemi vezérének egyaránt. Montenegróban a knjaz (kenéz, herceg) egyúttal vladika (püspök) is volt. Csak a XIX. század második felében választották el az egyházi és politikai vezér szerepet. A világi hatalom a knjaz lett. 43

a Törökország elleni háborúhoz. A vladika ezt elfogadta, és a két ország között szoros kapcsolat jött létre. Oroszország ettől kezdve anyagilag is támogatta Crna Gorát. Az 1805. évi pozsonyi béke után Boka kotorska Franciaország fennhatósága alá került. A crnagoraiak elszántak voltak, hogy itt kijáratot szerezzenek a tengerhez, ennek következtében állandó harcokat folytattak a franciákkal. 1813-ban Budva, Herceg Novi és Cattaro (Kotor) a montenegróiak kezébe kerültek, mire Dobrotában 1813. október 29-én kihirdették Crna Gora és Boka egyesítését. Azonban a bécsi kongresszuson Boka kotorska mégis Ausztria birtoka lett. 1852-ben Danilo Petrovics-Njegos vladika idején Crna Gora hercegség lett, s az európai nagyhatalmak nyomására a Porta 1859-ben kénytelen volt elfogadni a kialakult határokat. Montenegró ezzel tulajdonképpen elnyerte nemzetközi elismerését, holott formálisan ez még nem történt meg, hanem csak az 1878. évi berlini kongresszuson. Ekkor kibővültek a határai is, mivel Montenegróhoz került a mai főváros Podgorica, valamint Niksics, Kolasin, Szpuzs, Zsabljak, Bar, Plav és Guszinje, két évvel később pedig az utóbbi kettő helyet Ulcinjt kapta meg Montenegró, amely így 5118 km2 területtel gyarapodott, azaz az addigi terület megduplázódott. Nikola herceg (knjaz), annak érdekében, hogy országa egyenrangú legyen Szerbiával, 1910. augusztus 15-én Montenegrót királysággá kiáltotta ki, magát pedig királlyá. A külpolitikában megváltozott a helyzet, hiszen Montenegró eltávolodott Szerbiától, Oroszországtól és Ausztria-Magyarországtól, a szövetségest pedig Olaszországban találta meg. A Balkán-háborúk után az állami terület újabb 5000 km2-rel gyarapodott (a városok közül Bijelo Polje, Berane (Ivangrad) és Pljevlja kerültek Montenegróhoz), az ország területe 14.443 km2 volt 350 ezer lakossal. Az Osztrák-Magyar Monarchia Szerbiának átadott ultimátumát követően Crna Gora 1914. augusztus 6-án belépett az I. világháborúba, méghozzá Szerbia szövetségeseként. Az I. világháború után megvalósult Szerbia elképzelése, hogy a Petrovics uralkodóház trónfosztásával kijusson a tengerre. 1918. november 25-én a podgoricai nagygyűlés tronfosztottá nyilvánította a montenegrói uralkodóházat, s kimondta a Szerbiához való csatlakozást, s vele együtt csatlakozott a délszláv államhoz. 44

II. RÉSZ A DÉLSZLÁV ÁLLAM KELETKEZÉSE A délszláv eszme eredetileg horvát „találmány‖, a XIX. század harmincas éveiben alakult ki az „illír mozgalom‖ kereteiben.43 Elsősorban kulturális téren kívánta összefogni a délszlávokat (horvátokat, szlovéneket, szerbeket, bosnyákokat, montenegróiakat,

macedónokat,

bolgárokat),

majd

politikai

területre

is

kiterjeszkedett. A szerb politikában is a 19. sz. közepétől érezhető volt a délszlávok egyesítése iránti szándék. Azonban míg a horvátok a szövetséges államforma szerint képzelték el az egyesítést, addig a szerbek önmaguknak ebben vezető szerepet szántak. Magukat Piemontnak képzelték el és a leendő délszláv államot kibővített Szerbiának tekintették. Ilija Garašanin az 1844-ben létrehozott Naĉertanije című politikai programjában kirajzolta Nagy-Szerbia határait, mely Szeged, Temesvár és Pécs területére is kiterjedne. Ez az ún. nagyszerb eszme a XX. század végén ismét megerősödött.44 A déli szlávok közeledése lett a balkáni nemzetek célja a XIX. század vége táján és a XX. század elején, de más-más okok motiválták őket az egyesülésre. Amíg a

nemzetközileg

elismert

és

független

Szerbia

(1918.

november

25-től

Montenegróval egyesülve) központosított délszláv államot képzelt el, addig a horvátok a szövetséges államformára gondoltak, amelyben minden nemzetnek azonos joga lenne. Ez utóbbiak használták a „jugoszláv” kifejezést, amelyet a szerb udvar nem fogadott el, hanem ragaszkodott, hogy az állam elnevezésében szerepeljen a szerb kifejezés. A „minden szerb egy országban‖ elv szerb politikában kibontakozásra került már a niši deklarációban (1914. december 7.), amelyben a szerb kormány kimondta, hogy a legfőbb kötelessége a „szerb, horvát és szlovén testvérek felszabadítsa és egyesítése.‖45 Ebben a legnagyobb akadály az Osztrák-Magyar Monarchia létezése volt, így tehát a legfőbb érdek a Monarchia szétbomlása volt. Az erős, ortodox 44

Az egyik állítása szerint pl. a délszlávok tulajdonképpen három valláshoz tartozó szerbek. Természetesen a horvátok, vagy a bosnyákok ezt a nézetet a nemzetük „megsemmisítésének‖ tekintik, és a délszláv konfliktus egyik forrásának tekinthető. 45 Erről bővebben lásd D. Janković: Društveni i politički odnosi u Kraljevini SHS uoči stvaranja Socijalističke radničke partije Jugoslavije. Zbornik radova IDN, I. köt. 1959. 45

vallású állampolgárokból álló délszláv állam létrehozása az orosz cári politika érdeke volt, ezért a cár támogatta Szerbiát az I. világháború kirobbanása előestjén is. A többi nagyhatalom eleinte nem akarta a délszláv államot, így 1915. április 26-án Londonban Nagy Britannia, Franciaország, Oroszország és Olaszország titkos szerződést kötöttek, amely alapján Olaszország csatlakozott az Antanthoz, a szövetségesek pedig jelentős horvátországi (dalmáciai) területeket ígértek neki. A Monarchiából származó déli szláv emigránsok 1915. május 1-jén Londonban megalakították a Jugoszláv Bizottságot a horvát Ante Trumbić vezetésével. A bizottság célja volt Horvátország (Szlavónia és Dalmácia) elszakítása Ausztria-Magyarországtól és egy föderatív délszláv állam (Jugoszlávia) létrehozása. 1917. május 30-án a Reichsrat képviselőiből alakult ún. délszláv (jugoszláv) klub a Monarchiában élő délszlávok egyesítését követelte. Ekkorára már megváltozott a szövetségesek álláspontja is a délszláv kérdésben. Ennek köszönhetően írták alá 1917. július 20-án a korfui egyezményt,46 melyet a legbefolyásosabb szerb politikus, Nikola Pašić írt alá a szerb kormány részéről és Ante Trumbić horvát (a Monarchia déli szláv) részről, miután megegyeztek a déli szláv állam létrehozásának kérdésében.47 Nikola Pašićot a szerb historiográfia, mint a minden idők egyik legnagyobb politikusát ünnepli, akinek sorsdöntő érdeme volt, abban, hogy a délszláv állam a szerb koncepció szerint jöjjön létre. Az októberi orosz forradalom után Szerbia elveszítette az orosz cár támogatását, és Franciaországban kereste a szövetségest. 1918. második felében a győzelem útján haladt, láthatáron volt a délszláv állam létrehozása. Ekkorára már a nagyhatalmak érdeke is megváltozott. Anglia a délszláv állam létrejöttével látta meggátolhatónak a németek „irány kelet‖ (Drang nach Ost) politikáját. Franciaország és Oroszország szintén Belgrádra osztották ki az ellensúly szerepét a térségben. 1918 őszén a Monarchia széthullása megindult. Október 5-én és 6-án Zágrábban megalakult a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa mint a Monarchiában élő déli szlávok legfőbb testülete, majd október 29-én a horvát nemzetgyűlés Zágrábban kimondta Horvátország függetlenségét és csatlakozását a 46 47

Erről bővebben lásd D. Janković: Jugoslovensko pitanje i Krfska deklaracija. Belgrád, 1967. Dr. Ante Trumbić: Problemi hrvatsko-srpskih odnosa. München, 1959. 82. p. 46

Szlovén-Horvát-Szerb Államhoz (Drţava Slovenaca, Hrvata i Srba). A XIX-XX. század legjelentősebb szerb politikusaként tisztelt Nikola Pašić azonban igen ravasz politikát folytatott, ezért a formális egyesítés előtt igyekezett „kijelölni a szerb földek határait‖. November 25-én a „vajdasági‖ nagygyűlés (Bácska, Bánát, a mai horvátországi Baranya) csatlakozott Szerbiához48, majd Montenegró november 26-án Podgoricán a nagygyűlésen kimondta a Petrović-Njegoš uralkodóház trónfosztását és a Szerbiával való egyesülését. Mivel a boszniai és szerémi (horvátországi) szerbek is a mielőbbi egyesülést szorgalmazták, a Szlovén-Horvát-Szerb Állam küldöttsége december 1-jén megjelent Belgrádban, ahol ugyanazon a napon Sándor régensherceg49 kikiáltotta a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását.50 Az új országot 1919-ben először Norvégia, majd Görögország és Svájc ismerték el. A nagyhatalmak közül az USA 1919 februárjában ismerte el a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, majd Nagy Britannia és Franciaország következtek (júniusban). A szövetségesek támogatásával a szerb sereg 1918 őszén legyőzte a bolgár csapatokat, november 5-én pedig Misics vajda (vojvoda Mišić), a szerb vezérkari főnök hadparancsot adott ki az 1. és a 2. szerb hadseregnek, amelyben Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Bosznia-Hercegovina és a Vajdaság (Szerémség, a Bánát, keleten Temesvár-Versec-Fehértemplom, északon a Maros vonalig, a Bácskától a Bajától és Szabadkától délre eső területek) megszállását követelte. A szerb sereg már november 7-én bevonult a Szerémségbe. Károlyi Mihály gróf miniszterelnök vezetésével a magyar küldöttség Belgrádban Louis-Felix Franchet d’ Esperey tábornokkal, az antanthatalmak keleti frontjának főparancsnokával Magyarország nevében külön fegyverszüneti tárgyalást folytatott, de nem fogadta el a tábornok által 18 pontból álló fegyverszüneti javaslatot (a magyar kormány ürítse ki a Nagyszamos felső folyásától Marosvásárhelyig, majd a Maros mentén Szegedig, innen SzabadkaBaja-Pécs vonalon északra a Dráváig húzott demarkációs vonaltól délre és keletre eső területet és szerelje le a hadsereget). Egy nappal később a szerb hadsereg

48

M. Vojvodić – D. Ţivojinović: Veliki rat Srbije 1914-18. Belgrád, 1970. 490. p. II. Karagyorgyevics Sándor (1888-1934) Petar király és a montenegrói hercegnő Zorka, fiatalabbik fia. A szentpétervári katonai főiskolán tanult, bátyja, György visszavonulásával 1909-ben lett trónörökös, 1914-től régens, 1921-től király volt. 1934. október 9-én megölték Marseilleban. 1929. január 6-án diktatúrát vezetett be, az ország nevét október 3-án Jugoszláv Királysággá változtatta meg. 50 Branko Petranović –Momĉilo Zeĉević: Jugoslovenski federalizam. Ideje i stvarnost, I. köt., Prosveta, Belgrád, 1986. 293-294. p. 49

47

bevonult Újvidékre, és ezt követően november 13-án Linder Béla a magyar kormány megbízásából aláírta a november 7-i fegyverszüneti egyezményt. A Muraköz megszállását a szerb csapatok december 25-én befejezték, öt nappal később a balkáni francia csapatok bevonultak Szegedre és a Bánátban kordont vontak a román és a szerb hadsereg közé. A határok meghúzására került sor, amit Trianonban

tettek

meg.

Magyarország

területéről

a

Szerb-Horvát-Szlovén

Királysághoz (Horvátországot nem számítva, de Fiumét igen) 21.000 km2 terület került, 1,6 millió lakossal, ebből 465.000 fő magyar. Az Osztrák-Magyar Monarchia helyett négy önálló állam jött létre: Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. Érdekes módon az addig több nemzetiségű monarchia két vezető nemzete, Ausztria és Magyarország most etnikailag tiszta állammá alakult, míg Csehszlovákia és a délszláv állam több nemzetiségű országok lettek. A monarchia területéből még Lengyelország, Románia és Olaszország is részesült. Bár az új államokat és az államhatárokat a nemzeti önrendelkezési elv alapján „rajzolták meg‖, ez nem mindig valósult meg. Magyarországot ugyan óriási területi veszteség érte, de a szomszéd államok még nagyobb területeket követeltek: pl. Csehszlovákia területi összeköttetést akart a délszláv állammal. A Szerb-HorvátSzlován Királyság pedig Dél-Alföld jelentős területeit és Baranyát követelte. A területi igényekről szóló viták 1921-ig elhúzódtak, amikor augusztus 14-én Pécsett a Széchenyi téren nagygyűlés keretében kikiáltották a Baranyai-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot, amely a délszláv állam protektorátusa lett, egyben az Antant védnöksége alá helyezte magát. A „köztársaság‖ vezetői a terület kiürítésének elhalasztását kérték, a nagyhatalmak azonban nem változtatták meg korábbi döntésüket, így a magyar hadsereg augusztus 22-én bevonult Pécsre, majd visszafoglalta Gyékényestől Újszegedig húzódó új határvonaltól északra fekvő területeket. Ezzel befejeződött a szerb megszállás Pécsett és környékén.51 A megszállt területek délszláv lakosságára (szerb-horvát), valamint a határ itteni és ottani magyarságára ezek az események nagy hatással voltak. A megszállókkal közreműködő délszlávok nagy része – a történtek után – optált52 a

51

Heka László: Szerbia állam- és jogtörténete. Bába Kiadó. Szeged, 2005. 139. p. Oltvai Ferenc: A Csanád vármegyei szerb optánsok ügye (137-175. p.). A szerbek Magyarországon. Szeged, 1991. Szerkesztette: Zombori István 216 p. 52

48

Szerb-Horvát-Szlovén államba. Viszont a határ túloldalán élő magyarok helyzete ezzel nehezedett, így azok bevándoroltak Magyarországra. A délszláv állam létrehozásával kapcsolatosan több elmélet létezik, hiszen ma már tudjuk, hogy tévedés volt a délszlávok egyesülése. Az egyik nézet szerint a délszláv nemzetek óhaja volt az egyesülés, mások a nagyszerb eszme megvalósítását látják hátterében, harmadik oldal a déli szlávok felszabadítását véli felfedezni az idegen uralom alól, a legtöbben pedig a nagyhatalmak érdekeinek megvalósítását tekintik a fő célnak. Mondhatnánk a délszláv nemzetek és a nagyhatalmak érdeke is volt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrehozása. A szerbek minden bizonnyal profitáltak, mert egyesült „minden szerb‖, a horvátok ezzel megtartották Dalmáciát az olaszokkal szemben, az akkori nemzetközi politikai helyzet alapján többet aligha kaphattak volna, a szlovének pedig először jutottak államisághoz. Azonban az állam nem valósította meg teljes mértékben egyik nemzet óhaját sem. A szerbek ugyan elérték a céljukat, de számolni kellett az állandó horvát elégedetlenséggel, tiltakozásokkal, a Monarchiából kivált horvátok tapasztalták, hogy a korábbi „magyar elnyomást‖ követően erősen centralizált, szerb korona és belgrádi kormány alatt álló országba léptek, amelyben a hadsereg és rendőrség (azaz a hatalmi szervek) döntő többségben szerb kézbe összpontosultak. A harmadik „elismert‖ nemzet a szlovén, rafináltan a két nagyobb nemzet között lavírozva lehetőséget látott arra, hogy nagyobb jogokra tegyen szert. A montenegróiak, macedónok és muzulmánok (bosnyákok) viszont még a nemzetté való elismerést sem kapták meg, így idővel a horvátokhoz csatlakoztak a belgrádi kormány ellen. 1919. december 5-én a délszáv állam deklarálta, hogy elfogadja a belgrádi kormány és a főhatalmak közötti kisebbségvédelmi szerződést, maley az egész ország területére kiterjedt, kivéve a IX. cikkelyt. Ennek érvénye csak csak az 193. január 1. után szerzett területekre vonatkozott.53 Ez a rendelkezés kötelezte a kormányt az anyanyelvi oktatásra, hogy az állami költségvetésből biztosítsák az arányos részt erre. A kisebbségvédelmi szerződések tartalmazták az optálási jogot is (nem az új államok döntik el, hogy megadják-e az állampolgárságot, hanem az egyén döntötte el, hogy a régit tartja-e meg). A belgrádi kormány – az ún. utódállamok 53

Koszovót és a mai Macedónia területét ezt megelőzően az 1912. évi I. Balkán-háborúban szerezte meg Szerbia. 49

közül egyedüliként – az optálási jog miatt 1922. január 26-ig (annak lejártáig) megtiltották a magyaroknak a politikai és kulturális szervezkedést, még a választójogokat sem gyakorolták. A. Sajti Enikő könyvében megemlíti, hogy az ezzel a joggal élőket mind a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, mind pedig Magyarországon súlyos atrocitások érték.54 Egyebek között a délvidéki optált tisztviselőket gyakran elbocsátották állásukból, sokakat az optálási határidő lejárta előtt, kitalált okokra hivatkozva kiutasították stb. Az anyaországi fogadtatást illetően komoly elhelyezkedési, egzisztenciális gondok akadtak. 1924 után az optánsok csak akkor telepedhettek le Magyarországra, ha lemondtak az anyaországgal szembeni minden követelésükről. A Magyarországról optált szerbek nagy számát Koszovóban és a mai Macedóniában telepítették le, ahol teljesen más kulturális és egyéb más környezet volt. A menekülthullám okozta gondok, valamint a magyar identitás megőrzése miatt a magyar kormány maradásra biztatta a délvidékieket. A menekültek, kiutasítottak és optáltak számáról eltérő adatok állnak rendelkezésre. Az Országos Menekültügyi Hivatal adatai szerint 1918 és 1924 között 44.903 fő hagyta el Jugoszláviát (a legtöbben 1919-ben: 19.239 fő, a legkevesebben 1924-ben: 395 fő).55 Ami a társadalmi összetételt illeti, nincsenek pontos adatok, de 8.511 fő (19%) volt köztisztviselő (tanárok, tanítók stb.).56 Az optánsok visszaköltözésének határidejét többszöri módosítás után a két ország 1930. november 1-ig hosszabbította meg.57 A nemzetiségi válság mellett a gazdasági gondok is nehezedtek az országra. A volt Monarchia részeinek és Szerbia-Montenegró gazdasági összeillesztése sok elégedetlenséget váltott ki. A kormány az 1923-ig tartó pénzreform során egységes pénzként a szerb dinárt vezette be, a koronát és a szerb dinárt 1:1 alapon egyénértékűnek ismerte el, így gyakorlatilag a Monarchiából kivált részek hátrányos 54

A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest, 2004. 26 p. 55 Thirring Lajos: Magyarország Trianontól napjainkig. Magyar Statisztikai Szemle. Budapest, 1938. 4. sz. 390 p. 56 A. Sajti Enikő: Az impériumváltás hatása a délvidéki magyar társadalom vezetésére. Limes 2002. 2. sz. 41-50 p. 57 A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest, 2004. 27 p. 50

helyzetbe kerültek. Ugyanis 1918-ban Szlovénia területén már igen erős volt a gyáripar, valamint a hitelintézetek (1912-ben 512 hitelintézet volt 76 millió korona takarékbetéttel és 46 millió folyósított hitellel) működése. Közel 80 ezer ipari munkás dolgozott (ennek jelentős része Triestben mint „történelmi‖ szlovén városban). Horvátországban (Dalmácia nélkül) 90 ezer volt a gyári dolgozók száma, 371 millió korona (1913-ban) a takarékbetét, ebből 350 milliót hitelre folyósítottak, és 1039 a hitelintézetek száma. Velük szemben Szerbiában mindössze 55 ezer gyári dolgozó volt, túlnyomórészt a bányászatban. 1912-ben 187 pénzintézete volt 116 millió dinár tőkével. Ha összevetjük a három „állam‖ lakosságának számát, akkor Szerbia jelentősen lemaradt. Bosznia-Hercegovina 1910-ben közel 50 ezer gyári dolgozóval rendelkezett 38 pénzintézettel és közel 30 millió korona tőkével (részvényesek). Montenegróban a lakosság egytizedének egyáltalán nem volt földje, amíg a Petrović uralkodóház egyes tagjai 300 hektár nagyságú földdel is bírtak. A gyáriparosítás nagyon lassan haladt, a naturális gazdaságot részben az olaszok (dohány) támogatták, a tengerparti részen angol és osztrák tőkét fektettek be. Az állami büdzsé állandóan veszteséget mutatott, így többször az orosz kormány segítette meg az államot. Macedóniában még a művelhető földet sem gondozták, mert a mezőgazdaság elmaradott volt, a lakosság nagy része külföldre költözött. Az iparosítás nagyon lassú volt, az ipar 75%-a Szalonikiben és Bitolában volt, mindössze 6%-a Szkopjeban. A gyári dolgozók száma 10 ezer volt. A hitelintézetek csakis Szalonikiben működtek.58 1921. június 28-án elfogadták az ország alkotmányát, méghozzá úgy, hogy a 419 képviselőből 161 bojkottálta a szavazást, 35 az alkotmány elfogadása ellen szavazott. Mivel az ortodox naptár szerint Szent Vid (Vidovdan, amely a nyugati egyház szerint június 15-ére esik) napján történt az alkotmány megszavazása, az alaptörvényt vidovdanski (vidovdani – Vid napi) alkotmánynak nevezték el, és a szerbek nagy sikerének tekintették. A centralista jellegű alkotmány kimondta az 1. szakaszban, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság alkotmányos, parlamentáris és örökletes monarchia (a KaraĊorĊević családból kerül ki a király), amelyben a törvényhozói hatalmat a király és a nemzetgyűlés közösen gyakorolják. Az 1921. évi 58

Ivan Beuc: Povijest drţava i prava na području SFRJ. Universitatis Studiorum Zagrabiensis MDCLXIX, Zágráb, 1989. 150. p. 51

alkotmány nem oldotta meg, hanem még feszültebbé tette a nemzeti kérdést, hiszen a három nemzetnek nem adott azonos jogokat, hanem egy nemzetet és egy nyelvet, a „szerb-horvát-szlovént‖ írta elő.59 Természetesen a nyelv a szerb volt, és ekkor alakult ki a közmondás: ‖Beszélj szerbül, hogy az egész világ megérthessen‖. Az alkotmány előírta továbbá az egységes állami területet, az egységes állampolgárságot, és az egységes állami közigazgatást, amelyben a király és a nemzetgyűlés alkotják az egységes törvényhozást, a végrehajtó hatalmat pedig a belgrádi királyi kormány. Az addig (vagy korábban) államisággal, illetve legalább tartományi autonómiával rendelkező területetek – Horvátország, Szerbia, Szlovénia (Karintia, Krajna, Stájerország), Bosznia-Hercegovina, (az egykori) Vajdaság a királyság idején elvesztették az addigi jogaikat, a történelmi tartományokat „felaprították‖ úgy, hogy a közigazgatási egységeknek legfeljebb 800 ezer lakosa legyen. A szerb-horvát ellentét tovább fokozódott, 1928. június 20-án Puniša Račić radikális képviselő a parlamentben fegyveréből halálos sebeket ejtett a HSS három vezetőjén: Pavle Radić és Đuro Basariček a helyszínen meghalt, a párt elnöke, Stjepan Radić pedig Zágrábban belehalt a sebeibe augusztus 8-án.60 A válság már megállíthatatlanná vált, így 1929. január 6-án az ortodox Szenteste napján a király hatályon kívül helyezte a Vid-napi alkotmányt, feloszlatta a parlamentet, és bevezette a diktatúrát. A királyi hatalomról és a legfelsőbb államigazgatásról szóló törvény minden hatalmat az uralkodó kezébe helyezett. További törvényekkel Sándor király betiltotta a vallási vagy „törzsi‖ jellegű politikai pártok működését, a hasonló jellegű szervezeteket pedig feloszlatta. Megszűnt létezni a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság parlamentarizmusa, helyébe önkényuralom lépett (az országot Jugoszláv Királyságnak nevezte el a király októberben). Azonban egyik vitatott kérdés (a nemzetiségi, a gazdasági, a szomszéd országokkal való területi vita) sem oldódott meg.

59 60

Dragoslav Janković: Srbija i jugoslovensko pitanje 1914-15., Belgrád, 1973., 269. p. Trpimir Macan: Povijest hrvatskoga naroda, Zágráb, 1975. 444-448. p. 52

III. RÉSZ A MAGYARSÁG HELYZETE A DÉLSZLÁV ÁLLAMBAN A délszláv állam igazi nemzeti konglomerátum volt, de ugyanakkor különböző jogállású, igazságszolgáltatású, kulturális és civilizációs örökségű tartományok egysége. A Szerb Királyság (melyhez négy nappal a délszláv királyság létrehozása előtt csatlakozott az addig független Montenegró Királyság) független, önálló és nemzetközileg elismert állam volt, a Horvát-Szlavón-Dalmát Királyság viszont 1918-ig Habsburg uralkodó alá eső Magyarországgal szemben autonómiát élvező tartomány volt. Bosznia-Hercegovina 1878. után Osztrák-Magyarország protektorátusa volt, 1908. után a Monarchia része, saját országos kormánnyal és helytartóval (általában tábornoki minősítéssel). Vajdaság is egy ideig élvezte az autonómiát, amíg Szlovénia a délszláv államban először egyesült, mint az osztrák örökös tartományok állami egysége. Az államban csak ezt a három nemzetet ismerték el, de azzal, hogy azt egynek – szerb-horvát-szlovénnak – tekintették. A macedónok „nem is léteztek‖ (Szerbia része volt Macedónia), éppúgy, mint a montenegróiak, valamint a muzulmánok (ma bosnyákok). A népesség vallási, felekezeti hovatartozása, illetve ennek struktúrája meghatározó jellemzője, tényezője volt a délszláv állam társadalmának. A vallás morális, kulturális, szociális szerepet, jelentős politikai hatóerőt kapott. A pravoszláv hit azonos lett a szerb nemzetiséggel, éppúgy, mint ahogy a katolikus vallás „összenőtt‖ a horvátokkal. A szerb vagy horvát nyelvet beszélők (szerbek, horvátok, muzulmánok, montenegróiak, macedónok) között a vallási hozzátartozás volt a mérvadó a nemzetiség megállapításához. Az egyesülés után a felek számára kiderült, hogy nehéz lesz a közös élet, hiszen a pravoszláv, a katolikus és a muzulmán lakosság közötti - nem csak a vallási, hanem inkább a civilizációs - különbségek átjárhatatlanoknak bizonyultak. A jól megszervezett, jogállamként működő Monarchiából kivált részek (Horvátország, Szlovénia, Vajdaság, és mondjuk Bosznia-Hercegovina) szembeszálltak a balkáni mentalitással, amely szerint az erősebb diadalmaskodik és nyer meg mindent. Az 1921 évi szerb-horvát-szlovén királyságbeli népszámlálásban az etnikai megkülönböztetés alapja az anyanyelv volt. Viszont az 1931. évi immár a Jugoszláv 53

Királyság népszámlálása az „etnikai‖ jelszót használta, és noha az anyanyelvi és a vallási kritériumokat alkalmazta, először fordult elő a „jugoszláv‖ nemzetiség. Sándor király betiltotta a „törzsi‖ elnevezéseket, e helyett a „jugoszláv‖ elnevezést szorgalmazta. Érdekes módon a néhány évvel később megölt szerb (jugoszláv) király találmánya nagy népszerűségre talált Tito Jugoszláviájában, amint az a következő táblázatból is kitűnik. 9. táblázat A délszláv állam (1929-től Jugoszlávia) etnikai struktúrája 1921, 1931, 1961 és 198161 Nemzetiség

1921 ezer fő

1931 %

ezer fő

1961 %

ezer fő

1981 %

ezer fő

%

Szerb

5272

44,0

5729

41,1

7806

42,1

8140

36,3

Horvát Muzulmán (bosnyák) Szlovén Macedón Montenegrói Albán Magyar Roma Török Török és muzulmán Szlovák Román Bolgár Rutén Ukrán Cseh, szlovák és ukrán Cseh Olasz Német Zsidók Egyéb „Jugoszláv‖ Ismeretlen Összesen

2884 755 1020

24,0 6,3 8,5

440 468

3,7 3,9

3221 729 1133 642 224 479 467 65

23,1 5,3 8,1 4,6 1,6 3,4 3,3 0,4

150

1,3

4294 973 1589 1045 514 915 504 32 183

23,1 5,2 8,6 5,6 2,8 4,9 2,7 0,2 1

4428 2000 1754 1342 579 1730 427 168 101

19,7 8,9 7,8 6,0 2,6 7,7 1,9 0,7 0,5

354

2,5 86 61 63 38

0,5 0,3 0,3 0,2

80 55 36 23 13

0,4 0,2 0,2 0,1 0,1

30 26 20 2 37 317 14 18549

0,2 0,1 0,1 0,0 0,2 1,7 0,1 100,0

20 15 9 1 134 1219 154 22428

0,1 0,1 0,0 0,0 0,6 5,4 0,7 100,0

231

1,9

26

0,2

115 13 506

1,0 0,1 4,2

105

11985

134

1,0

153

0,9

0,9

499 68 37

3,6 0,4 0,3

100,0

13934

100,0

Megjegyzések: Az 1921. és 1931. évi népszámlálásokat az anyanyelv alapján, az 1961 és 1981 évi népszámlálást a nemzeti hovatartozás alapján készítették elő. A szerbek, horvátok és a muzulmánok számát a ―szerb-horvát nyelvet‖ beszélők között a Yugoslavia, Vol. 1: Physical Geography, London 1944., 155. p. alapján tűntettük fel. A macedónokat és a montenegróiakat 1921-ben nem jelölték 61

V. ö. Klemencic M.: The Rise and Fall of Yugoslavia: form king Aleksandar to Marshall Tito, 1918-1980., Empires and Nation-States, 211-238. p. 54

külön, hanem ők a „szerbek‖ kategóriában találhatóak. Az 1931 évi adatokat a macedón és a muzulmán nemzetről Matjaţ Klemenĉiĉtől vettem át. A szlovákokat a Királyság idején a csehekkel együtt tüntették fel, az ukránokat a ruténokkal, 1931-ben a három nemzetet ukránt, rutént és csehet együtt írták össze. A bolgárokat 1921-ben és 1931-ben az „egyéb‖ kategóriába sorolták, éppúgy mint az olaszokat 1931-ben. 1921-ben és 1931-ben az „ismeretleneket‖ is az „egyéb‖ kategóriába sorolták. 1921-ben a zsidókat a ruténokkal együtt írták össze. Források: Klemencic M.: The Rise and Fall of Yugoslavia: form king Aleksandar to Marshall Tito, 1918-1980., Empires and Nation-States, 211-238. p. Jure Petriĉević:, Nacionalnost stanovništva Jugoslavije, Brugg 1983.29. p. Stanko Ţuljić: Narodnostna struktura Jugoslavije i tokovi promjena, Zagreb 1989. 23. p. Popis stanovništva 1961. Knjiga VI: Vitalna, etnička i migraciona obeleţja – rezultati za opštine, Belgrád 1967. Popis stanovništva, domaćinstava i stanova u 1981. godini. Statisticki bilten 1295.

Az 1921. évi népszámlálás szerint a szerbek voltak a legnagyobb létszámú nemzet, ám mégsem érték el még a lakosság felét sem. Még vallási tekintetben sem volt a görögkeletieknek többségük (ide tartoztak még a montenegróiak és a macedónok, valamint egyes nemzeti kisebbségek, mint pl. görögök, románok, bulgárok stb.), hiszen 46,67 % ortodox, 39,8% katolikus, 11,2 %, muzulmán, 1,8% protestáns és 0,5% izraelita vallású állampolgár élt az országban. A népszámlálásból kitűnik, hogy számos nemzeti kisebbség létezett az országban. A legnépesebbek a németek voltak 4,22 %-kal, a magyarok 3,90 %-kal és az albánok (arnauti név alatt említik őket) 3,67 %-kal. A nemzeti kisebbségek alkották az összlakosság 17,13 százalékát. A legnagyobb számban (62,16%) Bácska, Bánát és Drávaszög (akkori Vajdaság) területén éltek. Azonban többen már megemlítették, hogy a Vajdaság „…a földrajzi fekvése miatt történelmileg arra ítélt, hogy ide költözzenek az emberek…, s e telepítések közül egyeseknek exodus, másoknak betelepítés vagy kolonizáció jellege volt”.62

62

Stanko Ţuljić: Narodnostna struktura Jugoslavije i tokovi promjena. Zágráb: Ekonomski institut, 1989., 109-121. p. 55

10. táblázat A délszláv állam népességének felekezetenkénti megoszlása, 1921, 1931 1921

1931

Felekezet

fő

%

Felekezet

fő

%

Római katolikus

4 708 657

39,29

Római katolikus

3 217 847

37,45

Görög katolikus

40 338

0,34

Görög katolikus

44 608

0,32

Görögkeleti

5 593 057

46,67

Görögkeleti

6 785 501

48,70

Evangélikus

229 517

1,92

Örmény katolikus

63

0,00

Muzulmán

1 345 271

11,21

Öreg katolikus

7 273

0,05

Izraelita

64 746

0,54

Német evangélikus

113 218

0,81

Egyéb

1 944

0,02

Szlovák evangélikus

62 061

0,45

Vallás nélküli és ismeretlen

1 381

0,01

Református

55 890

0,40

Baptista

1 231

0,01

Adventista

983

0,01

Metodista

993

0,01

Nazarenus

6 990

0,05

Egyéb keresztény

6 011

0,04

Muzulmán

1 561 166

11,20

Shefard izraelita

26 168

0,19

Askenazi izraelita

39 010

0,28

Ortodox izraelita

3 227

0,02

Egyéb

264

0,00

Vallás nélküli és ismeretlen

427

0,00

Együtt

11 984 911 100,00

Forrás: KSH, A Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941), Budapest, 1999.

56

A délszláv állam népességének vallási adatait az 1921. évi délszláv állami népszámlálás nyolc, az 1931. évi jugoszláv népszámlálás pedig 20 féle vallási, felekezeti kategóriába sorolta. 1921-ben például a felsorolásban nem szerepelnek a reformátusok. A Jugoszláv Királyságban még a diktatúra bevezetése idején sem érte el a pravoszláv vallás (a szerbek, montenegróiak, macedónok, románok, bolgárok, görögök) a lakosság felét (az államban 1931-ben 48,70% volt a görögkeletiek aránya), a római katolikusok tették ki az állampolgárok 37,45%-át, a muzulmánok 11,20%-át, amíg a a protestáns kategóriába összevont népesség aránya (1921-ben 1,93 %), 1931-ben 1,78 % volt. Ennek ellenére Belgrádban összpontosult a szinte teljes hatalom. Az Ortodox (Szerb Pravoszláv) Egyház vezető szerepet kapott63, és mivel az ortodoxoknál az egyháznak nemzeti jellege van, így az új állam egyesítette a pravoszláv egyházat (a szerb egyházba tömörítette), az pedig erősítette a szerb nemzeti egységet. Gazdasági szempontból jelentősen lemaradt az ország az európai átlagtól, az írástudatlanság 1921-ben 51,5% volt. Szlovéniában csak a lakosság 8,8% nem tudott írni-olvasni, Vajdaságban 23,3%, Horvátországban 32,3% (főleg a szerb lakta határőrvidéken Krajina), ez a Közép-Szerbiában már 60%-ra emelkedett, Bosznia-Hercegovinában a 80%-ot is elérte. Boszniához hasonló méretű volt az írástudatlanság Koszovóban, Macedóniában és Montenegróban. Az 1921. évi népszámlálásban a hét történelmi tartomány szerepel (Szerbia alatt Észak-Szerbia mellett Dél-Szerbia, lényegében a mai Macedónia volt feltüntetve), ám a diktatúra bevezetése után a király feloszlatta az addigi közigazgatási egységeket, és helyettük kilenc bánságra osztotta az országot, különösen ügyelve a nemzetiségi viszonyokra. A király ezután az 1929. október 3-án kihirdetett királyi paranccsal az országot Jugoszláv Királyságnak nevezte el. A regionális beosztás megváltoztatása együtt járt a kisebb területi közigazgatási 63

1920-ig a boszniai és a macedóniai ortodoxok az isztambuli (carigrádi) egyház juridikciója alá tartoztak, a montenegrói pravoszláv egyház viszont autokefális volt. Karagyorgyevics Sándor 1920. augusztus 30-i ukázban mondta ki az összes ortodox egyház egyesítését a Szerb Pravoszláv Egyház joghatósága alatt. A montenegrói egyház önállóságáról dr. Radoslav Grujić: Pravoslavna srpska crkva, (Belgrád, 1920. 140. p.) című művében megjegyezte: „Az ipeki pátriárkátus beszüntetése után Petrovics Száva (Sava Petrović) saját magát önálló metropolitának kiáltotta ki. Ezt később az orosz, majd az isztambuli ortodox pátriárka is megerősítette.‖ 57

egységek, körzetek, járások számának és területének módosításával. Kiemelendő például, hogy 1931-ben a Dunai bánságban 61 járás működött, míg 1921-ben ugyanezen a területen csak 56. A közigazgatási területi reformok másik sajátossága volt, hogy a településeket, lakott helyeket új közigazgatási egységekké, közösségekké (szerbül opština, horvátul općina) alakították. A népszámlálási kiadványokban jelentősen csökkent az alapvető területi egységek száma. 1921-ben a Jugoszláv királyság területén még 6575, 1931-ben már csak 4645 település, illetve közigazgatási alapegység adatai lelhetők fel. A király a feloszlatott helyi önkormányzatok helyett az országot kilenc bánságra osztotta. Ezek voltak: Drávai (székhelye Ljubljana), Szávai (Zágráb), Vrbászi (Banja Luka), Tengermelléki (Split), Drinai (Szarajevó), Zetai (Cetinje), Dunai (Újvidék), Moravai (Niš) és Vardári (Szkopje) bánság. Mellettük külön státust élvezett Belgrád, amelyhez még Zimony és Páncsova tartozott a vajdasági oldalon. A belgrádi udvar tehát megszüntette a történelmi múlttal rendelkező tartományokat, és még inkább „szétosztotta” az azokban élő nemzeteket a folyókról elnevezett bánságokra, úgy, hogy a legtöbb új közigazgatási egységben a szerb nemzetnek biztosított relatív többséget. Nagybánságban64 és Belgrádban a szerbek lettek többségben, a Drávaiban pedig megmaradt az egységes szlovén lakta terület. Horvátországot két bánságra (Szávaira és Tengermellékire) osztották, Bosznia-Hercegovinát pedig négyre (Drinai, Vrbászi, Tengermelléki és Zetai).

64

A zetai bánságban is a szerb-montenegróiak voltak többségben, de kérdés, hogy őket szerbeknek, vagy montenegróiaknak tekintsük-e. 58

11. táblázat A Jugoszláv Királyság lakosságának megoszlása vallási hovatartozás szerint 1931-ben Bánság

Pravoszláv

Drávai

Római Egyéb Evangélikus katolikus keresztény

6.745 1,107.155

Iszlám

Konfesszió nélkül

Összesen

25.717

2.665

927

1.089

1,144.298

Drinai

992.924

169.613

3.804

1.836

356.469

10.093

1,534.739

Dunai

1,393.269

774.691

167.871

29.660

2.660

18.961

2,387.295

Moravai

1,364.490

11.061

268

299

58.802

664

1,435.584

Tengermelléki

138.375

692.496

211

618

69.360

600

901.660

Szávai

517.191 2,122.631

21.888

18.922

3.823

19.928

2,704.383

Vardári

1,046.039

18.474

430

2.346

499.362

7.594

1,574.243

Verbászi

609.527

172.787

3.377

9.245

250.265

1.179

1,037.382

Zetai Belgrád főváros Jugoszláv Királyság

516.490

92.165

208

337

315.677

639

925.516

209.449

56.776

7.395

2.041

3.821

9.456

288.938

6,785.501 5,217.847

231.169

68.152 1,561.166

70.203 13,934.038

Forrás: Definitivni rezultati popisa stanovništva od 31. januara 1921. Kraljevina Jugoslavija - opšta drţavna statistika. Sarajevo 1932

12. ábra A Jugoszláv Királyság lakossága vallási hovatartozás szerint, 1931

Konfessziónélkül

Iszlám

Egyéb keresztény

Evangélikus

Római katolikus

fő

Pravoszláv

8000000 7000000 6000000 5000000 4000000 3000000 2000000 1000000 0

Forrás: Definitivni rezultati popisa stanovništva od 31. januara 1921. Kraljevina Jugoslavija - opšta drţavna statistika. Sarajevo 1932.

59

Az 1931. és az 1921. évi adatokat nehezen lehet összehasonlítani és értékelni. Részben azért, mert csak 1923-ban váltak véglegessé az állami határok a szomszédokkal, a rappalói egyezmény alapján a mai Horvátország egyes területei Olaszországhoz kerültek. Másrészt 1921-ben a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság közigazgatási megoszlása még nem történt meg egységesen, és a népszámlálást a történelmi tartományok határain belül végezték, tehát úgy, ahogyan azok a délszláv államhoz csatlakoztak. Az első délszláv népszámlálásban a nemzetiséget csakis közvetett módon, az anyanyelv és a vallásfelekezet alapján lehetett megállapítani, 1931-ben pedig csak a vallás alapján, noha a kérdőív tartalmazta a nemzetiségre vonatkozó kérdést is. Azonban lényegében ez csak formalitás volt, hiszen a diktatúra bevezetése után a népszámlálásnak is tükröznie kellett, hogy egy egységes „jugoszláv‖ nemzet lakosai lakják az országot. A nemzetiségre utaló adatokat nem közölték, nem is dolgozták fel. Leginkább a szerbekre és a horvátokra utaló adatokat igyekeztek eltitkolni, és azokat az anyanyelv alapján sem lehetett „kiolvasni‖ (lévén, hogy a „szerb-horvátot‖ jelölték meg). A vallási hovatartozás sem biztosított erre vonatkozóan egyértelműsíthető adatokat, hiszen a katolikus vallásnál a horvátok mellett felsoroltattak a szlovénok, németek, magyarok, olaszok és egyéb nemzetiségek is, az ortodoxoknál pedig a macedónok, montenegróiak, románok és a többiek. A bánságok lakosságának összehasonlításából a vallás alapján viszont a szerbek, a horvátok és a muzulmánok viszonyait jobban elemezhetjük, amíg a Drávai bánságban a helyzet egyértelmű, hiszen ott túlnyomórészt szlovénok éltek. A szerbek a Moravai, Drinai, Verbászi és a Dunai bánságban abszolút többséggel rendelkeztek, a horvátok a Szávai és a Tengermelléki bánságban. A mai macedónoké volt a többség a Vardari, a montenegróiaké65 pedig a Zetai bánságban. A muzulmánok négy bánságban voltak a „stabil‖ kisebbség. Ami a magyar anyanyelvűeket illeti, a Drávai bánságban 7.961, a Szávaiban 54.754, a Verbásziban 841, a tengermellékiben 223, a Drinaiban 2.443, a Zetaiban 406, a Dunaiban 389.664, a Moravaiban 881, a Vardáriban 2.010, a Belgrád körzetben pedig 8.140 fő (összesen 467.323) a magyar nyelvet nevezte meg anyanyelvnek. 65

A szakirodalomban többnyire szerbnek nevezték a lakosságot. Mivel ma az ottaniak többsége montenegróinak vallja magát, ezért használom ezt a megjelölést. Akkor „nem létezett‖ a montenegrói nemzet. 60

Az igen bonyolult, nem egyszer a háborús konfliktusokig vezető délszláv (vagy szélesebben balkáni) nemzetiségi kérdést illetően fontos megemlíteni az agrárreformot, hiszen annak során számos első világháborús szerb önkéntes földhöz jutott, méghozzá az ország legtermékenyebb részeiben (Vajdaság, Baranya, Szlavónia). Az első világháború befejeztével számos magyar nemzetiségű állami hivatalnokot elbocsátottak, vagy azok kénytelenek volt felmondani. 1918. végéig Vajdaságban 645 magyar általános iskola működött 1832 tanárral és 277 óvoda, melyeket 1920. július 20-án nacionalizálták. Az agrárreform során (1919. február 25-én kezdték) az 500 kataszteri holdnál nagyobb földbirtokot expropriálták (kisajátították), később már a 100 kataszteri holdnál nagyobbakat is. Ezek javarészt a magyar vagy német tulajdonosok kezében voltak, s az agrárreform következménye volt, hogy a magyar nagybirtokosok, velük együtt a parasztság és a munkások is tönkrementek. Ezt alátámasztja az a tény, hogy 1919-ben az 57.631 földnélküli közül 41,4% magyar nemzetiségű volt, 18,22% pedig német.66 A két nemzethez tartozókat de facto ellenségként kezelték, így nem meglepő, hogy gyakorlatilag nem is részesültek a nagybirtokosoktól elvett föld elosztásában.. Egyes szerzők szerint 14.345 magyart és 1.239 németet elbocsátottak a nagybirtokokról, hogy a helyükre szerb kolonisták és önkéntesek érkezzenek.67

66

Lásd Andrija Bognar: Poloţaj MaĎara u Vojvodini od 1918. do 1995. In: Jugoistočna Europa 1918.-1995., Zbornik radova s meĊunarodnog znanstvenog skupa 1995, An International Symposium "Southern Europe 1918-1995".(1995. Zadar), - szerk. Aleksander Ravlić, 1997. 67 U. o. 61

12. táblázat A Vajdaság lakosságának megoszlása az anyanyelv szerint 1910-195368 Anyanyelv

1910

1921

1931

1948

1953

Index 1953/1910

Fő Szerb

510.186

526.134

617.448

841.246

874.346

171,4

Magyar

424.555

370.040

374.052

428.932

435.345

102,5

Német

323.779

333.272

333.201

31.821

35.290

10,9

Horvát

34.089

122.684

133.023

134.232

128.054

375,6

Román

72.223

65.197

63.444

59.263

57.236

79,2

Egyéb

146.050

97.119

107.815

167.718

182.348

124,9

1.510.882

1.514.426

1.528.983

1.663.212

1.712.619

113,4

Összesen

Megoszlás % Szerb

33,8

34,7

37,9

50,6

51,1

171,4

Magyar

28,1

24,4

23,0

25,8

25,4

102,5

Német

21,4

22,0

20,4

1,9

2,1

10,9

Horvát

2,3

8,1

8,2

8,1

7,5

375,6

Román

4,8

4,3

3,9

3,6

3,3

79,2

Egyéb

9,7

6,4

6,6

10,1

10,6

124,9

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

113,4

Összesen Megjegyzések:

a.) Az egyéb kategóriában 1910-ben szlovák 56.689 (3,8 %) és rutén 13.479 (0,9 %); 2), 1921-ben szlovák 58.273 (3,8 %), rutén 13.664 (0,9 %); 1948-ben szlovák 72.032 (4,3 %), montenegrói 30.589 (1,8 %), rutén 22.082 (1,3 %), macedón 9.090 (0,5 %); 1953-ban szlovák 73.460 (4,3 %), montenegrói 30.561 (1,8 %), rutén 23.043 (1,3 %) és macedón 11.689 (0,7 %). b.) Az 1921-es adatoknál a szerb-horvát anyanyelvűekhez kerültek a szerbek és a horvátok mellett még a macedónok, montenegróiak és a muzulmánok. A bunyevác és a sokác a horvát etnikum részei, noha a 20. század végén egyesek ismét e „nemzetiség‖ alatt nyilatkoznak. 1921-ben ők is a szerb (szerb-horvát) anyanyelvűek között szerepelnek. 68

V.ö. Sebők László anyanyelvre vonatkozó 1910 és 1921 évi adataival (143.old, tábl.).Az eltérések valószínűleg abból fakadnak, hogy más területeket értettek a délszláv és a magyar szerzők Vajdaság fogalma alatt. Az 1948 évi népszámlálástól kezdve a Vajdaság fogalma már egyértelmű. 62

13. ábra Vajdaság lakosságának megoszlása az anyanyelv szerint 1910-1953 1000000

fő

900000 800000 700000 1910 600000

1921

500000

1931

400000

1948 1953

300000 200000 100000 0 Szerb

Magyar

Német

Horvát

Románok

Egyéb

.Források: Definitivni rezultati popisa stanovništva od 31. 1. 1921: Stanovništvo Jugoslavije po veroispovesti i materinjem jeziku. (Sarajevo: Drţavni statistiĉki ured, 1932).; Stanovništvo predratneJugoslavije po veroispovesti i materinjem jeziku po popisu od 31. 3. 1931. Serija II, sveska 3 (interna publikacija). (Beograd: Drţavni zavod za statistiku i evidenciju, 1945).; Konačni rezultati popisa stanovništva od 15. 3. 1948. Knjiga IX: Stanovništvo po narodnosti. (Beograd: Savezni zavod za statistiku, 1954).; Konačni rezultati popisa stanovništva od 31. 3. 1953. Knjiga VIII: Narodnost i maternji jezik. (Beograd: Savezni zavod za statistiku, 1959). Matjaţ Klemenĉić: Prostovoljne in prisilne migracije kot orodje spreminjanja etničke strukture na območju drţav naslednic nekdanje Jugoslavije, Razprave in gradivo/Treatises and Documents, Ljubljana,, 36/37. szám, 151. p. KSH A Délvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai (1880-1941)

Mindezek következménye volt, hogy a magyarság számán erős demográfiai regresszió tapasztalható. Bácskában és Bánátban az 1921. évi népszámlást összehasonlítva az 1910. évivel láthatjuk, hogy a magyarok száma csökkent közel 50.000 fővel (relatíve közel 12%-kal). Ha azonban számításba vesszük a mai Vajdaság teljes területét (Szerémség 1921-ben Horvátországhoz tartozott), akkor ez a visszaesés még nagyobb, közel 55.000 lakost tesz ki, illetve 13%-ot. Valószínű, hogy az 1921. évi népszámlálásban 52.000 „elveszett‖ magyar részben áttelepült Magyarországra (ez a folyamat 1921-ig tartott), vagy asszimilálódott, illetve németként vagy a szerb-horvát nyelvű katolikusokként jelentkeztek a népszámlálásban. A legnagyobb veszteség a határmenti városokban, elsősorban Szabadkán és Zomborban volt tapasztalható. Ugyanakkor négyszeresre nőtt a horvátok száma (8,1%).69 69

Djuric, V, - Curcic, S. – Kicošev S:, The Ethnic Structure of the Population in Vojvodina, in D. Hadţi-Jovanovic (ed.), The Serbian Question in The Balkans, Belgrade 1995, 211-226. p. 63

Sándor regens 1919. január 6-i kiáltványában az agrárkérdésben igazságos megoldást ígért, a jobbágyság maradványainak megszüntetését és a nagybirtok fölszámolását. Már az év elején a hadsereg több helyen lefoglalta a katolikus egyház birtokait, ill. Habsburg Frigyes főherceg baranyai birtokait. 70 Habár az ország mezőgazdasági struktúrájának egyesítését tűzte ki az agrárreform, elsősorban a szerbiai kisparaszt birtokstruktúrát igyekezett

kiterjeszteni az egész ország

területére, és kezdettől fogva erős nacionalista tendenciákat hordozott magában. Például csak az állampolgársággal rendelkezők juthattak földhöz, így az optálás lehetősége miatt a magyarok nem jöhettek szóba.71 Az eredeti rendelet a 200 kat. holdnál nagyobb területek kisajátítására vonatkozott, melyek többnyire német és magyar kézen voltak. Azonban a helyi körülményektől függően lehetőséget adtak a 100–500 kat. hold közötti földek kisajátítására is. Az agrárreform hatálya alá eső nagybirtokok területének 48,62%-a volt magyar birtokosok kezén, 21,67%-ot németek, 8,69%-ot szerbek, 7,76%-ot zsidók, 6,87%-ot olaszok, 6,63%-ot horvátok és 0,06%-ot románok birtokoltak.72 A földreform során a helyi érdekeltek átlag 3 kat. holdat, a délszláv telepesek 7, az önkéntesek átlag 8 kat. hold juttatásban részesültek. Bánátban a magyar parasztság 60%-a lett volna jogosult földosztásra, Bácskában pedig az 57.631 földnélkülinek 41,41%-a (23.863 fő) volt magyar. Az agrárreform során tehát 110.684 ha magyar tulajdonban lévő földet osztottak ki. A magyarok hajdani birtokaik 61,5%-át veszítették el, a Bácskában 6.175 dobrovoljac (önkéntes katona) családot telepítettek le, 53.465 kat. hold területre, Baranyában 235 telepes család 5.927 kat. holdat, Bánátban 8.394 dobrovoljac család 27.312 kat. hold földet kapott. A mai Vajdaságon kívüli történelmi jellegű magyar területek közül Muravidéken 45 családot telepítettek le, 258,5 kat. hold területre.73

70

Bodonyi Ilona: Idők szorításában. A magyar kisebbség helyzete a szomszédos országokban 1920 és 1938 között. Kairosz Kiadó, Bp. 2002. 185-189 p. 71 A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest, 2004. 27 p. 72 A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest, 2004. 138 p. 73 A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest, 2004. 140 p. 64

Az 1921 utáni agrárreform során a belgrádi kormány célja volt az etnikailag tiszta magyar Észak-Bácskának nemzetiségi „takarítása‖ főleg a Tisza mellék térségén. Ezért számos I. világháborús szerb önkéntes veterán földet kapott a korábban németek, illetve magyarok házába beköltözve. Az ilyen jellegű lakosságcsere megismétlődött az 1941–44 közötti időszakban is. Erre legjobb példa a bukovinai székelyek esete, amelyről a Délvidék fejezetben esik szó. Jugoszláviában a volt Ausztria–Magyarországtól elcsatolt területen mintegy félmillió hektár mezőgazdasági ingatlant osztottak szét 242.500 család között. A színmagyar vagy a magyar többségű területre 22 ezer családot (ez körülbelül 100110 ezer lakost jelentett) telepítettek, akik jelentős hányada önkéntes katona (dobrovoljác) volt. Az egész államban telepített 18 146 dobrovoljác családnak 72%át a volt osztrák–magyar határszéli területeken helyezték el. Számukra a Bácskában 62 telepes községet létesítettek.74 Setyerov földművelésügyi miniszter hangsúlyozta, hogy a földreform elsősorban nemzeti célokat szolgált és csak másodlagosak voltak a szociális szempontok.75 A lakosságcserére irányuló folyamat kiterjedt az adópolitikára is, hiszen a magyarok adója fejenként 3-4-szer nagyobb volt, mint a lakosság többi részéé, mert külön adónemekre is kötelezték őket. Ezért a magyarság az 1921 és 1929 közötti időben kivándorolt Amerikába és Ausztráliába. Andrija Bognar szerint 14.442 magyar emigrált ez időben gazdasági okok miatt (ebből Vajdaságból 10.000 fő). Mindezek az adatok láthatóak az 1931. évi összeírásban, melyet a későbbiek során táblázatokban is bemutatunk. A relatíve kedvező természetes növekedés ellenére az 1921-1931 években (7,5%, ami közel 25-30.000 főt jelent), az emigráció és a Magyarországra való kiköltözés következményeként 1931-ig a magyar lakosság abszolút számokban növekdett (cca 5.000 Bácskában és Bánátban és 3.000 a mai Vajdaság egész területén), azonban valójában arányában csökkent (26,62%-ra Bácskában és Bánátban, 22,97%-ra egész Vajdaságban). Ugyanakkor a 64.000 kolonista beköltözésével a szerbek száma 37,43%-ra növekedett és több addig

74

Kisebbségvédelem. 1941. évi 3-4. sz. 48. old. Hoóz István: A nemzeti struktúra átalakulása a Kárpát-medencében. Magyarország történeti demográfiája. Budapest, 1997. MTA Demográfiai Bizottsága és Történeti Demográfiai Albizottsága Konferenciája, 400 p. 75

65

magyar vagy német többségű településen megváltoztatta az etnikai struktúrát: 53 addig magyar vagy német jellegű településen ekkor már szerb többség keletkezett. Vajdaság mellett a horvátországi Szlavóniában is megváltozott az etnikai kép. Ez történt a Jugoszlávián kívül rekedt részeken is, vagyis „az olaszok által megszállt‖ területeken, ahogy a délszláv irodalom nevezte azokat. Jelentős méretű kivándorlás történt főleg az olasz fennhatóságú Isztriából a horvát és szlovén lakosság részéről, illetve bevándorlás az olaszok részéről. Létrejött az Ente Nazionale per la rinascita agraria delle tre Venezie nevű intézmény, amely segített a távozó szlávok földjeit megvásárolni az árveréseken. Az isztriai délszlávok Jugoszláviában telepedtek le, valamint Észak-, és Dél Amerikában, illetve számos egyéb más országban. Az olaszok anyagilag támogatták azokat, akik valamelyik olasz kolóniában vállaltak munkát, így kötöttek ki az isztriaiak Líbiában, Szomáliában, Albániában, Eritreában, Etiópiában. Ekkor még semmit sem lehetett sejteni a későbbi lakosságcseréről, vagyis ahogyan ma nevezzük, az „etnikai tisztogatásról‖. Nézzük meg tehát az Osztrák-Magyar Monarchiából kivált tartományok nemzetiségi megoszlását (az imént bemutatott Vajdaság nélkül) az 1910-től 1931-ig terjedő időszakig (tehát a Monarchia idejétől Sándor király diktatúrájáig). 14. ábra Az Osztrák-Magyar Monarchiából kivált tartományok (Vajdaság nélkül) anyanyelvi megoszlása 1910-ben Bosznia-Hercegovina ezer fő

Horvátország és Szlavonia

3000 2500

Dalmácia

2000

Szlovénia

1500 1000 500 0 Horvát – szerb

Szlovén

Magyar

Német

Egyéb

66

15. ábra Az Osztrák-Magyar Monarchiából kivált tartományok (Vajdaság nélkül) anyanyelvi megoszlása 1920-ban Bosznia-Hercegovina

ezer fő

3000

Horvátország és Szlavonia

2500

Dalmácia

2000 Szlovénia

1500 1000 500 0 Horvát – szerb

Szlovén

Német

Magyar

Egyéb

16. ábra Az Osztrák-Magyar Monarchiából kivált tartományok (Vajdaság nélkül) anyanyelvi megoszlása 1930-ban Bosznia-Hercegovina ezer fő

Horvátország és Szlavonia

3000

Dalmácia

2500 2000

Szlovénia

1500 1000 500 0 Horvát – szerb

Szlovén

Magyar

Német

Egyéb

Források: Wilhelm Winkler: Statistisches Handbuch der europäischen Nationalitäten. (Wien, Leipzig, Wilhelm Braumüller Universitäts-Verlagsbuchhandlung, 1931), 212-213. p. Recensement de la population dans le Royaume des Serbs, Croates et Slovènes du 31 janvier 1921. Sarajevo, Drţavni ststistiĉki ured, 1924), str. 2-3. p. Stanovništvo predratne Jugoslavije po veroispovesti i materinjem jeziku po popisu od 31. 3. 1931. Serija II, sveska 3. Beograd: Drţavni zavod za statistiku i evidenciju, 1945. Matjaţ Klemenĉiĉ: Prostovoljne in prisilne migracije kot orodje spreminjanja etničke strukture na območju drţav naslednic nekdanje Jugoslavije, Razprave in gradivo/Treatises and Documents, 36/37. szám.

67

A Monarchiából kivált délszláv területek közül a délszláv nemzetek (főleg a szerbek, horvátok és muzulmánok) legnagyobb arányban Bosznia-Hercegovinában éltek, ahol 1910-ben a lakosság 96,0%-a, 1930-ban pedig már a 97,2%-a e három nemzet egyikéhez tartozott. Az annexió utáni időszakban (a Monarchia idején) a németek 1,2%-ot, a magyarok pedig 0,3%-ot tettek ki a lakosságból. A Habsburg Birodalom felbomlása után a tisztviselők, állami hivatalnokok visszatértek az anyaországukba, ezért 1930-ban a 15 ezres német etnikum a lakosság 0,6%-át alkotta, a három ezer fős boszniai magyarság pedig 0,1%-át. Dalmáciában 1910-ben csak a lakosság 1,9%-a nem volt horvát illetve szerb ajkú, amíg 1930-ban a kisebbségek mindössze egy százalékra csökkentek (a 0,2%-ot kitevő szlovénok nem számítottak kisebbségnek, hanem államalkotó nemzetnek). Csak az 1%-os egyéb nemzetiségűek,

és

a

0,1%-ot

kitevő

németek

képezték

a

kisebbséget,

Horvátországban és Szlavóniában (a Monarchiabeli – magyar alkalmazásban használt - Horvát-Szlavonország elnevezés 1918-ban megszűnt létezni) a magyarság száma jelentősebben (112 ezer főről 66 ezer főre), míg a németeké alig csökkent (134 ezer főről 128 ezer főre). A magyarok aránya 20 év alatt (1910-1930) 4,1%-ról 2,2%-ra csökkent, a németeké 4,9%-ról 4,2%-ra. Ez azzal is magyarázható, hogy a horvátországi magyaroknak a szomszédságban volt az anyaországuk, amíg a németekre ez nem volt érvényes. Horvátországban és Szlavóniában a „kisebbség‖ (ha nem számítjuk ide az államalkotó nemzetet – a szerbeket –, valamint a szintén szerb-horvát nyelvet beszélő muzulmánokat, montenegróiakat és macedónokat, hiszen ez utóbbiak ekkor Dél-Szerbia lakosságaként, és nem macedónokként kerültek a népszámlásba) még 1930-ban is több mint 10%-os kisebbséget számlált, amíg Szlovénia példája arról tanúskodik, hogy az új országba való kerüléssel etnikailag „tiszta‖ lett. 1910-ben a szlovénok a lakosság 86,2%-át 1930-ban pedig már a 94,3-át alkották. Az Ausztriával való határok meghúzása után, az 1910-ben még 10,0%-ot (106 ezer fő) alkotó németek száma 1920-ban már 40 ezerre (3,8%) csökkent, 1930-ban pedig már csak 29 ezerre (2,5%). Természetesen az a 66 ezer német, aki „hiányzik‖ 1920-ban a délszláv határ meghúzása után (Szlovénia, mint jeleztük, 1918-ig nem rendelkezett állami határokkal) Ausztriában maradt. A későbbi asszimiláció során 1930-ra a számuk már csak 29 ezer (2,5%) volt. A Habsburg Birodalom második államalkotó nemzete, a magyar 1910-ben még 21 ezret (2,0%) 68

számlált, tíz évvel később már csak 15 ezret (1,4%), majd újabb tíz év elteltével már csak 8 ezret (0,7%). Amíg a többi kisebbség száma csökkent, nőtt a szerb-horvát nyelvet beszélők száma, igaz, az 1910-ben még 500 főt sem számláltból a 24 ezerre (2,1%) 1930-ban, de így is a nem szlovén ajkúak aránya csak a lakosság 5,7%-át tette ki. Szlovéniában tehát egészen más tendencia tapasztalható, mint Vajdaságban, ahol a lakosságból 1931-re „elveszett‖ közel 50.000 magyar, amivel 4%-kal csökkent a magyarság aránya. A királyi diktatúra sem oldotta meg Jugoszlávia alapproblémáit. Igaz, a szerb rendőrség keményen elbánt az elégedetlenekkel, és a terror terrort eredményezett a másik oldalon is. Horvátországban feltámadt a király elleni merénylet gondolata, főleg miután a békés politikát szorgalmazó szlovén nemzetiségű Vladko Maĉekot, a Horvát Paraszt Párt (HSS) elnökét letartóztatták. Ezt megelőzően a HSS vezette Paraszt-Demokrata Koalíció 1932. november 7-én Ante Trumbić tervezete alapján elfogadta az ún. Zágrábi Punktációkat76 (titkos dokumentumot), amelyben a koalíció keményen bírálta a szerb vezető köröket, és céljaként kitűzte, hogy harcot indít az önkényuralom ellen. A dokumentum napvilágra került, Maĉekot az államvédelmi bíróság három év szigorú börtönbüntetésre ítélte. A horvátoknál egyre hangosabban ismételgették, hogy a „békés parasztpártiak‖ képtelenek képviseni a horvát érdekeket a szerb kormánnyal szemben. Megjelentek a dr. Ante Pavelić vezette usztasák, akik pedig forradalmi úton (merényletekkel) akarták megvalósítani a független Horvátországot. A Sándor király elleni merényletre 1934. október 9-én került sor Marseilleban. Az elkövetői az usztasák és a macedón-bolgár titkos szervezet, a VMRO tagjai voltak, de kétségtelen, hogy II. Sándor király és J. L. Barthou francia külügyminiszter meggyilkolásának szervezői az usztasák (a szó jelentése „felkelők‖) voltak. A szerb-horvát viszony tovább mérgesedett, már Horvátországban is, ahol a helyi szerbek jelentős része ellenezte a horvát nemzet igényeit az autonómiára, még inkább a teljes függetlenség felé irányuló elképzeléseket. A közös állam egyetlen „integráló‖ eleme a hadsereg és a rendőrség volt. 76

Lásd Ljubo Boban: Zagrebačke punktacije. Istorija XX. veka, Zbornik radova, IV. köt., Belgrád, 1962. 69

A merénylet után az ország élére Pál régens és a régenstanács került. Jugoszlávia szakított az antantbarát politikával és közeledett Németország felé. 1939ben Pál régens nem halogatta a számára legfontosabb kérdésnek vélt – a horvátokkal való – kiegyezést, és az új kormányt Dragiša Cvetkovićra bízta azzal a feladattal, hogy kompromisszumot kössön a horvátokkal. 1939. augusztus 26-án megszületett a Cvetković-Maĉek egyezmény, amely alapján a horvátok autonómiát kaptak, Maĉek pedig miniszterelnök-helyettes lett. Létrejött a Horvát Bánság77, amelyet a Szávai és a Tengermelléki bánságok alkottak, illetve azokhoz csatolt egyes boszniai (Fojnica, Travnik, Gradaĉac, Derventa, Brĉko) és szerémi (Újlak, Šid) járások, illetve Dubrovnik.78 1939. augusztus 26-án a régenstanács feloszlatta a Nemzetgyűlést.79 13. táblázat A Szávai és a Tengermelléki bánság megoszlása az anyanyelv és a vallási hovatartozás alapján, 1931 Megnevezés Horvát és szerb Szlovén Olasz Magyar Német Cseh és szlovák Egyéb Összesen

Szávai

Tengermelléki bánság Anyanyelv

2.457.128 34.765 4.170 54.754 80.501 43.728 29.337 2.704.383

895.292 2.155 1.580 223 739 539 1.132 901.660

Összesen

3.352.420 36.920 5.730 54.977 81.240 44.267 30.469 3.606.043

Vallásfelekezet Katolikus Görög katolikus Pravoszláv Iszlám Egyéb Összesen

2.122.631 15.572 517.191 3.823 48.166 2.704.383

692.496 247 138.375 69.360 1.182 901.660

2.815.127 12.819 655.566 73.183 49.348 3.606.043

Forrás: Definitivni rezultati popisa stanovništva od 31. januara 1921. Kraljevina Jugoslavija - opšta drţavna statistika. Sarajevo 1932. Enciklopedija Jugoslavije, 91. p.

77

Uredba o Banovini Hrvatskoj. Sluţbene novine Kraljevine Jugoslavije (A Jugoszláv Kiráylság Hivatalos Közlönye), Belgrád, 194 a. sz. 1939. VIII. 26. 78 Ljubo Boban: Sporazum Cvetković – Maček, Belgrád, 1965. 403-404. p. 79 B. Petranović – M. Zeĉević i. m. 517. p. 70

A két bánság összlakossága 3.606.043 fő volt, ebből 3.352.420 horvát vagy szerb anyanyelvű (a Szávai Bánságban 2.457.128, a Tengermelléki Bánságban 895.292). Mellettük 81.240 német, 54.997 magyar, 44.267 cseh-szlovák, 36.920 szlovén, 5.750 olasz, és 30.464 egyéb ajkú lakos élt az autonóm tartományban. Vallási megosztás szerint (lásd 13. táblázat) 2.815.127 római katolikus és 12.819 görög katolikus mellett 655.566 pravoszláv, 73.183 muzulmán és 49.348 egyéb vallású lakosa volt.80 Mint említettük, a Horvát Bánság a két 1931-ben összeírt bánság mellett kibővült a fent felsorolt terültekkel, így 65.456 km2 térségben (nagyobb a mai Horvátországénál, amely 56.535 km2) 4.025.601 lakos élt. A lakosság 70,1%-a horvát, 19,9%-a szerb és 10,8% egyéb (német, magyar, cseh és szlovák, zsidó stb.) volt. Noha csak rövid ideig állt fenn ez az autonóm terület, mégis elmondható, hogy a magyarság közvetlenül a németek után a második legnagyobb kisebbség volt. Mindkét nemzet zömében a Szávai Bánság területén élt, amíg a Tengermelléken csak szórványosan. Noha a szerbeket hivatalosan nem tekintették kisebbségnek, lényegében azok voltak, és éppen e státus ellen tiltakoztak az első perctől kezdve, követelve a Bánság (Banovina Hrvatska) feloszlását. A Horvát Bánság kormányát Ivan Šubašić bán alakította meg. A horvát kormány a belgrádi parlamentnek és a királynak tartozott felelősséggel. Habár országos szinten megegyezésre jutott a két nemzet, helyi szinten – Horvátországban – a helyzet feszültebbé vált. Az újonnan elcsatolt területeken élő szerbek jelentős arányt képviseltek, nem akartak élni „egy új államban, amely az országon belül alakult‖. Követelték az autonómiájukat, a Jugoszláv Királyságban akartak élni. A szerb pártok „veszélyben érezték a szerbséget‖, s a délszláv állam (különböző név alatti) fennmaradásáig a szerb politikai erők erre a „fenyegetettségre‖ hivatkoztak. Ugyanakkor a radikálisabb horvátok számára az autonómia kevés volt, ők önálló államról álmodtak. A horvátok jelentős része úgy érezte, hogy a Horvát Paraszt Párt a szerbekkel való kiegyezéssel „kapitulált‖, és lemondott mindazokról az eszmékről, melyeket ellenzéki pártként szorgalmazott. Nem harcolta ki az 80

Enciklopedija Jugoslavije. IV. köt., 91. p. 71

általános amnesztiát, nem szüntette meg a cenzúrát, nem szerezte vissza a politikai és polgári szabadságjogokat, stb. Az általános elégedetlenséghez csatlakozott a kibírhatatlanná vált és csődbe jutott gazdaság, a munkanélküliség, a korrupció, a tőke külföldi kezekbe kerülése, a hazai oligarchia monopólium helyzete. A 16 millió állampolgár közül 1941-ben csak 380 ezer dolgozott a gyárakban, 240 ezren iparosként és 50 ezren a bányászatban. Az oktatásban is jelentősen lemaradt az ország. 1938/1939-ben az általános iskolát csak a lakosság 9%-a, a középiskolát pedig 1,6%-a végezte el, ami az európai átlag felét sem érte el. Négy nappal a Cvetković-Maĉek kiegyezés után kirobbant a II. világháború. Az állandó külső és belső fenyegetettségtől tartva Pál régens és a kormány 1941. március 25-én csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez, majd két nappal később katonai puccsal Belgrádban megdöntötték Dragiša Cvetković kormányát. Az államcsíny után a kormányt Dušan Simović tábornok alakította meg. A tisztikar lemondatta Pál régens herceget, aki azonnal elhagyta az országot, II. Péter királyt pedig felnőtt korúnak nyilvánították, és ő átvette a királyi jogkör személyes gyakorlását. Adolf Hitler német kancellár Horthy kormányzótól engedélyt kért, hogy a német csapatok átvonulhassanak Jugoszláviába. Egyben elismerte Magyarország területi igényeit a délszláv állammal szemben. Április 6-án megindult a német hadsereg támadása Jugoszlávia ellen Olaszország, Magyarország és Bulgária segítségével. Magyarország április 11-én kapcsolódott be a Jugoszlávia elleni támadásba, és a honvédség visszafoglalta Bácskát, Baranyát, Muraközt és Muravidéket, melynek területe összesen 11.417 km2, a lakossága 1.025.508 fő, ebből 36,6% magyar, 19% német, és 16,1% szerb volt.

72

IV. RÉSZ DÉLVIDÉK A XIX. század végén honosodott meg Magyarországon a Délvidék szó használata, amely alatt Bácska, Bánát, Szerémség, Drávaszög, Muraköz, Katonai határőrvidék, Délőrség területek voltak értendők. A földrajzi határok pontos meghatározására csak Trianon után került sor. Ezt követően a Délvidék alatt azt a részt jelöljük meg, amelyet Horvátország (Szlavónia és Dalmácia) kivételével a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatoltak. Az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint a Magyarország délnyugati részén, a hajdani Vas és Zala vármegye területén fekvő, a ma Szlovéniához tartozó Muravidéknek (Prekomurje) nevezett területén (940 km2) a 91.436 lakos 22,3%-a (20.346 fő) volt magyar, 73,1%-a pedig (66.790 fő) vend (szlovén), a ma Horvátországhoz tartozó Muraköz (MeĊimurje, 795 km2) 93.837 fős lakosságának 91,1%-a volt horvát. A ma Horvátországhoz tartozó Drávaszög a Baranya vármegye délkeleti részét képezte. E terület lakosságának (50.797 fő) 19,6%-a (20.134 fő) magyar volt. Az 1849–1860 között fennálló szerb Vajdaság felújításaként létrejött Vajdaság magában foglalta még Bácskát és Bánátot. Bácskában (8.669 km2) volt a magyarok aránya a legmagasabb, a 697.101 fős lakosság 41,8%-a magyar volt (291.433 fő); a délszlávok 27,5%-ot, a németek 23,2%-ot alkottak. Bánátban (9.344 km2) a SzerbHorvát-Szlovén Királysághoz került területen 572.771 lakos élt. Ebből a délszlávok 43,9%-ot tettek ki. A magyarok száma 1910-ben 109.343 fő volt (19%).81 Fontos megemlíteni, hogy Trianon után a Drávaszög Vajdaság részeként került a délszláv államhoz, és csak „Tito Jugoszláviájának‖ belső határai meghúzása idején (1945-ben) került Horvátország-hoz, tehát addig a Duna–Dráva közötti térség is a Délvidék fogalma alá esik. A Vajdaság, vagyis a szűkebb értelemben vett Délvidék alatt értjük Bácskát (a történelmi Bács-Bodrog és Csongrád vármegyék Jugoszláviához csatolt részei), Bánátot (a történelmi Krassó-Szörény, Temes és Torontál vármegyék Jugoszláviához csatolt részei)82, és az egykori Szerém vármegye nagyobb részét. Meg kell azonban 81

A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest, 2004. 140 p. 82 Szondi Ildikó-Gyémánt Richárd: Bevezetés a demográfiába, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004., 168. p. 73

említeni, hogy a délszláv irodalom számára ez a fogalom ismeretlen, nincs is elfogadott horvát illetve szerb fordítása. Jugoszláviában a magyarokat általában együtt szokták bemutatni, a Vajdaság számított a magyar kisebbség „védett‖ területének, és „második hazájának.‖ A Délvidék vallási struktúráját illetően tapasztalható, hogy 1880 és 1931 között a katolikusok mindig többségben voltak, arányuk népszámlálásonként 54–57 % között hullámzott. A megszámlált lakosság egyharmada (30–33 %) pravoszláv volt, a protestánsok hányada pedig 11–12 % körül ingadozott, amíg az izraeliták 1–2 % -ot értek el. A katolikusok aránya 1880 és 1921 között kis mértékben növekedett, 1921 és 1931 között azonban csökkent. Ezzel ellentétben a pravoszlávok és a protestánsok hányada 1880 és 1921 között általában csökkent, majd 1921 és 1931 között növekedett. Az is kiemelhető, hogy az 1880 és 1910 közötti növekedési arányok a feltételezhető természetes szaporodásnál nagyobbak. Az 1921 és 1931 közötti periódusban a pravoszláv és a protestáns vallású népesség vándorolt be a Délvidékre, a kiköltözött (részben elvándorolt), vagy az óceánon túli országokba kivándorolt lakosság között pedig a katolikusok voltak nagyobb számban.

14. táblázat A Délvidék népességének vallási megoszlása, 1880–1931 Év

Katolikus

Görögkeleti Protestáns

Izraelita

Egyéb

Összesen

Fő 1880

651 165

394 310

140 636

22 075

2 229

1 210 415

1910

853 138

461 965

172 488

23 564

4 495

1 515 649

1921

868 553

474 534

169 574

19 741

1 580

1 535 990

1931

866 897

540 503

190 180

19 351

1 522

1 618 453

Megoszlás 1880

53,80

32,58

11,62

1,82

0,18

100,0

1910

56,29

30,48

11,38

1,55

0,30

100,0

1921

56,55

30,89

11,04

1,29

0,10

100,0

1931

53,56

33,40

11,75

1,20

0,09

100,0 74

17. ábra A Délvidék népességének vallási megoszlása, 1880–1931 fő

1000000 900000

1880

800000

1910

700000

1921 1931

600000 500000 400000 300000 200000 100000 0 Katolikus

Görögkeleti

Protestáns

Izraelita

Egyéb

Egy korábbi népszámlálás százalékában 1910 (1880=100,00)

125,22

131,02

117,16

122,65

106,75

201,66

1921 (1910=100,00)

101,34

101,81

102,72

98,31

83,78

35,15

1931 (1921=100,00)

105,37

99,81

113,90

112,15

98,02

96,33

Az 1880. évi népszámlálás százalékában 1910

125,22

131,02

117,16

122,65

106,75

201,66

1921

126,90

133,38

120,35

120,58

89,43

70,88

1931

133,71

133,13

137,08

135,23

87,66

68,28

Forrás: KSH, A Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941), Budapest, 1999.

Ha összehasonlítjuk a megyéket, akkor tapsztalhatjuk, hogy 1880-1910 között Baranyából többnyire a protestánsok vándoroltak el, és az első világháború évtizedében (1910–1921) is minden megyében csökkent a protestánsok létszáma. A pravoszlávok száma – Temes és Torontál megyét kivéve – a többi megyében egy évtized alatt fele akkora ütemben növekedett, mint a megelőző három évtizedben. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság első évtizedében (1921–1931) a pravoszlávok 75

száma gyarapodott a legnagyobb ütemben, Baranya, Zala, Temes és Torontál megyékben pedig csökkent a katolikusok száma. A protestánsok Baranya és Vas megyében megfogyatkoztak, de a többi megyében mintegy tizedével (Temes megye kivételével, ahol 64,7 %) növekedett a számuk. Az izraelita hitűek száma 1880– 1910 között még kis mértékben növekedett, ezt követően viszont minden évtizedben csökkent. Nézzük meg külön a megyék, a járások és a városok vallási megoszlását a tárgyalt időszakban. A) A megyék tekintetében a következő kép alakul: Katolikus és protestáns többségű megyék a következők voltak: Zala:

katolikus (97–98%) – protestáns (0,8–1,1%)

Vas:

katolikus (52–59) – protestáns (41–47)

Katolikus és görögkeleti többségű megyék: Bács–Bodrog: katolikus (58–65%) – görögkeleti (20–25%) Pravoszláv és katolikus többségű megyék: Krassó–Sz.:

görögkeleti (51–60%) – katolikus (38–47%)

Temes:

görögkeleti (63–66%) – katolikus (31–33%)

Torontál:

görögkeleti (51–55%) – katolikus (36–39%)

Katolikus és görögkeleti, illetve protestáns többségű megyék Baranya:

katolikus (65–72%) – görögkeleti (12–21%), illetve protestáns (12–16%)

Csongrád:

katolikus (85–88%) – görögkeleti (0,1–14%), illetve protestáns (0,1–1,5%)

Forrás: KSH, A Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941), Budapest, 1999.

76

15. táblázat Az egyes felekezetekhez tartozók számának változása megyénként, százalékban (1880 = 100,0) Megye

Katolikusok

Görögkeletiek

Protestánsok

Izraeliták

1931 Krassó-Szörény

76,5

101,2

–

–

Temes

126,6

119,6

253,7

62,7

Torontál

119,9

126,1

152,4

69,4

1941* Baranya

123,5

160,3

62,3

71,2

Vas

116,3

–

90,6

36,7

Zala

144,8

213,3

133,2

43,4

Bács

154,5

128,6

127,9

97,7

1104,0

71,4

52,5

102,4

Csongrád

* Megjegyzés: A különbözőség a területváltozások következménye. Forrás: KSH, a Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941), Budapest, 1999.

A Délvidék alatt értendő terület 1931-ben és 1941-ben nem volt azonos, hiszen mint megjegyeztük, 1941-ben a Tisza–Maros szöge nem tartozott Magyarországhoz. Ezért az alábbiakban külön részletezzük a Duna jobb partjának és a Duna–Tisza közének 1880–1931. és 1880–1941. évi vallásonkénti növekedési/ csökkenési adatait, valamint a Tisza–Maros szögének 1880–1931. évi hasonló arány számait, végül pedig a Délvidék azonos vallású népességének növekedési/ csökkenési számait az 1931., illetve az 1941. évi területre vonatkozóan.

77

16. táblázat Az azonos vallású népesség számának változása régiónként százalékban (1880=100,0) Régió

Katolikusok

Duna jobb partja és Duna–Tisza köze

137,5

Duna jobb partja és Duna–Tisza köze

149,2

Tisza–Maros szöge

121,0

Délvidék

133,2

Délvidék

110,6

Görögkeletiek Protestánsok 1931 163,8 110,1 1941 130,8 1931 124,4 1931 137,1 1941 42,1

Izraeliták 95,0

115,1

89,1

161,7

68,3

135,2

74,1

91,7

64,5

Forrás: KSH, a Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941), Budapest, 1999.

A pravoszláv (görögkeleti) vallásúak száma a Duna jobb partján és a Duna– Tisza közében 1880 és 1931 között növekedett a legerőteljesebb mértékben (64 %), s ezzel meghaladta a katolikusok (38 %) és a protestánsok gyarapodásának (10 %) mértékét. Viszont a Tisza–Maros szögében a protestánsok száma nőtt 62 %-kal, megelőzve a görögkeleti (24) és a katolikus (21) vallásúak növekedési mutatóit. A Duna jobb partján és a Duna–Tisza közében 1880 és 1941 között a háborús eseményeknek és az elvándorlásnak tulajdoníthatóan a katolikus vallású népesség mintegy felével (49,2 %), a pravoszláv populáció alig egyharmadával (30,8 %), a protestánsok pedig csak 15 %-kal gyarapodtak, az izraeliták létszáma pedig 10 %-kal csökkent.

B) A Délvidék járásainak vallási struktúrája A vándorlás, a telepítés olykor jelentős arányeltolódásokat idézett elő a járásokban, még azokban is, amelyekben az elemzett időszakban mindig ugyanaz a felekezet foglalta el az első és a második pozíciót. 78

17. táblázat A járások felekezetek szerint A két legnagyobb felekezet 1880 és 1941 között mindig azonos Katolikus görögkeleti

Katolikus, protestáns Baranya vármegye

Görögkeleti katolikus

Görögkeleti, protestáns

Mohácsi járás

Vas vármegye

Muraszombati járás Szentgotthárdi járás

Zala vármegye

Alsólendvai járás Nagykanizsai járás

Bács–Bodrog vármegye Topolyai járás

Kulai járás

Apatini járás

Titeli járás

Bajai járás

Zsablyai járás

Óbecsei járás Palánkai járás Zentai járás Zombori járás Krassó–Szörény vármegye

Jámi járás

Temes vármegye

Fehértemplomi járás Kevevári járás Verseci járás

Torontál vármegye Módosi járás

Bánlaki járás

Alibunári járás Antalfalvai járás

Nagykikindai járás

Törökkanizsai j. Pancsovai járás Zsombolyai járás Párdányi járás Törökbecsei járás

79

A két legnagyobb felekezet 1880 és 1941 között felcserélődött, változott

Katolikus,

Katolikus,

protestáns,

görögkeleti

görögkeleti Baranya vármegye

Baranyavári járás Siklósi járás

Zala vármegye

Csáktornyai járás Letenyei járás Perlaki járás

Bács–Bodrog vármegye Bácsalmási járás

Hódsági járás Újvidéki járás

Torontál vármegye

Csenei járás Nagybecskereki járás

Forrás: KSH, a Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941), Budapest, 1999.

C) A Délvidék városainak vallási struktúrája A térség városainak népessége a lakosság 20-25%-át tette ki, s a városi népesség száma 1880–1930 között közel 60%-kal növekedett. A délvidéki városokban a viszonylag kis létszámú protestánsok száma gyarapodott a legnagyobb mértékben, közel kétszeresére nőtt. A pravoszlávok (ortodox) száma 79 %-kal nőtt, izraelita hitűek is gyarapodtak (52%), végül a katolikusok 50%-kal. 1880 és 1941 között is a protestánsok száma nőtt a legjobban (44,9 százalékkal), de a Tisza–Maros szögének vissza nem csatolása csökkentette a görögkeleti vallású népesség nagyságát (mintegy 40 százalékkal), ugyanakkor mintegy ötödével nőtt (23,7 százalék) a katolikus és izraelita hitű városi populáció.

80

18. táblázat A Délvidék városi népessége vallás szerint, 1880–1941 Év

Összesen

1880

Ebből katolikus

görögkeleti

protestáns

izraelita

231 518

150 942

63 599

8 383

8 257

1910

317 980

214 355

76 187

15 016

12 189

1921

319 557

205 460

87 815

12 167

11 810

1931

369 842

225 608

113 771

16 647

12 563

1941

248 061

186 717

39 035

12 143

9 835

18. ábra A Délvidék városi népessége vallás szerint, 1880–1941 250000

fő

200000

Katolikus

150000

Görögkeleti Protestáns 100000

Izraelita

50000

0 1880

1910

1921

1931

1941

Egy korábbi népszámlálás százalékában 1910 (1880=100,0)

137,4

142,0

119,8

179,1

147,6

1921 (1910=100,0)

100,5

95,9

115,3

81,0

96,9

1931 (1921=100,0)

115,7

109,8

129,6

136,0

106,4

1941 (1931=100,0)

67,1

82,8

34,3

72,9

78,3

81

Az 1880. évi népszámlálás százalékában 1910

137,4

142,0

119,8

179,1

147,6

1921

138,0

136,1

138,1

145,1

143,0

1931

159,7

149,5

178,9

198,6

152,1

1941

107,1

123,7

61,4

144,9

119,1

Forrás: KSH, a Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941), Budapest, 1999.

Az előző táblázat nem azonos terület vallás, felekezet szerinti városi népességszámának adatait foglalja össze. Az alábbiakban ezért külön részletezzük a Délvidék Duna jobb partja és Duna–Tisza köze régiójának együttes vallási adatait, valamint a Tisza–Maros szöge ugyanilyen tartalmú idősorát. 19. táblázat A Délvidék városi népessége vallás szerint, régiónként (1880–1941) Év

Ebből

A népesség

katolikus

görögkeleti protestáns izraelita

egyéb

Duna–Tisza köze régió 1880

142 843

108 977

24 277

4 534

4 848

–

1910

205 477

158 657

29 373

8 860

8 476

111

1921

210 193

154 047

38 211

7 664

8 623

–

1931

247 454

170 829

55 291

10 697

9 780

857

1941

248 061

186 717

39 035

12 143

9 835

177

Egy korábbi népszámlálás százalékában 1910 (1880=100,0)

143,8

145,6

121,0

195,4

174,8

..

1921 (1910=100,0)

102,3

97,1

130,1

86,5

101,7

–

1931 (1921=100,0)

117,7

110,9

144,7

139,6

113,4

..

1941 (1931=100,0)

100,2

109,3

70,6

113,5

100,6

20,7 82

Az 1880. évi népszámlálás százalékában 1910

143,8

145,6

121,0

195,4

174,8

..

1921

147,2

141,4

157,4

169,0

177,9

–

1931

173,2

156,8

227,8

235,9

201,7

..

1941

173,7

171,3

160,3

267,8

202,9

..

19. ábra A Délvidék városi népessége, Duna–Tisza köze régió (1880–1941) 300000

fő

1880 1910

250000

1921 1931

200000

1941 150000 100000 50000 0 A népesség

Katolikus

Görögkeleti

Protestáns

Izraelita

Egyéb

Forrás: KSH, a Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941), Budapest, 1999.

Év

A népesség

Ebből katolikus

görögkeleti protestáns izraelita

egyéb

Tisza–Maros szöge régió 1880

88 675

41 965

39 322

3 849

3 379

69

1910

112 503

55 698

46 814

6 156

3 713

122

1921

109 364

51 413

49 604

4 503

3 187

654

1931

122 388

54 779

58 480

5 950

2 783

396

83

Egy korábbi népszámlálás százalékában 1910 (1880=100,0)

126,9

132,7

119,1

159,9

109,9

176,8

1921 (1910=100,0)

97,2

92,3

106,0

73,1

85,8

536,1

1931 (1921=100,0)

111,9

106,5

117,9

132,1

87,3

60,6

Az 1880. évi népszámlálás százalékában 1910

126,9

132,7

119,1

159,9

109,9

176,8

1921

123,3

122,5

126,1

117,0

94,3

947,8

1931

138,0

130,5

148,7

154,6

82,4

573,9

20. ábra A Délvidék városi népessége, Tisza–Maros szöge régió (1880–1941) fő

140 000 120 000

1880 1910 1921 1931

100 000 80 000 60 000 40 000 20 000 0 A népesség

Katolikus

Görögkeleti

Protestáns

Izraelita

Egyéb

Forrás: KSH, a Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941), Budapest, 1999.

A Duna–Tisza köze régióban a városi népesség közel háromnegyedével, a Tisza–Maros szögi tájon azonban csak 38 %-kal növekedett fél évszázad alatt (1880 és 1931 között). Mind a két régióban a viszonylag kis létszámú protestáns népesség száma gyarapodott a legerőteljesebben. A Duna jobb partján számuk több mint kétszeresére nőtt, míg a Tisza–Maros szögében – feltehetően az első világháborút követő elvándorlás eredményeként – csak mintegy harminc százalékkal. 1931-ben mind a két tájon a görögkeleti vallásúak száma gyarapodott igen erőteljesen: a Duna 84

jobb partján több mint kétszeresére, a Tisza–Maros szögében folyamtatosan, de fél évszázad alatt csak mintegy felével. Ha a kis létszámú izraelita vallású városi népesség számának változását taglaljuk, akkor jellemző, hogy a Duna jobb partjának fejlettebb gazdasági-társadalmi viszonyai között fél évszázad alatt létszámuk kétszeresére növekedett, míg a Tisza–Maros szögében folyamatosan csökkent a számuk. Az iparosok körében a zsidók magasabb arányszámát igazolják az 1939. IV. tc. alapján (A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló törvény) végrehajtásának levéltári forrásai.83 A Csongrád Megyei Levéltár adatai szerint Szabadkán (1944. június 6-i jelentés) 2283 nem zsidónak minősülő iparűző mellett 365 fő (15,5%) zsidó (míg a lakosságban jóval kisebb arányszámot képviselnek), Zomborban 1535 iparűző 6,71%-a zsidó (1943. július 31-i jelentés), ez az adat 1939-ben még 27,27% volt, Magyarkanizsa 613 iparűzőjének 40%-a (!) zsidó iparűző volt (1942. május 9-i jelentés), Zentán pedig 1127 iparűző 13,13%-a zsidó, Horgos község 248 iparűzője közül 9,67% zsidó (1942 júliusi jelentés). Az iparűzők listáját tanulmányozva pedig megállapíthatjuk, hogy köztük leginkább magyar nevekkel találkozunk. A Délvidék tíz rendezett tanácsú és törvényhatósági jogú városát csoportosítva tapasztalhatjuk, hogy Magyarkanizsán, Zentán és Szabadkán a népszámlálások időpontjában mindig a katolikus hitűek voltak döntő többségben (több mint 80–90 %), Zomborban, Fehértemplomban és Versecben is a népesség nagyobbik hányada volt katolikus, arányuk azonban már csak 50–70% között hullámzott és a pravoszláv (ortodox) vallású népesség aránya 23–46 %-ot tett ki, amíg Nagybecskereken, Nagykikindán és Pancsován a katolikus többséget a görögkeletiek többsége követte és megfordítva. Az 1910. évi (utolsó Monarchiabeli) népszámlás a pravoszlávok járásonkénti megoszlását a következőképpen mutatta ki.

83

A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara jegyzőkönyvei 1939, 1940, 1941, 1942, 1943. évekről. Csongrád Megyei Levéltár Iratai 2352. Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara iratai. Egyes községek iparosai az 1939 (IV. tc.) zsidótörvény alapján. Csongrád Megyei Levéltár Iratai. Szabadka, Zombor, Zenta város iparűzőinek a zsidótörvény (1939. IV. tc.) alapján készült névjegyzéke. Csongrád Megyei Levéltár Iratai. IX. 201. 30-34. 85

20. táblázat A szerb, a román és a rutén anyanyelvű népesség és a pravoszláv vallásúak aránya járásonként a Délvidéken, 1910

Vármegye

Baranya

Vas

Zala

Bács–Bodrog

Szerb, Görögromán, keleti rutén vallásúak anyanyelvűek együtt a népesség százalékában Román

Rutén

13,61

0,01

0,00

13,62

14,50

Mohácsi

8,02

0,00

0,00

8,02

7,96

Siklósi

0,89

0,00

0,00

0,89

0,97

Muraszombati

0,00

0,00

0,00

0,00

0,00

Szentgotthárdi

0,00

0,00

0,00

0,00

0,00

Alsólendvai

0,00

0,01

0,00

0,01

0,01

Csáktornyai

0,08

0,01

0,00

0,09

0,08

Letenyei

0,00

0,00

0,00

0,00

0,00

Nagykanizsai

0,00

0,00

0,00

0,00

0,00

Perlakii

0,00

0,02

0,00

0,02

0,00

Apatini

11,76

0,01

0,00

11,77

11,84

Bácsalmási

0,21

0,01

0,00

0,22

0,31

Bajai

5,40

0,00

0,00

5,40

5,27

12,49

0,00

0,34

12,83

13,18

9,59

0,23

17,56

27,38

9,49

Óbecsei

42,05

0,02

0,04

42,11

42,12

Palánkai

27,43

0,02

0,00

27,45

28,45

Titeli

65,34

0,02

0,18

65,54

64,53

Topolyai

3,79

0,00

0,10

3,89

3,65

Újvidéki

21,12

0,03

0,09

21,24

21,28

Zentai

23,52

0,03

0,00

23,55

23,63

Szerb Járás

Baranyavári

Hódsági Kulai

86

Csongrád

Zombori

9,55

0,00

0,00

9,55

9,58

Zsablyai

70,61

0,00

5,43

76,04

70,53

0,01

0,04

0,00

0,05

0,19

50,98

8,85

0,00

59,83

59,93

Fehértemplomi

56,98

22,36

0,00

79,37

81,59

Kevevári

47,33

16,08

0,01

63,42

64,58

Verseci

24,97

52,72

0,00

77,69

77,40

Alibunári

40,26

51,15

0,00

91,41

91,30

Antalfalvai

52,14

11,57

0,00

63,71

62,99

Bánlaki

17,47

14,61

0,00

32,08

32,99

Csenei

50,56

0,81

0,00

51,37

53,72

Módosi

25,89

7,80

0,02

33,71

34,66

Nagybecskereki

26,40

19,34

0,00

45,74

45,64

Nagykikindai

52,91

0,61

0,00

53,52

54,10

Pancsovai

31,18

22,72

0,00

53,60

54,21

Párdányi

46,93

1,26

0,00

48,19

49,39

Törökbecsei

67,96

0,23

0,00

68,19

68,48

Törökkanizsai

41,15

0,51

0,00

41,66

42,12

Zsombolyai

13,33

2,92

0,00

16,25

16,10

Tiszáninneni

Krassó–Szörény Jámi

Temes

Torontál

Forrás: KSH, a Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941), Budapest, 1999.

87

A pravoszláv lakosság megoszlása a délvidéki városokban 1910-ben a következő képet adja: 21. táblázat A szerb, a román és a rutén anyanyelvű népesség és a görögkeleti vallásúak aránya városonként, 1910 Román

Szerb Város

Rutén

anyanyelvűek

Szerb, Görögromán, keleti rutén együtt vallásúak

a népesség százalékában Magyarkanizsa

1,93

0,00

0,00

1,93

2,22

Zenta

6,81

0,03

0,01

6,85

7,00

Szabadka

3,71

0,00

0,01

3,78

3,68

Újvidék

34,52

0,25

0,99

35,76

34,39

Zombor

38,84

0,09

0,05

38,98

38,83

Fehértemplom

17,30

15,67

0,03

33,00

33,38

Versec

31,43

3,21

0,03

34,67

34,87

Nagybecskerek

34,35

1,30

0,00

35,63

35,92

Nagykikinda

52,80

1,60

0,00

54,40

54,94

Pancsova

31,43

3,21

0,03

34,67

34,87

Forrás: KSH, a Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941), Budapest, 1999.

Kiemelendő, hogy Szabadka, Újvidék és Zombor kivételével minden városban nagyobb volt a görögkeleti hitűek száma, mint a szerb, román és rutén anyanyelvű népesség. A Délvidék 1941. évi területén a felekezetek arányai megváltoztak, hiszen a Tisza–Maros szögének vissza nem csatolása majdnem felére csökkentette az 1931. évi görögkeleti vallású népesség arányszámát (33,40-ről 16,14 százalékra) és megnövelte a katolikus népesség hányadát (9,9 százalék). A protestáns és az izraelita vallású népesség hányada alig változott. A Délvidéken 1880 és 1941 között a katolikus (54–70%) és a görögkeleti (16–33%) vallású népesség alkotta a két legnagyobb hitfelekezetet. 88

22. táblázat A Délvidék népességének vallási megoszlása, 1941 Ebből

A népesség összesen 1 029 405

katolikus

görögkeleti

protestáns

izraelita

egyéb

719 549

166 168 (Pravoszláv)

128 957

14 242

488

1,38

0,05

Megoszlás, % 100,00

69,90

1614

12,53

Forrás: KSH

21. ábra A Délvidék népességének vallási megoszlása, 1941 fő

800000 719549 700000 600000 500000 400000 300000 166168

200000

128957

100000 14242

488

Izraelita

Egyéb

0 Katolikus

Görögkeleti Protestáns

Forrás: KSH, A Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941), Budapest, 1999.

A disszertációm mellékletében közlöm a Délvidék anyanyelvi megoszlását a tárgyalt korszakban járásonként bontva. Az anyag bősége és egybetartozása miatt célszerűbbnek találtam, hogy az egész anyagot közöljem, minthogy abból egyes településeket, járásokat emeljek ki csupán. 89

Délvidékre 1941-ben betelepítették a bukovinai székelyeket. Azonban ez a beköltözetett népcsoport már 1944-ben menekülésre kényszerült. A bukovinai székelyek története 1764. január 7-én kezdődik, amikor báró Siskovics altábornagy parancsára Carato alezredes a Mádéfalván éjszakázó csíki és háromszéki székelyekre támadt és lemészárolta az ott tartózkodók nagy részét. A források szerint 200 és 40084 fő halálos áldozatot említenek a mádéfalvi veszedelemnek is nevezett esemény következményeként. A történet hátterében Mária Terézia új határvédelmi rendszere állt, amelyet nem sikerült megszervezni, mert a székelyek nem voltak hajlandóak lemondani a kiváltságaikról.85 A mádéfalvi veszedelem tehát a székelység vezetőit, legöntudatosabb rétegét tizedelte meg, egyrészt a mészárlásnak, másrészt az azt követő menekülésnek köszönhetően. A számuk pontosan nem mutatható ki, de valószínűleg ezer fölé tehető. (Felmerül azonban a kérdés, hogy a Bukovinában megtelepedett közösség valóban megegyezik-e a Mádéfalváról elmenekült székelyekkel vagy esetleg más csoportok is csatlakoztak hozzájuk.) A menekülés iránya a Kárpátok nyugati oldala, Moldva volt, ahová más településről is bevándoroltak a magyarok. A Moldvában való tartózkodás ideiglenesnek bizonyult, ugyanis a Török Birodalom által 1774-ben Ausztriának átengedett Bukovina újabb költözésre késztette a székelyeket. A Habsburg udvar elismerte, hogy helytelenül járt el a székelyekkel szemben, és a gyéren lakott Bukovinába telepítette a korábban Moldvába menekült magyarokat. Előbb Istensegítset

és

Fogadjistent

hozták létre, majd

Hadikfalva,

Andrásfalva,

Laudonfalva és Józseffalva településeket. 1786-ig összesen 2687-en jöttek át Moldvából Bukovinába, amely szám sokkal nagyobb az ezer főnél, ahányan menekültek el Mádéfalváról. Így feltételezhetjük, hogy az Erdélyt már korábban elhagyó székelyek is csatlakoztak a bukovinai telepesekhez, kihasználva a kedvező telepítési feltételeket. Azt sem lehet kizárni, hogy a moldvai csángók közül is csatlakoztak az áttelepülőkhöz. Bíró Mózes andrásfalvi református pap egy 1842-ben 84

Földi István: Mádéfalvától a Dunántúlig. Szekszárd, 1987. 30. p. Földi István szerint a 200 lemészárolt székely mellett újabb 200 veszítette életét az Olt jege alatt, amikor azon keresztül akartak a közeli erdőbe menekülni. 85 1711-ig katonai szolgálatainak fejében, többek között saját tisztjeik alatt szolgálhattak és Erdély határain túl nem voltak kötelesek hadba szállni. 90

kelt levelében86 beszámolt a bukovinai magyar falvak létszámáról. E szerint 5276 lélek élt e falvakban méghozzá Hadikfalvában 1879 fő, Istensegítsben 1580, Andrásfalvában 1334, Józseffalvában 300 és Fogadj-Istenben 183 lélek.87 Statisztikai források beszámolnak hét bukovinai településről és 8000 ott élő magyarról, „kik szinte katholikusok, de Andrásfalván a reformátusoknak is van egy anyaekklésiájuk‖.88 1880-ban 9887-en, 1910-ben 11.860-an és 1920-ban 16.000 magyar lakott Bukovinában. A bukovinai székelyek és a csángók nem ugyanazt a népcsoportot alkotják. A bukovinaiakat székelyeket az 1880-as évek elején kezdték nevezni csángóknak, főként a budapesti sajtóban. Ekkor először merült fel hazatelepítésük terve. A későbbiekben a csángó elnevezés egyértelművé vált a telepessel. A kivándorlás már a XIX. század végén kezdődött, miután az 1880-as években a magyarországi Szent László Társulatnak köszönhetően hirtelen a figyelem középpontjába kerültek, s megindult a hazatelepítésük.89 Az első telepítésre 1883-ban került sor, amikor Tisza Kálmán kormánya közel 4000 székelyt telepített le az Al-Duna szabályozásából nyert

földekre,

Pancsova

vidékén:

Hertelendifalván,

Sándoregyházán

és

Nagygyörgyfalván, de ez sikertelennek bizonyul, így 1888-ban a telepesek nagy része visszament Bukovinába. Akik maradtak, azok a bácskai sváb és horvát falvakban szóródtak szét, közülük legtöbben Székelykevére kerültek.90 Ezt követően 1910-ig kisebb megszakításokkal mintegy 5500 bukovinai székelyt telepítettek Erdélybe, és amíg az al-dunai telepesekkel szinte teljesen megszakadt a bukovinaiak kapcsolata, addig az erdélyiekkel megmaradt a kapcsolattartás. 1939-ben a Bukovinában élő magyarok ismét az anyaország érdeklődésének középpontjába kerültek. 1940 tavaszán a szovjet csapatok benyomultak Bukovina északi részébe, augusztus végén pedig az Erdély egyik részét visszacsatolták Magyarországhoz. A magyar minisztertanács 1940. november 15-ei ülésén a

86

Bíró Mózes: A’ Bukovinai magyar reformáta Eklézsia. Erdélyi Prédikátori Tár. Szerk. Salamon József. VI. füzet, 1836. pp. 159-162. 87 Foki-Solymár-Szőts: A bukovinai székelyekről. Források a bukovinai székelyek történetének tanulmányozásához. Babits Kiadó. Szekszárd, 30. p. 88 Fényes Elek: Magyarország statisztikája .I. kötet. Trattner-Károlyi, Pest, 1842. pp. 66-67. 89 Csupor Tibor: Bukovinaiak. Valóság 1979. 5. sz. 59. p. 90 Csupor Tibor: Mikor Csíkból elindultam. Magyarország felfedezése sorozat. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987. pp. 359-374. 91

hazatelepítés mellett döntött, de arra csak 1941 áprilisában – Jugoszlávia lerohanásával – került sor. A székelyeket Bácskában telepítették, holott azok azt kérték, hogy olyan területen leljenek otthonra, amely Magyarország területét képezi. Mint később kiderült a céljuk nem valósult meg. 1941. május 11-én Magyarország és Románia aláírta a bukovinai székelyek áttelepítéséről szóló megállapodást. A megegyezés szerint a székelyeknek le kellett mondaniuk állampolgárságukról, nem hozhattak

magukkal

2000

lejnél

nagyobb

összeget,

mindössze

háztartási

felszereléseiket, és személyes tárgyakat hozhatták el otthonaikból. A telepítést június 21-ig tartott, s szinte mindenki eljött Bukovinából. Az ottani öt faluból itt 28 kisebbnagyobb település jött létre: 2828 család 13.500 lélekkel érkezett az I. világháborús szerb önkéntesek (dobrovoljac) házaiba. Ezek a szerb önkéntesek 1918-ban érkeztek délvidékre, és a betelepítésük az etnikai összetétel megváltoztatását szolgálta, éppúgy, mint a bukovinaiak betelepítése is. Az öt bukovinai székely község lakóit 14 községben, illetve ún. szálláson (tanya) helyezték el. A hadikfalviak Stepanićevóra (211 család, 768 fő), Tankosićevóra (40 család, 166 fő), Veternikre (40 család, 232 fő), Vojvoda-Mišićre (11 család, 42 fő), Staro ĐurĊevóra (148 család, 590 fő) és Sirigre (114 család, 493 fő) kerültek.91; a józseffalviak és a fogadjistenbeliek Tomićevóra (66 család, 290 fő) és Vajskára (46 család, 204 fő). Az Andrásfalva lakosai az új falvak elnevezéseiben rendszerint megtartották a bukovinai anyaközösség nevének első részét. Az andrásfalvaiak Szabadka, Topolya és Bácskakossuthfalva környékén telepedtek le és hét bácskai települést hoztak létre, méghozzá: Andrásfalva (KaraĊorĊevo) (174 család, 808 fő), Andrásföldje (Mali Beograd) (60 család, 290 fő), Andrásnépe (Koĉićevo) (25 család, 143 fő), és Bácsandrásháza (Bácsfeketehegy Feketić) (35 család, 153 fő), valamint Andrásmező (Sztaniszló), Andrástelke (Angyalbandi),) és Bácsandrásszállás (Cserepes). Az istensegitsbeliek két dobrovoljác telepen, Sokolacon (26 család, 1156 fő) és Novo Crvenkán (92 család, 445 fő) rendezkedtek be.92

91

A. Sajti Enikő: Székely telepítés és nemzetiségpolitika a Bácskában – 1941. A szerző a települések szerb neveit közli. http://mek.oszk.hu/01200/01275/01275.htm. 92 A. Sajti Enikő: Székely telepítés és nemzetiségpolitika a Bácskában – 1941. http://mek.oszk.hu/ 01200/01275/01275.htm. 92

A felsorolt falvak közül a reformátusok Andrástelken és Bácsandrásházán telepedtek le.93 A székelyek megkapták a nekik járó földterületet (családonként 7 hold és minden gyermek után még egy-egy hold). 1942-ben minden család megkapta a honosítási okiratot, magyar állampolgárrá lett. Három évvel a betelepítésük után földönfutóvá váltak. A németek1944. március 19-én megszállták Magyarországot, ami nyugtalanságot okozott az új telepes székelyek sorában is. Szeptemberben már a jugoszláv partizánok uralták a térséget, októberében pedig váratlanul megérkezett a kiürítési parancs. Azonnali menekülésre hívták fel a székelyeket, akik magukkal csak annyit vittek, amennyit gyorsan fel tudtak pakolni a szekerekre. Kisebb csoportokra szakadva észak felé indultak. A Dunán Bajánál és Dunaföldvárnál keltek át, majd szétszóródtak a Dunántúlon. Egy nagyobb csoportjuk Ercsi és Lovasberény környékén telepedet meg, a többiek Zala és Vas megyébe, Győr környékére, valamint Fehér megyébe kerültek, de voltak, akik már akkor a Dél-Dunántúlon találtak ideiglenes szállást. Egy ötszáz családból álló csoport nem tudott átkelni a Dunán, mert későn értesült a kitelepítésről. 1945. februárjában engedték át a határon, és őket később Bács-Bodrog vármegyébe telepítették. A bukovinai származású férfiak egy részét a jugoszláv partizánok rövid időre kényszermunkára fogtak, majd később elengedték őket. Közülük több ember sorsa ismeretlen maradt, valószínűleg megölték őket. A Magyarországra érkezett menekültek letelepítése szorosan kötődik a magyarországi németek kitelepítéséhez. A székelyeknek juttatott dunántúli földek és házak addig a kitelepített németek tulajdonát képezték. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 18-án megjelent 600/1945. M.E. számú rendelete a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhöz juttatásáról 4. paragrafusában kimondta, hogy „Teljes egészében és a nagyságra való tekintet nélkül el kell kobozni a hazaárulók, a nyilas nemzetiszocialista és egyéb fasiszta vezetők, a Volksbund-tagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földbirtokait.‖ Április 17-én az Országos Földbirtokrendező Tanács (OFT) is megkereste a Megyei

Földbirtokrendező

Tanácsot

(MT)

a

bukovinaiak

letelepítésével

kapcsolatban: 3800 családot, 14.000 lélekkel kellene letelepíteni a „tolnavármegyei 93

Sebestyén Ádám: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Mádéfalvától napjainkig. Kiadja a Tolna Megyei Tanács VB. Művelődésügyi Osztálya. Szekszárd, 1972. 66. p. 93

völgységi járásnak sváblakta községeibe, valamint az ezzel esetleg szomszédos területeken lévő sváb nemzetiségű községekbe.‖ 1945 végén az egykori bukovinai székelyek túlnyomó része (2131 család) a Völgységben, Bonyhád és környékén 32 kisebb-nagyobb faluban, telepedtek le.94 Mellettük 716 család (mintegy 3000 fő) Baranyába95, 500 család Bács-Kiskun megyébe, 329 család a Tolnai-Hegyhátra, végül 145 család Bátaszékre. Tolna megyében összesen 3821 fő telepedett le.96 A földosztás során a Magyarország különböző részeire letelepített 3821 székely család 33 085 kat. hold földet kapott, vagyis átlagosan 8,6 kat. holdat.97 A bukovinai székelyeknek ezúttal is meg kellett küzdenie a helyi lakosság előítéletével és ellenszenvével. Ezt elsősorban a telepítés módja váltotta ki, de jelentősen hozzájárult az is, hogy a jómódú környezetben a székely fogalma még hosszú ideig a szegénységet jelentette. A 20. század végén eredeti, letelepüléskori elhelyezésük sokat módosult. A többség Délkelet-Dunántúlon él, de pár ezren ma is Érden élnek és megörökítik a bukovinai székely néphagyományt.

94

U. o. 72. p. A. Sajti Enikő: Székely telepítés és nemzetiségpolitika a Bácskában – 1941. http://mek.oszk.hu/ 01200/01275/01275.htm. 96 Ősy-Oberding József : A bukovinai székelyek letelepítése a Dunántúlon. Agrártörténeti Szemle. 1967. 1-2. sz. pp. 183-194. 188. Tolnába és Baranyába a bukovinaiakon kívül 702 erdélyi székely és 141 moldvai csángó családot telepítettek. 97 U. o. 190-191. p. 95

94

V. RÉSZ A JUGOSZLÁV KIRÁLYSÁG SZÉTHULLÁSA

A Jugoszláv Királyság mindössze 11 nap alatt összeomlott, és ez még a támadókat is meglepte. Ez részben annak tudható be, hogy az ország hadserege nem volt kellően fölkészülve, de inkább annak, hogy a szerb nemzeten kívül a többiek nem érezték Jugoszláviát a saját hazájuknak. A hadseregből szinte azonnal kiváltak a nem szerb nemezetek katonái, tisztjei, abban csak a szerbek maradtak. 1941. április 17-én az ország kapitulált, a király és a kormánya külföldre menekült. Már 1941. május 10-én, miután a német hadsereg bevonult Zágrábba, az usztasa Slavko Kvaternik Ante Pavelić nevében kikiáltotta a Független Horvát Államot (Nezavisna Drţava Hrvatska), amelyhez Horvátország mellett BoszniaHercegovina is tartozott.98 Április 11-én a németek és az olaszok megállapodtak a horvát és a szlovén területek felosztásában. Az olaszok megkapták Dalmáciát és a horvát szigeteket, illetve Montenegrót is. Bulgária Macedóniát szerezte meg, Szerbiában pedig bábkormány jött létre Milan Nedić tábornok vezetésével. Magyar adatok szerint a Délvidékről 11.475 km-t csatoltak vissza, mintegy 1,1 millió lakossal és az 1918-ban a Délszláv államhoz került területek 55%-át tette ki, a terület lakosságának 39%-a volt magyar. A délszláv források szerint a szerbek és a horvátok aránya 43% volt, a magyaroké pedig 30%. 99 Bácska, Baranya, Muraköz és Muravidék területén bevezették a magyar közigazgatást. Az 1941. április 11-én bevonuló csapatok azt a parancsot kapták, hogy minden bevándorlót és telepest ki kell utasítani az országból, tehát mindazok, akik 1918. október 31. után települtek le a Délvidéken. A kiutasítottakat ideiglenes gyűjtőtáborokban helyezték el. Az 1941. április 15-i BM rendelet a magyar

98

Narodne novine (Hivatalos Közlöny), Zágráb, 1941. április 11. 1. sz. Proglašenje Nezavisne Drţave Hrvatske. 99 Nyigri József: A visszatért Délvidék nemzetiségi képe. In: A visszatért Délvidék. Szerk. Csuka Zoltán. Budapest, 1941. 504 p. 95

állampolgárságú szerbek internálását szabályozta (akiket aggályosnak találtak). A Magyarországról kiutasítottak, kitelepítettek létszáma 24.921 fő volt.100 A délvidéki ellenállást a szerb kommunisták szervezték. Az első diverzáns és szabotázs akcióra július 19-én került sor Óbecse határában, amikor felgyújtották a learatott gabonát. 1941. december 1-i jelentés szerint a rögtönítélő bíróság 15 bírósági eljárás keretében 116 főt talált bűnösnek hűtlenség vádjával, közülük 93-at halálra ítéltek.101 64 főt kivégeztek, 29 fő pedig kegyelmet kapott. A Szegedi Törvényszék rögtönítélő bíróságainak ítéletével összeadva 99 főt végeztek ki.102 A rendes bíróság előtt 342 fő ellen indítottak eljárást, több száz fő börtönbe került. A halálos ítéleteket általában az állami és társadalmi rend erőszakos felforgatásra történő szövetkezés vádjával mondták ki. 1942. január 4-én összeütköztek a magyar és a szerb csapatok. Magyar részről 7 sebesült, a partizánok részéről 10 halott volt. Ennek hatására megtorló akciókra került sor. Január 6-án megkezdődött a terület „tervszerű átfésülése és megtisztítása‖, amelyet 10-14 napra terveztek.103 Ez után került sor az ún. razziára. Zsablya, Sajkásszentiván és Titel háromszögben kezdett tisztogatási akció az újvidéki razziában csúcsosodott ki. Január 20-án éjjel a karhatalmi erők körülzárták a várost és megszüntettek minden kapcsolatott a külvilággal. A januári dél-bácskai és újvidéki megtorlásban a német források 6-7 ezerre, a magyarok 8-10 ezerre becsülték a halottak számát.104 Az V. hadtest parancsnoksága által 1944-ben készített statisztika szerint 3340 személy tűnt el: 2550 szerb, 743 zsidó, 11 magyar, 13 orosz, 13 rutén, 7 német, 2 horvát, 1 szlovák esett áldozatul. 2102 volt férfi, 792 nő, 299 „öreg‖, 147 gyerek.105 Újvidék 63.985 főnyi lakosságából magyar adatok szerint 1246 fő, Zsablya 8169

100

A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest, 2004. 190 p. 101 Vö.: Karolj Siladi adataival. 102 A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest, 2004. 190 p. 103 H. L. VKF 1942-1-49/eln. hdm. csf. jan. 4-i, 5-i, 6-i jelentés 104 MOL. K-28 ME Kisebbségi O. 1943-R3 1447. 105 Karolj SilaĊi: Dobri susedi, loši susedi? Srbi i MaĊari tokom vekova. 72 p. 96

lakosából 666 fő esett áldozatul. Egyes adatok szerint Újvidéken az áldozatok többsége zsidó volt (809 fő).106 A történtek után 1944 őszén Tito partizánjai átvették a hatalmat. 1944. november 18-án rendelték el a németek internálását, vagyonuk elkobzását, amely a csángó magyarokra is vonatkozott. 40 internáló tábort állítottak fel, amelyekben 140 ezer németet (zömében nőket, öregeket, gyerekeket) hurcoltak. November 20-án megkezdődött a magyarok internálása is, és elrendelték a 16-50 éves magyar férfiak munkaszolgálatra való behívását. A megtorlások adataira megközelítő adatok sincsenek, csak visszaemlékezésekre hagyatkozhatunk. Csurog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságát – azzal a váddal, hogy részt vettek az 1942-es razziában – tömegesen kitelepítették, így a Tisza-menti Sajkás-vidék lakosságát is. A délvidéki magyarok válogatás nélküli kivégzések, tömeggyilkosságok áldozatai lettek107, amelyeket hivatalos vizsgálat nem követett, sőt politikailag elrendelt több évtizedes hallgatás következett. Megkezdődött a polgárháború, amely során a délszláv nemzetek először egymással számoltak el, majd a végén a megszállókkal is. A horvát usztasák mellett Szerbiában megalakultak az ún. csetnik csapatok. Mellettük a széthullott Jugoszláviában fölfegyverzettek voltak még a horvát honvédség, a szerb kormány katonái, a Milan Nedićot támogató Dimitrije Ljotić harcosai, Szlovéniában a megszállókkal paktáló Leon (Lav) Rupnik honvédsége, illetve a partizánok, valamint a német, olasz, bolgár és magyar megszállónak tekintett erők. A zűrzavar teljes volt. Mindegyik sereg biztos volt abban, hogy az ő harca az egyetlen igaz, amely a legjobban szolgálja a nemzet érdekeit. Az áldozatok legnagyobb számban az ártatlan polgárok voltak. A II. világháború a délszláv térségben etnikai tisztogatássá fajult. Horvátországban a szerbek, zsidók, romák és az antifasiszta horvátok voltak az áldozatok, ugyanakkor a szerb lakta vidéken (az ún. Krajinában) és BoszniaHercegovina területén a szerb csetnikek (a Londonba emigrált királyhoz hűséges 106

MOL 651. f. 2/1942-1-6279. 30.; MOL K-28. ME Kisebbségi O. 1944-R-27709. A hideg napokat követő még hidegebb napok követték – Cseres Tibor regénye nyomán – amely kifejezés arra utal, hogy a partizánok még több magyart lőttek le bosszúból, mint amennyit a magyarok a razzia alkalmából. 107

97

hadsereg) ölték a katolikus horvátokat és a muzulmán bosnyákokat. Dalmáciában az olaszok a horvátokkal csatáztak, Vajdaságban előbb a magyarok üldözték a szerbeket, majd később kezdődött a mészárlás a másik oldalon is. Mindez a világháború és a polgárháború keveréke volt, amely genocidiummal járt. Azaz az adott sereg (főleg a csetnikek és az usztasák) a falvakat teljesen kipusztították, a férfiakat megölték, a nőket megerőszakolták, a településeket fölégették. Mivel általában egy adott településben azonos nemzetiségűek voltak, a gyilkoló sereg katonái a szomszéd másik nemzetiségű falukból származtak, a gyilkosok és az áldozatok jól ismerték egymást. A túlélőknél a sebek olyan mélyek lettek, hogy soha nem gyógyultak be, a horvát és szerb, valamint muzulmán konfliktus, mint láttuk, a 20. század végén megismétlődött, sőt mint látjuk, a sebek most sem gyógyultak be, hanem újak keletkeztek. Noha eleinte Tito partizánjanak nem volt nagyobb sikere a csetnik és az usztasa megtorlások során, előbb a gyilkosok elől menekülő „nem kívánatos‖ nemzetiségűek csatlakoztak a partizánokhoz, majd 1943 végén, és 1944 elején már nagyobb tömegek is átálltak Tito oldalára. A teheráni konferencia (1943. november 28-tól december 1-ig) után az angolok megvonták a támogatást a csetnikek vezérétől Dragoljub Mihailovićtól, Titóhoz pedig katonai missziót küldtek. Ekkor már egyértelmű volt, hogy ki melyik oldalon áll a délszláv seregek közül. Ezt azért említem, mert a 21. század elején Szerbiában rehabilitálták a csetnik mozgalmat, ám ezen törekvésük ellenkezésre talált már az országban is, de még inkább a szomszéd államok polgárai körében. 1944 szeptemberében a szovjet hadsereg elérte a jugoszláv határt, októberben a partizánokkal együtt bevonult Belgrádba. Ekkor nagy számban csatlakoztak a partizán egységekhez azok is, akik korábban akár az ellenségnél (főleg a csetnikek) harcoltak. 1945 májusában szinte egész Jugoszlávia Tito partizánjai mellett állt. 1945. március 8-án II. Péter király kinevezte a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia (DFJ) ideiglenes koalíciós kormányát. Elnöke Josip Broz Tito, külügyminisztere Ivan Šubašić lett (mindketten horvátok voltak, s az új államban a nemzetiségi hovátartozás volt a legfőbb mérce) 1945 szeptemberében kiírták a 98

választásokat november 11-ére, amelyen a Tito Népfrontja fölényesen győzött A kommunisták átvették a hatalmat, majd az Alkotmányozó Nemzetgyűlés november 29-én kikiáltotta a Jugoszláv Föderatív Népköztársaságot (FNRJ, Federativna Narodna Republika Jugoslavija), amellyel a föderatív állami berendezést vezették be. A köztársaságok: Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró és Macedónia lettek. A határokat az etnikai elv alapján húzták meg, általában különböző bizottságok, melyek tagjai többnyire hozzá nem értő párttagok voltak, akiket nem lehetett vádolni sem nacionalizmussal, sem részrehajlással. Kimondta a nemzetgyűlés azt is, hogy a nemzetek saját akaratukból egyesültek, mint egyenjogú

népek,

továbbá

a

monarchiarendszer

megszüntetését,

a

király

hazatérésének tilalmát, illetve azt, hogy az „új‖ országban a hatalom a népé. 1946. január 31-én elfogadták a „második” Jugoszlávia alkotmányát. Noha az alkotmány előírta a választójogot, a férfiak és a nők törvény előtti egyenlőségét, a faji, nemzeti és vallási gyűlölet szításának tilalmát, és számos egyéb rendelkezést, de lényegében

Jugoszláviában

elkezdődött

az

egypárti

rendszer

uralma,

a

proletárdiktatúra. Elvileg a Nemzetgyűlés (Narodna skupština) volt a törvényhozó testület, a kormány a végrehajtó szerv, a közigazgatásban pedig a népbizottságok, azonban a gyakorlatban mindenről a párt és főleg Josip Broz Tito, illetve a párt és az ország ideológusa, a szlovén Edvard Kardelj döntöttek. A pártnak, a hadseregnek és a rendőrségnek, valamint az egyre nagyobb számú adminisztrációnak növekedett a hatalma. A háborús áldozatok Noha a háború során a különböző harcoló felek nem csak a megszállók, hanem egymás ellen is harcoltak hosszú évtizedekig tartó sebeket okozva egymásnak, a II. világháború befejeztével még nem volt vége a borzalmaknak. Ekkor jött a megtorlások ideje. A bosszú során a partizánok számos usztasa, csetnik, kozák, szlovén honvéd és egyéb katonát, civilt is kivégeztek. Ez utóbbi áldozatok nélkül is a jugoszláviai vérengzés félelmetes számokat, statisztikát mutatott. A partizánok áldozatait még kutatják, azok számáról túl korai nyilatkozni, de több tízezerre tehető a számuk. 99

A II. világháború adatai az áldozatok számáról mind a mai napig ellentmondóak, attól függően, hogy melyik nemzettől származnak. A „számok harcát‖ maga Josip Broz Tito kezdte, amikor 1945 májusában egy Ljubljanában tartott beszédében elmondta, hogy Jugoszláviának 1,7 millió áldozata volt. 1946-ban a jugoszláv kormány a párizsi nemzetközi jóvátételi bizottságnál 1.706.000 áldozatról (ebből 305.000 elesett harcosról) tett jelentést. Természetesen a demográfusok körében ez a szám vitára adott okot (inkább csak Tito halála után), hiszen 1931-ben tartották azt megelőzően a legutóbbi népszámlálást, a következőre pedig 1948-ig kellett várni. Azaz az 1948. március 15-én megjelent adatok ismerete nélkül az összes számítás csak előzetes becslésnek tekintendő. 1946-ban megkísérelték hivatalosan összeírni a háborús áldozatokat, de az adatokat soha nem közölték, amiből többen arra a következtetésre jutottak, hogy az egyébként drága és költséges összeírás nem tudta alátámasztani az 1.706.000 áldozatra utaló adatot.108 Erre abból is lehet következtetni, hogy a jóvátételi bizottság 1947 májusában azt kérte a Jugoszláv Szövetséges Statisztikai Intézménytől, hogy statisztikaidokumentációs módszerrel becsülje meg a II. világháború jugoszláviai áldozatait. Tito Jugoszláviája széthullásának éveiben került napvilágra, miként számolták ki a veszteségeket. Dr. Vladeta Vuĉković, USA-ban élő matematika professzor az egyik Londonban megjelent szerb emigráns lapban 1985-ben beszámolt arról, hogy mint egyetemistát Belgrádban a statisztikai intézetben helyezték el, és akkor azt a feladatot kapta, hogy két héten belül számítsa ki a háborús veszteségeket, azzal, hogy „a szám jelentős kell, hogy legyen, de statisztikai módszerekkel megalapozott‖.109 Vallomása után a szerb dr. Bogoljub Koĉović és a horvát Vladimir Ţerjavić kötetei is megjelentek, amelyekben a jugoszláviai veszteségeket sokkal kisebb mértékűnek mutatták be. Koĉović számításai szerint a volt Jugoszlávia összes demográfiai vesztesége 1.985 ezer fő, a tiszta demográfiai veszteség 33 ezer fő, az emigráltak 638 ezer, a háborús veszteség (halottak) száma 1.014 ezer fő.110 Hasonló következtetésre jutott az említett Vladimir Ţerjavić is, aki valamivel magasabb számra emelte az 108

Vladimir Ţerjavić: Opsesije i megalomanije oko Jasenovca i Bleiburga (ez a kötet tartalmazza a szerző által 1989-ben Gubici stanovništva Jugoslavije u drugom svjetskom ratu cím alatt megjelent könyvét is), Globus, Zágráb, 1992., 16. p. 109 U. o. 110 Lásd Dr. Bogoljub Koĉović: Ţrtve drugog svetskog rata u Jugoslaviji, Naše delo, Printed by Biddles of Guilford for Veritas Foundation press, London, 1985. 100

összes demográfiai veszteséget, amely véleménye szerint 2.022 ezer fő lehet. A tiszta demográfiai veszteség nála 326 ezer fő, az emigráltak száma 669 ezer fő, a halottak száma pedig 1.027 ezer fő.111 Noha Koĉović és Ţerjavić számításaiban különböző eltérések léteznek, a végeredmény nagyon hasonlít, és jelentősen eltér az 1947-től hivatalossá tett adatoktól. Ennek alapján a koncentrációs táborok, gyűjtőhelyek áldozatainak száma sem lehetett akkora, amekkorára az 1945 utáni időszakban igyekeztek őket növelni (a szerb nacionalisták 700.000-től egy millióig terjedő számokat használtak a horvátországi Jasenovac lágerban elhunytak esetében). Igazolandó, hogy ez a szám túlzás, egyes demográfusok ahhoz is viszonyítják, hogy például a két legnagyobb város, Belgrád és Zágráb lakossága a II. világháború előtt 300-400 ezer fő volt. Ezért a háborús áldozatok számáról szóló vita ismét kiújult az 1989-es években, azaz éppen Tito Jugoszláviájának utolsó hónapjaiban, és nemcsak ideológiai, hanem nemzeti jelleget is kapott. A másik oldalon több százezerre tették a kommunista (pontosabban a partizán) bosszú áldozatainak számát. Egyrészt a szerbek a horvátok gyilkosságainak számát, másrészt a horvátok a partizánok (és itt elsősorban a szerbek érthetők) gyilkosságainak számát emelték sokszorosra. Így a horvát nacionalisták 300 ezer főre becsülik a Bleiburgban és a „kereszt úton‖ megöltek számát. Tudniillik az osztrák Bleiburg határmenti településen történt meg a horvát, és velük együtt a többi, németekkel paktált katona fegyverletétele a szövetségesek előtt. A fegyverletétel célja az volt, hogy ne kerüljenek a partizánok kezébe, de a szövetségesek ezt mégis megengedték, és ekkor emberek tízezreit ölték meg, ezrek mentek „kereszt útra‖ Jugoszlávia szerte, amelyről soha nem tértek haza. Visszatérve a demográfiai számításokra, a már említett Ţerjavić szerint a Vuĉković által így kiszámolt eredményt (1.700.000 főt) az illetékesek demográfiai veszteség helyett a valóságos háborús áldozatok számaként mutatták be, noha azok száma alig haladta meg az egymilliót. Sokakat meglepett, hogy a Belgrádi Statisztikai Hivatal igazgatója, Dolfe Vogelnik és helyettese Alojz Debevc éppen egy kezdőre bíztak ilyen fontos feladatot. Vuĉković majdnem 40 évvel később úgy érvelt,

111

Vladimir Ţerjavić i. m. 172. p. 101

hogy tekintettel az ügy rendkívüli súlyára, valószínűleg a nagy felelősségtől tartottak, így könnyebb volt a terhet egy újoncra helyezni. Vuĉković dolgozatának leadása után hét nap szabadságot és pénzdíjat kapott, az általa kidolgozott adatok pedig a jugoszláv háborús áldozatok hivatalos adatai lettek. Ezek alapján jelentette be a kormány a kártérítési igényét a II. világháborús megszállókkal szemben.112 Dolfe Vogelnik, mint neves demográfus az 1948. évi népszámlálás feldolgozása után a Statistiĉka revija nevű publikációban Jugoszlávia demográfiai veszteségei a II. világháborúban cím alatt113 3.250.000 áldozatot tartott az ország demográfiai veszteségei legvalószínűbb számanak, azzal, hogy a legalacsonyabb hatáérték a 2.900.000 fő. Az ő tanulmányára a folyóirat következő számában reagált Ivo Lah neves demográfus és statisztikus, aki cáfolta kollégájának számításait. „Dr. Vogelnik számításai szerint az átlagos évi szaporodás 1941 és 1948. között 2,13 lenne, de biztosan 1,86. Ilyen magas növekedés Jugoszláviában soha nem volt, valószínűleg nem is lesz. Az 1941 és 1948 közötti szaporodás emelésével a demográfiai veszteségek értékét határtalanul felemelhetjük‖ – írta Lah.114 Vladimir Ţerjavić megemlíti, hogy az 1921. és 1931 közötti időszakban a természetes szaporodás évi átlagban 1,5% volt, 1931 után csökkent, és 1939-ben mindössze 1,1%-ot tett ki. Ezért szerinte az 1,5%-tól a 2,1%-ig terjedő növekedés alkalmazása az 1941-1948 közötti időszakra „a háborús veszteségekkel való manipuláció megkísérlése‖.115 Ennek alátámasztása érdekében megemlítette azokat az adatokat, amelyeket az Állami Statisztikai Hivatal adott ki Jugoszlávia lakossága 1941-ben és 1945-ben cím alatt.116

112

Vladimir Ţerjavić i. m. 16-17. p. Dolfe Vogelnik: Demografski gubici Jugoslavije u drugom svetskom ratu, Statistiĉka revija 1/1952. szám. 114 Ivo Lah: Istinski demografski gubici Jugoslavije u drugom svetskom ratu, Statistiĉka revija 2/1952. szám. 115 Vladimir Ţerjavić i. m. 18. p. 4. számú lábjegyzet. 116 Izračunat broj stanovnika Jugoslavije za 1941. i 1945. godinu. Demografska statistika, Drţavni statistiĉki ured DFJ, Serija II, Svaska 2, Belgrád, 1945. 113

102

22. ábra Jugoszlávia lakosságának száma 1931–1945 között 17.000.000

fő

16.500.000 16.000.000 15.500.000 15.000.000 14.500.000 14.000.000 13.500.000 13.000.000 12.500.000 A lakosság száma 1931. március 31-én

A lakosság száma 1941. március 31-én

A lakosság száma 1945. március 31-én

* Magyarázat: Növekedés 1931–41 között 1.905.326 fő (évi 1,29%) Forrás: Izračunat broj stanovnika Jugoslavije za 1941. i 1945. godinu. Demografska statistika, Drţavni statistiĉki ured DFJ, Serija II, Svaska 2, Belgrád, 1945.

Ami a legszomorúbb mögöttes dolog, hogy azzal, hogy a kártérítés miatt a háborús áldozatok számát néhány százezerrel növelték, nem csak az összes áldozat száma emelkedett, hanem az egyes lágerekben, vagy a II. világháború utáni megtorlásokban elhunyt áldozatok számát is nagyobbra becsülték. Vladimir Ţerjavić a könyvében megemlíti, hogy az – immár volt – Jugoszláv Állami Levéltárban, Belgrádban létezik egy összeírás az összes háborús áldozatról, melyet 1964-ben rendelték el az NSZK-val folytatott kártérítési tárgyalások kapcsán. Az említett év októberében és novemberében megtörtént az összeírás, melynek adatait 1966 augusztusában feldolgozták és 2.498 dobozban raktározták, de

a

számokat soha nem adták össze, mert mint a szerző írja, a kérdésére a Levéltárban azt válaszolták, hogy «nincs elég emberük erre a feladatra!»117 1989 novemberében a

117

U. o. 34. p. 103

zágrábi Danas nevű folyóirat mégis közölte ezeket az adatokat, melyeket a következő ábrákon mutatunk be: 23. ábra A II. világháború áldozatai és sérültjei Jugoszláviában 700000

fő

Háborús áldozatok (meghaltak)

600000 500000

Túlélt harcosok, egyéb háborús sérültek

400000 300000 200000 100000

Ismeretlen

Koszovó

Vajdaság

Szerbia (szűk)[1]

Szlovénia

Montenegró

Macedónia

Horvátország

BoszniaHerceg.

JSZSZK

0

Magyarázat: Szűk Szerbia fogalom alatt értendő Szerbia, a két tartománya – Vajdaság és Koszovó – nélkül

Meghaltak, nemzetiség szerint 400000

fő

350000 300000 250000 200000 150000 100000 50000

Ismeretlen

Zsidó

Török

Szlovák

Magyar

Albán

Muzulmán

Montenegrói

Macedón

Szlovén

Horvát

Szerb

0

104

Meghaltak, kategóriákra osztva 400 000

fő

350 000 300 000 250 000 200 000 150 000 100 000 50 000 0 Megölt

Elesett

Meghalt

Eltűnt

Forrás: Vladimir Ţerjavić: Opsesije i megalomanije oko Jasenovca i Bleiburga, Globus, Zágráb, 1992. 35. p.

Az 1950-es években a jugoszláv demográfusok legfőbb feladata volt eldönteni az ország demográfiai veszteségeit. Ivo Lah a már említett tanulmányaiban az 1941-1948 közötti demográfiai veszteséget 2,1 millió főre tette (az évi növekedés 1,23%, a hétéves korszaké pedig 8,90%), a szintén említett D. Vogelnik évi 1,84%es, és hétéves peridusra 13,60%-os szaporodási lábbal a veszteséget 2.854.000 főre tette, amíg a harmadik neves demográfus D. Tasić 1951-ben a veszteséget 2.428.000 főre számította ki118, abból indulva, hogy az 1941-1948 közötti növekedés azonos az 1921-1930 közöttivel, és azt 10,9%-ra becsülte a tárgyalt korszakra, vagyis évi 1,5%ra. A jugoszláv demográfusok mellett az University of Princeton az általa készített tanulmányban egész Európa tanulmányozása során Jugoszlávia adataira is kitért. Ez a tanulmány még 1944-ben készült és a délszláv államra vonatkozó demográfiai veszteségeket csak1,2 millió főre teszi,119 amíg G. Frumkin nagyobbra becsüli az adatokat.120

118

D. Tasić: Konačni rezultati popisa stanovništva 15. 3. 1948. I. köt., (Uvod), XLIX. p. Vladimir Ţerjavić i. m. 116. p. 120 G. Frumkin: Population Changes in Europe since 1939., New York, 1951. Lásd Vladimir Ţerjavić i. m. 116. p. 119

105

Ami a magyarok demográfiai veszteségeit illeti: Bosznia-Hercegovinában 2000 fő a veszteség (már csak ezer magyar maradt a köztársaságban), Horvátországban 28 ezerre becsüli Vladimir Ţerjavić a magyarok veszteségeit. A várt 79 ezer magyar helyett az 1948. évi népszámlálásban csak 51 ezer fő szerepel, ebből Ţerjavić arra következtet, hogy a migrációk során 14 ezer magyar elhagyta Horvátországot, négyezren asszimilálódtak a horvát nemzetbe (5 ezer szlovén, 8 ezer cseh és 3 ezer német mellett, így az ország 20.000 katolikus vallású fővel gyarapodott), a tényleges demográfiai veszteség pedig 10 ezer fő volt.121 Szlovéniában azonban a horvát kutató nem mutatott ki demográfiai veszteséget a magyarokra vonatkozólag, mivel az 1948. évi népszámlálás 2000 fővel többet (azaz 11.000 főt) írt össze a szerző által várt számnál, amit ő a németek asszimilációjának tulajdonít. A németek II. világháborúbeli sanyarú sorsa Szlovéniában sem volt jobb, hiszen az 1931-ben számolt 29 ezer németből 1948-ban a népszámlálásban már csak 2000 német nemzetiségű maradt. A németek mellett a zsidók szenvedték a legnagyobb veszteséget a kisebbségek közül, hiszen alig maradtak egy-két ezer fős csoportok egy-egy újonnan létrehozott köztársaságban. Szerbiában (Vajdasággal és Koszovóval együtt) például a németek vesztesége 327.000 (1931-ben 354 ezren voltak, 1948-ban 41 ezren maradtak). A muzulmánok 29, a zsidók 28, az albánok 26, a horvátok 13, a törökök 10, a magyarok 7 ezer fős veszteséget szenvedtek Szerbiában. Azonban a szerző szerint belső migrációk során 14 ezer magyar költözött át Szerbiába (Vajdaságba), és 7000 német magyarrá asszimilálódott, azaz éppen annyian, amennyi a nemzetünk demográfiai vesztesége volt.122 Érdekes megemlíteni Ţerjavić azon nézetét mely szerint 7000 magyar vándorolt át Magyarországra, 14.000 pedig Vajdaságba költözött, merészebb állítása viszont azt is lehetségessé teszi, hogy Horvátországból 21.000 magyar telepedett át Magyarországra, és akkor a magyarok számának növekedése Vajdaságban a 21.000 német asszimilációjával történhetett.123 Az 1945. évi adatok szerint 504.160 épület (a lakásalap egynegyede) tönkrement, az ipar 40%-a elpusztult, az utak, vasutak, hidak is megsemmisültek. A 121

Vladimir Ţerjavić i. m. 136. p. U. o. 139-142. p. 123 u. o. 177. p. 122

106

háború során 530 ezer embert kitelepítettek, 320 ezret internáltak, 270 ezret kényszermunkára küldtek. A jóvátételi bizottságnak 1945-ben benyújtott jelentés 1.706.000 halottról szólt (a lakosság 10,8%-a), a több áldozat bemutatásával nagyobb kártérítésre tartott igényt a kormány. Legújabb kutatások egy milliónál valamivel több háborús áldozatot tartanak valószínűnek. Bogoljub Koĉović 1.014.000, Vladimir Ţerjavić 1.027.000 főben jelölték meg mint a háborús áldozatok számát. Ebből a szerbek 530 ezer (Koĉović szerint 487) emberi veszteséget szenvedtek, a horvátok 192 ezer körülit (Koĉović szerint 207), a bosnyákok 103 ezert (Koĉović szerint 86), a szlovénok 42 ezer (Koĉović szerint 32), a montenegróiak 20 ezer (Koĉović szerint 50), a macedónok 6 (Koĉović szerint 7) ezer körüli emberáldozatot szenvedtek.124 A „második‖ Jugoszlávia államalkotó nemzetei mellett a németek közel 30 ezer emberi áldozattal zárták a háborút, a magyarok közül 5-10 ezer fő esett el a háború során. Az olaszok és az albánok vesztesége is jelentős. A háború után a németeket majdnem teljesen kitelepítették125, de az olaszok is nagy számban hagyták el Dalmáciát és Isztriát. A magyarok veszteségét ma más számítások 20-30 ezerre teszik. Azonban el kell mondani, hogy a II. világháború áldozatairól nincsen pontos adat. Az áldozatok számáról készített összeírások rendezetlenek, nehéz megállapítani, hány ember tűnt el, hányan estek el a megtorlások áldozataként, s végül hányan emigráltak. A népszámlálás évében – 1948-ban – szakított Tito Sztálinnal, ezt követően nyitották meg a hírhedt Goli otok „nevelő lágert‖ a jugoszláviai politikai elítéltek számára (főleg a Sztálin-pártiak kerültek ide), minden „rossz szó‖ börtönbüntetésbe, vagy akár egy életbe is kerülhetett. Ilyen körülmények között eléggé képtelenség volt elvárni, hogy a családok bevallják, hogy emigránsok („ellenségek‖) is vannak a családban. Emigráns a családban nagy veszélyt jelentett, éppúgy, mint a pap is, hiszen a háború után több katolikus papot megöltek, illetve börtönbe zártak, de a reformátusok sem jártak jobban, amíg a pravoszláv papok eleve államelleneseknek számítottak, hiszen a királyt támogatták Tito kommunistáival szemben.

124

U. o. 177. p. A 600 ezres jugoszláviai németség tízezrei pusztultak el a különböző frontokon, a gyűjtőtáborokban és az 1944–1945-ös bosszúhadjáratban. A mintegy 330 ezer túlélő Németország nyugati felén talált új hazát. 125

107

A köztársaságok szerinti veszteség a becslések alapján a következő volt: Szlovénia 136.000 főt vesztett (a lakosság arányában 9,9%), Horvátország 661.543 (17,50%), Bosznia-Hercegovina 580.767 (22,65%), Vajdaság 65.573 (4,00%), Szerbia 471.552 (11,35%), Koszovó 38.616 (5,27%), Montenegró 62.700 (16,62%), Macedónia 25.622 (2,22%) polgárt. A horvát enciklopédia szerint az összes veszteség 2.042.373 halott (12,89%) volt.126 (lásd 24. ábra)

24. ábra A köztársaságok II. világháborús becsült vesztesége fő

700000 600000 500000 400000 300000 200000 100000

Macedónia

Montenegró

Koszovó

Szerbia

Vajdaság

Hercegovina

Horvátország

Szlovénia

0

Forrás: Horvát enciklopédia. Lásd a 89. sz. lábjegyzetet.

126

Enciklopedija hrvatske povijesti i kulture, Zágráb, 1981., 92 p. 108

VI. RÉSZ A SZOCIALISTA JUGOSZLÁVIA A hat köztársaság közül Bosznia-Hercegovinában három (bosnyák, horvát, szerb) államalkotó nemzet volt (lényegében ekkor még csak kettő, horvát és szerb), Horvátországban pedig a szerbek megkapták a teljes egyenjogúságot a horvátokkal. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés november 29-én kikiáltotta a Jugoszláv Föderatív Népköztársaságot (FNRJ, Federativna Narodna Republika Jugoslavija), amellyel a föderatív állami berendezést vezették be. Kimondta a nemzetgyűlés azt is, hogy a nemzetek saját akaratukból egyesültek, mint egyenjogú népek, továbbá a monarchiarendszer megszüntetését, a király hazatérésének tilalmát, illetve azt, hogy az „új‖ országban a hatalom a népé. 1946. január 31-én elfogadták a „második” Jugoszlávia alkotmányát. Noha az alkotmány előírta a választójogot, a férfiak és a nők törvény előtti egyenlőségét, a faji, nemzeti és vallási gyűlölet szításának tilalmát, és számos egyéb rendelkezést, mégis lényegében Jugoszláviában elkezdődött az egypártrendszer uralma, a proletárdiktatúra. 1948-ban Titót az 1947-ben létrehozott Kominform (Kommunista Tájékoztató Iroda, szovjet, csehszlovák, magyar, lengyel, román, bolgár, jugoszláv, francia és olasz kommunista pártok tagságával) szovjetellenességgel és egyéb vádakkal támadta, majd kizárta a soraiból. Ezt követően a kommunista blokkból kirekesztették Titót, minden szocialista ország felmondta a Jugoszláviával megkötött gazdasági és kereskedelmi szerződését. A jugoszláv vezető erre szakított Szovjetunióval (Sztálinnal), majd a Nyugat kedvence lett, az első kommunista vezető, akit a nyugati országok támogatnak. A keleti blokkal való szakítás komoly politikai és gazdasági problémát okozott. A gazdasági válsággal küszködve a párt ideológusai 1950-ben „kitalálták‖ a szocialista önigazgatást, és noha a gazdaságban 1955-től lassú fejlődés mutatkozott, ennek oka nem az említett „találmány‖ volt, hanem a kedvezményes nyugati hitelek, melyek Jugoszlávia „különleges‖ politikai álláspontjának voltak köszönhetőek. 1950től az USA is támogatta anyagilag és katonailag a belgrádi kormányt. 1953-ban 109

Jugoszlávia, Görögország és Törökország megkötötték a Balkán-szövetséget, 1954ben megoldódott Triest kérdése. A várost az olaszok, környékét Jugoszlávia kapta, az ország határai véglegessé váltak. Noha 1955-ben kibékült Moszkva és Belgrád, az 1956. évi magyar forradalom kapcsán újabb válság következett be a kapcsolatokban. 1968-ban Tito a csehszlovákiai események miatt is ellenállt „Moszkvának‖, és csak a XX. század hetvenes éveitől normalizálódott a két ország közötti feszült helyzet. Tito egyik célja volt a „Balkán-szövetség‖ létrehozása (föderáció Bulgáriával és Albániával), ám erről kénytelen volt lemondani, mivel azt a keleti blokk nem támogatta. Ugyanakkor Jugoszlávia nem tartozott a Nyugathoz sem, s ezt a státust, valamint a hidegháborút kihasználva 1961-ben Tito megvalósította az el nem kötelezettség elvét. Nehru indiai és Nasszer egyiptomi elnökkel együtt olyan politikai tömböt hoztak létre, melybe független politikát folytató országok léptek be, támogatták a felszabadító mozgalmakat, nem tartoztak semmilyen katonai szövetséghez, és a területükön nem létezett idegen katonai támaszpont. 1961. szeptember 1. és 6. között tartották meg az el nem kötelezett országok alakuló értekezletét. Az alapelv a „békés koegzisztencia‖ volt, az államok és népek békés egymás mellett élése és együttműködése a társadalmi rendszerüktől függetlenül. A „harmadik világ országai‖ egymásra támaszkodva közösen léptek föl az ENSZ-ben is (85 ország csatlakozott a mozgalomhoz), egymás között gazdasági kapcsolatokat építettek ki. Az 1963. évi jugoszláv alkotmány felállította az Alkotmánybíróságot, valamint a köztársasági alelnöki funkciót, és különválasztotta a köztársaság elnöki és a kormányfői méltóságot. Előírta, hogy a köztársaság elnökét négyéves mandátummal válasszák, két mandátumnál hosszabb ideig nem tölthető be e tisztség. Azonban az alkotmány egy kivételt tett, hiszen kimondta, hogy ez a rendelkezés nem vonatkozik az ország első köztársasági elnökére, Josip Broz Titóra. A saját útját választó Jugoszlávia tovább „építette‖ a szocialista önigazgatás rendszerét, rögzítette a szabad munkatársítás (udruţeni rad) fogalmát. 1967-ben

és

1968-ban

alkotmányfüggelékkel

Koszovó

és

Vajdaság

tartományoknak az államalkotó státust adták meg. A VII.–XIX. alkotmány-

110

függelékekben

a

két

alkotmányfüggelékben

tartomány rögzítették,

helyzetéről hogy

van

Vajdaság

szó.127 és

A

VII.

Koszovó

számú

Autonóm

Tartományok „a Szerb Köztársaság részei”, de Jugoszláviát alkotják, tehát a föderáció államalkotó elemei lettek. A korábbi „Koszovó és Metóhia‖ elnevezés helyébe Koszovó név lépett. A VIII. alkotmányfüggelék rögzítette, hogy a tartományok „közvetlenül‖ választják meg a Szövetséges Gyűlés Népek Tanácsába 10 képviselőjüket, és már nem a „köztársasági delegáció keretében‖, ahogyan ez korábban történt meg. A tartományok jogot kaptak arra, hogy törvényeket hozzanak, hogy önállóan intézzék mindazt, amit Szerbia alkotmánya nem írt elő, mint a köztársaság jogkörébe eső feladatot. 1971-ben az alkotmányfüggelék létrehozta az Elnökséget mint kollektív államfőt. Ennek oka az volt, hogy Tito halála esetére nem tudtak volna olyan személyt választani, aki mindegyik nemzet számára elfogadható lenne. Aleksandar Ranković számított a hatvanas években Titó utódjának, de a horvátok és a szlovének a szerb politikust nacionalistának tartották, és megválasztásának esetén a föderációból való kilépéssel fenyegetőztek. Ebből is látszik, hogy az országot összekötő elemek Josip Broz Tito, a Kommunista Párt, valamint az államhatalmi szervek (a hadsereg, a rendőrség, és a titkos rendőrség) voltak. Hogy elkerüljék a nemzetiségi összetűzéseket, létrehozták a kollektív testületet a paritásos elv alapján. A kormány szerepét betöltő Szövetségi Végrehajtó Tanácsot (Savezno izvršno vijeće) és a Népek Tanácsát (Vijeće naroda) is ezen elv alapján állították fel. Tito és a munkatársai biztosra vették, hogy 1945-ben, majd az 1968-1971. évi alkotmányfüggelékekben rögzített megoldásokkal a nemzeti kérdést jól szabályozták. Véleményük

szerint

az

egyház

háttérbe

szorításával

már

csökkennek

a

vallásfelekezeti különbözőségből származó feszültségek (főleg a „kibékíthetetlen‖ pravoszláv szerbek és a katolikus horvátok között). Másrészt úgy vélték, a társadalom fejlődésével a nemzetiségi hovatartozás lényegtelen lesz. Ez irányban történt meg a szerb-horvát nyelv kidolgozására irányuló törekvés, mely 1954-ben a szerb értelmiségiek körében indult. Az 1954-es Újvidéki Egyezmény kimondta, hogy

127

Sluţbeni list SFRJ, 55/1968. sz. 111

a szerbek, horvátok és montenegróiak nemzeti nyelve egy nyelv, amely két központ – Belgrád és Zágráb – körül fejlődött ki, két kiejtési móddal. Nyelvhasználatukban a szerbek és a horvátok mint a két fő szerbhorvátul beszélő etnikai csoport, saját „hivatalos‖ verzióit alkalmazták, ezért a szótárok a címszavaknál keleti (szerb) és nyugati (horvát) változatokat soroltak fel.128 Ám a horvát oldal elégedetlensége hamarosan aláásta az Újvidéki Egyezmény célkitűzéseit. 1967-ben a horvát írók és értelmiségiek visszautasították a „horvát-szerb‖ (ahogy a horvátok a „szerbhorvát‖ nyelvet nevezték) elnevezést, s kijelentették, hogy a horvát népnek joga van saját irodalmi nyelvhez, és hogy a 15. századtól a horvát írók a saját nyelvükön írtak, nem pedig „horvát-szerb‖ nyelven. „A horvát nyelvről szóló Nyilatkozat‖ aláíróinak részben szerencséjük volt, hogy közöttük szerepelt Miroslav Krleţa, aki azonban ezután a Párt KB-tagságáról ezt követően kénytelen volt lemondani és kissé háttérbe vonulni az addig a jugoszláv kultúrában döntő szóval bíró pozíciójáról. Josip Broz Tito egyik legjobb barátja volt a legnagyobb 20. századi horvát író, akit azonban Tito már nem „vállalt‖ a nyilvánosság előtt. Krleţa Horvátországban mit sem vesztett a nimbuszából. Létrehozta a Lexikográfiai Intézetet (ma az ő nevét viseli), és a Jugoszláv Enciklopédiák kiadásán munkálkodott. A nyelvi forradalom csak előzménye volt az 1971-es Horvát Tavasz eseményeinek, amikor a horvátok köztársaságuk nagyobb autonómiáját követelték Jugoszlávián belül.

128

Greenberg, Robert D.: In the aftermath of Yugoslavia’s collapse: The politics of language death and language birth. = International Politics, 36. vol. 1999. 2. no. 141–158. p.

112

25. ábra A szerbek területi elhelyezkedése Horvátországban az 1981. évi népszámlálás alapján

Forrás: Jovan Ilić The Serbs in the Former SR of Croatia Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrade 1995. http://www.rastko.org.yu/istorija/srbi-balkan/jilic-croatia.html

Az 1971. évi „horvát tavasz‖ során a horvát pártvezetőség gazdasági, majd nyelvi és kulturális téren nagyobb önállóságra törekedett, ezt Belgrádban „nacionalizmus‖ vádjával illették, a rendőrség a megmozdulást vérbe fojtotta, a pártvezetőség pedig lemondott. Belgrádban is tisztogatásra került sor, a párt „liberális‖ tagjait kizárták, hasonlóan jártak a fiatalabb generáció politikusai más köztársaságokban is. Nemcsak a horvát párt vezetőségét, hanem az egyetemisták százait is kizárták az intézményekből, ezrek veszítették el a munkahelyüket. Az 1967-ben kezdődő mozgalomnak 1972-ben a súlyos börtönbüntetések kimondásával lett vége; lezárult a „testvériség-egység‖ korszaka. Addig legalábbis hivatalosan a 113

szerbek és a horvátok kibékültek, egy jól prosperáló, nemzetközileg elismert államot építettek, most kiderült, hogy minden nemzet a saját köztársaságában kíván élni, és ott maga szabályozni a viszonyokat. Noha a nemzeti hovatartozást nem volt célszerű hangosan emlegetni, még maga a párt is nagyon ügyelt a nemzeti viszonyokra. Ugyanis az élet minden területén léteztek a kvóták (quota), amelyek alapján előrelépést vagy munkahelyet lehetett elnyerni. Adott volt, hogy egyes tisztségekre hány horvát, szerb, muzulmán, macedón stb. kerülhet. A párttagság, valamint a megfelelő nemzetiség elegendőek voltak egy adott munkahely elfoglalására, ha egyetemi végzettség kellett, azt menetközben még meg lehetett szerezni. A 20. század nyolcvanas éveiben már a végzettségre is ügyeltek, az előbbi két feltétel mellett. A horvát tavasz után népszerűsíteni kezdték a „jugoszláv‖ nemzetet, mely alatt főleg azokat értették, akik vegyes (leginkább szerb-horvát) házasságban éltek, vagy abból származtak. Az ilyen házasság és származás volt a legjobb ajánló a sikeres karrierhez. Az ország gazdasági helyzete romlott, annak ellenére, hogy a nagyméretű építkezések, a látványos fejlődés alapján ezt nem lehetett észlelni. A horvát „nacionalizmus‖, a koszovói albánok hangoskodása arra késztették az immár 82 éves Titót, hogy az 1974. évi alkotmányban lehetetlenné tegye, hogy az országa széthullása háborús következmények során történjék. Az alkotmány rögzítette a köztársaságok önrendelkezési jogát, amely az elszakadásra is jogosított. A nemzeti kisebbségek fogalma helyett a „nemzetek és a nemzetiségek‖ kifejezést használja az alkotmány, hangoztatva, hogy szuverén jogaikat a köztársaságaikban és a tartományokban valósítják meg, a föderációban pedig csak akkor, ha ezt a szövetséges alkotmány előírta, mint közös érdekűt. A hat nemzet (szerb, horvát, szlovén, muzulmán,129 macedón, montenegrói) államalkotóként elismerte a nemzetiségeket is (elsősorban a magyart és az albánt), azonban az önrendelkezési és kiválási jog csakis a nemzeteket illette meg, a nemzetiségeket pedig nem (Koszovó és a Vajdaság kiválása lehetetlen volt).

129

Időközben a muzulmánok is megkapták az önálló nemzetként való elismerést. 114

A jugoszláv szövetséges állam alapja jelentősen megváltozott, olyannyira, hogy egyes alkotmányjogászok konföderációt láttak a JSZK-ban. Annak alapja nem az államiság és a centralizmus, hanem az önigazgatás és önkéntes csatlakozás volt.130 Tito 1980. május 4-én halt meg Ljubljanában, 88 éves korában, és ezzel elindult a bomlás folyamata. Koszovóban tömegtüntetésekre került sor (az albánok köztársasági státusra törekedtek), melyeket a rendőrség és a hadsereg erőszakkal szétvert ugyan, de megállítani nem tudta. A belgrádi székhelyű központi szervekben és a párton belül is repedés keletkezett, amikor a horvátok és a szlovénok a koszovói kérdéstől kezdve a szövetséges állam berendezéséig szinte minden kérdésben másképpen vélekedtek, mint a szerbek. A koszovói válság során megjelent a politikai színtéren az addig ismeretlen bankigazgató, Slobodan Milošević, aki ígéretet tett a koszovói szerbeknek, hogy „őket már senki nem verheti meg többé‖, és ennek a mondatnak köszönhetően a kibontakozó szerb nacionalizmus Miloševićben látta a „védelmezőjét‖. Az „igazságtalan‖ 1974. évi alkotmányra hivatkozva, amely „Szerbiát három részre bontotta‖, a szerb nacionalisták (lényegében kommunisták) kitűzték a végső célt, Szerbia „egyesítését‖. Azonban Miloševićnek és az őt támogató szerb tömegeknek távolabbi céljai is voltak: „Erős Szerbia, erős Jugoszlávia‖ – kiabálták a remekül megszervezett (jelentős részben napidíjasokkal megerősített) tüntetéseiken. 1988-ban Koszovó pacifikálása után a Vajdaságban is a „nép‖ akarata érvényesült, és Milošević bábkormányokat nevezhetett ki. 1988. október 5-én és 6-án Újvidéken mintegy százezer tüntető addig dobálta a tartományi pártházat (többek között

joghurtos

dobozokkal,

innen

a

szarkasztikus

elnevezés,

a

„joghurtforradalom‖), amíg le nem mondtak az autonomista vajdasági vezetők. Novemberben albán ellentüntetések robbantak ki, de Belgrád ennek ellenére leváltotta a koszovói kormányzatot. Ezek után bekövetkezhetett az alkotmánymódosítás is, amellyel „Szerbia egyesült‖. Az 1989. március 28-án elfogadott alkotmányfüggelékkel (IX-től XLIXig) megtörtént Szerbia „államjogi egyesítése.‖131 Lényegében a két tartomány

130

S. Škarić: Ustavno pravo na SFRJ, Makedonska knjiga, Skopje, 1986., II. köt., 103. p. Sluţbeni glasnik Socijalističke Republike Srbije (A Szerb Köztársaság Hivatalos Közlönye), Belgrád, 11/1989. sz. 131

115

elveszítette az autonómiát (megtartván a tartomány elnevezést), azonban az államelnökségben, és a Jugoszláv Kommunista Pártban fenntartották a szavazati jogot. Ezzel Szerbiának már három szavazata volt a nyolctagú államelnökségben. 1989. januárban Montenegróra került sor. A „nép‖ a Miloševićhez végsőkig hűséges Momir Bulatovićot juttatta hatalomra. Februárban újabb albán tüntetések és sztrájkok robbantak ki Koszovóban, amelyeket csak a rendkívüli állapot bevezetése és halálos áldozatokat követelő zavargások árán tudtak leverni. Miután Montenegróban is sikerült elmozdítani az ideológiai ellenfeleket, ez a köztársaság is Milošević befolyása alá került. Ezt követően az államelnökségben és a pártelnökségben a szavazatok fele Milošević kezében volt, emellett – Szlovéniát kivéve – bármelyik tagköztársaságban emberek (szerbek) tízezreit vezényelhette ki bármikor az utcákra tüntetni, követelve az „egységes és erős föderációt‖, mely ellen bátran csak a szlovénok mertek kiállni. Az 1989. szeptember 27-i alkotmánymódosításával Szlovénia a köztársasági törvényeket gyakorlatilag a szövetségiek fölé helyezte. Az albánok 1990 januárjában ismét tüntetésekbe kezdtek. Ekkor alakult meg Ibrahim Rugova vezetésével a Koszovói Demokratikus Szövetség, amely az albánok függetlenségi küzdelmében a vezető szerepet vállalta magára. 1990. július 2án a koszovói parlament albán többsége kikiáltotta a "Koszovói Köztársaságot", amely Szerbiától függetlenül, Jugoszlávia hetedik tagállamaként képzelte el a jövőjét. A Jugoszláv Kommunista Párt 1990. január 20-i, belgrádi XIV. kongresszusán a Milan Kučan vezette szlovénok elhagyták a termet, egyben a jugoszláv pártot is. Őket követték a horvátok, és ezzel felbomlott a délszláv nemzetek utolsó integrációs kapcsa is. Milošević nem is bánta a szlovénok távozását, mert ezt a köztársaságot már nem tudta „kézben tartani‖, mivel az ottani szerb kisebbség csekély számú volt, destabilizálni nem tudta Szlovéniát. Azonban Horvátországról sehogyan sem volt hajlandó lemondani. A lakosság 12,2%-a szerb volt a 4,5 milliós Horvátországban, akik közül főleg az egykori határőrvidéki részen élők fölnéztek a „honatyára‖, Slobodan Miloševićre. Horvátországban az 1990. évi választásokon dr. Franjo Tudjman egykori tábornok

és

történész,

akit

1971-ben

nacionalizmus

és

egyéb

vádakkal 116

börtönbüntetésre ítéltek, pártjával, a Horvát Demokrata Közösséggel elsöprő győzelmet aratott. A szerb nacionalizmusra a horvátok is nacionalizmussal válaszoltak, míg Bosznia-Hercegovinában a bosnyák, a szerb, és a horvát nemzeti jellegű pártok diadalmaskodtak. A horvátok és

a szlovénok

már csak

konföderációban tudták elképzelni a közös államot, és ezt a koncepciót állították szembe Milošević „belgrádi központosítású‖ tervezetével. A Nyugat a lehetséges háborútól tartva segítette a jugoszláv érzelmű horvát Ante Marković szövetségi kormányfő kormányának liberális szárnyát, de a nemzetek már szembefordultak egymással. Hiába volt a nyugati támogatás, a gazdasági fellendülésre vonatkozó ígéretek. Marković Jugoszláv Reformszövetség nevű pártot is alapított, de mindhiába. A két kibékíthetetlen tábor döntésképtelenné tette az állami szerveket is. A paritásos elveken működő Szövetségi Elnökség nyolc tagja közül (a párt háttérbe szorítása után) négyen (Szerbia, Koszovó, Vajdaság, Montenegró) Milošević mellett, négyen (Horvátország, Szlovénia, Macedónia és Bosznia-Hercegovina, melynek képviselője a szerb nemzetiségű Bogić Bogičević volt) ellene voksoltak. A nemzetközi közösség kívánságára is támaszkodva - Szerbiát leszámítva mindegyik köztársaságban megtartották a népszavazást, és Montenegró kivételével mindenütt a függetlenségi opció kapott többséget. Miután Horvátországban a helyi szerbek fellázadtak (1990. augusztus 17.) a turisztikai szezon kellős közepén, a horvát erők erőszakkal akarták feloszlatni a knini barikádokat, ám az utolsó „jugoszláv‖ testület, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) a „fegyvertelen‖ szerbek oldalára állt. Nemsokára a nem szerb tisztek és katonák kiváltak a Jugoszláv Néphadseregből, amely 1991 nyarára csak szerb maradt. A szlovén s a horvát parlament 1991. június 25-én deklarálta a két köztársaság függetlenségét. Két nap múlva a „jugoszláv‖ hadsereg szlovéniai bevonulásával kirobbant a délszláv háború. Ezt követően a macedónok és a boszniai muzulmán-horvát többség sem akart egy „nagyszerb‖ maradék-Jugoszláviában élni, ezért ők is kikiáltották a függetlenséget. Macedóniában szeptember 17-én, Bosznia-Hercegovinában pedig október 15-én történt meg a függetlenné válás. 1992. január 15-én a nemzetközi közösség elismerte Szlovénia és Horvátország függetlenségét, majd azok elnyerték a fölvételt az ENSZ117

be. Az útjukat követte Bosznia-Hercegovina és Macedónia is. Szerbia és Montenegró egy ideig még ragaszkodott a régi államhoz, majd 1992. április 27-én létrehozták a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot (Szerbia és Montenegró tagságával). A második Jugoszlávia ekkor végképp megszűnt létezni. A 21. század elején a két tagköztársaság, Szerbia és Montenegró unióját hozták létre, hivatalos nevén Szerbia és Montenegró, mindkét köztársaságban azonban erősek azok a politikai irányzatok, amelyek a függetlenség mellett voksolnak. A térségben Koszovó jövője bizonytalan, amely egyesek szerint kihat a boszniai szerb köztársaság további sorsára is, mivel sokan úgy ítélik meg, hogy ezt a köztársaságot az etnikai tisztogatások során hozták létre. Balkánt nem véletlenül tartják lőporos hordónak, hiszen az itteni államok gyakori konfliktusai veszélyeztetik a régiót is, ugyanakkor a kisebbségek helyzete is fenyegetett, annak ellenére, hogy a 21. században a kisebbségeknek szinte a legszélesebb jogokat igyekeznek biztosítani az egyes államok. Sajnos akadnak még a térségben országok, amelyekben maga az „autonómia‖ szó is elegendő ahhoz, hogy erőszakkal lépjenek fel velük szemben.

118

TITO JUGOSZLÁVIÁJA A SZÁMOK TÜKRÉBEN A „második‖ Jugoszlávia számos emberi áldozattal járó polgárháború után jött létre, méghozzá abból kiindulva, hogy a nemzetiségi kérdést – a szomorú előzmények után – a legjobban oldja meg. Ennek érdekében a Jugoszláv Királyságban elismert három (de lényegében egy „szerb-horvát-szlovén‖) nemzet – a szerb, a horvát, és a szlovén – mellett a macedónok és a montenegróiak is nemzetként való elismerést nyertek, és saját köztársaságokat alakíthattak. BoszniaHercegovina területén a szerbek és a horvátok mellett az 1971-ig nemzetiségnek el nem ismert muzulmánok voltak az államalkotó nemzet. Az 1948. évi népszámlálás adatai szerinti 1.036.124 fő muzulmán-bosnyák túlnyomó része BoszniaHercegovinában élt (885.689). Mivel nem nyilatkozhattak másként, ezért a népszámlálásban 808.921 fő nemzeti hovatartozás nélküliként nyilatkozott, 161.036 szerbnek, 29.071 pedig horvátnak. Ha tudjuk, hogy a muzulmánok a horvátokkal együtt alkották az usztasák vezette Független Horvát Államot (NDH), amelyben őket az NDH vezetői „a horvát nemzet virágainak‖ nevezték, akkor érthetjük, hogy miért tagadta meg a többség a nemzeti hovatartozást illetően megjelölni éppen a horvát nemzetet. Az 1948. évi népszámlálást az országban, valamint a tagköztársaságokban végezték el, és először írták össze a nemzeti hovatartozást a korábbi (1921, és 1931 népszámlálások-beli) anyanyelv és felekezet szerinti népszámlálások helyett. A népszámlálásban először szerepel két új nemzet, a montenegrói és macedón, amíg a muzulmánok 1971-ig nem számítottak külön nemzetnek. Az összlakosság 15.772.098 volt, ami 13,2 %-os növekedést jelentett az 1921-hez viszonyítva. 22. táblázat Nemzetiségi megoszlás Jugoszláviában az 1948. évi népszámlálás alapján Nemzetiség Szerb Horvát Szlovén Macedón

Népesség (ezer fő) 6.500 3.800 1.400 810

%-os arány 41,5 24,0 9,0 5,0 119

Nemzetiség Albán Magyar Montenegrói Oláh Török Szlovák Olasz Roma Román Német

Népesség (ezer fő) 750 496 426 103 98 84 80 73 64 55

%-os arány 4,7 3,2 2,7 0,7 0,6 0,5 0,5 0,4 0,4 0,4 23. táblázat

A nemzetiségek köztársaságok szerinti megoszlása 1948-ban (ezer fő) Nemzetiség

Szerbia

Szerb Horvát Szlovén Macedón Montenegrói

4.800 170 21 21 75

Horvátország 534 3000 34 -

BoszniaSzlovénia Hercegovina 1136 614 16 1400 -

Montenegro 7 340

Macedónia 789 -

Forrás: Népszámlálás

Az első jugoszláviai – köztársaságokra bontott – népszámlálásból láthatjuk, hogy minden nemzet igyekezett a saját köztársaságának területén belül elhelyezkedni. Szerbia és Horvátország voltak a leginkább heterogén köztársaságok, részben azért is, mert nekik ott volt még Bosznia-Hercegovina is, mint állam, amelyben államalkotó nemzetek voltak. Az összes szerb nemzetiségű jugoszláv állampolgár 17,3%-a, és az összes jugoszláviai horvát nemzetiségű lakos 16,2%-a Bosznia-Herecgovinában élt, éppúgy, mint az ország muzulmánjainak 97,5%-a. Természetesen Vajdaság nemzetiségi összetétele maradt a legheterogénebb. Ott élt a szerbek 12,9%-a, és a horvátok 4,5%-a mellett, a jugoszláviai magyarság 87,4%-a. Koszovó-Metohiján 534.000 albán, vagyis a jugoszláviai albánok 66%-a élt. Az 1953. évi népszámlálás szerint a lakosság több mint 60%-a földműveléssel foglalkozott. A főváros, Belgrád 470.172 lakosú város volt; a köztársaságok fővárosai közül Zágrábnak 350.829, Szkopjenak 119.067, Szarajevónak 111.737, 120

Ljubljanának 111.216, Podgoricának (Titograd) pedig mindössze 13.594 lakosa volt. Újvidék volt a Vajdaság székhelye és Szerbia második legnagyobb városa 83.180 lakossal, Nišnek 60.704, Szabadkának 59.772, Kragujevácnak 40.612 polgára volt. Koszovó székhelye, Priština 24.081 lakost számlált. Az ország nagyobb városai voltak még a horvát Split 75.328, a szlovén Maribor 70.781, a horvát Fiume 61.188, a szintén horvát Eszék 57.427, és a macedón Bitola 37.564 lakossal. Az országban ekkor 24.045 település volt. Átlagosan a legtöbb lakos a vajdasági településeken élt, ahol

a települések lakosságának

Macedóniában

741,

átlagos

Horvátországban

száma 3710, Szerbiában 1130,

584,

Koszovóban

574,

Bosznia-

Hercegovinában 472, Montenegróban 330, és Szlovéniában 242 fő volt. A nemzetiségi összetételt illetően a statisztikai adatok azokat a nemzeteket (a kisebbségeket is) vették számba, amelyeknek száma elérte a 35 ezer főt. 24. táblázat Nemzetiségi megoszlás Jugoszláviában az 1953. évi népszámlálás alapján Nemzet

Népesség (fő)

Szerb Horvát Szlovén Jugoszlávok és más egyéb nemzethez tartozók* Macedón Montenegrói Albán Magyar Török Szlovák Cigány Bolgár Német Román Oláh Olasz

7.065.923 3.975.550 1.487.100

Növekedés 1931-hez képest 123% 123% 131%

998.698

137%

893.247 466.093 734.245 502.175 259.535 84.990 84.713 61.710 60.536 60.364 36.728 35.874

139% 208% 157% 107,5% ** ** 131% ** 12,2% 44,8% ** **

* Általában ők a későbbi muzulmánok, ma bosnyákok voltak. ** Nem szerepeltek önállóan az 1931. évi népszámlálásban. Forrás: Enciklopedija Jugoslavije, 599. p. 121

A többi 109.092 állampolgár vagy más nemzetiségűnek vallotta magát, vagy nem nyilatkozott a nemzetiségét illetően. Föltétlenül meg kell említeni a zsidókat, akiknek száma kétezer fő körüli volt (1931-ben 68 ezer), a növekedési indexük 2,9%, azaz még a németeket is „felülmúlták‖ a csökkenésben. Az 1971. évi „horvát tavaszt‖ követően „megmozdult‖ az ország lakossága, jelentős volt a migráció, de még inkább az emigráció. 1981-ben megváltozott az etnikai kép, csökkent a szerbek és a horvátok száma, viszont nőtt a „jugoszlávok‖ aránya. 26. ábra Nemzetiségi megoszlás Jugoszláviában 1961–1981 között ezer fő

9000 8000

1961 1981

7000 6000 5000 4000 3000 2000 1000

Ismeretlen

„Jugoszláv”

Egyéb

Zsidó

Német

Cseh

Olasz

Ukrán

Rutén

Bolgár

Román

Szlovák

Török

Roma

Albán

Magyar

Macedón

Montenegrói

Szlovén

Horvát

Muzulmán (Bosnyák)

Szerb

0

Forrás: Popis stanovništva 1961. Knjiga VI: Vitalna, etniĉka i migraciona obeleţja – rezultati za opštine, Belgrád 1967. Popis stanovništva, domaćinstava i stanova u 1981. godini. Statistiĉki bilten 1295. 122

Demográfiai szempontból Tito Jugoszláviájának „békés‖ idején (az 1971. évi „horvát tavaszig‖) az 1948. és az 1971. évi népszámlálást összehasonlítva láthatjuk, hogy a lakosság 4.681 ezerrel növekedett (15.842 ezerről 1948-ban 20.523 ezerre 1971-ben), vagyis 30%-kal. A köztársaságok és tartományok közül négy nem érte el az átlagot: Horvátország (17%), Vajdaság (19%), Szlovénia (20%) és Szűk Szerbia (26%), amíg azon felül növekedett Montenegró (40%), Macedónia (43%), BoszniaHercegovina (46%) és Koszovó (70%) lakossága. A sereghajtó Horvátországban a lakosság 1948-1971 között 646 ezerrel növekedett, vagyis évi 0,7%-os szaporodási ütemmel, amíg ez Jugoszlávia esetében 1,16-os átlag volt. Horvátország lakossága Jugoszlávián belül 24%-ról 22%-ra csökkent. Hasonló tendencia tapasztalható még Vajdaság, Szlovénia és kisebb mértékben Szűk Szerbia esetében. A 20. század hatvanas éveiben, de főleg 1964-ben Jugoszlávia demográfiai viszonyaira jelentős hatással volt az „ideiglenes külföldi munkavállalás‖. Ez részben csökkentette a korábbi emigrációt, amely az állampolgárság megváltoztatásával járt. Az ideiglenes gazdasági emigránsok száma az 1971. évi népszámlálás adatai szerint 671.900 fő volt, vagyis Jugoszlávia lakosságának 3,3%-a. Ebből a számból 33,4%-a (224.000 fő) horvátországi volt, vagyis Horvátország lakosságának 5,1%-a. 1973-ban érte el a külföldön dolgozó jugoszlávok száma a csúcsát, hiszen ekkor 1,4 millió lakosa külföldön dolgozott. 1979-ig azonban már 400.000 körüli munkavállaló hazatért. 1981-ben 875.000 jugoszláv (családtagokkal együtt) vendégmunkásként tartózkodott külföldön. Ebből Horvátországból 24,0%, Szűk Szerbiából 23%, BoszniaHercegovinából 21% vendégmunkás volt, a legkevesebben Szlovéniából (6,1%), és Montenegróból (2,2%) voltak. A nemek szerinti megoszlás alapján 1948-ban 1000 nőre 925 férfi jutott, 1971-ben pedig 974 férfi. Azonban meg kell említeni, hogy a nőknél a többlet nem egyforma minden korosztálynál, hanem leginkább az idősebb korosztályra vonatkozott, hiszen életük átlagosan hosszabb a férfiakénál. A fővárosba, Belgrádba az 1953-1971 közötti időszakban volt a legnagyobb méretű bevándorlás, Koszovón pedig az 1961-1971 közötti időben a legnagyobb népszaporodás (29%). Ugyanekkor kezdődött a jelentősebb szerb-montenegrói kivándorlás a tartományból, melynek első oka a hátrányos gazdasági helyzet volt. 123

25. táblázat

40,6

Horvátország

14,2 79,4 0,7

0,4

Macedónia

2,8

Montenegró

7,5

1,7

Szlovénia

1,2

2,5 94,0

Szerbia

71,2 2,2

1,5

Vajdaság

55,8 7,1

1,9

Koszovó

18,4

2,5

2,7

Roma

3,7

17,0 6,6

67,2 13,3

6,7 0,5

1,8

Olasz

Török

Albán

Magyar

69,3

Román

37,2 22,1

Szlovák

Bosznia

Macedón

Muzulmán

Montenegrói

Szlovén

Horvát

Szerb

Nemzetiségi megoszlás Jugoszláviában köztársaságonként az 1971. évi népszámlálás adatai alapján (%-ban)

0,2

5,1 11,7 21,7

2,1

73,0 1,0

1,2

Jugoszláviai kuriózum volt a „jugoszláv‖ nemzet kialakítása. Ugyanis az 1928-ban a horvát politikusok ellen történt merénylet után Sándor király betiltotta a parlamentarizmust (a gyilkosságok helyszíne a belgrádi parlament volt), a nemzetiségi kinyilatkoztatásokat, sőt még a kultúr- és a sportegyesületek esetében is betiltotta a nemzetiségre utaló elnevezéseket. Csakis egy nemzetiség lehetett – a jugoszláv. A király 1929 októberében Jugoszláv Királyságnak nevezte át az országot, melyet addig Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak hívtak. A királyi diktatúrának, és a jugoszláv „nemzetnek‖ nem volt sok sikere, ám Tito Jugoszláviájában ismét megjelent a „jugoszláv‖ nemzet. 1961-ben 317.124 fő „jugoszláv‖ volt. Közülük 87% Bosznia-Hercegovinában élt, és a köztársaság lakosságának 8,4%-át tették ki. Kétségtelen, hogy az 1961. évi népszámlálásban „jugoszlávként‖ szereplők döntő többsége a későbbi muzulmán nemzetiséghez tartozó volt, hiszen a mai bosnyákoknak nem volt lehetőségük kinyilatkoztatni a nemzetiségüket. A horvátok számára ők horvátok, a szerbek számára pedig szerbek, vagy „eltörökösödött szerbek‖ voltak, míg a muzulmánok délszlávoknak érezték magukat, de másoknak, mint a szerbek vagy a horvátok. Az 1948. évi népszámlálásban a „semleges muzulmánok‖

címszó

alatt

írták

őket

össze,

1953-ban

mint

„semleges

jugoszlávokat‖, 1961-ben mint „etnikai muzulmánokat‖, 1971-ben pedig muzulmán 124

nemzetként ismerték el őket, akiknek száma a népszámlálás szerint a korábbi 0,9 millióról 1,7 millióra nőtt. Természetesen ezzel a „jugoszlávok‖ száma csökkent 43 ezerre, vagyis az országbeli „jugoszlávok‖-nak csak 16%-a élt ekkor BoszniaHercegovinában (tehát számuk csökkent, amíg a többi köztársaságban nőtt). A „horvát nacionalizmus‖ miatt az 1971 utáni időszakban sokkal „szalonképesebb‖ volt „jugoszlávnak‖ nyilatkozni (a rendszerhez való lojalitást jelentette), mint horvátnak. Ugyanakkor a szerbekre is jellemző, hogy a „jugoszláv‖-ként nyilatkozás egyben a rendszerhez való hűséget is bizonyította. Az 1971. és 1981. évi népszámlálások közötti időben a jugoszláv nemzetiségűek száma több mint négyszeresre nőtt, 273.077 főről 1.219.024 főre. Az összes „jugoszláv‖ nemzetiségű (meg kell őket különböztetni az állampolgárságtól, hiszen minden lakos jugoszláv állampolgár volt) személy közül Szerbiában élt a 36%-uk (ebből 22% a szűk Szerbiában, 14%-uk Vajdaságban, és csak 0,2% Koszovón), Horvátországban pedig a 31%-uk, míg Bosznia-Hercegovinában volt a „jugoszlávok‖ 26,8%-ának a „szűkebb hazája‖. A jugoszláv nemzetiségűek legnagyobb arányban az összlakossághoz viszonyítva Szerbiában, Vajdaságban és Horvátországban (8,2%), illetve Bosznia-Hercegovinában (7,9%) voltak. Macedónia volt az egyetlen terület, Szlovéniával együtt, ahol a „jugoszláv‖ nemzet nem talált táptalajra. 1991-ben a „jugoszláv‖ nemzetiségűek aránya Jugoszláviában az 1981. évi 5,4%-ról 3%-ra csökkent. Horvátországban a háború előestéjén a lakosságból a korábbi 8,2% helyett már csak 2,2% vallotta magát „jugoszláv‖ nemzetiségűnek, Bosznia-Hercegovinában 7,9%-ról 5,5%-ra, Szerbiában pedig 28%-kal csökkent a „jugoszlávok‖ aránya (noha ez akkor a közös állam fennmaradása melletti voksolást jelentette), viszont Vajdaságban megtartotta az igen magas 8,4% körüli arányát. Belgrádban a lakosság 5,4%-a „jugoszlávnak‖ vallotta magát, 36%-uk ÚjBelgrádban illetve Zimonyban élt. Tudni kell, hogy Új-Belgrádban telepedtek le a korábbi szövetséges hivatalok, szervek egykori dolgozói, akik közül sokan más köztársaságból kerültek a fővárosba, majd végleg ott maradtak. Zimony pedig 1945ig Horvátországhoz tartozott, azaz történelmi magyar városnak is tekinthető, a nemzeti struktúrája is a soknemzetiségű vajdasági városokhoz hasonló. BoszniaHercegovinában az 526.000 fős Szarajevó lakossága 10,7%-ban „jugoszláv‖ volt, Tuzlában pedig 16,6%. 125

A horvát városok közül Isztria legnagyobb városa, Póla (Pula) volt a „legjugoszlávabb‖ város, 5,4% jugoszlávval és 7,6% szerbbel. Talán ez is befolyásolta azt, hogy a sokkal horvátosabb, és történelmileg is bizonyíthatóan az anyaországhoz kötődő Pazin lett az Isztriai megye székhelye a nála jelentősebb és nagyobb Pula helyett. 26. táblázat A jugoszláv nemzetiségűek aránya 1961-1991 (fő) Köztársaságok tartományok Bosznia-Hercegovina

1961

1971

1981

1991

275,883

43,796

326,316

239,845

Montenegró

1,559

10,943

31,243

25,854

Horvátország

15,559

84,118

379,057

104,728

Macedónia

1,260

3,652

14,225

-

Szlovénia

2,784

6,744

26,263

12,237

Szerbia összesen

20,079

123,824

441,941

317,739

Középső (Szűk) Szerbia

11,699

75,976

272,050

145,810

Vajdaság

3,174

46,928

167,215

168,859

Koszovó

5,206

920

2,676

3,070

317,124

273,077

1,219,045

Jugoszláv SZSZK

-

A növekedés százalékban Köztársaságok, tartományok

1971 1981

1981 1991

1961 1991

86.1

446.4

-

-

Montenegró

701.9

285.5

82,8

1658.3

Horvátország

540.6

450.6

27.6

673.1

Macedonia

289.6

389.5

-

-

Szlovénia

242.2

389.4

46.6

439.5

Szerbia összesen

616.7

356.9

71.9

1528.4

Középső (Szűk) Szerbia

649.4

358.1

53.6

1246.3

Vajdaság

1478.6

356.3

101.0

5320.1

Koszovó

17.7

880.9

114.7

59.0

Jugoszláv SZSZK

98.1

446.4

-

-

Bosznia-Hercegovina

1961 1971

126

27. ábra A jugoszláv nemzetiségűek arányának változása köztársaságonként és tartományonként 1.400.000

fő

1.200.000

1961 1971 1981

1.000.000

1991 800.000 600.000 400.000 200.000

Jugoszláv SZSZK

Koszovó

Vajdaság

Középső (Szűk) Szerbia

Szerbia összesen

Szlovénia

Macedónia

Horvátország

Montenegró

BoszniaHercegovina

0

Forrás: Milena Spasovski Sasa Kicošev and Dragica Ţivković: The Serbs in the Former SFR of Yugoslavia, Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher Faculty of Geography, Belgrade 1995.

A következő táblázatban bemutatjuk a „jugoszláv‖ nemzetiségűek arányának alakulását 1961-től számítva. 26. táblázat A jugoszláv nemzetiségűek aránya Jugoszlávia lakosságában az 1961 - 1991. évi népszámlálás szerint (%) Köztársaság, tartomány

A jugoszláv nemzetiségűek aránya az összlakosságból 1961

1971

1981

1991

Bosznia-Hercegovina

8.4

1.2

7.9

5.5

Montenegró

3.3

2.0

5.3

4.2

Horvátország

0.4

1.9

8.2

2.2

Macedónia

0.1

0.2

0.7

127

Köztársaság, tartomány

A jugoszláv nemzetiségűek aránya az összlakosságból 1961

1971

1981

1991

Szlovénia

0.1

0.4

1.4

0.6

Szerbia - összesen

0.3

1.5

4.7

3.2

Szűk Szerbia

0.2

1.4

4.8

2.5

Vajdaság

0.2

2.4

8.2

8.4

Koszovó

0.5

0.1

0.2

0.2

Jugoszláv SZSZK

1.7

1.3

5.4

-

Köztársaság, tartomány

Jugoszlávia nemzetiség szerinti megoszlása, % 1961

1971

1981

1991

Bosznia-Hercegovina

87.0

16.0

26.8

..

Montenegró

0.5

4.0

2.6

..

Horvátország

4.9

30.8

31.1

..

Macedónia

0.4

1.3

1.2

..

Szlovénia

0.9

2.5

2.1

..

Szerbia

6.3

45.4

36.2

..

100.0

100.0

100.0

Jugoszláv SZSZK

Forrás: Milena Spasovski Sasa Kicošev and Dragica Ţivković: The Serbs in the Former SFR of Yugoslavia, Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrade 1995.

A „horvát tavasz‖ utáni időszakban egyre erősebb lett a belső migráció, amelynek ugyan gazdasági háttere is volt, valamint a „kiküldetés‖ is (a katonatiszteket, részben a rendőröket, és egyéb szövetségi testületek dolgozóit nemzetiségi kulcs alapján kiküldték, rendszerint más tagköztársaságokba; például Szerbiába ment bizonyos számú, horvát, szlovén, macedón stb.), mégis a belső migrációk legfőbb indítója a nemzeti hovatartozás volt.

128

27. táblázat Migrációs folyamatok a jugoszláv köztársaságokban a nemzetiség szerinti megoszlás alapján, az 1981. évi népszámlálás alapján BoszniaHercegovina

Horvátország

Macedónia

Montenegró

-121.530

+ 89.443

- 337

- 2.071

+ 2.342

+ 32.894

Macedón

- 690

+ 598

- 13.236

- 227

+ 12.708

+ 933

Montenegrói

- 411

+ 257

- 334

- 28.450

+ 28.617

+ 556

- 2.186

+ 10.269

+ 4.874

- 15.316

- 4.834

+ 7.420

- 218.333

- 58.179

- 6.601

- 9.056

+281.458

+14.630

Szlovén

- 1.998

- 8.192

- 470

- 322

+ 974

+ 2.149

Albán

- 1.553

+ 2.746

+ 9.225

+ 583

- 9.974

+ 989

Jugoszláv

-32.990

+ 13.381

- 6.124

- 3.324

+ 28.420

- 7.318

Egyéb

- 17.976

+ 26.603

+ 1.886

- 2.196

- 2.164

+ 2.082

- 397.272

+76.926

- 11.157

- 60.379

+337.547

+ 54..335

Nemzetiség Horvát

Muzulmán Szerb

Összesen

Szerbia

Szlovénia

Forrás: S. Ţuljić és népszámlálás

28. ábra Belső migráció Jugoszláviában, az 1981. évi népszámlálás adatai alapján 400 000

fő

Bosznia-Hercegovina Horvátország

300 000

Macedónia Montenegró

200 000

Szerbia Szlovénia

100 000

Egyéb

Jugoszlávok

Albánok

Szlovénok

Szerbek

Muzulmánok

Montenegróiak

-200 000

Macedónok

-100 000

Horvátok

0

-300 000 Forrás: S. Ţuljić, Narodnosna struktura Jugoslavije ..., 44. p. és népszámlálás. 129

Mint látjuk, Bosznia-Hercegovina elveszített 397.272 főt, vagyis a lakosságának (4.124.008) majdnem 10%-át, és hasonló arányú volt Montenegró vesztesége is (összlakossága 1981-ben 584.310 fő volt), noha az abszolút számban „csak‖ 60.379 főt tett ki. Macedóniából 13.236 macedón vándorolt ki, közülük 12.708 fő Szerbiában (főleg Belgrádban és környékén) telepedett le, általában gazdasági okok miatt. A belső migrációk gazdasági hátterét tanúsítja az a tény, hogy a migrációk célpontja a két leggazdagabb köztársaság – Horvátország és Szlovénia – volt, valamint Vajdaság, a nemzetiségi jellegét pedig alátámasztja az a tény, hogy 1981-ben Horvátországba telepedett

le

89.443 horvát,

és

ugyanakkor a

köztársaságból elvándorolt 58.179 szerb. Még nagyobb méreteket ölt a nemzetiségi alapra utaló tendencia Szerbia esetében, hiszen 1981-ben Szerbiába költözött 281.458 szerb nemzetiségű jugoszláv állampolgár, és kivándorolt közel 15 ezer muzulmán (bosnyák) és albán. A 974 szlovén Szerbiába való migrációja valószínűleg a szövetségi hivatalokban dolgozók szlovén kvótájához „írható‖. 29. ábra A belső migráció nagysága és iránya Jugoszláviában, az 1981. évi népszámlálás szerint

130

Magyarázat: A horvátok főleg Horvátországba, a szerbek főleg Horvátországból emigráltak, főként Szerbiába. Források: 1981. évi népszámlálás és Jovan Ilić The Serbs in the Former SR of Croatia Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrade 1995. http://www.rastko.org.yu/istorija/srbi-balkan/jilic-croatia.html

A migráció következtében természetesen megváltozott az adott köztársaságok etnikai képe is. Bosznia-Hercegovinában az említett 20 év alatt a bosnyákok száma 842. 248 (25,7%) volt 1961-ben, amíg 1981-ben már 1.629. 924-re (39,5%) emelkedett (növekedés 193,5%), a másik két nemzet aránya pedig csökkent. A szerbek 1.406.057 főt (42,9%) számláltak 1961-ben, 20 évvel később 1.320.644 főt (32,0%), a változás 93,9 volt. A horvátok esetében a lakosság 711.665 (21,7%) 758.136 főre emelkedett (index 106,5%), de arányában csökkent a számuk 18,4%-ra. „Szűk” Szerbiában a szerbek száma 4.459.953 (92,6%)-ról 4.865.283-ra nőtt (index 109,1%), de az arányuk csökkent (85,4%). Növekedett a muzulmánok (83.811-ről 151.674-re), az albánok (51.173-ról 72.484-re), és a romák (3.312-ről 57.140-re) száma, de a szerbek „vesztesége‖ nem ennek tulajdonítható, hanem a „jugoszláv‖ nemzetnek. 1981-ben a lakosság 4,8%-a (272.050 fő) „jugoszláv‖ nemzetiségűnek vallotta magát (1961-ben csak 11.699, vagyis az index 2325,4%). A szerbek és a jugoszlávok együtt 90,2%-ot képeztek, és ha hozzájuk adjuk a jelentősen megnőtt montenegróiakat (32.383-ról 77.134-re, a lakosság 1,4%-át kitéve ezzel), akik kétségtelenül erős szerb érzelműek, akkor a szerbség visszanyerte a korábbi számbeli arányait. Koszovón az albán lakosság aránya 646.605-ről (67,2%) 1.226.736-ra emelkedett (77,4%, index 189,7%), amíg a szerbek száma csökkent 227.016-ról (23,6%) 209.498 főre (13,2%, index 92,3). Tehát már Tito halálának pillanatában az albánok megközelítették a lakosság 80%-át. Vajdaságban a szerbek száma 1.017.717-ről (54,9%) emelkedett 1.107.378ra (arányában 54,4%-ot tett ki, index 108,8%), a magyarok száma pedig 442.561-ről vagyis 23,9%-ról folyamatosan (1971-ben 423.866 fő vagyis 21,7%) csökkent 131

385.356 főre (18.9%, index 87,1%). Még a magyarságnál is nagyobb csökkenés (Vajdaságban a legnagyobb) tapasztalható a sorrendben harmadik népességnél, a horvátoknál, akik 1961-ben 145.341 (7,8%) voltak, 1981-ben 109.203 (5,4%, index 75,1%) maradtak. Azonban a magyarok és a horvátok számát abban az összefüggésben is kell vizsgálni, hogy a tartományban a jugoszlávok száma 3.174 főről (0,2%-ról) 20 év alatt 167.215 főre (8,2%) nőtt. Az 5268,3 százalékos növekedés valóban nem a természetes szaporodásra utal, hanem arra, hogy a vegyes házasságok, és a politikai események következtében „célszerűbbnek‖ tűnt „jugoszláv‖ nemzetiségűnek lenni. Horvátországban a horvátok száma 3.339.841-ről (80,3%) 3.454.661 főre (index 103,4%) nőtt, de arányában csak a lakosság 75,1%-át tették ki. Csökkent a szerbek száma, méghozzá abszolút és relatív számban egyaránt (624.985 főről, 15,0%, 531.502, 11,6%, index 85,0%). Részben a belső migráció eredménye volt ez, de inkább a „jugoszlávok‖ számának rohamos növekedéséhez köthető. A „jugoszlávok‖ száma 15.559-ről (0,4%) nőtt 379.057 főre (8,2%). A növekedés indexe 2436,2% volt. A 20. század kilencvenes éveiben vita zajlott arról, hogy a „jugoszlávok‖ valójában szerbek-e vagy horvátok, hiszen mindkét nemzet a sajátjuknak vélte a „jugókat‖. A horvátok szerint a szerbektől félve nyilatkoztak jugoszlávoknak a horvát nemzet egyes tagjai, a szerbek viszont éppen ennek ellenkezőjét állították. Horvátországban jelentősen csökkent a magyarok száma 42.347-ről (1,0%) 25.439-re (0,6%). Itt is – Vajdasághoz hasonlóan – a csökkenés folyamatos volt, hiszen a vizsgált időszak közepén, tehát 1971-ben a magyarok száma 35.488 (0,8%) volt, vagyis tíz évente 0,2%-kal csökkent az aránya. Szlovéniában a szlovének száma 1.522.248-ról (95,6%) nőtt 1.712.455-re, de arányában csökkent (90,5%-ra, index 112,5%). Az ország legnagyobb „kisebbsége‖ maradt a horvát (1981-ben 55.625 fő, 2,9%), és a szerb (42.182 fő, 2,2%), amíg a negyedik helyre felzárkóztak a muzulmánok (1961-ben Szlovéniában 465 muzulmánt írtak össze, 1981-ben pedig már 13.425 főt, 0,7%). Az ötödik helyre csúszott a magyarság. 1961-ben 10.498 fő (0,7%), 1971-ben 9.785 fő (0,5%), és 1981-ben 9.496 (0,5%, index 90,5%) magyart számoltak össze Szlovéniában. A magyaron kívüli másik szlovéniai autochtón kisebbség, az olaszok száma 3.072-ről 132

(0,2%) csökkent 2.187 főre (0,1%, index 71,2%). A németek száma pedig 732-ről 380-ra esett (index 51,9).132 Jugoszlávia utolsó (1991-es) népszámlálásának adatai nyilvánosságra kerülése idején Horvátország és Szlovénia már kihirdették a függetlenségüket, ezért ez a népszámlálás leginkább a történteket kutatók számára érdekes. Szerbia (Koszovó, Vajdaság) lakossága 1991-ben 9.791.500 fő volt, ebből 6.430.000 (65,8%) szerb, az albánok számát 2.000.000 főre (20,0%) becsülték, a hivatalos adatok szerint 1.690.000 (17,2%) volt a számuk, de mivel nem vettek részt a népszámlálásban, ez csak „találgatás‖. Magyar nemzetiségű 345.000 fő (3,5%), „jugoszláv‖ 318.000 fő (3,2%), muzulmán 238.000 fő (2,4%), montenegrói 140.000 fő (1,4%), roma 137.000 fő (1,4%), horvát 109.000 fő (1,1%) volt.133 Horvátországban 4.760.300 fő élt, közülük 3.708.300 fő (77,9%) horvát, 580.760 fő (12,2%) szerb, 104.800 fő (2,2%) jugoszláv, 47.600 fő (1,0%) muzulmán stb. Bosznia-Hercegovinában a 4.354.915 lakosból 1.905.000 fő (43,74%) muzulmán, 1.364.363 fő (31,33%) szerb, 752.068 fő (17,27%) horvát, 239.777 fő (5,51%) „jugoszláv‖, és 93.689 fő (2,15%) egyéb nemzetiségű lakosság élt. Szlovéniában 1.689.657 fő (87%) szlovén mellett 52.876 fő (2,7%) horvát, 47.401 fő szerb (2,4%), 26.577 fő (1,4%) muzulmán, 12.300 fő (0,6%) „jugoszláv‖, 8000 fő (0,4%) magyar stb. Macedóniában 2.038.850 lakosból a macedónok 1.314.300 főt számlálnak (64,6%). A hivatalos kimutatások a népszámlálást bojkottáló albánok számát 429.560 (21%) főre teszik, a becslések szerint legalább 700.000 fős (30,0%) az albán közösség. A törökök száma 97.400 (4,8%), a romáké 55.600 (2,7%), a muzulmánoké 51.200 (2,5%), a szerbeké 44.100 (2,2%). 132

Forrás: Popis stanovništva 1961. Knjiga VI: Vitalna, etnička i migraciona obeleţja – rezultati za opštine. Belgrád, Savezni zavod za statistiku, 1967, Popis stanovništva i stanova 1971. Statistiĉki bilten 727: Nacionalni sastav stanovništva po opštinama. Belgrád, Savezni zavod za statistiku, 1972., Popis stanovništva, domaćinstava i stanova u 1981. godini. Statistiĉki bilten 1295: Nacionalni sastav stanovništva po opštinama – konaĉni rezultati. Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 1982. 133 Forrás: Jugoslavenski pregled, Belgrád,No. 1, 1991. 133

Montenegróban 620.000 lakosból 380.000 (61,5%) montenegrói, 90.000 (14,6%) muzulmán, 57.200 szerb (9,3%), és 41.000 albán (6,6%) élt.134 Az 1991. évi népszámlálások eredményei megmutatták, hogy a természetes növekedés aránya az 1948. évi népszámláláshoz képest kisebb lett, méghozzá az évi 1,5% növekedés aránya 0,45%-re csökkent. A macedón az egyetlen nemzet, amely esetében az arány növekedett 5,1%-ról 5,8%-ra (1991-re) az összlakosságból, amíg a montenegróiak esetében az arány hasonló maradt, 2,3% az 1948. évi 2,7%-hoz képest. A horvátok aránya az összlakosságból 24%-ről 20%-ra csökkent, a szlovénoké pedig 9%-ról 7,4%-re. A legnagyobb méretű csökkenést az összlakossághoz képest a szerbek szenvedték, az arányuk 42,5%-ról 36,2%-ra esett. A kisebbségek aránya 12,5%-ról 13,2%-ra nőtt, a lakosság 3%-a „jugoszláv‖ nemzetiségűként nyilatkozott, 2,5% pedig regionális, ismeretlen, vagy nem nyilatkozott a nemzetiségéről. A lakosság növekedése a legnagyobb Belgrádban volt, 1948-1991 között 2,94-szeresre növekedett, a fővárosba való betelepülés meghaladta Koszovó lakosságának demográfiai robbanását (az 2,67-szeres volt). A muzulmánok, bosnyákok száma nem csak Bosznia-Hercegovinában, hanem Szandzsákban, Montenegróban, Macedóniában, sőt Horvátországban és Szlovéniában is nőtt. Az 1991-ben történtek után ez az etnikai összetétel teljesen felborul, és mint látni fogjuk, a korábbi köztársaságok rövid időn belül homogén nemzeti államok lettek. Azok a térségek viszont, melyek ezt még nem érték el (Koszovó, Vajdaság, Szandzsák) folytatják az ez irányú küzdelmüket. Minden újabb önállósodási kísérlet vihart kavar a térségben. Az egyik potenciális veszélyt jelentő térség a Szandzsák, vagyis ahogy a szerbek nevezik, „Ó Szerbia‖. Az 1878-1908. közötti időszakban Szandzsák egy része Bosznia-Hercegovinával együtt az osztrák-Magyar Monarchia része volt. Mint autonóm egység létezett 1945-ig, amikor felosztották Szerbia és Montenegró között. Az ottani muzulmánok létrehozták 1991-ben a Nemzeti Tanácsukat, amely visszahívta a belgrádi parlamentből a képviselőit, és felszólította a muzulmánokat, hogy ne harcoljanak a délszláv háborúkban. 1991-ben a 11 szandzsáki járásból 6 Szerbiához (246.974 lakosa volt, ebből 50,9% muzulmán), 5 134

Forrás: Eastern Europe and the Commonwealth of Independent States 1994, Europa Publications Limited, London, 1994. 134

Montenegróhoz (188.509 lakosa volt 1991-ben, ebből 39,5% muzulmán) tartozott. Az összlakossága a történelmi Szandzsáknak 435.483 fő volt, ebből 45,2% muzulmán.135

30. ábra Szandzsák (Raska) etnikai képe

Forrás: http://www.rastko.org.yu/istorija/srbi-balkan/img/raska1b.jpg

A nemzeti kisebbségek az egykori Jugoszláviában Az 1921-től 1948-ig terjedő időszakban a nemzeti kisebbségek aránya csökkent 17,35%-ról 12,66%.-ra. Ez elsősorban a németek „eltűnésének‖ tudható be, hiszen az egykori legnagyobb kisebbség ekkorára már a hetedik helyre csúszott; a száma kilencedére csökkent. Ugyanakkor erőteljesen visszaesett a törökök száma, azok a II. világháború után kezdtek Törökországba költözni Macedónia, Koszovó és 135

Heka László-Szondi Ildikó: Jugoszlávia: ország, amely nem létezik, Juss, Szolnok, 1992. 4. sz., 124-147. p. 142. p 135

Szandzsák vidékéről. Becslések szerint 1971-ig csak Koszovóról a kivándorolt „törökök‖ száma 230.000 és 300.000 közötti volt.136 Koszovóban nagy volt a migráció, a „törökök‖ név alatt a különböző etnikumú muzulmánokat írták össze, nem föltétlenül csak a törököket. A románok esetében azok száma a romákkal és az oláhokkal együtt megegyezik az 1921. évi népszámlálási adatokkal. Először kerültek összeírásra a bolgárok is. Az olaszok száma 1948-ban hatszorosra nőtt, ami annak köszönhető, hogy Zára, Isztria és a dalmát szigetek egyik része (az I. világháború után elcsatolták őket az olaszok javára) Jugoszláviához került, de az olaszok gyorsan kivándoroltak. Noha Tito Jugoszláviája igyekezett a kisebbségeknek számos jogot biztosítani, és ezt lényegében meg is tette (Vajdaság illetve Koszovó autonóm tartományok erről tanúskodtak), mégis kétségtelen, hogy egyes kisebbségek teljesen eltűntek. A korábbi délszláv irodalomban elhallgatták a tényt, miként jártak a németek, s csak az utóbbi években hallani, hogy az olaszok sem éppen a legnagyobb békében hagyták el az országot. A volt Jugoszlávia területén négy nagy számú és egy közepes méretűnek tekinthető kisebbség létezett. A nagyok voltak a németek, a magyarok, az olaszok és az albánok, a közepes pedig a zsidó (izraelita) kisebbség. A 20. század végére az egész térségben már csak két számottevő kisebbség – az albán és a magyar – maradt. A magyarok száma ugyan kisebb, mint az 1921-ben összeszámlált, de jobban jártak, mint a két nyugati anyaországból – Németországból és Olaszországból – származó kisebbség. A németek „jelentősebb‖ számban – 4.760 fő – 1991-ben csak Horvátországban voltak. A délszláv állam utolsó közös népszámlálásában nem maradtak már lengyelek (1931-ben 18.637 lengyel volt, a lakosság 0,1%-a), akiket 1948-ban „egyéb‖ kategóriába soroltak, és számuk 5.937 volt.137 Nem szerepelnek az oroszok sem, akiket 1921-ben (20.568 fő, a lakosság 0,2%-a), 1931-ben és 1948-ban összeírtak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és a Jugoszláv Szövetséges Népköztársaság (FNRJ) szinte minden táján. 1991-ben már sehol sem találták őket, s 136 137

Jure Petriĉević: Nacionalnost stanovništva Jugoslavije, Brugge, 1983, 53. p. Vladimir Ţerjavić i. m. 235. p. 136

lehetséges, hogy beolvadtak a szintén görögkeleti szerbségbe. Szerbiában először írtak össze egy új „nemzetet‖, a bunyevácokat és a sokácokat, akiket így különválasztottak a horvát nemzettől, pedig e nemzethez tartozónak vallották magukat a jugoszláv népszámlálásokban (1945 után). Nyilvánvaló, a háború küszöbén Szerbiában (Vajdaságban) sokkal veszélytelenebb volt bunyevácnak vagy sokácnak regisztrálódni, mint horvátnak. Éppúgy Horvátországban is erőteljesen növekedett az „egyéb‖ nemzetiségűek száma, azaz a nem horvát lakosság óvatosan kikerülte a nemzetiségre szóló kérdést. Ez a jelenség elsősorban a fenyegetettséggel magyarázható, amely a 21. századi első népszámlálásban sem tűnt el teljesen. Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Szlovénia esetében is a kisebbségek jelentős részét találhatjuk az „egyéb‖ nemzetiségűek között. A magyar és az olasz kisebbség a volt Jugoszlávia területén nagy demográfiai, politikai, gazdasági, szociális és végül területi változásokon ment keresztül a 20. század során. Hasonló, de sokkal radikálisabb történet fűződik a németekhez, akik a térségből a II. világháború után gyakorlatilag eltűntek. 1910-ben közel 300.000 olasz, és 500.000 magyar élt a később a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt vidéken, méghozzá mondhatni politikailag domináns szerepet töltöttek be. Elvégre az általuk lakott terület az anyaországaik része volt, sem a magyarok, sem az olaszok nem voltak a kisebbség státusában. Ez a németek esetében csak részben érvényesült (Ausztria), hiszen ők mégis távol voltak az anyaországuktól (Németország), tehát a Monarchia bukása után a hátterükben, a határ másik oldalán nem éltek a honfitársaik, akikhez segítségért fordulhattak volna. a) Az albánok Az albán lett a szocialista Jugoszlávia legnagyobb kisebbsége. Az 1921. évi népszámláláshoz (akkor arnaut néven 439.657 főt írtak össze, akik a lakosság 3,7%át tették) képest ötszörösre növekedett a számuk. Igaz az albánok bojkottálták az 1991. évi népszámlálást is (azóta sem tartanak semmilyen kapcsolatot a szerbmontenegrói hatóságokkal), így a számuk becsléseken alapul. Számukat 2 milliónál többre becsülik, és az ország lakosságának 9,2%-át teszik ki (az más kérdés, hogy nem vesznek semmilyen formában részt az állam életében, és a 10.908 km2 137

nagyságú Koszovó tartományt a saját törvényeik szerint alakítják). Egyébként Jugoszlávia fennállásának idején az albánok többen voltak nem csak a montenegróiaknál, hanem a macedónoknál és a szlovénoknál is, tehát három államalkotó nemzetnél. 31. ábra Koszovó lakosságának etnikai struktúrája 1948–1991 között fő

1800000 1600000 1400000 1200000

1948 1953

1000000

1961 800000

1971 1981

600000

1991 400000 200000

Egyéb

Jugoszláv

Török

Roma

Albán

Szerb

Montenegrói

0

Forrás: Dušan Janjić: Etnički sukob i kriza identiteta: Srpsko-Albanski sukob na Kosovu, Nova srpska politiĉka misao, 1999., 3-4. sz. 61–79. p.

A szerb-albán viszony kétségtelenül etnikai konfliktus, amely az albánok státusa és Koszovó hovatartozása miatt robbant ki. Igaz, a válság nem a 20. század második felében bontakozott ki, hanem már száz éves múltra tekint vissza. Jellemző rá, hogy a szerb kisebbség igyekszik a kezében tartani Koszovót, amíg a döntő többségű albánok teljes mértékben mellőzik a szerbeket. Fontos megemlíteni, hogy a koszovói szerbek számszerűen a balkáni szerbség mindössze 1,5%-át teszik ki, mégis a 20. század végéig uralták a régiót, amelyben az albán nemzetnek a 38%-a élt.138

138

Shkëlzen Maliqi, Kosova: Separate Worlds, Prishtina: Dukagjini, 1998, 43. p. 138

Az albán és a szerb közösség távol tartja magát egymástól, mindegyikre jellemző a magasfokú zártság és xenofóbia. Erre utal az az adat is, amely szerint a Koszovóban élők házassága több mint 90%-ban azonos nemzetiségűek között köttetik. Ha mégis interetnikai házasságra kerül sor, akkor az a hasonló kultúrájú és vallású csoportok között történik. Például az albánok, muzulmán-bosnyákok vagy törökök között az egyik oldalon, a szerbek és a montenegróiak között a másik oldalon. A szerb – albán viszályban a közösség létszámának nagy jelentősége van, a két fél ezt a státuskérdések megoldása során is sorsdöntőnek tekinti. Az albánok gyakran hangoztatják a demográfiai adatokat, jelezve, hogy a tartomány csakis az övéké lehet. E példában tehát láthatjuk, hogy a statisztikai számoknak, demográfiai tényeknek nemcsak politikai, hanem államjogi szerepet is tulajdonítanak. A 10.908 km2 nagyságú tartomány sorsát a most következő években döntik el a nagyhatalmak (mint általában mindent a Balkánon). Szerbia névleg „birtokolja‖ a tartományt, azonban az albánok Belgrádtól szinte teljesen függetlenül rendezték be a közigazgatástól kezdve az egész állami életet, számukra csak Koszovó függetlensége számít elfogadható megoldásnak. b) A zsidók Még a németeknél is sanyarúbb lett a térségben a zsidók sorsa. 1931-ben az izraelita vallásúak száma 68.195 (0,49%) fő volt, s a három vallásfelekezet alapján a következő megoszlás alakult ki: – Ashkenázik 39.010 (0,28%, a legnagyobb számban 19.310 a Szávai és és 13.626 a Dunai bánságban), – Szefárdok 26.168 (0,19%, a legnagyobb számban 8.009 fő a Drinai bánságban), – Ortodoxok 3.227 (0,02%, a legnagyobb számban 3.083 a Dunai bánságban).139 Belgrádban 1931-ben 7.906 (3,3%) zsidó volt, Pancsován 502 (0,02%), Zimonyban 523 (0,02%), vagyis az egész Belgrád körzetben a 288.938 lakosból 139

Definitivni rezultati popisa stanovništva po veroispovesti na dan 31. marta 1931. Knj. I: Belgrád, 1939. 139

8.936 (3,1%) zsidó volt. A zsidók száma a II. világháború előtt (1941-ben) 76 ezer körüli volt, a 121 jugoszláviai zsidó községből 72 ashkenázi, 36 szefárd és 13 ortodox

volt.

A

Németországból

származó

ashkenázik

ekkor

47.244,

a

spanyolországi szefárdok 26.459, az ortodox zsidók pedig 2951 főt számláltak. A II. világháborúban közel 60 ezer volt a jugoszláviai zsidó áldozatok száma. 1948-ban 16.500 főre becsülték a számukat, s akkor 8000 zsidó kivándorolt Izraelbe. 1961-ben 6750 fő vallotta magát zsidónak. A hetvenes években 35 zsidók lakta község volt Jugoszláviában. Ezernél többen csak Zágrábban, Belgrádban és Szarajevóban éltek, amíg 100-400 fős közösségek voltak még Szabadkán, Újvidéken, Eszéken, Szkopjeban, Rijekában és Splitben.140 c) A németek A II. világháború legnagyobb vesztesei a németek, akik az egész térség utódállamaiból szinte teljesen eltűntek. 1921-ben 505.790 fő, vagyis a lakosság 4,2%-a a németet nevezte meg az anyanyelvének. Vajdaságban 334.146 (22,0%) volt a számuk. 1931-ben 499.969 (a lakosság 4%) volt a német ajkúak száma. Azonban jogosan feltételezhető, hogy a fenti számok nem csak a német nemzetiségűeket takarják, hanem legalább tízezer fő közöttük zsidó nemzetiségű volt. 1931-ben Bánátban a lakosság 20,6% német anyanyelvű volt (120.450 fő), ebből 1.874 fő németországi zsidó), Bácskában 22% (173.058 fő, ebből 3.282 fő zsidó), Szerémségben 15,6% (49.345 fő, ebből 539 fő zsidó). Más vélemények szerint az említett adatok sem festik le reálisan a németek számát, mert egy részük magyarként, horvátként vagy szerbként nyilatkozott a népszámlálásnál (anyanyelve alapján). A balkáni térségben kissé szokatlanul a németek békésen telepedtek le. Az elismerést a munkájuknak, szorgalmuknak köszönhették. Vajdaságban, de az egész délszláv államban is példaként emlegették őket. A jugoszláviai németek szervezete a kulturbund (Schwaebisch-Deutschen Kulturbund) volt, melyet 1920-ban alapítottak Újvidéken, de a kormány betiltotta 1924-ben a tevékenységét azzal a magyarázattal, hogy Ausztriában nem megfelelően viszonyulnak a szlovén kisebbséghez. Még az év

140

Enciklopedija Jugoslavije, IV. köt., 491. p. 140

őszén részben visszavonták a döntést, majd 1927-ben az alapokmány módosítását követelve a belgrádi kormány ismét engedélyezte a szervezet munkáját. 1922-ben az államosítás során beszüntették a német iskolákat, a kisebbségi osztályokat csak azokon a településeken lehetett megszervezni, amelyekben legalább 30 tanuló volt. E téren 1931-ben javult a helyzet, a kormány gazdasági érdekei (a Németországgal való kereskedelem miatt) megkívánták, hogy a német kisebbség oktatása megújuljon. 1922-ben a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság Német Pártja (Partei der Deutschen im Königreiche SHS) jött létre, melyet az 1929-ben bevezetett diktatúra felszámolt a többi politikai párttal együtt. A németek Bánátban voltak a legnagyobb számban, főleg Nagybecskerek környékén, Bácskában a délkeleti részben, Baranyában pedig Pélmonosotor és Bán közötti részben. Vajdaságon kívül Horvátországban és Szlavóniában (beleértve a Szerémséget is) a falvaik szórványban voltak. Szerémségben Zimony, Új Pazova, Indjija, Ruma és Mitrovica; Szlavóniában Djakovo, Pozsega, Garešnica, Darúvár és Verőce környéki településeken laktak nagyobb számban. Horvátországban Zágráb volt a legjelentősebb településük. Bosznia-Hercegovinában volt a legkésőbbi betelepülés, az 1878. évi megszállás után érkeztek oda a németek. Szlovéniában Koĉevjéban a 14. századtól éltek a németek, nagyobb központok voltak még a Novo Mesto, Maribor, Ptuj, Celje és Ĉrnomelj. A nemzeti öntudat az osztrák határ közelsége miatt éppen a szlovéniai németeknél volt a legerősebb. A II. világháború során azok a németek, akik a fasiszta hatóságokkal paktáltak, éppúgy mint azok, akik ezt nem tették, hasonló sorsra jutottak. Egy részük elesett a harcokban, vagy azt követően, más részüket internálták, elüldözték, vagy különböző lágerekbe helyezték. Mégis a legnagyobb részük kivándorolt, főleg Németországba. A kivándoroltak közül a legnagyobb számban ma délNémetországban élnek, a központjuknak Stuttgartot tekintik. Jugoszláviából szinte eltűntek a németek, az 1948. évi népszámlálásban ugyanis már csak 55.337 német szerepel.141 1953-ban 60.536, német és 1.459 osztrák, 1961-ben 20.015 német és 1.081 osztrák, 1971-ben 12.785 német és 1.852 osztrák, 1981-ben 8.712 német és

141

Az osztrákokat külön számolták össze. 141

1402 osztrák volt Jugoszláviában. Érdekes módon egészen az 1990-es évekig nem volt szabad beszélni a németek üldözéséről. A kitelepített németek után maradt Jugoszláviában 97.720 birtok összesen 637.939 hektár területtel. Az agrárreform és a kolonizáció által érintett összes területből a német birtokok 59%-ot tettek ki, földterületük pedig 37%-ot.142 Vladimir Geiger történész megemlíti, hogy – nem teljes adatok szerint – a kolonisták megkaptak Horvátországban és Vajdaságban teljesen ingyen 72.158 lakóépületet az összes fölszereltséggel, 58.455 gazdasági épületet, közel 150.000 darab marhát, és majdnem 200.000 darab mezőgazdasági gépet vagy szerszámot, s mind e mellett kaptak első segítségként több mint 48.000 tonna élelmiszert. A fenti adatok nem terjednek ki a németektől elkobzott összes vagyonra, hanem csak arra, amelyet a kolonisták kaptak meg.143 A németeket az 1990-es évekig tulajdonképpen „nácikként‖ kezelték, ezzel is erősítve a kitelepítésük „jogosságát‖. Ma ugyanezek a németek az egykori településeik búcsújaira lejárnak, megnézik a szülőházaikat, egykori vagyonukat. A legjobb példa erre a drávaszögi Ĉeminac, egykoron tiszta német falu, ma majdnem tiszta horvát. Itt minden tavasszal „hazajönnek‖ a németek, miséznek a templomban, amelyet maguk építettek a 20. század elején, majd egykori házaikat is meglátogatják.

d) Az olaszok Az olaszok már a római idők óta az Adria tengerpartján éltek, kétségtelenül autochtón lakosságot képeznek a mai Horvátországban és Szlovéniában. A horvátok és az olaszok (pontosabban Velence) között már a X. századtól háborúk zajlottak az Adriai tengerpart keleti oldalának birtoklása végett. 1102-től a magyar királyok is csatlakoztak e csatákhoz, de 1358-ban sikerült Nagy Lajosnak a zárai békében 50 évre kiszorítani a „taljánokat‖ e vidékről. Aztán Luxemburgi Zsigmond 1433-ban gyakorlatilag lemondott az Adriai tengerpartról. A dalmáciai horvátok azonban 142

Mr. Vladimir Geiger: Sudbina Podunavskih Nijemaca u bivšoj Jugoslaviji. In. Jugoistočna Europa 1918.-1995., Zbornik radova s meĊunarodnog znanstvenog skupa 1995, An International Symposium Southern Europe 1918-1995 .(1995. Zadar), - szerk. Aleksander Ravlić, 1997. 143 U. o. 142

évszázadokon keresztül megőrizték a nemzeti öntudatukat és nagy örömmel csatlakoztak a délszláv államhoz. Noha az olasz mentalitást és kultúrát megőrizték, becsülték, mint sajátjukat, az olaszokban mégis elnyomókat, megszállókat láttak. A titkos londoni egyezmény alapján az I. világháború után az olaszok megkapták Szlovénia egy részét, valamint Isztriát és Dalmácia egyes területeit. Az ottani délszláv lakosság nem szólhatott bele a történésekbe, de titokban az anyaországhoz szeretett volna csatlakozni. Erre végleg a II. világháború után adódott lehetőség. Az említett területek Jugoszláviához kerültek, az olasz lakosság jelentős része átköltözött az anyaországba,144 a többiek pedig elfogadták a kisebbségi szerepet. 1918 és 1943 között ugyanis a katonák, állami hivatalnokok közül sokan Olaszországból telepedtek át. Az államuk kapitulációja után nagy számban hazaköltöztek. Az 1936. évi olasz népszámláláskor a beszélt nyelv alapján közel 230.000 olaszt írtak össze.145 Ebből a számból közel 194.000 fő élt a mai Horvátország, 36.000 fő pedig a mai Szlovénia területén. Az 1947. évi párizsi békekonferencia után az olasz-jugoszláv határok meghúzásáról szóló döntések értelmében146 1954-ben csatolták Jugoszláviához az ország új területeit, melyek addig Olaszországhoz tartoztak; a mai nyugat Szlovénia (Koper – Capodistria járással), valamint Isztria félsziget (kisebb részben szlovén, nagyobb részben horvát), illetve a Horvátországhoz tartozó Rijeka (Fiume), Pazin, Poreĉ, Pula-Rovinj és Volosko-Opatija városokat. Az egyébként 1918-ig a Monarchia

osztrák

részéhez

tartozó

vidéken

(kivéve

Fiumét,

amely

Magyarországhoz tartozott, majd 1924-ben Olaszországhoz csatolták) 1910-ben ott 350.000 lakos élt; 52,5 % horvát vagy szlovén, 38,8 % olasz és 9 % egyéb 144

Ivan Crkvenĉić, Emigration of Italians and Germans from Croatia during and immediatelly after the Second World War, Društvena istraţivanja, Zágráb, 2000. 45. p. Razprave in gradivo, Ljubljana, 2004, 44. sz. 145 VIII. Censimento della popolazione 21. aprile 1936. Vol II, Fasc. 24: Provincia del Friuli; Fasc. 31: Provincia del Carnero; Fasc. 32: Provincia di Gorizia, Fasc. 22: Provincia dell’Istria, Fasc. 34: Provincia di Trieste; Fasc.35: Provincia di Zara, Roma: Istituto Centrale di Statistica del Regno d’Italia, 1936. V. ö. Matjaţ Klemenĉiĉ, Jernej Zupanĉiĉ: Primerjava druţbenega in prostorskega razvoja madţarske in italijanske manjšine v Sloveniji, na Hrvaškem in v srbiji v obdobju po razpadu Jugoslavije, Razprave in gradivo, 2004., 44. sz. 166. p. 146 Italian Peace Treaty. United Nations, Treaty Series: Treaties and international agreements registered or field and recorded with the Secretariat of the United Nations, vol. 49, No. 747. (Paris, the 10th of February 1947).; Memorandum of Understanding between the Governments of Italy, The United Kingdom, The United States and Yugoslavia regarded to the Free Territory of Trieste. United Nations, Treaty Series. Treaties and international agreements registered or field and recorded with teh Secretariat of the United Nations, vol 235. (London, the 5th of October 1954). 143

nemzetiségű lakos. Azonban az olasz népszámlálások adatai szerint már 1921-ben a szlovénok és a horvátok aránya 52,5 %-ról csökkent 41 %-ra, vagyis az 1910-ben regisztrált 183.747 főről mindössze 133.000 főre. A horvát és a szlovén nemzetiségűek számának csökkenése részben a migráció eredménye, főleg a SzerbHorvát-Szlovén Királyságba. Jugoszláviához véglegesen 1954-ben került Zára a környékével, valamint Cres, Krk, Lastovo és Palagruţa szigetek. Itália Németországhoz és Magyarországhoz, vagy akár Albániához hasonlóan (a négy nagy jugoszláv kisebbség anyaországa) a II. világháborúban a vesztesek oldalán állt. Éppen ezért az olaszok nagy számban elmenekültek (esuli) vagy átköltöztek (optánsok) anyaországukba, elsősorban az erős délszláv ellenes propagandának köszönhetően. Még 1948-ban 113.278 fő olasz élt ebben a térségben. 79.575 fő Jugoszláviában, 33.703 fő pedig az akkor Trieszt Szabad Területen. Az 1953. évi jugoszláv népszámlálásban nincs megfelelő adat, közel 36.000 olaszt írtak össze, vagyis a II. világháború előtti olasz lakosságnak mindössze 16%-át. A Jugoszláviához csatolt térségből egyes adatok szerint – 1954-ben kiköltözött közel 300.000 lakos,147 közülük 200.000 olasz és közel 100.000 horvát és szlovén. Részben tehát a megtorlásoktól félő kisebbségbe került olaszok vándoroltak ki, de mellettük jelentős volt a délszlávok emigrációja is, amely a kommunistáktól (partizánoktól) való félelemmel magyarázható, vagy egyszerűen nem a szocialista Jugoszláviában akartak élni.148 Az itteni délszlávok túlnyomórészt a partizán csapatokban harcoltak, céljuk Isztria és Dalmácia Horvátországhoz (így szólt az isztriaiak proklamációja), és egyben Jugoszláviához való csatolása volt. Tehát a kivándorolt délszlávok valószínűleg együttműködtek az olasz hatóságokkal, ezért kellett távozniuk. Az olaszok kivándorlásával jelentősen megváltozott a térség etnikai képe. Például a Szlovéniához csatolt Koper járásból 25.000 fő vándorolt ki, ebből 21.200 olasz, 3700 szlovén és 100 horvát.149 Helyükre 1955-1959 között 19.700 új telepes

147

Flaminio Rocchi (ed.): L’ esodo dei 350 Mila Giuliani, Fiumani e Dalmati, Roma, 1972. Lásd Vladimir Klemenĉiĉ: Jugoslawien – Zerfall und Bildung neuer Staaten Europa: neue Konturen eines Kontinents (Karl Ruppert, szerk.), München: Oldenbourg Verlag GmbH, 1993., 220. p. 148 Vladimir Klemenĉiĉ: Jugoslawien – Zerfall und Bildung neuer Staaten Europa: neue Konturen eines Kontinents, 220. p. 149 Številčni pregled oseb, ki so se za stalno izselile iz območja bivšega okraja Koper (cona B) v druge drţave v obdobju 1945. do 1947. leta glede na njihovo narodnost. (Arhiv INV). Lásd Matjaţ Klemenĉiĉ:Prostovoljne in prisilne migracije kot orodje spreminjanja etničke strukture na območju 144

érkezett a járásba, közülük 13.600 szlovén Szlovénia más területeiről, illetve 6.100 más jugoszláv nemzetiségű.150 Ez a folyamat tapasztalható más isztriai településeken, illetve a korábban olasz lakta vidékeken. 1961-ben 25.615 (0,1%) olasz élt Jugoszláviában, ebből Horvátországban 21.103 (0,5%), Szlovéniában 3.072 (0,2%), 1991-ben 26.108 (0,1%) olaszt számoltak össze. Ebből 21.303 (0,5%) Horvátországban és 3.063 (0,2%) Szlovéniában. Igaz, jó részük regionális hovátartozást (isztriaiak) jelölt meg a nemzeti helyett, mint az isztriai horvátok egy része is. A 2002. évi horvát népszámlálás szerint 19.636 (0,4%) olasz élt az országban, amíg az egy évvel korábbi szlovén népszámlálás 2.258 (0,1%) olaszt jegyzett fel. Horvátországban az olaszok legnagyobb része Isztriában él, 14.284 fő, vagyis a 204.346 fős Isztriai megye 6,9%-a. Ebben a megyében (Buje, Buzet, Labin, Pazin, Poreĉ, Pula, Rovinj járásokban) az olaszok a legnagyobb számban 5.639 fő (22%) Buje járásban élnek, 4.558 (5,4%) a megye legnagyobb városában a 85.326 fős Pulában lakik, míg Fiuméban és környékén közel 3000 ezer olasz él.151 Végül a szárazföldön Nyugat Szalvóniában Pakrac járásban 559 fő (6,3%) és Lipik járásban 208 olasz (3,1%) él.

e) A magyarok A németekhez és olaszokhoz képest a háborúban ellenségként kezelt magyarok mégsem jártak olyan rosszul. Ez részben annak köszönhető, hogy Magyarországon is szocialista rendszer alakult ki, majd 1948-ban Tito és Sztálin szakítása után a határon „vasfüggöny‖ keletkezett. Tito a jugoszláviai magyarokat lojális állampolgárként kezelte, nem riadt vissza segíteni az 1956-os forradalom harcosainak sem, noha ezzel ismét magára haragította Szovjetuniót. Azonban a 20. század végén lehetett olvasni a sajtóban olyan volt kommunista vezetők nyilatkozatait is, melyek szerint a jugoszláviai magyarokra hasonló sors várt volna, mint a németekre. Állítólag a drţav naslednic nekdanje Jugoslavije, Razprave in gradivo/Treatises and Documents, Ljubljana,, 36/37. szám, 153. p 150 Številčni pregled ljudi, ki so se preselili iz drugih republik in okrajev na področje bivšega okraja Koper v letih 1955–1959. (Arhiv INV). Lásd Matjaţ Klemenĉiĉ:Prostovoljne in prisilne migracije kot orodje spreminjanja etničke strukture na območju drţav naslednic nekdanje Jugoslavije, 154. p 151 Popis stanovništva 1991. Narodnosni sastav stanovništva Hrvatske po naseljima, Zágráb: Republiĉki zavod za statistiku, 1992; Popis stanovništva 2001. Stanovništvo prema narodnosti, po gradovima/općinama, Zágráb, Drţavni zavod za statistiku, 2002, at: http://www.dzs.hr/ Popis%202001/Popis/H01_02_02/H01_02_02.html (2003. november 16). 145

kitelepítést a szovjet politikus, Molotov akadályozta meg, aki 1944-ben Magyarország „protektora‖ lett. Visszaemlékezések alapján elhangzott, hogy Molotov megállította a jugoszláv

politikai

vezetőség

döntését,

hogy

a

magyarokat

átköltöztessék

Magyarországra. Az egyik magyarázat, hogy miért maradt el az áttelepítés, az, hogy nem tudták volna hová betelepíteni a félmilliós magyarságot. Ugyanakkor úgy érveltek, hogy a magyarok lennének az első nemzet, melyet kollektíve negyed évszázadon belül kétszer is ilyen súlyosan büntetnek meg. Mindenesetre érdekes felvetések ezek, habár megerősítésre nem találunk az akkori okiratokban. A magyarság helyzetéről 1918-ig, illetve 1941-ig már szóltam, most szeretném feltárni, miként osztották szét a magyarságot az 1945-ben keletkezett köztársaságokba. 1921-ben a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 11.984.911 lakosából 467.658 (3,9%) magyar volt. Az 1945-ben létrehozott új Jugoszláviában a korábbi történelmi tartományok, illetve bánságok helyett a lakosságot a köztársaságok (tartományok) szerint bontották. A Vajdaság tartományba az addigi Bácska és Bánát mellett a korábban Horvátországhoz tartozó Szerémség került, amíg Baranya Horvátországé lett. A II. világháború utáni határok „szabói‖ az etnikai alapokra fektették a hangsúlyt. Ezért Szerém megye nagyobb részét Vukovárnál a Duna folyó természetes határával (Vajdasághoz) Szerbiához csatolták, a kisebb rész horvát maradt, a Drávaszöggel együtt. Ez a tény olykor befolyásolja Vajdaság lakosságának kiszámítását, hiszen egyes források Bácska, Bánát és Baranya, mások pedig Szerémség lakosságát veszik számításba. 28. táblázat Az 1945. utáni területbeosztás szerint a magyarok száma egyes köztársaságokban az 1921. évi népszámlálás alapján így festene Ország/Tartomány

Lakosság száma

Ebből magyar fő

%

Bosznia-Hercegovina

1.890.440

2.577

0,1

Horvátország

3.108.975

77.523

2,5

Macedónia

801.631

79

0,0

Montenegró

311.391

49

0,0

1.054.919

14.429

1,4

Szlovénia

146

Ország/Tartomány

Ebből magyar

Lakosság száma

fő

%

Szerbia (tartományokal együtt)

4.817.605

373.001

7,7

Szerbia (szűk)

2.856.879

3.137

0,1

Koszovó

439.010

12

0,0

Vajdaság

1.521.716

369.852

24,3

Forrás: Stanovništvo Jugoslavije, republika i pokrajina, prema popisu 1921. godine. Republiĉki zavod za statistiku SR Srbije, Radni dokument broj 32. 1986. Vladimir Ţerjavić: Opsesije i megalomanije oko Jasenovca i Bleiburga Globus, Zágráb, 1992 Vladimir Ţerjavić Gubici stanovništva Jugoslavije u drugom svjetskom ratu, Jugoslavensko viktimološko društvo, Zágráb, 1989

29. táblázat A magyarok száma Jugoszláviában, illetve az egyes köztársaságokban az 1945 utáni népszámlálások adatai alapján Év

Jugoszlávia összesen

Vajdaság fő %

Ebből Horvátország fő %

Szlovénia fő %

fő

%

1948

496.492

3,15

428.932

25,79

51.399

1,37

10.579

0,76

1953

502.175

2,97

435.345

25,42

47.711

1,22

11.019

0,75

1961

504.369

2,72

442.561

23,86

42.347

1,02

10.498

0,66

1971

477.374

2,33

423.866

21,71

35.488

0,80

9.785

0,57

1981

426.867

1,90

385.356

18,94

25.439

0,55

9.496

0,50

1991

344.147

1,50

339.491

16,90

Forrás: Konačni rezultati popisa stanovništva od 15. marta 1948. godine, Knjiga IX: Stanovništvo po narodnosti, Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 1954. Popis stanovništva 1953. Knjiga XIII: Stanovništvo i domaćinstva, Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 1959. Popis stanovništva 1961. Knjiga VI: Vitalna, etnička i migraciona obeleţja – rezultati za opštine, Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 1967. Popis stanovništva i stanova 1971. Statistički bilten 727: Nacionalni sastav stanovništva po opštinama, Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 1972. Popis stanovništva, domaćinstava i stanova u 1981. godini. Statistiĉki bilten 1295: Nacionalni sastav stanovništva po opštinama – konačni rezultati, Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 1982. Prvi rezultati popisa stanovništva, domaćinstava i poljoprivrednih gazdinstava 1991. godine. Statistiĉki bilten broj 1934: Nacionalni sastav stanovništva po opštinama, Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 1995. Popis stanovništva 2001. Stanovništvo prema narodnosti, po gradovima/općinama, Zágráb, Drţavni zavod za statistiku, 2002. http://www.dzs.hr/Popis%202001/Popis/H01_02_02/ H01_02_02.html (2003. november 16) Popis prebivalstva, gospodinjstev in stanovanj, Slovenija, 31. marca 2002. Statistiĉne informacije no. 93: Prebivalstvo, Ljubljana: Statistiĉni urad Republike Slovenije, 2003), p. 23 Popis stanovništva 2002. Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 2004.,http://www.kanjiza. co.yu/nepszamlalas2002/popisst2002.htm, (2004. január 20). 147

A jugoszláviai magyarság központja Vajdaságban volt, amíg a térségen kívül rekedt Drávaszög szintén megtartotta a magyar identitást. E két terület magyarságának elemzésével igyekszünk rávilágítani a magyar nemzetiségűek jogállására, helyzetére, számára.

VAJDASÁG A Vajdaság térsége ugyan több évszázada heterogén közösség, de főleg a XX. században történt meg a nagy „népvándorlás‖. Először az első világháború utáni hatalomváltáskor, amikor több tízezer magyar költözött át önként vagy kényszerből Magyarországra. Ez a folyamat folytatódott a II. világháború után, de a békés időkben is az ottani magyarok Nyugat-Európába, Amerikába, Ausztráliába költöztek, majd az 1990-es években több tízezer honfitársunk áttelepült Magyarországra. A világháborúk után tervszerűen telepítették be – elsősorban – a szerb és montenegrói lakosságot erre a területre. Ez a folyamat a lakosság nemzeti megoszlásában is látható. A tartomány népessége 1918 és 1940 között 190 ezer állampolgárral gyarapodott, ebből 80 ezer volt a „kolonisták‖, túlnyomórészt szerbek száma. A magyarok aránya 1910-ben az 1,5 milliós Vajdaságban 28% (420.000) volt, 1931-ben az 1,6 milliós tartományban 23% (376.000), 1948-ban az 1,7 milliós országrészben 26% (429.000), 1971-ben a 2,0 millió fős tartományban 22 % (424.000), végül 1991-ben a kétmilliós – autonómiát elvesztett – tartományban már csak 17% (342.000) lett.

a) Vajdaság alkotmányjogi helyzete Tito Jugoszláviájában A délszláv államban a magyarság számára nehéz évek következtek. Egyrészt azért, mert a kivándorlások miatt már nem volt értelmiségi rétege, másrészt viszont háttérbe szorult a magyar nyelv és a kultúra a délszlávval, főleg a szerbbel szemben. A Vajdaság az 1943-as a Jajceben ülésező Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadítási Tanács (AVNOJ) által hozott határozat alapján autonóm tartományi státust kapott Szerbián belül, az 1974-es alkotmány pedig az autonóm 148

tartománynak kikiáltott Vajdaság és Koszovó számára gyakorlatilag köztársasági jogállást biztosított. Ez az utolsó jugoszláv alkotmány – melynek három szintje (szövetségi, szerb köztársasági és Vajdaság tartományi) - a magyarságot, mint nemzeti kisebbséget (nemzetiséget) kollektív jogokkal ruházta fel. A szövetségi alkotmány a legszélesebb jogokat biztosította a magyaroknak. Ugyanakkor a Szerb Szocialista Köztársaság alkotmánya garantálta a magyarok jogait, végül a Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány alkotmánya részletezte ezt a jogi helyzetet.152 Az 1974-es alkotmányok alapján a kisebbségi jogrendszer és a jogegyenlőség biztosított volt. A hatalom azonban a személyes ügyekben és a káderpolitikában a kisebbségi vezetőt, képviselőt, politikust mindig a hatalomhoz hű, többnyire vegyes házasságban élő párttagok köréből választotta ki. Azonban a szerb nacionalizmus erősödésével felszámolták az autonómiát. 1988. október 6-án történt meg a „joghurt-forradalom‖ (jogurt revolucija), amikor a Belgrádból irányított, jól megszervezett ―spontán‖ tömegtüntetés után megbuktatták az újvidéki vezetőséget. 1990. augusztus 8-án a jugoszláv szövetségi parlament alkotmánymódosítása lehetővé tette az országban a többpártrendszert, így a magyar önszerveződést is. Ehelyett azonban a magyarság helyzete tovább romlott. Az 1990. szeptember 28-án elfogadott Szerb Köztársasági Alkotmány Szerbiát polgári államként határozta meg, és nem ismerte el a nemzeti kisebbségeket, mint közösségeket, sem azok kollektív jogait, hanem csak az egyéni emberi jogokat szabályozta.153 Hasonlóan rendelkezett a Vajdaság Autonóm Tartománynak 1991-ben meghozott alapszabálya is. Egy évvel később 1992. április 27-én elfogadtak a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Szerbia és Montenegro) alkotmányát is, amely szintén csak állampolgári, egyéni jogoknak kezelte a kisebbségi (az 1974. évi alkotmány szerint nemzetiségi) jogokat. Ezek az alkotmányok megvonták a tartományoktól az alkotmányozás és törvényalkotás jogát, megszüntették a tartományok önálló pénzforrásait, az önálló költségvetéseit is. A Vajdaság névleg megmaradt önálló tartománynak, lényegében nem volt az.

152 153

Lásd Határon Túli Magyarok Hivatala www.htmh.hu/jelentesek2003/vajdasag2003.htm. U.o. 149

b) Vajdaság nemzetiségi megoszlása Már korábban megemlítettük, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulása után Vajdaságban megváltozott az etnikai kép, de ez még inkább megtörtént az 1945-1948 közötti agrárreform során. A partizán harcosok megkapták a jutalmukat a győztes oldalon való küzdelmükért, általában gazdag termőföldben. A Vajdaságban (Bácska, Bánát, Szerém) a II. világháború után 246.606 kolonista telepedett le, méghozzá az állam által megtervezett kolonizáció során. Igaz, a délszláv irodalomban elfogadott tény, hogy a szerbek betelepítették a Vajdaságot, de érdekes módon a mostani szerb historiográfiában és a szerb nacionalisták körében elterjedt az a vélemény, mely szerint az ilyen tervszerű telepítésekkel „Horvátország különböző szerb lakta vidékeiről átköltöztették a helyieket a Vajdaságba, hogy Horvátországban megváltoztassák az etnikai képet (a szerbek számát csökkentsék)‖. Ezt azzal is bizonygatják, hogy Szlavóniában és Baranyában – a szerzők szerint – „horvátokat telepítettek be ugyanezzel a szándékkal.‖154 Azonban elkerülik a magyarázatot, hogy miért jöttek éppen a Lika, Banija, Dalmácia, Bosznia-Hercegovina155 és egyéb – általában a partizánok lakta – vidékről a kolonisták, és miért nem – a királyhoz hűséges - Knin és környékéről (Krajina). Hiszen, ha a II. világháború után tényleg ilyen kitelepítés történt, akkor 1990-ben nem tudták volna a horvátországi szerbek létrehozni a homogén területű „Krajinát‖, amely erős Belgrád felé való kötődéssel, s kifejezetten horvátellenes érzelmekkel alakult meg. A földreformmal a belgrádi kormány valóságos célja az volt, hogy Vajdaságba hűséges partizánokat telepítsenek, akik az új hatalmi szervek támaszai lesznek. Sőt, vannak olyan vélemények is, melyek szerint Tito azt sem tartotta kizártnak, hogy esetleg a királyhoz hűséges szerb nacionalisták próbálnak majd visszatérni a hatalomra, s ekkor a hozzá végtelenül hűséges vajdasági telepesek azonnal mozgósíthatók lennének.156 154

Nova istorija srpskog naroda. 344. p. Stanko Ţuljić: Narodnostna struktura Jugoslavije i tokovi promjena, Zagreb 1989. 109-121. p. 156 Cinikus megjegyzésként terjed az 1995. utáni horvát fegyveres intervenció utáni Vajdaságban letelepedett horvátországi szerbekről, hogy „szerencse‖, hogy Tito 1948-ban odatelepítette a rokonaikat, így a 20. század végén már rokonsághoz térhettek. Köztársasági megoszlás szerint a legnagyobb arányban Bosznia-Hercegovinából (37,9 %), Horvátországból (23,4 %), Szerbiából (16,7 %) és Montenegróból (16,6%) települtek át, a legkevesebben Koszovóból (mindössze 300 fő). A nemzetiség szerint megoszlás azt mutatja, hogy természetesen a legnagyobb számban szerbek, illetve 155

150

A kolonisták 1948-ban a Vajdaság összlakosságának 13,6 %-át tették ki, azaz a tartomány minden hetedik lakosa telepes volt, aki 1945 és 1948 között érkezett e térségbe.157 30. táblázat A Vajdaságba érkező telepesek köztársaságok szerinti megoszlása 1945–48 között Települtek

Összesen

BoszniaHerceg.

Horvát ország

Montenegró

Szerbia

Belső migráció

Macedónia

Koszovó

Szlovénia

Bácska

134.766

32.337

45.390

35.965

16.343

3.721

782

220

8

Bánát

3.069

47.062

2.105

588

19.893

2.190

9.520

90

1.621

Szerém

8.771

6.355

5.373

872

1.505

14.569

50

6

41

Összesen

246.606

85.754

52.868

37.425

37.741

20.480

10.352

316

1670

Forrás: Dr. Vladimir Stipetić: Agrarna reforma i kolonizacija u FNRJ 1945-1948. Jugoslavenska akademija znanosti i umjetnosti, Zágráb, 1954.

A XX. század végén a szerb nacionalisták, a Nova istorija srpskog naroda című kötet szerzői kiemelik, hogy a Vajdaságban a németek kiűzése után a szerbség 50,58%-ot tett ki a lakosságból, mégis a kormány a 428.932 (25,78%) fős magyar kisebbség számára külön jogokat biztosított.158 Természetesen - szerintük - a köztársaságok határait „igazságtalanul‖ húzták meg, ugyanakkor Szerbia lett az egyetlen „föderalizált‖ köztársaság. Ezek azok az érvek, melyek csak az egyik oldalt nézik. Ma azonban Szerbiában számos értelmiségi ezt a nézetet vallja.

montenegróiak voltak. A kolonisták nem ismerték a siksági életet és nem tudták megfelelően művelni a kapott földeket, de a kormánynak, úgy tűnik nem ez volt a legfontosabb. Megjutalmazták a harcosaikat, ugyanakkor megbüntették a „fasisztákat‖. 157 S. Ţuljić: Narodnostna struktura Jugoslavije i tokovi promjena., 112. p. 158 „… méghozzá annak a kisebbségnek, amelynek tagjai tömegmészárlást végeztek a háború során a szerbek és a zsidók között… Ezzel kedveskedtek (a jugoszláv kommunista vezetők – a szerző) a „testvér” magyarországi kommunista rendszernek‖. Nova istorija srpskog naroda 345. p. 151

32. ábra Vajdaság nemzetiségi megoszlása 1991-ben

Forrás: Djuric, V, - Curcic, S. – Kicošev S:, The Ethnic Structure of the Population in Vojvodina, in D. Hadţi-Jovanovic (ed.), The Serbian Question in The Balkans, Belgrád 1995, 211-226. p.

Az 1991. évi népszámlálás szerint a vajdasági lakosok közül 340.946 fő magyarnak vallotta magát. Többsége Észak-Bácskában és a Tisza-melléken élt. 1953-ban a természetes szaporodás +8.3 ezrelék volt, 1991-ben pedig –6.6‰. Ennek következtében jelentősen megnőtt az idős lakosság száma. Az öregedés indexe azt mutatja, hogy a 60 év feletti és a 14 év alatti népesség közötti arányok erőteljesen megváltoztak. 31. táblázat Vajdaság lakosságának nemzetiségi megoszlása 1910–1991 (szerb források szerint) Nemzetiség Szerb

Magyar

1910

1921

1953

1971

1991

fő

510,186

526,134

865,538

1,089,132

1,151,353

%

33.8

34.7

50.9

55.8

57.2

változás

100.0

103.1

164.4

125.8

105.7

fő

424,555

370,040

435,179

423,866

340,946

%

28.1

24.4

25.6

21.7

16.9

változás

100.0

87.2

117.6

97.4

80.4 152

Nemzetiség Német

Horvát

Szlovák

Román

Montenegrói

1910

1921

fő

323,779

333,272

%

21.4

22.0

változás

100.0

102.9

fő

34,089

122,684

127,027

138,561

74,226

%

2.3

8.1

7.5

7.1

3.7

változás

100.0

360.0

103.5

109.1

53.6

fő

56,689

58,273

71,153

72,795

63,941

%

3.8

3.8

4.2

3.7

3.2

változás

100.0

102.8

122.1

102.3

87.8

fő

75,223

65,197

57,218

52,987

38,832

%

5.0

4.3

3.4

2.7

1.9

változás

100.0

86.7

87.8

92.6

73.2

30,516

36,416

44,721

1.8

1.9

2.2

100.0

119.3

122.0

fő %

szerbeknél

szerbeknél

változás Rutén

Macedón

1991

7,243 …

…

0.4 2.2

13,479

13,664

23,038

20,109

17,889

%

0.9

0.9

1.4

1.0

0.9

változás

100.0

101.2

168.9

87.3

89.0

11,622

16,527

16,641

0.7

0.8

0.8

100.0

142.2

100.7

fő szerbeknél

szerbeknél

változás

Összesen

1971

fő

%

Egyéb

1953

fő

72,804

25,182*

78,254

94,897

263,970

%

4.8

1.7

4.6

4.9

13.1

változás

100.0

34.6

310.8

121.3

278.2

fő

1,510,822

1,514,426

1,699,545

1,952,533

2,012,517

%

100.0

100.0

100.0

100.0

100.0

változás

100.0

100.2

112.2

114.9

103.1

Forrás: Djuric, V, - Curcic, S. – Kicošev S:, The Ethnic Structure of the Population in Vojvodina, in D. Hadţi-Jovanovic (ed.), The Serbian Question in The Balkans, Belgrád 1995, 211-226. p.

153

Az értekezésben már említésre került, hogy a magyar és a délszláv szerzők adatai, így az összehasonlítások alapjai is más-más számokat mutatnak ki. Ezen a helyen szükséges összevetni a szerb szerzők, illetve a Sebők László által közölt adatokat. Az 1948. évi népszámlálások előtt a szerb-horvát nyelvűeket együtt számolták össze, a horvát és a szerb nemzetet viszont a vallási hovátartozás alapján választották szét, ami nem mindig ad korrekt adatot, hiszen gyakran a pravoszláv montenegróiakat, macedónokat is beszámítják a szerbek közé. Ugyanakkor nem minden szerb-horvát nyelvű katolikus horvát is egyben. A magyar szerzők közül Sebők Lászlónál emiatt maradtak ki 1931-ben a horvátok, sőt a bunyevác-sokácok egyaránt. A korabeli kimutatások nem minden esetben különítik el Bácska, Bánát és Baranya demográfiai, kataszteri és egyéb adatait, ezért sokszor nehéz világos képet kapni a valós tényekről. Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy a délvidéki németekhez hasonlóan nem készült magyar kisebbségi összesítés, mely magában foglalta volna a kisebbségi közösség legfontosabb társadalmi, gazdasági és szociális helyzetére vonatkozó adatokat és mutatókat. Ezért az esetek túlnyomó többségében csak leíró források állnak a rendelkezésünkre.

154

32. táblázat Vajdaság nemzetiségi megoszlása 1910-1991. (Sebők László adatai alapján) Nemzet

1910 anyanyelv

1921

1948

1981

1991

anyanyelv nemzetiség nemzetiség nemzetiség

Szerb

514.366

661.461

Horvát

33.968

...

Bunyevác, sokác Macedón

56.646

...

...

...

Montenegrói

...

...

1991 %

841.246

1.107.375

1.143.723

56,8

134.232

119.157

74.808

3,7

9.954

23.217

1,2

9.090

18.900

17.472

0,9

30.589

43.304

44.838

2,2

...

Magyar

419.686

371.006

428.932

385.356

339.491

16,9

Német

323.918

335.898

31.821

3.808

3.873

0,2

Roma

7.020

...

7.585

19.693

24.366

1,2

Szlovák

56.690

59.540

72.032

69.549

63.545

3,2

Román

75.286

68.130

59.263

47.289

38.809

1,9

Ruszin

13.519

13.644

22.083

19.305

17.652

0,9

Ukrán

...

...

...

5.001

4.565

0,2

Egyéb

9.844

27.315

26.339

9.131

6.822

0,3

„Jugoszláv‖

...

...

...

167.215

174.295

8,7

Regionális

...

...

...

3.187

15.493

0,8

Nem nyilatkozott Ismeretlen

...

...

...

3.361

5.427

0,3

...

...

...

3.187

15.493

0,8

1.510.943

1.536.994

1.663.212

2.034.772

2.013.889

100,0

Összesen

Megjegyzések: Az 1921-es adatoknál a szerbhorvát anyanyelvűekhez kerültek a macedónok és a muzulmánok, továbbá – 1948-ban is – a ruszinokhoz az ukránok. 1991-ig a jugoszláv szellemiség vélekedése szerint nem igazából érdekes a nemzetiséghez tartozás (akadt, aki Mars-lakónak nyilvánította magát, annyira nem tulajdonított jelentőséget a nemzetiséghez tartozásnak). Ezek miatt nőtt meg az egyéb, jugoszláv stb. kategóriába soroltak száma. Ez a szemlélet fordult meg teljesen 1991 után az egyes országok leválásakor. Forrás: HTMH

155

A magyarságkutató Tudományos Társaság (MTT)159 Gábrityné Dr. Molnár Irén és Mirnics Zsuzsa szerkesztésében közreadott köteteiben160 Mirnics Károly adatai segítségével összehasonlíthatjuk a magyar népesség arányát az 1991. és 2002. évi népszámlálás alapján. 33. táblázat A magyar népesség aránya Vajdaságban–Szerbiában az 1991. és 2002. évi népszámlálás alapján Terület Jugoszlávia Montenegró Szerbia Közép-Szerbia* Szerbián belül Vajdaság Koszovó** Belgrád

a lakosság száma 10 394 026 615 035 9 778 991 5 808 906 2 013 889 1 956 196 1 168 454

1991 magyar lakosok szám % 344 147 3,31 205 0,03 343 942 3,51 4 309 0,07

2002 magyar lakosok szám % ... ... ... ... 293 299 3,91 3 092 0,06

339 491 142 2 402

290 207

14,28

2 080

0,13

16,85 0,007 0,20

Forrás: Szerbiai Statisztikai Hivatal adatai alapján. * Gyarkan Szűk-Szerbia név alatt szerepel a táblázatokban. ** A koszovói adatok becslésen alapulnak.

Gábrityné dr. Molnár Irén összeállítása alapján Közép-Szerbia és a Vajdaság nemzetiségi összetétele a legújabb népszámlálás alapján a következő képet mutatja. Vajdaságban 1991 és 2002 között a magyarság száma 49.284 fővel csökkent, aránya a 2001. évi 17%-ról 14,3%-ra csökkent. A nemzetiségi összetétel a 10 év alatt a következőképpen alakult Gábrityné adatai szerint.

159

Az MTT 1991-ben alakult. Azóta a társaság a Magyar Tudományos Akadémia Külhoni Kutatóállomása lett, ami jelentősen befolyásolta tevékenységét, kutatásainak arculatát. 160 Gábrityné dr. Molnár Irén–Mirnics Zsuzsa (szerk.): Fészekhagyó vajdaságiak. MTT Könyvtár 4. Szabadka, 2001. Gábrityné dr. Molnár Irén–Mirnics Zsuzsa (szerk.): Kisebbségi létjelenségek. MTT Könyvtár 7. Szabadka, 2003. 156

34. táblázat Szűk-Szerbia és a Vajdaság nemzetiségi összetétele az 1991. és 2002. évi népszámlálási adatok alapján Nemzetiség

1991 (fő)

2002 (fő)

%

Albán Bolgár Bosnyák Bunyevác Cigány Cseh Goran Horvát Jugoszláv Macedón Montenegrói Muzulmán Német Orosz Román Rutén Szerb Szlovák Szlovén Ukrán Vlach Egyéb Nem nyilatkozott Regionális hovatartozás Ismeretlen Összesen

77 807 26 418 … 21 236 91 075 2 674 … 94 245 312 600 44 034 117 763 176 415 4 745 2 429 37 818 17 795 6 062 752 65 363 7 811 4 957 15 675 11 326 9 988 4 706

61 647 20 497 136 087 20 012 108 193 2 211 4 581 70 602 80 721 25 847 69 049 19 503 3 901 2 588 34 576 15 905 6 212 838 59 021 5 104 5 354 40 054 11 711 107 732 11 485

0,82 0,27 1,82 0,27 1,44 0,03 0,06 0,94 1,08 0,35 0,92 0,26 0,05 0,03 0,46 0,21 82,86 0,79 0,07 0,07 0,53 0,16 1,44 0,15

34 326 7 581 437

75 483 7 498 001

1,01 100,0

Növekedés + csökkenés – – 16 160 – 5 921 136 087 – 1 224 17 118 – 463 4 581 – 23 643 – 231 879 – 18 187 – 48 714 – 156 912 – 844 159 – 3 242 – 1 890 150 086 – 6 342 – 2 707 397 24 379 385 97 744 6 779 41 157 – 83 436

Forrás: Szerb Statisztikai Hivatal adatai alapján.

157

35. táblázat Vajdaság nemzetiségi összetétele az 1991. és 2002. évi adatok alapján Nemzetiség Albán Bolgár Bosnyák Bunyevác Cigány Cseh Goran Görög Horvát Jugoszláv Lengyel Macedón Magyar Montenegrói Muzulmán Német Orosz Román Ruszin Szerb Szlovák Szlovén Török Ukrán Vlach Zsidó Egyéb Nem nyilatkozott Regionális hovatartozás Ismeretlen Összesen

1991 fő 2 556 2 363 … … 24 336 1 844 … 483 98 025 174 295 669 17 472 339 491 44 838 5 851 3 873 1 019 38 809 17 652 1 143 723 63 545 2 730 187 4 565 132 513 1 465 5 427 2 503

1991 % 0,10 0,10 … … 1,20 0,10 … 0,00 4,90 8,80 0,00 0,70 16,90 2,20 0,30 0,20 0,10 1,90 0,90 56,80 3,20 0,10 0,00 0,27 0,00 0,00 0,10 0,30 0,10

2002 fő 1 695 1 658 417 19 766 29 057 1 648 606 – 56 546 49 881 – 11 785 290 207 35 513 3 634 3 154 940 30 419 15 626 1 321 807 56 637 2 005 – 4 635 101 – 5 311 55 016 10 154

2002 % 0,08 0,08 0,02 0,97 1,43 0,08 0,03 – 2,78 2,45 – 0,58 14,28 1,75 0,18 0,16 0,05 1,50 0,77 65,05 2,79 0,10 – 0,23 0,00 – 0,26 2,71 0,50

Növekedés csökkenés – 861 – 765 417 – 4 691 – 196 606 – – 41 479 124 414 – – 5 707 – 49 284 – 9 325 – 2 217 – 719 – 79 – 8 388 – 2 026 178 084 – 6 908 – 725 – 70 – 31 – 3 846 49 589 7 651

15 493 2 013 889

0,80 100,00

23 774 2 031 992

1,17 100,00

8 281 18 103

Forrás: Szerb Statisztikai Hivatal adatai alapján.

Erőteljesen csökkent a jugoszlávok aránya, 8,8%-ról 2,45%-ra (124.414 fővel), és nemzetiségükről többen nem nyilatkoztak, mint ahány fővel a magyarság száma csökkent (49.589 fő). A nem nyilatkozók aránya az 1991. évi 0,3%-ról 2,71%-ra nőtt 2002-re. A szerbek aránya 56,8%-ról 65%-ra változott, 178.084 fővel nőtt a számuk. A szerbek számának gyarapodása a legnagyobb mérvű a számarányában nyilvántartott, a 2002. évi népszámlálásban is kimutatott 30 vajdasági nemzetiség közül. 158

DRÁVASZÖG 33. ábra Baranya földrajzi térképe

A ma Horvátországhoz tartozó Dél-Baranya vagyis Drávaszög évszázadokon keresztül a magyarországi Baranya megye szerves része volt. Ez a terület a keleti horvát sikság elkülönülő földrajzi egysége. Szerbiától (Vajdaságtól) a Duna, Szlavóniától a Dráva folyó határolja el. Magyarországtól domborzati vagy vízrajzi akadály nélküli sík tájon meghuzott határvonal választja el. A legrégibb településeket már a XII. században említik (pl. Baranyavár).161 Az őshonos magyar lakosság utódai ma Vörösmart, Csúza, Sepse, Kő, Herceg-szöllős, Karancs, Kopács, Laskó és Várdaróc településeken élnek a később bevándorolt magyarsággal együtt. Ezek a falvak talán azért vészelték át a történelem viharait, mert a Duna árterülete és a Báni-hegy védelmet nyújtott számukra. A törökök bevonulása Pannónia térségébe a XVI. század elején nagy politikai, társadalmi és gazdasági változásokat hozott. A mohácsi csata után (1526) Drávaszög, 1543-ban Pécs elesése után pedig az egész Baranya megye török uralom alá került. A Drávaszöget akkor főleg magyarok lakták, mellettük közel 12 % szláv is 161

Heka László-Szondi Ildikó: Magyarok a Drávaszögben. Acta Universitatis Szegediensis De Attila József Nominatae. Acta Juridica et Politica. Tomus XLIV. Fasciculus 5., Szeged 1993., 3. p. 159

élt itt. A magyarok megkülönböztették őket etnikai hovatartozásuk szerint, így különböző neveket is adtak a nem magyar lakosoknak: Török, Német, Rácz (szerb), Tót (főleg a horvátokra vonatkozott, de más szláv százmazásúra is használták). Ezekből az elnevezésekből majd vezetéknevek is kialakulnak. A horvátokat Baranyába a törökök telepítik be Dalmáciából, majd Boszniából költöztek be Dél-Kelet Baranyába a mai sokácok ősei. A

beköltözött délszláv

népesség katolikus volt, s már a XVII. század elején a pécsi és a mohácsi horvát missziós központokhoz tartoznak. A sokácok akkor a Drávaszög őslakosságának közel 15 %-át képezték, de a lélekszámuk folyamatosan növekedett. Egyes elpusztult falvak helyére a XVI. század végén szerbek települtek. Sokan beköltöztek a magyar vagy sokác falvakba is. Ők a török helyőrségekben szolgáltak anélkül, hogy áttértek volna a mohamedán vallásra. A török defterekben „iflak‖ (oláh) névvel nevezik meg őket. A szerbekkel együtt érkeztek a muzulmánok is. 1591-ben a számuk közel 250 lehetett. A XVI. század végén Drávaszögben közel 14.000 magyar, 2.700 horvát, 900 szerb és 250 „török‖ élt. Az akkori 13 településen magyarok voltak többségben, 7 helységben horvátok, a szerbek 3 településnek a többségét tették ki, amíg kettőben vegyes volt a nemzetiségi összetétel.162 A haderők gyakori vonulásai, rablások, járványok, éhség okozták a térségben a lakosság nagy költözködéseit. Rákóczi Ferenc fölkelése idején, 1703-1711 között, a nagy pusztítások miatt újabb költözésre kényszerültek a baranyaiak. Szenvedésük végét jelentette az 1711-es szatmári békekötés. A törökök kiűzése után a néptelen Baranya boszniai horvátokkal (sokácokkal) települt be, akik Srebrenicából jöttek (1689-1713), a szerbek pedig Koszovóról költöztek ide a Csarnojevic pátriárka vezette vándorláskor. 1713 óta Baranyába németek telepedtek le, főleg Ausztriából, a Rajna mellékéről és Bajorországból. A romák letelepedésével a térség etnikai képe még bonyolultabbá vált.

162

U. o. 6. p. 160

36. táblázat A Pélmonostori járás demográfiai struktúrája 1991-ben Település 1. Baranisko P. Selo 2. Batina 3. Beli Manastur 4. Bilje 5. Bolmány 6. Branjin Vrh Baranyavár

7. Branjina 8. Ceminac 9. Darda 10. Draz 11. Dubosevica 12. Gajic 13. Grabovac 14. Jagodnjak 15. Jasonevac 16. Kamenac 17. Karanac 18. Knezevi Vinogradi 19. Knezevo 20. Kopacevo 21. Kotlina 22. Kozarac 23. Kozjak 24. Luc 25. Lug 26. Majske Medie 27. Mece 28. Mirkovac 29. Mitrovac 30. Novi Bezdan 31. Novi Bolman 32. Novi Ceminac 33. Novo Nevesunje 34. Petlovac 35. Podolje 36. Podunavije 37. Popovac 38. Sokolovac 39. Sudaraz 40. Suza 41. Secerana 42. Sirine 43. Sumarina 44. Svajcarnica

Összesen 779 1.449 10.146 3.571 741 1.576 633 1.413 6.751 840 852 517 1.079 1.951 171 294 1.466 2.127 1.408 805 460 933 140 735 1.036 158 988 233 111 376 215 537 115 1.012 282 2 1.582 70 0 792 729 170 655 293

Horvátok fő % 609 78 446 31 3.262 32 1.801 53 86 12 1.026 65 289 46 1.063 75 2.532 38 570 68 747 88 409 79 873 81 296 15 116 68 83 28 432 29 651 31 418 30 118 15 27 6 815 87 91 65 615 84 125 12 53 34 504 51 141 60 54 49 20 5 14 7 200 37 0 0 843 83 64 23 1 50 1.034 65 18 26 0 0 56 7 270 37 70 41 387 59 49 17

Szerbek fő % 29 4 61 4 3.770 37 572 16 586 79 190 12 219 34 131 9 2.289 34 16 2 32 4 6 1 34 3 1.439 74 22 13 57 19 551 38 674 32 411 29 32 4 5 1 67 7 16 11 31 4 27 3 83 53 213 22 42 18 20 18 3 1 163 76 261 49 104 90 51 5 10 3 1 50 347 22 42 60 0 0 15 2 144 20 18 11 113 17 209 71

Magyarok fő % 72 9 688 47 865 3 422 12 5 1 46 3 7 1 52 4 626 9 212 25 23 2 75 15 31 3 67 3 6 3 90 31 289 20 382 18 90 6 610 76 416 90 25 3 20 15 9 1 834 80 2 1 78 8 25 11 11 10 329 88 12 5 8 1 8 7 25 3 178 63 0 0 17 1 3 4 0 0 665 84 65 9 20 12 30 5 1 0

Mások fő % 69 9 254 18 2.249 28 676 19 64 8 316 20 118 19 167 12 1.304 19 42 5 50 6 27 5 141 13 149 8 27 16 64 22 184 13 420 19 489 35 45 5 12 3 26 3 13 9 80 11 50 5 20 12 193 19 25 11 26 23 24 6 26 12 68 13 3 3 33 9 30 11 0 0 184 12 7 10 0 0 57 7 250 34 62 36 125 19 34 12

161

Település 45. Tikves 46. Topolje 47. Torjanci 48. Uglies 49. Vardarac 50. Zeleno Polje 51. Zlatna Greda 52. Zmarevac Összesen:

Összesen 73 683 476 653 782 122 46 1.235 54.265

Horvátok Szerbek fő % fő % 26 36 31 42 565 83 37 5 291 61 7 1 19 3 582 89 124 16 25 3 73 60 30 24 24 52 4 8 240 20 29 2 22.740 41.9 13.851 25.5

Magyarok fő % 4 5 56 8 15 3 8 1 536 69 1 1 9 20 888 72 8.956 16.5

Mások fő % 12 17 25 4 168 35 43 7 87 12 18 15 8 20 78 6 8.718 16.1

Forrás: Szondi Ildikó–Heka László: Magyarok a Drávaszögben Megjegyzés: Az akkori települések horvát elnevezéseit tüntettük fel.

A magyarok száma főleg 1867 után növekedett, amikor egyrészt újabb magyar lakosok telepednek le, másrészt pedig a szlávok elmagyarosodtak. 1839-ben az egész megyében még 48.400 horvát, illetve szerb élt, 1910-ben számuk csökkent 40.000-re. Baranya megye felosztására a trianoni békekötés után került sor 1920-ban, amikor 1214 km2 a Szerb – Horvát – Szlovén Királysághoz, a II. világháború után pedig a Horvát Köztársasághoz került.163 Ennek a területnek az 1991-es népszámlálás szerint 54.265 lakosa volt. A magyarországi része 4.487 km2 nagyságú és lakosságának száma 418 ezer fő. A Jugoszláviához csatolt Baranya a Duna és a Dráva folyók alkotta szegletben az egykori vármegye három járásának töredékéből, a baranyavári, a mohácsi és a siklósi járásból kialakított terület volt, amely 34 községet foglalt magában. Ezek közül 14-ben a magyarok többséget alkottak, e községekben lakott az itteni magyarság 72,2-%-a.164 (Lásd 37. táblázat)

163

Az 1985-ben megjelent magyar nyelvű Jugoszláv Enciklopédia szerint a Jugoszláviához tartozó rész 1.214 km2, amíg a Magyarországi rész 4.541 km2. A horvát illetve szerb nyelvű Enciklopedija Jugoslavije I. köt (Leksikografski zavod FNRJ, Zágráb, 1955, 364. p.) szerint a jugoszláv terület 1.147 km2, a Magyarországé pedig 3.943. A horvát irodalomban az 1.214 km2 adat a gyakoribb. 164 Mák Ferenc: Magyarok Horvátországban 7. p. 162

37. táblázat Baranya etnikai struktúrája 1839–1981 között Nemzetiség Horvátok Szerbek Magyarok Németek „Jugoszlávok‖ Mások Összesen Nemzetiség Horvátok Szerbek Magyarok Németek „Jugoszlávok‖ Mások Összesen Nemzetiség Horvátok Szerbek Magyarok Németek „Jugoszlávok‖ Mások Összesen

1839* fő % 10.733 30,6 5.284 15,0 10.409 28,5 8.445 24,0 – – 324 0,9 35.235 100,0 19101 fő % 9.962 19,6 6.194 12,2 20.313 40,0 13.557 26,7 – – 720 1,5 50.757 100,0 19531 fő % 17.984 41,9 11.607 24,4 16.012 27,3 3.228 2,5 ... ... 2.035 3,7 50.866 100,0

18801 fő % 10.505 23,5 5.441 12,1 14.224 31,6 12.658 28,4 – – 1.994 4,4 44.792 100,0 19201 fő % 9.265 18,8 6.348 12,9 16.638 33,8 15.976 22,6 – – 944 1,9 49.173 100,0 19611 fő % 23.514 41,9 13.698 24,4 15.303 27,3 1.392 2,5 115 0,2 2.066 3,7 56.088 100,0

18901 fő % 10.146 21,0 6.816 14,1 17,177 35,6 13.678 28,5 – – 419 0,8 48.236 100,0 19412 fő % 8.458 16,6 7.804 15,3 18.854 36,9 13.600 26,5 – – 2.316 4,5 51.032 100,0 19711 fő % 23.283 41,3 15.614 27,7 13.473 23,9 773 1,4 1,355 2,4 2.824 3,3 56.322 100,0

19001 fő % 10.604 22,0 5.834 12,1 17.302 35,9 13.756 28,6 – – 648 1,4 48.144 100,0 19481 fő % 18.792 35,1 11.442 21,4 16.945 31,7 4.494 8,4 – – 1.829 3,4 53.502 100,0 19811 fő % 19.136 35,8 12.857 24,1 9.920 18,6 410 0,8 8.850 16,6 2.236 4,1 53.409 100,0

Forrás: *: A Pécsi Püspökség adatai 1893-ból, Népszámlálás (Magyarország) 1880, 1890, 1900, 1910 (Jugoszlávia), 1921, 1931, 1948, 1953, 1961, 1971, 1981, A népesség anyanyelve… 1941. Az 1931-es adatokat nemzetiség szerint nem jelentették meg. J. Bössendorfer (1940) szerint 1931-ben 52.901 lakosa volt Baranyának, ebből 24.188 horvát és szerb (45,72%), 14.931 német (28,22%), 13.613 magyar (25,73%) és 169 zsidó (0,33%). Nyigri I.: Visszatért Délvidék (Budapest, 1941) című könyvének adatai. 51.977 lakos, ebből 20.341 horvát és szerb (39,10%), 15.550 magyar (29,9%), 15.454 német (29,7%) és mások (1,5%). 1 Főherceglak település 1880., 1890., 1900. és 1910. évi adatait a magyaroszági Ivándárda tartalmazza. 2 Az anyanyelv szerint.

163

34. ábra Drávaszög közigazgatási térképe (1988)

Forrás: Magyarok a Drávaszögben

A volt Jugoszlávia idején a közigazgatási rendszerben Pélmonostor járási székhellyel müködtek az 1991. évi szerb megszállásig az önigazgatási szervezetek. Mellettük helyi irodák is léteztek.165 Az egykoron magyar terület mára már elveszítette magyar jellegét. A horvátországi magyarok aránya egy-egy közigazgatási területen belül az elmúlt kilencvenöt esztendő alatt jelentősen megváltozott, következményként sok általuk 165

A helyi irodák a következő településeken működtek: Batina (Kiskőszeg), Draţ (Darázs), Topolje (Izsép), Popovac (Baranyabán), Beli Manastir (Pélmonostor), Baranjsko Petrovo Selo (Petárda), Bolman (Bolmány), Jagodnjak (Kácsfalu), Ĉeminac (Laskafelu), Darda (Dárda), Bilje (Bellye), Lug (Laskó), Karanac (Karancs), Kneţevi Vinogradi (Hercegszöllős) és Zmajevac (Vörösmart). A horvát parlament 1992. decemberében új közigazgatási törvényt hozott, amely szerint Horvátországnak 21 megyéje van, amelyek a helyi közigazgatást látják el. E törvény alapján a Drávaszög Eszék-Baranya megye része, melynek székhelye Eszék. A megyében Eszéken kivül még három helység rendelkezik városi státussal: Djakovo, Valpovo és Pélmonostor. A megye 30 járásából 7 a Drávaszögben található: Ĉeminac, Popovac, Petlovac, Kneţevi Vinogradi, Bilje, Draţ és Darda. 164

lakott terület, illetve helység szórvánnyá vált. A nemzetiségi arányok részben kivándorlással, részben más területekre való elköltözéssel, valamint asszimilációval illetve más nemzetiségűek beköltöztetésével megváltoztak, s ezt a demográfiai mutatók egyértelműen alátámasztják. Egy-egy település magyar lélekszáma szembetűnően és zuhanásszerűen csökkent. Azáltal, hogy egyre kevesebben éltek településenként, könnyebben beolvadtak a többségi nemzetbe, amely tényt elsősorban a vegyes házasságok háború utáni ugrásszerű növekedése siettette. 35. ábra Pélmonostor járás nemzetiségi megoszlása 1991-ben Pélm onostori járás nem zetiségi m egoszlása fő

25000 20000 15000 10000 5000 0 horvátok

szerbek

magyarok

mások

nem zetiség

Az élve születések száma már az ötvenes években a minimális értékre csökkent. Az 1961 és 1991 közötti időszak között ez a folyamat csak felerősödött. A helyzetet súlyosbította, hogy a lakosság fő megélhetését biztosító mezőgazdaság fokozatosan leépült. A járásban élők fiatalabb korosztálya elvándorolt, s az ország fejlettebb vidékein vagy Nyugat-Európában keresett boldogulást. Az 1980-as évtizedben a népszámlálás azt mutatta, hogy ebben az évtizedben a fogyatkozás 10 %os. Tovább „rontotta a statisztikát‖ az, hogy nemzetiségi kategóriaként megjelent a jugoszláv, amely inkább területi hovatartozást jelent.166 Összehasonlításképpen jelezzük, hogy a második világháborút követő tíz évenkénti

összeírások

alapján

a

horvátországi

magyarság

lélekszáma

a

következőképpen alakult: 1948: 51 399; 1953: 47 725; 1961: 42 347; 1971: 35 488; 1981: 25 439; 1991: 22 355; 2001: 16 595 fő. 166

Lábadi Károly: Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép Európában. Akadémiai Kiadó 2003. Budapest 176-189 p. Szerkesztette: Nádor Orsolya és Szarka László. 165

A lassú beolvadás jelensége legszembetűnőbben Nyugat- és KeletSzlavóniában tapasztalható. „E területeken kívül, hasonló körülmények között magyarok Zágrábban és környékén, valamint a tengermentén statisztikailag kimutathaóan viszonylag csekély számban szintén jelen vannak. Egyedül a Drávaszög falvaiban élnek még egyre szűkülő homogén nyelvi élettérben, bár az 1991-ben szerbek által kirobbantott déli szláv háború ott is meggyorsította a fogyatkozásukat.‖167 Az 1990-ben született új horvát alkotmány általános rendelkezésében kimondja, hogy Horvátország „a horvát nép nemzetei állama és az őshonos: szerb, cseh, szlovák, olasz, magyar, zsidó, német, osztrák, ukrán, ruszin és más nemzeti kisebbségek állampolgársággal rendelkező tagjainak állama, akiknek szavatolja egyenjogúságát a horvát nemzetiségű állampolgárokkal, valamint nemzeti jogaik megvalósulását az ENSZ és a szabad világ országainak demokratikus elveivel összhangban.‖168 Horvátország területe 56.538 km2, amelyen az 1991-es népszámlálás szerint 4.760.344 lakos élt. Ebből 3.708308 fő, vagyis 77,9 % horvát, 580.762 fő, vagyis 12,2 % szerb, és egyéb más nemzetiségek, köztük 25.347 vagyis 0,53% magyar. A horvátországi magyarok száma egyre csökken. Az 1921-es népszámlálás szerint 70.022 fő, 1931-ben 66.341 magyar élt Horvátországban.169 A magyarok számának csökkenését a következő táblázat mutatja be: 38. táblázat A magyarok számának alakulása Horvátországban 1890–1991 között Népszámlálás éve 1890 1900 1910 1921 1948

Horvátország népessége (fő) összesen 2.855.000 3.162.000 3.461.000 3.427.268 3.779.858

ebből magyar 78.000* 101.000* 123.000* 80.000** 51.450*

Baranya népessége (fő) összesen 48.612 48.612 51.434 49.452 53.502

ebből magyar 17.184 17.325 20.348 16.638 16.945

167

Lábadi Károly Nyelvtörvények, nyelvi jogok Horvátországban. Ustav Republike Hrvatske, Narodne novine, 1990. br. 169 Sebők László: A horvátországi magyarok a statisztikák tükrében, Régió. Kisebbségi szemle, Budapest, 1992/93. (kivéve az 1991. évi népszámlálási adatokat 168

166

Népszámlálás éve 1961 1971 1981 1991 2001

Horvátország népessége (fő) összesen 4.159.634 4.426.221 4.601.469 4.760.344 4.437.460

ebből magyar 42.347 35.488 25.439 22.355 16.595

Baranya népessége (fő) összesen 53.090 56.322 43.409 54.265 42.633

ebből magyar 15.303 13.473 9.920 8.956 7.114

* Sebők László becslései ** Az 1925-ös olasz népszámlálás adatait használta Sebők László, ez alapján az isztriai magyarságot 3.500 főre becsülte

A magyarság számának csökkenése okát kereshetjük az asszimilációban, a két világháború közötti torzításokban, a II. világháború utáni Magyarországra való kiköltözésekben. 1939-1948 között 7.000 fő horvátországi magyar hagyta el Jugoszláviát, 14.000 fő pedig Vajdaságba költözött.

36. ábra A magyarok száma Horvátországban 140 000

fő

120 000 100 000 80 000 60 000 40 000 20 000 0 1890 1900 1910 1921 1948 1961 1971 1981 1991

Forrás: Sebők László és népszámlálások

Annak ellenére, hogy a hivatalos adatok szerint 1991-ben a horvátországi magyarság száma 25.347 fő, több szerző szerint számuk sokkal nagyobb, de egy részük a „jugoszláv‖ nemzet egységeként szerepel a népszámlálásban. Drávaszögben a „jugoszlávok‖ száma 1971-ben 1.046, 1981-ben 8.397, 1991-ben pedig 4.265 fő volt.170 170

Szondi Ildikó-Heka László:Magyarok a Drávaszögben. Statisztikai Szemle, 72. évf. 4/5. sz. (1994. pr./m.j.) 298-306. p. 167

37. ábra A horvátországi Baranya magyar lakosságának száma 1890–1991 között 60 000

fő

50 000 40 000 Baranya lakossága össz.

30 000

Ebből magyarok

20 000 10 000

1991

1981

1971

1961

1948

1921

1910

1900

1890

0

Forrás: Sebők László és népszámlálások

A szerb megszállás után Baranyában a horvát, illetve magyar lakosság nagyobb része elmenekült, főleg a fiatalok és az értelmiségiek, így a baranyai magyarság (akik még maradtak) újabb veszély előtt áll. Szétszóródott a lakosság Magyarország és Horvátország (főleg Eszék) között, az értelmiség valószinűleg nem kíván visszatérni, s a Baranyában maradt magyarok további asszimilációja aligha kerülhető el. Ami a lakosság vallási strukúráját illeti, az 1931-es népszámlálás szerint Baranyában 35.135 római katolikus, 11.314 pravoszláv, 5.745 evangelikus (református), 261 ateista, 16 muzulmán és 376 egyéb valláshoz tartozó élt. Ebben az időszakban Drávaszögben 23.374 horvát vagy szerb, 16.105 német, 12.410 magyar és 391 egyéb nemzetiségű élt.

168

39. táblázat A Drávaszög (Baranya) nemzetiségi megoszlása 1910-1991 között (fő)171 Anyanyelv

1910

1941

1948

1971

1981

1991

Magyar

20.348

24.145

16.945

13.473

9.920

8.956

Horvát

1.896

6.645

18.792

23.283

19.136

22.740

Szerb

6.212

6.782

11.442

15.614

12.857

13.851

-

332

857

1.068

756

4.494

773

Egyéb délszláv Német

14.191

Egyéb

8.787

Összesen:

12.402 2

1.475

51.434

3

51.781

954

2.111

53.502

56.322

4.265 1

410 4

10.330

5

53.409

4.453 6 54.265

Magyarázat: l jugoszlávok 2 legnagyobb részt sokácok (Éger György szerint „A horvátok 1910-ben közölt számát korrigálni kell a sokácokéval, így az irreálisan magas „egyéb‖ kategória rovására kb. 10.000 fő horváttal (20 %) számolhatunk) 3 ebből 1.242 fő cigány 4 ebből 1.046 fő jugoszláv 5 ebből 8.397 fő jugoszláv, 799 fő ismeretlen 6 ebből 681 fő nem nyilatkozott a nemzetiségi hovatartozásáról Forrás: Éger György és népszámlálás

38. ábra A Drávaszög (Baranya) nemzetiségi megoszlása 1910-1991 között (fő) 45000

fő magyar

40000

horvát 35000

szerb egyéb délszláv

30000

német 25000

egyéb

20000 15000 10000 5000 0 1910

1941

1948

1971

1981

1991

Forrás: Éger György és népszámlálás 171

Éger György: A Drávaszög nemzetiségi viszonyai az elmúlt száz évben (1880-1981), Magyarkutatás Évkönyve, 1988. Szondi Ildikó-Heka László: Magyarok a Drávaszögben közlik a táblázatot az 1991. évi népszámlálási adatokkal, 19.p. 169

40. táblázat Baranya nemzetiségi relatív megoszlása % Nemzetiség vagy anyanyelv magyar horvát szerb egyéb délszláv német egyéb Összesen

1910

1941

1948

1971

1981

1991

39,5 3,7 12,0 27,6 17,1 100,0

46,6 12,8 13,1 0,6 24,0 2,9 100,0

31,7 35,1 21,4 11,6 8,4 1,8 100,0

23,9 41,3 27,7 1,9 1,4 3,8 100,0

18,6 35,8 24,1 1,4 0,8 19,3 100,0

16,5 41,9 25,5 7,9 8,2 100,0

Forrás: Szondi Ildikó–Heka László: Magyarok a Drávaszögben

Amint látható a táblázatokból is, a magyarok száma kevesebb mint felére csökkent, a németek pedig majdnem eltűntek a Drávaszögből, amíg a horvátok és szerbek száma növekedett, főleg a II. világháború után. Az 1991-es népszámlálás adatai szerint 24 baranyai településen abszolút többségben a horvátok voltak, 8 helységben a magyarok, 5 településen a szerbek, 10 esetben vegyesen éltek horvátok és szerbek, 2 településen pedig horvátok és magyarok. Baranyán kívül a magyarok nagyobb számban még Kelet-Szlavóniában, illetve Eszéken is találhatóak. Az 1991-es népszámlálás adatai szerint a horvátországi magyarok központjában, Eszéken 57,2% horvát, 18% szerb, 2,2% magyar és 22,6% egyéb nemzetiségű ember élt, és itt működik a Horvátországi Magyarok Szövetsége és a Magyar Néppárt is. A magyar kisebbség egy képviselőt választ a horvát parlamentbe. Több baranyai település még az Árpádház idejétől erős magyar identitással bír (Laskó, Várdaróc, Kopács, Csúza, Sepse, Újbezdán, Vörösmart). A háború előtt a baranyai magyaroknak lehetőségük volt anyanyelven tanulni több általános iskolában és a Pélmonostori középiskolában. A szerb megszállás idején számos magyart elüldöztek otthonából. A Drávaszögben állomásozó ENSZ békefenntartó erők sajnos nem tudták megakadályoztatni a további kitelepítéseket az általuk ellenőrzött területekről, amely adatokról a következő táblázat tanúskodik. 172 172

Tájékoztató a horvátországi magyarság helyzetéről. ttp://www.mfa.gov.hu/kum/hu/bal/ Kulpolitikank/Ketoldalu_kapcsolatok/Europa/horvatorszag/magyarsag1.htm. 170

41. táblázat A menekültek száma Helység

Magyar (fő)

Menekült (fő)

menekültek aránya (%)

Baranya Kiskőszeg/Batina

688

436

63

Pélmonostor/Beli Manastir

865

740

86

Bellye/Bilje

422

370

88

Dárda/Darda

626

510

81

Darázs/Daraţ

212

158

75

Katancs/Karanac

289

200

69

Hercegszöllős/K. Vinogradi

382

230

60

Kopács/Kopaĉevo

610

400

66

Sepse/Kotlina

416

100

24

Laskó/Lug

834

240

29

Újbezdan/Novi Bezdan

329

150

46

Nagybodolya/Podolje

178

83

47

Csúza/Suza

664

150

223

Várdaróc/Vardarac

888

250

28

Vörösmart/Zmajevac

888

250

28

Dályhegy/Dalj

314

285

91

Erdőd/Erdut

162

148

91

Haraszti/Hrastin

175

Szentlászló/Laslovo

580

Kelet-Szlavónia

Eszék/Osijek

1 344

Szabad terület* 580

100

Szabad terület

Kórógy/Korog

603

603

100

Marinci/Marinci

247

229

93

Ójankovác/St. Jankovci

358

315

88

Vinkovci/Vinkovci

260

Csákovác/Ĉakovci

256

210

82

Újlak/Ilok

105

56

53

Apáti/Opatovac

116

87

75

Vukovár/Vukovar

694

694

100

Szabad terület

* A szerbek által nem ellenőrzött terület Forrás: mfa.gov.hu 171

A Baranya, Kelet-Szlavónia és Nyugat-Szerémség területéről a háborúban elmenekült 7.903 magyar nemzetiségű állampolgár jelentős része – becslések szerint fele – Magyarországra, illetve nyugati országokba távozott. A horvát hatóságok adatai szerint a háború ideje alatt mintegy 1.000–1.500 fő magyar halt meg. A szervezett betelepítések következtében 25–30.000, más források szerint 50.000 szerb érkezett Baranyába és Kelet-Szlavóniába horvátországi és boszniai szerb területekről.173 Baranya 1992. évi „népszámlálása” Amint a szerbek megszállták Baranyát, az új hatóságok (‖Pélmonostori járás Végrehajtó Tanácsa‖) elrendelték a népesség összeírását, amelyre 1992. január 27. és 1992. március 5. között került sor. Tudni kell, hogy Horvátország ekkor már nemzetközileg elismert állam volt. Mivel akkor még javában zajlott a nem-szerb lakosság elüldözése, a „népszámlálás‖ adatai csak részben tükrözik a nagyméretű lakosságcserét, melyet a Horvátország más részeiből érkezett szerbek a helyiekkel együttműködve hajtottak végre. Baranya szerb kézre kerülése után az erőszakkal megtörténteknek igyekeztek tudományos hátteret is biztosítani. Ezért a helyi szervek és „támogatóik‖ megjelentettek egy angol-szerb nyelvű füzetet Development of the Population in Baranya – Razvoj populacije Baranje174 cím alatt. A könyv szerb változatát cirill betűkkel írták, ami annyiban „érdekes‖, hogy még az ottani szerbek sem használták – ritka kivételtől eltekintve – 1991 előtt a cirill betűket. A kötet szerzői megemlítik, hogy a „népszámlálás‖ adatait mikrofilmeken „őrzik a pélmonostori rendőrségen.‖175 A szerzők elfogadták „a baranyai kormány‖ állításait az 1991. évi népszámlálás „meghamisításáról horvát oldalról‖.176 Azonban, mivel Baranya „felszabadításáról‖ beszélnek, és az irodalomjegyzékben is főleg szerb szerzőket idéznek, Baranya történetéről beszélve egyértelmű a „pártatlanságuk‖. Az 1992. évi 173

Tájékoztató a horvátországi magyarság helyzetéről. ttp://www.mfa.gov.hu/kum/hu/bal/ Kulpolitikank/Ketoldalu_kapcsolatok/Europa/horvatorszag/magyarsag1.htm. 174 Dr. Slobodan Ĉurĉić, Dr. Saša Kicošev: Development of the Population in Baranya – Razvoj populacije Baranje, Pélmonostor – Újvidék, 1993. 175 I. m. 78. p. (forrás megjelölése). 176 I. m. 37. p. 172

„népszámlás‖ kapcsán megemlítik, hogy 5.771 fő a kitelepített „többnyire horvát, kisebb részben magyar‖ lakosoknak a száma, amíg 5.874 fő zömében szerb menekült Baranyába Horvátország egyéb területeiről. Azonban az 1992. évi „népszámlálás‖ csak 39.482 lakosról tesz említést, ami nem felel meg a XX. század második felében közölt adatoknak, melyek Baranya lakosságát 50 ezernél többre számolták össze. Mivel a szerzők már „megállapították‖, hogy az 1991. évi népszámlálásból „6500 halottat‖ is horvátnak nyilvánítottak, az 1991. évi népszámlálás 54.265 baranyaiból mégis „hiányzik‖ még legalább hétezer lakos. Ezt a szerzők is bevallják. Azonban még is közlik (igaz lábjegyzetben) a „Pélmonostori járás Információs Hivatalának‖ 1992. március 24-én kelt közleményét, mely szerint a „hamisított‖ 1991. népszámlálás adatai helyett „valódiak‖ azok, amelyeket az új hatóságok (egy évvel később) „revízió‖ során állapítottak meg. „1991. március 31-én a valóságos állapot a következő volt: összesen 47.403 lakosból 20.757 (43,9%) szerb, 15.152 (31,9%) horvát, 9.072 (19,1%) magyar,177 190 (0,4%) montenegrói, 902 (1,9%) jugoszláv és 1.330 (2,8%) egyéb nemzetiségű‖.178 Azonban tudni kell, hogy az 1991. május 19-i horvátországi

népszavazáson

(amelyen

döntöttek

az

önálló

horvát

állam

létrehozásáról) a Drávaszögben szavazati joggal 41.267 (!!!) polgár rendelkezett. Közülük 27.337-en járultak a szavazóurnákhoz (a szavazók 66 százaléka), s a horvát állam függetlensége mellett 24.390 (89,20 százalék), ellene 2.527 (8,25 százalék) szavazó tette le a voksát, míg 690 (2,52 százalék) szavazólap érvénytelen volt.179 Mivel a szerbek bojkottálták a népszavazást, a fenti adatok önmagukról beszélnek. A szerzők által „hamisítottnak‖ vélt 1991. évi népszámlálási adatok szerint Baranyában 54.265 lakos élt, ebből 22.740 (41,9%) horvát, 13.851 (25,5%) szerb, 8.956 (16,5%) magyar és 8.718 (16,1%) egyéb (több, mint fele „jugoszláv‖).

177

Tehát 116 fővel több magyar volt a szerbek szerint, mint a hivatalos népszámlálás szerint (8.956). I. m. 46. p. 179 A horvátországi magyarság történeti kronológiája (1991–2002) http://www.htmh.hu/kronologia/ horvatorszag.htm 178

173

39. ábra Magyarok Horvátországban és a Drávaszögben az 1991. évi népszámlálás adatai alapján

Forrás: http://www.mti.hu/magyarsag/cikk/11724/

Ritka példa, hogy egy tudományosságra törekvő munkában a hivatalos népszámlálás adatai helyett (melyek mögött szakmai tudás és tekintély állt) egy járási bizottság „adatait‖ tekintik valódiaknak. Hogy a szerzőknek gondjaik akadtak az adatokkal, olvashatjuk a 38. oldalon: „Nehéz nyilvántartani a menekülteket, mert azok Magyarországon keresztül utaznak Horvátországba. A rendőrség kiadja az utazási engedélyt a rokonlátogatás, vagy egyéb privát ügy intézésére, és ilyenkor nehéz különválasztani azokat, akik visszatérnek, azoktól az utasoktól, akik Horvátországban telepednek le‖.180

180

I. m. 38. p. 174

A

továbbiakban

azonban

a

szerzők

által

megörökített

1992.

évi

„népszámlálási‖ adatokra térünk át, hiszen azok híven tükrözik, milyen méretű tragédiát okozott a szerbek lázadása Baranyában. 42. táblázat Baranya etnikai struktúrája 1992-es szerb források szerint (fő) Település Petárda Kiskőszeg Pélmonostor Bellye Bolmány Baranyakisfalud Baranyavár Laskafalu Dárda Darázs Dályok Hercegmárok Albertfalu Kácsfalu Jasenovac Kő Karancs Hercegszőlős Főherceglak Kopács Sepse Keskend Kozjak Lőcs Laskó Majske Medje Mece Mirkovac Mitrovac Újbezdán Új Bolmány Új Laskafalu Novo Nevesinje Baranyaszentistván Nagybodolya Baranyabán Sokolovac Csúza Cukorgyár Sirine Benge Svajcarnica Tikves Iszép Torjánc Ugljes

Összesen 368 1.227 8.948 1.240 653 454 1.104 740 4.839 566 611 374 490 1.794 67 221 1.247 1.853 1.052 381 382 479 84 585 784 115 483 113 26 257 189 429 80 616 225 1.049 42 663 668 150 515 259 42 517 176 590

Horvát

Szerb

Magyar

81 300 1.087 91 78 78 512 170 562 281 444 247 146 230 39 47 179 369 217 17 5 106 31 415 59 21 62 50 10 7 2 65 0 252 58 255 8 18 175 58 226 21 13 379 55 5

254 278 6.725 1.048 561 350 480 537 3.718 106 91 63 299 1.499 18 101 794 1.056 671 29 13 340 11 100 77 86 375 48 14 13 175 353 79 334 11 756 23 41 380 40 234 227 25 82 111 573

23 607 817 60 6 11 68 21 441 150 40 48 15 48 4 68 228 343 60 324 349 16 17 7 616 4 28 12 2 235 12 2 0 24 155 6 9 559 82 32 35 1 1 42 10 3

Montenegrói 0 3 135 0 0 0 1 1 30 0 0 0 2 3 0 0 4 4 14 0 0 0 0 2 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 5 0 0 0 0 9 0 0 0 0 0 0

Jugoszláv 2 17 100 14 2 12 9 2 37 14 19 3 16 8 1 2 5 26 40 4 6 10 5 33 13 2 11 1 0 1 0 5 0 0 0 14 1 17 11 0 2 8 0 5 0 7

Egyéb 8 22 84 27 6 3 34 9 51 15 17 13 12 6 5 3 37 55 50 7 9 7 20 28 19 2 7 2 0 1 0 4 1 1 1 18 1 28 11 20 18 2 3 9 0 2 175

Település Vardaróc Zeleno Polje Zlatna Greda Vörösmart ÖSSZESEN:

Összesen 497 114 18 1.106 39.482

Horvát

Szerb

Magyar

25 31 4 98 7.689

96 64 4 95 23.458

372 2 9 902 6.926

Montenegrói 0 0 0 0 213

Jugoszláv 3 2 0 0 490

Egyéb 1 15 1 11 706

Forrás: Dr. Slobodan Ĉurĉić, Dr. Saša Kicošev: Development of the Population in Baranya – Razvoj populacije Baranje, Pélmonostor – Újvidék, 1993. 78. p. A magyar települések neveinek forrása: Magyar statisztikai közlemények. A Magyar korona országainak 1910. évi népszámlálása., Budapest, 1912.

43. táblázat Baranya etnikai struktúrája 1992-es szerb források szerint, százalékban Település Petárda Kiskőszeg Pélmonostor Bellye Bolmány Baranyakisfalud Baranyavár Laskafalu Dárda Darázs Dályok Hercegmárok Albertfalu Kácsfalu Jasenovac Kő Karancs Hercegszőlős Főherceglak Kopács Sepse Keskend Kozjak Lőcs Laskó Majske Medje Mece Mirkovac Mitrovac Újbezdán Új Bolmány Új Laskafalu Novo Nevesinje

Horvát

Szerb

Magyar

22,0 24,4 12,1 7,3 11,9 17,2 46,4 23,0 11,6 49,6 72,7 66,0 29,8 12,8 58,2 21,3 14,4 19,9 20,6 4,5 1,3 22,1 36,9 70,9 7,5 18,3 12,8 44,2 38,5 2,7 1,1 15,2 0,0

69,0 22,7 75,2 84,5 85,9 77,1 43,5 72,6 76,8 18,7 14,9 16,8 61,0 83,6 26,9 45,7 63,7 57,0 63,8 7,6 3,4 71,0 13,1 17,1 9,8 74,8 77,6 42,5 53,8 5,1 92,6 82,3 98,8

6,3 49,5 9,1 4,8 0,9 2,4 6,2 2,8 9,1 26,5 6,5 12,8 3,1 2,7 6,0 30,8 18,3 18,5 5,7 85,0 91,4 3,3 20,2 1,2 78,6 3,5 5,8 10,6 7,7 91,4 6,3 0,5 0,0

Montenegrói 0,0 0,2 1,5 0,0 0,0 0,0 0,1 0,1 0,6 0,0 0,0 0,0 0,4 0,2 0,0 0,0 0,3 0,2 1,3 0,0 0,0 0,0 0,0 0,3 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0

Jugoszláv 0,5 0,4 1,1 1,1 0,3 2,6 0,8 0,3 0,8 2,5 3,1 0,8 3,3 0,4 1,5 0,9 0,4 1,4 3,8 1,0 1,6 2,1 6,0 5,6 1,7 1,7 2,3 0,9 0,0 0,4 0,0 1,2 0,0

Egyéb 2,2 1,8 0,9 2,2 0,9 0,7 3,1 1,2 1,1 2,7 2,8 3,5 2,4 0,3 7,5 1,4 3,0 3,0 4,8 1,8 2,4 1,5 23,8 4,8 2,4 1,7 1,4 1,8 0,0 0,4 0,0 0,9 1,3 176

Település

Horvát

Szerb

Magyar

Baranyaszentistván Nagybodolya Baranyabán Sokolovac Csúza Cukorgyár Sirine Benge Svajcarnica Tikves Iszép Torjánc Ugljes Vardaróc Zeleno Polje Zlatna Greda Vörösmart ÖSSZESEN:

40,9 25,8 24,3 19,0 2,7 26,2 38,7 43,9 8,1 31,0 73,3 31,3 0,8 5,0 27,2 22,2 8,9 19,5

54,2 4,9 72,1 54,8 6,2 56,9 26,7 45,4 87,6 59,5 15,9 63,1 97,1 19,3 56,1 22,2 8,6 59,4

3,9 68,9 0,6 21,4 84,3 12,3 21,3 6,8 0,4 2,4 8,1 5,7 0,5 74,8 1,8 50,0 81,6 17,5

Montenegrói 0,8 0,0 0,0 0,0 0,0 1,3 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,5

Jugoszláv 0,0 0,0 1,3 2,4 2,6 1,6 0,0 0,4 3,1 0,0 1,0 0,0 1,2 0,6 1,8 0,0 0,0 1,2

Egyéb 0,2 0,4 1,7 2,4 4,2 1,6 13,3 3,5 0,8 7,1 1,7 0,0 0,3 0,2 13,2 5,6 1,0 1,8

Forrás: Dr. Slobodan Ĉurĉić, Dr. Saša Kicošev: Development of the Population in Baranya – Razvoj populacije Baranje, Pélmonostor – Újvidék, 1993. 79. p.

Mint az említett táblázatokból is látszik, Baranyának „hiányzott‖ közel 15 ezer lakosa (az 1991. évi népszámláláshoz képest), és ha elfogadnánk, hogy mindössze hat ezer körüli horvátot és magyart üldöztek el („kitelepült 5.771 fő‖ szavakat használnak a szerzők), s helyettük majdnem ugyanennyi szerb érkezett, akkor is már 1992 elején közel 21 ezer baranyai lakost üldöztek el otthonaikból. Az 1991. évi 54 ezerből közel 33 ezer lakos maradt otthonában. A szerbek betelepülése szorosan összefűződött a kitelepítésekkel, és elsősorban a nagyobb településekre volt jellemző. Mivel a „Krajina‖ nevű „államnak‖ a szétrombolt Vukovár mellett csak a „főváros‖ Knin, és Pélmonostor voltak tíz ezer főnél nagyobb településeik (éppenhogy meghaladták a tízezer főt), a Baranyába érkezett szerbek „érdekeltsége‖ éppen e városban való elhelyezéshez kötődött, ezért kellett „helyet teremteni‖. Ez rendszerint erőszakkal, a helyi jómódú horvátok és magyarok elüldözésével történt. Amint a menekültek számáról készített táblázatokból is kitűnik az elüldözött magyarok száma is sokkal nagyobb, mint amit a szerb szerzőpáros állít a „csekélyszámú‖ magyar „kitelepültekről.‖ Érdekes módon a zömében szerb lakta helyekre, mint Bolmány, Újbolmány, Novo Nevesinje, valamint a kis településekre, mint Jasenovac, Kozjak, Mirkovac, Mitrovac, Sirine, Tikves, Torjánc és Zlatna

177

Greda, nem érkeztek menekültek. Az 1992. elejéig betelepített szerbek száma „hivatalosan‖ a következő volt: 44. táblázat Az 1992. elejéig betelepített menekültek száma Baranyában (fő) Település Petárda Kiskőszeg Pélmonostor Bellye Bolmány Baranyakisfalud Baranyavár Laskafalu Dárda Darázs Dályok Hercegmárok Albertfalu Kácsfalu Jasenovac Kő Karancs Hercegszőlős Főherceglak Kopács Sepse Keskend Kozjak Lőcs Laskó Majske Medje Mece Mirkovac Mitrovac Újbezdán Új Bolmány Új Laskafalu Novo Nevesinje Baranyaszentistván Nagybodolya Baranyabán Sokolovac Csúza Cukorgyár Sirine Benge Svajcarnica

Összesen 230 153 1.327 498 0 105 156 381 585 63 53 51 262 49 0 18 162 207 80 2 11 294 0 65 53 1 121 0 0 5 0 47 0 226 3 344 0 26 105 0 94 12

Szerb 230 153 1.299 490 0 148 103 374 573 62 52 49 250 48 0 17 160 199 79 1 11 285 0 61 51 1 121 0 0 5 0 47 0 218 2 339 0 23 103 0 92 12

Montenegrói 0 0 0 0 0 0 1 1 3 0 0 0 2 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 0 0 0 0 1 0 0 0

Horvát

Egyéb

0 0 28 8 0 2 7 5 9 0 1 2 9 1 0 1 2 8 1 1 0 9 0 3 2 0 0 0 0 0 0 0 0 7 1 5 0 3 1 0 2 0

0 0 0 0 0 0 0 1 0 1 0 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 178

Település Tikves Iszép Torjánc Ugljes Vardaróc Zeleno Polje Zlatna Greda Vörösmart ÖSSZESEN:

Összesen

Szerb

0 22 0 11 19 1 0 32 5.874

0 21 0 11 16 0 0 31 5.737

Montenegrói 0 0 0 0 0 0 0 0 9

Horvát

Egyéb

0 1 0 0 3 1 0 1 124

0 0 0 0 0 0 0 0 4

Forrás: Dr. Slobodan Ĉurĉić, Dr. Saša Kicošev: Development of the Population in Baranya – Razvoj populacije Baranje, Pélmonostor – Újvidék, 1993. 81. p.

45. táblázat Az 1992. elejéig betelepített menekültek száma megosztva nemzetiség szerint, % Település Petárda Kiskőszeg Pélmonostor Bellye Bolmány Baranyakisfalud Baranyavár Laskafalu Dárda Darázs Dályok Hercegmárok Albertfalu Kácsfalu Jasenovac Kő Karancs Hercegszőlős Főherceglak Kopács Sepse Keskend Kozjak Lőcs Laskó Majske Medje Mece Mirkovac Mitrovac Újbezdán Új Bolmány

Szerb 100,0 100,0 97,9 98,4 0,0 98,1 94,9 98,2 97,9 98,4 98,1 96,1 95,4 98,0 0,0 94,4 98,8 96,1 98,8 50,0 100,0 96,9 0,0 93,8 96,2 100,0 100,0 0,0 0,0 100,0 0,0

Montenegrói 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,6 0,3 0,5 0,0 0,0 0,0 0,8 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0

Horvát 0,0 0,0 2,1 1,6 0,0 1,9 4,5 1,3 1,5 0,0 1,9 3,9 3,4 2,0 0,0 5,6 1,2 3,9 1,3 50,0 0,0 3,1 0,0 4,6 3,8 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0

Egyéb 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,3 0,0 1,6 0,0 0,0 0,4 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 1,5 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 179

Település Új Laskafalu Novo Nevesinje Baranyaszentistván Nagybodolya Baranyabán Sokolovac Csúza Cukorgyár Sirine Benge Svajcarnica Tikves Iszép Torjánc Ugljes Vardaróc Zeleno Polje Zlatna Greda Vörösmart ÖSSZESEN:

Szerb 100,0 0,0 96,5 66,7 98,5 0,0 88,5 98,1 0,0 97,9 100,0 0,0 95,5 0,0 100,0 84,2 0,0 0,0 96,9 97,7

Montenegrói Horvát 0,0 0,0 0,0 0,0 0,4 3,1 0,0 33,3 0,0 1,5 0,0 0,0 0,0 11,5 1,0 1,0 0,0 0,0 0,0 2 ,1 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 4,5 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 15,8 0,0 100,0 0,0 0,0 0,0 3,1 0,2 2,1

Egyéb 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,0 0,1

Forrás: Dr. Slobodan Ĉurĉić, Dr. Saša Kicošev: Development of the Population in Baranya – Razvoj populacije Baranje, Pélmonostor – Újvidék, 1993. 82. p.

Az 1995. évi horvát rendőri és katonai akciók után Horvátország megszállt területei felszabadultak, majd 1998. január 15-én a Drávaszög, Kelet-Szlavónia és Nyugat-Szerémség is – békés úton – Horvátország alkotmányjogi rendszerébe olvadt be. Az 1991. évi népszámlálástól eltérően a 2001. évi népszámlálást más közigazgatási rendszer alapján bonyolították le. Korábban minden jelentősebb település az općina (járás) ranggal rendelkezett, ma viszont a megyék mellett, városok, járások és települések alkotják a közigazgatási rendszert. Baranya az EszékBaranyai megye részeként egy városból – Pélmonostorból (amely négy településből áll: Pélmonostor, Baranyavár, Cukorgyár és Benge) – és nyolc községből áll.181

181

Ezek a következők: Bellye (hozzá tartoznak Bellye, Kopács, Kozjak Laskó, Podunavlje, Tikves, Vardaróc és Zlatna Greda települések), Laskafalu (Laskafalu, Keskend, Mitrovac, Új Laskafalu, Albertfalu), Dárda (Dárda, Mece, Svajcarnica, Ugljes), Darázs (Kiskőszeg, Darázs, Dályok, Hercegmárok, Nagybodolya, Izsép), Hercegszőlős (Hercegszőlős, Jasenovac, Kő, Karancs, Sepse, Mirkovac, Sokolovac, Csúza, Vörösmart), Kácsfalu (Kácsfalu, Bolmány, Majške MeĊe, és Új Bolmány), Baranyaszentistván (Petárda, Baranyaszentistván, Lőcs, Újbezdán, Novo Nevesinje, Sudaraţ, Širine, Torjánc, Zeleno Polje), és Baranyabán (Baranyabán, Baranyakisfalud és Főherceglak). 180

46. táblázat Baranya megye nemzetiségi megoszlása járásonként a 2001. évi népszámlálás alapján Járás / közigazgatási egység Pélmonostor város Bellye Laskafalu Dárda Darázs Hercegszőlős Kacsfalu Baranyaszentistván Baranyabán

Horvát fő % 6.086 55,39 3.020 55,11 2.558 89,57 3.663 51,87 2.278 67,88 1.781 34,34 676 26,65 1.957 71,35 1.675 69,02

Magyar fő % 933 8,49 1.921 35,05 112 3,92 581 8,23 874 26,04 2.121 40,90 73 2,88 395 14,40 104 4,29

Szerb fő % 2.920 26,58 246 4,29 76 2,66 2.008 28,43 94 2,80 956 18,43 1.642 64,72 144 5,25 506 20,85

Összesen (fő) 10.986 5.480 2,856 7.062 3.356 5.186 2.537 2.743 2.427

Forrás: Horvátország 2001. évi népszámlálása

2001-ben az említett közigazgatási egységekben összesen – számításaim szerint – 42.633 fő élt. Ebből 23.693 horvát, valamint 8.592 szerb és 7.114 magyar nemzetiségű volt. Mára már ez a három nemzet 39.399 fővel alkotja a Drávaszög lakosságának zömét, mivel a németek szinte teljesen eltűntek, éppúgy, mint a korábbi „jugoszlávok‖ is, s maradt néhány kisebb számot számláló kisebbség.

47. táblázat Vallási megoszlás 2001-ben Horvátországban és Eszék-Baranya megyében Szerb pravoszláv 3.897.332 40.433

Kálvinista

Evangélikus

4.053

3.339

280.037 20.272

3.257

429

Római katolikus

Horvátország Eszék-Baranya

Görög Agnosz- Nem katoli- Iszlám Zsidó tikus hívő kus 6.219 5.677 495 132.552 98.376 ..

..

..

..

..

Pélmonostoron 6.809 (61,98%) katolikus mellett 2.831 (25,77%) szerb pravoszláv és 116 (1,06%) kálvinista volt. Bellye járásban 3.540 (64,60%) katolikus és 1.313 (23,96%) kálvinista van. Laskafalun 2.632 (92,16%) katolikus van, Dárdában 4.156 (58,85%) katolikus mellett 1.767 (25,02%) szerb pravoszláv él. Darázs járásban 3.041 (90,61%) a katolikusok aránya, Hercegszőlősön 3.092 (59,62%) katolikus mellett 773 (14,91%) szerb pravoszláv és 738 (14,23%) kálvinista él. 181

Kácsfaluban 1.617 (63,74%) szerb pravoszláv és 755 (29,76%) katolikus él. Baranyaszentistvánon a lakosság 89,10%-a (89,10%) katolikus, Baranyabán járásban pedig 1.791 (73,79%) a katolikus és 491 fő (20,23%) szerb pravoszláv. 40. ábra Eszék-Baranya megye térképe

Forrás: http://www.osjecko-baranjska-zupanija.hr/hr/opcineigradovi.htm

182

VII. RÉSZ A JUGOSZLÁVIAI HÁBORÚ

1990. augusztusában a horvátországi szerbek barikádokat emeltek a dalmáciai Knin

városában

a

tengerről

éppen

hazautazó

nyugati

turisták

nagy

megrökönyödésére. 1990. végén kikiáltották az autonómiát a szerb többségű horvátországi vidékeken, majd gyakorlatilag kettészakították a banán alakú Horvátországot a tengeri és a szárazföldi részre. Azt követően kikiáltották a köztársaságot, majd 1991 nyarán elfoglalták Horvátország egyharmadát. A szerbek e tetteiket „a horvátoktól való félelemmel‖, illetve „Jugoszlávia megvédésével‖ magyarázták, hangsúlyozva, hogy az 1990. december 22-én meghozott horvát alkotmány (emiatt „Karácsonyi Alkotmányként‖ is nevezték) „kidobta‖ őket, mint Horvátország egyik államalkotó nemzetét, és másodrangúvá, kisebbséggé tette őket, amit nem fogadhattak el. 1991. június 25-én Horvátország és Szlovénia kikiáltották a függetlenségüket, mire a szlovén hatóságok a határokat is a kezükbe vették. A jugoszláv kormány a szövetséges haderőt (Jugoszláv Néphadsereg, JNA néven) küldte Szlovéniába, s az június 27-től július 7-ig háborút vívott a szlovén erőkkel. Nagy szégyenére az Európa egyik legerősebb hadseregének vélt JNA súlyos vereséget szenvedett. Igaz, a hadseregből „zuhanásszerűen‖ távoztak előbb az albán, szlovén és horvát katonák, majd a muzulmánok is követték őket. Nemsokára a hadsereg már csak főleg szerb és montenegrói állampolgárokból állt. A

szlovéniai

vereség

után

a

hadsereg

kivonult

Szlovéniából

és

Horvátországba, illetve részben Bosznia-Hercegovinába helyezte át a tankjait és nehéz fegyvereit. Júniusban már fegyveres összecsapások kezdődtek a horvátországi Szlavóniában és Baranyában, a boszniai vezető, Alija Izetbegović pedig hangoztatta: „Ez a háború nem a mi háborúnk. Bennünket a Jugoszláv Néphadsereg nem fog megtámadni‖. Július végén Eszéket már körbezárták, augusztusban Baranya (Drávaszög) is szerb kézre került. November 18-án Vukovár eleste után az addig 183

főleg szemlélő nemzetközi közösség, a Vatikán, és elsősorban Németország vezetésével erős nyomást gyakorolt a még létező Jugoszláviára, ugyanakkor rábírta az Európai Közösséget, hogy 1992. január 15-én elismerje a két Jugoszláviából kivált köztársaság függetlenségét. Ezzel a háború nem szűnt meg, de a belgrádi vezetés már nem mert nyíltan harcolni a független Horvátország területén (Szlovénia már nem volt a front közelében). 1992. április 27-én Belgrádban kihirdették a „harmadik Jugoszlávia‖ létrehozását, amelyben már csak két tagköztársaság – Szerbia és Montenegró – létezett, amíg 1992. május 22-én Szlovénia és Horvátország az ENSZ tagjai lettek, egyben cáfolva, hogy Belgrádnak joga van maradni az ENSZ tagságban, noha Jugoszlávia a világszervezet egyik alapítója volt. A Robert Badinter francia alkotmányjogász által vezetett Döntőbizottság, mely a volt Jugoszlávia örökségéről volt hívatott dönteni a délszláv államról szóló konferencián, arra a megállapításra jutott, hogy Jugoszlávia megszűnt létezni, az utódai a volt tagköztársaságok, melyeknek addigi köztársasági határai államhatárok lettek182. A Robert Badinter-féle bizottság döntése jogi szempontból sarkalatos jelentőségű, hiszen jogi alapokra fektette az utódállamok sorsát, valamint az egykori szövetséges állam jövőjét is egyaránt. A Badinter-Bizottság döntése alapján Zágráb és Ljubljana azt követelték New Yorkban, hogy Szerbia és Montenegró is kérjék a felvételüket az ENSZ-be, mivel az ENSZ egyik alapítója, a volt Jugoszlávia már nem létezik. Milosevics bukása után (2000. október 5.) Szerbia és Montenegró kérvényezték az ENSZ-be való fölvételüket, és be is kerültek a világszervezetbe, de már nem Jugoszláviaként, hanem az új állam neve alatt. 1992-ben a háborús vihar Bosznia-Hercegovinára „szállt át‖. Ez a köztársaság volt a „lekicsinyített‖ Jugoszlávia, a példa arra, hogy a különböző vallású, nemzetiségű emberek hogy „tudnak békésen élni egymással, egymás mellett‖. Amíg létezik Bosznia, lesz Jugoszlávia is, szólt a közmondás. Márpedig Bosznia örökké 182

Roland Rich: Recognition of States: The Collapse of Yugoslavia and the Soviet Union (http://www.ejil.org/ journal/Vol4/No1/art4.pdf). Lásd Alain Pellet: The Opinions of the Badinter Arbitration committee: A Second Breath for the Self-Determination of Peoples (www.ejil.org/journal/Vol3/No1/art13.html). 184

fog létezni, gondolta mindenki, elvégre sem a török, sem más megszálló nem tudta leigázni az ottaniakat. Aztán 1988-ban megjelent Slobodan Milošević és a szerbek döntő többsége a szavait követve rádöbbent, hogy „kiszolgáltatott‖, és hogy „eljött az ideje visszanyerni a méltóságot‖, valamint „egyesíteni Szerbiát‖ (Koszovó és Vajdaság, illetve Montenegró hozzácsatolásával). Azonban mivel a szerbek szerint Bosznia-Hercegovina is az ő földjük, 1992 áprilisában megkezdődik a háború Bosznia-Hercegovinában is. Bosznia-Hercegovinában a három nemzetiségű lakosság annyira vegyes volt, hogy egy nemzetiségű nagyobb területet csak etnikai tisztogatással lehetett megvalósítani. A boszniai vezetők nem hittek abban, hogy a „békés‖ szomszédaik ilyen megoldásra vállalkoznak, főleg miután a népszavazást követően (a boszniai szerbek bojkottálták az 1992. február 29-én és március 1-jén megtartott referendumot) a bosnyák-horvát többség – 67% – a függetlenség mellett voksolt. 1992. április 7-én a világ elismerte Bosznia-Hercegovina függetlenségét. Ezt követően az elégedetlen boszniai szerbek augusztusban kihirdették a „Szerb Köztársaságot‖ az általuk elfoglalt területen, amely egy ideig az ország közel 70%-át tette ki. A Horvátországból is támogatott horvátok és muzulmán-bosnyákok szövetségesként harcoltak 1993 elejéig, amikor egymás ellen fordultak. A háború rövid volt, 1994. március 18-án a két szövetséges kibékült és Washingtonban aláírták a békeszerződést. 1995-ben a horvátok két rohamakció során felszabadították előbb (május elején) Nyugat – Szlavóniát, majd augusztus 4-5-én az addigi „Krajinának is véget vetettek‖. Kelet-Szlavónia, Baranya és Észak Szerémség térségét a horvátok nem foglalták el erőszakkal, hanem azt a nemzetközi közösség segítségével 1998. január 15-én békés úton reintegrálták Horvátország államjogi rendszerébe. A bosnyák fegyveres erővel egyeztetett további akciókat a nemzetközi közösség megakadályozta, miután Bosznia-Hercegovina jelentős részét visszafoglalták a bosnyák-horvát szövetségesek. Ezt megelőzően a szerbek 1995. július 12-én elfoglalták a bosnyákok lakta Srebrenica védett övezetet és ott tömegmészárlást követtek el.

185

41. ábra Bosznia-Hercegovina etnikai térképe

Forrás: http://www.lib.utexas.edu/maps/bosnia/ethnic_majorities_97.jpg

A térségben a bosnyák-horvát sikerek után megváltozott a helyzet, és az amerikai Daytonban a bosnyákok, szerbek és horvátok aláírták a békeszerződést, amely két részre osztotta Bosznia-Hercegovinát. Az egyik részben létrejött az etnikailag „kitakarított‖ „Szerb Köztársaság‖, a másikban „Bosznia-Hercegovina Federációja‖, melyben túlnyomórészt a bosnyákok és a horvátok laknak. A háborúnak ezzel vége lett, és az ENSZ békefenntartók helyett megérkezett az „IFOR‖.

186

Miután Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Macedónia (Volt Jugoszláv Köztársaság Macedónia – Former Yugoslav Republic of Macedonia név alatt) nemzetközileg elismert állam lett, az elszigetelt Szerbia a koszovói albánok „pacifikálására‖ vállalkozott. A nemzetközi közösség és a NATO azonban már nem tolerálta a szerbek (jugoszlávok) tetteit, és 1999 tavaszán bombatámadás alá vette az országot. A volt Jugoszlávia területén beállt a béke, s lassan elindult a számolgatás: az áldozatok, menekültek, elüldözöttek, lágerekben kínzottak számbavétele. A délszláv háború (főleg Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában) egyik jellegzetessége az „etnikai tisztogatás‖. Az ENSZ szakértői csoportja Sharif Baisiuni vezetésével a következőképpen határozta meg az etnikai tisztogatást: „egy területnek etnikai homogenizációja fegyveres erőszakkal vagy megfélemlítéssel, azzal a céllal, hogy a térségből eltávolítsák a másféle etnikai vagy vallási közösség tagjait.‖183 Tehát az etnikai tisztogatás nem csak az egyik etnikai csoport ellen elkövetett gyilkosságok, elüldözések, bebörtönözések, kínzások, szexuális erőszak, vagyon elkobzás, oktatási és vallási intézmények megsemmisítésének az eredménye, hanem „enyhébb‖ intézkedések eredménye is lehet, mint például a mozgástér korlátozása, eltávolítás a helyi igazgatási és rendfenntartó szervek vezető pozicióiból, elbocsátás a munkából, az orvosi segítségtől való megfosztás stb. Baisiuni bizottságának megállapítása szerint az etnikai tisztogatás röviden fogalmazva az erőszakos és erőszakmentes intézkedések összessége, melynek célja kikényszeríteni, hogy a „nem kívánatos‖ etnikumhoz tartozók hagyják el az otthonaikat, és távozzanak onnan. Ma már a szerbek nagyobb része is bevallja, hogy a háborút ők indították, egyértelmű, hogy óriásai „ára‖ van a háborúnak. Ma Szerbiában 649.980 menekült él, s jelenleg Európa legtöbb menekülttel küszködő országa.184 Horvátországba a szerbek lassan visszaköltöznek, Bosznia-Hercegovinában még lassúbb ez a folyamat, a koszovóiak hazatérése pedig eléggé kérdéses (a szerbek szemszögéből). 183

Final report of the United Nations Commission of Experts established pursuant to security council resolution 780 (1992)- Annex IV The policy of ethnic cleansing, UN document, S/1994/674/Add.2 (Vol. I), 28 December 1994, I. Fejezet – Introduction. 184 A fent említett szám a 377 431 volt jugoszláv köztársaságokból elmenekült személynek, 74 849 háborúval sújtott személy és 197 700 más szerbiai területről elüldözött személy összessége. Lásd Borislav Radović Jugoslovenski ratovi 1991-1999 i neke od njihovih društvenih posledica. http://www.ian.org.yu/tortura/srp/pdf/01.pdf. 187

A már említett ENSZ szakértői csoport jelentése szerint a volt Jugoszlávia térségében számos szabadcsapat harcolt a formálódó hadseregek és rendőr alakulatok mellett. Egyebek közt a bosnyákok oldalán küzdöttek a mudzsahidek, a szerbek és a horvátok oldalán pedig a világ szinte minden részéről érkezett önkéntesek, vagy olykor bérencek. A délszláv háborúban elkövetett embertelenségekről számos tanulmány készült, mégis a mindhárom oldalon létező gyűjtőtáborokban történtek meghaladják az emberi értelmet.185 Sajnos, ahogy még a II. világháború áldozatairól sem készült el a végleges számadás, még nehezebb ez egy közelmúlt háború esetében. Az bizonyos, hogy több mint 600 láger volt a térségben, túlnyomó többségben a szerbek oldalán, de voltak közöttük olyanok is, melyekről nem tudni, hogy egyáltalán milyen hadsereghez tartozók tartották fenn a lágert. Az adatgyűjtést megnehezíti, hogy a jugoszláv utódállamok különböző szervezetei, melyek a lágerekben élőket képviselik, rendszerint túlbecsülik azok számát, valamint a saját nemzetük áldozatainak számát egyaránt. Ezért jelenleg bátorság lenne közölni bárki számára a még nem eléggé ellenőrzött számokat, de eléggé biztosra vehető, hogy néhány tízezer ember megfordult hosszabb vagy rövidebb ideig valamelyik táborban.186 A Hágai Bíróság már évek óta vizsgálja a térségben elkövetett tömegmészárlásokat, gyilkosságokat és az emberi méltóság elleni cselekedeteket. A különböző források nem nyújtanak megbízható adatokat a lágerekről, foglyokról, ezért inkább mellőzzük közlésüket. Viszont a halottak és az eltűntek számáról már megbízhatóbb adatokkal rendelkezünk, ha nem is mindig teljesen pontosakkal. A szlovéniai háborúban Belgrád oldalán harcoló JNA-ban és a szlovén oldalon 77 személy halt meg. Horvátországban Ozren Ţunec szakértő hivatalos adatokra hivatkozva csak a horvát oldalon 15.583 elhunyt vagy eltűnt személyt, illetve 37.180 sebesültet említ.187 Bosznia-Hercegovinában 9909 fő elesett vagy eltűnt és 20.649 sebesült volt a horvát oldalon. A civil lakosság aránya az áldozatok

185

Erről bővebben lásd Szondi Ildikó-Heka László: A második világháború újból föléledt emlékei. (Kézirat): A Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Bizottsága áltál kiírt pályázaton III. díjban részesült (1992. december 21.). 186 Erről bővebben lásd Szondi Ildikó-Heka László: A félelem szemei. Háborús psziché a XX. század végéről. (Kézirat): A Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Bizottsága áltál kiírt pályázaton II. díjban részesült (1993-ban). V. ö. Szondi Ildikó-Heka László: A félelem szemei. Balkáni háborús psziché a 20. század végéről. Zárt Kör (folyóirat), Budapest 1994. 3-4. szám, 31-60. p. 187 Ozren Ţunec: Rat u Hrvatskoj 1991-1995. War in Croatia 1991-1995. Part Two: From Sarajevo Truce to Final Operations. 2. rész. http://www.ffzg.hr/hsd/polemos/drugi/d.html 188

esetében 34-64 % közötti, ami részben azzal is magyaráható, hogy a háború elején nem volt egyértelmű, ki a katona és ki a civil (hiszen a harcok kezdetén sokan jutottak fegyverhez, majd később csatlakoztak a katonai egységekhez). Nehezebb azonban azonosítani Szerbia és Montenegró (a háború idején még Jugoszlávia) állampolgárainak (áldozatainak) számát. Ugyanis Slobodan Milošević idején (1990 – 2000. október 5-ig) Belgrád azt állította, hogy Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában „polgárháború‖ zajlik, amelyhez neki semmi köze sincs, csak közvetíteni tud. Éppen ezért Belgrád soha, még – Milosevics bukása után – a híres október 5-i tüntetést követően sem közölte a délszláv háborúkban elesett katonáinak, önkénteséinek a számát. Az említett zágrábi szociológus professzor, Ozren Ţunec részleges becslések alapján azt állítja, hogy a háborúban elesett szerbek és montenegróiak (jugoszlávok) száma hasonló méretű lehet mint a horvátoké. Ezt azzal magyarázza, hogy a Vukovár elfoglalásáért zajló csatában közel 8000 a szövetséges hadsereghez tartozó (JNA) katona illetve szerb önkéntes esett el, amíg a horvátországi nagyobb csatákban a szerb oldalon több száz halott volt, s közel ennyien estek el a nyugat-boszniai harctéren az 1995. évi hadműveletek során. Például egy kisvároska, Mrkonjić Grad ostroma során 180 szerb katona és civil esett el. Az etnikai tisztogatással kapcsolatosan már megemlítettük a kényszerű vagy önkéntes migrációt, kitelepítéseket, melyek szintén a háború közvetlen vagy közvetett következményei. A „krajinai‖ szerbek a háború elején (1991. és 1992.) a megszállt területekről kitelepítettek vagy onnan önként távozott 383.453 személy. Ugyanakkor a közel 300.000 szerb nemzetiségű horvátországi állampolgárból, aki Horvátország szabad területén élt, legalább a fele elmenekült Horvátországból, és vagy a megszállt területen, vagy a szomszéd Jugoszláviában, illetve valamelyik harmadik országban telepedett le. A horvát hadsereg felszabadító akciói után az ottani szerb lakosság legnagyobb része elmenekült általában a még szerb kézen maradt területekre. Az összes említett migráció során közel 750.000 ember volt érintett, vagyis Horvátország lakosságának több mint 15 százaléka. Menekültként vagy gazdasági emigránsként még 100.000 horvátországi lakos elköltözött az országból. Ugyanakkor Horvátországba érkezett számos boszniai és vajdasági 189

menekült. 1995-ben a felszabadító hadműveletek megkezdése előtt a Zágráb által felügyelt területeken 185.134 boszniai menekült volt (főleg horvát és bosnyák nemzetiségű), akik ezt követően a szerbek által elhagyott területet népesítették be, a szerbek házaiba költöztek be. Ez az „átmeneti‖ állapot sok esetben immár több mint egy évtizede tart. A háború által okozott károkat Horvátországban 27 milliárd USA dollárra becsülik, de ez a kárbecslés például nem tartalmazza a környezetszennyeződés okozta károkat, az ingóságokon és műemlékekekben, a forgalmi és gazdasági struktúrában történt veszteségeket, illetve a közvetett károkat. Megsemmisült a gazdasági kapacitások közel 25 %-a és a lakóépületek 9 %-a, vagyis 145.000 lakóegység. A történtek, valamint a szükséges felfegyverkezésre fordított pénzösszegek miatt (embargo alatt is) az ország gazdasága válságba került, azonban a külföldön élő jelentős horvát diaszpóra segítségével mégis átvészelte a legnehezebb időket az ország. Bosznia-Hercegovinában ezt a kárt a három államalkotó nemzet még megközelítőleg sem tudta kiszámítani, Szerbiában a NATO bombázása és a délszláv válságban való szerepléssel járó kárt szintén nem hozták nyilvánosságra, amíg Koszovó esetében az ilyen adatok bizonytalanok lennének, mert 1999-ig a szerbek kezében volt a hatalom és a gazdaság. A jugoszláv háborút még több szempontból elemezték a szakértők, és kiemelték, hogy az részben a II. világháború borzalmainak folytatása volt. A szövetséges elnökség és a kormány szétesése után széthullott az állam is, amelynek megmaradt a – túlságosan is – fölfegyverzett hadsereg, amelyet azonban elhagytak a nem szerb nemzetiségűek. A hadsereg sok fegyverének köszönhetően jutottak a horvátok, bosnyákok és a többiek fegyverhez, így szüntelenül lövöldözhettek, hiszen nem volt hiányuk sem a lőszerben, sem eszközökben. Hozzá kell tenni, hogy a délszláv háborúban kevés volt a jól kiképzett katona, illetve a tiszt. Túlnyomó részben civilek harcoltak, gyakran fiatal egyetemisták, vagy középiskolások, akik nemzeti öntudattal küzdöttek, elvileg a saját városukat, utcájukát védték. A szerb oldalon inkább a nacionalizmus és a médiák által népszerűsített „veszélyeztetett szerb lakosság megvédése‖ volt a motiváló erő. Azonban a szerbeknél a mozgósítás nem hozta az eredményeket, hiszen számos – főleg vajdasági illetve belgrádi – fiatal

190

inkább a menekülést választotta, minthogy harcoljon Jugoszlávia szétesése után az immár idegen országban. A délszláv tragédia nem fejeződött be a fegyverek elcsendesedésével. Ugyanis a sok akna, melyet elhelyeztek a háború színhelyein, még évekig, évtizedekig potenciális veszélyt jelent. Egyes szakértői vélemények szerint 1,2 millió aknát helyeztek el 6000 km2 nagyságú területen, s ezeknek nem volt szinte semmilyen eredményük a háború során. Horvátországban például az aknák egy nagyobb jellegű hadműveletet sem tudtak megakadályozni, ugyanakkor a háború befejeztével óriási veszélyt jelentenek a civil lakosság számára, főleg a magyarlakta vidékeken (Szlavónia, Baranya, Szerém), hiszen az aknaszedők távozása után is időnként előfordul egy-egy aknaáldozat a mezőgazdasági munkák során. 2001. május 9-10-én Zágrábban a horvát kormány foglyokkal és eltüntekkel foglalkozó bizottsága és a hasonló szerb-montenegrói bizottság egy monitoringról szóló megállapodást kötöttek, mely szerint a szerb bizottság jelen lehet az exhumálásnál. A humanitárius kérdésekkel és eltűntekkel foglalkozó illetékes szerb bizottság 1300 olyan sírhelyről (temetőről) értesítette a horvát felet, ahol szerb nemzetiségű személyeket temettek el. Ezek exhumációja 2001-ben kezdődött a Hágai

Bíróság

közreműködésével.

Az

ilyen

jellegű

temetkezési

helyek

Horvátországban a következőképpen helyezkedtek el: 48. táblázat Háborús temetkezési helyek Horvátországban Sorszám

Temető

Szám

Temető

Szerbia-Montenegró adatai

Szám Azonosítottak

Nem Különbség azonosítottak

Horvátország adatai

Horvátország – Nyugat Szlavónia 1.

Okuĉani

28 Okuĉani

28

14

14

2.

Medari

27 Medari

27

15

12

3.

Vrbovljani

56 Vrbovljani

56

19

37

4.

Širinci

3

Širinci

3

3

5.

LaĊevac

4

LaĊevac

4

4

6.

Cage

1

Cage

1

1

7.

D.Ĉaglić

1

D.Ĉaglić

1

1

8.

Gavrinica

2

Gavrinica

2

1

1

9.

Novska

10 Novska

10

8

2 191

Sorszám

Temető

Szám

Temető

Szerbia-Montenegró adatai

Szám Azonosítottak

Nem Különbség azonosítottak

Horvátország adatai

10.

D. Rajić

26 D. Rajić

26

12

11.

Ivanovac

2

Ivanovac

2

2

12.

Begovaĉa

1

Begovaĉa

1

1

13.

Ratkovac

2

Ratkovac

2

2

14.

Šeovica

2

Šeovica

1

1

15.

Gagići

2

Gagići

2

2

16.

Bodegraj

1

Bodegraj

1

1

17.

S Gradiška

1

S Gradiška

1

1

168

79

89

1

50

Összesen

169

14

1

Horvátország – Észak Dalmácia 1.

Knin

258 Knin

208

55

153

2.

Zadar

59 Zadar

59

15

44

3

Zemunik D.

2

2

1

1

4.

Šibenik

17 Šibenik

17

11

6

5.

Vrlika

7

Vrlika

7

3

4

6.

Prokljan Damjanići

2

Prokljan Damjanići

2

2

7.

Konjevrate

1

Konjevrate

1

1

8.

Jukići

1

Jukići

1

1

9.

Ţitnić

1

Ţitnić

1

1

10.

Kula Atlagić

1

Kula Atlagić

1

1

349

299

91

208

50

21

123

15

20

1

Összesen

Zemunik D.

Horvátország – Lika 1.

Graĉac

159 Graĉac

144

2.

Korenica

21 Korenica

20

3.

Liĉka Jasenica

4

4.

Ţitnik

5.

Liĉka Jasenica

4

3

1

44 Ţitnik

44

1

43

Vodoteĉ

8

Vodoteĉ

3

1

2

6.

Doljani

2

Doljani

2

1

1

7.

Turjanski

5

Turjanski

2

8.

Udbina

1

Udbina

1

9.

Otoĉac

1

Otoĉac

1

Összesen

245

221

2

5

3

1 1 28

193

24 192

Sorszám

Temető

Szám

Temető

Szerbia-Montenegró adatai

Szám Azonosítottak

Nem Különbség azonosítottak

Horvátország adatai

Horvátország – Banija (Bánság) 1.

Petrinja

2.

Dvor

3.

110

20

Dvor

2

2

Dvorna Uni

112 Dvorna Uni

43

4.

Glina

51 Glina

51

7

44

5.

Šaš

15 Šaš

15

5

10

6.

Uštica

2

Uštica

2

2

7.

Velika Crkvina

1

Velika Crkvina

1

1

8.

Novska

1

Novska

1

1

9.

Gorne Selište

88 Gorne Selište

15

7

8

73

368

225

35

190

143

16

1

15

Összesen

142 Petrinja 2

90

32

43

69

Horvátország – Kordun 1.

Slunj

16 Slunj

2.

Tušilović

4

Tušilović

4

4

3.

Gornji Sjeniĉak

1

Gornji Sjeniĉak

1

1

4.

Duga Resa

1

Duga Resa

1

5.

Donji Skrad

6

Donji Skrad

3

3

3

6.

Krnjak

13 Krnjak

1

1

12

7.

Gornje Selište 15 Gornje Selište

15

8.

Mali Kozinac

2

2

Összesen

58

Mali Kozinac

43

1

7

8 2

9

34

15

Forrás: Forrás: Srbija i Crna Gora Ministarstvo za ljudska i manjinska prava http://www.humanrights.gov.yu/srpski/sektori/humanitarna/eks_rh.htm

2001. és 2002. évben 559 személy földi maradványait exhumálták, méghozzá 301 holttestet a knini térségben, 154-et Graĉacban, 27-et Korenicában, 18-at Rizvanušában és 59 személyt Slavonski Brodban. A forenzikusok által folytatott tevékenységet a zágrábi Igazságügyi Orvostan és Krimininalisztikai Intézményben végzik. Az azonosítás pedig folyamatosan zajlik. 193

2003. május 13-14-én ismét tárgyalt a horvát és a szerb bizottság Zágrábban és ekkor a horvát fél vállalta, hogy közel 500 újabb holttestet exhumál, az 1995. évi horvát hadműveletekben elhunyt személyeket, akiket a feltüntetett temetkezési helyeken temettek el. 188 Ami Bosznia-Hercegovinát illeti különböző források, egyéb publikációk több, mint 250 000 „megölt és eltűnt‖ személyről számolnak be. Azonban a boszniai Kutatási-Dokumentációs Központ által begyűjtött adatok – amelyek konkrét névvel és egyéb adatokkal feltüntetett személyekre vonatkoznak –, a legutóbbi adatbázis (2005. május) szerint a boszniai háborúban 89.756 személy halt meg. A Központ az 1991-ben Bosznai-Hercegovina állampolgáraként nyilvántartott személyeket tünteti fel, függetlenül attól, melyik oldalon harcoltak. Két évnyi munka után az adatok begyűjtésének a végére jutó szervezet következő feladata lesz további vizsgálatokat végrehajtani. Noha az adatgyűjtés még nem fejeződött be, az intézet munkatársai szerint valamivel 100 ezer fő fölött lesz a halottak végleges száma, de a 150 ezret biztosan nem éri el. Az adatgyűjtést az év végén befejezik. Az itt közölt táblázaton bemutatjuk, hogyan érkeztek az adatok (interneten keresztül is) a Központhoz, méghozzá a különböző egységekre bontva.

49. táblázat Bosznia-Hercegovinában elesettek feltárás szerinti száma 2005 májusával bezárólagosan Terület Podrinje Pounje Posavina Bosna Neretva Vrbas Ismeretlen területen Összesen:

Február

Március

Április

Május

27486 12545 11850 20894 5880 7613

28278 12635 11592 21500 5917 7666

86268

87588

28617 12693 11637 21725 5853 7698 1038 89261

28639 12710 11652 21885 6021 7719 1030 89756

Forrás: http://www.idc.org.ba/projekti/gubicistanovnistva.html 188

Forrás: Srbija i Crna Gora Ministarstvo za ljudska i manjinska prava http://www.humanrights.gov.yu/srpski/sektori/humanitarna/eks_rh.htm 194

42. ábra Bosznia-Hercegovinában elesettek számának feltárása 2005. február–május között

Február Március Április Május fő

30000 25000 20000 Május Április Március Február

15000 10000 5000 Ismeretlen területen

Vrbas

Neretva

Bosna

Posavina

Pounje

Podrinje

0

Forrás: http://www.idc.org.ba/projekti/gubicistanovnistva.html

43. ábra Az adatok beérkezése 2005 májusig havonta fő

hónap

Forrás: http://www.idc.org.ba/images/image001.gif.

195

Az Információs-Dokumentációs Központ (IDC) igazgatója, Mirsad Tokaĉ által 2005 december végén közölt adatok szerint Bosznia-Hercegovinában az 1991. és 1995. közötti háborúban 98.837 ember halt meg. Nemzetiség szerint 63.687 (67,87%) bosnyák, 24.216 (25,81%) szerb és 5.057 (5,39%) horvát. Ebből 30.514 bosnyák, 21.399 szerb és 2.619 horvát katona illetve 30.514 bosnyák, 2.076 horvát és 1.978 szerb civil volt. A bosnyákok esetében a civilek száma (341 fővel) nagyobb az elesett katonák számánál. A kutatásokat 2006. március 31-ével befejezik, majd az adatokat az Inteneten közlik és elérhetővé teszik a bíróságok számára is. Ami a koszovói áldozatokat illeti, a NATO légicsapások során a Human Rights Watch Civilian deaths in the NATO air campaign189 című jelentése szerint legalább 489 és legfeljebb 528 jugoszláv civil áldozata lehetett. Ami a jugoszláv hadsereg áldozatait illeti 1 002 katona és rendőr halt meg 1998-1999 között. Az ÜCK soha nem közölte az áldozataira vonatkozó számokat, de ami az albán civileket illeti a Hágai Bíróság (ICTY) 2001. júliusáig 4300 holttestet exhumáltatott, akik meggyilkolásával a jugoszláv fegyveres erőket gyanúsítja a bíróság. Ez a szám később 4428 főre emelkedett. Természetesen a meggyilkolt albánok száma jóval nagyobb, hiszen kétségtelen bizonyítékok vannak arra, hogy a jugoszlávok az albán holttesteket más helyekre szállították és eltemették. Az előzőekben csak az elhunytakról számoltunk be, és látjuk, hogy e számok sem egyértelműek, az eltűnteknél ez még nehezebben követhető, hiszen a bosnyákok mellett a horvátok és a szerbek külön-külön számolták össze az eltűnteket, akik olykor Horvátországban illetve Jugoszláviában is számításba kerültek stb. A halottakra vonatkozó adatok félelmetes emberi tragédiákról tesznek tanúságot, azonban még fokozza azt a migráció (emigráció), amely a háborúk soránután következett be. Az 1991. évi jugoszláv népszámlálás szerint az országnak 23.528.230 állampolgára (lakosa) volt. Ebből az otthonát 3.725.300 fő, vagyis a lakosság 15,38%-a volt kénytelen elhagyni, vagy menekültként, vagy száműzöttként saját köztársaságán belül (a nemzetközi elismerés előtt). Más szóval a volt Jugoszlávia minden hatodik polgára megérte azt a sorsot, hogy hosszabb-rövidebb ideig menekült legyen. Ez a szám azonban sokkal félelmetesebb, ha leszűkítjük a 189

http://www.hrw.org/report/2000/nato. Lásd Borislav Radović Jugoslovenski ratovi 1991-1999 i neke od njihovih društvenih posledica. http://www.ian.org.yu/tortura/srp/pdf/01.pdf. 196

kört csakis a háborús övezetekre (Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Koszovó). Az összesen 11.079.665 fős térségben 3.716.300 menekült volt, illetve az összlakosság 33,54%-a, vagyis minden harmadik lakos a felsorolt három területről menekült volt. Horvátországban a 4.760.344 lakosból 15.58%-a kénytelen volt elhagyni az otthonát, Bosznia-Hercegovinában (4 364 574 lakosa volt 1991-ben) 51.08% volt a menekültek száma, vagyis több mint az ország fele kénytelen volt máshová költözni, Koszovóban pedig az 1 954 747 lakos közül 47,7% menekülésre kényszerült. Az UNHCR 2003. (az országon belül elhelyezett személyekről) és a 2004. évi menekültekre vonatkozó jelentése szerint Horvátországban 4.387190 menekült és 31.279 országon belül menedékre találó személy volt 191. Bosznia-Hercegovinában 22.517 fő külföldön él menekültként,192 404.721 fő pedig a saját országán belül.193 Végül Szerbia Montenegróban 291.415 menekült194, és 256.891 országon belüli menedékes volt.195 A menekültügyi probléma Horvátországban tehát a legnagyobb részben megoldódott: a szerbek lassú ütemben, a házaik felújításával összhangban térnek haza. Bosznia-Hercegovinában még sok, országon belüli menedékes van, amíg Szerbia-Montenegró egyike a világ legtöbb menekülttel megterhelt országainak.196 A szerb hivatalok szerint a több mint félmillió szerbiai menekült legalább fele Horvátországból jött. A menekültek nagyobb része szerbia-montenegrói (2001-ig jugoszláv) állampolgársággal rendelkezik. A közel 140 ezer fő többségében horvátországi származású, akik az 1995. évi horvátországi hadjáratok után érkeztek Jugoszláviába, de azóta sem rendezték státusukat. Horvát adatok szerint 117 ezer 190

Refugee trends 1 january – 30 june 2004 - refugee populations, new arrivals and durable solutions in 81, mostly developing, countries, 4. p., UNHCR (www.unhcr.ch). 191 2003 global refugee trends - overview of refugee populations, new arrivals, durable solutions, asylum-seekers and other persons of concern to UNHCR, 1. sz. tábla (www.unhcr.ch). 192 U. o. 4. p. 193 2003 global refugee trends - overview of refugee populations, new arrivals, durable solutions, asylum-seekers and other persons of concern to UNHCR, 1. sz. tábla (www.unhcr.ch). 194 Refugee trends 1 january – 30 september 2004 - refugee populations, new arrivals and durable solutions in 73, mostly developing, countries, 6. p., UNHCR (www.unhcr.ch). 195 2003 global refugee trends - overview of refugee populations, new arrivals, durable solutions, asylum-seekers and other persons of concern to UNHCR, 1. sz. tábla (www.unhcr.ch). 196 Ha csak az országon belüli menekülteket nézzük, akkor Kolumbia világ legnehezebb helyzetű ország, hiszen az UNHCR 2004. január 1. adatai szerint a szervezet segítségére ebben az országban 1.244.400 fő szorul. Következik Azerbajdzsán 575.600 fővel, majd Libéria 531.600, Sri Lanka 386.100, Oroszország 368.200, Bosznia-Hercegovina 327.200, Grúzia 260.200, Szerbia-Montenegró 256.900 fővel, majd a tízes listát zárják Afganisztán 184.300 és Elefántcsontpart 38.000 menedékessel. Forrás:: Refugees by Numbers, 2004 Edition, 12. p., UNHCR (www.unhcr.ch). 197

szerbiai menekült visszatért Horvátországba, amíg a szerbiai adatok csak 58.500 főről számolnak be. Az adatok közötti különbség oka abban is keresendő, hogy egyes horvátországi szerbek hazatérési igénye után a horvát hatóságok felújítják a házát, vagy ha az megsemmisült, újra építik. Azonban nem minden esetben történik meg a hazatérés, mert akad, aki eladja a felújított házát, és marad Szerbiában, vagy külföldre költözik. A szerbek hazatérését Horvátországba tovább nehezíti a bérleti lakásokról szóló törvény. A volt Jugoszláviában az állami és a magántulajdon mellett létezett az ún. társadalmi tulajdon is. Ez utóbbi tulajdonban lévő ingatlanok és lakások valójában az adott cégnek, illetve az önkormányzatoknak a tulajdonát képezték. Horvátországban a lakások privatizációját éppen a délszláv háború kitörése előtt kezdték el, amely folytatódott a háború idején is, így az az ország 1/3-át kitevő megszállt területeket kivéve a többi részen megtörtént. A bérleti lakásokról szóló törvény értelmében a bérleti jogot a bérlő elveszítheti az esetben, ha legalább 6 hónapig jogtalanul ő, vagy családtagjai nem használják a lakást. Azok a szerbek, akik 1991-ben távoztak Horvátországból, az említett határidő leteltével elveszítették a bérleti jogot, és a tulajdonos cég eladhatta a lakást. 1998. január 15-én békés úton Horvátország állami rendszerében reintegrált területein a privatizációt befagyasztották 2005-ig. Mivel a horvátországi szerbek jelentős része elveszítette az ingatlanát e szocialista jog eltörlésével, így a visszatérésük csak akkor valósulhatna meg, ha a horvát kormány lakásokat biztosítana számukra. A nemzetközi közösség a horvát kormánnyal együtt próbál megoldást találni az ilyen sorsú emberek kárpótlására is. Szerbiában a délszláv háború során több száz tömegszállást hoztak létre, ahol 80 ezer menekültet helyeztek el. 2005-ben még 120 ilyen tömegszállás működik, ahol 4500-an laknak, közülük 40% horvátországi és boszniai menekült. Az UNHCR éveken át tartotta fenn ezeket a tömegszállásokat, az idén azonban már a szerb kormány fedezi a költségek 95%-át, ami éves szinten 1 millió eurót jelent. Mivel ez az állapot nem tarthat sokáig, a szerb kormány is arra készül, hogy a rendezetlen státusú menekülteket döntés elé állítsa, azaz döntsenek, hogy Szerbiába integrálódnak-e, vagy visszatérnek eredeti lakóhelyükre. A menekültügyi problémát Szerbia-Montenegróban tovább élezi az európai országok, valamint EU-n kívül a kanadai kormány azon döntése, amely szerint a Szerbia-Montenegró-beli emigránsokat hazaküldik. Mivel nincsenek pontos adatok 198

arra vonatkozólag, hogy hány ilyen személy létezik, szerbiai becslések 150 ezerre teszik létszámukat. Az Emberi és Kisebbségi Jogok Minisztériuma az idén befejezte a Cseh Köztársaság kormányának szakértőivel a tárgyalásokat, és készül aláírni a Csehországban (illegálisan) tartózkodó szerbia-montenegrói állampolgárai sorsának rendezését. Ez lesz immáron a 15. ilyen jellegű dokumentum, amelyet az említett minisztérium aláírt az európai országokban rekedt emigránsainak visszatéréséről. Nagy-Britannia,

Franciaország,

Norvégia,

Portugália,

Macedónia,

Kanada,

Csehország, Németország, Svájc, Luxemburg és Bosznia-Hercegovina azok az országok, amelyekből a belgrádi minisztérium hozzájárulást adott közel 150 ezer állampolgárának a visszatéréséhez. Az említett hivatal szerint a rendezetlen státusú szerb-montenegrói állampolgárok száma Németországban a legnagyobb (egyes becslések szerint a 100 ezer főt is eléri). 2006-ban várható 70 ezer Németországban élő

szerb-montenegrói

állampolgárságú

emigráns

hazatérése,

amely

újabb

menekültügyi problémát jelent. A minisztérium jelenleg nem tudja, eddig hány főt küldtek már haza. A Nyugat-Európában illegálisan tartózkodó szerb-montenegrói állampolgárok közül a szandzsákiak vannak legtöbben. A Novi Pazar, Priboj, Prijepolje, Sjenica, Tutin és Nova Varoš járásokból 50 ezer illegális státusú emigráns él főleg Németország, Hollandia és Luxemburg területén. Érdekes, hogy a bosnyák nemzetiségű szandzsákiak nagy számban (20 ezer körüli) illegálisan tartózkodnak Bosznia-Hercegovina területén. Boszniába menekültek, főleg az 1999-es évi, Szerbia elleni NATO légi támadások előtt, és azok alatt. Az ilyen Nyugatról hazatért menekültek legnagyobb részben Szandzsák különböző városaiban élnek. Legtöbbjük 50 év körüli, nyugdíjat szereztek Hollandiában, havonta 250 euró összegben, annak fejében, hogy hazatérnek. A holland hatóságok számára olcsóbb volt ez a megoldás, mint szociális segélyt, orvosi ellátást biztosítani számukra. A közelmúltban a belgrádi német nagykövetség egyik munkatársa nyilatkozta, hogy országából hazaküldik azokat a szerb állampolgárokat, akit folyamatosan visszaéltek a menekülteknek szóló jogosultságokkal.

199

VIII. RÉSZ JUGOSZLÁVIA UTÓDÁLLAMAI

Ebben a fejezetben a volt Jugoszlávia utódállamainak az 1991 utáni időszakban történő változásai kerülnek bemutatásra. Szó esik először BoszniaHercegovináról és Montenegróról, noha e két országban csekély magyar kisebbség él. Azonban a térség további sorsára feltétlenül erős kihatása van és lesz a két államnak. Szerbia következik, s végül Szlovénia, Horvátország és Vajdaság magyarságának helyzetére vonatkozó demográfiai adatok, valamint a vizsgált témaköröket érintő államjogi szabályozások kerülnek sorra. Bosznia-Hercegovina Az embertelen háború után az ország kettészakadt Bosznia-Hercegovina Federációra (a bosnyákok és a horvátok része) és Szerb Köztársaságra (Republika Srpska). Ez utóbbiban a boszniai szerbek gyakorlatilag államisággal rendelkeznek, ami zavarja az állam működését. A háromtagú elnökségben bosnyák, horvát és szerb képviselő váltják egymást (mindegyik jelenleg is a nemzeti párt jelöltje) az elnöki tisztben. Az országban állomásoznak a nemzetközi erők, a nemzetközi közösségnek pedig nem csak a külön megbízottjukon keresztül, hanem számos más módon is beleszólása van az ország ügyeibe. A nemzetközi közösség kivonulásának ideje még nem jött el, hiszen a jelenlegi helyzetben a három fél nehezen tudna megegyezni az ország jövőjéről. Az alapprobléma a Republika Srpska felosztása, amely a horvátok és bosnyákok szerint alapfeltétel az ország (Bosznia-Hercegovina) zavartalan működéséhez, viszont az ottani szerbek szerint ez szóba se jöhet. A végső döntés a nemzetközi közösségé lesz.

200

44. ábra Bosznia-Hercegovina lakosságának etnikai struktúrája az 1981. évi népszámlálás szerint

Forrás: Milena Spasovski, Dragica Ţivković, and Milomir Stepić: The Ethnic Structure of the Population in Bosnia and Herzegovina. Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrade 1995.

A boszniai muzulmánok (ma bosnyák nemzetiségűekként ismerjük őket) az 1971. évi népszámlálásban jogot kaptak arra, hogy önálló nemzetként (muzulmánok) szerepeljenek. 1948-ban a népszámlálásban „a nemzetiségként semleges muzulmánok‖-ként jegyezték őket, majd vallási csoportként, és 1971-től nemzetiségként. Azonban a muzulmán vallású lakosság a szerb és a horvát nacionalizmus erősödésével fejlődött, és az már nemcsak a boszniai muzulmánokra terjedt ki, hanem a szandzsáki, illetve a volt Jugoszláviaszerte élő délszláv származású iszlám vallásúakra is. Az 1991-es évtől a muzulmánok (beleértve a szandzsákiakat is) már bosnyákoknak nevezik magukat, noha a muzulmán, mint külön nemzetiség még 201

létezik egyes volt jugoszláviai köztársaságokban. Azonban várhatóan ezt a fogalmat a jövőben teljes mértékben helyettesíteni fogja a bosnyák elnevezés. 50. táblázat Bosznia-Hercegovina főbb adatai az 1879-1991 népszámlálások szerint Lakosság

Terület 2 km

férfiak

51246

607789

550651

1158440

…

22,6

1885

51246

705025

631066

1336091

226699

26,1

1895

51246

828190

739902

1568092

257493

30,6

1910

51200

994852

903192

1898044

310339

37,1

1921

51200

966209

924231

1890440

…

36,9

1931

51564

1185040

1138515

2323555

398238

45,1

1948

51189

1236932

1327376

2564308

498116

50,1

1953

51221

1385559

1461900

2847459

565212

55,6

1961

51197

1599665

1678283

3277948

706107

64,0

1971

51197

1834600

1911511

3746111

848545

73,2

1981

51197

2050913

2073343

4124256

1030689

80,6

1991

51197

2183795

2193238

4377033

1207098

85,5

Népszámlálás éve 1879

nők

összesen

A háztartások száma

Lakosság/ 2 km

Forrás: Federalni zavod za statistiku Federacija Bosne i Hercegovine http://www.fzs.ba/Dem/Popis/PopisiStanB.htm

45. ábra Bosznia-Hercegovina lakosságszámának alakulása 1879–1991 között 5000000

fő

4500000 4000000 3500000 3000000 2500000 2000000 1500000 1000000 500000 0 1879 1885 1895 1910 1921 1931 1948 1953 1961 1971 1981 1991

Forrás: Federalni zavod za statistiku Federacija Bosne i Hercegovine http://www.fzs.ba/Dem/Popis/PopisiStanB.htm 202

46. ábra Bosznia-Hercegovina lakosságának korösszetétele 500000

fő

450000

1971

400000

1981

350000

1991

300000 250000 200000 150000 100000 50000

Ismeretlen

éves

75 és több

70 - 74

65 - 69

60 - 64

55 - 59

50 - 54

45 - 49

40 - 44

35 - 39

30 - 34

25 - 29

20 - 24

15 - 19

10 - 14

5- 9

0- 4

0

Forrás: Federalni zavod za statistiku Federacija Bosne i Hercegovine http://www.fzs.ba/Dem/Popis/StarostStanB.htm

51. táblázat Bosznia-Hercegovina lakosságának nemzetiség szerinti megoszlása 1961-1991 között Fő Nemzetiség

Crnagorai Horvát Macedón Muzulmán Slovén Szerb Jugoszláv

1)

1961

1971

Megoszlás %-ban 1981

1991

1961 1971 1981 1991

12828

13021

14114

10071

0,4

0,4

0,4

0,2

711665

772491

758140

760852

21,7

20,6

18,4

17,4

2391

1773

1892

1596

0,1

0,1

0,1

0,1

842248 1482430 1630033 1902956

25,7

39,6

39,5

43,5

2190

0,2

0,1

0,1

0,1

1406057 1393148 1320738 1366104

42,9

37,2

32,0

31,2

5939

4053

2755

275883

43796

326316

242682

8,4

1,2

7,9

5,6

Albán

3642

3764

4396

4925

0,1

0,1

0,1

0,1

Cseh

1083

871

690

590

0,0

0,0

0,0

0,0

Olasz

717

673

616

732

0,0

0,0

0,0

0,0

Zsidó

381

708

343

426

0,0

0,0

0,0

0,0

1415

1262

945

893

0,1

0,0

0,0

0,0

Magyar

203

Fő Nemzetiség

1961

1971

Megoszlás %-ban 1981

1991

1961 1971 1981 1991

Német

347

300

460

470

0,0

0,0

0,0

0,0

Lengyel

801

757

609

526

0,0

0,0

0,0

0,0

Roma

588

1456

7251

8864

0,0

0,0

0,2

0,2

Román

113

189

302

162

0,0

0,0

0,0

0,0

2)

Orosz

934

507

295

297

0,0

0,0

0,0

0,0

Rutén

6136

141

111

133

0,2

0,0

0,0

0,0

272

279

350

297

0,0

0,0

0,0

0,0

1812

477

277

267

0,1

0,0

0,0

0,0

…

5333

4502

3929

…

0,2

0,1

0,1

811

602

946

17592

0,0

0,0

0,0

0,4

Nem nyilatkozott a nemzetiségéről

…

8482

17950

14585

…

0,2

0,4

0,3

Regionális hovátartozást jelölt meg

…

…

3649

224

…

…

0,1

0,0

1885

9598

26576

35670

0,1

0,3

0,7

0,8

Szlováki Török Ukrán

2)

Egyéb

Ismeretlen Összesen

3277948 3746111 4124256 4377033 100,0 100,0 100,0 100,0

1) Az 1961 évi népszámlálásban a muzulmánok „muzulmánok az etnikai értelemben”, 1971-ben pedig a "muzulmánok a nemzetiségi értelemben" címszó alatt szerepelnek. 2) Az 1961. évi népszámlálásig az oroszokat és az ukránokat együtt írták össze

Forrás: Népszámlálások

204

47. ábra Bosznia-Hercegovina nemzetiségi megoszlása 2000000

fő

1800000

1600000 1961 1971 1400000

1981 1991

1200000

1000000

800000

600000

400000

200000

Crnagorai Horvát Macedón Muzulmán 1) Slovén Szerb Jugoszláv Albán Csehi Olasz Zsidói Magyar Német Lengyel Roma Román Orosz Rutén 2) Szlováki Török Ukrán 2) Egyéb Niem nyilatkozott Regionális Ismeretlen

0

Forrás: Federalni zavod za statistiku Federacija Bosne i Hercegovine http://www.fzs.ba/Dem/Popis/NacStanB.htm

Jugoszlávia idején Bosznia-Hercegovinában a magyarok száma elenyésző volt. 1961-ben még 1415 fő (0,1%) volt, tíz évvel később 1262 (0,09%) magyar élt a 205

köztársaságban, 1981-ben már ezren se maradtak (945 fő), 1991-ben pedig csak 893 magyar (0,0%) élt Bosznia-Hercegovinában. Ma a számuk valószínűleg még ennél is kisebb. A boszniai háború előtt (1991-ben) a bosnyákok többségben voltak 45 járásban (31-ben abszolút, 14-ben relatív többségben), a szerbek 34-ben (29-ben abszolút, 5-ben relatív többségben), a horvátok pedig 20-ban (14 abszolút többségű és 6 relatív többségű), végül 35 járásban a lakosság vegyes összetételű volt. A háborús események miatt sokáig lehetetlen volt lebonyolítani a népszámlálást, az utóbbi időben erre nincs megfelelő politikai akarat sem, hiszen egyes nemzetiségek vezetői megítélése szerint előbb biztosítani kellene, hogy minden menekült és elüldözött hazatérjen a házába, lakásába, mert máskülönben a népszámlálás az „etnikai tisztogatás eredményeit erősítené meg‖. Az UNHCR által 1997-ben végrehajtott összeírás

szerint az országban 1.789.693 (45,76%) bosnyák volt,

1.492.182 (38,15%) szerb és 570.316 (14,58%) horvát, valamint 58.192 (1,49%) egyéb nemzetiségű. Ami külön érdekes, hogy egy „jugoszlávot‖ sem tudtak összeírni a bosznia-hercegovinai vérontás után. Igaz, azóta a helyzet már változott, mert az összesítés közvetlenül a háború után történt, most már enyhülnek az érzelmek. A 3.910.383 UNHCR által összeírt lakosnál ma valószínűleg többen vannak, hiszen számos menekült hazatért Európa különböző országaiból. Mivel nem lehet még egzakt adatokkal szolgálni, érdemes segítségül hívni az 1998-ban alapított bosznia-hercegovinai statisztikai ügynökség (Agencija za statistiku Bosne i Hercegovine) által végzett felmérést a lakosság életkörülményeiről (Anketa

o

mjerenju

ţivotnog

standarda)

2005.

június

20-i

adatokkal

(http://www.bhas.ba/index2/index.htm).

206

52. táblázat Bosznia-Hercegovina nem és kor szerinti megoszlása településtípusonként 2005-ben (%) Korosztályos csoportok 0-4 5-9 10-14 15-19 20-24 25-29 30-34 35-39 40-44 45-49 50-54 55-59 60-64 65-69 70 + Összesen

Városi lakos férfi 20,40 21,92 27,27 23,89 26,53 23,98 22,71 20,95 24,23 28,18 29,11 26,78 26,11 31,23 27,12 25,28

nő 22,16 21,37 18,94 24,07 25,90 28,22 21,59 26,83 26,04 32,51 29,83 26,48 29,10 29,49 25,31 25,87

Városias településen férfi nő 31,55 25,52 29,89 33,27 27,75 30,78 35,26 27,04 33,07 25,97 27,71 28,65 32,31 34,77 33,34 26,94 30,92 34,73 33,00 30,09 34,10 31,08 35,97 37,11 31,36 36,32 33,80 30,02 31,44 33,86 32,01 31,13

Egyéb településen férfi nő 48,05 52,33 48,19 45,36 44,98 50,27 40,85 48,89 40,40 48,13 48,31 43,14 44,98 43,64 45,71 46,23 44,85 39,22 38,82 37,39 36,79 39,08 37,25 36,41 42,52 34,59 34,97 40,50 41,44 40,82 42,71 43,00

Összesen 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00

Forrás: Agencija za statistiku Bosne i Hercegovine Anketa o mjerenju ţivotnog standarda) http://www.bhas.ba/index2/index.htm.

A háborús események során jelentős migrációs változások történtek az országban, melyek során az emberek, családok életében óriási változások következtek be.

207

MONTENEGRÓ Ahogy Bosznia-Hercegovinában, úgy Montenegróban sem volt jelentősebb magyar kisebbség. Azonban kétségtelenül a délszláv kérdés utolsó stádiumában Montenegró sorsa (a 2006-ra bejelentett népszavazás a függetlenségről) sok mindent eldönthet. Különösen erre az államra és lakosaira jellemző a délszláv kérdés összes bonyodalma, konfliktusa. A montenegrói történelemről már beszámoltunk, és megjegyeztük, hogy a Hercegségben, illetve Királyságban igen erős volt az az áramlat, amely magát csak névleg tekintette montenegróinak, valójában a szerb nemzethez tartozónak számított. Ők döntötték meg a Petrovics királyi család hatalmát, és 1918. november 26-án a podgoricai népgyűlésben kimondták a király trónfosztását, valamint a Szerbiához való csatlakozást. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság idején az ellentábor is erősödött, az 1945-ben létrejött Montenegró köztársaság

békét

hozott.

Egészen

1991-ig

montenegróinak

nyilatkozni

tulajdonképpen annyit jelentett, mint szerbnek lenni. A Szerb Pravoszláv Egyház alá tartozott a két nemzet polgárainak zöme, a történelmi múlt is egybekötötte őket. Azonban az évezred fordulóján a kapcsolat megromlott, erősödött a montenegrói szellem, öntudat, éppúgy, mint ahogy a szerbségé is. Azaz a korábban azonos montenegrói nemzetiségűek két részre szakadtak, a szerb érzelműek már a szerb nemzeti korpuszhoz tartozónak vallották magukat. Montenegró függetlenségének célkitűzése még inkább kettéoszlatta a nemzetet. A 2003. évi népszámlálásban tapasztalhatjuk, hogy a függetlenségre törekvők montenegrói nemzetiségűnek nyilatkoztak, amíg a Szerbiával való közös államra törekvők szerb nemzetiségűnek vallották magukat. Azaz a 2003. évi népszámlálásban a montenegrói nemzetiségűek már egyfajta politikai nézetet is sugallnak, éppúgy mint azok a – korábban – montenegróiak, akik szerbekként nyilatkoztak. Ha a népszámlálási adatokat e vonatkozásban is megfigyeljük, láthatjuk, hogy 1961-ben a montenegrói köztársaságot 81,36%-ban a montenegrói nemzetiségűek alkották, a szerbek száma mindössze 2,98% volt, azaz csak valamivel magasabb az őshonos – tengerparton élő – horvátoknál, akik 2,25%-ot tettek ki az összlakosságból. 1991-re ez a kép már jelentősen megváltozott. A montenegróiak aránya csökkent 61,85%-ra, a szerbeké pedig nőtt 9,29%-ra, a jugoszlávok 4,20%-ot 208

tettek ki. Jelentős növekedés észlelhető a muzulmán (14,60%) és az albán (6,64%) lakosságban. 48. ábra Montenegró főbb nemzetiségei 1961–1991 között ezer fő

MONTENEGRÓIAK

SZERBEK

MUSZLIMOK

ALBÁNOK

Forrás: Vujadin Rudić: The Ethnic Structure of the Population in Montenegro. Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrád, 1995.

Mint az ábrából is érzékelhető, az albánokat sokáig „siptároknak‖ nevezték (aminek ők nem igazán örültek). A szerbek ezzel a jelzéssel arra utaltak, hogy ők mások, mint az albánok. A „siptár‖ szót a koszovói albánokra használták. A montenegrói lakosság csökkenése 1991-ig részben a jelentős migráció eredménye is, hiszen 1991-ben a montenegróiak majdnem egyharmada (140.024 fő) Szerbiában élt. A 2003. évi népszámlálás adatai viszont már sokkal összetettebb képet adnak. A 620.145 lakosból montenegrói nemzetiségű mindössze 267.669 fő (43,16 %)-a, szerb pedig 198.414 fő (31,99%-a). Tehát a montenegróiak száma jelentősen csökkent, viszont nőtt a szerbek száma, azoké akik mindig is szerb érzelmű montenegróiak voltak. Ezek szerint a montenegrói nemzetet a szerb nemzet részének kell tekinteni.

209

Azaz a kiírt népszavazás esetében igen csekély előnyre számíthat a jelenlegi kormány (jogos feltételezni, hogy a montenegróiak zöme a függetlenség mellett, a szerbek pedig ellene szavaznak, vagy bojkottálják a népszavazást). Talán az optimizmusukra okot adhat az a tény, hogy a 48.184 bosnyák (a lakosság 7,77%-a), a 31.163 albán (5,03%-a), a 24.625 muzulmán (3,97%-a), és a 6.811 főt (1,10%-a) számláló horvát kisebbségiek túlnyomórészt várhatóan Montenegró függetlensége mellett voksolnak. E tekintetben fontos még megemlíteni azt a tendenciát, amely az anyanyelvre vonatkozik. Ugyanis 1991-ben is még a montenegróiak zöme a szerbhorvát nyelvet tekintette anyanyelvének, éppúgy, mint a bosnyákok. Ahogy a bosnyákoknál mára a bosnyák nyelv lett az anyanyelv (a szerb-horvát helyet), így Montenegróban a 2003. évi népszámlálás adatai szerint szerb anyanyelvű volt 393.740 fő, montenegrói 136.208, albán 32.603, bosnyák 19.906, és boszniai anyanyelvű 14.172 fő. A magyart 255 lakos jelölte meg anyanyelvének.197 Az itt felsorolt nyelvekből látjuk, hogy a volt Jugoszláviában hivatalos „szerb-horvát‖ nyelv eltűnt, helyébe a szerb nyelv lépett, de megjelentek az önálló – még teljesen el nem ismert198 – montenegrói, valamint bosnyák nyelv, s végül a boszniai nyelv. Már említettem, hogy Boszniai-Hercegovina összes lakosa boszniai, amíg a muzulmán vallásúak bosnyákok. Ez magyarázza meg a két nyelv közötti különbségtevés okát.

197

Zavod za statistiku Republike Crne Gore: Popis stanovništva, domaćinstava i stanova u 2003. godini. STANOVNIŠTVO. Vjeroispovijest, maternji jezik i nacionalna ili etnička pripadnost prema starosti i polu. Podaci po opštinama. 3. köt., Podgorica, 2004. november 198 Igaz, jogos kérdés, hogy kinek is kellene elismerni a nyelvet. 210

53. táblázat A montenegróiak száma egyes köztársaságokban/tartományokban a jugoszláviai népszámlálások szerint 1948-1991 (fő) Köztársaság/tartomány

1948

Bosznia - Hercegovina

1953

1961

1971

1981

1991

3094

7336

12828

13021

14114

10071

342009

363686

383988

355632

400488

380484

Horvátország

2871

5128

7465

9706

9818

9521

Macedónia

2348

2526

3414

3246

3920

…

Szlovénia

521

1356

1384

1978

3217

4233

Szerbia – összesen

74860

86061

104753

125260

147466

140024

Szűk Szerbia

16221

24157

32383

57289

77134

75258

Vajdaság

30589

30561

34782

36416

43304

44721

Koszovó

28050

31343

37588

31555

27028

20045

425703

466093

513832

508843

527023

…

Montenegró

Jugoszlávia SZSZK

49. ábra A montenegróiak száma a köztársaságokban és a tartományokban 600000

fő

500000

1948 1953

400000

1961 1971

300000

1981 1991

200000 100000

Jugoszláv SzSzK Jugoszlávia SzSzK összesen

Koszovó

Vajdaság

Szűk Szerbia

SzSzK Jugoszláv – összesen Szerbia összesen

Szlovénia

Macedónia

Horvátország

Montenegró

Bosznia - Hercegovina

0

Forrás: Spasovski, M. - Ţivković, D – Stepić M: The Ethnic Structure of the Population in Bosnia and Herzegovina Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher Faculty of Geography, Belgrade 1995. 211

A korábbi 1971., 1981., és 1991. évi népszámlálást nem lehet teljes mértékben összehasonlítani a 2003. évivel, mivel ez utóbbiban, a nemzetközi intézmények javaslatára is szerepelnek azok a montenegrói lakosok is, akik egy évnél rövidebb ideje tartózkodnak külföldön, valamint azok a külföldi állampolgárok is, akik egy évnél hosszabb ideje tartózkodnak Montenegróban. Ezzel megváltozott az állandó lakosság fogalma, hiszen korábban összeírták mindazokat az állampolgárokat, akik montenegrói lakcímmel rendelkeztek, még akkor is, ha hosszabb ideje külföldön tartózkodtak (munkát vállaltak). A feldolgozott adatokat a montenegrói Statisztikai Hivatal két kiadványban jelentette meg 2004. szeptemberében.199 Az első a nemzetiségi és etnikai hovatartozásra (települések, járások szerint), a másik a vallásra, anyanyelvre, nemzetiségre való adatokat közli korosztályra és nemekre bontva). A montenegrói alkotmány 34. §-a szerint minden állampolgár szabadon nyilatkozhat nemzetiségi és vallási hovatartozásáról, de joga van mellőzni is ezt a nyilatkozatot.200 Ami a 15 évnél fiatalabb állampolgárokat illeti, a nemzetiségi és vallási hovatartozásáról az egyik szülő, az örökbefogadó vagy a gyám nyilatkozhat. A vallási hovatartozás kérdése a szocialista korszakban csak egyszer, az 1953. évi népszámlálásban szerepelt, majd ismét az 1991. éviben, s végül 2003-ban. Montenegró területe 13.812 km2, a lakossága 620.145 fő. 2004. december 31-én 21 járás (városi hatóság), 1256 település, 40 városi jellegű település és 368 helyi közösség volt az államban. A népszámlálásban szerepelnek olyan nemzetek is, melyek vagy regionális, vagy történelmi jellegűek, a magyar olvasó számára ismeretlenek, de nem ezen disszertáció tárgya belebocsátkozni az adott (amúgy csekély számú) nemzetiség kialakulásáról, illetve fejlődéséről szóló vitába. A következő 41 nemzethez tartozókat írták össze: montenegrói, szerb, jugoszláv, albán, angol, ashkali, belga, bolgár, bosnyák, bunyevác, cincár, cseh, dán, egyiptomi, finn, francia, goráni, görög, horvát, kínai, lengyel, magyar, 199

Zavod za statistiku Republike Crne Gore: Popis stanovništva, domaćinstava i stanova u 2003. godini. STANOVNIŠTVO. Nacionalna ili etnička pripadnost. Podaci po naseljima i opštinama. 1. köt. (Republic of Montenegro. Statistical Office. Census of Population, Households and Dwellings 2003. POPULATION. National or ethnic Affilitation. Data by settlements and municipalities. 1.), Podgorica, 2004. szeptember) és novemberében (Zavod za statistiku Republike Crne Gore: Popis stanovništva, domaćinstava i stanova u 2003. godini. STANOVNIŠTVO. Vjeroispovijest, maternji jezik i nacionalna ili etnička pripadnost prema starosti i polu. Podaci po opštinama. 3. köt., Podgorica, 2004. november. 200 Ustav Republike Crne Gore („Sl. list Republike Crne Gore", 48/92. szám) 212

macedón, muzulmán, német, norvég, oláh, olasz, orosz, osztrák, roma, román, rutén, sokác, svájci, svéd, szlovák, szlovén, török, ukrán, zsidó.201 A nemzetek mellett szerepel az összeírásban az „egyéb‖ kategória, valamint a „nem nyilatkozott a montenegrói alkotmány 34§-a szerint‖, „regionális hovatartozást jelölte meg‖, és „ismeretlen‖ kategóriák. Feldolgozásra a 100 főnél többet számláló nemzetiségek kerültek. 54. táblázat Montenegró nemzetiségi megoszlása a 2003. évi népszámlálás alapján Nemzetiség

Száma (fő)

%

Montenegrói

267.669

43,16

Szerb

198.414

31,99

Bosnyák

48.184

7,77

Albán

31.163

5,03

Muzulmán

24.625

3,97

Horvát

6.811

1,10

Roma

2.601

0,42

Jugoszláv

1.860

0,30

Macedón

819

0,13

Szlovén

415

0,07

Magyar

362

0,06

Orosz

240

0,04

Egyiptomi

225

0,04

Olasz

127

0,02

Német

118

0,02

Regionális nemzetiség

1.258

0,20

Ismeretlen

6.168

0,99

26.906

4,34

2.180

0,35

620.145

100

Nem nyilatkozott Egyéb Összesen

A 620.145 főből 383.808 városi jellegű, 236.337 fő pedig egyéb közösségekben él. Ami a magyar nemzetiségűeket illeti a 362 főből 269 fő városi jellegű településen él, és az ilyen jellegű lakosság 0,07%-át teszi, a magyarok közül 201

A népszámlálásban a nemzetek feltüntetésénél kiemelték a montenegrói, szerb és jugoszláv nemzetet az első három helyre, a többit a szerb, illetve montenegrói abécés (azbuka) sorrendben közölték, mely sorrend nem azonos a magyarral. 213

93 fő egyéb közösségben él, és az ilyen jellegű települések lakosságának 0,04%-át teszi.202 A magyarok legnagyobb számban Podgorica járásban élnek (83 fő), illetve a tengerparti Tivatban (ahol a montenegrói horvát közösség zöme él), melyben 54 fő magyar él. Ennyien (54 fő) élnek a szintén adriai Barban. A tengerparti Herceg Noviban 44 magyar lakik, 15 fő a járás egyéb településeiben. A történelmi Cattaroban (Kotor) 32 magyar él. A hegyvidéki Nikšićben 18 magyar él, Ulcinjban 13, Danilovgradban 10. A történelmi fővárosban Cetinjeban 7 magyar él, Pljevljában 3 fő, Berane és Roţaje járásban két-két magyar van. Andrijevica, Bijelo Polje, Kolašin, Plav, Šavnik egy-egy honfitársunkat tartják számon.203 Ami a vallási hovatartozást illeti, 460.383 pravoszláv, 110.034 iszlám vallású, és 21.972 fő katolikus van a térségben (ha csak a három legnagyobb felekezetet említjük). A katolikusok zöme a tengerparti részben él, amíg a muzulmánok és a pravoszlávok egyes vidékeken váltják egymást az abszolút illetve relatív többséget illetően. Plav, Roţaje és Ulcinj járásokban az iszlám vallásúak vannak többségben, a többiben a pravoszlávok, noha például Bijelo Polje járásban vegyes a helyzet. Ott 28.966 pravoszláv és 19.964 fő iszlám vallású található.

202

Zavod za statistiku Republike Crne Gore: Popis stanovništva, domaćinstava i stanova u 2003. godini. STANOVNIŠTVO. Nacionalna ili etniĉka pripadnost. Podaci po naseljima i opštinama. 1. köt. (Republic of Montenegro. Statistical Office. Census of Population, Households and Dwellings 2003. POPULATION. National or ethnic Affilitation. Data by settlements and municipalities. 1.), Podgorica, 2004. szeptember. 203 Zavod za statistiku Republike Crne Gore: Popis stanovništva, domaćinstava i stanova u 2003. godini. STANOVNIŠTVO. Nacionalna ili etniĉka pripadnost. Podaci po naseljima i opštinama. 1. köt. (Republic of Montenegro. Statistical Office. Census of Population, Households and Dwellings 2003. POPULATION. National or ethnic Affilitation. Data by settlements and municipalities. 1.), Podgorica, 2004. szeptember 214

SZERBIA A délszláv állam széthullása talán a legsúlyosabban Szerbiát érintette, hiszen a háborúk során gyakorlatilag összetűzésbe került minden szomszédjával, a lakosságának jelentős része emigrált, ugyanakkor számos boszniai és horvátországi szerb idemenekült. Szerbia gazdasága igen nehéz helyzetbe került, BoszniaHercegovina és Horvátország háborús kártérítést követelnek. Ugyanakkor a háborús övezetekben élő szerbek passziv visszahúzódottak, hiszen Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában a számos tragédia, összedőlt házak, sérelmek még mindig foglalkoztatják a lakosságot, a szerbek ott akik a „bűnösök‖. Szerbia a kül- és belpolitikában egyaránt számos gonddal küszködik, és a gazdaságát próbálja talpra állítani. A Montenegróval való unió, valamint Koszovó hovatartozása, illetve a Boszniai Szerb Köztársaság felé odafigyelés is sok energiát követel. 50. ábra Szerbia-Montenegró térképe

Forrás: http://www.theodora.com/maps/new2/yugoslavia_physical_map.jpg 215

Érthető ezért, hogy a lakosság a „régi szép időket, Titót és a szocializmust, Jugoszláviát‖ emlegeti. Főleg, mert ott a szerbeknek ténylegesen is jelentős szerepük volt. 55. táblázat A szerbek a jugoszláv köztársaságokban 1948-1991 között

fő

Köztársaságok, tartományok

1948

1953

1961

1971

1981

1991

Bosznia Hercegovina

1,136,116

1,264,372

1,406,057

1,393,148

1,320,644

1,369,258

Montenegró

6,707

13,864

14,087

39,512

19,407

57,176

Horvátország

543,795

588,411

624,985

626,789

531,502

580,762

Macedónia

29,721

35,112

42,728

46,465

44,182

44,159

Szlovénia

7,048

11,225

13,609

20,521

42,182

47,097

Szerbiaösszesen

4,823,730

5,152,939

5,704,686

6,016,811

6,182,159

6,428,420

Szűk Szerbia

3,810,573

4,088,724

4,459,953

4,699,415

4,865,283

5,081,766

Vajdaság

841,246

874,346

1,017,717

1,089,132

1,107,378

1,151,353

Koszovó

171,911

189,869

227,016

228,264

209,498

195,301

Jugoszlávia

6,547,117

7,065,923

7,806,152

8,143,246

8,140,507

8,526,872

Forrás: Népszámlálások

216

51. ábra A szerbek más jugoszláv köztársaságokban 1948–1991 között 1600000

fő

1400000 1200000

Bosznia -Hercegovina

1000000

Montenegró

800000

Horvátország

600000

Macedónia Szlovénia

400000 200000 0 1948

1953 1961

1971

1981 1991

Forrás: Népszámlálások

52. ábra A szerbek a jugoszláv köztársaságokban 1948–1991 között, területi megoszlásban 9000000

fő 1948 1953 1961 1971 1981 1991

8000000 7000000 6000000 5000000 4000000 3000000 2000000 1000000

Jugoszlávia

Koszovó

Vajdaság

Szűk Szerbia

Szerbiaösszesen

Szlovénia

Macedónia

Horvátország

Montenegró

Bosznia Hercegovina

0

Forrás: Népszámlálások

217

53. ábra A szerbek Szerbián belüli megoszlása

6000000

fő

5000000 4000000

Szűk Szerbia Vajdaság

3000000

Koszovó 2000000 1000000 0 1948

1953

1961

1971

1981

1991

Forrás: Svetlana Radovanović: Demographic Growth and Ethnodemographic Changes in the Republic of Serbia. Source: The Serbian Questions in The Balkans. University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrade 1995.

A szerbeknek a hatalmi szervekben – hadsereg, rendőrség –, valamint a diplomáciában, a hivatalokban vezető szerepe volt. Igaz, léteztek a kvóták, melyek alapján a tábornoki karban képviseltetve voltak más nemzetiségek is, de a széles bázis az mégis Belgrád kezében volt. Tito halála után azonban még tovább akartak erősíteni a pozícióikon, és Milosevics nem titkolta, hogy ezt erőszakkal is megvalósítja. Azonban – meglepetésképpen – a központosítás nem sikerült, az ország pedig szétbomlott. Jugoszlávia széthullásával Szerbia szembesülhetett a belső problémákkal. A kisebbségek elégedetlensége – a koszovói példa alapján – polgári engedetlenségben, majd különválásban nyilvánult meg. A Vajdaságban erre utaló jel még nincs, de az ottani horvátokat sikerült megosztani. Az 1991. évi népszámlálás szerint a szerbek szinte mindegyik köztársaságban jelentős számban voltak, főleg Bosznia-Hercegovinában és Horvátországban. 1948 óta láthatjuk a szerbek számának megoszlását a jugoszláv köztársaságokban a következő táblázatokban.

218

56. táblázat A szerb népesség megoszlása a jugoszláv köztársaságokban 1948-1991 között relatív összehasonlításban százalék A szerbek aránya a lakosságban

Köztársaságok/tartományok 1948

1953

1961

1971

1981

1991

Bosznia - Hercegovina

44.3

44.4

42.9

37.2

32.0

31.4

Montenegró

1.8

3.3

3.0

7.5

3.3

9.3

Horvátország

14.5

15.0

15.0

14.2

11.5

12.2

Macedónia

2.6

2.7

3.0

2.8

2.3

2.2

Szlovénia

0.5

0.8

0.9

1.2

2.2

2.4

Szerbia összesen

73.8

73.8

74.6

71.2

66.4

65.8

Szűk Szerbia

92.1

91.7

92.5

89.5

85.4

87.3

Vajdaság

50.6

51.1

54.9

55.8

54.4

57.3

Koszovó

23.6

23.5

23.5

18.4

13.2

10.0

Jugoszlávia SZSZK

41.5

41.7

42.9

39.7

36.3

36.2

A szerbek aránya a köztársaságokban 1948

1953

1961

1971

1981

1991

Bosznia - Hercegovina

17.3

17.9

18.0

17.1

16.2

16.1

Montenegró

0.1

0.2

0.2

0.5

0.2

0.6

Horvátország

8.3

8.3

8.0

7.7

6.5

6.8

219

Köztársaságok

1948

1953

1961

1971

1981

1991

Macedónia

0.5

0.5

0.5

0.6

0.6

0.5

Szlovénia

0.1

0.2

0.2

0.2

0.5

0.6

Szerbia

73.7

72.9

73.1

73.9

75.9

75.4

Jugoszlávia

100.0

100.0

100.0

100.0

100.0

100.0

Forrás: Svetlana Radovanović: Demographic Growth and Ethnodemographic Changes in the Republic of Serbia. Source: The Serbian Questions in The Balkans. University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrade 1995. Prvi rezultati popisa stanovništva, domaćinstava, stanova i poljoprivrednih gazdinstvima 1991., Belgrád, Republiĉki zavod za statistiku SR Srbije, 1991.

A korábbi fejezetekben már beszámoltunk az albán nemzet jelentős méretű növekedéséről, amely nem csak Koszovó népességének alakulásában látható, hanem egész Szerbia nemzetiségi megoszlásában egyaránt (Koszovó még hivatalosan a Szerb Köztársaság része). 54. ábra Szerbia népességének nemzetiségi megoszlása

Forrás: Svetlana Radovanović: Demographic Growth and Ethnodemographic Changes in the Republic of Serbia. Source: The Serbian Questions in The Balkans. University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrade 1995 220

55. ábra Születési arányszámok alakulása Szerbiában az 1961-es és 1986-os években

Forrás: The Serbian Questions in the Balkans

56. ábra Szerbia népességének születési és halálozási arányszámainak alakulása 1971 és 1989 között SZERBEK

ALBÁNOK

MONTENEGRÓIAK MAGYAROK MUSZLIMOK

Forrás: The Serbian Questions in the Balkans 221

57. ábra Szerbia lakosságának migráns népességének mozgási iránya a születési helytől az állandó letelepedés felé – az 1981. évi népszámlálás alapján

Forrás: Népszámlálás

A 2002. évi népszámlálásban sem vettek részt az albánok, ezért csak a Szűk Szerbia és a Vajdaság adatai szerepelnek Szerbia lakossága címszó alatt. Ismét összeírásra került a bunyevác népcsoport, amely Milosevics korszakában került a szocialista Jugoszláviában először a népszámlálásba, mint külön nemzetiség. Közismerten ezt a népcsoportot a horvát nemzetiségűek hozzátartozóiként írták össze, majd 1991-ben a délszláv háború előestjén célszerűbb volt bunyevácnak nevezni magukat a vajdasági horvátoknak, annál is inkább, mert a Szerb-HorvátSzlovén Királyság is ezt az elnevezést használta (a sokácokkal együtt). Be kell azonban vallani, hogy Magyarországon sem egységes a bunyevác és a horvát közösség, de túlnyomórészt a bunyevácok horvátoknak vallják magukat.

222

58. ábra Szerbia és Montenegró etnikai térképe, 2002.

Forrás: http://www.theodora.com/maps/new2/yugoslavia_physical_map.jpg

58. táblázat Szerbia lakossága a nemzetiségi vagy etnikai hovatartozás alapján 2002. évi népszámlálás szerint Szerb Köztársaság (Koszovó nélkül) Nemzetiség Szerb

összesen

Szűk Szerbia

Vajdaság

fő % fő % fő % 6.212.838 82.86 4.891.031 89.48 1.321.807 65.05

Montenegrói

69.049

0.92

33.536

0.61

35.513

1.75

Jugoszláv

80.721

1.08

30.840

0.56

49.881

2.45

Albán

61.647

0.82

59.952

1.10

1.695

0.08

136.087

1.82

135.670

2.48

417

0.02

Bolgár

20.497

0.27

18.839

0.34

1.658

0.08

Bunyevác

20.012

0.27

246

0.00

19.766

0.97

Oláh

40.054

0.53

39.953

0.73

101

0.00

4.581

0.06

3.975

0.07

606

0.03

293.299

3.91

3.092

0.06

Macedón

25.847

0.35

14.062

0.26

11.785

0.58

Muzulmán

19.503

0.26

15.869

0.29

3.634

0.18

Német

3.901

0.05

747

0.01

3.154

0.16

Roma

108.193

1.44

79.136

1.45

29.057

1.43

Román

34.576

0.46

4.157

0.08

30.419

1.50

Orosz

2.588

0.03

1.648

0.03

940

0.05

Bosnyák

Goráni Magyar

290.207 14.28

223

Rutén

15.905

0.21

279

0.01

15.626

0.77

Szlovák

59.021

0.79

2.384

0.04

56.637

2.79

Szlovén

5.104

0.07

3.099

0.06

2.005

0.10

Ukrán

5.354

0.07

719

0.01

4.635

0.23

Horvát

70.602

0.94

14.056

0.26

56.546

2.78

Cseh

2.211

0.03

563

0.01

1.648

0.08

Egyéb

11.711

0.16

6.400

0.12

5.311

0.26

Nem nyilatkozott, vagy nemzetiség nélküli

10.7732

1.44

5.2716

0.97

5.5016

2.71

Regionális hazzátartozás

11.485

0.15

1.331

0.02

10.154

0.50

Ismeretlen

75.483

1.01

51.709

0.95

23.774

1.17

Összesen

7. 498.001 100.00 5.466.009 100.00 2.031.992 100.00

Forrás: Republika Srbija Republiĉki zavod za statistiku Saopštenje SN31 295 •szám, 2002. 12. Konačni rezultati Popisa 2002. Stanovništvo prema nacionalnoj ili etničkoj pripadnosti i orema polu i starosti u Republici Srbiji po opštinama. www.statserb.sr.gov.yu.

59. ábra Szerbia lakosságának nemzetiségek szerinti megoszlása (Koszovó nélkül) a 2002. évi népszámlálás alapján fő 7 000 000 6 000 000 5 000 000 4 000 000 3 000 000 2 000 000 1 000 000

Szerb Montenegrói Jugoszláv Albán Bosnyák Bolgár Bunyevác Oláh Goráni Magyar Macedón Muzulmán Német Roma Román Orosz Rutén Szlovák Szlovén Ukrán Horvát Cseh Egyéb Nem nyilatkozott, vagy Regionális hazzátartozás Ismeretlen

0

Forrás: Népszámlálás 224

0

Szerb Montenegrói Jugoszláv Albán Bosnyák Bolgár Bunyevác Oláh Goráni Magyar Macedón Muzulmán Német Roma Román Orosz Rutén Szlovák Szlovén Ukrán Horvát Cseh Egyéb Nem nyilatkozott, vagy Regionális hazzátartozás Ismeretlen

Szerb Montenegrói Jugoszláv Albán Bosnyák Bolgár Bunyevác Oláh Goráni Magyar Macedón Muzulmán Német Roma Román Orosz Rutén Szlovák Szlovén Ukrán Horvát Cseh Egyéb Nem nyilatkozott, vagy Regionális hazzátartozás Ismeretlen

60. ábra Szűk-Szerbia nemzetiségek szerinti megoszlása a 2002. évi népszámlálás alapján

6 000 000

fő

5 000 000

4 000 000

3 000 000

2 000 000

1 000 000

0

61. ábra Vajdaság nemzetiségek szerinti megoszlása a 2002. évi népszámlálás alapján 1 400 000

fő

1 200 000

1 000 000

800 000

600 000

400 000

200 000

Forrás: Népszámlálás

225

Szerbia jövője tehát Montenegróhoz és Koszovóhoz, valamint Vajdasághoz és a boszniai Szerb Köztársasághoz fűződik. Ahogy a XX. században a Balkánon az egyik legfőbb tényező volt, most is a középpontban lesz, azzal, hogy ezúttal már csak a területek megmaradásáért küzd. 62. ábra Szerbia községeinek (járások) nemzetiségek szerinti megoszlása*

* Magyarázat: Többséget képező nemzeti megoszlás Forrás: http://www.humanrights.gov.yu/srpski/sektori/manjinska/index.htm 226

A délszláv háború súlyosan sújtotta a vajdasági magyarokat, illetve a többi nem-szerb nemzetiségűeket, igaz, magukat a szerbeket is, akik nagy számban kivándoroltak az országból. Az 1990-es években mintegy hatvanezer vajdasági magyar menekült el, húszezer telepedett le külföldön, de még pontosan nem tudjuk, hogy mennyien tértek (térnek) közülük vissza. Még az egységes Jugoszlávia idején 1991-ben (magyar terminus szerint Kis-Jugoszlávia) végrehajtott népszámlálás adatai szerint (Kis) Jugoszlávia területén 345.376 fő, a Vajdaságban 340.946 fő magyar élt. A 21.861 km2 nagyságú Vajdaságban 2.013.869 ember élt. Ebből Bácska 8.956 km2 területén 984.511 fő, Bánságban 8.886 km

2

térségén 680.347 fő, Szerémségben

3.838 km2-en pedig 349.011 ember. A legutóbbi összeírás idején a vajdasági magyarság 75,63 %-a Bácska, 21,56 %-a Bánát és 2,81 %-a Szerémség területén élt. A magyarság négy járásban: Zentán, Adán, Magyarkanizsán és Kishegyesen abszolút többséget, további négy községben: Óbecsén, Topolyán, Csókán és Szabadkán pedig relatív többséget alkotott.

63. ábra Vajdaság etnikai összetétele a 2002-es népszámlálás körzetei szerint fő

250000 200000

Észak-bácskai körzet Közép-bánáti körzet

150000

Észak-bánáti körzet Dél-bánáti körzet

100000

Ismeretlen

Vallási hovatartozás Vallási

Nem nyilatkozott Nem

Csehek

Egyebek

Ukránok

Horvátok

Szlovének

Ruthénok

Szlovákok

Oroszok

Romák

Románok

Németek

Muzulmánok

Goránok

Magyarok

Vlachok

Bulgárok

Bunyevácok

Albánok

Bosnyákok

Jugoszlávok

Szerbek

Montenegróiak

0

Makedónok

50000

227

Mára is két körzetben, az Észak-Bácskaiban és a Észak Tiszamentiben él a magyarság legnagyobb része. Íme a 2002. évi népszámlálás adatai e két térségre. 64. ábra Észak-bácskai körzet lakossága a 2002-es népszámlálás szerint 60000

fő

50000 Topolya 40000

Kishegyes Szabadka

30000 20000 10000

Ismeretlen

Vallási hovatartozás Vallási

nemzetiség

Nem Nem nyilatkozott

Csehek

Egyebek

Ukránok

Horvátok

Szlovákok

Szlovének

Oroszok

Ruthénok

Románok

Romák

Németek

Makedónok

Muzulmánok

Goránok

Magyarok

Vlachok

Bunyevácok

Bulgárok

Bosnyákok

Albánok

Jugoszlávok

Szerbek

Montenegróiak

0

Forrás: /www.kanjiza.co.yu/nepszamlalas2002/magyar/szerbia02.htm

65. ábra Észak-Tiszamenti Önkormányzat etnikai összetétele a 2002-es népszámlálás adatai alapján 25000

fő

20000

Ada Kanizsa

15000

Törökkanizsa Zenta

10000

Csóka 5000

Ismeretlen

Egyebek

Csehek

Horvátok

Ukránok

Szlovének

Ruthénok

Szlovákok

Nem Nem nyilatkozott Vallási hovatartozás Vallási

nemzetiség

Oroszok

Románok

Romák

Németek

Muzulmánok

Makedónok

Magyarok

Goránok

Vlachok

Bunyevácok

Bulgárok

Bosnyákok

Albánok

Jugoszlávok

Montenegróiak

Szerbek

0

Forrás: Népszámlálás 2002. 228

A következő táblázatban láthatjuk, miként alakult a tartomány és Szerbia lakossága e viharos idők során. 59. táblázat Szűk-Szerbia és Vajdaság (1991, 2002) nemzetiség szerinti összetétele Szűk (Közép) - Szerbia Nemzetiség

1991

Szerb Muzulmán Bosnyák Montenegrói Horvát Bunyevác, Sokác Macedón Albán Magyar Roma Román Szlovák Egyéb "Jugoszláv" Regionális Nem nyilatkozott Ismeretlen Összesen

fő 5.108.682 174.371 … 74.096 22.536 … 27.596 75.725 4.309 70.126 3.507 3.227 58.764 145.873 2.338 5.291 32.465 5.808.906

Szerb Muzulmán Bosnyák Montenegrói Horvát Bunyevác, Sokác Macedón Albán Magyar Roma Román Szlovák Egyéb "Jugoszláv" Regionális Nem nyilatkozott Ismeretlen Összesen

1.143.723 5.851 … 44.838 74.808 23.217 17.472 2.556 339.491 24.366 38.809 63.545 37.495 174.295 2.503 5.427 15.493 2.013 889

% 88,1 3 1,3 0,4 0,5 1,3 0,1 1,2

1 2,5

0,6 100 Vajdaság 56,8 0,3 2,2 3,7 1,1 0,9 0,1 16,9 1,2 1,9 3,2 1,8 8,7 0,1 0,3 0,8 100

2002 fő 4.891.031 15.869 135.670 33.536 14.056 246 14.062 59.952 3.092 79.136 4.157 2.384 76.222 30.840 1.331 52.716 51.709 5.466.009

1.321.807 3.634 417 35.513 56.546 19.766 11.785 4.695 290.207 29.057 30.419 56.637 32.684 49.881 10.154 55.016 23.774 2.031.992

% 89,5 0,3 2,5 0,6 0,3 0,3 1,1 1,4 0,1 1,3 0,6 1 1 100

65,5 0,2 1,7 2,8 1 0,6 0,1 14,3 1,4 1,5 2,8 1,8 2,4 0,5 2,7 1,2 100

Forrás: Népszámlálások

229

66. ábra Szűk Szerbia nemzetiségi megoszlása 1991., 2002. 6000000

fő

5000000 4000000 1991 2002

3000000 2000000 1000000

Regionális Nem nyilatkozott Ismeretlen

"Jugoszláv"

Egyéb

Szlovák

Román

Roma

Magyar

Albán

Horvát Bunyevác, Sokác Macedón

Montenegrói

Bosnyák

Muzulmán

Szerb

0

nemzetiség

Forrás: Népszámlálások

67. ábra Szűk Szerbia nemzetiségi összetétele 6000000

fő

5000000 4000000 Szerb szerb nemzetiségek nemzetiségek

3000000 2000000 1000000 0 1991

2002

Forrás: Népszámlálások és A délvidéki demográfiai folyamatok – elsősorban a magyarok vonatkozásában. http://adatbank.transindex.ro/inc.php?m=demograf17

230

A külföldön hosszú távon dolgozó állampolgárok összeírására vonatkozó szabályok a XXI. századra megváltoztak, így a korábbi népszámlálásokkal való összehasonlítás sem lehet teljes és egyértelmű.204 Az 1991. évi népszámlálásban új nemzetiségként bevezették a bunyevác és a sokác nemzetiséget, 2002-ben pedig még az ashkali, a bosnyák, a goráni és a cincár nemzetiséget. Mindegyik legalább kétezer fős etnikai csoportot a Szerb Köztársasági Statisztikai Hivatal a már idézett kiadványában kimutatta, méghozzá felsorolva ugyanazt a 41 nemzetiséget, amely fent már említésre került a montenegrói népszámlálás elemzése során.205 A népszámlálás körüli légkörnek tudható be, hogy a teljes összeírt területen – a szerbek és a romák kivételével – minden etnikum száma és aránya jelentősen csökkent, még a társnemzeti státusban levő montenegróiaké is. Figyelemreméltó, hogy a "jugoszlávok" száma nagy mértékben visszaesett, ugyanakkor a nem nyilatkozóké és az ismeretlenként számontartottak száma egyaránt megnőtt. Az ország területén több mint százezren saját etnikai identitást ugyan nem vállaltak fel, de az elmúlt évtizedben erősen lejáratott és gyakran némi nyomással kierőszakolt "jugoszláv" kategória vállalása helyett inkább megtagadták a válaszadást, vagy más módon tértek ki az alól. Vajdaság lakosságának a száma 1991-2002 között 2 013 889-ről 2 031 992-re, 18 103-mal, 0,9 %-kal növekedett. A növekedés kizárólag a délszláv háborút követő bevándorlás következménye. A vajdasági magyarok száma 339 491ről 290 207-re, 49 284-gyel, 14,5 %-kal csökkent, az arányuk 16,9 %-ról 14,3 %-ra apadt.206

204

Republika Srbija. Republiĉki zavod za statistiku. Saopštenje SN31 295 szám, 2002. 12. Konačni rezultati Popisa 2002. Stanovništvo prema nacionalnoj ili etničkoj pripadnosti i prema polu i starosti u Republici Srbiji po opštinama. www.statserb.sr.gov.yu. 205 Lásd az előző lábjegyzetet. 206 Gyurgyík László: A határon túli magyarok számának alakulása az 1990-es években. Magyar Tudomány, 2005/2 132. o. http://www.matud.iif.hu/05feb/03.html. 231

68. ábra Vajdaság nemzetiségek szerinti összetétele 1991, 2002. 2,500,000

fő

2,000,000

Egyéb kitérő Jugoszláv

1,500,000

Egyéb Szlovák Román Roma Magyar

1,000,000

Bunyevác, sokác Horvát Montenegrói

500,000

Szerb

0

1991

2002

Magyarázat: Az egyéb kitétel összesen tartalmazza a regionális identitást vállalókat, a nem válaszolókat Forrás: A délvidéki demográfiai folyamatok – elsősorban a magyarok vonatkozásában. http://adatbank.transindex.ro/inc.php?m=demograf17

60. táblázat Vajdaság etnikai megoszlásának változása 1953-2002. Etnikai hovatartozás

1953

1961

1971

1981

1991

2002

Szerb

Fő 874.846 1.017.717 1.089.132 1.107.375 1.123.440 1.321.807

Magyar

435.345

442.561

423.866

385.356

332.897

290.207

Horvát

128.054

145.341

138.561

109.203

72.394

56.546

Egyéb és ismeretlen*

274.374

249.346

300.774

432.838

437.636

363.432

ÖSSZESEN

1.712.619 1.854.965 1.952.333 2.034.772 1.966.367 2.031.992 Megoszlás, % 54,9 55,8

Szerb

51,1

54,4

57,1

65,0

Magyar

25,4

23,9

21,7

18,9

16,9

14,3

Horvát

7,5

7,8

7,1

5,4

3,7

2,8

Egyéb és ismeretlen*

16,0

13,4

15,4

21,3

22,3

17,9

ÖSSZESEN %-ban

100

100

100

100

100

100 232

Etnikai hovatartozás

1953

1961

1971

1981

1991

2002

1953 = 100%

100

108,3

105,2

104,2

96,6

103,3

Szerb

100

116,3

107,0

101,7

101,5

117,7

Magyar

100

101,7

95,8

90,9

86,4

87,2

Horvát

100

113,5

95,3

78,8

66,3

78,1

Egyéb és ismeretlen*

100

90,9

120,6

143,9

101,1

83,0

*Beleértve a bunyevácokat és a sokácokat Forrás: Statistički godišnjak SAP Vojvodine 1989., Tartományi Statisztikai Hivatal (PZS), Újvidék, 1989. Popis stanovništva 1991., Knjige popisa 15 i 17, Savezni zavod za statistiku, Belgrád, Popis stanovništva 2002., Saopštenje br. 295, Republiĉki zavod za statistiku Belgrád.

69. ábra Vajdaság nemzetiségi megoszlása 1953–2002 között 1400000

fő

1200000 1000000 Szerb 800000

Magyar

600000

Horvát Egyéb és ismeretlen

400000 200000 0 1953

1961

1971

1981

1991

2002

A szerbek aránya immár 65%-ra nőtt, és kétségtelen, hogy Vajdaság – feltéve, hogy a számos menekült ott is marad – mindössze alig egy évszázad alatt összességében teljesen megváltoztatta az etnikai arculatát és szerbbé vált. Ugyanakkor megváltozott a kulturális és civilizációs arculata is az utóbbi 60 évben, a montenegróiak után a horvátországi és boszniai szerbek magukkal hozták a saját hagyományaikat, melyek nehezen illeszthetők be a közép-európai Vajdaságba.

233

70. ábra Vajdaság etnikai térképe

Forrás: A délvidéki demográfiai folyamatok – elsősorban a magyarok vonatkozásában. http://adatbank.transindex.ro/inc.php?m=demograf17

Ami az anyanyelvet illeti, 1981-ben 369.985 fő (18,2%) magyar anyanyelvet jelölt meg, az utolsó jugoszláv népszámlálásban pedig 344.667 fő (17,1%), végül 2002-ben 284.205 fő (14,0%). Az 1981-es és 1991-es anyanyelv-nemzetiség táblázatból a vajdasági magyarokra vonatkozó lényeges adatok a következők: 61. táblázat A magyar anyanyelvűek és nemzetiségűek 1981-ben és 1991-ben A nyilatkozat típusa

1981

1991

Változás (%)

Nemzetiség szerint magyar

385.356

339.491

-12,0

Anyanyelv szerint magyar

369.965

344.669

-6,8

Nemzetiség és anyanyelv szerint is magyar

350.403

325.396

-7,1

Szerb-horvát anyanyelvű – magyar nemzetiségű

33.625

11.941

-64,5

Jugoszláv nemzetiségű - magyar anyanyelvű

12.272

14.789

+17,1

234

71 ábra A magyar anyanyelvűek és nemzetiségűek 1981-ben és 1991-ben fő

1981

Jugoszláv nemzetiségű - magyar anyanyelvű

Szerb-horvát anyanyelvű – magyar nemzetiségű

Nemzetiség és anyanyelv szerint is magyar

Anyanyelv szerint magyar

1991

Nemzetiség szerint magyar

450000 400000 350000 300000 250000 200000 150000 100000 50000 0

Forrás: A délvidéki demográfiai folyamatok – elsősorban a magyarok vonatkozásában. http://adatbank.transindex.ro/inc.php?m=demograf17

Megemlítendő, hogy a vajdasági magyar anyanyelvűek 1991-ben 94,4%-a magyar nemzetiséget vallott be – reális és az átlag körüli érték. Más szerbiai kisebbségeknél ezek az arányok általában rosszabbak: a bolgárok majdnem felének, a csehek és törökök felének, az ukránok kétharmadának anyanyelve ekkor már a szerb volt.

235

72. ábra Magyarok aránya a Vajdaság településein 1991, 2002.

236

Magyarokat érintő népmozgalmi folyamatok a Vajdaságban Természetes szaporodás 1948-2002 Alapvető probléma, hogy a módszertani változások és tisztázatlanságok miatt az adatok belső koherenciája nem egyértelmű. Módszertanilag a halálozási adatoknál a nemzetiségi azonosítás csaknem minden esetben egyértelmű, a születési adatokkal azonban más a helyzet. Az anyakönyvi hivatalokban a születéseknél mindkét szülő nemzetiségét feljegyzik. Hosszú ideig azonban az ilyen adatokat - esetleges – közzétételük alkalmával csak az apa nemzetiségére vonatkoztatva tették hozzáférhetővé, majd később váratlanul áttértek az anya nemzetisége szerinti feldolgozásra.. Ellentmondásos az is, hogy a születéskor az anya nemzetisége a meghatározó, a népszámláláskor pedig (15 éves korig) a szülők szándéka. A népszámlálási nemzetiségi adatsorok és a születési adatsorok ezért nem ugyanazokra a módszertani alapokra támaszkodnak - összevetésük csak korlátozottan és korrekciókkal lehetséges. A másik probléma sokkal inkább politikai és közéleti. A jugoszláviai rendszerben mindenkiről tudható, hogy az anyakönyvek szerint ő és házastársa, valamint gyermekei milyen nemzetiségűként kerültek regisztrálásra. Ez számos manipulációra és nyomásgyakorlásra ad lehetőséget. Jugoszlávia (és Szerbia) egészében - a becslések szerint - még 2000-ben is pozitív volt a természetes szaporodás, valójában azonban Koszovó nélkül már úgy egy évtizede negatív lenne. Területrészenként a tendenciák ugyanis az alábbiak: 73. ábra A születések és halálozások száma Közép-Szerbiában, Vajdaságban és Koszovóban (1951-1999)

Forrás: A délvidéki demográfiai folyamatok – elsősorban a magyarok vonatkozásában. http://adatbank.transindex.ro/inc.php?m=demograf17

237

A jelenlegi helyzetben semmi sem utal arra, hogy ez a folyamat megfordulna. Még számottevő életkörülmény-javulás esetében is az elöregedő népesség halálozási mutatói egy ideig bizonyosan nem javulnának, a születések száma pedig az igen kedvezőtlenné vált korösszetétel (kevés szülőkorú nő) miatt nem nőne. A jelentős számú fiatalabb átlagéletkorú és nagyobb gyermekszámú betelepített menekült valószínűleg csak annyit javít a helyzeten, hogy a romló tendenciák kicsit lassulnak. A polgárháború előtti jugoszláviai statisztikai adatszolgáltatás meglehetősen jó népmozgalmi adatsorokat publikált - gyakran még nemzetiségek szerinti bontásban is. Az utolsó ilyen ismert teljes vajdasági adatsorok a következők: 62. táblázat A nyers születési és halálozási arányszámok Vajdaságban nemzetiségenként: 1961, 1991. ezrelék 1961 Nemzetiség születés halálozás Szerbek Horvátok Romák Szlovákok Románok Magyarok Vajdaság összesen

17,6 20,7 … 16,7 14,6 15,3 17,1

9,0 10,4 … 10,8 15,6 11,0 9,4

1991 természetes születés halálozás szaporodás 8,6 11,4 12,8 10,3 9,8 14,3 … 32,8 12,2 5,9 9,6 15,8 - 3,6 10,8 17,6 4,3 10,7 18,8 7,7 11,3 13,2

természetes szaporodás - 1,4 - 4,5 + 20,6 - 6,2 - 6,8 - 8,1 - 1,9

Forrás: A délvidéki demográfiai folyamatok – elsősorban a magyarok vonatkozásában. http://adatbank.transindex.ro/inc.php?m=demograf17

A vajdasági átlagértékek 1999-ben ugyanezen adatok vonatkozatásában a következők voltak: 9,5; 14,9; - 5,4 ezrelék, a magyarok értékei: 10,0; 20,7; - 10,7 ezrelék. A népszámlálások közötti időszakra Sebők László összegzi a magyarokra vonatkozó publikált és nem publikált adatsorokat.

238

63. táblázat Születések, halálozások és természetes szaporodás a magyar nemzetiségűek vonatkozásában fő Időszak

Születés

Halálozás

Természetes szaporodás

1961-1970

58.433

50.696

7.737

1971-1980

51.221

57.717

-6.496

1981-1990

42.795

62.802

-20.007

1991-2001

35.229

68.359

-33.130

Forrás: A délvidéki demográfiai folyamatok – elsősorban a magyarok vonatkozásában. http://adatbank.transindex.ro/inc.php?m=demograf17

Néhány kiragadott év a változások érzékeltetéséhez: 64. táblázat Születések, halálozások és természetes szaporodás a magyar nemzetiségűek vonatkozásában fő Év

Születés

Halálozás

Természetes szaporodás

1952

9036

4900

4136

1960

7091

4897

2194

1969

5200

5420

-220

1978

5135

6023

-888

1983

4469

6563

-2094

1991

3621

6396

-2775

1999

2979

6002

-3023

Forrás: A délvidéki demográfiai folyamatok – elsősorban a magyarok vonatkozásában. http://adatbank.transindex.ro/inc.php?m=demograf17

A népmozgalmi folyamatok végeredményét mutatja be a korfa, amelynek viszonylagos pontossága nem kérdőjelezhető

meg. A vajdasági korfa a

következőképpen változott:

239

74. ábra A vajdasági népesség korfája 1991-ben és 2002-ben életkor

Forrás: A délvidéki demográfiai folyamatok – elsősorban a magyarok vonatkozásában. http://adatbank.transindex.ro/inc.php?m=demograf17

Az ábra szerint egy évtized alatt a Vajdaság népessége megdöbbentő mértékben elöregedett, különösen feltűnő a tíz évesnél fiatalabb korosztály igen alacsony aránya. A korfáról is látszik, hogy igen erőteljes a nőtöbblet, KözépSzerbiában a nők aránya 51,4%, a Vajdaságban 51,5%. Hosszabb időintervallumra visszatekintve: mindkét területrészen az 1948-as csúcspontról (51,5%, ill. 52,2%) fokozatosan csökkent, majd 1991 óta ismét növekedett. A polgárháború befolyásoló hatását a területi bontás is alátámasztja, a kiugróan magas nőarányok elsősorban azokon a területeken figyelhetők meg, ahová a menekültek nagy részét letelepítették (Bácska, Közép-Bánát és Kelet-Szerbia).

240

75. ábra Vajdaság korösszetétele nemzetiségenként 2002-ben 100% 90% 80% 70% 60– 45–59 30–44 15–29 0–14

60% 50% 40% 30% 20% 10% 0% Vajdaság

Jugoszlávok

Szerbek

Magyarok

Forrás: A délvidéki demográfiai folyamatok – elsősorban a magyarok vonatkozásában. http://adatbank.transindex.ro/inc.php?m=demograf17

A magyarok jogi helyzete Vajdaságban Az autonómia megszüntetése nagy csapás volt a vajdasági magyarság számára, akik nem hangoskodtak oly módon, mint az albánok, nem használtak radikális eszközöket. A kisebbségi jogokra vonatkozó rendelkezések szövetségi (volt Jugoszlávia, illetve

Szerbia

és

Montenegró)

alkotmányban207

törvényekben

kerültek

szabályozásra, valamint a szerbiai alapokmányban és törvényeiben. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (ma Szerbia és Montenegró) alkotmányának I. fejezetében az alaprendelkezésekben áll, hogy „A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság szuverén szövetségi állam, amely a polgárok és a tagköztársaságok egyenrangúságán alapszik‖ (1.§). „Jugoszlávia elismeri és szavatolja a nemzetközi jog által elismert emberi és polgári szabadságokat és jogokat‖ (10.§), valamint „elismeri és szavatolja a nemzeti kisebbségeknek az etnikai, kulturális, nyelvi és más sajátosságaik megőrzésére, fejlesztésére és kinyilvánítására való jogát, valamint a nemzeti szimbólumok 207

Ustav Savezne Republike Jugoslavije, Sluţbeni list SRJ, 1992/1. szám, 1—11. oldal. 241

használatát, a nemzetközi joggal összhangban (11.§). A szövetséges államban „a szerb nyelv és a cirill betűs írásmód a hivatalosan használt, a latin betűs írásmód pedig az alkotmánnyal és a törvénnyel összhangban, de „azokon a területeken, amelyeken nemzeti kisebbségek élnek, az ő nyelvük és írásuk is hivatalosan használt a törvénnyel összhangban‖ (15.§). A II. fejezetben az emberi és a polgári szabadságjogokat és kötelezettségeket szabályozva kimondja az alkotmány, hogy „A polgárok nemzeti hovatartozásra, fajra, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy más meggyőződésre, képzettségre, társadalmi származásra, anyagi helyzetre és más személyes adottságokra való tekintet nélkül egyenlőek. A törvény előtt mindenki egyenlő. Mindenki köteles tiszteletben tartani mások szabadságát és jogait, és ezért felelősséggel tartozik. (20. §). „Mindenkit, akit szabadságától megfosztottak, azonnal értesíteni kell az anyanyelvén vagy azon a nyelven, amelyet ért, a szabadságvesztés okairól, és jogában áll az illetékes szervektől követelni, hogy a szabadságától való megfosztásról

értesítse

legközelebbi

hozzátartozóit‖

(30.§).

Kimondja

az

alapokmány azt is, hogy „Senki sem akadályozhatja meg a sajtó és más tájékoztató eszközök működését, kivéve ha a bíróság határozattal megállapítja, hogy azok az alkotmányos rendszer erőszakos megdöntésére, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területi egységének megsértésére, a szavatolt emberi és polgári szabadságok és jogok megszegésére, vagy nemzeti, faji, illetve vallási türelmetlenség és gyűlölet szítására szólítanak fel.‖ (38.§/ 2.). „Tilos a politikai, szakszervezeti és más szervezetek olyan tevékenysége, amely az alkotmányos rendszer erőszakos megdöntésére, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területi egységének, illetve a szavatolt emberi és polgári szabadságok és jogok megszegésére vagy nemzeti, faji, vallási és más türelmetlenség vagy gyűlölet szítására irányul‖ (42§.). „Szavatolt a vallásszabadság, a vallásgyakorlás és a vallási szertartások nyilvános vagy egyéni végzése. A vallási hovatartozásáról senki sem köteles nyilatkozni‖. (43.§). Továbbá „szavatolt a nemzeti hovatartozásnak és kultúrának a szabad kinyilvánítása, valamint az anyanyelv és írás használata. Nemzeti hovatartozásáról senki sem köteles nyilatkozni‖. (45.§). A jogok között szerepel, hogy „a nemzeti kisebbségekhez tartozóknak, a törvénnyel összhangban, joguk van az anyanyelvű oktatásra, valamint az anyanyelven való tájékoztatásra. (46.§). A nemzeti kisebbségekhez tartozóknak joguk van, hogy „a törvénnyel összhangban‖ oktatási és kulturális szervezeteket vagy 242

egyesületeket alapítsanak, amelyeknek pénzügyi megalapozása elvileg önkéntes alapon történik, az áIlam pedig segélyezheti azokat. (47.§). Továbbá a számukra „szavatolt, hogy zavartalan kapcsolatot létesítsenek és tartsanak fenn egymás között a más országokban élő saját nemzetükhöz tartozókkal a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban és annak határain kívül, és hogy részt vegyenek a nemzetközi nemkormány szervezetekben, de nem a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság vagy a tagköztársaságok kárára‖. (48.§). Mindenki számára „szavatolt a jog, hogy a bírósági vagy más állami szerv előtti eljárás során vagy olyan közmegbízatást gyakoroló szerv előtt, amely jogairól és kötelezettségeiről dönt, anyanyelvét használja és hogy ennek az eljárásnak a folyamán az anyanyelvén ismerkedjen meg a tényekkel.‖ (49.§) Alkotmányellenes és büntetendő minden nemzeti, faji, vallási vagy más egyenlőtlenség előidézése és az arra való bujtogatás, valamint a nemzeti, faji, vallási és más gyűlölet és türelmetlenség keltése és szítása. (50.§) A Szerb Köztársaság alkotmányában hasonló rendelkezésekre találunk.208 Az alaprendelkezések alatt előírták, hogy „A Szerb Köztársaságban hivatalos használatban a szerbhorvát nyelv és a cirill betűs írásmód van, a latin betűs írásmód pedig a törvényben meghatározott módon van hivatalos használatban. A Szerb Köztársaságnak azokon a területein, amelyeken nemzetiségek élnek, az ő nyelvük és írásmódjuk is egyidejűleg hivatalos használatban van, a törvény által meghatározott módon. (8.§). Az emberi és a polgári szabadságok, jogok és kötelezettségek alatt az alkotmány rögzíti: „Más nemzetekhez és nemzetiségekhez tartozóknak joguk van az anyanyelvű oktatásra, a törvénnyel összhangban‖. (32.§/4.) Továbbá kimondja az alkotmány: „A vallásszabadság szavatolt, magában foglalja a hitszabadságot és a vallási szertartások végzését.‖ (41.§.1) A szabadságok mellett az alapokmány szabályozza a feladatokat is: „Tilos az olyan tevékenység, amely az alkotmány által meghatározott berendezkedés erőszakos megváltoztatására, a Szerb Köztársaság területi egységének és függetlenségének megsértésére, az alkotmányban szavatolt emberi es polgári jogok es szabadságok 208

Ustav Republike Srbije, "Savremena administracija", Beograd, 1992. 243

megszegésére, nemzeti, faji es vallási türelmetlenség szítására és ösztönzésére irányul. (44.§2.). (2) Tilos úgyszintén a sajtó és a közérdekű hirközlés más módjainak cenzurázása. Senki nem akadályozhatja meg a sajtó és más tájékoztató eszközök terjesztését, kivéve ha az illetékes bíróság határozatával megállapítja, hogy ezek az alkotmányos berendezés erőszakos megváltoztatására, a Szerb Köztársaság területi egységének és függetlenségének megsértésére, az embcr és a polgárok szavatolt jogainak és szabadságának megszegésére vagy nemzeti, faji, illetve vallási türelmetlenség szítására és ösztönzésére szólítanak fel. (46.§2.). Végül, a polgárok részére szavatolt a nemzeti hovatartozás és kultúra kinyilvánításának szabadsága és anyanyelvüknek és írásmódjuknak szabad használata. (49. §). A többi törvény közül a Jugoszláv SZSZK Büntetőtörvénye209 betiltja a nemzeti, faji vagy vallási gyűlöletet, viszálykodást vagy türelmetlenséget, aki ilyet szít a JSZSZK-ban élő nemzetek és nemzetiségek között, egytől öt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható. Ha ezt a bűncselekményt kényszerrel, bántalmazással, biztonsága

fenyegetésével,

a

nemzeti,

etnikai

vagy

vallási

szimbólumok

kigúnyolásával, más tárgyainak károsításával, az emlékművek, emlékhelyek és sírhelyek megszentségtelenítésével követtek el, az elkövető egytől három évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható. Aki ilyen bűncselekményt hivatalával vagy meghatalmazásával való visszaéléssel követi el vagy ha e bűncselekmények miatt zavargások, erőszak vagy más súlyos következmények lépnek fel a JSZSZK-ban élő nemzetek

és

nemzetiségek

együttélésére

nézve,

egytől

tíz

évig

terjedő

börtönbüntetéssel sújtható (149.§). A büntetőeljárásról szóló törvény210 az alapelvekben előírja, hogy a büntetőeljárásban, az alkotmánnyal és törvénnyel összhangban, egyenrangú használatban vannak Jugoszlávia nemzeteinek és nemzetiségeinek nyelve és írása. (5.§). „A bírósághoz benyújtandó keresetet, fellebbezést és más beadványt Jugoszlávia nemzeteinek vagy nemzetiségeinek azon a nyelvén kell átadni, amely az alkotmány, a törvény vagy más előírás alapján a bíróságon hivatalos használatban van. A beadványok átadhatók annak a 209

Krivični zakon Savezne Republike Jugoslavije, Sluţbeni list SRJ, 1976/44. szám, 1329 oldal, a későbbi változásokkal (1994-ig). 210 Zakon o krivičnom postupku. Sluţbeni list SFRJ,1986/26. szám. Prof. dr Branko Petrić: Zakon o krivičnom postupku, NI0 Poslovna politika, Beograd. 244

nemzetiségnek a nyelvén is, amely nincs hivatalos használatban a bíróságon, ha ez összhangban van az alkotmánnyal, a törvennyel vagy más olyan előírással, amely a bíróság területén érvényes. A büntetőeljárás azon a nyelven folyik, amely a bíróságon hivatalos használatban van. Az ügyfelek, a tanúk és az eljárásban részt vevő más személyeknek a vizsgálati eljárás és más bírósági cselekvések végzésekor vagy a főtárgyaláson joguk van anyanyelvük használatára. Ha a bírósági cselekvés vagy főtárgyalás nem az eljárásra vont személy nyelvén folyik, biztosítják számára annak, amit ő vagy más kijelent, valamint az okiratoknak és más írásos dokumentumoknak a szóbeli fordítását. A fordításra való jogról az említett személyt kioktatják, ő pedig lemondhat erről, ha tudja azt a nyelvet, amelyen az eljárás folyik. A felvilágosítást és a résztvevő nyilatkozatát jegyzőkönyvbe kell foglalni. Az idézést, a határozatokat és más iratokat a bíróság annak a nemzetnek a nyelvén küldi meg, amely nyelv a bíróságon hivatalos használatban van. Ha hivatalos használatban van a nemzetiség nyelve is, a bíróság azoknak a személyeknek, akik ennek a nemzetiségnek a tagjai, a bírósági iratokat az anyanyelvükön küldi meg, ha az eljárás során ezt a nyelvet használták. Ezek a személyek követelhetik, hogy az iratokat azon a nyelven kézbesítsék nekik, amelyen az eljárás folyik. A vizsgálati fogságban levő, büntetését töltő vagy kötelező pszichiátriai kezelésen lévő és egészségügyi intézményben őrzött vádlottnak az iratok fordítását is megküldik, azon a nyelven, amelyet az eljárás során használt. (8.§). A polgári perrendtartásról szóló törvény211 a VI. fejezetben előírja, hogy „az ügyfeleknek és az eljárás más résztvevőinek joguk van arra, hogy a tárgyaláson való részvételkor és más szóbeli eljárási cselekvés megtételekor a bíróság előtt anyanyelvüket használják. Ha az eljárás nem az ügyfél vagy más résztvevő nyelvén folyik, biztosított számukra mindannak az anyanyelvükre történő szóbeli fordítása, ami a tárgyaláson elhangzik, valamint azoknak az okiratoknak a szóbeli fordítása, amelyeket a tárgyaláson a bizonyítási eljárás során igénybe vesznek. Az ügyfeleket és az eljárás más résztvevőit kioktatják arra vonatkozóan, hogy a bíróság előtti szóbeli eljárást anyanyelvükön követhetik tolmács által. Lemondhatnak a fordításra 211

Zakon o parničnom postupku: Sluţbeni list SFRJ 1977/4. szám. Milka Janković, Zivota Janković, Branislav Karamarković, Dragoljub Petrović: Komentar Zakona o parniĉnom postupku, "Savremena administracija", Beograd, 1990. 245

való jogukról, ha kijelentik, hogy ismerik azt a nyelvet, amelyen az eljárás folyik. A kioktatást, valamint az ügyfél és az eljárás más résztvevőjének nyilatkozatát jegyzőkönyvbe kell foglalni. A fordítást tolmácsok végzik.(102.§). Az idézést, a határozatokat és más bírósági iratokat az ügyfeleknek és az eljárás más résztvevőinek annak a nemzetnek a nyelvén küldik meg, amely a bíróságon hivatalos használatban van.

Ha

a

bíróságon

hivatalos

használatban

van

Jugoszlávia

valamely

nemzetiségének nyelve is, a bíróság azoknak a személyeknek, akik ehhez a nemzetiséghez tartoznak, a bírósági iratokat ennek a nemzetiségnek a nyelvén küldi meg, ha az eljárás során ezt a nyelvet használták. Az ügyfelek és az eljárás más résztvevői követelhetik, hogy az iratokat azon a nyelven kézbesítsék nekik, amelyen az eljárás folyik. (103.§). Az ügyfelek és az eljárás más résztvevői a keresetet, a fellebbezést és más beadványt a bírósághoz annak a nemzetnek vagy nemzetiségnek a nyelvén adják át, amely a bíróságon hivatalos használatban van. Az ügyfelek es az eljárás más résztvevői a beadványokat átadhatják Jugoszlávia más nemzetének a nyelven is, amely a bíróságon nincs hivatalos használatban. Az ügyfelek és az eljárás más résztvevői a beadványokat átadhatják Jugoszlávia valamely nemzetiségének nyelvén is, amely nincs hivatalos használatban a bíróságon, ha ez összhangban van az alkotmánnyal, a törvénnyel vagy más előírással, amely a bíróság területén érvényes. (104.§) A Jugoszlávia nemzetének és nemzetiségének nyelvére történő fordítás költségei, amelyek az alkotmánynak és e törvénynek az alkalmazásával keletkeznek a Jugoszlávia nemzetéhez és nemzetiségéhez tartozó személy anyanyelvhasználatára való jogával kapcsolatban, a bíróságot terhelik. (105.§). Végül a közigazgatási eljárásról szóló törvény212 előírta, hogy a közigazgatási eljárás Jugoszlávia nemzeteinek és nemzetiségeinek nyelvén folyik, az autonóm tartományok

alkotmányával,

a

törvényekkel,

a

községi

alapszabályokkal

összhangban. Jugoszlávia polgárainak, a nemzetek és nemzetiségek tagjainak, a törvénnyel, a helyhatóság alapszabálya és önigazgatási szabályzata alapján, az alapszabálynak megfelelően, joguk van, hogy mint ügyfelek és az eljárás más résztvevőinek minőségében használhassák anyanyelvüket. Ha az eljárás nem az ügyfél nyelvén folyik, a szerv köteles lehetővé tenni az ügyfél számára, hogy az 212 Zakon o općem upravnom postupku, Sluţbeni list SFRJ, 1986/47. V. Crnković—G. Dupelj: Primjena Zakona o općem upravnom postupku, Informator, Zagreb, 1988. 246

eljárást anyanyelvén követhesse. A hatóság köteles kioktatni az ügyfelet, vagy más résztvevőt nyelvének eljárásbeli használatáról. A volt Jugoszlávia említett törvényei kisebb-nagyobb változásokkal érvényben maradtak. A nemzeti kisebbségekre vonatkozó rész érvényben maradt. A törvények tehát széles körű jogot biztosítanak, azonban a politikai helyzet miatt a magyarság nem érzi magát teljes biztonságban. Az 1992. évi „Kis-Jugoszlávia‖ alkotmánya sem biztosította a várt önállóságot Vajdaságnak, de 2002-ben létrehozták az "Omnibusz-törvényt", amely jelentős jogokat adott vissza Vajdaság számára. Az egyes autonóm tartományi hatáskörök meghatározásáról szóló úgynevezett vajdasági „omnibusz‖ törvény mellett a 2002. júniusában elfogadott „Törvény a nemzeti kisebbségi és szabadságjogok védelméről‖ is az új szemléletet mutatja. Különösen ez utóbbi jogszabály, s annak is a 11. cikkelye fontos, hiszen bevezette a kisebbségi nyelvek regionális hivatalos nyelvi státuszának biztosítását, kimondva: „Az olyan önkormányzati egység területén, ahol nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek hagyományosan élnek, nyelvük és írásuk egyenrangú hivatalos használatban lehet.‖ A 11. cikkely további bekezdései szerint a helyi önkormányzati egység kötelezően bevezeti a nemzeti kisebbség nyelvének és írásának egyenrangú hivatalos használatát, ha a az utolsó népszámlálás eredményei szerint az ott élő valamely kisebbség eléri a 15%-ot. Ott, ahol a nemzeti kisebbség nyelve hivatalosan eddig is használatban volt, e nyelv hivatalos használatban marad. Az olyan nemzeti kisebbséghez tartozó személyek, akiknek a százalékaránya a JSZ népességének összlétszámában az utolsó népszámláláskor elérte a 2%-ot, saját nyelvükön fordulhatnak a szövetségi szervekhez, és joguk van ezen a nyelven választ kapni. (A 2002. évi jugoszláv szövetségi kisebbségi törvény szövegét ld. vmsz.org.yu, illetve MTA KI. Dok.) A nyelvi jog terén a törvényhozásban is változás következett be 2002-től, hiszen a magyarság szempontjából több kedvező döntés született a jog területén, de ugyanakkor volt olyan alkotmánybírósági döntés is, amely a régi Miloševićkorszakot idézte fel a magyarság körében. A Vajdasági Képviselőház – saját hatáskörében – 2000. december 21-én elfogadta a többnyelvű anyakönyvi kivonatokról szóló határozatot, – ezáltal a Vajdaságban újra lehet magyar nyelvű 247

írott anyakönyvi kivonatot kérelmezni. A szerbiai parlament 2001. február 14-én hatályon kívül helyezte a miloševići időszak tájékoztatási törvényét, s ezzel megvalósult, hogy a kisebbségek anyanyelvén történő tájékoztatás se ütközzék diszkriminatív jogszabályokba. Ebbe a sorba tartozik az a 2001. március 29-i tartományi határozat, amelynek értelmében Vajdaság főiskoláin és egyetemein a nemzetiségek nyelvén is meg kell szervezni a felvételi vizsgát.213 A Vajdaság lassan közeledik a szomszéd régiókkal az Európai Unió felé.

213

Szarka László: Államnyelv, hivatalos nyelv – kisebbségi nyelvi jogok Kelet-Közép-Európában. http://www.mtaki.hu/docs/cd2/tanulmany/_ftnref19#_ftnref19

248

HORVÁTORSZÁG 76. ábra Horvátország területi megoszlása

Magyarázat: 21 megye (ebből Zágráb főváros külön megyét alkot, mellette létezik még a Zágrábi megye is, amely a környékét öleli fel)

Horvátországban az 1991. évi népszámlálás szerint 22.355 magyar élt. Legnagyobb részben Drávaszögben (8.956 fő). A szerb megszállás idején a Drávaszögben élők fele – közel 4.500 fő – kénytelen volt elhagyni otthonait. KeletSzlavónia és Nyugat-Szerémség területén az 1991. évi népszámlálás adatai szerint 9.821 magyar élt. Többségük nyolc falusias jellegű településen (Apáti, Csákovac, Dálya, Erdőd, Kórógy, Szentlászló, Haraszti, Marinci) lakott. Az 1991-ben kirobbant háborút követően a magyar lakta területek (KeletSzlavónia, Baranya és Nyugat Szerémség) szerb megszállás, majd az ENSZ ellenőrzése alatt volt. 1998. január 15-én került békés úton e terület Horvátországhoz, és ekkor újabb népvándorlásra került sor. A főleg Magyarországon (Mohács és környéke) élő menekültek hazatérhettek, viszont Vajdaság felé elindultak 249

a szerbek. A Horvátország más területeiről ide költözöttek mellett távoztak azok a vidékiek is, akik a háború során vállalt szerep miatt nem érezték biztonságukban magukat a visszatért szomszédok között. A horvátországi népszámlálást 2001-ben tartották, a nemzetiségi mutatók 2002. nyarán váltak ismertté. A legutolsó jugoszláv népszámlálásához képest a tíz esztendő alatt 25,77 %-kal lett kevesebb a horvátországi magyarság. A helyzetet még tragikusabbnak tünteti fel az az adat, amely az anyanyelvre vonatkozik: mindössze 12 651-en vallották azt, hogy magyar az anyanyelvük. A 2001. évi népszámlálás is azt támasztja alá, hogy a magyart anyanyelvüknek vallók számának csökkenése a homogén nyelvi környezeten, azaz az Eszéki–baranyai megye határain túl a kontinentális megyékben a legérezhetőbb, s nyilvánvalóan az anyanyelvhasználat gondja is ott a legproblematikusabb.

65. táblázat A magyarok nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlása Horvátországban, 2001.

Terület

Magyar

Magyar

nemzetiségű

anyanyelvű

Különbség

Fő

%

Fő

%

Fő

%

9784

58.9

8307

65.6

-1477

15.0

A többi kontinentális megye 5251

31.6

3015

23.8

-2236

42.5

Dalmácia és Tengermellék 1560

9.4

1328

10.4

-232

14.8

Összesen

100,0

12 650

100

-3945

-23.7

Eszéki–baranyai megye

szám

%

16 595

Forrás: Népszámlálások

250

77. ábra

fő

Magyar nemzetiségű

Dalmácia és Tengermellék

Magyar anyanyelvű

A többi kontinentális megye

12000 10000 8000 6000 4000 2000 0

Eszéki–baranyai megye

fő

A magyarok nemzetiség és anyanyelv szerint Horvátországban

terület

Forrás: Lábadi Károly: Nyelvtörvények, nyelvi jogok Horvátországban. http://www.mtaki.hu/docs/cd2/tanulmany/11_Labadi_Karoly.htm Popis stanovništva 2001. Stanovništvo prema narodnosti, po gradovima/općinama, Zágráb, Drţavni zavod za statistiku, 2002. http://www.dzs.hr/Popis%202001/Popis/H01_02_02/ H01_02_02.html (2003. november 16)

A Közép-Horvátországban és Dalmáciában illetve Tengermelléken (Primorje) élő magyarok száma elenyésző, viszont Szlavóniában és Baranyában továbbra is megtartották homogén közösségüket, igaz jelentősen csökkent számmal. Ez utóbbinak több oka van, az egyik a népszámlálás más módszereinek köszönhető, az állandó lakosságot illetően, amiről már szó esett a szerb és a montenegrói népszámlálásnál. Másrészt jelentős volt a migráció, ugyanakkor az 1991-95 közötti háború idején elmenekült lakosság hazatérése még nem végleges. Ők Európa különböző országaiban élnek, nem tudni, hányan térnek vissza az 1998-ban visszakapott otthonaikba. 2001-ben 4 437 460 lakosa volt Horvátországnak. Ebből 2 135 900 férfi és 2 301 560 nő volt. Horvátország határain belül jelentős volt a migráció, főleg az ország 1/3-át kitevő megszállt területekről a harcoktól mentesült Zágráb és Isztria területére. A délszláv háború eredményezte a „lakosságcserét‖. Jelentős számban költöztek át Szerbia és Bosznia-Hercegovina szerb ellenőrzés alatt álló területeire a 251

horvátországi szerbek, másrészt külföldről (zömében a volt jugoszláv köztársaságok területeiről). 66. táblázat Horvátországban letelepedettek száma, 2001. Honnan jöttek

Férfi

Nő

Összesen

199.816

181.948

381.764

37.096

42.924

80.020

Szlovéniából

9.671

14.575

24.246

Macedóniából

4.524

4.318

8.842

Ismeretlen területekről

5.233

5.474

10.707

243.775

276.140

519.915

Bosznia-Hercegovinából Volt Jugoszlávia területéről

Összesen

67. táblázat A nemzetiségek aránya Horvátországban 2001-ben Nemzetiség Horvát Szerb Bosnyák Olasz Magyar Egyéb Ismeretlen

Fő .. 201.631 20.755 19.636 16.595 21.801 17.975

%-os arány 89,63 4,54 0,47 0,44 0,37 0,49 0,41 68. táblázat

A magyarok száma Horvátország egyes megyéiben és városaiban, 2001. Megye/város Zágráb megye Velika Gorica Samobor Dugo Selo Ivanic Grad Jastre Barsko Sveti Ivan Zelina Krapina-Zagorje megye Sziszek Monoszlói megye Kutina

Lakosság száma Ebből magyar 302.696 158 63.517 52 36.206 18 14.200 11 14.723 9 16.689 7 .. 3 142.432 25 185.387 148 24.597 60

%-os arány 0,05 0,08 0,05 0,08 0,06 0,04 0,02 0,02 0,08 0,24 252

Megye/város Sziszek Novska Károlyvárosi megye Károlyváros Varasd megye Varasd Marusevec járás Kapronca megye Kapronca Legrád Kőrös Belovár-Bilogorai megye Belovár Daruvár Garesnica Grubisno Polje Dezanovec Velika Pisanica Muraköz Csáktornya Primorsko-Goranska megye Crikvenica Bakar Opatija Rijeka Isztriai megye Póla Rovinj Porec Lika Zenggi megye Senj (Zengg) Zára (Zadarska) megye Zadar Sibenik-Knini megye Sibenik Split-Dalmáciai megye Split Dubrovnik-Neretva megye Dubrovnik Verőce megye Verőce (Virovitica) Gradina Pozsega megye Lipik Pakrac

Lakosság száma Ebből magyar 52.236 28 14.313 20 141.787 32 .. 19 184.769 56 49.075 29 6.757 8 124.467 108 30.994 41 2.764 20 22.324 15 133.084 1.188 41.869 107 13.243 139 11.630 113 7.523 228 3.355 155 2.151 101 118.426 73 30.455 27 305.505 516 11.348 40 7.773 13 12.719 48 144.043 252 206.344 536 58.594 216 14.234 96 17.460 71 53.677 18 8.132 6 162.045 89 72.718 54 112.891 68 51.553 35 463.676 262 188.694 127 122.870 89 43.770 33 93.389 255 22.618 60 4.485 78 85.831 221 6.674 97 8.855 65

%-os arány 0,05 0,14 0,02 0,03 0,03 0,06 0,12 0,09 0,13 0,72 0,07 0,89 0,26 1,05 0,97 3,03 4,62 4,70 0,06 0,09 0,17 0,35 0,17 0,38 0,17 0,26 0,37 0,70 0,41 0,03 0,07 0,05 0,07 0,06 0,07 0,06 0,07 0,07 0,08 0,27 0,27 1,74 .. 1,45 0,73 253

Megye/város Pozsega Brodsko-Pojavska megye Slavonski Brod Eszék-Baranyai megye Hercegszőlős Bellye (Bilje) Pélmonostor Eszék Diakovár (Djakovo) Ceminac Dárda Darázs Bán Petlovac Erdőd Ernestinovo Vladislavci Vukovári-Szerémi megye Újlak (Ilok) Vukovár Vinkovce Nustar Lovas Ó-Jankovci Tompojevci Tordinci Zágráb

Lakosság száma Ebből magyar 28.201 28 176.765 81 64.612 44 330.506 9.784 5.186 2.121 5.480 1.921 10.986 933 114.616 1.154 30.092 102 2.856 112 7.062 581 3.350 874 2.427 104 2.743 395 8.417 432 2.255 481 2.124 194 204.768 2.047 8.351 98 31.670 387 35.912 212 5.862 219 1.579 77 3.387 262 1.999 193 2.251 405 779.145 841

%-os arány 0,10 0,05 0,07 2,96 40,90 35,05 8,49 1,01 0,34 3,92 8,23 26,04 4,29 14,40 5,13 21,62 9,13 1,0 1,17 1,22 0,59 3,74 4,88 5,02 9,65 17 0,11

Forrás: Popis stanovništva 2001. Stanovništvo prema narodnosti, po gradovima/općinama, Zágráb, Drţavni zavod za statistiku, 2002. http://www.dzs.hr/Popis%202001/

Horvátország

lakosainak

a

száma

szintén

jelentős

mértékben

megfogyatkozott. Az 1991-es 4 784 265-ről 4 437 460-ra, 346 805 fővel, 7,2 %-kal csökkent. A 2001-es és az 1991-es népszámlálás során a lakosság összeírása eltérő módon történt. De az igen nagy mértékű népességfogyatkozás a délszláv háborúval kapcsolatos migrációs hullám következménye. A horvátországi magyarok száma 22 355-ről 16 595-re, 5760 fővel, 25,8 %-kal csökkent. A fenti adatokból egyértelmű, hogy Horvátországban nagy számban és arányban növekedett a horvátok száma, ugyanakkor a lakosság nem érte el a korábbi, tíz évvel ezelőtti számát. A kivándorlások mellett jelentős volt a bevándorlás. Főleg 254

Bosznia-Hercegovinából és Vajdaságból érkezett jelentős számú horvát lakosság (általában kényszerből – lakosságcsere folytán), akik közül sokan elcserélték a házaikat, lakásaikat a horvátországi szerbekkel. Szembetűnő, hogy a szerbek kivándorlása, részben menekülés során, Horvátországban tulajdonképpen mindössze pár százalékra csökkentette a szerbek számát. Azonban meg kell várni a következő népszámlálást, hogy egzakt adatokkal lehessen szolgálni. Ugyanis a háború során olyan borzalmak történtek, hogy a népszámlás pillanatában sem volt „népszerű‖ szerbként nyilatkozni. A városi lakosság részben már asszimilálódott, a vegyes házasságokban született gyerekek a háború miatti erős hazafiság miatt az elmúlt évtizedben gyakorlatilag mindannyian horvátokká váltak. Igaz ez a másik oldalon is, a Horvátországból elmenekültek, ha vegyes házasságokból származnak, szinte kivétel nélkül szerbek lettek. Az általános nézet az, hogy amikor a szerbek bombázták Horvátországot, az olyan hatást eredményezett, mely következtében Horvátország minden lakosa azonosult e nemzettel, akkor is, ha etnikailag nem is oda tartozott. A sok szubjektív ok miatt a 2001. évi népszámlálás eredménye még csalóka lehet, hiszen nem tudni, hány menekült tért haza, főleg a szerb oldalról, de sok magyar és egyéb nemzetiségű sem döntötte még el, hogy esetleg hazatér-e. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy eltűntek a „jugoszlávok‖, és hogy talán a 2001 évi népszámlálás során esetleg félelem miatt még nem nyilatkozók később bátran elmondják a nemzeti hovatartozásukat.

69. táblázat Horvátország vallás szerinti megoszlása 2001-ben Vallás Katolikus Iszlám Pravoszláv Kálvinista Evangélikus Egyéb vallások Agnosztikus Nem hívő

Fő 3.897.332 56.777 40.433 4.053 3.339 495 132.532 98.376

%-os arány 87,93 1,28 0,91 0,09 0,08 0,01 2,99 2,22

Forrás: Popis stanovništva 2001. Stanovništvo prema materinskom jeziku, po gradovima/općinama http://www.dzs.hr/Hrv/Popis%202001/popis20001.htm 255

70. táblázat Horvátország anyanyelv szerinti megoszlása 2001-ben Fő 4.265.081 44.629 16.709 4.961 2.054 20.521 14.621 12.650

Nyelv Horvát Szerb Ismeretlen Szerb-horvát Horvát-szerb Olasz Albán Magyar

%-os arány 96,12 1,01 0,38 0,11 0,05 0,46 0,33 0,29

Forrás: Popis stanovništva 2001. Stanovništvo prema materinskom jeziku, po gradovima/općinama http://www.dzs.hr/Hrv/Popis%202001/popis20001.htm

Az alábbi táblázat bemutatja a horvátországi magyarság sorsát az elmúlt közel egy évszázadban. (A magyar irodalomban általában Nyugat-Szlavónia vidéket Nyugat-Horvátországnak nevezik.) 71. táblázat A magyarok aránya Horvátország egyes vidékein 1910 Terület

1991

2001

2001

anyanyelv szerint nemzetiség szerint nemzetiség szerint anyanyelv szerint

Drávaszög 20.348 (Baranya) Kelet-Szlavónia 19.106 Kelet60.693 Horvátország Muraköz 7.706 Nyugat7.695 Szlavónia Isztria, Dalmácia 7.500* Horvátország 123.000* összesen

16,5

8.956

40,0

7.041

42,5

6.610

52,3

15,7

6.075

27,2

3.167

19,1

3.022

23,9

49,3

9.821

16,7

3.368

20,3

690

5,4

6,2

91

0,4

73

0,4

54

0,4

6,2

1.613

7,2

1.368

8,2

934

7,4

6,1

1.874

8,5

1.578

9,5

1.340

10,6

100

22.355

100

16.595

100

12.650

100

Forrás: Népszámlálások

256

78. ábra

fő 1910 1991 2001

Isztria, Dalmácia

NyugatSzlavónia

Muraköz

KeletHorvátország

2001

KeletSzlavónia

70000 60000 50000 40000 30000 20000 10000 0

Drávaszög (Baranya)

fő

A magyarok aránya Horvátország egyes vidékein

terület

Forrás: Népszámlálások

A horvátországi magyarság mintegy fele olyan körülmények között, s annyira elszórtan él, hogy asszimilációjuk csaknem bizonyosra vehető. A horvát kormány az Európai Unió felé haladó úton elfogadja és életbe kívánja léptetni mindazokat a kisebbségek védelmét garantáló törvényeket, melyeket a fejlett világ alkalmaz, azonban ezek sem tudják megállítani az asszimilációs folyamatokat. Lehetséges, hogy a következő népszámlálás idejére a horvátországi magyarok száma akár a lélektanilag vízválasztó 10 ezer fős érték alá csökkenhet.

257

79. ábra

Forrás: Sebők László http://adatbank.transindex.ro/inc.php?m=demograf17

Természetesen a magyarságnak akkora lesz az esélye a megmaradásra, amennyire tud élni az európai jogharmonizáció szellemében megfogalmazott törvényes jogaival. Ha azt a mindennapi életben gyakorlattá alakítja, ha sikerül 258

kizárnia az ellentéteket, és mint az államfenntartó nemzetek egyike, az anyanemzet irányában

egységes

kérésekkel

és

igényekkel

lép

fel

infrastruktúrája,

érdekképviselete, kulturális önfenntartása és önazonossága további megőrzése érdekében, talán sikerül késleltetni azokat a borúlátó jóslatokat, melyek szerint húszharminc év múlva a horvátországi magyarság eltűnik mint demográfiai tényező. Csak ezen az áron maradhat meg az a maroknyi népcsoport Horvátországban, amely múltja és jövője tekintetében még magyarnak vallja magát. A Horvát Köztársaság Alkotmánya214 kimondja az I. részben, hogy „... a Horvát Köztársaság, mint a horvát nép nemzeti állama és az őshonos nemzeti kisebbségek, a szerbek, csehek, szlovákok, olaszok, magyarok zsidók, németek, osztrákok,

ukránok,

állampolgárokkal

ruszinok

együtt

és

mások,

biztosított

az

akiknek

a

egyenjogúság

horvát és

nemzetiségű

nemzeti

jogaik

megvalósulása, az ENSZ és a szabad világ országainak demokratikus elveivel összhangban…‖ Az általános emberi jogok és szabadságok körében kiemeli:„A szabadság, az egyenlőség, a nemzeti egyenjogúság, a békeszeretet, a szociális igazságosság, az emberi jogok tiszteletben tartása, a tulajdon sérthetetlensége, a természet és emberi környezet megőrzése, a kormány jogai és a demokratikus többpárti rendszer a Horvát Köztársaság alkotmányos rendjének legfőbb értékei.‖ (5.§). A közhivatalokban a horvát nyelv és a latin betűs írás használatos. (12.§), de ahol valamelyik kisebbség van többségben, ott a horvát nyelv és a latin betűs írás mellett hivatalosan használható más nyelv is, a cirill betűs vagy más írás a törvényben meghatározott feltételek között.‖ Az állam polgárait fajtól, bőrszíntől, nemtől, nyelvtől, vallástól, vagyontól, születéstől, képzettségtől, társadalmi helyzettől

és

más

tulajdonságoktól

függetlenül

megilletik

az

alapvető

szabadságjogok. (14.§). A 15.§ előírja hogy minden népcsoport és kisebbség tagjai egyenjogúak. Minden népcsoport és kisebbség tagjainak biztosított a nemzetiségi hovatartozás kifejezésének szabadsága, a kisebbségi nyelv és írás szabad használata és a kulturális autonómia.‖ 214

Ustav Republike Hrvatske. A Horvát Köztársaság Alkotmánya. Zágráb, 1990 259

„... A parlamenti és köztársasági-elnökválasztásokon a köztársaság biztosítja a választójog érvényesülését a határokon kívül élő állampolgárok számára is a választások idején úgy, hogy azok szavazhatnak abban az országban ahol éppen tartózkodnak, vagy más, törvényben szabályozott módon.‖ (45.§). 1991. december 4-én Horvátország elfogadta Az emberi jogokról és szabadságjogokról és az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek jogairól szóló Alkotmányos Törvényt, amely – anélkül, hogy felsorolná az érintett kisebbségi közösségeket – általánosan a következőket fogalmazza meg: „A Horvát Köztársaság védi az etnikai és nemzeti közösségek (kisebbségek) egyenjogúságát és serkenti ezek sokoldalú fejlődését. (3.§). Horvátország elősegíti az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek kapcsolatának fejlődését az anyaország népével, a nemzeti, kulturális és nyelvi fejlődésének előbbrevitele érdekében. Az etnikai és nemzeti közösségeknek vagy kisebbségeknek joguk van az önálló szervezeti életre és társulásra, összhangban az Alkotmánnyal és ezzel a törvénnyel. (4.§). A Törvény harmadik fejezete részeletesen szól az etnikai és nemzeti közösségek önkormányzati és kulturális jogairól, biztosítva számukra – a Horvát Köztársaság Alkotmányának 15. szakaszával egybehangzóan – a kulturális önkormányzat létrehozásához való jogot, valamint az anyanyelv és a nemzeti szimbólumok szabad használatát is. Egyebek közt a 14.§ előírta, hogy az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek tagjainak oktatását és nevelését a Horvát Köztársaságban az óvodákban és iskolákban anyanyelvükön és írásmódjukon végzik, külön tanmenet szerint, amely történelmüket, kultúrájukat és tudományos életüket is megfelelő mértékben tartalmazza. Az Alkotmányos Törvény teljes érvényű alkalmazása a horvátországi magyar közösség számára csak a Dráva-szög és KeletSzlavónia végleges felszabadítását, és Horvátországhoz történő teljes érvényű reintegrálását követően válik lehetségessé. Ezt igyekszik elősegíteni az a tizennégy pontos egyezmény, amelyet a horvát és a szerb fél – valamint a nemzetközi erők képviselői – 1995 novemberében Erdődön írtak alá, s amely egyebek között kimondta: mindenkinek joga van visszatérni a térségben lévő állandó lakhelyére, és joga van korábbi tulajdona visszaszerzésére.

260

1992. december 16-án aláírták a Magyar-Horvát Alapszerződést, melynek 17. pontja kimondja: „A Horvát Köztársaságban élő magyar nemzetiségnek és a Magyar Köztársaságban élő horvát nemzetiségnek joga van ahhoz, hogy egyénileg vagy közösségük

más

tagjaival

szabadon

kifejezésre

juttassák,

megőrizzék

és

továbbfejlesszék etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat anélkül, hogy őket bárki akaratuk ellenére asszimilációra kényszerítené. Joguk van ahhoz, hogy anyanyelvüket a magánéletben és a nyilvánosság előtt szabadon használják [...]. Joguk van ahhoz, hogy emberi jogaikat és alapvető szabadságjogaikat teljes mértékben és hatékonyan, mindenfajta diszkriminációtól mentesen és a törvény előtt teljes egyenlőségben gyakorolják." 1995. április 5-én Eszéken aláírták a Magyar-Horvát Kisebbségvédelmi Egyezményt, ezt követően ugyanazon év októberében megalakult a Magyar-Horvát Kisebbségi Vegyes Bizottság. A Kisebbségvédelmi Egyezmény 1. pontja leszögezi: „A Szerződő Felek biztosítják a kisebbségek számára a kultúra, a nyelv, a vallás és a magyar, illetve a horvát identitás megőrzését. Ennek érdekében a kétoldalú gazdasági együttműködés, a regionális fejlesztés, a kisebbségi képviselet, az oktatás, a kultúra, a tömegtájékoztatás, a kiadó- és tudományos-kutatási tevékenység, a jogalkotás, valamint a közművelődés egyéb területein olyan megfelelő intézkedéseket és mechanizmusokat hoznak létre és valósítanak meg, amelyek elősegítik a kisebbségek sokoldalú fejlődését." A Kisebbségi Vegyes Bizottság évente egyszer ülésezik, feladata figyelemmel kísérni a magyar illetve a horvát kisebbség sorsának alakulását. A horvátországi magyar kisebbséget az alkotmány megemlíti, és a horvát nemzet mellett államalkotó tényezőként ismeri el (más autochton kisebbségekkel együtt) a magyarságot. Az 1991 decemberében elfogadott, majd 1992-ben és 2000ben módosított kisebbségi alkotmánytörvény leszögezi, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségeknek joguk van kulturális autonómiára. Biztosítja a nemzeti kisebbségek nemzeti szimbólumainak szabad használatát, az anyanyelvi oktatást, művelődést, tájékoztatást és kiadói tevékenységet, valamint a kisebbségi nyelv és írás hivatalos használatát. A magyarok mellett autochtón kisebbségek még a szerbek, a csehek, szlovákok olaszok, zsidók, németek, osztrákok, ukránok, ruténok, akik számára szavatolja az egyenrangúságot, összhangban a szabad világ demokratikus normáival. 261

Lényegében az emberi és alapvető szabadságjogokról szóló fejezetben újból megerősítést nyer, hogy a Horvát Köztársaságban többek között nemzeti hovatartozástól függetlenül mindenkit ugyanazok a szabadságjogok illetnek meg. Az egyenjogúság és a nemzeti kisebbségek jogainak védelme érdekében minden nemzeti kisebbség joga, hogy képviselőt választhasson a Horvát Száborba. Valamennyi nemzeti kisebbséghez tartozó számára az Alkotmány szavatolja, hogy szabadon nyilatkozhasson nemzeti hovatartozásáról, szabadon használja anyanyelvét és írását, valamint élhessen a kulturális autonómia jogával. Tilos és büntetendő a nemzeti gyűlölet szítása. Minden nemzeti kisebbségi jogot érintő törvényt a legfelsőbb törvényalkotó testület, a Horvát Szábor alkotja meg, s elfogadásához a képviselők kétharmados igenlő szavazattöbbségére van szükség. A Horvát Köztársaság 1997-ben csatlakozott az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának aláíróihoz, s ezzel lehetővé vált a regionális vagy kisebbségi nyelvek – közöttük a magyar – magánéleti és közéleti gyakorlásának teljeskörű joga, amely a meglevő lehetőségek mellett újabbak meghonosítására is módot biztosít. 2000-ben elfogadták Az emberi szabadságjogokról és a Horvát Köztársaság etnikai és nemzeti közösségeiről vagy kisebbségeiről szóló alkotmányerejű törvényt. A megalkotott jogszabályegyüttessel a kisebbségek – közöttük a magyarság – megmaradását, jogegyenlőségét védelmezi a Horvát Köztársaság, továbbá a nemzeti, kulturális és nyelvi fejlődés érdekében segíti a kisebbség és anyaországa közötti kapcsolattartást. Újból deklarálja – ahogy az Alkotmány 15. cikke már egyszer kimondta –, hogy Horvátországban az etnikai és nemzeti közösségeknek vagy kisebbségeknek joguk van a kulturális autonómiára. Hosszú vita után 2002-ben megszületett a nemzeti kisebbségek jogairól szóló alkotmányos törvény. A 4. cikke szerint a Horvát Köztársaság minden állampolgárának joga van kinyilvánítani, hogy melyik nemzeti kisebbséghez tartozónak érzi magát. Az 5. cikk határozza meg a nemzeti kisebbség fogalmát: a Horvát Köztársaságban élő őshonos horvát állampolgárok csoportja, akiknek etnikai, nyelvi kulturális és/vagy vallási hagyományai különböznek a többi polgárétól, s e 262

hagyományok megőrzésére törekszenek. A törvény többek között rendezi az anyanyelven történő névhasználat kérdését (9. cikk), az anyanyelv magánjellegű és nyilvános használatát (10. cikk). Az új törvény messzemenően biztosítja az anyanyelven folyó tanítást, a kisebbség nyelvhasználatát: minden olyan településen, ahol a kisebbségben élők száma eléri az összlakosság egyharmadát, lehetőség nyílik az egyenjogú nyelvhasználatra. A törvény szabályozza a kisebbségek részvételét az önigazgatási testületekben. (III. fejezet). A jogok és kötelezettségek megvalósulását a Nemzetiségi Kisebbségek Tanácsa kíséri figyelemmel és ellenőrzi (IV. fejezet). Azokban a városokban, járásokban, ahol a nemzeti kisebbség többségben él, lehetőség nyílik a hivatalos életben is használni az anyanyelvét. Ilyen terület Horvátországban a Vukovár–Szerém megyei Kórógy vagy a Drávaszög, ahol a magyarság homogén nyelvi környezetben található, s két közigazgatási területhez, a Hercegszöllősi és a Bellyei járáshoz tartoznak a települései. A járások életét szabályozó statútumok, alapszabályok kitérnek az ott élő őshonos magyarok jogaira. A Hercegszöllősi járás alapszabálya, hogy amennyiben igény van rá, lehetővé teszi a magyar nyelv alkalmazását a közigazgatásban, továbbá a nemzeti jelképek és a nemzeti himnusz használatát. A Bellyei járásban 2002-ben módosították az alapszabályt olyan értelemben, hogy a horvát nyelv mellett a közigazgatásban, a hivatalos érintkezésben a magyart is egyenragúvá tették a járás magyarlakta falvaiban. A 2000 májusában elfogadott nemzetiségi oktatási törvény és a kisebbségi nyelvek egyenrangúságáról szóló törvény tovább bővíti a Horvátországban élő kisebbségi közösségek, így a magyarság jogosítványait is. A horvátországi járások statútumaikban rögzítik, hogy mely településeken biztosítják az autochton kisebbségi lakosság számára anyanyelvük hivatalos nyelvi használatát. Így például a belyei és hercegszőllősi járás statútumai alapján a magyarok lakta településeken a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvnek számít.

263

SZLOVÉNIA 80. ábra Szlovénia térképe

Forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/politika/relations/occ011/

Általánosan elfogadott tény, hogy a magyar kisebbség helyzete Szlovéniában a legjobb. Már az 1950-es évek végétől a határ menti (1963 után létrehozott) ún. "nemzetiségileg vegyes lakosságú [valójában magyar többségű] területen" található 32 településen mindenhol (a szlovének számára is) kétnyelvű az iskolai oktatás annak minden előnyével és hátrányával együtt. A közigazgatásban és bíróságokon ezen a területen a magyar nyelv használata kötelező, számos kulturális intézmény állami támogatást kap és autonómiával rendelkezik, s a magyar kisebbség alanyi jogon küldhet egy képviselőt a szlovén parlamentbe. A szlovéniai magyarok fogyása 1910 és 1991 között nem volt olyan jelentős, mint Horvátországban: 21 ezerről 8.503-ra változott. 2001-es népszámlálás szerint nemzetiség szerint 6.243-an voltak, anyanyelv szerint pedig 7.713-an - ez azonban 264

már jelentősnek tekinthető, különösen arányait tekintve. A magasabb anyanyelvi számérték a meggyengült identitásra utal, hiszen a magyar anyanyelvű magyarok egy része (kb. 20%-a!) nemzetiségét már nem vállalta. A népszámlálásnál kérdezték a családban használt nyelvet is, magyart mindössze 3.771-en vallották. 72. táblázat Szlovénia lakossága nemzetiség szerint 1953, 1961, 1971, 1981, 1991 és 2002. évi népszámlálás szerint1 fő Nemzetiség Szlovén

1953

1961

1971

1981

1991

1415448 1522248 1578963 1668623 1689657

Olasz

2002 1631363

854

3072

2987

2138

2959

2258

11019

10498

8943

8777

8000

6243

Roma

1663

158

951

1393

2259

3246

Albán

169

282

1266

1933

3534

6186

Osztrák

289

254

266

146

126

181

Bolgár

49

180

138

103

168

138

Bosnyák2

…

…

…

…

…

21542

807

584

442

423

315

273

1356

1384

1950

3175

4339

2667

Görög

24

50

24

15

21

54

Horvát

17978

31429

41556

53882

52876

35642

15

21

72

9

37

28

640

1009

1572

3227

4371

3972

1617

465

3197

13339

26577

10467

1617

732

400

309

298

499

Lengyel

275

222

191

200

196

140

Román

41

48

41

93

115

122

Orosz

593

295

297

189

167

451

46

384

66

54

57

40

60

71

75

139

139

216

11225

13609

20209

41695

47401

38964

68

135

52

86

142

259

...

...

138

190

210

470

9

6

4

16

37

13

352

449

293

526

1021

1548

Magyar

Cseh Montenegrói

Zsidó Macedón Muzulmán Német

Rutén

4

Szlovák Szerb Török Ukrán

4

Oláh Egyéb

3

265

Nemzetiségként nem nyilatkoztak „Jugoszláv‖

-

2784

6616

25615

12075

527

„Boszniai‖5

…

…

…

…

…

8062

Regionális hovatartozást jelöltek meg

-

-

2652

3932

5187

1467

Egyéb6

-

-

3012

2853

8716

12085

…

…

…

…

…

48588

211

1154

2678

5301

42355

126325

1466425 1591523 1679051 1838381 1913355

1964036

Nem akartak válaszolni Ismeretlen Összesen

73. táblázat Szlovénia lakossága nemzetiség szerint 1953, 1961, 1971, 1981, 1991 és 2002. évi népszámlálás szerint százalékosan % Nemzetiség Szlovén

1953

1961

1971

1981

1991

2002

96,52

95,65

94,04

90,77

88,31

83,06

Olasz

0,06

0,19

0,18

0,12

0,15

0,11

Magyar

0,75

0,66

0,53

0,48

0,42

0,32

Roma

0,12

0,01

0,06

0,08

0,12

0,17

Albán

0,01

0,02

0,08

0,11

0,18

0,31

Osztrák

0,02

0,02

0,02

0,01

0,01

0,01

0,00

0,01

0,01

0,01

0,01

0,01

…

…

…

…

…

1,10

Cseh

0,06

0,04

0,03

0,02

0,02

0,01

Montenegrói

0,09

0,09

0,12

0,17

0,23

0,14

Görög

0,00

0,00

0,00

0,00

0,00

0,00

Horvát

1,23

1,97

2,47

2,93

2,76

1,81

Zsidó

0,00

0,00

0,00

0,00

0,00

0,00

0,04

0,06

0,09

0,18

0,23

0,20

0,11

0,03

0,19

0,73

1,39

0,53

Német

0,11

0,05

0,02

0,02

0,02

0,03

Lengyel

0,02

0,01

0,01

0,01

0,01

0,01

Román

0,00

0,00

0,00

0,01

0,01

0,01

Orosz

0,04

0,02

0,02

0,01

0,01

0,02

0,00

0,02

0,00

0,00

0,00

0,00

0,01

0,00

0,00

0,01

0,01

0,01

Bolgár Bosnyák

2

Macedón Muzulmán

Rutén

4

Szlovák

3

266

Szerb

0,77

0,86

1,20

2,27

2,48

1,98

0,01

0,01

0,00

0,00

0,01

0,01

...

...

0,01

0,01

0,01

0,02

Oláh

0,00

0,00

0,00

0,00

0,00

0,00

Egyén

0,02

0,03

0,02

0,03

0,05

0,08

Jugoszláv

-

0,18

0,39

1,39

0,63

0,03

5

…

…

…

…

…

0,41

Regionális nemzetiségű

-

-

0,16

0,21

0,27

0,07

Egyéb

-

-

0,18

0,16

0,46

0,62

…

…

…

…

…

2,47

Ismeretlen

0,01

0,07

0,16

0,29

2,21

6,43

Összesen

100

100

100

100

100

100

Török Ukrán

4

Nem nyilatkoztak a nemzetiségről Boszniai 6

Nem nyilatkoztak

1

Népesség száma. A bosnyák mint nemzetiség 1994-ben bekerült a Bosznia-Hercegovina Föderáció Alkotmányába. 3 Azok a személyek, akik etnikai és vallási hovatartozásként a Muzulmánt jelölték meg. 4 Az 1953 és 1961 évi népszámlálásban a ruténokat és az ukránokat együtt írták össze. 5 A korábbi népszámlálásokban a „boszniaiak‖ mint regionális nemzetiségűek voltak feltüntetve. 6 Az összes személy ide került be, aki nem nyilatkozott a nemzetiségéről. 2

81. ábra Szlovénia nemzetiségi megoszlása a 2002-es népszámlálás szerint 2000000

fő

1800000 1600000 1400000 1200000 1000000 800000 600000 400000 200000

ismeretlen

egyéb

szerb-horvát

szerb

német

macedón

horvát

bosnyák

albán

roma

magyar

olasz

szlovén

0

Forrás: Népszámlálás 267

74. táblázat A közösségben beszélt nyelv Szlovéniában a 2002-es népszámlálás alapján* Fő 1789460 1488 3771 1630 2296 7091 3697 780 330 4286 4403 87987 3508 53309 1964036

Nyelv Szlovén Olasz Magyar Roma Albán Bosnyák Horvát Macedón Német Szerb Szerb-horvát Szlovén és egyéb nyelv Egyéb nyelv Ismeretlen Összesen

* Magyarázat: Az anyanyelv és a beszélt nyelv különböző besorolása alapján

82. ábra A közösségben beszélt nyelv Szlovéniában 2001-ben fő 2000000 1800000 1600000 1400000 1200000 1000000 800000 600000 400000 200000 ismeretlen

egyéb nyelv

szlovén és egyéb nyelv

szerb-horvát

szerb

német

macedón

horvát

bosnyák

albán

roma

magyar

olasz

szlovén

0

268

83. ábra A közösségben beszélt nyelv Szlovéniában 2001-ben (A csak szlovénül beszélők nélkül)

ismeretlen

egyéb nyelv

szlovén és egyéb nyelv

szerb-horvát

szerb

német

macedón

horvát

bosnyák

albán

roma

magyar

fő

olasz

100000 90000 80000 70000 60000 50000 40000 30000 20000 10000 0

Forrás: Statistiĉni urad Republike Slovenije, Popis prebivalstva, gospodinjstev in stanovanj, 2002

A magyarság számának csökkénése 2002-ben több okkal is magyarázható. Az egyik ezek közül kétségtelenül az új népszámlálási módszer, hiszen amíg 1991-ben a család egyik tagja nyilatkozhatott a nemzetiséget illetően minden családtagjáról, most minden felnőtt családtagnak önállóan kellett nyilatkozni. Ha pedig valamelyik családtag, aki éppen nem tartózkodott a népszámlálásnál a lakásban, nem küldte utólag be a népszámláló bizottságnak a nemzetiségére szóló nyilatkozatát, akkor őt a „nemzetisége ismeretlen‖ kategóriába sorolták. Szlovéniában ez 126.000 fő (6,42%), ami óriási számnak tűnik. Mostmár csak azokat írták össze, akik folyamatosan az állandó lakcímükön tartózkodtak. Kétségtelen, hogy a vegyes házasságokból származóaknak nehéz feladatuk volt eldönteni, hogy melyik nemzethez tartoznak, főleg ha a szülők előtt kellett ezt megtenni, ezzel magyarázható, hogy 60.000 állampolgár nem nyilatkozott a nemzeti hovatartozásáról. Azonban ha megnézzük az anyanyelvre utaló adatokat, akkor látni lehet, hogy 7.713 személy jelölte meg a magyart az anyanyelvének, noha mindössze 6.253 fő nyilatkozott magyar nemzetiségűként.

269

75. táblázat Szlovénia nemzetiségei 1991, 2002. Fő

Megoszlás, %

Anyanyelv 1991 Szlovén

2002

1991

1 690 388 1 723 434

2002

88,3

87,7

Olasz

3 882

3 762

0,2

0,2

Magyar

8 720

7 713

0,5

0,4

Roma

2 752

3 834

0,1

0,2

Albán

3 903

7 177

0,2

0,4

Angol

75

345

-

-

-

130

-

-

131

159

-

-

-

31 499

-

1,6

445

421

-

-

Montenegrói

-

462

-

-

Dán

4

20

-

-

Francia

73

206

-

-

Görög

29

40

-

-

Horvát

50 699

54 079

2,6

2,8

3 208

126

0,2

-

-

216

-

-

Macedón

4 525

4 760

0,2

0,2

Német

1 093

1 628

0,1

0,1

Holland

27

74

-

-

Lengyel

309

267

-

-

Román

295

251

-

-

Rutén

49

42

-

-

Orosz

229

766

-

-

Szlovák

163

294

-

-

Arab Bolgár Boszniai Cseh

Horvát-szerb Kinai

270

Fő

Megoszlás, %

Anyanyelv 1991

2002

Szerb

18 123

31 329

0,9

1,6

Szerb-horvát

80 325

36 265

4,2

1,8

-

129

-

-

Svéd

51

34

-

-

Török

172

226

-

-

Ukrán

171

399

-

-

Oláh

55

45

-

-

2 260

1 588

0,1

0,1

41 199

52 316

2,2

2,7

1 913 355 1 964 036

100

100

Spanyol

Egyéb Ismeretlen Összesen

1991

2002

Forrás: Statistiĉni urad Republike Slovenije, Popis prebivalstva, gospodinjstev in stanovanj, 2002

A szlovéniai 2001-es és az 1991-es népszámlálás alkalmával a lakosságot eltérő módon írták össze. 2001-ben az ország területén állandó lakhellyel rendelkező, de külföldön élő személyeket nem írták össze. A szlovéniai magyarok döntő többsége Muravidék harmincegy településén él, itt lélekszámuk 7243-ról 5212-re, 2031 fővel, 28 %-kal csökkent. Muravidék lakossága is jelentős mértékben, 14 291ről 12 698-ra apadt.

271

84. ábra Magyarok Szlovéniában 1991.

Forrás. Sebők László: A délvidéki demográfiai folyamatok - elsősorban a magyarok vonatkozásában. http://adatbank.transindex.ro/inc.php?m=demograf17

A magyarok Vajdasághoz és Horvátországhoz viszonyítva a legcsekélyebb számban Szlovéniában éltek. Zömük a Muramenti térségben tömörül, ahol ma is az ottani magyarok 87%-a él. A helyi magyarság földművelő népesség volt, a Muravidék máig az ország egyik legfejletlenebb vidéke. A helyi magyarságra jellemző az alacsony születési arányszám, valamint a nagyobb városokba történő migráció, illetve az Ausztriába és egyéb nyugati államokba való emigrálás. A lakoság elöregedése miatt az 1948. évi népszámláláshoz képest 2002-re a magyar lakosság száma Muravidéken 40%-kal csökkent, ha csak az utolsó 11 évet vesszük figyelembe (az 1991. évi és 2002. évi népszámlálás) láthatjuk a közel 30%-os csökkenést. 2002-ben a magyarok javarésze Lendván és környékén élt. Az őshonos magyarság a szlovén–magyar határ menti, egykor Vas és Zala megyékhez tartozó szűk, 195 km2 nagyságú területen, viszonylag összefüggő tömbben,

kistelepüléseken,

öt

községben

(közigazgatási

egységben)

él

a

Muravidéken (Hodos – Hodoš, Šalovci, Dobronak – Dobrovnik, Lendva – Lendava, Moravske Toplice) — Lendva központtal. Mind a magyarok, mind pedig az olaszok lakta területet nemzetiségileg vegyesen lakott területnek nyilvánították. Ez képezi az 272

egyik jogi alapját Szlovénia világviszonylatban is példa értékű, a pozitív diszkrimináción alapuló kisebbségi politikájának. Kisebb helyekre vonatkozó törvénykezés A Szlovén Köztársaság önállóságáról és függetlenségéről szóló alkotmány215 III. szakasza kimondja, hogy a SZK mindenki számára biztosítja az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelmét a Szlovén Köztársaság területén, függetlenül a nemzeti hovatartozástól, fajtól, nemtől, nyelvtől, hitvallásától, politikai vagy egyéb meggyőződésétől

való

megkülönböztetés

nélkül,

a

Szlovén

Köztársaság

alkotmányával és a hatályban lévő nemzetközi szerződésekkel összhangban. A Szlovén Köztársaság Alkotmánya az Általános rendelkezések 3. szakaszában leszögezi, hogy Szlovénia „valamennyi állampolgárának állama, amely a szlovén nép tartós és elidegeníthetetlen önrendelkezési jogán alapul‖. Az 5. szakasz biztosítja az őshonos magyar és olasz nemzeti közösség jogvédelmét, s a már említett 11. szakasz pedig témánk szempontjából a legfontosabb: kimondja, hogy „Szlovéniában a hivatalos nyelv a szlovén nyelv. Azon községek területén, ahol az olasz vagy a magyar nemzeti közösség él, az olasz vagy a magyar nyelv is hivatalos nyelv‖. (11.§). „Az állam saját területén védi az ember jogait és alapvető szabadságjogait. Védi és biztosítja az őshonos olasz és magyar nemzeti közösség jogait. Gondoskodik az őshonos szlovén nemzeti kisebbségekről a szomszédos országokban, a kivándorolt szlovénekről

és

a

vendégmunkásokról,

valamint

serkenti

kapcsolataikat

hazájukkal...‖ (5.§). Szlovéniában mindenkinek egyenlő emberi jogok és szabadságjogok biztosítottak, tekintet nélkül nemzetiségre, fajra, nemre, nyelvre, hitvallásra, politikai vagy egyéb meggyőződésre... „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy szabadon kinyilvánítsa saját nemzetéhez vagy nemzeti közösségéhez való tartozását, hogy ápolja és kifejezze saját kultúráját és hogy használja saját nyelvét és írását.‖ (61.§) „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogai és kötelességei megvalósításánál az állam és más közszolgálatot végző szerv előtt saját nyelvét és írását használja a törvényben megállapított módon.‖ (62.§).

215

Ustava Republike Slovenije Uradni list Republike Slovenije 33/1991. 273

„Az alkotmány az őshonos olasz és magyar nemzeti közösségnek és ezek tagjainak biztosítja a jogot nemzeti szimbólumaik szabad használatára, és hogy saját nemzeti azonosságuk megőrzése céljából szervezeteket alapítsanak, hogy fejlesszék a gazdasági, kulturális és tudományos kutatói tevékenységet, valamint a nyilvános tájékoztatás és könyvkiadás terén való tevékenységet. A törvénnyel összhangban e nemzeti közösségeknek és tagjaiknak joga van saját nyelvükön való nevelésre és oktatásra, valamint e nevelés és oktatás kialakítására és fejlesztésére. Törvény állapítja meg azokat a területeket, amelyeken a kétnyelvű oktatás kötelező. Az alkotmány a nemzeti közösségeknek és tagjaiknak bizotsítja a jogot az anyanemzeteikkel és ezek országaival való viszonyok ápolására. Az állam anyagilag és erkölcsileg támogatja e jogok megvalósítását. (64.§). Azokon a területeken, ahol e közösségek élnek, a tagok saját jogaik megvalósítása érdekében önkormányzati közösségeket alapítanak. Javaslatukra az állam e nemzeti önkormányzati közösségeket felhatalmazhatja az állam hatáskörébe tartozó bizonyos feladatok ellátására, valamint biztosítja az ezek megvalósításához szükséges eszközöket. E két nemzeti közösségnek közvetlen képviselete van a helyi önkormányzat szerveiben és az Országgyűlésben.‖ „... Mindkét nemzeti közösségnek és tagjaiknak jogai e közösségek létszámára való tekintet nélkül biztosítottak. Azok a törvények, más jogszabályok és általános aktusok, amelyek csupán a nemzeti közösségek alkotmányban megállapított jogaira és helyzetére vonatkoznak, a nemzeti közösségek képviselőinek beleegyezése nélkül nem fogadhatók el.‖ 0.§). Az országgyűlésbe minden alkalomkor az olasz és a magyar közösség egy-egy képviselője választandó...‖ Törvény határozza meg azokat a területeket, ahol a kétnyelvű oktatás kötelező. Az alkotmány biztosítja a jogot az anyanemzeteikhez fűződő viszonyaik ápolásához. Az állam mind anyagilag, mind erkölcsileg támogatja e jogok megvalósítását. A nemzetiségileg vegyesen lakott területeken a közösségek nemzeti önkormányzati közösségeket alapítanak, amelyek legitim partnerek az állam és a 274

nemzeti közösségek között. Feladataikat a nemzeti közösségekről szóló külön törvény taglalja. Mindkét közösségnek képviselete van a helyi önkormányzatokban és az országgyűlésben. Az országgyűlési képviselőnek a nemzetiségek külön jogait érintő kérdések tárgyalásakor vétójoga van. Törvény szabályozza e két nemzeti közösség helyzetét és jogai megvalósításának módját azokon a területeken, ahol élnek, a helyi önkormányzati közösségek kötelességeit e jogok érvényesítésekor, valamint azokat a jogokat, amelyeket e nemzeti közösségek tagjai ezeken a területeken kívül érvényesítenek (Pl. a magyarok esetében ilyen Muraszombat.) A Muravidéknek a jugoszláv korszakban kifejlesztett központja ma már nem is tartozik a nemzetiségileg vegyesen lakott területhez, ugyanis a kilencvenes évek közepén a magyar közösség legfelsőbb szervei formálisan is lemondtak a kb. 200 fős muraszombati közösségről. Ez a lépés öngólnak tekinthető a magyarság részéről. Nagyon fontos, hogy ezeket a jogokat mindkét nemzeti közösség tagjainak a közösségek létszámától függetlenül biztosítják. Szlovénia az önkormányzatiság elve alapján működő helységekben az olaszok és magyarok által lakott területi egységekben a két őshonosnak elismert kisebbség nyelve részére biztosítja a regionális hivatalos nyelv státuszát. Mindezt az alkotmány 61. szakasza azzal is megerősíti, hogy garantálja a kisebbségi közösségekhez, mint nemzeti közösségekhez való tartozás szabad kinyilvánítását: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy szabadon kinyilvánítsa saját nemzetéhez vagy nemzeti közösségéhez való hovatartozását, hogy ápolja és kifejezze saját kultúráját és hogy használja saját nyelvét és írását.‖ A területi, illetve önkormányzati elv mellett az alkotmány 63. szakasza a kisebbségekhez tartozók részére biztosítja az egész ország területén az állami közigazgatási és igazságszolgáltatási intézményekben az anyanyelv szabad használatát:

„Mindenkinek

joga

van

ahhoz,

hogy

jogai

és

kötelességei

megvalósításánál az állam és más közszolgálatot végző szerv előtt saját nyelvét és írását használja a törvényben megállapított módon.‖ Emellett az alkotmány a két autochtón kisebbség nemzeti különjogait is rögzíti a 64. szakaszban: „Az alkotmány az őshonos olasz és magyar nemzeti közösségnek és ezek tagjainak biztosítja a jogot nemzeti szimbólumaik szabad használatára és hogy saját nemzeti azonosságuk 275

megőrzése céljából szervezeteket alapítsanak, hogy fejlesszék a gazdasági, kulturális és tudományos- kutatói tevékenységet, valamint a nyilvános tájékoztatás és könyvkiadás terén való tevékenységet.‖ A törvénnyel összhangban e nemzeti közösségeknek és tagjaiknak joguk van saját nyelvükön való nevelésre és oktatásra, valamint e nevelés és oktatás kialakítására és fejlesztésére. Törvény állapítja meg azokat a területeket, amelyeken a kétnyelvű oktatás kötelező. Az alkotmány a nemzeti közösségeknek és tagjaiknak biztosítja a jogot az anyanemzeteikkel és ezek országaival való kapcsolataik ápolására. Az állam anyagilag és erkölcsileg támogatja e jogok megvalósítását. Azokon a területeken, ahol e közösségek élnek, saját jogaik megvalósítása érdekében önkormányzati közösségeket alapítanak. Javaslatukra az állam felhatalmazhatja e nemzeti önkormányzati közösségeket az állam hatáskörébe tartozó bizonyos feladatok ellátására, valamint biztosítja az ehhez szükséges eszközöket. E két nemzeti közösségnek közvetlen képviselete van a helyi önkormányzat szerveiben és az Országgyűlésben..(.). Mindkét nemzeti közösségnek és tagjaiknak jogai e közösségek létszámára való tekintet nélkül biztosítottak. Azok a törvények, más jogszabályok és általános aktusok, amelyek csupán a nemzeti közösségek alkotmányban megállapított jogaira és helyzetére vonatkoznak, a nemzeti közösségek képviselőinek beleegyezése nélkül nem fogadhatók el.‖216 1994. december 4-én lépett életbe Szlovéniában Az önigazgatási nemzeti közösségről szóló törvény, amely községi szinten is biztosítja a nemzetiségi önkormányzati képviseletet. Az 1994. december 4-ei helyhatósági választásokat követően Muravidék három községében – Lendván, Hodos-Salovci községben és Muravske Toplicén – megalakult a Községi Nemzeti Tanács, amelyek választott képviselőikből létrehozták a 18 tagú Muravidéki Magyar Nemzeti Tanácsot. Ugyanezen a választáson Koczon József személyében Lendva magyar polgármestert kapott. Az 1998. november 22-én lebonyolított helyhatósági választások alkalmával az 1998. április 19-ei népszavazáson az önállóság mellett döntő Hodos és Dobronak 216

Szarka László: Államnyelv, hivatalos nyelv – kisebbségi nyelvi jogok Kelet-Közép-Európában. http://www.mtaki.hu/docs/cd2/tanulmany/_ftnref19#_ftnref19 276

község is megválasztotta képviselőit, és nemzetiségi önigazgatási tanácsot hozott létre. A Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség (MMNÖK) 1999 januárjában választotta meg 21 tagú tanácsát, melynek elnöke Tomka György lett. Lendva község polgármesterévé ismét Koczon Józsefet választották. A Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség Tanácsa 1999. július 12-én új alapszabályt fogadott el, s a szervezet elnevezését Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösségre változtatta. Legmagasabb szerve a Közgyűlés, amely önkormányzati hivatalt működtet. Öt község – Lendva, Dobronak, Hodos, Šalovci és Moravske Toplice – megalakította az önkormányzati magyar nemzeti tanácsokat, ezek képviselőit a helyhatósági választások során választják meg. Minden magyar nemzeti tanács a saját statútuma alapján működik. Az öt nemzeti tanácsból kerülnek ki a csúcsszervezet, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség képviselői.

277

ÖSSZEGZÉS, ÚJDONSÁGOK A DOLGOZATBAN A disszertációban a délszláv állam nemzetiségi viszonyai és főleg a magyarság demográfiai adatai alakulásának bemutatására kerül sor. Mivel a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Jugoszláv Királyság ill. a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság, ahogy nevezték az államot 1918 és 1991 közötti fennállása során, ma már nem létezik, így a magyarság a ma létező államok keretén belül mutatható be. A dolgozatban kitekintés történik a jugoszláv utódállamok történetének 1918 előtti idejére, majd a délszláv állam megalakulására és végső soron megemlítésre kerül a jugoszláv utódállamok története napjainkig. A délszlávok közeledése kétségtelenül a délszláv nemzetek óhaja volt, ugyanakkor egyes nagyhatalmak célja is. Mint kiderült, a szövetséges állam nem valósította meg az egyes nemzetek elképzeléseit, így tragikus körülmények közötti háborúban esett szét. Jelen pillanatban már csak Szerbia és Montenegró képez laza, szövetséges államot, de 2006-ban várható a Montenegró függetlenségéről szóló népszavazás. A berlini fal leomlása utáni időszak bemutatta, hogy a szövetségi állami formákat felváltják a nemzeti államok. Szovjetunió és Csehszlovákia békés úton bomlottak föl, Jugoszláviában csúfos következményekkel járó háború után nyerték el az utódállamok a függetlenséget. A háború okozta demográfiai változásokat részben már most nyomon követhetjük (a XXI. századi népszámlálások alapján is), de a valódi következményeket vélhetően csak a következő népszámlálások mutatják ki. Több mint kétmillió ember hagyta el az egykori Jugoszláviát, és részben vagy más, volt köztársaságokban, vagy Európa és a világ egyéb országaiban telepedett le. Jelentős részük kettős állampolgársággal is rendelkezik, és vélhetően lesznek, akik visszatérnek korábbi otthonukba. Ezek számát még nem lehet megbecsülni, hiszen a térség fejlődésétől függően dől el, hogy a korábbi lakóhelyüket elhagyók szándékoznak-e hazatérni. Ugyanakkor hozzá kell tenni azt is, hogy sajnos mind a mai napig néhány területre a hazatérni kívánkozók nem tudnak visszatelepülni. A lőporos hordónak nevezett Balkán térsége továbbra sem tűnik nyugodtnak. A függetlenségre pályázó Montenegró mellett a koszovói albánok is önállóságra törekednek. Tanúi vagyunk, hogy bármilyen változások a térségben súlyos 278

válságokat okoznak, így elképzelhető, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság, vagy a Szerbia és Montenegró határa mentén meghúzódó Szandzsák is hasonló helyzet elé néz. Mindkét térségben a szerb, illetve a bosnyák-muzulmán nemzet etnikai alapú államalakulatot akar létrehozni. Sőt, a nyugat-macedóniai albánok között is sokan etnikai lázongásokat szítanak az anyaország felé való közeledés okán. A dolgozatban lévő adatok tehát rendszerint kimutatják a sorsdöntő fordulatok következményeit. Sajnos a nemzeti kisebbségek minden változásnál szenvedő alanyok. A délszláv államban a német nemzetiségek lettek a legnagyobb vesztesek, de az olaszok, a zsidók és a magyarok hasonló helyzetbe kerültek. A disszertációban bemutatásra kerülnek a különböző délszláv államok nemzetiségi viszonyai, a rájuk vonatkozó demográfiai változások, különös tekintettel a magyarság számaránya változására. A már közölt adatok mellett a kutatásunk során talált néhány új momentumra hívnám föl a figyelmet. Ezek közül különösen kiemelhető újdonság, hogy a délszláv szerzők anyanyelvi publikációit is földolgozva teret adtunk álláspontjaik kifejtésének, és közlésre kerülnek adataik. Természetesen összehasonlítva azokat a magyar szerzők dolgozataival. Novum a dolgozatban az is, hogy az 1931-ben létrehozott bánságok népességstatisztikai adatait is feldolgoztam, valamint az 1941 és 1945 közötti jugoszláviai területen zajló II. világháború és polgárháború adatait. Ez utóbbiak mind a mai napig vitatottak, hiszen a hivatalos állami adatokkal szemben néhány szerző (Bogoljub Kocovic és Vladimir Zerjavic) demográfiai számításaik során a hivatalos 1,7 millió áldozat helyett 1 milliónál valamivel nagyobb számra becsülik ugyanezen adatokat. A dolgozatomban szembeállítom mindkét fél adatait, és bemutatom, mi volt az oka a különböző adatok megszületésének. Sajnálatos módon mind a mai napig „számolják‖ a második világháborús áldozatokat, és az elesett magyarok számát sem tudják pontosan. A dolgozatban foglalkoztam újdonságként a második világháborúnak azon hatásaival, amelyet a nemzeti kisebbségek számának alakulására tett. Kivéve az albánokat, akiknek száma jelentősen nő, az összes kisebbség száma jelentősen csökkent. A magyarság egyetlen előnye a többiekkel szemben az volt, hogy Vajdaságban autonómiát élvezett, így mind a mai napig meg tudta tartani nemzeti identitását. Számos adatot tanulmányozva bemutatom az 1980-as években 279

tapasztalható belső migrációt, amely arra vezetett, hogy a köztársaságok nemzetiségei homogénekké váltak. Feldolgoztam az 1991-es évi népszámlálásokat immár köztársaságokra, illetve később államokra bontva. Az 1991. utáni időszakban a magyarokat az immár független államok állampolgáraként tüntettem fel. A disszertáció ezen részében kitérek a magyar kisebbség alkotmányban és törvényekben rögzített jogi helyzetére, valamint a demográfiai adataikban tapasztalható változásokra, beépítettem az utódállamokban lefolytatott népszámlálások ide vonatkozó adatait. Kivétel ez alól csupán BoszniaHercegovina, amelyben nem volt népszámlálás, hanem a feltüntetett adatokat a Bosnyák Föderáció Statisztikai Hivatalának becslései alapján mutatom be, amely újdonság a magyar közlésben. Éppúgy feldolgozásra kerültek a montenegrói népszámlálás 2003. évi adatai, amelyek írott formában csak nemrégen kerültek közlésre. Újdonságként először közöljük a montenegrói magyarok számát. A kutatások legnagyobb része mégis a vajdasági és horvátországi magyarokra fókuszál, a 2002-es szerbiai és vajdasági adatokat részletezve. Külön kitérek az 1991. és 2002. évi népszámlálások etnikai változásai bemutatására; valamint az eddig nem közölt horvátországi települések magyarságának számára, először a magyar irodalomban. Az egyetlen Európai Unió-beli délszláv állam, Szlovénia példamutató a kisebbségi helyzet megoldásában, és annak ellenére, hogy az autochton kisebbségek, (az olaszokkal együtt) a magyarok minden kisebbségi jogot élveznek, a 2002-es évi népszámlálás adatai kimutatják, hogy az asszimiláció megállíthatatlan folyamat. A magyarság helyzetére vonatkozóan bemutatásra kerünek az 1880–1941 közötti, illetve az 1948–1991 közötti változások a népszámlálások adatai alapján, egyes területekre bontva a magyarok száma Vajdaságban, Drávaszögben, Muraközben,

Muravidéken,

azokon

a

területeken,

amelyek

történelmileg

magyaroknak számítanak. Sajnos a délszláv háborúban a magyarok nagy áldozatot hoztak. Részben azért, mert a háború a horvátországi magyarlakta vidéken zajlott, másrészt pedig a mozgósítás elől elmenekültek között jelentős számú magyar volt. A több éves szerb megszállás során számos magyar elhagyta otthonát, és javarészt Magyarországra 280

menekült. Ezzel ugyan sokan beilleszkedtek a szüleik anyaországába, és főleg a fiatalabb korosztályok itt is maradtak, míg az idősebbek hazaköltöztek. Ez a folyamat rossz hatással lehet szülőföldjük magyarságának helyzetére, hiszen a Magyarországra bevándoroltak között számos értelmiségi található. Mivel a délvidéki magyarságból eddig is hiányzott az értelmiségi, ez nagy csapás lehet számukra. A disszertációban feldolgozásra kerül a Magyarországon szintén ismeretlen 1992. évi baranyai „népszámlálás‖, amelyet a vidék elfoglalásakor készítettek a szerb hatóságok. Ez a népszámlálás híven tükrözi, milyen méretű demográfiai és nemzetiségi változásokat hozott a háború. A délszláv háború a menekülés mellett súlyos emberi veszteségeket, valamint számos testi fogyatékosságot okozott. A lelki sebesültek száma azonban nem szerepel a statisztikákban, de szinte naponta tanúi vagyunk, hogy a háborúban résztvevők öngyilkosságok és családi tragédiák részesei az átélt események következtében. Ahogy az említett nemzetek nem tudnak megállapodni az áldozatok számáról, így ez nem várható a nemrég befejezett háború áldozatai esetében sem. A szerbek és a horvátok különböző adatokkal állnak elő. Elsőként kerülnek közlésre a szerb illetve horvát kormány háborús áldozatokra vonatkozó adatai is. Sajnálatos módon időnként feltárnak egy-egy tömegsírt Horvátország vagy Bosznia-Hercegovina területén, amely így folyamatosan módosítja a halottak számát.

281

ZÁRSZÓ A disszertációban a történelem, a demográfia és a jogi szabályozás került előtérbe, az antroplógia, a kultúra, a nyelv, a politológia, szociológia és egyéb tudományos ágazatok általi megvilágítás néminemű kíséretében. Magyarországon és a környező országokban számos remek magyar nemzetiségű tudós foglalkozik ezekkel a témákkal. A kisebbségek demográfiai, földrajzi fejlődésének elemzésében igen sok kiváló munka született. Megemlíteném a Központi Statisztikai Hivatal rendszeres kiadványait, az MTA Földrajztudományi Intézetében Kocsis Károly vezetésével folyó munkálatokat, a Teleki László Intézet (Gyurgyík László, Sebők László) tevékenységét, vagy a Vajdasági Magyarságtudományi Társaság (Gábrityné Molnár Irén, Mirnics Károly) vagy éppen a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkásságát. A jogtudomány terén Magyarországon az MTA Jogtudományi Intézete a Kisebbségkutató Intézettel és a Teleki László Intézettel szoros együttműködésben alakította ki a maga kisebbségkutatási profilját. Elemezni tudjuk a magyarság helyzetet, történetét, nehézségeit, olykor sanyarú sorsát, a terror-ellenterror pszichológiáját (ami korántsem volt idegen a Balkán jó részén társadalmilag is elfogadott bosszútól), de amint látjuk, a modernizáció, a városokba való mozgás is a „felszívódást‖, az asszimilációt eredményezi. Az itt kutatott és bemutatott demográfiai adatok is arról tanúskodnak, hogy hiába a jogi szabályozás, az élet mégis az asszimiláció felé vezeti a kisebbségeket. Még a falvakban egy ideig megmarad a régi élet, hagyományok, a kultúra és a nyelv ápolása, de „szépen-lassan‖ a helyi közösségek is beolvadnak a többségi nemzetbe. Jugoszlávia esetében láttuk, hogy a magyarok ezrei Magyarországra menekültek és a hazában ismét szembesültek a múltjukkal. Nemzeti öntudatuk erősebb lett, és ha nem is voltak biztosak a nemzeti identitásukban, letelepedve magyarokká váltak, nem csak állampolgárság tekintetben, hanem szívben és lélekben, és tartják a kapcsolatot a régi országukban maradtakkal, ápolva a közös gyökereket, hagyományokat, kultúrát, amely így új életre kelhet a megváltozott viszonyok közepette is, és pozitív, visszaható folyamatokat is megindíthat.

282

1. sz. melléklet Az 1880–1941 közötti népszámlálások alapján a népesség száma anyanyelv szerint a Délvidéken 1880. Terület

Sorszám

Anyanyelv

1910. magyar

1921. 1931. évi jugoszláv népszámlálás alapján

1941. magyar

DUNA JOBB PARTJA Baranya vármegye 1. Baranyavári járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

12 581 8 030 11 939 1 467 34 017

16 812 5 701 12 755 3 295 38 563

13 871 9 101 14 884 597 38 453

10 872 13 178 14 325 604 42 300

15 758 11 763 13 194 1 287 42 002

2. Mohácsi járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

1 165 6 515 1 044 372 9 096

2 571 878 1 040 5 373 9 862

1 925 5 434 1 187 94 8 640

1 425 5 595 1 050 31 8 101

1 778 4 326 893 128 7 125

3. Siklósi járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

484 1 454 173 105 2 216

751 1 374 149 98 2 372

842 1 212 182 123 2 359

841 1 341 173 90 2 445

1 112 1 108 151 283 2 654

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

14 230 15 999 13 156 1 944 45 329

20 134 7 953 13 944 8 766 50 797

16 638 15 747 16 253 814 49 452

13 138 20 114 15 548 725 52 846

18 648 17 197 14 238 1 698 51 781

1. Muraszombati járás 1)

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

2 891 10 2 687 34 359 39 947

4 050 17 1 942 41 457 47 466

1 631 44 036 2 135 479 48 281

.. .. .. .. 47 006

4 073 36 973 460 760 42 266

2. Szentgotthárdi járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

1 098 1 223 3 711 5 033

1 418 7 38 4 512 5 975

1 298 4 325 163 33 5 819

.. .. .. .. 5 567

1 516 2 764 8 31 4 319

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

3 989 11 2 910 38 070 44 980

5 468 24 1 980 45 969 53 441

2 929 48 361 2 298 512 54 100

.. .. .. .. 52 573

5 589 39 737 468 791 46 585

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

8 388 231 452 19 464 28 535

14 871 136 118 21 543 36 668

10 743 26 719 235 188 37 885

.. .. .. .. 37 741

10 896 24 224 47 67 35 234

Összesen

Vas vármegye

Összesen 1)

Zala vármegye 1. Alsólendvai járás

1) 1941. évi adatok Gedőudvar, Határfalva és Kismáriahavas adatai nélkül.

283

1880. Terület

Sorszám

Anyanyelv

1910. magyar

1921. 1931. évi jugoszláv népszámlálás alapján

1941. magyar

2. Csáktornyai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

1 424 31 070 945 1 360 34 799

4 709 41 217 323 222 46 471

1 035 41 520 268 149 42 972

.. .. .. .. 48 269

3 822 54 458 202 378 58 860

3. Letenyei járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

270 2 5 8 285

398 3 2 1 404

439 11 6 – 456

.. .. .. .. 552

367 212 – 2 581

4. Nagykanizsai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

829 1 681 55 140 2 705

940 1 903 21 32 2 896

571 2 329 14 8 2 922

.. .. .. .. 2 726

1 170 1 436 7 11 2 624

5. Perlaki járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

919 30 304 269 1 410 32 902

2 057 41 647 73 139 43 916

241 44 839 49 98 45 227

.. .. .. .. 44 948

2 512 41 987 12 146 44 657

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

11 830 63 288 1 726 22 382 99 226

22 975 84 906 537 21 937 130 355

13 029 115 418 572 443 129 462

.. .. .. .. 134 236

18 767 122 317 268 604 141 956

30 049 79 298 17 792 62 396 189 535

48 577 92 883 16 461 76 672 234 593

32 596 179 526 19 123 1 769 233 014

13 138 20 114 15 548 725 239 655

43 004 179 251 14 974 3 093 240 322

Összesen

ÖSSZESEN 1)

magyar2) horvát, szerb, szlovén 2) német 2) egyéb 2) együtt

DUNA-TISZA KÖZE Bács-Bodrog vármegye 1. Apatini járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

9 721 11 002 17 158 2 284 40 165

14 446 5 491 19 146 7 234 46 317

11 802 12 778 21 111 695 46 386

11 001 12 731 21 244 714 45 690

13 332 13 094 19 094 1 144 46 664

2. Bácsalmási járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

2 803 1 843 1 629 386 6 661

4 307 17 2 062 1 885 8 271

3 586 2 962 2 267 33 8 848

3 984 4 443 2 868 33 11 328

6 273 2 411 1 934 48 10 666

3. Bajai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

937 2 213 2 444 316 5 910

1 036 346 2 969 2 039 6 390

661 2 492 2 865 42 6 060

529 3 275 2 643 94 6 541

1 770 2 169 2 384 7 6 330

1) 1941. évi adatok Gedőudvar, Határfalva és Kismáriahavas adatai nélkül. 2) 1931. évi adatok Vas és Zala vármegye adatai nélkül.

284

1880. Sorszám

Terület

Anyanyelv

1910. magyar

1921. 1931. évi jugoszláv népszámlálás alapján

1941. magyar

4. Hódsági járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

1 944 8 454 21 205 8 098 39 701

4 000 5 868 26 421 10 375 46 664

2 314 9 629 28 099 8 308 48 350

2 141 11 445 28 509 9 371 51 466

4 610 8 899 27 721 9 686 50 916

5. Kulai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

5 828 3 328 22 806 8 828 40 790

8 354 4 630 26 196 8 985 48 165

7 225 5 258 28 264 9 888 50 635

7 080 7 028 28 679 10 692 53 479

12 466 5 293 26 780 10 992 55 531

6. Óbecsei járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

20 433 17 323 1 211 2 116 41 083

30 465 22 834 756 220 54 275

28 000 27 138 959 534 56 631

28 629 27 470 1 216 659 57 974

33 842 21 962 592 429 56 825

7. Palánkai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

1 107 11 232 19 123 3 506 34 968

3 695 11 578 22 443 4 321 42 037

1 606 14 091 23 070 2 445 41 212

1 406 14 639 23 735 2 876 42 656

3 814 13 337 22 174 3 832 43 157

8. Titeli járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

939 14 473 2 285 919 18 616

4 664 18 739 4 667 288 28 358

3 652 20 124 5 027 244 29 047

3 487 21 180 5 026 303 29 996

5 250 19 523 4 480 564 29 817

9. Topolyai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

30 787 1 979 5 592 2 944 41 302

42 374 2 049 7 696 1 394 53 513

44 114 3 949 7 397 1 607 57 067

42 735 9 162 6 784 1 486 60 167

50 700 3 324 5 934 752 60 710

10. Újvidéki járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

8 919 10 909 12 696 16 632 49 156

13 041 11 726 13 132 17 487 55 386

11 141 12 233 13 990 17 214 54 578

10 551 16 322 12 941 17 483 57 297

12 883 11 309 12 369 18 179 54 740

11. Zentai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

14 996 6 232 281 1 092 22 601

22 043 6 837 70 115 29 065

22 315 8 268 107 250 30 940

22 223 8 687 92 313 31 315

27 108 5 867 93 204 33 272

12. Zombori járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

11 782 6 341 21 470 2 295 41 888

15 915 4 498 24 214 2 348 46 975

15 217 7 416 26 358 167 49 158

13 747 9 064 26 241 214 49 266

16 093 7 560 25 046 251 48 950

13. Zsablyai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

1 613 15 744 949 1 161 19 467

5 064 20 746 1 732 1 803 29 345

5 064 21 137 1 847 2 054 30 102

4 770 21 725 1 746 2 277 30 518

6 324 20 169 1 545 3 041 31 079

285

1880. Terület

Sorszám

Anyanyelv

1910. magyar

1921. 1931. évi jugoszláv népszámlálás alapján

1941. magyar

14. Magyarkanizsa rtv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

11 970 441 82 576 13 069

16 655 330 28 5 17 018

17 127 726 94 127 18 074

16 772 2 138 98 100 19 108

18 849 352 31 104 19 336

15. Zenta rtv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

17 877 1 876 447 1 000 21 200

27 221 2 025 177 243 29 666

26 529 2 910 310 945 30 694

26 461 4 912 323 273 31 969

29 463 2 171 148 365 32 147

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

141 656 113 390 129 378 52 153 436 577

213 280 117 714 151 709 58 742 541 445

200 353 151 111 161 765 44 553 557 782

195 516 174 221 162 145 46 888 578 770

242 777 137 440 150 325 49 598 580 140

1. Szabadka tjv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

30 171 27 386 1 746 3 253 62 556

55 587 3 553 1 913 33 557 94 610

26 749 60 930 2 475 807 90 961

29 730 67 031 2 502 795 100 058

61 581 38 480 1 787 888 102 736

2. Újvidék tjv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

5 517 8 790 5 159 1 859 21 325

13 343 12 215 5 918 2 114 33 590

13 065 16 684 6 486 2 887 39 122

20 362 28 678 10 993 3 952 63 985

31 130 19 212 7 662 3 727 61 731

3. Zombor tjv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

5 077 15 682 2 672 1 262 24 693

10 078 11 964 2 181 6 370 30 593

5 275 22 538 2 996 533 31 342

5 526 22 997 3 146 665 32 334

11 502 17 834 2 255 520 32 111

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

4 400 2 19 231 4 652

7 975 1 39 22 8 037

15 556 176 74 104 15 910

8 217 1 354 63 115 9 749

9 115 941 27 94 10 177

Összesen

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

4 400 2 19 231 4 652

7 975 1 39 22 8 037

15 556 176 74 104 15 910

8 217 1 354 63 115 9 749

9 115 941 27 94 10 177

ÖSSZESEN

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

186 821 165 250 138 974 58 758 549 803

300 263 145 447 161 760 100 805 708 275

260 998 251 439 173 796 48 884 735 117

259 351 294 281 178 849 52 415 784 896

356 105 213 907 162 056 54 827 786 895

Összesen

Csongrád vármegye 1. Tiszáninneni járás

286

1880. Terület

Sorszám

Anyanyelv

1910. magyar

1921. 1931. évi jugoszláv népszámlálás alapján

1941. magyar

TISZA-MAROS SZÖGE Krassó-Szörény vármegye 1. Jámi járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

364 296 36 311 1 007

362 547 17 147 1 073

253 503 18 71 845

288 504 27 71 890

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

364 296 36 311 1 007

362 547 17 147 1 073

253 503 18 71 845

288 504 27 71 890

1. Fehértempomi járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

141 15 564 3 007 9 817 28 529

909 20 993 4 791 10 138 36 831

601 20 518 4 433 8 702 34 254

620 20 735 4 503 8 675 34 533

2. Keveváraljai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

222 12 565 4 292 5 183 22 262

5 355 16 826 6 587 6 714 35 482

4 406 16 934 6 935 5 429 33 704

4 651 19 389 7 363 5 570 36 973

3. Verseczi járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

397 4 004 2 358 12 474 19 233

1 427 5 204 2 630 11 571 20 832

1 034 4 970 2 719 10 531 19 254

973 3 453 2 380 10 043 16 849

4. Fehértemplom rtv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

457 1 559 6 644 1 185 9 845

1 213 2 013 6 062 2 236 11 524

370 2 703 5 194 1 383 9 650

287 3 827 4 519 1 024 9 657

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

1 217 33 692 16 301 28 659 79 869

8 904 45 036 20 070 30 659 104 669

6 411 45 125 19 281 26 045 96 862

6 129 47 323 18 158 25 219 98 012

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

968 7 382 12 354 1 625 22 329

3 890 8 640 13 556 1 284 27 370

2 433 10 180 13 244 1 154 27 011

2 212 12 223 13 104 1 872 29 411

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

306 9 241 912 15 758 26 217

588 11 799 755 16 150 29 292

320 11 594 709 15 266 27 889

429 11 229 851 14 941 27 450

Összesen

Temes vármegye

Összesen

Versecz tjv.

Torontál vármegye 1. Alibunári járás

287

1880. Sorszám

Terület

Anyanyelv

1910. magyar

1921. 1931. évi jugoszláv népszámlálás alapján

2. Antalfalvai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

4 333 21 661 1 808 14 456 42 258

5 957 24 895 1 849 14 343 47 044

5 296 24 462 1 604 14 769 46 131

5 413 25 323 1 966 15 124 47 826

3. Bánlaki járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

2 541 2 254 5 136 3 974 13 905

4 709 3 212 5 845 4 187 17 953

4 461 3 480 6 020 3 756 17 717

4 189 7 917 5 104 3 767 20 977

4. Csenei járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

1 042 2 348 485 331 4 206

1 443 2 687 641 197 4 968

1 928 2 870 685 65 5 548

1 743 3 042 673 62 5 520

5. Módosi járás 1)

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

1 932 5 697 7 593 2 795 18 017

2 543 5 682 8 120 2 114 18 459

2 828 5 448 8 468 2 197 18 941

2 812 5 635 8 041 1 881 18 369

6. Nagybecskereki járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

3 027 13 040 14 936 14 332 45 335

8 573 15 018 16 485 14 639 54 715

7 682 15 239 16 836 13 899 53 656

7 475 17 524 15 952 14 230 55 181

7. Nagykikindai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

6 440 12 695 5 811 1 523 26 469

7 131 15 332 6 100 409 28 972

7 301 15 985 6 262 263 29 811

7 322 16 567 6 055 268 30 212

8. Pancsovai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

316 13 065 11 479 13 103 37 963

3 148 16 207 15 573 12 949 47 877

2 862 15 734 16 549 11 802 46 947

2 842 16 342 16 066 11 834 47 084

9. Párdányi járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

2 815 4 493 2 068 602 9 978

2 844 4 836 2 374 224 10 278

2 875 4 973 2 393 291 10 532

2 765 5 287 2 060 300 10 412

10. Törökbecsei járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

10 301 24 994 1 544 2 298 39 137

14 136 32 941 1 054 333 48 464

13 234 33 878 785 552 48 449

12 626 32 598 839 316 46 379

11. Törökkanizsai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

11 251 10 836 1 466 1 513 25 066

17 294 13 478 1 384 588 32 744

18 562 13 652 1 324 647 34 185

15 475 15 655 1 093 436 32 659

1941. magyar

1) 1921. évi adatok Káptalanfalva adatai nélkül.

288

1880. Terület

Sorszám

Anyanyelv

1910. magyar

1921. 1931. évi jugoszláv népszámlálás alapján

12. Zsombolyai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

6 682 2 909 11 395 1 834 22 820

9 341 3 377 11 501 1 075 25 294

8 872 3 656 11 417 816 24 761

6 806 15 206 10 384 824 33 220

13. Nagybecskerek rtv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

3 639 7 868 6 356 1 666 19 529

9 148 9 008 6 811 1 039 26 006

7 508 11 003 7 888 1 123 27 522

9 216 13 649 8 766 1 200 32 831

14. Nagykikinda rtv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

2 960 11 023 4 531 1 331 19 845

5 968 14 161 5 855 811 26 795

4 122 15 084 5 774 794 25 774

4 723 16 077 6 675 925 28 400

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

57 585 142 124 75 520 75 516 350 745

92 823 172 633 84 347 69 058 418 861

87 851 177 058 86 714 66 240 417 863

83 836 202 051 84 525 66 108 436 520

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

1 132 8 224 6 356 1 415 17 127

3 364 8 849 7 467 1 128 20 808

1 536 9 455 7 255 1 161 19 407

1 837 10 872 8 324 1 056 22 089

ÖSSZESEN

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

61 266 191 718 110 567 107 526 471 077

109 343 235 705 125 457 102 276 572 781

98 484 242 321 126 512 94 671 561 988

94 302 272 973 124 138 94 326 586 922

MINDÖSSZESEN 1)

magyar2) horvát, szerb, szlovén 2) német 2) egyéb 2) együtt

Összesen

1. Pancsova tjv.

278 136 458 183 392 078 436 266 474 035 673 286 267 333 303 678 319 431 228 680 279 753 145 324 1 210 415 1 515 649 1 530 119

1941. magyar

366 791 399 109 587 368 393 158 318 535 177 030 147 466 57 920 1 611 473 1 027 217

Forrás: KSH

1) 1921. évi adatok Káptalanfalva, 1941. évi adatok Gedőudvar, Határfalva és Kismáriahavas, illetve a Tisza-Maros szöge adatai nélkül. 2) 1931. évi adatok Vas és Zala vármegye adatai nélkül.

289

2. sz. melléklet A délvidék népességének százalékos aránya az 1880–1941-es népszámlálások szerint 1880. Terület

Sorszám

Anyanyelv

1910. magyar

1921. 1931. évi jugoszláv népszámlálás alapján

1941. magyar

DUNA JOBB PARTJA Baranya vármegye 1. Baranyavári járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

36,98 23,61 35,10 4,31 100,00

43,60 14,78 33,08 8,54 100,00

36,07 23,67 38,71 1,55 100,00

25,70 31,15 33,87 1,43 100,00

37,52 28,01 31,41 3,06 100,00

2. Mohácsi járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

12,81 71,62 11,48 4,09 100,00

26,07 8,90 10,55 54,48 100,00

22,28 62,89 13,74 1,09 100,00

17,59 69,07 12,96 0,38 100,00

24,95 60,72 12,53 1,80 100,00

3. Siklósi járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

21,84 65,61 7,81 4,74 100,00

31,66 57,93 6,28 4,13 100,00

35,69 51,38 7,72 5,21 100,00

34,40 54,85 7,08 3,68 100,00

41,90 41,75 5,69 10,66 100,00

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

31,39 35,30 29,02 4,29 100,00

39,64 15,66 27,45 17,26 100,00

33,64 31,84 32,87 1,65 100,00

24,86 38,06 29,42 1,37 100,00

36,01 33,21 27,50 3,28 100,00

1. Muraszombati járás223)

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

7,24 0,03 6,73 86,01 100,00

8,53 0,04 4,09 87,34 100,00

3,38 91,21 4,42 0,99 100,00

.. .. .. .. 100,00

9,64 87,48 1,09 1,80 100,00

2. Szentgotthárdi járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

21,82 0,02 4,43 73,73 100,00

23,73 0,12 0,64 75,51 100,00

22,31 74,33 2,80 0,57 100,00

.. .. .. .. 100,00

35,10 64,00 0,19 0,72 100,00

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

8,87 0,02 6,47 84,64 100,00

10,23 0,04 3,71 86,02 100,00

5,41 89,39 4,25 0,95 100,00

.. .. .. .. 100,00

12,00 85,30 1,00 1,70 100,00

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

29,40 0,81 1,58 68,21 100,00

40,56 0,37 0,32 58,75 100,00

28,36 70,53 0,62 0,50 100,00

.. .. .. .. 100,00

30,92 68,75 0,13 0,19 100,00

Összesen

Vas vármegye

Összesen 1)

Zala vármegye 1. Alsólendvai járás

223

1941. évi adatok Gedőudvar, Határfalva és Kismáriahavas adatai nélkül.

290

1880. Terület

Sorszám

2. Csáktornyai járás

Anyanyelv

1910. magyar

1921. 1931. évi jugoszláv népszámlálás alapján

1941. magyar

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

4,09 89,28 2,72 3,91 100,00 94,74 0,70 1,75 2,81 100,00

10,13 88,69 0,70 0,48 100,00 98,51 0,74 0,50 0,25 100,00

2,41 96,62 0,62 0,35 100,00 96,27 2,41 1,32 – 100,00

.. .. .. .. 100,00 .. .. .. .. 100,00

6,49 92,52 0,34 0,64 100,00 63,17 36,49 – 0,34 100,00

4. Nagykanizsai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

30,65 62,14 2,03 5,18 100,00

32,46 65,71 0,73 1,10 100,00

19,54 79,71 0,48 0,27 100,00

.. .. .. .. 100,00

44,59 54,73 0,27 0,42 100,00

5. Perlaki járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

2,79 92,10 0,82 4,29 100,00

4,68 94,83 0,17 0,32 100,00

0,53 99,14 0,11 0,22 100,00

.. .. .. .. 100,00

5,63 94,02 0,03 0,33 100,00

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

11,92 63,78 1,74 22,56 100,00

17,62 65,13 0,41 16,83 100,00

10,06 89,15 0,44 0,34 100,00

.. .. .. .. 100,00

13,22 86,17 0,19 0,43 100,00

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

15,85 41,84 9,39 32,92 100,00

20,71 39,59 7,02 32,68 100,00

13,99 77,05 8,21 0,76 100,00

26,53 40,61 31,39 1,46 100,00

17,89 74,59 6,23 1,29 100,00

1. Apatini járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

24,20 27,39 42,72 5,69 100,00

31,19 11,86 41,34 15,62 100,00

25,44 27,55 45,51 1,50 100,00

24,08 27,86 46,50 1,56 100,00

28,57 28,06 40,92 2,45 100,00

2. Bácsalmási járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

42,08 27,67 24,46 5,79 100,00

52,07 0,21 24,93 22,79 100,00

40,53 33,48 25,62 0,37 100,00

35,17 39,22 25,32 0,29 100,00

58,81 22,60 18,13 0,45 100,00

3. Bajai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

15,85 37,45 41,35 5,35 100,00

16,21 5,41 46,46 31,91 100,00

10,91 41,12 47,28 0,69 100,00

8,09 50,07 40,41 1,44 100,00

27,96 34,27 37,66 0,11 100,00

4. Hódsági járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

4,90 21,29 53,41 20,40 100,00

8,57 12,58 56,62 22,23 100,00

4,79 19,92 58,12 17,18 100,00

4,16 22,24 55,39 18,21 100,00

9,05 17,48 54,44 19,02 100,00

3. Letenyei járás

Összesen

ÖSSZESEN224)

DUNA-TISZA KÖZE Bács-Bodrog vármegye

224

1931. évi adatok Vas és Zala vármegye, 1941. évi adatok Gedőudvar, Határfalva és Kismáriahavas adatai nélkül.

291

1880. Sorszám

Terület

Anyanyelv

1910. magyar

1921. 1931. évi jugoszláv népszámlálás alapján

1941. magyar

5. Kulai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

14,29 8,16 55,91 21,64 100,00

17,34 9,61 54,39 18,65 100,00

14,27 10,38 55,82 19,53 100,00

13,24 13,14 53,63 19,99 100,00

22,45 9,53 48,23 19,79 100,00

6. Óbecsei járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

49,74 42,17 2,95 5,15 100,00

56,13 42,07 1,39 0,41 100,00

49,44 47,92 1,69 0,94 100,00

49,38 47,38 2,10 1,14 100,00

59,55 38,65 1,04 0,75 100,00

7. Palánkai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

3,17 32,12 54,69 10,03 100,00

8,79 27,54 53,39 10,28 100,00

3,90 34,19 55,98 5,93 100,00

3,30 34,32 55,64 6,74 100,00

8,84 30,90 51,38 8,88 100,00

8. Titeli járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

5,04 77,74 12,27 4,94 100,00

16,45 66,08 16,46 1,02 100,00

12,57 69,28 17,31 0,84 100,00

11,62 70,61 16,76 1,01 100,00

17,61 65,48 15,02 1,89 100,00

9. Topolyai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

74,54 4,79 13,54 7,13 100,00

79,18 3,83 14,38 2,60 100,00

77,30 6,92 12,96 2,82 100,00

71,03 15,23 11,28 2,47 100,00

83,51 5,48 9,77 1,24 100,00

10. Újvidéki járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

18,14 22,19 25,83 33,84 100,00

23,55 21,17 23,71 31,57 100,00

20,41 22,41 25,63 31,54 100,00

18,41 28,49 22,59 30,51 100,00

23,53 20,66 22,60 33,21 100,00

11. Zentai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

66,35 27,57 1,24 4,83 100,00

75,84 23,52 0,24 0,40 100,00

72,12 26,72 0,35 0,81 100,00

70,97 27,74 0,29 1,00 100,00

81,47 17,63 0,28 0,61 100,00

12. Zombori járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

28,13 15,14 51,26 5,48 100,00

33,88 9,58 51,55 5,00 100,00

30,96 15,09 53,62 0,34 100,00

27,90 18,40 53,26 0,43 100,00

32,88 15,44 51,17 0,51 100,00

13. Zsablyai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

8,29 80,88 4,87 5,96 100,00

17,26 70,70 5,90 6,14 100,00

16,82 70,22 6,14 6,82 100,00

15,63 71,19 5,72 7,46 100,00

20,35 64,90 4,97 9,78 100,00

14. Magyarkanizsa rtv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

91,59 3,37 0,63 4,41 100,00

97,87 1,94 0,16 0,03 100,00

94,76 4,02 0,52 0,70 100,00

87,77 11,19 0,51 0,52 100,00

97,48 1,82 0,16 0,54 100,00

15. Zenta rtv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

84,33 8,85 2,11 4,72 100,00

91,76 6,83 0,60 0,82 100,00

86,43 9,48 1,01 3,08 100,00

82,77 15,36 1,01 0,85 100,00

91,65 6,75 0,46 1,14 100,00

292

1880. Terület

Sorszám

Összesen

Anyanyelv

1910. magyar

1921. 1931. évi jugoszláv népszámlálás alapján

1941. magyar

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

32,45 25,97 29,63 11,95 100,00

39,39 21,74 28,02 10,85 100,00

35,92 27,09 29,00 7,99 100,00

33,78 30,10 28,02 8,10 100,00

41,85 23,69 25,91 8,55 100,00

1. Szabadka tjv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

48,23 43,78 2,79 5,20 100,00

58,75 3,76 2,02 35,47 100,00

29,41 66,98 2,72 0,89 100,00

29,71 66,99 2,50 0,79 100,00

59,94 37,46 1,74 0,86 100,00

2. Újvidék tjv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

25,87 41,22 24,19 8,72 100,00

39,72 36,36 17,62 6,29 100,00

33,40 42,65 16,58 7,38 100,00

31,82 44,82 17,18 6,18 100,00

50,43 31,12 12,41 6,04 100,00

3. Zombor tjv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

20,56 63,51 10,82 5,11 100,00

32,94 39,11 7,13 20,82 100,00

16,83 71,91 9,56 1,70 100,00

17,09 71,12 9,73 2,06 100,00

35,82 55,54 7,02 1,62 100,00

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

94,58 0,04 0,41 4,97 100,00

99,23 0,01 0,49 0,27 100,00

97,77 1,11 0,47 0,65 100,00

84,29 13,89 0,65 1,18 100,00

89,56 9,25 0,27 0,92 100,00

Összesen

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

94,58 0,04 0,41 4,97 100,00

99,23 0,01 0,49 0,27 100,00

97,77 1,11 0,47 0,65 100,00

84,29 13,89 0,65 1,18 100,00

89,56 9,25 0,27 0,92 100,00

ÖSSZESEN

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

33,98 30,06 25,28 10,69 100,00

42,39 20,54 22,84 14,23 100,00

35,50 34,20 23,64 6,65 100,00

33,04 37,49 22,79 6,68 100,00

45,25 27,18 20,59 6,97 100,00

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

36,15 29,39 3,57 30,88 100,00

33,74 50,98 1,58 13,70 100,00

29,94 59,53 2,13 8,40 100,00

32,36 56,63 3,03 7,98 100,00

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

36,15 29,39 3,57 30,88 100,00

33,74 50,98 1,58 13,70 100,00

29,94 59,53 2,13 8,40 100,00

32,36 56,63 3,03 7,98 100,00

Csongrád vármegye 1. Tiszáninneni járás

TISZA-MAROS SZÖGE Krassó-Szörény vármegye 1. Jámi járás

Összesen

293

1880. Terület

Sorszám

Anyanyelv

1910. magyar

1921. 1931. évi jugoszláv népszámlálás alapján

1941. magyar

Temes vármegye 1. Fehértempomi járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

0,49 54,56 10,54 34,41 100,00

2,47 57,00 13,01 27,53 100,00

1,75 59,90 12,94 25,40 100,00

1,80 60,04 13,04 25,12 100,00

2. Keveváraljai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

1,00 56,44 19,28 23,28 100,00

15,09 47,42 18,56 18,92 100,00

13,07 50,24 20,58 16,11 100,00

12,58 52,44 19,91 15,07 100,00

3. Verseczi járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

2,06 20,82 12,26 64,86 100,00

6,85 24,98 12,62 55,54 100,00

5,37 25,81 14,12 54,70 100,00

5,77 20,49 14,13 59,61 100,00

4. Fehértemplom rtv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

4,64 15,84 67,49 12,04 100,00

10,53 17,47 52,60 19,40 100,00

3,83 28,01 53,82 14,33 100,00

2,97 39,63 46,80 10,60 100,00

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

1,52 42,18 20,41 35,88 100,00

8,51 43,03 19,17 29,29 100,00

6,62 46,59 19,91 26,89 100,00

6,25 48,28 18,53 25,73 100,00

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

4,34 33,06 55,33 7,28 100,00

14,21 31,57 49,53 4,69 100,00

9,01 37,69 49,03 4,27 100,00

7,52 41,56 44,55 6,36 100,00

1. Alibunári járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

1,17 35,25 3,48 60,11 100,00

2,01 40,28 2,58 55,13 100,00

1,15 41,57 2,54 54,74 100,00

1,56 40,91 3,10 54,43 100,00

2. Antalfalvai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

10,25 51,26 4,28 34,21 100,00

12,66 52,92 3,93 30,49 100,00

11,48 53,03 3,48 32,02 100,00

11,32 52,95 4,11 31,62 100,00

3. Bánlaki járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

18,27 16,21 36,94 28,58 100,00

26,23 17,89 32,56 23,32 100,00

25,18 19,64 33,98 21,20 100,00

19,97 37,74 24,33 17,96 100,00

4. Csenei járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

24,77 55,83 11,53 7,87 100,00

29,05 54,09 12,90 3,97 100,00

34,75 51,73 12,35 1,17 100,00

31,58 55,11 12,19 1,12 100,00

Összesen

1. Versecz tjv.

Torontál vármegye

294

1880. Sorszám

Terület

1910. magyar

1921. 1931. évi jugoszláv népszámlálás alapján

5. Módosi járás 225

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

10,72 31,62 42,14 15,51 100,00

13,78 30,78 43,99 11,45 100,00

14,93 28,76 44,71 11,60 100,00

15,31 30,68 43,77 10,24 100,00

6. Nagybecskereki járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

6,68 28,76 32,95 31,61 100,00

15,67 27,45 30,13 26,76 100,00

14,32 28,40 31,38 25,90 100,00

13,55 31,76 28,91 25,79 100,00

7. Nagykikindai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

24,33 47,96 21,95 5,75 100,00

24,61 52,92 21,05 1,41 100,00

24,49 53,62 21,01 0,88 100,00

24,24 54,84 20,04 0,89 100,00

8. Pancsovai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

0,83 34,42 30,24 34,52 100,00

6,58 33,85 32,53 27,05 100,00

6,10 33,51 35,25 25,14 100,00

6,04 34,71 34,12 25,13 100,00

9. Párdányi járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

28,21 45,03 20,73 6,03 100,00

27,67 47,05 23,10 2,18 100,00

27,30 47,22 22,72 2,76 100,00

26,56 50,78 19,78 2,88 100,00

10. Törökbecsei járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

26,32 63,86 3,95 5,87 100,00

29,17 67,97 2,17 0,69 100,00

27,32 69,93 1,62 1,14 100,00

27,22 70,29 1,81 0,68 100,00

11. Törökkanizsai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

44,89 43,23 5,85 6,04 100,00

52,82 41,16 4,23 1,80 100,00

54,30 39,94 3,87 1,89 100,00

47,38 47,93 3,35 1,34 100,00

12. Zsombolyai járás

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

29,28 12,75 49,93 8,04 100,00

36,93 13,35 45,47 4,25 100,00

35,83 14,77 46,11 3,30 100,00

20,49 45,77 31,26 2,48 100,00

13. Nagybecskerek rtv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

18,63 40,29 32,55 8,53 100,00

35,18 34,64 26,19 4,00 100,00

27,28 39,98 28,66 4,08 100,00

28,07 41,57 26,70 3,66 100,00

14. Nagykikinda rtv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

14,92 55,55 22,83 6,71 100,00

22,27 52,85 21,85 3,03 100,00

15,99 58,52 22,40 3,08 100,00

16,63 56,61 23,50 3,26 100,00

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

16,42 40,52 21,53 21,53 100,00

22,16 41,21 20,14 16,49 100,00

21,02 42,37 20,75 15,85 100,00

19,21 46,29 19,36 15,14 100,00

Összesen

225

Anyanyelv

1941. magyar

1921. évi adatok Káptalanfalva adatai nélkül.

295

1. Pancsova tjv.

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

6,61 48,02 37,11 8,26 100,00

16,17 42,53 35,89 5,42 100,00

7,91 48,72 37,38 5,98 100,00

8,32 49,22 37,68 4,78 100,00

ÖSSZESEN

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

13,01 40,70 23,47 22,83 100,00

19,09 41,15 21,90 17,86 100,00

17,52 43,12 22,51 16,85 100,00

16,07 46,51 21,15 16,07 100,00

MINDÖSSZESEN226

magyar horvát, szerb, szlovén német egyéb együtt

22,98 36,04 22,09 18,89 100,00

30,23 31,28 20,04 18,46 100,00

25,62 44,00 20,88 9,50 100,00

25,81 41,32 22,41 10,38 100,00

38,85 38,27 17,23 5,64 100,00 Forrás: KSH

226

1921. évi adatok Káptalanfalva, 1931. évi adatok Vas és Zala vármegye, 1941. évi adatok Tisza-Maros szöge adatai nélkül.

296

3. sz. melléklet Horvátország lakossága nemzetiség szerint, 2001.

Horvát Köztársaság Százalék Zagrebaĉka ţupanija Százalék Krapinskozagorska ţupanija Százalék Sisaĉkomoslavaĉka ţupanija Százalék Karlovaĉka ţupanija Százalék Varaţdinska ţupanija Százalék Koprivniĉkokriţevaĉka ţupanija Százalék Bjelovarskobilogorska ţupanija Százalék Primorskogoranska ţupanija Százalék Liĉko-senjska ţupanija Százalék Virovitiĉkopodravska ţupanija Százalék

Összesen

Albán

Osztrák

Bosnyák

Bolgár

Montenegrói

Összesen

Horvát

4.437.460

3.977.171

331.383

15.082

247

20.755

331

4.926

100

89,63

7,47

0,34

0,01

0,47

0,01

0,11

309.696

297.868

6.351

835

7

877

11

135

100

96,18

2,05

0,27

0

0,28

0

0,04

142.432

140.212

1.066

129

2

61

2

13

100

98,44

0,75

0,09

0

0,04

0

0,01

185.387

152.196

26.053

511

6

1.137

12

70

100

82,1

14,05

0,28

0

0,61

0,01

0,04

141.787

119.490

17.555

300

-

892

2

74

100

84,27

12,38

0,21

-

0,63

0

0,05

184.769

180.474

2.532

304

7

116

7

42

100

97,68

1,37

0,16

0

0,06

0

0,02

124.467

119.450

3.387

285

6

93

3

29

100

95,97

2,72

0,23

0

0,07

0

0,02

133.084

109.871

19.258

755

7

66

18

83

100

82,56

14,47

0,57

0,01

0,05

0,01

0,06

305.505

258.438

29.728

2.063

36

3.021

33

643

100

84,59

9,73

0,68

0,01

0,99

0,01

0,21

53.677

46.245

6.555

110

2

88

-

8

100

86,15

12,21

0,2

0

0,16

-

0,01

93.389

83.554

7.519

229

-

69

3

43

100

89,47

8,05

0,25

-

0,07

0

0,05

297

Összesen Poţeškoslavonska ţupanija

Horvát

Összesen

Albán

Osztrák

Bosnyák

Bolgár

Montenegrói

85.831

76.118

8.002

146

2

48

2

22

Százalék

100

88,68

9,32

0,17

0

0,06

0

0,03

Brodskoposavska ţupanija

176.765

166.129

7.580

285

4

372

9

54

Százalék Zadarska ţupanija

100

93,98

4,29

0,16

0

0,21

0,01

0,03

162.045

151.188

7.648

629

13

266

7

112

Százalék

100

93,3

4,72

0,39

0,01

0,16

0

0,07

330.506

277.245

45.836

858

23

410

20

365

100

83,89

13,87

0,26

0,01

0,12

0,01

0,11

112.891

99.838

11.263

322

8

142

6

75

100

88,44

9,98

0,29

0,01

0,13

0,01

0,07

204.768

160.277

39.745

487

4

1.138

10

119

100

78,27

19,41

0,24

0

0,56

0

0,06

463.676

446.539

10.295

900

18

888

37

593

Osjeĉkobaranjska ţupanija Százalék Šibenskokninska ţupanija Százalék Vukovarskosrijemska ţupanija Százalék Splitskodalmatinska ţupanija Százalék Istarska ţupanija

100

96,3

2,22

0,19

0

0,19

0,01

0,13

206.344

148.328

31.146

2.032

26

3.077

33

732

Százalék

100

71,88

15,09

0,98

0,01

1,49

0,02

0,35

122.870

114.621

5.526

328

13

1.760

3

370

100

93,29

4,5

0,27

0,01

1,43

0

0,3

118.426

112.746

4.272

185

10

30

3

31

100

95,2

3,61

0,16

0,01

0,03

0

0,03

779.145

716.344

40.066

3.389

53

6.204

110

1.313

100

91,94

5,14

0,43

0,01

0,8

0,01

0,17

Dubrovaĉkoneretvanska emzeti ţupanija Százalék MeĊimurska ţupanija Százalék Grad Zagreb Százalék

298

Cseh Horvát Köztársaság

Magyar

Macedón

Német

Lengyel

Roma

Román

Orosz

10.510

16.595

4.270

2.902

567

9.463

475

906

Százalék

0,24

0,37

0,1

0,07

0,01

0,21

0,01

0,02

Zagrebaĉka ţupanija

238

158

190

75

29

231

9

55

Százalék

0,08

0,05

0,06

0,02

0,01

0,07

0

0,02

22

25

48

34

6

4

1

30

Százalék

0,02

0,02

0,03

0,02

0

0

0

0,02

Sisaĉkomoslavaĉka ţupanija

670

148

125

54

19

708

8

20

Százalék

0,36

0,08

0,07

0,03

0,01

0,38

0

0,01

20

32

90

34

15

7

1

27

0,01

0,02

0,06

0,02

0,01

0

0

0,02

23

56

66

40

12

448

-

27

0,01

0,03

0,04

0,02

0,01

0,24

-

0,01

28

108

51

26

9

125

5

12

0,02

0,09

0,04

0,02

0,01

0,1

0

0,01

7.098

1.188

93

84

10

140

5

11

Százalék

5,33

0,89

0,07

0,06

0,01

0,11

0

0,01

Primorskogoranska ţupanija

145

516

489

213

68

589

27

88

Százalék

0,05

0,17

0,16

0,07

0,02

0,19

0,01

0,03

10

18

23

6

1

10

9

2

0,02

0,03

0,04

0,01

0

0,02

0,02

0

Virovitiĉkopodravska ţupanija

92

255

54

18

1

4

2

5

Százalék

0,1

0,27

0,06

0,02

0

0

0

0,01

Poţeškoslavonska ţupanija

775

221

60

78

10

7

3

9

Százalék

0,9

0,26

0,07

0,09

0,01

0,01

0

0,01

Krapinskozagorska ţupanija

Karlovaĉka ţupanija Százalék Varaţdinska ţupanija Százalék Koprivniĉkokriţevaĉka ţupanija Százalék Bjelovarskobilogorska ţupanija

Liĉko-senjska ţupanija Százalék

299

Cseh Brodskoposavska ţupanija

Magyar

Macedón

Német

Lengyel

Roma

Román

Orosz

109

81

75

75

36

586

12

8

Százalék Zadarska ţupanija

0,06

0,05

0,04

0,04

0,02

0,33

0,01

0

26

89

122

139

27

4

2

18

Százalék

0,02

0,05

0,08

0,09

0,02

0

0

0,01

61

9.784

311

964

32

977

223

33

0,02

2,96

0,09

0,29

0,01

0,3

0,07

0,01

30

68

63

44

13

8

6

15

0,03

0,06

0,06

0,04

0,01

0,01

0,01

0,01

43

2.047

124

171

32

167

17

30

Százalék

0,02

1

0,06

0,08

0,02

0,08

0,01

0,01

Splitskodalmatinska ţupanija

156

262

387

260

62

11

16

85

Százalék

0,03

0,06

0,08

0,06

0,01

0

0

0,02

Istarska ţupanija

103

536

454

180

35

600

48

45

Százalék

0,05

0,26

0,22

0,09

0,02

0,29

0,02

0,02

26

89

109

99

14

4

7

10

0,02

0,07

0,09

0,08

0,01

0

0,01

0,01

22

73

21

20

3

2.887

37

126

Százalék

0,02

0,06

0,02

0,02

0

2,44

0,03

0,11

Grad Zagreb

813

841

1.315

288

133

1.946

37

250

Százalék

0,1

0,11

0,17

0,04

0,02

0,25

0

0,03

Osjeĉkobaranjska ţupanija Százalék Šibenskokninska ţupanija Százalék Vukovarskosrijemska ţupanija

Dubrovaĉkoneretvanska emzeti ţupanija Százalék MeĊimurska ţupanija

300

Szlovák Horvát Köztársaság

Szlovén

Szerb

Török

Olasz

Ukrán

Oláh

4.712

13.173

201.631

19.636

300

1.977

12

0,11

0,3

4,54

0,44

0,01

0,04

0

47

601

2.720

31

7

62

-

0,02

0,19

0,88

0,01

0

0,02

-

13

439

224

6

-

3

-

Százalék

0,01

0,31

0,16

0

-

0

-

Sisaĉkomoslavaĉka ţupanija

243

181

21.617

192

5

309

1

Százalék

0,13

0,1

11,66

0,1

0

0,17

0

20

340

15.651

11

8

20

-

0,01

0,24

11,04

0,01

0,01

0,01

-

13

562

761

17

6

15

-

0,01

0,3

0,41

0,01

0

0,01

-

10

131

2.408

9

-

11

1

0,01

0,11

1,93

0,01

-

0,01

0

46

120

9.421

79

-

10

-

Százalék

0,03

0,09

7,08

0,06

-

0,01

-

Primorskogoranska ţupanija

125

2.883

15.005

3.539

67

87

3

Százalék

0,04

0,94

4,91

1,16

0,02

0,03

0

5

39

6.193

6

14

5

-

0,01

0,07

11,54

0,01

0,03

0,01

-

23

67

6.612

12

-

9

1

Százalék

0,02

0,07

7,08

0,01

-

0,01

0

Poţeškoslavonska ţupanija

120

59

5.616

788

-

23

-

Százalék

0,14

0,07

6,54

0,92

-

0,03

-

Százalék Zagrebaĉka ţupanija Százalék Krapinskozagorska ţupanija

Karlovaĉka ţupanija Százalék Varaţdinska ţupanija Százalék Koprivniĉkokriţevaĉka ţupanija Százalék Bjelovarskobilogorska ţupanija

Liĉko-senjska ţupanija Százalék Virovitiĉkopodravska ţupanija

301

Szlovák

Szlovén

Szerb

Török

Olasz

Ukrán

Oláh

Brodskoposavska ţupanija

28

93

5.347

40

19

320

-

Százalék

0,02

0,05

3,02

0,02

0,01

0,18

-

Zadarska ţupanija

43

267

5.716

109

16

24

-

Százalék

0,03

0,16

3,53

0,07

0,01

0,01

-

Osjeĉkobaranjska ţupanija

2.155

480

28.866

32

8

78

3

Százalék

0,65

0,15

8,73

0,01

0

0,02

0

31

143

10.229

30

1

15

-

0,03

0,13

9,06

0,03

0

0,01

-

1.338

92

31.644

5

-

476

-

Százalék

0,65

0,04

15,45

0

-

0,23

-

Splitskodalmatinska ţupanija

109

746

5.520

114

24

49

1

Százalék

0,02

0,16

1,19

0,02

0,01

0,01

0

Istarska ţupanija

144

2.020

6.613

14.284

57

78

1

Százalék

0,07

0,98

3,2

6,92

0,03

0,04

0

22

163

2.409

51

2

18

-

0,02

0,13

1,96

0,04

0

0,01

-

6

522

248

4

1

32

-

Százalék

0,01

0,44

0,21

0

0

0,03

-

Grad Zagreb

171

3.225

18.811

277

65

333

1

Százalék

0,02

0,41

2,41

0,04

0,01

0,04

0

Šibenskokninska ţupanija Százalék Vukovarskosrijemska ţupanija

Dubrovaĉkoneretvanska emzeti ţupanija Százalék MeĊimurska ţupanija

302

Zsidók

Egyéb

Összesen

Regionális hovatartozást jelölt meg

Ismeretlen

Horvát Köztársaság

576

21.801

89.130

9.302

17.975

Százalék

0,01

0,49

2,01

0,21

0,41

Zagrebaĉka ţupanija

8

847

2.321

1

2.309

Százalék

0

0,27

0,75

0

0,75

Krapinskozagorska ţupanija

-

84

405

2

665

Százalék

-

0,06

0,28

0

0,47

Sisaĉkomoslavaĉka ţupanija

6

2.137

4.442

2

559

Százalék

0

1,15

2,4

0

0,3

Karlovaĉka ţupanija

5

771

3.183

-

788

Százalék

0

0,54

2,24

-

0,56

Varaţdinska ţupanija

3

292

947

10

524

Százalék

0

0,16

0,51

0,01

0,28

Koprivniĉkokriţevaĉka ţupanija

9

82

1.059

2

489

0,01

0,07

0,85

0

0,39

11

156

3.241

-

558

0,01

0,12

2,44

-

0,42

27

3.651

11.914

150

1.774

0,01

1,2

3,9

0,05

0,58

5

113

509

-

255

0,01

0,21

0,95

-

0,48

Virovitiĉkopodravska ţupanija

2

92

1.849

2

375

Százalék

0

0,1

1,98

0

0,4

Poţeškoslavonska ţupanija

1

88

1.337

3

286

Százalék

0

0,1

1,56

0

0,33

Százalék Bjelovarskobilogorska ţupanija Százalék Primorskogoranska ţupanija Százalék Liĉko-senjska ţupanija Százalék

303

Zsidók

Egyéb

Összesen

Regionális hovatartozást jelölt meg

Ismeretlen

Brodskoposavska ţupanija

2

437

2.127

3

492

Százalék

0

0,25

1,2

0

0,28

Zadarska ţupanija

4

282

1.799

12

1.128

Százalék

0

0,17

1,11

0,01

0,7

Osjeĉkobaranjska ţupanija

26

522

5.873

18

1.030

0,01

0,16

1,78

0,01

0,31

9

153

1.314

12

323

0,01

0,14

1,16

0,01

0,29

Vukovarskosrijemska ţupanija

5

1.370

2.553

5

823

Százalék

0

0,67

1,25

0

0,4

44

1.036

4.322

119

1.484

0,01

0,22

0,93

0,03

0,32

17

3.997

21.978

8.865

895

0,01

1,94

10,65

4,3

0,43

18

832

1.510

26

381

0,01

0,68

1,23

0,02

0,31

6

95

798

31

515

Százalék

0,01

0,08

0,67

0,03

0,43

Grad Zagreb

368

4.764

15.649

39

2.322

Százalék

0,05

0,61

2,01

0,01

0,3

Százalék Šibenskokninska ţupanija Százalék

Splitskodalmatinska ţupanija Százalék Istarska ţupanija Százalék Dubrovaĉkoneretvanska emzeti ţupanija Százalék MeĊimurska ţupanija

Forrás: Popis stanovništva 2001. Stanovništvo prema narodnosti, po gradovima/općinama, Zágráb, Drţavni zavod za statistiku, 2002. http://www.dzs.hr/Popis%202001/

304

4. sz. melléklet Horvátország népessége anyanyelv szerint Összesen Horvát Köztársaság Százalék Zagrebaĉka ţupanija Százalék Krapinskozagorska ţupanija Százalék Sisaĉkomoslavaĉka ţupanija Százalék Karlovaĉka ţupanija Százalék Varaţdinska ţupanija Százalék Koprivniĉkokriţevaĉka ţupanija Százalék Bjelovarskobilogorska ţupanija Százalék Primorskogoranska ţupanija Százalék Liĉko-senjska ţupanija Százalék Virovitiĉkopodravska ţupanija Százalék Poţeško-slavonska ţupanija Százalék

Horvát

Horvátszerb

Albán

Bosnyák

Montenegrói

Bolgár

4.437.460

4.265.081

2.054

14.621

9.197

265

460

100

96,12

0,05

0,33

0,21

0,01

0,01

309.696

304.186

28

786

352

7

13

100

98,22

0,01

0,25

0,11

0

0

142.432

140.872

2

133

45

3

1

100

98,9

0

0,09

0,03

0

0

185.387

179.476

205

454

515

8

8

100

96,81

0,11

0,24

0,28

0

0

141.787

138.447

66

257

836

4

7

100

97,64

0,05

0,18

0,59

0

0

184.769

182.144

12

287

254

8

5

100

98,58

0,01

0,16

0,14

0

0

124.467

122.817

14

283

38

3

3

100

98,67

0,01

0,23

0,03

0

0

133.084

125.466

60

684

27

6

6

100

94,28

0,05

0,51

0,02

0

0

305.505

288.240

232

2.659

1.186

24

63

100

94,35

0,08

0,87

0,39

0,01

0,02

53.677

51.042

73

117

27

-

3

100

95,09

0,14

0,22

0,05

-

0,01

93.389

91.850

17

193

25

3

5

100

98,35

0,02

0,21

0,03

0

0,01

85.831

84.130

21

132

24

3

2

100

98,02

0,02

0,15

0,03

0

0 305

Összesen Brodsko-posavska ţupanija Százalék Zadarskaţupanija Százalék Osjeĉko-baranjska ţupanija Százalék Šibensko-kninska ţupanija Százalék Vukovarskosrijemska ţupanija Százalék Splitskodalmatinska ţupanija Százalék Istarska ţupanija Százalék Dubrovaĉkoneretvanska ţupanija Százalék MeĊimurska ţupanija Százalék Grad Zagreb Százalék

Horvát

Horvátszerb

Albán

Bosnyák

Montenegrói

Bolgár

176.765

174.214

55

267

123

8

5

100

98,56

0,03

0,15

0,07

0

0

162.045

157.853

115

590

117

7

17

100

97,41

0,07

0,36

0,07

0

0,01

330.506

307.069

414

759

145

9

32

100

92,91

0,13

0,23

0,04

0

0,01

112.891

110.619

91

302

58

9

11

100

97,99

0,08

0,27

0,05

0,01

0,01

204.768

176.714

286

418

541

6

7

100

86,3

0,14

0,2

0,26

0

0

463.676

457.070

37

790

446

31

71

100

98,58

0,01

0,17

0,1

0,01

0,02

206.344

179.945

86

1.877

1.244

25

47

100

87,21

0,04

0,91

0,6

0,01

0,02

122.870

120.090

18

310

761

4

33

100

97,74

0,01

0,25

0,62

0

0,03

118.426

113.576

3

186

25

4

3

100

95,9

0

0,16

0,02

0

0

779.145

759.261

219

3.137

2.408

93

118

100

97,45

0,03

0,4

0,31

0,01

0,02

306

Héber

Magyar

Macedón

7.178

8

12.650

3.534

3.013

536

7.860

1.205

Százalék

0,16

0

0,29

0,08

0,07

0,01

0,18

0,03

Zagrebaĉka ţupanija

124

1

120

155

133

23

226

21

Százalék

0,04

0

0,04

0,05

0,04

0,01

0,07

0,0r

17

-

19

41

54

7

1

2

Százalék

0,01

-

0,01

0,03

0,04

0

0

0

Sisaĉkomoslavaĉka ţupanija

315

-

80

80

60

15

682

51

Százalék

0,17

-

0,04

0,04

0,03

0,01

0,37

0,03

16

-

25

58

60

15

-

8

0,01

-

0,02

0,04

0,04

0,01

-

0,01

21

-

53

55

53

11

435

32

0,01

-

0,03

0,03

0,03

0,01

0,24

0,02

20

-

92

48

42

9

214

15

0,02

-

0,07

0,04

0,03

0,01

0,17

0,01

5.209

-

295

62

43

10

111

6

Százalék

3,91

-

0,22

0,05

0,03

0,01

0,08

0

Primorskogoranska ţupanija

130

-

461

539

347

66

301

43

Százalék

0,04

-

0,15

0,18

0,11

0,02

0,1

0,01

7

-

12

19

19

1

-

11

0,01

-

0,02

0,04

0,04

0

-

0,02

69

-

197

36

26

2

2

1

Százalék

0,07

-

0,21

0,04

0,03

0

0

0

Poţeškoslavonska ţupanija

263

-

92

35

41

9

1

6

Százalék

0,31

-

0,11

0,04

0,05

0,01

0

0,01

Cseh Horvát Köztársaság

Krapinskozagorska ţupanija

Karlovaĉka ţupanija Százalék Varaţdinska ţupanija Százalék Koprivniĉkokriţevaĉka ţupanija Százalék Bjelovarskobilogorska ţupanija

Liĉko-senjska ţupanija Százalék Virovitiĉkopodravska ţupanija

Német

Lengyel

Román

Roma

307

Cseh

Héber

Magyar

Macedón

Német

Lengyel

Román

Roma

Brodskoposavska ţupanija

55

-

43

60

77

22

312

334

Százalék

0,03

-

0,02

0,03

0,04

0,01

0,18

0,19

Zadarska ţupanija

24

-

83

82

185

28

4

3

Százalék

0,01

-

0,05

0,05

0,11

0,02

0

0

38

-

8.307

184

462

31

711

342

0,01

-

2,51

0,06

0,14

0,01

0,22

0,1

21

-

59

55

58

14

2

6

0,02

-

0,05

0,05

0,05

0,01

0

0,01

13

-

1.190

78

103

20

142

9

Százalék

0,01

-

0,58

0,04

0,05

0,01

0,07

0

Splitskodalmatinska ţupanija

159

2

221

284

366

62

7

17

Százalék

0,03

0

0,05

0,06

0,08

0,01

0

0

Istarska ţupanija

102

-

430

387

249

40

575

94

Százalék

0,05

-

0,21

0,19

0,12

0,02

0,28

0,05

30

1

74

75

129

15

-

4

0,02

0

0,06

0,06

0,1

0,01

-

0

15

-

107

21

43

5

2.751

156

Százalék

0,01

-

0,09

0,02

0,04

0

2,32

0,13

Grad Zagreb

530

4

690

1.180

463

131

1.383

44

Százalék

0,07

0

0,09

0,15

0,06

0,02

0,18

0,01

Osjeĉkobaranjska ţupanija Százalék Šibenskokninska ţupanija Százalék Vukovarskosrijemska ţupanija

Dubrovaĉkoneretvanska ţupanija Százalék MeĊimurska ţupanija

308

Orosz Horvát Köztársaság

Rutén

Szlovák

Szlovén

Szerb

SzerbHorvát

Török

Olasz

1.080

1.828

3.993

11.872

44.629

4.961

20.521

347

0,02

0,04

0,09

0,27

1,01

0,11

0,46

0,01

70

16

42

544

412

85

21

8

0,02

0,01

0,01

0,18

0,13

0,03

0,01

0

30

3

14

561

107

16

6

-

0,02

0

0,01

0,39

0,08

0,01

0

-

26

6

81

135

1.785

463

64

9

0,01

0

0,04

0,07

0,96

0,25

0,03

0

29

3

20

305

733

184

14

8

0,02

0

0,01

0,22

0,52

0,13

0,01

0,01

34

5

9

583

192

64

13

4

0,02

0

0

0,32

0,1

0,03

0,01

0

10

21

5

112

189

17

6

-

0,01

0,02

0

0,09

0,15

0,01

0

-

11

4

20

98

389

83

12

1

Százalék

0,01

0

0,02

0,07

0,29

0,06

0,01

0

Primorskogoranska ţupanija

120

44

108

2.682

1.922

681

3.723

96

Százalék

0,04

0,01

0,04

0,88

0,63

0,22

1,22

0,03

6

1

5

40

1.856

135

8

3

0,01

0

0,01

0,07

3,46

0,25

0,01

0,01

8

14

38

52

417

50

10

-

0,01

0,01

0,04

0,06

0,45

0,05

0,01

-

9

8

46

49

409

19

225

-

0,01

0,01

0,05

0,06

0,48

0,02

0,26

-

Százalék Zagrebaĉka ţupanija Százalék Krapinskozagorska ţupanija Százalék Sisaĉkomoslavaĉka ţupanija Százalék Karlovaĉka ţupanija Százalék Varaţdinska ţupanija Százalék Koprivniĉkokriţevaĉka ţupanija Százalék Bjelovarskobilogorska ţupanija

Liĉko-senjska ţupanija Százalék Virovitiĉkopodravska ţupanija Százalék Poţeškoslavonska ţupanija Százalék

309

Orosz

Rutén

Szlovák

Szlovén

Szerb

SzerbHorvát

Török

Olasz

Brodskoposavska ţupanija

15

20

22

78

397

69

13

22

Százalék

0,01

0,01

0,01

0,04

0,22

0,04

0,01

0,01

Zadarska ţupanija

28

8

31

253

835

364

118

21

Százalék

0,02

0

0,02

0,16

0,52

0,22

0,07

0,01

32

77

1.942

248

7.837

640

16

8

0,01

0,02

0,59

0,08

2,37

0,19

0

0

17

4

21

135

819

151

38

3

0,02

0

0,02

0,12

0,73

0,13

0,03

0

22

1.479

1.171

50

20.650

518

2

1

Százalék

0,01

0,72

0,57

0,02

10,08

0,25

0

0

Splitskodalmatinska ţupanija

104

10

106

645

1.158

196

101

2

Százalék

0,02

0

0,02

0,14

0,25

0,04

0,02

0,01

56

17

155

1.894

1.808

506

15.867

64

0,03

0,01

0,08

0,92

0,88

0,25

7,69

0,03

17

5

18

147

481

124

29

7

Százalék

0,01

0

0,01

0,12

0,39

0,1

0,02

0,01

MeĊimurska ţupanija

155

3

7

661

95

17

4

2

Százalék

0,13

0

0,01

0,56

0,08

0,01

0

0

Grad Zagreb

281

80

132

2.600

2.138

579

231

65

Százalék

0,04

0,01

0,02

0,33

0,27

0,07

0,03

0,01

Osjeĉkobaranjska ţupanija Százalék Šibenskokninska ţupanija Százalék Vukovarskosrijemska ţupanija

Istarska ţupanija Százalék Dubrovaĉkoneretvanska ţupanija

310

Anyanyelv ukrán Horvát Köztársaság

oláh

egyéb

Ismeretlen

1.027

7

2.824

16.709

0,02

0

0,06

0,38

29

-

110

2.184

0,01

-

0,04

0,71

Krapinskozagorska ţupanija

4

-

44

450

Százalék

0

-

0,03

0,32

Sisaĉkomoslavaĉka ţupanija

100

-

54

715

Százalék

0,05

-

0,03

0,39

11

-

43

638

0,01

-

0,03

0,45

13

1

31

450

0,01

0

0,02

0,24

Koprivniĉkokriţevaĉka ţupanija

6

1

24

478

Százalék

0

0

0,02

0,38

Bjelovarskobilogorska ţupanija

6

-

23

452

Százalék

0

-

0,02

0,34

67

-

281

1.490

0,02

-

0,09

0,49

4

-

13

275

0,01

-

0,02

0,51

6

1

19

348

0,01

0

0,02

0,37

11

-

14

282

0,01

-

0,02

0,33

Százalék Zagrebaĉka ţupanija Százalék

Karlovaĉka ţupanija Százalék Varaţdinska ţupanija Százalék

Primorskogoranska ţupanija Százalék Liĉko-senjska ţupanija Százalék Virovitiĉkopodravska ţupanija Százalék Poţeškoslavonska ţupanija Százalék

311

Brodskoposavska ţupanija Százalék

82 0,05

-

25 0,01

447 0,25

Zadarska ţupanija

16

-

139

1.124

Százalék

0,01

-

0,09

0,69

44

1

109

1.049

0,01

0

0,03

0,32

9

-

68

321

Százalék

0,01

-

0,06

0,28

Vukovarskosrijemska ţupanija

307

-

102

939

Százalék

0,15

-

0,05

0,46

35

-

306

1.427

0,01

-

0,07

0,31

29

1

191

655

0,01

0

0,09

0,32

9

-

144

345

0,01

-

0,12

0,28

29

-

28

530

Százalék

0,02

-

0,02

0,45

Grad Zagreb

210

2

1.056

2.110

Százalék

0,03

0

0,14

0,27

Osjeĉkobaranjska ţupanija Százalék Šibenskokninska ţupanija

Splitskodalmatinska ţupanija Százalék Istarska ţupanija Százalék

Dubrovaĉkoneretvanska ţupanija Százalék MeĊimurska ţupanija

Forrás: Popis stanovništva 2001. Stanovništvo prema materinskom jeziku, po gradovima/općinama. http://www.dzs.hr/Hrv/Popis%202001/popis20001.htm 312

5. sz. melléklet

A Vajdaság és az ottani magyarság a 2002-es népszámlálás adatai alapján

Ada

Kanizsa

9488 4,7406815

315 0,1573898

113 0,0564605

68 0,0339762

16454 8,2212451

Zenta Csóka Dél-bánáti körzet

Alibunar

0 0

61 0,03048

87181 43,560008

38245

11454

547

831

51

10

1

187

0

7

22543

100

29,949013

1,4302523

2,1728331

0,1333508

0,0261472

0,0026147

0,4889528

0

0,0183

58,943653

13494

2357

2812

95

8

5

0

13

0

0

7546

100

17,467022

20,838891

0,7040166

0,0592856

0,0370535

0

0,0963391

0

0

55,92115

148401

35826

1860

8562

256

98

67

16254

0

54

57092

100

24,141347

1,2533608

5,7695029

0,1725056

0,0660373

0,0451479

10,952756

0

0,03639

38,471439

208456

150794

630

3759

104

12

394

25

27

27842

100

72,338527

0,3022221

1,8032582

0,0498906

0,0057566

0,1890087

0,0119929

4 0,00 192

0,01295

13,356296

20399

12628

42

266

7

1

14

2

0

1

4017

100

61,904995

0,2058924

1,3039855

0,0343154

0,0049022

0,0686308

0,0098044

0

0,0049

19,692142

132051

98794

442

2559

78

8

252

18

26

14211

100

74,815034

0,3347192

1,9378876

0,0590681

0,0060583

0,1908354

0,0136311

4 0,00 303

0,01969

10,761751

12705

8934

55

101

3

2

9

0

0

0

2369

100

70,318772

0,4329004

0,7949626

0,0236128

0,0157418

0,0708383

0

0

0

18,646202

26924

18831

47

567

14

0

5

3

0

0

5177

100

69,941316

0,1745654

2,1059278

0,0519982

0

0,0185708

0,0111425

0

0

19,228198

16377

11607

44

266

2

1

114

2

0

0

2068

100

70,873786

0,2686695

1,6242291

0,0122122

0,0061061

0,6960982

0,0122122

0

0

12,627465

165881

72242

501

3018

197

13

28

98

0

0

78551

100

43,550497

0,3020237

1,8193765

0,1187598

0,0078369

0,0168796

0,0590785

0

0

47,353826

18994

3324

29

275

38

3

0

8

0

0

14558

100

17,500263

0,1526798

1,4478256

0,2000632

0,0157945

0

0,0421186

0

0

76,645256

27510

2037

66

246

25

1

0

38

0

0

23802

100

7,4045802

0,2399128

0,8942203

0,090876

0,003635

0

0,1381316

0

0

86,521265

67002

51212

219

1670

56

1

25

9

0

0

8607

2,4924629

0,0835796

0,0014925

0,0373123

0,0134324

0

0

12,845885

207

7

1

1

11

0

0

3864

0,238921

1,5953757

0,0539499

0,0077071

0,0077071

0,0847784

0

0

29,780347

Kikinda Törökkaniz sa

Magyarok

Északbánáti körzet

5219 2,6076746

Goránok

Szécsány

49637 24,801139

Vlachok

Törökbecs e

Bunyevácok

Magyarcsernye

Bulgárok

Nagybecskerek

Bosnyákok

Begaszentgyörgy

Albánok

Középbánáti körzet

Jugoszlávok

Szabadka

Montenegróiak

Kishegyes

200140 100

Szerbek

Topolya

Lakosok száma

Területi egység község Északbácskai körzet

100

59,537572

25568

2739

124

392

57

3

2

29

0

0

20587

100

10,71261

0,4849812

100

76,433539

0,3268559

0,0078223

0,113423

0

0

80,518617

13832

5205

32

12975

7725

31

0

3

0

0

7133

100

37,630133

0,2313476

1,6483516

0,1012146

0,0289184

0

0,0216888

0

0

51,568826

313937

220641

1715

5687

158

68

837

41

38

15444

100

70,281936

0,5462879

1,81151

0,0503286

0,0216604

0,266614

0,0130599

79 0,02 516

0,0121

4,9194584

22954

13680

78

159

7

1

11

1

1

309

100

59,597456

0,3398101

0,6926897

0,0304958

0,0043565

0,0479219

0,0043565

0,00436

1,3461706

12 0,05 228

313

Ukránok

Szlovének

Szlovákok

Ruthénok

Oroszok

Begaszentgyörgy

Románok

Középbánáti körzet

Romák

Szabadka

Németek

Kishegyes

Muzulmánok

Topolya

Makedónok

Területi egység község Északbácskai körzet

561

446

337

1680

69

71

484

370

225

73

0,2803038

0,222844

0,1683821

0,8394124

0,0344759

0,0354752

0,2418307

0,1848706

0,11 242

0,03647

49

60

44

88

10

5

292

200

0,1281213

0,1568833

0,1150477

0,2300954

0,0261472

0,0130736

0,7634985

0,5229442

17

16

21

138

2

2

35

2

0,1259819

0,1185712

0,1556247

1,0226767

0,0148214

0,0148214

0,2593745

0,0148214

495

370

272

1454

57

64

157

168

0,3335557

0,2493245

0,1832872

0,9797778

0,0384094

0,0431264

0,1057944

599

144

265

5682

5156

87

30

0,2873508

0,0690793

0,1271251

2,7257551

2,4734236

0,0417354

15

14

11

765

1837

0,073533

0,0686308

0,0539242

3,7501838

57 0,14 904 10 0,07 411

19 0,04968 10 0,07411

0,1132068

158 0,10 647

0,02965

2495

131

41

0,0143915

1,1968953

0,06 284

0,01967

1

0

7

9,0053434

0,0049022

0

0,0343154

2 0,00 98

44

2 0,0098

437

92

181

2471

2511

56

20

2403

Nagybecskerek

0,3309327

0,0696701

0,1370683

1,8712467

1,901538

0,0424079

0,0151457

1,8197515

111 0,08 406

Magyarcsernye

25

9

21

869

16

1

1

4

0

5

0,1967729

0,0708383

0,1652893

6,8398268

0,1259347

0,0078709

0,0078709

0,0314837

0

0,03935

60

20

12

968

150

14

8

20

1

0,2228495

0,0742832

0,0445699

3,5953053

0,5571238

0,0519982

0,0297133

0,0742832

10 0,03 714

62

9

40

609

642

15

1

61

0,3785797

0,0549551

0,244245

3,7186298

3,9201319

0,0915919

0,0061061

249

171

120

3944

363

39

0,1501076

0,1030859

0,072341

2,377608

0,2188316

2

19

15

277

0,0105296

0,1000316

0,0789723

10

4

0,0363504

Törökbecse

Szécsány Északbánáti körzet

Ada

Kanizsa

Kikinda Törökkanizsa

Zenta

Csóka Dél-bánáti körzet

Alibunar

31 0,02348

0,00371

0,3724736

8 0,04 885

0,01221

40

306

75

64

0,0235108

0,0241137

0,1844696

0,04 521

0,03858

8

1

3

14

1,4583553

0,0421186

0,0052648

0,0157945

0,0737075

8

530

196

4

5

6

0,0145402

0,0290803

1,9265722

0,7124682

0,0145402

0,0181752

0,0218103

158

88

69

1564

133

19

16

55

0,2358139

0,1313394

0,102982

2,3342587

0,1985015

0,0283574

0,0238799

0,0820871

32

6

6

655

7

2

0

6

0,2466281

0,0462428

0,0462428

5,0481696

0,0539499

0,0154143

0

0,0462428

30

38

17

581

1

8

12

24

0,1173342

0,1486233

0,0664894

2,2723717

0,0039111

0,0312891

0,0469337

0,0938673

17

16

5

337

18

5

4

201

0,1229034

0,1156738

0,0361481

2,4363794

0,130133

0,0361481

0,0289184

1,4531521

7636

727

508

6268

21618

140

50

15212

2,4323352

0,2315751

0,1618159

1,9965789

6,886095

0,0445949

0,0159268

4,8455582

139

28

19

657

6076

3

0

1195

0,6055589

0,1219831

0,0827742

2,8622462

26,470332

0,0130696

0

5,2060643

5 0,02 632 2 0,00 727 33 0,04 925 8 0,06 166 12 0,04 693 15 0,10 844 414 0,13 187 17 0,07 406

2

5 0,02632 5 0,01818 35 0,05224 7 0,05395 9 0,0352 3 0,02169 76 0,02421 5 0,02178

314

Ismeretlen

Vallási hovatartozás

Nem nyilatkoztak

Egyebek

Csehek

Horvátok

Területi egység község Északbácskai körzet

17227

27

1160

7851

798

225

8,6074748

0,0134906

0,5795943

3,9227541

0,3987209

0,1124213

454

4

85

1162

51

34

Topolya

1,1870833

0,0104589

0,2222513

3,0383057

0,1333508

0,0889005

85

3

34

219

41

23

Kishegyes

0,6299096

0,0222321

0,2519638

1,6229435

0,3038387

0,1704461

16688

20

1041

6470

706

168

11,245207

0,013477

0,7014778

4,3598089

0,475738

0,1132068

1031

25

342

5376

1642

1819

0,4945888

0,0119929

0,1640634

2,5789615

0,7876962

0,8726062

75

Szabadka Középbánáti körzet

Begaszentgyörgy 0,3676651

1

15

523

56

97

0,0049022

0,073533

2,5638512

0,2745233

0,4755135

Nagybecskerek

677

22

278

3415

1405

1549

0,5126807

0,0166602

0,2105247

2,586122

1,0639829

1,1730316

Magyarcsernye

42

1

5

166

27

40

0,3305785

0,0078709

0,0393546

1,3065722

0,2125148

0,3148367

Törökbecse

89

1

18

728

115

66

0,3305601

0,0037142

0,0668549

2,7039073

0,4271282

0,2451345

148

0

26

544

39

67

0,9037064

0

0,1587592

3,3217317

0,2381389

0,4091103

632

15

303

3829

555

528

0,380996

0,0090426

0,1826611

2,3082812

0,3345772

0,3183005

66

0

24

237

40

43

0,3474782

0

0,1263557

1,2477625

0,2105928

0,2263873

82

0

17

368

17

41

Kanizsa

0,2980734

0

0,0617957

1,3376954

0,0617957

0,1490367

240

14

90

2006

374

309

Kikinda

0,3581983

0,0208949

0,1343243

2,9939405

0,5581923

0,4611803

64

0

14

260

13

48

0,4932563

0

0,1078998

2,0038536

0,1001927

0,3699422

93

0

61

631

77

41

0,3637359

0

0,2385795

2,4679287

0,3011577

0,1603567

87

1

97

327

34

46

Csóka

0,6289763

0,0072296

0,7012724

2,3640833

0,2458068

0,3325622

Dél-bánáti körzet

2140

1199

776

6207

845

5413

0,6816654

0,3819238

0,2471834

1,9771483

0,2691623

1,7242313

65

6

27

201

25

232

0,283175

0,0261392

0,1176266

0,8756644

0,1089135

1,0107171

Szécsány Északbánáti körzet

Ada

Törökkanizsa

Zenta

Alibunar

Forrás: Népszámlálás

315

IRODALOM

STATISZTIKAI-, DEMOGRÁFIAI ADATFORRÁSOK A Magyar korona országainak, 1910. népszámlálása, Magyar Statisztikai Közlemények, Budapest, 1912. Popis ţitelja od -31. prosinca 1910. u Kraljevinama Hrvatskoj i Slavoniji, Publikacije Kr. zemaljskog statistiĉkog ureda u Zagrebu, LXIII Zágráb, 1914. Rezultati popisa ţiteljstva u Bosni i Hercegovini od 27. septembra 1910., Zemaljska vlada za Bosnu i Hercegovinu , Sarajevo 1912. Prethodni rezultati popisa stanovništva i domaće stoke u Kraljevini Srbiji 31. decembra 1910. godine, Uprava drţavne statistike, Beograd, 1911. Recensement de la population dans le Royaume des Serbs, Croates et Slovènes du 31 janvier 1921. Szarajevó: Drţavni statistiĉki ured, 1924. Prethodni rezultati popisa stanovništva u Kraljevini Srba, Hrvata i Slovenaca 31. januar 1921. Szarajevó, 1924. Definitivni rezultati popisa stanovništva od 31. januara 1921. Kraljevina Jugoslavija - opšta drţavna statistika. Sarajevo 1932. Stanovništvo predratne Jugoslavije po veroispovesti i materinjem jeziku po popisu od 31. 3. 1931. Serija II, sveska 3 (interna publikacija). Belgrád, Drţavni zavod za statistiku i evidenciju, 1945. Definitivni rezultati popisa stanovništva Jugoslavije po veroispovesti na dan 31. marta 1931. Knj. I: Belgrád, 1939. Stanovništvo predratne Jugoslavije i federalnih jedinica prema popisu od 1931. po veroispovesti, Drţavni statistiĉki ured Belgrád, 1941. Statistički godišnjak (Évkönyv) 1931-től 1940-ig. Stanovništvo Narodne Republike Srbije od 1834-1953. Belgrád: Zavod za statistiku i evidenciju NRS, 1953. KSH, A Délvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai (1880-1941), Budapest, 1998. KSH, A Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941), Budapest, 1999. Izračunat broj stanovnika Jugoslavije za 1941. i 1945. godinu. Demografska statistika, Drţavni statistiĉki ured DFJ, Serija II, Svaska 2, Belgrád, 1945. Konačni rezultati popisa stanovništva Jugoslavije 1948. I. – IX. Köt., Belgrád, 1951. Konačni rezultati popisa stanovništva od 15. 3. 1948. Knjiga IX: Stanovništvo po narodnosti. Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 1954 Konačni rezultati popisa stanovništva od 31. 3. 1953. Knjiga VIII: Narodnost i maternji jezik, Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 1959. 316

Popis stanovništva 1961. Knjiga VI: Vitalna, etnička i migraciona obeleţja – rezultati za opštine, Belgrád 1967. Popis stanovništva, domaćinstava i stanova u 1981. godini. Statistiĉki bilten 1295: Nacionalni sastav stanovništva po opštinama – konaĉni rezultati. Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 1982. Stanovništvo Jugoslavije, republika i pokrajina,prema popisu 1921. godine. Republiĉki zavod za statistiku SR Srbije, Radni dokument broj 32. 1986. Statistički godišnjak Jugoslavije (Évkönyv) 1954-től 1985-ig. Statistički godišnjak Hrvatske (Évkönyv) 1953, 1971. Projekcije stanovništva Jugoslavije 1970-2000., Belgrád, 1973., Slovenija 1945-1975, Zavod za statistiku SR Slovenije, Ljubljana 1975. Popis stanovništva 1961., Knjiga XIV Aktivnost i delatnost, Rezultati za naselja, Savezni zavod za statistiku, Beograd, 1965. Demografski razvitak nacionalnosti u SR Srbiji, Belgrád: Centar za demografska istraţivanja, 1968. Demografska kretanja i karakteristike stanovništva Jugoslavije prema nacionalnoj pripadnosti, Belgrád, Centar za demografska istraţivanja, 1978. Popis stanovništva i stanova 1971. Statistički bilten 727: Nacionalni sastav stanovništva po opštinama, Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 1972. Popis stanovništva, domaćinstava i stanova u 1981. godini. Statistiĉki bilten 1295: Nacionalni sastav stanovništva po opštinama – konačni rezultati, Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 1982. Prvi rezultati popisa stanovništva, domaćinstava i poljoprivrednih gazdinstava 1991. godine. Statistiĉki bilten broj 1934: Nacionalni sastav stanovništva po opštinama, Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 1995. Popis stanovništva, domaćinstava, stanova i poljoprivrednih gospodarstava 31. oţujak 1991., Aktivno stanovništvo u zemlji koje obavlja zanimanje, prema području djelatnosti po naseljima, Dokumentacija 885, DZS, Zagreb, 1994. Statistički godišnjak SAP Vojvodine 1989., Tartományi Statisztikai Hivatal (PZS), Újvidék, 1989. Popis stanovništva 1991., Knjige popisa 15 i 17, Savezni zavod za statistiku, Belgrád, 1992. Popis stanovništva, domaćinstava i stanova 1981., Stanovništvo po naseljima, općinama i zajednicama općina, Dokumentacija 553, Republiĉki zavod za statistiku SRH, Zágráb, 1984. Popis stanovništva, domaćinstava, stanova i poljoprivrednih gospodarstava 31.oţujak 1991., Stanovništvo prema narodnosti po naseljima, Dokumentacija 881, DZS, Zágráb, 1992. Vitalna statistika Drţavnog zavoda za statistiku Republike Hrvatske: podaci za natalitet i mortalitet po naseljima bivših općina Beli Manastir, Osijek i Vinkovci od 1961–1997. Zágráb, 1998. Statistiĉni urad Republike Slovenije, Popis prebivalstva, gospodinjstev in stanovanj, 2002, Ljubljana. 317

Republika Srbija Republiĉki zavod za statistiku Saopštenje SN31 295 szám, 2002. 12. 24. Konačni rezultati Popisa 2002. Stanovništvo prema nacionalnoj ili etničkoj pripadnosti i prema polu i starosti u Republici Srbiji po opštinama. www.statserb.sr.gov.yu. Popis stanovništva, kućanstava i stanova 31. oţujka 2001., CD-ROM, DZS, Zagreb, 2002. (www.dzs.hr.). Popis stanovništva, kućanstava i stanova 31. oţujka 2001., CD, Tab. 27. Zaposleni prema preteţitoj aktivnosti po poloţaju u zaposlenju, djelatnosti i spolu, po gradovima općinama, CD-ROM, DZS, Zagreb, 2002. (www.dzs.hr.). Popis stanovništva 2001. Stanovništvo prema narodnosti, po gradovima/općinama, Zágráb, Drţavni zavod za statistiku, 2002. http://www.dzs.hr/Popis%202001/ Popis stanovništva 2001. Stanovništvo prema vjeri po gradovima/općinama. http://www.dzs.hr/Hrv/Popis%202001/popis20001.htm. Popis stanovništva 2001. Stanovništvo prema materinskom jeziku, po gradovima/općinama. http://www.dzs.hr/Hrv/Popis%202001/popis20001.htm Popis prebivalstva, gospodinjstev in stanovanj, Slovenija, 31. marca 2002. Statistiĉne informacije no. 93: Prebivalstvo, Ljubljana: Statistiĉni urad Republike Slovenije, 2003), p. 23 Popis stanovništva 2002. Belgrád: Savezni zavod za statistiku, 2004.,http://www.kanjiza. co.yu/nepszamlalas2002/popisst2002.htm, (2004. január 20). Migracije i Bosna i Hercegovina Szarajevó,: Institut za istoriju, 1990. Statistički godišnjak Jugoslavije l990. godine Belgrád, Savezni zavod za statistiku, 1990. Saopštenja 226., Belgrád, Savezni zavod za statistiku, 1983. Saopštenja 456, Belgrád, Savezni zavod za statistiku, 1990. Prvi rezultati popisa stanovništva 1991-godine, Belgrád, Savezni zavod za statistiku, 1992. Agencija za statistiku Bosne i Hercegovine Anketa o mjerenju ţivotnog standarda http://www.bhas.ba/index2/index.htm Republika Srbija Republiĉki zavod za statistiku Saopštenje SN31 295 •szám, 2002. 12.24. Konaĉni rezultati Popisa 2002. Stanovništvo prema nacionalnoj ili etniĉkoj pripadnosti i prema polu i starosti u Republici Srbiji po opštinama. www.statserb.sr.gov.yu. Zavod za statistiku Republike Crne Gore: Popis stanovništva, domaćinstava i stanova u 2003. godini. STANOVNIŠTVO. Nacionalna ili etnička pripadnost. Podaci po naseljima i opštinama. 1. köt. (Republic of Montenegro. Statistical Office. Census of Population, Households and Dwellings 2003. POPULATION. National or ethnic Affilitation. Data by settlements and municipalities. 1.), Podgorica, 2004. szeptember Zavod za statistiku Republike Crne Gore: Popis stanovništva, domaćinstava i stanova u 2003. godini. STANOVNIŠTVO. Vjeroispovijest, maternji jezik i nacionalna ili etnička pripadnost prema starosti i polu. Podaci po opštinama. 3. köt., Podgorica, 2004. november

318

KÖNYVEK, TANULMÁNYKÖTETEK, TANULMÁNYOK, LEVÉLTÁRI FORRÁSOK Arday Lajos: A horvátországi magyarok története. = Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből. Szerkesztette: Arday Lajos. Közép-Európai Intézet – Teleki László Alapítvány, Budapest 1994. Arday Lajos. A jugoszláviai magyar nemzetiség helyzete (1981). In: Medvetánc. Az ELTE és az MKKE társadalomelméleti folyóiratának melléklete. Budapest, 1988. 265-303. p. A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest, 2004. A. Sajti Enikő: Székely telepítés és nemzetiségpolitika a Bácskában – 1941. A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara iratai. Egyes községek iparosai az 1939 (IV. tc.) zsidótörvény alapján. Csongrád megyei Levéltár iratai. A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara jegyzőkönyvei 1939, 1940, 1941, 1942, 1943. Csongrád megyei Levéltár iratai. 2352. A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara véleményező bizottságának jegyzőkönyvei 1941-ik évben. Szegedi Új Nemzedék Nyomda és Lapvállalat. Szeged, 1942. 1941. évi május hó 10én tartott ülésről: „… 23 éves rabságból visszatért déli végek magyar iparosainak és kereskedőinek gondozása is a mi feladatunkká vált.‖ (Dr. Kossuth Gyula min. biztos beszéde) Bataković T. Dušan szerk.: Nova istorija srpskog naroda, Naš dom/L’ Age d’ Homme, Belgrád/Lausanne, 2000. B. Jeszenszki Béla: A társországok közjogi viszonya a magyar államhoz. Budapest, 1889. Bebler, A., The rights and autonomy of the national minorities in Slovenia. Local selfgovernment, territorial integrity and protection of minorities. Proceedings of the UniDem Seminar organised in Lausanne on 25-27 April 1996 in co-operation with the Swiss Institute of Comparative Law, Strasbourg, 1996, 151-173. p. Beksics Gusztáv: A dualismus. Története, közjogi értelme és nemzeti törekvéseink. Budapest, 1892. Bíró Mózes: A’ Bukovinai magyar reformáta Eklézsia. Erdélyi Prédikátori Tár. Szerk. Salamon József. VI. füzet, 1836. pp. 159-162. Bister, F.: Anton Korošec, drţavnozborski poslanec na Dunaju; Ţivljenje in delo 1872-1918, Ljubljana 1992. Blazovich László szerk.: A honfoglalástól a polgári forradalom és szabadságharc végéig. Csongrád megye évszázadai. Történeti olvasókönyv I. A vonatkozó rész Vass Előd munkája. 160-161 p. Blazovich László: Megjegyzések egy XVI. századi hun történethez. In: A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium Évkönyve. 1972. 67-70 p. Blazovich László: Kiadványok az eleki németség néprajzáról az NSZK-ban. In: Békési Élet, 1985/3. 403-404 p. Blazovich László: A Körös–Tisza–Maros köz középkori településrendje. Békéscsaba, Szeged 1986.

319

Blazovich László: A kiskunsági kunok és Szeged a XV. században és a XVI. század elején. In: Jászkunság, 1989/1. 85-88 p. Blazovich László: Déli szlávok Magyarországon és Körös–Tisza–Maros közben a 15–16. században. In: Magyarország történeti demográfiája (896–1995). 117-125. p. Budapest, 1997. Blazovich László: Az alföldi mezővárosok etnikai képe a XIV–XVI. században. In: Honismeret, 2001/6. 55-63. p. Boban, Ljubo: Sporazum Cvetković – Maček, Belgrád, 1965. Bognár András: A baranyai lakosság etnikai összetételének változása. = Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből. Közép-Európai Intézet – Teleki László Alapítvány, Budapest 1994. Bognar, Andrija: Poloţaj MaĎara u Vojvodini od 1918. do 1995. In: Jugoistočna Europa 1918.-1995., Zbornik radova s meĊunarodnog znanstvenog skupa 1995, An International Symposium "Southern Europe 1918-1995".(1995. Zadar), - szerk. Aleksander Ravlić, 1997. Bottka Tivadar: A fiuméi kérdés utolsó stádiumában. Budapesti Szemle. Szerk. és kiadja Csengery antal, Pest, 1869., XIII. köt. Breznik, Dušan et. al., Demografski razvitak nacionalnosti u Srbiji, Belgrád, Institut društvenih nauka, 1967. Conetti, G., Aspetti giuridici delle relazioni dell'Italia con la Slovenia e la Croazia. Favaretto, T., ed. Il confine riscoperto. Milano, Angeli, 1997, 51-64. p. Crkvenĉić, Ivan, Emigration of Italians and Germans from Croatia during and immediatelly after the Second World War, Društvena istraţivanja, Zágráb, 45, 2000. Razprave in gradivo, Ljubljana, 2004, 44. sz. Csuka János: A délvidéki magyarság története 1918-1941. Püski, Budapest 1995. Csupor Tibor: Bukovinaiak. Valóság 1979. 5. sz. 59. p. Csupor Tibor: Mikor Csíkból elindultam (A bukovinai székelyek élettörténete). Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1987. 400 p. Ćurĉić, Slobodan: Promene broja stanovnika Vojvodine tokom poslednjih sto godina, Zbornik Instituta za geografiju PMF, 9. szám, Újvidék, 1979. Ćurĉić, Slobodan: Promene broja i nacionalne strukture stanovnika u Sremu tokom 20.veka, Zbornik radova PMF-Geografija, Újvidék, 1973. Dávid Zoltán: A Kárpát-medence nemzetiségi viszonyainak várható alakulása 2000-ig. In: Magyarságkutatás. A Magyarságkutató Intézet évkönyve. Budapest, 1988. 13-37. p. Djuric, V, - Curcic, S. – Kicošev S:, The Ethnic Structure of the Population in Vojvodina, in D. Hadţi-Jovanovic (ed.), The Serbian Question in The Balkans, Belgrád 1995, pp. 211-226. p. Djuriĉić, Jovan. Stanovništvo Bačke. Újvidék, Institut za geografiju PMF, 1989. Donáttornya történetére 1. Borovszky Samu: Csanád vármegye története 1715-ig II. Budapest, 1897. 150-157. p. Blazovich László: A Körös–Tisza–Maros köz középkori településrendje. Békéscsaba, Szeged, 1985. 111-113. p. Éger György: Régió, etnikum, vallás – Demográfiai és településtörténeti tanulmányok. Anonymus. Budapest 1993. 320

Engel Pál: Egy bácskai jobbágynévsor 1525-ből. Történelmi szemle. 1995/3. 353-364. Fényes Elek: Magyarország statisztikája. I. kötet. Trattner-Károlyi, Pest, 1842. pp. 66-67. Foki Ibolya–Solymár Imre–Szőts Zoltán: Források a bukovinai székelyek történetének tanulmányozásához. Babits Kiadó. Szekszárd, 2000. 308 p. Földi István: Mádéfalvától a Dunántúlig. Szekszárd, 1987. 30. p. Frumkin, G.: Population Changes in Europe since 1939., New York, 1951. Gábrityné Molnár Irén: A vajdasági magyarok migrációjának motívumai és hatása a magyarság társadalmi szerkezetére. Kisebbségkutatás, 2002. 2. 266-274. p. Gaćeša, Nikola. Agrarna reforma i kolonizacija u Jugoslaviji Újvidék, Matica srpska, 1984. Mr. Geiger, Vladimir: Sudbina Podunavskih Nijemaca u bivšoj Jugoslaviji. In. Jugoistočna Europa 1918.-1995., Zbornik radova s meĊunarodnog znanstvenog skupa 1995, An International Symposium Southern Europe 1918-1995. (1995. Zadar), - szerk. Aleksander Ravlić, 1997 Giuricin, E. - Giuricin, L., La communita italiana in Croazia e Slovenia. Il percorso storico, la situazione, le prospettive. Favaretto, T., ed. Il confine riscoperto. Milano, Angeli, 1997, 92125. p. Gereben Ferenc: Identitás, kultúra, kisebbség. Felmérés a közép-európai magyar népesség körében, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest, 1999. Göncz László: Gondolatok a muravidéki magyarság beolvadásának okairól. In: Gyurgyík– Sebők (szerk.): Népszámlálási körkép Közép-Európából 1989–2002. Budapest, 151–157. p. Göncz Lajos: A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban), (=A magyar nyelv a Kárpátmedencében a XX. század végén II.) Osiris Kiadó – Forum Könyvkiadó – MTA Kisebbségkutató Műhely. Budapest – Újvidék 1999. Greco, E.: L'evoluzione delle relazioni politiche dell'Italia con la Slovenia e la Croazia dopo la dissoluzione della Jugoslavia. Favaretto, T., ed. Il confine riscoperto. Milano, Angeli, 1997, 25-50. p. Greenberg, Robert D.: „In the aftermath of Yugoslavia’s collapse: The politics of language death and language birth." = International Politics, 36. vol. 1999. 2. no. 141–158. p. Dr. Grujić, Radoslav: Pravoslavna srpska crkva, Belgrád, 1920. Gulya Károly: Az annexiós válság és az Osztrák-Magyar Monarchia balkáni politikája, Szeged, 1965. Gyurgyik László – Sebők László: Népszámlálási körkép Közép-Európából 1989–2002. Budapest, 2003. Gyurgyík László: A határon túli magyarok számának alakulása az 1990-es években..Magyar Tudomány, 2005/2 132. o. http://www.matud.iif.hu/05feb/03.html. Heka László: Szerbia államiságának kezdetei, Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica. Publicationes Doctorandorum Juridicorum, Tomus III., Fasciculus 6., Szeged, 2003.103-123. p. Heka László: Adalékok Horvátország 1526 előtti alkotmánytörténetéhez, Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae, Acta Juridica et Politica, Tomus LII, Fasciculus 4. 321

Heka László: A délszláv államok alkotmánytörténete, Szeged, 2002. Heka László: A horvátok és az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc, Acta Universitatis Szegediensis Acta Juridica et Politica, Tomus LXVI. Fasc. 10. Szeged, 2004., 138. p. Heka László: A magyar-horvát államközösség alkotmány- és jogtörténete, Szeged, 2004. Hollós István: A régi magyar államterület népességének fejlődése 1910–1930 között. Statisztikai Szemle. 1932. évi 11. század 891-914. p. Hoóz István: A nemzetiségek demográfiai sajátosságai Baranya megyében. In: KSH Népességtud. Intézet Közleményei 18. 1968/1. sz. 126. p. Hoóz István: Szeged és Pécs népességének fejlődése és demográfiai stuktúrája. Kandidátusi értekezés. Pécs, 1968. Hoóz István: Népesedéspolitika és népeségfejlődés Magyarországon a két világháború között. Budapest, 1970. Hoóz István: Baranya megyei nemzetiségek demográfiai jellegzetességei. Pécs, 1973. 124. p. Hoóz István: A nemzetiségek száma és területi megoszlása Baranya megyében. In: Baranyai Művelődés, 1973. dec. 105-114. p. Hoóz István: Nemzetiségek demográfiai sajátosságai Baranya megyében II. In: KSH Népességtud. Kutató Intézet Kiadványa, 1973/2. sz. 115. p. Hoóz István: A népesség nemzetiség szerinti számbavételének problémái. Demográfia, 1975. 1. sz. 23-37 p. Hoóz István: A baranyai nemzetiségekről. 1977. 7-93. p. Hoóz István: A nemzetiség szerinti megoszlás számbavételének nehézségeiről. Valóság, 1981. 5. sz. 97-104. p. Hoóz István: Baranya megyében élő német és délszláv lakosság nemzetiségi tudatának alakulásáról. Demográfia, 1983. 2-3. sz. 315-329. p. Hoóz–Kepecs–Klinger: A Baranya megyében élő nemzetiségek demográfiai helyzete 1980ban. Állami Gorkij Könyvtár, Budapest, 1985. 19-181. p. Hoóz István: A népesség demográfiai magatartását befolyásoló tényezők és azok kapcsolatrendszere. Társadalomkutatás, 1985. 3. sz. 24-40 p. Hoóz István: Baranya megyei népesség fejlődésének főbb jellegzetességei az utóbbi 40 évben. In: Változó Baranya. Pécs, 1986. 339-348 p. Hoóz István: A nemzetiségi lakosság kétnyelvűségének alakulása Baranyában. Modern nyelvoktatás. 1986. 1. 91-101. p. Hoóz István: Tanulmányok népesedéselméleti kutatásokhoz. Janus Pannonius Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kar Módszertani Intézetében működő Népesedéselméleti Munkaközösség. Pécs, 1989. Hoóz István: A határmenti települések elnéptelenedése. Statisztikai Szemle. 1992. évi 12. sz. 1006-1017. p. Hoóz István: A nemzetiségi struktúra átalakulása a Kárpát medencében. In: Magyarország történeti demográfiája (896–1995). 397-405. p. Budapest, 1997. 322

Hoóz István: Tanulmány az egyes nemzetiségek betelepedéséről, területi elhelyezkedéséről, lélekszámának alakulásáról. Imedias Kiadó. Kozármisleny, 2006. Horváth László: Érvek és adatok a horvátországi magyarok képviseléséhez. Horvátországi Magyarság 1995. október, 10. szám. Inalcik, Halil: “Balkan”. In: The Encyclopedia of Islam, I. kötet. Leiden, E. J. Brill, 1960. Jakschitch, Vladimir ed., Statistique de Serbie, Belgrád, 1855. Janković, Dragoslav: Društveni i politički odnosi u Kraljevini SHS uoči stvaranja Socijalističke radničke partije Jugoslavije, Zbornik radova IDN, I. köt. 1959. Janković, Dragoslav: Jugoslovensko pitanje i Krfska deklaracija, Belgrád, 1967. Janković, Dragoslav: Srbija i jugoslovensko pitanje 1914-15., Belgrád, 1973. Janković, Milka - Janković Ţivota - Karamarković, Branislav – Petrović, Dragoljub: Komentar Zakona o parničnom postupku, Savremena administracija, Belgrćd, 1990. Janjić, Dušan: Etni;ki sukob i kriza identiteta: Srpsko-Albanski sukob na Kosovu, Nova srpska politiĉka misao, 1999., 3-4, sz. 61–79. p. Jesih, B., V. Klemencic, V. Klopcic, et al., Ethnic minorities in Slovenia. Ljubljana, Institute for Ethnic Studies and Information Bureau - Government of the Republic of Slovenia, 1994. Jovanović, Vojislav: Rapalski ugovori, Zágráb, 1950. Kardos B.: A jugoszláviai földreform végeredményei nemzetiségek szerint. Kisebbségvédelem. 1938. évi 1. század 28-32 p. Karl, J.: A horvátországi magyar szórványok helyzete. Kisebbségvédelem. 1941. évi 3-4. század 33-39 p. Kicošev, Saša: Promene broja i etničke strukture stanovništva Banata tokom 20.veka, Zbornik Instituta za geografiju, 20, Újvidék, 1990. Királyfi Árpád: Az állampolgári jogviszonyok Boszniában és Hercegovinában. In. Jogállam. Jog- és Államtudományi Szemle, 1909. Klemencic M.: The Rise and Fall of Yugoslavia: form king Aleksandar to Marshall Tito, 1918-1980., Empires and Nation-States, 211-238. p. Klemenĉiĉ, Matjaţ::Prostovoljne in prisilne migracije kot orodje spreminjanja etničke strukture na območju drţav naslednic nekdanje Jugoslavije, Razprave in gradivo/Treatises and Documents, Ljubljana,, 36/37. szám, 145-172. p. Az angol változat található a http://human.ntu.ac.uk/im web oldalon. Klemenĉiĉ, Matjaţ: Primerjava druţbenega in prostorskega razvoja madţarske in italijanske manjšine v Sloveniji, na Hrvaškem in v Srbiji v obdobju po razpadu Jugoslavije, Razprave in gradivo/Treatises and Documents, Ljubljana,, 44. szám, 158-201. p. Klemenĉiĉ, Matjaţ – Zupanĉiĉ, Jernej: Primerjava druţbenega in prostorskega razvoja madţarske in italijanske manjšine v Sloveniji, na Hrvaškem in v srbiji v obdobju po razpadu Jugoslavije, Razprave in gradivo, 2004., 44. sz. 158-201. p. Klemenĉiĉ, Vladimir: Jugoslawien – Zerfall und Bildung neuer Staaten Europa: neue Konturen eines Kontinents (Karl Ruppert, ur.), München: Oldenbourg Verlag GmbH, 1993.

323

Klinger András: A nemzetiségi statisztika Európában és Magyarországon. Megjelent: Magyarország nemzetiségeiek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája (1910– 1990). Szerk.: Kovacsics József. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1994. 22-42. p. Kocsis Károly: A határmenti fekvés hatása a magyarországi és a horvátországi Baranya kisebbségi településeire. Régió 1992. 1. szám, 153–174. p. Kocsis Károly: Vegyes etnikumú területek társadalmának népességföldrajzi kutatása Szlovákia és Vajdaság példjáján. Debrecen, 1989. 20. p. Dr. Koĉović, Bogoljub: Ţrtve drugog svetskog rata u Jugoslaviji, Naše delo, Printed by Biddles of Guilford for Veritas Foundation press, London, 1985. Korenĉić, M. (1979): Naselja i stanovništvo SR Hrvatske 1857-1971, JAZU, Zágráb. Kos, F.: Gradivo za zgodovino Slovencev v Srednjem veku. I., Ljubljana, 1902. Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Budapest, 1979. Kristó Gyula: A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1301-ig). Szeged, 1993. Kristó Gyula: A magyar-horvát perszonálunió kialakulása, Tiszatáj, Szeged, 2002. 10. sz. Kristó Gyula: A XI. századi hercegség története Magyarországon. Budapest, 1974. Krizman, Bogdan: Raspad Austro-Ugarske i stvaranje nove jugoslavenske drţave, Zágráb, 1977. Krţalić, Ţivojin: Stanovništvo Jugoslavije 1921. godine po veroispovesti i maternjem jeziku, in Radni dokument, 32, Belgrád: RZS SR Srbije, 1986. Lábadi Károly: Magyarlakta települések Horvátországban. = Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből. Lábadi Károly: Nyelvtörvények, nyelvi jogok Horvátországban. http://www.mtaki.hu/docs/ cd2/tanulmany/11_Labadi_Karoly.htm Lah, Ivo: Istinski demografski gubici Jugoslavije u drugom svetskom ratu, Statistiĉka revija, Belgrád, 2/1952. szám. Macan, Trpimir: Povijest hrvatskoga naroda, Zágráb, 1975. Macura, Miloš: Stanovništvo kao činilac privrednog razvoja Jugoslavije, Ekonomska biblioteka, 7. Belgrád, 1958. Magyarország történeti demográfiája (896–1995). Szerkesztette: Kovacsics József. Budapest, 1997.

Millecentenáriumi

előadások.

Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország monográfiája). Budapest, 1900. „Apolló‖ Irodalmi Társaság. A Magyar Korona Országai történetének, földrajzi, képzőművészeti, néprajzi, hadügyi, természeti viszonyainak és közművelődési, közgazdasági állapotának megfelelően. Mák Ferenc: Magyarok Horvátországban, Magyar Kisebbség, 1997, 3-4 sz. 258-278. p. Maliqi, Shkëlzen: Kosova: Separate Worlds, Prishtina: Dukagjini, 1998, Mandić, Ante: Fragmenti za historiju ujedinjenja, Zágráb, 1956. Margalits Ede: Horvát történelmi repertorium I.-II. köt, MTA Budapest 1900-1902. 324

Markotić, Ante: Neka obeleţja bosansko-hercegovačke medjurepubličke migracije, In.Pogledi na migracije stanovništva Jugoslavije, Belgrád: Institut društvenih nauka, 1990. Mirnics Károly (1998): Asszimilációs tényezők és asszimilációs politika Jugoszláviában (Vajdaságban). Regio. 2, 41-63. Mirnics Károly: A magyarok területi elhelyezkedése. www.hhrf.org/xantusz/ Mrdjen, Sneţana: La mixité en ex-Yugoslavie. Integration ou ségrégation des nationalities? Revue d’Études Comparatives Est-Ouest. 1996. No. 3. Niederhauser Emil: A jobbágyfelszabadítás és a nemzeti kérdés Kelet-Európában. Történelmi Szemle 1958 1-2. sz. 76-90. p. Niederhauser Emil: Nemzetek születése Kelet-Európában. Budapest, 1976. Niederhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Budapest, 1977. Niederhauser Emil: Nyelvújítás és nemzetté válás. História 1980 2. sz. 31-33. p. Niederhauser Emil: Balkáni határváltozások. História 1982 4-5 sz. 63-69. p. Niederhauser Emil: A nemzeti identitás problémái Kelet-Európában. Tiszatáj 1982 4. sz. 2229. p. Niederhauser Emil: A magyarországi nemzetiségekről. Kritika 1983 6. sz. 7-8. p. Niederhauser Emil: A parasztság és a nemzeti kérdés a polgári forradalmakban. Szerbek és magyarok a Duna mentén 1848-1849-ben. (1. köt.) Szerk. Barna Gábor. Budapest, 1983. 6571. p. Niederhauser Emil: Nemzetiségi politika Magyarországon a felszabadulás óta. Társadalmi Szemle 1987 11. sz. 62-69. p. Niederhauser Emil: A történetírás és a nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Budapest, 1987. Niederhauser Emil: A „nemzetállamok” és a nemzeti kisebségek kialakulása. INFO Társadalomtudomány 1989. 10. sz. szeptember 9-15. Niederhauser Emil: A nemzeti kérdés történeti előzményei Kelet-Európában. Magyar Tudomány 1990. 4. sz. 370-376. p. Niederhauser Emil: A szlovák történetírás a két világháború közt. Regio 1990 2. sz. 181-206. p. Niederhauser Emil: A nemzetiségi elitről. In: Regio. 1995. (6. évf.) 3. sz. 206-210. p. Niederhauser Emil: Kisebbségpolitika – a gyakorló politikus szemével. In: Regio. 1998. (9. évf.) 4. sz. 180-183. p. Niederhauser Emil: A kisebbségi kérdés Duna-táji problémái. In: Magyar tudomány. 1999. (44. évf.) 5. sz. 627-629. p. Niederhauser Emil: Kisebbségek a mai Magyarországon. In: Kisebbségkutatás. 2000. (9. évf.) 1. sz. 111-113. p. Niederhauser Emil: Prológus a magyarországi nemzetiségi kérdéshez: a nemzeti mozzanat genealógiája. In: Kisebbségkutatás. 2000. (9. évf.) 4. sz. 583-585. p. Niederhauser Emil: Kelet-Európa története. Budapest, 2001. Niederhauser Emil: Nemzet és kisebbség. Budapest, 2001. 325

Niederhauser Emil: Felekezet és nemzetiség a Balkánon. In: Magyar tudomány. 2001. 48. évf. 1. sz. 51-65. p. Niederhauser Emil: Kisebbségek és nemzetközi szervezetek a hosszú 19. században. In: Kisebbségkutatás. 2003. (12. évf.) 1. sz. 123-129. p. Oltvai Ferenc: A Csanád vármegyei szerb optánsok ügye. In: A szerbek Magyarországon. Szerk.: Zombori István. Szeged, 1991. 137-175. p. Ősy-Oberding József: A bukovinai székelyek letelepítése a Dunántúlon. Agrártörténeti Szemle. 1967. 1-2. sz. pp. 183-194. Pál Alfréd: Bosznia-Hercegovina politikai szervezete, Budapest, 1913. Petranović, Branko–Zeĉević, Momĉilo: Jugoslovenski federalizam. Ideje i stvarnost I. köt., Prosveta, Belgrád, 1986. Petriĉević, Jure: Nacionalnost stanovništva Jugoslavije, Brugge, 1983. Prof. dr Petrić, Branko: Zakon o krivičnom postupku, NI0 Poslovna politika, Beograd, 1986. Petrić, Mario. O migracijama stanovništva u Bosni i Hercegovini Glasnik Zemaljskog muzeja, Etnologija, XVIII, Szarajevó, 1963. Petrović, Ruţa: Migracije u Jugoslaviji i etnički aspekt, Belgrád: Izdavaĉki Centar SSO Srbije, 1987. Petrović, Ruţa: Nacionalni sastav stanovništva, Jugoslovenski pregled, Belgrád, 1983. Raĉki, Franjo: Ocjena starijih izvora za hrvatsku i srpsku povijest srednjega vieka, Knjiţevnik, Zágráb, 1864. Radovanović, Svetlana. Neke karakteristike stanovništva Jugoslavije, prema nacionalnoj pripadnosti, Statistiĉar, Priština, 1988. Radovanović, Svetlana: Demographic Growth and Ethnodemographic Changes in the Republic of Serbia, Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrade 1995. Ransanus, Petrus: A magyarok történetének rövid foglalata. Közreadja: Blazovich László – Sz. Galántai Erzsébet. Budapest, 1985. 66-67. Rocchi, Flaminio (ed.): L’ esolo dei 350 Mila Giuliani, Fiumani e Dalmati, Roma, 1972. Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség, állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Napvilág Kiadó, Budapest. 1998. Rudić, Vujadin: The Ethnic Structure of the Population in Montenegro. Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrád, 1995. A délvidéki demográfiai folyamatok - elsősorban http://adatbank.transindex.ro/inc.php?m=demograf17.

a

magyarok

vonatkozásában.

Sebestyén Ádám: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig. Tolna megyei Tanács VB. Művelődésügyi Osztálya. Szekszárd, 1972. 280 p. Sebők László: A határokon túli magyarság néhány népességszerkezeti jellemzője és perspektívái. Kisebbségkutatás, 2002. 2. sz. 326

Sebők László: A horvátországi magyarok a statisztikák tükrében. Régió 1992. 3. szám, 118134. p. Sebők László: A 2001-es horvátországi népszámlálás magyar szempontból. In: Gyurgyík – Sebők (szerk.) Népszámlálási körkép Közép-Európából 1989–2002. Budapest, 135–150. p. Sentić, Milica:.Uticaj narodnosti i religije na fertilitet stanovništva Jugoslavije, Stanovništvo, 3-4, Belgrád, Centar za demografska istraţivanja, 1971. Sforza, Carlo: Jugoslavia. Storia e ricordi. Milano, 1948. SilaĊi, Karolj: Dobri susedi, loši susedi? Srbi i MaĎari tokom vekova. Simeunović V. : Stanovništvo Jugoslavije i socijalističkih republika 1921-1961, Savezni zavod za statistiku Belgrád, 1964. Sirotković, Hodimir: Federativne ideje u toku stvaranja prve jugoslavenske drţave 19141918, Pregled, Szarajevó, 4. sz. 1971. Spasovski, M. - Ţivković, D – Stepić M: The Ethnic Structure of the Population in Bosnia and Herzegovina Source: The Serbian Questions in The Balkans, University of Belgrade, publisher - Faculty of Geography, Belgrád, 1995. Steinbach, Gustav: Die bosnische Verfassung. In. Jahrbuch des öffentlichen Rechts, Band IV., Tübingen, 1910. Dr. Stipetić, Vladimir: Agrarna reforma i kolonizacija u FNRJ 1945-1948. Jugoslavenska akademija znanosti i umjetnosti, Zágráb, 1954. Sućeska, Avdo: Istorija drţave i prava naroda SFRJ. Szarajevó, 1979. Szabadka, Zombor, Zenta város iparűzőinek a zsidótörvény (1939. IV. tc.) alapján készült névjegyzéke. Csongrád megyei Levéltár Iratai IX. 201. 30-34. Szabó István: Bács, Bodrog és Csongrád megye dézsmalajstromai 1522-ből. Budapest, 1963. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai. 86. Passim. Szabó Szilárd: Bosznia-Hercegovina 1908-as annexiójának közjogi vonatkozásai. Acta Universitatis Debreciensis. Series Historica LV., Debrecen, 2003. Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben. In: A szerbek Magyarországon. Szeged, 1991. Szerk.: Zombori István. 13. Szarka László: Államnyelv, hivatalos nyelv – kisebbségi nyelvi jogok Kelet-Közép-Európában. http://www.mtaki.hu/docs/cd2/tanulmany/_ftnref19#_ftnref19 Szarka László: A szlovákok története. Bereményi. É. n. 224 p. Székely András Bertalan: Szétszóratásban – Horvátországi magyar sors a 90-es években. Horvátországi Magyarság 1994. augusztus-november, 8-11. szám (négy folytatásban). Szilágyi Imre: Az önálló és demokratikus Szlovénia létrejötte. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1988. Szondi Ildikó-Gyémánt Richárd: Bevezetés a demográfiába, A Pólay Elemér Alapítvány tansegédletei, Szeged, 2004. Szondi Ildikó- Gyémánt Richárd, Katona Tamás: Demográfia. A Pólay Elemér Alapítvány tansegédletei, Szeged, 2005. 327

Szondi Ildikó szerk.: Statisztikai alapismeretek. Példatár. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1997.,2004. Szondi Ildikó, Petres Tibor, Kovács Péter: Általános statisztika. A Pólay Elemér Alapítvány tansegédletei, Szeged, 2004. Szondi Ildikó- Heka László: Jugoszlávia: ország, amely nem létezik, Juss, Szolnok, 1992. 4. sz., 124-147. p. 142. p. Szondi Ildikó- Heka László-:Magyarok a Drávaszögben. Acta Universitatis Szegediensis De Attila József Nominatae. Acta Juridica et Politica. Tomus XLIV. Fasciculus 5., Szeged 1993. Szondi Ildikó-Heka László:Magyarok a Drávaszögben. Statisztikai Szemle, 72. évf. 4/5. sz. (1994. pr./m.j.) 298-306. p. Škarić, S.: Ustavno pravo na SFRJ, Makedonska knjiga, Skopje, 1986., II. köt. Tihanyi Lajos: Bosznia-Hercegovinát érintő viszonyaink Jogászegyleti Értekezések, 1911., III. évf. 23. füzet.

jogi

természete.

Magyar

Todorova, Maria: Angliiski pîtepisi za Balkanite, XVI-pîrvata chervîrt na XIX v. Szófia, Nauka i izkustvo, 1987. Dr. Trumbić, Ante: Problemi hrvatsko-srpskih odnosa, München, 1959. Tubero, Ludovicus: Kortörténeti feljegyzések (Magyarország). Közreadja: Blazovich László, Sz. Galántai Erzsébet. Szeged, 1994. Velat, Dubravka: Stanovništvo Jugoslavije u posleratnom periodu, Belgrád, Savezni zavod za statistiku, 1988. Vogelnik, Dolfe: Demografski gubici Jugoslavije u drugom svetskom ratu, Statistiĉka revija 1/1952. szám. Winkler, Wilhelm: Statistisches Handbuch der europäischen Nationalitäten., Wien, Leipzig, Wilhelm Braumüller Universitäts-Verlagsbuchhandlung, 1931. Zeune, August: Goea: Versuch einer wissenschaften Erdbeschreibung. Berlin, 1808, 11. p. Ţerjavić, Vladimir: Opsesije i megalomanije oko Jasenovca i Bleiburga, Globus, Zágráb, 1992. Ţerjavić, Vladimir: Gubici stanovništva Jugoslavije u drugom svjetskom ratu , Jugoslavensko viktimološko društvo, Zágráb, 1989. Zombori István (szerk.): A szerbek Magyarországon. Szeged, 1991. 216 p. Ţuljić, Stanko: Narodnostna struktura Jugoslavije i tokovi promjena, Zágráb: Ekonomski institut, 1989.

328

LEXIKONOK, ENCIKLOPÉDIÁK, HIVATALOS KÖZLÖNYÖK

Enciklopedija Jugoslavije, Naklada Leksikografskog zavoda FNRJ, Zágráb, MCMLX., IV. köt. Enciklopedija hrvatske povijesti i kulture, Zágráb, 1981. Pallas Nagylexikon, Budapest, 1898. IX. kötet, Horvátország címszó alatt Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről. Európai Szerződések Sorozat/157 Magyar Törvénytár, 1740–1835. évi törvénycikkek. Mária Terézia 1751. évi dekrétuma (II.). 85. Sluţbene novine Kraljevstva Srba, Hrvata i Slovenaca 1929. január 6. Sluţbene novine Kraljevine Jugoslavije (A Jugoszláv Királyság Hivatalos Közlönye), Belgrád, 194 a. sz. 1939. VIII. 26. Uredba o Banovini Hrvatskoj. Narodne novine (Hivatalos Közlöny), Zágráb, 1941. április 11. 1. sz. Proglašenje Nezavisne Drţave Hrvatske. Sluţbeni list SFRJ (A JSZSZK Hivatalos Közlönye), 55/1968. sz. Sluţbeni glasnik Socijalističke Republike Srbije (A Szerb Köztársaság Hivatalos Közlönye), Belgrád, 11/1989. sz. Narodne novine br. 56/90, 135/97, 8/98 átdolgozott szöveg, 113/2000,124/2000 – átdolgozott szöveg, 28/2001), legútóbbi változással együtt 2001. áprilisban jelent meg átdolgozott szövegben Ustav Republike Hrvatske. Informator, Zagreb 1990 Ustav Savezne Republike Jugoslavije, Sluţbeni list SRJ, 1992/1. szám. Ustav Republike Srbije, "Savremena administracija", Beograd, 1992. Ustav Republike Crne Gore „Sl. list Republike Crne Gore", 48/92. szám. Krivični zakon Savezne Republike Jugoslavije, Sluţbeni list SRJ, 1976/44. szám. Zakon o krivičnom postupku. Sluţbeni list SFRJ,1986/26. szám Zakon o parničnom postupku: Sluţbeni list SFRJ 1977/4. szám. Zakon o općem upravnom postupku, Sluţbeni list SFRJ, 1986/47 Kisebbségvédelmi Egyezmény. Horvátországi Magyarság 1995. április, 4. szám. Narodne novine Republike Hrvatske 18. sz. 1997. Europska povelja o regionalnim ili manjinskim jezicima. In Narodne novine Republike Hrvatske Ustavni zakon a ljudskim pravima i slobodama i o pravima etniĉkih i nacionalnih zajednica ili manjina a Republici Hrvatskoj . In Narodne novine 34. sz., 1992. június 17. Ustav Republike Hrvatske. A Horvát Köztársaság Alkotmánya. Zágráb, 1990. Ustava republike Slovenije Uradni list Republike Slovenije 33/1991. Narodne novine Republike Hrvatske Zakon o odgoju i obrazovanju na jeziku i pismu nacionalnih manjina. In Narodne novine 51. sz., 2000. május 19. 329

Narodne novine Republike Hrvatske. Zakon o uporabi jezika i pisma nacionalnih manjina u Republici Hrvatskoj. In Narodne novine 51. sz., 2000. május 19 Uradni list Republike Slovenije 26/99. Statut Obĉine Lendava. Zbirka veljavnih zakonskih predpisov, ki vsebuje določila o rabi jezika. Urad za slovenski jezik, Ljubljana, 2002. Uradni list Republike Slovenije 6/93 Egyezmény a Magyar Köztársaságban élő szlovén nemzeti kisebbség és a Szlovén Köztársaságban élő magyar nemzeti közösség külön jogainak biztosításáról.

330